Római irodalom 9788081012266 [PDF]

Zitiervorschau

ADAMIK TAMÁS

ROMAI IRODALOM A KEZDETEKTŐL A NYUGATRÓMAI BIRODALOM BUKÁSÁIG

KALLIGRAM Pozsony, 2009

Alapkiadások: Római irodalom az archaikus korban Seneca Kiadó, 1993 Római irodalom az aranykorban Halász és Fiai Kiadása, Pécs, 1994 Római irodalom az ezüstkorban Seneca Kiadó, 1994 Római irodalom a késő császárkorban Seneca Kiadó, 1994

Copyright © Adamik Tamás, 2009

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, bontással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

ISBN 978-80-8101-226-6

Tartalom

Előszó ...................................................................................................................

19

RÓMAI IRODALOM AZ ARCHAIKUS KORBAN

21

I. A római irodalomtörténet alapkérdései............................................................

23

1. A római irodalom fogalma......................................................................... 23 2. A római irodalom sajátos jellege................................................................ 24 3. A római irodalom hagyomány ozása ......................................................... 27 4. A római irodalomtörténet forrásai ............................................................. 30 5. A római irodalom korszakolása.................................................................. 32 Bibliográfia .................................................................................................... 35 II. Az archaikus kor: kezdetek...............................................................................

36

1. Róma történelme ....................................................................................... 2. Az archaikus Róma kultúrája..................................................................... 3. Róma vallása ............................................................................................. 4. Róma nyelve .............................................................................................. Bibliográfia ....................................................................................................

36 40 42 44 48

III. A költészet emlékei az irodalom előtti korszakban .......................................

49

1. A költészet kezdetei: carmina ................................................................... 2. A szakrális költészet emlékei..................................................................... 3. A népköltészet emlékei ............................................................................. 4. Az epikus és didaktikus költészet emlékei................................................. 5. A versus Saturnius...................................................................................... Bibliográfia ....................................................................................................

49 50 54 58 61 64

5

IV. A próza emlékei az irodalom előtti korból..................................................... 1. A római naptár és az Annales Maximi....................................................... 2. A Tizenkéttáblás törvény........................................................................... 3. A temetési dicsőítő beszéd (laudatio funebris)......................................... Bibliográfia .................................................................................................... V. A görög hatás erősödése: Appius Claudius Caecus.......................................................................................

65 65 68

72 74

75

1. Bel- és külpolitikai változások a Kr. e. 5^. században ................................................................................ 75 2. Appius Claudius Caecus élete.................................................................... 76 3. Appius Claudius irodalmi munkássága...................................................... 78 Bibliográfia .............................................. ..................................................... 82 VI. A római színház kezdetei: Livius Andronicus és Cn. Naevius ......................................................................................................

83

1. A pun háborúk kora.................................................................................... 83 2. A római színjátszás kialakulása................................................................. 84 3. A római színház műfajai, sajátos jellege.................................................... 86 4. Livius Andronicus...................................................................................... 89 5. Gnaeus Naevius.......................................................................................... 93 Bibliográfia .............................................. ..................................................... 98 VH. Titus Maccius Plautus ..................................................................................

99

1. Plautus élete .............................................................................................. 99 2. Plautus komédiái ....................................................................................... 100 3. Kísértetek (Mostellaria)............................................................................. 105 Bibliográfia .................................................................................................... 110 VIII. Quintus Ennius ...........................................................................................

Ill

1. Élete............................................................................................................ Ill 2. Művei ........................................................................................................ 113 3. Ennius Annalese......................................................................................... 115 Bibliográfia .................................................................................................... 120

6

IX. A szónoki művészet és a művészi próza: az idősebb Cato .................................................................................................... 121 1. A szónoki művészet és az annalisták......................................................... 2. Cato élete.................................................................................................... 3. Művei.......................................................................................................... 4. Cato, a szónok ............................................................................................ Bibliográfia ....................................................................................................

121 123 124 129 132

X. A komédia fejlődése: Caecilius Statius, Terentius .......................................... 133 1. Caecilius Statius......................................................................................... 2. Publius Terentius Afer élete....................................................................... 3. Művei.......................................................................................................... 4. A heréit (Eunuchus).................................................................................... Bibliográfia ....................................................................................................

133 136 137 141 146

XI. A dráma fejlődése ..................... ..................................................................... 147 1. Pacuvius élete és művei.............................................................................. 2. Accius élete és művei................................................................................. 3. A római tárgyú komédia (fabula togata)................................................... Bibliográfia ....................................................................................................

147 150 152 153

XII. A római szatíra: Lucilius .............................................................................. 154 1. A satura műfajának problematikája........................................................... 2. Lucilius élete .............................................................................................. 3. Szatírái........................................................................................................ 4. A luciliusi szatíra formái, témái, stílusa..................................................... Bibliográfia ....................................................................................................

154 155 156 158 163

XIII. Az itáliai bohózat: fabula Atellana.............................................................. 164 1. A fabula Atellana jellemző vonásai............................................................ 2. Pomponius és művei .................................................................................. 3. Novius és művei......................................................................................... Bibliográfia .................................................................................................... 7

164 167 169 171

XIV. A művészi próza fejlődése; A C. Herenniusnak ajánlott Retorika ................................................................... 172 1. Az irodalmi norma kialakulásának tényezői ............................................. 172 2. A beszéd művészete; a retorikaelmélet gazdagodása................................................................................................ 175 3. A C. Herenniusnak ajánlott Retorika vitás kérdései ...................................................................................................... 177 4. A C. Herenniusnak ajánlott Retorika sajátos jellege.......................................................................................................... 179 Bibliográfia .................................................................................................... 181

RÓMAI IRODALOM AZ ARANYKORBAN

183

/. Cicero és kora ................................................................................................... 185 1. A Cicero-kori irodalom sajátos jellege........................................................ 185 2. Marcus Tullius Cicero élete és beszédei..................................................... 188 3. Cicero retorikai művei................................................................................. 194 4. Cicero filozófiai művei................................................................................ 197 5. A költő és levélíró Cicero............................................................................ 200 Bibliográfia....................................................................................................... 203 II. Gaius Iulius Caesar ........................................................................................ 204 1. Élete............................................................................................................. 2. Művei........................................................................................................... 3. Kommentárok a gall háborúról és a polgárháborúról ................................ Bibliográfia......................................................................................................

204 207 210 215

III. A mimus ......................................................................................................... 216 1. Az irodalmi mimus ..................................................................................... 2. Decimus Laberius ....................................................................................... 3. Publilius Syrus............................................................................................. Bibliográfia...................................................................................................... 8

216 219 223 226

IV. Titus Lucretius Carus ......................................................................................227 1. Élete............................... ............................................................................. ..227 2. A De rerum natura tartalma és szerkezete ................................................. ..229 3. A De rerum natura üzenete ........................................................................ ..233 4. Stílusa ............................................................................................................236 Bibliográfia.........................................................................................................239 V..A neóterikus költők: Catullus.............................................................................241 1. A neóterikus költők mozgalma.................................................................... ..241 2. Catullus élete..................................................................................................245 3. Catulli Veronensis liber ................................................................................250 4. Catullus stílusa ............................................................................................ ..252 Bibliográfia.........................................................................................................255 VI. Terentius Varro és a tudományok.................................................................. ..257 1. Élete................................................................................................................257 2. Varró művei................................................................................................. ..258 3. Nyelvtudományi munkái ...............................................................................260 4. Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról)........................................262 5. Saturae Menippeae (Menipposi szatírák)......................................................265 Bibliográfia.........................................................................................................267 VII. Az életrajz: Cornelius Nepos...........................................................................268 1. Az életrajz (biográfia) mint irodalmi műfaj ............................................... ..268 2. Cornelius Nepos élete és művei ....................................................................269 3. Fennmaradt művei....................................................................................... ..271 Bibliográfia......................................................................................................... 274 VIII. Sallustius Crispus és a történetírás............................................................... 275 1. Élete ............................................................................................................... 275 2. Művei .......................................................................................................... .. 278 3. Sallustius, a történetíró ............................................................................... .. 280 4. Sallustius stílusa .............................................................................................282 Bibliográfia..........................................................................................................284 9

IX. Az Augustus-kori irodalom ............................................................................ ..286 1. Az augustusi kor sajátos jellege ....................................................................286 2. Vergilius élete.............................................................................................. ..290 3. Ifjúkori művek (Appendix Vergiliana)....................................................................................294 4. Eklogák...........................................................................................................295 5. A Georgica .....................................................................................................298 6. Az Aeneis..................................................................................................... .. 305 Bibliográfia......................................................................................................... 316 X. Quintus Horatius Flaccus.................................................................................. 318 1. Horatius élete............................................................................................... .. 318 2. Az Epódoszok könyve................................................................................. ..319 3. Szatírák ..........................................................................................................322 4. Az ódák........................................................................................................ .. 326 5. Episztolák ...................................................................................................... 336 Bibliográfia......................................................................................................... 341 XI. A római elégia: Tibullus .................................................................................. 343 1. Az elégia eredete, fajai .................................................................. -.............. 343 2. Cornelius Gallus ............................................................................................ 345 3. Albius Tibullus élete.................................................................................... .. 348 4. Tibullus elégiái .............................................................................................. 351 5. Költészetének sajátos jegyei, stílusa ............................................................. 354 Bibliográfia......................................................................................................... 356 XII. Sextus Propertius.......................................................................................... .. 358 1. Élete................................................................................................................ 358 2. Elégiái ......................................................................................................... .. 361 3. Költészetének sajátos jegyei, stílusa.............................................................. 367 Bibliográfia......................................................................................................... 369 XIII. Ovidius és költészete...................................................................................... 371 1. Élete............................................................................................................. .. 371 2. Az első korszak művei .................................................................................. 374 10

3. A második korszak művei ........................................................................... 384 4. Harmadik korszaka: a száműzetés évei ...................................................... 390 Bibliográfia....................................................................................................... 394 XIV. Titus Livius ................................................................................................. 396 1. Élete ............................................................................................................. 2. Történeti műve: Ab urbe condita................................................................. 3. Az Ab urbe condita forrásai, jellege............................................................ 4. Stílusa .......................................................................................................... Bibliográfia.......................................................................................................

RÓMAI IRODALOM AZ EZÜSTKORBAN

396 398 400 404 406

407

I. Tiberius kora: Germanicus, Manilius ............................................................. 409 1. Az ezüstkor irodalma................................................................................... ..409 2. Az irodalmi élet Tiberius alatt..................................................................... ..412 3. A tudományos költészet: Germanicus...........................................................414 4. M. Manilius: Astronomica........................................................................... ..417 5. Költészet és tudomány az Astronomicábwa..................................................419 Bibliográfia.........................................................................................................421 II. A próza Tiberius korában................................................................................ 422 1. Az idősebb Seneca élete ............................................................................. ..422 2. Controversiae és Suasoriae......................................................................... ..423 3. Valerius Maximus élete............................................................................... ..427 4. Factorum ac dictorum memorabilium libri IX ........................................... ..429 Bibliográfia.........................................................................................................431 III. Velleius Paterculus ....................................................................................... 432 1. Élete............................................................................................................. ..432 2. Történeti műve: Historiae..............................................................................433 3. A Historiae szemléletmódja ....................................................................... ..436 4. Forrásai, stílusa............................................................................................ ..439 Bibliográfia.........................................................................................................442 11

IV. A római meseirodalom: Phaedrus....................................................................443 1. A mese műfaja................................................................................................443 2. Phaedrus élete ................................................................................................445 3. Meséi, eszmeviláguk, stílusuk..................................................................... ..450 Bibliográfia.........................................................................................................454 V. Curtius Rufus .................................................................................................. ..455 1. Élete, kora.................................................................................................... ..455 2. Historiarum Alexandri Magni libri................................................................459 3. Stílusa, utóélete............................................................................................ ..461 Bibliográfia.........................................................................................................463 VI. Tudományos irodalom......................................................................................464 1. Augustus korának tudományos irodalma ................................................... ..464 2. Tudományos irodalom az ezüstkorban ....................................................... ..466 3. Az idősebb Plinius..........................................................................................469 Bibliográfia.........................................................................................................474 VII. A Nero korabeli irodalom ...............................................................,..............476 1. Az irodalom megújulása Nero korában....................................................... ..476 2. Calpurnius Siculus....................................................................................... ..477 3. Aulus Persius Flaccus élete............................................................................481 4. Persius szatírái................................................................................................483 5. Stílusa, ars poeticája ......................................................................................486 Bibliográfia.........................................................................................................489 VIII. Seneca, a prózaíró és költő............................................................................491 1. Élete................................................................................................................494 2. Seneca prózai művei ................................................................................... ..495 3. Epistulae morales ad Lucilium (Erkölcsi levelek Luciliushoz)..................................................................... ..499 4. Seneca költői művei ......................................................................................501 5. Seneca, a drámaíró ...................................................................................... ..507 Bibliográfia.........................................................................................................510

12

IX. Lucanus és az eposz........................................................................................ ..512 1. Élete................................................................................................................512 2. A Pharsalia témája és felépítése................................................................. ..514 3. A Pharsalia stílusa, eszmeisége ................................................................. ..516 4. Lucanus hatása, értékelése .......................................................................... ..520 Bibliográfia.........................................................................................................521 X. Petronius: Satyricon........................................................................................ ..523 1. A szerzőség kérdése: Petronius Arbiter.........................................................523 2. A Satyricon felépítése és műfaja................................................................. ..526 3. A Satyricon nyelvezete, stílusa......................................................................529 4. A Satyricon forrásai és utóélete................................................................... ..533 Bibliográfia....................................................................................................... ..535 XI. A Flaviusok korának irodalma: a neoklasszicizmus...................................... ..536 1. A Flaviusok kora.......................................................................................... ..536 2. A Flaviusok kultúrpolitikája: Quintilianus ................................................. ..538 3. A Flavius-kori epika; Valerius Flaccus: Argonautica................................. ..542 4. Statius: Thebais..............................................................................................547 5. Silius Italicus: Punica.................................................................................. ..550 Bibliográfia.........................................................................................................553 XII. A realista irányzat: Martialis és Iuvenalis................................................... ..555 1. Martialis élete ................................................................................................555 2. Epigrammáinak ars poeticája ........................................................................558 3. Forrásai, stílusa............................................................................................ ..562 4. Iuvenalis élete ............................................................................................. ..562 5. Szatírái............................................................................................................568 6. Forrásai, stílusa, hatása................................................................................ ..572 Bibliográfia.........................................................................................................576 XIII. Ifjabb Plinius............................................................................................... ..578 ’l. Élete.................................................... ......................................................... ..578 2. Epistulae (Levelei) ........................................................................................579 13

3. Plinius leveleinek témái................................................................................. 582 4. Panegyricus^.................................................................................................. 586 Bibliográfia......................................................................................................... 587 XIV. A római történetírás csúcsa: Tacitus ............................................................ 588 1. Tacitus élete................................................................................................. .. 588 2. Agricola........................................................................................................ .. 589 3. Germania........................................................................................................ 591 4. Dialogus de oratoribus................................................................................ .. 594 5. Historiae .........................................................................................................597 6. Annales ........................................................................................................ ...600 7. Stílusa, hatása .................................................................................................606 Bibliográfia..........................................................................................................608

RÓMAI IRODALOM A KÉSŐ CSÁSZÁRKORBAN

611

/. Az Antoninusok korának irodalma: az archaizálok és az újszofisztika........................................................................................... ........... 613 1. Az Antoninusok bel- és külpolitikája.......................................................... 2. Kultúra és irodalom az Antoninusok alatt .................................................. 3. Suetonius élete és művei ............................................................................ 4. A De vita Caesarum és a De viris illustribus.............................................. 5. Florus, a prózaíró és költő .......................................................................... 6. Költészet az archaizálok korában: Poetae novelli ..................................... Bibliográfia.......................................................................................................

613 615 617 619 622 628 632

II. Az archaizálok vezéralakjai: Fronto és Gellius.............................................. 633 1. Fronto élete.................................................................................................. 2. Fennmaradt művei ...................................................................................... 3. A frontói elocutio novella............................................................................ 4. Gellius élete és műve................................................................................... 5. Gellius írói módszere................................................................................... Bibliográfia...................................................................................................... 14

633 634 636 642 644 649

III. Apuleius.......................................................................................................... .650 1. Élete ..............................................................................................................650 2. Apologia (Önmaga védelmében) ................................................................ .651 3. Florida (Virágoskert)....................................................................................653 4. Metamorphoses (Átváltozások)................................................................... .654 5. Nyelvezete és stílusa ................................................................................... .659 Bibliográfia....................................................................................................... .661 IV. A pogány irodalom válsága, a keresztény irodalom kezdetei............................................................................. .662 1. Politikai és kulturális helyzet........................................................................662 2. Tertullianus élete és művei.......................................................................... ..663 3. Az Apologeticum célja és felépítése............................................................ ..664 4. Tertullianus stílusa....................................................................................... ..668 5. Minucius Felix élete.......................................................................................670 6. Az Octavius szerkezete és eszmeisége........................................................ ..671 Bibliográfia....................................................................................................... ..676 V..Cyprianus és Commodianus............................................................................ ..678 1. Cyprianus élete és művei............................................................................. ..678 2. De lapsis (Az elbukottakról) .........................................................................679 3. Commodianus kora és élete......................................................................... ..683 4. Commodianus művei................................................................................... ..685 5. Arnobius élete és művei.................................................................................688 Bibliográfia.........................................................................................................691 VI. A keresztény irodalom virágkora: Nagy Konstantin és Lactantius ..

692

1. Diocletianus reformjai, Constantinus egyeduralma.............................................................................692 2. Lactantius élete............................................................................................ ..694 3. Lactantius művei ............................................ ..............................................696 4. Publilius Porfyrius Optatianus és Iuvencus ..................................................704 , 5. Firmicus Maternus............................................................................................707 Bibliográfia.........................................................................................................709 15

VII. A pogány restauráció irodalma.........................................................

711

1. A hagyományos pogány kultúra újjáéledése .............................................. 711 2. Grammatici Latini (A latin grammatikusok).............................................. 714 3. A pogány történetírás: Iustinus, Aurelius Victor, Eutropius, Festus................................................ 717 Bibliográfia.................................................................... 722 VIII. A pogány történetírás nagy művei: Ammianus Marcellinus és a Historia Augusta ..............................................................

724

1. Ammianus Marcellinus élete ...................................................................... 724 Történelmi művének felépítése és forrásai............................................. 728 3. Ammianus stílusa, ábrázoló művészete......................................... 731 4. Historia Augusta (Felséges történet) .......................................................... 734 Bibliográfia............................................................................. 73g 2.

IX. Költészet a keresztény császárok alatt: Ausonius és Claudianus ... 740 1. A politikai helyzet Nagy Konstantin után .................................................. 740 2. Ausonius élete ..................................................................... 741 3. Ausonius költészete ................................................................. 744 4. Claudius Claudianus élete .......................................................... 749 5. Claudianus művei............................................................ 751 Bibliográfia............................................................................. 759 X. A pogányság és kereszténység küzdelme: Symmachus és Ambrosius . 761 1. Symmachus élete ..................................................................... .................... 761 Symmachus művei............................................................... ......................... 7^3 3. Ambrosius élete ............................................................................................ 7^g 4. Ambrosius irodalmi tevékenysége.................................................................759 5. Macrobius..................................................... ................................................. 775 Bibliográfia......................................................................................................... 77^ 2.

XI. Hieronymus (Szent Jeromos)................................................................. 77g 1. Élete .................................................. 2. Művei........................................................................ 16

778 7g3

3. Chronica és a De viris illustribus.............................. . . . . . . 4. Hieronymus, a szépíró: 22. levele és remete-életrajzai Bibliográfia.................................................................................... XII. Augustinus (Szent Ágoston) ........................................................ 1.

Élete .......................................................................................... Életművének áttekintése........................................................... 3. Confessiones (Vallomások) .............................. .. • ■ • .............. ............... 4. De doctrina Christiana (A keresztény tanításról) . . . 5. De civitate Dei (Isten állama)................................................... 6. Orosius....................................................................................... Bibliográfia....................................................................................

2.

XIII. Keresztény ideálok, pogány eszmények................................... 1. Prudentius élete és művei......................................................... 2. Paulinus Nolanus ................................................................... 3. Sulpicius Severus.................................................................... 4. Rutilius Namatianus............................................................... 5. Martianus Capella................................................................... Bibliográfia.................................................................................. XIV. A római irodalom utolsó korszaka: a felbomlás..................... 1. A Nyugatrómai Birodalom bukása......................................... 2. Merobaudes és Salvianus........................................................ 3. Caelius Sedulius és Paulinus Pellaeus ................................... 4. Sidonius Apollinaris élete ...................................................... 5. Sidonius Apollinaris, a költő ................................................. 6. Sidonius Apollinaris, a levélíró ............................................. Bibliográfia.................................................................................. Név- és tárgymutató....................................................................

17 18 81

Előszó

A római irodalom egészét kellő terjedelemben és mélységben összefoglaló, a felsőfokú oktatás igényeit is kielégítő kézikönyv magyar nyelven még nem készült. A múlt század elejétől napjainkig mintegy húsz munka jelent meg e témakörből, azonban ezeknek többsége alig haladja meg a száz oldalt. Az igé­ nyesebb feldolgozások között találhatók fordítások és eredeti művek. A fordí­ tások közül említésre méltóak Ribbeck Ottó: A római költészet története, /-//. Budapest, 1891-1893. és I. M. Tronszkij: Az antik irodalom története, Buda­ pest, 1953. E munkák azonban részint adataikban, részint szemléletükben ma már elavultnak tekinthetők. Az eredeti művek között a legigényesebb Borzsák István két könyve: A latin nyelv szelleme, Budapest, 1942. és A római iroda­ lom, Budapest, 1944., amennyiben a tárgyalt római szerzők elmélyült olvasá­ sán és a legnívósabb modem szakmunkák eredményein alapulnak. A legter­ jedelmesebb viszont Falus Róbert: A római irodalom története, Budapest, 1970. című könyve. Mégsem tölthetik be a kézikönyv szerepét, mert az előb­ biek túlságosan rövidek, az utóbbi pedig nem tudományos igénnyel készült, s ez érthető, hiszen Falus Róbert nem volt a római irodalom kutatója. A korábbi magyar nyelvű munkák az aranykorra és az ezüstkorra összpon­ tosítottak, az archaikus kor, de különösen a késő császárkor irodalmát éppen csak érintették. Római irodalom című munkánk azonos terjedelemben és azo­ nos súllyal kívánja tárgyalni mind a négy korszakot, azzal a nem titkolt re­ ménnyel, hogy az egyetemi oktatás és a művelt nagyközönség elvárásait egy­ aránt kielégíti. Könyvünk tehát a római irodalom történetét nyújtja, kezdetek­ től a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, 476-ig. Ahol a fordításban közölt szemelvények után a fordító neve nincs feltüntet­ ve, ott a szerző saját fordítását közli. Az egyes fejezeteket lezáró bibliográfia a felhasznált, illetve a további tájékozódást elősegítő legfontosabb szakirodai­ mat tartalmazza a következő sorrendben: első helyen a szövegkiadások, majd a tárgyalt szerzőkkel kapcsolatos magyar és külföldi szakirodalom, végül pe-

19

dig a műfordítások. Mivel a munkánkban a művészettörténet tárgyalására terjedelmi okok miatt nem kerülhetett sor, ugyanakkor az irodalom és a képző­ művészet alkotásainak egybevetése fontos egyezésekre vethet fényt, konzul­ táció céljából az alábbi művet ajánljuk: Castiglione L., Római művészet, Corvina, Budapest, 1971. Irodalomtörténetünk jellegét az a tény határozza meg, hogy a római iro­ dalom alapvetően a korabeli római társadalmi valóságban gyökerezik, ezért tanulmányozásában az a modell ígéri a legtöbb eredményt, amelyet Joannes Saresberiensis konstruált meg antik előzményekre, Aristotelés De interpreta­ tione és Augustinus De dialectica című munkáira támaszkodva. Eszerint min­ den megnyilatkozásban és műben három dolgot kell vizsgálni: a rest (a dol­ got), a dictiót (a nyelvi formát) és a dicibilét (a jelentést), A rés a dolog, amiről állítunk valamit, a dictio a nyelvi forma, amivel állítunk valamit e dologról, s végül a dicibile az, amit állítunk a dologról. Egy adott mű elemzésekor fontos megvizsgálni azt, hogy e három tényező összhangban áll-e egymással. Ha ugyanis teljes az összhang közöttük, akkor a vizsgált mű üzenete, szerzőjének szándéka könnyen kideríthető. Ha viszont e három tényező valamelyike elüt a másik kettőtől, ott az első olvasatban helyesnek tűnő értelmezéssel probléma van, aminek gondosabban utána kell járni, hogy a szerző igazi (rejtett) szán­ dékát kideríthessük. Ehhez azonban az értelmezőnek ismernie kell a szóban forgó rest, a témát, a társadalmi valóságot és az egyéb körülményeket. Ez az oka annak, hogy római irodalomtörténetünkben gondot fordítottunk a tár­ sadalmi és politikai helyzet ismertetésére. Ismernie kell a dictiót, a nyelvi for­ ma és az irodalmi műfaj követelményeit, ezért tértünk ki az egyes szerzők slílusának vizsgálatára. Csak e két tényező alapos ismeretében remélhetjük ugyanis, hogy a tárgyalt alkotók művészi szándékát kideríthetjük. Joannes Saresberiensis grafikailag még nem ábrázolta modelljét. I. A. Richards azon­ ban, aki a 20. században újra felfedezte azt, már ábrázolta is, háromszög for­ májában. A fenti koncepcióból következik, hogy tankönyvünk sok adatot, évszámot stb. tartalmaz, ezeket azonban a tanulóknak nem kell mindig meg­ tanulniuk. Annyi viszont elvárható, hogy belőlük válogatva a szóban forgó s/,érzőt és műveit el tudják helyezni annak a kornak társadalmi, politikai valóságában, amelyben élt és alkotott. Itt mondok köszönetét Borzsák István akadémikusnak értékes lektori észre­ vételeiért, Havas Lászlónak fontos kritikájáért, Biró Péternek a név- és tárgy­ mutató összeállításáért, valamint mindazoknak a magyar és külföldi kutatók­ nak, akiknek eredményeit munkámban hasznosítottam. 20

RÓMAI IRODALOM

AZ ARCHAIKUS KORBAN

I. A római irodalomtörténet alapkérdései

1. A római irodalom fogalma A „római irodalom” szókapcsolatban a „római” jelző kérdéses, mert például a francia, olasz és angol nyelvterületeken a „latin” terminust használják he­ lyette, a németek viszont következetesen római irodalomról beszélnek. H. J. Rose irodalomtörténetének elején hangsúlyozza, hogy a latin irodalmat kíván­ ja tárgyalni, nem pedig a rómait, mivel maga Róma városa kevés alkotót adott a világnak, de Róma városának nyelve, a sermo urbanus, a latin mindenki szá­ mára kötelező irodalmi nyelvvé vált. Ezen érvelés ellenére egyértelműbbnek tűnik a „római” szó használata, mert a „római irodalom” és a „latin irodalom” fogalma nem fedi egymást. A Nyugatrómai Birodalom bukása után (476) a latin nyelv még hosszú ideig használatban maradt: Nagy Károly (768-814) korától a latin nyelv az egyetemes európai irodalom nyelvévé vált, s az maradt több évszázadon keresztül, ám az ezen időszakban keletkezett latin nyelvű művek nem tartoznak a római irodalom tárgykörébe. A római irodalom tehát az az irodalom, amely a Római Birodalmon belül a Róma alapításától (Kr. e. 753) a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (Kr. u. 476) vagy mások szerint a longobárd invázióig (Kr. u. 568) tartó évszázadokban keletkezett. A „római” jelző használata mellett szól az az érv is, hogy a római elméleti írók Róma vá­ rosának nyelvét tekintették normatívnak; vö. Quintilianus: „minden szavunk, hangunk Róma városának tanítványáról árulkodjék, hogy beszédünk tökélete­ sen rómainak tűnjék, ne pedig római polgárjoggal szerzettnek” (8, 1, 3). Az igaz, hogy a rómaiak irodalmi nyelve a latin, de az is előfordult, hogy egyes római szerzők görög nyelven írtak, s ezek a művek is a római irodalom­ hoz tartoznak. Például az első annalisták görög nyelven alkottak: Fabius Pic­ tor, akit Kr. e. 216-ban Delphoiba küldtek jóslatért, görögül írta meg Róma történetét, Cincius Alimentus (Kr. e. 210-ben praetor) és Postumius Albinus (consul Kr. e. 151-ben) szintén. Céljuk az volt, hogy a hellenisztikus államok­ kal saját római arisztokrata szempontjukból ismertessék meg Róma történetét. De később is előfordult, hogy római alkotó görög nyelven írt, például Come-

23

lius Frontónak (Kr. u. 2. sz.) több görög nyelvű levele fennmaradt; Marcus Aurelius, Fronto tanítványa, görögül írta meg elmélkedéseit, s a római iroda­ lom utolsó nagy költője, Claudius Claudianus (Kr. u. 4. sz. végén) szintén gö­ rög nyelven tette közzé első költői művét Gigantomachia címen. Az ókorban szélesebb körű volt a szépirodalom fogalma, mint ma. A szűkebb értelemben vett szépirodalmon kívül bizonyos tudományok szakirodai­ mát is a szépirodalom körébe sorolták, például a történelmi, retorikai és filozó­ fiai műveket. Egyéb szakmunkák csak abban az esetben tekinthetők a római irodalom részének, amennyiben irodalmi igénnyel íródtak, illetve elősegítik az igazi szépirodalmi művek megértését. Például e szempontok szerint az idősebb Cato (Kr. e. 2. sz.), Terentius Varro (Kr. e. 1. sz.) és Columella (Kr. u. 1. sz.) mezőgazdaságról szóló művei a római irodalomhoz tartoznak. Sajátos helyet foglal el a római irodalom történetében a latin nyelvű óke­ resztény irodalom. A 2. század végén ugyanis a pogány római irodalom mel­ lett megjelenik egy új szellemiséget terjesztő és védő irodalom, a „keresztény” irodalom. Ez az új irodalom is a római irodalom körébe tartozik, amennyiben átveszi a pogány római irodalom nyelvét, műfajait és irodalmi hagyományait, meg akkor is, ha a keresztény tartalomnak megfelelően átformálja azokat. Pél­ dául Tertullianus Apologeticuma a római törvényszéki védőbeszéd műfaját, Minucius Felix Octaviusa pedig az irodalmi dialógus műfaját állítja a keresz­ tény eszmék szolgálatába, ezért mindkét munka a római irodalom részének te­ kinthető. De elmondható ugyanez Hieronymus Vigilantius ellen c. vitairatáról, mert a pogány invektíva (pamflet) műfaját viszi tovább, bár egyházfegyelmi és dogmatikai kérdésekről szól.

2. A római irodalom sajátos jellege A római irodalom több nép egybeolvadásával és kölcsönhatásával létrejött közösség irodalma, pontosabban szólva: latinok, szabinok, illírek, etruszkok, oscusok, umberek stb. egybeolvadásából kialakult római állam irodalma. A Palatínuson, ahol a hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Róma városát alapí­ tották, a 10. század körül egy, a halottak elégető törzs települt le, a latinok. Az Esquilinuson pedig egy, a halottait temető törzs, a szabinok leltek otthonra. Pár évszázaddal később e közösség társadalmi életére maradandó hatást gya­ koroltak az etruszkok, akiknek fénykora a Kr. e. 7-6. századra tehető. Nagy­ jából ebben az időben keletkezett az első irodalmi termék, a Római naptár, 24

amely az istenek közös tiszteletében nemcsak e három népet fogta össze, hanem szinte egész Itáliát. Mars isten ünnepe márciusban és októberben, a há­ borús időszak kezdetén és végén volt; ő volt a latinok harci istene. Quirinus, akit februárban ünnepeltek, a szabinok istenei közé tartozott. Az adatok hiá­ nya miatt homályos Angerona istennő alakja, de feltételezhető, hogy etruszk eredetű. Az idősebb Plinius szerint „bekötött szájjal” ábrázolták (3, 65), Macrobius pedig hangsúlyozza, hogy „ujját a szájához emelve csendre int” (Sat. 3, 9, 4). Ünnepét decemberben tartották. Az áprilisban ünnepelt Ceres a görög Démétér megtestesítője, Liber pedig, akinek ünnepe márciusban volt, a görög Dionysosé. Ez azt jelenti, hogy a görög hatás - feltehetőleg etruszk közvetítéssel - igen korán elérte Rómát. Tehát a legrégibb római szellemi alkotásban, a Naptárban már fölismerhetők latin, szabin, etruszk és görög ele­ mek, azaz sajátos vonása az összetettség. Ez az összetett jelleg a római iroda­ lom egészében fellelhető. „A római irodalom akkor születik meg, amikor Ró­ ma egész Itália irodalmi lehetőségeit magában tudja összegyűjteni.” (Kerényi K. 1932, 82) A régi latinok kemény földműves munkával és katonáskodással foglalkoz­ va egyszerű életet éltek: e primitív egyszerűség utáni sóvárgás mindvégig megmaradt a római irodalomban, de a mindennapi életben is: luxusvillákban „szegényszobát” rendeztek be, emlékeztetőül a régi rómaiak egyszerű sze­ génységére (Seneca, Epist. 18,7; Martialis 3, 48). Az etruszk hatás nyomairól viszont az anyagi javak és az élet szépségének szeretete, a gladiátori játékok kedvelése árulkodik. A puritanizmus és a hedonizmus együtt létezett a római irodalomban. Ugyanakkor a római állam szolgálatának eszméje is mindvégig hatott, amely görög szellemiséggel és lelki jólneveltséggel párosulva a homo Romanusbó\ homo humánust nevelt. Ez az oka annak, hogy a hazaszeretet, a szülőföld és az emberi méltóság dicsérete oly gyakran felcsendül, de az is, hogy a rómaiak általában sztoikus módon nyilatkoztak, de epikureus módon éltek. A rómaiak közügynek tekintették az irodalmat, ezért irodalmuk második legfontosabb jegyének „közösségi” jellegét, a korabeli társadalmi valósághoz való kötöttségét kell tekinteni. Amikor Horatius Ars poeticájában megálla­ pítja, hogy „a költők vagy használni akarnak, vagy gyönyörködtetni” (333), akkor két, a görög és a latin irodalomban egyaránt meglevő alapállásra utal. Ő maga elvileg azt tartja ideálisnak, ha e két cél egyensúlyban van. Ugyanez elmondható majdnem valamennyi jelentős római alkotóról, akik­ re bizonyos realizmus és közösségi meghatározottság jellemző. Talán ebben 25

leli magyarázatát, hogy a legtöbb római alkotó szatíraíró is: úgy ír, hogy a jót dicséri, a rosszat pedig ostorozza, s e tevékenységében mindig valamely ma­ gasabb rendű erkölcsi normára hivatkozik. A római irodalomnak sajátos helye van a világirodalomban. Aki csak esz­ tétikai értékeit nézi, talán nem sorolja a legnagyobb irodalmak közé - jegyzi meg L. Bieler (1972,7). De egyik irodalom sem olyan egyetemes, s egyik sem hatott oly sokáig és oly mélyen, mint a római. A neolatin nyelvek irodalmai, az angol próza, a német irodalom legjobbjai sokat köszönhetnek a római iro­ dalomnak, a magyar irodalom pedig különösen. Elévülhetetlen érdeme továbbá, hogy a görög kultúrát, irodalmi műfajokat és mitológiát közvetítette a középkori irodalom felé, hiszen a középkor elején a görög műveket csak kevesen olvasták eredetiben, a rómait viszont minden írástudó ismerte, s általa betekintést nyert a görög szellemiségbe is. A görög irodalomban ugyanis nem létezett egységes irodalmi nyelv, mint ahogy nem volt egységes görög állam sem, hanem sok-sok egymástól elszigetelt görög vá­ rosállam, külön nyelvjárással és irodalmi hagyományokkal. A latin irodalmi nyelv a göröggel ellentétben egységes volt, ami annyit tesz, hogy minden mű­ fajban és minden korban a római szerzők ugyanazon az irodalmi nyelven írtak, még akkor is, ha minden korszaknak megvolt a maga latin nyelvi állapota, stí­ luseszménye és irodalmi ízlése. De még ennél is fontosabb, hogy műfaji mintákat szolgáltatott az európai irodalmak számára. Igaz, e műfajokat maga a római irodalom is egy másik iro­ dalomból, a görögből vette át, de római tartalommal töltve meg azokat mégis sajátos irodalmat teremtett meg. A görögök földrajzi, vallási és társadalmi viszonyaiknak megfelelő önálló irodalmat hoztak létre. Ők alakították ki az irodalmi műfajokat, s a saját irodalmukon belül a tökéletesség fokára emelték azokat. A rómaiak átvették e műfajokat és a tökéletesség mércéjét, s e mércét sajátos módon alkalmazva új élettel töltötték meg az irodalmi műformákat. Mindegyik európai irodalomban ez a folyamat ismétlődött meg újra és újra, azzal a különbséggel azonban, hogy a kezdődő európai irodalmak esetében a minta a római volt, nem pedig a görög. Akik tehát kétségbe vonják a római irodalom eredetiségét, azoknak az újabb európai irodalmak - olasz, francia, angol, német - eredetiségében is kétkedniük kell. A római alkotók eredetinek és újnak tekintették irodalmi műveiket. A kö­ zépkorban sem volt kérdéses a római művek eredetisége, sőt Vergiliust na­ gyobb költőnek tartották Homérosnál. A római irodalom eredetiségének kér­ dése csak a 18. században merült fel a német újhumanisták körében, akik 26

számára csak a görög volt eredeti, a római viszont utánzat és másodlagos. Az eredetiség megítélésekor azonban különbséget kell tenni egy műfaj formai hagyományai és a tartalom között. A tökéletessé csiszolt görög műfajokat a rómaiak átvették, de alakítottak is rajtuk. Ebben az értelemben a rómaiak is formaalkotók, például ők teremtették meg görög előzmények alapján a nem­ zeti eposzt, a szubjektív szerelmi elégiát, a verses mesét, a szatírát stb. Ez min­ denképpen nagy teljesítmény, hiszen sok nép került kapcsolatba a görög kul­ túrával és irodalommal (például a fríg, örmény, trák), de csak a római volt képes nemzeti kultúrát és irodalmat szembehelyezni vele.

3. A római irodalom hagyományozása A római irodalom csak töredékesen maradt fenn. Kevés az olyan szerző, aki­ nek minden műve ránk maradt, például Horatius és Vergilius. A római antik­ vitás kb. 800 alkotója közül mintegy egyötödének olvashatjuk legalább egy művét, körülbelül felétől ismerünk töredékeket, a maradék csak üres név. Elvesztek olyan híres, sokat idézett alkotások, mint Ennius Annalese, Cato Originese, Lucilius Szatírái, Cicero Hortensiusa, Sallustius Historiaeja, Cor­ nelius Gallus elégiái stb. Sőt egész műfajok is elvesztek, például a fabula praetextata és togata (a római tárgyú tragédia és komédia), az egész archai­ kus tragédiatermés, az Atellana, a mímus, az egész görög és latin nyelven írt annalista történetírás, Catullus kivételével az egész neóterikus költészet. Mi okozta a művek elveszését? A természetes okok között első helyen em­ lítendő az, hogy az újabb, jobb művek háttérbe szorították a régebbieket, kü­ lönösen ha az iskolai használatból is kiszorították őket. Ilyenkor ugyanis már nem másolták le újra azokat, s a meglévő kevés példány könnyen tönkreme­ hetett, elkallódhatott. Különösen a tekercsalak volt igen sérülékeny forma, könnyen leszakadhatott az eleje meg a vége. Amikor pedig a 4. sz.-ban a te­ kercsformáról áttértek a kódexformára, csak azoknak a műveknek lehetett esélyük a fennmaradásra, amelyeket kódexformára átmásoltak, s ezek több­ nyire olyan művek lehettek, amelyek minőségüknél fogva az iskolai tananyag részévé váltak, vagy amelyeknek meglétét a gyakorlati élet nélkülözhetetlen­ né tette (például mezőgazdasági, orvosi, építészeti, grammatikai, retorikai stb. szakmunkák). Ugyancsak természetes oknak kell tartani azt a tényt, hogy bizonyos nagy terjedelmű munkákból később kivonatokat, excerptumokat, epitomékat készí­ 27

tettek. így a kisebb terjedelmű epitomékat másolták tovább, az eredeti teljes mű viszont háttérbe szorult, egyes tekercsei elkallódtak. A tekercsformának ugyanis az említetteken kívül még az is nagy hátránya volt, hogy a hosszabb műveket több külön tekercsre másolták (egy tekercsre körülbelül 1000-1500 sort írtak), s e tekercsek könnyen szétszóródhattak. Például Livius 142 tekercs­ ből álló óriási életművéből már az első század végén kivonatokat készítettek, s talán ez is oka lehetett annak, hogy csak harmincöt tekercsnyi maradt fenn belőle. Verrius Flaccus (Kr. e. 1. sz. - Kr. u. 1. sz.) nagy terjedelmű szótárából Sextus Pompeius Festus készített kivonatot 20 könyvben a 2-3. században. Ezt a kivonatot tovább kivonatolta Paulus Diaconus a 8. században, s ez az utolsó kivonata maradt fenn töredékes formában. Végül talán még a természetes okok közé sorolható az íróanyag - a papi­ rusz- és pergamenhiány. Az antikvitásban drága, meglehetősen ritka, sőt oly­ kor hozzáférhetetlen volt az „új” íróanyag, ezért gyakran előfordult, hogy meglévő kódexekről lekaparták a régi írást - a korábbi műveket -, s újabb mű­ vek leírásához használták fel az így nyert tiszta lapokat. Szerencsére a kapa­ rás többnyire tökéletlen volt, s modem technikával az eredeti szöveg is olvas­ ható. Az ilyen kódexeket hívjuk palimpsestus kódexeknek: számos antik mű (például Cicero De re publicája., Fronto levelei stb.) csak ilyen kódexekben maradt fenn. A későbbi keresztény másolók viszont nemcsak pogány szerző­ ket töröltek le, hanem keresztényeket is (például Augustinus és Lactantius szövegeit, hogy leírhassák Nagy Szent Gergely műveit), sőt, nyilván papiruszhiánnyal magyarázható, gyakran bibliai részeket is letöröltek, hogy az így nyert anyagra új szövegeket írhassanak. Az elveszés általános okaként megemlíthetjük az antik műveltség lehanyat­ lását, a népvándorlás viharait, fosztogatásait, csatáit: feldúlták, felgyújtották vagy kirabolták a könyvtárakat, a félig kész kódexeket eladták makulatúrának, azaz közönséges csomagolóanyagnak. Hogy ez korábban is megtörténhetett könyvekkel, arra Catullus szolgáltat példát, amikor megjegyzi, hogy Volusius terjedelmes műveibe halakat fognak csomagolni (95, 8). Annak ellenére, hogy az utókor számára is hozzáférhető művek megmara­ dása a keresztény egyháznak köszönhető, amennyiben egyházi személyek és szerzetesek másolták és őrizték azokat, felmerül a kérdés, milyen szerepe lehetett az egyháznak az antik művek elveszésében. Bár a keresztények kezdetben óvakodtak a pogány szerzők olvasásától, ál­ talában nem voltak ellenségei az antik kultúrának. Az első latin nyelvű keresz­ tény alkotók (Tertullianus, Minucius Felix, Lactantius) nagy pogány művelt­ 28

ség birtokában voltak. Egyes keresztény alkotók könyvműhellyel és csodá­ latos könyvtárral rendelkeztek, például Hieronymus Betlehemben, Rufinus Jeruzsálemben, Cassiodorus Scylaceumban. Bár Hieronymus óva intette lelki leányát, Eustochiumot a pogány szerzők olvasásától, s ennek veszélyeit saját álmának elmesélésével szemlélteti, ám ezt nevelési szándékból tette. Betlehe­ mi iskolájában klaszszikus pogány szerzőket is olvastatott, s művei tele van­ nak a pogány szerzőktől vett idézetekkel. Ritka az olyan kirívó eset, amikor kifejezett ellenségesség nyilvánul meg a pogány irodalommal szemben; így például Theophilos patriarchának is része lehetett az alexandriai Serapeum lerombolásában 391-ben, amelyben könyv­ tár is volt. Az alexandriai könyvtár végleges pusztulását talán a mohamedánok okozták, akik 642-ben elfoglalták Alexandriát. Határozottan elutasította a pogány kultúrát és irodalmat Nagy Szent Gergely, de hogy volt-e szerepe a pogány irodalom elveszésében, vitatható. Arra a kérdésre, hogy miért maradtak fenn éppen azok a művek, amelyek fennmaradtak, több válasz is adható. Könnyen fennmaradhattak az iskolá­ ban oktatott művek, mert sokat másolták őket. Ugyanígy könnyen fennmarad­ hattak a mindennapi élethez szükséges szakmunkák: még a legsötétebb 7. és 8. században is kellett földet művelni és gyógyítani. Ez a szükség őrizte meg a földműveléssel és az orvostudománnyal foglalkozó szakmunkákat. Bizo­ nyos művek fennmaradásában közrejátszhatott a lokálpatriotizmus; például 965-ben Ratherius püspök egy Catullus-kódexre bukkant Veronában, a költő szülővárosában, s erről a kódexről másolták a későbbi példányokat. További szempont lehetett, hogy egyes pogány szerzőket kereszténynek értelmeztek. Hieronymus például Hírneves férfiak című keresztény irodalomtörténetében Senecát is tárgyalja azon az alapon, hogy levelezett Szent Pállal (12). E le­ velek fenn is maradtak, de a kritika kimutatta róluk, hogy hamisítványok. Hieronymus korában azonban sokan olvasták őket (Adamik, 1999, 75-80). Vergilius 4. eklogáját pedig már Nagy Konstantin korában Krisztusra vonat­ koztatták. Más szerzőket morális szempontból tartottak hasznosnak, például Horatiust gyakran „az Ethicus” névvel illették a középkorban. Cicerónak vi­ szont mint filozófusnak volt nagy tekintélye az ókeresztény írók előtt, pél­ dául Minucius Felixnél, Lactantiusnál stb. Ránk maradtak azonban olyan művek is, amelyeknek fennmaradását a fen­ ti okokkal nem indokolhatjuk, például Ovidius A szerelem művészete c. frivol tankölteménye, Petronius obszcén részletekkel tarkított regénye, igaz, töredé­ kesen, Lucretiusnak A természetről c., az epikureizmust kifejtő és „igaz taní­ 29

tásként” propagáló tankölteménye stb. E művek fennmaradását csak azzal ma­ gyarázhatjuk, hogy az egyháziak körében léteznie kellett egy, a háttérben csendesen meghúzódó „világias” irányzatnak, amelynek képviselői még a sötét 7. és 8. században is olvasták és másolták a klasszikus római szerzőket. E csoportok területenként más és más intenzitással működtek. Írország kolos­ torai például jó kapcsolatot tartottak a keleti görög területekkel is, s így mind a görög, mind a római irodalom őrizőivé váltak a népvándorlás századaiban is. Tevékenységüket még a 450 körül bekövetkező angolszász betörés sem zavar­ ta meg, kolostoraik mint az antik tudományosság centrumai működtek, sőt a hunok támadása idején menedékhelyéül váltak a tudós világnak. Miután pedig az ír kolostorok, majd Nagy Szent Gergely szerzetesei megtérítették az angol­ szászokat, a 7. századtól Anglia is a klasszikus kultúra őrzőjévé vált. Nagy Károly (768-814) udvara már tudatosan gyűjtötte az antik irodalom emlékeit, Lupus de Ferneres apát (805-862) még ebben az időben is Angliából kért sér­ tetlen példányokat, hogy csonka kódexeit kiegészíthesse. De Európa más kolostorai is fontos szerepet játszottak az antik irodalom áthagyományozásában. Benedek (480-547) megalapította Monte Cassinón a bencés rendet, amely később egész Európában elterjedt, s kolostoraiban könyvműhelyek működtek. Cassiodorus Scylaceumban alapított Vivarium nevű kolostorában a könyvmásolást a szerzetesek kötelező foglalkozásává tet­ te 555-ben. Columbanus 612-ben alapította meg híres kolostorát Bobbióban, Eszak-Itália hegyei között; kolostora több antik kéziratot megőrzött. Bonifác, a németek apostola Fuldában alapított kolostort 744-ben, s könyvtárából érté­ kes kéziratok kerültek elő. A humanista kor nagy érdeme, hogy gyűjtötte és a korábbiaknál jobb kiadá­ sokban közreadta az antik irodalom alkotásait előbb kódexformában, majd a könyvnyomtatás feltalálása után (Gutenberg 1440) nyomtatott könyvalakban. Ez időben ismét divatba jött az antik irodalom gyűjtése. E gyűjtőszenvedély szép példája Mátyás király (1458-1490) könyvtára, amelyben szinte minden római szerző helyet kapott.

4. A római irodalomtörténet forrásai A római irodalomtörténet tanulmányozásának legfontosabb forrásai maguk a fennmaradt irodalmi alkotások. Ezeknek értő olvasása, nyelvi, tartalmi és esz­ tétikai vizsgálata rávilágíthat szerzőik társadalmi helyzetére, művészi szándé­ 30

kaikra, stílusuk jellegzetes vonásaira, magánéletük fontosabb, alkotásaikban is szerepet játszó tényeire stb. Sajátos problémát jelent az irodalomtörténé­ szek számára, hogy a római szerzők ritkán szólnak műveikben önmagukról, s ha ez olykor elő is fordul, például Cicero, Horatius, Ovidius és mások eseté­ ben, az így nyert adatok nehezen értelmezhetők egyéb korabeli források hiá­ nya miatt. Például Terentius vitatkozik prológusaiban irodalmi ellenfeleivel, azonban ellenfelei kritikái, azoknak indokai nem maradtak ránk. Fontos segédanyagot szolgáltatnak az egyes antik szerzők mélyebb meg­ értéséhez a róluk fennmaradt antik életrajzok, az ún. viták. Bár ezek többnyi­ re közhelyeket és életrajzi érdekességeket jegyeznek fel, értéküket mégsem szabad lebecsülni, az egész életmű ismeretében kell adataikat értékelni. Ha­ sonlóképpen fontosak lehetnek egy adott szerző szempontjából a kortárs és későbbi alkotók megnyilatkozásai. Például Propertius megjegyzése a készülő Aeneisről (2, 34, 61), Livius 120. könyvének egyik töredéke Cicero haláláról, Plinius levele Martialis haláláról (3, 21) stb. Komoly segítséget nyújthatnak a jobb megértéshez az antik irodalomtudo­ mány ránk maradt értékelései, mert az antik kritikusok is ugyanazokat a mű­ veket vizsgálták, mint mi, csak sokkal jobb helyzetben. Egyfelől anyanyelven közelíthettek a művekhez, másfelől ismerhették az antik irodalom addigi tel­ jes korpuszát. Például a Kr. e. 2. század vége felé Aelius Stilo az archaikus irodalom kronológiai problémáival foglalkozott, Accius költő Didascaíia cí­ men a görög és római dráma történetét vizsgálta, Terentius Varro többek kö­ zött Plautus komédiáinak eredetisége kérdésében mondott ítéletet. Cornelius Nepos a Kr. e. 1. században, Suetonius a Kr. u. 1-2. század fordulóján írt római irodalomtörténetet Hírneves férfiak (De viris illustribus) címen. Bár e munkák nem maradtak fenn, nyomaikkal, hatásukkal számolnia kell a kuta­ tónak. Szerencsére olyan antik kritikai munkák is vannak, amelyek teljes egé­ szükben ránk maradtak. Például Cicero Brutus c. művében áttekinti és értéke­ li a római szónoklás és egyben a római próza történetét. Quintilianus Szónok­ lattanának 10. könyvében a görög és római irodalomról ad kritikai áttekintést, s ugyanezt teszi Hieronymus Hírneves férfiak c. munkájában az ókeresztény irodalomról. Egyes irodalmi alkotások értelmezéséhez becses segítséget nyújtanak a ró­ luk fennmaradt antik kommentárok, például Porphyrio, majd az ún. PseudoAcro kommentárja Horatiushoz, Donatusé Terentius és Serviusé Vergilius műveihez és Lactantius Piacidusé Statius Thebais c. eposzához. E forráscso­ porthoz sorolhatók az antik széljegyzetek, az ún. scholionok: az eredeti szöveg 31

fölé, alá, mellé és a sorok közé írt olvasói megjegyzések, például Porfyrius Optatianus képverseihez. Nélkülözhetetlen forrásai a római irodalomtörténetnek a töredékek, azaz idézetek olyan művekből, amelyek nem maradtak ránk. Cicero például idéze­ tei révén sok töredéket megőrzött Ennius Annalesébői, Aulus Gellius pedig igen sok elveszett műből. A töredékek tárházát nyújtják az antik grammatikák és retorikák, szóértelmezések, például Priscianus nagy grammatikája, aRhetorica ad Herennium és Nonius Marcellus szómagyarázatai stb. Végül nem elhanyagolható információkat közölhetnek egy-egy alkotó utó­ életéről, hatásáról a feliratok és sírversek, amelyeknek olykor még szöveg* kritikai értékük is lehet, mint például Vergilius és Catullus esetében. Kisebb mertekben ugyan, de mégis figyelembe veendő adalékokat szolgáltathatnak el veszett római alkotásokhoz a papirusztöredékek, amelyeken előkerültek már például Livius-kivonatok, sőt a legújabb időkben egy néhány soros Gallustöredék keltett filológiai szenzációt.

5. A római irodalom korszakolása A római irodalom korszakolása annyit tesz, mint feltárni ezen irodalom több mint ezeréves történetében a fejlődés fázisait, azaz az egymás után következő, de egymástól különböző korszakokat. E cél érdekében olyan szempontokat kell választani, amelyek alkalmasak arra, hogy segítségükkel megállapíthas­ suk az egyes korszakok határait és sajátos vonásait, ugyanakkor e szempon­ toknak magukban kell foglalniuk a fejlődés indítóokait és rugóit, azokat a ha­ tóerőket, amelyek egy-egy korszakban befolyásolják vagy megszabják az iro­ dalom fejlődését és milyenségét. A fejlődés mozgatórugóját hiba lenne egyetlen tényezőben keresni, és egyetlen tényező alapján korszakolni a római irodalom egészét. A romantika korszaka, ezen belül is a német újhumanisták, Winckelmann, Herder, Hum­ boldt, az újra felfedezett görög művészet és irodalom bűvöletében a római irodalmat a görög irodalom reprodukciójának tekintették. A görög kultúra ösztönös eredetiségének hangsúlyozásával hatást gyakoroltak a korabeli szépirodalomra, de a klasszika-filológia szemléletére is, s hatásuk egészen a 20. századig érződött. Még oly kiváló klasszika-filológusok is, mint Niebuhr (1776-1831) és Mommsen (1817-1903) lekicsinylőén nyilatkoztak a római irodalom teljesítményeiről. Ez az oka annak, hogy Némethy Géza (1865— 32

1937) és E. Norden (1868-1941) a római irodalmat egyetlen szempont alap­ ján, a görög mintához való viszony alapján korszakolták. így természetesen abszurd eredményekhez jutottak, például Némethy Catullust a görög költészet „szolgai utánzásának” korszakába sorolta, azt a Catullust, akit ma az antik iro­ dalom egyik legeredetibb tehetségének érzünk. Huszti József alapos kritikának vetette alá Némethy és Norden periodizá­ cióját, s kritikáját az újabb kutatások eredményeire alapozta, amelyekből ki­ derült, hogy ami görög, az sem feltétlenül teljesen eredeti, s ha valami római, attól még lehet eredeti. A fordulat F. Leo „A római irodalom eredetisége” c. tanulmányával kezdődött. Míg korábban azt vizsgálták, mit vett át Róma, most az lett a fontosabb, mit adott hozzá. A forráskutatás is a római elem vizs­ gálatát hangsúlyozta: mi a sajátosan római Plautus, Cicero, Horatius stb. mű­ veiben. Huszti hangsúlyozza, hogy Róma esetében az egyik oldalon ott van, amit átvett, a másikon az, amit a római szellem alakító, újjáteremtő ereje lét­ rehozott. Az átvett anyagnak és a formáló erőnek a szintézise adja az újat. Ilyen szempontból nézve a római irodalom is eredeti. Huszti a római irodalom sajátos jellegét a római állam politikájához való szoros kötődésében látta, ezért a római irodalmat Róma politikai története alapján korszakolta. Mind a görög irodalomhoz való viszony, mind a politikai történelemhez való kötődés fontos szempont, de önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy a római irodalom fejlődését kizárólagosan befolyásolják. Alakulásában ugyanis más tényezőknek is szerepük volt, például a latin nyelv szókészleti, stílusbeli és ritmikai gazdagodásának, bizonyos filozófiai és vallási eszmék előtérbe kerülésének, a római irodalom immanens fejlődésében bekövetkező ízlésbeli változásoknak. E tényezők külön-külön, de együttesen is árnyalhat­ ják egy-egy korszak irodalmát, ezért a római irodalom korszakolásánál mind­ egyikre tekintettel kell lenni. A korszakolás másik lényeges kérdése az, hogy annak a római irodalom egészét figyelembe kell vennie. Ha a Magyarországon ismertebb római iroda­ lomtörténetek arányait nézzük - I. M. Tronszkij, Falus R., E. Norden, L. Bieler -, akkor meg kell állapítanunk, hogy ezek aranykorcentrikusak, ami azt jelenti, hogy az aranykort részletesen tárgyalják, az ezüstkort már kevésbé részletesen, a késő császárkor irodalmát pedig érdemben alig érintik. Ezen aránytalanság mögött értékítélet rejlik, ami végső soron ismét a római iroda­ lom eredetiségének kérdéséhez kapcsolódik: a római irodalom az aranykorban ért fel a csúcsra, az ezüstkorban már a hanyatlás jelei mutatkoznak, a késő csá­ szárkorban pedig degenerálódott és felbomlott. E szemlélet hívei nem veszik 33

észre, hogy minden irodalom fejlődik, változik tartalmában és formájában egyaránt, s attól, hogy a késő császárkor irodalma szellemében és formakin­ csében eltér az aranykor és az ezüstkor irodalmától, attól még irodalom ma­ rad, mégpedig gazdag és változatos, amely több lényeges korszakra bomlik. A fenti szempontokat figyelembe véve az alábbi korszakokat különítjük el a római irodalom történetében: 1. Az archaikus korszak: kezdetek, az első latin nyelvemlékek: a királyok kora és a köztársaság első évszázadai az első pun háború befejezéséig, Kr. e. 240-ig. 2. Az archaikus irodalom virágkora: a 2. és 3. pun háború és a görög terü­ letek elfoglalása; 240-től az ifjabb Scipio haláláig (Kr. e. 129), illetve a Gracchusok felléptéig (Kr. e. 133). 3. A latin irodalmi nyelv és a nyelvi normák kialakulásának kora: a gram­ matika és retorika oktatásának hatására; a polgárháborúk kezdete, a Gracchusoktól Sulla haláláig, Kr. e. 78-ig vagy Cicero felléptéig, Kr. e. 81-ig. 4. A római próza aranykora: a polgárháborúk kora, Cicero első föllépésé­ től haláláig, Kr. e. 43-ig; a neóterikus költők mozgalma. 5. A római költészet aranykora: a principatus kialakulása, Augustus halá­ láig, Kr. u. 14-ig. 6. Az ezüstkor irodalma: a császárság intézményének megszilárdulása, Augustus halálától Traianus haláláig, 117-ig. 7. Az archaizálok kora: az ún., jó” császárok kora, akik lemondva a hódí­ tásokról a jog és igazság alapján kormányozva őrzik a birodalom békéjét; Hadrianustól (117) Marcus Aurelius haláláig, 180-ig. 8. A pogány római irodalom válságának és a keresztény irodalom kezde­ teinek kora: a Római Birodalom válsága, a katonacsászárok, keresztényüldö­ zések: a dominatus és Diocletianus tetrarchiája; Commodus trónra lépésétől (180) Nagy Konstantin trónra lépéséig, 306-ig. 9. A latin nyelvű keresztény irodalom virágkora, a pogány restauráció iro­ dalma: a Római Birodalom két részre bomlása, nyugati és keleti Római Biro­ dalomra: a kereszténység szabad, majd államvallássá lesz; Nagy Konstantin­ tól Nagy Theodosius haláláig, 395-ig vagy Augustinus haláláig, 430-ig. 10. A római irodalom felbomlásának korszaka: a klasszikus nyelvi normák felbomlása; a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (476), vagy mások szerint a longobárdok Itáliába való betöréséig (568). Például Michael von Albrecht még tárgyalja Boethiust és Cassiodorust, akik szerintünk már a középkori la­ tin nyelvű irodalomhoz tartoznak. 34

II. Az archaikus kor: kezdetek

1.

Róma történelme

SÄfr“ ,k”Kaka

egybe politikai ,orté„eté-

1. A vaskor: 900-700 2. A keleti hatás korszaka700-580 3. Az archaikus kor: 580-500 4. A korai köztársaság és a rendek küzdelme: 500-287 5. A klasszikus köztársaság kora: 287-133

Róma alapítása a királyok kora

Köztársaság

6.

A polgárháborúk (vagy egyes kutatók szerint a forradalom) kora: 133-30 7. A principátus kora: Kr. e. 29-től Kr. u. 284-ig 8. A dominatus kora a Nyugatrómai Császárság bukásáig: 284-476

ra tette-

Aeneasnak sikerült elmenekülnie a? po/; tva; -u 'i ..

36

Császárság

Öccse, Amulius azonban elűzte bátyját, Numitort, az ikreket pedig kitétette a Tiberis partjára. A csecsemők azonban egy anyafarkas és egy pásztor közre­ működésével megmenekültek, felnőttek és nagyapjukat, Numitort visszahe­ lyezték királyságába. Elhatározták, hogy új várost alapítanak azon a helyen, ahová egykor kitették őket. A szerencse Romulusnak kedvezett: ő alapította meg Rómát Kr. e. 753-ban. Mint Róma első királya sikeresen harcolt a sza­ binok ellen, s alaposan megnövelte az új város lakosainak a számát. A Capitoliumon templomot emeltetett Iuppiter Feretriusnak és Iuppiter Statomak (Livius 1, 10-13). A második király, Numa Pompilius a szabin Curesből települt át Rómába. Ő hozta létre Róma vallási intézményeit és papi testületek. Fölépíttette Ianus templomát, megreformálta a naptárt, bevezette a Vesta-szüzek papi rendjét stb. (Livius 1, 19-21). A harmadik király, Tullus Hostilius igen harcias volt: lerombolta Álba Longát, lakosságát pedig Rómába telepítette át. Katonai si­ kerei azonban elbizakodottá tették. Hanyagul végezte a Numától Iuppiter Elicius tiszteletére rendelt szertartásokat, ezért Iuppiter villámával lesújtotta (Livius 1, 31). A negyedik király, Ancus Martius, mind a vallási, mind a há­ borús ügyekre gondot fordított. Ianiculus dombját is a városhoz csatolta, és cölöphidat veretett a Tiberisen, amelynek torkolatánál megalapította Ostia városát (Livius 1, 33). Ezután rendkívüli fordulat következett be a római királyság történetében. A korinthosi Démaratos fia, Lucumo az etruszk Tarquiniiben feleségül vette Tanaquilt. Mivel itt nagy karrierre nem számíthatott, felesége biztatására Ró­ mába költözött, ahol felvette a L. Tarquinius Priscus nevet. Miután királlyá választották, megreformálta a hadsereget, fényes ünnepi játékokat rendezett, és nagy építkezésekbe fogott a Forum környékén. Lecsapoltatta a Forum körüli területeket, lerakatta a Capitoliumi Iuppiter-templom és a Circus Maximus alapjait (Livius 1, 35-38). Ancus Martius gyermekei azonban fellázadtak elle­ ne és megölették. Tanaquil eltitkolva férje halálát, a házukban felnevelt Servius Tulliust kiáltatta ki királlyá, aki mind háborúban, mind békében kiválónak bizonyult. Sikeresen harcolt az etruszkok ellen, majd bevezette a census in­ tézményét. Róma városához csatolta a Quirinalis és a Viminalis dombot, s fal­ lal vétette körül a várost (Livius 1, 44—45). Tarquinius Priscus fia vagy unoká­ ja azonban, Tarquinius, megölette Servius Tulliust, és átvette az uralmat. Bár zsarnokként uralkodott - ezért kapta a Superbus nevet -, mégis hadi sikereket ért el, és békeidőben sokat építkezett: templomot állított Iuppitemek a Tarpeiasziklán, folytatta a Circus Maximus építését, csatomáztatta Rómát, megépítve 37

a Cloaca Maximát. Ennek ellenére a Lucretia-botrány kapcsán L. Iunius Brutus fellázítja ellene Rómát és száműzetteti. Bevezeti a consulság intézményét, s ezzel véget ér Rómában a királyság (Livius 1, 56-60). Livius leírásában sok a mondái elem, a regényes fordulat; szélsőséges jel­ lemeket vonultat fel, s folyton kiütközik nevelő szándéka. Sokszor kelti azt a gyanút, hogy későbbi vívmányokat vetít vissza korábbi időkre. Mindez elég­ séges volt ahhoz, hogy történészek és régészek kétségbe vonják Livius hite­ lességét, és megkíséreljék feltárni Róma „igazi” történetét. H. Müller-Karpe őstörténész Róma településtörténetét kutatta. A Palatínu­ son és a Forumon feltárt legrégibb sírokat a Kr. e. 10. századra datálta, az Esquilinuson és a Quirinalison találtakat pedig a 9—7. századra. Ám nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a legkorábbi római települések maradványai kap­ csolatba hozhatók-e Róma alapításával. Einar Gjerstad svéd régész a Forum, a Palatínus és a Forum Boarium építészeti emlékeit vizsgálta. Szerinte a 8. században a Palatínus lehetett a központja egy szerény településnek. Később Kr. e. 625 és 575 között laza szövetség jött létre Septimontium néven a Palatinus és Esquilinus három-három nyúlványa és a Caelius-domb között. Az etruszkok voltak azok, akik elsőként városi külsőt és szervezetet adtak Rómá­ nak 575 táján. E hosszadalmas városodási folyamatban döntő mozzanat volt az, amikor a szalmatetős kunyhókat cseréptetős, monumentális templomok váltották fel, a piacteret kikövezték a Forumon, megépítették a Via Sacrát és a fellegvárat a Capitoliumon. Szerinte Róma alapítása nem a városfal fel­ állításával kezdődött, hanem egy új centrum, a Forum kialakításával. Róma „alapítása pedig csak része volt a Közép-Itáliában lezajló nagy urbanizációs folyamatnak. A Rómában talált és Kr. e. 575 és 450 közé datálható vázatöre­ dékek arra utalnak, hogy az archaikus Róma élénk kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn Görögországgal. K. Christ, áttekintve azokat a törekvéseket, amelyek az ókori irodalmi ha­ gyományt összhangba kívánták hozni az egyetemes indoeurópai hagyomá­ nyokkal (G. Dumézil), vagy bele akarták illeszteni azt a mitikus és vallásos gondolkodás eurázsiai modelljeibe (Alföldi A.), kénytelen megállapítani, hogy a kutatók ellentmondanak egymásnak még olyan általános kérdésekben is, hogy Róma alapításán egy konkrét időpontot keli-e érteni, vagy egy folyama­ tot, volt-e az etruszk befolyás előtt Róma vagy sem. Ezért jobb elfogadni az irodalmi hagyományt, amelynek jelentősége a későbbi rómaiak számára meg­ határozó volt: ez a hagyomány alapozta meg politikai és történeti öntudatukat. Az alapítás tradíciója szentté tette Rómát az utódok szemében.

38

Romulus alakja oly mértékben megragadta Augustus képzeletét, hogy azon töprengett: felvegye-e nevét. A királyok elűzése olyan nyomot hagyott a ró­ maiak tudatában, hogy például Catónak ez volt a véleménye: „minden király természeténél fogva húsevő állat” (Plutarchos, Cato 8), s ha valamely római abba a gyanúba keveredett, hogy királyságra pályázik, életével fizetett. Az iro­ dalmi tradíciót komolyan vették; nemcsak Livius műve tanúsítja ezt, hanem Vergilius Aeneise ugyanúgy, mint Augustus Mars Ultor temploma, amelynek oszlopcsarnokában ott sorakozott e tradíció minden nagy alakja, hogy példa­ képül szolgáljon a római népnek. Annál is jobb megmaradni az irodalmi hagyomány mellett, mert a legújabb latiumi és római ásatások mintha azt igazolnák, hogy nagy vonalakban igaz lehet, eltekintve néhány későbbi eredetű legendás elbeszéléstől, mint az Aeneas-monda. A Szépművészeti Múzeumban 1980-ban rendezett „Róma születése” c. kiállítás magyar nyelvű ismertetője két tanulmányt is közöl a leg­ újabb régészeti leletek tanulságairól. Massimo Pallottino a következőket írja: „Ma már vitathatatlan, hogy Róma az archaikus korban hatalmának és virág­ zásának nagy pillanatát érte meg; nem volt kevésbé jelentős, mint az etruszk városok vagy Dél-Itália és Szicília nagyobb görög gyarmatvárosai. (Később, a Kr. e. 5. században az etruszk központok általános gazdasági és politikai vál­ sága és a félsziget belsejéből Latiumba benyomuló italikus népek - volscusok, szabinok, aequusok - inváziójának veszélye miatt viszonylagos hanyatlás következett be.) Ez a tény, amely az antik hagyományban az utolsó királyok (Tarquinius Priscus, Servius Tullius, Tarquinius Superbus stb.) építkezései­ nek, hódításainak leírásában tükröződik, a régebbi történészgenerációk hiperkritikájának kereszttüzében állott. Hitelességét újabban a történész Al­ földi András is cáfolta, és a későbbi köztársaságkori római annalisztikus történetírók elfogult, propagandisztikus kitalálásának minősítette. Az emlék­ anyag és a feliratok adatai azonban, különösen az újabb régészeti leletek meg­ világításában, jelenleg teljes mértékben igazolták az ókori hagyományt.” (22). Továbbá: „Ami konkrétan a korszak eseményeit és történelmi személyeit illeti, ma minden jel arra vall, hogy az antik irodalmi források elbeszéléseinek valószínűsége lényegesen nagyobb, mint a megelőző időszakokra vonatkozó hagyományé. Figyelembe kell venni ugyanis, hogy abban a korban vagyunk, amikor az írás széles körben elterjedt, hogy az archaikus emlékek feliratai részben még olvashatók voltak Polybios, Halikamassosi Dionysios és Titus Livius idejében” (24).

39

2. Az archaikus Róma kultúrája Róma földrajzi fekvése meghatározta lakosainak életformáját és kultúráját. Róma mint szárazföldi város a tenger és a hegyek között terült el a Tiberisparti dombokon, két kereskedelmi út metszőpontjánál. Az egyik maga a folyó volt, amely Közép-Itáliát kötötte össze Latiummal és a tengerrel. A másik egy szárazföldi út, amely Etruria és Dél-Itália között teremtett kapcsolatot Rómán keresztül. De a Tiberis-kanyar dombjain emelkedő Rómának kedvező hídfő­ állása és hídja volt a legrégibb időktől kezdve, először gázló, majd igazi híd formájában. A híd jelentőségét a régi Róma életében jól szemlélteti a római főpapok, a pontifexek elnevezése, akik Róma egész vallási életét irányították. A pontifex főnév a pons - híd és a facere ige - csinál összetételéből van ké­ pezve. „A pontifexek tehát nevük tanúsága szerint eredetileg hídverők vol­ tak.. . Rómának volt egy régi, tabuk övezte hídja s egy ezzel kapcsolatos igen archaikus rítusa, történelme folyamán pedig a hídépítés jelentőségét alkalma volt többször megtapasztalni” (Köves-Zulauf Th„ 1995, 37). Róma gazdasági életében az erdőgazdaság, a mezőgazdaság és az állattenyésztés játszotta a legfőbb szerepet, továbbá a város kedvező helyzeté­ ből adódó kereskedelem: Rómában a Forum Boariumon és Capena mellett a Lucus Feroniaebm híres vásárhely volt, amelyet latinok, etruszkok, faliscusok, szabinok és görögök is látogattak. Sőt a katonáskodást is alapvető fog­ lalkozásnak tekinthetjük az ősi Rómában, hiszen e parányi városállam több évszázadon keresztül tőle 10-20 kilométerre fekvő ellenséges városok gyűrű­ jében élt: volscusok, hemicusok, aequusok, szabinok, umberek, etruszkok, latinok fenyegették folyton biztonságát. A latin városok szövetségét csak 496ban győzte le; régi versenytársát, az etruszk Veiit pedig, amely Rómától mind­ össze 15 kilométernyire volt, Kr. e. 396-ban foglalta el. Bár Itáliát tenger ve­ szi körül, mégsem játszott a tenger különösebb szerepet az ősi Róma életében, hiszen a tengertől mintegy 25 kilométer távolságban feküdt termékeny földek­ től övezve. Ez az oka annak, hogy a régi Róma szellemi arculatát a szárazföld alakította, nem pedig a tenger, mint Görögország esetében. Romában kezdettől fogva a fakitermelést, az állattenyésztést és a mezőgaz­ daságot tekintették a legfontosabb tevékenységnek. Feltételezhető, hogy Ró­ ma eleinte pásztorkodó királyság volt, mert a Palatinus-domb, ahol az első latin település kialakult, Palesről, a pásztorok istennőjéről kapta a nevét, s a monda szerint Romulus és Remus életében a pásztorkodás és a pásztorok fon-

40

tos szerepet játszottak. A földművelés, kereskedelem és a katonáskodás fe­ gyelmében élő nép a földművelést tekintette a legnemesebb foglalkozásnak. A régi római hagyományok tisztelője és őrzője, az idősebb Cato így vélekedik erről: „Amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földmű­ ves, derék gazda. Úgy tartották, hogy ez a legnagyobb dicséret annak, akit így dicsértek. A kereskedőt szorgalmasnak és a vagyonszerzésben serénynek tar­ tom ugyan, de az - mint már említettem - veszélyes és kockázatos. Viszont a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitar­ tóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglal­ kozás, s a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik.” (A földművelésről, előszó 2-3; fordította Kun J.) De nemcsak az egyszerű katonák művelték a földet, hanem a gazdag arisz­ tokrácia tagjai is, akiket olykor fontos állami tisztségek betöltésére falusi jó­ szágukról hívtak Rómába: „A római nép államának egyetlen reménysége, L. Quinctius, négy hold földjét művelte a Tiberisen túl, szemben azzal a hellyel, ahol most a hajóműhelyek állanak - ma Quinctius-féle rét a neve. Éppen ár­ kot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott, annyi bizonyos, hogy néminemű mezei munkával foglalatoskodott, amikor a követek kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltse fel tógáját, s mind a maga, mind az állam javára, hallgassa meg a senatus megbízását.” (Livius 3, 26; fordította Kis Ferencné.) A földművelés tisztelete és fontossága tükröződik a római névadásban es az értéket jelentő szavakban. Míg a görög nevek többsége fenséget, erőt, dicső­ séget áraszt - Periklés, Démosthenés, Theophilos -, a latin nevek a földműves életről s annak durva valóságáról vallanak: a híres Fabiusok a bab-, Lentulusok a lencse-, Ovidiusók a juhtenyésztésről kapták nevüket; Piso mozsarat, Varus csámpást, Strabo kancsalt jelent stb. A pénz neve (pecunia) a szarvasmarha nevéből (pecu) származik, a legjobb (optimus) a vagyonnal (ops) kap­ csolatos, a gazdag (locuples) a szántóföldben való bőséget jelenti, a derék (frugi) a jó termésre, a boldog (felix) a termékenységre, a vidám (laetus) a trágyázásra, a kiváló (egregius) a nyájból való kiválasztásra vezethető vissza. A putare ige tulajdonképpeni jelentése „megtisztítani”, „nyesni majd „meg­ számlálni” a fákat; ebből vonódott el a ’hinni’, ’gondolni’ jelentés. A fenus, a ’kamat’ a legértékesebb takarmányra, afenumva, a szénára (termék, növeke­ dés) utal. A legnagyobb csapás egy római számára, ha hontalanná, peregri­ nusa zá válik, azaz kénytelen földjét elhagyni (vö. Borzsák, 1942, 23-27).

41

Ahogy szaporodott Róma lakossága, egyre nagyobb területeket kellett el­ hódítani a mocsaraktól és a vadontól. E nehéz munkafolyamatot tükrözi az a csatornarendszer, amelyet a Kr. e. 6-5. században ástak, például összekötöt­ ték az Albano-tavat a Tiberisszel stb. A gabonaellátás szempontjából fontos volt a tönköly és az árpa, amelyet a Kr. e. 5. században a triticum nevű búza­ fajta váltott fel mint kenyérgabona. A szőlőművelést Numa király korában ho­ nosították meg; ezt igazolják a Forum 7. század közepére keltezhető sírjaiban talált vitis vinifera maradványok. Az olajfaültetvények Servius Tullius korá­ ban jelentek meg. Fontos szerepe lehetett a táplálkozásban a fügének (ficus); ennek régi ismeretére olyan helységnevek utalnak mint Ficana és Ficulea. Az állattenyésztés jelentőségét mutatja az a tény, hogy a 6. századi Rómában két bőrfeldolgozó kézművestestület is működött. A vidék két fontos természeti kincse volt még az erdők fája és a Tiberis torkolatának lagúnáiból nyert só.

3. Róma vallása A rómaiak mégsem a mezőgazdaság szeretetében látták azt a sajátos tulaj­ donságukat, amely más népektől megkülönböztette őket, hanem a vallásossá­ gukban. Cicero így vall erről: „Szeressük bár önmagunkat, amennyire csak akarjuk, nem múltuk felül sokaságban a hispánokat, erőben a gallokat, ravasz­ ságban a punokat, művészetben a görögöket és végül a hazai néphez’és föld­ höz való vonzódásban az itáliaiakat és a latinokat; mégis pietasban meg vallá­ sosságban és ama egyetlen bölcsességben, hogy beláttuk: mindent az istenek ereje irányít és kormányoz, minden más népet és nemzetet fölülmúltunk.” (Harusp. 19) Hogy Cicero nem puszta szónoki fogásból nyilatkozik így, az más római szerzők kijelentéseivel is megerősíthető. Sallustius a régi rómaia­ kat a „legvallásosabb halandóknak” (Cat. 12, 3) minősíti. A görög Polybios pedig, aki csodálta a rómaiak nagyságát, e nagyság okát vallásosságukban látta (6, 56, 6-15). Hogy milyen volt az a régi vallás, amely Rómát naggyá tette, nem is olyan könnyű megmondani. Ennek oka egyfelől abban rejlik, hogy a kérdéssel fog­ lalkozó római szakmunkák elvesztek, mint például Terentius Varro Az isteni dolgokra vonatkozó régiségek (Antiquitates rerum divinarum) című nagy ha­ tású műve, másfelől a római vallástörténet modern kutatásában az egyes isko­ lák egymástól eltérő eredményekre jutottak. G. Wissowa az 1902-ben kiadott A rómaiak vallása és istentisztelete c. korszakalkotó művében a római vallást 42

jogi kategóriának értelmezte a do ut des (adok, hogy adj) elv alapján. E felfo­ gásban a római vallás azonos az államvallással, és híjával van a mitológiának. A frankfurti iskola jeles képviselői, Walter F. Otto és Franz Altheim az állam­ vallás mellett fontosnak tartották a népi képzeteket is, s a mítosz létezését is elismerték, ám azt az államvallás kiszorította. Továbbá hangsúlyozták a gö­ rög hatás igen korai jelentkezését. A dinamisztikus vagy manaista irányzat képviselői, H. J. Rose és H. Wagenvoort szerint a római vallás mágikus jelle­ gű: nem istenekben hisz, hanem a dolgokban rejlő titokzatos erőkben, ame­ lyeket e kutatók a mana szóval jelöltek. A személyes istenek csak később ala­ kultak ki ezekből a manaképzetekből. A manaista irányzatot megfelelő bírá­ latban részesítette G. Dumézil és iskolája, az ún. indoeurópai összehasonlító iskola, amely azt tanítja, hogy a római vallás az archaikus össz-indoeurópai vallás folytatója, azaz Róma sok régi istennel és mítosszal rendelkezett, csak­ hogy ezeket történeti hősök és események mezébe bújtatta. A római iskola R. Pettazoni, A. Brelich, E. Montanari, D. Sabbatucci - a római vallás állami jellegét másodlagosnak tartja, szoros összefüggésben a demitizáció folyamatával. Az istenalakok ún. gondolati magvakból vannak összetéve. A gondolati magvak viszonylag változatlanok, kombinációik viszont, az is­ tenalakok történeti képződmények, tehát változók. Kerényi Károly az isten­ alakokat tekintette az antik vallás alapjelenségének, s szerinte ezek egyben mint pszichológiai archetípusok minden népnél azonosak. Ezzel fordult szembe a római iskola, amikor hangsúlyozta, hogy az istenalakok változnak a történelem folyamán, s kutatási módszerük csak a történeti módszer lehet. A vallástörténeti iskolák eltérő eredményeiből arra lehet következtetni, hogy a római vallás igen összetett képződmény. Köves-Zulauf szerint sajátos vonása a kettősség, az implicit jelleg: az állami felszín alatt magántöbblet húzódik meg; a szent tárgyak mélyén csupán tudott, de nem ábrázolt isteni személy rejtőzik; a kultikus tett mitikus eseményt jelenít meg; a történelem a teológia jelmeze; a mágia az istenvallás leple; a görög mitológia háttérbe szorítja a rómait, de nem szorítja ki végérvényesen. A vallást általában úgy lehet meghatározni mint kommunikációs rendszert isten és ember között. A római vallásban azonban ez a kommunikáció nem spontán, hanem speciális hozzáértés kell hozzá. E vallásban ugyanis nincs ki­ nyilatkoztatás, nincsenek próféták, nincs igehirdetés, hiányzik a misztikus imádkozás. Ennek ellenére a szent szó rendkívüli súllyal bírt: magában a szóban volt az erő. Csak a ténylegesen kimondott szó számított, függetlenül a vele kapcsolatos szándéktól. A szó az, ami a dolgoknak érvényt szerez, ezért 43

előfeltétele bármilyen állami intézkedésnek: hivatalosan ki kell mondani. Már a Tizenkéttáblás törvény így rendelkezik: „amint a nyelv kimondta, úgy le­ gyen törvény . A szó vallásos funkciójával függ össze a római naptár kialaku­ lása is. A hónap első napján, az újhold napján, a pontifex hangos kiáltással jelentette az újhold megjelenését. A ’kiáltani’ az archaikus latinban a calo igével volt kifejezve, s ebből származik a hónap első napjának elnevezése: Kalendae, amelynek a kalendárium szavunkat köszönhetjük. A szó vallásos jelentőségére utal a fari „mondani, ünnepélyesen kijelenteni” ige és szárma­ zékai. Belőle szármázik a fanum a szentély jelölésére: „szavakkal megjelölt terület”, vagyis a pontifex szavakkal megnevezte határait. A szó kimondásá­ nak (fari) egyetlen célja van: tényállást megállapítani. így az egyéni sors, a fatum az, ami kimondatott. A szent szavak hatása sokrétű; egyes szavak létrehoznak bizonyos tényeket, mások megszüntetnek vagy elhárítanak valamit, ismét mások meglévő dolgo­ kat szentesítenek. E szent szavakat azonban abszolút pontossággal kell elmon­ dani: nem maradhat ki egyetlen szó sem a szent szövegből, s a szórenden sem szabad változtatni. E cél érdekében sajátos rendszabályokat alkalmaztak: az imamondó számára egy külön személy írásos szövegből olvasta fel az imát, egy harmadik személy ellenőrizte a felolvasót, egy negyedik a favete linguis formulával intette csendre a résztvevőket. A hibás szöveg vagy a pontatlanul végzett szertartás végzetes következménnyel járhatott: Tullus Hostiliust luppiter villámával sújtotta a szertartás hanyag végzéséért. A római vallásos gyakorlatnak ez a pontosságra való törekvése nagymértékben hozzájárulhatott egyfelől az írás korai terjedéséhez, másfelől az ólatin irodalmi nyelv kialaku­ lásához.

4. Róma nyelve Róma nyelve, a latin hosszú évszázadokig igen kis területre korlátozódott: Rómára és Latiumnak Róma felé eső részére. Latium nagyobbik felét ugyan­ is a volseusok, hemicusok és az auruncusok lakták. Miután pedig egész Latiumra kiterjedt, két nyelvjárása is kialakult, a lanuviumi és a praenestei. Lanuvium városa a mons Albanus magaslatán emelkedett Rómától délkeletre, Praeneste pedig keletre terült el. A latinhoz legközelebb álló itáliai nyelv a faliscusi volt, amelyet Etruriában a Tiberis jobb partján fekvő Falerii és C apena városokban használtak. Ezért beszélhetünk az itáliai nyelveknek la­ 44

tin-faliscusi ágáról. E két nyelv közeli rokonságát jól szemlélteti az alábbi mondat: főied vino pipafo, era carefo (faliscusi) - hodie vinum bibam, eras carebo (latin) - „ma bort iszom, holnap nélkülözöm”. Az itáliai nyelveknek másik nagy, a latin-faliscusival egyenrangú ága az oscus-umber. Az oscus az eredeti oscusok és az őket leigázó samnisok nyelve; Samniumban, Campaniában, Lucaniában, továbbá Apulia és Bruttium egy ré­ szén beszélték, s a fennmaradt feliratokból fogalmat alkothatunk róla. Az um­ ber a Tiberis felső folyása és az Adriai-tenger közt fekvő területek nyelve; az iguviumi táblák feliratairól ismerjük. Közel áll hozzá a volseus nyelv, amelyet Latiumban, a Liris völgyében beszéltek. A sabellus gyűjtőnévvel jelölik Közép-Itália kisebb népeinek nyelvét, például a marsusok, paelignusok, marrucinusok, vestinusok, hemicusok, aequusok, aequiculusok, szabinok, praetutiusok és a picenumiak nyelvét. A fentebb említett itáliai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágát alkotják. Rajtuk kívül egyéb indoeurópai nyelvek is nagy szerepet játszottak Itália ókori történetében, például a görög, a kelta, a japyg, a messapus, a vénét és a ligur. Ezek közül a görög játszotta a legfontosabb szerepet az antik Itália kulturális életében, így a rómaiakéban is. Az ión és dór kolóniák a Kr. e. 8. szá­ zadtól görög városokkal hálózták be Dél-Itáliát és Szicíliát, például az iónok alapították Cumaet, a dórok Tarentumot. A görög kultúra e városokon keresz­ tül közvetlenül hatott Róma szellemi életére. Különös helyet foglal el az antik Itália nyelvei között az etruszk, amelyet Rómától északra hatalmas területen beszélt az a titokzatos nép, amelyet a gö­ rögök Tyrrhénoinak, a latinok pedig Tuséinak vagy Etruscinak neveztek. Kul­ túrájuk virágkora a Kr. e. 7. századdal kezdődött s a 6.-ban érte el a csúcspon­ tot. Politikailag független városok laza szövetségében éltek, s nagyjából Kr. e. 620 és 500 között Itália nagy részét ellenőrzésük alatt tartották a Pó folyótól Campaniáig, beleértve talán Rómát is Tarquinius Priscustól, az első etruszk származású római királytól. A Tarquiniusok Rómából történő elűzése után fokozatosan elveszítették déli területeiket. Közrejátszott ebben az a nagy vereség, amelyet Aricia városánál szenvedtek el Kr. e. 504-ben, de talán az is, hogy észak felől már a gallok szorongatták őket. Tengeri hatalmukat a cumaeiak és szirakúzaiak flottája zúzta szét Kr. e. 474-ben. A Kr. e. 3. század vége felé már egész Etruria Róma fennhatósága alá tartozott. Eredetüket és nyelvüket egyaránt homály fedi. Hérodotos Kis-Ázsiából, Lydiából származtatja őket, Halikamassosi Dionysios szerint Itália őslakosai. Mintegy 10 000 feliratuk maradt fenn görög ábécével írva, de megfejtésük 45

még várat magára. Híresek gazdag ház alakú sírkamráikról, amelyeket fres­ kókkal és más dísztárgyakkal ékesítettek, s vallási gyakorlatukról, az Etrusca disciplináról, amely köz- és magánéletüket szabályozta. Róma fejlődésében óriási szerepet játszottak, nemcsak azért, mert a görög kultúrát közvetítették, hanem saját kultúrájukkal is, amely jelentős volt mind az államalkotás, mind a művészetek és az urbanizáció terén. A rómaiak mindig készségesen tanultak más népektől, ellenségtől és baráttól egyaránt, jól kiviláglik ez Livius szavai­ ból: „Fabius Caerében nevelkedett, vendégbarát családnál, kitanulta az etruszk nép tudományát, s alaposan elsajátította a nyelvet is. Több szerzőnél olvasom, hogy akkoriban éppolyan általános szokás volt a fiúkat etruszk, mint ma görög tudományra nevelni, de valószínű, hogy ez a férfi, aki ily merészen, álruhában vegyült el az ellenség között, e téren egészen különleges ismeretekkel rendel­ kezett.” (9, 36, 3; fordította Muraközy Gy.) A fenti nyelvek közül a görögön kívül csak a latin rendelkezik irodalom­ mal. Róma hatalmának terjedésével a latin nyelv is terjedt, és az egységes Ró­ mai Birodalom létrejötte után a latin vált a birodalom hivatalos nyelvévé, sőt a birodalom nyugati felében az egységes irodalmi nyelvvé. A latin nyelv tör­ ténetében négy nagyobb korszakot szokás megkülönböztetni: 1. Irodalom előtti kor: kezdetektől Kr. e. 240-ig; 2. Archaikus kor: Kr. e. 240-81-ig; 3. Klasszikus kor (arany- és ezüstkor): Kr. e. 81-től Kr. u. 117-ig; 4. Kései kor: 117—476-ig. Az irodalom előtti korszak vége felé a latin nyelv egyre jobban terjedt, s eközben szókészlete gazdagodott azon nyelvekből átvett szavakkal, amelyek­ kel kapcsolatba került. így átvette az etruszk nyelvből a histrio (színész) és persona (maszk) szavakat, s ez természetes, hiszen Etruriából hívták be a színészeket Rómába; vö. Livius 7, 2. A görögből is igen korán átvett bizonyos szavakat, például machina, gubernare, purpura, oliva, talentum, balneum stb. E szavak megjelenése a görög-latin gazdasági és kulturális kapcsolatok ered­ ményének tekinthető. Az oszk nyelvből származik a fúr (tolvaj), Varró szerint szabin eredetű a catus (okos, ravasz) (De lingua latina 7, 46), a cascus (régi) (7, 28) és a februum (engesztelő ünnep), amiről a februarius hónap kapta a nevét stb. Ugyancsak az irodalom előtti korszak nagy vívmánya az írásbeliség kiala­ 46

kulása Rómában. Livius több helyen említi, hogy a királyok korában már ír­ tak, például Numa Pompilius feljegyzéseket (commentarius) készített bizo­ nyos vallási szertartások végzéséről. Egyes kutatók szerint a latinok a chalkisi görögöktől vették át az ábécét, amelyben idővel a következő 21 betűjel alakult ki: A, B, C, D, E, F, G, H, I, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, V, X. A chalkisi ábécében ugyanis a gammát C, a deltát a D stb. jellel jelölték, s ezek a betűk megtalálhatók a latin ábécében is. Mások arra gondolnak, hogy a dél-itáliai görögöktől vették át a rómaiak az ábécét etruszk közvetítéssel. Erre abból a tényből következtetnek, hogy a latin betűk nevei nem egyeznek a gö­ rög betűkéivel, például bé, cé, dé stb. Amikor a latinok átvették a görög ábé­ cét, az/hang jelölésére nem találtak betűt a görögben, ezért ennek jelölésére átvették a digamma jelét (F), amelyet kezdetbenfii-nak is írtak. Azt a hangot pedig, amelyet a digamma eredetileg jelölt, a v mássalhangzót és az u magán­ hangzót egyaránt a V betűvel jelölték. Mivel a C betűjel eredetileg a g és k hangot is jelölte, a K feleslegessé vált, s csak a Kalendae szóban maradt fenn: a C betűjel eredeti g hangértéke pedig csak a C (Gaius) és a Cn. (Gnaeus) rö­ vidítésben maradt meg. A g hang jelölésére viszont új betűjelet találtak ki azzal, hogy a C betűjelet egy vesszővel megtoldották, s így jött létre a G betű, amelyet azután a Z betű helyére illesztettek be. Később, Cicero idejében be­ vezették az Y és a Z betűket, s az ábécé végére illesztették őket. Természetesen ez a szabályos latin ábécé, a maga egyszerű, de esztétikailag szép betűivel hosszú évszázadok során alakult ki, s azt is jól szemlélteti, ho­ gyan tudták a rómaiak az idegenektől átvett fontos újításokat saját igényeik szerint átformálni. Az első latin nyelvű feliratok betűi ugyanis alig különböz­ nek a korabeli görög és etruszk feliratokéitól. A betűformák egyfelől karcolásszerűek, másfelől változatosak, ami arra utal, hogy a Kr. e. 6-4. században nem létezett még semmi olyan norma, ami az írást szabályozta volna. Az írás iránya sem normalizálódott még ebben az időszakban, például a Castor és Pollux dedikációs felirata Kr. e. 6. századból és az ún. Duenos-váza felirata a 7-5. századból jobbról kezdődik; a Forum Romanum Cippus felirata, amely a Kr. e. 5. századra datálható, jobbról balra, majd balról jobbra halad úgy, aho­ gyan az ökrök szántanak, ezért nevezik ezt az írásmódot bustrophédonnak. A ránk maradt korai feliratokból talán levonható az a következtetés, hogy a latin nyelv és az írástechnika a Kr. e. 4—3. században jutott el arra a fejlődési fokra, amely hosszabb „irodalmi” szövegek leírását is lehetővé tette. A koráb­ bi évszázadokban is használták ugyan az írást, de csak a gyakorlati élet — álla­ mi és vallási szükségletek - igényeinek kielégítése céljából. 47

Bibliográfia G. Wissowa: Religion und Kultur der Römer. München, 1912. Fr. Altheim: Römische Religionsgeschichte. I-HI. Berlin-Leipzig, 1931-33. Szidarovszky J.: A görög és latin nyelv hang- és alaktana. Budapest, 1932. C. Kerényi: La religione antica nelle sue linee fondamentali. Bologna, 1940. Borzsák I.: A latin nyelv szelleme. Budapest, 1942. H. J. Rose: Ancient Roman Religion. New York, 1948. E. Gjerstad: Early Rome. I-VI. Lund, 1953-1973. H. Miiller-Karpe: Von Anfang Roms. Heidelberg, 1959. R. Bloch: The Origins of Rome. London, 1960. A. Alföldi: Early Rome and the Latins. Ann Arbor, 1963. A. Traina: L’alfabeto e la pronuncia del latino. Bologna, 1973. D. Dumézil: La religion romaine archaique. Paris, 1974. R. M. Ogilvie: Early Rome and the Etruscans. London, 1976. Róma születése. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1980. A kiállítást rendezte és a bevezetőt írta Szilágyi J. Gy.

A. E. Gordon: Illustrated Introduction to Latin Epigraphy. Berkeley - Los Angeles London, 1983. K. Christ: The Romans. Berkeley and Los Angeles, 1985. G. Dumézil: Mítosz és eposz. Budapest, 1986. A kötetet válogatta és fordította Fridii Judit. G. B. Conte: Letteratura latina. Firenze, 1991. Th. Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Budapest, 1995. R

York

ArChe0l0gy °f Early Rome and

London and New

A. M. Bietti Sestieri, A. De Santis: Protohistory of the Latin Peoples. In: Museo Nazionale Romano. The Baths of Diocletian. Milan, 2002, 53-61 Id°s^b ™nius: A 2

rómaiak vallási szokásairól. In: Vallástudományi Szemle 2007/2,

48

III. A költészet emlékei az irodalom előtti korszakban

1. A költészet kezdetei: carmina A carmen szó eredetét tekintve a canere (énekelni) igével hozható kapcsolat­ ba, s ilyen értelemben alkalmazták az Augustus-kori költők saját költői alko­ tásaik, verseik jelölésére. E szó használatával feltehetőleg költészetüknek „szent”, hazafias jellegét kívánták hangsúlyozni. Ennius azonban mellőzte a carmen megnevezést, amikor saját költői művéről szólt, s helyette a gorog poemát fogadta el. Szóválasztásával talán arra akart utalni, hogy görög modon költ, s szakít a régi római hagyományokkal, amelyekben a carmen nem egy­ értelműen „költeményt” jelentett, hanem sok minden mást is. Cicero felidézve iskolai tanulmányait, amikor a Tizenkéttáblás törvényt ta­ nulta a carmen necessarium kifejezéssel nevezi meg azt. A carmen szóval nyilván a törvény sajátos nyelvi formájára utal. Szerencsére idézi is e törvény egyik cikkelyét: Hoc plus ne facito: Rogum ascea ne polito - „Ennél többet ne tegyen: Máglyát baltával ne nyessen” (De legibus 2, 59). A törvény szövege, amely megtiltja a halotti máglyák farönkjeinek hivalkodó és költseges kifara­ gását nyesegetéssel történő lesimítását, nyilvánvalóan ritmikus. A két tag­ mondat nagyjából egyenlő hosszúságú, azonos ritmussal végződik és rímel. De maga a Tizenkéttáblás törvény is alkalmazza a malum carmen szókapcso­ latot „ártó varázsmondás”, „gonosz gyalázkodás” értelemben (Plinius, Natu­ ralis historia 28, 18). Livius a régi Róma történetét tárgyalva a carmen szót alkalmazza a szövetségkötés szövegére (1, 24, 6), a halálos ítéletre (1, 26, 6), az esküre (31, 17, 9), s ami igen fontos, a tánccal kísért énekelhető versre, énekre is (1, 20, 4). D,, A fentiekből levonható az a fontos következtetés, hogy az archaikus Romaban nem volt nagy különbség a költészet és a próza között. A régi római pró­ zára erős stilizáltság jellemző: a hangzásbeli és alaktani ismetlodesek, az ismétlődő mondathosszúság és -szerkezet bizonyos ritmust kölcsönöz a szö­ vegnek, amely többnyire paralellizmuson és ellentéten alapul. Ezzel szemben az archaikus vers metrikája lazább, próza felé hajló, mintha a vers eseteben is 49

a tartalom kínosan pontos, minden részletre ügyelő megszövegezése lenne a fontos. A római vallás ismeretében ez érthető is, hiszen a helyesen és ponto­ san kimondott szent szövegnek teremtő erőt tulajdonítottak. A carmen imént említett fajai esetében a kutatásban a kötött formát szokták kiemelni, mint sa­ játos jegyet, pedig ha észrevesszük azt, hogy egy szerződéskötés vagy eskü szövege tulajdonképpen egy szent cselekmény leírását tartalmazza, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy minden carmen szakrális szöveg, s e szakrális jelleg következménye a különös nyelvi megformáltság. A carmen szó ugyanis a rómaiak számára mindvégig megőrzött valamit ereded „varázsige”, „jósvers” értelméből, amelynek istennője is volt, az ősrómai Carmenta, aki egyúttal a szülés istennőjének is számított.

2. A szakrális költészet emlékei A római költészet legrégibb emlékei Róma vallási életéhez kötődnek: kultikus cselekményt kísérő imák, papi testületek könyörgései és énekei. E rítusok és papi testületek forrásaink szerint már a királyok korában léteztek, vagy éppen akkor vezették be őket. Livius szerint Servius Tullius vezette be a census, a vagyonbecslés római szokását, amelynek befejeztével a Mars-mezőn a lustra­ tio szertartása keretében megtisztította a népet: „Mihelyt ott mind felsorakoz­ tak, disznó-, juh- és bikaáldozat bemutatásával tisztította meg őket bűneiktől, s ekként befejezvén a »lustrum« tisztító ünnepét, így nevezte el a vagyonbecslést is, mivelhogy ezzel ért véget.” (Livius 1,44,1-2. fordította Kis Ferencné.) Jellemző az ősi rómaiak legfőbb tevékenységére, az állattenyésztésre és a földművelésre, hogy éppen juhot, malacot és bikát áldoznak fel. Az ősi in­ doeurópaiak ugyanis a Védák tanúsága szerint lovakat áldoztak ünnepélyes alkalmakkor. A lustratio szertartása mindvégig megmaradt a római vallási gyakorlatban. Lényege az ártó hatások eltávolítása, illetve a jószerencse kiesz­ közlése ünnepélyes körmenet és áldozatbemutatás keretében. Különösen fon­ tos volt ez a szertartás a földművesek számára. Cato A földművelésről című munkájában, miután leírja, hogyan kell végezni ezt a szertartást, közli annak a/, imának a szövegét, amelyet a gazdának ilyenkor el kellett mondani. Mint­ hogy a római szertartásokon a szent szövegeket pontosan, változtatások nél­ kül kellett elmondani, biztosra vehető, hogy a Cato által közölt szöveg ősi ere­ detű carmen, amely természetes ritmusa szerint így tagolható:

50

„Mars atya, kérlek téged, könyörgök hozzád; légy kegyes, légy jóindulatú hozzám, házamhoz és házam népéhez, ezért meghagytam, hogy szántómon, földemen, birtokomon disznó-juh-bikaáldozatot vezessenek körül; hogy a látható és láthatatlan betegségeket, terméketlenséget, pusztulást, elemi csapásokat, rossz időjárást tartsd távol, hárítsd el, fordítsd el; engedd nőni és jól kifejlődni a gyümölcsöt, gabonát, szőlőt, cserjéket; őrizd meg egészségben a pásztorokat és a jószágot, adj jólétet, egészséget nekem, házamnak, háznépünknek; mindezekért, a birtokom, földem, szántóm megtisztításáért, a tisztítás elvégzéséért, miként mondottam, légy megtisztelve ezzel a szopós malac-juh-bikaáldozattal. Mars atya, ugyanezért légy megtisztelve ezzel a szopós malaccal, juhval, bikával. ” (141, 2-3; fordította Kun J.)

Cato eredeti szövegében többször előfordul a szinonimahalmozás: precor quaesoque (kérlek, könyörgök), volens propitius (kegyes, jóindulatú), agrum terram fundumque meum (szántómon, földemen, birtokomon) stb., ami a túl­ biztosítás számlájára írandó: a könyörgő pontos akar lenni a szövegezésben. Ez a stíluseszköz a klasszikus prózában is tovább él, különösen az ünnepélyes stílusban és a jogi nyelvben. Feltűnő alliterációk adnak nyomatékot a kifejezé­ seknek: pastores pecuaque salva servassis (őrizd meg egészségben a pászto­ rokat és a jószágot). A klasszikus latin szerzők is szívesen nyúlnak ehhez az ékítményhez. A que (és) kötőszóval való fölbontása a szövegnek rövid tag­ mondatokra a párhuzamon alapuló ritmusalkotás egyik eszköze: uti tu morbos visos invisosque viduertatem vastitudinemque calamitates intemperiasque prohibessis defendas averruncesque.

51

Bár az eredeti szöveget archaizmusok tarkítják (prohibessis, siris, duis), mégis a szöveg érthető, ami feltehetőleg annak köszönhető, hogy helyesírását és alaktanát többször is modernizálták. Ez magáncélra szánt imák esetében elképzelhető, a papi társaságok hivatalos carmenei esetében viszont mereven ragaszkodtak a változtathatatlan eredeti szöveghez, ezért később maguk a rómaiak sem értették őket. A Fratres Arvales nevű papi társaság tevékenysége szintén a mezőgazda­ sággal kapcsolatos. E társaság ünnepi üléseinek jegyzőkönyvei fennmaradtak feliratok formájában a Kr. u. 3. századból és a római szerzők is közölnek ada­ tokat róluk, ezért aránylag jól ismerjük. Az idősebb Plinius szerint Romulus alapította e papi társaságot, s ő maga volt a 12. ’mezei testvér’. Papi megbíza­ tásuk életük végéig szólt (18, 6). Aktáikban fennmaradtak ősrégi imádságok, amelyekben ilyen istenségek szerepelnek, mint Adolenda „az istennő, aki elégessen”, Coinquenda „istennő, aki széthasítson” stb. Ezek az istennevek arra utalnak, hogy azon tevékenységeket, amelyeket végeztek, istennőnek te­ kintették, s ez régiségüket bizonyítja. Az általuk tisztelt legfőbb istennő Dea Dia volt, „az isteni istennő”, akinek sematikus neve mögött a Földanya isten­ nő rejtőzködött. E testvérek saját szent edényeiket imádták, majd legurították egy lejtőn, s azok darabokra törtek. Az edény a női lét szimbóluma, azaz a /erra Materi, a Földanyát jelképezi. Májusban volt háromnapos ünnepük, amelyen az új év terméséért végezték szertartásaikat. Ennek a szertartásnak a jegyzőkönyve maradt fenn márványba vésve Kr. u. 218-ból. Eszerint kalászkoszorúval a fejükön, fehér fejkötővel ékesítve tripudiumot (háromlépéses fegyvertánc) táncoltak a következő szövegre; amelynek mind­ egyik sorát háromszor megismételték: Enos Lases iuvate. Neve lue rue Marmar sins incurrere in pleores. Satur fu, fere Mars, limen sáli sta berber. Semunis altemei advocapit conctos. Enos Marmor iuvato. Triumpe, triumpe, triumpe, triumpe, triumpe. E szöveg igen archaikus, lejegyzése is pontatlan lehet, ezért értelmezése nehéz. Jelentése nagyjából a következő (Radke, 1981, 106-112):

52

„Segítsetek nekünk, Lárok! Ne hagyd, Mars, Mars, hogy ragály és betegség sújtson többeket! Lakjál jól, te vad Mars, harccal, s máshova álljál! Segíts nekünk, Mars, Mars! Triumfus, triumfus, triumfus, triumfus, triumfus.”

Mint a Cato idézte imában, Mars itt is nemcsak a háború, hanem a mezőgaz­ daság, a növekedés istene is. Különössége ennek a carmennek, hogy mind­ egyik sorát háromszor énekelték el, és hármas ritmusú tánccal kísérték. Sza­ vak és cselekedetek háromszoros megismétlése a vallásos néprajzban és a mágiában a hatékonyság garanciáját jelenti. Ez is azt sejteti, hogy igen régi szöveget és rítust őrzött meg a vatikáni márványlap, amelyet 1778-ban fe­ deztek fel. Hasonlóképpen a királyok korára nyúlik vissza a Salius papok társasága, akiknek neve a salire (ugrálni, táncolni) igére vezethető vissza. Két ilyen tár­ saságot ismerünk. Az egyiket, a Salii Palatinit Numa Pompilius alapította a Palatínuson, a másikat, a Salii Collinit Tullus Hostilius a Quirinalis dombján, ezért ’domblakók’ a nevük. Feladatukhoz tartozott, hogy a hadsereg tavaszi hadba vonulásakor, illetve őszi hazatértekor bizonyos harci rítusokat elvégez­ zenek. Tagjait a patríciusok közül választották életre szólóan. Az ő őrizetükre volt bízva tizenkét pajzs, amelyek közül az volt a legfontosabb, amely az ég­ ből hullott alá Numa számára, s hozzá volt kötve Róma sorsa. Hogy el ne lop­ hassák ezt az égi pajzsot, Numa tizenegy hasonló pajzsot készíttetett. Szertar­ tásaikon márciusban és októberben, harci öltözetben háromütemű harci táncot jártak, miközben a jobbjukban levő dárdával verték a bal kezükben tartott paj­ zsot (ancile). Közben dalokat énekeltek, amelyekről Varró megjegyzi, hogy több mint hétszáz évesek (Lingua Latina 7, 2—3), s Aelius Stilo próbálta értel­ mezni őket. Quintilianus szerint maguk a Salius-papok sem értik már ezeket a verseket, de „tiltja a vallás, hogy megváltoztassák őket” (1, 6, 40-41). A Saliusok dalainak két típusa volt, az egyik fajta az összes istenekhez szólt, a másik egy-egy meghatározott istenhez. Az előbbinek axamenta volt a neve. A Festus-Paulus szótár így határozza meg: „Axamentának mondták azokat a Salius-dalokat, amelyeket a Salius-papok az összes istenekre énekeltek. Az egyes istenekre költött dalokat ugyanis az adott isten nevéről nevezték el, pél­ dául Ianusi, Iunói, Minervái dalok.” (3 M.) Az összes istenekhez intézett carmenekből nem maradt ránk semmi, az egyes istenekhez szólókból viszont ismerünk nehezen és bizonytalanul értelmezhető néhány töredéket, például:

53

„Divom parentem cante, dívom deo supplicate... Quome tonas, Leucesie, prae ted tremonti. ” (Morel 1982, 1.) „Istenek atyjának énekeljetek, istenek istenének könyörögjetek, amikor mennydörögsz, Leucesius, előtted remegnek.” Gellius fejtegetése szerint Iuppiter azért kapta a Diespiter, a Diovis és Lucetius (Leucesius) nevet, mert a nap és a fény atyja: ő árasztja ránk a napot és a fényt, azaz az életet (5, 12, 1-7).

3. A népköltészet emlékei A római irodalom fennmaradt alkotásaiból ítélve a római népköltészet igen gazdag volt, s egyes fajai bizonyíthatóan ősi időkben keletkeztek. Értékelésük azonban nehéz, mert ősrégi darabok nem maradtak ránk, csak a rájuk való uta­ lások. Bizonyos fogalmat azonban mégis alkothatunk róluk, mert ha megvál­ tozott formában is, de a későbbi szerzők műveiben ismét megjelennek vala­ mely meghatározott esemény kapcsán, s feltételezhető, hogy az idő múltával is megőriztek valamit eredeti hangvételükből és formakincsükből. Keletkezé­ süket többnyire improvizációnak, rögtönzésnek köszönhették, terjedésüket pe­ dig az élőszónak, s annak az alkalomnak, helyzetnek, amely életre hívta őket. Az egyik legősibb és legelterjedtebb népköltészeti műfaj a versus Fescen­ nini vagy más formában a Fescennina iocatio volt, amelynek szakadatlan lé­ tezéséről számtalan adat tanúskodik. Horatius szerint úgy jött divatba, hogy az aratás nehéz munkája után a meg­ könnyebbülés kicsapongó, játékos heccelésbe fordult. Kezdetben ugyan vallásos köntösben jelentkezett, később azonban durva feleseléssé, majd nyílt gyalázkodássá fajult: „Kedves szórakozás lett évenként e szabad, víg játék, míg csak nem durvult nyílt sértegetéssé lassan a tréfa, amely büntetlen mert fenyegetni tisztes házakat is. S akiket véres foga megmart, fájlalták, de kihez nem nyúlt, a közös veszedelmet

54

látva az is remegett. Végül törvényre került sor, mely megbünteti azt, aki másról gúnydalokat költ.” (Episztolák, 2, 1, 147-153; fordította Muraközy Gy.)

A törvény, amelyre Horatius hivatkozik, a Tizenkéttáblás törvény, ez Ci­ cero szerint a fővesztés terhe mellett tiltotta meg a gyalázkodó éneket (De re publica 4, 10, 12). Cicero csak carmenről beszél, az idősebb Plinius viszont malum carmenről (Naturalis historia 28, 18). Kr. e. 450 körül tehát törvény til­ totta a malum Carment, ennek ellenére a szokás tovább élt, például házasság­ kötési szertartásokon és triumfusokon. Catullus híres nászénekében, a 61. carmenben a vőlegényt azzal ugratják, hogy most már el kell hagynia fiúszeretőjét: Ágyastárs fiú, oszd diód

Mondják rólad is, illatos

szét a szolgafiúk között, játszottál eleget vele

férj, hogy szépfiudat nehéz elhagynod, node légy erős,

már szolgálja Talasiust. Gazdád szépe, diót adj.

Io, Hymen, Hymenaios, ó, io, Hymen, Hymenaios.

(61, 131-135; 141-145; fordította Devecseri G.)

Az idősebb Seneca Controversiaejében hozza a következő példát: Egy zsar­ nok megengedi a rabszolgáknak, hogy öljék meg gazdáikat, úrnőiket pedig erőszakkal tegyék magukévá. A gazdag polgárok elmenekülnek külföldre, közöttük az is, akinek egy felnőtt fia és leánya van. Miközben minden háznál a rabszolgák megbecstelenítik úrnőjüket, a szóban forgó polgár rabszolgája a legnagyobb tisztelettel veszi körül a polgár otthon maradt leányát. Miután a zsarnok uralkodót megölik, a gazdag polgárok hazatérnek, és keresztre feszíttetik az úrnőikkel szemben erőszakoskodó rabszolgákat. A hűséges rabszolgát azonban gazdája felszabadítja, és leányát neki adja feleségül. Emiatt a leány bátyja őrültséggel vádolja atyját, miután az esküvő napján a fescenniumi ver­ sekben a vőlegény rabszolgaszármazásán ékelődtek, ami olyan szégyent és fájdalmat jelentett a fiú számára, mint amikor száműzetésbe kellett mennie (Controversiae 7, 6, 12). Suetonius Iulius Caesarról feljegyzi, hogy Gallia legyőzése miatt tartott triumfusán a diadalszekerét követő katonák többek között (inter cetera carmina) ezt a közismert dalt is énekelték: 55

„Galliát Caesar elnyomta, Nicomedes a Caesart: íme most Caesar triumfál, ki Galliát elnyomta, Nicomedes nem triumfál, aki Caesart lenyomta.” (49) Ezek után Caesar szerelmi életéről szólva megjegyzi, hogy még a vidéki ícrjes asszonyoktól sem tartotta magát távol, s bizonyságul a következő dalt közli, amelyet szintén galliai diadalmenetén énekeltek a katonák: „Polgárok, óvjátok a nőitek: a kopasz kujont vezetjük itt. Galliában aranyadat elherdáltad, ám itt vettél kölcsönbe.” (51) Bár a triumfus szokását a rómaiak az etruszkoktól vették át, ők meg talán a görögöktől, mégis a triumfus tipikusan római jelenséggé vált, római hatás­ ra terjedtek el a diadalívek szerte Európában. A Fasti Triumphales, a római (riumfusok kőbe vésett felsorolása a királyok korára datálja az első triumfust, mely a capitoliumi Iuppiter-kultuszhoz kötődik. A diadalmenet kezdetben szigorúan vallásos aktus volt. A hadba vonulás előtt a hadvezér a capitoliumi luppiter-templomban fogadalmat tett, hogy győzelem esetén áldozatot fog be­ mutatni az istennek, s diadalmenete alkalmával teljesítette fogadalmát. Mivel azonban a diadalmenet a legnagyobb szerencsét, az emberi élet legnagyobb teljesítményét jelentette a rómaiak számára, ezért óriási veszélyeket is rejtett magában: az irigység felkeltését, a szemmel verés, a rontás lehetőségét. Ennek kivédésére a diadalmenet rítusába elhárító elemeket szőttek bele, például a kocsirúdra harangokat akasztottak a démonok ellen, a kocsi alá pedig egy phallost függesztettek, az előbbi hangjával, az utóbbi obszcén alakjával ijesztette el az ártó szellemeket. Ugyanezt a szerepet töltötte be az elhárító szó: a triumfátor nyilvánvaló szerencséjét, egyedülálló kiválóságát voltak hivatva csök­ kenteni, szinte becsapták az ártó démonokat azzal, hogy nyilvánosan harsog­ ták, mily nagy emberi hibákban leledzik, ő is csak ember, mégpedig igencsak gyarló. Az első dal Caesarról azt állítja, ami egy római férfi szemében a leg­ nagyobb gyalázat volt: szerelmi kapcsolatban a nő szerepét töltötte be. De a második vers vádja sem akármilyen. Egy római férfi számára a kopaszság nagy csapásnak számított, mert a sűrű hajzatban a római felfogás a nemi ké­ pesség szimbólumát látta. Caesar tehát nevének jelentése (hajas) ellenére kopasz volt, ami korlátozott nemi potenciáját bizonyította, mégis nők után járt. Természetesen sikerre nem férfiasságával számíthatott, hanem pénzével; vö. Köves-Zulauf, 1995, 161-2. skk.

56

Ugyanezt az óvó, elhárító funkciót töltötte be a Fescennina iocatio a házas­ ságkötések alkalmával. A férfi életében az időben kötött jó házasság szintén a szerencse adományának számított, a boldogság és a szent termékenység szimbólumának, éppen emiatt sok veszély is fenyegette. A vőlegény gyalázása kisebbítette ugyan a fiatalok boldogságát, de ezzel az azt fenyegető veszélyt is: a gonosz emberek és ártó szellemek irigységét. A Fescennina iocatiót elítélte a Tizenkéttáblás törvény. De Cicero szerint ugyanaz a törvény elítélte a gyalázkodásnak egy másik formáját is, amelyet Cicero így nevez meg: si quis occentavisset - „ha valaki ráénekelt’'. H. Usener Jtáliai népi igazságszolgáltatás” c. híres tanulmányában kifejti, hogy az occentare, occentatio, valamint a flagitare, flagitium szavak az ősrómai igaz­ ságszolgáltatás terminus technicusai voltak. Sokszor előfordult, hogy egyesek bizonyos erkölcsi szabályokat megszegtek, de nem léteztek olyan törvények, amelyek a szabálysértőket megbüntették volna. Ilyen esetekben a nép igazság­ érzete szolgáltatott ítéletet: occentatio ban részesítette az illetőt, ami azt jelen­ ti, hogy a megtámadott háza előtt gúnydalt énekeltek, amelyben nyilvánosság elé tárták erkölcstelenségét, bűneit. A Festus-Paulus szótár az occentare ige jelentésének kifejtésekor megjegyzi, hogy e gúnydalt hangosan énekelve kellett előadni, hogy „messziről is hallhassák”, mert ha valakit gyaláznak, azt nem teszik ok nélkül. E szokás még Plautus korában is létezett. Toxilus töb­ bek között azzal fenyegeti meg Dordalus kerítőt, hogy „éjjel a háza előtt gúny­ dalt fognak énekelni” (noctu occentabunt ostium, A perzsa 569). Az occentare szó e fenyítésnek a mágikus voltát emeli ki. De ugyanerre a nyilvános fenyítésre és megszégyenítésre alkalmazták a flagitium szót is. Usener kimutatta, hogy a flagitium eredetileg kikorbácsolást jelentett. Az ősi latin közösségben, ha valaki becstelen tettet követett el, kikor­ bácsolták a városból. Amikor a szokások szelídülésével a tettlegesség elma­ radt, a szó jelentése metaforikussá vált: a szavakkal történő ostorozás jelenté­ sét vette fel. Egyébként a római hadseregben megmaradt ez az ősi szokás: bizonyos „bűnökért” a katonát szó szerint kikorbácsolták a hadseregből. Plau­ tus Epidicus c. komédiájában Fidicina flagitiummú fenyegeti meg Periphanest, aki teljesen megrémül a nyilvános megszégyenítéstől (515-520). Az occentatio, flagitium szokása mindvégig éreztette hatását a római irodalom­ ban, például Catullusnál, és nagymértékben hozzájárult olyan műfajok kiala­ kulásához, mint a római invektíva és a szatíra.

57

4. Az epikus és didaktikus költészet emlékei Siratóénekek létezéséről több antik forrás beszél, azonban az ősi időkből nem maradt fenn egyetlen töredék sem. Cicero említi, hogy érdemes férfiak dicsé­ retét zengték énekekben, amelyeknek neniae volt a nevük, s az éneket fuvolá­ val kísérték (De legibus 2, 62). Festus-Paulus a neniát gyászdalnak értelmezi, amelyet temetésen adtak elő, fuvolával kísérve a megboldogult dicséretére (161 M). Nonius Marcellus szerint a nenia suta és darabos vers, amelyet egy fogadott siratóasszony énekelt abban az esetben, ha a halottnak nem voltak ro­ konai. Ezek az utalások egyértelműen igazolják, hogy a nenia műfaja nem tudott igazán kibontakozni a rómaiaknál, s létezése esetleges volt, művészi színvonal nélkül. Az viszont elképzelhető, hogy közhelyei tovább éltek a ró­ mai sírversköltészetben. Hősénekekről is tud a klasszikus utókor, de létezésüket fennmaradt töredé­ kek hiányában bizonyítani nem tudjuk. Cicero szerint Cato Eredetek című tör­ téneti művében említette, hogy a régi rómaiak lakomáikon hősök tetteiről éne­ keltek. (Tusculumi beszélgetések, 4,2, 3.) Brutus című dialógusában pedig így kiált fel: „Bárcsak fönnmaradtak volna azok az énekek, amelyeket a lakomák résztvevői énekeltek a hősök dicsőségéről!” (Brutus 74) Nonius Marcellus szerint Varro a Római nép életéről c. művében azt írja, hogy a lakomákon fiúk énekeltek az ősök tetteiről fuvolakísérettel és anélkül (2. p. 77 M). Ezek­ re az asztali dalokra (carmina convivalia) alapozta Niebuhr azt az elméletét, hogy a római történetírók legendás elbeszélései az ősrómai epikus dalok pró­ zai átiratai. Szerinte létezett Rómában népi epika, azonban nyomtalanul el­ veszett, mert amikor a görög hatás divatba jött, a latin költők átvéve a görög formákat, elhanyagolták, majd elfelejtették saját népi eposzaikat. Efféle gon­ dolatok felmerülése a romantika korában természetes jelenség volt, hiszen a romantika, a tudós költészetet lenézve, csak a spontán költői megnyilatkozá­ sokat tekintette igazi művészetnek. Másrészről nehéz elképzelni, hogy rangos népi epikus költészet létezett volna a régi rómaiaknál, hiszen Cicero megjegy­ zése szerint Cato csak hallott efféle dalok létezéséről, de közvetlen írott forrást nem említ; a történetírók sem említik, hogy a római történelem legendás tör­ téneteit népi epikus dalokból merítették. Azonkívül a római hagyomány nem tud olyan hivatásos énekesekről, akik mint a rapszodoszok vagy bárdok epikus dalokat adtak elő. Ami pedig a római történelem legendás alakjait illeti, létre­ jöttük mással is magyarázható. Dumézil szerint ezek valamikor az ősi római

58

mitológia istenei voltak, s csak a demitizáció hosszú folyamata során váltak történeti hősökké. Borzsák István a hellenisztikus történetírók által megterem­ tett Nagy Sándor-hagyomány átvételével és átformálásával magyarázza Met­ tius Fufetius (Livius 1, 28, 8-11), L. Quinctius Cincinnatus (Livius 3, 26) és a „vetéssel elfoglalt” Serranus (Vergilius, Aeneis 6, 844) alakját. A didaktikus költészet régtől fogva létezett a rómaiaknál. Feltételezhető ugyanis, hogy a szigorú rómaiak nemcsak akkor szólaltak meg carmen for­ májában, amikor másokat ostoroztak „gonosz” tetteik miatt, hanem akkor is, amikor a „jóra” oktattak. Ostorozni a rosszat és megmutatni a jót, régi római pedagógiai elv volt. Ugyanide sorolhatók a mindennapi élet szempontjából hasznos varázsmondások és formulák: ezek feltehetőleg generációról generá­ cióra öröklődtek. Ez a didaktikus költészet rövid „bölcs” mondásokat tartal­ mazott ritmikus formában. Az antik szerzők megőriztek több ilyen didaktikus mondást, azonban csak azok jöhetnek számításba mint az ősi didaktikus köl­ tészet emlékei, amelyeknek régiségét az idéző szerzők szavatolják. A Festus-szótár a camillus szót értelmezve azt mondja, hogy a régiek az áldozatoknál segédkezőket (ministros) nevezték camillusnak; mások azt állí­ tották, hogy a régiek minden fiút camillusnak mondtak, ahogy ebben a „régi carmenben” az apa a fiát a földművelésre oktatja: Hiberno pulvere, verno luto grandia farra Camille metes. (93 M) „Téli porral, tavaszi sárral nagyszerű tönkölyt aratsz majd, fiam.” A római régiségek tisztelői és gyűjtői, Verrius Flaccus és Terentius Varro közlik a Meditrina istennő ünnepével, a Meditrinaliával kapcsolatban, amely október 1 l-ére esett, és az új bor ünnepe volt, a következőket: aki az új bort elő­ ször megkóstolja, ezt a verset mondja el: Novum vetus vinum bibo, Novo veteri morbo medeor. „Új régi bort megkóstolom, új régivel bajomat gyógyítom.”

59

■

Verrius Flaccus szerint jóslás végett (ominis gratia) mondják el ezt a verset (123 M). Varró pedig azt jegyzi meg, hogy Meditrina istennőt a medeor (gyó­ gyít) igéről nevezték el, továbbá a bort gyógyszerként isszák (De lingua La­ tina 6, 21). Egyesek szerint ez a mondás még abban az időben keletkezett, amikor a rómaiak a bort csak gyógyszerként fogyasztották. Természetesen a vers grammatikája más fordítást is megenged, például: „Új és régi bort iszom, új és régi betegségemet gyógyítom” stb. De Köves-Zulauf értelmezése szerint az első változat a jobb, mert az „új régi bor” nem logikai ellentmondás, hanem annak kinyilvánítása, hogy az új bor régi: „ennek a va­ rázsigének a segítségével arra történt kísérlet, hogy előre biztosítsák a jövő év új bortermését azáltal, hogy az adott év új borát azonnal, létrejötte pillanatá­ ban régi bornak deklarálták” (1995, 187). A varázsige, mint általában minden varázslás, performatív kijelentés, tehát a szó cselekszik a mágia erejével. Sevillai Isidorus az irodalmi műfajokat tárgyalva a „tanítás” (praeceptum) műfajáról megállapítja, hogy az megtanít arra, mit tegyünk és mit ne tegyünk, majd hozzáfűzi, hogy a zsidóknál elsőként Mózes írt ilyen tanításokat, a lati­ noknál pedig Marcius vates, és idézi tőle ezt a tanítást: Postremus dicas, primus taceas. „Utolsónak szólj, elsőnek hallgass.”

Marcius költő személye meglehetősen homályos. Isidorus szerint (Etymo­ logiae 6, 8, 12) praeceptumokai írt, mégpedig elsőként a latinok közül. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy ő volt az első latin költő. Livius is említ egy Marcius vatesi, aki híres jós volt a második pun háború idején, s idézi is két jóslatát. Jóslat jelentésben a carmen szót alkalmazza, sajnos azonban nem szó szerint idézi őket, hanem átfogalmazásban, ezért nem lehet tudni, milyen lehetett e carmenek eredeti formája; vö. 25, 12. Ha az Isidorus említette Marcius költő azonos a Livius említette Marcius jóssal, akkor ez a Marcius nem lehet a latinok első költője, mert előtte már Appius Claudius Caecus is foglalkozott ilyen tanítások, mondások költői megfogalmazásával. Az irodalom előtti kor római költészetére jellemző formailag a nagyjából egyenlő hosszúságú sorok váltakozása. A ’nagyjából’ azt kívánja hangsúlyoz­ ni, hogy két-három szótagnyi eltérés szinte természetesnek számít. Jellemző továbbá, hogy a sorok határozottan két részre oszlanak ritmikailag, többnyire gondolatilag is párhuzam és ellentét keretében, azaz valahol a sor közepe tá­ 60

ján szünet áll be. Metrikailag ezek a sorok igen változatosak: olykor a hang­ súly adja a ritmusukat, olykor az időmérték, de szinte sohasem ismétlődnek szabályosan a verslábak vagy a sorképletek. Fontos szerepet játszanak bennük a hang- és alaktani ismétlődések, az alliterációs és a rímszerű asszonánc.

5. A versus Saturnius A fentebb említett prozódiai sajátosságok fokozottabb mértékben érvényesül­ nek a versus Saturnius esetében. Az irodalom előtti korszakban e verssor kiér­ lelt példáit a Scipio-sírversekben találjuk. A Scipio család saját sírboltjában temetkezett a Via Appia mentén, a Porta Capenán kívül. Halottaikat, eltérve a korabeli római szokástól, nem égették el, hanem szarkofágban helyezték örök nyugalomra. 1782-ben tárták fel e sírboltot, s benne találták azt a szarkofágot, amelyre ez a sírvers volt vésve: Cornelius Lucius Scipio Barbatus Gnaivod patre prognatus, fortis vir sapiensque. Quoius forma virtutei parisuma fuit. Consol censor aidilis queifuit apud vos. Taurasia Cisauna Samnio cepit. Subigit omne Loucanam opsidesque abdoucit. „Cornelius Lucius Scipio Barbatus, Atyja, Gnaios, nemzette; bátor és bölcs férfiú; Alakja és erénye igen hasonló volt. Consul, censor, aedilis volt ő tinálatok. Taurasiát, Cisaunát Samniumban bevette. Leigázta Lucaniát s a túszokat elvezette.” Lucius Cornelius Scipio Barbatus Kr. e. 298-ban volt consul, 280-ban pe­ dig censor, 270 körül halhatott meg. E sírverset egy korábbi prózai felirat he­ lyére vésték, feltehetőleg néhány évtizeddel a megboldogult halála után. A sírversben archaikus és modem írásmód keveredik. Archaizmusok, pél­ dául az ai, ei, ou diftongus használata ae, i, u helyett: aidilis, virtutei, quei, Loucanam. A szóvégi -m elhagyása, például: Taurasia, Cisauna, omne. Meg­

öl

őrzi az archaikus ablativus -d végződését. A Cornelius Lucius szórend a Lucius Cornelius helyett metrikai okokkal magyarázható. A sírvers tipikusan római, amennyiben Scipio életének állomásait és tetteit örökíti meg. Görög hatásról árulkodik viszont, hogy erénye mellett az alakját is dicséri, ami a görög kalokagathia nevelési eszményt tükrözi. Szintén egy szarkofág oldalán maradt fenn Scipio Barbatus fiának a sír­ verse, aki Kr. e. 259-ben volt consul és 260-ban censor. Különlegessége, hogy archaikusabb nyelven és helyesírással készült, mint apja sírverse. Honc oino ploirume cosentiont Romane Duonoro optumo fuise viro, Luciom Scipione. Filios Barbati Consol censor aidilis hicfuet apud vos. Hec cepit Corsica Aleriaque urbe Dedet Tempestatebus aide meretod. „ A legtöbb római egyetért, hogy egyedül legderekabb férfi a derekak között Lucius Scipio, Barbatus fia. Consul, censor, aedilis volt ő tinálatok. Bevette Corsicát s Aleria városát. Méltán állított szentélyt Viharoknak.”

Az archaikus alakokban gyakran szerepel o u helyett: Honc - hunc, oino unum, cosentiont - consentiunt stb. Rövid i helyett olykor rövid e áll: fiiét fűit, Hec - hic, Dedet - Dedit stb. A szóvégi -m gyakran hiányzik: Duonoro optumo... viro-Bonorum optimum... virorum, Scipione - Scipionem, Corsica Aleriaque urbe - Corsicam Aleriamque urbem, aide - aedem. A szóvégi -m azért marad el ilyen sokszor, mert a köznyelvben nem ejtették; de nem ejtették az ns hangkapcsolatban sem, ezért cosentiont. Igen archaikus a duo­ noro a bonorum helyett. Cicero szerint Duellius, aki Kr. e. 260-ban volt consul, családjában elsőként írta a nevét Belliusnak (Szónok 153). A fenti két Scipio-sírvers versus Saturniusbm íródott. Maguk a rómaiak ad­ ták a saturnusi nevet ennek a sornak, s e megjelöléssel régiségét és ősi itáliai voltát akarták kifejezésre juttatni, hiszen Satumust az itáliai földművesek ősi istenének tartották. Valóban az irodalom előtti kor kőbe vésett emlékei, továb­

62

bá a római irodalom ránk maradt legrégibb töredékei még e versformában íródtak, tehát a legősibb szakrális carmenektől Livius Andronicus Odysseia fordításáig és Naevius Pun háború c. eposzáig minden római verses mű vers­ formája a versus Saturnius volt. Q. Ennius azonban elvetette, s helyette a gö­ rög hexametert használta. Példáját követték a költőutódok: az aranykor költői pedig megvetéssel szólnak e bárdolatlan és darabos verssorról. Már maguk a rómaiak sem tudták, hogyan kell a versus Saturniust skandál­ ni. Caesius Bassus az első században időmértékes sornak tartotta, mely két részre oszlik. Az első fele egy fél jambikus tetrameter, a második fele három és fél trocheus (ithyphallicus). E sorképletnek tökéletesen megfelel a Metellusok híres sora Naevius ellen. Malum dabunt Metelli Naevio poetae. „Metellusok lesújtják Naeviust, a költőt.”

Servius azonban, Vergilius tudós értelmezője úgy fogalmaz, mintha a ver­ sus Saturnius ritmusát a hangsúly alkotná, függetlenül a szótagok időmennyi­ ségétől (Georgica 2, 385.). Ugyanígy megoszlanak a vélemények a modern kutatók között. O. Keller, Skutsch, Lindsay és mások a hangsúlyt tartják rit­ musképző elemnek e verssorban; Havet, Müller, Leo és mások az időmér­ téket. Ez utóbbi elmélettel az a probléma, hogy az általuk meghatározott sorképlet: — II — a több száz ránk maradt versus Saturnius sor­ ból csak néhányra áll, a többségre nem. Gyakran megesik ugyanis, hogy a sor első fele nem jambusokból áll, a második fele pedig nem trocheusokból, ha­ nem fordítva. Más sorok esetében a legkülönfélébb verslábakat találjuk, min­ den rendszer nélkül. Továbbá hosszúság tekintetében is nagy a változatosság a fennmaradt sorok között. És ha figyelembe vesszük, hogy a Fratres Arvales és a Salius-papok a versus Saturniusban írt énekeikre tripudiumot táncoltak, akkor fel lehet tételezni, hogy e verssor mindkét tagjában három iktus volt, s ezt az iktust a hangsúly szolgáltatta. Ez annál is könnyebben elképzelhető, mert a népköltészetben, így például a fentebb idézett katonadalokban, a hang­ súly adja a ritmust ugyanúgy, mint a császárkori Commodianus költészetében. Olykor azonban előfordul, hogy nem három iktus van e verssor egyik tagjá­ ban, hanem négy vagy kettő. A versus Saturnius tehát olyan verssor, amelynek két tagját erős szünet vá­

63

lasztja el. A sorban általában hat iktus található, de előfordul olykor hét vagy öt iktus is. Az iktust a nyomatékhangsúly (expiratorius) szolgáltatja. Ha ilyen módon skandáljuk a fenti két Scipio-epitáfiumot, minden soruk szabályosnak tűnik, ha viszont az időmérték alapján tesszük ugyanezt, folyton szabálytalan­ ságokba ütközünk.

Bibliográfia Fr. Leo: Der saturnische Vers. Berlin, 1905. W. M. Lindsay: Early Latin Verse. Oxford, 1922. A. W. De Groot: Le vers saturnien littéraire. Revue des Études Latines, 1934, 284. skk. E. Norden: Aus altrömischen Priesternbiichern. Lund, 1939. E. Bickel: Carmen Arvale. RhM 89 (1940) 28. skk. E. Bignone: Storia della letteratura latina. I. Firenze, 1942. A. Kólái: De re metrica poetarum Graecorum et Romanorum. Praga, 1947. E. Pasoli: Acta fratrum Arvalium. Bologna, 1950. A. Förster: Prolegomena metrica. Die rhythmischen Grundlagen des antiken Verses. Acta Antiqua 4 (1956) 171-194. K. Latte: Römische Religionsgeschichte. München, 1960. B. Luiselli: II verso saturnio. Roma, 1967. A. T. Cole: The Saturnian Verse. Yale Classical Studies 21 (1972) 3. skk. A. Ernout: Recueil de textes latins archaiques. Paris, 1973. Adamik T.: Megjegyzések az invektívához. Antik Tanulmányok 24 (1977) 182-191. E. H. Warmington: Remains of Old Latin. I-IV. Cambridge, Massachusetts, 1979. Borzsák I.: A hellénisztikus történetírás műhelyéből. Antik Tanulmányok 27 (1980) 209-219. G. Radke: Archaisches Latein. Darmstadt, 1981.

Fragmenta poetarum Latinorum epicorum et lyricorum praeter Ennium et Lucilium. Post W. Morel novis curis adhibitis edidit C. Buechner. Leipzig, 1982. A. E. Gordon: Illustrated Introduction to Latin Epigraphy. Berkeley and Los Angeles, 1983. G. B. Conte: Letteratura latina. Firenze, 1991. 111. Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Budapest, 1995.

64

IV. A próza emlékei az irodalom előtti korból

1. A római naptár és az Annales Maximi A költészet mint az emberiség ősi anyanyelve nem igényli az írásos rögzítést: a ritmus, a metrum lehetővé teszi emlékezetben tartását, fennmaradását és áthagyományozását szájhagyomány útján. Prózai szövegek rögzítésének és fennmaradásának előfeltétele az írás ismerete és használata. Mint fentebb láttuk, a rómaiak már a királyok korának bizonyos szakaszaiban ismerték és használták az írást, melynek használata kezdetben igen korlátozott lehetett: az állami és vallásos élet legfontosabb tényeinek lejegyzésére szolgált. Livius adatai szerint az írás ismerete előtt az évek múlását szögek beverésével jelöl­ ték: „Hajdani írásokban és a szájhagyományban rögzített ősi törvény, hogy szeptember idusán a legfőbb elöljárónak egy szöget kell bevernie a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter templomának a Minerva szentélye felőli jobb fa­ lába. Úgy mondják, e szög az évek jelölésére szolgált, mert akkoriban alig ismerték az írást. S azért helyezték e törvényt Minerva védelme alá, mert ő találta fel a számokat.” (7, 3, 5; fordította Muraközy Gy.) Hagyomány szerint Numa Pompilius király pontosította a római naptárt, és már írással rögzítette annak adatait. Szakrális szempontból a napokat „munkanapokra”, dies fastira és ünnepnapokra, dies nefastira osztotta. Mivel az év napjainak többsége dies fastiból, azaz „tilalom alatt nem álló” napból ájlt, ezért a római naptárnak Fasti lett a neve. A pontifexek szabták meg az év napjainak a rendjét, amenynyiben az év folyamán részleteiben ismertették a naptárt. A pontifexek Rómában a legfontosabb papi kollégiumot alkották, és az ál­ lamvallás felügyeletét látták el. A királyság korában az államvallás ügyeiben segítették a királyt. A köztársaság korában feladatuk az államvallás kultusza­ inak szervezése. Eredetileg három főből állt kollégiumuk, de számuk az idők múltával egyre gyarapodott. lulius Caesar alatt már elérte a tizenhatot. A nap­ tár szakemberei voltak, s a pontifex maximus vezetésével tevékenykedtek, aki kijelölte és felügyelte a Vesta-szüzeket, a flameneket és a rex sacrorumot, aki mint „a szent dolgok királya” a királyok elűzése után a király bizonyos vallá­ 65

sos funkcióit látta el. A Regiában székelt, de volt egy hivatalos rezidenciája is, az ún. Domus Publica. A pontifexek által vezetett naptár, a Fasti idő múltával nemcsak a naptárt jelentette, hanem az évről évre választott főbb hivatalnokok (magistratus) listáját is (fasti consulares, fasti pontificales), sőt a diadalmene­ tek listáját is (fasti triumphales). Az évek múltával egyre több információ került bele a naptárba: a tisztségviselők regisztráltatták hivatalos ténykedései­ ket. A fejlődésnek egy további fokozatát jelentette, amikor a főpap hivatalá­ ban kiállított egy fehér táblát (tabula dealbata), amelyen fel voltak tüntetve a folyó év tisztségviselőinek a nevei, továbbá közérdekű események, mint szövetségkötések adatai, hadüzenetek, csodás jelek, természeti katasztrófák stb. Gellius szerint Cato Eredetek c. történeti művében ezt írja a főpapok fel­ jegyzéseiről: „Nem kívánok arról írni, ami a pontifex maximus tábláján van feltüntetve: hányszor drágul a gabona, hányszor van sötétség hold- és napfo­ gyatkozás miatt, vagy valami más baj.” (2, 28, 6) Mint Cato megjegyzéséből kitűnik, az események feljegyzése rövid és száraz volt, csak az adatokra és eseményekre korlátozódott. Az egyes évek tábláit a pontifex maximus hivatalában őrizték. Amikor le­ másoltatták őket, megkapták Róma történetét évekre bontva; ezért kapták ezek a feljegyzések az annales nevet. E táblák lemásoltatását és kiadását P. Mucius Scaevola mint pontifex maximus rendelte el a Kr. e. 120-as években, s egyben beszüntette az események feljegyzését. Erről a Mucius-féle kiadás­ ról, amely az Annales Maximi nevet kapta, Cicero többször is elmarasztalóan nyilatkozik: csak száraz tényeket, adatokat közöl (De legibus 1, 2, 5-6; De oratore 2, 51-53). Erre a kiadásra gondolhatott Livius is, amikor a hatodik könyvének bevezetőjében ezt írja: „Mindazt, amit a római nép Róma alapítá­ sától a Város elfoglalásáig - először a királyok, majd a dictatorok, decemvirek és consuli jogkörrel felruházott tribunusok uralma alatt - véghezvitt, a külső háborúkat és a belső egyenetlenségeket öt könyvben adtam elő, olyan esemé­ nyeket, amelyek a múlt ködébe vesznek, egyrészt régiségük miatt - hiszen nagy távolságból a tájakat is alig tudjuk kivenni -, másrészt mert abból a kor­ ból csak elvétve akad valamelyes rövid feljegyzés - egyetlen alkalmas eszköz a megtörtént események hiteles megőrzésére -, s még ha volt is ilyesmi a főpapok feljegyzései s egyéb állami vagy magánjellegű okmányok -, az javarészt a Várossal együtt a lángok martaléka lett.” (6, 1, 1-2; fordította Muraközy Gy.) Liviusnak ebből a megjegyzéséből, hogy a főpapok feljegyzései, és az egyéb dokumentumok többnyire elégtek, amikor Kr. e. 390-ben a gallok el­ 66

foglalták és felgyújtották Rómát, arra lehetne következtetni, hogy a Róma ős­ történetére vonatkozó dokumentumok megsemmisültek. Livius azonban e he­ lyen így fogalmaz: pleraeque interiere: igen sok megsemmisült, tehát nem minden. Valóban, ugyanebben a fejezetben arról tudósít, hogy a megmaradt dokumentumokat hivatalosan összegyűjtötték: „Közvetlenül az interregnum után hivatalba is léptek (a consuli jogkörrel felruházott tribunusok) és a senatusszal, minden egyebet félretéve, legelőször a vallási ügyekről tanácskoztak. Először is elrendelték, hogy össze kell gyűjteni az elkallódott törvényeket és szerződéseket - a tizenkét táblát és a királyok néhány törvényét néhányat közhírré is tettek, de az istenek tiszteletére vonatkozókat titokban tartották, elsősorban a főpapok követelésére, akik a tömeget vallásos érzelmeinél fogva akarták uralmuk alatt tartani.” (6, 1, 9-10; fordította Muraközy Gy.) Ebből a szövegezésből úgy tűnik, hogy minden fontos dokumentumot megtaláltak, így feltehetőleg a pontifexek feljegyzéseit is, bár Livius külön nem említi ezt. Az Annales Maximi fennmaradása vagy elpusztulása sarkalatos kérdése a római forráskutatásnak. B. W. Frier egy egész könyvet szentel e probléma megoldásának, és komoly érveket sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy az Annales Marámnak az a 80 könyvből álló kiadása, amelyre Servius hivat­ kozik (ad Aen. 1, 373), nem lehet azonos azokkal a rövid és száraz feljegy­ zésekkel, amelyeket Cicero említ. Frier azt a nézetet képviseli, hogy ezt a 80 kötetes kiadást Verrius Flaccus és munkatársai készítették Augustus számára, amikor az Kr. e. 12-ben pontifex maximus lett. Valóban ez időben Augustus szakemberekkel vétette magát körül, akik segítségére voltak abban, hogy összegyűjtsék a Róma őstörténetére vonatkozó adatokat. Ezzel magyarázható az, hogy a Mars Ultor templomában felállított szobrok felirataiban (elogia) olyan adatok is szerepelnek az egyes római ősökkel kapcsolatban, amelyek eltérnek Livius adataitól. Ebből T. J. Luce arra következtet, hogy Augustus az Annales Maximi 80 könyvből álló kiadásából vehette adatait, hiszen ez a ki­ adás tartalmazta legrészletesebben Róma történetét. Például a 4. könyv tár­ gyalta az albai királyokat, és a 9. könyvvel kezdődhetett a köztársaság törté­ nete. Ha az Annales Maximi abbamaradt Kr. e. 120 körül, akkor mintegy 70 könyvben tárgyalta a köztársaság történetének azt a szakaszát, amelynek Livius hatvan könyvet szentelt. Bármi legyen is az igazság, az Annales Maxi­ minek nagy hatása volt egy római történeti műfaj, az annales kialakulására, mely évről évre haladva tárgyalja az eseményeket, mint Livius Róma alapítá­ sától s Tacitus Augustus utolsó napjaitól. Arra is több adatunk van, hogy a hatósági adminisztráció igényelte az írást. 67

Amikor Mucius Scaevola meg akarja gyilkolni Porsenna etruszk királyt, téve­ désből a szintén előkelően öltözött írnokot döfi le, aki éppen zsoldot osztott a katonáknak (2, 12), tehát a zsoldkiosztást könyvelték. Ugyanígy írásban kel­ lett rögzíteni a szolgálati szabályokat, egyes szertartások rítusait (agenda, commentarii), a vitás kérdésekben hozott döntéseket, amelyek precedensül szolgáltak, a kollégiumok taglistáinak jegyzőkönyveit. Fontos szerepe lehetett az írásnak az imaformulák findigitamenta) rögzítésében, ezeket a pontifexek levéltárában őrizték, továbbá a censusvégzés szabályainak lejegyzésében.

2. A Tizenkéttáblás törvény A Tizenkéttáblás törvény az irodalom előtti kor legjelentősebb prózai alkotá­ sa. A törvény csak írásos rögzítéssel nyer világos és meghatározott tartalmat: egyfelől lehetővé teszi a védelmet, másfelől az ellenőrzést. A Tizenkéttáblás törvény a rómaiak nemzeti jogát és jogszokásait mindenki számára hozzáfér­ hető formában szövegezte meg. E törvényekben a polgári és a büntetőjog nem vált el még élesen. A Tizenkéttáblás törvény megalkotását a plebejusok kezdeményezték. Kr. e. 462-ben C. Terentilius Arsa nép tribunus követelte a törvények írásba fogla­ lását, hogy ezáltal egyrészt megszűnjék a jogegyenetlenség a plebejusok és a patríciusok között, másrészt a pontifexek és a magistratusok kezéből kikerül­ ve a törvény a nagy nyilvánosság elé jusson. Livius szerint: „A patríciusok nem utasították el a javaslatot: de kijelentették, hogy a törvénytervezetet csak patrícius terjesztheti elő. A törvényt illetően egyetértettek, csak a törvényho­ zó személyét tekintve tértek el a vélemények: bizottságot küldtek ki Athénba, Sp. Postumius Albust, A. Manliust, P. Sulpicius Camerinust; meghagyván ne­ kik, hogy másolják le Solón híres törvényeit, és tanulmányozzák más görög városállamok intézményeit, szokásait, törvénykezését.” (3, 31, 8; fordította Muraközy Gy.) Tíz férfit választottak (decemviri legibus scribundis) a törvé­ nyek megszövegezésére a patríciusok közül, s köztük volt az Athénba küldött három személy is. Ezek Kr. e. 451-ben tíz táblán foglalták írásba Róma törvé­ nyeit, majd egy másik tíztagú bizottság, amelyben már plebejusok is részt vet­ tek, a hiányokat pótolta két táblán 450-ben. Hivatali idejük alatt teljhatalmat élveztek; a consuli és a tribunusi hatalmat felfüggesztették, ám hatalmi túlka­ pásaik miatt a plebejusok lázadása elsodorta őket, s ezután visszaállították a régi rendet, és megerősítették a néptribunusok jogait; vö. Livius 3, 22-58. 68

A Tizenkéttáblás törvényt bronztáblákra írták, és közszemlére állították ki. Kr. e. 390-ben, a gallok okozta római tűzvész idején e táblák is tönkremen­ tek, de hiányukat pótolni lehetett a fennmaradt másolatokból. E törvényből csak töredékek maradtak ránk, ám ez nem jelenti azt, hogy e törvények már a klasszikus korban elvesztek. Cicerónak mint kisiskolásnak könyv nélkül kellett megtanulnia e törvény szövegének jónéhány cikkelyét, s feltehetőleg a Cicero előtt élt sok-sok generációnak is. Antik jogászok, történészek és gram­ matikusok hosszú évszázadokon keresztül magyarázták és értelmezték a ben­ ne foglalt törvények tartalmát és nyelvi formáját. Különösen a Kr. u. 2. század­ ban, a római jog egyik virágkorában foglalkoztak sokat e törvényekkel. Hű ké­ pet ad erről Gellius Attikai éjszakák című művében. Egybevetették Drakón és Solón törvényeivel (11, 18); olyan kiválóságok, mint a híres jogtudós Sextus Caecilius és a filozófus Favorinus vitatkoztak e törvények szigorúságáról, s arról, hogyan és miért veszítették érvényüket egyes cikkelyei. Jól megvilágít­ ják e törvények tekintélyét Favorinus szavai: „Nem kisebb kíváncsisággal ol­ vastam a Tizenkét táblát, mint Platón tizenkét könyvből álló Törvényeit.” (20, 1, 4) Ennius egy-egy sorát e törvények segítségével magyarázták (20, 10) stb. Az I—III. tábla a polgárjogot tartalmazta, a IV-V. a család- és örökösödési jogot, a VI-VII. a tulajdonjogot, a VIII-IX. a büntetőjogot, a X. pedig a szak­ rális jogot. A XI-XII. tábla a különféle kiegészítéseket közölte. A rómaiak egyik legnagyobb szellemi teljesítménye a római jog, s ennek alapjait vetette meg a Tizenkéttáblás törvény, amelynek egyetlen könyvecs­ kéje - Cicero szerint - „az összes filozófusok könyvtárait” felülmúlja, mert ennek bölcsessége tette naggyá Rómát. Lykurgos, Drakón és Solón törvényei, ami a polgárjogot illeti, „rögtönzöttnek és szinte nevetségesnek tűnnek” a ró­ mai jog fényében (De oratore 1, 195-197). Társadalmi, politikai és jogi jelentőségén túl azonban a Tizenkéttáblás tör­ vénynek irodalmi jelentősége is van. E törvény szövege volt az első terje­ delmesebb prózai alkotás latin nyelven. E törvények megszövegezése volt az első kísérlet arra, hogy a latin nyelvet hosszabb lélegzetű írásos prózára is al­ kalmassá tegyék. Ez nehéz feladat elé állíthatta a szövegezőket, hiszen nagy és szétágazó anyagot kellett egységes egésszé összeszerkeszteniük, ősi jog­ szokások és újabb törvények hatályát összhangba hozniuk. Ugyanakkor ügyelniük kellett a törvények nyelvi formájára, nevezetesen arra, hogy azok könnyen megjegyezhetők és világosak legyenek. Feladatukat sikerrel oldották meg, amennyiben Rómának írott törvényt adtak, a római ifjúságnak pedig olyan olvasókönyvet, amelyet hosszú évszázadokon keresztül olvastak s kí69

viilről tudtak a római iskolások. Ahogyan később a bibliafordítások befolyá­ solták az egyes nemzetek irodalmi stílusát, úgy formálta a Tizenkéttáblás tör­ vény szövege a római prózastílust. Mivel a Tizenkéttáblás törvény kőbe vésve nem maradt fenn, hanem iro­ dalmi, grammatikai, retorikai és jogi tárgyú művekben idézetek, parafrázisok formájában, ezért az egyes cikkelyek eredeti nyelvi állapotát nem ismerjük. Feltételezhető, hogy az egyes korok saját nyelvi állapotuknak megfelelően modernizálták őket. Ennek ellenére szókészletükben, olykor grammatikájuk­ ban, de legfőképpen struktúrájukban sokat megőriztek eredeti formájukból. A fennmaradt töredékeket a 16. század óta próbálják a kutatók a tizenkét táb­ lának megfelelő eredeti sorrendben elrendezni. E nehéz és csak a valószínűség alapján elvégzett munkában fontos támpontot jelentett, ha az idéző ókori szer­ ző megemlítette, hogy hányadik tábláról idéz, illetve utalt arra, milyen témájú törvények találhatók az egyes táblákon. Ezen az alapon a fennmaradt töredé­ keket tárgyuk szerint be lehet sorolni a megfelelő táblához. A fennmaradt, eredetinek mondható töredékeket lapidáris tömörség jellem­ zi. Ez a tömörség azonban nem teszi homályossá a mondatot, amely olykor forumi vitának tűnik, amelyben nem jelennek meg személyek, hanem csak jogi helyzetek. A jogi állásfoglalások párhuzamok és ellentétek formájában van­ nak megfogalmazva, ezáltal a cikkely két részre oszlik, úgy mint a fentebb tár­ gyalt carmenek sorai, például: Si in ius vocat, ito; ni it, antestamino: igitur em capito. „Ha perbe hív, menjen; ha nem megy, hívjon tanúkat: aztán ragadja meg.” (I.)

