Roló alatt 9789631434439 [PDF]

Zitiervorschau

MEGYESI GUSZTÁV

ROLÓ ALATT Publicisztikák

MAGVETŐ BUDAPEST, 2016

Tartalom

Írtam, amit írtam. Most már csak egyet tehetek az ügy érdekében: midőn az Úr magához rendel, némi vargabetűvel a Nyugati téri Mosoly Albuma fényképészet kirakatába vitetem magam, hogy legalább a magyar társadalom hetvenhét százaléka hadd gyönyörködjék a látványomban. Megyesi Gusztáv

Védik a hont

Európa szemét, tapló állat, szavahihetetlen, rohadt tetű, szemtől szemben még úgy-ahogy szívélyes, de a hátad mögött már izé, ráadásul civilizálatlan bunkó, szívja az orrát, és esténként nem mos lábat. Keresztbe tesz a fejlődésnek, akadályozza élenjárásunkat, sárga irigység eszi a sikereink láttán, intrikál, cselt sző, és még neki áll följebb, Európa magyar gyarmatot akar, a magyar emberek lelkét, Európa a magyarok ellensége. De akkor legyen ez így a hétköznapokon is. Akkor ne legyen civilként, magánemberileg sem európázás, mármint hogy hétvégén csak úgy kiruccan a képviselő úr Bécsbe, megnézni, mi van, a magyar földet bitorló, zsebszerződéses, pondró osztrákok közé, akkor a képviselő úr, teszem azt, Lvovba ugorjék ki vásárolni a családjával. És jön majd a nyár, forró napok, amikor megpihenni akar a fáradt szervezet, de ne Olaszban meg Spanyolban akarjon megpihenni, ne Eiffel- meg Big Ben-nézés legyen, Loire völgye, Côte d’Azur, tessék csak kelet felé menni, akár Julianus barát nyomán is, kiváló alkalom az ismerkedésre, a magyarságtudat elmélyítésére, közben semmi portóikóstolás meg cheddarsajt-csipegetés, ellenben lótej és szerszámíj-próbálgatás, jurta belakása. Legyen vége a kubai koktélszürcsölgetéseknek és a kanári-szigeteki bolsi nyaralásoknak, háborúban áll a nemzet, igaz magyar ember nem váltja aprópénzre a hazafiságát, különösképpen nem az ellenségénél. Nem tudom, mondtuk-e már, hogy mi a szellemi honvédelem hívei vagyunk. Viszont nem a Szabó Zoltán-féle mozgalomé, amelyet a háború előtt a nemzetiszocialista és nyilas befolyás ellen hirdetett meg, tehát mára eléggé avíttá vált, nem is érteni, mit akart; mi a most szerveződő szellemi honvédelem hívei vagyunk, amelynek immáron kétezer kiválóbbnál kiválóbb tagja hétköznapi aprómunkában védi meg a hazát Európa ellen. Hallani, hogy a legkiválóbb honvédők Bayertől Bencsik honvédőn át Dörner honvédőig személyes példával járnak elöl, s ahol csak lehet, bojkottálják a saját mocskában fetrengő Nyugatot. A gyermekeiket

nem dekadens nyugati iskolákban taníttatják, a Bayer gyerekek például kazah egyetemen tanulnak tovább, Széles nagyvállalkozó vezetésével a legtehetősebbek sorra cserélik le az Audikat, BMW-ket, asszonyaik a legújabb ulánbátori trend szerint öltözködnek, s kizárólag kirgiz filmeket néznek, angolkisasszonyok meg francia nevelőnők helyett pedig tádzsik és türkmén kisasszonyok szolgálnak a házban. Európa kaput! Ha Magyarországon egymillió ember el tudja hinni, hogy például e sorok írója, mint „a nemzetközi médiát uraló baloldali és liberális értelmiség” tagja, egyetlen hanyag telefonnal jár el a Fehér Háznál vagy épp Brüsszelben Magyarország elmarasztalása tárgyában, majd egy füst alatt lazán megszerkeszti a New York Times, a Guardian és a Frankfurter Allgemeine Zeitung másnapi számát is, akkor a szellemi honvédelemnek komoly jövője van, sőt csakis neki van jövője; és csak ne nevessünk ezen, Ste a honvédő és Bencsik honvédő már állandó és megbecsült vendége az ellenzéki ATV vitaműsorának. A szellemi honvédők vezetői legutóbb levelet írtak Európa polgárainak, s ebben kifejtették, hogy Magyarországon él és virul a demokrácia, nincs semmi gond a bolsikon és a libsiken kívül, amivel mélységesen egyetértünk, legfeljebb a megszólítással van gondunk. „Kérjük, higgyétek el”, írják a honvédők Európa népeinek, márpedig magyar ember nem tegeződik össze akárkikkel, azt előbb ki kell érdemelni. 2013

HEGYEN-VÖLGYÖN ZAKATOL A A Megyesi az Megyesi az Megyesi: ez elegendő a hiteles és egyedülálló és teljesítményhez. Igazi, nagy tisztelettel gondolok rá. És az írásai is ebből a könnyed derűből szólnak - a szokásos erővel, éllel és kikezdhetetlen tisztasággal. Nem szoktunk rá úgy gondolni, mint nagy emberre, de az. Ahogy mondani szokás (én szokom): úgy emberileg, mint művészileg. Esterházy Péter

Schengen

Ülünk a helyünkön, a szerelvény utolsó kocsijában a 61-63-as székeken, tíz perccel vagyunk indulás előtt, mindenki rendezkedik. Egészen pontosan csak a feleségem és a gyerek ül, az én helyemen egy szemüveges, álmatag tekintetű, egyetemista kinézetű lány mered maga elé, mutatom neki a helyjegyemet, hogy pont oda szól, ahol most ő ül, mire ő is mutatja az övét, neki is van helyjegye, igen, mondom, helyjegy ez is, csakhogy a 67-es ülésre érvényes, nem arra, amin helyet foglalt, erre erőteljesen bólint, hogy ha akarok, odaülhetek a 67-esre; végre pofákat vágva elvonul, viszont a kofferját nem hajlandó magával vinni, az egészen Pestig marad a fejünk fölött, a sajátunkat egész úton az ölemben tartom, akár az egész utat végigkártyázhatnánk. Kicsit csalódott vagyok. Tíz perccel ezelőtt küldött el az anyámba egy sárga dzsekis hajléktalan kifogástalan magyarsággal a Westbahnhof csarnokában, miután angol-német-lengyel keveréknyelven egy eurót kért tőlem, azt is elmagyarázva, hogy mire kell neki, ám hirtelenjében csak tízcentest találtam a zsebemben, erre mondta azt, hogy anyádnak add, és a többi. Úgy gondoltam, ezt az affért majd szépen végiggondolom hazáig, a vonaton ülve, mert tényleg, mikor adunk mi otthon kétszázötven forint körüli összeget koldusnak, kéregetőnek, sőt, ha én otthon húsz forintot ejtek a koldus dobozába, ami pedig kevesebb tíz eurocentnél, nem mondom, hogy megköszöni, de viszonylag emberszámba vesz, és nem köp le. A magyar hajléktalan feltehetően azért küldött el a bécsi pályaudvar csarnokában a jó édes anyámba, fogom majd kibontani a gondolatot a vonaton, mert nagy valószínűséggel tényleg a magyar kéregetők tudnak leggyorsabban igazodni idegen városok ár- és bérviszonyaihoz. Sőt tán a kulturális viszonyokhoz is, vonom majd le a következtetéseket kényelmes ülésemen, de hát ebből nem nagyon lesz semmi, mert az egyetemista lány ugyan elment, de most egy tigriscsíkos kabátot viselő nő telepedett a helyemre, előre mondván is, hogy tudva tudja, ez nem az ő helye, ám úgy véli, nem volna érdemes most felállnia, és a végleges helyét megkeresnie, mert itt

még hosszú időn át komoly mozgások lesznek, tudniillik egészen biztos, hogy ebben a pillanatban egyetlen helyjegyes sem a saját helyén ül, sőt a helyjegyes helyeken többnyire nem is helyjegyesek ülnek, hanem sima jegyesek, ami egészen addig tart, amíg nem jön az osztrák kalauz, mert akkor az majd öt perc alatt rendet csinál, és mindenki a helyére kerül. Viszont itt állunk még egy óra múlva is, mondja hátul egy őszes úr, furcsán ejtve a szavakat, mert teli van szatyrokkal a keze, a helyjegyét a foga között tartja, míg a felesége ki nem veszi. Állítólag, teszi hozzá, s később ezt már otthon magam is olvasom az újságban, előző nap az osztrák kalauz Hegyeshalomnál az összes nem helyjegyes utast leszállíttatta, mondván, hogy ez a Liszt Ferenc Intercity, nem pedig marhavagon, púpozott vonatot ő nem ereszthet be Bécsbe; pont negyven percbe telt, amíg a negyven utas egytől egyig leszállt. Ezért kell helyjegyet váltani, helyesel a tigriscsíkos kabátos nő, amitől az én státuszom speciel semmit se változik, noha helyjegyes vagyok, s szeretnék végre már a helyemen ülve elgondolkozni az élet dolgain, példának okáért azon, hogy lehet abban valami, hogy minden magyarok között egyedül a kéregetők tudják azonnal átvenni idegen városok ritmusát, szinte beleolvadnak a környezetbe. Tanúja voltam még a nyáron, hogy egy művész barátomat szabályosan megölelte Rómában egy magyar hajléktalan közvetlenül a Spanyol lépcső alatt, felsorolta erényeit, s mediterrán derűvel mesélt neki ottani történeteket, és csak aztán tért rá a piszkos anyagiakra, míg Stockholmban például az ott élő lányomtól tudom, a földön ülő cigány asszonyok svéd hűvösséggel küldenek el minden magyart, de szabályosan a p.. .ba, ha azok nem adnak semmit, majd rezzenéstelen arccal ülnek tovább. Bécs viszont itt van, s egyre többen nyomorodnak fel a vonatlépcsőn. Mióta nincsen ez a határosdi, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy majd összeolvad minden, ami eddig nem lehetett egyben, holott most válik csak igazán széjjel. A magyar vasút, példának okáért, megengedi a túlzsúfolt vagonokat, elvileg annyi jegyet adnak ki a pénztáraknál, amennyit nem szégyellnek, aztán az utasok majd osszák be magukat, ahogy tudják. A magyar kupékban

elvileg még ma is föl lehet mászni a csomagtartóra, és békésen aludni, tudom, mert megkérdeztem: ha átlépve a magyar határt, hopp, felugranék a tigriscsíkos kabátos nő mellől a csomagtartóra, s aludni kezdenék, a kalauz nem szólhatna semmit, feltéve, ha nem sáros a cipőm, és érvényes a helyjegyem. Az osztrák vasút viszont úgy képzeli a Bécs-Budapest -, de a Budapest-Bécs-utakat is, hogy ülünk szépen a helyjegyes helyünkön, ki-ki bóbiskol, vagy a változó tájat figyeli, időnként feláll, s nyújtózik egy nagyot, a kisasszonyok legyezővel frissítik magukat, és halkan kacarásznak, és öt perccel az Oberlaa előtti éles kanyarnál nem zuhognak alá a csomagtartóra felhányt szatyrok és sporttáskák, s egyáltalán, a vonaton annyian vannak, hogy kényelmesen elférjenek. Az őszes úr azt mondja, olvasta a reggeli osztrák lapokban, hogy a magyar vasút, tiltakozásul a magyarok leszállítása ellen, határozott hangvételű jegyzéket fog átadni az osztrák vasútnak, leszögezvén, hogy nincsen joga „emberi jogilag” negyven magyart leszállítani, hát most kíváncsi, hogy mit lép erre a jegyzékre az osztrák vasút, főleg, hogy magyar nyelven kapta a határozott hangú jegyzéket, mert a magyar vasúttól kilépett az egyetlen jegyzékfogalmazó, aki beszél németül. Egyelőre viszont semmit se lép az osztrák vasút, még a kalauzt se látni, viszont egy hátitáskás nő háromszor is megfordul a tengelye körül, a zsákjából éles hegyű műanyag fenyő lóg ki, majd megpillantván gyermekemet, a feleségem ölébe akarja ültetni; nem, nem ő ülne le, ő állva maradna, csak a hátizsákját tenné a gyerek helyére, és akkor nem szúrna meg senkit a fenyője. Nem valószínű, hogy valaha valamit is végig fogok gondolni ezen az úton, pedig volna mit, mert már eleve nem így képzeltem a schengeni viszonyokat. Jó, a rendszerizé óta első alkalommal lépem át vonaton a határt, a gyerek is most hagyja el először a hazáját, még szép, hogy erőnek erejével meg akartam neki mutatni azt a pontot, ami már éppen nem Magyarország, de még nem is Ausztria. A térképen ez ugyebár szimpla, veres vonal, féltem is, hogy a gyerek majd ezt a szimpla, veres vonalat keresi a határon, de nem keresett semmit. Egyszerűen

csak bent voltunk Ausztriában, és ezt csak a Lajtánál vettem észre, a gyerek csak nézett; hát erről beszéltem én neki annyit? Már régóta nem értem, miért akarjuk mi elmagyarázni a saját gyermekeinknek, hogy mi volt a Lajtán innen „a mi időnkben”, s a határhoz érve hogyan érlelődött gyomrunkban a gombóc, s mit éreztünk, midőn a kupéajtót széthúzta a határőr, majd rá öt percre a finánc, s milyen megalázva köszöntük meg azt is, ha nem vetették le a bőröndöt, és azt is, ha levetették; mellesleg azt sem értem, hogy magunknak miért dicsekszünk állandóan ezzel, mintha csoda nagy bátorság kellett volna hozzá, hogy mindezt elviseljük, mintha csoda nagy dicsőség volna, hogy az embernek állandóan gombócok érlelődtek a gyomrában. Hagyni kéne ezt az egészet; a történelem még soha nem tanított meg semmire, lám, a kéregető nem pusztítja, sajnáltatja magát, igaz, neki a Lajtán túl is ugyanaz, mint a Lajtán innét. Még vagy négy magyar pár préseli fel magát valahogyan a vonatra, úgy látom, ezeknek nemhogy helyjegyük, de semmilyen jegyük sincsen, aztán szisszenve csukódik az ajtó, s a szerelvény pontban 18.52-kor elindul, lassú, méltóságteljes, alig észrevehető suhanással. Egyik lábamról épp a másikra állok, amikor észreveszem az ablakon át, hogy egy hátizsákos, középkorú pár szalad a szerelvény után, magyarok ők is, persze hogy magyarok, elég szép iramban jönnek, el is érik a vagonunk vonalát, sőt van pár méter, mikor le is hagynak, nem reménytelen a helyzetük, csak éppenséggel értelmetlen, hiszen a szerelvény ajtajai elektromosan záródnak, s a lépcső is behúzva. Ám mindegy is, mert már itt van a peron vége, hirtelen leállnak, s úgy maradnak furcsa, merev pózban, én pedig azon kapom magam, hogy egymáson, zsákokon, szatyrokon áthajolva, orrunk az ablaküveghez nyomva kiáltjuk, hogy „hajrá, magyarok!”, közben röhögünk, integetünk feléjük, ahogyan a lemaradóknak szokás, biztatással, de kicsi fölénnyel is, s nem is csak az alig titkolt káröröm van a röhögésünkben, hogy tetszettek volna előbb ébredni, de tán némi elégtétel is, hogy lám, nekünk sikerült.

Aztán már csak az ablakon túli sötét, s az osztrák kalauz, amint enyhe terpeszben állva egyensúlyoz a kanyaroknál, s fogalma sincs, hogy mit kezdjen ezzel a társasággal. Akár el is bóbiskolnék így állva, kissé a tigriscsíkos kabátos nőre támaszkodva, ha nem érezném gyomrom tájékán nőni a jól ismert gombócot, holott nincsen már se határőr, se finánc, ellenben mindjárt bemondják, Hegyeshalom, ez már Magyarország. 2007

Fát lopni

Még tavaly novemberben jelentette a Magyar Rádió, hogy megnyugodtak a kedélyek Olaszliszkán. A hírhedt lincselés után járőrkocsik lepték el a települést, azóta is fel-alá cirkálnak a környéken, ennek következtében „jelentősen csökkent a bűncselekmények száma, még az őszi szezonra jellemző falopások is elmaradtak, amire évek óta nem volt példa”. Én nem vagyok közszolgálat, mondhatom másképp is: annyi a rendőr Olaszliszkán, hogy a cigányok már nem tudnak fát lopni. Az egyik rendőrtiszt azt is elmondta, hogy a falopás nemcsak a rendőri jelenlét miatt szűnt meg, hanem azért is, mert „az elkövetői körben is van egy olyan réteg, amelynek talán megszólalt a lelkiismerete, és a lelkiismeret szava talán hosszabb ideig hat majd”. Ezek oly szép szavak, hogy akár valami nagyszabású értelmiségi konferencián is elhangozhattak volna, amelyen igen aggódnak a legelesettebb rétegekért, de azonban elítélik a bűnözést, és szemléletváltást, erkölcsi megújulást sürgetnek. Hanem engem a fa érdekelne. Hogy honnét lesz fa az olaszliszkai fáskamrákban? Most január van, januári hajnalokon pedig értelmezhetetlen az enyhe tél fogalma, pláne vékony falú, vakolatlan házban. Következésképpen, ha nem lehet az erdőből fát lopni, máshonnét kell szerezni; a januári hajnal nem erkölcsi kategória. Ahogy tudni, a cigányok éveken át, sőt emberemlékezet óta az erdőből hordják a fát, ez a mindennapok része, ennek már kultúrája van, milyen fát, honnét, milyen ösvényen át viszünk haza, s mit

mondunk, ha rákérdeznek; ilyen helyzetben a hirtelen támadt erkölcsi megtisztulás egyenlő fagyhalál. De az olaszliszkai cigányok nem fognak megfagyni. Erről persze a lincselés árnyékában az egész média hallgat, ettől függetlenül egészen biztos, hogy fa márpedig lesz. Nem lopják az erdőből, de meg sem vásárolják, mert hisz miből, fa mégis kerül a kályhába, és ez a csoda engem még a konvergenciaprogramnál is jobban lenyűgöz. Azért értelmiségiztem feljebb, mert új esztendő eljövetelekor nagyon okos tud lenni a szellem embere. Értelmiségi különítmények járják a tévéstúdiókat, milyen volt az elmúlt év, megint mit rontottunk el, hol lehetnek az új esztendő kitörési pontjai, és hogy az értelmiség megint nem csinált semmit, csakúgy, mint tizenöt éve egyfolytában, de legfőképpen nem adott az új esztendőre jövőképet az ő nemzetének. Hát fát lopni miért nem jövőkép? A magyar lakosság még soha ennyire nem volt jövőképpel ellátva, ráadásul konkrét, egyénre lebontott jövőképpel, mint most. Amikor bejelentették az új gázártámogatási rendszert, ez a jövőkép nélkülinek mondott lakosság hetvenkét órán belül elfoglalta az önkormányzati irodákat, hogy másik lakcímre jelentkezzék be. Per pillanat egy átlagos magyar család konyhájában papíron minimum tizenhat ember állja körül a Karancs gáztűzhelyt, és elégedetten dörzsöli össze tenyerét a platni fölött, hogy megtalálta a kitörési pontot, titokban arra is számítva, hogy a végén még a Gazprom fog fizetni neki. Jó, kálója persze van az efféle hihetetlen alkalmazkodóképességnek, példának okáért ugyanaz a lakosság a gázszolgáltatók irodáit is elfoglalta, hogy a feleség nevéről a férjére kerüljön a gázóra, aminek semmi értelme, viszont mentálisan legalább akkora jót tesz vele, mint egy elismerő gesztus Barrosótól, vagy pláne egy sajtótájékoztató, amelyen ezredszer vágják a képébe, hogy csak azért nem fog éhen halni, mert már előtte megfagy. Találjuk ki Magyarországot. Minek? Ki van az találva; soha jobbat. Némi aggodalomra legfeljebb az adhat okot, hogy az új esztendőben már a falopást is szigorúbban büntetik. Eddig, ha valaki maffiaszerű szervezetben, iparszerű kitermeléssel vitte haza a fél

Bakonyt, akár ötvenezer forint pénzbüntetést is kaphatott. Eztán viszont már öt évre is lecsukhatják, mégpedig természetkárosítás címen, mert fogy az erdő Magyarországon, nagyon fogy, és ennek véget kell vetni. Ebből következően Olaszliszkán se lennék most rőzse-szedő asszony. 2007

Zalaszabar boldog

Puskás Ferenc-mellszobrot avattak nemrégiben a Kis-Balaton melletti Zalaszabaron, s mindjárt a település főterét is elnevezték a legendás futballistáról. Puskás ugyan az életben nem járt Zalaszabaron, meccset meg pláne nem játszott ott, minket azonban most nem a sporttörténeti vonatkozások érdekelnek, hanem az a fejlődési ív, amellyel egy önmaga identitását kereső faluközösség viszonylag gyorsan és egyszerűen eljut az azonosságtudat legfelső fokára. Ez nem vicc. A Magyar Nemzet egész oldalas riportban számolt be arról, hogy a község néhány héttel ezelőtt még súlyos gondokkal küszködött. A polgármester ablaka alatti térnek ugyanis nem volt neve, pedig ott állt a posta is, és ha messziről jött idegen kérdezte, hol lehet levelet feladni, csak nehezen tudta a polgármester elmagyarázni. A község első embere napokig törte a fejét munkatársaival, köztük Varga Béla szőlősgazdával, mi legyen a tér neve, de semmi sem jutott az eszükbe, végül Puskás Ferenc neve vetődött fel, ám ebbe nem volt merszük belevágni, mígnem „a végső erősítést a Nyékládházán élő Szabó Csaba, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés fideszes tagja adta”, s innét már csak a szobrászon múlt, hogy mikor lesz az avatás. „Több örömet okozott Puskás Ferenc a magyar embereknek, mint például Kun Béla” - indokolta a döntést Szabó Csaba Nyékládházáról, s a szobor leleplezése óta „boldog Zalaszabar lakossága, mert már nem kell megtalálnia önazonosságát, mert az már megvan” - olvasom a Magyar Nemzetben. Én azonban nem állnék meg ennél a pontnál, mert úgy gondolom, itt valami érlelődik, vagy már teljesen be is érett. Nem csupán arról

van szó, hogy kialakult az új többség, hanem láthatóan a közösségformálás új módozatai alakulnak ki. Annak idején a polgári körök létrejöttén nagyokat derült a fél ország, s azon mérte a jelentőségüket, hogy hányan trappolnak Hende Csaba mögött a főutcán, most már azonban az új többség egymásra találása a minőségi szakaszba lépett. Képzeljük el: ül a kis-balatoni falu polgármestere a munkatársaival nem messze a Tüskevártól, és erősen gondolkodik, mert név nélkül nem maradhat a főtér, ám nincs elég erő vagy tán önbizalom a döntéshez, amikor egyszer csak, mintegy varázsütésre, jelentkezik az ország másik végéből Nyékládháza, tehát nem a pártközpont, nem az elnöki titkárság, és kimondja azt, amit sokan nemigen mertek kimondani: legyen a ti főteretek Puskás Öcsiről elnevezve. Na, most túl azon, hogy önmagában a névválasztás is telitalálat, különösen Kun Béla fényében, aki a Wembley-ben már a tizedik percben meghalt volna Billy Wright mellett, ez nem csupán igaz magyar emberek közti kommunikáció, ez már spirituális kapcsolat: az ország túlvégéről is kitalálom a gondolatodat, látom, mennyit küszködtök Varga Bélával, tehát megerősítelek a szándékotokban, nem vagytok immáron egyedül e nehéz órákban. Mi eddig lenéző gúnnyal emlegettük minden közösségek spirituális vezérét, a főmérnököt, a vezénylő tábornokot, és tessék: immáron nem a nagypolitika nagytermeiben, hanem kissé ste aiasan szólva a nemzetformáló kisközösségek olvasztótégelyében szökken szárba a gondolat, s terül szét ellenállhatatlanul az akadályok fölött, hogy aztán egytől egyig megfoganjon a magyar róna minden szegletében. Kis-Balatonnak, Nyékládházának egy a hangja, vezércikkesen szólva: a saját hazájában a piacgazdaság és az ideggyenge Kun Bélák által megnyomorított, kórházbezárt, vizitdíjas, depresszióba kényszerített, vasárnap is nyitva tartó, hipermarketes szolgaságban élő egyszerű nép így válik az igában nyögve is új többséggé, és tegyük hozzá: boldog többséggé. Mert Zalaszabar kétségkívül boldog, megvan az azonosságtudata, és ennek egészen biztos, hogy Puskás Ferenc is örülne.

Én meg speciel egy olyan főtéren lakom, amelynek Fő tér a neve, de bizony ki is tehetem az ablakba az identitásom. 2007

Alagút

Három héttel ezelőtt beomlott Bátaszéknél az épülő M6-os autópálya alagútja. Először tagadták az omlást, aztán beismerték, és megmagyarázták. Most újabb omlás van készülőben, vagy tán omlott is már, ám ezúttal nem cáfol senki. Mérnökök állnak a mikrofon előtt, és élénk gesztusokkal mutatják a kamerának, hogy igen, ott van az alagút, aztán egy kicsit beljebb megyünk, na, mutatják, ott fog beomlani az egész. Közben nagyokat derülnek, s velük derülünk mi is. Ilyen a világon nincs: előre be van jelentve az omlás. Okleveles mérnökök, technikusok, szakmunkások, akik amúgy roppant kényesek a szakmai hírnevükre, előre megmondják, hogy omlani fog az egész, mert amit csinálnak, az úgy szar, ahogy van. Nem feltétlenül miattuk, mert lehet, hogy rossz volt a tervezés, löszbe amúgy is kockázatos alagutat fúrni, meg minek is, hiszen nincs hegy a közelben, de valakik mindenáron alagutat akartak; értjük, amit érteni kell. Jobb időkben, de legalább Jókai-regényben, ilyenkor fogja magát Berend Iván mérnök, és az asztalra csap, hogy ilyenhez ő nem adja a nevét, és továbbáll. Nem tűri, hogy bolondot csináljanak belőle, van önérzete, méltósága. Bátaszéknél éjszakázó utódai nem is értik, miről van szó. Miért értenék, hiszen a honi közvélemény sincs az alagúttal másképp, magától értetődőnek tartja, hogy előbb-utóbb, de leginkább még aznap este be fog omlani, hiába, ez az alagutak természete. Mellesleg ugyanez az ország most rettentő módon fel van háborodva, hogy az olimpiai megnyitón a kínaiak sehogyan sem tudták az emberi lábnyomokat a stadion fölé varázsolni, számítógéppel montírozták a tévéadás képeire, becsapva ezzel saját magukat s az egész emberiséget.

Legutóbb tiltakozó gazdák teherautó platójáról dobálták le a dinnyét az élelmiszer-áruház parkolójában. Láthatta mindenki a tévében: izomból, rutinszerűen ömlesztették le a dinnyét az aszfaltra, szinte élvezték, amint loccsan. Az eszükbe sem jutott, hogy esetleg gurítsák, részben, mert úgy épen viheti haza, akinek kell, részben pedig állítólag áldozatos munkájuk, verítékük volna abban a dinnyében; már ha számít ez még valamit. A hírek szerint most az almatermesztők jönnek, aztán a többiek, mert nem kapják meg, ami jár nekik, ezenközben a vezetőjük verítékről, szakértelemről, a paraszti munka tisztességéről fog beszélni, ahogyan ilyenkor szokás. Pedig az a nagy helyzet, hogy volt szerencsém megkóstolni a protestáló gazdák áruház elé gurított dinnyéit: ugyanolyan íztelen és élvezhetetlen volt, mint a tavasszal behozott, a magyar gazdát éhhalálba kergető görög, spanyol és olasz dinnye. Be lehetett volna gurítani mindet az alagútba. 2008

Kétpóiak

Kellett már nekünk ez a kétpói ember, mint a falat kenyér. Láttuk mindannyian: egy tizenhét éves fiatalember megvette a kétpói ember három birkáját, s két darab ötvennégyezer forintossal fizetett értük. A kétpói férfi meg elfogadta a bankót, sőt be is akarta váltani a postán, ahol aztán mindenki kinevette. De a rendőrségi szóvivő meg a sokat megélt nyomozók is jót derültek a kamerába, akárcsak mi magunk: nahát, ilyen buta embert! Azért jó az ilyen eset az országnak, mert önbizalmat ad mindenkinek: mi bizony azonnal rájöttünk volna a stiklire, mert nekünk helyén van az eszünk. Így jár az, aki már csak magába, maximum a birkáiba fordul, mi viszont nyakig vagyunk az élet sűrűjében, következésképpen eleve kizárt, hogy bennünket lóvá tegyenek. Már csak a messzi földön híres tehetségünk okán sem. A nemzet örökös miniszterelnöke épp a napokban jelentette be professzorai körében, hogy a magyar nemzetet újra Európa legműveltebb, legképzettebb nemzetévé készül tenni a következő választások után,

ami ugyebár annyit is tesz, hogy valaha mi voltunk Európának a legműveltebb, legképzettebb nemzete. A nemzet örökös szociológusa pedig azt fejtegette a héten, hogy „a magyar nemzet tehetséges, a környékbeli népekkel való keveredés genetikailag nagyon jót tett neki”, amiből persze az is következik, hogy a környékbeli népek is tehetségesek és okosak, hiszen ha mi keveredtünk velük, ők is keveredtek velünk, s egyáltalán: jó volna, ha egyszer már előállna egy szociológus, és megnevezne végre egy olyan nemzetet, amelyik tehetségtelen. Olvasom viszont, hogy a magyarok pénzügyi kultúrája aggasztóan alacsony, jószerivel csak a takarékbetétet ismerik, még alapfokú befektetési ismereteik sincsenek, s mert ez így van, nem is tudják felfogni a válságot, átélni meg végképp nem, holott most minden azon múlik, hogy ki mennyire tud józan ésszel gondolkodni és mértéket tartani. Most ebben nyilvánul meg a tehetség. Ez a tehetséges nemzet egy friss felmérés szerint „a gazdasági válság érezhető hatásai ellenére sem kívánja csökkenteni karácsonyi kiadásait, sőt a megkérdezettek egy része még bőkezűbb szeretne lenni, mint tavaly”, e téren tehát kétpóiak vagyunk magunk is. Az egyik tévétudósítás szerint a kétpói magyarok nagyon buták: most például azt a határ közeli osztrák áruházat rohamozzák meg napról napra, ahol egyébként minden drágább, mint Pesten, s ahol osztrák vásárlót most nem is látni; igaz, az osztrákokra még senki sem mondta, hogy tehetséges nép. Amúgy nem sokkal a kétpói eset után Szolnokon is felbukkantak az ötvennégyezresek, s a kárvallottak ott is gondolkodás nélkül zsebre vágták. 2008

Az emír fia

Visszavonta ajánlatát a dubai emír fia. Ezt a lesújtó hírt a múlt héten tudta meg Várpalota népe, s a várossal együtt szomorkodhatnánk most mi is, ha volna rá okunk. Igaz, ami igaz, az arab milliárdos tízmillió dollárt szánt Várpalota városának, hogy egyenesen a magyar élvonalba röpítse a helyi futballcsapatot,

korszerű stadiont, infrastruktúrát s hatalmas szállodát, élményfürdőt építsen; hát ezekből nem lesz immáron semmi. Ám ettől még nem kell elkeseredni. Várpalota népe tíz álló napon át élhetett abban a hitben, hogy lám, ez a világ mégsem annyira reménytelen, olykor-olykor mégiscsak eljő az igazság órája, s az emír fia majd rendbe hozza a dolgokat, amiket az elmúlt húsz-negyvennégyszáz évben meg annak előtte sem sikerült rendbe hozni, újra fölemelt fejjel járhat a várpalotai ember, meg persze a péti, inotai is, mert nyilván nekik is csurran-cseppen majd valami a hirtelen támadt jóból. Ezek mind átélhető, mondhatni, valóságos illúziók voltak, amiben jólesik megmerítkezni, kicsi erőt is gyűjteni belőle; kevés városnak, magyar embernek adatik ez meg, áldja is meg a jó Isten, de ha úgy kedvesebb, Allah, az emír fiát. Az már persze szintén igaz, hogy az emír fiát még soha senki sem látta Várpalotán, azt sem tudni, hogy néz ki, miféle fajta, egy itt élő szír vállalkozó tartja vele a kapcsolatot, ő hozta-vitte a híreket, hogy milyen jó ember az emír fia, szigorú és igazságos, illetve hogy milyen szorgos, istenfélő emberek lakják Várpalotát, és gondoljuk el, hogy milyen jó volt ez így: csak el kellett képzelni az emír fiát, a piros kockás fejkendő alatt a nyílt, őszinte tekintetét, majd egyszer se csalódni benne, hiszen nincs itt köztünk, nem mond semmit, pláne nem válságkezelő programot, elkerülhetetlen nehézségeket, szükséges áldozatvállalásokat; ezt az embert lehet, hogy tényleg az égiek küldték a mi boldogulásunkra, hogy átvezessen bennünket minden akadályon; ráadásul neki ez semmibe sem kerül. Ezt akkor is jó átélni, magunkba szívni, ha utána jön a nagy kopp, a fölébredés, a nagy semmi. Hanem mi lesz most ezután? Az biztos, hogy most minden várpalotainak a sarkára kell állnia, és nem szabad föladnia. Szerencsére a dubai-magyar kapcsolatok nem hidegültek el teljesen a történtek után sem, sőt aznap, midőn az emír fia visszalépett, itthon az a hír bolygatta meg a lakosság érzékeny lelkivilágát, hogy bizonyos magyar celebek, leginkább a kenyerüket modellként kereső lányok, egyre többen utaznak Dubaiba, az improduktív szférában, de leginkább különféle sejkek, hercegek medencéiben megmerítkezni, nyelvet gyakorolni, nézgelődni,

ahogyan az már lenni szokott; nem tudni, hogy Várpalotán ez mennyiben vigasztalja az esetleg csalódott embereket. Várpalota lakosságát mi magunk nem ismerjük, az országét viszont nagyjából igen: a tapasztalatok szerint a magyar lakosság a határt átlépve egyszerűen megtáltosodik, s elképzelhetetlen színeváltozáson megy keresztül: levetkezi dilijeit, abbahagyja a sírás-rívást, panaszkodást, hőbörgést, nem lesz se válogatós, se szívbajos, ellenben ritka szorgalmas, alkalmazkodó, megbízható, s kifejezetten idegentisztelő, ami csak azért fontos, mert a legfrissebb statisztika szerint Dubaiban a meredek lélekszámcsökkenés okán jövő ilyenkorra már minden harmadik ingatlan üresen fog állni. Az emír fia a hírek szerint egyébként azért vonta vissza az ajánlatát, mert szír barátját több ízben is megsértették a magyar rendőrök, példának okáért egyszer az őrszobára is bevitték, mert nem voltak rendben a papírjai. Mármost a dubai emírnek több fia is van; a hasonló üzleti visszalépések elkerülése s egyáltalán az ország boldogulása érdekében kérjük is a rendőrséget, hogy legyen a jövőben nagyobb tekintettel. 2009

Kilátó

Negyven centi magas kilátó épült csaknem negyvenmillió forintnyi uniós pénzből Bodrogkeresztúron, ezen nevet most az ország. Az biztos, hogy Bodrogkeresztúr nem a gigantomániájáról fog elhíresülni, én azonban mégse mulatnék a történteken, nagyon is komoly és sokatmondó dolgokról van itt szó. Néhány évvel ezelőtt magam is építettem hasonló objektumot, csak én nem kilátónak neveztem, hanem kerti szalonnasütőnek, ezenfelül magam terveztem, nem pedig sztárépítész, plusz nem az európai kontinens finanszírozta a munkálatokat, hanem saját zsebből álltam a költségeket, mint ahogyan ezrek és ezrek ebben az országban; nem nagy ügy, némi kézügyesség kell hozzá, és megfelelően behűtött sör. Hanem az ország legdrágább szalonnasütője más aspektusból érdekes. A helyiek és a pályázatot elbíráló Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szerint a bodrogkeresztúriak azért kértek pénzt kilátó

építésére, mert a turisták a vízmű elkerített dombjáról nézték a tájat, tehát a tilosban járva. Mármost Magyarországon kifejezetten unikumnak számít a bodrogkeresztúri megoldás: megtehették volna azt is, hogy a vízművel közösen valami parkolási társaság mintájára karhatalmat játszva hülyére büntetik a turistákat, időnként saját zsebre is regulázva, majd helyi pártszervezeteknek is juttatva a pénzből, ahogyan azt illik. De nem. A település elöljárói teljesen szokatlan módon a logikus és civilizált megoldást választották, deviáns hozzáállásukkal egyszerűen nem törődve azzal a következménnyel sem, hogy például az új kilátóval a turisták akár jól is járhatnak. A kivitelezés aztán már a huszonegyedik század elejének Magyarországa: a negyvenmillióból épült új kilátó alacsonyabbra sikerült, mint a vízmű dombja, így a jövőben a turisták ezután is innét fognak kémlelődni, igaz viszont, hogy ha már jól kigyönyörködték magukat a tájban, átmehetnek az új kilátóhoz szalonnát sütni. Az mindenesetre megnyugtató, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szerint a harminckilencmillió forint beruházási költség teljesen indokolt. Mégpedig azért, mert nem csupán szalonnasütő épült, hanem kerti padokat is telepítettek köré, ám mindezek előtt ki kellett takarítani az egész környéket, az erdőt is beleértve, ami már önmagában húszmilliót tett ki. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fejlesztési hivatal és az önkormányzat, sőt az összes létező dokumentum szerint az ország legdrágább szalonnasütője teljesen korrupciómentesen épült, egyetlen lenyúlt fillér sem tapad senki kezéhez, ideértve a pályázatot elbíráló hivatalnokokat, a fő- és alvállalkozókat, joggal mondható tehát, hogy a bodrogkeresztúri szalonnasütő mintaberuházás. Ebből viszont az következik, hogy nincs mese, tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországon a piac értékítélete szerint egy csekély mértékben megmagasított szalonnasütő építése a vele járó nagytakarítással negyvenmillióba kerül. Ha viszont ez ennyibe kerül korrupciómentesen, akkor miért vagyunk felháborodva azon, hogy korrupcióval együtt mennyibe kerül az autópálya, a metró, s bármely

objektum építése, amihez anyag, al- meg fővállalkozó és rengeteg szerződésszegés szükségeltetik, vagy hogy egy csúcsveszteséget termelő közlekedési vállalat vezérigazgatója miért keres majdnem annyit, mint a német kancellár. Itt valami tehát korrupciómentesen se stimmel, ami csak azért fontos, mert eddig abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy ha nem volna korrupció, mindjárt egy csapásra minden olcsó és jó lenne. Hacsak nem egy zseniális húzásról van szó. Ha Bodrogkeresztúron nem negyvencentis, hanem csak kicsivel magasabb kilátó épül, a kutya sem törődik vele. Ezzel a negyvencentis kilátóval viszont a település kivívta a sokadalom érdeklődését, s nem volnék meglepve, ha az elkövetkezendő időkben ezrével érkeznének külföldről is a turisták Bodrogkeresztúrra megnézni a világ legalacsonyabb, szalonnasütővel kombinált kilátóját, mi pedig nem titkolt büszkeséggel néznénk szét a vízmű dombjának tetejéről: bárki bármit mond az elmúlt húsz évről, két kezünk s tehetségünk által mégiscsak alkottunk valami maradandót. 2009

Sötét van

A hétvégén Tótkomlóson verekedtek össze az emberek; a helyi korcsmáros és az állatorvos abból az alkalomból kezdték el pezsgős ünneplés közepette püfölni egymást, hogy a Fidesz időközi polgármesteri választást nyert a településen. Reménykeltő a hír abban az értelemben, hogy a konfliktus nem eszkalálódott, s így a hivatalos verzió két ember magánügyének tekinti a történteket. Én magam viszont korántsem volnék ilyen nyugodt. A beszámoló szerint ugyanis a két szemben álló fél közül a Fidesz-szimpatizáns állatorvos a kocsmaablakon behajolva először is széttépte a baloldali érzelmű korcsmároson az inget, majd folyamatosan karmolni (!) kezdte, amit jóérzésű férfiként pirulva írok le, hiszen karmolni meg inget (blúzt) tépni kizárólag asszonyok szoktak vásárcsarnokok, valamint vendéglátó-ipari egységek előterében; úgy látszik, tényleg kezd elnőiesedni a férfitársadalom.

