Stephen King - Minel Véresebb [PDF]

Zitiervorschau

Fordította Pék Zoltán

Russ Dorr emlékére Hiányzol, Főnök.

MR. HARRIGAN TELEFONJA

A szülőfalum olyan hatszáz lelket számlált (gondolom, ma is, bár azóta elköltöztem), de ugyanúgy volt internetünk, mint a nagyvárosokban, így aztán apámmal mindketten egyre kevesebb hagyományos levelet kaptunk. Mr. Nedeau általában nem hozott mást, mint a heti Time-ot, reklámújságokat, amiket a Tisztelt Lakónak vagy a Barátságos Szomszédnak címeztek, valamint a havi számlákat. Aztán 2004-től, amikor betöltöttem a kilencet, és elkezdtem dolgozni Mr. Harrigannek fent a dombon, évente minimum négy kézzel címzett borítékra számíthattam. Februárban egy Valentin-napi képeslapra, szeptemberben születésnapi képeslapra, novemberben hálaadási képeslapra és egy karácsonyi képeslapra közvetlen az ünnep előtt vagy közvetlen utána. Mindegyik kinyitható képeslapban ott lapult a Maine Állami Szerencsejáték Rt. egydolláros kaparós sorsjegye, és mindig ugyanaz a szöveg kísérte: Minden jót kíván Mr. Harrigan. Egyszerű és formális. Apám is mindig ugyanúgy reagált rá: nevetett és kedélyesen a szemét forgatta. –  Smucig gazember – mondta egy nap. Talán tizenegy lehettem, olyan két éve érkezhettek ezek a borítékok. – Éhbért fizet neked, és még a jutalommal is fukarkodik. Howie-nál vesz egy Lucky Devil sorsjegyet, és kész. Rámutattam, hogy a négyből az egyik sorsjegyen általában nyerek pár dollárt. Ilyenkor apám váltotta be Howie-nál, mert kiskorúak nem lottózhattak, akkor sem, ha úgy kapták a sorsjegyet. Egyszer, amikor nyertem öt teljes dollárt,

megkértem apámat, hogy vegyen rajta öt másik kaparós sorsjegyet. Nemet mondott azzal az indokkal, hogy ha támogatja a szerencsejáték-szenvedélyemet, anyám forogni fog a sírjában. – Elég baj, hogy Harrigan ezt csinálja – dohogott. – Különben is hét dollárt kéne hogy fizessen óránként. Vagy akár nyolcat. Isten a tudója, hogy megengedheti magának. Lehet, hogy az ötdolláros órabér törvényes, mert gyerek vagy, de sokan kizsákmányolásnak tartanák. – Szeretek neki dolgozni – feleltem. – És őt is kedvelem, apa. –  Ezt megértem – bólintott –, és attól, hogy felolvasol neki meg kigazolod a kertjét, még nem leszel huszonegyedik századi Twist Olivér, de akkor is smucig. Csodálkozom, hogy hajlandó perkálni a bélyegért, és feladni postán, amikor a postaládája fél kilométerre lehet a miénktől. Erre a beszélgetésre a tornácon került sor, Sprite-ot ittunk pohárból, és apa hüvelykujjával Mr. Harrigan háza felé bökött feljebb az úton (földút, mint a legtöbb Harlow-ban). Nem is ház volt az, inkább birtok, volt benne fedett medence, beüvegezett terasz, üveglift, amiben imádtam liftezni, és egy melegház hátul a régi tehénistálló helyén (az az én időm előtt volt, de apám még jól emlékezett rá). –  Tudod, mennyire gyötri az ízületgyulladás – mondtam. – Néha már két botot használ, egy nem is elég. Belehalna, ha idáig el kéne jönnie. –  Akkor meg odaadhatná neked azt a nyavalyás kártyát – vitatkozott apám. Nem a harag beszélt belőle, inkább csak engem ugratott. Jól kijöttek Mr. Harrigannel. Apám mindenkivel kijött Harlow-ban. Gondolom, ezért is volt jó

eladó. – Isten a tudója, éppen eleget vagy nála. – Az nem lenne ugyanaz – mondtam. – Nem-e? Mért nem? Nem tudtam megmagyarázni. A szókincsem meglett volna hozzá, hiszen sokat olvastam, de az élettapasztalat még hiányzott. Csak azt tudtam, hogy szeretem megkapni azokat a képeslapokat, hogy jó érzés várni azokra is, meg a sorsjegyekre is, amiket mindig a szerencsepénzemmel kapartam le, meg az aláírásra a régimódi dőlt betűkkel: Minden jót kíván Mr. Harrigan. Így visszatekintve a szertartásos szó jut eszembe róla. Mr. Harrigan szertartásosan vette fel mindig az egyik vékony, fekete nyakkendőjét, amikor autóval bementünk a faluba, pedig általában csak ült a praktikus Ford szedánja kormánya mögött, és a Financial Times-t olvasta, amíg én bementem az IGA szupermarketbe megvenni, amit összeírt. A listán mindig szerepelt vagdalthús-konzerv és egy tucat tojás. Mr. Harrigan néha hangot adott ama véleményének, hogy ha az ember elér egy bizonyos kort, teljesen jól el tud élni tojáson és vagdalt húson. Amikor rákérdeztem, hogy mennyi lenne ez a bizonyos kor, azt felelte, hatvannyolc. –  Amikor az ember betölti a hatvannyolcat, már nincs szüksége vitaminra – jelentette ki. – Komolyan? –  Dehogy. Csak azért mondom, hogy igazoljam a rossz étkezési szokásaimat. Rendeltél műholdas rádiót az autómhoz, Craig, vagy nem rendeltél? –  Rendeltem. – Apám számítógépén otthon, mivel Mr. Harrigannek nem volt. –  Akkor meg hol van? Csak ezt a szószátyár Limbaugh-t

tudom fogni. Megmutattam neki, hogyan találja meg az XM rádiót. Vagy száz adón áttekert, amíg végre talált egyet, ami countryzenét sugárzott. Éppen a „Stand By Your Man” ment. Attól a daltól azóta is kiráz a hideg, és gondolom, mindig is ki fog. Tizenegy éves koromban egyik nap, amikor apámmal csak úgy üldögéltünk, üdítőztünk és néztünk fel a nagy házra (a harlowiak így is nevezték: a Nagy Ház, mintha a Shawshank börtön lenne), megjegyeztem: – Klassz csigapostát kapni. Apám szokása szerint a szemét forgatta: –  Az e-mail a klassz. Meg a mobiltelefon. Az nekem maga a csoda. Túl fiatal vagy, hogy megértsd. Ha úgy nőttél volna fel, hogy csak egy olyan ikertelefonunk van, ami négy másik házzal közös, és azok közé tartozik Mrs. Edelson, aki sose tudja befogni, másképpen gondolnád. – Mikor kaphatok mobilt? – Abban az évben sokszor feltettem ezt a kérdést, aztán még gyakrabban azután, hogy elkezdték árulni az első iPhone-t. – Amikor úgy gondolom, hogy elég idős vagy hozzá. – Na persze. – Most én forgattam a szemem, amire elnevette magát. Aztán elkomolyodott: – Felfogod te egyáltalán, hogy John Harrigan milyen gazdag? Vállat vontam. – Tudom, hogy saját malmai voltak. –  Nem csak malmai voltak, annál sokkal több. Amíg nyugdíjba nem ment, ő volt az Oak Enterprises nevű vállalat

főmuftija. A vállalatnak volt hajótársasága, bevásárlóközpontjai, egy mozilánca, egy telekommunikációs társasága és nem is tudom, még mi. Az Oak volt az egyik legnagyobb játékos a Nagytáblán. – Mi az a Nagytábla? – A tőzsde. A gazdagok játékterme. Amikor Harrigan eladta a részét, a New York Times-ban is írtak róla, és nemcsak az üzleti szekcióban, hanem a címlapon. Az az ember, aki most egy hatéves Fordot vezet, egy földút végén lakik, öt dolcsit fizet neked óránként, és évente négyszer küld egy egydolláros kaparóst, az az ember bő egymilliárd dolláron kotlik. – Apám elvigyorodott. – Közben az én legrosszabb öltönyöm, amit anyád elvitetne velem az adományboltba, ha élne szegény, jobb, mint amiben ő templomba jár. Az egészet nagyon érdekesnek találtam, és főleg azt, hogy Mr. Harrigannek, akinek nemcsak laptopja, de még tévéje se volt, valaha volt saját telekommunikációs cége és több mozija. Lefogadom, hogy soha nem is járt moziba. Apám az ilyeneket nevezte „ludditának”: akik nem szeretik a kütyüket (többek között). A műholdas rádió kivételt jelentett, mert Mr. Harrigan szerette a countryzenét, és rühellte a sok reklámot a WOXO-n, az egyetlen countryállomáson, ami bejött az autórádióján. – Tudod te, mennyi egymilliárd, Craig? – Százmillió, nem? – Inkább ezermillió. –  Hűha – mondtam, de csak azért, mert éreztem, hogy ezt várja tőlem. Felfogtam öt dollárt, felfogtam ötszázat, mert annyiért adtak egy használt robogót a Deep Cut Roadon, amiről sokat álmodoztam (sok szerencsét hozzá), és elméletben

felfogtam az ötezer dollárt, amennyit apám keresett havonta eladóként a Parmeleau Traktor- és Nehézgép-kereskedésben Gates Fallsban. Állandóan felkerült a képe a falra a hónap dolgozójaként. Szerénykedett, hogy nem nagy dolog, de engem nem vert át. Amikor csak a hónap dolgozója lett, elmentünk vacsorázni a Marcel’sbe, a flancos francia étterembe Castle Rockban. –  Hűha bizony – bólintott apám, és poharát emelte a nagy házra a dombon, a sok-sok szobával, amit szinte nem is használtak, és a lifttel, amit Mr. Harrigan utált, de az ízületgyulladása és isiásza miatt kénytelen volt használni. – Hűha a köbön. Mielőtt mesélek a nagy kaparós nyereményről, Mr. Harrigan haláláról és arról, hogyan akaszkodtam össze Kenny Yankóval, amikor elsős lettem a Gates Falls középiskolában, illene elmesélnem, hogyan kezdtem el dolgozni Mr. Harrigannek. A templom miatt történt. Apámmal az Első Metodista Templomba jártunk, ami valójában az egyetlen metodista templom volt Harlow-ban. Régebben volt egy másik templom is, amit a baptisták használtak, de az 1996-ban leégett. –  Volt, aki tűzijátékkal ünnepli egy gyerek születését – mesélte apám. Nem lehettem több négyévesnél, de emlékszem rá. Talán mert a tűzijáték felcsigázott. – Anyukáddal azt mondtuk, az semmi, és felgyújtottunk egy egész templomot, hogy megünnepeljük az érkezésedet, Craigster. És milyen szépen égett. –  Hogyan mondhatsz neki ilyet – szólt rá anyám. – Még elhiszi, és felgyújt egyet, amikor saját gyereke születik.

Sokat vicceltek egymással, és én akkor is nevettem, amikor nem is értettem. Hármasban jártunk a templomba, gyalog, télen ropogott a csizmánk alatt a letaposott hó, nyáron az ünneplőcipőnk port vert fel (amit anyám papír zsebkendővel letörölt, mielőtt bementünk a templomba), bal kézzel mindig apám kezét fogtam, a jobbal anyámét. Jó anya volt. Nagyon hiányzott még 2004-ben is, amikor elkezdtem dolgozni Mr. Harrigannél, pedig akkor már három éve nem élt. Most, tizenhat évvel később még mindig hiányzik, bár a képe elhomályosult már az emlékezetemben, és a fényképek sem sokat segítenek. Amit a dal mond az anyátlan gyerekekről, az nagyon igaz: nehéz nekik. Szerettem apámat, és mindig jól kijöttünk, de annak a dalnak ebben is igaza van: sok olyan dolog van, amit egy apa nem érthet meg. Például hogy segítsen százszorszépből füzért csinálni, amit a fejedre tehetsz a ház mögötti nagy réten, és kijelentheted, hogy ma nemcsak egy kisfiú vagy, hanem Craig király. Hogy örüljön, de azért ne csapjon nagy hűhót – ne dicsekedjen vele vagy hasonlók –, amikor háromévesen elkezded olvasni a Superman meg Pókember képregényeket. Hogy feküdjön le melléd az ágyba, ha felriadsz az éjszaka közepén egy rossz álomból, amiben Doktor Octopus üldözött. Hogy öleljen és vigasztaljon meg, amikor egy nagyobb fiú – mondjuk, Kenny Yanko – a szart is kiverte belőled. Aznap rám fért volna egy ilyen ölelés. Aznap egy anyaölelés sok mindenen változtathatott volna. Soha nem hencegtem azzal a szüleimtől kapott ajándékkal,

hogy milyen jól olvasok; a tehetségtől, hogy korán megtanultam, még nem vagyok jobb másnál. Mégis híre ment, ahogy az a kis helyeken történni szokott, és nyolcéves koromban Mooney tiszteletes megkérdezte, nem szeretném-e én felolvasni a szentleckét vasárnap a templomban. Talán az újdonság tetszett neki ebben, mivel általában középiskolás fiút vagy lányt ért ez a megtiszteltetés. Azon a vasárnapon Márk evangéliumából olvastam, és az istentisztelet után a tiszteletes azt mondta, olyan jól csináltam, hogy olvashatok én minden héten, ha akarok. – Azt mondta, egy kisfiú terelgeti őket – meséltem apámnak. – Benne van Ézsaiás könyvében. Apám csak mordult egyet, mintha nem hatná meg a dolog. Aztán bólintott. –  Jól van, csak ne felejtsd el, hogy a közvetítő vagy, nem az üzenet. – Mi? –  A Biblia Isten igéje, nem Craig igéje, szóval ne bízd el magad. Mondtam neki, hogy nem fogom, és a következő tíz évben – amíg el nem mentem főiskolára, ahol megtanultam füvet szívni, sört inni és csajozni – én olvastam a heti szentleckét. Még a legrosszabb időszakban is. A tiszteletes egy héttel előre megmondta, pontosan melyik rész következik. Aztán csütörtök estére, a Metodista Fiatalok Szövetsége gyűlésére összeírtam azokat a szavakat, amelyeket nem tudtam kiejteni. Ennek köszönhetően én lehetek az egyetlen Maine államban, aki nemcsak kiejteni tudja Nabukodonozor nevét, de leírni is. Amerika egyik leggazdagabb embere úgy három évvel azelőtt

költözött Harlow-ba, hogy vasárnaponta elkezdtem én olvasni a szentleckét a nálam idősebbeknek. Más szóval az ezredfordulón, rögtön azután, hogy eladta a cégeit és nyugdíjba ment, de még mielőtt a nagy házát teljesen befejezték volna (a medence, a lift és a lebetonozott behajtó később készült el). Mr. Harrigan minden héten ott volt a templomban, az elnyűtt fekete öltönyében, aminek lógott a feneke, az idejétmúlt keskeny, fekete nyakkendőben, ritkuló ősz haját szépen megfésülve. A hét többi napján a haja szanaszét állt, mint Einsteiné a kozmosz titkainak megfejtésével töltött nehéz nap után. Akkoriban még csak egy botot használt, arra támaszkodott, amikor felálltunk és azokat a zsoltárokat énekeltük, amikre életem végéig emlékezni fogok… és azt a versszakot a „Régi kereszt”-ből a Jézus oldalából folyó vérről, amitől ugyanúgy kiver a libabőr, mint a „Stand By Your Man” utolsó versszakától, amikor Tammy Wynette mindent belead. Amúgy Mr. Harrigan igazából nem is énekelt, csak tátogott, szerencsére, mert rozsdás, vijjogó hangja volt. Ez közös volt benne meg apában. 2004 őszén egyik vasárnap (a környékünkön az összes fa szinte lángolt a színektől) Sámuel második könyvéből olvastam fel, szokás szerint olyan üzenetet közvetítettem a gyülekezetnek, amit én csak kapiskáltam, de tudtam, hogy Mooney tiszteletes majd elmagyarázza a prédikációban: „Izráel! A te ékességed elesett halmaidon: miként hullottak el a hősök! Meg ne mondjátok Gáthban, ne hirdessétek Aszkelon utczáin, hogy ne örvendjenek a Filiszteusok leányai, és ne ujjongjanak a körülmetéletlenek leányai.”1 Amikor visszaültem a padunkba, apám megveregette a vállamat, és azt súgta a fülembe, Jól megmondtad. El kellett

takarnom a számat, hogy ne lássák a vigyoromat. Másnap este éppen a vacsora utáni rendrakás végén tartottunk (apám mosogatott, én törölgettem), amikor Mr. Harrigan Fordja állt meg a behajtónkon. A botja felkopogott a bejárati lépcsőn, és apa ajtót nyitott neki, mielőtt zörgethetett volna. Mr. Harrigan nem ment be a nappaliba, inkább a konyhaasztalnál ült le, mintha otthon lenne. Elfogadta a Sprite-ot, amivel apa megkínálta, de poharat nem kért. – Üvegből iszom, ahogy apám szokta volt – mondta. Üzletember lévén rögtön a tárgyra tért. Ha apámnak nincs kifogása, kezdte, szeretne engem felfogadni, hogy hetente kéthárom órát olvassak neki. Öt dollárt fizetne óránként. Tud még ajánlani olyan háromórai munkát, tette hozzá, ha hajlandó vagyok rendben tartani a kertjét, meg akadna pár más feladat is, télen ellapátolni a havat a lépcsőről, leporolni a leporolandókat a házban egész évben. Ez huszonöt vagy akár harminc dollárt is jelentett hetente, a felét csak olvasásért, amit ingyen is csináltam volna! Nem hittem a fülemnek. Rögtön arra gondoltam, hogy elkezdhetek spórolni egy robogóra, noha a törvény szerint még hét évig nem ülhettem rá. Túl szép volt, hogy igaz legyen, és féltem is, hogy apám nemet mond, de nem mondott nemet. –  Csak ne adjon a kezébe semmiféle problémás szöveget – mondta. – Se politikai őrültség, se túlzott erőszak. Úgy olvas, mint egy felnőtt, de még csak most töltötte be a kilencet. Mr. Harrigan megígérte neki, ivott a Sprite-ból, és cuppantott a cserepes ajkaival.

–  Valóban jól olvas, de elsősorban nem ezért akarom felfogadni. Beleéli magát, még akkor is, amikor nem érti, mit olvas. Ez figyelemre méltó. Nem lenyűgöző, de figyelemre méltó. Letette a poharat, és előrehajolt, rám szegezte azt az éles tekintetét. Gyakran láttam derűt abban a szempárban, de melegséget ritkán, és azon az estén 2004-ben egyiket sem. –  Hadd kérdezzek arról, amit tegnap olvastál, Craig. Tudod, mit jelent a „körülmetéletlenek lányai”? – Nem igazán – feleltem. –  Sejtettem. Mégis pont a kellő dühvel és jajveszékeléssel olvastad. Azt tudod, hogy a „jajveszékelés” mit jelent? – Gondolom, sírást. Bólintott. – És mégsem vitted túlzásba. Nem ripacskodtál. Aki felolvas, az átad, nem pedig kreál. Mooney tiszteletes segít a nehéz szavak kiejtésében? – Igen, néha. Mr. Harrigan ismét kortyolt a Sprite-ból, majd a botjára dőlve felállt. –  Mondd meg neki, hogy Askelon, nem pedig Ász-kelon. Ezt önkéntelenül is viccesnek találtam, de persze az én humorérzékem nagyon alpári. Teszünk egy próbát szerdán háromkor? Addigra vége az iskolának? Fél háromig voltam a Harlow elemiben. – Igen, uram. A három jó lesz. – Mondjuk, négyig? Vagy az már késő? –  Belefér – jelentette ki apám. A hangjából éreztem, hogy szórakoztatja a dolog. – Hatkor vacsorázunk. Szeretem nézni a

híradót. – Nem zavarja meg az emésztését? Apám nevetett, pedig szerintem Mr. Harrigan nem viccelt. – Néha igen. Nem vagyok oda Mr. Bushért. –  Nem egy észkombájn – értett egyet Mr. Harrigan –, de legalább olyanokkal vette körül magát, akik értik a dolgukat. Akkor szerdán háromkor, Craig. És ne késs. Nem szenvedhetem a pontatlanságot. – És semmi illetlen könyvet – mondta neki apám. – Lesz még arra idő, amikor idősebb lesz. Mr. Harrigan ezt is megígérte, de azt hiszem, aki ismeri az üzleti életet, az azzal is tisztában van, hogy az ígéretet könnyű elfelejteni, hiszen semmibe nem kerül adni. Mindenesetre az első könyvben, amit Mr. Harrigannek felolvastam, A sötétség mélyén-ben tényleg nem volt semmi illetlen. Amikor befejeztük, Mr. Harrigan megkérdezte, értettem-e, miről szól. Nem hinném, hogy oktatni próbált, egyszerűen kíváncsi volt. –  Nem túl sokat – feleltem –, de az a Kurtz fickó elég őrült. Ennyit megértettem. A következő könyvben sem volt semmi illetlen; szerény véleményem szerint a Kései boldogság dögunalom. A harmadik azonban a Lady Chatterley szeretője volt, ami felnyitja az ember szemét. 2006-ot írtunk, amikor megismerkedtem Constance Chatterley-vel és a buja vadőrrel. Tízévesen. Ahogy ennyi év után is emlékszem a „Régi kereszt” versszakaira, ugyanolyan élénken emlékszem arra, amikor Mellors simogatja a ladyt, és azt mormolja, „Aj, de finom vagy”.2 Egy fiúnak jó példa az, ahogyan ő bánt a nővel, és jó emlékezni rá. – Értetted azt, amit most olvastál? – kérdezte Mr. Harrigan az

egyik kifejezetten erotikus rész után. Akkor is csak kíváncsiságból. –  Nem – feleltem, ami nem volt teljesen igaz. Sokkal többet értettem abból, hogy mi folyt Ollie Mellors és Connie Chatterley között az erdőben, mint hogy mi történt Marlow és Kurtz között Belga Kongóban. A szexet nehéz megérteni – ezt megtanultam, még mielőtt főiskolára mentem –, de az őrültséget még nehezebb. –  Jól van, de ha apád megkérdezi, hogy mit olvasunk, szerintem inkább azt mondd, hogy a Dombey és fiá-t. A következő úgyis az lesz. Apám nem kérdezett rá – akkor legalábbis –, és megkönnyebbültem, amikor elkezdtük a Dombey-t, ami emlékeim szerint az első felnőtt regény volt, ami igazán tetszett nekem. Nem akartam hazudni apámnak, rémes érzés lett volna, bár van egy olyan sanda gyanúm, Mr. Harrigannek nem okozott volna gondot. Mr. Harrigan azért velem olvastatott, mert az ő szeme hamar elfáradt. A virágai kigazolására nem volt rám szüksége, boldogan megcsinálta volna Pete Bostwick is, aki a félhektáros gyepét nyírta. A házvezetőnője, Edna Grogan meg boldogan leporolta volna az antik hógömbökből és üveg papírnehezékekből álló jókora gyűjteményét, de ez is az én munkám lett. Mr. Harrigan igazából csak szerette, ha a közelében vagyok. Ezt már csak nem sokkal a halála előtt mondta ki, de én tudtam. Azt viszont nem, hogy miért, és ma sem vagyok biztos benne. Egyszer apámmal vacsoráról mentünk haza a Marcel’sből

Castle Rockból, amikor csak úgy rákérdezett: – Ugye, Mr. Harrigan nem nyúlt hozzád úgy, ami neked nem tetszett? Még évekre voltam attól, hogy akár csak serkenjen a bajuszom, de tudtam, mit kérdez; az isten szerelmére, hát már harmadikban tanultunk a „veszélyes idegenekről” és az „illetlen érintésről”. – Úgy érted, hogy megfogdos-e? Nem! Jesszusom, apa, ő nem meleg. –  Jól van, na. Ne húzd fel magad, Craigster. Meg kellett kérdeznem. Merthogy jó sokat vagy odafenn. – Ha fogdosna, akkor minimum kétdolláros kaparóst küldene – mondtam, mire apám elnevette magát. Hetente olyan harminc dollárt kerestem, és apám ragaszkodott hozzá, hogy legalább húszat betegyek a bankszámlára, amit a főiskolára spórolt tandíjnak nyitottunk. Így is tettem, bár ritka nagy hülyeségnek tartottam; amikor még a kamaszkor is messze van, a főiskola egy másik életnek érződik. Mindegy, heti tíz dolcsi is egy vagyonnak tűnt. Vettem belőle hamburgereket meg turmixokat a Howie’s Market kajapultjánál, de a nagy részét régi puha fedeles könyvekre költöttem a Dahlie’s antikváriumban Gates Fallsban. Nem olyan nyögvenyelős könyveket vettem, mint amiket Mr. Harrigannek olvastam (még a Lady Chatterley is nyögvenyelős volt, amikor Constance és Mellors nem bujálkodtak). Én a krimiket és a westerneket szerettem, mint a Leszámolás Gila Bendnél meg a Forró ólmos ösvény. Mr. Harrigannek olvasni munka volt. Nem robot, de munka. Viszont az olyan könyvek, mint John D. McDonaldtől az Egyik hétfőn megöltük az összeset, színtiszta

élvezetet jelentettek. Megfordult a fejemben, hogy a főiskolai pénzen kívül a többit félre kéne tennem az új Apple mobiltelefonra, amit 2007 nyarán kezdtek árulni, de drága volt, olyan hatszáz dolcsi, vagyis heti tíz dollárral számolva több mint egy évig tartott volna összespórolni az árát. És amikor tizenegy éves vagy, egy év nagyon hosszú idő. Különben is azok a régi puha fedeles könyvek a színes borítójukkal messziről hívogattak. 2007 karácsony reggelén, három évvel azután, hogy elkezdtem dolgozni Mr. Harrigannek, és két évvel azelőtt, hogy meghalt, csak egy ajándék várt a fa alatt, és apám azt mondta, hagyjam a végére, majd kötelességtudóan megcsodálta a mintás mellényt, a papucsot meg a hangapipát, amit tőlem kapott. Miután ez megvolt, letéptem a csomagolópapírt az egy szem ajándékomról, és felsikítottam örömömben, amikor megláttam, hogy pont azt kaptam, amire annyira vágytam: egy iPhone-t, ami annyi mindent tudott, hogy hozzá képest apám autós rádiótelefonja antiknak hatott. Azóta sokat változott a világ. Most már az az iPhone antik, amit apámtól kaptam 2007-ben, éppen annyira elavult, mint az ötcsaládos ikertelefon, ami az ő gyerekkorában dívott. Olyan sok változás, olyan sok fejlődés történt, és olyan gyorsan. A karácsonyi iPhone-omban csak tizenhat app volt, és azokat is előre telepítették. Az egyik a YouTube volt, mert akkor az Apple meg a YouTube még kebelbarátok voltak (ez is megváltozott). Egy másik az SMS nevet viselte, amin primitív szöveges üzeneteket lehetett küldeni (emojit nem – akkor még a szó sem létezett –, hacsak nem maga csinálta az ember). Volt egy

időjárás app, ami általában tévedett. De legalább lehetett vele telefonálni, és elfért a zsebben, ráadásul volt rajta Safari, ami kapcsolatot jelentett a külvilággal. Aki egy olyan közlekedési lámpa nélküli, földutas faluban nőtt fel, mint Harlow, annak a külvilág egy idegen, vonzó hely volt, és úgy vágyott elérni azt, ahogyan a tévé soha nem tette lehetővé. Legalábbis én így voltam vele. Mindez hirtelen ott volt kéznél, köszönhetően az AT&T-nek és Steve Jobsnak. Volt még egy app, amiről már azon az első örömteli reggelen is Mr. Harrigan jutott eszembe. Egy sokkal klasszabb dolog, mint a műholdas rádió az autójában. Legalábbis a hozzá hasonlóknak. – Köszönöm, apa – öleltem meg. – Köszönöm szépen! – Csak ésszel használd. A hívások díja csillagászati, és figyelni fogom a számlát. – Majd csökken – véltem. Igazam lett, és apa soha nem is nyaggatott a számla miatt. Amúgy se volt sok ember, akit felhívhattam, de imádtam a YouTube-videókat (apa is), és imádtam, hogy bármikor felmehetek arra, amit világhálónak neveztek el. Például néha megnéztem a Pravda cikkeit, nem mintha tudtam volna oroszul, hanem csak mert megtehettem. Nem egészen két hónapra rá történt, hogy hazajöttem az iskolából, kinyitottam a postaládát, és egy nekem címzett borítékot találtam benne Mr. Harrigan régimódi kézírásával. A Valentin-napi képeslapom. Bementem a házba, ledobtam a tankönyveket az asztalra, és kinyitottam a borítékot. A képeslap nem volt cifra vagy nyálas, az nem Mr. Harrigan stílusa volt.

Egy szmokingos férfit ábrázolt, aki egy cilindert nyújt meghajolva egy virágos mezőn. A Hallmark azt az üzenetet nyomtatta belülre: Legyen szeretettel és barátsággal teli éved. Alatta: Minden jót kíván Mr. Harrigan. Egy cilindert nyújtó férfi, egy jókívánság, semmi giccs. Tipikus Mr. Harrigan. Visszanézve csodálom, hogy a Valentin-napot érdemesnek tartotta képeslapküldésre. 2008-ban a Lucky Devil egydolláros kaparós sorsjegyet a Pine Tree Cash nevű váltotta fel. Hat fenyőfa sorakozott a kis lapon. Ha lekaparva három alatt ugyanazt az összeget találtad, megnyerted azt az összeget. Lekapartam a fákat, és csak bámultam azt, ami előbukkant. Először azt hittem, hogy hiba vagy valami vicc, bár Mr. Harrigan nem volt viccelődő típus. Megint megnéztem, végighúztam az ujjaimat a kitakart számokon, lesöpörtem a szemcséket, amit apám (mindig a szemét forgatva) „kaparóskosz”-nak nevezett. A számok nem változtak. Talán nevettem is, nem tudom, de arra emlékszem, hogy rikkantottam. Örömömben. Kirántottam a zsebemből az új telefont (mindenhová magammal vittem), és felhívtam a Parmeleau Traktort. Denise, a recepciós vette fel, és amikor meghallotta a lihegésemet, rögtön azt kérdezte, mi a baj. – Semmi, semmi, de azonnal beszélnem kell apával. – Jól van, nyugalom. – Majd: – Mintha a Hold túlsó oldaláról hívnál, Craig. –  A mobilomról telefonálok. – Istenem, de imádtam ezt mondani. Denise hümmögött. –  Azok a micsodák sugároznak. Nekem aztán nem kéne.

Tartsd. Apám is egyből azt kérdezte, mi a baj, mert még sosem hívtam fel a munkahelyén, még aznap se, amikor lemaradtam az iskolabuszról. –  Apa, megkaptam a Valentin-napi kaparóst Mr. Harrigantől… –  Ha azért hívtál, mert nyertél tíz dollárt, várhattál volna, amíg… –  Nem, apa, a főnyereményt! – Akkoriban az egydolláros kaparóson még volt ilyen. – Nyertem háromezer dollárt! A telefonban csend lett. Azt hittem, megszakadt a vonal. Akkoriban a mobiltelefonokon rengetegszer megszakadt a vonal, még az újakon is. Bell mama nem volt éppen a legmegbízhatóbb anya. – Apa? Ott vagy még? – Ühüm. Biztos? – Igen! Itt van előttem! Látom a három háromezrest! Egyet a felső sorban és kettőt lent! Újabb hosszú szünet következett, aztán hallottam, hogy apám azt mondja valakinek, Asszem, a fiam nyert egy kis pénzt. A következő pillanatban visszatért hozzám. – Tedd biztonságos helyre, amíg haza nem érek. – Hová? – Mondjuk, a cukrosdobozba a spájzban? – Jó. Oké. –  Biztos vagy benne, Craig? Nem szeretném, hogy csalódj. Nézd meg még egyszer. Megnéztem. Valamiért úgy éreztem, hogy apám kétkedése megváltoztatta, amit láttam, hogy legalább az egyik háromezres

helyett más lesz. De ugyanúgy ott voltak. Megmondtam neki, és felnevetett. – Hát, akkor gratulálok. Ma este a Marcel’sbe megyünk, és te fizetsz. Erre meg én nevettem. Nem emlékszem, hogy éreztem-e valaha olyan tiszta örömet. Fel kellett hívnom valakit, úgyhogy felhívtam Mr. Harrigant a luddita vonalasán. –  Mr. Harrigan, köszönöm a képeslapot! És köszönöm a sorsjegyet! Én… –  Azon a micsodán hívsz? – kérdezte. – Biztos, mert alig hallak. Mintha a Hold túlsó oldalán lennél. –  Mr. Harrigan, megnyertem a főnyereményt! Nyertem háromezer dollárt! Köszönöm szépen! Szünet következett, de nem olyan hosszú, mint apámé, és amikor megszólalt, nem is kérdezte meg, hogy biztos vagyok-e benne. Volt annyira udvarias. – Ez aztán a szerencse. Gratulálok. – Köszönöm! –  Szívesen. De igazán nincs mit. Kötegével veszem a sorsjegyet. Küldök barátoknak meg üzleti kapcsolatoknak, szinte… mmm… névjegy gyanánt. Évek óta csinálom. Sanszos volt, hogy az egyik előbb-utóbb bejön. –  Apa biztos azt akarja majd, hogy a nagyját tegyem be a bankba. De nem baj, jól megdobja majd a főiskolára félretett pénzt. –  Ha gondolod, add nekem – ajánlotta Mr. Harrigan. – Befektetem neked. Garantálom a banki kamatnál jobb megtérülést. – Aztán úgy folytatta, mintha nem is nekem mondaná, hanem magában beszélne: – Valamibe, ami nagyon

biztonságos. Idén nem lesz jó év a tőzsdén. Felhőket látok a horizonton. – Jó! – vágtam rá, aztán visszakoztam. – Vagyis lehet. Meg kell beszélnem apával. – Persze. Úgy is kell. Mondd meg neki, hogy az alapösszeget is garantálom. Azért jössz ma délután olvasni? Vagy most, hogy jómódú lettél, már nem vagy rászorulva? – Megyek, csak haza kell érnem, mire apa is. Este étterembe megyünk. – Szünetet tartottam. – Nem tart velünk? –  Ma este nem – felelte habozás nélkül. – Tudod, elmondhattad volna ezt személyesen is, ha már úgyis jössz ma. De nagyon élvezed azt a kütyüt, mi? – Nem várta meg a választ; nem is kellett neki. – Mit szólnál hozzá, ha ezt a szerencsepénzt Apple-részvénybe fektetnénk? Úgy vélem, az a vállalat elég sikeres lesz még. Azt hallom, hogy az iPhone sírba teszi a BlackBerryt. Elnézést a szóviccért. Mindegy, most ne válaszolj, előbb beszéld meg apáddal. – Az lesz. És rögtön megyek. Rohanok. –  Az ifjúkor csodálatos! – mondta Mr. Harrigan. – Micsoda bűn gyerekekre elvesztegetni. – Hogy? – Sokan mondták, de Shaw fogalmazta meg a legjobban. Nem érdekes. Rohanj, akkor. Rohanj, mert Dickens nem vár örökké. Úgy futottam le a fél kilométert Mr. Harrigan házáig, de visszafelé már gyalogoltam, és odafelé támadt egy ötletem. Arra, hogyan köszönjem meg neki, még ha azt mondta is, hogy nem kell megköszönnöm. Amikor aznap este a Marcel’sben vacsoráztunk, elmeséltem apámnak Mr. Harrigan befektetési

ajánlatát, és a hálaajándék ötletemet is. Sejtettem, hogy apámnak kétségei lesznek, és a sejtésem be is igazolódott. –  Persze, hadd fektesse be a pénzt. Ami viszont az ötletedet illeti… tudom, hogy Harrigan mit gondol az ilyesmiről. Nemcsak a leggazdagabb ember Harlow-ban, sőt egész Maine államban, de az egyetlen, akinek még televíziója sincs. – Liftje van – érveltem –, és használja is. –  Mert kénytelen. – Aztán apám elvigyorodott. – De a te pénzed, és ha a húsz százalékát erre akarod költeni, akkor én nem tiltom meg. Aztán amikor visszautasítja, odaadhatod nekem. – Komolyan úgy gondolod, hogy visszautasítja? – Úgy. –  Apa, miért jött egyáltalán ide? Ez csak egy kisváros. Nincs itt semmi. –  Jó kérdés. Egyszer tedd fel neki. Mit szólnál valami desszerthez, te pénzes pali? Úgy egy hónappal később adtam Mr. Harrigannek egy vadonatúj iPhone-t. Nem csomagoltam be meg semmi, részben mert nem volt ünnep, és részben mert tudtam, hogy nem szereti a felhajtást. Hökkent képpel forgatta a dobozt az ízületgyulladástól göcsös kezében. Aztán nekem nyújtotta: –  Köszönöm, Craig, értékelem a szándékot, de nem kell. Add inkább apádnak. Elvettem a dobozt. – Mondta, hogy maga ezt fogja mondani. – Csalódott voltam, de nem lepődtem meg. És még nem akartam feladni.

–  Apád bölcs ember. – Előredőlt a székben, és széttárt lábai között összefűzte a kezét. – Craig, ritkán adok tanácsot, mert szinte mindig süket fülekre talál, de ma adok neked egyet. Henry Thoreau azt mondta, nem mi birtokoljuk a dolgokat, hanem a dolgok minket. Minden új tárgy, legyen az egy ház, egy autó, egy televízió vagy egy ilyen flancos telefon, csak egy újabb dolog, amit a hátunkon kell cipelnünk. Az jut eszembe erről, amikor Jacob Marley azt mondja Scrooge-nak, „Az életemben kovácsolt láncot viselem”.3 Nincs televízióm, mert ha lenne, nézném is, pedig szinte minden, amit sugároznak, teljes ostobaság. Nincs rádió se a házban, mert hallgatnám, és nekem elég, ha egy hosszú utazás egyhangúságát megtöri a countryzene. Ha olyanom lenne… – mutatott a dobozra, amiben a telefon lapult – …kétségtelenül használnám. Tizenkét folyóiratot járatok, azokban benne van minden információ, hogy lépést tudjak tartani az üzleti élettel és a tágabb világ sajnálatos alakulásával. – Hátradőlt és sóhajtott. – Tessék, nemcsak tanácsot adtam, de még beszédet is tartottam. Az öregség alattomos állapot. – Mutathatok csak egyvalamit? Nem is, kettőt? Azzal a tekintettel nézett rám, amivel a kertészére meg a házvezetőnőjére, de rám addig a délutánig még nem: átható, kétkedő és elég ronda pillantással. Ennyi évvel később már tudom, hogy egy figyelmes és cinikus ember néz így, aki úgy gondolja, hogy belelát a legtöbb emberbe, és nem számít semmi jóra. –  Ez is csak azt a régi mondást igazolja, hogy jótett nem marad büntetlenül. Kezdem azt kívánni, bárcsak ne lett volna nyerő az a sorsjegy. – Megint sóhajtott. – Jó, lássam azt a

bemutatót. De nem fogom meggondolni magam. A távoli és jeges tekintet láttán elhittem neki. Mégis apám kapja majd a telefont. De ha már beharangoztam, belevágtam. A telefon teljesen fel lett töltve, erről gondoskodtam, és használatra kész volt. Bekapcsoltam és megmutattam neki egy ikont a második sorban. Hullámos vonalak voltak, mint egy EKGábra. – Látja azt? – Igen, és látom, mi van odaírva. De nincs szükségem tőzsdei eredményekre, Craig. Előfizetek a Wall Street Journal-re, mint azt te is tudod. – Persze, de a Wall Street Journal ezt nem tudja. Rákoppintottam az ikonra, és megnyitottam az appot. Megjelent a Dow Jones-index. Fogalmam se volt, mit jelentenek a számok, de azt láttam, hogy hullámzik. 14 720-ról felment 14 728-ra, majd leesett 14 704-re, aztán felugrott 14 716-ra. Mr. Harrigan szeme nagyra tágult. A szája elnyílt. Elvette a mobilt a kezemből, és odatartotta közel az arcához. Aztán rám nézett. – Ezek a valós idejű számok? –  Igen – feleltem. – Vagyis lehet egy-két perc késés, nem tudom biztosan. A telefon az új toronytól kapja a jelet Mottonból. Szerencsénk van, hogy olyan közeli. Előrehajolt. Tétova mosoly húzta fel a szája sarkát. –  A mindenit. A mágnásoknak volt ilyen árfolyamkijelzőjük otthon. – Á, ez annál sokkal jobb. Azok néha órákat késtek. Ezt pont tegnap este mondta apa. Őt teljesen megbűvölte ez a tőzsde dolog, állandóan elveszi a telefonomat, hogy megnézze. Azt mondta, 1929-ben részben azért zuhant akkorát a tőzsde, mert

minél többen kereskedtek, annál jobban lemaradtak a jelentések. – Igaza van – bólintott Mr. Harrigan. – A dolgok túl messzire mentek, és akkor már nem lehetett lefékezni. Persze az is lehet, hogy egy ilyen kütyü csak fokozná a pánikeladást. Nehéz megmondani, mert a technológia még olyan új. Vártam. Akartam még neki mutatni ezt-azt, rábeszélni – végül is gyerek voltam csak –, de valami azt súgta, hogy inkább várjak. Tovább bámulta a Dow Jones miniatűr pörgését. A szemem előtt okult. – De… – mondta, még mindig bámulva. – Mit de, Mr. Harrigan? –  Valaki kezében, aki igazán ismeri a tőzsdét, egy ilyen eszköz… persze biztos már más is rájött… – Elhallgatott. Láthatóan törte a fejét. Aztán azt mondta: – Tudnom kellett volna erről. A nyugdíj nem mentség. – Mutatom a másik dolgot – mondtam, mert már nem bírtam tovább várni. – Ott az a sok magazin, amit járat, a Newsweek, a Financial Times meg a Fords? –  Forbes – helyesbített, továbbra is a kijelzőt bámulva. Magamra emlékeztetett, amikor négyéves koromban megigézett a születésnapomra kapott jövendőmondó golyó. – Igen, az. Megkaphatnám egy pillanatra a telefont? Elég vonakodva adta oda, és éreztem, hogy mégiscsak meggyőztem. Örültem ennek, ugyanakkor kicsit szégyelltem is magam. Mint aki fejbe ver egy szelíd mókust, ami odamerészkedik, hogy elvegyen a tenyeréből egy mogyorót. Megnyitottam a Safarit. Sokkal primitívebb volt, mint ma, de bőven megfelelt. Beírtam a Google keresőjébe, hogy Wall Street

Journal, és pár másodperc múlva megnyílt a címlap. Az egyik főcím az volt, hogy BOLTOKAT ZÁR BE A COFFEE COW. Megmutattam neki. Csak nézte, majd felvette az újságot a fotel melletti asztalról, ahová letettem a postát, amikor jöttem. Megnézte a címlapot. – Itt nem látom. –  Mert az tegnapi – feleltem. Mindig kivettem a postáját a ládából, amikor eljöttem hozzá, és mindig a Journal-ba tekerték bele a többit, majd gumival összefogták. – Egy nap késéssel kapja meg. Nemcsak maga, mindenki. – És ünnepekkor két vagy akár három nap késéssel. Ezt nem is kellett mondanom, novemberben és decemberben szinte folyamatosan emiatt zsémbelt. –  Ez mai? – nézte a kijelzőt. Aztán megnézte a dátumot a tetején: – Az! – Persze. Lejárt hírek helyett friss hírek. –  Itt azt írja, hogy térképen bejelölték azokat az üzleteket, amik bezárnak. Megmutatod, hogyan lehet megnézni? – Kifejezetten mohóságot éreztem a hangjában. Kicsit meg is ijedtem. Ő Scrooge-ot meg Marley-t említette. Én úgy éreztem magam, mint Miki egér a Fantáziá-ban, amikor a seprűk felébresztésére olyan varázslatot használ, amit maga sem ért igazán. –  Maga is meg tudja csinálni, csak húzza végig az ujját a kijelzőn hosszában, így. Megmutattam neki. Először túl nagyot húzott és túlszaladt rajta, de aztán ráérzett. Sőt gyorsabban, mint apám. Megtalálta a megfelelő oldalt. –  Odanézzenek – ámuldozott. – Hatszáz üzlet! Tessék, erről

beszéltem, hogy törékeny a… – Elhallgatott, az apró térképet bámulta. – Délen. A legtöbbet Délen zárják be. A Dél szinte mindig jó indikátor, Craig… Fel kell hívnom New Yorkot. A tőzsde hamarosan zár. – Fel akart állni. A vonalas telefon a szoba túlsó felén volt. –  Erről is telefonálhat – mondtam neki. – Elsősorban arra van. – Legalábbis akkoriban arra volt. Megnyomtam a telefon ikont, és megjelent a számlap. – Csak írja be a számot. Ujjal tudja megnyomni. Rám nézett. Bozontos fehér szemöldöke alatt szinte világított a kék szeme. – Itt a világvégén is működik? – Persze. Remek a vétel, hála az új toronynak. Jó a térerő. – Térerő? –  Nem érdekes, csak telefonáljon. Addig kimegyek, csak intsen az ablakból, amikor… – Nem kell. Nem tart sokáig, és nem titkos. Óvatosan érintette meg a kijelzőt, ahogy beütötte a számokat, mintha attól félne, hogy robbanást indít el. Aztán ugyanolyan óvatosan a füléhez tette az iPhone-t, és rám nézett, hogy jól csinálja-e. Bátorítóan bólintottam. Fülelt, beszélt valakivel (eleinte túl hangosan), aztán rövid várakozás után másvalakivel. Így történt, hogy jelen voltam, amikor Mr. Harrigan eladta az összes Coffee Cow részvényét egy ki tudja, hány ezer dolláros tranzakcióval. Amikor végzett, kiókumlálta, hogyan jusson vissza a kezdőképernyőre. Ott megint megnyitotta a Safarit. – A Forbes is megvan itt? Megnéztem. Nem volt.

–  De ha olyan cikket keres belőle, amiről tud, akkor valószínűleg megtalálja, mert valaki biztos posztolja. – Posztolja…? – Igen, és ha infót keres valamiről, a Safari arra való. Csak rá kell keresni. Nézze. – Odamentem a fotelhez, és beütöttem a keresőmezőbe, hogy Coffee Cow. A telefon gondolkodott, majd kidobott egy rakás találatot, köztük azt a Wall Street Journalcikket, ami miatt felhívta a brókerét. – Most mondd meg – ámuldozott. – Az internet. – Hát, ja. – A világháló. – Az. – Mióta van ez? Ezt magának kéne tudni, gondoltam. Maga a nagy üzletember, tudnia kéne ilyesmiről, még ha nyugdíjba ment is, mert még mindig vannak érdekeltségei. –  Azt nem tudom pontosan, de az emberek állandóan használják. Apám, a tanáraim, a zsaruk… tényleg mindenki. – Hozzátettem: – A vállalatai is, Mr. Harrigan. – Á, de már nem az enyémek. Valamicskét azért tudok, Craig, mint ahogyan a tévéműsorokról is tudok ezt-azt, pedig nem nézek tévét. Hajlamos vagyok átlapozni a technológiai cikkeket az újságban, mert nem érdekel. Ha tekepályáról vagy filmforgalmazó hálózatokról akarnál beszélgetni, más tészta lenne. Abban úgymond benne van a kezem. –  Jó, de nem látja, hogy… azok használják a technológiát. És ha nem érti… Nem tudtam, hogyan fejezzem be, legalábbis anélkül, hogy ne legyek udvariatlan, de ő tudta.

– Lemaradok. Ezt akarod mondani. – Gondolom, nem számít, hiszen úgyis nyugdíjas. –  De nem akarom, hogy bolondnak nézzenek – mondta meglehetősen vehemensen. – Szerinted Chick Rafferty meglepődött, amikor felhívtam, hogy adja el a Coffee Cow részvényeket? Egyáltalán nem, mert legalább öt-hat másik nagy ügyfele is felvette a kagylót, és ezt kérte. Volt köztük, aki belsős információt kapott. Más viszont történetesen New Yorkban vagy New Jersey-ben él, és aznap megkapja a Journal-t, amikor megjelenik, és így tudta meg. Nem úgy, mint én itt a semmi közepén. Megint felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán minek ide jött – rokona nem volt a faluban, az biztos –, de úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat feltenni. –  Talán arrogáns voltam. – Ezen elgondolkodott, majd ténylegesen elmosolyodott. Aminek akkora ereje volt, mint amikor a nap kibújik a felhők közül egy hideg napon. – Igen, arrogáns voltam. – Felemelte az iPhone-t. – Mégis megtartom. Majdnem kiszaladt a számon, hogy köszönöm, ami fura lett volna, ezért csak annyit mondtam: – Jó. Örülök. A Seth Thomas órára nézett a falon (majd somolyogva láttam, hogy ellenőrzi az időt az iPhone-on). –  Ma olvassunk csak egy fejezetet, ha már ennyi időt elbeszélgettünk, jó? –  Nekem jó – feleltem, bár szívesen maradtam volna tovább és elolvasok két vagy akár három fejezetet. A The Octopus végén tartottunk, amit egy Frank Norris nevű fickó írt, és kíváncsi voltam, hogyan alakulnak a dolgok. Régimódi regény volt,

mégis iszonyú izgalmas. Amikor elolvastuk a fejezetet, megöntöztem Mr. Harrigan pár benti növényét. Mindig ez volt az utolsó feladatom, és csak pár percbe telt. Közben láttam, hogy a telefonnal játszik, ki-be kapcsolgatja. –  Ha már használni fogom ezt a micsodát, akkor jobb, ha megmutatod, hogyan kell – jegyezte meg. – Például hogyan ne merüljön le. Látom, hogy már kevés benne a szufla. –  A legtöbb dologra magától is rájön majd. Elég egyszerű. A töltéshez van egy vezeték a dobozban. Csak dugja be a konnektorba. Megmutathatok még pár dolgot, ha… – De nem ma. Talán holnap. – Oké. – Viszont van még egy kérdésem. Miért tudtam elolvasni azt a cikket a Coffee Cow-ról, és miért tudtam megnézni a térképet a bezáró boltokról? Először Hillary válasza ugrott be arra, hogy miért mászta meg a Mount Everestet, amit az iskolában olvastunk: Mert ott volt. De ezt okoskodásnak találhatta volna, hiszen az is volt. Úgyhogy azt mondtam: – Nem értem. –  Komolyan? Egy ilyen okos fiú? Gondolkodj, Craig, gondolkodj. Ingyen olvashattam valamit, amiért mások jó pénzt fizetnek. Még előfizetéssel is olyan kilencven centet fizetek a Journal egy számáért, újságosnál pedig jóval többe kerül. És ezzel… – Felemelte a telefont, pont úgy, ahogy fiatalok ezrei rockkoncerteken alig pár évvel később. – Most már érted a kérdést? Most már értettem, de válaszom nem volt rá. Olyan…

–  Hülyeségnek hangzik, nem? – kérdezte. Vagy az arcomról olvasta le, vagy a gondolataimból. – Az, hogy hasznos információt ingyen adnak, mindennek ellentmond, amit a sikeres üzleti gyakorlatról megtanultam. – Talán… –  Talán mi? Oszd meg velem a bölcsességedet. És most nem gúnyolódom. Te nyilván többet tudsz erről, mint én, mondd el, mire gondolsz. A fryeburgi vásárra gondoltam, ahová apával minden októberben elmentünk egyszer-kétszer. Általában elvittük a barátomat, Margie-t is az utcából. Margie-val mi felültünk mindenfélére, azután hármasban zsemlegombócot és édes kolbászt ettünk, amíg apa el nem rángatott bennünket megnézni az új traktorokat. Közben el kellett menni a szerencsejáték-sátor mellett, ami hatalmas volt. Elmeséltem Mr. Harrigannek, hogy a bingósátor előtt állt egy fickó mikrofonnal, aki azzal csalogatta az arra járókat, hogy az első játék ingyen van. Elgondolkodott. –  Csali? Ebben lehet valami. Azt mondod, hogy csak egy cikket tudsz elolvasni, maximum kettőt-hármat, aztán a gép… mit csinál? Kizár? Azt mondja, hogy ha játszani akarsz, fizetned kell? –  Nem – ismertem el. – Akkor mégse olyan, mint a bingó, mert annyi cikket néz meg, amennyit akar. Legalábbis tudtommal. –  De ez őrület. Ingyen ízelítőt adni, az egy dolog, de ingyen adni az egész boltot… – Horkantott. – Még reklám se volt benne, észrevetted? Pedig a reklám hatalmas bevételforrás az

újságoknak és a folyóiratoknak. Hatalmas. Fogta a telefont, megbámulta a tükörképét a fekete kijelzőn, majd letette, és bizarr, savanyú mosollyal nézett rám. – Talán egy hatalmas hibát látunk, Craig, amit olyan emberek követnek el, akik pont annyira nem értik egy ilyen micsoda gyakorlati aspektusait, a következményeit, mint én. Talán gazdasági földrengés közeleg. Vagy már itt is van, csak én nem tudok róla. Egy földrengés, ami megváltoztatja azt, hogyan szerzünk információt, mikor szerezzük meg, hol szerezzük meg, és ezáltal azt is, hogyan látjuk a világot. – Szünetet tartott. – És persze azt, mihez kezdünk vele. – Nem egészen értem – mondtam. –  Nézzük másképp. Ha kapsz egy kiskutyát, meg kell tanítanod, hogy odakint végezze el a dolgát, igaz? – Igaz. –  Ha lenne egy kiskutyád, ami nem szobatiszta, adnál neki jutalmat, amikor beszarik a nappaliba? – Dehogy adnék. Bólintott. –  Azzal pontosan az ellenkezőjére tanítanád, mint amire akarod. Márpedig a kereskedelemben, Craig, a legtöbb ember olyan, mint a kiskutya, amit szobatisztaságra kell szoktatni. Nem nagyon tetszett nekem ez a gondolat akkor sem, és most sem tetszik – azt hiszem, a büntetés/jutalom gondolat sokat elárul arról, hogy Mr. Harrigan hogyan szerezte a vagyonát –, de nem szóltam semmit. Más színben láttam Mr. Harrigant. Olyan volt, mint egy öreg utazó egy új felfedezőúton, és lenyűgöző volt hallgatni. Pedig nem hiszem, hogy engem akart okítani. Ő maga okult, és egy nyolcvanéves emberhez képest

gyorsan tanult. –  Az ingyenízelítő jó, de ha túl sokat adsz ingyen, legyen az ruha, étel vagy információ, akkor az emberek egy idő után elvárják. Mint a kiskutya, ami a padlóra kakál, aztán a szemedbe néz, és arra gondol: „Azt tanítottad, hogy ez helyes.” Ha én volnék a Wall Street Journal… vagy a Times… vagy akár az átkozott Reader’s Digest… megrémítene ez a kütyü. – Megint kezébe vette az iPhone-t, láthatóan nem bírt ellenállni neki. – Mint egy törött főnyomócső, csak ebből víz helyett információ ömlik. Azt hittem, csak egy telefonról beszélünk, de most már látom… vagy kezdem látni… Megrázta a fejét, mintha kábaságtól szeretne szabadulni. –  Craig, mi lenne, ha valaki bizalmas adatokat tenne ki egy fejlesztés alatt álló új gyógyszerről, és az egész világ látná? Az Upjohn vagy a Unichem dollármilliókat veszítene. Vagy egy kiábrándult illető kormánytitkokat szellőztetne meg? – Letartóztatnák, nem? –  Talán. Valószínűleg. De ha már kinyomtad a fogkrémet, ahogy mondják… ajaj. Na mindegy. Eredj haza, mert elkésel a vacsoráról. – Megyek. –  Még egyszer köszönöm az ajándékot. Valószínűleg nem fogom túl sokat használni, de gondolkodom rajta. Már amennyire tőlem telik. Az agyam már nem olyan fürge, mint volt. –  Szerintem még mindig elég fürge – mondtam, és nem hízelegni akartam neki. Tényleg, miért nincsenek reklámok az új cikkek meg YouTube-videók mellé? Az emberek kénytelenek lennének megnézni, nem? – Különben is, apám szerint a

szándék a fontos. – Ezt többször mondják, mint ahányszor betartják – jegyezte meg, majd az értetlen képemet látva: – Nem érdekes. Találkozunk holnap, Craig. Ahogy ballagtam le a dombról, a tél utolsó havát rugdosva, azon gondolkodtam, amit mondott: hogy az internet olyan, mint egy törött főnyomócső, amiből víz helyett információ ömlik. Ez igaz volt apám laptopjára is, meg a számítógépekre az iskolában és az egész országban. Sőt az egész világon. Noha az iPhone még olyan új volt Mr. Harrigannek, hogy alig tudott rájönni, hogyan kapcsolja be, azt már megértette, hogy meg kell javítani a törött csövet ahhoz, hogy az üzlet – legalábbis ahogy ő ismerte – ugyanúgy menjen tovább, mint előtte. Merem állítani, előre látta a fizetőfalakat egy-két évvel azelőtt, hogy egyáltalán a kifejezést kitalálták. Én biztosan nem ismertem akkor, mint ahogy azt sem tudtam, hogyan lehet megkerülni a tiltott műveleteket az iPhone-on, ami majd „jailbreak” néven lesz ismert. A fizetőfalak bizony megjelentek, de addigra az emberek már hozzászoktak, hogy ingyen kapnak dolgokat, és nem volt ínyükre, hogy tejeljenek érte. Amikor a New York Times-nál fizetőfalba ütköztek, inkább átmentek egy másik oldalra, például a CNN-re vagy a Huffington Post-ra (általában hirtelen haragjukban), még ha az nem is volt olyan színvonalú. (Kivéve persze, ha az „oldalcickó” nevű új divatfejlemény érdekelte az embert). Ebben Mr. Harrigannek tökéletesen igaza lett. Aznap este vacsora után, amikor az edényeket már elmosogattuk és eltettük, apám kinyitotta a laptopját az

asztalon. – Találtam valami újat. Egy olyan oldalt, ahol meg lehet nézni a filmek előzetesét. – Komolyan? Muti! A következő félórában mozielőzeteseket néztünk, amiket különben csak a moziban láthattunk volna. Mr. Harrigan kitépte volna a haját. Már azt a keveset, ami maradt. Ahogy mentem haza Mr. Harrigantől azon a márciusi napon 2008-ban, biztos voltam benne, hogy egy dologban téved. Valószínűleg nem fogom sokat használni, ezt mondta, de láttam, milyen képet vágott, amikor a Coffee Cow bezárásra váró üzleteinek térképét nézte. És milyen gyorsan használta az új telefont arra, hogy felhívjon valakit New Yorkban. (Később kiderült, hogy nem a brókere volt, hanem az ügyvédje és üzleti menedzsere egy személyben.) És igazam is lett. Mr. Harrigan jó sokat használta azt a telefont. Olyan volt, mint az öreg aggszűz nagynéni, aki hatvan év absztinencia után próbaképpen megkóstolja a brandyt, és szinte egyik pillanatról a másikra úri alkoholista lesz. Nem kellett sok idő, és az iPhone állandóan a kedvenc fotelje melletti asztalkán hevert, amikor délutánonként meglátogattam. Isten tudja csak, hány embert hívott fel rajta, mindenesetre engem majdnem minden este felhívott egy-két kérdéssel az új szerzeménye tulajdonságaival kapcsolatban. Egyszer azt mondta, hogy olyan, akár egy régifajta redőnyös íróasztal, tele kis fiókokkal, rejtekhelyekkel és üregekkel, amik felett könnyen elsiklik az ember.

A legtöbb zugot és rejtekhelyet maga is megtalálta (különféle internetes források segítségével), de én segítettem neki elindulni. Amikor morgolódott, hogy utálja azt a nyüzüge xilofont, ami a bejövő hívást jelezte, megváltoztattam, és a Tammy Wynette-féle „Stand By Your Man” egy részlete lett a csengőhangja. Ez nagyon tetszett Mr. Harrigannek. Megmutattam neki, hogyan némítsa le, ha nem akarja, hogy a délutáni szundikálás közben zavarják, hogyan állítsa be az ébresztőt, hogyan vegyen fel kimenő hangpostafiók üzenetet, amikor nincs kedve felvenni. (Ez az üzenet a tömörség mintaképe lett: „Most nem veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben.”) Rászokott, hogy kihúzza a vonalas telefont a napközbeni szundikáláskor, és feltűnt, hogy egyre hosszabb időre úgy is hagyja. Üzeneteket küldözgetett nekem, amit tíz éve még azonnali üzenetnek neveztünk. Gombákat fényképezett le a telefonnal a háza mögötti réten, és elküldte nekem e-mailben, hogy azonosítsam. Jegyzeteket készített a jegyzet funkcióval, és videókat keresett a kedvenc countryzenészeitől. –  Ma délelőtt elpocsékoltam egy óra gyönyörű nyári napsütést, hogy George Jones-videókat nézzek – mondta pár hónappal később, a szégyen és fura büszkeség keverékével. Egyszer megkérdeztem, miért nem vesz magának laptopot. Ugyanazt tudná rajta csinálni, mint a telefonon, ráadásul nagyobb képernyőn, láthatná Porter Wagonert a maga ékszeres pompájában. Mr. Harrigan a fejét rázva nevetett. –  Távozz tőlem, sátán. Ez olyan, mintha megtanítottál volna marihuánát szívni és élvezni, és most azt mondod, „Ha a fű tetszett, akkor a heroin nagyon fog tetszeni”. Inkább nem, Craig. Elég ez nekem. – És olyan szeretettel paskolta meg a telefont,

mint más egy alvó kisállatot. Mondjuk egy kölyökkutyát, ami végre szobatiszta lett. 2008 őszén olvastuk A lovakat lelövik, ugye? című regényt, és amikor egyik délután Mr. Harrigan korán szünetet kért (a sok táncmaraton leírását kimerítőnek találta), átmentünk a konyhába, ahol Mrs. Grogan elöl hagyott egy tányér zabkekszet. Mr. Harrigan a botjával kopogva, lassan botorkált. Én mögötte mentem, hogy elkapjam, ha elesne. Nyögve és pofát vágva huppant le, és elvett egy kekszet. –  Jó öreg Eda. Imádom ezt, és mindig megmozgatja a beleimet. Tölts nekünk egy pohár tejet, jó, Craig? Ahogy töltöttem, eszembe jutott a kérdés, amit folyton elfelejtettem neki feltenni: – Miért költözött éppen ide, Mr. Harrigan? Bárhol lakhatna. Elvette a pohár tejet, és tósztra emelte, mint mindig, én meg viszonoztam, mint mindig. – Te hol laknál szívesen, Craig? Ha bárhol lakhatnál, ahogy te fogalmazol. –  Talán Los Angelesben, ahol a filmeket csinálják. Eleinte a felszerelést cipelném, aztán feljebb dolgoznám magam. – Akkor elárultam neki egy nagy titkot. – Talán filmeket írnék. Azt hittem, kinevet, de nem nevetett. – Hát, valakinek azt is kell, akár te is lehetnél. És sose vágynál haza? Hogy lásd apádat vagy virágot vigyél anyád sírjára? – Ó, visszajönnék – feleltem, de a kérdés (és anyám említése) megakasztott. –  Én tiszta lapot akartam kezdeni – mondta Mr. Harrigan. – Egész életemben nagyvárosban éltem, Brooklynban nőttem fel,

még mielőtt ilyen… nem is tudom, cserepes növény lett belőle… és az utolsó éveimre el akartam szakadni New Yorktól. Valahol vidéken akartam élni, de nem a turistás vidéken, mint Camden meg Castine meg Bar Harbor. Olyan helyet akartam, ahol még földút van. – Hát, akkor megtalálta. Nevetett és vett még egy kekszet. – Gondolkodtam a két Dakotán… még Nebraskán is… de aztán úgy éreztem, hogy az már sok lenne. Az asszisztensem képeket mutatott jó sok kis helységről Maine-ben, New Hampshire-ben és Vermontban, és én emellett döntöttem. A domb miatt. Minden irányba kilátás nyílik, de nem festői kilátás. A festői kilátás turistákat vonzhat, és én pont azt nem akartam. Szeretek itt lenni. Kedvelem ezt a békességet, kedvelem a szomszédokat, és kedvellek téged, Craig. Ettől boldogság fogott el. –  És még valami. Nem tudom, mennyit olvastál a munkás életemről, de ha olvastál, vagy fogsz a jövőben, sokszor találkozol majd azzal a véleménnyel, hogy könyörtelenül másztam meg azt, amit az irigy és intellektuálisan nulla emberek „a siker létrájának” neveznek. Ez a vélemény nem teljesen alaptalan. Szereztem ellenségeket, készségesen elismerem. Az üzlet olyan, mint a rögbi, Craig. Ha valakit fel kell löknöd, hogy elérd a gólvonalat, akkor ne habozz, különben minek húztál mezt és mentél ki egyáltalán a pályára. De amikor a játéknak vége, márpedig az enyémnek vége, bár még csinálgatom, akkor vedd le a mezt, és menj haza. Nekem most ez az otthonom. Amerikának ez a jellegtelen zuga, ahol egyetlen bolt van, meg egyetlen iskola, ami véleményem szerint

hamarosan bezár. Már nem ugranak be hozzám emberek egy italra. Nem kell üzleti ebédekre mennem olyanokkal, akik mindig, de mindig akarnak valamit. Nem hívnak meg igazgatótanácsi ülésekre. Nem kell dögunalmas jótékonysági eseményekre járnom, és nem kell kukásautó zajára ébrednem hajnali ötkor a Nyolcvanegyedik utcán. Itt fognak eltemetni a Szilfa temetőben a polgárháborús veteránok közé, és nem kell könyökölnöm vagy megvesztegetnem egy temetőfelügyelőt, hogy jó helyet kapjak. Elégséges magyarázat ez? Az is volt, meg nem is. Mr. Harrigan rejtély volt nekem egész végig, és még azon is túl. De ez talán mindig is igaz. Szerintem sokan egyedül élünk. Vagy önként, mint ő, vagy mert ilyen a világ. –  Nagyjából – feleltem. – Annak mindenesetre örülök, hogy nem Észak-Dakotába ment. Elmosolyodott. –  Én is. Vegyél még egy kekszet a hazaútra, és mondd meg apádnak, hogy üdvözlöm. Mivel az apadó adóbevétel nem tudta fedezni a fenntartását, a kis hattermes harlow-i iskolánk valóban bezárt 2009 júniusában, és azzal szembesültem, hogy a nyolcadikat a Gates Falls középiskolában fogom kijárni az Androscoggin folyó túlsó partján, tizenkét osztálytárs helyet hetvennel. Azon a nyáron csókoltam meg először egy lányt, nem Margie-t, hanem a legjobb barátnőjét, Reginát. Mr. Harrigan is azon a nyáron hunyt el. Én találtam meg. Tudtam, hogy egyre nehezebben mozog, és tudtam, hogy egyre gyakrabban kapkod levegő után, néha szippantott egyet a

kedvenc fotelja mellett tartott oxigénpalackból, de ezeken kívül, amit csak úgy elfogadtam, nem volt más figyelmeztető jel. Az előző nap semmiben nem különbözött a többitől. Olvastam két fejezetet a McTeague-ből (megkérdeztem Mr. Harrigant, olvashatnánk-e még egy Frank Norris-könyvet, és igent mondott), aztán megöntöztem a növényeit, miközben Mr. Harrigan végiggörgette az e-mailjeit. Felnézett rám: – Az emberek kezdenek rájönni. – Mire? Felmutatta a telefont. –  Erre. Hogy mit jelent. Hogy mire képes. Arkhimédész mondta: „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom a sarkaiból a világot.” Ez az a fix pont. – Klassz – mondtam. –  Most töröltem három reklámot és vagy tíz politikai támogatáskérést. Biztos vagyok benne, hogy az e-mail-címemet ugyanúgy passzolják egymásnak, mint ahogy a magazinok eladják az előfizetőik címét. – Még szerencse, hogy nem tudják, kicsoda – jegyeztem meg. Mr. Harrigan e-mail-címe (imádta az álneveket) kalozkiraly1 volt. – Ha valaki figyeli a kereséseimet, akkor nem is kell. Ki tudja szaszerolni az érdeklődési körömet, és annak megfelelően szólít meg. A nevem nem jelent nekik semmit, de az érdeklődési köröm igen. – Ja, a spam bosszantó – mondtam és átmentem a konyhába, hogy kiöntsem a vizet a kannából, aztán betegyem a kamrába. Amikor visszamentem, Mr. Harrigan száját és orrát az

oxigénmaszk takarta, és nagyokat lélegzett. – Azt az orvosától kapta? – kérdeztem rá. – Felírta magának? Lehúzta a maszkot. –  Nincs orvosom. Aki már nyolcvan felett jár, az annyi vagdalt húst eszik, amennyit akar, és már nincs szüksége orvosra. Már ha nem rákos. Akkor jól jön az orvos, hogy felírja a fájdalomcsillapítót. – Nem ott járt az esze. – Gondolkodtál az Amazonon, Craig? A cégen, nem a folyón. Apa vett néha ezt-azt az Amazonon, de nem, sose gondolkodtam rajta. Ezt meg is mondtam Mr. Harrigannek, és megkérdeztem, hogy érti. A McTeague Modern Library-féle kiadására mutatott. – Ez az Amazontól jött. Telefonon rendeltem, bankkártyával. Az a cég régebben csak könyvekkel foglalkozott. Tulajdonképpen családi vállalkozásnak indult, de hamarosan az egyik legnagyobb és legerősebb vállalat lehet Amerikában. A mosolygós logójuk olyan ismert lesz, mint a Chevrolet embléma vagy ez a telefonunkon. – Azzal felemelte az iPhone-ját, a harapásnyomos almával. – Hogy bosszantó-e a spam? Az. Vajon az amerikai kereskedelem csótánya lesz, ami szaporodik és mindenhol elterjed? Az. Méghozzá azért, mert a spam hatásos, Craig. Húzza az ekét. A nem túl távoli jövőben a spam elnökválasztásokat dönthet el. Ha fiatalabb volnék, tökön ragadnám ezt az új bevételi forrást – összezárta az egyik öklét, az ízületgyulladása miatt nem tudta szorosan, de értettem, mit akar jelezni – …és megszorítanám. – Az a tekintet költözött a szemébe, ami néha, és ami láttán örültem, hogy nem vagyok a feketelistáján. – Még biztos van jó pár éve – mondtam. Fogalmam sem volt,

hogy utoljára beszélgetünk. –  Talán van, talán nincs, de hadd mondjam el megint, hogy mennyire örülök, hogy rábeszéltél erre. Újra van min gondolkodnom. És amikor éjjel nem tudok aludni, jó társaság. – Örülök, Mr. Harrigan – mondtam és örültem is. – Mennem kell. Holnap látjuk egymást, Mr. Harrigan. Én láttam is őt, de ő már nem látott engem. A hátsó bejáraton keresztül mentem be, mint mindig, és hangosan köszöntem: – Üdv, Mr. Harrigan, megjöttem! Nem érkezett válasz. Gondoltam, talán a fürdőszobában van. Bíztam benne, hogy nem esett el odabent, mert Mrs. Grogan szabadnapos volt. Amikor bementem a nappaliba, és megláttam a székében – az oxigénpalack a földön, az iPhone meg a McTeague mellette az asztalon –, megnyugodtam. Az álla a mellkasán nyugodott, és kissé oldalt dőlt. Úgy nézett ki, mintha aludna. Sose aludt ilyen késő délután. Ebéd után szokott egy órát hunyni, és mire megérkeztem, mindig virgonc volt. Tettem egy lépést, és akkor láttam, hogy a szeme nincs teljesen becsukva. Láttam az írisz alsó ívét, de a kék nem volt tiszta, hanem ködös, fakó. Kezdtem megijedni. – Mr. Harrigan? Semmi. A bütykös keze lazán összefonva pihent az ölében. Az egyik botja a falnak támasztva, de a másik a padlón hevert, mintha érte nyúlt volna, de eldöntötte. Akkor jöttem rá, hogy hallom az oxigénmaszk sziszegését, de az ő halk, rekedt légzését nem, amihez már annyira hozzászoktam, hogy általában meg se hallottam.

– Jól van, Mr. Harrigan? Tettem még pár lépést, és nyúltam, hogy felrázzam, de aztán visszahúztam a kezem. Még sosem láttam halottat, de úgy gondoltam, most azt látok. Megint feléje nyúltam és ezúttal nem ijedtem be. Megragadtam a vállát (borzalmasan csontos volt az ing alatt), és megráztam. – Ébredjen, Mr. Harrigan! Az egyik keze lecsúszott az öléből, és a lába között lógott. Még jobban oldalra dőlt. Az ajkai között láttam a megsárgult fogai hegyét. Úgy éreztem, meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem csak eszméletlen vagy elájult, mielőtt bárkit is hívok. Volt egy emlékem, nagyon rövid, viszont nagyon élénk, hogy anyám olvas nekem egy mesét a kisfiúról, aki farkast kiáltott. Zsibbadt lábbal bementem a közeli fürdőszobába, amit Mrs. Grogan toalettnek hívott, és a kézitükörrel mentem vissza, amit Mr. Harrigan ott tartott a polcon. A szája és az orra elé tartottam. Nem lett párás. Akkor tudtam (bár így visszatekintve biztos vagyok benne, hogy már akkor tudtam, amikor a karja lecsúszott az öléből, és csak lógott a lába között). Egy halottal voltam a nappaliban. Mi van, ha hirtelen elkap? Persze nem tenné, kedvel engem, de eszembe jutott a szeme, amikor azt mondta – csak tegnap!, amikor még életben volt! –, hogy ha fiatalember lenne, elkapná az új jövedelemforrás tökét, és megszorítaná. És ahogy ökölbe szorította a kezét, hogy megmutassa. Sokszor találkozol azzal a véleménnyel, hogy könyörtelen voltam, ezt mondta. A halottak nem mozdulnak meg és kapnak el, csak a horrorfilmekben, tudtam én, a halottak nem könyörtelenek, a

halottak semmilyenek, mégis odébb mentem, amikor előhúztam a mobilt, és nem vettem le róla a szemem, ahogy felhívtam apámat. Apám azt mondta, valószínűleg igazam van, de azért a biztonság kedvéért küld egy mentőt. Tudom, hogy ki Mr. Harrigan orvosa? Mondtam, hogy nem volt neki (a fogaira meg csak rá kellett nézni, lesírt róluk, hogy fogorvosa se volt). Mondtam, hogy megvárom a mentőt, és meg is vártam. De odakint. Mielőtt kimentem, arra gondoltam, hogy visszateszem a kezét az ölébe. Majdnem meg is tettem, de a végén nem bírtam rávenni magam, hogy hozzáérjek. Hideg lehetett. Viszont az iPhone-ját elvettem. Nem volt lopás. Gyász volt, mert kezdtem felfogni az elvesztését. Akartam valamit, ami az övé. Ami fontos volt neki. Az lehetett a legnagyobb temetés, amit a templomunk látott. És a leghosszabb temetési menet, ami főleg bérelt autókból állt. Eljöttek helybéliek is persze, például Pete Bostwick, a kertész meg Ronnie Smits, aki a legtöbbet dolgozott Mr. Harrigan házán (meg is gazdagodott belőle, az fix), és Mrs. Grogan, a házvezetőnő. Meg más falusiak is, mert kedvelték Harlow-ban, de a legtöbb gyászoló (már ha tényleg gyászoltak, és nem csak azért jöttek, hogy megbizonyosodjanak a haláláról) New York-i üzletember volt. Rokonok nem jöttek. Úgy értem, hogy egyetlenegy sem. Még egy unokahúg vagy másod-unokatestvér sem. Nem volt nős, nem voltak gyerekei – valószínűleg ezért is gyanakodott apám, amikor elkezdtem járni hozzá –, az összes többit meg túlélte. Ezért alakult úgy, hogy az utcában lakó fiú találta meg, az, aki pénzért járt hozzá felolvasni.

Mr. Harrigan tudhatta, hogy nincs sok ideje hátra, mert a dolgozószobája íróasztalán hagyott egy kézzel írt papírlapot, amin pontosan részletezte, milyen szertartást szeretne. Elég egyszerű volt. Még 2004-ben pénzt helyezett letétbe a Hay & Peabody Temetkezési Vállalatnál, ami elég volt mindenre, és még maradt is valamennyi. Nem akart virrasztást vagy ravatalozást, csak hozzák „tisztességes állapotba, ha lehet”, hogy nyitott koporsós temetés lehessen. Mooney tiszteletes celebrálja a szertartást, és én olvassak fel az Efézusbeliekhez írt negyedik levélből: „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.” Láttam, hogy erre pár üzletemberféle alak összenéz, mintha Mr. Harrigan hozzájuk nem lett volna túl jóságos vagy akár irgalmas. Három zsoltárt kért: „Maradj velem”, „Régi kereszt” és „A kertben”. Azt akarta, hogy Mooney tiszteletes prédikációja ne tartson tovább tíz percnél, és ő nyolc perc alatt befejezte, idő előtt, ami egyben személyes rekord is volt. Leginkább csak felsorolta, Mr. Harrigan mi mindent tett Harlow-ért, például hogy fizette a Eureka major felújítását és a fedett híd megjavítását a Royal folyón. A közösségi medence építéséért tartott gyűjtés is az ő révén érte el a kívánt összeget, mondta a tiszteletes, de az ezzel járó névadási kiváltságot visszautasította. A tiszteletes azt nem mondta, hogy miért, de én tudtam. Mr. Harrigan úgy gondolta, nemcsak abszurd hagyni, hogy dolgokat nevezzenek el az emberről, de méltatlan és mulandó is. Ötven év, mondta, vagy akár csak húsz, és csupán egy név leszel egy táblán, amire senki rá se hederít.

Miután letudtam a felolvasási feladatomat, leültem az első sorba apám mellé, és csak néztem a koporsót, aminek a két végéhez liliomot tettek vázában. Mr. Harrigan orra úgy meredt fel, akár egy hajóé. Mondogattam magamnak, hogy ne bámuljam, ne tartsam viccesnek vagy rémesnek (vagy mindkettőnek), hanem olyannak emlékezzek rá, amilyen volt. Jó tanács, de a tekintetem folyton visszatévedt oda. Amikor a tiszteletes befejezte a rövid beszédét, felemelte a tenyerét a gyülekezet felé, és áldást mondott. Miután végzett, azt mondta: – Aki szeretne elbúcsúzni, az most megteheti. Ruhasuhogás és mormolás támadt, ahogy emberek álltak fel. Virginia Hatlen elkezdett nagyon halkan orgonálni, és rájöttem – furcsán, amit akkor nem tudtam hova tenni, de később rájöttem, hogy inkább a szürreális jelző illik rá –, hogy countryegyveleget játszik, többek között Ferlin Huskytól a „Wings of a Dove”-ot, Dwight Yoakamtól a „I Sang Dixie”-t és persze a „Stand By Your Man”-t. Szóval Mr. Harrigan még a búcsúzenére is hagyott utasítást, és azt gondoltam, jól tette. Sor alakult ki: a helyiek sportkabátban és khaki nadrágban, köztük a New York-iak öltönyben és flancos cipőben. – És te, Craig? – mormolta apám. – Megnézed még egyszer? Annál többet akartam, de nem mondhattam el neki. Mint ahogy azt sem mondhattam el, milyen rosszul érzem magam. Most esett le igazán. Nem akkor, amikor a Bibliát olvastam fel, mint annyi mindent előtte, hanem ahogyan ott ültem és néztem a kimeredő orrát. Rájöttem, hogy a koporsó egy hajó, ami az utolsó útjára viszi. Le a sötétbe. Sírni akartam, és sírtam is, de csak később, magamban. Ott, idegenek között nem akartam.

– Meg, de majd a végén. Az utolsó akarok lenni. Apám, áldja meg az isten, nem kérdezte meg, hogy miért. Csak megszorította a vállamat, és beállt a sorba. Visszamentem az előcsarnokba. A sportzakó vállban szorított, mert végre elkezdtem nőni. Amikor a sor vége a főhajó közepére ért, és biztos voltam benne, hogy más már nem fog beállni, odamentem két öltönyös mögé, akik – mit ad isten – éppen Amazon-részvényekről beszélgettek halkan. Mire a koporsóhoz értem, a zene elhallgatott. A pulpitus üres volt. Virginia Hatlen valószínűleg kisündörgött elszívni egy cigarettát, a tiszteletes pedig a sekrestyében vette le a reverendát és fésülte meg azt a kevéske haját. Az előcsarnokban voltak még páran, halkan mormolva beszélgettek, de itt a templomban csak én meg Mr. Harrigan, mint sok délután a nagy házában a dombon, ahonnan jó kilátás nyílt, de nem festői. Egy olyan sötétszürke öltönyt viselt, amit még sose láttam. A temetkezési vállalkozó kicsit kipirosította az arcát, hogy egészségesnek nézzen ki, csak persze egészséges emberek nem fekszenek csukott szemmel koporsóban, ahol a nappal utolsó fénye pár percig fénylik az arcukon, mielőtt örökre a földbe kerülnek. A két keze egymásra lett téve, mint amikor beléptem a nappaliba alig pár napja. Életnagyságú babának látszott, és utáltam így látni. Nem akartam maradni. Friss levegőt akartam szívni. Apámmal akartam lenni. Haza akartam menni. De előbb meg kellett tennem valamit, mégpedig most rögtön, mert Mooney tiszteletes bármelyik pillanatban kijöhetett a sekrestyéből. A sportzakóm zsebébe nyúltam és kihúztam Mr. Harrigan

mobilját. Amikor utoljára láttam őt – mármint élve, nem a fotelben megrogyva vagy babaként egy drága dobozban –, azt mondta, örül, hogy rábeszéltem a telefonra, jó társaság volt, amikor éjjel nem tudott aludni. A telefon jelszóvédett volt – mondtam már, hogy gyorsan tanult, amikor valami felkeltette az érdeklődését –, de ismertem a jelszót: kalozkiraly1. A temetés előtti éjjel a szobámban beléptem a telefonjába, a jegyzetek funkcióba. Üzenetet akartam hagyni neki. Gondoltam arra, hogy Szeretem, de az félreérthető lett volna. Kedveltem, persze, de azért fenntartásaim is voltak vele. Szerintem ő se szeretett engem. Szerintem Mr. Harrigan senkit nem szeretett, maximum az anyját, aki felnevelte, amikor az apja elhagyta őket (utánaolvastam). Végül ezt írtam be: Megtiszteltetés volt magának dolgozni. Köszönöm a képeslapokat és a kaparósokat. Hiányozni fog. Felemeltem az öltönyzakója hajtókáját, közben próbáltam nem hozzáérni a mozdulatlan mellkasához a ropogós fehér ing alatt… de a kézfejem súrolta. Csak egy pillanatra, mégis a mai napig érzem. Kemény volt, mint a fa. Bedugtam a mobilt a belső zsebbe, majd elléptem onnan. Pont időben. Mooney tiszteletes jött ki az oldalsó ajtón a nyakkendőjét igazgatva. – Elbúcsúzol, Craig? – Igen. –  Helyes, így illik. – Átkarolta a vállamat, és elvezetett a koporsótól. – Olyan kapcsolatod volt vele, amit biztosan sokan irigyelnek. Menj most ki apádhoz. És tegyél meg nekem annyit, hogy szólsz Mr. Raffertynek meg a többi koporsóvivőnek, hogy pár perc múlva jöhetnek. Egy másik férfi jelent meg a sekrestye ajtajában összekulcsolt

kézzel. A fekete öltöny és a fehér szegfű azonnal elárulta, hogy temetkezési vállalkozó. Gondolom, az ő feladata volt lezárni a koporsó fedelét. Ahogy megláttam, halálfélelem fogott el, és örültem, hogy kimehetek a napfényre. Nem mondtam apámnak, hogy jólesne egy ölelés, de láthatta rajtam, mert átkarolt. Ne halj meg, gondoltam. Kérlek, apa, ne halj meg. A Szilfa temetőben tartott szertartás jobban tetszett, mert rövidebb volt és mert a szabadban zajlott. Mr. Harrigan üzleti menedzsere, Charles „Chick” Rafferty röviden beszélt ügyfele különféle jótékony cselekedeteiről, majd kicsikart némi nevetést, amikor arról beszélt, hogy el kellett viselnie Mr. Harrigan „megkérdőjelezhető zenei ízlését”. Ez volt az egyetlen emberi megjegyzés, ami Mr. Raffertytől telt. Azt mondta, hogy harminc évig dolgozott Mr. Harrigannel és Mr. Harrigannek, amiben nem kételkedtem, de nem sokat tudott Mr. Harriganről mint emberről, a „megkérdőjelezhető ízlésén” kívül az olyan énekesek iránt, mint Jim Reeves, Patty Loveless és Henson Cargill. Gondoltam rá, hogy kiállok és beszélek a nyitott sír körül összegyűlteknek arról, hogy Mr. Harrigan szerint az internet egy törött főnyomócső, amiből víz helyett információ ömlik. Gondoltam rá, hogy elmondom nekik, hogy több mint száz gombát lefényképezett a telefonjával. Gondoltam rá, hogy elmondom nekik, hogy szerette Mrs. Grogan zabkekszét, mert mindig megmozgatta a beleit, és hogy nyolcvan után az embernek már nincs szüksége se vitaminra, se orvosra. Hogy nyolcvan után annyi vagdalt húst ehet, amennyit akar.

De tartottam a számat. Ezúttal Mooney tiszteletes olvasta a szentleckét, arról, hogy mind feltámadunk majd a halottainkból, mint Lázár azon a csodás, felkelős napon. Újabb áldást mondott, aztán vége lett. Miután mi elmegyünk folytatni a hétköznapi életünket, Mr. Harrigant leeresztik a földbe (az iPhone-jával a zsebében, hála nekem), és a föld eltakarja, és a világ sosem látja többé. Ahogy apával indultunk, Mr. Rafferty jött oda hozzánk. Azt mondta, csak másnap reggel repül vissza New Yorkba, és megkérdezte, este benézhet-e hozzánk. Azt mondta, valamiről szeretne beszélni velünk. Az első gondolatom az volt, hogy az elcsent iPhone-ról lesz szó, de Mr. Rafferty nem tudhatta, hogy elvettem, és különben is visszakerült a jogos tulajdonosához. Ha engem kérdez, gondoltam, megmondom, hogy eleve én adtam neki. És mit számít egy hatszáz dolcsis telefon, amikor Mr. Harrigan hagyatéka sokkal-sokkal többet érhet. –  Persze, jöjjön vacsorára – hívta meg apám. – Elég jó bolognai spagettit csinálok. Általában hat körül eszünk. –  Szaván fogom – mondta Mr. Rafferty. Egy fehér borítékot vett elő, amin az én nevem állt ismerős kézírással. – Ez talán megmagyarázza, miért akarok beszélni magukkal. Két hónapja kaptam azzal az utasítással, hogy őrizzem meg… mmm… egy ilyen alkalomig. Miután beszálltunk az autóba, apám nevetésben tört ki, még a könnye is kicsordult. Nevetett és ütötte a kormányt, nevetett és ütötte a combját, megtörölte az arcát, aztán megint nevetett. – Mi az? – kérdeztem, amikor fogyott a lendülete. – Mi olyan fene vicces?

–  Csak arról lehet szó – mondta. Már nem nevetett, de még kuncogott. – Miről beszélsz? –  Szerintem belevett a végrendeletébe, Craig. Nyisd ki. Lássuk, mi van benne. Egyetlen lap volt a borítékban, klasszikus Mr. Harrigan-féle üzenet: semmi cifrázás, még egy Kedves megszólítás se, egyből a lényeg. Hangosan felolvastam apámnak. Craig: Ha ezt olvasod, meghaltam. Hagytam rád 800 000 dollárt letétben. A meghatalmazott apád és Charles Rafferty, aki az üzleti menedzserem, és aki a végrendeletem végrehajtója lesz. Úgy számoltam, hogy ez az összeg elég lesz négy év főiskolára és esetleg továbbtanulásra, ha majd úgy gondolod. Maradni kell annyinak is, hogy elkezdhesd a választott karrieredet. Beszéltél forgatókönyvírásról. Ha ezt akarod, akkor természetesen meg kell próbálnod, bár nem helyeslem. Van egy disznó vicc a forgatókönyvírókról, amit itt nem írok le, de a telefonodon megtalálod, a forgatókönyvíró és sztárocska kulcsszavakkal. Olyan igazság áll mögötte, amit szerintem még ebben a korban is megértesz. A film múló dolog, viszont a könyv, a jó könyv örök vagy majdnem az. Sok jó könyvet olvastál nekem, de van még, ami megírásra vár. Csak ennyit mondok erről. Habár apád megvétózhat mindent a rád hagyott pénzzel kapcsolatban, okosan tenné, ha a Mr. Rafferty javasolta befektetéseknél nem élne ezzel a vétójoggal. Chick ért a tőzsdéhez. A 800 000-ből még az iskolai kiadások ellenére is

lehet egymillió vagy több, mire eléred a 26 éves kort, amikor átveheted és elköltheted a pénzt (vagy befektetheted, mindig ez a legbölcsebb), ahogy akarod. Élveztem az együtt töltött délutánokat.   Barátsággal, Mr. Harrigan   Ui.: Nagyon szívesen adtam a képeslapokat és a többit. Az utóirattól végigfutott a hátamon a hideg. Mintha olvasta volna az üzenetet, amit az iPhone-ján hagytam, amikor eldöntöttem, hogy a temetési öltönye zsebébe dugom majd. Apám már nem nevetett, nem is kuncogott, de mosolygott. – Milyen érzés gazdagnak lenni, Craig? –  Jó érzés – feleltem, és persze hogy az volt. Nagyszerű ajándék volt, de ugyanolyan – vagy még jobb – érzés volt azt megtudni, hogy Mr. Harrigan ennyire nagyra tartott. Egy cinikus biztos úgy gondolná, ezt álszentségből mondom, pedig nem. Mert az a pénz olyan volt, mint a frizbi, ami fennakadt a nagy fenyőfán a hátsó udvarunkban nyolc-kilenc éves koromban: tudtam, hol van, de nem fértem hozzá. És nem zavart. Egyelőre megvolt mindenem. Mármint kivéve Mr. Harrigant. Most mihez kezdek a hétköznap délutánokkal? – Visszavonok mindent a smucigságáról – jegyezte meg apám, ahogy kiállt egy fényes fekete SUV mögül, amit egy üzletember bérelt a portlandi magánreptéren. – Habár… – Habár mi? –  Mivel nem volt rokona, pénze viszont dögivel, simán

hagyhatott volna rád négymilliót is. Vagy hatot. – Az arcomat látva elnevette magát. – Csak viccelek, na, viccelek. Oké? Belebokszoltam a vállába, és bekapcsoltam a rádiót, áttekertem a WBLM-et („Maine rock and roll lelőhelye”) a WTHTre („Maine első számú countryadója”). Rákaptam a country ízére. Ami azóta is tart. Mr. Rafferty eljött vacsorára, és jól belakott apa spagettijéből, főleg ahhoz képest, milyen cingár volt. Meséltem neki a letétbe helyezett pénzről, és megköszöntem. Azt felelte, „Ne nekem köszönd”, és elmondta, hogyan szeretné befektetni a pénzt. Apa azt mondta, csinálja, ahogy jónak látja, csak tájékoztassa. Azért megjegyezte, hogy a John Deere jó hely lenne a pénzem egy részének, mivel eszelősen innovatívak. Mr. Rafferty azt felelte, megfontolja, és később megtudtam, hogy tényleg befektetett a Deere & Companybe, igaz, csak jelképes összeget. A zöme Appleés Amazon-részvényekbe ment. Vacsora után Mr. Rafferty kezet rázott velem és gratulált. –  Mr. Harrigannek nagyon kevés barátja volt, Craig. Szerencsédre te voltál az egyik. –  És az ő szerencséjére ott volt neki Craig – mondta halkan apám, és átkarolta a vállamat. Erre gombóc lett a torkomban, és amikor Mr. Rafferty elment, sírtam kicsit. Próbáltam olyan halkan, hogy apám ne hallja. Talán sikerült, és nem hallotta; talán hallotta, de tudta, hogy egyedül akarok lenni. Amikor elapadtak a könnyeim, bekapcsoltam a telefonomat, megnyitottam a Safarit, és beírtam a forgatókönyvíró és sztárocska szavakat. A vicc, ami állítólag egy Peter Feibleman nevű regényírótól eredt, egy sztárocskáról szólt, aki annyira

buta volt, hogy a forgatókönyvíróval feküdt le. Biztos ismerik. Én nem ismertem, de értettem, mit akart vele üzenni Mr. Harrigan. Aznap éjjel kettő körül távoli mennydörgésre ébredtem, és ismét konstatáltam, hogy Mr. Harrigan meghalt. Én az ágyamban voltam, ő a földben. Öltönyt visel, örökre azt fog viselni. A keze össze van kulcsolva, és úgy is marad, amíg csak csonttá nem foszlik. Ha a mennydörgést eső követi, talán leszivárog és megnedvesíti a koporsót. Nem volt betonfedél, se bélés; ezt kikötötte abban, amit Mrs. Grogan úgy emlegetett, „halállevél”. A koporsó fedele előbb-utóbb elrohad. Az öltöny is. A műanyag iPhone sokkal tovább kitart, mint az öltöny vagy a koporsó, de végül az is elrohad. Semmi nem örök, talán csak Isten elméje, és tizenhárom évesen efelől is voltak kétségeim. Hirtelen heves vágy fogott el, hogy halljam a hangját. És rájöttem, hogy hallhatom is. Hátborzongató ötlet volt (főleg hajnal kettőkor), és morbid, tudtam én is, de azt is tudtam, hogy ha megteszem, vissza tudok aludni. Úgyhogy felhívtam, és libabőrös lettem, amikor tudatosult bennem a mobiltelefon technológia egyszerű igazsága: valahol a föld alatt a Szilfa temetőben egy halott ember zsebében Tammy Wynette elénekel két sort a „Stand By Your Man”-ből. Aztán megszólalt a hangja a fülemben, nyugodtan és tisztán, csak kicsit öreges-rekedtesen: –  Most nem veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben. És ha tényleg visszahív? Akkor?

Kinyomtam, mielőtt jött volna a sípszó, és visszafeküdtem. Már magamra húztam a takarót, aztán meggondoltam magam, felkeltem és megint felhívtam. Nem tudom, miért. Ezúttal megvártam a sípszót, majd azt az üzenetet hagytam: – Hiányzik, Mr. Harrigan. Köszönöm a pénzt, amit rám hagyott, de lemondanék róla, ha még élhetne. – Elhallgattam. – Talán hazugságnak hangzik, de nem az. Tényleg nem. Aztán lefeküdtem, és mire a fejem a párnára ért, már aludtam. Nem álmodtam semmit. Szokásom lett, hogy bekapcsoltam a mobilt, még mielőtt felöltöztem, és megnéztem a híreket, hátha valaki kirobbantotta a harmadik világháborút vagy történt egy terroristatámadás. Mielőtt ezt tettem volna a Mr. Harrigan temetése utáni reggel is, egy kis piros kört láttam az SMS-ikon szélén, ami azt jelentette, hogy szöveges üzenetem érkezett. Feltételeztem, hogy vagy Billy Brogan, egy barátom és osztálytársam, akinek Motorola Mingje volt, vagy Margie Washburn, akinek Samsungja… habár Margie újabban egyre ritkábban írt. Gondolom, Regina elfecsegte neki, hogy megcsókoltam. Ismerik azt a régi kifejezést, hogy valakiben „meghűlt a vér”? Ez ténylegesen megtörténhet. Onnan tudom, hogy bennem meghűlt. Ültem az ágyon, és csak bámultam a telefon kijelzőjére. Az üzenetet kalozkiraly1 küldte. Hallottam, hogy lent a konyhában apa kiveszi a serpenyőt a tűzhely melletti konyhaszekrényből. Nyilván meleg reggelit akart csinálni, amivel hetente egyszer-kétszer próbálkozott. –  Apa? – mondtam, de a csörgés folytatódott, és hallottam, hogy olyasmit dörmög, Gyere ki onnan, te nyavalyás.

Nem hallott meg, és nem csak azért, mert a szobám ajtaja csukva volt. Én is alig hallottam magamat. Az üzenettől meghűlt bennem a vér, és elment a hangom. Az előző üzenet négy nappal Mr. Harrigan halála előtt jött, így azonnal látszott, melyik a legfrissebb. Az állt benne: Ma nem kell öntözni, Mrs. G megcsinálta. Alatta: C C C aa. Hajnali 2.40-kor küldték. –  Apa! – Ez már kicsit hangosabb volt, de még nem eléggé. Nem tudom, hogy akkor sírtam el magam, vagy amikor lefelé mentem, még mindig alsóban és Gates Falls Tigers pólóban. Apa háttal állt. Sikerült kiszabadítania a serpenyőt, és éppen vajat olvasztott benne. Meghallott és azt mondta: – Remélem, éhes vagy. Én tutira. – Apu – mondtam. – Apu. Nyolc-kilenc éves korom óta nem hívtam így. Megfordult. Látta, hogy nem öltöztem fel. Látta, hogy sírok. Látta, hogy a telefont fogom. Egyből nem törődött a serpenyővel. – Mi az, Craig? Mi a baj? Rémálmod volt a temetésről? Rémálom, az biztos, és már biztos elkéstem – végül is öreg volt –, de talán nem. – Jaj, apu… nem halt meg – dadogtam. – Legalábbis hajnali fél háromkor még nem. Ki kell ásnunk. Ki kell, mert élve temettük el. Elmondtam neki mindent. Hogy elvettem Mr. Harrigan telefonját, és aztán visszatettem a zakózsebébe. Mert sokat jelentett neki, mondtam. És mert tőlem kapta. Elmondtam, hogy felhívtam a telefont az éjszaka közepén, és hagytam egy hangüzenetet. Azt már nem kellett megmutatnom, milyen sms-t

kaptam válaszul, mert már megnézte. Sőt tanulmányozta. A vaj a serpenyőben kezdett megégni. Apa felállt és levette a serpenyőt a lángról. –  Gondolom, nem kérsz tojást – mondta. Aztán visszajött az asztalhoz, de nem a túlsó felére ült, a szokásos helyére, hanem mellém, és egyik kezét az enyémre tette. – Figyelj rám. –  Tudom, hogy hülyeség volt, de ha nem csinálom, nem tudtuk volna meg. Szólni kell… – Fiam… –  Nem, apa, te figyelj! Azonnal oda kell küldenünk valakit! Egy buldózert, markolót, embereket lapáttal! Talán még… – Elég, Craig. Bepaliztak. Tátott szájjal bámultam rá. Tudtam, mit jelent, de fel sem ötlött bennem, hogy az történhetett, pláne éjnek évadján. – Egyre gyakoribb – folytatta. – Még egy meetinget is tartottak róla nekünk a melóhelyen. Valaki bejutott Mr. Harrigan mobiljába. Klónozta. Tudod, hogy értem? – Persze, de apu… Megszorította a kezemet. – Talán üzleti titkot akartak ellopni. – Nyugdíjas volt! –  De nem szállt ki, ő mondta neked. Vagy talán a bankkártyaadatait akarták megkaparintani. Akárki volt, megkapta az üzenetedet a klónozott mobiljára, és megtréfált. – Nem tudhatod biztosan. Apu, ellenőriznünk kell! –  Nem kell, és meg is mondom, miért. Mr. Harrigan gazdag ember volt, aki magányosan halt meg. Ráadásul évek óta nem járt orvosnál, bár fogadnék, hogy Rafferty biztos nyaggatta emiatt, már csak azért is, mert így nem módosíthatta az öreg

biztosítását, hogy még több halálozási költséget fedezzen. Emiatt aztán volt boncolás. Így derült ki, hogy előrehaladott szívbetegségben halt meg. – Felvágták? – Eszembe jutott, amikor a kezem feje súrolta a mellkasát, ahogy a telefont becsúsztattam a zsebébe. Összevarrt vágások voltak a ropogós fehér ing és a nyakkendő alatt? Ha apámnak igaza van, akkor igen. Egy összevarrt seb, ami Y alakú. Láttam a tévében. A Helyszínelők-ben. – Fel – mondta apám. – Nem örülök, hogy el kell mondanom, nem akartam, hogy ez járjon az eszedben, de még mindig jobb, mint ha azt hiszed, hogy élve temették el. Mert nem. Lehetetlen. Meghalt. Érted? – Igen. – Szeretnéd, hogy itthon maradjak ma? Maradok, ha akarod. –  Nem, semmi gond. Igazad van. Bepaliztak. – És megijesztettek. Nem kicsit. –  Mit fogsz csinálni itthon egyedül? Mert ha szomorkodsz meg búslakodsz, akkor inkább kiveszek egy napot. Elmehetünk pecázni. –  Nem fogok szomorkodni. De fel kéne mennem hozzá, és megöntözni a növényeket. – Szerinted jó ötlet? – Feszülten figyelt. –  Tartozom neki ennyivel. És beszélni akarok Mrs. Grogannel. Hogy róla is gondoskodott-e. –  Ez nagyon figyelmes tőled. De előfordulhat, hogy azt mondja, törődj a saját dolgoddal. Régimódi asszony. –  De ha nem kapott semmit, akkor szeretnék neki adni az enyémből. Apám elmosolyodott és megpuszilta az arcomat.