Si pater filium ter venum duit, filius a patre liber esto. „Ha apa a fiát háromszor eladja, a fiú az apjától szabad legyen.” (IV.)

Uti legassit super pecunia tute lave suae rei, ita ius esto. „ Ahogyan rendelkezett pénzéről vagy vagyonának gyámságáról, úgy legyen a jog.” (V.)

Si intestato moritur, cui suus heres nec escit, adgnatus proximus familiam habeto. „Ha végrendelet nélkül hal meg, és nincs saját örököse, házanépe és vagyona a férfiági vérrokoné legyen.” (V.)

Si nox furtum faxit, si im occisit, iure caesus esto. „ Ha éjjel lop, ha őt megöli, jogosan legyen megölve.” (VIII.) Patronus si clienti fraudem faxit, sacer esto. „ Ha a patronus kliensét becsapja, átkozott legyen.” (VIII.)

70

E törvények jól tükrözik az archaikus Róma szociális struktúráját. A római társadalom alapegysége a család volt. A férfi családfőnek (paterfamilias) kor­ látlan hatalma volt családja tagjai felett; törvényesen el is adhatta fiát. A csa­ lád után következett a második legfontosabb egység, a clientela, a kliensség intézménye, amely a gyengébb (cliens) és az erősebb (patronus) kölcsönös vi­ szonyában öltött testet. A kliens elismerte függőségét a patronusától, a pa­ tronus viszont felelősséget vállalt a klienséért. Kettőjük viszonyát a bizalom (fides) szabályozta. Ez a klienset arra kötelezte, hogy figyelmes legyen patronusa iránt, hivatalos karrierében támogassa, elkíséije urát hivatalos ügyei­ nek intézésekor a Fórumra, alkalomadtán segítse őt mind szellemi, mind testi erejével. A patronus viszont köteles volt védelmébe venni kliensét a minden­ napi élet sok területén, így a bíróságokon is. E viszonyt a Tizenkéttáblás tör­ vény oly szentnek tekintette, hogy a patronust, ha becsapta kliensét, törvé­ nyen kívül helyezte, s bárki megölhette (sacer esto). Egy-egy patríciuscsalád klienseinek száma jóval felülmúlhatta a család tagjainak létszámát, például Kr. e. 479-ben a gens Fabiámk 306 tagja volt, s több mint négyezer kliense. Természetesen az erkölcsök szelídülésével a Tizenkéttáblás törvény egyegy cikkelye is hatályát veszítette. A már említett Sextus Caecilius és Favori­ nus vitájában Favorinusnak az a véleménye, hogy a Tizenkéttáblás törvények szigorúság tekintetében egyenetlenek; olykor túlságosan szigorúak, olykor vi­ szont túlságosan szelídek. Kifogásolja, például, a következő törvény szigorát: Si membrum rupsit, ni cum eo pacit, talio esto. „Ha tagját eltöri, és nem egyezik ki vele, ugyanaz legyen a büntetése.” (VIII.)

De nevetségesen kevésnek tartotta ezt a büntetést: Si iniuriam alteri faxsit, viginti quinque aeris poenae sunto. „Ha valaki mást bántalmaz, huszonöt as bírságot fizessen.”

Favorinus szerint ez nevetségesen csekély büntetés mások bántalmazásáért. E törvény enyheségével visszaélve a gonosz L. Veratius szabad embereket fel­ pofozott, majd szolgájával huszonöt ast adatott nekik. Ez az oka annak, hogy a praetorok ezt a törvényt hatályon kívülinek nyilvánították (20, 1,13). 71

3. A temetési dicsőítő beszéd (laudatio funebris) A római politikai élet tág teret engedett a „nyilvános beszédnek”. Cicero lirutus c. dialógusában a római szónokok sorát a királyokat elűző L. Brutuss/.al kezdi, s megjegyzi róla, hogy sikereit meggyőző szónoki tehetségének köszönhette (53). A nyilvános beszédnek egy sajátos, tipikusan római válto­ zata volt a temetési dicsőítő beszéd, amely az egyén és a személyiség kiváló­ ságát a családért és a hazáért való tevékenységen mérte le és magasztalta. A kiváló görög történetíró, Polybios csodálattal ír erről a római szokásról, és az ifjúság nevelésének egyik fontos eszközét ismerte fel benne: „Amikor egy előkelő római meghal, a gyászszertartás során a holttestet általában magasra állítva, olykor fektetve, díszes menetben kikísérik a Fórumra, az úgynevezett rostrához. Ott körbeseregli az egész nép, aztán ha maradt utána felnőtt fiúutód és éppen otthon időzik, akkor az, ha nem, hát valamelyik még életben levő rokona fellép a szónoki emelvényre, hogy az elhunyt erényeiről és életében véghezvitt tetteiről beszéljen. A beszéd hatására a gyászoló közönség vissza­ emlékezik rá, leperegnek szemük előtt az események, s nemcsak hajdani társain, hanem a kívülállókon is olyan mélységes gyász vesz erőt, hogy úgy érzik, elhunyta nem csupán a hozzátartozók, hanem az egész nép vesztesége.” A megholt elődökről a rómaiak álarchoz hasonló képeket készítenek - foly­ tatja Polybios —, s ezeket „elviszik a temetési menetbe, és magára veszi egy olyan személy, aki termetre és megjelenésre nagyon hasonlít a hajdanvoltra. Híborszegélyű tógát visel, ha az illető consul vagy praetor volt, bíbortogát, ha censor, ha pedig diadalmenetben volt része, vagy más hasonló nagy tettet haj­ lott végre, akkor arannyal átszőtt ruhát. Az álarcosok mind kocsikon vonulnak fel, előttük viszik a vesszőnyalábokat, a bárdokat és a többi hivatali jelvényt annak a méltóságnak megfelelően, amelyet a megjelenített ős életében az ál­ lamban betöltött. Megérkezve a rostrához, valamennyien helyet foglalnak a sorba állított elefántcsont székeken. Felemelőbb látványt elképzelni sem lehet egy ifjú számára, aki hírnévre és erényre törekszik.” (6, 52, 10-54; fordította Kapitánffy I.) Az ilyen temetési dicsőítő beszéd meglehetősen hosszú lehetett, mert Polybios szerint a szónok nemcsak az elhunytról beszélt, hanem a felvonulta­ tott ősökről is: „így idézik emlékezetükbe újra és újra ezeknek a kiváló fér­ fiaknak erényekkel kivívott hírnevét: így lesz halhatatlan azoknak a híre, akik

72

valami nagyszerű tettet hajtottak végre, s a nép megismeri, az utókor pedig ha­ gyományként örökbe kapja a haza felvirágoztatóinak dicső emlékét.” Cicero megjegyzi, hogy előkelő családok megőrizték az ilyen temetési be­ szédeket családi archívumukban családjuk régi dicsőségének emlékeként, és a történetírók felhasználták ezeket a régi dokumentumokat műveikben, s ezál­ tal el is ferdítették a történelmet, mert egyes családok sosem volt consulokról és diadalmenetekről is említést tesznek (Brutus 62). A samnis háborúk leírá­ sakor Livius is panaszkodik e dokumentumok megbízhatatlansága miatt: „Vé­ leményem szerint a hagyományt az elhunytak felett tartott magasztaló beszé­ dekben s az ősök szobrainak valótlan felirataiban meg szokták változtatni, hisz - a tényeket megmásítva - minden család magának akarja kisajátítani a fényes tettekkel és tisztségekkel járó dicsőséget. Mindenesetre ezért uralkodik akkora zűrzavar egyesek tettei s a nyilvános emlékanyag megítélésében.” (8, 40, 4; fordította Muraközy Gy.) Ettől függetlenül ez az ősi római beszédfajta tovább élt a császárkorban is. Kr. e. 68-ban Iulius Caesar tartotta a gyászbeszédet nagynénje, Iulia fölött, s dicsőségét azzal is tetézte, hogy kimutatta, családfája egyfelől a királyok koráig, másfelől Venusig vezethető vissza (Suetonius, Caesar 6). Hogy mily mélyen gyökerezett ez az ősi szokás, jól mutatja az a felháborodás, amely Ró­ mában tört ki, amikor Tiberius megtagadta Germanicustól a hagyományos temetési szertartást: „Hol maradtak az ősi szokások, a ravatalra kitett viasz képmás, az elhunyt erényére emlékeztető énekek és magasztalások és könynyek, vagy legalább a fájdalom színlelt jelei?” (Tacitus: Évkönyvek 3, 5; fordította Borzsák I.) Livius a fenti idézetben az ősök szobrainak feliratairól beszél. Valóban a nagy római arisztokratacsaládok őseik képeit, szobrait és viaszképmásait a ház átriumában helyezték el feliratokkal ellátva, amelyek az illető személyek nevéről és tetteiről tudósították az utókort. E képek és felirataik alapján össze lehetett állítani a családfát: stemmata. Appius Claudius Caecus dicsőségvágy­ tól indíttatva őseinek képeit a Kr. e. 296-ban emelt Bellona-templomban állít­ tatta ki. Az ő példáját követte Augustus, amikor Mars Ultor templomában saját őseinek és a köztársaságkori hősöknek a szobrait felállíttatta és az utó­ kor épülésére feliratokkal (elogium) látta el.

73

Bibliográfia J. E. A. Crake: The Annals of the Pontifex Maximus. CPh (1940) 375-386. H. Geizer: Der Anfang römischer Geschichtsschreibung. Hermes 82 (1954) 46-55. R. M. Ogilvie: Livy, Licinius Macer and the libri lintei. JRS 48 (1958) 40-46. B. Luiselli: IIprobléma della piu antica prosa latina. Cagliari, 1969. P. Grimal: Le siécle des Scipions. 2e éd. Paris, 1975. B. W. Frier: Libri Annales Pontificum Maximorum. The Origins of the Annalistic Tradition. Rome, 1979. E. H. Warmington: Remains of Old Latin. Cambridge, Massachusetts 111. 1979. G. Radke: Archaisches Latein. Darmstadt, 1981. A Tizenkéttáblás törvény töredékei. Fordította és összeállította Zlinszky J. Budapest, 1986 (Jegyzet) Bollók J.: Ovidius és a Római naptár. In: P. Ovidius Naso, Római naptár. Fasti. Buda­ pest, 1986, 229-259. R. Drews: Pontiffs, prodigies, and the Disappearance of the Annales Maximi. CPh 83 (1988) 289-299. T. J. Luce: Livy, Augustus, and the Forum Augustum. In: Between Republic and Empire. Edited by K. A. Raaflaub and M. Toher. Berkeley, Los Angeles, Oxford, 1990, 123-138. P. Flobert: L’apport des inscriptions archaiques á notre connaissance du latin prélittéraire. Latomus 50 (1991) 521-543. Th. Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Budapest, 1995.

74

V. A görög hatás erősödése: Appius Claudius Caecus

1. Bel- és külpolitikai változások a Kr. e. 5^4. században A Karthágóval kötött első római szerződés Kr. e. 509-ben azt tükrözi, hogy a kezdődő római köztársaság Latium vezető hatalmává vált. Kezdeti sikereinek jó példája a Regillus-tó melletti győztes csata a latinok ellen 493-ban: eredmé­ nyeképpen Róma is a latin szövetség tagjává vált. Ezután Róma több mint száz évig küzdött puszta létéért. A mélypontot a gall támadás jelentette: 390ben (a Varro-féle kronológia szerint) a gallok feldúlták, kifosztották, majd fel­ gyújtották Rómát. Róma hatalmának gyöngüléséhez hozzájárultak azok az éles belpolitikai harcok, amelyek a patríciusok és a plebejusok között zajlottak. A plebejusok első politikai sikereiket 445-ben érték el, amikor is érvényesnek ismerték el a patríciusoknak a plebejusokkal kötött házasságát. Nagy előrelépés volt a Licinius-Sextius-féle törvény, amelynek értelmében az egyik consult 367-től plebejusokból kellett választani. 300-tól a lex Ogulnia lehetővé tette, hogy a plebejusok is betölthessék a pontifexi és auguri tisztséget. A két rend küzdel­ me a lex Hortenziával zárult le, amely 287-ben kimondta, hogy a plebsnek tribusonként hozott határozatai senatusi jóváhagyás nélkül is törvényerőre emelkednek. Az első samnis háború győztes befejezése (Kr. e. 343-341) után Róma megerősítette hatalmát Latiumban és Campaniában. Ostrom alá vette Neapolist és elfoglalta: ez a második samnis háború kitöréséhez vezetett (Kr. e. 326-304), amelyet végül is Róma győzelemmel fejezett be. A Kr. e. 3. sz. leg­ elején a kelták etruszkoktól támogatva ismét római területeket támadtak, s le­ kötötték Róma erőit. Ezt látva a samnisok ismét fegyvert fogtak Lucaniában, s ez a harmadik samnis háborúhoz (Kr. e. 298-290) vezetett. Róma hadvezé­ rei, Curius Dentatus és L. Cornelius Scipio Barbatus mindkét hadszíntéren győztek, s ennek eredményeképpen Itália nagy része Róma uralma alá került. Amikor pedig a lucanusok megtámadták a görög Thurioit, e város Rómától kért segítséget. A rómaiak elküldték a kívánt csapatokat, ám Tarentum görög 75

város megtámadta a segítségül érkező római katonákat. Ezzel kezdetét vette a tarentumi háború. Tarentum Pyrrhost, Épeiros királyát hívta segítségül, aki két csatában is győzött a rómaiak ellen, de második győzelme oly nagy vérál­ dozatba került, hogy ő maga ajánlott békét a rómaiaknak, s Szicíliába vonult (Kr. e. 279). A rómaiak megtagadták a békét, s az Itáliába visszatérő Pyrrhost 275-ben Beneventum mellett legyőzték. A rómaiak e győzelem következtében Tarentum, majd Rhégion urai lettek, s a görög hatás, amely korábban közvetítőkön keresztül érkezett Rómába, közvetlenné vált. Ennek nyoma abban is megmutatkozik, hogy a 4. század végétől előkelő római családokban görög cognomenek jelennek meg, például Philus, Sophus, Philippus stb. L. Postumius, aki 282-ben Tarentumba ment követként, görögül is tudott beszélni. A közvetlen hatás tanúi azok a közhasz­ nálatú indulatszavak, amelyek nyilvánvalóan görög eredetűek: herele, mehercle, ecastor, mecastor, pol, edepol stb. A tarentumi konfliktust követő években sok görög kerülhetett Rómába rabszolgaként, ahol görög nyelvet, iro­ dalmat, retorikát stb. tanítottak. Róma első jelentős költői is Magna Graeciából és Campaniából érkeztek a városba: Livius Andronicus, Naevius és Ennius. Plautus komédiái hemzsegnek a görög kölcsönszavaktól, amelyek arról árulkodnak, hogy a Rómába érkező görögök nemcsak a görög irodalmat, művészetet és tudományt hozták magukkal, hanem a luxuscikkeknek olyan tömegét, amelyeknek megnevezésére a rómaiaknak szavuk sem volt.

2. Appius Claudius Caecus élete Appius Claudius Caecus, a római történelem nagy újítója és alakítója, régi és előkelő patríciuscsaládból származott. Híres censorságáról, amely tisztséget Kr. e. 312-ben töltötte be, az irodalmi források nagy terjedelemben megemlé­ keznek, azonban censorsága előtti politikai karrierjéről hallgatnak. Az egyet­ len forrás, amely politikai pályafutásának minden állomását felsorolja, az a felirat, amelyet Augustus a Mars Ultor oszlopcsarnokában felállított szobrá­ nak talapzatába vésetett. E feliratnak egy sértetlen másolata fennmaradt Arretiumban, s kitűnik belőle, hogy Appius a tisztségek minden fokozatát viselte: censor, consul, dictator, interrex, praetor, aedilis, quaestor és katonai tribunus. A felirat különlegességét az adja, hogy a fenti tisztségeket Appius a quaestura kivételével többször is megkapta. Mindez azt sejteti, hogy a ranglétrán lassan haladt előre. Ferenczy Endre 76

szerint a tisztségek ismétlésének oka abban keresendő, hogy csak ezen ismét­ lésekkel tudta megvalósítani legfőbb céljának, a censorságnak és a consulságnak az elérését. A katonai tribunatus a quaestura előfeltétele volt, az aedilisség pedig Appius Claudius Caecus esetében lehetett a censorságé. Az aedilis és a censor tisztsége ez időben közel állt egymáshoz, például a római építke­ zések tekintetében. Ugyanakkor a censorságot könnyebben lehetett elérni, mint a consulságot. Ez lehet az oka annak, hogy Appius Claudius előbb lett censor, s csak később consul, s ez eltért az általános gyakorlattól. Az a tény, hogy Appius Claudius többször ismételte a kisebb tisztségeket, arra utal, hogy kedvezőtlen körülmények között kezdődött karrierje. Egyfelől a Claudiusok híres családja lehanyatlóban volt. Egyik ősét, a Tizenkéttáblás törvényt meg­ alkotó decemvirek vezéralakját a népharag mint tirannust ítéltette el. Ettől kezdve a Claudiusok csak elvétve viseltek magasabb tisztséget. Másfelől a plebejusok a Licinius-Sextius-féle törvény eredményeképpen előtérbe kerül­ tek a magasabb politikában, s ez hátráltatta a patríciusok politikai karrierjét. A harmadik tényező, ami befolyásolhatta karrierjének különlegességét, a há­ borúk sora a samnisokkal, etruszkokkal s olykor még a keltákkal is. Appius Claudius minden valószínűség szerint 350 körül született. 316-ban lehetett először aedilis, másodszor pedig 314-ben. Mint aedilis Róma város­ ának polgáraival került szorosabb kapcsolatba, s előkészítette a talajt censorsága számára. Censorként nagy építkezésekbe kezdett: felépítette a Via Appiát, amely Rómából Capuába vezetett, és létrehozta Róma első időtálló és modem vízve­ zetékét, amely a higiénikus követelményeket is szem előtt tartotta. Mindkét alkotása katonai szempontból is jelentős volt: a Via Appia lehetővé tette a kap­ csolattartást a meghódított déli területekkel, a város egészséges vízzel való ellátása háborús időben pozitívan befolyásolhatta Róma polgárainak öntuda­ tát. Censori intézkedései közé sorolja a hagyomány a Hercules-kultusz állami kultusszá való tételét; vö. Livius 9, 29. Továbbá a senatus létszámát emelte, mégpedig úgy, hogy plebejusokat, sőt felszabadítottakat is beválasztott a senatusba. A tribusokat is megreformálta úgy, hogy valamennyit alacsony származásúakkal töltette fel, s ezáltal őket is teljes jogú polgárokká tette. Ennek azután az lett a következménye, hogy nekik is katonáskodniuk kellett, s ezzel megduplázta a légiók létszámát. Végső soron ezen reformjai is katonai célo­ kat szolgáltak, s háborúkkal terhes korának igényeit elégítették ki. Censori hivatalát öt évig töltötte be, ami szintén rendkívüli volt, mert a cen­ sori tisztséget a törvény tizennyolc hónapban szabta meg. Ezután kétszer con77

sullá választották, 307-ben és 296-ban, egyszer dictator volt 292 és 285 kö­ zött, háromszor interrex, kétszer praetor. Második consulsága alatt mint had­ vezér elfoglalt néhány samnis várost, majd harcolt etruszk területeken is. Ekkor fogadta meg, hogy ha győzelemre vezeti a rómaiakat, Bellonának templomot emel. Sikerült kivívniuk a győzelmet, s fogadalmát teljesítette. 295-ben mint praetor a samnis csapatokat kiűzte Campaniából. E hadvezéri tevékenységéről szobortalapzatának felirata így emlékezik meg: „a samnisok több városát elfoglalta, a szabinoknak és az etruszkoknak hadseregét szét­ szórta”. Győzelmeiért nem kapott triumfust, talán mert a senatus neheztelt rá demokratikus reformjai miatt.

3. Appius Claudius irodalmi munkássága A régi római jog fejlődésének fontos állomását jelentette a Ius civile Flavia­ num összegyűjtése és közzététele, ami Appius Claudius nevéhez fűződik. Már az ókorban megoszlottak a vélemények arra nézve, milyen szerepe volt e tör­ vények publikálásában. A források egyik fele azt mondja, hogy Cn. Flavius a gyűjtemény szerzője, aki Appius Claudius szabadosa, írnoka és támogatott­ ja volt. E felfogás hívei Appiusnak csak a kezdeményezést és a támogatást tu­ lajdonítják. Mások szerint e gyűjtemény igazi szerzője maga Appius Claudius volt, Flavius mint írnok csak a közzétételben vett részt. E nézetet megerősíte­ ni látszik az a tény, hogy Appiust a hozzá ellenségesen viszonyuló annalista hagyomány is kiváló jogtudósnak és szónoknak tartja. Pomponius szerint Appius írt egy jogtudományi munkát De usurpationibus (Az elbirtoklás félbeszakadásáról; Digesta I. 2. 2. 36) címen, s ha ez valóban így van, akkor a római jogtudomány Appiusszal kezdődik. A Ius civile kiadása egyébként tö­ kéletesen beleillik Appius reformjaiba, amelyekkel a plebejusokat kívánta beemelni a római politikai élet irányításába, s ehhez a jogi ismeretek feltétle­ nül szükségesek voltak. Ugyancsak ő tette közzé a római naptárt is, s ezzel szintén a jogi műveltséget kívánta emelni. Igazi hírnevét azonban Appius Claudius annak a beszédnek köszönheti, amelyet már öregkorában, vakon mondott a senatus előtt Kr. e. 280-ban vagy 279-ben. Pyrrhos követe útján békét kért Rómától, s a senatus már hajlott is a megegyezésre, amikor Appius szót kért, s elmondta beszédét a békekötés ellen. Hatása akkora volt, hogy a senatus vita nélkül elvetette Pyrrhos béke­ javaslatát. E beszédét Appius Claudius kiadta, s feltehetőleg az iskolákban 78

tanították mintaszónoklatként. Cicero leírása szerint Ennius így adta vissza a senatus ostobaságát elmarasztaló szavait: „Hát eszetek hova lett, amely ép volt még ez idáig? Őrület árja ragadta magával a puszta sötétben?”

De magának Appiusnak a beszéde is ránk maradt - mondja Cicero (Cato 6, 16). E beszédben a hazafiság és az erkölcs alapján utasítja el a békét Pyrrhosszal, már amennyiben ez a Plutarchos által közölt gondolatmenetből kitűnik (Pyrrhos, 19). Feltételezhető, hogy beszédének eredeti változatában nemcsak azt fejtette ki, hogy nem szabad a görög királlyal békét kötni, hanem azt is, hogyan lehet e nehéz helyzetből kilábalni: karthágói segítséggel. Livius ugyanis arról tudósít, hogy éppen ebben az időben újították meg Karthágóval a szövetséget: „Ebben az évben újították meg a szövetséget harmadízben a karthágóiakkal, s e célból hozzánk küldött követeiket szívélyesen megajándé­ kozták.” (9, 43, 26) E beszéd jelentősége tartalmától függetlenül óriási, nemcsak azért, mert ahogy sevillai Isidorus is megállapítja (Etymologiae 1, 38, 2) - ez az első pró­ zai mű a római irodalomban, hanem azért is, mert első példája annak a később általánossá váló gyakorlatnak, hogy a szónokok elmondott beszédeiket írásos változatban kiadták. De nemcsak az első latin prózaírót tisztelhetjük Appius Claudiusban, ha­ nem az első latin költőt is. Cicero ugyanis a pythagoreus tanokról és versekről szólva a következőket mondja: „Nekem bizony pythagoreusnak tűnik Appius Claudiusnak az a carmene, amelyet Panaetius igencsak dicsér egyik levelében, amelyet Q. Tuberóhoz intéz.” (Tusculumi beszélgetések 4, 4) Hogy milyen műfajú lehetett ez a carmen, arra Sallustiusnál találunk támpontot, aki így idéz Appius Claudiustól: in carminibus Appius ait fabrum esse suae quemque for­ tunae - „Appius a carmenekben mondta: ki-ki saját szerencséjének a ková­ csa”. (Levelek Caesarhoz 1, 1,2.) Cicero egyes számban közli a carment, s ennek alapján egy hosszabb versre is gondolhatnánk, Sallustius viszont töb­ besben, s ebből arra következtethetünk, hogy sok carmene közül egyet idéz, azaz Appius carmenei mondások, pontosabban kötött, ritmikus formában köl­ tött mondások gyűjteménye lehetett. Ezt alátámasztja Festus, aki szintén idéz egy mondást Appiustól a következő szavakkal: in Appi sententiis: „Appius a szentenciáiban”. Sajnos Sallustius nem szó szerint idéz, hanem függő beszédben. A modem 79

kutatók próbálkoztak azzal, hogy helyreállítsák e mondás eredeti formáját, de vállalkozásuk reménytelennek mondható, mert mindegyik más változatot ja­ vasol. Az eredetit talán az a változat közelíti meg a legjobban, amely a függő beszédet átteszi egyenes beszédbe: faber est suae quisque fortunae. E sor mindenképpen carmennek tartható, mert ritmikailag két részre oszlik, a ritmikus egységek végét rím emeli ki, s mindkét tag öt szótagból áll. Felépí­ tése tehát erősen emlékeztet a didaktikus költészet emlékeiként fentebb idézett szentenciákra. Érdekes következtetés vonható le e mondás jelentéséből, amennyiben ha­ sonló tartalmú mondást Plautus Három ezüst című komédiájában is felfedeztek a kutatók: nam sapiens quidem pol ipsus fingit fortunam sibi - „Mert bizony a bölcs maga hoz jó szerencsét önmagának.” (Trinummus 363) Minthogy pedig a Három ezüst Philémón Kincsesház c. darabjának az átdolgozása, Appius e szentenciát tőle vehette, aki nagyjából a kortársa volt. Ennek ellenére e szen­ tencia mondanivalója nagyon jellemző Appiusra: alacsony származású polgá­ rokat is beválasztott a senatusba, olyanokat, akik önmaguk erejéből váltak mél­ tóvá erre, nem pedig családjuk régisége emelte őket magas pozícióba. Priscianus az álszenvedő igék múlt idejű szenvedő melléknévi igenevét tár­ gyalva a commentus jelentésének szemléltetésére közli az alábbi Appiusmondást: amicum cum vides, obliviscere miserias, inimicus si es(t) commentus nec libens aeque. (Grammatici Latini 2, 384 K.)

A kéziratok többségében a második sorban es áll, de van olyan is, amely­ ben est, s ez utóbbi olvasat mintha megfelelőbb értelmet adna. Az obliviscere helyett Fleckeisen obliscere olvasatot ajánl. Mindkét alakot lehet értelmezni imperativus egyes szám második, illetve indicativus jelen idő egyes szám má­ sodik személynek. Ez utóbbi értelmezés szerint a szentencia fordítása a követ­ kező lehet: „Barátodat látod, elfelejted bajaidat, ám ha titkolt ellenséged, nem ily készségesen.”

A görög hatás ebben a szentenciában is felfedezhető, amennyiben az első sor gondolata egy másik Philémón-töredékben is megtalálható:

80

„így hát midőn az ember szenved s bánatos, kisebb fájdalmat érez, hogyha ott egy jó barát.”

De ugyanez a gondolat megtalálható például Aristotelés „Nikomachosi Ethikáiában” is- Mert a barát jelenléte már magában veve is kellemes, a jo sorsban éppúgy, mint a balsorsban. Szinte megkönnyebbül a banatos ember ra barát megosztja vele fájdalmát.” (9, 11; 1171 a; fordította Szabó M.) A szentencia második sorának azonban a kutatók nem talaltak meg gorog előzményét akár a fenti értelmezést fogadjuk el, akár azok valamelyiket, ame­ lyeket Tar Ibolya közöl (1974,184). Ez pedig azt jelentheti, hogy Appius hoz­ záadott valamit a saját tapasztalataiból a görög gondolathoz s ezzel at is málta azt Appius életében fontos szerepet játszhattak barátai es ellensege. Hogy végül a legmagasabb tisztségeket is megkapta, az nyilván a vele szö­ vetséges barátok támogatásának köszönhető; de hogy ^ csúcsra s kisebb tisztségeket többször is viselt, amíg magasabbra lephetett a nvilván ellenségei gáncsoskodásának tudható be. Szentenciájából úgy tun , ho„v Appius mint diplomata titkolt ellenségei előtt is kedves arcot vágott, de nem olyan szívesen, mini igaz barátai elő,,. De jelmez« ez a mondás ug, is hogy Appius a „barátok” között megerezte, ki a hu barat. jo barat je len ében elfelejtette minden baját, ám ha ez nem következett e egy ara akkor ez a barát csak színlelésből volt a barátja. Appius Claudius harmadik szentenciája Festusnál maradt fenn, aki a stup«nrnl meeiesvzi hogy a régiek a turpitudo (csúfság, gyalazat) jelente2ben használták. A klasszikus latinban ngyanis a gyalázását jelenti. E régi jelentés szemleltetekre hozza többek kozott App szentenciáját: qui animi compotem esse nequid fraudis stuprique ferocia pariat. „Légy ura mindig nyugodt lelkednek, hogy féktelenséged bűnt és bajt el ne kövessen.” (317 M)

Fr Marx ennek a szentenciának is megtalálta a görög párhuzamát, s ezt is Philémón egyik töredékében, mely fordításban így hangzik. Őrültek mindazok, kik rút haragot tartanak, ’’hiszen haragban tépelődni szörnyű fájdalom.” (184-185 Kock)

81

Ez a párhuzam kissé általános, Appiusé konkrétabb: a nagy reformátor dip­ lomáciai higgadtságra int. Harag állapotában nem szabad fontos döntést hoz­ ni, mert abból nagy baj lehet. Appius Claudius carmeneiben tehát a görög irodalom szelleme érkezett Ró­ mába. Részben a kortárs Philémón gondolatait szólaltatta meg latinul, részben Pythagoras eszméit - ha hihetünk Cicerónak. Az a tény, hogy kortárs görög költőt választott mintául, széles látókörű modernségét dicséri, a pythagoreus eszmék propagálása szintén, hiszen Róma Appius napjaiban került közvetlen kapcsolatba a dél-itáliai pythagoreizmussal, s ilyen értelemben ezek a tanok Rómában újdonságnak számítottak. A görög átvétel ellenére Appius szenten­ ciáival eredeti római művet alkotott, mert az átvett gondolatokat is saját elkép­ zeléseinek megfelelően alakította át, és tipikusan római köntösbe öltöztette őket azáltal, hogy az ősrómai didaktikus költészet carmen műfajában, versus Saturniusban tette közzé őket. Ezáltal a görög eszméknek római méltóságot kölcsönzött. Appius Claudius nemcsak a politikában és az urbanizációban volt nagy újí­ tó, hanem a római irodalomban is. Figyelme a korabeli latin nyelvi változá­ sokra is kiterjedt. Észrevette, hogy a rotacizmus néven ismert nyelvi változás lezajlott, a magánhangzók közötti s r-ré vált. Pomponius szerint ő írt először Valesii helyett Valér iit (Digesta 1, 2, 2, 36). Martianus Capella pedig arról tu­ dósít, hogy a z betűt kiiktatta az ábécéből, s helyette az s betűt alkalmazta a görög eredetű szavakban (3, 261). Ez azt sejteti, hogy különös fontosságot tu­ lajdonított az írásnak a kultúra terjesztésében, s egyáltalán a szellemi életben.

Bibliográfia I ■ Ferenczy: La carriére d’Appius Claudius Caecus jusqu ’a la censure. Acta Antiqua 13 (1965) 379-404. E. Ferenczy: The Censorship of Appius Claudius Caecus. Acta Antiqua 15 (1967) 27-61. E. Ferenczy: The Career of Appius Claudius Caecus after the Censorship. Acta Antiqua 18 (1970)71-103. E. Ferenczy: Über das „Jus Flavianum”. In: Studi in onore di Giuseppe Grosso. Torino, 1972, V. 181-190. Tar I.: Appius Claudius Caecus: Sententiae. Antik Tanulmányok 21 (1974) 177-188. I. Tar: Über die Anfänge der römischen Lyrik. Szeged, 1975. Ferenczy E., Maróti E., Hahn I.: Az ókori Róma. Budapest, 1992.

82

VI. A római színház kezdetei: Livius Andronicus és Cn. Naevius

1. A pun háborúk kora Amikor a római hatalom elérte Dél-Itáliát, szükségszerűen szembekerült Kar­ thágóval. A háborús okot az szolgáltatta, hogy II. Hierón, Szirakúza tirannusa Rómától kért segítséget a punok ellen. Ennek értelmében Appius Claudius Caudex 264-ben hadat üzent a punoknak. A harcok hosszú ideig váltakozó si­ kerrel folytak, végül azonban a rómaiak győztek mind szárazföldön, mind ten­ geren. A Kr. e. 241-ben létrejött békeszerződés értelmében Karthágó kényte­ len volt átadni Rómának Szicíliát, Szardíniát és Korzikát. Nem sokkal ezután a görög területek felé is terjeszkedett Róma. Kr. e. 229—228-ban a görögorszá­ gi achaiai és aitóliai szövetséggel karöltve legyőzte Teuta illír királynőt. E há­ ború eredményeképpen az Adriai-tenger keleti partjainál is megvetette lábát. Ez időtől kezdve egy második praetort is választottak Rómában, az ún. prae­ tor peregrinust, aki az idegenekkel kapcsolatos peres ügyeket intézte. Közben a punok Hispania felé terjeszkedtek. 221-ben Hannibal lett a had­ vezér Hispániában. Elfoglalta Saguntumot, majd átkelt a Pireneusokon és az Alpokon keresztül Itáliába. Több csatában megverte a rómaiakat, például C. Flaminius consult a Trasumenus tónál 217-ben és L. Aemilius Paulus meg C. Terentius Varro consulok seregét az apuliai Cannae közelében 216-ban. E sú­ lyos vereségek után a rómaiak Fabius Maximus halogató taktikáját követve kitértek a döntő ütközet elől. Lassan fordult a kocka: 212-ben M. Claudius Marcellus elfoglalta Szirakúzát és Agrigentumot, a fiatal P. Cornelius Scipio pedig 206-ban Hispániában győzött. M. Livius Salinator és C. Claudius Nero consulok pedig megsemmisítették Hasdrubal seregét. Kr. e. 205-ben consullá választották Scipiót, aki a következő évben 30 000 főnyi sereggel átkelt Afrikába. Itt csatlakozott hozzá Massinissa, akit a karthágóiak megfosztottak trónjától. A karthágóiak az első vereség után kötelezték magukat, hogy hazahívják Itáliából Hannibalt. Hannibal visszaérkezése után azonban kiújultak az ellenségeskedések. Zama Regia városánál 202-ben Scipio végső győzelmet aratott, s a békeszerződés értelmében Karthágó el­ 83

veszítette tengeren túli birtokait. Afrikai területekből sokat megkapott Massi­ nissa, aki ezután Róma hűséges szövetségese maradt. Karthágónak súlyos hadisarcot kellett fizetnie, s ki kellett szolgáltatni harci elefántjait és hadi­ flottáját. Karthágó legyőzése után Róma Philippos makedón király ellen fordult, aki Hannibal szövetségese volt. Két légiót küldött Illyricumba Kr. e. 200-ban. 197-ben T. Quinctius Flamininus vezetésével a római sereg győzelmet aratott, s a görög városokat szabadnak nyilvánította. Ezután következett III. Antiochosnak, a Seleukida Birodalom uralkodójának legyőzése Kr. e. 190-ben. Közben Philippos makedón király készülődött a visszavágásra: fejlesztette hadseregét, s fia, Perseus erős hadsereggel szállt szembe Aemilius Paulusszal, aki azonban Pydna mellett szétverte seregét, s maga Perseus is a rómaiak fogságába került. A Makedóniát támogató épeirosi városokat lerombolták, a molossosok közül pedig 150 ezer embert adtak el rabszolgának.

2. A római színjátszás kialakulása A fentebb vázolt politikai események, elsősorban az I. pun háború győztes befejezése keltette fel Rómában az igényt az önálló cselekménnyel bíró görög típusú dráma iránt. Ezt az igényt elégítette ki Kr. e. 240-ben Livius Androni­ cus, amikor előadatott Rómában egy görög típusú drámát. Ezzel megszületett az irodalmi színjátszás Rómában. Ezen esemény újszerűségét könnyű belátni, ha a korábbi római „színházzal” vetjük egybe, amelyről Livius így tájékoztat: Kr. e. 364-ben járvány tört ki Rómában, s mivel azt semmivel sem tudták csillapítani, többek között „megpróbálkoztak az eddig csak cirkuszi látvá­ nyosságokban gyönyörködő és harchoz szokott nép előtt újdonságnak számí­ tó színjátszással is. Egyébként, mint minden kezdet, ez is nagyon szerény, rá­ adásul idegen eredetű is volt. Az Etruriából behívott színészek nem mondtak s/.öveget, a szöveg tartalmát mozgással sem fejezték ki, csupán fuvolaszóra, tuscus módon, nem is bájtalan táncot lejtettek. Az ifjak utánozni kezdték őket, tréfás, rögtönzött versekkel csipkedték egymást, és mozgásukat a szavakhoz igazították. így a kezdeményezés népszerűvé vált, és a gyakori előadásokon mind tovább fejlődött. S minthogy a színész neve tuscus nyelven ister, a hazai szereplőket is »histrio«-nak nevezték el. Most már nem a fescenniumi játé­ kokhoz hasonló, rögtönzött, csiszolatlan és darabos alkalmi versekkel fele­ seltek egymásnak, hanem szorosan a dallamhoz kötött, megfelelő mozdula­ 84

tokkal kísért saturákat adtak elő, és az énekkel alkalmazkodtak a fuvolakísé­ rethez. Néhány évvel később, mint mondják, Livius vállalkozott elsőnek arra, hogy a saturák után egységes cselekményű művet alkosson.” (7, 2; fordította Muraközy Gy.) Szilágyi János György az etruszk vázák ábrázolásai alapján megállapítja, hogy a színjátszás Etruriában az 5. század végétől biztosan hivatásos színját­ szók tevékenysége volt. Mimetikus és parodisztikus táncokat adtak elő szatírnak öltözött kórusok. Az idézett Livius-hellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy mind a tánc, mind a fuvolajáték régóta ismeretes volt Rómában, ezért Li­ vius beszámolójában a „tuscus módon” való fuvolával kísért táncoláson van a hangsúly: idegenből hozott rituális funkciójú aktussal akarták megszüntetni a járványt. S ez esetben igen fontos volt az „idegenből átvett forma” szigorú megtartása. A ludi scaenicit így beleillesztették a ludi circenses hagyománya­ iba, amelyek szintén etruszk eredetűnek tarthatók. Livius fejlődésében kívánja ábrázolni a római színjátszást: az etruszk ludiók előadásai és a Livius Andronicusszal megjelenő argumentumos dráma között volt egy átmeneti színházi műfaj, a satura, amely az ősi római szokásokon ala­ puló csipkelődés (iocularia) és az etruszk zenés táncelőadások ötvözésével jött létre. E predramatikus római színpadi műfaj létezését nem lehet kétségbe von­ ni. Ez a satura többféle metrumot használt (impletae modis) szemben az egyet­ len metrumot alkalmazó költői szatírával. Bár a satura szó etimológiáját nem sikerült még tisztázni, mind a görög satyros, mind a latin satur (jóllakott, be­ telt) szóra való visszavezetésének vannak nehézségei. Szilágyi népetimológi­ ával lehetségesnek tartja a satyrosbóX való eredeztetést: „Nem képzelhető el azonban egy népetymologiás képzés a szatíroknak nyilván Itália-szerte ismert nevéből annak megnevezésére, ami láthatóan legalább részben a szatírok játé­ ka volt?” (1981, 94) Sőt az is elképzelhető, hogy a szatírok játékával részben azonosítható satura már korábban létezett Rómában, a 364-es behívástól füg­ getlenül, s e gyakorlat visszhangja lehet a Dionysiosnál fennmaradt leírás a Kr. e. 499-ben tartott játékokról. A 364-es „behívás” aktusa csak szentesítette ezt a gyakorlatot, és az állam által rendezett hivatalos ludi scaenici részévé tette. Livius leírása szerint a cselekményes drámát már hivatásos színészek adták elő, háttérbe szorítva a római ifjúságot: „S miután az így kialakított műfaj ki­ szorította a történetekből a kacagást, a kötetlen tréfát, s a mulatság lassan mű­ vészetté fejlődött, az ifjúság, átengedve az ilyen darabok előadását a színé­ szeknek, visszatért a régi megszokott verses, tréfás rögtönzésekhez. Ezeket később utójátéknak nevezték, s az Atellana-bohózattal kozták kapcsolatba.” 85

Livius leírásával azt akaija szemléltetni, hogy az egyszerű és puritán római szokások hogyan váltak idegen hatásra, idegen minták utánzásával mérték­ telenné, s ezzel erkölcsileg veszélyessé, azaz az etruszk és a görög színját­ szással (a rés peregrinával) „a színjátszásnak egy konstruktív-római vonalát” állította szembe, s ezt a vonalat a római ifjúság képviselte, amely az ősök kul­ tuszához és a különböző ünnepi alkalmakhoz kapcsolódó népi színjátszást művelte, többek között az oszk eredetű Atellanát. Az Atellana kezdetben va­ lóban népies műfaj volt, s nagy hatást gyakorolt a római komédia fejlődésére olyannyira, hogy a Kr. e. 2. és 1. század fordulóján „irodalmi” műfajjá vált.

3. A római színház műfajai, sajátos jellege A római irodalmi dráma első szerzői (Livius Andronicus, Naevius stb.) négy fő drámai műfajt teremtettek meg. Ezen négy műfaj mindegyike a fabula ne-vet kapta mint általános elnevezést, s a mellé tett jelzővel jelölték fajait. A fabula palliata a görög környezetben, görög szereplőkkel játszódó komé­ diát jelentette, s azért kapta ezt az elnevezést, mert a szereplők tipikusan görög ruhadarabja a pallium (a köpeny) volt. A fabula togata a római környezet­ ben római szereplőkkel előadott komédia, amely népiesebb, komikusabb volt, mint a polgári görög komédia. A fabula cothurnata görög típusú tragédia, a görög tragikus színészek vastag talpú cipőjéről, a cothumusról elnevezve. Végül & fabula praetextata vagy trabeata a római tárgyú tragédia, amelynek szereplői a színpadon a római magistratusok ruháját, a toga praetextát vagy a trabeát viselték. Az archaikus kor drámájából csak a palliata maradt fenn. A görög típusú tragédiák szerzői többnyire görög tragédiákat fordítottak le és dolgoztak át latinra, elsősorban Euripidés, olykor Aischylos drámáit. Sophoklést túlságosan attikainak érezték, ezért csak elvétve fordítottak tőle. Euripidést főleg racionalizmusa és stílusának az élő nyelvhez való közelállósága miatt részesítették előnyben: jobban megfelelt a latin szerzők realizmus­ igényének, mint a másik két tragikus. A görög drámából a kórust csak részben vették át, s szerepét a minimálisra csökkentették. Alkalmazták viszont az éneket, mind szólók, mind duettek formájában. Ezeket az énekeket lírai versmértékekben írták, strófatagolódás nélkül. Ennek ellenére mégiscsak szűkítették a görög darabok zenei sokszínű­ ségét, amennyiben a lírai részek ritmikailag és dallamilag egysíkúbbak lettek. Az énekek (cantica) vagy a fuvolaszóval kísért recitált részek párbeszédes 86

jelenetekkel (diverbia) váltakoztak. A lírai versekben a hosszú szótagban bő­ velkedő baccheus és creticus tetrameterek váltak kedveltté: már Livius Andro­ nicus töredékeiben megjelennek. A komédiában egészen más volt a minta és az utánzat viszonya. Az ókomé­ dia, s annak legmarkánsabb szerzője, Aristophanés nem hatott a rómaiakra. Ez érthető, hiszen egyfelől Görögországban sem élte túl a peloponnészoszi hábo­ rút, másfelől humora és témája túlságosan Athénhoz kötődött: Athén konkrét politikai és szellemi életéhez. Tökéletesen megfelelt viszont a római viszo­ nyoknak és ízlésnek a görög újkomédia: Menandros (342-292), Philémón (361-262), Diphilos (Kr. e. 4-3. század) és Démophilos. A fennmaradt da­ rabok didascaliái és prológusai ugyanis gyakran megadják a görög eredeti szerzőjét, s ez többnyire a fenti görög szerzők egyikével azonos. Közülük Menandrost ismerjük a legjobban: csak tőle maradtak fenn majdnem teljes darabok és hosszabb töredékek, ám ezek is a legújabb időkben kerültek elő. A görög újkomédia a hellenizmus polgári világát tükrözi, mégpedig a Nagy Sándor háborúitól felzaklatott világ polgárainak magánéletét: a hagyományos és új erkölcsök ütközését, a véletlentől irányított világot, a családok szétesé­ sét, szabadok és rabszolgák életének fordulatos változékonyságát. A konkrét történeti események hatására tipikus alakok jelennek meg az újkomédiában: a szigorú apa, a könnyelmű és szerelmes ifjú, az elcsábított leány, a dicsekvő katona, az élősdi, a kerítőnő, a ravasz rabszolga, a jószívű utcalány. Ahogy az újkomédia szereplői előtt kinyílt a nagyvilág Nagy Sándor hódításai következ­ tében, ugyanígy kitágult a világ a rómaiak előtt. A hadjáratokból visszatért ka­ tonák az idegen népek új és érdekes életmódjáról beszéltek, s ez az élet áradt feléjük az átdolgozott görög komédiákból. A komédia célja elsősorban a szórakoztatás, s ezt a cselekmény izgalmas és fordulatos bonyolításával kívánta elérni. Ebben fontos szerepet játszott a sze­ mélyek összetévesztése és cseréje, eltűntek váratlan megkerülése, a szereplők szociális helyzetében hirtelen bekövetkező változások: a rabszolgáról kiderül, hogy szabad ember stb. Gyakran szolgál a derültségkeltésre az a helyzetkomi­ kum, amikor az egyik szereplő a cselekmény valamely lényeges mozzanatát nem ismeri, a nézőközönség viszont igen. Művészileg hatásos a komikus iró­ nia, például Terentiusnál; Plautusnál a népies humor, a szóviccek áradata. A felismerésben és a szerencsés végkifejletben fontos szerephez jutnak az is­ mertetőjelek: gyűrűk, nyakláncok stb. A polgári újkomédia nem volt annyira helyhez kötött, mint az ókomédia, mégsem lehetett változatlanul áttenni latinra. A szerzők általában nem ro87

manizálták ezeket a darabokat: a helyszín és a szereplők görögök maradtak, azonban Plautus több római elemet, utalást beleszőtt darabjaiba. Terentius és a későbbi palliataírók kerülték az efféle beavatkozást, s emiatt a komédia elsekélyesedett: megmaradt a fordítás szintjén. Ahogyan a tragédiában nem volt kórus, úgy a komédiában sem. Ez azonban természetesnek tekinthető, hiszen a görög újkomédia is mellőzte. Csupán a felvonásközökben alkalmazott zenével kísért kórusokat, ezek azonban betétek voltak, nem tartoztak szervesen a darab cselekményéhez. Plautus Hajókötél c. darabjában található egy ilyen kórus a második felvonás elején, a halászok kó­ rusa (290-305). Az újkomédia és a római komédia zenéjéből nem maradt fönn semmi; e műfaj zenei kíséretére csak a darabok metrumaiból lehet következ­ tetni. Az újkomédia párbeszédei többnyire hatos jambusból, olykor jambikus vagy trochaikus tetrameterekből épülnek fel. Plautus eltért ettől a hagyomány­ tól: hatos jambusban írta a zenekíséret nélküli részeket, illetve trochaikus tetrameterben. A recitált részeket hét vagy nyolc verslábból álló hosszú sorok­ ban, a canticumokat, az ún. szólószámokat vagy áriákat, különféle váltakozó metrumokban komponálta. Ezek nem szakítják meg a darabok cselekményét, hanem folytatják azt. E plautusi áriák eredete vitatott: egyes kutatók görög előzményekre gondolnak, mások Plautus újításának tekintik. A színészek többnyire külföldiek, felszabadított rabszolgák voltak, akik tár­ sulatokba csoportosultak, amelyeknek élén az igazgató, a dominus gregis állt, aki a darabot rendezte, s a főszerepet játszotta; például P. Publilius Pellio Plautus-darabokat adott elő, L. Ambivius Turpio pedig Caecilius Statius és Terentius darabjait. A színészek a darabokat a szereplők társadalmi állásának, nemének és foglalkozásának megfelelő ruházatban és kellékekkel adták elő. Az antik ábrázolásokból arra következtethetünk, hogy nemüknek és jellemük­ nek megfelelő álarcot viseltek, lévén hogy egy társulat kevés, négy-öt főből állt, és a női szerepeket is férfiak alakították, mert a mimus kivételével nők nem léphettek színpadra. A színházi előadások kezdettől fogva az isteneket kiengesztelő vallásos kultusz részét képezték, és nagy vallásos ünnepekhez kapcsolódtak. A ludi Romanit Iuppiter Optimus Maximus tiszteletére tartották szeptemberben; 240-ben ezen az ünnepen adatta elő Livius Andronicus az első görög típusú drámát Rómában. Szintén Iuppiter tiszteletére tartották a ludi Plebeiit Kr. e. 214-től, s ezen mutatták be Plautus Stichus c. darabját 200-ban. Ezt az ünne­ pet novemberben tartották. Apollón tiszteletére vezették be Kr. e. 212-ben, a második pun háború vészterhes idejében a ludi Apollinarest, s ezen 169-től

tartottak színházi bemutatókat, júliusban. A ludi Megalensest szintén a máso­ dik pun háború idején alapították 204-ben, Magna Mater, Cybele tiszteletére áprilisban, s ezen kezdettől fogva voltak színházi előadások. Ezenkívül külön­ leges alkalmakkor, triumfus, temetés stb. is tartottak színielőadásokat. A já­ téknapok évi száma a köztársaság idején 11 és 18 nap között ingadozott; Augustus alatt már elérte a 43 napot. Hamar felfedezték, hogyan lehet egy sikeres darabot megismételni, többször előadni. A római vallásban alapvető volt a rítus szigorúan pontos végrehajtása. Ha ez pontatlan volt, vagyis végzé­ se közben formai hibát követtek el, a szertartást - így a színházi előadást is meg kellett ismételni, ez az ún. instauratio. Például Kr. e. 205-ben a ludi Plebeiit hétszer kellett megismételni, s gyanítani lehet, hogy ennek oka a be­ mutatott Miles gloriosus c. plautusi komédia sikere volt. A színház, a színpad ideiglenes jellegű volt, fából készült és ponyva borí­ totta. Már Kr. e. 155-ben kísérleteztek állandó jellegű kőszínház felépítésével, azonban Scipio Nasica leromboltatta, s törvénnyel tiltatta meg hasonló szín­ házak építését. Az első kőszínházat Rómában Pompeius építtette Kr. e. 55-54-ben porticusszal együtt. A színpad széles volt, de nem nyúlt hátra mélyen. Gyakran ábrázolt utcarészletet, több házzal, amelyek lehetővé tették a színészek be- és kijárását. Előterében állt egy oltár, amelynél a fenyegetett személy oltalmat kereshetett. Függöny kezdetben nem volt, s a darabot egyvégtében játszot­ ták. A függönyt (aulaeum) a színpad elején a padlózatban kialakított nyílásból húzták fel, s ezzel elzárták a színpadot a nézők szeme elől. így a függöny le­ engedése jelezte az előadás kezdetét, felhúzása pedig a végét. A felvonásokra való osztás későbbi eredetű. Az énekrészeket fuvolával kísérték, s gyakran a fuvolás játszotta a közjátékot is. A fuvolának több válfaja volt, s a cselekmény igényeinek megfelelően alkalmazták. A zenét minden darabhoz külön kompo­ nálták. A ránk maradt didascaliákból tudjuk például, hogy Plautus Stichus című darabjához Marcipor Oppi, Terentius Phormio című komédiájához pedig Flaccus Claudii komponálta a zenét. Mint nevük is elárulja, rabszol­ gák voltak.

4. Livius Andronicus Tarentum elfoglalása után (Kr. e. 272) került Rómába, igen fiatalon, mert még Kr. e. 187-ben is tevékenykedett. Életének dátumairól már az ókorban vitat­ koztak. Cicero Brutusából megtudjuk róla, hogy Gaius Claudius, Appius 89

Claudius Caecus fiának consulsága alatt adatta elő első színdarabját, Ennius születése előtt egy évvel, azaz Kr. e. 240-ben (72). A második pun hábo­ rú idején, a 207. év eseményeivel kapcsolatban Livius a következőkről tudó­ sít: „A pontifexek el is rendelték, hogy háromszor kilenc szűznek kell végig­ vonulnia egy éneket énekelve a Városon. Miközben ezek Iuppiter szentélyé­ ben az éneket gyakorolták, melyet Livius költő szerzett, villám csapott Iuno királynőnek az Aventinuson álló szentélyébe” (27, 37, 7). A Kr. e. 187-es év­ vel kapcsolatban Hieronymus ezt jegyzi meg: „Titus Livius tragédiaírót híres­ nek tartják; tehetségével érte el, hogy Livius Salinator, akinek a gyermekeit nevelte, felszabadította.” E híradásból nyilvánvaló, hogy korán az előkelő M. I .ivius Salinator (consul 207-ben) tulajdonába került mint rabszolga, s a házi­ tanító szerepét töltötte be. Feltehetőleg mindkét nyelvet oktatta. A Festusszótár szerint hivatalos kitüntetésben is részesült: a már említett énekéért hi­ vatalosan átengedték neki Minerva templomát az Aventinuson, ahol írók (scribae) és színészek gyűlhettek össze (333 M). Livius Andronicus a művelt és fényűző görög Tarentumból került Rómába, s magával hozta mindazt, amit egy fogékony ifjúnak Tarentum adhatott: az is­ kola élményét, az írás, olvasás, a grammatika és retorikai képzés fontosságá­ nak tudatát, a könyvek és a színház szeretetét. Mint olyan tanítónak, aki mind­ két nyelvet oktatta, komoly nehézséget jelentett az, hogy mit olvastasson latin nyelven tanítványaival. A Tizenkéttáblás törvény, Appius Claudius szenten­ ciái és Pyrrhos ellen mondott beszéde feltehetőleg szerepet kapott tananyagá­ ban, hiszen Appius Claudius fiainak hivatali évei alatt jutott nyilvános szerep­ léshez, s ez azt sejteti, hogy valamiképpen e családdal is kapcsolatba került, s pártfogását élvezte. Ezen olvasmányok azonban egy görög szellem számára túlságosan komolynak tűnhettek, s hogy szórakoztatóbb olvasmányt is adhas­ son tanítványai kezébe, lefordította Homéros Odysseiáját Odusia címen. Vá­ lasztása feltehetőleg azért esett éppen erre az eposzra, mert sok benne a mese, s egyes epizódjai Itáliához kötődnek. Műfordítási hagyomány és megfelelő epikus szókészlet nélkül lefordítani egy görög eposzt latinra - óriási feladat lehetett. Livius azonban művészien oldotta meg feladatát, amennyiben érez­ hetően archaizáló, ünnepélyes latin stílusban fordított, amely eltért a korabeli beszélt nyelvtől. A hagyományos római vallásos költészet több elemét át­ mentette fordításába, s ezáltal azt a római költői hagyományokhoz kapcsolta. A „Musa” helyett az ősi „Camená”-t hívja segítségül, aki Itáliában a vizek és források istennője volt, s a római grammatikai hagyomány a Casmena C 'armena - carmen „ének” szóra vezette vissza. Hermést Mercuriusszal, Kro90

nőst Saturnusszal, a görög hexametert pedig az ősrómai versus Saturnius szál helyettesítette. Fordításának első sorát Gellius őrizte meg számunkra, aki azt a kérdést vizsgálja, hogy az archaikus „szól” jelentésű igét inseco-nak vagy insequonak kell-e írni. Gellius a c betűvel írt változatot fogadja el helyesnek, mert egy régi Livius Andronicus kiadásban így találta a fordítás első sorát: Virum mihi, Camena, insece versutum. „Férfiról szólj, Camena, énnekem, ravaszról.” (18, 9.)

Az Odysseia első sorát tehát pontosan fordítja. A csekély számú ránk ma­ radt töredékből nehéz megítélni, milyen mértékben tudta betartani ezt a pon­ tosságot. Úgy tűnik azonban, hogy nyelvi és római szemléletbeli különbségek miatt olykor eltért az eredetitől. Azt a két sort például, amelyet Devecseri így fordít: „mert bizony azt mondom, gonoszabban a tengeri vésznél senkise tudja legyűrni az embert, bármily erős is” (8, 138-139)

három sorral adja vissza: Namque nullum peius macerat humanum quamde mare saevum, vires cui sunt magnae, topper confringent inportunae undae. „ Mert semmi kínzóbban nem gyötri az embert, mint a dühös tenger, melyben nagy az erő, rútul megtörik vészes hullámai.” (Festus 352 M)

Szemléletbeli különbséggel magyarázható, hogy ott, ahol Homéros egy hősről azt mondja, hogy „istenekhez hasonló”, Livius Andronicus ezt summus adprimus (nagyszerű kiváló) minősítéssel fordítja. Amikor Odysseus felkere­ si kondását, Eumaiost, aki persze nem ismeri fel az álruhás, koldusmezbe bújt urát, így fejezi ki megholtnak hitt gazdája iránti szeretetét: „csakhogy Odysseusért, aki elment, elfog a nagy vágy.” 14, 144., fordította Devecseri G.)

91

Livius Andronicus ezt a sort második személyben fordítja, szinte jelenlévő­ nek tünteti fel Odysseust: neque tamen te oblitus sum, Laertie noster „Ámde nem felejtettelek el, én Laertiusom.”

Livius e helyen személyesebbé, érzelmesebbé formálja az eredetit. Livius azonban nemcsak a római ifjúságra akart hatni, hanem az egész ró­ mai népre. A 240-es ludi Romanin színre vitt egy tragédiát és egy komédiát latin nyelvű átdolgozásban. Cicero ugyan mindig egy fabulát említ e bemuta­ tó kapcsán, azonban Cassiodorus egyértelműen állítja, hogy Livius e nagy al­ kalommal egy tragédiát is és egy komédiát is bemutatott (Chronica p. 128 M). Drámaírói tevékenysége nehezen ítélhető meg, mert csak tragédiáiból maradt fenn néhány töredék, komédiáiból csak címeket ismerünk. Tragédiáit az aláb­ bi címeken idézték római utódai: Achilles, Aegisthus, Aiax mastigophorus (korbácsos), Andromeda, Danae, Equos Troianus. Komédiáinak még címei is bizonytalanok: Gladiolus (A kardocska), Ludius (A színész) stb. Livius Andronicust a latin líra kezdeményezői között is számon tartja a római hagyomány. Sok rossz előjelű csodajel miatt a pontifexek Kr. e. 207ben engesztelő körmenetet rendeltek el. Livius Andronicus kapta a feladatot, hogy írja meg a szüzek kórusa által éneklendő engesztelő éneket. Miközben a szüzek az éneket gyakorolták Iuno templomában, vihar tört ki, s becsapott a villám a templomba. A haruspexek javaslatára egy aranytállal kiengesztel­ ték Iunót, majd a decemvirek kijelöltek egy másik időpontot az ünnep számá­ ra, és megszabták a szertartás rendjét: „Apollo szentélyéből két fehér tehenet vezettek a porta Carmentalison át a Városba, utánuk vitték Iuno királynő két, ciprusfából faragott képmását, azután következett hosszú ruhában a huszonhét szűz, Iuno királynő tiszteletére éneket zengve. (Ezt az éneket akkoriban a mű­ veletlen emberek talán szépnek érezhették, de ha ma mondanák el, ízléstelen­ nek és művészietlennek találnák.)” (Livius 27, 37, fordította Muraközy Gy.) A Livius Andronicus korabeli rómaiak nyilván szépnek találták az éneket, különben nem részesítették volna állami kitüntetésben szerzőjét. A római irodalom fejlődése szempontjából Livius Andronicus fordítói és költői tevékenységének jelentősége nem csekély. Három irodalmi műfaj kezdeményezőjét tisztelhetjük benne. Nemcsak meghonosította e műfajokat

92

Rómában, s ezáltal a görög kultúrát terjesztette és az irodalmi ízlést finomí­ totta, hanem hozzájárult a latin irodalmi nyelv és verselés fejlődéséhez is, amennyiben stílusbeli és metrikai mintát teremtett a későbbi költők számára.

5. Gnaeus Naevius A görög Livius Andronicus fontos görög irodalmi műfajokat honosított meg Rómában, örökségét már egy itáliai „római”, Gnaeus Naevius vitte tovább. Életével kapcsolatos adatainkat Varró Költőkről c. művéből Gellius jegyzetel­ te ki (17, 21, 45). Eszerint Kr. e. 235-ben vitte színre első komédiáit Rómá­ ban. Az első pun háborúban katonaként harcolt, s erről maga is megemlékezik e háborúról írt eposzában. Gellius campaniai büszkeségéről beszél, ebből arra következtethetünk, hogy Campaniában született 265 körül. Naevius campaniai öntudata szabadságszeretettel és szókimondással tár­ sult. Név szerint támadta a híres arisztokratacsaládot, a Metellusokat. A sze­ rencsés véletlen megőrizte az utókor számára azt a verssorát, amelyben a Metellusok nagyratörését kritizálja: Fato Metelli Romae fi unt consules. „Metellusok Rómában sorstól consulok.”

A feldühödött Metellus consul így válaszolt neki: Malum dabunt Metelli Naevio poetae. „Metellusok lesújtják Naeviust, a költőt.”

Be is váltották ígéretüket: Kr. e. 206-ban Q. Metellus consul lett, testvére pedig praetor, s mint az igazságszolgáltatás legfőbb képviselője, be is börtönözte a költőt. A börtönben durván bántak vele; a hagyomány szerint ezt tük­ rözi Plautus Hetvenkedő katona c. komédiájának e négy sora: „Építkezik: karjából rak álla alá oszlopot. Jaj, bizony, sehogyse tetszik nékem ez a művelet:

93

mert hallom, egy barbár költő álla ilyen oszlopos, akit két katona őriz éjjel-nappal szüntelen.” (209-211; fordította Devecseri G.)

Gellius úgy tudja, hogy a börtönben írta a Jós és a Leon című komédiáit, s ezekben visszavonta sértő kijelentéseit, ezért a néptribunusok kiszabadították (3, 3, 15). Hieronymus a 201-es évhez azt a megjegyzést fűzi Krónikájában, hogy Naevius komédiaíró Uticában meghalt, akit Rómából a nemesek, külö­ nösen a Metellusok száműztek. Ez azt jelenti, hogy a börtönből való kikerülé­ se után is kritikával szemlélte az előkelők világát, s nemtetszésének hangot is adott. Sírverse, amelyből Gellius szerint campaniai büszkeség árad, így hangzik: „Ha istennek szabad volna embert siratni, siratnák a Caménák, Naeviust, a költőt. Mert miután Orcusnak kincstárába vitték, elfelejtett Róma latin nyelven beszélni.” (1, 24, 2)

Naevius is, mint Livius Andronicus, három műfajt művelt: a komédiát, a tragédiát és az eposzt. De legjobban a komédia felelt meg vérmérsékletének. Mintegy harminc komédiájának a címe maradt ránk. Kedveli az -oria, -aria végű címeket: Agitatoria (A kocsihajtó), Testicularia (A hólyag), Carbonaria (A szénégető) stb. De görög című komédiáiról is tudósít az utókor: Acontizomenos (A meglőtt), Glaucoma (A hályog) stb. Az újkomédiából vette min­ táit, de az eredetihez nem ragaszkodott túlságosan: egy-egy komédiába más komédiákból vett részleteket is bedolgozott; ezt az eljárást nevezték az antik­ vitásban contaminatiónak. Komédiáinak töredékei is tanúsítják, hogy a szabadságot mindennél fonto­ sabbnak tartotta: „Én mindig többre értékeltem és sokkal fontosabbnak tartot­ tam a szabadságot, mint a pénzt.” (10. R.) „A szabad játékokon szabad nyel­ ven fogok szólni.” (112. R.) Keserűen kérdezi egy másik töredékében, miért züllik le olyan gyorsan az állam. Az aranyifjak kicsapongásait is felhánytorgatta, még a Scipiók híres családjáét is. Gellius említi, hogy az idősebb Scipio, elfoglalván egy várost Hispániában, foglyul ejtett egy gyönyörű szüzet, de érintetlenül visszaküldte családjának. Csakhogy ugyanez a Scipio - folytatja

94

Gellius - fiatal korában meglehetősen szabados életet folytatott; Cn. Naevius költő ugyanis ezt írta róla: „Még őt is, aki bátor kézzel hősi tetteket vitt véghez, Kinek műve most is áll még, s hírneves a nemzetek közt, őt az apja egy köpenyben hozta vissza utcalánytól.”

Lehet, hogy e sorok hatására vélekedett úgy Valerius Antias, szembehe­ lyezkedve a többi történetíróval, hogy Scipio nem adta vissza családjának a szépséges leányt, hanem megtartotta magának - fejezi be a történetet Gellius (7, 8, 5-6). Sajnos, komédiáiból csak rövid töredékek őrződtek meg. Egyedül a Tarentilla (Tarentumi lány) című darabjának témájáról alkothatunk némi fogalmat magunknak. Két apa két fia keresésére indul. Sejtik ugyanis, hogy az ifjak ide­ genben pazarolják az atyai vagyont. Ezt a római ifjak a római komédiákban gyakran megteszik, s a papák, spórolósak lévén, ezt zokon veszik. A fiúk Tarentillánál vannak, aki szakmáját művészi fokon űzi, s képes arra, hogy vendégeinek népes táborát magához édesgesse: „Mint a labda játszóknak karában ettől ahhoz száll s mindenkié: ennek bólint, arra kacsingat, ebbe szerelmes, húz ahhoz, míg kezét odanyújtja egynek, lába másnak ad jelet; egynek gyűrűt, szemrevalót ad, ajka másikat hívogat; ezzel énekel, ámde annak ír tenyerébe ujja betűt.” (Fordította Tótfalusi I.)

Tragédiáiból is fennmaradt néhány töredék, a következő címek alatt: And­ romacha, Equos Troianus, Danae, Hesiona, Iphigenia, Lycurgus stb. Mint e címek mutatják, a klasszikus görög tragédiairodalom témáit dolgozta fel, elsősorban a trójai mondakört. Feltűnő, hogy két tragédiájának a címe már Livius Andronicusnál megtalálható, s ez talán azzal magyarázható, hogy ver­ sengeni kívánt idősebb kortársával. A tragédiaírás terén is újított, amennyiben megteremtette a római tárgyú tragédiát, a fabula praetextatát. Varró említi Romulus c. tragédiáját, amely címéből ítélve Róma alapítását dolgozta fel (De lingua Latina 7, 54). Szintén Varró tudósít Clastidium c. praetextájáról (De lingua Latina 7, 107), amelynek főhőse, M. C. Marcellus Kr. e. 222-ben 95

consulként legyőzte a gall insubereket, s vezérüket, Viridomarust párbajban megölte, s megszerezte tőle a spolia opimái. E győzelem eredményeként ke­ rült Gallia Cisalpina római fennhatóság alá. Marcellus 208-ban halt meg, s lehetséges, hogy Naevius drámáját a temetés alkalmával rendezett játékokra írta. Naevius, aki folytonosan támadta a római arisztokratákat, feltehetőleg a római nép hősét látta a plebejus Marcellus consulban. Abból a tényből, hogy bizonyíthatóan írt fabula praetextatát, következtethetünk arra, hogy a komé­ diái között is lehettek olyan darabok, amelyek itáliai témákat dolgoztak fel, például a már említett Testicularia vagy a Triphallus már címükkel is itáliai bohózatokra emlékeztetnek, s ha ez így van, akkor a fabula togata terén is kezdeményezőnek tarthatjuk. Naevius tehát Livius Andronicus kezdeményezését folytatta, de tovább is lé­ pett rajta, mert nem pusztán fordított és adaptált, hanem eredeti drámai műve­ ket is alkotott, mégpedig római tárgyú tragédiákat és komédiákat. Római témakört dolgoz fel egy általa meghonosított új műfajban, a Bellum Poenicum c. eposzában. A homérosi tradíciótól eltérve a közelmúltból vette témáját: az első pun háborút énekli meg, amelyben maga is részt vett. Gellius szerint utalt is erre eposzában, azonban erre vonatkozó töredéke nem maradt fenn. Minta­ ként a hellenisztikus kor epikája lebeghetett a szeme előtt: ezzel magyarázható művének rövidsége. Suetonius említi ugyanis, hogy C. Octavius Lampadio osztotta fel hét könyvre ’Pun háborúját’, s ebből arra következtethetünk, hogy 4-5 ezer sor terjedelmű lehetett. A hellenisztikus eposz hatásának tulajdonítha­ tó az is, hogy kedvelte a főtémától eltérő hosszú kitérőket. Bár saját korának eseményeiről szól eposza, a főtémához mégis csak a harmadik könyv vége felé jutott el. A töredékek ugyanis arra utalnak, hogy Aeneasszal kezdte epo­ szát, leírta bolyongását; például Anchises még a harmadik könyvben is szere­ pel. De ismertette a két ellenséges város, Róma és Karthágó alapítását is, tehát ugyanazt tette, amit később majd Vergilius. Az Odysseia és az Ilias témáját öt­ vözte: az utazást és a harcot. E tekintetben a Bellum Poenicum több szempont­ ból is az Aeneis előzményének tekinthető, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Aeneis több közismert epizódja már Naevius eposzában is szerepelt: Aeneas elbeszéli Trója pusztulását, vihar a tengeren, Anna és Dido, Sibylla stb. A mintegy hatvan ránk maradt töredékéből arra következtetnek a kutatók, például Scevola Mariotti, hogy stílus tekintetében a Pun háború tipikusan latin mű. Mint Livius Andronicus Odusiája és az egész archaikus tragédia, ke­ rüli a nyilvánvaló grecizmusokat. Helyettük tükörfordításokat alkalmaz, pél­ dául arquitenens (nyílhordó) ti. Apollón, bicorpores (kéttestű) ti. Gigászok, 96

«

silvicolae (erdőlakó) ti. a legrégibb itáliai népek. Ezen összetett epikus szavak ünnepélyességet árasztanak úgy, mint a Naevius korában is már nyilvánvaló archaizmusok, például az egyes számú birtokos eset -as végződése: fortunas; az etimologizáló archaizmusok: Balatium a Palatium helyett, mert a balare (bőg) igével hozza kapcsolatba. Archaikus a praetor szó használata consul jelentésben. Mondatfűzésben kedveli az arányos mellérendelést, kötőszóelhagyással (asyndeton), például: res dinas edicit, praedicit castus „szertartást kihirdeti, elmondja tisztán” (50. töredék)

Szó- és hangismétlésekkel ünnepélyességet kölcsönöz sorainak: amborum uxores noctu Troiad exibant capitibus opertis flentes ambae, abeuntes lacrimis cum multis. „mindkettő

hitvese

éjjel Tróját elhagyta, eltakarván arcukat, eltávozván mindkettő sírt sok-sok könnyet ontva.-’ (2. töredék)

Az alliteráció homoioptótonnal (rímmel) társul: flentes ambae abeuntes. Még a történeti eseményeket leíró „prózaibb” részekből is egyszerű méltóság árad, mint az archaikus jogi és szakrális szövegekből: transit Melitam Romanus exercitus, insulam integram urit, populatur, vastat rem hostium concinnat. „ átmegy Melitán a római hadsereg, az egész szigetet égeti, vágja, pusztítja, az ellenséget zaklatja” (22. töredék)

97

Tipikusan ősrómai az urit, populatur, vastat trikóion: a pontosító szinoni­ mahalmozás az archaikus imádságok sajátja. Ugyanezt a művészi szándékot juttatja kifejezésre az eposz versformájával, a versus Saturniusszal, amely egyértelműen szakrális forma, s vallásos fen­ séget hordoz. Nem valószínű ugyanis, hogy Naevius azért választotta ezt a versformát, mert a görög hexameter kezelésében járatlan volt. Rómában már hosszú idő óta ismerték a görög jóslatok versformáját, a hexametert, s felté­ telezhető, hogy Naevius korában létezett már egy „latinizált” változata, ame­ lyet pár évtizeddel később - művészi céljaival összhangban - Ennius átvett és megújított. Naeviust a római egyszerűség ősi eszménye vonzotta, s eposzának formája is ezt sugározza. Ezt érezte meg Cicero, amikor Brutusában megjegy­ zi, hogy az a Naevius, akit Ennius a vatesek és a Faunusok közé sorolt, úgy gyönyörködteti őt Bellum Poenicumával, mint Myrón szobraival, amelyekről kissé fentebb azt állítja, hogy nem tökéletesek ugyan, de azért szépek (72-70).

Bibliográfia 0. Ribbeck: Tragicorum Romanorum fragmenta. Lipsiae, 1871. Sc. Mariotti: Livio Andronico e la tradizione artistica. Milano, 1952. E. Paratore: Storia dei teatro latino. Milano, 1957. M. Barchiesi: Ne vio epico. Storia interpretazione edizione critica dei frammenti dei primo epos latino. Padova, 1962. W. Beare: The Roman Stage. London, 1964. Sc. Mariotti: 11 Bellum Poenicum e Tarte di Nevio. Roma, 1970. E. Lefévre: Die römische Komedie. Darmstadt, 1973. 1. Tar: Über die Anfänge der römischen Lyrik. Szeged, 1975. Szilágyi J. Gy.: Impletae modis saturae. Antik Tanulmányok 28 (1981) 65-96. W. Morel - C. Buechner: Fragmenta poetarum Latinorum epicorum et lyricorum praeter Ennium et Lucilium. Leipzig, 1982. F. Stavros: Handlung und Nebenhandlung: Theater, Metatheater und Gattungs­ bewusstsein in der römischen Komödie. Stuttgart, 1987. (i. Bemardi Perini: Sulfr. 32 Mor. del Bellum Poenicum di Nevio. In: Disiecti mem­ bra poetae. III. A cura di V. Tandoi. Foggia, 1988, 3-11. R. C. Beacham: The Roman Theatre and its Audience. Cambridge, Massachusetts 1992. G.

Bemardi Perini: II Mincio in Arcadia. Scritti di filologia e letteratura latina. Bologna, 2001.

98

VII. Titus Maccius Plautus

1. Plautus élete Életéről csak bizonytalan adatok vannak. Még a neve is bizonytalan. Az óko­ riak Plautus néven idézik, ami az umber Plotus romanizált változata. Jelenté­ se lehetne „nagyfülű” vagy „lúdtalpas”. Teljes nevét a 18. századig M. Accius Plautusnak tartották. A három névvel való megjelenítés - előnév, nemzetség­ név, családnév - a rómaiaknál arra utalt, hogy az illető római polgárjoggal rendelkezett, de Plautusról nem tudjuk, hogy volt-e római polgárjoga. A 19. század elején Angelo Mai felfedezte Plautus egyik legrégebbi kódexét, a Palimpsestus Ambrosianust, amely így közli a komédiaíró nevét: Titus Mac­ cius Plautus. Feltehetőleg a Maccius név elírásából keletkezett az M. Accius név, amelynek elterjedéséhez a híres tragédiaíró, L. Accius neve is hozzájá­ rulhatott. A Maccius nemzetségnévvel pedig az a probléma, hogy ilyen nemzetség­ név nem ismeretes Umbriából. Nagyon emlékeztet viszont az itáliai népies színjátszás egyik közismert típusfigurájára, Maccusra. Dél-Itáliában ugyanis már a Kr. e. 4. században virágzott a népies színjátszásnak az a fajtája, ame­ lyet görög szóval phlyakesnek neveztek. Ehhez hasonló komédiaforma alakult ki a campaniai oszkok között: az Atellana, amely valamiképpen kapcsolatban lehetett a ványolók szakmájával és ünnepükkel, a Quinquatrusszal. Az Atella­ na rögtönzéseit obszcenitás és gyalázkodásig menő civakodás jellemezte. Va­ lószínűleg oszk kézművesek közvetítésével került Rómába. A római ifjúság kezdetben csak nézője volt a féktelen bohóckodásnak, majd maga is művelni kezdte, s így született meg a latin Atellana. Az átvételt lehetővé tette az álarc használata: alatta a műkedvelő színészek megőrizhették inkognitójukat. A ha­ gyományos négy maszk oszk földön görög és etruszk hatás kereszttüzében született meg: Maccus, a nagyétkű tökkelütött, Bucco, a hencegő tökfilkó, Pappus, a kéjsóvár öreg és Dossenus, a gonosz púpos. Feltehető tehát, hogy az umbriai származású Titus Plotus Rómában kapta harmadik nevét, a Macciust, mert sikerrel alakította az Atellanában Maccus szerepét. 99

Hieronymus szerint az umbriai Sarsinában született; szellemesen maga Plautus is utal erre Kísértetek c. darabjában (700). Umbria néhány évvel Plautus születése előtt került római fennhatóság alá. Korábban etruszk és kel­ ta hatások érték e területet, s Plautus idejében kevéssé lehetett romanizálva. Kr. e. 226-ban a kelták ismét betörtek Umbria területére, a rómaiak fegyverbe szólították lakosságát, s Plautus az umbriai katonák között kerülhetett Rómá­ ba a háború sikeres befejezése után, 224-ben. Életének adatai közül csak ha­ lálának dátuma biztos: Cicero Brutusából (60) tudjuk, hogy Cato censori évé­ ben, Kr. e. 184-ben halt meg. Ugyancsak Cicero tudósít arról, hogy öregen (senex) írta Pseudolus c. darabját (Cato 50), amelyet 191-ben mutattak be. Mi­ vel a római közfelfogás azokat az embereket tekintette öregnek, akik elérték a hatvanadik életévüket. Plautus 255 és 250 között születhetett. Gellius Varróra hivatkozva közli, hogy Saturio és Addictus c. komédiáit Plautus egy malomban írta, ahol a mindennapi betevő falatját malomkő forga­ tásával kereste meg. Azért kényszerült erre, mert azt a vagyont, amelyet Ró­ mában színházi tevékenységével szerzett, olyan kereskedelmi vállalkozásba fektette, amely valami ok miatt csődbe ment (3, 3, 14). A modem kutatók ezen adalék hitelességét kétségbe vonják azon az alapon, hogy efféle büntetések a Plautus komédiáiban szereplő rabszolgákat fenyegették, s ezt vitte át a későb­ bi hagyomány magának az írónak az életére. Ebből nem következik szükség­ szerűen az, hogy valóban koholmánnyal van dolgunk, hiszen Varrót Plautusszal kapcsolatban a megbízható ókori tudósok közé sorolhatjuk. Akár­ hogyan ítéljük is meg ezt az epizódot, Plautus sikereket ért el Rómában komé­ diáival, és sikere tartósnak bizonyult. Gellius azzal a megjegyzéssel közli Varró Költőkről c. művének első kötetéből Plautus sírversét, hogy kétkednék abban, hogy Plautus írta, ha nem Varró állítaná ezt: „Lám, amióta halott Plautus, Comoedia gyászol, a színpad elárvult; nevetés, játék meg a tréfa, sőt a sok ékes vers is, mind mind sírva fakadtak.”

(1,24)

2. Plautus komédiái Plautusnak óriási sikere volt mind életében, mind a halálát követő évszázad­ okban. A Kr. u. 2. század folyamán neve alatt már 130 darab forgott közké­ zen. De nagyjából ez lehetett a helyzet már a Kr. e. 1. században, amikor Varró

100

21 olyan plautusi komédiát különített el a többitől, amelyeknek hitelességéhez nem fért kétség; ezek az ún. Fabulae Varronianae. Ezeken kívül, jegyzi meg Gellius, Varro még más plautusi darabokat is hitelesnek tekintett, s Gellius maga is amellett kardoskodik, hogy jó néhány saját korában olvasott és elem­ zett plautusi komédiát hitelesnek kell elfogadni. Azonban az a sok plautusi da­ rab, amelyekről Gellius értekezik (3, 3), a késő császárkor vége felé elkalló­ dott, viszont azt a 21 komédiát, amelynek hitelességét Varró megállapította, talán éppen magának Varrónak nagy tekintélye miatt az utókor megőrizte. A fennmaradt kéziratok egy Kr. u. 100 körül készített gyűjteményes kiadásra vezethetők vissza. Sajnos e gyűjteményt sem kímélte az idő; a Vidulariából csak mindössze 100 sor maradt ránk, kisebb-nagyobb részek más komédiák­ ból is elvesztek, például a Cistellariából, az Amphitruóból, a Bacchidesbő\ és az Aululariából. A Curculio is megrövidülhetett az idők folyamán, hiszen a maga 729 sorával túlságosan rövidnek tűnik, ha egybevetjük a Miles glorio­ sus 1437 sorával. A legújabb statisztikai elemzések Plautus ránk maradt komédiáinak egységét bizonyítják, például verselésének prozódiai sajátosságai kétséget kizáróan igazolják, hogy mindegyik darabot ugyanaz a szerző írta, ti. éppen ez az, amit az utánzók, a hamisítók nem tudtak reprodukálni. Már az eredeti plautusi művek számának ingadozásából is sejthető, hogy bi­ zonytalan az egyes darabok keletkezésének ideje. Belső érvek alapján úgy tű­ nik, hogy a Menaechmi 215 előtt keletkezett, tehát Plautus legkorábbi darab­ jának tekinthető. A Stichust 200-ban mutatták be először, a PseudolusX 191ben. A Miles gloriosus utal Naevius büntetésére, ebből nyilvánvaló, hogy 206 után keletkezett. A Trinummusí a ludi Megalensesen mutatták be, tehát nem keletkezhetett 204 előtt. A Casinában utalás történik arra a senatusi határozat­ ra, amely betiltotta a Bacchanaliá1186-ban. A huszonegy fennmaradt plautusi darab cselekménye a következőkben összegezhető: Amphitruó - Amphitruó, Théba királya külföldön hadakozik, s távollétében Iuppiter felveszi a hadvezér alakját, s a férj szerepében élvezi a király felesé­ gének, Alcmenének szerelmét. A hazatérő király és szolgája kényelmetlen helyzetbe kerül, mert a házban önmagukkal kerülnek szembe, s ebből sok bo­ nyodalom adódik. A pythagoreus hatás érződik benne, mintája ismeretlen. Asinaria - Szamárvásár. Egy szerelmes ifjú kívánja megszerezni imádott hölgyét, de ehhez pénz kell, mert a kerítőnek előre ki kell fizetni a leány árát egy évre. E célból eladott szamarak árát szerzik meg egy furfangos rabszolga 101

segítségével. Az ifjú apja is verseng a leány szerelméért, de végül a fiú győz. Démophilos Szamárhajcsár c. darabjának átdolgozása. Aulularia - A bögre. A fösvény öreg, Euclio elássa aranyát egy edényben, mert attól fél, hogy elrabolják. Az öreg szép leányát Lyconides szereti. Ravasz szolgája segítségével megkaparintják az eldugott kincset, s a szerelmesek egy­ bekelnek. Eredetije talán Menandros valamely komédiája lehetett. Bacchides - A két Bacchis. Két ikemővér a főszereplő, akik egyaránt a kurlizánmesterséget űzik. A szokásos szerelmi bonyodalmat még csak fokozza, hogy folytonosan összetévesztik őket. Mintája Menandros A kétszeres csaló című komédiája volt, amelynek egy részlete előkerült egy papirusztöredéken. E részlet egybevetése alapján a kutatás megállapította, hogy Plautus alkotó módon dolgozta át az eredetit. Captivi - A foglyok. Különlegessége, hogy nincs benne szerelmi bonyoda­ lom. Egy aitóliai polgár elveszítette két fiát: az egyiket egy rabszolga adta el, a másik fogságba esett. Hosszas bonyodalmak után a fiúk hazakerülnek. Hu­ mánus hangvétele miatt sajátos helye van a plautusi darabok között. Casina - Egy szerelmes ifjú feleségül kívánja venni Casinát, de az apja is verseng a leányért, s a fiúnak egy másik jó családból való feleséget szán. Végül Casina a fiúé lesz, s kiderül róla, hogy a szomszéd elveszettnek hitt leánya. A görög eredeti szerzője Diphilos. Cistellaria — Ládakomédia. A szerelmes ifjú a törvénytelen származású Seleniumot szereti, de apja Demipho lányát akarja elvétetni vele. A végén ki­ derül, hogy Selenium is Demipho lánya, s a szerelmesek egybekelnek. Curculio - A curculio szó jelentése „zsizsik”, a darabban egy falánk és tor­ kos élősdi neve, aki a cselekményt bonyolítja. Egy gyűrű segítségével pénzt szerez, hogy azzal kiváltson egy leányt a kerítőtől gazdája, a szerelmes ifjú számára. A gyűrűt egy katonától kapta; a darab folyamán kiderül, hogy a le­ ány a katona nővére, s szabad származású. A 4. felvonás közjátéka egyedül­ álló; a kórus a közönséghez fordul, s elmondja, kit hol lehet megtalálni a Forumon, 462. skk. Epidicus - Egy leleményes rabszolga neve, aki bonyolítja a cselekményt. Ifjú ura számára, aki a háborúba ment, vesz egy örömlányt, s a fiú apjától úgy szerzi meg erre a pénzt, hogy azt állítja, hogy ez a leányzó az ő elveszettnek hitt leánya. Közben a fiú hazatér, s ő is hoz magával egy leányt, akiről kide­ rül, hogy az apja elveszett leánya, tehát a saját nővére. Menaechmi - A két Menaechmus ikertestvérek, de a sors még csecsemő­ ként elszakította őket egymástól. Az egyik Menaechmus a másik keresésére 102

indul, s a tökéletes hasonlóság miatt sok bonyodalomban lesz része, de végül megtörténik a felismerés. Ez a komédia a prototípusa minden olyan későbbi darabnak, amelyben az „ikrek” hasonlósága a cselekmény mozgatója, például Shakespeare: Vízkereszt, Tévedések vígjátéka stb. Mercator - A kalmár. Az apa és fia verseng egy leányért, akit a fiú hozott magával egy hosszú kereskedelmi útról. Az apa első látásra szerelmes lesz a leányba, de végül a szerencse a fiúnak kedvez, s övé lesz a lány. Philémón da­ rabja volt az eredeti. Miles gloriosus - A hetvenkedő katona. Plautus legismertebb darabja: egy szerelmi bonyodalom keretében mutatja be a főhős, a gazdag, de ostoba és hiú katona, Pyrgopolinices póruljárását. Az eredeti görög mintájának a címe Alazón volt. Mostellaria - Kísértetek. A messze idegenből hazatért apát a szolga nem engedi belépni a házba, mert ott kísértetek tanyáznak. Az igazi indok az, hogy a ház gazdájának fia éppen lakomát rendez a lakásban. Plautus eredeti mintá­ ja Philémón azonos című darabja volt. Persa - A perzsa. E komédiában egy rabszolga, Toxilus játssza a szerelmes ifjú szerepét: szép pénzért váltja meg kedvesét egy kerítőtől. Ám a pénzt is visszaszerzik, mégpedig úgy, hogy segítőtársa, egy parazita perzsa köntösbe öltözik, s úgy bonyolítja az eseményeket. Poenulus - A karthágói ifjú. Két karthágói leányról és egy karthágói ifjúról szól a történet, akiket elraboltak, s így Görögországba kerültek. Ismét egy ke­ rítő becsapása révén fordul jobbra a sorsuk; a család végül egyesül, s a szerel­ mesek egymáséi lesznek. A darab különlegessége a hosszú pun nyelvű betét: 930 skk. Pseudolus - A cselekmény szálát bonyolító furfangos rabszolga neve, aki ura, Calidorus számára megszerzi az imádott hölgyet Ballio kerítő házából. A hetvenkedő katona mellett Plautus egyik legismertebb, legfordulatosabb ko­ médiája, tele szóviccel és az ősi itáliai színjátszást idéző bohózati elemekkel. Rudens - A hajókötél. A darab cselekménye a tengerparton játszódik. Egy kerítő két kislányt akar hajón Szicíliába vinni, de hajótörést szenvednek, és a két lány Daemones házában talál menedéket, akinek szolgája egy ládát talál a tengerben. A láda tartalmából kiderül, hogy az egyik leány Daemones el­ veszettnek hitt leánya. Közben a leány szerelmese is előkerül: a kerítőt megbüntetik, s a szerelmesek összekerülnek. Diphilos volt a görög eredeti szerzője. Stichus - A cselekmény irányításában hatásosan közreműködő rabszolga 103

neve. Két fiatalasszony várja haza férjét, akik hosszú kereskedelmi úton van­ nak távol feleségüktől. A fiatalasszonyok apja azt akarja, hogy lányai váljanak el férjüktől, ám az asszonyok kitartanak. El is nyerik jutalmukat, mert a férjek gazdagon térnek haza. Plautus mintája Menandros volt. Trinummus - Három ezüst. A gazdag papa elrejti kincseit, majd elutazik. Könnyelmű és pazarló fia ezalatt herdálja az atyai vagyont, még a házat is eladja. Szerencsére a házat az apa jóbarátja, a szomszéd veszi meg, akinek lányát végül a könnyelmű ifjú feleségül veszi, s ezzel minden jóra fordul. Truculentus - Egy mogorva és durva rabszolga neve, aki a végén meg­ szelídül. Igazi szerelmeskomédia, a szerelem filozófiájával fűszerezve. Egy­ szerre három ifjú szerelmes egy gyönyörű utcalányba, aki mindegyiket meg­ zsarolja. Közben azzal lepi meg egyik szeretőjét, hogy azt hazudja neki: szült számára egy kisfiút. Ezzel veszi kezdetét az igazi bonyodalom, de végül a sze­ relem mindent legyőz, a felek kiegyeznek, s még a goromba Truculentus is meghajtja előtte fejét. Vidularia — Táskakomédia. Mindössze negy-öt oldalnyi töredék maradt lenn belőle, amelyből úgy tűnik, hogy egy ifjú hajótörést szenved, megmene­ kül, de elveszíti táskáját, amelyben az a gyűrű van, amely származását bizo­ nyítja. A cselekmény jellege és bonyolítása szempontjából a plautusi darabok tipológiailag négy csoportba oszthatók: a) Jellem vagy környezet áll a középpontban, s ez a konfliktusok forrása: Aulularia - a fösvény, Trinummus - a pazarló ifjú, Truculentus - a mogorva paraszt, Stichus - a hűséges feleség. b) Ártatlan félreértés az események mozgatója: Cistellaria, Amphitruo, Menaechmi, Rudens, Vidularia. E darabok „felismeréssel” végződnek. c) Bonyolult, váratlan fordulatokkal teli intrika keretében érkezik el a vég­ kifejlet, drasztikusan komikus jelenetek során keresztül: Asinaria, Casina, Hacchides, Miles gloriosus, Persa, Pseudolus stb. E komédiák többségében a cselekmény két szálon fut, amelyek a játék egy bizonyos pontján összetalál­ koznak. d) Az ártatlan félreismerés szándékos becsapással, félrevezetéssel párosul; a véletlen és az intrika kiegyenlíti egymást: Captivi, Epidicus, Curculio, Poenulus. Plautus darabjainak prológusaiból a néző előre megtudja a darab cselek­ ményét, tehát Plautus nem a cselekmény izgalmas bonyolításával, hanem az egyes jelenetek bohózatszerű rögtönzéseivel és szójátékaival fogja meg hall­ 104

gatóit. Bár darabjainak szereplői, cselekménye és helyszíne görög, és görög a színészek öltözéke is, mégis több mozzanattal figyelmezteti a nézőt, hogy a darab mégiscsak Rómában játszódik. Ez a játék az illúzióval jelentős újítás az újkomédiával szemben. Olykor római aktualitásokra utal, olykor bevonja a publikumot a játékba, s ebből nyilvánvalóvá lesz, hogy ami a színpadon tör­ ténik, talán nem is Athénban játszódik. A római közönség igényeit tartja szem előtt, amikor változtat a görög eredetin: lerövidíti a lényegtelen részeket, helyettük érdekesebbeket told be, hencegő tirádákat vágat ki szereplőivel. Állandóvá teszi a zenei kíséretet, gyakorivá az áriákat, s mindezt a közönség szórakoztatása érdekében. Ugyanezért növelte a bohózati elemek szerepét, a groteszkbe átcsapó komikus játékosságot. Szorosan kapcsolódik a plautusi újításokhoz a contaminatio kérdése, amely azt jelenti, hogy a latin átdolgozó vagy fordító nem egyszerűen lefordította az eredeti görög darabot, hanem más darabokból is hozzáadott valamit, durván fogalmazva, két vagy három komédiából csinált egyet. A contaminatio léte­ zésével sok mindent meg tudtak magyarázni a kutatók: a logikai ellentmondá­ sokat, valószínűtlenségeket és szerkezeti pontatlanságokat. Csakhogy ezek a problémák másképpen is megmagyarázhatók. Elképzelhető, hogy a görög ere­ detiben is volt következetlenség, ott is volt kettős argumentum, vagy bizonyos logikátlanságokat a számunkra ismeretlen színpadi konvenciónak kell tulajdo­ nítani. Plautus esetében valószínűnek látszik, hogy a contaminatio csak kisebb részeket érintett.

3. Kísértetek (Mostellaria) Plautus komédiaíró művészetét jól szemléltetheti a Kísértetek c. darab, amely harmonikusan ötvözi egybe az itáliai népies bohózatok szópárbajait és az újkomédia humánus hangvételét. Cselekményét laza szállal összefűzött bo­ hózatjelenetek sora alkotja, amelyek a végén mégis egységes egésszé kere­ kednek ki. Egy athéni polgár, Theopropides kereskedés céljából Egyiptomba hajózott, s már három éve távol van családjától. Eközben fia, Philolaches nagy lábon él: örökös mulatozásban pazarolja az atyai vagyont, s ebben segítségére van az a gonosz, de furfangos rabszolga, akinek inkább vigyáznia kellett volna az ifjú erkölcseire, Tranio. Óriási pénzösszegeket kölcsönöznek egy uzsorástól, s ezen Philolaches kivált és felszabadít egy gyönyörű örömlányt, és vele múlat­ 105

ja az időt. Lakomáin részt vesz barátja, Callidamates is és szívszerelme, a Delphium nevű kurtizán. Az egyik nap részegen megérkezik Callidamates meg Delphium, és megkezdik a mulatozást a ház előtt. Ekkor hozzák a hírt, hogy váratlanul megérkezett a ház ura. A fiatalok pánikba esnek, ám a furfan­ gos rabszolga a helyzet ura marad: beparancsolja a fiatalokat a házba, bezárat­ ja a kaput, s érkező urának kijelenti, hogy a házba nem lehet belépni, mert ott kísértetek tanyáznak már hét hónapja, mert valamikor megöltek egy embert a házban, még a korábbi tulajdonos idejében. Sikerül is meggyőznie urát, s már úgy tűnik, hogy elsimul minden, amikor beállít az uzsorás, és kéri a kölcsön­ adott pénz kamatait. Theopropides megkérdezi, milyen kölcsönről van szó. A furfangos Tranio másodszor is kész a hazugságra: a fia megvette a szom­ széd házát, s arra kellett a kölcsön. A családfő ezt is elhiszi. Csakhogy az elő­ ző tulajdonostól megtudja, hogy nem öltek meg soha senkit a házban, a szom­ szédtól pedig azt, hogy ő nem adta el a házát senkinek. Ehhez járul még, hogy Callidamatest keresi egyik szolgája, akivel szintén összetalálkozik az apa, s megtudja tőle, hogy a fiatalok folytonos tivornyázással, szép lányok társasá­ gában töltötték az időt. Az öreget féktelen harag fogja el, s elhatározza, hogy keresztre feszítteti a gonosz rabszolgát, Traniót, aki fiát tönkretette, vele pe­ dig a bolondját járatta. Minden készen áll a szolga elfogására, amikor meg­ érkezik a már józan Callidamates; bevall mindent, és kötelezi magát, hogy megfizeti az egész kárt, sőt még a gonosz rabszolga érdekében is közben jár. Addig kérleli az öreget, amíg az mindenkinek megbocsát. Általában Plautus elmondja darabjainak cselekményét a prológusban, de a Kísértetekben mellőzi a prológust, helyette két rabszolga szópárbajával expo­ nálja a cselekményt. Az urához hű Grumio, aki a birtokon dolgozik, megér­ kezik a városba, és szemére veti Traniónak, hogy pazarolja gazdája vagyonát és elrontja a ház ifjú urát. ízes itáliai gyalázkodással kezdődik a darab: „Grumio (bekiabál a házba): Ki a konyhából, te gazember, kifelé, ki folyton csak a tálak körül sündörögsz, ... Tranio: Mit ordibálsz a ház előtt, te átkozott? Tán azt hiszed, falun vagy? El a ház elől! Takarodj a tanyádra tüstént. El a kaputól! (Veri) Grumio: Végem! Mért versz, átkozott? Tranio: Mert élsz.

106

Grumio: Tűröm. De csak jöjjön meg az öreg épségben, ő, kit míg távol van, felzabálsz! Tranio: Nem szólsz valót, valószínűt sem, szemtelen! Hogyan lehet felfalni azt, ki nincs jelen! Grumio: Te nép bohóca, városi komédiás, szememre veted a falut? Tudom, mért, Tranio: mert jól tudod, hogy a malomba jutsz előbb-utóbb. Hát tudd is tüstént, Tranio, hogy a vasravert nép számát növeled a falun csakhamar. Ma, míg lehet, vedelj, dorbézolj, tékozolj; csak rontsd el ifjú gazdánk, ezt a jó fiút: igyatok éj s nap, görög módra éljetek, végy barátnőket s bocsásd őket szabadon, élősdieket éltess, lakj nagy lakomát.” (1-24; fordította Devecseri G.)

Vitatott kérdése a Plautus-filológiának, hogyan viszonyult Plautus a görög eredetihez. Bár e darab eredetijét nem ismerjük, e nyitójelenetről nagy valószí­ nűséggel elmondható, hogy Plautus sajátja. Az ősi itáliai gyalázkodás hangja érződik itt. ,A görög eredetiben biztosan nem lehetett benne ez a kijelentés: „görög módra éljetek” (pergraecaminei 22). A rómaiak ugyanis Graeculusnak, görögöcskének nevezték azokat a polgártársaikat, akik a görög életmódot maj­ molták. A kemény falusi munkához és fegyelemhez szokott rabszolga, Grumio szemében a városi Tranio „városi komédiás” (urbanus scurra 15). A görög újkomédia humanizmusának a hatását sejteti viszont az a tény, hogy e „züllött” ifjak valójában nem rosszak. Olykor elfogja őket a bűnbánat, és siratják elpazarolt anyagi és szellemi javaikat. Philolaches nagy szólóáriá­ jában (canticum) catullusi őszinteséggel és öniróniával vall veszteségeiről, miközben saját magát házhoz, szüleit és nevelőit pedig az építészekhez hason­ lítja, akik e házat megtervezték és felépítették. Ám e ház saját gondatlansága miatt tönkrement: „Mert addig voltam én józan és derék, míg ügyeltek reám építészeim. Mióta úgy élek, ahogy akarom, tönkretettem hamar jó munkájukat.

107

Lustaság hullt reám: ez volt a viharom, záport zúdított szerteszét és jégesőt. Ez szemérmem s erényem lerombolta mind, nem maradt más csak a tetőtlen épület. ... Szívem fáj, ha látom, mi voltam s mi vagyok! Torna-játékokon senkisem múlt fölül Jó porond, gyors korong, lándzsa és labda volt, és futás, vágtatás élvező életem. Mértéktartó és kitartó ifjú voltam - példakép! Tőlem óhajtott tanulni mind, ki józan és derék. Semmi lettem - s érte hálát jellememnek adhatok.” (133-141; 150-156; fordította Devecseri G.)

Hasonló fájdalommal siratja Attis Catullus 63. carmenében, hogy a Cybelekultusz rabjaként elszakadt örökre a görög kultúra áldásaitól. Persze PhiloIaches lelkiismeretfurdalása nem tart sokáig, mert amikor megpillantja kedve­ sét, megfeledkezik minderről, s csak a szerelemnek kíván élni. De hasonló nagy szerelemmel szereti őt Philematium. Hiába biztatja őt a szakmájából ki­ öregedett Scapha: „Castorra, tudd meg, az a hibád, hogy rá se nézel másra, hogy kedvében csak néki jársz, s a többit megveted mind. Egyet szeretni úrinők, nem széplányok szokása” (188-190; fordította Devecseri G.)

Philematium egyedül Philolachest akarja szeretni. Alapjában véve tehát ő is jó és tisztességes. Ez a megértő humanizmus, amely majd a Scipio-kör hatá­ sára Terentius komédiáiban bontakozik ki igazán, a Kísértetekben a bohózat elemeivel ötvöződik. Ugyanez a megértő humanizmus jut kifejezésre abban, hogy a bosszúra szomjas, dühös apa végül mindenkinek megbocsát. Tranio így indokolja ifjú urának botlásait: „Megvallom, hogy vétkezett és felszabaditotta kedvesét távollétedben, s uzsorakölcsönt vetf föl, és elköltötte a pénzt. De mást tett, mint a legelső házak fiai mindig is?” (1140^12; fordította Devecseri G.)

108

Callidamates pedig így menti barátjának bűneit: „Jól tudod, hogy ebben a korban ilyen játékot játszanak.” (1158)

Végül az öreg e szavakkal fejezi ki, hogy megbocsátott fiának: „Nem vagyok már rá dühös, nem lakik a lelkemben harag. Sőt előttem szeressetek, igyatok, mulassatok: ha szégyenli tékozlását, eléggé megbűnhödött.” (1163-65; fordította Devecseri G.)

Végül is sajátosan plautusinak kell tekinteni azt a sok szóviccet és nyelvi bravúrt, amely mégiscsak játékossá teszi ezt az olykor komolykodó komé­ diát. Plautus nagyszerűen utánozza a részeg ember dadogását (313-329). Sa­ ját szülőhelyét belopja a darabba egy szójáték formájában: Sarsinatis ecqua est si Umbram non habes („Nem hűt le árny? S hát Sarsinából egy leány?” Fordította Devecseri G.; 770). Az Umbra természetesen Umbriára utal. Ha­ sonló játékossággal céloz a görög eredeti lehetséges szerzőire, de utalásából az is kiolvasható, hogy sok mindent megváltoztatott az eredetihez képest: „Ha Diphilusnak s Philemónak barátja vagy, mondd csak el, hogy milyen módon járt szolgád túl eszeden. Vígjátékaik számára így adsz remek anyagot.” (1149-51; fordította Devecseri G.)

Plautus volt a legsikeresebb római komédiaíró, és sikerében nagy része volt stílusának. A plautusi komédiák szókészlete gazdag, árnyalt, tökéletesen meg­ felel a szereplők jellemének és a beszédhelyzetnek. A törzsökös latin szavak mellett szépen megférnek az idegen, főleg görög szavak; a művelt rétegek szókincse mellett az utca emberének réteg- és csoportnyelvi szavai is fel-felbukkannak a darabokban. Ugyanakkor kedvelte a látványos stíluseszközöket: hasonlatokat, példákat, mitológiai párhuzamokat; canticumaiban a „komikus líraiság” finom és hatásos metaforákban jut kifejezésre, csapong és árad, meg­ hat és mosolyra fakaszt. Ezért kedvelték a rómaiak minden korban, mindig előadták és olvasták. 109

E hosszú sikersorozat csak a középkorban szakadt meg, s ez érthető. Harsany szókimondása, laza erkölcsi felfogása ellentétben állt a középkor mora­ lista szemléletével. A humanizmus korától azonban újra értékelni kezdik ko­ mikus erejét, újra tudnak gyönyörködni áradó nyelvében, s egyre nagyobb hatást gyakorol az európai dráma fejlődésére. Moliére több darabjában őt kö­ veti mintaként, Shakespeare nemkülönben. Még emberiességét is értékelik: I .essing A foglyok című darabját éppen humánuma miatt a világirodalom leg­ szebb komédiájának tartja.

Bibliográfia Kiadások: F. Leo, Berlin, 1895-96; W. M. Lindsay, Oxford, 1910. F. Leo: Plautinische Forschungen. Berlin, 1912. li. Fraenkel: Plautinisches im Plautus. Berlin, 1922. G. Norwood: Plautus and Terence. New York, 1932. G. E. Duckworth: The Nature of Roman Comedy. Princeton, 1952. F. Della Corte: Da Sarsina a Roma. Firenze, 1967. W. G. Amott: Menander, Plautus, and Terence. Oxford, 1968. E. W. Handley: Menander and Plautus: a Study in Comparison. London, 1968. Plautus: Miles gloriosus. A szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Tegyey I. Budapest, 1969. V. Pöschl: Die neuen Menanderpapyri und die Originalität des Plautus. Heidelberg, 1973. N. Zagagi: Tradition and Originality in Plautus. Göttingen, 1980. Dér Katalin: Duplex argumentum. Antik Tanulmányok 28 (1982) 70-80. N. W. Slater: Plautus in Performance. Princeton, 1985. Dér Katalin: Vidularia. Antik Tanulmányok 33 (1987-88) 115-128. F. Dupont: Le théátre latin. Paris, 1988. Dér Katalin: Plautus világa. Budapest, 1989.

Fordítások: Plautus vígjátékai. Fordította Csiky G. Budapest, 1885 (összes) l’lautus vígjátékai. Fordította Devecseri G. Budapest, 1977. Az utószót írta, a jegyze­ teket összeállította Szilágyi J. Gy. (Cistellaria, Curculio, Epidicus, Pseudolus, Truculentus, Vidularia kivételével.)

110

VIII. Quintus Ennius

1. Élete Ennius az utolsó univerzális költő a maga korában: írt tragédiát, komédiát, eposzt, tanítókölteményt, saturát és epigrammát. Kr. e. 239-ben született a mai Lecce melletti Rudiaeban Calabriában, nem messze Tarentumtól. E terület régtől fogva a messapusokhoz tartozott, de a görög hatás is igen hamar elérte. Különféle népek találkoztak e határterületen, ezért a szellemi élet sokszínű és mozgalmas volt. Suetonius semigraecusnak nevezi (Gramm. 1), Gellius pedig megjegyzi róla: „Quintus Ennius azt mondta, hogy három szíve van, mivel gö­ rögül, oscul és latinul egyaránt tudott beszélni” (17, 17, 1). Feltételezhető, hogy műveltségének alapjait Tarentumban szerezte meg, hiszen ez volt az a gazdag és művelt város, amelynek szellemi kisugárzása Rudiaet is meg­ érintette. Cornelius Nepostól tudjuk, hogy Cato mint praetor Sardinia provinciát kap­ ta meg tartományul, „ahonnan még előzőleg, mint Africából távozó quaestor, magával hozta Q. Ennius költőt, s ezt a tettét nem becsülhetjük kevesebbre akármely szardíniái győzelemért tartott nagyszabású diadalmenetnél” (Cato, 1, 4; fordította Havas L.). Rómába áttelepülve mint tanár latin és görög nyel­ vet meg irodalmat tanított előkelő családok gyermekeinek. Abból a körül­ ményből, hogy Cato Szardínián találkozott a második pun háború idején Enniusszal, feltehető, hogy Ennius itt katonai szolgálatot teljesített, s vagy katonai erényeivel, vagy költői tehetségével felhívta magára Cato figyelmét. Mindenesetre különös, hogy Ennius személyében éppen az a Cato hozta Ró­ mába a görög kultúrát, akiről az a hír járta, hogy csak öregkorában tanult meg görögül, és a „görög kultúra” ellensége volt. Silius Italicus úgy tudja, hogy Ennius a római hadseregben centurio rangot ért el (12, 390-399). Hieronymus így összegezi életének legfontosabb tényeit: „Q. Ennius költő Tarentumban született, s miután a quaestor Cato Rómába hozta, az Aventinus hegyen lakott, megelégedve igen szerény anyagi helyzetével és egyetlen szolgálójának gon­

111

doskodásával.” De nemcsak tanítóskodott Rómában, hanem kitöltve a Livius Andronicus és Naevius hagyta űrt, drámaíróként is tevékenykedett. Cicero szerint az idősebb Scipio Africanus kedvelte Enniust, ezért gon­ dolják, hogy a Scipiók családi sírboltjuknál márványszobrot állítottak neki (Archias 22). Ugyancsak Cicero közöl egy anekdotát Enniusról és Scipio Nasicáról, amelyből kiderül, hogy baráti viszonyban voltak egymással (De or­ atore 2, 276). 189-187-ben elkísérte Marcus Fulvius Nobilior hadvezért gö­ rögországi hadjáratára, aki Ambraciánál nagy győzelmet aratott. E győzelmét Ennius egy praetextatában örökítette meg. Feltehetőleg erre a műre utal Cato, amikor kijelenti, hogy nem helyes, ha a római hadsereg propagandisztikus cé­ lokkal költőt visz magával. De jó viszonyban lehetett e hadvezér fiával, Q. Nobiliorral is, aki Cicero szerint megadta a költőnek a római polgárjogot (Brutus 79). Ennius nagyra értékelte ezt, s örömét Annalesében is kifejezésre juttatta: „Rómaivá lettem, voltam bár ősi rudinus” (377. töredék). Servius Sulpicius Galbával, aki a szomszédságában lakott, gyakran sétált együtt (Ci­ cero, Academica 2, 51). Hosszú munkás élet után hunyt el 169-ben, abban az évben, amikor Thyes­ tes c. tragédiáját bemutatták (Cicero, Brutus 78). Hieronymus szerint a Ianiculus dombján égették el testét, s hamvait Rudiaeba szállították; mások sze­ rint a Scipiók sírboltjában temették el. Élete nagy részét előkelő és nagy hatal­ mú római arisztokraták körében töltötte, s önállóságát úgy tudta megőrizni, hogy közben tapintatos és megértő barát maradt. Gellius idéz egy hosszabb reszt Annalesének hetedik könyvéből, amelyben éppen egy ilyen „megbízha­ tó barát arcképét festi le, s közli L. Aelius Stilo észrevételét, amely szerint Hnnius e részletben önmagáról mintázta meg ezt a barátot (12, 4): „Osztoznak nyíltan s titkon sok kéjben-örömben: aljas szándékot sose keltett benne tanácsa, hogy gonoszul vagy könnyelműn cselekedjen; igaz, hű kellemes ember; szépszavu és bölcs, boldog, elégült, nyájas, tudja: mikor mit mond jókor, keveset bár; megtart sok mindent, mi a múltba merült; az öregség úgy hat rá, hogy a régi s az új erkölcsöket egyképp tiszteli, istenek-emberek ó-törvényeit óvja; szóljon vagy hallgasson, okos mindig, amit ő tesz.” (Fordította Kerényi Grácia)

112

2. Művei Ennius egész életében foglalkozott drámaírással. Mintegy kétszáz töredék maradt ránk tőle négyszáz sornyi terjedelemben. A töredékek tragédiákból származnak. Komédiái közül csak kettő címe maradt ránk: Caupuncula (Kocsmárosné) és Pancratiastes (Ökölvívó és birkózó). Ez mindenképpen azt jelen­ ti, hogy a komédiát csak mellékesen művelte akár azért, mert e műfaj nem felelt meg vérmérsékletének, akár azért, mert nem kívánt versengeni a pályája csúcsán álló Plautusszal. Mindenesetre Volcacius Sedigitus Plautust a máso­ dik helyre teszi, Naeviust a harmadikra, Enniust pedig az utolsóra, vagyis a tizedik helyre, s ezt is régisége érdeméért. Drámaíró tevékenységének zömét tehát a tragédiaírás alkotja. Huszonnégy cím szerint ismert tragédiájából kettő római tárgyú (praetextata): Sabinae és Ambracia. A római témák feldolgozá­ sában Naeviust követi: egy témát a régmúltból vesz, egyet saját korának törté­ nelméből, s így a régmúltat a jelennel kapcsolja össze. Többi tragédiája görög típusú, tehát a cothurnata műfajába sorolható. Fennmaradt címei (Achilles, Aiax, Alexander, Andromacha aechmalotis [hadifogoly nő], Andromeda, Crespontes, Erechtheus, Hectoris lytra [vált­ ságdíj], Hecuba, Iphigenia, Medea exui, Medea, Nemea, Telamo, Telephus, Thyestes) arra utalnak, hogy Euripidés volt a legfőbb mintája. Aischylostól csak az Eumenidest, Sophokléstől pedig az Aiaxot dolgozta át. E címekből az is kiderül, hogy a trójai mondakört részesítette előnyben. E görög tragédiák átültetésekor bizonyos önállóságra törekszik: nem szó szerint fordít, hanem a tragikus páthoszt kívánja megszólaltatni latin nyelven. Hogy ezt elérhesse, olykor szorosan követi az eredetit, olykor elszakad tőle. Előfordul, hogy az eredeti metrumot is megváltoztatja. Töredékei alapján úgy tűnik, hogy külö­ nösen kedvelte a trochaikus septenariust. Gellius idéz három sort Euripidés Hekabé című tragédiájából, s közli annak enniusi változatát is, s az egybeve­ tésből kiderül, hogy csak egy-két szót változtatott meg, és a metrumot. Gellius még dicséri is, hogy a három sort három sorral adja vissza, de arról nem tesz említést, hogy Ennius hosszabb sorokat alkalmaz, mint Euripidés (11, 4). Az lphigeniában a nők kórusát katonakórussal helyettesíti: vö. Gellius 19, 10. A Médeia elejét szinte pontosan fordítja, azonban két lényeges dolgot mégis megváltoztat: a harmadik sorban kezdődő gondolattal kezd, mert így logiku­ sabbnak érzi a gondolatmenetet, továbbá kihagyja a rómaiak számára nehéz­ nek ítélt, a szövegösszefüggés szempontjából lényegtelen görög tulajdonne­ veket. Euripidés szövege Kerényi Grácia fordításában így hangzik: 113

„Bárcsak sosem kelt volna át Argó hajó Kolkhisz földére kék Szümplégadesz között, s bárcsak sosem dőlt volna földre Pálion ormán kivágott szál fenyő, s hős férfiak evezve véle bár ne hozták volna el a színarany gyapjút Peliásznak! Asszonyom, Médeia sem hajózott volna akkor át Iólkosz tornyos városába...”

Ennius latin szövegének magyar fordítása: „Bárcsak ne dőltek volna Pálion hegyén fenyők a földre férfiak fejszéitől! Oh, bár ne indult volna onnan el sosem a mostan Argó néven ismert nagy hajó, s ne hozta volna Argosból a hősöket Kolchisba, hogy majd csellel ellopják a kos aranygyapját és Péliasnak elvigyék: Akkor nem hagyta volna ott úrnőnk hónát.”

Az antik hagyomány szerint Ennius Saturae címen változatos tartalmú és formájú verseket adott ki legalább négy könyvben. Diomedes grammatikus szerint a szatírának két fajtája van: egyik a görög ókomédia mintájára írt feddő és támadó vers, a másik a változatos tartalmával és formájával oktató és szórakoztató satura, amelyet többek között Ennius művelt. Gellius két helyen is beszél Ennius Saíuráiról, és idéz belőlük. Az Attikai éjszakák második könyvében elmondja Aisópos híres meséjét a búbos pacsirtáról (cassita), majd a mese végén megjegyzi, hogy ezt a mesét Ennius is feldolgozta Saturáiban, mégpedig szellemesen és kedvesen, trochaikus septenariusokban. E feldolgo­ zás annyira megnyerte Gellius tetszését, hogy utolsó két sorát az utókor épü­ lésére lejegyezte: „Ez a mondás mindig légyen jól szívedbe vésve; Azt ne várd barátaidtól, mit magadtól megtehetsz.” (2, 29, 20)

Quintilianus a megszemélyesítést tárgyalva megjegyzi, hogy olykor abszt­ rakt fogalmakat is megszemélyesítenek, például Vergilius a Famát, Ennius pe114

dig egyik saturájában a Halált és az Életet, akik vitatkoznak egymással (9, 2, 36). Egy másik helyen Gellius felidézi a Satumaliák ünnepét, amelyen találós kérdések megfejtésével szórakoztak. Az első feladat az volt, hogy Ennius Saturáiból olyan szövegrészt kellett idézni, amelyben ugyanaz a szó többször, többféle értelemben szerepel. Példaképpen idéz is egy négy sorból álló rész­ letet, amelyben a frustror és a frustra szavak összesen kilencszer fordulnak elő (18, 2, 7). A fenti három töredékből és a szövegkörnyezetükből nyilvánvaló, hogy Ennius szatírái kabarészerű, szórakoztatva tanító egyveleget tartalmaz­ tak verses formában. A tanköltemény műfajának római kezdeményezőjét szintén Enniusban tisz­ telhetjük. A hagyomány három ilyen művet is neki tulajdonít. Epicharmus című munkájában Epicharmos, szicűiai komédiaköltő (Kr. e. 540—450) vezeti be a világ keletkezésének rejtelmeibe. Az elbeszélés keretét egy álom szolgál­ tatja, amelyben a költőt az alvilágban Epicharmos megtanítja a világ kelet­ kezésének titkaira. Euhemerus c. munkájában Euhémeros (Kr. e. 300 körül) „Szentfeljegyzések” c. művének kivonatát adja. Euhémeros művét csak kivo­ natokból ismerjük. A szerző az Indiai-óceánban található Panchaia szigetre utazik, s ott talál olyan feliratokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a mitológia istenei eredetileg nagy királyok voltak, jót tettek népükkel, ezért istenként kezdték tisztelni őket. Charisius említi Protrepticus (Buzdító) c. művét, amely címéből ítélve szintén valamiféle filozófiai tanköltemény volt. Hivatkoznak még Hedyphagetica (ínyencfalatok) c. gasztronómiai művére, továbbá Sota és Scipio című munkáira, de ezeket a fennmaradt csekély számú töredékből meg­ ítélni nem lehet.

3. Ennius Annalese Ennius maradandó hírnevét Annales (Évkönyvek) című eposzának köszönhet­ te, amely egészen addig, amíg Vergilius Aeneise ki nem szorította az iskolai tananyagból, a római ifjúság legfontosabb tankönyve volt. Kiszorulván az iskolai oktatásból, egyre kevesebbszer másolták, a meglévő kis példányszám elkallódott, tönkrement. Ennek ellenére, mivel az utókor klasszikus római mű­ nek tartotta, a művelt toliforgatók, retorikaszerzők és grammatikusok értel­ mezték, idézték, aránylag sok hosszabb-rövidebb töredék őrződött meg belő­ le. E töredékek egyrészt elégségesek ahhoz, hogy a mű egészéről, azaz tartal­ máról és felépítéséről fogalmat alkothassunk, másrészt jó alapot szolgáltatnak arra, hogy Ennius hatását lemérjük a költőutódok ránk maradt műveiben. 115

Ennius tudatosan választotta eposzának az Annales címet. E címmel ugyan­ is egyfelől a pontifexek Annales Maximi címen ismeretes évkönyveire utal, másfelől versengésre kel az első annalista történetírókkal, Fabius Pictorral és C'incius Alimentusszal, akik görög nyelven írták meg Róma történetét kezde­ tektől a saját korukig. Ugyanezt tette Ennius, csakhogy latinul és a görög eposz formakincsével. Olyan eposzt kívánt írni, amely formájában görög, tartalmában és szellemében azonban római. De versenyre kelt nagy költőelőd­ jével, Naeviusszal is, s több szempontból túl is lépett rajta. Naevius csak az első pun háborút dolgozta fel, Ennius Róma egész történetét saját koráig. Igaz, Naevius iránti tisztelete jeléül az első pun háború eseményeit csak érintette nagy eposzában. Naevius versus Saturniusban írta meg eposzát, Ennius csen­ gő görög hexameterekben. Míg Naevius hét könyvben dolgozta fel témáját, addig Ennius 18 könyvben igazi nagy eposzt alkotott. Ennius óriási történeti anyagát triászokban, azaz három-három könyvből álló egységekben dolgozta fel. A töredékek alapján felépítése az alábbiak sze­ rint rekonstruálható: I—III.: Hosszú bevezetés után Aeneas Itáliába való érkezésével indít, majd következik Róma alapítása Romulus és Remus történetével. IV-VI.: Háború az itáliai népekkel és Pyrrhos ellen. VII-IX.: A pun háborúk bemutatása, rövidebben az első, bővebben a máso­ dik pun háború. X-XIL: Makedóniai háború; a görög területek meghódítása. XIII-XV.: Háború Szíriában; Fulvius Nobiliomak az aitóliaiak fölött ara­ tott diadala. XVI-XVIII.: Az újabb katonai sikerek leírása, talán egészen a költő halá­ láig, Kr. e. 169-ig. Eredetileg 15 könyvre tervezte eposzát: Fulvius Nobilior diadalmenetével kívánta lezárni témáját. E terv szerint a mű két nagy részre oszlott: az első két triász a múlt eseményeit, a három utolsó pedig a költő korával nagyjából egy­ beeső római történelmet tárgyalta 187-ig. E tematikából nyilvánvaló, hogy a hetedik könyvvel kezdődő részeket 187 után írta. M. Fulvius Nobilior 189-ben volt consul, ez évben vitte magával Enniust az aitóliai háborúba. Ambracia elfoglalása után az ottani templomok és oszlopcsarnokok szobrait Rómába küldette, ahol a Mars-mezőn felépíttette számukra a Musarum Hercules-templomot. Rómába való visszatértekor fényes diadalmenetet tartott 187-ben, ame116

lyen 785 bronzszobrot és 230 márványszobrot vonultatott fel. A görög Múzsa­ szobrok tehát Rómába kerültek, s ez volt az a történeti tény, amely O. Skutsch szerint arra indította Enniust, hogy a római Camenát a görög Musával váltsa fel. Feltételezhető tehát, hogy eposzát 187-ben kezdte el, s így az Annalesnek nemcsak történeti jelentősége van, azaz Fulvius Nobilior aitóliai győzelmével kívánta lezárni Róma felemelkedésének jelentős állomásait, hanem irodalomtörténeti is: a görög formát és a görög mitológiát „áthozta” a római irodalom­ ba úgy, ahogy Fulvius Nobilior áthozta a görög szobrokat Rómába. Idősebb Pliniustól tudjuk (7, 101), hogy a 16. könyv megírására Titus Caecilius Teucemek és testvérének az istriai hadjáratban véghezvitt hőstettei indították. Mivel e hadjárat 178-77-ben volt, az utolsó triászt 177 és 169 között írta. Eposzának első sorával rögtön az elején hangsúlyozza, hogy görög típusú eposzt kíván írni: Musae, quae pedibus magnum pulsatis Olympum. „Múzsák, kik lábbal veritek folyton nagy Olympost.”

A folytatásban pedig, amely töredékesen maradt ránk, elmondja, hogy ál­ mában Homéros jelent meg, s tájékoztatta őt, hogy a lélekvándorlás pythagoreus tanítása szerint az ő lelke beléje költözött, s ennek értelmében ő, En­ nius, Homéros megtestesítője a római irodalomban. A hetedik könyv elősza­ vában ismét hangsúlyozza, hogy szakít azokkal, akik egykor, mint Naevius, faunusi, azaz satumusi versekben költöttek, mert nem ismerték a Múzsákat, és nem voltak műveltek. A tizedik könyv előszavában ismét a Múzsához fordul, s kéri, mesélje el a makedón Philippos ellen viselt háborút. Sajnos az Annalesből mindössze 628 sor maradt fenn, s ennek jó részét is grammatikusok idézik, mivel különlegesnek tartották nyelvi formáit, ezért verseléséről és stílusáról kockázatos végleges megállapításokat tenni. Annyi talán mégis elmondható, hogy Enniust a görög hexameter elbűvölte: szinte érezzük, hogy minden hangzásbeli lehetőségét ki akarta próbálni, s örömét lel­ te a kísérletezésben. Vannak pergő, csupa daktilusból álló sorai, például: Labitur uncta carina, volat super impetus undas (386 V.) „Siklik a fürge hajó, repül át üde tengerek árján.”

117

De az ellenkezője is előfordul: csupa spondeusok alkotják a sort: Olli respondit rexAlbai Longai (33 V.) „Választ ád annak főúr Hosszú Albában.”

Híres negatív példává vált egyik sora a római retorikában: kerülni kell az olyan túlzott alliterációt, amely e sort már nevetségessé teszi: O Tite tute Tati tibi tanta tyranne tulisti (109 V.) „Ó, Tatius, te Titus, te tirann, aki tetted e tettet:”

Olykor azonban az alliterációt nagy művészettel alkalmazta megfelelő hanghatások keltésére: At tuba terribili sonitu taratantara dixit. (140 V.) „Vad tuba rettenetes zajjal »taratantara« fújta.”

Ennius tekinthető a latin hexameter megteremtőjének. Kidolgozta a szavak elhelyezésének szabályait a hexameterben, a cezúrák, az elíziók fajtáit és funk­ cióit. E görög formát ötvözte az alliterációt kedvelő ólatin patetikus költészet­ tel. Lucretius még sok mindenben követi, Catullus és Vergilius már elszakad tőle, s mindkettő új utakon jár, ennek ellenére sokat köszönhet neki. Enniusnak már nemcsak az a célja, hogy Róma történetét elmesélje, hanem az is, hogy Róma nagy egyéniségeinek hőstetteivel példát állítson az utókor elé. Arisztokrata hőseinek nemcsak harci erényét magasztalja, hanem a béké­ ben megmutatkozó humánus bölcsességét is. Név szerint megnevezett hősei a római erényt a görög kultúrával ötvözik. Néhány hosszabb töredékéből nyilvánvaló, hogy gazdag és árnyalt epikus nyelvet teremtett meg, s aki a költőutódok közül eposzt akart írni, nyelvi vív­ mányait nem nélkülözhette. Ez az epikus nyelv, amely az ólatin szakrális köl­ tészetből és a Tizenkéttáblás törvényekből ugyanúgy táplálkozott, mint Homéros és a hellenisztikus kor eposzainak fordulataiból, Catullus 64. carmenére ugyanúgy hatott, mint Vergilius Aeneisére. E gazdagon áradó epikus nyelvről Cicero, Varro, Festus és más latin szerzők csodálattal szólnak. Gellius idézi 118

azt a hat sorból álló részletet, amelynek egyik sora a Tizenkéttáblás törvény­ ből idéz, ugyanakkor az is kitűnik belőle, hogy Ennius korában milyen fontos szerepet játszott már a retorika Róma szellemi életében: Pellitur e medio sapientia, vi geritur res, spernitur orator bonus, horridus miles amatur. Haut doctis dictis certantes nec maledictis Miscent inter sese inimicitiam agitantes, Non ex iure manum consertum, sed magis ferro Rem repetunt regnumque petunt, vadunt solida vi. (268-73 V.) „Innen a bölcsesség menekül, mindent csata intéz, Megvetik azt, aki jó szónok, szeretik csak a harcost. Nem finom élccel küzdenek itt, nem a szellemes átkok Röpködnek köztük, amikor harctérre kiállnak. Nem kézzel vesznek jogosan, hanem ostoba karddal Vesznek el értéket, birodalmat: törnek előre.”

E töredék esetében nem okoz problémát, hogy az Annales melyik köny­ véből származik, mert Gellius megmondja, hogy a nyolcadikból (20, 10, 4). A töredékek nagy részének elrendezése azonban komoly nehézségek elé állí­ totta a kutatókat. Norden is próbálkozott vele, de mindmáig Vahlen kiadása a mértékadó. Ennius nagy tekintélyét mutatja, hogy az általa bevezetett hexameter kiszo­ rította a versus Saturniust a sírversirodalomból is. Cicero idézi két híres epigrammáját, amelyek közül az egyik síremlékét ékesíthette, a másik pedig szobrát. Antik hagyomány szerint maga Ennius írta ezeket az epigrammákat, s nincs okunk arra, hogy e hagyomány hiteles­ ségét kétségbe vonjuk. Ennius mint hellenisztikus római költő tudatában volt saját költői értékeinek, s ezeknek alapján halhatatlanságának: Aspicite, o cives, senis Enni imaginis formam. Hic vestrum panxit maxima facta patrum. „Nézd meg jól, polgár, öreg Ennius ércszobor arcát. Őseid égbetörő tetteit írta meg ő.”

119

Nemo me lacrimis decoret nec funera fletu faxit. Cur? Volito vivos per ora virum. „Senkise hullajtson könnyet, s ne sirassa a sírom! Mért? Elek s repülök: férfiak ajka röpít.” (Cicero, Tusculumi beszélgetések 1, 34)

Bibliográfia I. Vahlen: Ennianae Poesis Reliquiae. Lipsiae, 1903. I i. Norden: Ennius und Vergilius. Leipzig-Berlin, 1915. y. Ennio: Iframmenti degli Annali. Commentati daL. Valmaggi. Torino, 1941. Sc. Mariotti: Lezioni su Ennio. Torino, 1963. 0. Skutsch: Studia Enniana. London, 1968. H. D. Jocelyn: The Poems of Quintus Ennius. ANRW 1972, 1, 2, 987- 1026. 1. Tar: Über die Anfänge der römischen Lyrik. Szeged, 1975. P. Grimal: Le siécle des Scipions. Paris, 1975. Dér K.: Mítoszparódia és aktualitás. Antik Tanulmányok 25 (1978) 49- 68. O. Skutsch: The Annals of Q. Ennius. Oxford, 1985. G. B. Conte: Letteratura latina. Firenze, 1991. M. v. Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. I. Bern, 1992. G. Bemardi Perini: II Mincio in Arcadia. Scritti di filologia e letteratura latina. Bologna, 2001.

120

IX. A szónoki művészet és a művészi próza: az idősebb Cato

1. A szónoki művészet és az annalisták Rómában a politikai élet és a szónoki művészet szoros kapcsolatban volt egy­ mással. A legnagyobb szónokok ebben az időszakban kiemelkedő államfér­ fiak voltak, például Scipio Africanus Maior, Lucius Aemilius Paulus, Quintus Fabius Maximus, Marcus Cornelius Cethegus, Servius Sulpicius Galba és az idősebb Cato. Ahogyan a nagy szónokok a római uralkodó osztály, az arisz­ tokrácia tagjai közül kerültek ki, ugyanez mondható az első történetírókról, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak nem töltöttek be olyan fontos állami funkciókat, mint a szónokok. Cato nemcsak a római szónokok között a legna­ gyobb, hanem a korabeli történetírók között is. Az első római történetírók ugyanis, akiket annalistáknak neveznek, görög nyelven írták meg történeti munkáikat. A görög nyelv használatával eltértek az annalista hagyománytól, ugyanakkor az anyag elrendezésében, azaz a vá­ ros alapításától indulva évről évre haladtak előre, követték a pontifexek év­ könyveit. A görög nyelv választását indokolhatta egyfelől az, hogy a latint nem tartották még eléggé fejlettnek bonyolult politikai helyzetek árnyalt ábrá­ zolására, másfelől a római vezető rétegeknek az az igénye, hogy Róma felemelkedésének történetét római szempontból tárják a mediterrán kultúrvilág elé. Ez utóbbi szükségét annál is inkább érezhették, mivel a karthágóiak törté­ netírói, például az agrigentumi Philinos, szintén görög nyelven - Karthágó szempontjából - tárgyalták a Rómát is érintő történeti eseményeket. További indítást adhatott a görög nyelv választásához részint az, hogy Timaios Pyrrhosszal kapcsolatban már felkeltette a görögök érdeklődését a római hatalom iránt, részint pedig az, hogy Dél-Itália és Szicüia elfoglalásával jelentős görög városok váltak a Római Birodalom részévé. Quintus Fabius Pictor, a híres Fabius nemzetség tagja mint szenátor és ál­ lamférfi harcolt a gallok ellen 225 és 223 között. A második pun háborúban, a cannaei vereség után egy küldöttség élén a római szenátus Delphoiba küld­ te, hogy jóslatot kérjen a háború kimenetelével kapcsolatban. Feladatát sike­ 121

resen teljesítette; vö. Livius 23, 11, 1-6. Feltehetőleg azért választották e kül­ detésre, mert kiválóan tudott görögül, és a Sibylla-könyveket értelmező dccemvirek tagja volt. Egyéb hivatalos tevékenységéről nem tud a hagyo­ mány, talán mert ebben az időben már idős volt, és történeti művén dolgozott, amely kezdetektől saját koráig tárgyalta az eseményeket, tehát még a második pun háborút is feldolgozta. Bár Fabius Pictor görög nyelven írta történeti művét, mégis - a legújabb ku­ tatások szerint - nagy hatást gyakorolt a későbbi római történetírásra. Hahn István kimutatta, hogy Appianos a második pun háborúról szóló könyvét Fabius Pictor nyomán írta meg. Borzsák István a Nagy Sándor-hagyományt kutatva megállapítja: „Ha pedig... Nagy Sándor híre a 3. század folyamán Karthágóban és Itáliában egyaránt elterjedt, és a nagy király vonásait nemcsak Scipio, hanem Hannibal historiográfiai ábrázolásaiban is felfedezhetjük, ak­ kor eleve kizártnak kell tekintenünk azt, hogy a görög ügyekben - a görög irodalomban is - járatos Fabius Pictor görög nyelvű történeti műve érintetlen maradhatott volna az egykorú (i. e. 200 körüli) hellenisztikus történetírás kí­ vánalmaitól és konvencióitól, beleértve a Nagy Sándor hódításai nyomán kifejlődött »tragikus« vagy »regényes« történetírói gyakorlatot is.” (1983, 199—200) Ezen feltételezést Borzsák több olyan részlet elemzésével igazolja, amelyeket Appianos Fabius Pictor művéből vett át. Például Appianos Fabius Pictortól vette Hannibal ama hadicselének a leírását, amellyel a pun hadvezér kivágta magát Fabius Maximus kelepcéjéből: rőzsecsomókat kötöztetett a marhák szarvára, meggyújtatta azokat, és a római katonák felé tereitette, akik megrémülve menekültek a soha nem látott csoda elől (Annibaiké 14-15). De más római történetírók is merítettek Fabius Pictor művéből, például Livius a Coriolanus-tragédiát (vö. 2, 40) vagy a 306 Fabius önfeláldozásának történe­ tét (vö. Livius 2, 49 sk.; Borzsák, 1987- 88, 138-139). Polybios szerint Fabius Pictor elfogult volt a rómaiak iránt, ezért történeti értékelései szöges ellentétben álltak a Karthágó-barát Philinoséival (1, 14). S/intén görög nyelven írt Cincius Alimentus, aki a második pun háborúban 210 és 208 között Hannibal ellen harcolt mint praetor. Később hadifogolyként I lannibalt személyesen is megismerhette. Ő is a város alapításától kezdte a művét és saját koráig tárgyalta az eseményeket. Mivel mindössze öt hiteles töredéke maradt fenn, nehéz ítéletet mondani történetírói módszeréről, de fel­ tételezhető, hogy kevésbé volt elfogult, mint Fabius Pictor.

122

2. Cato élete Marcus Porcius Cato Tusculumban született 234-ben. Ifjúságának évei alatt Róma puszta létéért küzdött az Itáliában pusztító Hannibal ellen, ám amikor 149-ben meghalt, Róma már birtokában tartotta egész Itáliát, Szicíliát, KisÁzsiát és Görögországot, s Karthágót csak három év választotta el a teljes pusztulástól. Kora ifjúságát kemény földművesmunkával edzette, majd mint fiatal katona részt vett a trasimenusi csatában (217-ben). 214-től Szicűiában teljesített szolgálatot. Marcellus hadvezér alatt részt vett Szirakúza ostromá­ ban, 207-ben pedig a döntő jelentőségű Sena melletti csatában. 204-ben mint quaestor követte Scipiót Szicíliába és Afrikába, 199-ben aedilis plebis, 198ban mint praetor igazgatta Szardíniát. 195-ben mint homo novus pártfogó­ jával, Valerius Flaccusszal consul. E minőségében ellenezte a lex Ogulnia visszavonását, amely törvény az arisztokrata családok hölgy tagjainak költe­ kezését korlátozta, majd mint hadvezér nagy hírnevet szerzett Hispániában. Az Antiochos elleni háborúban mint Acilius Glabrio consul legatusa döntő szerepet játszott a Thermopylae melletti győzelemben, s fontos diplomáciai küldetéseket teljesített Athénban és más görög városokban. 190-től nagyjelentőségű perekben szerepelt vádlóként, gyakran olyan nagy érdemeket szerzett arisztokraták ellen, mint a Scipiók. 184-ben Valerius Flac­ cusszal együtt megkapta a censorságot. A nagy hódítások nagy gazdagságok Rómába áramlását tették lehetővé, ami a költekezés és a fényűzés terjedésé­ hez vezetett. Cato minden erejével azon volt, hogy a magánemberek fényűzés­ ének gátat vessen, csak az államot kívánta gazdagnak látni. Számtalan perben szerepelt vádlóként, de negyvennégyszer őt is bevádolták, ám mindig győztes­ ként került ki az ügyből. Sikerét kiváló szónoki képességeinek köszönhette és makulátlan hírnevének. 181-ben tiltakozott a lex Orchia visszavonása ellen, amely a költekezést gátolta. 169-ben viszont támogatta a lex Voconiát, amely a nők örökösödési jogát korlátozta. 167-ben ellenezte a rhodosiak elleni hábo­ rút. 155-ben beszédet mondott azon három filozófus ellen, akiket Athén kül­ dött Rómába követként, s elérte, hogy el kellett hagyniuk Rómát. 153-ban Karthágóba látogatott, s meglepődve tapasztalta, mennyire megerősödött ez az ellenséges város, ezért a szenátustól azt követelte, hogy Róma biztonsága érdekében el kell pusztítani. A családi életben igazi rómainak mutatkozott: ideális férj és jó családapa volt. Első felesége Aemilius Paulusnak a leánya, az ifjabb Scipio nővére volt. Tőle született fiát, Cato Licinianust maga nevelte, aki praetor designatusként 123

halt meg 152-ben. Feleségét már korábban elveszítette. Nyolcvanéves korá­ ban újra megnősült, egyik kliensének, Saloniusnak leányát vette feleségül. E második házasságából is született egy fia, Cato Salonianus. Ennek unokája volt Caesar nagy ellenfele, Cato Uticensis. Családjának puritán republikánus tradíciói tovább éltek, s hovatovább a Cato név a római erény és egyszerűség szimbólumává vált.

3. Művei Bár Cato művei A földművelésről (De agricultura) címűn kívül nem maradtak ránk, a róla szóló ókori források alapján (Cornelius Nepos: Cato; Plutarchos: Cato élete stb.) ismerjük valamennyi művének címét: Beszédek. Cicero még 150 beszédét ismerte (Brutus 65); mintegy 80 beszé­ déből maradtak fenn töredékek. Origines (Eredetek) az első latin nyelvű történeti munka hét könyvben; csak töredékekből ismerjük. Fia, Marcus számára összeállított enciklopédia, amely négy tárgykört ölelt fel: földművelés, orvostudomány, hadtudomány és retorika. Ebből csak a földművelésről szóló maradt ránk. Carmen de moribus (Ének a szokásokról). Gellius idéz belőle egy monda­ tot, s idézetéből úgy tűnik, prózai mű volt (11,2, 1-3). Valamilyen jogtudományi munka. Cicero beszél róla, de csak általánosság­ ban, cím nélkül (A szónokról 3, 135). Apophthegmata. Híres mondások gyűjteménye. Cicero és Plutarchos többet idéz közülük. Sikerük akkora volt, hogy a Kr. u. 3. században Dicta Catonis címen több könyvből álló gyűjteményt adtak ki (hamisítottak) neve alatt. Az Origines c. történeti művét öregkorában kezdte írni, s feltehetőleg egé­ szen haláláig dolgozott rajta úgy, hogy a kész könyvekhez mindig hozzátoldott egy újabbat. Az egész mű Cornelius Nepos szerint hét könyvből állt. Az elsőben a királyok korát ismertette, a másodikban és harmadikban az itáliai városok eredetét, ezért kapta az egész mű az „Eredetek” címet. A negyedik könyvben az első pun háborút, az ötödikben a másodikat tárgyalta. A hatodik és a hetedik könyvben a 201 után viselt háborúkat írta le, egészen Servius (ialba praetorságáig, vagyis 150-ig. Még három lényeges megjegyzést tesz Nepos Cato történeti művéhez: e háborúk eseményeit capitulatim mesélte el, hadvezéreit nem nevezte meg, továbbá a hadi eseményeken kívül nagy 124

gondot fordított az admiranda, azaz a különleges dolgok és történetek elme­ sélésére. A capitulatim szó csak idősebb Pliniusnál fordul elő újra, a breviter atque capitulatim attingam szókapcsolatban (Naturalis historia 2, 55), melyet így fordíthatunk: „röviden és fő vonalakban fogom érinteni”. Érdekes, hogy ugyanezt állítja Halikarnassosi Dionysios Fabius Pictorról (1,6, 2). Cato tehát summásan és tömören mesélte el az egyes háborúkat, azonban azoknak egyes érdekesebb, különlegesebb eseményeit részletesen leírta ugyanúgy, mint az Itáliában és Hispániában történt „csodálatos” dolgokat és eseményeket. Pél­ dául Gellius tőle idézi Q. Caedicius katonai tribunus hőstettét, amelyet az el­ ső pun háborúban vitt véghez. A szicíliai harcok idején a pun hadvezér ügyes taktikával körülvette a római consul seregét, s fennállott a veszély, hogy a pu­ nok az egész római hadsereget bekerítve felkoncolják. A helyzet súlyosságát felfogva Q. Caedicius tribunus azt javasolja a consulnak, hogy ő négyszáz em­ berével a punok ellen vonulna, hogy így elterelve a figyelmüket, a consul ki­ vezethesse hadseregét a csapdából. Caedicius tudatában volt annak, hogy a négyszáz katonát és vezetőjüket a punok le fogják kaszabolni, mégis föláldoz­ ta magát a hadsereg megmentéséért. Gellius alapján feltételezhető, hogy Cato ezt a történetet legalább kétoldalnyi terjedelemben adta elő (3, 7). Ám az is kiderül belőle, hogy a római consul nevét elhallgatta, de a nagy hőstettet elkö­ vető tribunusét is. A hadvezérek név szerinti emlegetését Cato veszélyesnek tartotta, mert szerinte egy hadvezér esetében nem a személyes dicsőség a fon­ tos, hanem az állam szolgálata. A sikeres hadvezérek esetében ugyanis fenn­ állott a veszély, hogy sikereiktől elbizakodva az állam fölé emelik magukat. Ennius, mint láttuk, név szerint magasztalta a nagy római hadvezéreket; Cato feltehetőleg rossz szemmel nézte ezt. Cato sajátos módszerére idősebb Plinius is felfigyelt; az elefántok leírásakor megjegyzi, hogy Cato, bár a hadvezérek nevét kihagyta annaleséből, annak az elefántnak a nevét, amely a legbátrab­ ban harcolt a pun csatasorban, feljegyezte: Surusnak hívták (8, 11). A fenti példából az is nyilvánvaló, hogy Cato azokat az eseményeket írta le részletesen, amelyeket az erkölcsi és hazafias nevelés szempontjából fontos­ nak tartott. Ugyanez a szempont vezethette az admiranda, a csodálatos vagy különleges dolgok feljegyzéséhez. Cato a jó gazda szemével nézte a világot, s amit ilyen szempontból érdekesnek vagy jelentősnek ítélt, leírta. Alapállása hasonló idősebb Pliniuséhoz, akit az anyaggyűjtésben a curiositas, a kíváncsi­ ság is vezetett. Például 52. töredéke arról szól, hogy bizonyos vadkecskék tizennyolc métert is ugranak egyik szikláról a másikra. A 39. töredéke arról 125

tudósít, hogy Itáliában úgy meghizlalják a disznókat, hogy azok nem tudnak járni sem. A 93. töredékében egy olyan hispaniai sóhegyről van szó, amelyből ha elveszel egy bizonyos mennyiséget, rögtön utánanő. Nepos szerint azért kapta Cato történeti műve az Origines címet, mert a má­ sodik és harmadik könyve az itáliai városok eredetét tárgyalta. Fr. Leo rá­ mutat arra, hogy ez a cím az első könyvre is vonatkoztatható, mert a királyok korának leírását Róma alapításával kezdte. Továbbá Cato nemcsak egyes vá­ rosok erdetével foglalkozott, hanem a városokban lakó népek eredetével is, például 31. töredéke a ligurokról, a 34. a gallokról szól. Róma őstörténetét Itá­ lia őslakosaival, az aborigókkal kezdi, akik az Aeneas vezette frígekkel és a latinokkal egyesültek, s így alapították Laviniumot, Albát és Rómát. Valószí­ nűleg e módszert követve, a városok földrajzi elhelyezkedésének megfele­ lően haladva tárgyalta az egyes területek városainak és lakosainak eredetét. Az is feltételezhető, hogy a 4. könyv nemcsak az első pun háborút ismertette, hanem a másodikat is a cannaei csatáig, az 5. könyv pedig egészen 167-ig tekintette át az eseményeket, s ebbe építette bele a rhodosiak érdekében mon­ dott beszédét. Ez azt jelenti, hogy ahogy haladt előre az időben, egyre részle­ tesebben tárgyalta az eseményeket, s forrásai között egyre nagyobb szerepet kapott saját tapasztalata és tevékenysége. Ez utóbbi tény azt sejteti, hogy Cato történeti művében saját szemszögéből nézi az eseményeket: saját álláspontját védelmezi, politikai ellenfeleiét, akik a régi erkölcsöknek hátat fordítva újakat kívántak bevezetni, például a görögbarát Scipiókét, támadta. Ezért építette bele történeti művébe saját beszédeit, például a Sulpicius Galba ellen mondottat is, aki megszegve a luzitánokkal kötött megállapodást, kivégeztette a luzitániai foglyokat, s ezzel ártott a ró­ maiak hírnevének. Ugyanilyen alapon támadta Thermust, Szicília kormány­ zóját, amiért megkorbácsoltatta a decemvireket, mert nem jól intézték a had­ sereg ellátását (Gellius, 13,25, 12). Fulvius Nobiliort pedig megdorgálta, mert kisebb hőstettért is kitüntette katonáit; az ifjabb Scipiót is azért támadta, mert túlságosan kedvében járt katonáinak (Plutarchos 3). Catónak Fabius volt a pél­ daképe, a régi római erkölcsök letéteményesét látta benne, szemben a Scipiókkal, akiket a hagyományos erkölcsök megrontójának tekintett, ezért támadta hevesen Scipio Africanust és öccsét, Lucius Scipiót. Saját eszméinek, tehát a tusculumi homo novus eszméinek propagálása az oka annak, hogy történeti művének legalább fele saját korának eseményeiről szól, jóllehet Origines (Eredetek) címe őstörténetet ígért.