A józan, mértéktartó tótkomlósiak most minden bizonnyal irigykedve néznek a fótiakra, akiknek a polgármestere mindig elsőrendű öltözékben, kifogástalanul megkötött nyakkendőben intézi ügyes-bajos dolgait. Például legutóbb, midőn a szocialista frakció ülését teljes körű elsötétítéssel kívánta megszakítani, szó szerint étkezdei késsel-villával feszítette fel a kapcsolószekrényt, csak az asztalkendő hiányzott a nyakából. Az ilyen viselkedést nem lehet kitalálni, píárosokkal előre kidogoztatni, az ilyet csak nagyon mélyről hozhatja magával az ember; az már csak ráadás, hogy a művelet közben vagy tíz polgármester-szimpatizáns állt a folyosón mint borjú bámulva az elöljárót, és egynek se jutott eszébe, hogy esetleg agyon is csaphatja őt az áram. Mindegy, előtte pár nappal Fót polgármestere a mikrofont vágta az alpolgármester arcába, akinek eleredt aztán az orra vére. Mármost volt már ilyen, lesz is ilyen, az alpolgármestert se kell félteni, csakhogy az incidensről szóló tévéfelvételt vagy kéttucatszor mutatta a tévé, a polgármester ennek ellenére újra és újra elmondta, hogy az alpolgármester orra semmi esetre sem a hozzávágott mikrofontól kezdett el vérezni, hanem manipulálva volt, azaz önmagától eredt el, amire egyébiránt volt már példa az emberiség történetében, utoljára például 1973-ban Kacuko Szaszagava nővérrel fordult elő Máriajelenéskor Akitában, ám neki az alkarján jelent meg önmagától seb, és nem képviselő-testületi ülésen. Itt jegyzem meg, hogy midőn a szocialista alpolgármester orra nyergén megjelent önnön véréből az első csepp, vele együtt mintha némi huncut mosoly is feltűnt volna a szája szegletében; a fóti alpolgármester nem buta ember, pontosan tudja azt, amit a tótkomlósi szocialista korcsmáros és fideszes állatorvos egyelőre még nem appercipiált kellőképpen: hogy egy nyilvánosság előtt kapott, jól irányzott pofonnal évtizedekre szóló politikai karriert lehet megalapozni. Mármost mindez halálosan komoly, s erősen hasonlít, sőt hajaz az ezredforduló kisgazdás, Torgyán doktoros, Pepó Pál-os, Balogh Bélá-s, Mujzer János-os, Gordos Dénes-es regnálására a magyar agráriumban és a Környezetgazdálkodási Intézetben, csak azoknak több eszük volt, mert ki-be kapcsolgatás helyett legalább fehér zongora körül, báli

ruhában táncoltak, és szarvasgombás vacsorákat adtak egymásnak a felek félmilliárdért, mi pedig azt mondtuk, hogy mindössze elmegyógyintézeti foglalkozásról van szó, újszerű terápiáról, de majd ezt is kinövi a magyar társadalom. Megjegyzem, a fóti polgármester küldetésszerű kapcsolószekrény elé járulása egyáltalán nem új a honi politikai indíttatású akciók sorában. A kilencvenes elején egy MDF-es érzelmű lakónk rendre azzal szórakozott a liberálbolseviknak minősített bérházunkban, hogy úgy kétnaponként fölfeszítette a kapcsolószekrényt, és kikapcsolta az áramot, minek következtében persze semmilyen taggyűlés nem maradt el, csak újra kellett programoznunk az akkor még ilyen tekintetben védtelen elektronikai eszközöket és órákat. Láthatjuk tehát, hogy a magyar társadalom nem nőtt ki semmit. Mi több, amit a fóti polgármester csinál, az mára már minimálprogrammá vált, miképpen egyre több településről derül ki, hogy a kisstílűség a mérhetetlen butasággal és primitívséggel lávaként fortyoghatott eddig is a mélyben; most mindenesetre ellenállhatatlanul tör a felszínre, s a jövőképet illetően maximum azon vitatkozhatunk, hogy kik adnak majd arculatot Magyarországnak: a neonácik, amint trappolva végigmasíroznak sugárútjainkon, vagy pedig ezek, késsel-villával kezükben a kapcsolószekrény előtt. Brüsszelben mindenesetre a legfrissebb hír szerint szerelőnek nézték a Jobbik gárdista egyenruhás képviselőjét. 2009

Demagógnak lenni

Kedden délelőtt az utca kövezetén egy végsőkig legyengült, kihűlt lovat találtak egy miskolci élelmiszerbolt előtt, szerencsétlen állatot a gazdája hagyta ott, nem bírván ellátni; a tűzoltók tényleg az utolsó pillanatban szállították az állatmenhelyre. Ugyanezen a délelőttön Miskolc egy másik körzetében tolvajt fülelt le a rendőrség, aki egy tolókocsiban ülő koldustól próbálta elvenni a műanyag pohárban összegyűlt kétszáz forintját.

Ez a két hír gyors egymásutánban jelent meg a hírkeresőn, és nem tudtam hirtelen, mi történhetett Miskolcon. Szerencsére azonban a lehangoló híreket még ugyanabban a percben örömtelik váltották fel, mégpedig a másik Magyarországról, amelyik legalább annyira izgalmas történésekkel tud szolgálni, mint az előbbi. Példának okáért, hogy Kiszel Tünde is ott lesz a hétvégi operabálon, mégpedig legújabb hódolójával, amit egyenesen az állami tévé honlapja közölt vezető hírben, vagy a másik, hogy csaknem kilencvenmillió forintos lelépési pénzzel távozott a fejlesztési bank nyugdíjba vonuló vezérigazgatója, ami azért örömteli hír, mert teljesen törvényes és etikus. Érdekes egyébként, hogy a hírkereső portálokon, melyek percenként szolgálnak újabb és újabb információk tucatjaival, csakis olyan hírek jelennek meg, amelyeknek vagy az egyik, vagy a másik Magyarországhoz van közük, átmenet nem nagyon akad. Ám kedden erre is volt példa: az operabál idején ebben az évben is ellenoperabált szerveznek a Balettintézet előtt tánccal, muzsikával, melegételosztással, így demonstrálván a nincstelenek, kirekesztettek mellett; az átmenetet a két Magyarország között, mint tavaly, s a történelemben mindig, az út közepén felsorakozó rendőrség jelképezi. Mondom, ez a pár hír néhány perc leforgása alatt jelent meg a monitoromon, s néztem őket tehetetlenül. Nem ide tartozna, de jeleznem kell, hogy harmincöt éve írok újságcikkeket, igyekszem elkerülni a demagógiát, a végletes leegyszerűsítéseket, mert az méltatlan a világ sokszínűségéhez, árnyaltságához és összetettségéhez, ám egyre kevésbé tudom, mi a teendő. Ha ilyen hírek jönnek gyors egymásutánban utcán fekvő lóról, koldust kirabló tolvajról, majd hirtelen operabálról, bankárpénzről, akkor hogyan lehet nem demagógnak, nem végtelenül leegyszerűsítőnek lenni. Szívem szerint leginkább filmforgatásra gondolnék: Miskolc, negyvenöt februárja; jó, a lakosság most nem trancsírozta szét a lovat, hogy a húsát kimérje magának, és a koldus tolvaját sem lincselték meg az utcán, ám ettől eltekintve semmi különbség.

Az ilyen hírekkel nemcsak az a baj, hogy nem olyan magasztosak, intellektuálisak, mint mondjuk egy év-értékelés értékelése, nem is lehet az ilyen híreken hosszú heteken át vitatkozni, studírozni, hanem, hogy noha percenként érkeznek, mégsem elég sűrűn. Sajnos még mindig marad elég idő két hír között, hogy az ember el is képzelje azt a hírt, lássa maga előtt a földön fekvő lovat, a ló gazdájának árnyát, amint macskaléptekkel eltűnik a sarkon túl, az élelmiszerboltból kilépő emberek arcát, amely tán már nem is tükröz meglepetést, ha pedig már elképzelte a hírt az ember a lóval, aztán meg a koldus pénzét elrabló tolvajjal, akkor jön a baj, mert onnét már kivész belőle minden okosság, hogy na, akkor most mit is kell tenni. Az úgy volna rendjén, hogy tárgyilagosan elhelyezzük a lovat a nagy egészben, rámutatva, hogy sajnos sokan nem tartják be az idevonatkozó törvényt, és úgy vásárolnak lovat, hogy nem tudják eltartani, miként a bankár kilencvenmilliója sem úgy van, ahogyan azt sokan elképzelik. Annak a kilencvenmilliónak tárgyilagosan semmi köze térben és időben a BKV vezetőinek végkielégüléséhez, ez egy egész más kielégülés, az operabálról nem is szólva, amely egyébként is ki van egyenlítve az ellenoperabállal; így áll helyre a világ egyensúlya, senki nem marad adósa senkinek. A kérdés csak az, hogyan lehet ma nyugodt lelkiismerettel nem demagógnak lenni. 2010

A ló fara

Elviszik az egri Dobó térről a híres Végvári vitézek szoborcsoportot, s a korábbi lengyel piac területén, a Szúnyog közben helyezik el. Erre a városházi szóvivő szerint azért van szükség, mert elnyomja a tér voltaképpeni központjának számító Dobó István-kompozíciót, másrészt pedig „a végvári vitézeknek emléket állító mű a Városháza eklektikus épületét is kellemetlen takarásba helyezi a jelenlegi formában”. Mi most egy kicsit tárgyszerűbbek leszünk a szóvivőnél, főleg, hogy a helybéliek is azok. Arról van szó, hogy a négy méter magas szoborcsoport egyik lovának a fara a Városháza ablakaira néz, minek

következtében, amikor a városatyák kinéznek az ablakon, a tér egy bizonyos pontjáról úgy látni, mintha a képviselő-testület a ló folytatása volna. Városvezetési szempontból az a baj, hogy még csak elfordítani sem érdemes a szoboregyüttest, mert valamelyik ló fara mindenképpen a Városháza felé állna; sajnos a végvári harcokban a lovak nem előre meghatározott tánclépésben forogtak harc közben. Még a nyáron Eger főépítésze azt mondta Doros Judit kolléganőmnek, hogy házasságkötések után a Városháza épületéből kilépő násznépet is zavarja a ló fara, egyébként a szobor „szakmai szempontból már a kezdetektől fogva rossz helyen van”. Amit nem tudom, képesek vagyunk-e fölfogni a kellő mélységében. Ha azt vesszük, hogy Kisfaludi Stróbl alkotását 1967-ben állították föl a Dobó téren, akkor egész generációk nőttek fel úgy, hogy a téren áthaladva két szoborcsoportot is láthattak egymás után, mentálisan mégsem károsodtak, mi több, a takarás ellenére egriek százai találják meg ma is a Városházát, és kilépve az épületből, nem a ló farában keresik az önazonosságukat; mondhatni, nekik kifejezetten így szép a tér, nekik ez a tradíció. Ha jobban meggondoljuk, az egri várat is eleve rossz helyre építették: nemrég több napot töltöttem Egerben, s nyugodtan kijelenthetem, például a Senator Ház vendéglőjéből nem lehet nyílegyenesen átmenni a Zöld Sárkány vendéglőbe, útban van a vár; hogy mi is adjunk némi ötletet újabb köztéri építmény áthelyezésére. Legyen világos, centrális erőtér van. Ami a híres kötcsei alapvetés szerint azért jó, mert megszűnnek az áldatlan és végtelenbe nyúló viták, s lehet végre alkotni. Ma már azt is tudjuk, hogy a polgármesteri lét kvintesszenciája, hogy lehetőleg a hivatali időnk első évében mintegy nemzeti minimumként legalább egy szoborcsoportot odébb rakassunk, ám az lehetetlen állapot, hogy minden egyes szoboráthelyezésnél a város első embere történészekkel, építészekkel, gyanús egzisztenciájú esztétákkal vegye körbe magát, hogy megindokolja a döntését. Budapesten ennél sokkal pergőbb az élet: ha ott valamit áthelyeznek vagy átneveznek, akkor az indoklás rövid és hatékony: csak. Egerben egyébiránt többen fölvetették, ha már városszépészeti szempontból zavaró tud lenni egy lovas szobor, akkor miért nem

zavarja a képviselő-testületet a térről nyíló Centrum Áruház vasbeton épülete, amely annyira randa, hogy a legbolsevistább szocreál tervező se lépné át a küszöbét. A főépítész szerint azért nem nyúlhatnak az áruházhoz, mert az a Végvári vitézekkel ellentétben magántulajdonban van, s a város nem kötelezhet arra egy magáncéget, hogy esztétikai szempontok miatt lebontson egy áruházat. Hát akkor tessék elvenni a tulajtól! Az épület a számtalan kommunista bűnök egyik megtestesülése, s mi csak remélni tudjuk, hogy az új alkotmány átmeneti rendelkezései hamarosan az ilyen vagyonelkobzásra is vonatkoznak majd; aztán mehet ez is a Szúnyog közbe. 2011

Barátunk, a Medve sajt

Állunk a zöldségesnél, egy férfi a narancsospult felé lép, és torkaszakadtából ordítani kezd. A jó édes gyarmatosító édesanyádat, minket nem fogsz kolonializálni, szemét konkvisztádor - kiáltja a narancshegy csúcsa felé, ahol kis fémtábla hirdeti, hogy a spanyol narancsnak 480 forint a kilója. Még el se hal a férfi hangja, amikor, csodák csodája, a krétafelirat halványodni kezd a táblán, s hamarosan új ár jelenik meg: 250 Ft/kg. Nem vagyunk meglepve. Előttünk egy asszony tíz percen át szidta a Világbankot és az Európai Bizottság komplett vezetőségét, hozzátéve, hogy úgy tudja, Cohn-Bendit buzi is, de még a végére sem ért, a tojás darabja 55 forintról magától 30-ra esett vissza. Mondják, hogy a közeli nemzet- és népbarát CBA áruházban, ahol tíz tojást hazafias alapon 629 forintért adnak a hazafiaknak, egy férfi fölolvasta a miniszterelnök előző napi müncheni beszédét, s amikor odáig jutott, hogy „nekünk egyetlen barátunk van a mai világban: a valóság és a tények”, az összes termék ára megfeleződött a Medve sajt kivételével, utóbbi, mondjuk, érthető. Mindez azért fontos, mert a választások óta a levitézlett libsik és mindenféle nevetségessé vált kommunisták azon agyalnak a sajtójukban, hogy lehet ugyan egy ideig mellébeszélni, ígéreteket

semmibe venni, világot fenekestül felforgatni, ám amikor majd az emberek a saját zsebükön érzik, hogy világnagy blöffről van szó, utcára vonul a nép, s akkor a jó isten irgalmazzon. De nem. Szíriát nem számolva Magyarország az egyetlen hely, ahol tömegek a kormány mellett vonulnak az utcára, mintegy jelezve, hogy a blöff helyettesítheti a tényeket, sőt maga a valóság. Hűséges és lelkes jobboldali kommentelőinknek itt jelezzük, hogy az eddig leírtakat nem szó szerint kell érteni, tehát ha legközelebb elkurjantják magukat a piacon, hogy seggfej Barroso, attól még nem lesz számukra olcsóbb a tojás, mi ezt csak metaforikusan értettük. Ezzel szemben az igazság az, hogy az üres beszéd és a feneketlen butaság tényleg csodákat tud tenni. A felmondásukat éppen a napokban összetépő rezidensek szerint a régi tankönyveket e tárgykörben is el lehet dobni: az emberi szervezet táplálékigényét nem biztos, hogy az eddig megszokott táplálékokkal kell kielégíteni. A rendszeres napi uniózás, világbankozás, judeobolsevistázás bőven fedezi a fehérjeszükségleteket, a délutáni szunyókálást követő, pohár bor melletti tradicionális zsidózás, bankárok, oligarchák és egyéb idegenek ócsárolása szeretteink körében felér egy vitaminkúrával, sőt Martin Schulz szocialista frakcióvezető napi háromszori leköcsögözése akár még hízáshoz is vezethet (ha Schulz neve nem jut eszünkbe, Károlyi Mihály bármikor bevethető). Amivel csak azt akarjuk jelezni, hogy mindezzel nemcsak hogy jól lehet lakni, de földi hívságokon túli, transzcendens világba kerülünk általa, ahol kozmikus játékunk véget ér, és immáron minden előfordulhat. Ha tehát olyanról olvasunk, hogy példának okáért egy havi százhúszezerből élő háromgyermekes magyar asszonynak a Magyar Hírlap címlapján Kövér László portréja könnyezni kezdett, mire másnap ismeretlen személyek befizették a csekkjeit, ne csodálkozzunk. Ezek immáron a tények, amikből kisejlik a jövő szépséges képe, ahogyan a miniszterelnök zárószavai is láttatták: „és a mi jó barátunk, a valóság, meg fog segíteni bennünket a nemzetközi megítélés szempontjából is”. A dolgok mai állása szerint ez még kicsit odébb van; mondhatnánk úgy is, a Medve sajttal valahogy jobban kijöttünk.

Pulóver köttetik

2012

Napok óta lázban ég Kőszeg városa. Tíz-tizenkét fiatalasszony kitalálta, hogy felöltöztetik a köztéri fákat színes gyapjúfonalból kötött pulóverekkel. Néhány fa törzsére már fel is erősítették a tarka öltözetet, azóta az autók akaratlanul is lelassítanak, az iskolások késve érnek be az órára, komoly és meglett férfiak járják körbe a ruhába bújtatott fákat, mintha valami csodát látnának. A ragály az egész városon végigszaladt, vállalkozók küldik zsákszám az ingyen gyapjúfonalat, egyre több asszony hajol a gombolyagok fölé; a hírek szerint karácsonyra felöltöztetik az utcai padokat is, a Hősök kapujára pedig óriási sálat kötnek. Jó, jelent már meg cikk, amely nem ért egyet az öltöztetősdivel, mondván, a fáknak nem kell télire pulóver, az Úr úgy teremtette őket, hogy ne fázzanak, ami kétségkívül cáfolhatatlan tény, de akkora, hogy akár Hoffmann Rózsa is mondhatta volna, s csakugyan: egy szép arcú lány is csak annyit tudott mondani a tévében az akció értelméről, hogy ha meglát egy ilyen fát, nyomban jókedvre derül tőle. És itt most meg is állunk. A hét elején eltűnt az egyik fáról az öltözék. Kőszegen élő barátom azonnal mondja is a telefonba, hogy ne legyenek illúzióim, nem vandálok voltak, vagy valami részeg csapat, ellenben sok a városban a hajléktalan. Az asszonyok félméteres darabokat kötnek, ezeket igazítják aztán a fa törzsére; nem rossz ugyan a kartonpapír sem éjjelre az utcai takarózáshoz, de a gyapjú még jobb, ráadásul napközben a dzseki alatt föl lehet tekerni a derék köré. Fel is tette a kérdést egy hírportál, az asszonyok miért nem a rászorulóknak, kivált a hajléktalanoknak kötnek igazi pulóvert, az sokkal hasznosabb volna, ezt diktálja a keresztényi lelkiismeret: amíg egyetlen hajléktalan is akad közöttünk, hagyjuk a fákat, a városi mulatságot. Ezért jó Budapest. Itt senkinek sem jut eszébe fákat öltöztetni; no hiszen, bele is szólna rögtön a tökkelütött magas hivatal, miféle liberális összeesküvés ez megint. Ebben a városban rettegnek minden civil akciótól; városházi szempontból akkor jó a város, ha szürke és

mogorva, ha a polgárság otthon marad a fenekén, nem a köztéri fák körül vidámkodik. Pedig ha felöltöztetnék is a fákat, hajléktalan ember akkor se lopná le róluk a gyapjúruhát, törvény szerint szerda óta hajléktalanok sincsenek a főváros emberjárta helyein, úgyhogy Budapest városvezetési szempontból elérte az optimumot: se civil ugrálás, se büdös ember. Ámbár ez sem egészen így van. Óbudán, példának okáért, ahol van szerencsém élni, megállt az idő szerdára virradóra. A hajléktalanítás napján mintha mi sem történt volna, az aluljáró lépcsőinél ugyanúgy kéregetett a koldus, mint tíz éve mindennap, a feljárónál gondtalanul gitározott az utcazenész, a telefonfülkék oldalában pedig ott aludtak a hajléktalanok. Óbuda szerencsés városrész, emberséges vezetői vannak, s lám, mintha nemcsak az aljasság, de a tisztesség is járványszerűen tudna terjedni: a rendőrök felvetett fejjel lépdelnek át az aluljárón, hogy még véletlenül se lássanak semmit, a lépcsők alján fokozott koncentrációval nem néznek semerre. Azt nem tudni, tényleg emberségből elnézők, vagy csak az országos szégyennel nem akarnak szembesülni, mindenesetre a lehető legcivilebb kurázsival tesznek nagy ívben a Városháza törvényeire. A Magyar Szociális Fórum jelentése szerint egyébként a tél első napjáig tizenegyen fagytak halálra, ebből heten a szabadban. Itt az ideje vastag pulóverbe öltöztetni mindenütt a fákat. 2013

Nagykőrösi emberünk

Kíváncsiak vagyunk, mit kap az a nagykőrösi fiatalember, akinek a bankszámlájára hatmillió forintot utalt tévedésből a munkáltatója, ám ő nem fizette vissza az összeget, hanem azon nyomban elköltött belőle négymilliót. A rendőrség vádemelési javaslattal már át is adta a nyomozati anyagot a járási ügyészségnek, s nem lehet kétségünk, a meggondolatlan fiatalemberre a törvény szigorával sújt le az igazságszolgáltatás. A mi problémánk jelen pillanatban az, hogy a várható büntetés ellenére is irigyeljük ezt a fiatalembert. Megfogta az isten lábát, igaz, hogy csak rövid időre, de hát hány embernek adatik meg manapság,

hogy akár egyetlen pillanatra is illúziókban ringassa magát. Ez a fiatalember viszont, aki tán annak is örülhet, hogy munkája s lakhelye van, legalább néhány napra azt érezhette, hogy szép is tud lenni az élet, mostantól egy ideig felhőtlenül élhet, ahogyan az egészen kiváltságosok: kiszolgáltatottság és megaláztatások nélkül. Ráadásul tiszta lelkiismerettel, hiszen nem lopta azt a pénzt, hanem átutalták neki, s tán nem is tévedésből, hanem jutalomként, mert ha eddig nem sokra becsülték is a munkahelyén, most végre felfedezték kivételes képességeit, példaértékű szorgalmát, sőt ez a hatmillió nyilván csak a kezdet; ugyan már, miért ne produkálhatna efféle csodákat az élet? Hogy aztán mire költötte a pénzt, azt a hatóságok majd fillérre pontosan kiderítik. Nem tudjuk, hogy vett-e magának négyszázezer forintos Louis Vuitton hátizsákot, Amedeo Testoni cipőt, a talpán kilencszáznyolcvan eurós árcédulával, Tag Heuer órát és Ray-Ban napszemüveget a Versace öltönyhöz, s főként előjegyeztette-e magát pár száz jóféle fácán kilövésére az őszi cseh vadászati idényben; a bulvárhírek szerint Vajnáné nagyságos asszony két fehér macskája egy óra alatt okoz akkora kárt a nappaliban, mint amekkora összeget a nagykőrösi fiatalember elkölthetett. A fácánvadászatot nem véletlenül említettük. Van ugyanis egy másik (viszonylag) fiatal embere ennek az országnak, aki szenvedélyes vadász, és aki parádés jövő előtt áll. Tudvalevő, hogy a prognózisok szerint a demokrácia szenvedélyes híve 2017-ben, igen stílszerűen a nagy októberi forradalom századik évfordulóján államelnök lesz, ha ugyan nem mindjárt fáraó, a kormányfői székbe pedig a szenvedélyes vadász kerül. Aki már most is csak úgy, hanyagul gurít ki a mellényzsebéből húszmilliót fácánvadászatra, akárha a maffiózók szokásos esti pénzosztásán venne részt, mégsem látszik boldognak. A magabiztossága mögött mindig ott rejtezik a tekintetében valami átkozott végtelen szomorúság, mintha ő is érezné, egyszer ennek a mesének is vége lesz, lelepleződik a csalás, a szemfényvesztés, s egyedül ő lesz a legfőbb bűnbak, a halálos ellenség, hiszen a demokrácia szenvedélyes híve addigra védett vezetővé lép elő. Viktor apánk jó uralkodó, mondja majd a nép, mint

már annyiszor, csak sajnos korrupt gazemberek veszik körül, és akkor elkerülhetetlen lesz a bukás; örülhet, ha mostani barátai, osztrák és liechtensteini hercegek, főhercegek, grófok és alkoholista magyar színészek, hajlandók lesznek fogadni a köszönését; a demokrácia szenvedélyes szeretete időnként efféle áldozatokat kíván. A mi nagykőrösi emberünk mindezt szenvtelenül nézi végig, illúziók nélkül. Ha szerencséje van, a pénzt addigra épp visszafizette munkáltatójának, azt pedig jól tudja, hogy az ember bankszámláján csak egyszer az életben történik csoda, s azért is busásan meg kell fizetnie. 2014

Szigetcsépi emberünk

Postahivatalt rabolt ki egy hatvanhat éves férfi Szigetcsépen, majd egy másik postafiókban a rabolt pénzből befizette a sárga csekkjeit. A rendőrség persze másnap elkapta, látható a világhálón, miként viszik be a kapitányságra: vezetőszíjon és karpereccel a kezén, ám a hatóság dicséretére legyen mondva, hogy igen emberségesen: nem lökdösték, nem taszigálták, még azt is engedték neki, hogy megbilincselt kezében vigye viseltes bevásárlószatyrát. A férfi nyilván elnyeri méltó büntetését. Először is elkövette azt a hibát, hogy fegyvert vagy annak látszó tárgyat rántott, ami igen komoly súlyosbító körülmény lesz majd; lehet, hogy elég lett volna a nyers felszólítás. Miként azt is sokkal jobban tette volna, ha nem az egész összeget kéri a személyzettől, hanem csak annyit, amennyi a csekkek befizetését fedezi; emellett szól, hogy később a férfi a csekk befizetésére felhasznált összeg kivételével a rablott pénzt maradéktalanul átadta a rendőröknek. Azon túl, hogy a közszolgálati televízió vagy a filmügyi kormánybiztos helyében mi azonnal filmnovellát rendelnénk a történtekről, hiszen maradéktalanul benne van a mai Magyarország állapota és helyzete, néhány motívumra azért felhívnánk a figyelmet. Világos, hogy a postarabló már nem a régi idők postarablója, ő nem iszik viszkit, célja sem egy jobb élet, a gondtalan költekezés. A mi rablónk a csekkek befizetése után sem utazott el, nem bukkant fel

éjszakai szórakozóhelyeken, ellenben csöndesen hazasétált, bevett néhány nyugtatót, és lefeküdt. Alvása nyugodt és kiegyensúlyozott lehetett, ami érthető, bűn nem nyomta a lelkét, azzal ugyanis, hogy befizette a sárga csekkeket, teljesítette élete fő célját. Mint tudjuk, az emberiség a sárga csekkek befizetése végett vállalt domináns szerepet az evolúció folyamatában, s azóta is e cél érdekében menti át magát hónapról hónapra, évszakról évszakra. Külön felhívjuk a figyelmet arra, hogy az a korosztály, amelyik még kifejezetten szégyelli, szégyellni tudja magát, ha elmaradása van csekkbefizetésben, s amelyik villany- és gázszámlák meg szemétdíjak miatt nem tud nyugodtan aludni, éppen most hal éhen, vagy kísérik be az őrszobára. Az utódok egyre nagyobb hányada viszont már szerencsére nem terheli az idegrendszerét adósságok miatt, s nagyon helyesen teszi, pár év, és sárga csekkek amúgy sem lesznek, rezsi se lesz, másrészt a magán- és közpénz végérvényesen összemosódik. Ezt azért említjük, mert a morált, a közpénz tiszteletét és érinthetetlenségét mindenekelőtt a vezetőitől tanulja egy nemzet, morálból pedig épp a napokban vizsgázott jelesre a legfőbb vezető legfőbb keze. Mint tudjuk, nemrégen kiderült, hogy Lázár államtitkár az ország érdekében külföldön járva luxuskörülmények között lakott a munkatársával, és ezzel nem tudott elszámolni. Mit tett erre? Zsebből befizette a költségvetésbe a kétmillió forintot, amit aztán a miniszterelnökségi titkárság meg a kormánysajtó mint páratlanul önzetlen és példamutató tettet jelentett be, egyszersmind öntudatlanul azt is az ország képébe vágva, hogy ennél a társaságnál közpénz és magánpénz között semmi különbség nincsen, ha kettő is a zseb, ugyanaz a zakó. A szigetcsépi nyugdíjas mindenesetre, és ezt most a mindenre elszánt, hasonszőrű nyugdíjasoknak mondjuk, büntetőügyileg sokkal jobban járt volna, ha a személyzetet mindössze arra kényszeríti, hogy az általa átnyújtott csekkeket azonnal fizessék be, az igazolószelvényeket pedig szabályszerűen lepecsételve adják vissza. 2014

Akarattya megapolisz

Ha jól értjük, arról van szó, hogy Matolcsy jegybankelnök szerint a Magyar Nemzeti Bank nyeresége nem közpénz, következésképpen azt csinál vele, amit akar. Néhány ortodox közgazdász, például Katona Tamás egyetemi tanár ugyan azt mondja, hogy „a jegybank több százmilliárdos nyeresége egész egyszerűen a forint gyengüléséből ered”, de hát ez nem mond ellent a jegybankelnök állításának, hiszen a forintgyengülés éppen az ő áldásos tevékenységének köszönhető, ergo még inkább azt csinál a jegybank pénzével, amit akar. Ilyen egyszerű. Ahogyan emlékezetünk szerint Matolcsy már 2011 novemberében is azt magyarázta egy közgazdasági konferencián, hogy a sikerhez „egyszerű gondolkodás, egyszerűség, simplicity” kell, mert a felgyorsult világban minden elakad, ami bonyolult. Ennek jegyében a jegybank ma szárnyal, mégpedig egész Magyarország fölött lebegteti szárnyait, és sorra lefészkel. A hírek szerint legújabban kétszázmilliárd forintot szán arra alapítványain keresztül, hogy merőben új alapokra helyezze a honi közgazdászképzést, mert a szabadságharc még nem ért véget. Ezenközben kastélyokat, palotákat, komplett kúriákat vásárol, legutóbb tizennyolcmilliárdot fizetett az Eiffel Palace-ért, négyszáztizenötmilliót a tiszaroffi kastélyszállóért, egyszerű tranzakcióval. Ez fontos. Szerencsétlen honi kormány- és pártemberek éjt nappallá téve manipulálnak és csalnak és juttatnak rókaúton barátnak, rokonnak zsíros üzletet, trafikot, állami földbérletet, a jegybankelnök meg csak hopp, vesz egy kastélyt, s a mellényzsebből kétszázmilliárdért indítja be az unortodox közgazdászképzést, miközben az egész magyar felsőoktatásnak mindösszesen száznegyvenmilliárd se jut. Ez akkora arcátlanság és gátlástalanság, hogy sokan már-már zsenialitásról beszélnek, amit némileg pontosítani illenék, olyan értelemben, hogy annak idején a két Pásztor sem volt zseni, egyszerűen csak elvették az üveggolyókat, megtehették. Igaz, a jegybank kizárólag a közjó érdekében vásárol be. Amikor az ellenzék rákérdezett a négyszáztizenötmillióért vásárolt harmincszobás, úszómedencés kastélyra, az volt a válasz, hogy az MNB így biztosítja versenyképes dolgozói regenerálódását, amúgy

pedig a kastély újabb harminc munkanélkülit emel vissza a munka világába, ami annyit is tesz, hogy már csak tizenegyezer-nyolcszáz ingatlant kell jegybankilag megvásárolni, és elfogy Magyarországon a hivatalos háromszázötvennégyezer munkanélküli. Ráadásul Matolcsy előre be is jelenti, hogy igen, további kilencvenmilliárdért vesz még majd kastélyt, irodaépületet, később feltehetően pár megyét, esetleg az egész országot, ám előbb nyilván Balatonakarattyát fejleszti világvárossá. Közben ugyanis az Akarattyai Szilfalevél című közéleti orgánumból kiderült, hogy a jegybankelnökfeleség Akarattyán lesz polgármester, régi érzelmek kötik az üdülőtelephez, akárcsak a férjet, ezért elképzelhető, hogy a Balaton e szegletében hamarosan saját szállodasor és luxusnegyed épül saját egyetemmel, metróval, vízi- és légikikötővel, az Akarattyai Szilfalevél pedig hetente védi meg gyújtó hangú vezércikkben az országot a Washington Post szűnni nem akaró támadásaitól. Ami viszont a végső célt illeti, pár évvel ezelőtt Matolcsy miniszter furcsán csillogó szemmel és igen elkötelezetten beszélt őseink kivételes agysebészeti képességeiről, amiből ma is építkezhetünk. Nem akarunk jóslásokba bocsátkozni, de nem volnánk meglepve, ha az elnök két év múlva a jegybank legjobban felszerelt agysebészetén saját kezűleg látna műtéthez; előbb-utóbb minden kör bezárul. 2014