–  Jó gyerek vagy. Anyád nagyon büszke lenne rád. Biztos, hogy jól vagy? – Biztos. – Ettem egy kis tojást meg pirítóst, hogy bizonyítsam, bár nem kívántam. Apámnak lehet igaza: ellopott jelszó, klónozott telefon, kegyetlen tréfa. Mert nem lehetett Mr. Harrigan, akinek a beleit úgy megforgatták, akár a salátát, és akinek a vérét balzsamozó folyadékra cserélték. Apa elment dolgozni, én meg felmentem Mr. Harriganhez. Mrs. Grogan éppen porszívózott a nappaliban. Nem énekelt, mint máskor, de elég összeszedett volt, és miután megöntöztem a növényeket, megkérdezte, szeretnék-e egy csésze teát inni vele a konyhában (ő „egy csésze jókedv”-nek nevezte). – Van keksz is – mondta. Bementünk a konyhába, és amíg forrt a víz, meséltem neki Mr. Harrigan leveléről és a főiskolára hagyott pénzről. Mrs. Grogan szorgosan bólogatott, mintha ezt minimum elvárta volna, és azt mondta, ő is kapott egy borítékot Mr. Raffertytől. –  A főnök gondoskodott rólam. Jobban, mint vártam. Talán jobban, mint megérdemeltem. Mondtam neki, hogy én ugyanígy érzek. Mrs. G. az asztalhoz hozta a teát, mindkettőnknek egy jó nagy bögrével. Letett közéjük egy tál zabkekszet is. – Ezt szerette – jegyezte meg. – Igen. Azt mondta, megmozgatja a beleit. Erre elnevette magát. Elvettem egy kekszet, és beleharaptam. Ahogy rágtam, eszembe jutott a szentlecke a Korinthusbeliekhez írt első levélből, amit nagycsütörtökön és

húsvétkor olvastam fel a Metodista Fiatalok Szövetségében pár hónapja: „És hálát adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely érettetek megtöretik.” A keksz nem ostya volt, a tiszteletes istenkáromlásnak nevezte volna a gondolatot, de én örömmel ettem. –  Pete-ről is gondoskodott – jegyezte meg Mrs. Grogan. Pete Bostwickra, a kertészre értette. – Szép tőle – mondtam és újabb kekszért nyúltam. – Jó ember volt, nem igaz? – Ebben nem vagyok olyan biztos. Becsületes volt, az igaz, de az ember nem akarta magára haragítani. Nem emlékszel Dusty Bilodeau-ra, mi? Nem, persze hogy nem, akkor még nem is éltél. – Lakókocsis Bilodeau-k rokona volt? – Bezon, akik a bolt mellett vannak, de Dusty nincsen ott. Jó régen elment a maga feje után. Ő volt a kertész Pete előtt, de talán nyolc hónapja dolgozott, amikor Mr. Harrigan lopáson kapta és kirúgta. Nem tudom, mit vitt el, vagy hogy Mr. Harrigan hogyan jött rá, de a kirúgással nem lett vége. Tudom, hogy tudsz róla, Mr. H. miket adott ennek a falunak és hogyan segített, de Mooney a felét nem mondta el, talán mert nem is tudja, vagy mert kevés volt az idő. A jótékonykodás használ a léleknek, de hatalmat is ad az embernek, és Mr. Harrigan a hatalmát Dusty Bilodeau ellen használta. A fejét csóválta. Szerintem részben a csodálattól. Megvolt benne az a kemény jenki véna. –  Remélem, hogy legalább pár százat kilopott Mr. Harrigan íróasztalából vagy zoknisfiókjából vagy honnan, mert azután egy fillért se szerzett se Harlow-ban, se Castle megyében, de még Maine államban se. Utána már tyúkszarlapátolásra se

vették volna fel Dorrance Marstellar pajtájába. Mr. Harrigan gondoskodott róla. Becsületes ember volt, de ha te nem, akkor Isten óvjon. Vegyél még egyet. Vettem még egy kekszet. – És idd a teát, fiam. Ittam a teát. –  Asszem, az emeleten folytatom – merengett Mrs. G. – Lecserélem az ágyneműt, nem hagyom üresen. Legalábbis egyelőre. Szerinted mi lesz a házzal? – Hű, nem tudom. –  Én se. Sejtelmem sincs. Nem tudom elképzelni, hogy bárki megvenné. Mr. Harrigan különc egy ember volt, és ez igaz… – széttárta a karját – erre is. Eszembe jutott az üveglift, és igazat adtam neki. Mrs. G. vett még egy kekszet. – És a benti növények? Azokkal mi lesz? –  Párat elviszek, ha szabad – mondtam. – A többivel nem tudom, mi lesz. –  Én se. És a fagyasztó is tele van. Azt eloszthatnánk mi hárman: te, én meg Pete. Vegyétek, egyétek, gondoltam. Az én emlékezetemre. Sóhajtott. –  Leginkább csak ténfergek. Elnyújtom azt a pár feladatot, mintha sok dolgom lenne. Isten látja a lelkemet, fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni. És te, Craig? Te mihez kezdesz? –  Most lemegyek és megöntözöm a bokros gombáit. És ha tényleg nem gond, akkor legalább az afrikai ibolyát hazaviszem, amikor megyek. – Persze, nyugodtan. Amennyit csak akarsz.

Ő felment az emeletre, én meg le az alagsorba, ahol Mr. Harrigan a gombáit tartotta terráriumokban. Spriccelés közben az üzeneten gondolkodtam, amit kalozkiraly1-től kaptam az éjszaka közepén. Apámnak igaza volt, csakis egy rossz tréfa lehetett. De ha valaki meg akart tréfálni, az nem valami szellemesebbet üzent volna, például Ments meg, bedobozoltak vagy a régi poént, Ne zavarj bomlás közben-t? És miért küldene két a-t, ami hangosan kimondva olyan, mint a gurgulázás vagy a halálhörgés? És miért küldené el a monogramomat? Nem egyszer vagy kétszer, hanem háromszor? Végül Mr. Harrigan négy növényét vittem haza: az afrikai ibolyát, a flamingóvirágot, a törpeborsot és a buzogányvirágot. Szétszórtam őket a házunkban, a buzogányvirág került a szobámba, mert az volt a kedvencem. De csak az időt ütöttem el vele, és tisztában is voltam ezzel. Miután a virágoknak helyet találtam, kivettem a hűtőből egy üveg Snapple-t, beletettem a biciklim nyeregtáskájába, és kitekertem a Szilfa temetőbe. Azon a forró nyári kora délutánon egészen üres volt, és egyenesen Mr. Harrigan sírjához mentem. A sírkő már a helyére került, semmi flanc, csak egy gránitkő a nevével és a dátumokkal. Volt sok virág, még mind friss (ez nem marad sokáig így), a legtöbb csokorba kártyát dugtak. A legnagyobb csokrot, talán Mr. Harrigan saját kertjéből – és tiszteletből, nem fukarságból –, Pete Bostwick családja hozta. Letérdeltem, de nem imádkozni. Elővettem a zsebemből a telefonomat, és a kezembe fogtam. A szívem olyan erősen dobogott, hogy kis fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Kikerestem és felhívtam a számát. Aztán leeresztettem a

telefont, az arcomat a gyepre fektettem, amit már visszatettek a helyére, és füleltem, hallom-e Tammy Wynette-et. Úgy véltem, hogy hallom, de biztos csak képzeltem. Át kellett volna hatolnia a zakóján, a koporsó fedelén és még hat láb földön. De úgy véltem, hogy hallom. Nem is: biztos voltam benne. Hallom Mr. Harrigan telefonját, ahogy a „Stand By Your Man”-t énekli a sírban. A másik fülemben pedig, amit nem szorítottam a földhöz, hallottam a hangját, nagyon halkan, de hallottam azon az álmos, nyugodt helyen: „Most nem veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben.” De nem hív, akár alkalmas, akár nem. Mert meghalt. Hazamentem. 2009 szeptemberében átmentem a Gates Falls középiskolába a barátaimmal, Margie-val, Reginával és Billyvel. Egy használt kisbusszal mentünk, amiről az ottaniak ránk ragasztották a Kisbuszosok nevet. Később megnőttem (bár megálltam 175-nél, ami szörnyen bántott), de az első nap én voltam a legalacsonyabb a nyolcadikosok közül. És így tökéletes célpont lettem Kenny Yankónak, egy nagydarab bajkeverőnek, akinek osztályt kellett ismételnie, és akinek a képe illusztráció lehetett volna a szótárban a kötekedő szócikk mellett. Az osztályunk nem is volt igazi osztály, inkább új jövevények csoportja Harlow-ból, Mottonból és Shiloh Churchből. Abban az évben (és még sok évig) egy magas, imbolygó fickó volt az igazgató, akinek a kopasz feje úgy fénylett, mintha polírozták volna. Ő volt Mr. Albert Douglas, akit a gyerekek Alkesz Al vagy Duhaj Doug néven emlegettek. Valójában senki nem látta

részegen, de akkoriban tényként kezeltük, hogy iszik, mint a gödény. Felment a pódiumra, köszöntötte „az új diákok csoportját” a Gates Falls középiskolában, és mesélt nekünk a sok csodálatos dologról, ami a tanév során ránk vár. Például zenekari gyakorlat, énekkar, vitaklub, fotósklub, az Amerika Leendő Farmerei karriercsoport és annyiféle sport, amennyit csak bírunk (már ha az baseball, atlétika, futball vagy lacrosse – amerikai focit csak középiskolai szinten lehet majd választani). Beszélt a havi egy kiöltözős péntekről, amikor a fiúknak nyakkendőt és sportzakót kell viselni, a lányoknak illendő ruhát (a szegélye maximum öt centivel érjen a térd fölé, ha kérhetem). Végezetül megnyugtatott bennünket, hogy semmiféle beavatás nem fenyegeti az újonnan jötteket. Vagyis minket. Előző évben egy Vermontból átiratkozott tanuló a Central Maine Kórházba került, mert megitattak vele három üveg energiaitalt, így a hagyományt betiltották. Aztán sok szerencsét kívánt nekünk a „tudományos kalandhoz”. A félelmem, hogy elveszek ebben a hatalmas, új iskolában, alaptalannak bizonyult, mivel egyáltalán nem volt hatalmas. Az angolon kívül minden órám az emeleten volt, és kedveltem az összes tanáromat. A matektól kifejezetten féltem, de nagyjából ott folytattuk, ahol abbahagytam, szóval nem volt gond. Elég jól ment minden, egészen a hatodik és hetedik óra közti négyperces szünetig. Mentem a folyosón a lépcső felé, becsapódó szekrényajtók, dumáló gyerekek és a kávézóból szálló kajaszag közepette. Épp odaértem a lépcsőhöz, amikor megragadott egy kar: – Hé, újfiú, ne olyan gyorsan.

Megfordultam és szemben találtam magam egy száznyolcvan centis, pattanásos képű trollal. A fekete haja zsíros csomókban lógott a vállára. A kimeredő homlok alól sötét gombszem meredt rám. Kéjes vidámság áradt belőle. Csőfarmert és összekaristolt motorosbakancsot viselt. Egyik kezében egy papírzacskót fogott. – Vedd el. Nem értettem, de elvettem. Gyerekek siettek el mellettem, le a lépcsőn, néhányan lopva a hosszú, fekete hajú srácra sandítottak. – Nézz bele. Belenéztem. Volt benne egy rongy, egy kefe meg egy bádogdobozos Kiwi cipőfény. Visszanyújtottam neki. – Mennem kell órára. – Nem, nem, újfiú. Előbb kisuvickolod a bakancsomat. Már értettem. Beavatás volt, és noha az igazgató aznap reggel tiltotta meg kifejezetten, mégis megfordult a fejemben, hogy megteszem. Aztán eszembe jutott a mellettünk lesiető sok gyerek. Látnák a harlow-i falusi kisfiút térden állva cipőt pucolni. Gyorsan híre menne. Talán még így is megcsináltam volna, mert sokkal nagyobb volt nálam, és nem tetszett a szemében ülő kifejezés. Szívesen kiverem belőled a szart is, ezt mondta az a tekintet, csak adj rá ürügyet, újfiú. Aztán arra gondoltam, mit gondolna Mr. Harrigan, ha látná, hogy térden állva, alázatosan pucolom ennek a tahónak a cipőjét. – Nem – mondtam. – Nekem nemet mondani kurva nagy hiba. Elhiheted. – Fiúk? Hé, fiúk! Valami gond van?

Ms. Hargensen volt, a földrajztanárnőm. Fiatal és csinos volt, nemrég végezhette el a főiskolát, de olyan magabiztosság áradt belőle, ami azt sugallta, hogy vele nem lehet szórakozni. A nagyfiú megrázta a fejét: nincs gond. – Minden oké – adtam vissza a zacskót a tulajdonosának. – Hogy hívnak? – kérdezte Ms. Hargensen. Nem rám nézett. – Kenny Yanko. – És mi van a zacskóban, Kenny? – Semmi. – Ez nem valami beavatás, ugye? – Nem. Mennem kell órára. Nekem is mennem kellett. A lépcsőn ritkult a tömeg, mindjárt becsöngetnek. – Elhiszem, Kenny, de még egy pillanat. – Ms. Hargensen rám nézett. – Craig, ugye? – Igen, tanárnő. – Mi van a zacskóban, Craig? Kíváncsi vagyok. Gondoltam rá, hogy elmondom neki. Nem „az őszinteség a legjobb út” cserkészbaromság miatt, hanem mert a srác rám ijesztett, és most ki voltam rá akadva. És (akár be is vallhatom) mert kapóra jött, hogy egy felnőtt beavatkozik. Aztán arra gondoltam: Hogyan intézné Mr. Harrigan? Beköpné? –  Az ebédje maradéka – feleltem. – Egy fél szendvics. Azt kérdezte, kérem-e. Ha a tanárnő elveszi a zacskót, és belenéz, mindketten bajba kerülünk, de nem tette… Bár fogadnék rá, hogy tudta. Csak ránk szólt, hogy menjünk órára, majd elkopogott a cipőjében, aminek pont annyira volt magas a sarka, hogy még elfogadható volt az iskolában.

Elindultam lefelé a lépcsőn, de Kenny Yanko megint megragadott. – Ki kellett volna suvickolnod, újfiú. Ez még jobban kiakasztott. –  Most mentettem meg a bőrödet. Inkább meg kéne köszönnöd. Elvörösödött, ami egyáltalán nem tett jót az arcán működő vulkánoknak. – Ki kellett volna suvickolnod. – Elindult, aztán visszafordult, még mindig szorongatva azt a hülye papírzacskót. – Le van szarva a köszönet, újfiú. Te is le vagy szarva. Egy héttel később Kenny Yanko összeakasztotta a bajszát Mr. Arsenaulttal, a technikatanárral, és hozzávágott egy kézi csiszolót. Kennyt már háromszor felfüggesztették a két év alatt, amióta a Gates Falls középiskolába járt – a konfrontációnk után megtudtam, hogy kisebb legenda –, és ez volt az utolsó csepp. Kirúgták, én meg azt hittem, hogy a problémám ezzel megoldódott. Mint a legtöbb kisvárosi iskola, a Gates Falls is odavolt a hagyományokért. A kiöltözős péntek csak egy volt a sok közül. Ott volt még a Tűzoltás (kiállni az IGA szupermarket elé, és adományt gyűjteni a tűzoltóságnak), a Mérföldlépés (körbefutni a tornatermet hússzor testnevelésórán) és elénekelni az iskolai dalt a havi iskolagyűlésen. Egy másik hagyomány volt az őszi bál, ahová a lányok hívták meg a fiúkat. Margie Washburn meghívott, én meg persze igent mondtam, mert szívesen elmentem a legjobb barátommal, még ha úgy nem is kedveltem. Megkértem apát, hogy vigyen el

bennünket, és ő boldogan megtette. Regina Michaels pedig Billy Bogant hívta meg, úgyhogy duplarandi lett. Különösen örültem, amikor Regina a folyosón megsúgta, hogy csak azért hívta el Billyt, mert a barátom. Iszonyú jól éreztem magam az első szünetig, amikor kimentem a tornateremből, hogy leeresszem a sok puncsot, amit betankoltam. Amikor a fiúmosdó ajtajához értem, valaki megragadta az övemet meg a tarkómat, és végigtaszigált a folyosón az oldalsó kijáratig, ami a tanári parkolóra nyílt. Ha nem kapom fel a kezem és nyomom meg az ajtórudat, Kenny arccal nekilök az ajtónak. Mindenre emlékszem, ami következett. Fogalmam sincs, hogy miért olyan élesek a gyerekkori és kora kamaszkori rossz emlékek, csak azt tudom, hogy élesek. És ez egy nagyon rossz emlék. A tornaterem melege után (nem is szólva a kamasz, érésben lévő testekből áradó páráról) az éjszakai levegő sokkolóan hidegnek érződött. Láttam, hogy megcsillan a holdfény a két parkoló autó krómozásán, ami a felvigyázó tanároké, Mr. Tayloré és Ms. Hargensené volt (az új tanárokra sózták rá a felvigyázást, merthogy ez volt a hagyomány). Hallottam egy autó megfúrt kipufogóját a 96-os úton. És éreztem a forróságot a ledörzsölt tenyeremen, amikor Kenny Yanko a parkoló aszfaltjára lökött. – Kelj fel. Dolgod van. Felálltam. A tenyeremre néztem. Vérzett. Egy zacskó volt az egyik parkoló autón. Elvette és nekem nyújtotta. –  Fényesítsd ki a bakancsomat. Ha megcsinálod, kvittek

vagyunk. – Kapd be – mondtam és a szeme közé öklöztem. Mindenre emlékszem, oké? Emlékszem, hányszor ütött meg: összesen ötször. Emlékszem, hogy az utolsótól nekiestem az épület salakbeton falának, és hogy kérleltem a lábamat, hogy tartson meg, de nem akart. Addig csúsztam lefelé, amíg a fenekem az aszfaltra nem koppant. Emlékszem, hogy odabentről kihallatszott a Black Eyed Peas, halkan, de tisztán: „Boom Boom Pow”. Emlékszem, hogy Kenny ott állt felettem, és azt lihegte: –  Ha bárkinek elmondod, meghalsz. – De mindenből a legtisztábban (és legkedvesebben) arra a fenséges, vad elégedettségre emlékszem, amikor az öklöm beletalált a képébe. Azt az egyet ütöttem, de rohadt jó ütés volt. Bumm bumm puff. Amikor elment, kihúztam a telefonomat a zsebemből. Ellenőriztem, hogy épen maradt-e, majd felhívtam Billyt. Nem jutott eszembe más. A harmadik csengésre vette fel, kiabálnia kellett, hogy halljam a lármában. Mondtam neki, hogy jöjjön ki, és hozza Ms. Hargensent is. Nem akartam tanárt belevonni, de még így kábán is tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis megtörténik, akkor meg már jobb egyből. Úgy véltem, Mr. Harrigan így csinálná. – Mért? Mi van, haver? – Megvert egy srác. Jobb, ha nem megyek be, szarul nézek ki. Három perc múlva kijött, és nemcsak Ms. Hargensent hozta, hanem Margie-t és Reginát is. A barátaim döbbenten bámulták a felrepedt számat meg a vérző orromat. A ruhám vérfoltos lett,

a (vadonatúj) ingem elszakadt. –  Gyere velem – mondta Ms. Hargensen. Láthatóan nem kavarta fel a vér, a lila arcom vagy a feldagadó szám. – Gyertek mind. –  Nem akarok bemenni – mondtam, a tornateremre értve. – Nem akarom, hogy bámuljanak. – Meg tudom érteni – felelte. – Erre. Egy bejárathoz vezetett, amin a CSAK SZEMÉLYZET felirat állt, kulccsal beengedett, majd elvitt bennünket a tanáriba. Nem volt éppen egy luxuslakosztály, jobb bútorokat láttam Harlow-ban garázsvásárokon, de voltak székek, és leültem az egyikre. Megkereste az elsősegélydobozt, és beküldte Reginát a tanári mosdóba, hogy vizezzen meg egy ruhát az orromra, ami szerinte nem tört el. Regina visszajött és elismerő tekintettel jelentette: – Odabent Aveda kézkrém van! –  Az enyém – felelte Ms. Hargensen. – Használd, ha kell. Ezt tedd az orrodra, Craig. Ki hozott el benneteket? –  Craig apja – felelte Margie. Nagyra nyílt szemmel nézett körül ebben az ismeretlen országban. Mivel világos lett, hogy nem fogok meghalni, mindent elraktározott magában, hogy később megbeszélhesse a barátnőivel. –  Hívjátok fel – mondta Ms. Hargensen. – Craig, add a telefonod Margie-nak. Margie felhívta apát, hogy jöjjön el értem. Apa mondott valamit. Margie hallgatta, majd azt mondta: – Hát, volt egy kis baj. – Megint hallgatott. – Ööö… szóval… Billy elvette tőle a telefont. –  Craiget megverték, de jól van. – Hallgatott, majd nekem

nyújtotta: – Veled akar beszélni. Még szép, hogy akart, és miután megkérdezte, jól vagyok-e, tudni akarta, ki tette. Azt mondtam, hogy nem tudom, talán egy középiskolás, aki be akart lógni a bálba. – Jól vagyok, apa. Ne csináljunk belőle nagy ügyet, jó? Azt mondta, hogy de igenis nagy ügy. Én azt mondtam, hogy nem. Erre azt mondta, hogy de. Pingpongoztunk kicsit ezzel, aztán sóhajtott és azt mondta, hogy siet. Letettem. –  Nem szabadna fájdalomcsillapítót adnom – mondta Ms. Hargensen –, azt csak a védőnő adhat, és ő is csak szülői engedéllyel, de ő nincs itt, úgyhogy… – Levette a retiküljét, ami a kabátjával együtt lógott egy fogason, és belekukkantott. – Nem fogtok beárulni, hogy elveszítsem az állásomat, ugye? A barátaim a fejüket rázták. Én is, de csak óvatosan. Kenny egy elég jó ütést vitt be a bal halántékomra. Reméltem, hogy megfájdult a keze a szemétnek. Ms. Hargensen elővett egy kis üveg Aleve-et. – A sajátom. Billy, adj neki vizet. Billy hozott egy papírpohárban vizet. Lenyeltem a tablettát, és egyből jobban éreztem magam. Ilyen ereje van a szuggesztiónak, főleg, ha egy csodás fiatal nőtől ered. – Ti hárman, segítsetek – kérte Ms. Hargensen. – Billy, te menj a tornaterembe, és mondd meg Mr. Taylornak, hogy tíz perc, és ott vagyok. Lányok, ti menjetek ki és várjátok Craig apját. Irányítsátok a személyzeti bejárathoz. Elmentek. Ms. Hargensen fölém hajolt, elég közel, hogy érezzem a parfümje illatát, ami csodás volt. Beleszerettem. Tudtam, hogy giccses, de nem tudtam ellenállni. Felemelte két ujját.

– Mondd, hogy nem hármat vagy négyet látsz. – Nem, csak kettőt. – Oké. – Kiegyenesedett. – Yanko volt? Ő volt, igaz? – Nem. – Hülyének nézel? Mondd meg az igazat. Gyönyörűnek néztem, de ezt nem mondhattam. – Nem nézem hülyének, tanárnő, de nem Kenny volt. Ami jó. Mert ha ő lett volna, biztos letartóztatják, mivel már kirúgták. Akkor tárgyalás lenne, bíróságra kéne mennem és elmondanom, hogy megvert. Mindenki megtudná. Gondolja el, milyen kínos lenne. – És ha megver másvalakit is? Ekkor eszembe jutott Mr. Harrigan, mondhatni, ihletet merítettem tőle: –  Az másvalaki problémája. Engem csak az érdekel, hogy velem mit csinált. Csúnyán akart nézni rám, de szélesen elmosolyodott, amitől még jobban beleszerettem. – Ez rideg. –  Én csak boldogulni akarok – mondtam. És ez volt az igazság. – Tudod, mit mondok, Craig? Fogsz is. Amikor apám odaért, végignézett rajtam, és megdicsérte Ms. Hargensent, hogy milyen jó munkát végzett. – Előző életemben pankrátorsegéd voltam – felelte a tanárnő. Apám nevetett. Egyikük se javasolta, hogy menjünk a balesetire, aminek örültem. Apa hazavitt négyünket, így a bál második felét kihagytuk, de

egyikünk se bánta. Billy, Margie és Regina sokkal érdekesebb dolgot élt meg, mint hogy Beyoncéra meg Jay-Z-re riszáljanak. Én pedig újra meg újra átéltem azt a kielégítő remegést, ami végigszaladt a karomon, amikor az öklöm eltalálta Kenny Yanko képét. Fincsi monokli marad utána, és kíváncsi voltam, hogyan magyarázza meg. Á, nekimentem egy ajtónak. Á, nekimentem a falnak. Á, rejszoltam és lecsúszott a kezem. Amikor hazaértünk, apám megint megkérdezte, tudom-e, ki tette. Mondtam, hogy nem. – Nehezen tudom elhinni, fiam. Nem szóltam rá semmit. – Ennyiben akarod hagyni? Ezt akarod mondani? Bólintottam. –  Jól van. – Sóhajtott. – Asszem, értem. Egyszer én is voltam fiatal. Előbb-utóbb minden szülő ezt mondja a gyerekének, de nem hinném, hogy valaha valaki is elhitte. –  Én elhiszem – feleltem, és tényleg elhittem, bár nehezen tudtam elképzelni apámat százötven centis vakarcsnak a vonalas telefonok korában. –  Egyvalamit árulj el legalább. Anyád mérges lenne, hogy megkérdezem, de mivel nincs itt… visszaütöttél? – Igen. Csak egyszer, de jó nagyot. Erre elvigyorodott. –  Oké. De azt meg kell értened, hogy ha még egyszer rád támad, az már rendőrségi ügy. Világos? Mondtam, hogy az. –  A tanárnőd, aki egyébként szimpatikus, azt mondta, legalább egy órát még ne engedjelek lefeküdni, hogy lássuk, szédülsz-e. Kérsz egy pitét?

– Persze. – Teát mellé? – Abszolút. Úgyhogy pitét ettünk és nagy bögre teát ittunk, közben apa történeteket mesélt, de nem ikertelefonokról, vagy egytermes iskoláról, ahol kályhával fűtöttek, vagy amikor a tévében csak három adó volt (és ha a szél lefújta a tetőről az antennát, egy sem). Arról mesélt, amikor ő meg Roy DeWitt petárdát találtak Royék pincéjében, és amikor az egyiket eldurrantották, belepattant Frank Driscoll gyújtósládájába, ami lángra kapott, és Frank Driscoll azt mondta nekik, ha nem aprítanak neki egy öl tűzifát, megmondja a szüleiknek. Arról mesélt, amikor az anyja meghallotta, hogy az öreg Philly Loubirdöt Shiloh Churchből „Ágyékkötős nagyfőnök”-nek csúfolta, és kimosta a száját szappannal, hiába esküdözött apám, hogy soha többet nem teszi. Mesélt a verekedésekről az Auburn görkoripályán, ahol a gyerekek a Lisbon gimiből és az Edward Little gimiből, apám sulijából minden péntek este összeakaszkodtak. Mesélt arról, amikor a fürdőnadrágját lerántotta két nagyobb gyerek a White strandon („törülközőben gyalogoltam haza”), és amikor egy gyerek baseballütővel végigkergette a Carbine Streeten Castle Rockban („Azt mondta, hogy kiszívtam a húga nyakát, pedig nem”). Egyszer tényleg volt fiatal. Amikor felmentem a szobámba, még jól éreztem magam, de a Ms. Hargensentől kapott Aleve hatása múlóban volt, és mire levetkőztem, a jó érzés is múlóban volt vele együtt. Úgy gondoltam, Kenny Yanko nem fog még egyszer rám támadni, de

biztos azért nem lehettem benne. Mi van, ha a barátai cukkolják a monoklija miatt? Ugratják vele? Sőt kinevetik érte? Mi van, ha felkapja a vizet, és rászánja magát egy második menetre? Sanszos, hogy akkor már egy jó ütést sem fogok tudni bevinni, hiszen az az egy is azért sikerült, mert nem számított rá. Kórházba is juttathat, vagy még rosszabb. Megmostam az arcom (nagyon óvatosan), megmostam a fogam, ágyba bújtam, lekapcsoltam a villanyt, aztán csak feküdtem ott, és újra átéltem a történteket. A sokkot, ahogy elkapott és végigtuszkolt a folyosón. Ahogy mellbe vágott. Ahogy szájba vágott. Ahogy mondtam a lábamnak, hogy tartson meg, és a lábam azt felelte, talán később. A sötétben egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Kenny még nem végzett velem. Sőt logikusabbnak is, mint ahogy sok őrültség logikusabb sötétben és egyedül. Úgyhogy felkapcsoltam a villanyt, és felhívtam Mr. Harrigant. Nem számítottam rá, hogy hallom a hangját, csak úgy akartam csinálni, mintha beszélnék vele. Csendre számítottam, vagy hogy egy géphang közli, a szám, amit hívtam, már nem kapcsolható. Három hónap eltelt, amióta a temetési öltönye zsebébe csúsztattam a telefont, és az első iPhone-ok akkumulátora csak 250 órát bírt, még készenléti üzemmódban is. Vagyis a telefon is pont olyan halott már, mint ő. De kicsengett. Nem lett volna szabad kicsengenie, egyszerűen nem fért össze a valósággal, de öt kilométernyire a Szilfa temetőben a föld alatt Tammy Wynette a „Stand By Your Man”-t énekelte. Az ötödik csengés felénél megszólalt a fülemben Mr. Harrigan kissé reszelős öregemberhangja. Szokás szerint egyből

a tárgyra tért, még telefonszámot vagy üzenetet sem kért a hívótól. „Most nem veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben.” Megszólalt a sípszó, és azon kaptam magam, hogy beszélek. Nem emlékszem, hogy átgondoltam volna, a szám önállósodott. –  Ma este megvertek, Mr. Harrigan. Egy Kenny Yanko nevű nagydarab hülye gyerek. Azt akarta, hogy tisztítsam meg a bakancsát, és én nem akartam. Nem köptem be, mert azt hittem, lezártuk a dolgot, próbáltam úgy gondolkodni, ahogyan maga, de még aggódom. Bárcsak tudnék beszélni magával. Elhallgattam. –  Örülök, hogy még működik a telefonja. Igaz, nem értem, hogy lehetséges. Elhallgattam. – Hiányzik. Viszhall. Letettem. Megnéztem a „Legutóbbi hívások”-nál, hogy tényleg felhívtam-e. Ott volt a száma és az időpont: 23.02. Kikapcsoltam a telefonomat, és letettem az éjjeliszekrényre. Leoltottam a lámpát, és szinte azonnal elaludtam. Ez péntek este volt. Szombat este – vagy talán vasárnap kora reggel – Kenny Yanko meghalt. Felakasztotta magát, bár ezt és a részleteket csak egy év múlva tudtam meg. Kenneth James Yanko gyászjelentése csak kedden jelent meg a lewistoni Sun-ban, és csak annyi állt benne, hogy „tragikus balesetben hirtelen elhunyt”, de a hírrel már hétfőn tele volt az iskola, és persze beindult a pletykagyár is. Ragasztót szipuzott, és stroke-ot kapott. Az apja egyik vadászpuskáját tisztogatta (Mr. Yankónak

állítólag egész arzenálja volt a házban), és elsült. Orosz rulettet játszott az apja egyik pisztolyával, és főbe lőtte magát. Berúgott, leesett a lépcsőn, és kitört a nyaka. Ezekből egyik sem volt igaz. Nekem Billy Bogan mondta el a hírt, amint felszállt a kisbuszra. Azonnal kirobbant belőle. Azt mondta, az anyját felhívta az egyik barátnője Gates Fallsból, innen tudja. Az anyja barátnője Yankóékkal szemközt lakott és látta, hogy kitolják a testet hordágyon, és hogy az egész család sír meg jajveszékel. Ezek szerint még a kirúgott kötekedőket is szereti valaki. Sokat olvastam a Bibliát, el tudtam képzelni azt is, hogy megszaggatták a ruhájukat. Rögtön az jutott eszembe – bűntudatosan –, hogy felhívtam Mr. Harrigan telefonját. Mondtam magamnak, hogy Mr. Harrigan meghalt, nem lehetett ehhez semmi köze. Mondtam magamnak, hogy ha ilyesmi lehetséges lenne horrorképregényeken kívül is, akkor sem kívántam Kenny halálát, csak hogy békén hagyjon – bár ez még nekem is amolyan jogi csűrés-csavarásnak tűnt. És folyton eszembe jutott, mit mondott Mrs. Grogan a temetés utáni nap, amikor jó embernek neveztem Mr. Harrigant, amiért belevett bennünket a végrendeletébe. Ebben nem vagyok olyan biztos. Becsületes volt, az igaz, de az ember nem akarta magára haragítani. Dusty Bilodeau magára haragította Mr. Harrigant, és Kenny Yanko is magára haragította volna azzal, hogy megvert, amiért nem fényesítettem ki a kibaszott bakancsát. Csakhogy Mr. Harrigant már nem lehetett megharagítani. Ezt mondogattam

magamnak. A halottak nem haragszanak. Na persze olyan telefon se cseng ki, amit három hónapja nem töltöttek fel, és nem játszik le (vagy vesz fel) üzenetet… de Mr. Harrigané igenis kicsengett, és igenis hallottam a rozsdás, öreg hangját. Így aztán bűntudatom lett, de meg is könnyebbültem. Kenny Yanko már sosem fenyeget többé. Eltűnt a képből. Aznap a lyukasórámban Ms. Hargensen lejött a tornaterembe, ahol éppen kosárra dobáltam, és kihívott a folyosóra. – Ma búslakodtál az órán – jegyezte meg. – Nem én. –  De igen, és tudom is, miért. De mondok én valamit. A te korodban az ember világképe ptolemaioszi. Még elég fiatal vagyok, hogy emlékezzek rá. – Nem tudom, hogy mi az… – Ptolemaiosz római matematikus és csillagász volt, aki hitte, hogy a Föld a világegyetem közepe, és körülötte kering minden más. A gyerekek azt hiszik, hogy az egész világuk körülöttük kering. Az az érzés, hogy te vagy mindennek a közepe, olyan húszéves korod körül kezd elmúlni, de attól még messze vagy. Közel hajolt hozzám, nagyon komolyan, és gyönyörű zöld szeme volt. A parfümjétől is szédültem kicsit. –  Látom, hogy nem tudsz követni, úgyhogy hagyjuk a metaforát. Ha azt hiszed, hogy közöd volt Yanko halálához, felejtsd el. Nem volt. Láttam a papírjait, komoly problémái voltak. Otthoni, iskolai, pszichológiai problémák. Nem tudom, mi történt, és nem is akarom tudni, de van ebben a tragédiában jó is. – Mi? Hogy többet nem tud megverni?

Elnevette magát, és a kivillanó fogai éppen olyan szépek voltak, mint mindene. – Tessék, megint a ptolemaioszi világkép. Nem, Craig, az a jó, hogy nem volt elég idős, hogy jogosítványa legyen, mert akkor talán más gyerekeket is magával vitt volna. Most menj vissza dobálni. Elindultam, de akkor elkapta a csuklómat. Tizenegy év eltelt, de még mindig emlékszem az érintésére. –  Craig, nem szabad örülnöm, amikor egy gyerek meghal, még ha olyan rossz is, mint Kenny Yanko. De annak örülhetek, hogy nem te voltál. Hirtelen szerettem volna neki elmondani mindent, és talán meg is teszem, de akkor megszólalt a csengő, ajtók csapódtak ki, és a folyosó megtelt lármázó gyerekekkel. Ms. Hargensen ment a dolgára, és én is az enyémre. Aznap éjjel bekapcsoltam a telefonomat, és egy darabig csak néztem, próbáltam összeszedni a bátorságomat. Értettem, amit Ms. Hargensen mondott délelőtt, csakhogy Ms. Hargensen nem tudta, hogy Mr. Harrigan telefonja még működik, ami eleve képtelenség. Nem volt lehetőségem elmondani neki, és úgy hittem – mint kiderült tévesen –, hogy már nem is lesz. Most nem fog működni, mondtam magamnak. Volt még benne egy kis szufla, ennyi. Mint amikor a villanykörte felvillan, mielőtt kiég. Megnyomtam a nevét, és arra számítottam – igazából reméltem –, hogy nem hallok semmit, vagy csak egy felvételt, miszerint a szám nem kapcsolható. De kicsengett, és még pár csörgés után ismét Mr. Harrigan hangját hallottam: „Most nem

veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben.” – Craig vagyok, Mr. Harrigan. Ostobának éreztem magam, hogy egy halotthoz beszélek, akinek mostanra már penészesedik az arca (utánanéztem). Ugyanakkor egyáltalán nem éreztem magam ostobának. Inkább ijedtnek, mint aki istentelen vidéken jár. –  Nézze… – megnyaltam az ajkamat. – Nem volt köze Kenny Yanko halálához, ugye? Ha igen, akkor… ööö… kopogjon a falon. Letettem. Vártam a kopogást. Nem jött. Másnap reggel szöveges üzenet várt kalozkiraly1-től. Csak hat betű: a a a. C C x. Zagyvaság. A frászt hozta rám. Azon az őszön sokat gondoltam Kenny Yankóra (akkor éppen az a sztori keringett, hogy leesett a házuk felső szintjéről, amikor ki akart osonni otthonról éjszaka). Még többet gondoltam Mr. Harriganre meg a telefonjára. Azt kívántam, bárcsak bedobtam volna a Castle-tóba. Megbűvölt, oké? Mindnyájunkat megbűvölnek a különös dolgok. A tiltott dolgok. Többször is majdnem felhívtam Mr. Harrigan telefonját, de aztán nem tettem, legalábbis akkor nem. Régen megnyugtatónak találtam a hangját, tapasztalt és sikeres hangnak, mondhatni a sosem ismert nagyapám hangjának. Most viszont már nem úgy emlékeztem rá, amilyen a nyári délutánokon volt, amikor Charles Dickensről, Frank Norrisról vagy D. H. Lawrence-ről beszélt, vagy arról, hogy az internet egy törött főnyomócső.

Most már csak az öreges, reszelős hangját hallottam, mint a majdnem elkopott smirgli, ami azt mondja, visszahív alkalmas időben. És a koporsójában képzeltem el. A Hay & Peabody temetkezési vállalkozója bizonyára leragasztotta a szemhéját, de milyen tartós az a ragasztó? Nyitva lehet a szeme odalent? Felfelé mered a sötétbe, miközben elrohad az üregében? Ilyenek foglalkoztattak. Egy héttel karácsony előtt Mooney tiszteletes behívott a sekrestyébe „beszélgetni”. Főleg ő beszélt. Azt mondta, hogy apám aggódik miattam. Fogytam, és romlottak a jegyeim. Van valami, amit szeretnék neki elmondani? Átgondoltam és úgy döntöttem, hogy van. Nem mindent, de egy részét. – Köztünk marad, amit mondok? – Ha nem arról van szó, hogy kárt teszel magadban vagy nem bűncselekményről, súlyos bűncselekményről, akkor igen. Nem pap vagyok, és ez nem katolikus gyónás, de a legtöbb hívő tud titkot tartani. Úgyhogy elmeséltem neki, hogy verekedtem egy fiúval a suliból, egy nagyobb fiúval, Kenny Yankóval, és jól helybenhagyott. Mondtam, hogy nem kívántam Kenny halálát, nem imádkoztam, hogy megtörténjen, de meghalt, szinte rögtön utána, és állandóan csak erre tudok gondolni. Elmondtam neki, amit Ms. Hargensen mondott, hogy a gyerekek azt hiszik, mindennek hozzájuk van köze, és hogy ez nem igaz. Mondtam, hogy ez kicsit segített, de még mindig úgy érzem, hogy szerepem volt Kenny halálában. A tiszteletes elmosolyodott. – A tanárnődnek igaza volt, Craig. Ismered azt a régi babonát, hogy ha egy repedésre lépsz a járdán, az anyád hátán csattan?

Nyolcéves koromig nem léptem repedésre a járdán, nehogy véletlenül eltörjem anyám gerincét. – Komolyan? –  Komolyan. – Előredőlt. A mosoly eltűnt. – Megőrzöm a titkodat, ha te is az enyémet. Áll az alku? – Persze. –  Ingersoll atya a Gates Falls-i Szent Anna-templomból jó barátom. Oda jár a Yanko család. Tőle tudom, hogy a Yanko fiú öngyilkos lett. Azt hiszem, elakadt a lélegzetem. Öngyilkosságról is pletykáltak a Kenny halála utáni héten, de azt egy pillanatig se hittem el. Le mertem volna fogadni, hogy a kötekedő rohadék fejében soha meg nem fordult volna, hogy öngyilkos legyen. Mooney tiszteletes még mindig előrehajolt. Két kezébe vette a kezemet. –  Craig, komolyan úgy gondolod, hogy az a fiú hazament és azt gondolta magában: „Jaj nekem, megvertem egy fiút, aki fiatalabb és kisebb nálam. Azt hiszem, megölöm magam.” Mi? – Nem igazán – mondtam és kifújtam a levegőt, amit mintha két hónapja tartogattam volna. – Ha így nézzük, akkor nem. Hogyan csinálta? –  Nem kérdeztem, de akkor sem mondanám el, ha Pat Ingersoll elmondta volna. El kell ezt engedned, Craig. Problémás fiú volt. Azoknak a problémáknak csak az egyik szimptómája volt, hogy megvert téged. –  És ha megkönnyebbültem? Érti, hogy már nem kell tartanom tőle? – Azt mondanám, hogy az abszolút emberi érzés. – Köszönöm.

– Jobban érzed magad? – Igen. És így is volt. Nem sokkal a tanév vége előtt Ms. Hargensen nagy mosollyal állt az osztály elé földrajzórán. –  Biztos azt hittétek, hogy két hét múlva megszabadultok tőlem, de van egy rossz hírem. Mr. de Lesseps, a középiskolai biológiatanár nyugdíjba megy, és engem vettek fel a helyére. Mondhatjuk, hogy előkészítőből középiskolába megyek. Páran színpadiasan felnyögtek, de a legtöbben tapsoltunk, és senki nem tapsolt annyira, mint én. Nem kell elhagynom a szerelmemet. A kamaszagyam ezt sorsszerűnek látta. És tulajdonképpen az is volt. Én is magam mögött hagytam a Gates Falls előkészítőt, és elkezdtem a kilencediket a Gates Falls középiskolában. Ott ismerkedtem meg Mike Ueberrothtal, akit akkor – mint most, amikor a Baltimore Oaks tartalék fogója – a legtöbben „Uber” néven ismertek. A Gatesben a sportolók meg a tanulósabb diákok nem nagyon keveredtek (gondolom, ez a legtöbb középiskolára igaz, mivel a sportolók általában klikkesednek), és ha nincs az Arzén és levendula, kétlem, hogy valaha is összebarátkozunk. Uber harmadikos volt, én csak egy elsős, ami még valószínűtlenebbé tette a barátságunkat. Pedig barátok lettünk és a mai napig azok vagyunk, bár már sokkal ritkábban látom. Sok középiskolában szokás, hogy a felsősök előadnak egy színdarabot, de a Gatesben más volt a hagyomány. Nálunk évi

két előadást rendeztek, és noha ezeket a drámaklub vitte színre, bármelyik diák jelentkezhetett játszani. Ismertem a sztorit, mert láttam a filmváltozatot egy esős szombat délután. Tetszett, úgyhogy jelentkeztem. Mike-ot a barátnője beszélte rá, aki a drámaklubba járt, és ő kapta a gyilkos Jonathan Brewster szerepét. Én lettem a rohangászó társa, dr. Einstein. A filmben Peter Lorre játszotta, és igyekeztem úgy beszélni, mint ő, minden megszólalást azzal kezdtem, hogy „Egen, egen”. Nem utánoztam valami jól, de meg kell mondanom, a közönség imádta. Kisváros, értik. Hát így lettünk barátok, Uber meg én, és így tudtam meg, mi történt valójában Kenny Yankóval. A tiszteletes tudta rosszul, és a gyászjelentés írt igazat. Tényleg baleset történt. A ruhapróba alatt az első és a második felvonás között éppen a kólaautomatánál voltam, ami elnyelt hetvenöt centemet, és nem adott ki semmit. Uber otthagyta a barátnőjét, odajött és egyik tenyerével jól megcsapta a gép jobb felső sarkát. Egy doboz kóla pottyant a nyílásba. – Kösz – mondtam. – Nincs mit. Ott kell megütni, a sarkán. Mondtam, hogy megjegyeztem, bár nem hittem, hogy tudnék akkorát ütni, mint ő. –  Hé, figyelj, hallottam, hogy gondod volt azzal a Yanko sráccal. Igaz ez? Nem volt értelme tagadni – Billy is meg a két lány is fecsegett –, és ennyi idő elteltével amúgy se lett volna. Szóval mondtam, hogy igen, igaz. – Akarod tudni, hogyan halt meg? – Százfélét hallottam már. Neked is van egy verziód?

– Az enyém igaz, kispajtás. Tudod, ki az apám, ugye? –  Persze. – A Gates Falls-i rendőrség összesen tíz tagot számlál, plusz a rendőrfőnök és egy nyomozó. Utóbbi volt Mike apja, George Ueberroth. – Mesélek Yankóról, ha adsz a kólából. – Oké, csak ne csurgass vissza bele. – Állatnak nézel? Ide vele, te sajttorta. –  Egen, egen – utánoztam Peter Lorre-t. Vihogott, elvette a dobozt, ledöntötte a felét, aztán böffentett. A barátnője, aki arrébb állt a folyosón, a szájába dugta az ujját és hányást mímelt. A középiskolai szerelem igen szofisztikált jelenség. – Apám nyomozott az ügyben – adta vissza a kólát Uber –, és pár nappal utána hallottam, amikor Polk őrmesterrel beszélt róla. A tornácon söröztek, és az őrmester olyasmit mondott, hogy Yanko a „két lila fejet” csinálta. Apám nevetett és azt mondta, ő a „Beverly Hills-i nyakkendő” elnevezést ismeri. Az őrmester erre azt mondta, a szegény gyerek biztos csak így tudott elélvezni, azzal a pizzaképével nem is csoda. Apám meg, hogy ja, szomorú, de igaz. Aztán azt mondta, hogy őt a haj zavarta. Meg hogy a halottkémet is. – Mi volt a hajával? – kérdeztem. – És mi az a Beverly Hills-i nyakkendő? – Rákerestem a telómon. Szleng az autoerotikus fulladásra. – Gondosan artikulálta. Szinte büszkén. – Felakasztod magad, és miközben elájulsz, kivered. – Az arcomat látva vállat vont. – Nem én írom a híreket, dr. Einstein, én csak jelentem. Állítólag iszonyú élvezetes, de asszem, én kihagyom. Úgy gondoltam, én is. – És mi van a hajával?

– Kérdeztem róla apámat. Nem akarta elmondani, de mivel a többit úgyis hallottam, végül csak kinyögte. Azt mondta, Yanko félig megőszült. Erre sokat gondoltam. Egyrészt ha fel is ötlött bennem, hogy Mr. Harrigan kikelt a sírból, hogy bosszút álljon miattam (és néha éjjel, amikor nem tudtam aludni, bizony felmerült az ötlet, akármilyen röhejes is), Uber története véget vetett ennek. Ahogy elképzeltem Kenny Yankót a szekrényében, bokáig tolt nadrággal, nyakában kötéllel, elliluló arccal, szabályosan megsajnáltam. Ez aztán a hülye, megalázó halál. „Tragikus baleset”, így fogalmazott a Sun gyászjelentése, és pontosabb volt, mint mi gyerekek sejthettük. Másrészről viszont ott volt az, amit Uber apja mondott Kenny hajáról. Nem tudtam nem töprengeni azon, hogy mi okozhatta. Hogy mit láthatott Kenny maga mellett a szekrényben, miközben a jancsiszeget rángatva az öntudatlanság felé úszott. Végül a legtájékozottabb tanácsadómhoz, az internethez fordultam. Meglehetősen eltérő véleményeket találtam a kérdésről. Egyes tudósok szerint abszolút nincs bizonyíték arra, hogy az ember megőszülhet a sokktól. Más tudósok szerint viszont nagyon is megtörténhet. A hirtelen sokk megölheti a melanocitákat, amik meghatározzák a haj színét. Az egyik cikk szerint, amit olvastam, ez történt Thomas More-ral és Marie Antoinette-tel a kivégzésük előtt. Egy másik cikk legyintett erre, mondván, puszta legenda. Tulajdonképpen ez is olyan volt, mint Mr. Harrigan szerint a tőzsde: a döntés a te kezedben van. Az aggodalmak és kérdések apránként elfakultak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen elfeledkeztem

Kenny Yankóról akár akkor, akár most. Talán nem vesztette el az eszméletét, mielőtt meglazíthatta volna a kötelet. Kenny Yanko talán – de csak talán – látott valamit, ami annyira megrémisztette, hogy elájult. Talán ténylegesen halálra rémült. Nappal ez hülyeségnek tűnt. Éjjel, főleg, ha tombolt a szél, és sikító hangot adott az eresznél, már nem annyira. Mr. Harrigan háza előtt megjelent egy ELADÓ tábla, amit egy portlandi ingatlaniroda tett ki, és páran érkeztek megnézni. Főleg olyanok, akik Bostonból vagy New Yorkból repültek ide (néhányan biztos magángépen). Olyanok, mint Mr. Harrigan temetésén, akik direkt drága autót bérelnek. Az egyik pár volt az első házas meleg pár, akit életemben láttam, fiatalok, de jómódúak és láthatóan szerelmesek. Egy csicsás BMW i8-assal jöttek, kézenfogva sétafikáltak és sokat hüledeztek, ahogy körbejártak. Aztán elmentek és nem jöttek vissza. Sok potenciális vásárlót én is láttam, mert a birtok (amit természetesen most Mr. Rafferty menedzselt) megtartotta Mrs. Grogant és Pete Bostwickot, Pete pedig felvett engem kisegítőnek. Tudta, hogy értek a növényekhez, és hajlandó vagyok keményen dolgozni. Tizenkét dolcsit kaptam óránként, heti tíz órára, és mivel a tetemes hagyatékomhoz csak a főiskolán jutok majd hozzá, nagyon is kapóra jött a pénz. Pete úgy nevezte a potenciális vásárlókat, hogy Gazdag Güzük. Mind hüledeztek, mint a bérelt BMW-s házaspár, de venni nem vették meg. Mivel a ház földúton állt, és a kilátás csak jó volt, nem pazar (se tó, se hegy, se sziklás tengerpart világítótoronnyal), én nem lepődtem meg ezen. Pete és Mrs. Grogan se. Elnevezték a házat Fehér Elefánt Udvarháznak.

2011 telének elején a kertészkedéssel keresett pénzem egy részén lecseréltem az első generációs iPhone-omat egy iPhone 4-re. Még aznap este átvittem rá a telefonszámokat, és amikor Mr. Harrigan számához értem, gondolkodás nélkül rákoppintottam. Mr. Harrigan hívása, állt a kijelzőn. Rettegéssel vegyes kíváncsisággal tettem a fülemhez a telefont. Nem volt kimenő üzenet Mr. Harrigantől. Nem volt robothang, hogy a szám nem kapcsolható. Nem volt csengés sem. Semmi nem volt, csak sima csend. Mondhatni, az új telefonom néma volt, mint a sír. Megkönnyebbültem. Tizedikben felvettem a biológiát, és újra ott volt Ms. Hargensen, ugyanolyan szép volt, de már nem a szerelmem. Az érzéseim egy sokkal elérhetőbb (és korban hozzám illőbb) fiatal hölgy felé irányultak. Wendy Gerard finom kis szőkeség volt Mottonból, aki előtte tette le a fogszabályzót. Nemsokára együtt tanultunk és együtt mentünk moziba (már amikor apám vagy az ő szülei elvittek), és a hátsó sorban smároltunk. Az összes nyálas kamaszság, ami olyan jó. A Ms. Hargensen iránti fellángolásom magától elhalt, és nem is baj, mert lehetővé tette, hogy barátok legyünk. Néha növényeket hoztam órára, és pénteken iskola után segítettem neki kitakarítani a labort, amin a kémiacsoporttal osztoztunk. Az egyik ilyen délután megkérdeztem, hisz-e a szellemekben. – Gondolom, tudós lévén nem. Nevetett. – Tanár vagyok, nem tudós. – Tudja, hogy értem.

–  Azt hiszem, de attól még jó katolikus vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy hiszek Istenben és az angyalokban és a lelkek világában. Az ördögűzésben és a démoni megszállásban már nem annyira, az elég túlzásnak tűnik, de a szellemek? Fogalmazzunk úgy, hogy még nem döntöttem. Az biztos, hogy sosem voltam szeánszon vagy hasonló. – Miért nem? Éppen a mosogatókat tisztítottuk, amit a kémiacsoportnak kellett volna, mielőtt elmennek hétvégére, de szinte sose csinálták meg. Ms. Hargensen mosolyogva gondolkodott. Talán kicsit elszégyellte magát. –  A tudósok se immunisak a babonára, Craig. Én abban hiszek, hogy ne üssem az orrom olyasmibe, amit nem értek. Nagyanyám szokta mondani, hogy az ember csak akkor kérdezzen, ha tényleg tudni akarja a választ. Ezt mindig jó tanácsnak tartottam. Miért kérdezed? Eszem ágában se volt elárulni neki, hogy még mindig Kenny jár az eszemben. – Én metodista vagyok, és mi beszélünk a szentlélekről, amit néha szellemnek is neveznek. Erre gondoltam. –  Ha léteznek is szellemek – mondta –, fogadok, hogy nem mind szent. Még mindig író akartam lenni, bár az a vágyam, hogy filmeket írjak, némileg kihűlt. Néha eszembe jutott Mr. Harrigan vicce a forgatókönyvíróról meg a sztárocskáról, és kicsit elvette a kedvemet a showbusinessről való fantáziálgatástól. Abban az évben apám egy laptopot vett nekem karácsonyra, és elkezdtem novellákat írni. A sorok külön-külön rendben

voltak, csakhogy egy történet sorainak ki kell adni egy egészet, és az enyémek nem adtak. Következő évben az angoltanár rávett, hogy legyek az iskolaújság szerkesztője, és beleszerettem az újságírásba, amely szerelem azóta is tart. Nem hinném, hogy valaha elmúlik. Amikor az ember megtalálja a helyet, ahová tartozik, hall egy kattanást, nem a fejében, hanem a szívében. Megteheti, hogy nem figyel rá, de miért tenné? Elkezdtem nőni, és harmadikban, miután megmutattam Wendynek, hogy igen, védekezem (valójában Uber vette meg a kotont), magunk mögött hagytuk a szüzességünket. Az osztályból nekem lett a harmadik legjobb érettségim (csak 142 pont, de akkor is), és apám vett nekem egy Toyota Corollát (használtat, de akkor is). Felvettek az Emerson főiskolára, ami az egyik legjobb hely volt leendő újságíróknak, és talán még ösztöndíjat is kaptam volna, de Mr. Harrigannek hála nem volt rá szükségem. Mázli. Átestem pár tipikus kamaszviharon tizennégy és tizennyolc éves korom között, de nem túl sokon – mintha a Kenny Yankóval történt rémálom valami módon sok kamaszszorongásomat előre hozta volna. Ráadásul, tudják, szerettem apámat, és csak ketten voltunk. Szerintem ez számít. Mire elkezdtem a főiskolát, már alig jutott eszembe Kenny Yanko. Mr. Harrigan viszont még igen. Ami nem meglepő, hiszen ő terítette le nekem a továbbtanulás vörös szőnyegét. De akadtak napok, amikor a szokásosnál is többet gondoltam rá. Ha éppen otthon voltam Harlow-ban, virágot vittem a sírjára. Ha nem, Pete Bostwickot vagy Mrs. Grogant kértem meg erre. Valentin-nap. Hálaadás. Karácsony. És a születésnapom. Mindig vettem egy egydolláros kaparóst. Néha nyertem két

dollárt, néha ötöt, és egyszer ötvenet, de a főnyereménynek sosem értem a közelébe sem. Nem bántam. Odaadtam volna a pénzt jótékonyságra. Megemlékezés gyanánt vettem a kaparóst. Mr. Harrigannek köszönhetően már gazdag ember voltam. Mivel Mr. Rafferty nagylelkű volt a pénzletéttel, mire harmadéves lettem az Emersonon, már saját lakással büszkélkedhettem. Csak két szoba meg fürdőszoba, de a Back Bayben, ahol még a kis lakás sem olcsó. Akkor már az irodalmi magazinnál dolgoztam. A Ploughshares az egyik legjobb az országban, és mindig nagymenő szerkesztője volt, de valakinek az önjelölt írók anyagait is végig kellett nyálazni, és ez voltam én. Tetszett a munka, bár az anyagok túlnyomó része egy szinten volt egy emlékezetesen, sőt klasszikusan rossz verssel, amely a „10 ok, hogy miért utálom anyámat” címet viselte. Feldobott, hogy olyan sokan még rosszabbul írnak, mint én. Ez talán gonoszul hangzik. Talán az is. Éppen a munkámat végeztem – a bal kezemnél egy tányér oreo, a jobbnál egy csésze tea –, amikor rezgett a telefonom. Apám volt. Azzal nyitott, hogy rossz híre van, majd elmondta, hogy Ms. Hargensen meghalt. Pár pillanatig meg se tudtam mukkanni. A beküldött versek és novellák hirtelen egyáltalán nem tűntek fontosnak. – Craig? – kérdezte. – Ott vagy még? – Igen. Mi történt? Elmondta, amit tudott, a többit pedig pár nappal később tudtam meg, amikor a Gates Falls-i Weekly Enterprise online kiadása megjelent. SZERETETT TANÁRPÁR HALÁLA VERMONTBAN, ez volt a főcím. Victoria Hargensen Corliss még mindig biológiát

tanított a Gatesben; a férje matektanár volt a szomszédos Castle Rockban. A tavaszi szünetben motoron akarták átszelni New Englandet úgy, hogy minden éjjel máshol szállnak meg. Már visszafelé tartottak, Vermontban jártak, majdnem a New Hampshire-i határnál, amikor a harmincegy éves Dean Whitmore, walthami lakos, áttért a 2-es út felezővonalán, és frontálisan nekik ment. Ted Corliss rögtön meghalt. Victoria Corliss – a nő, aki bevitt a tanáriba, amikor Kenny Yanko megvert, és adott a saját Aleve-jéből – a kórházba szállítás közben hunyt el. Előző nyáron az Enterprise-nál voltam gyakornok, jobbára a szemeteseket ürítettem, de azért írtam pár sportcikket és filmkritikát is. Amikor felhívtam a szerkesztőt, Dave Gardenert, elmesélt pár dolgot, amit az Enterprise nem hozott le. Dean Whitmore-t négyszer is letartóztatták már ittas vezetésért, de az apja nagymenő befektetési bankár volt (hogy utálta azokat Mr. Harrigan), és az első három alkalommal a drága ügyvédek megvédték Whitmore-t. A negyedik alkalommal, amikor belerohant egy Zonye’s Go-Mart üzlet oldalába Hinghamben, megúszta ugyan a börtönt, de elvették a jogosítványát. Amikor nekiment Corlissék motorjának, jogosítvány nélkül vezetett, és alkoholos befolyásoltság alatt állt. „Csontrészeg” volt, ahogy Dave fogalmazott. –  Megússza egy körmössel – tette hozzá. – Apuci majd tesz róla. Csak figyelj. – Azt már nem. – Már a gondolattól is rosszul lettem. – Ha az infód pontos, akkor ez egyértelműen gondatlanságból elkövetett emberölés. – Csak figyelj – ismételte.

A temetést a Szent Anna-templomban tartották, ahová Ms. Hargensen – nem tudtam „Victoria”-ként gondolni rá – és a férje is jártak egész életükben, és ahol összeházasodtak. Mr. Harrigan gazdag volt, évekig az amerikai üzleti élet egyik guruja, de Ted és Victoria Corliss temetésén mégis sokkal többen voltak. A Szent Anna egy nagy templom, ám aznap állóhely is alig akadt, és ha Ingersoll atyának nincs mikrofonja, nem is lehetett volna hallani a sok sírástól. Mindketten népszerű tanárok voltak, szerelemből házasodtak, és persze fiatalok voltak. A legtöbb gyászoló is fiatal volt. Ott voltam én, Regina és Margie is; Billy Bogan is; Uber is, aki Floridából utazott oda, mert ott játszott éppen. Egymás mellett ültünk. Uber ugyan nem sírt, de a szeme vörös volt, és szipogott a nagy melák. – Volt vele órád? – kérdeztem suttogva. – Biosz – súgta vissza. – Utolsó évben. Kellett az érettségihez. Adott egy ajándékhármast. És benne voltam a madárleső klubjában. Írt ajánlólevelet a főiskolai jelentkezésemhez. Nekem is. –  Annyira igazságtalan – mondta Uber. – Nem csináltak semmit, csak kirándultak. És bukósisakot is viseltek. Billy kábé ugyanúgy nézett ki, Margie és Regina viszont idősebbnek, szinte felnőttnek a sminkben és női ruhában. Amikor vége lett, a templom előtt megöleltek, és Regina megkérdezte: – Emlékszel az éjszakára, amikor megvertek? – Naná – feleltem. – Engedte, hogy használjam a kézkrémjét – mondta Regina, és megint elbőgte magát. – Remélem, örökre lecsukják a fickót – sziszegte Margie.

–  Igazad van – bólintott Uber. – Csukják le és dobják el a kulcsot. –  Úgy lesz – mondtam, de persze én tévedtem, és Dave-nek lett igaza. Dean Whitmore tárgyalására az év júliusában került sor. Négy évet kapott felfüggesztve, ha elmegy rehabra és abban a négy évben átmegy a véletlenszerű vizeletvizsgálatokon. Újra az Enterprise-nál dolgoztam, ezúttal fizetett alkalmazottként (csak részidőben, de akkor is). Feljebb léptem a közösségi ügyekhez, és néha írhattam egy nagyobb cikket. Az ítélet – már ha lehet annak nevezni – utáni napon kifejeztem a felháborodásomat Dave Gardenernek. – Tudom, szívás – mondta –, de fel kell nőnöd, Craigy. A való világban élünk, ahol a pénz beszél, és az emberek meghallgatják. A Whitmore-ügyben valahol pénz cserélt gazdát. Erre fogadhatsz. Na, de nem éppen négyszáz szót kéne írnod nekem a kézművesvásárról? A rehab – valószínűleg teniszpályával és golfgyeppel – nem volt elég. Négy év vizeletvizsgálat nem volt elég, főleg ha meg tudsz fizetni valakit, hogy adjon tiszta mintát, mert előre tudod, mikor jönnek a tesztelők. Whitmore valószínűleg tudni fogja. Ahogy az augusztus elperzselődött, néha eszembe jutott egy afrikai mondás, amit az egyik órán olvastam: Amikor egy öregember meghal, egy könyvtár ég le. Victoria és Ted nem voltak öregek, de ez valahogy csak rontott a dolgon, mert sosem lesz lehetőségük kiteljesedni. Az a sok gyerek a temetésen, jelenlegi és régi diákok, mint én meg a barátaim, azt sugallták,

hogy valami mégis leégett, és már sosem lehet újjáépíteni. Emlékeztem, hogy szabadkézzel milyen szép faleveleket és faágakat rajzolt a táblára. Emlékeztem, hogy a bioszlabort takarítottuk péntek délutánonként, aztán a labor másik felét is, a kémiacsoportét, mindketten nevettünk a mosogató láttán, ő hangosan azon merengett, hogy az egyik kémiaszakkörös dr. Jekyll nem változik-e át Mr. Hyde-dá és rendez ámokfutást a folyosón. Eszembe jutott, hogy azt mondta, Meg tudom érteni, amikor mondtam neki a verés után, hogy nem akarok visszamenni a bálba. Ezekre gondoltam, meg a parfümje illatára, és aztán a seggfejre, aki megölte, és aki a rehab után éli tovább az életét, olyan önfeledten, mint egy párizsi vasárnap. Nem volt elég, nem bizony. Aznap délután hazamentem és áttúrtam a fiókokat a szobámban, bár magamnak sem vallottam be, mit keresek… vagy miért. Nem találtam meg, ami egyszerre volt csalódás és megkönnyebbülés. Már indultam kifelé, amikor mégis visszamentem és lábujjhegyre állva átkutattam a szekrény felső polcát, ahol fel szokott gyűlni mindenféle szemét. Találtam egy régi ébresztőórát, egy iPodot, ami tönkrement, amikor gördeszkázás közben leejtettem, pár összegabalyodott fülhallgatót. Volt egy csomag baseballkártya és egy rakat Pókember képregény. Leghátul volt egy Red Sox póló, túl kicsi a mostani testemre. Felemeltem és ott, alatta lapult az iPhone, amit apámtól kaptam anno karácsonyra. Töltőre tettem a régi telefont. Még mindig nem ismertem be magamnak, miben mesterkedem, de amikor most arra a napra gondolok – nem telt el olyan sok év –, azt hiszem, az motivált, amit Ms. Hargensen mondott, amikor a labor mosogatóit takarítottuk: Az ember csak

akkor kérdezzen, ha tényleg tudni akarja a választ. Aznap én tudni akartam. Talán már fel se lehet tölteni, mondtam magamnak. Évek óta porosodik. De feltöltődött. Amikor aznap éjjel kezembe vettem, miután apám lefeküdt, a jobb felső sarokban teljes töltést jelzett. Nosztalgiázás volt a köbön. Láttam réges-régi e-maileket, képeket apámról, még mielőtt őszülni kezdett, és Billy Bogannel váltott üzeneteket. Nem volt bennük semmi különös, csak viccek és olyan tanulságos információk, hogy Most fingtam meg mélyreható kérdések, mint Megcsináltad az algebrát? Két gyerek voltunk, akik spárgával összekötött konzervdobozon keresztül beszélgetnek. És a modern kommunikáció is ilyen, ha belegondolunk; a csevegés kedvéért csevegünk. Magammal vittem a telefont az ágyba, mint amikor még nem kellett borotválkoznom, és óriási dolog volt megcsókolni Reginát. Csak most az ágy, ami valaha nagynak tűnt, kicsi lett. A Katy Perry-poszterre néztem, amit akkor tettem fel, amikor középiskola elején a szexiség megtestesülésének láttam. Már idősebb lettem, mint az a nyápic gyerek, és közben ugyanaz voltam. Fura dolog ez. Ha léteznek is szellemek, mondta Ms. Hargensen, fogadok, hogy nem mind szent. A gondolattól majdnem abbahagytam a dolgot. Aztán megint eszembe jutott az a felelőtlen seggfej, aki nyugodtan teniszezik a rehabon, és mégis felhívtam Mr. Harrigan számát. Nem gáz, mondtam magamnak. Nem történik semmi. Nem történhet. Csak kiürítem a mentális fiókot, hogy hátrahagyhassam a haragot meg a bánatot, és továbbléphessek.

Csak éppen énem egy része tudta, hogy valami igenis történni fog, ezért meg sem lepődtem, amikor csend helyett kicsengett. Akkor sem, amikor megszólalt a fülemben Mr. Harrigan rozsdás hangja, abból a telefonból, amit majdnem hét éve tettem egy halott ember zsebébe. „Most nem veszem fel a telefont. Visszahívom alkalmas időben.” – Helló, Mr. Harrigan, Craig vagyok. – A hangom imponálóan nyugodtan csengett ahhoz képest, hogy egy tetemmel beszéltem, ami talán hallott. – Van egy Dean Whitmore nevű fickó, aki megölte a kedvenc középiskolai tanárnőmet meg a férjét. A fickó részeg volt, és kocsival nekik ment. Jó emberek voltak, a tanárnő segített, amikor segítségre volt szükségem, és az a fickó nem azt kapta, amit érdemelt. Azt hiszem, ennyi. De nem ennyi volt. Kábé harminc másodperc volt az üzenetre, és nem használtam el mind. Úgyhogy kimondtam a többit is, az igazat, még halkabban, szinte suttogva: – Bárcsak meghalna. Mostanság a Times Union-nak dolgozom, egy újságnak, ami Albanyben és környékén jelenik meg. A fizetés bagó, többet kapnék, ha a BuzzFeednek vagy a TMZ-nek írnék, de ott az örökségem, és szeretek rendes lapnak dolgozni, még ha manapság az igazi akció online zajlik is. Régimódi vagyok, na. Összebarátkoztam Frank Jeffersonnal, a lap informatikusával, és amikor egyik este a Madison Pour Houseban söröztünk, elmeséltem neki, hogy egyszer fel tudtam hívni egy halott ember hangpostáját… de csak a régi telefonomról, amit még akkor kaptam, amikor élt. Megkérdeztem Franket, hallott-e már ilyenről.

– Nem, de megtörténhet. – Hogyan? –  Fogalmam sincs, de a korai számítógépeknél és mobiltelefonoknál mindenféle furaság előfordulhat. Van, ami már legendás. – Még az iPhone-oknál is? –  Főleg azoknál – mondta, és kortyolt a sörből. – Mert túl hamar kerültek gyártásba. Steve Jobs sose ismerte volna el, de az apple-ös fickók halálra voltak rémülve, hogy a BlackBerry egy-két év alatt totál ledominálja a piacot. Az első iPhone-oknál volt, amelyik lezárt, ha megnyomtad az l betűt. Küldhettél emailt, és aztán szörfölhettél a weben, de ha a weben szörföltél, és utána küldtél e-mailt, néha összeomlott a rendszer. – Ez velem kis megtörtént párszor – bólintottam. – Újra kellett indítani. –  Ja. Csomó ilyesmi volt. Amit te mondasz, ott az lehetett, hogy a fickó üzenete valahogy bekerült a szoftverbe. Mint ahogy egy darab mócsing bemegy a fogközbe. Szellem a gépben, mondhatni. – Igen, de nem egy szent. – He? – Semmi. Dean Whitmore a második napját töltötte a Raven Mountain Kezelőközpontban, egy luxusdetoxban New Hampshire állam felső részén (tényleg volt teniszpálya, valamint úszómedence), amikor meghalt. Szinte azonnal tudomást szereztem róla, mert Google-figyelőbe tettem a nevét, a laptopomon és a Weekly Enterprise számítógépemen is. A halál okát nem közölték – a

pénz beszél, tudják –, úgyhogy átruccantam a szomszédos Maidstone kisvárosba. Ott feltettem a riportersapkámat, kérdezősködtem és megváltam Mr. Harrigan némi pénzétől. Nem tartott sokáig, mert öngyilkosságok tekintetében nem kicsit kilógott a sorból. Mint ahogy a fulladás rejszolás közben. A Raven Mountain bentlakóit vendégeknek nevezték, nem drogosoknak és alkeszeknek, és minden szobában volt zuhany. Dean Whitmore reggeli előtt bement az övébe, és felhajtotta a sampont. A jelek szerint nem öngyilkos céllal, hanem hogy kvázi bezsírozza a kifutót. Aztán kettétört egy szappant, felét a padlóra ejtette, a másik felét lenyomta félig a torkán. Ezt nagyrészt az egyik gondozótól tudtam meg, akiknek az volt a feladata a Raven Mountainben, hogy kizökkentsék a drogosokat és alkeszeket a rossz szokásukból. Ez a pasas, név szerint Randy Squires a Toyotámban ült és egy üveg Wild Turkey-t szopogatott, amit az én ötven dolláromon vett (igen, láttam az iróniát). Megkérdeztem, hogy Whitmore hagyott-e búcsúlevelet. – Hagyott – felelte Squires. – Tulajdonképpen aranyos. Szinte egy ima. „Szeress csak, amíg lehet.” Libabőr futotta el a karomat, de a ruha eltakarta, és sikerült kipréselnem egy mosolyt. Megmondhattam volna neki, hogy ez nem ima, hanem a „Stand By Your Man” egyik sora Tammy Wynette-től. Squires akkor se értette volna, és nem is akartam, hogy értse. Ez csak Mr. Harriganre és rám tartozott. Három napom ment el erre a kis nyomozásra. Amikor hazaértem, apám megkérdezte, hogy jól éreztem-e magam a minipihenésen. Mondtam, hogy jól. Megkérdezte, készen állok-e

visszamenni az iskolába pár hét múlva. Mondtam, hogy készen. Fürkészőn nézett rám és azt kérdezte, van-e valami baj. Azt mondtam, hogy nincs, de magam sem tudtam, hazugság vagy sem. Énem egy része még mindig hitte, hogy Kenny Yanko balesetben halt meg, és hogy Dean Whitmore öngyilkos lett, valószínűleg bűntudatból. Próbáltam elképzelni, hogy Mr. Harrigan hogyan jelenhetett meg nekik és okozhatta a halálukat, de nem tudtam. Ha ez történt volna, akkor bűnrészes lennék gyilkosságban, ha a törvény szemében nem is, erkölcsileg mindenképp. Végül is Whitmore-nak a halálát kívántam. A szívem mélyén valószínűleg Kennynek is. –  Biztos? – kérdezte apám. Még mindig engem nézett, fürkészőn, mint kiskoromban, amikor valami kis rosszat csináltam. – Abszolút – feleltem. – Oké, de ha beszélni akarsz, itt vagyok. Igen, és istennek hála, de erről nem beszélhettem. Elmebetegnek tűntem volna. Bementem a szobámba, és levettem a szekrény polcáról a régi iPhone-t. Bámulatosan lassan merült. Miért is tettem? Fel akartam hívni a sírban, és megköszönni neki? Megkérdezni, hogy tényleg ott van-e? Nem emlékszem, és nem is számít, mert nem hívtam fel. Amikor bekapcsoltam a telefont, üzenet jelent meg kalozkiraly1-től. Remegő ujjal rákoppintottam, és ezt olvastam: C C C sT Ahogy néztem, felmerült bennem egy lehetőség, ami az előtt a késő nyári nap előtt még sosem. Mi van, ha valahogy túszként tartom Mr. Harrigant? A földi bajaimhoz béklyózom a

telefonnal, amit a zakózsebébe dugtam, mielőtt lezárták a koporsó fedelét? Mi van, ha azok, amiket kértem tőle, szenvedést okoztak neki? Sőt akár kínozták? Nem valószínű, gondoltam. Emlékezz, Mrs. Grogan mit mondott Dusty Bilodeau-ról. Hogy miután lopott Mr. Harrigantől, még tyúkszarlapátolásra se vették volna fel Dorrance Marstellar pajtájába. Gondoskodott róla. Igen, és még valami. Azt is mondta, hogy becsületes volt, de ha te más voltál, Isten óvjon. És Dean Whitmore becsületes volt? Nem. Kenny Yanko becsületes volt? Dettó nem. Szóval Mr. Harrigan talán örömmel segített. Talán még élvezte is. – Már ha egyáltalán benne volt – suttogtam. Benne volt. A szívem mélyén tudtam. És tudtam még valamit, hogy az üzenet mit jelent: Craig stop. Hagyd abba. Mert fájdalmat okoztam neki vagy mert fájdalmat okoztam magamnak? Úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen nem számít. Másnap zuhogott, az a fajta hűvös, mennydörgés nélküli zápor, ami azt jelenti, hogy egy-két hét, és megjelennek az ősz színei. Az eső jól jött, mert így a nyaralók – már aki maradt – elbújtak a vackukban, és a Castle-tó kihalt volt. Leparkoltam a tó északi végén a piknikrészen, és elsétáltam ahhoz a részhez, amit gyerekkoromban Párkánynak neveztünk. Fürdőruhában próbáltuk rávenni a másikat, hogy ugorjon le. Egyikünk se mert. A meredély pereméhez mentem, ahol a fenyőtűk helyét csupasz szikla (azaz New England igazsága) vette át. A khaki nadrágom jobb zsebébe nyúltam és elővettem az iPhone 1-et.

Egy pillanatig fogtam a kezemben, a súlyát érezve eszembe jutott, milyen boldog voltam azon a karácsony reggelen, amikor kibontottam a csomagolást, és megláttam az Apple-logót. Sikítottam örömömben? Nem emlékeztem, de szinte biztos. Még mindig nem merült le teljesen, ötven százaléknál járt. Felhívtam Mr. Harrigant, és a Szilfa temető sötét földjében, egy drága zakó zsebében, amit már penész pettyezett, tudom, hogy Tammy Wynette énekelt. Még egyszer hallottam azt a reszelős öregemberhangját, hogy majd visszahív alkalmas időben. Megvártam a sípszót, majd azt mondtam: – Köszönök mindent, Mr. Harrigan. Viszlát. Bontottam a vonalat, hátralendítettem a karom, és teljes erőből elhajítottam a telefont. Néztem az ívét a szürke ég előtt. Néztem a kis csobbanást, ahogy vízbe merült. Akkor a bal zsebembe nyúltam és elővettem a rendes iPhoneomat, a színes tokos 5C-t. Azt is bele akartam dobni a tóba. Vonalas telefonnal is kibírom, sőt megkönnyíti az életet. Sokkal kevesebb fecsegés, nincs több sms, hogy Mit csinálsz, nincs több buta emoji. Ha diplomázás után felvesznek egy újsághoz, és mindenképp kell mobil, jó lesz a céges is, aztán visszaadom, ha az adott feladatnak vége. Hátraengedtem a kezem, és sokáig úgy tartottam, talán egy percig, kettőig. Végül aztán visszadugtam a telefont a zsebembe. Nem tudom, mindenki rabja-e ezeknek a modern konzervdobozoknak, de én igen, és tudom, hogy Mr. Harrigan is az volt. Ezért is dugtam a zsebébe aznap. Azt hiszem, a huszonegyedik században a telefonunk a jegygyűrű, ami a világhoz köt bennünket. Ha így van, akkor ez rossz házasság. Vagy nem. Azok után, ami Yankóval és Whitmore-ral történt,

meg az utolsó sms után kalozkiraly1-től, már sok mindenben nem vagyok biztos. Kezdve magával a valósággal. Tudok viszont két dolgot, ami olyan megingathatatlan, mint a New England-i szikla. Ha elmegyek, nem akarom, hogy elhamvasszanak, de azt akarom, hogy üres zsebbel temessenek el.

CHUCK ÉLETE

III. FELVONÁS: KÖSZÖNJÜK, CHUCK! 1 Az internet aznap ment el teljesen, amikor Marty Anderson meglátta a hirdetőtáblát. Nyolc hónapja kezdett el szaggatni, és azóta folyamatosan problémák voltak vele. Mindenki egyetértett, hogy csak idő kérdése, mikor megy el végleg, és abban is, hogy majd valahogy kibírják, amikor a vezetékes világra végleg sötétség borul. Hiszen előtte is elboldogultak, nem igaz? Amúgy is volt épp elég probléma, amin töprenghettek, például a kihaló madár- és halfajok, meg most Kalifornia, ami hamarosan talán örökre odalesz. Marty aznap sokáig maradt bent, mert a középiskolai pedagógusok legkevésbé kedves napja volt: a szülői értekezlet napja. Ezen az értekezleten kevés szülő érdeklődött a kis Johnny vagy a kis Janey tanulmányi előmeneteléről (vagy annak hiányáról). Leginkább az internet valószínű összeomlásáról akartak beszélni, ami végképp betesz a Facebooknak és az Instagramnak. A Pornhubot senki nem hozta szóba, de Marty gyanította, hogy sok megjelent szülő – nők is, nem csak férfiak – gyászolja annak az oldalnak a közelgő kimúlását is. Normális esetben Marty az összekötő úton ment volna haza, mert arrafelé seperc alatt otthon van, ez azonban most nem volt lehetséges, mivel az Otter Creek felett leszakadt a híd. Ez négy hónapja történt, és még neki sem láttak a javításnak, csak narancssárga csíkos fakorlátok álltak ott, amiket már beborított

a kosz meg a sok graffiti. Az összekötő út lezárása miatt Marty – ahogy mindenki más a keleti oldalon – kénytelen volt keresztülhajtani a belvároson, hogy elérje a házát a Cedar Courton. Az értekezleteknek hála három óra helyett csak ötkor indult el, a csúcsforgalom kellős közepén, és így az az út, ami máskor huszonöt perc lett volna, most meglesz minimum egy óra, talán több is, mert néhány közlekedési lámpa sem működött. Végig csak araszolni tudott: dudakórusok, csikorgó fékezések, koccanások és meglengetett középső ujjak. A Main és a Market kereszteződésnél tíz percet állt, volt ideje észrevenni a hirdetőtáblát a Midwest Trust bank tetején. Egész addig a napig valamelyik légitársaságot reklámozta, a Deltát vagy a Southwestet, Marty nem emlékezett. Ezen a délutánon azonban a boldog, egymásba karoló légikísérők helyét egy holdvilágképű férfi fényképe vette át fekete keretes szemüvegben, ami ment a gondosan fésült, fekete hajához. Egy íróasztalnál ült tollal a kezében, zakó nélkül, de a fehér ingje gallérjánál szépen megkötött nyakkendővel. A tollat tartó kezén volt egy sarló alakú heg, amit valamiért nem retusáltak ki. Marty könyvelőnek nézte. Vidáman mosolygott a banképület tetejéről az araszoló alkonyi forgalomra. A feje felett kékkel az állt: CHARLES KRANTZ. Az íróasztal alatt pirossal: 39 REMEK ÉV! KÖSZÖNJÜK, CHUCK! Marty sosem hallott Charles „Chuck” Krantzról, de gyanította, hogy főmufti lehetett a Midwest Trustnál, ha a nyugdíjba vonulása miatt a fényképe rákerült egy megvilágított hirdetőtáblára, ami meglehetett öt méter magas és tizenöt méter széles. A fénykép pedig biztosan régi, ha negyven évet

lehúzott, különben ősz lenne a haja. –  Vagy nem is lenne haja – mondta ki hangosan Marty, végigsimítva saját ritkuló séróján. Öt perccel később egy pillanatra rés nyílt a forgalomban a kereszteződésnél, és Marty kockáztatott. Átcsusszant a résen, felkészülve az ütközésre, és nem törődve egy öklét rázó férfival, aki épp csak rá tudott taposni a fékre, és centik híján nem öklelte fel. A Main Street végén egy újabb dugó következett, ami egy újabb necces megoldást követelt. Mire hazaért, teljesen megfeledkezett a hirdetőtábláról. Beállt a garázsba, megnyomta az ajtót leeresztő gombot, aztán egy teljes percig csak ült, mélyeket lélegzett és igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy másnap reggel végig kell csinálnia ugyanezt a kálváriát, csak a másik irányba. A lezárt összekötő út miatt nem volt más lehetőség. Már ha be akar menni dolgozni, mert ebben a pillanatban egy nap betegszabadság (bőven maradt neki) sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnt. –  Nem én lennék az egyetlen – mondta az üres garázsnak. Tudta, hogy ez igaz. A New York Times szerint (amit minden reggel elolvasott a tabletjén, már ha volt internet) az igazolatlan távolmaradások száma világszerte rekordszintet ért el. Egyik kézbe vette a könyveit, a másikba a viharvert aktatáskáját. Utóbbi tele volt javításra váró dolgozatokkal. Így kászálódott ki az autóból, és a fenekével lökte be az ajtót. Ahogy meglátta az árnyékát a falon, ami mintha egy funkys táncmozdulatot végzett volna, elnevette magát. A hang meglepte, manapság ritkaságszámba ment a nevetés. Akkor leejtette a könyvek felét a garázs padlójára, ami véget is vetett a jókedvének.

Felvette a Bevezetés az amerikai irodalomba meg a Négy rövid regény köteteket (jelenleg éppen A bátorság vörös kokárdájá-t tanította a végzősöknek), és bement a házba. Épp csak letett mindent a konyhapultra, amikor csörgött a telefon. Természetesen a vonalas; mostanában alig volt térerő. Néha gratulált magának, amiért megtartotta a vonalast, amikor olyan sok kollégája lemondta. Azok aztán tényleg megnézhették magukat, mert az utóbbi egy évben beszereltetni egy vonalast… esély se volt rá. Előbb lehet használni az összekötőt, mint a várólista elejére kerülni, ráadásul most már a vonalason is gyakran elment a vonal. A hívásazonosító nem működött, de olyan biztos volt benne, hogy ki van a vonal másik végén, hogy felvette és úgy szólt bele: – Csaó, Felicia. – Hol voltál? – kérdezte a volt felesége. – Egy órája próbállak elérni! Marty beszélt neki a szülőiről meg a hosszú útról hazafelé. – Jól vagy? – Jól leszek, amint harapok valamit. Te hogy vagy, Fel? – Megvagyok, csak ma volt még hat. Martynak nem is kellett kérdeznie, miből volt hat. Felicia nővérként dolgozott a városi kórházban, ahol a nővérek most már Öngyilkos osztagnak nevezték magukat. – Sajnálattal hallom. – Ilyen időket élünk. – Felicia hangja lemondónak érződött, és Marty arra gondolt, hogy két éve, amikor még házasok voltak, egy nap alatt hat öngyilkosság összetörte volna Feliciát, aludni sem bírt volna. De a jelek szerint mindenhez hozzá lehet szokni. –  Szeded még a gyógyszert a fekélyedre, Marty? – kérdezte

Felicia, majd gyorsan hozzátette: – Nem nyaggatni akarlak, csak aggódom. A válás nem azt jelenti, hogy már nem is törődöm veled, tudod? – Tudom és szedem. – Ez félig hazugság volt, mert a Carafateot, amit az orvos felírt neki, már lehetetlen volt beszerezni, és helyette a Prilosecre fanyalodott. Azért mondta ezt a félhazugságot, mert még ő is törődött Feliciával. Tulajdonképpen jobban kijöttek, amióta nem voltak házasok. Még szexeltek is, és noha elég rendszertelenül, mégis nagyon jó volt. – Értékelem a kérdést. – Tényleg? –  Igen, asszonyom. – Kinyitotta a hűtőt. Nem volt nagy választék, de azért akadt virsli, pár tojás és egy áfonyás joghurt, amit megtart lefekvés előttre. Plusz három sonkakonzerv. – Akkor jó. Hány szülő ment el? – Több, mint vártam, de azért nem lett telt ház. Leginkább az internetről akartak beszélni. Mintha nekem kéne tudnom, hogy miért szarik be állandóan. Folyton emlékeztetnem kellett őket, hogy angoltanár vagyok, nem informatikus. – Tudsz Kaliforniáról, ugye? – kérdezte Felicia halkan, mintha nagy titkot osztana meg. – Igen. Aznap délelőtt egy gigantikus földrengés – az elmúlt egy hónapban a harmadik és messze a legerősebb – egy újabb nagy darabot szakított le az államból, és lökte a Csendes-óceánba. A jó hír az volt, hogy az államnak azt a részét lényegében evakuálták. A rossz hír meg az, hogy menekültek százezrei tartottak keletnek, Nevadát az unió egyik legnépesebb államává

duzzasztva. Nevadában jelenleg húsz dolcsiba került egy gallon benzin. Csak készpénzben, és ha a kút még nem merült ki. Marty kivett a hűtőből egy félig üres tejesdobozt, megszagolta, majd a kissé gyanús illat ellenére beleivott. Igazi italra vágyott, de keserű tapasztalatból (és álmatlan éjszakákból) tudta, hogy előbb ki kell bélelnie a gyomrát valamivel. –  Érdekesnek találtam – jegyezte meg –, hogy azokat a szülőket jobban érdekelte az internet, mint a kaliforniai földrengések. Gondolom, azért, mert az állam termőrégiói még megvannak. –  De meddig? Az NPR-en egy tudós azt mondta, hogy Kalifornia úgy hámlik le, akár a régi tapéta. És ma délután még egy japán reaktort elöntött a víz. Azt mondják, le volt már zárva, minden oké, de én valahogy nem tudom elhinni. – Cinikus vagy. – Cinikus időket élünk, Marty. – Felicia tétovázott. – Van, akik szerint a végítélet. És nem csak a vallásos őrültek szerint. Már nem. És ezt a városi kórház Öngyilkos osztagának egyik elismert tagja mondja neked. Igaz, hogy ma hatot elvesztettünk, de tizennyolcat visszahoztunk. A legtöbbet a Naloxone segítségével. De… – ismét halkabbra vette a hangját – egyre kevesebbet kapunk belőle. A gyógyszertár vezetője a fülem hallatára mondta, hogy a hónap végére teljesen kifogyunk. –  Szívás – mondta Marty az aktatáskáját nézve. A sok javításra váró dolgozat. A sok helyesírási hiba. A sok aláhúzandó mellékmondat és homályos következtetés. Az olyan gépi mankók, mint a helyesírás-ellenőrzés vagy az appok nem segítenek. Már a puszta gondolattól elfáradt. – Figyelj, Fel,

mennem kell. Teszteket kell javítanom, meg a „Faljavítás”-ról írt esszéket. – Az esszékben várható unalmas közhelyek tömegétől öregnek érezte magát. – Jól van. Csak… kíváncsi voltam, mi van veled. –  Vettem. – Marty kinyitotta a konyhaszekrényt, és kivette a bourbont. Megvárja, míg leteszik, csak utána tölt, hátha Felicia meghallja. A feleségeknek különleges érzékeik vannak; a volt feleségeknek hiperérzékeny radarjuk. – Mondhatom, hogy szeretlek? – kérdezte Felicia. –  Csak ha én is neked – felelte Marty, és végighúzta ujját az üveg címkéjén: Early Times. Nagyon jó márka; „korai idők” ezekre a végső időkre. – Szeretlek, Marty. – Én is téged. Itt le lehetett volna tenni, de Felicia még vonalban volt: – Marty? – Mi az, szívem? –  Ha a világ lemegy a vécén, és mi csak annyit tudunk mondani, hogy „szívás”, akkor talán mi is lemegyünk a vécén, nem? –  Talán le, de Chuck Krantz nyugdíjba vonul, szóval pislákol egy szikra a sötétben. – Harminckilenc remek év – felelte Felicia, és most rajta volt a nevetés sora. Marty letette a tejet. – Láttad a plakátot? –  Nem, egy hirdetés volt a rádióban. Az NPR műsorában, amiről meséltem. –  Ha már az NPR-en is reklámokat adnak, akkor ez tényleg a világvége – mondta Marty. Az asszony megint nevetett, és Marty

örült ennek. – Mondd meg nekem, hogyan éri el Chuck Krantz, hogy ennyit beszélnek róla? Úgy néz ki, mint egy könyvelő, és életemben nem hallottam még róla. –  Fogalmam sincs. A világ csupa rejtély. Semmi erős pia, Marty! Tudom, hogy gondolsz rá. Inkább egy sört igyál. Marty nem nevetett, ahogy letette, de mosolygott. Exfeleség radar. Hiperérzékeny. Visszatette az Early Timest a konyhaszekrénybe, és inkább kivett egy sört. Két virslit egy kis fazékba dobott, és amíg arra várt, hogy felforrjon a víz, bement a dolgozóba megnézni, van-e internet. Volt és a szokásos gyötrelemnél kicsivel erősebb. Ráment a Netflixre, hogy evés közben megnézzen egy részt a Totál szívásból vagy A drót-ból. Bejött a kezdőoldal, a választék előző este óta nem bővült (és nem olyan rég még naponta változott), de mielőtt eldönthette volna, hogy melyik rosszfiút nézze, Walter White-ot vagy Stringer Bellt, el is tűnt a kép. Megjelent a KERESÉS szó és a forgó kis kör. – Bassza meg. Mára ennyi… Aztán eltűnt a kis kör, és visszajött a kép. Csak éppen nem a Netflix oldal, hanem Charles Krantz a papírokkal teli íróasztalánál, mosolyogva, tollal a heges kezében. Felette CHARLES KRANTZ; alatta 39 REMEK ÉV! KÖSZÖNJÜK, CHUCK! –  Ki a faszom vagy te, Chuckie? Hogy csinálod? – Aztán, mintha a lehelete elfújta volna az internetet, mint egy szülinapi gyertyát, eltűnt a kép, és a képernyőn csak az látszott: NINCS KAPCSOLAT. Aznap éjjel nem is állt helyre. Mint Kalifornia fele (hamarosan kétharmada), az internet is eltűnt.

Másnap, amikor Marty kitolatott a garázsból, először az égre figyelt fel. Mikor látta utoljára ezt a tiszta, makulátlan kékséget? Egy hónapja? Hat hete? Újabban állandósultak a felhők meg az esők (néha csak szemerkélt, máskor szakadt), és még amikor el is oszlottak a felhők, az ég általában fátyolos maradt a középnyugati tüzek füstjétől. Iowa és Nebraska nagy része már felégett, most Kansas felé tartott a tűz, amit hajtottak a viharos szelek. Másodszor az utcán baktató Gus Wilfongra figyelt fel, akinek a nagy uzsonnásdoboza a combját verte. Gus khaki nadrágot viselt, de nyakkendővel. Ellenőr volt a városi közműveknél. Noha csak negyed nyolc volt, már fáradtnak és rosszkedvűnek látszott, mintha a végén járna egy hosszú napnak, nem az elején. És ha csak most kezdi a napot, miért a háza felé tart, ami a szomszédban áll? És… Marty letekerte az ablakot. – Hol a kocsid? Gus kurtán felnevetett, de nem jókedvűen. –  A Main Street Hill közepén áll a járdán, száz másikkal együtt. – Fújt egyet. – Huh, nem is emlékszem, mikor gyalogoltam utoljára öt kilométert. És ezzel talán többet elárultam magamról, mint amit tudnod kéne. Na mindegy. Ha az iskolába indulsz, pajtás, akkor ki kell menned a 11-es útig, és onnan vissza a 19-esen. Az minimum harminc kilométer, és arra is lesz jócskán forgalom. Talán ebédre odaérsz, de nem fogadnék rá. – Mi történt? –  Víznyelő nyílt meg a Main és a Market kereszteződésben. Hatalmas, öregem. Biztos a rengeteg eső is belejátszik, de a

hanyag karbantartás sokkal inkább. Nem az én osztályom dolga, hála istennek. Van a fenekén vagy húsz autó, talán harminc is, és némelyikben még emberek is… – A fejét csóválta. – De azok már nem jönnek fel. – Jézusom. Tegnap este arra jöttem. Végig dugó volt. –  Örülj, hogy ma reggel nem arra mentél. Beszállhatok hozzád egy pillanatra? Muszáj leülnöm. Kikészültem, és Jenny biztos visszafeküdt. Nem akarom felébreszteni, főleg rossz hírrel. – Persze. Gus beszállt. – Nagy gáz van, barátom. –  Szívás – értett egyet Marty. Ugyanezt mondta Feliciának éjjel. – Mit tehetünk, jó képet kell vágnunk hozzá. – Hát én nem tudok. – Kiveszed a mai napot? Gus felemelte a kezét, majd letette az ölében heverő uzsonnásdobozra. – Nem tudom. Telefonálok párat, hátha valaki elvisz, de nem bízom benne. – Ha kiveszed, ne számíts rá, hogy Netflixet vagy YouTube-ot nézhetsz. Megint nincs internet, és van egy olyan érzésem, hogy ez most már végleges. – Gondolom, hallottál Kaliforniáról – mondta Gus. –  Ma reggel nem kapcsoltam be a tévét. Kicsit elaludtam. – Marty hallgatott egy sort. – Az az igazság, hogy amúgy se volt kedvem nézni. Van valami újság? –  Van. Még több odalett belőle. – Gus elgondolkodott. – Azt mondják, hogy Észak-Kalifornia húsz százaléka még megvan,

ami a valóságban tízet jelenthet, de az ételtermelő régióknak annyi. –  Ez rettenetes. – Az is volt, de szörnyülködés, rémület és gyász helyett Marty csak zsibbadt bosszúságot érzett. –  Ahogy mondod – értett egyet Gus. – Főleg, hogy a KözépNyugat egy rakás hamu lesz, Florida meg lényegében mocsár, ahol csak aligátorok élnek. Remélem, bőven van kaja a spájzodban meg a fagyasztódban, mert az országnak ebben a részében most már az összes nagy ételtermelő régiónak annyi. Európában ugyanez van. Ázsiában már éheznek. Milliók halnak meg. Azt hallottam, hogy bubópestis. Ahogy Marty behajtóján ültek az autóban, még több ember közeledett gyalog a belváros felől, sokan öltönyben, nyakkendőben. Egy csinos, rózsaszín kosztümös nő edzőcipőben ballagott, a magassarkúját egyik kezében vitte. Martynak úgy rémlett, hogy valami Andrea a neve, és egy-két utcányira lakik. Felicia nem azt mondta, hogy a Midwest Trustnál dolgozik? – Meg a méhek – folytatta Gus. – Már tíz éve is kevés volt, de mostanra nem is maradt belőlük, csak pár raj Dél-Amerikában. Nincs többé méz. És mivel már nem porozzák be azt a kevés megmaradt terményt… –  Egy pillanat – mondta Marty. Kiszállt a kocsiból, és kocogásra fogta, hogy utolérje a rózsaszín kosztümös nőt. – Andrea? Maga Andrea? A nő óvatosan fordult meg, felemelte a magassarkúját, mintha azzal akarná távol tartani. Marty megértette; manapság mindenhol lehetett találkozni zakkantakkal. Ötlépésnyire megállt.

– Felicia Anderson férje vagyok. – Pontosabban volt férje, de a férj ártalmatlanabbnak hangzott. – Azt hiszem, önök ismerik egymást. –  Igen. Együtt voltunk a jószomszédi bizottságban. Mit tehetek önért, Mr. Anderson? Sokat gyalogoltam, mert az autóm egy akkora dugóban van a belvárosban, hogy talán sosem szabadul ki. A bank pedig… megdőlt. –  Megdőlt – ismételte Marty. Lelki szemei előtt megjelent a pisai ferde torony. Chuck Krantz fényképével a tetején. –  A víznyelő szélén van. Nem esett bele, de nekem nagyon instabilnak látszott. Biztos, hogy lebontják. Azt hiszem, az állásomnak annyi, legalábbis abban a fiókban, de nem érdekel. Most csak haza akarok érni és feltenni a lábamat. – A hirdetőtábláról akartam kérdezni a bank tetején. Látta? – Hogyan ne láthattam volna. Ott dolgozom. Láttam a graffitit is, mindenhol ott van: szeretünk, Chuck, Chuck él, Chuck mindörökké. És a tévében is vannak reklámok. – Komolyan? – Martynak eszébe jutott, mit látott a Netflixen este, mielőtt elment a kép. Akkor csak bosszantó reklámnak hitte. –  A helyi állomásokon legalábbis. Talán kábelen más, de az már nincs nálunk. Július óta nincs. –  Nálunk sincs. – Ha már elkezdte azt a mesét, hogy még része egy házaspárnak, akkor érdemes fenntartani. – Csak a 8as és 10-es csatorna. Andrea bólintott. –  Nincs több autóreklám, Eliquis vagy Bob Diszkontbútor. Csak Charles Krantz, harminckilenc remek év, köszönjük, Chuck. Egy teljes perc ebből, aztán megy tovább a rendes

műsor. Elég különös, de manapság mi nem az? Most már tényleg megyek. – Ez a Charles Krantz az ön bankjánál van? A bankból megy nyugdíjba? A nő egy pillanatra megtorpant, majd tovább kutyagolt hazafelé, cipelte a magassarkút, amire nem lesz szüksége aznap. Talán soha többé. –  Nem ismerem Charles Krantzot. Biztos az omahai központban dolgozott. Bár úgy tudom, hogy Omaha manapság egy nagy hamutartó. Marty utánanézett. Gus Wilfong is, aki közben odajött. Gus a visszafelé tartó dolgozók komor menetére biccentett, akik nem tudtak eljutni a munkahelyükre: árulni, kereskedni, bankolni, pincérkedni, kiszállítani. – Mint a menekültek. – Ja. Tényleg olyanok. Hé, emlékszel, hogy a kajakészletemről kérdeztél? Gus bólintott. – Van pár konzervlevesem. Basmati rizs és rizses félkész étel. Azt hiszem, Cheerios is. A fagyasztóban van hat tévévacsora és egy nagy doboz Ben & Jerry jégkrém. – A hangodon nem hallom, hogy aggódnál. Marty vállat vont. – Mit érnék vele? –  Tudod, ez az érdekes. Eleinte mind aggódtunk. Válaszokat akartunk. Az emberek elmentek Washingtonba tiltakozni. Emlékszel, amikor ledöntötték a Fehér Ház kerítését, és lelőtték azokat a főiskolásokat? – Aha.