126

Cato célja tehát az volt, hogy Róma történetén keresztül erkölcsi és politi­ kai nézeteit terjessze. Forrásai között Fabius Pictor, Timaios és a görög poli­ tikai elmélet fontos szerepet kapott. Akarva-akaratlan tág teret engedett a gö­ rög hatásnak: az aborigókat achaiai görögöknek (6. töredék), a latin nyelvet a görög nyelvjárásának, a szabinokat spártai eredetűeknek (50. töredék) tartja. Nem a római eredet, hanem a köztársaság szolgálata az iránytű számára. Catónak egyetlen fennmaradt műve a De agricultura (A földművelés­ ről). Előszavában kifejti, hogy a kereskedelem veszélyes, az uzsoráskodás tisztességtelen. A földművelés viszont nemcsak tisztességes, de dicséretes foglalkozás is. A régiek ugyanis, ha valakit dicsértek, ezt mondták neki: „de­ rék földműves, derék gazda”. Cato azonban nem a földművelő élet szépségét hangsúlyozza művében, hanem azt, hogyan lehet minél hatékonyabban dol­ goztatva, minél nagyobb haszonra szert tenni. A földművelésről cím nem gabonatermesztésre utal, hanem minden más földműveléssel és állattenyész­ téssel kapcsolatos mezőgazdasági tevékenységre. Az első és második pun há­ ború után az itáliai mezőgazdaság óriási változáson ment keresztül. Az olcsó szicíliai, afrikai és hispaniai gabona elárasztotta Itáliát, ezzel az itáliai gabonatermelés háttérbe szorult, ami az itáliai mezőgazdasági termelés szerkezetének az átalakításához vezetett. Más termelési ágak, az olaj-, bor- és takarmányter­ mesztés kerül előtérbe, továbbá a megtermelt értékek feldolgozása és tárolása. Az egész mű 162 hosszabb-rövidebb fejezetre oszlik. Az első fejezetek a birtok kiválasztását, a ház urának teendőit, a gazdasági épületek leírását, a fel­ ügyelő tennivalóit, a birtok művelésének alapkérdéseit - mit hova kell vetni tárgyalja, majd a városhoz közel eső birtok hasznosításáról szól (1-9. fejezet). Ezután különféle munkafolyamatok végzését ismerteti: Hogyan kell fügét és füzest ültetni, mi kell az olajfa és szőlőültetvények berendezéséhez, mit tar­ talmazzon az olajpince, hogyan kell a birtokon építkezni, hogyan kell bor- és olajprést készíteni (10—22). Majd laza rendben különféle mezőgazdasági mun­ kák végzése következik az ültetéstől a szüretig (23-78). Az önellátó gazda­ ságban fontos az állatok gyógyítása; az ételek és az orvosságok készítésétől a galambok töméséig (79-99). A gabonatárolás problémái, a növény- és állatvédelem (100-112). A bor fajtái és készítésük módjai (113-124). Különféle ételek és gyógyszerek készítése (125-136). A ház körüli munkák a lakás kitapasztásától a birtok bérbeadásáig (125-146). A földművelők vallási köteles­ ségei és szertartásai (137-140). A felügyelő és a felügyelőné kötelességei, a különféle megállapodások megkötésének szabályai (141- 150). Egyéb mun­

127

kafolyamatok végzése (151-155). A káposzta fajtái és alkalmazása a gyó­ gyításban, hogyan kell gyógyítani ráolvasással, hogyan kell a húst besózni (156-162). A fenti áttekintésből nyilvánvaló, hogy a mű nem rendelkezik világos és lo­ gikus felépítéssel, hanem a különféle témák és tennivalók tarka összevissza­ ságban következnek egymás után. Ebből arra lehetne következtetni, hogy Cato művének elkészítésében csak az anyaggyűjtésig jutott, a végső elrendezést már nem volt ideje elvégezni. Ennek azonban ellentmond a mű bevezetése, amelyet általában a kész mű elé szoktak illeszteni. Ezért valószínűbb, hogy Cato eleve nem törekedett rendszerességre, hanem a birtokkal s annak műve­ lésével kapcsolatban azt írta le, amit fontosnak tartott utasítások formájában. A rendszertelenséget még csak fokozhatta, hogy a munka későbbi használói a maguk megjegyzéseit is beleillesztették a műbe, amely így kibővítve hagyományozódott az utókorra. A földművelésről c. mű minden sorából a hagyományos római értékeket megtestesítő Cato szól az olvasóhoz: kemény munkára, szorgalomra, takaré­ kosságra és minél nagyobb haszon megszerzésére int. A birtok helyének kivá­ lasztásában is ilyen szempontok vezetik. „Lehetőleg hegy lábánál feküdjék, délnek nézzen, egészséges vidéken; munkás bőségesen legyen, meg jó víztá­ roló; legyen a közelben nagyobb város, tenger vagy folyó, amelyen hajók köz­ lekednek, vagy forgalmas jó út.” (1, 3; fordította Kun J.) Amikor a felügyelő nem tud pontosan számot adni a végzett munkáról és a ráfordított időről, s ilye­ neket mond: esett az eső, ünnepnap volt, a rabszolgák megbetegedtek, a ház urának így kell válaszolnia: „mikor rossz idő volt, esett az eső, olyan munkát végezhettek volna, amit esős időben is lehet: hordót mosni, kátrányozni, a gazdaságot takarítani... Ünnepnapokon is lehetett volna a régi árkokat tisztí­ tani, közutat építeni, tövisbokrot vágni, felásni a kertet, a rétet tisztogatni... Amikor a rabszolgák betegek voltak, nem kellett volna nekik ugyanannyi ennivalót adni.” (2, 3, 4; fordította Kun J.) Sajátosan római és catói e mű stílusa is: tökéletesen tárgyszerű. Rövid mon­ datokban ír, kötőszó nélkül fűzi egymáshoz a szavakat, az ismétléssel nem törődik, ezért stílusa a törvények hangnemére emlékeztet: „Tartson kiárusí­ tást: adja el az olajat, hajó ára van; adja el a bor- és gabonafelesleget; adja el a kivénhedt ökröt, hibás barmot, hibás juhokat, a gyapjút, a bőröket, az ócska szekeret, a régi vasszerszámokat, az öreg rabszolgát, a beteges rabszolgát és a többi netán felesleges dolgot. A ház ura eladásra hajló, ne pedig vásárlós le­ gyen.” (2, 7; fordította Kun J.) A fenti idézetekből nyilvánvaló, hogy Cato 128

nem a patriarchális kisbirtokot írja le, ahol a rabszolgák szinte családtagnak számítva a ház urával együtt dolgoznak, hanem a szenátori rangú római arisz­ tokrata nagybirtokát, amely jövedelmének biztos forrása. Az olcsó rabszolga munkaerő, a kegyetlen szigorúsággal ellenőrzött munka, jól megépített pincék és tárolók, amelyek lehetővé tették, hogy akkor dobják piacra az árut, amikor annak legnagyobb az ára, valóban biztosabb jövedelmet hoztak, mint a keres­ kedés, s Cato szemével nézve tisztességesebb volt, mint az uzsoráskodás.

4. Cato, a szónok Az ókori források szerint Cato korának legnagyobb szónoka volt. Cicero el­ ragadtatással beszél róla Brutusában: „Ki tud nála meggyőzőbben dicsérni, ki hevesebben ostorozni? Ki szellemesebb mondásaiban, ki pontosabb a tanítás­ ban és a kifejtésben?” (65) Fronto szerint a bemutató (epideiktikon) beszéd a legnehezebb, mert sok mindent fennkölt stílusban kell mondani benne, s ez magában rejti a dagályosság veszélyét. Kevesen is értettek hozzá - mondja „Catón és Gracchuson kívül senki sem fújja a harsonát, hanem inkább böm­ bölnek vagy recsegnek valamennyien.” (N. 54) Feltűnő, hogy itt Fronto Cice­ ro nevét kihagyja. Egy másik levélben azonban Cato mellett már ott van Cicero és Sallustius is: „De mihelyt meghallották Catónak és Sallustiusnak meg Cicerónak a harsonáját, remegnek és félnek, ám hiába próbálnak mene­ külni.” (N. 149) Ez a tartós dicséret, amelyet Cato az utókortól kapott, fel­ veti a kérdést, hogy vajon ösztönös tehetség volt-e, vagy pedig született ráter­ mettségét a retorika tanításaival is formálta. E. Norden (1898, 165-169) meg­ győző példákkal szemlélteti, hogy Cato ismerte a görög retorikaelméletet, s alkalmazta is azt, ugyanakkor a római próza hagyományaihoz is hű maradt. Hasonló véleményt képvisel A. D. Leeman (1963, 18.). Ezzel szemben M. v. Albrecht Catónak a rhodosiak érdekében mondott beszédéből arra következ­ tet, hogy egy efféle beszéd megírásához nem kellett ismernie a görög retori­ kaelméletet (1971, 33, 35-37). G. Kennedy (1972, 51) és G. Calboli (1986, 1083) Norden véleménye felé közelítve kizártnak tartják, hogy Cato ne ismer­ te volna a görög retorikát. Ez utóbbi véleményt támogatja az a hagyomány, hogy Cato írt valamiféle retorikát fia számára. Quintilianus felvázolva a retorikaelmélet történetét, megjegyzi, hogy a rómaiak közül elsőként Cato írt a retorikáról (condidit ali­ qua in hanc materiam 3, 1, 19). E munkából fenn is maradt három idézet:

129

orator est, Marce fili, vir bonus, dicendi peritus (A szónok, Marcus fiam, be­ szédben jártas becsületes férfi; Seneca, Controversiae 1, praef. 9). E meghatá­ rozás nagyon catóinak tűnik, de lényegében Platón szónokideálját testesíti meg, amely szerint csak becsületes ember lehet szónok. A rem tene, verba sequentur (Ragadd meg a gondolatot, a szavak követni fogják; Iulius Victor, Rhetorica 1. p. 374, 17) lényegében az illőség (aptum, decorum) stíluseré­ nyére utal. A harmadik töredékében a tényállás elbeszélésének azt a válfaját, amellyel ellenszenvet ébreszthetünk az ellenféllel szemben, az ügy erejének (vires causae) nevezi (Rhetores minores p. 308, 25 Halm). Ez a töredéke már kifejezetten „szakmai” jellegű. A C. Herenniusnak ajánlott Retorika e gondo­ latot így önti formába: „Az elbeszélés második fajtája az, amelyhez olykor bizalomkeltés, vádaskodás, átvezetés vagy valaminek az előkészítése céljából folyamodunk.” (1,8, 12) A görög retorikaelmélet ismeretére következtethetünk abból is, hogy be­ szédeit a retorikaelmélet szempontjából is vizsgálták, tanulmányozták még a Kr. u. második században is. Gellius szerint a rhodosiak érdekében mondott beszédében Cato „a retorika tudományának minden fegyverét és eszközét mozgósította” (6, 3, 52). Galba elleni beszédében a Papirius Praetextatusról szóló közismert történetet Gellius szerint (multa quidem venustate atque luce atque munditia verborum) nagyon kedvesen, világosan és ékes szavakkal ad­ ta elő (1, 23, 1). Gellius azt állítja, hogy Gracchus meg sem közelíti Catónak Q. Thermus ellen mondott beszédét. Idéz is a beszédből, s az idézett részlet­ ben Cato valóban nagy művészettel alkalmazza az ellentét alakzatát az érzel­ mek, a szánalom és a gyűlölet felkorbácsolására (10, 3, 15-17). Fronto Anto­ ninus Pius császárt dicséri, hogy gondos a szavak megválasztásában, mert éppen ez az, ami a nagy szónokot megkülönbözteti a közepestől. Majd meg­ dicséri azért is, hogy a mellőzés (paraleipsis, praeteritio) alakzatát jól használja egyik beszédében. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a mellőzés alak­ zatát sem görög, sem római szerző nem alkalmazta akkora választékossággal, mint Cato a „Kiadásairól” című beszédében. A részlet így hangzik: „Előhozat­ tam annak a beszédemnek a kéziratát, amelyben egyezségre jutottam M. Corneliusszal. Kihozták a kéziratot és végigolvasták azt a részt, amelyben őseink érdemeiről beszéltem. Ezután következett az, amit én tettem az álla­ mért. Miután mindezt elolvasták, ez a leírt mondat került sorra: »Soha semmi­ féle pénzt, sem a magamét, sem a szövetségesekét nem herdáltam el megvesz­ tegetés céljából.« Jaj, ezt le ne írd, mondtam, ezt nem hallgatják szívesen! 1 './.után a következő mondatot olvasta: »Sohasem helyeztem szövetségeseitek 130

városaiba olyan elöljárókat, akik javaikban, gyermekeikben kárt tettek volna.« Töröld le ezt is, nem hallgatják szívesen! Olvasd tovább: »Sohasem osztottam szét a hadi sarcot, vagy bármit, amit az ellenségtől elvettünk, sem hadizsák­ mányt néhány közeli barátom között, hogy mindettől megfosszam azokat, akik megszerezték.« Ezt is töröld le, mert azt fogják mondani, nem kell fel­ olvasni! »Sohasem adományozgattam közpénzre jogosító igazolványt, hogy barátaim ezen igazolvány révén nagy pénzre tegyenek szert.« Jaj, ezt is gyor­ san töröld le! »Sohasem osztogattam borravalót hivatalszolgáimnak és bará­ taimnak, és nem tettem őket gazdaggá a közvagyon kárára.« Ezt aztán teljesen töröld ki. Látjátok, hová jutott az állam, hogy ami jót érte tettem, amivel há­ lára köteleztem, most ugyanezt megemlíteni sem merem, nehogy meggyűlöl­ jenek? Ez vezetett ahhoz, hogy rosszat tenni büntetlenül lehet, de jót tenni büntetlenül nem lehet.” (N. 99-100) Valóban feltűnően retorikus ez a részlet, s a mellőzés hatásosságát Cato még azzal is fokozza, hogy egyfelől anaforával kapcsolja össze a mellőzendő­ ket, másfelől a belőlük adódó tanulságot egy csattanós, ellentéten alapuló szentenciában összegezi. Megfogalmazása tökéletesen megfelel A C. Herenniusnak ajánlott Retorika meghatározásának: „Mellőzés esetén azt mondjuk, hogy mellőzzük, nem tudjuk vagy nem akarjuk elmondani azt, amit éppen most mondunk.” (4, 27, 37) Cato tehát ismerte a görög retorikát, s a gyakorlatban is volt alkalma meg­ tapasztalni, amikor Kr. e. 155-ben Athénből három görög filozófus érkezett Rómába (vö. Gellius 6, 14), Kameadés, az új akadémia képviselője, a sztoikus Diogenés és a peripatetikus Kritolaos. E szónokok egész Róma csodálatára nagy beszédeket mondtak. Kameadés fennkölt, Kritolaos közepes, Diogenés egyszerű stílusban szónokolt. Cato feldühödött Kameadésra, mert egyik nap az igazság, másnap a hamisság védelmében tartott nagyszerű beszédet. Véle­ ménye szerint ugyanis nem szónok az, aki a becstelenség érdekében emel szót. El is érte, hogy e filozófusokat kiutasítsák Rómából.

131

Bibliográfia H. Peter: Historicorum Romanorum Reliquiae. Leipzig, 1870,1. K. Norden: Die antike Kunstprosa I. Leipzig, 1898. Fr. Leo: Geschichte der römischen Literaturi. Berlin, 1913. M. Porci Catonis De agri cultura. Edidit A. Mazzarino. Lipsiae, 1962. A. D. Leeman: Orationis ratio. Amsterdam, 1963. M. Porcius Cato: A földművelésről. Latinul és magyarul. Fordította és a jegyzeteket írta Kun J., a bevezető tanulmányt írta Maróti E. Budapest, 1966. M. von Albrecht: Meister römischer Prosa. Heidelberg, 1971. W. A. Schröder: M. Porcius Cato, Das erste Buch der Origines. Meisenheim am Glan, 1971. R. Martin: Recherches sur les agronomes latins. Paris, 1971. G. Kennedy: The Art of Rhetoric in the Roman World. Princeton, 1972. I. Hahn: Appian und Hannibal. Acta Antiqua 20 (1972) 95. skk. L. Malcovati: Oratorum Romanorum Fragmenta. Torino, 1976. A. F. Astin: Cato the Censor. Oxford, 1978. Maróti E.: Az itáliai mezőgazdasági árutermelés kibontakozása (A pun háborúk kora). Budapest, 1981 Borzsák I.: Fabius Pictor és a Nagy Sándor-hagyomány. Antik Tanulmányok 30 (1983) 199-205. G. Calboli: Nóta di aggiornamento a Eduard Norden: La prosa d’arte antica. Roma, 1986. Borzsák I.: Fabius Pictor redivivus. Antik Tanulmányok 33 (1987-88) 135-143. J.-L. Ferrary: Philhellénisme et impérialisme. Rome, 1988. G. Bemardi Perini: II Mincio in Arcadia. Scritti di filologia e letteratura latina. Bologna, 2001.

132

X. A komédia fejlődése: Caecilius Statius, Terentius

1. Caecilius Statius Caecilius Statius Gallia Cisalpinából származott, talán Mediolanumból. Vi­ rágkora Kr. e. 180 tájára esett, s ebből arra következtethetünk, hogy 220 körül született, s származását tekintve insuber gall volt. Gellius megjegyzi, hogy a Statius névvel régebben többnyire a rabszolgákat nevezték el, s a komédiaíró Caecilius is rabszolga volt, ezért hívták Statiusnak (4, 20, 13). Tehát Gallia Cisalpinából került Rómába, s ez elképzelhető, mert a Clastidium melletti csa­ ta után (Kr. e. 222) Gallia Cisalpina Róma uralma alá került. Pacuvius és Ennius kortársaként egy évvel Ennius után halt meg, Kr. e. 168-ban. Komédiái akkor kezdtek sikert aratni, amikor Plautus halála után Ambivius Turpio vállalkozott előadásukra. A hagyomány szerint a fiatal Terentius felol­ vasta neki Andria c. darabját, s Caecilius Statius azonnal felismerte a fiatal költő tehetségét. Ha ez a történet igaz, akkor ez a jelenet valamikor 168 előtt játszódott le, s Terentius jóval később, csak 166-ban adatta elő e darabját. Ko­ médiáiból csak címek maradtak fenn, s mintegy 300 sornyi töredék. Fennma­ radt címei többnyire görög eredetűek: Aetherio, Androgynos, Chrysion, Dar­ danus, Exhautuhestos (A maga lábán álló), Gamos (Esküvő), Synephebi (Legénytársak). De maradt fenn latin című is: Epistula (Levél), Pugil (Ököl­ vívó), sőt kettős, görög és latin című is: Obolostates-Faenerator stb. Fő mintája Menandros volt, de mellette a középkomédiából olykor min­ tául vette Antiphanést és Alexist, az újkomédiából pedig Philémónt (Exul), Makónt (Epistula) és Poseidippost (Epistathmos). Az a tény, hogy előtérbe kerül nála Menandros, arra utal, hogy a Terentius-féle irányzat felé közelít. Az eredeti mintához jobban ragaszkodik, mint Plautus, de korántsem fordít szó szerint. E tekintetben Plautus és Terentius közé helyezhető. A cselekmény bonyolításában, úgy tűnik, hűen követi az eredetit: a közönséget nem vonja be a cselekménybe, római viszonyokra nem utal. Az -aria végű címeket nem alkalmazza, de kicsinyítő képzős címeket sem.

133

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk Gellius jóvoltából, hogy az általa idézett részletek és az ezekből levont következtetései alapján fogalmat alkot­ hatunk magunknak Caecilius fordítástechnikájáról és stílusáról. Gellius abból indult ki, hogy ha Caecilius darabjait olvassa, „egyáltalán nem hatnak kelle­ metlenül, sőt szellemes és elbűvölő stílusuk azt a benyomást kelti, hogy nem is lehetett volna e darabokat jobban megírni” (2, 23, 2). De ha a görög erede­ tivel egybevetjük azokat, „tüstént színtelennek és fáradtnak látszik a latin szö­ veg, nem tud versenyre kelni a göröggel, s erőtlenné válik benne az eredeti szellemessége és sziporkázása” (2, 23, 3). Gellius barátaival elolvasta előbb Caecilius Plocium (Nyaklánc) c. darabját, s az tetszett is, de amikor kézbe vették Menandros Plociumát, „mindjárt az elején mennyire együgyűnek és hidegnek, mennyire másnak” érezték mellette Caeciliust. Majd így folytatja Gellius: „Nem kezdem most bizonygatni a különbséget, a megfelelő verseket mindkét szövegből kimásoltattam, hogy ki-ki maga alkothasson róluk véle­ ményt. Menandros szövege így hangzik: „Aludhat már a két fülén dús hitvesem, békén pihenhet. Véghez vitte nagyhirű, hatalmas tettét, és mint rég tervezte már, a lányt kidobta házamból, szegény fejét, hogy minden szem csak őt bámulja, Króbülét. Hatalmában tart már nagyhírű asszonyom egészen. Ő, ha arcát nézed, épp olyan, akár szamár a majmok közt - a példaszó szerint. Az éjről jobb hallgatni, nagy bajom forrásáról! Jaj, mért is kellett Króbülé nekem, s miért a pénze, sok talentuma? Miért e kurta seprünyél? Az égig ér hatalmas gőgje. Zeusz, Olümposz ormain s Athéné! Szörnyű ő, kibírni nem lehet! Te szolgálatkész lány, ki gyorsabb voltál, mint a gondolat, ki ad majd vissza tégedet?”

Caecilius szövege pedig így: „Szegény, aki nem képes titkolni nagy baját! Mily bajba hoztak hitvesem arca s tettei.

134

Ha meg se mondom, tudják. Rajta semmi szép hozományán kivül. Példámon tanul, ki bölcs: szabad földön s városban, szolga, rab vagyok. Mire vágyom, azt sem adja egészségem miatt, s halálát lesve az élők közt vagyok halott. Gyanúba vett, hogy a szolgalány az ágyasom. Könnyezve, kérve, megfenyegetve s mocskoló szót ontva rávett, adjam el. S már hallom is, barátnőnek, rokonnak mint kerepli szét: »Aratott-e egy is köztetek rég, viruló korában férjén olyan győzelmet, mint ma én, a vén elértem? Elűztem férjem ágyasát!« A pletyka ez ma, s nyelvén engem hord, szegényt.” (2, 23, 8-10; fordította Muraközy Gy.)

Gellius szerint Caecilius meg sem próbálta visszaadni Menandros szelle­ mességét, sőt elhagyott sok mindent a szövegből, és mindenféle „bohóságot toldott bele”. Valóban, Caecilius csak a témát tartotta meg, a szöveg tartalmát és stílusát szinte teljesen megváltoztatta. Ez is azt mutatja, hogy a római ko­ médiaszerzők többsége inkább átdolgozta az eredeti darabokat, s nem „lefor­ dította”, ha a fordítást a mai műfordítói mérce szerint értelmezzük. Quintilianus mintha Gelliusszal értene egyet, amikor megállapítja, hogy bár Aelius Stilo szerint „ha a múzsák latinul akartak volna beszélni, Plautus nyel­ vén szólaltak volna meg”, és bár Caeciliust a régiek magasztalták, a komédia terén a latinok a görögöknek még az árnyékába sem jutottak (10, 1, 99-100). Amikor Quintilianus azt mondja, hogy a régiek dicsérték Caeciliust, nyilván Volcacius Sedigitus értékelésére utal, aki a Kr. e. 100 körül élt, és a költőkről írt művében sorrendbe állította a római komédiaszerzőket. Szerencsére érté­ kelését Gellius átmentette az utókor számára: „Láthatjuk, hány an nem tudják eldönteni, melyik vígjátékíróé a pálmaág. Tisztázom én számodra ezt a zűrzavart, úgy, hogy ki mást mond, annak mit sem ér szava. A pálmát kapja Statius Caecilius. A többit mind legyőzve Plautus második.

135

A harmadik — gyújtó hevéért - Naevius. Negyedik lesz, ha van rá díj, Licinius. Utána jő, úgy vélem én, Atilius. Hatodiknak következik Terentius. Turpilius s Trabea hét- és nyolcadik. Kilencedik - könnyű a döntés - Luscius. Tizedik lesz, ódonságáért Ennius.” (15, 24; fordította Muraközy Gy.)

2. Publius Terentius Afer élete 1 crentius életének legfontosabb adatait a Suetonius által írt életrajzból ismer­ jük, amely Donatus Terentius-kommentárjában maradt fenn. Eszerint Karthá­ góban született 195/4-ben vagy 185/4-ben. A 185. év mint születésének dátu­ ma Suetoniusra megy vissza, a 195. év pedig Fenestellára. Karthágói szárma­ zására utal az Afer mellékneve is. Terentius Lucanus rabszolgájaként került Rómába. Gazdája megkedvelte a szép külsejű, tehetséges fiút és felszabadítot­ ta. Nem lehet eldönteni, mikor történt mindez, de feltételezhető, hogy még Terentius gyermekkorában, mert tökéletesen elsajátította a latin nyelvet, és nagy műveltségre tett szert mind az ékesszólás, mind a filozófia terén. Felsza­ badítása után felvette volt gazdájának, Terentiusnak a nevét. Korán közeli kapcsolatba került a kor két meghatározó egyéniségével, P. Cornelius Scipio Aemilianusszal és Gaius Laeliusszal. Scipio Aemilianus (Kr. e. 185—129) L. Aemilius Paulus fia volt, akit P. Scipio, Scipio Africanus Major fia fogadott örökbe. Apjával együtt harcolt a pydnai csatában 168-ban. (Ekkor került a görög Polybios a Scipiók házába mint túsz, ahol tanítói tevé­ kenységet folytatott, s közelebbi kapcsolatba került Scipio Aemilianusszal.) 147-ben consullá választották, pedig még praetor sem volt. 146-ban elpusztí­ totta Karthágót. 133-ban ismét consul lett, s ilyen minőségében elfoglalta Numantiát. Gaius Laelius Scipio barátja és segítőtársa volt; a harmadik pun háborúban Scipio legátusaként tevékenykedett. 140-ben megkapta a consulságot. A 155-ös filozófusküldöttséget pártfogolta, különösen a sztoikus Diogenést, majd Panaitiost segítette és tanait terjesztette. Korának egyik legkivá­ lóbb szónoka volt, s a filozófiában való jártasságáért megkapta a Sapiens (Bölcs) melléknevet. A Scipio család már korábban is híres volt görögbarát 136

politikájáról és a görög kultúra iránti vonzódásáról. De még inkább elmond­ ható ez Scipio Aemilianusról és Gaius Laeliusról. G. Bemhardy Cicero adatai alapján rekonstruálta a Scipio-kör létezését, amely a görög irodalom és kultú­ ra tanulmányozását, a görög humanizmus eszméinek Rómába történő áthoza­ talát és terjesztését tűzte maga elé célul. E körbe tartoztak olyan nagyságok, mint a görög Polybios, Panaitios, C. Sulpicius Gallus, Q. Aelius Tubero és a komédiaíró Terentius is. Bár manapság megkérdőjelezik a Scipio-kör léte­ zését, azt azonban semmiképpen sem lehet tagadni, hogy a Scipiók körében nagy tisztelete volt a görög kultúrának, s olyan kiváló görög elmék mint Poly­ bios és Panaitios az ő pártfogásukat élvezték. De a híres szatíraíró, Lucilius is közeli kapcsolatban állott Scipio Aemilianusszal. Egyébként is görög hadifog­ lyok árasztották el Rómát, s a nagy római családoknál grammatikát és retori­ kát oktattak. Suetonius közli Varróra hivatkozva, hogy a pergamoni iskola feje, Kratés egy követség élén 168-ban Rómába érkezett, s ott eltörte a lábát, s emiatt huzamosabb ideig volt kénytelen Rómában tartózkodni, s ott retorikát és grammatikát tanított. Suetonius leírásából úgy tűnik, mintha Kratés vezet­ te volna be elsőként a grammatika és a retorika oktatását Rómában. Ez azon­ ban nem valószínű, hiszen a művelt görög hadifoglyok már korábban is taní­ tották ezeket a tárgyakat. Terentius tehát kapcsolatban állott az ifjú Scipio Aemilianusszal és Gaius Laeliusszal, s rajtuk keresztül, az ő hatásukra a görög kultúrával és a retoriká­ val is. Darabjai arról tanúskodnak, hogy mind a görög irodalomban, mind a re­ torikában igen alapos jártasságra tett szert. Életrajza szerint 160-ban görög tanulmányútra indult, de onnan többé nem tért vissza. Halálának körülményeiről az életrajz sok furcsaságot mesél. Állí­ tólag Görögországban 108 görög komédiát fordított le, ám hajótörést szenve­ dett, s kéziratai elvesztek, ezért öngyilkos lett stb. Egy leánya volt, akire 20 iugerum kertet hagyott a Via Appia mentén.

3. Művei Irodalmi tevékenységét az Andria (Az androsi lány) c. komédiájával kezdte (Kr. e. 166), amelyet az életrajza szerint az idős Caecilius Statius lelkesen üdvözölt. Rövid írói pályafutása alatt hat komédiát írt: az Andria, Hecyra (Az anyós, 165), Heautontimorumenos (Önkínzó, 163), Eunuchus (A heréit, 161), Phormio (Az élősdi, 161) ésAdelphoe (Testvérek, 160). Komédiáinak előadá137

si körülményeit jól ismerjük egyrészt komédiáinak előszavaiból, másrészt az ún. didascaliákból, amelyek megnevezik a szerzőt, a darab címét, az ünnepi játékokat, amelyeken bemutatták, a rendező színész nevét, a zeneszerzőt, a görög eredeti címét, továbbá a bemutatás évének consulait. Terentius ugyanúgy, mint a korábbi komédiaírók, alkalmaz előszót, proló­ gust, de más funkcióban, mint Plautus. Plautus általában ismerteti a darab cse­ lekményét a prológusban, és kéri a nézők jóindulatát és figyelmét. Terentius komédiáiban a prológus elszakad a darab cselekményétől, ezért a közönség nem tudja előre azt, csak az előadás folyamán bontakozik ki előtte. Ennek kö­ vetkeztében a cselekmény alakulása feszültséget kelt a hallgatóságban. Az európai dráma ezt a Terentius kezdte újítást vette át. Prológusainak nagy részét az az irodalmi vita tölti ki, amelyet a collegium poetarum vezetőjével, Luscius Lanuviusszal folytatott. Lanuvius irigyelte ifjú pályatársa sikerét, és tekintélyét az alábbi vádakkal kívánta aláásni: Terentius contaminatióval dolgozik, azaz több darabból alkot egyet. Továbbá a beszélt nyelvet használja, és plagizál, amennyiben olyan darabokat is feldolgoz, ame­ lyeket már korábbi római komédiaírók is felhasználtak. A contaminatio kérdésében Terentius elismeri, hogy azAndriában egy másik menandrosi mű­ ből, a Perinthiából vett át részleteket, de azzal védekezik, hogy ezt más latin költők is megtették már. A plágium vádjára azt feleli, hogy az Eunuchúsban átvette ugyan a katona és a parazita alakját a Kolaxból, de nem volt tudomása arról, hogy ezt a darabot már mások is feldolgozták. Az Adelphoeba olyan részleteket illesztett be, amelyeket Plautus mellőzött. A stíluskritikára kriti­ kával válaszol: Lanuvius ugyan jól fordít, mégis a jó görög darabokból rossz latin darabokat csinál. Mindezek a vádak azt mutatják, hogy a korabeli iroda­ lomkritikában nem volt egységes felfogás a görög művek feldolgozásával kap­ csolatban. Egy másik, személyesebb jellegű vád is érte: azt terjesztették róla, hogy nem önállóan írta darabjait, hanem két előkelő pártfogója, Scipio Aemilianus és Gaius Laelius közreműködésével. Terentius védekezésül csak azt jegyzi meg az Adelphoe prológusában, hogy az efféle híresztelések a kedvére van­ nak, mert az tűnik ki belőlük, hogy komédiái olyan személyeknek is tetszenek, akiket mindenki tisztel és szeret. Ez utóbbi vád Terentius életrajzában is sze­ repel, s Cicero is említi (Ad Atticum 7, 3, 10). Terentius, mint a fentiekből már sejthető, a művelt görögbarát rétegek szá­ mára írta komédiáit. Ennek következménye, hogy a Scipiók humanizmusesz­ ményét szólaltatja meg darabjaiban. Különösen megmutatkozik ez a törek­ 138

vése alakjainak finom lélektani jellemzésében és a cselekmény árnyalt és bo­ nyolult szövésében. Jól megfigyelhető ez az új szellemiség és cselekménybo­ nyolítás mindegyik darabjában. Andria - (Androsi lány). Menandros Andriájának feldolgozása, kiegészít­ ve ugyanezen szerző Perinthia c. darabjából vett részletekkel. Pamphilus, a szerelmes ifjú teherbe ejti Glyceriumot, de apja, Simo mást szán neki fele­ ségül, mégpedig Chremesnek Philumena nevű lányát. De amikor Chremes megtudja, hogy Pamphilusnak már van kedvese, hallani sem akar a házas­ ságról, s Pamphilus apja is haragra gerjed. Ám a humánus megértés végül mégiscsak megtermi gyümölcsét, ráadásul az utcalánynak vélt Glyceriumról kiderül, hogy tiszta erkölcsű és - ami nem kevésbé fontos — ő is Chremesnek a lánya. Pamphilus tehát feleségül veheti. Először 166-ban adták elő a ludi Megalensesen. Hecyra - (Anyós). Eredetijét a karystosi Apollodóros írta. Feldolgozásakor Terentius Menandros Epitrepontes c. komédiájából szövött bele részleteket. Ebben is Pamphilusnak hívják a szerelmes ifjút, aki feleségül vette Philumenát, de az esküvő után rögtön elutazott, nem is érintve ifjú hitvesét. Közben kiderül, hogy Philumena terhes. Pamphilus apja, Laches, mit sem tudva, azt gondolja, hogy a fiatalok elhidegülésének oka felesége, Sostrata, az anyós. Pe­ dig a valóságban egészen más a helyzet. Amikor Sostrata megtudja, hogy me­ nye terhes, magához veszi, segíti, ápolja. A fiatal férj hazatértekor Philumena éppen szül. Már-már tetőzik a botrány, amikor az ifjú férj szeretője, egy Bacchis nevű utcalány mindent megold. Visszaadja azt a gyűrűt, amelyet Pamphilus adott neki, miután egy ünnepnapon megerőszakolta a sötétben Philumenát és elvette gyűrűjét. Ebből kiderül, hogy egykor Pamphilus későb­ bi feleségét erőszakolta meg, és a megszületett gyermek az övé. Tüstént viszszafogadja hitvesét, akinek boldogságát a humánus utcalány ugyanúgy egyen­ gette, mint gonosznak hitt anyósa. A Hecyrát kétszer is elő akarták adni 165ben a ludi Megalense sen, de sikertelenül, míg végül 160-ban L. Aemilius Paulus temetésén sikerült végigjátszani. Heautontimorumenos — (Az önkínzó). Menandros azonos című darabjának átdolgozása. Az öreg Menedemus kemény munkával gyötri magát, s nagy bánata, hogy fia, Clinia egy utcalányt, Antiphilát szereti. Dühében katonának küldi fiát, aki titokban visszatér és Clitipho nevű barátjánál húzódik meg, aki viszont a Bacchis nevű utcalányt imádja. A fiatalok ravasz cseleket szőnek egy Syrus nevű rabszolga segítségével. Végül kiderül, hogy a züllött utcalány­ nak hitt Antiphila Clitipho nővére, ezért a fiatalok, Clinia és Antiphila egybe­ 139

kelhetnek. Clitipho is tisztes házasságot köt, így a generációs konfliktusok bé­ késen megoldódnak, hála a szereplő személyek megértő humanizmusának. 163-ban mutatták be a ludi Megalensesen. Eunuchus - (A heréit). Menandros azonos című komédiája alapján készült, beleszőve ugyanezen szerző Kolax c. darabjából néhány jelenetet. 161-ben ad­ ták elő a ludi Megalensesen. Bonyolult cselszövéseken és „felismerésen” ala­ puló komédia. Elemzését 1. lentebb. Phormio - (Az élősdi). Chremes fivére, Demipho, külföldre utazott, Athén­ ban hagyván fiát, Antiphót. Chremes szintén távol van, s fia, Phaedria egy hártáslányt szeret. Chremesnek viszont két felesége van: az egyik Lémnoson él leányával, a másik Athénban fiával. A lémnosi asszony Athénbe jön, ott meg­ hal, a vele együtt érkezett leánya temeti el. Antipho meglátja e leányt és bele­ szeret. A két öreg hazaérkezik, meghallja a történteket és dühöng. Végül Chremes harminc minát ad Phormiónak, az élősdinek, hogy ő vegye feleségül a lémnosi lányt, nem tudván, hogy saját lányáról van szó. A fiatalok az így szerzett pénzen a hárfáslányt vásárolják meg. Végül sok bonyodalom után ki­ derül, hogy a lémnosi lány Chremes törvénytelen leánya, s így a fiatalok egy­ bekelnek. Ám az is kiderül, hogy mindenki jó, még az öreg Chremes is, aki­ nek két felesége volt. A Phormiót szintén 161-ben mutatták be a ludi Romanin. Adelphoe - (A testvérek). Menandros azonos című komédiájának feldolgo­ zása, kiegészítve Diphilos Synapothnéskontes c. darabjának egy jelenetével. A szigorú és életét kemény munkában töltő Demeának két fia van. Az egyi­ ket, Ctesiphót, falusi birtokán saját képére és hasonlatosságára neveli, lefog­ lalva munkával, a másikat viszont a városban szabad elvek szerint élő testvé­ rének, Miciónak adja örökbe, aki fogadott fiát, Aeschinust az őszinte szabad­ ság szellemében neveli. Felnőnek a fiúk, s kitör a botrány, amelynek okozója Aeschinus. Bár elcsábította Sostrata leányát, Pamphilát, mégis betör egy bor­ délyba, s onnan megszökteti a Bacchis nevű utcalányt. Csakhogy Aeschinus nem önmagának szerzi meg a szép kurtizánt, hanem testvérének, Ctesiphónak, aki titokban be-beszökik a városba. A szelíd Micio segíti a fiatalokat: készsé­ gesen megengedi, hogy Aeschinus feleségül vegye Pamphilát. Elérkezik az esküvő, mindenki boldog, csak a szigorú öreg, Demea ténfereg magára marad­ va, mert kénytelen ráébredni arra, hogy még a szigorúan nevelt fia is cserben­ hagyta, sőt mi több, rászedte. így gyötrődik mindenkitől elhagyatva, amikor ráeszmél, hogy jót kell tennie másokkal, ha azt akarja, hogy szeressék. Erre hirtelen megváltozik, mindenkinek a kedvében jár, ajándékokat osztogat, sőt Miciót is ráveszi, hogy vegye feleségül Sostratát, szabadítsa fel rabszolgáit, 140

adományozzon nekik birtokot. Mikor megkérdezik tőle, miért teszi ezt, azt fe­ leli, hogy bemutassa, milyen könnyű elnézéssel és adományokkal a szeretetet megvásárolni. Könnyű, de veszélyes. E befejezés sok fejtörést okozott az értelmezőknek. Egyesek szerint Demea ad absurdum viszi Micio szabad elveit, ezért e komédia paradox helyzettel fe­ jeződik be. Mások úgy vélik, hogy Terentius az emberi természet tiszteletben tartását hangsúlyozza a nevelésben, nem az önmagáért való szabadosságot. Is­ mét mások szerint, ha egyáltalán valami kihámozható ebből a darabból, akkor az csak annyi, hogy a gyereknevelés kockázatos vállalkozás, bármilyen elven, bármilyen filozófián alapuljon is. A. S. Gratwick úgy ítéli, hogy Micióból a végén ostoba fajankó lesz, például akarata ellenére megházasodik, és Demea nyeri el együttérzésünket. Maróti E. úgy tartja, hogy Terentius Demea alak­ jában a Cato-féle kemény, Micio alakjában pedig a Scipio-féle szabadabb ne­ velési elvet ütközteti. Talán helyesebb a szigorúan értelmezett sztoicizmus és epikureizmus alapján álló nevelési elvek ütköztetésére gondolni. Az előbbi ilyen értelmezésben nem számol eléggé az emberi természettel, az utóbbi pe­ dig a római hagyományokkal, ezért Terentius szerint mereven alkalmazva mindkettő káros következményekkel jár. E veszély csak úgy kerülhető el, ha a kettőt ötvözzük.

4. A heréit (Eunuchus) Terentius szövevényesebben bonyolítja komédiái cselekményét, mint Plautus. Jól kitűnik ez A heréit című darabjából, amelynek főszereplője a nemes lelkű Thais, a művelt kurtizán. Bár szívből szereti Phaedriát, egy gazdag athéni pol­ gár fiát, mégis arra kéri, hogy utazzék el néhány napra, mert ezt az időt egyik régi kedvesével, Thraso katonával kell töltenie. Kérését azzal indokolja meg, hogy anyja egyszer egy kis rabszolgalányt kapott ajándékba, Pamphilát, akit úgy nevelt, mint saját gyermekét. Anyja halála után azonban a lányka kapzsi nagybátyja tulajdonába került. Tőle véletlenül Thraso vette meg a csinos, im­ már tizenhat éves leányt. És most váratlanul Thraso Athénba érkezett, s azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy ha vele tölthet néhány napot, neki ajándékozza a kislányt. Thais örömmel vette az ajánlatát, mert a kislányt húgaként szeret­ te és attól félt, hogy a durva lelkű Thraso szemet vet rá. De más indoka is van: megtudta, hogy a lány bátyja itt él Athénban, és sértetlenül szeretné vissza­ szolgáltatni neki Pamphilát. Phaedria eleinte nem akarja elhinni neki ezt a tör­ 141

ténetet. Arra gondol, Thais nem szereti már, ezért akarja eltávolítani. Bizal­ matlansága elszomorítja Thaist, de legfőképpen az bántja, hogy Phaedria „a többi nőhöz mérve” ítéli meg őt. Mindezt az első felvonásból tudjuk meg, de az igazi bonyodalmak még csak ezután következnek. A második felvonás elején új szereplő érkezik, az élősdi Gnatho. Vele kül­ di el Thraso a szép Pamphilát Thaisnak. Ugyanebben az időben érkezik oda Phaedria öccse, Chaerea. Meglátja a szüzet, első látásra beleszeret, s minden gondolata az, hogyan kerülhetne a kislány közelébe. Az alkalom nem várat so­ káig magára, tudniillik Phaedria mégiscsak rászánja magát, hogy elutazik egy időre, de előbb még kedveskedni akar Thaisnak: ajándékként elküld neki egy öreg heréket és egy kis szerecsen rabszolgalányt. Szolgájának, Parmenónak kell átkísémie az ajándékokat Thaishoz. A ravasz szolga látva, hogy Chaerea mennyire szerelmes Pamphilába, megszánja őt, és azt tanácsolja neki, vegye magára a heréit ruháját, és őt viszi el az öreg helyett Thais házába. A csere sikerül. Thais nem vesz észre semmit, és a heréknek hitt Chaerea azt a felada­ tot kapja, hogy Pamphilát szolgálja. A heves ifjú nem tud uralkodni magán, és az első adandó alkalommal meggyalázza a kislányt. Lehiggadva tudatára éb­ red borzalmas tettének és ijedtében elmenekül. A bonyodalmat csak fokozza, hogy közben megjelenik Pamphila bátyja, sőt a kislány egykori dajkája is, bir­ tokában azokkal a bizonyítékokkal, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy Pamphila valóban az ifjú húga, tehát szabadon született athéni polgárlány. Közben Thraso katona követeli jogait, de Thais nem engedelmeskedik, s összevesznek. Thraso el akarja vinni Pamphilát, de a leány bátyja, Chremes közbelép, s a katona kénytelen meghátrálni. Az ötödik felvonás elején Thais megtudja, hogy valami nagy baj történt Pamphilával, és a herék is eltűnt. A szolgáló elárulja neki, hogy a herék Chaerea volt, Phaedria öccse, s meg­ gyalázta a leányt. Alighogy ez kiderül, jön Chaerea. Thais előbb leszidja, de mikor megtudja, hogy Chaerea szerelemből tette, amit tett, megenyhül és ezt mondja neki: Polluxra, érte megbocsátok most neked, Hisz nem vagyok annyira kőszívű, sem oly buta: mit tesz szeretni, hogy ne tudjam. Chaerea. (870-81; fordította Kárpáty Csilla)

Chaerea arra kéri Thaist, segítsen neki, hogy megkapja Pamphilát feleségül. Közben azonban megérkezik Parmeno, a gonosz szolga, és Thais azt mondja 142

neki, hogy Chaereát elfogták, és már a paráznák büntetését szenvedi. A szol­ ga megrémül e rettenetes büntetés hallatán, de nincs ideje magához térni, mert ekkor betoppan a szerelmes ifjak apja, Laches, tanyasi jószágáról. Parmeno félelmében elmondja, hogy Chaereát elfogták és megkötözték. Az apa szintén megrémül, s berohan Thais házába, hogy megakadályozza a tragédiát. Ám a házban azt látja, hogy fia sértetlen, és el akarja venni Pamphilát. Örömében beleegyezik, sőt Thaist is pártfogásába veszi. Már-már minden elsimul, Chaereáé lesz Pamphila, Phaedriáé Thais, de ekkor újra betoppan Thraso és Gnatho. A ravasz Gnatho megmagyarázza Phaedriának, hogy előnyös lesz számára, ha vetélytársát is odaengedi olykor Thaishoz, mert Thaisnak sok pénzre van szüksége, s ennyit fizetni csak a katona tud: „Csak arra gondolj: kedveseddel, Phaedria, vígan éltek, eddegéltek fényűzően, és hogy a pénz, amit adj, kevés; Thaisnak meg sokat kell kapnia! Hogy szerelmed is segítse, s hogy magad se költekezz: senki sincs, ki rávalóbb vagy hasznosabb, mint éppen ő. Mert először: van mit adjon, s bőkezűbben senki sem ad; és sületlen, rusnya, lusta, éjjel-nappal horkol is. Hogy szeretőd belészeret, ne félj: kirúgod bármikor ezt.” (1073-1080; fordította Kárpáty Csilla)

Phaedria beleegyezik, s mindenki megelégedésével ér véget a darab. A heréit c. műben jól megfogható Terentius feszültségteremtő művészete. A darab első felében a feszültség forrása az, hogy Pamphila szabadon szüle­ tett polgárlány-e avagy közönséges rabszolga. A nézők már a darab elején sejthetik, hogy Pamphila polgárlány, de ez a sejtésük csak a darab vége felé nyer bizonyítást. Chaerea viszont rabszolgának tartja, ezért minden aggoda­ lom nélkül magáévá teszi, mihelyt erre megadódik a várva várt alkalom. Ami­ kor viszont megtudja, hogy polgárlányt becstelenített meg, rettenetesen meg­ rémül, hogy a paráznák büntetését kell elszenvednie. Thais megértő humaniz­ musa azonban jóra fordít mindent. Parmeno és a faluról hazaérkező papa nem tudja ezt, sőt Thais szolgálója azt hazudja nekik, hogy Chaereát rajtakapták, s most hajtják végre rajta a megérdemelt büntetést. A nézők, akik már mindent tudnak, most már azon szórakoznak, hogy Parmeno és az apa mennyire meg vannak rémülve, feleslegesen. A darab második felében tehát a helyzetkomi­

143

kum a humor és a feszültség forrása. A heréit különlegessége tehát abban van ogy plautusi vonások is megjelennek benne, egyrészt az említett helyzetko­ mikum, másrészt az ostoba és dicsekvő Thraso katona és hazudozó élősdije Gnatho, akik emlékeztetnek a plautusi A hetvenkedő katona főhősére és szol­ gájára. Nagy meglepetés lehetett a nézők számára a darab befejezése is: a haa n szerelmes Phaedria végül beleegyezik, hogy imádott kedvesét meg­ ossza az ostoba, de gazdag Thrasóval. Mindez azt jelenti, hogy Terentiusnak ez a darabja plautusi vonásokkal rendelkezik, s talán ez az oka annak, hogy háromszor is előadták, s mindig sikerrel (vö. Terentius élete 3). Terentius kifinomultabb nyelven ír, mint Plautus. A művelt rétegek társal­ gási nyelvét alkalmazza megtisztított formában, választékosán. A ritkán előordulo szavakat kerüli, s e tekintetben Caesar előfutárának tekinthető A kife­ jezés tömörsége és világossága purizmussal párosul, ezért stílusát később is a latinosság mintaképének tekintették. Prológusai arról árulkodnak, hogy alapos retorikai műveltséggel rendelkezett. A szabatosságra, rövidségre való törekvé­ sének eredményé az a sok találó megfogalmazás, amelyeket már az ókorban szállóigeként ismertek: Dictum, factum - A szót tett követte (Andr 381) Sap,ént, sat - A bölcsnek ennyi elég (Phorm. 541), Fortes fortuna adiuvat -A batrakat segíti a szerencse (Phorm. 203), Quot homines, tot sententiae ’ annyi Vélemény fPhorm- 454)’ LuPus in fabula - A farkas a me­ seben (Ad. 537), Amantium irae amoris integratiost - A szerelmesek civakodasa a szerelem megújulása (Andr. 555), Senectus ipsa est morbus - Az öreg­ ség maga is betegség (Phorm. 575), Tacent, satis laudant - Hallgatnak elég­ gé dicsérnek (Eun. 476), Homo sum: humani nil a me alienum puto - Ember vagyok, semmi emberi dolgot nem tartok magamtól idegennek (Heaut. 77). A menandrosi töredékek és a megfelelő terentiusi helyek egybevetése is azt mutatja, hogy Terentius gyakrabban alkalmaz retorikus fordulatokat mint Menandros Elegáns nyelvi tisztaságának köszönheti, hogy hamarosan beke­ ni t az iskolai oktatasba, továbbá annak, hogy kerüli a durva szitkokat és vic­ ceket helyettük finom iróniát és elhallgatást alkalmaz. Kedveli az -io végű absztrakt főneveket, s gyakran használ mellékneveket metaforikus értelemben lelki folyamatok ábrázolására. Plautustol elteróen csak ritkán alkalmaz canticumot, s ezeknek verselése sokkal egyszerűbb, mint Plautusnál: többnyire jambikus senariusokat és tro­ chaikus septenariusokat használ. De kedveli a jambikus octonariust - ezt gyakrabban alkalmazza, mint Plautus -, a jambikus septenariust és a trochai­ kus octonariust is. Verselése ugyanolyan elegáns, mint nyelvezete. 144

A kettős cselekményt nem ő alkalmazta először, de mivel szinte mindegyik darabjában megtalálható, feltehetően tudatosan használta. Talán mert közön­ sége több „cselekményt” igényelt, s maga is komoly feladatot látott abban, hogy bonyolultabb szövető cselekményt teremtsen. Ilyen célból fordul oly gyakran a contaminatio fogásához. Több, de rövidebb monológot epit be darabjaiba, mint Plautus, s ezeknek célja legtöbbször az, hogy a kővetkező jelenetet lélektanilag előkészítsék. Egyébként is kedveli a lélektani jellemzest Gyakran vonultat fel darabjaiban ellentétes jellemű párokat, de e szereplők jelleme nem statikus, hanem képes a változásra, fejlődésre. Pamphilus „Az anyósában könynyelmű szeretőből őszintén szerető férjjé es csaladapava vá­ lik, a rideg Demea végül belátja, hogy ha meg akarja tartani gyermekei szeretetét, neki is szeretette méltóvá kell válnia. Terentius tehát újító volt mind stílusában, mind a cselekmény szoveseben, mind darabjainak humánus szellemiségében. Ugyanakkor engedett a müve t római közönség ízlésének is. Ez utóbbi célt szolgálta a contaminatwvú szö­ vevényesebbé tett cselekmény, s e tekintetben a „római hagyományt követ­ te A görög darabok átdolgozásában a középutat választotta a gorog eredetitől sok mindenben eltérő Naevius, Plautus és a görög eredetit hűen fordítani kí­ vánó Luscius Lanuvius között. Hogy jobb módszert választott, mint Luscius Lanuvius, azt talán eléggé szemlélteti az a tény, hogy Lanuviusnak szinte meg töredéke sem maradt fenn, nemhogy egész komédiája. Persze az is elképzel­ hető hogy valóban olyan rossz költő volt, amilyennek Terentius lefesti, s ez volt az oka annak, hogy később nem olvasták. Hasonló értékítéletet fejezhet ki Volcacius Sedigitus, amikor Terentiust a hatodik, Lusciust pedig a kilence­ dik, tehát lényegében az utolsó helyre tette, mert Enniust csak régiségé miatt említette meg az utolsó helyen. Terentiusnak saját korában nem volt akkora sikere a színpadon, mint Plautusnak, de időnként előadták. Viszont darabjai bekerültek az iskolai oktatasba, és a korabeli irodalomkritika is sokat foglalkozott vele még a késő csaszarkorban is. Hatást gyakorolt a későbbi római költőkre, Catullusra és Horatiusra. Donatus kommentálta darabjait, s kommentárját az utókor megőrizte Teren­ tius darabjaival együtt. A középkorban is a népszerű római szerzők köze tar­ tozott. A darabjaiból áradó erkölcsi méltóság, a házastársi szeretet ertekeine felmutatása, a női lélek finomságának ábrázolása és megértése, a végleteket kerülő humánus pedagógiája minden korban olvasókra talalt.

145

Bibliográfia Ae. Donatus kommentárja. Kiadta P. Wessner. Leipzig, 1902-1908. Huszti J.: A Heautontimorumenosprologusához. EphK 37 (1913) 180- 184. Huszti J.: A Terentius-kritika az ókorban. EphK 39 (1915) 19-34. E. Reitzenstein: Terenz als Dichter. Leipzig, 1940. I rencsényi-Waldapfel I.: Terentius vígjátéka L. Aemilius Paulus temetésén. Antik Tanulmányok 4 (1957) 1-28. H. Hagendahl: Latin Fathers and the Classics. Göteborg, 1958. Maróti E.: Terentiana. Antik Tanulmányok 7 (1960) 27-36.

P. Ferenti Afri Phormio. Latinul és magyarul. Fordította, a jegyzeteket és a kísérő tanulmányt írta Maróti E., Trencsényi-Waldapfel I. bevezető tanulmányával. Buda­ pest, 1961. R. Kauer-W. M. Lindsay-O. Skutsch: P. Terenti Afri Comoediae. Oxonii, 1965. H. Strassburger: Der Scipionenkreis. Hermes 94 (1966) 60. skk. I'.. Lefévre: Die Expositionstechnik in den Komödien des Terenz. Darmstadt, 1969. H. Gelhaus: Die Prologe des Terenz. Heidelberg, 1972. K. Büchner: Das Theater des Terenz. Heidelberg, 1973. Tegyey I.: Terentius Adelphoe. Auctores Latini XVII. Budapest, 1973. S. M. Goldberg: Understanding Terence. Princeton, 1986. A. S. Gratwick: Terence, The Brothers. Warminster, 1987. I egyey I.: Terentius és közönsége. In: Műalkotás - esztétikum - közönség az antikvi­ tásban. Debrecen, 1988, 51. skk. K. Dér: Terence and Luscius Lanuvius. Acta Antiqua 22 (1989) 283-297. M. von Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. Bern, 1992,1. F. Callier: Lapensée de Térence. Héritage et romanité. Paris, 1992.

Fordítások: Terentius vígjátékai. Fordította Kis Sándor. Budapest, 1895. Az androszi lány, Az anyós, A heréit. Római vígjátékok. Budapest, 1951. Fordította Kárpáty Csilla.

146

XI. A dráma fejlődése

1. Pacuvius élete és müvei Marcus Pacuvius Kr. e. 220-ban született Brundisiumban, és meghalt 130-ban Tarentumban, tehát kereken 90 évet élt. Anyja Ennius nővére, apja pedig oszk származású volt. Egy Tarentum melletti római kolóniában nőtt fel, s szociális környezete miatt fel lehet tételezni, hogy ő is, mint nagybátyja, Ennius, három nyelven beszélt: oszkul, latinul és görögül. Feltehetőleg még Tarentumban tanult festészetet, mert 200 táján Rómában már mint festő és tragédiaíró tevé­ kenykedett. Idősebb Plinius szerint a fórum Boariumon levő Hercules-templomban még az ő korában is őrizték egyik képét (Naturalis historia 35, 19). Varro menipposi szatíráinak töredékei között maradt fönn egy bizonyos Pom­ pilius költő disztichonja, amelyből kiderül, hogy Pacuvius Ennius tanítványa volt (356). Ebben nincs semmi különös, hiszen a költői mesterség elméletét és műfogásait egy jó tanító vezetésével könnyű volt elsajátítani, s a nagybácsi Enniusnál jobb tanítóra nem akadhatott volna. Mint a híres Ennius rokona, nagy tiszteletnek örvendett Rómában. Pacuvius mintegy nyolcvanéves koráig Rómában élt és tevékenykedett. Ek­ kor egészségi okokra hivatkozva visszavonult Tarentumba. Gellius szerint az ifjú Accius itt meglátogatta, és felolvasta neki Atreus c. tragédiáját. Pacu­ vius meghallgatva a darabot, megállapította, hogy az jól hangzik és hatásos, de kissé kemény: nincs eléggé kiérlelve (13, 2). Accius megígérte neki, hogy későbbi darabjait majd jobban kidolgozza. E hagyomány azt sejteti, hogy az utókor Pacuvius és Accius drámaírói tevékenységét összekapcsolta. Ugyan­ csak Gellius közli sírversét azzal a megjegyzéssel, hogy szerény, tiszta, és méltó választékos komolyságához (1, 24, 4): „Ha sürgető is, ifjú, utad, kér e kő, Hogy nézd meg, s olvasd át a rája írtakat.

147

A költő, Marcus Pacuvius csontja itt Pihen. Hogy tudd meg, vágyam ez volt. Ég veled!” (Fordította Muraközy Gy.)

Pacuvius egyetlen műfajra, a tragédiára összpontosította tehetségét. Vannak ugyan antik utalások arra is, hogy saturákat írt volna, de ezek a híradások bizonytalanok. Az egy műfajban való alkotásra Plautus, Statius és Terentius példája is indíthatta, de közrejátszhatott ebben festői tevékenysége is. Feltűnő viszont, hogy hosszú élete folyamán aránylag kevés darabot írt. Mindössze 13 tragédiájának a címét ismerjük biztosan, s mintegy 450 sornyi töredéke maradt ránk. Címei arról tanúskodnak, hogy egyrészt követte a római hagyományt, az­ az olyan témákat is feldolgozott, amelyeket már latin költőelődei is színre vit­ tek. így versenyre kelt Livius Andronicusszal (Hermiona, Teucer, Armorum ludicium), illetve Enniusszal (Armorum iudicium, Orestes, Teucer). Másrészt eltért a római hagyományoktól, amennyiben a trójai mondakör témáit új oldal­ ról közelítette meg (Chryses, Dulorestes, Iliona), vagy egészen új történeteket választott (Antiopa, Pentheus, Atalanta, Periboea). Abban is önálló, hogy nem Euripidés a legfőbb mintája, hanem Sophoklés: Chryses, Hermiona, Niptra. Két darabjának görög előzményét nem ismerjük (Iliona és Medus). Ez utóbbi­ ak esetében talán az Euripidés utáni tragédia hatásával számolhatunk. Amennyire ez töredékeiből megítélhető, Pacuvius szabadon adaptálta a gö­ rög eredetit. Alkalmazta a contaminatiot: egy-egy tragédiáját más darabokból vett jelenetekkel színesítette. Különös gondot fordított a jelenetek hatásossá­ gára és a cselekmény szövevényes bonyolítására. Töredékeinek szókészletéből és stílusából kitetszik, hogy a tragikus nyelvet gazdagította. Részint archaikus formákat alkalmazott, például: ques sünt is?- Ignoti, nescio ques ignobiles. „Kik ezek? - Ismeretlenek, valamiféle aljanép.” (221. R.) részint új szavakat alkotott:

Nerei repandirostrum incurvicervicum pecus „Néreus lapos orrú, görbe nyakú nyája.” (408. R.)

148

Ő vezette be az irodalomba a -gena, -genus végződésű mellékneveket, és előtérbe kerülnek nála a -tudó végű főnevek. Pacuvius veti fel elsőként a szellemi foglalkozás mint létforma lehetőségét. Antiopa c. tragédiájában Zethus, a gyakorlati gondolkodású gazda és vadász az aktív tevékenységben töltött életet magasztalja, s elítéli a művelt Amphion zeneszeretetét. Amphion viszont a szellemi foglalkozást, a zene szeretetét hangsúlyozza és védi. E darab közkedveltségét jól példázza a Rhetorica ad Herennium, amely az érveléssel kapcsolatban így hivatkozik rá: „Ügyelni kell arra is, hogy... az egész témát megváltoztatva ne térjünk át másra, ahogy Pacuviusnál Zethus és Amphion teszik: a zenéről kezdett vitájukat a bölcses­ ség lényegével és az erény hasznosságával fejezik be. (2, 27, 43) Több tragédiájában fontos szerepet játszanak a generációs ellentétek, a szü­ lők és gyermekek közötti összeütközések: Antiopát majdnem saját fiai pusz­ títják el, a Medusban Medea majdnem megöli saját fiát, a Niptrában Odysseust Circétől született fia, Telegonus sebzi halálra stb. Úgy tűnik, Enmus unokaöccse átérezte azt a veszélyt is, amelyet nagybátyja, a híres költő jelen­ tett számára. Darabjainak intellektuális erejét sejtetik azok a töredékek, amelyekben filo­ zófiai spekulációval találkozunk. Szintén A C. Herenniusnak ajánlott Retori­ ka idézi a következő töredékét: „Zord a Végzet, vaksi, dőre - mondja némely bölcselő -, áll egy durva sziklagömbön, mely szünetlenül forog; ezt a Sors amerre dobja, arra hull a Végzet is. Vaknak vélik, mert gyakorta meg se nézi, kit kísér; dőre szóval illetik, mert durva, kétes, ingatag; zordon híre kelt: a szépet, rútat el nem ismeri. Más bölcselők meg azt tanítják: Végzet, Sors nem létezik, nincs egyéb silány korunkban, mint a Véletlen Szeszély. Több igazság rejlik ebben s erre int az élet is, mert Orestés, bár király volt, koldus lett belőle is, ám hajótörés okozta, nem a Végzet és a Sors.”

(2, 23, 36) Pacuvius darabjait sokáig játszották, például az Armorum iudiciumot a Cae­ sar temetése alkalmából rendezett játékokon. Cicero a legnagyobb római tra-

149

gikusnak tekintette (De opt. gen. 2), Quintilianus pedig poeta doctusnak (10, 1, 97). Varro szerint a fennkölt szóbőség jellemezte stílusát (Gellius 6, 14, 6). Nézetének igazát látszik bizonyítani az a részlet, amelyet Fronto idéz Favorinusnak, hogy kimutassa: mennyire gazdag a latin nyelv a színárnyalat­ ok kifejezésében: Cedo tuumpedem mi, lymphis flavis fulvum ut pulverem manibus isdem, quibus Ulixi saepe permulsi, abluam, lassitudinemque minuam manuum mollitudine. „Add a lábad kedvesem, hogy szőke vízzel barna port hadd mossam le két kezemmel, mint egykor Odysseust. Hadd enyhítsem lankadtságod lágy kezemmel simogatva.” (Gellius 2, 26, 13)

2. Accius élete és művei L. Accius Pisaurumban született Kr. e. 170-ben; apja felszabadított rabszolga volt. Ő is hosszú életet élt, mint Pacuvius: 86 előtt halt meg, tehát a fiatal Ci­ cero még személyesen ismerhette. Abban az időben került Rómába, amikor Kratés hatására fellendültek a grammatikai és a retorikai stúdiumok. Ennek köszönhetően kiváló képzést kapott mind grammatikából, mind retorikából. Költő és tudós volt egy személyben. Szónokként azonban nem kívánt tevé­ kenykedni a Forumon, s ezt azzal indokolta meg — Quintilianus szerint —, hogy tragédiáiban a szereplők azt mondják, amit ő akar, a Forumon viszont ellenfe­ lei azt mondanák, amit ő nem akar (5,13,43). Cicerói hagyomány szerint har­ mincéves korában versenyre kelt a nyolcvanéves Pacuviusszal (Brutus 229). Miután Pacuvius visszavonult Tarentumba, Accius maradt Rómában az ünne­ pelt tragédiaíró. Apró termetét nagy öntudata ellensúlyozta. A collegium poe­ tarum székhelyén, a Minerva-templomban óriási méretű szobrot állíttatott ma­ gának (Plinius, Naturalis historia 34, 19). Ugyanitt nem állt fel Iulius Caesar Strabo előtt, aki tekintélyes hadvezér volt, mert magát mint költő nagyobbnak érezte nála (Valerius Maximus 3, 7, 11). Accius távol tartotta magát Ennius hatásától és a Scipióktól. Iunius Brutus Callaicus volt a patronusa, aki sokat építkezett, s az általa állíttatott épületeket 150

Accius látta el feliratokkal versus Satumiusban. Pártfogójának dicsőségét kí­ vánta öregbíteni azzal is, hogy Brutusról, a köztársaság megalapítójáról írt egy praetextatát. 135 körül elutazott Kis-Ázsiába, meglátogatta Pergamont, amely ez időben a kultúra egyik fontos centruma volt híres iskolákkal és könyvtárral, amelynél csak az alexandriai volt nagyobb. Accius a szakíró és a szépíró erényeit egyesítette magában. Mint filológus és irodalomtudós is jelentős műveket alkotott. Didascalia c. művében, amely kilenc könyvből állt, drámatörténeti és kronológiai kérdésekkel foglalkozott. E munka óriási érdeme abban volt, hogy a görög irodalomtörténeti kutatáso­ kat népszerűsítette Rómában, így Aelius Stilo, Cicero és Varró előfutárának tekinthető. De az sem elhanyagolandó, hogy a görög irodalomtudomány mód­ szereit a görög és a római irodalom tanulmányozására alkalmazta, s ezzel hangsúlyozta, hogy a görög mellett létezik már önálló római irodalom is. Hasonló tudományos kérdésekkel foglalkozott Pragmatica c. művében. Csekély számú töredékéből úgy tűnik, hogy művének középpontjában a költészet és az előadásmód állt. Mindkét mű töredékei között verses sorok is előfordulnak, s ebből arra következtethetünk, hogy e művekben a prózai és a verses formát váltogatta. Tudunk még Parerga és Annales címen emlegetett munkáiról, az előbbit jambikus senariusban, az utóbbit hexameterben írta, de a kevés számú töredék nem teszi lehetővé, hogy meghatározzuk témájukat és műfajukat. Accius mint költő a tragédiát művelte: több mint negyven tragédiájának a címét ismerjük, s mintegy 700 sornyi töredéke maradt ránk. Pacuviustól elté­ rően Euripidés volt a fő mintája, utána Sophoklés; Aischylost csak elvétve választotta mintául. Tragédiáinak témáit igen széles mondakörből választotta. Bár a trójai mondakör áll előtérben nála (Achilles, Aegisthus, Agamemnonidae stb.), merített a thébai és más, ezektől eltérő mondakörökből is, például And­ romeda, Athamas, Medea, Meleager, Tereus. Fennmaradt töredékeit ritkán szembesíthetjük a görög eredetivel. Ahol erre lehetőség adódik, például Bac­ chae és Euripidés Phoenissae c. tragédiája, Sophoklés Antigonéja és Aischylos Prométheusa esetében, Accius igen önállónak mutatkozik: elszakad az eredetitől. De feldolgozásai eltérnek a korábbi római feldolgozásoktól is, például Medea c. tragédiája eltér Ennius azonos című darabjától, de ugyanez mondható Telephus és Clutemestra c. darabjáról. Brutus és Decius c. praetextatáihoz valószínűleg Ennius Annaleséből merített anyagot. Az utóbbi témá­ ját Publius Decius Mus önfeláldozó halála szolgáltatta a sentinumi csatában, Kr. e. 295-ben. 151

Fennmaradt töredékeinek nyelvezete csiszolt és választékos. Epigramma­ ti kus tömörségű mondásaiból tragikus pátosz árad: natis sepulchro ipse est parens (226. R.) - „maga a szülő sírul szolgál szülötteinek”; oderint, dum metuant (203-204. R.) - „gyűlöljenek, csak féljenek”. Accius tudós költő volt: irodalomtudományi tanulmányait hasznosította tragikus költészetében. Sok töredékében megfigyelhető az allegorikus értelmezésre való törekvés, kü­ lönösen a mítoszok területén. Monumentális alakjainak szilárd jelleme nagy­ ban hozzájárul a tragikus végkifejlethez. Telephus, bár száműzött, így vall ön­ magáról: nam si a me regnum Fortuna atque opes eripere quivit, at virtutem nec quiit. „mert bár a Sors királyságom és kincseim el tudta venni, ám erényemet soha”

(619-620. R.)

3. A római tárgyú komédia (fabula togata) Már Naeviusnak voltak olyan címei, amelyek itáliai és sajátosan római tartal­ mat sejtettek. Bár Plautus a palliatát művelte, darabjai sok római vonást magukba szívtak. A fabula togata virágzása azonban a Kr. e. 2. század má­ sodik felére esik, arra az időszakra, amikor a latin nyelvű történetírás is ki­ virágzik. Feltehetőleg a görög típusú komédiára való ellenhatásként jött létre. A szereplők ruhája, a darabok színhelye ezekben római, s római az a szellem is, amelyet áraszt. A ravasz, mindent tudó, mindenre képes rabszolga alakja a togatában háttérbe szorul, hiszen Rómában a rabszolga nem lehetett okosabb uránál. Cato például, amikor leírja a gazdatiszt kötelességeit, külön kiemeli: „Ne tartsa magát okosabbnak uránál” (A földművelésről 7, 6). Seneca úgy lát­ ta, hogy a fabula fogatát bizonyos komolyság jellemzi, ezért hangnem tekin­ tetében köztes helyet foglal el a tragédia és a komédia között (Epistulae morales 8, 8). Bár a fennmaradt töredékek alapján nehéz ellenőrizni e kijelen­ tésnek az igazát, feltételezhetjük, hogy a togatában fellépő római polgárok tetteit és beszédét bizonyos komolyság (gravitas) jellemezte. Ami azonban a 152

töredékekből (mintegy 600 töredék maradt fenn és 70 cím) biztosan kiolvas­ ható, az az itáliai bohózatra jellemző népies hangvétel, amely arra utal, hogy a togata a fabula Atellanábó\ is sok elemet átvett. A darabok tematikája a min­ dennapi élethez, a családhoz és a családi élethez kötődött. A töredékek három szerző neve alatt hagyományozódtak ránk: Titinius, Afranius és Atta. Közülük Titinius a legidősebb, de pontosan nem állapítható meg, mikor élt és alkotott. Barbatus c. komédiájának egyik töredéke mintha a lex Oppiára utalna, s ha ez így van, akkor 195 után keletkezhetett e komédia. Afraniusról sem tudunk biztos adatokat, azonban egyik töredéke (360-362 R.) a Q. Caecilius Metellus által gyermektelenség ellen hozott törvényre utalhat, s ennek alapján feltételezhetjük, hogy 131 körül még tevékenykedett. Előkelő plebejuscsaládból származott, s Cicero a nagy szónokok közé sorolja (Brutus 167). Atta gazdag patríciuscsalád sarjaként a közéletben is szerepet játsz­ hatott, s a fabula togata utolsó jelentős képviselője volt. Rómában halt meg Kr. e. 77-ben. Bár a fabula togata sajátosan római tematikát dolgozott fel, olykor itáliai helyszínekkel, például Afranius egyik darabjának a címe Brundisinae, Titiniusé pedig Veliterna, és sajátos figurákat teremtett meg, például a nők mozgását és beszédét utánzó szereplőkét, a fabula palliata és az Atellana hatása alól nem tudta kivonni magát, s előbb az Atellana, majd a mimus véglegesen háttérbe szorította. Egy-egy fogatát még a császárkorban is előadtak, de ritkán.

Bibliográfia 0. Ribbeck: Tragicorum Romanorum Fragmenta. Lipsiae, 1871. F. Leo: Geschichte der römischen Literatur. I. Berlin, 1913. 1. Mariotti: Introduzione a Pacuvio. Urbino, 1960. M. Valsa: Die lateinische Tragödie und Marcus Pacuvius. Berlin, 1963. I. Mariotti: Tragédie romaine et tragédie grecque: Accius et Euripide. Museum Helveticum 22 (1965) 206-216. H. Cancik: Die republikanische Tragödie. In: E. Lefévre: Das römische Drama. Darmstadt, 1978, 308-347. W. Morel - C. Buechner: Fragmenta poetarum Latinorum epicorum et lyricorum praeter Ennium et Lucilium. Leipzig, 1982. H. Petersmann - A. Petersmann: Die römische Literatur in Text und Darstellung. Republikanische Zeit I. Poesie. Stuttgart, 1991.

153

XII. A római szatíra: Lucilius

1. A satura műfajának problematikája Mint fentebb láttuk, Livius rekonstrukciója szerint „az etruszk ludiók előadá­ sai és a Livius Andronicusszal megjelenő argumentumos dráma között volt egy átmeneti színházi műfaj, a satura, amely az ősi római szokásokon alapuló csipkelődés (iocularia) és az etruszk zenés táncelőadások ötvözésével jött létre”. Kerényi Károly és mások ezt a drámai saturát a görög satyrjátékokra vezették vissza. Mivel azonban ez a saturatípus nem felelt meg a római szellemnek, Ennius irodalmi saturává változtatta, a nevet azonban megtartot­ ta, mert az irodalmi satura megőrzött valamit eredeti drámaiságából (Kerényi, 1970, 111). Bár e nézet már Diomedes 4. századi grammatikus összefog­ lalásában is megtalálható (satura-asatyris: Grammatici Lat. I. p. 485. K.), ez az etimológia azonban nem bizonyítható, és Ennius .safwratöredékei sem tá­ masztják alá. Diomedes azonban három másik értelmezést is említ, s mindegyiknek lényege a változatos bőség. Az első értelmezés szerint a satura a lanx saturáról kapta volna a nevét, arról a tálról, amelyet különféle zsenge termékekkel tele­ raktak, s mint bőségtálat felajánlottak az isteneknek. A második értelmezés pástétomszerű töltelékről (a quodam genere farciminis) eredezteti, a harmadik pedig a lex per saturamról, azaz olyan törvényjavaslatról, amely több ren­ delkezést egyesített. Az újabb kutatásban általában a lanx satura értelmezést fogadják el, mert Ennius töredékei is megfelelnek ennek az értelmezésnek: különféle versformában írt változatos tartalmú történetek, mesék, talányok, nyelvi játékok, amelyeknek célja a szórakoztatás és a tanítás. Már Diomedes határozottan elkülönítette ettől a tarka szórakoztató műfajtól azt a szatírát, amelyet a görög ókomédia mintájára az emberi hibák ostorozá­ sára írtak. Ennek a támadó hangvételű szatírának a megteremtője Lucilius. Lucilius tehát megtartotta a tematikai változatosságot és a verses formát, a szatíra hangvételét azonban támadóvá formálta át, s így született meg az a kri­ tizáló, szatirizáló verses műfaj, amelynek versformája Horatiustól kezdve 154

kizárólag a hexameter lett. Erről a verses műfajról mondja Quintilianus: Satura quidem tota nostra est (10, 1, 93) - „a szatíra pedig teljesen a miénk”, azaz a szatírát nem a görögöktől vették át a rómaiak, hanem ők maguk teremtették meg. A satura lanx értelmezés összhangban van Quintilianus véleményével, ezért is fogadható el legvalószínűbb magyarázatként. A szatíra római eredeztetése azonban nem zárja ki azt, hogy a görög hatás ezen műfajon is alakított, például a görög iambos-költészet, az ó- és újkomé­ dia. De számolhatunk az ún. menipposi szatíra hatásával is, bár ez formájában különbözik a római szatírától. Az antik hagyomány a gadarai Menipposra vezeti vissza, aki a Kr. e. 3. sz. első felében élt, s mint cinikus filozófus meghökkentő erkölcsi tanításait verssel kevert prózában, dramatizálva adta elő. Műfaját később Varró, majd Seneca újította fel.

2. Lucilius élete C. Lucilius előkelő lovagrendi családban született Suessa Auruncában, Cam­ pania és Latium határán. Születési éve vitatott, mert Hieronymus szerint 46 éves korában halt meg, viszont biztosan tudjuk, hogy 102-ben hunyt el, s ha ettől az évtől visszaszámolunk 46 évet, a 148. évet kapjuk születése éveként. Ha ez igaz lenne, akkor 14 éves korában vett volna részt a numantiai hábo­ rúban, és negyven évvel fiatalabb lenne, mint barátja Scipio Aemilianus. További nehézséget okoz az a tény, hogy Horatius öregnek mondja (Sat. 2, 1, 34), márpedig római felfogás szerint csak azt tartották öregnek, aki elmúlt hat­ van éves. C. Cichorius úgy oldja meg ezt a problémát, hogy feltételezi: Hieronymus szövegében elírás révén került a XLVI. a LXVI. helyére. Ha ezt elfogadjuk, akkor Lucilius Kr. e. 166-ban született (C. Cichorius 1908, 7-14). Mások arra gondolnak, hogy Hieronymus összetévesztette a 148. és a 180. év consulait, akik csak előnevük kezdőbetűjében különböznek. Mivel Gellius azt állítja, hogy Pacuvius és Accius idősebb volt nála (17, 21, 49), Velleius Paterculus pedig azt, hogy a numantiai háborúban harcolt (2, 9, 3), a 166. év tűnik a legvalószínűbbnek. Atyja lovag, egyik testvére pedig szenátori rendű volt. Unokahúgának, Luciliának volt a fia Pompeius. Korán kapcsolatba került Scipióval, mert bir­ tokaik közel estek egymáshoz. De Numantiánál is Scipio fővezérsége alatt harcolt (134-133), s később is baráti köréhez tartozott, úgy, mint C. Laelius és Q. Fabius Maximus. Ellenséges érzülettel viseltetett ugyanakkor Q. Caecilius 155

Metellus Macedonicus iránt, aki mint censor a rómaiakat házasságra próbálta kényszeríteni, ezért szatírát ír ellene. Hadakozik Acciusszal is, aminek oka talán abban keresendő, hogy nem kedvelte a collegium poetarum tagjait. A Scipiókhoz való jó viszonya azonban nem akadályozta meg abban, hogy tisztelje Tiberius Gracchust (738-740. K.), és gúnyolja a görögimádó Albuciust (89-95. K.). Sőt még Scipiót is kikacagta azért, mert pertaesum helyett pertisumot ejtett (971-72. K.). Kiváló képzettségét és tekintélyét mutatja, hogy a platóni akadémia vezető­ je, Kleitomachos egyik írását neki ajánlotta (Cic. Academica 2, 102). Ebből arra lehet következtetni, hogy Lucilius tanulmányokat folytatott Athénban, s ott személyesen is megismerkedett e város kiválóságaival. Élete vége felé Nápolyba vonult vissza, s ott halt meg. Érdemei elismeréséül nyilvános te­ metésben részesült.

3. Szatírái Költői tevékenysége Numantia eleste után kezdődik, tehát nagyjából egybe­ esik Acciuséval. Életműve 30 könyv szatírából állt, a sors azonban oly ke­ gyetlen volt hozzá, hogy ezen óriási költői termésből mindössze 1400 sornyi töredék maradt fenn. A 30 könyvből álló életmű nem alkotott egységes kor­ puszt, hanem metrikai szempontok alapján három részre oszlott. Legkorábban a 26-30. könyv keletkezett, 131 és 123 között. A 26-27. könyvét trochaikus septenariusokban, a 28-29.-et trocheusokban, jambikus senariusokban és hexameterekben, a 30.-at pedig tiszta hexameterekben írta. Ezekben beszél Numantia elfoglalásáról. A második gyűjteményt az 1-21. könyv alkotja. Az első könyv biztosan L. Cornelius Lentulus Lupus halála után keletkezett (125-124), a 2. 119-118 körül, a 11. 115-114, a 20. pedig 107- 106 táján. Valamennyi versformája hexameter. A harmadik gyűjtemény a 22-25. könyvet öleli fel, és a költő halála után adták ki. Versformája disztichon vagy hexameter. A csekély számú töredék alapján ugyanis nehéz megítélni. A gyűjtemény versformája nyilvánvalóvá teszi, hogy Lucilius trochaikus septenariustól (Ennius saturáinak egyik versformája), a jambikus senariuson át (Enniusnál szintén szerepelt) jutott el a hexameterig.

156

A luciliusi szatíra olyan korban keletkezett, amelyben a krízis jelei mu­ tatkoztak. Karthágó és Korinthos elpusztítása után Róma egyértelműen a Földközi-tenger vezető hatalmává vált. E hódítások eredményeképpen óriási gazdagság áradt Rómába, s ez a gazdagság a kevés gazdagok kezébe került. Hasonló sorsra jutott Attalos pergamoni király birodalma, amely a király vég­ rendelete folytán a római népre szállt. Egyes nagy családok soha nem látott luxusban éltek, az átlag római családok viszont elszegényedtek. Ezért felütötte fejét a korrupció és az elégedetlenség, melynek megszüntetését csak gyökeres gazdasági és politikai reformokkal lehetett volna elérni. Tiberius Gracchus (133) és Gaius Gracchus (121) reformjai azonban megbuktak, s maguk a re­ formerek is életükkel fizettek terveikért. A Iugurtha-elleni háború idején (111-105) végképp megmutatkozott, hogy az erkölcsi züllés soha nem látott méreteket öltött. Iugurtha szerint pénzért mindent, még magát Rómát is meg lehet venni, s valóban a szenátusi arisztokráciának mintegy felét jó pénzért rá tudta bírni arra, hogy Róma érdekei ellen döntsön. Az éles politikai küz­ delmekben egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani a nagy egyéniségek, s ugyanez a folyamat figyelhető meg az irodalomban is. Ilyen társadalmi és erkölcsi folyamatok segítették elő a luciliusi szatíra létrejöttét, amelynek sajátos vonását a kritika, a kendőzetlen támadókedv és a személyes hangvétel alkotja. Az enniusi saturától eltérően Lucilius vitatko­ zik, kritizál, támad, s név szerint is megnevezi ellenfeleit. E cél érdekében a hagyományos itáliai flagitatio és a fescennina iocatio módszereit és közhe­ lyeit ugyanúgy felújítja, mint a görög ókomédiáét, amely válogatás nélkül név szerint nevetségessé tett kis és nagy embereket egyaránt. De számolhatunk a menipposi szatíra hatásával ugyanúgy, mint a korabeli retorikai és filozófiai vitákéval, amelyek a nevelés, az irodalomtudomány és az etika kérdéseit egy­ aránt érintették. Ha a töredékek adatainak hihetünk, Lucilius nem satumnak nevezte saját verseit, hanem úgy említi azokat, mint poemata, versus, ludus ac sermones (982 sk. K.), schedium (improvizált költemény, 1296, K.). Talán azért nem nevezte műveit saturának, hogy ezzel is hangsúlyozza: más jellegű verseket ír, mint Ennius saturái. Sajnos, Lucilius fennmaradt töredékeiből nem tudjuk megítélni, milyen is volt ez a személyeket sem kímélő támadó hangvétel. A későbbi szatíraírók utalásaiból azonban egyértelmű, hogy kíméletlen volt és durva: személy sze­ rint támadott sokakat a római társadalom minden rétegéből. Horatius ezt írja róla:

157

„Hogy Luciliusunknak elsőnek volt mersze ilyenfaju verseket írni, és levakarni a mázt, hol az arc kívül ragyogó-szép, ámde alatta mocsok van, vájjon Laelius, és ki Karthago leigázásáról kapta nevét, mondd, megbántódtak-e? Fájlalták, ha Lupust s ha Metellust sértő gúnydalok árasztották el? Pedig ő a népre fejenként sort kerített, s éppúgy az urakra, mert az erényt kímélte csupán, s aki hű az erényhez!” (Sat. 2, 1, 62-70; fordította Horváth I. K.)

Persius hasonlókat mond: „Suhogott Lucilius ostora Rómán / s - Mucius és Lupus - úgy mart, hogy beletörte fogát is” (1, 114-115, fordította Muraközy Gy.). Iuvenalis nemkülönben: „Ámde ha felmordul, mintegy kard-rántva, haragvón Lucilius, dermedve pirul, míg hallja, a bűnös, s titkolt vétke miatt a veríték üt ki a testén.” (1, 165-168; fordította Muraközy Gy.)

4. A luciliusi szatíra formái, témái, stílusa Luciliusnak egyes könyvei egyetlen hosszú, kerek egész szatírából álltak, más könyvei több rövidebb szatírából. Egyik-másik könyvét később külön címen idézik; például az első könyvet Lactantius az Istenek tanácsa (Deorum con­ cilium) címen idézi (Institutiones divinae 4, 3, 12), és kijelenti, hogy Lucilius kigúnyolta azokat az imádkozókat, akik Iuppitert atyának nevezték. Úgy tűnik azonban, hogy a hosszabb formát csak a második gyűjteményben alkalmazta. Amennyire ez a töredékekből kiszűrhető, sokféle elbeszélő formát használt szatíráiban: közmondást, anekdotát, mesét, emlékezéseket, tudományos elő­ adást, levelet, dialógust, tanácskozást stb. Sokszor élt a paródia és a travesztia eszközeivel is, de kedvelte a látványos gondolatalakzatokat is: a megszólítást, a költői kérdést, a feltételezett ellenfél ellenvetéseit, megszemélyesítést stb.

158

A szórványos töredékek alapján kockázatos lenne Lucilius mindegyik könyvének és szatírájának témáját meghatározni. W. Krenkel, vállalva a koc­ kázatot, elvégezte ezt a feladatot Lucilius-kiadásában, de hogy jelezze, mi­ lyen ingoványos talajon jár, rekonstrukciójának a Somnia (Almok) címet adta (Krenkel, 1970, 63-98. o.). Valóban lehetetlen minden egyes könyv témáját biztosan meghatározni, néhányét azonban nagy valószínűséggel meg lehet állapítani. A 26. könyvét, azaz első szatíráját egy dialógussal indítja, amelyben sza­ tíraírói tevékenységét indokolja meg: belső szükségletből ír, ettől senki sem tántoríthatja el. Azt akarja, hogy olyan emberek olvassák, akik nem a leg­ műveltebbek, de nem is a legműveletlenebbek, ab indoctissimis / nec doctis­ simis legi me (591-92. K.). E könyv egyik darabja Q. Caecilius Metellus Macedonicus ellen irányult, aki híres beszédében azzal biztatta az előkelő rómaiakat a házasságra, hogy a házasság bár kellemetlen teher, mégis haza­ fias kötelességből vállalni kell (v. Gellius 1, 6, 1). Lucilius mint megrögzött agglegény támadta őt emiatt. Erre utal egyik töredéke: homines ipsi hanc sibi molestiam ultro atque aerumnam offerunt ducunt uxores, producunt, quibus haec faciant, liberos (634-5. K.) „Önként vállalják az emberek mind ezt a sorscsapást: asszonyt vesznek, hogy nekik csináljanak majd gyermeket.”

A könyv témái között megjelenik a tragédiaparódia is, feltehetőleg Acciusszal kapcsolatban, akinek „nagy” stílusán és kis termetén gúnyolódott; vö. pro statura Accius (747. K.). A 28. könyv töredékei az „athéni filozófusok lakomája” c. témakörre utal, fiúszerelemmel fűszerezve. E töredékekben a filozófiai terminológia is meg­ jelenik; vö. eidola atque atomus vincere Epicuri volam (114. K.), „Epikuros képecskéit és atomjait szeretném legyőzni”. Nonius Marcellus azért idézi ezt a sort, mert a volam alak velim helyett szerepel. A 30. könyv első szatírájában talán barátnőjével társalog, s a nők féktelen vágyait ostorozza: sublatus pudor omnis, licentia fenus refertur (991. K.) - „megszűnt mind a szemérem, a feslettség nyereség már”. Feltehetőleg ez

159

a szatíra lehetett az előképe Iuvenalis nőket ostorozó, hírhedt hatodik szatí­ rájának. A már említett első könyvben az istenek tanácsa Róma lezüllésén kesereg, s e keretben megjelenik L. Cornelius Lentulus Lupus is, akit ugyan 154-ben zsarolásért elítéltek, mégis 131-ben princeps senatus lett. A második könyv témája az a híres per, amelynek során T. Albucius 119/118-ban zsarolással vádolta meg Q. Mucius Scaevolát, aki e törvénytelenséget asiai praetorsága alatt követte el az előző évben. Scaevolát azonban felmentették. E könyvből egyetlen hosszabb töredék maradt fenn, ebben Scaevola Albucius görögimá­ datát gúnyolja ki (89- 95. K.). A harmadik könyv - az elsőhöz hasonlóan - egyetlen hosszú szatírát foglalt magában, az utókor Szicíliai utazás címen emlegeti. Már Porphyrio megje­ gyezte, hogy Horatius Brundisiumi utazás c. szatíráját (1, 5) ennek mintájára írta. Lucilius Rómából szárazföldön utazik Capuáig, majd Puteolitól tengeren Szicíliáig. Lucilius és Horatius szatírája között több motívum egyezik. A 9. és 10. könyv töredékei grammatikai, poétikai és irodalomkritikai témákról szólnak. Itt találjuk a poesis és a poema híres megkülönböztetését (376-85. K.), amelyet majd Varró is átvesz: poesis (költészet), poema (köl­ temény), poetice (poétika, költészettan). A 15. könyv első nagy témája a babona. Ha figyelembe vesszük azt, hogy Lucretiustól kezdve egészen Iuvenalisig a babona nevetségessé tétele kötelező szatíratémává lett, akkor Lucilius kezdeményező szerepének hatása nyilván­ valóvá válik. Lactantius az Isteni tanítások c. művének epitoméjában Lucilius e szatírájának egyik részletét hozza fel a pogány babonaságok esztelenségének bizonyítására: „Rémes szörnyektől, akiket Numa Pompilius meg vén Faunus vezetett be, remegnek s kérik az áldást. Mint kisded csecsemők hiszik: élnek a szobrok emberi lényekként, ők úgy hiszik: ostoba álmok mind igazak, s hogy szív dobog ércszobor érce alatt is. Mindez a festők álmodozása csupán, nem igazság” (490-95. K.).

Az istenfélelemtől való megszabadulás gondolata az epikureizmus révén terjedt el, s Luciliusnak ez a töredéke Lucretiust juttatja eszünkbe: vö. 2, 160

55-58. Bár e töredékben azt hangsúlyozza Lucilius, hogy az istenszobrok nem élnek, mégis az, hogy ezt a Numa Pompilius által szentesített államvallással kapcsolatban mondja, olyan merészség, amelyet még Lucretius sem engedett meg magának. A római szatíra kötelező témájává vált a pazarló lakomák kifigurázása, különösen akkor, ha a pazarló dőzsölés ízléstelenséggel, a gazdagság fitogtatásával párosult. Ismét Lucilius az, aki e témában elsőként észrevette a sza­ tirikus lehetőségeket. A felkapaszkodott újgazdag mértéktelen nagyzásában, hogy felülmúlja a régi arisztokrata családok fényűzését is, azzal is fitogtatja gazdagságát, amivel nem illik: a törlőruhákat is bíborból készítteti. Szatíráinak 20. könyvében az üzletkötő Granius lakomáját írja le, amelyet az Kr. e. 107ben adott. A bíbor törlőruha, mint a királyi fényűzés szimbóluma, Luciliusnál jelenik meg először: purpureo tersit tunc latas gausape mensas (570. K.) „akkor bíbor törlővel letörölte a termetes asztalt”, de később Persius és Petro­ nius is átveszi. Horatius pedig szintén egy egész szatírát szentel egy hason­ lóképpen ízléstelen lakoma leírásának: Sat. 2.8. Lucilius tág teret enged a szerelem tematikájának, amelyről kendőzetlen szabadossággal szól, például 302-305. K. Az egyes könyvekben olyan női nevek tűnnek fel, amelyek hasonlítanak a római szerelmi elégia álneveihez: Collyra (16. könyv), Phryne (7. könyv), Hymnis (28. és 29. könyv), a rea­ lisztikus leírás foszlányai pedig Ovidius Ars amatoriájának hangvételét idézik. A nő szerinte „édes rossz”: est illud quoque mite malum, blandum atque dolosum (1047. K.) - „édes rossz az is, ékes csapdával teli ármány”. Lucilius leghosszabb fennmaradt töredékét Lactantius idézi (Institutiones divinae 6, 5, 2), ez az erényről szól: „Albinus, az erény az a képesség, hogy a dolgok értékét vegyük észre azonnal, bárhol is élünk. Az is erény, ha tudod, hogy most hogyan állnak a dolgok. Az is erény, ha az ember tudja, mi szép, mi a tisztes jó, s ha tudod, mi haszontalan és rossz, becstelen és rút. Az is erény, hogy tartsunk jó mértéket a pénzkeresetben. Az is erény, ha a gazdagság értéke reális. Az is erény, azt nyújtani most, mi kijár ama rangnak. Légy gonosz erkölcsű embernek nagy veszedelme, ezzel szemben a jó embert óvjad szeretettel: nagyra csak őtet tartsd, légy jóakarója, barátja.

161

Első értékként a hazád java álljon előtted, második értéked szüleid, s magadé az utolsó.” (1342-54. K.)

A filozofáló Polybios és a sztoikus Panaitios hatására a Scipiók környeze­ tében kialakult a történeti küldetés gondolata, amely szigorú személyes erköl­ csöt követelt az egyéntől és a közösség érdekeinek szolgálatát. E gondolatokat jól össze lehetett egyeztetni az ősök szokásaival, a mos maiorummal. Mindez az érték a virtus fogalmában öltött testet, amely tágabb körű volt, mint a ma­ gyar „erény” szó, mert a humanitas fogalmát is magába ötvözte. A humanitas az egyén teljes emberségét jelenti, amely mindenféle társadalmi kapcso­ lataiban megnyilvánul. A kulturált megjelenéstől és életformától, mely józan mértéket tart a szegénység és a fényűzés között, a természet és a művészet alkotásaiban való értő gyönyörködésig mindent felölel, ami emberi. Az em­ bertárs tisztelete, az emberi méltóság és értékek felismerése szükségképpen elvezet az értékek reális hierarchiájának elfogadásához: első a haza, második a szülő, s csak a harmadik helyen következünk mi magunk. Ez az összefüggő tizenhárom sor bepillantást enged Lucilius szerkesztő­ művészetébe is. A részlet elejét és végét kiemeli azzal, hogy két-két sorra kiterjedő súlyos gondolattal kezdi és fejezi be a részletet. Az egész szöveg középpontjában az a gondolat áll, hogy a gazdagsággal tudnunk kell élni (6-8. sor). E középponti három sort közrefogja egy két, illetve három sorból álló részlet, amely a vagyonszerzés és az azzal való helyes élés feltételeit szabja meg: tudni kell, mi a jó és mi a szép, továbbá meg kell tudni különböztetni a derék és az erkölcstelen embert. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy Lucilius e részlet megkomponálásakor egyfelől a tengelyszimmetria elvét követte, másfelől pedig a célirányos előrehaladás elvét. E kettős szerkesztési elv együttes alkalmazása lehetővé tette számára, hogy két gondolatot for­ mailag is kiemeljen: a pénzhez való helyes viszonyulást és a haza mindenekfölött való szolgálatát. A fentebb fordításban közölt virtustöredék latin szövegében egyetlen grecizmus sem fordult elő. Ahogyan kifigurázta T. Albucius görögmániáját, úgy helyteleníti a görög szavak használatát, ha a beszédhelyzet nem igényli ezt; vö. 16. sk. K. Quintilianus szerint Lucilius egy bizonyos Vettiusnak a szemére vetette, hogy vidékiesen beszél (1, 5, 55-56). Acciust, aki a scaena helyett scenát akart írni, azzal vádolta, hogy a parasztok nyelvét akarja Rómában

162

bevezetni: Cecilius pretor ne rusticus fiat (1146. K.). A praetor urbanus elfer­ dítése pretor rusticusszá humorosan utal az urbanitas normájának a megsérté­ sére. Lucilius tehát Róma városának nyelvén kívánt írni, s szem előtt tartotta az urbanitas követelményeit is. Erről tanúskodnak tömör szentenciái, például vis est vita (1356. K.) - „az erő az élet”; non omnia possumus omnes (224. K.) - „nem vagyunk mindnyájan mindenre képesek”. Mégis a paródia alkalma­ zása és a szatíra műfajának realizmusa meg a sarkított kifejezésmódra való törekvése miatt olyan stílust teremtett meg, amelyet a fiatal Horatius erősen kritizál 1, 4. és 1, 10. szatírájában. De ahogyan nem érezte Lucilius stüusát eléggé finomnak saját korának stíluseszményeihez mérve, ugyanúgy túlságo­ san durvának és sértőnek ítélte támadó hangvételét is. E kritika értékelésekor azonban figyelembe kell venni, hogy Luciliust és a kezdő Horatiust több mint ötven év választotta el egymástól, s ezen ötven év alatt sokat változott a világ mind a stílus, mind a politika terén.

Bibliográfia F. Marx: I. (töredékek) Leipzig, 1904; II. (kommentár) Leipzig, 1905; újabb kiadás: Amsterdam, 1963. C. Cichorius: Untersuchungen zu Lucilius. Berlin, 1908. M. Puelma Piwonka: Lucilius und Kallimachos. Frankfurt a. M., 1949. I. Mariotti: Studi luciliani. Firenze, 1960. W. Krenkel: (töredékek) /-//. Berlin, 1970. K. Kerényi: Satire und Satura. In: D. Korzeniewski: Die römische Satire. Darmstadt, 1970, 83-111. J. Christes: Lucilius. Ein Bericht über die Forschung seit F. Marx (1904/5). ANRW 1, 2, 1972, 1182-1239. Borzsák I.: Horatius, Szatírák. Auctores Latini. XVI. Budapest, 1972. M. Coffey: Roman satire. London, New York, 1976. D. Korzeniewski: Dulce malum. Ein unbeachtetes Sprichwort und das LuciliusFragment 1097 M. Gymnasium 83 (1976) 289-294. C. J. Classen: Die Kritik des Horaz an Lucilius in den Satiren 1, 4 und 1, 5. Hermes 109 (1981) 339-360. M. v. Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. I. Bern, 1992. Adamik T.: Az urbanizmus problémái Horatius szatíráiban. Antik Tanulmányok 39 (1995) 35—40.

163

XIII. Az itáliai bohózat: fabula Atellana

1. A fabula Atellana jellemző vonásai A fabula Atellana a dél-itáliai oszk városról, Atelláról kapta a nevét, ahol a ha­ gyomány szerint kialakult a Kr. e. 4-3. század folyamán. Mint szájhagyomány útján terjedő rögtönzött népi bohózat, sajátos helyet foglal el a római dráma történetében. Egyfelől mint irodalom alatti népies műfaj csak a Kr. e. 2-1. szá­ zad fordulóján válik „irodalmi” színházi műfajjá, másfelől a maszk használa­ ta kezdettől fogva szokásos volt benne, ezért szabad római polgárok is fellép­ hettek színészként az Atellana-színpadokon. Ezek a maszkok négy meghatá­ rozott jellemtípust ábrázoltak, akik mindig ugyanolyan maszkot, ugyanolyan ruházatot és ugyanolyan taglejtéseket alkalmaztak, s ami még ennél is fonto­ sabb volt: a legeltérőbb élethelyzetekben ugyanazt a komikus jellemet jele­ nítették meg, karikatúraszerűen ábrázolva. E négy jellemtípus férfi alakban jelentkezik és beszélő névvel rendelkezik. Hogy mind a négy megjelent-e ugyanabban a darabban, a töredékek alapján nem lehet eldönteni. E négy név - mint Plautusszal kapcsolatban már láttuk: Maccus, Bucco, Dossenus és Pappus. A Maccus név szerepel leggyakrabban a töredékekben, s etimológiája arra utal, hogy görög hatásra alakult ki, azaz az oszkok a dél-itáliai görögöktől vették át e figurát a nevével együtt. Ti. a Maccus szó a makkoaó görög igére vezethető vissza, amely anynyit jelent mint „bolondnak lenni”. Nevének meg­ felelően ő az Atellana ostoba tökkelütöttje. Ez a tulajdonsága több töredékből nyilvánvaló. De van egy másik nem kevésbé ellenszenves tulajdonsága: ez a falánksága, amelyre szintén utalnak a töredékek. Ez a típus belopta magát a római komédiába is, ahol gyakran az állandóan dőzsölni akaró élősdi alak­ jában jelenik meg. De az olasz commedia deli’arte Pulcinella nevű szereplője is hajlamos a falánkságra. Maccushoz hasonló figura a Bucco, akinek a neve feltehetőleg a latin buc­ ca (pofa) szóra vezethető vissza: felfújt pofájú, akinek álarcára a nagy állka­ pocs volt jellemző, amely falánkságára és érzéketlen szószátyárságára utal.

164

A fenti két fiatal figura mellett két öreg alak is fontos szerepet játszott, akik igen eltérő jellemet testesítettek meg. Az egyik a „kopasz nagypapa”, Pappus, akinek együgyűségén folyton élcelődnek: a kapzsi kéjsóvár öreg folyton pó­ ruljár. A görög szatírjátékok Pappos-Silenos alakjához hasonló, s maga a név is görög hatást mutat: pappos (nagypapa). Varró szerint eredetileg az oszk bo­ hózatban casnar volt a neve (De lingua Latina 7, 29); vö. cascus - vénember. A másik öreg figura Dossenus, a Púpos. Neve itáliai eredetre vall; vö. latin dorsum (hát), ő a bohózat tudálékos, furfangos szereplője. Sovány, púpos alakja, hatalmas horgas orra, kopaszodó homloka és hatalmas füle jól kifejezi jellemét. Több töredékben a tudós, a filozófus vagy az iskolamester karikatú­ rájaként szerepel. Tudós jellemével azonban szöges ellentétben áll egy másik tulajdonsága: kapzsisága és falánksága, ezért valószínűleg a Manducus („ha­ rapó”, „faló”; vö. manducare - enni, rágni) név is őt jeleníti meg. A Maccus virgo (Maccus mint szűz) c. darabban iskolamesterként szerepel, de ahelyett, hogy nevelné tanítványát, megrontja. A commedia dell’artéban Dottore Graziano felel meg neki. Mint a görög eredetű Maccus és Pappus névből nyilvánvaló, az Atellana kialakulására a görög népies színjátszás is hatással lehetett Dél-Itáliában. E terület görög lakossága körében közkedvelt volt a phlyakes néven ismeretes bohózat, amelynek meglétéről a Kr. e. 4. századból származó vázák képei tanúskodnak. Az ábrázolásokból ítélve ezek a bohózatok rövid mitológiai ese­ ményeket jelenítettek meg mítoszparódia formájában: Héraklés az alvilágban, Zeus és Alkméné kalandja stb. De a mindennapi élet témái is kedveltek vol­ tak: a lopáson rajtakapott rabszolga verése, az engedetlen tanuló megbünte­ tése, az érthetetlen szavakat hadaró orvos stb. Az istenparódiával azonban a rómaiak csínján bántak, mert ez összeegyeztethetetlen volt vallásos szemléle­ tükkel. De mégis fennmaradt Noviusnak egy ilyen tematikát sejtető címe: Hercules coactor (Hercules, a bírósági végrehajtó). Szirakúzai Rhinthón a Kr. e. 3. században a phlyakes hatására phlyakes-drámákat vagy más néven hilarotragódiákat írt, azaz Euripidés tragédiáiból írt bohózatokat. A római Atellana-szerzők is átvették műfaját, amennyiben Ennius, Pacuvius és Accius tragédiáit parodizálták, például Pomponiusnak Armorum iudicium c. Atellanája Pacuvius vagy Accius azonos című tragédiáját parodizálta, Novius Andromachája pedig Ennius tragédiáját. Az oszk földön létrejött Atellana tehát görög elemeket is magába olvasz­ tott, és Atella körzetében volt legjobban elterjedve. Feltehetőleg a samnis há­ borúk után, a 3. század folyamán oszk kézművesek révén jutott el Rómába, 165

ahol kezdetben oszk nyelven adták elő valamely ünnepen, talán a Quinquatruson (március 19-23), Minerva ünnepén. A fennmaradt címek ugyanis ar­ ról árulkodnak, hogy az Atellana az egyszerű nép, a kézművesek, halászok, festők stb. műfaja volt, akik kedvelték a mindennapi élet témáit, például Ful­ lones (A ványolók), Surdus (A süket), Parcus (A fösvény) stb. Ezeket a né­ pies Atellana-előadásokat nyílt szókimondás, civakodás, verekedés és obszcenitás jellemezte. Római közönsége kezdetben a campaniai oszk kolónia tagjai voltak, majd a római ifjúság is csatlakozott hozzájuk, előbb nézőként, majd aktív résztvevőként. Livius 7, 2 szerint ugyanis a római ifjúság kiábrán­ dult a táncos satura, majd a komédia előadásaiból, s azokat hivatásos színé­ szekre hagyva, az Atellanát kisajátította, s azt a színpadon a komédia- és tragédia-előadások után utójátékként előadta. Ez időtől kezdve az Atellanát exodiumnak vagy exodium Atellanicumnak kezdték nevezni. Ahogyan kezdetben az argumentumos komédiára hatott a népies Atellana, úgy kezdett később az Atellanára hatni a fabula palliata és togata. Ezeknek mintájára kezdtek nagyobb gondot fordítani az Atellanák nyelvi kidolgozásá­ ra, próza helyett versben írták őket, mégpedig a komédiában és a tragédiában használatos jambikus senariusban és trochaikus septenariusban, sőt még gyak­ rabban jambikus septenariusokban. E rövid bohózatokban központi szerepet játszottak a szópárbajok, amelyeket népies frissesség és durva realizmus ha­ tott át. Miután a népies Atellana mind stílusában, mind tartalmában egyre árnyaltabbá, gazdagabbá vált, ugyanakkor megőrizte népies eredetiségét, a színházi szerzők felismerték a benne rejlő lehetőséget, és előre megírt szöveg­ könyv alapján kezdték előadatni az Atellanát, de most már nem utójátékként, hanem rendes előadásként. így született meg az irodalmi Atellana. Megszületését azonban egy másik tényező is elősegítette; a római színházi éleiben és irodalomban ízlésváltozás következett be, melynek oka részben az volt, hogy a közönség megunta a tragédiák dagályosságát, részben pedig az, hogy az egész ekkori római irodalomban bizonyos realizmusigény került elő­ térbe, például Lucilius szatíráiban is. E folyamatot csak felgyorsította az az adminisztratív intézkedés, amelyet 115-ben Cn. Domitius Ahenobarbus és I,. Caecilius Metellus censorok hoztak: harminckét szenátort kizártak a szená­ tusból, és drasztikusan csökkentették a színházi előadások költségeit.

166

2. Pomponius és művei Az a gondolat, hogy az Atellanát irodalmi szintre kell emelni, az exodium Atellanicumot pedig rendes színházi előadásként kell alkalmazni, Pomponiusnak jutott az eszébe. L. Pomponius, az első és legjelentősebb Atellana-költő Bononiából (Bologna) származott. írói tevékenységét valamikor a Kr. e. 2. század vége felé kezdte. Hieronymus szerint 89-ben volt hírnevének csúcs­ pontján. Hetven Atellana darabjának ismerjük a címét, s ezen óriási termésből mindössze 190 sornyi töredékhalmaz maradt fenn. Jó szemmel észrevette, hogy a durvább hangvételű, realista darabok egyre jobban tetszenek, s hogy ezt az igényt kielégítse, az itáliai népies színjátszáshoz és népköltészethez for­ dult, amely a régi rómaiak civakodó, csipkelődő, gyalázkodó hagyományait még mindig őrizte. De felhasználta a fabula palliata és togata több formai és tartalmi elemét is, s ez természetes, hiszen az irodalmi Atellana nem rendel­ kezett „irodalmi” előzményekkel. De még ennél is fontosabb, hogy a görög ókomédia hagyományaival kívánta összekapcsolni az Atellanát, s ez nem volt nehéz, mert mindkettőben fontos szerepet játszott a drasztikus humor és a gyalázkodás. A görög ókomédia szellemével ugyan színpadon nem találkozhattak a rómaiak, de annál inkább Lucilius szatíráiban, amelyeket Pomponius jól is­ merhetett, hiszen kortársa volt. Hogy nem alaptalanul sejthetjük az irodalmi Atellana forrásai között az ókomédiát, arra ebből a töredékéből következtet­ hetünk: Nisi nos pauci retineamus gloriam antiquam Atticam (191. R.) - „ha­ csak nem őrizzük meg mi kevesen a régi attikai dicsőséget”. Darabjainak ránk maradt címei azt mutatják, hogy jó részüknek cselekmé­ nye a négy hagyományos alakhoz kötődött, például: Maccus miles (Maccus, a katona), Maccus virgo (Maccus, a szűz), Hirnea Pappi (Pappus boroskancsója), Sponsa Pappi (Pappus menyasszonya), Pappus agricola (Pappus, a paraszt), Pappus praeteritus (Az elhagyott Pappus); Bucco adoptatus (Az örökbe fogadott Bucco), Bucco auctoratus (Az elszegődött Bucco). Érdekes módon Dossenus a címekben nem jelenik meg, de szereplőként természetesen előfordul, például a Campani (A campaniaiak) c. darabban mint jótevő, a Maccus virgóban mint iskolamester. Más műcímekben az alacsonyabb rendű hétköznapi élet témái jelennek meg: Decuma fullonis (A ványoló tizede), Piscatores (A halászok), Pistor (A molnár), Capella (A kecske), Maialis (Az ártány), Rusticus (A paraszt), Verniones (Fiatal rabszolgák), Verres aegrotus (A beteg vadkan); Aleones

167

(A kockajátékosok), Aruspex (A béljós), Medicus (Az orvos), Praeco poste­ rior (A második kikiáltó), Pannuceati (A rongyosok), Prostibulum (Bordély­ ház) stb. Egyes címei mitológiai paródiára utalnak, például: Agamemnon suppositus (Az elzálogosított Agamemnon), Armorum iudicium (Per a fegyverek ügyé­ ben), Ariadne stb. Itáliai mitológiai travesztiára utalnak ezek a címek, mint Lar familiaris (A családi védőisten), Pytho Gorgonius stb. Hagyományos népi ünnepeket idéznek ezek a címek: Kalendae Martiae (Március elseje, amikor a nőket megajándékozták), Quinquatrus (A kézműveseknek, Miner­ vának ünnepe, március 19-23). Történeti eseményre utal az ilyen cím: Galli I ransalpini (Az Alpokon túli gallok). A fabula palliata hatását tükrözik ezek a címek: Citharista (A citerás), Sarcularia (Gyomláló) stb. Mivel Pomponius egy-egy Atellanájából a legjobb esetben is csak 3-4 sor­ nyi töredék maradt fenn, nem lehet megítélni a darabok témáját, felépítését. A szórványos töredékek viszont ahhoz elégségesek, hogy nyelvezetéről ítéle­ tet mondjunk. Úgy tűnik, a szereplők szájába társadalmi helyzetüknek megfe­ lelő nyelvezetet adott, azaz beszédjük hűen kifejezte műveltségüket. Mivel a címek alapján legtöbb darabja népies témáról szólt, a szereplők a népi latin nyelven szólaltak meg, azért a fennmaradt töredékek az ún. vulgaris latin nyelvnek elsőrendű forrásai. A töredékek hemzsegnek a nyelvi normától elté­ rő igealakoktól, például: reperibitur, paribis, esuribis, invenibit, moriri, edhn, complectite stb. A főnévragozás terén gyakori jelenség a nemek és a declinatiók keverése, például forus, pannibus stb. Szemléletes népies zsargon élén­ kíti a töredékeket, mint expalpare (elrabol), frustrare (elfogyaszt), inrepere (jön) stb. Különösen színes a népies erotikus szókészlet: eculeus coleatus (tökös), basus, coleata cuspis, scalpere, dolare stb. Árnyalt ez a népies nyelv: az iróniától feszülő tragikus pátoszt ugyanúgy ki tudja fejezni, mint a stílustöréssel keltett humort, amely még el is gondolkoztatja az olvasót vagy a nézőt. Például a Parci (Fösvények) c. darabjának egyetlen töredéke így szól: Non erat qui corpus tremulum famula tutaret toga (107. R.) - „Nem volt senki, aki remegő testét egyetlen védő tógával betakarla volna.” Az általános emberit így fogalmazta meg: Sciunt hoc omnes, quan­ tum est qui cossim cacant (129. R.) - „Mindenki tudja ezt, annyit tesz, hogy guggolva végzik dolgukat.” Egyes töredékek mintha az urbanitas-vitát érinte­ nék: At ego rusticatim tangam, urbanatim nescio (7. R.) — „De én parasztosan érintem, városiasán nem tudom.” A fabula palliata hatását mutatja a követke­ ző mondat, amely Plautusnál is előfordul: More fit, moriri suam quisque ut 168

uxorem velit (31. R.) — „Megszokott dolog az, hogy ki-ki azt akarja, hogy fe lesége meghaljon.” Kedvenc stíluseszköze az ólatinra oly jellemző alliteráció, például: Incepi contui: conspicio coleatam cuspidem (69. R.). „Elkezdtem vizsgálni: megpillantom tökös botját.”

3. Novius és művei Pomponius mellett az irodalmi Atellana második megalapítóját tisztelhetjük benne. Az ő működése is a Kr. e. első század elejére tehető, de vannak olyan kutatók is, akik Pomponius elé helyezik. A Novius név oszk eredetű, s Campaniában igen el volt terjedve. Fennmaradt címei azt mutatják, hogy népie­ sebb irányzatot képviselt, mint Pomponius. Gyakoriak nála az itáliai témákra utaló -aria végű címek, például Gallinaria ti. fabula (Tyúkkomédia), Lignaria (Fakomédia), Tabellaria (Szerződés) stb. E címek Plautus darabjainak a címét idézik fel. A népiesebb irányba való elhajlása nyilvánvalóan annak a ténynek tulajdonítható, hogy a közízlést akarta követni. A palliata hatása nála is megfigyelhető. A mintegy negyven fennmaradt címéből és 115 sornyi töredékéből olykor bonyolultabb cselekményre követ­ keztethetünk. Például az Agricola c. darabjának töredékeiből úgy tűnik, hogy egy fösvény paraszt fia a főszereplő, aki a kerítőtől akar pénzt szerezni. Ha­ sonló témára következtethetünk a Paedium és a Hetaera c. darabjainak töre­ dékeiből. Címei többségében azonban a campaniai népies témák jelennek meg: Fullones (A ványolók), Fullones feriati (Ünneplő ványolók), Virgo praegnans (A terhes szűz), Asinus (A szamár), Bubulcus cerdo (Az ökör­ hajcsár kézműves), Vindemiatores (A vincellérek) stb. De a hagyományos típusfigurák is megjelennek címeiben: Maccus copo (Maccus, a kocsmáros), Maccus exui (Maccus, a száműzött), Pappus praeteritus (Az elhagyott Pappus), Duo Dosseni (A két Dossenus). A mímushoz áll közel a Sanniones (A bohócok) c. darabja, amelyben a színészek álarc nélkül bohóckodtak. De írt mítoszparódiákat is, mint az Andromacha, Hercules coactor (Hercules, a pénzbeszedő), Phoenissae stb. Ő is a vulgaris nyelvet használja, például: dicebo, vivebo, attulas, sapivi stb. Novius humorát Cicero is nagyra értékelte. Szerinte igen szellemes ez a mondás: „Quidploras, pater?” - „Mirum ni cantem? condemnatus sum. ” (De oratore 2,279). - „Miért sírsz, apám? - Csoda, hogy nem énekelek? Elítéltek.” A retorika terjedésére és kritikájára következtethetünk ebből a töredékből: 169

Age nunc, quando rhetoricasti, responde quod rogo (5. R.) - „Most pedig, miután eleget rétorkodtál, válaszolj arra, amit kérdezek.” Szintén tetszett Ci­ cerónak az a mondása, amelyben feltehetően az állhatatos sztoikus filozófust gúnyolta ki: „Sapiens, si algebis, tremes.” (De orat. 285) - „Bölcs, ha majd fázol, remegni fogsz.” Szellemesen parodizálja a tragédiák fennkölt stílusát újszerű összetett szavaival abban a töredékében, amely szintén a retorika el­ terjedtségét mutatja: O pestifera portentifica trux tolutiloquentia. (38. R.) „0, dögvészes, természetellenes, ádáz (gyorsan) ügető beszéd.” A fösvény kedvelt témája a palliatának, de az Atellanának is. Erről szól a Parcus egyik töredéke: Quod magno opere quaesiverunt, id frunisci non queunt: Qui non parsit apud se ...frunitus est (77. R.) - „Amit nagy fáradsággal megszereztek, nem tudják élvezni. Aki nem spórolt otthon, az élvezett.” Mint népies műfaj­ ban, az Atellanában is gyakori jelenség a nyílt vagy a kétértelmű obszcenitás, például: Mammas teneas, pedes extollas, savies, congenicules (81/82. R.); lam ego illi subiens sublabrabo bene suillum sinciput (14. R.). Az Atellana mintegy ötvenéves virágzás után kezdett hanyatlani és vezető helyét átengedte egy másik műfajnak, a mímusnak. Ennek oka részben abban keresendő, hogy Caesar korában megváltozott a közízlés, és maga az Atellana is változott. A dilettáns színészek egyre inkább háttérbe szorultak, mert a ren­ dezők a darabok előadását hivatásos színészekre bízták. Megszűntek azok a privilégiumok is, amelyeket Livius az Atellana-előadókkal kapcsolatban em­ lít. Mivel most már nagyjából ugyanazok a színészek adták elő az Atellanát, mint a mímust, e két műfaj kezdett egymáshoz hasonlítani. A széles népies gesztusok, a látványos külsőségek, amelyek olyan fontosak voltak az Atella­ nában, finom utalásokká szelídültek a császárkorban. Komoly strukturális vál­ tozást jelentett az is, hogy a canticum, az ének, megjelent benne. Suetonius említi Néróval kapcsolatban, hogy az Atellanát előadó színész canticumában Claudius és Agrippina halálára célzott (39). Ugyancsak Suetonius említi, hogy Tiberius egy Mallonia nevű előkelő hölggyel rútul elbánt, s az Atellana-előadásokon utaltak erre (45). Feltűnő nyelvi változás is bekövetkezett a császár­ kori Atellanában: egyre több görög szót és idézetet zsúfoltak bele, s így ez az ősi római műfaj lassan elveszítette nemzeti jellegét.

170

Bibliográfia O. Ribbeck: Tragicorum Romanorum fragmenta. Lipsiae, 1871. Szilágyi J. GyAtellana. Budapest, 1941. A. Marzullo: Le origini italiche e lo sviluppo letterario delle Atellane. Modena 1956. Sc. Mariotti: Atellane. In: Der Kleine Pauly. Stuttgart, 1964,1, 676. Atellanae fabulae. Edidit P. Frassinetti. Roma, 1967. H. Petersmann: ,JDie altitalische Volksposse”. Wiener humanistische Blätter 16 (1974) 23. skk. R. Rieks: Mimus und Atellana. In: E. Lefévre: Das römische Drama. Darmstadt 1978, 348-377. H. Petersmann - A. Petersmann: Die römische Literatur in Text und Darstellung. Republikanische Zeit I. Poesie. Stuttgart, 1991. B. Höttemann: Phlyakenposse und Attelana. In: G. Vogt-Spira: Beiträge zur münd­ lichen Kultur der Römer. Tübingen 1993, 89-112. J. Blänsdorf: Atellane. In: Der Neue Pauly. Stuttgart, Weimar, 1996 I, 153. Adamik T.: Egy ismeretlen Atellana? (Rhet. Her. 4, 50, 51, 63-64, 65.) Antik Tanul­ mányok 50 (2006) 75-85.

171

XIV. A művészi próza fejlődése; A C. Herenniusnak ajánlott Retorika

1. Az irodalmi norma kialakulásának tényezői Accius, Lucilius, Pomponius és Novius műveiből nyilvánvaló, hogy Tiberius Gracchus felléptétől új korszak kezdődött nemcsak a római irodalomban, ha­ nem a politikában is. Az a realizmusigény, vitatkozó kedv és támadó hangvé­ tel, amely Lucilius szatíráiban és az Atellanában megmutatkozik, a korabeli társadalmi és ideológiai harcokból táplálkozott. A Gracchusok korában jelent­ keztek először azok a társadalmi problémák, amelyek a 2. század végén és az első század elején fegyveres konfliktusokhoz vezettek. Különösen kiéleződ­ tek az ellentétek az itáliai szövetségesek polgárjogának kérdésében, továbbá az ingyenes vagy olcsó gabona- és földosztás kérdésében az optimaták és a populares között. E pártharcokban L. A. Satuminust, a 100. év néptribunusát ugyanúgy megölték, mint a 91. év néptribunusát, M. Livius Drusust. Drusus halálának hírére kitört a szövetséges vagy Marsus-háború (Kr. e. 90-88), ame­ lyet ugyan Róma megnyert, de mégis arra kényszerült a fenyegető külpoliti­ kai helyzet miatt, hogy a polgárjog megadásával pontot tegyen az ellenséges­ kedés végére. De alighogy befejeződött a szövetséges háború, megkezdődött az első mithridatési háború (Kr. e. 89-84), amely újabb belpolitikai harcokhoz veze­ tett Rómában. A senatus L. Cornelius Sullát bízta meg a hadjárat vezetésével, a lovagrend azonban, üzleti érdekeiért aggódva, a popularis politikusok mellé állva, Sulla hatalmát igyekezett kisebbíteni, s ennek érdekében Mariust ne­ vezték ki a keleti hadjárat vezérévé. Sulla azonban nem értett ezzel egyet, s Róma ellen vezette Nola mellett állomásozó csapatait, elfoglalta azt, s a po­ pulares vezetőjét, Sulpicius Rufust megölték, Marius pedig kénytelen volt Afrikába menekülni. Sulla eltörölte Sulpicius törvényeit, korlátozta a néptribunusok jogkörét, új kolóniákat alapított, majd ismét Keletre távozott. Cinna azonban 87-ben Mariust visszahívatta, aki féktelen mészárlást rendezett a vá­ rosban, s ezzel ismét az ő kezébe került a hatalom. A következő évre Cinnával együtt immár hetedszer consullá választották. Marius azonban január közepén 172

meghalt, utána Cinna és a populares lettek a hatalom birtokosai Rómában. A győztesen visszatérő Sulla azonban 82-ben ismét elfoglalta Rómát, véres bosszút állt ellenfelein. Diktátorrá kiáltatta ki magát, s e hatalmat megtartotta 79-ig, amikor is lemondott a teljhatalomról, s egy évre rá meghalt. Ez a bel- és külpolitikai harcokban mozgalmas kor felébresztette az érdek­ lődést a történetírás iránt is, amely ekkor igen sokrétű és színes volt. Egyfelől folytatták az annalista hagyományokat, mint L. Calpurnius Piso Frugi (consul 133-ban), aki Annalesében eljutott a 146. évig, s szemléletét bizonyos racio­ nalizmus jellemezte. Az újabb annalisták viszont a megejtő, novellaszerű áb­ rázolásmódra vetették a hangsúlyt, a forráskutatás rovására. Claudius Quad­ rigarius a 389. évvel kezdte művét és eljutott saját koráig, 72-ig. Valerius Antias műve legalább 75 könyvből állt, a város alapításától kezdve tárgyalta az eseményeket Sulla haláláig, de Livius szerint megbízhatatlan, különösen a csatákkal kapcsolatos számadatok megadásában. Más történetírók koruk tör­ ténetére koncentráltak, mint például Sempronius Asellio, aki Numantiánál ka­ tonai tribunusként harcolt (134/ 133), s olyan eseményekről kívánt írni, ame­ lyeknek maga is részese volt, hogy bizonyíthassa, mi miért történt. L. Cor­ nelius Sisenna (118-67) is saját korát írta meg Historiae c. művében, a szö­ vetséges háborútól a Sulla haláláig tartó időszakot. A tragikus történetírás módszerét követve, kedvelte a regényes leírásokat, mégis fontos forrás lehetett Sulla korára vonatkozólag. Nem véletlen, hogy éppen ő fordította le a milétosi Aristeidés Milétosi meséit latinra. Külön ki kell emelni L. Coelius Antipatert, aki Kr. e. 121 után kezdett írni, és egy hét könyvből álló monog­ ráfiát szentelt a második pun háborúnak. Sok forrást felhasznált, hogy tárgy­ szerű leírást adhasson az eseményekről. De nemcsak a történelem érdekelte, hanem a földrajz és néprajz is. Különös gondot fordított művének nyelvi ki­ dolgozására: hatásosan tudta alkalmazni a retorikai stílusalakzatokat. E korszak politikai harcaiban egyre nagyobb szerepet játszanak a nagy egyéniségek, akik azt akarják, hogy az utókor megőrizze emléküket, ezért kommentárokat (commentarii) fűznek saját életükhöz és politikai tevékenysé­ gükhöz. így születik meg a római autobiográfia, az önéletrajz az arisztokrácia körében. Egyes kutatók létrejöttét a római portrészobrok megjelenéséhez kap­ csolják. Ilyen önéletrajzi kommentárokat írt a hagyomány szerint Aemilius Scaurus (consul 115-ben), Rutilius Rufus (consul 105-ben), Q. Lutatius Catu­ lus (consul 102-ben) és maga Sulla is. Mint láttuk, Accius többek között drámatörténettel is foglalkozott, Lucilius pedig gyakran érint grammatikai és poétikai kérdéseket. Az sem véletlen, 173

hogy Coelius Antipater történeti művét L. Aelius Stilónak, e kor nagy gram­ matikusának, rétorának és filológusának ajánlotta. Ez azt jelenti, hogy e kor­ szakban a tudománynak nagy tekintélye volt. Aelius Stilo Lanuviumban szü­ letett 150-ben. 100-ban elkísérte előkelő barátját, Q. Metellus Numidicust rhodosi száműzetésébe, ahol görög filozófusokkal és rétorokkal ismerkedett meg. A Stilo melléknevet azért kapta, mert mások számára beszédeket írt. Mint sztoikus filozófus érdeklődött az etimológia, a grammatika, különösen a szintaxis iránt. Filológusként az irodalom előtti kor emlékeivel foglalkozott; kommentálta a Saliusok énekeit és a Tizenkéttáblás törvényt. Tanítványai kö­ zé tartozott, többek között Varró és Cicero. Aelius Stilóhoz hasonlóan gram­ matikát és retorikát oktatott Rómában Opillus 92-ig, amikor is elhagyta Ró­ mát (vö. Suetonius, De grammaticis 6). Az alexandriai filológia módszereit átvéve, e korszakban szövegkiadásokat készítettek az archaikus irodalomból. Jó kiadásokban adták ki Plautust, Naeviust stb., s ezzel lehetővé tették e szerzők műveinek olvasását és tanul­ mányozását. Az alexandriai tudósok az irodalmi műveknek főleg a nyelveze­ tét vizsgálták, s a helyes formákat az analógia, azaz az ész és a hasonlóságon alapuló szabály alapján állapították meg. Az Alexandriában kiképzett filoló­ gusok aztán az iskola módszereit más országokba is elvitték; például amikor Panaitios Rómában volt, Rhodoson az a Dionysios tanított, aki az első gram­ matikát írta. Pergamonban viszont I. Attalos (Kr. e. 241-197) alapított könyv­ tárat, amely tudományos centrummá, Alexandria versenytársává vált. Innen jött Rómába Kratés, aki az anomaliát képviselte, azaz a természetes nyelvhasználatot az analógiával szemben. Amíg az alexandriai tudósok a költészet­ re összpontosítottak, addig a pergamoniak a prózára, s az ő tanítványaik is ter­ jesztették tanaikat. Aelius Stilo, aki jól ismerte a pergamoni Kratés anomalista elveit és el is fogadta azokat, miután Rhodoson megismerkedett Dionysios Thraxszal, az analógia képviselőjével, e két irányzatot megpróbálta össze­ egyeztetni saját kutatásaiban. Ugyanerre törekedett tanítványa, Varró. Ezzel szemben Caesar határozottan az analógia védelmére kelt De analogia c. mun­ kájában. Ilyen szellemi háttér mellett válik érthetővé, miért foglalkozott Luci­ lius szatíráinak 9. könyvében grammatikai kérdésekkel, illetve miért feszege­ tett műfajelméleti fogalmakat.

174

2. A

beszéd művészete; a retorikaelmélet gazdagodása

A Gracchusok korától a görög retorikaelmélet tanulmányozása általánossá vált. Tiberius Gracchus retorikatanára Mitylénéi Diophanés volt, öccséé, Gaius Gracchusé Marathosi Menelaos. Mindkettő kiváló szónokká vált, bár eltérő tehetségek voltak. Tiberius beszédeit éles logika és világos gondolatmenet tette hatékonnyá, Gaiuséit pedig a szenvedélyes tűz és a magával raga­ dó előadásmód. C. Gracchus ellenfelei közt jelentős szónok volt C. Fannius, a 122. év consula, ugyanez elmondható M. Aemilius Scaurusról, az optimaták egyik vezéregyéniségéről (consul 115-ben), és a sztoikus P. Rutilius Rufusról (consul 105-ben). A Iugurtha elleni háború sikeres hadvezére, Q. Caecilius Metellus Numidicus, akit 100-ban Aelius Stilo elkísért száműzetésébe, szin­ tén képzett szónok volt, s beszédeit ki is adta. Cicero gyermekkorában két nagy csillag tündökölt a Forumon: Marcus An­ tonius (143-87) és L. Licinius Crassus (140-91). Cicero De oratore c. dialó­ gusában, amelynek idejét Cicero 91-re teszi, vezető szerepet juttat nekik, s ez­ zel nyilván nagyságuknak kívánt adózni. Antonius természetes tehetség volt, hatékonyságát az előadásmód biztosította. Hangja és gesztusai tökéletesen simultak mondanivalójához, s fokozták annak kifejezőerejét. Spontánnak tű­ nő előadásmódjával palástolta nagy elméleti felkészültségét, amelynek meg­ létét világosan bizonyítja az a tény, hogy írt egy retorikát, amely Quintilianus szerint befejezetlenül maradt (3, 1, 19). Nagy gondot fordított a szóválasztás­ ra, a tagolásra és a ritmusra. Bár a consulságot is elérte (99-ben), mégis tragi­ kus véget ért: Marius hívei 87-ben meggyilkolták. Egészen más tehetség volt Crassus, akinek beszédeiben a méltóság, a tanultság és a szellemesség egyaránt hatott. Latin kifejezésmódja találó volt és elegáns: minden témakörben könnyed és sziporkázó tudott lenni. A legnehe­ zebb jogi problémákat finom logikával, világos érveléssel oldotta meg. A vi­ tákban felülmúlhatatlannak bizonyult: a tanultság és a természetes tehetség csodálatos összhangban volt nála. Emiatt Cicero még Antoniusnál is nagyobb szónoknak tartotta. Crassus is feljutott a consuli hivatal magaslatára (95): 91 -ben, néhány nappal azután, hogy önmagát is felülmúló nagy beszédet mon­ dott Philippus consul ellen, betegség szállta meg, amely elragadta. De Licinius Crassus nemcsak kiváló szónoki teljesítményével írta be nevét a római retorika történetébe, hanem egy híres rendeletével is, amelyet 92-ben censortársával, Cn. Domitius Ahenobarbusszal együtt kiadott. A rendeletszö­ veg így hangzik: „Tudomásunkra jutott, hogy vannak olyan emberek, akik a

175

tanításnak egy újfajta módját vezették be: az ifjúság tódul hozzájuk az isko­ lába. Latin rétomak hívják magukat. A fiatalok egész nap henyélnek náluk. Őseink megszabták, hogy gyermekeink mit akarjanak tanulni és milyen isko­ lákba akarjanak járni. Ez az új tanítási mód, amely őseink szokása és akarata ellen történik, nem tetszik és nem is tűnik helyesnek. Éppen ezért mind azok­ nak, akiknek ilyen iskoláik vannak, mind azoknak, akik oda szoktak járni, tu­ domására kívánjuk hozni azon véleményünket, hogy nem tetszenek nekünk.” (Suetonius, De rhetoribus 1) Mint fentebb láttuk, a második század elejétől természetes jelenség volt, hogy az arisztokrata családok tagjai görög rétoroktól tanulták a retorikát, s gyakran utaztak Görögországba, hogy retorikai tudásukat ott tökéletesítsék. Cicero ifjúságában is természetes jelenség volt, hogy görög rétomál tanultak, hiszen a retorikát a görögök dolgozták ki, s teljes egészében görög tudomány volt. A néppárt azonban megkísérelte, hogy a görög retorikát latinnal helyet­ tesítse, görög stűusminták helyett latin mintákat alkalmazzon, és a retorika szakszavait is latinizálja. L. Plotius Gallus hozott létre ilyen latin retorikai iskolát Rómában. Suetonius idézi Cicero egyik levelét (De grammaticis et rhetoribus 26), amelyből kitűnik, hogy a gyermek Cicero is szeretett volna hozzá járni, és fájlalta, hogy ezt nem engedték meg neki. Tekintélyes tudós hozzátartozói és ismerősei ugyanis úgy vélték, hogy a görög retorikai gyakor­ latokkal jobban lehet fejleszteni az észbeli képességeket, mint a latinnal. Ugyanezt mondja Licinius Crassus Cicero De oratoréjában: a latin iskolákban a tanulók kétévi tanulás után retorikatanárok lettek. Csak nyelvi gyakorlatokat végeztek, s elhanyagolták a szélesebb általános műveltség - jog, történelem, filozófia és az ezekből áradó humanitás - elsajátítását, s helyette a vakmerő demagógiát és szószátyárkodást állították az oktatás középpontjába. Azért ho­ zott rendeletet ellenük, hogy elejét vegye a műveletlenség terjedésének, s hangsúlyozza, hogy a római kultúrának, ha fejlődni akar, szüksége van a gö­ rög tudományosságra (3, 93). E rendelet ugyan lefékezte a latin rétorok tevé­ kenységét, de megszüntetni teljesen nem tudta. Erről tanúskodik az a latin nyelvű retorikai tankönyv, amelyet a Rhetorica ad Herennium, azaz A C. Herenniusnak ajánlott Retorika címen ismer a tudományos világ.

176

3. A C. Herenniusnak ajánlott Retorika vitás kérdései E latin nyelvű retorikai tankönyv keletkezésének ideje és szerzőjének szemé­ lye vitatott. A nehézséget az okozza, hogy a római irodalomban először Hieronymus hivatkozik rá, s úgy idézi, mint Cicero retorikáját Herenniushoz, mégpedig kétszer is. Először az Abdias prófétához írt kommentárjának elő­ szavában (6, 1152 A, Migne), majd a Rufinus ellen írt apológiájában (1, 16, 2, 428 B, Migne). A belső érvekből, a szerző módszeréből, a mű sajátosságaiból azonban nyilvánvaló, hogy Cicero nem írhatta. Hogy Hieronymus mégis Ci­ cero műveként hivatkozik rá, annak két valószínű oka van. Az egyik az, hogy a kézirati hagyományban abban az időben, amikor a tekercseket kódexformá­ ba átírták, e retorikát Cicero retorikai műveihez kapcsolták. E hozzákapcso­ lást lehetővé tette, hogy Cicero, amikor ifjúkori retorikai művéről, a De inventionéről beszél, többes számban libri rhetoricinek nevezi azt. Ebből arra következtethettek, hogy Cicero a többes számmal két műre, a De inventionéra és a Rhetorica ad Herenniumra. utal. Hieronymus másik oka pedig az lehetett, hogy észrevette, hogy az eltérések mellett sok hasonlóság is van e két mű kö­ zött. A Herenniusnak ajánlott retorika tehát nem Cicero műve, ezért szerzőjé­ nek megállapításához először azt kell tisztázni, mikor keletkezett. Az eddigiek folyamán négy datálási lehetőség merült fel. Fr. Marx Kr. e. 86-82 közé helyezi, W. Kroll, majd M. J. Henderson Kr. e. 75-70 közé, A. E. Douglas a Kr. e. 50-es évekre, és legújabban L. Herrmann a Kr. u. 60 körűire. E datálások közül Marxé fogadható el, mert a Rhetorica ad Herennium szer­ zője Crassusszal és Antoniusszal zárja azoknak a szónokoknak a sorát, akik­ től idézhetne. Cicerót egyáltalán nem említi, és egyetlen olyan eseményre sem utal, amely Kr. e. 82 után történt. Mindez elképzelhetetlen lenne, ha a mű évtizedekkel későbben keletkezett volna. A tömörségre hozott példájában (4, 54, 68) Marius hetedik consulságára céloz. Mivel Marius 7. consulsága Kr. e. 86-ra esett, a mű csak ezután keletkezhetett. A lex Plautia iudiciaria alapján (Kr. e. 90-89) a bűnügyekben szenátorok és lovagok együtt bíráskodtak. Sulla azonban Kr. e. 82-81-ben, diktátorsága idején ismét kirekesztette a lovagokat a bíráskodásból. A 4, 35, 47-ben viszont olyan bíróságot szerepeltet a szerző, amely lovagokból és szenátorokból áll, ezért e résznek a 82- 81-es sullai tör­ vény előtt kellett keletkeznie. Mindebből következik, hogy a mű Kr. e. 86 és 82 közé datálható. Hogy nem Cicero A C. Herenniusnak ajánlott Retorika szerzője, az többek között nyilvánvaló abból a tényből is, hogy retorikánk szerzője maga írja a

177

stílusjelenségeket szemléltető példákat, Cicero pedig retorikai műveiben, ha szemléltet, másoktól vett példákkal teszi ezt. Ha ez így van, fontos kérdés an­ nak tisztázása, hogyan viszonyul Cicero De inventione c. műve A C. Heren­ niusnak ajánlott Retorikához. Némelyek azt gondolják, hogy Cicero merített a Rhetorica adHerenniumból, mások, hogy e mű szerzője a De inventionéból. Később elejtve ezeket a véleményeket, közös forrással magyarázták az egybe­ eséseket. A legvalószínűbb az, hogy Cicero merített a Rhetorica ad Heren­ niumból. Abból ugyanis, hogy Cicero azt mondja, hogy puer aut adulescentu­ lus korában írta e munkát, nem következik az, hogy Cicero 16 éves korában, 91 -ben írta e retorikát. Az adulescentulus minősítéssel ugyanis a rómaiak 30 éves korukig illették a fiatalembereket. Például Cicero az A. Roscius érde­ kében mondott beszédét 80-ban adta elő, tehát 26 éves korában, s később azt állítja, hogy e beszédét adulescentulusként mondta el (Or. 107). Ugyancsak ő a 43-ban 20 éves Octavianust puemek minősíti (Fám. 12, 25, 4). A De inven­ tione későbbi datálását javallja az a tény is, hogy az újakadémikus Philónt Ci­ cero 88-tól hallgathatta, s ennek nyoma már megtalálható a De inventionéban; vö. 2, 3, 10. Sőt E. Philippson Poseidónios hatását is kimutatta a De inventionéban, ez pedig arra enged következtetni, hogy Cicero e munkáját rhodosi tartózkodása után öntötte végleges formába. Kronológiailag tehát lehetséges, hogy Cicero merített a Rhetorica ad Herenniumból. Ez egyébként összhang­ ban van mindkét szerző nyilatkozataival. A Herenniusnak ajánlott Retorika szerzője ugyanis határozottan állítja, hogy ő írta az első latin nyelvű rendsze­ res retorikát, Cicero pedig azt mondja, hogy műve írásakor mindent elolvasott, s a sok műből csak a legjobb dolgokat vette át. Miután az említett okok miatt Cicero nem lehet e retorika szerzője, s erre már R. Regius is rámutatott 1491-ben megjelent munkájában, egyes kutatók Comiftciusban találták meg e munka szerzőjét, mások pedig ismeretlen szer­ zőnek tulajdonították e művet. Már R. Regius felvetette, hogy e retorikát egy ( ornificius nevű szerző írta, aki a Kr. e. 2—1. század fordulója táján tevékeny­ kedett. C. L. Kayser kiadása óta (1854) Cornificius szerzőségét minden kuta­ tó elfogadta egészen Marx kiadásának megjelenéséig (1894), amelynek Prolegomená]éban Marx kétségbe vonta Cornificius szerzőségét, s arra a megál­ lapításra jutott, hogy a szerző ismeretlen. Marx érvei azonban Quintilianus alapján cáfolhatók. Quintilianus ugyanis egyrészt a római retorikaszerzők kö­ zött felsorolja Comificiust (3, 1, 19-21), másrészt Institutio oratoriájában többször idézi. Adataiból a következő gondolatmenet vonható le; a) Corni­ ficius írt szónoklattani munkát; b) egy sor alakzat sajátos névvel csak nála 178

fordul elő; c) ezek az alakzatok ugyanezekkel a nevekkel megnevezve csak a Rhetorica ad Herenniumban találhatók meg; d) következésképpan a Rhe­ torica ad Herennium azonos Cornificius retorikájával.

4. A C. Herenniusnak ajánlott Retorika sajátos jellege Cornificius e retorikát rokona és ifjú tanítványa, C. Herennius számára írta, hogy az belőle sajátítsa el a retorika teljes rendszerét. A 4. könyv előszavában elmondja, hogy görög források alapján dolgozott, mivel az ő korában rendsze­ res latin nyelvű szónoklattan nem létezett. Tudatában van annak, hogy az ál­ tala latinra lefordított terminusok szokatlanok még a római nyelvhasználat számára, ám ezt a hátrányt szemléltető példáinak eleven rómaiságával kíván­ ja ellensúlyozni. E példák témáját gyakran meríti a korabeli római közélet pártharcaiból, s ezzel azt sugallja, hogy a Gracchusokkal kezdődő heves párt­ harcok mélyen érintették. A szemléletességre közölt példájában így írja le Tiberius Gracchus halálát: „Gracchus, mihelyt észrevette, hogy a nép ingadozik, mert attól fél, hogy a senatus tekintélyének nyomására ő maga is eláll véleményétől, összehívatja a népgyűlést. Ekkor ez bűntől és gonosz gondolatoktól eltelve előrohan Iuppiter templomából, és izzadtan, szikrázó szemmel, égnek álló hajjal, tógáját feltűr­ ve, népes csoporttal együtt futva felé indul. A kikiáltó csendet teremt Grac­ chus számára. Ez viszont magánkívül egy padra taposva, jobbjával letöri annak egyik lábát, és parancsára a többiek ugyanezt teszik. Amikor pedig Gracchus könyörögve az istenekhez fordul, ezek támadásba lendülnek, és mindenfelől rárontanak. Ekkor valaki a nép közül felkiált: »Menekülj, mene­ külj, Tiberius! Nem látod? Mondom, nézz körül!« Erre az ingatag tömeg, a hirtelen félelemtől megbabonázva, futásnak ered. Ez pedig szájából bűnt okádva, keble mélyéből kegyetlenséget lihegve, meglendíti karját, és bezúzza Gracchus fejét, aki nem értette világosan, mi történik, de nem hagyta el azt a helyet, amelyen állt. Egyetlen hanggal sem ejtve csorbát született bátorsá­ gán, némán összeesett. Ez viszont a nyomorultul elpusztult kiváló férfi vé­ rével bemocskolva, úgy hordozta körül tekintetét, mintha valami jeles tettet hajtott volna végre, és vidáman nyújtva bűnös kezét a gratulálóknak, Iuppiter templomába vonult.” (4, 55, 68) Többek között ez az a példa, amellyel a retorika szerzőjének popularis be­ állítottságát szokták bizonyítani. Valóban, e sorokból gyűlölet árad az egész

179

akciót vezető Scipio Nasica pontifex maximus ellen: a szerző meg sem neve­ zi, csak a megvető iste - „ez” névmással utal rá. Több tulajdonnév esetvégződéseinek váltogatására közli a következő pél­ dát: „Tiberius Gracchusnak, államunk vezetőjének nem engedte meg a mél­ tatlan halál, hogy hosszabb ideig velünk maradjon. Gaius Gracchust hasonló módon gyilkolták meg, s ugyanolyan hirtelenül ragadták el államunk kebelé­ ről ezt a hazáját oly hőn szerető férfiút. Satuminustól, miután áldozatul esett a gonoszokba vetett bizalmának, bűnös hitszegéssel vették el életét. Drusus, te véreddel áztattad házad falait és szülőanyád orcáját. Akik kevéssel azelőtt mindenben kedvében jártak Sulpiciusnak, azok hamarosan nemcsak azt til­ tották meg neki, hogy éljen, hanem még azt is, hogy eltemessék.” (4, 22, 31) A néppárt utolsó mártírja, akit a példában a szerző megemlít, P. Sulpicius Rufus. Őt Sulla 88-ban tette a proskribáltak listájára, s még ugyanabban az év­ ben meggyilkolták. Ez a példa tehát a sullai proscriptiók borzalmát is felele­ veníti, s a fentebb elfogadott datálás helyességét támasztja alá. A szerző hangsúlyozza, hogy a stílusjelenségeket szemléltető példákat ma­ ga írja. Emiatt az újabb időkben sok kritika érte. A korábbi szerzőknél talált hasonlóságok alapján ugyanis kétségbe vonták a szerző szavahihetőségét. E kritikusok azonban tévednek, mert szerzőnk nem a példák tartalmának kita­ lálását vindikálja magának, hanem egy (akár más szerzőtől vett) történetnek, témának az adott stílusjelenségre való alkalmazását, adaptálását. Bár három helyen is kritizálja a görögöket, mégis hangsúlyozza, hogy a görög retorika­ elméletet helyesnek tartja. E tekintetben tehát a görög retorikai hagyományt követi, a tekintetben viszont, hogy mindent lefordít latinra és csak retorikát ad, kiküszöbölve az oda nem való dolgokat, például a filozófiai és dialektikai kitérőket, a fentebb említett latin rétorok módszerét követi. Tehát egyfelől Crassus rendeletének hatása érződik abban, hogy teljes retorikai rendszert ad, másfelől a latin rétoroké abban, hogy a szerző mindent lefordít latinra, s elma­ rasztalja a görögöket, mert tudományuk fitogtatása végett oda nem való témá­ kat is tárgyalnak. A Herenniusnak ajánlott Retorika tehát a görög retorika egész rendszerét tárgyalja négy könyvbe sűrítve. Anyagát a szónok öt feladata (inventio, dis­ positio, elocutio, pronuntiatio, memoria) szerint osztja fel, mégpedig úgy, hogy az 1., 2. könyvben és a 3. könyv elején fejti ki az inventio témakörét, amely szerinte a leghosszabb és a legnehezebb, a harmadik könyv további ré­ szében a dispositiot (az elrendezés), a pronuntiatiot (előadásmód) és a memó­ riát (az emlékezőtehetség). A 4. könyvben pedig, amely terjedelmét tekintve 180

a leghosszabb, az elocutiót, azaz a stílussal kapcsolatos tudnivalókat írja le. Részletes kifejtése azért bír különös jelentőséggel, mert azt mutatja, hogy a Kr. e. 2/1. század fordulóján Rómában már tudatosan törekedtek a művészi formára mind a szóválasztásban, mind a szófűzésben. Érdemes e szempontból áttekintetni a 4. könyv tematikáját. A szakmai részt a stílusnemek tanával kez­ di: „Három stílusnem van - én formának nevezem minden helyes beszéd ezeket alkalmazza: az egyik a fennkölt, a másik a közepes, a harmadik az egy­ szerű. Fennkölt az, amely magasztos szavak csiszolt és ékes szövevényéből áll. Közepes az, amely alacsonyabb, de mégsem a legalacsonyabb rendű és leghétköznapibb szavakból áll. Egyszerű az, amely leereszkedik a legáltaláno­ sabban használt tiszta köznyelvig.” (4, 8, 11) Ezután következnek a stíluseré­ nyek vagy stíluskövetelmények: a választékosság, a szerkesztettség és a fen­ ség. A fenség a szó- és a gondolatalakzatokat foglalja magában. A szóalakzat címszó alatt felsorol 35 szóalakzatot és 10 trópust (szóképet), a gondolatalak­ zat címszó alatt pedig 19 alakzatot. A trópusokban észreveszi a jellemző je­ gyet, a jelentésváltozást, de még nem nevezi őket trópusnak. A körmondatot is az alakzatok között tárgyalja. A körmondat részletes leírása azt mutatja, hogy a prózaritmusra már ebben a korban gondot fordítottak, és a feltételek mind gyakorlatban, mind elméletben adva voltak ahhoz, hogy Cicero megje­ lenhessen, s vele kezdetét vegye a római próza aranykora.

Bibliográfia Cornifici Rhetoricorum ad C. Herennium libri IUI. Recensuit et interpretatus est C. L. Kayser. Lipsiae, 1854.

Incerti Auctoris De ratione dicendi ad C. Herennium Libri IV. recensuit Fr. Marx. Lipsiae, 1894. Prolegomena.