Lopják a szőlőt

Elkaptak a rendőrök egy nőt Mezőcsáton, aki két gyermekével szőlőt akart lopni egy ház udvaráról, a kisebbik már be is mászott a kerítésen, míg testvére és anyja az utcán falazott neki. Felhívjuk a figyelmet, nem ez az első durva szőlőlopási kísérlet az ősszel, s félő, hogy nem is az utolsó, ezért is indokolt, hogy a hatóságok az eddigieknél is szigorúbban lépjenek fel a bűnözésnek még a kísérlete ellen is. A szigorúság minden vonatkozásban indokolt. A legfrissebb hírek szerint a honi igazságszolgáltatás a mai nap csapott szét egy nyelvvizsgapapírokat árusító bűnszervezet tagjai között. Az eljárás során 110 rendőr, 27 vámos, 28 büntetés-végrehajtási dolgozó, 48 tűzoltó, valamint ügyvédek, egyetemi oktatók,

végrehajtók, élsportolók, kormánypárti és ellenzéki politikusok, minisztériumi tisztségviselők, köztük Répássy államtitkár volt kabinetfőnöke, a nemzeti fejlesztési minisztérium vezető munkatársa került a gyanúsítottak közé, mindösszesen 1009 személy. És ebből az 1009 személyből nem kevesebb mint 40, azaz negyven gyanúsított ellen emelt vádat az ügyészség, ami akár brutális számonkérésnek is felfogható az igazságszolgáltatás részéről. Nem volt kegyelem senkinek. Itt van mindjárt az Alkotmánybíróság újonnan kinevezett bírónőjének, Czine Ágnesnek a fia. „A fiatalember egyike azoknak, akik több százezer forintért angolnyelv-vizsgát vásároltak ahelyett, hogy tanultak volna, és megmérették volna magukat” - írta az esetről a nol.hu kissé igazságtalanul, hiszen éppen arról van szó, hogy a fiatalember nagyon is meg lett méretve, s éppen a bíróságon. Tettéért bírói megrovásban részesült, amit nem kívánunk még az ellenségünknek sem. Nem kell ahhoz személyes élmény, hogy átérezzük, bíróilag megrótt állapotban mennyire rosszul érzi magát az ember a felebarátai között, pláne hamis nyelvvizsgapapírral a zsebében, mondjuk egy állami intézmény nemzetközi osztályán dolgozva; félő is, hogy a fiatalembert a szigorú erkölcseire kényes felsőbb középosztály mély megvetése kíséri majd élete végéig, édesanyja pedig morális megfontolásokból kénytelen lemondani az alkotmánybírói pozícióról. Nem mintha a két anyát egy lapon lehetne említeni: míg az egyik fia hiteles nyelvvizsgabizonyítványt, a másiké csak szőlőfürtöt nem látott még soha közelről. Mindezzel csak azt akartuk nyomatékosítani, hogy igenis előbbutóbb kivétel nélkül mindenki megmérettetik, még egy alkotmánybíró fia is. Vagy más fontos és nélkülözhetetlen potentátok, befolyásos vezetők, nehogy azt higgyük, ők megúszták: további tizenöt vádlott egyenesen háromszázezer forint büntetéssel lakol közokirat-hamisításért és vesztegetésért. Mi több, az ügyészség sem volt rest: az 1009 gyanúsított közül 914 érintettnél vádelhalasztással élt a hatóság, ami még a legrafináltabb bűnözőket is alaposan próbára teszi, hiszen az illetőnek legalább két évig nem szabad többek között vesztegetnie, ami hagyján, de őt se vesztegethetik, különben nem

ússza meg szárazon, s a végén még ő is beleszaladhat egy bírói megrovásba. Joggal várjuk el tehát, hogy ha a társadalom krémjén ennyire példás büntetéseket statuálnak, akkor a legmélyebb bugyrokban se járjanak el kevésbé szigorúan; beláthatatlan következményei volnának, ha a hatóságok futni hagynák a mezőcsáti anyát. Különösen, hogy ő a társadalomban elfoglalt helyéből kifolyólag már eleve veszélyezteti gyermekei jövőjét, ellentétben az alkotmánybíró asszonnyal, akinek már a puszta státusza is óvja gyermekét, s még csak falaznia sem kell neki. 2014

Harangoznak

Ha minden igaz, akkor új harangozási rendet vezettek be Letenye község térségében. A letenyemedia.hu tette közzé azt a presbiteri közleményt, amely szerint ha ezután például adóellenőr bukkan fel a környéken, a templom mindhárom harangját félreverik, majd a középső harangot még további öt percig kongatják, félóránként megismételve a processzust, egészen addig, amíg az ellenőrzés tart. De már ha közlekedési rendőr alakja rajzolódik ki a távolban, egyenesen a nagyharangot hozzák működésbe, amikor pedig munkaügyisek, tisztiorvosok és tűzrendészek teszik tiszteletüket, akkor a kisharang szól folyamatosan, úgyhogy a lakosságnak minden esetben elegendő ideje marad a menekülésre vagy éppen a szükséges harci póz fölvételére. Minderre azért van szükség, írja a közlemény, mert „amint azt a lakosság tapasztalta, a török-tatár időkre emlékeztető rendőrségi és egyéb hatósági prédálások zajlottak le a faluban. Súlyos pénzekre bírságolták a közlekedőket (bicikliseket, autósokat, traktorosokat) a Kossuth utcára értelmetlenül kitett 30 km tábláknál lesben álló trafizós rendőrök, vagy a kisboltokat húszharminc-ötvenezer forintra büntető ilyen-olyan hatóságok…” Ismerve a magyar rendfenntartó szervek és hivatalok erős affinitását a bírságkiszabáshoz, a lakosság erőteljes és folyamatos harangozásnak lesz kitéve nagyjából januártól szilveszterig; olyan lesz az élet, mint a Rákóczi hadnagyában, amikor a harangkötél végén

gyakorlatilag a nap minden percében csüngött valaki, csak akkor a labanc, nem pedig a magyar állam tört a falura. A Rákóczi hadnagya című klasszikus filmet azért említettük, mert meggyőződésünk, hogy a múlt felé való haladásban nincs megállás. Nem úgy van az, hogy csak könnyedén visszalépünk a Horthykorszakba, majd ott lecövekelünk, miközben a magyar múlt legalább ennyire dicsőséges korszakokat kínál újrahasznosításra, ami persze a korabeli eszközök használatát is feltételezi. A múlt hétvégén nem lehetett nem észrevenni Semjén Zsolt kormányfőhelyettes mosolygó arcán az áhítat rózsácskáit, midőn a budapesti postagalamb-olimpia megnyitóján a galambászatról mint kívánatos kommunikációs lehetőségről beszélt, valamint a hősiesség és a hűség szimbólumának nevezte az egyébként ketrecbe zárt galambokat. Egyik államtitkára sokat sejtetőn jegyezte meg, az Úr előbb teremtette meg a galambot, s csak utána az internetet, ami a mai időkben több mint jelzés. Ha internetadó nem is lesz, a kormány képes arra, hogy az egész informatikai ágazatot a nulláig visszafejlessze, a harangozást pedig állami monopóliummá téve visszaemelje régi fényébe. Nemcsak a napelem, de a miniszterelnöki mikrobusz kivételével az utóbbi kétszáz év valamennyi technikai vívmánya útban van a kormánynak, márpedig a hálátlan lakosság továbbra is kényelmesen akar élni, szabadon és ingyen internetezni, ezenfelül a hét minden napján vásárolna a bankkártyájával, mazochista módon a munkaalapú helyett vállalva inkább a jóléti társadalom nyűgeit. Nem meglepő tehát, hogy Szombathelyen huszártanfolyamot indítottak óvodások számára, ám hamarosan iskolások és felnőttek is jelentkezhetnek, hogy kitanulják a huszárság fortélyait. Ami bennünket illet, a tendenciát ismerve nincs kétségünk afelől, hogy előbb-utóbb a magyar szépkorúak mind népesebb tábora csákóval a fején fejezi be földi pályafutását, hátralevő idejét lova hátán töltve, karján kedvenc sólymával, ülepe alatt másfél kiló sertéslapockával; ez a minimum, amit honfoglaló ősei elvárnak tőle. 2015

Itthon maradt ország

Mennek a targoncások is. Szomorúan jelenti a hvg.hu, hogy az orvosok, ápolónők, informatikusok és kamionsofőrök után a targoncások is Németországba vándorolnak, ahol a háromszorosát keresik meg az itthoni kilencven-százezer forintos fizetésüknek. Ha úgy vesszük, ennek örülni kellene. A hír tudniillik azt is üzeni, hogy van még kereslet a magyar targoncások iránt, értik a szakmájukat, és megbízhatók. Én már jó ideje úgy hittem, ennek a szakmának is vége. A szeszgyár udvarán láttam egy targoncást, fél órán át rakott egymásra három üres üveges konténert, a végén leborult az egész. Pedig kitűnő, Hyster márkájú targoncája volt, első osztályú szervizzel. Annak idején a mosodai előkészítőben Laci, egy tanulatlan ember volt a targoncás, citromsárga bolgár gépével légies könnyedséggel táncoltatta a teli konténereket, egyszer még Csákánynét, a csoportvezetőt is a plafonig emelte, hogy ellenőrizni tudja a szennyeszsákok beérkezési dátumát, közben megmegrántotta az emelőkart, hogy Csákányné szoknyája meglibbenjen. Azt is olvasni, hogy nincs már elég hentes, pincér, cukrász, pénztárosnő, bolti eladó és mozdonyvezető; elérkezett az idő, hogy megkérdjük, ki marad itthon, aki pedig itthon marad, mire használható. Hó elején, amikor még szinte nyár volt, a téri padon vártam a családot, köröttem két utcaseprő dolgozott. Birkóztak a falevelekkel, de ezt szó szerint kell érteni. Az egyik sepert, a másik a lapátot tartotta. Ám mikor a levelek a lapáthoz értek, a szél megfútta őket, s odébb szálltak. Akadtak egész levélkupacok, amelyeket tízszer tereltek rá a lapátra, de tízszer fújta őket szerteszét a szél, a tizediknél végre megálltak az utcaseprők, rágyújtottak, azt mondták, baszodanyját, eső kellene, akkor a szél nem bír a levelekkel. Vigyázat, nem közmunkások voltak, hanem komoly, professzionális utcaseprők, akiket a köztisztasági hivatal alkalmassági teszt alapján alkalmaz. Nem azért, de gyerekkoromban az utcaseprőnek még volt becsülete, egyéniségek voltak. Az utcánkban dolgozó Ragacs nevű utcaseprő úgy tudta egy kézzel a lapátra gurítani a lócitromot, hogy közben oda se nézett, hanem a járdán haladó ismerősök köszönését

fogadta, és seprés közben úgy gyújtott rá, hogy soha egyetlen lócitrom se hullott vissza az útra. A mi két utcaseprőnk valószínűleg velünk marad, itt fognak söpörni az idők végezetéig; fogadni mernék, hogy a legjobb utcaseprők már valamelyik nyugati városban söpörnek, mégpedig seprőgép ülésén kormányozva. Azzal sajnos az országnak most már komolyan kell számolnia, hogy aki hentesként maradt itthon, nem ismeri a frikandót, a szakács az eredeti rizottót, a szabó az órazsebet, a köztéri burkoló a tisztességes, föl nem jövő burkolást; országos képzetlenség és tehetségtelenség vár a jövő itthon maradt Magyarországára. A héten ettől függetlenül ünnep volt. Előtte egy nappal diákok takarították a gimnázium udvarát a lehullott levelektől. Épp nem szemerkélt az eső, a diákcsapat cirokseprűvel esett neki a leveleknek. De a levelek nem mozdultak, mert mind rátapadt a vizes aszfaltra, pár percig úgy tűnt, technikai okok miatt az idén elmarad október 23a. Ám aztán egy kémiatanár kinézetű férfi leszólt az emeleti ablakból, hogy akkor szedjétek össze kézzel; így történt, hogy mégis lett méltó ünnepi megemlékezés az udvaron. A fiúk tizenhét-tizennyolc évesek, jövőre megszerzik érettségi bizonyítványukat; vajon hányan maradnak itthon utcaseprőnek? 2015

Szemtelen népség

Szinte semmilyen visszhangot nem váltott ki az a minapi hír, miszerint a hajdúsági Konyár település polgármestere túl sok jelentkező esetén csak azoknak ad ingyen tüzelőt télire, akik megfelelő módon viselkednek. Hogy kik viselkednek megfelelő módon, azt részletesen is felsorolta. Nem kap szociális tüzelőt az, aki részegen hangoskodik, szemetel, neveletlen, tiszteletlen a hatósági személyekkel és az idősekkel, s természetesen azok sem, akik dohányra és alkoholra költik a gyerek után járó támogatást, valamint a bűnözők és szabálysértők. Sőt utóbbiaknak a családtagjai is „csupán a tintát koptatják akkor, amikor szén iránti igényüket-kérelmüket megfogalmazzák, mert az ilyen

tiszteletlen, neveletlen, közösségzüllesztő tevékenységükkel Konyár településre szégyent hozó polgároktól mindenfajta segélyezési lehetőséget megvonni, illetőleg megvonatni kívánok”, tette közzé a polgármester. Azt most nem részletezzük, hogy ugyanez a polgármester korábban a konyári cigány tanulókról mondta azt, hogy a többségük hülye, és sokszor csak a fizikai erőszak használ ellenük, amiben annyiban mindenképpen igaza van, hogy ha például a cigány gyereket felpofozzuk, kezét-lábát kicsavarjuk, netán kikötjük egy fához, egy idő után tényleg megjuhászodik; nem mellesleg a magyar gyerek is. Jó volna persze tudni, hogy a szemtelen emberek és a szabálysértők feleségei és gyermekei hogyan bírják a fagyot, mert ha jobban, mint az illemtudó és nem szemetelő emberek hozzátartozói, akkor szavunk sem lehet a konyári polgármesterre; mindenki túl fogja élni a telet. Háborgás helyett helyesebb történelmi távlatokba helyezni a konyári viszonyokat. Ezekben a hetekben az állami földárveréseken a szemünk láttára alakul ki az új nagybirtokos osztály; jövő nyárra a magyar róna egybefüggő uradalmakból áll már, s erre itt az idő viselkedésileg is felkészülni. Jönnek a nyarak, és munka nélkül maradtak sokasága indul munkát keresni az uradalomba, miközben nem tudják, mi az a földesúr iránti feltétlen hűség és alázat, s hogy a jószágigazgató előtt levesszük a sapkát, és csak akkor szólunk, ha kérdez. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a konyári polgármester pontosan azt várja el a szénigénylőktől, mint amit egy rendes tizenötödik századi földesúr is elvárt a hűbéreseitől. Hogy egy tanulmányból idézzünk: „a földtulajdonosnak joga volt viselkedési rendszabályok életbeléptetéséhez, például nyilvános ivászat és egyéb kihágások miatt megbírságolhatta a szabálysértőket”. Konyár persze nem tart még itt, csak a hangos részegeket bünteti, a csöndeseket nem, s csak a hatósági személyekkel és az idősekkel nem szabad szemtelenkedni, a helyi népesség tehát bőven kiélheti más falubelieken a benne szunnyadó neveletlenségi hajlamokat. De akadnak még kérdőjelek. Hogy például ha urunk elhalad előttünk a földeken, a sapkalevétel a baseballsapkára is vonatkozik-e. Mi a

teendő, ha gazdánk ragaszkodik hozzá, hogy Tesco-akciók idején személyesen verekedjen meg a vásárlókkal a leárazott síktévéért: elég, ha a cselédség segít neki, vagy hívni kell mindjárt a bandériumot is? Egykoron az uradalomban s különösen a kastélyban főbenjáró nevetlenségnek számított, és büntették is, ha a cseléd nem tudta, kinek jár ki a tekintetes, a kegyelmes, a nagyságos vagy a méltóságos úr megszólítás; nem mellesleg az új magyar úri osztálynak sem ártana az ebbéli kikupálódás, hogy még olajozottabb és még fenségesebb legyen az egymás közti érintkezés. 2015

Szöget beverni

Kórházba kellett vinni a múlt héten egy asszonyt, mert beesett a vonat és a peron közé a Pilisvörösvár-Szabadságliget állomáson, a három éven át negyvennégymilliárd forintért felújított BudapestEsztergom-vonalon. Az összeget azért hangsúlyozzuk, mert nem ez az első eset, amikor a peronról nekirugaszkodó utas nem éri el a vonat lépcsőjét, hanem bezuhan a hatvancentis résbe, ugyanis a megállót abban a hitben tervezték és fogadták el, hogy Budapest és Esztergom között a vasútvonal melletti településeket válogatott kerettag hármasugrók lakják. Azt most nem említjük, hogy mindez csak fagypont fölötti hőmérsékletnél probléma, fagypont alatt nincs vonatközlekedés, mert befagynak a váltók, amelyek leginkább Madagaszkár éghajlatához készültek; nyilván nem futotta a negyvennégymilliárdból fagyálló váltókra. Sajnos azt kell mondanunk, hogy szelíd természetünk és emberbaráti érzéseink dacára egyet kell értenünk azzal a kommentelővel, aki szerint mindazokat, akik ennek a vasútvonalnak a felújítását megtervezték és jóváhagyták, kalodába kellene zárni, és minden állomáson mutogatni belőlük egy példányt, mégpedig az utastársadalom jövőképe végett. Hogy nem lesz ez mindig így, és nem lehet mindig mindent következmények nélkül elrontani. Most elirányíthatnánk a cikk mondandóját az efféle beruházásokat finanszírozó Európai Unió irányába, miféle szervezet az, amelyik soha

meg nem nézi rendesen, hogy mit csinálnak a pénzéből. Ám fájdalmunk mélyebb, nem Európát érinti. Most ugyan bírói közbenjárásra szünetel az oszlopháború, de azért már az eddig történtek is mélyen beégtek a fővárosi lakosság tudatába. Az oszlopháborút nem pejoratív értelemben említjük, sőt, a béke fórumának tartjuk, amennyiben soha nem hittük volna, hogy egymással ellentétes érdekű emberek, a főváros, illetve Simicska Lajos alkalmazottai, tehát kvázi ellenségek képesek ugyanazt a hirdetőoszlopot kollektive átölelni, és adott esetben órákig úgy maradni. Ilyen értelemben tényleg a megbékélés oszlopa valamennyi, s jó volna elérni, hogy minden magyar ember legalább egyszer az életében öleljen át ellenségével egy hirdetőoszlopot. Csakhogy a rombolás. Legutóbb a Bazilikánál rossz daruval akarták kiemelni az oszlopot, az persze nem mozdult. A Podmaniczky utcában viszont jó volt a daru, de emelés közben kettétört az oszlop. Az rendben van, hogy a magyar férfilakosság fele már egy szöget sem tud beütni a falba, s hogy a munkaalapú magyar társadalom képtelen egy köztéri járólapot stabilan és egyenletesen lerakni, de hogy már rombolni se tudjanak szakszerűen, az kultúrbotrány. Ez túlmutat Orbánon, a napi politikai harcokon, itt a NER van jelen a lehető leghétköznapibb munkafolyamatokban is, ami a jövőre nézve katasztrofális következményekkel jár. Ezek az emberek ugyanis egyszer megöregednek, és akkor ők lesznek a szakma doyenjei, a mindentudó mesterek, a legendás szaki bácsik, akikre mint példaképekre néznek fel az akkori ipari tanulók. A pilisvörösvári peront tervező mérnökökre pedig a fiatal mérnökök, akik majd hanyag eleganciával jelzik a tervrajzon, hogy a peron és a lépcső közötti távolság legyen úgy nagyjából másfél uszkve két méter, de az se baj, ha kicsivel több; addigra a lakosság már egy egész szerelvényt képes lesz átugrani. Nem azért mondjuk, de gyerekkorunkban a saját szemünkkel láttuk, amikor a házunk előtti régi hirdetőoszlopot újra cserélték: hat ember leugrott a platóról, és kötelekkel tíz perc alatt végzett; mégpedig a lehető legsötétebb diktatúra idején. 2016

SZERETÜNK, MAGYARORSZÁG Megyesi Gusztáv mindig a lába elé néz, évszakok szerint a vadgesztenyét vagy a kavicsokat rugdossa, nem néz fel, mert onnan csak a hazugság dől, az igazság itt van lent, csak mesél, nem áll be a szája, Figyelj!, mondja, már sok évtizede, hogy nagyjából együtt megszülettünk, ebben az értelemben testvérek volnánk, átlát a zavaros vízen, él benne, mint hal, nem foglalkozik irodalommal, csak az emberi lommal, nem fogalmaz, mert minek, a mondat úgyis neki szolgál, régebben ráment a szépre, ma úgy szép, ahogy jó: figyelj, most leutazom, vagy bemegyek a kórházba, utána sörözünk, jó? Majtényi László

A kalauz szalad

Lemaradt a kalauz a MÁV esztergomi járatáról az ürömi állomáson. A masiniszta Pilisvörösvárnál vette észre, hogy nem fütyül neki senki, így aztán egy órát állt a vonat, míg a kalauz utolérte; az egész menetrendet át kellett programozni, már ha a MÁV-nál egyáltalán ismerik a program kifejezést. Szerintem ez az igazi hír, nem az, amivel teli vannak most az újságok, mármint hogy „Morális válságban a rendőrség”, s amire a Népszava egy órán belül az „Elindult a rendőrség az öntisztulás útján” címmel frappánsan válaszolt; nota bene, képzeljük el a járőrkocsiból kilépő s társával öntisztulni kezdő rendőrt. Két okból a kalauz a hír. Egyrészt holnap utazom vonattal, és nagyon nem szeretném, ha Kecskemét tájékán derülne ki, hogy lemaradt a… nem is a kalauz, de egyenesen a mozdonyvezető, márpedig, ha a Magyar Köztársaság intézményei épp ezt a szép, nyárias tavaszt választották ki, hogy atomjaikig leépüljenek, előbbutóbb ennek is törvényszerűen be kell következnie. Másrészt a rendőrség morális és szakmai csődjében ugyan mi az új információ? Érdekes: az ország kétharmada egyöntetűen vallja, hogy a vezetés és az egész állomány csődöt mondott, amin már a fejcserék sem segítenek, ez a vélemény pedig azért alakult ki ilyen hirtelen, mert az ország öt rendőre e sorok írásáig még nem bizonyítottan megerőszakolt egy fiatal lányt. Amikor ősszel a televízió élő adásában azt lehetett látni, hogy a magyar rendőrállomány teljes vezetése hagyta, hogy a Szabadság téri éjszakában az egyik, vízágyúban rekedt rendőrt felgyújtsák, senki sem beszélt morális és szakmai válságról, jogvédők sehol, a vasprefektus pedig vasprefektus maradt, Bene főkapitány se lett több mint a gondolkodó főrendőr, nagy stratéga. S hogy Petrétei miniszter máskülönben milyen jó tanár. Holott - mert a vízágyúban rekedt rendőr végül is kiszabadult, tehát „nem esett kár állományilag emberi életben” - ez egy bohóctréfa volt, a rendőri vezetés paródiája; ennyit a mi „vasprefektusi” meg „nagy stratéga” jelzőinkről.

Soha nem hittem volna, hogy még a hatvan évet sem érem el, és megvalósul kamaszkorom dédelgetett vágya: hülyének nézni mindent és mindenkit, ami és aki elém kerül. Következmények nélkül hülyének nézni a rendőrt, a vasutast, a katonát, minden egyenruhást, s azon túl is: tanárt, hivatalnokot, orvost, politikust, minden létező munkahelyi vezetőt, bíróságról, állami intézményről nem is szólva, ezek ugyanis mind az én szabadságom ellen vannak, az én pattanásos korszakom gazemberei és idiótái, életem megrontói. Utazom haza néhány nap után Rómából, s a legelső hír, amit olvasok, hogy a város teli van firkálva fallosszal kiigazított Police feliratokkal, a lakosság köpködi a rendőröket, keményen beszól nekik, azok meg nem tudják, hogyan kell reagálni, és nem is mernek. Másnap reggel egy tizennyolc év körüli diáklány az orrom előtt rágót pukkasztva tegez le két rendőrt, hogy mi a pálya, azok meg csak néznek vissza, bután vigyorogva. A katona röhög a parancsnokán, a miniszterén, a tanulói úság a tanárán, a bíróság szakszerűnek találta a Pusoma-féle ítéletet, és nem szakad rá az ég Lomnici főbíróra, alkalmatlanság és hülyeség hülyeség hátán, immáron civilek védik a rendőrségi épületeket, és mindezt körbefonja Kövér László diadalmas mosolya, hogy igen, sikerült, leépült az állam, le, egészen az alagsorig, még annál is alább. Persze ha úgy veszem, mindez miért volna akkora baj? Tizenöt évesen én éppen ezt értettem szabadságon, igaz, nem hittem volna, hogy ez nemhogy megvalósul, de egyenesen politikai program alapja lehet. Az előbb még a kétezer éves Pantheon kupolája alatt álltam, s az okuluszon át beömlő fényben arra gondoltam, mi van, ha beesik az eső, s hogy egyáltalán: ekkora bazi nagy kupolát hogyan lehetett összehozni, de úgy, hogy az még ma is kupola legyen. Aztán a reggeli híradó már mondta is: előző nap két középület mennyezete is beomlott, mert az új vakolatot egyszerűen rányomták a régire, pont úgy, mint az én szobafestőm is a csillár fölé; attól tartok, ez is egyfajta új többséget jelez Magyarországon. Nem biztos, hogy a kalauz helyében visszaszállnak a vonatra. 2007

Blicc

Jelentik a hírügynökségek, hogy magyarnak próbálta kiadni magát Bolognában egy szardíniai férfi, amikor bliccelésen érték a jegyellenőrök a buszon. A negyvenegy éves férfi azon bukott le, hogy gyanúsnak tartották az akcentusát; azóta is kérdés, hogy a bolognai BKV-ellenőrök miből tudják, hogy a bliccelőnek nem elég magyaros a kiejtése. Amíg a választ megtudjuk, egy sokkal intellektuálisabb bliccelést említenék: az e heti ÉS-ben jelent meg, hogy amerikai útja során miként találkozott Orbán Viktor Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzóval, teli volt közös fényképükkel a Fidesz honlapja meg a jobboldali sajtó. Hát Orbán úgy találkozott Schwarzeneggerrel, hogy az nem is tudott róla. Ez nem vicc. A szerző, Lázár György felhívta a kormányzó titkárságát, mert gyanúsnak találta, hogy az amerikai média, beleértve a helyi orgánumokat is, egyetlen sort és fotót sem szentelt az eseménynek, márpedig kormányzói találkozók után mindig szoktak pár soros közleményt adni, már ha csak kicsit is fontos az a vendég. Nem arról van szó, hogy Orbán Viktort nem ismerik Amerikában, sőt nagyon is ismerik; ha a fiatalabb Bush nem is, az idősebb például összefutott vele, igaz, ő is leginkább a tudtán kívül, mint ahogyan Schwarzenegger titkárnőjének az arca is felderült az Orbán név hallatán. Más kérdés, hogy ő bizonyos Jean Orbánra gondolt, aki hivatására nézve „feltűnést kedvelő háztartásbeli”, aki azért áll most a helyi médiaérdeklődés középpontjában, mert műpázsittal akarja beborítani Kaliforniát, a műfű ugyanis nem sárgul meg a forróságban, és nem is hizlal. A titkárnő, írja a szerző, azóta azon morfondírozik, melyik kapun osonhatott meghívó nélkül a magyar vendég a Capitol épületébe, hogy aztán valamelyik sarok félhomályából egyetlen ugrással a Terminátor mellett teremve közös fotón rögzítse a történelmi tényt: 2008 őszén egész Amerikában kézről kézre adták őt, de Kaliforniában különösképpen.

Alighanem ez lehet a magyarázat. A szerencsétlen szardíniai férfi, amikor észrevette az ellenőröket, nyilván egészen kicsire gömbölyödött az ülésen, a számonkérés pillanatában pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, hogy őseihez méltatlan, pitiáner csaláshoz folyamodott; ilyen viselkedés mellett nincs az a tökéletes pesti akcentus, hogy magyarnak nézzék. Magyar bliccelő ugyanis nyíltan és nagyban bliccel, sugárzó arccal, büszkén, mintha olimpiai dobogó legtetején állna, integetve, lelkifurdalás nélkül, egyenesen beleröhögve a világ pofájába. Ha esetleg legközelebbi külföldi utunkon elbizonytalanodnánk, hogy mit kell tenni, ha ellenőrbe akadunk, afféle sorvezetőnek vegyük elő azt a kaliforniai fotót. 2008

Bolgár kapcsolat

Egyre többször kapom magam azon külföldi városban, hogy azt hazudom magamról, bolgár vagyok. Gátlás nélkül, bele a világ arcába: I am Bulgarian. Jó, midőn idén nyáron a stockholmi főutcán két magyar koldus vert egy harmadikat, ízes magyarsággal szóltam rájuk a feleségem mellől, de mikor aztán mind a hárman nekünk estek, és végül egy ittas finn csoportnak kellett közbeavatkoznia, nekik már bolgárul köszöntem meg a segítséget. Holott egy árva szót sem beszélek bolgárul. Nem akarnék családi szálakkal előhozakodni, de azon túl, hogy a lányom Svédországban lakik, anyai ágon népes székelyföldi és felvidéki rokonságom is van, de él távoli unokatestvérem Brémában, Gen en és Amerikában is. A mi fogalmaink szerint egyik sem politizál, csak apró jeleket bocsát ki magából, amelyeket aztán vagy képes vagyok fogni, vagy nem, mindenesetre most az az üzenet Kászonból és Szenéről, Brémából és Gen ől, hogy nemcsak elegük van Magyarországból, de szégyellik is. Amire végképp nem számítottam: a lányom Uppsalában rám pirított, ha lehet, ne magyarul ordítsak át neki az áruház egyik végéből a másikba, s nemcsak azért, mert nem illik, hanem mert idegen szóra felkapják a fejüket az emberek, mire én, ő már ezt tudja,

csak erre várva magyarázni kezdem, hogy magyar vagyok Magyarországról, aztán élvezem, ahogyan csodálkoznak. Magyar ember amúgy is nagyon hülye tud lenni a határait átlépve, azt hiszi, hogy midőn az uppsalai áruház pénztárosnője megtudja, hogy ő magyar, azonnal széles vigyorral sorolni kezdi, hogy Bartók, Kodály, Teller Ede, de minimum Puszkasz, vagy ha az se, akkor a Rubikkocka. De ez most nincs benne a levegőben, itt én most ne szórakozzak. Az uppsalai pénztárosnőt nem biztos, hogy érdekli a Rubik-kocka, másrészt amit tud Magyarországról, azt a tévéből tudja. A tévében pedig Magyarország hosszú ideje leginkább csupa náci egyenruhából, náci jelképből áll, a hozzájuk tartozó egzaltált arcokkal és meneteléssel, plusz az aláfestő szöveg Trianonról, rasszizmusról, antiszemitizmusról. A külföldi tévékben most mi vagyunk Európa szemete, s nincs annyi Rubik-kocka, ami a híradórészleteket feledtetné. Ezt a képet kellene nekem árnyalnom az uppsalai áruházban, tán még elemzésekbe is bocsátkozva, külön kiemelve, hogy a többség egyáltalán nem ilyen nálunk, s mindezt afféle jószolgálatként a Magyar Köztársaság számára. Hát a frászt. „Mnógo blagorada”, mondom könnyedén a pénztárosnőnek, miután átveszem a számlát, majd nyomatékkal hozzáteszem: - I’m Bulgarian. A lányom már közben hangtalanul kiosont mögöttem, s a mozgólépcsőnél vár; az ember ott menti az országimázst, ahol csak tudja. 2008

Hyde Park Corner

Londoni mintára ősztől Pesten is lesz Speaker’s Corner. A főváros döntése értelmében a Városligetben állítják fel a Szónokok Hordóját, ahol mindenki előzetes bejelentés nélkül gyakorolhatja alapvető alkotmányos jogát, a szólásszabadságot. Kérdezem: minek? A Magyar Köztársaság már ott tart, hogy a hanyatló nyugati demokráciákat messzi lehagyva gyakorlatilag az ország minden egyes négyzetmétere Hyde Park Corner-nek tekinthető, amennyiben bárki

következmények nélkül bármekkora baromságot mondhat órákon át, éppenséggel ott, ahol éppen az eszébe jut. Hogy mást ne mondjunk, lassan két éve, hogy a Parlament előtti meglehetősen széles teret nyugodtan Bolondok terének is lehetne nevezni; ami ott folyt hónapokon át, arra a Hyde Park is büszke lehetne, ámbár a londoni Speaker’s Cornert és környékét nem szokták a szónoklatok után összehugyozni. Ha ráadásul valaki nem a téren, hanem a szélén álló, soktornyú, kupolás épület falain belül gyakorolja szónoki tudományát, mindezért még javadalmazásban is részesül, sőt ha megfelelő számban tömörül társaival, az adófizetőktől akár egymilliárd forint ingatlanvásárlási hitelt is kaphat; ilyesmit Albion kezdetleges demokráciája nem ismer. Ha volna ebben az országban stílusérzék, akkor a ligeti intézményt feltétlenül a köztársasági elnök beszédével nyitnák; kevés szónok tud akkora meglepetésekkel előállni, mint ő. Megjegyzem, a legutóbbi, ötvenhatos beszéd után egy gyakorló pszichiáter vetette fel, hogy Sólyom rendre visszatérő kommunistázó beszédeit miért nem tudjuk be szimpla kompenzációs kényszernek, amely abban a közszereplőben horgad fel, akinek a múltjában erős családi vagy egyéb kommunista kötődések vannak, mi több, kifejezetten a Kádárrendszer kedvezményezettje volt. És akkor az ország megtakarítaná magának, hogy történészeket, tudós elméket mozgósítson államelnöki beszédek elemzésére, teljesen fölöslegesen. Nem értek hozzá, de lehet benne valami. Amikor például legutóbb Für Lajos kérte ki magának, hogy „bármiben és bármikor ezekhez a kommunista gengszterekhez, a szovjet-orosz birodalom alávaló kiszolgálóihoz” hasonlítsa őt akárki, előkerült ugyanennek a Für Lajosnak egy 1975-ben, az MSZMP Párttörténeti Közlemények című kiadványában közölt cikke, amelyben a lenini tanítások s a Tanácsköztársaság tapasztalatai alapján látja helyesnek megreformálni a magyar agráriumot. Nyilván fegyverrel kényszerítették a cikk megírására. Mindez azért fontos, mert a hírek szerint Für Lajos is ott lesz jövő héten a Rákos mezejére tervezett dzsemborin, ahol a legádázabb

kommunistaellenes hazafias erők gyűlnek össze, hogy a legkiválóbb magyarokból (önmagukból) létrehozzák a Nemzeti Erők Szövetségét. Jó darabig a kutya se fog a ligeti Speaker’s Corner felé nézni. 2008

Falu széle

Azt mondja a tegnapi Népszabadságban a Piricsén meglőtt Getyinás Erzsébet a fiának: jobb lesz, ha ezután nem alusznak öt gyerekkel a faluszéli házban, hanem beljebb költöznek, odabent a faluban tán nagyobb biztonságban lesznek. Már persze csak az úristen tudja, hogy meddig. Az ám, az Úristen. Getyinás Erzsébet, aki istenfélő asszony, nagy valószínűséggel nem olvas újságot, nem hallgat híreket, így aztán azt sem tudja, hogy de pedig a hét eleje óta már maga az Úristen is elérhető, mégpediglen a magafajta nyomorúságos életű ember számára is, s még csak be sem kell jelentkezni nála: egy amszterdami számon föl lehet hívni a Teremtőt, minden titkok és igazságok tudóját, nyomorúságos életű emberek egyetlen támaszát, s el lehet neki mondani a panaszunkat. Az Úr ugyan speciel épp házon kívül fog tartózkodni, ekképpen nem válaszol majd egyetlen kérdésünkre sem, ám az isteni mivolt szubsztanciája éppen ebben áll: soha semmilyen kérdésre nem ad választ, csak az üzenetrögzítője lép működésbe: „Üdvözlöm, ön az Istenhez beszél. Most nem vagyok itt, a sípszó után hagyjon üzenetet.” Jobb is, hogy így van. Ha az Isten szakítana időt Getyinás Erzsébetre, alighanem kiábrándítaná őt roppant optimizmusából. Most ti százával költöztök különféle falvak széleiről bentebbre, mondaná neki az Úr, mert azt gondoljátok, ott biztonságosabb a lét. No de emberi s isteni számítás szerint is, ha egy faluszéli házat fölgyújtanak, porig égetnek, helyét sóval hintik be, akkor az eggyel beljebb lévő lesz a faluszéli ház. A dolgok mai állása szerint előbb vagy utóbb azt is fölgyújtják, a földdel teszik egyenlővé, s akkor megint egy házzal beljebb kerül a falu széle, aztán megint és megint, mígnem egyszer csak ott találjátok magatokat a falu közepén, ami egyszersmind a falu széle, s onnét aztán már nincs tovább.