–  Ott volt a kormány megdöntése Oroszországban és a négynapos háború India meg Pakisztán között. Németországban kitört egy vulkán. Németországban, az isten szerelmére! Azt mondogattuk egymásnak, hogy majd lecseng ez az egész. De nem úgy tűnik, igaz? –  Nem – értett egyet Marty. Noha nemrég kelt fel, fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak. – Nemhogy lecsengene, inkább felerősödik. – Aztán ott vannak az öngyilkosságok. Marty bólintott. – Felicia mindennap látja. –  Szerintem az öngyilkosságok csökkennek majd, és az emberek inkább csak várnak. – Mire? –  A végre, pajtás. Mindenek végére. Átmentünk a gyász öt stációján, hát nem látod? Most értünk el az utolsóhoz. Az elfogadáshoz. Marty nem szólt erre semmit. Nem tudta, mit mondhatna. –  Már nem maradt bennünk kíváncsiság. És ez az egész… – intett Gus – a semmiből jött. Azt tudtuk, hogy a környezet tönkremegy, szerintem ezt titokban még a jobboldali barmok is elhitték, de ez most szar a szar hátán, méghozzá egyszerre. – Szinte kérlelőn nézett Martyra. – Mennyi idő alatt is? Egy év? Tizennégy hónap? – Igen, szívás. – Csak ez a szó passzolt rá. Zümmögő hangot hallottak és felnéztek. Mostanság egyre ritkábban fordultak meg nagy utasszállítók a helyi reptéren, de ez egy kis gép volt, a szokatlanul tiszta égen haladt, fehér csíkot húzva a farkából. A gép bedőlt és elfordult, felemelkedett és

visszaereszkedett, a füst (vagy a kemikália) pedig betűket adott ki. –  Hm – tekergette a nyakát Gus. – Gyerekkorom óta nem láttam ilyet. CHARLES, írta a gép az égre. Aztán KRANTZ. És persze: 39 REMEK ÉV. A név már kezdett elmosódni, ahogy a gép azt írta: KÖSZÖNJÜK, CHUCK! – Mi a faszom… – dörmögte Gus. – A számból vetted ki a szót – mondta Marty. Kihagyta a reggelit, úgyhogy amikor visszament a házba, mikróban melegített meg egy tévévacsorát – egy Marie Callender csirkés pite, egész finom –, majd átvitte a nappaliba, hogy tévét nézzen közben. De csak két adó jött be, és mindkettőn Charles „Chuck” Krantz fényképét mutatták az íróasztalánál, örökre készenlétben tartott tollal. Marty egy ideig bámulta, miközben ette a húsos pitét, majd kikapcsolta a dilidobozt, és visszafeküdt. Ez tűnt a legértelmesebbnek. Majdnem az egész napot átaludta, és noha nem álmodott Feliciával (legalábbis nem emlékezett rá), a volt feleségére gondolva ébredt fel. Elmegy hozzá és megkérdezi majd tőle, nála aludhat-e. Talán marad is egy darabig. Szar a szar hátán, mondta Gus, méghozzá egyszerre. Ha ez tényleg a vég, ő nem akar egyedül szembenézni vele. A Harvest Acres, a takaros kis lakópark, ahol Felicia most lakott, öt kilométerre volt, és mivel Marty nem akart autóval kockáztatni, melegítőnadrágot és edzőcipőt húzott. Sétára való gyönyörű késő délután volt, az ég makulátlan kék, és rengetegen nyüzsögtek az utcán. Páran mintha élvezték volna a

napsütést, de a legtöbben csak maguk elé néztek. Kevesen beszélgettek, még azok közül is, akik kettesével vagy hármasával sétáltak. A Park Drive-on, a keleti oldal egyik főútján mind a négy sávban álltak az autók, a legtöbb üresen. Marty átszlalomozott köztük, majd a túlsó oldalon találkozott az idősebb férfival, aki tweedöltönyt és ahhoz illő puhakalapot viselt. A padkán ült, és a pipáját ütögette ki a csatornába. Amikor észrevette, hogy Marty nézi, elmosolyodott. – Csak szusszanok egyet – mondta. – Bementem a központba, hogy megnézzem a víznyelőt, és lefényképezzem a mobilommal. Gondoltam, talán érdekli az egyik tévéadót, de egyik se sugároz. Vagyis csak képeket arról a Krantzról. –  Igen. Most már állandóan csak Chuck megy. Maga tudja, hogy…? – Á, fogalmam sincs. Már egy rakás embert kérdeztem. Senki nem ismeri. Ez a Krantz maga Óz, az apokalipszis csodája. Marty elnevette magát. – Hová tart, uram? –  A Harvest Acresbe. Szép kis hely. Félreeső. – A férfi a zsebébe nyúlt, elővett egy zacskó dohányt, és megtömte a pipáját. – Én is odamegyek. Ott lakik a feleségem. Mehetnénk együtt. Az idősebb férfi fintorogva felállt. – Már ha nem siet. – Meggyújtotta a pipáját, és pöfékelt párat. – Ízületgyulladás. Szedek rá tablettát, de minél erősebb a gyulladás, annál kevésbé hat. – Szívás – mondta Marty. – Diktálja a tempót maga. Az öreg így tett. Lassú tempó volt. Samuel Yarbrough-nak

hívták. A Yarbrough Temetkezési Vállalat tulajdonosa volt. –  De igazából a meteorológia érdekel. Fiatalkoromban arról álmodtam, hogy időjárás-jelentő leszek a tévében, esetleg akár az egyik nagy hálózatnál, de azok a fiatal nőket preferálják, akiknek… – Két tenyerét sokat sejtetően a mellkasa elé tette. – Azért még érdekel, olvasom a folyóiratokat, és mondhatok egy döbbenetes dolgot. Már ha akarja hallani. – Persze. Egy buszmegállóhoz értek. A pad hátára azt fújták stencillel: CHARLES „CHUCK” KRANTZ 39 REMEK ÉV! KÖSZÖNJÜK, CHUCK! Sam Yarbrough letelepedett és megpaskolta maga mellett a padot. Marty is leült. Yarbrough pipájának füstje pont arra szállt, de nem bánta. Tetszett neki az illata. –  Tudja, azt mondják, huszonnégy óra van egy napban – kezdte Yarbrough. – És hét nap egy hét. Ezt mindenki tudja, még a kisgyerekek is. –  Nos, mindenki téved. Egy csillagnap huszonhárom óra és ötvenhat perc volt. Plusz pár másodperc. – Volt? – Úgy van. A számításaim szerint, amit alá tudok támasztani, most huszonnégy óra és két perc egy nap. Tudja, hogy ez mit jelent, Mr. Anderson? Marty átgondolta. – Azt akarja mondani, hogy lassul a Föld forgása? – Pontosan. – Yarbrough kivette a szájából a pipát, és a járdán elhaladó emberekre bökött. Csökkent a számuk most, hogy a délután kezdett szürkületbe fordulni. – Fogadok, hogy azok az emberek azt hiszik, hogy annak a sok katasztrófának, amivel

szembenézünk, egyetlen oka van, mégpedig az, amit a környezettel tettünk. Hát nem. Én ismerném el először, hogy nagyon rosszul bántunk az anyánkkal – igen, ő mindnyájunk anyja –, molesztáltuk, ha nem egyenesen megerőszakoltuk, de mi jelentéktelenek vagyunk az univerzum nagy órájához képest. Semmik. Nem, akármi történik, sokkal nagyobb horderejű, mint a környezet romlása. – Talán Charles Krantz hibája – jegyezte meg Marty. Yarbrough meglepetten nézett rá, majd elnevette magát. –  Megint ő? Chuck Krantz nyugdíjba megy, és vele a Föld egész lakossága is, nem beszélve magáról a Földről? Ez az elmélete? –  Muszáj hibáztatni valamit – mosolygott Marty. – Vagy valakit. Sam Yarbrough felállt, egyik kezét a derekára tette, fintorogva nyújtózkodott. –  Ez illogikus, bár nem akarom megbántani Mr. Spockot. Harminckilenc év szép hosszú idő az emberi életet tekintve, majdnem a fele, de a legutóbbi jégkorszak azért kicsit régebben volt. Nem is szólva a dinoszauruszok koráról. Baktassunk? Baktattak, az árnyékuk előttük nyúlt el. Marty némán szidta magát, amiért átaludt egy ilyen gyönyörű napot. Yarbrough még az eddiginél is lassabban ment. Amikor végre odaértek a Harvest Acres bejáratát jelző tégla boltívhez, az öreg temetkezési vállalkozó megint leült. – Azt hiszem, nézem a naplementét, amíg az ízületeim kicsit meg nem nyugodnak. Csatlakozik? Marty a fejét rázta. – Én továbbmegyek.

–  Megnézi az exét. Megértem. Jó volt beszélgetni magával, Mr. Anderson. Marty elindult a boltíven át, majd visszafordult. – Charles Krantz jelent valamit. Biztos vagyok benne. –  Igaza lehet – szívta meg a pipáját Sam –, de a Föld forgásának lassulásánál… semmi nem nagyobb, barátom. A Harvest Acres központi útja egy kecses, fával szegélyezett parabolát alkotott, amiből rövidebb utcák kanyarodtak le. Már felkapcsolták azokat az utcalámpákat, amik Martyt a Dickensregényekben látott illusztrációkra emlékeztették, és amik holdfényszerű izzást árasztottak. Ahogy közeledett a Fern Lanehez, ahol Felicia lakott, megjelent egy görkocsolyás kislány, kecsesen bedőlt a sarkon. Bő piros sortot viselt és ujjatlan pólót, amin egy arc volt, talán rocksztáré vagy rapperé. Marty tíztizenegynek saccolta és hihetetlenül felvidította a kislány látványa. Görkoris kislány: mi lehetne normálisabb ezen az abnormális napon? Ebben az abnormális évben? – Csaó – mondta. –  Csaó – mondta a kislány, de ügyesen megfordult a görkorival, talán menekülésre készen, ha netán Marty egy pederaszta, akire az anyja nyilván figyelmeztette. –  A volt feleségemet keresem – mondta neki Marty, és nem mozdult. – Felicia Andersont. Vagy talán visszavette a Gordon nevet. Az volt a lánykori neve. A Fern Lane-en lakik. 19-es szám. A kislány megpördült a görkorin. Könnyedén ment neki az a mozdulat, amitől Marty seggre esett volna. – Ja, asszem, már láttam magát. Kék Prius? – Igen. – Ha hozzá jött, akkor miért a volt felesége?

– Attól még kedvelem. – Nem veszekednek? – Szoktunk. Most jobban kijövünk. –  Miz Gordon néha ad nekünk gyömbéres kekszet. Nekem meg az öcsémnek, Ronnie-nak. Én jobban szeretem az oreót, de… Abban a pillanatban elaludtak az utcalámpák, a főút árnyéklagúnává változott. Az összes ház is elsötétedett. Volt már áramkimaradás máskor is, még tizennyolc órás is, de eddig mindig visszajött az áram. Marty nem volt biztos benne, hogy most is vissza fog. Talán igen, de támadt egy olyan érzése, hogy az áram, amit ő (és mindenki más) egész életében adottnak vett, az internet sorsára jut. – Fenébe – mondta a kislány. – Jobb, ha hazamész – mondta neki Marty. – Túl sötét van így korizni. – Bácsi! Minden rendben lesz? Noha Martynak nem volt gyereke, húsz éve tanította őket, és úgy vélte, hogy tizenhat éves kor után el kell nekik mondani az igazat, de egy ilyen kislánynál gyakran jobb egy kedves hazugság. – Persze. – De nézze – mutatta a kislány. Marty tekintete követte a lány remegő ujját a Fern Lane sarkán álló ház felé. Egy arc jelent meg a kis gyepre néző sötét ablakban. Fehér vonalak és árnyak, mint egy ektoplazma egy szeánszon. Mosolygó holdarc. Fekete keretes szemüveg. Írásra kész toll. Felette: CHARLES KRANTZ. Alatta: 39 REMEK ÉV! KÖSZÖNJÜK, CHUCK!

– Mindenhol… – suttogta a kislány. Igaza volt. Chuck Krantz jelent meg minden ház első ablakán a Fern Lane-en. Marty megfordult és látta, hogy Krantz-arcok sorjáznak a főúton. Több tucat, talán száz Chuck. Talán ezer, ha az egész városban ez történik. – Menj haza – mondta Marty, és már nem mosolygott. – Menj haza a szüleidhez, kicsim. Nyomás. A kislány elgurult, a kerekek zörögtek a járdán, a haja mögötte lobogott. Marty még látta a piros sortot, majd a kislány eltűnt a sűrűsödő árnyak között. Marty is elindult gyorsan utána. Minden ablakban Charles „Chuck” Krantz mosolygó arca kísérte. Chuck fehér ingben és sötét nyakkendőben. Mintha egy horda szellemklón figyelte volna. Marty örült, hogy nincs hold; mi lenne, ha Chuck arca ott is megjelenne? Azzal hogy boldogulna? A 13-as számnál megelégelte a sétát. Onnantól futott egész Felicia kis kétszobás bungalójáig, felszaladt a bejárón, és bekopogott. Várt. Hirtelen biztos lett benne, hogy Felicia még a kórházban van, talán két műszakot húz le, de akkor lépteket hallott. Kinyílt az ajtó. Felicia gyertyát tartott a kezében, ami alulról világította meg az ijedt arcát. – Marty? Istennek hála. Látod? –  Igen. – Felicia ablakán is ott volt Chuck. Mosolyogva. Úgy nézett ki, mint bármelyik könyvelő. Aki a saját árnyékától is megijed. – Csak úgy… megjelentek. – Tudom. Láttam. – Csak itt? – Szerintem mindenhol. Ez már majdnem…

Akkor Felicia megölelte, behúzta, és Marty örült, hogy nem volt lehetősége kimondani az utolsó két szót: a vég.

2 Douglas Beaton, az Ithaca Főiskola filozófiai és vallási tanszékének docense egy kórteremben ül és sógora halálára vár. Csak a szívmonitor kitartó pityegése hallatszik, meg Chuck lassú és egyre gyötrelmesebb légzése. A legtöbb gépet már kikapcsolták. – Bácsikám? Doug az ajtó felé fordul, ahol Brian áll, még az iskolai dzsekiben és hátizsákkal. – Korán eljöttél a suliból? – kérdezi tőle Doug. –  Elengedtek. Anya írt sms-t, hogy megengedi nekik, hogy kikapcsolják a gépeket. Megvolt már? – Meg. – Mikor? – Egy órája. – Anya hol van? – A kápolnában a földszinten. Chuck lelkéért imádkozik. És valószínűleg azért, hogy helyesen cselekedett, teszi hozzá gondolatban Doug. Mert hiába mondja a pap is, hogy ez jó így, bízzuk Istenre, valamiért akkor is rossz érzés. –  Majd írok neki, ha úgy néz ki, hogy… – Brian bácsikája vállat von. Brian odamegy az ágyhoz, és apja nyugodt, fehér arcára néz. A fekete keretes szemüveg nélkül az apja nem néz ki annyinak,

hogy elsős középiskolás fia lehessen. Ő maga is középiskolásnak néz ki. Brian felemeli az apja kezét, és megpuszilja a sarló alakú heget. –  Ilyen fiatalon senkinek nem lenne szabad meghalni – mondja. Halkan beszél, mintha az apja meghallhatná. – Az istenért, Doug bácsi, még csak télen lett harminckilenc! –  Gyere, ülj le – paskolja meg az üres széket maga mellett Doug. – Az anyu helye. – Majd ha visszajön, átadod neki. Brian leteszi a hátizsákját és leül. – Szerinted mikor…? – Az orvosok szerint most már bármikor. Szinte biztos, hogy még ma. Tudod, hogy a gépek lélegeztették, ugye? És intravénásan táplálták. Nincs… nincsenek fájdalmai, Brian. Azon már túl van. – Glioblastoma – mondja keserűen Brian. Amikor a bácsikája felé fordul, csorognak a könnyei. – Miért veszi el Isten apámat, Doug bácsi? Magyarázd el. – Nem tudom. Isten cselekedetei rejtélyesek. –  Leszarom a rejtélyeket – mondja a fiú. – A rejtélyek maradjanak a könyvekben, ahová tartoznak. Doug bácsi bólint és átkarolja Brian vállát. –  Tudom, hogy nehéz, fiacskám, nekem is nehéz, de én is csak ennyit tudok. Az élet egy rejtély. És a halál is az. Elnémulnak, hallgatják a kitartó pityegést és a hörgést, ahogyan Charles Krantz – a feleségének, a felesége öccsének és a barátainak Chuck – lassan veszi a levegőt, ami testének utolsó interakciója a világgal, minden egyes beszívást és kifújást

(ahogy a szívverését is) egy olyan akadozó agy irányít, amiben azért még működik pár funkció. Az az ember, aki a Midwest Trust bank könyvelési osztályán dolgozott, most a végső elszámolást készíti: kis bevétel, nagy kiadások. – A bankokról azt mondják, hogy szívtelenek, pedig őt tényleg szerették ott – mondja Brian. – Egy tonna virágot küldtek neki. Csak a nővérek betették abba a szoláriumizébe, mert állítólag nem lehetnek itt virágok. Mitől féltek? Hogy allergiarohamot kap vagy mi? –  Imádott ott dolgozni – bólogat Doug. – A dolgok nagy rendjében nem volt egetverően fontos állás, nem kapott volna érte Nobel-díjat vagy az elnöktől Szabadság-érdemrendet, de igenis szerette. –  A táncot is. Szeretett táncolni. És jól is csinálta. Anyu is. Tudták ropni, ahogy mondogatta. De ő is azt mondta, hogy apa nála is jobb. Doug felnevet. –  A szegényember Fred Astaire-ének nevezte magát. És gyerekkorában bolondult a vasútmodellekért. A zeydéjének volt egy terepasztala. Tudod, a nagyapjának. – Ja, hallottam a zeydéjéről. – Jó élete volt, Brian. –  De nem elég hosszú. Sosem volt alkalma átvonatozni Kanadán, amit annyira szeretett volna. Vagy elutazni Ausztráliába. Azt is akarta. Nem látja, amikor leérettségizem. Nem lesz partija, amikor nyugdíjba megy, ahol az emberek vicces beszédeket mondanak, és kap egy arany… – Megtörli a szemét a dzsekije ujjával. – Egy aranyórát. Doug megszorítja az unokaöccse vállát.

Brian az összekulcsolt kezét bámulva folytatja: –  Én akarok hinni Istenben, bácsikám, és tulajdonképpen hiszek is, de nem értem, miért kell ennek így lennie. Miért engedi Isten, hogy így legyen. Rejtély? Te vagy a nagymenő filozófus, és ennyit tudsz mondani? Igen, mert a halál lerombolja a filozófiát, gondolja Doug. –  Tudod, mit mondanak, Brian: a korai halál néha jobb a hosszú életnél. Brian próbál mosolyogni. –  Ha ezt vigasznak szánod, akkor erőltesd meg magad jobban. Doug mintha nem hallaná. A sógorát nézi, aki olyan a számára, mint egy testvér. Aki jó életet biztosított a nővérének. Aki segített neki elindulni az üzleti életben, és ez még a legkevesebb. Jó időket töltöttek együtt. Nem eleget, de ezek szerint be kell érnie ennyivel. –  Az emberi agy véges, csak egy szövetszivacs egy csontketrecben, de az agyban lakozó elme végtelen. A tárolási kapacitása irdatlan, a képzelete felfoghatatlan. Szerintem amikor egy férfi vagy nő meghal, egy egész világ omlik össze. Az a világ, amit az az illető ismert, amiben hitt. Erre gondolj, fiacskám: sok milliárd ember él a Földön, és mindegyikben van egy világ. Az a Föld, ami az elméjükben fogant. – És most apám világa haldoklik. –  De a miénk nem – mondja Doug, és megint megszorítja az unokaöccse vállát. – A miénk egy darabig még tart. És anyádé is. Erősnek kell lennünk a kedvéért, Brian. Ahogy csak tőlünk telik. Elhallgatnak, a haldoklót nézik a kórházi ágyban, hallgatják a monitor pityegését és Charles Krantz lassú lélegzetvételeit.

Egyszer elhallgat. A mellkas lapos marad. Brian megfeszül. Aztán a mellkast újra megemeli egy gyötrelmes lélegzetvétel. – Írok anyunak – mondja Brian. – Most rögtön. Doug már elővette a mobilját. –  Megelőztelek. – És azt írja: Siess, nővér. Brian itt van. Chucknak már nincs sok.

3 Marty és Felicia kimentek a hátsó gyepre. A tornácról vittek ki széket. Az egész városban áramszünet volt, a csillagok fényesen ragyogtak. Marty a Nebraskában töltött gyerekkora óta nem látta őket ilyen fényesnek. Akkoriban volt egy teleszkópja, és a padlásszobája ablakából derítette fel a világegyetemet. – Az az Aquila. A Sas. Ott meg a Cygnus, a Hattyú. Látod? –  Igen. És ott a Sarkcsi… – Felicia elhallgatott. – Láttad, Marty? –  Láttam. Csak úgy kihunyt. És a Mars is. Viszlát, Vörös bolygó. – Félek, Marty. Gus Wilfong vajon felnéz ma éjjel az égre? És Andrea, a nő, aki Feliciával volt a jószomszédi bizottságban? És Samuel Yarbrough, a temetkezési vállalkozó? És a piros sortos kislány? Csillagok, csillagok, ki ne hunyjatok. Megfogta Felicia kezét. – Én is.

4

Ginny, Brian és Doug kézen fogva állnak Chuck Krantz ágya mellett. Várnak, miközben Chuck – férj, apa, könyvelő, táncos, bűnügyi tévésorozatok rajongója – az utolsó lélegzeteket veszi. –  Harminckilenc év – mondja Doug. – Harminckilenc remek év. Köszönjük, Chuck.

5 Marty és Felicia égnek emelt arccal nézik, ahogy kihunynak a csillagok. Eleinte egyesével-kettesével, aztán tucatjával, végül százával. Ahogy a Tejút sötétbe fúlt, Marty a volt felesége felé fordult. – Szeret… Feketeség.

II. FELVONÁS: KALAPOZÓK A barátja, Mac segítségével, akinek van egy vén furgonja, Jared Franck felállítja a dobszerkóját a kedvenc helyén a Boylston Streeten, a Walgreens és az Apple Store között. Jó előérzete van a mai nappal kapcsolatban. Csütörtök délután van, kurva szép az idő, az utcákon nyüzsögnek a hétvégét váró emberek, és ez az izgalommal vegyes várakozás mindig jobb, mint maga a hétvége. Csütörtök délután ez a várakozás még tiszta. Péntek délután aztán az emberek abbahagyják a várakozást, és nekilátnak szórakozni. – Minden megvan? – kérdezi Mac. – Igen, kösz. – A tíz százalék nekem elég köszönet, tesó. Mac elindul, valószínűleg a képregényboltba, esetleg a Barnes & Noble-be, aztán ki a nagy térre, hogy elolvassa, amit vett. Mac imád olvasni. Jared majd felhívja, amikor ideje pakolni. Mac majd hozza a furgonját. Jared leteszi az elnyűtt cilindert (a kopott bársonyon rongyos félselyem szalag), amit hetvenöt centért vett egy használtruhaboltban Cambridge-ben, aztán letesz elé egy táblát, amin az áll: EZ VARÁZSKALAP! ADJON SOKAT, ÉS A DUPLÁJÁT KAPJA VISSZA! Beledob pár egydollárost, hogy legyen támpontjuk az embereknek. Októberhez képest elég meleg van, így a kedve szerint öltözhet ezekre a boylstoni haknikra – ujjatlan póló a FRANCKLY DRUMS felirattal, khaki sort, rongyos, magas szárú Converse, zokni nélkül –, de még hűvös időben is leveszi ilyenkor a kabátot, mert amikor sodor a ritmus, olyankor fűt a virtus.

Jared felállítja a széket, próbaképpen végigpörget a dobokon. Páran ránéznek, de a legtöbben simán elmennek mellette, belefeledkeznek a beszélgetésbe barátokról, vacsoratervekről, meg hogy hol igyanak, és erről a napról, ami hamarosan az elmúlt napok rejtélytelepére kerül. Nyolcig még sok idő van vissza, általában olyankor kanyarodik egy rendőrautó a padkához, egy zsaru kihajol az ablakon, és odaszól neki, hogy ideje csomagolni. Akkor majd felhívja Macet. De addig jöjjön a pénzkeresés. Felállítja a lábcint meg a kísérőcint, aztán a kolompot, mert ez olyan kolompolós napnak érződik. Jared és Mac részidőben a Doctor Recordsban dolgoznak a Newbury Streeten, de egy jó napon Jared utcazenéléssel is megkeres annyit. És a napfényes Boylston Street sokkal jobb, mint a Doc pacsulis levegője és a hosszú beszélgetések a lemezbuzikkal, akik Folkways vagy Dead kiadású Dave Van Ronkot keresnek színes vinylen. Jared a legszívesebben mindig megkérdezné tőlük, hogy hol voltak, amikor a Tower Records becsődölt. Jared kimaradt a Julliardról, amit – Kay Kyser után szabadon – a Zenei Tudás Tárának nevezett. Három szemeszterig bírta, de egyszerűen nem volt neki való. Ott a tudatosságot erőltették, azt, hogy gondold át, mit csinálsz, Jared viszont abban hisz, hogy a ritmus a barátod, a gondolkodás az ellenséged. Néha beül egy-egy hakniba, de nem szereti a zenekarosdit. Noha nem mondja ki soha (vagy csak egyszer-egyszer, részegen), de van egy olyan gyanúja, hogy maga a zene ellenség. Amikor elkapja a groove, akkor ritkán gondolkodik ilyenen. Amikor elkapja a groove, akkor a zene csak egy szellem. Olyankor csak a dob

számít. A ritmus. Elkezd bemelegíteni, eleinte nyugisan, lassan, se kolomp, se pergő vagy káva, azt se bánja, ha a Varázskalap üres marad, kivéve a saját gyűrött dollárjait meg egy negyeddollárost, amit egy gördeszkás srác dobott bele (megvetően). Van idő. Van lehetőség. Mint egy őszi hétvégét várni Bostonban: elérni odáig az élvezet fele. Talán még több. Janice Halliday hazafelé tart a Paper & Page-ben lehúzott hét óra után, a Boylstonon trappol leszegett fejjel, retiküljét magához szorítva. Talán elmegy egész a Fenway stadionig, és majd akkor keres egy metróállomást, mert egyelőre inkább gyalogolni akar. A fiúja tizenhat hónap után most szakított vele. Vagyis inkább dobta. Kirúgta. Modern stílusban, sms-ben. Mi 2n nem illünk 1máshoz. ☹

Aztán: Megőrizlek a szívemben! ♥

Aztán: Barátok maradunk örökre, ok? ☺ A nem illenek egymáshoz valószínűleg azt jelenti, hogy a srác megismerkedett valakivel, és a hétvégét almaszedéssel töltik New Hampshire-ben, később meg kefélnek egy B&B-ben. Nem látja ma éjjel Janice-t abban az elegáns rózsaszín blúzban és piros szoknyában, amit visel, hacsak nem küld neki egy fényképet azzal, hogy Ezt hagyod ki, te 💩 alak. Azért sokkolta a dolog Janice-t, mert totál váratlan volt, mintha a képébe csapták volna az ajtót, amikor éppen be akart lépni. A hétvége, ami reggel még csupa lehetőségnek tűnt, most egy üres, lassan forgó hordónak látszik, amibe kénytelen bemászni. Szombaton elvileg nem dolgozna, de talán felhívja Maybelline-t, hogy a szombat délelőttöt átveszi. Vasárnap az

üzlet zárva van. A vasárnapra egyelőre jobb nem is gondolni. –  Örök barátok, anyád. – A retiküljének beszél, mert lefelé néz. Nem szerelmes a fiúba, sosem áltatta magát ezzel, de akkor is sokként érte. Kedves fickó (legalábbis így gondolta), elég jó szerető, jó volt vele lenni, ahogy mondják. Most huszonkét éves, dobták, ami szívás. Ha hazaér, iszik egy kis bort és sír. A sírás talán jót tesz. Terápiás hatása van. Talán beizzítja az egyik dallistáját, és táncol magában. Magammal táncolok, Billy Idol is ezt énekelte. A gimnáziumban szeretett táncolni, azok a péntek esték, amikor táncolt, boldog pillanatok voltak. Talán fel tud idézni valamit abból a boldogságból. Nem, gondolja, azok a dalok – és azok az emlékek – csak még jobban elszomorítanak. A középiskola ezer éve volt. Ez a való világ, ahol pasik figyelmeztetés nélkül szakítanak veled. Néhány saroknyira dobolást hall. Charles Krantz – a barátainak Chuck – a Boylston Streeten halad könyvelői vértezetben: szürke öltöny, fehér ing, kék nyakkendő. A fekete Samuel Windsor cipője nem drága, de strapabíró. Aktatáskája az oldala mellett leng. Rá se hederít a körülötte áramló, munkából kiszabadult, locsogó-fecsegő emberekre. Egy egyhetes konferenciára jött Bostonba, ami a „Bankolás a huszonegyedik században” címet viseli. A saját bankja, a Midwest Trust küldte, ők állnak mindent. Nagyon kedves tőlük, pláne hogy még sosem járt itt. A konferenciát egy olyan hotelben rendezik, ami tökéletes a könyvelőknek, mivel tiszta és elég olcsó. Chuck élvezte az előadásokat és a panelbeszélgetéseket (az egyikben benne volt, és még egyben benne lesz, mielőtt a konferencia holnap délben

véget ér), de esze ágában sincs a szabad óráit hetven másik banktisztviselővel tölteni. Beszéli a nyelvüket, de szereti úgy gondolni, hogy azért mások nyelvét is. Legalábbis régebben beszélte, bár a szókincse egy része már feledésbe merült. A praktikus Samuel Windsor cipője most délutáni sétára viszi. Nem túl izgalmas, de egész kellemes. És az egész kellemes manapság elég. Az élete beszűkültebb, mint amiben egykor bízott, de már megbékélt ezzel. Tisztában van vele, hogy a beszűkülés az élet rendje. Elérkezik a pillanat, amikor megérted, hogy nem leszel az Egyesült Államok elnöke, és megelégszel a jótékonysági egylet elnökségével. És van jó oldala is. Van felesége, akihez állhatatosan hű, meg egy okos, jókedvű középiskolás fia. Van még kilenc hónapja az életből, bár ezt egyelőre nem tudja. A vég magva – az a hely, ahol az élet egy végső ponttá szűkül – mélyre van elvetve, ahová sebészszike nem ér le, és nemrég kezdett csírázni. Hamarosan fekete gyümölcsöt terem. Azok szemében, akik elmennek mellette – a színes szoknyás főiskolás lányok, a megfordított Red Sox baseballsapkás főiskolás fiúk, a makulátlanul öltözött ázsiai-amerikaiak a kínai negyedből, a bevásárlószatyros matrónák, a vietnámi veteránok, akik hatalmas kerámiabögrét fognak az amerikai zászlóval és a mottóval, EZEK A SZÍNEK NEM FOLYNAK ÖSSZE –, Chuck Krantz maga a megtestesült fehér Amerika, a begombolkozott és kiöltözött fickó, aki csak a pénzt hajszolja. Az is, szorgalmas hangya, aki a neki rendelt útján szlalomozik az örömöt hajszoló sáskák között, de emellett más is. Vagy más is volt. A kiscsaj jár az eszében. Hogy is hívták? Rachel vagy Regina.

Reba? Renee? Nem emlékszik, csak arra, hogy a szólógitáros húga volt. A középiskola első évében, jóval azelőtt, hogy szorgalmas hangya lett, aki a Midwest Trust nevű hangyabolyban dolgozik, Chuck énekes volt a Retrók nevű bandában. Azért nevezték így magukat, mert sok nótát játszottak a hatvanas-hetvenes évekből, főleg olyan angol bandáktól, mint a Stones meg a Searchers meg a Clash, főleg azért, mert pofonegyszerű nóták voltak. A Beatlestől például óvakodtak, mert azok a dalok tele voltak olyan bizarr akkordokkal, mint a bővített vagy a szűkített hetes. Chuck két okból lett énekes: hangszeren nem tudott játszani, de énekelni igen, és a nagyapjának volt egy régi SUV-ja, amit elkérhetett a haknikra, már ha nem mentek túl messze. A Retrók eleinte elég pocsék volt, és amikor első év végén felbomlottak, akkor is csak közepes, de sikerült megtenniük a „kvantumugrást a kellemességig”, ahogy a ritmusgitáros apja egyszer megfogalmazta. És tényleg nehéz volt nagy kárt tenni olyan nótákban, mint „Bits and Pieces” (Dave Clark Five) vagy a „Rockaway Beach” (Ramones). Chuck tenor hangja kellemesen jellegtelen volt, és nem félt sikoltani vagy fejhangon vonítani, ha az kellett, de igazából az instrumentális részeket kedvelte, mert akkor táncolhatott és páváskodhatott a színpadon, mint Jagger, néha még a mikrofonállványt is lengette a lába között, amit ő szuggesztívnek gondolt. A moonwalkot is tudta, ami mindig tapsot váltott ki. A Retrók garázsbanda volt, néha ténylegesen garázsban próbáltak, máskor a szólógitáros pihenőjében. Utóbbi esetben a

gitáros kishúga (Ruth? Reagan?) általában leszökdécselt a lépcsőn bermudasortban. Megállt a két Fender erősítő között, eltúlzott mozdulatokkal rázta a csípőjét meg a fenekét, közben ujjal bedugta a fülét, kiöltötte a nyelvét. Egyszer, amikor éppen szünetet tartottak, odasündörgött Chuckhoz, és azt súgta neki: –  Csak neked mondom, de úgy énekelsz, ahogyan az öregek dugnak. Charles Krantz leendő könyvelő azt súgta vissza: – Mintha tudnád, majompopó. A kishúg elengedte a füle mellett. – De azt bírom, amikor táncolsz. Fehér tánc, de akkor is. A szintén fehér kishúg is szeretett táncolni. Próba után néha feltette az egyik kazettáját, és Chuck táncolt vele, közben a többiek huhogtak és nagyokos megjegyzéseket tettek, ők meg Michael Jacksont utánozták és röhögtek, mint az eszelősök. Chuck éppen arra emlékszik vissza, ahogyan tanítgatta a kishúgot (Ramonát?) a moonwalkra, amikor meghallja a dobot. Egy fickó olyan alap rockritmust nyom, amit akár a Retrók is játszhatott volna a „Hang On Sloopy” meg a „Brand New Cadillac” idejében. Először azt hiszi, hogy csak képzeli, talán megint a migrén, ami mostanában szokott rátörni, de aztán a gyalogosok a következő háztömb előtt megritkulnak, és meglát egy fiút ujjatlan pólóban, aki kis széken ül és üti a dögös, régies ritmust. Chuck arra gondol, hol van egy kishúg, akivel lehetne táncolni? Jared már tíz perce nyomatja, de nem tud mást felmutatni, mint az árva gúnyos negyeddollárost, amit a gördeszkás srác dobott a

Varázskalapba. Nem is érti. Egy ilyen kellemes csütörtök délután, amikor a hétvége itt van a kanyarban, mostanra már minimum öt dollárnak össze kellett volna jönni. Nem azért kell a pénz, mert éhkoppon van; az embernek többre van szüksége kajánál meg kérónál. Az önképét is karban kell tartani, aminek nagy része az, hogy itt dobol a Boylstonon. Színpadon van. Előad. Sőt szólózik. Annak alapján tudja megítélni, kinek tetszik és kinek nem, hogy mennyi van a kalapban. Megpörgeti a dobverőket az ujjai között, nagy levegőt vesz és elkezdi a „My Sharona” intróját. Csakhogy nem stimmel. Bádoghangú. Látja, hogy egy üzletemberféle alak közeledik, az aktatáskája úgy leng a kezében, akár egy rövid inga, és van benne valami – Isten tudja, hogy mi –, ami miatt Jared késztetést érez, hogy zenével fesse alá a közeledtét. Először reggie-vel próbálkozik, aztán valami feszesebbel, ami az „I Heard It Through The Grapevine” és a „Susie Q” keresztezése. Most először azóta, hogy pörgetett egyet a szerkó hangjának kipróbálására, Jared szikrát érez, és megérti, miért is hozta ma a kolompot. Elkezdi használni, felütésre, és olyasmi sül ki az egészből, mint a Champs régi nótája, a „Tequila”. Elég klassz. Kialakult a groove, és a groove a követendő út. Felgyorsíthatná a tempót, belevihetne egy kis pergőt, de Üzletembert figyelve úgy véli, az nem menne ehhez a palihoz. Jarednek fogalma sincs, miért Üzletember lett a groove fókusza, és nem is érdekli. Néha így van, és kész. A groove történetté alakul. Elképzeli Üzletembert vakáción egy olyan helyen, ahol kis rózsaszín ernyőt tesznek az italodba. Talán a feleségével van, talán a személyi asszisztensével, egy hidrogénezett szőkével türkiz bikiniben. És ezt hallgatják. A dobos ezzel melegít be az éjszakai

haknira, még mielőtt meggyújtják a fáklyákat. Úgy véli, Üzletember majd elmegy mellette, megy tovább a hoteljébe, annak az esélye, hogy bármennyivel megtiszteli a Varázskalapot, a csekély és a nulla között van. Ha elment, Jared majd átvált másra, pihenteti a kolompot, de egyelőre ez a helyes ritmus. Üzletember azonban nem suhan el, hanem megáll. Mosolyog. Jared rávigyorog, és az aszfalton álló cilinder felé biccent, tartva a ritmust. Üzletember mintha nem látná, és nem tiszteli meg a kalapot. Leteszi az aktatáskáját a fekete üzletember cipői közé, és elkezdi mozgatni a csípőjét a ritmusra. Csak a csípőjét, minden más mozdulatlan marad. Az arca pókerarc. Egy pontot néz közvetlen Jared feje felett. –  Nyomasd, öreg – mondja egy fiatalember, és némi aprót dob a kalapba. A biztatás a finoman riszáló üzletembernek szól, nem a ritmusnak, de nem gond. Jared elkezdi bevonni a lábcint gyors, finom suhintásokkal, cukkolja, szinte simogatja. A másik kezével most megint a kolompot veri felütésre, és a lábdobbal ad hozzá egy kis mélyet. Klassz. A szürke öltönyös fickó bankárnak néz ki, de ez a csípőriszálás másról árulkodik. Felemeli az egyik kezét, és a mutatóujjával elkezdi verni a ritmust. A keze fején kicsi, sarló alakú heg virít. Chuck hallja, hogy megváltozik a ritmus, kicsit egzotikusabb lesz, és egy pillanatra majdnem visszaszáll magába, és továbbáll. Aztán azt gondolja: Leszarom, nem tiltja törvény, hogy az ember táncoljon a járdán. Hátralép az aktatáskától, hogy el ne essen benne, majd csípőre teszi a kezét, és a

csípőjével az óramutató járásának irányában köröz. Annak idején így csinálta, amikor a banda a „Satisfaction”-t vagy a „Walking the Dog”-ot játszotta. Valaki nevet, másvalaki tapsol, úgyhogy megcsinálja a másik irányba is. Az öltönye szárnya repdes. A táncra gondol a kishúggal. A kishúg mocskos szájú kis taknyos volt, de csörögni azt tudott. Chuck maga évek óta nem csörgött, mégis minden mozdulat tökéletesnek érződik. Felemeli az egyik lábát, és megpördül a másikon. Aztán összefűzi a kezét a háta mögött, akár egy iskolás, akinek felelni kell, és moonwalkot csinál a járdán az aktatáskája előtt. A dobos meglepve, örömmel felrikkant: – Hajrá, papa! – Gyorsít a tempón, most bal kézzel váltogatja a kolompot meg az állótamot, a lábgép is megy, a lábcin fémes sóhaja egy pillanatra sem hagy ki. Emberek verődnek össze. Ömlik a pénz a Varázskalapba, nemcsak fém, papír is. Valami történik itt. A kis tömeg élén két fiatalember áll egyforma svájcisapkában és Rainbow Coalition pólóban. Az egyikük ránézésre egy ötdolcsist dob a kalapba, és azt kiáltja: – Nyomjad, öreg, nyomjad! Chucknak nincs szüksége bátorításra. Most már teljesen benne van. A huszonegyedik századi bankolásról teljesen megfeledkezett. Kigombolja a zakóját, keze fejével maga mögé söpri, hüvelykujját az övébe akasztja, akár egy pisztolyhős, és csinál egy kis spárgát, oldalra és hátra. Utána egy quickstep és forgás jön. A dobos nevet és bólogat: – Király vagy. Király vagy, papa! A tömeg egyre nő, a kalap egyre telik, Chuck szíve nemcsak

ver a mellkasában, hanem kalapál. Így lehet szívrohamot kapni, de nem érdekli. Ha a felesége látná, kiverné a frász, de Chuckot nem érdekli. A fia cikinek tartaná, de a fia sincs itt. A jobb cipőjét a bal vádlijára teszi, megint pörög egyet, és amikor visszaér az eredeti pozícióba, egy csinos fiatal nőt vesz észre a svájcisapkások mellett. Vékony rózsaszín blúzt és piros szoknyát visel. Nagyra nyílt szemmel, lenyűgözve őt nézi. Chuck mosolyogva, csettintgetve nyújtja a kezét: – Jöjjön. Jöjjön, húgica, táncoljunk. Jared nem hiszi, hogy a csaj belemegy – félénk típusnak látszik –, mégis elindul a szürke öltönyös felé. Talán a Varázskalapnak tényleg van varázsereje. –  Tánc! – rikkantja az egyik svájcisapkás, és mások is átveszik, Jared ritmusára kántálják: – Tánc, tánc, tánc! Janice arcára le-van-ejtve mosoly ül ki, ledobja a retiküljét Chuck aktatáskája mellé, és megfogja a férfi kezét. Jared most vált, és átmegy Charlie Wattsba, kalapál, akár egy katona. Üzletember megpörgeti a lányt, egyik kezét a karcsú csípőjére teszi, magához húzza, és elsasszézik vele a dob mellett, majdnem a Walgreens épület sarkáig. Janice elhúzódik, az ujját rázza, hogy „csúnya fiú”, majd visszalép és megragadja Chuck mindkét kezét. Mintha százszor gyakorolták volna, Chuck megint csinál egy félspárgát, és a lány átsüvít a lába között, a merész mozdulattól a szoknya szétnyílik egész a formás combja tetejéig. Páran hüledeznek, ahogy fél kézzel megtámaszkodik és felpattan. Nevet. – Elég – paskolja meg a mellkasát Chuck –, nem bírom… A lány odaugrik, a vállára teszi a kezét, és Chuck mégis bírja.

Elkapja a lány derekát, megforgatja a csípőjén, majd szépen leteszi az aszfaltra. Magasra emeli a lány bal kezét, aki megpördül alatta, akár egy felhúzható balerina. Most már vagy százan nézik őket, a járdáról már az úttestre is lelóg a tömeg. Újra tapsban törnek ki. Jared még egyszer végigpörget a dobokon, rácsap a cinekre, és diadalmasan felemeli a dobverőket. Újabb taps. Chuck és Janice egymást nézik, mindketten kifulladtak. Chuck haja, ami most kezd őszülni, verejtékes homlokára tapad. –  Mit művelünk? – kérdezi Janice. Most, hogy a dobolás abbamaradt, kábának tűnik. –  Nem tudom – feleli Chuck –, de ez a legjobb, ami történt velem nem is tudom, mióta. A Varázskalap csurig megtelt. –  Még! – kiáltja valaki, és a tömeg megint elkezdi kántálni. Sokan telefonokat emelnek fel, hogy a következő táncot felvegyék, és a lányon látszik a hajlandóság, de hát ő fiatal. Chuck azonban kitáncolta magát. A dobosra néz és a fejét ingatja. A dobos bólint, hogy megérti. Chuck eltöpreng, hogy hányan kapcsoltak gyorsan és vették videóra az első táncot, és mit fog gondolni a felesége, ha meglátja. Vagy a fia. És ha elterjed a neten? Valószínűtlen, de ha mégis, és visszajut a bankba, mit gondolnak majd az ott dolgozók, ha meglátják az embert, akit konferenciára küldtek Bostonba, ahogy a fenekét rázza a Boylston Streeten egy fiatal lánnyal, aki akár a lánya is lehetne? Vagy valakinek a kishúga. Hogy is jutott eszébe? –  Ennyi, emberek – mondja hangosan a dobos. – A csúcson kell abbahagyni. – És nekem haza kell mennem – mondja a lány.

– Még ne – mondja a dobos. – Kérem. Húsz perccel később egy padon ülnek a kacsás tónál a Boston Common parkban. Jared felhívta Macet. Chuck és Janice segített neki szétszedni a dobfelszerelést, és bepakolni a furgonba. Pár ember még ott lézengett, gratuláltak, pacsiztak, tettek pár dollárt a megtelt kalapba. Amikor már gurulnak – Chuck és Janice egymás mellett ülnek hátul, lábuk képregénykupacok között –, Mac azt mondja, a Commonnál kizárt, hogy találnak parkolóhelyet. –  Ma fogunk – feleli Jared. – A mai nap varázslat. – És találnak is, pont a Four Seasons hotellel szemben. Jared megszámolja a pénzt. Valaki egy ötvenest is dobott bele, talán a svájcisapkás nézte el az ötöst. Több mint négyszáz dollár gyűlt össze. Jarednek még sosem volt ilyen napja. Soha nem is gondolta, hogy lesz. Félreteszi Mac részét (Mac éppen a tó szélén áll, a kacsákat eteti mogyoróvajas keksszel, amit a zsebében talált), aztán elkezdi elosztani a többit. –  Jaj, nem – szólal meg Janice, amikor megérti, mit csinál. – Az a tiéd. Jared a fejét rázza. – Nem, testvériesen elosztjuk. Egyedül a felét se kaptam volna, még ha éjfélig dobolok is. – Mintha a zsaruk azt engednék. – Néha bejön harminc dolcsi, és az is csak jó napon. Chuckot már kerülgeti a fejfájás, és tudja, hogy kilenc órára sokkal rosszabb lesz, de ennek ellenére nevet a fiatalember buzgóságán. –  Jól van. Nincs rá szükségem, de megkerestem. – Megpaskolja Janice arcát, mint néha a szólógitáros mocskos

szájú kishúgáét. – Maga is, ifjú hölgy. – Hol tanult meg így táncolni? – kérdezi Jared Chuckot. –  A középiskolában jártam egy táncklubba, de a legjobb mozgásokat a nagyim mutatta. – És te? – kérdezi Jared Janice-t. – Kábé ugyanaz – feleli a lány és elpirul. – Középiskola. Te hol tanultál meg dobolni? – Magamtól, mint ön – mondja Chucknak. – Egyedül is klassz volt, öregem, de a csaj még egy dimenziót adott hozzá. Meg is élhetnénk belőle. Vár a siker és a csillogás! Egy őrült pillanatig Chuck fontolóra is veszi, és látja, hogy a lány is. Nem komolyan, csak ahogy az ember egy másik életről álmodozik. Amiben profi baseballjátékos vagy megmássza a Mount Everestet vagy duettet énekel Bruce Springsteennel egy stadionban. Aztán Chuck megint nevet és a fejét ingatja. A lány a retiküljébe dugja a pénzt, és ő is nevet. – Magán múlt az egész – mondja Jared Chucknak. – Miért állt meg előttem? Miért kezdett el mozogni? Chuck átgondolja, majd vállat von. Mondhatná, hogy mert eszébe jutott a régi banda, a Retrók, és hogy az instrumentális részek alatt szeretett táncolni a színpadon, feltűnősködni, lengetni a mikrofonállványt a lába között. De nem ez volt az oka. Táncolt valaha ilyen elánnal és ennyire szabadon, akár kamaszkorában is, fiatalon és ruganyosan, amikor még nem volt sem fejfájás, sem vesztenivaló? –  Varázslat volt – mondja Janice. Vihog. Nem számított rá, hogy ma még nevet. Sírásra igen. Vihogásra nem. – Mint a kalap. Visszajön Mac.

–  Húznunk kell, Jared, különben rámegy a részed a parkolásra. Jared feláll. –  Biztos nem akarnak karriert váltani? Végigjátszhatnánk a várost a Beacon Hilltől Roxburyig. Nevet szerezhetnénk. – Holnap egy konferenciára kell mennem – mondja Chuck. – Szombaton pedig hazarepülök. Vár a feleségem meg a fiam. – És én egyedül nem csinálhatom – mosolyog Janice. – Ginger lennék Fred nélkül. – Értem – mondja Jared, majd széttárja a karját. – De mielőtt elválunk, egy csoportölelés. Összeölelkeznek. Chuck tudja, hogy érzik a verejtéke szagát – az öltönyt ki kell tisztíttatni, mielőtt újra felveszi, méghozzá alaposan –, és ő is az övékét. De nem baj. Úgy gondolja, a lány fején találta a szöget a varázslattal. Néha van ilyen. Nem sok, egy kicsi. Mint egy régi kabát zsebében talált húszas. – Kalapozók mindörökké! – mondja Jared. Chuck Krantz és Janice Halliday megismétlik. – Kalapozók mindörökké – mondja Mac –, klassz. Most pedig húzzunk, mielőtt megjelenik a parkolóőr. Chuck azt mondja Janice-nek, hogy a Boston Hotelbe megy, a Prudential Center után, ha esetleg ő is arra tart. Janice is arra tart. Eredetileg el akart gyalogolni egész a Fenwayig, a volt pasiján merengeni és bánatos dolgokat motyogni a retiküljének, de változott a terv. Azt mondja, majd az Arlington Streetnél felszáll a metróra. Chuck elkíséri odáig, kettesben vágnak át a parkon. A lépcső tetején a lány felé fordul:

– Köszönöm a táncot. Chuck meghajol. – Én köszönöm. Addig néz a lány után, amíg el nem tűnik szem elől, akkor visszaindul a Boylstonon arra, amerről jöttek. Lassan ballag, mert fáj a háta, fáj a lába, és sajog a feje. Egész életében nem volt ilyen rémes fejfájása. Mármint pár hónappal ezelőttig. Ha így megy tovább, kénytelen lesz orvoshoz menni. Sejti, hogy miről lehet szó. De ez majd később lesz. Már ha egyáltalán. Most arra gondol, hogy eszik egy finom vacsorát – miért ne, megérdemli –, és iszik hozzá egy pohár bort. Nem is, inkább ásványvizet. A bor valószínűleg csak rontana a fejfájáson. Vacsora után – mindenképp desszerttel – felhívja Ginnyt, és elújságolja neki, hogy talán a férje lesz a következő internetes szenzáció. Valószínűleg nem, addigra valószínűleg valaki lefilmez egy üres üdítősüvegekkel zsonglőrködő kutyát vagy egy szivarozó kecskét, de akkor is jobb, ha előrukkol vele, biztos, ami biztos. Ahogy elmegy a hely mellett, ahol Jared dobszerkója állt, két kérdés merül fel benne: miért álltál meg hallgatni és miért kezdtél el táncolni? Nem tudja, de egyáltalán mire lenne jó a válasz? Később majd járni sem tud, nemhogy táncolni egy kishúggal a Boylston Streeten. Később majd nem tudja megrágni az ételt, csak a turmixot nyeli. Később majd nem tudja megkülönböztetni az ébrenlétet az alvástól, és olyan brutális fájdalomvilágba kerül át, hogy nem érti, Isten miért is teremtette a világot. Később majd elfelejti a felesége nevét is. Arra fog emlékezni – olykor-olykor –, hogy megállt, letette az

aktatáskáját, és elkezdte mozgatni a csípőjét a dobolás ütemére, és majd azt gondolja, hogy Isten ezért teremtette a világot. Csak ezért.

I. FELVONÁS: SOKASÁGOK VANNAK BENNEM 1 Chuck alig várta a kishúga érkezését. Az anyja megígérte neki, hogy a kezébe foghatja, ha nagyon vigyáz. Persze a szüleit is várta haza, de egyik sem jött össze az I–95 felüljáró egy jeges útszakasza miatt. Sokkal később, a főiskolán azt mondta az egyik barátnőjének, hogy sok regényben, filmben és tévéműsorban halnak meg valamelyik főszereplő szülei autóbalesetben, de a való életben senki ilyet nem ismert magán kívül. A barátnő átgondolta, aztán kimondta az ítéletet: – Tuti, hogy rengetegszer megtörténik. De elvihet embereket tűz vagy tornádó, hurrikán vagy földrengés, akár lavina sízés közben. Hogy csak pár lehetőséget mondjak. És miből gondolod, hogy bárhol is főszereplő lehetsz a saját elméden kívül? A lány költő és kvázi nihilista volt. A kapcsolat csak egyetlen szemeszterig tartott. Chuck nem volt az autóban, amikor fejjel lefelé lerepült a felüljáróról, mert a szülei kettesben akartak vacsorázni, és őt a nagyszüleire bízták, akiket akkor még zeydé-nek és bobé-nak hívott (ennek harmadikban szakadt vége, amikor a gyerekek gúnyolták érte, és visszaváltott a sokkal amerikaibb nagyira és nagypapára). Albie és Sarah Krantz csak másfél kilométerre laktak ugyanabban az utcában, és evidens volt, hogy felneveljék a baleset után, amikor Chuck megárvult. Hétéves volt. Egy évig – talán másfélig – a ház a mérhetetlen szomorúság

háza volt. Krantzék nemcsak a fiukat és a menyüket vesztették el, de az unokájukat is, aki három hónap múlva született volna. Már a nevet is kiválasztották: Alyssa. Amikor Chuck azt mondta, ez neki úgy hangzik, mint az eső, az anyja egyszerre nevetett és sírt. Ezt sohasem felejti el. Természetesen ismerte a másik nagyszüleit is, minden nyáron meglátogatta őket, mégis szinte idegenek voltak neki. Sokszor telefonáltak, miután megárvult, a szokásos hogy-megya-suli hívások, és folytatódtak a nyári látogatások; Sarah (azaz bobé, azaz nagyi) feltette a repülőre. De az anyja szülei idegenek maradtak, akik Omaha idegen földjén éltek. Küldtek ajándékot a születésnapjára és karácsonyra – utóbbi különösen kedves volt, mivel nagymama és nagypapa nem „karácsonyoztak” –, de amúgy külsősként gondolt rájuk, mint a tanárokra, akik elmaradtak, ahogy egyre magasabb osztályba került. Chuck vetette le előbb a jelképes gyászruhát, szükségszerűen kirántva a nagyszüleit (öregek, igaz, de vének nem) a gyászból. Chuck tízéves korában elérkezett a pillanat, hogy elvigyék Disneylandbe. Két szomszédos szobát vettek ki a Swan Resortban, a kettő közti ajtót éjjel nyitva hagyták, és Chuck csak egyszer hallotta sírni a nagyanyját. Többségében jól érezték magukat. A jó érzés egy részét hazahozták. Chuck néha hallotta, hogy nagyi dúdol a konyhában, vagy a rádióval együtt énekel. A baleset után sok volt az elviteles étel (és nagypapa Budweiser üvegeivel teli szemetes), de a Disney World utáni évben a nagyi újra nekilátott főzni. Jó ételeket, amiből ragadt hús az addig

soványka fiú csontjaira. A nagyanyja szeretett rock and rollt hallgatni főzés közben, amiről Chuck azt hitte volna, hogy túl fiatalos zene neki, de láthatóan élvezte. Ha Chuck betévedt a konyhába kekszért vagy cukros kenyérért, nagyi felé nyújtotta a kezét, és csettintgetett: – Táncolj velem, Henry. Chuck volt a neve, nem Henry, de általában belement. Nagyi megtanította a jitterbug lépésekre és még párra. Azt mondta, tud még ilyeneket, de ezzel a háttal már nem neki való a tánc. –  De megmutathatom – mondta, és egyik szombaton hozott egy rakás videókazettát a Blockbuster tékából. Ott volt az Egymásnak születtünk Fred Astaire-rel és Ginger Rogersszel, a West Side Story és Chuck kedvence, az Ének az esőben, amiben Gene Kelly a lámpaoszloppal táncol. –  Meg tudnád tanulni – mondta neki a nagyi. – Született tehetség vagy. Egyszer, amikor jeges teát iszogattak egy kifejezetten megerőltető tánc után Jackie Wilson „Higher and Higher”-jére, megkérdezte nagyit, milyen volt ő középiskolában. – Kusit voltam – felelte a nagyi. – De a zeydédnek ne mondd el. Ő régimódi. Chuck nem mondta el. És nem ment fel a kupolába. Akkor még nem. Természetesen kérdezgetett róla, nem is egyszer. Mi van odafent, mit lehet látni a magas ablakból, miért van zárva a padlásszoba. Nagyi azt mondta, mert a padló nem biztonságos, leszakadhat alatta. Nagypapa ugyanezt mondta, és hogy nincs ott semmi a korhadt padló miatt, és hogy abból az ablakból csak

egy bevásárlóközpontot látni, semmi mást. Ezt mondta egész addig az éjszakáig nem sokkal Chuck tizenegyedik születésnapja előtt, amikor legalább részben elmondta az igazat.

2 Az ivás a titoktartás esküdt ellensége, ezt mindenki tudja, és Albie Krantz a fia, a menye és a leendő unokája (Alyssa, ami úgy hangzik, mint az eső) halála után sokat ivott. Részvényeket lehetett volna vennie az Anheuser-Busch sörfőzőben, annyit ivott. Megtehette, mert nyugdíjas volt, anyagilag jól állt, és súlyos depresszió gyötörte. A Disney World-beli látogatás után aztán a vedelésből csak egy pohár bor lett a vacsorához vagy egy sör egy baseballmeccs alatt. Jobbára. Chuck nagyapja néha-néha – eleinte minden hónapban, később kéthavonta – kirúgott a hámból. Mindig otthon, mindig hűhó nélkül. Másnap lassan mozgott és délutánig alig evett, de aztán helyrejött. Egyik éjjel éppen azt nézték, ahogyan a Red Soxot elveri a Yankees, Albie már a második hatos csomag sörén dolgozott, amikor Chuck újra előhozakodott a kupolával. Igazából csak azért, hogy beszélgessenek valamiről. A Yankees kilenccel vezetett, nem volt éppen idegőrlő meccs. –  Tuti, hogy a Westford Mallon túlra is ellátni – mondta Chuck. Nagypapa elgondolkodott, majd megnyomta a távirányítón a némítógombot, elhallgattatva egy Ford teherautó-reklámot.

(Nagypapa szerint a Ford annak a rövidítése: „Francos ocsmány ramaty dög”.) – Ha felmennél oda, talán többet látnál, mint szeretnéd. Ezért van zárva, fiacskám. Chuck megborzongott, de nem volt kellemetlen érzés, és rögtön Scooby-Doo meg társai jutottak eszébe, akik kísérteteket kergetnek a Csodajárgánnyal. Szerette volna megkérdezni nagypapát, hogy érti, de a felnőtt énje – még nem volt igazán jelen, tízévesen még nem is lehetett, de nagy néha már megszólalt – csendre intette. Hallgass és várj. – Tudod, milyen stílusú a házunk, Chucky? – Viktoriánus – vágta rá. –  Úgy van, és valóban viktoriánus, nem utánzat. 1885-ben építették, és azóta vagy ötször átépítették, de a kupola a kezdetektől megvan. Nagyanyáddal akkor vettük, amikor igazán beindult a cipőbolt, és fillérekért megkaptuk. 1971 óta lakunk itt, és egész idő alatt talán ötször-hatszor voltam odafenn. – A korhadt padló miatt? – kérdezte Chuck, reményei szerint bájos ártatlansággal. –  A szellemek miatt – mondta nagypapa, és Chuck ismét megborzongott. Ezúttal már cseppet sem volt kellemes. Persze lehet, hogy nagypapa csak ugratja. Mostanában előfordult. Nagyapának az volt az ugratás, mint nagymamának a tánc. Húzott a sörből. Böffentett. A szeme vörös volt. – A Jövő Karácsony Szelleme. Emlékszel rá, Chucky? Chuck emlékezett. Szenteste minden évben megnézték a Karácsonyi ének-et, pedig amúgy nem karácsonyoztak. Ettől függetlenül nem értette, mit akar ezzel nagypapa. –  A Jeffries fiúval az a dolog nem sokkal később történt. –

Nagypapa a tévét nézte, de Chuck úgy érezte, nem is látja. – Viszont ami Henry Petersonnal történt, az… tovább tartott. Négy évre rá, talán öt. Addigra már majdnem elfelejtettem, amit odafent láttam. – Hüvelykujjával a plafon felé bökött. – Megesküdtem, hogy soha többé nem megyek fel oda, és bárcsak ne is mentem volna. Sarah, a nagyid miatt, meg a kenyér miatt. A várakozás, Chucky, az a legnehezebb. Majd megtudod, amikor… Nyílt a konyhaajtó. Nagymama jött vissza Mrs. Stanley-től az utca túloldalán. Tyúkhúslevest vitt neki, mert Mrs. Stanley nem érezte jól magát. Legalábbis nagymama ezt mondta, de Chuck tizenegy évesen is sejtette, hogy van rá más oka is. Mrs. Stanley ismerte az összes környékbeli pletykát („Az egy igazi yente”, mondta nagypapa), és mindig szívesen továbbadta. Nagymama pedig rázúdította a híreket nagypapára, általában azután, hogy Chuckot kitessékelték a szobából. De nem feltétlen hallótávolságból. – Ki volt az a Henry Peterson, nagypapa? – kérdezte Chuck. De nagypapa meghallotta, hogy hazaért a felesége, kiegyenesedett a székben, és letette a sörösdobozt. – Oda nézz! – adta a józant (nem mintha nagymamát be tudta volna csapni). – A Sox minden bázist elfoglalt!

3 A nyolcadik inning elején nagymama elküldte nagypapát a Zoney’s Go-Martba a háztömb végén, hogy hozzon tejet Chuck reggelijéhez.

–  És eszedbe ne jusson kocsival menni. A gyaloglás majd kijózanít. Nagypapa nem is vitatkozott. Nagymamával ritkán tette, és olyankor is pocsék eredménnyel. Miután elment, nagymama (bobé) leült Chuck mellé a kanapéra, és átkarolta. Chuck a kényelmesen puha vállára hajtotta a fejét. – A szellemeiről hadovált? Akik a kupolában élnek? –  Ööö, aha. – Nem volt értelme hazudni, nagymama mindig átlátott rajta. – Tényleg vannak? Láttad őket? Nagymama horkantott. –  Te mit gondolsz, hantel? – Chucknak csak később esett le, hogy ez nem volt igazi válasz. – Én nem figyelnék oda zeydére. Jó ember, de néha kicsit sokat iszik. Olyankor aztán mindig előveszi a rögeszméit. Tudod, mire gondolok. Chuck tudta. Nixont börtönbe kellett volna zárni; a feygelé-k kisajátítják az amerikai kultúrát; a Miss America szépségverseny (amit nagymama szeretett) csak húspiac. De addig még sosem beszélt a kupolában lakó szellemekről. Legalábbis Chucknak nem. – Ki volt a Jeffries fiú, bobé? Nagymama sóhajtott. –  Az egy nagyon szomorú dolog volt, fiacsücsköm. – (Ezt viccnek szánta.) – A szomszéd tömbben lakott, elütötte egy részeg sofőr, amikor kiszaladt egy labda után az úttestre. Nagyon rég történt. Ha nagyapád azt mondta, látta, akkor tévedett. Vagy ugratott. Nagymama tudta, Chuck mikor hazudik; azon az éjszakán Chuck arra jött rá, hogy ez a képesség benne is megvan. Abból tudta, hogy nagymama már nem őrá nézett, hanem a tévére,

mintha érdekelné, ami ott történik, holott Chuck pontosan tudta, hogy nagymama szemében hajítófát se ér a baseball, még a bajnokság sem. –  Túl sokat iszik – mondta nagymama, és ezzel lezárta a témát. Talán igaz. Valószínűleg igaz. De attól kezdve Chuck félt a kupolától, a zárt ajtajával a rövid, hat lépcső tetején, amit fekete vezetéken lógó csupasz villanykörte világított meg. Csakhogy a félelem ikertestvére az igézet, és az után az éjszaka után, ha egyik nagyszülője sem volt otthon, néha felment azon a lépcsőn. Megfogta a Yale lakatot, összerezzent, ha megzörrent (hátha a hang felzavarja a benti szellemeket), aztán sietve lement, válla felett hátrasandítva. El tudta képzelni, hogy a lakat kipattan és a padlóra pottyan. Az ajtó nyikorogva kitárul a berozsdásodott zsanérokon. Úgy vélte, ha ez megtörténne, szörnyethalna ijedtében.

4 Ezzel szemben a pince cseppet sem volt ijesztő. Fénycsövek világították meg. Miután eladta a cipőboltot és nyugdíjba ment, nagypapa sok időt töltött odalent, és mindenféle famunkákat csinált. Állandóan fűrészpor édeskés illata lengte be. Az egyik sarokban, messze a gyaluktól, csiszolóktól és a szalagfűrésztől, amikhez nem nyúlhatott, Chuck talált egy dobozt nagypapa régi Hardy fiúk ifjúsági könyveivel. Régimódi történetek voltak, de azért elég jók. Egyik nap éppen a Baljós útjelző-t olvasta a konyhában, arra várva, hogy nagymama kivegye a sütőből a

sütit, amikor nagymama kikapta a kezéből a könyvet. – Ennél jobbat is találsz. Ideje szintet lépned. Várj meg itt. –  Pont most értem volna a jó részhez – méltatlankodott Chuck. Nagymama horkantott, amely hang csak a zsidó bobéknak megy igazán. – Ezekben nincsenek jó részek – mondta és elvitte a könyvet. Az Ackroyd-gyilkosság-gal jött vissza. – Na ez már jó nyomozós történet. Nem buta kamaszok rohangálnak egy ócska tragacsban. Itt kezdődik az igazi írás. – Elgondolkodott. – Jó, azért nem Saul Bellow, de nem rossz. Chuck elkezdte a könyvet, hogy a nagymama kedvére tegyen, és hamarosan teljesen beszippantotta. Tizenegy évesen majdnem tucatnyi Agatha Christie-t elolvasott. Pár Miss Marplelel is megpróbálkozott, de sokkal jobban kedvelte Hercule Poirot-t a flancos bajuszával meg a „kis szürke agysejtjei”-vel. Poirot fifikás fickó volt. A nyári szünidőben az egyik nap éppen a Gyilkosság az Orient expresszen-t olvasta a hátsó udvaron a függőágyban, és felpillantott a kupola ablakára odafent. Eltöprengett, Monsieur Poirot hogyan látna neki a rejtély felgöngyölítésének. Aha, gondolta. Vagyis inkább Voilà. Amikor nagymama legközelebb áfonyás muffint sütött, Chuck megkérdezte, vihet-e párat Mrs. Stanley-nek. –  Ez nagyon figyelmes tőled – dicsérte meg nagymama. – Vigyél csak. De nézz szét alaposan, mielőtt átmész az úttesten. – Mindig ezt mondta, amikor Chuck elment valahová. Most, hogy Chuck szürke kis agysejtjei működésbe léptek, felmerült benne, hogy a Jeffries fiú miatt mondja.

Nagymama is dundi volt (és egyre dundibb lett), de Mrs. Stanley kétszer akkora volt, egy özvegyasszony, aki járás közben fújtatott, akár a lyukas gumi, és mintha állandóan ugyanazt a rózsaszín selyempongyolát viselte volna. Chuck némi bűntudatot érzett, amiért olyan finomságot hoz neki, amitől csak tovább hízik, de szüksége volt az információra. Mrs. Stanley megköszönte a muffint, és megkérdezte – ahogy azt Chuck előre sejtette –, megeszik-e vele egyet a konyhában. – Csinálok hozzá teát. –  Köszönöm – felelte Chuck. – Nem iszom teát, de egy pohár tejet szívesen elfogadok. Amikor letelepedtek a kis konyhaasztalhoz, ami júniusi napfényben fürdött, Mrs. Stanley megkérdezte, hogy van Albie és Sarah. Chuck pontosan tudta, hogy ami ebben a konyhában elhangzik, az estére már közkincs lesz az utcán, ezért azt felelte, jól vannak. De mivel Poirot-tól azt tanulta, hogy adni kell valamit, ha az ember kapni akar, hozzátette, hogy nagymama ruhát gyűjt a lutheránus hajléktalanszállónak. –  A nagyanyád egy szent – jelentette ki Mrs. Stanley, bár láthatóan csalódott, amiért nincs érdekesebb újság. – És nagyapád? Megnézette azt a micsodát a hátán? – Meg – felelte Chuck. Kortyolt a tejből. – Az orvos levette és megvizsgáltatta. Nem rosszindulatú. – Hála istennek! –  Igen. – Chuck úgy érezte, hogy ő adott, most ideje kapni is valamit. – Nagyival valami Henry Petersonról beszélgettek. Azt hiszem, már nem él. Fel volt készülve a csalódásra; Mrs. Stanley talán nem is hallott Henry Petersonról. Csakhogy az özvegy szeme akkorára

tágult, Chuck már attól félt, hogy kipottyan a fejéből, és a nyakához kapott, mintha a torkán akadt volna egy darab áfonyás muffin. –  Jaj, az olyan szomorú eset volt! Olyan szörnyű! Tudod, ő intézte apád könyvelését. Meg más cégekét. – Előrehajolt, és a pongyolája nyílásában Chuck akkora mellet pillantott meg, amekkorát el se tudott képzelni. Még mindig a nyakát fogta. – Öngyilkos lett – súgta. – Felakasztotta magát! –  Sikkasztott? – kérdezte Chuck. Agatha Christie könyveiben sokat sikkasztottak. És sokat zsaroltak. –  Hogy? Jézusom, dehogy! – Az asszony összeszorította az ajkát, mintha bent akarna tartani valamit, ami nem való egy ilyen pelyhetlen állú siheder füleinek, mint aki vele szemben ül. Ha így állt is a helyzet, győzedelmeskedett a természetes hajlama, hogy elmondjon mindent (bárkinek). – A felesége megszökött egy fiatalabb férfival! Még épp csak szavazhatott, az asszony meg már a negyvenes éveiben járt! Chucknak erre nem jutott eszébe más válasz, mint egy „Hűha!”, ami láthatólag megfelelt Mrs. Stanley-nek. Hazaérve levette a noteszét a polcról, és azt írta bele: G. látta a Jeffries fiú szellemét nem sokkal a halála előtt. Látta H. Peterson szellemét 4 vagy 5 ÉVVEL a halála előtt. Gondterhelten rágcsálta a toll végét. Nem akaródzott leírnia azt, ami a fejében járt, de úgy érezte, egy jó nyomozó ezt tenné. Sarah és a kenyér. LÁTTA NAGYMAMA SZELLEMÉT IS A KUPOLÁBAN??? A válasz evidensnek tűnt. Mi másért beszélt volna arról nagypapa, hogy milyen nehéz a várakozás? Most én is várok, gondolta Chuck. És reménykedem, hogy ez

az egész csak baromság.

5 A hatodik osztályban az utolsó tanítási napon Miss Richards – egy aranyos, hippis fiatal nő, aki semennyire nem tudott fegyelmet tartani, és valószínűleg nem sokáig bírta az állami oktatási rendszerben – megpróbált elolvastatni Chuck osztályával pár versszakot Walt Whitman Ének magamról című költeményéből. Nem sok sikerrel. A gyerekek zajongtak és tojtak a versre, alig várták, hogy kiszabaduljanak az iskolából és nekirontsanak az előttük álló nyári hónapoknak. Chuck is így volt vele, és amikor csak Miss Richards a könyvébe nézett, összerágott papírgalacsinokat lődözött és bemutatott Mike Enderbynek, mígnem az egyik sortól valami kattant a fejében, és elkezdett figyelni. Amikor az óra végre-valahára befejeződött, és a gyerekek kiszabadultak, ő hátramaradt. Miss Richards a tanári asztalnál ült és hátrafújta egy hajfürtjét a homlokáról. Amikor észrevette az ott álló Chuckot, fáradtan rámosolygott. – Ez aztán jól ment, mi? Chuck felismerte a szarkazmust, még ha az finom öngúny volt is. Végül is zsidó volt. Na jó, félig. – Mit jelent, amikor azt mondja: „Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem”?4 Miss Richards mosolya egyből megtelt élettel. Az állát egyik kis öklére támasztotta, és ránézett azzal a szép szürke szemével. – Szerinted mit jelent?

– Az összes embert, akit ismer? – tippelt Chuck. – Igen, de talán még többet. Hajolj előre. Chuck ráhajolt a tanári asztalra, ahol az American Verse kötet hevert az osztálynaplón. Miss Richards nagyon finoman rátette a két tenyerét Chuck halántékára. Hideg volt a keze. Olyan csodálatos érzés volt, hogy Chuck alig tudta elfojtani a borzongást. – Mi van a két kezem között? Csak azok, akiket ismersz? –  Több – felelte Chuck. Az anyjára, apjára és a babára gondolt, akit sosem fog a kezében tartani. Alyssa, mint az eső hangja. – Emlékek. –  Úgy van. Minden, amit látsz. Minden, amit tudsz. A világ, Chucky. Repülők az égen, csatornafedelek az utcán. Minden egyes évvel, amit megélsz, az a világ a fejedben egyre nagyobb és fényesebb lesz, egyre részletesebb és összetettebb. Érted? –  Azt hiszem – felelte Chuck. Lehengerelte a gondolat, hogy egy egész világ van a koponyája törékeny burkában. A Jeffries fiúra gondolt, akit elütöttek az utcán. Henry Petersonra gondolt, az apja könyvelőjére, aki kötél végén végezte (emiatt rémálmai voltak). Az ő világuk elsötétült. Mint amikor lekapcsolják a villanyt a szobában. Miss Richards elvette a kezét. Aggódva nézett rá. – Jól vagy, Chucky? – Igen. –  Akkor menj. Jó fiú vagy. Örültem, hogy az osztályomban voltál. Chuck az ajtóhoz ment, de ott megfordult. – Miss Richards, maga hisz a szellemekben? A nő elgondolkodott.

–  Én azt hiszem, hogy az emlékek szellemek. De a dohos kastélyok folyosóin csapdosó alakok? Szerintem azok csak könyvekben és filmeken léteznek. És talán nagypapa kupolájában, gondolta Chuck. – Élvezd a nyári szünetet, Chucky.

6 Chuck élvezte is a nyári szünetet egész augusztusig, amikor is nagymama meghalt. Egy boltban történt, nyilvános helyen, ami kicsit megalázó, de legalább olyan halál volt, amire az emberek nyugodtan mondhatják a temetésen, hogy „Istennek hála, nem szenvedett”. A másik bevett vigasz, a „Hosszú, teljes élete volt”, már nem annyira passzolt; Sarah Krantz még a hatvanas évei közepén sem járt, bár nem sok híja volt. A Pilchard Street-i ház ismét megtelt bánattal, csak ezúttal nem jelezte a javulás kezdetét egy kirándulás a Disney Worldbe. Chuck újra „bobé”-nak hívta a nagymamát, legalábbis a fejében, és sok éjjel úgy sírta álomba magát. Ilyenkor a párnába temette az arcát, hogy nagypapa ne érezze még rosszabbul magát tőle. Néha azt ismételgette suttogva, „Bobé, hiányzol, bobé, szeretlek”, amíg végre el nem nyomta az álom. Nagypapa viselte a gyászkarszalagot, lefogyott, leszokott a viccelődésről, kezdett idősebbnek látszani hetvennél. Ugyanakkor Chuck némi megkönnyebbülést is érzett (vagy úgy hitte, hogy érez) nagypapában. Ha így volt, akkor megértette. Amikor rettegésben élsz minden egyes nap, persze hogy megkönnyebbülsz, ha a rettegett dolog végre megtörténik. Nem

igaz? Nagymama halála után Chuck már nem ment fel a kupolához, hogy megérintse a lakatot, de egy nap elment a Zoney’s boltba, mielőtt elkezdte a hetedik osztályt az Acker Park előkészítőben. Vett egy üdítőt meg egy Kit Katet, aztán megkérdezte az eladót, hol állt az a hölgy, aki stroke-ot kapott és meghalt. Az eladó, egy agyontetovált huszonéves srác hátrazselézett szőke hajjal, kellemetlenül felnevetett. – Ez elég gáz, haver. Sorozatgyilkosnak készülsz, vagy mi? –  A nagymamám volt – felelte Chuck. – A bobém. Én akkor éppen az uszodában voltam. Amikor hazaértem, szólongattam, és nagypapa mondta, hogy meghalt. Ez letörölte a vigyort az eladó arcáról. – Ó, öreg, bocs. Ott történt. A harmadik sorban. Chuck megkereste a harmadik sort, bár már előre tudta, mit fog látni. –  Egy vekni kenyeret akart levenni – mesélte az eladósrác. – Szinte mindent lerántott a polcról, amikor összeesett. Bocs, ha ez túl sok információ. – Nem az – mondta Chuck, és arra gondolt: Ezt már tudtam.

7 Az Acker Park előkészítőben töltött második nap Chuck elsétált a főiroda melletti hirdetőtábla előtt, majd visszafordult. A poszterek között – szurkolóklub, zenekari gyakorlat és a sportcsapatok őszi próbajátékai – volt egy, amin egy fiú meg egy lány táncolt, a lány a fiú felemelt keze alatt pörgött. TANULJ MEG

TÁNCOLNI! állt a mosolygó gyerekek felett szivárványos betűkkel.

A kép alatt pedig: LÉGY TE IS PÖRGŐ-FORGÓ! JÖN AZ ŐSZI BÁL! IRÁNY A TÁNCPARKETT! A plakátot nézve egy kép jelent meg Chuck lelki szemei előtt, fájdalmasan élesen: nagymama a konyhában a kezét nyújtja. Az ujjával csettint és azt mondja: „Táncolj velem, Henry.” Aznap délután lement a tornaterembe, ahol őt meg kilenc vacilláló társát köszöntötte lelkesen Miss Rohrbacher, a lányok tornatanára. Chuckon kívül még két fiú volt, és hét lány. A lányok mind magasabbak voltak. Az egyik fiú, Paul Mulford megpróbált kiosonni, amikor rájött, hogy a kerek százötven centijével ő a legkisebb a jelenlévők közül. Miss Rohrbacher azonban utánaeredt és vidáman nevetve visszarángatta. – Nem, nem, most már az enyém vagy. Az övé lett. Mind az övé lettek. Miss Rohrbacher egy táncszörnyeteg volt, senki nem állhatott az útjába. Beizzította a magnót, és megmutatta nekik a valcert (Chuck már ismerte), a csacsacsát (Chuck már ismerte), a rock and rollt (Chuck már ismerte) és a szambát. Chuck utóbbit nem ismerte, de amikor Miss Rohrbacher feltette a „Tequilá”-t a Champstől, és megmutatta az alaplépéseket, azonnal megértette és megszerette. Messze ő volt a legjobb táncos a kis klubban, így Miss Rohrbacher általában őt állította az esetlenebb lányok mellé. Chuck tisztában volt vele, hogy azért, mert így akarta a lányokat fejleszteni, és ő jó képet is vágott hozzá, de azért unta. A negyvenöt perc vége felé azonban a táncszörnyeteg megkönyörült rajta, és Cat McCoyjal tette párba, aki nyolcadikos

volt, és a legjobb táncos a lányok közül. Chucknak eszébe sem jutott semmi romantikus gondolat – Cat nemcsak gyönyörű volt, de tíz centivel magasabb is nála –, viszont imádott vele táncolni, és az érzés kölcsönös volt. Párban mindig érezték a ritmust, és hagyták, hogy átjárja őket. Egymás szemébe néztek (Catnek lefelé kellett nézni, ami gáz volt, de hát ez van) és nevettek örömükben. Mielőtt elengedte a gyerekeket, Miss Rohrbacher párba állította őket (négy lány kénytelen volt egymással táncolni), és mondta nekik, hogy táncoljanak, ahogyan akarnak. Amikor levetkőzték a gátlásaikat, elég jól csinálták, bár a legtöbben sosem lesznek hivatásos táncosok a Copacabanában. Egyik nap – október volt, alig egy héttel az őszi bál előtt – Miss Rohrbacher feltette a „Billie Jean”-t. –  Ezt tudom – mondta Chuck, és előadott egy tűrhető moonwalkot. A többiek hüledeztek. Miss Rohrbacher álla szabályosan leesett. – Istenem – lelkesedett Cat. – Muti, hogy csinálod! Chuck megismételte. Cat megpróbálta, de a hátrafelé menés illúzióját valahogy nem tudta hozni. –  Rúgd le a cipődet – tanácsolta Chuck. – Csináld zokniban. Csússzon a talpad. Cat úgy tett. Sokkal jobban ment neki, és mind megtapsolták. Miss Rohrbacher is megpróbálta, aztán mind elkezdték csinálni a moonwalkot. Még Dylan Masterson, a legügyetlenebb is ráérzett. Aznap a Pörgők-forgók fél órával később ért véget. Chuck és Cat együtt mentek ki a teremből. – Meg kéne csinálnunk a bálon – vetette fel a lány. Chuck, aki eredetileg nem akart elmenni a bálba, megtorpant

és felvont szemöldökkel nézett rá. –  Nem randi vagy ilyesmi – sietett tisztázni Cat. – Dougie Wentworthszel járok… – Ezt Chuck pontosan tudta. – De attól még mutathatunk nekik pár klassz mozgást. Én szeretném. Te nem? –  Nem tudom – felelte Chuck. – Alacsonyabb vagyok. Szerintem kinevetnének. –  Tudom a megoldást. A tesómnak van kubai sarkú cipője, szerintem jó lenne rád. Elég nagy a lábad. – Kösz szépen. Cat nevetett és testvériesen megölelte. A Pörgők-forgók következő összejövetelére Cat elhozta a testvére cipőjét. Chuck, aki a táncklub miatt már így is kapott a férfiasságát illető sértéseket, felkészült rá, hogy rühellni fogja a cipőt, ennek ellenére első látásra megszerette. A sarka magas volt, az orra hegyes, és olyan fekete volt, akár a moszkvai éjszaka. Nagyon hasonlított arra, amit Bo Diddley viselt hajdanában. Kicsit nagy volt neki, tény, de a hegyes orrba tömött vécépapírcsomó megoldotta a problémát. És az volt a legjobb, hogy… siklott benne. A rögtönzés alatt, amikor Miss Rohrbacher feltette a „Caribbean Queen”-t, a tornaterem padlója mintha jégből lett volna. –  Ha összekarcolod a padlót, a gondnokok kinyírnak – mondta neki Tammy Underwood. Valószínűleg igaza volt, de nem karcolta össze. Olyan légiesen mozgott, hogy szinte lebegett.

8

Chuck szólóban ment az őszi bálra, és jól tette, mert a Pörgőkforgók csapat összes lánytagja vele akart táncolni. Főleg Cat, mivel a fiúja, Dougie Wentworth kétballábas volt, és az este nagy részében a falat támasztotta a haverjaival, puncsot vedeltek és gőgös vigyorral nézték a táncolókat. Cat folyton kérdezgette tőle, mikor csinálják már, de Chuck folyton halogatta. Azt felelte, majd ha meghallja a megfelelő dalt. A bobéjára gondolt. Kilenckor, olyan fél órával a bál tervezett vége előtt megszólalt a megfelelő dal. Jackie Wilson énekelte a „Higher and Higher”-t. Chuck kinyújtott kézzel odasietett Cathez. A lány lerúgta a cipőjét, és mivel Chuck a magas sarkút viselte, nagyjából egyforma magasak voltak. Kimentek a táncparkettre, és amikor elkezdték a moonwalkot, magukra maradtak. A gyerekek körbeállták őket, és elkezdtek tapsolni. Miss Rohrbacher, aki az egyik felvigyázó volt, a többiekkel együtt tapsolt és biztatta őket. Táncoltak. Miközben Jackie Wilson azt a boldog, gospel ízű dalt énekelte, úgy táncoltak, mint Fred Astaire, Ginger Rogers, Gene Kelly és Jennifer Beals egybegyúrva. Azzal fejezték be, hogy Cat erre pörgött, arra pörgött, majd hanyatt dőlt Chuck karjában, kinyújtott kézzel, akár egy haldokló hattyú. Chuck lement spárgába, és csodálatos módon a nadrágja nem repedt el. Kétszáz gyerek ujjongott, amikor Cat elfordította a fejét, és csókot nyomott Chuck szája sarkára. –  Még egyszer! – kiáltotta valaki, de Chuck és Cat a fejüket rázták. Fiatalok voltak, de elég okosak, hogy tudják, mikor kell abbahagyni. A csúcson.

9 Fél évvel azelőtt, hogy belehalt az agydaganatba (harminckilenc évesen, botrány), és amikor az agya még működött (úgy-ahogy), Chuck elmondta a feleségének az igazat a keze fején virító hegről. Nem volt sem nagy ügy, sem nagy hazugság, de gyorsan fogyatkozó élete ama szakaszába ért, amikor fontosnak tűnt mindent tisztázni. A felesége egyetlenegyszer kérdezte róla (nagyon kis heg volt), akkor azt felelte, hogy egy Doug Wentworth nevű fiútól kapta, aki kiakadt rá, hogy egy iskolai bálon a csajával kavart, és nekilökte egy szögesdrót kerítésnek a tornaterem mellett. –  Mi történt valójában? – kérdezte Ginny, nem azért, mert fontosnak érezte, hanem mert láthatóan Chucknak volt fontos. Neki nemigen számított, mi történt Chuckkal iskolás korában. Az orvosok megmondták neki, hogy Chuck valószínűleg már nem éri meg a karácsonyt. Neki ez számított. Amikor a csodás tánc véget ért, és a DJ feltett egy másik, frissebb dalt, Cat McCoy odaszaladt a barátnőihez, akik úgy vihogtak, visítoztak és ölelgették, ahogyan arra csak tizenhárom éves lányok képesek. Chuckról szakadt a verejték, és olyan forrónak érezte az arcát, mintha meg akarna gyulladni. Totális eksztázisban volt. Abban a pillanatban nem akart mást, mint sötétben lenni, hűs levegőn, egyedül. Úgy ment el Dougie és a barátai mellett (akik rá se hederítettek), mint egy alvajáró, kinyitotta az ajtót a tornaterem végében, és kiment a kövezett kisudvarra. A hűs, őszi levegő eloltotta a tüzet az arcán, de az eksztázist nem. Felnézett, milliónyi csillagot látott, és megértette, hogy mindegyik mögött

még egymillió rejtőzik. Az univerzum nagy, gondolta. Sokaságok vannak benne. Én is, és ebben a pillanatban csodálatos vagyok. Jogom van csodálatosnak lenni. Moonwalkot csinált a kosárlabdapalánk alatt a fejében szóló zenére (amikor elmesélte Ginnynek, nem emlékezett, mi volt az a zene, de a pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a Steve Miller Bandtől a „Jet Airliner”), aztán széttárt karral megpördült. Mintha át akarna ölelni mindent. Fájdalom nyilallt a jobb kezébe. Nem nagy fájdalom, csak olyan aú, de az emelkedett állapotból visszarántotta a földre. Látta, hogy vérzik a keze feje. Miközben dervisként pörgött a csillagok alatt, a kinyújtott karjával eltalálta a kerítést, és egy kimeredő drótdarab megvágta. Karcolás volt, még sebtapaszra se méltó. Mégis maradt utána heg. Egy apró, fehér, sarló alakú heg. –  Miért hazudtál erről? – kérdezte Ginny. Mosolyogva felemelte Chuck kezét, és megcsókolta a heget. – Megérteném, ha azt mondanád, hogy péppé vertél egy kötekedőt, de nem ezt mondod. Nem, nem ezt mondta, és soha nem akaszkodott össze Dougie Wentworthszel. Egyrészt Dougie egy vidám, tompaagyú alak volt. Másrészt Chuck Krantz hetedikes törpe, figyelemre se méltó. Akkor miért hazudott, ha nem azért, hogy hősnek állítsa be magát egy kitalált történetben? Mert a heg más miatt volt fontos. Mert egy olyan történetben szerepelt, amiről nem mesélhetett, noha már társasház állt a viktoriánus ház helyén, amiben tulajdonképpen felnőtt. A kísértetjárta viktoriánus ház

helyén. A heg többet jelentett, ezért nagyobbnak tüntette fel. De akkorának már nem lehetett, amekkora volt. Ennek nem volt sok értelme, de ahogy a glioblastoma folytatta a villámháborút, szétforgácsolódó elméjétől csak ennyi telt. Végre elmondta az igazat arról, hogyan szerezte a heget, és be kellett érni ennyivel.

10 Chuck nagyapja szívrohamban halt négy évvel az után az őszi bál után. Albie éppen a könyvtár lépcsőjén ment fel, hogy visszavigye az Érik a gyümölcs-öt – ami, mondta, pont olyan jó volt, mint amire emlékezett. Chuck harmadikos volt a középiskolában, egy bandában énekelt, és a zenekari részek alatt táncolt, mint Jagger. Nagypapa mindent ráhagyott. A valaha tekintélyes hagyaték jócskán megcsappant, mióta nagypapa nyugdíjba ment, de maradt elég Chuck főiskolai tanulmányaira. Később a viktoriánus ház eladásából vette meg azt a házat (kicsi, de jó környéken, egy aranyos hátsó szobával gyerekszobának), amibe Virginiával beköltöztek a Catskillsben töltött mézeshetek után. Mivel még épp csak elkezdett dolgozni a Midwest Trustnál – szerény pénztárosi pozícióban –, nagypapa hagyatéka nélkül nem tudta volna megvenni. Chuck kereken nemet mondott arra, hogy Omahába költözzön az anyja szüleihez. – Szeretlek benneteket, de itt nőttem fel, itt akarok maradni, amíg főiskolára nem megyek. Tizenhét vagyok, nem vagyok

már gyerek. Így aztán mivel mindketten rég nyugdíjba mentek, ők jöttek el és éltek vele a viktoriánus házban olyan húsz napig, amíg Chuck el nem ment az Illinois-i Egyetemre.  A temetésre viszont nem tudtak odautazni. Gyorsan történt, mert nagypapa így akarta, és Chuck anyai nagyszüleinek még intéznivalójuk volt Omahában. Chucknak nem igazán hiányoztak. Barátok és szomszédok vették körül, akiket sokkal jobban ismert, mint az anyja goj szüleit. Egy nappal az érkezésük előtt végre kinyitotta a nagy borítékot, ami az előszobai asztalon hevert. Az Ebert-Holloway Temetkezési Vállalat küldte. Albie Krantz személyes tárgyait tartalmazta, pontosabban azt, ami a zsebében volt, amikor összeesett a könyvtár lépcsőjén. Chuck kiborította a boríték tartalmát az asztalra. Pár fémpénz, néhány Halls cukorka, egy zsebkés, az új mobil, amit nagypapának alig volt alkalma használni, és a tárcája. Chuck fogta a tárcát, megszagolta az öreg, ernyedt bőrt, megpuszilta és sírt kicsit. Most már tényleg megárvult. Ott volt nagypapa kulcscsomója is. Chuck a jobb (a sarlóheges keze) mutatóujjára csúsztatta, és felment a rövid, árnyékos lépcsőn a kupolához. Ezúttal nem csak megzörgette a Yale lakatot. Némi keresés után megtalálta a beleillő kulcsot, és kinyitotta. A lakatot hagyta a pánton, és benyitott. A régi, olajozatlan zsanér nyikorgott. Felkészült mindenre.

11

Csakhogy nem volt semmi. A helyiség üres volt. Kicsi volt, kör alakú, olyan tizennégy lépés átmérőjű, talán még annyi sem. A túlsó végén egy széles ablak, amire évek pora rakódott. A napos idő ellenére sápadt, szórt fényt engedett csak át. A küszöbön állva Chuck kinyújtotta az egyik lábát, és lábujjal nyomta meg a padlódeszkát, akár egy tó vizét, hogy hideg-e. Nem recsegett, nem hajlott meg. Belépett, készen rá, hogy hátraugorjon, ha megrogyna alatta, de tartott. Az ablakhoz ment, lábnyomokat hagyva a vastag porrétegben. Nagypapa hazudott az elkorhadt padlóról, de a kilátásban nem tévedett. Tényleg nem volt nagy szám. Chuck látta a zöldövezeten túli plázát, és azon túl egy Amtrak vonatot, ami öt kocsit húzva tartott a város felé. A reggeli csúcsforgalom már lement, kevesen utazhatnak rajta. Chuck addig állt az ablaknál, amíg a vonat el nem tűnt, akkor a saját lábnyomaiba lépve visszament az ajtóhoz. Már be akarta csukni, amikor meglátott egy ágyat a kör alakú szoba közepén. Kórházi ágy volt. Egy férfi feküdt benne. Szemmel láthatóan nem volt eszméleténél. Nem voltak gépek, Chuck mégis hallott egyet, ami egyenletesen pityegett. Talán szívmonitor. Az ágy mellett asztal állt. Azon különféle kenőcsök és egy fekete keretes szemüveg. A férfi szeme csukva volt. Egyik keze a takarón feküdt, és Chuck meg sem lepődött a sarló alakú hegen. A nagyapja, a zeydéje ebben a szobában látta a haldokló feleségét, körülötte hevertek a kenyerek, amiket majd leránt a polcról, ahogy összeesik. A várakozás, gondolta Chuck, az a legnehezebb. Most pedig megkezdődött az ő várakozása. Meddig fog tartani? Milyen öreg lehet a kórházi ágyban fekvő alak?

Chuck visszafordult, hogy alaposabban megnézze, de a jelenés eltűnt. Se férfi, se ágy, se asztal. Egyetlen halk pityegés hallatszott még a láthatatlan szívmonitorból, aztán az is elhalt. A férfi nem úgy fakult el, ahogy a szellemek a filmeken, csak eltűnt, mintha ott sem lett volna. Nem is volt, gondolta Chuck. Úgy fogok tenni, mintha nem is lett volna, élem az életem, amíg véget nem ér. Csodálatos vagyok, megérdemlem, hogy csodálatos legyek, és sokaságok vannak bennem. Behúzta az ajtót, és rákattintotta a lakatot.

MINÉL VÉRESEBB

2021 januárjában egy Ralph Anderson nyomozónak címzett kis méretű, bélelt borítékot kézbesítettek Conradéknak, Andersonék szomszédjának. Az Anderson család hosszú vakációra ment a Bahamákra, köszönhetően a megyei tanárok egyre húzódó sztrájkjának. (Ralph ragaszkodott hozzá, hogy a fia, Derek vigye magával a tankönyveit, amit Derek „totál szívás”-ként értékelt.) Conradék beleegyeztek, hogy továbbítják a szomszédjuk postáját, amíg Andersonék vissza nem jönnek Flint Citybe, erre a borítékra azonban nagybetűkkel azt nyomtatták: NEM TOVÁBBÍTANDÓ. Amikor Ralph majd kinyitja, talál benne egy pendrive-ot Minél véresebb felirattal, ami valószínűleg a régi médiaszlogenre utal: „Minél véresebb, annál híresebb”. A pendrive két dolgot tartalmaz. Az egyik egy mappa fényképekkel és hanglenyomatokkal. A másik Holly Gibney egy jelentése vagy hangnaplója, akivel Anderson nyomozó együtt dolgozott egy ügyön, amely Oklahomából indult és egy texasi barlangban ért véget. Az az ügy örökre megváltoztatta azt, ahogyan Ralph Anderson a valóságot látja. Holly a hangnaplója utolsó szavait 2020. december 19-én mondta fel. Kifulladtnak hangzik. Mindent megtettem, ami tőlem telt, Ralph, de talán ez sem elég. Hiába terveztem meg mindent, van rá sansz, hogy nem kerülök ki ebből élve. Ha így alakul, tudd, hogy a barátságod sokat jelentett nekem. Ha tényleg meghalok, és te esetleg folytatod, amit elkezdtem, légy óvatos. Neked feleséged és fiad van. [Itt ér véget a jelentés.]

2020. december 8–9.

1 Pineborough egy kisváros nem messze Pittsburghtől. Habár Pennsylvania nyugati része jobbára gazdálkodó vidék, Pineborough virágzó centrummal és kis híján negyvenezer lakossal dicsekedhet. A városhatáron átlépve egy gigantikus bronzalkotmánnyal találkozik az ember, ami kétes kulturális értékkel bír (bár a helyiek láthatóan kedvelik). A tábla szerint ez A VILÁG LEGNAGYOBB FENYŐTOBOZA! Vannak olyanok, akik itt akarnak piknikezni és fényképezni. Sokan meg is teszik, a kisebb gyerekeket még a toboz pikkelyeire is felültetik. (Egy kis táblán az áll: „Kérjük, 25 kg-nál nehezebb gyerekek ne másszanak a tobozra.”) Ezen a napon túl hideg van piknikezni, a mobilvécét idénre már elvitték, és a kétes kulturális értékű bronzalkotmányt villogó karácsonyi fények díszítik. Nem sokkal az óriástoboz után, közel ahhoz, ahol az első közlekedési lámpák Pineborough centrumát jelzik, áll az Albert Macready középiskola, ahol ötszáz nebuló jár hetedik, nyolcadik és kilencedik osztályba. Itt nincs tanársztrájk. Nyolcadikán háromnegyed tízkor egy Penny Speed nevű futárszolgálat furgonja áll meg az iskola körkörös behajtóján. A sofőr kiszáll és egy-két percre a furgon előtt állva az írótábláját vizsgálgatja. Aztán feltolja a szemüvegét a keskeny orrnyergén, végigsimít a kis bajszán, és a furgon hátuljához megy. Némi matatás után egy kocka alakú csomagot vesz elő, aminek minden éle olyan egy méter. Elég könnyen viszi, szóval nem

lehet nehéz. Az ajtón

figyelmeztetés

olvasható: LÁTOGATÓK CSAK BEJELENTKEZÉS ÉS JÓVÁHAGYÁS UTÁN. A sofőr megnyomja a kaputelefon gombját a tábla alatt, és Mrs. Keller, az iskolatitkár megkérdezi, miben segíthet. –  Csomagot hoztam… – A férfi lehajol, hogy elolvassa a címkét. – A mindenit. Valami latin név. Nemo… Nemo Impu… vagy Impuny…? Mrs. Keller kisegíti: – Nemo Impune Lacessit Társaság, ugye? A videómonitoron a futár megkönnyebbült képet vág. –  Ha maga mondja. Az utolsó szó biztos, hogy Társaság. A többi mit jelent? – Bent elárulom. Mrs. Keller mosolyog, ahogy a futár átsétál a fémdetektoron, belép a főirodába, és leteszi a csomagot a pultra. Telis-tele ragasztották matricákkal: pár karácsonyfa, magyal és Télapó, sok skót dudás fickó szoknyában és fekete sapkában. – Szóval – veszi le az övéről a leolvasó készüléket a futár, és a címkére szegezi –, mi az a Nemo Me Impuny civilben? – A skót nemzeti mottó – feleli Mrs. Keller. – Azt jelenti: Senki nem támadhat meg büntetlenül. Mr. Griswold egyik osztályának van egy testvérosztálya Skóciában, Edinburgh közelében. Leveleznek egymással, facebookoznak és képeket küldenek. A skót gyerekek a Pittsburgh Piratesnek drukkolnak, a mieink a Buckie Thistle fociklubnak. A mieink a YouTube-on nézik az ottani meccseket. Valószínűleg Griswold ötlete volt, hogy Nemo Me Impune Lacessit Társaság legyen a nevük. – A feladó címére pillantott. – Ühüm, Renhill középiskola, az az. Vámpecsét is van,

meg minden. – Fogadok, hogy karácsonyi ajándék – mondja a futár. – Csak az lehet. Nézze. – Megdönti a dobozt, és megmutatja a ’FELNYITANDÓ: DECEMBER 18.’ feliratot, amit gondos betűkkel írtak rá, és két skót dudás vesz közre. Mrs. Keller bólint. –  Az az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt. Remélem, Griswold diákjai is küldtek azoknak valamit. –  Maga szerint milyen ajándékot küldhetnek skót gyerekek amerikai gyerekeknek? A nő felnevet. – Remélem, hogy nem haggist. – Az mi? Az is latinul van? –  Bárányszív – magyarázza Mrs. Keller. – Meg máj és tüdő. Onnan tudom, hogy a férjem elvitt Skóciába a tizedik házassági évfordulónkon. A futár olyan pofát vág, ami láttán Mrs. Keller megint elneveti magát, majd megkéri az asszonyt, hogy írja alá a csomagátvételt a kütyüje kijelzőjén. Mrs. Keller megteszi. A futár jó napot és kellemes karácsonyt kíván neki. Mrs. Keller viszont. Amikor a futár elmegy, Mrs. Keller elkap egy arra őgyelgő gyereket (nincs engedélye óra alatt kint lenni, de Mrs. Keller most az egyszer szemet huny), hogy vigye a dobozt a raktárszekrénybe az iskolakönyvtár és a földszinti tanári között. Ebédszünetben szól Mr. Griswoldnak a csomagról, aki azt mondja, majd átviszi az osztálytermébe fél négykor, az utolsó kicsengetés után. Ha ebédidőben teszi meg, még nagyobb lett volna a pusztítás. A Renhill középiskola amerikai klubja nem küldött

karácsonyi ajándékot az Albert Macreadybe járó gyerekeknek. Penny Speed futárcég pedig nem létezik. A furgont, amit később üresen megtaláltak, egy bevásárlóközpont parkolójából lopták el nem sokkal hálaadás után. Mrs. Keller majd korholja magát, amiért nem tűnt fel neki, hogy a futár nem viselt névtáblát, és hogy amikor a csomag címkéjére szegezte a leolvasót, a kütyü nem csipogott, mint a UPS vagy a FedEx futárainál, merthogy nem volt igazi. Ahogy a vámpecsét sem. A rendőrség azt mondja majd neki, hogy ez bárki figyelmét elkerülhette volna, nincs oka felelősnek érezni magát. Mégis annak érzi. Az iskola biztonsági felszerelése – a kamerák, a bejárati ajtó, ami tanítás alatt zárva van, a fémdetektor – jó, de azok csak gépek. Ő (vagyis ő volt) az egyenlet egyetlen emberi tagja, a kapuőr, és cserben hagyta az iskolát. Cserben hagyta a gyerekeket. Mrs. Keller úgy érzi, hogy az elvesztett karja csak a vezeklés kezdete.

2 Délután 2.45 van, Holly Gibney arra az egy órára készül, ami mindig boldoggá teszi. Talán igénytelenségről tanúskodik, de ő élvezi ezt a napi hatvan perc tévézést, és igyekszik tenni róla, hogy a Becsületes megtaláló (a nyomozóirodája a klassz új helyen, a Frederick Brown-épület ötödik emeletén a belvárosban) üres legyen háromtól négyig. Mivel ő a főnök – amit még mindig nehezen hisz el –, ez nem is olyan nehéz. Pete Huntley, aki Bill Hodges halála óta az üzlettársa, ma egy

elszökött lányt keres a város hajléktalanszállóin. Jerome Robinson pedig, aki egy évet kihagy a Harvardon, hogy egy negyvenoldalas szociológiai esszéjét a reményei szerint könyvvé bővítse, szintén a Becsületes megtaláló-nál dolgozik, igaz, csak részmunkaidőben. Ezen a délutánon egy Mázli nevű elrabolt golden retrievert keres, amit talán kitettek egy youngstowni, akroni vagy cantoni ebtelepen, amikor Mázli tulajdonosai nem voltak hajlandók kifizetni a tízezer dollár váltságdíjat. Persze könnyen előfordulhat, hogy az ebet egyszerűen szélnek eresztették vagy lelőtték, de talán nem. A kutya neve jó ómen, ezt mondta Jerome-nak. Ő bizakodik, ezt mondta. – A remény hal meg utoljára – vigyorgott Jerome. – Ahogy mondod. Na futás, Jerome. Hozd vissza. Szóval jó esély van rá, hogy egyedül lesz zárásig, de igazán csak a három és négy közti egy óra érdekli. Fél szemmel az órát nézve megír egy kimért hangú e-mailt Andrew Edwardsnak, az egyik ügyfélnek, aki attól félt, hogy az üzlettársa el akar rejteni előle bizonyos pénzeket. Kiderült, hogy nem akart, de ettől még a Becsületes megtaláló elvégezte a munkát, jár a fizetség. Ez a harmadik alkalom, hogy fizetésre szólítjuk fel, írja Holly. Kérem, egyenlítse ki a tartozását, különben kénytelenek leszünk az ügyet pénzbehajtó ügynökségre bízni. Holly arra jött rá, hogy sokkal határozottabb tud lenni, ha egyes szám helyett többest használhat. Még van hová fejlődnie, de ahogy a nagyapja mondogatta: „Róma sem egy nap alatt épült, Philadelphia meg pláne nem.” Elküldi az e-mailt – huss –, aztán kikapcsolja a számítógépet. Az órára pillant. A kishűtőhöz megy és kivesz egy diétás Pepsit.