Cornifici Rhetorica ad C. Herennium. Introduzione, testo critico, commento a cura di G. Calboli. Bologna, 1969. Adamik T.: Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In: A szövegtan a kuta­ tásban és az oktatásban. Budapest, 1979, 83-92. G. Calboli: La retorica preciceroniana e la politica a Roma. In: Entretiens sur l’antiquité classique. Fondation Hardt 28 (1982) 41-108. Cornificius: A C. Herenniusnak ajánlott Rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, be­ vezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik T. Budapest, 1987. Adamik T.: A rétorika fogalma és struktúrája. In: Műalkotás - esztétikum - közönség az antikvitásban. Debrecen, 1988, 84-94. Rhétorique ä Herennius. Texte établi et fruduit par G. Achard. Paris, 1989.

181

RÓMAI IRODALOM

AZ ARANYKORBAN

I. Cicero és kora

1. A Cicero-kori irodalom sajátos jellege Cicero kora, amelyet a római próza aranykorának is szoktak nevezni, az euró­ pai kultúra ritka csúcspontjai közé tartozik. E közel 40 év alatt (kb. Kr. e. 82—43-ig) olyan irodalmi alkotások sora született, amelyek mind gondolati, mind formai igényességükkel nemcsak a későbbi római kultúra és irodalom számára szolgáltak mintaképül, hanem hosszú ideig az egész európai kultúra számára is. E korszak mintha cáfolná azt a mondást, hogy fegyverek közt hall­ gatnak a múzsák. Bel- és külháborúk szinte folyamatosan dúltak, mégis a szel­ lemi élet soha nem látott intenzitással forrongott és virágzott. Marius és Sulla véres polgárháborúja után Sulla alighogy lehunyta szemét, máris újabb polgárháború fenyegetett. Marcus Aemilius Lepidus, a 78. év consulja Etruriában újabb felkelést robbantott ki, a Sulla által tönkretett földbirtokosokra és Marius veteranusaira támaszkodva. Sőt, consulsága után Róma ellen vonult, ott azonban vereséget szenvedett. Szövetségese, Marcus lunius Brutus felett pedig Pompeius aratott győzelmet Eszak-Itáliában. Lepi­ dus seregének maradványait Marcus Perperna Hispániába vezette Quintus Sertoriushoz, aki mint kiváló hadvezér és szervező a helyi ibér arisztokráciát is maga mellé állította. A senatus a veszély nagyságát fölismerve, a fiatal Pompeiust küldte ellene, aki győzött ugyan, de csak annak következtében, hogy Perperna az elsőségért versengve, Sertoriust egy lakoma alkalmával meggyilkoltatta 73-ban. Alighogy elhárult ez a veszély, 73-ban Spartacus rabszolgafelkelése keltett rémületet. Marcus Licinius Crassust a senatus rend­ kívüli hatalommal ruházta fel, aki Apuliában ütközött meg Spartacus seregé­ vel, s győzött. A Hispániából visszaérkezett Pompeius is segítségére volt a felkelés végső felszámolásában. Győzelmük jutalmául a 70. évre Pompeiust és Crassust választották meg consullá, akik visszaállították a Sulla által korlá­ tozott néptribunusi hatalmat, a censori tisztséget, s a törvényszéki bizottságok­ ba a senatorok mellé lovagokat és plebejus elöljárókat is besoroltak. Nem sokkal ezután, 67-ben Pompeiust megbízták a kalózok elleni háború 185

vezetésével, amelyet egy év leforgása alatt győzelemmel fejezett be. Ezzel párhuzamosan folyt a harmadik mithridatési háború (74-64), amelynek veze­ tésével Manilius törvénye alapján s Cicero javaslatára Pompeiust bízták meg, leváltva Lucullust. Pompeius a következő évben (65-ben) az Euphratés folyónál megverte Mithridatést, s Pontust Bithynia római provinciához csatolta. 64ben csapatait Syriába vezette, s azt is provinciává alakította, sőt ludaeában is beavatkozott a belviszályokba: elfoglalta Jeruzsálemet, s Iudaeát Syria pro­ vincia részévé tette. A következő évben a Catilina-féle összeesküvés rázta meg Rómát. 59-ben Pompeius, Crassus és Caesar triumvirátusa következett, majd Caesar galliai hadjárata 58-50-ig, s végül a véres polgárháború Pom­ peius és Caesar között. E bel- és külháborúktól zaklatott korban a szellemi életet is azok irányítot­ ták, akik a politikát: a római és itáliai arisztokrácia tagjai, senatorok és lova­ gok. Közös jellemzőjük, hogy nagy egyéniségek voltak, s folytonosan küzdöt­ tek egymással az elsőségért mind a politikai, mind a szellemi életben. Félig bevallottan vagy nyíltan mindegyik magát tartotta a legnagyobbnak, s ebben volt is valami igazság: valamely területen mindegyik fölülmúlta a másikat: Cicero a szónoklás és a próza, Caesar a politika, Varró a tudomány, Lucretius a filozófia és a tanköltemény, Catullus a szerelmi költészet, Sallustius a törté­ netírás terén. Mindegyikük szeme előtt a tökéletesség eszméje lebegett, s hogy ezt elérjék, rátették egész életüket. De nemcsak egymással versengtek e korszak nagy alkotói, hanem a legna­ gyobb görög szerzőkkel is, akiknek finom ízlését, míves kifejezésmódját és mély gondolatiságát nemcsak csodálták, hanem el is érték. A klasszikus görög irodalom nemes pátoszát a hellenisztikus kori alkotók tudós műgondjával ötvözték. S ami közös sajátossága e kor valamennyi jeles tehetségének, az a különleges tudásszomj, amely arra ösztönözte őket, hogy a tudomány, a filo­ zófia és a művészetek minden ágát elsajátítsák, bár legtöbbjük csak egy terü­ leten kívánt kitűnni. Valamennyiükre áll az, amit Tacitus Messalája Ciceróról mond: „Nyilván ismeritek Cicerónak «Brutus» című könyvét, amelynek má­ sodik részében... a maga indulását, a maga felemelkedését, mintegy a maga ékesszólásának fejlődését adja elő: Quintus Muciusnál polgárjogot tanult, az akadémikus Philónnál, a sztoikus Diodotusnál a filozófia minden részét mé­ lyen magába szívta; és nem elégedvén meg azokkal a tanítókkal, akiket a városban hallgathatott, Achaiát és Kis-Ázsiát végigjárta, hogy valamennyi művészet valamennyi változatát elsajátítsa. így aztán - Herculesre! - Cicero könyveiben kézzelfoghatóan megmutatkozik, hogy sem a geometria, sem a 186

zene, sem az irodalomtudomány, és általában egyetlen nemes művészet isme­ rete sem hiányzott belőle, megismerte mind a dialektika finomságait, mind az erkölcstan hasznosságát, mind pedig a természeti jelenségek mozgását és okait” (Dialogus de oratoribus, 30, 3-4; fordította Borzsák I.). Méltán nevezhető tehát ez a korszak Cicero korának, mert Cicero tökéle­ tességigénye indította e korszak többi művészét is az elsőségért való versen­ gésre, s Cicero hatása akár pozitív, akár negatív értelemben a korszak vala­ mennyi alkotóját érintette, nem is beszélve közvetlen kapcsolatukról: állandó levelezésben álltak egymással, egymásnak is ajánlották műveiket (Cicero, Caesar, Varro, Nepos, Atticus, Cato, Brutus). Cicero még a kor költőivel is kapcsolatban állt: Lucretius művét kiadta, Laberius és Publilius Syrus mimusszerzőket értékelte, Catullust kritizálta, egyszóval árnyéka ott lebegett a kor egész irodalma felett. Bár e korszak a költészet területén is termett világirodalmi nagyságokat, mégis a próza aranykorának tartjuk, s méltán. A prózai kifejezésmódnak ugyanis valamennyi válfaját kimunkálta olyan magas szinten, hogy a későbbi koroknak soha nem halványuló mintákat adott. A szóbőségen alapuló cicerói körmondatos stílus ugyanúgy követőkre talált, mint a caesari világos és tömör kifejezésmód vagy a kettő között lebegő sallustiusi szubjektív és költői hang­ nem. A prózának ez a robbanása két körülménnyel magyarázható: az előző korszak hatalmas prózai termékenységével (történetírás, szónoklás), a gram­ matikai, retorikai norma kidolgozásával, továbbá Cicero korának harcaival és pártküzdelmeivel, mert a próza közvetlenebb kapcsolatban van a politikai cse­ lekvéssel, mint a költészet. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az, hogy e korszak költői távol tartották magukat a politikai élettől - Catullus és Lucre­ tius -, a prózaírók és szónokok viszont a politikai és a valóságos csaták forga­ tagában küzdöttek. S talán a heves politikai küzdelmekkel magyarázható az is, hogy soha meg nem ismétlődő szólásszabadság uralkodott mind a prózában, mind a költészetben. Talán Cicero kora volt az az utolsó időszak az európai irodalomban, amikor minden alkotó kifejezésre juttathatta szívének legtitko­ sabb vágyait és indulatait, bármire és bárkire irányultak is azok. Éppen Cice­ ro halála figyelmeztette az utána jövő művészgenerációkat arra, hogy a rés publicával a szólásszabadság is véget ért.

187

2. Marcus Tullius Cicero élete és beszédei Cicero Kr. e. 106. január 3-án született Arpinumban (ma: Arpino), egy latiumi kisvárosban, Rómától délkeletre mintegy 110 kilométerre. Tehetős szülei a lovagrendhez tartoztak, s távoli rokonukként tisztelték a szintén arpinumi Gaius Mariust, a híres hadvezért. Cicerót öccséhez, Quintushoz mindvégig szívélyes viszony fűzte. Szülei ügyvédnek szánták, ezért a korabeli Róma leghíresebb jogtudósához, Quintus Mucius Scaevolához (Kr. e. 170-87), az augurhoz küldték tanulni, aki Laelius veje és a híres szónok, Licinius Crassus apósa volt. Ennek halála után a másik Quintus Mucius Scaevolánál (Kr. e. 140-82), a pontifex maximusné] folytatta jogi tanulmányait. A retorikát olyan nagy szónokoktól sajátította el, mint M. Antonius és Licinius Crassus. Filozó­ fiát a szkeptikus Philónnál hallgatott, aki 88-tól Rómában tanított egészen 85-ben bekövetkezett haláláig. Szkeptikus tanaihoz Cicero mindvégig hű ma­ radt, s hatása már első művében, a 84-80 között keletkezett De inventionéfoen (A feltárásról) megmutatkozik. Philón halála után a sztoikus Diodotos tanítvá­ nyául szegődött, s mesterét meghívta saját házukba, hogy ott nyugodt körül­ mények között csak a filozófiának élhessen. Közben, a szövetséges háború idején, 89-ben katonai szolgálatot teljesített Pompeius Strabo, a későbbi „Nagy” Pompeius apjának parancsnoksága alatt. Feltehetőleg itt ismerkedett meg a vele egykorú Pompeiusszal, akihez mind­ végig vonzódott. A Marius és Sulla csatározásaitól véres nyolcvanas évek jó alkalmat szolgáltattak neki arra, hogy a szónoklás mesterfogásaival a gyakor­ latban is megismerkedjék a Forumon úgy, hogy amikor 81-ben Quinctius érdekében (Pro Quinctio) című beszédét előadta, már nagy elméleti és gya­ korlati tudással rendelkezett. A magánjogi jellegű perben ellenfele a kor leg­ nagyobb szónoka, Q. Hortensius (Kr. e. 114-50) volt. Hírnevét azonban az ameriai Roscius védelmében (Pro Roscio Amerino) mondott beszédével ala­ pozta meg 80-ban, akit Sulla egyik szabadosa, Chrysogonus, apagyilkosság­ gal vádolt. Pedig hát éppen ő tétette Roscius apját a proskribáltak listájára, s elkobzott vagyonát ő szerezte meg olcsó pénzért. Mivel az ügy a diktátor Sulla miatt némi veszéllyel járt, senki sem merte vállalni. A huszonhét éves fiatal Cicero azonban nem félt, s míg a tekintélyes idősebb szónokok sunyítottak, ra­ gyogó védőbeszédével elérte, hogy a vádlottat felmentették. Lehet, hogy e kényes ügy is közrejátszott abban, hogy 79-ben Görögország­ ba utazott, bár ő maga azt hangoztatta, hogy romlott egészségi állapota miatt hagyja el Rómát (Plutarchos 3). Athénben fél évig tanult az askalóni Antio-

188

chosnál, az újakadémia vezetőjénél, majd utána Apollónios Molónt, a neves rétort hallgatta Rhodos szigetén. Plutarchos szerint, miután Cicero görögül mondott egy beszédet, Apollónios szomorúan jegyezte meg: „Dicsérlek, Ci­ cero, és csodállak, de aggaszt Görögország sorsa. Nekünk, görögöknek már csak egy szép dolog maradt, a műveltség és az ékesszólás, most a te szemé­ lyedben ez is a rómaiaké lesz” (Plutarchos 4; fordította Máthé E.). Ugyanitt megismerkedett a híres görög filozófussal, Poseidóniosszal is, aki nagy hatást gyakorolt gondolatvilágára. Görög tanulmányútja tehát többféle szempontból is hasznos volt számára; egyrészt Athénban találkozott Titus Pomponius Atticusszal (Kr. e. 110-32), akihez élete végéig bensőséges barátsággal ra­ gaszkodott, másrészt gazdagította filozófiai műveltségét, harmadrészt finomí­ totta szónoki előadásmódját, amennyiben a rhodosi stílus köztes helyet foglalt el az áradó és érzelmes „ázsiai”, valamint az egyszerűségre meg világosságra törekvő attikai stílus között. Visszatérve Rómába, feleségül vette Terentiát, akitől két gyermeke szüle­ tett: Tullia 76-ban és Marcus 65-ben. 76-ban mondta el beszédét Roscius szí­ nész védelmében (Pro Q. Roscio comoedo), s ugyanebben az évben, éppen csak elérve a hivatalos korhatárt, quaestorrá választották, s ezzel bekerült a senatusba. Mint quaestor Szicíliában, Lilybaeumban szolgált, ahol kitűnt becsületes ügyintézésével. Visszatérve Rómába főleg a lovagrend érdekében kamatoztatta szónoki képességét, s meglehetős vagyonra és politikai befolyás­ ra tett szert. Már híres szónok volt, amikor 70-ben a szicíliaiak bevádolták Verrest, aki 73-tól 71-ig propraetorként sok jogtalanságot követett el ellenük, többek között eltulajdonította a szicíliai városok féltve őrzött műkincseit. Em­ lékezve becsületességére, Cicerót kérték fel a vád képviseletére. Cicerónak előbb meg kellett nyernie a jogot ehhez (divinatio) Q. Caeciliusszal szemben, melyet egy nagyszerű beszéddel (Divinatio in Q. Caecilium) el is ért. Verres védői között szerepelt a híres Hortensius, de szóhoz sem jutott, mert Cicero el­ söprő első beszéde után (actio prima) Verres önként száműzetésbe vonult Massiliába. Cicero azonban oly sok anyagot gyűjtött össze ellene, második tárgyalásra is számítva (actio secunda), hogy abból öt hosszú beszéd kere­ kedett ki, melyekben Verres minden gaztettét a világ elé tárta: De praetura urbana, De iurisdictione Siciliensi, De re frumentaria, De signis, De sup­ pliciis - és amelyek sohasem hangzottak el. A következő évben, 69-ben aedilis lett. Két beszéde is fennmaradt ebből az évből. Az egyiket Fonteius érdekében adta elő (Pro Fonteio), akit Gallia pro­ vincia lakosai bevádoltak zsarolásért; a másikat A. Caecina érdekében, akinek

189

örökösödési jogát bizonyos birtokra el akarták vitatni. E beszéd a késő köztár­ sasági tulajdonjog egyik fontos dokumentuma. Mivel a beszéd középpontjá­ ban jogszabályok értelmezése áll, Cicero később az egyszerű stílusra hozza fel példának (Orator 102). Negyvenéves korában, a törvény által megengedett életkor küszöbén, 66-ban praetoná választották. Ebben az évben lépett föl el­ ső politikai beszédével Manilius azon törvényjavaslata mellett (Pro lege Ma­ nilia), hogy Pompeiust kell megbízni a Mithridatés elleni háború fővezérségével. Ebben felvonultatta az aristotelési bemutató és tanácsadó beszéd minden erényét, s elbűvölte a senatust. Később úgy említi e beszédét, mint a közepes stílusú szónoklat mintapéldáját (Orator 102). Cicero tehát megejtően szép stí­ lusban felmagasztalta Pompeiust, feltehetőleg azzal a hátsó szándékkal is, hogy a híres hadvezért megnyerje saját politikai céljai számára. A 66-tól 64-ig terjedő időben radikális társadalmi reformokat ígérő mozgal­ mak ütötték fel a fejüket, s olyan híresztelések kaptak lábra, hogy ezek mögött Catilina és az őt támogató Crassus, Caesar és más tekintélyes arisztokraták áll­ nak. Cicero ez időben a konzervatív optimaták felé sodródott, és amikor 64ben consulválasztásra került sor, őt választották meg annak ellenére, hogy homo novus volt, azaz családjában ő viselt először curulisi tisztséget. E tisztet is suo anno, a legkorábban megengedett életkorban, 42 éves korában érte el. Catilina is jelöltette magát, de a róla terjengő hírek miatt sikertelenül, ezért erőszakkal kívánta megszerezni a hatalmat. Cicero azonban leleplezte „össze­ esküvését”, s Rómában maradt vezetőit kivégeztette. Négy beszédet mondott Catilina ellen, az elsőt, a leghíresebbet 63. november 8-án, amelynek hatásá­ ra Catilina elhagyta Rómát. A negyediket december 5-én; ebben halálbün­ tetést javasolt az összeesküvés lefogott vezetőre. Az ítéletet végrehajtották, Catilinát pedig a Pistoria melletti ütközetben 62 januárjában C. Antonius ka­ tonái véres küzdelemben megölték. A sors iróniája, hogy C. Antonius koráb­ ban Catilinával szimpatizált, de Cicero ügyes taktikával megnyerte magának: Gallia Cisalpina helyett a jövedelmezőbb Macedonia provinciát ajánlotta fel neki. Cicero tehát feljutott a hatalom legmagasabb csúcsára, s Marcus Cato a haza atyjaként üdvözölte. Cicero úgy gondolta, hogy a senatori rend és a lovagrend legjobbjait közös cél érdekében össze tudja fogni: ez a közismert concordia ordinum programja. Közben folytatta sikeres ügyvédi pályáját is: 62-ben védte Sullát (Pro Sídia), akit azzal vádoltak, hogy a Catilina-összeesküvésben részt vett. Ugyan­ csak ekkor vette védelmébe Archias költőt, akinek kétségbe vonták polgárjo­ gát. Cicerónak nem volt semmiféle bizonyíték a birtokában, ezért az irodalom

190

és a költészet jelentőségéről szónokolt, hangsúlyozván, hogy ha Archiasnak nem lenne is polgárjoga, azt költői érdemeiért meg kellene neki adni (Pro Archia poeta). 62. december 5-én nagy botrány tört ki: Bona Dea ünnepén Publius Clodius nőnek öltözve beosont Caesar házába, ahol a nők az éjjeli szertartásokat végezték. A titok kiderült, Clodiust perbe fogták, de ő megvesz­ tegetéssel elérte, hogy felmentsék. Cicero azonban közbelépett, s bizonygatta, hogy Clodius bűnös, s ezzel halálos ellenségévé tette őt, aki korábban híve volt. Helyzetét tovább rontotta az, hogy Pompeius visszatért Keletről, Caesar pedig Hispániából, hogy mint consul 59-ben hivatalba lépjen. A senatus ellen­ szenvvel fogadta Pompeiust, aki emiatt Caesar felé fordult. Caesarnak nagy segítséget jelentett a tekintélye csúcsán álló Pompeius közeledése. Caesar megnyerte az akkori idők leggazdagabb emberének, Crassusnak a támogatását is, sőt összebékítette őt régi ellenlábasával, Pompeiusszal, s így e három „nagy” ember szövetségre lépett egymással. Ezt szokták első triumvirátusnak nevezni. Caesar a tekintélye csúcspontján álló Cicerót is megkömyékezte, de az alkotmányellenesnek ítélte e szövetkezést, s nemet mondott. Cicero tehát akadályt jelentett Caesar tervei előtt, ezért el kellett őt távolí­ tani az útból. Clodius adoptáltatta magát egy plebejus családdal, hogy így néptribunussá választhassák. Mindehhez a pontifex maximus jóváhagyása kel­ lett, s Caesar ezt készségesen megadta. Clodiust 58-ban megválasztották nép­ tribunussá. Első ténykedéseként törvényjavaslatot terjesztett elő: törvényen kívül kell helyezni mindenkit, aki római polgárt bírósági tárgyalás nélkül halálra ítélt. Cicerónak rá kellett döbbennie, hogy a törvény ellene irányul, hogy senki sem áll ki érte, ezért száműzetésbe vonult 58 márciusában. Javait elkobozták, elegáns palatinusi házát lerombolták, s tusculumi villáját is meg­ rongálták. Cicero teljes kétségbeesésben szomorú napokat töltött Thessalonikében és Dyrrhachiumban. Pompeius azonban - miután a triumvirek kellőképpen megerősödtek - még­ iscsak megmozdult Cicero érdekében, s ebben Milo néptribunus is támogatta. Ennek eredményeképpen 57. augusztus 4-én a nép hozott egy törvényt Cicero visszahívására. Visszatérve köszönetét mondott a senatusnak és a népnek (Post reditum, két beszéd), majd szorgalmazta házának és javainak kárpótlá­ sát (De domo sua és De haruspicum responso). Védelmezte azokat, akik köz­ reműködtek visszahívásában, például P. Sestius néptribunust (Pro Sestio), és fellépett azok ellen, akik szerepet játszottak száműzetésében. Támadta Vatiniust (In Vatinium), aki Sestius ellen tanúskodott és Caesar híve volt. Caelius Rufus érdekében mondott beszédében Clodiust és Clodiát állította pel­

191

lengérre. Azt remélte, hogy ismét felfelé ível pályája a politika terén, azonban 56-ban Luccában Pompeius, Caesar és Crassus ismét megújította szövetségét, s Cicero nem tehetett semmit ellenük. Sőt, olyan helyzetbe került, hogy kény­ telen volt Caesar proconsuli megbízatásának meghosszabbítása mellett érvel­ ni (De provinciis consularibus) és Balbust, Caesar barátját védeni (Pro Balbo). Még ennél is kényesebb volt Caesar egy másik hívének, Rabirius Postumusnak a védelme, akit zsarolásért vádoltak be. De az igazi megaláztatás csak ezután jött: 54-ben arra kényszerült, hogy régi ellenségét, Vatiniust védje, sőt a gyű­ lölt Gabiniust is, akit zsarolásért állítottak bíróság elé, s aki mint consul 58-ban nem tett semmit, hogy megakadályozza száműzetését. De a végső kétségbeesés 52-ben érte el, amikor Milót Clodius meggyilkolása miatt Massiliába száműzték, bár ő védte (Pro Milone). Szónoki tevékenységét azonban értékelték, nemcsak pénzzel, hanem tiszt­ ségek odaítélésével is: 53-ban augurrá választották, 51 nyarától 50 nyaráig pedig Kilikia provincia kormányzója lett. De ez utóbbi megtiszteltetést in­ kább rákényszerítették, mert Cicero nem akarta elhagyni Rómát. Mint láttuk, consulsága után proconsulként Macedonia provinciába kellett volna mennie, de lemondott róla Antonius javára, s Gallia Cisalpinába, amely Antoniusé lett volna, Metellus Célért, Clodia férjét küldte. Ennek ellenére ragyogóan intézte a provincia ügyeit: csatákat nyert ellenséges népek és rablóbandák ellen, s er­ re büszke volt. Visszatérve Rómába triumfusért folyamodott, de a polgárhá­ borús körülmények miatt erre nem kerülhetett sor. Választás elé került: ki­ hez csatlakozzék? Noha már Pompeiusban sem bízott, mégis a kisebb rosszat választva, Pompeius mellé állt, de csak később követte őt Görögországba. A pharsalosi csatában nem vett részt, mert éppen beteg volt. Szomorúan és te­ li aggodalommal tért vissza Itáliába, de 47-ben, amikor Caesar is hazaérkezett, a győztes hadvezér kegyesen fogadta, így ismét Rómába mehetett. Bár részt vett a senatus ülésein, ott meghúzta magát, mert senkiben sem bízott. 46 táján azonban kezdett reménykedni abban, hogy Caesar visszaállítja az alkotmányos rendet. Öt év után ez évben mond először jelentős beszédet, Marcellus érdekében (Pro Marcello). Ebben többek között köszönetét fejezi ki Caesarnak azért, hogy M. Marcellusnak, aki 51-ben mint consul támadta Caesart, megbocsátott. Világosan megfogalmazza, mit vár Caesartól: „Neked kell, C. Caesar, új életre támasztanod mindazt, amit a háború - mint látod óhatatlanul elpusztított és romba döntött; újjá kell szervezned a törvényhozást, meg kell szilárdítanod a bizalmat, vissza kell szorítanod a fényűzést, elő kell segítened a népszaporodást, és ami már szétzüllésnek indult, mindazt szigorú 192

törvényekkel kell kordában tartanod” (8.; fordította Boronkai I.). Majd hivat­ kozik Caesar azon híres mondására: „Én életemmel eleget tettem már a termé­ szetnek is, meg a dicsőségnek is”, és így folytatja: „Hátravan még szereped­ nek ez a része: meg kell tenned, és törekedned kell rá, hogy megszervezd az államot, és élvezzed azt - te mindenekelőtt! - tökéletes csendességben és nyu­ galomban. Majd ha a hazádnak is leróttad tartozásodat, majd ha a természetet is kielégítetted, s éveid is beteltek, akkor mondd majd (ha úgy akarod), hogy már eleget éltél” (9.; fordította Boronkai I.). A következő évben, 45-ben mintha ismét csappanna ez a Caesarba vetett bizalom. Ekkor is mond két fontos beszédet. Az egyiket Q. Ligarius érdeké­ ben, akit mint Caesar ellenségét állítottak bíróság elé. E szónoklata akkora ha­ tást gyakorolt Caesarra, hogy felmentette Ligariust. A másikat pedig Deiotarus király, Galatia tetrarchája érdekében adta elő, akit azzal vádoltak, hogy meg akarta gyilkolni Caesart. Amikor pedig Cato öngyilkosságra kény­ szerült Uticában, Cicero közzétett róla egy dicsőítő iratot, amely felbosszan­ totta Caesart: Anticato címen válaszolt rá. Sajnos, mindkét mű elveszett, ezért nem tudjuk megítélni, milyen lehetett hangnemük. A köztársaság sorsáért való aggódását csak fokozták magánéletének zava­ rai és bánatai. 46-ban elvált feleségétől, Terentiától, mintegy harminc évi házasság után. Nem sokkal ezután feleségül vette gyámleányát, Publiliát. De a nagy csapás 45-ben érte el, amikor meghalt leánya, Tullia, akit mindvégig gyengéden szeretett. Nagy bánatára jól rávilágít Sulpicius levele, amely a vi­ gasztalás (consolatio) műfajának megfelelően próbálja enyhíteni Cicero nagy bánatát (Adfamiliares 4, 5). Cicero vigasztalhatatlan maradt: elvált Publiliától is, mert szerinte ifjú felesége nem érezte át eléggé Tullia halálának tragikumát. A családi és a belpolitikai bajok ismét arra kényszerítették, hogy visszahúzód­ jon a közélettől. Amikor 44. március idusán a Cassius és M. Brutus által szervezett arisztok­ rata összeesküvés résztvevői meggyilkolták Caesart, Cicero, bár nem vett részt az összeesküvésben, örömmel vette tudomásul azt. Néhány hónapig tá­ vol maradt a politikától, s kíváncsian várta, hogyan fogják a köztársaságot visszaállítani. Marcus Antonius, Caesar szövetségese és consultársa helyre kí­ vánta állítani a közrendet, és hatalmát is biztosítani akarta Caesar gyilkosaival szemben. A helyzetet azonban bonyolította, hogy a fiatal Octavianus is jelent­ kezett mint Caesar örököse. Felismerve Antonius nagy hatalmát, kezdetben az ő oldalára állt; de a senatusnak is kedvezni akart. Amikor Antonius elhagyni készült Rómát, hogy Mutina ellen vonuljon, ahol a köztársasági erők Decimus 193

Brutus vezetése alatt gyülekeztek, Cicero ismét belevetette magát a politiká­ ba. Mint a senatori párt vezetője heves szónoklatot tartott a caesari diktatúra ellen, s beszédében, igaz szelídebb hangnemben, Antoniust is érintette. Elő­ ször megállapítja, hogy Antonius eltörölte Caesar diktatúráját, „amely mármár királyi hatalom jellegét öltötte”. Később azonban Antonius - mondja háttérbe szorította a senatorokat, akik már szinte félnek nyilvánosan meg­ jelenni. Antonius hevesen válaszolt e beszédre, mire Cicero már Antonius távollétében elmondta második Philippicáját Antonius ellen, amely a végle­ ges töréshez vezetett. E beszéd befejezésében így fordul a távollévő Antoniushoz: „Légy végre tekintettel az államra, kérlek. Arra gondolj, hogy kiktől származol, ne arra, hogy kik között élsz. Velem bánj tetszésed szerint, de a köztársaságot kíméld meg! Önmagadra neked legyen gondod, én magamról annyit mondhatok: ifjan is védelmére keltem a köztársaságnak, vén fejjel sem hagyhatom cserben” (46; fordította Maróti E.). Cicero a 14. Philippicájában Antonius veresége miatti örömének ad hangot; azonban korán örült. A csatá­ ban mindkét sereg consulja elesett, Antonius újjászervezte hadseregét, miután Lepidus és Pollio átálltak hozzá légióikkal együtt. Octavianus pedig ahelyett, hogy Antonius ellen vonult volna, Rómába ment, és 43. augusztus 19-én át­ vette a consuli hivatalt. Ezután Octavianus békét kötött Antoniusszal, megsemmisítve azt a hatá­ rozatot, amely törvényen kívül helyezte Antoniust és Lepidust, és október vé­ gén megkötötték azt a szövetséget, amelyet második triumvirátus néven ismer a világ. Közös háborúra készültek Brutus és Cassius ellen, ehhez pénz kellett, amelyet legkönnyebben vagyonelkobzásokkal lehetett megszerezni, ezért a proscriptio eszközéhez nyúltak, amely azt is lehetővé tette, hogy vélt vagy valós ellenfeleiktől megszabaduljanak. Az első listán, amelyet Antonius Rómába küldött, ott szerepelt Cicero neve is. Menekülés közben katonák ölték meg 43. december 7-én, s levágott fejét kifüggesztették Rómában a Forumon levő Rostrára. Nagy ellenfele, Verres még megélte Cicero halálát, de vagyona miatt őt is kivégezték.

3. Cicero retorikai művei Cicero életművében az elmélet és a gyakorlat összhangot alkotott. Szónokként beszédeivel sikert sikerre halmozott, akár jelentős, akár jelentéktelen ügyek­ ről volt szó. A szó erejével olyan nagyságok pályáját egyengette, mint Pom194

peiusét (Pro lege Manilia), Caesarét (De provinciis consularibus), és nem utolsósorban Octavianusét a Philippicákkal. Quintilianus szerint Ciceróról azt híresztelték kortársai, hogy uralkodik a törvényszékeken; később pedig neve azonossá vált az ékesszólással (10, 1, 112). Egyedülálló tehetsége kétségbe­ vonhatatlan, azonban maga Cicero mindig azt hangsúlyozta, hogy sok-sok tanulással jutott fel a csúcsra. Beszédei folyamatos láncolatot alkotnak, még­ is minden korszakában tudott időt szakítani arra, hogy elméleti kutatással szembesítse gyakorlatát. Jellemző, hogy ez a kirobbanó szónoki tehetség aránylag későn, huszonhat éves korában lépett először a szónoki emelvényre, s ennek okát abban kereshetjük, hogy előbb az elméletben akarta tisztán látni a retorika legnehezebb kérdéseit. Nem véletlen tehát, hogy alkotói pályája egy elméleti művel, a De inventionéva\ kezdődik. E munka két könyvből áll, s benne Cicero a legnehezebb kérdéseket tárgyalja: mi a retorika, milyen feladatai vannak a szónoknak, me­ lyek a beszéd fajtái és részei, az ügyállás (status) fajai, a bizonyítás és cáfolás módjai. E munkát, mint fentebb már szó volt róla, Cicero 84-81 körül írta, el­ ső szónoki fellépésének elméleti megalapozásaként. A száműzetésből hazatérő Cicero 57-56-ban sok beszédet mondott, mégis szükségét érezte annak, hogy ismét tisztázza az elvi kérdéseket, de most már szélesebb alapon. így született meg retorikai mesterműve, a De oratore (A szónokról), amelyet öccsének, Quintusnak ajánl. Műfaja dialógus, amelynek fiktív időpontja Kr. e. 91. Szereplői a századforduló két legnagyobb szónoka, Antonius és Crassus, és mások. A mű Cicero legterjedelmesebb retorikai munkája: három könyvből áll. Az első könyvben Crassus a tehetség, gyakor­ lás és a minden tudományt átfogó általános képzés fontosságáról beszél (113-200). Részletesen szól az ideális szónok alakjáról (201-203). Crassustól eltérően Antonius a természetes szónoki képességek meglétét tartja fontosnak. A második könyv a szónoki művészet és a bölcsesség kapcsolatával kezdődik, majd Antonius leírja az inventiót (feltárás, feltalálás), a dispositiot (elrende­ zés) és a memóriát (emlékezés, emlékezőtehetség). Közben azonban C. Iulius Caesar Strabo beszél a humorról és a viccről (217-290), sőt e könyvben még a történetírás is szóba kerül (51- 65), s annak olyan elvei kerülnek terítékre, amelyek majd Sallustiusnál és Liviusnál valósulnak meg. A harmadik könyv­ ben a stílus (elocutio) és az előadásmód (actio) kérdéseiről Crassus beszél. Hangsúlyozza, hogy a szónoknak szilárd erkölcsi felfogással és alapos filozó­ fiai képzettséggel kell rendelkeznie, mert a retorika és a filozófia kölcsönösen kiegészítik egymást: hosszú idő után újra egyesülnek, s így születik meg majd

195

a tökéletes szónok. E mű jelentősége az európai kultúra számára nemcsak a/.ért felmérhetetlen, mert a sokoldalúan képzett közéleti ember alakját rajzol­ ja meg, hanem azért is, mert az irodalomtudomány, költészet és esztétika valamennyi kérdését érinti. C icero fia számára írta 54-ben a Partitiones oratoriae (Szónoki felosztások) c. kis munkáját, amelyben kérdés—felelet formájában, katekizmusszerűen dol­ gozza fel a retorika főbb kérdéseit. Ez a módszer az oktatás egyik alapformá­ ja volt az ókorban. Donatus kisebb grammatikájában így tárgyalja a szófajo­ kat, Augustinus pedig így fejti ki fiával beszélgetve jelelméletének lényegét De magistro c. művében. A pharsalosi csata után (48) Cicero ismét visszavonult a politikai tevékeny­ ségtől, s magányában ismét a retorikaelmélethez fordult. 46-ra két művel is elkészült. Az egyikben a római ékesszólás történetét dolgozta fel. Mivel e mű­ vében, amelynek műfaja dialógus, M. Brutus az egyik főszereplő, az egész munka a Brutus címet kapta. Előszavával az elhunyt Hortensiusnak állít emlé­ ket, utána röviden áttekinti a görög ékesszólás legfőbb állomásait (25-52), majd a római szónoklat fejlődését vázolja fel a legrégibb időktől saját koráig. A fejlődésrajzból egyértelmű, hogy a római ékesszólás Cicero tevékenységé­ ben ért fel a csúcsra (119. skk.). E munkát ugyanúgy saját szónoki gyakorlatá­ nak védelmében írta, mint az Orator (A szónok) c. egy könyvből álló művét, amely nem dialógus, hanem értekezés a tökéletes szónokról. Cicero vitapart­ nerei mindkét műben a korabeli atticitsák - Caesar, Calvus, Brutus és mások - akik éles logikára, egyszerű, világos stílusra, tárgyszerűségre törekedtek, és Cicero ritmusosan áradó, körmondatos stílusát mint ázsiai stílusnemet elítél­ ték: dagályosnak, effemináltnak nevezték. Cicero saját stílusáról kimutatja, hogy olyan, mint Démosthenésé, márpedig senki sem meri kétségbe vonni, hogy Démosthenés attikai volt. Ugyanezt a gondolatot támogatja meg De op­ timo genere oratorum (A legjobb szónokokról) című kis írásában, amely Dé­ mosthenés és Aischinés beszédeiből készített műfordításkötetének a bevezeté­ se volt. Ebben Cicero többek között kifejti műfordítási elveit, amelyek később majd Hieronymusnak is mintául szolgálnak: nem szóról szóra fordít, hanem gondolatról gondolatra. E művekből egyértelműen kiderül, hogy az a tökéle­ tes szónok, aki egyaránt otthonos mindhárom stílusnemben, az egyszerűben, a közepesben és a fennköltben, azaz egyaránt képes tanításra, gyönyörködtetés­ re és megindításra. Az antik stíluselméletben elsőként Cicero kapcsolta össze a három stílusnemet a szónok három feladatával: az egyszerű stílus tanít, a kö­ zepes gyönyörködtet, a fennkölt pedig megindít, tehát meggyőz.

196

4. Cicero filozófiai művei Cicero kora ifjúságától kezdve kapcsolatban állt a görög világgal és tudo­ mánnyal: csodálta és tanult belőle. Ugyanakkor észrevette a görögök politikai, erkölcsi és szellemi dekadenciáját. Zavarta őt „könnyelműségük, hízelgésük, s hogy lelkűk nem a kötelességeknek, hanem az alkalomnak szolgál” (Ad Quintum fratrem 1, 2, 4). A görög szellemiség mellé mindig odaállította a ró­ mai tradíciókat. A De officiis (A kötelességekről) bevezetésében inti Athénban tanuló fiát, hogy amiként ő mindig összekapcsolta a göröggel a latint mind a filozófiában, mind a retorikában, ő is így tegyen (1, 1, 1). A görög gondolato­ kat összhangba kívánta hozni a római kötelességtudattal úgy, ahogy azt egy­ kor a Scipiók tették. Cicero - mint láttuk - Mucius Scaevola augumá 1 tanult jogot, aki Laelius veje volt, így igen korán kapcsolatba került a Scipiók szel­ lemiségével. Arról is meg volt győződve, hogy a latin nyelv „nemcsak, hogy nem szegény, ahogy általában gondolják, hanem még a görögnél is gazda­ gabb” (De finibus 1, 3, 10). Cicero tehát alkalmasnak tartotta a latin nyelvet arra, hogy a legnagyobb filozófusok gondolatait is kifejezhesse. Kérdés azonban, hogy megvolt-e Cicerónak az a filozófiai képzettsége és ítélőképessége, hogy filozófiai kérdé­ sekről írhasson. Cicero ifjúkora óta érdeklődött a filozófia iránt: a filozófiával első kézből ismerkedett meg; a korabeli filozófiai iskolák legnagyobb kép­ viselőitől tanult. Ő maga így vall erről: „Mi azonban nem sebtében kezdtünk filozófiával foglalkozni. Pályafutásunk kezdetétől nem csekély munkát és fá­ radságot öltünk bele ebbe a tevékenységbe, és amikor úgy látszott, hogy a legkevésbé törődünk a bölcselettel, akkor foglalkoztunk vele leginkább” (De natura deorum 1, 3, 6, fordította Havas L.). Az ítélőképesség dolgában pedig példaképül szolgálhatna minden filozófus és minden ideológus számára. Egy­ felől ragyogóan átlátta az egyes filozófiai iskolák gyenge és erős pontjait, másfelől határozottan vallotta, hogy a filozófiában más az elmélet, és más a gyakorlat, azaz még a legszebb filozófiai gondolatokat sem lehet a társadalmi valóságban egy az egyben megvalósítani, mert abból társadalmi méretű tragé­ diák következhetnek. Tudta azt, hogy a nagy filozófusok tekintélyéhez való görcsös ragaszkodás akadályozza a tisztánlátást, mert aki egy filozófus véle­ ményét „szent” igazságnak tekinti, lemond a gondolkodásról. Tudta azt, hogy minden filozófiai és teológiai gondolat fokmérője az emberi méltóság (digni­ tas hominis): ha ezt megsérti, helyes nem lehet, hiszen minden filozófiai gon­ dolatot emberek találnak ki. 197

Cicero ráébredt arra, hogy egyes filozófiai iskolák ártalmasak is lehetnek, vagy a társadalmi élet számára ártalmas elemeket taníthatnak, ezért az igazság érdekében - s mintegy védekezésül - ki kell szűrni ezeket az ártó gondolato­ kat; ez csak úgy lehetséges, ha minden filozófiai rendszert alaposan megismeitink: „Mert ha nagy dolog megérteni egy-egy filozófiai rendszert, mennyivel nagyobb egyszerre valamennyit. Erre azoknak kell vállalkozniuk, akik elhatá­ rozták, hogy az igazság megtalálása érdekében az összes filozófus ellen és mellett fölemelik szavukat” {De natura deorum 1, 5, 12, fordította Havas L.). Cicerónak sokat emlegetett „eklekticizmusa” tehát nem ítéletalkotói gyen­ geségéből, hanem fordítva, erős ítélőképességéből fakad; nem tudja igazként elfogadni azt a gondolatot, amelynek igazságát a logika vagy a társadalmi gyakorlat nem igazolta. Cicero tehát kritikai szellem volt, akihez éppen emiatt az újakadémia szkepszise állt közel, de magától értetődik, hogy ezt a filozófiai irányzatot sem fogadta el végletes formájában: „Nem tartozunk azok közé, akik semmit sem tartanak igaznak, hanem azok között a helyünk, akik azt hangoztatják, minden igazsághoz társul bizonyos hamisság, méghozzá ez lehet olyan megtévesztően hasonló, hogy nincs biztos ismérv a kettő külön­ választására és az igazság igenlésére” {De natura deorum 1, 5, 12; fordította Havas L.). Ez a kritikus magatartás már első művében, a De inventionében megjelenik: „Ezért anélkül, hogy bármit is igenelnék, folyton kutatva, kétke­ dő lélekkel fogok mindent kimondani, nehogy miközben azt a kis dolgot elér­ tem, hogy látszatra megfelelően írtam meg e könyveket, elveszítsem azt, ami a legnagyobb: hogy tudniillik nem fogadtam el semmit sem vaktában és elbi­ zakodva” (2, 3, 10). Cicero első filozófiai műve az állammal foglalkozik De re publica címen; 54-51 között keletkezett, amikor már világosan érezte, hogy a köztársasági államforma veszélyben forog, s ez a veszély Caesar - esetleg Pompeius - ré­ széről is fenyeget. Formája dialógus, amelynek fiktív időpontja az ifjabb Scipio halála (129) előtti évekre tehető, mert maga Scipio az egyik vitatkozó fél. Hat könyvből áll, s két-két könyv tartalmazza egy-egy nap vitaanyagát. Az első könyv az állam eredetével, fogalmával és a három államforma - mo­ narchia, arisztokrácia és demokrácia - leírásával foglalkozik. Cicero a kevert államforma mellett érvel, s fejtegetéseiből levonható az a következtetés, hogy a jövőben elképzelhető az egyszemélyű vezetés (princeps) és a szabadság ellentétének kiküszöbölése. J. Béranger (1975, 131-134) és mások szerint, pár évtizeddel később Octavianus Augustus ezt az államformát kívánta megvaló­

198

sítani. Sajnos, az egész mű töredékekben maradt fenn, különösen a 3 6. könyv, amelyet a híres Somnium Scipionis (Scipio álma) zár le. A De re publicával egy időben írta a De legibus (A törvényekről) című mun­ káját (52 körül), amelyből három könyv maradt fenn, de Macrobius még tu­ dott az 5. könyvéről (Saturnalia 6,4, 8). Műfaja ennek is dialógus, de a jelen­ ben (52) játszódik Cicero és testvére, Quintus és Atticus között. Cicero élete utolsó három évében, amikor ismét kénytelen volt visszavonul­ ni a közélettől, hihetetlen gyorsasággal filozófiai művek egész sorát alkotja meg. Ezeknek egy része etikai kérdésekkel foglalkozik (De finibus bonorum et malorum - A legfőbb jóról és rosszról, Tusculanae disputationes - Tusculumi beszélgetések, De officiis — A kötelességekről), más részük teológiai és vallási kérdésekkel (De natura deorum-Az istenek természetéről, De divina­ tione - A jóslásról, De fato - A sorsról), továbbá ismeretelmélettel (Aca­ demica ). E filozófiai értekezések sajátos jellegét abban ragadhatjuk meg, hogy bennük Cicero a különböző filozófiai iskolák (sztoikus, epikureus, szkeptikus, peripatetikus) nézeteit ütközteti. Ehhez természetes keretet nyújt az e művek többségében alkalmazott dialógusforma, amely lehetővé teszi, hogy minde­ gyik irányzatot kellő mélységgel és meggyőző erővel mutassa be, hogy az ol­ vasónak alkalma legyen igazságtartalmukról ítéletet alkotni. Külön csoportot képeznek azok az oldottabb stílusban készült, szinte a mai „szépirodalom” fogalmát megközelítő filozófiai vagy erkölcsi esszék, ame­ lyek egy-egy kisebb kérdésre összpontosítanak. Ezek közül kettő elveszett, a Tullia halálakor írt Consolatio (Vigasztalás) és a Hortensius című munka. Ez utóbbi a boldogságkeresést állította középpontba valamiféle filozófiai bevezetés formájában, s oly ragyogó írás lehetett, hogy amikor a fiatal Augus­ tinus kezébe került, életszemléletének megváltoztatására késztette. Ránk ma­ radt viszont a Cato maior de senectute (Idősebb Cato az öregségről) és Laelius de amicitia (Laelius a barátságról) című két írása, amelyeket úgy is nevezhetnénk: himnusz az öregségről és himnusz a barátságról. Talán azért olyan szépek és emberiek ezek a kis dialógusok, mert Cicero életének legtra­ gikusabb korszakában keletkeztek, amikor - kénytelenségből, félreállítva már semmi másban nem talált vigaszt, csak az írásban, amely képes arra, hogy az emberi méltóság elérhetetlen szépségét megteremtse s emlékül az utókorra hagyja, bármilyen legyen is a rideg valóság.

199

5. A költő és levélíró Cicero Plutarchos szerint Cicero korának nemcsak legnagyobb szónoka, hanem leg­ nagyobb költője is volt. Maga Cicero is nagyra értékelte saját költészetét. Ez nemcsak abból látszik, hogy szívesen idézi saját verseit - például De divina­ tione című munkájában (1, 17-22) egy hosszabb részletet közöl De consulatu suo című elbeszélő költeményéből - hanem abból is, hogy leveleiben többször is kifejezésre juttatja, hogy versei közel állnak szívéhez. Kortársainak és köz­ vetlen utókorának azonban más volt a véleménye: gúnyolódtak, élcelődtek a nagy szónok versein. Az idősebb Seneca, Martialis (2, 89, 3) és Iuvenalis (10, 124) kifejezetten rossz véleménnyel vannak költészetéről, Quintilianus pedig, aki a szónok Cicerót a legnagyobbnak tartja, nemcsak a római, hanem a görög szónokok között is, sajnálja, hogy Cicero a versírással is kísérletezett, mert ez­ zel tápot adott irigyeinek a gyalázkodásra (11,1, 24). Ennek ellenére az utó­ kor sokáig fenntartotta egyes költői műveit, például Donatus Limon (latinul: Pratum - Mező) című munkájából idéz négy sort, amelyben Cicero véleményt mond Terentiusról (Ad Quintum fratrem 2, 15, 5). E töredékből úgy tűnik, hogy Limon című kötetében versben értékelte a korábbi költők teljesítményét. Az antik hagyomány több költői művének a címét megőrizte, s e címek arra utalnak, hogy Cicero költői tevékenységének első korszakában alexand­ riai vagy hellenisztikus elvek alapján alkotott, például Nílus, Glaucus, Alcyo­ nes stb. Ezt látszik alátámasztani, hogy lefordította a hellenisztikus költő, Aratos Phaenomena (Égi jelenségek) című munkáját hexameterekben, s en­ nek nagy része ránk is maradt. Költői tevékenységének második korszakában Ennius hatására, akit nagyon tisztelt és szent költőnek tartott, eposzokat kez­ dett írni. Négy ilyen epikus művéről tudunk. Marius címen örökítette meg nagy földijének hőstetteit (egy részletét 1. De divinatione 2, 106.). Saját consulságáról De consulatu suo címen írt egy epikus művet három könyvben, sa­ ját koráról pedig egy másikat De temporibus suis címen, ugyancsak három könyvben. Quintushoz, öccséhez írt leveleinek tanúsága szerint szerzett egy eposzt Caesar hőstetteiről is, de erről többet nem tudunk (Ad Quintum fratrem 3, 9, 6). Bár sok kritika érte Cicerót költői művei miatt, azt azonban nem lehet tagadni, hogy egyrészt ő is hozzájárult a latin hexameter fejlődéséhez, más­ részt rendelkezett valamiféle könnyed verselési készséggel, s erre büszke volt. I'cnnmaradt töredékei azt mutatják, hogy kedvelte a már dagályosságba át­ csapó pátoszt, s ez az, ami elválasztotta őt a neóterikus költőktől: innen a köl­ csönös ellenszenv.

200

Hogy milyen volt Cicero mint magánember, milyennek látták őt barátai, mi miatt szomorkodott, minek örült, azt leveleiből tudhatjuk meg, amelyeknek nagy többségét a publikálás szándéka nélkül írta, s éppen ebben van nagy ér­ tékük. Nem szerepet játszik bennük, hanem önmagát adja, azt a lelkiállapotot és hangulatot, amelyben a levélírás idején éppen volt, mert szerinte „a levél nem pirul el” — epistola non erubescit (Ad familiares 5, 12, 1). Mintegy más­ fél évvel halála előtt ezt írja Atticusnak: „Leveleimnek egyetlen gyűjteménye sem létezik. De Tirónál van mintegy hetven; tőled is el kellene kérni néhányat. Át kellene néznem őket, és ki kellene javítanom. így végre ki lehetne adni” (Ad Atticum 16, 5, 5). Tudniillik barátai, legfőképpen Atticus javasolták neki, hogy gyűjtse össze és publikálja leveleit. Persze ez időben csak egy kisebb gyűjteményről lehetett szó, hiszen a címzettek jó része még élt, s a nyilvános­ ságra kerülő levelek sokakat kompromittáltak volna. Ebből a kiadásból azon­ ban nem lett semmi. Cicero leveleit csak halála után publikálták, de nem tudjuk, hogy mikor, s azt sem, ki adta ki őket. Azt is homály fedi, hogy a Cicero említette 70 levél benne van-e a fennmaradt gyűjteményekben. Cornelius Nepos Atticus életraj­ zában említi, hogy Atticus 16 könyvnyi levelet őriz Cicerótól; „Bár legjobban Cicero rajongott érte, olyannyira, hogy saját testvére, Quintus sem volt meg­ hittebb, féltettebb társa. Nemcsak azok a közzétett könyvei bizonyítják ezt, amelyekben megemlíti a nevét, hanem tizenhat kötetnyi levele is erről tanús­ kodik, amelyeket Atticushoz intézett consulságától egészen haláláig. Ezekben az olvasó nemigen fogja hiányolni a kor történelmének összefüggő előadását. Mert Cicero feltárta az államférfiak viszálykodásait, leleplezte a vezérek hibá­ it, s írásaiban megelevenedik előttünk a köztársaság sorsának váltakozása. E levelek alapján bárki könnyen megítélheti, hogy szerzőjük gondolatai a dolgok mélyére hatolnak, és bölcsessége szinte a jóslás határán áll. Cicero ugyanis nemcsak azt jövendölte meg, ami még életében megtörtént, hanem mint látnok, azt is előre látta, ami napjainkban megy teljesedésbe” (16; for­ dította Havas L.). Cicero levelei négy gyűjteményben maradtak ránk; Ad Atticum (Atticus­ hoz) 16 könyvben, 66 és 44 között íródtak. Ad familiares (A barátokhoz) 16 könyvben 62 és 43 között. Ad Quintum fratrem (Testvéréhez, Quintushoz) 3 könyvben 60 és 54 között. Ad Marcum Brutum (Brutushoz) két könyvben 43-ból. E négy levélgyűjtemény 931 levelet ölel fel, de ebből hetvenet nem Cicero írt, hanem mások őhozzá. A kiadó - talán Tiro - a címzettek szerint rendezte a leveleket; ezek alkot201

jak az Ad familiares gyűjteményt. Az idősebb Seneea már idéz belőlük, ebből arra következtethetünk, hogy már Augustus alatt megjelentek. Legértékesebb kéziratuk a Mediceus, 1392-ben fedezték fel. Az Ad Atticum, Ad Quintum fratrem és az Ad Marcum Brutum gyűjteményt Petrarca fedezte fel 1345-ben, s nem akarta elhinni, hogy a levelek Cicerója ugyanaz, mint az a Cicero, akit beszédeiből megismert. De nemcsak Petrarca csodálkozott el Cicero leveleinek különlegesen szub­ jektív hangvételén, hanem a modem J. Carcopino is, aki szerint e levelek olyan rossz fényt vetnek írójukra, hogy valószínűleg az egész gyűjteményt tendenciózusan állították össze. Merész véleménye szerint Augustus tisztsé­ gek és anyagi javak juttatásával rávette Atticust és Cicero fiát, hogy olyan le­ vélkorpuszt állítsanak össze, amely egyrészt rossz színben tünteti fel a nagy szónokot, másrészt jóban a császári házat. Mindenesetre tény, hogy a Cicerólevelek között vannak például olyanok, amelyeket Caesar írt, s ezekből kide­ rül, hogy Caesar milyen kegyes és humánus volt a nagy szónokhoz, és olya­ nok, amelyekből árad Cicero állhatatlansága, szószegése, hiúsága. Például Lucceiushoz, a történetíróhoz írt levelében azt kéri a címzettől, hogy dicsőít­ se őt (Ad familiares 5, 12); a Catóhoz írt levelében pedig arra biztatja a cím­ zettet, hogy szavaztasson meg neki triumfust (Adfamiliares 15,4). Atticushoz írt leveleiből kiderül, hogy kétszínűén viselkedik mind Pompeiusszal, mind Caesarral szemben (Ad Atticum 7, 1) stb. Cicero hiúsága viszont érthetővé válik, ha meggondoljuk, milyen magaslatról taszították le, és milyen hosszú ideig kellett a mellőztetés terhét cipelnie, s az a dicsőség, amelyre korának minden nagy embere vágyott, nem adatott meg neki, holott szerinte ő volt a legnagyobb. A nagy diktátorhoz való viszonyának állhatatlansága pedig ma­ gyarázható azzal, hogy mindig a „köztársaság” állapota és érdeke volt az a tényező, amely ingadozását vagy döntéseit motiválta.

202

Bibliográfia Összes művek: Orelli - Baiter - Halm. Zürich 1845-1862. Müller - Friedrich. Lipsiae, Teubner1878-1898. Cicero: Oratio in Catilinam I. Auctores Latini I. A szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Havas L. Budapest, 1967. Cicero filozófiai műveiből. Somnium Scipionis. Cato maior de senectute. Auctores Latini IIA szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Lessi V. Budapest, 1967. Cicero: De signis. Auctores Latini IV. A szöveget gondozta, a bevezetést és a jegyze­ teket írta Havas L. Budapest, 1968. Cicero: De imperio Cn. Pompei. Auctores Latini VII. A szöveget gondozta, beveze­ téssel és jegyzetekkel ellátta Maróti E. Budapest, 1969. Borzsák I.: Cicero-interpretációk. EPhK, 1942, 188-199; 1943,384-394. Trencsényi-Waldapfel I.: Cicero és Lucretius. MTA I. OK, 1958, 113-170. Trencsényi-Waldapfel I.: Cicero. Klasszikus arcképek 8. Budapest, 1964. A. Michel: Rhétorique et philosophie chez Cicéron. Paris, 1960. K. Büchner: Cicero. Bestand und Wandel seiner geistigen Welt. Heidelberg, 1964. J. Carcopino: Cicero. The Secrets of his Correspondence. First Greenwood Reprint­ ing, 1969. K. Büchner: Das neue Cicerobild. Darmstadt, 1971. D. R. Shackleton Bailey: Cicero. London, 1971. W. Gorier: Untersuchungen zu Ciceros Philosophie. Heidelberg, 1974. J. Béranger: Principatus. Geneve, 1975. A. Desmouliez: Cicéron et son gout. Bruxelles, 1976. Bollók J.: A Cato maior egy elfeledett forrása. Antik Tanulmányok 30 (1983) 231-239. C. J. Classen: Recht-Rhetorik-Politik. Darmstadt, 1985. P. Grimal: Cicéron. Paris, 1986. M. Fuhrmann: Cicero und die römische Republik. Eine Biographie. München, 1989. Marcus Tullius Cicero: Az istenek természetéről. Fordította és a jegyzeteket készítette Havas L., az utószót írta Hahn I. Budapest, 1985. Cicero válogatott művei. Válogatta és az utószót írta Havas L. Budapest, 1987. Marcus Tullius Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Maróti E. Budapest, 1990. Cicero: A végzetről. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Szekeres Csilla. Buda­ pest, 1992. Marcus Tullius Cicero: Tusculumi eszmecsere. Fordította Vekerdi József. Budapest, 2004.

203

II. Gaius Iulius Caesar

1. Élete Gaius Iulius Caesar Kr. e. 100. július 12-én született Rómában, az előkelő lulius nemzetségből, amelyet történetileg a Kr. e. 3. század második feléig lehet visszavezetni. Nevének etimológiáját az antikvitásban vagy a caesius 'kékesszürke’ vagy a caesaries ’haj’ szóból magyarázták. Isidorus így értel­ mezi: „A caesaries szóról kapta a nevét, mert hajasan született” (Őrig. 9, 3, 12). Idősebb Plinius szerint viszont az első Caesar nevű gyermek onnan kap­ ta a nevét, hogy császármetszéssel (caeso matris utero) jött a világra (Na­ turalis historia 7,47). Apja, Gaius Caesar meghalt, mielőtt elérte volna a consulságot (85). Anyja, Aurelia, a Gracchusok anyjával, Comeliával hasonlítha­ tó össze, mert mindketten nagy műveltséggel bírtak, híresek voltak szép latin beszédükről, s arról, hogy mindennél fontosabbnak tartották gyermekeik ne­ velését. Apjának nővére Marius felesége lett, így Caesar rokoni kapcsolatba került a popularisok vezérével, Máriusszal. Szellemi fejlődésére nagy hatás­ sal volt rendkívül művelt és szellemes nagybátyja, Caesar Strabo. Tanítója, M. Antonius Gnipho (Kr. e. 114—64), aki a latin nyelvről írt egy munkát, és Enniust kommentálta, felkeltette érdeklődését a nyelvészet iránt. Családi kap­ csolatai révén igen korán a popularisok oldalára sodródott. Apja halála után egy évvel, 84-ben flamen diaiisi hivatalt kapott, s ugyanebben az évben fele­ ségül vette a popularisok vezérének, Cinnának a lányát, Corneliát. Tőle szü­ letett Iulia nevű lánya 83-ban. Amikor Sulla 82-ben visszatért Keletről, arra akarta kényszeríteni, hogy elváljon Cinna lányától, de Caesar megtagadta ezt, s Sulla haragjától félve, akinek az volt a véleménye a fiatal Caesarról, hogy „sok Marius lappang benne”, egy időre elrejtőzött. Végül azonban Sulla meg­ kegyelmezett neki. Katonaként M. Mucius Thermus parancsnoksága alatt Asiába ment (81-79). Parancsnoka diplomáciai ügyek intézése céljából Bithynia királyá­ hoz, Nikomédéshez küldte, akivel Caesar - a rossz nyelvek szerint - olyan

204

közeli kapcsolatba került, hogy e kapcsolat foltot hagyott jó hírén. Katona­ ként is kitüntette magát, különösen Mytiléné bevételekor, s ezért megkapta a corona civica kitüntetést. 78-ban Kilikiában harcolt a tengeri rablók ellen P. Servilius Vatia proconsul vezetésével. Sulla halála után azonban visszatért Rómába, s ott a közéletben próbált sikereket elérni. Vádlóként lépett fel Cn. Cornelius Dolabella ellen (78), majd C. Antonius ellen (77). Nem érezte azon­ ban magát eléggé képzettnek és tapasztaltnak a politikai pályára, ezért tanul­ mányútra ment Rhodosra, hogy ott Molónnál retorikát tanuljon. Útközben elfogták a tengeri rablók (75), s csak 50 talentum váltságdíj ellenében enged­ ték szabadon. Ezután Caesar hajóhadat szervezett, elfogta a rablókat, és ke­ resztre feszíttette őket. 74-ben félbeszakította retorikai stúdiumait, s a Mithridatés elleni háború idején részt vett Asia provincia városainak védelmében. Ezután visszatért Rómába, de most már nagy tervekkel, amelyeket lépésről lépésre sikerült is megvalósítania. 73-ban pontifexnek választották, majd ka­ tonai tribunusnak. 68-ban quaestorként Hispániában teljesített szolgálatot. 65-ben mint aedilis curulis fényes játékokat rendezett abból a pénzből, ame­ lyet Crassustól vett kölcsön; visszaállította Marius szobrait. 63-ban az idős Lutatius Catulus ellenében pontifex maximusszá választották, s e tisztségét élete végéig megtartotta. Fel lehet tételezni, hogy a 65—63-as reformmozgal­ mak (Catilina) hátterében Crassusszal együtt tevékenykedett. Cicero és Cato határozott fellépése miatt azonban nem tudta megakadályozni a Catilinaösszeesküvés vezetőinek kivégzését. 62-ben megkapta a praeturát és mint propraetor Hispania Ulterior provinciát igazgatta, s ez a hivatal jó alkalmat szolgáltatott neki arra, hogy anyagi ügyeit rendbehozza. Ugyanakkor sikeres hadjáratot vezetett a lusitánok meg a gallok ellen, és az adósságok csökkenté­ se érdekében bizonyos reformokat vezetett be a provinciában. 62-ben súlyo­ san érintette őt a Clodius által elkövetett Bona Dea botrány, amely éppen az ő házában történt. Emiatt el is vált immár harmadik feleségétől, Pompeiától, mert Caesar feleségének minden gyanú felett kell állnia (Plutarchos, Caesar 10.). Visszatérve Rómába, lemondott a triumfusról, hogy a következő évben pályázhasson a consulságra. Ragyogó diplomáciával kibékítette Pompeiust Crassusszal, s így Róma három leghatalmasabb magánembere szövetségre lé­ pett egymással, amely szövetséget a 43-as tresviri reipublicae constituendae analógiájára a modem korban első triumvirátusnak neveztek el. 59-re meg is választották consulnak a optimata M. Calpurnius Bibulusszal együtt, de Cae­ sar figyelmen kívül hagyta consultársa vétóit, s egyedül intézte az ügyeket.

205

Különféle reformokat vezetett be. Például földet osztott Pompeius veteránjai­ nak, Pompeius asiai rendelkezéseit törvényesítette, s Crassus számára is ked­ vező intézkedéseket hozott. Hogy szorosabbra fűzze kapcsolatait Pompeiusszal, feleségül adta neki leányát, Iuliát, s ő maga feleségül vette Calpurnius Piso lányát, Calpurniát. Caesar hű embere volt P. Vatinius néptribunus, aki nyilván Caesar biztatására — törvényt hozott de imperio C. Caesaris néven, amelynek értelmében Caesar öt évre megkapta Gallia Cisalpinát és Illyricumot mint provinciát, s hozzá három légiót. A senatus ezt még megtoldotta Gallia Transalpinával és egy légióval. Az 56. április 5-én Luccában létrejött egyezmény értelmében — és Cicero támogatásával — Caesar galliai imperiumát újabb öt évvel meghosszabbították 55-ben, s ezzel lehetővé tették, hogy Cae­ sar 58-50 között egész Galliát meghódítsa. Caesar és Pompeius kapcsolatában idővel zavaró tényezők jelentkeztek: 53-ban Crassus elesett a parthusok elleni csatában Carrhaenál, Pompeius fele­ sége pedig, Iulia, 54-ben gyermekszülésben meghalt, s ezáltal megszűnt az összekötő kapocs vő és após között. További problémát okozott Caesar szá­ mára a senatus ellenállása: a senatorok többsége ugyanis ellenezte Caesar galliai hódításait. Crassus halála után Pompeius egyedül látta el a consuli tiszt­ séget (52-ben): consul sine collega. Caesar kormányzósága 49-ben lejárt vol­ na, ezért pozíciójának megőrzése szempontjából fontos volt számára, hogy a 48-as consulságra pályázzék. Ellenfelei vissza akarták hívni, Curio azonban, akinek adósságait Caesar kifizette, elodázta egy ilyen törvény kibocsátását. Bár Caesarnak egy 52-es plebiscitum megengedte, hogy távollétében is pá­ lyázhasson a 48-as consulságra, 49. január 7-én a senatus úgy döntött, hogy Caesarnak el kell bocsátania seregét, s Pompeiust kinevezte diktátorrá. Ezzel kitört a polgárháború: Caesar átlépte a Rubicót, Pompeius pedig menekülni kényszerült Itáliából. Most már Caesart nevezték ki diktátorrá, sőt consullá is megválasztották a 48. évre. 48. augusztus 9-én legyőzte Pompeiust Pharsalosnál. 48/47 telén Egyiptomba érkezett: súlyos csatában legyőzte Ptolemaiost, Kleopátra testvérét, s Kleopátrát emelte a trónra 47 tavaszán. Az ale­ xandriai harcokban leégett a híres könyvtár egy része. Ezután legyőzte a pontosi Pharnakést, Mithridatés fiát, Kis-Ázsiában Zélánál, s innen küldte híres hadi jelentését: veni, vidi, vici, s visszatért Rómába. 46 tavaszán megverte Metellus Scipio seregét Thapsosnál; Cato öngyilkosságot követett el. 45. már­ cius 17-én Hispániában, Mundánál diadalmaskodott Pompeius fiain; ezzel véget ért a polgárháború, s Caesar egyeduralkodóvá vált. 45-ben megkapta az imperator címet, s egész életére diktátorrá választót206

ták, szinte isteni tiszteletben részesítették. Háborút tervezett a parthusok ellen, amikor mintegy hatvanan - Cassius és Brutus vezetésével - mint zsamokölők összeesküdtek ellene, és 44. március 15-én a Pompeius-színház termében megölték.

2. Művei Caesar közéleti pályáját - mint láttuk - szónokként kezdte, s kortársai kezdet­ től fogva a nagy szónokok közé sorolták. Cicero Brutusában kiemeli, hogy va­ lamennyi római szónok közül ő beszélt a legválasztékosabban (elegantissime), s szónoki képességét állandó tanulással fejlesztette (252). A hibás és romlott nyelvhasználatot szabályok alapján kiküszöbölte, s tiszta latin beszédét illően és visszafogottan kidolgozta (261). Quintilianus úgy ítéli meg, hogy ha Caesar csak a szónokiásnak szentelte volna magát, Ciceróval egyenrangú lett volna, mert beszédeiből akkora meggyőző erő árad, hogy úgy tűnik, ugyanolyan hév­ vel tudott szónokolni, mint harcolni (10,1, 114). Suetonius még tanulmányoz­ ta beszédeit, s megállapította, hogy egyes beszédeit a gyorsírók hibásan je­ gyezték le, másokat pedig idő hiányában maga Caesar nem tudott kidolgozni kellő mélységben (Caesar 55). Hogy kevés szóval sokat tudott mondani, az ki­ tetszik nagynénje, Iulia halálakor mondott gyászbeszédének egy részletéből, amelyet Suetonius idéz: „Iulia néném nemzetsége anyai ágon királyoktól szár­ mazik, apai ágon a halhatatlan istenekkel rokon. A Marcius Rexek ugyanis Ancus Márciustól származnak - anyám is ezt a nevet viselte; a Iuliusok pedig Venustól, s a mi családunk ezek nemzetségéből való. Megvan hát ebben a nemzetségben a leghatalmasabb emberek, a királyok feddhetetlensége és a ki­ rályokat is hatalmukban tartó istenek szentsége” (Caesar 6, fordította Kis Ferencné). Páratlan katonai sikereiben nem kis része volt a katonák előtt mon­ dott hatékony beszédeinek. Például a gall háborúk kezdetén, amikor a germá­ nokról azt regélték a kereskedők, hogy „hatalmas termetű, hihetetlenül bátor, fegyverforgatásban igen-igen képzett emberek, ők gyakorta találkoznak velük, s elviselhetetlennek érzik kemény arckifejezésüket”, tisztjei között kitört a pá­ nik, sokan azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy engedje őket haza. Caesar erre katonai gyűlést hívott össze, rövid beszédet mondott nekik, amelyben ki­ fejtette, hogy a rómaiak már sokszor megverték a germánokat, sőt még azok a helvétek is legyőzték már őket, akiket a rómaiak tönkrevertek, tehát nincs miért félniük. Éppen ezért még azon éjjel ellenük indul: „ha senki más nem 207

követi, akkor egyetlen légióval, a tizedikkel indul el, melynek hűségében csep­ pet sem kételkedik; ez a legio lesz a testőrsége” (A gall háború 1, 40; fordítot­ ta Szepessy T.). Beszédének akkora hatása lett, hogy „türelmetlen harcvágy szállt meg mindenkit”. A távozni készülők bocsánatot kértek Caesartól, a tizedik legio pedig büszkén mondott köszönetét hadvezérének. Caesar még az éjjel Ariovistus germánjai ellen indult, s lelkes katonáival fényes győzelmet aratott. Caesar beszédeiben, írásaiban purista volt. Álláspontját egy tudományos munkában is kifejtette De analogia címen 55-54 táján. Sajnos, e munka elve­ szett, s csak utalásokból sejthetjük, milyen lehetett. Suetonius úgy tudja, hogy „az Alpokon átkelőben írta, mikor Innenső-Galliából hivatalos igazságszol­ gáltatási körútja befejeztével hadseregéhez visszatért” (Caesar 56; fordította Kis Ferencné). Fronto úgy emlékezik meg erről a műről, hogy Caesar a ke­ gyetlen galliai háború idején, röpködő fegyverek közepette írta „a lehető leg­ gondosabban” „a névszók ragozásáról, a szavak hehezéséről és szabályairól” (221 Naber). Gellius szerint Favorinus így teremtett le egy régiesen beszélő fiatalembert: „Élj hát a régi erkölcsök szerint, de a jelenkor szavaival beszélj, és őrizd mindig az emlékezetedben és a szívedben azt, amit C. Caesar, ez a kiválóan tehetséges és bölcs férfi a De analogia c. értekezésének második könyvében írt: mint a szirtet, úgy kerüld a soha nem hallott, szokatlan szót” (1, 10, 4). Szintén Gellius tudósít arról, hogy Caesar De analógiájában a negyedik declinatiós főnevek egyes számú részeshatározós esetét -i nélkül ja­ vasolja, például ornatu ornatui helyett (4, 16, 9). Ugyancsak Gellius említi, hogy a De analógiát Cicerónak ajánlotta, s ebben amellett száll síkra, hogy a harena (homok), caelum (ég) és a triticum (búza) szavakat csak egyes szám­ ban, a quadrigae (négyesfogat), arma (fegyver), moenia (fal), comitia (gyű­ lés) és inimicitiae (ellenségeskedés) szavakat viszont csak többes számban szabad használni (19, 8, 3-^4-). Végül érdemes megemlíteni a kortárs Cicero véleményét: Caesar a „latin beszéd szabályrendszerérői igen pontosan írt, és az első könyvben azt mondta, hogy a szóválasztás az ékesszólás forrása” (Brutus 252). A fenti utalásokból leszűrhető, hogy Caesar művében az analogia (szabá­ lyokba foglalható azonosság) és az anomalia (a szabályoktól eltérő nyelvszo­ kás) kérdésében foglalt állást mégpedig az analogia mellett. Fő törekvése az „irodalmi norma” rögzítése mind a kiejtésben, mind a szóválasztásban, mind a ragozásban. Nem véletlen, hogy művét Cicerónak ajánlja: az urbanus nyelvhasználat kérdésében egyetértettek: „Különös gondot fordítottak e szerint 208

Ciceróék a szóválasztásra (nem fluvius vagy amnis, hanem flumen; causa, és nem gratia stb.), a változatosságra; ritkán használtak görög szavakat, újakat alig képeztek; kerülték a vulgarizmusokat, módjával hozakodtak elő elavult kifejezésekkel, inkább csak ünnepélyes hangulatú helyeken stb. Különösen fontos a nyelvtanírók szempontjából a declinatio és a coniugatio formáinak, valamint a mondatfűzés szabályainak állítólagos megmerevedése... „Caesar ... /-vei ejtette az inflmust, optimust. Érdekes Cassiodorusnak egy idevonatko­ zó megjegyzése (7, 150): Varró szerint az utóbbi szavakat csak Caesar ejtette és írta f'-vel. Addig ingadozott ennek a hangnak a helyesírása, Caesar tekinté­ lye irányt szabott még a kiejtésnek is” (Borzsák, 1942, 64-65; 69). Caesar Cicero mellett a klasszikus kor egyik legjelentősebb levélírója volt. „Állítólag Caesar volt az első, aki barátaival rendszeresen levélváltás útján érintkezett, ha sürgős ügyek elintézése végett nem volt alkalma személyesen találkozni velük, ha nem ért rá, vagy ha nagyon messze volt tőlük” (Plutarchos, Caesar 17, fordította Máthé E.). Leveleit egybegyűjtötték, azon­ ban a gyűjtemény elveszett. Cicero levélkorpusza őrzött meg néhányat az utó­ kornak. 49 áprilisában Balbus elküldte Cicerónak az alábbi Caesar-levelet: „Caesar üdvözletét küldi Oppiusnak, Comeliusnak. Március 9-én Brundisiumhoz érkeztem, a városfalnál tábort ütöttem. Pompeius Brundisiumban van. Elküldte hozzám N. Magiust a békével kapcsolatban. Amit jónak láttam, azt válaszoltam. Úgy akartam, hogy ti ezt tüstént megtudjátok. Ha reményem lesz arra, hogy a megegyezés érdekében lehet valamit tennem, tüstént értesí­ telek benneteket” (Ad Atticum 9, 13A). E levél mintapéldája a sokszor meg­ csodált caesari tömörségnek, mely egyébként az újatticista szónokok (Caesar, Calvus stb.) egyik erénye volt a világosság és a latinosság (elegantia) mellett. 49 márciusában Caesar magához Ciceróhoz is intézett egy levelet: ez is tö­ mör, s jellemző Caesar udvariasságára, hogy emiatt Cicero elnézését kéri. Bár úton van - írja -, nem tudja megállni, hogy ne írjon Cicerónak, és ne mondjon köszönetét neki, majd Rómába invitálja, mert ott tanácsát és segítségét akarja kérni (Ad Atticum 9, 6A). Szeretet, nagyrabecsülés, hála sugárzik e levélből: Caesar igazi nagyúr volt. Cicerót imperatomak szólítja. De nem ilyen kedves a hangneme, amikor megtudja, hogy Cicero Pompeius mellé állt: hangsúlyoz­ za, hogy Cicero egyrészt megsértette barátságukat, másrészt saját érdekével sem törődik. Barátságuk jogán kéri, hogy ne tegyen ilyesmit, hanem mint derék férfihoz és derék polgárhoz illik, tartsa magát távol a polgárháborútól (Ad Atticum 10, 8B). Caesar valóban nagyra értékelte Cicerót, s szerette volna, ha a nagy tekin­

209

télyű szónok ő mellé áll, vagy legalább semleges marad. Balbuson keresztül is próbálja megnyerni őt. Balbus leveléből ugyanis kitűnik, hogy Caesar misericordiát (irgalmat) kíván gyakorolni győzelme esetén, s el is küldi melléklet­ ként Balbus Cicerónak Caesar azon levelét, amely erről szól (Ad Atticum 9, 7BC). Azonban Cicero ez időben a kétségbeesés határán van. Látja, hogy Pompeius lesz a vesztes, s úgy véli, jobb lenne meghalnia, mint végigélni e borzalmakat (Ad Atticum 9, 6), s tudja, hogy amíg Pompeius és Caesar él, szó sem lehet „köztársaságról” (Ad Atticum 9, 7, 1); a kisebb rosszat, Pompeiust választja. Suetonius szerint a mundai csata idején írta Cato ellen (Caesar 56) Anticato című politikai pamfletjét, amely azonban nem maradt ránk. Caesar költészet­ tel is foglalkozott. Ifjúkori költői művei közé tartozik a Laus Herculis (Hercules dicsérete) és az Oedipus című tragédiája. A mundai csata táján hu­ szonnégy nap alatt írta az Iter (Utazás) című költeményét, mikor Rómából Hispániába utazott. Tudunk még egy Dicta collectanea (Összegyűjtött mon­ dások) c. könyvéről. Ezeknek a munkáknak a közzétételét azonban Augustus megtiltotta. Caesarnak talán több érzéke lehetett a költészethez, mint Ciceró­ nak. Az ő költői műveit nem kritizálta annyira az utókor, mint Ciceróéit, más­ felől Cicero sokat adott véleményére, például elküldte neki De temporibus suis c. eposzát, s égett a kíváncsiságtól, milyen véleménnyel van róla Caesar (Ad Quintum fratrem 2, 15, 5).

3. Kommentárok a gall háborúról és a polgárháborúról Caesar írói hírnevét nem a fentebb említett műveinek köszönheti, hanem kom­ mentárjainak. Ezeknek értékét és jelentőségét már kortársai felismerték, s az újabb korokban is mintául szolgáltak a klasszikus latinságra és a politikai célok írói eszközökkel történő propagálására. A De bello Gallico (A gall há­ ború) című kommentárját 52/51 telén öntötte végleges formába, természete­ sen a háború évei alatt saját maga és tisztjei készítette feljegyzések, illetve a senatusnak évenként küldött jelentései alapján. A műnek ugyanis egységes kompozíciója van: az első és hetedik könyv győztes nagy csatáival és gondos kidolgozásával mintegy keretezi a művet, amelynek közepe táján helyezkedik el a két britanniai hadjárat (4-5.) könyv, a hatodikban pedig a kitérők a ger­ mánok és a gallok szokásairól. De ugyanilyen egységes az egész mű stílusa is, 210

amely szintén azt mutatja, hogy az egyes könyvek megírását nem választhat­ ta el sok idő. Egyébként ezt igazolja Hirtius Pansa, aki egy nyolcadik könyv­ vel egészítette ki Caesar művét, s ennek előszavában megjegyzi, hogy Caesar „könnyen és gyorsan írta meg” szóban forgó munkáját. Az első könyvben röviden ismerteti Galliát, majd a helvétek elleni harcait (2-29) és a germán Ariovistus ellen viselt győztes háborúját (30-54), vagyis az 58. év hadi eseményeit. A második könyv a belgák ellen folytatott hadjára­ tát meséli el, amely a következő évben, 57-ben történt. A harmadik könyv a tengerparti törzsek leigázásáról szól, középpontban a venetusok elleni harcok­ kal 56-ban. A negyedik könyv eseményei már 55-ben zajlanak: az usipesek és tenctherusok megbüntetése (1-15), az első átkelés a Rajnán (16-19), az első britanniai hadjárat (20-36), büntető expedíció a morinusok és menapiusok el­ len (37-38). Az ötödik könyvben következik a második britanniai partraszál­ lás (1-23), Ambiorix győzelme a bizonytalankodó Sabinus és Cotta ellen (24-37); Caesar megsegíti Quintus Cicerót (38-52), a senók és a treverusok lecsendesítése (53-58). E sok harc mind 54-ben esett meg. A hatodik könyv­ ben Caesar az 53. év eseményeit zsúfolja össze: a háború a nerviusok, atuatucusok és menapiusok ellen Caesar vezetésével, továbbá a treverusok ellen Labienus irányításával (1-8). A Rajnán való átkelés kapcsán leírja a gallok (11-20) és a germánok (21-24) szokásait, továbbá a hercyniai erdőtés állatvi­ lágát (25-28). A könyv az Ambiorix és az eburok elleni harcok leírásával fe­ jeződik be. Az 52-ben történt római események (Clodius meggyilkolása) arra indították a gallokat, hogy visszaszerezzék szabadságukat: az arvernus Vercingetorix vezetésével fellázadtak Caesar ellen; súlyos harcok után Alesia városába vonultak. Caesar ostromgyűrűbe fogta a várost és győzött. E nagy győzelem utolsó mozzanatával, Vercingetorix kiszolgáltatásával fejeződik be a hetedik könyv. Caesar itt befejezte a művét, azonban Gallia végleges meghódítása még két évet vett igénybe, csak 50-ben fejeződött be. Ennek az utolsó két évnek a tör­ ténetét, Caesar egyik tisztje, Hirtius írta meg. Az események középpontjában a bellovacus Correus és az atrebas Commius elleni harcok állnak. A könyv utolsó fejezetei a hamarosan kezdődő polgárháború előzményeibe engednek betekintést. A De bello civili (A polgárháború) három könyve két év (49—48) esemé­ nyeit tartalmazza. Feltehetőleg 47-ben, nem sokkal az alexandriai háború után keletkezett, s talán 46-ban jelent meg. Egyes kutatók befejezetlennek tekintik. Az első könyv a Caesar ellen hozott senatusi határozatokkal kezdődik 211

(1-6). Caesar meghódítja Itáliát (7-23), Pompeius pedig Brundisiumba vonul vissza, majd onnan Dyrrhachiumba (24-29). Cotta elmenekül Sardiniából, Cato pedig Szicíliából (30), Caesar Hispániába megy, legyőzi Pompeius legá­ tusait, Afraniust és Petreiust (37-87). Jelentős helyet foglal el e könyvben a Massilia előtti tengeri csata (56-58). A második könyvben következik Massilia ostroma (1—16). Varró Caesar ellen fordul, de megadja magát (17-20). Caesart távollétében diktátorrá választják (21). Curio harcai és halá­ la Africában (23-44). A harmadik könyv a 48. év eseményeit tartalmazza: Caesar Brundisiumból átszállítja seregét Illyriába (6), Oricum elfoglalása (11), Apollónia kitárja ka­ puit Caesar előtt (12); Antonius serege megérkezik Brundisiumból, és egyesül Caesaréval (30-34), Caesar és Pompeius serege Dyrrhachiumnál (41), csatá­ rozások váltakozó sikerrel (45—46), Pompeius serege nagy veszteséget okoz Caesarnak (62-71), ezért Caesar visszavonul Apollónia felé (75). Innen Thessaliába igyekszik, s elfoglalja Gomphi városát (80). Metropolis megnyi­ totta előtte kaput (81). Pompeius is Thessaliába vonult, s a két hadsereg meg­ ütközik a pharsalosi csatában. Caesar győzelme (90-97), Pompeius halála (104), Caesar Alexandriában (103-112). A commentarii (feljegyzések, emlékiratok) műfajt történeti forrásnak szán­ ták, nem pedig végleges történeti műnek. Caesar feljegyzései azonban már le­ zárt művek, tökéletes irodalmi alkotások. Már Hirtius felismerte ezt, amikor arra vállalkozott, hogy A gall háborúi befejezze: „Hiszen köztudomású, hogy a »Feljegyzések« választékos stilus és előadásmód tekintetében messze meg­ előzi a többi író alkotásait, bármilyen műgonddal készültek is azok! Caesar pusztán azért bocsátotta a nyilvánosság elé, mert adatokat akart szolgáltatni az íróknak a nagy jelentőségű galliai eseményekről: mégis utolérhetetlennek tartják, mégis mindenki úgy látja, hogy nem elősegíti, hanem egyszerűen le­ hetetlenné teszi a téma új feldolgozását!” (Előszó; fordította Szepessy T.). Ugyanez a véleménye Cicerónak: Caesar kommentárjai „visszariasztják a jó­ zan embereket az írástól, a történetírásban ugyanis nincs vonzóbb a tiszta és szemléletes rövidségnél” (Brutus 262). Caesar feljegyzései azonban sokat köszönhetnek a görög irodalmi hagyo­ mányoknak: Nagy Sándor hadvezéreinek hypomnémái (feljegyzéseik, emlék­ irataik) műfaji előzményül szolgáltak. De legfőképpen Xenophón „visszaem­ lékezései” (Anabasis), amelyeket a szerző egyes szám harmadik személyben és keresetten egyszerű stílusban mesél el, mint Caesar. A görög etnográfia, el­

212

sősorban Poseidónios hatása mutatkozik meg a gallok, a germánok és a britek szokásainak leírásában. Az a tény, hogy Caesar feljegyzéseknek (commentarii) nevezte műveit, a szerénykedés, a kicsinyítés számlájára írandó. A kitérők, a „feljegyzésekbe” beleszőtt beszédek, az indirekt és direkt beszéd szituációtól függő váltakozá­ sa azt mutatja, hogy igazi történeti művel van dolgunk. A De bello civiliben is fontos szerepet játszanak a szereplő személyek megnyilvánulásai: Curio tra­ gédiája (2, 31-32), Pompeius és Labienus fanatizmusa (3, 18-19), Caesar zászlótartójának hősiessége még vereség esetén is (3, 64). Pompeiust rémület fogta el, amikor meglátta, hogy lovasságát visszaverték, otthagyta a csatateret (3, 94). Pompeiusék a csata előtt olyan önhitten bíztak a győzelemben, hogy előre elkészítettek mindent az ünnepi lakomához: „Pompeius táborában mes­ terséges lugasokat, felterített ezüst asztalneműek tömegét lehetett látni, a sát­ rak padlózatát friss gyeptégla burkolta, Lucius Lentulus és mások sátrát boros­ tyán borította, és sok más is utalt a túlzott fényűzésre, a diadalba vetett hitre, szóval könnyen el lehet képzelni, hogy azok, akik ilyen fölösleges gyönyörö­ ket hajszoltak, nem tartottak ennek a napnak a kimenetelétől” (3, 96; fordí­ totta Ürögdi Gy.). Mindezek az elemek azt sejtetik, hogy Caesar nem saját gyönyörűségére készítette feljegyzéseit, hanem a szélesebb olvasóközönséget kívánta befolyásolni, hogy elhiggyék neki: Galliában igazságos háborút viselt, a polgárháborúban pedig minden áron a béke megteremtésére törekedett, ám Pompeiusszal nem lehetett tárgyalni. De még ennél is fontosabb Caesar sze­ mélyének kiemelése: a balsiker vagy a Fortuna, vagy tisztjei ügyetlensége és engedetlensége miatt következik be, a siker pedig a hadvezér kiválóságának szükségszerű következménye. Ha Caesar kihúzza lábát Galliából, rögtön tör­ ténik valami baj, ha visszatér, tüstént helyreáll a rend és a béke. Bár ellenfelei kegyetlenek voltak, ő mindig irgalmas és megbocsátó maradt. Afranius ki­ végeztette a Caesarral kiegyezést sürgető katonákat, ennek ellenére, amikor Caesar bekerítette és kiéheztette hadseregét, s Afranius kénytelen volt megad­ ni magát, Caesar senkit sem öletett meg, hanem csak azt kérte tőlük, „ürítsék ki a tartományt, és bocsássák el a hadseregüket”. Caesar nemcsak megkímél­ te e katonák életét, hanem ellátásukról is gondoskodott: „Caesar megígérte, hogy amíg a Varus folyóhoz érnek, élelemmel látja el őket. Hozzáfűzte még, hogy bárki közülük a háborúban bármit is elvesztett, és a holmi az ő katonáinál van, azt vissza kell adni a tulajdonosnak” (A polgárháború 1, 87; fordította Ürögdi Gy.).

213

Caesar egyszerű stílusával, amelynek legfőbb jellemzője az elegancia és a tisztaság, az őszinteség látszatát tudta kelteni. Az egyszerű stflusnem funkció­ ja ugyanis a tájékoztatás, a tanítás, s Caesar stílusművészetével el tudta érni, hogy az olvasók minden szavát színtiszta igazságnak érezték. Ennek ellenére a kommentárjaiban előforduló sok csúsztatás, fontos tények elhallgatása, lé­ nyegtelenek előtérbe állítása stb. már kortársaiban felébresztette a gyanút sza­ vahihetősége iránt. Asinius Pollio például úgy vélte, „hogy az »Emlékiratok« nem készültek kellő gonddal és teljes hűséggel, minthogy Caesar mások tette­ iről sok mindent vakon elhitt, a maga cselekedeteit pedig talán szándékosan, de talán merő feledékenységből, hibásan írta meg” (Suetonius, Caesar 56; fordította Kis Ferencné). A modem kutatás pedig - például M. Rambaud - ki­ mutatta, hogy Asinius Pollio véleménye megalapozott volt, s csak egy pontja helyesbítendő. Caesar nem „merő feledékenységből” írta meg úgy „a maga cselekedeteit”, ahogyan megírta, hanem szándékosan. Egyébként Caesar egyszerű stílusa sem annyira „egyszerű”, mint az A gall háború elejéből tűnik: „Gallia területe a maga egészében három részre oszlik: az egyiket a belgák lakják, a másikat az aquitánusok, a harmadikat az a nép, amelynek anyanyelvén kelta, a mienken gall a neve” (1,1, fordította Szepessy T.). Caesar rövidségre, tömörségre törekedett, s olykor bizony homályossá vált, például, amikor sok birtokos esetet, puszta ablativust vagy ablativus absolutust használ ugyanabban a mondatban, s nehéz eldönteni, hogy melyik milyen határozót tölt be. „A hagyományos nyelvtan tiltja az ablativus absolu­ tus használatát, ha az a főmondat valamely mondatrészére vonatkozik. ... Caesar nemcsak eltűri ezt, de még szorgalmazza is” (P. T. Eden, 1976,37-38). Az említett műveken kívül a Corpus Caesarianumhoz tartozik még a De hello Gallico nyolcadik könyve, amelyet Hirtius írt, továbbá a Bellum Alexan­ drinum, a Bellum Africum és a Bellum Hispaniense. Ez utóbbi három munka a polgárháború három utolsó szakaszát írja le. Szerzőik Caesar hívei lehettek, katonatisztek, akik mint Hirtius, Caesar oldalán harcoltak. Mindhárom mű stílusa más, s ebből arra lehet következtetni, hogy három különböző szerzővel van dolgunk.

214

Bibliográfia Szövegkiadások: A. Klotz: Leipzig, 1921-1926. L. A. Constans - P. Fabre: Paris, 1926-1936. O. Seel: De bello Gallico. Leipzig, 1961. B. Kiibler: De bello Alexandrino, De bello Africo. Leipzig, 1910. B. Kiibler: De bello Hispaniensi. Leipzig, 1897. Caesar: A polgárháború. Auctores Latini IX Budapest, 1969. A szöveget gondozta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Havas L. Borzsák I.: A latin nyelv szelleme. Parthenon, Budapest, 1942. M. Gelzer: Caesar. Der Politiker und Staatsmann. Wiesbaden, 1960. L. Canali: Personalitá e stile di Cesare. Roma, 1963. M. Rambaud: César. Paris, 1963. M. Rambaud: L’art de la déformation historique dans les Commentaires de César. Paris, 1966. G. Pascucci: Interpretazione linguistica e stilistica dei Caesare autentico. ANRW 1, 3, 1973, 488-522. L. Raditsa: Julius Caesar and his Writings. ANRW 1, 3, 1973, 417—456. P. T. Eden: Elegantia. Latinitas és Explanatio (Caesar). In: Latin prózaírók. Budapest, 1976. W. Görler: Ein Darstellungsprinzip Caesars. Hermes 105 (1977) 307-331. Chr. Meier: Caesar. Berlin, 1982. M. von Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. I. Bern, 1992, 326-347. Julius Caesar: A gall háború. Budapest, 1964. Fordította Szepessy T. lulius Caesar: A polgárháború. Budapest, 1966. Fordította Ürögdi Gy. Studia colloguii de C. Iulio Caesare. Debrecini anno MMI habiti. Acta Classica Univ. Scient. Debrecen, 38-39 (2002-2003), 5-235.

215

III. A mimus

1. Az irodalmi mimus A mimus görög eredetű szórakoztató színházi műfaj. Etimológiailag a mimeisthai (utánozni) igével van kapcsolatban, s így a mimus név jól kifejezi e műfaj lényegét, az utánzást. Mint a dór vígjáték egyik formája Szicíliában jött létre, s innen indult hódító útjára Görögország és Itália felé. Irodalmi rangra először Sóphrón szicíliai költő emelte a Kr. e. 5. században. Töredékeiből ítélve darabjainak témáját a kisemberek életéből vette. Rómában és Itáliában két-három évszázadon keresztül mint szájhagyomány útján terjedő rögtönzött bohózat élt az egyszerű nép körében. Előadásai az itáliai Flora istennő ünne­ péhez, a Floraliához kapcsolódtak. Flora a virág és a tavasz istennője, aki Ovi­ dius leírása szerint egykor Chloris nimfa volt, s Zephyrus elől menekülve flórává változott. Zephyrus feleségül vette, és a virágok úrnőjévé tette: ő hin­ tette be virágmaggal a földet. Flora istennő a római vallás legrégibb rétegéhez tartozhatott. Külön papja volt, a flamen Floralis. Varro szerint Titus Tatius szabin király oltárt emelt neki (Lingua Latina 5, 74). Templomot Rómában azonban csak Kr. e. 238-ban kapott a Circus Maximus közelében. Ünnepét, a Floraliát április 28-tól május 3-ig tartották, s ennek keretében régtől fogva adtak elő mimusokat. Idővel az Atellanához hasonlóan helyet kapott a rendes színházi előadásokon is, mint betét (embolium) vagy utójáték (exodium), de irodalmi színházi műfajjá csak Caesar korában vált. A színház általában híven tükrözi a társadalmi élet mozgását, változásait. Különösen igaz ez a köztársaság végi római színházra. E korszakban Rómá­ ban nagy változások következtek be a politikai, gazdasági és kulturális élet­ ben. A filozófia terén az epikureizmus került előtérbe. A híres epikureus Seirón, akit Cicero barátjának nevez (Adfamiliares 6, 11, 2), Nápolyban taní­ tott, Philodémos, akit L. Calpurnius Piso a 70-es években hozott magával Itá­ liába, Herculaneumban tevékenykedett. Lucretius az epikureizmus filozófiai rendszeréről írt tankölteményt, Cicero leghűségesebb barátja, Atticus pedig közismerten epikureus elvek szerint élt. A színházi élet és a műfajok is az át216

alakulás képét mutatták. A tragédia és a komédia háttérbe szorult, az Atellana hanyatlott, s új színházi műfajnak adta át helyét, a mimusnak. Jól rávilágít er­ re a változásra Cicero egyik megjegyzése: „Most rátérek tréfáidra, mert te Accius Oenomausát követve nem Atellanát, ahogy egykor szoktak, hanem mimust hoztál elő, ahogyan mostanság történik” (Ad familiares 9, 16, 7). Az új kor követelményeinek, a kulturális fejlődésnek jobban megfelelt a mimus. Az Atellanában a női szerepeket is férfiak játszották, a mimusban megjelentek a női színészek, mégpedig fedetlen arccal, maszk nélkül, sőt bi­ zonyos alkalmakkor, így a Floralia ünnepein, mezítelenül. Az ifjabb Catóval kapcsolatban Valerius Maximus írja a következőket: „Amikor azokat a Floralia-játékokat, amelyeket Messius aedilis rendezett, ő is megtekintette, jelen­ létében a nép szégyellte követelni, hogy a mimusszínésznők levetkőzzenek. Mihelyt ezt megtudta a mellette ülő Favoniustól, akivel igen jó barátságban volt, távozott a színházból, nehogy jelenlétével a szokásos látványosságot megakadályozza. A közönség nagy tapssal köszöntötte a távozót, és a szóra­ kozásnak ezt az ősi szokását a színpadra szólította” (2, 10, 8). A sztriptíz erotikumot vitt a mimusba, de a mezítelenség a mimus kultikus funkciójából is fakadt, a termékenységet szimbolizálta. A mimus elfordult a szokványos maszkoktól és a tipizált jellemektől, az egyedi formát állította a figyelem középpontjába. Ez szükségszerű következménye volt annak, hogy a politikai és a szellemi életben is a nagy egyéniségek kerültek előtérbe, s küzdöttek az elsőségért. A mimus arra törekedett, hogy az egyén életének eseményeit, lel­ ki rezdüléseit a mozgás és a mimika plaszticitásával kifejezze. Lucretius azt fejtegetve, hogy ki-ki arról álmodik, amit legutóbb látott, többek között egy ilyen mimuselőadás képét vetíti elénk: „Látásukban, mintha csak ébren tűnne elébük, hogy lengő testtel mint járják lejtve a táncot, s mintha fülük citerának a húrján lengedező lágy dalt hallgatna, s mintha az ott lévők sokasága szinte előttük lenne, s a színpad tarka díszével. ” (4, 960-64; fordította Tóth B.)

A mimus, amely a császárkor évszázadaiban is élő színházi műfaj maradt, felkeltette a grammatikusok érdeklődését is. Diomedes (Kr. u. 4. sz. második fele) így határozza meg: „A mimus mindenféle beszéd, mozgás vagy cselek217

mény - akár csúnya, akár nem - tiszteletlen és pajzán utánzása; a görögök így határozták meg: a mimus az élet utánzása, amely a megengedett és a meg nem engedett dolgokat egyaránt felöleli” (Grammatici Latini 3,490). A latin meg­ határozás utal a mimus erkölcsileg kifogásolható szabadosságára, a görög objektívebb. Mindkét meghatározásból nyilvánvaló azonban, hogy a többi mű­ fajtól eltérően a mimus az életet minden korlátozás nélkül, a szabad és tiltott területek megkülönböztetése nélkül utánozza. Az élet teljességének eme igé­ nye miatt olykor eltolódott a szórakoztatás és az obszcenitás felé, de azt sem lehet tagadni, hogy azt a humanitas eszményt, amelyet a palliata hangsúly­ ozott, még inkább a figyelem középpontjába állította, amennyiben a humani­ tas eszméit ütköztette az egyén vágyaival, s ez az ütközés bizony megrázta a hagyományos római ideálokat. Az egyén tetteinek és lelki küzdelmeinek lát­ ható és tapintható ábrázolása az egyéni lét jobb megismerését eredményezte, s hozzájárult mások jobb megértéséhez is. A római mimusszínészt planipesnek (lapos lábú, lúdtalpú) hívták. Az antik grammatikusok szerint azért, mert mezítláb táncoltak vagy mert közönséges, másodrangú történeteket adtak elő. A férfitáncosok ruházata a centunculus (rongyruha), a nőké a ricinium (kendőszerű ruhadarab), amely a palliummal (köpeny) szemben a műfaj közönségesebb voltára utal, de praktikusabb is volt, mert megkönnyítette a mozgást. Néhány töredékből úgy tűnik, hogy a férfiak phallost viseltek kellékként, ami mint a megtermékenyítő erő szim­ bóluma megfelelt a mimus naturalisztikus természetének és hangvételének. A mimusegyütes általában négy táncosból állt, az elsőt archimimusnak nevez­ ték. O volt a szólótáncos, aki mozgásával mindent ki tudott fejezni. A vele ellentétes jellemet a harmadik szerep táncosa adta elő, a maradék kettő pedig komikus szerepeket alakított. Bár társadalmi rangjuk igen alacsony volt, s laza erkölcseiket állandóan emlegetik az ókori szerzők, mégis a mimusszínészek olykor nagy befolyásra és gazdagságra tettek szert; például Cicero emlí­ ti, hogy Roscius színész egy Dionysia-fellépésért 200 000 sestertiust kapha­ tott volna (Pro Roscio comoedo 23), Plutarchos pedig ezt írja Antoniusról: „Mondják, hogy egy alkalommal Hippias mimusjátékosnak a lakodalmán egész éjszakán át dorbézolt és ivott ... Antoniusnál senkinek nem volt olyan befolyása, mint Sergius mimusszínésznek; és Kythérisnek, aki ugyanahhoz a színtársulathoz tartozó könnyű erkölcsű nő volt. Kedvese volt Antoniusnak, aki gyaloghintón vitette magával, mikor különféle városokba látogatott, még­ hozzá ugyanolyan számú kísérő személyzettel, mint amennyivel anyja uta­ zott” (Antonius 9; fordította Máthé E.). 218

Komoly különbségek lehettek az ősi népies mimus és az irodalmi mimus között. A népies mimus legfőbb célja a szórakoztatás lehetett, s célját az után­ zás realizmusával érte el, s fontos szerepet játszott benne a rögtönzés. A szö­ veg szerzője és előadója valószínűleg mindig ugyanaz volt. Az is feltételezhe­ tő, hogy prózai szövegre táncoltak, amelyet kendőzetlen szókimondás és obszcenitás jellemzett. Az irodalmi mimus mind szövegében, mind előadás­ módjában magasan a népies mimus fölött állt. A fennmaradt töredékekből nyilvánvaló, hogy a mimusok verses formában készültek. A szóválasztás oly­ kor népies, ám a forma választékos. A tartalom tekintetében sokat megőrzött a népies mimus durva hangvételéből, például Laberius töredékei, de olykor felemelkedett az igazi költészet magaslatára is, például ilyenek Publilius Syrus szentenciái. Az előadásmód is sokat finomodott: hivatásos táncosok adták elő, akik mesterségüket művészi fokra emelték. Éppen az előadásmód művészi színvonalának emelkedése miatt most már a szövegíró és az előadó személye különvált. Például Laberius csak írta mimusait, s hivatásos színé­ szekkel adatta elő azokat. Ritkán ugyan, de még ebben a korban is előfordult, hogy a szövegíró és az előadó ugyanaz a személy volt, például Publilius Syrus. A mimus, talán még jobban, mint az Atellana, a napi politika eseményeit is érintette. E korszak vezető rétegei és egyéniségei felismerték, hogy a mimusszínházban lehet a legjobban megismerni és befolyásolni a népi tömegek gon­ dolkodásmódját és hangulatát. Talán e felismeréssel lehet magyarázni Caesar vonzódását a mimus iránt. De nemcsak Caesar, hanem a kor más nagy embe­ rei számára is beszédtéma volt a mimus s annak napi politikai vonatkozásai. Cicero például két levelében is említi a mimust; az egyikben Caesarral (Ad Atticum 14, 2), a másikban Antoniusszal kapcsolatban (Ad Atticum 14, 3). Ezt a napi politikához való kapcsolódását a mimus a császárkorban is megőrizte, s talán ezzel az aktualitásával magyarázható, hogy a későbbiek folyamán is a vezető színházi műfajnak számított. Egy sajátos változata is létrejött, a pan­ tomimus, amely a tragédiát helyettesítette, s fontos témája volt a mítoszparó­ dia. A keresztény egyházak elítélő megjegyzéseiből nyilvánvaló, hogy a késő császárkorban is élő színházi műfaj volt.

2. Decimus Laberius A kor leghíresebb mimusszerzője, D. Laberius, Kr. e. 106-ban született lovag­ rendi családból. Caesar kérésére 46-ban előadóként is színpadra lépett, és ver­ 219

senyre kelt ifjabb kortársával, Publilius Syrusszal. Az előadáson Cicero is részt vett {Ad familiares 12, 18, 2). A színpadon ugyan elveszítette lovagi rangját, és a kiváló előadói képességekkel rendelkező Publiliusszal szemben is alulmaradt, Caesar azonban gazdag honoráriummal vigasztalta meg, s lovagi rangját is visszaadta. Laberius már korábban is nagy hírnévnek örvendett (vö. Cicero Ad familiares 7, 11, 2). Nyilván ennek a hírnévnek köszönhette, hogy Caesar 500 000 sestertiust adott neki fellépéséért. Macrobius szerint azonban a hatalom akkor is kényszerít, amikor kér, s Laberius a Caesar előtt bemutatott mimusának prológusában így panaszkodik: „Kit nagyravágyás, bőkezűség, félelem, erőszak, sem tekintély nem tudott soha, míg ifjú voltam, erre-arra rántani öregségemre ím, könnyen kimozdított helyemből egy kiváló férfi nyájasan elém adott, szelíden hízelgő szava. Kitől semmit se tagadhattak meg az istenek, hogyan mondhatnék annak én, ember, nemet? így hát hatvan mocsoktalan, szép év után kiléptem otthonomból én, mint római lovag, s hazatérek, mint komédiás” (Saturnalia 2, 7, 2-3; fordította Kerényi Grácia).

Seneca pedig arról tudósít, hogy maga mellé állította a nézőközönséget, amikor Caesar ellen ezt a sort szavalta a színpadon: „Soktól kell félni annak, kit félnek sokan” (De ira 2, 11, 3). Gellius felidézi azt az anekdotát Démokritosról, hogy megvakíttatta magát, mert érzéki csalódásoktól mentesen kívánt szemlélődni. Laberius - mondja tovább - új szerűen dolgozta fel ezt az esetet a Restio (A kötélverő) című mimusában: „Démokritos, az abdérai bölcselő, egy tükröt állított a nappal szemben úgy, hogy annak éles fénye megvakítsa őt. A napsugárral így kiszúrta jó szemét, hogy boldognak ne lássa honfitársait.

220

Szeretném én is ám, ha sok-sok pénz aranysugára venné el most itt a két szemem, hogy én se lássam, mily vidám bolond fiam” (10, 17, 4)

Macrobius és Seneca megjegyzéseiből meg az idézett két töredékből úgy tű­ nik, hogy Laberius öntudatos költő volt, aki ki merte mondani gondolatait, még Caesar előtt is. Igaz, finom iróniával és humorral tompította élüket. Bár büszke volt lovagi rangjára, mégis kedvelte a népies hangvételt és stílust mind a tartalomban, mind a formában. Fennmaradt címeiből arra következtethetünk, hogy a palliata és az Atellana egyaránt hatott mimusaira: Aries (A kos), Augur (A madárjós), Aulularia (A bögre), Centonarius (A rongykereskedő), Compi­ talia (A Larok ünnepe), Fullo (A ványoló), Hetaera (A kéjnő), Saturnalia (Saturnus ünnepe) stb. Negyven darabjából mintegy 100 sornyi töredéke ma­ radt fenn, s ez is annak köszönhető, hogy archaikus és népies szóhasználata felkeltette a grammatikusok érdeklődését. Fennmaradt töredékeinek stílusa is arra utal, hogy az archaikus római dráma nyelvi eszközeit átvette, és nagy művészettel alkalmazta az archaizmusokat, a vulgarizmusokat, a szinonima­ halmozást, a párhuzamot és az alliterációt. Több töredéke hétköznapi tematikáról vall: családi élet, szerelem, ivászat, pazarlás stb., például: Homo ebriatus somno sanari solet. „A részegesnek csak az alvás gyógyszere”. (10 R.)

uxorem tuam et meam novercam consectari lapidibus a populo video „Látom, hogy a nép kövekkel üldözi feleségedet, az én mostohámat” (141-143 R.).

Non mammosa, non annosa, non bibosa, non procax. „Nem is csöcsös, nem is koros, nem is ivós, nem pimasz” (80 R.).

Amore cecidi tamquam blatta in pelvim. „Szerelembe estem, mint a moly a tálba” (94. R.).

221

de integro patrimonio meo memordi nummum centum milia „sértetlen ősi birtokomból felzabáltam százezer sestertiust” (49-50. R.)

E töredékekből azt sejthetjük, hogy Laberius mint köztársaságpárti római a hagyományos erkölcsöket kérte számon kortársaitól. Az egyszerű műveletlen tömegeket földhöz tapadt realizmusával, a műveltebb rétegeket a divatos filo­ zófiai iskolák közhelyeivel szórakoztatta. Fentebb már idézett Prológusának elején a görög populáris filozófia két közhelyéről, a sors kényszeréről (neces­ sitas) és a szerencse (fortuna) forgandóságáról elmélkedik, s maró iróniával szól Caesar clementiájárói. Töredékeiben olykor filozófusok neveivel is talál­ kozunk, például egyik töredékében Pythagorast említi (17. R.), Tertullianus pedig a feltámadással kapcsolatban Laberius egyik részletét idézi, amelyben az Pythagorasra hivatkozva írja, „hogy az öszvérből férfi lesz, a nőből pedig kígyó” a halál után, ezért fennáll a veszélye annak, hogy ha az állatok húsából eszünk, esetleg valamelyik ősünket fogyasztjuk el (Apologeticum 48, 1). Az idézet rövidségéből nem lehet eldönteni, hogy ironizált-e Laberius Pythagorasszal vagy sem. Az viszont egyértelmű egy másik töredékéből, hogy a cini­ kus iskolát kritizálta: „Kövess a latrinába, hogy valamit élvezhessél a cinikus tanításból” (36. R.). Hieronymus 52. levelében idéz egy részletet Cicero Pro Gallio c. elveszett beszédéből, amelyet a nagy szónok Kr. e. 66-ban mondott el. Ebben Cicero azt állítja, hogy ünnepi játékokon egy költő uralkodik, aki igen művelt (perlitter­ atus), s ő a szerzője a „Költők és filozófusok lakomájának” (convivia poeta­ rum ac philosophorum), amelyben Euripidés és Menandros, továbbá Sókratés és Epikuros vitatkozik egymással. Bár Cicero nem árulja el a költő nevét, szer­ zőként életkoránál fogva csak Laberius jöhet számításba, s egy ilyen jellegű mimus összhangban lenne egyéb töredékeivel is, amelyekben filozófusokat vagy tanításaikat emlegeti. Laberius nyelvművészetével, nyelvújító bátorságával nagy hatást gyakorolt az utókorra. Gellius egy külön fejezetet szentel neologizmusainak, s az a vé­ leménye, hogy e téren Laberius túllépte a megengedett mértéket (16, 7). fronto a jó költők közé sorolja (62. N.), és nagyra értékeli csípős megjegy­ zéseit (156. N.).

222

3. Publilius Syrus Publilius Syrus mintegy húsz évvel lehetett fiatalabb Laberiusnál. Hierony­ mus szerint 43-ban volt hírnevének csúcspontján, akkor, amikor Laberius meghalt. Az idősebb Plinius szerint rabszolgaként érkezett Itáliába ugyan­ azon a hajón, amelyen Manilius Antiochus asztrológus és Staberius Erota grammatikus. Eredeti neve Syrus lehetett, s ez nyilván származására utal (35, 199). Kr. e. 86 táján születhetett, s mint rabszolgát kisgyermekként hozták Itáliába. Macrobius úgy tudja, hogy tulajdonosának patronusa megkedvelte a fiút tehetsége, szellemessége és szépsége miatt. Felszabadította és gondos nevelésben részesítette. Ifjúvá serdülve mimusokat írt, és nagy sikerrel adta elő azokat Itália városaiban. 46-ban a Caesar által rendezett játékok Rómába csábították. Itt versenyre hívta ki a korabeli színházi szerzőket, s valamennyit legyőzte, köztük Laberiust is. El is nyerte a pálmát, s Laberius mint vesztes vigaszdíjat kapott (Saturnalia 2, 6-7). A Caesar által rendezett ünnepi játékok 46 októberében zajlottak, s a mimusszerzők versenye felborzolta a kedélyeket. Nemcsak Cicero tesz említést róluk, hanem a későbbi szerzők is. Gellius szerint Laberius úgy megsértette Caesart, hogy ettől kezdve a diktátor Syrust többre tartotta nála (17, 14). Macrobius részletesen leírja az eseményeket. A verseny különlegességét az jelentette, hogy Laberius, a római lovag, aki csak írta mimusait, de nem adta elő, Caesar határozott kérésének engedelmeskedve, a biztos kudarc tudatában volt kényte­ len színpadra lépni és megmérkőzni a nála húsz évvel fiatalabb felszabadított rabszolgával, Syrusszal, aki nemcsak szerzőként, hanem előadóművészként is híres volt már. Caesar is átérezhette a helyzet kínos voltát, ezért Macrobius sze­ rint kedvesen rámosolyogva Laberiusra ezt mondta neki a vereség után: favente tibi me victus es, Laberi, a Syro „Ámbár neked kedveztem, Laberius, legyőzött Syrus”.

Ezután átnyújtotta neki a lovagi rangját visszaadó aranygyűrűt, és kedvesen invitálta, hogy foglaljon helyet a lovagok számára fenntartott 14 sor valame­ lyik helyén. A színház azonban annyira tömve volt, hogy Laberius nem talált ülőhelyet. Végül Cicero mellé akart leülni, de Cicero elküldte azzal, hogy „ide engednélek, ha nem ülnék szorosan”. Mire Laberius csípősen megjegyezte: „De hisz két széken szoktál ülni” (vö. Seneca Controversiae 7, 3 (18), 9; Suetonius, Caesar 39; Macrobius Saturnalia 7, 3, 8). 223

Cicero egyik leveléből kitűnik, hogy Publilius Syrus Caesar halála után is adott elő mimusokat, s ezeket Cicero „az egyetértés jó jeleként” értékelte (Ad Atticum 14, 2). Sokatmondó Cicerónak az a kifejezése, amellyel Syrus elő­ adására utal: theatrum Publilium — a publiliusi színház. E sajátos fogalmazás­ sal Cicero arra céloz, hogy Publilius megújította a római színházat. Ez lehe­ tett a véleménye Laberiusnak is, mert Macrobius szerint beismerte azt, hogy nem lehet mindig az első: feljutott a csúcsra; ott nehéz sokáig megállni. Le­ hullott onnan, de az is lehullik majd, aki őt oda követi, azaz Syrus (Macrobius, Saturnalia 2, 7, 9). Syrus teljesen más egyéniség és más művész volt, mint Laberius. Csak két mimusának a címét ismerjük: Murmurco (A dörmögő) és Putatores (A famet­ szők). Petronius idéz egy hosszabb részt egyik mimusából, de az is elképzel­ hető, hogy ez csak utánköltés (55, 6). Ha ezt is beleszámítjuk, mindössze négy töredék maradt fenn mimusaiból. Viszont egysoros szentenciáiból mintegy 700 darabot őrzött meg a szöveghagyomány ábécésorrendben elrendezve. Nem tudni, mikor készült e gyűjtemény, azt sem, ki állította össze. Az viszont biztos, hogy ezeknek köszönhette hírnevét: Cicero, Seneca, Gellius és Mac­ robius több ilyen egysoros mondását idézik. Fel lehet tételezni, hogy nem sokkal halála után, még a Kr. e. 1. században összeállítottak egy gyűjteményt, amely később kötelező tananyaggá vált az iskolában. A velős mondásokat a görög tragédia és komédia is kedvelte, de Sóphrón mimusaiban is megjelen­ tek. Publilius Syrus ehhez a hagyományhoz kapcsolódott, de a római irodalom is bővelkedett szentenciákban: Appius Claudius, Cato, sőt a kortárs Caesar is művelte. Publilius Syrus egysorosai azonban súlyos gondolataikkal, hihetetlen tömörségükkel és klasszikusan szép nyelvi formájukkal elbűvölték a rómaia­ kat. A filozófus Seneca így vall erről: „Publilius, aki a tragikus és a komikus tehetségeknél mélyebb volt, ahányszor csak befejezte mimusi bohóságait és a karzat közönsége felé irányuló szavait, sok egyéb közt, amely nemcsak a mimusnál, hanem a tragédiánál is hatékonyabb, ezt mondta: „Akárkivel megeshet az, mi eggyel is megeshet”

(De tranquillitate animi 8). E szavak jelentősége nemcsak abban van, hogy a kényes ízlésű és a fennkölt gondolkodásáról közismert Seneca fejet hajt Publilius szentenciái előtt, hanem abban is, hogy azt is elárulja nekünk, hogyan épültek bele ezek a bölcs 224

mondások a publiliusi színházba. E tudósításból egyértelmű, hogy Publilius Syrus először eltáncolta mimusait olyan szövegekkel fűszerezve, amelyek a karzatot ellepő műveletlen nagyközönség, a rabszolgák és a felszabadítottak meg a szegény szabadok tömegeit is elszórakoztatták, majd e vicces bohócko­ dás után mélyértelmű szentenciáival a vidám hangulatot komollyá változtatta. Ellenkezőjét tette, mint a klasszikus görög színház: ott a tragédiák komor han­ gulatát a szatírjátékok vidámságával ellensúlyozták, Syrus viszont a mimusok vidámságát a bölcs mondások komolyságával korlátozta. Természetes az is, hogy Seneca értékelte Syrus szentenciáit, hiszen ő maga is szívesen zárta le etikai tárgyú fejtegetéseit egy-egy morális tartalmú, fejte­ getésének fő tanulságát jól megragadó szentenciával. F. Giancotti tartalmilag egybevetette Publilius szentenciáit Senecáéival, s összehasonlításából kiderül, hogy mindketten ugyanazokról a kérdésekről mondanak véleményt: a halál, a jó élet, a szerelem, a barátság, a tisztesség, a boldogság, azaz az emberi élet témaköréről, például: Satis est beatus, qui potest cum vult mori. „Boldog, ki meg tud halni, hogyha úgy akar” (616. R.).

Mutare quod non possis, ut natum est, feras. „Megváltoztatni nem tudod: viseld csak el” (370. R.).

Stultum facit Fortuna, quem vult perdere. „Biz elbutítja azt a Sors, kit elveszejt” (612. R.).

Quod vult cupiditas cogitat, non quod decet. „A vágy okoskodik: ez nem helyes, de jó” (508. R.).

Cum vitia prosunt, peccat qui recte facit. „Ha hasznos itt a bűn, ki jót tesz, vétkezik” (98. R.).

Quamvis non rectum, quod iuvat rectum putes. „Bár nem helyes, helyesnek tartod: jól esik” (501. R.).

Ubicumque pudor est, semper ibi sancta est fides. „Ahol szemérem van, hűség is ott lakik” (637. R.).

225

Etiam innocentis cogit mentiri dolor. „Ártatlant is hazuggá tész a fájdalom” (147. R.).

In Venere semper dulcis est dementia. „Szeretkezésben mindig szép az őrület” (276. R.).

Feminae naturam regere desperare est otium. „A nők szeszélyén változtatni nem lehet” (187. R.).

Syrus szentenciái mind tartalmi, mind formai szempontból tanulságosak. Tartalmilag mindenki megtalálhatta bennük a neki megfelelő gondolatot: az erényeshez és a laza erkölcsűhöz egyaránt tudott szólni. Azt lehetne mondani, hogy mint általában a retorika, in utramque partem, azaz ellentétes szempon­ tokból exponált egy-egy gondolatot. Formailag pedig a jambikus senariusbzin megfogalmazott tömör sorok osztott struktúrájúak; a sor eleje és vége között ellentét feszül, ami lehetővé teszi egyrészt a sorban foglalt gondolat pregnáns kifejezését, másrészt e szentenciák egyszeri hallásra történő megjegyzését.

Bibliográfia O. Ribbeck: Tragicorum Romanorum Fragmenta. Lipsiae, 1871. H. Reich: Der Mimus. Berlin, 1903. Mimorum Romanorum Fragmenta collegit disposuit recensuit Marius Bonaria. I.—II. Genuae, 1955. F. Giancotti: Mimo e gnome. Messina-Firenze, 1967. R. Rieks: »Mimus und Atellane«. In: Das römische Drama, herausgegeben von E. Lefévre. Darmstadt, 1978. W. Weismann: Kirche und Schauspiele. Würzburg, 1972. Adamik T.: Megjegyzések az invektivához. Antik Tanulmányok 24 (1977) 182-191. H. Petersmann - A. Petersmann: Die römische Literatur in Text und Darstellung. Republikanische Zeit. I. Poesie. Stuttgart, 1991.

226

IV. Titus Lucretius Carus

1. Élete Hieronymus Krónikájában a Kr. e. 94. évhez ezt a megjegyzést fűzi: „Meg­ születik Titus Lucretius költő, később szerelmi bájitaltól megőrülve, miután néhány könyvet őrültségének szüneteiben összeírt, amelyeket később Cicero kiadott, negyvennégy éves korában önkezével vetett véget életének.” Eszerint Lucretius 51-50-ben halt meg. A Donatus írta Vergilius-életrajzban található az a kitétel, hogy Lucretius akkor halt meg, amikor Vergilius felöltötte a fér­ fitógát, ugyanazon consulok alatt, akik alatt született. Donatus adata alapján tehát Lucretius 53. október 15-én halt meg. Azok a consulok, akik alatt Ver­ gilius született, Pompeius és Crassus azonban másodszor 55-ben töltötték be a consuli tisztet. Ha ezt a hibát kiküszöböljük, Lucretius halála éveként az 55. évet kapjuk, s ha innen visszaszámítjuk a negyvennégy évet, akkor születési éveként 99-hez jutunk. Nagy valószínűséggel tehát Lucretius Kr. e. 99 és 55 között élt. John Masson 1894-ben rábukkant Girolamo Borgia 1495-ös Lucretius ki­ adására. Ebben található a leghosszabb, valószínűleg Hieronymusból merítő életrajz. Eszerint Lucretius Licinius Crassus és Q. Mucius Scaevola consulsága évében (95-ben) született. Egy gonosz nő bájitalától megőrülve, öngyilkos­ ságot követett el. T. Pomponius Atticusszal, Ciceróval, M. Brutusszal és C. Cassiusszal baráti viszonyban élt. Cicerónak megmutatta verseit, s elfogadta kritikai megjegyzéseit. Cicero figyelmeztette, hogy tartson mértéket a metafo­ rákban, például ne használjon ilyen kifejezéseket, mint „Neptunus mélyedé­ seit” (Neptuni lacunas) és „az égbolt barlangjait” (coeli cavernas). Ezen életrajz figyelemre méltó többlete abban van, hogy szerinte Lucretius szoros kapcsolatban volt korának nagy embereivel, Ciceróval és másokkal. Ezt megerősíteni látszik Cicerónak 54 februárjában testvéréhez, Quintushoz intézett levele, amelyben ez olvasható: Lucreti poemata, ut scribis, ita sunt, multis luminibus ingenii, multae tamen artis (Ad Quintum fratrem 2, 9 (11) 3). - „Lucretius költeményei, amint írod, olyanok, a tehetség sok fénye van bennük, de sok művészet is.” Bár Cicero levelében nem említi, hogy Lucre-

227

tius meghalt, e megjegyzése nem zárja ki azt, hogy 55-ben meghalhatott. Több kutató, így Trencsényi-Waldapfel I. is szövegkritikai problémát lát Ci­ cero mondatában. A tamen (mégis) miatt non-1 kíván tenni a multis luminibus elé. A javítás indokolatlan, mivel a kézirati hagyománynak ellentmond, és ha valaki, akkor Cicero fel tudta ismerni Lucretius „tehetségét”, hiszen filozófi­ ai műveiben maga is sokat ír az epikureusok tanításairól, és a latin filozófiai szaknyelv fejlődését is szívügyének tekintette. Lucretius pedig mindkét tekin­ tetben maradandót alkotott, ezért Cicero örömmel fogadta e munkát, és köz­ reműködött kiadásában, azaz szellemi felelősséget vállalt a műért. Hieronymus megjegyzései között több adatot vitatnak a kutatók. Egyesek elfogadják, hogy Lucretius idegbeteg volt, mások azt a nézetet képviselik, hogy a költő őrültségéről szóló monda csak később, a Kr. u. 4. században ala­ kult ki keresztény szerzők körében, akik vitatkoztak a Lucretius képviselte epikureizmussal (Borzsák I., 1969, 5-6). E véleményt támogatja az a tény, hogy a közvetlen költőutódok nem tudnak Lucretius őrültségéről. Hasonló­ képpen nem bizonyítható a költő öngyilkossága sem, bár egyes kutatók hite­ lesnek fogadják el Hieronymus adatát. Mind az őrültség, mind az öngyilkos­ ság kérdésében elképzelhető, hogy e keresztény szerzők Lucretius művéből merítették az adatokat, ahol a költő többször említi az őrültségnek is ma­ gyarázható furori (például 4, 1069) és az öngyilkosságot (például 3, 934). Biztos adat viszont, hogy C. Memmiusnak ajánlotta művét, aki 66-ban néptribunus, 58-ban praetor, 57-ben pedig propraetorként tevékenykedett Bithyniában, s olyan költőket vitt magával cohorsában, mint Helvius Cinna és Catullus. 54-ben Memmius consulságra pályázott, de vesztegetés miatt perbe fogták; 52-ben száműzetésbe ment Athénba. Ott le akarta bontatni Epikuros házát és helyette újat építtetni. Cicero egy hozzá intézett, barátságos hangvételű levélben (Adfamiliares 13, 1), amely 51-ben kelt, lebeszélte erről. Egyébként az ifjabb Plinius a költők közé sorolja (5, 3, 5), s feltételezhető róla, hogy vulgáris epikureista volt, s Lucretius azért ajánlotta neki művét, hogy megnyerje az „igazi” epikureizmus számára. Lucretius óriási tárgyi és nyelvi ismeretekkel rendelkezett, bár a görög filo­ zófiai terminusok fordítása kapcsán panaszkodik anyanyelvének szegénysége miatt (patrii sermonis egestas 1, 832). Ismerte a régi latin költőket, az archai­ kus nyelvhasználatot, kitűnően tudott görögül: eredetiben olvasta a görög filozófusokat, Epikurost, Empedoklést, Anaxagorast stb. Nagy műveltsége alapján feltételezik némelyek, hogy az előkelő gens Lucretiához tartozott. A polgárháborúk hosszú időszakában, amikor sokak előtt világossá vált, hogy 228

a nagy családok önös érdekekből küzdenek a hatalomért, sokan visszariadtak a közélettől, és más tevékenységben kerestek vigaszt: Catullus a szerelemben és a költészetben, Nigidius Figulus a misztikában, Pomponius Atticus, a gaz­ dag üzletember, a barátságok és a művészetek ápolásában. Lucretius a filozó­ fiát választotta „hazájának e kegyetlen korszakában” (pátriái tempore iniquo 1, 41), és békét kér Venustól, hogy dolgozni tudjon. S hogy ez sikerült neki, azt fényesen bizonyítja De rerum natura (A természetről) c. tanítókölteménye, amely egyedülálló alkotás nemcsak a római és a görög, hanem a világiroda­ lomban is.

2. A De rerum natura tartalma és szerkezete Lucretius Epikuros filozófiai rendszerét fejti ki hat könyvből álló tanítóköl­ teményében. Az egyes könyvek általában bevezetésből (prologus), a témát kifejtő részből (narratio) és befejezésből (epilógus) állnak. A bevezetések többnyire Epikuros dicséretét tartalmazzák, a kifejtő rész ismerteti Epikuros tanítását a szóban forgó témával kapcsolatban, bizonyítja azt és cáfolja az ellenkező véleményeket. A befejezés levonja a fejtegetések tanulságát és kö­ vetésükre buzdít. Az 1. könyv Venus istennő segítségül hívásával kezdődik, majd következik a tárgymegjelölés: az atomok, a létezés és elmúlás. Az istenek tőlünk távol örök nyugalomban élnek, nincs közük az emberi világhoz, ezért a vallás indo­ kolatlan és káros. A lélek is elpusztul a testtel együtt, ezért ostobaság a túlvilági büntetéstől való félelem. Hogy ettől megszabadítsa embertársait, kifejti Epikuros tanítását a természetről, az igazi tanítást (vera ratio). Tudja, hogy ne­ héz dolog latin versekben leírni a görögök felfedezéseit, mert anyanyelve nem eléggé gazdag ilyen új téma kifejtéséhez (1-148). Semmiből nem lesz semmi (149-264). Alapelvként csak a láthatatlan ato­ mok és az üres tér, az űr létezik; az időnek nincs önálló jelentősége (265-482). Az atomok szilárdak, örökké létezők és oszthatatlanok. Az ősanyag nem a tűz, ahogy Hérakleitos tanította, sem a négy elem, ahogyan Empedoklés gondolta; de Anaxagorasnak sincs igaza, aki a „hasonló részekből álló” őslétezőkkel (homoeomeria), amit nem lehet latinra lefordítani (830) magyarázta a világ keletkezését (483- 920). Nehéz feladatának megoldásában költői ihletettsége és küldetéstudata segíti. A súlyos filozófiai tanok megértését és elfogadását a 229

költészet varázsával kívánja megkönnyíteni (921-950). A tér és az anyag vég­ telen, s e végtelen térben az atomok felülről lefelé mozognak (951-1117). A 2. könyvet a filozófia dicséretével indítja, mert az nyugalmas bölcsessé­ get ad és megszabadít a félelemtől (1-61). Az atomok állandó mozgásban van­ nak egyenként is és csoportosan is; gyorsaságuk különböző (62-164). Mozgá­ sukat a porszemhasonlattal szemlélteti (112- 124). Nem istenek teremtették a világot - mint egyesek gondolják -, ehhez a világ túlságosan tökéletlen (165-183). Az atomok súlyuk miatt lefelé esnek, de egyesek elhajolnak a füg­ gőleges eséstől (declinare 221), s az ütközés hozza létre a dolgokat; tehát a csekély mértékű elhajlás (exiguum clinamen principiorum 292) a dolgok ke­ letkezésének az oka. Az atomok formája korlátozott, de végtelen számú alak­ zatot tudnak létrehozni a keletkezés és elmúlás örökös folyamatában (333-580). A dolgok nemcsak egyféle atomokból állnak, de nem mindegyik kapcsolódik mindegyikhez (581-729). Nincs színük, nincs szaguk: az érző lények érzéketlen atomokból állnak (730-1022). A könyv végén ismét buzdít a vera ratio (1023) elfogadására, majd kifejti, hogy nemcsak a mi világunk lé­ tezik, hanem sok más világ is, hiszen az atomok máshol is kapcsolódnak (1048-1066). Az istenek boldog nyugalomban élnek, nem nyúlnak bele a vi­ lág kormányzásába (1090-1104). A föld termette az élőlényeket (1023-1174). A 3. könyv elején kifejti, hogy az emberiség jótevőjének, a minden homályt eloszlató Epikurosnak a nyomaba kíván lépni, de nem azért, hogy versenyre keljen vele, hanem hogy mint apját és a dolgok felfedezőjét (rerum inventor) kövesse; majd bejelenti, hogy a lélek természetét fogja ismertetni, hogy elűz­ ze a halálfélelmet (1-93). Az animus az ember szerves része, a mellkasban loglal helyet, a neki engedelmeskedő anima pedig az egész testben szétárad­ va létezik (94—160). Mindkettő testi természetű, de az animus finomabb ato­ mokból áll: levegőből, szélből, melegségből és egy negyedik, névtelen össze­ tevőből (east omnino nominis expers 242). Ezen összetevők eltérő vegyülése hozza létre a különböző vérmérsékleteket. A test és a lélek szorosan összetar­ tozik, mindkettő képes az érzékelésre, s téved Démokritos, amikor azt állítja, hogy az ember azonos mennyiségű test- és lélekatomból áll (370-380). Az animus élteti a testet (231-416). A lélek halandó: a testtel együtt felbomlik. A lélek nem kívülről jön a testbe. A lélekvándorlás nem létezik (417- 829). A lélek halandósága miatt úgy kell távoznunk az életből, mint a jóllakott ven­ dég a lakomáról. A nagyok, az emberiség jótevői is meghaltak, miért kellene akkor az olyan embernek örökké élnie, aki horkolással csapja agyon az időt (830-1094). 230

A 4. könyv előszava megegyezik az 1, 926-950-ik sorával. E könyv az ér­ zékelést tárgyalja. A testek felszínéről finom képecskék válnak le, de olyan képecskék is vannak, amelyek a levegőben képződnek. Ezeket fogják fel ér­ zékszerveink (26-215). Ezen elmélet alapján magyarázza a látás különféle módjait (216-378). Az optikai csalódások esetében nem az érzékek tévednek, hanem az azokat értelmező szellem, mert az érzékelés megbízható (379-521). A hallás, ízlelés, szaglás stb. után a gondolkodás és az álom képeit elemzi (522-821). Az érzékszervek teleologikus szemléletét elveti (822-857). Ez­ után a testi-lelki folyamatokat írja le: az éhség (858-876), a járás (877-906), az álom, a szerelem (907-1287). Az 5. könyv bevezetésében Epikurosból már isten lesz, aki segít a világmin­ denség keletkezését megérteni (1-90). A világ múlandó, s ezért a halhatatlan istenek nem vállalhatnak vele közösséget: az tökéletlen, ezek tökéletesek (91-234). Elemei is változásnak vannak alávetve. Történeti emlékezetünk még fiatal, ezért van sok új felfedezés, a hajózás, az orgona (modo organici melicos peperere sonores 334). A régi korok vívmányait katasztrófák tüntet­ ték el, s ez is az elmúlást bizonyítja. Csak az atomok és az űr örök. Az elemek harca világégést vagy özönvizet okozhat (235-415). A világ a különböző ato­ mok keveredéséből létrejött vihar által keletkezett: az atomok rendeződtek sú­ lyuk szerint (416-508). Az égi jelenségeknek - mivel e területen a távolságok és a közvetlen érintkezés hiánya miatt biztosat nem tudunk - több okát adja. A Nap alig nagyobb, mint amilyennek látszik, talán naponta születik, a Hold­ nak saját fénye is lehet, s amikor csak részeit látjuk, egy másik test elfedi a láthatatlan részei (509—771). A növények, madarak, állatok ősnemzéssel ke­ letkeztek a földből. Csak azok az élőlények tarthatták fenn magukat, amelyek erősek voltak, ravaszok és gyorsak. Kevert lények, mint a kentaurok, sohasem léteztek (772- 924). Az ősember sokáig az állatok módjára élt, csak a szükség kényszerítette arra, hogy kultúrát teremtsen (925—1027). A beszédet a hasz­ nosság hozta létre (1028—1090). A tűz feltalálása után alakultak ki a városok, létrejött a királyság intézménye, az arany meghozta a gazdagságot. A királyok elűzése után kezdett fejlődni a jogtudomány (1091- 1160). Az istenek létezé­ séről atomok érintkezésével magyarázható víziók alapján vettek az emberek tudomást. Ezeknek boldogságán és nyugalmán elmélkedni, az igazi jámbor­ ság jele (1161-1240). Az idő haladtával az ember felfedezte a mesterségeket és a tudományokat. A kapzsiság és a háború azonban gyakran gátat vet a fej­ lődésnek (1241-1457). A 6. könyvet Athén dicséretével kezdi; ez a város tanított meg a földműve­ 231

lésre és a törvénytiszteletre, s adta az emberiségnek Epikuros azon tanításait, amelyek lehetővé teszik a boldog életet (1-41). A könyv témája az égi és föl­ di jelenségek magyarázata, s e nehéz témához Kalliopé múzsa segítségét kéri (92-95). Okát adja a mennydörgésnek, a villámnak (46-422), a meteorológiai jelenségeknek: felhők, eső, hó, jég, földrengés, a víz körforgása (423-638), a vulkánok működése (639-702). A Nílus áradása, az Avemus-tó és egyéb különleges források, valamint a mágnesesség (703-1089). Végül megvilágít­ ja a betegségek keletkezését, s pusztító hatásukat az athéni pestis leírásával szemlélteti (1099- 1286). A fenti részletes tartalmi áttekintésből nyilvánvaló, hogy a De rerum natu­ ra szerkezete világos és egyszerű, tehát tudatos és művészi. Lucretius három nagy témát tárgyal, s mindegyik témát két könyvben. Az első téma az atomok és az űr, ezt vizsgálja az 1. és 2. könyvben, mégpedig úgy, hogy a 2. könyv­ ben részletezi az első könyvben kifejtett alapelveket. A második téma a lélek, kifejtését ismét két könyvben végzi el úgy, hogy a 3. könyvben a lélek alap­ vető leírását nyújtja, a negyedikben pedig részletezi funkcióit, az érzékelésre és a megismeresre összpontosítva. A harmadik nagy téma a világ. Az 5. könyvben leírja, hogy az atomelmélet alapján hogyan jött létre és hogyan fej­ lődött, a 6.-ban pedig, ismét továbbrészletezve a főtémát, megmutatja, hogy ugyanezen elmélet alapján miként lehet értelmezni az immár létrejött univer­ zum természeti jelenségeit. Ha így nézzük e mű szerkezetét, akkor egy dina­ mikus vázat kapunk: az 1-2. könyv az elvi alapvetés, a többi négy pedig ezen elmélet alkalmazása a szellemi és az anyagi világra. Ezzel a fejlődést sugalló struktúrával összhangban van a prológusok Epikuros-képe: az első könyvben még csak ember (1, 66), a harmadikban atya (3, 9), az ötödikben már isten (5, 8). Ugyanakkor ezen dinamikus szerkezettel szemben van egy statikus, művé­ szi szerkezete is a tanítókölteménynek, amelynek célja az, hogy Lucretius két alapvető üzenetét kiemelje. Az egymástól legtávolabbra helyezett könyveket az a gondolat kapcsolja össze, hogy minden jelenséget anyagi okokra kell visszavezetni, kizárva az isteni vagy bármiféle természetfölötti erőt. E gondo­ lat kifejtése áll az 1. és 2., továbbá az 5. és a 6. könyvben. Az egymás mellé és az egész mű közepébe helyezett 3. és 4. könyv alapvető üzenete a haláltól és a túlvilágtól való félelem megszüntetése. Mivel ezt a költő még az előbbi gon­ dolatnál is fontosabbnak tartotta, azért a középre helyezte úgy, hogy azt az elő­ ző gondolat körbefogja. A De rerum naturának ezt a művészi szerkezetét gyű­ rűs kompozíciónak nevezhetjük, s funkciója egyértelműen abban van, hogy kiemelje: a világjelenségek anyagi okokkal történő magyarázatából szükség­ 232

szerűen következik, hogy a lélek halandó, s ha ez így van, akkor nem kell fél­ ni sem a haláltól, sem a túlvilági büntetéstől, mert a halál beálltával csak anynyi történik, hogy megszabadulunk minden bajunktól és fájdalmunktól.

3. A De rerum natura üzenete Lucretius egyedülálló a római filozófusok között abban az értelemben, hogy a római filozófusok számára az etika jelentette a filozófiát, illetve ha még távo­ labbra merészkedtek, a teológia. Ám a fdozófiának ezeket a területeit sem pusztán elméleti szempontból vizsgálták, hanem a gyakorlati élet szempontjá­ ból: mennyiben és hogyan járulnak hozzá az egyéni vagy a közösségi élet job­ bá tételéhez, azaz mennyire segítik elő az egyén vagy az állam boldogulását. E római hagyománnyal szakítva, Lucretius természetbölcseletet is tárgyal, ontológiát, azaz lételméletet, s ami még inkább feltűnő, művének nagyobbik felét ennek szenteli: az 1., 2., 5. és 6. könyvet. A 3. és 4. könyvben pedig a lé­ lek természetéről és az ismeretelméletről értekezik. E terjedelmi arányokból arra lehetne következtetni, hogy a költőt a természetbölcselet és az ismeretelmélet érdekelte, ezért nem szentelt külön könyvet az epikureista etikának és teológiának. Ezt látszik alátámasztani művének érezhető görög jellege. A. Dalzell (1983, 34) kiemeli, hogy a görög irodalom hatása minden köny­ vében kitapintható (például Homéros, Euripidés, Hippokratés, Thukydidés, Sapphó stb.), „a görögök homályos felfedezéseit" akarja megvilágítani (1, 136), Epikuros „a görög nép dicsősége” (3, 3) stb. Művének szerkezetével azonban azt sugallja, hogy a természetbölcseleti fejtegetések nem öncélúak, hanem egy nagyobb cél szolgálatában állnak, az epikureista etikát vannak hivatva tudományosan megalapozni, s ugyanezt a célt szolgálja még hangsúlyozottabban a közepre helyezett lélektan. Lucre tius mint orthodox epikureus nem a nemzeti újjászületésre akart tanítást adni, hanem az egyéni megváltásra, arra, hogyan juthat az egyén a boldogság (autarkeia vagy ataraxia) állapotába, amikor tökéletes nyugalomban élhet testi fájdalmaktól és lelki szorongásoktól mentesen. Epikuroshoz hasonlóan azonban a lelki nyugalmat fontosabbnak tartotta a testi fájdalmaknál, mert a testi fájdalmak egyfelől rövid ideig tartanak, másfelől, ha esetleg tartósabbak, meg lehet szokni azokat; a lelki szorongások és félelmek viszont teljesen fel­ forgatják az ember életét, a boldogságnak még a lehetőségét is elveszik tőle. E félelmek legfőbb okát a haláltól, illetve a túlvilági büntetéstől való félelem­ 233

ben látta, mivel e két nagy félelemmel a természet törvényei szerint minden egyén élete folyamán sokszor szembekerül, s ez a félelem olykor akkora erő­ vel tör az emberre, hogy halálfélelmében öngyilkosságot követ el. A költő leg­ főbb célja tehát e félelmek ellen gyógyírt nyújtani a lélek halandóságának és a túlvilági erők e világból való kikapcsolásának tanával. C. Murley a De rerum natura céljával kapcsolatban megjegyzi, hogy Lucretius becsapja olvasóit: a mű arányaiból úgy tűnik, mintha a költőt az eti­ ka nem érdekelné, pedig ennek érdekében írja művét. A hosszas természetböl­ cseleti és ismeretelméleti fejtegetések létjogosultságát az indokolja, hogy Lucretius természettudományos alapossággal kívánja bizonyítani az epikureus etikának és teológiának igazát. Az sem igaz, hogy a költő teljesen mellő­ zi az etikát és a teológiát: e két téma mint nemes fűszer kisebb-nagyobb beté­ tek formájában áthatja az egész művet: a prológusokat és az epilógusokat szembeszökő terjedelemben, a kifejtő részeket pedig hosszabb-rövidebb ki­ térők és megjegyzések formájában. Sőt, Lucretius e bizonyított etikai alapról kritizálja is azokat, akik az igaz tanításról nem tudva helytelenül élnek. S eb­ ben az értelemben Lucretius tipikusan római, mert a római szatíraírók általá­ ban filozofáltak, a filozófiai írók pedig szatirizáltak. A De rerum naturában több olyan téma szatirikus hangvételű tárgyalásával találkozunk, amelyek a római szatírairodalom kötelező toposzaivá váltak, luvenalis és Persius szatíráit a méltatlankodás (indignatio) hívta életre; ám ugyanez indította Lucretiust arra, hogy az igaz tanítást kifejtse: „Óh, boldogtalan emberi ész! Óh vakhitü keblek! Óh, mi sötétben s mennyi veszély közt tölti az ember Élete csöpp idejét is! Jól láthatja pedig, hogy Tőle a természet mindössze csak annyit igényel, Hogy minden fájdalmat távol tartva a testtől, S minden félszt és gondot eszétől, éljen örömben.” (2, 14-19; fordította Tóth B.)

luvenalis felsorolva szatíráinak témáit, első helyen a fogadalmat (votum), a félelmet (timor), a haragot (ira) és a gyönyört (voluptas) említi (1, 85). Lucretius mindezeket tárgyalja, mégpedig ugyanolyan szatirikus éllel, mint luvenalis; például a votum:

234

„Óh, mily balga az emberi faj, mely e nagyszerű művet Isteni testnek vélte s megtoldotta dühükkel! Mennyi nyögést szült ez neki, rajtunk mily sebet ejtett. S mennyi sirásnak lett okozója a gyermekeinknél! Mert nem jámborság az, hogyha befedve a fődet, Szobrokhoz fordulsz, és felkeresed valamennyi Oltárt, sem széttárt tenyerekkel a földre borulni Isten-képek előtt, s bőven megszórni az oltárt Barmok vérével, s fogadást fogadásra tetézni, Inkább az, ha nyugodt elmével nézel akármit.” (5, 1181-1190; fordította Tóth B.)

A timur, a félelem megszüntetése középponti kérdése Lucretius művének, s az attól való megszabadulás a boldogság egyik legfontosabb feltétele: „Mit kétled hát, hogy csak az elme hatalma, mi győzhet Itt - főleg hogy egész éltünk küzdés a homállyal. Mert hisz akár a gyerek mindentől reszket a vaksi Éji sötét idején, akként félünk mi a nappal Fényénél is olyantól, mely nem félnivalóbb, mint Az, mit a gyermek képzel, s félőn lát a homályban. Fontos hát, hogy a lélek rémét s elme homályát Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak Kergessék, de a természetnek a képe s az ész is.” (2, 53-61; fordította Tóth B.)

Az ira, amely a féktelen oroszlánokra jellemző (3, 295-296), nagy bajt okoz az emberek között: „Mert hisz a düh még jobban hajtott bosszúra akkor, Mint ahogy azt az igazság s törvény engedi márna, így fáradt az erőszak alatt élésbe az ember.” (5, 1135-1137; fordította Tóth B.)

A voluptas, a szerelem kérdésében igen szigorú Lucretius: a szerelmet kerülni kell, mert tönkreteszi lelki nyugalmunkat, őrültté és beteggé tesz, el­ 235

vakít: egyszóval felborítja az élet normális menetét, ami elengedhetetlen a boldogsághoz: „Vedd, hogy fáradságban gyötrődnek s erejük vész, Vedd, hogy a más intése szerint kell éltüket élni, Tisztüket elhanyagolják, jó hírük lehanyatlik. És a vagyont babiloni pazarlás rontja, emészti.” (4, 1097-1100; fordította Tóth B.)

Lucretius tehát nemcsak tárgyalja az epikureista etikát, hanem annak azon tanításait, amelyeknek betartása elengedhetetlen a derűs nyugalmi állapot el­ éréséhez, másoktól is számon kéri. S teszi mindezt úgy, hogy a filozófia ko­ molyságát a rétor könnyedségével és a költő bájával ötvözi. Mindez azt jelen­ ti, hogy fontos helyet tölt be a római szatíra történetében.

4. Stílusa Lucretius zaklatott korban élt, és rendkívüli költői tehetsége és érzékenysége alkalmassá tett őt arra, hogy korának minden fájdalmát kifejezze világosan, őszintén, tárgyához és hangulatához illő stílusban. Mesterétől, Epikurostól el­ térően, aki száraz és megfontolt bölcs volt, s a költőiségnek még a látszatát is kerülte, Lucretiust féktelen szenvedély feszíti. Epikuros azt vallotta, hogy az isteneknek nincs közük a világhoz, következésképpen a vallásnak nincs reális alapja, ennek ellenére nem szidta sem az isteneket, sem a vallást, sőt a saját maga épülésére olykor részt vett a szertartásokon, Lucretius viszont indulato­ san nyilatkozik a vallásról. Epikuros száraz logikával bizonyít, Lucretius logi­ kus rendbe rakott költői képek sorával láttatja az „igazságot”. E. J. Kenney hangsúlyozza, hogy az epikureus filozófiát kifejtő részek és az azokból le­ vont következtetések stílusa más és más: az előbbieké egyszerű, az utóbbiaké fennkölt, ha az antik retorika három stílusnem elméletében gondolkodunk. E megállapításban van némi igazság, ha úgy értelmezzük, hogy azért a kifej­ tő részeket is megnemesíti a költészet varázsa, másrészt - mint fentebb láttuk - e részeket is indulattól fűtött betétek szakítják meg, melyek részint a főtéma kifejtését lassítják le, részint változatossá teszik a stílust a tanító részekben is. Lucretius tehát a részletek pontos kidolgozását célzó alexandriai stílust vegyí236

ti az ólatin költészet pátoszával. De még ennél is tovább megy, amennyiben mindezt a hellenisztikus diatribe látványos érvelési technikájával tovább élén­ kíti. A diatribé (időtöltés, társalgás) műfaját Bión (Kr. e. 325-255) teremtette meg: valamely erkölcsfilozófiái gondolat bő lére eresztett, színes kifejtése lát­ ványos stíluseszközökkel és fogásokkal, amelyek még az utca emberét is ké­ pesek lekötni. A görög téma és kifejtési technika ellenére Lucretius ízig-vérig római köl­ tő maradt. A technikai részletekben is csak kevés görög szót használ (például harmonia, homoeomeria), tükörfordítást nem sokat (például clinamen, a gö­ rög parenklisis — ’elhajlás’ megfelelőjeként), következésképpen szókészlete világos és érthető volt a korabeli rómaiak számára, sőt nagyon is magukénak érezhették, például, amikor a világ epikurosi meghódítását római katonai ter­ minusokkal írta le: Epikuros szellemével bejárta a mindenséget (peragravit mente), s onnan győztesként (victor) hozta vissza tudását, vagyis azt, hogy mi keletkezhet, és hogy hol van a lehetőségek határa (terminus - a római határ­ kő; vö. 1, 73-77). Lucretius megragadó költői ereje gyakran merész metaforákban és megsze­ mélyesítésekben ölt testet, például a religiót és Epikurost úgy állítja egymás­ sal szembe, mintha mindketten élő személyek volnának: Humana ante oculos foede cum vita iaceret in terris oppressa gravi sub religione, quae caput a caeli regionibus ostendebat horribili super aspectu mortalibus instans, primum Graius homo mortalis tollere contra est oculos ausus primusque obsistere contra; „Hajdan a vallás terhe alatt rútul leigázva Fetrengett földünkön az emberi élet, a zsarnok Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve,

S rettenetes képével rémítgette a népet. Mint a legelső, egy görög ember mert csak a földön Szembeszegülni e rémmel s annak ellene állni.’ (1, 56-61; fordította Tóth B.)