Ezért jobb, sőt egyenesen kívánatos, hogy az Úr mindig és minden kérdésben házon kívül legyen; az ember klasszisokkal jobb istene saját magának. Getyinás Erzsébet körül most nagy a sürgés-forgás, erősen fogadkozik sok-sok ember, a társadalom legkiválóbb tagjai, csupa tanult, okos férfi és nő, jog- és érdekvédők, szociológusok, pszichológusok, ombudsmanok, kisebbségi szakértők tanulmányokkal, nyilatkozatokkal, demonstrációra való felhívásokkal a kezükben, és megszólalt a politikai osztály lelkiismerete is: csak úgy röpködnek a meglátások munkahelyről, integrációról, esélyegyenlőségről, elő- és utóítéletekről, bérek, segélyek arányáról, miképpen a polgármesterrel együtt kiszállt az Elmű, a gázmű, a díjbeszedő is megoldást találni a fölvetődött problémákra, valamint a rendezetlen számlákra, a rendőrség pedig már a tizennegyedik faluszéli gyújtogatás és lövöldözés után kifejezetten elkezdte figyelni a faluszéleket, egyszóval, azaz, tehát és ergo, bár ne igyunk előre a medve bőrére, nagyon úgy néz ki, látszólag és virtuálisan, hogy itt pár hét alatt megoldódik mindaz, ami emberemlékezet óta nem volt képes megoldódni. Csak éppen Getyinás Erzsébet nem ért ebből az egészből semmit. Ott állnak fiával a ház előtt, a mobilkészüléket a fülükhöz szorítva, kérdő tekintettel az égre nézve, hátha egyszer az üzenetrögzítő helyett mégiscsak személyesen az Úr szól bele nekik: „Tessék, parancsoljanak”. 2009

Koporsószeg

Ez már a vég: Pécs önkormányzata hűtlen kezelés miatt följelentette a város temetkezési vállalatának a vezetőjét, mert még a tavasszal hatszázharminc koporsót vásárolt tizenkétmillió forintért szociális temetésekre, mégpedig teljesen indokolatlanul, hiszen évente csak hatvan-száz szociális temetést tartanak a városban, ez a készlet tehát legalább hét évre elegendő. Rankasz Ernő igazgató azzal védekezik, hogy ritka jó vásárt csinált, az egyébként húszezer forintba (más források szerint hatvanezerbe)

kerülő koporsókat darabonként tizenhatezerért adták, ami a bolondnak is megéri. Mire viszont az önkormányzat azzal vág vissza, hogy igen, igen, tizenhatezer az nem sok egy koporsóért, viszont mindnek kiesik az alja. Az már igaz, replikázik Rankasz igazgató, viszont az aljzatot ötszáz forintért megerősítik, tehát még mindig jól járt a vállalat, jól járt Pécs önkormányzata, de mind közül legjobban mi jártunk, potenciális felhasználók. Leghelyesebb, ha ennél a pontnál megálljt parancsolunk esetleges indulatainknak, s igyekszünk a lehető legtárgyilagosabbak maradni. Nekünk magunknak semmiféle érdekeltségünk nincsen Pécs városában, Rankasz igazgató sem tartozik ismeretségi, különösen nem a baráti körünkhöz, nem áll szándékunkban elhunyni sem, mi az idők végezetéig akarjuk élvezni azt a képződményt, amit magyar valóságnak hívnak. Mert azért ezt képzeljük el: most, amikor óráról órára változik a helyzet, hogy az országnak éppen melyik pontján a legnagyobb az egy alkalmatlan vezetőre jutó végkielégítések összege, továbbá, hogy korrupciótól izzik a levegő az egész országban, az időszaki választásokon megújult, hattyúfehér lelkületű pécsi közgyűlés pénzügyi bizottsága veszi szemügyre a koporsókat, hogy megállapítsa, szakad-e az aljuk, vagy nem szakad, s egyáltalán: alkalmasak-e eredeti funkciójuk betöltésére, vagy pedig valójában az MSZP választási kampányát szolgálják, amennyiben a szocik a helyzetükhöz illően nyilván koporsókkal vásárolnak majd szavazatokat. Mi magunk nem ismerjük Rankasz Ernő koporsóit, ám készséggel elhisszük, hogy mind a hatszázharminc jó darab, szép darab, mindazonáltal nyitottak vagyunk az önkormányzat felvetésére is, hogy nem árt résen lenni, mert előfordulhat, hogy megint furmányos ügyről, mutyiról, saját zsebre kötött üzletről van szó. Cui prodest? tesszük fel mindazonáltal kérdésünket jó latinosan, mert rendben van, ha például a BKV-nál négymillió forintos értéken nyilvántartott szolgálati Renault autók merő véletlenségből másfélmillióért kerülnek a céget felügyelő főpolgármester-helyettes baráti köréhez, akkor azt mondjuk, ez igen, ez egy szép eset, amelyben színtisztán

felismerhető az érdek: a haverok között osztjuk fel a tárgyiasult világot. De mit csinál Rankasz Ernő hatszázharminc koporsóval? Nem számolva azzal az egyébiránt nagyon is reálisnak tűnő eshetőséggel, hogy Pécs városában a felelős válságkezelés nyomán megsokszorozódnak a szociális temetések, s akkor milyen jól jön ez a mostani készlet. Amivel csak azt kívánnánk jelezni, hogy felelőtlen pillanatainkban hajlanánk arra az ördögtől való gondolatra is, hogy elméletileg, de tényleg csak teoretice az igazgató helyesen döntött, a város, a köz javára, s nincs az üzlet mögött semmi mutyi, susmus, lenyúlás. Lehet, hogy Rankasz Ernő az élete döntését hozta meg a koporsópiacon, s ezzel többet tett Pécs város kultúrájáért, mint az egész elöljáróság, ám ezzel nemigen tudnánk mit kezdeni. Ha mondjuk eladta volna a koporsókat baráti vállalkozásnak, hogy aztán tízszeres áron visszabérelje őket a város pénzén, ez hihető lenne, sőt csakis ez lenne hihető. Egy szimpla jó döntés egyszerűen nem illik bele a képbe, csak zavart okozna mindenütt, s nem fér össze a tradíciókkal sem. Lám, az előző temetkezési igazgatót is hűtlen kezelés miatt jelentette fel Pécs város önkormányzata, ám minthogy semmit se sikerült rábizonyítani, többmilliós végkielégítéssel távozott. Helyben is vagyunk. 2009

Mókus a fán

Kísértet járja be Ajkát: amint arról a nemzeti laptárs beszámolt, a város szocialista polgármestere, Schwartz Béla utasításba adta, hogy a Borsos Miklós Általános Iskola gyerekkórusa az őszi szünetet a Mint a mókus fenn a fán című dal betanulásával köteles eltölteni. A felszabadító seregek még el sem indultak a helyszínre, de a neve elhallgatását kérő informátor már közölte az újsággal: a városban mindenki fel van háborodva, hogy a polgármester kommunista dalok előadására kényszeríti a romlatlan i úságot, amely ahelyett, hogy a vakáció alatt a családdal kirándulna, úttörődalt tanul a különórákon.

Nyilvánvaló, mindez már önmagában kimeríti a kommunista hatalomgyakorlás fogalmát, minek következtében bennünket is elkap a hév, s mennénk Ajkára a köztársaságot megmenteni, hisz hogyan is fordulhat elő ilyesmi húsz évvel a rendszerváltás után, már ha volt itt rendszerváltás egyáltalán. Olyan apróságokkal most nem foglalkozunk, hogy Ajka városa éppen a közeljövőben ünnepli várossá avatásának ötvenedik évfordulóját, s ebből az alkalomból ünnepi műsor készül Vándorfi László rendező vezetésével, s ennek a műsornak van egy retro blokkja, amelyben felhangzik majd az ominózus dal, mintegy kigúnyolva a múltat; mindezzel a nemzeti laptárs sem foglalkozott, olyannyira elhanyagolható momentum, mondhatni nüánsz. A lényeg úgyis az, hogy a polgármester kommunista, aki galád módon a politikai pedofília teljes tárházát felhasználva kommunistává akarja rontani a város tiszta lelkű i úságát is. Ami rendben is volna. Én csak egyet nem értek: hát hogyha én kommunista polgármester vagyok, és Ajkán még a tél beállta előtt ágyúztatni akarom a Fidesz-székházat, majd de jure kikiáltani a szovjetet, akkor minimum a szovjet himnusszal indítok, elszavaltatok számos, a személyi kultusz éveiben született verset és Kádár korabeli Szűrös Mátyás-prózát, végül Havas Szófiával levezényeltetem az Internacionálét, de semmi esetre sem a Mint a mókus fenn a fánnal operálok. Ez ugyanis annyira infantilis dal, hogy Ajka város i úsága még a végén kiröhögi a diktatúrámat. A laptárs cikke után többször is elolvastam az opus szövegét oda-vissza, hogy az úttörő szón kívül találok-e benne az emberiség megnyomorítására célzó utalást, ám a „ha tábort üt valahol” sor igéjének kivételével egyetlen brutális utalásra sem leltem, az egész mű tényleg ártatlan, hacsak nem akkor, ha a mókus zsidó, aki elcseni a szegény emberek globális diókészletét; mindemellett természetesen elképzelhető, hogy ha Schwartz polgármester az ébredő internacionalista i úság élén ezzel akar a csatamezőre vonulni, az ellenség vinnyogva adja meg magát, és esküszik fel az osztálynélküliségre, csak hagyják őt életben.

Nem azt mondom, hogy a jövőre nézve tényleg tragikus lehet, hogy a nemzeti újságírás ide jutott, azt viszont tudom, hogy ha az ajkai polgármestert ki akarjuk nyírni, akkor annak megvannak a kulturált nemzeti formái. A Jobbik például nem kertel, hanem betiltatná Faludy György verseit, mert zsidó. Ha Schwartz polgármester útban van, de a laptárs nem antiszemita, akkor tessék neki bebizonyítania, hogy a polgármester lop, a velejéig korrupt, hogy hazavitte a timföldgyárat, Dávid Ibolyával kacérkodik, hogy pedofil, homoszexuális vagy bármi, de ennyire hülyének nem szabad lenni. Ha egy ünnepi műsor retroblokkjában, amely valamiképpen és szükségszerűen a múltat idézi fel, pláne Ajkán és környékén, nem szerepelhet a Mint a mókus fenn a fán, mert megrontja a feltörekvő i ú nemzedéket, akkor nyilván olyan dalt kell felidézni, amely a rontástól mentes. Mondjuk, a Boldogasszony anyánkat, a Cserkészindulót, leventedalokat vagy a nemsokára nagyvárosaink főutcáján is felcsendülő Horst Wesselt. Igen ám, de ha ez volt a múlt, akkor fölvetődik a kérdés, mi a rosseb baj volt a kommunista diktatúrával, hiszen milyen szép és változatos dalokat lehetett akkoriban énekelni. Ilyen alapon egyetlen olyan darab vagy bármilyen mű nem tehető közzé, amelyben negatív szereplők vannak, mert megrontják a fiatalságot. Nyilván az sem véletlen, hogy az ajkai hír napján tették közzé a legújabb közvélemény-kutatási eredményeket: ezek szerint a lakosságnak már több mint a fele érzi úgy, hogy a mainál sokkal jobb volt neki a sötétség éveiben. Ami azt illeti, a legjobb úton haladunk afelé. 2009

Néhány szó a pálinkáról

Eszem ágában sincs a pálinkafőzés rejtelmeibe bonyolódni, amúgy is, amióta a miniszterelnök bejelentette közérzetjavító intézkedésként a szabad pálinkafőzést, percről percre változik a helyzet. A legutolsó, péntek délutáni információ szerint a pálinkatörvény tervezete újabb fordulatot vett: az MTI éppen most jelentette, hogy a derék gazda, akinek a közérzete jelentős javuláson ment át a

pálinkafronton megnyert szabadságharc lezárásával, nem készíthetne kuktából, bojlerból, pláne centrifugából pálinkafőző berendezést, ezenfelül nem használhatna fel piaci gyümölcsöt, sőt a főzés során a fináncok ezután is rajta tartanák a szemüket, már csak azért is, mert három nappal korábban be kell jelentenie, hogy cefrét akar főzni, pontosan dokumentálva, miféle gyümölcsből és mekkora tételben, amit persze szigorúan csak az előírt, minimum százliteres berendezésben párolhat le. Mire e sorok megjelennek, elképzelhető, hogy a nemzetgazdasági minisztérium újabb apró korlátot állít a miniszterelnök által meghirdetett szabad pálinkafőzés elé, például lefekteti azt a kitételt, hogy ki főzhet otthon pálinkát, nem akárki, majd még ezt is tovább pontosítja, illetve nevesíti: pálinkát otthon a magyar állam főzhet ezentúl. Mondhatja erre valaki, hogy tessék, ez lett a miniszterelnök akciópontjából: a nagy semmi, azaz marad minden a régiben, csak közben mindenkinek jó volt három napig a közérzete. Ám ez nem így van. Hét elején ugyanis épp e lapban jelent meg Tamás Gábor tollából egy cikk, amely a pálinkafőzésről szól ugyan, de benne van nemcsak a mai, hanem a jövendőbeli Magyarország is. Tudvalevő, az Európai Unió nem nézi jó szemmel az új kormánynak ezt a törvénytervezetét - sem. Az EU-ban ugyanis nem tudják, hogy a mi kormányunk naptárában még messzi van a huszonegyedik század, a mi kormányunk még az 1920-as, kisüsti pálinkafőzést tiltó rendeletnél tart, s ezt akarja betiltani és meghaladni nem kis nemzeti büszkeséggel, de hát az EU bürokratikus és fafejű szervezet, jövedékről meg szeszfőzési korlátozásokról papol, ráadásul hatalma van. Ezért a Fidesz, mintegy kvintesszenciáját adva létezésének és világfelfogásának, elkerülendő az EU-rosszallást és a retorziókat, „a pálinkát nem szeszes italként, hanem a lekvárhoz és a mézhez hasonló, sajátos kistermelői termelvényként kezeli, vagyis úgy a kisüstit, mint a törkölyt kivenné a jövedéki szabályozás alól, megszűnne bármiféle hatósági ellenőrzés, a delikvensnek pedig nem kellene saját gyümölcsössel rendelkeznie a főzéshez, elég volna, ha gyümölcstulajdona lenne.

Felhívom a figyelmet a termelvény szó gyönyörűségére. Ami ott a csatos üvegben párállik, az nem pálinka nevű termék, hanem sajátos termelvény. Ha az EU-nak baja van, kötözködni akar, tessék, legott szálljon ki hozzánk, annyit fogunk neki mondani, ez itten termelvény; különben már eleve tolmács se lesz, aki ezt rendesen le tudná fordítani. Jöhet ide személyesen Barroso is az összes emberével, meg fogjuk kínálni a termelvényünkből, kicsit zavaros és mérgező a rézelejétől, kicsit büdös a rézutótól, de a mi termelvényünk, meghúzzák, megszédülnek, a székre rogynak, s ha valami fenntartásuk még eztán is lenne, meg lesz nekik mondva: ez nem pálinka volt, hanem méz. Vagy málnalekvár, most vettük el a medvétől. És akkor még ott lesz a lehullt alma a kosárban, amely márpedig nem gyümölcs, hanem gyümölcstulajdon, ha nem tetszik nekik, hívhatunk ügyvédet; jogászkodva vagyunk csak igazán elemünkben… Hát ha ez nem a Kádár-korszak vagy még annál is korábbi éra: a magyar narancsé, akkor nem tudom, micsoda. Ha viszont például jövőre, mire a gazda termelvényei újra erjedni kezdenek a dézsában, még mindig előfordulhat, hogy az éppen ügyeletes forradalmár és szabadságharcos sajtóközleményt olvas be a tévében, miszerint vigyázat, jön vissza Gyurcsány Ferenc, hogy elvegye a pálinkátokat, már ott oson a kertek alatt, ne hagyjátok, üssétek agyon. Az a mi szerencsénk, hogy jövő ilyenkor az új köztársasági elnök már ötven fekvőtámasznál tart majd, s kívülről fújja az evangéliumot. 2010

Bilincsbe verve

Tessék, egy teljesen fölösleges kérdés Szilvásy-ügyben: miért kellett a volt minisztert megbilincselni, hiszen az előállításakor nem tanúsított semmiféle ellenállást, inge alól nem dudorodott ki fegyver, túszul sem akart ejteni senkit, menekülni meg pláne nem szándékozott, megtehette volna korábban százszor is. Már az elején jelezzük: nem akarunk a kommunisták tőről metszett hibájába esni. Nem feltételezünk semmiféle politikai szálat, sőt el

tudjuk képzelni, mekkora meglepetést okozhatott kormányzó körökben a hír, hogy gyerekek, a Szilvásyt bevitték, álmunkban sem gondoltunk volna; s a fiúk arcán átsuhanó riadalom, hogy jaj, csak nehogy mi legyünk a következők. Él úgy nagyjából egymillió hű pártszavazó az országban, akik szemében kizárólag rabláncra fűzött politikusok szűnni nem akaró prezentálása igazolja egy kormány építőmunkáját; nincs ezzel semmi gond, sőt ha egy háborút viselő tízmilliós országban csak egymillió embernek forog a szeme vérben, akkor az még egészen jó aránynak mondható. Hanem azért érthetetlen az eljárás, mert a bilincset már a szocik alatt is használta a rendőrség, márpedig ami a szociknak jó volt, az eleve nem lehet jó a nemzetnek. Ennek szellemében látjuk napról napra, hogy mindent átfestenek, átneveznek, letagadnak és megszüntetnek, már a mentőautó is sárga, csak a bilincs marad. Ha nem szükséges, akkor is; úgy látszik, az igazi rendszerváltást épp az mutatja, hogy miben nincs váltás. Tavaly Geréb Ágnes pártsemlegesnek mondható bábaasszonyt vitték bilincsben a tárgyalásra, előtte meztelenre vetkőztették, nehogy a beszélőről jövet becsempésszen valamit a cellájába, leginkább szülőszéket, vajúdó asszonyt. Pár napja bundázó magyar futballistákat fogtak el, meg lehet nézni a világhálón: álmukban törtek rájuk, fekszenek egy szál gatyában a földön, egyszerre négy géppuska csöve mered rájuk, akárha partizánokat fogtak volna, a jelenet végén az egyiket fölemelik, nyakát átfogják, fejét hátrafeszítik, s mint zsákmányt mutatják büszkén a kamerának; bravúros akció, mestermunka. Állítólag a kommandós nem is tehet másképpen: akcióban nincs helye a kényeskedésnek, különösen háborúban. Megjegyzem, a civil szférában sincs helye: rádiós és tévés kollégák mondják, hogy a napok óta zajló közmédiás autodafén egynémely humánerőforrás-felelős potentát kifejezett kéjjel, a jutasi őrmesterek szellemi fölényével válogatja azokat a bizonyos erőforrásokat, vagyis ki maradhat, s ki lesz kirúgva; meg lehet nyugodni, e tekintetben is hosszú évtizedekre meg van alapozva a rendszer.

Ha a parlament kicsit rákapcsol, akkor az ősszel a római jognak remélhetőleg írmagja sem marad a törvénykezésben, helyébe átmenetileg nyilván Hammurapi törvénykönyve lép. Azért nem merem azonnal Kínát mondani, mert a vezéri jelzésre hirtelen Kínarajongóvá vált tábornak leginkább annyi ismerete van a kínai kultúráról, hogy régen a kínaiak nem adtak áfás számlát, ma viszont már adnak; ehhez képest Kósa Lajos megállapítása, hogy „Kína nem Európa”, valóságos történelemkönyv. Az viszont nem kétséges, hogy az új testvér mintaként szolgálhatna az igazságszolgáltatásban is, főleg ami a hatalommal való visszaélést és a korrupciót illeti: a bűnösök keményen meglakolnak. Sajnos azonban éppen ebből adódhatnak gondok a honi adaptáció során: a kínai ítélkezési gyakorlat szerint a magyar politikai elit és köreinek háromnegyede már nem volna életben. 2011

Csirkézni csak szépen

A hét elején jelentették a hírportálok, hogy kiszáradtak a budai várlejtőn azok a szőlőoltványok, amelyeket azért telepítettek, hogy termőre fordulva régmúlt idők virágzó budavári szőlészetét idézzék meg. Nem ültették elég mélyre az oltványokat, mondják a szakértők, mások azt is hozzáteszik, nem csirkézték őket rendesen. Hogy népes olvasótáborunkat ne hozzuk ki a béketűrésből, nem kívánunk belemenni a csirkézés mibenlétének taglalásába, inkább idézünk egy másik hírt, miszerint még szinte át sem adták a felújított pesti Károly körutat a maga pompájával és díszfáival, a csemeték egy része máris kiszáradt. Későn ültették őket, mondják a szakemberek, és nagyokat hümmögnek. Mi is szomorúak vagyunk. Nemcsak azért, mert a kertészek mindig a kedvenceink voltak, nemegyszer szakítottuk meg sétáinkat parkok közelében, hogy megfigyeljük, miként kacarásznak fiatal kertészlányok az ágyások előtt hajladozva, hanem mert úgy véltük, a kertészeken nem fog az idő, őket nem befolyásolja a környezet, egyáltalán: a kertészekkel nem lehet szórakozni.

A Károly körúti felújítást a Budapesti Közlekedési Központ felügyelte, ám nyomós okunk van feltételezni, hogy a díszfákat nem az igazgató, és nem is az osztályvezetői ültették el, volt ott néhány kertész is. Csakhogy ha ott voltak, miért nem szóltak, hogy megállni, emberek, túl késő van már az ültetéshez, jövő tavaszig tessék itt békében hagyni mindent! A kertész finom lélek, érzékenyen reagál a világ legkisebb rezdülésére is. Még a tavasszal kihallgattam komoly kertészek egymás közti beszélgetését, hogy a főnökük, valami „köcsög Somodi négy láda nyuszifület és tűzvirágot síbolt el”, s nekik kell most a maradékot úgy beültetni, hogy ne látszódjék a hiány. Én akkor úgy gondoltam, ez a hangütés igencsak biztató: ha mások nem is, a kertészek biztos majd azt mondják előbb-utóbb, hogy elég, ez így nem mehet tovább, és mert őket mégiscsak a természet törvényei támogatják, senki sem meri őket rendre utasítani. De nem. A kertészek cserben hagyták a világot, s lám, már nem is csirkéznek rendesen. Holott nem igaz, hogy ha az ember nagyon akar, kis odafigyeléssel nem tud rendesen csirkézni, bármit értsünk is a műveleten. Az ugyebár nem valószínű, hogy az új kurzus a kertészetekbe is a saját embereit küldte, hiszen a kertész effektív fizikai munkát végez, továbbá overallban jár, s maximum benzines fűnyíróval, feltétlenül egyik sem státuszszimbólum vezető körökben, tehát a kertészeké a felelősség. A közlekedési központ persze azt állítja, hogy az egész ügy föl van fújva, hiszen a szerződés értelmében a kivitelező ingyen kicseréli majd az elszáradt fákat, s majd ha azok is elszáradnak, megint újakat hoznak, a közt tehát nem éri kár. Ez így van, a baj csak az, hogy a kenyérrel is valahogy így kezdődött, senki sem szólt, hogy az adott feltételek mellett nem lehet rendes kenyeret sütni, de meg is nézhetjük a kenyerünket, meg minden mást, már semmi sem rendes, a lehető legegyszerűbbnek tartott dolgok sem. „Újabb üveg burkolóelem esett le a tavaly EU-pénzből átadott pécsi tudásközpont homlokzatáról”, tudatja egy másik hír, hogy miféle tudással épül tudásközpont, sőt tudás alapú társadalom.

Igaz, ezzel szemben az államfő nyelvészkedik, a miniszterelnök operaügyekben intézkedik, a házelnök díszkivilágítást szakvéleményez, a főpolgármester zászlót tervez, a magyar hadsereg tábornoki kara pedig Gubcsi Lajos legújabb musicaljében bokázik a színpadon; csak remélni lehet, hogy valamelyik közjogi méltóságnak csirkézni is lesz kedve. 2011

Disznók ideje

Szörnyű esemény bolygatta meg az adventi csöndet: vaddisznók törtek be az államfői rezidenciára, végigcsörtettek Katalin asszony virágoskertjén, amelyet saját kezével és verítékével gondozott; kezdheti elölről az egészet. Schmitt Pál élete nem forgott veszélyben, nyugtatta meg az országot az elnöki hivatal közleménye, az államfő jól van, és várja az újabb aláírnivalókat. Mesélem mindezt a svédországi lányomnak, mert karácsonykor mindig találkozunk, körötte svéd rokonok, barátok, s ilyenkor mindig el kell mesélni, mi van Magyarországon. Azelőtt könnyű dolgom volt. Mentem a stockholmi utcán, a járdán magyar koldusok ültek, időnként ordítozva összekaptak valamin, egy idő után elkiáltottam magam a bámészkodóknak, hogy „They are Bulgarians”, így védve körömszakadtáig az országimázst. Most sokkal nehezebb. Sajnos a svédek is olvasnak újságot meg honlapokat, meglepően tájékozottak, Budapestet sem keverik már Bukaresttel, jóllehet az lassan már ránk nézve volna hízelgő. Tudjuk persze, hogy a Magyarországról szóló cikkeket meg a washingtoni és brüsszeli üzeneteket a Lipótvárosból diktálják, legutóbb az alternatív Nobel-díjjal kitüntetett bábaasszony is az Orbán-kormányt kritizálta közvetlenül a díjátadás után; hacsak nem Paul Lendvai környékezte meg mára a világ bábáit is. Magyarország elmebetegek kezébe került. Ezt szoktam válaszolni Svédországban minden kérdésre, és az ország vezetői nem is sejtik, hogy mekkora szolgálatot teszek nekik. Lehülyézni őket sokkal méltányosabb, mint ha az ember elmesélné összes csörtetésüket, ahogyan legázoltak, föltúrtak mindent, és kirabolták a makkost. Nem

arról van szó, hogy a svédek ne értenék a részleteket, dehogyisnem értenék, ők azt nem fognák fel, hogy miért nincsenek már hónapok óta másfélmilliós tüntetések, én pedig miért nem vetettem be magam már régen a közeli hegyekbe, előkészíteni az ellenállást. Nekünk János-hegyünk van, feleltem erre tavaly kínomban, kétcentis hónál már nem jár a busz, le se bírnánk jönni ellenállni; azóta is ezen gondolkodnak. Olvasom, hogy a szoclib lapok még az adventi készülődés meghitt napjaiban is csak kritizálnak és gyűlölködnek, nincs bennük keresztényi szeretet. Ha azt veszem, csakis advent idején miket művelt ez a kormánynak, parlamentnek nevezett társaság keresztényi szeretetből kifolyólag, akkor a vaddisznókonda csörtetése szelíd udvariassági látogatás volt az államfőnél. Gyűlölködve? A gyűlölet egész embert kíván, azzal kell kelni s azzal feküdni; ennyit ezek nem érdemelnek meg. Én ezeket az embereket egyszerűen nem szeretem, viszolygok tőlük, minden lépésük, gondolatuk álságos, a szentestéjük is az, istenfélést játszanak, de figyeljünk csak az éjféli misén, fogalmuk sincs a liturgiáról, már a Miatyánkba belesülnek. Kívánok nekik kellemetlen ünnepeket. Ne passzoljon a fenyőjük a talpfába, savanyodjék meg a halászlevük, essen szét a bejglijük, gyötörje őket egész éjszaka a lelkifurdalás, törjön ki rajtuk a pánik, zuhanjanak depresszióba, hogy mit adnak januártól enni a gyereknek, s csak egyetlen éjszakára ne legyen hajlékuk; tudják meg, mi a magyarok legújabb istene. A vadakról szóló közlemény szerint az elnöki hivatal „összehangolt operatív intézkedéssel vadcsapdába csalta az államfői rezidenciára betörő disznókat, és négyet elfogott közülük”. Gondolom, azóta már internálták őket. 2011

Milyen bulum?

Holnaptól új alkotmány van. Az új alkotmányt Szájer képviselő írta, és vonaton. Ez jó, ezzel azonosulni tudunk. Annak idején mi magunk is írogattunk vonaton, speciel nem új alkotmányt, csak verset, dolgozatot, olykor-olykor följelentést, mikor hogy; el tudjuk képzelni.

A preambulum a szerző blogbejegyzései szerint Brüsszel és Strasbourg között készült. A kupéban francia ingázó munkások ülnek, térdükön koffer, kopogós römit játszanak, a kalauz rendre benyit, van-e újabb felszálló. Mi nem tágítunk, írunk szakadatlan, szorít az idő, új alkotmány kell, a régi bolsevista. Hazánk fővárosa, minden hatalom forrása, a magzat is ember, s hogy a Szent Korona méltó örökösei vagyunk; csak tudnánk, milyen az. - Mikor érünk Strasbourg-ba, kalauz úr? - Fél óra múlva, Szájer úr. Nem az új alkotmányból idéztük, ez már a konzultáció, s nemhogy a nemzeti, de egyenesen európai. A francia kalauz válaszából kitetszik, kedvére való az új alkotmányunk; igaza lesz néhány hónap múlva a köztársasági elnöknek, amikor azt mondja majd a húsvéti aláíráskor, ez a mi új alkotmányunk nemcsak korszerű és nemzeti, de európai is, amire utódaink is büszkék lesznek. Másnap a sajtótájékoztatón elhajtjuk a Velencei Bizottságot, a félhülye brüsszeli ódzkodókat, mindenféle államtitkárt, referenst, nagykövetet, ateistát, az új alkotmánynak máris tisztelettel adózik Európa. Magabiztosak vagyunk. Az új alkotmány iPaden készült. Ezt nem felejtjük el többször is hangoztatni. „Steve Jobs biztosan nagyon megörül, ha megtudja, hogy Magyarország új alkotmánya iPaden (valójában az én iPademen) íródik. Thanx Steve! God bless you. You are a genious!… Javaslom, hogy a technológiai vívmányok hasznosítása jelenjen meg az alkotmányban” - írta Szájer képviselő. Szintén kuriózum. A vérszerződésről a mai napig nem tudni, hogy de facto milyen típusú edénybe adták vérüket a vezérek, miként az Aranybulláról sem, hogy milyen lúdtollal írták; remélhetőleg magyar lúd tolla volt, nem pedig ikeásé. Steve Jobs mindenesetre elolvasta az új magyar alkotmányt, majd nem sokkal később meghalt; neki az Úr ezt a történelmet írta. Tudni kell, hogy az új alkotmány nem alkotmányjogászoknak készült. Őket és a tudományukat nem érinti, utóbbihoz végképp semmi köze. Egyáltalán: az új alkotmány megértését, szépségének fölismerését mindennemű jogi tudás és felkészültség eleve kizárja.