Az egyik olyan poháralátétre teszi, amit ügyfeleknek osztogatnak (ÖN ELVESZÍTI, MI MEGTALÁLJUK, ÖN NYER), aztán kihúzza az íróasztal bal felső fiókját. Ott, egy rakás papír alatt lapul egy zacskó Snickers Bites. Kivesz hatot, a műsor minden reklámszünetére egyet, kibontja és sorba rakja őket. Öt perc múlva három. Bekapcsolja a tévét, de lenémítja. Éppen Maury Povich sétafikál fel-alá és hergeli a stúdióközönséget. Holly úgy gondolja, ha az ízlése nem is kifinomult, de idáig azért még nem süllyedt. Megfordul a fejében, hogy megeszi az egyik Snickerst, aztán uralkodik magán. Éppen gratulál magának ehhez a kivételes lelkierőhöz, amikor meghallja a liftet, és a szemét forgatja. Biztos Pete. Jerome messze délen jár. Bizony Pete az, és mosolyog. –  Á, csodás nap. Végre sikerült rávennem Alt, hogy hívjon liftszerelőt… –  Al nem csinált semmit – mondja Holly. – Jerome meg én intéztük el. Csak egy apró hiba volt. – Hogyan…? – Kellett hozzá egy kis hekkelés. – Fél szemmel még mindig az órát lesi: három perc. – Azt Jerome csinálta, de én is meg tudtam volna. – Aztán az őszinteségkényszer megint úrrá lesz rajta: – Legalábbis azt hiszem. Megtaláltad a lányt? Pete felemeli mindkét hüvelykujját. –  A Napkelte Házban. Egyből az első helyen. Ráadásul szerencsére haza akar menni. Felhívta az anyját, aki érte megy. – Biztos? Vagy csak ezzel rázott le? – Ott voltam, amikor telefonált. Láttam a könnyeket. Ez egy jó befejezés, Holly. Csak azt remélem, hogy az anyja nem olyan

csóró, mint az az Edwards. –  Edwards fizetni fog. Rajta vagyok. – A tévében Mauryt felváltotta egy hasmenés elleni orvosságos üveg, ami éppen táncol. Ez Holly véleménye szerint határozott színvonalemelkedés. – Most csend, Pete, mindjárt kezdődik a műsorom. – Istenem, még mindig nézed azt a fickót? Holly figyelmeztető pillantást vet rá. –  Velem nézheted, Pete, de ha gúnyos megjegyzésekkel akarod tönkretenni az élvezetet, akkor inkább menj el. Legyen határozott, mondogatja neki Allie Winters, a terapeutája. Holly futólag kipróbált egy másik terapeutát is, egy férfit, aki három könyvet és sok tudományos cikket írt. Nem a démonok miatt, amik kikergették a kamaszkorából. Dr. Carl Mortonnal jóval frissebb démonokról akart beszélni. – Nincs gúnyolódás, vettem – bólint Pete. – El se hiszem, hogy Jerome-mal kihagytátok a dologból Alt. Szarvánál a bikát, ahogy mondják. Csúcs vagy, Holly. – Próbálok határozottabb lenni. – És megy is. Van kóla a hűtőben? – Csak diétás. – Pfuj. Annak olyan az íze, mint a… – Pszt! Három óra. Holly kinyomja a némítást, épp amikor kezdődik a főcímzene. A Bobby Fuller Four énekli az „I Fought the Law”-t. A képernyőn egy tárgyalóterem jelenik meg. A nézők – valójában stúdióközönség, mint Mauryé, csak kevésbé vad – tapsolnak a zenére, és a bemondó azt harsogja: – Meneküljön, aki vétkezett, mert John Law megérkezett! – Mindenki álljon fel! – kiáltja George, a törvényszolga.

A még mindig tapsoló és hajladozó nézők felállnak, ahogy belép John Law bíró. Hatvanhat éves (Holly ezt a People magazinból tudja, amit még jobban dugdos, mint a Snickerst), és kopasz, mint a biliárdgolyó, bár inkább sötét csokoládészínű, mint fekete. Bő talárt visel, ami előre-hátra leng, ahogy a helyére bugizik. Felkapja a kalapácsot, és ide-oda lengeti, mintha metronóm lenne, közben kivillantja hibátlan, fehér fogsorát. – Szűz Mária édesanyám – nyögi Pete. Holly baljós pillantást vet rá. Pete egyik kezét a szájára kapja, a másikat megadóan felemeli. –  Csüccs, csüccs – mondja Law bíró (a valódi neve Gerald Lawson, Holly ezt is tudja a People-ből, de az majdnem ugyanaz), és a nézők leülnek. Holly azért bírja John Law-t, mert mindig őszinte, nem olyan gúnyos és nem olyan szemét, mint Judy bírónő. A tárgyra tér, ahogy Bill Hodges szokott… de persze John Law bíró nem pótolja Billt, és nem csak azért, mert egy tévéműsor szereplője. Évek teltek el Bill halála óta, de Hollynak még mindig hiányzik. Billnek köszönhet mindent, amivé lett, amije lett. Nincs még egy olyan ember, bár Ralph Anderson, az oklahomai nyomozóbarátja nem sokkal marad le mögötte. – Milyen ügyünk van ma, Georgie tesó? – A nézők kuncognak a dumáján. – Polgári vagy bűnvádi? Holly pontosan tudja, hogy a kétfajta ügyet általában másmás bíró kapja – és ritkán kap újat minden délután –, de nem érdekli, az ügyek mindig érdekesek. –  Polgári, bíró úr – feleli Georgie, a törvényszolga. – A felperes Mrs. Rhoda Daniels. Az alperes a volt férje, Richard

Daniels. A per tárgya a család kutyájának, Rosszcsontnak az elhelyezése. – Kutyaügy – dörmögi Pete. – Pont, mint nálunk. Law bíró a kalapácsára támaszkodik, aminek a nyele hosszabb a szokásosnál. – És itt van Rosszcsont is, Georgie pajtás? – Az egyik váróban, bíró úr. –  Nagyon jó, nagyon jó. És ez a Rosszcsont harapós jószág, erre utal a neve? – A biztonsági őrök szerint nagyon aranyos kutya, bíró úr. –  Remek. Akkor halljuk, a felperes mit tud mondani Rosszcsontról. Ekkor belép a tárgyalóterembe a Rhoda Danielst alakító színésznő. Holly tudja, hogy a valóságban a felperes és az alperes eddigre már a helyükön ülnének, de így drámaibb. Miközben Mrs. Daniels végigillegeti magát a padsorok között túl feszes ruhában és túl magas sarkú cipőben, megszólal a bemondó: – Egy perc, és visszatérünk Law bíró tárgyalótermébe. Egy haláleseti biztosítás reklámja következik, és Holly bekapja az első Snickers Bite-ot. – Gondolom, nekem nem jut, mi? – kérdezi Pete. – Te nem diétázol? – Ilyentájt leesik a vércukrom. Holly – vonakodva – kihúzza a fiókot, de mielőtt kiásná a csokiszacskót, a férje temetésének kiadásai miatt aggódó idős hölgyet eltünteti egy RENDKÍVÜLI HÍRADÁS felirat. Ezt Lester Holt követi, és Holly rögtön tudja, hogy komoly dologról lesz szó. Lester Holt a csatorna nagyágyúja. Csak ne még egy 9/11,

gondolja ilyenkor mindig. Csak ne még egy 9/11, és ne valami nukleáris dolog. –  Megszakítjuk a műsorunkat – mondja Lester –, hogy tudósítsunk egy nagy robbanásról, ami egy középiskolában történt a pennsylvaniai Pineborough-ban, egy kisvárosban hatvanöt kilométerre délkeletre Pittsburghtől. A jelentések számos áldozatról szólnak, sok közülük gyerek. – Édes istenem. – Holly kihúzza a kezét a fiókból, és a szájára teszi. –  Szeretném hangsúlyozni, hogy ezeket a jelentéseket egyelőre nem erősítették meg. Azt hiszem, hogy… – Lester a fülére teszi a kezét, és hallgatózik. – Igen, rendben. Chet Ondowsky, a pittsburghi tudósítónk jelentkezik a helyszínről. Hallasz, Chet? – Igen – feleli egy hang. – Hallak, Lester. – Mit tudsz nekünk mondani, Chet? A kép Lester Holtról egy középkorú fickóra vált, akit Holly helyi híradósnak néz: nem elég jóképű, hogy egy nagy csatornánál legyen bemondó, de amúgy jó kiállású. Kivéve, hogy a nyakkendője csálén áll, a szája melletti anyajegyet nem takarja smink, és a haja rendetlen, mintha nem jutott volna ideje megfésülni. – Mi az, ami mellett áll? – kérdezi Pete. – Nem tudom. Pszt! – Olyan, mint egy hatalmas fenyőto… –  Pszt! – Hollyt nem érdekli a hatalmas fenyőtoboz, Chet Ondowsky anyajegye vagy zilált haja; a két mentőt bámulja, ami elhúz a férfi mellett, villogva, közvetlenül egymás mögött. Áldozatok, gondolja Holly. Számos áldozat, sok közülük gyerek.

–  Lester, annyit tudok mondani, hogy szinte bizonyosan minimum hetven halott van itt az Albert Macready középiskolában, és sok sérült. Ezt a megyei sheriffhivatal egyik tisztje mondta, aki a neve elhallgatását kérte. A robbanószerkezet a főirodában vagy egy közeli raktárban lehetett. Ha arra nézünk… Chet Ondowsky mutatja, és a kamera engedelmesen követi az ujját. A kép először homályos, de amikor az operatőr ráközelít, Holly egy nagy, tátongó lyukat lát az épület oldalában. Téglák hevernek a gyepen félkörben. És ahogy Holly a látványt emészti – valószínűleg milliókkal együtt –, egy sárga mellényes férfi lép ki a lyukon. Valamit tart a karjában. Egy kis valamit, amin edzőcipő van. Vagyis csak egy edzőcipő. A párját levihette a robbanás. A kamera visszafordul a tudósítóra, aki éppen a nyakkendőjét igazítja. –  A sheriffhivatal bizonyára tart majd sajtótájékoztatót, de jelenleg fontosabb dolguk van a tájékoztatásnál. Már érkeznek a szülők… asszonyom? Asszonyom, beszélhetnénk egy pillanatra? Chet Ondowsky vagyok, WPEN, 11-es csatorna. Egy durván túlsúlyos nő jelenik meg a képen. Kabát nélkül érkezett az iskolához, a virágmintás otthonkája úgy lebeg, akár egy kaftán. Holtsápadt, kivéve az égővörös foltokat az arcán, a haja annyira zilált, hogy hozzá képest Ondowsky szépen fésült, a dundi arcán könnyek csillognak. Ezt nem kéne megmutatniuk, gondolja Holly, és nekem nem kéne nézni. De mutatják, és nézem. – Asszonyom, önnek gyereke jár az Albert Macreadybe? –  A fiam és a lányom is – mondja a nő, és megragadja

Ondowsky karját. – Jól vannak? Tud erről valamit? Irene és David Vernon. David hetedikbe jár, Irene kilencedikbe. Irene-t úgy is hívjuk, hogy Deenie. Jól vannak, nem tudja? –  Nem tudom, Mrs. Vernon – mondja neki Ondowsky. – Az egyik rendőrrel kéne beszélnie, akik a kordont állítják fel. – Köszönöm, uram, köszönöm. Imádkozzon a gyerekeimért! – Fogok – mondja Ondowsky, ahogy elsiet a nő, akinek óriási szerencséje lesz, ha szívroham nélkül átvészeli ezt a napot… bár Holly gyanítja, hogy most legkevésbé a saját szíve érdekli. Az ő szíve most Davidért és Irene-ért (alias Deenie) dobog. Ondowsky visszafordul a kamera felé. – Amerikában mindenki imádkozni fog a Vernon gyerekekért és az összes gyerekért, aki ma bent volt az Albert Macready középiskolában. Jelenlegi információim szerint, ami még hiányos és meg nem erősített, a robbanás negyed háromkor történt, vagyis egy órája, és olyan erős volt, hogy egy kilométernyire is betörtek az ablakok. Az üveg… Fred, meg tudod mutatni ezt a fenyőtobozt? –  Tessék, mondtam, hogy fenyőtoboz – mondja Pete. Előrehajolva figyel, tekintete a tévére tapad. Fred, az operatőr teljesíti a kérést, és Holly üvegszilánkokat lát a fenyőtoboz szirmain vagy levelein vagy minek nevezik. Sőt az egyik mintha véres lenne, bár reméli, hogy csak az egyik mentő villogójának fénye tükröződik. Lester Holt: – Ez rémes, Chet. Szörnyű. A kamera visszahúzódik és újra Ondowskyra irányul: – Igen, az. Szörnyű látvány. Lester, most megnézem… Egy helikopter száll le az úttesten, rajta vörös kereszt és a

MERCY KÓRHÁZ felirat. Chet Ondowsky haját tépi a rotor szele, fel

kell emelnie a hangját, hogy hallani lehessen, mit mond. –  Megnézem, tudok-e segíteni! Rettenetes tragédia, rettenetes! Visszaadom a szót New Yorknak! Újra Lester Holt jelenik meg feldúlt arccal. –  Vigyázz magadra, Chet. Most folytatjuk a tervezett műsorunkat, de folyamatos tájékoztatást olvashatnak a helyzetről az NBC Breaking News oldalon a… Holly fogja a távirányítót és kikapcsolja a tévét. Elment a kedve a kamu igazságszolgáltatástól, legalábbis mára. Az az ernyedt alak jár az eszében a sárga mellényes férfi karjában. Egyik cipő megvan, a másik nincs. Megnézi este a híradót? Valószínűleg meg. Nem akarja majd, de nem tudja megállni. Tudnia kell, hogy mennyi áldozat van. És hogy abból mennyi a gyerek. Meglepetésére Pete megfogja a kezét. Holly általában nem szereti, ha megérintik, de most jó érzés. – Valamit ne felejts – mondja Pete. Holly ránéz. Pete arca komoly. – Te meg Bill ennél sokkal rosszabbat akadályoztatok meg. Az az agyament fasz Brady Hartsfield százakat megölt volna, ha sikerül robbantani azon a koncerten. Talán ezreket is. – És Jerome – mondja halkan Holly. – Jerome is ott volt. –  Aha. Te, Bill meg Jerome. A három muskétás. Azt meg tudtad akadályozni. És meg is tetted. De ezért… – biccent Pete a tévé felé – más a felelős.

3

Hétkor Holly még az irodában van, számlákat néz át, ami nem igényel igazi odafigyelést. Sikerült megállnia, hogy ne kapcsolja be az irodai tévét, és nézze meg fél hétkor Lester Holtot, mégsem akar még hazamenni. Reggel még várta, hogy finom vega vacsorát rendel Mr. Chow-tól, és miközben megeszi, megnézi a Csinos méreg című filmet, egy méltatlanul elfeledett 1968-as thrillert Anthony Perkins és Tuesday Weld főszereplésével, de most már nem kíván mérget, se csinosat, se semmilyet. Már megmérgezte a pennsylvaniai hír, és előfordulhat, hogy a CNN-nek nem tud majd ellenállni. Aminek pedig az lesz az eredménye, hogy hajnali kettőig-háromig forgolódik álmatlanul. Mint a legtöbb ember ebben a médialucskos huszonegyedik században, Holly is hozzászokott az erőszakhoz, amit férfiak (még mindig zömében férfiak) művelnek egymással a vallás vagy a politika – e két szellem – nevében, de ami abban a kertvárosi iskolában történt, az annyira hasonlított arra, ami majdnem megtörtént a Midwest Culture and Arts Complexnél, ahol Brady Hartsfield megpróbált felrobbantani pár ezer gyereket, és ami meg is történt a City Centerben, ahol a szedánjával belerongyolt egy rakás munkanélkülibe, és megölt… nem is emlékezett, hányat. Nem akart emlékezni. Éppen az aktákat teszi el – valamikor csak haza kell menni –, amikor megint meghallja a liftet. Vár, hogy feljebb megy-e az ötödiknél, de megáll. Valószínűleg Jerome, Holly mégis kihúzza a második fiókot, és lazán megmarkolja a flakont. Két gomb van rajta. Az egyik fülsükítető dudát szólaltat meg. A másik paprikagázt fúj ki. Ő az. Elengedi a flakont, és betolja a fiókot. Elámul (nem

először azóta, hogy Jerome visszajött a Harvardról), milyen magas és jóképű pasas lett belőle. A szája körüli szőr, amit Jerome „kecské”-nek nevez, Hollynak ugyan nem tetszik, de ezt soha nem mondaná ki. A megszokott energikus járása helyett Jerome ma este lassú és kissé görnyedt. Szórakozottan mormog, „Cső, Hollyberry”, majd lerogy abba a székbe, amit amúgy ügyfeleknek tartanak. Holly általában emlékeztetné, hogy rühelli ezt a gyerekes becenevet – ez a szóváltás a bevett köszönésük része –, de nem ma este. Végül is barátok, és mivel Hollynak nincs sok barátja, igyekszik kiérdemelni azt, aki van. – Nagyon fáradtnak látszol. –  Sokat vezettem. Hallottál az iskoláról? A rádióban csak erről beszélnek. –  Éppen John Law-t néztem, amikor bemondták. Azóta kerülöm a híreket. Mennyire rossz a helyzet? –  Azt mondják, eddig huszonhét halott van, abból huszonhárom gyerek, tizenkét és tizennégy évesek. De ez nem a vége. Még van pár gyerek és két tanár, akit nem találnak, meg vagy egy tucat kritikus állapotban. Rosszabb, mint a Parkland. Eszedbe jutott Brady Hartsfield? – Naná. –  Ja, nekem is. Akiket megölt a City Centerben meg akiket megölt volna, ha csak pár perccel lassabbak vagyunk akkor éjjel a ’Round Here koncerten. Próbálok nem gondolni arra, mondom magamnak, hogy azt megnyertük, mert ha csak eszembe jut, kiver a frász. Holly jól ismeri az érzést. Meghitt viszonyban vannak. Jerome lassan dörgöli az arcát, és a csendben Holly hallja az

egynapos borosta sercegését. –  A Harvardon másodikban felvettem egy filozófia kurzust. Mondtam már? Holly a fejét rázza. – Az volt a címe – Jerome ujjal mutatja a macskakörmöt –, „A gonosz problematikája”. Sokat beszéltünk a belső gonoszról meg a külső gonoszról. És… jól vagy, Holly? –  Jól – feleli, és így is van… de a külső gonosz hallatán az a szörny jut eszébe, amit Ralphfal a fészkéig követtek. Az a szörny sok arcot és nevet viselt, de ő mindig csak kívülállóként gondolt rá, és a kívülálló annyira gonosz volt, amennyire valaki csak lehet. Sosem mesélt Jerome-nak arról, hogy mi történt a Marysville-i Lyuk néven ismert barlangban, bár sejti, hogy Jerome gyanítja. Elég durva dolog volt. Sokkal durvább, mint ami az újságokba bekerült. Jerome bizonytalanul néz rá. – Folytasd – biztatja Holly. – Nagyon érdekes. – Ez az igazság. – Szóval… egyetértettünk, hogy van külső gonosz, ha hiszel a külső jóban… – Istenben – mondja Holly. –  Igen. Hiheted, hogy tényleg vannak démonok, amik ellen hatásos lehet az ördögűzés, hogy tényleg vannak rosszindulatú lelkek… – Szellemek – mondja Holly. –  Azok. Nem is szólva az átkokról, amik hatnak, a boszorkányokról, a dibbuk-ról és még ki tudja, miről. De főiskolán az ilyesmit kiröhögik. Általában magát Istent is kiröhögik. – Éretlenek – mondja Holly.

–  Ha Isten nem létezik, akkor nem számít. Szóval marad a belső gonosz. A degeneráltság. A gyereküket agyonverő fickók, sorozatgyilkosok, mint a kibaszott Brady Hartsfield, etnikai tisztogatások, népirtások, 9/11, tömegmészárlások, terroristatámadások, mint a mai is. –  Ezt mondják? – kérdez rá Holly. – Terroristatámadás volt? Talán az ISIS? – Feltételezik, de még senki nem vállalta magára. Jerome most a másik kezével dörgöli a másik orcáját, serceg a borosta, és az könny a szemében? Holly úgy véli, hogy az, és ha Jerome sírni fog, akkor ő is, nem tudja majd megállni. A szomorúság ragályos, ez milyen gáz már? – De tudod, Holly, az a helyzet a belső meg a külső gonosszal, hogy szerintem nincs közte különbség. Szerinted van? Holly átgondolja, amit tud, és mindent, amin átment ezzel a fiatalemberrel meg Billel meg Ralph Andersonnal. – Nem, nincs. –  Szerintem a gonosz egy madár – mondja Jerome. – Egy nagy, koszos és deres szürke madár. Iderepül, odarepül, mindenhová. Belerepült Brady Hartsfield fejébe. Belerepült annak a fickónak a fejébe, aki annyi embert lelőtt Las Vegasban. Eric Harris és Dylan Klebold is megkapták. Hitler is. Pol Pot is. Belerepül a fejükbe, és amikor végzett a vérontással, kirepül. Annyira szeretném elkapni azt a madarat. – Ökölbe szorítja a kezét, ránéz Hollyra, és igen, könnyes a szeme. – Elkapni és kitekerni a kibaszott nyakát. Holly megkerüli az íróasztalt, letérdel mellé és átkarolja. Esetlen ölelés, mivel Jerome a széken ül, de eléri a célját. Átszakad a gát. Amikor Jerome megszólal, Holly érzi az arcán a

borosta szúrását. – A kutya meghalt. – Mi? – A zokogástól alig érti. –  Mázli. A golden retriever. Amikor nem kapták meg a váltságdíjat, felvágták a hasát, és kidobták egy árokba. Valaki meglátta… még élt, bár éppen csak… és elvitte az Ebert Állatkórházba Youngstownban. Ott még fél órát élt. Nem tehettek semmit. Mégse volt olyan mázlis, mi? – Semmi baj – paskolja a hátát Holly. Az ő könnyei is folynak, és érzi, hogy takony is csorog az orrából. Hoppá. – Semmi baj, Jerome. Minden rendben. –  Nincs rendben. Te is tudod, hogy nincs. – Jerome hátrahúzódik, ránéz, az arca nedves és fényes, a kecskeszakálla nyirkos. – Felnyitották szegény kutya hasát, és kidobták egy árokba kilógó belekkel, és tudod, mi történt utána? Holly tudja, de a fejét rázza. –  A madár elrepült. – Jerome az ingujjába törli a szemét. – Most már másvalaki fejében van, erősebb, mint volt, és az egész kibaszott dolog kezdődik elölről.

4 Kicsivel tíz előtt Holly leteszi a könyvet, amit hiába próbál olvasni, és bekapcsolja a tévét. Ránéz a bemondókra a CNN-en, de nem bírja elviselni a locsogásukat. Szikár tényeket akar. Átkapcsol az NBC-re, ahol egy komor zenével aláfestett grafika hirdeti: RENDKÍVÜLI JELENTÉS: TRAGÉDIA PENNSYLVANIÁBAN. Andrea Mitchell most New Yorkból mondja a híreket. Azzal kezdi, hogy

tájékoztatja Amerikát, az elnök azt írta a twitteren, „gondolatban és imával” az áldozatok mellett van, ahogy minden ilyen horrorshow után: Pulse, Las Vegas, Parkland. Ezt a süket dumát a frissített számok követik: harmincegy halott, hetvenhárom (Istenem, olyan sok) sérült, kilencen még válságos állapotban. Ha Jerome-nak igaza volt, akkor minimum három válságos állapotú meghalt közben. –  Két terroristaszervezet is magára vállalta a robbantást, a Houthi Dzsihád és a Tamil Eelam Felszabadító Tigrisek – mondja Mitchell –, de külügyminisztériumi források szerint egyik sem hiteles. Hajlanak arra a nézetre, miszerint magányos farkas hajtotta végre a merényletet, mint Timothy McVeigh 1995-ben azt a hatalmas robbanást az oklahomai Alfred P. Murrah szövetségi épületben. Az a merénylet százhatvannyolc életet követelt. Ott is sok gyerek volt, gondolja Holly. Nem lehet elég forró a pokol azoknak, akik Isten vagy valami ideológia vagy mindkettő nevében gyerekeket ölnek. Eszébe jut Jerome deres szürke madara. – A férfit, aki a bombát hozta, rögzítette a biztonsági kamera a bejáratnál – folytatja Mitchell. – Most harminc másodpercre megmutatjuk a képét. Nézzék meg alaposan, és ha felismerik, hívják a képernyő alján látható telefonszámot. Kétszázezer dollár jár a nyomravezetőnek, ha letartóztatják és elítélik az elkövetőt. Megjelenik a kép. Színes és kristálytiszta. Nem tökéletes, mert a kamera az ajtó felett van, a férfi pedig egyenesen előrenéz, de azért elég jó. Holly előrehajol, beveti félelmetes képességeit (némelyik vele született, másokat Bill Hodges mellett

csiszolgatott). A fickó vagy lebarnult fehér bőrű (az évnek ebben a szakában nem valószínű, de nem is lehetetlen), vagy világos bőrű latin, vagy közel-keleti vagy sminket visel. Holly a fehér bőrre tippel, némi sminkkel. Jó negyvenesnek saccolja. Aranykeretes szemüveget visel. A fekete bajsza kicsi és takaros. A haja is fekete és rövid. Azért látni ennyi mindent, mert nem visel sapkát, ami jobban eltakarta volna az arcát. Bátor egy szemétláda, gondolja Holly. Tudta, hogy lesznek kamerák, tudta, hogy meglesz a fényképe, és nem érdekelte. – Nem szemétláda – mondja, és még mindig a fickót bámulja. Megjegyzi minden vonását. Nem azért, mert az ő ügye, hanem mert ilyen a természete. – Ez egy geciláda. Vissza Andrea Mitchellhez. –  Ha felismerik, hívják a képernyőn látható telefonszámot most azonnal. Most kapcsoljuk a Macready középiskolát és a helyszíni tudósítónkat. Ott vagy még, Chet? Ott van, a kamera által vetett fénytócsában áll. Az iskola sérült oldalát is fények világítják meg; minden földön heverő tégla éles árnyat vet. Áramfejlesztők bőgnek. Egyenruhás emberek rohangálnak, kiabálnak és mikrofonba beszélnek. Holly az FBI feliratot látja pár kabáton, másokon az ATF-et. Ott egy brigád fehér tyvek overallban. Sárga rendőrségi helyszínelőszalag csapdos. Irányított káosznak érződik. Legalábbis Holly reméli, hogy irányított. Csak van itt valaki, aki kezében tartja a dolgokat, talán abban a lakókocsiban, amit a kép bal szélén lát. Lester Holt valószínűleg otthon van, pizsiben és papucsban követi az eseményeket, de Chet Ondowsky még bírja. Mr. Ondowsky igazi elemes nyuszi, és Holly abszolút meg tudja

érteni. Ez lehet a legnagyobb sztori, amiről életében tudósítani fog, ott volt majdnem a legelejétől, és mindent belead. Még mindig rajta a zakó, ami elég lehetett, amikor a helyszínre ért, de azóta csökkent a hőmérséklet. Holly látja a lélegzetének páráját a levegőben, és biztos benne, hogy a férfi didereg. Adjanak neki valami melegebbet, az ég szerelmére, gondolja. Egy széldzsekit vagy akár egy pulóvert. Azt a zakót ki kell majd dobni. Téglaporos lett, és elszakadt két helyen, az ujja meg a zsebe. A mikrofont tartó kezére rákenődött a téglapor és még valami. Vér? Holly úgy gondolja. És az arcán az a csík, az is vér. –  Chet? – hallatszik Andrea Mitchell testetlen hangja. – Ott vagy? A mikrofont tartó kéz megigazítja a fülhallgatót, és Holly két sebtapaszt is lát az ujjain. –  Igen, itt vagyok. – A férfi a kamera felé fordul. – Chet Ondowsky jelentkezik az Albert Macready középiskolából a pennsylvaniai Pineborough-ból. Az általában békés iskolát ma délután nem sokkal kettő után hatalmas erejű robbanás rázta meg… Andrea Mitchell arca jelenik meg a megosztott képernyőn. –  Chet, úgy tudjuk egy forrástól a belbiztonsági hivatalnál, hogy a robbanás délután kettő tizenkilenckor történt. Nem tudom, a hatóságok hogyan tudják ilyen pontosan megállapítani, de a jelek szerint akkor történt. –  Igen – mondja Chet kissé szórakozottan, és Holly el tudja képzelni, milyen fáradt lehet. És fog aludni ma éjjel? Nem valószínű. – Igen, ez feltehetőleg stimmel. Mint láthatod, Andrea, az áldozatok utáni kutatás lassan befejeződik, de a

helyszínelés csak most kezdődik. Hajnalra még többen érkeznek, és… – Elnézést, Chet, de te is részt vettél a kutatásban, jól tudom? – Igen, Andrea, mind besegítettünk. Városiak, köztük néhány szülő. Alison Greer és Tim Witchick a KDKA-től, Donna Forbes a WPCW-től, Bill Larson a… –  Igen, de úgy tudom, két gyereket te magad húztál ki a romok közül. Chet nem álszerénykedik; Holly ezt díjazza. Tudósítóként meséli el: –  Így van, Andrea. Az egyiknek meghallottam a nyögését, a másikat megláttam. Egy lány meg egy fiú. A fiú nevét tudom: Norman Frederick. A lány… – Megnyalja az ajkát. A mikrofon remeg a kezében, és Holly szerint nem csak a hidegtől. – A lány rossz állapotban volt. Az… az anyját szólongatta. Andrea Mitchell megdöbbent képet vág. – Ez borzalmas, Chet. Az. Túl borzalmas is Hollynak. Fogja a távirányítót, hogy kikapcsolja – az alapvető tényeket tudja, többet is, mint amit használni tud –, aztán habozik. A tépett zsebet nézi. Talán akkor szakadt el, amikor Ondowsky áldozatok után kutatott, de ha zsidó, akkor szándékosan is csinálhatta. Talán a keria, a haláleset utáni ruhaszaggatás, a sebzett szív jelképes feltárása. Holly úgy véli, ez az igazság a zsebbel kapcsolatban. Ezt akarja hinni.

5

Az álmatlanság, amire Holly számított, elmarad; perceken belül elalszik. Talán azzal, hogy Jerome-mal sírt egyet, kiengedett némi mérget abból, amit a pennsylvaniai hír beleoltott. Azzal, hogy vigaszt adott és kapott. Ahogy elalszik, arra gondol, hogy beszélni kéne erről Allie Wintersszel a legközelebbi terápiás ülésen. December 9-én hajnalban arra ébred, hogy a tudósítóra, Ondowskyra gondol. Volt benne valami… de mi? Hogy mennyire fáradtnak látszott? A karcolások és a téglapor a keze fején? A szakadt zsebe? Az, gondolja. Csak az lehetett. Talán arról álmodtam. Azt mormolja a sötétbe, mint valami imát: – Hiányzol, Bill. Szedem a Lexaprót, és nem dohányzom. Aztán elájul, és csak az ébresztőre tér magához hatkor.

2020. december 9–13.

1 A Becsületes megtaláló azért tudott átköltözni a Fredericképület ötödik emeletére a belvárosba, az új, drágább helyre, mert jól megy az üzlet, és a hét hátralévő része zsúfolt Hollynak és Pete-nek. Hollynak nincs ideje megnézni a John Law-t, és a pennsylvaniai robbantásra se nagyon gondol, habár folyamatosan szerepel a hírekben, és teljesen azért nem felejti el. Az ügynökség munkakapcsolatot alakított ki a város két nagy ügyvédi irodájával, ahol sok név áll az ajtón. „Szipoly, Güzü és Társa”, viccel Pete. Nyugdíjas rendőrként nincs oda az ügyvédekért, de ő ismerné el másodiknak (Holly után), hogy az idézések kézbesítése jól fizet. – Kurva kellemes karácsonyt nekik – mondja Pete, ahogy csütörtök reggel elindul bánattal és bosszúsággal teli aktatáskával. Az idézések kézbesítése mellett a Becsületes megtaláló-t több biztosító is előszeretettel foglalkoztatja – helyiek, nem nagymenők –, és a péntek nagy részét Holly egy gyújtogatási vád nyomozásával tölti. Elég nagy ügy, a biztosítottnak nagyon kell a pénz, és az ő feladata kideríteni, hogy tényleg Miamiban volt-e, ahogy állítja, amikor a raktára leégett. Kiderül, hogy ott volt, ami jó neki, viszont a Lake Fidelity biztosítónak már nem annyira. Ezek mellett, amikből nyugodtan ki lehet fizetni a nagy

számlákat, nyomoznak egy lelépett adós után (Holly csinálja számítógépen, és a bankkártyahasználat alapján elég gyorsan megtalálja), keresnek óvadékon meglépetteket, elveszett gyerekeket és kutyákat. A gyerekekhez általában Pete, a kutyákhoz meg Jerome ért, már amikor dolgozik. Hollyt nem lepi meg, hogy Jerome-ot annyira megviselte Mázli halála. Nemcsak mert különös kegyetlenség, hanem mert a Robinson család előző évben vesztette el az imádott Odelljét szívszélhűdés miatt. Azon a csütörtökön és pénteken nincs a napirenden elveszett vagy ellopott kutya, ami jó, mert Hollynak így is sok a munkája, Jerome meg otthon van, a saját dolgával törődik. A projekt, ami főiskolai feladatnak indult, már mindennel szemben elsőbbséget élvez, ha nem egyenesen rögeszme. A szülei nincsenek meggyőzve erről az egy év kihagyásról. Holly igen. Azt nem gondolja, hogy Jerome munkája feltétlen sokkolni fogja a világot, de igenis feltűnést fog kelteni. Hisz Jerome-ban. És reménykedik, a kedvéért is. Csak a szeme sarkából követi az iskolai robbantás fejleményeit, de az is elég, mert nincs valami sok. Meghalt még egy áldozat – egy tanár, nem diák –, és pár gyereket kisebb sérülésekkel kiengedtek különféle környékbeli kórházakból. Mrs. Althea Keller, az egyetlen ember, aki ténylegesen beszélt a futárral/merénylővel, visszanyerte az eszméletét, de nem sokat tudott mondani azonkívül, hogy a csomagról azt hitték, egy skóciai iskolából küldték, és hogy erről a kapcsolatról írtak korábban Pineborough heti hírlapjában, amiben szerepelt a Nemo Me Impune Lacessit Társaság fényképe is (talán ironikus, talán nem, de a társaság mind a tizenegy tagja sértetlenül megúszta a robbantást). A furgont megtalálták egy közeli

pajtában: az ujjlenyomatokat letörölték, a DNS-nyomokat klórral tüntették el. A rendőrséget elárasztották telefonokkal olyanok, akik nagyon szerették volna azonosítani az elkövetőt, de egyik hívás sem vezetett eredményhez. A reményt, hogy hamar elfogják, felváltotta az a félelem, hogy a fickó talán nem végzett, talán csak most kezdte. Holly bízik benne, hogy nem így van, de a Brady Hartsfielddel szerzett tapasztalatok alapján a legrosszabbtól tart. A legjobb forgatókönyv, gondolja (olyan jegesen, ami valaha teljesen idegen volt tőle), hogy öngyilkos lett. Péntek délután, miután befejezte a jelentését a Lake Fidelitynek, cseng a telefon. Az anyja az, és azzal a hírrel, amitől Holly rettegett. Hallgatja, azt mondja, amit kell, hagyja, hogy az anyja gyerekként kezelje (noha a hívás célja, hogy Hollyt felnőtt cselekvésre bírja) és megkérdezze, hogy Holly mos-e fogat minden étkezés után, evés közben veszi-e be a gyógyszerét, tartja-e a heti négyfilmes adagot stb. stb. Holly igyekszik nem törődni a fejfájással, amit az anyja hívása – különösen ez – szinte mindig kivált. Megnyugtatja az anyját, hogy igen, ott lesz vasárnap segíteni, és igen, ott lesz délre, hogy még egyszer együtt ebédeljenek, mint egy család. Az én családom, gondolja Holly. Az én elcseszett családom. Mivel Jerome kikapcsolja a telefonját munka közben, Tanya Robinsont hívja, Jerome és Barbara anyját. Mondja Tanyának, hogy vasárnap nem tud velük vacsorázni, mert el kell utaznia. Családi vészhelyzet. Tanya azt mondja rá: – Jaj, Holly, sajnálattal hallom, édesem. Minden rendben lesz? – Igen – feleli. Mindig ezt feleli, amikor valaki felteszi neki ezt a rémes, sugalmazó kérdést. Biztos benne, hogy normális a

hangja, de amint leteszi, a kezébe temeti az arcát, és sírva fakad. Az az édesem, az tett be. Hogy valaki így nevezze őt, akit a középiskolában Csipácskának gúnyoltak. Hogy most legalább erre gondolhat.

2 Szombat este Holly megtervezi az utat a Waze appal a számítógépén, belekalkulálva egy megállót pisilni és megtankolni a Priust. Ha délre oda akar érni, akkor fél nyolckor el kell indulnia, vagyis előtte lesz ideje egy csésze (koffeinmentes) teára, pirítósra és főtt tojásra. Miután aprólékosan kidolgozta a tervet, két órán keresztül ébren fekszik, ahogy még a Macready iskolai robbantás után sem, és amikor meg elalszik, Chet Ondowskyról álmodik. A rombolásról beszél, amit akkor látott, amikor segített a kutatásban, és olyasmiket elmond, amit tévében sosem tenne. Vér volt a téglákon, mondja. Volt egy cipő, amiben még benne volt a lábfej, mondja. A kislány, aki a mamáját hívta, visított fájdalmában, mondja, pedig ő igyekezett nagyon gyengéden a karjába venni. Mindezt tényszerű hangon adja elő, de közben a ruháját szaggatja. Nemcsak az öltönye zsebét meg ujját, de előbb az egyik hajtókáját, aztán a másikat is. Lerántja a nyakkendőjét, és félbe tépi. Aztán ingének a mellrészét, repülnek a gombok. Az álom vagy kifut, mielőtt Chet nekiláthatna az öltönynadrágnak, vagy Holly tudata nem hagyja felidézni másnap reggel, amikor megszólal az ébresztő. Mindenesetre mintha egy percet sem pihent volna, minden élvezet nélkül eszi

a tojást meg a pirítóst, csak hogy legyen ereje a nehéznek ígérkező naphoz. Általában szeret kirándulni, de ez a kilátás most szinte fizikai súlyként nyomja a vállát. A kis kék táskája – amire neszesszerként gondol – az ajtó mellett vár, benne tiszta ruha és pipereszerek, ha netán ott kell aludnia. A vállára akasztja, lifttel lemegy a kellemes kis lakásból, kinyitja a házajtót, és Jerome Robinson ül a bejárati lépcsőn. Kólát iszik, mellette a hátizsákja a JERRY GARCIA ÉL matricával. – Jerome? Mit csinálsz te itt? – És mert nem tudja megállni: – Kóla reggel fél nyolckor? Pfuj. – Veled megyek – mondja a fiú, és az arcáról lerí, hogy nincs értelme vitatkozni. Ami rendben van, mert Holly nem is akar. – Kösz, Jerome – mondja, és ha nehezen is, de megállja, hogy sírjon. – Nagyon rendes vagy.

3 Az út első felében Jerome vezet, aztán a tankolós-pisilős megállónál cserélnek. Ahogy közelednek Cleveland Covington nevű külvárosához, Holly elkezd rettegni attól, ami vár rá (ránk, helyesbít). Hogy elterelje a figyelmét, megkérdezi Jerome-ot, hogy halad a projekttel. A könyvvel. –  Persze ha nem akarsz beszélni róla, mert tudom, hogy vannak írók, akik nem szeretnek… De Jerome szívesen beszél róla. Azzal kezdődött, hogy a „Szociológia feketén-fehéren” című kurzusra kaptak egy írásbeli feladatot. Jerome úgy döntött, az ükapjáról ír, aki volt

rabszolgák fiaként született 1878-ban. Alton Robinson a gyerekkorát és kora felnőttkorát Memphisben töltötte, ahol a tizenkilencedik század vége felé létezett egy virágzó fekete középosztály. Amikor arra a kellemesen kiegyensúlyozott kis gazdagságra lesújtott a sárgaláz meg a fehér bandák, a fekete közösség zöme egyszerűen szedte a sátorfáját, otthagyták a fehéreket, akiknek addig dolgoztak, hadd főzzenek magukra, vigyék ki a saját szemetüket, töröljék a babáik szaros fenekét. Alton Chicagóban telepedett le, ahol egy húsfeldolgozóban dolgozott, mígnem a félretett pénzén tudott nyitni egy csehót, két évvel a szesztilalom előtt. Ahelyett hogy bezárt volna, amikor „a zsernyákok elkezdték összetörni a hordókat” (Alton ezt írta a nővérének – Jerome rengeteg levelet és dokumentumot talált), átköltözött a South Side-ra, ahol egy engedély nélküli italmérést nyitott Fekete Bagoly néven. Jerome minél többet megtudott Alton Robinsonról – az Al Caponéval folytatott ügyleteiről, a három megúszott orgyilkosságról (a negyediknél már nem volt ilyen szerencsés), a valószínűleg mellékes zsarolási üzletágról, a politikai királycsinálásáról –, annál nagyobbra nőtt az esszé, és annál jelentéktelenebbnek érezte a többi kurzusát. Beadta a hosszú esszét, és nagy dicséretet kapott érte. –  Ami vicc – mondja Hollynak, ahogy elkezdik az utazás utolsó nyolcvan kilométerét. – Az az esszé csak a jéghegy csúcsa volt. Vagy az első versszak a hosszú angol balladákban. De akkor már a tavaszi szemeszter felénél jártunk, muszáj volt a többi tárgyból is ráerősítenem. Hogy büszkék legyenek rám az ősök, érted. –  Nagyon felnőtt hozzáállás – mondja az a nő, akinek sosem

sikerült elérni, hogy a szülei büszkék legyenek rá. – De nehéz lehetett. – Az volt. Nagyon benne voltam. A legszívesebben félretettem volna minden mást, és tovább üldöztem volna Alton ükapát. Elképesztő élete volt. Gyémántok, gyöngy nyakkendőtűk és menyétprém kabát. De értelmes lépés volt hagyni kicsit érni a dolgot. Amikor újra elővettem, most júniusban, láttam, hogy van benne motívum, vagy lehetne, ha jól csinálom. Olvastad valaha a Keresztapá-t? – Olvastam a könyvet, láttam a filmet – vágja rá Holly. – Mind a hármat. – Muszáj hozzátennie: – Az utolsó nem annyira jó. – Emlékszel a regény mottójára? A fejét rázza. –  Balzac. „Minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik.” Ezt a témát láttam meg benne, bár a vagyona rég kifolyt az ujjai között, mire Ciceróban lelőtték. –  Ez tiszta Keresztapa – ámuldozik Holly, de Jerome a fejét rázza. –  Nem, mert a feketék sosem lehetnek úgy amerikaiak, ahogyan az olaszok meg az írek. A fekete bőr ellenáll az olvasztótégelynek. Azt akarom mondani ezzel… – Elhallgat. – Azt akarom mondani, hogy minden bűn eredője a diszkrimináció. Azt akarom mondani, hogy Alton Robinson tragédiája abban rejlett, hogy azt hitte, a bűnözés révén valamiféle egyenlő státust érhet el, ez azonban kimérának bizonyult. Végül nem azért ölték meg, mert útjában állt Paulie Riccának, Al Capone utódjának, hanem mert fekete volt. Mert nigger volt. Jerome, aki sokat bosszantotta Billt (és megbotránkoztatta

Hollyt) azzal, hogy néha túljátszott színes kiejtéssel beszélt – bódogan, gazdám meg úgy bizon –, a nigger szót valósággal köpi. –  Van már címe? – kérdezi Holly halkan. Közelednek a covingtoni lehajtóhoz. –  Azt hiszem. De nem én találtam ki. – Jerome mintha szégyellné magát. – Figyelj, Holly, ha elmondok valamit, titokban tartod? Pete előtt, Barb előtt meg a szüleim előtt? Főleg előttük. – Persze. Tudok titkot tartani. Jerome tudja, hogy ez igaz, ennek ellenére hezitál, mielőtt belevág. –  A professzor, aki azt a szociológiaórát tartotta, elküldte az esszémet egy New York-i irodalmi ügynöknek. Elizabeth Austinnak. Őt érdekelte a dolog, úgyhogy hálaadás után elküldtem neki azt a száz oldalt, amit nyár óta írtam. Ms. Austin szerint kiadható, és nem csak egy kis egyetemi kiadónál, pedig én maximum abban bíztam. Szerinte egy nagy kiadót is érdekelhet. Ő javasolta, hogy a könyv címe az ükapám italmérésének neve legyen. Fekete Bagoly: Egy amerikai gengszter felemelkedése és bukása. –  Ez nagyon hangzatos, Jerome! Fogadok, hogy rengeteg embert érdekelne ezzel a címmel. – Mármint feketéket, igaz? –  Nem! Mindenkit! Szerinted a Keresztapá-t csak fehérek szeretik? – Aztán eszébe jut valami. – De mit fog szólni hozzá a családod? – A saját családjára gondol, ami elborzadna, ha ilyesmi kerülne elő a múltjukból. – Hát, mind a ketten olvasták és tetszett nekik. Persze az nem ugyanaz, mint egy könyv, mi? Amit nemcsak egy tanár olvas,

hanem sokan. De hát négy nemzedékkel ezelőtt történt… Jerome hangja aggodalmas. Holly a szeme sarkából látja, hogy a fiú őt nézi; ő vezetés közben mindig előrenéz. Megőrül azoktól a jelenetektől a filmekben, amikor a sofőr vezetés közben egy egész percig az utasát nézi. Ilyenkor a legszívesebben mindig felkiáltana: Az utat nézd, dinka! El akarsz ütni egy gyereket, miközben a szerelmi életedről hadoválsz? – Mit gondolsz? Holly alaposan megfontolja a választ. –  Szerintem a szüleidnek is meg kéne mutatni azt, amit az ügynöknek – mondja végül. – Hogy lásd, mit mondanak. Felmérd az érzéseiket, és tiszteletben tartsd. Aztán… folytasd az írást. Írd meg végig: a jót, a rosszat és a csúfat is. – A covingtoni lehajtóhoz érnek. Holly indexel. – Sose írtam könyvet, nem tudom, de szerintem kell hozzá bátorság. Szerintem ezt kéne tenned. Bátornak lenni. És nekem is azt kell tennem most, gondolja. Már csak három kilométerre vagyok otthonról, és mindenhol jobb, mint otthon.

4 A Gibney-ház egy Meadowbrook Estate nevű lakóparkban áll. Ahogy Holly az utcák pókhálójában navigál (a pók fészke felé, gondolja, majd azonnal elszégyelli magát, amiért így gondol az anyjára), Jerome megszólalt: –  Ha itt laknék és részegen jönnék haza, órákig keresném a saját házamat.

Igaza van. Tipikus New England-i egyenházak, csak a színük más… ami éjjel nem lenne nagy segítség, még az utcalámpáknál sem. A meleg hónapokban legalább a virágágyások támpontot jelenthetnek, de a Meadowbrook udvarait most megkérgesedett hó borítja. Holly mondhatná Jerome-nak, hogy az anyja szereti az egyformaságot, biztonságérzetet ad neki (Charlotte Gibneynek megvan a maga baja), de nem mondja. Készül a stresszesnek ígérkező ebédre és a még stresszesebb délutánra. A bácsikám átköltözik, gondolja. Istenem. Beáll a Lily Court 42. behajtójára, leállítja a motort, és Jerome-hoz fordul: – Készülj fel. Anya szerint sokat romlott az állapota az elmúlt pár hétben. Néha túloz, de most szerintem nem. – Értem a helyzetet. – Jerome futólag megszorítja Holly kezét. – Kibírom. Te csak magaddal törődj, jó? Mielőtt Holly felelhetne, nyílik a 42-es szám ajtaja, és Charlotte Gibney lép ki, még az ünneplős ruhában, a templomi ruhában. Holly óvatosan int, amit Charlotte nem viszonoz. – Gyere be – mondja. – Késtél. Holly tudja, hogy késett. Öt teljes percet. Ahogy az ajtó felé indulnak, Charlotte csúnyán néz Jeromera. –  Ismered Jerome-ot – mondja Holly. Ez igaz, többször is találkoztak, és Charlotte mindig ugyanígy néz rá. – Azért jött, hogy erkölcsi támaszt nyújtson. Jerome a legelbűvölőbb mosolyával néz Charlotte-ra. – Helló, Mrs. Gibney. Én akartam jönni, remélem, nem baj. Erre Charlotte csak annyit mond: –  Gyertek be, megfagyok idekint. – Mintha nem magától jött

volna ki a tornácra. A 42-es szám, ahol Charlotte a férje halála óta élt a bátyjával, túl meleg, és olyan erős potpourriillat lengi be, hogy Holly reméli, nem fog köhögni. Vagy öklendezni, ami még rosszabb. A kis folyosón négy asztalka is van, amik annyira leszűkítik a nappaliba vezető járatot, hogy az már veszedelmes, főleg mert mindegyik asztalka zsúfolásig van kis porcelánfigurával, ami Charlotte mániája: tündérek, gnómok, trollok, angyalok, bohócok, nyuszik, balerinák, kutyusok, cicák, hóemberek és a pièce de la résistance, egy Pillsbury Doughboy, a hatalmas gazdasági társaság kabalafigurája. –  Az ebéd tálalva – mondja Charlotte. – Sajnos csak gyümölcssaláta és hideg csirke… de van sütemény desszertnek… és… és… A szeme megtelik könnyel, és amikor Holly ezt látja, a terápián végzett kemény munka dacára olyan neheztelés tör rá, ami nincs messze a gyűlölettől. Talán az is. Arra gondol, hogy amikor csak ő sírt az anyja előtt, Charlotte mindig ráparancsolt, hogy menjen a szobájába, „amíg ki nem adod magadból”. Most késztetést érez, hogy ő is ezt vágja az anyja fejéhez, de ehelyett esetlenül megöleli Charlotte-ot. Érzi a csontokat a vékony, petyhüdt hús alatt, és rájön, hogy az anyja megöregedett. Hogyan gyűlölhet egy idős asszonyt, aki nyilvánvalóan segítségre szorul? A válasz: elég könnyen. Egy pillanat múlva Charlotte eltolja egy kis grimasszal, mintha rossz szagot érezne. – Köszönj a bácsikádnak, és mondd neki, hogy kész az ebéd. Tudod, hol van. Holly tudja. A nappaliból hallatszik, ahogy hivatásos

sportkommentátorok rutinizgalommal hadoválnak a meccset felvezető műsorban. Jerome-mal egymás mögött mennek, nehogy megbolygassák a porcelángalériát. – Hány van neki? – mormolja Jerome. Holly a fejét ingatja. –  Nem tudom. Mindig is szerette, de apám halála után teljesen belegárgyult. – Aztán hangosan, mesterkélt derűvel: – Szia, Henry bácsi! Jöhet az ebéd? Henry bácsi ma láthatóan nem járt a templomban. A foteljében terpeszkedik a Purdue főiskolát reklámozó pólóban, amin nyomot hagyott a reggeli tojás, és lecsúszott farmerban, aminek a gumis dereka felett kikandikál a bokszeralsó az apró kék címkével. A tévéről a látogatóira néz. Az arca egy pillanatig teljesen üres, majd elmosolyodik. – Janey! Mit keresel itt? Ez olyan érzés Hollynak, mintha egy üvegtőrt döfnének bele, és egy pillanatra eszébe jut Chet Ondowsky, a megkarcolt kezével meg a szakadt zakózsebével. Ami érthető. Janey az unokatestvére volt, vidám és eleven, amilyen Holly sosem lehet, egy ideig Bill Hodges barátnője, amíg meg nem halt egy másik robbanásban, annak a bombának lett az áldozata, amit Brady Hartsfield éppen Billnek szánt. –  Nem Janey vagyok, Henry bácsi. – Még mindig azzal a mesterkélt vidámsággal, amit általában koktélpartikra tartogat. – Holly vagyok. Újabb szünet, ahogy a rozsdás relék próbálják elvégezni azt, amit hajdanán seperc alatt. Aztán Henry bácsi bólint. – Persze. Biztos a szemem. Túl sokat nézem a tévét. Nem a szeme gond, gondolja Holly. Janey a sírban fekszik, ez

a gond. – Gyere, lányom, ölelj meg. Holly megöleli, de a lehető legrövidebben. Amikor elhúzódik, bácsikája Jerome-ot bámulja. –  Ki ez a…? – Egy rettenetes pillanatig Holly azt hiszi, azzal fejezi be, hogy ez a fekete fiú vagy talán ez a csoki, de nem. – Ez a fiú? Azt hittem, azzal a zsaruval jársz. Ezúttal Holly nem javítja ki, hogy ki is ő. – Ez Jerome. Jerome Robinson. Találkoztál már vele. –  Igen? Már nem fog az agyam. – Nem viccnek szánja, csak beszélget, és fel sem fogja, hogy pontosan ez a helyzet. Jerome kezet ráz vele. – Hogy van, uram? –  Egy véncsonthoz képest egész jól – feleli Henry bácsi, de mielőtt folytathatná, Charlotte szól (szinte visít) a konyhából, hogy az ebéd tálalva. –  Hív a gazdi – mondja Henry viccesen, és amikor feláll, lecsúszik a nadrágja. Észre sem veszi. Jerome kurtán a konyha felé biccent. Holly kétkedő arccal néz rá, de kimegy. –  Hadd segítsek – ajánlkozik Jerome. Henry bácsi nem felel, csak a tévét bámulja, a karja a teste mellett lóg, miközben Jerome felhúzza a nadrágját. – Tessék. Megyünk enni? Henry bácsi ránéz, hökkenten, mintha most konstatálná a jelenlétét. Ami így is lehet. – Nem is tudom, fiam. – Mit nem tud, uram? – kérdezi Jerome, azzal megfogja Henry bácsi vállát, és a konyha felé fordítja. –  A zsaru túl öreg volt Janey-hez, de te meg túl fiatalnak

látszol. – A fejét ingatja. – Nem is tudom.

5 Átvészelik az ebédet, ami közben Charlotte szapulja Henry bácsit, és néha segít neki az étellel. Kétszer feláll az asztaltól, és a szemét törölgetve megy vissza. Holly a terápián arra jött rá, hogy az anyja majdnem annyira retteg az élettől, mint ő maga szokott, és hogy a legkellemetlenebb jellemvonásai – a kritizáláskényszere, az irányításkényszere – ebből a félelemből fakadnak. Ezt a helyzetet pedig nem tudja irányítani. És szereti Henry bácsit, gondolja Holly. Ez is benne van. A testvére, szereti, és most az elhagyja. Több értelemben is. Az ebéd végeztével Charlotte a nappaliba száműzi a férfiakat („Nézzétek a meccset, fiúk”), amíg ők Hollyval elmosogatnak. Amint kettesben maradnak, mondja Hollynak, hogy a barátja vigye arrébb az autót, hogy ki tudjanak állni Henryével a garázsból. –  A holmija már a csomagtartóban van. – A szája sarkából súgja, mint egy színésznő egy pocsék kémfilmben. – Azt hiszi, Janey vagyok – mondja Holly. – Még szép, mindig Janey volt a kedvence – mondja Charlotte, és Holly egy újabb üvegtőr döfését érzi.

6 Charlotte Gibney talán nem örült, hogy Holly a lánya barátjával

jelent meg, de azt már nagylelkűen megengedi, hogy Jerome vezesse Henry bácsi régi batár Buickját (200 000 kilométer az órában) a Rolling Hills idősotthonhoz, ahol december elseje óta szoba várja Henry bácsit. Charlotte remélte, hogy a bátyja még otthon töltheti az ünnepeket, de elkezdett ágyba vizelni, ami nem jó, és a környéken kóborolni, néha papucsban, ami még rosszabb. Amikor megérkeznek, Holly egyetlen hullámzó dombot sem lát a környéken, amiről az idősotthon a nevét kaphatta, csak egy Wawa boltot meg egy lerobbant tekecsarnokot az utca túloldalán. Egy férfi meg egy nő Idősotthon feliratú kék kabátban hat-nyolc öreget vezet vissza a tekecsarnokból, a férfi felemelt kézzel megállítja a forgalmat, amíg a csoport biztonságban át nem ér. A bentlakók (nem ez a megfelelő szó, de ez jut Holly eszébe) kézen fogva mennek, amitől osztálykiránduláson lévő koraérett gyerekeknek látszanak. –  Ez a mozi? – kérdezi Henry bácsi, ahogy Jerome begurul a Buickkal az otthon előtti beállóra. – Azt hittem, moziba megyünk. Az anyósülésen ül. A háznál megpróbált kormány mögé ülni, de Charlotte és Holly lebeszélték róla. Henry bácsi nem vezet többet. Charlotte még júniusban kilopta a bátyja jogosítványát a tárcájából, Henry egyik egyre hosszabb délutáni szundikálása alatt. Aztán leült a konyhaasztalhoz, és sírt. –  Biztos itt is vetítenek filmeket – mondja. Közben mosolyog is, meg az ajkát is harapdálja. Egy bizonyos Mrs. Braddock fogadja őket a hallban, aki egyből úgy kezeli Henry bácsit, mintha régi barátja lenne, megragadja mindkét kezét, és mondja neki, mennyire örül,

hogy „velünk lesz”. –  Hogy lennék? – néz körül Henry. – Nemsokára munkába kell mennem. Az egész papírmunka egy nagy katyvasz. Az a Hellman fityfenét se ér. – Hozták a holmiját? – kérdezi Mrs. Braddock. –  Igen – feleli Charlotte, még mindig mosolyogva és ajakharapdálva. Nemsokára talán sír. Holly ismeri a jeleket. –  Hozom a csomagjait – mondja Jerome halkan. Csakhogy Henry bácsi hallásával semmi baj nincs. – Csomagjaimat? Milyen csomagjaimat? –  Nagyon szép szobánk van önnek, Mr. Tibbs – mondja neki Mrs. Braddock. – Napfény… –  Hívjon Mister Tibbsnek! – bődül el Henry bácsi elég jó Sidney Poitier-utánzással, amivel magára vonja a fiatal recepciósnő és egy arra járó gondozó hökkent tekintetét. Henry bácsi felnevet és az unokahúgához fordul. – Hányszor láttuk azt a filmet, Holly? Ötször? Hatszor? Ezúttal eltalálja a nevet, ami azonban most még rosszabb érzés. – Többször – feleli Holly, és tudja, hogy nemsokára ő is elsírja magát. A bácsikájával sok filmet megnéztek. Lehet, hogy Janey volt a kedvence, de ő volt a mozitársa, sok filmet végigültek a kanapén, kettejük közt egy tál pattogatott kukoricával. –  Bizony – mondja Henry bácsi. – Ahogy mondod. – Aztán megint elveszti a fonalat. – Hol vagyunk? Hol is vagyunk? Ahonnan valószínűleg nem kerülsz ki élve, gondolja Holly. Hacsak nem kórházba. Látja, hogy odakint Jerome kivesz a kocsiból két kockás bőröndöt. Meg egy öltönytartó zsákot. Kell még a bácsikájának öltöny? Igen, valószínűleg… bár csak

egyetlenegyszer. – Nézzük meg a szobáját, Henry – javasolja Mrs. Braddock. – Tetszeni fog! Megfogja az öregember karját, de az ellenáll. A húgára néz. – Mi ez az egész, Charlie? Most nehogy sírj, gondolja Holly, tartsd bent, ne merészeld. De megette a fene, csőrepedés van, már ömlik is. –  Miért sírsz, Charlie? – Aztán: – Nem akarok itt lenni! – Ez már nem a sztentori „Mister Tibbs”-bömbölés, inkább nyafogás. Mint amikor egy gyerek rájön, hogy injekciót fog kapni. A síró Charlotte-tól elfordulva meglátja a bőröndjeit hozó Jerome-ot. – Hé! Hé! Mit akarsz azzal a holmival? Az az enyém! – Hát én csak… – kezdi Jerome, de nem tudja, mit mondjon. Most sorjáznak be az öregek a tekecsarnoki kirándulásból, ahol biztos sok golyó gurult bele a csatornába. Az alkalmazott, aki korábban a forgalmat megállította, most odamegy egy nővér mellé, aki a semmiből jelent meg. A nőnek széles a csípője és vastag a bicepsze. Ketten közreveszik Henryt, és finoman megfogják a karját. – Menjünk – mondja a férfi. – Nézzük meg az új kérót, testvér. Lássuk, mit gondol. – Miről mit gondolok? – kérdezi Henry, de elindul. –  A társalgóban megy a meccs – duruzsolja neki a nővér. – Akkora tévét még sose látott. Mintha a pálya szélén ülne. Bekukkantunk a szobájába, aztán nézheti a meccset. – Van keksz is – teszi hozzá Mrs. Braddock. – Frissen sült. – A Browns játszik? – kérdezi Henry. Egy kétszárnyú ajtóhoz közelednek. Nemsokára eltűnnek mögötte. Ahol Henry bácsi elkezdi élete hátralévő, hanyatló részét, gondolja Holly.

A nővér nevet. – Nem, a Browns már kiesett. A Ravens. – Helyes – mondja Henry, majd hozzátesz valamit, amit soha ki nem ejtett volna a száján Isten zöld földjén, mielőtt az idegreléi be nem rozsdásodtak. – A Brownsban csak béna picsák játszanak. Aztán eltűnik. Mrs. Braddock a ruhája zsebébe nyúl, és egy zsebkendőt ad Charlotte-nak. –  Teljesen természetes, hogy a beköltözéskor meg vannak zavarodva. Majd megnyugszik. El kéne intézni pár papírt, ha van hozzá ereje, Mrs. Gibney. Charlotte bólint. A zsebkendő szotyakos csokra felett a szeme vörös és könnyes. Ez a nő szidott le, amiért mások előtt sírtam, álmélkodik Holly. Ő szólt rám, hogy ne akarjak állandóan a figyelem középpontjában lenni. Most megfizet érte, bár szívesen kihagytam volna. Egy másik ápoló (tele van velük az erdő, gondolja Holly) jelenik meg, és Henry bácsi kopott, kockás bőröndjeit meg a Brooks Brothers öltönytartó zsákját egy kiskocsira teszi, mintha ez is egy Holiday Inn vagy Motel 6 volna. Holly csak bámul és visszatartja a könnyeit, majd Jerome gyengéden megfogja a karját, és kivezeti. Leülnek egy padra a hidegben. –  Most nagyon elszívnék egy cigit – mondja Holly. – Régóta először. – Játszd el – mondja Jerome, és kifújja a deres levegőt. Holly beszívja a levegőt, és kifúj ő is egy párafelhőt. Eljátssza.

7 Nem maradnak éjszakára, noha Charlotte erősködik, hogy van szoba bőven. Holly nem örül, hogy az anyja az első éjszakát egyedül tölti, mégsem bír maradni. Ez nem az a ház, ahol felnőtt, de a nő, aki itt él, ugyanaz a nő, akivel felnőtt. Holly viszont teljesen más, mint az a sápadt, láncdohányos, verseket (rossz verseket) író lány, aki Charlotte Gibney árnyékában nőtt fel, de az anyja jelenlétében erre nehéz emlékezni, mert az anyja még mindig annak a lánynak látja, aki görnyedt vállal, lesütött szemmel járt. Az út első szakaszában Holly vezet, aztán végig Jerome. Már rég besötétedett, amikor meglátják a város fényeit. Holly elelszundított, azon merengett kábán, hogy Henry bácsi összetévesztette Janey-vel, aki felrobbant Bill Hodges autójában. Ez visszatereli a gondolatait a Macready középiskolára és a szakadt zsebű, téglaporos kezű tudósítóra. Emlékszik, hogy akkor éjjel azt gondolta, van benne valami fura. Persze, gondolja, ahogy ismét elszundikál. A délutáni első bejelentkezés és az esti között Ondowsky segített kutatni a romok között, így már nemcsak tudósított a történetről, de a részese is lett. Ez bárkit megváltoz… Hirtelen felpattan a szeme, és felül. Jerome meg is riad. – Mi az? Jól v…? – Az anyajegy! Jerome nem tudja, miről beszél, de Holly nem törődik ezzel. Valószínűleg amúgy sem jelent semmit, de tudja, hogy Bill Hodges gratulálna neki, amiért kiszúrta. És a memóriájához, amit Henry bácsi egyre inkább elveszít.

– Chet Ondowsky – mondja. – Az első tudósító a helyszínen az iskolai robbantás után. Délután volt egy anyajegy a szája mellett, de mire este tízkor leadta a nagyriportot, eltűnt. –  Hála istennek a Max Factorért, nem? – mondja Jerome, ahogy letér az autópályáról. Igaza van, persze, még Hollynak is eszébe jutott, amikor adásba kapcsolták: csálén állt a nyakkendő, nem volt idő letakarni az anyajegyet sminkkel. Később aztán megérkezett Ondowsky stábja, és gondoskodtak róla. Ennek ellenére kicsit furcsa. Biztos benne, hogy egy sminkes is meghagyta volna a karcolásokat – jól mutattak a tévében, hősies színben tüntették fel a tudósítót –, de amikor az anyajegyet fedte el, nem kellett volna a téglapor egy részét is letörölnie Ondowsky szája körül? – Holly? Megint túlpörögsz? – Igen. Túl sok stressz, túl kevés pihenés. – Engedd el. – Jó. – Jó tanács. Meg is akarja fogadni.

2020. december 14.

1 Holly megint egy álmatlan éjszakára számított, de egészen addig alszik, amíg a telefon zenéje („Orinoco Flow”) gyengéden fel nem ébreszti. Pihentnek érzi magát, újra önmagának. Letérdel, végez egy kis reggeli meditációt, aztán letelepszik a parányi zugba reggelizni: zabkása, egy joghurt és egy nagy pohár Constant Comment tea. A kis lakoma közben a helyi újságot olvassa az iPadjén. A Macready iskolai robbantás híre átkerült a címlapról (amit szokás szerint az elnök idióta svindlijei uralnak) az országos hírek szekcióba. Ugyanis nem történt semmi fejlemény. Több áldozatot kiengedtek a kórházból; két gyerek – az egyik tehetséges kosaras – állapota továbbra is válságos; a rendőrség állítólag több nyomon is elindult. Holly ezt kétli. Semmi nincs Chet Ondowskyról, pedig neki ő jutott eszébe először, amikor Enya magas hangja felébresztette. Nem az anyja, nem a bácsikája. Ondowskyról álmodott? Talán, nem emlékszik. Kilép az újság honlapjáról, megnyitja a Safarit, és a keresőbe begépeli Ondowsky nevét. Az első, amit megtud, hogy az igazi neve Charles, nem Chester, és két éve dolgozik az NBC pittsburghi tudósítójaként. A témakörei: bűnözés, közösségi ügyek és fogyasztóvédelem. Pár videótalálat is akad. Holly rákattint a legfrissebbre, aminek a címe: „A WPEN köszönti itthon Chetet és Fredet”.

Ondowsky lép a hírszobába (új öltönyben), egy fiatalember követi kockás ingben és nagy zsebes khaki nadrágban. A tévéállomás személyzete megtapsolja őket, a bemondók is és a stúdiósok is. Olyan negyven-ötvenen lehetnek. A fiatalember – Fred – vigyorog. Ondowsky először meglepetéssel reagál, aztán illően szerény örömmel. Még viszonozza is a tapsot. Egy nő lép előre, kilencvenes évekbeli ruhában, valószínűleg hírolvasó. –  Chet, te vagy a hősünk – mondja és megpuszilja. – Te is, Fred. – A fiatalembernek azonban nem jár puszi, csak egy kis hátba veregetés. –  Téged bármikor megmentelek, Peggy – mondja Ondowsky, ami nevetést és újabb tapsot vált ki. Itt ér véget a felvétel. Holly találomra megnéz még pár videót. Az egyiken Chet egy égő bérház előtt áll. A másikon egy hídon, ahol több jármű karambolozott. A harmadikon egy új YMCA alapkőletételéről tudósít, van ünnepi ezüstös lapát, és szól a Village People. Egy negyediken, ami hálaadás előtt készült, többször bekopog egy úgynevezett „fájdalomklinika” ajtaján Sewickley-ben, de csak annyit ér el, hogy tompán kiszólnak: – Nem válaszolunk semmire, menjen innen! Nem tétlenkedik a fickó, az biztos, gondolja Holly. És Charles „Chet” Ondowskynak egyik felvételen sincs anyajegye. Mert mindig eltakarja a smink, mondja magának, ahogy elöblíti azt a pár edényt a mosogatóban. Csak akkor egyszer látszott, amikor sietve kellett kamera elé állnia. Különben is miért rágódsz ezen? Olyan, mint amikor egy bosszantó popdal nem megy ki a fejedből. Mivel korán kelt, van ideje megnézni egy részt a The Good Place sorozatból, mielőtt dolgozni indul. Bemegy a tévészobába,

fogja a távirányítót, aztán csak fogja és bámulja az üres képernyőt. Kis idő múlva leteszi a távirányítót, és visszamegy a konyhába. Bekapcsolja az iPodot, és megkeresi azt a videót, amin Ondowsky a Sewickley fájdalomklinikával kapcsolatban nyomoz. Miután a fickó bentről elküldi Chetet, a kamera Ondowskyt mutatja, aki mikrofont (a WPEN logó feltűnő helyen) tart a szájához, és komoran mosolyog: – Mint önök is hallották, az önmagát „fájdalomdoktor”-nak nevező Stefan Muller nem hajlandó válaszolni kérdésekre, és elküld bennünket. Elmegyünk, de addig járunk vissza és addig fogunk kérdéseket feltenni, amíg válaszokat nem kapunk. Chet Ondowsky, Sewickley. A szó a stúdióé. Holly még egyszer végignézi, aztán megállítja a képet ott, amikor Ondowsky azt mondja, addig járunk vissza. A mikrofont itt leengedi picit, és jól látni a száját. Holly az ujjaival addig húzza szét a képet, míg a száj betölti az egész képernyőt. Nincs anyajegy. Biztos benne. Akkor is látná valamennyire, ha alapozó és púder takarná. Már eszébe sem jut a tévésorozat. Ondowsky első jelentkezése a robbantás helyszínéről nincs a WPEN honlapján, de az NBC híroldalán megtalálja. Elindítja és az ujjaival megint széthúzza a képet, és Chet Ondowsky szája megint betölti a képernyőt. Na tessék, az nem is anyajegy. Kosz? Nem hiszi. Inkább pár szőrszál. Egy folt, amit kihagyott borotválkozás közben. Vagy valami más. Talán egy műbajusz maradványa. Most már az is kimegy a fejéből, hogy korán be akart érni az

irodába lehallgatni a rögzítőt és nyugodtan elvégezni valamennyi papírmunkát, mielőtt megjön Pete. Felkel és kétszer körbejárja a konyhát, a szíve zakatol a mellkasában. Amire gondol, az nem lehet igaz, totál hülyeség. De mi van, ha mégis igaz? Rákeres arra, hogy Macready középiskolai robbantás, és megtalálja a futár/merénylő képét. Ujjal kinagyítja, a fickó bajszára koncentrál. Azokra az időnként előforduló esetekre gondol, amikor egy gyújtogatóról kiderül, hogy tűzoltó, vagy az egyik állomáson, vagy egy önkéntes egységben. Joseph Wambaugh még könyvet is írt erről a jelenségről A tűz szerelmesei címmel. Középiskolában olvasta. Valami kivetített Münchhausen-szindróma vagy mi a fene. Ez túl borzasztó. Nem lehet. De Holly most először elgondolkodik azon, hogyan ért Chet Ondowsky olyan gyorsan a robbantás helyszínére, megelőzve az összes többi riportert, mennyivel is… azt nem tudja, de ő ért oda elsőnek, az tény. Ezt tudja. Várjunk csak, tényleg tudja? Ugyan nem látott más riportert a háttérben az első bejelentkezéskor, de hogyan lehet biztos benne? A retiküljébe túr és kihalássza a mobilját. A Ralph Andersonnal közös ügyük óta – ami lövöldözéssel ért véget a Marysville-i Lyuknál – gyakran beszélnek egymással, és általában kora reggel. Néha Ralph hívja őt, máskor ő keresi Ralphot. Ujja a férfi telefonszáma felett lebeg, de nem ereszkedik le. Ralph váratlan (de megérdemelt) vakációra ment a feleségével meg a fiával, és ha nem is alszik reggel hétkor, ez akkor is családi idő. Jutalom családi idő. Tényleg akarja zavarni

egy ilyen soványka nyommal? Megpróbálhatja maga megoldani számítógépen. Hogy megnyugtassa magát. Végül is a legjobbtól tanult. Odamegy a számítógéphez, megkeresi a futár/merénylő fényképét, és kinyomtatja. Aztán kiválaszt több képet Chet Ondowskyról – tévés, szóval van róla bőven –, és azokat is kinyomtatja. Aztán mindet átviszi a konyhába, ahol reggel a legtöbb a fény. Lerakja a fotókat egy nagy négyzetbe, a merénylőét középre, Ondowsky képeit meg köré. Egy teljes percig alaposan tanulmányozza őket. Aztán lehunyja a szemét, elszámol harmincig, majd újra megnézi őket. Sóhajt, kicsit csalódottan és elkeseredetten, de leginkább megkönnyebbülten. Eszébe jut az egyik beszélgetése Billel, egy-két hónappal azelőtt, hogy a hasnyálmirigyrák elvitte a volt zsarut. Megkérdezte Billtől, olvas-e krimiket, és Bill azt felelte, csak Michael Connelly Harry Bosch-sorozatát meg Ed McBain regényeit a 87-es körzetről. Azt mondta, azok a könyvek igazi rendőrmunkán alapulnak. A többi nagyrészt „Agatha Christie-s baromság”. És mondott valamit a McBain-könyvekről, ami megmaradt Holly fejében. „McBain azt mondta, hogy csak kétféle emberi arc van: disznóarc és rókaarc. Én hozzátenném, hogy néha látni lóarcú férfit vagy nőt, de az ritka. Szóval a nagyja tényleg disznó vagy róka.” Holly ezt hasznos támpontnak találja, ahogy a konyhaasztalon elrendezett arcokat tanulmányozza. Mindkét férfi elég jól néz ki (nem repedne meg a tükör, az anyja így mondaná), de másképpen. A futár/merénylőnek – Holly úgy dönt, hogy a tömörség érdekében George-nak nevezi – rókaarca

van: elég keskeny, az ajka vékony, az álla kicsi és feszes. Az arc keskenységét kihangsúlyozza az is, hogy George fekete haja magasan a halántékán kezdődik, hogy rövid és lefésült. Ondowskynak viszont disznóarca van. Nem olyan értelemben, hogy ronda, hanem hogy kerek, és nem hosszúkás. A haja világosbarna. Az orra szélesebb, az ajka teltebb. Chet Ondowsky szeme kerek, és maximum kontaktlencsét viselhet. George szemének a sarka (már amennyire látja a szemüveg mögött) lefelé ível. A bőrtónus is más. Ondowsky tipikus fehér fickó, az ősei Lengyelországból, Magyarországról vagy valami hasonló helyről jöhettek. Merénylő George bőre enyhén olajbarna árnyalatú. Ráadásul Ondowsky álla gödrös, mint Kirk Douglasé. George-é viszont nem. Sanszos, hogy nem is egyforma magasak, gondolja Holly, bár ezt természetesen lehetetlen megmondani. Ennek ellenére fog egy kihúzót a konyhapulton álló bögréből, és bajuszt rajzol Ondowsky egyik képére. Aztán odateszi George biztonsági kamerás képe mellé. Nem változtat semmin. Ez a kettő nem lehet ugyanaz. De ha már itt tart… Megint bekapcsolja a számítógépet (még mindig pizsamában), és elkezd keresni olyan első riportokat, amiket más csatornák – ABC, FOX, CBS – tudósítói küldtek a robbanás helyszínéről. Kettőn látja háttérben a WPEN furgonját. A harmadikon látja Ondowsky operatőrét, aki éppen egy kábelt teker össze, hogy más helyre menjenek. A fejét lehajtja, Holly mégis rögtön felismeri a bő khaki nadrágról a nagy oldalzsebbel. Fred az ünneplős videóról. Ondowsky nem látszik, itt valószínűleg már a keresésben segít.

Újra beizzítja a Google-t, hogy keressen egy másik tévéállomást, egy függetlent, ami szintén ott volt. Beírja a keresőbe, hogy WPIT friss Macready iskola, és talál egy videót egy fiatal nőről, akinek talán még középiskolában lenne a helye. A nagy, fém fenyőtoboz mellett beszél, amin hunyorognak a karácsonyi fények. A tévécsatorna furgonja is ott van, egy Subaru szedán mögött parkol a behajtón. A fiatal riporternő láthatóan el van szörnyedve, összevissza dadog, ez alapján sosem fogja felvenni (vagy akár észrevenni) egy nagy csatorna. Hollyt nem ez érdekli. Amikor a fiatal nő operatőre ráközelít az iskola oldalán tátongó lyukra, a mentősökre, rendőrökre és a romok között ásó és hordágyat cipelő civilekre, Holly kiböki (Bill szavajárása) Chet Ondowskyt. Úgy ás, akár egy kutya, előregörnyedve, a szétvetett lába között hajigálja hátra a téglákat és fadarabokat. Tehát becsületes úton szerezte azokat a karcolásokat. – Tényleg ő volt ott elsőnek – mondja hangosan Holly. – Talán nem a mentősök előtt, de mielőtt másik tévé… Cseng a mobilja. A hálóban maradt, úgyhogy a számítógépen veszi fel; egy kis tuning, amit Jerome csinált egyszer. – Úton vagy már? – kérdezi tőle Pete. –  Hová? – kérdi Holly meghökkenve. Mintha álmából rázták volna fel. – A Toomey Fordhoz. Elfelejtetted? Ez nem vall rád, Holly. Valóban nem, de elfelejtette. Tom Toomey, akié az autókereskedés, biztos benne, hogy az egyik eladója – Dick Ellis, egy igazi nagymenő – kevesebb bevételt jelent le, valószínűleg azért, hogy kitartson egy bigét, esetleg hogy jusson drogra. („Sokat szipákol – mondta Toomey. – Azt mondja, a légkondi

miatt. Decemberben? Ne már.”) Ellis ma szabadnapos, ami tökéletes alkalom arra, hogy Holly átnézze a számokat, összevesse, amit kell, hogy kiderüljön, ha suskus van. Mondhatna valami ürügyet Pete-nek, de az ürügy hazugság lenne, és ő nem hazudik. Legalábbis ha nem muszáj. – Elfelejtettem. Sajnálom. – Menjek én? –  Ne. – Ha a számok igazolják Toomey gyanúját, akkor Petenek később el kell mennie Ellisért. Volt rendőrként jó az ilyesmiben. Holly nem annyira. – Mondd meg Mr. Toomey-nak, hogy vele ebédelek, ahol akarja, és mi fizetjük. – Oké, de drága helyet fog választani. – Szünet. – Holly, rajta vagy valamin? Rajta van? És miért jutott eszébe olyan gyorsan Ralph Anderson? Valamit nem mondd el saját magának sem? – Holly? Ott vagy még? – Igen. Itt vagyok. Csak elaludtam. Tessék. Mégis hazudik.

2 Holly gyorsan letusol, aztán felveszi az egyik olyan kosztümjét, amiben beleolvad a tömegbe. Közben nem megy ki a fejéből Chet Ondowsky. Felötlik benne egy mód, ami révén választ szerezhet az őt nyaggató kérdésre, úgyhogy visszamegy a számítógéphez, és megnyitja a Facebookot. Chet Ondowskynak semmi nyoma se azon, se az Instagramon. Egy tévéstől ez szokatlan. Általában imádják a nyilvánosságot.

Megpróbálja a Twittert, és ott megtalálja: Chet Ondowsky@condowsky1. Az iskolai robbantás 2.19-kor történt. Ondowsky először egy óra múlva tweetelt a helyszínről, ami nem lepi meg: condowsky1 szörnyen elfoglalt volt. A tweetben az áll: Macready iskola. Rettenetes tragédia. Eddig 15 halott, talán még sokkal több. Imádkozz, Pittsburgh, imádkozz. Szívszaggató, de Holly szíve nem szakad meg. Nagyon elege lett már az „imádkozom értük” baromságból, talán mert annyira elcsépelt, vagy mert érdekli Ondowsky többi tweetje. Nem ezt keresi. Felcsap időutazónak, visszagörget Ondowsky tweetjei között a robbanás előttre, és délután 1.46-kor talál egy fényképet egy retró büféről a parkolóból nézve. Az ablakban lógó neontábla azt mondja: OTTHONI ÍZEK, OTTHONOS ÉRZÉS! Ondowsky tweetje a kép alatt van. Egy gyors kávé meg egy pite a Clauson’sban, aztán irány Eden. A riportom a világ legnagyobb garázsvásáráról ma este 6-kor a PEN-en! Holly megguglizza a Clauson’s büfét, és Pierre Village-ben találja meg, Pennsylvaniában. A Google (mire is mennénk nélküle, gondolja) további segítségével megtudja, hogy Pierre Village alig húsz kilométer Pineborough-tól és a Macready iskolától. Ami megmagyarázza, hogyan érhettek oda olyan gyorsan az operatőrével. A világ legnagyobb garázsvásárára tartott egy Eden nevű kisvárosba. Egy újabb keresés során kiderül, hogy Eden egy kisváros tizenhat kilométerre északra Pierre Village-től, és kábé ugyanennyire Pineborough-tól. Ondowsky épp megfelelő időben volt a megfelelő helyen, vagy legalábbis a közelében. Különben is biztos benne, hogy a helyi rendőrök (vagy az ATF

nyomozói) kikérdezték Ondowskyt és az operatőrt, Fredet a szerencsés érkezésükről; nem azért, mintha bármelyikük gyanúsított lenne, hanem mert a hatóságok mindent kipipálnak egy olyan robbantáskor, amelyben sok áldozat és sérült van. A mobilja most a táskájában van. Kiveszi és felhívja Tom Toomey-t, megkérdezi, nincs-e késő, hogy bemenjen a kereskedésbe megnézni pár adatot. Esetleg a gyanúsított eladó számítógépét. – Persze, jöjjön – mondja neki Toomey. – De már rákészültem egy ebédre a DeMasióban. A fettucine alfredójuk mesés. Ez az ajánlat még mindig áll? –  Persze – feleli Holly, bár összerezzen a gondolatra, hogy mennyibe fog kerülni. A DeMasio nem olcsó. Ahogy elindul otthonról, arra gondol, ez a vezeklés azért, hogy hazudott Petenek. Aki hazudik, ingoványos talajra téved, és általában minden egyes hazugság még kettőt vonz maga után.

3 Tom Toomey falja a fettuccine alfredót, az inge gallérjába szalvéta dugva, önfeledten majszol és szörcsög, aztán fojtásnak eszik egy panna cottát. Holly előételt eszik, és nem kér desszertet, csak egy csésze koffeinmentes kávét iszik (reggel nyolc után tartózkodik a koffeintől). –  Kellett volna kérnie desszertet – mondja Toomey. – Ünneplünk. Egy rakás pénzt megspórolt nekem. –  Nem én, hanem a cég – pontosít Holly. – Pete majd kiszedi Ellisből a vallomást, és legalább lesz egy kis kárpótlás. Az majd

pontot tesz a dolog végére. –  Na tessék! Ugyan már, egyen valami édeset – unszolja Toomey. Nála a tukmálás alapbeállításnak tűnik. – Kényeztesse magát. – Mintha nem is ő, hanem Holly szerzett volna tudomást róla, hogy az egyik alkalmazottja becsapja. Holly a fejét rázza, és azt mondja, tele van. Igazság szerint nem is volt éhes, amikor leült, pedig egy órája már, hogy ette azt a zabkását. Folyton Chet Ondowsky jár az eszében. Nem hagyja nyugodni. – Gondolom, vigyáz az alakjára. –  Igen – feleli Holly, és nem is teljesen hazugság; ő vigyáz a kalóriabevitelére, az alakja meg vigyáz magára. Nem mintha lenne, akinek a kedvéért vigyázzon rá. Mr. Toomey is vigyázhatna az övére, késsel, villával ássa a saját sírját, de nem Holly dolga, hogy erre figyelmeztesse. –  Ha fel akarja jelenteni Mr. Ellist, be kéne vonnia az ügyvédjét és egy bírósági könyvelőt – közli. – Az én számításom nem elég bizonyíték a bíróságon. – Az lesz. – Toomey a panna cottával foglalkozik, elpusztítja a maradékot, majd felnéz. – Nem értem, Holly. Azt hittem, örülni fog. Elkapott egy rosszfiút. Hogy mennyire rosszfiú az eladó, az attól függ, mire csente el a pénzt, de ez sem az ő dolga. Megajándékozza Toomey-t azzal, amit Bill úgy nevezett, Mona Lisa-mosoly. – Valami más foglalkoztatja? – kérdez rá Toomey. – Egy másik ügy? –  Dehogyis – feleli Holly, ami szintén nem hazugság, legalábbis teljesen nem. A Macready iskolai robbantás nem az ő ügye. Nincs tétje az asztalon, ahogy Jerome mondaná. De

egyszerűen nem megy ki a fejéből az anyajegy, ami nem anyajegy volt. Chet Ondowskynál minden stimmel, kivéve pont azt, ami miatt felfigyelt rá. Van rá észszerű magyarázat, gondolja, ahogy int a pincérnek, hogy hozza a számlát. Csak nem látod. Engedd el. Csak engedd el.

4 Az irodát üresen találja, amikor beér. Pete hagyott egy cetlit a számítógépén: Rattnert látták egy bárban a tónál. Odamegyek. Hívj, ha kellek. Herbert Rattnert óvadékkal engedték ki, és lelépett, ráadásul rendszeresen nem jelenik meg a bíróságon, amikor az ügyeit (amiből sok volt) tárgyalják. Holly sok szerencsét kíván magában Pete-nek, és az aktákhoz megy, amiket elkezdtek digitalizálni, ő meg Jerome, már amikor van idejük. Úgy gondolja, ez majd eltereli a figyelmét Ondowskyról, de mégsem. Alig tizenöt perc után feladja, és megnyitja a Twittert. A kíváncsiság árt a szépségnek, az elégedettség viszont helyrehozza azt, gondolja. Csak megnézek egy dolgot, aztán folytatom a kulimunkát. Megkeresi Ondowsky büfés tweetjét. Korábban a szavakra koncentrált. Most a fényképet tanulmányozza. Ezüst, retró büfé. Az ablakban cuki neontábla. Előtte parkoló. Ami csak félig van tele, és a WPEN furgon sehol. –  Talán hátul parkoltak le – mondta. Akár így is lehet (nem tudhatja, hogy van-e parkoló a büfé mögött is), de miért álltak

volna hátra, amikor annyi hely van elöl, pár lépésre a bejárattól? Már ki akar lépni a tweetből, aztán megdermed, majd addig hajol előre, amíg az orra szinte hozzá nem ér a képernyőhöz. A szeme nagyra tágul. Azt az elégedettséget érzi, mint amikor végre eszébe jut egy szó a keresztrejtvényben, ami miatt már a falat kaparta, vagy amikor végre látja, hová megy a kirakós egy problémás darabja. Kiemeli és oldalt csúsztatja Ondowsky fényképét. Aztán megkeresi azt a videót, amin a fiatal riporterlány az óriási fenyőtoboz mellett áll. A független tévé furgonja – öregebb és szerényebb, mint a nagy hálózatoké – a behajtón áll egy zöld Subaru szedán mögött. Vagyis szinte biztos, hogy a Subaru érkezett előbb, különben fordítva állnának. Holly megállítja a videót, és olyan közel húzza a büfés fotót, amennyire csak tudja, és igen: a sötétzöld Subaru szedán ott áll a büfé parkolójában is. Ez persze nem perdöntő, rengeteg Subaru szaladgál az utakon, de Holly tudja, amit tud. Ugyanaz. Ondowskyé. Leparkolt az iskola előtt, aztán a helyszínre sietett. Annyira belemerült a saját gondolataiba, hogy amikor cseng a mobilja, szabályosan felsikkant. Jerome az. Azt kérdezi, van-e elveszett kutya, amit keresni kell. Vagy elveszett gyerek; azt mondja, kész feljebb lépni a létrán. – Nincs – feleli Holly –, de talán… Aztán mégsem kéri meg, hogy keressen információt egy Fred nevű WPEN operatőrről, aki talán bloggernek vagy magazin cikkírójának adja ki magát. Neki magának kell megkeresni Fredet a megbízható számítógépével. És még valami. Nem akarja ebbe belekeverni Jerome-ot. Maga sem tudja, pontosan

miért nem, de nagyon erős megérzés. – Talán mi? – kérdezi Jerome. –  Azt akartam mondani, hogy nem akarod-e végigjárni a bárokat a tónál… – Szeretek bárokat járni – mondja Jerome. – Sőt imádok. – Elhiszem, de Pete-et kéne megkeresned, nem sörözni. Hátha kell neki segítség egy Herbert Rattner nevű fickóval, aki meglépett óvadék alatt. Rattner fehér, olyan ötvenes… –  Van valami nyaktetkója. Láttam a fényképet a táblán, Hollyberry. –  Nem erőszakos, de azért légy óvatos. Ha meglátod, várd meg Pete-et. –  Értem, oké. – Jerome hangja izgatott. Az első igazi rosszfiúja. –  Légy óvatos, Jerome. – Nem tehet róla, muszáj hangsúlyoznia. Ha Jerome-mal bármi történne, abba beleroppanna. – És kérlek, ne hívj Hollyberrynek. Már nagyon uncsi. Jerome megígéri, de nehezen hihető, hogy be is tartja. Holly újra a számítógépre néz, a szeme ide-oda jár a két sötétzöld Subaru között. Nem jelent semmit, nyugtatja magát. Csak a Texasban történtek miatt gondolod, amit gondolsz. Bill azt mondaná rá, kék Ford-szindróma. Ha vettél egy kék Fordot, mondta, hirtelen mindenfelé kék Fordokat látsz. Csakhogy ez nem kék Ford, ez zöld Subaru. És nem tudja elhessegetni a gondolatot. Aznap délután Holly megint kihagyja a John Law-t. Mire távozik az irodából, még több információt gyűjtött, és aggódik.

5 Otthon Holly csinál magának ételt, és tizenöt perc múlva már el is felejti. Felhívja az anyját, hogy volt-e Henry bácsinál. Volt, feleli Charlotte. Holly megkérdezi, hogy van. Össze van zavarodva, feleli Charlotte, de kezdi megszokni. Holly nem tudja, hogy ez tényleg igaz-e, mert az anyja általában olyannak látja a világot, amilyennek látni akarja. – Szeretne látni téged – mondja Charlotte, és Holly megígéri, hogy megy, amint tud, talán még a hétvégén. Közben tudja, hogy Henry bácsi Janey-nek fogja hívni, mert Janey-t szeretné látni. Akit mindig is a legjobban szeretett és fog is, noha Janey már hat éve meghalt. Ez nem önsajnálat, ez az igazság. Az igazságot pedig el kell fogadni. – Az igazságot el kell fogadni – mondja. – Tetszik vagy sem. Ezzel a gondolattal fogja a telefont, és megint majdnem felhívja Ralphot, és megint megállja. Minek rontsa el a vakációját csak azért, mert ők ketten vettek egy kék Fordot Texasban, és ő most mindenhol olyat lát? Aztán rájön, hogy nem muszáj beszélnie vele, legalábbis személyesen. Fogja a telefont meg egy üveg gyömbérsört, és bemegy a tévészobába. Itt a falakat egyik oldalon könyvek borítják, a másikon DVD-k, minden szigorúan ábécérendben. Leül a kényelmes fotelbe, de ahelyett, hogy beizzítaná a nagy képernyős Samsungot, a mobil diktafonappját nyitja meg. Pár pillanatig nézi, aztán megnyomja a nagy piros felvevőgombot. – Szia, Ralph, én vagyok. December tizennegyedike van. Nem tudom, fogod-e ezt hallani valaha is, mert ha amire gondolok, az nem jön be, és valószínűleg nem, akkor csak letörlöm, de ha

hangosan kimondom, amire gondolok, akkor talán, hm, én is tisztábban látok. Megállítja a felvételt, gondolkodik, hogyan kezdje. –  Tudom, hogy emlékszel, mi történt abban a barlangban, amikor végre szemtől szemben álltunk a kívülállóval. Ő aztán nem volt hozzászokva, hogy rátalálnak, mi? Azt kérdezte tőlem, mi tett képessé arra, hogy higgyek. Brady tett képessé rá, Brady Hartsfield, de a kívülállónak nem kellett tudni Bradyről. Azt kérdezte, láttam-e már hozzá hasonlót. Emlékszel, milyen képet vágott és milyen hangon kérdezte? Én igen. Nemcsak buzgó, hanem mohó. Azt hitte, ő az egyetlen. Én is azt hittem, szerintem mindketten azt hittük. De Ralph, kezdek arra gondolni, hogy talán mégis van másik. Nem ugyanolyan, de hasonló. Mondjuk, ahogyan a kutyák meg a farkasok hasonlók. Talán arról van szó, amit a régi barátom, Bill Hodges kék Fordszindrómának hívott, de ha igazam van, tennem kell valamit. Nem igaz? A hangja gyászosnak, elveszettnek hat. Megint megállítja a felvételt, arra gondol, hogy törli a végét, de aztán nem teszi. Most gyászosnak és elveszettnek érzi magát, és különben is, Ralph valószínűleg úgysem hallja majd ezt sosem. Folytatja. –  A mi kívülállónknak idő kellett az átalakuláshoz. Volt egy hibernációs szakasz, hetek vagy hónapok, akkor váltott kinézetet. Sok különféle arcot viselt az évek alatt, talán évszázadok alatt. Ez a fickó viszont… ha igaz, amire gondolok… sokkal gyorsabban képes átváltozni, és ezt viszont nehezen tudom elhinni. Ami ironikus. Emlékszel, mit mondtam neked azelőtt éjjel, hogy az elkövető után eredtünk? Hogy félre kell

tenned azt, amit egész életedben valóságnak hittél? Hogy ha mások nem hisznek, az rendben van, de neked muszáj. Azt mondtam, hogy ha nem hiszel benne, meg fogunk halni, és akkor a kívülálló tovább fogja csinálni, más férfiak arcát viseli, rájuk hárítja a felelősséget, amikor még több gyerek meghal. A fejét rázza és halkan felnevet. –  Olyan voltam, mint azok a prédikátorok, akik korholják a hitetleneket, hogy térjenek meg, nem? Most meg én próbálok nem hinni. Azt mondom magamnak, hogy ez csak a régi paranoiás Holly Gibney, aki a saját árnyékától is megijedt, mielőtt Bill jött és megtanította bátornak lenni. Nagy levegőt vesz. – Egy Charles Ondowsky nevű férfi aggaszt, akit amúgy Chet néven ismernek. Tévériporter, és három témában mozog: bűnözés, közösség és fogyasztóvédelem. Tényleg tudósít közösségi témákról, tudod, alapkőletételek meg a világ legnagyobb garázsvására, és megkárosított vásárlókról – van is egy külön blokkja a csatornája éjszakai híradójában Chet járőrben címmel –, de a fő érdeklődési területe a bűnözés és a katasztrófák. Tragédia. Halál. Fájdalom. És nagyon meglepődnék, ha ez téged nem emlékeztetne a kívülállóra, aki megölte a fiút Flint Cityben és a két kislányt Ohióban. Sőt megdöbbennék. Megállítja a felvételt, hogy nagyot kortyoljon a sörből – a torka száraz, akár a sivatag –, és hangosat böffent, ami vihogásra készteti. Kicsit jobban érzi magát, megnyomja a felvételgombot, és felmondja a jelentést, pont úgy, mint amikor nyomoz valamilyen ügyben: elveszett kutya, simlis autókereskedő, aki lecsippent hatszáz dollárt itt, nyolcszázat ott.

Jó érzés csinálni. Mint fertőtleníteni egy sebet, ami elkezdett vörösödni, nem nagyon, de azért nyugtalanítóan.

2020. december 15.

Amikor másnap reggel felébred, Holly úgy érzi magát, mintha kicserélték volna. Munkára késznek és késznek rá, hogy elfelejtse Chet Ondowskyt és a vele kapcsolatos paranoiás gyanúját. Ki is mondta, hogy a szivar néha csak szivar? Freud vagy Dorothy Parker? Akármelyik, egy sötét folt egy riporter szája mellett néha csak szőr vagy kosz, ami szőrnek látszik. Ralph ezt mondaná, ha valaha hallaná, amit diktafonra mondott, de szinte biztosan nem fogja hallani. Viszont a felvétel megtette a magáét; azzal, hogy kimondta, megkönnyebbült. Ebből a szempontból olyan volt, mint a terápiás ülések Allie-vel. Mert ha Ondowsky valami módon át is tudna alakulni Merénylő George-dzsá, majd vissza önmagává, miért hagyná magán George bajszának egy apró darabját? Nevetséges. Vagy vegyük a zöld Subarut. Igen, Chet Ondowskyé, ebben biztos. Adottnak vette, hogy Ondowsky meg az operatőre (Fred Finkel a neve, simán kiderítette, nem kellett hozzá Jerome) a tévécsatorna furgonjában utaznak, holott ez inkább feltételezés, mint következtetés, és Holly hiszi, hogy a pokolba vezető út alaptalan feltételezésekkel van kikövezve. Most, hogy az elméje pihent, már látja, hogy Ondowsky azon döntése, miszerint egyedül utazik, abszolút érthető és teljesen ártatlan. Egy nagyvárosi tévécsatorna sztárriportere. Ő „Chet járőr”, az ég szerelmére, és ezért kelhet később, mint a prolik, esetleg beugrik a stúdióba, később elfogyaszt egy kávét meg egy

pitét a kedvenc büféjében, miközben a hűséges operatőr, Fred elmegy Edenbe vágóképeket felvenni (filmrajongóként Holly tudja, hogy nevezik), talán még azokat is megkeresi – már ha Fred előbbre szándékozik jutni a híradósok hierarchiájában –, akiket Jerome aztán meginterjúvolhat, amikor a világ legnagyobb garázsvásáráról jelentkezik élőben a hatórás hírek alatt. Csakhogy Ondowsky fülest kap a robbantásról, talán a rendőrségi CB-rádión hallja, és odahúz. Fred Finkel szintúgy, ő a furgonban. Ondowsky leparkol a röhejes fenyőtoboz mellett, és ott látnak munkához Finkellel. Mindez tökéletesen passzol, nincs szükség természetfeletti elemre. Csak egy magánnyomozó fantáziál pár száz kilométerre, aki történetesen a kék Fordszindrómától szenved. Voilà. Hollynak jó napja van az irodában. Jerome kiszúrta a bűnözőzseni Rattnert egy bárban, ami megdöbbentő módon (legalábbis Holly számára) az Edmund Fitzgerald Ivó nevet viseli, és Pete Huntley bekísérte a megyei fogdába. Pete jelenleg a Toomey-kereskedésben van, ahol felelősségre vonja majd Richard Ellist. Barbara Robinson, Jerome húga ugrik be, és elmondja Hollynak (elég önelégülten), hogy elengedték a délutáni órákról, mert egy riporton dolgozik Magánnyomozás: Tények vagy fikció címmel. Feltesz Hollynak pár kérdést (a mobilján veszi fel), majd segít az akták digitalizálásában. Háromkor leülnek nézni a John Law-t. –  Imádom ezt a fickót, olyan laza – mondja Barbara, ahogy Law bíró bebugizik.

– Pete nem ért egyet – jegyzi meg Holly. – Ja, de Pete fehér. Holly meglepődve néz rá. – Én is fehér vagyok. Barbara vihog. – Hát, van fehér és igazán fehér. Mr. Huntley az utóbbi. Nevetnek, aztán nézik, ahogy Law bíró elbánik egy betörővel, aki azt állítja, hogy ő nem csinált semmit, pusztán a faji diszkrimináció áldozata. Holly és Barbara összenéznek: ja, persze. Aztán megint elnevetik magukat. Egy nagyon jó nap, és Chet Ondowsky alig jut Holly eszébe, amíg este hatkor meg nem szólal a mobilja, pont ahogy leül nézni a Party zóná-t. Az a hívás – dr. Carl Mortontól – mindent megváltoztat. Amikor leteszik, Holly is felhív valakit. Egy órával később újabb hívást kap. Mindháromról jegyzetet készít. A reggel úton találja a Maine állambeli Portland felé.

2020. december 16.

1 Holly hajnali háromkor kel. Már becsomagolt, kinyomtatta a Delta jegyét, csak hétre kell a reptérre érnie, és nincs messze, de nem bír aludni. Úgy érzi, nem is aludt semmit, de a Fitbit szerint két óra harminc percet igen. Nem mély álom és nem sok, de már kevesebbel is kibírta. Iszik egy kávét, és megeszik egy pohár joghurtot. A táskája (természetesen a fedélzetre felvihető méret) az ajtónál vár. Felhívja az irodát, és üzenetet hagy Pete-nek, hogy ma nem megy be, és talán a héten sem. Személyes ügy. Éppen le akarja tenni, amikor eszébe jut valami. –  Kérlek, add át Jerome-nak, hogy üzenem Barbarának, magánnyomozói jelentése „fikciós” részéhez nézze meg A máltai sólyom, A hosszú álom és a Harper című filmeket. Mind megvan a gyűjteményemben. Jerome tudja, hol tartom a pótkulcsot. Ezután megnyitja a mobilján a diktafon appot, és folytatja a Ralph Andersonnak szánt jelentést. Kezdi azt hinni, hogy mégis kénytelen lesz elküldeni.

2 Noha már évek óta Allie Winters a terapeutája, Holly végzett

némi kutatást az oklahomai és a texasi sötét kalandok után, így talált rá Carl Mortonra. Dr. Morton írt két könyvet is olyan esettanulmányokról, mint Oliver Sacksé, csak túl szakmai nyelven ahhoz, hogy bestseller legyen belőlük. Holly mégis úgy érezte, ő a megfelelő ember, viszonylag közel is volt, ezért megkereste. Volt két ötvenperces ülése Mortonnal, elég ahhoz, hogy elmesélje a kívülálló teljes és cenzúrázatlan történetét. Az nem érdekelte, hogy dr. Morton mennyit hisz el belőle: mindent vagy semmit. Holly számára az volt a fontos, hogy kiadja magából, mielőtt elterebélyesedne benne, akár egy rosszindulatú daganat. Azért nem Allie-hez ment vele, mert úgy érezte, megmérgezné azt a munkát, amit az egyéb problémáin végeztek, és ezt szerette volna a legkevésbé. Volt még egy oka, amiért olyan világi gyóntatóhoz ment, mint Carl Morton. Látott valahol hozzám hasonlót?, kérdezte a kívülálló. Holly nem látott, Ralph sem látott, de évszázadok óta terjengtek legendák efféle lényekről, amit a latinok az Atlantióceán mindkét partján El Cuco néven ismertek. Szóval… talán igenis vannak mások. Talán vannak.