Költészet és retorika között eltűnik a határ: egymást erősítik, egymás kife­ jező erejét fokozzák. Cicero fennkölt stílusú beszédeiben például gyakran szól 237

Róma a néphez, Lucretiusnál a megszemélyesített természet így korholja a haláltól remegő halandókat: Denique si vocem rerum natura repente mittat et hoc alicui nosrum sic increpet ipsa: ’Quid tibi tanto operest, mortalis, quod nimis aegris luctibus indulges- quid mortem congemis ac fles? Nam si grata fuit tibi vita ante acta priorque et non omnia pertusum congesta quasi in vas commoda perfluxere atque ingrata interiere, cur non ut plenus vitae conviva recedis aequo animoque capis securam, stulte, quietem? „És végül: ha a természet maga szóra fakadna, És e szavakkal korholgatná bármelyikünket: ’Oh, te halandó, mért kell annyira elkeseredned S gyászba borulnod? Mért siratod jajgatva halálod? Mert ha örömben telt számodra el eddig az élet, S nem folyt el minden java, mint a repedt fazekakba Töltött víz, és nem forrott torkodra az íze, Mért nem mint megelégült vendég lépsz ki belőle, És fogadod csöndes lélekkel, balga, a békét?” (3, 928-936 fordította Tóth B.)

Az idézett két részlet Lucretius stílusának legjellemzőbb jegyeit is hordoz­ za, például az ólatin költészetre jellemző alliterációt és asszonáncot; vö. rerum natura repente, ingrata interiere, aequo animoque capis securam, stulte, qui­ etem. Enniushoz hasonlóan kedveli a hangfestést is, például a vallás (religio) kegyetlenségét a sok r-rel is érzékelteti: in terris oppressa gravi sub religione. Szereti a szinonimahalmozást mind szavakban, mind mondatokban, például congemis acfles; tollere contra ... obsistere contra. Mint a két sorzáró contra mutatja, nem riad vissza az ismétlésektől, sőt egész művében a legfontosabb gondolatok ugyanolyan fogalmazásban vissza-visszatérnek, összhangban azzal az empedoklési szentenciával, amely így szól: „Ami helyes, azt kétszer is lehet mondani” (DK 1, 322 B 25). Az ismétlés a kiemelés, a nagyítás funk­ cióját tölti be a retorikában és a költészetben, s Lucretius is ilyen céllal al-

238

kalmazza. Például az anyag megmaradásának elvét szinte ugyanazokkal a szavakkal négyszer is elmondja: 1, 670-671; 792-793; 2, 753-754; 3, 519 520. A leghosszabb ilyen ismétlés a 4. könyv prológusa, amely az 1. könyv végén is megtalálható (926-950). Feltehetőleg ez esetben sem hanyagságról van szó, vagy a végleges kidolgozás hiányáról, hanem tudatos hangsúlyo­ zásról, amellyel például Homéros, Empedoklés és Vergilius is élt. Jellegzete­ sek továbbá a több verssorra kiterjedő körmondatok, amelyek egyrészt az ér­ velő gondolatmenet függvényei, másrészt a prófétai emelkedettség és áradás mutatói. Lucretius nagy becsben állt a költőutódoknál: idézik, hivatkoznak rá az utána következő évszázadokban. Ám nem mellőzhetik a keresztény apologéták sem. Például felhasználják vallásellenes érveit a pogány vallások ellen, ugyanakkor cáfolják tanításának azon pontjait, amelyek ellentmondanak a ke­ resztény tanításnak, például Lactantius a De opificio Dei c. apologetikus írá­ sában. Szerencsére a keresztény kolostorokban is felismerték költői nagysá­ gát, őrizték, másolták, egyszóval megmentették a pusztulástól. Alcuinus (730 k.—814) és Hrabanus Maurus (784- 856) még tanulmányozták. Ugyanebből az évszázadból származik két legfontosabb kódexe az ún. Oblongus és Quad­ ratus. Mérvadó kritikai kiadását K. Lachmann készítette el 1850-ben. A. Brieger kiadása (Teubner, 1894) önkényes szövegformálása miatt sok problémát okozott, például Tóth B. modem fordítását e kiadás alapján készítette, ezért az egyes könyvek sorszámozása gyakran eltér a mérvadó kiadásokétól.

Bibliográfia Szövegkiadások: A. Emout, Paris, 1920; J. Martin, Teubner, Leipzig, 1963. C. Bailey, Oxford, 1947,1—III (kommentár, angol fordítás). Borzsák I.: Lucretius De rerum natura. Szemelvények. Auctores Latini VI. Budapest, 1969. E. J. Kenney: London, 1971 (szöveg, kommentár a 3. könyvhöz). Huszti J.: Lucretius a nyelv eredetéről. EPhK 41 (1917) 1-13. C. Murley: Lucretius and the History of Satire. TAPhA 70 (1939) 380-395. Trencsényi-Waldapfel I.: Cicero és Lucretius. MTA I. OK XIII. (1958) 113-170. Vallástörténeti tanulmányok. Második kiadás. Budapest, 1960, 286-347. P. Boyancé: Lucréce, se vie, son oeuvre, avec un exposé de sa philosophie. Paris, 1964.

239

K. Büchner: Studien zur römischen Literatur. Band 1. Lukrez und Vorklassik. Wiesbaden, 1964. C. J. Classen: Poetry and Rhetoric in Lucretius. TAPhA 99 (1968) 77-118. P. H. Schrijvers: Horror ac divina voluptas. Études sur la poétique et la poésie de Lucréce. Amsterdam, 1970. R. Müller: Die epikureische Gesellschaftstheorie. Berlin, 1972. E. J. Kenney: Lucretius. Oxford, 1977. C. J. Classen: Probleme der Lukrezforschung. Hildesheim, 1986. M. von Albrecht: Römische Poesie. Heidelberg, 1977. G. Sasso: II progresso e la morte. Saggi su Lucrezio. Bologna, 1979. F. Giancotti: II preludio di Lucrezio e altri scritti lucreziani. Firenze, 1979. P. Ferrarino: Struttura e spirito dei poema Lucreziano. In: Scritti scelti. Firenze, 1986, 278-304. De rerum natura — A természetről. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Fábián G. Pest, 1870. Lucretius: A dolgok természetéről. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Kiss G. Bukarest, 1957. Titus Lucretius Carus: A természetről. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Tóth B. Debrecen, 1957.

240

V. A neóterikus költők: Catullus

1. A neóterikus költők mozgalma A neóterikus költők elnevezés Cicerótól származik. Először 50-ben említi őket Atticushoz írt egyik levelében (Ad Atticum 7, 2, 1) a következő megjegyzés formájában: „Flavit ab Epiro lenissumus Onchesmites. Hunc spondeiazonta, si cui voles tón neóterón, pro tuo vendito. ” „Lenge fuvallat jött épeirosi Onchésmosból Ezt a spondiacus sort add el sajátodként valakinek a neóterikusok közül.”

A Cicero által improvizált verssor keresetten neóterikus: a versus spondiacust (a negyedik verslábban levő daktilust spondeus követi az ötödikben) a neóterikusok kedvelték, például Catullus több mint harmincszor alkalmazza a 64. carmenben. A ritka földrajzi nevek használata szintén jellemző vonása költészetüknek. A „valakinek a neóterikusok közül” kifejezés két szempont­ ból is tanulságos. Először az a tény, hogy görög terminussal „az újabbak” szóval nevezi meg őket, azt sejteti, hogy ez a költői csoportosulás a görög költészetet tekintette mintának, de annak is egy újabb vonulatát. Másodszor Cicero kifejezéséből egyértelmű, hogy költői csoportosulásról van szó. Négy évvel később, a 46-ban publikált Oratorban Cicero megjegyzi, hogy régebben a római költők gyakorlatában a szóvégi -5 nem alkotott pozíciót mássalhangzó előtt, ám az új költők elvetik ezt a hagyományt: quam nunc fugiunt poetae novi (161). A poetae novi szókapcsolattal ismét hangsúlyozza, hogy a római költői hagyománytól elforduló költői mozgalomról van szó. A folytatásból kiderül, hogy Cicero nem értett egyet ezzel az újítással, mert számára szebben hangzott az ilyen szókapcsolat, ha benne a szóvégi -5-t nem ejtették. A 45-ben befejezett Tusculanae disputationes egyik helyén Cicero többször 241

idézi elragadtatással Enniust, majd így kiált fel: O poetam egregium! quam­ quam ab his cantoribus Euphorionis contemnitur (3, 45) - „Mily kiváló köl­ tő! Bár Euphorión majmolói megvetik.” Míg az előbbi két megjegyzésből a neóterikus stílus sajátosságaira lehetett következtetni, addig ebből az idézet­ ből nyilvánvaló, hogy Euphorión utánzói, vagyis az új költők elfordultak a ha­ gyományos római költészettől s annak nagy műfajaitól, az eposztól és a tragé­ diától, s az akkor már klasszikusnak számító Enniust sem tisztelték. Helyette olyan ideálokat követtek, mint Euphorión. Chalkisi Euphorión (Kr. e. 3. sz.) az alexandriai tudós költészet képviselője volt. Költészetét és esztétikai elveit feltehetően a nikaiai Parthenios terjesztet­ te Rómában, aki hadifogolyként került a fővárosba Kr. e. 73 táján, s nagy ha­ tást gyakorolt a korabeli költőkre, Cinnára, Calvusra, Gallusra. Maga Eupho­ rión tipikus poéta doctusként (Antiochiában könyvtáros volt) epyllionokat és epigrammákat írt az alexandriai tudós költészet modorában. A fentebb idézett három cicerói megnyilatkozásból a kutatók nagy része arra következtet, hogy Cicero ellenszenvvel viseltetett a neóterikus költők iránt. Vannak azonban olyan filológusok is, akik ezt tagadják, mondván, Cice­ ro gúnyos megjegyzései későbbi eredetűek, 50—45 közé datálhatok (Harnecker, 1882). Friedrich szerint az az érv, hogy az ellentétek Cicero és a neóterikusok között a Catullus halálát követő évekre datálhatok, nem döntő, mert az ízlésbeli különbségek nem máról holnapra keletkeznek, hanem írásban való rögzítésük előtt jóval korábban (1908, 229-230). A neóterikus költők tehát önálló iskolát alkottak, és az alexandriai költészet­ nek azt az irányzatát vették mintául, amelynek képviselői Philétas, Kallimachos, Theokritos, Euphorión, Moschos és Bión voltak. Megújították és köz­ kedveltté tették a klasszikus görög irodalomban háttérbe szorított műfajokat, az elégiát és az epigrammát, s újakat teremtettek, például az epylliont (kiseposz) és az idillt. A jó költő legfőbb erényének a rövidséget, a tökéletes műgondot és a részletek pontos kidolgozását tekintették. Költői tevékenysé­ gükben fontos szerepet játszott a könyvtár: Kallimachos az alexandriai könyv­ tár vezetője volt. A hagyományos mítoszokat újra feldolgozták, természetesen saját ízlésüknek megfelelően, és szövevényes utalások formájában át- és át­ szőtték velük műveiket. De a mitológiai témák mellett a kisemberek minden­ napi élete, a magánélet, a szerelem is helyet kapott költészetükben. A neóterikusok, amennyire ezt Catullus életműve és a többi neóterikus köl­ tő - Calvus, Cinna, Cornificius, Ticidas, Furius Bibaculus stb. - néhány fenn­ maradt töredéke alapján megítélhető, sokat tanultak az alexandriaiaktól. Meg­ 242

tanulták a forma tökéletes kidolgozását, a hosszadalmas csiszolgatást (limae labor), az igényes és szövevényes szerkesztést, a rejtett finomságokra is kiter­ jedő műgondot s a mitológia tökéletes ismeretét. De nem voltak szolgai után­ zói alexandriai példaképeiknek, s talán azért, mert nemcsak tőlük merítettek, hanem a klasszikus görög irodalomból (Homéros, Sapphó, Euripidés) és az itáliai népköltészetből is. Az alexandriai költőktől eltérően nem azért akartak valami újat alkotni, mert a régi témákat és formákat költőelődeik már tökéle­ tesen kidolgozták, hanem éppen azért, mert nem voltak megelégedve az előző generációk irodalmával. Új, személyes hangú líra megteremtését tűzték ki célul. Az emberi érzéseknek nemcsak tudós megfigyelői voltak, hanem lírai verseik tanúsága szerint - már ami Catullust illeti - költészetük és életmódjuk tökéletes összhangban volt. A neóterikus kör kialakulásának körülményeit nem ismerjük. Suetonius adataiból azonban feltételezhetjük, hogy feje és irányítója a tudós tanító és költő, Valerius Cato volt. Indignatio (Méltatlankodás) c. munkájában - Sue­ tonius idézete szerint - nemesi származásúnak mondja magát: korán árvaság­ ra jutott, éppen emiatt a sullai zavargások idején könnyen kiforgatták atyai örökségéből. Miután tusculumi villáját a hitelezők elárverezték, igen szegé­ nyen egy kunyhóban élt késő öregségéig. Sok előkelő tanítványa volt, mert mindazok, akik a költészethez vonzódtak, nagyszerű tanárra leltek benne. Az alábbi vers is ezt tanúsítja: Cato grammaticus Latina Siren Qui solus legit ac facit poetas. „Cato grammatikus latin szirén, mert ő olvas egyedül s nevel poétát.”

(De grammaticis 11) Grammatikai munkákon kívül verseket is írt, közülük különösen kettő ara­ tott nagy sikert, a Lydia és a Diana címűek. A Lydiáról Ticidas így emlékezik meg: Lydia doctorum maxima cura liber. „Lydia, műveltek tiszta szerelme, te könyv”.

243

Cinna pedig a Dianáról így: Saecula permaneat nostri Dictynna Catonis. „Éljen századokig Catónk Dictynna tekercse”.

Bibaculus soraiból kitűnik, hogy ő maga és költőtársai páratlan tanítónak és költőnek tartották Catót: Mirati sumus unicum magistrum, Summum grammaticum, optimum poetam Omnes solvere posse quaestiones. „Bámultuk, hogy e ritka jó tanító, legfőbb grammatikus, kitűnő költő, kérdések bogait lazán megoldja.” (Suetonius: De grammaticis 11)

Sajnos Valerius Cato költészetéből nem maradt fenn szinte semmi. Lydia című kötete talán szerelmes versek gyűjteménye volt, a Diana című műve pedig epyllion, amelyben Britomartis nimfa és Minős szerelmi történetét dol­ gozza fel. A Minős elől menekülő nimfa a tengerbe futott, ott azonban egy halászhálóban fennakadt, ezért kapta a Dictynna (hálóvető) melléknevet. Is­ teni tiszteletben részesítették, és Artemisszel azonosították. Kallimachos is feldolgozta e témát. Cato filológusként is tevékenykedett. Fiatal korában Vettius Philocomusnál tanulmányozta Lucilius szatíráit, s később egy korrigált Lucilius kiadást készített elő; vö. Horatius Szatírák 1, 10, 1. A neóterikus epigrammaszerű kisköltészetnek már voltak bizonyos előz­ ményei a római irodalomban. Q. Lutatius Catulus (consul Kr. e. 102-ben) nemcsak prózaíró, hanem költő is volt, s a hellenisztikus típusú görög epigrammát művelte. Feltehetőleg az ő környezetéhez tartozott Porcius Licinus, Valerius Aedituus és Laevius. Valerius Aedituustól két szerelmes epigramma maradt fenn, Porcius Licinustól egy, Laevius Erotopaegnia (Szerelmi játé­ kok) című, több mint hat könyvből álló versgyűjteményéből csak töredékek őrződtek meg, s ezek alexandriai ízlésről tanúskodnak. Gellius hagyományozása szerint Aedituus egyik epigrammája így szól:

244

Dicere cum conor curam tibi, Pamphila, cordis, Quid mi abs te quaeram- verba labris abeunt, Per pectus manat subito subido mihi sudor: Sic tacitus, subidus, dum pudeo, pereo. „Míg szívem búját akarom megvallani néked, Pamphila, hogy kérjem, nem lel a szóra a szám. Fürge parázna verejték önt el, s öntözi testem: Néma, szemérmetlen szégyen öl, itt a halál.” (Gellius 19, 9, 1 1 )

E szerelmes epigrammában már felsejlenek azok a tendenciák, amelyek majd Catullus költészetében teljesednek ki: sapphói őszinteség a szerelem megvallásában és az igényes nyelvi forma.

2. Catullus élete Catullus életéről az antik források kevés pontos adatot őriztek meg. Teljes neve C. Valerius Catullus. A Valeriusok nemzetsége a köztársaság alapításá­ tól kezdve fontos szerepet játszott Róma politikai életében, mert a gazdag és előkelő nemzetségek közé tartozott. Az a néhány adat, amelyet Hieronymus közöl róla a Krónikában, valószínűleg Suetonius alapján, pontatlan. Szerinte Catullus Kr. e. 87-ben született Veronában, és harmincéves korában, Kr. e. 57ben halt meg Rómában. Adataiból csak annyit vehetünk biztosnak, hogy Catullus a 80-as években született, és az 50-es évek közepe táján halt meg. Kr. e. 55-ben még élt, hiszen költeményeiben olyan eseményekre is találunk utalásokat, amelyek Kr. e. 55-ben történtek, például Pompeius második consulságára (113, 2), Pompeius színházára az oszlopcsarnokkal (55, 6), Caesar britanniai hadjáratára (11, 12; 29, 4). Ezen adatok alapján általában arra kö­ vetkeztetnek a kutatók, hogy ha Catullus valóban harmincéves korában halt meg, akkor 84 és 54 között élt. Sőt van olyan vélemény is, hogy Pompeius színházának oszlopcsarnoka nem készülhetett el csak 52-ben, ezért Catullus 82-52-ig élt. Ez azonban vitatható ugyanúgy, mint P. Gilbert és M. Renard feltételezése, amely az 52, 3-ra épül: per consulatum peierat Vatinius „Vatinius a consulságára esküdött hamisan”. Mivel Vatinius 47-ben érte el a

245

consulságot, e kutatók úgy vélik, hogy Catullus erre utal, tehát még 47-ben élnie kellett. Ez az állítás azonban cáfolható azzal a ténnyel, amelyet Cicero említ: Vatinius már 56-ban dicsekedett leendő consulságával (In Vatinium 6). Szülőföldjét, Gallia Cisalpinát a Kr. e. 5. századtól kezdve gallok (kelták) lakták, s valószínűleg ők alapították szülővárosát, Veronát. A gallok Róma elleni támadásainak visszaverése és legyőzése után (Clastidium, Kr. e. 222) kezdődött Gallia Cisalpina romanizálása, de csak a szövetséges háború után vált római provinciává. A Pótól délre fekvő területek már Kr. e. 89-ben meg­ kapták a római polgárjogot, a Pón túliak viszont csak Kr. e. 49-ben. Gallia Cisalpina gazdaságilag fejlett, saját hagyományokkal rendelkező területi egy­ ség volt, s ennek nyoma Catullus költészetében is felfedezhető. Szülei Verona előkelő társadalmához tartoztak. A Garda-tó déli partján bir­ tokuk volt, Rómában házuk, Tibur és Sabinum határában nyaralójuk. Galliai hadjárata idején Caesar többször megfordult házukban. Verseiből ítélve Catullus fiatal korában széles körű és alapos ismeretek birtokába jutott. Sue­ tonius szerint három kiváló görög grammatikus is működött a provinciában (De grammaticis 3). Az egyik legkiválóbb római grammatikus és neóterikus költő, Valerius Cato itt született, és egy ideig itt is működött. Feltételezhető, hogy Catullus is tanítványa volt, úgy, mint a többi észak-itáliai származású neóterikus költő. A fiatal Catullus előttünk ismeretlen időben Rómába került, és kisebb-nagyobb megszakításokkal itt élte le további életét. Rómában ismerkedett meg azzal a nővel, akit költeményeiben Lesbiának nevez. Ovidiustól tudjuk, hogy nem Lesbia volt az igazi neve (Tristia 2, 427-428). Apuleius azt is elárulja, hogy valódi neve Clodia volt (Apologia 10). Victorius olasz humanista vetette fel elsőként, hogy ezt a Clodiát azzal a Clodiával kellene azonosítani, akinek rossz erkölcseit Cicero Pro Caelio c. beszédében szemléletesen lefesti (Victorius, 1553). Ezt az azonosítást a leg­ meggyőzőbben Schwabe végezte el (1862). Clodia a 79. év consuljának, Appius Claudius Pulcemek három lánya közül a középső, s valószínűleg öccsének, P. Clodius Pulcemek a példájára cserélte fel eredeti Claudia nevét a népies Clodiára. Férje, a fényűző életet élő Metellus Celer, 63-ban praetor lett, utána pedig Gallia Cisalpina kormányzója (62-ben), majd consul 60-ban. 59-ben váratlanul meghalt. Ha hihetünk Cicerónak, már férje életében botrányosan élt, annak halála után pedig Cicero régi tanítványá­ val, M. Caelius Rufusszal került közeli kapcsolatba. Amikor pedig a fiatalem­ ber Kr. e. 56-ban szakítani akart vele, Clodia súlyos vádak alapján bevádolta. A száműzetésből nem sokkal azelőtt visszatért Cicerónak kapóra jött Caelius 246

Rufus védelme: védőbeszédében nem annyira a vádlottat védte, mint inkább a Clodiusokat és Clodiát támadta, kiteregetve botrányos szerelmi életét. El is érte védence felmentését. Schwabe szerint az a Lesbia-kép, amely Catullus verseiből elénk tárul, összeegyeztethető azzal a Clodia-képpel, amelyet Cicero fest a Pro Caelióban. Lesbia férjnél volt, és férje még élt, amikor megismerkedett Catullusszal (68, 146; 83, 1). A költemények Lesbiája is előkelő hölgy benyomását kelti. Mintegy 10 évvel volt idősebb Catullusnál, de idősebb volt Caelius Rufusnál is. Cicero szerint Clodia főleg fiatalabb férfiakat gyűjtött maga köré. A 79, 1 Lesbius estpulcer kijelentése Clodiusra vonatkozik, hiszen ha Clodiát Lesbiának nevezi, akkor ezen az alapon nevezheti Clodia fivérét, Clodiust Lesbiusnak. Catullus ugyanúgy, mint Cicero, utal Clodia és Clodius incestusára (56. c.). Ahogyan Cicero hangsúlyozza Clodius fiús külsejét (Ad Atticum 1, 16, 10: pulcellus puer), ugyanúgy utal erre Catullus is (56, 5: pupulum puellae trusantem). Cicero levele 61-ből való, tehát ekkor Clodius harminc­ éves lehetett. A 77. carmen is az azonosítást javallja. Catullus kéri benne Rufust, ne vegye el tőle kedvesét. Ha ez a Rufus Caelius Rufusszal azonos, akkor érthető Catullus aggodalma, hiszen Caelius Rufus hosszú ideig Clodia kedvese volt. Schwabe érvelése szerint a 68. carmen kedvese Lesbiával azonosítható, s mivel maga a költemény 57 előtt keletkezett, s a szakítás nyomai is felfedez­ hetők benne, Catullus és Lesbia szerelmének virágzását 61-60-ra datálhatjuk, hiszen Clodia 59-ben már Caelius Rufus szeretője volt. Rothstein ezzel szem­ ben kifejti, hogy Catullusnak 56-ban írt költeményeiben nyoma sincs a szerel­ mi bánatnak, sőt fiatalos lendület és pajzánság árad belőlük; vö. 46., 101. 31., 10. és 55. c. A 68. carmen pedig Rothstein szerint nem hozható összefüggés­ be Lesbiával, mert a benne szereplő kedves egy másik - feltehetőleg veronai - nő. Tanulmányának végén megállapítja, hogy Catullus Lesbiája a legfiata­ labb Clodiával, Lucullus feleségével azonosítható, nem pedig Metellus Celer feleségével, akit Caelius Rufus ellene mondott beszédében quadrantaria (egy negyed ast érő, filléres) Clytemestrának nevez (Quintilianus 8,6,53). Horváth I. K. Rothstein véleményéhez csatlakozva hangsúlyozta, hogy Catullus életé­ ben számtalan szerelem volt, s a Lesbia-szerelem életének utolsó két évére, 55-54-re esett. Abban azonban eltér Rothsteintől, hogy Lesbiát Clodia Metellive 1 azonosítja úgy, mint Schwabe. T. P. Wiseman miután elemzi Cicero azon helyeit, amelyekben a nagy szónok Clodia és Clodius incestusát ecseteli, to­ vábbá Catullus 79. carmenét, megállapítja, hogy Catullus ugyanolyan rossz247

indulatúan beszél Lesbiáról, mint amilyen rosszindulattal Cicero Clodiáról, ezért tanúságtételük alaptalannak tekinthető. Másik érve az azonosítás ellen az, hogy a 77. carmen Rufusa nem azonos az 58. carmen Caeliusával. Rothstein, Horváth I. K. és Wiseman problémákat vetnek fel Schwabe azo­ nosításával szemben, azonban azt megingatni nem tudják, mert nem tudnak helyette jobb, logikusabb elméletet adni, s állításaikat még annyira sem lehet bizonyítani, mint Schwabe tételeit. Wiseman fő kifogása a Clodia Metellivel való azonosítás ellen az, hogy Catullus is és Cicero is rosszindulatú Lesbiával, illetve Clodiával szemben. Ez azonban logikailag nem zárja ki azt, hogy igaz az, amit állítanak. Az sem fogadható el Wiseman esetében, hogy Schwabe elmélete régi. Attól, hogy régi, nem szükségszerűen hamis. Ezért helyesebb, ha E. A. Schmidtet és másokat követve (1985, 102-105) elfogadjuk a LesbiaClodia Metelli azonosítást. Catullus tehát álnéven nevezte meg kedvesét, s ez az álnév (Lesbia) szótagszámát és prozódiai sajátosságait tekintve megegye­ zik az eredetivel. E névvel Catullus egyfelől Clodia szépségére utal, Lesbős szigete ugyanis híres volt szépségversenyeiről, másfelől műveltségére, amennyiben Sapphóval asszociálható. A Lesbia-szerelmen kívül még két olyan tényt ismerünk Catullus életéből, amely költészetében is komoly nyomot hagyott: bátyja halála és bithyniai uta­ zása. Bátyja valamivel korábban szintén Kis-Ázsiába utazott, s ott Troasban halt meg, ahol el is temették. Kr. e. 57 tavaszán Catullus, C. Memmius pro­ praetor cohorsához csatlakozva, Bithyniába ment, és körülbelül egy évet töl­ tött ott. Élve az alkalommal, meglátogatta bátyja sírját; vö. 101. c. Bithyniai utazásának indítékait nem ismerjük, valószínűleg anyagi okok is közrejátszot­ tak benne, de Catullus „szegényen” tért vissza, s ezt Memmius becstelenségé­ nek tudja be, akit több versében is durván elmarasztal; vö. 10., 28. c. Catullus életében fontos szerepet játszott a barátság is. Számára a barátság szent, mint a szerelem, ezért a barátság és a szerelem terminusai egybeesnek költészetében. Igaz barátait végtelenül szereti, s szeretetét ki is tudja nyilvání­ tani, például Cornelius Nepos (1. c.), Licinius Calvus (14., 50., 53. c.), Cinna (95. c.), Cornificius (38. c.), Asinius Pollio (12. c.), Quintilius Varus (10. c.) stb. iránt. Akiket viszont nem szeret, azokat kendőzetlen durvasággal ostoroz­ za; például Memmiust (28. c.), Mamurrát (29., 57. c.), Vatiniust (52. c.), sőt magát a diktátor Caesart is (29., 57., 93. c.). A politikai hatalmasságok elleni éles támadásaiból arra következtethetünk, hogy Catullusnak igen rossz véle­ ménye lehetett saját korának politikai és közerkölcseiről. Rövid élete alatt sokszor láthatta, hogy korának hatalmasai elvtelenül, önös érdekeiket követve 248

kötnek és bontanak fel szövetségeket, hogy minél nagyobb pozíciókba kerül­ hessenek, hátat fordítva mind az emberi, mind az isteni törvénynek. Feltehe­ tőleg efféle negatív élmények csalták ki leikéből a 64. carment lezáró, a hésiodosi vaskort idéző tragikus sorokat: Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült le, és az igazságot száműztük kapzsi szivünkből, testvérek kezeit testvérük vére borítja, holt szüleit szívből már nem gyászolja a gyermek, ifjú fiának vesztéért sóvárog az apja, hogy szabadon bírhassa a szép kis mostoha báját, szörny anya mitsetudó sarjával fekszik az ágyba, nem retteg vétkezni az ősök szelleme ellen: akkor a jót s gonoszát már egybekeverte a téboly, s elfordult tőlünk igaz arca nagy isteneinknek. S már nem méltatják a halandót látogatásra s nappali fénytől nem hagyják érinteni arcuk. (64, 397-408; fordította Devecseri G.)

Igaz, Suetonius szerint Catullus később kibékült Caesarral, aki készségesen megbocsátott neki, s kiengesztelődése jeléül ebédre is meghívta, és Catullus apjával továbbra is tartotta a vendégbarátságot (Caesar 73). Azonban Caesarellenes verseit nem semmisítette meg, sőt kiadta őket, s ez azt jelenti, hogy bocsánatkérése ellenére sem változtatta meg véleményét. Korának két híres szónokához és költőjéhez, Hortensiushoz és Ciceróhoz nem viszonyul ilyen szélsőségesen. A 65. Carmenból úgy tűnik, hogy baráti kapcsolatban volt Hortensiusszal, viszont a 95. carmenben határozottan szem­ beállítja a mívesen és lassan alkotó Cinnával, aki kilenc évig írta Zmyrna c. epyllionját. Sajnos a versből elveszett egy sor, éppen az, amelyben arról szól, hogy Hortensius túlságosan gyorsan ír. Ennek ellenére egyértelmű, hogy Hortensiust a dagályos Volusiusszal és Antimachosszal helyezi egy sorba, azaz elítéli költészetét. A 49. carmen ironikus hangvételéből arra lehet követ­ keztetni, hogy ugyanilyen ambivalens módon viszonyult Ciceróhoz is, s erre jó oka lehetett több szempontból is: Cicero először támadta, majd védte azt a Vatiniust, akit Catullus a romlottság szimbólumának tekintett. Nem örülhetett Cicero Pro Caelio c. beszédének sem, amelyben a szónok Catullus szavaival 249

ostorozta Clodia erkölcstelenségét. Végül az is szempontja lehetett, hogy Ci­ cero kedvelte és művelte azt a hagyományos „nagy” költészetet, amelyet Catullus és a neóterikusok megvetettek.

3. Catulli Veronensis liber Catullus életművét az a kötet őrzi, amely a kódexekben Catulli Veronensis liber címen maradt fenn. Három határozottan elkülönülő részre osztható. Az első rész változatos metrumokban írt költeményeket tartalmaz (1-60. c.: polymetra), a második hosszabb, az alexandriai költészet hatását tükröző verseket (61-68. c.: carmina maiora), a harmadik disztichonban írt rövidebb darabokat (69-116. c.: epigrammata). E három csoport, ha nem is szigorúan, de műfaji­ lag is különbözik egymástól: az elsőbe lírai versek, a másodikba elbeszélő költemények, a harmadikba epigrammák tartoznak. E műfajok elkülönülése azonban Catullus életművében még nem szigorúan következetes, sem formai, sem tartalmi szempontból. A disztichon nemcsak az elégia és az epigramma formája, hanem az elbeszélő költeményé is. Az első részben epigrammaszerű költemények is vannak, a harmadik rész epigrammái között pedig teljesen lírai darabok is találhatók. A disztichonos Lesbia-versek nem kevésbé líraiak, mint az első rész Lesbia-versei, pedig ez a két rész metrikailag élesen különbözik egymástól. A különböző jellegű és tartalmú versek Catullus és a neóterikusok költészetében még nem kristályosodtak azokká a pontosan körülhatárolható műfajokká, amelyekké a latin költészet következő századaiban lettek. A gyűjtemény ránk maradt formájában az elrendezésnek az az elve figyel­ hető meg, hogy a különböző jellegű és hangulatú versek olykor szinte szabály­ szerűen váltogatják egymást, például a két híres csókverset (5. és 7. c.) egy gúny vers, a két szomorú búcsúverset (8. és 11. c.) két meleg hangú, barátaihoz írt költemény választja el egymástól. A harmadik részben nem következetes ez a váltakozás: több esetben is egymás mellett állnak az azonos témájú, azonos személyhez intézett versek, mint például a Gellius- (88-91. c.) és Mentula-ciklus (114-115. c.) darabjai. Az összeállító a kötet darabjait szándékosan úgy rendezte el, hogy a varietas (változatosság) érvényesüljön az első részben a metrikában is, tartalmilag pedig mind a három részben. A második rész, a carmina maiora szerkezete pedig az első és harmadik rész vaneías-technikáját ötvözi, mégis új elv alapján épül fel. Két nászdallal (61., 62. c.) kezdődik, te­ 250

hát ciklussal, utána azonban tematikailag és hangulatilag egymástól eltérő ver­ sek következnek. Azonban mégis sajátos egységet alkot, mert a boldog házas­ ságot felvillantó 61. carmennel kezdődik, s a boldog házasságtörő kapcsolatot ábrázoló 68. carmennel végződik. A 2. rész közepébe helyezett 64. carmen, amely Catullus leghosszabb verse, a szerető-kapcsolat (Theseus- Ariadné) és a házassági kapcsolat (Péleus-Thetis) problematikáját egyaránt felöleli. Ez a tudatos változatosság a kötet verseinek elrendezésében nem gyengíti, ellenkezőleg, erősíti a kötet egységét. Tartalmilag az egész könyvet egy téma fogja össze: a szerelem. Jól érzékelhető ez, például, a Lesbia-dalok elhelyezé­ sében. A boldog szerelemnek és csalódásnak, elkeseredett gyűlöletnek és eksztatikus boldogságnak az első részben felcsendülő hangjaira a második és a harmadik részben csaknem minden esetben megfelelő hangzású versek rezonálnak, például 5., 61. és 107.; 11., 67. és 79. c. stb. Mindez azt jelenti, hogy Catullus központi témáját - szerelem, hűség, hűtlenség - három síkon hang­ szerelte. A polymetrában az érzelem, a carmina maiorában a mítosz, az epigrammákbm a logika síkján. E három sík olykor átcsap egymásba, azonban az egyes részekben megőrzi uralkodó jellegét. A Lesbia-élmény döntő hatással volt Catullus szerelemfelfogására. Hatása alatt átértékelte és újrafogalmazta a férfi és nő kapcsolatának hagyományos római felfogását. Lesbiával való viszonyát, amely a hagyományos római erkölcsi felfogás szerint adulterium (házasságtörés) volt - Ovidius is ennek nevezi, vö. Tristia 2, 428—430. -, a házassági foedus (szövetség) fokára emel­ te. Ennek afoedusnak a lényegét azonban nem a házassági szerződés, kötelék, hanem a szerelem (amor) adja. Catullus szerelmi szövetsége (foedus amoris) több kötelességet ró a felekre, mint a matrimonium, mert egyben baráti szö­ vetség (foedus amicitiae) is, mert a férfi és nő egyenlőségén alapul. E sajátos foedus különlegességét még azzal is kiemeli, hogy öröknek és szentnek (per­ petuum, sanctum) mondja, s ezáltal az istenek védelme alá állítja. E catullusi szerelemfelfogás nemcsak saját korában volt új és meghökkentő, hanem még napjainkban is az. A Lesbia-élménynek ez a kötetformáló ereje arra is figyelmeztet, hogy talán nincs igaza azoknak, akik a Catullus-Lesbia-szerelmet 56-54 közé datálják. Ez a szerelem ugyanis ráveti fényét és árnyékát Catullus egész fenn­ maradt költészetére, verseskönyvének összetartó erejét, kohézióját biztosítja. Éppen emiatt nehéz elképzelni azt, hogy ez a szerelem csak a költő életének utolsó két-három évében lett volna ihletője. De ellentmond ez a vélemény an­ nak a költői hagyománynak is, amely szerint Catullus költészetének legfőbb 251

ihletője Lesbia volt. Ovidius szerint Catullus gyakran megénekelte azt a nőt, akinek álneve Lesbia volt (Tristia 2,427). Propertius azt állítja, hogy Catullus versei miatt Lesbia híresebb Helenénél is (2, 34, 87-88). Martialis pedig kije­ lenti, hogy Lesbia diktálta Catullus verseit: Lesbia dictavit, docte Catulle, tibi (8, 73, 8). Catullus már 56 előtt is híres költő lehetett, vagy legalábbis jóval az 1. carmen megírása előtt. Ebben ugyanis kijelenti, hogy Cornelius Nepos „már akkor” értékelte verseit, amikor Chronicáját kiadta. A iám tűm ugyanis arra utal, hogy a gyűjteményben foglalt verseknek legalább egy részét már akkor olvasni lehetett, amikor Nepos Chronicáján dolgozott, tehát 61-60 körül. A fennmaradt catullusi életmű azt sugallja, hogy az aktív Catullus-Lesbiakapcsolatot, akármeddig tartott is, helyesebb Catullus költői pályájának elejé­ re, mint végére datálni. A könyv felépítésében megfigyelt varietas fontos esztétikai kategória volt az alexandriai költészetben, különösen a lírai kisköltészetben. Később átkerült a latin irodalomba is. Az ifjabb Plinius a fiatal költőtársak verseinek megíté­ lésében ezt az elvet tekintette az egyetlen fontos mércének. Dicséri például Pompeius Satuminust, mert mint Catullus és Calvus, ügyesen elegyíti a lágyabb hangú verseket a durvábbakkal (Epistula 1, 16, 5). Plinius a varietas elvét Catullusra és Calvusra vezeti vissza, s ebből arra következtethetünk, hogy az alexandriai költészet poikilia elve Catullus és a neóterikusok köz­ vetítésével került át a latin irodalomba. Mivel a Catulli Veronensis liber ugyanezt az elvet tükrözi, joggal feltételezhetjük, hogy a kötet összeállításá­ ban Catullusnak fontos szerepe lehetett, akár úgy, hogy az egész könyv - úgy ahogy van - tőle származik; akár úgy, hogy részeit a még életében kiadott libellusok alkotják; akár úgy, hogy egy kisebb első kiadást az ő elvei alapján kibővítettek. Mindegyik felfogásnak vannak képviselői, E. A. Schmidt azon­ ban csak az első lehetőséget tartja elfogadhatónak (1985, 29-33).

4. Catullus stílusa A kutatók már régen felfigyeltek arra, hogy a catullusi versek egy részében kérdések, válaszok, felkiáltások peregnek egymás után, s ebben az antik líra dialógusjellegét látják megnyilvánulni. I. Schnelle megállapítja, hogy Catul­ lus úgy írja verseit, mintha jelen lenne a versben megszólított személy, mint­ ha hozzá intézné kérdéseit, és neki válaszolna. Horváth I. K. szerint a catullusi költeményeknek ez a vitatkozó jellege a népköltészeti certatióban és flagi-

252

tátiéban gyökerezik. Támadó és gúny verseinek nagy része felépítés szem­ pontjából egy csonka certatio jellegét mutatja, például a 37. carmen úgy kez­ dődik, mintha egy versengésnek a második része lenne, válasz egy feltett kér­ désre vagy vádra. A költeményeknek ez a megszólító, vitatkozó jellege E. Schäfer szerint a költemények logikai struktúrájában is megmutatkozik. A polymetrumok da­ rabjai többnyire meglepő felkiáltással, kérdéssel kezdődnek; vö. 1., 2., 17., 21., 23., 24. stb. Ezt követi egy nam kötőszóval bevezetett mondat, amely az első sorok érzelmi telítettségét - örömét vagy felháborodását - indokolja, majd egy quare kötőszós mondat, amely a megszólítotthoz intézett kérést vagy felszólítást tartalmazza; vö. 1., 6., 21., 39., stb. c. Az érzelmi logikának ezt az ívelését többször a kezdő sorokéhoz hasonló felkiáltás, kérés vagy kérdés zárja le. A nam a polymetrában általában a költemény indítékát adja (vö. 13., 16., 23., 32. stb. c.), az epigrammákban pedig a csattanót vezeti be (vö. 71., 74., 78., 86. c.). Több költemény gondolati struktúráját a jelen és a múlt szembeállítása alkotja (vö. 4., 8., 17., 36., 45. stb.). Az elmúlt esemény a költemény indítékát tartalmazza, és ellentétet alkot a jelennel, amelyet a nunc kötőszóval beveze­ tett rész foglal magába. Ami pedig verseinek általános struktúráját illeti, két­ féle szerkesztési mód figyelhető meg nála: a lineáris és a gyűrűs. A lineáris kompozíció esetén a költő egymás mellé rakott részekből alakítja ki a költe­ mény egészét, s az egyes részek számviszonyaiban bizonyos szabályosság tükröződik, például a 28. carmennek sémája a következő: 5+8+2=7+8; a 6. carmené: 5+9+3=8+9. (A számok az egyes részekhez tartozó verssorok szá­ mát jelzik.) Az ölelkező kompozícióra az jellemző, hogy a leglényegesebb mondanivaló a költemény középpontjában helyezkedik el, s ezt a többi téma gyűrűszerűén közrefogja. Catullus kedveli a rejtvényszerű finom utalásokat. Korabeli olvasói nyilván tudták, kikre vonatkoznak, és milyen értelemben. A 67. carmen csattanója ép­ pen egy ilyen utalásban van. Azt mondja ugyanis a költő, hogy még megne­ vezne valakit, de nem teszi, nehogy az a magas termetű ember felvonja vörös szemöldökét (45-47. sor). Ugyanilyen talányt rejt magában olykor a meg­ szólított név. Az esetek nagy többségében világos, kihez szól a vers. De még konkrét személyek esetében is Catullus variáló kedve gondot okozhat a mai olvasó számára. Például Licinius Calvust, a költőbarátot az 50. carmenben Liciniusnak mondja, az 53.-ban Calvusnak. Itt a nomen és a cognomen vál­ takozása nem okoz problémát, mert egyéb körülményekből tudjuk, hogy 253

mindkét névvel ugyanazt a személyt szólítja meg. De Caelius Rufus esetében már nem lehetünk biztosak abban, hogy róla van szó akkor is, amikor Caeliusnak szólítja meg, s akkor is, amikor Rufusnak, mert Catullus ismerőseinek kö­ rében Caelius Rufuson kívül voltak más Rufusok is. Azonban éppen Licinius Calvus neveinek használata alapján az is feltételezhető, hogy mind a Caelius, mind a Rufus néven Caelius Rufust szólítja meg. Catullus szereti a variációt még konkrét személyek esetében is, jól szemléltetik ezt a Mamurra ellen írt versek, amelyekben a megtámadottat egyszer igazi nevén, máskor beszélő né­ ven szólítja meg: Mentula; vö. 29., 94., 105. c. Ezen versek analógiájára fel­ tételezhetjük, hogy a Suffenus név is álnév, s a Catullus által adott jellemzés alapján esetleg Ciceróval azonosíthatjuk. Catullus költeményeinek szókincsére a költői és népnyelvi szavak együttes használata jellemző. Ezt a megállapítást a verseiben előforduló archaizmusok elemzése is alátámasztja. Egy részük ugyanis költői archaizmus, más részük viszont köznyelvi, főleg a szaknyelvből (orvosi, jogászi, földművelői) és a népnyelvből származik. A népi elemek nemcsak a kisebb költeményekben figyelhetők meg, hanem a hosszabbakban is. Népi jellegre utal a kicsinyítő képzők gyakori alkalmazása is. Szókincsének másik legjellemzőbb vonása az egyszer használt szavak (hapaxlegomenon) sajátos jellegében van. A mintegy 150 egyetlen egyszer hasz­ nált szónak 70%-a az egész latin irodalomban ritkán fordul elő, sőt egy részük máshol egyáltalán nem szerepel. A szó hapax legomenon jellege a legtöbb esetben puszta véletlen. Minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyeket a nyelvet beszélő közösség jól ismer, de leírásukat tabunak tekinti. Catullus hapax legomenonjai is közismertek voltak, de nem az írásban. A világiroda­ lom ismert hapax legomenonjai általában hosszú összetett szavak, például ilyenek Aristophanés hosszú nyelvtörő szavai, s egy részüket maguk a költők gyártották sajátos céljaik kifejezésére. Catullus hapax legomenonjai nem ilye­ nek, hanem rövidek, s ez arra utal, hogy a beszélt nyelvhez tartoztak, például ploxenum, sapio, salaputium, verpa, basium stb. Mindezek a szavak Catullus bátor újszerűségének mutatói: ahogyan eltért szerelemfelfogásában a római hagyománytól, úgy tért el erkölcsi felfogásában is. Catullus az a római költő, aki mindent le mert írni, s védekezésül azt hozza fel, hogy versei nem tükör­ képei életének, mert az tiszta, a versnek pedig egyáltalán nem kell tisztának lennie; vö. 16. carmen. Catullust a jelen izgatja, számára egyedül az élet szent, s szókincse is ezt tükrözi. H. Bardon szerint Catullus életstílusa heves, az intenzitás a legfőbb jellem­ 254

zője. Ennek kifejezője a sok igekötős ige (conpellere, conturbare, exagitare stb.), a középfok és a kicsinyítő képzős szavak. Catullus a vágyak embere. Erről tanúskodnak a vágyakozás terminusai: optare (16-szor), petere (14szer), cupidus (10-szer), cupere (12-szer) stb. A lemondás, a veszteség félel­ méről árulkodnak az ilyen szavak, mint deserere (13-szor), perdere (10-szer), linquere (14-szer), s a szomorúságot, betegséget jelentő szavak nagy száma: miser (31 -szer), caecus, languor, morbus, pestis, saucius, vecors, vesanus stb. Catullus megpróbál úrrá lenni félelmén: szinte önmagát is hipnotizálva újra és újra hangsúlyozza, hogy képes mindent megtenni és elviselni; a possum 50-szer, a potis 13-szor fordul elő költészetében, az értelem mint rendező elv (mens) pedig 38-szor. Catullus versei emberi kapcsolatokról vallanak: ez tükröződik az első és második személyű személyes névmások nagy számá­ ban: az ego 240-szer fordul elő, a tu 252-szer. Amikor pedig elhagyják, és ma­ gára marad, önmagát szólítja meg, mint József Attila (lásd Tudod, hogy nincs bocsánat).

Bibliográfia Szövegkiadások: M. Schuster - W. Eisenhut: Leipzig, Teubner, 1958. H. Bardon: Stuttgart, Teubner, 1973.

Catullus Versei, Catulli Veronensis liber. Auctores Latini XV Bevezetéssel és jegyze­ tekkel ellátta Adamik T. Budapest, 1971. L. Schwabe: Quaestiones Catullianae. Gissae, 1862. O. Hamecker: Cicero und Catullus. Philologus 41 (1882) 465^-81. Baltavári J.: Catullus a magyar irodalomban. Léva, 1907. G. Friedrich: Catulli Veronensis Liber. Leipzig und Berlin, 1908. M. Rothstein: Catull und Lesbia. Philologus 78 (1923) 1-33. Balogh J.: Catullus egy carmen famosum-a. EPhK 51 (1927) 1-6. Kerényi K.: Iter Catullianum. Gaius Valerius Catullus összes költeményei. Budapest, 1938,5-14. Borzsák I.: Otium Catullianum. Antik Tanulmányok 2 (1955) 233-238. Horváth I. K.: A catullusi költészet népi kapcsolatai. Az ELTE Évkönyve 1955, 129-155. J. Whatmough: Poetic, Scientific and other Forms of Discourse. Berkeley, 1956, 29-55. Horváth I. K.: Korszakok és irányok a Catullus-filológia történetében. Antik Tanul­ mányok 6 (1959) 123-135.

255

I. K. Horváth: Chronologia Catuüiana. Acta Ant. Hung. 8 (1960) 335-368. Horváth I. K.: Catulli Veronensis liber. Antik Tanulmányok 12 (1965) 259-285. E. Schäfer: Das Verhältnis von Erlebnis und Kunstgestalt bei Catull. Hermes­ Einzelschriften 18. Wiesbaden, 1966. D. O. Ross, Jr.: Style and tradition in Catullus. Cambridge, Massachusetts 1969. Adamik T.: Veneres Cupidinesque. Antik Tanulmányok 15 (1968) 68-72. H. Bardon: Propositions sur Catulle. Bruxelles 1970. Adamik T.: Catullus hasonlatainak struktúrája, eredete és funkciója. Antik Tanulmá­ nyok 18 (1971)234-246. Németh B.: Catullus-interpretációk. Antik Tanulmányok 20 (1973) 128-145. T. P. Wiseman: Ki volt Lesbia- In: Latin költészet. Klasszika-Filológiai Tanulmányok I. Budapest, 1974, 7-25. M. von Albrecht: Römische Poesie. Heidelberg, 1977. Adamik T.: A catullusi kisköltészet esztétikájához (16. c.) In: Opuscula classica mediaevaliaque in honorem J. Horváth. Klasszika-Filológiai Tanulmányok III. Buda­ pest, 1978, 23^18. Tar I.: Catullus C. 2A - fragmentum- Acta Antiqua et Archaeologica. Suppi. II. Sze­ ged, 1979. R. O. A. M. Lyne: The Latin Love Poets. Oxford, 1980. E. A. Schmidt: Catull. Heidelberg, 1985. J. Granarolo: Catulle, ce vivant. Paris, 1982. C. Rambaux: Trois analyses de l’amour. Paris, 1985. Adamik T.: Catullus 22. carmene. Adalékok a „doctus Catullus” urbanitásához. Antik Tanulmányok 37 (1993) 41-51. Adamik T.: Catullus és Cicero (c. 49). Antik Tanulmányok 37 (1993) 52-61. Adamik T.: Miért „tudós" költő Catullus? Antik Tanulmányok 42 (1998) 35—45. Tamás A.: »...in ora vulgi?« A szöveg mediális differenciálódása Catullus »iambusz«költészetében. Filológiai Közlöny 50/3-4 (2004) 252-273. Tamás A.: Figura a szőttesen. Catullus miniatűr eposzának mediális olvasata. In: Szótér. Az Alföldi Stúdió antológiája. Szerk. Fodor P. - Szirák P. Debrecen, 2008, 153-164. Műfordítások: Összes költeményei: Csengery J. 1901; Devecseri G., 1938.

256

VI. Terentius Varro és a tudományok

1. Élete M. Terentius Varro, Róma legnagyobb tudósa, Kr. e. 116-ban született Rómá­ ban. Születési helyéül Augustinus említi Rómát (De civitate Dei 4, 1). Egyéb­ ként családi birtokai a szabin Reate mellett terültek el, ezért kapta a Reatinus melléknevet. Bár Cicerónál tíz évvel idősebb volt, megélte még Augustus principatusát: Kr. e. 27-ben halt meg kilencvenéves korában. A régi szabin ha­ gyományoknak megfelelően szigorú erkölcsi nevelésben részesült. Gramma­ tikára ifjúkorának legnagyobb tudósa, Aelius Stilo oktatta, aki a sztoikus filo­ zófiába is bevezette. Athéni tanulóévei alatt (84-82) az antiochiai Askalónt hallgatta, aki a platonizmusnak azzal a sajátos (egyeztető) változatával is­ mertette meg, amely több vonatkozásban közeledett a sztoicizmus felé. Széles körű érdeklődésével magyarázható az, hogy alapos képzettségre tett szert a cinikus és a pythagoreus filozófiában is, bár egyik irányzatnak sem lett kizá­ rólagos követője. Mint lovagrendű család tagja, ő is sokféle tisztséget viselt. 90 körül triumvir capitalis, 85 táján quaestor. Korán baráti kapcsolatba került a fiatal Pompeiusszal, akinek Sertorius elleni háborújában részt vett (77-72), és írt számá­ ra egy, a tengeri hajózással foglalkozó munkát Ephemeris navalis ad Pom­ peium címen. Pompeius első consulsága évében, 70-ben néptribunus lett, s ismét írt egy művet Pompeius számára, amelyben a senatus üléseinek rendjét ismertette Commentarius címen. 68-ban megkapta a praeturát, a következő évben pedig Pompeius legátusaként harcolt a kalózok ellen, s érdemei elisme­ réséül megkapta a corona rostrata navalis kitüntetést. A 3. mithridatési hábo­ rúban ismét legátusként tevékenykedett. E hadjáratok történetét később meg­ írta Legationum libri III. címen. Asiai küldetéséről vagy helytartóságáról csak bizonytalan adataink vannak, de feltételezhető, hogy 66-ban adták meg neki ezt a tisztséget. Pompeius, Caesar és Crassus hármas szövetségét bizalmatla­ nul fogadta, mégis részt vállalt Caesar földtörvényének végrehajtásában mint vigintivir ad agros dividendos Campanos (De re rustica 1, 2, 10; Plinius, Naturalis historia 7,176). Ezután tíz évre visszavonult vidéki birtokaira, ame­ lyek közül a legszebb Casinumban volt könyvtárral és madárházzal (De re

257

rustica 3, 5, 8-17). Feltehetőleg ezen időszakban gazdálkodott és tudományos munkával foglalkozott. A polgárháború idején ismét Pompeius legatusa lett Hispania ulteriorban. Caesar ellen harcolt, de sikertelenül: kénytelen volt megadni magát; vö. Cae­ sar De bello civili 2, 17—20. Szabadon távozhatott, Dyrrhachiumban várta be a háború végét. Ezután Caesar neki is megbocsátott. A 47-ben Rómába vissza­ térő Caesart az Antiquitates rerum divinarum 16 könyvével köszöntötte, ame­ lyet a nagy hadvezérnek mint pontifex maximusnak ajánlott. Caesar hálából megbízta, hogy hozzon létre egy latin-görög nagykönyvtárat. Caesar váratlan halála miatt a terv nem valósult meg, de Varró felkészült feladatára, mint ezt a De bibliothecis libri IIIc. elveszett munkája tanúsítja. Caesar halála után sok baj érte: Antonius elvette casinumi birtokát, majd 43-ban a proscriptiós listá­ ra tétette. Egyik barátja azonban, Fufius Calenus, aki pedig Antonius híve volt, mindaddig rejtegette, amíg a veszedelem el nem múlt. Ő maga megme­ nekült ugyan, de könyvtárát kifosztották, és néhány művének kézirata is eltűnt (Gellius 3, 10, 17). Bár ekkor már elmúlt 75 éves, mégis életének legterméke­ nyebb szakasza csak ezután következett.

2. Varró művei Varró Róma legnagyobb polihisztora és legtermékenyebb írója volt. Cicero az Academica posteriorban így méltatja tudományos és irodalmi munkássá­ gát: „Mert minket, akik saját városunkban idegenként tévelygünk, mint ven­ dégek, a te könyveid hazahoztak, hogy végre felismerjük, kik és hol vagyunk. Te tártad föl hazánk életkorát, az idők korszakait, a szent rítusok és papok rendjét, a polgári és a hadi tudományt, tájékok és vidékek székhelyeit, minden isteni és emberi dolgok neveit, nemeit, szerepét és okait; de ugyanígy te vagy az, aki a legtöbb fényt árasztotta költőinkre, egyáltalán a latin tudományokra és szavakra; de ugyancsak te írtál mindenféle versmértékben változatos és vá­ lasztékos verseket, te tetted meg az első lépéseket a filozófia több területén, hogy felbuzdíts bennünket a továbbhaladásra” (1, 3, 9). Óriási tekintélyét mu­ tatja, hogy ő volt az egyetlen élő római, akinek szobrát az Asinius Pollio által létrehozott közkönyvtárban felállították (Plinius, Naturalis historia 7, 115). Tudományos tekintélye az idők folyamán töretlen maradt. Quintilianus a „leg­ műveltebb rómainak” nevezi (10, 1, 95), Augustinus pedig így fejezi ki cso­ dálatát: „oly sokat olvasott, hogy csodáljuk, hogy egyáltalán jutott ideje vala­ 258

mit is írni; oly sokat írt, hogy alig hihető, hogy ennyit bárki végigolvasott volna” (De civitate Dei 6, 2). Ez a mindenkit ámulatba ejtő életmű 75 munkát foglalt magában, 620 könyvben. Az idő azonban nem volt kegyes hozzá. Egyetlen műve maradt fenn teljesen: Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról három könyv­ ben), továbbá egy másik művéből egy hosszabb összefüggő rész: De lingua Latina (A latin nyelvről). Többi művéből csak címeket és hosszabb-rövidebb töredékeket ismerünk. Az alábbiakban elveszett műveit témakörök szerint csoportosítva ismertetjük. a) Az akkori tudományok szintézisét nyújtja a 33-ban megjelent Discipli­ narum libri IX. (A tudományok kilenc könyvben) c. munkájában. A hellenisz­ tikus görög tudományban kialakult műveltségi eszmény hét tudományágát (enkyklios paideia), enciklopédiáját ismertette hét könyvben, a grammatikát, a dialektikát, a retorikát, a geometriát, az aritmetikát, az asztrológiát és a ze­ nét. Ám e hét tudományt, amelyet később a hét szabad művészetnek neveztek el, kiegészítette két szaktudománnyal, az orvostudománnyal és az építészettel. E munkájával nagy hatást gyakorolt az európai művelődésre, azonban a ké­ sőbbi szerzők e két utóbbi szaktudományt nem vették be a szabad tudományok (artes liberales) rendszerébe, például Augustinus, Martianus Capella. b) A régiségtani és történeti munkái közül legfontosabb két műve: az An­ tiquitates rerum humanarum (Az emberi dolgokkal kapcsolatos régiségek) és az Antiquitates rerum divinarum (A vallásos dolgokkal kapcsolatos régisé­ gek). E munkák nem folyamatos művelődéstörténetet tartalmaztak, hanem tárgyukat címszavakra felosztva fejtették ki kézikönyvszerűen. Az Anti­ quitates rerum humanarum egy bevezető könyv után négyszer hat könyvben tárgyalta a következő témákat: az emberek (2-7. könyv), a helyek (8-13. könyv), az idők (14-19. könyv) és a dolgok (20-25. könyv). Az Antiquitates rerum divinarum ugyanilyen módszer alapján ismertette a papok (2-4. könyv), a kultuszhelyek (5-7. könyv), az ünnepek (8-10. könyv), a rítusok (11-13. könyv) és az istenek (14-16. könyv) világát. A De gente populi Romani (A ró­ mai népről) a római nép mitikus őstörténetét tárgyalta négy könyvben, és ezt folytatta a királyok elűzésétől Pompeius és Caesar polgárháborújáig a De vita populi Romani (A római nép életéről) című műve, szintén négy könyvben. E művek ugyanúgy, mint a De familiis Troianis (A trójai családokról) hatással lehettek Vergilius Aeneisének koncepciójára, Horatius római ódáira ugyanúgy, mint Augustus valláspolitikájára, amelynek keretében a princeps sok feledésbe merült régi kultuszt felújított és helyreállíttatta szentélyeiket. 259

c) Filozófiai írásai között jelentős lehetett a Liber de philosophia (A filozó­ fiáról egy könyvben) című, amelynek tartalmát Augustinus ismertetéséből tudjuk elképzelni (De civitate Dei 19, 1-3.); eszerint Varro összesen 288 filo­ zófiai irányzatot különített el. A felosztás alapját a négy célnak (gyönyör, nyugalom, e kettő együtt és a természetes javak) az erényhez való viszonya alkotja. Mindegyik cél esetében három lehetőség van, például a gyönyörre le­ het törekedni az erény végett, vagy az erényre önmagáért, vagy mindkettőre önmagáért. Ha mind a négy célt figyelembe vesszük, így már 12 irányzatot kapunk. E számot meg lehet kettőzni aszerint, hogy a szóban forgó értékre ön­ magunk vagy mások miatt törekszünk. Ilyen sokszorozásokkal jutott el Varró a 288-as számhoz. A De principiis numerorum (A számok elveiről) c. írásában, amely 9 könyv­ ből állt, a pythagoreus számelméletet fejtette ki. A Logistorici c. munkája 76 könyvet foglalt magában, amelyben a populáris filozófia tanításait fejtette ki különféle formákban, például előadások, dialógusok stb. keretében. E filozó­ fiai művekben az olvasó sok furcsaságot találhatott mind a művek struktúrája, mind tematikája tekintetében, például Gellius idéz belőle egy hosszabb részle­ tet, amelyben Varró a 7-es szám fontosságáról értekezik, vö. 3, 10. d) Irodalomtörténeti írásai között nagy hatású volt a De comoediis Plautinis (A plautusi komédiákról) c. munkája, amelyben megállapította 21 plautusi da­ rab hitelességét. A De poematis (A költeményekről) c. három könyvből álló művében dialógusformában a római költészet műfajait, versformáit és témáit ismertette. A De poetis (A költőkről) címűben viszont a római költők életraj­ zát írta meg, az alexandriai biográfia alapelveit alkalmazva a római irodalom­ ra. Eredményeit Suetonius felhasználta De poetis c. munkájában. Nagyszerű ismeretterjesztő munkája lehetett a Hebdomades vei De imaginibus (A hetek vagy a képekről) c. irodalom- és kultúrtörténete, amely 15 könyvből állt és 700 arcképpel volt illusztrálva. Görög és római alkotók sorakoztak egymás után e műben. Minden alkotót egy epigramma és rövid életrajz ismertetett. Ez az el­ ső római könyv, amely a tárgyalt alkotók arcképeit is közölte.

3. Nyelvtudományi munkái Varró behatóan foglalkozott nyelvészeti kérdésekkel, az e témával foglalkozó művei azonban jórészt szintén elvesztek, csak címeiket ismerjük. Epitome de lingua Latina (Epitomé a latin nyelvről) 9 könyvben, De antiquitate litter-

260

arum (A betűk régiségéről) két könyvben, De generibus dicendi (A stílusne­ mekről) három könyvben (vö. Gellius 6, 14), Quaestiones Plautinae (Plautusi kérdések) öt könyvben (Plautus ritka szavainak magyarázata), De similitudine verborum (A szavak hasonlóságáról) három könyvben az analógiáról. De uti­ litate sermonis (A beszéd hasznosságáról) négy könyvben az anomáliáról, De sermone Latino (A latin beszédről) öt könyvben a latinos nyelvhasználat­ ról, a helyesírásról és a verselésről. A legjelentősebb nyelvtudományi munkája a De lingua Latina volt 25 könyvben, amelyből csak az 5-10. könyv maradt fenn; 45-44-ben Cicerónak ajánlotta. Az első könyv a bevezetést tartalmazta, a 2-7. az etimológiát (impo­ sitio verborum), mégpedig pro és contra (2-4. könyv), majd az egyes szófa­ jokra alkalmazva (5-7. könyv). A 8-13. könyv a ragozást (declinatio verbo­ rum), mégpedig itt is in utramque partem, pro és contra az anomalia és analo­ gia tükrében (8-10. könyv), majd az egyes szavakra alkalmazva. A 14-25. könyv a mondattant (coniunctio verborum) vizsgálta. Az 5. könyv előszavában kifejti, hogy minden egyes szóval kapcsolatban két kérdést lehet feltenni; milyen dologról mire helyeztünk nevet (a qua re et in qua re vocabulum sit impositum). Az elsőt, azaz hogy honnan vannak a sza­ vak az etymologia vizsgálja, a másodikat a peri sémainomenón, más szóval, hogy milyen dologra vannak ráhelyezve a szavak, a szemantika (2. c.). Ezután kijelenti, hogy egyes szavak etimológiáját nehéz megállapítani, mert sok szó kiment a használatból, sokat hibásan használnak, sok pedig mást jelent ma, mint régen. Az etimológiák megállapításánál a ragozott alakokat is figyelembe kell venni, például az ilyen jellegű szavaknál, mint impos, ame­ lynek tárgyesete impotem. Továbbá, arra is ügyelni kell, hogy a szóalakban változások következhetnek be, mégpedig négyféleképpen: elvétellel (demp­ tione), hozzáadással (additione), hasonulással (adtractione) és hangcserével (commutatione). Varro szerint az etimologizálásnak négy fokozata van. A legalacsonyabb az, amelyhez az egyszerű ember is eljut, mert az is felismeri az ilyen összetett szavak részeit, mint arenifodinae (homokbánya), viocurus (útfelügyelő). A második fokozat az, amelyre a régi grammatika is feljutott, kimutatva, hogy egy-egy költő hogyan képzett új szavakat, például Pacuvius az incurvicer­ vicum (görbe nyakú) szót. A harmadik fokozatot a filozófia érte el, amely az olyan közhasználatú szavak esetében is vizsgálja, hogy honnan kapták a ne­ vüket, mint oppidum, via, vicus. A negyedik fokozat a királyé, amely eljut a

261

dolgok eredetéig, s ha ide nem jutunk el, akkor csak sötétben tapogatódzunk, mint olykor az orvos, amikor nem tudja megmondani, mi a bajunk (7-9. c.). Varró kedveli az efféle négyes (quadripartita) felosztásokat, s a De lingua Latinában azt is elárulja, honnan vette az ötletet. A l l . fejezetben elmondja, hogy a samosi Pythagoras szerint minden dolog kezdete kettős: határozott és határozatlan, jó és rossz, halál és élet, nap és éjszaka. Ezért van az, hogy van állapot és mozgás, azaz ami áll és mozog, az a test; ahol mozog, az a hely; amíg mozog, az az idő; s miközben mozgásban van, az a cselekvés. Még job­ ban feltűnik ez a négyes felosztás, ha így jelenik meg: test a futó; a hely a pá­ lya, ahol fut; az idő az az óra, amíg fut; a cselekvés a futás. Ez az oka annak, hogy szinte minden ilyen négyes felosztás szerint történik, a test (corpus), a hely (locus), az idő (tempus) és a cselekvés (actio). Ahogyan a dolgoknak ez a négyféle neme van, ugyanígy a szavaknak is, ezért az ötödik könyvben a hellyel és a testtel kapcsolatos etimológiáit adja elő, a hetedikben pedig az idő­ vel és a cselekvéssel kapcsolatosakat. E rendszernek megfelelően az 5. könyv 14. fejezetében a locus eredetével kezdi etimológiai fejtegetéseit, s szemlélte­ tő példáit az archaikus római irodalomból veszi, s ennek megfelelően sok olyan irodalmi műből őrzött meg töredékeket, amelyek nem maradtak ránk, például: „Hely az, ahová valamit el lehet helyezni.” Erre vezethető vissza a conlocare (férjhez ad) ige, illetve a régi költők által használt inlocabilis mel­ léknév (férjnél elhelyezhetetlen, férjhez adhatatlan, ti. a leány hozomány nél­ kül) és a locare (férjhez ad) ige: Filiam habeo grandem cassam dote atque inlocabilem, Neque eam queo locare quoiquam; „Felnőtt lányom van, de semmi hozománya nincs, ezért férjhezadni nem tudom” (Plautus, Aulularia 190-191, fordította Devecseri G.).

4. Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról) Varro egyetlen épségben fennmaradt műve a mezőgazdaságról szól. Fennma­ radását gyakorlati hasznosságával magyarázhatjuk: minden időben kellett él­ ni, földet művelni és állatot tenyészteni, s Varró kézikönyve ehhez nélkülöz­ 262

hetetlen segítséget nyújtott. De hozzájárulhatott e mű fennmaradásához az is, hogy Varró irodalmi formát adott művének: dialógus keretében adja elő gon­ dolatait, könnyed, anekdotikus hangvétellel. A szereplő személyek beszélő neveket viselnek, s párbeszédeik során gyakran utalnak egymás nevének jelentésére. A szűkebb értelemben vett földművelésről olyan személyek beszélgetnek, mint C. Agrius (ager - föld), C. Fundanius (fundus - birtok), L. Licinius Stolo (stolo - vadhajtás a gyümölcsfák tövénél, amelyet Stolo, mint gondos gazda, mindig kivágott). A sertéstenyésztésről sok bölcs tanácsot ad Cn. Tremellius Scrofa (scrofa - anyakoca), a szarvasmarha-tenyésztés­ ről Vaccius beszél (vacca - tehén), a madártenyésztésről többek között M. Petronius Passer (passer - veréb), a méhészetről pedig Appius Claudius Pulcher, akinek Appius nomenét Varro az apes (méhek) szóra vezeti vissza. Különlegessége e felsorolásnak, hogy mindegyikük létező, történeti személy. E műnek tehát nyelvészeti vonatkozása is van, ugyanúgy, mint filozófiai és irodalomtörténeti, nem is szólva egyéb történeti, vallástörténeti és társada­ lomtörténeti adatairól. A három könyvből álló munka felépítése egyszerű és világos. Az 1. könyv­ ben a földművelést (agri cultura), a 2.-ban a külterjes állattenyésztést (rés pecuaria), a harmadikban pedig a belterjes állattartást, hizlalást (villatica pas­ tio) tárgyalja. E felosztásnak megfelelően az 1. könyvben a földműveléssel kapcsolatos tanácsok szerepelnek: mit hogyan kell bevetni és beültetni, mikor milyen munkafolyamatokat kell elvégezni, a 2.-ban a juh, kecske, szarvasmarha, szamár, ló, öszvér stb. tenyésztésének kérdései. A 3. könyv három nagy témakört foglal magában: a madártenyésztést (4-11), a vadgazdálkodást és a méhészetet (12-16), továbbá a haltenyésztést (17. c.). Az egész mű jellege jól megítélhető az 1. könyv bevezetéséből. Felesége, Fundania vásárolt egy birtokot, s neki kíván tanácsokat adni arra nézve, ho­ gyan lehet nyereséggel gazdálkodni. Sietve írta meg művét, mert „az ember olyan, mint a buborék, annál inkább, ha öreg. A nyolcvanadik esztendő ugyan­ is arra figyelmeztet, hogy szedjem össze a csomagjaimat, mielőtt távoznék az életből” (1,1; fordította Kun J.). Mivel az istenek is segítik az igyekvőket, nem a Múzsákat hívja segítségül, mint Homéros és Ennius, hanem a tizenkét tanácsbeli istent, Iuppitert és Tellust, a Napot és a Holdat, Cerest és Libert, Robigust (gabonarozsda) és Flórát, Minervát (olajfa) és Venust (kertek), s vé­ gül a Vizet (Lympham) és a Jó Eredményt (Bonum Eventum), mert e kettő nél­ kül eredménytelen a művelés. Ezután mintegy 50 görög szerzőt sorol fel, akik hasonló témáról írtak, majd megjegyzi, hogy mindezeket fölülmúlta a karthá­ 263

gói Mago, akinek 28 könyvből álló munkáját kisebb terjedelemben többen is lefordították görögre. Ő maga rövidebben kívánja kifejteni témáját, mint a gö­ rög szerzők, akiknek művein kívül munkájában felhasználta saját tapasztala­ tait és a hozzáértők tanácsait. Sajátosan római ez a munka abban a tekintetben is, hogy célratörő, a tárgy­ ra összpontosít minden tekintetben. Az első dialógus éppen a vetés ünnepén kezdődik, amikor is Tellus templomában lenne fontos tanácskozásuk a részt­ vevőknek, Varrónak, apósának, Fundaniusnak és másoknak, azonban a temp­ lomfelügyelőt elhivatja a praetor, ezért kénytelenek a templom előtt veszte­ getni az idejüket, de mivel a római nem tud tétlen maradni, még „ülve is győz” CRomanus sedendo vincit 1, 2, 2), Varro azt javasolja, hogy beszélgessenek valami okos dologról. Erre leülnek a templom előtt található padokra, és Agrasius felteszi a kérdést: ismemek-e olyan földrészt, amely jobban meg van művelve, mint Itália. Fundanius válaszában kifejti, hogy Itália éghajlata ideá­ lis a földművelés szempontjából, ezért Itáliában minden megterem, mégpedig a legjobb minőségben: „Viszont melyik az a hasznos dolog, amely Itáliában nemcsak hogy meg ne teremne, hanem egyenesen kiváló ne lenne? Melyik tönkölyt hasonlíthatnám össze a campaniaival? Melyik búzát az apuliaival? Melyik bort a falemumival? Melyik olajat a venafrumival? Nincs-e Itália úgy beültetve fákkal, hogy az egész egyetlen gyümölcsöskertnek látszik?” (1, 2, 6; fordította Kun J.). Itália dicséretéből hazaszeretet árad, s ez is tipiku­ san római, s nem véletlen, hogy Vergilius Georgicajában ugyanígy magasz­ talja Itáliát (2, 136. skk.). Varró a mezőgazdaságot nemcsak mesterségnek (ars), hanem tudomány­ nak (scientia) is tekinti, mely két célra törekszik: a hasznosságra és a gyönyör­ ködtetésre (ad utilitatem et voluptatem 4, 1), de hangsúlyozza, hogy fontosabb az, ami hasznos, mintsem az, ami gyönyörködtet. Hogy mennyire figyelembe vette Varró a piac igényeit, továbbá modem művelési módszereivel, madárés haltenyészetével milyen óriási haszonra tett szert, azt a szakirodalom már tisztázta (vö. Maróti E., 1971, 75. skk.). A gyönyörködtetést is fontosnak tart­ ja Varró, mert egy jól és szépen művelt birtok esztétikailag is szép látványt nyújt, de ha ez a törekvés fényűzésbe csap át, az már erkölcsileg káros, s erre Varró több helyen is felhívja a figyelmet, például: „Hát nem jogosan” - je­ gyeztem meg én. - „Birtokai ugyanis gondozottságuk következtében kelle­ mesebb látványul szolgálnak sokak számára, mint mások királyi módra feldí­ szített épületei, amikor elmennek megnézni gazdasági épületeit, nem úgy, mint Lucullusnál, hogy képtárát lássák, hanem gyümölcstárolóit” (1,2, 10). 264

Elítélő megjegyzéseinek olykor irodalomtörténeti jelentősége is van. Cicero például amikor Brutusában ismerteti Hortensius szónoki karrierjét, megjegy­ zi, hogy az consulsága után felhagyott a kemény gyakorlással, „és fényűző bő­ ség közepette kívánt boldogabban” élni; le is hanyatlott művészete (320). Az olvasó azt gondolhatná, hogy ezt Cicero talán az idősebb vetélytárs iránti fél­ tékenységből állítja. Hogy igazat mond, azt megerősíti Varró leírása, aki a jól gondozott vadaskertek ismertetésekor így festi le Hortensiusét: „Én pedig” jegyezte meg ő -, „amikor Qu. Hortensiusnál voltam Laurentum környékén, azt láttam, hogy ott ez inkább thrák szokás szerint történik. Mert volt ott egy erdő, amint mondotta, több mint 50 iugerum, falkerítéssel körülvéve, ezt nem nyúltenyészetnek, hanem állattenyészetnek nevezte. Ott volt egy magasabb hely, ahol elhelyezve az ebédlőasztalt, ebédeltünk; ide hívatta Orpheust. Amint megérkezett stólában, és parancsot adtak neki, hogy lantkísérettel éne­ keljen, belefújt egy kürtbe, s akkora tömeg szarvas, vaddisznó meg másfajta négylábú állat özönlött körül bennünket, hogy nem kevésbé nagyszerű színjá­ tékot láttam, mint akkor, amikor a Circus Maximusban az aedilisek afrikai vadállatok nélkül rendeznek állatviadalt” (3, 13, 2-3., fordította Kun J.). Ez a jelenet bizony már Trimalchio „fényűző” trükkjeit juttatja az olvasó eszébe.

5. Saturae Menippeae (Menipposi szatírák) Gelliustól tudjuk, hogy Varró azokat a szatírákat, amelyekben Menippos könyveit utánozta, menipposinak nevezte (2, 18, 7). Amikor Cicero „változa­ tos és választékos verseire” utalt, akkor menipposi szatíráira gondolt, melyek­ nek mennyisége hihetetlenül nagy volt: 150 könyvnyi szatírát írt Varró, teljes egészében azonban egyetlen darabja sem maradt fenn. Mintegy 90 szatírájá­ nak ismerjük a címét, s F. Buecheler által összeállított töredékeinek gyűjtemé­ nye 591 részletet tartalmaz. A cinikus diatribének ezt a változatát a próza és a vers váltakozása jellemzi. Varró ezt a műfajt mind tartalmában, mind for­ májában megújította, amennyiben témáit aktuálissá, rómaivá formálta, vers­ formáit pedig változatosabbá tette. Egyes szatírái jellegzetes címeket viseltek, olykor latinul, olykor görögül. Tricaranos (Háromfejű szörny) c. szatírájában az ún. első triumvirátust tette nevetségessé, tehát 59 után írta. Ezt azért érde­ mes kiemelni, mert menipposi szatíráinak zömét 80 és 66 között publikálta. Eumenidesében a helytelen vallási gyakorlat és a divatos filozófiai iskolák

265

egyes tanításait tűzi tollhegyre - ha hihetünk töredékeinek. Marcipor c. darab­ jában talán valamiféle viszontagságos tengeri utazást ír le (vö. 272. B.). Marcopolis c. szatírájában pedig egy utópisztikus városba viszi olvasóit. Sexagesis (Hatvanéves) c. szatírájában mint gyermek elalszik valaki, s amikor hatvanéves korában felébred, elcsodálkozik, hogy mennyire lezüllött Róma ez idő alatt. Sajnos a töredékek nem teszik lehetővé, hogy menipposi szatíráinak felépí­ tését világosan lássuk. Mindössze egyetlen szatírájának a tartalmát ismerjük Gellius összefoglalásában. Ennek címe Gellius szerint Nescis quid vesper serus vehat (Nem tudod, mit hoz a késő este), és arról szól, hogyan kell illő la­ komát rendezni. A meghívott vendégek száma ne legyen kevesebb a Gratiák számánál, s ne legyen több a Múzsákénál: tehát az ideális létszám három és ki­ lenc között van. Ha ugyanis kilencnél több vendég jön össze, nagy lármát csapnak, s ez nem illő. Maga a lakoma pedig akkor megfelelő, ha négy köve­ telménynek tesz eleget: ha kedves embereket hívunk meg, ha jól választjuk meg a vendégség helyét és idejét, s végül hajó vacsorát adunk. Akkor lesznek kedvesek a vendégek, ha nem fecsegnek túlságosan sokat, mert ez a fórumhoz illik, ám nem is túlságosan hallgatagok, mert a csend a hálószobában helyén­ való. Ami pedig a társalgás témáját illeti, az ne legyen aggasztó vagy szöve­ vényes, hanem kellemes és könnyed, szórakoztasson, de tanítson is. A fel­ tálalt ételek ne legyenek hivalkodóan drágák, de a fösvénység látszatát is ke­ rüljék el: egészségesek legyenek és ízletesek. A desszertről a következőket mondja: Bellaria, ea maxime sunt mellita, quae mellita non sunt; pemmasin enim cum pepsei societas infida (13, 11, 6) - „Azok a desszertek igazán éde­ sek, amelyek nem édesek, mert az édesség nem barátja az emésztésnek.” E példából nyilvánvaló, hogy a menipposi szatírában a latin is keveredett a göröggel; jól megfigyelhető ez a jelenség Seneca Apocolocyntosisában és Petronius Satyriconjában is. Az eredeti menipposi szatíra igénytelenséget hirdet, Varróé ugyanezt teszi, de római módon, római eszményeket terjesztve: az ősi egyszerűséget, taka­ rékosságot és vallásosságot. Egyik töredékében ezt így fogalmazza meg: „Nagyapáink és ükapáink, bár szavaik fokhagymától és vöröshagymától bűzlöttek, a legderekabb módon gondolkodtak és éreztek” (63. B.). Tehát a régi római erkölcsök, a mos maiorum alapján állva bírálja kortársai hibáit, a pazar­ lást, a fényűzést, a kapzsiságot, a babonaságot, a keleti kultuszokat, a helyte­ len filozófiai irányzatokat, egyszóval mindazt, ami nem római.

266

A stílus tekintetében éles különbségeket látunk egyes művei között. A De lingua Latina stílusa, bár Cicerónak ajánlotta, igénytelen, száraz, több helyen szinte archaikusnak tűnik. Ez feltehetőleg a tankönyvjelleg műfaji hagyomá­ nyaival magyarázható: a sok definíció ilyen száraz nyelvezetet igényel, s az archaikus irodalomból vett sok példa pedig rányomta bélyegét Varró eredeti szövegére is. A mezőgazdaságról c. művében már érződik, hogy finomabb, választékosabb stílusra törekszik. A menipposi szatírákban viszont korának művelt köznyelvét elegyíti vulgarizmusokkal, archaizmusokkal, neologizmusokkal és görög szavakkal, s ez jól illik a luciliusi szatíra hagyományaihoz.

Bibliográfia Szövegkiadások: H. Keil - G. Goetz: M. Terenti Varronis rerum rusticarum libri tres. Leipzig, Teubner, 1929. M. Terentius Varro: A mezőgazdaságról. Latinul és magyarul. Fordította és a jegy­ zeteket írta Kun J. A bevezető tanulmányt írta Maróti E. Budapest, 1971. G. Goetz - F. Schoell: De lingua Latina. Leipzig, 1910. Varro: On the Latin Language. I. Books V—VII; II. Books VIII-X. With an English translation by R. G. Kent. Cambridge, Massachusetts (1951) 1999. F. Buecheler - W. Heraeus: Saturae Menippeae. In: Petronii Saturae. Berlin, 1922. 177-250. A. Traglia: De lingua Latina, Res rusticae e frammenti grammaticali. Torino, 1974. J. H. Waszink: Varro, Livy and Tertullian on the History of Roman Dramatic Art. Vigiliae Christianae 2 (1948) 224-242. Varrón. Entretiens sur l’antiquité classique. 9. Fondation Hardt, Geneve, 1963. M. Simon: Zur Abhängigkeit spätrömischer Enzyklopädien von Varros Disciplinarum

libri. Philologus 110 (1966) 88-101. F. Deila Corte: Varrone, il terzo gran lume romano. Firenze, 1970. H. Dahlmann: Varroniana. ANRW 1, 3, 1973, 3-25. L. Alfonsi: Le Menippee di Varrone. ANRW 1, 3, 1973, 26-59. P. Boyancé: Étimologie et théologie chez Varrón. Revue des Études Latines 53 (1975) 99-115. E. Siebenborn: Die Lehre von der Sprachrichtigkeit und ihre Kriterien. Studien zur antiken normativen Grammatik. Amsterdam, 1976. Atti dei Congresso Internazionale di Studi Varroniani. Rieti, 1976. W. Pfaffel: Quartus gradus etymologiae. Untersuchungen zur Etymologie Varros in De lingua Latina. Königstein/Ts. 1981.

267

VII. Az életrajz: Cornelius Nepos

1. Az életrajz (biographia) Az életrajzot mint irodalmi műfajt nehéz meghatározni, mert többféle válfaja van. Az enkómion (magasztalás) jellegű életrajz a szóban forgó személy éle­ tének tényeit erényei szerint csoportosítja. Az irodalmi portrészerű életrajz nem nyújt teljes életleírást, hanem jellegzetes vonásokat emel ki az életpályá­ ból, s gyakran összpontosít annak egy meghatározó szakaszára. A szűkebb értelemben vett életrajz az egyén egész életéről ad áttekintést: pozitív és nega­ tív tulajdonságait meg tetteit egyaránt felsorolja. Az enkómion a politikai, erkölcsi és szellemi teljesítményeket emeli ki, az irodalmi portré csak megha­ tározott tulajdonságokat hangsúlyoz, jellegzetes anekdotákkal fűszerezve azokat. Az életrajz a születéstől a halálig tárgyalja az eseményeket, s a törté­ netírástól eltérően a témául választott személynek nem nyilvános ténykedé­ seit állítja előtérbe, hanem magánéletének tényeit. A görög irodalomban a Kr. e. 4. sz. folyamán jelennek meg az első életraj­ zok, s többnyire politikai indíttatásból, az egyes államformákkal kapcsolatos viták eredményeként. Ekkor jelennek meg az első dicsőítő királyéletrajzok, például Isokratés Euagoras vagy Xenophón Agésilaos c. műve, amelyek mint fejedelmi tükrök bizonyos pedagógiai célokkal íródtak. Ugyanebben az idő­ ben jelenik meg a filozófus-életrajz: tanítványok emlékeznek mesterükre, pél­ dául Sókratésre Platón Apológiájában (Sókratés védőbeszéde) és Xenophón Memorabilia (Emlékeim Sókratésról) c. munkájában. A későbbi filozófus­ életrajzok az egyes filozófusok életét iskolájuk tradícióival és tanaival kap­ csolják össze. Új lendületet adott az életrajzírásnak a peripatetikus iskola, Aristotelés erény- és Theophrastos jellemtana. Az irodalmi személyiségek életrajzai szintén a 4. századtól kezdenek megjelenni. Olyan szerzők művelik, mint Aristoxenos (Kr. e. 4. sz.), karystosi Antigonos (Kr. e. 3. sz.), Satyros (Kr. e. 3. sz. 2. fele), s ez utóbbiak már az alexandriai könyvtár anyagát is fel­ használták, s az életrajz meg az életmű kapcsolatát is vizsgálták, ezért az ale­ xandriai típusú biográfia tipikus képviselőinek tekinthetők. 268

Mint minden görög irodalmi műfaj, a görög életrajzírás hagyományai is hatottak a római biográfiára, mégis elmondható, hogy a római életrajz- és ön­ életrajzírás mély hazai gyökerekkel rendelkezett: az egyes nemzetségek és családok dicsőségét megörökítő tituli, jelentős személyek szobrainak, viasz­ képmásainak feliratai, a magasztaló temetési beszédek (laudatio funebris) sok életrajzi adatot tartalmaztak régi időktől fogva. Hasonlóképpen régi eredetű­ ek a legfőbb magistratusok hivatalos ténykedéseiről készített feljegyzések, to­ vábbá a homo novusok saját tevékenységükre reflektáló észrevételei, például az idősebb Cato és Cicero szintén fontos életrajzi tényekről tudósították kor­ társaikat, bár olykor nem mentesek az elfogultságtól. A naturalista római halotti maszkok és a realista portrészobrok viszont arra figyelmeztetnek, hogy a rómaiakból nem hiányzott az önirónia sem, s ennek nyomait Lucilius töre­ dékeiben ugyanúgy fellelhetjük, mint Horatius szatíráiban. Politikai változá­ sokkal magyarázható - nagy egyéniségek előtérbe kerülésével a Kr. e. 2. sz. végétől —, hogy a rómaiaknál először az önéletrajz alakult ki, s csak néhány évtizeddel később az igazi biográfia, az alexandriai tudományosság hatása alatt. Varró írta az első „tudományos” életrajzgyűjteményt a De viris illus­ tribus (Hírneves férfiak) műfajában, de Cornelius Nepos volt az, aki a római­ ak közül elsőként erre a műfajra összpontosította tevékenységét, ezért őt te­ kinthetjük a biográfia római megteremtőjének.

2. Cornelius Nepos élete és művei Kr. e. 100 körül születhetett, mert az idősebb Plinius idézte megnyilatkozásá­ ból úgy tűnik, hogy Kr. e. 63-ban már férfikorban volt (9, 137). Biztosan állít­ ható, hogy Gallia Transpadanában született, feltehetőleg Ticinumban (ma Pavia); az idősebb Plinius Pó mellékinek is nevezi (3, 127). Részben e tény­ nek is tulajdonítható, hogy a veronai Catullus neki ajánlja új verseskötetét (c. 1). Hieronymus a Kr. e. 40. évhez megjegyzi, hogy Cornelius Nepos ebben az időben „híres” történetíró. Cicero egyik leveléből tudjuk, hogy volt egy fia (Ad Atticum 16, 14, 4). A senatori rangot nem érte el; megelégedve lovagi rangjával a családjának és az irodalomnak szentelte életét. Mint Cicero, Varró és Hortensius, ő is Atticus baráti köréhez tartozott, s Ciceróval is levelezett, vö. Cicero Ad Atticum 16, 5, 5. Fronto egyik levelében Lampadióval és Atticusszal együtt említi, s ebből arra következtethetünk, hogy talán Nepos is foglalkozott könyvkiadással (20. N.). Atticusról írt életrajzából nyilvánvaló,

269

hogy túlélte Atticust (19, 1), s az idősebb Plinius szerint Augustus principatusa alatt halt meg, tehát 27 után (10, 60). C omelius Nepos termékeny prózaíró volt. Első műve a Chronica c. három könyvből álló világtörténelme lehetett, amelyet Catullus halála előtt tett köz­ zé. Sőt, Catullus azon megállapításából, hogy Nepos „már akkor” értékelte költeményeit, amikor Chronicáját megírta, az a következtetés vonható le, hogy Nepos műve jóval korábban jelent meg, tehát valamikor 60 körül. Nepos a görög Apollodóros négy könyvből álló, jambikus trimeterekben írt króni­ káját dolgozta at, kiegeszítve azt a romai történelem adataival. A szórványos töredékekből kitetszik, hogy Nepos e munkájában az irodalomról is közölt adatokat. Az Exempla (Példák) c. munkájával, amely öt könyvből állt, új műfajt ho­ nosított meg a római irodalomban: tárgykörök szerint elrendezett példa- és anekdotagyűjteményt. Műfaját tekintve e munka a görög paradoxa-irodalom körébe sorolható, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy érdekes leírásaival, történeteivel szórakoztassa és nevelje az olvasót, és példatárul szolgáljon a rétoriskolák számára. Nagy sikerét bizonyítja, hogy a későbbi szerzők, pél­ dául Valerius Maximus, Suetonius, Gellius, többször idézik. Valerius Maxi­ mus műve alapján feltételezhető, hogy külön tárgyalta a római és külön a görög kultúrkörből vett példákat. Barátjának, Atticusnak kérésére írta meg hosszabb terjedelemben, azaz önálló művekként az idősebb Cato es Cicero életét. Az előbbiét egy könyv­ ben (vö. Cato 3, 5), az utóbbiét pedig több könyvben (vö. Gellius 15, 28, 1). E munkák szintén elvesztek. Fő műve, a De viris illustribus (Hírneves férfiak) 16 könyvben tárgyalta a külföldi és római királyokat, hadvezéreket, szónokokat, történetírókat, költő­ ket és a grammatikusokat. E nagyszabású műből csak a külföldi hadvezérek­ ről szóló könyv maradt fenn, a római történetírók közül pedig csak az idősebb Cato és Atticus élete. Az ifjabb Plinius mentegetőzve amiatt, hogy erotikus verseket ír Catullus modorában, azt hozza fel mentségére, hogy a római történelem nagy alakjai is utak efféle pajzán verseket, s többek között Cornelius Nepos nevét is említi (Epistula, 5, 3, 6). Bár költeményeiből semmi sem maradt fenn, mégis a köl­ tészet iránti érdeklődése eredményes volt, amennyiben képessé tette arra, hogy felismerje Catullus kivételes költői tehetségét, s e véleményét kifejezés­ re is juttassa.

270

3. Fennmaradt művei Az idegen népek kiváló hadvezéreiről (De excellentibus ducibus externarum gentium) c. könyvében az alábbi hadvezérek életrajzát vázolja fel: az athéni Miltiadés, az athéni Themistoklés, az athéni Aristeidés, a lakedaimóni Pausanias, az athéni Kimón, a lakedaimóni Lysandros, az athéni Alkibiadés, az athéni Thrasybulos, az athéni Konón, sirakúzai Dión, az athéni Iphikratés, az athéni Chabrias, az athéni Timotheos, a kariai Datamés, a thébai Epameinóndas, a thébai Pelopidas, a lakedaimóni Agésilaos, a kardiai Eumenés, az athéni Phokión, a korinthosi Timoleón. Ezután következik a 21. fejezet, amely a híres királyokat sorolja fel, például Kyrost, Xerxést stb. A 22. fejezet Hamilkar, a 23. pedig Hannibal tetteit írja le. E könyvhöz írt előszavában azon aggodalmának ad hangot, hogy lesznek majd rómaiak, akik talán nem igazi érdemük szerint fogják értékelni a tárgyalt kiváló külföldi hadvezéreket, mert ezeknek szokásaik és erkölcseik eltérnek a római hagyományoktól. Egy romai számara például megbotránkoztato az, hogy a thébai Epameinóndas kiválóan táncolt és fuvolázott. Nepos azonban hangsúlyozza, hogy a saját szokásaikhoz ragaszkodó rómaiaknak el kell fogadniuk azt, hogy más népek ugyanígy őseiktől vették át hagyományos erkölcseiket, éppen ezért el kell nézniük ezt a másságot. Például Kimónnak Athénban nem vált szégyenére, hogy „egy apától való húgát vette feleségül (sororem germanam habere in matrimonio; Praefatio 4), de az sem vált ká­ rára egyetlen kiváló görögnek sem, ha színpadon színészként fellépett. Ha valamely polgár Rómában ilyet tenne, bizony becstelennek tekintenék. Sok minden viszont, amit a rómaiak helyesnek és szépnek tartanak, a görögök szemében helytelen és elítélendő. Például a rómaiaknál megtiszteltetésnek számít, hogy előkelő hölgyeket lakomára meghívnak, s a mater familias vendégeket fogadhat. A fenti életrajzok terjedelmükben és szempontjaikban is különböznek egy­ mástól. Azt azonban Nepos határozottan kijelenti, hogy nem akar történelmet írni: „A thébai Pelopidas ismertebb a történetírók, mint a nagyközönség köré­ ben. Ezért nem is tudom, hogyan ecseteljem kiváló tulajdonságait, mert félek: ha nekifogok tettei részletes előadásának, az lesz a látszat, hogy nem az élet­ rajzát beszélem el, hanem történelmet írok; ha viszont csak a lényeges moz­ zanatokat érintem, a görög irodalomban járatlanok számára kevéssé lesz vilá­ gos, hogy milyen rendkívüli jelentősége volt ennek a férfiúnak (Pelopidas 1, fordította Havas L.). Tehát Nepos életrajzot akart írni, e tekintetben azonban 271

igen tág téren mozog: egyes életrajzokban egyszerű kronológiai sorrendet kö­ vet, de mindig valamilyen erkölcsi cél lebeg a szeme előtt, és a tettek ismerte­ tésekor súrolja a történetírás határát. A rövidebb életrajzokban az alexandriai hagyományokat követi - az életpálya felvázolása érdekes eseményekkel tar­ kítva -, a hosszabbakban a peripatetikus hagyományokat: az életrajz felépí­ tése művészibb, az erény és a hiba (virtutes et vitia) nagyobb szerephez jut, bár az erkölcsi szempont a rövidebb életrajzoknak is fontos eleme. Más életrajzai a magasztaló beszéd (enkómion) felé tolódnak el, például Epameinóndas, Agésilaos, vagy éppen Atticus életrajza. Ezekben az életrajzokban a kronoló­ giai adatokat bizonyos erényekhez kapcsolja. A magasztaló életrajz ellentétéről van szó, amikor az erény és a bűn el­ lentétpár alkotja az életrajz vázát, mint például Alkibiadés esetében. A Diónéletrajz egy emelkedő és egy ereszkedő részre oszlik, a dicséret és a gáncs szempontjai szerint. Bár a hadi erények állnak a középpontban, olykor római szempontok is érvényesülnek: a külső megjelenés, a nyilvános és magánélet, ajellem fejlődése, szentenciaszerű értékelés az életrajzok elején vagy végén, a szerencse (fortuna) szerepének kiemelése. Alkibiadés életrajza, például, így kezdődik: „Az athéni Alcibiades, Clinias fia olyan volt, mintha a természet rajta próbálta volna ki erejét, hogy mivé képes formálni. Mert a róla megem­ lékező történetírók egybehangzóan állítják, hogy nem volt ember, aki hibák vagy erények dolgában felülmúlta volna.” (1; fordította Havas L.). Eumenésé viszont így. „A cardiai Eumenes, ha szerencséje fölért volna erényével, nem lett volna ugyan nagyobb ember, de sokkal nagyobb hír övezné, sőt mélyebb tisztelet venné körül, hiszen a nagy embereket erkölcsük, nem pedig szeren­ cséjük szerint szokták megítélni” (1; fordította Havas L.). Nepos mindvégig az életrajz keretein belül marad, s fő célja, hogy az olva­ sók szeme elé állítsa hősei jelentőségét, vagy ahogy az Epameinóndas elején írja, „erkölcsét és életét” (imaginem consuetudinis atque vitae 1, 3). Sokszor szokták idézni Ciceróhoz írt levelét, amelyben elhatárolja magát az elméleti filozófiától (39. töredék, Marshall), s ebből arra lehetne következtetni, hogy a görög kultúrát is elvetette. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. A már említett praefatiójában elítélően nyilatkozik azokról, akik a görög kultúrában járatla­ nok (2). Igaz, a gyakorlatban hasznosítható bölcsességet kedveli, például Thrasybulos életrajzában ezt írja: „Ezért vésse mindenki emlékezetébe az aranyszabályt: Háborúban semmit se végy semmibe (nihil in bello oportere contemni 2, 3). Annak ellenére, hogy a rómaiak büszkék voltak hadvezé­ reikre, Nepos merészelt görög hadvezért példaképül állítani a rómaiak elé: 272

Agésilaos a perzsák ellen akart indulni, amikor a spártaiak hazahívták, s a hí­ res hadvezér tüstént engedelmeskedett az utasításnak. Nepos így kommentál­ ja ezt az esetet: „Bárcsak a mi hadvezéreink is követték volna példáját” (4, 2). Forrásaival kapcsolatban maga Nepos ad felvilágosítást. Agésilaos életraj­ zában forrásként Thukydidést és Xenophónt idézi (1, 1), Alkibiadésében Theopompost és Timaiost (11, 1), Konónéban Dinónt (5), Hannibaléban Silénost és Sósylost. De többször hivatkozik Polybiosra, Sulpicius Blithóra és Atticusra is. Ám az is elképzelhető, hogy voltak görög nyelvű életrajzgyűjte­ mények, s ezeket is felhasználta. Mindenesetre ő maga úgy nyilatkozik, hogy ennek lehetőségét sem lehet kizárni: „Több példát is említhetnénk még, de mértéket kell tartanunk, mert úgy határoztunk, hogy egyetlen irattekercsben foglaljuk össze annak a számos kiváló férfiúnak az életét, akiknek tetteit előt­ tünk megannyi szerző adta elő külön-külön sokezemyi sort kitevő műben (4, 6; fordította Havas L.). Atticus és Cicero életrajzában nyilvánvalóan a sze­ mélyes érintkezésből és levelezésükből egyaránt merített, hiszen Atticus élet­ rajzából kitűnik, hogy fölismerte Cicero leveleinek forrásértékét (16). Stílusa klasszikusnak mondható, és Cicero három - egyszerű, közepes, fennkölt - stílusnem-elmélete alapján az egyszerű stílusba sorolható. Az atticistákra jellemző egyszerűségre törekszik, közhasználatú szavakat alkalmaz, olykor köznyelvieket is. Az egyes életrajzok hangnemétől függően változatos, világos, könnyen érthető stílusban ír, közepes hosszúságú mondatokban. Ott azonban, ahol a dicséretet fokozni akarja, stílusa is emelkedettebbé válik, hal­ mozza a szinonimákat, mind szavakban, mind szerkezetekben, s ezáltal bizo­ nyos ritmust is kölcsönöz lelkesült szavainak; vö. Epameinóndas 3. fejezet. Nepos kellemes előadó, jól tud mesélni, jól el tudja helyezni szentenciaszerű csattanóit. Ez a stílus jól megfelelt céljának: szórakoztatva nevelni az erény­ re, s felhívni a figyelmet a szerencse forgandóságára olyan emberek példájá­ val, akik jelentőségükben fölöttünk állnak.

273

Bibliográfia Szövegkiadások: K. Nipperdey - H. Witte: Berlin, 1917; Dublin-Zürich, 1967. C. Halm - A. Fleckeisen: Leipzig, Teubner, 1916. P. K. Marshall: Leipzig, Teubner, 1977. M. Ruch: Vies d’Hannibal, de Caton et d’Atticus. »Erasme«, 21. Paris, 1968. K. Büchner: Humanitas. Die Atticusvita des Cornelius Nepos. Gymnasium 56 (1949) 100-121.

T. A. Dorey: Latin Biography. London, 1967. E. M. Jenkinson: Genus scripturae leve. Cornelius Nepos and the Early History of Biography at Rome. In: ANRW, I, 3. Berlin, New York, 1973, 703-719. A. Momigliano: Lo sviluppo della biografia greca. Torino, 1974. A. La Penna: Mobilita dei modelli etici e relativismo dei valori: da Cornelio Nepote a Valerio Massimo e alia Laus Pisonis. In: Societä romana e produzione schiavistica. Vol. Ill a cura A. Giardina e A. Schiavone. Bari-Roma, 1981. J. Geiger: Cornelius Nepos and Ancient Political Biography. Wiesbaden, 1985. A. Dihle: Die Entstehung der historischen Biographie. Heidelberg, 1987. N. Holzberg. Literarische Tradition und politische Aussage in den Feldherrnviten des Cornelius Nepos. Anregung 35 (1989) 14-27. M. von Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. Bern, 1992. S. Anselm: Struktur und Transparenz. Eine literaturwissenschaftliche Analyse der Feldherrnviten des Cornelius Nepos. Stuttgart, 2004. Cornelius Nepos: Híres férfiak. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Havas L. Budapest, 1984.

274

VIII. Sallustius Crispus és a történetírás

/. Élete Életéről keveset tudunk, bár Asconius Pedianus, a híres Ciceró-értelmező (Kr. u. 3-88) írt róla egy életrajzot, s biztosra vehető, hogy Suetonius is szen­ telt neki egy fejezetet De viris illustribus (Hírneves férfiak) c. munkájában. Hieronymus Kr. e. 86-ra teszi születési évét, a következő megjegyzés formá­ jában: „Sallustius Crispus történetíró a szabin Amitemumban születik.” Csa­ ládja nem volt senatori rendű, sőt az is elképzelhető, hogy gazdag plebejus réteghez tartozott, mert később néptribunusi tisztséget töltött be. Cassius Dio előkelőnek mondja családját (40, 63), s ezt megerősíteni látszik az a tény, hogy kiváló nevelésben részesült: alapos jártasságra tett szert nemcsak a latin, hanem a görög nyelvben és irodalomban is. Korán Rómába került, ahol elmélyült tanulmányokat folytatott, s már ifjú­ ként érdeklődött a történelem tanulmányozása iránt. E stúdiumoktól azonban a politikai ambíció eltérítette (Catilina 4, 2), de hogy mivel kezdte politikai pályáját, nem tudjuk. 54 körül elnyerte a quaesturát, majd 52-ben néptribunussá választották. Ez az év politikai szempontból igen mozgalmas volt. A popularis Clodius és az optimata Milo csapatai folytonosan összecsaptak egymással, s ennek során 52 januárjában Milo emberei megölték Clodiust, ami nagy politikai vihart kavart. Sallustius mint néptribunus heves beszédet mondhatott Milo ellen, akit elítéltek, bár Cicero védte. 50-ben erkölcsi okokra hivatkozva kizárták a senatusból, s ugyanebben az évben Marcus Bibulus legátusaként Syriában tartózkodott. 49-től Caesar bi­ zalmas emberei közé tartozhatott, legalábbis Caesarhoz intézett leveléből erre következtethetünk. Kizárása a senatusból valószínűleg 52-es politikai tevé­ kenységének számlájára írható: az optimaták bosszút álltak rajta néptribunusi tevékenységéért. Caesar támogatásával azonban elérte, hogy újra visszanyer­ je senatori rangját. 49-ben Caesar légióinak parancsnokaként Illyricumban tevékenykedett, de sikertelenül (vö. Orosius, 6, 15, 8). Legközelebb 47-ben hallunk róla, amikor is praetorrá választották a következő évre. E minőségé­ 275

ben nem tudta megakadályozni Caesar csapatainak lázongását Campaniában (Cassius Dio, 42, 52, 1-2). Praetorként 46-ban fontos szerepet kapott Caesar afrikai hadjáratában: elfoglalta Cercina szigetét, s az ott felhalmozott gabonát Caesarhoz szállította {Bellum Africum 34). Caesar azzal jutalmazta tevékeny­ ségét, hogy miután Numidia nagyobbik felét elvette Iuba királytól, s azt római provinciává szervezte Africa Nova néven, Sallustiust nevezte ki az új provin­ cia első kormányzójául proconsuli ranggal (Bellum Africum 97, 1). Cassius Dio szerint (43,9, 2) Sallustius oly mértékben kizsákmányolta pro­ vinciáját, hogy Rómába visszatérve zsarolásért be akarták vádolni, Caesar azonban jó pénzért elsimította az ügyet 45-ben (vö. Cassius Dio, 43, 47, 4). Bárhogyan történt is, Sallustiusnak sikerült elkerülnie azt a megaláztatást, amit a másodszori kizárás a senatusból okozott volna, s hatalmas vagyonát megtarthatta, amelyből Rómában előkelő palotát vásárolt nagy kiterjedésű kerttel, amelyet később Horti Sallustiani néven emlegettek (a mai Pincio terü­ letén). De ami még ennél is fontosabb, valamilyen módon oly nagy tekintély­ re tett szert, hogy sértetlenül túlélte a második triumvirátust követő proscrip­ tion s talán azért sem érte semmi bántódás, hogy nyílt szókimondással tárta fel saját, azaz az ifjú Octavianus korának hibáit, például: „De e romlott időkben akad-e bárki, aki nem gazdagságban és költekezésben, hanem derekasságban, szorgalomban versenyezne őseivel? Még az újonnan felkerültek is, akik ko­ rábban erényeikkel előzték meg a nemességet, inkább alattomos és nyílt gaz­ tettekkel, mint nemes eszközökkel törik magukat a hatalom és a tisztségek után; mintha a praetori és consuli hivatal s mind a többi önmagában is fényes és nagyszerű volna, s nem viselőik érdeméről kapnák ragyogásukat. Hanem szégyenkezve s utálkozva városunk romlottságán, túl szabadon s messzire el­ kalandoztam” (Iugurtha háborúja 4; fordította Kurcz Ágnes). Adatok hiányában nehéz megmondani, milyen hatással lehetett rá Caesar meggyilkolása, de feltételezhető, hogy megerősítette azon elhatározásában, hogy visszavonul a politikai életből, és a történetírásnak szenteli magát. Ké­ sőbb így vall erről Catilina összeesküvése c. művében: „így tehát, mikor lel­ kem sok meghurcoltatás és megpróbáltatás után megpihent, és elhatároztam, hogy hátralévő éveimben távol maradok a közélettől, nem az volt a szándé­ kom, hogy tunyán és közönyösen fecséreljem el a drága szabad időt, de az sem, hogy földművelésnek vagy vadászatnak, e szolgákhoz illő munkáknak szenteljem az életemet, hanem újra visszatértem megkezdett tanulmányaim­ hoz, amelyektől eltérített a gyarló becsvágy” (4; fordította Kurcz Ágnes). Ké­ sőbbi életéről - írásain kívül - nem rendelkezünk biztos adatokkal. Hierony276

mus azt állítja, hogy feleségül vette Cicero elvált feleségét, Terentiát {In Iovianum, 1, 49), de más források ezt az adatot nem erősítik meg. Ugyancsak Hieronymus halálával kapcsolatban a 35. (vagy más kiadások szerint a 36.) évhez a következő megjegyzést fűzi: „Sallustius meghalt az actiumi csata előtt négy évvel.” Fentebb idézett szavai „meghurcoltatásáról és megpróbáltatásáról” azt sej­ tetik, hogy korábbi életében voltak viharos események. Közülük a senatusból való kizárást biztosra vehetjük. Bár e tényt minden bizonnyal politikai okok­ kal magyarázhatjuk, az antik források erkölcsi problémákról szólnak. Hora­ tius egyik szatírájában leírja, hogy mennyi veszélyt rejt magában a tiltott sze­ relem: „Volt, kit holttá vertek; amaz lezuhant a tetőről; ez, hogy a bajból megmenekült már, vadszivü rablók bandájába botolt; pénzért váltotta ki bőrét, vagy levizelte a szolgák népe a másikat; és még volt olyan is, kit késsel fosztottak meg a vétkes tagjától” (1, 2, 41^16; fordította Horváth I. K.).

Pseudo-Acro kommentárjában a ’holttá vertek’ kijelentéshez a következőt jegyzi meg: „Ezt, úgy tűnik, Sallustiusról mondja: Sallustius Crispust ugyanis rajtaérték Sulla lányával, Faustával; Annius Milo elfogta és megkorbácsolta, amit Q. Asconius Pedianus is megemlít életrajzában.” A Cicerónak tulajdoní­ tott, Sallustius ellen irányuló invektíva pedig több „bűnének” felsorolása után kijelenti, hogy Sallustius tagja egy pythagoreus szektának (Invectiva in Sallus­ tium 14). Ha figyelembe vesszük, hogy a rómaiak az efféle titkos társaságo­ kat összeesküvésnek (coniuratio) tekintették, s a legsúlyosabb bűnöket emle­ gették velük kapcsolatban, például gyermekek feláldozását (vö. Cicero, In Vatinium 14), akkor e vád súlyosságához nem fér kétség. A megkorbácsolás esetét Gellius is említi, mégpedig azzal a kitétellel, hogy M. Varro Pius (A ke­ gyes) c. munkájában állítja ezt arról a Sallustiusról, akinek történeti művében censorhoz illő szigorú megállapításokat találunk (17, 18). Valóban, Sallustius műveiben a legmagasabb rendű erkölcsiséget hirdeti, s feltételezhető, hogy szigorú erkölcsi nézeteit szülőföldjéről, a szabin Amiternumból hozta. A szabinok híresek voltak puritán erkölcseikről. Amiternum már a szövetséges háború előtt romanizálva volt, s a helyi előkelőségek, akik 277

közé a Sallustiusok is tartoztak, a régi hagyományokat modem római művelt­ séggel ötvözték. Caesar politikai céljainak elérése érdekében szívesen töltötte fel a senatust a vidéki „új emberekkel”. Közéjük tartozott a történetíró Sallustius ugyanúgy, mint az a Cn. Sallustius, akit Cicero leveleiben többször emleget (Ad Atticum 1, 3, 3; 1, 11, 1; 11, 11, 2; 11, 17a, 1 stb.). Elképzelhető tehát, hogy a Caesar által senatusba emelt „új embereket” a régi arisztokrácia tagjai, az optimaták ellenszenvvel fogadták, s ez az ellenérzés is közrejátszott a Sallustius ellen felhozott vádak kialakulásában. Az efféle vádak ugyanis közhelyek voltak a politikai invektívában, s maga Sallustius is gyakran alkal­ maz ilyeneket másokkal szemben (vö. Syme, 1964, 278. skk.). Az ifjú Sallus­ tius erkölcsi nézeteinek alakulásában jelentős szerepet játszhatott Sulla dik­ tatúrája, amelyet erkölcsi szempontból a római történelem mélypontjának tekintett. Biztosra vehető, hogy a műveiből áradó szigorú erkölcsiség meg­ hökkentette olvasóit, akik az invektíva módszereivel felnagyították az ifjúko­ rának ballépéseiről keringő szóbeszédet, hogy így még nagyobb legyen a sza­ kadék magánélete és műveinek szigorú erkölcsisége között. De ez már a nagy­ ság velejárója volt.

2. Művei Sallustius neve alatt kronológiai sorrendben a következő művek maradtak fenn: Invektíva M. Tullius Cicero ellen (In M. Tullium Ciceronem invectiva). Bár Quintilianus kétszer is idézi Sallustius műveként (4, 1, 68; 9, 3, 89), a modern kutatás kétségbe vonta hitelességét. Az invektívát kijelentései alapján ugyan­ is 54-re lehet datálni, s Sallustius ebben az évben karrierje elején állt mint quaestor, s aligha lehetett abban a helyzetben, hogy a tekintélyes Cicerót ilyen hangnemben támadja. Ezért az eredetiségét elvető kutatók az Augustus-kori rétoriskolák termékének tekintik. Levelek az idős Caesarhoz az államról (Epistulae ad Caesarem senem de re publica). E két levél a Vaticanus Latinus 3864. számú kódexben maradt fenn, amely Sallustius műveiből származó beszédeket tartalmaz. A kódex e levele­ ket nem „keletkezésük sorrendjében közli, mert a 2. levél keletkezett koráb­ ban, Kr. e. 50 körül, az 1. pedig 48 körül, azaz a pharsalosi csata és Pompeius halála után. Ennek ellenére úgy tűnik, mintha a 2. levél az elsőt utánozná. Eb­ ből pedig az következik, hogy a két levél két szerzőtől származik, s ha ez így 278

van, az egyik biztosan hamisítvány. A levelek stílusa tipikusan sallustiusi, de ez nem bizonyítja eredetiségüket, sőt komoly problémát vet fel, amennyiben a késői Sallustius stílusára jellemző fordulatokat használ. Természetesen a le­ velek hitelességét védő kutatóknak is megvannak a maguk érvei, amelyek kö­ zül a legfőbb az, hogy mindkét levél tartalma beleillik abba a korba, amelyre belső érvek alapján datálhatok. E levelek hitelessége ellen olyan kutatók ér­ velnek, mint például Dihle, Fuchs, Syme; érveiket 1. Syme, 1964, 314. skk. és Appendix II A hitelességet védők közül komoly érveket sorakoztat fel Büch­ ner, Funaioli, Vretska. A hitelesség tagadói szerint e két levél a Kr. u. 1. sz. első felében a rétoriskolákban keletkezett, s mint ilyen a suasoriae (tanács­ adó beszéd) néven ismert iskolai gyakorlatok műfajába sorolható. Catilina összeesküvése (De coniuratione Catilinae vagy Bellum Catilinae, a kézirati hagyományban ugyanis mindkét cím előfordul). Sallustius első tör­ téneti műve, s nagy valószínűséggel 42-re datálható. A mű bevezetésében a szerző megindokolja, hogy miért választotta a törté­ netírást az aktív politikai tevékenység helyett, majd exponálja témáját, s be­ mutatja negatív főhősét, Catilinát (1-5). Ezután lefesti Róma erkölcsi hanyat­ lását a kezdetektől Catilina koráig (6-13). Catilina jelleme és törekvései össz­ hangban vannak korának hanyatló erkölcseivel (14-16). Ezután kifejti, hogy Catilina már korábban is tervezett összeesküvést az állam ellen, s közli azt a beszédét, amelyben terveit ismerteti (17-20). Az összeesküvés eseményei kö­ vetkeznek Catilina Rómából való távozásáig (23-36), majd a város szomorú helyzete (37-39), az összeesküvés felfedése Rómában és elfojtása (40- 55). A mű csúcspontját jelenti az a senatusi ülés, amelyen az elfogott összeeskü­ vők sorsáról tanácskoznak, a centrumban Caesar és Cato beszédével (50-55). A befejező rész Catilina hadseregének szerveződését és a döntő csatát mutat­ ja be, amely előtt Catilina ismét mond egy beszédet (58). A csatában hősiesen harcolva maga Catilina is életét veszti (56-61). Iugurtha háborúja (Bellum Iugurthinum) c. munkája 40 körül keletkezett, s benne a Iugurtha elleni háború viszontagságait (Kr. e. 111- 105) elemzi. E munkája bevezetésében ismét megindokolja történetírói tevékenységét és témaválasztását (1-5), majd ismerteti a háború előtörténetét (6-16). Ezután következik Numidia leírása és felosztása Micipsa király fiai, Hiempsal és Adherbal között a háború kitöréséig (17-28). A rómaiak beavatkoznak Bestia és Albinus vezetésével, de csúfos megaláztatásban részesülnek (28—40). E ve­ reség nyomán új hadvezért küldenek, Metellust, aki sikereket ér el (43-83). Egyik tisztje azonban, a fiatal Marius, Metellus akarata ellenére Rómába 279

megy, eonsullá választatja magát, s átveszi a fővezérséget; majd a fiatal Sulla segítségével elfogja Iugurthát, s diadalmenettel fejezi be a háborút (84-114). Korunk története (Historiae). Sisenna történeti művét folytatta, azaz Sulla halálának évével (Kr. e. 78) kezdte az eseményeket és eljutott a 67. évig. E je­ lentős történeti munkából csak négy beszéd, két levél és mintegy 500 töredék maradt fenn. Az első könyv a 78-77. évek eseményeit tartalmazta, a második a 76- 74. évekét, a harmadik a 74-73. évek történéseit ölelte fel, a negyedik pedig a 72-69. évekét. Az ötödik könyv (68-67. év) Lucullus hadjáratának második felét és Pompeiusnak a kalózok ellen folytatott háborúját írta le. E munkán Sallustius 39-től dolgozott egészen haláláig.

3. Sallustius, a történetíró Amikor Sallustius megkezdte történetírói tevékenységét, a római történetírás már nagy hagyományokkal és óriási történetírói szövegkorpusszal rendel­ kezett. Sz. L. Utcsenko szerint a római történetírók ebbéli tevékenységüket másodlagosnak tekintették, azaz többnyire politikai pályafutásuk végén vagy szabadidejükben (otium) művelték. A történetírást nem is tekintették önálló tudománynak, hanem a szépirodalom vagy a szónoki művészet egyik ágának tartották, például Cicero De legibus 1, 1 , 5 . Maga Sallustius is politikai kar­ rierjének talán kényszerű befejezése után fog a történetíráshoz, ennek ellenére heismeri, hogy korántsem azonos dicsőség övezi azt, aki írja a történelmet, s azt, aki csinálja (Catilina 3). Továbbá a történetírást olyan mértékben tartották dicséretesnek, amennyire az állam javát szolgálta. Éppen emiatt a római történetírás Róma-centrikus volt, és mindig a jelen számára kívánt tanulságul szolgálni. Ha ez így van, akkor nem mindegy az, hogy a történetíró csak mint egy narrator elmeséli a múlt eseményeit, vagy pedig hatni akarván olvasóira exornator re rumként a retorika eszközeivel ki is színezi azokat. Cicero szerint alapvetően fontos, hogy a történetíró exornator is legyen, de e törekvése nem jogosítja fel arra, hogy meghamisítsa a történelmi eseményeket: „Mert ki ne tudná, hogy a történelem legfőbb törvénye abban áll, hogy nem mondhatunk semmiféle hazugságot, nem hallgatjuk el az igazságot, s a leírt dolog sem az együttérzés, sem az ellenszenv gyanúját nem vonhatja maga után” (De ora­ tore, 2, 15, 62; Utcsenko, 1971, 66). Sallustiusnak is az a véleménye, hogy végül is a történetírón múlik, hogy egy cselekedet mekkora az utódok szemében: „Az athéniak tettei, gondolom, 280

valóban elég jelentősek és dicsőségesek voltak, csak nem egészen annyira, mint ahogy híresztelik. De mivel nagy tehetségű íróik akadtak, az egész föld­ kerekség az athéniak cselekedeteit tartja a legnagyszerűbbnek. így a tettek véghezvivőinek érdemeit annyira becsülik, amilyen magasba a kiváló tehetsé­ gek szava emelte őket” (Catilina, 8; fordította Kurcz Ágnes). Abban is egyet­ ért Ciceróval, hogy ő is a valóságot akarja elmondani, de még Cicerónál is job­ ban tudatában van annak, hogy ez mennyire nehéz: „a történetírás különösen nehéz: először is, mert a szavaknak kell felémiök a tettekkel; aztán mert ha vétkeket hánytorgatsz fel, a legtöbben úgy veszik, hogy csak a rosszakarat és az irigység beszél belőled, ha pedig a kiválóak nagy érdemeit és híres tetteit sorolod elő, ki-ki egykedvűen olvassa azt, amit érzése szerint maga is könnyen meg tudna tenni, a többit viszont kitalálásnak, sőt hazugságnak tartja” (Cati­ lina 3; fordította Kurcz Ágnes). E nehézség azonban nem riasztja el attól, hogy a római nép történetének egy-egy fontos eseményét vagy korszakát kiragadva az egészből (carptim) megírja harag és részrehajlás nélkül, pártérdekektől szabadon (4). Sallustius Róma államformájának, a köztársaság hanyatlásának okait kutat­ ja, ezért olyan események feldolgozását választja, amelyekben különösen ki­ ütközik a rómaiak erkölcsi hanyatlása: a Iugurtha elleni korrupt háborút, Catilina erkölcstelen összeesküvését, s végül a Sulla diktatúrájától felforgatott köztársaság összefüggő tíz évét. E korszakokban a szavak és fogalmak elve­ szítették eredeti jelentésüket: más javainak elherdálását bőkezűségnek, a törtetést erénynek, a vakmerőséget bátorságnak, az önző egyéni érdekeket állam­ érdeknek tüntetik fel. Sallustius választott témáit mintegy történetfilozófiai keretbe ágyazza, vagyis a római történelem egészének áttekintésével szinte láttatja, hogyan, milyen erkölcsi változásokon keresztül jutott ide az állam. Értékmérője az erkölcs, amelynek alapelveit megrendítő őszinteséggel vázol­ ja fel praefatióiban. Közvetlen utókora hitt abban, hogy Sallustius a tiszta igazságot akarta el­ mondani. Tacitus florentissimus auctomak nevezi (Annales 3, 30), s e szókap­ csolatban az auctor (szerző) szó azt jelenti, hogy Sallustius olyan író, akiben bízni lehet, aki tárgyilagos, de szélesebb összefüggésekben szemléli az esemé­ nyeket. Martialis szerint a tudós férfiak színe-java azt állítja, hogy Sallustius Róma legjobb történetírója (14, 191). Augustinus megállapítja, hogy Sallustius az igazság ékes szavú történetírója, aki nem hallgatta el és nem szépítette a tényeket, amelyek Róma szégyenére váltak, s az új korszak küszö­ bén nyíltan kimondta, hogy a Város egyre jobban elkorcsosodik (De civitate 281

Dei 1, 5). Természetesen már az ókorból is maradtak fenn olyan források, amelyek tagadják szavahihetőségét és korruptnak mondják, ezek a források azonban másodlagosak, s invektívákon alapulnak, s félreértelmezik azt, ami inkább emeli értékét, tudniillik hogy a pártharcok forgatagában ő maga is küz­ dött, és saját negatív tapasztalatai alapján undorodott meg a becstelen politi­ kától, s visszavonult a szellem birodalmába, hogy egy évszázad történetét a legbensőbb élmények alapján írja meg saját maga s mások okulására. Ahogyan Augustinust elbűvölte különleges stílusával, ugyanúgy elbűvölt másokat is, akik benne csak a stílusművészt, a modem intellektuális írót lát­ ták, s mint az epigonok stílusának különleges vonásait felnagyítva utánozták. Ezeket Seneca Sallustianinak nevezi (Epistulae 114, 17). Több modern kuta­ tó is a stüust tartja Sallustiusban a legfontosabbnak: a stílusipűvész mellett elsikkad a történetíró, legfeljebb Thukydidés-utánzót látnak benne. Ezekkel szemben helyesen hangsúlyozza K. Büchner, hogy Sallustius folyton az iga­ zat (verum) nyomozza, s olvasóinak vele együtt az ő utalásaiból kell azt meg­ határozniuk. Az igazság, a verum nem önmagában létezik, hanem a honestum (tisztességes), bonum (jó), aequum (méltányos) és par (egyenlő) fogalmakkal együtt. A sallustiusi verum sok egyetemes igazság teljessége, s mindig kap­ csolódik egy meghatározott helyzethez. A verum consilium (az igaz szándék) ellentéte a pravum consilium (a gonosz szándék), s ha lemondanak az előbbi­ ről, az utóbbi győz. Sallustius szerint a pravum consilium az ambitio (törtetés) és az avaritia (kapzsiság) előtérbe kerülésével győzött a Gracchusok után következő időszakban. Ebből pedig az következik, hogy Sallustius ugyanúgy értelmezte az igazságot, mint Cicero: az igazság a döntés és a cselekvés igaz­ sága. Igazságos az a cselekvés, amely az adott történelmi helyzetben a jót, a helyeset, az igazat és a nagyszerűt valósítja meg.

4. Sallustius stílusa A római próza aranykorában alkotó Sallustius mint prózaíró indulásakor két minta közül választhatott volna: Cicero áradó körmondatos vagy Caesar egy­ szerű és világos stílusa között. Ő azonban nem választott, hanem egy újabb harmadik stíluseszményt teremtett meg, amelynek már az antikvitásban heves ellenzői és odaadó hívei akadtak. E stílust szubjektív költői vagy intellektuális stílusnak mondhatnánk, amely sok szempontból eltér a normatív retorika elő­ írásaitól, de sok szempontból követi is azokat. Már közvetlen utódai két olyan 282

minta követésével kívánták megmagyarázni sajátos stílusát, amelyek igencsak távol estek egymástól: Thukydidés (Velleius Paterculus 2, 36, 2) és Cato kö­ vetésével. Az antik kritikusok egyértelműen hangsúlyozzák tömörségét (brevitas). Az idősebb Seneca szerint a gondolat sérelme nélkül semmit sem lehet elvenni belőle (Controversiae 9, 1,13). Az ifjabb Seneca szaggatott, idő előtt befeje­ ződő, „amputált” mondatai miatt marasztalja el: amputatae sententiae et ver­ ba ante expectatum cadentia (Epistulae, 114,17). Quintilianus ugyanerre utal, amikor stílusát abruptum sermonis genusnak, „szaggatott beszédmódnak” nevezi (4, 2, 45). E megállapításokból egyértelmű, hogy utódai rövidségét és szaggatottságát emelik ki, ami annyit tesz, hogy Sallustius általában feldara­ bolta a körmondatot kisebb részekre. A mondatstruktúrában is változatosság­ ra (varietas) törekedett, s e törekvése eredményeképpen jött létre az a mon­ datstruktúra, amely éppen az ellenkezője a cicerói periódusnak. Azt a concin­ nitas (összhang, szimmetria), ezt az inconcinnitas, a diszharmónia jellemzi, amelynek megteremtésében fontos szerepet kap az asyndeton, a parataxis, a hyperbaton és a chiasmus. Suetonius Sallustius stílusának homályosságáról beszél (De grammati­ cis 10), s valóban sokat emlegetik homályos rövidségét (obscura brevitas), amelynek forrása egyrészt az ellipsis: kedveli a kihagyásos (ekleipsis) szerke­ zeteket, másrészt a kétértelmű grammatikai szerkesztési módot. Gyakran alkalmazza az ellentéten alapuló szerkesztést, amelynek egyik tagja olykor nincs kellőképpen kifejtve, s ez is növeli a homályt. Sokat emlegetett sajátossága Sallustius stílusának az archaizmusok kedve­ lése. Suetonius közli azt az adatot, mely szerint Sallustius Ateius Philologusszal gyűjtetett régies szavakat és alakzatokat (antiqua verba et figuras), továbbá hogy Cato írásaiból „lopott” régies szavakat (De grammaticis 10; Augustus 86). A Sallustius előtti történetírás gyakran eltért a normatív pró­ zától, különösen a költői és archaikus szavak és szerkezetek használatában. E történetírók esetében érthető az archaikus formák használata, hiszen a múlt­ ról írtak, s velük a régiesség hangulatát kívánták megteremteni. Sallustius ese­ tében azonban ez a szempont nem játszhat szerepet, hiszen történeti műveiben majdhogynem korabeli eseményeket tárgyal. P. McGushin Sallustius archaizmusai közül az alábbiakat említi: a) olyan szavak, amelyeket Cicero és Caesar nem használt, vagy ha alkalmazták is, más jelentésben, például: tempestas (7, 1), necessitudo (17, 2), facundia (53, 3) stb.; b) közhasználatú szavak, de régies jelentésben, például dolus (26, 2), 283

exitium (55, 6), facinus (2, 9) stb.; c) archaikus alliteráló szókapcsolatok, pél­ dául asper-arduus (7, 5), modus - modestia (11,4), animus amplior (40, 6); a gyakorító igék kedvelése, például agitare (2, 1) stb. Ugyanakkor már az ókorban felfigyeltek arra, hogy Sallustius kedveli a neologizmusokat is, Probus ezért nevezte novator verborumnak (vö. Gellius 1, 15, 18). Például a Bellum Catilinae ben jelenik meg először az antecapere (13, 3), portatio (42, 2), incruentus (61,7) stb. Bár napjaink szakirodaimában egyértelműen az archaizmust és a költőiséget tartják Sallustius egyik legfon­ tosabb stíluseszközének (vö. M. v. Albrecht 1971,98-99), lehetséges, hogy az általa használt, archaikusnak tartott szavak a korabeli beszélt nyelv szókész­ letéhez tartoztak. Az ugyanis, hogy Cicero és Caesar nem használta őket, még nem jelenti azt, hogy ezek a szavak archaizmusok voltak. Fronto rendkívül nagyra értékeli Sallustius stílusát, s Fronto legfőbb törekvése éppen az volt, hogy a régi költők és írók által használt olyan köznyelvi szavakat, amelyeket az analógia képviselői kirekesztettek a Kr. e. 1. században az irodalmi nyelv­ ből, visszahozzák az irodalmi nyelvbe, s általuk felfrissítsék azt. Elképzelhe­ tő tehát, hogy Sallustius archaizmusai ugyanolyanok, mint Catulluséi: azért tartották archaizmusoknak őket, mert a korabeli irodalmi nyelvben máshol nem fordultak elő. Pedig valójában arról volt szó, hogy az élőnyelvben hasz­ nálták, csak az irodalmi nyelvben nem illett alkalmazni őket. Sallustius művei a késő császárkorban rendkívül olvasottak és népszerűek voltak, s ez is azt sej­ teti, hogy nem érezték őket régiesnek. E. Wölfflin a beszélt nyelv bizonyos nyomait is feltételezte Sallustiusnál.

Bibliográfia Szövegkiadások: A. W. Ahlberg - A. Kurfess: C. Sallusti Crispi Catilina, Iugurtha, Fragmenta ampliora. Leipzig, Teubner, 1968. A. Kurfess: Appendix Sallustiana. I.—II. Leipzig, 1962. B. Maurenbrecher: Historiarum fragmenta. I.—II. Leipzig, 1891, 1893. C . Sallusti Crispi De coniuratione Catilinae et De bello Jugurthino. Magyarázta Holub M. Budapest, 1892. Sallustius, De coniuratione Catilinae. Auctores Latini XII. Bevezetéssel és jegyzetek­ kel ellátta Makk F. és Tar Ibolya. Budapest, 1970. E. Wölfflin: Bemerkungen über das Vulgärlatein. Philologus 34 (1876) 137-165. Cserép J.: Caius Sallustius Crispus összes munkái. Budapest, 1910.

284

Maróti E.: A II Sallustius-levél és Cicero. Antik Tanulmányok 5 (1958) 45-57. R. G. M. Nisbet: The Invectiva in Ciceronem and Epistula Secunda of Pseudo-Sallust. JRS 48 (1958) 30-32. R. Syme: Sallust. Berkeley, 1964. K. Büchner: Das Verum in der historischen Darstellung des Sallust. In: Studien zur römischen Literatur. VI Wiesbaden, 112-137. Sz. L. Utcsenko: A római történetírás fejlődésének néhány tendenciája. In: Válogatott tanulmányok az ókori irodalomról. Debrecen, 1971, 58-73. C. Sallustius Crispus: Bellum Iugurthinum. Erläutert und mit einer Einleitung verse­ hen von E. Koestermann. Heidelberg, 1971. M. von Albrecht: Meister römischer Prosa. Heidelberg, 1971. A. La Penna: Sallustio e la »rivoluzione romana«. Milano, 19733. C. Sallustius Crispus: De Catilinae coniuratione. Kommentiert von K. Vretska. 1-2. Heidelberg, 1976. V. Pöschl: Sallustius Catilinájának bevezetéséhez. In: Latin prózaírók, Budapest, 1976, 43-57. C. Sallustius Crispus: Bellum Catilinae. A commentary by P. McGushin. Lugduni Batavorum, 1977. Sallust. (Tanulmánykötet.) Herausgegeben von V. Pöschl. Darmstadt, 1981. K. Büchner: Sallust. Heidelberg, 1982. Adamik T.: Flagitia Christianorum. Theologiai Szemle 36 (1993) 66-70. Adamik T.: Der Stil Sallusts: archaisch, poetisch oder umgangssprachlich? Acta Classica Univ. Scient. Debrecen, 32 (1996) 3-11. C. Sallustius Crispus összes művei. Fordította Kurcz Ágnes. Budapest, 1978.

285

IX. Az Augustus-kori irodalom

1. Az augustusi kor sajátos jellege Az augustusi kor irodalmát a római költészet aranykorának szokták nevezni, amely Kr. e. 43-tól, Cicero halálától Kr. u. 14-ig, Augustus haláláig tart. Iulius Caesar nővérének a leánya, Atia és gazdag lovagrendű férje,„Gaius Octavius házasságából született az ifjú Octavianus, aki 49-ben vette fel a férfitógát, 48-ban a pontifexek közé választották, s akit Caesar végrendeletében örökösé­ vé tett és adoptált, s ennek következtében senatusi határozattal patríciusi rang­ ra emelkedett. Caesar a 44. évre tervezett parthus hadjáratában a lovasság parancsnokaként (magister equitum) kívánta alkalmazni, ezért 45-ben M. Agrippával és Q. Salvidius Rufusszal együtt előreküldte Apollóniába. Itt érte a nagybátyja halálának híre, s itt tudta meg, hogy Caesar őt tette meg örökösé­ vé: gyorsan visszatért Rómába, hogy átvegye örökségét. Az ifjú Gaius Iulius Octavianus előbb Antoniusszal szövetkezett a senatus ellen, majd a senatusszal Antonius ellen. Közben Antonius segítségével bosszút állt atyja gyilkosain Philippinél 42-ben, és legyőzte Sextus Pompeiust (36-ban). Kr. e. 31-ben az Actium melletti tengeri ütközetben megverte Anto­ niust és a vele szövetkező Kleopátrát, s még ugyanebben az évben mint con­ sul megkezdte a „köztársaság” visszaállítását. 27-ben lemondott diktátori ha­ talmáról, s az állam kormányzását visszaadta a senatusnak, amelytől hálából megkapta az Augustus címet. Mindez azt jelenti, hogy Augustus formailag nem szakított a köztársasági államformával s annak intézményeivel, hanem velük párhuzamosan, azok fölött létrehozta a princeps hatalmát, az auctoritas principist, ami annyit tesz, hogy jogilag egyenlő volt a többi római senatorral, de érdemei és az ezek által szerzett tekintélye folytán azok fölé emelkedett, vagy ahogyan ő maga fogalmaz a Monumentum Ancyranumbun: auctoritate omnibus praestiti (34) - „tekintélyben mindenkit megelőztem”. Augustus te­ hát a principatus intézményének keretein belül látszólag visszaállította a köztársasági rendet és erényeket: az apa hatalmát a családban, a rabszolgatartóét rabszolgái fölött és Rómáét a világ fölött. Eközben azonban gondosan ügyelt 286

arra, hogy saját felügyelete alá vonjon mindent: a fontosabb tisztségek meg­ hosszabbításával vagy megismétlésével (prorogatio, iteratio) lehetővé tette, hogy eszméihez hű emberei tovább tisztségükben maradhassanak, a provin­ ciák egy részét pedig legatusai révén kormányozta. Tekintélyének fontos ele­ mét képezte az imperium proconsulare és az imperium consulare megtartása, az előbbi a hadsereg főparancsnokságát, az utóbbi a Róma városa fölötti ha­ talmat biztosította számára, a tribunicia potestas pedig személyét szentté és sérthetetlenné tette. Azonban mindezeket a tisztségeket hangsúlyozottan „ide­ iglenesen” viselte, nem pedig életre szólóan, s ezzel elkerülte azt a veszélyt, amely az „örökös diktátor” Caesart elsodorta, ugyanakkor világosan kifeje­ zésre juttatta, hogy hatalmának alapja a puszta tekintély: az auctoritas. E nagy ívű és hosszú távra tervezett politikai folyamatban nagy szerepet ját­ szott a politikai propaganda. Octavianus felhasználta azt a római hagyományt, hogy egyes nagy nemzetségek és családok igyekeztek terjeszteni az állam ér­ dekében tett erőfeszítéseik és eredményeik hírét; tetteinek törvényességét és az állam javára gyakorolt pozitív hatását kezdettől fogva a közvélemény tudo­ mására hozatta, s azokat a maiestas rei publicaeve\, az állam fenségével azo­ nosította. A hatalom megszerzésének hosszú folyamatában először Caesar halálát kívánta megbosszulni, amire a pietas, a fiúi kötelesség indította. Majd a Sextus Pompeius és az Antonius elleni harcban az itáliai hagyományok és a társadalmi rend védelmét tűzte zászlajára: a béke helyreállítását és fenntartá­ sát, a köztársasági rend visszaállítását és megszilárdítását frei publica restitu­ ta ). A köztársasági tradíciók felelevenítésének és fenntartásának hangsúlyozá­ sával saját hatalmi törekvéseit leplezte. Végrendeletnek tekinthető számadá­ sában, a már idézett Monumentum Ancyranumban (Res gestae divi Augusti) kínosan ügyel arra, hogy a hagyományos köztársasági államforma folytonos­ ságát és saját helyzetének törvényességét hangsúlyozza. Az igazsághoz tarto­ zik azonban az, hogy amit propagandájában Rómának ígért, azt igyekezett meg is valósítani, ami szinte egyedülálló tény a világtörténelemben. Az általa bevezetett principatus államforma utódai keze alatt kendőzetlen katonai mo­ narchiává, azaz császársággá vált, amelyben a birodalom első embere, a csá­ szár, olykor korlátlan hatalommal rendelkezett alattvalói fölött. Augustus külpolitikájában két korszakot lehet megkülönböztetni: Kr. e. 27-től Kr. u. 6-ig a nyugati területeken hódított, Keleten pedig diplomáciájá­ val ért el sikereket. Kr. u. 6-tól 14-ig a meghódított területek védelme és romanizációja állt külpolitikai törekvéseinek középpontjában. A Pireneusi­ félszigetet meghódította, de Cantabria lakói folytonosan lázadoztak; 26-ban 287

maga Augustus volt kénytelen ellenük vonulni, de csak Agrippának sikerült végleg lecsendesítenie őket Kr. e. 19-ben. Kr. e. 16-tól a Duna-menti területe­ ket vetette alá Rómának, s a lázongó pannonokat leverte Kr. e. 10-ben, majd a thrákok fölötti védnökségét is megszilárdította. A meghódított területeken létrehozta Moesia provinciát, Kr. u. 5-ben pedig Germania provinciát. Nagy fájdalmat okozott neki Varus veresége és három légiójának pusztulása a teutoburgi ütközetben, Kr. u. 9-ben. Augustus alapvető jelentőségűnek tekintette a régi jó erkölcsök felújítását. Ennek érdekében Kr. e. 18-17-ben szigorú törvényeket hozott: a lex Iulia de adulteriis a házasságtörést bűntettnek minősítette, a lex Iulia de maritandis or­ dinibus a házasságot szinte kötelezővé tette, és a házas embereknek jelentős privilégiumokat helyezett kilátásba. A lex sumptuaria a fényűzést volt hivat­ va visszaszorítani. A senatori rendű családok tagjainak megtiltotta, hogy fel­ szabadított családokba beházasodjanak. Kr. u. 9-ben bocsátotta ki a lex Papia Poppaea néven ismert híres törvényét, amely részben enyhítette a lex Iulia de maritandis ordinibus szigorát, részben pedig a három gyermekkel rendelkező családoknak fontos privilégiumokat biztosított, a ius trium liberorumot. E tör­ vényekre a Monumentum Ancyranumban így utal: „A kezdeményezésemre hozott új törvényekkel őseinknek sok olyan példás erkölcsét felújítottam, amelyek a mi korunkban már feledésbe merültek, s magam is sok követésre méltó példát hagytam az utókorra” (8). Politikai sikereit részben szerencsés kultúrpolitikájának is köszönhette. Ko­ rán fölismerte az irodalom és a művészetek szerepét eszméinek terjesztésé­ ben. Művelőiket figyelemre méltatta: részt vett felolvasásaikon, meghívta őket udvarába, anyagi függetlenséget biztosított számukra: ezáltal az irodalom és művészet társadalmi megbecsülését is a korábbinál jóval magasabb szintre emelte Rómában. Szerencsés kézzel tudta kiválasztani az igazi tehetségeket. Ehhez talán hozzásegítette az a körülmény, hogy maga is alapos irodalmi, retorikai és filozófiai műveltséggel rendelkezett. Görög filozófiára Areios ok­ tatta, retorikára pedig a pergamoni Apollodóros. Fiatalabb korában maga is művelte a költészetet: Sicilia címen írt egy költői művet hexameterekben, a fürdőben írt szabados hangvételű epigrammáiból még Martialis is idéz (11, 20). Aiax címen egy tragédia írásába fogott, de mivel lassan haladt előre a munkálatokkal, végül elunta, és az elkészült részt megsemmisítette. (,Aicuca spongyába dőlt” - mondta barátainak.) De írt emlékiratokat és szónoki beszé­ deket is, amelyek világos egyszerűségükkel tűntek ki: vö. Suetonius, Augus­ tus, 84-86. Ugyanez a gondosság és világosság figyelhető meg a halála előtt 288

készített számvetésében, a Monumentum Ancyranumban. is, amelyben saját tetteiről, továbbá a birodalom katonai és pénzügyi helyzetéről készített pontos beszámolót. Sikeresnek mutatkozott közvetlen munkatársai megválasztásában is, akik mind a politikai, mind a művészeti élet irányításában segítették. Marcus Valerius Messala Corvinus (Kr. e. 64 - Kr. u. 8) együtt tanult Athénban Horatiusszal és Cicero fiával. Philippinél még Brutus és Cassius seregében harcolt, majd átment Antoniushoz, végül pedig Octavianushoz. Elsősorban katona volt, s hadvezérként harcolt Keleten és Galliában. 27-ben triumfust is tarthatott. Quintilianus és Suetonius szerint történeti elbeszéléseket, latin és görög verseket írt, értekezett a hang használatáról, s mint szónok az elegancia és a nyelvi tisztaság példaképévé vált. A korabeli irodalmi élet gazdagodásá­ hoz nagymértékben hozzájárult azzal, hogy irodalmi szalonjában a szubjektív szerelmi elégia több költőjét maga köré gyűjtötte, s tekintélyével pályájukat egyengette. Gaius Asinius Pollio (Kr. e. 76 - Kr. u. 4) praetorként Caesart támogatta, majd Antoniushoz csatlakozott. 41-ben Gallia Cisalpinában talán ő mentesí­ tette Vergilius birtokát a kisajátítástól, 40-ben consul lett, majd illyriai győzel­ me miatt triumfusban részesült 39-ben. Ezután visszavonult a politikai élettől, mert nem akart részt vállalni Antonius és Octavianus viszályában. Nagy tekin­ télyét megőrizve fontos szerepet játszott a korabeli szellemi életben: ő hozta divatba Rómában a nyilvános felolvasásokat, s ő alapította az első nyilvános könyvtárat. Tehetséges író és költő is volt: tragédiákat, beszédeket és történe­ ti műveket írt, s szigorú kritikus hírében állt: Cicerót, Caesart, Sallustiust és Liviust egyaránt kritizálta. Gaius Cilnius Maecenas (Kr. e. 74-64 között - Kr. e. 8) etruszk fejedelmi családból származott. Művelt, finom modorú diplomataként közreműködött a brundisiumi békekötésben Antonius és Octavianus között (Kr. e. 40). Az actiumi csata után ő is visszavonult a politikai életből és mint patronus fontos szerepet töltött be az irodalmi élet irányításában. Maga is költő volt, de ennél is fontosabb, hogy irodalmi körében olyan költők kaptak támogatást, mint Vergilius, Horatius, Varius, Propertius és mások. Maecenas és köre két fronton is harcolt az új, az augustusi kor ideológiájá­ nak és művészi eszméinek megfelelő költészetért: egyrészt a neóterikusok utánzóival, másrészt az archaizálok irányzatával. Az új nagy és fenséges té­ mák új stílust igényeltek. A neóterikus esztétika nem volt alkalmas a nagy kö­ zösségi témák és a mély erkölcsi kérdések, a hazafias pátosz kifejezésére, mert

289

az egyén lelkének rezdüléseire összpontosított. De ugyanez elmondható a hel­ lenisztikus görög költészetről is, amely tudatosan határolta el magát a „nagy” témáktól és a nagy műfajoktól. Ezért Maecenas körének költői a klasszikus gö­ rög irodalomhoz fordultak mintákért, de a neóterikus költészet formai igényes­ ségét is megőrizték, ötvözve azt az archaikus latin költészet nemes pátoszával és formai vívmányaival. Horatius a Szatírák I. könyvének utolsó darabjában leírja, hogy Kr. e. 35 táján Maecenas körének költői milyen műfajokban tevé­ kenykedtek: Fundanius komédiát, Pollio tragédiát, Varius eposzt, Vergilius eklogákat, Horatius pedig szatírákat írt (10, 42-45). Néhány év múltán azon­ ban változik e kép: Vergilius 29-ben a Georgicát adja ki. Ugyanebben az év­ ben Octavianus triumfusa alkalmából Varius Thyestes c. tragédiáját hozzák színre, 23-ban pedig Horatius jelentkezik ódáinak 1-3. könyvével. E költői művekben az új kort védelmezik, s annak ideológiáját hirdetik. Joggal merül fel a kérdés: mennyire udvari ez a költészet? Biztos, hogy a princeps inspirál­ ta e műveket, s sok tekintetben az ő dicsőségét is hirdették. De az is biztos, hogy Horatius és Vergilius hitt Augustus küldetésében, s költészetük révén munkatársainak hitték magukat, egy eddig ismeretlen méltóság birtokosainak: vaíeseknek, akiknek tevékenysége a társadalmi életben ugyanolyan fontos, mint az államférfiaké és hadvezéreké. E költészet ugyanolyan, mint a kora­ beli szobrászat és építészet: harmóniát sugároz. A világosságot bájjal kapcsol­ ja össze, a természetességet méltósággal, az igényes formai mívességet pedig nagy és szép gondolatokkal.

2. Vergilius élete Publius Vergilius Maró Kr. e. 70. október 15-én született a Mantua melletti Andesben, Észak-Itáliában. Az itáliai tájhoz való kötődése, szeretete határo­ zottan rányomta bélyegét költészetére, s ebből azt sejthetjük, hogy a kultúra és a természet egységbe fonódott nála, s ennek az egységnek átérzése gyakran forrása lehetett költői ihletettségének. A Donatus-Suetonius-életrajz szerint egyszerű szülőktől származott. Apja fazekasból vagy napszámosból küzdötte tel magát kisbirtokossá és méhtenyésztővé. A férfitóga felvételéig, azaz tizen­ öt éves koráig Cremonában élt, majd tanulmányai folytatása végett Mediolanumba, Rómába, végül pedig Nápolyba ment. Szüleit már felnőtt ko­ rában veszítette el. Érdekes adatot őrzött meg erre vonatkozóan a Catalepton

290

8. darabja, amelyből kiderül, hogy a 41-40 körül bekövetkező földosztás ide­ jén, amikor arra kényszerült, hogy elhagyja családi birtokát, Seirón villájában talált menedéket apjával együtt, tehát apja ebben az időben még élt. Két édes­ testvére közül Silo még kisgyermekként, Flaccus pedig felnőttként halt meg. Igen fontos adata a Donatus-Suetonius-v/íának annak hangsúlyozása, hogy Vergilius költői tehetsége korán jelentkezett: „Már mint gyermek a költészet­ re lévén elhivatva, Ballistáról, az iskolamesterről, akit hírhedt rablásaiért megköveztek, ezt a disztichont írta: Kőhegy rejti el itt Ballistát sírba temetve, Járj, utazó, békén, nappal is, éjszaka is.

Azután tizenhat éves korában megírta az Apróságokat (Catalepton), a Priapusi költeményekei, az Epigrammákat, az Átkokat (Dirae), a Sirály t (Ciris), majd a Szúnyogot (Culex)” (17; fordította Ritoók Zs.). Valóban elképzelhe­ tetlen, hogy Vergilius költői tevékenysége a Bucolicával kezdődött volna, harmincéves kora táján. Nincs okunk tehát arra, hogy az életrajz ezen adatait kétségbe vonjuk. Ebből viszont az következik, hogy a bukolikus költészetet kezdő Vergilius mögött már komoly költői életmű húzódott meg, amelynek meghatározó jellegét a neóterikus költészethez, elsősorban a Catullushoz való kötődésben ragadhatjuk meg. Maga a fiatal Vergilius is érezhette ezt, s hiányolhatta költői termésében az eredetiséget, s ez a hiányérzet alkotói vál­ ságba sodorhatta. Talán ennek a válságnak a dokumentuma a Catalepton 5. darabja, amelyben búcsút mond eddigi életének, és Seirónhoz utazva annak epikureus iskolájában keres nyugalmat, hátrahagyva mindent, még talán a költészetet is: „Mi vásznainkat boldog révbe fordítjuk, Siro, a nagy tudós tanára szomjazva, gondok nyűgétől életünk eképp óvjuk. Eredjetek ti is Múzsák, elég immár. Édes Múzsák (hiszen megvallom őszintén, édes volt közietek), de már irótáblám ritkábban és szemérmesen keressétek!” (5, 7-14; fordította Szabó K.)