Az új alkotmányt csakis az egyszerű, tiszta szívű nép érti, úgy is, mint az alkotmány alanya, s minden hatalom forrása; az új alkotmány ennek megfelelően mindenre gondol. Az új alkotmányt például, ha a népnek már nagyon nincs mit ennie, el lehet fogyasztani, kis zsíron megfuttatva kifejezetten laktató, közben nem növel koleszterinszintet, zsírsav-koncentrációt. Az új alkotmányban lakni lehet, viszonylag alacsony rezsivel, elviselhető kamatterhekkel. Kitakarít, elmosogat, kivasal, felmondatja a gyerekkel a leckét, vigyáz rá a nyári szünidőben. Az új alkotmány mindig kedves és udvarias, társ a magányban, gyöngéd és figyelmes, aktus után nem fordul mindjárt a fal felé, nem horkol; az új alkotmány befizeti helyettünk a csekket, az adót, illetéket, és nem kér áfás számlát. Az új alkotmányt nem pusztítja aszály, vihar és árvíz, vörös iszap, nem marad a gazda nyakán, sőt rendes árat fizet érte a fölvásárló. A munkanélkülinek, friss diplomásnak munkát, középkorúnak, nyugdíj előtt állónak állást ad, továbbá az új alkotmány bejut a BL-csoportkörbe, kijut vb-re, Eb-re, olimpiáról simán hozza a tíz aranyat, LA-ból az Oscart, végül pedig betegnek naponta háromszor két tabletta is elegendő belőle, persze előbb konzultáljon háziorvosával. - És ez, Guszti bácsi, ez, ami itt az elején van, ez a bu-lum? Ez, gyerekek, a preambulum. Az állam küldte nektek, minden iskolának, és az osztályfőnökötök fogja kiosztani, és aki átvette, nyomban férfivá is válik. Tizenegy évesek vagytok, már éppen ideje volt; nektek efféle beavatási szertartás jutott. Ha jól tanultok, nyolcadikban az egész alaptörvényt megkapjátok, előbb-utóbb mindennek eljön az ideje. Az új alkotmányban az a jó, hogy megvédi a gyengét a hatalmasoktól. Most nem feltétlenül arra gondolunk, hogy ha az új alkotmány már karácsony előtt életbe lép, akkor Böröcz, az MTVA vezérigazgatója, az új évet rács mögött köszöntené. Böröczről tudni kell, hogy ki nem állja, ha az ablaka alatt éhségsztrájkolnak, ezért olyan rutinszerű, második világháborús eszközökkel vette föl a harcot az ellenséges

csapatokkal, név szerint Nagy Navarro Balázzsal szemben, mint a reflektorozás vagy a zenebömböltetés, holott az alaptörvény vonatkozó cikkelye szerint „senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak, büntetésnek kitenni, valamint szolgaságban tartani. Tilos az emberkereskedelem.” Így szól szó szerint és maradéktalanul a vonatkozó passzus. Nincs kétségünk, hogy a fenti bekezdés alapján sajtóper indul e lap és e cikk szerzője ellen, melynek során Böröcz ügyvédei be fogják bizonyítani, hogy a vezérigazgató nem tartotta szolgasorban nevezett éhségsztrájkolót, piaci értékesítése pedig nem állt szándékában, következésképpen a lap rágalmaz, hamis színben tüntet fel etc., ennek megfelelőn az addigra már várhatóan merőben új szellemű bíráskodás jegyében meg fogja nyerni a pert, és mi szégyellni fogjuk magunkat. Csakhogy mi magasabb dimenziókban gondolkodunk. Itt van mindjárt a költségvetés, az egyszerű nép egyszerű fiának szívügye. Az új alkotmány világosan kimondja, csakis olyan költségvetést terjeszthet be a kormány és fogadhat el a parlament, amely nemhogy nem növeli az ország adósságállományát, de az előző évihez képest csökkenti. Ez az egyszerű nép egyszerű fia számára annyit tesz, hogy ha, példának okáért, a nemzet örökös miniszterelnökének jobb keze olyan törvényjavaslatot nyújt be, amely növeli az adósságot, és a T. Ház kétharmados többsége ezt elfogadja, akkor Kövér házelnök fejének egyetlen biccentésére a nemrég alakult parlamenti kommandó még abban a minutaban elfoglalja a termet, s néhány perc múltán a kormány, valamint a többségi frakció valamennyi tagját bilincsbe verve viszik el, és az elkövetkezendő egy évben kizárólag vezetőszíjon látjuk őket a tévében. Az alaptörvény ugyanis annyira szent és sérthetetlen, annyira az Úrtól való, hogy azt még a kormánytöbbség sem sértheti meg. Ebből az is következik, hogy az új alkotmányt olyan többség keltette életre, amelyik még arra az áldozatra is képes, hogy a nemzet fölvirágzása érdekében lecsukassa magát. Más kérdés, hogy a vonatkozó passzust a képviselők öt évre fölfüggesztették, így a nemzet örökös miniszterelnökének jobb kezét immáron nem köti meg a nemzet

örökös miniszterelnökének a jobb keze, aki az adósságplafont az alaptörvénybe beemelni javallotta. Destruktív erők ebből azt a következtetést vonják le, hogy még életbe sem lépett az új alaptörvény, máris belerúgtak, naponta toldoznak-foldoznak rajta valamit, s ezen már nemcsak fél Európa, de fél Magyarország is röhög, a másik fele meg szörnyülködik. Holott csak az új dimenzióról van szó. A világ legelső olyan sziklába vésett parancsolatával állunk szemben, amelyik a kétharmad kezében akár percenként változhat, ennélfogva a legkifejlettebb dialektika értelmében úgy érvényes, hogy mégse érvényes, úgy kötelez bármire, hogy nem kötelez semmire, ergo az alaptörvény nevében és dacára minden megtehető. Ha például a nemzet örökös miniszterelnöke úgy látja, hogy két cikkely, miszerint 1. mindenki hozzájárul a közöshöz, valamint 2. mindenkinek joga van a tulajdonhoz, ellentétben áll egymással, és nem szolgálja a nemzet érdekeit, akkor az egyszerű nép egyszerű fia (akitől tehát minden hatalom ered) akár másnap arra ébredhet, hogy vagyonát és megtakarított pénzét önként átadta közös tulajdonba. Volna azonban egy mondat a preambulumban, ami csöppnyi fennakadással járhat, de tényleg nüánsznyival. „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítják. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének” - mondja a nemzeti hitvallás, s ha jól érti az egyszerű nép egyszerű fia, akkor minden, ami a nem kívánatos időszak alatt történt, csak álomkép volt, képzelődés, fantáziálás. A valóságban nem volt 1945, ‘48-49, ‘53 és ‘56, ‘68 és ‘73, és nem volt ‘89 sem, nem voltak az egykori rendszerváltók, egykori i úkommunistákból lett pártalapítók, nem volt újratemetés és oroszok hazaküldése, semmi sem volt, sárga villamos, metró, új hidak és lakások sem, nem volt hathárom meg brazilverés, fiatalság, bolondság, hosszú, bonyolult éjszakák, megannyi tévedés és megbocsátás, mindösszesen tehát mi magunk sem létezünk; igaz, ez már lassan két esztendeje nem is kérdés.

Mintafalu, mezőőr

2011

Új emlékmű épül Érpatakon. A polgármester még nem tudja megmondani, pontosan milyen emlékmű, de hogy emlékmű lesz, az biztos. A falut ezerkétszázan lakják, ám jelenleg mindössze csupán egy Trianon-emlékműve van, egy Mindszenty-emlékműve és egy Wass Albert-teleháza, amely közművelődési fellegvár. Kevés. Nem akarunk beleszólni a falu életébe, de minthogy a polgármester nemrég a Magyar Szigeten járt, s ott is kifejtette nézeteit, Szálasi Ferenc nemzetvezetőt tudnánk ajánlani nagy tisztelettel az új emlékműhöz, persze idővel elkerülhetetlennek látszik a nemzetközi kitekintés is. Mindezt Földes András Indexen megjelent beszámolója alapján mondjuk, a riporter körülnézett a Nyírség széli településen, ahol az emlékműveken túl csak békét és nyugalmat talált. Ez várható is volt, Érpatak régóta mintafalu, s nem csupán radikálisok, de egyre több baloldali, sőt liberális mondja nagy titokban, milyen jó lehet ott élni, ahol ekkora rend van. Érpatakon nem viccelnek. Már a gallyak összeszedéséért elviszik az illetőt, bizony nem is lopnak a cigányok. A polgármester jobb keze, a mezőőr, képzett és szigorú ember, legutóbb csak azért nem tudta börtönbe juttatni a falu egyetlen hajléktalanját, mert az privát telek udvarán szállt meg, a gazda pedig megvédte őt. Érthető a mezőőr szándéka: a polgármesteri ideológia szerint az emberiség alapvetően két nagy csoportra osztható: azokra, akik építenek, és azokra, akik rombolnak; nem lehet kétséges, hogy a hajléktalan hová tartozik. Ezt sokan szélsőséges megközelítésnek tartják, holott nem az. Érpatakon is közmunka alapú társadalom épül, csak itt az országos modelltől eltérően nem a rendőr, hanem a mezőőr vezető szerepével, ennek megfelelően mindenki épít, azaz árkot tisztít, füvet kaszál és port gereblyéz, nem véletlen, hogy milyen csinos az önkormányzat közvetlen környéke. Rend lett a faluban, a cigány nem lop, sőt a közmunkán a köz szeme láttára dolgozik, ember embernek nem farkasa többé; ám ezen túl van-e valami elképzelés a békés és munkás

hétköznapokra, tekintettel arra, hogy a közmunka társadalmában is meg kell élni valahogy? Régen az érpataki emberek paradicsomot, uborkát, dohányt termesztettek a kertjükben, disznót hizlaltak, ám ma már nem teszik, tiszta ráfizetés volna, a hasznot amúgy is a kereskedők és a bankárok vágják zsebre. A közmunkás viszont kizsákmányolástól mentesen pucolja a csatornát, ássa és tágítja az árkot, ha kell, napokon és heteken át, igaz, markolóval ez másfél óra volna, viszont elidegenítené az építő embert, aki aztán rombolni kezdene, s lehetne kezdeni az egészet elölről. Szellemi élet? Ha azt vesszük, hogy a riport szerint egyedül a polgármesternek százötven (!) folyó pere van romboló emberek ellen, már ez önmagában garantálja a pezsgő szellemi életet, plusz ehhez jön még a nagy ugrás: a polgármester a modellértékű rend után modellértékű gazdaság beindítását tervezi, csak még azt nem tudja, konkrétan milyen területen, s konkrétan milyen pénzből. Ám ez nem is lényeges, hiszen a pénz csak megmérgezi az építő közösséget; a közösségi termelésnek éppen az a lényege, hogy „létrehozza az ember és természet kapcsolatát, amelynek során az ember lélekben és tudásban is gazdagodik”. De csak akkor - ám ezt már mi tesszük hozzá -, ha közben újabb és újabb emlékművek hirdetik az alkotó szellem nagyságát. Szerencsére a források kimeríthetetlenek, s ahogy a jelen nagy elméit elnézzük, hosszú évtizedekre garantálva van az utánpótlás. 2011

Nemzeti bilincs

Rákapcsolt a belügyminiszter. A kormány.hu honlapon megjelent munkaanyag szerint Pintér Sándor igen erős szellemi munkába fogott: átírja és kibővíti a büntetés-végrehajtási intézetekben előállítható termékek körét. Ennek jegyében a kutyaólak készítését az eddigi 3108 TEÁOR számú „egyéb bútor gyártása” kategóriából az 1629 számú „egyéb fa-, parafatermék és fonottáru” termékcsoportba helyezte át, ami fölöttébb időszerű volt, csak a korábbi belügyminisztereknek nem volt hozzá elég politikai bátorságuk.

A magyar fegyintézetek várhatóan még ebben a ciklusban autarkiára alapozott önjáró gazdasággá válnak, amennyiben az új struktúrában a textíliák és a bőráruk gyártásától kezdve a hasított sertés- és hulladékfeldolgozáson át a fa- és fémáruk készítéséig jószerivel minden iparágat művelnek majd a remélhetően létszámban is fölfejlődő elítéltek. Miért fontos ez? Mindenki számára világos, hogy az ország átalakítása komoly társadalmi mozgásokat indít el. Nyilvánvaló, hogy a volt ukrán miniszterelnök asszonyra a minap kirótt hét év börtön erős forgalmat fog indukálni a társadalom legfelsőbb rétegeinek néhány tagja és a gyűjtőfogház között, egészen konkrétan: a kijevi ítélet után Gyurcsány Ferencnek minimum a dupláját kell kapnia, és Bajnai Gordon sem úszhatja meg hét évnél kevesebbel, ám ezzel egyidejűleg az alsóbb rétegek vándorlása is megindul a börtönök felé. Ez nem tréfa. Egy másik munkaanyag szerint a szabálysértési bírságokat is szigorítanák, s jövő áprilistól mindazok, akik fél éven belül két szabálysértést követnek el, akár hathavi elzárást is kaphatnak. Ha tehát valaki az aluljáróban rágyújt, később pedig elkurjantja magát az utcán este tíz után, netán a Józsefvárosban elbóbiskol egy padon, már vonulhat is a börtöngazdaságba, mégpedig bírói ítélet nélkül, vagyis ha a munkaanyag valósággá válik, akkor Magyarország lesz az első olyan jogállam, ahol sikerült az igazságszolgáltatásból a független, ennélfogva destruktív és nemzetellenes bíróságokat kiiktatni. Minthogy az ELTE egyik docense szerint „úgy le lehet élni egy életet, hogy az ember nem követ el bűncselekményt, de úgy nem, hogy nem követ el szabálysértést”, azaz előbb-utóbb valamennyien „elbóbiskolunk a padon”, a börtönipar egy csapásra a nemzetgazdaság húzóágazatává válhat, a kormányszóvivő pedig jövő ilyenkor már akár kétmillió új munkahelyről is beszámolhat, amiben még nincs is benne a tervezett kétszázezer közmunkás és egy másik Pintér-terv alapján az üres laktanyákba szállítandó hajléktalanok sajnálatosan improduktív tömege. A munkaanyag tehát igen nagy előrelátásra vall; ki gondolta volna, hogy a belügyminiszter, aki már negyvennyolc éves kora óta

nyugdíjban van, szellemileg ennyire friss és energikus, ilyen pontosan rátapint a nemzeti együttműködés lényegére, és látja a további lehetőségeket. Az pedig már csak ajándék a magyar lakosságnak, hogy a börtönökben az új besorolás szerint TEÁOR 1512 szám alatt olyan „egyenruházati kiegészítőket” készíthet majd a rendőrség számára saját kezűleg, mint „taktikai öv, tonfatartó, bilincstartó tok, gyorstok, könnyfakasztó tartó tok, merev bilincstartó, gyorskötöző tartó, kulcstartó, rádiótartó tok és riasztótok”, azt pedig már korábbi tüntetésekről tudjuk, hogy a delikvens mentálisan mindjárt másképp fogadja csuklóján a bilincs kattanását, ha tudja, hogy a tartótokot ő maga készítette hozzá. 2011

És nemzetközivé lesz

Magyarországra érkezett a tuvai sámán, mi több, a március 15-i hosszú hétvége során többrendbeli tisztító szertartást is be fog mutatni Budapesten. Tudni kell, hogy a Tuvai Köztársaság a TurániAlföldön, Belső-Ázsiában található, szkíta és hun síremlékei révén igen népszerű a régészek körében, nem véletlen, hogy a turáni sámánizmus kutatását a magyar kormány is anyagiakkal támogatja, ennek keretében került sor Oiun Adigzsi See-Oglu sámán látogatására is. A tisztító szertartások részleteibe most nem mennénk bele, legyen elég annyi, amit a vonatkozó honlapon olvastunk egy résztvevő személyes élményeiről: „Végül az asszony annyi tejet vett a szájába, amennyit csak tudott. A kezembe tette a tálkát, hogy ne zavarja, jól megrázta a fejét, és egyenesen a pofámba köpte az egészet. Ettől mindjárt jobban éreztem magam. Amikor megtöröltem a szemem, a lehető legszabályosabb áfás számlát pillantottam meg, nyolcszáz rubelre kiállítva. Ennyibe kerül a megtisztító rítus” (panno.se). Hozzátehetnénk, hogy fajlagosan Semjén Zsolt eltartása sem sokkal olcsóbb, ám most nem erről van szó. De még csak nem is arról, hogy épp e nehéz időkben, amikor a magas, közép és alacsony kultúra egyaránt megszűnik létezni Magyarországon, miért kell turáni kutatásokat finanszírozni. Ez egyrészt magától értetődő, hiszen az

orrunk előtt recseg minden eresztékében a dekadens Unió, amelynek vezetőire köztudottan egy kóceráj irányítását se lehetne rábízni, s amely a tetejébe még illegitim is, ahogyan erre a jövő heti békemenet szónokai is nyilván rá fognak mutatni. Másrészt az idei március 15-től mi is minőségi előrelépést várunk. Az ugyanis kevés, hogy torkunk szakadtából üvöltjük, nem leszünk gyarmat, és Brüsszel meg Clinton asszony nekünk nem dirigálhat, az apró részletekben is következetesnek kell lenni. Mert az nem megy, hogy Európa, takarodj, ám közben Adidas cipő van, meg spanyolországi nyaralás, angolszász zene meg Fila hátizsák a Tescóból, amerikai terepjáró meg német vibrátor. Jó, vesszen a Nyugat, de akkor nincs Heineken sör meg pláne viszkizés, hanem lótej van, meg jurta, hajnalonként kecskefejés, miképpen afelől is dönteni kellene végre, hogy turulmadár vagy Szent Korona, mert ez idő tájt nem biztos, hogy a közéleti révületbe zuhant Márfi érsek szívesen osztaná meg a szószéket hasonló állapotba került táltosokkal. S egyáltalán: minthogy március 15-én, csakúgy, mint a többi ünnepen, amúgy is minden össze van zavarodva, a békemenet kiváló alkalom bizonyos ellentmondások végső föloldására. Hogy mást ne említsünk hirtelenjében, hogyan van az, hogy miközben Bajnai Gordont és bandáját bűnöző hazaárulónak tartják a menetelő hazafiak, a magyar kormányfő, úgy is, mint a békemenet legfőbb oka, célja és főszereplője, a Barroso elnöknek írt levelében elismerő hangon hivatkozik a Bajnai-kormány eredményeiről. Továbbá hogyan van az, hogy miközben itthon minimálisra csökkent az egyetemi hallgatók támogatása, a kormány Balassi Intézete a legújabb hírek szerint titokban kétszázötvenezer dollárt adományozott az egyébként dúsgazdag Indianai Egyetemnek azzal a céllal, hogy a pénzből amerikai diákok tanuljanak Magyarországon ingyen, teljes körű orvosi ellátás mellett, sőt tanévenként még tizenkétezer dollár zsebpénzt is kapjanak. A nem rubelelszámolású lengyel importtüntetők meg a tuvai sámán mellett jövő ilyenkor már feltehetően lelkendezve

csatlakoznak a kormányt éltető békemenethez, s együtt éneklik el az Internacionálét. 2012

Dwa bratanki

Rendben van, egy hete ilyenkor nem bénult meg a hótól az ország, nem volt fennakadás az utakon, csak néhány osztrák katasztrófaturista jött át hóekékkel bolondozni kicsit, amiből most politikai tőkét akarnak kovácsolni ellenséges erők. De mi van akkor a lengyelekkel? Mint ismeretes, a nemzeti ünnepre buszokkal és különvonattal lengyel békemenetesek érkeztek Pestre Kossuth Lajost és Orbán Viktort éltetni, ám az ünnepség elmaradt. A lengyelek így is jól érezték magukat egészen az elutazás pillanatáig, mert akkor horrorba fordultak az események. Ezt nem én mondom így, nem is valami liberális, Izrael-barát orgánum, hanem a miniszterelnök házi munkásőrségéhez, a CÖF-höz közel álló Polgár Portál a hétszáz lengyel békemenetes egyikére hivatkozva: „Este 8 óra táján indultak haza a Nyugati pályaudvarról, mit sem sejtve, hogy éppen a hazatérés fogja a legnagyobb problémát jelenteni. A gondok már Rákoskeresztúron kezdődtek, ahol a vonat hirtelen megállt. Lassanként az elektromos ellátás is megszűnt, ennek következtében sem a világítás, sem pedig a fűtés nem működött. Az utasok hat órát várakozva, hajnali 2-ig fagyoskodtak a sötét, jéghideg kocsikban, hiába várva az érdemi információkat. Végre a hatórás, mellékvágányon töltött várakozás után csatolták az új mozdonyt, és a vonat elindult. Kiderült, hogy több kocsiban elromlott, elkezdett égni a fék.” Mármost ez az, amit az ember semmiképpen nem akar elhinni. Előtte nem sokkal két békemenetes lengyel busz utasai állították, hogy „az egész péntek éjszakát az autópályán töltötték”, ami nyilvánvalóan hamis állítás, politikai tőkekovácsolás, hiszen akkorra már a magyar miniszterelnök bejelentette, hogy mindenkit kiszabadítottak; igaz, hol van az megírva, hogy a lengyel autóbuszutasok mindig igazat mondanak.

Ám most nem a honi vasútról van szó, nem is a magyar hatóságokról, hogyha rajtuk múlik, az országot akár két sísapkás hóember is öt perc alatt elfoglalja. Hanem hogy fagyban és sötétben, egy lepusztult vasútállomás mellékvágányára kitolva, kvázi bevagonírozva vesztegel a testvéri békemenet, a magyar hazafiak meg sehol. Az ember azt gondolná, ilyen esetben például Bencsik hazafi azonnal fölkerekedik, és forró, habos kakaóval lepi meg lengyel barátait, miként Bayer hazafi is megszakítja szokásos esti imáját, hogy rohanjon segíteni, Széles Gábor legfőbb hazafi pedig azonnal a helyszínre rendeli világhírű Ikarus autóbuszait, mert a szabadságharc nem pusztán szájtépésből, utcai handabandázásból és fenyegetésből áll, hanem hogy harcostársainknak tévékamerák és hírverés nélkül is segítünk, még akkor is, ha ebből semmi anyagi hasznunk nem származik. De nem, ők mind szépen szarban hagyták a lengyel barátaikat. Tavaly, az első békemenetelés másnapjának kora reggelén húszfőnyi lengyel küldöttség bukkant fel Óbudán. Azonnal kivált közülük egy tizenkilenc főből álló csoport, kocsmát keresett. Akkor nekem minden összeköttetésemet latba vetve sikerült elintéznem, hogy az egyik kocsma egy órával nyitás előtt felhúzza a rolót, hogy aztán a tolmácsot is magunkkal rántva mindannyian betóduljunk, a lengyelek pedig a sarokba hányják zászlaikat és Viktort éltető transzparenseiket; azt gondolom, ez a minimum, amit a világbékéért megtesz az ember. Nem akarok dicsekedni, de ha akkor tényleg háború van, és én elkiáltom magam, hogy utánam, az összes lengyel gondolkodás nélkül követ; állítom, mire delet üt az óra, már a kezünkön van az Új Sípos vendéglő is. 2013

Kéjutazás

Most, hogy a debreceni vagy.hu hírportál közzétette, hogy tizenöt magas beosztású városi vezető egyelőre tisztázatlan forrásokból, nagyjából huszonkétmillió forintért egyfajta kéjutazáson vett részt Floridában, az egész város azt kérdezgeti, jó, jó, de mi célból.

Hát abból az egyetlen célból, felelhetünk a kérdésre, mintegy azonnal rátapintva a lényegre, hogy utána a kéjutazáson részt vevő vezető, fölmenvén a Facebook-oldalára, fotókkal gazdagon illusztrálva megüzenhesse otthon maradt felebarátainak, hogy amíg ti otthon dolgoztok, én itt ülök a napsütötte Floridában, úgyhogy mindenkinek nyasgem. Más célja eleve nem lehetett az utazásnak. A hivatalos vagy annak szánt magyarázatok szerint ugyanis a tizenöt debreceni vezető azért utazott Floridába, hogy részt vegyen Orlandóban egy energetikai konferencián, amely a megújuló energiákról szólt. Az egyre kibírhatatlanabb magyar sajtó azonban kiderítette, hogy a szervezők nem tudnak semmiféle tizenöt debreceni vezetőről, se együtt, se név szerint felsorolva; nyilván elvesztek az irdatlan tömegben. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Amikor mi egyfajta kéjutazásról beszélünk tanulmányút helyett, egyáltalán nem gondolunk semmi rosszra. Szó sincs arról, hogy a tizenöt debreceni vezető swingerpartyn vett volna részt, netán elszívott egy-egy dzsointot; semmi liberális elhajlás, további csibészségek, de még egy rúdtáncosnő se. A mi vezetőinket már az bőséggel kielégíti, ha tetszőleges méretű jacht korlátjának dőlve videóra vetethetik, amint koktélt hörpölnek, sőt szürcsölnek, de olyan erővel, hogy a parti őrség is hallja, a koktél erőteljes szürcsölése ugyanis jó dolgunk kifejezésének netovábbja, s még akkor velünk se tartott Kósa Lajos. Hogy miért kell ehhez Floridába menni? Egyrészt azért, mert Kirgizisztán, Kazahsztán s a többi keleti ország, ahová pedig a magyar városvezető leginkább vágyik, nem rendezett konferenciát éppen, másrészt a nyírlugosi polgármester szintén tanulmányút céljából Rómába vitte a teljes képviselő-testületet. Márpedig, ha a nyírlugosiak ilyen messze mennek, akkor Debrecennek legalább hatszoros távolság dukál. Ha az olvasó esetleg nem tudná, az elmúlt hetekben Nyírlugos képviselő-testülete is útra kelt, a polgármester szerint a tizenhat fős úttal a képviselők munkáját köszönték meg, akik egyébként ingyen látják el a feladatukat. Mintha ez bármit is számítana. Magyarország erkölcsös ország, ahol az elmúlt évtizedekben bárminemű hivatalos út, bárminemű

céllal az eltévelyedés félreérthetetlen bizonyítékává vált. Egy vezető maradjon a seggén, legfeljebb a közeli erdőig merészkedjen, de akkor is csak közügyekben, az pedig, ha a szabadsága alatt magánpénzből, a napon sütteti magát, ráadásul nyár közepén, ráadásul idegen ország pázsitján heverészve, már a szoci időkből tudjuk, a hazaárulás minősített esete, hát még, ha mindezt csoportosan, a kollégáival teszi; idevezetett a sok csalás és hazudozás. A kollektív bűn azonban szerencsére a debreceniekre nem vonatkozik. A városházi magyarázat szerint ugyanis a tizenöt debreceni vezető valójában nem is együtt utazott Floridába, hanem külön-külön, egyenként, magánemberként, csakis a véletlen számlájára írható, hogy Floridában, esetleg már előtte, a gép fedélzetén, netán a becsekkolásnál összefutottak; s csakugyan, mit lehet ilyenkor tenni? Nyírlugoson legalább volt kellő indok az ingyenes tanulmányútra: nem sokkal előtte tudni lehetett, hogy az állam átvállalja a község egymilliárd forintos adósságát. 2013

Kutya Szerbia

Azt mondja a Szabadkán élő Péter Ferenc színész-rendező a Délmagyarország című napilapnak, hogy személyesen is találkozott olyan magyarul nem beszélő szerb emberekkel, akik elmondták neki, hogy kétszázötven euróért vásároltak magyar állampolgárságot. Ez minimum vért kíván. Napi árfolyamon számolva a szerbeknek hetvenötezer forintot ér drága hazánk útlevele, magyar ember honpolgársága. Pont annyit, mint egy KTM kerékpár vagy egy LG Optimus telefon, vagy tudom is én, egy tonna káposztarepce; kutya Szerbiában ennyire becsülik a magyart. Régebben azért többet értünk. Nem a régi világot vesszük elő, amikor tisztességes magyar férfiak egymás után vettek feleségül erdélyi lányokat, formálisan, persze, hogy kiszabadíthassák a Ceausescu-féle Romániából; becsülték is érte a magyart, s aszerint fizették meg testvéri jócselekedeteit, hol természetben, hol nyugatnémet márkában, ám ez régen volt. Elég csak a fél évvel

ezelőtti állapotokra gondolunk. Amikor Korsós Tamás szabadkai főkonzul még háromszáz-ötszáz euróról beszélt, azaz kilencven- és százötvenezer forint közötti összegért vállalták erre szakosodott nyelviskolák a honosítás előkészítését, „ezért a pénzért összeállították a kérelmező önéletrajzát, elszállították az átvevőhelyre, más interjúzott helyettük, és megkapták az állampolgársághoz szükséges kérdéssort”. Ehhez képest ez a hetvenötezer forint a magyar (mint olyan) botrányos leértékelődése, nyilvánvaló, kik állnak az aknamunka mögött, de majd egy újabb választási vereség végképp eltünteti őket. Igaz, egy nem éppen liberális vagy kommunista párt, a délvidéki Magyar Reménység Mozgalom elnöke is visszaélésekről beszél, s hogy megszaporodtak a hasonló esetek. Nyilvánvaló, a szerb embernek is legfőbb vágya Magyarországhoz tartozni, ahol eredetiben olvashatja a Nenyit, és a Nemzeti Együttműködési Rendszer rendes tagja lehet, nehéz kisebbségi helyzetekben pedig Semjén Zsolt mutatja meg neki a követendő utat. Ám ha csekély mértékben is, de akadnak olyan szerbek vagy ukránok, akik azért akarnak bármi áron magyar állampolgárok lenni, mert Magyarország egyelőre tagja az Uniónak, következésképpen a saját boldogulásuk végett már magyar állampolgárságuk másnapján továbbutazhatnak a halódó Nyugatra, miként erdélyi testvéreink is annak idején (meg most is). Mit mond minderre a kormány? Az ember azt hinné, hogy kikéri magának a szerb hozzáállást, minimum jegyzéket vált, ha ez sem lenne elég, csapatösszevonásokat rendel el a déli határ mentén; igaz, a kormány meg letelepedést árul kétszázötvenezer euróért, a görögök mellett legolcsóbban a világon. Akkor is első a becsület. De nem. A héten személyesen az egyszerűsített honosításért felelős miniszteri biztos, Wetzel Tamás hívott össze sajtótájékoztatót, azt reméltük, elégtételt kap a magyar, ám csak annyit jelentett be, hogy a visszaélésekről szóló cikkek mögött nincsenek konkrétumok, hazugság az egész. Akkor az jó. Ha jól értjük, újabb elsöprő kormányzati siker született, szó sincs arról, amiről a színész-rendező beszél, vagy amiről a Délmagyarország ír, hogy Szabadkán elég benézni a

fényképészekhez, akik, ha kell, névvel elmondják, „olyanok járnak hozzájuk magyar útlevélhez vagy állampolgársági kérelemhez igazolványképet készíttetni, akik semmit nem tudnak magyarul”, más szóval ebben is igaza van a haza vezetőjének, aki szerint „egyetlen barátunk van a mai világban, a valóság és a tények”. Akkor viszont a szabadkai konzult azonnal vissza kell hívni. 2013

Az akasztás nehézségei

Nehogy abban az illúzióban ringassa magát bárki is, hogy akasztani olyan könnyű. Tessék elolvasni a Bárka irodalmi folyóirat internetes oldalán Márton László A népbíró és a kormánybiztos című regényrészletét, világosan le van írva, hogy mennyi utánajárással jár egy szimpla utcai akasztás lámpavasra. Nem elég a tömeg eufórikus biztatása, megfelelő lámpaoszlopot kell találni, aztán kötél után nézni, ami korántsem egyszerű feladat, az egyik rövid, a másik szakad, derékszíjat meg nem szívesen ad kölcsön senki, könnyen megeshet, hogy nem kapja vissza; s akkor még meg kell választani az akasztás módját is: rövid- vagy hosszúeséses, netán szimpla felfüggesztéses legyen, melyik felel meg leginkább az úri közönség hangulatának. Sajnos még nem tartunk ott, ahol a baráti Irán, ahol az ilyen utcai akasztásokat távirányítású daruval végzik; a Kossuth térre amúgy sem szabad munkagéppel behajtani. Szerencsére idő viszont van, amennyit akarunk. Jaj, most nem arra óhajtunk utalni cinikusan, hogy Pásztor Istvánt, a vajdasági magyarok vezetőjét, Áder államfő személyes vendégét hétfő délután állták körül és köpdösték le hazafiak a Kossuth téren, és a magyar köztársasági elnök tőle szokatlan gyorsasággal már pénteken délelőtt közleményben ítélte el a történteket; a honi közjogi méltóságok a miénktől eltérő téridő dimenzióban élnek. Hanem a gyors reagálású és jogállami magyar rendőrség. A nol.hu beszámolója szerint, amikor a rendőrök meglátták, hogy Pásztort lökdösik és köpködik, azonnal odasiettek, ám úgy ítélték meg, hogy ami történt, az nem hivatalból üldözendő cselekmény. Minthogy a leköpdösött elnök arra a kérdésre, kíván-e magánindítvánnyal eljárást

kezdeményezni a köpdösők ellen, nemmel felelt, a rendőrök távoztak. „Később azonban a rendőrség - idézzük a beszámolót - újraértékelte a helyzetet, és arra jutott, hogy ami a téren történt, kimerítheti a garázdaság törvényi tényállását, és el is rendelték a nyomozást”, aminek eredményeképp akár még a felbujtó szónok felelőssége is fölmerülhet. Hisz ez nagyszerű, kiálthatnánk fel, ez eloszlatja maradék félelmünket is. Ha legközelebb a Parlament előtt esetleg bennünket vesz körbe pár száz ember szelíd autodafé keretében, semmi mást nem kell tennünk, mint higgadtan a köpdösést szemlélő rendőrökhöz fordulni, s csöndes, higgadt szóval bejelenteni, hogy magánindítványt kívánunk benyújtani, akkor ők nyomban közbelépnek. Természetesen, ha szórakozottságunkban megfeledkezünk erről, hiszen hát bolondos tavasz van, akkor sincs minden veszve, talán néhány nap múlva a rendőrségi eligazításon fölvetődik, esetleg mégiscsak garázdaság történt, és bár meglehet, hogy addigra már régen a Dunába dobtak minket, ám a garázdák akár százezer forint büntetést is kaphatnak, és ez a lényeg. Nem véletlenül említjük a Dunát. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az utcai akasztásnak nincs jövője Magyarországon. Igaz, 2006 októberében történt akasztás a Kossuth téren, de csak jelképesen, akkori kormánypolitikusok és újságírók neve lógott a lámpaoszlopokon, a pár méterre lévő színpadról pedig Áder János akkori parlamenti alelnökkel az élen Fidesz-politikusok mondtak lelkesítő beszédeket a hazafiaknak, ám végül az összes hazaáruló életben maradt. Ennél művészileg mindenképpen sokkal emlékezetesebb volt a fülbemászó és hónapokon át skandált „Gyurcsányt a Dunába, A többit meg utána” rigmus; ehhez az 1944-et idéző Kossuth tér már önmagában is kitűnő háttér, ráadásul a Duna sokkal gazdaságosabb megoldásokat kínál, s mindjárt csoportosat. 2014

A gatyába rázás nehézségei

Tetszik nekünk a Szent Imre Kórház vezetője. A nevét és titulusát így, első nekifutásra nem merjük leírni, mert elég egy apró tévedés, és

bennünket is beperel, hogy rossz hírét keltettük, holott éppen ellenkezőleg, a jó hírét akarjuk kelteni. Bennünket a Szent Imre Kórház mint egészségügyi képződmény s a benne uralkodó állapotok egyáltalán nem érdekelnek, ott forduljon fel minden beteg, ahol van, sőt ha rajtunk múlna, nem is altatnánk senkit operálás közben. Ezt azért mondjuk, mert pár héttel ezelőtt épp altatóorvosok keltették a kórház és a kórházvezető rossz hírét, amennyiben egyszerre hatan is kiléptek a lehetetlen állapotok és a túlterheltség miatt. Nem sokkal később az intenzív osztály takarítója, megismételjük, egy takarító, fölment a közösségi oldalra, és posztjában felsorolta a kórházvezető stílusát és viselt dolgait. A 444.hu-n leírt egyik vád szerint a kórházvezető körlevélben utasította az állományt, hogy írásban miként kell őt szólítani, „milyen címeket kell felsorolni, és hol, mekkora szóközt kell hagyni a titulusok között”, nem írásbeli érintkezéskor pedig előre kell neki köszönni. Annak a kórházi alkalmazottnak is dolga ez, aki nem ismeri személyesen. Az ő helyzetük könnyítésére egy értekezleten a kórházvezető felismeréséhez szükséges személyleírást is megadták: „magas, jóképű, és az öltönyzakóját mindig vállra vetve” viseli. Nem akarunk kötözködni, de ha így volt is, mi ezzel a baj. Ha valaki veszi a fáradságot, és képes összefüggéseiben látni az eseményeket, egészen más következtetésre jut. A Szent Imre Kórházban nincs válság. Balog miniszter a kórházban járt, benézett mindenhová, és sehol sem látott válságot, a betegek élnek, azt pedig, hogy emberek (altatóorvosok) jönnek-mennek, belépnek, kilépnek, a maga részéről természetesnek tartja. Észre kell venni: tarthatatlan helyzet, ahogyan a kórházak dolgozói viszonyulnak a vezetőséghez. Magunk is tapasztaltuk, hogy a legtöbb kórházban az orvos kollégák, sőt a beosztottak, de még a betegek is dokit meg profot meg főnököt mondanak. Megpróbáljuk leírni a kórházigazgató helyes megszólítási módját, például azonnali felmondás esetén: Prof. Dr. Bedros J. Róbert főigazgató főorvos, főtanácsos; legalábbis így van kiírva a bejáratnál. Az Egyenlítő blog szerint viszont a kórházigazgató a „Dr. Bedros J. Róbert főigazgató

főorvos, főtanácsos, egyetemi tanár, orvos igazgató kórházvezető” megszólítást várja el; a bíróság nyilván majd eldönti, hogy melyik megszólítás kelti jó, illetve rossz hírét a kórházvezetőnek. Ha jól értjük a kórház ügyvédjének a tévében elmondott okfejtését, nemcsak rosszhír-keltésről van szó, hanem politikai szálról. A sajtó azért írta meg a hat altatóorvos kilépését, meg hogy az intenzív osztályra a pszichiátriáról és a reumatológiáról hívnak át nővéreket, akik össze vannak zavarodva, meg hogy a nővérek nem túlórázhatnak, hogy ne kelljen túlórapénzt fizetni nekik, miközben a kórházvezetőnek sofőrt fizet a kórház; szóval ezek azért lettek megírva, mert az újságírók mögött érdekcsoport áll. Plusz a takarító. Hogy már a takarító is pofázik. Régen ilyen nem volt. Régen a kórházvezetőket mélységes tisztelet övezte: ha végigmentek a folyosón, elhallgatott mindenki, az orvosok meghajoltak, az ápolók és a takarítók pedig a homlokukat verték a kövezetbe alázatukban, nem volt olyan, hogy „drága igazgatóm, ráér egy percre, mert nincs se sebészcérna, se vérplazma, és két hónapja fizetés se”. A kórházigazgató nemcsak igazgatott, de viselkedésével, gesztusaival, csöndes beszédével példát mutatott a beosztottaknak, s ezáltal a kórháznak, így az egész egészségügy tekintéllyel bírt. Ezt a világot hozná vissza a Szent Imre vezetője, ha hagynák. De mindig belekötnek. Például betiltotta a folyosón a hangos nevetést, és hogy ezzel belegázolt volna a beosztottak méltóságába. Holott a nevetés - akit vakbelesként röhögtettek már műtét után, az tudja nem kórházba való; lehet, hogy miközben derűre fakad az egész ügyelet, a beteg ott fordul fel a műtőasztalon, mert létszámhiány miatt altatóorvos helyett pszichiátert küldtek a műtőbe. Vagy fizioterapeutát. Erre érzett rá Balog miniszter, amikor azt mondta, hogy a kórházvezető kitűnően kézben tartja a kórházat; ő a jövő letéteményese. Az még a jövő titka, hogy a kórházban kötelező lesz-e az orvosállománynak vállra vetett zakóban járni, vagy hordhatja rendesen is, belebújva. Sajnos azt kell mondani, nem új jelenségről van szó: nyáron a pedagógusok kérték ki maguknak, hogy az etikai kódex tervezete előírná nekik a napi mosakodást, fésülködést, az

ízléses öltözködést, valamint a rendszeres jelentésírást saját magukról és a kollégákról. A Szent Imrében pedig képesek azon háborogni az orvosok, hogy ha nem veszik fel a mobilt a kórházvezető hívásakor, akkor jelentést kell írni másnapra, hogy miért nem fogadták a hívást. Már elnézést, de az emberek vezetése komplex feladat, főleg most, amikor egy egész társadalomnak kell új hierarchiába rendeződnie. Sajnos országunkból kiveszett a tekintélytisztelet, amit újra meg kell teremteni, ha máshogy nem, oda kell csapni, gatyába kell rázni az embereket. Az nem fog menni, hogy miközben Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár szerint „a magyar egészségügyi intézmények ma európai színvonalon működnek”, addig a sajtó arról cikkezzen, hogy ápolónőhiány miatt osztályt zártak be a Semmelweis Egyetem II. számú belklinikáján, a Szent Istvánban szintén csoportosan mondtak fel az ápolónők, vagy hogy az egészségügyben több tízezren nem kaptak idejében bért; ez súlyos lejáratás. Mint ahogyan az is, hogy a sajtó azon lovagol, hogy midőn a kórházvezető az előző munkahelyéről, a Jahn Ferenc Kórházból távozott, a személyzet pezsgőt bontott örömében, amikor pedig a kistarcsai Flór Ferenc Kórházat hagyta ott, „az akkori beosztottjai közül többen együtt mentek a templomba, hogy közös imádsággal köszönjék meg a változást”. Lesz dolga a bíróságnak bőven. 2015

Az úton végig kell menni

Nehogy azt higgye Balogh doktor, hogy ezzel minden el van intézve. Ismeretes, hogy a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elnökeként eljárást indított Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő ellen, aki az egészségügyi dolgozók és a velük cinkos betegtársadalom Jeanne d’Arcjaként hetenként hívja fel a figyelmet a kórházak szerinte tarthatatlan helyzetére, ezzel „többszörösen megszegte az egészségügyi szakdolgozókra vonatkozó Etikai Kódex szabályait”. Ezt az eljárást vonta vissza a héten a kamarai elnök, arra hivatkozva, hogy súlyos szitkok és fenyegetések érték.