3 A második, utolsó ülésük vége felé Holly rákérdezett: –  Elmondhatom, hogy szerintem maga mit gondol? Tudom, hogy ez szemtelenség, de szabad? Morton valószínűleg bátorítónak szánta a mosolyt, de Holly

elnézőnek látta; nem volt olyan nehéz olvasni a férfiból, mint hitte. – Mondja csak, Holly. Ez az ön ideje. –  Köszönöm. – Összefonta a karját. – Tudnia kell, hogy a történetem egy része biztosan igaz, mivel az eseményekről széles körben tudósítottak, a Peterson fiú megerőszakolásától és meggyilkolásától Oklahomában a texasi Marysville-i Lyukban történt eseményekig, legalábbis néhányig. Például ott van Jack Hoskins nyomozó halála Flint Cityből. Igazam van? Morton bólintott. –  Ami a történetem többi részét illeti, az alakváltó kívülállót és azt, ami történt vele abban a barlangban, azokat stressz okozta tévképzeteknek tartja. Igazam van? – Holly, én nem úgy jellemezném, hogy… Jaj, kíméljen meg a szakzsargontól, gondolta Holly, aztán közbevágott, amire nem sokkal korábban még képtelen lett volna: –  Nem számít, hogyan jellemezné. Azt hisz, amit akar. De szeretnék kérni valamit öntől, dr. Morton. Sok konferencián és szimpóziumon részt vesz. Tudom, mert rákerestem önre. – Nem tér el a történettől, Holly? És attól, ahogyan ön látja a történetet? Nem, gondolta, mert a történet el lett mondva. Az a fontos, ami következik. Remélem, hogy nem lesz semmi, és valószínűleg nem is, de sosem árt biztosra menni. Jobban alszik az ember. –  Azt szeretném, ha ezeken a konferenciákon és szimpóziumokon beszélne az esetemről. Részletezze. Írja le, ha akarja, úgy is jó. Szeretném, ha pontosan átadná azt a hitemet,

még ha maga szerint téveszme is, hogy találkoztam egy olyan lénnyel, ami azáltal újul meg, hogy haldoklók fájdalmából táplálkozik. Megteszi? És ha valaha is egy terapeuta kollégája azt mondja vagy írja önnek, hogy van vagy volt egy páciense hasonló tévképzettel, megteszi, hogy megadja neki a nevemet és a telefonszámomat? Morton a homlokát ráncolta. – Ez aligha lenne etikus. – Téved – mondta Holly. – Megnéztem a törvényt. Egy másik terapeuta páciensével beszélni nem lenne etikus, de a terapeutának megadhatja a nevemet és a telefonszámomat, ha engedélyt adok rá. És én engedélyt adok. Azzal várta az orvos válaszát.

4 Megállítja a felvételt annyi időre, hogy megnézze az időt, és csináljon még egy kávét. Szívdobogást és gyomorsavat okoz majd, de szüksége van rá. –  Láttam rajta, hogy átgondolja – meséli a diktafonba. – Szerintem az győzte meg, hogy az én történetem milyen jót dobna a következő könyvén, vagy cikkén vagy előadásán. Így is lett. Olvastam az egyik cikkét, és megnéztem az egyik konferencia videóját. Megváltoztatta a helyneveket, és engem Carolyn H.-nak nevez, de amúgy az egész hóbelevanc benne van. Azt különösen jól előadta, hogy mi történt az elkövetővel, amikor megütöttem a Vidám Suhival, a videón a közönség szabályosan felhördül. És meg kell adni, hogy az előadásainak

rólam szóló részét tényleg mindig azzal zárja, hogy szívesen beszél azzal, akinek hasonló téveszmés páciense van. Szünetet tart, hogy gondolkodjon, majd folytatja a felvételt. –  Dr. Morton tegnap éjjel felhívott. Rég beszéltünk, de azonnal tudtam, ki az, és tudtam, hogy vissza fog vezetni Ondowskyhoz. Emlékszem még valamire, amit egyszer mondtál, Ralph: van gonosz a világban, de van olyan erő is, ami a jót képviseli. Az étlapdarabra gondoltál abból a daytoni étteremből. Ami a Flint Cityben történt gyilkosságot összekapcsolta két másikkal Ohióban. Így kerültem én a képbe, egy papírfecni miatt, amit simán elfújhatott volna a szél. Talán valami akarta, hogy megtaláld. Legalábbis én szeretem így képzelni. És talán az az erő még akar valamit tőlem is. Mert el tudom hinni a hihetetlent. Nem akarom, de el tudom. Itt abbahagyja, és a mobilt a retiküljébe dugja. Még mindig korán van kimenni a reptérre, mégis elindul. Ő már csak ilyen. A saját temetésemre is korán érkezem majd, gondolja, és fogja az iPadet, hogy megkeresse a legközelebbi Ubert.

5 A hatalmas terminál hajnal ötkor szinte kihalt. Amikor tele van utazókkal (néha szinte elviselhetetlen a zsivaj), a fenti hangszórókból szóló zene alig észlelhető, de ebben az órában, amikor csak a gondnok padlótisztítójával kell versenyeznie, a Fleetwood Mac „The Chain” című dala nemcsak kísérteties, de egyenesen a végzet hírnöke. Csak az Au Bon Pain pékség van nyitva, de Hollynak az is

megfelel. Ellenáll a kísértésnek, hogy még egy kávét tegyen a tálcára, megelégszik egy műanyag pohár narancslével meg egy bagellel, aztán a tálcával elmegy egy hátsó asztalhoz. Ellenőrzi, hogy van-e valaki a közelben (nincs, sőt jelenleg ő az egyetlen vendég), majd előveszi a mobilját, és folytatja a jelentést. Halkan beszél és meg-megáll összeszedni a gondolatait. Még mindig bízik benne, hogy Ralph sosem kapja meg. Még mindig bízik benne, hogy amit szörnynek hisz, arról kiderül, hogy csak egy árnyék. De ha Ralph mégis megkapja, akkor kapjon meg mindent. Főleg ha ő már nem él.

6 Holly Gibney jelentéséből Ralph Anderson nyomozónak: Még mindig december 16-a van. A reptéren vagyok, korán ideértem, van egy kis időm. Vagyis elég sok. [Szünet] Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy azonnal megismertem dr. Morton hangját. Azt mondta, az utolsó ülésünk után beszélt az ügyvédjével – állítólag puszta kíváncsiságból –, hogy jól tudom-e, hogy nem etikai vétség, ha összeköt egy másik páciens terapeutájával. –  Kiderült, hogy ez meglehetősen összetett probléma – mondta –, ezért nem tettem meg, főleg mivel ön abbahagyta a terápiát, legalábbis nálam. Tegnap azonban kaptam egy hívást egy bostoni pszichiátertől, Joel Liebermantől, ami miatt meggondoltam magam.

Képzeld, Ralph, Carl Morton majdnem egy éve tud egy másik lehetséges kívülállóról, mégsem hívott fel! Félénk volt. Én is félénk típus vagyok, ezért megértem, de akkor is mérges vagyok rá. Valószínűleg nem kéne, mert Mr. Bell akkor még nem tudott Ondowskyról, de akkor is… [Szünet.] Előreszaladtam. Bocs. Lássuk, tudok-e sorban haladni. 2018-ban és 2019-ben dr. Joel Lieberman egy pácienst fogadott, aki a maine-i Portlandben élt. Ez a páciens a Downeasterrel járt be a havi ülésekre Bostonba. Gondolom, az egy vonat. Mint kiderült, ez a férfi, Dan Bell egy idősebb úriember, aki dr. Liebermannek tökéletesen racionálisnak tűnt, kivéve azt a szilárd hitét, hogy felfedezte egy természetfeletti lény létezését, aminek a „pszichévámpír” nevet adta. Mr. Bell úgy hitte, hogy ez a lény régóta jelen van, minimum hatvan éve vagy még régebben. Lieberman részt vett dr. Morton egyik előadásán Bostonban. Ez tavaly nyáron volt, 2019-ben. Az előadás során dr. Morton beszélt „Carolyn H.” esetéről. Vagyis rólam. A végén megkérte a hallgatóságot, hogy akinek hasonló téveszmés páciense van vagy volt, keresse meg. Lieberman így tett. Látod, hogyan áll össze a dolog? Morton beszélt az esetemről, ahogy kértem rá. Tudakozódott, hogy van-e olyan orvos vagy terapeuta, akinek a páciense hasonló neurotikus hitben él, ahogy erre is kértem. Viszont tizenhat hónapig nem kötött össze Liebermannel, pedig szinte könyörögtem neki. És nem is csak az etikai probléma tartotta vissza, hanem más is. Mindjárt rátérek. Szóval tegnap dr. Lieberman megint felhívta dr. Mortont. A portlandi páciense egy ideje nem jár hozzá, Lieberman úgy

gondolta, már nem is látja többet. Aztán a Macready iskolai robbantás utáni nap a páciens hirtelen felhívta, hogy soron kívül kérjen időpontot. Nagyon zaklatott volt, ezért Lieberman fogadta. A páciens – Dan Bell, most már tudom – azt állította, hogy a Macready-robbantás egy pszichévámpír műve. Ezt egyértelműen leszögezte. Olyan zaklatott volt, hogy dr. Lieberman már azon gondolkodott, hogy kénytelen lesz erőszakkal rövid időre intézetbe vitetni. De akkor a férfi megnyugodott, és azt mondta, meg kell beszélnie ezt valakivel, akiről csak annyit tud, hogy Carolyn H.-ként emlegetik. Várj, bele kell néznem a jegyzeteimbe. [Szünet.] Jó, megvan. Szeretném pontosan idézni Carl Mortont, mert ez volt a másik ok, ami miatt felhívott. Azt mondta: –  Nem csak az etikai probléma tartott vissza, Holly. Nagyon veszélyes dolog hasonló téveszmében szenvedő embereket összeereszteni. Hajlamosak erősíteni egymás téveszméit, ami a neurózist pszichózissá mélyítheti. Dokumentált esetekről beszélek. – Akkor miért hívott fel mégis? – kérdeztem. –  Mert a maga történetének nagy részét tények igazolják. Mert bizonyos mértékig megrengette a világnézetemet. És mert Lieberman páciense már tudott magáról, nem a terapeutájától, hanem egy cikkből, amit a Psychiatric Quarterly-nek írtam. Erősködött, Carolyn H. megértené. Érted, mit akarok a jót képviselő erővel, Ralph? Dan Bell engem keresett, miközben én meg őt, még azelőtt, hogy egyáltalán tudtam volna a létezéséről.

– Megadom önnek dr. Lieberman számát, a rendelőjéét és az otthonit is – mondta dr. Morton. – Ő majd eldönti, hogy összeköti-e a páciensével. – Aztán rákérdezett, hogy nekem is vannak-e kétségeim a középiskolai robbantással Pennsylvaniában, valami olyasmi, ami kapcsolódik a terápián megbeszéltekhez. Áltatta magát, szó sem volt megbeszélésről: én beszéltem, ő hallgatott. Megköszöntem, hogy felhívott, de nem válaszoltam a kérdésére. Azt hiszem, még mindig mérges voltam rá, amiért olyan sokat várt. [Itt sóhaj hallható.] Nemcsak hiszem, tudom. A dühkezelésen még dolgoznom kell. Mindjárt abba kell hagynom, de már nincs is vissza sok. A mobilján hívtam fel Liebermant, mert este volt. Carolyn H.-ként mutatkoztam be és kértem a páciense nevét és telefonszámát. Vonakodva, de megadta mindkettőt. Azt mondta: –  Mr. Bell nagyon szeretne beszélni önnel, és alapos megfontolás után úgy döntöttem, engedem. Most már nagyon idős, ez amolyan utolsó kívánság. Bár hozzá kell tennem, hogy a pszichévámpír rögeszmén kívül semmi olyan kognitív hanyatlás nem tapasztalható nála, mint általában az időseknél. Erre eszembe jutott Henry bácsi, akinek Alzheimere van. Múlt hétvégén kénytelenek voltunk otthonba vinni. Nagyon elszomorít, amikor csak eszembe jut. Lieberman azt mondta, Mr. Bell kilencvenegy éves, és nagyon megerőltető lehetett neki, amikor legutóbb elment hozzá Bostonba, noha az unokája segített neki. Azt mondta, Mr. Bell több betegségtől is szenved, a legsúlyosabb a szívszélhűdés. Azt

mondta, más körülmények között tartana tőle, hogy ha beszél velem, az megerősítheti a neurotikus rögeszméjét, és tönkretehet egy amúgy gyümölcsöző és termékeny életet, de Mr. Bell korát és állapotát tekintve úgy gondolja, ettől nem kell tartani. Ralph, talán csak kivetítés a részemről, de elég nagyképűnek találtam dr. Liebermant. Mindenesetre a beszélgetés végén mondott valamit, ami meghatott, és amit megjegyeztem. Azt mondta: –  Egy öregemberről beszélek, aki nagyon megrémült. Ne rémítse meg még jobban. Nem tudom, hogy menni fog-e, Ralph. Én is megrémültem. [Szünet.] Egyre többen vannak, és mennem kell a beszállókapuhoz, úgyhogy gyors leszek. Felhívtam Mr. Bellt, és Carolyn H. néven mutatkoztam be. Megkérdezte az igazi nevemet. Ez volt az én Rubiconom, Ralph, és átkeltem rajta. Mondtam, hogy Holly Gibney vagyok, és szeretnék elmenni hozzá, hogy személyesen beszéljünk. Azt felelte: – Ha az iskolai robbantásról és a magát Ondowskynak nevező micsodáról van szó, akkor jöjjön a lehető leghamarabb.

7 Bostoni átszállással kicsivel dél előtt érkezik meg a kis portlandi reptérre. Bejelentkezik az Embassy Suites hotelbe, és felhívja Dan Bellt. Hatszor kicseng, és Holly már arra gondol, hogy az öreg meghalt az éjszaka folyamán, és a Charles „Chet”

Ondowskyt illető kérdései megválaszolatlanul maradnak. Már ha az öreg egyáltalán tudott válaszokat. Éppen le akarja tenni, amikor felveszik. Nem Dan Bell, egy fiatalabb hang: – Halló? – Holly vagyok. Holly Gibney. Nem tudom, hogy… – Á, Ms. Gibney. Jöhet most is, ha tud. Nagypapának jó napja van. Miután önnel beszélt, átaludta az éjszakát, és nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. Tudja a címet? – Lafayette Street 19. – Pontosan. Én Brad Bell vagyok. Mikor tud ideérni? –  Amint kapok Ubert. – És egy szendvicset, gondolja Holly. Egy szendvics is rám férne.

8 Ahogy becsusszan az Uber hátsó ülésére, cseng a mobilja. Jerome az, kíváncsi, hogy mikor megy be, mit csinál, ő segíthete. Holly azt mondja neki, hogy sajnálja, de ez személyes ügy, és hogy később elmeséli, ha úgy alakul. – Henry bácsiról van szó? – kérdezi Jerome. – Valami kezelést keresel? Pete ezt gondolja. –  Nem, nem Henry bácsiról. – Egy másik öregemberről, gondolja. Aki vagy beszámítható, vagy nem. – Tényleg nem beszélhetek róla, Jerome. – Oké, csak vigyázz magadra. Ez igazából kérdés, és Holly úgy érzi, jogos is, mert Jerome emlékszik rá, mi történt, amikor nem vigyázott magára.

– Minden rendben. – És hogy bizonyítsa, hogy képben van: – Barbarának ne felejts el szólni azokról a magánnyomozós filmekről. – Már elintéztem. – Mondd meg neki, hogy nem biztos, hogy használni tudja, de értékes hátteret adnak. – Holly elhallgat és elmosolyodik. – És nagyon szórakoztatóak. – Megmondom. Te meg… – Vigyázok – mondja Holly, de ahogy leteszi, eszébe jut a férfi – a micsoda –, amivel ő meg Ralph szembeszálltak a barlangban, és megborzong. Még rágondolni is alig bír: hogyan tudna szembeszállni vele egyedül, ha tényleg van egy másik?

9 Hát Dan Bell-lel együtt biztos nem, aki összvissz talán negyven kiló és tolószékben ül, aminek az oldalára oxigénpalackot csatoltak. Már csak árnyéka önmagának, a feje szinte kopasz, a fényes, de kimerült szeme alatt sötétlila táskák. Az unokájával egy szép, öreg téglaépületben laknak, szép, öreg bútorok között. A nappali tágas, a függönyöket félrehúzták, beárad a hideg decemberi napfény. Azonban a légfrissítő (Glade Clean Linen, ha nem téved) mellett érezhető szagok elkerülhetetlenül és tagadhatatlanul azokra a szagokra emlékeztetik, amik a Rolling Hill idősotthon hallját is uralták: köhögéscsillapító, gyulladáscsökkentő krém, hintőpor, pisi, az élet közelgő vége. Az unoka kíséri be, egy negyvenes férfi, akinek az öltözködése és modora érdekesen régies, szinte szertartásos. A

folyosón hat bekeretezett ceruzarajz lóg, négy férfi és két nő portréja, mind remek munka, ugyanannak a kéznek a műve. Holly furcsállja, hogy ezek fogadják a belépőt; a legtöbb portréalany elég sunyinak tűnik. A nappaliban a kandalló felett, amiben otthonos kis tűz ég, egy sokkal nagyobb kép lóg. Egy olajfestmény, és egy vidám, fekete szemű, gyönyörű nőt ábrázol. – A feleségem – mondja Bell a rekedt hangján. – Sok éve nem él már, de nagyon hiányzik. Isten hozta, Ms. Gibney. Holly felé gurítja a székét, zihál az erőfeszítéstől, de amikor az unokája mozdul, hogy segítsen, Bell leinti. Nyújtja a kezét, ami az ízületgyulladástól egy absztrakt faszoborra emlékeztet. Holly óvatosan megfogja. – Ebédelt már? – kérdezi Brad Bell. – Igen – feleli Holly. Egy csirkés szendvicset, amit a rövid úton falt be a hoteltől idáig, eddig a felkapott környékig. – Kér teát vagy kávét? Ja, és van péksüteményünk a Két Kövér Macskából. Nagyon finom. – A tea csodás lenne. Koffeinmentes, ha van. És elfogadok egy péksüteményt is. –  Én teát kérek, és egy gyümölcsös pitét – mondja az öreg. – Almásat vagy áfonyásat, mindegy. De igazi teát. – Hozom – mondja Brad, és magukra hagyja őket. Dan Bell azonnal előrehajol, és szemét le nem véve Hollyról, cinkos hangon mondja: – Brad rémesen meleg, tudja. –  Ó – mondja Holly. Maximum annyit tudna mondani, hogy Egyből tudtam, de az faragatlanság lenne. –  Rémesen meleg. De zseni. Segített a kutatásban. Hiába voltam biztos benne, és az voltam, Brad találta meg a

bizonyítékot. – Az ujjával hangsúlyoz minden szótagot: – Meg… cáfol… hatatlan! Holly bólint és leül egy szárnyas fotelbe, térdét összeszorítva, a retikül az ölében. Kezdi azt hinni, hogy Bell tényleg egy neurotikus fantázia fogságában vergődik, ő meg zsákutcába jutott. Ez azonban nem csüggeszti el és nem is bosszantja. Ellenkezőleg, megkönnyebbüléssel tölti el. Mert ha Bell-lel ez a helyzet, akkor valószínűleg ővele is. – Meséljen a maga lényéről – hajol még előrébb Dan. – Ebben a cikkben dr. Morton azt írja, hogy „kívülálló”-nak nevezi. – Az a fényes, kimerült szempár rászegeződik. Hollynak egy rajzfilmkeselyűt juttat eszébe, ami faágon gubbaszt. Noha valaha nehezen tudott volna nemet mondani bárkinek – sőt képtelen volt –, most a fejét rázza. Az öreg csalódottan dől hátra. – Nem? –  A történetem nagy részét már ismeri a cikkből, amit dr. Morton publikált a Psychiatric Quarterly-ben, és az interneten fellelhető videókból. Azért jöttem, hogy a maga történetét halljam. Ondowskyt micsodá-nak nevezte. Tudni akarom, mitől olyan biztos benne, hogy ő is kívülálló. –  A kívülálló jó elnevezés. Nagyon jó. – Bell megigazítja a kanült, ami elmozdult. – Találó. Elmondom teázás közben. Fent, Brad dolgozójában. Elmondok mindent. Meggyőzöm, de meg ám. – Brad… – Brad mindent tud – legyint azzal a göcsörtös szoborkezével Dan. – Jó fiú, még ha meleg is. – Hollynak van ideje arra gondolni, hogy amikor valaki kilencven, még a Brad Bellnél

húsz évvel idősebbek is fiúk. – Okos fiú. És nem kell elmesélnie a történetét, ha nem akarja, bár szívesen hallanék pár részletet, ami nekem hiányzik, de mielőtt elmondom, amit tudok, azt azért muszáj elárulnia, hogy mi keltette fel a gyanúját Ondowsky iránt. Ez érthető kérés, és Holly előadja az érvelését, már ha lehet annak nevezni. – Szóval elsősorban a kis szőrfolt miatt a szája mellett – fejezi be. – Mintha álbajuszt tett volna fel, ami a nagy kapkodásban nem jött le teljesen. Viszont ha meg tudja változtatni a kinézetét, minek kéne neki álbajusz? Bell legyint. – A maga kívülállójának volt arcszőrzete? Holly a homlokát ráncolva visszagondol. Az első embernek, akinek a kívülálló kiadta magát (az ő tudomása szerint), egy Heath Holmes nevű ápolónak nem volt. A másodiknak sem volt. A harmadiknak volt kecskeszakálla, de amikor ő meg Ralph szembeszálltak a kívülállóval a texasi barlangban, az átalakulás még nem ment végbe teljesen. – Nem hiszem. Mit akar ezzel mondani? –  Szerintem nem tudnak arcszőrzetet növeszteni – mondja Dan Bell. – Ha látta volna a kívülállót meztelenül… felteszem, nem látta? – Nem – mondja Holly, és nem tudja nem hozzátenni: – Pfuj. Ez Dant mosolyra készteti. –  Ha látta volna, szerintem nem látott volna még szeméremszőrt sem. És hónaljban sem semmit. –  Amivel a barlangban találkoztunk, annak volt haj a fején. Ondowskynak is. És George-nak is.

– George? –  Így nevezem azt, aki a csomagot vitte a bombával a Macready középiskolába. –  George, értem. – Dan eltűnődik egy pillanatra. Halvány mosoly húzza fel a szája sarkát, majd eltűnik. – A haj azért más, nem? A gyerekeknek is van haja pubertás előtt. Van, amelyik hajjal születik. Holly elfogadja az érvet, és reméli, hogy tényleg érv, és nem az öreg téveszméjének egyik oldala. –  Van más is, amin a merénylő, vagy legyen George, ha akarja, nem tud úgy változtatni, mint a kinézetén – folytatja Dan. – Muszáj volt egyenruhát és szemüveget vennie. Kellett neki teherautó és csomagleolvasó. És kellett álbajusz. –  Ondowskynak talán a szemöldöke sem igazi – mondja a tálcával belépő Brad. A tálcán van két bögre tea és egy tányér gyümölcsös pite. – De nem biztos. Addig nézegettem a képeit, hogy már kifolyt a szemem. Szerintem beültetéssel csinálta, különben csak pihe lenne. Mint a babák szemöldöke. – Lehajol, hogy letegye a tálcát a dohányzóasztalra. –  Nem, nem itt, a dolgozódban – mondja neki Dan. – Ideje belevágni. Ms. Gibney… Holly… lenne szíves tolni? Elfáradtam. – Természetesen. Elmennek egy ünnepélyes étkező és egy hatalmas konyha mellett. A folyosó túlsó végén van egy széklift, ami acélsínen megy fel az emeletre. Holly bízik benne, hogy megbízhatóbb, mint a Frederick-épület felvonója. – Ezt Brad szereltette be, amikor már nem bírtam lábra állni – mondja Dan. Brad odaadja Hollynak a tálcát, és olyan könnyedén teszi át az öregembert a felvonószékbe, ami nagy

gyakorlatot sejtet. Dan rácsap egy gombra, és a széklift emelkedni kezd. Brad visszaveszi a tálcát, majd Hollyval elindulnak a szék mögött, ami lassan, de egyenletesen halad. –  Nagyon szép ház – jegyzi meg Holly. Drága lehetett, ez a mondat kimondatlan másik fele. Dan azonban olvas a gondolataiban. – A nagyapámtól örököltem. Papírgyárai voltak. Hollynak végre leesik. A Becsületes megtaláló tárolószekrényében halomban áll a Bell másolópapír. Dan látja az arcán, és elmosolyodik. –  Bizony, Bell Papírtermékek. Most már egy tengerentúli konglomerátum része, ami megtartotta a nevet. A kilencszázhúszas évekig a nagyapámnak sok gyára volt Maine nyugati felén: Lewiston, Lisbon Falls, Jay, Mechanic Falls. Mostanra már mind bezárt vagy bevásárlóközpont lett. A vagyona nagy részét elvesztette a ’29-es gazdasági válságban. Abban az évben születtem. Apámra meg rám nem várt aranyélet, meg kellett dolgoznunk a sörért és perecért. De a házat sikerült megtartanunk. Az emeleten Brad átteszi Dant egy másik tolószékbe, és rákapcsol egy másik oxigénpalackot. Az egész szint mintha egyetlen nagy helyiség lenne, ahová a decemberi napfénynek tilos a bejárás. Az ablakokat sötétítővel takarták el. Két munkaasztalon négy számítógép áll, több olyan játékkonzol, amit Holly a legújabb modellnek vél, egy tonna audiofelszerelés és egy gigantikus lapostévé. A falakra több hangfalat is rögzítettek. A tévét is közreveszi kettő. – Tedd le a tálcát, Brad, mielőtt kiöntesz mindent. Az asztal, amire Dan mutat az egyik ízületgyulladásos

kezével, tele van számítógépes magazinokkal (köztük a SoundPhile több száma, amiről Holly sosem hallott), pendriveokkal, külső meghajtókkal és kábelekkel. Holly nekiáll helyet csinálni. – Á, csak rakja le a francba a padlóra – mondja neki Dan. Holly Bradre néz, aki bocsánatkérőn bólint. – Kicsit rendetlen vagyok. Amikor a tálca biztonságban van, Brad péksüteményt tesz három tányérra. Finomnak látszik, de Holly már nem tudja, éhes-e. Kezdi magát úgy érezni, mint Alice a Kalapos teapartiján. Dan Bell kortyol egyet a bögréjéből, cuppant, majd elfintorodik és kezét az inge bal felére teszi. Brad azonnal mellette terem. – Megvannak a tabletták, nagypapa? –  Meg, meg – mondja Dan, és megpaskolja a tolószék oldalzsebét. – Jól vagyok, ne nyüzsögj. Csak az izgalom, hogy vendégünk van. Aki tudja. Ez csak jót tesz nekem. –  Én nem vagyok benne biztos, nagypapa. Talán jobb lenne bevenni egyet. – Mondtam, hogy jól vagyok. – Mr. Bell… – kezdi Holly. –  Dan – inti rendre az öreg ismét az ujját csóválva, amit groteszkül meggörbített az ízületgyulladás, de így is tud vele dorgálni. – Én Dan vagyok, ő Brad, és maga Holly. Itt mind barátok vagyunk. – Megint nevet. Ezúttal mintha fogyna belőle a szusz. –  Lassítanod kell – szól rá Brad. – Különben megint a kórházban fogsz kikötni. –  Igen, anya – gúnyolódik Dan. A horgas orrára teszi a

maszkot, és nagyokat lélegzik az oxigénből. – Most adj egy gyümölcstáskát. És szalvéta is kell. Csakhogy nincs szalvéta. – Hozok papírtörlőt a fürdőszobából – mondja Brad, és kimegy. Dan Hollyhoz fordul. –  Rémesen feledékeny. Rémesen. Hol tartottam? Számít egyáltalán? Számít ez az egész?, kérdezi magában Holly. –  Az apámról meséltem, és hogy dolgoznom kellett a megélhetésért. Látta a képeket odalent? – Igen. Gondolom, ön csinálta. – Igen, igen, az összeset. – Felemeli a torz kezeit. – Mielőtt ez történt velem. – Nagyon jó rajzok. –  Megteszik, bár amelyek a folyosón vannak, azok nem a legjobbak. Azok megbízásra készültek. Brad tette ki őket. Ragaszkodott hozzá. Az ötvenes-hatvanas években csináltam pár könyvborítót olyan kiadóknak, mint a Gold Medal meg a Monarch. Azok sokkal jobbak voltak. Főleg krimiknek, tudja, félmeztelen nők füstölgő fegyverrel. Hoztak egy kis pluszpénzt. Ami ironikus, ha belegondol, hogy mi volt a főállásom. A portlandi rendőrségnél dolgoztam. Hatvannyolc éves koromban mentem nyugdíjba. Lehúztam a negyven évet és még négyet. Nemcsak művész, de zsaru is, gondolja Holly. Először Bill, aztán Pete, aztán Ralph, most meg ő. Megint eszébe jut, hogy egy láthatatlan, de ellenállhatatlan erő rángatja bele ebbe, az vezeti rá a párhuzamosokra és folytonosságokra. – A nagyapám gyártulajdonos kapitalista volt, de azóta mind rendőrök vagyunk. Apám is az volt, és én követtem a példáját. A

fiam meg az enyémet. Brad apjáról beszélek. Autóbalesetben halt meg, amikor egy embert üldözött, aki autót lopott, valószínűleg részegen. A férfi túlélte. Talán mind a mai napig él. – Nagyon sajnálom – mondja Holly. Dan elengedi a füle mellett. –  Még Brad anyja is a családi hivatást követte. Legalábbis mondhatjuk. Bírósági gyorsíró volt. Amikor meghalt, befogadtam a fiút. Engem nem érdekel, hogy meleg, és a rendőrséget sem. Bár csak részidőben dolgozik nekik. Számára inkább csak hobbi. Jobbára ezzel foglalkozik. – Torz kezével a számítógépek felé int. – Én készítem a hangot a játékok alá – mondja halkan Brad. – A zenét, az effekteket, a keverést. – Közben visszatért egy egész tekercs papírtörlővel. Holly letép két lapot, és az ölébe teríti. Dan mondja a magáét, láthatóan elveszett a múltban: – Sosem lettem nyomozó, de nem is akartam, és amikor már nem járőrözhettem többet, nagyrészt diszpécser voltam. Sok zsaru nem szereti az irodai munkát, de én nem bántam, mert volt másik munkám, ami nyugdíj után is sokáig lefoglalt. Mondhatjuk, hogy ez az érme egyik oldala. Amit meg Brad csinál, amikor hívják, az a másik oldala. És mi ketten elkaptuk ezt a szarzsákot, Holly, már elnézést a kifejezésért. Évek óta figyeljük. Holly végre beleharapott a gyümölcstáskába, de most kinyitja a száját, és csúnya morzsazápor zuhog a tányérra meg az ölébe terített papírtörlőkre. – Évek óta? – Bizony. Brad olyan húszéves kora óta tud róla. Úgy 2005 óta

dolgozik velem ezen. Nem igaz, Brad? – Kicsit később kezdtem – mondja Brad, miután nyelt. Dan vállat vont. Ami láthatóan fájdalommal jár. –  Az én koromban már összefolyik – mondja és szinte úgy mered Hollyra. A bozontos szemöldöke (ez nem mű) összeszalad. – De Ondowskyval kapcsolatban nem. Vele minden kristálytiszta. Egész a kezdetekig… vagyis addig, ahol beléptem a képbe. Egy igazi kis műsort állítottunk össze önnek, Holly. Mehet az első videó, Brad? –  Minden kész, nagypapa. – Brad fogja az iPadjét, és bekapcsolja vele a nagy képernyős tévét. A kék háttéren a KÉSZ szó látszik. Holly nagyon reméli, hogy ő is kész.

10 – Harmincegy voltam, amikor először láttam – meséli Dan. – Onnan tudom ilyen pontosan, hogy a feleségem meg a fiam egy héttel előtte szervezett nekem egy kis szülinapi bulit. Mintha ezer éve lett volna és mégis tegnap. Akkor még járőröztem. Marcel Duchamppal a Marginal Way mellett parkoltunk, egy hókupac mögött vártuk a gyorshajtókat, ami egy hétköznap reggel nem túl sanszos. Fonott fánkot ettünk, kávét ittunk. Emlékszem, Marcel az egyik könyvborítóval ugratott, amit csináltam, azt kérdezgette, hogyan engedi a feleségem, hogy dögös nőket fessek bugyiban. Azt hiszem, éppen azzal vágtam vissza neki, hogy az egyikhez a felesége állt modellt, amikor egy futó odajött a járőrkocsihoz, és bekopogott a jobb oldali ablakon. – Elhallgat. A fejét ingatja. – Az ember mindig

megjegyzi, hol volt, amikor rossz hírt kapott, nem? Hollynak eszébe jut a nap, amikor tudomást szerzett Bill Hodges haláláról. Jerome hívta fel vele, és biztos benne, hogy alig tudta visszafojtani a könnyeit. –  Marcel letekerte az ablakot, és megkérdezte a fickót, hogy segítségre van-e szüksége. Azt mondta, nem. Tranzisztoros rádió volt nála… akkoriban még az volt mobiltelefon vagy iPod helyett… és azt kérdezte, hallottuk-e, mi történt New Yorkban. Dan elhallgat, megigazítja a kanült, és állít a szék oldalára csatolt oxigénpalack szelepén. –  Nem hallgattunk semmit a rendőrségi CB-rádión kívül, úgyhogy Marcel akkor kikapcsolta azt, és bekapcsolta a rendes rádiót. Híreket keresett. Erről beszélt a futó. Jöhet az első, Brad. Dan unokája közben az ölébe tette a tabletet. Most megnyom rajta valamit, és azt mondja Hollynak: – Kiteszem a nagy képernyőre. Egy pillanat… oké, megy. A képernyőn komor zene mellett régimódi híradós főcím jelenik meg: A TÖRTÉNELEM LEGSÚLYOSABB LÉGIKATASZTRÓFÁJA. Ezt fekete-fehér felvétel követi egy város utcáiról, amit mintha bombatalálat ért volna. –  A történelem legsúlyosabb légikatasztrófájának rettenetes utóhatása! – így a bemondó. – Brooklyn utcáin egy utasszállító roncsai hevernek, ami összeütközött egy társával a borús New York-i égen. – A gép farán, már ami maradt belőle, Holly a UNIT szócskát látja. – A United Airlines gépe lakóházak közé zuhant. A szerencsétlenségben meghalt hat ember a földön, valamint a nyolcvannégy utas és a legénység. Holly most tűzoltókat lát régimódi sisakban, akik a roncsok között rohangálnak. Páran hordágyakat visznek letakart-

leszíjazott testekkel. – Normális esetben – folytatja a bemondó – ez a United járat, valamint a Trans World Airlines járata, amivel összeütközött, kilométerekre haladt volna el egymástól, de a TWA gépe, a 266os járat negyvennégy utassal és a legénységgel, messze letért a pályájáról. Staten Islanden zuhant le. Még több hordágy még több testtel. Egy hatalmas repülőkerék, a cafatokra szakadt gumi még füstöl. A kamera végigpásztáz a 266-os roncsain, és Holly mindenfelé karácsonyi csomagolású ajándékokat lát. A kamera ráközelít az egyikre, megmutatja a csomag szalagjához erősített kis Télapót, ami kormos és parázslik. – Itt megállíthatod – mondja Dan. Brad megböki a tabletet, és a nagy képernyő újra kék lesz. Dan Hollyhoz fordul. –  Összesen százharmincnégy halott. És mikor történt? 1960. december tizenhatodikán. Pontosan ma hatvan éve. Puszta véletlen, gondolja Holly, mégis megborzong és eszébe jut, hogy vannak erők ezen a világon, amik tetszésük szerint mozgatják az embereket (férfiakat és nőket egyaránt), akár figurákat egy sakktáblán. A dátumok egybeesése lehet véletlen, de mind az is, ami idehozta ebbe a házba Portlandbe? Nem. A láncolat visszavezet egy Brady Hartsfield nevű másik szörnyhöz. Bradyhez, aki miatt elkezdett hinni. –  Egyetlen túlélő azért volt – szólal meg Dan, felriasztva Hollyt a merengéséből. Holly a kék képernyőre mutat, mintha még mindig menne a híradó. – Túlélte ezt valaki?

– Csak egy napig – mondja Brad. – Az újságok úgy nevezték: „Az égből pottyant fiú”. –  De nem ők találták ki a nevet – veszi vissza a szót Dan. – Akkoriban a nagy tévéállomások mellett három-négy független tévé is működött New Yorkban és környékén. Az egyik a WLPT volt. Persze már rég megszűnt, de ha valaha valamit filmre vagy hangszalagra vettek, van rá esély, hogy meg lehet találni az interneten. Készüljön fel, mert meg fog döbbenni, ifjú hölgy. – Biccent az unokájának, aki megint elkezdi bökdösni a tabletet. Holly azt tanulta az anyjától (az apja hallgatólagos egyetértésével), hogy a túlzott érzelemnyilvánítás nemcsak kínos és kellemetlen, de szégyenletes is. Noha évek óta dolgozik ezen is Allie Wintersszel, általában magában tartja az érzelmeit, még a barátai előtt is. Ezek pedig idegenek. Ám amikor a nagy képernyőn elindul a következő felvétel, felsikolt. Nem tudja megállni. – Ez ő. Ez Ondowsky! – Tudom – mondja Dan Bell.

11 Csak éppen a legtöbb ember nem ezt mondaná, és ezzel Holly is tisztában van. Azt mondanák: Ó, igen, van hasonlóság, mint Mr. Bell és az unokája között is, vagy John Lennon meg a fia, Julian között, vagy köztem és Elizabeth néni között. Azt mondanák: Fogadok, hogy Chet Ondowsky nagyapja. Az alma nem esik messze, nem igaz? De Holly tudja. És a tolószékes öregember is tudja.

A régimódi WLPT mikrofont tartó férfi arca kerekebb, mint Ondowskyé, és a ráncai alapján tíz, talán húsz évvel is idősebb. A kefefrizurája már őszül, és a haja a homloka közepén V alakba ritkult, ami Ondowskyról nem mondható el. A tokája is kezd megereszkedni, és ez Ondowskyra szintén nem igaz. Mögötte tűzoltók szorgoskodnak a kormos hóban, csomagokat és bőröndöket szednek össze, közben társaik a United gép roncsait meg a mögötte lángoló két téglaházat veretik vízzel. Éppen elindul egy batár régi mentő villogóval. –  Paul Freeman vagyok, Brooklynból jelentkezem, az amerikai történelem legsúlyosabb légiszerencsétlenségének helyszínéről – mondja a riporter, és minden szónál fehér párafelhő lebben a szájából. – Ennek a United Airlines gépnek a fedélzetén mindenki meghalt, egyetlen fiút kivéve. – A távolodó mentőre mutat. – A fiú, akit egyelőre nem azonosítottak, abban a mentőben van. Ő… – a magát Paul Freemannek nevező riporter drámai szünetet tart – az „égből pottyant fiú”! Amikor kirepült a gép farrészéből, még lángolt és egy hótorlaszra esett. Rémült szemlélők meghempergették a hóban, hogy eloltsák, de láttam, amikor betették a mentőbe, és annyit mondhatok, hogy a sérülései súlyosnak látszottak. A ruhája szinte teljesen leégett róla vagy beleolvadt a bőrébe. – Itt állítsd meg – parancsolja az öreg. Az unkája így tesz. Dan Holly felé fordul. Kék szeme fakó, de a tekintete bősz. – Látja, Holly? Hallja? A nézők bizonyára úgy látták-hallották, hogy elszörnyedve, nehéz körülmények között végzi a munkáját… –  Nincs elszörnyedve – fejezi be Holly. Eszébe jut Ondowsky első bejelentkezése a Macready középiskolából. Most már tisztán látja. – Izgatott.

– Igen – bólint Dan. – Bizony. Szóval érti. Helyes. – Hála istennek, hogy valaki érti – mondja Brad. – A fiú neve Stephen Blatz volt – folytatja Dan –, és ez a Paul Freeman látta a megégett fiút, talán hallotta a sikoltozását is, mert a szemtanúk szerint a fiú eszméleténél volt, legalábbis eleinte. És tudja, mit gondolok? Milyen következtetésre jutottam? Hogy a férfi abból táplálkozott. –  Abszolút – mondja Holly. Az ajka elzsibbadt. – A fiú fájdalmából és a szemlélők szörnyülködéséből. A halálból. – Igen. Készítsd a következőt, Brad. – Dan fáradtan hátradől a tolószékben. Hollyt nem érdekli, hogy fáradt. Tudnia kell mindent. A régi láz ismét fellángolt benne. – Mikor állt neki keresni? Hogyan jött rá? –  Ezt a felvételt a légiszerencsétlenségről először a Huntley– Brinkley Report-ban láttam. – Holly értetlenségét látva az öregember halványan elmosolyodik. – Á, maga túl fiatal, hogy emlékezzen Chet Huntley-ra és David Brinkley-re. Most NBC Nightly News a címe. – Ha egy független tévéadó előbb jutott valami nagy hírhez – magyarázza Brad –, és jó felvételt csinált, eladták egy nagy csatornának. Ezzel is ez történhetett, így láthatta nagypapa. –  Freeman ért oda elsőnek – mereng Holly. – Azt akarja mondani, hogy… Freeman miatt zuhantak le azok a gépek? Dan Bell olyan határozottan rázza a fejét, hogy a kevéske haja repdes. – Nem, csak mázlija volt. Vagy a statisztikára alapozott. Mert a nagyvárosokban állandóan történnek tragédiák, nem igaz? Amiből egy magafajta táplálkozhat. És ki tudja, egy ilyen lény talán előre megérzi a nagyobb katasztrófákat. Talán olyan, mint

a szúnyog, ami kilométerekről megérzi a vért. Honnan tudhatnánk, amikor azt sem tudjuk, hogy micsoda? Jöjjön a következő, Brad. Brad elindítja a felvételt, és a nagy képernyőn megint Ondowsky jelenik meg… de megint másképp néz ki. Soványabb. Fiatalabb, mint „Paul Freeman”, fiatalabb még annál az Ondowskynál is, aki a Macready-robbantás helyszínéről jelentkezett. De ő az. Az arca más és mégis ugyanaz. A kezében tartott mikrofonon a KTVT rövidítés látható. Három nő áll mellette. Az egyikük Kennedy-kampányjelvényt visel. Egy másik egy gyűrött és valahogy csüggesztő plakátot fog, amin az áll: JFK LEGYŐZHETETLEN ’64! –  Dave Van Pelt vagyok, a Dealey Plazáról jelentkezem, a Texasi Tankönyvraktárral szemben, ahol… – Állítsd meg – mondja Dan, és Brad így tesz. Az öreg Hollyra néz. – Ez is ő, igaz? –  Igaz – feleli Holly. – Nem vagyok benne biztos, hogy bárki más látná, még abban sem, maga hogyan vette észre a repülőszerencsétlenségről szóló jelentés után ilyen sokkal, de ő az. Apám egyszer mondott nekem valamit az autókról. Azt mondta, hogy a gyártók, a Ford, a Chevrolet, a Chrysler sokféle modellt kínálnak, ráadásul évről évre változtatnak is rajtuk, de a sablon mindnél ugyanaz. Ő… Ondowsky… – De a szavak cserben hagyják, és csak arra telik tőle, hogy a fekete-fehér képre mutat. Remegő kézzel. –  Igen – mondja Dan halkan. – Találó megfogalmazás. Más modellek, de ugyanaz a sablon. Kivéve, hogy itt minimum két sablonról beszélünk, talán még többről. – Hogy érti?

–  Mindjárt rátérek. – Az öreg hangja még rozsdásabb, mint eddig, kortyol a teából, hogy megolajozza. – Véletlenül akadtam rá erre a riportra, mert az esti hírek tekintetében én Huntley– Brinkley-párti voltam. Csakhogy miután Kennedyt lelőtték, mindenki átpártolt Walter Cronkite-hoz. Én is. Mert a CBS közvetített a legjobban. Kennedyt egy pénteki napon lőtték le. Ez a riport másnap, szombat este került adásba a CBS esti híradójában. Amolyan háttérfeltáró riport. Mehet, Brad, de elölről. A fiatal riporter a rémes kockás sportzakóban újrakezdi: –  Dave Van Pelt vagyok, a Dealey Plazáról jelentkezem, a Texasi Tankönyvraktárral szemben, ahol tegnap halálos lövés érte John F. Kennedyt, az Egyesült Államok harmincötödik elnökét. Mellettem van Greta Dyson, Monica Kellogg és Juanita Alvarez, mindhárman Kennedy támogatói, akik pontosan itt álltak, amikor a lövések eldördültek. Hölgyeim, el tudnák mondani, mit láttak? Miss Dyson? –  Lövések… vér… vér jött szegénynek a fejéből… – Greta Dyson annyira zokog, hogy alig lehet érteni, és Holly gyanítja, hogy ez a lényeg. A nézők otthon valószínűleg vele együtt zokognak, úgy érzik, hogy a nő gyásza az ő gyászuk. A nemzet gyásza. Csak a riporter… – Zabálja – mondja ki Holly. – Csak tetteti az együttérzést, és még azt se túl jól. –  Jól látja – ért egyet Dan. – Ha megfelelő módon nézi az ember, nem is lehet nem látni. És nézze a másik két nőt. Azok is sírnak. Rengetegen sírtak azon a szombaton. És az elkövetkező hetekben. Igaza van, ő meg zabálja. – És maga szerint tudta, hogy be fog következni? Mint ahogy

a szúnyog megérzi a vért? – Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. –  Azt tudjuk, hogy csak azon a nyáron kezdett dolgozni a KTVT-nél – szól közbe Brad. – Nem sokat tudtam meg róla, de ezt igen. Az interneten találtam valamicske információt a tévéadó történetéről. És 1964 tavaszára már ott sincs. –  Legközelebb Detroitban bukkan fel, legalábbis amiről én tudok – mondja Dan. – 1967-ben. Az úgynevezett „detroiti lázadás” vagy „12. utcai lázongás” idején. Azzal robbantotta ki, hogy rendőrök lerohantak egy zugkocsmát, és átterjedt az egész városra. Negyvenhárom halott, ezerkétszáz sebesült. Öt napig vezető hír volt, addig tartott az erőszakhullám. Ezt is egy független állomás vette fel, de az NBC átvette és leadta éjszakai híradóban. Mehet, Brad. Egy riporter áll egy égő kirakat előtt, egy fekete férfit interjúvol, akinek vér csorog az arcán. A férfit alig érteni a bánattól. Azt mondja, hogy a vegytisztítója az utca túloldalán lángokban áll, és nem tudja, hol a felesége meg a lánya. Eltűntek az egész várost bekebelező zűrzavarban. – Mindent elvesztettem – mondja. – Mindent. És a riporter, aki Jim Avery-nek nevezi magát? Kisvárosi tévés. Vaskosabb, mint „Paul Freeman”, már-már kövér, alacsony (eltörpül az interjúalanya mellett) és kopaszodó. Más modell, ugyanaz a sablon. Abban a kövér arcban ott lapul Chet Ondowsky. És Paul Freeman. És Dave Van Pelt. – Ezt hogy találta meg, Mr. Bell? Hogy a fenébe…? – Dan, emlékszik? Dan. –  Hogyan vette észre, hogy a hasonlóság nem egyszerű hasonlóság?

Dan és az unokája összenéznek és mosolyognak. Ezt a némajátékot látva az jut megint Holly eszébe: más modell, ugyanaz a sablon. –  Látta a képeket a folyosón odalent, igaz? – kérdezi Brad. – Ez volt nagypapa másik munkája a rendőrségnél. Adottsága van hozzá. És megint leesik Hollynak. Dan felé fordul. – Rajzoló volt! Ez volt a másik rendőrségi munkaköre! –  Igen, bár nem egyszerűen rajzokat készítettem. Nem karikaturista voltam. Én portrékat csináltam. – Az öreg elgondolkodik, majd hozzáteszi: – Hallott már olyanokról, akik nem felejtenek egyetlen arcot sem? Aki ezt mondja, általában túloz vagy simán hazudik. Én nem. – Ez nem dicsekvés, hanem kijelentés. Adottság, gondolja Holly, ami vele született. Régen talán őt is megdöbbentette, de már természetesnek veszi. – Láttam dolgozni – meséli Brad. – Ha nem lenne ilyen a keze, a fal felé fordulva húsz perc alatt lerajzolná az ön portréját, Holly, és minden részlet pontos lenne. Azok a képek a folyosón olyan emberek portréi, akiket nagypapa rajzai alapján kaptunk el. – Akkor is… –  Az arcra emlékezni nem minden – mondja Dan. – Egy elkövető lerajzolásánál nem segít semmit, hiszen nem én láttam. Érti? –  Igen – feleli Holly. Nem csak amiatt érdekli, hogy az öreg hogyan tudta kiszúrni Ondowskyt a sok álcájában. A saját nyomozói munkája miatt is érdekli, amit még mindig tanul. –  Bejön a szemtanú. Néhány esetben több is, például autólopásnál vagy rablásnál. Leírják nekem az elkövetőt. Csak

ez olyan, mint a vakok meg az elefánt esete. Tudja, mire gondolok? Holly tudja. A vak, aki megfogja a farkát, azt mondja, inda. Amelyik az ormányát, azt gondolja, kígyó. Amelyik a lábát, az meg biztos benne, hogy csak egy fa. Végül összevesznek rajta, hogy kinek van igaza. –  Minden szemtanú kicsit másképp látja ugyanazt a fickót – meséli Dan. – Ha csak egy szemtanú van, akkor ő maga látja különbözőképpen más-más napon. Nem, mondja nekem, tévedtem, túl kövér az arca. Túl sovány. Kecskeszakálla volt. Nem, bajsza. A szeme kék. Nem, aludtam rá egyet, inkább szürke. Ismét kortyol egy nagyot az oxigénből. Borzasztó fáradtnak látszik. Kivéve a szemét a lila táskák felett. A szeme fényes. Éber. Holly úgy véli, ha az Ondowsky-micsoda látná ezt a szemet, talán megijedne. Le akarná csukni, amíg még nem késő. –  Nekem az a feladatom, hogy a különféle változatokban meglássam a hasonlóságokat. Ez az igazi adottság, ezt jelenítem meg a képeimen. Ezt jelenítettem meg a fickóról készített első rajzaimon. Nézze. A széke oldalzsebéből elővesz egy kis mappát, és Hollynak adja. Hat vékony rajzpapír lapul benne, amin már látszik a kor. Mindegyik Charles „Chet” Ondowsky egy verzióját ábrázolja. Nem olyan részletes, mint a bűnözőgaléria a lenti folyosón, de így is elképesztő. Az első három Paul Freeman, Dave Van Pelt és Jim Avery. – Ezeket emlékezetből rajzolta? – Igen – feleli Dan. Most sem dicsekszik, tényt közöl. – Az első hármat nem sokkal azután, hogy láttam Averyt. ’67 nyarán.

Csináltam másolatokat, de az az eredeti. – Ne feledje, hogy mikorról beszélünk, Holly – mondja Brad. – Nagypapa ezeket az embereket a tévében látta, még a videó meg az internet előtt. Akkor még az ember egyszer látta, amit látott, és annyi. Az emlékezetére kellett bíznia magát. –  És a többi? – Holly kiteríti a másik hármat, akár a kártyalapokat. Arcok különböző hajjal, különböző szemmelszájjal, különböző ráncokkal, különböző életkorban. Az összes modell alapja ugyanaz a sablon. Mind Ondowsky. Azért látja, mert már látott elefántot. Az viszont, hogy Dan Bell annak idején meglátta ezt, az döbbenetes. Sőt zseniális. Az öreg sorban a rajzokra mutat. –  Az Reginald Holder. A New Jersey-i Westfieldből jelentkezett, miután John List lemészárolta az egész családját. Meginterjúvolt zokogó barátokat és szomszédokat. A következő Harry Vail, a fullertoni állami főiskoláról jelentkezett, miután egy Edward Allaway nevű gondnok lelőtt hat embert. Vail a helyszínen volt, mielőtt a vér megalvadt volna, és meginterjúvolta a túlélőket. Az utolsó neve nem jut eszembe… –  Fred Liebermanenbach – segíti ki Brad. – A chicagói WKS riportere. A tylenol mérgezésről tudósított 1982-ben. Heten haltak bele. A gyászoló rokonokkal beszélt. Megvan az összes videó, ha meg szeretné nézni. – Van felvétel bőven – mondja Dan –, a maga Ondowskyjának tizenhét változatát találtuk meg. – Tizenhetet? – hüledezik Holly. –  És ezek csak azok, akikről tudunk. De nem is kell megnéznie mindet. Tegye egymás mögé az első három rajzot, és emelje a képernyő felé, Holly. Majd meglátja.

Holly a tévé fénye felé tartja a rajzokat, de már tudja, mit fog látni. Egyetlen arcot. Ondowsky arcát. Egy kívülállóét.

12 Amikor mennek le a földszintre, Dan Bell nem is ül a székliftben, hanem billeg. Már nem csak fáradt, teljesen kimerült. Holly nem szívesen abajgatja, de kénytelen. Dan Bell is tisztában van vele, hogy még nem végeztek. Megkéri Bradet, hogy hozzon egy korty whiskyt. – De, nagypapa, az orvos azt mondta… – Leszarom az orvost meg a lovát is, amin jött – mondja Dan. – Felvidít a pia. Befejezzük, megmutatod Hollynak az utolsó… dolgot… aztán lefekszem. A tegnap éjszakát átaludtam, és fogadok, hogy a mait is át fogom. Nagy teher kerül le a vállamról. Csak most átkerült az enyémre, gondolja Holly. Bárcsak itt volna Ralph. Vagy inkább Bill. Brad behoz a nagyapjának egy flintstone-os üvegpoharat, de alig van whisky az alján. Dan savanyúan nézi, de nem szól semmit. A tolószék oldalzsebéből elővesz egy tablettás üveget, aminek könnyen lecsavarható a kupakja. Kiráz egy tablettát, közben fél tucat a padlóra pottyan. – Fenébe – dörmögi az öreg. – Szedd fel, Brad. –  Majd én felszedem – mondja Holly, és összeszedi. Közben Dan bekapja azt az egyet, és whiskyvel lenyeli.

– Ez nagyon nem jó ötlet, nagyapa – fontoskodik Brad. –  Az én temetésemen úgyse mondja senki, hogy fiatalon és jóképűen haltam meg – feleli Dan. Az arcába visszatért némi szín, és újra egyenesen ül a székben. – Holly, talán húsz percem van, aztán ez a fél korty whisky is elpárolog. Max fél óra. Tudom, hogy van még kérdése, és van még egy dolog, amit meg kell néznie, de fogjuk rövidre. – John Lieberman, a pszichiáter, akihez elkezdett járni 2018ban Bostonba. – Mi van vele? –  Ugye, nem azért ment el hozzá, mert azt hitte, hogy megőrült? –  Persze hogy nem. Ugyanazért, amiért szerintem maga is elment Carl Mortonhoz, aki könyveket ír meg előadásokat tart fura neurózisos emberekről. El akartam mondani mindent, amit tudok, valakinek, aki pénzért meghallgat. És hogy keressek valakit, akinek van oka elhinni a hihetetlent. Magát kerestem, Holly. Ahogy maga meg engem. Ez igaz. Akkor is csoda, hogy találkoztunk, gondolja Holly. Vagy a sors keze. Vagy Istené. –  Morton ugyan megváltoztatta az összes nevet és helyet a cikkében, de Brad könnyedén megtalálta magát. Egyébként a magát Ondowskynak nevező micsoda nem tudósított a texasi barlang elől. Braddel végignéztük az összes felvételt. –  Az én kívülállóm nem szerepelt filmen vagy bármilyen felvételen – mondja Holly. – Az egyik felvételen ott kellett volna lennie a tömegben, de nem volt. – Rákoppint Ondowsky rajzaira a különféle álcákban. – Ez az elkövető viszont állandóan ott van a tévében.

–  Akkor ő más – mondja az öreg, és vállat von. – Ahogy a házimacska és a hiúz is más, mégis hasonló. Ugyanaz a sablon, más modell. Magát viszont alig említették a hírekben, és sosem név szerint. Csak mint magánembert, aki segített a nyomozásban. – Én kértem, hogy hagyjanak ki. – Addigra már olvastam Carolyn H.-ról dr. Morton cikkeiben. Megpróbáltam elérni magát dr. Liebermanen keresztül, elutaztam hozzá Bostonba, ami nem volt könnyű. Tudtam, hogy még ha maga nem is tudja, micsoda Ondowsky, oka lesz elhinni a történetemet, ha meghallja. Lieberman aztán felhívta Mortont, és maga itt van. Valami azonban zavarja Hollyt, és nem is kicsit. – Miért most? Évek óta tud erről, vadászik rá… – Nem vadászom. A nyomon követem pontosabb lenne. Olyan 2005 óta Brad figyeli az internetet. Minden tragédiában, minden lövöldözésben őt keressük. Nem igaz, Brad? –  Igaz – mondja Brad. – Nem mindig van ott, nem volt ott Sandy Hookban, se Las Vegasban, amikor Stephen Paddock megölte azt a rengeteg embert azon a countryfesztiválon, de 2016-ban a WFTV-nél dolgozott Orlandóban. Másnap ő interjúvolta a Pulse klubbeli lövöldözés túlélőit. Mindig azokat választja ki, akik a legzaklatottabbak, akik benne voltak vagy barátot veszítettek el. Persze hogy őket, gondolja Holly. Még szép. Az ő bánatuk fincsi. –  De a klubról csak a múlt heti iskolai robbantás után szereztünk tudomást – teszi hozzá Brad. – Igaz, nagypapa? – Igaz – hagyja rá Dan. – Pedig megnéztünk minden felvételt.

–  Hogyhogy nem szúrták ki? – kérdezi Holly. – A Pulselövöldözés négy éve volt! Azt mondta, sosem felejt el egy arcot, és addigra ismerte Ondowskyét, ami még a változásokkal is ugyanaz marad, disznóarc. Mindkét férfi homlokráncolva néz rá, így Holly elmagyarázza nekik Bill elméletét a disznóarcról meg a rókaarcról. Ondowsky minden változatban kerekded. Néha kicsit, néha nagyon, de mindig disznóarcú. Brad még mindig nem érti, de a nagyapja mosolyog. – Ez jó. Tetszik. Bár van azért kivétel, van, akinek… – Lóarca van – fejezi be helyette Holly. –  Számból vette ki a szót. És van, akinek menyétarca… de persze arra lehet mondani, hogy rókaarc, nem? Például Philip Hannigannek… – Elhallgat. – Igen. És lefogadom, hogy ebben a tekintetben mindig rókaarca van. – Nem értem. –  Majd megérti – mondja Dan. – Mutasd meg neki a Pulsefelvételt, Brad. Brad elindítja a felvételt, és az iPadet Holly felé fordítja. Megint egy riporter beszél, mögötte ezúttal egy hatalmas rakás virág és rengeteg szív alakú lufi, valamint egy tábla: TÖBB SZERETET ÉS KEVESEBB GYŰLÖLET. A riporter egy zokogó fiatalembert interjúvol, akinek az arcán vagy kosz van, vagy a szemfestéke folyt meg. Holly nem hallja a szavakat, és ezúttal nem sikolt, mert nincs hozzá levegője. A riporter – Philip Hannigan – fiatal, sovány, csontos. Úgy néz ki, mint aki most végezte el a középiskolát, és igen, az arcát Bill Hodges rókaarcnak nevezné. Ahogy az interjúalanyát nézi, az lehet aggodalom… empátia… együttérzés… vagy alig leplezett

mohóság. –  Merevítsd ki – mondja Dan az unokájának. És Hollynak: – Jól van? –  Az nem Ondowsky – suttogja Holly. – Az George. Aki a bombát vitte a Macready középiskolába. –  Á, de az bizony Ondowsky – mondja Dan. Gyengéden. Szinte kedvesen. – Már mondtam. Ennek a lénynek nem csak egy sablonja van. Hanem kettő. Minimum kettő.

13 Holly kikapcsolta a telefonját, mielőtt bekopogott Bellék ajtaján, és csak akkor jut eszébe visszakapcsolni, amikor már visszaért a szobájába az Embassy Suites hotelben. A gondolatai úgy kavarognak, akár falevelek erős szélben. Amikor aztán bekapcsolja a mobilt, hogy tovább diktálja a jelentést Ralphnak, azt látja, hogy van négy sms-e, öt nem fogadott hívása és öt hangüzenete. A hívások és a hangüzenetek mind az anyjától. Charlotte tud sms-ezni – Holly mutatta meg neki –, de általában nem vesződik vele, legalábbis ha a lányáról van szó. Holly szerint azért, mert az sms-t nem találja elég hatékony eszköznek a bűntudatkeltéshez. Megnyitja az első sms-t. Pete: Jól vagy, H? Viszem a boltot, csináld csak a dolgod. Ha valami kell, szólj. Holly elmosolyodik. Barbara: Megkaptam a filmeket. Ígéretesek. Kösz, visszaadom. Jerome:

Talán

van

nyomom

a

barna

labihoz.

Parma

Heightsben. Csekkolom. Ha kell valami, hívj a mobilomon. Ne habozz. Az utolsó szintén Jerome-tól: Hollyberry. Mindannak dacára, amit megtudott a Lafayette Street-i házban, elneveti magát. És kicsit könnyezik is. Mind törődnek vele, és ő is velük. Döbbenet. Próbál ebbe kapaszkodni, amíg meghallgatja az anyja üzeneteit. Előre tudja, hogyan fog végződni minden egyes üzenet. – Holly, merre vagy? Hívj fel. – Ez az első. –  Holly, beszélnem kell veled a bácsikád meglátogatásáról a hétvégén. Hívj fel. – A második. –  Hol jársz? Miért van kikapcsolva a telefonod? Ez nagyon felelőtlen. És ha vészhelyzet lenne? Hívj fel! – A harmadik. – Hívott az a nő a Rolling Hillsből, Mrs. Braddock, nekem nem tetszett, túl nagyra volt magával, és azt mondta, Henry bácsi nagyon zaklatott! Miért nem hívsz vissza? Hívj fel! – A negyedik. Az ötödik a tömörség mintapéldánya: – Hívj fel! Holly bemegy a fürdőszobába, kinyitja a neszesszerét, és bevesz egy aszpirint. Aztán letérdel, és a kád szélén összekulcsolja a kezét. –  Istenem, itt Holly. Most fel kell hívnom anyámat. Segíts, hogy ki tudjak állni magamért, de ne legyek szemét, és ne vesszek össze vele. Segíts befejezni még egy napot dohányzás nélkül, mert még mindig nagyon hiányzik a cigi, főleg ilyenkor. Bill is hiányzik, de örülök, hogy Jerome és Barbara az életemben vannak. Pete is, bár ő néha kicsit lassú. – Fel akar állni, aztán visszatérdel. – Ralph is hiányzik, remélem, jól telik a vakációja a feleségével meg a fiával.

Miután így felvértezte magát (legalábbis reméli), felhívja az anyját. Főleg Charlotte beszél. Nagyon dühíti, hogy Holly nem mondja el neki, hol jár, mit csinál vagy mikor megy vissza. A düh alatt Holly félelmet érez, amiért Holly elmenekült. Amiért saját élete van. Ennek nem így kellett volna történnie. –  Akármit csinálsz, a hétvégén vissza kell jönnöd – közli Charlotte. – Együtt kell elmennünk Henryhez. Mi vagyunk a családja. A mindene. – Nem biztos, hogy tudok, anya. – Miért? Tudni akarom, hogy miért! – Mert… – Mert rajta vagyok az ügyön. Bill ezt mondta volna. – Mert dolgozom. Erre Charlotte elsírja magát. Az utóbbi öt évben mindig ez volt az utolsó aduja, hogy engedelmességre bírja Hollyt. Már nem válik be, de még mindig beveti, és még mindig fáj. – Szeretlek, anya – mondja Holly, majd leteszi. Igaz ez? Az. Csak már nincs benne a szíve, és a szív nélküli szeretet olyan, mint egy lánc, mindkét végén bilinccsel. Szét tudná törni a láncot? Lerázni a bilincset? Talán. Sokszor beszélt a lehetőségről Allie Wintersszel, főleg miután az anyja – büszkén – közölte vele, hogy Donald Trumpra szavazott (aú). És meg is teszi? Most nem és talán sosem. Kiskorában Charlotte Gibney arra tanította – türelmesen, talán még jó szándékkal is –, hogy ő figyelmetlen, tehetetlen, boldogtalan, óvatlan. Hogy kevesebb másoknál. Holly el is hitte ezt, amíg meg nem ismerte Bill Hodgest, aki úgy gondolta, hogy ő több. Most van saját élete, ami többnyire boldog élet. Ha szakítana az anyjával, kevesebb lenne tőle. Nem akarok kevesebb lenni, gondolja Holly az ágyon ülve az

Embassy Suitesben. Voltam, láttam. – És nem mennék vissza – teszi hozzá. Kivesz egy kólát a hűtőből (le van ejtve a koffein). Aztán megnyitja a mobil diktafonját, és folytatja a jelentését Ralphnak. Mintha egy istenhez imádkozna, akiben nem igazán hisz, de segít tisztázni a gondolatait, és mire befejezi, már tudja, hogyan menjen tovább.

14 Holly Gibney jelentéséből Ralph Anderson nyomozónak: Megpróbálom szó szerint továbbadni neked a Dan és Brad Bell-lel folytatott beszélgetést, amíg még frissen él bennem. Nem lesz szó szerinti, de azért elég pontos. Fel kellett volna vennem, de nem volt annyi eszem. Még mindig sokat kell tanulnom erről a szakmáról. Remélem, lesz is rá lehetőségem. Azt láttam, hogy Mr. Bell – az idősebb – folytatni akarja, de amikor annak a kevés whiskynek a hatása elmúlt, egyszerűen nem bírta tovább. Azt mondta, muszáj lefeküdnie pihenni. Utoljára még mondott valamit Bradnek a hangfelvételekről. Akkor nem értettem. De már igen. Az unokája eltolta a szobájába, de előtte még kezembe adta az iPadjét, és megnyitott egy fényképgalériát. Végignéztem őket, amíg kiment, aztán még egyszer, és még akkor is azokat néztem, amikor visszajött. Tizenhét fénykép, mindet internetes videókból vették, mind Chet Ondowskyról a különféle… [Szünet.] Különféle inkarnációiban, mondhatjuk így. És egy

tizennyolcadik. Philip Hanniganről a Pulse klub előtt négy éve. Bajusz nincs, a haja nem sötét, hanem szőke, fiatalabb, mint George a biztonsági kamerás felvételen a kamu egyenruhában, de ugyanaz az ember. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a rókaarc. De nem Ondowsky. Kizárt. Brad hozott egy üveget és még két poharat. – Nagypapa whiskyje. Maker’s Mark. Kér egy kicsit? – Amikor nemet mondtam, csak az egyik pohárba töltött, de jócskán. – Rám fér. Nagypapa mondta, hogy meleg vagyok? Rémesen meleg? Mondta, feleltem, és Brad elmosolyodott. –  Minden beszélgetést így kezd rólam. Le akarja tudni, kimutatni, hogy nem zavarja. Dehogynem. Szeret engem, de zavarja. Amikor azt mondtam neki, ugyanígy vagyok anyámmal, elmosolyodott és megjegyezte, hogy akkor van bennünk valami közös. Lehetséges. Azzal folytatta, hogy a nagyapját mindig is érdekelte az, amit úgy nevez: „második világ”. Történetek telepátiáról, szellemekről, különös eltűnésekről, fényekről az égen. –  Van, aki bélyeget gyűjt, nagypapa történeteket a második világról. Egész eddig kételkedtem benne. Az iPadre mutatott, amin még ott volt George képe. George a robbanóanyaggal teli csomaggal, várva, hogy beengedjék a Macready középiskola irodájába. –  Most már úgy érzem, el tudnék hinni bármit a repülő csészealjaktól a gyilkos bohócokig. Mert tényleg van második világ. Éppen azért létezik, mert az emberek nem hajlandók elhinni.

Tudom, hogy ez igaz, Ralph. Te is tudod. Így maradt életben olyan sokáig az a micsoda, amit Texasban megöltünk. Megkérdeztem Bradtől, hogy a nagyapja miért várt olyan sokáig, bár már sejtettem. Azt felelte, hogy a nagyapja azt hitte, az a lény alapvetően ártalmatlan. Amolyan egzotikus kaméleon, és ha fajának nem is a legutolsó, de egyik utolsó példánya. A gyász és fájdalom élteti, ami talán nem szép, de nem is nagyon különbözik a bomló húson élő kukacoktól vagy az elütött állatokat zabáló ölyvektől meg keselyűktől. –  A prérifarkasok és hiénák is így élnek – mondta. – Ők az állatvilág gondnokai. Mi talán annyival jobbak vagyunk? Az emberek talán nem lassítanak le megbámulni a balesetet az autópályán? Azt feleltem, hogy én mindig elfordulok. És imádkozom, hogy senkinek ne legyen baja. Azt mondta, ha igaz, akkor kivétel vagyok. Azt mondta, a legtöbb ember szereti a fájdalmat, már ha nem az övé. Aztán azt kérdezte: – Gondolom, akkor horrorfilmeket sem néz? Igazság szerint nézek, Ralph, de az kitaláció. Amikor a rendező csapót kiált, a lány, akinek a torkát elvágta Jason vagy Freddy, felkel és fog egy pohár kávét. Persze ezek után már lehet, hogy nem nézek… [Szünet.] Mindegy, nincs idő csapongani. Brad azt mondta: –  Minden gyilkosságról vagy katasztrófáról készített felvételre, amit nagypapával összegyűjtöttünk, jut száz másik. Talán ezer. Az újságíróknál van egy mondás: Minél véresebb,

annál híresebb. Merthogy az embereket legjobban a rossz hírek érdeklik. Gyilkosságok. Robbanások. Autószerencsétlenségek. Földrengések. Cunamik. Az emberek szeretik az ilyesmit, és még jobban szeretik most, hogy van mobiltelefonos videó. A Pulse biztonsági kamerás felvételét arról, amikor Omar Mateen ámokfutást rendez, milliók megnézték. Milliók. Azt mondta, Mr. Bell úgy gondolja, ez a ritka lény csak azt teszi, amit a híreket nézők is megtennének: a tragédiából táplálkozik. A szörnyeteg – ő nem nevezte kívülállónak – egyszerűen csak szerencsés, hogy emiatt tovább él. Mr. Bell egész addig megelégedett azzal, hogy nézze és hüledezzen, amíg meg nem látta a Macready iskolai merénylő arcát. Emlékszik minden arcra, és rögtön tudta, hogy látta ezt az arcot egy erőszakos eseménynél nem is olyan régen. Bradnek egy óra sem kellett, hogy kiszűrje Philip Hannigant. –  Eddig háromszor találtam meg a Macready-merénylőt – mondta, és három képet mutatott a rókaarcú merénylőről, mind más volt, de alatta mind George. A Katrina hurrikán 2005-ben. Az illinois-i tornádók 2004-ben. És a World Trade Center 2001ben. – Biztos vagyok benne, hogy lesz még, csak nem jutott időm megkeresni. –  Ez talán másik ember – mondtam. – Vagy lény. – Arra gondoltam, hogy ha van kettő, Ondowsky és akit Texasban megöltünk, akkor lehet három is. Vagy négy. Vagy egy tucat. Emlékeztem egy műsorra, amit a PBS-en láttam a veszélyeztetett fajokról. Csak hatvan fekete orrszarvú maradt a világon, és csak hetven amuri leopárd, de az sokkal több, mint három. – Nem, ugyanaz – jelentette ki Brad. Megkérdeztem, mitől olyan biztos benne.

–  Nagypapa rajzokat csinált a rendőrségnek, én meg néha lehallgatást végzek nekik bírósági engedéllyel, és párszor bemikrofonoztam téglákat is. Tudja, mi az? Hogyne tudtam volna. Beépített ügynök. –  Már nem kell mikrofont rejteni az ing alá – magyarázta. – Műmandzsettagombokat vagy -inggombokat használunk. Egyszer egy Red Sox baseballsapka logójába rejtettem mikrofont. De ez csak egy része annak, amit csinálok. Ezt nézze. Odahúzta a székét, hogy mindketten lássuk az iPadet. Megnyitott egy VocaKnow nevű appot. Sok fájl volt benne. Az egyik a Paul Freeman nevet viselte. Emlékszel, ő volt Ondowskynak az a verziója, aki az 1960-as repülőgépszerencsétlenségről tudósított. Brad megnyomta a lejátszást, és meghallottam Freeman hangját, csak ezúttal élesebben és tisztábban. Brad elmagyarázta, hogy kiszűrte a háttérzajt. Kisöpörte, így fogalmazott. A hang az iPad hangszórójából jött, a képernyőn pedig láttam a hangot, mint a hanghullámokat a telefon vagy tablet alján, amikor rányomsz a kis mikrofon ikonra, hogy hangüzenetet hagyj. Brad hangspektrogramnak nevezte, és azt mondta, ő okleveles hanglenyomat-vizsgáló. Bíróságon is tanúskodott már. Látod már, hogyan működnek itt is azok az erők, amikről beszéltünk, Ralph? Én igen. Nagyapa és unoka. Az egyik a képhez ért, a másik a hanghoz. Egyikük nélkül ez a micsoda, ez a kívülálló még mindig más-más arcot viselne és a szemünk előtt rejtőzne. Van, aki szerint ez véletlen, mint a lottó, de én nem hiszem. Nem tudom és nem is akarom elhinni. Brad ismétlésre állította Freeman felvételét. Aztán

megnyitotta Ondowsky hangfájlját a Macready középiskolából, és azt is ismétlésre tette. Ahogy a két hang egyszerre szólt, a szavak értelmetlen zagyvasággá mosódtak össze. Brad elnémította, majd az ujjával különválasztotta a két spektrogramot, Freemanét az iPad felső részére tolta, Ondowskyét alulra. – Látja, ugye? – kérdezte, és persze hogy láttam. Ugyanazok a csúcsok és völgyek sorjáztak mindkettőn, szinte szinkronban. Akadt pár apró különbség, de tulajdonképpen ugyanaz a hang volt, noha a két felvétel hatvan év eltéréssel készült. Megkérdeztem Bradtől, hogy lehet ennyire hasonló a két hullám, amikor Freeman és Ondowsky teljesen mást mondtak. –  Az arca változik, a teste is változik, de a hangja nem – magyarázta. – Ez a hangegyediség. Próbálja változtatni, néha magasabban beszél, néha alacsonyabban, néha még egy kis akcentust is belecsempész, de annyira azért nem törődik vele. –  Mert biztos benne, hogy a fizikai változás meg a helyváltoztatás elég. – Én is így gondolom. És van itt még valami. Mindenki egyedi módon beszél, sajátos ritmussal, amit a lélegzetvétel szab meg. Nézze a csúcsokat. Freeman megnyom bizonyos szavakat. Nézze a völgyeket, ahol levegőt vesz. És most nézze Ondowskyét. Ugyanaz volt, Ralph. –  És még valami – folytatta Brad. – Mindkét hang megáll bizonyos szavakon, mindig olyanon, amiben van s vagy sz hang. Szerintem valamikor, isten tudja, mennyi idővel ezelőtt, ez a micsoda selypített, de ugyebár egy tévériporter nem selypíthet. Megtanulta korrigálni azzal, hogy a nyelvét a

szájpadlásához érinti, így tartja távol a fogától, ahol a selypítés történik. Halk, de észrevehető. Hallgassa. Lejátszott egy részt Ondowsky szövegéből az iskolánál, amikor azt mondja: „A robbanószerkezet a főirodában lehetett.” Brad megkérdezte, hallottam-e. Megkértem, hogy játssza le még egyszer, hátha csak képzeltem. Nem képzeltem. Ondowsky azt mondta: „A robbanó… szerkezet a főirodában lehetett.” Aztán Paul Freemantől játszott le egy részt 1960-ból. Freeman azt mondja: „Amikor kirepült a repülő hátsó részéből.” És megint hallottam, Ralph. Apró megtorpanás a hátsó és részéből szavaknál. Amikor a nyelv a szájpadláshoz ért, hogy megakadályozza a selypítést. Brad akkor egy harmadik spektrogramot hívott a tabletre. Philip Hannigan interjúvolta a fiatalembert a Pulse előtt, az elmosódott szemfestékes srácot. Őt nem hallottam, mert Brad kivette a hangját a háttérzajokkal együtt. Csak Hannigan volt, csak George, és mintha ott lett volna velünk a szobában. „Milyen érzés volt odabent, Rodney? És hogyan tudott kiszabadulni?” Brad háromszor lejátszotta nekem. A csúcsok és völgyek passzoltak a másik kettőéhez, Freemanéhez és Ondowskyéhoz. Ez volt a technikai része, és értékeltem is, de ami igazán megütött, amitől elhűltem, azok a kis szünetek voltak. A milyen érzés-nél rövid szünet, és hosszabb a kiszabadulni-nál, amit egy selypítőnek kifejezetten nehéz lehet legyőzni. Brad megkérdezte, elégedett vagyok-e, és azt feleltem, az. Senki nem lett volna, aki azon megy át, mint mi, de én az voltam. Ő nem ugyanaz, mint a mi kívülállónk, akinek hibernálódni kell az átalakulásai alatt, és akiről nincs felvétel,

de kétségtelenül annak első vagy másod-unokatestvére. Rengeteg mindent nem tudunk ezekről a micsodákról, és nem is fogunk. Most abba kell hagynom, Ralph. Ma alig ettem valamit, egy bagelt, egy csirkés szendvicset meg egy kis gyümölcstáskát. Ha nem eszem valamit sürgősen, elájulok. Később folytatom.

15 Holly a Domino’sból rendel: kis vega pizza és nagy kóla. Amikor megérkezik a fiatalember, Bill Hodges szabálya szerint ad borravalót: tizenöt százalék, ha a kiszolgálás elmegy, húsz, ha jó. A srác pontos, szóval a borravaló maximális. Leül a kisasztalhoz az ablaknál, és majszolva figyeli, ahogy a szürkület besettenkedik az Embassy Suites parkolójába. Odalent egy kivilágított karácsonyfa villog, de Holly még sosem volt kevésbé karácsonyi hangulatban. A micsoda, ami után nyomoz, ma csak kép volt egy tévéképernyőn és spektrogram egy iPaden. Holnap, ha minden a reményei szerint megy, szemtől szemben áll vele. Az pedig ijesztő lesz. Meg kell csinálnia, nincs választása. Dan Bell túl öreg, és Brad Bell túl ijedt. Kereken nemet mondott, Holly hiába magyarázta el, hogy amit Pittsburghben tervez, az őt nem sodorhatja veszélybe. – Azt nem tudhatja – akadékoskodott Brad. – Talán telepata. –  Eggyel már szemtől szemben álltam – emlékeztette. – Ha telepata lenne, Brad, én nem élnék, az viszont igen.

–  Nem megyek – jelentette ki Brad. Az ajka remegett. – Nagypapának szüksége van rám. Nagyon rossz a szíve. Magának nincsenek barátai? Vannak, sőt az egyikük nagyon jó zsaru, de még ha Ralph Oklahomában lenne is, veszélybe sodorná? Ralphnak van családja. Neki nincs. Ami meg Jerome-ot illeti… nem. Szó sem lehet róla. A bimbózó terv pittsburghi része elvileg nem veszélyes, csakhogy Jerome mindenben benne akarna lenni, és az már veszélyes. Ott van Pete, akinek viszont szinte semmi fantáziája nincs. Megtenné, csak az egészet egy nagy viccnek tartaná, és Chet Ondowsky sok minden, de nem vicc. Dan Bell fiatalabb korában talán kész lett volna szembeszállni az alakváltóval, de azokban az években megelégedett azzal, hogy lenyűgözve figyelje, amikor időről időre felbukkant. Talán szinte sajnálta is. De a dolgok most megváltoztak. A micsoda már nem csak a tragédia utóhatásán él, nem csak zabálja a gyászt és fájdalmat, mielőtt megalvad a vér. Ezúttal ő okozta a pusztulást, és ha egyszer megússza, megint megcsinálja. És legközelebb még nagyobb lesz az áldozatok száma, és ő azt nem engedheti. Kinyitja a laptopját a szoba íróasztalnak nevezett csicsás bútordarabján, és megtalálja Brad Bell e-mailjét, amire várt. Csatolom, amit kért. Kérem, használja az anyagot bölcsen, és kérem, minket ne keverjen bele. Mi megtettük, amit tudtunk. Nem egészen, gondolja Holly. Letölti a csatolmányt, aztán hívja Dan Bell mobilját. Arra számít, hogy megint Brad veszi fel, de ezúttal az öreg az, aki viszonylag energikusnak hangzik. A délutáni szundikáláshoz semmi nem fogható; Holly is lefekszik,

amikor csak tud, bár mostanság nincs rá annyi lehetősége, mint szeretné. – Dan, Holly vagyok. Feltehetek még pár kérdést? – Persze. – Hogyan vált állást anélkül, hogy felfedeznék? Ez a közösségi háló kora. Nem értem, hogyan tudja megcsinálni. Pár másodpercig csak az öreg nehéz, oxigénezett légzése hallatszik. Aztán azt mondja: – Beszéltünk erről Braddel. Vannak ötleteink. Ő… az… várjon, Brad át akarja venni. Távoli szóváltás következik, amit Holly nem ért, de a lényegét sejti: az öreg nem akar kimaradni. Aztán Brad szól bele: – Arra kíváncsi, hogyan kap folyton állást tévéknél? – Igen. –  Jó kérdés. Nagyon jó. Nem lehetünk biztosak benne, de szerintünk befúrja magát. – Az mit jelent? – A rádiós és tévés személyiségek így haladnak felfelé a nagy piacokon. Az olyan helyeken mindig van minimum egy helyi tévéállomás. Kicsi. Független. Keveset fizet. Főleg közösségi ügyekről tudósít. Hídavatás, jótékonysági rendezvények, városi tanácsi ülések. Ez a fickó ott kerül képernyőre, pár hónapot lehúz, aztán jelentkezik az egyik nagy csatornához, és a kis állomásnál csinált felvételeket használja rezümé gyanánt. Aki azokat megnézi, azonnal tudja, hogy ért a szakmához. Hogy profi. – Brad kurtán felnevet. – Még szép, hogy az, nem? Minimum hatvan éve csinálja. Gyakorlat teszi a… Az öreg közbevág és mond valamit. Brad azt feleli neki, megmondja Hollynak, de ez Hollynak nem elég. Hirtelen nincs

hozzájuk türelme. Hosszú nap volt. – Brad, hangosítson ki. – Hm? Ó, tényleg, jó ötlet. –  Szerintem rádióban is csinálta! – harsogja Dan, mintha zsineggel összekötött konzervdobozzal kommunikálna. Holly elfintorodik és eltartja a telefont a fülétől. – Nagypapa, nem kell olyan hangosan beszélned. Dan leereszti a hangját, de csak kicsit. – A rádióban, Holly! Még mielőtt lett volna tévé! A rádió előtt meg talán újságoknak tudósított vérontásokról! Isten tudja, mióta van életben. – Ráadásul magának ír ajánlólevelet. Amit maga George-nak nevez, az írt Ondowskynak, és Ondowsky írt George-nak. Érti? Holly érti… nagyjából. Bill egyik vicce jut eszébe a lakatlan szigeten rekedt brókerekről, akik meggazdagodnak azzal, hogy egymás ruháját csereberélik. – Hagyj beszélni, az istenit – dörren az unokájára Dan. – Én is értem, Bradley. Nem vagyok hülye. Brad sóhajt. Nem lehet könnyű Dan Bell-lel élni, gondolja Holly. Ugyanakkor valószínűleg Brad Bell sem egy angyal. –  Azért sikerül neki – magyarázza Dan –, mert a tévés tehetség eladói piac a nagy csatornáknál. Az emberek feljebb kerülnek a ranglétrán, néhányan kiszállnak… és ő jó benne. – Az – mondja Brad. – Az jó benne. Holly köhögést hall, és Brad azt mondja a nagyapjának, vegyen be egy tablettát. – Jézusom, ne légy már ilyen vénasszony! Felix és Oscar, a furcsa pár, akik a generációs szakadék két oldaláról kiabálnak egymással, gondolja Holly. Jó vígjáték lenne belőle, de információszerzéshez elég tré.

–  Dan? Brad? Abbahagynák a… – Civakodás jut eszébe, de Holly nem tudja rávenni magát, hogy kimondja, noha feszült. – Abbahagynák a beszélgetést egy pillanatra? Áldott csend lesz. – Értem, amit mondanak, és nagyjából logikus is, de ott van a többi részlet. Hol dolgozott előtte? Hol végezte az újságíróiskolát? Ezen senki nem akad fenn? Nem kérdeznek rá? –  Valószínűleg azt mondja nekik, hogy egy ideje nem dolgozott, és most akar visszatérni – mondja Dan mogorván. – De igazából nem tudjuk – teszi hozzá Brad. Ő is bosszúsnak hangzik, vagy mert nem tud kielégítő választ adni, vagy mert vénasszonynak nevezték. – Majdnem négy éve volt Coloradóban egy gyerek, aki orvosnak adta ki magát. Gyógyszert írt fel, még műtött is. Talán olvasott róla. Tizenhét éves volt, és huszonötnek adta ki magát, nem volt semmilyen főiskolai végzettsége, nemhogy orvosi. Ha ő megúszta, akkor ez a kívülálló is. – Végeztél? – kérdezi Dan. – Igen, nagypapa – sóhajt Brad. – Helyes. Mert nekem van egy kérdésem. Találkozni fog vele, Holly? –  Igen. – A fényképek mellett Brad képernyőképeket küldött Freeman, Ondowsky és Philip Hannigan, azaz Merénylő George spektrogramjáról. Holly mindet egyformának látja. – Mikor? – Remélem, hogy holnap, de szeretném, ha erről mindketten hallgatnának. Megteszik? – Meg – feleli Brad. – Természetesen. Igaz, nagypapa? – Csak ha majd elmeséli, mi történt – mondja Dan. – Már ha

majd tudja. Zsaru voltam, Holly, és Brad zsarukkal dolgozik. Nem kell mondanunk, hogy veszélyes lehet találkozni vele. Veszélyes lesz. –  Tudom – feleli Holly halkan. – Én is egy volt zsaruval dolgozom. – És előtte egy még jobbal dolgoztam, gondolja. – Óvatos lesz? – Igyekszem – feleli, de tudja, hogy mindig elérkezik egy pont, amikor fel kell adni az óvatoskodást. Jerome egy madárról beszélt, ami úgy hordozza a gonoszságot, mint a vírust. Koszos és deres szürke, így mondta. Ha el akarod kapni és kitekerni a nyakát, elérkezik a pillanat, amikor sutba kell vágni az óvatosságot. Holly nem gondolja, hogy erre holnap kerül sor, de hamarosan. Hamarosan.

16 A Robinsonék garázsa feletti teret Jerome írószobává alakította, és most itt dolgozik azon a könyvön, ami Altonról, azaz a Fekete Bagoly néven ismert ükapjáról szól. Ezen az estén is éppen a könyvön szöszöl, amikor bejön Barbara, és megkérdezi, zavarhatja-e. Jerome azt mondja, amúgy is ráfér egy szusszanás. A lejtős tető alatti kis hűtőből kivesznek két kólát. – Hol van Holly? – kérdezi Barbara. Jerome sóhajt. –  Hogy haladsz a könyvvel, J.? Megtaláltad azt a labit, J.? Á, érdekel is téged. Egyébként megtaláltam. Épségben. – Gratulálok. És hogy haladsz a könyvvel, J.?

–  A 93. oldalnál tartok – feleli és megúsztatja kezét a levegőben. – Zúzok. – Ahhoz is gratulálok. Szóval hol van Holly? Jerome előveszi a zsebéből a mobilját, és megnyitja a WebWatcher nevű appot. – Nézd meg magad. Barbara a képernyőre bámul. – A portlandi reptéren? Maine-ben? Mit csinál ott? –  Hívd fel és kérdezd meg. Mondd neki, hogy „Jerome nyomkövetőt telepített a mobilodra, Hollyberry, mert aggódik miattad, szóval mi újság? Ki vele, csajszi!” Szerinted tetszene neki? –  Ne viccelj, durván kiakadna. Ami rossz lenne, de ráadásul meg is sértődne, ami még rosszabb. Különben is tudjuk, miről van szó, nem? Amikor Barbara elment a filmekért Hollyhoz, Jerome felvetette – csak felvetette –, hogy nézze meg a keresési előzményeket Holly otthoni gépén. Már ha Holly otthoni jelszava ugyanaz, mint a munkahelyi. Kiderült, hogy ugyanaz, és noha Barbara kukkolónak érezte magát, amiért megnézi a barátnője kereséseit, megtette. Azért, mert Holly már sosem volt ugyanaz az oklahomai és aztán texasi út után, ahol majdnem megölte egy háborodott volt zsaru, Jack Hoskins. Sokkal cizelláltabb volt a történet, nem csak egy megúszott kaland, ezt mindketten tudták, de Holly nem volt hajlandó beszélni róla. És ezzel eleinte nem volt baj, mert az űzött tekintet lassanként eltűnt a szeméből. Újra normális lett… legalábbis a maga módján. De most elment, méghozzá olyasmi miatt, amiről nem volt hajlandó beszélni.

Ezért Jerome úgy döntött, hogy a WebWatcher appal figyeli Holly hollétét. És Barbara megnézte Holly keresési előzményeit. És Holly – aki bízott az emberekben, legalábbis a barátaiban – nem törölte ki. Barbara megtudta, hogy megnézett sok mozielőzetest, járt a Rotten Tomatoes és a Huffington Post honlapján, többször járt egy „Szívek és barátok” nevű randioldalon (ki gondolta volna?), de a frissebb keresések zöme az Albert Macready középiskolában történt robbantással volt kapcsolatos. Rákeresett még Chet Ondowskyra, a pittsburghi WPEN tévériporterére, egy Clauson’s Diner nevű büfére a pennsylvaniai Pierre-ben, és egy Fred Finkel nevű fickóra, akiről kiderült, hogy a WPEN operatőre. Barbara megosztotta mindezt Jerome-mal, és megkérdezte, szerinte Holly nem valami bizarr idegösszeomlás felé tart-e, amit talán a Macready-robbantás idézett elő. –  Talán előhozta neki azt, amikor az unokatestvérét, Janey-t felrobbantotta Brady Hartsfield. A keresések alapján tagadhatatlanul átfutott Jerome fején, hogy Holly megint ráakadt egy nagyon rossz emberre, de volt valami, ami ugyanilyen valószínűnek tűnt, legalábbis neki. – Szívek és barátok – mondja most a húgának. – Mi van vele? – Neked nem jutott eszedbe, hogy Holly talán, érted, összejött valakivel? Vagy legalábbis most találkozik egy pasival, akivel eddig csak levelezgettek? Barbara tátott szájjal mered rá. Majdnem elneveti magát, de aztán mégsem. Annyit mond:

– Hm. –  Ez mit akar jelenteni? Segíts kicsit. Te töltesz vele csajos időt… – Szexista vagy, J. Elengedi a füle mellett. – Van hímnemű barátja? Volt valaha? Barbara alaposan átgondolja. – Tudod, nem hinném. Lehet, hogy még szűz. És te, Barb?, gondolja önkéntelenül Jerome, de van olyan kérdés, amit egy tizennyolc éves lánynak nem tehet fel a bátyja. –  Nem meleg vagy ilyesmi – siet hozzátenni Barbara. – Egyetlen Josh Brolin-filmet se hagy ki, és amikor pár éve láttuk azt a hülye cápás filmet, szabályosan nyögdécselt, amikor Jason Statham ing nélkül volt. De szerinted elmenne egész Maine-ig egy randiért? –  Bonyolódik a cselekmény – mondja Jerome a telefonra nézve. – Nem a reptéren van. Ha felnagyítod, látod, hogy az Embassy Suitesben. Valószínűleg pezsgőzik egy pasival, aki szeret daiquirit inni, sétálni a holdfényben és klasszikus filmekről beszélgetni. Barbara úgy tesz, mintha képen akarná vágni, aztán az utolsó pillanatban szétnyitja az öklét. –  Tudod, mit mondok? – néz rá Jerome. – Szerintem ezt hagyjuk. – Komolyan? –  Ja, komolyan. Ne felejtsük el, hogy túlélte Brady Hartsfieldet. Kétszer. És akármi történt Texasban, azt is. A felszínen kicsit puhány, de a mélyben… tömör acél. – Igazad van – ért egyet Barbara. – A számítógépén kémkedni

olyan… ocsmány érzés volt. – Ez az ocsmány érzés – koppint a villogó pontra Jerome, ami az Embassy Suites hotelt jelzi. – Alszom rá egyet, de ha reggel is így érzem, akkor törölni fogom. Jó ember. Bátor. És magányos. – És az anyja egy boszorkány. Jerome nem vitatkozik. – Talán békén kéne hagynunk. Oldja meg maga, akármi is az. – Talán – mondja Barbara, de nem örül. Jerome előrehajol. – Egy biztos, Barb. Sosem tudhatja meg, hogy követtük. Oké? – Soha. És azt se, hogy megnéztem a kereséseit. –  Helyes. Akkor ezt tisztáztuk. Folytathatom a munkát? Még két oldalt meg kell írnom, mielőtt mára leteszem a lantot.

17 Holly messze nem tart ott, hogy mára letegye a lantot, sőt még csak most áll neki dolgozni. Megfordul a fejében, hogy előbb letérdel egy imára, de aztán úgy érzi, csak halogatás lenne. Isten úgyis azokon segít, akik segítenek magukon. Chet Ondowsky Chet járőrben szegmensének saját honlapja van, amit ingyenes számon tud felhívni az, aki úgy érzi, hogy megkárosították. A vonal napi huszonnégy órában él, és a honlap állítása szerint minden hívást bizalmasan kezelnek. Holly nagy levegőt vesz, és telefonál. Egyetlenegyszer cseng ki. – „Chet járőrben”, Monica vagyok, miben segíthetek? –  Monica, nekem Mr. Ondowskyval kell beszélnem. Nagyon sürgős.

A nő habozás nélkül felel. Holly biztos benne, hogy előtte van a képernyőn egy forgatókönyv a lehetséges válaszokkal. – Sajnálom, hölgyem, de Chet vagy végzett már, vagy forgatni ment. Örömmel felírom és továbbítom az elérhetőségét. Továbbá hasznos lenne némi információ a fogyasztói panasza mibenlétéről. –  Nem fogyasztói panaszról van szó, bár fogyasztásról. Megmondaná ezt neki, kérem? – Tessék? – Monica hallhatóan meghökkent. –  Beszélnem kell vele még ma este, kilenc óra előtt. Mondja meg, hogy Paul Freeman és a légiszerencsétlenség miatt. Leírta? – Igen, hölgyem. – Holly hallja, hogy a nő gépel. –  Mondja meg, hogy köze van még Dave Van Pelthez Dallasban, és Jim Avery-hez Detroitban. És mondja meg, és ez nagyon fontos, hogy Philip Hanniganhez meg a Pulse klubhoz. Ez kizökkenti Monicát a begyakorlott rutinból. – Nem ott lőtte le az az ember…? –  De. Mondja meg, hogy ha kilencig nem hív, máshová fordulok az információval. És ne felejtse el hozzátenni, hogy noha nem fogyasztói panasz, de fogyasztással kapcsolatos. Ő érteni fogja. – Átadhatom az üzenetet, hölgyem, de nem tudom garantálni, hogy… – Ha továbbadja, fel fog hívni – mondja Holly, és reméli, hogy igaza van. Mert más terve nincs. – Kérném az elérhetőségét, hölgyem. –  A számomat látja a képernyőjén. A nevemet majd Mr. Ondowskynak adom meg. További kellemes estét. Holly leteszi, letörli a verejtéket a homlokáról, és megnézi a

Fitbitet. Szívverés: 89. Nem rossz. Volt idő, amikor egy ilyen hívástól felugrott volna 150-re. Az órára néz. Háromnegyed hét. Kiveszi a könyvet a táskájából, aztán rögtön visszateszi. Túl feszült olvasni. Inkább járkál. Háromnegyed nyolckor a fürdőszobában van levett blúzzal, éppen a hónalját mossa (nem használ dezodort; az alumíniumklórhidrát állítólag biztonságos, de neki vannak kétségei), amikor cseng a telefon. Nagy levegőt vesz, elhadar egy kurta fohászt – Istenem, ne hagyd, hogy elcsesszem –, és felveszi.

18 A telefon kijelzőjén az áll, hogy ISMERETLEN SZÁM. Holly nincs meglepve. Ondowsky a saját mobiljáról hívja. Vagy egy eldobhatóról. –  Chet Ondowsky vagyok, kivel beszélek? – A hangja sima, barátságos, nyugodt. Egy tapasztalt tévés hangja. – Holly vagyok. Egyelőre elég ennyit tudnia. – Úgy érzi, eddig jó. Megnyomja a Fitbitet. A pulzusa 98. –  Miről van szó, Holly? – Érdeklődő. Bizalomgerjesztő. Ez nem az az ember, aki a Pineborough-ban történt véres szörnyűségről tudósított; ez „Chet járőr”, aki arra kíváncsi, hogyan vágott át az a fickó, aki a behajtót leaszfaltozta, vagy a villamosművek hány kilowattal számlázott többet. –  Szerintem tudja, de menjünk biztosra. Küldök önnek pár képet. Adja meg az e-mail-címét. – Ha megnézi a Chet járőrben honlapját, Holly, talál… –  A privát e-mail-címét. Mert nem szeretné, hogy ezt más is

lássa. Higgye el. Szünet következik, olyan hosszú, hogy Holly már azt hiszi, Ondowsky letette, de akkor megadja a címet. Lefirkantja egy Embassy Suites noteszlapra. –  Rögtön küldöm – mondja. – Alaposan nézze meg a spektrografikus elemzést és Philip Hannigan képét. Tizenöt perc múlva hívjon vissza. – Holly, ez nagyon szokatl… –  Maga nagyon szokatlan, Mr. Ondowsky. Nem igaz? Hívjon vissza tizenöt percen belül, különben a nyilvánosság elé tárom, amit tudok. A visszaszámlálás indul, amint átmegy az e-mail. – Holly… Holly kinyomja, a mobilt a szőnyegre ejti, lehajol, fejét a térde közé hajtja és arcát a kezébe temeti. El ne ájulj, szuggerálja magát. Ne merészeld, a rohadt életbe. Amikor megint jól érzi magát – már amennyire ekkora stressz alatt lehet –, kinyitja a laptopját, és átküldi a Brad Belltől kapott anyagot. Nem ír hozzá üzenetet. A képek az üzenet. Aztán vár. Tizenegy perccel később kivilágosodik a mobilja képernyője. Azonnal felkapja, de vár három csengést, csak utána veszi fel. Ondowsky nem fárad köszönéssel. –  Ez nem bizonyít semmit. – Még mindig a tapasztalt tévés tökéletesen modulált hangja, de már nincs benne semmi melegség. – Ezt tudja, ugye? –  Várja meg, míg az emberek összehasonlítják a képet azzal, amin maga Philip Hannigan a középiskola előtt áll a csomaggal. Az álbajusz senkit nem téveszt meg. Várja meg, amíg összevetik Philip Hannigan hangjának spektrogramját Chet

Ondowskyéval. – Kik, Holly? A rendőrség? Körberöhögnék magát. – Nem, nem a rendőrségről beszélek. Annál okosabb vagyok. Ha a TMZ-t nem érdekli, a Gossip Gluttont biztos. Vagy a DeepDrive-ot. A Drudge Report pedig állandóan fura dolgokra utazik. A tévében meg ott az Inside Edition meg a Celeb. De tudja, hová mennék vele elsőnek? A vonal másik végén csend van, de Holly hallja Ondowsky lélegzését. A micsoda lélegzését. – Az Inside View-hoz. Ők adták le a Denevér sztorit egy éve, a Gumiemberét meg két éve. Kifacsartak belőlük mindent. Még mindig hárommillió felett van a példányszámuk, és azok az olvasók zabálnák. – Senki nem hiszi el azokat a baromságokat. Ez kamu, és mindketten tudják. –  Ezt elhiszik. Sok információm van, Mr. Ondowsky, és ha kiderül, már ha kiderül, az emberek elkezdenek áskálni a múltjában. Az összes múltjában. Az álcája nem csak lejönne, szétrobbanna. – Mint a bomba, amivel megölte a gyerekeket, gondolja. Semmi. Holly az öklét rágva vár. Nagyon nehéz, de kibírja. Végül Ondowsky megkérdezi: – Honnan szerezte azokat a képeket? Kitől kapta? Holly tudta, hogy ez következik, és tudja, hogy adnia kell valamit. – Egy férfitól, aki régóta figyeli magát. Maga nem ismeri, sosem találja meg, de miatta nem is kell aggódnia. Nagyon öreg. Miattam kell aggódnia.