291

Mindez 45 körül történhetett: ez időtől Nápolyban Seirón epikureus tanait hallgatta, s olyan közeli kapcsolatba került mesterével, hogy annak halála után, 42 táján megszerezte villáját, s ott lelt menedéket a földosztást követő viharos időkben. A philippi csata előtt ugyanis a triumvirek földet ígértek veteránjaiknak, s a győztes csata után a veteránok követelték az ígéret beváltását. 41 első hónap­ jaiban Cremona határa is a kiosztandó földek listájára került. Az észak-itáliai földek kiosztására rendelt hármas bizottság tagjaivá a triumvirek Asinius Polliót, Alfenus Varast és Cornelius Gallust, a költőt nevezték ki. Feltételez­ hető, hogy Vergilius birtoka kétszer is veszélybe került, először Asinius Pollio tevékenysége alatt, 41-ben, másodszor pedig Varas alatt 40-ben. 41-ben Mantua birtokosainak még csak adót kellett fizetniük, s PoUio közbenjárására ez alól mentesítették Vergiliust. A következő évben azonban Alfenus Varas alatt Mantua határát is kiosztották, s ekkor a költő birtoka is veszélybe került, talán egy időre el is vették, ám Cornelius Gallus tanácsára Vergilius Rómába ment, s ott valamiképpen Octavianus közreműködésével kieszközölhette, hogy visszakapja atyai örökségét: ezen viszontagságok visszhangja érződik az 1. és 9. eklogában. Néhány év után, megrázó új élmények hatása alatt, 42 táján Vergilius új műfajba kezd, a Theokritostól megteremtett pásztorköltészet műfaját újítja fel, s ezzel mintegy tudatosan is elhatárolja magát a neóterikus hagyományok­ tól. E műfajban 42 és 39 között, vagy esetleg 35 között tíz költeményt csiszol ki végleges formában, s ezeket mint válogatott verseket (eclogae) adja ki. A 35. év mint az eklogák lezárásának éve azért merül fel, mert Horatius - mint láttuk - az 1, 10. szatírájában Vergiliust mint eklogaköltőt említi. Az eklogák egyes darabjaiból kitűnik, hogy ez időben a fiatal költő baráti köre már elég­ gé kiterjedt volt: Asinius Pollio, Cornelius Gallus, Alfenus Varas, Cinna, és talán magával a fiatal Octavianusszal is kapcsolatba került, ha az 1. ekloga deusát vele azonosítjuk. A harmincas évek közepe táján kezdhetett bele nagy tanítókölteményének, a Georgicának írásába, amelyet 29-ben publikált. E műből világosan kitetszik, hogy ez időben Maecenas baráti köréhez tartozik: e művében említi először a nagy pártfogó nevét (1, 2; 2, 41; 3, 41; 4, 2), mégpedig dicsérettel. Sőt a 2. könyvben mint ihletőjét magasztalja, a 3.-ban pedig úgy, mint akinek parancsára írja e művet: tua, Maecenas, haud mollia iussa (41). De ha lehet, még Maecenasénál is kiemelkedőbb helyet kap e műben Octavianus Caesar (1, 25, 503; 2, 170; 3, 16, 47, 48; 4, 560). Egyrészt felemlegeti Octavianus 292

nagy tetteit, másrészt újra és újra sejtetni engedi isteni mivoltát, aki ilyen minőségében is ihletének egyik forrása: „Végre te jöjj, Caesar, akiről nem tudjuk előre, Mily tisztségre kerülsz a haláltalanok seregében: Városok őre leszel- mezeink ura- széles e földön Mint termésszerzőt vagy mint az idő fejedelmét Áld-e a nép, ha felöltöd anyád mirtuszkoszorúját?” (1, 24-28; fordította Lakatos I.)

Mint a 4. könyv zárórészéből kiderül, a Georgica írásának idején a költő már Nápolyban élt, s ott írta e művét (563-564). Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy a Bucolica és a Georgica témái közel állhattak a költő szívéhez, zsigereiben hordozhatta az e művekben elénk táru­ ló természet szókészletét és képeit. De elmondható-e ugyanez az eposzról, amelynek centrális témája a harc és a halál, a legnagyobb emberi tragédiák szemléletes ábrázolása? Tragikus életérzés biztosan sokszor elfogta már az Eklogákban is (például az 1., 5., 9.-ben), annak ellenére, hogy Horatius tehet­ ségét „lágynak és szellemesnek” mondja (Szatírák 1, 10, 44). A DonatusSuetonius-életrajz szerint gyenge egészségű ember volt, aki kerülte a nyil­ vánosságot, például ha Rómában fölismerték és bámulták az utcán, a kutató szemek elől valamelyik házba szökött. „Bíróság előtt pertárgyaláson össze­ vissza egyszer szerepelt és többször nem is, ugyanis Melissus állítása szerint a beszédben igen lassú volt, s szinte a műveletlen ember benyomását keltet­ te” (13; fordította Ritoók Zs.). Mindez azt sejteti, hogy hajlamos volt a melankóliára, a szomorúságra, s érzékeny lelkét gyakran megérintette az elmúlás tragédiája. Utolsó nagy művén, az Aeneise.n 11 évig dolgozott, s a végleges revízió előtt meg akarta látogatni eposzának görög színhelyeit, s Augustus társaságá­ ban el is utazott, azonban útközben megbetegedett; félbeszakították az uta­ zást, visszafordultak, de mielőtt Brundisiumba értek volna, Vergilius meghalt (Kr. e. 19. szeptember 21-én). A beteg költő végrendeletében meghagyta, hogy az általa befejezetlennek tekintett Aeneist égessék el. Augustus azonban megtiltotta végakaratának teljesítését, és az eposzt abban az állapotban, amelyben volt, Variusszal és Tuccával kiadatta: még a félsorokat sem enged­ te kiegészíteni. 293

Vergilius egész élete a polgárháborúk vérzivataros évtizedeivel esett egy­ be, s ezért érthető, ha őszintén nagyra értékelte Augustus Octavianus béke­ teremtő uralmát. Octavianus tevékenységét elejétől kezdve végigkísérhette, s az a tisztelet, amely a Georgicában kifejezésre jut Octavianus Caesar iránt, még csak fokozódik az Aeneisben Octavianus Augustus iránt; vö. 6, 791 skk., 8, 678 skk.

3. Ifjúkori művek (Appendix Vergiliana) Mint fentebb láttuk, a Donatus-Suetonius-életrajz szerint Vergilius igen korán kezdte költői tevékenységét. Mivel maga Vergilius nem hivatkozik ifjúkorá­ nak költői termésére, és az életrajz által említett és a Vergilius neve alatt ránk hagyományozott versek keletkezési ideje, sőt egyikének-másikának vergiliusi szerzősége is vitatott, ezért a kiadók e műveket az Appendix Vergiliana címen szokták közölni Scaliger óta (1573), amely a következő műveket tartalmazza: Culex (Szúnyog) 414 hexameterből álló epyllion: A déli álmát alvó pásztort egy kígyó meg akarja mami, ám egy szúnyog éppen megcsípi, s ezzel feléb­ reszti a pásztort, aki természetesen lecsapja a szúnyogot, annak lelke pedig éj­ jel megjelenik a pásztornak álmában és szemrehányást tesz neki. Szerzősége és keletkezésének ideje kérdéses. Ciris (Tengeri madár) 541 hexametert kite­ vő epyllion, amelyet szerzője Messala Corvinusnak ajánl. Nisus király leánya, Scylla beleszeret a szülővárosát, Megarát ostromló Minős királyba, s atyja fe­ jéről levágja s Minosnak adja azt a hajfürtöt, amelytől a város sorsa függ. Minős elfogadja a leány árulását, szerelmét azonban nem, s a leány Cirisszé, atyja pedig tengeri sassá változik. A kutatás jelenlegi állása szerint nem Ver­ gilius a szerzője. A Copa (A fogadósné) 38 sorból álló, disztichonban írt vers, amely formája és ledér hangvétele alapján az elégia műfajába sorolható. Ver­ giliusi szerzősége vitatott. A Moretum (Falusi étek) 124 hexameterből álló köl­ teményben egy paraszt reggeli tevékenységét, majd a moretum nevű itáliai étel elkészítését írja le. Befejezve a sajtból és különféle zöldségekből álló étel el­ készítésének munkafolyamatait, a paraszt kimegy szántani. E költemény ver­ giliusi szerzősége is kérdéses. A Catalepton (Apróságok) 14 (illetve kiadá­ soktól függően 17) hosszabb, rövidebb vers disztichonban és jambusban. A neóterikus költők, elsősorban Catullus hatása meghatározó bennük. Az 5. és 8. verset biztosan Vergilius írta, de lehet, hogy a többit is. A gyűjteményt le­ záró 14. vers, amelyet az összeállító írt, Vergiliusnak tulajdonítja valamennyit: 294

„Hesiodust ki felülmúlta s Syracusa szülöttét, s versénél nem volt szebb a homérusi mű: Itt van ez isteni költő első zsenge kötetje, s még suta Calliope sokszinü verseiben.” (Fordította Szabó K.)

Az Aetna (Etna, szicíliai tűzhányó) 646 hexameterből álló tanítóköltemény, valószínűleg a Kr. u. 1. századból. A Dirae (Átkok) 183 hexametert kitevő költemény, amelynek első fele (a 103. sorig) a birtok elvesztését siratja, a má­ sodik fele pedig egy Lydia nevű hölgy iránti szerelemről szól. Ezért e részt kü­ lön költeményként is szokták közölni. Maecenas (Elégia Maecenashoz) 178 sorból álló, disztichonban írt elégia. Valószínűleg Maecenas halála után kelet­ kezett. A Donatus-Suetonius-életrajz szerint a beteg költő azzal a meghagyással adta át írásait Variusnak és Tuccának, hogy „ne adjanak ki semmit abból, amit ő maga nem adott ki” (ne quid ederent, quod non a se editum esset 157-158), ez az oka annak, hogy az Appendix Vergiliana darabjaival kapcsolatban min­ den bizonytalan. Ez lehet az oka annak is, hogy sírversében, amely nápolyi síremlékét ékesítette, nem utal ifjúkori műveire, hanem csak a három nagy műre: az Eklogákra, a Georgicára és az Aeneisre. Mantua me genuit, Calabri rapuere, tenet nunc Parthenope; cecini pascua, rura, duces. „Mantua szült engem, calaber ragadott el örökre. Nápoly véd. Zengtem rétet, ekét, hadakat.”

4. Eklogák Az ekloga szó eredetileg szemelvényt, válogatott verset jelentett, s ebben az értelemben használta Vergilius is, amikor pásztorkölteményeiből (bucolica; bukolos görögül annyi, mint pásztor) tíz darabot kiválasztott és kiadott. A pásztorköltészet műfaját a szicíliai származású görög Theokritos teremtette meg, aki az e műfajban alkotott költeményeit eidyllionnak, idillnek nevezte el. Theokritos a könyvtáráról és tudományáról híres Alexandriában tevékenyke­

295

dett, igazi világpolgár volt. Idilljeiben azonban a városi környezetből kiemelt hőseit a szicíliai legelők pásztorai közé helyezi, sőt azokkal azonosítja őket. A pásztori környezet és a pásztori életmód szolgáltatja a keretet és a formát verseinek: pásztorai beszélgetnek, versengenek egymással, ezért fontos nála a párbeszédes forma. Pásztorai olyan neveket viselnek, mint Korydón, Damoitas, Daphnis, s olyan nevű kedvesekért epedeznek, mint Amaryllis, Galatea stb. Ebben az idealizált környezetben békés egyetértésben él növény és állat, ember és táj a szerelem mindent megszépítő fényében. Theokritos ezt az áb­ rándvilágot hagyta az utókorra. Vergilius sok mindent átvesz tőle: a műfajt, a helyszínt, a pásztorok neveit, de soraiból kiérezzük, hogy ez a theokritosi álomvilág már veszélybe került. Vergilius büszkén jelenti ki, hogy a latin irodalomban elsőként ő művelte a theokritosi pásztorköltészetet. Valóban, a neóterikusok csak éppen érintették Theokritos költészetét, például elképzelhető, hogy a Catullus 64. carmenjének egy részében található refrén Theokritos 1. idillje hatására keletkezett. A neó­ terikusok azonban az urbánus költőt értékelték Theokritosban, Vergilius vi­ szont éppen a pásztori, falusi tematikát. Prima Syracosio dignata est ludere versu nostra neque erubuit silvas habitare Thalia. „Ő, ki syrácúsaei zenét lantján legelőször Csalt ki, csalitban nem szégyelt soha lakni Thaliám.” (6, 1-2; fordította Lakatos I.)

Második eklogája a legkorábbiak közül való, s erősen kötődik Theokritos 11. idilljéhez. Corydon, aki reménytelenül szerelmes urának kedvesébe, Alexisbe, így dicsekszik: despectus tibi sum, ne qui sim quaeris, Alexi, quam dives pecoris, nivei quam lactis abundans. Mille meae Siculis errant in montibus agnae; lac mihi non aestate novum, non frigore defit. „Mit se törődsz velem, és ki vagyok, nem kérded, Alexis, Nem, mily dús ez a nyáj, hószín tejjel hogyan ellát

296

S hogy siculus hegyeken vagy ezer bárányom is ődöng; Nyár van avagy tél: friss tejnek híját nem is érzem!” (2, 19-22; fordította Lakatos I.) Theokritos 11. idilljében Polyphémos így dicsekszik: „Ámde ezer birkát hajtok ki legelni naponta, s legsűrűbb tejet én iszom, én fejek itt a vidéken! Nem vagyok én híjával a sajtnak nyári melegben, téli viharban sem; színültig telt a cserényem!” (34-37; fordította Kerényi Grácia)

Csakhogy a Galateáért sóhajtozó Polyphémos Theokritos ábrázolásában gazdag paraszt. Corydon pedig valójában szegény rabszolga. A Theokritosnál valóságosan ideálisnak tűnő világ Vergiliusnál felfeslik: a valóság valamely tényezője mindig zavart kelt. Vergilius tehát tudatosan versengett Theokritosszal: sok mindent átvett tőle, s az átvett elemekből új költői világot terem­ tett, amelyben az álom és valóság folytonosan átjátszik egymásba: a szicíliai, arkadiai tájról lépten-nyomon kiderül, hogy észak-itáliai. Másik sajátos vonása Vergilius eklogakönyvének abban rejlik, hogy tuda­ tos variáción alapuló szerves egységet alkot (J. Perret, 1965). A párbeszédes forma (1., 3., 5„ 7., 8., 9) váltakozik az elbeszélővel (2., 4., 6., 10), a római te­ matika (1., 4., 6., 9., 10) a theokritosival (2., 3., 5., 7., 8). Bizonyos szimmet­ ria határozottan megfigyelhető a kötetben: az 1. ekloga a 9.-kel, a 2. a 8.-kai, a 3. a 7.-kel, a 4. a 6,-kal, az 5. pedig a 10.-kel hozható tematikus kapcsolatba. 1. és 9.: Tityrusnak megmarad a földje, Meliboeusnak és Menalcasnak el kell hagynia szülőföldjét. 2. és 8.: A szerelmi dráma nem jobb, mint a politikai: mindkettő sok-sok fáj­ dalom forrása. 3. és 7.: A szerelem csak ürügy az éneklésre, a verselésre: a költészet gyö­ nyöre és hatalma. 4. és 6.: Világok keletkezése: a természetes és természetfölötti világ vi­ szonya. 5. és 10.: Daphnis halála - Gallus dicsérete. Ugyanakkor az Eklogák könyve két részre is oszlik. Az 5. ekloga vége felé ugyanis a költő idéz a 2. és a 3. eklogából: 297

Hac te nos fragili donabimus ante cicuta: Haec nos formosum Corydon ardebat Alexin’, haec eadem docuit ’cuiumpecus- an Meliboei?’ „Gyenge bürök-fuvolám inkább te fogadd el; az ének; »Lángol a bájos Alexis után Corydón« - vele készült, Mint e dal is: »Ki e nyáj gazdája, felelj, Meliboeus?« (5, 85-87; fordította Lakatos I.)

W. V. Clausen hangsúlyozza, hogy Vergilius ezzel az idézéssel mint egy kádenciával kiemeli, hogy itt véget ér a könyv első fele (1990> 14. skk.), amely 420 sort tartalmaz (1—5. ekloga), a második fele pedig 410 sort (6—10. ekloga). E szimmetriát erősíti, hogy a két leghosszabb ekloga, a 3. (111 sor) és a 8. (110 sor) az első, illetve a második rész közepén foglal helyet, s mindkettőbe be van ékelve egy nyolc soros patrónusi dicséret: 3, 84-91 (Pollio), 8, 6-13 (Pollio, vagy Bowersock szerint Octavianus, s vele kapcsolatban a költő a 35-ös ese­ ményekre utal, s ez is azt javallja, hogy Vergilius 35-ben adta ki az Eklogák könyvét). Az Eklogák könyvével Vergilius új korszakot nyit a római irodalomban: a költészet aranykorát. Költői álomvilágát aranykori képzetek (a 4. ekloga jóslatai, a művelés nélkül megújuló természet: az erdők, ligetek, a vadvirág­ ok; a folyókat megállító, hegyeket mozgató és vadakat szelídítő költészet és dal), teljesületlen szerelmek és nagy veszteségek előérzete teszik édessé és szomorúvá, egyetemessé és személyessé. A kortárs Augustus-kori költők szá­ mára e könyv modellértékűvé vált: Horatius Szatíráinak, valamint Tibullus Elégiá inak első könyve egyaránt 10 verset foglal magában: mindkét költő kö­ telezőnek érezte a vergiliusi minta követését.

5. A Georgica A Georgica (A földművelés) c. tankölteményével Vergilius kilép az eklogák álomvilágából a korabeli Itália valóságos világába. Ennek ellenére idealizált ez a világ, mert a költő nem kézikönyvet, nem szakmunkát szándékozott írni, hanem arra akarta ráirányítani a figyelmet, hogy a földműves munkában van az emberi munka gyökere, s ilyen értelemben a földműves munka az emberi

298

kultúra szimbóluma. A föld nem terem semmit magától, művelés nélkül, de a nehéz és kemény munka meghozza gyümölcsét: Labor omnia vicit improbus et duris urgens in rebus egestas. „A durva Munka legyőz mindent, ha szorítja nyomorban a szükség.” (1, 145-146; fordította Lakatos I.)

A földműves munka vezetett el a mesterségek, művészetek és tudományok felfedezéséhez. Ez emelte fel az emberiséget, amennyiben elvezetett egy na­ gyobb munkához, az állami élet megalkotásához, így a római állam létrehozá­ sához is: Hanc olim veteres vitam coluere Sabini, hanc Remus et frater; sic fortis Etruria crevit scilicet et rerum facta est pulcherrima Roma, septemque una sibi muro circumdedit arces. „Hajdan az ősi sabínus nép így élte világát, így Remus, így testvére, s nőtt Etruria naggyá, így lett végül a föld legszebb székvárosa Róma, Mely maga hét fellegvárat fog körbe falával.” (2, 532-535; fordította Lakatos I.)

Előre nem látott veszélyek fenyegetik azonban a földműves munkájának az eredményét, ezért az istenek segítségére is szükség van, hogy esőt küldjenek és megőrizzék a termést. Ám az istenek is csak azokon segítenek, akik maguk is mindent megtesznek a sikerért, tehát nem feltétlenül nyúlnak bele a munkafolyamatokba. E tekintetben a természet az ember nagy tanítója: a vad bikát u szenvedély irányítja, a méhek társadalmát viszont az esszeru munkameg­ osztás. A természeti környezetben élő ember felismeri a természet törvényeit s azok szerint, azokkal összhangban cselekszik. Csak ott található még meg valami az arkadiai ártatlanságból, ahol a földműves életforma megmaradt:

299

O fortunatos nimium, sua si bona norint, agricolas! Quibus ipsa procul discordibus armis fundit humo facilem victum iustissima tellus. „Ó, be szerencsés vagy, te paraszt - hát még ha belátnád Jó sorodat! Ki kerülsz orv háborút, ont maga néked Mindig-igaz szántód, méhéből, parlagi termést.” (2, 458—460; fordította Lakatos I.)

Az emberi kultúra bölcsőjénél, az igazságos földön azonban a földműves csak békében tudja kifejteni teremtő tevékenységét. A békexviszont már rég­ től fogva elhagyta Itáliát, következésképpen a polgárháborúk hosszú évtizedei az itáliai mezőgazdaságot is szétzilálták. Amikor Seneca megállapítja, hogy Vergilius nem realisztikusan (verissime) akart írni a földművelésről, hanem a lehető legkellemesebben (decentissime, Epistulae 86, 15), akkor rátapintott a költő szándékára: költői művében a polgárháborúk alatt szétzilált, tönkretett itáliai mezőgazdaság tekintélyét, tiszteletét és szeretetét kívánta helyreállítani a költészet varázsával. Magával ragadó leírásaival (ekphrasis) kívánta fel­ gyújtani kortársai képzeletét, gyönyörűséget kívánt nekik szerezni a valaha legtiszteletreméltóbb római életforma szépségeinek felvillantásával. S mind­ ezt a legmegfelelőbb időben tette, amikor már felcsillant a remény, hogy Octavianus kezében elég hatalom összpontosul a béke megteremtésére, s megérezte, hogy ez a béke majd visszavezet a földhöz, a földműves életforma hagyományainak újra ébresztéséhez. Művének megírására tehát a békevágy indította, de ugyanez vezette Maecenast is, amikor költői tervének megvalósí­ tásában biztatta és támogatta. Ahogy azonban a költő biztatást kapott Maece­ nas és Octavianus részéről, úgy biztatta maga Vergilius Octavianust a béke megteremtésére, s ezzel az itáliai mezőgazdaság újjáélesztésére: da facilem cursum atque audacibus adnue coeptis, ignarosque viae mecum miseratus agrestis ingredere et votis iam nunc adsuesce vocari. „Jöjj, utamat könnyítsd, sas röptömet óvja kegyelmed, Szánd meg a dűlőt már feledő falusit velem együtt, S kezdd szoktatni szived fogadalmas imákhoz előre.” (1, 40-42; fordította Lakatos I.)

300

A Georgica négy könyve az antik földművesélet négy nagy témakörét öleli fel. Az 1. könyv a tárgymegjelölés keretében Maecenast szólítja meg, majd segítségül hívja az isteneket és Octavianust (1—42). Ezután belekezd fő té­ májának, a szűkebb értelemben vett földművelésnek leírásába. Három nagy kérdéskört tárgyal: a termőföld javítása és művelése; a gabonatermesztéssel a középpontban (43—203); az évszakok leírása a földművesélet teendőinek szempontjából (204-350); milyen jelekből lehet következtetni az időjárás ala­ kulására (351-463), végül pedig milyen baljóslatú jelek utaltak Caesar halá­ lára, a Philippi melletti csata borzalmaira, s természetes, hogy e sok-sok csa­ pás után Octavianusért könyörög, mert a szörnyűségek még nem értek véget: quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem tam multae scelerum facies, non ullus aratro dignus honos, squalent abductis arva colonis, et curvae rigidum falces conflantur in ensem. „Itt, hol a föld csupa harc, s ugyanaz gazság vagy igazság, Bűnök ezer neme burjánzik, meg ekénk se becsüljük Méltón már: besoroztatván a paraszt, röge parlag, Görbe kaszájából keserű kardot kalapálnak.” (1, 505-508; fordította Lakatos I.)

A 2. könyv középponti témája a szőlő- és olajtermesztés. Természetes, hogy Bacchus segítségét kéri (1-8), majd megkezdett témáját egy Maecenasdicsérettel szakítja meg (39—46). A faültetés és a talajfajták témájával indít (9-258), amelyet az Itália dicsérete néven ismert híres rész tagol (136-176) két részre; Salve, magna parens frugum, Saturnia tellus, magna virum; tibi res antiquae laudis et artem ingredior sanctos ausus recludere fontis, Ascraeumque cano Romana per oppida carmen. „Sátumus gabona- s bajnok-nevelő televénye, Üdv neked, óh nagy Anyánk! e becsült, ősrégi tanokról

301

Néked szólok, a szent kútfőt föltárva merészen, S Ascra dalát zengvén el a városi rómaiaknak.” (2, 173-176; fordította Lakatos I.)

Majd azt mondja el, mit hova kell ültetni (259—345), s hogyan kell művel­ ni és ápolni a fákat meg a szőlőt (346-457). A könyvet a földműves élet dicsé­ rete zárja le (458-542). A 3. könyv elején Pales istennőt hívja segítségül, majd áttér Mantua, Octavianus és Maecenas dicséretére (1—48). Ezután két nagy részre osztja a könyvet: az elsőben a marha- és lótenyésztést írja le (49-283), a másodikban pedig a kecske- és juhtenyésztést (284-566). Az első részt a szerelem hatal­ mának ecsetelésével színesíti (209—283), a másodikat pedig az állatdögvész festői leírásával teszi tragikussá (474-566). Az egész 4. könyvet a méhészetnek szenteli. Maecenasnak ajánlja, s Apol­ lót hívja segítségül (1-7). A méhes helyének kiválasztásával kezdi a témát és a méhkaptárok leírásával (8-50), majd folytatja a méhek életével, kiraj­ zásával, harcával és letelepítésével (51-148); a méhek társadalma, munkája, élete, halála (149-280). A méhek újjászületésével kapcsolatban elmeséli az Aristaeus-történetet, amely az Orpheus és Eurydiké legendát is magában fog­ lalja (281- 558). Végül egy személyes vallomással zárja le az egész művet (559- 566). Ha az Eklogák könyvéről elmondható, hogy a költő tudatos komponáló mű­ vészetének köszönhetően szerves egységet alkot, még inkább állítható ez a Georgica négy könyvéről, hiszen mindegyik könyv ugyanazon témának újabb oldalát állítja elénk, mint egy négytételes zenemű. A négy könyvet hangulati elemek is összekapcsolják. Az első könyv reményt vesztett tragikus végét feloldja a második könyv lezárásának bizakodó, az aranykori boldogságot fel­ villantó hangvétele. A harmadik könyvet a noricumi állatvész zárja, s teszi vigasztalhatatlanul szomorúvá. Mégis a negyedik könyvet befejező Aristaeustörténettel azt sugallja a költő, hogy van újjászületés. Ilyen értelemben a Geor­ gica felépítésével Vergilius azt szemlélteti, hogy az emberi élet, s így a kora­ beli Rómának az élete is tragédiákon keresztül halad előre, ám a gondos, a természet törvényeit betartó, azzal összhangban végzett munka képes orvosol­ ni a háború és a természeti katasztrófák okozta pusztulást: a munka a jobb jövő záloga. Míg az eklogákban a szerelem és a költészet állt a középpontban (omnia 302

vincit Amor - „a Szerelem mindent legyőz”, Eklogák 10, 69), addig a Georgicában a munka és a költészet (labor omnia vicit - „a munka mindent legyő­ zött”, Georgica 1, 145). Talán nem véletlen, hogy a vinco ige az Amor mellett jelen időben áll, a labor mellett pedig múlt időben. A múltbeli cselekvés, tör­ ténés, mint Aristotelés állítja, szükségszerű, tehát biztos. A jelen időben tör­ ténő cselekménynek még nem látjuk a végét. Valóban, a 2. ekloga tanúsága szerint, a szerelem nem mindig győz: ott Corydon a győzelem reménye nélkül epekedik Alexis után. A költészet hatalma sem mindig elég hatékony: Moeris a 9. eklogában arról panaszkodik, hogy háború idején versei annyit tehetnek, amennyit a galambok a sas ellen (11-13). Ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza az Aristaeus-történet. Aristaeus (Aristaios), Apollón és Kyréné fia, mint kultúrhérosz felfedezéseivel gazdagította az emberi civilizációt, többek között kiváló méhész is volt. Beleszeretett Eurydikébe, aki előle menekülve lépett rá arra a kígyóra, amely halálát okoz­ ta. Bosszúból Eurydiké nimfa nővérei pusztulást küldtek méheire. Anyja, Kyréné tanácsára megkötözi Próteust, a jós istent, s megtudja tőle, hogy méhei pusztulásának oka Eurydiké halála. Próteus és anyja utasításait pontosan betartva négy bikával és négy tehénnel engesztelő áldozatot mutat be, s ezek­ nek tetemeiből a kilencedik napon méhek születnek. Vergilius ebbe a mondá­ ba beépíti az Orpheus-mondát, mégpedig úgy, hogy mindkét hős párhuza­ mosan cselekszik: Aristaeus egy folyóba lép, s eljut egészen a vizek eredeté­ ig, Orpheus pedig az alvilágba. A „paraszt” hős, Aristaeus és a költő Orpheus egyaránt a halál ellen harcol. Orpheus azonban figyelmen kívül hagy egy fon­ tos előírást, ezért vállalkozása, bármilyen fantasztikus is, kudarccal végződik. Aristaeus, a pontos munka mestere, aggályos pontossággal betart minden elő­ írást, ezért új méheket tud „teremteni”: labor omnia vicit. Orpheus, bár dalá­ val szinte uralkodik a természeten, a halál természetes törvényét mégsem tudja legyőzni. Aristaeus más úton jár: türelmesen harcol a természet ellen, gondosan betartva az isteni utasításokat, s végül bizonyos természeti törvé­ nyeket saját maga hasznára tud fordítani, meg tud újítani: s ez a didaktikus költészet célja és üzenete. Az Aristaeus-történet funkciója tehát az egész Georgica eszmeiségének megértése szempontjából igen fontos: rávilágít arra, hogy a gazdasági ter­ mészetű fejtegetéseket lezáró excursusok (például a munka apotheózisa 1, 118- 159; Itália dicsérete 2, 136-176; a szerelmi szenvedély féktelensége 3, 209—283; a corycusi öreg csodálatos kertje 4, 116—148 stb.) nem puszta illusztrációk, hanem a költő üzenetének hordozói. Ha pedig ez így van, akkor 303

az Aristaeus-történet az egész Georgica kulcsa, s mint ilyen nem lehet egy utólagos „helyesbítés” végterméke. Servius ugyanis azt állítja, hogy erede­ tileg a Georgica 4. könyvének második fele Gallus dicséretét tartalmazta (.Eklogák 10, 1), amelyet Vergilius Octavianus Augustus kérésére vagy utasí­ tására Kr. e. 26-ban, amikor Gallus Octavianusszal szembekerülve öngyilkos­ ságra kényszerült, az Aristaeus-történettel váltott le. Egy másik helyen viszont Servius azt mondja, hogy Gallus dicsérete azon a helyen volt az eredeti válto­ zatban, ahol jelenleg az Orpheus-történet található (Georgica 4, 1). Mivel az antik hagyomány Serviuson kívül nem tud erről, sem az életrajzok, továbbá mivel maga Servius is bizonyos mértékben ellentmond önmagának, feltételez­ hetjük, hogy Servius valamiféle téves, később keletkezett ko'holmány alapján közli ezt az állítást. Egyébként is nehéz lenne elképzelni, hogyan kerülhetett volna a méhészetet tárgyaló 4. könyvbe annak a Gallusnak a dicsérete, akit már kellőképpen felmagasztalt az Eklogákban, s e magasztalását később sem változtatta meg. Természetesen e kérdés élénken foglalkoztatja a kutatókat, s egyesek hitelesnek tartják Servius közlését, mások szkeptikusan fogadják; vö. Maróti, 1983, 13. skk.; L. P. Wilkinson 1990, 33. skk. Vergilius Ascraeum carmennek minősíti a Georgicát, s ebben nyilván ket­ tős szándék vezeti. Egyrészt hangsúlyozza, hogy költői művének műfaja taní­ tóköltemény, másrészt tudtunkra adja, hogy olyan jellegű tanítókölteményt írt, mint Hésiodos Munkák és napok c. alkotása. Ezzel viszont indirekt módon azt is kifejezésre juttatja, hogy nem olyan művet kíván alkotni, mint a Kr. e. 3-2. század hellenisztikus költői - Aratos (Phainomena, Prognostika); Nikandros (Geórgika, Thériaka, Alexipharmaka) -, bár bizonyos részletek míves kidol­ gozásában, az ok- és eredetmondák kedvelésében az alexandriai költők hatá­ sa is feltételezhető. A hellenisztikus költők számára azonban a játékos techné formai tökéletessége volt a fontos, nem pedig a magasztos eszmei tartalom. Vergilius tehát ugyanazt tette, mint Lucretius, aki a mély eszmei tartalmat el­ hivatottan hirdető korai görög tanítókölteményhez nyúlt vissza: Empedokléshez, Parmenidéshez. Az sem véletlen, hogy Vergilius éppen Hésiodost te­ kintette példaképének, mert az askrai költő a munka szükségszerűségét és az igazság érvényesülésének fontosságát hirdette: e kettő összefügg. Aki nem dolgozik, csak igazságtalanság árán tudja fenntartani életét. De ugyanilyen fontos példakép lehetett számára a római Lucretius is, aki ugyanilyen prófétai ihlettel hirdette az igazságot. Tőle Vergilius sok mindent átvesz, ám tisztelet­ tel ugyan, de túl is lép rajta, mert meggyőződése, hogy van gondviselés: az is­ tenek közreműködnek az emberrel a kultúra, a civilizáció alakításában. Bár 304

név szerint nem említi Lucretiust, mégis nyilvánvaló, hogy őt értékeli, s tőle búcsúzik, amikor ezt írja a Georgiáiban: Felix, qui potuit rerum cognoscere causas atque metus omnis et inexorabile fatum subiecit pedibus strepitumque Acherontis avari: fortunatus et ille, deos qui novit agrestis Panaque Silvanumque senem Nymphasque sorores. „Mily boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta, És a könyörtelen elmúlás minden riadalmát Sarka alá veti, sőt a falánk Acherón özönét is! Hát aki tiszteli még Pánt és a paraszti sok istent, Nimfák szüzeit, agg Silvánust, az mi szerencsés!” (2, 490-494; fordította Lakatos I.)

Végül a Georgica forrásai között meg kell még említeni a latin nyelvű szak­ munkákat, például Cato De agri culturáját és Varró De re rusticájáí, s ez ter­ mészetes, hiszen ezekben megtalálhatta a költő a paraszti élet minden tevé­ kenységét. Például Cato leírja, hogy rossz idő esetén vagy ünnepnap milyen munkákat végezzenek a rabszolgák (2, 3—4). Vergilius szintén tárgyalja e té­ mát, ám műve fennkölt hangvételének megfelelően nem rabszolgáról, hanem földművesről (agricola) beszél (1, 259-275). Varró műve pedig, amely Kr. e. 37-ben jelent meg, a legmodernebb szakirodáimul szolgálhatott Vergilius szá­ mára, már ami a témaköröket és a lexikát illeti, hiszen Vergilius célja - mint már említettük - nem az volt, hogy tényleges tanácsokat és előírásokat adjon a gazdák számára. Ám az a tény, hogy Varró is, Vergilius is a mezőgazdaság isteneinek segítségül hívásával kezdi művét, azt sejteti, hogy a költő a tudós kortárs művét is forgatta.

6. Az Aeneis Az idő haladtával Vergilius egyre „nagyobb” és egyre fennköltebb műveket alkotott. A Donatus-Suetonius-életrajz szerint 3 évet dolgozott a 829 hexame­ terből álló Eklogákon, 7 évet a 2188 hexametert felölelő Georgicán és 11 évet 305

a 10 000 sornyi terjedelmű Aeneisen. A Georgica 3. könyvének írása idején Vergilius már tudta, hogy a következő műve eposz lesz, sőt a felvázolt tema­ tikából az is kiderül, hogy nagy vonalakban már az Aeneis tematikája lebegett szeme előtt: leendő templomának közepén Augustus Caesar foglal helyet, s neki hozzák adóikat a legyőzött népek a világ minden részéről. De ott lesznek Assaracus utódai, a trójaiak, védelmező istenükkel, Apollóval, s ott lesz az alvilág. E leírásból az sejthető, hogy Vergilius már ekkor tudta, hogy eposzá­ ban az események két idősíkon zajlanak. A valóságos idősík a trójai háború utáni évek, a szimbolikus idősík viszont Augustus kora lesz (vö. Georgica 3, 10-48). E két idősík összekapcsolására szerencsés kézzel választotta ki az Aeneasmondát, amely lehetővé tette, hogy eposza nemzeti legyen, de azt is, hogy a történeti téma merevségében rejlő veszélyeket elkerülje. Eposzának témája tehát egykorú volt az Ilias és az Odysseia cselekményével, ugyanakkor a me­ nekülő trójaiak itáliai letelepedése, amely később Róma alapítását eredmé­ nyezte, természetes módon kapcsolódott saját korának Rómájához. Alkalmas volt arra, hogy Róma szokásait, intézményeit, ünnepi játékait a múltba vetít­ ve „megmagyarázza”, a gens Iuliát pedig eposzának főhőse által felmagasz­ talja. Aeneasnak, mint egy új eposz főhősének a lehetőségét maga Homéros ajánlotta az utókornak, ugyanis azt mondja róla: „Rajta tehát, a haláltól őt szabadítani szálljunk, meg ne nehezteljen Kronidés, ha e hőst nagy Achilleus elpusztítja: mivel neki sorsa, hogy élvemaradjon, hogy ne legyen mag nélkül és nyom nélkül eztán Dardanos ága, hiszen Zeus őt kedvelte leginkább Minden gyermeke közt, kit néki halandó nő szült. Mert Priamos fiait rég meggyűlölte Kroníón: s Aineias erejét teszi most már Trója urává s gyermeke gyermekeit, kik még ezután születendők.”

(Ilias 20, 300-308; fordította Devecseri G.) Ebben a részletben bizony benne van az, hogy Aeneasnak fatuma, sorsa, hogy tovább vigye a trójai nemzetséget, hogy a legfőbb isten szereti, párt­ fogolja őt, s hogy utódaira dicsőség vár. Az sem Vergilius kitalálása, hogy Aeneas Itáliában keresett új hazát. A Kr. e. 2. évezred vége felé lehetett vala­ 306

miféle kapcsolat az Égei-tenger vidéke és Itália között, s ennek eredménye lehet az, hogy például Odysseus, Héraklés, Euandros, Anténór neve a későb­ biek során kapcsolatba került Itáliával. Ugyanez történt Aeneasszal is, akinek alakja a régészeti emlékeken már a Kr. e. 6. századtól megjelenik Itáliában, s az Aeneas-legenda a Kr. e. 4. századtól ismeretes lehetett Laviniumban. Iro­ dalmi témaként már Naevius feldolgozta. Vergilius azonban átformálta és új elemekkel gazdagította, például a második szicíliai látogatás, vagy az Aeneas és Didó történetnek egy, a későbbi római történelemre is kiható, a RómaKarthágó ellentétet magyarázó kerek egész drámává való kibővítése. Az Aeneis témája az égő Trójából menekülő Aeneas bolyongása, majd har­ ca Itáliában az új hazáért. Mindezeket az eseményeket Vergilius 12 könyvben meséli el, az alábbi felosztás szerint. Az 1. könyv az eposz műfaji követelményeinek megfelelően tárgymegjelö­ léssel, a Múzsa segítségül hívásával és Iuno Trója elleni haragjának a megindoklásával kezdődik. Ezután a cselekmény in medias res indul: Aeneas hétévi bolyongás után már-már eléri hajóhadával Itáliát, amikor Iuno e lehetőségtől megrémülve Aeolus segítségével vihart támaszt, amely a hajókat Karthágó felé sodorja. A jövevényeket Didó ismét csak isteni sugallatra kedvesen fo­ gadja, s Venus szándéka szerint szerelem ébred szívében a hírből már ismert Aeneas iránt. A 2. könyvben Didó kérésére Aeneas elmeséli Trója elfoglalását és pusztu­ lását. A trójai háború tizedik évében a görögök egy nagyméretű falovat építe­ nek, megtöltik azt harcosokkal, majd látszólag félbehagyva az ostromot haza­ térnek. Sinon csele és hazugsága megerősíteni látszik ezt ugyanúgy, mint Laocoon halála. A trójaiak be vontatják a falovat, s a benne levő harcosok éjjel az alvó városra támadnak. Az elrejtőzött hajóhad is visszatér, s a túlerő ellen nincs remény. Aeneas először harcol, de menekülnie kell isteni végzés­ ből, s közben elveszti feleségét, Creusát. A 3. könyv ben Aeneas folytatja történetét: a megmenekült trójaiakkal az Ida hegyén hajóhadat épít, majd elindul, hogy a sors által megígért új hazát meg­ keresse. Thrákia, Délos, Kréta, Strophades, Actium - egy-egy állomás, de utóbb mindig kiderül, hogy tovább kell menniük. Buthrotumban találkoznak Andromachéval, s jóslatot kapnak Helenostól, amelynek alapján Itália felé tartanak. Elhajóznak az Etna mellett, itt találkoznak Polyphémosszal. Végre megérkeznek Drepanumba, ahol Anchises meghal. A 4. könyv ben Didó tudatára ébred annak, hogy szerelmes lett Aeneasba. Érzelmeit feltárja nővérének, Annának. Vadászni mennek. Az istenek vihart 307

támasztanak, Dido és Aeneas ugyanabba a barlangba menekül, s ott betelje­ sül szerelmük. Aeneas jól érzi magát ebben a szerepben, Iuppiter azonban el­ küldi hozzá Mercuriust, s figyelmezteti kötelességére. Aeneas felfedi távozá­ si szándékát Didónak, aki nem hisz az isteni beavatkozásban, s haragra gerjed a „hűtlen” Aeneas ellen, s amikor Aeneas elhagyja Karthágót, megátkozza és öngyilkos lesz. Az 5. könyv ben Aeneas és társai Itália felé hajóznak, azonban a vihar ismét Drepanumba sodorja őket. Itt Aeneas versenyjátékokat rendez Anchises em­ lékére. A trójai nők azonban, a további utazás fáradalmaitól félve felgyújtják a hajókat, de a tüzet sikeresen eloltják. Éjjel Aeneasnak megjelenik Anchises szelleme, s arra kéri, keresse fel őt az alvilágban. Aeneas várost alapít, s kísé­ rőinek egy részét - öregeket és asszonyokat - itt hagyja, s elindul Itáliába. Út­ közben Palinurus a tengerbe esik, s meghal. A 6. könyvben Aeneas kiköt Cumaeban és felkeresi Sibyllát, aki tájékoz­ tatja arról, hogyan juthat le az alvilágba: el kell temetnie Misenust, meg kell találnia az aranyágat, s végül áldozatot kell bemutatnia az alvilág isteneinek. Aeneas teljesíti e feltételeket, s lejut Sibyllával együtt az alvilágba, ahol vé­ giglátogatja az alvilág egymás után következő helyeit, s találkozik atyjával, Anchisesszel, aki feltárja előtte a mindenség titkát és Róma jövőjét. A 7. könyv elején a trójaiak végre megérkeznek Latiumba. Aeneas követe­ ket küld Latinus királyhoz, aki különböző jóslatokból már tud a külföldiek ér­ kezéséről, sőt azt is tudja, hogy leányát, Laviniát csak hozzá adhatja feleségül, ezért szövetséget ajánl neki. Ezt azonban megakadályozza Iuno, aki Latiumba küldi Allecto fúriát. Allecto természetének megfelelően háborús hisztériát szít Turnus, Amata királynő és a latiumi lakosság lelkében, s erre kitör a háború: az itáliaiak seregszemléjével ér véget a könyv. A 8. könyv ben Aeneas Tiberinus folyamisten tanácsára felevez a Tiberisen Euander királyhoz, aki Pallanteum városában, az eljövendő Róma területén uralkodott. Euander szövetséget köt Aeneasszal, s fia, Pallas vezetésével egy csapatot bocsát rendelkezésére, s azt ajánlja neki, hogy az etruszkokkal is lép­ jen szövetségre. Közben Aeneas anyja, Venus istennő fegyvereket készíttet Vulcanusszal fia számára. A pajzs domborművein a kovácsisten Róma nagy alakjait és az actiumi csatát ábrázolja Octavianusszal és Róma isteneivel együtt. A 9. könyv ben kezdődik az igazi harc: Tumusék megtámadják Aeneasék katonai táborát, kihasználva Aeneas távollétét. Fel akarják gyújtani Aeneas

308

hajóit, de a hajókat Cybele istennő nimfákká változtatja. Két fiatal jóbarát, Nisus és Euryalus elhatározzák, hogy hírt visznek a távollévő Aeneasnak, de vállalkozásuk féktelenségük miatt kudarcba fullad. Turnus betör a táborba, mivel azonban társait nem várja be, a túlerő miatt menekülni kényszerül. A 10. könyv elején tér vissza Aeneas és megkezdődik az igazi csata. Pallas ragyogóan harcol, azonban Turnus megöli, s megfosztja kardszíjától. Aeneast elfogja a fájdalom és harag: dühöngeni kezd, sokakat megöl, többek között Mezentius etruszk király fiát, Lausust, majd magát Mezentiust is. Tumusszal azonban nem kerülhet szembe, mert Iuno egy árnykép segítségével a rutulusok vezérét elcsalja a csatából. A 11. könyv ben először mindkét sereg eltemeti halottait. Aeneas hazaszál­ lítja Pallas holttestét, s megígéri Euandemek, hogy bosszút áll érte. Drances szemrehányást tesz Turnusnak: mondjon le személyes érdekeiről. Turnus azonban tovább akar harcolni, és Aeneas ellen küldi Camillát egész hadával együtt. Camilla vitézül harcok, sokakat megöl, de Arruns orvul halálra sebesíti. Turnus Camilla halálhírére otthagyja őrhelyét, s csapatával a város felé vonul. Aeneas is a laurentumi síkra érkezik, s döntő csatára készülnek. A 12. könyv elején Turnus késznek mutatkozik arra, hogy párbajban meg­ mérkőzzék Aeneasszal. Latinus és Aeneas már esküt is tesznek ünnepélyes keretek közt, amikor Iuno és Iutuma mesterkedése folytán az itáliaiak megsze­ gik az esküt, és újra kirobban a harc. Aeneas a zűrzavarban megsebesül, de anyja segítségével meggyógyul, és felháborodásában elhatározza, hogy Lau­ rentum ellen vonul. Az ostrom hírére Amata királyné öngyilkos lesz. Turnus ekkor rádöbben, hogy Iutuma hatása alatt hiábavaló öldöklést folytat. Hirte­ len megváltozva, kiáll Aeneasszal a párviadalra, de az első összecsapásnál el­ törik a kardja, s menekülni kényszerül. Iuppiter felszólítja Iunót: hagyja, hogy Turnus sorsa beteljesedjék. Aeneas dárdája eltalálja Turnus combját. Aeneas előbb megszánja Turnust, de amikor észreveszi rajta Pallas kardszíját, fékte­ len harag fogja el, s megöli ellenfelét. A fenti tartalmi áttekintésből nyilvánvaló, hogy Vergilius eposzának első felében az Odysseiát vette mintául (bolyongás), a másodikban pedig az Iliast (a harc). E kettős felosztásból R. Heinze megállapította, hogy Vergilius az egyes könyveket önmagukban is lezárta, sőt önállóságukat ellentétes vagy párhuzamos kezdésekkel és befejezésekkel is kiemelte. De a két nagy rész könyvei között is megfigyelt bizonyos szimmetriákat, például az 1. és 7. könyv között, amennyiben a 7. könyv elején új előszó található, s ebben a köl­

309

tő a nagyobb téma, az itáliai harcok megéneklésére kéri a múzsa, Erato segít­ ségét (7, 37-44). Ugyanakkor az egyes könyvek egymásutániságában is meg­ figyelt bizonyos hangulati ritmust, például a drámai 2. könyvet a szelídebb harmadik, a tragikus végű 4. könyvet pedig a játékos hangvételű ötödik ellen­ súlyozza. K. Büchner szerint igaz ugyan, hogy az eposz természetesen oszlik két nagy részre, csakhogy az első vége és a második eleje szervesen összetartozó részt alkot, s ezáltal lehetővé válik egy hármas felosztás is: a) Aeneas Karthágóban; b) megérkezése Latiumba; c) harcai Latiumban. Büchnerrel szinte egy időben G. E. Duckworth is három részre osztotta az Aeneist: a) 1-4. könyv: Didó tra­ gédiája; b) 5-8. könyv: Róma sorsa; c) 9-12. könyv: Turnus tragédiája. Az egyes részeket olyan események zárják le, amelyek egyrészt határkövet jelen­ tenek a cselekmény bonyolításában, másrészt Róma jövendő történelmében is: a 4. könyvet Didó halála, a 8.-at Aeneas pajzsa az actiumi győzelem képével, a 12.-et Turnus halála. Ez a hármas felosztás eleget tesz az aristotelési poétika követelményeinek is: így ugyanis megkapjuk az eposz elejét, közepét és végét. Aeneas mint főhős mindhárom részben betölti ezt a funkciót, és mindhárom részben megtaláljuk a hozzá méltó ellenfelet vagy problémát, akivel vagy ami­ vel szembesülnie kell ahhoz, hogy célját elérhesse az eposz végén. Az első rész másik főszereplője Didó, a másodiké Róma, a harmadiké Turnus. Mind­ ez azt jelenti, hogy Aeneasnak célja eléréséért meg kell küzdenie egyrészt a női principiummal, másrészt a vetélytárs férfierővel, harmadrészt tisztáznia kell azokat a Rómával kapcsolatos homályos kérdéseket, amelyek küldetésé­ vel és ennek értelmével kapcsolatosak. Ez utóbbi súlyos elvi kérdések tisztá­ zását a költő művének középső részében végzi el, mégpedig a 6. énekben. Maga a 6. ének G. E. Duckworth szerint három nagy részre osztható, s e ré­ szek az aranymetszés néven ismert arány szerint viszonyulnak egymáshoz. Az első rész (1-235) az alvilági utazás előkészületeit írja le. A második rész (236-547) az alvilág előcsarnokához közel eső terek lelkeit ismerteti. E rész a Didó- és Deiphobus-jelenettel zárul: e két jelenet azonban Aeneas és Trója múltját is lezárja. A harmadik rész (548-901) a szűkebb értelemben vett alvi­ lágot tárja elénk a Tartarosszal és Elysiummal, és teljes egészében Aeneas és Róma jövőjével kapcsolatos. Mivel e harmadik rész eszmei tartalma rend­ kívül fontos, a költő ismét három részre osztja. Az első részben (548- 678) a Tartaros és az Elysium leírását adja azzal a céllal, hogy hangsúlyozza: a túl­ világon gonosz tetteinket büntetik, jó tetteinket viszont jutalmazzák. E rész eszmeiségét a következő sor hordozza: 310

Discite iustitiam moniti et non temnere divos. „Légy igaz és féld isteneink, példámon okulva!” (6, 620; fordította Lakatos I.)

A harmadik nagy rész második harmadában (679-751) Aeneas találkozik Anchises árnyékával, aki egy völgykatlan mélyén a felvilágra készülő lelkek nagy tömegét szemléli. Amikor Aeneas megkérdezi atyja szellemétől, miért akarnak ezek a lelkek a földi életbe visszatérni, Anchises kifejti, hogy mindent tüzes lélek éltet, a világmindenséget ugyanúgy, mint az embert. A földi élet­ ben azonban a test beszennyezi a lelket, azért a halál után ezt az örökké élő be­ szennyezett lelket meg kell tisztítani. Azonban a beszennyezés mértéke elté­ rő. A nagy bűnösök, akiknek lelke reménytelenül beszennyeződött, tüstént a Tartarosba kerülnek, hogy ott örökké bűnhődjenek. Azok viszont, akik ha­ zájuk üdvéért vagy az emberi kultúráért munkálkodtak, azonnal az Elysium lakói lesznek: Hic manus ob patriam pugnando vulnera passi, quique sacerdotes casti, dum vita manebat, quique pii vates et Phoebo digna locuti, inventas aut qui vitam excoluere per artis quique sui memores aliquos fecere merendo: „S itt él mind, ki hónáért halt meg hősi halállal, Itt a kegyes papi fők, kik a földön bűntelen éltek, Minden költő is, méltók Phoebushoz a dalban, S felfedezők, művészek: a műveltség emelői, S mind, kik iránt hálára vagyunk kötelezve, utódok.” (6, 660-664; fordította Lakatos I.)

A többieket, akik sem nem túlságosan bűnösök, de nagy erényeik sincse­ nek, tisztításnak vetik alá: széllel, vízzel és tűzzel tisztítják őket ezer évig. Mi­ után e lelkek megszabadultak a test szennyétől, a Léthé vizéből isznak, hogy elfelejtsék előző életüket, s visszatérnek a földre új testben. Abban a kérdésben, hogy milyen lelkeknek kell keresztülmenniük a tisztí­ tás folyamatán, nincs egyetértés a modem filológusok között. E. Norden azt a

311

nézetet képviseli, hogy minden lélek tisztításnak van alávetve, ezután az Elysiumba kerülnek, ahol két részre osztják őket. A legjobbak, akik csak kevesen vannak, tartósan az Elysiumban maradnak. A többiek, tehát a megtisztított lel­ kek nagyobbik része, a Léthé vizéből feledékenységet isznak, s ezer év után új testben visszatérnek a földre. Norden ugyanis azt a részt, amelyben Anchises a lelkek tisztításáról s azoknak sorsáról beszél, magára Anchisesre is vonat­ koztatja; vö. 6, 739-751, és a következő módon tagolja: infectum eluitur scelus, aut exuritur igni: quisque suos patimur manis. Exinde per amplum mittimur Elysium, et pauci laeta arva tenemus, donec longa dies, perfecto temporis orbe, concretam exemit labem, purumque relinquit aetherium sensum atque aurai simplicis ignem.

\

(6, 742-747) Csakhogy Anchises e szövegrészben fia kérdésére válaszolva azokról be­ szél, akik a Léthé vize mellett várakoznak a földi életbe való visszatérésre. Önmagára, s azokra, akik az Elysiumban vannak, mintegy zárójelben utal, csak azért, hogy kifejezésre juttassa, hogy minden lélek azt kapja a túlvilágon, amit a földi életben kiérdemelt. R. A. B. Mynors Bibliotheca Oxoniensisszövege ezt az interpretációt sugallja interpunkciójával: infectum eluitur scelus aut exuritur igni (quisque suos patimur manis; exinde per amplum mittimur Elysium et pauci laeta arva tenemus), donec longa dies perfecto temporis orbe concretam exemit labem, purumque relinquit aetherium sensum atque aurai simplicis ignem. A zárójelbe tett két sorban Anchises saját magáról és az önmagához ha­ sonló kevesekről beszél: „Mindnyájan elszenvedjük a saját halálunk; azután a tágas Elysiumba jutunk és kevesen birtokoljuk e boldog mezőket.” A pauci tehát a sor mindkét felére utal, ezért nem szabad eléje vesszőt tenni. Ezen érlelmezés szerint a kevés legjobbak rögtön a haláluk után az Elysiumba kerül­ nek, tisztítás nélkül, s ott is maradnak örökre. Igaza van tehát R. J. Clarknak,

312

amikor hangsúlyozza, hogy Vergilius szűkebb értelemben vett alvilága három részből áll: a Tartarosból a bűnösökkel, az Elysiumból a kevés boldoggal, s végül a Léthé völgyéből a megszámlálhatatlan sokasággal (innumerae gen­ tes), akik az új testbe való visszatérésre várnak (1979, 179-180). Norden és mások (Kerényi K., R. D. Williams) értelmezése azon a feltéte­ lezésen alapul, hogy Vergilius következetesen végigvitte Platón és a sztoiku­ sok tanításait. Clark viszont azt emeli ki, hogy Vergilius csak bizonyos eleme­ ket vett át Platón és a sztoikusok tanításaiból, s azokat a pythagoreus tanokkal ötvözte, nem azért, hogy egy következetes filozófiai vagy teológiai elméletet alkosson belőlük, hanem azért, hogy a 6. éneket lezáró leendő római hősök seregszemléjét megalkothassa. Valóban a harmadik nagy rész harmadik részé­ ben (751-893) Anchises és Aeneas szeme előtt felvonulnak az eljövendő uno­ kák és utódok legsikeresebb és legdicsőbb képviselői sajátos értékrend szerint csoportosítva. Romulus után közvetlenül Octavianus következik, aki ismét létrehozza majd Itáliában az aranykort, s példát szolgáltat az erény mindenha­ tóságára; s Aeneasnak arra, hogy érdemes küzdenie Itáliáért: et dubitamus adhuc virtutem extendere factis, aut metus Ausonia prohibet consistere terra? „S még habozunk nagy tettekkel gyarapítani hírünk? Megtelepedni miért félünk hát Ausoniában?” (6, 806-807; fordította lakatos I.)

Azzal, hogy az eljövendő római hősök seregszemléjében egymás mellé he­ lyezi Romulust és Octavianust, a költő egyrészt baráti gesztust tesz Octa­ vianus felé, aki oly nagyra tartotta Romulust, hogy a nevét is fel akarta venni, másrészt Aeneashoz való hasonlóságát is kiemeli: a római történelem e két nagy alakja okulhat egymás példáján. Anchises még azzal is fellelkesíti Aeneast, hogy a római hősök között azt is megmutatja neki, aki majd a Tróját elpusztító görögökön is bosszút áll. L. Aemilius Paulus árnyáról ugyanis a következőket mondja fiának: Eruet ille Argos Agamemnoniasque Mycenas ipsumque Aeaciden, genus armipotentis Achilli, ultus avos Troiae templa et temerata Minervae. 313

„Másik amott Argost és Aeacidést, nagy Achillés Vérét és Agamemnón várát sújtja, Mycénaet, Trójai őseiért így állva bosszút, s Minerva Megcsúfolásáért.” (6, 838-840; fordította Lakatos I.)

A fentiekből levonható az a következtetés, hogy Vergilius a 6. énekben Rómára koncentrál, s nem az a célja, hogy következetes eschatologiát adjon. A sztoikus kozmológia és a lélekvándorlás csak eszköz számára a római hősök seregszemléjének megalkotásához. A sztoikus terminológia használatából arra sem szabad következtetni, hogy Vergilius mint következetes sztoikus I ilozófus a világmindenség tűz általi elpusztítására (ekpyrosis) gondolt. Ez ugyanis ellentmondana Iuppiter azon kijelentésének, hogy „vég nélküli ural­ mat adott a rómaiaknak” (imperium sine fine dedi 1, 279). Ezután következik a seregszemlén egy újabb csoport, amelynek tagjai mind háborúban, mind békében példaadó teljesítményt nyújtanak majd: Cato, Cos­ sus, a Gracchusok és a Scipiók s végül Fabius Maximus. E kiváló rómaiak meg fogják mutatni, hogy Róma nemcsak harcolni tud, de békét is képes terem­ teni, s a békében kultúrát, amely a görög kultúra mellé állítható. A görögök legyőzhetik ugyan a rómaiakat a művészetekben, ám Róma az állam- és jog­ alkotásban felülmúlja őket: Tu regere imperio populos, Romane, memento (hae tibi erunt artes), pacique imponere morem, parcere subiectis et debellare superbos. „Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, El ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass, És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.” (6, 851-853; fordította Lakatos I.)

Vergilius e sorokkal a törvényesség és az erkölcsösség fontosságát emeli ki. Ilyen értelmezésben a debellare superbos kifejezés is új értelmet nyer: „verd le a gőgösöket”, akik önös érdekekből megbontják az egységet, s ezzel veszélyeztetik a béke megteremtését. Bár e szavakat Anchises mondja Aene­ asnak, de a Romane (római!) megszólításból nyilvánvaló, hogy itt már nem 314

Anchisesről és Aeneasról van szó, hanem a költő üzen a béketeremtő Augustusnak: az uralom alapja a törvényesség és az erkölcsiség. Abból, hogy ez a dicső seregszemle egy szomorú eseménynyel, az ifjú Marcellus halálával fejeződik be, egyes kutatók arra következtetnek, hogy Vergilius élete vége felé „kiábrándult” Augustus politikájából. Ugyanezzel magyarázzák azt a tényt is, hogy végrendeletében a költő el akarta égettetni fő művét, az Aeneist. Ezen állítások cáfolatára elég megemlíteni azt, hogy Vergilius nem csupán az öröm és a fény költője volt, hanem általában az éle­ té. Már az Eklogákban és a Georgiáiban ott sötétlik az öröm mellett a fájda­ lom, a fény mellett az árnyék. Az Aeneisben sem fekete-fehér figurákkal dolgozik: Didót és Turnust ugyanúgy szánja az olvasó, mint Aeneast boldog­ talan magánélete miatt, s Didó és Turnus ugyanúgy tud nagy lenni, ahogyan Aeneas gyenge. A különbség köztük csak annyi, hogy Aeneas a végső bukás előtt mindig meg tud újulni, s nagy nehézségek és buktatók után mindig fel­ ismeri, hogy a fatum ellen nem harcolhat. Igaz, Didó és Turnus is felismeri ezt, de későn, ezért el kell bukniuk, de bukásukban is „nagyok” maradnak. Az igazság tehát valahol középen van: Vergilius nem volt pesszimista, de opti­ mista sem, hanem realista. Tudta, hogy az élettel együtt jár a halál, de a halál­ lal is az élet, ahogyan ezt a híres aranyág motívumával üzeni. Nem jár messze az igazságtól V. Pöschl, amikor nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Vergilius Aeneisében egyensúlyban van az árnyék és a fény, a fájdalom és az öröm, ezért annyira emberi, ezért annyira igaz.

315

Bibliográfia P. Vergili Maronis opera. Recognovit R. A. B. Mynors. Oxonii, 1969. Appendix Vergiliana sive Carmina minora Vergilio adtributa. Recognovit R. Eliis. Oxonii, 1955.

Vitae Vergilianae antiquae. Edidit C. Hardie. Oxonii, 1954. I)ie Vitae Vergilianae und ihre antiken Quellen. Herausgegeben von E. Diehl. Bonn, 1911.

Vergilius Aeneis I-VI. Auctores Latini XXI. Bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Adamik T., B. Révész M. és Bollók J. Budapest, 1988.

Vergilius Aeneis VII-XII. Auctores Latini XXII. Bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Gesztelyi T., Havas L„ Németh B., Tegyey I. Budapest, 1990.

Vergilius Georgica. Auctores Latini XX. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Maróti E. Budapest, 1983. Vergilius Eklogái. Auctores Latini XIV. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Havas L. Budapest, 1971. Némethy G.: Vergilius élete és művei. Budapest, 1902. R. Heinze: Virgils epische Technik. Leipzig und Berlin, 1908. P. Vergilius Maro Aeneis Buch VI. Erklärt von E. Norden. Dritte Auflage. Leipzig und Berlin, 1927. Kerényi K.: Ascensio Aeneae. EPhK 47 (1923) 22-43; 48 (1924) 21-33. Borzsák I.: Echo Vergiliana. Antik Tanulmányok 1 (1954) 84-93. Trencsényi-Waldapfel I.: Vergilius pásztori Múzsája. Vallástörténeti tanulmányok. Budapest, 1959, 322-357; 515-517. Ritoók Zs.: Vergilius-életrajzok. Antik Tanulmányok 8 (1961) 150-160. M. Treu: Die neue „orphische” Unterweltsbeschreibung und Vergil. Hermes 82 (1954)24-51. Trencsényi-Waldapfel I.: Az Aeneis és költője. In: P. Vergilius Maró Aeneis. Buda­ pest, 1962. Fordította Lakatos I., I-XXXIX. G. E. Duckworth: Structural Patterns and Proportions in Vergil’s Aeneid. Ann Arbor 1962, 11-19; 20-33; 45-67. Révész Mária, B.: Az ismétlődő sorok és formulák funkciója az Aeneisben. Antik Tanulmányok 10 (1963) 181-190. Trencsényi-Waldapfel I.: Vergilius. Klasszikus arcképek 9. Budapest, 1964. Br. Otis: Virgil. A Study in Civilized Poetry. Oxford, 1964. V. Pöschl: Die Dichtkunst Virgils. Zweite, erweiterte Auflage. Wien, 1964. R. D. Williams: The Sixth Book of Aeneid. Greece and Rome 11 (1964) 57-59. J. Perret: Virgile. Paris, 1965. G. W. Bowersock: A Date in the Eighth Eclogue. HSPh 75 (1971) 73-80.

316

p

Borzsák I.: Hősi eposz, nem hősi társadalom. Homéros és Vergilius. Népi kultúra népi társadalom. 8 (1975) 173-184. J. Bollók: Die Tartaros - Szene in der Aeneis. Annales Univ. Scient. Budapest. Sectio Classica 4 (1976) 45-61. M. von Albrecht: Römische Poesie. Heidelberg, 1977. R. J. Clark: Catabasis. Vergil and the Wisdom-Tradition. Amsterdam, 1979, 179-180. Havas L.: Asinius Pollio és a római köztársaság bukása. Antik Tanulmányok 27 (1980) 240-253. Maróti E.: Tanulmányok a Georgica prooemiumához. Antik Tanulmányok 28 (1981) 11-20. Adamik T.: Didó alakjának funkciója az Aeneisben. Antik Tanulmányok 28 (1981)

11-20. Borzsák I.: Vergilius noster. Antik Tanulmányok 28 (1981) 173—181. Symposium Vergilianum (Tanulmánykötet). Herausgegeben von Ibolya Tar. Szeged, 1984. A. J. Boyle: The Chanonian Dove. Leiden E. J. Brill, 1986, 141-146; 172-176. J. E. Zetzel: Romane memento. Justice and Judgement in Aeneid 6. TAPhA 119 (1989) 266-267. The Cambridge History of Classical Literature. The Age of Augustus. Edited by E. J. Kenney. Cambridge, 1990. Adamik T.: Az Aeneis VI. énekének szerkezete és funkciója. Antik Tanulmányok 40 (1996) 99-117. Adamik T.: Az Aeneis második üzenete. Antik Tanulmányok 43 (1999) 163-173. Vergilius összes művei. Fordította Lakatos I. Utószó: Vergilius. írta Borzsák I. Függe­ lék: Appendix Vergiliana. Fordította Szabó K. Budapest, 1967.

317

X. Quintus Horatius Flaccus

1. Horatius élete Horatius sokat mesél önmagáról költeményeiben. Adatait kiegészíti életrajza, a Vita Horati, amely a 16. században került elő, de feltételezhető, hogy forrá­ sa Suetonius De poetis (A költőkről) c. nagyszabású műve volt. Porphyrio ugyanis (Kr. u. 2-3. sz.) az Augustus-levélhez (Epistulae 2, 1) ezt a megjegy­ zést fűzi: „Nyilvánvaló, hogy ezt a könyvet, mint fentebb mondtuk, Caesar biztatására írta. Ezt Suetonius is tanúsítja, mert megtalálható nála Augustusnak azon levele, amelyben szemére hányja Horatiusnak, hogy hozzá nem sok effélét írt.” Nos, Augustusnak ezt a levelét a ránk maradt Horatius-életrajz is tartalmazza, s ebből következik, hogy adatai Suetoniustól származhatnak. Horatius Kr. e. 65. december 8-án született Venusiában, a dél-itáliai Apuliában, nem messze Lucania határától. Maga a költő mondja, hogy a sabellusok elűzése után telepeseket küldött ide Róma, hogy védjék a területet (Szatírák, 2, 1,34. skk.). A szövetséges háború idején Venusia az ellenséges oldalon har­ colt, ezért sok megpróbáltatásban lett része. Apja felszabadított rabszolgaként (libertinus) kis birtokra tett szert Venusia közelében, majd 50 körül Rómába költözött, s az életrajz szerint mint ingatlanközvetítő (coactor argentarius) tevékenykedett, ami abból állt, hogy az eladó eladta az áruját a coactomak, az pedig a vevőknek. Amikor megkapta a vevőktől az áru értékét, akkor fizette ki az eredeti tulajdonost. Meglehetős vagyon birtokába juthatott, mert fiát a leg­ jobb tanítókhoz küldte, például a „pálcás” Orbiliushoz (Episztolák 2, 1, 7071), akinek vezetésével a római és a görög irodalmat tanulmányozta. A római stúdiumok után a fiatal Horatius Athénba ment filozófiát tanulni 45 körül (vö. Episztolák 2, 2, 43^4-5). Caesar meggyilkolása után Brutus és társai Athénban gyülekeztek, s Horatiust is közéjük sodorta a lelkesedés. A philippi csatában katonai tribunusként harcolt, majd eldobva pajzsát menekülni kényszerült (Ódák 2, 7). Philippi után visszatért Rómába, de ott szegénység fogadta: a triumvirek elkobozták apja házát és birtokát. A szegénység - mondja - arra kényszerítette, hogy verseket írjon (Episztolák 2, 2, 50-52). Az életrajz azon-

318

ban elárulja, hogy maradék vagyonáért egy ímoki állást (scriba quaestorius) vásárolt, azaz az államkincstár hivatalnoka lett. Saját bevallása szerint először görögül kezdett verselni (Szatírák 1, 10, 31-35), ám ráébredt, hogy ez olyan, mintha fát hordana az erdőbe, ezért latin­ nal folytatta. Ez időben kerülhetett kapcsolatba Vergiliusszal és Variusszal, akik Maecenas figyelmébe ajánlották Kr. e. 38-ban. A felszabadított rabszol­ ga gyermeke (libertino patre natus) kínosan feszengett az első találkozáson az előkelő Maecenas előtt, akinek ereiben az etruszk királyok (lucumók) vére csörgedezett. Bemutatkozó szavaira Maecenas röviden válaszolt; kilenc hó­ nap múlva azonban hívatta és baráti körének tagjává tette (Szatírák 1, 6, 60-63). A 37-es brundisiumi utazást leíró szatírája már azt mutatja, hogy hozzászokott előkelő környezetéhez (1, 5). 33-ban a szabin hegyek között (40^45 kilométerre Rómától) birtokot kapott Maecenastól, amely anyagi füg­ getlenséget és nyugalmat biztosított számára. Ettől kezdve általában itt élt, s csak ritkán váltotta fel azt hosszabb-rövidebb római tartózkodással. Barátsága Maecenasszal felhőtlen maradt annak ellenére, hogy függetlenségét a gazdag pártfogóval szemben mindvégig megőrizte; vö. Episztolák 1, 7. Életrajza közli azt a tényt, hogy Augustus megkérte, legyen személyi titká­ ra, Horatius azonban nem fogadta el e bizalmi állást, s a császár nem neheztelt ■meg rá emiatt. Sőt Kr. e. 17-ben - Vergilius halála után - mint korának legna­ gyobb élő költőjét, Horatiust kérte meg a százados ének megírására és - ha az életrajznak hinni lehet - az ódaköltészet folytatására, amelynek eredménye­ ként született meg az Ódák 4. könyve. Szintén az életrajz tudósít arról, hogy Maecenas halála előtt költőbarátját Augustus figyelmébe ajánlotta: „Horatiusra úgy gondolj, mint rám” - írta a császárhoz. S mintha beteljesedett volna, amit Horatius az Ódák második könyvében Maecenashoz írt: egy napon fog­ nak meghalni (2, 17, 8-12), mert Maecenas halála után két hónappal hunyt el Kr. e. 8. november 27-én, s az Esquilinuson nagy pártfogója mellé temették.

2. Az Epódoszok könyve Tizenhét költemény, a 41-től 30-ig tartó időszak termése. E gyűjtemény a sza­ tírák 2. könyvével együtt jelent meg Kr. e. 30- 29-ben, tehát a szatírákkal pár­ huzamosan keletkezett. Az epódos tulajdonképpeni jelentése „hozzáénekelt” ti. sor, azaz az első sorra következő, olykor metrikailag attól eltérő rövidebb sor, majd erről kapta a nevét maga a párvers, amelynek ismétléséből az epó-

319

dos néven közismertté vált támadó hangvételű lírai műfaj keletkezett. A gö­ rög irodalomban Archilochos (Kr. e. 7. sz. közepe) és Kallimachos művelte, s iambos néven emlegették, versformájáról. Horatius a jambus sort olykor hexameterrel váltakoztatja. A kötet metrikai elv szerint épül fel. Az 1-10. da­ rab versformáját a jambikus trimeter és dimeter váltakozása adja. A 11. epódosz egyedül áll a kötetben versformájára nézve: jambikus trimeter váltakozik egy elegiambusszal. Ez utóbbi verssor egy daktylikus penthémimerésből (öt félláb) és egy jambikus dimeterből van összetéve. A 12-16. darabban egy hexameter váltakozik egy másik sorral. Végül a 17. epódosz versformája nem epódoszi disztichon, hanem jambikus trimeter. Mindebből világosan kitűnik, hogy Horatius metrikailag változatosságra törekedett. De elmondható ugyanez az epódoszok tartalmáról is. Négy epódosz idősze­ rű politikai kérdésekről szól: 1., 7„ 9., 16. Asszony csúfolónak mondhatjuk a boszorkány Canidiával kapcsolatos darabokat (3., 5., 17.) és a női bujaságot ostorozó 8. és 12. epódoszt. Igazi támadóvers a 4. egy felkapaszkodott újgaz­ dag, a 6. egy gyáva gyalázkodó és a 10. a bűzlő Mevius ellen. Egyedülálló a 2. epódosz, mert a falusi élet idillikus képei után a végén kiderül, hogy nem kell a leírást komolyan venni: egy uzsorás álságos ábrándozása az egész. Vé­ gül a 11., 13., 14. és 15. darabok tartalmukra nézve átmenetet alkotnak az ódaköltészethez, már annak témáit és hangulatát idézik. A politikai tartalmú négy epódosz közül kettő szintén az ódák felé közelít, az 1. és a 9. Az 1. epódoszban Maecenasszal szeretne menni az actiumi csatá­ ba, ezért feltételezhető, hogy e vers 31 tavaszán keletkezett. A 9. darabban szintén Maecenast szólítja meg, feltehetőleg az actiumi győzelem után. Ha ez helytálló, akkor a vers 31-ben keletkezett, közvetlenül az actiumi csata után, de Antonius és Kleopátra halála előtt. Ezzel szemben a másik két politikai epódosz, amelyekből határtalan elkeseredés árad a polgárvér ontása (7.) és e politikai helyzet megváltoztatásának reménytelensége miatt (16.), Horatius költői pályájának elejére datálható. A 16. epódosz, amelyben a költő a jóknak azt javasolja, hogy hagyják el Rómát, s egy távoli szigeten valósítsák meg az aranykort, 40 táján keletkezhetett, mégpedig Vergilius 4. eklogájára válasz­ ként. Ha ez helytálló, akkor Horatiusnak igen hosszú utat kellett megtennie a római ódákig, illetve az Ódák 4. könyvének záróverséig. Költői önállóságát tanúsítja az a tény, hogy később, amikor már jobb véleménnyel volt Octavia­ nus politikájáról, nem hagyta el e darabot az epódoszok gyűjteményéből. A 7. epódosz nem annyira kétségbeesést, mint inkább haragot és keserű gúnyt áraszt, ezért feltételezhetjük, hogy az előbbi után, talán 39 végén keletkezett. 320

Később a költő visszatekint az epódoszokra, s így értékeli azokat: Parios ego primus iambos ostendi Latio, numerosque animosque secutus Archilochi, non res et agentia verba Lycamben. „S a Paros-beli jambust én hoztam legelőbb Latiumba, de Archilochusnak mértékét csak s lendületét, nem utánzóm a tárgyát, sem szavait, hisz azok kergették sírba Lycambest.”

(.Episztolák 1,19, 23-25; fordította Urbán Eszter) Azt tekinti érdemének, hogy Archilochos versformáját és szellemét átültet­ te a római irodalomba, de nem követte verseinek tartalmát és gyilkos szavait. Valóban Archilochos személyes indíttatású támadásait, s az azt közvetítő nyelvezetet csak a fordítás szintjén lehetett volna reprodukálni, s Horatius nem fordítást akart készíteni, hanem egy görög műfajt kívánt meghonosítani a római irodalomban az akkori római viszonyoknak és saját lelkiállapotának megfelelően. A triumvirek Rómájában, Philippi után, a béke lehetetlennek tűnt számára, ám az évek múltával, miután a költő Maecenas környezetébe került, egyre jobban kezdett bízni Octavianus béketeremtő politikájában, s ez megmutatkozik az epódoszok hangnemén. A támadó politikai hangvétel meg­ szelídül, sőt aggódó dicséretté válik, s az archilochosi támadókedv jelenték­ telen Canidiák, pöffeszkedő újgazdagok és rossz költők ellen irányul, hogy majd átadja helyét az ódák szelídebb témáinak: a szerelemnek (11., 14., 15.) s az élet élvezésének: Rapiamus, amici, occasionem de die, dumque virent genua et decet, obducta solvatur fronte senectus. „Élvezzük csak ki e napnak percét, míg illik, cimborák, míg viruló az erőnk. Szánjanak arcunkról az öregség árnyai messze!”

(13, 4-6; fordította Bede Anna)

321

A témáknak e sokrétű változatossága azt sejteti, hogy az ifjú Horatius Archilochos mellett egy másik modellt is követett: Kallimachost, s ez utóbbi­ nak köszönhető, hogy az archilochosi gyilkos szavakat változatosságra törek­ vő tudós műgond váltotta fel.

3. Szatírák A Szatírák első könyve tíz darabot foglal magában, mint Vergilius Eklogái és Tibullus első könyve. Az 1. és 6. szatíra Maecenast szólítja meg, s a költő ez­ zel is jelzi, hogy szatírakönyve két egyenlő részre oszlik. Az első részre az 1-3. szatírát felölelő, diatribé stílusban írt moralizáló ciklus nyomja rá bélye­ gét, a másodikra a 7-9. darabot tartalmazó elbeszélő ciklus. Mindkét részben található egy irodalomkritikai darab (4. és 10.). Az első részt a „Brundisiumi utazás” címen emlegetett elbeszélő szatíra zárja le, a másodikat egy irodalomtörténeti költemény. A költő tehát tudatos változatosságra törekszik a szatírák tartalmában és hangnemében is, s e változatos témakörbe jól beleillik a saját életéről valló 6. szatíra. A Szatírák második könyve szintén két részre oszlik, de más elvek szerint, mint az első. Az első részt (1-4. szatíra) ugyanúgy a konyhaművészet zárja le, mint a másodikat (5-8.). A 4. darabban Catius ínycsiklandozó rafinált recept­ jei, a 8.-ban a gazdag Nasidienus lakomája hozza lázba az olvasót. Mindkét részben az utolsó előtti szatíra diatribé stílusban moralizál. Damasippus, a tönkrejutott kereskedő a 3.-ban arra buzdít, hogy tegyünk különbséget kis és nagy hibák között, önmagunkkal szemben legyünk kritikusak, de barátainkkal szemben elnézőek. A 7. szatíra személyesebb hangvételű. A Satumaliák biz­ tosította szabadsággal élve a költő szolgája, Davus egybeveti saját hibáit a gazdája hibáival egyfelől, másfelől urának fennen hangoztatott szép erkölcsi elveit mindennapi életével. A kontraszt kiábrándító. Az önkritika ironikusan szellemes, könnyed megformálásával Horatius a világirodalom egyik leg­ szebb szatíráját teremtette meg. De a kötet két legfontosabb darabjának még­ is az 1. és a 6. szatírát tekinthetjük. Az 1. szatírában, amelyet feltehetőleg 30ban utolsóként illesztett a kötet élére, szatíraköltészetének lényegét, esztétikai és etikai alapjait rögzíti úgy, ahogy az a Szatírák második könyvében felért a csúcsra, s ezzel le is zárult. E darab hűen tükrözi a 2. könyv szatíráinak újdon­ ságát: a dialógusforma előtérbe kerülését, „a filozofikus sermót háttérbe szo­ rítják az életből vett mimiambikus jelenetek - hexameterben” (Borzsák, 1972,

322

161). De jól tükrözi Horatius társadalmi és költői helyzetének megszilárdu­ lását is: már Octavianus Caesarral is mer tréfálkozni a maga csípős modorá­ ban (18. skk.), és az első könyvben sokat kritizált nagy elődnek, Luciliusnak is megadja a neki kijáró tiszteletet. A 6. darabot a „szatírák királynőjének” szokták nevezni, amelyben a költő egyfelől köszönetét mond Maecenasnak a függetlenséget biztosító sabinumi birtokért, másfelől kifejezésre juttatja önállóság- és szabadságigényét. A 2. darabban Ofellus, az egyszerű paraszt kritizálja a divatos luxusételeket, az 5.-ben pedig Teiresias ad tanácsokat Odysseusnak arra nézve, hogyan sajátíthatja el jól az örökségvadászat mester­ fogásait. Amikor Horatius elhatározta, hogy szatírákat ír, számolnia kellett azzal, hogy Lucilius hatalmas életműve már hagyományt teremtő modellé vált. For­ mailag a hexameter lett a szatíra versformája, tartalmilag pedig a támadó hangvétel és az önéletrajzi jelleg. Horatius mindezeket az elemeket átvette, ezért a luciliusi szatíra folytatójának tekinthető. Ennek ellenére Horatius hangsúlyozza, hogy az ő szatírái mind stílusban, mind hangnemben eltérnek a luciliusi mintától. Lucilius szatíráiban a diatribé és a személyes támadás el­ különült egymástól, s az utóbbi túlsúlyba került, Horatiusnál viszont e kettő egységet alkot oly módon, hogy a hibák elemzése áll a középpontban, s a sze­ mélyes támadás szerepét a tanító szándékú irónia veszi át. Lucilius a társadal­ mi, politikai harc eszközének tekintette a szatírát, s mindenkihez akart szólni, Horatius az erkölcsi nevelés eszközének tartja, s csak keveseknek, a művelt barátoknak akar tetszeni. A szatíraírás céljának ez a gyökeres változása a po­ litikai helyzet megváltozásával és Horatius társadalmi helyzetével magyaráz­ ható. A köztársaság végi pártharcok és polgárháborúk ráébresztették a költőt arra, hogy a nagy tisztségek nagy veszélyekkel járnak, ezért kerülendők. De az ellenkezője, az alacsony társadalmi helyzet és a szégyenletes szegénység sem ajánlható, mert nem teszi lehetővé a személyes nyugalmat. A horatiusi szatírának e jellegzetes vonásai már az 1. könyv 1. szatírájában kitapinthatok. Nem sértőn és durván, hanem mosolyogva akarja megmonda­ ni az igazat: ridentem dicere verum quid vetat (1, 24-25). Név szerint nem pellengérez ki senkit, de bárki magára veheti: Mutato nomine de te fabula narratur (1, 69-70). S már itt megjelenik az a gondolat, amelyet a horatiusi költészet alapgondolatának tarthatunk: a végletek, a szélsőségek kerülése: est modus in rebus, sunt certi denique fines, quos ultra citraque nequit consistere rectum.

323

„Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!” (1, 1, 106-107; fordította Horváth I. K.)

Ezt a mértéket a természet szabja meg minden ember számára: Quare per divos oratus uterque Penatis: tu cave ne minuas, tu ne maius facias id, quod satis esse putat pater, et natura coercet. „Kérlek ezért titeket honi védő isteneinkre: őrizkedj, hogy apaszd, te pedig, hogy még gyarapítsd, mit éppen elégnek itél az atyátok, s megszab a mérték.” (2, 3, 176-178; fordította Kárpáty Csilla)

A szatíraíró Horatius tehát az arany középszert hirdeti, mert csak ez bizto­ síthatja a belső elégedettséget, amely minden boldogság forrása. A metriotést (mértékletesség) összekapcsolja az autarkeiával, amely mind az epikureizmusban, mind a sztoicizmusban az igazi boldogságot jelentette. Horatius nem tartja igazi költészetnek a szatírát, annak ellenére, hogy örö­ mét leli abban, ha versformába kényszeríti az egyszerű szavakat: me pedibus delectat claudere verba/Lucili ritu (2, 1, 28—29). Az igazi költészethez azon­ ban ez nem elég: neque enim concludere versum dixeris esse satis, neque siqui scribat, uti nos, sermoni propiora, putes hunc esse poetam. Ingenium cui sit, cui mens divinior atque os magna sonaturum, des nominis huius honorem. „Sose mondd, hogy elég csak verssorokat szerkeszteni és sose hidd, hogy a köznap nyelvezetén írók, mint jómagam is, - csupa költő. Ám akiben szellem van s isteni láng, kinek ajkán nagy dolgok zengnek, neki add e nevet jutalomként.”

(1,4, 40-44; fordította Bede Anna)

324

Az a tény azonban, hogy Horatius a művelt rétegek társalgási nyelvén kí­ ván csevegni az olvasóval, nem jelent nyelvi igénytelenséget, hanem éppen az ellenkezőjét: Est brevitate opus, ut currat sententia, neu se impediat verbis lassas onerantibus auris, et sermone opus est modo tristi, saepe iocoso, defendente vicem modo rhetoris atque poetae, interdum urbani, parcentis viribus atque extenuantis eas consulto. Ridiculum acri fortius et melius magnas plerumque secat res. „Kell a tömörség, hogy gördüljön a téma, s a bágyadt fülnek terhes szóözön el ne akassza futását. Most szomorú hangnem szükséges, majd meg a dévaj, hol szónokként, hol költőként kell szerepelned, hol meg ügyes csevegőként jól kímélned erőid, s könnyedséget színlelned, hisz a tréfa nem egyszer nagy kérdést is jobban elüt, mint nagyszavu érvek.” (1, 10, 9-15; fordította Horváth I. K.) Tömörség, csiszoltság, lassú műgond, urbánus visszafogottság, ez az a for­ mai követelmény, amelyet a fiatal Horatius a neóterikusoktól tanult, s éppen ez az, amit hiányol Luciliusban: Namfuit hoc vitiosus: in hora saepe ducentos, (ut magnum) versus dictabat stans pede in uno; cum flueret lutulentus, erat, quod tollere velles; garrulus atque piger scribendi ferre laborem, scribendi recte: nam ut multum, nil moror. „Mert a hibája, hogy óránként egyszuszra lediktált kétszáz sort is akár, féllábon (s erre hiú volt!), így iszapos lett sodra, akad sor, amit kitörülnél, mert fecsegő volt s rest küzdelmet vívni a szóért, jól-mondott szóért; sokat írt, de mit ért vele.” (1, 4, 9-13; fordította Bede Anna)

325

Horatius e részben ugyanazon kifogásokat emeli Lucilius ellen, amelyeket Catullus emelt a 22. carmenben Suffenus ellen: fecsegő, sokat ír, s ezt tekinti nagy teljesítménynek.

4. Az ódák A Kr. e. 30—29 táján közzétett Epódoszok és a Szatírák 2. könyve már tartal­ maz olyan verseket, amelyek átmenetet alkotnak az ódákhoz, például a 13. epódosz és a 2, 6. szatíra. Az ódák 1-3. könyvét együtt publikálta Kr. e. 23ban, a negyediket pedig tíz évvel később. Az első könyv 38, a második 20, a harmadik 30 ódát tartalmaz. E három könyv szerves, zárt egységet alkot. Az egész gyűjteményt két asklepiadési versmértékben írt, a költészet fenségét és halhatatlanságát hirdető vers fogja közre, az 1, 1. és a 3, 30. óda. Középpont­ jában egy 12 versből álló ciklus áll, amelyen az utolsó óda kivételével az alkaiosi és sapphói strófában írt versek szabályosan váltakoznak (2, 1-12). E ciklus előtt és után egyaránt 38 óda található. Az önálló egységet alkotó 4. könyv középpontjában a költészet nyújtotta halhatatlanságot hangsúlyozó, asklepiadési versmértékben komponált óda áll: 4, 8, s ezt fogja közre hét-hét óda. Mivel az első asklepiadési versmértékben csak az említett három ódát írta, s versesköteteinek kompozíciójában fontos szerepet szánt nekik: e három vers szimbolikus értelemben egész ódaköltészetének halhatatlanságát hirdeti. Az ódákban a szatírákhoz képest tematikai bővülést vehetünk észre. A sza­ tírák egyik fő témája - mint láttuk - a nyugodt, boldog élet volt, mégpedig az egyén szempontjából nézve, ez a témakör az ódákban kibővül a közösség, a haza aktuális kérdéseivel, ami azt sejteti, hogy a húszas és a tízes évek Horatiusa már azonosulni tud Octavianus Augustus politikájával és reformjaival. Az ódák tehát ott kezdődnek, ahol a szatírák befejeződtek: bennük a derűs kiegyensúlyozottság birtokába jutott bölcs elmélkedik az élet alapvető kérdé­ seiről. Az ódák egyik középponti témája az élet rövidsége, mely - mint láttuk már az epódoszokban is felbukkan, de csak mellékesen. Az élet rövidsége miatt fennáll a veszély, hogy míg tervezgetünk, félelem és remény között in­ gadozunk, az idő elsuhan felettünk, s egyszer csak azt vesszük észre: távoz­ nunk kell e földi világból, pedig még nem is éltünk. E nagy veszély ellen csak egyféle védekezés létezik: ha mindennap élünk.

326

sapias, vina liques, et spatio brevi spem longam reseces. Dum loquimur, fugerit invida aetas: carpe diem, quam minimum credula postero. „Légy okos és tölts a pohárba bort. Nagy kor - csalfa remény, míg csevegünk, elfut a gyors idő. Élvezd hát a jelent, ezt a napot, holnapiban ne bízz.” (1, 11, 6-8; fordította Szepesy Gy.)

Az 1, 9-ben arra biztat, hogy minden napunkat nyereségnek kell elköny­ velnünk, a 2, 11-ben pedig arra figyelmeztet, hogy gyorsan múlik az idő, ne hagyjuk veszendőbe menni, a 2, 14 ugyanerről szól, csak kissé szomorúbban: inkább azokra a veszteségekre helyezi a súlyt, amelyeket el kell szenvednünk, ha nem élünk. A Gnomologium Vaticanum 14. szentenciájában valami hason­ lóról elmélkedik Epikuros: „Csak egyszer születünk, s aztán örökre megszű­ nünk létezni. Te, bár nem vagy ura holnapodnak, lemondasz az örömről: e ha­ logatás közepette az élet elröppen, s mindnyájan meghalunk anélkül, hogy a nyugalmat élveztük volna.” Természetesen mint az epikurosi gondolat sugall­ ja, a carpe diem nem a szerelem és az egyéb gyönyörök habzsolását jelenti, hanem a minden életkornak megfelelő és kijáró gyönyöröket, amelyekről tud­ ja a költő, hogy múlékonyak, mint ahogy az élet maga is múlékony. Éppen a megélt szép örömök emléke vértezi fel a bölcset a halálfélelem ellen: lile potens sui laetusque deget, cui licet in diem dixisse: „Vixi”. „Önmagán az úr csak és az víg, ki naponta így kiálthat: »Éltem.«” (3, 29, 41-43; fordította Bede Anna)

A carpe diem már csak azért sem jelentheti az örömök habzsolását, mert az aurea mediocritas mértéke szabályozza: a földi javakat, az élet szép örö­ meit csak mértékkel élvezhetjük, mégpedig addig, amíg lelki nyugalmunkat biztosítják. A derűs bölcsesség záloga, az aurea mediocritas, az apollóni nil nimium, amely lehetővé teszi a személyiség kiegyensúlyozott elégedettségét 327

(autarkeia), ismeri jól az emberi élet korlátait és veszélyeit: az idő rövidségét, az öregséget és a halált (1,4; 2,3; 2, 14; 4,7), ám ezt mint az emberi élet szük­ ségszerűségét elfogadja, s éppen e tudatos elfogadás sok öröm forrása lehet. Ha sikerül elkerülnünk a végletes szélsőségeket, még a Fortunán is (jó vagy rossz szerencse, véletlen) úrrá lehetünk, s nagy esélyünk van arra, hogy meg­ őrizzük lelkünk nyugalmát: Auream quisquis mediocritatem diligit, tutus caret obsoleti sordibus tecti, caret invidenda sobrius aula. „Az, kinek törvény az arany középút: roskadó házat nem akar lakásul, s nem kíván díszes palotát emelni. Mért irigyeljék?” (2, 10, 5-8; fordította Szepesy Gy.)

Az au rea mediocritas filozófiája segít kikapcsolni a szélsőséges érzelme­ ket, a féktelen örömöt s a féktelen fájdalmat, mert tudja, hogy sem ez, sem az nem tart örökké: Sperat infestis, metuit secundis alteram sortem bene praeparatum pectus: informis hiemes reducit Iuppiter, idem submovet; non, si male nunc, et olim sic erit. „Jót remél a vészben, a jóban ismét fordulattól tart az előrelátó szív. Ahogy meghozza a tél haragját Juppiter, éppúgy űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz folyton az.”

(2, 10, 13-18; fordította Szabó L.)

328

Az aurea mediocritas mint rendező és fékező elv a magánélet minden terü­ letére kisugárzik: segít megőrizni a személyiség autonómiáját barátságban és szerelemben egyaránt. Sikerült is a költőnek elkerülni a hatalmasokkal való barátság buktatóit, de a szerelem catullusi kínjait is. Horatius szerelmi költé­ szete általában nem kapja meg azt a figyelmet, amelyet már csak mennyisé­ génél fogva is megérdemelne: az ódáknak szinte egynegyede a szerelem va­ lamely formájáról szól. Igaz, a horatiusi szerelem lényegesen különbözik a catullusi, illetve az elégikusok szerelmi felfogásától. Míg az utóbbiaké nyugal­ mat felkavaró örökös gyötrődés és szolgálat, amely tehetetlenségre kárhoztat­ ja a szerencsétlen szerelmest, Horatiusé visszafogottabb. A sodró vak szenve­ dély helyébe a bölcs férfi megértő iróniája lép: tudja, hogy fontos a szerelem, de azt is tudja, hogy múlandó. Tudja, hogy szép a hűség a szerelemben, de azt is tudja, hogy megvalósítani szinte lehetetlenség: a hűtlenséget mintha még az istenek is kedvelnék, legalábbis nem büntetik ott, ahol büntethetnék. így a sze­ rető hűüensége nem sodorja az örök szenvedésbe, csak bölcsebbé teszi: meg­ értő iróniával tudja szemlélni mások lángoló szerelmét. Ez az ironikus elhatároltság a szenvedélytől okozza, hogy a horatiusi szerelmes versek szerelmes „életképeknek” látszanak: na lám, a szerelemben mi minden megeshet, vagy egy-egy szerelmi „kaland” emlékének; vö. Szilágyi J. Gy. 1982. 21-30. Még a catullusi szerelem mélységét és komolyságát megközelítő 3, 9. is, amelyben Lydia „meghalna” szerelméért, ambivalens, amennyiben korántsem biztos, hogy a költő saját szerelméről vall benne, továbbá az egymásért halni készülő szerelmesek, úgy tűnik, elég jól érezték magukat más szerelmesek oldalán a szakítás ideje alatt, ezért a verset lezáró fogadkozást kissé ironikus­ nak érzi az olvasó: «Quamquam sidere pulchrior ille est, tu levior cortice et improbo iracundior Hadria, tecum vivere amem, tecum obeam lubens.» „Szép csillag Calais, ragyog, náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb, nád sem hajladozóbb, de nézd! csak véled tudok én halni is, élni is!”

(3, 9, 21-24; fordította Radnóti M.)

329

Barinét pedig hamis fogadkozásai, hűségesküjének látványos megszegései még szebbé, még vonzóbbá teszik, s az az érzésünk, hogy a költő éppen úgy gyönyörűségét leli e feminin csodában, mint a szerelem istenei, Venus, Cupi­ do és valamennyi nimfa, akik hatalmuk nagyságát vele szemléltetik: Ulla si iuris tibi peierati poena, Barine, nocuisset umquam, dente si nigro fieres vei unó turpior ungui, crederem: sed simul obligasti perfidum votis caput, enitescis pulchrior multo iuvenumque prodis publica cura. „Hogyha egyszer sok hamis esküvésed néked egy, csak egy pici kárt okozna, egy fogad, egy körmöd feketedne meg, vagy színe fakulna: hinni tudnék. Ám, te csak esküdözzél hitszegőn, annál gyönyörűbb leszel majd, tündökölsz napként, s körülötted ifjak vágyva tolongnak.” (2, 8, 1-8; fordította Szepesy Gy.)

A szerelemnek ez az „általános emberi jelenségként” való kezelése, vagyis hogy a szerelem is ugyanúgy, mint minden más emberi jelenség az aurea mediocritas kontrollja alá vethető, már az ódák gyűjteményének első szerel­ mes versében jelentkezik: a szerelemmel együtt jár a csalódás. A tapasztalat­ lan ifjú, aki ezt nem tudva csapdájába esik, már-már halni készül, a bölcs fér­ fi azonban felülemelkedve a csalódáson, nyereségnek könyveli el azt, ami benne szép volt:

330

Miseri, quibus intemptata nites. Me tabula sacer votiva paries indicat uvida suspendisse potenti vestimenta maris deo. „Nyomorult, kinek új még fénysugarad! Templomi fal, kegyes táblám hirdeti, hogy vízitatott ruhám függ már, mit felajánltam néked, tenger erős ura.” (1,5; fordította Orbán E.)

A horatiusi líra másik nagy vonulata a közösség, a haza és a korabeli poli­ tika témakörét érinti. A polgárháborúk réme még mindig riasztja a költőt, de már bízik abban, hogy Octavianus meg tudja szüntetni azokat a bajokat, ame­ lyek a polgárháborút előidézték. Az ódák első könyvének 2. darabja Iuppiterhez forduló ima formájában kéri, hogy Octavianus mint Caesar gyilkosai­ nak megbosszulója jóvátehesse Róma bűneit. E 28-ra datálható és a hellenisz­ tikus udvari költészet hatását tükröző ódában Octavianus már úgy szerepel, mint Caesaris ultor, aki éppen ezzel a tettével egyengeti a béke útját, s az egy­ ség megteremtésével képessé teszi Rómát arra, hogy a külső ellenséggel szemben is megvédje magát. Ezért méltán nevezik a haza atyjának és elsőnek: hic ames dici páter atque princeps, neu sinas Medos equitare inultos te duce, Caesar. „itt akarj népünk Feje s Apja lenni; és ne tűrd, Caesar, hogy a méd betörjön, míg te vezér vagy.” (1,2, 50-52; fordította Devecseri G.)

Horatius bizony húsz év alatt sokat változott: Caesar gyilkosai között har­ colt 42-ben, 28-ban pedig éppen abban látja a béke biztosítékát, hogy Octa-

331

vianus ezeken bosszút állt. Egyébként ez a vers Octavianus propagandájának hű tükrözője: megbosszulta atyja gyilkosait, megszüntette a polgárháborúkat, ezen érdemei miatt első (princeps) az államban. A polgárháborúk bűne még vissza-visszatér; vö. 1, 35, 33-40; 2, 1, 33-35, de a költő már egyre biztosabb abban, hogy Octavianus visszahozza a békét a politikában, és új értékrendet teremt a rég elfeledett hagyományos római erkölcsök és vallás újraélesztésé­ vel. Nem kell itt arra gondolni, hogy Horatius mint udvari költő a princeps szócsöve lett, hanem inkább arra, hogy amiként a magánélet boldogsága kér­ désében felismerte a számára járható egyetlen utat, s annak helyességét má­ soknak is hirdette, ugyanúgy a politikai életben is átlátta, hogy Octavianusé az ' egyedül célravezető program, s szívvel-lélekkel támogatta azt. A 3. könyv 1-6. ódájában, amelyeket a 19. században neveztek el fennkölt erkölcsi és hazafias tartalmuk miatt római ódáknak, már teljes meggyőződés­ sel vateskéxú hirdeti Augustus korának újító eszméit. Hogy e hat ódát maga a költő is egyetlen összetartozó egységnek tekintette, nyilvánvaló abból, hogy mindet alkaiosi strófában írta. Ezen ódák különlegessége abban rejlik, hogy bár a költő mindenkihez szól, mégis a saját nevében beszél: a sokat látott és tapasztalt bölcs szól itt olvasóihoz olyan eszmékről, amelyeknek igazságáról maga is csak hosszú küzdelem után győződött meg. E versekben az egyéni boldogság a közboldogság részének, következményének tűnik fel, mert a tár­ sadalom biztosítja azt a keretet, amelyben az egyén megteremtheti a nyugal­ mas, boldog életet. Az 1. ódát olyan strófa vezeti be, amely mind a hat római ódára vonatko­ zik: a költő mint a Múzsák papja a római állami rítus hangján fennkölt eszmé­ ket kíván tanítani, amelyeknek megértéséhez tiszta szív kell, olyan, mint az ifjaké: Odi profanum volgus et arceo. Favete linguis: carmina non prius audita Musarum sacerdos virginibus puerisque canto. „Gyűlölve mondom: hátra, hitetlenek! Oltári csöndet! Még soha nem dalolt dalt zengek én, a Múzsa papja ifjú szüzek s fiuk új hadának.”

3, 1, l^t; fordította Illyés Gy.)

332

Az 1. óda alapgondolata: csak annyit kívánjunk, amennyi elég (25. sor), a 2.-é: dicső dolog meghalni a hazáért (Dulce et decorum est pro patria móri 12. sor), a 3.-é az igazságosság (iustitia) és az állhatatosság (constantia) magasztalása, a 4.-é a költészet isteni ereje és mindenhatósága, az 5.-é Augustus dicsérete, s végül a 6.-é a vallás (religio) fontosságának hangsúlyozása az állam életében: elhanyagolása nagy bajok forrása; az istenek hatalmának elis­ merése viszont erőt ad. Egyelőre azonban a költő csak a vallás elhanyagolásá­ nak szomorú következményeiről számolhat be, ezért feltételezhető, hogy az ódák legkorábbi darabjai közé sorolhatjuk: Delicta maiorum immeritus lues, Romane, donec templa refeceris aedisque labentis deorum et foeda nigro simulacra fumo. Dis te minorem quod geris, imperas. Hinc omne principium, huc refer exitum: di multa neglecti dederunt Hesperiae mala luctuosae. „Rádszállt atyáid vétke, lakolni fogsz helyettük is, míg isteneid ledőlt hajlékait s füstfogta régi szobrait újra nem ékesíted. Tudd, hogy kisebb vagy, mint a nagy istenek, s nagy lész - a dolgok kezdete, vége ez: elhagytad őket s bús hazánkat mennyi csapás, baj emészti máris!” (3, 6, 1-8; fordította Lator L.)

Horatiust mint poéta doctust mindvégig izgatta a költő státusának, társadal­ mi helyzetének s a költészet mibenlétének kérdése. Már a szatírákban meg­ kísérelte szatíraköltészetének sajátos jegyeit megragadni, szembesítve azt a korábbi római irodalom legnagyobb szatíraírójának, Luciliusnak teljesítmé­ nyével; vö. 1,4. és 1,10. szatírával. Az ódagyűjtemény első darabjában, ame­ lyet minden bizonnyal az 1-3. könyv megjelentetésének évében, Kr. e. 23-ban

333

írt, a költő életformáját az elfogadott római „foglalkozások” mellé helyezi, ez­ zel is hangsúlyozván, hogy a költő, ugyanúgy, mint más foglalkozások kép­ viselői, méltó a maga bérére. Sőt, mivel a költészetben van valami isteni, a költő, ha a Múzsák is akarják, az égig emelkedhetik, mert lesbosi lanton, Alkaios és Sapphó strófáival énekel. Azzal pedig, hogy mindezt Asklepiadés, a Kr. e. 300 körül tevékenykedő hellenisztikus tudós költő versformájában mondja el, arra utal, hogy a hellenisztikus alexandriai költészet tudós igényes­ ségét is követendő mintának tekinti. Ám mindez a remény akkor válik való­ ra, ha Maecenas is beiktatja őt a lírai vatesek közé: Quodsi me lyricis vatibus inseres, sublimi feriam sidera vertice. „és míg engem a vers papjaihoz sorolsz, fennkölt homlokomat csillagokig vetem.” (1,1, 35-36; fordította Bede Anna)

Költői voltának isteni jellegére utal az 1, 22-ben: a farkas nem bántja a sza­ bin erdőben, amikor Lalagéjáról énekel; sőt már gyermekkorában észrevették benne a madarak a költő numenét: lombbal takarták be, mikor elaludt az erdő­ ben (3, 4, 9-16). A második könyv záróversében (2, 20) már halhatatlanságáról szól: fehér hattyú képében elröpül a földről, s mindenütt ismerni fogják a földkerekségen. Ugyanezt a gondolatot kevésbé elvontan, és a korabeli rómaiak számára töb­ bet mondó képekkel fejti ki a harmadik könyv záróversében. Azzal a tettével, hogy az aiol dalt (Alkaios és Sapphó versformáit) elsőként áthozta a római iro­ dalomba, olyan emlékművet állított magának, mely mindennél tartósabbnak bizonyul majd: Exegi monumentum aere perennius regalique situ pyramidum altius quod non imber edax, non Aquilo impotens possit diruere aut innumerabilis annorum series et fuga temporum. „Fölraktam müvemet: nem fogyo, mint az érc, büszkébb, mint piramis, régi királyi sír;

334

sem zápor, sem a szél nem veri, rázza szét, sem évek sora, bár végtelen áradat, nem fog rajta, sem az orv, suhanó idő.”

(3, 30, 1-5) A piramisok emlegetése nyolc évvel az actiumi csata, majd Egyiptom el­ foglalása után természetes: ahogyan Augustus meghódította Egyiptomot, úgy hódította meg ő az Aeolium Carment, s „mint hadizsákmányt ő vonultatta fel diadalmenetben Róma népe előtt” (Borzsák, 1975, 414). Érdekes, hogy Hora­ tius itt is az aiol dal áthozatalát említi érdeméül, pedig hát Pindarost és Anakreónt is áthozta, igaz, nem oly látványosan, mint Alkaiost és Sapphót. Horatius az ódák három könyvének publikálásával egyértelművé tette, hogy ő korának legnagyobb élő lírikusa, a római ódákkal pedig azt, hogy az egész római társadalmat érintő közös gondok formába öntésének is avatott mestere. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy amikor Augustus elhatároz­ ta, hogy a ludi saeculares köztársasági hagyományát feltámasztja, őt kérte meg a carmen saeculare, a százados ének megírására. Bár bizonytalan a szá­ zados játékok eredete, biztos, hogy az első pun háború idején, Kr. e. 249-ben a Sibylla-könyvek hatására megtartották, majd 146-ban ismét. Bár Horatius szerint a százados játékokat 110 évenként rendezik meg (undenos deciens per annos 21), Augustus a polgárháború viharai miatt ennél hosszabb idő után, csak 17 nyarán (június 1-3.) tudta megtartani. A Horatius alkotta himnuszt az ünnepség harmadik napján egy 27 leányból és 27 fiúból álló kórus adta elő, mégpedig egyszer a palatinusi Apollo-templom előtt, egyszer pedig a Capitoliumon; az előbbi helyen Apollo és Diana, az utóbbin Iuppiter és Iuno engesztelésére. A Carmen saecularéban feltűnően előtérbe kerül Apollo és Diana. Ennek oka abban van, hogy Augustus teológiájában Apollo és Diana közvetítő sze­ repet játszott Iuppiter és az emberek között. Apollo e kiemelkedését elősegí­ tette az a tény is, hogy az actiumi csata óta az augustusi rendszer reprezenta­ tív isteneként tisztelték, Augustus pedig példaképül választotta. Nem véletlen tehát, hogy az ima Apollo és Diana megszólításával kezdődik: Phoebe silvarumque potens Diana, lucidum caeli decus, o colendi semper et culti, date, quae precamur tempore sacro, 335

„Phoebus és égen ragyogó Diana erdeink úrnője, kiket ma áldunk s mindig áldottunk, adományotokért e szent napon esdünk,” (1-4; fordította Radó Gy.)

Az első részben (1—32. sor) anyagi javakat kér a költő népe számára, a má­ sodikban Róma erkölcsi újjászületéséért könyörög, amelynek jogi alapjait Augustus 18-as törvényei már megteremtették: lam Fides et Pax et Honos Pudorque priscus et neglecta redire Virtus audet, adparetque beata pleno Copia cornu. „Már a Hűség, Rend, Becsület s az ősi Tisztaság a rég feledett Erénnyel, nem fél visszatérni a drága Bőség telt szarujával.” (57-60; fordította Radó Gy.)

5. Episztolák A levelek 1. könyvét, amely 20 levelet foglal magában, Kr. e. 23-20 között ír­ ta, s legkésőbb 19-ben adta ki. Ezzel a műfajjal visszatért a hexameterben írt sermókhoz, amelyek csak abban különböznek a szatírától, hogy a szatirikus hangvétel háttérbe szorul bennük, s többnyire meghatározott személyhez szól­ nak, például az 1., 7. és 19. levél Maecenashoz van intézve, s elmélkedéseket tartalmaz erkölcsfilozófai kérdésekről, a vidéki és városi életről, a költő ere­ detiségéről stb. Az 1, 3. levél Iulius Florusnak van címezve, s azok az irodal­ mi személyiségek kerülnek szóba benne, akik Tiberiust Keletre kísérték. Az 1, 4. levelet Tibullushoz, a költőbaráthoz küldi az élet értékeiről, az epikureus boldogságeszményről: minden napunkat úgy élvezzük, mintha az utolsó len­ ne (omnem crede diem tibi diluxisse supremum 13. sor). Az 1, 5. darab meg-

336

hívólevél Torquatushoz; a meghívás alkalma: Augustus születésnapja. Az 1, 9. ajánlólevél: Tiberius figyelmébe ajánlja Septimiust. Az 1, 13. levélben ta­ nácsokat ad Vinniusnak arra nézve, hogyan vigye Augustusnak az Ódák 1-3. könyvét. A zárólevélben a költö (20.) az episztolák frissen elkészült első könyvét szólítja meg: tanácsokat ad neki, hogyan viselkedjék, ha elhagyja gazdáját. Míg az episztolák 1. könyvének 20 levele összesen 1008 sort tesz ki, a 2. könyv mindössze 3 levele majdnem ugyanennyit, 962 sort. Tehát a levelek második könyvében a költő ismét újít, mind a levelek terjedelmében, mind tartalmában. Az első könyvben etikai kérdések álltak a középpontban, a má­ sodikban a költészet problémái. E három levél datálása nem problémátlan. Úgy tűnik, hogy a Florus-levél (2, 2) áll legközelebb az episztolák első köny­ véhez, mind tematikában, mind időben. Az 1, 3. folytatásának tekinthető, s feltehetőleg az 1. könyv lezárása (20 vége) és Tiberius hazatérése (19. októ­ ber 12.) között keletkezett. Ebben a levélben is filozófiai, etikai témákat tag­ lal, de az arányok eltolódnak a költészet javára. A Pisókhoz írt 2, 3. levél, amelyet a kézirati hagyomány és Quintilianus Ars poeticának nevez, minden­ képpen az Augustus-levél előtt keletkezhetett. C. Becker 19 és 17 eleje közé datálja, P. Grimal 16 és 15 közé. Becker azzal támasztja alá véleményét, hogy Horatius a Carmen saeculare írása idején aligha mondhatta volna magáról, hogy semmit sem ír (nil scribens Ars 306). Grimal azzal érvel, hogy az Ars poeticát Horatius csak akkor írhatta, miután a Carmen saecularéval ismét megalapozta költői méltóságát, s bizonyította, hogy a költő társadalmi szere­ pet is betölthet (Grimal, 1968, 26). Az Augustus-levélben egyértelműen utal arra, hogy Augustus geniusát a Lares Augusti között tisztelték már (vö. 2, 1, 16), ez pedig Kr. e. 14-ben történt meg először, tehát az Augustus-levél 14ben vagy utána keletkezett, s mivel benne Horatius szinte mérlegre teszi saját költészetét, szembeállítva azt a régi költők teljesítményével, a horatiusi élet­ mű lezárásának tekinthető. A levelekben az erénybe burkolózó Horatius szól címzetteihez; az autarkeiára való törekvését így fogalmazza meg: et mihi res, non me rebus subiungere conor „s én leszek úr csak a dolgokon, és nem rajtam a dolgok."

(1, 1, 19; fordította Horváth I. K.)

337

Sabinumi birtoka és magánya biztosítja azt a keretet, amelyben az igazi sza­ badságot megteremtheti, s csendes bölcselkedéseinek eredményeiről barátait tudósítja szeretetreméltó közvetlenséggel, magával szemben viszont kendő­ zetlen kritikával és iróniával. Nyilvánvaló tehát, hogy a falusi élet válik a ter­ mészetes élet szimbólumává, mert jobb a forrásvíz, mint a vízvezetékeké, s építsük bár palotáinkat a természetet megcsúfolva, végül mégiscsak a termé­ szet diadalmaskodik: naturam expelles furca, tamen usque recurret, et mala perrumpet furtim fastidia victrix. „Ős-természetet űzz villával, visszafut úgyis, áttöri finnyásságod lassan, lopva, de győztes.” (1, 10, 24-25; fordította Takáts Gy.)

Ugyanezt a témát folytatja az 1, 16-ban, amelyben kifejti, hogy az a vir bonus (derék férfi), aki már életében szabad: mentes a vágyaktól, mentes a fé­ lelemtől. A Rómában nyüzsgő ostoba ember ahelyett, hogy feltárt bajait gyó­ gyítaná, takargatja azokat: Stultorum incurata pudor malus ulcera celat. „eltitkolja - bután restellve - az elhanyagolt bajt.” (1, 16, 24; fordította Muraközy Gy.)

A levelek szigorúan őszinte hangvételéből, a bennük itt-ott lecsapódó ked­ vetlenségből, szomorúságból messzemenő következtetéseket levonni nem szabad. Az 1,7. levél nem jelenti például azt, hogy Horatius „átértékelte” vol­ na Maecenashoz fűződő viszonyát, hanem azt, hogy az egészen más társadal­ mi helyzetű és életvitelű Maecenasszal szemben - aki Seneca szigorú szavai szerint puhány életet élt, és ennek megfelelően puhány költészetet művelt (vö. Erkölcsi levelek 114, 4-5) - később is megőrizte függetlenségét, s állás­ pontját Maecenas értékelte és el is fogadta. A híres rókakölyök mesét tehát nem kell olyan komolyan venni, inkább élvezni kell a számvetés természetes báját:

338

Forte per angustam tenuis vulpecula rimam repserat in cumeram frumenti, pastaque rursus ire foras pleno tendebat corpore frustra. Cui mustela procul: „Si vis” - ait - „effugere istinc, macra cavum repetes artum, quem macra subisti. ” Hac ego si compellor imagine, cuncta resigno: nec somnum plebis laudo satur altilium, nec otia divitiis Arabum liberrima muto. „Nyeszlett rókakölyök gabonás hombárba bemászott szűk lyukon át, s teleette magát, aztán a szabadba visszaiparkodik, ámde hiába: a horpasza duzzad. Szól a menyét: „Szöknél? De a szűk rés így nem ereszt át, csak ha sovány vagy, mint az imént, amikor belebújtál.” Mindent visszaadok, ha e kép neked engem idézne. Nem dicsérem a nép álmát szárnyas pecsenyénél, ám az arab föld kincse se kell szabad életem árán.’ (1,7, 29-36; fordította Urbán Eszter)

Az episztolákban Horatius sokat beszél önmagáról, az idő múlásáról s ar­ ról, hogy öregszik, s ez veszteségekkel jár. Ebből sem szabad pesszimizmus­ ra következtetni, hanem mindez önfeltárulkozó realizmusa számlájára írandó: Singula de nobis anni praedantur euntes: eripuere iocos, venerem, convivia, ludum; tendunt extorquere poemata: quid faciam, vis? „Futnak, s lassanként kirabolnak minket az évek. Elvitték a kacajt, lakomát, tréfát, a szerelmet, s végül a verstől is megfosztanak. Itt mi segít, mondd?” (2, 2, 55-57; fordította Muraközy Gy.)

A 2, 3. levél, vagy ismertebb címén az Ars poetica Aristotelés hasonló című Poétikájával együtt az antik költészettan legfontosabb forrása. Ha meg­ állapításait önmagában szemléljük, világos, hogy mit akar mondani: a mű­ alkotás szépsége az egységben és az arányosságban van; jobb a gondosan ki339

dolgozott kis téma, mint a rosszul kimunkált nagy; a költői tehetség nem sokat ér, ha nem párosul szakmai tudással; a költői műnek egybe kell kapcsol­ nia a szépséget a hasznossal; minden tekintetben illőnek kell lennie a műlajhoz és a választott témához. Mindezek a követelmények tökéletesen meg­ felelnek az aranykori esztétikai követelményeknek. Ha viszont azt kérdezzük, milyen forrásokból merít, miért éppen ezeket a kérdéseket tárgyalja, és mi­ lyen műfajhoz sorolható ez a levél, már síkosabb talajon járunk. A. Rostagni, P. Grimal Horatius Ars poeticájában peripatetikus tradíciók továbbélését lát­ ja, O. Immisch a platóni, W. Steidle a sztoikus eszmékét. Ezen eltérések okát abban kell keresni, hogy a kutatók egymástól eltérő helyeket és terminusokat ' vizsgáltak, s ennek alapján sorolták az Ars poeticát valamely iskolához. Az Ars poetica eklektikus, mint általában a legtöbb római mű. Az egyes megál­ lapításokat nem Horatius találta ki, az övé csak a tételek kiválasztása és egy­ máshoz illesztése; forrásairól 1. Szabó Á., 1935. Sok gondot okozott a kutatóknak a mű struktúrájának és műfajának a meg­ állapítása. A sok e kérdéssel foglalkozó tanulmány között E. Nordené vált el­ fogadottá, amely az Ars poeticát eisagógiké technének tekinti, s szerinte az két részből áll: a) de arte 1-294; b) de poéta 259—476 sor. Azonban később kide­ rült, hogy ezzel a műfajjal és felosztással is problémák vannak, mert a techné logikus felépítést tételez fel, a horatiusi Ars poeticára azonban nem lehet egy az egyben ráhúzni ezt a logikus sémát. M. L. Gaszparov szerint természetes is, hogy a techné sémát nem lehet pontosan rávetíteni az Ars poeticára, hiszen az három műfajhoz sorolható. Egyrészt a sermo, a levél műfajához tartozik, s mint ilyen az élő beszéd bonyolult mozgását követi, másrészt mint techné bizonyos értelemben a választott tárgy logikáját, harmadrészt mint költői mű a képek és motívumok bizonyos egyensúlyát, szimmetriáját. E három kompozíciós elv egyidejű érvényesülése miatt tűnik az Ars poetica kompozíciója áttekinthetetlennek, azonban, ha észrevesszük a vissza-visszatérő témákat, a szimmetriát, akkor nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy a horatiusi Ars poeti­ ca kompozíciója ölelkező vagy gyűrűs, ami annyit tesz, hogy középpontjában a költői szabadság (licentia) áll (193-224. sor), a többi téma pedig körbeöleli ezt. Gaszparov szerint az Ars poetica három részből áll. Az első részben a köl­ tő a költészet belső törvénye szempontjából vizsgálja tárgyát (1-152.), a má­ sodikban a közönség szempontjából (153-294.), a harmadikban pedig a költő szempontjából (295-476.), de mindegyik részben az illőség alapján. Horatius költői teljesítménye mérföldkövet jelent a római irodalom törté­ netében. Alkaios után több mint ötszáz évvel szólal meg újra az alkaiosi stró340

fa, s úgy zeng latinul, mintha már ősidők óta művelték volna a római költők. Horatius a strófát tette meg ódái alapegységéül, s ezen újítását a késő császár­ kori pogány és keresztény költők is átvették, majd a kezdődő európai irodal­ mak is, Petrarca, Villon és mások. Mondatainak szórendjét a versszakhoz ala­ kította, s így a versszak maga is jelentéshordozó elemmé vált, lehetővé téve a képek asszociatív áramlását, melynek eredményeképpen a horatiusi versek mindig hordoznak valamiféle szimbolikus jelentést. Ezt a különös újszerű­ séget érezhette meg Quintilianus, amikor a lírikus Horatiust így értékelte: At lyricorum idem Horatius fere solus legi dignus: nam et insurgit aliquando et plenus est iucunditatis et varius figuris et verbis felicissime audax. - „A líri­ kusok közül pedig szinte egyedül ugyanez a Horatius méltó arra, hogy olvas­ suk: mert olykor magasan szárnyal és kellemmel meg bájjal teljes, ugyanak­ kor változatos a szóképeiben és megkapóan merész a szóválasztásban” (10,1, 96). De Horatius nemcsak azért hatott, s nemcsak azért vált klasszikussá már az ezüstkori, s később az európai költőutódok számára, mert jó lírikus volt, hanem azért is, mert poéta doctusnak, a „tiszta költészet” első példaadó mes­ terének tartották.

Bibliográfia Szövegkiadások: Horatius: Opera. Edidit Fr. Klinger. Leipzig, Teubner, 1959. Horatius: Opera. Edidit S. Borzsák. Leipzig, Teubner, 1984. Borzsák I.: Horatius Epistulae. Auctores Latini X. Budapest, 1969. Borzsák I.: Horatius Szatírák. Auctores Latini XVI. Budapest, 1972. Borzsák I.: Horatius Ódák és epódoszok. Auctores Latini XVIII. Budapest, 1975. E. Norden: Die Composition und Literaturgattung der Horazischen Epistula ad Pisones. Hermes 40 (1905) 481-528. Kerényi K.: Bevezető tanulmány a „Horatius noster"-hez. Budapest, 1935. Szabó Á.: Horatius és a hellenisztikus irodalomtudomány. EPhK (1935) 225-254. Huszti J.: Horatius carm. III. 2. EPhK 39 (1915) 681-688. Falus R.: Horatius. Budapest, 1958. Borzsák I.: A magyar Horatius. In: Falus R.: Horatius 281-318. E. Fraenkel: Horace. Oxford, 1957. Borzsák I.: Descende caelo... Antik Tanulmányok 8 (1961) 42-54. Kumaniecki, K.: A horatiusi líra. Antik Tanulmányok 9 (1962) 161-170. C. Becker: Das Spätwerk des Horaz. Göttingen, 1963. Borzsák I.: Exegi monumentum aere perennius. Antik Tanulmányok 11 (1964) 49—56. 341

Gaszparov, M. L.: Kompozicija „poetyiki” Goracija. In: Ocserki isztoriji rimszkoj lityeratumoj krityiki. Moszkva, 1963, 97-151. Trencsényi-Waldapfel I.: Horatius és Poseidippos. Antik Tanulmányok 11 (1964) 57-73. Maróti E.: Aere perennius. Antik Tanulmányok 14 (1967) 303-307. Borzsák I.: Néhány megjegyzés a horatiusi deduxisse értelmezéséhez. Antik Tanulmá­ nyok 14(1967) 117-119. P. Grimal: Essai sur L’artpoétique d’Horace. Paris, 1968. Owen Lee, M.: Word, Sound, and Image in the Odes of Horace. Toronto - Vancou­ ver, 1969. Wege zu Horaz. Herausgegeben von H. Oppermann. Darmstadt, 1972. M. von Albrecht: Römische Poesie. Heidelberg, 1977. Bollók J.: A XVI. epódos és a római sibyllinumok. Antik Tanulmányok 26 (1979) 57-70. Borzsák I.: Graecia capta ferum victorem cepit. Az Augusgus-levél problematikájá­ hoz. Antik Tanulmányok 26 (1979) 219-227. Borzsák I.: Non usitate, nec tenui ferar... Antik Tanulmányok 26 (1979) 219-227. Szilágyi J. Gy.: Paradigmák. Budapest, 1982. Adamik T.: Az urbanizmus problémái Horatius szatíráiban. (Serm. 1, 4 és 1, 10). Antik Tanulmányok 39 (1995) 35^10. Rimócziné Hamar M.: IÁM VERIS COMITES... (Horatius c. IV, 12 értelmezéséhez). Antik Tanulmányok 41 (1997) 71-79. Rimóczi-Hamar M.: Horatius, Vergilius és Maecenas. Budapest, 2000. Adamik T.: Horatius Bacchus-himnusza (2, 19). Antik Tanulmányok 45 (2001) 113-122. Adamik T.: Megjegyzések Horatius 3, 4. ódájához. (Horatius és Hésiodos). Antik Tanulmányok 52 (2008) 109-115. Déri B.: Ki volt Thaliarcus? (Horatius, Carm. I, 9). Ókor 7/4 (2008) 67-72. Quintus Horatius Flaccus Összes versei. Budapest, 1961. A bevezető tanulmányt írta Borzsák I. Horatius legszebb ódái. Fordította Szepesy Gy. Budapest, 1984. Horatius összes művei Bede Anna fordításában. Budapest, 1989.

XI. A római elégia: Tibullus

1. Az elégia eredete, fajai Ma az elégián melankolikus, elgondolkoztató költeményt értünk, amelyre jel­ lemző az epikus szélesség és a súlyos gondolati tartalom. Az ókorban viszont az elégia egyetlen kritériuma a disztichonos forma, a hexameter és pentame­ ter váltakozása volt, amely sajátos zeneiséget biztosított neki. Propertius lágy­ nak érezte: mollem componere versum - „lágy verset írni” (1,7, 19), Ovidius pedig azt is elárulja miért: a hexameterben felemelkedik, a pentameterben alá­ hull, mint a hullám: Sex mihi surgat opus numeris, in quinque residat „Felszáll szép hat ütemben a művem s ötben aláhull.” (Szerelmek, 1, 1, 27)

Horatius is kiemeli a disztichont mint az elégia versformáját, tartalmilag pedig a panasz megszólaltatását tekinti fontosnak benne: versibus impariter iunctis querimonia primum, post etiam inclusa est voti sententia compos; quis tamen exiguos elegos emiserit auctor, grammatici certant, et adhuc sub iudice lis est. „Két nem egyenlő versben a gyász szólalt meg először, majd meg az esdeklő hálája, elérve, amit kért. Hogy ki a kisded elégia első felfedezője, még a tudósok közt vita tárgya, s a per ma se dőlt el.”

(Ars poetica 75-78; fordította Muraközy Gy.)

343

Euripidés drámáiban is előfordul az elegos szó gyászdal jelentésben (.Helené 185). Később a grammatikusok is így értelmezték, amennyiben az elegeia szót az e e legein - ’jajt mondani’ szókapcsolatra vezették vissza CEtymologicum Magnum 326,49). Ennek az értelmezésnek ellentmondani lát­ szik az a tény, hogy az örményben az elegn szó nádsípot jelent, s ez arra utal, hogy az elégia sajátos vonását abban látták, hogy nem lanttal kísérték, hanem fuvolával. Másfelől az első görög elégiaköltők a Kr. e. 7. században (Kallinos, Archilochos, Tyrtaios, Mimnermos) a harci, a didaktikus és a szerelmi elé­ giát (Mimnermos) művelték, nem pedig a gyászelégiát. Mint az idézett hora­ tiusi sorokból kitetszik, már az antikvitásban sem tudták, ki volt az a görög' költő, aki az elégia műfaját megteremtette. Annyi biztosan állítható, hogy az első fennmaradt görög elégiák a politikai elégia kategóriájába sorolhatók, s Mimnermos volt az, aki a szerelmet tette az elégia alapvető témájává, s Antimachos volt az, a Kr. e. 5. században, aki az erotikus mítoszt epikus ele­ mekkel kapcsolta össze, s így megteremtette az elbeszélő mitológiai elégiát, amelyet a hellenisztikus korban Kallimachos, Philétas és Hermésianax is művelt. De nem kevésbé vitatott a római szubjektív szerelmi elégia eredetének a kérdése sem. Korábban általánosan elfogadták azt a véleményt, hogy a római elégia a hellenisztikus elégia hatására jött létre. Egymástól függetlenül Némethy G. és F. Jacoby cáfolta ezt a nézetet, s hangsúlyozták, hogy Euphorión, Kallimachos és Philétas nem írt szubjektív szerelmi elégiákat; az ő elégiáik­ ban az elbeszélő elem volt az uralkodó, s a szerelmi tematikát náluk gyakran a „szerelmes mítoszok” szolgáltatták. A mai kutatás már nem állítja ilyen me­ reven szembe a „római” és a „görög” elégiát. Megengedi ugyan, hogy a római szerelmi elégia sajátos vonásokkal rendelkezik a korábbi görög elégiával szemben, s ez részben a római társadalmi viszonyok és szerelemfelfogás vál­ tozásával és különbségével magyarázható, de számol a görög hatással is, amennyiben a római elégiaköltők is írtak „elbeszélő jellegű” elégiákat egyfe­ lől, másfelől pedig feltételezi, hogy a hellenisztikus szerelmi epigramma is szerepet játszott a római szubjektív szerelmi elégia kialakulásában. Jól kitapintható ez a folyamat Catullus költészetében. A 66. carmen a hel­ lenisztikus elbeszélő elégiának egyik legjellegzetesebb darabja. Formája disz­ tichon, tehát eleve arra utal, hogy elégiával van dolgunk, a témája pedig a sze­ relem, mégpedig szomorú szerelem, mert a szerelmeseknek tüstént a betelje­ sülés után el kell válniuk; de még inkább szomorú a Bereniké fejéről távozni kényszerült hajfürt számára, mert örökre távol kell maradnia úrnőjétől. Nos, 344

ez a tökéletes elbeszélő elégia műfordítás: Catullus Kallimachostól fordította. A 76. carmen, amely a catullusi korpuszban az epigrammák között található, mind terjedelménél, mind tragikusan szomorú hangulatánál fogva elégiának tekinthető. Catullus e versben ugyanazt a tragikus ellentétet, amelyet a 85. carmenben epigrammatikus tömörséggel öntött formába, elégikus szóbőséggel panaszolja el. Végül a 68. carmen azt mutatja, hogy Catullus benne az elbe­ szélőjelleget ötvözte saját érzéseivel, s ezzel megteremtette a római szubjek­ tív szerelmi elégia egyik legelső és legszebb példáját. Mindez azt jelenti, hogy Catullusnak fontos szerepe volt a római szubjek­ tív szerelmi elégia kialakulásában. Catullus volt az, aki a szerelmet központi témává tette: a szerelmes ember létformája érdekli. Ő hirdeti először, hogy a szeretőért eltöltött élet érték, mert a szerelem olyan erő, amely mindent le­ győz. Számára a szeretett nő az élet és a fény: minden gondolata és tevékeny­ sége feléje irányul. Végtelen ez a szerelem: örök szövetség, amelynek csak a halál vethet véget. E végtelenül nagy, szent szerelmet azonban nem a házas­ ság keretében találja meg, mégis a szeretett nőt hitvesnek tekinti:/;V/e\ít, hűsé­ get követel tőle, s ezzel a szerelmet az istenek védelme alá rendeli. Mivel a szerelmesre sok kötelességet ró ez a sírig tartó végtelen szerelem, a szerelmes költőnek nem jut ideje és energiája a római közfelfogás által elvárt köztevé­ kenység (negotium) számára, ezért életvitele mások szemében egyenlő a sem­ mittevéssel (otium, vita iners). Ugyanakkor az imádott nő kívánságait sem tudja maradéktalanul teljesíteni, s ha hozzávesszük azt, hogy állandóan ki van téve a szeretett nő szeszélyeinek, s a megcsalatás veszélye állandóan feje fö­ lött lebeg, akkor nyilvánvaló, hogy kétségek és csalódások között telik élete, s mindenkinél nyomorultabb: me miserum - kiáltják Catullusszal együtt a római elégiaköltők, s szenvedésük önállósul, dicsőséget szerez szerelmük tár­ gyának.

2. Cornelius Gallus C. Gallus Kr. e. 69-ben született Gallia Narbonensis Forum Iulii nevű város­ ában (ma Fréjus) szegény családból, ám később lovagi rangra emelkedett. Rómában Vergiliusszal együtt tanult, majd 40-ben Gallia Cisalpinában tevé­ kenykedett a földosztó bizottság tagjaként. Az Octavianus és Antonius között kitört polgárháborúban Octavianus mellé állt, s mint praefectus fabrum tevé­ kenyen részt vett a harcokban, s hogy sikeresen, az nyilvánvaló abból, hogy 345

Octavianus 30-ban praefectus Aegyptivé nevezte ki. Helytartói tevékenységé­ ről tanulságos képet fest az a háromnyelvű felirata, amelyet 1896-ban fedez­ tek fel Philae szigetén. A felirat elején közli teljes nevét, lovagi rangját, majd kiemeli, hogy miután az isteni Caesar fia legyőzte Egyiptom királyait, őt tette meg Alexandria és Egyiptom első praefectusának. E minőségében két csatá­ ban győzött, öt várost elfoglalt, és hadseregét a Nílus vízesésén túlra vezette, ahová még „sem a római nép, sem Egyiptom királyai nem vitték el fegyvere­ iket”. Egyébként Augustus végrendeletében hasonlóképpen fogalmaz saját hódításairól: „ahová sem szárazföldön, sem tengeren korábban egyetlen római sem jutott el” (Res gestae 26, 4). Ekkorra azonban már kialakult a principal tusnak az a gyakorlata, hogy a hadvezérek ductu et auspiciis Augusti (Augus­ tus vezetésével és parancsára) hódítottak, s neki állítottak emlékműveket (monumenta). Gallus látványosan eltért ettől a kialakult gyakorlattól, s fel­ tehetőleg ez okozta a vesztét. Igaz, más források szerint a zsarolás gyanújába keveredett (Ammianus Marcellinus 17, 4, 5), Ovidius pedig felelőtlen fecse­ gését hozza fel a kegyvesztettség okául: Non fuit opprobrio celebrasse Lycorida Gallo, Sed linguam nimio non tenuisse mero. „Nem okozott bajt Gallusnak, hogy zengte Lycorist, ám az igen, hogy sok borba merült, s fecsegett.”

(Tristia 2, 445-446) Bármi lehetett is kegyvesztettségének az oka, tény, hogy Kr. e. 26-ban száműzték, javait elkobozták, s nem maradt más választása, mint hogy önke­ zével vessen véget életének. Gallus költői tevékenységéről több antik forrás szól. Vergilius 10. eklogája különféle motívumokat vesz át Gallus költeményeiből, s azokat csokorba köt­ ve hirdeti szerzőjük boldogtalan szerelmét. Ha Vergilius 10. eklogája 40-ben keletkezett, akkor Gallusnak azon versei, amelyekből idéz, valamikor 50 és 40 között keletkeztek. Ez mindenképpen arra enged következtetni, hogy Gallus az első elégiaköltő, Catullus után. Megerősíti ezt Ovidius, aki a Tristia 4, 10-ben időrendi sorrendben a következőképpen sorolja fel a római elégikusokat: Gallus, Tibullus, Propertius, Ovidius (52-54). Tudjuk továbbá, hogy a nikaiai Parthenios neki ajánlotta Erotika pathémata c. prózai munkáját, 346

-

amelyben a mítosz szerelmi történeteit gyűjtötte össze számára, nyilván az­ zal a céllal, hogy elégiáiban felhasználja. Gallus négy könyvben adta ki elé­ giáit Amores címen. Szerelmes verseinek ihletőjét Lycorisnak nevezi, termé­ szetesen álnéven. A hölgy igazi neve Volumnia volt - ezt Apuleius árulja el művészneve pedig Cytheris. Korának egyik leghíresebb színésznőjeként Antoniust is meghódította. Ovidius szerint Gallus és kedvese, Lycoris halha­ tatlan lesz: Gallus et Hesperiis et Gallus notus Eois, Et sua cum Gallo nota Lycoris erit. „Napnyugat ismeri jól és napkelet ismeri Gallust, És míg él Gallus, véle Lycoris is él.”

(Amores 1, 15, 29-30; fordította Gaál L.) A legutóbbi évekig úgy látszott, hogy Ovidius jóslata nem teljesült, mert mindössze az alábbi pentametere maradt fenn az egykor ünnepelt költőnek: uno tellures dividit amne duas „egyetlen folyamár két eget elkülönít”.

E sor a Hypanis nevű szkíta folyóról szól, amely Európát és Ázsiát választ­ ja el egymástól. Már Vergilius utal a 10. eklogában arra, hogy Gallusra nagy hatással volt a chalkisi Euphorión, aki arról volt híres, hogy kedvelte a föld­ rajzi és mitológiai neveket. Nos, ez a fennmaradt pentameter Euphorión hatá­ sát tükrözi. 1979-ben azonban előkerült egy papirusztöredék Qa”r Ibrfm terü­ letéről, amelyet Gallus hódított meg, s e papiruszon három versből mintegy 10 sornyi töredék őrződött meg. Ha e töredékek valóban hitelesek, azaz Gallustól származnak, jelentőségük nem csekély, mert mindazt a biztos tudás szintjére emelik, amit a kutatók eddig csak feltételeztek. Például eddig is tudtuk, hogy Gallus kedvese Lycoris volt, de azt csak sejtettük, hogy ez a szerelem nehéz kötelességeket rótt a szerelmes költőre. Az újonnan előkerült töredék egyik sora megerősíteni látszik ezt a feltételezést (szövegüket S. Mazzarino alapján közöljük, 1982, 325; 328.) 347

tristia equita Lycori, tua „durva Lycorisnak kénye miatt szomorú”.

Feltehetőleg a költő élete „szomorú”, mert a szeszélyes Lycoris szolgálata semmittevésre kárhoztatja. E sor azt sejteti, hogy Gallus fontos közvetítő volt Catullus és az Augustus-kori elégiaköltők között. Ő volt az, aki a szerelmes költőnek azt az elégikus életformáját, amely Catullus verseiből spontánul ki­ sugárzott, „tudatos manírrá”, az elégiaköltő követendő életformájává tette. Egy másik töredékéből kitetszik, hogy egész költészete egyetlen hölgy szol­ gálatában állt, s e költészetet a Múzsák ihlették, éppen ezért isteni eredetű: tandem fecerunt carmina Musae e possem domina deicere digna mea „Végre bevégezték sok míves versem a Múzsák, hogy méltók legyenek kedvesem ékeihez.”

E töredékek azt is bizonyítják, hogy Gallus többnyire disztichon formában költött, azaz csak elégiákat írt, úgy mint Tibullus és Propertius. Tehát a közép­ korból fennmaradt, más mértékben írt Gallus-versek hamisítványok lehetnek. A római szubjektív szerelmi elégia Gallusszal kezdődik, a 40-es évek ele­ jétől, s Ovidius Epistulae ex Ponto c. elégiáinak kiadásával ér véget, Kr. u. 17ben. Mintegy hatvan év alatt kialakult s a tökéletesség csúcsára jutott a műfaj, amelyet Quintilianus száz év távlatából így értékelt: „Az elégia terén is fel­ vesszük a versenyt a görögökkel. E műfaj legcsiszoltabb és legelegánsabb költője az én szememben Tibullus, de vannak, akik Propertiust elébe helye­ zik. Ovidius mindkettőnél pajzánabb, ahogyan darabosabb Gallus” (10, 1, 93). Gallus tehát Quintilianus szerint darabosabb volt a többi elégiaköltőnél, s ez természetes, hiszen ő volt az első képviselője egy új műfajnak, amelyet azután költőutódai tovább finomítottak.

3. Albius Tibullus élete Albius Tibullus Pedum környékén, a mai Gallicano közelében Palestrina és Tivoli között született Kr. e. 55 körül. Születésének erre az időpontjára abból 348

a tényből következtethetünk, hogy Ovidius az elégiaköltők felsorolásakor má­ sodik helyen, Gallus után említi. Mivel Gallus 69-ben született, Ovidius pedig 43-ban, Tibullus születési dátumát a kettő közé kell helyezni. Halála időpont­ ját Domitius Marsus azon epigrammájából lehet kikövetkeztetni, amelyet a kéziratok egy rövid V7tóval (életrajz) együtt közölnek: Te quoque Vergilio comitem non aequa, Tibulle, Mors iuvenem campos misit ad Elysios, ne foret aut elegis molles qui fleret amores, aut caneret forti regia bella pede. „Vergilius nyomain küldött a halál le, Tibullus, ifjúként oda, hol fénylik az Élysium, hogy ne legyen, ki szerelmét sírja zokogva a versben, vagy a királyok vad harcait énekeli.”

E sírversből, amely Tibullust tekinti a legnagyobb római elégikusnak, nyil­ vánvaló, hogy költőnk nem sokkal Vergilius után, tehát Kr. e. 19 táján halt meg. A Vita szerint római lovag volt, s ezt megerősíti Horatius, aki 1, 4. levelé­ ben gazdagnak mondja és utal Pedum környéki villájára. Az 1, 1, 29 „egykor gazdag, de most szegény föld őrei” kijelentéséből arra lehetne következtetni, hogy a 41-es földosztáskor ő is kárt szenvedett, de ezt más forrásból nem lehet bizonyítani; a szegénységre való hivatkozás költői közhely volt (vö. Catullus 13. c.), amely a költők tisztességét, kevéssel való elégedettségét jut­ tatta kifejezésre. Mind a Vita, mind elégiái hangsúlyozzák, hogy szoros kapcsolat fűzte M. Valerius Messala Corvinus államférfihoz és hadvezérhez. A Vita szerint a hadvezér Messala „sátortársa” volt az aquitaniai háborúban, az 1, 7. elégiája pedig Messalának az e háború győztes befejezéséért kapott triumfusát (Kr. e. 27. szeptember 25.) írja le. Az 1, 3. elégiájában Corcyra (ma Korfu) szigetén betegen fekszik a költő, s nem tudja követni Messalát: Ibitis Aegaeas sine me, Messala, per undas, o utinam memores ipse cohorsque mei! Me tenet ignotis aegrum Phaeacia terris, abstineas avidas Mors modo nigra manus. 349

„Nélkülem indultok, Messalla, az égéi vízre bár emlékeznék rám a csapat, s magad is! Én itt rostokolok betegen Phaeacia földjén; kapzsi kezed, kérlek, szörnyű Halál, ki ne nyújtsd!” (1, 3, 1-4; fordította Kerényi Grácia)

A 2, 5. elégiája Messala legidősebb fiát, Messalinust ünnepli abból az alka­ lomból, hogy a 15 tagú testület tagja lett, amely a Sibylla-könyveket gondoz­ ta és értelmezte. Tibullus tehát azon költők közé tartozott, akiket Messzi a pat­ ronált; Lygdamus, Sulpicia és a Panegyricus Messalae költője közé. Mindezen költők művei Tibullus tizenhat elégiáját követik az idézett Marsus-epigrammával és a Vitásal együtt az ún. Corpus Tibullianumban. Tibullus 1. könyvének 5 elégiája egy Delia nevű kedveshez szól, akinek iga­ zi neve Apuleius szerint Plania volt. Három verse egy Marathus nevű fiút di­ csőít. A 2. könyvben új kedves, Nemesis jelenik meg, aki - ha lehet - még több szenvedést okozott a költőnek, mint Delia. E hölgyekről ugyanúgy nem tudunk semmit, mint ahogy arról a Glyceráról sem, aki - Horatius szerint kegyetlenül gyötri a költőt: Albi, ne doleas plus nimio memor immitis Glycerae, neu miserabilis decantes elegos, cur tibi iunior laesa praeniteat fide. „Mérsékeld keserű bánatod, Albius; fájdalmas dalokat zengeni kár, amért kőszívű Glycerád hűtlen, előtte már más ifjabb szerető ragyog.” (Ódák, 1, 33, 1-4; fordította Kurcz Ágnes)

Bár Deliáról és Nemesisről Tibullus verseiből nem sokat tudhatunk meg, inert a költő semmi olyat nem mond róluk, amiből külsejükre, a költő iránti őszinte szerelmükre következtethetnénk, mégis Ovidiusnak Tibullus halálára írt gyászelégiájából úgy látszik, hogy szerették a költőt. Egyébként e versből az is kiderül, hogy Tibullusnak halálakor már nem élt az apja; anyja és nővé­ re viszont Deliával és Nemesisszel együtt megsiratta:

350

Hinc certe madidos fugientis pressit ocellos mater et in cineres ultima dona tulit; hinc soror in partem misera cum matre doloris venit inornatas dilaniata comas, cumque tuis sua iunxerunt Nemesisque priorque oscula nec solos destituere rogos. „Édesanyád megtört szemedet bizonyára lezárta, és siri áldozatot hűlt poraidnak adott. Nővéred részt kért gyászában az édesanyának, s eljött, dísztelenül szerte zilálva haját. És tieiddel együtt csókolt Nemesis, - s amaz első, ő se hagyott egyedül téged a máglya tüzén.” (Szerelmek, 3, 9, 49-54; fordította Gaál L.)

4. Tibullus elégiái A Corpus Tibullianum négy könyvből áll: az első 10, a második 6, a harma­ dik szintén 6, a 4. pedig 14 elégiát tartalmaz. Az 1. és 2. könyv Tibullus elé­ giáit, a 3. egy Lygdamus nevű költő verseit foglalja magában. A 4. könyv 1. darabját egy ismeretlen költő, a 2-6. verset valószínűleg Tibullus, a 7-12. köl­ teményt Sulpicia, Messala unokahúga, a 13. és 14. elégiát pedig Tibullus írta. W. Wimmel a biztosan Tibullusnak tulajdonítható 1-2. könyv tizenhat elé­ giáját az alábbi öt nagyobb tematikai egységbe sorolja: 1. Marathus-versek (1, 4; 8; 9). 2. A jelen bajaira gyógyírt kereső moralizáló költemények (1, 1; 3; 10). 3. Delia-költemények (1, 2; 5; 6). 4. Ünnepi eseményeket leíró elégiák (1, 7; 2, 1; 2; 5). 5. Nemesis-elégiák (2, 3; 4; 6). A Marathus-versek témája a fiúszerelem. Tibullus a hellenisztikus görög minták alapján dolgozza fel ezt a témát a személyes élmény minden nyoma nélkül. E verseket olvasva úgy érezzük, hogy a fiatal költő feltérképezi bennük a szerelmi tematika lehetőségeit, s miután ezt megtette, mint tapasztalt mester másokat is tanítani akar a szerelem művészetére. Hogy szavainak nyomatékot adjon, hangsúlyozza, hogy „tudását” Bacchus fiától, Priapus istentől, a kertek pajzán őrétől nyerte:

351

Gloria cuique sua est: me, qui spernentur, amantes consultent: cunctis ianua nostra patet. Tempus erit, cum me Veneris praecepta ferentem deducat iuvenum sedula turba senem. „Hordja dicsőségét ki-ki; eltaszított szeretőket oktatok én: ajtóm nyitva az összes előtt. Lészen idő, amikor Venus elveinek tanitóját, engem, a vént, sürgő nagy sereg ifjú kisér.” (1,4, 77-80; fordította Kárpáty Csilla)

Moralizáló elégiáiban a békét állítja a középpontba, mégpedig a falusi egy­ szerűségben és környezetben megvalósuló békét, amelyet kettős értelemben használ. Egyrészt a lelki békét érti rajta, amelyet úgy tud megteremteni, hogy megelégszik azzal, amije van, élvezve a falusi élet szépségeit: Iám modo iám possim contentus vivere parvo, nec semper longae deditus esse viae, sed Canis aestivos ortus vitare sub umbra arboris ad rivos praetereuntis aquae. „Adja a sors, hogy boldogan éljek csöpp vagyonomból, és ne gyötörjön örök út a nehéz rögökön hadd hűsöljek a kánikulában a parti fa árnyas lombja alatt, ahol a fürge patak vize fut.” (1, 1, 25-28; fordította Kardos L.)

Másrészt az után a béke után sóvárog, amelyben a szó szűkebb értelmében fegyvemyugvás van, s minden erőnket a teremtő munkára összpontosíthatjuk, amikor kivirulnak a kertek, s a művelt föld ontja gyümölcsét: Interea pax arva colat. Pax candida primum duxit araturos sub iuga curva boves, pax aluit vites et sucos condidit uvae, funderet ut nato testa paterna merum, pace bidens vomerque nitent, at tristia duri militis in tenebris occupat arma situs. 352

„Béke mivelje a földet - aratni tulokra először hószinü Béke rakott görbe, nehézkes igát. Béke növelt venyigét s rejtette a fürt aromáját korsóban fiúnak őrzeni atyja borát. Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos rozsdáit fegyvere mind sutba, sötétbe kerül.” (1, 10, 45-50; fordította Kardos L.)

A Delia-versekben ugyanolyan személytelen a szeretett nő alakja, mint amilyen a Marathus-versekben a fiú alakja volt. Egyetlen vágya, hogy Deliával együtt a békés falusi gazda életét élje, mert a szerelem is csak a falusi kör­ nyezetben tud kiteljesedni (1,2,71-74). Ám Delia csapodársága nem teszi ezt lehetővé: egy gazdagabb ajándékaiért újra és újra elhagyja a költőt, aki kény­ telen levonni a következtetést: nam donis vincitur omnis amor - az ajándékok minden szerelmet tönkretesznek (1,5,60). Hiába győzködi Deliát, hogy a sze­ gény szerelmes a legjobb, mert az mindent megtesz szerelméért, még a leg­ rosszabbat is: pauper ad occultos furtim deducat amicos vinclaque de niveo detrahet ipse pede. „Ő, a szegény titkos híveidhez sorra kisérget, s hószinü lábadról láncokat ő maga old.” (1,5, 65-66; fordította Kárpáty Csilla)

De hiába minden, Delia bezárja ajtaját, s a kizárt szerelmes borba fojtja bánatát. Ünneplő költeményeiben egyrészt pártfogóinak állít emléket, Messalának és Messalinusnak, másrészt a kultúrát teremtő falusi istenek dicséretét zengi: Osiris, Bacchus és Ceres érdemeit, akik elterjesztették a föld- és szőlőműve­ lést a földkerekségen, továbbá Venusét és Cupidóét, akik az életet és a szere­ lem gyönyörét meg fájdalmát adományozták a világnak. Tibullus emeli be a falu egyszerű isteneit a költészet világába, ő az a költő, aki észreveszi az év­ százados falusi rítusokban a költői lehetőségeket. Nem véletlen, hogy egyik legszebb elégiája éppen a szántóföldek körüljárásának szertartását írja le, amely ma is továbbél a búzaszentelő körmenetben: 2, 1. De ugyanilyen vallá­

353

sos ünnepnek számított a születésnap: a 2, 2-ben egy bizonyos Cornutus gé­ niuszt, védőszellemét ünnepli születésnapja (natalis) alkalmából. A Nemesis-versek költője a kizárt szerelmes kínjairól énekel paraklausithyron formájában, az imádott lány ajtaja előtt, mert Nemesis még Deliánál is kapzsibb és kegyetlenebb: a költő mindenét rá költi, a legszebb ruhákban járatja, s rabszolgákkal véteti körül, mindhiába (2, 3, 52-55). Ha távol van Nemesis, a költő azért szenved, ha közel van, azért. Nem segít már a vers sem, mert Nemesis csak pénzt követel; amit a szegény költő nem tud előteremteni, így nem marad más hátra számára, csak a szenvedés: Nunc et amara dies et noctis amarior umbra est, omnia nunc tristi tempora feile madent. Nec prosunt elegi nec carminis auctor Apollo: illa cava pretium flagitat usque manu. „Hisz keserű a napom, s keserűbbek az éjjeli árnyak, minden perc itala, mint epe, oly keserű. Mit használ az elégia hangja s a dalnok Apollo? O csak pénzt követel, s nyújtja mohó tenyerét.” (2, 4, 11-15; fordította Horváth I. K.)