Az elnök tehát nem azért állította le a vizsgálatot, mert belátta, hogy tévedett, s az ápolónőnek van igaza, hanem mert megfenyegették. Hogy kik és milyen módon, sajnos nem részletezi. Nem fedi föl előttünk, hogy van-e a fenyegetők között migráns, vénaszkenner ellen tiltakozó ultra, vagy baloldali potentát, aki Balogh elnököt a magyarsága miatt nem szereti, tudniillik nehogy azt higgyük, hogy a tiltakozást egyedül a Sándor Mária mögött álló félrevezetett facebookos tömegek találták ki. Sajnos arról sincsenek információink, milyen szankciók érték volna dr. Balogh Zoltán kamarai elnököt akkor, ha miközben jól ismeri Sándor Mária közéleti munkásságát, nézi őt a tévében, ennek ellenére mégsem indít ellene vizsgálatot. Valószínűleg ezzel a teljes alkalmatlanságát bizonyította volna bárminemű érdekvédelmi szervezet vezetésére, hiszen az ország mai felépítésében az érdekvédelmi szervezetek első számú feladata a képviselt tagság megfékezése és ritkítása, a renitensek megregulázása, általánosabb értelemben pedig a kormány érdekeit még a kormánynál is hatékonyabban képviselni. Ahogyan azt rendes magyar szakszervezet teszi. Továbbá mi fán terem az a megfogalmazás, hogy engedünk a fenyegetésnek? Efféle meghátrálással még mindig helyben toporogna az ország, nemhogy nem volna NER, de még Alaptörvény asztala sem a hozzá tartozó alaptörvénnyel, vasárnapi bevásárlási lázban tobzódna a lakosság, ráadásul itt állnánk egy centi kerítés nélkül, és még a világ is kedvelne minket. Tessék megnézni a mentősöket, akiket naponta fenyegetnek meg, újraélesztés közben feltörik a rohamkocsijukat, mégis csinálják tovább. Lebegjen csak minden érdekvédelmi vezető szeme előtt a mentőszakszervezet példája! Még januárban éppen e lapban jelent meg, hogy a humán tárca jelentése szerint valójában nem is épültek meg azok a mentőállomások, melyek elkészültét tényként jelentette be a választások előtt a miniszterelnök, tehát becsapta a mentősöket és az országot. Huszonkét új mentőállomást kellett volna átadni, de csak egy készült el; ám valahogy mégsem olvashattunk se a mentődolgozók szövetségének, se a szakszervezetének erőteljes

tiltakozásáról, vagy hogy akár egyetlen vezetőjük is fekete ruhába bújt volna. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy fekete ruhás pedagógusnőt ez idáig vajon miért nem termelt ki magából a tanártársadalom; no hiszen, a pedagógusok érdekeit védő Nemzeti Pedagógus Kar az első tiltakozó feketeruhás földrajztanár láttán betiltana minden, a szürkénél sötétebb tónusú viseletet. Olvastuk, hogy a pedagógusi életpályán előrehaladni kívánó innovatív tanároknak „korlátlan ideig tartó titoktartási nyilatkozatot kell aláírniuk”, azaz életük végéig nem beszélhetnek semmiről, legfeljebb kérhetnek és jelenthetnek, igaz, azt akár fekete ingben vagy blúzban is megtehetik. Azt kéri az ország Balogh doktortól, hogy ha lehet, ne adja fel ilyen könnyen. 2015

Excrementum

Elöntötte a szar Magyarországot. Nemcsak arra gondolunk, hogy három nap kellett hozzá, mire az illetékes hatóságok eltakaríttatták az Andrássy útról a múlt szombatról ottmaradt trágyát, ebben nincs semmi meglepő. Mint ismeretes, múlt szombaton melegfelvonulás volt Budapesten, ebből az alkalomból a legkiválóbb nemzeti és homofób erők különféle városon túli helyekről összegyűjtött fekáliával trágyázták meg az Andrássy út Operaház közeli fáit, alaposan bedolgozva az anyagot a fémrácsokba. Tudomásul kell venni, hogy Budapesten az elöljáróságnak három nap szükséges ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy mit kell tenni, ha a város (kerület) egy része kibírhatatlanul büdös a fekáliától. A nemzeti erők viszont csalódást okoztak. Eddig úgy volt, hogy a legnemzetibb homofób erők igyekeztek leginkább erőt fitogtatni, demonstrációt tartani. Mára a helyzet megváltozott, mert amikor az egészséges magyar nemzet létét veszély fenyegeti, a magyar nemzetvédők legkiválóbb erői mit csinálnak? Kilopják a szart a ló alól, szortírozzák, kiporciózzák, és az Operaház körül szétterítik; ez ma a homofób nemzeti virtus. Igaz, ha úgy vesszük, van ez is annyira macerás munka, mint vágtató ló hátáról

hátrafelé nyilazni, vagy tüzes kereket gurítani a török közé. A legújabb hírek szerint akad ennek intellektuális változata, amikor a nemzetvédő erők hashajtóval átitatott élelmiszert kínálnak a pályaudvaron a menekülteknek, majd „Utálom a mocskos cigányokat!” tartalmú táblácskákat nyomnak a kezükbe, és átirányítják őket cigányok lakta negyedbe. Hanem itt most magunkról volna szó, hogyan lépjünk túl a nehéz helyzeteken. A héten volt szerencsénk villamoson utazni, s az előttünk lévő ülésen egy alvó hajléktalan maga alá rondított. Nem mondanánk, hogy részeg volt; egy idő után minden hajléktalannak olyan lesz az arca, hajzata, tekintete, mintha már túl volna téren, időn és minden biológiai törvényszerűségen. A mi problémánk az, hogy az előző héten szívhez szóló cikket írtunk elesett embertársainkról, ne hagyjuk őket az út szélén, karoljunk a hónuk alá; még magunk is meg-megkönnyeztük, olyan szép lett a vége. Ami azt illeti, a gondviselés most megadta a lehetőséget: ott ül embertársunk a szövettel borított ülésen önmaga piszkában, párologva, büdösen, mindazonáltal jóízűen hortyogva, szinte felkínálva, hogy de facto a hóna alá nyúljunk. Közben mindenki a kocsi másik végébe tódul, és a villamosvezetőért kiált. Mi magunk csak mosolygunk ezen, s nemcsak azért, mert kereszteződés kellős közepén állunk, leszállni sem lehet, hanem, mert ismerjük a BKVFigyelő blogjáról egy régi, próbált buszvezető beszámolóját a napi tapasztalatairól. Hogy ő maga nem tudja leszállítani a dolgát végző utast, ki sem állhat a forgalomból, mert fegyelmit indíttat ellene a diszpécser, az ellenőrök és a közterületesek is mindig legorombítják, hogy csak a maga dolgával foglalkozzék. Ők maguk viszont tartanak a hajléktalanoktól, s egyáltalán a nagytermetű, agresszív utastól, ezt kompenzálandó inkább a kismamákra és a gyerekekre szállnak rá; mindezt nem mi írjuk, hanem a buszvezető. Megoldás nincs, hacsak nem mi magunk tesszük tisztába az illetőt. Ám az ehhez szükséges képzettség híján inkább bámulunk kifelé az ablakon, két-három megálló, és szép lassan kezdjük megszokni a szarszagot; s hogy eltereljük figyelmünket kilátástalan helyzetünkről, fejünkben újabb gyújtó hangú cikk körvonalai rajzolódnak ki

embertársaink közömbösségéről, s a nagy, közös társadalmi felelősségről. 2015

Cukráren u Turka

Azt kérdezzük, miért van az, hogy amint elhagyjuk a magyar határt, feneketlen jókedvünk támad, és biztonságban érezzük magunkat. Most nem a stockholmi Arlanda reptér az úti célunk, ahol lányunk vár bennünket, nem is Zürichben landolunk, hogy elrendezzük bankárunkkal vagyonunk kimentését; egyáltalán nem landolunk sehol, gyalogosan hagytuk el az országot. Ünnepnap van, az imént léptük át az esztergomi hídon a magyar határt, Párkányba érkeztünk, amit Stúrovónak is mondunk, holott ugyanúgy magyar köröttünk minden, mint pár lépéssel mögöttünk, csak a felirat szlovák, ám ennek nincs jelentősége. Pár perc, s már a Cukráren u Turka pultjánál autentikus török fagylaltos bűvészkedik a gombócokkal, nagyokat derülünk minden kunsztján, ahogyan földobja a gombócot, majd a tölcsérrel elkapja. Tavalyelőtt a Balatonon láttunk hasonló mutatványt, a fiatal árus egyik tölcsérről a másikra repítette a gombócokat; fél perc nem telt el, s a magyar közönség egy emberként küldte el az anyjába, hogy adja már végre azt a rohadt fagylaltot, ki van fizetve. A híd közepén van az országhatár, de nem kell keresni a táblát, megérzi az ember, hogy hol ér véget az ország, s hol kezdődik a másik; mintha még a levegő is hirtelen megváltozna. Vessük le indokolatlan kivagyiságunkat! Vegyük tudomásul, hogy már Párkány (Stúrovo) is úti cél lett, s lesz még majd életcél is, miért ne lenne. Székely unokatestvérünk mondja egyre gyakrabban, hogy a románok előttünk járnak, már esze ágában sincs átköltözni, magyar vállalkozások és munkások menekülnek százával Romániába, szép kis perspektíva: teli lesz Románia magyar gazdasági bevándorlókkal; felkészül Bulgária. Megvan Párkánynak a maga bája és előnye. Kispénzű és depressziós magyaroknak nem kell Bibionéra, Krétára gyűjteniük, kiszolgáltatni magukat szélhámos utazási irodáknak, Esztergom fizethető út, egy

séta a hídon a túlsó partra, majd vissza, s úgy érzi a magyar, akárha messzi idegenben nyaralt volna legalább egy hetet. Ezenfelül Párkány nem Párizs, s pláne nem New York, hogy rákérdezzenek a helybéliek az emberre, mondaná már el, mi van Magyarországon. Nem kell szemlesütve szabadkozni, viselni egy egész kormány minden mocskát, amit naponta szór szerteszét a nagyvilágba, hiába is mondanánk, semmi közünk a rabláshoz, a hazugsághoz, az intézményes emberutálathoz, rajtunk a bélyeg, ezek ilyen emberek, így kell végigmennünk az utcán, beülnünk vendéglőbe. Most meg már úgy van, hogy a saját lányunk pillantását is kerüljük, aki húsz éve jár haza rendszeresen, ismeri a legfrissebb híreket is Magyarországról, mégis ott él bennünk az állandó drukk, jaj, rá ne kérdezzen a részletekre. Annyit azért megosztunk vele tréfásan, hogy ha majd lesz újra halálbüntetés Magyarországon, s közben nyitunk tovább Ázsia felé, ahol a korrupcióért akasztani szoktak, akkor ezek közül (itt fölfelé bökünk hüvelykujjunkkal) vajon hány marad életben - ám csak hosszan, értetlenül bámul ránk. De nem baj, nyáron hozza megint az unokákat. Kipakolnak, és másnap már megyünk is Esztergomba, onnét át Párkányba; félnapnyi felhőtlen, szabad időtöltés. Csak egyet nem szabad: a Duna-parton ülve sokáig elidőzni a szemközti Esztergom látványán, a szemközti Magyarországén, amely hátulról nézve is kegyetlenül szép és vonzó. Félő, hogy az ember kísértésbe esik, a végén még azzal az illúzióval indulna haza, hogy amíg a töröknél várt a fagylaltjára, otthon rendbe jöttek a dolgok. 2015

ÉN, TE, Ő, MI, TI, ŐK Már belenyugodtam, hogy a sajtónak abban a formájában, ahogy megismertük, befellegzett, viszont néha még sajnálom az utánunk jövőket, amiért esélyük se lesz olyan szövegeket olvashatni, amilyeneket Megyesi ír. Váncsa István

Beszariak

Szörnyű dolog történt a minap: Gerő András történész beszari alaknak nevezte a köztársasági elnököt, aki bazsarózsákért ugyebár képes fölmenni a hegyre, ám ha demonstratíve zsidóznak az ablaka alatt…, de ebbe most nem mennék bele. Abba sem, hogy a történész mindezt nem csupán egy liberális klubban mondta a köztársasági elnökről, hanem az állami televízióban, az pedig külön bolygó. A műsort, amelyben ez az állítás elhangzott, már vizsgálja az ORTT, illetve a műsorvezetőt is, miért nem egyensúlyozta ki közszolgálatilag a történész szavait, megelőzendő az egyoldalúságot, hiszen a tárgyilagosság alapvető követelmény. Nota bene azon gondolkodom, hogy a „beszari alak”-nak mi volna az ellentéte. Formailag nyilván a „bátor figura”, ám ennek nincsen íze, zamata, ekképpen súlya sem a verbális erőtérben, nyilván „az elnök úr fasza gyerek” formula lett volna a hatékony ellenpontozás, és akkor a világ összes Szálai Annamáriája szerint is ki van egyensúlyozva a tévé, az ország, az egész világegyetem. Volna még továbbá a Népszava-féle vonal, szintén az ellenpontozás jegyében, miszerint ha a beszari alak szálka az ORTT szemében, egy másik közjogi méltóság leőrültnérózása a tévében miért nem az; megjegyzem, megnézném azt a műsorvezetőt, aki az „őrültnéró” minősítésre kontrapunktot talál hirtelenjében. Azt nem értem én ebben az egészben, hogy Gerő András szavaira miért mondják azt a jobboldali sajtóban, hogy gyűlöletbeszéd. Miért volna ez gyűlöletbeszéd? Eddigi életem során magam is lebeszariztam néhány felebarátomat, ám egyiket se gyűlöltem. Más eset persze a köztársasági elnöké, aki a legfőbb közjogi méltóság, ám akit, úgy gondolnám, nem ab ovo illet meg a tisztelet, nem megítélésen kívüli személy, a tisztelet akkor jár neki a köznapi beszédben is, ha kivívja magának. Én nem vagyok történész, és nem tartom a közt. elnököt beszari alaknak. Én inkább mulatságos figurának tartom, kissé esetlennek, hebehurgyának; amikor végigmegy a díszsorfal előtt, eltévedt kirándulónak látom, aki ráadásul elhagyta a hátizsákját, termoszát; a

magyar civil társadalom jelöltje volt, hát istenem, a magyar civil társadalom ezt tudta produkálni. Baj ez? Soha semmit nem teszek a közjogi méltósága ellen, nem fütyülöm ki, nem török a státuszára, joviális polgárként tartom magam az általa aláírt törvényekhez, ám nem tehetek arról, hogy nagyokat derülök rajta, s hogy nem érzem kurtának a napom, ha nem tart beszédet. De hol van ez a gyűlölettől? A gyűlölet erős érzelmi mozgósítást feltételez, teljes odaadást. Hogy úgy mondjam, a gyűlöletet is ki kell érdemelni; ám ahogy így körülnézek az országban, szinte már alig van valaki, akit gyűlölni lehetne. 2007

Olsen és bandája

Ha minden úgy igaz, ahogyan az MTI meg a lapok jelentették, akkor ez az ország tényleg bele fog pusztulni saját magába. Mert olyan ugyan van, hogy az ember két zsák vasoxid port, ugyanannyi műtrágyát, negyed mázsa kálium-nitrátot, többbödönnyi ventillált kénport tárol otthon a kredencében a negyvenöt kiló kristálycukor mellett (anyám annak idején utóbbiból sokkal nagyobb készletet halmozott fel áremelések hírére), még az is előfordulhat, hogy szárítókötél helyett időzített gyújtózsinórt fűz a fregolijába, de olyan már nincsen, hogy a liftben el is dicsekedjen ezzel a legelső ismeretlen lakónak. Márpedig a hírek szerint Csepelen ez történt. „Jól megcsináltuk, ma este robbantunk”, mondta a liftben egy huszonegy éves ellenálló a mobiltelefonjába a tőle húsz centire álló lakótárs füle hallatára, s nyilván, mert gyenge volt a térerő, eléggé tagoltan, majd másfél óra múlva igencsak elcsodálkozott, amikor kommandósok törték rá az ajtót. De az is lehet, hogy a jövő intellektuális Magyarországának záloga, a Tomcat nevű blogíró médiasztár szólta el magát a liftben, ám ez engem innét már nem nagyon érdekel. Megengedem, maga a világ sem nélkülözi a slendriánságot: épp a csepeli eset napján tették közzé, hogy az Egyesült Államokban egy iszlamista terrorista csoport egy közönséges üzletbe adta be

lemásolni a dzsihádista DVD-jét, és szintén csodálkozott, hogy pár óra múlva nem tudta bevenni a Fort Dixet; ami azonban ott „terroristák bakijaként” van kommentálva, az nálunk törvényszerű; Olsen és bandája már fel sem tűnne a pesti utcákon. Annak idején én úgy képzeltem, hogy a legnagyobb gazemberség is alapos felkészülést, munkát, fegyelmezettséget feltételez, sőt intellektuális teljesítményt, tehát hogy a bűnnek is van kultúrája. Diákként az ember azt is megtervezte, s minden részletre erősen ügyelve, hogyan tegyen lekváros kenyeret a tanár székére, és ha hibázott, nagyon szégyellte magát. Tomcat és társai ellenben már az eset után pár órával hősök lettek a vonatkozó honlapon, egyenesen mártírokká váltak, holott csak hülyék voltak, rettentően és véglegesen; tízéves fejjel ezeket az orrukba fűzött láncon vezettem volna akárhová, jöttek volna, mint a barmok. Továbbá képzeljük el annak az országnak a jövőjét, amelynek szabadságharcosai, rendíthetetlen ellenállói ezerszám dobálják a tojást az ellenségre, de egyszer sem találnak; ez a nemzethalál, nem a multik. Itt már nemhogy az ellenállásnak, de a nagy ívben való beleszarásnak sincs intellektuális fedezete. Hogy aztán ez abból fakad-e, hogy a munka- s a szellemi kultúra amúgy is megszűnt létezni, és az intellektuális foglalatosság maximum háromszavas jelszavak óbégatásában merül ki, vagy fordítva: ha hazaárulózással meg mocskos-zsidózással hírképessé lehet válni, ebből következően hőssé és mártírrá, akkor minek fektessünk energiát bármiféle egyéb tevékenységbe -, azt én nem tudom megmondani. Uj Péter havonta írja le ebben a lapban, hogy ez az ország nem tud pörköltet főzni, szobát kifesteni, s nemhogy valami újat és jót kitalálni, de a már megszokottat sem képes rendesen megcsinálni. Hogy mást ne mondjak, legutóbb lakásfelújítás után direkt nem a szemét multiknál, hanem egy becsületes magyar kisiparosnál vettem vécépapírtartót, amely fényes is, dizájnos is, viszont a mester nem sorjázta le a szélét, ennélfogva minden reggel összevagdalt tenyérrel jövök ki a budiból. Ami, mondjuk, csak engem érint, csakhogy az intézmények is Tomcat-színvonalon működnek és gondolkodnak; jellemző, hogy rendőrségi körökben bravúrként emlegetik a csepeli bombagyártók

lekapcsolását, pedig ha speciel nincs egyetlen lakó sem a liftben, vagy éppen süket, némileg másról szólnának a mai hírek. A csepeli lakásban amúgy mellékkörülményként egy utazóbőröndben emberi csontokat is találtak, ám az illetékesek mindenkit megnyugtattak: a bordák és lábszárak nem Kádár János csontjai, úgyhogy aggodalomra semmi ok. 2007

Szent Lőrinc könnyezik

Arra azért kíváncsi vagyok, kap-e legalább egy üveg pezsgőt vagy valami más ajándékot az ELTE vezető űrkutatója a kollégáitól abból az alkalomból, hogy megvannak a bonyhádi határban történt robbantás elkövetői. Az az öt diák, akik műtrágyából és gázolajból kotyvasztott keverékkel, detonátor segítségével csináltak hirtelenjében a település határában egy világnagy gödröt, amelyről aztán az ELTE vezető űrkutatója (meg más tudósok is) meggyőződéssel állították, hogy nem lehet ember műve, a gödröt kizárólag egy űrből érkezett meteorit okozhatta. Életemben nem vizsgáltam még gödröt, hogy honnét és miként került a lábam elé vagy a falum határába, de úgy gondolom, ez is egy szakma, amit ki kell tanulni és felelősséggel művelni. Nekem ugyan teljesen mindegy, de az emberiségnek esetleg nem, hogy egy gödör miként keletkezett, hogy mondjuk az arizonai nagy becsapódást vagy a dinoszauruszok kihalását meteorhullás okozta, vagy csak pár szemtelen diák. Mondhatnám: ekkorát tévedni azért ciki. Már ha ez a tévedés feltűnik egyáltalán. Annyi tudós, szakember, a szakma kiváló művelője beszél ugyanis tévében, újságban, és annyi hülyeséget, hogy egy-egy fatális tévedés föl sem tűnik, vagy ha mégis, azonnal el is felejtik. Hol van már az az idő, amikor az emberek reflexszerűen kalapot emeltek tudós szerzet, orvos, vegyész, patikus, kutatómérnök, fejlesztőember, pláne akadémikus vagy éppen jogász, tanár, történész, társadalomkutató előtt; ezek a szerzetek ma már nem állnak meg a lábukon, éppen úgy kiröhögik őket az emberek, mint önnönmagukat. Logikus. Ha egy ország elhülyül, s ezt mindenki beismeri, sőt már evidenciává válik, akkor nem úgy van az, hogy az

elhülyülés csak nagy vonalakban látszik, hanem szép lassan alakot ölt az ember orra előtt a nap minden percében. Ha űrkutató téved, akkor az azért fáj, mert az én korosztályom tán egyedül az űrkutatót, a csillagászt fogadta el annak idején autentikus lénynek, az én korosztályomnak már a hetvenes években sem volt senki és semmi se szent és sérthetetlen, ellenben, ha teszem azt, Almár Iván jelent meg a tévében, akkor csend ült a környékre, mert amit mondott, az misztikus volt és teljesen érthetetlen, ráadásul csöppet sem ellenőrizhető, hogyan is ellenőrizhettük volna, ahhoz személyesen kellett volna elrepülni a világegyetembe. Most meg öt diák lehozza ide a világegyetemet. De lehet, hogy elég lett volna a meteorológusokat említeni. Valamikor, egy csöppet sem jobb és biztonságosabb világban, még Kerényi Nárcisz volt az istennő, akkor is, ha eltalálta az időjárást, és akkor is, ha nem. De nem is ez számított. Hanem a titokzatosság, a tekintélyelvű és megfellebbezhetetlen bejelentés, hogy ma front vonul át az ország légterében. Az esetek többségében semmilyen front nem vonult át az ország légterében, ez mégis fogódzó volt. Most viszont augusztus huszadika jön, és figyeljük meg, a haza összes meteorológusa be van szarva, hogy mi lesz. Nehogy olyan idő legyen, mint tavaly. Ebből adódóan, ha augusztus huszadikán egy könnyű szélben lebegő kumuluszból akár csak egyetlen csepp eső préselődik ki, itt vörös rakéták lepik el az ég alját, riadó lesz, sikítás, futás és szaladás haza, még ha színtiszta is az ég, mert „nem lesz itt még egyszer tavalyi augusztus húsz”, s ez nagyon is érthető. Tavaly augusztus huszadikán mindössze harminc, egymástól független amatőr meteorológus jelezte már délután háromkor, hogy baj van, valami nagy zuhé készülődik, ami estére eléri Pestet is, de senki sem figyelt rájuk, mert hogy jönnek ők ahhoz, hogy belebeszéljenek a szakemberek dolgába; Magyarországon a meteorológia megszűnt arra a napra létezni. Most akár meteorittámadásra is fel van készülve az ország, Szent Lőrinc amúgy is könnyezik, vagy ha nem ő, akkor István. Gyerekek, robbantsatok, de tisztelettudó módon, csakis félreeső, veszélytelen helyen.

Tojás

2007

Még a hét elején egy fiatalember megdobta tojással a Microsoft vezérigazgatóját, aki a közgáz egyetemen tartott előadást. Az esemény egy napig volt hír a világsajtóban, megnézte persze Magyarország is a híradóban, ám ha most rákérdeznénk, milyen színű trikó volt a fiatalemberen, Magyarország aligha adna pontos választ, ha egyáltalán emlékezne a történtekre. Pedig az aktus meglehetősen figyelemreméltó volt. Ez a fiatalember, akit egyébként az egyik internetes honlap eléggé mulatságosan terroristának titulált, rövid szózat után három tojást hajított a Magyar Köztársaság ellensége felé, ám egyik sem talált. Holott a célzott személy csak a második tojás után bukott le védelmet keresve a pulpitus mögé. Ez szégyenletes teljesítmény. Nekem a férfiúi hiúságomat már az is sérti, amikor március tizenötödikéken a Petőfi-szobornál állomásozó, komoly tojáskészletet felhalmozó magyar szabadságharcos erők képtelenek Demszky főpolgármestert úgy igazából, férfiasan eltalálni; jó, azok az emberek többnyire mulatságos amatőrök. Ám ez itten, ez a fehér trikós fiatalember profi volt. „Te és a céged elraboltátok a magyar emberek huszonötmilliárd forintját”, kiáltotta a vezérigazgató felé kissé emelt hangon, ám egyáltalán nem meggyőzően, inkább csak úgy, mint aki gyorsan le akar tudni egy feladatot. Semmi szívből jövő nem volt a hangjában, ami hitelesítette volna a szavait, pláne a tojások ívét, nem lettem volna meglepve, ha a farzsebéből kilóg a számlakönyve; a feladatát teljesítette, kéretik a honoráriumot nyolc napon belül átutalni. Néhány nappal előtte újpesti szurkolók döntötték be a kerítést a paksi futballpályán, a sajtó botrányról beszélt. Közben azonban azt is mutatta a tévé, hogy a vendégszurkolók és a helyi biztonsági őrök két akció között kedélyesen társalogtak, hogy azt ne mondjam, prézsmitáltak egymással, majd mintha az órájuk jelzett volna, hirtelen egymásnak estek. Annak idején én szenvedéllyel rohantam neki a kerítésnek, velem alkudozni, tereferélni nem lehetett, apáink

hitével hittem, hogy a meccs ideje alatt a bíró anyja csakugyan a Rákóczi téren kelleti magát; a kor arra jó volt, hogy az ember megtanulja, hülyének is csak teljes odaadással szabad lenni. Ma már lezüllött ez is. Kifejezetten unalmas lett a protestáló, de szenvedély nélküli arcokat látni. Az a kevés, de eredeti arc, aki legalább élettel töltötte meg az utcát, eltűnt vagy egyszerűen csak hazavitték az ápolók, a többi pedig akár a közgázról is lehetne az a hideg tekintetű, fehér pólós fiatalember: jelentéktelen és unalmas. Igaz, egy másik portál negyvennyolc és ötvenhat örökösének nevezi. 2008

Pelczné síkra száll

Az internet tanúsága szerint még a jobboldal szavazói is enyhe derűvel fogadták Pelczné Gáli Ildikó legújabb parlamenti szereplését, melynek során egy nemzeti színű szalaggal átkötött Melódia szelettel a kezében hívta fel a figyelmet arra, hogy értelmetlen beruházások helyett célszerűbb volna a kezében tartott csokoládé gyártását támogatni az európai uniós pénzből. Nem véve figyelembe most azokat a rosszindulatú megjegyzéseket, miszerint a képviselő asszony nyilván választókörzete, a végtelen kakaóbab-ültetvényeiről közismert Szikszó és térsége védelmében nyitott szatócsboltot az ország házából, próbáljuk eme kezdeményezést komolyan venni, és gondolati magját teljes szellemi tárházunkhoz illeszteni; jöhet még oly idő, amikor szükség lesz rá. Nem csupán arról van szó, amit a tévé is mondott, mármint hogy „Pelczné síkra szállt a Melódia szeletért”, hanem az egyszerűségről és átválthatóságról. A Melódia szelet ugyanis egészen konkrétan a Bodrogkeresztúron negyvenmillió forintból megépített, negyven centiméter magas kilátóval lett szembeállítva, s ha a Sláger Rádió után, teszem azt, ebben a témakörben is sikerülne népszavazást kiírni, nem kétséges, hogy a Melódia szelet és a kilátó közül mi is az előbbit választanánk, megjegyzem, szebb is a csomagolása. A magyar csokoládéiparnak igen komoly múltja van, míg a brutálisan ráfizetéses, teljesen értelmetlenül megvalósuló beruházásainknak

igen komoly jelene, tehát itt a Boci, Tibi, Pityu, Kajla, Marika, Bajtárs és a többi, egykoron közkedvelt termék újbóli gyártásával egészen elsöprő erejű struktúraváltást lehetne létrehozni a magyar gazdaságban, egyszersmind véglegesen kiváltva a botrányos metró- és autópálya-építéseket, hídrenoválásokat, a MÁV- és BKV-szerű képződmények működését; ne közlekedj, egyél Kajla szeletet. Tényleg végtelenül egyszerű gondolat, mindenki számára átlátható, felfogható, nem kell hozzá bonyolult számítás, főleg nem előképzettség; maga a közgazdaságtan legutoljára talán éppen az 1 zsák só egyenlő 2 kecske idején volt ennyire leláncolón egyszerű, de hát éppen ez a szép a gazdasági életben, minden csak az akaraton múlik. A globális és mindent átszövő csokoládégyártással a minőségen és az eladhatóságon kívül az égvilágon semmi baj nem volna, különösen nem mentálisan: az ember vesz egy tábla csokoládét, és az jó neki is, és az országnak is. Feltéve, ha közben nem olvassa el a csokoládé csomagolópapírjára írottakat, melyek azt tudatják, hogy a magyar csokoládé magyarnak ugyan magyar, viszont alapanyaga külföldi, adalékanyaga külföldi, mindennek tetejében külföldön gyártották, mondjuk éppen a közkedvelt Szlovákiában. Azaz a csokoládévásárlással nemhogy magunkat, de leginkább Szlovákiát támogattuk, holott a nyelvtörvény óta az interneten mozgalom indult azért, hogy szlovák terméket márpedig Szlovákiában járva se vásároljunk, hát még itthon. Történt már ilyen, például a szlovák sonkával, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy nem is sonka, csak azzá formálták a húsüzemben. Magyar ember nem vesz, s nem is eszik szlovák sonkát, még ha olcsó is, csakis magyart (noha az se sonka) - ez különösen a négy évvel ezelőtti állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás után lett közmegegyezés tárgya. Baj akkor van, amikor kiderül, hogy a szlovák sonkát szlovákiai magyarok készítették, tehát a mi véreink, elnyomva, meggyötörve, már a sonkát is csak sunkának ejthetve, ám üzleti érzéküket persze nem elveszítve. Hiszen őket ugyebár most már mindenki magyar állampolgárnak akarja tudni testvéri alapon, olyan ellenben nincs, hogy a sonkájuk viszont nem kell, azt tartsák

meg maguknak, mondván, mi csak magyar sonkát eszünk. Mert magyar sonka (illetve nem sonka) az övéké is. Mi van továbbá, kérdezhetjük, ha a Melódia szeletet igen kedveljük, sokkal jobban, mint mondjuk a Mozart golyót meg a többi osztrák, belga, francia, német, dán meg főleg svájci szemetet, sőt még a kilátónál is jobban, viszont háromszor annyiba kerül, mint nevezett nációk csokoládétermékei, melyekkel teli van ömlesztve a világ, miközben a csokibédekkerek egyetlen magyar terméket sem említenek a világ legjobb csokoládéi között. Kilátóban, úgy látszik, jobbak vagyunk. 2009

Rabjai a földnek

Havas Szófia magánakciója volt az Internacionálé - olvashatni a különféle hírportálokon, mármint hogy a munkásmozgalmi himnusz közös eléneklése a szocialisták hétvégi kongresszusán nem előre megtervezett és egyeztetett műsorszám volt, hanem a képviselő asszony „meglepetésnek szánt, hangulatjavítónak szánt” ötlete. Igyekszem elképzelni, hogy a hatszáz küldött egyike vagyok, és várom a terv szerinti utolsó műsorszámot, az új miniszterelnök-jelölt, az új, illetve a régi pártelnök „színpadról történő közös integetését”. Megjegyzem, ilyen közös integetést mint előre megtervezett műsorszámot utoljára a Kolibri Színházban láttam a Piroska és a három kismalac című bábjáték végén a szereplőktől, ám most nem ez jön, hanem a Föl, föl, ti rabjai a földnek. Természetesen mint a múltammal már több ízben leszámolt, meggyőződéses szocialista azonnal a színpadon termek, és leállíttatom a happeninget, majd a hangosító szobába rontok, és páros lábbal rúgom ki a technikust a lemezével együtt, s valami újat teszek a helyére, akár az Akácos utat vagy valami rapet, esetleg egyenesen Lenin hangját, mindegy, csak integetni lehessen rá, így mentvén meg pártom becsületét, hogy aztán még ugyanazon órában megfelelő ellenszolgáltatást kérjek az új elnökségtől, természetesen szigorúan informálisan.