Újabb hosszú szünet. Holly egyik ökle már vérzik. Végül megérkezik a kérdés, amire várt: – Mit akar? – Holnap megmondom. Délben találkozni fog velem. – Van egy megbízásom… – Mondja le – utasít az a nő, aki valaha megroggyant vállal és leszegett fejjel élt. – Most ez a megbízása, és nem akarom, hogy elszúrja. – Hol? Holly erre is felkészült. Elvégezte a kutatást. –  A Monroeville pláza ételudvarában. Az nincs húsz kilométer a tévéállomástól, szóval magának kényelmes, nekem meg biztonságos. Menjen a Sbarro pizzázóhoz, nézzen körül, és meglát majd. Barna bőrdzseki lesz rajtam nyitva, alatta rózsaszín pulóver. Pizzaszelet és Starbucks kávé lesz nálam. Ha dél után öt perccel nincs ott, elmegyek és elkezdem árulni a sztorit. –  Maga egy fantaszta, senki nem fog hinni magának. – Ondowsky nem hangzik magabiztosnak sem, de ijedtnek sem. Inkább dühösnek. Az jó, gondolja Holly, azzal tudok mit kezdeni. – Kit akar meggyőzni, Mr. Ondowsky? Engem vagy önmagát? – Maga aztán nem semmi, hölgyem, tudja? – Egy barátom majd figyel – folytatja Holly. Nem igaz, de ezt Ondowsky nem tudhatja. – Nem tudja, miről van szó, emiatt ne aggódjon, de szemmel fog tartani. – Szünetet tart. – És magát is. – Mit akar? – kérdezi ismét. – Holnap – feleli Holly, és kinyomja. Később, miután intézkedett, hogy másnap reggel el tudjon

repülni Pittsburghbe, az ágyban fekszik, álmában reménykedik, de nem sokra számít. Azon töpreng – mint amikor megfogant benne a terv –, hogy tényleg muszáj-e találkoznia vele. Úgy véli, muszáj. Úgy véli, meggyőzte, hogy le tudja buktatni (ahogy Bill mondaná). Most a szemébe kell néznie és kiutat kínálni. Meg kell győznie, hogy hajlandó alkut kötni. Hogy miféle alkut? Az első vad ötlete az volt, hogy azt mondja, ő is olyan akar lenni, örökké élni… talán nem örökké, az azért túlzás, de több száz évig. Elhinné? Vagy gyanítaná, hogy porhintés? Túl kockázatos. Akkor pénz. Csak az lehet. Azt Ondowsky el fogja hinni, mert régóta figyeli az emberi színjátékot. És lenézi. Ondowsky hiszi, hogy az alantasoknak, a nyájnak, amit néha megritkít, mindig minden a pénzről szól. Valamivel éjfél után Holly végre elalszik. Egy barlangról álmodik Texasban. Egy lényről álmodik, ami embernek látszott, amíg fejbe nem csapta egy csapágygolyókkal teli zoknival, amitől a feje úgy beszakadt, akár egy maszk, mivel az is volt. Álmában sír.

2020. december 17.

1 A Houghton Gimnázium kitűnő végzős tanulójaként Barbara Robinson szinte azt csinál, amit akar a lyukasórájában 9.00 és 9.50 között. Amikor a csengő kiengedi a ’Korai angol írók’ óráról, lemegy a művészeti terembe, ami ebben az órában üres. A zsebéből előveszi a mobilját, és felhívja Jerome-ot. A bátyja hangja alapján biztos benne, hogy ébresztette. Á, egy író nehéz élete, gondolja. De nem vesztegeti az időt: – Hol van ma reggel Holly, J.? – Nem tudom. Kitöröltem a nyomkövetőt. – Komolyan? – Komolyan. – Akkor jó. – Aludhatok tovább? –  Nem. – Barbara fent van 6.45 óta, és a nyomor társas állapot. – Ideje felkelni és tökön ragadni a világot. – Vigyázz a szádra, hugi – mondja Jerome, és bumm, leteszi. Barbara az egyik tanuló tényleg pocsék vízfestménye mellett áll, ami a tavat ábrázolja, és homlokráncolva néz a mobiljára. Jerome-nak igaza lehet, Holly egy pasihoz utazott, akivel a randioldalon ismerkedett meg. Nem azért, hogy dugjon vele, az nem vallana rá, hanem az emberi kapcsolat miatt. Hogy kibújjon a csigaházából, mint azt a terapeutája biztos nyomja

neki? Ezt el tudja hinni. Végül is Portland minimum nyolcszáz kilométer a robbantás helyétől, ami annyira érdekelte. Talán még több. Képzeld magad a helyébe, mondja magának. Te talán nem szeretnéd, ha tiszteletben tartanák a magánéletedet? Nem lennél mérges, ha megtudnád, hogy a barátaid – az úgynevezett barátaid – kémkednek utánad? Holly nem fogja megtudni, de változtat ez a dolgon? Nem. Még mindig aggódik (kicsit)? Igen. De van, amivel együtt kell élni. Úgyhogy visszadugja a mobilt a zsebébe, és úgy dönt, hogy lemegy a zeneterembe, és gyakorol a gitárján a 20. századi amerikai történelem óráig. Azt a régi Wilson Pickett soul nótát tanulgatja, a „In the Midnight Hour”-t. A középrész akkordmenete elég durva, de akkor is megtanulja. Kifelé menet majdnem nekimegy Justin Freilandernek, egy másodikosnak, aki a houghtoni stréberbrigád oszlopos tagja és aki – a pletyka szerint – bele van zúgva. Rámosolyog a fiúra, és Justin rögtön úgy elvörösödik, ahogyan arra csak fiúk képesek. Tehát a pletyka igaz. Hirtelen felötlik Barbarában, hogy ez talán a sors. Azt mondja: – Hé, Justin, tudnál nekem segíteni? És előveszi a mobilját.

2

Miközben Justin Freilander vizsgálgatja Barbara mobilját (ami még meleg a farzsebétől, szent isten), Holly éppen leszáll a pittsburghi nemzetközi reptéren. Tíz perccel később az Avis autókölcsönző pultjánál áll sorban. Az Uber olcsóbb lenne, de bölcsebb saját autóval menni. Egy évvel azután, hogy Pete Huntley beállt a csapatba, mindketten elvégeztek egy vezetői tanfolyamot, ahol követést és menekülést tanítottak; Pete-nek emlékeztető volt, neki viszont új. Az előbbire ma nem számít, de az utóbbi nem kizárt. Végül is egy veszélyes emberrel találkozik. Leparkol egy reptéri hotel parkolójában, hogy elüsse az időt (a saját temetésemre is korán érkeztem, gondolja megint). Felhívja az anyját. Charlotte nem veszi fel, ami nem jelenti, hogy nincs is ott; az, hogy hagyja rögzítőre menni, régi büntetési technikája, amikor úgy érzi, a lánya átlépett egy határt. Holly következőnek Pete-et hívja, aki megint megkérdezi, hogy mit csinál és mikor jön vissza. Holly Dan Bellre és a rémesen meleg unokájára gondolva azt feleli, barátokat látogat meg New Englandben, hétfőn reggel korán az irodában kezd. –  Remélem is – mondja Pete. – Kedden várnak a bíróságon. Szerdán meg az irodai karácsonyi parti van. Meg akarlak csókolni a fagyöngy alatt. – Húúú – mondja Holly, de mosolyog. Negyed tizenkettőkor ér a Monroeville plázához, és még tizenöt percig direkt nem száll ki, felváltva a Fitbitjét nyomkodja (pulzus kicsivel 100 felett), és imádkozik lelkierőért meg nyugalomért. És azért, hogy meggyőző tudjon lenni. Fél tizenkettőkor belép a plázába, és lassan elsétál pár üzlet

előtt – Jimmy Jazz, Clutch, Boobaloo babakocsik –, nézi a kirakatokat, de nem az árukat nézi, hanem hogy hátha megpillantja az őt figyelő Chet Ondowskyt. Mert Chet jön majd. A másik énje, akire ő George-ként gondol, jelenleg a legkeresettebb ember Amerikában. Holly el tud képzelni egy harmadik sablont is, bár nem tartja valószínűnek; van disznó énje és róka énje, mi kéne neki még? Tizenegy ötvenkor beáll a sorba a Starbucksban kávéért, majd a Sbarróban egy szelet pizzáért, amit abszolút nem kíván. Lehúzza a dzsekije cipzárját, hogy kilátsszon a rózsaszín pulcsi, aztán keres egy üres asztalt az ételudvarban. Az ebédidő ellenére elég sok üres asztalt lát, többet, mint amire számított, és ez nyugtalansággal tölti el. Az egész plázában kicsi a forgalom, főleg a karácsonyi időszakhoz képest. A jelek szerint nehéz időket él meg, manapság mindenki az Amazonról vásárol. Dél. Lelassít egy fiatalember menő napszemüvegben és kockás dzsekiben (a cipzárról két síliftcímke lóg hetykén), mintha le akarná szólítani, aztán mégis továbbmegy. Holly megkönnyebbül. Nem nagyon ért ahhoz, hogyan kell lerázni a pasikat, mivel sosem kellett igazán gyakorolnia. Tizenkettő ötkor kezd arra gondolni, hogy Ondowsky mégsem jön el. Aztán tizenkettő hétkor egy férfi szólal meg mögötte, egy gyakorlott tévés meleg, mind-barátok-vagyunk hangján: – Helló, Holly. Összerezzen, majdnem kiloccsantja a kávéját. A fiatalember a menő napszemüvegben. Holly először arra gondol, mégis van egy harmadik sablon, de amikor az leveszi a napszemüveget,

látja, hogy valóban Ondowsky az. Az arca kissé szögletesebb, a ráncok eltűntek a szája körül, a szeme közelebb ül (ami a tévében nem mutat jól), de ő az. És egyáltalán nem fiatal. Holly nem lát az arcán egyetlen ráncot sem, de érzi őket, és úgy gondolja, nem is keveset. Jó álca, de így közelről olyan, mint a botox vagy a plasztikai műtét. Mert én tudom, hogy micsoda, gondolja. –  Gondoltam, jobb, ha kicsit másképp nézek ki – mondja a férfi. – Chetként általában megismernek. A tévés újságíró nem Tom Cruise, de… – szerény vállvonással fejezi be. A napszemüveg nélkül Holly még valamit észrevesz: a szeme csillámlik, mintha víz alatt lenne… vagy egyáltalán nem is lenne. És a szájával is valami hasonló van, nem? Hollyt a 3D-s filmre emlékezteti, amikor a moziban leveszed a szemüveget. – Maga látja, ugye? – A hang továbbra is meleg és barátságos. Passzol a szája sarkában képződő kis gödröcskéhez. – A legtöbben nem. Az átalakulás miatt van. Öt percen belül eltűnik. Maximum tíz. Egyenesen a tévéből jöttem. Okozott nekem némi problémát, Holly. Holly rájön, hogy hallja a kis szüneteket is, amikor Ondowsky néha a szájpadlásához nyomja a nyelvét, hogy megelőzze a selypítést. –  Travis Tritt egy régi countrydala jut eszembe róla. – Elég nyugodtnak hallja magát, de a tekintetét nem tudja elszakítani Ondowsky szeméről, ahol a szemfehérje átdereng az íriszbe, az írisz meg átdereng a pupillába. Mint a stabil határok nélküli országok. – Az a címe: „Itt egy érme, hívd azt, akit érdekel”. Ondowsky elmosolyodik, az ajka túl szélesre húzódik, majd bumm! A szemében maradnak az apró fodrok, de a szája ismét

feszes. Holly mellett balra néz, ahol egy idős férfi széldzsekiben és tweedsapkában magazint olvas. – Az a barátja? Vagy a nő, aki gyanúsan régóta nézi a Forever 21 kirakatát? –  Talán mindkettő – feleli Holly. Most, hogy elkezdődött a konfrontáció, jól van. Vagyis majdnem: az a szempár zavaró, felkavaró. Ha túl sokáig néz bele, meg fog fájdulni a feje, viszont ha nem néz bele, azt Ondowsky a gyengeség jelének fogja venni. És az is lenne. –  Maga ismer engem, de én csak a keresztnevét tudom. A többi? – Gibney. Holly Gibney. – És mit akar, Holly Gibney? – Háromszázezer dollárt. – Zsarolás – ingatja a fejét Ondowsky, mintha csalódott volna. – Tudja, mi a zsarolás, Holly? Holly emlékszik Bill Hodges egyik mondására (sok volt): Nem te válaszolsz a gyanúsított kérdésére, ő a tiédre. Úgyhogy csak ül, és kezét a pizzaszelet mellett összefonva vár. – A zsarolás bérleti díj – folytatja Ondowsky. – Még csak nem is lízinges átverés, amit Chet járőr jól ismer. Tegyük fel, hogy van háromszázezer dollárom, ami egyébként nincs, mert a tévériporter és a tévészínész keresete között nagy a differencia. De tegyük fel. –  Tegyük fel, hogy nagyon-nagyon régóta itt van már – mondja Holly –, és végig gyűjtötte a pénzt. Tegyük fel, hogy így finanszírozta a… – a mit is? – az életmódját. És a hátterét. A kamu személyiségeket meg az összes többit. Ondowsky elmosolyodik. Elbűvölő mosoly.

– Jól van, Holly Gibney, tételezzük fel. Számomra akkor is az marad a központi probléma, hogy a zsarolás bérleti díj. Ha elfogy a háromszáz lepedő, visszajön a photoshopolt képeivel meg az elektronikusan manipulált hanganyagaival, és újra leleplezéssel fenyeget. Holly készült erre. Bill nélkül is tudja, hogy a legjobb hazugság az, ami a legtöbb igazságot tartalmazza. –  Nem. Nekem háromszázezer kell. – Szünetet tart. – Bár tényleg van még egy dolog. –  És mi lenne az? – A kellemes tévén edzett hang most leereszkedő. – Egyelőre maradjunk a pénznél. Henry bácsikámnál nemrég diagnosztizáltak Alzheimert. Egy idősotthonban van, ami az ilyen betegek gondozására szakosodott. Nagyon drága, de ez mellékes, mert a bácsikám utál ott lenni, nagyon felkavarja, és anyám haza akarja vinni. Csak éppen ő nem tud gondoskodni róla. Azt hiszi, hogy tud, de nem tud. Ő is öregszik, ő sem egészséges, és a házat is át kéne alakítani egy beteg igényeihez. – Dan Bellre gondol. – Rámpák, felvonók, ágy. De ezek apróságok. Állandó ellátást akarok Henry bácsinak, beleértve egy nappali ápolót. – Költséges terv, Holly. Nagyon szeretheti a drága öreget. – Így van. Ez igaz, noha Henry bácsi nyűg. A szeretet egyszerre ajándék és egy lánc mindkét végén bilinccsel. –  Az egészsége általában véve is rossz. A szívszélhűdés. – Megint Dan Belltől merít. – Tolószékben van, oxigénen. Elélhet még két évet. Talán hármat. Kiszámoltam, hogy háromszázezer dollár öt évet fedezne.

– És ha hat évig él, maga újra megkeres engem. A fiatal Frank Peterson jut Holly eszébe, akit Flint City mellett ölt meg a másik kívülálló. A legocsmányabb és fájdalmasabb módon. Hirtelen dühös lesz Ondowskyra. A képzett tévéshangjára meg a leereszkedő mosolyára. Szemétláda. Csak a szemét túl enyhe kifejezés. Előrehajol, belenéz a szemébe (ami végre-valahára kezd megállapodni). –  Figyeljen ide, maga gyerekgyilkos szarcsimbók. Nem akarok több pénzt kérni magától. Ezt se akartam kérni. Soha látni se akarom többé. El se tudom hinni, hogy el akarom engedni, és ha nem törli le azt az elcseszett vigyort a képéről, még meggondolom magam. Ondowsky hátrahőköl, mintha pofon vágták volna, és a mosoly eltűnik. Beszéltek már vele így? Talán, de régen. Ő egy köztiszteletben álló tévés újságíró! Amikor ő Chet járőr, rettegnek tőle a csaló vállalkozók és a sarlatán orvosok! A szemöldöke (nagyon vékony, veszi észre Holly, mintha ott nem tudna nőni szőr) összeszalad. – Nem besz… –  Fogja be és figyeljen – mondja Holly halk, feszült hangon. Még közelebb hajol, nemcsak behatol a terébe, de fenyegeti is. Ezt a Hollyt sosem látta az anyja, pedig Charlotte eleget látott az utóbbi öt-hat évben, hogy idegennek tekintse a lányát, szinte elcserélt gyereknek. – Kész meghallgatni? Remélem, különben itt hagyom. Az Inside View-tól nem kapnék háromszázat, de ötvenet simán, és kezdetnek nem lenne rossz. –  Kész vagyok. – A kész szóban Holly hallja a szünetet. Ez most hosszabb. Mert zaklatott, véli Holly. Ami jó. Ezt is akarta. –  Háromszázezer dollár. Készpénzben. Ötvenesekben és

százasokban. Egy olyan dobozban, mint amilyet a Macready iskolához vitt, csak ne fáradjon karácsonyi matricával meg kamu egyenruhával. Hozza el az irodámba szombat délután hatkor. Vagyis a mai meg a holnapi napja van összeszedni a pénzt. Legyen pontos, ne úgy, mint ma. Ha késik, elbúcsúzhat ettől az élettől. Ne felejtse el, milyen közel vagyok ahhoz, hogy egyszerűen kitálaljak. Undorodom magától. – Ez is igaz, és sejti, hogy ha most megnézné a Fitbitet, a pulzusa 170 körül lenne. –  Csak a társalgás kedvéért, milyen irodáról beszélünk? Milyen üzletről? Ha erre válaszol, és ha elbaltázza, talán a halálos ítéletét írja alá, de már késő visszakozni. –  A Frederick-épület. – Megnevezi a várost. – Szombaton hatkor. Karácsony előtt nem lesz ott más. Ötödik emelet. Becsületes megtaláló. –  Mi az a Becsületes megtaláló? Valami behajtócég? – Ondowsky az orrát ráncolja, mintha bűzt érezne. –  Csinálunk behajtást is – ismeri el Holly. – De többnyire mást. Nyomozóiroda vagyunk. –  Istenem, maga egy igazi magánkopó? – Ondowsky eléggé visszanyerte a lélekjelenlétét, hogy gúnyosan megkopogtassa a mellkasát a szíve felett (ha van is neki, biztos fekete, gondolja Holly). Holly nem megy bele ebbe. – Hat óra, ötödik emelet. Háromszázezer dollár. Ötvenesek és százasok. Az oldalsó bejáraton jöjjön. Hívjon fel, ha ott van, és megadom az ajtókódot. – Van kamera? A kérdés cseppet sem lepi meg Hollyt. Tévériporter. A

kívülállóval ellentétben, aki megölte Frank Petersont, ennek a kamera az élete. –  Van, de nem működik. A múlt havi viharban tönkrement. Még nem javították meg. Látja Ondowskyn, hogy nem hiszi el, pedig ez az igazság. Al Jordan, az épület gondnoka egy lusta disznó, akit már régen ki kellett volna rúgni (Holly és Pete véleménye szerint). Nem is csak az oldalbejárat kamerája a probléma; ha nincs Jerome, a nyolcadikon dolgozók még mindig gyalog kutyagolnának fel az épület tetejére. – Az ajtón belül van fémdetektor, és az működik. A falba van beépítve, nem lehet kikerülni. Ha korán érkezik, tudni fogom. Ha fegyvert hoz, azt is. Tud követni? – Igen. – Most már nincs mosoly. Nem kell telepatának lenni, hogy tudja, Ondowsky kotnyeles, bosszantó picsának tartja. Hollyt nem érdekli; még mindig jobb, mint egy nyámnyila, aki a saját árnyékától is megijed. –  Lifttel jöjjön. Hallani fogom, mert zajos. Amikor kinyílik, várni fogom a folyosón. Ott ejtjük meg a cserét. Minden egy pendrive-on van. – És pontosan hogyan bonyolítjuk le a cserét? –  Ezzel egyelőre ne törődjön. Higgye el, hogy menni fog, és mindketten jól járunk. – És erre a szavát adja? Hollynak erre esze ágában sincs válaszolni. –  Beszéljünk a másik dologról, amit akarok magától. – Ezzel vagy horogra akad, vagy nem. – Mi lenne az? – Ondowsky most már mogorva. – Az öreg, akiről beszéltem, aki kiszúrta magát…

– Hogyan csinálta? –  Ezzel se foglalkozzon. Az a lényeg, hogy évek óta szemmel tartja magát. Évtizedek óta. Feszülten figyeli Ondowsky arcát, és elégedett azzal, amit lát: sokk. –  Békén hagyta magát, mert azt hitte, hogy maga csak egy hiéna. Vagy varjú. Ami elütött állatokon él. Nem szép, de része a… nem is tudom, az ökoszisztémának, gondolom. De aztán maga úgy döntött, hogy ez nem elég, igaz? Minek várni egy tragédiára, mészárlásra, ha maga is meg tudja oldani. Csináld magad, igaz? Ondowsky részéről semmi reakció. Csak nézi őt, és noha a szeme már nyugodt, gyilkos tekintet ül benne. Holly halálos ítélete, az bizony, és Holly nemcsak aláírja, hanem maga írja meg az egészet. – Csinálta már korábban is? Hosszú szünet. Holly már biztos benne, hogy nem kap választ (ami önmagában is válasz), amikor Ondowsky felel: –  Nem. De éhes voltam. – És elmosolyodik. Amitől Holly majdnem sikít. – Rémültnek látszik, Holly Gibney. Nincs értelme hazudni. –  Az vagyok. De elszánt is. – Megint belehajol Ondowsky privát szférájába. Az egyik legnehezebb dolog, amit életében csinált. – Ez a másik. Ezúttal elengedem, de soha többé nem teheti. Ha igen, tudni fogom. – És akkor mi lesz? Vadászni fog rám? Holly hallgat. – Hány példánya van ebből az anyagból, Holly Gibney? –  Csak egy. Minden a pendrive-on van, és szombat este

odaadom, de… – Rászegezi az ujját, és örömmel látja, hogy nem remeg. – Ismerem az arcát. Mindkét arcát. Ismerem a hangját, tudok róla olyasmiket, amit talán maga sem. – A selypítésgátló szünetekre gondol. – Menjen a dolgára, egye a rohadt kajáját, de ha csak gyanítom, hogy okozott még egy tragédiát, még egy Macreadyt, akkor igenis vadászni fogok magára. Levadászom. Szétcseszem az életét. Ondowsky körülnéz a szinte üres ételudvarban. Nincs már ott se a tweedsapkás öreg, se a kirakatbábokat bámuló nő. A gyorséttermeknél állnak sorban emberek, de háttal. – Szerintem nem figyel minket senki, Holly Gibney. Szerintem maga egyedül van. Szerintem át tudnék nyúlni az asztalon, elroppantani a nyápic nyakát, és senki észre se venné. Nagyon gyors vagyok. Holly tudja, hogy ha Ondowsky rémültnek látja – és rémült, mert tudja, hogy Ondowsky elkeseredett és dühös, amiért ilyen helyzetben találja magát –, talán megteszi. Valószínűleg megteszi. Úgyhogy erőt vesz magán, és megint előrehajol. –  De talán nem elég gyors, hogy ne sikítsam a nevét, amit Pittsburgh környékén mindenki ismer. Én se vagyok lassú. Megkockáztatja? Egy pillanatig Ondowsky mérlegeli vagy úgy tesz. Aztán azt mondja: – Szombat este hat, Frederick-épület, ötödik emelet. Viszem a pénzt, odaadja a pendrive-ot. Áll az alku? – Áll. – És hallgatni fog. –  Igen, hacsak nem lesz még egy Macready. Ha lesz, a háztetőkről fogok kiabálni. Amíg valaki nem hisz nekem.

– Jól van. Ondowsky kezet nyújt, de nem lepődik meg, amikor Holly nem fogja meg. Hozzá sem ér. Ondowsky feláll és megint mosolyog. Azzal a mosollyal, amitől Hollynak sikoltozhatnékja támad. – Az iskola hiba volt. Most már látom. Felteszi a napszemüveget, és már az ételudvar közepén jár, mire Holly tudatára ébred, hogy nincs ott. Nem hazudott, tényleg gyors. Talán tényleg el tudta volna intézni ott az asztalnál. Egy gyors csavarintás, és már ott se lett volna, az asztalnál meg ülve marad egy nő, mellkasára hajtott fejjel, mintha elszundikált volna ebéd közben. De ez csak ideiglenes haladék. Jól van, ezt mondta. Ennyit. Nem habozott, nem kért biztosítékot. Nem kérdezte meg, hogy bármilyen esetleges jövőbeni robbanás – busz, vonat, egy ilyen pláza – esetén Holly honnan tudhatja, hogy nem ő volt. Az iskola hiba volt, mondta. Most már látom. De ő, Holly a hiba, amit ki kell javítania. Esze ágában sincs kifizetni, meg akar ölni, gondolja Holly, ahogy az érintetlen pizzaszeletet meg a Starbucks poharat a legközelebbi szemeteshez viszi. Aztán majdnem felnevet. Mintha nem tudtam volna az elejétől.

3 A pláza parkolója hideg és szeles. A karácsonyi bevásárlószezon csúcsán tele kéne lennie, de talán félig van. Holly kínosan

átérzi, hogy egyedül van. Nagy üres részeken kell átmennie, ahol a szél rendesen nekiesik, elzsibbasztja az arcát, és néha meg is tántorítja; ugyanakkor Ondowsky bármelyik parkoló autó mögött megbújhat, hogy kiugorjon (nagyon gyors vagyok) és elkapja. Az utolsó tíz lépést futva teszi meg a bérelt autóig, és amikor bent van, rácsap a gombra, ami bezárja az összes ajtót. Fél percig csak ül, próbálja összeszedni magát. Nem nézi meg a Fitbitet, mert tudja, hogy nem örülne annak, amit mutat. Elindul a plázától, közben pár másodpercenként a visszapillantóba néz. Nem hiszi, hogy követik, mégis úgy vezet, hogy lerázza az esetleges utánfutót. Biztos, ami biztos. Tudja, hogy Ondowsky arra számít, hogy az ingázójárattal megy haza, ezért Pittsburghben tölti az éjszakát, és majd a reggeli vonattal megy. Beáll egy Holiday Inn Expresshez, és mielőtt bemegy, ellenőrzi a mobilján az üzeneteket. Egy van, az anyjától. – Holly, nem tudom, hol jársz, de Henry bácsinak ma balesete volt abban az átkozott Rolling Hillsben. Talán az egyik karja is eltört. Kérlek, hívj fel. Kérlek. – Holly hallja az anyja hangjában a zaklatottságot és a régi vádat: szükségem volt rád, és csalódást okoztál. Megint. Az ujjbegye egy milliméterre lebeg a hívógomb felett. Az ember a szokásai rabja, és az alapbeállításon nehéz változtatni. A szégyentől máris melegszik a homloka, az arca, a torka, és már a nyelvén van a szó, amit az anyjának mond, ha felveszi: Sajnálom. Miért is ne lenne? Egész életében csak bocsánatot kért az anyjától, aki mindig azzal az arckifejezéssel bocsát meg, ami azt mondja: Jaj, Holly, sosem változol. Arra lehet alapozni,

hogy csalódást okozol. Mert Charlotte Gibney-nek is megvannak a maga alapbeállításai. Ezúttal Holly ráparancsol az ujjára, arra gondolva: Mit is kéne sajnálnia? Miért kéne bocsánatot kérnie? Hogy nem volt ott, amikor szegény zavart Henry bácsi eltörte a karját? Hogy nem vette fel a telefont abban a percben, abban a másodpercben, amikor az anyja hívta, mintha Charlotte élete lenne a fontos élet, az igazi élet, és az övé csak az anyja árnyéka? Ondowskyval szembenézni nehéz volt. Az anyja cri de coeurjére azonnal válaszolni ugyanolyan nehéz, talán még nehezebb, de megteszi. Bár rossz lánynak érzi magát, inkább a Rolling Hillst hívja fel. Bemutatkozik és Mrs. Braddockot kéri. Megvárakoztatják, és kénytelen a „The Little Drummer Boy”-t hallgatni. Úgy érzi, ez a zene maximum öngyilkosságra sarkallhatja az embert. – Ms. Gibney! – szól bele Mrs. Braddock. – Túl korán van még kellemes ünnepeket kívánni? –  Egyáltalán nem. Köszönöm. Mrs. Braddock, anyám hívott, hogy a bácsikámnak balesete volt. Mrs. Braddock nevet. –  Inkább megakadályozott egyet! Felhívtam az anyját, és elmeséltem neki. A bácsikája mentális állapota némileg romlott, de a reflexeivel semmi baj. – Mi történt? –  Az első pár napban nem akart kijönni a szobájából – mesélte Mrs. Braddock –, ami nem szokatlan. Az újonnan érkezettek mindig megzavarodnak, gyakran szoronganak. Néha nagyon szoronganak, ilyenkor adunk nekik valamit. A

bácsikájának azonban erre nem volt szüksége, és tegnap magától kijött és leült a nappaliban. Még Mrs. Hatfieldnek is segített a kirakóssal. Nézte azt az őrült bírót a tévében… John Law, gondolja Holly, és elmosolyodik. Szinte tudatában sincs, hogy folyton a tükörbe néz, nehogy Chet Ondowsky (nagyon gyors vagyok) ott ólálkodjon. – …délutáni nasira. – Elnézést, egy pillanatra nem hallottam. –  Azt mondtam, hogy a műsor után néhányan elindultak az étkezőbe délutáni nasira. A bácsikája Mrs. Hatfielddel ment, aki nyolcvankettő és elég bizonytalanul jár. Megbotlott, és ha Henry nem kapja el, csúnya esés lehetett volna belőle. Sarah Witlock, az egyik ápoló azt mondta, nagyon gyorsan reagált. „Mint a villám”, így mondta. Szóval elkapta és nekitántorodott a falnak, ahol volt egy tűzoltó készülék. Állami előírás, tudja. Lett egy szép nagy zúzódása, de talán agyrázkódástól vagy még rosszabbtól mentette meg Mrs. Hatfieldet. –  Henry bácsinak nem tört el semmije, amikor nekiesett a tűzoltó készüléknek? Mrs. Braddock megint nevetett. – Egek, dehogy! – Az jó. Kérem, mondja meg a bácsikámnak, hogy üdvözlöm. – Megmondom. És még egyszer kellemes ünnepeket. Miután leteszi, egy ideig nézi a Holiday Inn Express unalmas téglaoldalát, karját összefonva a melle előtt, homlokráncolva. Döntésre jut és hívja az anyját. –  Jaj, Holly, végre! Hol voltál? Nem elég, hogy a testvérem miatt kell aggódnom, még miattad is? Ismét rátört a késztetés, hogy azzal feleljen, Sajnálom, de

ismét emlékezteti magát, hogy nincs miért bocsánatot kérnie. – Jól vagyok, anya. Pittsburghben vagyok… – Pittsburghben?! –  …de két órán belül otthon leszek, ha nincs nagy forgalom, és ha ott is le tudom tenni a bérelt autót. A szobám kész? – Mindig az – mondja Charlotte. Hát persze, gondolja Holly. Mert egyszer majd észhez térek és hazaköltözöm. –  Klassz. Vacsorára otthon leszek. Ma este tévézünk, és holnap elmehetünk Henry bácsihoz, ha… – Annyira aggódom miatta! – kiáltja Charlotte. De azért nem ugrasz kocsiba és mész oda magad, gondolja Holly. Mert Mrs. Braddock felhívott, és tudod. Nem a testvéredről szól ez, hanem hogy engedelmességre bírd a lányodat. Ahhoz már késő, ezt a szíved mélyén tudod is, de ettől még próbálkozol. Mert ez is alapbeállítás. – Biztos nincs baja, anya. –  Ezt mondják, de mi mást mondanának? Az ilyen helyeken mindent megtesznek, hogy elkerüljék a pert. – Elmegyünk és megnézzük, jó? –  Azt hiszem. – Szünet. – Gondolom, utána elmész. Vissza abba a városba. – Jelentés: abba a Szodomába, Gomorába, a bűn és romlottság fertőjébe. – Én magam karácsonyozom, te meg a barátaiddal. – Például azzal a fiatal feketével, aki talán drogozik. – Anya. – Holly néha szívesen sikítana. – Robinsonék hetekkel ezelőtt meghívtak. Rögtön hálaadás után. Akkor mondtam neked, és azt mondtad, jó. – Charlotte pontosan azt mondta: Ha úgy érzed, hogy muszáj.

– Akkor még azt hittem, hogy Henry itt lesz. –  És ha maradok péntek éjszakára is? – Ezt megteheti az anyjáért és magáért is. Ondowsky simán ki tudja deríteni, hol lakik a városban, és huszonnégy órával korábban odamegy. – Korán karácsonyozunk. –  Az csodálatos lenne – derül fel Charlotte. – Pirítok csirkét. És spárgát. Szereted a spárgát! Holly utálja a spárgát, de hiába is mondaná. – Jól hangzik, anya.

4 Holly levajazza a dolgot az Avisszel (természetesen pluszköltséggel jár), és útnak indul, csak egyszer áll meg tankolni és bekapni egy halas szendvicset a Mickey D’sben, és lebonyolítani pár telefont. Igen, mondja Jerome-nak és Petenek, befejezte a személyes ügyet. A hétvégét az anyjával tölti, meglátogatják a bácsikáját az új lakhelyén. Hétfőn megy vissza dolgozni. –  Barbara csípi a filmeket – tájékoztatja Jerome –, de azt mondja, totál vanília az egész. Azok alapján az ember nem gondolná, hogy léteztek egyáltalán feketék. –  Mondd neki, hogy írja bele a jelentésébe. Majd odaadom neki a Shaft-et. Most tovább kell mennem. Nagy a forgalom, bár nem tudom, hová tart ez a sok ember. Voltam egy plázában, ami félig üres volt. – Rokonokat látogatnak, mint te – mondja Jerome. – A rokon az egyetlen, amit nem lehet Amazonról rendelni.

Ahogy visszasorol az I–76-ra, Hollynak eszébe jut, hogy az anyja biztosan vett neki karácsonyi ajándékot, ő meg semmit. Lelki szeme előtt megjelenik Charlotte mártírarca, amikor üres kézzel állít be. Úgyhogy a legközelebbi bevásárlóközpontnál megáll, noha ez azt jelenti, hogy csak sötétedés után ér haza (utál éjszaka vezetni), és vesz az anyjának egy papucsot meg egy szép fürdőköntöst. A blokkot gondosan elteszi, ha netán nem jó méretet vett volna. Amikor újra úton van, biztonságban a bérelt autóban, nagy levegőt vesz, és sikít egyet. Segít.

5 Charlotte megöleli a lányát a küszöbön, majd behúzza. Holly tudja, mi következik. – Fogytál. –  Pont ugyanannyi vagyok – feleli, mire az anyja azzal a tekintettel néz rá, ami azt mondja, aki anorexiás volt, az is marad. Egy olasz helyről hozatnak vacsorát az utcából, és evés közben Charlotte arról beszél, milyen nehéz Henry nélkül. Mintha a testvére öt éve ment volna el, nem öt napja, és nem egy közeli otthonba, hanem hogy messze töltse az öregkorát valami hülyeséggel: kerékpárboltot nyisson Ausztráliában vagy naplementéket fessen egy trópusi szigeten. Nem kérdezi Hollyt az életéről, a munkájáról vagy arról, hogy mit keresett

Pittsburghben. Kilenckor, amikor Holly okkal hivatkozhat fáradtságra, hogy lefeküdni menjen, úgy érzi, mintha fiatalodna és kisebbedne, újra az a szomorú, magányos és anorexiás lány lesz – igen, az volt, legalábbis a középiskola rémálomszerű első évében, amikor Csipácska néven ismerték –, aki ebben a házban élt. A szobája ugyanolyan, a sötét rózsaszín falak mindig félig sült húsra emlékeztették. A plüssállatai még a polcon vannak a keskeny ágy felett, Nyuszi úr kiemelt helyen. Nyuszi úr füle rongyos, mert azt szokta rágcsálni, amikor nem tudott aludni. A Sylvia Plath-poszter még mindig ott lóg az íróasztal felett, aminél pocsék verseket írt, és néha elképzelte, hogy a példaképét követve öngyilkos lesz. Ahogy levetkőzik, arra gondol, talán meg is tette volna, vagy megpróbálja, ha nem villanytűzhelyük van, hanem gáz. Könnyű, nagyon könnyű lenne arra gondolni, hogy a gyerekkori szobája őt várta, mint egy szörny egy horrortörténetben. Többször aludt itt felnőttkora józan (viszonylag józan) éveiben, de a szoba sosem falta fel. Az anyja sem falta fel. Van szörny, de nem ebben a szobában vagy házban. Ezt észben kell tartani, és azt is, hogy ő kicsoda most. Nem az a gyerek, aki Nyuszi úr fülét rágcsálta. Nem az a kamasz, aki iskola előtt szinte minden reggel kiokádta a reggelit. Ő az a nő, aki Billel és Jerome-mal megmentette azokat a gyerekeket a Midwest Culture and Arts Complexben. Az a nő, aki túlélte Brady Hartsfieldet. Aki farkasszemet nézett egy másik szörnnyel egy texasi barlangban. Az a lány, aki elbújt ebben a szobában, és nem akart kimenni, már nincs. Letérdel, elmondja az esti imát, majd lefekszik.

2020. december 18.

1 Charlotte, Holly és Henry bácsi a Rolling Hills társalgójának egyik sarkában ülnek, ami ünnepi dekorációt kapott. Vannak flitterszalagok és fenyőágak, melyek édes illata szinte elnyomja a pisi és a fertőtlenítő állandó szagát. Van egy karácsonyfa is égőkkel és cukordíszekkel. A hangszórókból karácsonyi zene árad, fáradt dallamok, amiket Holly boldogan nélkülözne. A bentlakókról nem mondható, hogy szétveti őket az ünnepi hangulat; a legtöbben egy Ab Lounge nevű micsoda reklámját nézik, amiben egy dögös bige illegeti magát narancssárga balett-trikóban. Páran nem nézik, van, aki hallgat, mások egymással beszélgetnek, vagy magukban. Egy pöttöm öreg hölgy zöld otthonkában egy hatalmas kirakós fölé hajol. –  Az Mrs. Hatfield – mondja Henry bácsi. – A keresztnevére nem emlékszem. –  Mrs. Braddock mesélte, hogy megmentetted egy csúnya eséstől – jegyzi meg Holly. –  Nem, az Julia volt – mondja Henry bácsi. – Még régen a folyónál. – Nevet, ahogyan az emberek, amikor régi időkre emlékeznek. Charlotte a szemét forgatja. – Én tizenhat voltam, Julia meg… – Elhallgat. – Mutasd a karod – parancsol rá Charlotte. Henry bácsi oldalt dönti a fejét. – A karom? Mért?

–  Csak mutasd. – Charlotte megragadja és feltűri az ingujját. Van ott egy jókora, de nem túl mély zúzódás. Holly olyannak látja, mint egy félresikerült tetkót. –  Ha itt így gondozzák az embereket, nem fizetnünk kéne nekik, hanem beperelnünk őket – mondja Charlotte. – Milyen nőket? – kérdezi Henry bácsi. Charlotte feláll. – Hozok kávét. Talán olyan kis gyümölcsös micsodát is. Holly, kérsz valamit? Holly a fejét rázza. – Megint nem eszel – mondja Charlotte, majd elmegy, mielőtt Holly válaszolhatna. Henry utánanéz. – Sose változik, mi? Most Holly nevet. Nem tudja megállni. – Hát nem. – Nem bizony. Te nem Janey vagy. – Nem. – És vár. – Te… – Szinte hallja a rozsdás fogaskerekeket. – Holly vagy. – Igen. – Megpaskolja az öreg kezét. –  Szeretnék visszamenni a szobámba, de nem emlékszem, melyik. – Én tudom. Elkísérlek. Lassan elindulnak a folyosón. – Ki volt Julia? – kérdezi Holly. –  Szép volt, mint a hóesés – mondja Henry bácsi. Holly úgy érzi, ez elégséges válasz. Költőibb, mint bármi, amit ő vers gyanánt valaha írt. A szobába érve Holly az ablak melletti székhez akarja kísérni,

de Henry bácsi lerázza a kezét, és az ágyhoz megy, leül, combjai között összefűzi a kezét. Öreg gyereknek látszik. –  Azt hiszem, lefekszem, édesem. Fáradt vagyok. Charlotte kimerít. – Néha engem is – mondja Holly. Régen sosem vallotta volna be ezt Henry bácsinak, aki általában az anyja cinkosa volt, de ez már más ember. Bizonyos tekintetben gyengédebb ember. Öt perc múlva különben is elfelejti. Tíz perc múlva azt is, hogy itt járt. Lehajol megpuszilni Henry bácsi arcát, aztán megdermed a levegőben, az ajka Henry arca felett, amikor az azt kérdezi: – Mi a baj? Mitől félsz? – Én nem… – Dehogynem. Félsz. –  Jó, igen. Félek. – Olyan megkönnyebbülés beismerni. Hangosan kimondani. – Anyád… a nővérem… a nyelvem hegyén van a neve… – Charlotte. –  Igen. Charlie gyáva. Mindig is az volt, már gyerekkorunkban is. Bele se mert menni a vízbe a… ott… nem emlékszem a nevére. Te is gyáva voltál, de te kinőtted. Holly döbbenten néz rá. Nem jut szóhoz. –  Kinőtted – ismétli meg Henry bácsi, majd kibújik a papucsból, és fellendíti a lábát az ágyra. – Hunyok egyet, Janey. Nem olyan rossz hely ez, csak itt lenne az a… a micsoda, amit elforgatsz… – Lehunyja a szemét. Holly leszegett fejjel megy az ajtóhoz. Az arca könnyes. Zsebkendőt vesz elő és letörli. Nem akarja, hogy Charlotte meglássa.

–  Bárcsak emlékeznél rá, hogy megmentetted azt a nőt az eséstől. A nővér szerint gyors voltál, mint a villám. De Henry bácsi már nem hallja. Elaludt.

2 Holly Gibney jelentéséből Ralph Anderson nyomozónak: Ezt az éjjel akartam befejezni egy pennsylvaniai motelben, de családi ügy jött közbe, ide kellett autóznom anyámhoz. Nehéz itt lennem. Sok az emlék, és a zöme nem túl jó. De ma éjjel maradok. Jobb így. Anyám elment, bevásárol egy korai karácsonyi vacsorához, ami valószínűleg nem lesz ízletes. A főzés sosem volt az erőssége. Holnap este remélhetőleg lezárom a dolgot Chet Ondowskyval, vagyis azzal, ami annak nevezi magát. Félek, nincs értelme hazudnom. Megígérte, hogy többé nem csinál olyasmit, mint a Macready középiskolában, azonnal megígérte, nem is gondolkodott rajta, és ezért nem hiszek neki. Bill se hinne, és biztos vagyok benne, hogy te se. Most már ráérzett az ízére. Talán arra is, hogy hős megmentő legyen, holott tudnia kell, hogy rossz ötlet felhívni magára a figyelmet. Felhívtam Dan Bellt, és mondtam neki, hogy elintézem Ondowskyt. Úgy gondoltam, hogy volt rendőrként megérti és helyesli majd. Így is volt, de óvatosságra intett. Igyekszem óvatosnak lenni, de nem hazudok: nagyon rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban. Felhívtam a barátnőmet is, Barbara Robinsont, mondtam neki, hogy szombatig anyámnál leszek. El kell hitetnem vele és a testvérével, Jerome-mal, hogy holnap

nem leszek a városban. Akármi is történik velem, tudnom kell, hogy ők nem forognak veszélyben. Ondowsky aggódik, hogy mit kezdek az információval, de közben magabiztos is. Megöl, ha lehetősége lesz rá. Tudom. Ő viszont nem tudja, hogy én már voltam ilyen helyzetben, és hogy nem becsülöm alá őt. Bill Hodges barátom és volt társam megemlékezett rólam a végakaratában. Az életbiztosításában volt haláleseti juttatás, de kaptam más emlékeket is, ami többet jelentett nekem. Az egyik a szolgálati revolvere, egy 38-as Smith & Wesson. Billtől tudom, hogy a legtöbb városi rendőr manapság Glock 22-essel jár, amibe hat helyett tizenöt töltény fér, de ő régimódi volt, és büszke volt erre. Nem szeretem a fegyvereket – sőt utálom –, de holnap használni fogom Billét, méghozzá habozás nélkül. Nem lesz beszélgetés. Egyszer beszélgettem Ondowskyval, az elég volt. Mellkason fogom lőni, és nem csak azért, mert mindig a legjobb középre lőni, ahogy a lövészgyakorlaton tanultam két éve. Azért, mert… [Szünet.] Emlékszel, mi történt a barlangban, amikor fejen lőttem a micsodát, amit találtunk? Hogyne emlékeznél. Álmodunk róla, sose felejtjük el. Szerintem az az erő, a fizikai erő, ami ezeket mozgatja, az egy idegen agy, ami felváltotta a korábbi emberi agyat. Nem tudom, honnan ered, és nem is érdekel. Ha mellbe lövöm, azzal talán meg se ölöm. Sőt tulajdonképpen erre számítok, Ralph. Szerintem van más mód örökre megszabadulni tőle. Tudod, volt egy hiba. Anyám most állt meg a kocsival. Még ma vagy holnap

befejezem ezt.

3 Charlotte nem engedi, hogy Holly segítsen a főzésben; ahányszor a lánya bemegy a konyhába, rögtön kitessékeli. Ez jól megnyújtja a napot, de végül csak elérkezik a vacsoraidő. Charlotte felvette azt a zöld ruhát, mint minden karácsonykor (büszke rá, hogy még mindig jó rá). A karácsonyi kitűző – magyal – szokás szerint a bal melle fölé került. –  Autentikus karácsonyi vacsora, mint a régi időkben! – vezeti be Hollyt könyökénél fogva az étkezőbe. Mint egy rabot a kihallgatóba, gondolja Holly. – Elkészítettem az összes kedvencedet! Leülnek egymással szemben. Charlotte aromaterápiás gyertyákat gyújtott, és a citromfű illatától Hollynak tüsszenteni kell. Kis pohár Mogen David borral koccintanak (a hámból kirúgás csúcsa), és boldog karácsonyt kívánnak egymásnak. Aztán jön egy saláta azzal a takonyszerű ranch öntettel, amit Holly utál (Charlotte azt hiszi, szereti), és a papiruszszáraz pulyka, amit csak sok szósszal lehet lenyelni. A krumplipüré csomós. A túlfőzött spárga töpörödött és taszító. Csak a (bolti) sárgarépatorta finom. Holly megeszik mindent, és megdicséri az anyja főztjét. Aki sugárzik a boldogságtól. Miután elmosogattak (Holly szokás szerint csak törölget; az anyja szerint sosem tudja rendesen lekaparni az edényeket), a nappaliba vonulnak, ahol Charlotte előkeresi Az élet csoda szép

DVD-t. Hányszor látták már karácsonykor? Tucatszor, talán még

többször. Henry bácsi szinte fejből tudta. Talán még mindig tudja, gondolja Holly. Ráguglizott az Alzheimerre, és kiderült, hogy nem lehet megmondani, az agy mely területei maradnak épek, miközben az áramkörök egyenként leállnak. Mielőtt elkezdődik a film, Charlotte ünnepélyesen ad Hollynak egy télapósipkát. –  Mindig rajtad van, amikor megnézzük. Kiskorod óta. Hagyomány. Holly egész életében imádta a filmeket, és még olyan filmekben is talált élvezetet, amiket a kritikusok darabokra szedtek (például hiszi, hogy Stallone Kobrá-ja alulértékelt), de Az élet csoda szép mindig is zavarta. A film elején meg tudja érteni George Bailey-t, de a végén erősen bipolárisnak tűnik, aki éppen a ciklus mániákus részén tart. Még az is eszébe jut, hogy a film vége után Bailey csendben felkel az ágyból, és lemészárolja az egész családját. Nézik a filmet, Charlotte a karácsonyi ruhájában, Holly a télapósipkában. Holly arra gondol, most máshová tartok. Érzem. Szomorú helyre, tele árnyakkal. Oda, ahol tudod, hogy nagyon közel a halál. A képernyőn Janie Bailey azt mondja: – Kérlek, Istenem, valami baj van apuval. Aznap éjjel Holly azt álmodja, hogy Chet Ondowsky a tépett ujjú-zsebű zakójában lép ki a Frederick-épület liftjéből. A kezén téglapor és vér. A szeme csillámlik, és amikor szélesen elvigyorodik, vonagló vörös bogarak özönlenek elő a szájából, le az állán.

2020. december 19.

1 Holly ott csücsül a dugóban, amely mind a négy dél felé tartó sávot megdermeszti, még mindig nyolcvan kilométerre a várostól, és arra gondol, hogy ha ez a több kilométeres dugó nem szűnik meg, még a saját temetéséről is elkésik. Sok önbizalomhiányos emberhez hasonlóan ő is kényszeresen előre tervez, minek eredményeképp szinte mindig korán érkezik mindenhová. Ezen a szombaton legkésőbb egy órára kéne a Becsületes megtaláló irodájába érnie, de most már a három is optimista becslésnek tűnik. A körülötte rostokoló autók miatt (előtte egy nagy dömper, aminek a koszos fara úgy emelkedik előtte, akár egy acélszirt) klausztrofóbiás érzése támad, mintha élve eltemetnék (a saját temetésem). Ha lenne cigaretta az autóban, egyik szálat szívná a másik után. Így azonban köhögés elleni cukorkára fanyalodik, amit dohányzás elleni szernek nevez, de csak hat volt a kabátja zsebében, ami gyorsan elfogy. Marad a körme… már ha nem vágta volna túl rövidre. Késem egy nagyon fontos találkozóról. Nem az ajándékozás miatt, ami az anyja hagyományos karácsonyi reggelijét – gofri és bacon – követte (még egy hét van karácsonyig, de hajlandó volt Charlotte-tal együtt játszani). Charlotte egy csipkés selyemblúzt adott neki, amit Holly soha fel nem vesz (már ha túléli), egy közepesen magas sarkú cipőt

(dettó), és két könyvet: A most hatalma és Semmi felől ne aggódj. Hollynak nem volt alkalma becsomagolni az ajándékokat, de vett egy karácsonyi ajándékzacskót, abba tette. Charlotte hüledezett a szőrmeszegélyű papucson, és fejét csóválta a fürdőköntösön, ami 79,50 dollárba került. – Ez minimum két számmal nagyobb, mint kéne. Gondolom, a blokkot nem tetted el. Holly, aki pontosan tudta, hogy eltette, azt felelte: – Azt hiszem, a kabátzsebemben van. Eddig minden rendben ment. De akkor hirtelen Charlotte azt javasolta, hogy menjenek el Henryhez boldog ünnepeket kívánni, hiszen Holly nem lesz itt akkor. Holly az órára pillantott. Háromnegyed kilenc. Abban bízott, hogy kilenckor már úton lesz dél felé, de hát a kényszerességet is túlzásba lehet vinni… hiszen miért is akar öt órával korábban érkezni? Plusz, ha Ondowskyval gond lesz, most látja utoljára Henry bácsit, és nem hagyta nyugodni a kérdés: Mitől félsz? Honnan tudta? Még sosem tűnt fogékonynak mások érzéseire. Éppen ellenkezőleg. Ezért beleegyezett, és elmentek, és Charlotte ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, és egy egyenrangú kereszteződésnél összekoccantak egy másik autóval. Nem nyílt ki a légzsák, nem sérült meg senki, nem kellett hívni a rendőrséget, de Charlotte magához hűen ürügyet keresett. Kitalált jégfoltra hivatkozott, szemet hunyva afelett, hogy megállás helyett csak lassított, mellesleg szokás szerint: Charlotte Gibney-nek a kormány mögött mindig elsőbbsége volt. A másik sofőr elég jól viselte a dolgot, csak bólogatott mindenre, amit Charlotte mondott, de azért betétlapot

cseréltek, és mire továbbindultak (Holly biztos volt benne, hogy a férfi, akinek nekikoccantak, rákacsintott, mielőtt visszaült a kocsijába), tíz óra volt, és a látogatás amúgy is totál kudarc volt. Henrynek fogalma sem volt, kicsodák. Azt mondta, fel kell öltöznie és dolgozni menni, ne zavarják. Amikor Holly búcsúzóul megpuszilta, Henry gyanakodva nézett rá, és azt kérdezte, ez valami Jehova tanúja dolog-e. –  Most te vezess – mondta odakint Charlotte. – Én zaklatott vagyok. Holly boldogan engedelmeskedett. Az utazótáskáját az előtérben hagyta. Ahogy a vállára vette, és az anyja felé fordult a megszokott búcsúzásra – két száraz cupp az arcra –, Charlotte átölelte a lányát, akit egész életében becsmérelt és leszólt (nem mindig szándékosan), és elsírta magát. –  Ne menj még. Maradj még egy napot. Ha nem tudsz karácsonyig maradni, legalább a hétvégén. Nem bírok egyedül lenni. Még nem. Talán karácsony után, de még nem. Az anyja úgy kapaszkodott belé, akár egy fuldokló, és Hollynak el kellett nyomnia a késztetést, hogy ellökje magától. Tűrte az ölelést, amíg bírta, aztán lefejtette magáról az anyja karját. – Mennem kell, anya. Találkozóm van. – Úgy érted, randi? – Charlotte elmosolyodott. Nem volt szép látvány. Túl sok fog látszott. Holly azt hitte, már nem tudja megdöbbenteni az anyja, de ezek szerint tévedett. – Komolyan? Te? Ne felejtsd el, hogy talán most látod utoljára, gondolta Holly. És nem akarsz dühösen elválni. Ha túléled, majd lehetsz rá

dühös. –  Másról van szó – felelte. – De igyunk egy teát, annyi időm még van. Teát ittak és datolyás kekszet ettek, amit Holly mindig utált (valahogy sötét íze volt), és már majdnem tizenegy volt, mire végre el tudott menekülni az anyja házából, ahol még mindig érződött a citromfüves gyertyák illata. A tornácon megpuszilta az anyját. – Szeretlek, anya. – Én is szeretlek. Holly már odaért a bérelt autóhoz, majdnem megfogta a kilincset, amikor Charlotte utánaszólt. Holly megfordult, szinte arra számítva, hogy az anyja leszalad a lépcsőn, széttárt karral, karomszerűen begörbített ujjakkal visít, hogy Maradj! Maradnod kell! Megparancsolom! De Charlotte még a tornácon állt, két karjával átölelve magát. Didergett. Öregnek és boldogtalannak látszott. –  Tévedtem a köntössel kapcsolatban. Az én méretem. Elnézhettem a címkét. Holly elmosolyodott. – Az jó, anya. Örülök. Kitolatott a behajtóról, szétnézett, majd elindult az autópálya felé. Tizenegy tíz volt. Maradt még ideje bőven. Akkor legalábbis azt hitte.

2 Holly szorongását csak fokozza, hogy nem tudja kideríteni a

dugó okát. A helyi rádiókból nem tud meg semmit, még abból sem, amelyik állítólag rendszeresen közöl információt az autópálya forgalmáról. Még az általában megbízható Waze app is használhatatlannak bizonyul. A kijelzőn egy apró mosolygó ember lapáttal gödröt ás, alatta az üzenet: JELENLEG KARBANTARTÁST VÉGZÜNK, DE HAMAROSAN VISSZATÉRÜNK! Francba. Ha tudna araszolni tizenöt kilométert, az 56-os lehajtónál le tudna slisszolni, át a 73-as útra, de a 73-as jelenleg akár a Jupiteren is lehetne. A kabátzsebben turkálva megtalálja az utolsó köhögés elleni cukorkát, és kibontja, miközben a dömper farát bámulja, amin egy matrica azt kérdezi: HOGY VEZETEK? Ezeknek az embereknek plázákban kéne lenni, gondolja Holly. Plázákban és kis belvárosi üzletekben kéne vásárolniuk, a helyi gazdaságot támogatni, nem az Amazonnak, a UPS-nek meg a Federal Expressnek adni a pénzüket. El kéne takarodnotok a redvás útról, hogy azok, akiknek tényleg fontos dolguk van… A forgalom megindul. Holly diadalmasan felkiált, de a hangja még el sem hal, a dömper már ismét megtorpan előtte. Balra egy férfi mobilon beszél. Jobbra egy nő az ajkát rúzsozza. A bérautó digitális órája alapján Holly úgy véli, négyig nem ér oda a Frederick-épületbe. Négyig biztos nem. Akkor is marad két órám, gondolja. Kérlek, Uram, hadd érjek oda időben, hogy felkészülhessek rá. Arra. A szörnyre.

3

Barbara Robinson leteszi a főiskolai katalógust, amit böngészett, bekapcsolja a mobilt, és megnyitja a WebWatcher appot, amit Justin Freilander telepített neki. – Azt ugye tudod, hogy valakit követni a beleegyezése nélkül nem kóser? – kérdezte akkor Justin. – Abban se vagyok biztos, hogy legális. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy a barátnőm jól van – mondta Barbara, és megeresztett egy olyan mosolyt, amitől elolvadt a fiú minden esetleges fenntartása. Pedig Barbarának is megvannak a maga fenntartásai; már attól bűntudata támad, hogy nézi a kis zöld pöttyöt a térképen, főleg mert Jerome törölte az ő nyomkövető appját. Csakhogy Jerome nem tudja (és Barbara nem árulja el neki), hogy Portland után Holly Pittsburghbe ment. Ebből meg a Holly számítógépén látottakból Barbara csak arra tud gondolni, hogy Hollyt mégiscsak a Macready iskolai robbantás érdekli, és azon belül is vagy Charles „Chet” Ondowsky, a WPEN riportere, aki elsőként ért a helyszínre, vagy Fred Finkel, annak operatőre. Barbara szinte biztos benne, hogy az előbbi, mert arra Holly sokkal többször rákeresett. Még a nevét is lefirkantotta a számítógép melletti noteszre… két kérdőjellel. Barbara arra gondolni sem akar, hogy a barátnője bekattant, netán idegösszeomlása van, ugyanakkor azt sem szívesen hiszi, hogy valahogy ráakadt a merénylő nyomára… de tudja, hogy nem zárható ki. Holly bizonytalan, túl sokszor kételkedik magában, de közben okos. Lehetséges, hogy Ondowsky meg Finkel (akikről óhatatlanul Simon & Garfunkel jut eszébe) valahogy ráakadt egy nyomra a merénylő kilétét illetően, és nem is tudja?

Erről eszébe jut a Hollytól kapott egyik film. A Nagyítás. Abban egy fotós, aki szerelmeseket fényképez egy parkban, véletlenül lekap egy férfit, aki az egyik bokorban rejtőzik pisztollyal. Mi van, ha ilyesmi történt a Macready iskolánál is? Mi van, ha a merénylő visszatért a helyszínre, hogy megcsodálja a művét, és a tévések lefilmezték, miközben a száját tátotta (vagy akár segíteni próbált)? Mi van, ha Holly valahogy rájött erre? Barbara tudja, hogy vad ötlet, de megesik, hogy az élet utánozza a művészetet, nem igaz? Talán Holly azért ment Pittsburghbe, hogy kikérdezze Ondowskyt meg Finkelt. Ebben még nincs kockázat, véli Barbara, de mi van, ha a merénylő még a környéken van, és Holly a nyomába eredt? Vagy a merénylő eredt Holly nyomába? Ez az egész valószínűleg baromság, Barbara mégis megkönnyebbül, amikor a WebWatcher app azt mutatja, hogy Holly elhagyja Pittsburghöt és az anyja háza felé tart. Akkor majdnem törölte az appot, ami könnyített volna a lelkiismeretén, de tegnap Holly felhívta, a jelek szerint csak azért, hogy elmondja: az anyjánál lesz szombaton. És akkor a beszélgetés végén azt mondta: „Szeretlek”. Még szép, hogy szereti, és Barbara is szereti őt, de ez evidens, nem olyasmi, amit hangosan ki kell mondani. Kivéve különleges alkalmakkor. Például amikor összeveszés után kibékültök. Vagy hosszú útra indulsz. Vagy harcba. Barbara sejti, hogy ezt mondják az emberek a társuknak vagy szüleiknek, mielőtt harcba indulnak. És az sem tetszett neki, ahogyan Holly mondta. Szinte szomorúan. Most meg a zöld pötty arról árulkodik, hogy Holly mégsem az anyjánál tölti az éjszakát. Egyértelműen visszaindult

a városba. Változott a terv? Összeveszett az anyjával? Vagy simán hazudott? Barbara az íróasztalra pillant és látja a Hollytól kölcsönvett DVD-ket: A máltai sólyom, A hosszú álom és a Harper. Tökéletes ürügy, hogy beszéljen Hollyval. Majd eljátssza, hogy meglepődik, amiért otthon találja Hollyt, aztán megpróbálja kideríteni, mi volt olyan fontos Portlandben meg Pittsburghben. Talán még azt is bevallja, hogy telefonon követte; attól függ, hogy megy a beszélgetés. Megint megnézi Holly helyzetét. Még mindig az autópályán rostokol. Barbara útépítésre vagy balesetre tippel. Az órájára néz, aztán megint a zöld pöttyre. Úgy saccolja, hogy Hollynak mázlija lesz, ha ötig hazaér. Fél hatra odamegyek, gondolja Barbara. Remélem, nincs semmi baja… de attól tartok, hogy van.

4 A forgalom araszol… aztán megáll. Araszol… és megáll. Áll. Meg fogok őrülni, gondolja Holly. El fog durranni az agyam, ahogy itt ülök és bámulom annak a teherautónak a hátulját. Talán még a hangját is hallom majd. Olyan durranás lesz, mint egy defekt. A fény már fogyásnak indult ezen a decemberi napon, ami csak két naptárlapnyira van az év legrövidebb napjától. A műszerfali óra alapján ötkor érhet leghamarabb a Frederick-

épületbe, és azt is csak akkor, ha hamarosan megindul a forgalom… és ha lesz elég benzine. Már alig negyedtank maradt. Lehet, hogy lemaradok róla, gondolja. Ő ott lesz, felszól, hogy adjam meg a kapukódot, és nem kap választ. Azt hiszi majd, hogy beijedtem. A gondolat, hogy a véletlen vagy egy rosszindulatú erő (Jerome koszos, szürke madara) úgy hozza, hogy másodszor nem fog szembenézni Ondowskyval, nem tölti el megkönnyebbüléssel. Hazai pályán szembenézni vele: ez lett volna az előnye. Ha ezt elveszíti, Ondowsky megpróbálja majd meglepni. És talán sikerül neki. Egyszer a telefonért nyúl, hogy figyelmeztesse Pete-et: egy veszélyes ember jelenhet meg az épület oldalsó bejáratánál, óvatosan menjen oda. Csakhogy Ondowsky kidumálná magát. Méghozzá könnyedén. Ebből él. Különben is, Pete már nem fiatal és minimum tíz kilóval nehezebb, mint a nyugdíjazáskor volt. Pete lassú. A magát tévériporternek kiadó micsoda pedig gyors. Nem teszi kockára Pete életét. Ő engedte ki a szellemet a palackból. Előtte a dömper féklámpája kialszik. Gurul olyan tizenöt métert, aztán megint megáll. Ezúttal azonban rövidebb ideig rostokol, és utána még többet halad. Lehetséges, hogy megszűnik a dugó? Alig meri elhinni, de reménykedik. És a remény beigazolódik. Öt perc múlva már hatvannal megy. Hét perc után nyolcvannal. Tizenegy perc múlva rátapos a gázra, és használja az előzősávot. Amikor elsüvít a dugót okozó három összeütközött autó mellett, szinte oda sem pillant a roncsokra, amiket a középső elválasztó sávba húztak.

Ha tudja tartani a száztízet, amíg le nem kell mennie az autópályáról, és ha zöldhullámot kap, öt húszra odaér.

5 Holly végül öt óra ötkor ér az épület közelébe. A kísértetiesen kihalt Monroeville pláza után itt a belvárosban igazi nyüzsgés van. Ami jó is meg rossz is. Csekély az esélye, hogy kiszúrja Ondowskyt a télikabátba bújt vásárlók között a Buell Streeten; igaz, legalább annak is, hogy Ondowsky elkapja (már ha ezt akarja, bár Holly kinézi belőle). Bill erre mondaná, hogy lehetne rosszabb. Mintha az autópályán elszenvedett balszerencse kárpótlása lenne, kiszúr egy autót, ami éppen kiáll a Frederick-épület elől. Megvárja, amíg eltűnik, akkor óvatosan betolat a helyére, nem törődve a farokfejjel, aki mögötte rátenyerel a dudára. Kevésbé feszült körülmények között a folyamatos dudálás hatására talán hagyta volna a parkolóhelyet, de nem lát másikat a közelben. Maradna a parkológarázs, valószínűleg annak is csak valahol a tetején, és Holly túl sok filmben látta már, hogy mi minden történhet nőkkel parkológarázsokban. Főleg sötétben, és bizony már sötét van. A dudáló elrobog mellette, amint Holly bérelt autója elég helyet hagy, de a farokfej – nem férfi, nő – azért lelassít és felemelt középső ujjal kíván kellemes karácsonyt. Amikor Holly kiszáll, rés támad a forgalomban, át tudna szaladni az utca túlsó felére, de ehelyett inkább odacsapódik a vásárlók tömegéhez, akik a sarkon várják a zöldet. A tömeg

biztonságot jelent. A bejárati ajtó kulcsa a kezében van. Esze ágában sincs az oldalsó bejáratot használni. Az egy sikátorban van, ahol könnyű célpont lenne. Ahogy becsúsztatja a kulcsot a zárba, egy férfi megy el mellette és löki meg, az arca alsó részét sál takarja, az oroszos kucsmáját a szemöldökéig lehúzta. Ondowsky? Nem. Valószínűleg nem. Honnan tudhatná? A cipősdoboznyi hall üres. A világítás takarékos. Mindenhol árnyak nyújtóznak. A lifthez siet. Ez a belváros egyik legrégibb épülete, csak nyolcszintes, ízig-vérig középnyugati építmény, és csak egyetlen személyszállító lift van. Tágas és állítólag modern, de egy darab. A bérlők rendszeresen zsémbelnek miatta, és aki siet, gyakran inkább lépcsőn megy, főleg az alacsonyabb szintekre. Holly tudja, hogy van egy teherlift is, de azt hétvégére lezárják. Megnyomja a hívógombot, és hirtelen elfogja a bizonyosság, hogy a lift rossz lesz, és ez meghiúsítja a tervét. De az ajtó azonnal kinyílik, és női robothang köszönti: – Üdvözöljük a Frederick-épületben. – Az üres hall miatt a testetlen hang szinte horrorfilmbe illő. Az ajtó becsukódik, Holly megnyomja az ötöst. Van egy képernyő, amin hétközben hírek és reklámok mennek, de most ki van kapcsolva. Még karácsonyi zene sem szól, hála istennek. – Felfelé – mondja a robothang. Ondowsky várni fog rám, gondolja Holly. Valahogy bejutott, várni fog rám, amikor a liftajtó kinyílik, és nem lesz hová menekülnöm. De az ajtó üres folyosóra nyílik. Elmegy a postacsúszda mellett (pont olyan régimódi, mint amennyire a lift új), a férfiés női mosdó mellett, majd megáll a LÉPCSŐ feliratú ajtónál. Al

Jordan mindenkinek a bögyében van, és joggal: az épület gondnoka inkompetens és lusta. Viszont jó kapcsolatai lehetnek, mert meg tudja tartani az állását annak ellenére, hogy az alagsorban halmozódik a szemét, az oldalsó bejárat biztonsági kamerája elromlott, és a csomagokat lassan, néha szeszélyesen kézbesítik. Aztán ott van még a flancos japán lift, ami mindenkit kiakasztott. Ezen a délutánon Holly kifejezetten Al slendriánságára apellál, hogy ne kelljen azzal is időt töltenie, hogy széket hoz az irodából. Kinyitja a lépcsőház ajtaját, és mázlija van. A lépcsőfordulóban – elzárva az utat a hatodikra, ami tűzvédelmileg valószínűleg erősen kifogásolható – van egy rakás takarítóeszköz, köztük a lépcsőkorlátnak támasztott felmosó és egy vízzel félig teli vödör. Holly fejében megfordul, hogy a zavaros vizet egyszerűen leborítja a lépcsőn – Al megérdemelné –, de végül nincs szíve megtenni. Betolja a női vécébe, leveszi a vödörről a csavarókosarat, majd a koszos vizet az egyik mosdóba önti. Aztán a vödröt a lifthez tolja, miközben a karjáról sután lóg a retikül. Megnyomja a hívógombot. Az ajtó kinyílik, és a robothang közli vele (ha elfelejtette volna): – Ötödik emelet. – Holly emlékszik a napra, amikor Pete pufogva jött be az irodába, és azt kérdezte: – Át tudod programozni azt a micsodát, hogy azt mondja: „Mondd Alnek, hogy javítson meg, aztán öld meg”? Holly felfordítja a vödröt. Szorosan összezárt lábbal (és óvatosan) éppen fel tud állni a görgők közé. A retiküljéből elővesz egy celluxadagolót meg egy barna papírba tekert kis csomagot. Lábujjhegyre állva nyújtózkodik – a blúza alja kijön a

nadrágból –, és a csomagot a lift mennyezetének bal belső sarkába ragasztja. Így szemmagasság felett van, ahová (a néhai Bill Hodges szerint) az emberek ritkán néznek. Ondowsky remélhetőleg nem néz. Ha igen, neki lőttek. Kiveszi a mobilt a zsebéből, feltartja és lefényképezi a csomagot. Ha minden jól megy, Ondowsky nem látja ezt a képet, ami amúgy sem valami nagy biztosíték. A liftajtó közben megint becsukódott. Megnyomja a nyitógombot, végiggurítja a vödröt a folyosón, vissza a lépcsőházba, ahol találta. Aztán elmegy a Ragyogó Szépségtermékek mellett (ahol mintha egyetlen középkorú férfi dolgozna, aki Hollyt egy régi rajzfilmfigurára emlékezteti, Droopy kutyusra), a Becsületes megtaláló irodájáig a folyosó végén. Kinyitja az ajtót, és megkönnyebbült sóhajjal belép. Az órájára néz. Majdnem fél hat. Szoros. A széfhez megy és beüti a kombinációt. Kiveszi a Bill Hodgestől örökölt Smith & Wesson revolvert. Noha tudja, hogy töltött – a mentora egy másik mondása szerint egy töltetlen kézifegyver annyit sem ér, mint egy dorong –, a biztonság kedvéért kipattintja a tárat, megpörgeti, majd visszanyomja. A test közepére, gondolja. Amint kilép a liftből. Ne törődj a dobozzal, amiben a pénz lesz; ha karton, a golyó átmegy rajta, még ha a mellkasához is szorítja. Ha viszont acél, akkor fejre kell lőnöm. A távolság nem lesz nagy. Lehet, hogy nagy rumlit csinál, de… A saját meglepetésére halkan elneveti magát. De hát Al hagyott takarítószereket. Holly az órájára néz. 5.34. Huszonhat perce maradt, amíg Ondowsky megjön, már ha időben megérkezik. Még van mit

csinálnia. És mind fontos. Hogy melyik a legfontosabb, az evidens, mert ha ezt nem éli túl, valakinek tudnia kell a micsodáról, ami azért robbantott a Macready iskolában, hogy lakmározhasson a túlélők és gyászolók fájdalmából, és csak egyetlen ember hinne neki. Bekapcsolja a mobilt, megnyitja a diktafont, és beszélni kezd.

6 Robinsonék egy pofás kis Ford Focust ajándékoztak a lányuknak a tizennyolcadik születésnapjára, és amikor Holly leparkol a Buell Streeten, Barbara éppen a pirosnál áll, háromsaroknyira Holly lakásától. A lehetőséget kihasználva a WebWatcher appra pillant a mobilján, és azt mormolja: – A picsába. – Holly nem hazajött. Az irodába ment, bár Barbara el nem tudja képzelni, mit keres ott szombat este, így karácsony előtt. Holly háza egyenesen előtte van, de amikor a lámpa zöldre vált, Barbara jobbra fordul, a belváros felé. Hamar odaér. A Frederick bejárata zárva lesz, de tudja az oldalsó bejárat kódját a sikátorban. Sokszor járt már a Becsületes megtaláló-ban a bátyjával, és néha ott mentek be. Meglepem Hollyt, gondolja Barbara. Meghívom kávézni valahová, és kiszedem belőle, hogy mi a fene ez az egész. Talán harapunk is egyet, és megnézünk egy filmet. A gondolatra elmosolyodik.

7

Holly Gibney jelentéséből Ralph Anderson nyomozónak: Nem tudom, mindent elmondtam-e, Ralph, és nincs időm ellenőrizni, de tudnod kell a legfontosabbat: belebotlottam még egy kívülállóba. Nem ugyanolyan, mint amivel Texasban dolgunk volt, de a rokona. Úgy fogalmaznám, hogy egy új, fejlesztett modell. A Becsületes megtaláló kis fogadórészében vagyok, őt várom. Az a tervem, hogy lelövöm, amint kilép a liftből a kizsarolt pénzzel, mert szerintem ez lesz. Szerintem azért jön, hogy kifizessen, nem hogy megöljön, mert szerintem meggyőztem arról, hogy csak pénzt akarok, meg azt az ígéretet, hogy soha többé nem követ el tömeggyilkosságot. Amit viszont nincs szándékában betartani. Igyekeztem tőlem telhetően logikusan végiggondolni, hiszen az életem múlik rajta. A helyében egyszer fizetnék, aztán meglátnám, mi lesz. Utána otthagynám-e az állásomat Pittsburghben? Talán ott, talán nem. Hogy teszteljem a zsaroló jóindulatát. Ha a zsaroló visszajön és megpróbál még egyszer lehúzni, akkor megölném és eltűnnék. Várnék egy-két évet, aztán folytatnám a régi sémát. Talán San Franciscóban, talán Seattle-ben, esetleg Honoluluban. Beállnék egy helyi független tévéhez, aztán mozdulnék felfelé. Szereznék új személyazonosságot és új ajánlóleveleket. A jó ég tudja, hogy a számítógépek és közösségi háló korában hogyan nem bukik le, de valahogy megúszta. Legalábbis eddig. Aggódna amiatt, hogy másnak is elmondom, amit tudok? Talán az ő tévéjének? Nem, mert miután megzsaroltam, a cinkosa lettem. Leginkább az önbizalmára alapozok. Az arroganciájára. Miért is ne lenne magabiztos és arrogáns?

Nagyon-nagyon régóta megúszott mindent. De Bill barátom megtanított rá, hogy mindig legyen tartaléktervem. – Nadrágszíj és nadrágtartó, Holly. Nadrágszíj és nadrágtartó. Ha gyanítja, hogy zsarolás helyett meg akarom ölni, akkor elővigyázatos lesz. De mivel próbálkozhat? Nem tudom. Azt biztos tudja, hogy van fegyverem, de ő szerintem nem tud behozni fegyvert, mert feltételezi, hogy a fémdetektor lebuktatná. Talán a lépcsőn jön, ami probléma lehet, még ha meg is hallom. Ha ez lesz, improvizálnom kell. [Szünet.] Bill ’38-asa a nadrágszíj; a lift plafonjára ragasztott csomag a nadrágtartó. Az életbiztosításom. Lefényképeztem. Kell majd neki, de nincs benne más, mint egy rúzs. Minden tőlem telhetőt megtettem, Ralph, de talán ez sem elég. A sok tervezés dacára is van rá esély, hogy nem kerülök ki ebből élve. Ha így lesz, tudnod kell, hogy mennyit jelentett nekem a barátságod. Ha meghalok, és te folytatni akarod, amit elkezdtem, kérlek, légy nagyon óvatos. Neked feleséged és fiad van.

8 5.43. Rohan az idő. Az a rohadt dugó! Ha korán jön, és még nem készülök el… Akkor valamivel odalent tartom pár percig. Nem tudom, mivel, de majd kitalálok valamit. Holly bekapcsolja a recepciós számítógépet. Van saját irodája,

de ezt a számítógépet jobban szereti, mert jobb elöl lenni, mint hátul eltemetkezve. Jerome-mal is ezt a számítógépet használták, amikor megunták hallgatni Pete zsémbelését, hogy gyalog kell felmásznia az ötödikre. Amit csináltak, azt törvényesnek ugyan nem lehet nevezni, de megoldotta a problémát, és az információ ennek a számítógépnek a memóriájában is benne maradt. Legalábbis bízott benne. Ha nem, akkor megszívta. Ha Ondowsky a lépcsőn jön, amúgy is megszívta. Akkor kilencven százalék, hogy megölni jött, nem kifizetni. A recepciós számítógép egy modern iMac Pro, nagyon gyors, de most mintha nem akarna betölteni. Várakozás közben a mobiljáról e-mailben átküldi önmagának az imént készített hangfájlt. A retiküljéből elővesz egy pendrive-ot – ezen vannak a Dan Bell által összegyűjtött fotók plusz Brad Bell spektrogramjai –, és bedugja a számítógép hátuljába. Ekkor meghallja a liftet. Ami lehetetlen. Hacsak nincs másvalaki is az épületben. Például Ondowsky. Fegyverrel a kézben az iroda ajtajához rohan. Felrántja, kidugja a fejét. Nem hall semmit. A lift csendes. Még mindig az ötödiken van. Csak képzelte. Nyitva hagyja az ajtót, és visszasiet befejezni a dolgot. Tizenöt perce maradt. Elég kell hogy legyen, már ha vissza tudja csinálni azt a megoldást, amit Jerome kitalált, és visszaállítani azt a számítógéphibát, ami miatt mindenkinek lépcsőt kellett mászni. Tudni fogom, gondolja. Ha a lift lemegy, miután Ondowsky kiszáll, akkor jó. Az királyság. Ha nem…

De most nincs idő ezen gondolkodni.

9 Az üzletek sokáig vannak nyitva a karácsony miatt – az év áldott időszaka, amikor azzal tisztelgünk Jézus születése előtt, hogy kimaxoljuk a hitelkártyánkat, gondolja Barbara –, és azonnal látja, hogy a Buellen nem lesz parkolóhely. A Fredericképülettel szemközti parkolóházban jegyet vált, és végül a negyediken talál helyet, közvetlen a tető alatt. A lifthez siet, közben állandóan figyel, egyik keze a retikülben. Barbara is túl sok olyan filmet látott, ahol rossz dolgok történnek nőkkel parkolóházakban. Amikor biztonságban leér az utcára, a sarokhoz siet és éppen elkapja a zöld végét. A túloldalon felnéz, és fényt lát a Frederick ötödik emeletén. A következő sarkon jobbra fordul. Nem messze egy sikátor nyílik, ahol két tábla azt közli: ÁTMENŐ FORGALOM TILOS és CSAK CÉLJÁRMŰVEK. Barbara bemegy a sikátorba, majd megtorpan az oldalsó bejáratnál. Lehajol, hogy beüsse a kódot, amikor egy kéz ragadja meg a vállát.

10 Holly megnyitja a magának küldött e-mailt, és a csatolmányt a pendrive-ra menti. Egy pillanatig habozik, a pendrive ikonja alatti üres csíkot nézi. Aztán azt gépeli oda: MINÉL VÉRESEBB. Elég jó név. Annak a micsodának az élettörténete két szóban,

gondolja, az, ami életben tartja. A vér és a fájdalom. Kiveszi a pendrive-ot. Itt a recepciónál postáznak, van bőven boríték mindenféle méretben. Fog egy kis bélelt borítékot, belecsúsztatja a pendrive-ot, lezárja, majd egy pillanatra pánikba esik, amikor eszébe jut, hogy Ralph postáját az egyik szomszéd fogja átvenni. Fejből tudja Ralph címét, küldhetné oda, de mi van, ha valaki kiveszi a postaládából? A gondolattól is elborzad. Mi volt a szomszéd neve? Colson? Carver? Coates? Egyik se stimmel. Fogy az idő. Éppen azt akarja írni a borítékra, hogy Ralph Anderson szomszédja, amikor beugrik a név: Conrad. Saccra rányom pár bélyeget, majd azt firkantja a borítékra: Ralph Anderson nyomozó Acacia Street 619. Flint City, Oklahoma 74012 Ez alá pedig, hogy C/O CONRAD (Szomszéd) és NEM TOVÁBBÍTANDÓ. Megteszi. Fogja a borítékot, kiszalad vele a lift melletti postacsúszdához, és beledobja. Tudja, hogy Al a posta összeszedésében is ugyanolyan lusta, mint mindenben, talán egy hétig is hever majd a cső alján (amit manapság kevesen használnak, ez is igaz), vagy az ünnepek miatt még tovább. De ráér. Előbb-utóbb elviszik. Csak hogy megnyugtassa magát, rányom a lift hívógombjára. Az ajtó kinyílik; a fülke ott van és üres. Szóval tényleg képzelte. Visszaszalad a Becsületes megtaláló irodájába. Nem liheg, de azért kapkodja a levegőt. Részben a sprinttől, de főleg a

stressztől. Most pedig az utolsó dolog. A Mac keresőjébe begépeli azt, ahogyan Jerome elnevezte a lift programjához írt korrigálást: EREBETA. Ez a problémás lift márkája, és egyben a lift japánul… legalábbis Jerome szerint. Al Jordan, a gondnok kereken megtagadta, hogy külsős céget hívjon a hiba megjavítására, állította, hogy csak hitelesített Erebeta-szerelőnek szabad elvégezni. Súlyos lehetőségeket helyezett kilátásba, ha valamit csinálnak, és baleset történne: büntetőjogi per, millió dolláros kártérítés. Inkább elzárja a liftajtókat sárga NEM MŰKÖDIK szalaggal, és várja a megfelelő szerelőt. Nem tart sokáig, nyugtatta meg a bérlőket. Maximum egy hét. Elnézést a kényelmetlenségért. De az egy hétből majdnem egy hónap lett. –  Neki nem kényelmetlenség – zsémbelt Pete. – Az ő irodája az alagsorban van, egész nap ott ül a seggén, tévét néz és fánkot zabál. Végül Jerome mondta ki azt, amit a szintén számítógépguru Holly is tudott: az interneten szinte minden hibára található megoldás. És meg is találták: a recepciós számítógépet összekapcsolták a liftet vezérlő sokkal primitívebb készülékkel. – Tessék – mutatott a képernyőre Jerome. Hollyval kettesben voltak, Pete az óvadékirodákat járta végig, hogy munkát szerezzen. – Érted a problémát? Holly értette. A lift számítógépe már nem „látta” az emeleti megállókat, csak a két végpontot. Most csak annyit kell csinálnia, hogy lerántja a digitális sebtapaszt, amit akkor tettek a lift programjára. És aztán reménykedni. Mert nem lesz idő tesztelni. Semennyi. Négy perc

maradt hatig. Előhívja a lift szintmenüjét, ami valós időben mutatja a liftakna sematikus rajzát. A megállók jelzése A-tól és 8-ig tart. A fülke az 5-ösön áll. A képernyő tetején zölddel az ÜZEMKÉSZ szó világít. Nem, még nem vagy kész, gondolja Holly, de leszel. Remélem. Két perc múlva éppen végez, amikor cseng a telefonja.

11 Barbara halkan felsikkant és megpördül, hátát a bejáratnak veti, úgy néz fel a férfi sötét alakjára, aki elkapta. –  Jerome! – A szívére tapasztja a tenyerét. – A frászt hoztad rám! Mit keresel itt? – Érdekes, én ugyanezt akartam kérdezni. A lányok és a sötét sikátorok kölcsönösen kizárják egymást. – Hazudtál, hogy letörölted a nyomkövetőt, mi? –  Igen – vallja be Jerome. – De mivel te meg nyilván tettél egyet a tiédre, nem nagyon van jogod… Ekkor egy másik sötét alak tornyosul Jerome mögé… csak nem teljesen sötét. A szeme úgy világít, akár a macskáé a lámpa sugarában. Mielőtt Barbara figyelmeztethetné a bátyját, az alak lesújt valamivel Jerome fejére. Iszonyú reccsenés hallatszik, és Jerome az aszfaltra rogy. Az alak megragadja és az ajtónak löki Barbarát, majd egyik kesztyűs kezével megmarkolja a nyakát. A másik kezéből egy fél téglát ejt a földre. Vagy talán egy betondarabot. Barbara csak annyit tud, hogy a bátyja vére csöpög róla. Az alak előrehajol annyira, hogy Barbara lássa a kerek,

jellegtelen arcot az orosz kucsma alatt. A fura, világító tekintet eltűnt a szeméből. – Ne sikíts, kislány. Nem lenne jó vége. –  Megölte! – hörög Barbara. A férfi nem zárta el teljesen a légútját, legalábbis még nem. – Megölte a testvéremet! – Nem, még él – mondja a férfi. Elmosolyodik, a fogsora maga a fogorvosi tökély. – Tudnám, ha nem élne, hidd el. De megölhetem. Ha sikítasz vagy szökni próbálsz, más szóval ha felbosszantasz, kiloccsantom az agyát. Fogsz sikítani? Barbara a fejét rázza. A férfi mosolya vigyorrá szélesedik. – Jó kislány. Félsz, ugye, kis barátnőm? Azt szeretem. – Mélyet lélegzik, mintha a lány rémületét szívná be. – Félj is. Nem kéne itt lenned, de örülök, hogy itt vagy. Közelebb hajol. Barbara érzi a kölnije illatát, és érzi fülén az ajkát, ahogy azt súgja: – Fincsi vagy.

12 Holly a számítógépet bámulva a mobiljáért nyúl. A képernyőn még a liftmenü van, de a liftakna diagramja alatt most két gomb látható VÉGREHAJT vagy MÉGSE lehetőséggel. Bárcsak biztos lenne benne, hogy a VÉGREHAJT esetén tényleg történik valami. És a megfelelő valami. Fogja a telefont, hogy elküldje Ondowskynak az oldalsó ajtó kódját, majd megdermed. Nem az ONDOWSKY név látszik a mobilon, és nem is ISMERETLEN SZÁM. Hanem az ő fiatal barátnője, Barbara Robinson mosolygó arca.

Édes istenem, ne, gondolja Holly. Könyörgök, csak ezt ne. – Barbara? –  Itt egy férfi, Holly! – Barbara sír, alig érteni. – Leütötte Jerome-ot valamivel, azt hiszem, téglával, nagyon vérzik… Aztán ő eltűnik, és a magát Ondowskynak nevező micsoda van ott, és megszólal azon a képzett tévéshangján: – Helló, Holly, itt Chet. Holly lefagy. Kívülről nézve nem sokáig, talán öt másodpercig, de belül többnek érződik. Az ő hibája. Megpróbálta távol tartani a barátait, mégis eljöttek. Eljöttek, mert aggódtak érte, és ezért az ő hibája. –  Holly? Ott van még? – Mosoly érződik a hangban. Mert a dolgok neki előnyösen alakulnak, és élvezi. – Ez megváltoztatja a helyzetet, nemde? Ne pánikolj, gondolja Holly. Lemondok az életemről, ha ezzel megmentem az övékét, de nem pánikolhatok. Mert akkor mind meghalunk. – Gondolja? – szólal meg. – Még mindig nálam van, amit akar. Ha bántja azt a lányt, vagy még valamit csinál a testvérével, szétcseszem az életét. Nem fogok megállni. – Fegyvere is van? – Ondowsky nem is vár választ. – Hogyne lenne. Nekem nincs, de hoztam egy kerámiakést. Nagyon éles. Ne felejtse, hogy nálam lesz a lány, amikor felmegyek. Nem ölöm meg, ha fegyver lesz a maga kezében, azzal csak elpocsékolnék egy remek túszt, de a szeme láttára csúfítom el. – Nem lesz fegyverem. –  Látja, ezt elhiszem. – Még mindig derűs. Laza és magabiztos. – Viszont úgy gondolom, mégsem pénzt adok a pendrive-ért. Pénz helyett megkaphatja a kis barátnőmet. Hogy

hangzik? Hazugságnak, gondolja Holly. – Megegyeztünk. Hadd beszéljek megint Barbarával. – Nem. – Akkor nem adom meg a kódot. Ondowsky nevet. –  Ő is tudja, éppen be akarta ütni, amikor a testvére megijesztette. A kuka mögül figyeltem. Szerintem meg tudnám győzni, hogy árulja el. Akarja, hogy meggyőzzem? Például így? Barbara felsikolt, és Holly a szájára kapja a kezét. Az ő hibája, az övé, csak az övé. – Ne! Ne bántsa. Csak annyit mondjon, hogy Jerome él-e. –  Egyelőre. Furán szuszog. Lehet, hogy az agya károsodott. Nagyot ütöttem. Úgy éreztem, muszáj. Jó nagydarab fickó. Ki akar borítani, gondolja Holly. Azt akarja, hogy ne gondolkodjak, csak reagáljak. – Eléggé vérzik is – folytatja Ondowsky. – Fejsérülés, tudja. De hideg van, az gyorsítja a véralvadást. Apropó hideg, ne szarakodjunk tovább. Adja meg a kódot, vagy megint megcsavarom a kis barátnőm karját, és ezúttal ki is akasztom. – Négy-hét-öt-három – mondja Holly. Van választása?

13 A férfinak valóban van kése: fekete nyél, hosszú fehér penge. Barbara egyik karját fogja, azt, amelyiket megcsavarta, és a kés hegyével a számzárra mutat: – Te jössz.

Barbara beüti a számot, megvárja a zöld fényt, majd kinyitja az ajtót. – Nem hozhatnánk be Jerome-ot? Be tudnám húzni. –  Azt elhiszem, de nem. Hidegvérű fickónak tűnik, hadd hűsöljön még kicsit. – Megfagy! – Ha nem iparkodsz, te meg elvérzel. Nem fogsz megölni, gondolja Barbara. Legalábbis addig, amíg meg nem kapod, amit akarsz. Viszont bánthatja. Kiszúrhatja az egyik szemét. Felhasíthatja az arcát. Az a kés nagyon élesnek tűnik. Belép.

14 Holly a Becsületes megtaláló nyitott ajtajába áll, és a folyosót nézi. Az izmai vibrálnak az adrenalintól; a szája száraz, akár a sivatagi kő. Nem mozdul, amikor a lift elindul lefelé. Csak akkor indíthatja el a programot, ha majd újra felért. Meg kell mentenem Barbarát, gondolja. Jerome-ot is, ha még meg lehet. Hallja, hogy a lift megáll a földszinten. Aztán egy örökkévalóság után elindul fel. Hátralép, de a szemét le nem veszi a csukott liftajtóról a folyosó végén. A mobilja a számítógép egéralátétje mellett hever. Becsúsztatja a nadrágja első zsebébe, majd lepillant, hogy megbizonyosodjon róla, a kurzor a VÉGREHAJT felett van. Sikolyt hall. Eltompítja az emelkedő lift zaja, de női sikoly.

Barbara. Az én hibám. Minden az én hibám.

15 A férfi, aki bántotta Jerome-ot, fogja Barbara karját, de mint aki a barátnőjét kíséri be a bálterembe, ahol a nagy tánc zajlik. A retikült nem vette el tőle (vagy inkább nem törődött vele), és a fémdetektor bágyadtan csipog, ahogy átmennek rajta, valószínűleg a lány telefonja miatt. A fogvatartója ignorálja. Elmennek a lépcső mellett, amit az épület bosszús lakói nemrégiben mindennap használtak, majd belépnek a hallba. Az ajtón kívül egy másik világ van, karácsonyi vásárlók sietnek erre-arra táskákkal és csomagokkal. Odakint voltam én is, álmélkodik Barbara. Alig öt perce, amikor még minden rendben volt. Amikor még naivan azt hittem, hogy előttem az élet. A férfi megnyomja a lift hívógombját. Hallják a leereszkedő fülkét. – Mennyit kéne fizetnie? – kérdezi Barbara. A félelem mellett tompa csalódottságot érez, hogy Holly egyáltalán szóba állt ezzel az emberrel. – Most már nem számít, mert itt vagy te, kis barátnőm. A lift megáll. Az ajtó kinyílik. A robothang köszönti őket a Frederick-épületben. – Felfelé – mondja. Az ajtó becsukódik. A fülke emelkedni kezd. A férfi elengedi Barbarát, leveszi a kucsmát, a földre ejti és

felemeli mindkét kezét, mint a bűvész. – Ezt nézd. Szerintem tetszeni fog, és Ms. Gibney megérdemli, hogy lássa, hiszen eleve ez okozta az egész galibát. Ami történik, olyan szörnyű, hogy Barbara nem is talál rá szót. Egy filmben lehetne különleges effekt, de ez a való élet. Egy fodor fut fel a kerek, középkorú arcon. A férfi állától indul, és nem kerüli meg a szájat, hanem azon át emelkedik felfelé. Az orr megremeg, az arc megnyúlik, a szem hunyorog, a homlok összehúzódik. Aztán hirtelen az egész fej félig átlátszó zselévé válik. Reszket és vibrál, beesik és lüktet. Vonagló vörös izék rostjai mozognak benne. Nem vér; az a vörös izé csupa fekete folt. Barbara felsikít és a lift falához lapul. A lábából kiszáll az erő. A retikülje lecsúszik a válláról és a padlóra puffan. A lift falának dőlve lecsúszik, a szeme kiguvad. A belei és a hólyagja elengednek. Aztán a zseléfej megszilárdul, de az arc teljesen más, mint azé, aki leütötte Jerome-ot, és őt erőszakkal a lifthez kísérte. Keskenyebb, és a bőr két-három árnyalattal sötétebb. A szeme a sarkoknál lefelé hajlik, nem kerek. Az orr élesebb és hosszabb, nem az a tompa csőr, mint azé, aki betuszkolta a liftbe. A száj keskenyebb. Ez a férfi tíz évvel fiatalabbnak látszik, mint az, aki elkapta. – Jó trükk, nem igaz? – Még a hangja is más. Mi maga? Barbara ezt szeretné kérdezni, de a száján nem jön ki hang. A férfi lehajol és finoman visszaakasztja Barbara vállára a retikült. Barbara hiába irtózik az ujjaktól, csak hozzáérnek. – Nem szeretnéd elveszíteni a tárcádat meg a bankkártyáidat, igaz? Azok alapján tudnak a rendőrök azonosítani, ha… szóval

akkor. – Látványosan befogja az orrát. – Jaj nekem, volt egy kis balesetünk? Tudod, mit mondanak. Néha beüt a szar. – Vihog. A lift megáll. Az ajtó kinyílik az ötödik emeleten.

16 Amikor a lift megáll, Holly vet még egy gyors pillantást a számítógép képernyőjére, aztán kattint az egérrel. Nem várja meg, hogy a lift megállói A-tól 8-ig elszürkülnek-e, mint amikor Jerome-mal megbuherálták, annak alapján, amit Jerome talált az Erebeta-hibák és megoldások oldalon. Nem kell megvárnia. Így is, úgy is tudni fogja. Visszamegy az iroda ajtajához, és a huszonöt méterre lévő lift felé néz. Ondowsky fogja Barbara karját… csakhogy amikor felemeli a fejét, Holly látja, hogy nem Ondowsky az. Hanem George, csak a bajusz és a futáregyenruha nélkül. – Gyere, kis barátnőm. Mozgasd a szép lábaidat. Barbara kibotorkál. A szeme hatalmas, üres és könnyektől nedves. A gyönyörű sötét bőre agyagszínűre sápadt. A szája egyik sarkából nyál csorog. Szinte katatonnak tűnik, és Holly sejti, hogy miért: látta Ondowsky átváltozását. Ez a halálra rémült lány az ő felelőssége, de erre most nem gondolhat. A pillanatban kell maradnia, figyelnie, remélnie… bár a remény még sosem látszott ennyire távolinak. A liftajtó becsukódik. Mivel Bill pisztolyára nem számíthat, Holly csak abban bízhat, ami következik. Először semmi nem következik, és ettől a szíve ólomnehéz lesz. Aztán ahelyett, hogy a helyén maradna a következő hívásig, ahogyan az Erebeta

felvonókat programozzák, hallja, hogy a lift lemegy. Hála istennek. – Itt az én kis barátnőm – mondja George, a gyerekgyilkos. – Nem valami jó barátnő. Bepisilt és bekakilt. Jöjjön közelebb, Holly, és megérzi. Holly nem mozdul az ajtóból. – Érdekelne, hogy hozott-e egyáltalán pénzt? George elvigyorodik, a fogsora sokkal kevésbé kamerabarát, mint az alteregójáé. – Ha már kérdezi, nem. Volt nálam egy kartondoboz, amit a kuka mögött hagytam, ahová elbújtam, amikor ez meg a testvére jöttek, de csak katalógusok vannak benne. Tudja, amiket küldenek, ha kell, ha nem. –  Esze ágában se volt kifizetni engem – mondja Holly. Tesz tíz-tizenkét lépést, majd megáll olyan tizenöt méterre. Ha fociznának, most a tizenhatoson belül lenne. –  Mint ahogy magának se, hogy odaadja a pendrive-ot, és elengedjen – feleli George. – Nem vagyok gondolatolvasó, de épp elég testbeszédet láttam. És arcokat is sokat olvastam. A magáé nyitott könyv, pedig biztos az ellenkezőjét hiszi. Húzza ki a blúzát a nadrágjából, és emelje fel. Ne egészen, azok a dudorok nem érdekelnek, csak hogy lássam, nincs fegyvere. Holly felemeli a blúzát, és kérés nélkül meg is fordul. – Most a nadrágszárát is. Azt is felhúzza. –  Nincs. Helyes. – George oldalt biccenti a fejét, úgy néz Hollyra, mint egy műkritikus egy festményre. – Hű, maga aztán nem valami szép jelenség. Holly nem felel. – Volt egyáltalán randin életében?

Holly nem felel. – Ronda kis manó, talán harmincöt lehet, de már őszül. Nem is leplezi, ami egyértelmű kapituláció. Valentin-napon a vibrátorának küld képeslapot? Holly nem felel. –  Szerintem a kinézetét és a bizonytalanságát azzal kompenzálja, hogy… – George elhallgat és lenéz Barbarára. – Jézusom, de nehéz vagy. És olyan büdös! Elengedi, és Barbara összerogy a női mosdó ajtaja előtt, széttárt karral, felemelt fenékkel, homloka a csempén. Mint egy muzulmán nő, aki elkezdi az isát. A zokogása halk, de Holly hallja. Ó, igen, nagyon jól hallja. George arca átalakul. Nem vissza Chet Ondowskyvá, hanem vad vicsorgássá, ami megmutatja az igazi fenevadat ott belül. Ondowskynak disznóarca van, George-nak róka-, de ez az arc sakálarc. Hiéna. Jerome szürke madara. Belerúg Barbara farmeros fenekébe. A lány feljajdul fájdalmában és meglepetésében. –  Be oda! – üvölt rá. – Húzz be oda, és tedd rendbe magad, hadd intézzék a felnőttek a dolgukat! Holly a legszívesebben kiabálva odarohanna, hogy ne rugdossa, de persze George pont ezt akarja. És ha tényleg a női mosdóba akarja paterolni a túszát, azzal esélyt ad őneki. Úgyhogy marad, ahol van. –  Húzz… be… oda! – George megint megrúgja. – Majd elintézlek, ha elintéztem ezt a ribancot. Imádkozz, hogy ne akarjon átverni. Barbara zokogva benyomja fejjel a női mosdó ajtaját, és bemászik. Előtte azonban George még egyszer belerúg. Aztán

Hollyra néz. A vigyor eltűnt. A mosoly visszatért. Holly arra tippel, hogy elbűvölőnek szánja, és Ondowsky arcán talán az lenne. George-én nem. – Nos, Holly, a kis barátnőm a budin van, kettesben vagyunk. Bemehetek és felnyithatom a kis barátnőm beleit ezzel… – emeli fel a kést – vagy maga odaadja, amiért jöttem, és békén hagyom őt. Mindkettőjüket. Na persze, gondolja Holly, ha odaadom, amiért jöttél, senki nem ússza meg élve. Jerome sem. Már ha él még egyáltalán. Igyekszik egyszerre sugározni reményt és kétséget. – Nem tudom, hihetek-e magának. –  Hihet. Ha megkapom a pendrive-ot, eltűnök. A maga életéből és a pittsburghi tévézés világából. Ideje továbbállnom. Ezt már azelőtt tudtam, hogy ez a fickó – a szabad kezét lassan lehúzza az arca előtt, mintha fátylat engedne le – kivitte a bombát. Talán pont ezért vitte oda. Szóval hihet nekem, Holly. – Talán vissza kéne szaladnom az irodába, és bezárni az ajtót – mondja és bízik benne, hogy az arcáról az süt, mintha tényleg ezt fontolgatná. – Hívni a rendőrséget. – És a könyörületemre bízni a lányt? – George a női mosdóra mutat a késsel, és mosolyog. – Nem hinném. Láttam, hogyan nézett rá. Különben is elkapnám három lépés után. Ahogy már mondtam, gyors vagyok. Elég volt a fecsegésből. Adja ide, amit akarok, és elmegyek. – Van választásom? – Mit gondol? Holly vár, sóhajt, megnyalja az ajkát, végül bólint. – Nyert. Csak hagyjon bennünket életben. –  Életben hagyom. – Ahogy a plázában, most is túl gyorsan

rávágja. Túl könnyedén. Holly nem hisz neki. George pedig tudja, de nem érdekli. – Kiveszem a zsebemből a mobilt – mondja Holly. – Mutatok egy képet. George nem felel, úgyhogy Holly előveszi a mobilt. Nagyon lassan. Megnyitja a fénykép mappát, kiválasztja a liftben készített képet, és feléje nyújtja a mobilt. Mondd, gondolja. Nem akarom én csinálni, mondd, te rohadék. És mondja: – Nem látom. Jöjjön közelebb. Holly feléje lép a telefonnal. Két lépés. Három. Tizenkét méter, majd tíz. Ondowsky hunyorogva nézi a mobilt. Nyolc méter. Látod, milyen vonakodva jövök? – Közelebb, Holly. Az átváltozás után pár percig még nem jó a szemem. Te hazug dög, gondolja Holly, de tesz még egy lépést a kinyújtott mobillal. George szinte biztos magával rántja, amikor lemegy. Már ha lemegy. De nem baj. –  Látja, igaz? A liftben. A tetőre ragasztva. Csak fogja és men… George olyan gyors, hogy Holly még ebben a szuperéber állapotban is alig látja. Az egyik pillanatban a női mosdó előtt áll a telefont nézve. A másikban egyik karja Holly derekát öleli, a másik a kinyújtott kezét markolja. A gyorsaságáról nem hazudott. A mobil a padlóra pottyan, ahogy a lift felé rángatja Hollyt. Amint beérnek, meg fogja ölni és elveszi a plafonhoz ragasztott csomagot. Aztán bemegy a mosdóba, és megöli Barbarát.