5. Költészetének sajátos jegyei, stílusa Ha Tibullus költészetének sajátos jegyeit keressük, azt mondhatjuk, hogy költészete közel áll egyfelől Propertiuséhoz, másfelől Vergiliuséhoz. Propertiusszal rokonítja az erotikus téma: a szerelmes ember létformáját ábrázolja, akinek minden gondolatát, cselekedetét a szerelem irányítja. Vergiliushoz kö­ zelíti vonzódása a falusi élethez. Ugyanakkor mindkettőtől különbözik. Hiányzik belőle Vergilius monumentalitása, de Propertius alexadriai pompá­ ja is. Tibullusnál a falusi táj elveszíti kontúrjait, egybeolvad a költő életének eseményeivel, érzelmeivel, s egy valóságon túli világ szimbólumává válik. Az emberiség őskorában nem az életért folytatott kegyetlen küzdelmet látja a költő, hanem az idillikus paradicsomi állapotot. Ugyanilyen érzelmeket kelt benne a falusi környezet: a falusi gazda a pietas megtestesítője. A falu és is­ tenei, Pales és Ceres biztosítják számára azt a teret, amelyben otthon érzi ma­ 354

gát. A vidék ünnepei visszahoznak számára valamit az őskor boldogságából, amikor még béke virult, s a szerelemben is megtartották a hűséget. Ilyen érte­ lemben Tibullus is Augustus-kori költő: Venus papjaként a békét hirdeti, azt a békét, amely ideális keretet biztosít a szerelemnek: Quisquis amore tenetur, eat tutusque sacerque qualibet: insidias non timuisse decet. Non mihi pigra nocent hibernae frigora noctis, non mihi, cum multa decidit imber aqua. „Az, ki szeret, szent és sértetlen; járhat akárhol, senkisem ás cselből vermet a lába elé; nékem is, íme, nem árthat a tél dermedt, fagyos éje, sem, ha nyakamba szakad záporozón az eső.” (1,2, 29-32; fordította Kerényi Grácia)

Ez az általa megteremtett ideális világ azonban a maga békéjével és remé­ nyeivel folytonosan szembekerül az élet durva valóságával: a falusi csend után sóvárgó költőnek hadba kell vonulnia, hűséget vár szerelmétől, s folyto­ nosan megcsalatásban van része. Az ideálisnak és a valóságosnak ez a folyto­ nos ütközése készteti arra, hogy a mágiához vagy az istenekhez forduljon se­ gítségért. Innen a rituális hangvétel, s annak az ólatin szakrális költészetből átöröklődött nyelvi eszközei, az alliteráció, az asszonánc és az anafora. Propertiustól eltérően nem alkalmaz sok mitológiai példát és hasonlatot. Egyszerű stílusra törekszik, amely világos és tiszta választékosságával hívja fel magára a figyelmet. Messala purizmusát követve, kerüli a köznyelvi és kicsinyítőképzős szavakat, a konvencionális erotikus kifejezéseket, például a Catullusnál oly gyakori libido, nequitia, ludere, lusus szavakat nem használ­ ja. A költői képekkel is csínján bánik, s nem tetszeleg a felkent vates szere­ pében. Elve az ars est celare artem: a művészet az, ha elrejtjük a művészetet. Bár mint tudós költő - Ovidius cultus Tibullusnak nevezi - többféle forrásból merít (a bukolikus költészetből, a kallimachosi erotikus epigrammából, az ún. Priapeaból), a különböző elemeket úgy egybecsiszolja, hogy szinte lehetetlen azokat kielemezni költészetéből. Nagy problémát jelentett a kutatók számára elégiáinak struktúrája, mert nem találtak semmiféle rendező elvet verseiben. Csak a legújabb időkben is­ 355

merték fel, hogy elégiáinak részei, mint álomképek láncolata, a szabad asszo­ ciációk törvénye szerint kapcsolódnak egymáshoz, afféle rejtett, de mégis érezhető szimmetriának engedelmeskedve, ezért elégiáit lírai meditációknak nevezhetnénk. A latin disztichon Tibullus művészetében jut fel a tökéletesség csúcsára. O teszi általánossá, hogy a pentameter második felét kéttagú szó zárja le. Ovi­ dius már megállapodott szabályként követi ezt a gyakorlatot. Disztichonjai önállóság felé tendálnak, olykor azonban egy-egy hosszabb gondolatmenet több egymással egységet alkotó disztichonban ölt testet. A római kortársak és költőutódok nagyra értékelték Tibullus költészetét. Martialis korában díszkiadásokban ajándékozgatták mindkét könyvét a Satur­ nalia ünnepén (vö. 14, 193). A középkorban főleg Franciaországban olvasták, de később hatással volt Goethére, különösen pedig E. Mörikére. De Magya­ rországon sem maradt észrevétlen: Mátyás király Corvina-kódexei között Tibullus is helyet kapott. Hatással volt Faludira és Szentjóbi Szabó Lászlóra. Szövegét Kolozsvárott magyarok is kiadták 1727-ben.

Bibliográfia Szövegkiadások Tibullusból: Némethy G.: Budapest, 1905; R. Helm, Berlin, 1959. M. C. J. Putnam: Tibullus. A Commentary. Oklahoma, 1973. F. W. Lenz - G. K. Galinsky: Leiden, 1971. G. Luck: Stuttgart, 1988. Lessi V. - Szabó K.: Szemelvények Tibullus és Propertius elégiáiból. Auctores Latini XI. Budapest, 1970. Némethy G.: A római elégia. Budapest, 1905. F. Jacoby: Zur Entstehung der römischen Elegie. RhM 60 (1905) 38-105. Huszti J.: Horatius carm. III. 2. EPhK 39 (1915) 681-688. G. Luck: The Latin Love Elegy. London, 1959. F. Solmsen: Tibullus as an Augustan Poet. Hermes 90 (1962( 295-325. W. Stroh: Die römische Liebeselegie als werbende Dichtung. Amsterdam, 1971. E. Burck: Az Augustus-kori szerelmi elégia sajátosan római vonásai. In: Latin költé­ szet. Budapest, 1974, 129-148. M. Korchmáros Valéria: „Lydia, bella puella candida". (A Gallus-hamisítvány ok kér­ dése és a középkori prózaritmus.) Antik Tanulmányok 11 (1964) 95-103. Maród E.: Aere perennius. Antik Tanulmányok 14 (1967) 303-307.

356

Kákosy L.: Augustus és Egyiptom. Antik Tanulmányok 14 (1967) 307-315. W. Wimmel: Der frühe Tibuli. München, 1968. D. F. Bright: Haec mihi fingebam. Tibullus in his World. Leiden, 1978. R. D. Anderson - P. J. Parsons - R. G. M. Nisbet: Elegiacs by Gallus from Qa "rlbrim. JRS 69(1979) 125-155. S. Mazzarino: L’iscrizione latina nella trilingue di Philae. RhM 125 (1982) 312-337. F. Caims: Tibullus. A Hellenistic Poet at Rome. Cambridge, 1979. R. O. A. M. Lyne: The Latin Love Poets from Catullus to Horace. Oxford, 1980. M. Puelma: Die Aitien des Kallimachos als Vorbild der römischen Amores-Elegie. Museum Helveticum 39 (1982) 221-246; 285-304. D. N. Levin: Reflections of the Epic Tradition in the Elegies of Tibullus. ANRW 2, 30, 3 (1983) 2000-2127. J. Veremans: Tibulle 2, 6. Forme et fond. Latomus 46 (1987) 68-86. Tibullus és Propertius összes költeményei. Budapest, 1962.

357

XII. Sextus Propertius

1. Élete Sextus Propertiust Ovidius többször Tibullus után említi, ebből arra lehet kö­ vetkeztetni, hogy Tibullusnál fiatalabb volt, tehát valamikor 55 és 43 között születhetett. Elégiáiban háromszor is utal rá, hogy Umbriában látta meg a nap­ világot (1, 22, 9-10; 4, 1, 64; 4, 1, 121), sőt a 4, 1 .-ben közelebbről is megha­ tározza szülővárosát: Umbria te notis antiqua Penatibus edit mentior? an patriae tangitur ora tuae? qua nebulosa cavo rorat Mevania campo, et lacus aestivis intepet Umber aquis, scandentisque Asisi consurgit vertice murus, murus ab ingenio notior ille tuo. „Umbria, sok nagyhírű család ős-fészke a földed, ott a hazád - ugye jól mondom? -, e táj peremén, hol Mevania fürdik a mély völgy sűrű ködében, s nyáron az Umber-tó habjai langymelegek, hol falak őrzik a hegyre futó Assisiumot fent, vallva: tehetséged hírnevet ád nekik is.” (4, 1, 121-126; fordította Kerényi Grácia).

Assisiben született tehát, s legújabban egy római épület maradványaiban, amelyet freskók és görög verses feliratok ékesítenek, a Propertiusok házát vélik felismerni. Ugyancsak a 4, 1-ben árulja el, hogy előkelő apját korán elveszítette, s a veteránoknak való földosztás családi birtokait megcsappantotta (127-130). De még ennél is fontosabb, hogy költői pályakezdését is említi:

358

Mox ubi bulla rudi dimissa est aurea collo, matris et ante deos libera sumpta toga, tum tibi pauca suo de carmine dictat Apollo et vetat insano verba tonare Foro. „Majd amikor letevéd arany-érmed zsenge nyakadról, fölvévén a Lares színe előtt a tógát, énekeket súgott tüstént a füledbe Apollo, s tiltá, hogy dörgőn szólj a botor Forumon.” (4, 1, 131-134; fordította Kerényi Grácia)

A férfitóga felvétele után, mintegy 15-16 éves korában elhatározta, hogy költő lesz, mégpedig a szerelmi elégia művelője. Korán kezdődött tehát költői karrierje, s ezzel magyarázható az, hogy bár fiatalabb volt Tibullusnál, elé­ giáinak első könyvével megelőzte őt, amelyet 29-28-ban adott ki. Családját, rokonait s a fiatal költőt is súlyosan érintette a perusiai háború. 41-ben ugyanis Antonius felesége, Fulvia és testvére Lucius Antonius Perusiában háborút kezdett Octavianus ellen. Octavianus ifjú hadvezére, Agrippa azonban 41-40 telén blokád alá vette a várost és kiéheztette. A város lakói kö­ zül sokan elestek, s a megadás után Octavianus a perusiai senatus tagjait kivé­ geztette; vö. 1, 21; 1, 22. Első elégiakötetét Martialis tanúsága szerint Monobiblos Properti címen ajándékozgatták. Ihletője - ugyancsak Martialis szerint - Cynthia volt: Cynthia - facundi carmen iuvenale Properti accepit famam, non minus ipsa dedit. „Cynthia - ifju Propertius áradó, szépszavu könyve híressé vált, ám hírnevet ő is adott.” (Apophoreta 189)

Martialis is megerősíti azt, hogy első kötetével igen fiatalon jelentkezett. A Cynthia név természetesen álnév, s Délos szigetére, Apollo szülőhelyére utal. Apuleiustól tudjuk, hogy a hölgy igazi neve Hostia volt. Mint Martialis is hangsúlyozza, az ifjú költő első kötetével tüstént híressé vált. A második könyve publikálása idején már Maecenas köréhez tartozott (2,1, 17). Mivel e

359

kötetben már utal Gallus halálára (2, 34, 91-92), mindenképpen 26 után adta ki. A harmadik könyvét 23 után jelentette meg, mert Marcellust már elsirat­ ja benne (18. elégia). A negyedik könyv 16 után látott napvilágot, mert az a Cornelia, akit a l l . elégiában gyászol, 16-ban halt meg. Egyébként ez a leg­ későbbi esemény, amely verseiből kihámozható. Kortárs szerzők nem utalnak halálára, ezért erről csak annyi állapítható meg, hogy valamikor Kr. e. 15 és 1 között halhatott meg, mert Ovidius Ars amatoria c. munkájában már a meg­ boldogult költők közt szerepel (3, 333). Propertius barátai között fontos szerepet játszik Tullus, L. Volcacius Tullus unokaöccse; nagybátyja 33-ban consul, majd 30 és 29 között Asia proconsulja. Az első könyv 1., 6., 14. és 22. elégiájában őt szólítja meg a költő. Az 1,4.ben Bassusszal, a kor híres iambosköltőjével ékelődik; az 1, 7-ben és 1,9-ben az eposzköltő Ponticusszal az elégia és az eposz műfajáról társalog. Két továb­ bi költőt álnévvel nevez meg: Lynceus tragikus költő Cynthiába lesz szerel­ mes (2, 34), Demophoonnak pedig kifejti, hogy több nőt szeret (2, 22). A 2, 12-ben szemére hányja Postumusnak, hogy keleti hadjáratra vonulva képes volt elhagyni a hűséges Gallát. Egy Gallus nevű megszólított több elégiában előfordul (1, 5; 10; 13; 20); feltehetőleg Aelius Gallusról van szó, aki Cor­ nelius Gallus utóda lett Egyiptomban. Vergiliusról a legnagyobb tisztelet hangján tesz említést, s igen nagyra értékeli a készülő Aeneist: Actia Vergilium custodis litora Phoebi, Caesaris et fortes dicere posse rates, qui nunc Aeneae Troiani suscitat arma iactaque Lavinis moenia litoribus. Cedite romani scriptores, cedite Grai: nescioquid maius nascitur Iliade. „Actiumot s Phoebus partját őrizze dalában Vergilius - Caesart s nagyszerű vízi hadát, ő, aki Aeneast felidézi, s a trójai fegyvert, és a latin parton szerte emelt falakat. El, ti latin költők, és el, görögök, ti is innét! íme nagyobb mű kél, mint a homerusi volt!”

(2, 34, 61-66; fordította Bede Anna)

360

Érdekes módon Propertius nem említi sem Horatiust, sem Tibullust. Ebből azt lehet gyanítani, hogy valamiért nem kedvelte őket, s azok sem őt. Minden­ esetre Horatius az Episztolák második könyvében egy római költővel való versengését írja le: Quis, nisi Callimachus- Si plus adposcere visus, fit Mimnermus et optivo cognomine crescit. „Callimachus”, ki egyéb- De ha - úgy tűnik - nem keveselli, hát „Mimnermus” lesz s ez a vágyott név teszi naggyá.” (2, 2, 100-101; fordította Muraközy Gy.)

Ez a költő talán Propertius lehet, mert ez idő tájt írta a 4. könyv elégiáit, s már korábban Kallimachos követőjének mondta magát; vö. 2, 34, 32; 3, 1, 1; 3, 9, 43. S ugyancsak Propertius az, aki Mimnermost többre becsülte Homérosnál (1, 9, 11). Tibullusszal sem lehetett jó viszonyban, mert a Tibullust nagyra értékelő Domitius Marsus idézett versében kijelenti, hogy Tibullus halálával kihalt az elégia műfaja is, pedig akkor még Propertius élt.

2. Elégiái Az 1. könyv 22 változó terjedelmű elégiát tartalmaz 350 disztichonban. A könyv Cynthia nevével kezdődik, s az idézett martialisi epigrammából úgy látszik, hogy ez lehetett a kötet címe is. Az ifjú költőt elvarázsolja a nála nyilván idősebb és tapasztaltabb, rafinált szépségű, művelt nagyvilági hölgy. A kötet minden sorából a szerelem gyönyöre és fájdalma árad, a költő nem törődik Octavianus politikájával és reformjaival. Ahol mégis hangot kap korának politikája, ott a családját sújtó perusiai háborúra emlékezik: a kötet két rövid záróverse arra emlékeztet, hogy milyen véres tragédiát elszenvedett vidékről származik: 21. és 22. elégia. A 2. könyv 34 elégiát foglal magában mintegy 700 disztichon terjedelem­ ben. Cynthia áll a középpontjában ugyanúgy, mint az első könyvben, de már az első elégiájában megjelenik Maecenas, s bár a költő hangsúlyozza, hogy nem szándékozik eposzt írni (recusatio), mégis enged már az augustusi kor­ szellemnek: a tizedik elégiában már Augustus tetteit magasztalja. 361

A 3. könyv 25 elégiája mintegy 500 disztichonból áll. Az előző két könyv­ től eltérően Cynthia háttérbe szorul. Neve mindössze háromszor fordul elő a kötetben, s ott is a vége felé: 3, 21, 9; 3, 24, 3; 3, 25, 6. De még ennél is kü­ lönösebb, hogy mindhárom versben szakításról van szó. Bár a költő továbbra is hangsúlyozza, hogy a szerelmi elégia az igazi műfaja, mégis a hangsúly a szerelemről áttevődik a költészetre: az 1., a 2., a 3., az 5. és a 9. elégiában iro­ dalomelméleti alapon saját költői elveivel foglalkozik, a 4., 11., 13. és a 22. darabokban pedig nemzeti és hazafias témákkal. A 4. könyv 11 hosszú elégiából áll, s nagyjából 500 disztichont ölel fel. Eb­ ben még kétszer találkozunk Cynthia nevével. A 8. elégiában Cynthia Lanuviumba megy egy másik kedvesével, de onnan váratlanul visszatér, és a két hölgyet, akikkel a magára maradt költő múlatja az időt, elkergeti, a hűtlenkedő költőt pedig kegyetlenül megbünteti. A 7. elégiát Cynthia halála után írta: álmában megjelenik neki az egykor szeretett nő árnya, s felpanaszolja, hogy nem kellő pompával és szeretettel bocsátotta őt végső útjára a költő. Az első elegia önéletrajzi adatokat tar elenk történelmi keretben, a többi pedig római témákat és mítoszokat dolgoz fel Kallimachos Agájának modorában, ezért e könyv darabjait római elégiáknak nevezi az utókor. A Cynthia-szerelem költészetének forrása és tárgya, ezért indítja egész köl­ tészetét a Cynthia névvel:

Cynthia prima suis miserum me cepit ocellis, contactum nullis ante cupidinibus. Tum mihi constantis deiecit lumina fastus et caput impositis pressit Amor pedibus, donec me docuit castas odisse puellas improbus, et nullo vivere consilio. „Első Cynthia volt, aki rabbá tett a szemével, én nyomorult, kit a vágy messze került azelőtt. Gőgös pillantásu szemem leszögezte a porba, s két lábával Amor földre tiporta fejem, míg, a gonosz, megvetni tanított minden erényes lányt, s tanította, miképp élnek a léha fiúk.”

(1,1, 1-6; fordította Horváth I. K.)

362

A költő szerelem nem ismerte lelkét Cynthia egyetlen pillantása leigázta. Gőgös, magabiztos lelkét megalázta, s már nem is tudja elképzelni az életét a társadalomtól elvárt tisztes házasságban, céltalanul él, mert a szerelem a társa­ dalmi normák semmibevételére készteti. A Cynthia-szerelem kompromittálja őt a világ szemében. Ám a szerencsétlenségbe taszító szolgaságért megkapja jutalmát, azt, ami számára a legfőbb jó, a mindent kárpótló szerelmet, Cynthia szerelmét: Tu mihi sola domus, tu, Cynthia, sola parentes, omnia tu nostrae tempora laetitiae. „Te vagy az otthonom, óh, szüleim te, te Cynthia, csak te mindenem, életem és minden időm öröme!” (1, 11, 23-24; fordította Szabó L.)

Propertius elveti a mos maiorumot, a római polgár hagyományos erkölcse­ it, s a szerelem szolgaságából kovácsol szabadságot, életformájából költésze­ tet, amellyel újra és újra meghódíthatja és halhatatlanná teheti szerelmét, s ilyen értelemben a Múzsája is Cynthia: non haec Calliope, non haec mihi cantat Apollo, ingenium nobis ipsa puella facit. „Ó, nem Calliopé, s nem Apollónak muzsikája: egymaga szép szeretőm ihleti verseimet.” (2, 1, 3-4; fordította Horváth I. K.)

Szép belehalni ebbe a szerelembe, s ha ez bekövetkezik, csak azt kéri párt­ fogójától, Maecenastól, hogy kocsiját állítsa meg máglyája előtt, s könnyezve csak ennyit mondjon: Huic misero fatum dura puella fuit. „Ó, az a kőszivü lány, íme, a végzete lett!”

(2, 1, 78; fordította Horváth I. K.)

363

Tibullus kedveseitől eltérően Propertius Cynthiája hús-vér valóságában van jelen e versekben: vöröses hajú, karcsú, magas lány, Iunónál előkelőbb, Venusnál szebb (vö. 2, 2). De lelki erényei testi kiválóságait is felülmúlják: Phoebust költészettel, Calliopét zenével győzi le. Minerva okosságot, Venus szépséget ajándékozott neki (vö. 2, 3). A 3. könyv 1. elégiájától kezdve Cynthia helyébe a költészet lép. Propertius szeretné megragadni és másokkal is közölni költészetének lényegét, s termé­ szetesen ezt a költészet eszközeivel teszi: képeket és szimbólumokat vetít az olvasók elé. A költő olyan szent tudásból részesedik, amely hozzáférhetetlen a közönséges ember számára. Apollo és a Múzsák adják ezt a tudást, ezért a költő tiszta forrásból, mint pap, nyeri tudását: Callimachi Manes et Coi sacra Philetae, in vestrum, quaeso, me sinite ire nemus. Primus ego ingredior puro de fonte sacerdos Itala per Graios orgia ferre choros. „Callimachus s te, cosi Philetas lelke, ü szentek, tárjátok ki nekem, kérlek, a berketeket. Én adtam legelőbb a görög dallamnak - a forrás papja - itáliai-bacchusi lendületet.” (3, 1, 1-4; fordította Jékely Z.)

E négy sor szerint két dolgot tart fontosnak költészetében: a kallimachosi tematikát meg a műgondot és az isteni ihletettséget. Mivel mindkét követel­ mény megvalósítása csak keveseknek adatik meg, nehéz utat kell bejárni a költőnek: non datur ad Musas currere lata via „Nem jut a Múzsáknak tág kocsiút sohasem.” (3, 1, 14; fordította Jékely Z.)

Azért szűk ez az út, mert új, más által még nincs kitaposva, s a Múzsák he­ gyére vezet, ahová csak a beavatottak járhatnak. Ennek jele, hogy a Múzsák befogadták kórusukba:

364

Me iuvat in prima coluisse Helicona iuventa Musarumque choris implicuisse manus. „Úgy örülök: hamvas fiúként jártam Heliconban, s táncban a Múzsákat lengve karolta kezem;” (3, 5, 19-20; fordította Jánosy I.)

Propertius tehát újabb és újabb képekkel hangsúlyozza költészetének isteni eredetét egyfelől, másfelől az alexandriai költőkhöz való kötődését: e kettő egységet alkot nála: Talia, Calliope, lymphisque a fonte petitis ora Philetaea nostra rigavit aqua. „így szólt Calliope s a Philetas kútja vizével ujja bepermetezé lágyan az ajkaimat.” (3, 3, 51-52; fordította Jékely Z.)

A tematikai váltás Múzsa-váltást is jelent; míg az 1. és 2. könyvben Cynthia ihlette, a 3. könyvtől Cynthia helyébe a Múzsa és Apollo lép, s ezzel mintegy isteni szférába emeli a szerelmet: Pacis Amor deus est, pacem veneramur amantes. „Békénk őre Amor; szeretők, tiszteljük a békét.” (3, 5, 1; fordította Jánosy I.)

A szerelem és a béke tehát édestestvérek, s a szerelmes költő e szerint ter­ mészetes módon énekelhet a békéről, mégpedig részint arról a békéről, ame­ lyet Augustus háborúi teremtenek meg (vö. 3, 4; 3, 11), részint pedig arról, amelyet Augustus erkölcsi reformjai hoznak; vö. 3, 13; 3, 22. A költészet te­ matikáján kívül a 3. könyvben egy másik téma is megjelenik, s ez a korabeli politikával, illetve az erkölcsökkel kapcsolatos. Ez az új téma a 4. könyvben teljesedik ki igazán, ott válik a másik két téma - szerelem, költészet - rovásá­ ra uralkodóvá. Propertius hangsúlyozza is a 4. könyv nyitó elégiájában, hogy új témákról kíván énekelni: 365

Sacra diesque canam et cognomina prisca locorum has meus ad metas sudet oportet equus. „Ünnepeket zengek, napokat s helyek ősi nevét most: ehhez a célhoz fut harmatozó paripám;” (4, 1, 69-70; fordította Kerényi Grácia).

Mint e tematikából nyilvánvaló, Kallimachos Aidáját tekinti mintának, s Róma legismertebb eredetmondáit kívánja feldolgozni. A műfaj és a módszer kallimachosi, a téma azonban római, s ilyen értelemben jogosan hirdeti ön­ magáról: ut nostris tumefacta superbiat Umbria libris, Umbria Romani patria Callimachi. „.. .Hadd dagadozzék büszkén Umbria keble, Umbria, hol született római Callimachus.” (4, 1, 63-64; fordította Kerényi Grácia)

Az új tematikának megfelelően a 4, 2. Vertumnus isten szobráról mesél, amely ott állott, ahol a vicus Tuscus a Fórumba, torkollik. Vertumnus a római Próteus, az évszakok váltakozásának istene. A 4, 3. fiktív levél, amelyet Arethusa ír a háborúban távol levő férjének, Lycotasnak. Ovidius Heroides c. művének előképe. A 4, 4. a Tarpeius szikláról szól, illetve a Terpeium nemusról és a hozzá kapcsolódó mondáról: Tarpeia elárulja hazáját a várost ostromló szabin vezérnek, Tatiusnak. A 4,5. egy gonosz kerítőnőt ócsárol, aki a család művészetére oktatja a fiatal nőket. A 4, 6. darab a palatinusi Apollotemplommal kapcsolatban leírja Apollo szerepét az actiumi csatában. A 7. és 8. darab - mint fentebb láttuk - Cynthiával kapcsolatos. A 4, 9. a farum Boariumon levő Ara maximát és a vele kapcsolatos Hercules- és Cacusmondát mondja el. A 4, 10. Iuppiter Feretrius kultuszának eredetét írja le. A monda szerint Romulus épített neki templomot, s ott helyezte el az ellenség vezérétől elvett spolia opimát. Ugyanilyen hőstettet hajtott végre Kr. e. 428ban Aulus Cornelius Cossus, majd 222-ben Marcellus. A4, 11. igazi gyász­ elégia Cornelia halálára, aki Cornelius Scipio és Scribonia leánya volt. Az elégiában a megboldogult szól életben maradt férjéhez, Lucius Aemilius

366

Paulushoz és leányához. E rövid áttekintésből nyilvánvaló, hogy Propertius a 4. könyvben változatosságra törekedett, ezért váltogatta a „római” témákat a szerelem tematikájával, amely azonban a 4. könyvben már nem a szubjek­ tív szerelmi elégia, hanem inkább a hellenisztikus elbeszélő elégia műfajában szólal meg.

3. Költészetének sajátos jegyei, stílusa Propertius sok tekintetben különbözik a kortárs latin költőktől mind verseinek felépítésében, mind szókészletében. Verseinek struktúrája a modem olvasó számára is olykor logikátlannak, a részek közötti átmenet kényszeredettnek, képei pedig az érthetetlenségig merésznek tűnnek fel. Mértéktelenül sokat akar mondani, ezért utalást utalásra halmoz. Különösen kedveli a rejtett, csak kevesek által ismert mitológiai és földrajzi utalásokat, amelyeket egyéb forrá­ sok hiányában nehéz értelmezni. Mindezek a problémák együttesen komoly szövegkritikai nehézségeket okoznak. A kiadók ugyanis sok mindent logikát­ lannak, homályosnak éreznek, s rendet, világosságot kívánván teremteni, a kó­ dexek szövegeit folytonosan javítani akarják: versszakokat, sorokat és szava­ kat cserélnek fel, újabb és újabb konjektúrákat javasolnak, s ez az oka annak, hogy egyetlen más latin költőt sem javítottak annyiszor, mint Propertiust. Jól rávilágít e problémára Scaliger, amikor 1577-es Propertius-kiadásában kije­ lenti: Quot editores, tot Properti. - Ahány szövegkiadó, annyi Propertius! Jól szemlélteti csapongó fantáziáját a 3, 4. Azzal kezdi, hogy az isteni Cae­ sar (deus Caesar) hadjáratot tervez az indusok ellen, s már látja is a győzelmi triumfust. Ezután felszólítja a rómaiakat, hogy készülődjenek a háborúra: szereljék fel a flottát, s a lovasok kezdjék meg a hadba vonulást. Ám ahelyett, hogy folytatná témáját, ismét visszatér a triumfusra: kedvesére támaszkodva már ott áll a menet pompáját bámuló tömeg közt s tapsol. Az idősíkoknak ez a folyamatos váltakozása bizony nehezen követhetővé teszi a vers gondolatmenetét. Ugyanezt a csapongást fedezhetjük fel az 1, 3-ban. Propertius későn tér haza, kissé elázva a bortól. Cynthia már alszik, ám ezt csak a 8. sorból tud­ juk meg, mert a vers elején még nem világos, hogy a mitológiai hasonlatok sora kire vonatkozik. Azt várhatná az olvasó, hogy ezután leírja alvó kedve­ sét, de ehelyett önmagát mint Argost festi le, aki száz szemmel őrzi lót. Végül Cynthia felébred, s keserű szavakkal korholja azért, mert máshol töltötte az éjszaka nagy részét.

367

További sajátos vonása Propertius költészetének a görög mitológia túltengése példák és hasonlatok formájában. Olykor egy-egy elégiája nem más, mint példák és hasonlatok halmaza. Például az imént említett 1,3. elégia a kö­ vetkező hasonlatsorral kezdődik: Qualis Thesea iacuit cedente carina languida desertis Cnosia litoribus; qualis et accubuit primo Cepheia somno libera iam duris cotibus Andromede; nec minus assiduis Edonis fessa choreis, qualis in herboso concidit Apidano: talis visa mihi mollem spirare quietem Cynthia non certis nixa caput manibus.

'

„Mint Cnosis, ki hever pilledten a part sivatagján, bárkáján amidőn Theseus ellibegett, s mint Cepheis, a zord szirtektől már szabadulva első álmaiban szendereg, Andromede, s mint edinosi nő, szakadatlan tánctul aléltan dúsfüvü Appidanus-parton a földre rogyik: éppen olyannak tűnt, kipihegve szelíd nyugodalmat Cynthia, ernyedt két öklire hajtva fejét.” (1,3, 1-8; fordította Kárpáty Csilla)

Propertius elégiáinak értő olvasása a görög mitológia alapos ismeretét kö­ veteli meg. Cnosia itt Ariadnét jelenti, a Cepheia Andromede, Cepheusnak, Aethiopia királyának a lánya, akinek szépségét anyja többre tartotta a nimfá­ kénál, ezért Poseidón pusztulást küldött az országra, s ezt csak Andromedé feláldozásával lehetett elkerülni. Egy tengerparti sziklához kötötték a lányt, s ott szenvedett, amíg Perseus meg nem szabadította. Edonis a trákiai Edones vagy Edoni népéhez tartozó nő, akik Bacchus-kultuszukról voltak híresek, s ez a nő a thessaliai Apidanos folyó partján szédült bele az eksztatikus táncba. Természetesen e hasonlatok sokat elárulnak Cynthiáról: ezen az éjszakán el volt hagyatva, mint Ariadné; ám olyan szép volt, mint Andromedé, s olyan vad, mint egy thrákiai bacchánsnő. Jól rávilágít ez a részlet Propertius külön­ leges nyelvezetére is: az accumbo igét más szerzők az étkezés céljából való 368

leheveredés jelentésében használják, nem pedig alvás jelölésére, az in her­ boso... Apidano szókapcsolatban pedig az in ’mellett’ jelentésben szerepel. Propertius tudós urbánus költő, akinek költészetében, Tibullusétól eltérően, meghatározó szerepet játszik a görög mitológia és a képzőművészetek. Abban is különbözik Tibullustól, hogy sokat elemzi saját költészetét, s a szóválasz­ tásban kedveli a végleteket: köznyelvi szavakat ugyanúgy alkalmaz, mint gö­ rög vagy éppen új képzésű szavakat, váratlan, más költők által nem használt jelentésben. Szereti az újszerűségeket a nyelvi megfogalmazásban is, emiatt sokszor homályos, s a modem olvasók számára a legnehezebb latin szerzők közé tartozik. Gyakran az az érzésünk, hogy párhuzamot alkalmaz a gramma­ tikában, ám ez a párhuzam csak látszólagos, mely félrevezeti az olvasót. Pél­ dául a Cynthia, forma potens; Cynthia, verba levis (2, 5, 28.) sor teljesen pár­ huzamos szerkesztésűnek tűnik, ám a sor első felében a forma alanyesetben áll, a neki megfelelő szó a sor második felében, a verba, pedig tárgyesetben, s emiatt e látszólagos párhuzam még inkább kiemeli a Cynthia szépsége és csapodársága közötti ellentétet. Talán éppen stílusának különlegessége miatt beszél Ovidius Propertius „tüzeiről”, s ezt értékelhette benne Goethe és ná­ lunk Vörösmarty.

Bibliográfia Szövegkiadások: D. Paganelli: Properee, Élégies (latin-francia). Paris, 1929. M. Rothstein: Die Elegien des Sextus Propertius (szöveg és kommentár). I—II. Berlin, 1920-1924. M. Schuster - Fr. Domseiff: Sexti Propertii Elegiarum libri IV. Leip-zig, Teubner, 1958. W. A. Camps: Propertius, Elegies I-IV. (szöveg és kommentár). Cambridge, 1961-1967. P. J. Enk: Propertii elegiarum liber III—II. Leiden, 1962. P. Fedeli: Elegie, Libro IV (szöveg és kommentár). Bari, 1965. R. Hanslik: Sex. Propertii elegiarum libri IV. Leipzig, Teubner, 1979. P. Fedeli: Sesto Properzio. IIprimo libro delle elegie (szöveg és kommentár). Firenze, 1980. P. Fedeli: Properzio. II Libro Terzo delle Elegie (szöveg és kommentár). Bari, 1985. Recenziója: AdamikT.: Antik Tanulmányok 35 (1991) 131-133. Lessi V. - Szabó K.: Szemelvények Tibullus és Propertius elégiáiból. Auctores Latini XI. Budapest, 1970.

369

Szabó K.: Propertius II 34. 31-32 értelmezéséhez. Antik Tanulmányok 18 (1971) 46-51. C. Becker: Propertius kései elégiái. In: Latin költészet. Budapest, 1974. 149-215. J. P. Sullivan: Propertius. A Critical Introduction. London, 1976. A. La Penna: L’integrazione difficile. Un profilo di Properzio. Torino, 1977. P. Grimal: L’amour ä Rome. 2e éd. Paris, 1979. J.-P. Boucher: Etudes sur Properce. 2e éd. Paris, 1980. M. von Albrecht: Properz als augusteischer Dichter. Wiener Studien 95 NF 16 (1982) 220-236. ✓ J. L. Butrica: The Manuscript Tradition of Propertius. Toronto, 1984. Th. D. Paranghelis: Propertius: A Hellenistic Poet on Love and Death. Cambridge, 1987. Csengery J.: Propertius összes költeményei. Budapest, 1897. Tibullus és Propertius összes költeményei. Budapest, 1962.

370

XIII. Ovidius és költészete

1. Élete Publius Ovidius Naso életét aránylag jól ismerjük, mert megírta költői önélet­ rajzát (Tristia 4, 10), és az antik szerzők is több fontos adatot őriztek meg éle­ tére vonatkozólag, elsősorban az idősebb Seneca. A paelignusok földjén, Sulmóban született (ma Sulmona) Kr. e. 43-ban, Cicero halálának évében. Augustus békéjét már úgy élte meg, mint természetes adottságot. Életkoránál fogva nem tudatosult benne, hogy Augustus hosszú évtizedek harcai után teremtett konszolidált társadalmi keretet a politikai és a társadalmi élet szá­ mára. Előkelő lovagrendű családból származott, s a nála egy évvel idősebb testvérével korán Rómába került a legjobb mesterekhez. Retorikát Arellius Fuscusnál és Porcius Latrónál tanult az idősebb Senecával együtt, akinek fel­ jegyzései szerint Porcius Latro olyan hatással volt rá, hogy néhány szenten­ ciáját költészetében is fölhasználta (Seneca, Controversiae 2, [10] 8). Arellius Fuscus előtt tartott perbeszédéből Seneca részleteket idéz, s belőlük nyilván­ valóan kitűnik, hogy már akkor kedvelte a szentenciákat és az ellentéten ala­ puló kijelentéseket. Törvényszéki próbabeszédeiben ugyanúgy, mint tanács­ adó beszédeiben a lélektani meggyőzésben és jellemábrázolásban tűnt ki. Seneca szerint beszéde már akkor szabadversnek tűnt (solutum carmen). Az ügyvédi pályára készülő bátyjának halála után Ovidius megkapta a ki­ sebb tisztségeket: a pénzverés felügyeletét ellátó tres viri, majd a decemviri stlitibus iudicandis tagja lett; e lovagi testület többek között örökösödési ügyekkel is foglalkozott; vö. Fasti 4, 384. Apja nagy bánatára azonban lemon­ dott a senatori karrierről, s teljesen a költészetnek kívánta szentelni magát. Magas rangja és családi összeköttetései miatt azonban ezt maradéktalanul nem valósíthatta meg. Ő maga említi, hogy később a centumviralis bíróság tagjaként peres ügyekben is részt vett, sőt polgári perekben bíróként is tevé­ kenykedett (Tristia 2,93-96). Ismerve a költészet iránti korai vonzódását, fel­ tételezhető, hogy csak ritkán, s mihelyt tehette, búcsút mondott a hivatalnoki tevékenységnek.

371

Költői tehetsége igen korán jelentkezett: éjjel-nappal verset írt, s ezzel ki­ vívta apja haragját: nagyra hivatott fiát óvni akarta a költők szegénységétől: Saepe pater dixit „Studium quid inutile temptas? Maeonides nullas ipse reliquit opes. ” Motus eram dictis, totoque Helicone relicto scribere temptabam verba soluta modis. Sponte sua carmen numeros veniebat ad aptos, et quod temptabam scribere, versus erat. „Mondta nem egyszer atyám munkámra: »Hiábavalóság! Kincset holta után Maeonides se hagyott.« Nem szólt hasztalanul. Helicont odahagyva egészen, Most már prózában készülök írni csupán: Önként jött ajakamra, kötött formában, az ének, s vers lett mindenből, bármit is írt le kezem;” (Tristia 4, 10, 21-26; fordította Gaál L.)

A költői elhivatottságnak ez a korai jelentkezése és tudatos vállalása meg is hozta gyümölcsét: már abban az életkorban, amikor az ifjak borotválkozni kezdenek, hírnevet szerzett felolvasásaival. Tibullus pártfogója, M. Valerius Messala Corvinus figyelt fel költői tehetségére s támogatta. A kortárs költők­ höz való viszonyáról így emlékezik: Temporis illius colui fovique poetas, quotque aderant vates, rebar adesse deos. Saepe suas volucres legit mihi grandior aevo, quaeque nocent serpens, quae iuvat herba, Macer. Saepe suos solitus recitare Propertius ignes iure sodalitii, quo mihi iunctus erat. Ponticus heroo, Bassus quoque clarus iambis dulcia convictus membra fitere mei; et tenuit nostras numerosus Horatius aures, dum ferit Ausonia carmina culta lyra. Vergilium vidi tantum; nec amara Tibullo tempus amicitiae fata dedere meae.

372

„Annak a kornak a költőit tisztelve szerettem. Azt hittem róluk, mindenik isteni lény. Mérges kígyókról, gyógy fű vekről, madarakról írt az öreg Macer, és énnekem adta elő. Szokta Propertius is „tüzeit” recitálni előttem, régi baráti jogon, mely vele összekötött. Ponticus- és Bassust, hős- és gúnyversek iróit kedves tagjaiként látta baráti körünk. Változatos dalait zengette Horatiusunk is, s elbűvölte müveit ausoni lantja fülünk. Vergiliust csak láttam. A sors nem hagyta Tibullust élni, hogy egykoron én majd a barátja legyek.” (Tristia 4, 10,42-52; fordította Gaál L.)

E részlet különös értéke abban van, hogy világosan láttatja: Ovidius nem­ csak a Messala-kör költőit ismerte, hanem minden számottevő alkotóval vala­ miféle kapcsolatban állt. Propertiusszal, Ponticusszal és Bassusszal baráti vi­ szonyban volt, Horatius felolvasásain részt vett, s nagyra értékelte változatos mértékben írt verseit (numerosus Horatius). Vergiliust csak egyszer látta, nyilván azért, mert Vergilius ez időben Nápoly környékén élt, s csak ritkán jött Rómába. Sokat sejtető a Tibullusról szóló másfél sor: Tibullust annyira tisz­ telte mint költőt, hogy a barátja szeretett volna lenni, de ezt Tibullus korai ha­ lála nem tette lehetővé. E különös tisztelet tanújele a Tibullus halálát elsirató elégiája (Amores 3, 9), s az a tény, hogy Propertiust, bár barátjának mondja, nem siratja el, s az elégiaírók sorában Gallus és Tibullus után a harmadik he­ lyen említi. Egy álnéven Corinnának nevezet hölgy ihlette Amores c. elégiáinak gyűjte­ ményét, amellyel Róma-szerte híressé vált. Bár könnyen szerelemre lobbant, pletykák nem keringtek róla (Tristia 4, 10, 68). Egészen fiatalon egy hozzá méltatlan feleséget adtak neki, akivel csak rövid ideig élt együtt. Második fe­ lesége, bár mentes volt az első hibáitól, szintén nem maradt tartósan a házá­ ban. Harmadik felesége a Fabiusok családjába tartozott, s mindvégig kitartott mellette. Egy leánya volt, Perila, aki két házasságból kétszer tette nagyapá­ vá. Szülei hosszú életet éltek: apja kilencvenéves korában halt meg, anyjával nagyjából egy időben, nem sokkal Kr. u. 8 előtt. A költő szerint boldogok,

373

hogy éppen akkor távoztak az életből, mert nem élték meg azt a tragédiát, amely a pályája csúcsán levő Ovidiust érte. Kr. u. 8-ban ugyanis Augustus császár rendelettel kiutasította Rómából, s a Fekete-tenger partján fekvő Tomit (ma Constan a) jelölte ki számára tartózkodási helyül. A száműzetésnek egy enyhébb fajáról, az ún. relegációról volt szó Ovidius esetében: római polgár­ jogát, vagyonát, sőt a Rómával való írásbeli kapcsolat jogát megtarthatta. Hosszadalmas, tudatosan lassított utazás után a következő év tavaszán érke­ zett meg Tomiba, ahol mintegy 9-10 évet töltött egészen Kr. u. 17 végén vagy 18 elején bekövetkező haláláig. Folyton reménykedett, hogy Rómában maradt felesége és más pártfogói kieszközlik számára a kegyelmet, de reményeiben csalódnia kellett: csak a halál vetett véget relegációjának. Költői tevékenységében három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első korszaka Kr. e. 20-tól Kr. e. 1-ig tart, s ebben a korszakban adta ki az alábbi műveit: Amores (Szerelmek), Ars amatoria (A szerelem művészete), Medea c. tragédia, Remedia amoris (A szerelem ellenszerei), De medicamine faciei femineae (Az arcápolásról), Heroides (Hősnők levelei). A második korszak Kr. u. 1-től Kr. u. 8-ig tart, s ebben Ovidius a nagy mű­ fajok felé fordul. Megalkotja a 15 könyvből álló Metamorphosest (Átválto­ zások) és a 12 könyvre tervezett Fastit (Római naptár). Relegációjának tragé­ diája azonban megakadályozta e második munka befejezését. Harmadik korszakában (Kr. u. 8-17) két nagyobb és két kisebb terjedelmű költői művet alkotott: a Tristia (Keservek) és az Epistulae ex Ponto (Levelek Pontusból) c. 5, illetve 4 könyvből álló elégiagyűjteményeit, az Ibis c. támadó költeményt és a befejezetlenül maradt Halieuticát.

2. Az első korszak művei Ovidius költői pályája az Ámoréi (Szerelmek) c. elégiagyűjteménnyel kezdő­ dött, amely eredetileg öt könyvből állt, és Kr. e. 16 körül jelent meg. Ez azon­ ban nem maradt ránk, hanem ennek egy későbbi, rövidített és javított kiadása 3 könyvben, amelyet a szerző Kr. e. 2-ben vagy 1 -ben jelentetett meg, már az Ars amatoria (A szerelem művészete) után. Ez utóbbi gyűjtemény 49 elégiát tartalmaz mintegy 2460 sorban. Az 1. könyv 15, a 2. 19, a 3. ismét 15 elégiát foglal magában. A rövidítés szándéka kihámozható abból a négysoros epigrammából, amelyet a költő a második kiadás élére állított:

374

Qui modo Nasonis fueramus quinque libelli, tres sumus: hoc illi praetulit auctor opus: ut iam nulla tibi nos sit legisse voluptas, at levior demptis poena duobus erit. „Eddig öten voltunk Nasónak könyvei; most már három a számunk; így jobbnak itéli müvét; mert noha élvezetet most már ez a könyv nemigen nyújt, ennyivel is kevesebb bántalom éri utóbb. (Fordította Gaál L.)

Az a játékos őszinteség, amely Ovidius egész költészetét jellemzi, már e négy sorban jelentkezik. Az elhagyott, feltehetőleg túlságosan pajzánnak ítélt elégiák miatt a második kiadás nem okoz már gyönyörűséget - mondja játé­ kosan. De az olvasásért járó büntetés (poena) is kisebb lesz - s ezt már komo­ lyan mondja, bár kétértelműen. A kisebb büntetésen ugyanis azt is érthetjük, hogy kevesebb időt vesz el az olvasótól, ám azt is, hogy kevesebb vád éri szer­ zőjét az egyes elégiák szabados hangvétele miatt. Az 1. könyv nyitó darabja tüstént játékosan kezdődik: Arma gravi numero violentaque bella parabam edere, materia conveniente modis; Par erat inferior versus: risisse Cupido dicitur atque unum surripuisse pedem. „Fegyvereket komoly énekben s bősz harcot akartam zengeni: ehhez jól illik a hexameter. Egyformák voltak soraim, - de kacagja Cupido, s minden verspárból elrabol egy ütemet.”

(Amores, 1, 1, 1-4; fordította Gaál L.) A költő felháborodik Amor szemtelenségén, leteremti, mire az meglövi nyi­ lával, s a költő lángra lobbanva a szerelem tüzétől nem tehet mást, csak sze­ relmi elégiákat írhat. A recusatio játékos formájával találkozunk itt: a költő bár szeretne, nem írhat eposzt, mert Amor szerelemre kényszerítette.

375

Ám ez a játékosság halálosan komoly - azt is mondhatnánk - provokatívan komoly (1. erről Szilágyi J. Gy. 1982, 9-20). Egyértelműen az olvasó tudo­ mására hozza ezt az 1. könyvet lezáró 15. elégiában. Azzal indítja a verset, hogy irigyei elmarasztalják, hogy a közügyeket elhanyagolva, ilyen haszontalanságokkal vesztegeti idejét, mint a költészet. Válasza határozott és félre­ érthetetlen: Mortalest, quod quaeris, opus; mihifama perennis quaeritur, in toto semper ut orbe canar. „Mindaz, amit te akarsz, elveszhet. Nékem örök hír célom. Egész e világ zengje az én nevemet!”

{Amores, 1, 15, 7-8; fordította Gaál L.) Ezután felsorolja azokat a görög és latin költőket, akiknek neve örökké él, s a latin költők felsorolását Gallusszal zárja: Gallus et Hesperiis et Gallus notus Eois, et sua cum Gallo nota Lycoris erit. „Napnyugat ismeri jól és napkelet ismeri Gallust, és míg él Gallus, véle Lycoris is él.”

{Amores, 1, 15, 29-30; fordította Gaál L.) Gallust Octavianus Augustus késztette öngyilkosságra, műveit elkobozták, ám Ovidius szerint örökké élni fog. S hogy nyomatékot adjon ennek a gondo­ latnak, Gallus nevét háromszor ismétli meg e két sorban, s rögtön utána köve­ teli, hogy a királyok s a királyok diadalmenetei hátráljanak meg a költészet előtt, mert az előbbi csak a bamba tömegek csodálatára tarthat igényt, az utób­ bi pedig a halhatatlanságra. Ez a vers nyilván benne volt az első kiadásban, s a költő benne hagyta a másodikban is. Ez bizony nem vall politikai érzékre, mert Augustus megütközhetett rajta. Az 1. könyv 2. darabjában Amor diadaláról szól: Amor mindenkit elfog s megkötöz, nemcsak az embereket, hanem még a Józanságot és a Szemérmet, sőt az isteneket is. A költő csak egyet tehet: irgalomért könyörög hozzá: Ergo cum possim sacri pars esse triumphi, parce tuas in me perdere, victor, opes! 376

Adspice cognati felicia Caesaris arma: qua vicit, victos protegit ille manu. „Hogyha tehát már része vagyok diadalmenetednek, énbennem kíméld, győztes, a birtokodat! lm’ a rokon Caesar diadalmas fegyvere példa: O rabul ejt s azután védi a rabjait is.”

(Amores, 1, 2, 49-52; fordította Gaál L.) Ennek a párhuzamnak sem örülhetett Octavianus Caesar Augustus, mert olyan következtetésekre adhatott alkalmat a korabeli olvasók számára, ame­ lyek nem feltétlenül vetettek jó fényt reá. Az Amores hősnőjéről az 1, 3-ban hallunk először, de név nélkül. Egy le­ ányról (puella) szól, aki nemrég rabul ejtette. Annyira szereti, hogy már nem is kéri, hogy viszont szeresse; csak azt, hogy tűrje el szerelmét. Itt felsorolja a római szerelmi elégia minden közhelyét: örökké szolgálni fogja. Bár nem gazdag, sokat nem tud neki ajándékozni, mégis verseivel halhatatlanná teszi. Bármeddig él is, őt imádja a sírig: cura perennis eris (1, 3, 16). O lesz a Mú­ zsája, s nevüket örökre összekapcsolja a nagy szerelem. A következő elégiá­ ból kiderül, hogy férje is van az imádott lánynak, s tanácsokat ad neki, hogyan csapja be a bambát. Csak az 1, 5-ből tudjuk meg, hogy a lány neve Corinna. Délidőben tikkadtan hever a költő az árnyas szobában, amikor belép Corinna könnyű tunikában. A költő letépi róla az alig vonakodó ruhadarabot, s ott áll előtte Corinna teljes szépségében: Quos umeros, quales vidi tetigique lacertos! Forma papillarum quam fuit apta premi! „Mily csodaszép karokat s vállat láttam, simogattam! Keble milyen gyönyörű: simogatni való!”

(Amores, 1, 5,19-20; fordította Gaál L.) Újszerű ez a szemléletes leírás, mert a többi római elégiaköltő csak általá­ ban beszélt a kedves szépségéről. Ovidiusnál már itt tetten érhető az a szaba­ dos szókimondás, amely majd az Ars amatoria 3. könyvében a pornográfia határát súrolja. Annak ellenére, hogy ilyen szemléletes képet fest Corinna

377

szépségéről, egyes kutatók feltételezik, hogy Corinna a képzelet szüleménye, hiszen az Amorésben meglehetősen ritkán szerepel, s nem tölt be olyan egysé­ gesítő szerepet, mint Catullus Lesbiája. Ezt támasztja alá az a tény, hogy Ovi­ dius a többi elégiaköltőtől eltérően bizonyos iróniával szemléli az egy kedves­ hez kötődő végtelen szerelmet, s a 2, 10-ben hátat fordítva a hagyományos konvencióknak, kijelenti, hogy egyszerre, egy időben két kedvest is tud sze­ retni, s nem tudja eldönteni, melyik a szebb. Sőt a 2,4-ben bevallja, hogy min­ dig szerelmes, s minden nőben talál valami szeretnivalót: a műveletlenben ugyanúgy, mint a műveltben, a fiatalban éppúgy, mint az idősebben. Ovidiusnál tehát hiányzik a catullusi vagy a propertiusi szerelem tragikus pátosza, s helyét a játéknak, a lususnak engedi át. Ilyen előzmények után ironikus játék­ nak hat a 2, 17, amelyben arról győzködi az olvasót, hogy szép dolog egyet­ len nőnek, Corinnának szolgálni, bármilyen szeszélyes legyen is. Ilyen esetek­ ben valószínűleg az elődökkel verseng, s meg akarja mutatni, hogy ő is tud e témáról énekelni, de újszerűen. Jól példázza ezt a 3, 11, amelyben a catullusi Odi et amo-t fogalmazza újra 50 sorban. Ovidius számára tehát nem is annyi­ ra a szeretett leány fontos, hanem a költészet, melyet ha jól csinál a költő, új világokat teremt, s meggyőzi az olvasót azok valóságáról, pedig hát az egész színtiszta hazugság: Exit in inmensum fecunda licentia vatum, obligat historica nec sua verba fide; Et mea debuerat falso laudata videri femina: credulitas nunc mihi vestra nocet. „Végtelen és termékeny a szent költői szabadság. Történelmi, igaz szó soha nem köti meg. Hogyha dicsérem a lányt, kár volt elhinni a szép szót; mert a hiszékenység most nekem árt egyedül.”

(Amores, 3, 12, 41^44; fordította Gaál L.) A szerelmi tematikát a 3. könyvben tovább bővíti új témák bekapcsolásá­ val, például az álomfejtés (3, 5), Tibullus halála (3, 9), Ceres ünnepe (3, 10), luno ünnepe (3, 13) stb. Már e kötet bevezető darabjában sejteti e tematikai bővítést azzal, hogy az Elégia és a Tragédia vitáját közli, amelyben a Tragé­ dia is követeli a maga jogait. A költő azzal nyugtatja meg, hogy egy ideig még 378

a könnyed elégiáé lesz a szó, de utána átengedi a Tragédiának. Bár Ovidius első korszakbeli műveinek kronológiája bizonytalan, a Tragédia és az Elégia vitájából arra következtethetünk, hogy az Amores első kiadásának megjelené­ se után, tehát valamikor Kr. e. 16 után kezdett bele Medea c. tragédiájának írá­ sába, amelyet 10 körül publikálhatott. Nagy sikert ért el vele, s a római utókor is nagyra értékelte: Tacitus szerint sem Asiniusnak, sem Messalának könyvei nem olyan híresek, mint Ovidius Medeaja és Varius Thyestese (Dialogus de oratoribus 12), Quintilianus szintén Varius Thyesteséve 1 együtt említi Ovi­ dius Medeáját, s megjegyzi, hogy a Medea mutatja, mire lett volna képes Ovidius, ha akart volna tehetségének parancsolni (10, 1, 98). Sajnos e tragé­ dia nyomtalanul elveszett. Ovidius az Amores 3. könyvének záró versében halhatatlanságát hangsú­ lyozva búcsút mond az elégiának: Inbelles elegi, genialis Musa, valete, post mea mansuram fata superstes opus! „Gyöngéd vers, vidám Múzsám, isten veletek már! Hogyha meg is halok én, el nem enyészik e mű.” (3, 15,19-20; fordította Gaál L.)

Valójában ez a búcsú nem volt végleges hiszen az egy Medeán kívül az el­ ső korszak valamennyi művét elégikus disztichonban írta. A Heroides (Hős­ nők levelei) első sorozatát (1-15. levél) valószínűleg a Medea tragédia után adta ki, Kr. e. 10 után. Később, talán Kr. u. 4-ben az első sorozatot három le­ vélpárral egészítette ki (16-21. levél). Az első sorozat 15 levelét a szerelmes által elhagyott vagy attól távol levő mitikus hősnők írják a szeretett férfihoz. E fiktív levelek igazi elégiák abban az értelemben is, hogy alaphangjuk a pa­ nasz. Amíg az Amores darabjaiban a költő a férfi szemszögéből nézi a szerel­ met, a Heroidesben a nő szempontjai, érzései kapnak hangot, s így az Amores ellenpárjának tekinthetők. További különbség az Amores témáihoz képest a mítosz előtérbe kerülése a Heroidesben. Az elhagyott hősnők többsége a gö­ rög mitológia ismert alakja: Penelope, Phyllis, Briseis, Phaedra, Hypsipyle stb., mindössze egy római vonatkozású hősnő van: Dido, s egy történeti sze­ mély: Sappho. A második sorozat levélpárosainak újdonsága abban van, hogy a szerelmes férfi írja az első levelet, a másodikat válaszként a nő: Paris Helene, Leander - Hero, Acontius - Cydippe. 379

Ovidius a Heroides „levélgyűjteménnyel” új műfajt teremtett meg, amelyet az irodalmi és a retorikai elemek ötvözésével hozott létre. A szerelmesek el­ választása, egymástól való távolléte az elégiában is gyakori téma, s ilyen eset­ ben az egyedül maradt fél monológokban beszél. Elhagyott nők monológjait, panaszait más műfajokból is ismerte Ovidius: Catullus 64. carmenében Ariadné panaszát, az Aeneis 4. énekében Didó panaszát stb. Ovidius azonban termé­ szetes formát teremtett e panaszos monológoknak a levélben. A költői levél mint műfaj a latin irodalomban is létezett már (Lucilius, Horatius), sőt Pro­ pertius 4. könyvének 3. darabja, Arethusa levele Lycotashoz konkrét indítta­ tást is adhatott Ovidiusnak e műfaj kiteljesítéséhez. De a retorikai declamatiók hatását sem kell mellőzni, hiszen azokban a jellemfestés, a szánalom felkelté­ se, a saját igazunkról való meggyőzés igen fontos szerepet játszott, s Ovidius alapos képzést kapott bennük. A Heroidesben Ovidius tág teret enged a pathos és a lusus hangnemének. Pénelopé érzésvilága, helyzetének ábrázolása nemes és királynői. Phaedra viszont a félvilági kurtizán nyíltságával beszél a szerelemről, s az elégia könynyed hangnemében indokolja meg „új” erkölcsi felfogását (129-146); alakjá­ ban leértékelődik a mitikus, hősnői szerelem. Ugyanez a leértékelődés figyel­ hető meg Didó alakjában: Didó egyszerű nő, aki valamilyen formában meg akarja őrizni annak a férfinak a szerelmét, aki már megunta, s mindenfélét kitalál csak azért, hogy elhagyhassa. Nemcsak Didó nem hisz Aeneas isteni küldetésében, de Ovidius sem, aki szerint csak egyetlen küldetés létezik: a költőé. A Heroides nagy újdonsága és értéke abban rejlik, hogy Ovidius saját erkölcsiségét is érvényesülni engedi ugyan, de mégis a nő szemével tudja lát­ tatni az eseményeket s leírni az érzelmeket, s ezáltal a női léleknek és gondol­ kodásnak olyan jellemzőit tálja fel, amelyek igazán csak korunkban váltak a kutatás tárgyává. Ezért is érezzük ma Ovidiust valóban modemnek. A szerelmi elégiától, amelyben mind férfi, mind női szempontból vizsgálta a szerelmet a költő, nem esik messze az Ars amatoria (A szerelem művésze­ te) c. tankölteménye. Annál is inkább, mert már a korábbi elégiaköltők is írtak tanító célzatú elégiákat (Tibullus 1, 4; Propertius 1, 10), s maga Ovidius is érintette e témát az Amoresbtn (1, 4; 1, 8). A különbség mindössze annyi, hogy az Ars amatoriában didaktikus rendszerességgel, tanítóköltemény for­ májában, annak módszerével tárgyalja a témát, mégpedig az 1-2. könyvben férfiak, a harmadikban pedig nők számára. Az 1. könyv bevezetésében hang­ súlyozza, hogy minden területen tanulással lehet elsajátítani a mesterséget:

380

Siquis in hoc artem populo non novit amandi, hoc legat et lecto carmine doctus amet. Arte citae veloque rates remoque moventur, arte levis currus. Arte regendus Amor. „Van mifelénk, kinek a szerelem művészete újság? Versemből okulást nyerve, kövesse tanom. Fürge hajón vásznat s evezőt művészet igazgat, gyors kocsit ez gördít, Ámor is erre hajol.”

(Ars amatoria 1, 1-4; fordította Gáspár E.) Hangsúlyozza, hogy nem a Múzsáktól veszi tudományát, mint Hésiodos, hanem a tapasztalatból, s Venust kéri, hogy az igazságot hirdethesse. Nem kis iróniával kijelenti, hogy csak azt tanítja, ami szabad; tehát szó sem lehet bűnről: Nos Venerem tutam concessaque furta canemus, inque meo nullum carmine crimen erit. (33-34.) Itt nyilvánvalóan szöges ellentétben áll Augustus korábban hozott szigorú törvényeivel, ám Ovidius ezekről nem vesz tudomást, a korabeli Róma erköl­ csi gyakorlatát tartja szem előtt. A bevezető után, mint az iskolai retorikák, megadja művének tárgyát s an­ nak részeit: hol lehet megtalálni a leányt, hogyan lehet megszerezni, s végül, hogyan lehet megtartani. Először azokat a helyeket sorolja fel, ahol a lányok megtalálhatók: színház, cirkusz, aréna, különféle játékok és diadalmenetek, lakomák stb. (41-262). Ezután arra nézve ad előírásokat, hogyan lehet megkömyékezni a lányt. Első és legfontosabb az önbizalom, azután megnyerő modor, jó érzék az időpont kiválasztásához; érteni kell az ajándékozáshoz és a levélíráshoz. Fontos a meggyőző beszéd, a rámenősség, de olykor célirányos a visszafogottság (263-770). A férfi optimizmusának alapja, hogy annyi Ró­ mában a lány, mint az égen a csillag (Quot caelum stellas, tot habet tua Roma puellas 59), másik fontos pedagógiai elve pedig az, hogy minden nő meg­ kapható: Prima tuae menti veniat fiducia, cunctas posse capi; capies, tu modo tende plagas.

381

„Győzd meg először is önmagadat s hidd el: valahány nő él, a tiéd lehet és lesz, csak a cselre ügyelj.” (Ari amatoria 1, 269-270; fordította Gáspár E.)

A 2. könyvben a megtartásra vonatkozó tanácsok következnek. A művelt­ ségnek nagyobb szerep jut e téren, mint a mágiának. Hajlékonyság, finomság, kisebb ajándékok fontos kellékei a szerelem megtartásának. Különösen fi­ gyelmesnek kell lennie, ha beteg a kedves, egyszóval, hogy szeressenek, sze­ retetreméltó légy: ut ameris, amabilis esto (2, 107). Ajándékokat nem adha­ tunk folyton, de jó szavakat igen: Cum dare non possem munera, verba dabam (2, 166). Verset is lehetne küldeni, sajnos azonban, nem mindig hatásos. Egyes nők ugyanis dicsérik a verset, valójában azonban értékes ajándékokra áhítoznak. Még a barbár is tetszik nekik olykor, ha gazdag. Mit tehetünk, ilyen korban élünk: Aurea sunt vere nunc saecula; plurimus auro venit honos, auro conciliatur amor. „Újra aranykor van földünkön: a pénz a becsület kútfeje: pénzen akár vonzalom is vehető.” (Ari amatoria 2, 277-278; fordította Gáspár E.).

A Vergilius által megénekelt boldog aranykor, amely Octavianus Augustusnak köszönhető, Ovidiusnál visszájára fordul: az arany minden rossz for­ rásává válik, mert érte minden megvehető: becsület, szerelem. Csaljuk meg szerelmünket, de tartsuk titokban, ne dicsekedjünk vele ostobán (389-390). A könyvet végül a szeretkezésre vonatkozó előírások zárják le (703-728), s a költő igényt tart a férfiak dicséretére. Elvárja, hogy minden sikeres szerel­ mi légyott után, ennyit mondjon a szerencsés: Naso magister erat (744). A második könyv utolsó két sora szerint a lányok kérték a költőt, hogy őket is tanítsa meg a szerelemre, s e kérésnek tesz eleget a 3. könyvben. A 3. könyvet azzal indítja, hogy igazságtalan lenne, ha a nők fegyvertelenül szállnának szembe felfegyverzett férfiakkal, ezért őket is el kell látnia megfe­ lelő tanításokkal. De mielőtt erre rátérne, figyelmezteti őket, hogy szeresse­ nek, amíg lehet, mert az idő gyorsan múlik:

382

Dum licet et vemos etiamnum editis annos, ludite; eunt anni more fluentis aquae; Nec quae praeteriit, iterum revocabitur unda, nec quae praeteriit, hora redire potest. „Élvezz, míg neked áll a világ s korod engedi tenned, mint a tűnő vízár, úgy eliramlik a perc. Hasztalanul hívnád a habot, mit az ár tovasodrott, senki az elmúltat vissza nem adja neked.” (Ars amatoria 3, 61-64; fordította Gáspár E.) Ezután felsorolja, milyen legyen a nő, ha hódítani akar: az ápoltság vonzó­ vá tesz. Különös gondot kell fordítani a frizurára: ki-ki az egyéniségének meg­ felelőt válassza; az arc festése is előnyös lehet. A férfinak azonban csak a kész remekművet szabad látnia. Meg kell tanulniuk megfelelően nevetni és sírni (3, 281-295), beszélni és járni. Tanuljanak meg énekelni, táncolni, különféle tár­ sasjátékokat játszani, mert mindezek alkalmat és keretet teremtenek a szere­ lemre (3, 368- 370). Mindig számítani kell arra, hogy alkalom adódik a hódí­ tásra: a horog legyen mindig kidobva, majd csak ráakad valaki (3, 425). Ha úgy érzi, hogy szerelme megcsalja, tegye ő is ezt! Tudjon bánni az arckifeje­ zésével, ezzel jól lehet hatni a férfiakra. Az engedékenységet a szigorral ve­ gyítsék: olykor javukra válik, ha kizárják a szerelmest (3, 580-610). Ezután arra vonatkozólag ad tanácsot, hogyan lehet kijátszani a féltékeny férjet és az őröket (3, 611-658). Végül ahogyan a férfiaknak adott tanácsot a szerelmi együttlétre, ugyanígy ad a nőknek is, de kissé részletesebben, a pornográfia határát súrolva (3, 747-808). Az Ars Amatoriával a költő nagy sikert aratott, ám egyesek részéről súlyos kritikák is érték. Ez nyilvánvaló a Tristia második könyvéből, amelyben a költő kénytelen az erkölcsi rombolás vádja ellen védekezni; vö. 253. skk., 277. skk. Feltételezhető tehát, hogy a Remedia amoris (A szerelem orvos­ lása) c. egy könyvből álló munkáját a közvélemény nyomására írta Kr. u. 1-2 táján, s vele tompítani próbálta az Ars amatoria élét. A bevezetésben bocsá­ natot kér Ámortól, s kijelenti, nem szándéka a szerelem akadályozása, ám ha valaki meg akar szabadulni a szerelem igájától, annak segítséget nyújt, hogyan tegye ezt:

383

Ad mea, decepti iuvenes, praecepta venite, quos suus ex omni parte fefellit amor. Discite sanari, per quem didicistis amare; una manus vobis vulnus opemque feret. „Megcsalatott ifjak, jertek csak az én tanodámba, hogyha Amor százmód nagygonoszul becsapott. Most gyógyulni tanít, aki rég szerelemre tanított: Egy kéz ád sebet és adja a sebre az írt.” CRemedia 41^14; fordította Horváth I. K.)

A gyógyítás istenétől, Apollótól kér ihletet, ám a modern kritikusok szerint ezt nem nagyon kapta meg, mert az a varázslatos szellemesség, finom irónia és találékonyság, amely az Ars amatoriát áthatja, hiányzik e műből. Ugyanez mondható el a De medicamine faciei femineae (Az arcápolásról) c. kozmeti­ kai kézikönyvéről, amelyből mindössze 100 sor maradt fenn.

3. A második korszak művei Feltehetőleg mind a szerelem tematikájának kimerítése, mind az Ars amatoriáért kapott kritikák közrejátszottak abban, hogy Kr. u. 1-2 körül Ovidius nagyobb és komolyabb témák felé fordult. Egyszerre két nagy műbe kezdett, s párhuzamosan dolgozott rajtuk. Egyik a Fasti (Római naptár), másik a Metamorphoses (Átváltozások). A Fasti keletkezési idejét mindmáig nem tudta pontosan tisztázni a kutatás, annyi azonban valószínűnek látszik, hogy Kr. u. 4-ben nagy része, talán a ránk maradt 1-6. könyv már elkészült. A Tris­ tia 2, 549-552. sorából úgy tűnik, hogy Kr. u. 8-ban már készen volt az egész, tehát a 7-12. könyv is, s csak a relegatio akadályozta meg kiadását. A 7-12. könyvből azonban semmi sem maradt fenn, így nem lehet eldönteni, hogy egyáltalán megírta-e őket a költő vagy sem. Annyi biztosnak vehető, hogy Augustus halála után gondolt Ovidius arra, hogy e művét is kiadja, mégpedig a „költőtárs” Germanicus pártfogásával; vö. Tristia 4, 8, 63. skk. Ekkor fog­ hatott neki az átdolgozásnak, erről tanúskodik az új bevezetés, amely az Augustus halálával bekövetkező új viszonyokat tükrözi:

384

Tempora cum causis Latium digesta per annum lapsaque sub terras ortaque signa canam. Excipe pacato, Caesar Germanice, voltu hoc opus et timidae derige navis iter. „Római év rendjét s latin ünnepek ősi alapját zengem az égijelek kelte-lenyugta nyomán. Vedd szívesen, Caesar Germanicus: im felajánlom művem; a gyenge hajó útmutatója te légy.”

(Fasti 1, 1-4; fordította Gaál L.) E művében Ovidius a római naptár ünnepeit, azoknak eredetét és a velük kapcsolatos mondákat, szertartásokat írja le, tehát kifejezetten hazafias témá­ kat tárgyal. Mint a bevezetőben mondja, nem Caesar fegyvereiről, hanem oltárairól énekel, s azokról az ünnepnapokról, amelyeket Augustus beveze­ tett, illetve felújított (1, 13-14). E „költői szándék már szó szerint a legtöké­ letesebb összhangban állt a princeps elképzeléseivel, hiszen ódon könyvekből kiszedett vallási szokások és az „ősi dicsőség napjai”-nak felelevenítését ígér­ te, vagyis egyfajta szisztematikus költői összefoglalását azon ünnepek és kul­ tikus szertartások „okai”-nak, amelyek új életre keltésén Augustus idestova három évtizede fáradozott” (Bollók, 1986. 246-247). E tárgyválasztás olyan műfajt igényelt, amely a naptár szolgáltatta kerettel összhangba hozható volt. Ennek mintáját Ovidius Kallimachos Aitia (Okok) c. elégiagyűjteményében találta meg, amely az aitiologikus (okmagyarázó) di­ daktikus költészet műfajába sorolható. Mivel azonban Ovidius a csillagképek létrejöttének magyarázatára is figyelmet fordít művében, a katasterismos, a csillaggá válás irodalmát is tanulmányoznia kellett, elsősorban Eratosthenést (Kr. e. 3-2. sz.) és Simias Hónapok c. tankölteményét (Kr. e. 3. sz.). De római mintára is támaszkodhatott, főleg Propertius „római elégiáira”, és Tibullus hasonló témájú elégiáit sem hagyhatta figyelmen kívül (2, 1; 2, 5). A bevezetésben meghirdetett költői szándékát azonban Ovidius nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Ennek oka részben abban keresendő, hogy nem tudott, és talán nem is akart erőszakot tenni ingeniumán: ott is könnyed, ironikus, majdhogynem szabados hangnemben ír, ahol a szent és komoly té­ ma ugyanilyen hangnemet igényelt volna; részben pedig abban, hogy Ovidius saját „kiművelt” korának bűvöletében élt, s emiatt csak nehezen azonosulha-

385

tott a műveletlen régi korok szokásaival, jóllehet Ianusszal azt mondatja, hogy a jelen és a múlt egyaránt tiszteletre méltó: Laudamus veteres, sed nostris utimur annis: mos tamen est aeque dignus uterque coli. „Áldjuk a régi időt, de jelennek a napjait éljük, mindkettő méltó, hogy figyelembe vegyük.”

(Fasti 1, 225-226; fordította Gaál L.) Ovidius költői akarata s múlthoz való viszonya miatt sikeredett a Fasti olyanra, amilyen: „Az ősi rítusok, történeti mozzanatok nemegyszer szándé­ koltan és parodisztikusan áltudományos oknyomozó elbeszélésébe Ovidius szívesen sző szerelmi történeteket, romantikus epizódokat, burleszk mozza­ natokat (Lucretia halála, Romulus és Remus versengése a város alapításáért, Anna Perenna stb.). Ezek a mű egészéből könnyen kiemelhető részletek a Fasti költői fénypontjai” (Szilágyi J. Gy., 1984, 833). A másik nagy mű a Metamorphoses (Átváltozások), amely versformáját és terjedelmét tekintve eposznak mondható: hexameterben készült 15 könyvben. Maga Ovidius így határozza meg témáját és műfaját: In nova fért animus mutatas dicere formas corpora: di, coeptis (nam vos mutastis et illas) adspirate meis primaque ab origine mundi ad mea perpetuum deducite tempora carmen. „Új alakokká vált testekről indit a lelkem szólani; isteneink! (hisz ez is mind általatok lett), adjatok ihletet, és a világ eredő idejétől végig, az én koromig legyetek vezetői dalomnak.” (1, 1-4; fordította Devecseri G.)

A mű témája tehát olyan mítoszok elbeszélése a világ keletkezésétől a köl­ tő napjaiig, amelyekben átváltozás történt. Műfaját pedig carmen perpetuumnak, „folyamatos éneknek határozza meg, amely kifejezés görög megfelelő­ jét Kallimachos az Aitia (Okok) prológusában a homérosi nagyepikára érti, 386

s attól elhatárolja magát. E nagy művében tehát Ovidius egyrészt versenyre kel Vergiliusszal, amennyiben nagyeposzt ír, másrészt Kallimachosszal, amennyiben különféle átváltozási mítoszokat dolgoz fel, és sorakoztat egy­ más mellé mitikus elbeszélések formájában, ugyanúgy, ahogyan Kallimachos tette Aidájának elbeszélő elégiáiban. Ugyanakkor különbözik az Aeneistől abban, hogy az egész világról szól a hely, a személy és a cselekmény egysé­ ge nélkül. Kallimachos Agájától pedig abban tér el, hogy az egymástól elütő mítoszokat összekapcsolja, s így az egész műnek van valamiféle egysége. Több mint 200 átváltozást dolgoz fel a kozmosz kialakulásától Iulius Caesar csillaggá s Augustus istenné válásáig. Modern kutatók (pl. M. von Albrecht) e nagy mennyiségű mitikus történetet 12 nagyobb témakörre osztják fel: 1. Teremtéstörténet, a világ négy korszaka, özönvíz, új élőlények megje­ lenése (1, 5-451). 2. Apollo győzelme Python felett, s a vele kapcsolatos szerelmi történe­ tek; Phaethon és a világégés; az istenek szerelmi kalandjai (1, 452-2. könyv végéig). 3. A Cadmus-történet fogja közre a harmadik nagy témakört, a thébai mondák csokrát: Actaeon, Semele, Narcissus, Pentheus, Echo, Minyas leányai stb., egészen Cadmus és Harmonia történetéig (3. könyv - 4, 606). 4. Perseus-történetek, Atlas, Andromeda, Perseus és Phineus (4, 607 5, 249). 5. Minerva a Múzsákhoz megy, akik elmesélik neki Pyreneus, Proserpina, Arethusa stb. történetét. Ezzel kezdődik az istenek haragja ciklus, majd foly­ tatódik Arachne, Niobe stb. történetével (5, 250 - 6, 420). 6. Athéni mondák témaköre, megszakítva a Medea-történe ttel: Theseus, Minos, Aeacus, Cephalus, Minos, Theseus stb. (6, 421 - 8, 884). 7. A Hercules-mitoszok: Achelous és Hercules, Nessus, Hercules halála, Alcmene és Galanthis stb. (9, 1^446). 8. Természetellenes szerelem: Byblis, Iphis, Orpheus és Eurydice, Ganymedes, Hyacinthus stb. (9, 447 - 11, 193). 9. Trója-történetek: Trója, Peleus, Ceyx stb. (11, 194-795). 10. Trójai háború: a görögök Aulisban, Achilles és Cygnus, Caeneus, betét­ ként a centaurusok és lapithák harca; a témakör Achilles halálával fejeződik be (12, 1 - 13, 622). 11. Aeneas-monda egybefonódva Scylla, Acis és Galatea, Polyphemus stb. történetével (13, 628 - 14, 608). 387

12. Alba Longa és Róma története: Pomona és Vertumnus, Iphis és Anaxarete szerelmi története, Romulus és Hersilia apotheósisa, Numa, Pythagoras, Egeria, Hippolytus, Tages, Cipus, Aesculapius, Caesar istenné válik (14, 609 - 15. könyv). Maga Ovidius a Metamorphosesről beszélve háromszor öt könyvet említ (Tristia 1, 1, 117). Ebből arra lehet következtetni, hogy a költő eleve három­ szor öt könyvre tervezte a művét. Bár e három pentas külön-külön nem alkot önálló egységet, mégis megfigyelhetők bizonyos párhuzamosságok az 5., 10. és 15. könyvben. Csak ezekben a könyvekben szerepelnek a Múzsák; csak ezekben találunk szokatlanul hosszú olyan betéteket, amelyeket látnoki erő­ vel rendelkező alakok adnak elő: az 5. könyvben a Múzsa éneke, a 10.-ben Orpheus dala, a 15.-ben Pythagoras előadása. E könyvek mindegyikéhez kap­ csolódik egy epilógus, amelyben a művészsorsról van szó: 6, 1-138: Arachne története; 11, 1—84: Orpheus halála; 15, 871—879: Ovidius kész művének a sorsa: Iamque opus exegi, quod nec Iovis ira, nec ignes, nec poterit ferrum, nec edax abolere vetustas. „íme, a művem kész, mit sem Jupiter dühödése sem tűz, vas, se falánk nagy idő soha nem töröl el már” (15, 871-872; fordította Devecseri G.)

Épp e párhuzam világít rá a Iovis ira jelentőségére: ahogyan Arachnénak és Orpheusnak el kellett pusztulniuk, mert csak művészetüknek éltek, s jobbak voltak még az isteneknél is, ugyanúgy kell félnie Ovidiusnak Iuppiter - szim­ bolikus értelemben Augustus - haragjától, ám az ő művének még ők se tudtak ártani, - jelenti ki nagyságának tudatában a költő. A három pentasra való felosztással nagyjából összhangban van az a kro­ nológiai, tartalmi felosztás, amely szerint a Metamorphoses három fő részre oszlik, „amelyeket rövid bevezetés és epilógus keretez: a Hatodik könyv 420. soráig az istenek, a Tizenegyedik könyv 193. soráig a mitikus héroszok és héroinák, a továbbiakban pedig történeti személyek köré fonódnak az elbeszé­ lések’ (Szilágyi J. Gy. 1975, 474). A nagyjából megszorítást az indokolja, hogy Ovidius tudatosan úgy szerkeszti a Metamorphosest, hogy témái ne zá­ ruljanak le egy-egy könyv végén, hanem folytatódjanak a következő könyv­ 388

ben, s ezzel is az egység látszatát kívánja megteremteni, hiszen carmen perpetuumot, folyamatos éneket ígért művének bevezetőjében. Természetesen ezt a hármas tartalmi felosztást sem kell szigorúan értelmezni, hiszen az első rész­ ben is szerepelnek „halandó emberek”, s a harmadik részben is megtalálhatók istenek. Ovidius a változatosságra törekedett, ezért művének legjellemzőbb jegye a kaleidoszkópszerűség, s számára éppen az lehetett izgalmas költői fel­ adat, hogy a legkülönbözőbb dolgokat látványos átmenetekkel úgy kapcsolja össze, hogy az egység, az egy test látszatát keltse. Már Quintilianus észrevet­ te ezt: res diversissimas in speciem unius corporis colligentem 4, 1, 77. Való­ jában tehát a Metamorphoses nem folyamatos, nem kell és nem is lehet folya­ matosan olvasni, hanem csodálatos mitológiai elbeszélések, történetek füzére, amelyek igencsak eltérnek egymástól, s csak egyvalami közös bennük: az átváltozás. Hogy mégis egységes műnek érezzük, a laza kronológiai kereten kívül annak a szimmetriának köszönhető, amelyet bizonyos emberi motívu­ mok - impietas, pietas, szerelem, művészet stb. - ismétlődése hoz létre. Az átváltozás, azaz egy emberi lény átváltozása állattá, növénnyé, szobor­ rá stb., már Homérosnál is megtalálható, ám igazán kedveltté, - mondhatnánk - divatossá a hellenisztikus irodalomban vált. Boios, Phanoklés, Eratosthenés, Nikandros és a már Rómában alkotó Par­ thenios írtak e témáról, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a dolgok eredetét kutassák. Az átváltozás ugyanis a dolgok eredetét írja le, rámutatva arra, hogy a jelenlegi formája milyen korábbi formából jött létre. Ovidius is hangsúlyoz­ za, hogy folyamatosság, kontinuitás van a régi és az új forma között, s hogy véleményét filozófiailag is megtámogassa, a 15. könyvben Pythagorasszal mondatja el, hogy az átváltozás a világmindenség legegyetemesebb törvénye: Omnia mutantur, nihil interit: errat et illinc huc venit, hinc illuc, et quoslibet occupat artus spiritus eque feris humana in corpora transit inque feras noster, nec tempore deperit ullo. „Változik, el nem enyészik azonban semmi. Amonnan jő ide, innen odébb lelkünk; új s új alakokban vándorol: állatból átköltözik emberi testbe, emberi testünkből állatba: de el nem enyészik.”

(15, 165-168; fordította Devecseri G.)

389

Bár az átváltozás a Metamorphoses egységet teremtő témája, ám ennek oka, indító rugója gyakran a szerelem; nem a hétköznapi, hanem a mitikus szerelem, amely az istenek és héroszok világában okozza az átváltozások egy részét, mint ahogy Hésiodos Theogoniájában is az Erős a fejlődés elve. Azon­ ban ennek a mitikus szintnek nem felel meg egy nagy és fenséges értékrendszer, s ennek következtében a mítosz valójában a mindennapi élet ékít­ ményévé, díszletévé válik. így a hagyományos görög-római istenség földi dimenziókban jelenik meg, emberi érzelmektől indíttatva cselekszik: szeret, féltékenykedik, dühöng, jutalmaz. Ilyen értelemben Ovidiusnál a mítosz anyagot szolgáltat a költői fikció számára, amely végtelen hatalmánál fogva képes Niobét sziklává, Iuppitert pedig madárrá változtatni (Amores 3, 12, 31-34). Ovidius óriási érdeme tehát, hogy a már megmerevedett, beporosodott mi­ tológiai történeteknek egész tárházát Homérostól saját koráig összegyűjtötte, új formába öntve életet lehelt beléjük, s így hagyományozta át az utókorra. Nemcsak az olykor lapos történetek váltak így frissen újszerűvé és izgalmas­ sá, de formájuk is magával ragadja az olvasókat, mert szinte minden műfaj megtalálható a Metamorphosesberv, például, a hősi eposz: a kentaurok és lapithák harca (12, 211-535); epyllion: Proserpina elrablása (5, 385-571), idill: Philemon és Baucis (8,661-724), szerelmi elégia: Polyphemus és Galatea tör­ ténete (13, 778-897), szerelmes levél: Byblis levele Caunushoz (9, 517- 573), himnusz Bacchushoz (4, 17-30), epigramma: Phaethon sírverse (2, 327-328).

4. Harmadik korszaka: a száműzetés évei Mint fentebb láttuk, Kr. u. 8-ban Augustus császári rendelettel kiutasította Ovidiust Rómából, s Tomiba küldte. A relegatio igazi okát azóta sem sikerült tisztázni. Maga Ovidius az életrajzi elégiájában azt állítja, hogy száműzetésé­ nek oka mindenki előtt ismeretes, ezért nem kell azt saját vallomásával meg­ erősítenie (Tristia 4, 10, 99-100). E diplomatikus fogalmazásból arra követ­ keztethetünk, hogy a költő számára még ekkor sem volt tanácsos az igazi okot leírni. Száműzetésének okaként itt a megsértett császár haragját (laesi prin­ cipis ira 98) említi. A Tristia második könyvében, amelyet Augustushoz in­ téz, száműzetésének két okát említi: carmen et error (Tristia 2, 207). A car-

390

men esetében a kutatók egyetértenek abban, hogy az Ars amatoriáró\ van szó, s Marót Károlynak igaza lehet abban, hogy a carment tágabban is érthetjük: nemcsak az Ars amatoria, hanem Ovidius minden elégiája, sőt az akkorra már elkészült Pástija is meggyőzte Augustust arról, hogy Ovidius javíthatatlan: egész költészetével szándékosan aláássa erkölcsi programját. Hasonló ered­ ményre jut Borzsák István, amikor hangsúlyozza, hogy az Ars Amatoria parodikus reminiszcenciái Augustus nemrég hozott törvényeinek persziflázsát nyújtják, s hogy azt a megütközést, amelyet az Ars amatoria keltett az idősebb Iuliának a száműzetését követő időben, helyrehozza, szinte külső nyomásra vállalkozott a Fasti és a Metamorphoses megírására, ám pajzán hangnemét ezekben sem tudta, vagy nem akarta megváltoztatni. Elképzelhető tehát, hogy a relegációban egész „életműve” szerepet játszott. Csakhogy ez az „irodalmi” ok önmagában talán nem lett volna elég a relegációhoz. Kellett lennie valamiféle olyan „politikai” indoknak, amely alapján Augustus irodalmi elégedetlenségéért is megfizethetett a költőnek. Ez a poli­ tikai indok az lehetett, amit Ovidius az error szóval ír körül. Némethy Géza e politikai okot Agrippa Postumus érdekében tett valamiféle intrikában látta; más kutatók a két Iulia száműzetésével hozzák kapcsolatba. Augustus saját le­ ányát Kr. e. 2-ben száműzte, abban az időben, amikor úgy gondolta, hogy már stabilizálta a birodalom politikai helyzetét. Elképzelhető, hogy cselekede­ tének hátterében politikai okok húzódtak meg: a fiatalabb generáció talán a hatalom átvételét tervezte. Valami hasonló történhetett Kr. u. 8-ban, amikor unokáját, Iuliát erkölcstelenség vádjával száműzte, férjét pedig összeesküvés vádjával. Lehetséges, hogy Ovidius akaratlanul tanúja lehetett valaminek, s ezzel magát Augustust sérthette meg, s azért kellett olyan gyorsan elhagynia Rómát, nehogy a „titkot” kifecsegje. Bár Ovidius Tomit barbárnak tünteti fel, a város nem maradt érintetlen a kultúrától. Vezető rétegét görögök alkották, s a hozzájuk érkezett híres költőt megbecsülték: adómentességben részesítették, költővé koszorúzták stb. Ovidi­ us számára azonban a sérelem forrása abban volt, hogy Rómától olyan messzi­ re küldte őt Augustus a Földközi-tenger valamelyik szigete helyett, ahová többnyire a közönséges száműzötteket irányították. Augustus azt akarta, hogy Ovidius el legyen vágva mindattól, amiért élni érdemes: barátoktól, társasági élettől, a főváros áldásaitól: fürdőktől, könyvtáraktól, egyáltalán a latin nyelvi környezettől, azaz szellemileg halálra akarta ítélni őt, de nem sikerült neki. A Tristia 4, 10-ben bevallja a költő, hogy Múzsájának köszönheti azt, hogy él:

391

Ergo quod vivo, durisque laboribus obsto, nec me sollicitae taedia lucis habent, gratia, Musa, tibi! nam tu solacia praebes, tu curae requis, tu medicina venis. Tu dux et comes es; tu nos abducis ab Histro, in medioque mihi das Helicone locum. „Hát, hogy még élek s a bajoknak is ellene állok, és a halálvágy még nem vesz e szíven erőt, hála neked, Múzsám! Most már egyedül te vigasztalsz, megszabadítsz gondtól s írt sebeimre te adsz. Társam vagy s vezetőm: a Dunától elviszel engem, s a Helicon közepén adsz nekem újra helyet.”

{Tristia 4, 10, 115-120; fordította Gaál L.) A költészet tartotta életben, s abban bízva remélte azt, hogy büntetését tel­ jesen felfüggesztik vagy enyhítik. Ha ugyanis Augustus nem ítélte halálra, bár megtehette volna, ezt talán nem jószántából, hanem a közvélemény nyomásá­ tól félve tette. Nos, a költő abban reménykedett, hogy a Tomiból Rómába kül­ dött verseivel hatást gyakorolhat a római közvéleményre, s ennek nyomására Augustus is megenyhül, s enyhít büntetésén. Ez a hátsó gondolat inspirálhat­ ta a Tristia öt könyvének darabjait. Az elégiaforma jól illett ezekhez a versek­ hez, mert a költő szomorú sorsáról vittek hírt Rómába azzal a meghatározott céllal, hogy hirdessék: él az a költő, akit Augustus élve kívánt eltemetni jog­ talanul, hiszen a császárnak a szellemiek fölött nincsen hatalma. Mindez jól kivehető a Tristia 1, 1-ből, amely programversnek is tekinthető. Vele mint követtel küldi a Tristia 1. könyvét Rómába önmaga helyett, ezért inti, hogy külseje is legyen szánalomkeltő, mint a száműzötteké. Legyen szerény, ne alkalmatlankodjék hívatlanul Augustusnál, elégedjék meg azzal, hogy a köz­ nép olvassa, mert ő már megtapasztalta Iuppiter villámát, s fél attól a helytől, ahonnan egyszer már lesújtottak rá (Me quoque, quae sensi, fateor lovis arma timere 81). Ám valaki majd később eljuttatja a császár kezébe azzal a céllal, hogy az enyhítse szenvedéseit, mert csak az orvosolhatja sebét, aki okozta (99-100). Ebből világos, hogy Tristia 1, 1-nek ugyanúgy, mint az egész első könyvnek a címzettje maga Augustus, s azt kéri tőle, hogy enyhítsen bünte­ tésén (Ignoscant augusta mihi loca dique locorum 71). 392

A Tristia 1., 3., 4. és 5. könyvében Ovidius gyakran azonosítja Augustust Iuppiterrel, a MetamorphosesböX viszont tudjuk, hogy Iuppiter olykor nőcsábász, olykor szeszélyes, olykor kegyetlen, tehát Augustusnak ez a Iuppiterrel való folytonos azonosítása nem volt hízelgő a császárra nézve. A Tristia 2. könyvében, amelyet Augustusnak címez, megállapítja, hogy az istenek a hibákat is olyan kegyetlenül büntetik, mintha azok bűntettek lennének (2, 107-108). Mindebből kiolvasható, hogy a költő a zsarnokság és igazságtalan­ ság áldozatának tekintette magát, s ezt kívánta a Tristia több darabjában a csá­ szár és a római közvélemény tudomására hozni. A császárnak ez a mérhetet­ len hatalma azonban egy területen korlátokba ütközik: eltilthatta hazájától, házától, de költői tehetségétől (ingenium) nem foszthatta meg: Caesar in hoc potuit iuris habere nihil (Tristia 3, 7, 48). Efféle okfejtések feltehetőleg még inkább felbőszítették Augustust, s ez is közrejátszhatott abban, hogy nem bo­ csátott meg kora legnagyobb költőjének. Az Epistulae ex Ponto (Pontusi levelek) csak abban különböznek a Tristia elégiáitól, hogy költői levélként egy-egy címzetthez szólnak. A címzetteket két csoportra lehet osztani: felesége, rokonok, barátok; illetve nagy hatalmú pártfogók, mint Sextus Pompeius, Aurelius Cotta, Germanicus stb. Mintegy húsz emberhez címez levelet, a legtöbbet Fabius Maximushoz (6 levél) és Sextus Pompeiushoz (4 levél). E levelekben is panaszkodik az éghajlatra, a kultúra hiányára, úgy mint a Tristia darabjaiban, de itt már higgadtabb, kezdi megszokni a város lakosait, megtanulja a géták nyelvét; vö. 4, 14. Bár még e levelekben is próbál kegyet kieszközölni (3,1,137. skk.), és még e levelekben is vissza-visszatér száműzetésének okaira — például a 3,3-ban maga Amor biz­ tosítja, hogy az Ars amatoriával nem okozott nagy károkat, a másikkal igen, de most sem akar kitérni a kínos esetre (71-73), s reméli, hogy eljön az idő, amikor bocsánatot nyer (83-84) -, mégis a Pontusi levelek között vannak olyan darabok, amelyekből kitűnik: nincs már remény: Venimus in Geticos fines. Moriamur in illis! (3, 7, 19). Filozófusi nyugalommal fogadja a szük­ ségszerűséget. Később a 4. könyvben, annak is az utolsó darabjában egyértel­ műen beismeri, hogy minden elveszett: omnia perdidimus (4, 16, 49): oly sok csapás érte már, hogy újabb csapások számára már nincs is hely testén és lel­ kén. De még ebben a világosan felismert reménytelenségben is tudatában volt annak, hogy költészetével nagy hírnevet szerzett: claro mea nomine Musa ... erat (4, 16, 45^16). Tomiban alkotta Ibis c. költeményét, amelyben egy meg nem nevezett el­ lenségét ócsárolja. Mintája Kallimachos Ibise, lehetett, amelyet a költő ifjabb 393

kortársa és tanítványa, Apollónios Rhodios ellen írt. Van még egy kis munká­ ja, mindössze 134 sor maradt fenn belőle, a Halieutica, a halfajtákról, amelyek a Fekete-tengerben élnek. Bár igencsak elüt Ovidius többi művétől, az idő­ sebb Plinius neki tulajdonítja: 32, 11, 152.

Bibliográfia i

Összes műveinek kiadása: R. Ehwald - F. Lenz - W. S. Anderson - E. H. Alton - D. E. W. Wormell - E. Courtney: Opera omnia Ovidi. Leipzig, Teubner, 1916-1978. Némethy G.: Amores, Remedia amoris, Tristia, Epistulae ex Ponto. Budapest, 1913-1922 (szöveg és kommentár). P. Brandt: Amores (szöveg és kommentár). Leipzig, 1911. J. G. Frazer: Fasti (szöveg és kommentár). London, 1929-1931. A. La Penna: Ibis (szöveg és kommentár). Firenze, 1957. G. Luck: Tristia (szöveg és kommentár). Heidelberg, 1967-1977. F. Bömer: Metamorphoses. I-VII. (kommentár). Heidelberg, 1969-1986. H. Dörrie: Heroides. Berlin, 1971. A. A. R. Henderson: Remedia amoris. Edinburgh, 1979. Szabó K.: Szemelvények Ovidius műveiből. Auctores Latini V. Budapest, 1968. Gesztelyi T. - Németh B.: Ovidius Fasti. Auctores Latini XIX. Budapest, 1982. Némethy G.: A római elégia. Budapest, 1905. Huszti J.: Hippokratesi hagyomány nyomai Ovidiusnál. EPhK 50 (1926) 28-33. Kerényi K.: A gyújtogató szerelem. EPhK 50 (1926) 46-57. Szilágyi J. Gy.: Dulce malum. P. Ovidius Naso szerelmei. Kétnyelvű klasszikusok. Budapest, 1943, 5-17. H. Fränkel: Ovid. A Poet between Two Worlds. Los Angeles, 1945. Ovidius Római naptára latinul és magyarul. Fordította Gaál L., a bevezetést írta Bor­ zsák I. Budapest, 1954. Marót K.: „Duo crimina: carmen et error.” Antik Tanulmányok 1 (1954) 95-100. L. P. Wilkinson: Ovid Recalled. Cambridge, 1955. A kétezer éves Ovidius. Szemelvények a költő műveiből. Marót K. bevezetésével, Bu­ dapest, 1957. Stoll B.: Ovidius egyik helye a magyar népköltészetben. Antik Tanulmányok 4 (1957) 124-126. Huszti J.: Az Ovidius-legenda magyarországi vonatkozásai. Antik Tanulmányok 4 (1957) 289-300. Horváth I. K.: Ovidius számkivetéséről. FK 4 (1958) 533-538. Marót K.: Ovidius, a mindenki költője. MTANyelv- éslrod.-tud. OK 12(1958)51-64.

394

B. Révész Mária: Hozzászólás a magyarországi Ovidius-legendához. Antik Tanulmá­ nyok 8 (1961) 287-292. M. von Albrecht - E. Zinn: Ovid (tanulmánygyűjtemény). Darmstadt, 1968. J. W. Binns: Ovid (tanulmánygyűjtemény). London, 1973. R. Verdiére: Ovidius titkos szerelme. In: Latin költészet. Budapest, 1974, 216-239. Szilágyi J. Gy.: Arachne. Antik Tanulmányok 24 (1977) 125-138. R. Syme: History in Ovid. Oxford, 1978. Szilágyi J. Gy.: Paradigmák. Budapest, 1982. Tar Ibolya: Mítoszjelenetek a tájban és a pompeii falfestészet. Acta Antiqua et Archaeologica. Suppi. IV. Szeged, 1983, 29-38. Adamik T.: In speciem unius corporis. Ovidius Metamorphosesének struktúrája és üzenete. Antik Tanulmányok 42 (1998) 103-115. Ovid. Werk und Wirkung. Festgabe für. M. von Albrecht zum 65. Geburtstag. I—II. Herausgegeben von W. Schubert. Frankfurt am Main, 1999. Publius Ovidius Naso: Szerelmek. Latinul és magyarul. Fordította és a magyarázó jegyzeteket írta Gaál L. Budapest, 1961. Publius Ovidius Naso: Átváltozások. Metamorphoses. Fordította Devecseri G. Utószó: Az „Átváltozások” költője. írta Szilágyi J. Gy. Budapest, 1964. Publius Ovidius Naso: A szerelem orvosságai. Fordította Szathmáry Lajos. Budapest, 1982. Publius Ovidius Naso: A szerelem művészete. Fordította Bede Anna. Budapest, 1982. Publius Ovidius Naso: Hősnők levelei. Fordította Muraközy Gy. Budapest, 1985. P. Ovidius Naso: Római naptár. Fasti. Fordította Gaál L. Az utószót írta Bollók J. Budapest, 1986. P. Ovidius Naso: A női arc ápolása. Fordította Gloviczki Z. Holmi (1997) 1118—1120. P. Ovidius Naso: Keservek (Tristia). Szerkesztette, a fordításokat válogatta, a Jegyze­ teket és a Nevek magyarázatát írta Teravagimov P. Az Utószót írta Adamik T. Magyar Könyvklub, 2002. Acél Zs.: Az ovidiusi fakatalógus (Met. 10, 90-106) és a Metamorphoses esztétikája. Antik Tanulmányok 51 (2007) 239-273. Gloviczki Z.: Ovidius ars poeticája. Budapest, 2008. Krupp, J.: Der ironische Text: Zur Actaeon-Erzählung Ovids. In: Radová, I.: Laetae segetes iterum. Brno, 2008, 223-235.

395

XIV. Titus Livius

1. Élete I

Róma legnépszerűbb történetírójának nem akadt az antikvitásban életrajz­ írója, s ez azért tartható kissé különösnek, mert Livius hamar bekerülhetett az iskolai szerzők közé. Ókori életrajz hiányában életútját azokból a gyér utalá­ sokból rekonstruálhatjuk, amelyeket Hieronymus és más római szerzők hagy­ tak ránk. Több forrásból is biztosan tudjuk, hogy Pataviumban (ma Padova) született. Ez a város a monda szerint régebbi alapítású volt, mint Róma: az enetusok vagy venetusok, akik Trója megsegítésére érkeztek, Trója eleste és királyuk halála után a Trójából menekülő Anténórhoz csatlakoztak, s ők ala­ pították Pataviumot Kr. e. 1185-ben (vö. Livius 1, 1,2). Pomponius Mela a gazdag városok közé sorolja Anténór Pataviumát (2, 60), Strabón szerint gaz­ dag és nagy város: 500 lovagrendű férfit írtak össze benne, és gyapjúkereske­ delméről híres (5, 1, 7; 5, 1, 12). Ifjabb Plinius szerint Patavium erkölcsi szi­ gorúsága közismert volt (Epistula 1,14, 6). Ilyen város vagyonos és előkelő rétegéhez tartozni nem kis dolognak számíthatott, s feltehetőleg megfelelő ön­ tudattal járt. Quintilianus őrizte meg azt az adatot, miszerint Asinius Pollio kritizálta Liviust Patavinitasa miatt (Institutio oratoria 1, 5, 56; 8, 1, 3). Bár ma már nehéz eldönteni, mit takarhatott ez a kritikai megjegyzés, mégis felté­ telezhető, hogy bizonyos nyelvi sajátosságok mellett a pataviumi szigorú er­ kölcsi öntudatra is utalhatott. Patavium régtől fogva Róma szövetségese volt, de a municipium rangot csak Kr. e. 49-ben kapta meg. Livius tehát mint Pata­ vium polgára a kívülálló szemével nézhette és értékelhette Róma történetét. Hieronymus Livius születési évét Kr. e. 59-re teszi, tehát a történetíró nagy­ jából egykorú volt Octavianus Augustusszal és Messala Corvinusszal. Amikor Caesar átkel a Rubicón, mindössze tízéves, s Pompeius halálakor tizenegy, mégis szimpatizál Caesar gyilkosaival, és Pompeius iránti tisztelete oly nagy, hogy még Augustusnak is feltűnt, ha hihetünk Tacitusnak, aki ezt írja: „Titus Livius, az ékesszólás és a megbízhatóság legelső nagysága, olyan dicséretek­

396

kel magasztalta Cnaeus Pompeiust, hogy Augustus Pompeius-pártinak mon­ dotta, de barátságuknak ez sem ártott” (Annales 4,34,5; fordította Borzsák I.). ez a Pompeius-pártiság csak a pataviumi, illetve családi hagyományokból táp­ lálkozhatott. Cicero említi a 12. Philippicában, hogy egész Gallia D. Brutus mellé állt, s Marcus Antonius küldötteinek egy részét a pataviumiak be sem engedték, másik részét kidobták (12, 4, 10). Ezt a szellemet örökölte szülővá­ rosából Livius, amelyet még erősíthetett Cicero iránti tisztelete. Ennek ellené­ re Augustusszal Tacitus szerint jó viszonyban volt. Ezt megerősíteni látszik Suetonius, aki Claudiusról írt életrajzában megjegyzi, hogy Livius vezette be a történetírásba (41, 1). Mivel Claudius Kr. e. 10-ben született, mindez aligha történhetett Kr. u. 5 előtt. Iskoláit Pataviumban végezhette, ahol kiváló grammatikusok és rétorok ok­ tattak. Vannak adataink arra nézve, hogy az ifjú Livius érdeklődött a filozófia és a retorika iránt. A filozófus Seneca tanítóját, Fabianust dicsérve elismeri, hogy hárman fölülmúlták a szónoklás terén: Cicero, Asinius Pollio és Livius. Ez utóbbiról a következőket írja: „Megnevezheted még Titus Liviust, aki olyan dialógusokat is írt, amelyeket egyaránt sorolhatsz a filozófiához és a tör­ ténelemhez, sőt kifejezetten filozófiával foglalkozó könyveket is” (Epistula 100, 9). Seneca adatai szerint tehát Livius szónokként és filozófiai íróként is tevékenykedett. A szónoklásban Cicerót tekintette mintaképének. Quintilia­ nus szerint ezt írta egyik levelében fiához: „Démosthenést és Cicerót kell olvasni úgy, hogy ki-ki Démosthenéshez és Ciceróhoz legyen a lehető legha­ sonlóbb” (10,1,39). Az idősebb Seneca úgy tudja, hogy Sallustius stílusát kri­ tizálta, s ez érthető, ha Cicerót tekintette követendő példaként: Livius annyira rosszindulatú volt Sallustiusszal szemben, hogy azt állította: Thukydidés tö­ mörségét meghamisította azzal, hogy még tömörebben fordította (Contro­ versiae 9, 1, 14). Ugyancsak Seneca közli azt az adatot, hogy Livius elítélte azokat a szónokokat, akik archaikus és szennyes (sordida) - azaz népies szavakat használnak (Controversiae 9, 2, 26). Fentebb említett filozófiai műveit feltehetőleg nagy történeti műve előtt ír­ ta, lehet, hogy még Pataviumban. Kr. e. 27 körül érkezett Rómába, a béke megszilárdulása után. Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy megírja Róma történetét kezdetektől saját koráig. Hatalmas művén 27-től élete végé­ ig dolgozott. 142 könyvben írta meg Róma történetét a Város alapításától kezdve Kr. e. 9-ig, Drusus haláláig. Az elkészült könyveket folyamatosan publikálta, s neve birodalomszerte ismertté vált: olvasói rajongtak érte. Ifjabb

397

Plinius jegyezte fel, hogy egy férfi a hispaniai Gadesből csak azért utazott a tá­ voli Rómába, hogy Liviust lássa. Mihelyt ez megtörtént, tüstént visszatért szü­ lővárosába (Epistula 2, 3, 8). Feltehetőleg Rómában tartózkodott akkor Livius, de azt sem lehet kizárni, hogy időnként visszatért Pataviumba. Hieronymus ugyanis úgy tudja, hogy Pataviumban halt meg Kr. u. 17-ben. Ezt az adatot alá­ támasztja állítólagos sírköve, amelyet egy padovai ház falában találtak meg; vö. CIL 5, 2975. Lehetséges, hogy művén tovább is dolgozott volna, ha a ha­ lál meg nem akadályozza ebben. Egyes kutatók feltételezik, hogy ha tovább él, korának eseményeit Augustus haláláig írta volna meg 150 könyvbenr

2. Történeti műve: Ab urbe condita Livius történeti művének pontos címét nem ismerjük. Ő maga annaleskérA hi­ vatkozik rá (43, 13, 2), az idősebb Plinius historiae nek nevezi (Praefatio 16). A kézirati hagyományban viszont az ab urbe condita (a város alapításától) cím vált általánossá, például a 3. könyv subscriptiojában ez áll: T. Livii ab urbe condita liber tertius explicit. Az Annales cím tűnik valószínűnek, mert Livius, elfordulva a sallustiusi történetírás monografikus módszerétől, évről évre haladva tárgyalja az eseményeket a város alapításától kezdve, mint a ko­ rábbi római annalista történetírók. Az évről évre való haladást az indokolta, hogy a háborúk általában márciustól októberig folytak, s ennek következté­ ben az egyes évek szinte önálló politikai egységgé váltak, különösen Kr. e. 509 óta, amikortól a vezető tisztségviselőket egy évre választották. A sors nem volt kegyes Livius műveihez: filozófiai és retorikai jellegű mű­ vei mind elvesztek, hatalmas történeti művének pedig csak kisebb hányada maradt fenn. Az 1-10. és a 21-45. könyv, de ebből is hiányos a 41. és 43. könyv. Az elveszett könyvek tartalmáról azonban fogalmat alkothatunk ma­ gunknak: a 91. könyvből töredékek kerültek elő egy palimpsestus kódexen. E könyv a Sertorius elleni háborúról szól. A 120. könyvből az idősebb Seneca idéz, s belőle nyilvánvaló, hogy Livius részletesen leírta Cicero halálát (Suasoriae 6, 17). E hatalmas munkából igen korán, már az 1. században ki­ vonatokat készítettek s ezeket árulták könyvesboltokban: Martialisnál a Saturnálián osztogatott ajándékok között szerepel: Pellibus exiguis artatur Livius ingens, quem mea non totum bibliotheca capit. 398

„Itt kicsi bőrlapokon nagy Livius összeszorult már, mert könyvtáramban el sose fér az egész.” (Apophoreta 190).

Fennmaradtak az egyes könyvek tartalomjegyzékei a Kr. u. 4. századból (perioché), amelyek mintegy fél oldalon ismertetik az egyes könyvek témáit. Kivételt képez a 48^49. könyv: ezeknek tartalmát kétoldalnyi terjedelemben foglalják össze. A 136. és 137. könyvből nem maradt fenn ilyen jegyzék. Nehéz megmondani, milyen céllal készültek ezek a rövid ismertetések, de jelentőségük igen nagy, mert segítségükkel rekonstruálni lehet az egész mű felépítését. 1903-ban Oxyrhynchusban előkerült papiruszon a 37-40., 48-55., és a 87-88. könyv epitoméja. A mű ránk maradt része alapján fel lehet tételezni, hogy az egész munka 5 könyvből álló egységekből (pentas) épült fel; ezt támasztja alá az a tény, hogy a 6., a 21. és a 31. könyv új előszóval kezdődik. Ezek a pentasok pedig 10 vagy 15 könyvet magukban foglaló egységekké álltak össze. Az egész mű felépíté­ se az alábbiak szerint rekonstruálható: 7-5. könyv: a királyok és a köztársaság kora Kr. e. 390-ig; 6-15. könyv: Itália meghódítása 265-ig; 16-20. könyv: Az első pun háborútól a második pun háború kezdetéig, 219-ig; 21-30. könyv: a második pun háború végéig, 201 -ig; 31^45. könyv: a harmadik makedón háború végéig, 167-ig; 46-60. könyv: Scipio minor tevékenysége; 61-75. könyv: Máriusszal kapcsolatos történeti események; 76-90. könyv: a történések Sulla haláláig; 91-105. könyv: Pompeius és a vele kapcsolatos események; 106-120. könyv: Caesar tettei; 121-135. könyv: Octavianus harcai a béke megteremtéséért; 136-142. könyv: Augustus kül- és belpolitikai tevékenysége Kr. e. 9-ig, Drusus haláláig. E felosztásból kitetszik, hogy a 46. könyvtől egy-egy nagy személyiség áll a középpontban, persze nyilván nem szabad ezt mereven értelmezni. Ha a pe-

399

riochék alapján rekonstruált felépítés valóban helytálló, akkor a 142. könyv nem lehetett a mű tervezett befejezése. Ha ugyanis a mű második felében 15 könyv alkotott egységet, akkor az utolsó egységnek a 150. könyvvel kellett volna véget érnie. A közölt felosztásból az is világosan látszik, hogy ahogyan halad saját kora felé, Livius egyre részletesebben tárgyalja az eseményeket, s ez érthető, hiszen az idő múltával egyre több forrás állhatott rendelkezésére. Maga Livius tájékoztat arról, mikor kezdett bele nagy művének írásába. Az 1,19, 3-ban a következőket írja a Ianus-templomról: „Numa uralkodása után a templom kétszer volt bezárva csupán, először T. Manlius consulsága idején, az első pun háború befejeztével, másodszor a mi korunkban engedték meg az istenek, hogy meglássuk - Augustus Caesar záratta be, midőn az actiumi csa­ ta után szárazföldön és tengeren kivívta a békét” (fordította Kis Ferencné). Octavianusnak 27-ben szavazták meg az Augustus nevet, s Livius már így nevezi, tehát az 1. könyvet 27 után kezdte. Viszont e mondatban nem említi a Ianus-templom harmadik bezárását, amit Kr. e. 25-ben rendelt el Augustus, ebből pedig az következik, hogy az első könyvet vagy az egész első pentast ezen időpont előtt befejezte. A 9, 18, 6-ból, amelyben a párthusokról van szó, arra lehetne következtetni, hogy ez a mondat Kr. e. 20 előtt, a Crassustól el­ vett hadijelvények visszaadása előtt íródott. A 28, 12, 12-ben említi a cantabriai háborút, amely Kr. e. 19-ben zajlott, tehát e rész ezen időpont után ke­ letkezett. Az 59. könyvet biztosan Kr. e. 18 után írta, mert utal benne a de maritandis ordinibus törvényre, amelyet Augustus ebben az évben bocsátott ki. A 121. könyv periochéja arról tájékoztat, hogy Livius ezt a könyvet és az utána következő többit Augustus halála után adta ki. Ez pedig azt jelenti, hogy élete végéig dolgozott művén, amit az idősebb Plinius is megerősít: „beval­ lom, hogy csodálom Titus Liviust, a híres szerzőt, aki történeti művének, amelyet a város alapításával kezd, valamelyik könyvében így ír: már elég dicsőséget szerzett magának, és már abbahagyhatná, ha nyugtalan lelkét nem csillapítaná a munka” (Praefatio 16).

3. Az Ab urbe condita forrásai, jellege Livius forráshasználatáról, művének jellegéről közismert az az elmarasztaló vélemény, amelyet R. M. Ogilvie így foglal össze: Valószínű, hogy Livius az események leírásakor mindig csak egy tekintélyt követett, s a szerzők száma nem volt nagy. Bár hivatkozik Fabius Pictorra és L. Calpurnius Pisóra, mégis 400

mivel az előbbi görögül írt, s Livius nem volt eléggé jártas a görög nyelvben, megkérdőjelezhető, hogy első kézből hasznalta. Annak sincs nyoma, hogy az utóbbit közvetlenül tanulmányozta, mert fő forrása Valerius Antias volt. Egyébként is forrásként három újabb történetírót használt: Valerius Antiast, C. Licinius Macert és Q. Aelius Tuberót (Ogilvie, 1965,6-7). Módszertanilag túlságosan merésznek kell tartanunk az efféle summás megállapításokat, hiszen Livius történeti művének legfeljebb egynegyede maradt ránk. Az érté­ kesebb, azaz saját korához közelebb eső háromnegyed részének forráshaszná­ latáról egyáltalán nem nyilatkozhatunk, mert nincs mire hivatkoznunk. Már­ pedig nem szabad megfeledkezni arról, hogy Livius azon kevés római törté­ netíró közé tartozik, akik saját korukról is írtak, ami nem volt éppen egyszerű feladat. Ha hihetünk a periochák tartalmi leírásainak, akkor Caesar és Augus­ tus korát 65 könyvben tárgyalta, ami bizony nagy terjedelem, s hogy valóban milyen történetíró volt Livius, e könyvek ismeretében lehetne eldönteni. T. J. Luce kritizálva e közkeletű felfogást, megállapítja, hogy Livius for­ ráshasználata sokkal szélesebb körű volt. Régiségtani adatainak jó részét pél­ dául L. Cincius antikvárius írótól vette: ő az egyetlen szerző, akit Polybiuson kívül dicsér: „Az efféle hagyományokat lelkesen kutató Cincius igazolja, hogy a volsiniibeliek is Nortia, etruszk istennő templomába bevert szögekkel tartották nyilván az évek számát” (7, 3, 7; fordította Muraközy Gy.). Továb­ bá az is ésszerűnek tűnik, hogy Livius első kézből tanulmányozta Claudius Quadrigariust és Fabius Pictort. A 294. év eseményeinek leírása után (10, 32-37. fejezet) ezt a megjegyzést fűzi saját beszámolójához: „Erről az évről nem számolnak be egybehangzóan a történetírók. Claudius tudósítása szerint Postumiust, miután Samniumban néhány várost elfoglalt, Apuliában megver­ ték és megfutamították, s ő maga, megsebesülve, néhány emberével Luceriába szorult; Etruriában Atilius folytatott háborút, s ő tartott diadalmenetet. Fabius azt írja, hogy a két consul együtt hadakozott Samniumban és Luceriánál, s azután vonult át a sereg Etruriába, de nem teszi hozzá, melyik con­ sul vezetésével, s hogy a Luceriánál vívott csatában, ahol mindkét részről sokan estek el, ajánlottak-e fel templomot Iuppiter Statomak, akárcsak annak idején Romulus (bár ez a szó akkor csak „szent hely”-et, a templom részére kijelölt területet jelentett)” (10, 37, 13-16). Luce szerint nehéz elhinni, hogy ezeket az adatokat Livius Antiastól vette volna (Luce, 1977, 161. skk.). To­ vábbá az is nyilvánvaló, hogy Livius Cato Originesét is használta forrásként, s Antias nem játszott oly fontos szerepet, mint eddig feltételezték. Hogy Livius csak a számára megbízhatónak látszó forrásokat használta fel, 401

jól kitűnik ez az Aeneastól a királyok kiűzéséig tartó anyag tárgyalásából. Valerius Antias Numa uralkodásáról művének harmadik könyvében tárgyalt; Cassius Hemina történeti munkájának első könyvében a Róma alapítása előt­ ti időkig jutott. Livius kortársa, Dionysios Halikarnasseus a királyok korának négy könyvet szentelt. Az Annales Maximi a 4. könyvben még csak az albai királyokig jutott. Livius ezzel szemben egyetlen könyvben elintézte ezt az egész korszakot, amiből az következik, hogy forrásainak anyagából csak egy töredéket dolgozott fel, s az előszavában azt is elárulja, miért: „Mindazt, amit a hagyomány általában a város alapítása előtti időkről, vagy az alapítás köz­ vetlen előzményeiről tud, ezeket az inkább költői kitalálásokkal szépített, semmint hamisítatlan történelmi bizonyságokra támaszkodó dolgokat sem erősítgetni, sem cáfolni nem szándékozom” (Praefatio 6, fordította Borzsák I.). Ami pedig görögtudását illeti, az a feltevés, hogy ez elégtelen volt a görög források olvasásához, alaptalan. Livius annak a római intelligenciának a tagja volt, amely a görög stúdiumokat igen fontosnak tartotta, s kisgyermekkorától kezdve egyaránt részesült latin- és görögoktatásban, s ez azt jelenti, hogy két­ nyelvű volt. Azoknak a hibáknak a száma, amelyeket Polybios görög szöve­ gének fordítása közben elkövetett, elenyészően csekély. Továbbá, ahol Livius beszámolóját egybe tudjuk vetni a szerencsés véletlen folytán fennmaradt ere­ deti dokumentumokkal, kiderül, hogy ismerte és megbízható módon dolgoz­ ta fel azokat, például a senatusconsultum de Bacchanalibus esetében; vö. Adamik, 1993, 68-69. Hogy a liviusi életmű sajátos jellegét megítélhessük, érdemes megnézni, hogyan nyilatkozott saját korának Rómájáról. Az egykor kicsiny Róma az ő korára már oly hatalmassá nőtt, hogy már saját nagyságát sínyli (ut iám mag­ nitudine laboret sua 4), s e nép erői oly hatalmasak, hogy önmagukat emész­ tik (vires se ipsae conficiunt 4). „Én viszont egyebek közt abban fogom lelni fáradságom jutalmát, hogy legalább addig, amíg teljes odaadással idézem fel a hajdankort, elfordulok azoknak a bajoknak a látványától, melyeket a mi nemzedékünk annyi éven át szemlélhetett - mentesen minden gondtól, ami az író lelkét az igazságtól el talán nem téríti, de nyugalmát veszélyeztetheti” (5; fordította Borzsák I.). Ezután elmondja, hogy azt szeretné, ha olvasói átlátnák, milyen férfiak milyen erényekkel tették naggyá a római birodalmat, majd a fe­ gyelem lazulásával hogyan ingott meg erkölcsi alapja és hogyan omlott össze az egész építmény olyannyira, hogy a rómaiak már sem hibáikat, sem azok ellenszerét elviselni nem képesek. Ezen felemelkedés és hanyatlás történeté­ ből az olvasó megállapíthatja, hogy mit kell követnie és mit kerülnie. Egyet­ 402

len nép története sem bővelkedik annyi jó példában, mint a rómaiaké, mert csak nemrég (nuper) hatolt be a gazdagság, amely magával hozta a kapzsisá­ got és a mindent elpusztító élvezetvágyat. Livius tehát Róma történetében két korszakot különböztet meg: az emelke­ dés és hanyatlás korszakát. Világosan látja, hogy a római jellemet és a római intézményeket a körülmények határozták meg. A hanyatlás lassú és komplex folyamat volt, amelyben a keleti görög hatás játszotta a katalizátor szerepét. Az idegen hatásra lábra kapott fényűzés már a 34. könyvben megjelenik, de uralkodóvá a 38. és a 39. könyvben válik. Cato visszaszorító intézkedései nem érték el a kellő hatást: a régi rómaiak jellemét nem tudták visszahozni. Hannibal halálának leírásával szemlélteti Livius e hanyatlás egyik mélypont­ ját. Egy római consul vette rá Bithynia királyát, Prusiast arra, hogy tegye el láb alól a vendégbarátként nála tartózkodó Hannibalt, aki miután megtudja ezt és belátja, hogy lehetetlen elmenekülnie, öngyilkosságot követ el, de előtte a következőket mondja: „Szabadítsuk meg a római népet ettől a nem szűnő gondtól, ha már hosszúnak találják az időt, hogy kivárják egy öregember ha­ lálát! Nem nagy és dicső ez a fegyvertelen és elárult ember felett nyert győze­ lem, amellyel Flaminius hazatér. De hogy mennyire megváltoztak a római nép erkölcsei, azt már maga ez a nap is bizonyíthatja. A mai rómaiak atyái előre figyelmeztették Pyrrhus királyt, aki mint fegyveres ellenségük, seregével tar­ tózkodott Itáliában, hogy óvakodjék a méregtől; míg ezek egy volt consult küldenek követségbe, hogy vegye rá Prusiast vendége gaz módon való meg­ gyilkolására” (39, 51, 2-3; fordította Muraközy Gy.). Jó lenne tudni, hogy en­ nek a hanyatlásnak a fokozódását hogyan ábrázolta saját korának római törté­ nelmében. E tudás birtokában talán el lehetne dönteni, hogy vajon Livius Augustus-kori történetíró volt-e, vagy pedig szkeptikus szemmel figyelte és ábrázolta a principatus kialakulását, amint ezt K. Thraede feltételezi (1976, 83-86). E könyvek azonban elvesztek, éppen ezért e kérdések megválaszolása problematikusnak látszik. Korábban több kutató Liviusban az Augustus-kor nemzeti értékeinek a hordozóját és közvetítőjét látta; ma viszont többen a szkeptikus racionalistát sejtik benne, aki Augustus uralkodásának második fe­ lét - például a Iuliák botrányait és sorsát - már gyanakvással szemlélte, s ezen érzésének a 121-142. könyvekben is hangot adott, s ez lehetett az oka annak, hogy e könyveket csak Augustus halála után tette közzé.

403

4. Stílusa Hogy Livius életművében mily fontos a stílus, az talán azzal a tudománylorténeti ténnyel is szemléltethető, hogy jó ötven évvel ezelőtt a Livius-kutatás alternatívája az a kérdés volt: források vagy stílus, történész vagy művész. A stílusnak ez az előtérbe kerülése egyrészt magyarázható az aranykor stílus­ beli igényességével, másrészt Livius történelemszemléletével, amelyben az egyéniségek fontos szerepet játszottak, s ez maga után vonta az egyéni vo­ nások kiemelését tükröző változatos egyéni stílust. E tekintetben a hellenisz­ tikus történetírás hagyományait is átvette, például Theopompos Philippikáiban a történeti eseményeket a makedón Philippos alakja köré szőtte. Ephoros, Duris es Phylarchos hasonlóképpen járt el, megteremtve ezáltal a drámai vagy a „tragikus történetírás módszerét. Hiba lenne azonban eltúlozni a stílus fon­ tosságát a történetiség rovására. A praefatio első mondatából ugyanis nyilván­ való, hogy Livius mindkettőt fontosnak tartotta: Facturusne operae pretium sim, si a primordio urbis res populi Romani perscripserim, nec satis scio nec, si sciam, dicere ausim, quippe qui cum veterem tum vulgatam esse rem videam, dum novi semper scriptores aut in rebus certius aliquid allaturos se aut scribendi arte rudem vetustatem superaturos credunt. - „Érdemleges dol­ gokat művelek-e, ha a római nép történetét a város kezdeteitől fogva megírom: valóban nem tudom, de még ha tudnám, akkor sem merném állítani, hiszen lá­ tom, hogy mily régóta és mily gyakran vállalkoznak rá, mert mindig akadnak uj írok, akik azt hiszik, hogy vagy tárgyi dolgokban fognak biztosabbat adni, vagy írásművészetükkel szárnyalják túl a faragatlan régieket” (Praefatio 1—2' fordította Borzsák I.). A pontos események és az írásművészet, ez az a két te­ rület, amelyen a történetírók fölülmúlhatják egymást. Jellemző, hogy Livius úgy mint Horatius az Ars poeticájában - nincs jó véleménnyel a régebbi tör­ ténetírók stílusáról. Gellius jóvoltából fennmaradt a hatalmas termetű gallusnak és a nála jóval kisebb Titus Manlius Torquatusnak a párviadala Claudius Quadrigarius szó szerinti előadásában (Gellius 9, 13, 6-20). Ugyanezt a jelenete leírja Livius is, Quadrigarius szövegét használva forrásként. Borzsák I (1963 383-388) és M. von Albrecht (1971, 110-126) elemzéséből nyilvánvaló, hogy Livius mind tartalmi, mind stílusbeli változtatásokat végzett elődje leírásán, amelyet Gellius „igen tisztának és szemléletesnek, ugyanakkor egyszerűnek és fésü­ letlennek” mond, amely „régies kellemességével” hat. Livius több mint két­ szeres terjedelemben adja elő a párviadalt, elhagyva a durvább részeket, pél-

404

dául a gallus fejének levágását, ám az egészet úgy átformálja, hogy igazi közösségi dráma kerekedik ki az olvasó szeme előtt, amelyben a római hazafiság, erény, pietas és fegyelem is kellően érvényesül. S mindezt olyan válto­ zatos, szublimált stílusban adja elő, amely egyaránt alkalmas a cselekmény, a lelki folyamatok és a hazafias pátosz kifejezésére. A gallus és Manlius párviadalának liviusi leírására valóban illik az, amive Quintilianus e történetíró stílusát jellemzi: lactea ubertas - „tejfehér vagy színtiszta bőség” (10, 1, 32). Hogy mit takar ez a tömör jellemzés, azt a római történetírás jellemzésekor részletesen kifejti: Titus Livius Hérodotosszal egyenrangú, elbeszélő stílusára csodálatos kellemesség és a lehető legvilagosabb tisztaság jellemző, a beszédeiben pedig elmondhatatlanul jó szónok: cum in narrando mirae iucunditatis clarissimique candoris, tum in contionibus supra quam enarrari potest eloquentem (10, 1, 101). „Mindaz, amit mond folytatja Quintilianus - illik a dolgokhoz és a személyekhez, az érzelmeket pedig, különösen azokat, amelyek szelídebbek - hogy minél tömörebben mondjam - nála egyetlen történetíró sem tudja kifejezni illőbben. így hat Sallustiusnak ama halhatatlan gyorsaságát az ellenkező erényekkel erte el. Quintilianus tehát kiemeli színtiszta szóbőségét, a szereplők szájába adott szó­ noklatainak nagyszerűségét, továbbá a mély és megkapó lélektani jellemzest. Véleménye szerint Livius igazi szépíró volt, aki a tárgyszerűségben és az ér­ zelmek ábrázolásában felülmúlhatatlan. Livius stílus tekintetében Ciceróhoz áll közel, akinek a történetírásról es a stílusról vallott nézeteit átvette, különösen a szóbőséget és a körmondatos stí­ lust. E. Norden azonban joggal jegyzi meg, hogy Livius körmondatai nehéz­ kesebbek, mint Ciceróéi, mert egyetlen hosszú mondatba több mindent akar belezsúfolni, s emiatt a mondat harmóniája, különösen ami a hangzast illeti, felbomlik. Ez részben azzal magyarázható, hogy Livius nem elmondásra szanta történeti művének szövegeit, hanem olvasásra, részben pedig azzal, hogy nagyobb epizódjainak csúcspontjain (például cannaei, trasimenusi csata) szí­ vesen él az epikus költészet stíluseszközeivel és szókészletével. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy ilyen terjedelmes mű eseteben tuda­ tos feladat lehetett számára, hogy az olvasó figyelmét tárgyának erdekessegen kívül stílusának változatosságával is lekösse. Emiatt sok különleges szót es szókapcsolatot alkalmaz, de mindig tárgyának megfelelően. A D. W. Packard elkészítette Livius-concordantia (1968) jól szemlélteti, mily nagy és változa­ tos szókészlettel dolgozott. Változatos szókincsen és grammatikán alapuló szóbősége miatt gyakran 405

érte vád Liviust. Elsőként Caligula császár vetette szemére, hogy szószátyár és a történeti események ábrázolásában hanyag (verbosum in historia neglegentemque carpebat; Suetonius, Caligula 34, 2), de inkább kell hinnünk Tacitusnak, aki bár kritikus szellem volt és történész, mégis Liviust kiváló stílu­ sú, megbízható történetírónak tartja: eloquentiae ac fidei praeclarus in pri­ mis (Annales 4, 34, 3). ítéletével - úgy látszik - egyetértettek azok a későbbi római történetírók, akik bevallottan sokat merítettek nagy művéből: Valerius Maximus, Florus, Aurelius Victor, Eutropius, Festus, Orosius, Iulius Obse­ quens és mások.

Bibliográfia Szövegkiadások: W. Weissenborn - M. Müller - W. Heraeus: Titi Livi Ab urbe con­ dita libri. Leipzig, 1887-1908. R. S. Conway - C. F. Walters - S. K. Johnson - A. H. McDonald - R. M. Ogilvie: Titi Livi Ab urbe condita libri. Oxford, 1919-1974. W. Weissenborn — H. J. Müller: (Szöveg, kommentár.) Berlin, 1885. R. M. Ogilvie: (Kommentár az 1-5. könyvhöz.) Oxford, 1965. J. Briscoe: (Kommentár a 31-37. könyvhöz.) Oxford, 1973-1981. Nagy F.: T. Livius Ab urbe condita. Szemelvények az 1-11. és a XX1-XXII. könyvből. Auctores Latini III Budapest, 1967. Huszti J.: Livius Magyarországon. Olasz Szemle 2 (1943) 342-359. Mészáros E.: A kétezeréves Titus Livius. Olasz Szemle 2 (1943) 360-369. P. G. Walsh: Livy. His Historical Aims and Methods. Cambridge, 1961. E. Burck: Die Erzählungskunst des T. Livius. Berlin, 1964. E. Pianezzola: Tradizione e ideologia. Livio interprete di Polibio. Bologna, 1969. Nagy F.: Livius művénekpraefatio-ja. Antik Tanulmányok 16 (1969) 143-150. K. Thraede: Livius az újabb kutatások tükrében. In: Latin prózaírók. Budapest, 1976,

66-88. T. J. Luce: Livy. The Composition of his History. Princeton, New Jersey, 1977. M. von Albrecht: Meister römischer Prosa von Cato bis Apuleius. Heidelberg, 1979. Borzsák I.: A Nagy Sándor-vulgata és Livius. Antik Tanulmányok 27 (1980) 58-73. Szilágyi J. Gy.: Impletae modis saturae. Antik Tanulmányok 28 (1981) 65-96. Borzsák I.: Livius magyarországi utókora. Antik Tanulmányok 34 (1989-1990) 39-13. T. J. Luce: Livy. Augustus, and the Forum Augustum. In: Between Republic and Em­ pire. Ed. by K. A. Raaflaub, M. Toher. Berkeley, 1990, 123-138. Adamik T.: Flagitia Christianorum. Theológiai Szemle 36 (1993) 66-70. Titus Livius: A római nép története a város alapításától. Fordította Kis Ferencné (1—4. k.) és Muraközy Gy. Az utószót írta Borzsák I. 1-7. kötet. Budapest, 1963-1976.

406

RÓMAI IRODALOM

AZ EZÜSTKORBAN

I. Tiberius kora: Germanicus, Manilius

1. Az ezüstkor irodalma A császárkori irodalom első nagy korszakát, amely Augustus halálától (Kr. u. 14) Traianus haláláig (Kr. u. 117) tart, az ezüstkor irodalmának szokták nevez­ ni. Ez a terminus akkor kapja meg jelentését, ha az aranykorhoz viszonyítjuk. „Olcsóbb ám az ezüst az aranynál” - Vilius argentum est auro - írja Horatius (Epistulae 1,1, 52), s az „aranykori”, „ezüstkori” minősítéssel a kritikusok ugyanerre utalnak: az utóbbi korszak irodalma mind eszmeiségében, mind formakincsében alatta marad az előbbinek. E sommás ítélet következménye azután az, hogy a római irodalommal foglalkozó könyvek általában értékén alul tárgyalják, rövid terjedelemben. Gyakran ragasztanak rá efféle címkéket: „retorikus”, „jelentéktelen”. Az biztos, hogy más jellegű, mint az aranykori irodalom, ám ami más, az nem szükségszerűen rossz is. Már J. W. Duff figyel­ meztetett ezen egyoldalú szemlélet káros voltára: „Alapvető tévedés lenne, ha figyelmen kívül hagynánk az ezüstkori irodalom összetett jellegét, vagy ha úgy képzelnénk, hogy sajátos jegyeit a puszta retorikus címszóval összegez­ hetjük, vagy ha elfeledkeznénk e korszak realistáiról: Petroniusról, Martialisról és Iuvenalisról” (1960, 11). Augustus halála után tovább erősödtek azok a tendenciák, amelyek már e nagy szervező uralkodásának második felében jelentkeztek a bel- és külpo­ litikában. A birodalmi kormányzás fő kérdésévé a konszolidáció vált, nem pedig újabb területek meghódítása. Szórványosan ugyan még ebben a kor­ szakban is csatolt egy-egy császár új területeket a birodalomhoz (Claudius, Domitianus, Traianus), ám ezeket a sikereket nem mindenki fogadta osztatlan örömmel, s nem is bizonyultak tartósnak. Sokkal fontosabb volt ennél az ed­ dig megszerzett óriási birodalom kormányzásának elveit kidolgozni és a csá­ szárság intézményének égisze alatt a gyakorlatba átültetni. S ez sikerült is. Birodalomszerte béke uralkodott, a pax Romana, amely létbiztonságot adott Itália és a provinciák lakosainak. Helyesen állapította meg Alföldy Géza, hogy a római császárkor első két évszázada virágkor volt mind a politikai, 409

mind a társadalomtörténet szempontjából nézve. A császári monarchia admi­ nisztrációja a római szociális modellt a provinciákba is átültette, s ezáltal a tar­ tományokban is kialakult egy homogén arisztokrata elit réteg (1984, 85). E kiegyenlítődésnek köszönhetően e korszakban a római szellemi élet már nem azonos Itália szellemi életével. Most már nemcsak Itáliában terem­ nek nagy tehetségek, hanem a távoli Hispániában is: a Senecák, Lucanus, Columella, Martialis és Quintilianus innen kerülnek a fővárosba, s válnak Ró­ ma szellemi életének fontos tényezőivé. Ennek ellenére Róma marad a biro­ dalom politikai és szellemi központja: ide áramlik a szellemi elit nemcsak a nyugati, hanem a keleti görög provinciákból is, s ennek eredményeképpen igazi kozmopolita világvárossá válik. Talán ez indította Senecát arra, hogy az egyetemes testvériség gondolatát feszegesse, Iuvenalist pedig arra, hogy a jöttment idegenek felelőtlenségét tűzze tollhegyre szatíráiban. E kor alkotói tisztában vannak azzal, hogy Róma műemlékei, újabb és újabb monumentális középületei, kultúrája minden más, korábban híres várost háttérbe szorít. Mar­ tialis szerint még a világ hét csodáját is fölülmúlja a Colosseum: Omnis Caesareo cedit labor Amphitheatro, unum pro cunctis fama loquetur opus. „Cézári amfiteátrum előtt hátrál valamennyi: Híre ez egy műnek túltesz a többiekén.”

(Uber spectaculorum 1, 7-8; fordította Csengery J.) E korszak császárai tanult, irodalmi érzékkel megáldott emberek voltak, akik az irodalmat is művelték - egy-két kivételtől eltekintve. Tiberius (14-37) megírta Iulius Caesar és Octavianus Augustus életrajzát. Caligula (37—41), bár nem írt, hírhedt kritikus hírében állott: Vergilius, Livius és Seneca műveit élesen bírálta. Claudius (41-54) főleg a történetírásban, Nero (54-68) a köl­ tészetben tűnt ki. Vespasianus (69-79) emlékiratokat írt, Titus (79-81) verse­ ket, Domitianus (81-96) eposzt. Az öreg Nerva (96-98) már korábban jó köl­ tőnek számított. Traianus (98-117) nem pályázott ugyan irodalmi babérokra, de baráti kapcsolatban volt az ifjabb Pliniusszal és Dión Chrysostomosszal. Az ezüstkor császárai tehát műveltségüknél fogva alkalmasak voltak arra, hogy pártfogolják az irodalmat, s e mecénási tevékenységüknek vannak is bizonyos jelei, például Caligula megengedte, hogy az Augustus és a Tibe410

rius alatt elítélt Titus Labienus, Cremutius Cordus és Cassius Severus műveit ismét terjesszék és olvassák (Suetonius, Caligula 16, 1), Nero költői kört tar­ tott fenn, Vespasianus támogatta a történetírókat (idősebb Plinius, Iosephus Flavius), Titus és Domitianus a költőket. Komoly problémák forrásává vált viszont a princepsek hatalma, amely oly mértékben megerősödött, hogy sok esetben a császár megértésén vagy jóindulatán múlott egy műalkotás fogadta­ tása és írójának sorsa. Nero, például, azért jelentett veszélyt a korabeli költők számára, mert a költészet terén is császár kívánt lenni, s féktelen irigységgel fordult a nálánál tehetségesebb költők ellen. Tiberius és Domitianus alatt könnyen felfedeztek császár- vagy császárságellenes utalásokat az irodalmi művekben, éppen emiatt az alkotóknak alaposan meg kellett fontolniuk, mit és hogyan írnak. Phaedrust például kétértelmű meséi miatt a mindenható Seianus elítélte; Tiberius kivégeztetett egy sor, a köztársaságot visszasíró alkotót; stb. A császári ellenzék írói a sztoikus filozófia eszméivel erősítgették lelkűket, s derűs szívvel mentek a halálba, például Thrasea Paetus, Seneca; de ennek az lett a következménye, hogy a filozófusokat kiűzték Rómából, például 71-ben és 89-ben. Szerencsére az alkotók vállalták a kockázatot, s különféle ravaszkodások­ kal - a császárnak való ajánlás, császárdicsőítés - elérték, hogy közreadhas­ sák, ami a szívüket nyomta. Igaza lehet J. P. Sullivannek, amikor hangsúlyoz­ za, hogy a művészet olyan emberi lény produktuma, aki alá van vetve szemé­ lyes, irodalmi, politikai, sőt még gazdasági környezete nyomásának is. A mű­ vész felülemelkedhetik ugyan efféle tényezők bénító hatásán, de mi nem té­ telezhetjük fel, hogy e tényezők nem hatottak művészetének milyenségére. A művészet ugyanis nem üres térben születik, hanem konkrét társadalmi környezetben. Az ezüstkor különösen alkalmas arra, hogy ezen negatív erők kölcsönhatását kutassuk, mert e kor irodalma gazdag és sokrétű, ugyanakkor adatokkal lehet bizonyítani, hogy egyes alkotóira komoly nyomás nehezedett. Tacitus és ifjabb Plinius többször kifejezésre juttatja, hogy az irodalom zsar­ nokság alatt nem virágozhatik. A 20. század emberének nagyobb tapasztalata viszont megerősíteni látszik azt a gondolatot, amelyet Sullivan idéz Jorge Luis Borgestől: „A diktatúra jót tesz az íróknak. A cenzúra arra készteti őket, hogy mondandójukat egyre nagyobb gonddal, egyre árnyaltabban öntsék formába.” Lehetséges, hogy ebben leli magyarázatát az a tény, hogy az ezüstkorban is születtek olyan magas színvonalú művek, amelyek művészi minőségükben és az európai irodalomra tett hatásukban az aranykori alkotásokkal vetekednek, például Seneca és Tacitus művei, Persius és Iuvenalis szatírái, Phaedrus me­ 411

séi, Martialis epigrammái stb. Új műfajok jelennek meg például a verses me­ se, a regény, az erkölcsi esszé, a magánlevél stb. De nemcsak új műfajokat teremtett meg az ezüstkor, hanem új stílust is, mind a prózában, mind a költészetben. Azt is el kell ismerni, hogy ez a válto­ zás az iskolai nevelés, a retorika számlájára írható. A retorikai iskolákban már Augustus alatt fontos szerepet játszottak a declamatiók (minta- és próbabeszé­ dek), amelyekben előtérbe került az érzelmi ráhatás, a lélektani meggyőzés. Ezen iskolák tananyagában a költők tanulmányozása elsőrendű feladat volt, s ennek eredményeképpen a prózában divatossá vált az érzelmileg színezett stí­ lus, amely olykor meglepte, olykor gyönyörködtette a hallgatóságot. Az állan­ dó gyakorlás és a gyakori recitatiók (felolvasások) tág teret biztosítottak az egyéni új stílus kialakulásának. A retorika hatása az egyes szerzők esetében más és más téren jelentkezett: Senecánál a tömör sententiák kedvelésében, Lucanusnál a részletek eltúlzott, expresszív kidolgozásában, Tacitusnál a rej­ tett utalások szövevényében és a jellemfestésben. A szónokok nem annyira bizonyítani akartak az ezüstkorban, mint inkább hatni és tetszeni, emiatt az apró, korábban jelentéktelennek tartott részleteket - mint egy kisplasztikai alkotást - nagy műgonddal dolgozták ki, aminek aztán gyakran az lett az ered­ ménye, hogy az egész háttérbe szorult a résszel szemben: a klasszikus harmó­ nia felborult. Természetesen maguk az alkotók is tisztában vannak azzal, hogy új stílust teremtettek, például Tacitus Dialogus de oratoribus (Beszélgetés a szónokokról) c. munkájában Aper, a modem szónoki stílus védelmezője, így írja le azt: „Én pedig azt szeretném, ha a szónok, miként a bőkezű és jó ízlésű háztulajdonos, nemcsak azért húzna tetőt a feje fölé, hogy távol tartsa az esőt és a szelet, hanem azért is, hogy szemét és látását gyönyörködtesse; ha nem­ csak olyan felszereléssel venné magát körül, amely mindennapi szükségleteit elégíti ki, hanem volna háztartásában arany holmi és vésett kő is, amelynek kézbevételében és gyakori szemlélésében kedve telnék” (22, 4; fordította Borzsák I.).

2. Az irodalmi élet Tiberius alatt Augustus halála után a válságjelei mutatkoztak a római szellemi életben, s így az irodalomban is. Ennek oka elsősorban a császári önkényben keresendő: ami Augustus alatt leplezve volt, az Tiberius uralkodása idején nyilvánvalóvá vált: vége a köztársaságkori szabadságnak, mert egyetlen ember akarata érvénye­ sül minden területen, s ez a császár, aki nem egy évig birtokolja a főhatalmat, 412

mint korábban a consulok, hanem élete végéig, s mindenki gyanússá válik, aki ezt megkérdőjelezi, vagy a régi szép időket emlegeti. Aki pedig érvénye­ sülni akart, szépeket mondott Tiberiusról és áldásos intézkedéseiről. Jól tük­ rözi ezt az új helyzetet A fenségről című értekezés szerzője - aki feltehetőleg Tiberius korában írta művét -, amikor ezeket a mondatokat idézi egy korabe­ li filozófustól: „Irodalmunk oly nagy általános terméketlensége jellemzi a kor­ szakot. Vagy bizony - folytatta - hitelt kell adni annak a szóbeszédnek, hogy a demokrácia a nagy tehetségek jó táptalaja, s szinte egyedül csak benne virá­ goztak az irodalmi kiválóságok, majd vele is haltak? Táplálni ugyanis nagy szellemek gondolatait — ezek szerint — a szabadság tudja; ez kelt reményt, egy­ szersmind hajlandóságot az egymással való versengésre és az elsőségért küz­ dő becsvágyra. Továbbá, a köztársasági államban kitűzött pályadíjak a szónok szellemi kiválóságát állandóan gyakorlativá élesítik, mintegy kicsiszolják, s így az a tényleges politikai helyzettel együtt — jól látható — ugyancsak szaba­ don kicsillan. Mi, mostaniak azonban - mondta -, úgy látszik, gyermekko­ runkban megtanultuk a törvenyes szolgaságot, es mar zsenge eszmélésünk óta ennek szokásaival és erkölcseivel vagyunk csaknem gúzsba kötve, így hát nem élvezhetjük az irodalomnak - szerintem - legszebb és legtermékenyebb forrását, a szabadságot. Épp ezért semmiben sem leszünk soha nagyvonalúak, hacsak hízelgésben nem” (44, 1-3; fordította Nagy F.). Augustus uralkodásának első felében — mint láttuk — nem gyakorolt nyo­ mást az alkotókra, sőt, támogatta őket, s személyes baráti viszonyt tartott fenn a legnagyobbakkal. A Maecenas-kör mellett eltűrte a Messala-kört is. Ovi­ dius száműzetése azonban azt sejteti, hogy idősebb korában megváltozott — ebben feltehetőleg politikai okok is közrejátszottak. Politikai türelmetlenségét mutatja az is, hogy Timagenés görög történetírót és Cassius Severus szónokot szintén kiutasította Rómából. Az előbbi történeti munkáiban Róma-ellenesnek tűnt fel a szemében, az utóbbi pedig mint korának csodált szónoka durva és sértő hangnemben kritizálta a korabeli viszonyokat. De nem járt jobban Titus Labienus sem, akit szókimondó éles nyelve miatt Rabienusnak (Veszett­ nek) tituláltak kortársai: 12-ben elégették könyveit, s emiatt önkezével vetett véget életének. Ez az intolerancia tovább fokozódott Tiberius korában, s ha hihetünk Tacitusnak, gyakran vezetett felségsértési (laesae maié statis) perekhez. Clutorius Priscus római lovagot, aki Germanicus halálára írt gyászelégiájáért nagy juta­ lomban részesült, 21-ben halálra ítélték, mert Tiberius fiának, Drususnak be­ tegsége idején már megírta ennek is gyászversét, még nagyobb jutalom re­ 413

ményében. Drusus azonban felgyógyult, az eset pedig kitudódott (Annales 3, 49). Ugyanez történt Cremutius Cordus történetíróval 25-ben, akit azon vád alapján ítéltek el, hogy „közreadott évkönyveiben magasztalta Marcus Ií l utust, Gaius Cassiust pedig az utolsó rómainak mondotta” (Annales 4, 34, 1; fordította Borzsák I.). De még csúnyább halállal ért véget Sextius Paconianus élete: a princeps ellen írt versei miatt a börtönben megfojtották (Annales 6, 39). Sok esetben Tiberius csak később szerzett tudomást e rémdrámákról, amelyeket túlbuzgó, érdemekre pályázó adminisztrátorai rendeztek, ám jóvá­ hagyta intézkedéseiket. E perek azért is tanulságosak, mert kiderül belőlük, hogy a felső rétegek között voltak olyanok, akik a köztársaság iránti szimpá­ tiájuknak Tiberius-ellenes megnyilatkozásokban adtak hangot, s erre a csá­ szári kormányzat érzékenyen, sőt, drasztikusan reagált.