Mert rendes szocialista így tesz. Rendben van, hogy az új miniszterelnök-jelöltnek az Internacionálé hangjaira nagy dérreldúrral azonnal el kellett volna csörtetnie, ehelyett úgy csinált, mint a többi hatszáz: kényszeredetten végigtátogta az egészet. Bizonyos publicisztikák már le is vonták azt a következtetést, hogy ezek után az új kormányfő már semmiképpen sem képes kirángatni az országot a válságból, én azonban roppant hálás vagyok e pillanatokért, ritkán mutatkozik meg ennyire pregnánsan, hogy min szocializálódott ez az ország évtizedeken át, és hogy még most is hol tartunk. Nem azt állítom, hogy minden tömeg reménytelenül buta és mindenre rávehető (pedig ezt), de hogy nincs dal, amit végig ne lehetne vele énekeltetni, az biztos. A régi május elsejék és ünnepségek lenyomata volt ez a három perc, amely alatt, persze, rettentő bátran mindenki úgy tett, mintha elbliccelné az egészet, mindenki nagy műgonddal figyelt arra, ki ne lógjon a többi közül, közben azonban ott legyen az arcán, hogy semmi kedve az egészhez, nem is így gondolja; ezt tudja ez az ország, de ezt nagyon: úgy tenni, mintha tenne valamit. Az már részletkérdés, hogy Szanyi képviselő az Internacionálét is meg tudja magyarázni, mondván, hogy Németországtól Franciaországon át Angliáig az összes baloldali párt kongresszusán ezt éneklik, és nincs belőle baj. Ami így is van, azzal a nyilván elhanyagolható, mondhatni, nüánsznyi különbséggel, hogy nevezett országokban s úgy általában Nyugat-Európában kicsit más kondíciók között hangzott föl annak idején a Föl, föl, ti rabjai a földnek, mint a közép-keleti tömbben. Az én korosztályom i úi évei közéleti szempontból nézve gyakorlatilag abból álltak, hogy kiröhögtük, elblicceltük, elszabotáltuk az efféle szimbólumokat, mindenféle szankciók nélkül; viszont el tudom képzelni, hogy némelyeket ez mélyrehatóan irritál, s ezt tiszteletben tartom. Mindettől függetlenül: magyarázza meg valaki, hogy mi a baj az Internacionáléval. Hiszen olyan passzusok vannak az egyébként 1871-ben írt műben, amelyeket igaz magyar ember csak üdvözölni tud. Orbán Viktor legutóbbi megnyilvánulásait véve lehetséges, hogy maga az Internacionálé képezi a Fidesz titkos válságkezelő programjának fő

fejezeteit: „Pusztuljon ez a rablóbanda / a rabságból elég nekünk. / A lángot szítsuk, rajta, rajta! / A vas meleg, hát ráverünk.” Vagy „Az állam sújt, a törvény színlel / Az adó sebzi a szegényt; / Kötelmet a gazdag nem ismer, / A jog szó nem kelt már reményt” - ha még valahogy azt is bele lehetne venni, hogy cigánybűnözés márpedig van, a zsidók pedig menjenek haza, tán még a szélsőjobb is beszállna a nagy nemzeti konszenzusba. Ha Havas Szófia csak kicsit nagyobb léptékű gondolkodó, akkor fogja az Internacionálét és másnap kihangosítja a Kossuth téren; ez olyan mentális erőt adott volna a helyi proletariátusnak, hogy tán még a 2-es villamost is sikerül elfoglalnia. 2009

Aluljárás

Most, hogy csütörtökre virradóra megoldódott a hajléktalanprobléma a pesti aluljárókban, és ez a koszos, mocskos, zsíros hajú, köpködő, részegen mindent összeokádó, húgy- és kannásborszagú, kötekedő, egész nap a farkát verő társaság végre elhúzott a retkes búbánatba, immáron senki és semmi nem állhatja útját Budapest végső polgárosodásának. Jó, bizonyos részleteket még meg kell oldani. Mondja a főpolgármester az Indexnek adott interjújában, ő sem hiszi azt, hogy eztán egyetlen hajléktalan sem fogja megkísérelni a visszatérést az aluljárókba, ám fel vannak készülve erre is. Hogy mást ne mondjunk, fennáll még az az elképzelés, hogy éjszakára bezárják az aluljárókat, ha pedig egy aluljáróban nem lehet aluljárni, akkor a hajléktalan is előbb-utóbb megunja, és eloldalog. Mi a magunk részéről leginkább fényképes igazolvány bevezetését szorgalmaznánk az aluljáróba való belépéskor, természetesen minden testnyílásra kiterjedő személyi motozással, amúgy is ez az egyetlen kultúrágazat, amelyben megelőztük a fejlett Nyugatot, de legjobb volna este tíz után mindjárt kijárási tilalmat elrendelni, a köztársasági elnök feltehetően e tárgykörben sem képezne ellensúlyt. Nem lehet nem észrevenni a fejlődést. Amint azt a főpolgármester kilátásba helyezte, tavaszra megoldják a kolduskérdést is, ami

igencsak időszerű: ugyanis „akik folyamatosan ugrándoznak az autók között a közlekedési lámpánál, a legközvetlenebb veszélyt jelentik mindenféle szempontból”, hogy most hirtelenjében csak a kolduslét legsúlyosabb elemét említsük: amikor zöldre vált a lámpa, a koldusoktól az autók nem tudnak azonnal elindulni. Az ennek a városnak a szerencséje, hogy a kerületek is átérzik a szociális gondok leglényegét. Az ezerszer áldott Józsefvárosban például a polgármester önálló szellemi termékeként január elsejétől tilos lesz a kukázás, azaz a hulladékgyűjtőkben élelem, üveg s egyebek után kutatni, e művelet ugyanis a szemét kiszórásával jár, ami közegészségügyi és városképi szempontból is kifogásolható. A rendelet értelmében ötvenezer forint büntetést kap, aki ennek ellenére kukázik, s ha ehhez hozzáveszem, hogy mifelénk, a Flórián téri aluljáróban a guberálók ráadásul mindig égő cigarettával a szájukban kezdenek el a szemetesben turkálni, ami a fennálló rendelet értelmében további harmincezer forint büntetés, akkor belátható, hogy nem éri meg a kukázónak se rágyújtani, se turkálni, nem is szólva arról, ha nem fizet, jön a végrehajtó, aztán megnézheti magát. Ám a józsefvárosi önkormányzat az Úr irgalmából nem egyből fog büntetni, előbb humánusan elbeszélget majd a kukázóval, próbálja a szép szó erejével meggyőzni. Egyszer azért közvetíthetne ilyet is a tévé: vajon mi szépet, jót s meggyőzőt mondanak a kukázónak? Hogy ne tessék a kukából enni, mert nem egészséges? Menjen inkább a Gundelba? Jaj, otthon is így mellészórja az ételt? Még jó, hogy a mi polgármestereink ennyire föl vannak vértezve életismerettel, s hogy ennyire védik a polgárságot a nyikhajoktól. Nyugodtan beszélhetek ilyen csúnyán róluk, az e témakörben tett netes hozzászólások ennél sokkal cifrábbak; jó tudni, hogy a magyar lakosság igen nagy része nemcsak cigányozik, zsidózik, hanem a hajléktalanokat is rühelli: egyik ugye lop, a másik ravasz, a harmadik büdös, nélkülük egyébként csupa ápolt, szép és okos ember lakná a mi országunkat, felvértezve a legmélyebb együttérzéssel. Kevés országban vetik meg ennyire az elesetteket, mint nálunk, vagy éppenséggel néznek el fölöttük. Verbálisan mindig nagy az

aggodalom, hogy aztán csak az a pár száz megszállott szociális munkás, szeretetszolgálati aktivista maradjon, akik most, az aluljárói kihajtás idején is próbáltak valamit tenni. Minden télen megkérdem: látott már valaki papot hidegben az utcán, aluljáróban, hajléktalanok előtt egy percre megállni? Amit csak a miheztartás végett említek, mielőtt beindul egyházi meg minden más fronton a szeretetnapi nagyüzem, s megpárásodik mindenki szeme a saját jóságától. 2010

Áram alatt

Most, hogy a váci börtön mélyén senyvedő szabadságharcos után az áramos gazdának is sikerült összegyűjtenie a képviselőjelöltséghez szükséges kopogtatócédulákat, azon csodálkozom, hol maradtak a többiek. Az áramos gazda két évvel ezelőtt az állandó tolvajlásnak kitett uborkaföldjén áramot vezetett a kerítésbe, ami megölt egy embert. Az eset az etnikai vonatkozása miatt országos visszhangot váltott ki, minek következtében az áramos gazdát sikerült politikailag felkarolni, sőt, egyenesen hőssé avatni, Monok község a fiává fogadta, egykori lakóhelyén pedig nemhogy elindul a választáson, de az egyik párt miniszterelnöknek is jelölte. Persze nem csupán azért, hogy vagyon- és uborkavédelmi elképzelései országos programmá emelkedjenek, hanem hogy így ússza meg a bírósági eljárást. Úgy van az, ha valakit képviselőnek jelölnek, akkor ugyanúgy mentelmi jog illeti meg, mint ha már bent ülne a parlamentben. Némely jogászok azt mondják, hogy a mentelmi jog csak azokra az esetekre alkalmazható, amelyeket a képviselőjelöltség idején követnek el, más jogászok viszont megesküsznek arra, hogy hétszázötven érvényes kopogtatócédula birtokában az ember még az eredendő bűn alól is mentesül, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha a szabadságharcost hamarosan ünneplő tömeg vállán látjuk viszont a híradóban, s ha szerencsénk van, sajtótájékoztatón azt is bejelenti, hogy a következő dekádban a véleménynyilvánítási szabadság jegyében személy szerint

mely országgyűlési képviselőket és egyéb hazaárulókat fog benzinespalackkal megkínálni. Földi halandó nem tudhatja még, hogy e kérdésben hogyan döntenek a hatóságok, az OVB, az ügyészség, netán a bíróság, ám ettől még nagy talány, hogy a hazai börtöntársadalom szocialista reprezentánsai hol maradnak, ideértve még a BKV vezetőit is: az iratok szerint tettek ők annyi szívességet a társaiknak, hogy percek alatt összegyűlne nekik a hétszázötven cédula. Ez azért fontos, mert pár hónappal ezelőtt, az első letartóztatások idején még azon viccelődött az ország, hogy az MSZP következő tisztújító közgyűlését a büntetés-végrehajtási intézetek legnagyobb udvarán rendezik, sőt már ott kellett volna az öszödi beszédet is elmondani. Most azonban kiderült, hogy van kifelé vezető út, és nem feltétlenül a bűnhődés által: elég, ha az ember képviselőnek jelölteti magát. Szép perspektíva. Eddig ahhoz szokott hozzá a társadalom, hogy a képviselő ugyan bűnöz, bűnözget, ám csakis akkor, ha már mandátuma van, előtte oly ártatlan, mint a ma született bárány. A napi hírek viszont arra utalnak, hogy az állampolgár már a képviselősége előtt megkezdheti áldásos tevékenységét, tehát előbb bűnöz, mint ahogy képvisel, ami azt is jelenti, hogy mind szélesebb rétegek előtt nyílik meg a képviseleti demokrácia kapuja. Nem csupán arról van szó, hogy az áramos gazdának egy időre nem kell felelnie a tettéért - országgyűlési képviselők tucatjai mentesülnek ugyanígy a számonkérés terhe alól -, hanem hogy ő maga is átváltozik, stílszerűen szólva: áramkörbe kerül. Az áramos gazda egy pénteki újságfotón már öltönyben, nyakkendőben járta a választókörzetét, egykori lakóhelyét, mégpedig Nokia dobozzal a kezében, mert az áramos gazdának már programja is van, amit politikusi nyelven ismertet: eltökélt szándéka, hogy megszünteti a korrupciót. Nem lehet kétségünk afelől, hogy így lesz, közben bele is rázódik a szerepébe, azonosul vele, innen pedig nincs megállás; talán tényleg miniszterelnök lesz belőle. Akinek az indulására úgy fognak majd emlékezni hívei, hogy annak idején súlyos politikai támadásoknak volt kitéve a korrupció és a lopás elleni harcban, ám végül, ha nehezen is, de győzött az igazság.

Megint komcsi

2010

„Számunkra, a modern jobboldal számára természetes, sőt kívánatos, mert nem vagyunk kommunisták, ha egy vállalat komoly profitot termel.” Ez egy igen szép mondat, függetlenül attól, hogy én még kicsit dolgoztam volna rajta szórendileg, viszont a miniszterelnök szájából hangzott el, így tehát fontos, mi több, korszakalkotó mondat. Méltó környezetben hangzott el: a Széll Kálmán Alapítvány tömeggyűlésén, ahol a tudósítások szerint egy ember, a miniszterelnököt meglátván, mindjárt elkurjantotta magát, hogy „éljen Orbán Viktor!”, mire az egész terem felállt, és hosszan tartó, ütemes tapssal fejezte ki odaadó szeretetét és háláját. Nem tisztünk elmélkedni rajta, csak megjegyezzük, hogy ha már a jelenlévők közül sem Vizi E. Szilveszter volt akadémiai elnöknek, sem pedig Csoóri Sándor ötvenes években indult költőnek nem jutott eszébe a figyelmeztető szó, legalább a profitkérdésekben eléggé autentikus Demján Sándor jelentkezhetett volna, hogy gyerekek, efféle ütemességgel a kommunisták tapsoltak, ha volt profitjuk, ha nem. A nemzeti együttműködés életbelépése óta másról sem hallani, mint hogy a kommunisták miatt áll úgy az ország, ahogy, tudniillik semmi mást nem csináltak húsz éven át (meg persze előtte is), mint hogy az emberek kizsákmányolásával óriási profitot termeltek, amit aztán kiloptak maguknak, s most röhögnek a markukba. Ha Papcsák Ferenc elszámoltatási kormánybiztos előjelentései igazak, márpedig hogyan merészelnénk kételkedni, akkor a kommunisták arcátlanul magas profitrátával vezették vállalataikat, legalábbis nincsenek arra vonatkozó adataink, hogy például Gyurcsány Ferencet nyomorba taszította volna a feje fölé tornyosuló eladhatatlan kádkő, miképpen a vörös(iszap) bárók timföldgyárát sem azért államosította a kormány, mert milliárdos veszteséget termel. Eddig azért volt jó a kommunistának, mert nemcsak azt mondták meg neki, hogy kommunista, hanem azt is, mitől az. Hát attól, hogy más a véleménye, mint ami kívánatos volna. Ez se volt mindig így. Az

Index publicistája, Tóta W. Árpád még a tavaszi választások előtt arra kérte a kommentelőket, hogy definiálják neki a kommunista fogalmát, mondják meg, hogy itt és most kicsoda az. Értékelhető válasz azóta sem érkezett, viszont ahogy múlt az idő, úgy lettek egyre hosszabbak és vérgőzösebbek a kommentek, még az a definíció tűnt a legátgondoltabbnak, amely szerint „kommunista az, aki az anyját is eladná egy csomag gyermelyi tésztáért”. Ez legalább egyenes beszéd, feltehetően a Széll Kálmán klubban is értik. De így most mi van? Ha a kommunistát nem érdekli a profit, hiszen ő a modern jobboldali potentátoktól eltérően már eredendően ódzkodik tőle, ergo nem szívja a nép vérét, akkor tulajdonképpen mi a baj vele? Az önnön deficitjébe fúlt, a Bahamákon felszolgált jégbe hűtött koktél helyett a Garay téri piac oldalában bádogbögréből vizet szürcsölő, szakadt ingű burzsujt technikailag kissé nehéz lesz népellenségnek beállítani, különösen akkor, ha koronás szivar helyett ázott királydekk csüng a szája sarkában. Valamint hogyan fogja továbbra is kitartóan utálni a nép Gyurcsány Ferencet, ami pedig a nemzeti fennmaradás és önrendelkezés elengedhetetlen feltétele, ha kiderül, hogy mint vérkommunista szart a profitra, és ölni tudott volna, amikor egyetlen fillér profit is keletkezett? Nehéz lesz így államosítani, elvenni, lefoglalni, vörös(iszap) bárókat hol a fogdába hurcolni, hol meg kiereszteni. Nem nekem fontos ez, én kibírom. De mi lesz Papcsák kormánybiztossal a küldetése kellős közepén? Ő legutóbb arra a fölvetésre, hogy miként akar másokat elszámoltatni, amikor ő maga se számolt el különféle üzleti ügyeivel, azt felelte, rossz lóra tett, aki őt támadja, mert „kérlelhetetlen antikommunista vagyok”. Túl azon, hogy a válasz nem feltétlenül illik a kérdés nyitotta logikai sávba, Papcsák kormánybiztos igen nagy szellemi kihívásoknak néz elébe a közeli hónapokban, legelőbb is az identitását illetően, hiszen ha most már végképp nem tudni, miről ismerszik meg a kommunista, értelmezhetetlen az antikommunistaság is, mondhatni, értelmetlenné vált Papcsák kormánybiztos eddigi élete. A gyermelyi tészta meggyőzőbb. 2010

Tőkés püspök közbenjár

„Tőkés Lászlóban éppen az a példamutató, hogy még ilyen, sokak számára piszlicsáré ügyekkel is foglalkozik. Az igazságtalanság minden szinten igazságtalanság.” Ezt a mondatot a Stop hírportál idézi egy román újságíró és Tőkés püspök irodavezetőjének, Demeter Lászlónak az internetes beszélgetéséből, mi csak a szánkat tátjuk a fenti bölcsességtől. Aki esetleg nem tudná, nemrégiben két cikk is foglalkozott Tőkés püspökkel, amennyiben az Európai Parlament alelnökeként előbb telefonon tájékoztatta a román hatóságokat abbéli felháborodásáról, hogy tulajdon fiát, Tőkés Máté vállalkozót szabálytalan építkezés miatt háromezer lejre büntették, majd EU-fejléces levélben jelezte a román futballszövetségnek, hogy fia klubja, a Partium SE bírói csalás következményeként két pontot veszített a Rév ötödosztályú csapata ellen, ezért a mérkőzés újrajátszását tartaná igazságosnak. Mármost egyáltalán nem Tőkés püspökről van szó, ő ebben a tekintetben az e világi törvények fölött áll. Amint azt internetes kommentekben olvashatjuk, a két hír úgymond ab ovo semmiképpen sem lehet igaz, hiszen Tőkés püspök a román forradalom hőse, az erdélyi magyarság első számú szószólója, s mint tudjuk, a magyar mondakörben a hős nem követ el hibát, nem él vissza a hatalmával, nincsenek jellembéli fogyatékosságai, még akkor sem, ha lehetnének, márpedig Tőkés püspök mondabeli hős. Az igaz magyar polgár ráadásul most éppen annak szemlélésével van elfoglalva, hogy hősei az alkotmánybírósággal az élen miként rombolják porig a bolsevizmus utolsó bástyáit, ennek élvezete mellett nincsen sem energiája, sem kedve ahhoz, hogy bármilyen képet is árnyaltan szemléljen, ehhez mellesleg a műveltsége, olvasottsága is hiányzik. Viszont a magyarázat. Tőkés püspöknek, miközben egész Európa gondjai nyomják a vállát, s számos bokros teendője akad arra nézvést, hogy a kontinens népei az Úr intelmei szerint éljenek, van ereje s főleg szíve olyan piszlicsáré dolgokkal is foglalkoznia, mint például a fia büntetése. Akár az alvás rovására is. Valljuk meg, ezt azért nem gondoltuk volna; mi szentül meg voltunk győződve arról, hogy ha

Tőkés püspök telefonál is a fia ügyében, hát azt kéri, tessék a gyereket még jobban megbüntetni, nehogy azt gondolja bárki is, hogy visszaél a hatalmával. Még az a szerencse, hogy jövő ilyenkor Tőkés püspök és Demeter irodavezető már szavazóképes magyar állampolgár lesz; nem lehet kétséges, hogy ezzel a mentalitással gond nélkül illeszkednek majd be a magyar hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a román és a magyar viszonyok merőben különböznek. Lám, Romániában a hivatalokat külön figyelmeztetni kell, hogy a megfelelő módon bánjanak a potentát családtagjaival és üzletfeleivel, míg Magyarországon a hatóságok már maguktól tudják, hogy mi a dolguk. Menjen föl valaki, jut eszünkbe hirtelen, Budapest harmadik kerületében az abszolút korrupciómentességéről elhíresült Óbuda egyik természetvédelmi területére, a Csúcshegyre, és nézze meg, hogy mely potentátok fiai építkeztek engedély nélkül, és hogy vajon megbüntette-e őket az önkormányzat vagy bármely hatóság. Nem fog ilyet találni, mert a magyar hivatalok a civilizációnak és a társadalmi szervezettségnek sokkal magasabb fokán állnak, mint a románok vagy egyéb természeti népek. Nálunk nemrég Csányi Sándor, a futballszövetség elnöke kérdés nélkül is fontosnak tartotta leszögezni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök nem szól bele a magyar futball ügyeibe, így a válogatott összeállításába sem, amin persze a nagyközönség azóta is csöndesen derül. Holott Csányinak igaza van: a kormányfőnek szólnia se kell, s valahogy már eleve a kedvére alakulnak a dolgok, így aztán nem kell neki piszlicsáré ügyekkel foglalkoznia, a rendelkezésére álló szellemi potenciállal teljes mértékben a gigantikus méretű építőmunkára koncentrálhat. Hogy mi is most csak a focival példálózzunk. 2010

A forradalom gyermekei

A kormányhonlap szerint eddig huszonegymillió forintnál is több közpénzt költöttek arra, hogy Gyurcsány Ferencet bűnösnek találják a 2006. őszi eseményekben. Ebben semmi meglepő nincsen, mint ahogy abban sem, hogy különféle jogászemberek négymilliós

tételben vettek föl pénzt Gyurcsány-ellenes szolgálataikért. Hanem a listán szerepel egy Vida Viviána nevű fiatal hölgy is, aki 4,2 millió forintot kapott a kormánytól, holott nem is jogász, hanem meteorológus, emellett ő volt egyszer a főszervezője a Fidelitasbálnak, ami a lehető legjobb iskola Gyurcsány perbe fogásához. Az, hogy meteorológus is beszáll a politikába, nem új a honi közéletben. Pontosan tíz esztendővel ezelőtt, amikor az első Orbánkormány bejelentette, hogy 2012 nyarán (tehát jövőre) olimpiát rendez Budapest, szegény, azóta megboldogult H. Bóna Márta kormánypárti meteorológus prognózist készített, melyben kimutatta, hogy 2012 augusztusában derűs idő lesz a fővárosban, a megnyitó ünnepségen pedig 25 fok meleg várható, ergo helyes döntés a kormány részéről, hogy olimpiát akar rendezni. Ám vegyük figyelembe, hogy H. Bóna Márta ezért a szolgálatáért egyetlen árva kanyit sem vett föl, míg Viviána nevű utódja négymillát kaszál a semmiért. Lehet persze erre azt mondani, hogy H. Bóna Márta viszont soha nem rendezett farsangi pártjelmezbált, de akkor is: ez az anyagiasság nem az Úr kedvére való, s nem méltó a forradalom legi abb gyermekeihez sem. A Henter Lilla nevű, szintén i ú hölgyről aztán nem is szólva. Aki ugyan mindössze hárommillió forintot kapott Gyurcsány-ellenes irattanulmányozásért, ám a hvg.hu szerint az ő forradalmi elkötelezettsége valójában 2006-ban, még tanulóként nyilvánult meg egy petíció aláírásakor, amely így kezdődött: „Mi, ennek a nyilatkozatnak a megfogalmazói kijelentjük, hogy Orbán Viktort a húsz-huszonegyedik század Európa-szerte legkiemelkedőbb politikusának tartjuk”. Ez szörnyű. Mi eddig úgy tudtuk, hogy a nemzetünk legnagyobbja iránti imádat teljesen ingyenes a feltörekvő i ú nemzedékek tagjai részéről, és kifejezetten sértésnek vennék, ha pénzt vagy állást ajánlanának fel szolgálataikért, hiszen a rajongás szívből jön, és a hit táplálja. Erre föl kiderül, hogy az i onti lelkesedést mindig erős számlaműveletek kísérik, szaknyelven és össztársadalmilag szólva: a seggnyalás mára külön költségvetési fejezetté vált. De legalább rajonganának nagyobb tételben. Hogy mást ne mondjunk, itt van a Vitézy fiú legújabb esete a szolgálati autókkal.

Mint ismeretes, a Vitézy klán zseninek kikiáltott legi abb tagja a választások után főpolgármesteri közvetítéssel vadonatúj vállalatot kapott ajándékba Budapest népétől a szükséges igazgatókkal, fő- és alosztályvezetőkkel, komplett adminisztrációval, gépkocsiparkkal és külföldi utakkal. Hivatalosan azzal a céllal, hogy helyrehozza a kommunisták által lerabolt BKV-t és a budapesti közlekedést, de legelőbb is takarékosságra intsen minden közlekedési dolgozót és utast. A zseninek kikiáltott vezérigazgató aztán ennek szellemében beutazta a fél világot, újabb vezetőket vett föl, majd a takarékosság jegyében egy tucat luxusautót bérelt magának és igazgatótársainak, s amikor mindezt a szemére vetik, nem érti, hogy mi a baj ezzel. Megjegyezzük, mi sem értenénk. Tudniillik amíg a különféle Viviánák és Lillák csak fölajánlják magukat nemzeti együttműködésre, afféle alkalmi partnerként, a Vitézy fiú már eleve beleszületett a rendszerbe, annak szerves részévé, gyermekévé vált; őt soha nem fogja fölfalni a forradalom. 2011

Az éjszaka hősei

Éjszaka is ülésezik a parlament. Kövér házelnök úgy gondolta, hogy éjszaka lankad a figyelem, így könnyebb átzavarni a legrázósabb törvényeket. A bulvármédia persze azonnal lecsapott, és az éjszakázókról mint hősökről beszél, pirkadatig, sőt, még utána is fönnmaradni, micsoda tett. Nézem az éjszakai ülés fotóit: a hősök alszanak. Az egyik a laptopjába ejti a fejét, a másik a társa vállára hajol, a harmadik üveges tekintettel bámul a semmibe. Bóbiskol a házelnök, teljesen mindegy, hogy valaki kormánypárti vagy ellenzéki, egyformán néznek bután, kifejezéstelenül. Nem azért mondom, de a kommunisták alatt is voltak éjszakázások, sőt annak előtte is. Apponyi gróf például mindig két óra tájt fogta el Tisza gróf pagátultimóját, a tarokkasztalnál Mikszáth meg Odescalchi herceg kibicelt, Wassmer báró pezsgőt hozatott. Költők ezen az órán írták legjobb soraikat, kaszinók mélyén ekkor köttettek a legjobb üzletek, és az asszonyok is hajnal felé adták be derekukat a meggyőző férfiszóra, mert férfiembernek az éjszaka

volt az igazi napszaka, ekkor állt szellemi és fizikai képességei csúcsán. Ám ezek itt nem bírják. Összeesnek, mint a colstok, így obstruálni sem lehet rendesen, nevetség tárgyává válik honatya és vele a hon; nekem egy képviselő, ha kell, gebedjen bele a népképviseletbe, de álljon hajnalban, mint a cövek. Olvasom Vágó képviselő helyszíni beszámolójában, hogy több fideszes hazalopózott aludni, miközben bent hagyta a kártyáját, így hivatalosan azért jelen volt; micsoda skandalum, már saját magukat is becsapják, ezekkel akar a haza szabadságharcot vívni. Tudják-e egyáltalán, hogy mi az éjszaka? Most nem avval jövünk, hogy annak idején hat évet nyomtunk le három műszakban a mosodában, tehát láttuk, miként vasalnak át egész éjszakákat tűlábú asszonyok, majd mennek haza családot, otthont ellátni, hogy aztán két óra alvás után este megint beleszédüljenek a vasalásba; mindezt úgysem értenék. S még csak nem is az, hogy a Hajógyári-sziget mellett lakunk, és hogy a közeli dokkban mulat esténként az aranyi úság. Még fél egy sincs, mikor már botorkálnak kifelé a szigetről, körbeokádják a teret, a társaság fele depressziós, ennek megfelelően vagy viszkisüveget hajigál, vagy föl akar mászni a póznára, hogy öngyilkos legyen; viszont muszáj szóvá tenni, azelőtt úriember sohase hányt hajnali négy előtt, mert adott a méltóságára, s igyekezett kihozni magából a szellemi maximumot, bár ebbe saját érdekünkben most nem mennénk bele. Hanem, hogy már az ébredéssel baj van. Állunk reggel hétkor a piacon, tíz perccel nyitás után még nem rakodott ki a zöldséges, ő is áll velünk szemben, és bámul. Kérdezzük csöndesen, van-e fekete retek. Alacsony, gombszemű nő, néz ránk üveges szemmel, éppen úgy, mint az éjszaka látott képviselő, kezében kávé, azt rázogatja a papír pohárban; ám amíg a koffein hatni nem kezd, addig semmilyen kérdésre nem válaszol, addig a világ nincs. Meg kellene mondani neki, régen hatkor nyitott minden, a piacon már előtte fél órával kipakoltak a zöldségesek, a savanyúsnál uborkalevet adtak a háborgó gyomorra, ismerősnek kávét is, ami, mondjuk, az uborkalé után némi fosást

eredményezett, de nem számított, az ember úgy érezte, hogy valaki, nem fog ki rajta sem a nappal, sem pedig az éjszaka. Ám nem szólunk semmit, a koffein előbb-utóbb úgyis megteszi a hatását, és csakugyan: még negyed nyolc sincs, amikor a zöldségesnő kikerekíti nagy gombszemét, hangja higgadt és tárgyszerű: - Nincs retek. Nem kell hozzá éjszaka, nappal is minden átmegy. 2011

Pozsgay-páholy

Olvasom Révész Sándor cikkében, hogy a renegát Nagy Imre „szellemi képességeit ugyan csak adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban”. Az idézett mondat az 1956 utáni megtorlások idején jelent meg Pozsgay Imre tollából, ám most nem arról elmélkednék, miféle jellemóriásaink vannak nekünk, tudjuk ezt már jó ideje. Azért megjegyzem, a párt- és kormányalkotmány elfogadásakor Pozsgay Imre az ülésterem páholyában foglalt helyet. Többször mutatta a kamera, kicsit csodálkoztunk is, hogy Boross Péter volt miniszterelnök, szintén jellemóriás, ötvenhatos hős és a forradalom nagy tudója, hogyan képes elviselni fehérterrorozó politikustársa közelségét. Mert az rendben van, hogy Wittner Mária, egy másik ötvenhatos hős nem kifogásolta a páholyból integető Pozsgayt, ő nem is annyira az ötvenöt évvel ezelőtti eseményeknek, mint inkább a jelennek a hőse, például bátran és kérlelhetetlenül, az egész frakcióval szembemenve tartózkodott a dohányzást betiltó törvény szavazásakor; ha csak ennyit tett volna egész életében, már akkor is hős lenne. Az én kérdésem az lenne: pár év múlva, ami lehet persze tíz meg húsz év is, kik fognak ülni a páholyban? Ha a jövőben feleannyi képviselő lesz az ülésteremben, azért a páholy marad, abban pedig az akkori jelen nagyjai, felvilágosult elméi fognak ülni, akik az akkori híradók beszámolói szerint már most, 2011-ben megmondták, hogy amit a jelenlegi kurzus tesz, elfogadhatatlan, a vezér romlásba viszi az országot. Ne legyenek kétségeink, ezt az egykoron a vezér, a

nemzet örökös miniszterelnöke körül forgó s minden szavával egyetértő társaság fogja majd mondani, erről szólnak majd a Magyar Nemzet vezércikkei, a mostani köztársasági elnök egy jellegtelen burattino lesz az akkori megítélés szerint, a húsvéti alkotmányról nem is szólva, amiről azt mondják majd, legjobb lett volna négyrétegű, kamillaillatú papírra nyomni, hogy teljesítse küldetését. Ne legyünk naivak: mindezt nem a ma még ismeretlen figurák fogják mondani, bár azok is nyilván, hiszen a feltörekvő nemzedékek áradata megállíthatatlan, ám ezek többnyire mindjárt igazodnak is az épp esedékes kurzushoz, a Rogánok, Szijjártók, Navracsicsok újra- és újratermelődnek mindkét oldalon. Hanem a 2010 utáni cudar világot Szijjártó Péter fogja elítélni, s mögötte ott áll majd az egész mai frakció Lázárral az élen, aki gyújtó hangú beszédben bizonyítja majd be, hogy semmiről sem tehetnek, voltaképp fizikai erőszakkal kényszerítették őket a köztársaság megszüntetésére. S miért volna ez másképp? Úgy húsz évvel ezelőtt gondoltuk volna, hogy Lezsák, TuriKovács, Salamon doktor vagy épp Balsai ott fog állni, ahol ma áll? (Gondoltuk.) S nem is lesz ez rossz üzlet sem, hiszen még harminc ezüstpénz sem kell hozzá, állnak majd mind át önmaguktól; olyan körbezsarolás veszi majd kezdetét, amihez képest a mai szocialisták egységes és masszív pártnak tűnnek fel. Budai Gyula újult erővel fog egykori kormányfőközeli kőbányák meg szőlők után kutakodni, de a politikán túl is: figyeljük meg majd a nagytőkét, vagy akár lejjebb, egészen lent: korunk csodagyereke, a huszonéves csúcs-vezérigazgató Vitézy fiú szemrebbenés nélkül fogja állítani, hogy mindig is a kommunista BKV-menetrend pártján állt. Amit éppen mondani kell, ami akkor éppen célszerű lesz, amit akkor éppen illik; pár év, és a közvélemény-kutatások azt mutatják majd, hogy a fülkeforradalom évében csak egy maroknyi kisebbség szavazott a Fideszre. Pozsgay Imre és utódai pedig mindig ott ülnek majd a karzaton. 2011

Térségi ember

Nem kellene azért ennyire kijönni a béketűrésből. Hogy itt van ez a térségi képviselő a parlamentből, aki azt mondta a frissen

megválasztott polgármesternek a telefonba, hogy „forrás oda megy ebben a térségben, akit én jóváhagyok”, és hogy „akit én nem hagyok jóvá, oda nem megy forrás”, hogy tehát ez mekkora ótvaros bunkóság volna. Ezen szörnyülködik most a fél ország, hogy ugye milyen mondatok ezek már nyelvtanilag is, de főleg, hogy honnét veszi a bátorságot valaki, hogy ilyen cinikusan, fenyegetőn, zsarolón stb., de annyira, hogy a polgármester kénytelen volt a végén följelentést tenni a rendőrségen. Holott nincs ezzel a beszéddel semmi baj; ezeknél precízebb, kifejezőbb mondatok el se hangozhatnának a mai Magyarországon. Ez az ember volna a tipikus magyar újbunkó, olvasom valahol. Már miért volna új, kérdem; ezer éve élnek és telefonálnak térségi emberek ugyanígy tárgyszerűen és sallangmentesen; szerencsétlen rendőrnyomozó, akinek majd kiszignálják a följelentést, nem is fogja érteni, mit kell neki kivizsgálnia, egész életében ilyen mondatok között élt. A térségi ember ráadásul nem hord susogót, kocsijából nem bömböl egész nap lakodalmas zene, ennek az embernek két diplomája és a pár szőleje mellett víztározója van, ami akár hobbi, akár a természet erőihez való kétségbeesett ragaszkodás kifejeződése, társadalmilag mindenképpen hasznosabb, mint ha kártyaklubokba vagy futballmeccsre járna és esténként a szeretőjét verné. Több mint egy éve nézzük, vagy inkább bámuljuk, hogyan működik az ország nemzetileg együtt, kikhez és kik által jutnak el a források térségileg és jóváhagyásilag, de ilyen egyenes beszédet még nem hallottunk. Nincs semmi „nézd, kérlek” meg „üljünk be valahová s beszéljük meg”, hanem egyből bele a másik képébe (fülébe), hogy kuss, itt az van, amit én akarok. S figyeljük meg: ez az ember nem többes számban beszél, hogy „amit akarunk, amit jóváhagyunk”, hanem vállalja önmagát: ő személyesen ringatja meg, ha kell, az egész térséget; nem mellesleg ez a beszéd echte szociológiai tanulmány, hogy mire lett itt betanítva ez az új végrehajtó réteg, és milyen országberendezkedésre. Ehhez képest az entellektüel sehol sincsen: ahogy valami baj van, mellébeszél. Gulyás frakcióvezető-helyettes a nemzethez szóló