Legalábbis ez lehet a terve. Hollynak más terve van. – Mit művel? – kiáltja. Nem mintha nem tudná, hanem mert ez van a forgatókönyvben. A férfi nem felel, csak megnyomja a hívógombot. Nem világít, de Holly hallja, hogy a lift megindul. Jön fel. Az utolsó pillanatban majd megpróbál kiszabadulni a férfi markából. Az meg megpróbál megszabadulni tőle, amikor megérti, mi történik. Ezt nem hagyhatja. George keskeny rókaarcán mosoly terül szét. – Tudja, ez szépen megoldódik… Itt elhallgat, ugyanis a lift nem áll meg. Az ötödikre ér – egy pillanatra látják a kiszűrődő fényt –, majd emelkedik tovább. A meglepetéstől a férfi szorítása enyhül. Csak egy pillanatra, de ez elég Hollynak, hogy kitépje magát a markából, és hátralépjen. Ami következik, az tíz másodperc alatt lezajlik, de a felpörgetett állapotban Holly mindent lát. A lépcsőház ajtaja kicsapódik, és Jerome támolyog ki. Az arca maszknak látszik a rászáradt vértől. A felmosót tartja a kezében, amit a lépcsőházban talált, a fanyelet előreszegezi. Meglátja George-ot, és feléje rohan, azt kiabálva: – Hol van Barbara? Hol a húgom? George félresöpri Hollyt, aki úgy nekicsapódik a falnak, hogy beleremegnek a csontjai. Fekete foltok úsznak a szeme előtt. George elkapja a fanyelet, és könnyedén kirántja Jerome kezéből. Felemeli, hogy rácsapjon vele Jerome-ra, de akkor kivágódik a női mosdó ajtaja. Barbara ront ki, kezében a retiküljéből kivett paprikaspray. George arra kapja a fejét, így pont képen találja a sugár. Felsikít és a szeméhez kap.

A lift felér a nyolcadikra. A gépezet zümmögése abbamarad. Jerome rátámad George-ra. Holly felüvölt: –  Jerome, ne! – és vállal meglöki. Jerome nekitántorodik a húgának, és mindketten a falnak esnek a két mosdóajtó között. Megszólal a lift vészcsengője, a felerősített sziréna azt üvölti: pánik pánik pánik. George a hang felé fordítja a vörös, könnyező szemét, épp ahogy a liftajtó kinyílik. Nemcsak az ötödiken, az összes emeleten. E miatt a hiba miatt zárt le a lift korábban. Holly előrenyújtott karral nekiront George-nak. A dühös sikítása belevész a szirénák bőgésébe. A keze eléri George mellkasát, és belelöki a liftaknába. A férfi egy pillanatig mintha lebegne, szeme-szája nagyra nyitva a rémülettől és meglepetéstől. Az arca megnyúlik és változni kezd, de mielőtt George-ból újra Ondowsky lehetne (már ha ez történik), eltűnik. Holly szinte nincs is tudatában az erős barna karnak – Jerome-é –, ami megragadja a blúza hátát, és megmenti attól, hogy kövesse George-ot a liftaknába. A kívülálló sikoltva zuhan. Holly ugyan pacifistának tartja magát, de most vad örömöt lel a hangban. Nem hallja a test becsapódását a liftakna fenekén, mert bezáródik a liftajtó. Itt és az összes emeleten. A vészcsengő elhallgat, a lift megindul lefelé az alagsorba, a másik végpontjára. Mindhárman látják a rövid fényt, ahogy elmegy az ötödik mellett. – Ezt te csináltad – mondja Jerome. – Én ám – feleli Holly.

17 Barbara térde megcsuklik, és összerogy. A spray kiesik a kezéből, és elgurul, a liftajtó állítja meg. Jerome letérdel a húga mellé. Holly finoman eltolja és megfogja Barbara kezét. Feltűri a kabátujjat, de mielőtt megkereshetné a lány pulzusát, Barbara megpróbál felülni. – Ki… mi volt ez? Holly a fejét rázza. – Semmi. – Ami talán igaz is. – Vége? Holly, annak vége? – Vége. – A liftaknába…? – Oda. – Jó. Helyes. – Fel akar állni. –  Picit még feküdj, Barb. Te csak elájultál. Jerome jobban aggaszt. –  Jól vagyok – mondja Jerome. – Kemény a fejem. A tévés fickó volt, igaz? Kozlowski vagy mi. – Igen. – És nem. – Szerintem sok vért vesztettél, Keményfejű. Nézz rám. Jerome ránéz. A pupillái egyformák, ami jó hír. – Emlékszel a könyved címére? Jerome türelmetlenül néz rá az alvadt vérmaszkban. –  Fekete Bagoly: egy amerikai gengszter felemelkedése és bukása. – Felnevet. – Holly, ha baj lenne az agyammal, az ajtókódra se emlékeztem volna. Ki volt ez? –  Aki felrobbantotta azt az iskolát Pennsylvaniában. De ezt senkinek nem mondjuk el. Túl sok kérdést vetne fel. Hajtsd le a

fejed, Jerome. – Fáj, ha mozgatom. A nyakam mintha meghúzódott volna. – Akkor is csináld – erősködik Barbara. – Hugi, már bocs, de elég büdi vagy. –  Ezt majd én intézem, Barbara – mondja Holly. – A szekrényemben van nadrág és póló. Jó lesz rád. Öltözz át. Mosakodj meg a fürdőben. Barbarán látszik, hogy szeretné, mégis tétovázik. – Biztos jól vagy, J.? – Igen, menj csak. Barbara elmegy a Becsületes megtaláló irodájáig. Holly megtapogatja Jerome tarkóját, nem talál duzzanatot, és megint megkéri, hogy hajtsa le a fejét. A búbján lát egy kis sebet, és lejjebb egy sokkal mélyebbet, de a jelek szerint a nyakszirtcsont kapta (és fogta fel) az ütést. Jerome-nak mázlija volt. Mindnyájuknak mázlija volt. –  Nekem is meg kell mosdanom – néz a férfimosdó felé Jerome. –  Ne. Barbarát se lett volna szabad engednem, de nem akartam, hogy így találkozzon a zsarukkal. –  Tervet szimatolok – mondja Jerome, majd átöleli magát. – Jézusom, de fázom. –  Ez a sokk. Kellene neked valami forró ital. Csinálnék teát, de most nincs rá idő. – Hirtelen szörnyű gondolata támad: ha Jerome lifttel jön, az egész terve darabokra hullhatott volna. – Miért a lépcsőn jöttél? –  Hogy ne hallja meg. Hiába fájt iszonyúan a fejem, tudtam, hová jön. Csak te voltál az épületben. – Elhallgat. – Nem Kozlowski, Ondowsky.

Barbara bukkan elő tiszta ruhával a kezében. Megint sír. – Holly… láttam átváltozni. A feje zselé lett… – Mi az istenről beszél? – kérdezi Jerome. –  Most ne törődj vele. Majd később. – Holly futólag megöleli Barbarát. – Tisztálkodj meg, öltözz át. És akármi volt is, már meghalt, Barbara. Oké? – Oké – suttogja a lány, és bemegy a mosdóba. Holly visszafordul Jerome-hoz. –  Követtél telefonon, Jerome Robinson? Meg Barbara is? Mind a ketten? Az előtte álló véres fiatalember elmosolyodik. –  Akkor is válaszolnom kell rá, ha megígérem, hogy soha többé nem hívlak Hollyberrynek?

18 Tizenöt perc múlva a hallban. Holly nadrágja túl szűk Barbarának, és bokáig sem ér, de sikerült neki begombolni. Az arca és a homloka kezd normális színt ölteni. Túléli, gondolja Holly. Lesznek rémálmai, de túléli. Jerome arcán a vér úgy megszáradt, mint a glazúr. Azt mondja, rohadtul fáj a feje, de nem szédül. Nincs hányingere. Hollyt nem lepi meg a fejfájás. A retiküljében van Tylenol, de nem mer adni belőle. A balesetin majd összevarrják – és nyilván röntgent is csinálnak –, de most gondoskodnia kell róla, hogy mind ugyanazt mondják. Ha az megvan, akkor neki össze kell takarítania maga után. – Azért jöttetek ide, mert nem találtatok otthon. Gondoltátok,

hogy az irodában hozom be a lemaradást, mert pár napot anyámnál voltam. Oké? Bólintanak, elfogadják, hogy ő dirigál. – Odamentetek az oldalsó bejárathoz. – Mert tudjuk a kódot – mondja Barbara. – Igen. És jött egy rabló. Oké? Bólintás. – Jerome, téged megütött, és megpróbálta elkapni Barbarát. Ő lefújta sprayvel. Pont az arcába. Jerome, te felugrottál és birkóztál vele. Elfutott. Aztán bejöttetek, és a hallból felhívtátok a rendőrséget. – De minek jöttünk egyáltalán hozzád? Fogós kérdés. Holly nem felejtette el visszaállítani a lift programjának javítását (amíg Barbara a mosdóban rendbe hozta magát, piskóta volt), és Bill fegyverét a retiküljébe dugni (a biztonság kedvéért), de Jerome kérdésén nem gondolkodott. –  Karácsonyi bevásárlás – javasolja Barbara. – Ki akartunk rángatni az irodából, hogy együtt menjünk vásárolni. Nem igaz, Jerome? – Ja, igen, tényleg. Meg akartunk lepni… Itt voltál, Holly? –  Nem voltam. Nem is vagyok. A város túlsó felén shoppingolok. Ott vagyok ebben a pillanatban. A támadás után nem hívtatok fel, mert… –  Mert nem akartunk felzaklatni – mondja Barbara. – Igaz, Jerome? – Igaz. – Jó – mondja Holly. – Mindketten emlékezni fogtok erre? Azt felelik, igen. – Akkor hívd a rendőrséget, Jerome.

– Te mit fogsz csinálni, Holly? – kérdezi Barbara. – Feltakarítok – mutat a liftre. –  Jézusom, el is felejtettem, hogy odalent van. Totál elfelejtettem. –  Én nem – mondja Barbara, és megborzong. – Hogyan magyarázol meg egy hullát a liftakna alján, Holly? Holly emlékszik, mi történt a másik kívülállóval. – Szerintem nem lesz gond. – És ha még él? –  Öt emeletet zuhant, Barb. Hatot, ha az alagsort is számoljuk. Aztán meg a lift… – Holly felemeli az egyik tenyerét, és belecsap a másikkal. – Ó. – Barbara hangja halk. – Értem. – Hívd a rendőrséget, Jerome. Szerintem nincs bajod, de nem vagyok orvos. Közben Holly a lifthez megy és felhívja a földszintre. A digitális sebtapasszal újra remekül működik. Amikor az ajtó kinyílik, Holly észrevesz egy kucsmát, amit az oroszok úgy neveznek, usanka. Eszébe jut a férfi, aki elment mellette, amikor belépett az épületbe. Felveszi a sapkát a földről, és két barátja felé fordul. – Ismételjétek el, mit fogtok mondani. – Rabló – mondja Barbara, és Holly megelégszik vele. Okosak, és egyszerű sztori. Ha minden úgy megy, ahogy várja, a zsarukat amúgy sem fogja érdekelni, hogy ő hol volt.

19

Holly otthagyja őket, és elindul a lépcsőn le az alagsorba. Régi cigarettafüst és penész szaga fogadja. A villany nincs felkapcsolva, a telefonjával kénytelen keresni a kapcsolót. Árnyékok ugrálnak, ahogy körbeforgatja a mobilt, nagyon is könnyű elképzelni, hogy az Ondowsky-micsoda a sötétben arra vár, hogy rávesse magát és megragadja a nyakát. A bőrén verejték fénylik, de az arca hideg. Összeszorítja a fogát, hogy ne vacogjon. Én is sokkban vagyok, gondolja. Végül talál két sor kapcsolót. Mindet felkattintja, és fénycsövek gyúlnak fel méhkaptárszerű zümmögéssel. Az alagsor feltornyozott dobozok labirintusa. Megint arra gondol, hogy az épület gondnoka – akit ők fizetnek – egy lusta, trehány dög. Betájolja magát és a lifthez megy. Az ajtó (ami itt koszos, és mállik róla a festék) szorosan zárva van. Holly leteszi a retiküljét a padlóra, és előveszi Bill revolverét. Aztán a fali kampóról leakasztja a lift kulcsát, és beledugja a bal oldali ajtón lévő lyukba. A kulcsot rég nem használták, és nem akaródzik neki elfordulni. A pisztolyt kénytelen a nadrágja derekába dugni, és két kézzel nekiesni a kulcsnak, csak így tudja elfordítani. Aztán újra fogja a fegyvert, és oldalirányba megtolja az egyik ajtót. Mindkettő kinyílik. Olaj, gépzsír és por szaga lebeg ki. Az akna közepén egy hosszú dugattyúszerűség áll. Körülötte csikkek és gyorskajás zacskók között hevernek a ruhák, amiket Ondowsky viselt a végzetes útján. Rövid, de halálos útján. Ondowskynak azonban se híre, se hamva. Az alagsor fénycsövei erősek, a liftakna mégis túl árnyékos Hollynak. Talál egy lámpát Al Jordan rendetlen munkapadján,

azzal vizsgálja meg az aknát, még a dugattyú mögé is benéz. Nem Ondowskyt keresi, hanem egy bizonyos egzotikus bogárfajtát. Veszélyes bogarat, ami új gazdatestet keres. Egyet sem lát. Akármi fertőzte meg Ondowskyt, talán túlélte, de nem sokáig. A zsúfolt, koszos alagsor egyik sarkában észrevesz egy zsákot, ebbe tömi bele Ondowsky ruháit meg a kucsmát is. Utoljára az alsóját. Ezt két ujjal veszi fel, az undortól lekonyul a szája. Borzongva ejti a zsákba („Pfuj!”), majd a tenyere élével benyomja a lift ajtaját. A kulccsal bezárja, aztán azt visszaakasztja a kampóra. Leül és vár. Amikor biztos benne, hogy Jerome, Barbara és a rendőrök már elmentek, vállára veszi a retiküljét, és felviszi a zsákot Ondowsky ruháival. Az oldalsó bejáraton távozik. Megfordul a fejében, hogy a kukába dobja, de ez nem lenne nagy vigasz. Inkább magával viszi a zsákot. Az utcán ő is csak egy ember a sok közül, aki csomagot cipel. Alig indítja el az autót, amikor Jerome hívja azzal, hogy ő meg Barbara rablás áldozata lettek, épp ahogy be akartak menni a Frederick-épületbe az oldalsó bejáraton. A Kiner Memorial Kórházban vannak. –  Istenem, ez rettenetes! – mondja Holly. – Miért nem hívtatok hamarabb? –  Nem akartuk, hogy aggódj. Jól vagyunk, és nem vitt el semmit. – Megyek, amint tudok! Úton a John M. Kiner Memorial Kórházba Holly egy szemetesbe dobja a zsákot Ondowsky ruháival. Szállingózik a hó. Bekapcsolja a rádiót, Burl Ives bömböli a „Holly Jolly

Chritsmas”-t teli tüdőből. Kikapcsolja. Ezt a dalt utálja a legeslegjobban. Érthető okokból. Nem kaphatsz meg mindent, gondolja; mindenki életébe jut egy kis kaka. Néha azért megkapod azt, amire szükséged van. És ennél többet egy értelmes ember nem is kérhet. És ő az. Értelmes.

2020. december 22.

Hollynak a McIntyre & Curtis irodájában kell tanúskodnia tízkor. Talán ezt szereti a legkevésbé, de szerencsére csak mellékes tanú ebben az elhelyezési ügyben. Egy szamojéd kutyáról van szó, nem gyerekről, ami kicsit csökkenti a stresszt. Az egyik ügyvéd feltesz neki pár kérdést, de azok után, amin átment Chet Ondowskyval – és George-dzsal –, ez meg se kottyan. Tizenöt perc alatt végez. Amint kint van a folyosón, bekapcsolja a mobilját, és egy nem fogadott hívást lát Dan Belltől. Amikor visszahívja, nem Dan veszi fel, hanem az unokája. –  Nagypapának szívrohama volt – közli Brad. – Újabb szívrohama. Ez már a negyedik. Kórházban van, és már nem fog kijönni. Hosszú, könnyes lélegzetvétel. Holly vár. – Tudni szeretné, hogy ment a dolog. Mi történt a riporterrel. A micsodával. Ha jó hírt vihetnék neki, szerintem megkönnyítené neki, hogy… Holly körülnéz, hogy egyedül van-e. Egyedül van, mégis halkan mondja: – Halott. Mondja meg neki, hogy halott. – Biztos? Eszébe jut a meglepett és rémült utolsó tekintet. És a sikoly lefelé menet. És az üres ruhák a liftakna alján. – Ó, igen. Biztos.

– Segítettünk mi is? Nagypapa segített? –  Maguk nélkül nem ment volna. Mondja meg, hogy sok életet megmentett. Mondja meg, hogy Holly köszöni. –  Megmondom. – Újabb könnyes lélegzet. – Maga szerint vannak még? Texas után Holly nemet mondott volna. Most már nem olyan biztos benne. Az egy egyedi szám. Kettőnél az ember már sémára gyanakszik. Habozik kicsit, majd olyan választ ad, amit nem feltétlenül hisz… de hinni akar. Az öreg évekig éberen figyelt. Évtizedekig. Megérdemli, hogy győztesen távozzon. – Nem hiszem. – Jó – mondja Brad –, az jó. Áldja meg az isten, Holly. Boldog karácsonyt. Az adott körülmények között Holly nem kívánhatja neki ugyanezt, ezért egyszerűen megköszöni. Vannak még? Lift helyett lépcsőn megy.

2020. december 25.

1 Karácsony reggel Holly harminc percig teázik köntösben, és közben az anyjával beszél telefonon. Vagyis főleg hallgat, ahogy Charlotte Gibney elsorolja a passzív-agresszív panaszainak szokásos litániáját (magányos karácsony, sajgó térd, rossz hát stb. stb.), amit szenvedő sóhajokkal fűszerez. Amikor Holly úgy érzi, most már tiszta lelkiismerettel teheti, befejezi a beszélgetést azzal, hogy pár nap múlva odamegy, és együtt meglátogatják Henry bácsit. Mondja az anyjának, hogy szereti. – Én is szeretlek, Holly. – Újabb sóhaj, ami azt sugallja, hogy a szeretet nehéz, nagyon nehéz, boldog karácsonyt kíván a lányának, és a napnak ez a része lezárul. A többi már vidámabb. Holly a Robinson családdal tölti, boldogan veti bele magát az ő hagyományaikba. Tízkor könnyű reggeli, amit ajándékozás követ. Holly bort és könyvutalványt ad Mr. és Mrs. Robinsonnak. A gyerekeikre boldogan költött többet: egy nap spa (manikűrrel-pedikűrrel) Barbarának, vezeték nélküli fülhallgató Jerome-nak. Tőlük nemcsak 300 dolláros ajándékkártyát kap az AMC moziba a lakása közelében, de ráadásul egyéves előfizetést a Netflixre. Sok elkötelezett mozirajongóhoz hasonlóan Holly ambivalens érzésekkel viszonyul a Netflixhez, és eddig ellenállt a kísértésnek. (A DVD-t imádja, de hiszi, hogy a filmeket először moziban kell megnézni.) Ennek ellenére kénytelen beismerni,

hogy csábítja a Netflix meg az összes többi hasonló szolgáltató. Állandóan annyi újdonság! A Robinson-háztartás általában nemsemleges, és mindenki egyenlő, de karácsony reggel visszatérnek (talán nosztalgiából) az előző évszázad nemi szerepeihez. Azaz a nők főznek, a férfiak kosárlabdát néznek (néha kiruccannak a konyhába megkóstolni ezt-azt). Ahogy leülnek a hagyományos ünnepi vacsorához – pulyka az összes kísérővel és kétféle pite –, havazni kezd. – Fogjuk meg egymás kezét – javasolja Mr. Robinson. Így tesznek. –  Uram, áldd meg az ételt, amit tőled kapunk. Köszönjük az együtt töltött időt. Köszönjük a családot és a barátokat. Ámen. –  Várj – szólal meg Tanya Robinson. – Ez nem elég. Uram, nagyon köszönjük, hogy egyik gyönyörű gyerekemnek sem esett baja, amikor megtámadták őket. Megszakadna a szívem, ha nem lennének itt velünk. Ámen. Holly érzi, hogy Barbara keze megszorítja az övét, és halk hangot hall a lány torkából. Sírás lett volna, ha kiengedi. –  Most mindenki mondjon egy dolgot, amiért hálás – Mr. Robinson. Körbemennek. Amikor Hollyra kerül a sor, azt mondja, hálás, hogy Robinsonékkal lehet.

2 Barbara és Holly segíteni akarnak a mosogatásban, de Tanya kitessékeli őket a konyhából azzal, hogy csináljanak inkább

valami karácsonyosat. Holly sétát javasol. Talán le a domb aljához, talán a háztömb körül. – Szép lesz a hóesésben. Barbara benne van. Mrs. Robinson mondja nekik, hogy hétre érjenek vissza, mert megnézik a Karácsonyi ének-et. Holly reméli, hogy az Alastair Sim-verziót, mert szerinte az az egyetlen nézhető. Nemcsak szép odakint, egyenesen gyönyörű. Csak ők vannak a járdán, csizmájuk alatt ropog a frissen hullott ötcentis porhó. Az utcalámpákat és a karácsonyi fényeket kavargó fényudvar övezi. Holly kinyújtja a nyelvét, hogy elkapjon pár hópelyhet, és Barbara utánozza. Mindketten nevetnek, de amikor a domb aljára érve Barbara feléje fordul, komoly az arca. –  Jól van, csak ketten vagyunk. Minek jöttünk ki, Hols? Mit akartál kérdezni? –  Csak azt, hogy bírod. Jerome miatt nem aggódom. Kapott párat, viszont nem látta azt, amit te. Barbara reszketve levegőt vesz. Az arcán olvadó pelyhek miatt Holly nem tudja megmondani, sír-e. A sírás jót is tehet. A könnyek gyógyíthatnak. –  Nem is annyira az. Mármint az átváltozás. Ahogy a feje zselé lett. Persze rémes volt, és megnyitotta a kapukat… – kesztyűs kezét a halántékára teszi – itt, érted. Holly bólint. – Az ember felfogja, hogy bármi lehet odakint. – Ha látod az ördögöt, már nem látod az angyalt? – Ez a Biblia? – Nem számít. Ha nem az zavar, amit láttál, akkor mi?

–  Kis híja volt, hogy a szüleinknek nem kellett eltemetni bennünket! – robban ki Barbarából. – Egyedül is lehettek volna annál az asztalnál! Nem pulykát meg tölteléket ettek volna, nem kívánták volna, talán csak sonkát ettek volna… Holly felnevet. Nem tudja megállni. És Barbara sem. Gyűlik a hó a kötött sapkáján. Holly nagyon fiatalnak látja. Persze fiatal is, de most inkább tizenkét éves, mint fiatal nő, aki jövőre a Brownra vagy a Princetonra megy. –  Érted, mit akarok mondani? – fogja meg Holly kesztyűs kezét Barbara. – Kis híja volt. Nagyon kicsi. Igen, gondolja Holly, és az irántam érzett szereteted miatt kerültél abba a helyzetbe. Megöleli a barátnőjét a havazásban. – Édesem, mindnyájan ezt érezzük. Állandóan.

3 Barbara elindul fel a lépcsőn a házhoz. Odabent lesz kakaó és pattogatott kukorica és Scrooge. De előbb még valamit el kell intézni idekint, ezért Holly egy pillanatra megfogja Barbara karját a sűrűsödő hóesésben. Egy névjegykártyát nyújt, amit zsebre vágott az irodában, ha szükség lenne rá. Nincs rajta más, csak egy név meg egy szám. Barbara elveszi és elolvassa. – Ki az a Carl Morton? –  Egy terapeuta, akihez elmentem Texas után. Csak kétszer. Annyi kellett, hogy elmondjam a történetemet. – És az mi volt: olyasmi, mint…? – Nem fejezi be. Nem is kell.

–  Egyszer talán elmesélem neked is, Jerome-nak is, de nem karácsonykor. De ha beszélned kell valakivel, ő meghallgat. – Elmosolyodik. – És mivel hallotta az én történetemet, talán elhiszi a tiédet is. Nem mintha az számítana. Az is segít, ha elmondod. Nekem legalábbis segített. – Kibeszélni magadból. – Igen. – Elmondaná a szüleimnek? – Kizárt. –  Gondolkodom rajta – mondja Barbara, és zsebre teszi a névjegyet. – Köszönöm. – Megöleli Hollyt. És Holly, aki valaha félt az érintéstől, viszonozza. Szorosan.

4 Valóban az Alastair Sim-verziót nézik meg, és amikor később hazafelé vezet a hóesésben, Holly nem emlékszik ennél boldogabb karácsonyra. Mielőtt lefekszik, a tableten küld Ralph Andersonnak egy üzenetet: Ha visszaérsz, vár majd tőlem egy csomag. Volt egy kalandom, de minden rendben. Majd beszélünk, de várhat. Remélem, hogy boldog (trópusi) karácsonyotok van. Szeretettel. Lefekvés előtt imádkozik, és szokás szerint azzal fejezi be, hogy nem dohányzik, szedi a Lexaprót, és hiányzik neki Bill Hodges. – Isten áldjon mindnyájunkat. Ámen. Bebújik az ágyba. Leoltja a villanyt.

Elalszik.

2021. február 15.

Henry bácsi szellemi leépülése gyorsan zajlott. Mrs. Braddock (sajnálkozva) közölte, hogy a gondozásba kerülőknél ez gyakori. Most, ahogy Holly mellette ül az egyik kanapén, szemben a nagy képernyős tévével a Rolling Hills idősotthon társalgójában, végképp lemond róla, hogy beszélgessen vele. Charlotte már korábban feladta; egy asztalnál ül arrébb, Mrs. Hatfieldnek segít a soros kirakósban. Ma Jerome is elkísérte őket, ő is segít. Megnevetteti Mrs. Hatfieldet, és még Charlotte is elmosolyodik néha. Elbűvölő fiatalember, és végre levette a lábáról Charlotteot. Ami nem kis fegyvertény. Henry bácsi nagyra nyílt szemmel és tátott szájjal ül, a keze – ami valaha megjavította Holly biciklijét, amikor nekiment Wilsonék fakerítésének – most ernyedten hever a szétnyílt lábai között. A nadrágja dudora elárulja az inkontinencia pelenkát. Valaha pirospozsgás ember volt. Most falfehér. Valaha köpcös férfi volt. Most lógnak rajta a ruhák, és a húsa is petyhüdt, akár a kinyúlt zokni. Holly megfogja az egyik kezét. Csak húsdarab ujjakkal. Belefűzi az ujjait Henry bácsiéiba, megszorítja, hátha az viszonozza, de nem. Hamarosan indulnak, aminek örül. Persze emiatt meg bűntudata van, de ez már csak ilyen. Ez nem a bácsikája; egy hatalmas hasbeszélő báb került a helyére, akinek senki nem adja a hangját. A hasbeszélő elhagyta a várost, és nem jön vissza.

Véget ér az Otezla reklám, ami arra nógatja ezeket a ráncos, kopaszodó öregeket, hogy „Mutassanak többet magukból”, és következik Bobby Fuller Four: „I Fought the Law”. Henry bácsi álla a mellkasa felé süllyedt, de most felemelkedik. És fény költözik a szemébe, még ha gyenge is. Megjelenik a tárgyalóterem, és a bemondó beharangozza: – Meneküljön, aki vétkezett, mert John Law megérkezett! Ahogy a törvényszolga előrelép, Holly hirtelen rájön, miért adta a Macready-merénylőnek azt a nevet. Az elme mindig dolgozik, kapcsolatokat, értelmet keres… vagy legalábbis próbál. Henry bácsi végre megszólal, a hangja halk és rozsdás. – Mindenki álljon fel! – Mindenki álljon fel! – mondja George, a törvényszolga. A nézők nem csak felállnak, szabályosan eksztázisba esnek, tapsolnak, hajladoznak. John Law beszambázik. Felkapja a kalapácsot, és a zenére ide-oda lengeti. A kopasz feje fénylik. A fehér foga villog. – Milyen ügyünk van ma, Georgie tesó? –  Imádom ezt a fickót – mondja Henry bácsi a rozsdás hangján. – Én is – mondja Holly, és átkarolja. Henry bácsi feléje fordul. És elmosolyodik. – Helló, Holly – mondja.

A PATKÁNY

1 Drew Larson ötletei általában nehezen és kis adagokban érkeztek – már amikor egyáltalán érkeztek, és ez egyre ritkábban fordult elő –, mintha egy majdnem kiszáradt kútból próbálna vizet felhúzni az ember. És mindig volt egy asszociációs lánc, amit vissza tudott követni valamihez, amit látott vagy hallott: egy valós gyulladásponthoz. Például a legutóbbi novelláját az ihlette, amikor látott egy férfit kereket cserélni az I–295-ös falmouthi felhajtóján. A fickó erőlködve görnyedt, közben az emberek dudálva kerülgették. Ebből lett a „Defekt”, amin majdnem három hónapot dolgozott, és ami végül (fél tucat nagyobb magazin elutasítása után) a Prarie Schooner-ben jelent meg. Az „Ugrabugrá”-t, az egyetlen történetét, ami megjelent a The New Yorker-ben, még graduális hallgatóként írta a Bostoni Egyetemen. A novella magja akkor fogant, amikor egyik éjjel az egyetemi rádiót hallgatta a lakásán. A diák DJ a „Whole Lotta Love”-ot tette fel a Zeptől, és a lemez elkezdett ugrani. Vagy negyvenöt másodpercig ugrált a tű, mire a srác levette és lihegve kibökte: – Bocs, srácok, éppen szartam. Az „Ugrabugra” húsz éve jelent meg. A „Defekt” három. A kettő között négy másikat sikerült megszülnie. Mindegyik olyan háromezer szavas. Mindegyiknél több hónapig tartott a megírás

és az átírás. Regényt sosem bírt produkálni. Próbálta, de nem ment. Erről már kábé le is mondott. A hosszú formátum az első két alkalommal gondot okozott. Az utolsó próbálkozásnál komoly gondot. Elégette a kéziratot és kis híján leégette a házát is. Most meg itt ez az ötlet, ami készen jött. Mint egy régóta késő mozdony, ami sok pompás kocsit húz maga után. Lucy megkérte, hogy ugorjon el kocsival a Speck’s Delibe, és hozzon szendvicset ebédre. Szép, szeptemberi nap volt, így aztán Drew azt mondta, hogy inkább gyalog megy. Lucy helyeslően bólintott és azt mondta, az jót tesz a pocakjának. Később Drew elgondolkodott, hogy mennyire alakult volna másképp az élete, ha akkor a Suburbannel vagy a Volvóval megy. Talán sosem jut eszébe ez az ötlet. Talán sosem járt volna újra az apja faházában. És biztos sosem látta volna a patkányt. Félúton járt a Speck’s felé, a Main és a Spring sarkán várta a zöldet, amikor megérkezett a mozdony. A mozdony egy kép volt, olyan éles, mint a valóság. Drew megigézve állt, és noha az eget nézte, igazából azt a képet bámulta. Egy diák megbökte: – Mehetünk, öreg. Drew rá se hederített. A diák furán nézett rá, és átment a zebrán. Drew csak állt a padkán, ahogy a lámpa zöldről pirosra váltott, majd újra zöldre. Noha westernregényeket nem olvasott (kivéve a Különös esetet és Doctorow zseniális Nehéz idők jönnek-jét), és kamaszkora óta westernfilmet se sokat nézett, a Main és Spring sarkán állva bizony egy westernkocsmát látott. A plafonról szekérkerék csillár lógott, aminek a küllőire kerozinlámpásokat erősítettek. Drew érezte az olaj szagát. A padlót deszkákból rakták le. A

terem végében három-négy játékasztal állt. Volt egy zongora. A zongorista keménykalapot viselt. Csak éppen most nem zongorázott. Azt bámulta, ami a bárpultnál zajlott. A zongorista mellett egy colos fickó állt, keskeny mellkasára egy harmonika csatolva, és ő is bámult. És a bárpultnál egy drága westernöltönyös fiatalember fegyvert szegezett egy lány halántékának, akinek a vörös ruhája annyira ki volt vágva, hogy csak a csipkeszegély takarta a mellbimbóját. Ezt a párost Drew duplán látta, egyszer a pultnál és egyszer a bár mögötti tükörben. Ez volt a mozdony. Ezt követte az egész szerelvény. Az összes kocsi utasát látta: a bicegő seriffet (Antietamnál lőtték meg, és azóta is a lábában hordta a golyót); az arrogáns apát, aki hajlandó volt az egész várost ostrom alá venni, hogy a fiát ne vigyék a megyeszékhelyre, ahol bíróság elé állítják és felkötik; az apa által felbérelt embereket puskával a tetőkön. Minden ott volt. Amikor Drew hazaért, Lucy egy pillantást vetett rá, és azt mondta: – Vagy betegség bujkál benned, vagy egy ötlet. – Egy ötlet – felelte Drew. – Egy jó ötlet. Talán életem legjobb ötlete. – Novella? Drew úgy érezte, Lucy ebben reménykedik. Abban reménykedik, hogy nem kell megint kijönni a tűzoltóknak, miközben ő a gyerekekkel a gyepen ácsorog hálóruhában. – Regény. Lucy letette a sonkás-sajtos rozskenyeret. – Hűha.

Nem nevezték idegösszeomlásnak azt, ami a házukat majdnem leégető tüzet követte, pedig az volt. Lehetett volna sokkal rosszabb is, de Drew így is kihagyott fél szemesztert az egyetemen (Istennek hála, már véglegesítették), és a lelki egyensúlya visszanyerését csakis a heti két terápiának köszönhette, néhány varázstablettának és Lucy megingathatatlan hitének, hogy fel fog épülni. Plusz a gyerekeknek persze. A gyerekeknek olyan apa kellett, akit nem kap el a be kell fejeznem és nem tudom befejezni végtelenített gépszíja. –  Ez más. Minden megvan, Lucy. Gyakorlatilag ajándékcsomagolásban. Mintha diktálnák! Lucy csak nézett rá, a homlokán egy enyhe ránccal. – Ha te mondod. – Figyelj, idén nem adtuk ki papus faházát, ugye? Lucy erre már tényleg riadt képet vágott. – Két éve nem adtuk ki. Az öreg Bill halála óta. – Az öreg Bill Colson volt az ottani gondnokuk, előtte meg Drew szüleinek gondnoka. – Csak nem arra gondolsz, hogy…? –  De arra. Csak két hétre. Maximum három. Hogy belelendüljek. Alice majd segít neked a gyerekekkel. Tudod, hogy szívesen jön, és a gyerekek is szeretik a nénikéjüket. Mire a halloweeni csokit kell osztani, itt leszek. – Itthon nem tudsz írni? – Hogyne tudnék. Ha már belelendültem. – Drew két kezébe fogta a kobakját, mint akinek hasogat a feje. – A faházban megírom az első negyven oldalt. Vagy akár száznegyvenet, ha gyorsan megy. Látom az egészet! – Megismételte: – Mintha diktálnák!

– Át kell gondolnom – mondta Lucy. – És neked is. – Jól van, az lesz. Most együnk. – Hirtelen nem vagyok már éhes. Drew viszont éhes volt. Megette a szendvicsét, aztán a felesége szendvicsének felét is.

2 Aznap délután elment a régi tanszékvezetőjéhez. Al Stamper a tavaszi szemeszter végén hirtelen nyugdíjba ment, és Arlene Upton, más néven az „Erzsébet kori dráma gonosz boszorkánya” végre elfoglalhatta az olyannyira vágyott pozíciót. Sőt áhított. Nadine Stamper mondta Drew-nak, hogy Al a hátsó udvaron van, jeges teát iszik és napozik. Ugyanolyan aggodalmas képet vágott, mint Lucy, amikor Drew feldobta az ötletet, hogy egy hónapra felmegy a faházba a TR–90-es körzetbe, és amikor kilépett a hátsó udvarra, Drew megértette, hogy miért. Azt is megértette, hogy Al Stamper – aki az elmúlt tizenöt évben úgy uralkodott az angol tanszék felett, akár egy jóindulatú despota – hirtelen miért mondott le. – Ne bámulj már, igyál teát. Tudom, hogy kérsz. – Al mindig azt hitte, hogy tudja, mit akarnak mások. Arlene Upton nagyrészt azért utálta, mert Al általában tényleg tudta, mit akarnak mások. Drew leült és elvette a poharat. – Mennyit fogytál, Al? –  Tizenhat kilót. Tudom, hogy többnek tűnik, de csak mert

eleve nem voltam kövér. Hasnyálmirigyrák. – Látta Drew arckifejezését, és felemelte az ujját, ahogy a vitákat szokta csillapítani a tanszéki értekezleteken. – Azért még ne írjátok a nekrológot. Az orvosok viszonylag korán elkapták. Nagyon bizakodunk. Drew nem úgy látta, hogy régi barátja különösebben bizakodna, de nem szólt semmit. –  De ne rólam beszéljünk, hanem hogy miért jöttél. Eldöntötted, mivel akarod tölteni az alkotószabadságodat? Drew elárulta, hogy megint megpróbálkozik egy regénnyel. Ezúttal sanszos, hogy sikerül. Sőt biztos. –  Ezt mondtad A falu a dombon-ról is – emlékeztette Al –, és amikor elgurult az egyik kereke, majdnem neked is. – Úgy beszélsz, mint Lucy. Nem erre számítottam. Al előrehajolt. –  Figyelj rám, Drew. Remek tanár vagy, és írtál pár klassz novellát… – Hatot. Nyugodtan hívd fel a Guinness Rekordok Könyvét. Al legyintett. – Az „Ugrabugra” benne volt a Legjobb amerikai… – Igen, amit Doctorow szerkesztett. Aki már sok éve halott. – Sok jó író szinte csak novellát produkált – mondta a magáét Al. – Poe. Csehov. Carver. És tudom, hogy te kerülöd a populáris irodalmat, de ott volt Saki és O. Henry. A modern korban meg Harlan Ellison. –  Azok a fickók sokkal többet írtak, mint én. És ez egy nagy ötlet, Al. Komolyan. –  Akkor villantsd meg előttem. Dróntávlatból úgymond. – Fürkészőn nézte Drew-t. – Nem fogod. Látom rajtad.

Drew, aki nagyon szerette volna – mert gyönyörű! Szinte tökéletes! –, a fejét rázta. – Jobb, ha magamban tartom. Egy időre felmegyek apám régi faházába. Csak amíg el nem kapom a fonalat. – Á. TR–90, ugye? A világ háta mögött. Mit szól hozzá Lucy? – Nincs odáig érte, de a húga majd segít a gyerekekkel. – Nem a gyerekek aggasztják, Drew. Szerintem te is tudod. Drew nem szólt semmit. A kocsmára gondolt. A seriffre gondolt. Már tudta a nevét is. James Averill. Al kortyolt a teából, majd letette a poharat Fowles A mágusának megviselt példánya mellé. Drew arra tippelt, hogy minden oldalon aláhúzások virítanak: zöld a karakter, kék a motívum, piros az Al által remeknek talált kifejezések. Al kék szeme még fénylett, de kicsit már vizes és karikás volt. Drew nem szívesen gondolt arra, hogy a halál közeledtét látja abban a szemben, de gyanította, hogy ez a helyzet. Al előrehajolt, keze összefűzve combjai között. –  Árulj el valamit, Drew. Áruld el, miért olyan fontos ez neked.

3 Aznap éjjel, miután szeretkeztek, Lucy rákérdezett, hogy tényleg muszáj-e elmennie. Drew átgondolta. Igazán átgondolta. Lucy ennyit megérdemelt. És még sokkal többet is. Kiállt mellette, és a rossz időszak alatt támaszkodhatott rá. Egyszerűen fogalmazott: – Talán ez az utolsó esélyem, Lucy.

Az ágy másik felén csend fogadta a bejelentést. Drew várt, tudta, hogy ha Lucy azt mondja, ne menjen, akkor ő teljesíti az óhaját. Végül Lucy azt mondta: –  Jól van. Akarom, hogy sikerüljön, de kicsit félek is. Nem tudom letagadni. És miről szól? Vagy nem akarod elárulni? –  Akarom. Majd beledöglök, hogy kikotyogjam, de jobb fokozni a feszültséget. Ugyanezt mondtam Alnek is, amikor ő kérdezte. –  Jó, csak ne egyetemi tanárokról szóljon, akik egymás hitvesével dugnak, túl sokat vedelnek és középkorú válságban vannak. – Vagyis ne olyan legyen, mint A falu a dombon. Lucy könyökkel megbökte. – Te mondtad, Mister, nem én. – Egyáltalán nem olyan lesz. – Nem tudnál várni, szívem? Csak egy hetet. Hogy kiderüljön, tényleg elég erős ötlet-e? – És halkabban: – A kedvemért? Drew nem akart várni, másnap fel akart menni északra, és utána nap már nekiállni. De… hogy kiderüljön, tényleg elég erős ötlet-e. Talán nem olyan rossz gondolat. – Azt megtehetem. – Rendben. Jó. És ha felmész, nem lesz semmi baj? Esküszöl? – Nem lesz baj. Látta, hogy megcsillan Lucy fogsora, ahogy elmosolyodik. – A férfiak mindig ezt mondják, nem? – Visszajövök, ha nem megy. Ha elkezd… tudod. Erre Lucy nem válaszolt, vagy azért, mert hitt neki, vagy azért, mert nem. Mindegy volt. Az volt a fontos, hogy emiatt nem fognak veszekedni.

Drew már azt hitte, Lucy elaludt, amikor feltette ugyanazt a kérdést, mint Al Stamper. Még sosem kérdezte meg, se az első két alkalommal, amikor a hosszabb prózával próbálkozott, se A falu a dombon nevezetű, hosszan tartó baszakodás alatt. –  Miért olyan fontos neked, hogy regényt írj? A pénz miatt? Mert jól megélünk a tanári fizetésedből meg az én alkalmi könyveléseimből. Vagy tartalékot akarsz? – Egyik se, mivel arra sincs garancia, hogy egyáltalán kiadják. És ha fiókba kerül, mint a rossz regények szerte a világon, azzal se lesz bajom. – Ahogy a szavak elhagyták a száját, azt kellett konstatálnia, hogy ez tényleg igaz. – Akkor meg? Alnek a befejezésről beszélt. És a feltérképezetlen terület felfedezésének izgalmáról. (Maga sem volt biztos benne, hogy hisz az utóbbiban, de tudta, hogy tetszeni fog Alnek, aki titokban romantikus lélek.) Lucy már nem venne be egy ilyen dumát. –  Megvannak az írói eszközeim – szólalt meg végül. – És megvan hozzá a tehetségem. Szóval akár jó is lehet. Talán még eladható is, már ha jól értem ezt a szót a fikcióra vonatkoztatva. Számít, hogy jó legyen, de nem az fontos. Nem az a lényeg. – Lucyhoz fordult, megfogta a kezét, homlokát a felesége homlokához tette. – Muszáj befejeznem. Ennyi. Ez az egész. Utána vagy végigcsinálom még egyszer, sokkal kevesebb Sturm und Drang-gal, vagy elengedem. Nekem mindegyik megfelel. – Szóval lezárást keresel. – Nem. – Alnek ezt a szót mondta, de csak mert Al ezt értette és ezt tudta elfogadni. – Másról van szó. Szinte fizikai dologról. Emlékszel, amikor Brandonnak torkán akadt a

cseresznyeparadicsom? – Soha nem fogom elfelejteni. Bran négyéves volt. A Country Kitchenben ettek Gates Fallsban. Brandon elkezdett fojtott hangon öklendezni és a nyakát markolászta. Drew megragadta, megfordította és alkalmazta a Heimlich-manővert. A paradicsom egészben kirepült hallható pukkanással, mint a dugó a palackból. Nem történt baj, de Drew sosem felejtette a fia könyörgő tekintetét, amikor rájött, hogy nem kap levegőt. És sejtette, hogy Lucy sem. – Ez is olyan. Csak nekem nem a torkomon akadt, hanem az agyamban. Nem fuldoklom, de nem is kapok elég levegőt. Muszáj befejeznem. – Jól van – paskolta meg az arcát Lucy. – Érted? – Nem, de te érted, és az elég. Aludjunk. – Az oldalára fordult. Drew egy darabig ébren feküdt, egy kisvároson járt az esze messze nyugaton, az országnak egy olyan részén, ahol sosem járt. Nem mintha számított volna. A képzelete majd elviszi, ebben biztos volt. Ha kell hozzá kutatás, azt később elvégzi. Már ha az ötlet nem foszlik délibábbá a következő egy hétben. Végül elaludt, és egy bicegő seriffről álmodott. Egy semmirekellő fiúról, akit egy gyufaskatulyányi cellába zártak. Fegyveresekről a tetőkön. Egy patthelyzetről, ami nem tart – nem tarthat – sokáig. A Wyoming állambeli Bitter Riverről álmodott.

4

Az ötlet nem foszlott délibábbá. Ellenkezőleg, erősebb és fényesebb lett, és egy héttel később, egy meleg októberi reggel Drew három kartondoboz ételt – főleg konzervkaját – pakolt az öreg Suburban csomagtartójába. Utána egy vászonzsákot, tele ruhával és piperecuccokkal. A zsákot követte egy laptop és egy kopott táska az apja régi Olympia írógépével, amit tartaléknak vitt. Odafent a TR-ben nem lehetett bízni az áramban; a villanyvezetéket sokszor leszakította a szél, és az eldugott helységekben állították helyre utoljára. A gyerekeit megpuszilta, mielőtt elmentek iskolába; Lucy húga várja majd őket haza. Lucy most a behajtón állt ujjatlan blúzban és kopott farmerban. Karcsúnak és kívánatosnak látszott, a homloka azonban ráncos volt, mint a menstruálás előtti migrének alatt. –  Légy óvatos, és nem csak a munkára gondolok. Az északi vidék szinte üres szeptember eleje és a vadászidény között, és a Presque Isle után hatvan kilométerrel elmegy a térerő. Ha az erdőben eltöröd a lábad… vagy eltévedsz… –  Nem megyek az erdőbe, szívem. Amikor sétálok, már ha sétálok, az úton maradok. – Drew jobban megnézte a feleségét, és nem tetszett neki, amit látott. Nem csak a ráncos homlok; a szeme is gyanúsan fénylett. – Ha azt akarod, hogy maradjak, maradok, csak mondd. – Tényleg megtennéd? – Próbáld ki. – Magában imádkozott, hogy ne tegye. Lucy lenézett az erdőcipőjére. Aztán felemelte és megrázta a fejét. –  Nem. Értem, hogy ez fontos neked. Stacey és Bran is értik. Hallottam, mit mondott Bran, amikor megpusziltad.

Brandon, a tizenkét éves fiuk azt mondta: – Hozz haza egy vastag regényt, apa. –  Mindennap telefonálj, Mister. Még öt előtt, akkor is, ha éppen nagyon megy az írás. A mobil nem működik majd, de a vonalas igen. Minden hónapban jön a számla, és ma reggel a biztonság kedvéért ki is próbáltam, hogy működik-e. Nemcsak kicsöngött, de még apukád régi rögzítője is bekapcsolt. Kicsit ki is rázott a hideg. Mintha megszólalt volna a sírból. –  Azt meghiszem. – Drew apja tíz éve elhunyt. A faházat megtartották, párszor használták, aztán kiadták vadászoknak. Amíg az öreg Bill, a gondnok meg nem halt. Utána nem foglalkoztak vele. Az egyik vadászcsapat nem fizette ki a teljes árat, egy másik meg iszonyú rumlit hagyott maga után. Nem érte meg a macerát. – Felvehetnél rá egy új kimenő üzenetet. – Úgy lesz. –  És figyelmeztetlek, Drew: ha nem hallok felőled, odamegyek. –  Nem lenne jó ötlet, szívem. Az utolsó huszonöt kilométer leszakítaná a Volvo kipufogóját. Valószínűleg a váltót is. –  Nem érdekel. Mert… Kimondom, oké? Amikor az egyik novellával van gond, simán félreteszed. Egy-két hétig duzzogsz, aztán újra önmagad vagy. A falu a dombon teljesen más volt, és az azt követő egy év nagyon ijesztő volt nekem meg a gyerekeknek. – Ez most… –  Ez most más, tudom, már mondtad, és elhiszem, még ha nem is tudok róla többet, mint hogy nem egy rakás kanos tanár bulizik benne. Csak… – Megfogta Drew karját, és buzgón nézett

rá. – Ha elkezd akadozni, ha nem találod a szavakat, mint a Falu-nál, gyere haza. Érted? Gyere haza. – Megígérem. – Most csókolj meg, de mintha komolyan gondolnád. Drew így tett, bedugta a nyelvét Lucy ajkai közé, és egyik kezét becsúsztatta a felesége farmerjának hátsó zsebébe. Amikor elhúzódott, Lucy ki volt pirulva. – Igen, így gondoltam. Drew beült a Suburbanbe, és a behajtó végén gurult, amikor Lucy futott utána kiabálva: –  Várj! Várj! – Azt fogja mondani, hogy meggondolta magát, maradjon és az emeleti dolgozóban írjon. Drew biztos volt ebben, és alig tudta megállni, hogy bele ne taposson a gázba, és hátra se nézve elsüvítsen a Sycamore Streeten. De megállt, pedig a Suburban fara kilógott az utcára, és lehúzta az ablakot. –  Papír! – Lucy lihegett, a haja a szemébe lógott. A száját nagyra tátva kapkodta a levegőt. – Tettél papírt? Mert odafent nem hinném, hogy találsz. Drew elvigyorodott, és megérintette a felesége arcát. – Tettem két csomaggal. Szerinted elég? –  Ha nem A Gyűrűk Urá-t akarod megírni, akkor igen. – Nyugodtan nézett rá. A ránc eltűnt a homlokáról, legalábbis egyelőre. – Menj, Drew. Húzz el és hozz haza egy vastag könyvet.

5 Ahogy ráfordult az I–295 felvezető rámpájára, ahol egyszer a

kereket cserélő férfit látta, Drew érezte, hogy megkönnyebbül. Az igazi élete – gyerekek, feladatok, ház körüli munka, elmenni Stacey-ért és Brandonért a szakkörök után a suliba – elmaradt mögötte. Két hét múlva visszatér hozzá, maximum három, és a könyv nagy részét annak az igazi életnek a csörgés-zörgésében kell majd megírnia, de egyelőre egy másik élet várt rá, amit a képzeletében fog élni. A másik három regény írása közben nem tudta teljesen belakni ezt az életet, sosem tudott teljesen átkerülni. Ezúttal úgy érezte, képes lesz rá. A teste talán a faházban ül majd a maine-i erdőben, de a többi része Bitter River kisvárosban lesz Wyomingban, ahol egy bicegő seriff és három rémült helyettese egy fiatalembert védelmez, aki hidegvérrel megölt egy még fiatalabb nőt legalább negyven szemtanú előtt. A törvény őreinek feladata nem csak az volt, hogy megvédjék őt a városiaktól. El kellett juttatniuk a megyeszékhelyre, ahol bíróság elé kerül (már ha Wyomingban voltak megyék az 1880-as években, ezt majd később kideríti). Drew még nem tudta, hogy az öreg Prescott honnan szerzett egy kisebb hadsereget ennek megakadályozására, de biztos volt benne, hogy majd kitalálja. Mindent a maga idején. Gardinernél rátért az I–95-re. A Suburban – az órában 190 ezer kilométer – száznál szitált kicsit, de amikor felnyomta százhúszra, a szitálás megszűnt, és az öreglány olyan simán futott, mintha selymen gurulna. Még négy óra vezetés várt rá, az utolsó óra egyre keskenyebb utakon, majd végül a helyiek által Szargödör útnak nevezett csapás. Várta a vezetést, de még jobban várta, hogy kinyissa a laptopját, összekösse a kis Hewlett-Packard nyomtatóval, és

megnyisson egy dokumentumot, amit majd úgy nevez el: BITTER RIVER #1. A kurzor alatti fehér tér most az egyszer nem töltötte el remény és félelem keverékével. Ahogy áthaladt az augustai városhatáron, csak türelmetlenséget érzett. Ezúttal nem lesz gond. Sőt. Ezúttal minden jól megy. Bekapcsolta a rádiót, és együtt énekelt a Who-val.

6 Aznap délután Drew megállt a TR–90 egyetlen üzlete, egy rozoga, roggyant tetős létesítmény előtt, ami a Nagy 90 Áruház nevet viselte (mintha lenne valahol egy Kis 90). Megtankolta a majdnem kiszáradt Suburbant egy rozsdás forgópumpánál, ahol egy tábla a tudtára adta, hogy CSAK KÉSZPÉNZ és CSAK ÓLMOZOTT és FELJELENTJÜK AKI NEM FIZET és persze ISTEN ÁLDJA AMERIKÁT. Egy gallon 3,90-be került. Északon még a normál is prémiumárban van. Drew megállt az üzlet tornácán, és felemelte a bolhaszaros fizetőstelefon kagylóját, ami már gyerekkorában is itt volt, ráadásul ugyanez a szöveg állt rajta, csak mára olvashatatlanra kopott: NE DOBJON BELE PÉNZT AMÍG A HÍVOTT FÉL FEL NEM VESZI. Drew hallotta a vonal zümmögését, visszatette a kagylót a rozsdás villára, és bement. –  Ja, ja, még működik – mondta a Jurassic Park-menekült a pult mögött. – Döbbenet, mi? – A férfi szeme vörös volt, és Drew arra gondolt, talán szívott egy kis Aroostook megyei zöldet. Aztán az öreg előhúzott a hátsó zsebéből egy takonytól ragacsos zsebkendőt, és beletüsszentett. – Rohadt allergia, minden ősszel elér.

– Mike DeWitt, ugye? – kérdezte Drew. – Nem, Mike az apám vót. Februárban ment el. Kilencvenhét éves vót, bassza meg, és az utolsó tízben azt se tudta, hogy gyalog van vagy lóháton. Roy vagyok. – Kezet nyújtott a pult felett. Drew nem szívesen fogta meg (az a kéz kezelte a turhakendőt), de udvariasnak nevelték, úgyhogy egyszer megrázta. DeWitt lehúzta a szemüvegét a kampós orra végére, és felette megnézte magának Drew-t. – Tudom, hogy apámra hasonlítok, ami pekk, de maga meg a magáéra. Maga Buzzy Larson fija, ugyi? Nem Ricky, a másik. – Eltalálta. Ricky most Marylandben él. Drew vagyok. –  Tényleg. A feleségével meg a gyerekekkel járt ide. De egy ideje már nem láttam. Tanít, ugyi? –  Igen. – Három húszast adott DeWittnek. Az betette a kasszába, és visszaadott hat gyűrött egyest. – Hallottam, hogy Buzzy meghalt. – Meg. Anyám is. – Egy kérdést megelőzött. – Sajnálom. Mit keres idefenn ilyenkor? – Alkotószabadságon vagyok. Gondoltam, írogatok kicsit. – Aha. Buzzy faházába? – Ha járható az út. – Csak azért mondta, hogy ne tűnjön totál sík vidékinek. Még ha rossz állapotban van is az út, a Suburbannel csak átjut. Nem azért jött el eddig, hogy az első nehézségtől megfutamodjon. DeWitt visszaharákolta a slejmet, majd azt mondta: – Hát, nem véletlen híjják Szargödör útnak, tudja, és a tavaszi eső biztos alámosta pár helyen, de azzal a járgánnyal nem lesz gond. Aztat tudja, hogy az öreg Bill meghalt?

–  Tudom. Az egyik fia megírta. A temetésre sajnos nem tudtunk eljönni. A szíve? –  A feje. Golyót röpített bele – mesélte Roy DeWitt érezhető élvezettel. – Alzheimere volt, tudja. A rendőr talált egy noteszt a kesztyűtartóban, amibe mindenfélét leírt. Útvonalakat, telefonszámokat, a felesége nevét. Még a kibaszott kutya nevét is. Nem bírta tovább, érti. –  Jézusom, ez rettenetes. – És az is volt. Bill Colson kedves ember volt, halk szavú, mindig ápolt és Old Spice-illatú, mindig szólt Drew apjának – és később Drew-nak –, ha valamit meg kellett javítani és azt is megmondta, mennyibe fog kerülni. – Bezon, és ha eztet nem tudta, akkor aztat se, hogy a maguk faházának hátsó udvarán csinálta. Drew rábámult. – Viccel? –  Ilyesmivel… – megjelent a turhakendő, még nyirkosabban és gyűröttebben, DeWitt beletüsszentett – nem viccelnék. Bezon. Leállt a furgonnal, az álla alá tette a 30 millis csövét, és meghúzta a ravaszt. A golyó átment a fejin, és kitörte a hátsó szélvédőt. Griggs rendőr ott állt, ahol maga, amikor elmesélte. – Jézusom – mondta Drew, és valami megváltozott a fejében. Andy Prescott, a semmirekellő fiú nem a lány halántékának szegezi a pisztolyt, hanem az álla alá dugja… és amikor meghúzza a ravaszt, a golyó kiszakítja a lány tarkóját, és széttöri a tükröt a bár mögött. Kétségtelenül kissé opportunista, sőt haszonleső dolog felhasználni az öreg Bill halálának véres részleteit, de ez nem gátolhatta meg. Túl jó volt ahhoz, hogy veszni hagyja. –  Szomorú, bezon – mondta DeWitt. Próbált bánatosnak

hangzani, sőt filozofikusnak, de érezni lehetett a hangjában a kíváncsiságot. Ő is tudja, amikor valami túl jó, gondolta Drew. – De tudja, az öreg Bill a végén se tagadta meg önmagát. – Hogy érti? – Úgy, hogy a furgonját kente össze, nem Buzzy faházát. Sose tette volna, legalábbis amíg megvolt a józan esze. – Megint elkezdett csuklani és harákolni, nyúlt a zsebkendőért, de ezúttal kicsit elkésett. És zaftosra sikerült. – Gondoskodott arról a helyről, bezon.

7 A Nagy 90-től nyolc kilométerre északra elfogyott az aszfalt. Utána még nyolc kilométert döcögött olajfoltos döngölt földön, majd elágazáshoz ért. A bal oldalin ment tovább, durva kavicson, ami hangosan pattogott a Suburban alvázán. Ez volt a Szargödör út, ami gyerekkora óta mit sem változott. Kétszer teljesen le kellett lassítania, hogy átgázoljon azon, ahol a vízáteresz tényleg eldugult a tavaszi esőtől. Kétszer megállt, kiszállt és kidőlt fát tolt le az útról. Szerencsére könnyű bükkfák voltak. Az egyik szétomlott a kezében. A Cullum táborhoz ért – kihalt, bedeszkázott, a behajtó leláncolt –, aztán elkezdte számolni a telefonpóznákat, mint Rickyvel gyerekkorukban. Pár részegen erre vagy arra dőlt, de megvolt mind a hatvanhat a Cullum tábor és a gazos – és szintén leláncolt – behajtó között, ahol kint volt a tábla, amit Lucy csinált, amikor a gyerekek kicsik voltak: CHEZ LARSON. Tudta, hogy a behajtó után van még tizenhét oszlop a

Farrington táborig az Agelbemoo-tó partján. Farringtonék után hatalmas, villamos áramot nem látott vadon következett, minimum százötven kilométernyi rengeteg a kanadai határ mindkét oldalán. Rickyvel néha felmentek megnézni azt, amit úgy neveztek: Utolsó Pózna. Megbabonázta őket. Azon túl nem volt semmi, ami visszatartsa az éjszakát. Drew egyszer elvitte Stacey-t és Brandont is, hogy megmutassa nekik az Utolsó Póznát, de szívesen kihagyta volna azt a na és pillantást, ahogy összenéztek. Ők természetesnek vették az áramot (a wifit meg pláne). Kiszállt a Suburbanből, és kinyitotta a lakatot; kellett vacakolni a kulccsal, mire végre el tudta fordítani. A boltban vehetett volna instant kávét, de az ember nem gondolhat mindenre. A behajtó fél kilométer hosszú volt, és végig ágak súrolták a Suburban oldalát meg a tetejét. Odafent a villany- és a telefonvezeték futott. Emlékezett, hogy régen feszesek voltak, de most megrogyva húzódtak abban a résben, amit az Északmaine-i Elektromos Társaság az útról rézsútosan vágott a fák között. A faházhoz ért. Elhagyottnak, elfeledettnek tűnt. A zöld festék hámlott, mivel nem volt Bill Colson, aki átfesse, a galvanizált acéltetőn megállt a fenyőtű meg a lehullott levél, a műholdtányér (szintén tele levéllel és fenyőtűvel) viccnek nézett ki itt az erdőben. Felmerült benne a kérdés, vajon Lucy a műholdas tévét is fizeti-e a telefonnal együtt. Ha igen, akkor valószínűleg feleslegesen, mert nem hitte, hogy a tányér működik. Azt se hitte, hogy a DirecTV visszaküldené a csekket azzal az üzenettel: hoppá, visszatérítjük a pénzét, mert a

műholdtányérja berosált. A tornácot megviselte az időjárás, de elég stabilnak tűnt (bár érdemes óvatosan tesztelni). Alatta kopott zöld ponyva fedte azt, amit Drew tűzifarakásnak tippelt, talán az utolsó adag, amit az öreg Bill idehordott. Kiszállt és megállt a Suburban mellett, egyik kezét a meleg motorháztetőre téve. Valahol varjú károgott. A távolból egy másik varjú felelt. A tó felé tartó Godfrey-patak csobogásán kívül nem hallatszott más hang. Drew-ban felmerült, hátha pont ott parkol, ahol Bill Colson leparkolt és kiloccsantotta az agyát. Nem volt valami olyan elképzelés – talán a középkori Angliában –, hogy az öngyilkosok szellemei kénytelenek ott maradni, ahol véget vetettek az életüknek? Elindult a faház felé, azzal biztatva (szidva) magát, hogy túl öreg már a kísértettörténetekhez, amikor meghallotta, hogy valami feléje trappol. A tisztás és a patak közti fenyők közül azonban nem szellem vagy zombi bukkant elő, hanem egy jávorszarvasborjú, ami groteszkül hosszú lábakon botladozott. Kijött egész a ház melletti szerszámosfészerig, akkor észrevette Drew-t, és megtorpant. Egymást bámulták. Drew arra gondolt, hogy a jávorszarvas – akár borjú, akár felnőtt – Isten legrondább és legbizarrabb teremtményei közé tartozik. A borjú fene tudja, mire gondolt. –  Nem bántalak, haver – mondta Drew halkan, és a borjú a fülét hegyezte. Ekkor megint csörtetés hallatszott, sokkal hangosabban, és a borjú anyja trappolt ki a fák közül. Egy ág a nyakára pottyant, lerázta. Drew-ra meredt, leszegte a fejét, és a földet kapálta. A fülét hátracsapta.

Nekem akar támadni, gondolta Drew. Azt hiszi, hogy fenyegetem a kicsinyét, és nekem akar támadni. Megfordult a fejében, hogy visszaszalad a Suburbanhez, de talán – valószínűleg – túl messze volt. És ha fut, még ha a borjútól távolodva is, azzal talán csak cselekvésre ingerli az anyját. Úgyhogy csak állt ott, próbált csillapító gondolatokat sugározni a maximum harminc méterre álló ötmázsás állat felé. Nincs miért aggódni, anyuka, ártalmatlan vagyok. Az anyaállat olyan tizenöt másodpercig fürkészte, leeresztett fejjel, a földet kapálva. Többnek tűnt. Aztán a borjához ment (a szemét le nem véve a betolakodóról) és odaállt közé meg Drew közé. Megint Drew-ra nézett, szemmel láthatóan azon töprengett, hogy mit tegyen. Drew meg se moccant. A helyzet egyszerre megrémítette és fel is villanyozta. Ha ilyen közelről rám ront, vagy egyből megöl, vagy annyira megtapos, hogy amúgy is belehalok. Ha viszont nem, zseniális dolgot fogok írni itt. Zseniálisat. Még ebben a pillanatban is, amikor az élete forgott kockán, tudta, hogy ez az egyenlet igencsak fals – mint amikor a gyerek hiszi, hogy biciklit kap szülinapra, ha egy bizonyos felhő eltakarja a napot –, közben pedig érezte, hogy abszolút igaz. Jávorszarvasmama hirtelen meglódította a fejét, és megbökte a borja fenekét. Az felsírt, szinte mint egy birka, egyáltalán nem hasonlított Drew apjának szarvasbőgésére, és elkocogott az erdő felé. A mama követte, de előtte egy utolsó, baljós pillantást vetett Drew-ra: ha követsz, meghalsz. Drew kiengedte a levegőt, pedig azt sem tudta, hogy bent tartja (tisztes krimiklisé, amiről kiderült, hogy van alapja), és továbbindult a tornác felé. A kulcsot fogó keze kissé remegett.

Máris azzal nyugtatta magát, hogy nem is forgott valós veszélyben; ha te nem zavarod a jávorszarvast – még ha az a kicsinyét oltalmazó jávorszarvasmama is –, ő sem zavar téged. Különben is lehetett volna rosszabb. Lehetett volna medve.

8 Rumlira számítva nyitott be, de a faházat tipp-topp állapotban találta. Nyilván az öreg Bill műve; lehetséges, hogy Bill még utoljára rendet rakott aznap, amikor megölte magát. Aggie Larson régi rongyszőnyege még a szoba közepén hevert, a széle már rojtosodott, de amúgy bírta a strapát. Volt egy Rangers fatüzelésű kályha téglákra állítva, az üvegablaka olyan tiszta, mint a padló. Balra egy minimál konyha. Jobbra egy tölgyfa étkezőasztal, ami a patak felé lejtő erdőre nézett. A szoba túlsó végében egy csapott hátú kanapé, két szék és egy kandalló, ahová Drew nem szívesen gyújtott volna be. Isten tudja, mennyi karbolsav rakódhatott le ősszel a kéményben, nem is szólva a netán beletelepedett állatokról: egér, mókus, denevér. A sütő egy Hotpoint volt, amit még akkor vásárolhattak, amikor a Föld körül nem keringett más kísérő, csak a Hold. Mellette egy kihúzott hűtő állt nyitott ajtóval, mint egy tetem. Üresen, kivéve egy doboz Arm & Hammer szódabikarbóna. A nappali részben egy kerekes kocsin volt egy hordozható tévé. Emlékezett rá, amikor négyesben ültek előtte, tévévacsorát ettek és a M.A.S.H. ismétléseit nézték. A nyugati falon deszkalépcső vezetett fel. Amolyan galéria húzódott odafent, a könyvespolcokon papírfedeles könyvek,

amiket Lucy úgy nevezett: tábori olvasmányok esős napokra. A galériáról két kis szoba nyílt. Drew és Lucy aludtak az egyikben, a gyerekek a másikban. Azóta nem járnak már ide, hogy Stacey elkezdett nyafogni a privát szférája miatt? Ez az oka? Vagy túl sok dolguk volt nyaranta a táborozáshoz? Nem emlékezett. Most örült, hogy itt lehet, és hogy egyik bérlő se vitte el az anyja rongyszőnyegét… persze minek vitte volna. Valaha csoda szép volt ugyan, de már nem jó másra, mint hogy sáros cipővel vagy a pataktól vizes lábbal tapossanak rajta. – Itt tudok dolgozni – szólalt meg. – Bizony. – Összerezzent a saját hangjától (biztos még mindig feszült a jávorszarvasmamával való találkozástól), aztán elnevette magát. Az áramot nem is kellett ellenőriznie, mert látta papus régi rögzítőjén a villogó piros lámpát, de azért a villanyt felkapcsolta, mert a délután kezdett szürkületbe fordulni. A rögzítőhöz ment és bekapcsolta. – Lucy vagyok, Drew. – A felesége hangja hullámzott, mintha húszezer kilométerről jönne a tenger alól, és Drew-nak eszébe jutott, hogy ez az ezeréves kütyü tulajdonképpen egy kazettásmagnó. Csoda, hogy egyáltalán működik. – Tíz perccel múlt három, és kicsit aggódom. Odaértél? Hívj, ha ott vagy. Drew egyszerre érzett derültséget és bosszúságot. Azért jött, hogy ne vonja el a figyelmét semmi, arra volt szüksége a legkevésbé, hogy a következő három hétben Lucy abajgassa. Jó, van oka az aggodalomra. Balesetet is szenvedhetett volna útközben, vagy lerobbanhatott volna a Szargödör úton. Amiatt viszont nem aggódhat, hogy bekattant egy könyv miatt, amit még el se kezdett írni.

Eszébe jutott egy előadás, amit az angol tanszék szponzorált öt-hat évvel korábban, Jonathan Franzen beszélt telt ház előtt a regényírás művészetéről. Azt mondta, hogy a regényírás élményének csúcsa azelőtt érkezik el, mielőtt még az író hozzálát, amikor még minden csak a képzeletében létezik. „Akármilyen tisztán megvan a fejünkben, írás közben elvész”, mondta Franzen. Drew emlékezett, hogy akkor arra gondolt, elég önző dolog feltételezni, hogy az egyén tapasztalata mindenkire érvényes. Felvette a telefont (a kagyló régimódi volt, fekete és elképesztően nehéz), hallotta az izmos tárcsahangot, és hívta Lucy mobilját. – Ideértem. Nem volt semmi gond. – Jaj, de jó. Milyen az út? Milyen a ház? Egy kicsit beszélgettek, aztán Drew beszélt Stacey-vel, aki akkor ért haza és kérte a telefont. Aztán újra Lucy vette át, és emlékeztette, hogy cserélje le a rögzítő kimenő üzenetét, mert a frászt hozza rá. –  Azt tudom ígérni, hogy megpróbálom. Ez a kütyü a hetvenes években modern lehetett, de az fél évszázada volt. – Azért próbáld meg. Láttál állatokat? Eszébe jutott Jávorszarvasmama, ahogy leszegett fejjel mérlegeli, agyontapossa-e vagy sem. –  Pár varjat. Figyelj, be akarom hozni a cuccot, mielőtt lemegy a nap. Később hívlak, jó? –  Fél nyolc körül jó lenne. Addigra Brandon is hazaér. Randyéknél vacsorázik. – Vettem. –  Másvalami? – Mintha aggodalmat hallott volna Lucy

hangjában, de talán csak képzelte. – Semmi. Minden csendes. Szeretlek, drágám. – Én is szeretlek. Drew letette a vicces, régi kagylót a villára, és azt mondta az üres faháznak: – Jaj, várj, van még valami, kicsim. Az öreg Bill itt a ház előtt lőtte szét a fejét. Saját megdöbbenésére elnevette magát.

9 Mire becipelte a csomagjait meg a cuccait, elmúlt hat, és megéhezett. Megnyitotta a konyhai csapot, és miután a csövek párszor csörögtek-zörögtek, fröcsögni kezdett belőle a zavaros víz, ami végül hideg lett és kitisztult. Megtöltött egy fazekat, bekapcsolta a Hotpointot (a nagy égő halk zümmögése emlékeket idézett), és várta, hogy a víz felforrjon, és beletehesse a spagettit. Szósz is volt. Lucy tett egy üveg Ragut az egyik dobozba. Ő elfelejtette volna. Gondolt rá, hogy megmelegít egy borsókonzervet, de aztán elvetette az ötletet. Táborozik, tehát tábori stílusban fog enni. De alkohol nincs, nem hozott magával, és a Nagy 90-ben sem vett. Ha a munka tényleg olyan jól megy, ahogy várja, legközelebb vesz egy rekesz Budot. Talán még salátát is talál, bár gyanította, hogy zöldség gyanánt Roy DeWitt pattogatott kukoricát és hot dog fűszert tart. Esetleg savanyú káposztát az egzotikus ízlésűeknek. Miközben arra várt, hogy forrjon a víz és a szósz, bekapcsolta

a tévét, bár csak hangyákra számított. Azonban kék képernyőt látott, és a DIRECTV KAPCSOLÓDIK feliratot. Nem voltak nagy reményei, de bekapcsolva hagyta, hátha tényleg csinál valamit. Az egyik alsó szekrényben kutatott, amikor Lester Holt hangja dörrent a házban. Annyira meglepte, hogy felkiáltott és elejtette a tésztaszűrőt, amit éppen megtalált. Megfordult és kristálytisztán látta az NBC éjszakai hírolvasóját. Lester éppen Trump legfrissebb baromságáról tudósított, de ahogy átadta a szót Chuck Toddnak a mocskos részletekért, Drew felkapta a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. Jó tudni, hogy működik, de nem akarta, hogy megteljen a feje Trumppal, a terrorizmussal vagy az adókkal. Megfőzött egy egész tasak spagettit, és meg is ette a nagyját. Lelki szemei előtt Lucy az ujját rázva megint a deréktáji terebélyesedésére figyelmeztette. Drew emlékeztette rá, hogy az ebédet kihagyta. Elmosta azt a pár edényt, és közben Jávorszarvasmama meg az öngyilkosság járt az eszében. Van nekik hely a Bitter River-ben? Jávorszarvasmamának nem nagyon. Öngyilkosságnak talán. Franzennek lehetett némi igaza a regény írása előtti időről. Tényleg jó időszak, mert minden, amit látsz és hallasz, potenciális gabona a malomba. Minden alakítható. Fejben felépíthet egy várost, átrendezheti, aztán lerombolhatja, mindezt miközben zuhanyozik, borotválkozik vagy pisil. Ha viszont amint elkezded írni, minden megváltozik. Minden jelenet, amit megírsz, minden szó, amit leírsz, egyre jobban leszűkíti a lehetőségeket. Végül olyan leszel, mint a tehén, ami egy keskeny járaton megy, nem a kijárat felé, hanem… – Nem, egyáltalán nem ilyen – mondta, és megint megriadt a

saját hangjától. – Egyáltalán nem.

10 Az erdő mélyén gyorsan sötétedett. Drew körbejárt a házban, és felkapcsolta a lámpákat (négy volt, mindegyik ernyője rémes), aztán nekiesett a rögzítőnek. Kétszer meghallgatta a halott apja üzenetét, szegény öregét, aki tudomása szerint soha egy rossz szót nem szólt a fiaihoz és nem emelt rájuk kezet (a rossz szó és kézemelés az anyjuk hatáskörébe tartozott). Rossz érzés volt letörölni, de mivel papus íróasztalában nem talált másik kazettát, Lucy parancsa nem hagyott neki más lehetőséget. Rövid, lényegre törő üzenetet hagyott: – Drew vagyok. Kérem, hagyjon üzenetet. Miután ezzel megvolt, felvette a könnyű dzsekijét, és kiült a tornáclépcsőre csillagokat nézni. Mindig megdöbbentette, milyen sok csillagot lát az ember, ha nem gátolja fényszennyezés, még egy olyan viszonylag kisvárosé sem, mint Falmouth. Isten egy korsónyi csillámport borított ki odafent, és azon túl lakozik az örökkévalóság. Az efféle elnyújtott valóság ésszel fel sem érhető. Feltámadt a szél, a fenyők bánatosan sóhajtoztak, és Drew nagyon kicsinek és magányosnak érezte magát. Megborzongott és bement a házba. Úgy gondolta, próbaképpen rak egy kis tüzet a kályhában. Azért kicsit, nehogy telefüstölje a házat. A kandallót kétfelől egy-egy rekesz vette közre. Az egyikben gyújtós volt, amit még az öreg Bill hordhatott be, amikor a tűzifát a tornác alá rakta. A másikba játékok kerültek.

Drew fél térdre ereszkedett és átnézte a játékokat. Egy Wham-O frizbi, amire homályosan emlékezett: Lucyvel meg a gyerekekkel négyesben dobálták, nevettek, amikor csak valamelyikük a bozótba repítette és el kellett baktatnia érte. Egy Stretch Armstrong nyújtható figura, ami szinte biztos Brandoné volt, és egy Barbie (illetlenül félmeztelen), ami meg Stacey-é. De volt olyan is, amire nem emlékezett vagy amit még nem is látott. Egy félszemű maci. Egy pakli Uno kártya. Néhány baseballkártya. Egy „Legyen malacod!” nevű társasjáték. Egy pörgettyű, amit baseballkesztyűs majmok díszítettek: amikor elengedte, részegen támolygott a padlón, és a „Vigyél el a meccsre” dallamát fütyülte. Ez nem tetszett neki. A majmok felle integettek a kesztyűjükkel, mintha segítséget kérnének, és a dallam elég baljósan hangzott, ahogy a pörgettyű lejárt. Az órájára nézett, mielőtt a rekesz aljára ért volna, látta, hogy negyed kilenc, és felhívta Lucyt. Elnézést kért a késésért, elvonta a figyelmét egy doboz játék, mondta. – Benne van Bran régi gumifigurája… Lucy felnyögött. – Istenem, de utáltam. Olyan bizarr szaga volt. –  Emlékszem. És pár más cucc, de vannak benne olyan dolgok is, amikről megesküdnék, hogy még sose láttam. Például a „Legyen malacod”. – Micsoda? – nevetett Lucy. –  Valami társasjáték. És egy búgócsiga, amit majmok díszítenek. A „Vigyél el a meccsre” dallamát játssza. –  Nem… jaj, várj csak. Három-négy éve kiadtuk a házat egy Pearsons nevű családnak, emlékszel? –  Rémlik. – Drew-nak abszolút nem rémlett. Ha három éve

volt, akkor ő éppen A falu a dombon-on dolgozott. Vagy inkább beletemetkezett. – Volt egy kisfiuk, hat-hét éves. Talán az övé lehet pár játék. – Csodálom, hogy nem hiányoztak neki. – Drew a macit nézte, ami olyannak látszott, mint amit gyakran és hevesen ölelgettek. – Akarsz beszélni Brandonnal? Itt van. – Persze. – Szia, apu! Befejezted már a könyvet? – Nagyon vicces. Holnap kezdem el. – Milyen ott? Jó? Drew körülnézett. A lámpák fényében a tágas földszinti helyiség kellemesnek tűnt. Még a rémes lámpaernyők is. És ha a kémény nincs eldugulva, egy kis tűz majd elűzi a hűvösséget. – Aha, jó. Az is volt. Biztonságban érezte magát. És mintha szétvetnék a fejét az ötletek. Nem félt elkezdeni a könyvet, inkább várta. Biztos volt benne, hogy a szavak majd áradnak. A kályha működött, a kémény jól szelelt. Ahogy a kis tűz leégett, megágyazott a nagy hálóban (vicc: alig tudott megfordulni a szobában), az ágynemű csak kicsit érződött dohosnak. Tízkor lefeküdt és csak bámult a sötétbe, hallgatta az ereszben sóhajtozó szelet. Eszébe jutott Bill öngyilkossága az udvaron, de csak futólag, és félelem vagy szörnyülködés nélkül. Amit az öreg gondnok utolsó pillanataival kapcsolatban érzett – az acél az álla alatt, az utolsó sóhaj, szívverés és gondolat –, nem nagyon különbözött attól, amit a hatalmas és felfoghatatlan Tejút láttán érzett. A valóság mély és távoli. Sok titkot őriz, és a végtelenbe nyúlik.

11 Másnap reggel korán kelt. Megreggelizett, aztán felhívta Lucyt. Éppen a gyerekeket indította iskolába – leszidta Stacey-t, mert nem fejezte be a házit, szólt Brannek, hogy a nappaliban hagyta a táskáját –, ezért csak röviden beszéltek. Miután letették, Drew felvette a dzsekijét, és leballagott a patakhoz. A túlsó partján megritkították a fákat, így millió dolláros kilátás nyílt a távolban hullámzó erdőre. Az ég kékje fokozatosan mélyült. Majdnem tíz percig álldogált ott, élvezte az őt körülvevő világ szépségét, és próbálta kiüríteni az elméjét. Felkészíteni. Minden szemeszterben a modern amerikai és angol irodalmat tanította, de mivel publikált szerző volt (ráadásul a The New Yorker-ben), fő feladata a kreatív írás oktatása volt. Minden órát és szemináriumot azzal kezdett, hogy beszélt a kreatív folyamatról. Elmondta a diákjainak, hogy miként sokan bizonyos rutin szerint készülnek például a lefekvéshez, fontos egy rutint kialakítani a mindennapos íráshoz is. Mint ahogy a hipnotizőr felkészíti az alanyait a transzra. –  Az írás aktusát az álmodáshoz hasonlították – mondta a diákjainak –, de ez nem egészen pontos. Szerintem jobban hasonlít a hipnózishoz. Minél rituálisabb a felkészülés, annál könnyebben belépünk abba az állapotba. Maga is betartotta, amit prédikált. A faházba visszatérve kávét tett fel. A délelőtt folyamán megiszik majd két csészével, erősen és feketén. Amíg várta, hogy lefőjön, bevette a vitaminjait, és fogat mosott. Az egyik bérlő a lépcső alá tolta papus régi íróasztalát, és Drew úgy döntött, otthagyja. Talán fura hely a munkára, ugyanakkor furcsán otthonos is. Mint az

anyaméh. Otthon a dolgozójában az utolsó szertartás az lett volna, hogy megigazítja a papírokat, üres helyet hagyva a nyomtatótól balra a frissen kinyomtatott lapoknak, de itt nem volt mit megigazítani. Bekapcsolta a laptopját, és megnyitott egy üres word dokumentumot. Ami következett, az is a rituálé része volt: a dokumentum elnevezése (BITTER RIVER #1), megformázása és a betűtípus kiválasztása. A Falu-hoz a régies Book Antiquát választotta, de a Bitter River-hez nem akarta ugyanazt használni; az már tényleg rossz ómen lenne. Az American Typewriter nevű, írógépet imitáló betűtípust választotta, hátha lesz áramkimaradás, és át kell váltania az Olympia táskaírógépre. Ez minden? Nem, még valami. Rákattintott az automata mentésre. Még áramszünet esetén se valószínű, hogy elveszíti, amit ír, mivel a laptop akkuja fel van töltve, de sosem árt biztosra menni. Lefőtt a kávé. Töltött egy csészével, és leült. Tényleg ezt akarod csinálni? Tényleg ezt szándékozod csinálni? A válasz mindkét kérdésre igen volt, hát középre begépelte: 1. fejezet Új sort kezdett, aztán egy pillanatig mozdulatlanul ült. Több száz kilométerre délre Lucy is egy csésze kávéval ül a saját laptopja előtt, amin az ügyfelei könyvelési anyagait tartja. Hamarosan ő is hipnotikus transzba esik – szavak helyett számokéba –, de most őrá, a férjére gondol. Drew biztos volt

benne. Rá gondol és reménykedik, talán imádkozik, hogy ne… hogy is fogalmazott Al Stamper? Ne guruljon el az egyik kereke. – Tutira nem fog – mondta. – Olyan lesz, mintha diktálnák. Egy pillanatra a kurzorra nézett, majd elkezdett gépelni: Amikor a lány felsikoltott, olyan éles hangon, hogy majdnem megrepedt a tükör, Herk abbahagyta a zongorázást, és megfordult. És Drew elveszett.

12 Már az elejétől úgy állította össze az órarendjét a főiskolán, hogy későn kezdjen, mert amikor írt, szeretett nyolckor nekiállni. Tizenegy előtt nem engedte magának abbahagyni, noha fél tizenegykor gyakran már nagyon kínlódott. Sokszor eszébe jutott egy – valószínűleg kitalált – történet James Joyceról. Egy barát érkezett Joyce-ék házába, és a híres írót az íróasztalnál találta, fejét a karjára hajtva ült, maga volt a megtestesült elkeseredés. Amikor a barát megkérdezte, mi a baj, Joyce azt felelte, egész délelőtt csak hét szót bírt leírni. – Á, de James, ez magadhoz képest jó eredmény – mondta a barát. Joyce azt felelte: – Talán, csak nem tudom, milyen sorrendben jöjjenek! Akár kitalált, akár nem, Drew át tudta érezni a problémát. Általában ő is ezt érezte a gyötrelmes utolsó félórában. Akkor ütött be a félelem, hogy elfogynak a szavak. Na persze A falu a

dombon utolsó hónapjában minden egyes rohadt másodpercben ezt érezte. Ezen a délelőttön ez fel sem merült. A fejében kinyílt egy ajtó, egyenesen a füstös, petróleumszagú Bölényfej Ivóba, és ő átlépett rajta. Látott minden részletet, hallott minden szót. Ott volt ő maga is, Herkimer Belasco, a zongorista szemével látta, amikor a Prescott gyerek a fiatal csaposlány álla alá dugta a (flancos gyöngyháznyelű) 45-ös csövét, és elkezdett hadoválni. A harmonikás eltakarta a szemét, amikor Andy Prescott meghúzta a ravaszt, de Herkimer szeme nagyra volt nyitva, és Drew mindent látott: a hirtelen kilökődő hajcsomót és vért, az Old Dandy üveget, amit szétrobbantott a golyó, a repedést a tükörben, ami előtt a whiskysüveg állt. Drew egész írói életében nem tapasztalt ilyen koncentrációt, és amikor az éhség végül kirángatta a transzból (reggelire csak egy tál zabpelyhet evett), a laptopja órájára nézve látta, hogy majdnem délután kettő. A háta sajgott, a szeme égett, de fel volt dobva. Szinte megrészegült. Kinyomtatta, amivel elkészült (tizennyolc oldal, kibaszott csoda), de a nyomtatóban hagyta. Majd este átolvassa tollal – ez is a rutin része volt –, de már most tudta, hogy alig lesz benne javítanivaló. Egy-két kihagyott szó, pár szándékolatlan szóismétlés, itt-ott egy gyenge vagy erőltetett hasonlat. Amúgy tiszta szöveg lesz. Tudta. –  Mintha diktálnák – mormolta, majd felállt, hogy készítsen egy szendvicset.

13

A következő három nap olyan szabályos rutin szerint telt, mintha egy óramű vezérelte volna. Mintha egész életében a faházban dolgozott volna, legalábbis az élete kreatív részében. Fél nyolctól majdnem kettőig írt. Evett. Szundított egyet vagy sétált az úton, menet közben számolva a villanypóznákat. Este begyújtott a kályhába, megmelegített valami konzervet; aztán hazatelefonált Lucynek meg a gyerekeknek. A hívás után a megírt oldalakat javítgatta, aztán olvasott, a galérián lévő könyvek közül válogatott. Lefekvés előtt eloltotta a tüzet a kályhában, és kiment megnézni a csillagokat. A történet hömpölygött. A nyomtató mellett egyre nőtt a papírköteg. Nem érzett rettegést, miközben reggelente kávét főzött, vitamint vett be és fogat mosott, csak izgalmat. Amint leült, jöttek a szavak. Mintha mindennap karácsony lett volna, egy újabb kibontandó ajándékkal. Szinte fel sem tűnt neki, hogy a harmadik nap elég sokat tüsszög vagy hogy kicsit kapar a torka. – Mit ettél? – kérdezte Lucy aznap este. – Őszintén, Mister. – Főleg, amit hoztam, de… – Drew! – Lucy elnyújtotta, Drúúú lett belőle. – De holnap, ha befejeztem a munkát, veszek friss dolgokat. –  Helyes. Menj el a piacra St. Christopherben. Nem nagy, de annál a ronda kisboltnál azért jobb. –  Oké – mondta Drew, holott esze ágában sem volt elmenni egész St. Christopherig; az oda-vissza százötven kilométer, sötétedésre érne haza. Csak miután letette, akkor fogta fel, hogy hazudott Lucynek. Akkor csinált utoljára ilyet, amikor a Faluval kínlódott, amikor minden elkezdett tropára menni. Amikor húsz percig ült a laptop előtt azon tépelődve, hogy fűzfaliget

vagy facsoport a jó szó. Mindkettő stimmelt, és egyik se stimmelt. A laptop felett görnyedt, izzadva, ellenállva a késztetésnek, hogy addig üsse a homlokát, amíg ki nem rázza a megfelelő kifejezést. És amikor Lucy megkérdezte, hogy halad – azzal az aggódom ránccal a homlokán –, ugyanezzel az egyetlen szóval, egyszerű hazugsággal felelt: Oké. Ahogy levetkőzött, győzködte magát, hogy nincs jelentősége. Ha hazugság is, csak egy ártalmatlan füllentés, csak egy eszköz megelőzni egy potenciális vitát. Férjek és feleségek állandóan használják. Így tartják életben a házasságokat. Lefeküdt, leoltotta a lámpát, kettőt tüsszentett, majd elaludt.

14 A negyedik nap Drew eldugult orral és közepesen sajgó torokkal ébredt, de lázasnak nem érezte magát. Megfázva is tud dolgozni, sokszor csinálta tanári pályája során; sőt büszke volt rá, hogy ki tudja brusztolni, miközben Lucy hajlamos volt az első szipogásnál ágynak dőlni zsebkendőkkel, megfázás elleni szerekkel és magazinokkal. Drew sosem rótta meg ezért, bár sokszor eszébe jutott, mit mondott az anyja az efféle viselkedésre („nyúlszívű”). Lucy megengedhette magának, hogy évente kétszer-háromszor kényeztesse magát, amikor megfázott, mivel szabadúszó könyvelő volt, a saját főnöke. Az alkotószabadsága évében ez rá is vonatkozott… vagyis csak vonatkozott volna. A The Paris Review-ban egy író – nem emlékezett, ki – azt mondta, „Amikor írsz, a könyv a főnök”, és ez igaz volt. Ha lassított, a sztori elkezdett elfakulni, mint

ébredéskor az álom. A délelőttöt Bitter Riverben töltötte, de egy doboz papír zsebkendővel. Amikor befejezte aznapra (újabb tizennyolc oldal, ledarálja ezt a könyvet), meglepve konstatálta, hogy a zsebkendő felét elhasználta. Csurig lett velük a papus régi íróasztala melletti szemeteskosár. Volt ebben jó is; amikor a Falu-val küszködött, az íróasztala melletti szemetes a kidobott lapokkal telt meg: liget vagy facsoport?, jávorszarvas vagy medve?, a nap sütött vagy tűzött? Ilyen baromság fel sem merült Bitter River városában, amit egyre nehezebben hagyott ott. De muszáj volt. Már csak pár konzerv maradt: vagdalt hús és marhahúsos egytálétel. Elfogyott a tej, a narancslé dettó. Kell vennie tojást, hamburgert, talán csirkét és vagy öt tévévacsorát. Jól jönne egy csomag köhögés elleni cukorka és egy üveg NyQuil szirup, Lucy régi csodaszere. A Nagy 90-ben biztos lesz minden. Ha nem, akkor lenyeli a békát, és továbbmegy St. Christopherbe. A Lucynek mondott hazugságot átváltoztatja igazsággá. Lassan végigdöcögött a Szargödör úton, és megállt a Nagy 90esnél. Eddigre már nemcsak tüsszögött, de köhögött is, a torka jobban sajgott, az egyik füle mintha bedugult volna, és úgy érezte, most már hőemelkedése is van. Emlékeztette magát, hogy vegyen egy üveg Aleve-et vagy Tylenót, és bement. Roy DeWitt helyett egy cingár fiatal nő állt a pult mögött: a haja lila, az orrában karika, az alsó ajkában krómtüske. Rágózott. Drew, akinek az elméje még zsizsegett a délelőtti munkától (és ki tudja, kicsit talán a láztól is), a lelki szemei előtt látta, hogy a nő hazamegy egy betontömbökön álló lakókocsiba,

ahol két-három gyerek várja koszos arccal és házilag nyírt frizurával, a legkisebb egy totyogó lógó pelenkában és kajafoltos ANYUCI KIS SZÖRNYE pólóban. Rosszindulatú sztereotipizálás volt, és rohadt elitista is, de ettől még lehetett igaz. Drew fogott egy kosarat. – Van friss hús vagy zöldség? – Hamburger és hot dog a hűtőben. Talán pár sertésszelet. És káposztasaláta. Hát, az is zöldségféle, ismerte el magában. – Esetleg csirke? – Nincs. De tojás van. Ha melegen tartja, egy-két csirkét ki tud belőlük keltetni. – A nő nevetett ezen a szellemességen, és barna fogak villantak ki. Szóval mégse rágó. Bagó. Drew végül két kosarat is telepakolt. NyQuil nem volt, de volt valami Dr. King nevű megfázás elleni orvosság, meg Anacin és Goody’s fejfájás elleni por. A bevásárlást megfejelte pár csirkés tésztaleveskonzervvel (zsidó penicillin, a nagyija így nevezte), egy Shedd’s Spread margarinnal és két vekni kenyérrel. Utóbbi szivacsos fehér cucc volt, eléggé mű, de az éhes ember nem válogat. A nem túl távoli jövőben levest és sajtos szendvicset látott. Jó kaja fájós torokra. A nő beütötte, közben végig rágott. Drew-t megigézte az ajkába szúrt tüske fel-le mozgása. Mennyi idős lesz anyuci kis szörnye, amikor ugyanilyen lesz? Tizenöt? Talán tizenegy? Ledorongolta magát, hogy ez elitista gondolkodás, elitista seggfejként viselkedik, de a túlpörgetett elméje rohant tovább az asszociációk ösvényén. Üdvözöljük a Walmartban. Pampers, babák ihlették. Szeretem az olyan férfit, akinek a zsebében

látszik a dohánydoboz. Minden nap egy újabb oldal a divatnaplódban… –  Száznyolcvanhét – szólalt meg a lány, elvágva Drew gondolatainak fonalát. – Szent ég, komolyan? A lány elmosolyodott, megmutatva a fogsorát, amely látványt Drew szívesen nélkülözött volna. – Ha itt akar vásárolni, Mr… Larson, ugye? – Igen. Drew Larson. – Ha itt akar vásárolni, Mr. Larson, meg kell fizetnie az árát. – Roy hol van ma? A lány a szemét forgatta. –  Apa kórházba van St. Christopherbe. Influenzás lett, nem ment orvoshoz, mert legénykedni akart, és tüdőgyulladás lett belőle. A húgom vigyáz a gyerekeimre, hogy vigyem helyette a boltot, és meg kell mondanom, nem örül neki. –  Sajnálattal hallom. – Őszintén szólva Drew-t nem Roy DeWitt érdekelte. Roy DeWitt turhakendője érdekelte. Arra gondolt. És hogy ő megfogta azt a kezet, ami azt a zsebkendőt használta. – Én jobban sajnálom. Holnap sok dolgunk lesz a vihar miatt, ami hétvégén jön. – A nő két széttárt ujjal mutatott Drew kosaraira. – Remélem, ki tudja fizetni készpénzzel, mert a kártyagép tönkrement, és apa mindig elfelejti megcsináltatni. – Menni fog. Milyen vihar? – Északi, aszongya a Rivière-di-Loup. A québeci rádión, tudja. – Kuábek-nek ejtette. – Sok szél meg eső. Holnapután ér ide. Maga kinn van a Szargödör végén, ugye? – Igen.

–  Ha nem akar ott ragadni még egy hónapot, pakolja a holmiját a csomagtartóba, és induljon vissza délre. Drew ismerte ezt a hozzáállást. Itt nem számított, ha az ember maine-i; ha nem Aroostook megyéből jött, nyámnyila sík vidékinek tartották, aki a fenyőt se tudja megkülönböztetni a frányától. Ha meg Augustától délre élt, akkor kutyába se vették. – Nem lesz gond – vette elő a tárcáját. – A parton élek, látunk elég északkeleti vihart. A lány tekintete szánalomról árulkodott. –  Én nem északkeletiről beszélek, Mr. Larson. Hanem északiról, ami az északi sarkkörtől jön, keresztül egész Kanadán. A hőmérséklet leesik az asztal alá, ahogy a mondás tartja. A húsz foktól elbúcsúzhat, készülhet az öt fokra. Aztán ott a vízszintes jégeső, amit ötven kilométeres szél hoz. Ha ott ragad a Szargödör út végén, akkor tényleg ott ragad. – Nem lesz gond. Mintha… – Drew elhallgatott. Majdnem azt mondta, Mintha diktálnák. – Mintha mi? – Semmi. Nem lesz gond. – Hát, reménykedjen.

15 Visszaúton a faház felé – a nap a szemébe tűzött, a többi szimptómájához még a fejfájást is hozzácsapta – Drew a taknyos zsebkendőn merengett. Meg azon, hogy Roy DeWitt legénykedni akart, és kórházba került. A visszapillantóba nézett, és a vörös, nedvező szemét

vizsgálta. –  Nem fog ledönteni a kibaszott influenza. Akkor nem, amikor lendületben vagyok. – Oké, de mi az istennek kezelt le azzal a rohadékkal, amikor nyilvánvalóan hemzsegtek a kezén a bacilusok? Akkorák, hogy mikroszkóp nélkül is látni lehet. És ha már lekezelt vele, miért nem ment ki a mosdóba kezet mosni? Még a gyerekei is tudják, hogy kezet kell mosni. Ő maga tanította meg nekik. –  Nem fogom elkapni az influenzát – ismételte meg, majd lehajtotta a szemellenzőt, hogy ne süssön szemébe a nap. Ne tűzzön a szemébe. Tűzzön vagy süssön? A tűzzön jobb vagy már sok is? Ezen merengett hazáig. Bevitte a vásárolt holmit, és látta, hogy villog a rögzítő lámpája. Lucy kérte, hogy hívja vissza, amint lehet. Drew-t megint elfogta a bosszúság, az érzés, hogy a felesége a válla felett leskelődik, de aztán nyugalomra intette magát. Talán nem is róla van szó. Végül is nem minden róla szól. Talán az egyik gyerek megbetegedett vagy balesete volt. Felhívta Lucyt, és hosszú idő óta – valószínűleg A falu a dombon óta – először veszekedtek. Nem olyan csúnyán, mint néha házasságuk elején, amikor a gyerekek kicsik voltak, a pénz meg kevés, azok tényleg durva veszekedések voltak, de ez se volt kutya. Lucy hallott a viharról (hogyne hallott volna, imádta az időjárás-csatornát), és azt akarta, hogy csomagoljon össze és menjen haza. Drew közölte vele, hogy rossz ötlet. Sőt rémes ötlet. Jó munkatempót talált, döbbenetes dolgokat ír. Ha csak egy napra kizökken ebből a ritmusból (és abból az egy napból biztos lenne kettő vagy akár három is), az talán még nem sodorná veszélybe

a könyvet, de a környezetváltozás valószínűleg. Azt hitte, Lucy ennyi év után megérti, hogy a kreatív munka kényes – legalábbis neki –, de a jelek szerint nem értette meg. –  Te meg azt nem érted, mekkora vihart jósolnak. Nem nézted a híreket? –  Nem. – És minden ok nélkül (hacsak nem pillanatnyi rosszindulatból) azt hazudta: – Nincs vétel. A tányér nem működik. – Hát, nagy vihar lesz, főleg északon a határ közelében. Pont ott, ahol te vagy, ha nem vetted volna észre. Nagy területen áramszünetre számítanak a szél miatt… – Szerencse, hogy hoztam a papus régi… – Drew, befejezhetném? Most az egyszer? Drew elhallgatott. A feje lüktetett, a torka sajgott. Abban a pillanatban nem nagyon kedvelte a feleségét. Szerette, persze, mindig is fogja, de nem kedvelte. Most azt fogja mondani, köszönöm, gondolta. –  Köszönöm – mondta Lucy. – Tudom, hogy vitted apád írógépét, de napokig kénytelen leszel beérni gyertyafénnyel és hideg kajával. Vagy még tovább. A tűzhelyen is tudok sütni. Már a nyelve hegyén volt ez a válasz, de ha megint közbeszól, azzal új témára terelné a vitát, arra, hogy nem veszi komolyan Lucyt, és a többi és a többi, blablabla. –  Persze főzhetsz a tűzhelyen is – folytatta Lucy kissé értelmesebben –, de ha tényleg akkora csinnadratta lesz, mint mondják, hosszú szélvihar, hurrikán erősségű rohamokkal, akkor sok fa kidőlhet, és talán ott ragadsz. Amúgy is itt akartam maradni, gondolta Drew, de ismét

tartotta a száját. –  Tudom, hogy amúgy is maradni akartál két-három hetet – folytatta Lucy –, de a tetőre is rádőlhet egy fa, az árammal együtt a telefon is elmehet, és akkor magadra maradsz! És ha történik veled valami? – Semmi nem… – Talán nem, de ha velünk történik valami? – Akkor majd elintézed – felelte Drew. – Nem húztam volna el a semmi közepére, ha nem gondolnám, hogy képes vagy rá. És ott a húgod. Különben is túloznak az időjárás-jelentések, te is tudod. Tíz centi porhó már az évszázad hóvihara. Állandóan csak a nézettséget hajszolják. Most is azt csinálják. Majd meglátod. – Kösz, hogy elmagyarázod – mondta Lucy. A hangja laposan csengett. Hát mégis idejutottak, a kényes helyre, amit Drew el akart kerülni. Főleg hogy fájt a torka, az orra és a füle. Nem is szólva a fejéről. Nagyon diplomatikusnak kell lennie, különben megint beleragadnak a szokásos vitába arról, hogy ki tudja jobban. Onnan aztán rátérhetnek – mármint Lucy rátérhet – a paternalista társadalom szörnyűségére. Ezt a témát Lucy a végtelenségig tudta taglalni. –  Tudni akarod, mit gondolok, Drew? Azt gondolom, hogy amikor egy férfi azt mondja, „te is tudod”, és állandóan mondják, akkor úgy értik, „én tudom, te viszont túl buta vagy, ezért elmagyarázom”. Drew sóhajtott, aztán amikor a sóhaj át akart menni köhögésbe, elfojtotta. – Komolyan? Ebbe akarsz belemenni?

– Drew… már belementünk. Feldühítette a Lucy hangjából érezhető kimerültség, mintha ő hülye gyerek lenne, aki még a legegyszerűbb leckét sem érti. –  Oké, akkor hadd magyarázzak tovább, Lucy. A felnőtt életem nagy részében meg akartam írni egy regényt. Hogy miért? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy hiányzik az életemből. Meg kell csinálnom, és meg is fogom. Nagyon-nagyon fontos. És te arra kérsz, hogy ezt tegyem kockára. – Van olyan fontos, mint én meg a gyerekek? – Persze hogy nincs, de miért kell belőle választást csinálni? – Szerintem igenis választás, és te most döntöttél. Drew nevetett, és a nevetés köhögésbe fúlt. – Ez elég melodrámai. Lucy erre nem ugrott rá. Másra ugrott rá. – Jól vagy, Drew? Nem fáztál meg, ugye? Drew lelki szemei előtt látta a csenevész fiatal nőt a szájpiercinggel, ahogy azt mondja, legénykedni akart, és tüdőgyulladás lett belőle. – Nem – felelte. – Allergia. –  Legalább gondolkodsz rajta, hogy hazajössz? Ezt legalább megteszed? – Igen. – Még egy hazugság. Már gondolkodott rajta. – Hívj fel este, jó? Beszélj a gyerekekkel. – Veled is beszélhetek? Ha megígérem, hogy nem magyarázok meg semmit? Lucy nevetett. Vagyis inkább kuncogás volt, de akkor is biztató jel. – Jó. – Szeretlek, Lucy.