3. A tudományos költészet: Germanicus Az alexandriai költészet hagyományait követve, a római irodalomban is divat­ ba jött tudományos témákról írni. A mintát a későbbi költőknek Lucretius De re rum naturdyá és Cicero Aratos-fordítása szolgáltatta, de Vergilius Geor­ giádja és Ovidius egyes művei is hozzájárultak ahhoz, hogy a tanító költe­ mény műfaja Tiberius korában is virágzott, s az sem véletlen, hogy éppen a csillagászatot és a csillagjóslást vette témájául. A görög mitológia, képzőművészet, tudomány sokat foglalkozott az égbolt­ tal, de számára a csillagok csak égi jelenségek voltak: az idő és az időjárás mu­ tatói. Platón tanítványa, Eudoxos, aki sokat foglalkozott az egyiptomi papok asztrológiájával, azt a véleményt képviselte, hogy a kaldeusok csillagjóslásai minden alapot nélkülöznek (Cicero, De divinatione 2, 42, 87). Ez az oka annak, hogy Aratos is csak az égi jelenségekről írt. Hipparchos (Kr. e. 150) viszont már azt tanította a sztoicizmus hatására, hogy a csillagok rokonságban vannak az emberrel és az emberi lélek az ég része (Plinius, Naturalis historia 2, 95). A kaldeusok asztrológiai tanait Béróssos kaldeus pap közvetítette a gö­ rög világ felé a Kr. e. 4. sz. végén, s tekintélye oly nagy volt, hogy Athénben szobrot is állítottak neki „isteni jóslataiért” (Plinius, Naturalis historia 7,123). A Kr. e. 2. században azután Rómába is eljutottak a kaldeusok, s jóslataikat egy drachmáért árulták Ennius azon töredéke szerint, amelyet Cicero idéz (De divinatione 1, 58, 132). Cato megtiltotta bérlőinek, hogy idegen asztrológu­

414

soktól kérjenek jóslatot, Cornelius Scipio Hispanus pedig Kr. e. 139-ben kitil­ totta őket Rómából és Itáliából (Valerius Maximus, 1, 3, 2), mert hamis csil­ lagjóslásaikkal és hazugságaikkal a sötétséget terjesztették jó pénzért. Am e szigorú rendelet nem sok eredménnyel járt, mert a kaldeus jósok egy-egy gazdag családnál meghúzták magukat. Például 87-ben, amikor Marius bevo­ nult Rómába, Cn. Octavius nem menekült el, mert a kaldeus jósok azt jöven­ dölték neki, hogy nem lesz bántódása (Plutarchos, Marius 42). Marius katonái azonban megölték. Még az olyan nagyságok környezetében is megfordultak kaldeus asztrológusok, mint Pompeius, Crassus és Caesar: Cicero szerint azt jövendölték nekik, hogy boldog öregségben, saját ágyukban fognak meghalni (De divinatione 2, 47, 99). Mindebből nyilvánvaló, hogy az az asztrológia, amelyet a 2. században még elvetettek a rómaiak, az 1. században kezdett tért hódítani Rómában is, még­ pedig két okból. Panaitios kivételével a sztoikus filozófusok - Zénón, Kleanthés, Chrysippos, Poseidónios - magukévá tették a divinatio (a jóslás) tanát. A Pompeiusszal és Ciceróval baráti viszonyban álló Poseidónios (135-51) tudományos tekintélye nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a ró­ maiak kezdték komolyan venni az asztrológiát. Különösen, ha olyan előkelő és nagy tekintélyű tudós is komolyan vette és tanította, mint Nigidius Figulus (100-45). Bár Cicero kétkedéssel fogadja az asztrológia tanításait, mégis kö­ zöl róla egy rövid összefoglalást, feltehetően Poseidónios alapján (De divina­ tione 2, 42, 89). Augustus korában, mivel maga a császár is erősen hitt benne, és támogatta, költők és tudósok egyaránt foglalkoztak vele. Suetoniustól tud­ juk, hogy az ifjú Octavianus Agrippával együtt Apollóniában meglátogatta Theogenés asztrológust, aki miután megtudta életének adatait, leborult előtte és a világ uraként köszöntötte (Augustus 94, 12); vö. Horatius, Ódák 2, 17. Ilyen előzmények után egyáltalán nem meglepő, hogy a császári család egyik kiváló tagja, Tacitus Annalesének pozitív hőse, Germanicus (Kr. e. 15Kr. u. 19) is belefogott egy asztronómiai tanköltemény írásába. Germanicus kiváló hadvezér és szónok volt. A pannonok lázadását Kr. u. 7-8-ban leverte, germaniai győzelmeiért pedig 17-ben diadalmenetet tarthatott. Ezután Tibe­ rius Keletre küldte, ahol gyanús körülmények között hunyt el. A száműze­ tésben élő Ovidius is nagyra tartotta tehetségét és komoly reményeket fűzött hozzá (Epistulae ex Ponto 2, 5, 41-56); Suetonius szerint görög nyelven írt tragédiákat; az idősebb Plinius egyik versét említi (Naturalis historia 8, 155); azonban csak Phaenomena című tanító költeményének 1. könyve maradt fenn

415

(725 sor), és néhány sor a 2. könyvből (vagy esetleg egy másik csillagászati művéből). E mű, amely Aratos görög szövegét vette mintául, tudományos témáról lévén szó, hűen követi az eredetit. A 2. könyv töredékei már nagyobb önálló­ ságról tanúskodnak. Augustus halála után kezdte el írni, mert a nagy császárt már mint égben levőt említi (558. sor). Feltehetőleg a germaniai hadjárat ide­ jén látott munkához, keleti küldetése alatt folytatta, de korai halála miatt nem tudta befejezni. Az elkészült részből úgy látszik, hogy Cicerótól eltérve, fel­ használta Hipparchos Aratos-kommentárját, de más prózai forrásokból is me­ ríthetett. Stílusa emelkedett, s olykor elszakad az eredetitől, például Astraea Virgo (96. skk.) és az állatkörök leírásánál (531-564). A sztoicizmus hatására a csillagokat istenekként ábrázolja: közöttük fides és iustitia uralkodik. Tehát nem pusztán fordítja Aratost: átdolgozásában felcsillan sajátos eszmeisége és a témához illeszkedő mértéktartó, nemes stílusa. A mű bevezetése jellemző a korra, és mintául szolgált a későbbi római köl­ tők számára. Aratos Zeusszal kezdi művét, Germanicus Tiberiusszal: Ab love principium magno deduxit Aratus: carminis at nobis, genitor, tu maximus auctor, te veneror, tibi sacra fero doctique laboris primitias. „Nagy Jupiterrel kezdte a művét híres Aratus: én pedig, istenatyánk, teveled buzdítom a versem, istenes áldozatom teneked jár, és a tudós könyv legjava is.” (1, 1^)-

Germanicus tehát felújítja azt a hagyományt, amelyet az Augustus-kori köl­ tők teremtettek meg: úgy ajánlja művét a császárnak, mint istennek, s ezzel feltehetően Tiberius iránti lojalitásátjuttatta kifejezésre. Példáját más korabe­ li alkotók is követték, például Valerius Maximus is Tiberiusnak ajánlja művét. Tiberius ugyanis az előszó szerint nemcsak Germanicus ihletet adó isteni aty­ ja, hanem a béke, a pax Romana biztosítója is: Haec ego dum Latiis cogor praedicere Musis, pax tua tuque adsis nato numenque secundes. 416

„Míg a latin Múzsák ezeket hirdetni tanítnak, Numenként temagad s békéd is védje szülötted.”

(1, 15-16).

4. M. Manilius: Astronomica Mivel Germanicus művének csak az első könyve készült el, nem lehet eldön­ teni, hogy a csillagjóslással kívánt-e a szerző foglalkozni. A kézirati hagyo­ mányban a Marcus Manilius neve alatt fennmaradt Astronomica már a csillagjóslást, azaz az asztrológiát is tárgyalja. A hexameterben írt tanító költemény öt könyvből áll. Az 1. könyv az égbolt leírását tartalmazza: a csillagképek, az állatöv, a Tejút, a bolygók és üstökösök ismertetését. A 2. könyv az állatöv jegyeit vizsgálja, azt, hogyan viszonyulnak egymáshoz, és milyen istenekkel állnak kapcsolatban. Minden jegyet tizenkét részre oszt fel, majd a loca (a há­ zak) témakörét ismerteti. A 3. könyv a tizenkét sorsot (sortes, athla), majd a horoszkóp felállításának szabályait fejti ki. A 4. könyvben az állatégöv jegye­ inek hatását kutatja az emberi életre, majd minden állatégövi jegyet három decanusra oszt fel, ezután ismerteti a fokokra vonatkozó tanítást. Az 5. könyv az állatövön kívüli csillagképeket vázolja fel, s hatásukat az ember életére. A fennmaradt könyvekben nem tárgyalja a csillagképek lenyugvását, pedig jelezte, hogy e témát is érinteni fogja (5, 28), továbbá a bolygókat is csak rö­ viden ismerteti, ezért fel lehet tételezni, hogy a mű befejezetlen. Manilius több helyen mintául veszi Lucretius tanító költeményét, s ha ez így van, feltételez­ hető, hogy eredetileg 6 könyvre tervezte munkáját, de valamiért nem tudta befejezni. Manilius a legrejtélyesebb római szerző, mert a korabeli és a későbbi római irodalomban senki sem említi, következésképpen csak azt tudjuk róla, ami művéből kihámozható. Az 1. könyv bevezetéséből úgy látszik, hogy egy Caesar biztatására kezdte el írni művét: Huné mihi tu, Caesar, patriae princepsque paterque qui regis augustis parentem legibus orbem concessumque patri mundum deus ipse mereris, das animum viresque excis ad tanta canenda.

417

„Caesarom, te hazánk legbölcsebb atyja, te első, fenséges, ki a törvénnyel kormányzód a földet, és az atyádnak adott eget önmagad is te eléred, lám, te erőt adsz nékem s ihletet ekkora műhöz.”

1,7-10) Az idézett négy sor úgy van megfogalmazva, hogy a szóhasználattal sejteti a szerző, melyik Caesarról van szó. Ez a Caesar pater patriae, princeps, fen­ séges törvényeket hozott (augustus), akinek atyja már az égben van. E sza­ vak csak Octavianus Augustusra utalhatnak. Ezt megerősíti a 385-86. sorral, amelyben kijelenti, hogy az Augustus csillag most Caesar a földön, később fog majd az égbe jutni. Ugyanezt javallja a Bak (Capricornus) magasztalása a 2, 509. sorban, amelyről tudjuk más forrásokból, hogy Augustus csillagképe volt. Az 1. könyv végén az üstökösök vészjósló jelentésével kapcsolatban említi Varas gyászos germaniai vereségét és az elvesztett három légiót (899900). Az említett belső érvek mind arra utalnak, hogy Augustus biztatására kezdte el a szerző munkáját Kr. u. 9 után. Hogy Manilius még Tiberius korában is dolgozott a művén, az kiderül a 4. könyvből, amelyben a Bak csillagkép háttérbe szorul a Mérleggel (Libra) szemben, amely Tiberius csillagképe volt. A 4. könyv 773. sorától lelkesen ír a Libra csillagképről, előtte pedig (4, 764, skk.) Rhodost magasztalja, mint a Nap szigetét, mert otthont adott Tiberiusnak, a leendő császárnak. Tiberius ugyanis a Gaius és Lucius okozta utódlási problémák miatt Rhodosra vonult vissza Kr. e. 6-tól Kr. u. 2-ig. A szerző tehát a 4. és 5. könyvet már Tiberius korában írta, mégpedig uralkodása elején, s különös módon nem tudta befe­ jezni művét. Elképzelhető, hogy a halál akadályozta meg ebben. A költő halá­ la azonban csak a munka befejezetlenségét magyarázná, s nem annak agyonhallgatását. Más oka is lehet tehát annak, hogy egy ilyen terjedelmes, divatos témáról szóló tankölteményről hallgat az utókor. A történeti források (Tacitus, Annales 2, 32, 3; Cassius Dio, 57, 15, 8) meg­ emlékeznek egy olyan senatus consultumról, amelyet Tiberius alatt, Kr. u. 16-ban hoztak de mathematicis magisque Italia pellendis (asztrológusok és mágusok Itáliából való kiűzéséről). Tacitus így összegezi: „Senatusi határo­ zatokat hoztak a csillagjósoknak s mágusoknak Itáliából való kiűzéséről is; közülük Lucius Pituaniust a szikláról taszították le, Publius Marcius ellen a

418

consulok a Porta Esquilina előtt, a trombita megfúvatása után, ősi szokás sze­ rint jártak el” (fordította Borzsák I.). Lehetséges, hogy Manilius művének csonkasága, nevének elhallgatása ezzel a rendelettel hozható összefüggés­ be, amely mint láttuk, kegyetlen kivégzéseket is vont maga után. Tacitustól tudjuk azt is, hogy Tiberius hitt az asztrológiában, s Rhodoson Thrasyllust, a híres asztrológust és filozófust magánál tartotta, miután megbizonyosodott tudásáról (Annales 6, 21-22).

5. Költészet és tudomány az Astronomicában Az 1. könyv előszavában azt is elárulja a költő, hogy két nagy szeretet fűti: a költészet és a tudomány szeretete: duplici circumdatus aestu / carminis et rerum (1, 21-22). A vers harmóniáját egybe akarja kapcsolni a titkos tudo­ mányok harmóniájával. Manilius, mint Lucretius, hittel szereti tárgyát és apos­ toli lelkesedéssel hirdeti, hogy az értelem mindent legyőz: ratio omnia vincit (4, 932). Ő is hangsúlyozza, hogy költőként olyan témáról szól, amely még érintetlen: Nostra loquar; nulli vatum debebimus ora, nec furtum, sed opus veniet, soloque volamus in caelum curru, propria rate pellimus undas. „Mind magamé, más költőktől nem vettem a szókat, nem rablott, de sajátom e mű; egyedül repülök fel gyors szekeremmel az égbe, hajómmal siklok a vízen."

(2, 57-59). Tudományának elvi alapját ez a felismerés szolgáltatja: az ember abban kü­ lönbözik az állattól, hogy az istenségből részesül: Quis dubitet post haec hominem coniungere caelo? Eximium natura dedit linguamque capaxque ingenium volucremque animum, quem denique in unum descendit deus atque habitat seque ipse requirit.

419

„Mindezután ki akarna kizárni, te ember, az égből? Néked a természet magas értelmet s üde nyelvet, szárnyas lelket adott, s egyedül bele röppen az isten, benne lakik, s kutat őmaga önnön lénye után is.”

(2, 105-108) Az ember tehát, mint az istenség része, amikor az isten szándékát kutatja, önmaga értelmét, jövőjét keresi. Ezt azonban csak a csillagok közvetítésével lehet elérni, mert isten szándékát és a jövőt a csillagokon keresztül közli az em­ berekkel, ezért fontos megismerni a csillagvilágot (asztronómia), s azt, hogy milyen hatást gyakorolnak a világra, s benne az emberre (asztrológia). Isten azt akarja, hogy megismerjük terveit, ezért az asztrológia tudományával aján­ dékozta meg az emberiséget. E tudományt Hermés Trismegistos adományoz­ ta az embereknek; (tu princeps auctorque sacri, Cyllenie, tanti 1, 30) a kaldeu­ sok és az egyiptomi mágusok jegyezték le, s terjesztették el a görög világban, s így jutott el Maniliushoz. Ezzel Manilius hangsúlyozza, hogy ő közvetlenül merített e titkos tanokból, tehát nem Varró és Nigidius Figulus közvetítésével. Kiemeli továbbá, hogy kevesek számára ír, nyilván a megfelelő filozófiai mű­ veltséggel átitatott arisztokraták számára: nec in turba nec turbae carmina condam - „nem tömegben és nem a tömegnek fogom írni a versem” (2, 137). Anyagának elrendezésében Manilius Lucretiust követi: minden könyvet prológus nyit, és epilógus zár, s ezekben ugyanúgy, mint Lucretius, fennkölt stílussal kíván hatni az olvasóra. Az érvelési technikából is sokat kölcsönöz Lucretiustól, ennek ellenére eszmeiségét tekintve tökéletesen szemben áll Lucretiusszal, s Vergiliust tekinti mintájának. Mint Vergilius, vallja és propa­ gálja, hogy van fatum és providentia, s azt, hogy az istenek törődnek a világ­ gal és az emberrel; előre meghatározzák sorsát: Fata regunt orbem, certa stant omnia lege, longaque per certos signantur termpora casus. Nascentes morimur, finisque ab origine pendet. „Sors mozgatja a kozmoszt: mindent megszab a törvény. Hosszú időt biztos tények szabják darabokra. Felkélünk s lemegyünk: kezdettől függ a mi végünk.”

(4, 14-16)

420

Ami költői stílusát illeti, Manilius kiemeli, hogy tankölteményében nem édes verseket kell keresni, mert az általa hirdetett tan megelégszik azzal, ha ta­ nítják: nec dulcia carmina quaeras (3, 38), s visszariad a szépítgetéstől. Tehát magával a tannal akar hatni, s e tekintetben eltér Lucretiustól, aki múzsái báj­ jal akarta közelebb hozni az epikureizmust a közönséghez (1, 635). Tárgy­ szerű, visszafogott stílusával az asztrológia tudományos komolyságát akarja hangsúlyozni. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem is lett volna képes olyan elementáris költői erővel kifejteni témáját, mint Lucretius. Mégis büsz­ kén hirdeti, hogy saját stílusában (vox propria 3, 40-42) költ: s valóban kitá­ gította a latin költői nyelv határait. A humanisták nagyra értékelték; s ez nem véletlen: Poggio fedezte fel 1417-ben. Scaliger poéta ingeniosissimusnak és nitidissimus scriptomak mi­ nősíti, s csak azt rója fel hibájául, hogy bizonyos szavakat - caelum, mundus, sidera - sokszor ismétel, de ez az ismétlődés természetszerűleg következik tárgyából.

Bibliográfia Th. Breiter: M. Manilii Astronomica. I. Carmina, II Kommentar. Leipzig, 1907. A. E. Housman: M. Manilii Astronomicon libri. Hildesheim, 1972. G. P. Goold: M. Manilii Astronomica. Teubner, Leipzig, 1985. A. Breysig: Germanici Phaenomena. Leipzig, 1899. A. Le Boeuffle: Germanicus, Lés Phénoménes d’Aratos. Paris, 1975. F. Boli: Kleine Schriften zur Sternenkunde des Altertums. Leipzig, 1950. F. H. Cramer: Astrology in Roman Law and Politics. Philadelphia, 1954. J. W. Duff: A literary History of Rome in the Silver Age. London, 1960. E. Paratore: La letteratura latina dell’etä imperiale. Firenze, 1969. A. E. Gebhardt: Zur Datierungsfrage des Manilius. RhM 104 (1961) 278-86. H. Bardon: Les empereurs et les lettres latines d’Auguste ä Hadrien. Paris, 1968. G. Williams: Change and Decline. Berkeley - Los Angeles - London, 1978. W. Hübner: Die Eigenschaften der Tierkreiszeichen in der Antike. ZWG, Beiheft 22. Wiesbaden, 1982. W. Hübner: Manilius als Astrologe und Dichter. ANRW 2, 32, 1, 1984, 126-320. G. Alföldy: Römische Sozialgeschichte. Wiesbaden, 1984. A. Traglia: Germanico e il suo poema astronomico. ANRW 2, 32, 1, 1984, 321-343. J. P. Sullivan: Literature and Ideology in the Neronian Age. Ithaca, 1984. J. P. Sullivan: Literature, Patronage, and Politics: Nero to Nerva. In: Mnemai. Ed. H. J. Evjen. Chico, Cal. 1985. M. von Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. II Bem, 1992.

421

II. A próza Tiberius korában

1. Az idősebb Seneca élete Lucius Annaeus Seneca Maior Hispániában, Cordubában született. E város neve ibér eredetű, de M. Claudius Marcellus Kr. e. 152-ben alapított itt egy ró­ mai várost, amelyet Augustus korától úgy emlegettek, mint colonia Patríciát, ami a romanizáció magasabb fokát sejteti. Születési évére csak következtetni tudunk abból a megjegyzésből, hogy életkoránál fogva még Cicerót is hallgat­ hatta volna. Azt írja ugyanis, hogy minden nagynevű szónokot meghallgatott, kivéve Cicerót, s ebben nem életkora a hibás, hanem a polgárháború őrüle­ te (furor), amely miatt nem hagyhatta el városát (colonia) (Controversiae 1, praefatio 11). Ha tehát már Cicero életében olyan életkorban volt, hogy reto­ rikát hallgathatott, akkor Kr. e. 60-55 körül születhetett. Cicero halála után, 43 körül kerülhetett Rómába, s barátjával és honfitársával, Porcius Latróval Marullus iskolájában tanult retorikát, de más tanítókat is hallgatott, például Arellius Fuscust. Elég sok időt tölthetett Rómában, s amikor tanulmányai befeje­ zése után visszatért Hispániába, nem tudjuk, mivel foglalkozott. Rétori és ügy­ védi tevékenységet nem folytatott, talán a császári adminisztrációban töltött be szerepet mint procurator, vagy birtokain gazdálkodott, mert tehetős családja a lovagrendhez tartozott. Hispániában vette feleségül Helviát, akitől három fia született: Marcus Annaeus Novatus, aki mint Achaia proconsula az Apostolok cselekedeteiben Gallio néven szerepel (18,12): Lucius Annaeus Seneca, a filo­ zófus és költő, és Marcus Annaeus Mela, akinek fia, Lucanus, Nero korának leghíresebb költőjévé vált. Elszórt megjegyzéseiből arra következtethetünk, hogy később is sokat tartózkodott Rómában. Például Rómában volt Kr. e. 29 és 24 között: ekkor hallhatta Ovidius declamatio it Arellius Fuscus rétoriskoIájában (Controversiae 2, 10, 8). De Kr. e. 17-ben is Rómában kellett lennie, mert megemlékezik Latrónak arról a declamatiójárói, amelyet Augustus és M. Agrippa előtt tartott abban az évben, amikor Agrippa fiait, Luciust és Gaiust Augustus örökbe fogadta. (Controversiae 2, 4, 12-13). Asinius Pollio halála előtt ismét Rómában találjuk. Azt állítja ugyanis, hogy az ifjú és az aggastyán

422

Polliét egyaránt hallgatta (Controversiae 4, praefatio 3). Igen hosszú életet él­ hetett. Idézi ugyanis azt a Cremutius Cordust, akinek művei Tiberius alatt a til­ tott könyvek listáján szerepeltek, s csak Caligula engedélyezte terjesztésüket és olvasásukat. Ez azt jelenti, hogy művét Tiberius halála után írta, de még 41 előtt. Fiának, a filozófus Senecának a száműzetését már nem érte meg, tehát valamikor 39-40 körül halhatott meg. Tiberiust biztosan túlélte, mert a császár halála után tette közzé történeti művét Historiae címen, s Suetonius ebből ve­ hette a Tiberius halálára vonatkozó adatokat, mert név szerint idézi Tiberius utolsó órájával kapcsolatban (Tiberius 73, 2). E művében a Gracchusoktól kezdve saját korának eseményeiig tárgyalta Róma történetét, halála akadá­ lyozta meg a mű folytatásában. Suetoniuson kívül még Lactantius is idézi (Divinae institutiones 7, 15, 14) e munkáját, amely nem maradt ránk.

2. Controversiae és Suasoriae Fő műve, amely a kézirati hagyományban Oratorum et rhetorum sententiae, divisiones, colores (Szónokok és rétorok mondásai, felosztásai és stílusámyalatai) címen maradt ránk, tíz könyv törvényszéki mintabeszédrészletet (Cont­ roversiae) és egy könyv tanácsadó mintabeszédrészletet (Suasoriae) tartal­ maz. A Controversiae tíz könyvéből öt teljesen ránk maradt, azaz a hozzájuk írt előszavakkal (praefatio) együtt, s ezek a következők: 1., 2., 7., 9. és 10. könyv. Fennmaradtak továbbá ezeknek a kivonatai is. A 3., 4., 5., 6. és 8. könyvnek csak a kivonatai őrződtek meg, valamint a 3. és 4. könyv előszavai. E művében 74 témát dolgoz fel, s ebből 39-et csak kivonatokból ismerünk. Az egy könyvből álló Suasoriae hét tanácsadó beszéd részleteit foglalja magában. Feltehetőleg ezek is egy több könyvből álló gyűjtemény részét alkották. A fennmaradt előszavak mindegyikét fiaihoz, Novatushoz, Senecához és Mélához intézi. E praefatiok jelentősége nagy, mert csak ezek Seneca eredeti alkotásai, s jól tükrözik szerzőjük lelkialkatát, hozzáállását korának politikai és kulturális életéhez, s nem utolsósorban stílusát. Már öregkorában, valószí­ nűleg 37 után tette közzé e munkát, amelyet fiai kérésére kezdett el írni. Ok ugyanis tudni akarták, milyen rétorok (declamatores) működtek apjuk fiatal korában, vagyis Augustus alatt. Örömmel vállalkozik e feladatra, bár valami­ kor csodálatot keltő emlékezőtehetsége öregkorára kissé megkopott. Ifjúko­ rában ugyanis állítólag kétezer nevet egyszeri hallásra ugyanolyan sorrend­ ben vissza tudott mondani (1, praefatio 2). Ez a hihetetlen emlékezőtehetsége 423

tette lehetővé, hogy öregen mintegy 120 rétortól idézzen, szó szerint. Bár­ mennyire is csodálatra méltó volt emlékezőtehetsége, fel lehet tételezni, hogy írásbeli feljegyzéseket is készített, amikor az említett szónokokat hallgatta, illetve meríthetett közzétett beszédeikből is. Azért is hasznosnak tekinti mun­ káját, mert így fiai elé több példát állíthat. Véleménye szerint ugyanis a peda­ gógiában sohasem szabad csak egy példaképet utánozni, legyen bár az a leg­ kiválóbb: Non est unus, quamvis praecipuus sit, imitandus (1, praefatio 6). A római ékesszólás szerinte Ciceróval jutott fel a csúcsra; azóta csak ha­ nyatlik, s ennek több oka van: a fényűzés lábrakapott, és az ígéretes tehet­ ségek olyan pályák felé fordulnak, amelyek nagyobb keresettel kecsegtetnek. De az is lehet, hogy az életben az a törvény uralkodik, hogy ha valami feljut a csúcsra, szükségszerűen lehanyatlik, gyorsabban, mint ahogy oda felért. Az ifjúság semmittevéssel tölti idejét, az ének és a tánc rabja, külseje és belső világa egyaránt elnőiesedett. Márpedig Cato szerint, aki mintegy isteni indít­ tatásra beszélt, a szónokláshoz férfi kell, mégpedig beszédben jártas, derék férfi: orator est, Marce fili, vir bonus dicendi peritus (1, praefatio 9). Azért gyűjti össze a korábbi nagy szónokok mondásait, hogy egyfelől példát szol­ gáltasson kortársainak, másfelől hogy megőrizze emléküket és hamisítás nél­ kül továbbadja eredményeiket. Fejtegetéseiből egyértelműen kiderül, milyen változás zajlott le azon évtizedek alatt, amíg a köztársaság átalakult principatussá: Az oratióból declamatio lett, a cicerói causából (valóságos peres eljá­ rás) controversia; a vera actióból domestica exercitatio, magángyakorlás, s mindez már saját korának terméke. A valóságos törvényszéki beszéd és a declamatio között - szerinte - lényeges különbség van. Az előbbiben a szó­ nok egy meghatározott bíróhoz szól és egy meghatározott ellenféllel harcol, az utóbbiban önmagával. A törvényszéken tesz valami hasznosat a szónok, ha azonban az iskola falai között deklamál, olyan, mintha álomban hadakozna, mert a declamatio a melegházak termékeihez hasonlatos, amelyek a szabad ég alatt tönkremennek (praefatio 3). Következésképpen - folytatja a 9. könyv praefatiójában - a declamatio haszontalan: semmi köze a való élethez, semmi súlya, semmi jelentősége nincs. Seneca tehát felismeri a szónoki iskolák azon hibáját, amelyet majd később Petronius és Tacitus ostoroz: az új rétoriskolák nem arra tanítják meg hallgatóikat, hogyan lehet meggyőzni, hanem arra, hogyan lehet tetszést aratni. Annak ellenére, hogy elvileg elmarasztalja a declamatiok gyakorlatát, még­ is összegyűjti őket, s ez azt sejteti, hogy felismeri: e változás történelmileg szükségszerű, s fejet hajt e szükségszerűség előtt. Gyűjteménye nemcsak a 424

társadalomtörténet, hanem a pedagógiatörténet szempontjából is fontos doku­ mentumokat tartalmaz. Világosan kitűnik az általa közölt példákból, milyen volt egy törvényszéki minta- vagy próbabeszéd struktúrája. Általában megad­ tak egy törvényt és egy jogi esetet, amelyet e törvény alkalmazásával kellett megoldani, és a megoldást egy hatékony perbeszéddel másokkal elfogadtatni, in utramque partem tárgyalva. Például az első könyv 2. controversiája így hangzik: A törvény: „A papnő ártatlan legyen az ártatlanok közül, s tiszta a tiszták közül.” (Sacerdos casta e castis, pura e puris sit.) Az ügy: „Egy szüzet elfogtak a kalózok és eladták. A kerítő megvette és nyilvánosházban dolgoztatta. Az őt meglátogatóktól a leány pénzt kért. Meg­ ölt egy katonát, aki eljött hozzá, mivel nem tudott tőle pénzt szerezni, s a ka­ tona civakodott és erőszakoskodott vele. A leányt bíróság elé állították, de felmentették, s visszaküldték övéihez. Otthon papságra pályázott. Visszauta­ sították.” Ezután következnek az egyes rétorok sententiái. Az első helyen azé, akit az előszóban már méltatott, mert mindegyik könyvben egy-egy neves rétor áll előtérben, például az 1. könyvben Porcius Latro, a 2.-ban Fabianus, a 3.-ban Cassius Severus, a 4.-ben Asinius Pollio és Quintus Haterius stb. Porcius Latro tehát véleményét kifejtve, ilyeneket mond a papnő-jelölt ellen: „A pap­ nőtök még mindig nyilvánosházban élne, ha meg nem ölt volna egy embert. „Egy papnő erkölcsösségét vizsgáljuk itt. Ezt állítja: »Senki sem fosztott meg szüzességemtől!« De mindenki úgy érkezett hozzá, hogy megfossza ettől, es úgy távozott, mintha megfosztotta volna” (Controversiae 1, 2, 1). Majd kö­ vetkezik a divisio (a jogi felosztás). Porcius Latro jogilag így közelíti meg az esetet: „Vajon törvény tiltja-e, hogy papnő legyen? Mégha a törvény nem aka­ dályozza is ebben, alkalmas-e papnőnek?” Végül a colores címszó alatt az egyes rétorok stílusámyalatait közli, például Fuscus ilyen colorban szólt a leány érdekében: „E leányzóban a halhatatlan istenek akarták megmutatni ere­ jüket, hogy kitűnjék, mennyire nem képes semmiféle emberi erő ellenállni az isteninek. Úgy vélték ugyanis, hogy semmi sem lehet csodálatosabb, mint a rabnőben a szabadság, a prostituáltban a szemérem, a gyilkosban az ártatlan­ ság” (Controversiae 1, 2, 17). Marullus pedig ilyen hangnemben érvelt a leány mellett, s szavait Latro is megcsodálta: narrate: sane omnes tamquam ad prostitutam venisse, dum tamquam a sacerdote discesserint (Controversiae 1,2,17) - „Hirdessétek: mindenki úgy jött hozzá, mint prostituálthoz, ám úgy távozott tőle, mint papnőtől.” 425

■

A declamatiok ellen gyakran felhozzák, hogy távol állnak az élettől Seneca, Petronius - s ez gyakran igaz, de nem az irodalomtól. Több irodalmi alkotásba átszivárgóit ennek a controversiának a témája: például a Historia Apollonii regis Tyri (Tyrus királyának, Apolloniusnak története) című 5. szá­ zadi regényben ugyanez történik: Apollonius király gyönyörű leányát, Tarsiát eladják egy kerítőnek, nyilvánosházba kerül, de ott isten segítségével meg­ őrzi szüzességét, anyja pedig Diana papnője lesz. De a Gesta Romanorumban és Boccaccio Decameronjában is tovább él e motívum, nem is szólva az óke­ resztény irodalomról. Több controversia témája nemcsak hogy nem áll távol az élettől, hanem ki­ fejezetten komoly, ma is aktuális kérdéseket vet fel: például a Versus virginis Vestalis (A Vesta-szűz verssora) címen csak kivonatban ránk maradt contro­ versia a költői szabadság problémáját feszegeti (Controversiae 6, 8). Egy Vesta-szűz a következő verssort írta: Felices nuptae: moriar nisi nubere dulce est. „Boldog a hitves: haljak meg, ha a nász nem oly édes.”

Megtalálják a versét, bíróság elé állítják. A vádló így mennydörög: „boldog a hitves” - ez a vágyakozó hangja; „haljak meg” - bizonyítékul szolgál erre; „a nász édes” - vagy tapasztalatból esküszöl, vagy tapasztalatlanul hamisan esküszöl: egyik sem méltó egy papnőhöz. Paráznaság nélkül is tisztátalan az, aki paráznaságra vágyik” (Incesta est etiam sine stupro quae cupit stuprum). A védő így érvel: „Egyetlen verssort lehet a szemére vetni, de azt sem egé­ szen. Nem illik verset írni, mondják. Más dolog azonban helyteleníteni, és más elítélni. Paráznaság bűnében csak azt lehet elmarasztalni, akinek teste megsérült. Azt hiszed, hogy a költők azt írják, amit valóban éreznek? (Quid, tu putas poetas quae sentiunt scribere?). Ez a papnő szerényen, önmegtartóztatóan élt; életmódja nem fényűző, férfiakkal nem érintkezik az illendőnél szabadosabban. Bevallom néktek, egy hibája van: az hogy tehetséges” (unum crimen eius vobis confiteor: ingenium habet). A védő tehát kijelenti, hogy más a költészet, és más a költő élete. Először ezt az elvet Catullus fogalmazta meg a római irodalomban, amikor megállapította, hogy a pius poétának kell tisztá­ nak lennie, verseinek viszont egyáltalán nem (16. c.), s azóta is a költők, ha védekezni kényszerülnek, ugyanerre hivatkoznak. A Suasoriae egy könyvből álló gyűjteménye hét tanácsadó beszédet tartal426

máz. Az első suasoriában arról tanácskoznak, hogy vajon Nagy Sándor át­ keljen-e az óceánon vagy sem. A 2.-ban a háromszáz spártai azt fontolgatja, hogy elmeneküljön-e Xerxés elől, mint a többi görög, vagy szembeszálljon vele. A 3.-ban azon tépelődik Agamemnón, hogy feláldozza-e Iphigeneiát vagy sem. A 4.-ben Nagy Sándor arról tanácskozik, bevonuljon-e Babylonba. Az 5.-ben az athéniek azon vitatkoznak, hogy lebontsák-e a perzsák legyőzé­ sének emlékére állított szobraikat, mert Xerxés azt üzente, ha ezt nem teszik, ellenük vonul. A 6.-ban azt fontolgatja Cicero, hogy bocsánatot kérjen-e Antoniustól, a 7.-ben pedig azt, hogy elégesse-e műveit annak fejében, hogy Antonius megkíméli életét. Mint e két utóbbi téma mutatja, az Augustus alatt tevékenykedő rétorok a kényes témáktól sem riadtak vissza, hiszen maga Octavianus is beleegyezését adta Cicero halálához. A suasoriák tárgyalása abban tér el a controversiákétól, hogy velük kapcsolatban csak a sententiát és a divisiót vizsgálja Seneca, a colort nem. Seneca Controversiae és Suasoriae című példagyűjteménye több szem­ pontból is jelentős. Irodalomtörténeti aspektusból kincsesbánya, mert reális fényt vet a korabeli irodalmi életre: sok adatot megőrzött nagy alkotókról, pél­ dául Ovidiusról, és sok töredéket elveszett alkotásokból, például Albinovanus Pedo óceáni viharleírását (Suasoriae 1,15). Stílustörténeti szempontból pedig különösen figyelemre méltó, mert rávilágít arra, hogy az ezüstkor poentírozott, szentenciózus stílusa a rétoriskolák műhelyeiben kezdett kialakulni, már Augustus alatt. De e munka a pedagógiatörténet szempontjából sem érdekte­ len: világosan kitűnik belőle, hogy az iskolai oktatás előtérbe kerülése olyan korban, amikor egyre többen kívánnak tanulni, szükségszerű folyamat, azaz az oktatásügy szorosan kötődik a politikai élethez.

3. Valerius Maximus élete Tacitus Annalesének elején a következő megállapítást teszi: „Tiberius és Gaius, Claudius és Nero uralkodásának történetét, melyet uralkodásuk idején a félelem színezett hamisra, bukásuk után a még eleven gyűlölet hatása alatt írták meg” (1, 1; fordította Borzsák I.). Míg Seneca említett történeti művét feltehetőleg az utóbbi csoportba sorolhatnánk, hiszen Tiberius halála után ad­ ta ki, Valerius Maximus „történeti munkája” biztosan az első csoportba tarto­ zik, mert Tiberiusnak és korának dicséretét árasztja, a forradalmi mozgalmak közismert hőseit pedig igencsak elmarasztalja. A Gracchusokat pártütőknek 427

■

tartja; Tiberius Gracchust méltán tekintették - szerinte - a haza ellenségének, mert saját érdekét elébe helyezte hazája üdvének (4, 7, 1). Brutus és Cassius pedig Caesar megölésével súlyos bűnt követett el (1, 5, 7). C. Cassiust közön­ séges apagyilkosnak és hazaárulónak nevezi, s közli róla azt az anekdotát, hogy a philippi csatában Caesar fenséges árnya megjelent előtte és halálra rémítette (1, 8, 8). Öngyilkosságával kapcsolatban pedig előadja azt a történe­ tet, amely szerint valamely isten úgy megbénította a jobb kezét, amellyel a haza atyját megölte, hogy önmaga ellen sem tudta fordítani. Ezért megkérte szolgáját, Pindarust, döfje le, hogy így a hazaárulásért kijáró büntetést elkerül­ hesse (6, 8, 4). Valerius Maximus személyéről és életéről csak azt tudjuk, amit művében elárul önmagáról. A szegénységről közölt példák között önmagára is sort ke­ nt: megjegyzi, hogy e példák neki is vigaszul szolgálnak, ezért nem panasz­ kodik csekély vagyona miatt. Szegénységét ellensúlyozza az, hogy „kitűnő consulatusokat, csodás dictaturákát és számtalan diadalmenetet” láthat (4, 4, 11). A barátság példái között Nagy Sándor kedvességéről szólva nem tudja megállni, hogy a híres és ékesszavú Sextus Pompeius iránta érzett jóindulatát meg ne említse: az ő Nagy Sándorának nevezi. Nem akarja elkövetni azt a durva hibát, hogy a barátság példái között fel ne hozza, hiszen ő minden örö­ mének forrása; minden jóval ellátta, tanulmányaiban segítette (4, 7, extr. 2). A külföldiekről szólva Massilia lakosainak azon ősi szokásával kapcsolatban, hogy idős korukban a város által biztosított méreggel vethetnek véget életük­ nek, megemlíti, hogy Keós szigetén ugyanezt a szokást látta, amikor Sextus Pompeiusszal ott járt — aki Kr. u. 27-ben Asia proconsuls lett. Egy kilencven­ éves hölgy vetett így véget életének, s kérte Pompeiust, hogy halálát jelenlé­ tével tegye ünnepélyesebbé (2, 6, 8). Mindez arra utal, hogy Sextus Pompeius kliense volt, s mint ilyen, pártfogását élvezte. Műve belső érvek alapján Kr. u. 28 és 32 között keletkezett. A 2. könyvben — mint láttuk — 27-es eseményekre utal, a 6. könyvet pedig, amely a szemér­ messég példáival kezdődik, Pudicitia segítségül hívásával indítja, aki folyto­ nosan „Iulia legszentebb nászágya” mellett időzik. Líviát ugyanis Augustus a végrendeletében a Iulius nemzetségbe fogadta, ezért eredeti Livia neve helyett gyakran nevezték Iuliának - Iulia Augustának - is. Mivel Livia 29-ben halt meg, a 6. könyv ezen időpont előtt keletkezett. A 9. könyvben durván ostoroz­ za Seianust (9, 1, 1, extr. 4), s ez azt jelenti, hogy e könyvet 31. október 31-e után írta.

428

4. Factorum ac dictorum memorabilium libri IX „Az említésre méltó tettek és mondások kilenc könyve” valójában példagyűj­ temény, amelyet Valerius Maximus római és görög szerzők műveiből váloga­ tott össze. Olykor meg is adja példáinak forrását: Cicerót, Sallustiust, Pom­ peius Trogust, Varrót, Liviust. Ám az is elképzelhető, hogy olykor másod­ kézből idéz, például Verrius Flaccusból, Hyginusból, Nepos Exemplummból és De viris illustribus c. munkájából. Anyagát 95 kisebb témakörre osztja fel, s általában minden témakör két részt foglal magában: római (domestica) és külföldi (externa) példákat. Az 1. könyv például a vallás témakörét tárgyalja az alábbi alfejezetekre osztva: a vallásról, a madárjóslásról, az előjelekről, a csodajelekről, az álmokról, a csodákról. A második könyv az emberi kapcso­ latokra és kötelességekre közöl példákat a házasság, a magistratusok köteles­ ségei, a látványosságok, a takarékosság és ártatlanság, a katonai fegyelem, a diadalmenet, a censorság, a fenség témaköréből stb. Az első könyv bevezetőjében ismerteti művének jellegét és célját. Azért gyűjtötte össze ezt a gazdag anyagot hazai és külföldi szerzők műveiből, hogy azoknak, akiknek szemléltető példákra van szükségük, ne kelljen sokáig keres­ gélniük. Nem törekszik teljességre, mert ez - az anyag végtelen sokaságát tekintve - reménytelen vállalkozás lenne. Azt hívja segítségül munkájához, „akinél az emberek és istenek egyetértéséből a tenger és a földkerekség fölöt­ ti hatalom van”, a haza legbiztosabb üdvét, Tiberius Caesart, akinek isteni gondviselése jóságosán kedvez az erénynek, amelyről szólni kíván, ám a bű­ nöket a legszigorúbban bünteti. Valerius Maximus tehát nem szűkebb értelem­ ben vett történelmet akar írni, hanem példákat (documenta) kíván szolgáltatni rétorok számára. Ilyen értelemben műve a rétoriskolák termékének tekinthető úgy, mint az idősebb Senecáé. Ám Valerius Maximus többre is vállalkozik: átstilizálja az átvett példákat és erkölcsi tanulsággal látja el. Az egyes példáknak önálló struktúrát kölcsö­ nöz, amennyiben a történetet valamiféle bevezetéssel az előzményekhez kap­ csolja, s befejezésképpen tanulságot fűz hozzájuk. Hogy ezt elérje, olykor vál­ toztat is a történeti igazságon, követve Cicerónak azt a tanácsát: „Meg van engedve a rétoroknak, hogy hozzáköltsenek a történeti eseményekhez olyan célból, hogy elmésebben adhassák elő” (Brutus 42). E cél érdekében olykor felnagyítja a történetet és feszültséget teremt, hogy a végén meglepetést okoz­ zon az olvasónak. Például az önuralom (de moderatione) témakörében elme­

429

séli, hogy Tiberius Gracchus esküdt ellensége volt a Scipióknak, de amikor Scipio Asiaticust börtönbe akarták vetni, s az a tribunusok kollégiumához for­ dult segítségért, egyedül Tiberius Gracchus szólalt fel érdekében. Kijelentet­ te, hogy nem hajlandó a Scipiókkal kibékülni, majd ezt a határozatot olvasta tel: Quum L. Cornelius Scipio die triumphi sui ante currum actos hostium duces in carcerem coniecerit, indignum et alienum a maiestate populi Romani videri, eodem ipsum duci. Itaque id non se fieri passurum. „Mivel L. Cornelius Scipio diadalmenete napján azokat az ellenséges vezéreket, akiket kocsija előtt hajtottak, börtönbe vetette, méltatlannak és a római nép felsége számára idegennek tűnik, hogy őt is ugyanoda vigyék. Ezért nem fogja eltűrni, hogy ez megtörténjék.” (4, 1, 8). A római nép örömmel vette tudomásul, hogy tévedett Gracchusszal kapcsolatban, s önuralmát dicsérettel halmozta el. Valerius Maximus, úgy tűnik, művét nemcsak példatárnak szánta, hanem folyamatos olvasmánynak is. Ezt látszik megtámogatni a variatiora, a változa­ tosságra való törekvése. Hasonló történetek elbeszélésekor tud fokozni, újabb meglepetéseket okozni, a tragikust egy melléhelyezett vidámabb történettel még hatásosabbá teszi. A rabszolgák hűségéről szóló részben például elmesé­ li, hogy amikor Urbinius Panopiót a triumvirek a proskribáltak listájára tették, egyik szolgája, miután észrevette, hogy jönnek a katonák, gazdájával önként ruhát cserélt, a gyűrűjét a saját ujjára húzta, s befeküdt ura ágyába. A martalócok irgalmatlanul felkoncolták. Később, amikor visszatért a béke; Panopio emlékművet állíttatott hűséges szolgájának, s hűségét feliratban örökítette meg (6, 8,6). „Elég is lenne efféle példákból ennyi”, - mondja a következő tör­ ténet bevezetéseként - „ha egy másik történet csodálatos volta nem késztetne arra, hogy még azt is elmondjam”. Szintén a proskripció idején történt, hogy Antius Restio kegyetlenül megbüntette egyik szolgáját. Ám őt is törvényen kí­ vül helyezték, s háza népe már kezdte széthordani vagyonát, amikor ugyanez a véresre vert és szégyenfolttal megbélyegzett szolga titkon kimenekítette urát, s amikor a vérszomjas katonák közeledtéről tudomást szerzett, máglyát rakott, egy öreg, beteg koldust megölt s testét a lobogó máglyára vetette. A betoppa­ nó katonák kérdésére, hogy hol van Antius, azt válaszolta: „Itt ég előttetek: megfizettem neki kegyetlenkedéseiért” (6, 8, 7). Mivel az eset teljesen való­ szerűnek látszott, a katonák elhitték, és Antius Restio életben maradt. Valerius Maximus stílusa keresetten retorikus: tobzódik a sententiákban, halmozza az expresszivitás eszközeit: az ellentétet, a megszemélyesítést, a megszólítást, a költői kérdéseket. Stílusával is hatni akar, mint általában a be­ mutató (epideiktikus) dicsőítő beszéd szónokai, hiszen ugyanazt a célt tűzte 430

maga elé: dicséri az erényt, hogy követésére buzdítson, s elmarasztalja a bűnt, hogy tőle elijesszen. Stílusa már a declamatio kon felnőtt ezüstkori stílus, de annak kezdeti túlzásait még nem tudta lecsiszolni. Valerius Maximus tehát ko­ rának gyermeke mind a stílus, mind a tartalom tekintetében. Egyes történetei mintha Tiberiusnak a fényűzés ellen 16-ban hozott törvényeit visszhangoznák (2, 9,4; 4, 8, 3). A 6, 1 témaköre, a pudicitia szintén aktuális volt Tiberius ko­ rában. Az a története pedig, amelyben azt meséli el, hogy Scipio Aemilianus a census végzés Carmenénak szövegét megváltoztatta, s a római állam növe­ kedése helyett ezt kérte: Satis, inquit, bonae ac magnae sunt. Itaque precor, ut eas perpetuo incolumes servent (4, 1, 10). - „Elég jó és elég nagy a római állam. így hát azt kérem, hogy azt örökre sértetlenül megőrizzék”, Tiberius politikáját tükrözi, aki lemondott a további hódításokról, s azt kívánta konszo­ lidálni, ami már birtokában volt. Valerius Maximust az utókor nagyra értékelte: a rómaiak olvasták, merí­ tettek belőle (idősebb Plinius, Gellius, Lactantius), de különösen népszerű volt a középkorban. Például fennmaradt egy olyan kézirata is, amelyet Lupus de Ferneres saját kezével korrigált (meghalt 876). Idézik, hivatkoznak rá és kommentárokat készítenek hozzá.

Bibliográfia Annaei Senecae Oratorum et rhetorum sententiae divisiones colores. Recognovit A. Kiessling. Lipsiae, 1872, 1967. H. Bomecque: (szöveg, fordítás, jegyzetek). Paris, 1902, 1932. M. Winterbottom: (szöveg, fordítás, jegyzetek). Cambridge, Mass., 1970. S. F. Bonner: Roman Declamation in the Late Republic and Early Empire. Liverpool, 1949, 1969. L. A. Sussman: The Elder Seneca. Leiden, 1978. J. Fairweather: The Elder Seneca and Declamation. ANRW 2, 32, 1, 1984, 514—556. C. Kempf: Valerii Maximi Factorum dictorumque memorabilium. Lipsiae, 1854, 1888, 1982. R. Faranda: (szöveg, fordítás, jegyzetek). Torino, 1971. E. Bolaffi: Tre storiografi latini del I secolo d. C. (Velleio Patercolo, Valerio Massimo, Curzio Rufo). GIF 13 (1960) 336—345. R. Guerrini: Studi su Valerio Massimo. Pisa, 1981.

431

III. Velleius Paterculus

1. Élete Velleius Paterculus Valerius Maximushoz hasonlóan lojális az uralkodóház­ hoz és Tiberiushoz, s azt kifejezésre is juttatja történeti művében. Életéről csak azt tudjuk, amit két könyvből álló Historiae (Korunk története) című munkájában elárul önmagáról. Ahhoz a municipális nemesi réteghez tartozott, amely e korszakban fontos szerephez jutott. Anyai ágú ősei közt megemlíti Decius Magiust, aki a hannibali háborúk idején hű maradt Rómához, bár szü­ lővárosa, Capua megadta magát Hannibalnak (2, 16, 2). Atyai ágon nagyapja, C. Velleius a praefectus fabrum („főmérnök”) tisztségét töltötte be Pompeius alatt, apja pedig praefectus equitum (a lovasság parancsnoka) volt Augustus idejében, és Tiberius Claudius Nerónak, Tiberius császár apjának a pártfogá­ sát élvezte; ő maga pedig a lovasság parancsnoka Tiberius alatt. Ezen előzmé­ nyek alapján érthető, hogy Velleius Paterculus Tiberius császár leghűsége­ sebb emberei közé tartozott, s e korszak egyik legbefolyásosabb előkelőségé­ nek, M. Viniciusnak a baráti támogatását is remélhette. A samniumi Aeclanumban született Kr. e. 20 körül. Tanulmányait feltehe­ tően Rómában végezte, majd családjának tradícióit követve katonai pályára lépett. P. Silius és P. Vinicius - későbbi pártfogójának atyja - alatt katonai tribunusként szolgált Thraciában és Macedóniában (2, 101, 3). Gaius Caesar és Phraates parthus király találkozóján jelen volt (2, 101,1-2), majd Tiberiust kí­ sérte el praefectus equitumként Germaniába Kr. u. 4-ben. A quaesturá1 6 -ban nyerte el, azonban nem tölthette be, mert Tiberiushoz kellett mennie Pannó­ niába (2, 111, 3). Alighogy visszatért Rómába, ismét vissza kellett utaznia legatus Augusti minőségben Tiberiushoz (2, 111, 4). 7 és 8 telét Sisciában tölti (2, 113, 3) és 9-ig Pannóniában marad (2, 114, 5-115, 1). 9 és 11 között Tiberius germaniai hadjáratában harcol, majd részt vesz Tiberius diadalmene­ tén 12-ben (2, 121, 3). 15-ben elnyerte a praeturát (2, 124, 4). Kr. u. 30-ban adta ki történeti művét. Ezen időpont után semmit sem tudunk róla. Lehet, hogy Seianus bukása őt is magával sodorta. Tény, hogy hosszasan magasztal432

ja Seianust (2,103,4-5), s ebből lehetne arra következtetni, hogy Seianus csa­ ládjával együtt bukott el, de ezt más adatokkal nem lehet megtámogatni. Történeti művét M. Viniciusnak, egykori elöljárója fiának ajánlja, aki Taci­ tus szerint „Calesben született consuli apától és nagyapától, egyébként lovagi családból; szelíd természetű és ékesen szóló tehetség volt” (Annales 6, 15; fordította Borzsák I.). Tiberius őt választotta Germanicus lányának, Iuliának férjéül. Velleius ajándéknak szánta történeti művét pártfogójának abból az al­ kalomból, hogy az Kr. u. 30-ban elnyerte a consulságot. Igen jó kapcsolatban állott patronusával, mert művében ismételten megszólítja (1, 13, 5; 2, 101, 3; 103, 1 stb.), sőt az időt olykor Vinicius consulságához viszonyítja (1, 8, 1 és 4; 2, 7, 5; 49, 1 stb.), ami azt jelenti, hogy művét legkésőbb 30 közepén be­ fejezte, s amikor e részeket írta, már tudta, hogy Vinicius 30-ban consul lesz. Ám az is lehetséges, hogy az anyaggyűjtést már korábban megkezdte — hiszen gyakran fontolgatta lelkében, hogy megírja Róma történetét (1, 16, 1) - s Vinicius consulsága szolgáltatott indokot arra, hogy tervezett művének egy rövidebb változatát elkészítse. Ezért hivatkozik többször arra, hogy sietnie kell munkájával (1, 16, 1; 2, 41, 1; 108, 2); e sietség miatt rövidnek kell len­ nie (2, 55, 1; 86, 1; 89, 1). Az események bővebb tárgyalását egy igazi törté­ neti alkotásnak tartja fenn (iusto servemus operi 99, 3), s a Varus-vereség tra­ gédiáját igazi kötetekben igyekszik majd kifejteni (iustis voluminibus 119, 1). Ezt a többször beígért részletes történeti munkát Tiberius koráról azonban nem írta meg. Lehet, hogy a halál akadályozta meg ebben.

2. Történeti műve: Historiae A mű eredeti címét nem ismerjük. Az editio princeps (1520) az első könyvnek a következő címet adja: Velleii Paterculi historiae Romanae ad M. Vinicium, a későbbi kiadások pedig a Velleii Paterculi historiarum ad M. Vinicium libri duó címet közlik, s ez utóbbi cím vált általánossá. Az editio princeps azon az egyetlen, ma már elveszett kódexen alapul, amelyet Beatus Rhenanus Murbachban talált, a kolostor könyvtárában 1515-ben, igen rossz állapotban. A mű két könyvből áll. Az 1. könyv csonkán maradt ránk: hiányzik a bevezetése, és a főszöveg egy része az elején, továbbá a 8. és 9. fejezet között is kiesett egy hosszabb rész. Az így fennmaradt 1. könyv 18 fejezetet foglal magában. Az első fejezet annak leírásával kezdődik, hogy a trójai háborúból visszatérő gö­ rög hősök milyen városokat alapítottak. Az első fennmaradt mondat azt mond­ 433

ja el, hogy Epeus alapította Metapontumot. Valószínűnek tartható, hogy az 1. könyv a trójai háborúval kezdődött; Kr. e. 146-ig jutott el a történelmi esemé­ nyek tárgyalásában. A 8. és 9. fejezet között kiesett rész Romulustól a pydnai csatáig tárgyalta az eseményeket, tehát hosszabb szöveg elveszésével számol­ hatunk. A 2. könyv jóval terjedelmesebb, s ez annak köszönhető, hogy szinte teljesen ránk maradt: 131 fejezetben 146-tól a szerző saját koráig tárgyalja az eseményeket oly módon, hogy az utolsó fejezetek Tiberiusnak és korának magasztalását tartalmazzák: a 14-től 30-ig eltelt 16 év eredményeit sorolják fel himnikus stílusban (126-131). Velleius Paterculus Historiae-ja több szempontból is figyelemre méltó. Ró­ ma történelmét a világtörténelembe ágyazva adja elő: a görög és a keleti vá­ rosok kialakulása után jut el Karthágó (1, 6, 4), majd Róma alapításához (1,8, 4). Karthágót szerinte 65 évvel Róma alapítása előtt a tyrusi Elissa hozta lét­ re, akit egyesek Didóval azonosítanak. Rómát Romulus a hatodik olympias idején alapította a Palatium hegyen. A Város megszületésének évétől Vinicius consulságáig 781 év telt el. E számok is mutatják, hogy Velleius fontosnak tartja a kronológiát, s Róma eseményeit szívesen helyezi el világtörténelmi keretben. Történeti művében nemcsak politikai történetet ad, hanem művelődés-, fő­ leg irodalomtörténetet is. Minden nagyobb korszakban a politikai történet tárgyalása után kitér a szellemi élet ismertetésére. Például, miután leírta, hogy az ión telepesek, Ión vezetésével, elfoglalták Kis-Ázsia tengerpartját, és híres városokat alapítottak - Ephesost, Milétost, Kolophónt stb. -, rátér Homéros költői teljesítményének ismertetésére. Messze a legnagyobb költőnek tartja (Clarissimum deinde Homeri inluxit ingenium, sine exemplo maximum), mert nem volt előtte olyan költő, akit utánozhatott volna, sem utána olyan, aki őt tudta volna utánozni: neque ante illum quem ipse imitaretur neque post illum qui eum imitari posset inventus est (1, 5, 2). Érdekes, hogy Archilochost ugyanilyen nagy költőnek tartja a maga nemében. Homérost saját kora előtt 950 évre helyezi, Hésiodost pedig 120 évvel későbbre (1, 6, 7). Athén virág­ korának alkotóit is felsorolja, majd az újkomédia szerzőit (1, 16). Értékeli az első római alkotókat: Acciust a tragédia műfajában, Caeciliust, Terentiust és Afraniust a komédiában, Livius Andronicust, Catót, aki után űr tátong a római ékesszólásban - mondja -, amíg be nem robbant Cicero, „aki előtt csak kevés szónokban lelhetnéd gyönyörűségedet, csodálni pedig senkit sem csodál­ hatnál, csak azt, akit Cicero látott, vagy azt, aki Cicerót látta” (1, 17, 3-4). A Gracchusok kora után is áttekintést ad az irodalomról. Különösen nagyra 434

értékeli Afraniust, Pacuviust és Acciust, a szatíraíró Luciliust és e kor tör­ ténetíróit: Sisennát, Coelius Antipatert, Claudius Quadrigariust és Valerius Antiast (2, 9, 1-6). Áttekintésének különössége, hogy nem említi Enniust és Plautust. De nem érdektelen az sem, ahogyan az aranykor alkotóit értékeli, például a költők közül megemlíti Varrót, Lucretiust, és a náluk semmivel sem kisebb (neque ullo in suscepti operis sui genere minorem Catullum 2, 36, 2) Catul­ lust. Nagyra értékeli tehát Catullust; annál feltűnőbb, hogy az augustusi kor költői között meg sem említi Horatiust, csak Vergiliust (princeps carminum), Tibullust és Ovidius Nasót, mert műfajukban a legtökéletesebbnek tartja őket: perfectissimi in forma operis sui (2, 36, 3). A történetírók közül mintha ki­ emelné Sallustiust azzal, hogy Thukydidés versenytársának mondja (aemulumque Thucydidis Sallustium), bár Liviust is értékeli. Velleius történeti munkája különös érdeklődésre tarthat számot a római provinciák kutatói között, mert mindkét könyvében található egy-egy kitérő. Az 1. könyvben a római coloniák történetét összegezi (1, 14-15), a 2.-ban pe­ dig a provinciákét (2, 38-39). Az 1. könyvben azokat a coloniákát sorolja fel, amelyeket „a szenátus parancsára Rómának a gallok által történő elfoglalásá­ tól kezdve alapítottak” (1, 14, 1), mert szerinte ez tükrözi legjobban Róma ka­ tonai sikereit, illetve ez őrzi meg leginkább az alapítók hírnevét. Ismertetését az a tény teszi fontossá, hogy az egyes coloniák alapításával kapcsolatban mindig megemlíti, mikor történt és kinek a kezdeményezésére. A 2. könyvben ugyanezt elvégzi a provinciákkal kapcsolatban, s eljárását azzal indokolja meg, hogy nem képtelenség (haud absurdum) azt, amit az egyes korok tár­ gyalásakor elszórtan megemlített, összegyűjteni és együtt tárgyalni, mert így világosabban kitűnik, milyen országot, ki és mikor szervezett át római provin­ ciává, és ily módon a római birodalom fejlődését jobban át lehet tekinteni (2, 38, 1). Felsorolásából kitetszik, hogy a provinciaalapítás a dicsőség emlékmű­ ve is, például: „Syria és Pontus Cn. Pompeius erényének emlékműve” (2, 39, 1). De áttekintéséből az is egyértelmű, hogy a császári család tagjai: Iulius Caesar, Octavianus Augustus és Tiberius Caesar gyarapították a legnagyobb területekkel a birodalmat. Abban viszont már a korábbi római történetírókat követi, hogy ahogyan közeledik saját korához, egyre részletesebben adja elő az eseményeket. így tette ezt Cato az Originesben, de Livius is történeti művében, s ez természe­ tes, hiszen ahogy haladt saját kora felé, egyre több forrás állt rendelkezésére, nem is szólva saját tapasztalatairól. Ez utóbbit Velleius Paterculusnál - ugyan­ 435

úgy, mint Sallustius vagy a késő császárkorban Ammianus Marcellinus eseté­ ben - fontos tényezőnek kell tartanunk: aktív katonai parancsnok volt, követ­ ségek tagjaként sok olyan dologba volt betekintése, amely örökre zárva marad a szobatudós történetíró előtt. E ténynek lehet betudni, hogy Marius tevékeny­ ségétől kezdve (2, 11) egyre részletesebb a beszámolója, s Augustus és Tibe­ rius működésének sokkal nagyobb terjedelmet és figyelmet szentel, mint a ko­ rábbi államférfiaknak: a 2, 59-131. fejezetet. Továbbá azt, hogy az esemé­ nyek ismertetésekor - mint láttuk - saját tetteire, szerepére és karrierjére is utal, mert szerinte ez is kora történetének része volt. Ugyanígy jár el később Ammianus Marcellinus is, aki katonaként szintén a történelmi események közvetlen alakítója és szemlélője volt.

3. A Historiae szemléletmódja Történetírói szemléletére jellemző, hogy a történetírást vegyíti a biográfiával, s ezáltal kiemeli a személyiségek szerepét a történelem alakulásában. Kiemel­ kedőnek kell ítélnünk teljesítményét, ha észrevesszük, mennyi egyéni port­ rét rajzol meg, egybekapcsolva azokat olyan eseményekkel, epizódokkal és anekdotákkal, amelyek önmagukban is érdekesek ugyan, de még inkább azzá válnak, ha felfigyelünk arra, hogy hozzájárulnak az illető személyiség jellem­ zéséhez is. Igaz ez még olyan esetekben is, amikor nyilvánvalóan túloz, és en­ nek következtében a történeti események fölé emeli az egyéniséget. Scipio és Mummius alakját, például, így veti össze: E két hadvezér hajlama és művelt­ sége teljesen más volt. Scipio minden tudomány művelője és csodálója volt; jól mutatja ezt, hogy a két kiváló görög tudóst, Polybiost és Panaitiost min­ denhová magával vitte, mert a háború veszélyeit jól össze tudta egyeztetni a szabadidő nyújtotta művelődési lehetőségekkel. Mummius viszont oly műve­ letlen volt, hogy miután elfoglalta Korinthost, és műkincseit Itáliába szállíttat­ ta, a vállalkozóknak ezt kötötte a lelkére: úgy vigyázzanak a rakományra, hogy ha valamit is elveszítenek, újakkal kell pótolniuk (1, 13). Mariusról pe­ dig elmeséli, hogy amikor Sulla elől menekülve egy mocsárban rejtőzött el, s abban úgy elmerült, hogy csak feje látszott ki; mégis elfogták és Minturnae városában börtönbe vetették. Megölésére egy germán rabszolgát küldtek be hozzá, aki mihelyt meglátta, hanyatt-homlok kirohant a börtönből, mert felis­ merte benne azt a hadvezért, aki a kimber háborúban elfogta. Miután a város 436

lakói értesültek a történtekről, és ráébredtek arra, hogy Mariusnak még volt el­ lensége sem tud ártani, Africába menekítették a hat consulságot megért híres hadvezért, aki ezután Karthágó romjai között egy kunyhóban tengette életét. „Marius Karthágót szemlélte, az pedig Mariust nézte, s így egymásnak viga­ szul szolgálhattak.” Marius aspiciens Carthaginem, illa intuens Marium, al­ ter alteri possent esse solacio (2, 19). Octavianus campaniai háborúját ismer­ tetve elmondja, hogy a mostani császár apja, Tiberius Claudius Nero fellázadt Caesar örököse ellen. Octavianus megérkezése azonban véget vetett a lázon­ gásnak. Milyen különös is az élet - jegyzi meg Velleius -: Drusus Claudianus leánya, Livia, aki születésénél, szemérmességénél és szépségénél fogva a leg­ kiválóbb a római nők között, akit Octavianus Augustus később feleségévé, majd halála előtt papnőjévé és leányává fogadott, e háború idején kétéves kis­ fiával, Tiberiusszal, a leendő császárral az ölében volt kénytelen menekülni leendő férje, Octavianus Augustus fegyverei elől (2, 75). Amikor Velleius Paterculus elhatározta, hogy megírja Tiberius korának tör­ ténetét, nem éppen veszélytelen feladatra vállalkozott. Kényes kérdéseket kel­ lett érintenie, például amikor Tiberius karrierjét leírta. Agrippa halála után Augustus örökbe fogadta unokáit, Gaiust és Luciust, ugyanakkor a megözve­ gyült Iuliát Tiberiushoz adta feleségül, hogy szorosan magához kösse a híres hadvezért. Tiberiusnak ekkor el kellett bocsátani imádott feleségét, Vipsania Agrippinát, Drusus nevű fia édesanyját. Mindez Kr. e. 11-ben történt. Tibe­ rius feltehetőleg ki nem állhatta Iuliát, ezért kapóra jöttek neki a pannoniai és germaniai háborúk, amelyeket sikeresen fejezett be. Ellenszenvét az is táplál­ hatta, hogy apósának özvegyét kellett nőül vennie. Első felesége, Vipsania, ugyanis Agrippa első házasságából, Atticus leányától született. A germán és pannon háborúk véget értek, Tiberius diadalmenetet kapott és 6-ban elnyerte a tribunicia potestast. Gaius és Lucius Caesarok miatt, akik ekkor vették fel a férfitógát, Kr. e. 6-ban Rhodosra vonult, Kr. u. 2-ben mint magánember visszatért. Lucius és Gaius halála után Augustus Agrippa Postumusszal együtt adoptálta. Ezután is sikeres hadvezérként folytonosan harcolt, amíg Augustus halála után át nem vette a császári hatalmat. Augustus tehát sohasem válasz­ totta őt nyíltan és egyenesen utódául, mindig választott mellé valaki mást is. Mindezeket az eseményeket Velleius is elmondja, s nagy munkájába kerülhe­ tett, míg ezeket az intrikáktól terhes és veszélyes történéseket úgy sikerült megfogalmaznia, hogy a megértő szeretet minden feszültséget homályba bo­ rított. Tiberius Rhodosra vonulását például így adja elő: „Amikor Gaius Cae­ sar már felvette a férfitógát, és Lucius is felnőtt, hogy félelmetes hírneve ne 437

gördítsen akadályt e pályakezdő ifjak törekvései elé, eltitkolva távozásának igazi okát, apósától, aki egyszemélyben mostohaapja is volt, szabadságot kért, hogy hosszas fáradalmait kipihenhesse” (2, 99). Ahhoz is nagy tapintat kellett, hogy Augustus lányának, Iuliának száműze­ tését leírja. Iuliát, Augustus és Scribonia lányát, Kr. e. 36-ban eljegyezték Marcus Antonius fiával, Antylusszal. 25-ben Marcellus felesége lett, majd 21 -ben, 18 éves korában a 41 éves M. Agrippa vette nőül. Amikor Kr. e. 12-ben e nagy hadvezér elhunyt, ötödik gyermekével, Agrippa Postumusszal volt ter­ hes. 11 -ben Augustus Tiberiushoz kényszerítette. Tiberiustól született gyerme­ ke 10-ben meghalt, s ezután házasságuk is megromlott. Tiberius visszavonulá­ sa után többek szerelmében keresett vigaszt, de a botrány kipattant, és Kr. e. 2-ben száműzték Planasia szigetére, később Rhegionba költözhetett, 14-ben éhen veszejtették. Mindezt úgy elmondani a nagy nyilvánosságnak, hogy sen­ kit se sértsen meg, nem volt egyszerű feladat. Velleius hangsúlyozza, hogy Iuliát bűnös szenvedélye vitte romlásba. A csábítókat, akik meggy alázták Augustus Caesar leányát és Tiberius Nero feleségét, elérte a megfelelő boszszú. Iuliát pedig egy szigetre száműzték, de anyja elkísérte száműzetésébe (2, 100). Azt azonban finoman elhallgatta a szerző, hogyan halt meg Iulia. Veszélyes dolog korunk történetét megírni, s még veszélyesebb olyan ha­ talmasságokat is értékelni, akik még életben vannak, de az idő múltával bár­ mi történhetik velük. Ezt a veszélyt Velleius sem tudta elkerülni. Két fejeze­ ten keresztül magasztalja Seianust: Ahogyan a Scipiókat támogatták a Laeliusok - írja -, ahogy az isteni Augustust Agrippa, úgy támogatja és segíti Tiberius Caesart Aelius Seianus, aki minden erénynek foglalatja: testben és lélekben egyaránt tökéletes, semmit sem kér önmagának, éppen ezért mindent elér: nihil sibi vindicantem eoque adsequentem omnia (2, 127, 4). Seianust azért választotta a közvélemény, a senatus és maga Tiberius is segítőtársul, mert „akinek a lelkében erény lakozik, annak a legtöbbet kell nyújtani”. Seianus ilyen, ezért bízta rá a római nép biztonságát (2, 128, 4). Seianus Kr. e. 20 körül született, fiatalon a császári család környezetébe került, például Kr. u. 1-ben Gaius Caesart már elkísérte Keletre, 14-ben Tiberius alatt apjával együtt praefectus praetorio lett. Befolyása egyre nőtt, szobrait nyilvánosan tisztelték. 20-ban egyik lányát Claudius Drususszal jegyezte el, majd elta­ szította feleségét, Apicatát, akitől három gyermeke született. Közben elcsábí­ totta Tiberius fiának, Drususnak a feleségét, Liviát. 25-ben kérte Tiberiust, hogy adja hozzá feleségül Liviát, de Tiberius elutasította kérését. Ő vette rá Tiberiust, hogy hagyja el Rómát, és vonuljon Capri szigetére. Hatalmi helyze­ 438

tét arra használta, hogy tönkretegye Germanicus családját, mert versenytár­ saknak tekintette őket. 31-ben Tiberiusszal együtt consul lett és a proconsuli hatalmat is megkapta. Ugyanebben az évben eljegyezte Iuliát, Drusus leányát, akinek férjét, Nero Germanicust 29-ben eltétette az útból, úgy, mint korábban Drusust. Mivel nem tudott várni, még ez évben felkelést szervezett, de tervét elárulták Tiberiusnak, aki tüstént Macrót állította a helyére azzal a megbíza­ tással, hogy fojtsa el a felkelést. Seianust a senatusba csalták, elfogták, s még aznap gyermekeivel együtt kivégezték. Hogy az őt dicsőítő Velleius Paterculust elérte-e az éveken át Seianustól becsapott császár haragja, nem tudjuk, de lehetséges, s talán ezért nem írta meg tervezett nagy művét. Ennek viszont ellentmondani látszik az, hogy Viniciust, akinek Velleius a Historiae-1 ajánlotta, semmi bántódás nem érte, sőt beházasodhatott a csá­ szári családba.

4. Forrásai, stílusa Velleius forrásaival kapcsolatban csak feltételezésekre vagyunk utalva. Cor­ nelius Nepos Chronicáját és életrajzait felhasználhatta: a világtörténelmi ada­ tokat, és az egyes államférfiakra vonatkozó epizódokat tőle vehette. Ami a művében található kronológiai adatokat illeti, azok egy részét meríthette Atticus Annalis liberjéből, például Róma alapításának dátumát. De felhasz­ nálhatta Augustus De vita sua (Életéről) c. művét is (vö. Suetonius 85, 1). A Varas-vereség leírását Liviusból vehette. Az irodalommal kapcsolatos ada­ tait és értékeléseit olyan forrásokból kölcsönözte, amelyekből Cicero és Quin­ tilianus is meríthetett. Sallustius és Cicero hatása szintén feltételezhető mind stílusában, mind az értékeléseiben. Feltehetőleg többféle forrásból dolgozott, hiszen az irodalmi áttekintésben a római történetírókra is kitér, s lehetetlen, hogy ne használta volna fel azokat, akiknek nevét megemlítette. Mint funkcio­ nárius és katonai parancsnok egyéb dokumentumokhoz is hozzáférhetett, de saját tapasztalatai is nagy súllyal estek latba, főleg Tiberius korára vonatkozó­ lag, akit feltehetőleg őszintén tisztelt, s panegirikus hangvétele személyes és családi tapasztalatokból is táplálkozhatott. Történeti műve jól tükrözi rendjének gondolkodásmódját és a tiberiusi kor történetírásának helyzetét. Róma történetében Karthágó elpusztítása szerinte határkövet jelent, mégpedig morális szempontból: ezzel kezdődik az erkölcsi hanyatlás. Fontos további határok számára a polgárháború kitörése Pompeius és Caesar között, majd pedig a rend helyreállítása Octavianus és megszilár­ 439

dítása Tiberius alatt. Történetszemléletében fontos szerepet játszik & fortuna és a virtus. Ha e kettő összhangban van, a siker nem marad el. Ezt példázza Caesar, Augustus és Tiberius tetteivel. Értékítéleteiben közrejátszik a homo novus lelkesedése és a vidéki ember szigorúbb erkölcsi felfogása ugyanúgy, mint a katonatiszt tekintélytisztelete. Elítéli apopularisokat, a Gracchusok po­ litikáját (2, 2), Cinnát és Mariust (2, 20; 21-23). Dicséri Scipio Nasicát (2, 3), az ifjabb Catót (2, 35) és nagy hévvel Cicerót (2, 34; 45; 66). Annak a réteg­ nek a tagja, amely Augustus és Tiberius alatt fontos szerephez jut, éppen ezért bízik a jövőben. Ez az oka annak, hogy Tiberius korát kiteljesedésnek fogja fel. Egyedül a szónoklat területén lát hanyatlást, de ennek okát abban leli meg, hogy a Cicero halála után támadt űrt még nem sikerült kitölteni. Szerinte a ver­ sengés (aemulatio) táplálja a tehetséget, s ha ez hiányzik, visszaesés követke­ zik be: nehéz megállni a tökéletesség csúcsán, s természetes dolog az, hogy ami nem képes előrehaladni, visszafejlődik. Észreveszi tehát az ékesszólás ha­ nyatlását, de annak okát nem a principatus politikai változásaiban - a köztár­ sasági szabadság megszűnésében - látja, hanem egyéni adottságokban. Cice­ ro halálát hosszan és nagyszerűen siratja, de benne sem a köztársaság mártír­ ját látja, hanem Antonius és Lepidus őrjöngésének (furor) áldozatát, amihez Octavianusnak semmi köze sem volt, mert hát mit tehetett egyedül kettő ellen. Antonius bűnéből tehát „a köz szócsövét megölték” (abscisaque scelere Antonii vox publica est 2, 66, 2), de ezzel nem ért el semmit Antonius, „mert Cicero él és élni fog minden nemzedék emlékezetében, amíg a természetnek ez az alkotmányos teste sértetlen marad akár a szerencse, akár a gondviselés, akár valami más okból, amelyet a rómaiak közül szinte ő látott egyedül, értel­ mével ő fogott fel, és ékesszólásával ő világított meg” - (Vivit vivetque per omnem saeculorum memoriam, dumque hoc vel forte vel providentia vel utcumque constitutum rerum naturae corpus, quod ille paene solus Roma­ norum animo vidit, ingenio complexus est, eloquentia illuminavit 2, 66, 5). Nem kisebbről van itt szó, mint vagy arról, hogy Augustus a Cicero által meg­ álmodott köztársaságot állította vissza, vagy arról, hogy Cicero látta egyedül a principatus lényegét, amit azután Augustus megvalósított. A principatus ál­ lamformája tehát mindenképpen Cicero nevéhez kötődik - állítja Velleius. Már ez a rész is figyelmeztet arra, hogy Velleius, bár az igazságot ígéri iustus sine mendacio candor (2, 116, 5) -, olykor csúsztat és meghamisítja a tényeket: nem Octavianus felelős a proskripciókért, hanem Antonius és Lepidus. A vérfürdő Perusiában nem a hadvezér Octavianusnak köszönhető, hanem katonái féktelenségének (2, 74). Actiumnál Augustus a földkerekség 440

megmentéséért harcolt, de kíméletesen (2, 85). Iulia szeretőinek megbünte­ tésénél a császár „szelídségét” emlegeti (2, 100, 5). Tiberius már Augustus életében a birodalom egyetlen támasza volt (2, 103); a tökéletes uralkodó min­ taképe, akinek uralma alatt az általa irányított államforma a csúcspontra érke­ zett; stb. További kutatásnak kellene tisztázni azt, hogy Velleius Paterculus mint hithű funkcionárius valóban így gondolta és érezte ezt, vagy a hivatalos propaganda szócsövének szerepében tetszelgett. Az előbbi lehetőséget sem tarthatjuk kizárhatónak, mert az a sötét kép, amelyet Tacitus fest Tiberiusról és koráról, nyilván nem felel meg a történeti igazságnak ugyanúgy, ahogyan ez az ideális kép sem, amellyel Velleiusnál találja szembe magát az olvasó. Az igazság valahol középen lehet. Velleius jelentős stílusművész: nyelvezetében az ezüstkori latin stílus min­ den erénye és hibája megmutatkozik. Olykor igazi „történetírói”, sallustiusi stílusban juttatja kifejezésre gondolatait, tömören és meglepetést okozóan, ép­ pen ezért hatásosan, például Róma és Karthágó viszonyát nagyszerűen önti formába e rövid mondattal: Ita per annos CXV aut bellum inter eos populos aut belli praeparatio aut infida pax fuit (1, 12, 6) - „így e népek között 115 éven keresztül vagy háború volt, vagy készülődés a háborúra, vagy tettetett béke.” A retorikai declamatiok hatására a részletek - beleértve a személyiségeket is kerülnek nála előtérbe az egésszel szemben: költői kérdésekkel, ellentétekkel és párhuzamokkal, metaforákkal és tudatos ritmizálással felnagyítja azokat, hogy megdöbbenést keltsen az olvasóban; például Pompeius halálának fel­ háborodástól izzó leírását ezzel a mondattal zárja le: „E nagy férfiúban oly mértékben szembekerült önmagával a Szerencse, hogy akinek nemrég még győzelmei befogadására kevés volt a föld, most még temetésére sem jutott” in tantum in illo viro a se discordante Fortuna ut, cui modo ad victoriam ter­ ra defuerat, deesset ad sepulturam (2, 53, 3). Két rövid könyvbe úgy tömöríti bele a világ és Róma történetét, hogy olykor körmondatokban szárnyal, olykor pedig beszélget, formailag nyilván Viniciusszal, akinek művét ajándékozza, lényegében azonban velünk, az ol­ vasóval. Igaza van M. von Albrechtnek, amikor megjegyzi: kár, hogy írói arcát végül is elrejti előlünk a panegirikus bizánci maszkja alatt (1992, 845).

441

Bibliográfia J. Hellegouarc’h: Veleius Paterculus. Histoire romaine. /-//. Paris, 1982. W. S. Watt: Velleius Paterculus, Historiarum libri duo. Teubner, Leipzig, 1988. C. Velleius Paterculus: Róma történetéről írt két könyve. (Latinul és magyarul.) For­ dította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Szölgyémy Ferencz. Budapest, 1896. F. Delia Corte: I giudizi letterari di Velleio Patercolo. RFIC NS 15 (1937) 154-159. I. Lana: Velleio Patercolo o della propaganda. Torino, 1952. H. J. Steffen: Die Regierung des Tiberius in der Darstellung des Velleius Paterculus. Kiel, 1954. A. J. Woodman: Questions of Date, Genre, and Style in Velleius: Some Literary Answers. CQ NS 25 (1975) 272-305. T. A. Dorey: Silver Latin. London, 1975. R. J. Goar: Horace, Velleius Paterculus and Tiberius Caesar. Latomus 35 (1976) 43-54. J. Hellegouarc’h: Lire et comprendre. Quelques remarques sur le texte de THistoire romaine de Velleius Paterculus. REL 54 (1976) 239-256. R. Syme: Mendacity in Velleius. AJPh 99 (1978) 45-63. J. Hellegouarc’h: Etat présent des travaux sur THistoire romaine de Velleius Paterculus. ANRW 2, 32, 1, 1984, 404—436. C. Kuntze: Zur Darstellung des Kaisers Tiberius und seiner Zeit bei Velleius Pater­ culus. Frankfurt, 1985. Velleius Paterculus: Róma története. Fordította, a jegyzetet és az utószót írta Hoff­ mann Zs. Szeged, 2007.

442

IV. A római meseirodalom: Phaedrus

1. A mese műfaja A mese népies műfaj, s mint ilyen szinte egyidős az emberiséggel, mert min­ den népnek vannak meséi, akármilyen alacsony kulturális szinten áll is. Ere­ deti formája a próza lehetett, s a verses mese egy későbbi fejlődés eredményé­ nek tekinthető. Az alexandriai Theón így határozza meg: „Hamis történet, amely az igazságot példázza” (Progymnasmata 3). Az aisóposi mese a mese műfajának egy sajátos alfaját képezi: tanító célzatú állatmese. Főszereplői többnyire állatok, emberi ésszel felruházva. Gyakran jellegzetes embertípust személyesítenek meg, s mégis állatok maradnak. A „tündérmese”-hangulat teljesen hiányzik belőle: illúziómentesen ábrázolja a világot, sötéten, de kiutat keresve a sötétségből. Többnyire valamilyen alkalomhoz, esethez kötődik, s abból von le valamiféle tanulságot. Története első korszakában csak szórvá­ nyosan jelenik meg egyes verses műfajokban betétként. Az első ilyen mesét Hésiodosnál találjuk meg: mind tartalmában, mind formájában megfelel az aisóposi mese követelményeinek: „Most a hatalmasnak mondom, ha megérti, mesémet, így szólt egykor a sólyom a tarkanyakú csalogányhoz, míg a magasban a felhők közt karmába ragadta, s ez szánalmas hangon sír, szenvedve a horgas karmok közt, de kemény szóval támadta a sólyom: »0, nyomorult, mit nyögsz? Az tart, aki sokkal erősebb s dalnok vagy bár, arra cipellek, amerre akarlak, mígnem elengedlek, vagy, rád éhezve, bekaplak.« Balgatag az, ki erősebbel mer szembeszegülni, úgysem győz, csak a szégyenhez még bánata társul.” {Munkák és napok 202-212; fordította Trencsényi-Waldapfel I.)

443

Mint e mese is mutatja, a gyengébb tehetetlen az erősebbel szemben: nem tudja megakadályozni a gonosz győzelmét. Formáját tekintve rövid, tömör, egyszerű nyelvezetű, szerkezetileg pedig többnyire két részre oszlik: az első maga a mese, a második pedig a belőle levont tanulság. Ha ez a tanulság a me­ se elejére van helyezve, promythion a neve, ha a végére, epimythion. Az idé­ zett hésiodosi mesében promythion szerepel, amennyiben a tanulsággal indít a költő: „Most a hatalmasnak mondom, ha megérti, mesémet”, vagyis a gaz­ dag és nagy hatalommal rendelkező emberek olyanok, mint a rablómadarak: gyötrik és „felfalják” a gyenge szegényeket. Hésiodos a „földműves” költő, s nem véletlen, hogy az aisóposi mese nála tűnik fel először: megjelenése a földművesek és polgárok előtérbe kerülésével hozható összefüggésbe. Ugyanerre utalhat az a tény is, hogy a későbbiek fo­ lyamán is a népiesebb hangvételű műfajokban, az iambosban, a komédiában, a diatribefoen és a szatírában bukkan fel a leggyakrabban. Ezt támogatja meg az a hagyomány is, amely szerint első ismert művelője, „feltalálója” egy frígiai rabszolga, Aisópos volt. Mivel sok regényes történet keringett róla már az ókorban is, az újkorban kétségbe vonták létezését (például Luther, Vico stb.). Hérodotos azonban történeti személynek tekintette: a samosi Iadmón rabszol­ gájának (2, 134). Aristotelés megerősíti ezt: „A delphoi állam” című munká­ jának egyik töredékében megemlíti, hogy Aisópost itt gyilkolták meg, s ezért büntetést kellett elszenvedniük. „A samosi állam” című művében pedig meg­ jegyzi, hogy Aisópos itt „mesemondásával nagy tekintélyre tett szert”. Rhetoricája egyik helyén pedig idézi azt a meséjét, amelyet Aisópos a samosi népgyűlés előtt mondott el egy demagóg perében (2, 20). Ez az adat azt is bizonyítja, hogy Aisópos politikai eszköznek is használta meséit. Az aisóposi mese később is megtartotta ezt a funkcióját, s a retorikában exemplum formá­ jában indukciós bizonyítékul szolgált. Ezzel párhuzamosan bevonult az isko­ lai oktatásba, és stilisztikai gyakorlatok anyagává vált: tartalmukat hosszabb, rövidebb vagy közepes terjedelemben kellett a tanulóknak újrafogalmazni. A fejlődésnek egy későbbi fázisában kezdték Aisópos meséit összegyűjte­ ni, s első kiadásukat a phaléroni Démétrios jelentette meg a Kr. e. 4-3. század fordulóján, egy könyvben. A kézirati hagyományban három aisóposi mesegyűjtemény is fennmaradt. Közülük az ún. Collectio Augustanát, azaz az augsburgi kódex mesegyűjteményét valószínűleg a Kr. u. 1-2. század fordulóján állították össze. A mese történetének egy újabb korszakát jelentette, amikor Phaedrus Aisópos meséit verses formában dolgozta fel latin nyelven, s ezzel az aisóposi mese igazi irodalmi műfajjá vált. Hellyel-közzel a korábbi római 444

irodalomban is találkozunk egy-egy mese irodalmi feldolgozásával, például Enniusnál (a búbospacsirta meséje), Luciliusnál (az oroszlán barlangja), Horatiusnál (a városi és a falusi egér) stb., de Phaedrus önálló verses mesekönyvei­ vel az aisóposi mesének egy új korszaka kezdődik: az irodalmi korszak.

2. Phaedrus élete Phaedrus életéről csak azt tudjuk, amit ő önmagáról mond a neve alatt fönn­ maradt könyveiben, amelyeknek címében úgy szerepel, mint Augusti libertus, azaz Augustus vagy Tiberius császár felszabadított rabszolgája. Kortársai kö­ zül senki sem említi, s később is csak Martialisnál fordul elő a Phaedrus név kétértelmű és vitatott szövegösszefüggésben, majd pedig jó háromszáz év múlva Avianusnál, aki 32 darab disztichonban írt mesét tartalmazó könyvét Theodosiusnak ajánlja, s ebben az ajánló bevezetésben említi azt, hogy Phaedrus öt könyvben adott ki meséket. A hivatalos irodalom nem vett róla tu­ domást, pedig hát az egyes alkotók természetes módon megemlíthették volna nevét. Például Quintilianus a kisgyermekek oktatásával kapcsolatban kitér ar­ ra, hogy a dajkamesék után következnek rögtön az aisóposi mesék, amelyeket egyszerű, tiszta nyelven kell elmesélni a kicsiknek (1, 9, 2). Itt Quintilianus tárgyhoz illően mondhatott volna néhány szót Phaedrusról, de nem tette. Még ennél is különösebb Seneca hallgatása. Corsica szigetéről írja Polybiusnak, hogy a mese műfaját még senki sem művelte a római irodalomban; ezért azt ajánlja neki, próbálkozzék meg ebben a műfajban is (Consolatio ad Polybium 8, 3). Seneca ezt a művét már Claudius alatt írta, abban az időben, amikor Phaedrus vagy nem élt, vagy nagyon öreg lehetett. Meséinek mindenfélekép­ pen ismerteknek kellett lenniük szélesebb közönség előtt is, hiszen ekkorra már öt könyvet adott ki belőlük, s mindegyik könyvében kifejezésre juttatja, hogy irodalmi teljesítménynek tekinti a meseírást, s hírnevet vár tőle. A 2. könyv epilógusában önmagát Aisópos mellé állítja: Aesopi ingenio statuam posuere Attici Servumque collocarunt aeterna in basi Patere honoris scirent ut cunctis viam, Nec generi tribui, sed virtuti, gloriam. Quoniam occuparat alter, ne primus forem, Ne solus esset studui; quod superfuit: Nec haec invidia, verum est aemulatio. 445

Quod si labori faverit Latium meo, Plures habebit, quos opponat Graeciae. „Athénben áll Aesopus szobra. Szolga volt, Szobor-alakja mégis büszkén hirdeti: A tisztességnek útja mindig nyitva áll, S erény ád hírnevet, nem ősi származás. Az elsőségre hát igényt nem tarthatok, Ám azt sem engedem, hogy társtalan legyen. Nem irigység ez, csak nemes vetélkedés. Munkámat Latium ha pártfogolja majd, Egy művel több sajátja lesz, mi nem görög.” (2, Epilógus 1-9; fordította Terényi I.)

Az Aisóposszal való egybevetésből nemcsak az tetszik ki, hogy Aisópos után ő a második, azaz a rómaiak között az első, hanem az is, hogy egy olyan római műfaj megteremtőjének tekinthető, amelyet a görög mellé lehet majd állítani. Nem puszta utánzónak tartja magát: ő versengeni akar a nagy görög­ gel: aemulatio az, ami a versírásra indítja. De még egy szempontból fontos ez a vers: rögtön az első sorban kifejezésre juttatja, hogy Aisóposnak az atti­ kaiak állítottak szobrot, pedig hát rabszolga volt. Ám a finom ízlésű, művelt attikaiak tudták, hogy nem a híres és előkelő ősök, hanem a tehetség és az erény az, amit egy alkotóban értékelni kell. Ő sem kisebb Aisóposnál, az érté­ kek természetes rendjében ő is ilyen megbecsülést várhatna, ezzel szemben csak irigységgel találja magát szemben: Si livor obtrectare curam voluerit, Non tamen eripiet laudis conscientiam. „Az irigység kicsinyli tán a művemet, De én tudom: dicséret méltán illeti;” (2, Epilógus 10-11; fordította Terényi I.)

Az első kijelentés futurum perfectum állítmánya (si ... obtrectare ... voluerit) azt sejteti, hogy kifejezetten talán még nem kritizálták, de - ami még ennél is rosszabb - nem is vettek róla tudomást.

446

Pedig hát - folytatja a 3. könyv prológusában - Pieriában, a Múzsák hegyé­ hez közel született, a költészet szeretetét már az anyatejjel szívta magába: Ego, quem Pierio mater enixa est iugo, In quo tonanti sancta Mnemosyne lövi Fecunda novies artium peperit chorum, Quamvis in ipsa paene natus sim schola Curamque habendi penitus corde eraserim Et laude invicta vitam in hanc incubuerim, Fastidiose tamen in coetum recipior. „Engem hegyes Pieriában szült anyám, Hol Mnemosyne áldott méhe egykoron Kilenc iker-Muzsával lepte meg Zeust; Bár csecsszopós koromtól ott volt iskolám, S kiirtva lelkemből a hírvágy magvait, A Múzsáknak szenteltem teljes életem, Nem oly könnyen fogadtak ők be engemet.” (3, Prológus 17-23; fordította Terényi I.)

A birtoklás utáni vágyat is kiirtotta szívéből, ami az átlagembert elvonja a Múzsák szeretetétől, mégsem akarják befogadni a kortársak a költők gyüle­ kezetébe. A fordító másképpen értelmezte a 23. sort: úgy fordította, mintha a Múzsák nem akarták volna befogadni a költőt. Nem erről van itt szó, hiszen a Múzsák már születése óta kedvelik, hanem a korabeli római irodalmi körök elhallgatásáról. Születési helyére vonatkozó utalásaiból annyi vehető biztosnak, hogy az Olympos hegyhez közel, valahol Macedóniában vagy Thraciában született Kr. e. 15 körül. Rabszolgaként gyermekkorában került Rómába, latin nyelvi képzésben is részesült, s Octavianus Augustus felszabadította. Egyébként Augustust szeretettel ábrázolja a 3, 10-ben: a bölcs császár mint bölcs bíró ki­ deríti az igazságot abban a bonyolult bűnperben, amelyben egy előkelő római libertusa felbujtására - ti. hogy felesége megcsalja - úgy tett, mintha elutazott volna, majd váratlanul visszatért, bement a hálószobába, s a sötétben saját ágyában egy férfialakot látott, azonnal ledöfte. Amikor a zajra a szolgák hoz­ ták a gyertyákat, kiderült, hogy saját kamasz fiát ölte meg, akit a mamája

447

éppen azért fektetett az apja ágyába, hogy éjjel el ne csellengjen. A családfő látván rettenetes tévedését, öngyilkos lett, a hűséges feleséget pedig a libertus vádjai alapján Rómában bíróság elé állították. Ott a bírák nem tudtak dönteni, ezért Augustusnak adták át az ügy kivizsgálását, aki mindennek utánanézve így döntött: „A gaz libertusnak kell meglakolnia; A nő, ki elvesztette férjét és fiát, Inkább szánalmat érdemel, mint büntetést. Ha férje megvizsgálja jól a vádakat, A rágalmaknak gondosan utánajár, S feltárja, hogy azokból semmi sem igaz, Házát ily szörnyű bűneset nem dúlja fel.” (3, 10, 44-50; fordította Terényi I.)

Phaedrusnak jó oka volt arra, hogy hangsúlyozza: Augustus gondosan kivizsgálta a feljelentők vádjait. A 3. könyv prológusából ugyanis kiderül, hogy őt is bevádolták Seianusnál, ám ő nem vizsgálta ki ilyen alaposan az ügyét, hanem egy személyben volt vádlója, tanúja és bírája. Ez a részlet azért is tanulságos, mert benne Phaedrus azt is elmondja, hogy szerinte hogyan jött létre az aisóposi mese műfaja: Nunc fabularum cur sit inventum genus, Brevi docebo. Servitus obnoxia, Quia quae volebat non audebat dicere, Adfectos proprios in fabellas transtulit Calumniamque fictis elusit iocis. Ego porro illius semita feci viam. Et cogitavi plura quam reliquerat, In calamitatem deligens quaedam meam. „Hadd mondjam el, e műfaj hogy’ keletkezett. Az elnyomott rabszolga nem mondhatta el Őszinte szóval azt, ami szívén feküdt, Érzelmeit mesékbe öltöztette hát, S a vád elől a tréfa víg mezébe bújt.

448

Az ő ösvénye az, mit úttá törtem én. A ránk maradt mesékhez írtam újakat, S elég sok bajt hozott fejemre némelyik.” (3, Prológus 33^0; fordította Terényi I.)

A rabszolgaság tehát a mesékben mondta ki igazát, s a büntetést kitalált me­ sékkel játszotta ki. Phaedrus többet alkotott, mint Aisópos, s közülük néhány bajt hozott a fejére. Az 1. könyv megjelentetése után egyesek Seianusra való utalásokat véltek felfedezi meséiben, aki el is ítélte a költőt, s a büntetés alól csak Seianus bukása után (Kr. u. 31) mentesült, s folytathatta meseírói tevé­ kenységét. Pontosan nem lehet tudni, melyek voltak azok a mesék, amelyek kivívták Seianus haragját, mindenesetre az 1, 2-őt (A királyt kérő békák) és az 1, 6-ot (Békák a Nap nősüléséről) magára érthette. Meséinek 1. könyvét Seianus bukása előtt adhatta ki, a 2.-at még Tiberius életében. Ennek 5. darabjában ugyanis név szerint szerepelteti Tiberius Cae­ sart, aki szellemesen rendreutasít egy nyüzsgő rabszolgát. Az 1. és 2. könyvet általában az olvasónak ajánlja, amiből nyilvánvaló, hogy nem volt hathatós pártfogója. A 3. könyvét viszont már egy Eutychus nevű személynek ajánlja, s az epilógusban is hozzá fordul. Ez utóbbiból kiderül, hogy pártfogójától valamiféle praemiumot is kapott, ám az is, hogy öregedik. Suetonius szerint Eutychus Caligula császár híres kocsihajtója és kegyeltje volt (Caligula 55, 2), s ha ez az azonosítás helytálló, akkor a 3. könyvet már Caligula korában adta ki. A 4. könyvét is egy meghatározott személynek ajánlja, Particulónak, aki, ha hihetünk a 4. könyv prológusának, dicsérte vagy idézte a költő meséit: Mihi parta laus est, quod tu, quod similes tui Vestras in chartas verba transfertis mea Dignumque longa iudicatis memoria. „Nemes lelkek, jutalmam tőletek kapom, Akik lemásoltatjátok meséimet. S méltónak tartjátok, hogy fennmaradjanak.” (4, Prológus 17-19; fordította Terényi I.)

Végül az 5. könyv utolsó meséjében egy Philetus vagy Philetes nevű párt­ fogót szólít meg, s szavaiból kitetszik, hogy ebben az időben már nagyon öreg:

449

Adversus omnes fortis veloces feras Canis cum domino semper fecisset satis, Languere coepit annis ingravantibus, Aliquando obiectus hispidi pugnae suis Adripuit aurem: sed cariosis dentibus Praedam dimisit. Hic tunc venator dolens Canem obiurgat. Cui senex contra Lacon: Non te destituit animus, sed vires meae. Quod fuimus, lauda, si iam damnas, quod sumus. Hoc cur, Philete, scripserim, pulchre vides. „Egy jó kopó, ki gazdájának évekig Kergette lankadatlanul a gyors vadat, Hogy éltes lett, erőben megfogyatkozott. Egy alkalommal vadkannal vívott csatát, Fülét elkapta még, de hajh, odvas foga Nem bírta, és a zsákmány elfutott. Mikor Megrótta őt gazdája, így felelt neki: »Nem hűségem, erőm hagyott el tégedet. Vénségemért ha szidsz, dicsérd a múltamat.« Tejól tudod, Philetus, mért is írtam ezt.” (5, 10; fordította Terényi I.)

A 3., 4. és 5. könyv prológusaiból és epilógusaiból tehát úgy látszik, hogy az idősödő költő végre pártfogókra lelt. Idős korában halhatott meg Kr. u. 55 körül.

3. Meséi, eszmeviláguk, stílusuk Egyes könyveinek meséi a kézirati hagyományban aránytalanul maradtak fenn. Az 1. könyv 31, a 2. 9, a 3. 20, a 4. 26, s végül az 5. 10 mesét tartalmaz. Ez az aránytalanság azt sejteti, hogy Phaedrus mesekorpusza nem maradt ránk hiánytalanul. Niccolo Perotti (meghalt 1480) talán még a teljes Phaedrust is­ merte. Epitoméjából 30 újabb Phaedrus-mese került elő a 19. században; eze­ ket Appendixként közük a Phaedrus-kiadások. Az 1. könyv igazi aisóposi meséket foglal magában, a 2.-ban már találunk

450

egy Tiberiusról szóló történetet (2, 5). A 3. könyvtől egyre növekszik ezeknek a régebbi vagy korabeli történeteknek a száma, például Aesopus és a garázda fickó (3, 5); Fivér és nővér (3, 8); A játékról és a kemény munkáról (3, 14); A Cybele-papok szamara (4, 1); Simonides hajótörése (4, 22); Demetrius és Menander (5, 1); A bohóc és a paraszt (5, 5); Princeps, a fuvolás (5, 7); Pompeius Magnus és katonája (Appendix 8); Az özvegy és a katona (Appendix 13). Mindezt az anyagot tovább színezik a prológusok, epilógusok és olyan betétek, amelyekben Phaedrus ellenfeleivel vitatkozik vagy esztétikai elveit fejti ki. Az idő múltával Phaedrus egyre jobban elszakad Aisópostól és egyre önállóbb lesz. Az 1. könyv prológusában még azt tekinti saját vívmányának, hogy Aisópos anyagát jambikus senariusókba öltözteti, azzal a céllal, hogy szórakoztasson és tanítson: Aesopus auctor quam materiam repperit, Hanc ego polivi versibus senariis. Duplex libelli dos est: quod risum movet Et quod prudenti vitam consilio monet. Calumniari siquis autem voluerit, Quod arbores loquantur, nec tantum ferae, Fictis iocari nos meminerit fabulis. „Mindazt, amit Aesopus szerzett egykoron, Hatlábú verssorokká dolgozgattam át. Könyvecském haszna kettős, mert nevettet is, De egyben bölcs tanulságokkal gazdagít. S ha tán nem tetszenék, hogy nemcsak állatok, De még a fák is ember-nyelven szólanak, Vedd fontolóra: mindez költött tréfa csak.” (1, Prológus; fordította Terényi I.)

Phaedrus tehát szórakoztatni és tanítani akar. Meséinek tartalmát a népies filozófia, formáját pedig az iskola nyelvi követelményei határozzák meg. A diatribé sugallta egyszerű erkölcsi rendszere távol áll Seneca arisztokrata sztoicizmusától; stílusának egyszerű tömörsége, prózaisága, mindenki számá­ ra érthető allegóriái a kevésbé művelt emberekhez is utat találnak. Meséivel arra nézve kíván tanácsokat adni, hogyan lehet helytállni ebben a tökéletlen 451

világban, ahol kegyetlen törvények uralkodnak: az erősebb mindig legyőzi a gyengét, éppen ezért a kisember veszélyek közepette éli életét, s nem csekély ravaszságra van szüksége ahhoz, hogy talpon maradjon. Be kell tartani az arany középszert, az után kell mennünk, ami illik hozzánk (Az idős és fiatal kedves 2, 2); mindenkinek megvan a maga helye a társadalomban, azt elhagy­ ni nem tanácsos (A páva Jurtánál 3, 18). De még ennél is fontosabb: semmi olyat ne tegyünk, ami nem hasznos. A Fák az istenek oltalmában című mese tanulságát így adja meg: Nihil agere quod non prosit fabella admonet (3, 17, 13) - „Ne tégy olyat, miből haszon nem származik” (fordította Terényi I.). Phaedrus meséiben más a virtus fogalma, mint Seneca filozófiájában. Nem ez a legfőbb érték, hanem a sapientia. Ez a sapientia sem a filozófia bölcses­ sége, hanem inkább a ravaszság, ahogy a híres A róka és a holló című mese tanulsága hirdeti: Virtute semper praevalet sapientia (1, 13, 14). Az 1. könyv meséi kemény igazságokat fogalmaznak meg. A Szamár az öreg paraszthoz című mese promythionja így szól: In principatu commutando saepius Nil praeter domini nomen mutant pauperes. „A nép fölé ha új uralkodó kerül, Ez gyakran puszta névcserét jelent csupán.” (1, 15, 1-2; fordította Terényi I.)

A bikák harcától rettegő békák című mese tanulsága így hangzik: Humiles laborant, ubi potentes dissident. „Hatalmasok viszályát gyengébbek nyögik.” (1, 30, 1; fordította Terényi I.)

Az ölyv és a galambok című mese szinte lázító hangnemben szól a polgárok érdekében: Qui se committit homini tutandum inprobo, Auxilia dum requirit, exitium invenit.

452

„Ki önmagát gonosz kezére bízza rá, Segélyt keresve szörnyű végveszélyt talál.” (1,31, 1-2; fordította Terényi I.)

Azután elmeséli azt a kis mesét, hogy az ölyv felajánlotta a galamboknak, hogy a királyuk lesz. Azok hiszékenyen elfogadták ajánlatát, mire királyuk szép sorjában elkezdte fogyasztani őket. „Úgy kell nekünk” - mondta az egyik áldozat. Később Phaedrus hangneme szelídebbé vált. Egyrészt ő maga is kijelenti, hogy nem egyeseket akar bántani, hanem csak az emberek életét és erköl­ cseit akarja megmutatni (3, Prológus), másrészt egyre több szórakoztató anek­ dotát illeszt meséi közé. A fentiekből az is egyértelmű, miért hallgatja el Seneca, és miért említi ne­ vét Martialis. Seneca számára a summum bonum a honestum, s ehelyett Phaed­ rus meséi a gyakorlati bölcsességet, a ravaszságot propagálják. Martialis pedig észrevette, hogy sok a közös vonás Phaedrus meséi és saját epigrammái között. A rövidség, az osztott struktúra; nem személyeket támadnak, hanem a hibá­ kat; stb. Canius Rufushoz intézett kérdései aziránt érdeklődnek, mit ír: „a go­ nosz Phaedrus tréfáival” verseng, vagy elégiát ír, vagy hőskölteményt, vagy tragédiát? Az improbi iocos Phaedri (3, 20, 5) kifejezés sok gondot okozott a kutatóknak. A legvalószínűbbnek látszik J. P. Postgate és A. H. Travis értel­ mezése, akik megállapították, hogy Martialis e három szóval Phaedrus mese­ költészetének lényegét ragadja meg. Phaedrusnál a gonosz mindig győz, s a költő nem tehet mást, mint elítéli, azaz improbusnak nevezi (17-szer). Ugyan­ akkor Phaedrus úgy hivatkozik meséire, mint iocusokia (tréfákra; 11-szer). A hírnevet, amelyre hiába várt életében, meghozták számára a késő száza­ dok. Meséit átírták prózába és más metrumokba, kibővítették és variálták (vö. a L. Hervieux által összegyűjtött latin mesék hatalmas korpuszával). A 16. századtól pedig az egyes nemzeti irodalmakra is hatott: ő közvetítette az aisó­ posi hagyományt az európai irodalmak felé: Lessing, La Fontaine, Krilov meséire ugyanúgy hatott, mint a magyar Fáy András, Pesti Gábor és Heltai Gáspár fabuláira.

453

Bibliográfia F. Kovács: Phaedri Augusti liberti Fabularum Aesopiarum libri V et Appendices (teljes latin-magyar szószedettel együtt). Pest, 1865. L. Mueller: Phaedri Augusti liberti Fabulae Aesopiae. Lipsiae, 1909. Lefavole di Fedro. Commentate da F. Ramorino. Torino, 1938. B. E. Perry: (szöveg és fordítás). London, 1965. O. Schönberger: (szöveg, fordítás, jegyzetek). Stuttgart, 1979. L. Hervieux: Les fabulistes latins. Paris, 1884. M. Noejgaard: La fable antique. 7-/7. Copenhagen, 1964—1967. G. Pisi: Fedro traduttore di Esopo. Firenze, 1977. F. Bertini: II monaco Ademaro e la sua raccolta di favole fedriane. Genova, 1975. Adamik T.: Az aiszóposzi mese a rétorikában. In: A mese. Budapest, 1984. Separatum ex MTA I. Osztály Közleményei XXXIII/l-4 121-130. Havas L.: Mese és történelemszemlélet az ókorban. Uo., 111-121. F. R. Adrados-O. Reverdin: La Fable. Entretiens 30, Génévé, 1983. G. Galli: Fedro e Orazio. Paideia 38 (1983) 195-199. H. MacL. Currie: Phaedrus the Fabulist. ANRW 2, 32, 1, 1984, 497-513. C. Chapparo Gómez: Aportación a la estética de la Fábula greco-latina: análisis y valoración de la brevitas fedriana. Emerita 54 (1986) 123-150. A. Önnerfors: Textkritisches und Sprachliches zu Phaedrus. Hermes 115 (1987) 429^153. Phaedrus: Mesék. Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Terényi I. Budapest, 1961.

454

V. Curtius Rufus

1. Élete, kora A kézirati hagyományban fennmaradt egy történeti mű Historiarum Alexandri Magni Macedonis libri qui supersunt címen, s szerzőjeként Curtius Rufus szerepel. E munka a későbbiek során nagy népszerűségre tett szert, nemcsak az oktatásban, hanem még a fejedelmi és királyi udvarokban is; például V. Alfonz, Nápoly és Navarra királya, ha beteg volt, Curtius Rufust olvasta. Feltehetőleg nem e munka szigorú történetisége és forráskritikája kötötte le a királyt, hanem az előadásmód regényessége. Sajnos, a mű első két könyve el­ veszett, beleértve az előszót az esetleges ajánlással, s éppen emiatt datálása bizonytalan. A bizonytalanságot még csak fokozza, hogy az antikvitásban nem idézik cím és szerző szerint. Csak belső érvek alapján lehetséges tehát a datálás, s mivel e belső érvek nem egyértelműek, belőlük többféle következtetés vonható le. Ez az oka an­ nak, hogy e munkát Augustus korától a Theodosiusig tartó évszázadok mind­ egyikére datálták már. E sokféle datálás közül kettő tűnik legvalószínűbbnek: Caligula-Claudius, illetve Vespasianus kora. A Caligula-Claudius korára va­ ló datálás a legelteijedtebb J. Mützel kiadása óta (1841): általában ezt találjuk a Curtius-kommentárokban, például Th. Vogelében (1903) és az irodalomtör­ ténetekben. E datálás hívei az alábbi külső és belső érvekre támaszkodnak: a) Suetonius De grammaticis et rhetoribus (A grammatikusokról és rétorokról) című munkája elején közli azoknak a rétoroknak a névsorát, akikről művében írni szándékozott. E névsorban szerepel egy Q. Curtius Rufus, még­ pedig Porcius Latro után, Valerius Primanus és Verginius Flavus előtt. Ha e jegyzék kronológiai sorrendet követ, akkor e rétor Curtius Rufusnak valami­ kor Tiberius és Claudius között kellett élnie, mert Porcius Latro Augustus és Tiberius korában tevékenykedett, Verginius Flavus pedig Persius tanára volt. b) Ugyanebben az időben Tacitus is lefesti egy bizonyos Curtius Rufus pályafutását, aki alacsony sorból származott, s ifjúkorában elkísért egy quae­ stort Africába. Adrumentum városában megjelent neki egy emberi mértéknél

455

nagyobb nőalak, s megjósolta, hogy Africa proconsula lesz. Ekkor visszatért Rómába, s pártfogók révén elérte, hogy quaestor, majd praetor lett. Tibe­ rius így utalt alacsony származására: Curtius Rufus videtur mihi ex se natus „Úgy tűnik nekem, hagy Curtius Rufus önmagától született”. Claudius ural­ mának vége felé valóban Africa proconsula lett (Annales 11, 20-21). Tacitus szerint feljebbvalóival szemben hízelgő, a beosztottaival szemben pedig fenn­ héjázó volt, ám éles eszű (acri ingenio). Bár forrásaink ezt nem bizo­ nyítják, feltételezhető, hogy e két Curtius Rufus azonos személy. Sajnos, Suetonius művének ez a része, amelyben Curtius Rufus rétor pályafutását ismertette, elveszett. Mint rétor feltétlenül alkalmas volt arra, hogy ilyen re­ gényt írjon, hiszen a Nagy Sándor-téma gyakran szerepelt a declamatiókban. Tacitus leírása alapján a nagy karriert befutott Curtius Rufus a szó embere is lehetett, ha alacsony sorból indulva ily sokra vitte. Ez a Curtius Rufus lehetne tehát a Nagy Sándor-történet szerzője, mert e regényes életrajznak a stílusa érezhetően retorikus. Kérdés mármost, hogy a műből kihámozható belső érvek lehetővé teszik-e a 40-es, 50-es évekre való datálást. Az eddigi kutatásban az alábbi stilisztikai és tartalmi érveket hozták fel e datálás mellett: a) Nagy Sándor egy indiai város ostrománál megsérült: egy nyílvessző a lábikráját sértette meg. Ekkor állítólag fájdalmában így sóhajtott fel: se qui­ dem lovis filium dici, sed corporis aegri vitia sentire (8, 10, 29). - Ugyanezt az anekdotát Seneca is említi a következő szavakkal: Omnes, inquit, iurant esse me lovis filium, sed vulnus hoc hominem esse me clamat (Epistulae mora­ les 59, 12). E két idézet tartalma azonos, nyelvi megfogalmazása azonban el­ térő. Ennek ellenére lehetséges, hogy Seneca Curtius Rufustól vette az anek­ dotát, mert e mondást ugyanolyan szövegkörnyezetbe ágyazva közli, mint Curtius Rufus: „Mikor már Indiában háborúzott Nagy Sándor,... egy város ostrománál, mialatt körbejárta a falakat, és kereste, hol vannak a védelem leg­ gyöngébb pontjai, egy nyílvessző eltalálta; hosszú ideig maradt a nyeregben, állhatatosan végre akarta hajtani, amibe belefogott. De miután a beszáradt seb elzárta a vér útját, és a fájdalom erősödött, a ló oldalán lecsüngő lába fokoza­ tosan megmerevedett, s neki le kellett szállnia, így szólt” (Epistulae morales 59, 12; fordította Kurcz Ágnes). Curtius ugyanígy adja elő a történetet, csak kissé részletesebben. b) Nagy Sándor, látva, hogy katonái lázadoznak Philotas elítélése miatt, gyűlésbe hívatja őket, mert tudja, hogy a semmittevés bajt szül, s ezt foglal­ koztatással kell megelőzni: otii vitia negotio discuti (8, 4). Ugyancsak Seneca 456

írja a következőket: „Nagy hadvezérek, ha látják, hogy katonájuk nemigen engedelmeskedik, valamilyen munkával zabolázzák meg, hadi vállalkozások­ kal kötik le. Sohasem lesz ideje féktelenkedni, ha el van foglalva, és semmi sem olyan biztos, mint hogy a tétlenség bűneitől a tevékenység szabadít meg” - otii vitia negotio discuti (Epistulae morales 56, 9; fordította Kurcz Ágnes). Az idézett két anekdotát Seneca vehette Curtius Rufusból, mert az Erkölcsi levelekben máshol is foglalkoztatja Nagy Sándor alakja, s ebből arra lehet kö­ vetkeztetni, hogy az ő korában már létezett egy olyan munka latin nyelven, amely e világhódító alakját a köztudatba emelte; vö. Epistulae morales 94,62; 113,29; 119,7. c) Miután Nagy Sándor megbüntette Philotast, ennek barátaira is sort kerí­ tett, köztük Amyntasra, aki azzal indokolta meg Philotashoz fűződő barátsá­ gát, hogy maga Nagy Sándor olyan jó barátságban volt Philotasszal, hogy aki az ő kedvébe akart járni, szintén Philotasszal barátkozott, s rajta keresztül ju­ tott el a nagy hadvezérhez: Quis enim alius effecit, ut ad Philotan decurrerent, qui placere vellent tibi (7, 1, 28). - Tacitusnál Marcus Terentianus ugyanez­ zel érvel, amikor szemére hányják Seianus barátságát: minél közelebb volt va­ laki Seianushoz, annál inkább élvezhette Tiberius barátságát - ut quisgue Seiano intimus, ita ad Caesaris amicitiam validus (Annales 6, 8, 2). Bár a nyelvi megfogalmazás itt más, mégis a gondolat és a két szerző által leírt re­ torikai szituáció teljesen azonos, s elképzelhető, hogy már Tacitus is felhasz­ nálta Curtius Rufus művét, akkor a mű korábban, valamikor Claudius alatt keletkezett. A tartalmi vonatkozású belső érvek közül kettőt szoktak felvonultatni e da­ tálás mellett. Miután Curtius Rufus hosszasan ismerteti Tyros ostromát s leír­ ja, hogy Nagy Sándor katonái mily kegyetlenül gyilkolták le a város lakossá­ gát, röviden összegezi ezen ősi város történetét, amit a következő mondattal zár le: „Sokszor dőlt már romba e város, és épült újjá romjaiból, s most végre megpihent a mindent felvirágoztató, hosszú béke ölén, a szelíd római uralom oltalma alatt.” - Multis ergo casibus defuncta et post excidium renata nunc tandem longa pace cuncta refovente sub tutela Romanae mansuetudinis adquiescit (4, 4, 21; fordította Kárpáty Csilla). A római uralom szelídségét Cicero és Sallustius egyaránt hangsúlyozta {In Verrem 5, 115; De coniuratione Catilinae 34, 1), s Curtius kijelentése ezt a „hivatalos” római szemléle­ tet tükrözi. De még ennél is fontosabb, hogy a szerző hosszan tartó békéről be­ szél (longa pace), s ilyen időszak, amikor birodalomszerte béke honolt, csak Tiberius alatt és után volt, Kr. u. 17-43-ig. A birodalomnak ezt az általános 457

békéjét csak Claudius britanniai hadjárata törte meg Kr. u. 43-ban. Ezt a bel­ ső érvet súlyosnak kell tartanunk. A másik tartalmi érv sem jelentéktelen. A szerző a mű vége felé arról szá­ mol be, hogy Nagy Sándor halála után a végzet polgárháborút zúdított a ma­ kedónokra, mert az oszthatatlan királyságot többen akarták magukhoz ragad­ ni: nam et insociabile regnum et a pluribus expetebatur (10, 9, 1). Több fő súlyosbodott az egyetlen törzsre, ezért a végtagok elsatnyultak. Ezután a szer­ ző minden átmenet nélkül rátér a római viszonyokra s ezt írja: „Ezért joggal és méltán vallja a római nép, hogy császárának köszönheti megmenekülését, aki új csillagként ragyogott fel akkor, amikor már úgy hittük, örök éjszaka borult ránk. Bizony, az ő csillagának feltűnésével a napkelte árasztott új fényt a homályba borult világra, amikor a fejnélküli végtagok viszálytól marcangol­ va reszkettek. Hány tűzvészt kioltott akkoriban! Hány kardot visszaparancsolt hüvelyébe! Hány viharfelhőt eloszlatott váratlanul felvillantott derűsugarával! Es a birodalom nemcsak ki virult, de virágba is borult azóta. Maradjon tőle távol az irigység, hosszú évekig, az idők végezetéig uralkodjék a császár, és majdan családja.” (10,9,1-6; fordította Kárpáty Csilla). E váratlan kitérő egy­ értelművé teszi, hogy a római birodalomban is ugyanaz játszódott le a szerző korában, mint a makedónoknál. Meghalt egy császár, s utána polgárháborús helyzet alakult ki, ám egyetlen éjszaka megoldást hozott az új császár szemé­ lyében: Proinde iure meritoque populus Romanus salutem se principi suo debere profitetur, qui noctis, quam paene supremam habuimus, novum sidus inluxit (10, 9, 3). Ez az új császár tehát „azon éjszakának új csillagaként ragyogott fel, amely szinte utolsó éjszakája volt a birodalomnak.” E helyet általában úgy értelmezik, mint utalást a 41. január 24-éről 25.-re virradó éjsza­ kára, amikor Caligula halálának híre Róma szerte elterjedt. A Forumon zavar­ gások játszódtak le, a senatus pedig két pártra szakadt. Az egyik Caligula sógorát akarta császárrá választani, a másik pedig a köztársaság visszaállítá­ sát követelte. Ezenközben a praetorianusók Claudiust kiáltották ki császárrá, s a Capitolium őrsége is csatlakozott hozzájuk, ezért a consulok kénytelenek voltak Claudius kikiáltását elfogadni. A huius hercule, non solis ortus lucem caliganti reddidit mundo - „ennek a csillagnak, nem a napnak a felkelése sugárzott fényt a sötétségbe borult világra” mondatban az új csillag Claudius, a caliganti... mundo kifejezés pedig - egyes kutatók szerint - szójáték és utal­ hat Caligula sötét uralmára. A fénylő csillag képének Claudiusra való alkal­ mazását megerősíteni látszik Seneca, aki Claudiusról ezt írja: sidus hoc, quod praecipitato in profundum et demerso in tenebras orbi refulsit, semper luceat 458

(■Consolatio ad Polybium 13, 1). M. von Albrecht szerint e hely bizonyító ere­ jét semmissé teszi az a tény, hogy retorikai toposszá vált az uralkodót a Nap­ hoz hasonlítani; vö. Menandros: Rhetores Graeci 3, 378 Spengel. Csakhogy Curtius Rufusnál és Senecánál nem Nap szerepel, hanem csillag, s Menandros rétor a Kr. u. 3. században élt, tehát kétszáz évvel Seneca után. A Vespasianus korára való datálásnak is több híve van. E kutatók érvei­ ket azokból a Tacitus-helyekből veszik, amelyeket Tacitus Curtius Rufusból kölcsönzött; vö. Borzsák I. 1976, 36- 44. A csillagot pedig Vespasianusra ér­ tik, aki Keletről jött Rómába. A problémát ezzel az értelmezéssel kapcsolat­ ban az okozza, hogy a Curtius Rufus idézett helyén egy konkrét éjszakáról van szó, s a csillaggal kapcsolatban nem szerepel az, hogy Keletről jön. Továbbá ha e Nagy Sándor-regény Claudius korában keletkezett, attól még Tacitus me­ ríthetett belőle, más szóval abból, hogy Tacitus felhasználja, logikailag nem következik az, hogy e munka Vespasianus alatt keletkezett.

2. Historiarum Alexandra Magni libri Nagy Sándor iránt már Augustus előtt felébredt az érdeklődés. Timagenés, görög történetíró, aki Kr. e. 55-ben hadifogolyként érkezett Rómába, történe­ ti művében tárgyalta Nagy Sándor történetét is. Pompeius Trogus „Philipposi történetek” című 44 könyvből álló történelmi műve latin nyelven is hozzáfér­ hetővé tette Nagy Sándor életét és tetteit a római közönség számára Kr. e. 10 körül. E munka nem maradt ránk, csak az a kivonata, amelyet a Kr. u. 3. szá­ zadban Iustinus készített belőle. Livius is érintette Nagy Sándor hadjáratait, vagyis a római köztudatban Nagy Sándor alakja régtől fogva ismeretes volt. De Caligula alatt különös szerephez jutott: az ifjú császár számára a keleti monarchia tűnt az ideális államformának. Keleti uralkodókhoz hasonlóan - Suetonius szerint - isteni tiszteletet követelt magának (vö. Caligula 22), s Nagy Sándor képe lebegett szemei előtt: a nagy hadvezér páncélját, amelyet sírjából szedtek ki, időnként viselte. Curtius Rufus forrásai közül három görög szerzőre hivatkozik: Kleitarchosra (9, 8, 15), Ptolemaiosra (9, 5, 21) és a fentebb említett Timagenésre (9, 5, 21). Bár történeti műveik elvesztek, Quintilianus megjegyzéseiből egyértel­ műen kitűnik, hogy Kleitarchos nem tartozott a megbízható történetírók közé (10, 1, 75). Curtius Rufus is hangsúlyozza, hogy görög forrásaiból többet át­ vesz, mint amit elhisz (9, 1, 34), s elmarasztalja a görögök hazudozását (men459

tiendi licentiam). Ennek ellenére ő is sok csodás dolgot leír, azaz inkább regé­ nyes ez a történeti munka, mint hiteles történelem. A Historiarum Alexandri Magni libri töredékesen maradt ránk: hiányzik az 1-2. könyv és a harmadiknak az eleje. Az ötödik könyv végén és a hatodik ele­ jén szintén hiányok vannak, s a tizedikből is vesztek el részletek. A fennma­ radt könyvek a következő eseményeket tartalmazzák: A 3. könyvben Nagy Sándor megoldja a gordiusi csomót, fürdik a Cyd­ nus folyóban, megbetegszik, majd legyőzi Dareust az Issus melletti csatában, 333-ban. A 4. könyvben Nagy Sándor elfoglalja Tyrost és meghódítja Gazát 332-ben. Megalapítja Alexandriát (331-ben) és győzelmet arat Dareus fölött Arbelánál 331-ben. Az 5. könyvben bevonul Babylonba és Persepolisba. Dareust saját emberei elárulják, 331-ben. A 6. könyvben a makedón Antipater legyőzi Agist, a spártaiak királyát. Nagy Sándor dőzsölni kezd Parthienében. Hadserege elégedetlenkedik, bevo­ nul Hyrcaniába; Parmenio fia, Philotas összeesküvése, megkövezése, 330-ban. A 7. könyvben megbünteti az összeesküvés többi résztvevőjét, majd a Kau­ kázuson keresztül Bactrába vonul (330-ban). Átkel az Oxuson és a Tanaison, legyőzi a szkítákat, megbünteti Bessust (329) és Arimazést (328). A 8. könyvben további győzelmek után feleségül veszi Roxanét. Megöleti Callisthenes filozófust és az összeesküvő Hermolaust (327-ben). Ezután In­ diába vonul, és legyőzi Pórust (326-ban). A 9. könyvben további területeket hódít meg Indiában, de kimerült katonái elégedetlenkednek. Maga Nagy Sándor is megsebesül, hadseregében éhínség és pestis pusztít (326-325-ben). A 10. könyvben Nagy Sándor további terveket sző; Nearchosszal és Onesikritosszal kikémlelted az óceán partját. Kivégezteti az ártatlan Orisinést. El­ fojtja a makedón katonák lázadását, s a perzsa katonák védelmére bízza ma­ gát (324-ben). Megbetegszik és meghal; halála után kitör a polgárháború az utódlásért (323-ban). Curtius Rufus műve a hellenisztikus „tragikus történetírás” műfajába sorol­ ható, s mint ilyen közel áll a történelmi regényhez. Ennek következtében több olyan sajátos vonása van, amelyek szerepe az olvasó lekötése, szórakoztatása, például nagy előszeretettel mesél el érdekfeszítő eseményeket: a gordiusi cso­ mó (3, 1, 14—18), Nagy Sándor fürdése a folyóban (3, 5), Nagy Sándor meg­ sebesülése (4, 6, 12-19). Ugyanezt a célt szolgálja a sok érdekes kitérő 460

(mirabilia) például a perzsák vonulása (3, 3, 8), Babylon erkölcstelensége (5, 1, 36-39), India fényűzése (8, 9, 15-26) stb. De nem szűkölködik a mon­ dái elemek igazi történetként való előadásával sem, például Nagy Sándor ka­ landja az amazonok királynőjével (6, 5, 24-32). Seneca (Naturales quaestiones 3, praefatio 5) és Lucanus Nagy Sándort rabló hódítónak festik. Műveikben a hellenisztikus filozófia Nagy Sándor-kritikája a római zsamokgyűlölettel ötvöződik. A Nagy Sándor-téma fontos sze­ repet játszott a római rétoriskolák declamatióiban is. Curtius Rufus a római retorikai tradíciókat újítja fel, amelyek már Livius Nagy Sándor-kritikájában is megmutatkoztak (Livius 9, 17—19). Curtius Rufus azonban fejlődésében ábrázolja Nagy Sándor jellemét. Sok dicséretes tulajdonságát felsorolja: sze­ rénységét (4,11,14-16), hihetetlen gyorsaságát (5,5, 3), kiváló szónok (6, 3), bátor, katonáival együtt kiveszi részét a csatákból: bátran küzd az elefántok ellen (8, 14, 14), egyedül harcol az ellenséggel (9, 5, 1-2). Ezen erényeit még a makedón földről hozta magával, azonban a keleti területek meghódítása után e nagy királyt egyre jobban hatalmukba kerítik a keleti erkölcsök: fenti eré­ nyeit kezdte homályba borítani részegeskedése (5, 7,1-3). A perzsa szokások átvételével egyre inkább vonzódott a zsarnokság felé: perzsa ruhákban járt, perzsa erkölcsök szerint kezdett élni (6, 6, 1-8). A keleti uralkodókat követve isteníttette magát (9,10, 24; skk.). Tudatosan átveszi a perzsa erkölcsöket (10, 3). Nagy Sándor jelleme tehát deformálódik a keleti kultuszok hatása alatt hangsúlyozza több helyen is Curtius Rufus, s ennek egy rómaiaknak szánt munkában akkor van értelme, ha valamire utalni akar vele a szerző. Azok a kutatók, akik Claudius korára datálják e munkát, úgy vélik, hogy Curtius Rufus Caligula „degenerálódására” utal, azok viszont, akik Vespasianus korá­ ra teszik e mű megjelentetését, Néróra vonatkoztatják a keleti szokások hatá­ sára folyamatosan deformálódó Nagy Sándor képét.

3. Stílusa, utóélete Curtius Rufus stílusa választékos és áradó: sok rokonságot mutat Liviuséval mind a szókészletben, mind a szófűzésben. De Vergiliusból is merít, s ezáltal méltóságot ad elbeszélésének. Művében azonban olyan szavak is megjelen­ nek, amelyek majd Claudius és Nero kora után válnak általánosan elterjedtté: bacchabundus, equitabilis, perarmatus stb. Az insociabile regnum (10, 9, 1) majd Tacitusnál jelenik meg újra (Annales 13,17, 1). A görög istenneveket és 461

■

politikai terminusokat latinizálja, ezért nemcsak szellemiségében, de stílu­ sában is római és purista hagyományokat követ. Retorikai iskolázottsága megmutatkozik mind az olvasókra való reagálása­ iban, mind a szereplők ajkára adott fiktív beszédekben, mind prózastílusának ritmizálásában. Kedveli az ezüstkori stílusra oly jellemző sententiákát, pél­ dául: adeo humanis ingeniis parata simulatio est - „Ily mesterien képmutató lehet az ember” (5, 10, 13; fordította Kárpáty Csilla); adeo etiam naturae iura helium in contrarium mutat - „ennyire felforgatja a háború még a természet törvényeit is” (9, 4, 7; fordította Kárpáty Csilla); scilicet res secundae valent commutare naturam et raro quisquam erga bona sua satis cautus est „Ennyire megváltoztatja a szerencse a természetet, és ritka az, aki eléggé óva­ tos saját sikereivel szemben” (10, 1, 40; fordította Kárpáty Csilla); stb. Curtius Rufus kedveli az ellentéteken alapuló meglepő helyzeteket, s ezek­ nek ábrázolása mozgalmas és életszerű, mert gyakran megszólaltatja szerep­ lőit. Dareus legyőzése után például Nagy Sándor legjobb barátjának, Hephaestionnak kíséretében meglátogatja a foglyul ejtett királyi családot, s amikor a királyné barátját nézi Nagy Sándornak, Nagy Sándor kegyesen elnézi neki; s ezt mondja: Non errasti, inquit, mater, nam et hic Alexander est - „Nem tévedtél, anyakirályné, mert ő is Nagy Sándor” (3, 12, 17; fordította Kárpáty Csilla). Nagy Sándor kegyessége és kegyetlensége a tragikus történetírás stílusá­ ban ábrázolva olyan nagyságokra is hatott, mint Seneca és Tacitus. Hatása az egész középkoron keresztül töretlen: Einhard Vita Karoli Magni (Nagy Ká­ roly élete) című munkájától kezdve a francia Sándor-regényekig. Jelentősebb kéziratai a 9-10. századból származnak. A 14. században franciára fordít­ ják, a 15.-ben olaszra. A 15. századtól a Curtius Rufus kéziratok ellepik egész Európát, s az editio princepstől (1470) kezdve egészen a 19. századig ő az egyik legolvasottabb latin szerző. A történeti kritika fejlődésével azonban te­ kintélye egyre kisebb lett, s lassan az iskolai oktatásból is kiszorult. A magyar irodalomra is korán kezdett hatni: Ilosvai Selymes Péter Nagy Sándorról írt énekéhez (1548) Curtius művét vette forrásul. Az első igényes Curtiusfordítás Bethlen Gábor költségén 1619-ben jelent meg Debrecenben Forró Pál tollából: „Quintus Curtiusnak az Nagy Sándornak, macedonok királyának viselt dolgairól Íratott históriája” címen.

462

Bibliográfia E. Hedicke: Curti Rufi Historiarum Alexandri Magni Macedonis libri qui supersunt. Lipsiae, 1908. Th. Vogel: Q. Curti Rufi Historiarum Alexandri Magni Macedonis libri qui supersunt. Für den Schulgebrauch erklärt. I. (3-5. könyv) Leipzig, 1903; II. (6-10. könyv) Leipzig, 1906. A. Giacone: (latin-olasz). Torino, 1977. Vértesy D.: Curtius Rufus jelentősége. Gyakorlati Paedagogia 1905-1906, 169-185. F. Wilhelm: Curtius und der jüngere Seneca. Paderborn, 1928. K. Glaser: Curtius und Claudius. Wiener Studien 60 (1942) 87-92. H. Bardon: La valeur de Quinte-Curce. LEC 15 (1947)193-220. R. D. Milns: The Date of Curtius Rufus and the Historiae Alexandri. Latomus 25 (1966)490-507. Borzsák I.: Curtius Rufus és Tacitus. Antik Tanulmányok 23 (1976) 36^14. N. G. L. Hammond: Three Historians of Alexander the Great. The so-called Vulgata Authors, Diodorus, Justin, Curtius. Cambridge, 1983. W. Rutz: Das Bild des Dareios bei Curtius Rufus. WJA NF 10 (1984) 147-159. W. Rutz: Zur Erzählkunst des Q. Curtius Rufus. ANRW 2, 32, 4, 1986, 2329-2357. R. Porod: Der Literat Curtius. Tradition und Neugestaltung: Zur Frage der Eigenständigkeit des Schriftstellers Curtius. Graz, 1987. Háportoni Forró Pál: Quintus Curtiusnak az Nagy Sándornak, macedonok királyának viseltetett dolgairól írattatott históriája. Debrecen, 1619. A jegyzeteket és a tanul­ mányt írta Monok István. A fakszimile szövegét közzéteszi Kőszeghy Péter. Budapest, 1988. Q. Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Fordította és a jegyzeteket írta Kárpáty Csilla. Az utószót Maróti E. írta. Budapest, 1967.

VI. Tudományos irodalom

1. Augustus korának tudományos irodalma Augustus korában Róma már három nyilvános könyvtárral büszkélkedhetett, s ez azt jelenti, hogy a tudományos érdeklődés minden területen élénk volt. A Bibliotheca Palatina vezetésével Augustus C. Iulius Hyginust bízta meg, aki Hispániában született, de korán Alexandriába települt át, s innen került Rómába. Később valamely oknál fogva kegyvesztett lett, és nagy szegénység­ ben halt meg öregkorában (vö. Suetonius, De grammaticis 20). Mint tudós grammatikus kommentárokat írt Helvius Cinna és Vergilius műveihez, de jelentetett meg munkákat híres férfiakról, az itáliai városok eredetéről, ám művei elvesztek. Nem azonos azzal a Hyginusszal, akinek neve alatt két kézi­ könyv is fennmaradt, az egyik az asztronómiáról szól (Poetica astronomica) négy könyvben, a másik a mitológia foglalatát adja rövid történetek formájá­ ban, prózában feldolgozva (Fabulae). Mivel a mitográfus Hyginus grammatikailag műveletlennek tűnik, ez a körülmény kizárni látszik, hogy azonos len­ ne a tudós Hyginus könyvtárossal. A kor legnagyobb grammatikusa Verrius Flaccus volt, aki Praenestéből származott. Művei között jelentős lehetett a Fasti (Római naptár) című, ame­ lyet Ovidius is felhasznált azonos című alkotása írásához. Ezt maga Verrius Flaccus kőbe vésette Praenestében, töredékei fenn is maradtak. Az anyag fel­ dolgozásában Kr. e. 22-ig jutott el. Nagy tekintélyét mutatja, hogy Augustus megbízta unokáinak, Luciusnak és Gaiusnak nevelésével. Fő műve a De ver­ borum significatu című óriási szótára volt, amely a régies szavak jelentését vizsgálta, példákkal megvilágítva. E munka oly terjedelmesre sikerült, hogy a Kr. u. 2-3. században egy Pompeius Festus nevű grammatikus 20 könyvből álló kivonatot készített belőle. Később még ezt is soknak ítélték, s a Kr. u. 8. században Paulus Diaconus kivonatolta. Sajnos, az a kézirat, amelyet Paulus kivonatolt, az M betűig teljesen elveszett, s az utána következő rész is alapo­ san megsérült, így szinte csak Paulus Diaconus kivonatára hagyatkozhatunk,

464

amely maradéktalanul ránk maradt. E munka a magyar klasszika-filológia történetében nagy helyet kapott, amennyiben Ponori Thewrewk Emil - Abel Jenő közreműködésével - 1889-ben kritikai kiadásban megjelentette. Augustus nemcsak a szellemtudományokat pártfogolta, hanem a képzőmű­ vészetet és az építészetet is. Ez utóbbi annál is fontosabb volt számára, mert sok régi templomot restauráltatott, s újakat is építtetett. Vitruvius Polliónak, aki Iulius Caesar hadseregében hadmérnökként tevékenykedett, nyugdíjba vo­ nulása után évjáradékot biztosított, hogy életét teljes mértékben az építészet, és a vele kapcsolatos tudományok tanulmányozására fordíthassa. így született meg a De architectura (Az építészetről) c. munkája tíz könyvben Kr. e. 27 és 23 között. A munka jelentősége felmérhetetlen, mert nemcsak a szűkebb érte­ lemben vett építészettel foglalkozik, hanem tágabb értelemben mindazzal, ami kapcsolatban áll az építészettel. Az egyes könyvekhez írt előszavaiban hang­ súlyozza, hogy az építészet mint igazi tudomány az egész korabeli kultúrát, szellemiséget reprezentálja. E munka teljes mértékben ránk maradt: a minden­ napos használat tartotta fenn, hiszen lakni és építkezni minden korban kell, s e tekintetben Vitruvius műve alapvető és fontos ismereteket tartalmaz, nem is szólva arról, hogy a korabeli technika vívmányait is közvetítette az utókor felé. A római birodalom folytonos növekedése a földrajzi ismeretek naprakész pontosítását igényelte. Ezen igény kielégítésére írta már Varro a De ora mari­ tima és Ephemeris navalis című munkáit Pompeius számára. Cornelius Nepos is érdeklődött hasonló témák iránt, s életrajzaiban feltehetőleg földrajzi isme­ reteket is közölt. Augustus uralkodásának első felében, amikor a római biro­ dalom egyre nőtt, természetes módon fokozódott az érdeklődés a távoli tájak és országok pontosabb megismerése iránt. Ezt az érdeklődést tükrözi M. Vipsanius Agrippa vállalkozása, amelyben hazafias célok is közrejátszottak: a földkerekség térképét kívánta elkészíteni, s azt olyan helyen felállíttatni, ahol az egyszerű tömeg is megtekinthette és beláthatta, hogy az akkor ismert világból mily óriási területet birtokol a római nép. A térkép elkészítéséhez kö­ rültekintő kutatások kellettek, s ezeket Agrippa indította el, s el is készült az előmunkálatokkal, amikor Kr. e. 12-ben hirtelenül elragadta a halál. Maga Augustus folytatta a megkezdett munkát és befejezte a Mars-mezőn azt az oszlopcsarnokot, amelyben Agrippa világtérképét tervezte fölállítani, és való­ ra váltotta veje tervét. A későbbiek folyamán ez a térkép nagy tekintélynek örvendett: az idősebb Plinius a Naturalis historia földrajzi fejezeteiben nagy tisztelettel említi.

465

2. Tudományos irodalom az ezüstkorban Közismert tény, hogy az ezüstkorban nagy tekintélye volt a tudományoknak, amelyeket tágabb értelemben fogtak fel, s filozófiai alapon tárgyaltak, még a természettudományokat is. Varrót követve az egyes tudományágakat rend­ szerben kívánták leírni. Az első szerző, aki erre vállalkozott, Aulus Cornelius Celsus volt. Életéről alig tudunk valamit, feltehetőleg Tiberius korában tevé­ kenykedett. A kézirati hagyomány szerint Artes címen egy átfogó enciklopé­ diát írt, amely a mezőgazdasággal (de agri cultura) kezdődött, öt könyvben, s ezt folytatta hatodik könyvként a De medicina (Az orvostudományról) első könyve. E műve nyolc könyvben teljes egészében fennmaradt. Ezt folytatta a hadtudományról szóló munka, majd a retorika hat könyvben, utána pedig a filozófia következett, s végül a jogtudomány. E munkákat folyamatosan adta ki Celsus, ám miután valamennyi megjelent, egységes kiadásban egyesítette őket, s ennek következtében egyetlen műként hagyományozódott az utókorra. Quintilianus a római filozófiai írók között is említi, s dicséri stílusát (10, 1, 124). Annak ellenére, hogy műveit olvasták, és sokszor hivatkoznak rájuk a későbbi szerzők, csupán a De medicina című munkája maradt ránk, feltehe­ tőleg gyakorlati hasznossága miatt. Enciklopédiájának tematikája arra utal, hogy nem a varrói hagyományt követte, hanem a catóit, ám kiegészítette Cato négy tudományát két olyannal, amelyek saját korában igen fontossá váltak: a filozófiával és a jogtudománnyal. A De medicina becses emléke az antik orvostudománynak, mivel a Kr. u. I. századból alig maradt fenn valami az egyébként biztosan gazdag orvostudo­ mányi szakirodalomból. Különlegessége e munkának, hogy filozófiai alapon tárgyalja az egészség és az orvoslás kérdéseit, világos és érthető nyelven, s éppen emiatt szélesebb érdeklődésre is számíthatott. Sokszor említi saját véle­ ményét gyógyászati kérdésekben is (vö. 3, 24; 7, 7, 6; 8, 4), ugyanakkor műve mégis sok helyen általános jellegűnek tűnik fel, ezért nehéz eldönteni, hogy a gyakorlatban művelte-e az orvostudományt vagy sem. Az orvoslást három részre osztja aszerint, hogy az diétával, gyógyszerrel avagy sebészeti beavatkozással történik-e. Egyes könyvei a következő témákat tárgyalják: 1. az egészségvédelem, megelőzés; 2. a prognózis, diagnózis; 3. a belső betegsé­ gek (belgyógyászat); 4. a test betegségei a fejtől a lábig: a capite ad calcem; 5. a gyógyszeres kezelés; 6. az egyes testrészek betegségei; 7-8. sebészet, ope­ ráció, a csontbetegségek. Talán a mű filozófiai alapjaival magyarázható az, hogy több olyan általánosabb érvényű megállapítással is találkozunk benne,

466

amelyek a szűkebb értelemben vett orvostudományi munkákból hiányoznak, például a non comprehensibilis natura, a helyes életmód (Prooemium 27), az okos ember könnyen lemond valamely téves nézetéről (8, 4). Bár Agrippa világtérképéhez kommentárokat is készítettek, és a korábban keletkezett történeti művekben is előfordulnak földrajzi leírások, mégis az el­ ső kifejezetten földrajzi munkát latin nyelven Pomponius Mela írta, aki saját bevallása szerint a hispaniai Tingenterából származott (2, 96). A munka ke­ letkezésének idejére egyetlen utalásból lehet következtetni: a régóta elzárt (clausa) Britanniát haddal megtámadta a legnagyobb császár (principum maximus), s visszatérte után diadalmenetet tartott (3, 49). Ez a császár csak Claudius lehet, aki 43-ban hadjáratot vezetett Britanniába, majd a következő évben győzelme jeléül diadalmenetet tartott. Ezt a feltételezést erősíti a Claudius-clausus szójáték is. A mű eredeti címe De chorographia (A földrajzról) görög eredetű; a chóra görög szó vidéket, földet jelent, s a mű első két szava latinul ezt az orbis situs szókapcsolattal adja vissza. Az előszóban a szerző panaszkodik, hogy a téma visszariad az ékes stílustól, hiszen helyek és nevek felsorolását igényli. Ennek ellenére fontos a témája, mert értékes ismereteket közöl. Egy más alkalommal - mondja - majd részletesebben és pontosabban fogja tárgyalni ugyanezt a témát, ez alkalommal csak a legfontosabb dolgokat adja elő, tömören. Ezért hiányoznak nála a távolságokra utaló számadatok s egyéb részletek. A beve­ zetés után röviden áttekinti a Földet és annak részeit (1, 3-24), majd utána a Földközi-tengert veszi kiindulópontul, annak is az africai oldalát, utána átmegy Asiára. A 2. könyvben kezdi Európát Scythiától kezdve, majd rátér Galliára és Hispániára a Földközi-tenger oldaláról nézve. Ezután ismerteti a Földközi-tenger fontosabb szigeteit. A 3. könyvben a külső oldalról haladva írja le Galliát, Hispániát, Germaniát, Sarmatiát és Scythiát. Végül ismét átte­ kinti a szigeteket. Könyvének anyagát nem saját kutatásaiból veszi, hanem a korábbi szakirodalomból állítja össze jól átgondolt logikus formában, feltehe­ tőleg az iskolai oktatás követelményeit tartva szem előtt. Forrásai között meg­ említi Cornelius Nepost (3,45; 3,90), a karthágói Hannót és Eudoxost (3,90). Hogy elkerülje az egyhangúságot és az unalmat, az egyes népekről csodálatos dolgokat (mirabilia) mesél: a scythákon túl az amazonok laknak (1,12), Aethi­ opia népei közt megemlíti a Trogodytae népet, akik inkább sziszegnek, mint beszélnek (1, 44), az Augilae néven nevezett nép asszonyai esküvőjük éjsza­ káján mindazokkal lefekszenek, akik ajándékokat hoznak nekik, egyébként igen szemérmesek (1,46), a Blemyes népnek nincs feje, az arcukat a mellükön 467

hordozzák (1, 48). A Nilus annyira termékeny, hogy a göröngyöket is életre kelti (1, 52), Iopéről (mai Jaffa) azt állítja, hogy a vízözön előtt keletkezett (1, 64). A Neuri népről megjegyzi, hogy mindegyik tagja meghatározott időben farkassá változhat, majd ismét visszaváltozhatnak (2, 14). Ezt az adatot Hérodotos is említi, de hozzáfűzi, hogy hihetetlen (4, 105); Méla tényként közli. Rangos szakírók közé sorolhatjuk Lucius Iunius Moderatus Columellát, aki a római szerzők közül a legterjedelmesebb és legrendszeresebb munkát írta a mezőgazdaságról. Mint az 1. század több alkotója, ő is Hispániában született, a Baetica tartományban fekvő Gades (ma Cadiz) municipiumi rangú város­ ában. Az általa idézett és említett személyek (például Celsus, a filozófus Se­ neca) életkorából, s azokéból, akik idézik őt (például az idősebb Plinius), arra lehet következtetni, hogy valamikor a századforduló táján született. Egy Tarentumban talált felirat szerint a VI. Ferrata legio katonai tribunusa volt. E legio Tacitus szerint (Annales 2, 79) az 1. század közepe táján Syriában állomásozott. Talán itteni tapasztalatára utal, amikor megemlíti, hogy a szezámot Syriában és Ciliciában június-július hónapban vetik (2, 10, 18). E fel­ iratot feltehetőleg halála után állították, s ez azt jelentené, hogy Tarentumban halt meg, hogy mikor, arra csak következtetni lehet. A De re rustica 3. köny­ vében a bő szőlőterméssel kapcsolatban megemlíti Seneca birtokát, („amely Senecának, e kiváló tehetségű és tudományú férfinak a birtokában van” 3, 3), e nomentumi birtokról viszont tudjuk az idősebb Pliniustól (Naturalis historia 14, 49), hogy 61 körül vette meg Seneca. Mivel Seneca 65-ben halt meg, Columella pedig úgy beszél róla, mint aki még életben van, a 3. könyv 61 és 65 között keletkezett. A 12. könyv utolsó szavaiból kiderül, hogy művét öreg­ korában fejezte be: Nec tamen canis natura dedit cunctarum rerum prudenti­ am. Nam etiam quicumque sunt habiti mortalium sapientissimi, multa scisse dicuntur, non omnia - „A természet azonban az ősz öregeknek sem adta meg, hogy minden dologban jártasak legyenek. Mert azok is, akiket a legbölcsebb emberek között tartanak számon, sokat tudnak ugyan, de nem mindent” (15, 59, 5). Columellának Itália-szerte több birtoka volt: Carseoliban, Ardeában, Albanumban és még Etruriában is Caere környékén. A mezőgazdaság szeretetére nagybátyja, Marcus Columella indította, aki gondos gazda volt. A görög és római szakirodalmon kívül mások, de legfőképpen saját tapasztalatait is hasz­ nosította nagyszabású művében, amelynek egyes könyvei az alábbi témakörö­ ket dolgozzák fel: I. könyv: a birtok kiválasztása, a vízellátás, a villa épületei; 468

2. könyv: a szűkebb értelemben vett földművelés: trágyázás, szántás, ve­ tés stb.; 3-5. könyv: gyümölcs-, szőlő-, olajtermesztés; 6. könyv: az állattenyésztés (marha, ló, öszvér); gyógyításuk; 7. könyv: az apróbb háziállatok (juh, disznó stb.); 8. könyv: baromfitenyésztés, halászat; 9. könyv: vadgazdálkodás, méhészet; 10. könyv: a kertészkedésről; mivel Vergilius ezt a feladatot az utódokra hagyta (Georgica 4, 148), versben, hexameterben ír e témáról. 11. könyv: a gazdatiszt (vilicus) kötelességei; teendőinek időrendje: calen­ darium rusticum. 12. könyv: a gazdatiszt feleségének (vilica) teendői: a megtermelt javak őrzése; tartósítása. A bevezetésben részletesen elmondja, mi indította művének megírására. Sokan panaszkodnak a földek terméketlenségére, a mostoha időjárásra, pedig hát nem ezek az okai az alacsony terméshozamnak, hanem a hozzá nem értés és a hanyagság. Minden mesterségnek - építészetnek, ékesszólásnak, zenének stb. - megvannak a maguk tanítói - még a hajápolásnak is -, egyedül a mezőgazdaságnak nincsenek professzorai és tanulói, jóllehet földművelés nélkül megszűnne az élet a Földön (Praefatio 1, 1-4). Bezzeg régen nem így volt: hí­ res hadvezérek, mint C. Fabricius és Curius Dentatus, fényes győzelmeik után visszatértek az eke szarvához (Praefatio 1, 13-14). Ma viszont fürdőkben csapják agyon a drága időt, éjjel pedig lebujokban részegeskednek, s elszok­ va a munkától elsatnyulnak (Praefatio 1, 15-17). Az eredmény siralmas: kül­ földről kell behozni gabonát, hogy éhen ne haljunk (1, 20). E bajokon csak úgy lehet segíteni, ha újból megtanulunk dolgozni, s a mezőgazdaságot annak tekintjük, ami: igazi tudománynak (scientia Praefatio 1, 22-33). A sikeres mezőgazdasági tevékenységhez ugyanis három dolog kell: tárgyismeret, pénz a befektetéshez és a munka akarása: prudentiam rei, facultatem impendendi, voluntatem agendi (1, 1).

3. Az idősebb Plinius Gaius Plinius Secundus Comumban született Észak-Itáliában Kr. u. 23-ban, gazdag lovagrendi családban. Korán katonai szolgálatba lépett, s hosszú éve­ ket töltött katonaként Germaniában 46 és 58 között. Halála idején pedig a

469

Misenumban állomásozó hadiflotta parancsnoka volt, s így érte a halál 79-ben a Vezúv kitörésekor, amikor is tudományos megfigyeléseket végzett. Katonai parancsnokként több előkelő kortársával került baráti viszonyba, Gnaeus Domitius Corbulo és Pomponius Secundus hadvezérekkel, az ifjú Titusszal, a későbbi császárral. Életét és műveit aránylag jól ismerjük unokaöccsének és fogadott fiának, az ifjabb Pliniusnak a leveleiből. Ez egyik levelében felsorolja nagybátyja műveit: De iaculatione equestri unus (A lovassági harcmodorról), De vita Pomponi Secundi duo (Pomponius Secundus életéről két könyvben), Bellorum Germaniae viginti (A germán háborúkról húsz könyvben), Studiosi tres (A tudós; retorika három könyv­ ben), Dubii sermonis octo (Kétértelmű szavak nyolc könyvben), A fine Aufidi Bassi triginta unus (Aufidius Bassus végétől harmincegy könyv­ ben), Naturae historiarum triginta septem (A természet története harminchét könyvben) - „terjedelmes, tudós és nem kevésbé változatos munka, mint ma­ ga a természet” - írja róla ifjabb Plinius (Epistulae 3, 5). Az említett művek közül csak e legutóbbi maradt ránk. Vespasianus trónra kerülésétől (Kr. u. 70) fontos tisztségeket töltött be: részt vett az iudaeai hadjáratban, majd Syria kormányzója lett. Ezekben az években írta két legfontosabb művét, a már említett A fine Aufidi Bassi című történeti munkáját, amely 50-től 70-ig tárgyalta az eseményeket, Claudius uralkodásának végétől Vespasianus trónra lépéséig. E munkájában ugyanúgy megmutatkozott a Flavius-ház iránti lojalitása, mint a Naturalis históriában, amelyet 77-78-ban adott ki, s a leendő császárnak, Titusnak ajánlott. A Naturalis históriát gyakorlati hasznossága tette közkedveltté, s ennek kö­ szönhető, hogy fennmaradt, afféle lexikonként, enciklopédiaként használták. Felépítése a következő: Az 1. könyv az előszót (praefatio), az egész mű tartalomjegyzékét és a fel­ használt latin és görög szerzők felsorolását tartalmazza. A 2. könyv a kozmológia, azaz a világmindenség leírását nyújtja. A 3-6. könyv az ismert világ földrajzát és néprajzát összegezi. A 7. könyv az antropológiának és fiziológiának van szentelve. A 8-11