–  Én is szeretlek – mondta Lucy, de ahogy Drew letette, támadt egy olyan érzése – amit az angoltanárok manapság epifániának neveznek –, hogy Lucy is ugyanúgy érez, mint ő. Szereti, ebben biztos volt, de ezen a kora októberi délutánon nem különösebben kedveli. Ebben is biztos volt.

16 A címke szerint a Dr. King megfázás elleni orvosság huszonhat százalékban tartalmazott alkoholt, de miután az üveget meghúzva könnybe lábadt a szeme, és durva köhögés fogta el, arra gyanakodott, hogy a gyártó szándékosan kisebb számot tüntetett fel. Talán pont annyival kisebbet, hogy ne kelljen a Nagy 90 italpolcára tenni a kávés brandy, a barackos snapsz és a Fireball Nips whisky mellé. Viszont kitisztította az orrüregeit, és amikor este beszélt Brandonnal, a fia semmit nem vett észre. Stacey kérdezett rá, hogy jól van-e. Allergia, mondta, majd megismételte a hazugságot Lucynek is, amikor az visszavette a kagylót. Legalább nem vitatkoztak, de érezte felesége hangjában azt az összetéveszthetetlen hűvösséget, amit már jól ismert. Odakint is hűvös volt. Az indián nyár ezek szerint véget ért. Rátört a hidegrázás, úgyhogy jól begyújtott a tűzhelybe. Közelebb vitte hozzá papus hintaszékét, megint meghúzta Dr. King csodaszerét, és egy régi John D. MacDonald-regényt olvasott. Az elején lévő felsorolás alapján MacDonald írt vagy hatvan-hetven könyvet. Neki aztán nem okozhatott nehézséget

megtalálni a megfelelő szót vagy kifejezést, és élete végére még némi kritikai elismerést is kivívott. Mázlista. Elolvasott pár fejezetet, aztán lefeküdt. Remélte, hogy reggelre kiheveri a megfázást, és azt is, hogy nem lesz másnapos a köhögés elleni sziruptól. Nyugtalanul aludt, mindent összeálmodott. Reggel csak pár álomfoszlányra emlékezett. Az egyikben végtelen folyosón állt, amiről mindkét oldalt ajtók nyíltak. Biztosan tudta, hogy az egyik kijárat, de nem tudta eldönteni, melyiket próbálja meg, és mielőtt választhatott volna, felébredt egy hideg, tiszta reggelre, teli hólyagra és sajgó ízületekre. Ahogy kibattyogott a fürdőszobába a galéria végén, Roy DeWittet és a taknyos zsebkendőjét szidta.

17 Még lázas volt, de már nem annyira, és a Goody’s fejfájás elleni por meg Dr. King együttesen enyhítettek a többi szimptómáján. A munka jól ment, tizennyolc helyett ugyan csak tíz oldal, de magához képest ez is döbbenetes mennyiség. Igaz, időnként kénytelen volt megállni és gondolkodni egy szón vagy kifejezésen, de ezt a testében randalírozó fertőzés rovására írta. És pár pillanat után mindig beugrott a megfelelő szó vagy kifejezés, a helyére kattant, ahogy kell. A történet szépen kerekedett. Jim Averill seriff dutyiba zárta a gyilkost, de egy éjféli különvonaton, amit Andy Prescott gazdag farmer apukája fizetett, megjelentek a fegyveresek, és a város most ostrom alatt állt. A Falu-tól eltérően ez a regény inkább a cselekményre koncentrált, mint a karakterekre és a

helyzetekre. Ez eleinte aggasztotta kicsit; tanárként és olvasóként (a kettő nem ugyanaz, de minimum első unokatestvérek) általában jobban figyelt a témára, nyelvre és szimbolikára, mint a történetre, de a cselekménydarabkák is a helyükre kerültek, szinte maguktól. És az volt a legjobb, hogy különös kötelék kezdett kialakulni Averill és a Prescott gyerek között, ami olyan váratlan rezonanciát kölcsönzött a történetnek, akár az az éjféli vonat. Délutáni séta helyett bekapcsolta a tévét, és miután hosszasan böngészte a DirecTV teletext műsorújságját, megtalálta az időjárás-csatornát. Máskor talán szórakoztatta volna, hogy meghökkentően széles a választék itt a susnyásban, de nem most. A laptopnál töltött hosszú menet nemhogy nem töltötte fel energiával, de kifacsarta, szinte lecsapolta. Mi az istennek fogott kezet DeWittel? Ezt diktálta az udvariasság, persze, abszolút érthető, de utána mi az istennek nem mosott kezet? Ezt már megbeszéltük, gondolta. Igaz, mégis ezen rágódott megint. A legutóbbi, katasztrofális regényírására emlékeztette, amikor ébren feküdt jóval azután, hogy Lucy már elaludt, fejben szétszedte és átírta azt a pár bekezdést, amit aznap nagy nehezen megszült, addig babrálta a művet, amíg már vérzett. Elég. Az már a múlt. Ez meg a most. Nézd az istenverte időjárás-jelentést. Csakhogy nem jelentés volt, a csatorna sosem lenne ilyen minimalista. Ez egy kibaszott ítéletnapi opera volt. Drew sosem értette, hogy a felesége miért van odáig az időjárás-csatornáért, ahol mintha kizárólag meteorológus nördök dolgoztak volna.

Az is ezt támasztotta alá, hogy most már nem csak a hurrikánoknak adtak nevet. Az a vihar, amire a boltoslány figyelmeztette, és ami miatt a felesége annyira aggódott, a Pierre nevet kapta. Drew el sem tudott képzelni hülyébb nevet egy viharnak. Saskatchewan tartomány felől jön északkeleti pályán (szóval az ajakpiercinges lány kamuzott, igenis északkeleti), vagyis másnap délután vagy estefelé ér a TR–90 térségbe. Hatvan kilométer per órás szél, száz kilométeres lökésekkel. –  Talán azt gondolják, hogy nem hangzik olyan vészesen – mondta a soros időjós nörd, egy fiatalember olyan divatos borostával, amitől megfájdult Drew szeme. Mr. Borosta a Pierre apokalipszis költője volt, szinte jambikus pentameterben beszélt. – De ne felejtsék el, hogy a front hatására radikálisan esik a hőmérséklet, nem is esik, lezuhan az asztal alá. Az esőből könnyen lehet jégeső, és a New England északi részén autózóknak a fekete jég lehetőségével is számolni kell. Talán tényleg haza kéne mennem, gondolta Drew. De már nem csak a könyv tartotta vissza. A puszta gondolattól, hogy ilyen kimerülten hajtson végig a Szargödör úton, még fáradtabb lett. És ha végre valami civilizáltnak nevezhető környékre ér, alkoholos orvosságot szopogatva hajtson az I–95-ön? – A legfontosabb – folytatta a borostás időjárás-jelentő nörd –, hogy ez a kicsike találkozik egy keletről érkező magas nyomású légoszloppal, ami nagyon szokatlan jelenség. Ez pedig azt jelenti, hogy Bostontól északra a barátainkra az vár, amit régen arra úgy neveztek, háromnapos ratata. Ezt ratatázd, gondolta Drew, és megmarkolta az ágyékát.

Később, miután hiába próbált szundítani egyet – csak forgolódott –, Lucy hívta. –  Figyelj rám, Mister. – Drew utálta, amikor így szólította; mint amikor körömmel kaparnak a táblán. – Az előrejelzés egyre rosszabb. Haza kell jönnöd. –  Ez egy vihar, Lucy. Papus úgy nevezte: szélkakaskodás. Nem nukleáris háború. – Haza kell jönnöd, amíg még tudsz. Elege volt már ebből, és Lucyből is. – Nem. Itt kell lennem. – Elment az eszed – mondta Lucy. Aztán letette. Drew emlékei szerint először vágta rá.

18 Másnap reggel amint felkelt, bekapcsolta az időjárás-csatornát. Ahogyan a kutya visszatér hányására, úgy ismétli meg a bolondságát az ostoba, gondolta. Abban bízott, hogy Pierre, az őszi vihar pályát változtatott. Hát nem. Ahogyan az ő megfázása sem. Nem lett rosszabb, viszont nem is javult. Felhívta Lucyt, de hangpostára ment. Talán dolga van; talán nem akar beszélni vele. Drew nem zavarta. Lucy mérges rá, de majd túl lesz rajta; senki nem dob el tizenöt év házasságot egy vihar miatt, nem igaz? Főleg ha annak Pierre a neve. Drew két tojásból rántottát sütött, és nagy nehezen lenyomta a felét, amikor a gyomra figyelmeztette, hogy ha még egy falatot lenyel, visszaküldi az egészet. A maradékot a szemetesbe

kotorta, leült a laptop elé, és megnyitotta a legutolsó dokumentumot (BITTER RIVER #3). Megkereste benne, hol tartott, a kurzor alatti fehér részre nézett és elkezdte megtölteni. Olyan egy órán keresztül simán ment, aztán elkezdődtek a gondok. A hintaszékekkel, amin Averill seriff és három helyettese ült volna Bitter River fogdája előtt. Elöl kellett ülniük, hogy lássák a városiakat és Dick Prescott fegyvereseit, mert ezen alapult Averill ravasz terve, hogyan csempészi ki Prescott fiát a kemény férfiak orra előtt, akiknek pont ezt kellett megakadályozniuk. A törvény őreinek szem előtt kellett lenni, főleg a Cal Hunt nevű seriffhelyettesnek, aki nagyjából olyan magas és olyan testfelépítésű volt, mint a Prescott fiú. Hunt mexikói sarapét viselt, és ezüstkagylókkal díszített sombrerót. A kalap hatalmas karimája eltakarta az arcát. Ez fontos volt. A sarape és a kalap nem Hunté volt; sőt azt mondta, ostobának érzi magát abban a kalapban. Averill seriffet ez nem érdekelte. Azt akarta, hogy Prescott emberei a ruhát nézzék, ne pedig azt, ki viseli. Eddig oké. Jó történetmesélés. Aztán jött a probléma. –  Jól van – mondta Averill seriff az embereinek. – Szippantsunk egy kis esti levegőt. Hadd lásson, aki látni akar. Hank, hozd a korsót. Hadd lássák azok a fiúk a tetőn, hogy a tökfej seriff lerészegedik a még tökfejebb embereivel. –  Muszáj ez a kalap? – dörmögött Cal Hunt. – Mindenki ezzel fog szekálni. –  Inkább amiatt aggódj, hogy túléljük ezt az éjszakát –

felelte Averill. hintaszékeket, és

–

Gyerünk.

Vigyük

ki

ezeket

a

Itt torpant meg Drew, megakasztotta az a kép, hogy a Bitter River parányi seriffirodájában három hintaszék is van. Nem is, négy hintaszék, mert Averillnek is kell egy. Ez sokkal abszurdabb volt, mint Cal Hunt sombrerója, és nem csak azért, mert négy hintaszék elfoglalná az egész nyavalyás helyiséget. Már maga a hintaszék gondolata sem fért össze a rendfenntartással, még egy olyan kis vadnyugati városkában sem, mint Bitter River. Az olvasók röhögnének. Drew kitörölte a mondat végét, és megnézte, mi maradt. Vigyük ki ezeket Ezeket a miket? Székeket? Lenne egyáltalán négy szék a seriffirodában? Nem valószínű. – Nem egy kibaszott váróterem – törölte meg a homlokát Drew. – Nem egy… – Meglepte egy tüsszentés, és mielőtt eltakarhatta volna a száját, finom nyálpermet terítette be a laptop képernyőjét, eltorzítva a szavakat. – A büdös kurva életbe! Zsebkendőért nyúlt, hogy letörölje a képernyőt, de a doboz üres volt. Elment egy konyharuháért, és miután letörölte a képernyőt, az ötlött fel benne, hogy a szotyakos konyharuha mennyire hasonlít Roy DeWitt zsebkendőjére. A turhakendőjére.

Vigyük ki ezeket a Felszökött a láza? Drew ezt nem akarta elhinni. Azt akarta hinni, hogy a fokozódó meleget (plusz a fokozódó lüktetést a fejében) csak az idióta hintaszékprobléma okozza, pedig nagyon úgy festett, hogy… Ezúttal sikerült elkapnia a fejét a tüsszentés előtt. Amit még öt követett. Mintha az orrüregei mindegyik előtt megduzzadtak volna. Mint a túlfújt kerekek. A torka lüktetett, és a füle is. Vigyük ki ezeket a Akkor beugrott neki. Egy pad! A seriffirodában simán lehet egy pad, amire az emberek leülhetnek, amíg az apró-cseprő ügyük elintézésére várnak. Elvigyorodott és felemelt hüvelykujjal gratulált magának. Lehet, hogy beteg, de a darabkák akkor is a helyükre kerülnek. Olyan meglepő? A kreativitás sokszor a saját tiszta útját járta, függetlenül a test bajaitól. Flannery O’Connornak lupusa volt. Stanley Elkinnek sclerosis multiplexe. Fjodor Dosztojevszkijnek epilepsziája, Octavia Butlernek diszlexiája. Mi ezekhez képest egy nyavalyás megfázás vagy akár influenza? Így is tud dolgozni. A pad a bizonyíték, a pad zseniális ötlet. Vigyük ki ezt a padot, és igyunk. – De igazából nem fogunk inni, ugye, seriff? – kérdezte Jep Leonard. Részletesen elmagyarázták már neki a tervet, de Jep nem volt éppen a legfényesebb villanykörte a

Villanykörte a csilláron? Isten őrizz, ez anakronizmus. Vagy nem? A villanykörte tuti, az 1880-as években nem lehetett villanykörte, viszont csillár volt, még szép, hogy volt. A kocsmában is volt! Ha lett volna internet, akármennyi példát kereshetett volna, de nem volt. Csak kétszáz tévécsatorna, zömében szemét. Azért inkább legyen másik metafora. Már ha ez metafora; Drew ebben sem volt biztos. Talán csak hason… hasonlat. Nem, metafora. Biztos. Majdnem. Nem érdekes, nem ez a lényeg, és ez nem irodalomóra, ez egy regény, az ő regénye, amit írni kell tovább. Csak a cél számít. Nem a legérettebb dinnye a földön? Nem a leggyorsabb ló a versenyben? Nem, ez borzalmas, de… Akkor megtalálta. Varázslat! Előrehajolt és szaporán gépelt. Részletesen elmagyarázták már neki a tervet, de Jep nem volt éppen a legokosabb gyerek az osztályban. Elégedetten (na jó, viszonylag elégedetten) felkelt, meghúzta a Dr. Kinget, aztán egy pohár vízzel öblítette ki a száját, a takony és a megfázás elleni orvosság nyálkás keverékét. Ilyen már volt. Ez történt a Falu írásakor. Mondhatta magának, hogy ez nem igaz, hogy ez teljesen más, hogy az a tiszta út mégsem annyira tiszta, mivel lázas, méghozzá elég magas láz lehet, és az egész azért van, mert megfogta azt a kendőt. Nem, a kezét fogtad meg. A kezet fogtad meg, ami megfogta a kendőt. – A kezet fogtad meg, ami megfogta a kendőt, így igaz.

Megengedte a hideg vizet, és megmosta az arcát. Kicsit jobb. Vízben feloldott némi Goody’s fejfájás elleni port, megitta, majd az ajtóhoz ment és kitárta. Biztos volt benne, hogy Jávorszarvasmama ott lesz, annyira biztos, hogy egy pillanatra (kösz szépen, láz) látta is a szerszámfészer mellett, de csak árnyak mozogtak az enyhe szélben. Nagyokat lélegzett. Beszívom a levegőt, aztán meg kifújom. Kezet fogtam vele, én vagyok a barom. Bement és leült a laptophoz. Rossz ötletnek tűnt erőltetni, de nem erőltetni még rosszabbnak. Úgyhogy nekilátott írni, igyekezett elkapni azt a szelet, ami korábban duzzasztotta a vitorláit, és eddig elhozta. Eleinte ment is, de ebédidőre (nem mintha érdekelte volna az evés) a belső vitorlái elernyedtek. Valószínűleg a betegség miatt, de akkor is túlságosan hasonlított az előző alkalomra. Nem találom a szavakat. Ezt mondta akkor Lucynek, ezt mondta Al Stampernek, de nem ez volt az igazság; azért mondta, hogy írói válságnak higgyék, amin majd túllendül. Vagy ami magától elmúlik. Valójában az ellenkezőjéről volt szó. Túl sok is volt a szó. Liget vagy facsoport? Tűz vagy süt? Esetleg ragyog? Az a szereplő beesett vagy üres szemű? Vagy nem is szem, hanem tekintet? Egykor letette a lantot. Két oldalt írt meg, és egyre nehezebben tudta elhessegetni az érzést, hogy visszafejlődik, és ugyanaz a neurotikus, csupaideg ember lesz, aki három éve majdnem leégette a házát. Mondhatta magának, hogy ne törődjön az olyan apróságokkal, mint hogy hintaszék vagy pad, engedje magát sodortatni a történettel, de amikor a képernyőre nézett, egyetlen szó sem stimmelt. Minden szó mögött mintha

egy jobb rejtőzött volna, amit épp csak nem lát. Lehetséges, hogy az Alzheimer környékezi? Erről van szó? –  Ne légy barom – mondta, és megdöbbent, mennyire orrhangja van. És mennyire fojtott. Nemsokára teljesen elmegy a hangja. Nem mintha itt tudna bárkivel is beszélni. Húzz haza. Van feleséged és két gyereked, azokkal beszélhetsz. De akkor elveszíti a regényt. Ezt olyan biztosan tudta, mint a saját nevét. Ha visszamegy Falmouthba, négy-öt nap múlva jobban lesz, és amikor megnyitja a Bitter River fájlokat, a prózát olyannak fogja látni, amit másvalaki írt, egy idegen történetnek, amit ő nem tud befejezni. Ha most elmegy, eldob egy értékes ajándékot, amit talán soha többé nem kap meg újra. Legénykedni akart, és tüdőgyulladás lett belőle, mondta Roy DeWitt lánya, úgy értve, az átkozott bolond. És most ő is ezt csinálja? A nő vagy a tigris. A könyv vagy az életed. Tényleg ilyen éles, melodrámai a döntés? Biztosan nem, bár az is biztos, hogy tíz kiló szarnak érzi magát egy ötkilós zsákban. Muszáj egyet aludnom. Ha felébredek, képes leszek dönteni. Még egyszer meghúzta Dr. King Varázselixírjét – vagy hogy hívják –, aztán felment a hálóba, ahol Lucyvel aludtak, amikor itt jártak. Elaludt, és mire felébredt, megérkezett az eső meg a szél, és a döntés ki lett véve a kezéből. Telefonálnia kell. Amíg még lehet.

19 –  Szia, drágám, én vagyok. Sajnálom, hogy kiakasztottalak. Komolyan.

Lucy erre nem is válaszolt. – Nekem ez nem allergiának hangzik, Mister. Szerintem beteg vagy. –  Csak megfáztam. – Drew megköszörülte a torkát. Vagy próbálta. – Elég rendesen. A torokköszörülés köhögést váltott ki. Letakarta a régimódi telefonkagylót, de gyanította, hogy Lucy így is hallja. Széllökés támadt, eső sorozta meg az ablakot, a villany hunyorgott. – És akkor most? Csak begubózol? –  Kénytelen vagyok – felelte és hadarva folytatta: – Nem a könyv miatt, már nem. Hazamennék, ha biztonságos lenne, de már ideért a vihar. Az előbb majdnem elment a villany. Szinte biztos, hogy még sötétedés előtt elmegy a villany és a telefon. Most megállok, hogy azt mondhasd, én megmondtam. –  Én megmondtam. És most, hogy ezt letudtuk: mennyire vagy beteg? – Annyira nem – felelte Drew, ami sokkal nagyobb hazugság volt, mint hogy a műholdtányér nem működik. Úgy gondolta, elég beteg, de ha ezt mondja, ki tudja, Lucy hogyan reagál. Hívná a Presque Isle-i zsarukat? Ezt még a jelenlegi állapotában is túlzásnak érezte. És kínosnak. –  Utálom, hogy ott vagy, Drew, és hogy el vagy vágva mindentől. Biztos nem tudsz lejönni? –  Korábban talán tudtam volna, de ittam köhögés elleni szirupot, aztán lefeküdtem és elaludtam. Most meg már nem merném megkockáztatni. Még télről is vannak vízátfolyások meg eldugult átereszek. Egy ilyen esőtől biztos hosszú szakaszok víz alá kerülnek. A Suburban talán kibírná, de ha mégsem, akkor megrekedek kilenc kilométerre a háztól és

tizenkettőre a bolttól. Csend lett, és Drew úgy vélte, tudja, mi jár Lucy fejében: Legénykedned kellett, mi, te átkozott bolond. Mert az én megmondtam néha nem elég. A szél süvöltött és a villany megint pislogott. (Vagy talán hunyorgott.) A telefonban kabócaciripelés hallatszott, majd elhallgatott. – Drew? Ott vagy még? – Itt vagyok. – Fura hangot hallottam a telefonban. – Én is hallottam. – Van kajád? – Bőven. – Nem mintha lett volna étvágya. Lucy sóhajtott. – Hívj fel este, ha még lesz vonal. – Jó. És ha enyhül az idő, hazamegyek. –  Kivéve, ha fák dőlnek ki. Akkor meg kell várnod, amíg eltakarítják. – Majd én eltakarítom. Papus láncfűrésze a fészerben van. Ha az egyik bérlő magával nem vitte. A benzin biztos elpárolgott belőle, de szívok le a Suburbanből. – Már ha nem leszel rosszabbul. – Nem… –  A gyerekeknek azt mondom, hogy jól vagy. – Lucy most inkább magához beszélt. – Ne aggódjanak még ők is. – Ez jó… – Ez egy elbaszott helyzet, Drew. – Lucy utálta, amikor Drew közbevágott, de ő sosem zavartatta magát. – Ezt tudnod kell. Nemcsak magadat hoztad ebbe a helyzetbe, hanem minket is.

– Sajnálom. – A könyv még jól megy? Remélem. Remélem, hogy megéri az aggodalmat. – Jól megy. – Ebben Drew már egyáltalán nem volt biztos, de mi mást mondhatna? Megint kezdődik a szar, Lucy, és már beteg is vagyok? Ez megnyugtatná? – Jól van – Lucy sóhajtott. – Idióta vagy, de szeretlek. – Én is szer… – A szél huhogott, és hirtelen nem maradt más fény a házban, csak az ablakon át beszűrődő tompa, vizes derengés. – Lucy, elment a villany. – Nyugodtnak hangzott, ami jó. – Nézz be a fészerbe, ott talán van egy Coleman lámpa… Újabb kabócaciripelés hallatszott, aztán csend lett. Visszatette a kagylót a villára. Magára maradt.

20 Az ajtó melletti egyik kampóról lekapott egy dohos, régi kabátot, és a szürkületben elbotorkált a fészerig, egyszer felkapott karral hárítva el egy repülő ágat. Talán a láz miatt, de a szél mintha már hatvannal fújt volna. Kereste a megfelelő kulcsot, közben hideg víz csorgott a nyakába, hiába hajtotta fel a kabát gallérját, és három kulcsot kipróbált, mire megtalálta azt, ami illett az ajtón lógó lakatba. Ezt is ide-oda kellett mozgatnia, és mire el tudta fordítani, közben csuromvíz lett, és köhögött. A fészer sötét volt, még a nyitott ajtó ellenére is csupa árnyék, de azért meglátta a láncfűrészt egy asztalon hátul. Látott még két fűrészt, az egyik kétkezes, ami nem is volt baj, mert a

láncfűrész használhatatlannak tűnt. A sárgára festett testet szinte beborította a régi gépzsír, a lánc nagyon megrozsdásodott, és amúgy sem tudta elképzelni, hogy lenne ereje berántani. Lucynek viszont igaza volt a Coleman lámpával. Kettő is volt az egyik polcon az ajtótól balra, meg egy kanna petróleum, de az egyik láthatóan rossz, az üvegbúra törött, a fogója eltűnt. A másik ránézésre jó volt. A gázharisnya rajta volt a fúvókán, ami jól jött; a remegő kezével nem nagyon bírta volna felerősíteni. Korábban kellett volna erre gondolnom, szapulta magát. Persze korábban haza kellett volna mennem. Amíg lehetett. Amikor a bágyadt délutáni fény felé emelte a petróleumkannát, egy ragasztócsíkon meglátta papus hátrafelé dőlő betűit: EZT HASZNÁLD NE AZ ÓLMOZATLAN BENZINT! Megrázta a kannát. Félig volt. Lehetne több is, de ha beosztja, talán elég egy háromnapos ratatára. Átvitte a kannát meg az ép lámpát a házba, és már majdnem letette az étkezőasztalra, amikor jobb ötlete támadt. A keze remeg, kicsit biztos mellé fog önteni. Ezért a lámpát a mosogatóba tette, majd ledobta magáról a vizes kabátot. Mielőtt elkezdhette volna megtölteni a lámpát, megint elfogta a köhögés. Lerogyott az egyik étkezőszékbe, és addig harákolt, amíg már az ájulás környékezte. Süvöltött a szél, valami koppant a tetőn. A hang alapján jóval nagyobb ág, mint amit az udvaron félreütött. Amikor a köhögőroham elvonult, lecsavarta a zárókupakot a lámpa tartályáról, és elment keresni egy tölcsért. Nem talált, úgyhogy tépett egy csík alumíniumfóliát, azt tekerte össze maszek tölcsér gyanánt. A petróleumgőztől megint köhögés

környékezte, de elnyomta, amíg a lámpa kis tartálya meg nem telt. Akkor a pultra hajolt, égő homlokát az egyik karjára fektette, és harákolt, köhögött, levegő után kapkodott. A roham végül elmúlt, de minden eddiginél lázasabbnak érezte magát. Nem segített, hogy eláztam, gondolta. Ha meggyújtja a Colemant, már ha sikerül, bevesz még pár aszpirint. Meg egy tasak fejfájás elleni port, és iszik Dr. Kinget is, biztos, ami biztos. Nyomogatta kicsit a lámpa oldalára szerelt pumpát, hogy legyen nyomás, megnyitotta a szelepet, majd meggyújtott egy gyufát, és a gyújtólyukhoz tartotta. Egy pillanatig nem történt semmi, de aztán a gázharisnya meggyulladt, és olyan éles, koncentrált fényt adott, hogy hunyorognia kellett. Odavitte a Colemant az egyetlen szekrényhez, hogy elemlámpát keressen. Talált ruhákat, narancssárga vadászmellényt, egy régi korcsolyát (rémlett neki, hogy korcsolyáztak az öccsével a patakon, amikor párszor télen jártak itt). Talált kalapokat és kesztyűket, valamint egy kivénhedt Electrolux porszívót, ami kábé annyira tűnt használhatónak, mint a láncfűrész. Elemlámpát nem. A szél már sikított az ereszben, fájt tőle a feje. Eső verte az ablakot. A nappali világosság tovább fogyott, és úgy érezte, hosszú éjszaka elé néz. A kiruccanás a fészerbe meg a lámpagyújtás eddig lefoglalta, de most már volt ideje félni. Azért ragadt itt, mert ez a regény (most már bevallhatta) ugyanúgy kezdett szétesni, mint az összes többi. Itt ragadt, beteg és valószínűleg még betegebb lesz. –  Meg is halhatok idekint – mondta az új, rekedt hangján. – Komolyan.

Jobb nem gondolni erre. Jobb, ha megrakja a tűzhelyt, és begyújt, mert az éjszaka nemcsak hosszúnak, hidegnek is ígérkezik. A front hatására radikálisan esik a hőmérséklet, nem ezt mondta az a borostás időjós nörd? És az ajakpiercinges nő ugyanezt mondta. Ráadásul ugyanazzal a metaforával (már ha metafora), ami a hőmérsékletet fizikai tárgyhoz hasonlítja, ami leeshet egy asztalról. Erről újra eszébe jutott Jep, aki nem volt a legokosabb gyerek az osztályban. Komolyan? Tényleg úgy érezte, hogy ez megteszi? Ez egy szar metafora (már ha metafora). Nem egyszerűen gyenge, de halva született. Ahogy megrakta a tűzhelyt, lázas elméje mintha kinyitott volna egy titkos ajtót, és azt gondolta: Szendvicshiányos piknik. Jobb. Csak hab, semmi sör. Még jobb, a westernmiliőhöz jobban passzol. Tompább, mint egy zsák kalapács. Vág az esze, mint a kavics. Olyan okos, mint… –  Elég. – Szinte könyörgött. Ez volt a probléma. A titkos ajtó volt a probléma, mert… –  Nincs felette hatalmam – mondta a rekedt hangján, és azt gondolta, Buta, mint egy agyvérzéses béka. Keze fejével megütötte a halántékát. Fellángolt a fejfájás. Megismételte. És még egyszer. Amikor megelégelte, magazinlapokat gyűrt a gyújtós alá, a tűzhely tetején meggyújtott egy gyufát, és nézte a felcsapó lángokat. Az égő gyertyával a kezében a Bitter River lapjaira nézett a nyomtató mellett, azon morfondírozva, mi lenne, ha meggyújtaná. A házat nem sikerült teljesen leégetnie, amikor

meggyújtotta A falu a dombon kéziratát, a tűzoltók kiértek, amikor a lángok épp csak megpörkölték a dolgozószobája falait, de itt a Szargödör úton nincsenek tűzoltók, és a vihar se oltaná el a tüzet, mert a faház régi és száraz. Száraz, mint a por, száraz, mint a nagyanyád mu… A gyufa szárát emésztő láng az ujjához ért. Elfújta és a lángok közé dobta, majd bezárta a rácsot. – Nem rossz könyv, és nem fogok itt meghalni. Nem bizony. Eloltotta a Colemant, hogy takarékoskodjon a petróleummal, aztán leült a szárnyas fotelbe, amiben az estéit töltötte John D. MacDonald és Elmore Leonard könyveivel. Most már nem volt elég fény olvasni, a Coleman nélkül nem. Majdnem leszállt az éj, a faházban nem világított más, mint a tűz vörös szeme a tűzhely ablakán át. Drew kicsit közelebb húzta a fotelt a tűzhöz, és átölelte magát, hogy csillapítsa a didergést. Száraz ruhát kéne venni, méghozzá azonnal, ha nem akar még jobban megbetegedni. Ezzel a gondolattal aludt el.

21 Hatalmas reccsenés ébresztette odakintről. Ezt egy második, még hangosabb követte, majd egy puffanás, amibe beleremegett a padló. Kidőlt egy fa, és nem is lehetett kicsi. A tűzhelyben csak vörös zsarátnok maradt, ami egyre fakultfeketedett. A szél süvöltése mellett Drew sűrű kopogást hallott az ablakokon. A faház nagy ablakai melegek voltak, legalábbis egyelőre még, de odakint a hőmérséklet leeshetett (az asztalról), mert az esőből ónos eső lett.

Meg akarta nézni az időt, de nem volt a csuklóján az óra. Az ágy melletti éjjeliszekrényen hagyhatta, bár nem emlékezett rá. Megnézhetné az időt a laptopján, de minek? Éjszaka van az északi erdőben. Kell ennél több információ? Úgy érezte, hogy kell. Meg kell néznie, hátha az a fa a megbízható Suburbanre dőlt és szarrá törte. Persze nem a kell a megfelelő szó erre, a kell olyasmire vonatkozik, ami elengedhetetlen, amivel talán jobbá teheted a helyzetet, és ezen a helyzeten semmi nem változtatna, és a helyzet egyáltalán jó szó vagy túl általános? Inkább pác, mint helyzet, persze nem olyan pác, amiben pácolnak… – Elég. Az őrületbe akarod kergetni magad? Biztos volt benne, hogy az énje egy része ezt akarja. Valahol a fejében műszerfalak füstöltek, megszakítók olvadtak meg, és egy őrült tudós lelkesen az öklét rázta. Áltathatta magát, hogy pusztán a láz az oka, de amikor a Falu-val zsákutcába jutott, egészséges volt. A másik kettőnél is. Legalábbis fizikailag. Felkelt, elfintorodott a sajgástól, ami most már az összes ízületét átjárta, és az ajtóhoz ment, közben próbált nem bicegni. A szél kitépte a kezéből az ajtót, és a falnak csapta. Elkapta és belekapaszkodott. A ruhája a testére tapadt, a haját hátranyalta az eső. Az éjszaka fekete volt – akár az ördög csizmája, akár egy fekete macska a szénbányában, akár egy fakopáncs segglyuka –, de nagyjából ki tudta venni a Suburbant és (talán) a fölöttemögötte lengő ágakat. Habár nem lehetett biztos benne, úgy vélte, hogy a fa elvétette a kocsit, és a fészert találta el, nyilván beszakította a tetőt. Vállal benyomta az ajtót, és rátolta a reteszt. Egy ilyen éjszakán nem számított betörőre; azt nem akarta, hogy a szél

kinyissa, miután lefeküdt. Márpedig lefekszik. A zsarátnok mocorgó fényénél a konyhapulthoz navigált, és meggyújtotta a Coleman lámpát. Fényében a faház szürreálisnak tűnt, mintha vakufény világítaná meg, ami nem alszik ki. A lámpát maga elé tartva a lépcsőhöz ment. Akkor hallotta meg a kaparászást az ajtónál. Egy ág, mondta magának. Odafújta a szél, és beakadt, talán a lábtörlőbe. Semmiség. Feküdj le. Megint hallotta a kaparászást. Olyan halk volt, hogy ha a szél arra a pár pillanatra nem hagy alább, meg sem hallotta volna. Nem ágnak hangzott, hanem élőlénynek. Mint egy árva a viharban, aki túl gyenge vagy túl sérült még kopogni is, ezért csak kaparászni bír. Csakhogy az előbb nem volt odakint senki… vagy volt? Hogyan lehet benne biztos? Olyan sötét volt. Fekete, mint az ördög csizmája. Drew az ajtóhoz ment, elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Feltartotta a Coleman lámpát. Sehol senki. Aztán, ahogy megint be akarta csukni az ajtót, lenézett és meglátott egy patkányt. Valószínűleg vándorpatkány, nem óriási, de elég nagy. A lábtörlőn hevert, egyik mancsa – rózsaszín, furcsán emberi, akár egy baba keze – kinyújtva még mindig a levegőt kaparta. Barnás-feketés szőrébe levélcafatok, gallydarabok és vércseppek ragadtak. A kiguvadó fekete szeme Drew-t nézte. Az oldala hullámzott. Az a rózsaszín mancs egyre csak kaparta a levegőt, mint az előbb az ajtót. Aprócska hanggal. Lucy utálta a rágcsálókat, visított, ha egy egeret látott inalni a lambéria mellett, és Drew hiába mondta neki, hogy az apró kis állat jobban fél tőle, mint ő attól. Drew sem rajongott a rágcsálókért, és tisztában volt vele, hogy betegségeket

hordoznak – hantavírus, patkányharapás-láz, és ez csak a két leggyakoribb –, de azért hiányzott belőle az az ösztönös utálat, ami Lucyben élt. Ez iránt most inkább szánalmat érzett. Valószínűleg a rózsaszín mancs miatt, ami egyre csak kaparta a semmit. Vagy talán a Coleman lámpa fehér fényének tűhegynyi képe miatt a sötét szemében. Lihegve feküdt ott, és véres bundával meg bajusszal nézett fel rá. Valami megroppant benne, valószínűleg haldoklott. Drew lehajolt, egyik kézzel megtámaszkodott a combján, a másikkal lejjebb eresztette a lámpát, hogy jobban megnézze. – A fészerben voltál, ugye? Szinte biztos. Aztán kidőlt a fa, betörte a tetőt, tönkretette Patkány uraság boldog otthonát. Eltalálhatta egy faág vagy egy tetődarab, ahogy biztos helyre akart inalni? Talán ráesett egy doboz megalvadt festék? Vagy rápottyant papus láncfűrésze az asztalról? Mindegy is. Akármi esett rá, eltörhette a gerincét. Annyi szusz maradt abban a rongyos kis testben, hogy idáig elmásszon. A szél ismét feltámadt, ónos esőt vágott Drew forró képébe. Jégkristályok érték a lámpa búráját, sziszegtek, elolvadtak és lefolytak az üvegen. A patkány lihegett. A patkány a lábtörlőn, segítséget kérőn, gondolta Drew. Csak éppen ez a patkány menthetetlen. Ezt bárki láthatja. Na persze ő segíthet rajta. Drew a kandalló kialudt gödréhez ment – közben egyszer megállt köhögni –, majd az állvány fölé hajolt, amire azt a pár kandallószerszámot akasztották. Tekintete elidőzött a piszkavason, de elfintorodott a gondolattól, hogy felnyársalja a patkányt. Inkább a hamulapátot fogta meg. Egy erős ütéssel

véget vet a szenvedésének. Aztán a hamulapáttal le is tudja kotorni a tornácról. Ha túléli az éjszakát, nem szeretné a holnapot azzal kezdeni, hogy rátapos egy döglött rágcsáló tetemére. Ez érdekes, morfondírozott. Amikor megláttam, még állatként gondoltam rá. Most, hogy eldöntöttem, megölöm, tárgy lett. A patkány még a lábtörlőn hevert. A jég már kezdett megkérgesedni a bundáján. Az a rózsaszín mancs (olyan, de olyan emberi) egyre kapálta a levegőt, bár már lassult. –  Segítek – mondta Drew. Felemelte a lapátot… vállmagasságban tartotta… majd leeresztette. De miért? A lassan kaparó mancs miatt? A fekete gombszem miatt? Egy fa rádőlt a patkány otthonára (újra állat lett), őt összenyomta, valahogy mégis idevonszolta magát a faházhoz, isten tudja, mekkora erőfeszítéssel, és ez a jutalma? Még egy csapás, ez már halálos? Drew is összetörve érezte magát mostanság, és akármilyen röhejes (valószínűleg az), empátiát érzett iránta. Közben hideg szél cibálta, ónos eső verte az arcát, és megint didergett. Be kell csukni az ajtót, de nem hagyja a patkányt haldokolni a sötétben. Ráadásul egy kibaszott lábtörlőn. Drew letette a lámpást, és a hamulapáttal felvette a patkányt. A tűzhelyhez ment és megbillentette a lapátot, hogy a patkány lecsússzon róla a padlóra. Az a rózsaszín mancs csak kapart tovább. Drew négykézlábra ereszkedett és addig köhögött, míg végül öklendezett, és foltok táncoltak a szeme előtt. Amikor a roham elmúlt, visszavitte a lámpást az olvasófotelhez, és leült. – Most már meghalhatsz. Legalább meleg helyen teheted. Eloltotta a lámpát. Most csak a kihűlő zsarátnok izzott

halványan. Ahogyan fakult és sötétedett, arra emlékeztette, ahogyan az az apró rózsaszín mancs kapart… kapart… kapart. Még mindig kapart, látta. Tüzet kéne raknom, mielőtt lefekszem, gondolta. Különben reggelre olyan hideg lesz, mint Grant sírjában. De ha feláll, és a slejm megmozdul, biztos újrakezdődik a köhögés, ami átmenetileg szünetelt. És fáradt volt. Amúgy is elég közel tetted a patkányt a tűzhöz. Azt hittem, azért hoztad be, hogy természetesen múljon ki. Nem hogy élve megfőzd. Reggel rakj majd tüzet. A szél zúgott a faház körül, a hang néha női sikolyig emelkedett, aztán újra visszahalkult zúgássá. Az ablakot verte az ónos eső. A hangok kezdtek összemosódni. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta. Kimúlt már a patkány? Először azt hitte, de az apró rózsaszín mancs csinált még egy kurta, lassú mozdulatot. Szóval még nem. Drew lehunyta a szemét. És elaludt.

22 Arra riadt fel, hogy megint egy ág koppan a tetőn. Fogalma sem volt, mennyit aludt. Lehetett tizenöt perc, lehetett két óra, de egyvalami biztos volt: a patkány nincs a tűzhely előtt. Ezek szerint Monsieur Patkány mégsem sérült meg annyira, mint hitte, magához tért, és most itt van vele valahol a házban. Ez nem nagyon tetszett neki, de csak magának köszönhette. Végül is ő invitálta be.

Be kell őket hívni, gondolta Drew. A vámpírokat. A wargokat. A fekete lovaglócsizmás ördögöt. Be kell hívni… – Drew. Úgy megriadt a hangra, hogy majdnem felrúgta a lámpát. Körülnézett, és a haldokló tűz fényénél meglátta a patkányt. Papus íróasztalán volt a lépcső alatt, a hátsó lábán ült a laptop és a táskaírógép között. Pontosabban a Bitter River kéziratán ült. Drew mondani akart valamit, de először csak krákogás sikeredett. Megköszörülte a torkát – ami fájdalmas volt –, és újrapróbálta: – Azt hittem, beszéltél. – Beszéltem. – A patkány szája nem mozgott, de a hang belőle jött, nem Drew fejében szólt. – Ez álom. Vagy delírium. Vagy mindkettő. –  Nem, ez valóság – mondta a patkány. – Ébren vagy, nem delirálsz. A lázad is csökken. Ellenőrizd csak. Drew a homlokára tette a kezét. Tényleg hűsebbnek érezte, de ez azért nem megbízható módszer, ugyebár. Végül is egy patkánnyal beszélget. Gyufát keresett a zsebében, egyet meggyújtott, majd azzal a lámpát. Felemelte, arra számítva, hogy a patkány nem lesz ott, de még ott volt, a hátsó lábán ült, köré kanyarítva a farkát, fura rózsaszín mellső mancsát a mellkasánál tartotta. – Ha valóságos vagy, szállj le a kéziratomról – mondta Drew. – Túl keményen dolgoztam rajta, hogy patkányszart hagyj a címlapon. –  Tényleg keményen dolgoztál – értett egyet a patkány (mégsem változtatott helyet). Megvakarta az egyik füle tövét.

Abszolút elevennek tűnt. Biztos csak elkábította, ami ráesett, gondolta Drew. Már ha egyáltalán ott van. Ha egyáltalán ott volt. –  Keményen dolgoztál, és eleinte jól dolgoztál. Sínen voltál, száguldottál. Aztán jöttek a bibik, nem igaz? Mint korábban. Ne keseredj el, az önjelölt regényírók az egész világon ugyanabba a falba ütköznek. Tudod te, hány félkész regény lapul fiókokban és iratszekrényekben? Több millió. – A betegség baszott be. –  Gondolj vissza. De légy őszinte. Már előtte elkezdődtek a gondok. Drew nem akart visszagondolni. –  Szétesik a szelektív figyelmed – mondta a patkány. – Állandóan ez történik veled. Legalábbis a regényeknél. Nem egyszerre történik, de ahogy nő a könyv, és elkezd lélegezni, egyre több döntésre van szükség, és a szelektív figyelmed erodál. A patkány négy lábra ereszkedett, és papus íróasztalának széléhez kocogott, ott megint felült, mint a pitiző kutya. –  Minden írónak más a szokása, másképp jön lendületbe, és más sebességgel dolgozik, de egy regény megírásához elengedhetetlen, hogy hosszabb periódusokban az elbeszélésre fókuszáljon. Ezt már hallottam, gondolta Drew. Szinte szóról szóra. De hol? –  A fókuszált periódusok, a képzelet szárnyalása, minden egyes pillanatában az író minimum hét döntést meg kell hozzon a szavak, kifejezések és részletek kiválasztása tekintetében. A tehetséges írók szinte tudatos megfontolás nélkül is jól döntenek; ők az elme profi kosarasai, akik a pálya bármely

pontjáról bedobják a labdát. Hol? Kik? –  Tudatos rostálás történik, ez az alapja annak, amit kreatív ír… – Franzen! – bődült el Drew, és hirtelen felült, amitől fájdalom nyilallt a fejébe. – Ez hangzott el Franzen előadásán. Szinte szóról szóra! A patkány ignorálta a közbeszólást. –  Te képes vagy erre a rostálásra, de csak rövid löketekben. Amikor regényt próbálsz írni, ami a sprint és a maraton közti különbség, a folyamat mindig összeomlik. Látod az összes lehetséges kifejezést és részletet, de az ezt követő rostálás már nem megy. Nem a szavakat veszíted el, hanem a helyes szó kiválasztásának képességét. Jónak tűnnek, rossznak tűnnek. Nagyon szomorú. Olyan autó vagy, aminek erős a motorja, de rossz a váltója. Drew szorosan lehunyta a szemét, mire elkezdtek táncolni a foltok, majd kinyitotta. A vihar árvája még ott volt. – Én segíthetek – közölte a patkány. – Már persze ha akarod. – És miért tennéd? A patkány oldalt biccentette a fejét, mintha nem tudná elhinni, hogy ez az állítólag okos ember (egy angoltanár, aki publikált a The New Yorker-ben!) ilyen hülye lehet. –  Meg akartál ölni egy lapáttal. És miért is ne tetted volna? Csak egy ronda patkány vagyok. De aztán inkább befogadtál. Megmentettél. –  És jutalom gyanánt teljesíted három kívánságomat? – mosolygott Drew. Ismerős terep: Hans Christian Andersen, Marie-Catherine d’Aulnoy, a Grimm testvérek.

–  Csak egyet. Egy bizonyos kívánságodat. Kívánhatod, hogy befejezd a könyvet. – A patkány felemelte a farkát, és nyomaték gyanánt rácsapott vele a Bitter River kéziratára. – De van egy feltétele. – És mi lenne az? – Meg kell halnia valakinek, aki kedves neked. Még ismerősebb terep. Vagyis ez egy álom, amiben újrajátssza a Lucyvel folytatott vitáját. Elmagyarázta neki (nem túl jól, de ennyi telt tőle), hogy muszáj megírnia a könyvet. Hogy nagyon fontos. Lucy rákérdezett, hogy van-e olyan fontos, mint ő meg a gyerekek. Drew nemet mondott, még szép, aztán azt kérdezte, muszáj-e, hogy választás legyen. Szerintem igenis választás, ezt mondta Lucy. És te most döntöttél. –  Ez egyáltalán nem olyan, mint egy mesebeli kívánság – vitatkozott. – Inkább üzleti megállapodás. Fausti alku. Az biztos, hogy egyetlen mesére sem hasonlít, amit kölyökkoromban olvastam. A patkány megvakarta az egyik fülét, de közben megőrizte az egyensúlyát. Elképesztő. –  A mesékben is ára van minden kívánságnak. Ott van „A majommancs”. Emlékszel rá? –  Még álmomban sem cserélném el a feleségemet vagy a gyerekeimet egy westernért, ami nem is ugatja az irodalmat. Ahogy kimondta, rájött, hogy ezért kapott kapva a Bitter River ötletén; a cselekményközpontú westernt sosem mérik a következő Rushdie-hoz, Atwoodhoz vagy Chabonhoz. Nem is szólva a következő Franzenről. –  Nem is kérnélek rá – felelte a patkány. – Én Al Stamperre

gondoltam. A volt tanszékvezetődre. Ez elhallgattatta Drew-t. Csak nézte a patkányt, ami viszonozta a pillantását azzal a fekete gombszemével. A faház körül tombolt a szél, néha beleremegtek a falak, pattogott az ónos eső. Hasnyálmirigyrák, mondta Al, amikor Drew megjegyzést tett a súlyára. De, tette hozzá, még nem kell nekrológot írni. Az orvosok viszonylag korán elkapták. Nagyon bizakodunk. De ahogy akkor elnézte Alt – a sárgás bőr, a beesett szem, az ernyedt haj –, Drew nem bizakodott. A kulcsszó a viszonylag volt. A hasnyálmirigyrák alantas, elbújik. A diagnózis szinte mindig halálos ítéletet jelent. És ha Al meghal? Természetesen lesz gyász, és Nadine Stamper lesz a fő gyászoló – végül is negyvenöt éve házasok, vagy mennyi ideje. Az angol tanszék oktatói egy hónapig fekete karszalagot viselnek majd. A nekrológ hosszú lesz, felsorolja Al számos eredményét és díját. Megemlítik a Dickensről és Hardyról írt könyvét. De minimum hetvenkét éves, talán hetvennégy, senki nem mondja majd, hogy fiatalon halt meg, vagy hogy beteljesületlen remény volt. Közben a patkány őt nézte, rózsaszín kis mancsát a mellkasához görbítve. Le van ejtve, gondolta Drew. Csak hipotetikus kérdés. Ráadásul egy álomban. –  Akkor elfogadom az ajánlatot, és azt kívánom – mondta Drew. Rossz érzés volt kimondani, akár hipotetikus kérdés, akár nem, akár álom, akár nem. – Amúgy is haldoklik. –  Te befejezed a könyvet, és Stamper meghal – mondta a patkány, csak hogy Drew értse. Drew ravaszul nézett rá.

– Megjelenik a könyv? – Arra van felhatalmazásom, hogy teljesítsem a kívánságodat – mondta a patkány. – Arra nem vagyok felhatalmazva, hogy megjósoljam az irodalmi próbálkozásod jövőjét. Ha tippelnem kéne… – a patkány oldalt biccentette a fejét –, azt mondanám, meg. Tehetséges vagy, már mondtam. – Oké. Befejezem a könyvet, és Al meghal. Amúgy is meghal, nem látok ebben semmi rosszat. – Persze hogy látott. – Szerinted él addig, hogy elolvassa? – Most mondtam, hogy… Drew megadóan felemelte a kezét. –  Nem vagy felhatalmazva megjósolni az irodalmi próbálkozásom jövőjét. Értem. Végeztünk? – Egy dologra még szükségem van. – Ha vérrel kell aláírnom a szerződést, akkor felejtsük el. –  Nem minden rólad szól, Mister. Éhes vagyok. – A patkány az íróasztalról leugrott a székre, onnan a padlóra. A konyhaasztalhoz szaladt és felkapott egy kekszet alóla, amit Drew ejthetett le aznap, amikor sajtot és paradicsomlevest evett. A patkány leült, mellső mancsával fogta a kekszet, és nekilátott. Pillanatok alatt eltüntette. –  Jó volt beszélgetni – mondta. Majdnem olyan gyorsan eltűnt, mint a keksz, átsprintelt a padlón, be az élettelen kandallóba. – A rohadt életbe – mondta Drew. Lehunyta a szemét, majd hirtelen kinyitotta. Nem érződött álomnak. Megint lehunyta, megint kinyitotta. Harmadszor is lehunyta, és akkor már csukva maradt.

23 Az ágyában ébredt, de nem emlékezett, hogyan került oda… vagy egész éjjel ott volt? Ez tűnt valószínűnek annak fényében, mennyire kikészült Roy DeWitt meg a turhakendője miatt. Az egész előző nap álomnak tűnt, aminek a legélénkebb része a patkánnyal folytatott beszélgetés volt. A szél még mindig fújt, az ónos eső is esett, de jobban érezte magát. Ehhez kétség sem fért. A láz múlóban volt vagy már el is múlt. Az ízületei még sajogtak, a torka is fájt még, de egyik se volt annyira rossz, mint éjjel, amikor énje egy része meg volt róla győződve, hogy meg fog halni. Tüdőgyulladásba halt bele a Szargödör úton, szép kis nekrológ lett volna. Bokszeralsóban volt, a többi ruhája kupacban hevert a padlón. Arra sem emlékezett, hogy levetkőzött. Felöltözött és lement. Négy tojásból csinált rántottát és mind megette, minden egyes falatot narancslével küldött le. Koncentrátum volt, a Nagy 90-ben csak azt árultak, de hideg és finom. Papus íróasztalára nézett a szoba túlsó felén, és megfordult a fejében, hogy dolgozik, esetleg laptop helyett átvált írógépre, hogy kímélje a laptop akkuját. De miután az edényeket a mosogatóba tette, felbaktatott a lépcsőn, visszafeküdt és délutánig aludt. Amikor másodszor is felébredt, még mindig tombolt a vihar, de őt már nem zavarta. Szinte újra önmagának érezte magát. Megkívánt egy szendvicset – volt szalámi és sajt –, aztán dolgozni akart. Averill seriff lóvá fogja tenni a fegyvereseket a nagy mutatvánnyal, és a kipihent, erőre kapott Drew alig várta, hogy megírja.

A lépcső közepén vette észre, hogy a kandalló melletti játékosdoboz feldőlt, és a játékok kiborultak a rongyszőnyegre. Biztos este rúghatta fel, amikor félálomban ment lefeküdni. Odament és letérdelt, vissza akarta rakni a játékokat a dobozba, mielőtt nekiáll dolgozni. Az egyik kezében a frizbi volt, a másikban a régi Stretch Armstrong gumibaba, amikor megdermedt. Stacey topless Barbie-ja közelében egy plüsspatkány hevert. Ahogy felvette, érezte, hogy a fejében lüktet a pulzusa. Talán mégsem jött helyre teljesen. Összeszorította a patkányt, ami fáradtan nyikkant egyet. Csak egy játék, bár elég bizarr. Ki ad a gyerekének egy plüsspatkányt, hogy azzal aludjon, amikor ugyanabban a dobozban van egy abszolút jó mackó (igaz, hogy csak félszemű, de akkor is)? Ízlések és pofonok, gondolta, majd fennhangon fejezte be az anyja mondását: – Mondta az aggszűz, ahogy megcsókolta a tehenet. Lázasan megláthatta a plüsspatkányt, az válthatta ki az álmot. Szinte biztos. Nem jelent semmit, hogy nem emlékszik arra, hogy letúrt volna a doboz aljára; hát arra se emlékszik, hogy levetkőzött és lefeküdt. Visszapakolta a játékokat a dobozba, csinált magának egy pohár teát, aztán munkához látott. Eleinte tétovázva, kételkedve, kissé ijedten, de pár baki után elkapta a fonalat, és addig írt, amíg lámpa nélkül látni lehetett. Kilenc oldalt, és elég jót. Rohadt jót.

24

Nem háromnapos ratata lett; Pierre négy napig húzta. A szél meg az eső néha lanyhult, aztán megint erőre kapott a vihar. Néha kidőlt egy fa, de egyik se olyan közel, mint amelyik a fészerre dőlt. Az nem álom volt, azt a saját szemével látta. És habár a fa – egy hatalmas, vén tölgy – elvétette a Suburbant, azért a jobb oldali tükröt leszakította. Drew mindezt alig vette észre. Írt, evett, délután szundikált egyet, aztán tovább írt. Időnként rájött a tüsszögés, és néha eszébe jutott Lucy meg a gyerekek, akik nyugtalanul várják, hogy halljanak felőle. De alig gondolt rájuk. Ez önző volt, tudta is, de nem érdekelte. Most Bitter Riverben élt. Hébe-hóba kénytelen volt megállni és kivárni a megfelelő szót (mint amikor gyerekkorában megrázta a jóslabdát, és várta, hogy a válasz a nyíláshoz lebegjen), és hébe-hóba felállt és körbejárt a szobában, ahogy próbált sima átmenetet kiötölni egy-egy jelenet között, de pánikolt. Nem volt frusztrált. Tudta, hogy jönnek majd a szavak, és jöttek is. Nemcsak a pálya bármely pontjáról tudott kosarat dobni, de még a város túlsó végéből is. Most papus régi írógépén pötyögött, addig ütötte a billentyűket, hogy már fájtak az ujjai. Ez se érdekelte. Először ő cipelte ezt a regényt, az ötletet, ami a semmiből jött, ahogy egy utcasarkon állt; most az cipelte őt. És csodás utazás volt.

25 A nyirkos pincében ültek a petróleumlámpa fényénél, amit a seriff odafent talált, Jim Averill az egyik oldalon, Andy

Prescott a másikon. A lámpa vöröses-narancssárga fényében a fiú nem látszott idősebbnek tizennégynél. Egyáltalán nem látszott annak a félrészeg, félőrült keménylegénynek, aki szétlőtte szegény lány fejét. Averill nagyon furcsa dolognak tartotta a gonoszságot. Furcsa és sunyi dolognak. Mindig bejut, ahogy a patkány a házba, felzabálja, amit az ember túl hülye vagy túl lusta volt eltenni, aztán teli pocakkal eltűnik. És mit hagyott maga után a gyilkos-patkány Prescottból? Ezt. Egy rémült fiút. Azt mondta, nem is emlékszik, mit csinált, és Averill hitt neki. De akkor is lógni fog érte. – Mennyi az idő? – kérdezte Prescott. Averill a zsebórájára nézett. – Hat lesz. Öt perccel ezelőtt kérdezted. – És nyolckor jön a postakocsi? –  Akkor. Ha egy mérföldre lesz a várostól, az egyik emberem Drew megállt, rábámult a lapra az írógépben. Egy napfénycsík vetült rá. Felállt és az ablakhoz ment. Kékséget látott odafent. Egy overall alig jönne ki belőle, ahogy papus mondta volna, de egyre terebélyesedett. És hallott egy hangot, halk, de összetéveszthetetlen hangot: egy láncfűrész berregését. Felvette a dohos kabátot, és kiment. A hang még odább járt. Drew átvágott az udvaron, amit ágdarabok borítottak, és a fészer romjaihoz ment. Papus keretes fűrészét maga alá temette az egyik ledőlt fal, de Drew ki tudta cibálni. Kétkezes volt, de boldogulni fog vele, már ha az útra dőlt fák nem lesznek túl vastagok. És ne erőltesd, intette magát, ha nem akarsz

visszabetegedni. Egy pillanatig arra gondolt, bemegy és folytatja az írást, ahelyett, hogy a vihar romjai közt ösvényt próbáljon vágni, és összeérni azzal, aki már takarít arrébb az úton. Egy-két nappal korábban ezt tette volna. Csakhogy a dolgok megváltoztak. Egy kép jelent meg a fejében (most már állandóan jöttek, kéretlenül), ami mosolyra késztette: egy vesztésre álló kártyás, aki nógatja az osztót, hogy siessen már, és ossza azt a kurva kártyát. Hála istennek, ő már nem ez az ember. A könyv megvárja. Akár itt folytatja az erdőben, akár Falmouthban, megvárja. A fűrészt a Suburban csomagtartójába dobta, és lassan elkezdett gurulni a Szargödör úton, itt-ott megállt és félredobott egy letört ágat, aztán ment tovább. Majdnem egy kilométert megtett, mire az első útra dőlt fához ért, de nyírfa volt, gyorsan végzett vele. A láncfűrész már nagyon hangos volt, nem berregett, hanem BERREGETT. Ahányszor elhallgatott, Drew hallott egy erős autómotort, ahogy a megmentője közeledett, majd újra a fűrészt. Drew éppen egy sokkal nagyobb fán próbálta átvágni magát, nem sok sikerrel, amikor egy erdei munkára átalakított Chevy 4X4 bukkant elő a kanyar mögül. A sofőr megállt és kiszállt. Nagydarab fickó volt még nagyobb pocakkal, zöld overallban és terepszínű kabátban, ami a térdét verte. Ipari láncfűrészt fogott, de a kesztyűs kezében szinte gyerekjátéknak tűnt. Drew azonnal megismerte. A hasonlóság szinte szemet szúrt. Az Old Spice illata is, ami a fűrészpor és a láncfűrész benzinének szagát kísérte. – Halihó! Maga biztos az öreg Bill fia.

A nagydarab elmosolyodott. – Az vónék. Maga meg Buzzy Larsoné. –  Ahogy mondja. – Eddig a pillanatig Drew nem is volt tudatában, mennyire hiányzik neki egy másik ember. Mint ahogyan csak akkor jössz rá, mennyire szomjas voltál, amikor kapsz egy pohár vizet. Kezet nyújtott. A kidőlt fa felett ráztak kezet. – Johnny, igaz? Johnny Colson? –  Majdnem. Jackie. Álljon hátra, hadd vágjam szét ezt a fát, Mr. Larson. Azzal egy nap is rámenne. Drew félreállt és nézte, hogy Jackie berántja a Stihlt, és kettészeli vele a fatörzset, jó nagy kupac fűrészport hagyva a leveles-gallyas úton. A fa kisebb felét együttes erővel az árokba tolták. – Az út többi része milyen? – kérdezte Drew kissé lihegve. –  Tűrhető, de egy helyen nagyon kimosta a víz. – Jackie behunyta az egyik szemét, a másikkal Drew Suburbanjét méregette. – Azzal talán boldogul, elég magasan van a padlólemez. Elvontathatnám, csak akkor a kipufogója kapna párat. – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – A feleségének megvolt apa száma. Felhívta anyámat, anyám meg engem. A felesége aggódik maga miatt. – Igen, tudom. És azt hiszi, hogy bolond vagyok. Erre az öreg Bill fia – legyen fiatal Jackie – az út mellett álló magas fenyőkre nézett, de nem szólt semmit. A helybéliek nem szóltak bele mások házaséletébe. –  Tudja, mit? – kérdezte Drew. – Nem jönne el velem a faházhoz? Van annyi ideje?

– Egész nap ráérek. –  Összepakolok, nem tart sokáig, és aztán elkísér a boltig. Térerő ott sincs, de van vonalas telefon. Már ha a vihar nem tette tönkre a vezetéket. –  Nem, működik. Onnan hívtam anyámat. Gondolom, DeWittről nem hallott? – Csak hogy beteg. – Már nem. Meghalt. – Jackie harákolt, köpött és felnézett az égre. – Lemarad egy szép napról. Ugorjon be a kocsijába, Mr. Larson. Visszamegyünk egy kilométert, a Patterson-birtokig. Ott meg tud fordulni.

26 A Nagy 90 ablakába kitett feliratot és képet Drew egyszerre találta szomorúnak és humorosnak. A körülményeket tekintve a derültség elég szemét reakciónak tűnt, de az ember belső vidéke néha – vagy akár gyakran – elég szemét környék. HALÁL ESETT MIATT ZÁRVA, ez volt kiírva. A képen Roy DeWitt egy műanyag pancsolómedence mellett állt egy hátsó udvaron. Papucsban volt, és a jókora lógó hasa alatt lecsúszott a bermuda. Egyik kezében egy doboz sört fogott, és mintha táncolt volna éppen. –  Roy aztán szerette a hamburgert – jegyezte meg Jackie Colson. – Boldogulni fog, Mr. Larson? –  Persze. És köszönöm. – Kezet nyújtott. Jackie Colson megrázta, beugrott a 4X4-be, majd elhajtott. Drew felment a tornácra, egy marék aprót tett a fizetős telefon alatti párkányra, és hívta az otthoni számukat. Lucy

vette fel. –  Én vagyok – mondta neki Drew. – A boltnál vagyok, hazafelé tartok. Még mérges vagy? – Gyere haza és majd meglátod. – Aztán: – Jobb a hangod. – Jobban vagyok. – Hazaérsz estig? Drew a csuklójára nézett és rájött, hogy noha a kéziratot elpakolta (még szép!), a karóráját viszont a hálóban hagyta. Akkor ott marad jövő évig. A napra nézett. – Nem biztos. –  Ha elfáradsz, ne erőltesd. Állj meg Island Fallsban vagy Derryben. Egy éjszakát még kibírunk. – Jó, de ha éjfél körül hallasz valami zörgést, ne lőj. –  Nem fogok. Tudtál dolgozni? – kérdezte Lucy óvatosan. – Úgy értem, betegen. – Tudtam, és jó lett. – Nem volt gond a…? Tudod… – A szavakkal? Nem. Semmi. – Legalábbis a fura álom után. – Szerintem ez tuti lett. Szeretlek, Lucy. Nagyon hosszú szünet következett. Aztán Lucy sóhajtott: – Én is szeretlek. Drew-nak nem tetszett a sóhaj, de megértette. Volt egy bukkanó az úton – nem az első és nem is az utolsó –, de túl vannak rajta. Ez a fontos. Letette a kagylót, és elindult. Ahogy a nap (elég szép, ahogy Jackie Colson jósolta) a vége felé járt, felbukkant több tábla is az Island Falls Motor Lodge-ot hirdetve. Kísértésbe esett, de továbbhajtott. A Suburban jól ment – a Szargödör út döccenői mintha helyére rázták volna az elejét –, és ha picivel a sebességhatár felett nyomja, és nem

kapcsolják le a zsaruk, tizenegyre hazaérhet. A saját ágyában aludhat. És másnap reggel dolgozhat. Ezt se feledjük.

27 Éppen elmúlt fél tizenkettő, amikor belépett a hálószobába. A sáros cipőjét a földszinten hagyta, és noha igyekezett csendben mozogni, hallotta az ágynemű susogását a sötétben, és tudta, hogy Lucy ébren van. – Bújj be ide, Mister. Drew-t most az egyszer nem zavarta a megszólítás. Örült, hogy itthon van, és még jobban örült, hogy Lucyvel van. Amikor bebújt az ágyba, Lucy átkarolta és megölelte (röviden, de szorosan), majd elfordult és visszaaludt. Ahogy Drew is sodródott az álom felé – azok az átmeneti pillanatok, amikor az elme képlékeny lesz –, fura gondolat ötlött fel benne. Mi van, ha a patkány követte? Ha most az ágy alatt van? Nem volt semmilyen patkány, gondolta és elaludt.

28 –  Hűha – mondta Brandon. A hangja tiszteletet és áhítatot sugallt. A húgával a behajtón vártak az iskolabuszra, vállukon a táskával. – Mit csináltál vele, apa? – kérdezte Stacey. A Suburbant nézték, ami a kilincsig sáros volt. A szélvédőn is csak a lapát nyomán lehetett kilátni. És persze hiányzott a jobb

oldali tükör. – Vihar volt – mondta Drew. Pizsamaalsót, papucsot és Boston College pólót viselt. – És az az út elég ramaty. – Szargödör út – mondta ki élvezettel Stacey. Most Lucy is kijött, és csípőre tett kézzel nézte a szerencsétlen járművet. – Szent ég. – Délután lemosatom – mondta Drew. –  Nekem tetszik így – mondta Brandon. – Menő. Eszelős út lehetett, apa. –  Hát, valaki eszelős, az biztos – mondta Lucy. – Apátok. Ebben megegyezhetünk. Megjelent az iskolabusz, ami megkímélte a választól Drew-t. –  Gyere be – mondta Lucy, miután a gyerekek felszálltak. – Csinálok palacsintát vagy valamit. Mintha fogytál volna. Ahogy elfordult, Drew elkapta a karját. – Al Stamperről nem hallottál semmit? Nem beszéltél Nadinenal? –  Aznap, amikor elmentél, mert mondtad, hogy Al beteg. Hasnyálmirigyrák, borzasztó. De Nadine azt mondja, jól van. – Azóta nem beszéltél Nadine-nal? Lucy a homlokát ráncolta. – Nem. Miért kérdezed? – Csak úgy – mondta Drew, és ez igaz volt. Az álom csak álom, és a faházban csak a plüsspatkányt látta. – Csak aggódtam miatta. – Akkor hívd fel te. Hagyd ki a közvetítőt. Akarsz palacsintát vagy nem? Leginkább dolgozni akart. De előbb palacsintát eszik. A

nyugalom megőrzése érdekében.

29 A palacsintázás után felment az emeletre a kis dolgozószobájába, bedugta a laptopját, és ránézett a papus írógépén készített lapokra. Kezdje el beírni azt vagy inkább folytassa? Az utóbbi mellett döntött. Hadd derüljön ki rögtön, hogy a Bitter River varázslata itt is él-e, vagy otthagyta a faházban. Élt. Az első tíz percben a dolgozójában ült, homályosan tudatában a lent szóló reggie-nek, ami azt jelentette, hogy Lucy a saját dolgozójában számokat pörget. Aztán a zene megszűnt, a falak szertefoszlottak, és holdfényben fürdött a DeWitt út, a gödrös, kátyús csapás, ami Bitter Rivert összekötötte a megyeszékhellyel. Közeledett a postakocsi. Averill seriff magasra emelte a jelvényét. Hamarosan ő meg Andy Prescott a kocsiban ülnek majd. A srácot várják a megyei bíróságon. És nem sokkal később a bitón. Délben Drew szünetet tartott és felhívta Al Stampert. Nem volt ok ijedtségre, és azt mondta magának, hogy nem is ijedt meg, de nem tudta tagadni, hogy a pulzusa megugrott. –  Helló, Drew – szólt bele Al. Jó volt a hangja. Erős hang. – Hogy ment a vadonban? –  Elég jól. Majdnem kilencven oldalt megírtam, amikor megjött a vihar… –  A Pierre – mondta Al olyan ellenszenvvel, ami melengette Drew szívét. – Kilencven oldalt? Komolyan? Te?

–  Tudom, szinte hihetetlen, és még tízet ma reggel. De nem ezért hívtalak, hanem hogy megkérdezzem, hogy vagy. –  Nagyon jól – felelte Al. – Csak most meg itt ez a patkánykiütés. Drew az egyik konyhaszéken ült. Most felpattant. Hirtelen megint rosszul érezte magát. Lázasnak. – Micsoda? –  Jaj, ne aggódj, csak egy kiütés. És tényleg halvány. Egy új orvosság az oka, amit az orvosok adtak. Állítólag mindenféle mellékhatása van, de nekem csak egy, legalábbis eddig, az istenverte kiütés. Az egész hátamon meg oldalt. Nadine esküdött, hogy övsömör, de megvizsgáltattam, és csak halvány kiütés. Bár attól még rohadtul viszket. –  Csak halvány kiütés – visszhangozta Drew. Kézfejével megtörölte a száját. HALÁL ESETT MIATT ZÁRVA, gondolta. – Az nem vészes. Vigyázz magadra, Al. – Vigyázok. És látni akarom azt a könyvet, amikor befejezted. – Szünet. – Azt mondtam, amikor, és nem ha. – Lucy után egyből te jössz – mondta Drew, és letette. Jó hír. Csupa jó hír. Al hangja erős volt. A régi önmaga. Minden rendben, kivéve a nyavalyás patkánykiütést. A saját meglepetésére elnevette magát.

30 A november hideg és havas volt, de Drew Larson alig vette észre. A hónap utolsó napján (Jim Averill seriff szemén keresztül) végignézte, hogy Andy Prescott felmegy a lépcsőn a

bitóhoz. Drew kíváncsi volt, a fiú hogyan viseli majd. Úgy alakult – ahogy a szavak áradtak –, hogy jól viselte. Felnőtt módjára. Az a tragédia (Averill tudta), hogy a fiú nem éri meg az öregkort. Egy részeg éjszaka és egy féltékenységi roham egy csaposlány miatt elejét vette mindennek, ami lehetett volna. December elsején Jim Averill leadta a seriffjelvényét a vándorbírónak, aki a városba érkezett a kivégzésre, majd visszament Bitter Riverbe, ott összepakolt (egy utazóláda elég volt) és elköszönt az embereitől, akik rohadt jól megállták a helyüket. Igen, még Jep Leonard is, aki olyan okos volt, mint a kő. Vagy éles eszű, mint a márvány. Ahogy tetszik. December másodikán a seriff befogta a lovát egy kis homokfutó elé, hátulra feldobta az utazóládát meg a nyerget, és nyugatnak indult, hogy Kaliforniában próbáljon szerencsét. Az aranyláz már véget ért, de szerette volna látni a Csendes-óceánt. Nem tudta, hogy Andy Prescott bánattól lesújtott apja egy szikla mögött áll lesben két mérföldre a várostól egy Big Fiftyvel, azzal a puskával, ami majd úgy híresül el: „a fegyver, ami megváltoztatta a nyugat történelmét”. Itt jött egy kis szekér, és a bakon, a sárpalánkra feltett csizmával az az ember ült, akinek Prescott a gyászát és kihűlt reményeit köszönhette, aki megölte a fiát. Nem a bíró, nem az esküdtek, nem a bakó. Nem. Az az ember ott lent. Ha nincs Jim Averill, a fia most Mexikóban lenne, és hosszú élet állna előtte, egészen az új évszázadon át! Prescott felhúzta a puska kakasát. Megcélozta a kocsin ülő férfit. Ujját a ravasz hideg acélsarlójára akasztotta, de habozott. Negyven másodperce volt dönteni, mielőtt a kocsi felhág a következő dombra, és eltűnik szem elől. Lőjön? Elengedje?

Drew gondolkodott még egy mondaton – Döntött –, de nem írta le. Az talán azt sugallná az olvasónak, hogy Prescott lőni fog, és Drew eldöntetlenül akarta hagyni. Kétszer lenyomta a térközbillentyűt, és azt gépelte: VÉGE Sokáig nézte ezt a szót. Ránézett a papírhalomra a laptopja és a nyomtató között. Ezzel az utolsó résszel együtt megvan majdnem háromszáz oldal. Megcsináltam. Vagy kiadják, vagy nem, vagy írok majd másikat, vagy nem, nem számít. Megcsináltam. A kezébe temette arcát.

31 Két nap múlva este Lucy letette az utolsó lapot, és úgy nézett Drew-ra, ahogyan nagyon régen nem. Talán a házasságuk első egy-két éve óta, még a gyerekek előtt. – Ez döbbenetes, Drew. Elvigyorodott. – Komolyan? Nem csak azért mondod, mert a férjed írta? Lucy hevesen rázta a fejét. –  Nem. Csodálatos. Egy western! Ki nem találtam volna. Honnan jött az ötlet? Vállat vont. – Csak úgy. – Az a szörnyű farmer lelőtte Jim Averillt?

– Nem tudom. – Lehet, hogy a kiadó ezt még majd bele akarja íratni. –  Akkor a kiadó, már ha lesz, hoppon marad. És tényleg jó? Komolyan? – A jónál sokkal jobb. Megmutatod Alnek? – Meg. Holnap viszek neki egy példányt. – Tudja, hogy western? – Nem. Azt se tudom, szereti-e a westernt. –  Ez tetszeni fog neki. – Lucy elhallgatott, majd megfogta Drew kezét. – Nagyon mérges voltam rád, amiért nem jöttél haza, amikor közeledett a vihar. De én tévedtem, és neked volt patkányosan igazad. Drew elhúzta a kezét. Megint lázasnak érezte magát. – Mit mondtál? –  Hogy én tévedtem. És neked volt igazad. Sőt botrányosan igazad. Mi a baj, Drew? – Semmi. Tényleg semmi.

32 – Szóval mi az ítélet? – kérdezte három nappal később. A volt tanszékvezetője dolgozójában ültek. A kézirat ott feküdt Al íróasztalán. Drew tartott Lucy reakciójától, de Alétől még inkább. Stamper telhetetlen olvasó volt, falta a könyveket, és egész életében prózát elemzett. Drew nem ismert mást, aki egy szemeszterben merte volna tanítani a Vulkán alatt-ot és a Végtelen tréfá-t. –  Szerintem nagyon jó. – Alnek mostanában nemcsak a hangja volt a régi, úgy is nézett ki. Az arcába visszatért a szín, és

felszedett pár kilót. A kemótól kihullt a haja, de a kopaszságát Red Sox baseballsapkával leplezte. – Cselekményközpontú, de a seriff és a fiatal foglya közti kapcsolat különleges rezonanciát kölcsönöz a történetnek. Nincs olyan jó, mint a Különös eset vagy a Nehéz idők jönnek… –  Tudom – mondta Drew, aki úgy gondolta, hogy igenis van olyan jó. – Nem is állítottam. –  De szerintem eléri Oakley Hall Cowboyháború-ját, ami épp csak lemarad azok mögött. Volt mondanivalód, Drew, és nagyon jól elmondtad. A regény ugyan nem vágja fejbe az olvasót súlyos témákkal, és gondolom, a legtöbben majd a cselekmény miatt olvassák, tudod, hogy „na és azután mi történik?”, de a tematikai elemek igenis ott vannak. – Szóval szerinted olvassák majd? –  Abszolút. – Al ezt meggyőződéssel mondta. – Az ügynököd könnyedén eladja, ha csak kicsit is érti a dolgát. Talán még szép pénzt is kapsz érte. – Fürkészőn nézett Drew-ra. – Bár gyanítom, hogy nem arra fókuszáltál, már ha egyáltalán megfordult a fejedben. Csak meg akartad írni, igaz? Egyszer végre leugrani a toronyból a medencébe, nem elgyávulni és a létrán visszasunnyogni. – Eltaláltad. Te meg… remekül nézel ki, Al. –  Remekül is érzem magam. Az orvosok épp csak nem emlegettek csodát, és egy évig háromhetente vissza kell járnom vizsgálatra, de ma délután megyek utoljára a kibaszott kemóra. Most az összes vizsgálat azt mutatja, hogy nincs bennem patkány. Ezúttal Drew nem rezzent össze, és nem kérte, hogy ismételje meg. Tudta, mit mondott valójában a volt tanszékvezetője, és

azt is tudta, hogy énje egy része időnként hallani fogja ezt a szót. Mint egy szálka, csak ez nem a bőr alá ment, hanem az elmébe. A legtöbb szálka nem fertőződik el. Drew biztos volt benne, hogy ez sem. Végül is Al jól van. Az alkudozó patkány a faházban csak álom volt. Vagy plüssjáték. Vagy totál baromság. Ahogy tetszik.

33 Címzett: [email protected] ELISE DILDEN ÜGYNÖKSÉG 2019. január 19. Drew, drágám! Örülök, hogy hallok felőled, azt hittem, meghaltál, csak nem vettem észre a gyászjelentést! (Viccelek! 😊 ) Egy regény ennyi év után? Izgalmas. Küldd el haladéktalanul, drágám, és meglátjuk, mit lehet vele kezdeni. Bár meg kell mondanom, a piac mostanában pang, kivéve ha Trumpról meg a bandájáról ír valaki. XXX, Ellie Okoskarkötőről küldve

Címzett: [email protected] ELISE DILDEN ÜGYNÖKSÉG 2019. február 1. Drew! Az éjjel befejeztem! Ez a könyv WUNDERBAR! Remélem, nem tervezted, hogy kőgazdag leszel belőle, de biztos vagyok benne, hogy kiadják, és szép előleget érzek. Talán annál is szebbet. Még az aukció sem kizárt. Plusz-plusz-plusz úgy érzem, hogy ez a könyv hírnevet szerezhet (és szerezzen is) neked. Hiszem, hogy amikor megjelenik a Bitter River, szép recenziókat fog kapni. Köszönöm ezt a csodálatos látogatást a vadnyugatra! XXX, Ellie P. S.: Ne csigázz: az a patkány farmer lelőtte Jim Averillt???? E. Okoskarkötőről küldve 34

A Bitter River valóban aukcióra került. Március 15-én, aznap, amikor az évszak utolsó vihara elérte New Englandet (az időjárás-csatorna Tania néven emlegette). New York öt nagy kiadója közül három részt vett az aukción, és a Putnam lett a győztes. Az előleg 350 000 $ volt. Nem Dan Brown- vagy John Grisham-nagyságrend, de elég szép, hogy kijöjjön belőle Bran és Stacey főiskolája, mondta Lucy, ahogy megölelte. Felbontottak egy üveg Don Pérignont, amit Lucy egy efféle alkalomra tartogatott (reménykedve). Ez három órakor volt, amikor még ünnepi hangulatban voltak. Koccintottak a könyvre; a könyv szerzőjére; a könyv szerzőjének feleségére; a csodálatos gyerekekre, akik a könyv szerzőjének és a könyv szerzője feleségének ágyékából sarjadtak; és még elég spiccesek voltak, amikor négykor csörgött a telefon. Kelly Fontaine volt, az angol tanszék adminisztrációs asszisztense emberemlékezet óta. Sírt. Al és Nadine Stamper elhunytak. Alnek aznap vizsgálatra kellett menni a Maine Medical Kórházba (az első évben háromhetente, emlékezett Drew). – Áttehette volna az időpontot – mondta Kelly –, de ismered Alt, és Nadine ugyanolyan volt. Egy kis hótól nem ijedtek meg. A 295-ösön történt a baleset, csupán másfél kilométerre a kórháztól. Egy kamion megcsúszott a jégen, úgy elsöpörte Nadine kis Priusát, akár egy szúnyogot. Felfordult és a tetejére esett. –  Édes istenem – mondta Lucy. – Mindketten… Hát nem szörnyű? Amikor Al már kezdett jobban lenni! –  Igen – mondta Drew zsibbadtan. – Jobban volt. – Csak persze ott volt a nyavalyás patkány. Al maga mondta.

– Ülj le – mondta Lucy. – Sápadt vagy, mint az ablaküveg. De Drew-nak nem leülni kellett, legalábbis először nem. A konyhai mosogatóhoz rohant és kihányta a pezsgőt. Ahogy ott görnyedt, még lihegve, alig tudatában, hogy Lucy a hátát dörgöli, arra gondolt, Ellie azt mondja, februárban kihozzák a könyvet. Addig azt csinálom, amit a szerkesztő mond, és amikor kijön a könyv, megcsinálom az összes reklámot. Belemegyek a játékba. Megteszem Lucyért és a gyerekekért. De soha nem lesz következő. – Soha – mondta. – Mi az, drágám? – Lucy még mindig a hátát dörgölte. –  A hasnyálmirigyrák. Azt hittem, abba hal bele, mert abba mindenki belehal. Erre nem számítottam. – Kiöblítette a száját a csapból, köpött. – Erre soha.

35 A temetést – amire Drew állandóan úgy gondolt, hogy HALÁL ESETT – négy nappal a baleset után tartották. Al öccse megkérdezte, akar-e mondani pár szót. Drew azzal hárította el, hogy még mindig sokkban van. Így is volt, tagadhatatlan, de igazából attól félt, hogy a szavak elárulják, mint a Falu és a másik két elvetélt könyv esetében. Attól félt – valóban, igazán félt –, hogy ha kiáll a pódiumra a kápolnában, a gyászoló rokonok, barátok, kollégák és tanítványok elé, az csúszik ki a száján: A patkány! A kibaszott patkány az oka! És én szabadítottam rá! Lucy végigsírta a szertartást. Stacey vele sírt, nem azért,

mintha jól ismerte volna Stamperéket, hanem az anyja iránti együttérzésből. Drew Brandont átkarolva hallgatott. Nem a két koporsót nézte, hanem a kórusgalériát. Biztos volt benne, hogy lát majd egy patkányt diadalmasan szaladgálni a korlát fényezett mahagónilécei között, de nem látott. Persze hogy nem. Nincs patkány. A szertartás végén rájött, hogy hülyeség volt feltételezni, hogy itt lesz. Tudta, hol a patkány. Több száz kilométerre onnan.

36 Augusztusban (pokoli forró augusztus volt) Lucy úgy döntött, leviszi a gyerekeket Little Comptonba, Rhode Islandre, hogy két hetet töltsenek a tengerparton a szüleivel meg a húga családjával, így Drew magára marad a csendes házban, ahol nyugodtan átnézheti a Bitter River megszerkesztett kéziratát. Drew azt mondta, két részletben csinálja, közben egy napra felugrik a faházhoz. Ott tölti az éjszakát, aztán másnap visszajön és folytatja a munkát. Megbízták Jackie Colsont – fiatal Jackie-t –, hogy bontsa le a romos fészert; Jackie pedig az anyjára bízta a faház kitakarítását. Látni akarja, milyen munkát végeztek, mondta Drew. És elhozza az óráját. –  Biztos, hogy nem egy új könyvbe akarsz ott kezdeni? – kérdezte Lucy mosolyogva. – Nem bánnám. A legutóbbi elég jól sikerült. Drew a fejét rázta. – Semmi ilyesmi. Sőt azon gondolkodom, hogy eladhatnánk a faházat. Azért megyek, hogy elbúcsúzzak.

37 A Nagy 90 benzinpumpáján ugyanazok a táblák voltak: CSAK KÉSZPÉNZ és CSAK ÓLMOZOTT és FELJELENTJÜK AKI NEM FIZET és persze ISTEN ÁLDJA AMERIKÁT. A pult mögött a csenevész fiatal nő is nagyjából ugyanolyan volt; a króm ajakpiercing ugyan hiányzott, de az orrkarika megvolt. És szőke lett. Valószínűleg, mert a szőkék népszerűbbek. –  Megint maga – mondta. – Csak más verdával. Nem ’Burbanje vót? Drew kinézett a Chevy Equinoxra – újonnan vette, még tízezer kilométert sem tett bele –, ami az egyetlen rozsdás pumpa mellett állt. –  A Suburbant nagyon megviselte a legutóbbi kirándulásom ide. – És ami azt illeti, engem is. – Sokáig marad? – Nem, most nem. Hallottam Royról. Sajnálom. – El kellett vóna mennie az orvoshoz. Legyen ez tanulság. Kér még valamit? Drew vett kenyeret, löncshúst és egy hatos csomag sört.

38 Az udvarról elhordták az összes törmeléket, és a fészer úgy eltűnt, mintha sose lett volna. Fiatal Jackie fűmagot szórt el a helyén, és már sarjadt is az új gyep. És pár vidám virág is. A megvetemedett tornácot megjavították, és volt pár új szék; csupa olcsó cucc, valószínűleg a Presque Isle Walmartból, de

nem néztek ki rosszul. A faházban rend és tisztaság fogadta. A tűzhely ablakáról lemosták a kormot, és maga a tűzhely is csillogott. Ahogy az ablakok, az étkezőasztal és a fenyőfa padló is, amit mintha olajjal is lekentek volna. A hűtő kihúzva és nyitva állt, egy doboz Arm & Hammer szódabikarbónát kivéve üresen. Valószínűleg friss. Az öreg Bill özvegye remek munkát végzett. Csak a mosogató melletti pulton látszott nyoma az előző októberi látogatásának: a Coleman lámpa, a kanna petróleum, egy csomag Halls cukorka, több csomag Goody’s fejfájás elleni por, fél üveg Dr. King megfázás elleni orvosság és a karórája. A kandallót is alaposan kihamuzták. Tettek bele tölgyfát tüzelőnek, amiből Drew arra tippelt, hogy fiatal Jackie a kéményt is kisöprette vagy maga megcsinálta. Nagyon előrelátó, bár ebben az augusztusi hőségben aligha lesz rá szükség. A kandallóhoz ment, letérdelt, és a nyakát tekergetve felnézett a kémény fekete torkába. – Odafent vagy? – kérdezte minden feszengés nélkül. – Ha ott vagy, gyere le. Beszélni akarok veled. Persze semmi. Megint megrótta magát, hogy nincs patkány, nem is volt patkány, csak persze mégis volt. A szálka nem jött ki. A patkány a fejében volt. Csakhogy ez sem volt teljesen igaz. Vagy mégis? A makulátlan kandallót még mindig a két rekesz övezte, az egyikben friss tüzelő, a másikban játékok, amiket az ő gyerekei hagytak itt, meg azokéi, akiknek Lucy az elmúlt pár évben kiadta a házat. Fogta és kiborította a rekeszt. Először azt hitte, nem lesz ott a plüsspatkány, és pánik fogta el, irracionális, de valós pánik. Aztán észrevette a tűzhely alatt, csak a fara és a

farka állt ki. Micsoda ocsmány játék! – Azt hitted, el tudsz bújni, mi? Hát nem, Mister. A mosogatóhoz vitte és beleejtette. – Van mondanivalód? Magyarázat? Bocsánatkérés? Nincs? És utolsó szó? Múltkor nagyon beszédes voltál. A plüsspatkány nem szólt semmit, úgyhogy Drew lelocsolta petróleummal, és meggyújtotta. Amikor nem maradt belőle más, mint füstölgő, büdös massza, megnyitotta a csapot, és eláztatta. A mosogató alatt volt pár papírzacskó. Egy spatulával belekotorta a maradványt az egyikbe. Akkor a zacskót levitte a Godfrey-patakhoz, beledobta és nézte, hogy elsodorja a víz. Aztán leült a patak partjára, és élvezte a széltelen, forró, fenséges időt. Amikor a nap ereszkedni kezdett, bement a faházba, és csinált két szalámis szendvicset. Elég száraz lett – elfelejtett mustárt vagy majonézt venni –, de ott volt a sör, hogy leöblítse. Megivott hármat, miközben az egyik öreg fotelben ülve egy Ed McBain-regényt olvasott a 87-es körzetről. Drew elgondolkodott egy negyedik sörön, aztán nem vállalta. Arra tippelt, hogy az már a másnaposság tartománya lenne, és másnap reggel korán akart kelni. Végzett ezzel a hellyel. Ahogy a regényírással is. Az az egy volt, egyetlen gyerek, ami várta, hogy befejezze. Ami a barátja és a barátja feleségének életét követelte. – Nem hiszek ebben – mondta, ahogy felballagott a lépcsőn. A tetejéről lenézett a nappalira, ahol elkezdte a regényt és ahol (egy kis időre legalábbis) azt hitte, hogy meg fog halni. – Pedig igen. Elhiszem. Levetkőzött és lefeküdt. A sör gyorsan elaltatta.

39 Drew az éjszaka közepén riadt fel. A hálót megezüstözte az augusztusi telihold fénye. A patkány a mellkasán ült, őt bámulta azzal a kis, fekete, gülüszemével. –  Helló, Drew. – A patkány szája nem mozgott, de a hang igenis belőle jött. Amikor legutóbb beszélgettek, Drew lázas és beteg volt, de nagyon jól emlékezett a hangra. – Szállj le rólam – suttogta. A legszívesebben lesöpörte volna onnan, de nem volt erő a karjában. – Jaj, ne légy ilyen. Te hívtál, én meg jöttem. Nem így van az ilyen történetekben? Miben segíthetek? – Tudni akarom, hogy miért tetted. A patkány felült, a kis rózsaszín mancsát a mellkasához téve. – Mert te akartad. Ez volt a kívánságod, emlékszel? – Megállapodás volt. – Jaj, ti professzorok meg a szemantika. –  A megállapodás Alről szólt – hőbörgött Drew. – Csak róla. Mivel amúgy is haldoklott a hasnyálmirigyráktól. –  Nem emlékszem, hogy kimondtuk volna a hasnyálmirigyrákot. Vagy tévedek? – Nem, de feltételeztem… A patkány megmosta az arcát a mancsával, kétszer megfordult – a mancsok érintése émelyítő volt, még a takarón keresztül is –, majd újra Drew-ra nézett. –  Így csapnak be a kívánságokkal. Trükkösek. Csupa apró betű. Ez világos az összes jó meséből. Azt hittem, ezt megbeszéltük. –  Jó, de Nadine Stamperről akkor sem volt szó! Nem volt

benne a… megállapodásban! –  De azt se kötötted ki, hogy nincs benne – felelte a patkány fontoskodva. Ez egy álom, gondolta Drew. Egy másik álom, csak az lehet. Nincs olyan valóság, amiben egy patkány kioktathat egy embert. Drew úgy érezte, kezd visszatérni az ereje, de nem mozdult. Még nem. Ha igen, akkor majd váratlanul, és nem lecsapja vagy leüti a patkányt. Inkább elkapja és megszorongatja a patkányt. Vonaglik majd, visít, szinte biztosan harap is, de ő addig szorítja, amíg a patkány gyomra szétdurran, és belei kinyomulnak a száján meg a segglyukán. – Jó, talán igazad van. De akkor sem értem. Én csak a könyvet akartam, és te elrontottad az örömömet. – Brühühü – mondta a patkány, és megint megmosta az arcát. Drew akkor majdnem rávetette magát, de nem. Még nem. Tudnia kellett. –  Kapd be. Megölhettelek volna a lapáttal, de nem tettem. Kint hagyhattalak volna a viharban, de nem tettem. Behoztalak és a tűzhely elé tettelek. Miért azzal fizetted vissza, hogy megöltél két ártatlan embert, és elloptad tőlem az örömöt, amiért befejeztem életem egyetlen regényét? A patkány elgondolkodott. –  Nos – szólalt meg végül –, tudtad, hogy patkány vagyok, amikor befogadtál. Akkor Drew rávetette magát. Nagyon gyors volt, de a keze mégis a levegőt markolta. A patkány átinalt a szobán, de mielőtt elérte a falat, visszafordult és mintha vigyorgott volna. –  Különben se te fejezted be. Soha nem tudtad volna befejezni. Én fejeztem be.

Volt egy lyuk a lambérián. A patkány belebújt. Drew egy pillanatig még látta a farkát, aztán eltűnt. Drew feküdt és a plafont nézte. Reggel azt mondom magamnak, hogy álom volt, gondolta, és reggel pontosan ezt tette. A patkányok nem beszélnek és nem teljesítenek kívánságokat. Al túlélte a rákot, aztán sajnos autóbalesetet szenvedett, szörnyű irónia, de nem példátlan; nagy kár, hogy a felesége is vele halt, de ez sem példátlan. Drew hazahajtott. Belépett a természetellenesen csendes házba. Felment a dolgozószobájába. Megnyitotta a Bitter River szerkesztett kéziratát, és kész volt munkához látni. Történtek dolgok, részben a való világban, részben a fejében, és azokon nem lehet változtatni. Azt nem szabad elfelejtenie, hogy ő életben maradt. Tőle telhetően szereti majd a feleségét és a gyerekeit, tőle telhetően tanít majd, tőle telhetően éli majd az életét, és örömmel csatlakozik az egykönyves írók táborához. Ha belegondol, nincs miért panaszkodnia. Ha belegondol, minden a legpatkányabb ezen a világon.

A SZERZŐ JEGYZETE Amikor anyám vagy a négy nénikém közül valamelyik látott egy babakocsit toló nőt, általában elmondták azt a mondókát, amit valószínűleg a saját anyjuktól hallottak: „Honnan jöttél, kicsikém? A semmiből, ide elém.” Néha ez jut eszembe, amikor megkérdezik tőlem, honnan jött valamelyik ötletem. A legtöbbször ugyanis nem tudom a választ, amitől elszégyellem magam. (Nyilván valami gyerekkori komplexus.) Néha őszinte választ adok („Fogalmam sincs!”), de máskor kamuzok valamit, kielégítem a kérdező kíváncsiságát egy kváziracionális okokozat lánccal. Itt most megpróbálok őszinte lenni. (Még szép, hogy ezt mondom, mi?) Gyerekkoromban láthattam valami filmben – valószínűleg egy olyan American-International horrorfilmben, amiket Lewistonban láttunk a Ritz moziban, ahová Chris Chesley barátommal úgy stoppoltunk el – egy fickót, aki annyira félt attól, hogy élve eltemetik, hogy telefont szereltetett a kriptájába. Vagy talán az Alfred Hitchcock bemutatja egyik epizódjában volt. Mindenesetre a gondolat visszhangra talált a túlságosan aktív képzeletemben: telefon cseng a holtak világában. Évekkel később, amikor egy közeli barátom váratlanul elhunyt, felhívtam a mobilját, csak hogy még egyszer halljam a hangját. De ahelyett, hogy vigasztalt volna, kivert tőle a frász. Soha többet nem csináltam, de az a hívás meg annak a filmnek vagy tévéműsornak az emléke volt a „Mr. Harrigan

telefonja” magja. A történetek mennek a maguk feje után, és ebben azt élveztem, hogy visszavezetett egy olyan időbe, amikor a mobiltelefon mint olyan és főleg az iPhone vadonatúj volt, a hatását még elképzelni sem lehetett. A kutatásom során az informatikusom, Jake Lockwood vett egy első generációs iPhone-t az eBayen, és működőképes állapotba hozta. Itt van most is mellettem. (Bedugva kell tartanom, mert valamikor valaki ledobta, és tönkrement a bekapcsológombja.) Van rajta internet, megnézhetem a tőzsdét vagy az időjárást. Telefonálni nem tudok, mert 2G-s, és az a technológia olyan döglött, mint a Betamax videó. Fogalmam sincs, hogy a „Chuck élete” honnan jött. Csak azt tudom, hogy egy nap eszembe jutott egy hirdetőtábla a „Köszönjük, Chuck!” felirattal, mellette egy fénykép és a 39 REMEK ÉV szavak. Azt hiszem, azért írtam meg, hogy megtudjam, miről szólt a hirdetőtábla, de még ebben sem vagyok biztos. Annyit tudok csak mondani, hogy mindig is úgy éreztem, hogy mindnyájunkban – királyoktól és hercegektől a palacsintázóban mosogató fickókig és az autópályák melletti motelekben ágyneműt cserélő lányokig – ott az egész világ. Bostonban láttam egy fickót dobolni a Boylston Streeten. Az emberek szinte rá se hederítettek, a kitett kosara (nem varázskalap) szinte üres volt. Elgondolkodtam, mi történne, ha valaki, mondjuk egy üzletemberféle megállna és táncolni kezdene, mint Christopher Walken abban a zseniális Fatboy Slim videóban, a „Weapon of Choice”-ban. A kapcsolat Chuck Krantzcel – egy igazi üzletemberrel – magától jött. Beletettem a történetbe, és hagytam táncolni. Imádom a táncot, azt, hogy

felszabadítja az ember szívét-lelkét, és élvezet volt megírni. Miután két történetet írtam Chuckról, akartam még egyet, ami a hármat egységes narratívává egyesíti. A „Sokaságok vannak bennem” egy évvel az első kettő után született. Azt, hogy a három felvonás egységet alkot-e – fordított sorrendben, akár egy visszafelé játszott film –, döntse el az olvasó. Hadd ugorjak előre „A patkány”-ra. Halvány sejtelmem sincs, honnan jött ez a történet. Azt tudom, hogy én gonosz mesének éreztem, és lehetőséget nyújtott, hogy a képzelet misztériumáról írjak, és arról, hogy az hogyan kerül a lapra. Hozzá kell tennem, hogy azt a Jonathan Franzen-előadást, amiről Drew beszél, csak kitaláltam. Végül, de nem utolsósorban: „Minél véresebb”. Ennek a történetnek az ötlete minimum tíz éve szunnyadt bennem. Feltűnt nekem, hogy egyes tévétudósítók mindig ott vannak a szörnyű tragédiák helyszínén: repülőszerencsétlenségek, lövöldözések, terroristatámadások, hírességek halála. Ezek az események szinte mindig vezetik a helyi és az országos híradókat; ebben a szakmában mindenki ismeri a „minél véresebb, annál híresebb” elvet. Azért nem írtam meg sokáig, mert valakinek egy olyan természetfeletti lény nyomára kellett akadni, ami tévériporternek adja ki magát és ártatlanok vérén él. Nem tudtam kitalálni, ki legyen. Aztán 2018 novemberében rájöttem, hogy a válasz végig ott volt az orrom előtt: Holly Gibney, ki más? Szeretem Hollyt. Ilyen egyszerű. A Mr. Mercedes-ben mellékszereplőnek indult, egy huncut vendégnek, de ellopta a szívemet (és majd a könyvet is). Mindig kíváncsi voltam, mit csinál és hogyan boldogul. Amikor visszatérek hozzá,

megkönnyebbülök, hogy még szedi a Lexaprót, és továbbra sem dohányzik. Igazából arra is kíváncsi voltam, milyen körülmények tették azzá, aki, és gondoltam, körüljárom kicsit… már amíg köze van a történethez. Ez Holly első szólókalandja, és remélem, hogy jól sikerült. Itt megragadom az alkalmat, és köszönetet mondanék Alan Wilson liftszakértőnek, aki elmagyarázta a modern, számítógéppel vezérelt liftek működését, és azt, hogyan hibásodhatnak meg. Ezt az információt nyilván (hm) kiszíneztem kicsit, szóval ha értenek hozzá, és önök szerint tévedtem, akkor engem okoljanak (és a történet igényeit). A „Mr. Harrigan telefonjá”-n a néhai Russ Dorr dolgozott velem. Az volt az utolsó közös munkánk, és nagyon hiányzik Russ. Köszönet illeti Chuck Verrillt, az ügynökömet (akinek nagyon tetszett „A patkány”), és az egész Scribner csapatot, köztük Nan Grahamet, Susan Moldow-t, Roz Lippelt, Katie Rizzót, Jaya Micelit, Katherine Monaghant és Carolyn Reidyt. Köszönöm Chris Lottsnak, a külföldi jogokkal foglalkozó ügynökömnek, és Rand Holstonnak a Paradigm Agencytől LAben. Ő foglalkozik a filmes és a tévés ügyekkel. Nagyon köszönöm a gyerekeimnek, az unokáimnak és a feleségemnek, Tabithának. Szeretlek, drágám. Végül, de nem utolsósorban köszönöm neked, Állandó Olvasó, hogy ismét velem tartottál. Stephen King 2019. március 13.

TARTALOM   Mr. Harrigan telefonja Chuck élete Minél véresebb A patkány A szerző jegyzete

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: 11/22/63 Agykontroll Aki kapja, marja Álomcsapda Álom doktor Atlantisz gyermekei AZ Az Intézet Bilincsben Borzalmak városa A Búra alatt I–II. Carrie Christine A coloradói kölyök Cujo Csontkollekció Danse Macabre Dolores Duma Key Éjszakai műszak Emelkedés A Fekete Ház Halálos árnyék A halálsoron Hasznos Holmik A holtsáv Az írásról

Joyland Kedvencek temetője A két Rose A kívülálló Lisey története Minden haláli Minden sötét, csillag sehol A mobil Mr. Mercedes A Napkutya Napnyugta után Nem jön szememre álom A ragyogás A remény rabjai Rémautó Rémálmok bazára Rémálmok és lidércek A rémkoppantók Rémület a sivatagban A sárkány szeme A Setét Torony I. A harcos A Setét Torony II. A hármak elhívatása A Setét Torony III. Puszta földek A Setét Torony IV. Varázsló és üveg A Setét Torony V. Callai Farkasok A Setét Torony VI. Susannah dala A Setét Torony VII. A Setét Torony A Setét Torony - Átfúj a szél a kulcslyukon A Talizmán

Titkos ablak, titkos kert Tom Gordon, segíts! Tortúra Tóparti kísértetek A tűzgyújtó Újjászületés Végítélet

RICHARD BACHMAN NÉVEN: Az átkozott út Blaze A Hosszú Menetelés A menekülő ember A rendcsinálók Sorvadj el!   STEPHEN KING–JOE HILL: A magas fűben. Teljes gázzal   STEPHEN KING–OWEN KING: Csipkerózsikák

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephen King: IF IT BLEEDS   Copyright © 2020 by Stephen King All rights reserved   Published by agreement with the author and the author’s agents, The Lotts Agency, Ltd.   Hungarian translation © Pék Zoltán, 2021 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kuczogi Szilvia igazgató   Felelős szerkesztő Gaborják Ádám Kézirat-előkészítő Hernád Imre Korrektor Balázs Piroska Művészeti vezető Tabák Miklós Borítótervező Tabák Miklós   ISBN 978 963 504 462 7 (epub) ISBN 978 963 504 463 4 (mobi)   www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado www.moobius.hu

1

 Károli Gáspár fordítása itt és a továbbiakban.

  2

 Falvay Mihály fordítása.

  3

 Barkóczi András fordítása.

  4

 Gáspár Endre fordítása.