üzenetében így írt az ügyről: „A Fidesznél azt valljuk, hogy nem a szavak, sokkalta inkább a tények beszélnek”. Nota bene, ha ez igaz, s azt veszem, hogy az őszödi beszéd is beszéd volt, akkor itt Gyurcsány Ferenc nyilvános rehabilitálása vette kezdetét, s borul az a korábban naponta hangoztatott tézis is, miszerint a politikusnál a szó maga a tett, azaz mindenki beszélhet, amit akar, abból semmi sem következik. Lázár frakcióvezető aztán arra a fölvetésre, hogy egyetérte parlamenti embere fenyegetőzésével, azt felelte, „a megbántottság, a felindultság vagy a csalódottság rossz mondatokat ad az ember szájába”, a lényeg az, hogy azokat utólag tiszta fejjel rendbe tegyék, márpedig ők azokat a mondatokat rendbe is teszik, lárifári, papperlapapp, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. „Nem!”, felelte a térségi ember határozottan arra a kérdésre, hogy akkor is kap-e Gyöngyöspata pályázati pénzt, ha jobbikos induló nyeri a választást, s mindenki mindent azonnal értett. Megengedem, az „Oszt jó napot”, sokkal kiérleltebb és irodalmibb kifejeződése az uralkodó hatalmi filozófiának, de ne felejtsük el, hogy nem ülésteremben vagy sajtótájékoztatón, hanem most már a terepen vagyunk: célratörő beszéd, műbőr kalap. 2011

Agent provocateur

Először nem értettem, miért tartja „indokolatlan provokációnak” Zsiga Marcell kormánypárti képviselő egy szerencsétlen közszolgálati riporterhölgynek azt a kérdését, hogy meg tudna-e élni negyvenhétezer forintból. Felnőtt, felelősen gondolkodó tévénézők vagyunk, mi magunk is evidenciának vesszük, hogy havi negyvenhétezer forintból nemhogy meg lehet, de „nagyon jól meg lehet élni ma Magyarországon”, ekképpen a kérdés valójában nem is kérdés volt, hanem a Matolcsy miniszter által kidolgozott és széles tömegek által visszaigazolt alapvetés elismétlése, amin nem megsértődni kell, hanem erőteljesen helyeselni. De nem erről van szó. Zsiga képviselő kifakadását nem a kérdés tartalma váltotta ki, hanem hogy a riporternő egyáltalán kérdezett. A mai napig nem tudni, honnét vette hozzá a bátorságot, kik állhatnak

mögötte, mindenesetre jól belerondított a nagy nemzeti együttműködés rendszerébe, amelynek a kohéziós ereje épp abban van, hogy a katona nem kérdez, hanem menetel, amerre mondják. Ám Zsiga képviselő mérhetetlen toleranciáját mutatja, hogy e súlyos provokáció ellenére is válaszolt a kérdésre, s szó szerint ezt mondta: „biztosan meg lehet élni negyvenhétezer forintból, biztosan meg lehet élni negyvenhétezer forintból, igen, azt hiszem, igen”. Aki nem látta esetleg a riportot, e pár szóból az is érzékelheti, hogy itt egy töprengő, önmaga gondolataival viaskodó, nagy kaliberű férfiú tárja elénk kételyeit, amennyiben egy pillanatra felötlik benne, hogy Matolcsy miniszter esetleg tévedett, és ma Magyarországon legfeljebb havi negyvennyolcezerből lehet nagyon jól megélni, ám aztán győz benne a józan felismerés, hogy de hiszen Matolcsy miniszter még sohasem tévedett, ezért aztán igent mond ő is; tán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a nemzeti köztelevíziózás kivételesen nagy pillanatai voltak ezek. A képviselőnek leginkább az fáj, hogy nem az egész nyilatkozatát adták le, holott az más értelmet adott volna szavainak, ő ugyanis azzal kezdte, hogy korábban a szocik csak huszonnyolcezer forint segélyt adtak, amihez képest a negyvenhétezer forint közmunkabér annyira jelentős emelkedés, hogy immáron meg lehet belőle élni. Sőt, tesszük hozzá Matolcsy miniszter iránymutatásai alapján, mivel a rászorulók a huszonnyolcezerből is valahogy megéltek, hiszen nem fordultak föl, a negyvenhétezerből már szinte dőzsölhetnek. Nem tudom, értjük-e kellőképpen: ha az előző kormány előrelátó módon egyáltalán nem ad segélyt a rászorulóknak, akkor ahhoz képest a mostani negyvenhétezer már olyan életszínvonalat von maga után, hogy az még tán a brunei szultán érdeklődését is kiváltja, amivel csak utalni szerettem volna arra, milyen távlatok nyílhatnak meg, ha a nemzeti hírcentrum nemzeti potentáttal készít riportot nemzeti nézőknek. Moldova-parafrázissal szólva, azt már látjuk, hogy a kétezer-tízes évek elejére a köztévénél (közrádiónál, MTI-nél) a hülyék és a hírhamisítók maradtak; ha nem tévedek, ez is volt a cél. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy a nemzeti hírcentrum nem védi meg tán

egyedüli használható munkatársát, hanem leáll magyarázkodni ahelyett, hogy elküldené a képviselőt a bánatba. Igaz, Zsiga képviselő nem akárki: tavaly tavasszal teli volt vele a sajtó, részben, mert több helyről vett fel költségtérítést, részben, mert mint miskolci alpolgármester a rokonait rakta be városi intézményekbe, mondhatni tehát, hogy a Fidesz-káder tökéletes mintapéldánya. Amikor mi már nem leszünk, és ellenség sem lesz, mert Európa nyugati része sóval lesz behintve, ezekkel lesz elárasztva az ország; nem szerencsés provokálni őket. 2012

Újabb söralátétek

Áll Tessely képviselő az országház folyosóján, és azt mondja a hvg.hu riporterének, hogy „Orbán Viktornak én mindent elhiszek”. Kell-e mondani, hogy mindezt nem iróniával mondja, inkább afféle templomi áhítattal, s amit mond, meg is magyarázza: „Orbán Viktor nagyon komoly ember, ezt már többször bizonyította”. Az volt egyébként a riporteri kérdés, hogy képviselő úr mit szól a miniszterelnök tavalyi ígéretéhez, miszerint az adóbevallás el fog férni egy söralátéten. Kifejezetten jó kérdés a mai időkben. Nem Barroso elnök és a vidéki kócerájok, a gyarmatosítók és a fazékból kiugráló békák, továbbá a sallerek, kokik, gyorsnaszádok és horgászklubok, tehát az orbáni ideák világára kérdez rá, hanem nagyon is konkrét: mindenki látott már adóbevallást, és látott már söralátétet, így akár ki is próbálhatja, elfér-e egyik a másikon. A megkérdezett kormánypárti képviselők egy része hanyatt-homlok menekül a kérdés elől, ám a többség válaszol. Mégpedig azt, hogy az adóbevallás a fejlődésünk jelenlegi fokán de facto ugyan nem fér el a söralátéten, ám Orbán Viktor ettől függetlenül teljesítette az ígéretét. Egy idősebb honatya kissé bele is gabalyodik a magyarázatba, azt taglalván, hogy bár ma még nem fér el az adóbevallás, legközelebb már el fog férni, ám ha legközelebb sem, akkor majd utána; mi a gond tehát az ígérettel. Jó, ezt eddig is tudtuk. Már kezdettől fogva nem a józan észről, netán a tényekről van szó, hanem a vakhitről; akiket a riporter

megkérdez, azok mind hivatásos hívők, akik egy nyomorult söralátét esetében is megfoghatatlan, transzcendens magasságokba képesek emelkedni, a tömeg pedig velük tart. Szijjártó sötét, Selmeczi buta, Giró-Szász gátlástalan. A hagyományos kommunikációs forgatókönyvek szerint az olyan típusú kérdésekre, mint hogy miért nem fér el az adóbevallás a kekszen, vagy az a válasz, hogy de elfér, vagy az, hogy a kommunisták, vagy hogy az elmúlt nyolc év plusz az unió, akármi, bármi, aminek nincs köze a tárgyhoz. Ellenben Tessely képviselő, ez a halk szavú, szinte szégyenlős fiatalember új dimenziókat nyit meg, amikor elmosolyodik, és végső érvként azt mondja a riporternek, ön se gondolta, ugye, hogy a sört rá fogja tenni, amikor beadja az adóbevallását. Ez már az új hullám. Tessely képviselő a lehető legkomolyabban gondolja, hogy a riporter és hasonszőrű társai úgy értelmezték a miniszterelnöki ígéretet, hogy az adóbevalláshoz és a söralátéthez sört is adnak, s így, együtt kell majd bevinni az egész pakkot a postára vagy az adóhivatal ügyfélszolgálatára; erre aztán értelmes ember nem nagyon tud mit mondani. Eddig könnyű volt: a régi politikusok legtöbbje egyszerű eset: vagy mint a vízfolyás hazudozni kezd, megint mások belezavarodnak a mondókájukba, a labilisabbja, aki nem bírja a terhet, hogy végképp hülyét csináljon magából, a szóvivőhöz irányít. Ez a fiatalember viszont halk, szíves szóval el is magyarázza azt, hogy miért fér el az, ami nem fér el, s miért hibás az a nézet, hogy az ígéret nem teljesült, miközben a valóság az, hogy tényleg nem teljesült; erre ma már egész stratégia épül. Ezek éhen fognak halni - mondanám legszívesebben a nem is túl távoli jövőjüket firtatva, amikor már kizárólag ők lesznek, szigorúan egymásra utalva, hiszen ennyi önáltatást és hazugságot képtelenség túlélni. Ám mégsem mondom: Tessely képviselő a nyilvánosságra hozott adatok szerint havi 1 387 018 forintot könyvel el hitéért és hittérítői szolgálataiért; ő már védett ember, soha nem fog éhen halni. 2012

Zsenik

Fodor Gábor volt szabaddemokrata politikus szerint ma három ember uralja Magyarországot: Orbán Viktor, Habony Árpád és Simicska Lajos. Mármost tudvalevő, hogy mindhárman zsenik. Hogy Orbán az, eddig is evidencia volt, hogy Habony is, már kevésbé, pedig ő adja azokat a zseniális tanácsokat a miniszterelnöknek, minek következtében most tündérmesét ír Magyarország. Simicska pedig Simicska. Még tavasszal az Origó hírportál a Fidesz történetét ismertetve megszólaltatta Simicska egyik párttársát, aki azt mondta róla: „Lajos rendkívül értelmes ember, a zseni kategóriájába tartozik.” Azóta figyelem Simicska különféle lépéseit, azzal az érdeklődéssel, amellyel az átlagos, szürke emberek figyelik a zseni minden lépését, mit hogyan csinál, miféle olyan tulajdonságai vannak, amik őbenne nincsenek meg, mert sajnos így született, ilyen génekkel. Ennek jegyében hosszú hónapok óta másról sem olvasok, mint hogy Simicska cégei minden állami pályázatot megnyernek. Nincs a különféle ipari és szolgáltatói szféráknak olyan szeglete, ahol ne ő diadalmaskodna, útépítéstől a szemétszállításig, sőt van rá esély, hogy a női kajak egyes olimpiai selejtezőjét is a Közgép nyeri, plusz a föld: ahol lakcímileg megjelenik a feleségével, pánikszerűen menekül a paraszt, mert ott földbérleményt ő többé nem nyer. No, de mi ebben a zsenialitás? Már egyszer morfondíroztam azon, hogy nem a vesztébe rohan-e az az ország, ahol trükkös rablásnak nevezik azt a szimpla, hétköznapi eseményt, amikor egy erre specializálódott banda kifigyel valakit az ATM-nél, majd követve őt, szépen kirabolja a néptelen országúton. Mi ebben a trükk? kérdeztem kissé nagyképűen, mert nekem a trükk mondjuk A nagy balhé című filmnél vagy Arsène Lupinnél kezdődik, ahol ragyog a szellem, vág az ész, és a zseni öt lépésben előre tud gondolkodni. De itt? Odamegyek, elveszem, ha nem adja, fejbe vágom. Simicskának nem kell előre gondolkodnia, mert az ötödik lépés is ugyanaz, mint az első: odamegyek, és már el se kell venni, mert eleve adják, mögöttem a hatalom, ha kell, törvényt is igazítanak hozzám. Ez csak azért fontos, mert mindez meg fog látszani majd az unokák országán.

Itt már nem székházügy van, meg Kaya Ibrahim, ennél sokkal rosszabb: Magyarországnak azelőtt Széchenyije volt, meg Andrássy gró a, vagy éppen Weiss Manfrédja meg Goldbergere, ma Kékessyk vannak, Nyergesek meg Vitézyk; mi fog maradni utánuk, már ha marad valami egyáltalán a káoszon kívül? Mielőtt az ország fele elájulna attól, hogy mekkora géniuszaink vannak, mondja meg valaki, miféle zsenialitás kell ahhoz, hogy bármit megszerezzünk magunknak, miközben tudva tudjuk, hogy törvényen felül állunk, és soha semmit nem kérnek rajtunk számon. Habony is zseni. Ő tanácsolta Orbánnak, mondja csak el nyugodtan a világnak a zsenialitása titkát: hülyének nézni az összes partnerünket, hazudni, alakoskodni, becsapni az egész világot; és ez a társaság várná el az országos tiszteletet, vagy hogy legalább összesúgjanak a háta mögött: barátom, ezek aztán értik a dolgukat, nagy koponyák, nem mindennapi elmék. Pár nappal ezelőtt a közeli HÉV-megállónál négy kerekfejű tizenéves elkapott egy tízéves fiút. Pillanat nem kellett hozzá, s utóbbi már adta is a mobiltelefonját; nem is tudom, hogy a négy kerekfejű közül melyik tűnt hirtelenjében a legtrükkösebbnek. Ne hagyjuk tehetségeinket elkallódni - írhatnám most minden szárnyát bontogató zseni sorsáért aggódva, ám fölösleges: ez már új világ, fel fogják mind a négy fiút karolni. 2012

Heller és Pick

Azt mondja az eladónő a CBA-ban, hogy a pálpusztai sajtnak azért nincsen semmilyen szaga, mert kivonták belőle a büdöset. Öt perce állunk a hűtőpult előtt, már az üzletvezető-helyettes is megérkezett, szagolgatjuk jobbról is, balról is a pálpusztait, és valóban, semmi stichje, még enyhe lábszagnyi sem. Próbálom elmagyarázni, hogy márpedig a pálpusztainak éppen a büdösség volna a lényege, hogy úgy mondjam, az immanenciája, Heller Pál sajtgyáros ezt így álmodta meg a tizenkilencedik század végén, bezzeg az olmützi kvargli meg a német Kribs sajt büdös tudott maradni, csak a miénk nem; olyan ez, mintha a vízből kivonnánk a hidrogént meg az oxigént.

Kérem, ha vizet akar, húszféle ásványvizünk van, feleli készségesen az üzletvezető-helyettes, és a túloldali rekeszek felé mutat. Ez van ma a Kárpát-medence legmagyarabb élelmiszerüzletláncának egyik boltjában, ennyit értenek az egészből. Jó, Magyarországon megszokhatta már az ember, hogy ami jó, azt küldetésszerűen elrontják, a szépet elcsúfítják, de hogy a büdösből kilopják a büdöset, ez azért új. Ám nem ezért jöttünk ide. Hanem mert egy hete vendégeskedik nálunk erdélyi rokonunk, neki vásároltunk félig tréfából a CBA-ban eredeti havasi székely tehéntúrót, az „Erdély ízei” sorozatból, aztán egész tréfa lett belőle. Hát ez mi?, kérdezte az erdélyi rokon, akinek az apjával kamaszkorunkban jó néhány nyarat töltöttünk együtt Székelyföldön, napokig laktunk fönt az esztenán, kilószám ettük az ott készült juhés tehénsajtot, túrót, ám ennek a túrónak semmi köze ahhoz a túróhoz; úgy látszik, az erdélyi meg a székely jelzővel a csergétől a nyilas írón át a hargitai túróig minden hamisat el lehet adni. Mit kell ilyenkor tenni? Legutóbb azon kaptam magam a CBA-ban, hogy egy idős osztrák turistát próbálok lebeszélni a Pick szalámiról, nem is sejtve, hogy mekkora szolgálatot teszek ezzel hazám jó hírének. Pick szalámit nem tömegek vásárolnak külföldön, hanem ínyencek, akik ismerhetik még az eredeti ízeket, esetleg észrevennék a különbséget. Ángyán József volt agrárállamtitkár szerint szinte az összes nagy húsipari cégünk (nem mellesleg a miniszterelnök tudtával) fagyasztott német hús felhasználásával készíti a magyarabbnál magyarabb termékeit, nagy a valószínűsége annak, hogy a mirelitből még a Pick szalámiba is jut. Főleg, hogy a cég vezérigazgatója is beismerte a hir24.hu portálnak, hogy bár arra törekszenek, hogy minden termékük, így a hungarikumnak számító téliszalámi is saját sertésből készüljön, ezt nem mindig tudják garantálni. Akkor pedig ez a szalámi nem az a szalámi, amelyet Pick Márk megálmodott, s amelynek a minőségét a dinasztia foggalkörömmel védte. Jó, a miniszterelnöki értékrend szerint a magyar tőkés érinthetetlen, nem sértjük meg őt semmiféle vizsgálattal, csak éppen volna más vonzata is a német hungarikumnak. Itt, az orrunk előtt

születnek dinasztiák, amelyek azt hiszik magukról, hogy ők is olyan híresek és tekintélyesek lesznek, mint a Hellerek vagy a Pickek. Mármost a Pick tulajdonosa, Csányi Sándor, aki az ország leggazdagabb embere, a futballszövetségben például különösebb károkozás nélkül blöffölhet sikerekről, miként a Prima Primissima díjat is lejárathatja; ám itt mégiscsak ennivalóról volna szó, és nem mellesleg egy csaknem százötven éves kultúráról. A régi Pick szalámi mesterei mindenesetre úgy zavarnák ki a gyárból a mai tulajdonosokat, hogy örökre elmenne a kedvük a húsipartól. Igaz is: miért kell egy bankárnak szalámit gyártania, amikor ott a Közgép? 2012

Úri Magyarország

Azt mondja a tiszaigari paraszt, ráadásul ingerülten, hogy neki a saját szülőföldjén nem jut egy darabka föld sem, mind a Kékessy úré lesz, aki vissza akarja állítani a háború előtti családi nagybirtokot. Itt mindjárt meg kell állnunk. A tiszaigari paraszt csalódottságát teljességgel megértjük, viszont azt még egy parasztnak is tudnia illene, hogy neki Kékessy Dezső nem szimpla úr, mint egy falusi tanító, hanem nagyméltóságú úr, hiszen mégiscsak Magyarország párizsi nagykövete volt, és egyébként is. Két álló éve épül a két világháború közötti új és úri Magyarország, végre kialakulni látszik a nemzeti nagytőkés és nagybirtokos osztály, amely a vállán viszi a haza súlyos terhét, ám a lakosság még mindig képtelen kellő tisztelettel illetni az ország nagyjait. Még az állami tévében is rendre Kövér urat mondanak, holott a házelnöknek a Horthy-évek protokollja szerint a méltóságos úr megszólítás dukál, mint ahogyan a Közgép-székház előtt rajcsúrozó LMP-s képviselők is tudhatnák, hogy Simicska Lajos nagyméltóságú úr, no, nem mint Közgéptulajdonos és a Magyar Köztársaság rendkívüli és állandó pályázatnyertese, hanem mint a miniszterelnök valóságos belső titkos tanácsosa. Legalább a földhaszonbérleti pályázatok beindulásakor illett volna megtanulni a protokollt. Igaz, a helyzet nem mindig egyértelmű.

Nemrég például a miniszterelnök látogatott el L. Simon államtitkár mintabirtokára gazdasági csodát nézni, ahol elégedetten nyilatkozott a gyümölcsösben dolgozó elítéltek teremtő munkájáról. Az erről szóló riportban csak úgy hemzsegett a sok úr megszólítás, egyedül az elítélteket nem urazták. Holott az úri Magyarország rendje szerint L. Simonnak mint képviselőnek a nagyságos úr megszólítás jár ki, sőt, amióta államtitkár, egyenesen méltóságos úr a titulusa, akárcsak az országos rendőrfőkapitánynak vagy azoknak a magas rangú rendőrtiszteknek, akiket most csuktak le korrupció alapos gyanúja miatt. Szerdán aztán az állami tévé focimeccset közvetített Fehérvárról, szokás szerint középpontban a VIP-páhollyal: Orbán úr, Garancsi úr, Hernádi úr, Csányi úr. Azt tudjuk, hogy az úri Magyarországon a MÁV meg a Posta vezérigazgatója méltóságos úr volt. De micsoda a MOL vezére? Vagy Garancsi úr, aki fehérvári futballklub-tulajdonosként a miniszterelnök kerékpárügyi biztosa címet is elnyerte? Nagyságos urak, netán főméltóságúak? Nem magunk miatt kérdem. Mi már eljátszottuk alattvalói becsületünket, bennünket a köztársaság totál elfajzottá tett, mutathatják nekünk minden álló héten a fehérvári VIP-páholyt, akkor se értjük, hogy miért kellene az ott ülőket ab ovo tisztelni, továbbá nagy ívben teszünk a Kékessyek meg a Szapáryak családi múltjára, a Nyergesek és Simicskák jelenére; semmi országos jó nem marad utánuk. Hanem az unokáink. Akik már ebbe születnek bele. Hogy amikor majd megjelenik L. Simon méltóságos úr a birtokon, reflexszerűen kapják-e le a kalapjukat, vagy pedig úgy kell nógatni őket? Félreáll-e autójával unokánk az úton, amikor Kékessy méltóságos úr épp kikocsizik? Mer-e unokánk Nyerges főméltóságú úr szemébe nézni, mikor az barátságosan barackot nyom a fejére, vagy pirulva lehajtja a fejét? Hálás szívvel köszönik-e meg majd a tiszaigari parasztok az erkélyről közéjük vetett krajcárokat a Szapáry lány lakodalmán? Ne felejtsük: az új, úri Magyarországot az unokák töltik meg majd élettel. Kérdés: igazodnak-e hozzá, vagy valami ősösztönből kifolyólag ők is rebellissé válnak, s lerázzák magukról ezt az egész társaságot, mint valami rossz tréfát?

Szevasz, Dondesz!

2012

Azt írja valaki az interneten, hogy itt az ideje megalapítani az Év bunkója díjat, és sürgősen megkezdeni az előselejtezést, mert már annyi a jelölt. Ha csak ezt a hetet vesszük, itt volt bizonyos Balogh Patrik vezérigazgató esete Doros Judit újságírónővel, péntekre pedig egy Tóth nevű nyírbátori képviselőről derült ki, hogy a blogjában rendszeresen kancának nevezi a polgármester asszonyt. Egyik eset sem meglepő. Az, hogy újságírónőt, polgármester asszonyt elküldenek a bánatba, de legalábbis megaláznak, nemhogy elfogadott norma, de minimális elvárás az országépítő folyamatban. Amióta Kövér László azt találta mondani Dávid Ibolyának, politikai ellenfelének, hogy nézzen a borotválkozótükörbe, és ezt a Fidesz nőtanácsától kezdve az anyaszentegyházig senki sem kifogásolta, de még Dávid Ibolya legodaadóbb hívei és családtagjai sem törölték képen Kövér doktort, azóta ez nem bunkóság, hanem nőpolitika. Idézek Tóth képviselő blogbejegyzéséből, mégpedig szó szerint: „A kardinális kérdésekben, ha a FIDESZ-KDNP nem szavazza meg az előterjesztést […] beindul azonnal a polgármesteri kanca kavar és mint tudjuk azt a történelemből a bugyi háborúknak jó vége nincsen.” Társadalmilag kifejezetten hasznos volna, ha ezt a mondatot hajlandó lenne valaki a kormánypárti hívők közül elemezni, vagy csak egyszeri, paraszti szóval megmondani, mit jelent. Ne azt mondják meg, hogy mit szeretett volna kifejezni a képviselő a saját anyanyelvén, azt mi is sejtjük, hanem hogy tényszerűen mit írt le, az például az utókor történészeinek és elmeszakértőinek a szempontjából egyáltalán nem mindegy. Nem mellesleg Balogh Patrik papírra vetett gondolatai sem sokkal értelmesebbek, de ő legalább el tudja mutogatni, mit akart leírni ötven szóban, ezért is lett vezérigazgató. Lehet persze azt mondani, hogy nem mindig írt és olvasott a magyarság - az egyik turultanulmány szerint mindössze hetvenezer éve vagyunk írástudó nép, amikor a Szíriuszról a Csendesóceán közbeiktatásával a Kárpát-medencébe érkeztünk -, és tessék, mégis itt vagyunk. Sőt, a hazafias szövegértés olyan fokán állunk,

hogy ma körülbelül egymillió igaz magyar semmilyen ellentmondást nem talál abban a kormányfői állításban, miszerint nem lesz tandíj, csupán a tanulásért kell majd fizetni, és ez a fajta szövegértés már életvitellé vált. Még áprilisban írta a Zalai Hírlap, hogy egy Reziben élő háromgyermekes család tízmilliós hitelt akart fölvenni, ám az UCB Ingatlanhitel Zrt. húszmillióra beszélte rá őket. A család később egyszerre akarta kifizetni svájci frank alapú tartozását, a cég azonban beintett, s az egyik ügyintéző széljegyzetként szó szerint ezt írta az ügyről a kollégájának: „Szevasz, Dondesz! A kis faszkalap azt hiszi, hogy csak úgy kiugorhat az egészből, majdcsak egyszer abbahagyja.” Mármost ez a történet azért fontos, mert igen érzékenyen érinti a „Megmarad-e a magyarság?” kérdéskörét. Sok kényeskedő idegenszívűnek már önmagában a „majd” és „csak” szavak egybeírása is végzetes jövőképet vetít előre, ami indokolatlan, hiszen Tóth képviselő és Balogh vezérigazgató utódai már feltehetően se írni, se olvasni nem fognak tudni, kommunikációjuk tartalma pedig maximum a Tarzan és Csita közötti verbális érintkezés kereteit feszegeti, viszont az a tény, hogy a hitelintézet a családnak küldött egyik tájékoztató levélhez miheztartás végett csatolta a Dondesznak írt pár sort is, már eléggé egyértelmű felelet a jövőt firtató kérdésre. Pedig Dondesz válaszát még nem is ismerjük. 2012

Faágat lopni

Miközben az éveken át főrendőröket lefizető, s bűnszervezetben több száz milliós adócsalást elkövető mulatótulajdonos nemhogy az előzetesből, de immár a házi őrizetből is kikerülve újra szabadlábon intézheti ügyeit a pesti éjszakában, a police.hu rendőrségi portálon azt olvasni, hogy december elején a készenléti rendőrség munkatársai tetten értek egy harmincöt éves férfit, aki „a Tisza gát partján lehullott faágakat gyűjtött össze és tulajdonított el. A nagykörűi lakost a rendőrök előállították a Szolnoki Rendőrkapitányságra, ahol a meghallgatását követően őrizetbe vették.”

Persze hogy lecsukták, nem lehet mindenki szabadlábon. Amivel nem pusztán arra kívánunk utalni, hogy miközben pár faágért bezsuppolják az illetőt, addig a legnagyobb disznók kint vannak, sőt a hatóságoknak még egymilliárd forintos áfacsalások ügyében sem nagyon akarózik vizsgálatot indítani, s hogy egyáltalán. Inkább azt hangsúlyoznánk, hogy advent van, amikor nemcsak a hatóságoknak, de a nemzet felvirágoztatásában egyre nagyobb érdemeket szerző magyar arisztokráciának is megtelik a szíve szeretettel és irgalommal, főleg az elesettek iránti aggodalommal. Amiből adódik is mindjárt a kérdés, hogy vajon akad-e majd egyetlen is közöttük, aki felkarolja ezt a férfit és hasonszőrű társait némi tüzelő erejéig, s ha nincs mit enniük, odaadják-e nekik a maradékot, ahogyan régen a kegyelmesék, noha a harmincöt éves nagykörűi férfi kétségkívül brutálisan meglopta a közvagyont, talán még a Tisza-part védvonalát is veszélyeztette. Ha már van Corvin-lánc, vitézi rend, bethlenistvánozás, Kossuth tér visszaépítés, ispánozás, méltóságos uramozás, miért nem akad ebben a rohadtul magyar, rohadtul keresztény és rohadtul úri társaságban egyetlen Róbert bácsi sem? Aki ingyenlevest mérne e szabadságharcos, nehéz napokban a rászorulóknak. A Városligetben, a Kálvin téren, bárhol a városban s a városszélen, mint egykoron. S noha a levesosztás nem olyan fennkölt foglalatoskodás, mint futballklubot pénzelni vagy egyszer s mindenkorra leállítani a gravitációt, van hozadéka, az ingyenleves ugyanis jól fizet: híre megy a jótevőnek, intézménnyé válik; lám, Róbert bácsira lassan kilencven év múltán is emlékszik az utókor. Pedig a mai elit kiváltképp alkalmas volna Róbert bácsinak. Róbert bácsi ugyanis a velejéig korrupt volt, csalásból és sikkasztásból, a közés magánadományokat zsebre vágva gazdagodott meg és szerzett előjogokat, bejáratos volt magas hivatalokba, sőt a főméltóságú asszony kegyeltjeként szemet hunytak a viselt dolgai fölött, ha nem is olyan mértékben, mint a mai elitnél. Cserébe de facto moslékot, éttermi maradékot adott a szegényeknek, igaz, legalább adott, s közben nem röstellt levest mérni az emberek között. A mai magyar úr eleve irtózik a szegénység látványától is, természetesen közérdekből:

az ingyenlevesért sorba álló ember ugyanis büdös, és rontja a városképet; csoda, hogy még nem tiltották be az ingyenkonyhákat. Ami azonban a falopást illeti, Ferenczi Krisztinától tudjuk, hogy amikor nemrég a Tiborcz család traktorával szállítottak el Felcsút környékén vagy ötven köbméter engedély nélkül kivágott fát rendőrségi következmények nélkül, a környezetvédelmi hatóság azzal zárta le az ügyet, hogy a fák kiirtása „nem gyakorol jelentős negatív hatást a terület madárfajainak természetvédelmi helyzetére”. Ha a nagykörűi férfinak szerencséje van, és a Tisza-gát körül is megúszták a madarak, az komoly enyhítő körülmény lehet. 2013

Nem kirívóan sértő

„Izabella őrvezető negyvenhat éves volt, és igen ráncos, de alt hangja ijesztőbben visszhangzott egy kiszolgált őrmester orgánumánál, és első napon egy kötekedő bakát úgy vágott szájon, hogy az illetőnek meglazult a fogsora.” E klasszikus sorok Illés államtitkár parlamentben elmondott, előrehozott nőnapi köszöntője okán kerültek ide, az államtitkár olyan vehemenciával mutatta ki a fordított arányt Szél Bernadett képviselő szépsége és szellemi képességei között, hogy a rejtői idézetben a kötekedő bakát mindjárt az államtitkárral helyettesítette az ember. Azzal a megjegyzéssel persze, hogy tíz év múlva Szél Bernadett se nem lesz ráncos, se nem lesz őrmesterszerű lény, ám ettől függetlenül visszakézből olyat fog bemosni kötekedő államtitkároknak vagy bárkinek hasonló esetben, ahogyan az a rejtői jelenetekben a minimum. Nem lehet másképp. Hol van az megírva, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében a nőnek egész életében egy diplomata hidegvérével, eleganciájával és megértésével kell elviselnie baromarcú férfiak agresszióit, plusz végeláthatatlan vitákba bocsátkozni annak tárgyában, miért nem jó az egy nőnek, ami nem jó neki. Semmi értelme se vitának, se szörnyülködésnek. Föl kell menni a videomegosztóra, és megnézni, hogyan reagált a parlamenti folyosón Orbán Viktor miniszterelnök az egyik hírportál újságírónőjének az államtitkár viselkedését firtató kérdésére. Illés Zoltán nem nőtt fel a

baloldalhoz, még erősödnie kell - mondta tréfásan, ám nem ez az érdekes, hanem, ami utána történt. Belépett a liftbe. De nem ám úgy, ahogyan azt magunkfajta ortodox alattvaló teszi, hogy megvárja, míg megáll a lift, kinyílik az ajtó, és akkor beszáll. Hanem megáll a lift, de nem nyílik az ajtó, Orbán erre odalép, két karjával szétfeszíti az ajtót, úgy lép be a kísérőivel, akik borjúmód csodálkoznak az új technikán; jövő héten nyilván már le is vizsgáznak belőle. Ha egy ország élén olyan ember áll, aki egy hatszemélyes felvonót is az ellenségének tekint, ebből kifolyólag le akarja győzni, sőt, jól megalázni, mint valami seggen csúszó bankárt, akkor ott ne tessék se Szél Bernadettnek, se Kálmán Olgának, se Szelényi Zsuzsának, se senki másnak Illés államtitkárt és társait elemezgetni, hanem Kanizsai Dorottya, az egri nők, Vöröskarom és Kalóz Pepi modorában tessék jól odacsapni. Nincs más út, ezek nem értenek más beszédet, ráadásul csak falkában ilyen erősek, egyenként mérhetetlenül gyávák és bunkók. De annyira, hogy Kövér doktor környezete még ma sem érti, hogy a házelnököt mi vette rá arra az áldott jó szívén kívül, hogy ha nem is kirívónak, de sértőnek nevezze Szél képviselőnő megalázását, amikor hasonló esetekben borotválkozótükröt szokott ajánlani a képviselőnőknek, vagy egyszerűen kifizetteti velük az államadósságot. Két évvel ezelőtt még azt írta Vásárhelyi Mária, örökös célpont: „Számomra és minden demokrata számára Szálai Annamária és Morvai Krisztina emberi méltósága éppen olyan fontos, mint a sajátunk, és miközben közéleti tevékenységük minden kritikát megérdemel, mindez nem érintheti privát szférájukat, emberi méltóságukat.” Mára viszont az ember helyénvalóbbnak érez egy másik idézetet: „A tábor közepén, porosan, sapka nélkül, lihegve megjelent Izabella őrvezető, és a hóna alatt egy eszméletlen alakot hozott, aki nyomokban még Goghurra emlékeztetett. Középre dobta. - A gazember!” Ha jól értem, a szóban forgó úriembert igen kellemetlen következményekkel járó sértés érte, ami azonban semmi esetre sem nevezhető kirívónak.

Régi földesúr

2013

Amikor megjelent a hír, hogy a helyi gazdák ellenében egy miniszterelnökségi projektvezetőnek a családja nyert földet Felcsúton a földbérletpályázaton, kicsit idegesek lettünk. Nem amiatt, hogy lám, az arcátlanságnak nincsenek határai, hiszen a hölgy a pályázás idején még az agrártárcánál dolgozott; ezeken a gyerekes dolgokon már rég túl vagyunk, a földnek is minden bizonnyal jót tesz, ha egészen közelállók kezébe kerül, évi sok millió forint területalapú támogatást teremve a gazdának. Hanem hogy a hölgyet Junek Nikolettnak hívják. Ez nekünk teljesen új név. Junek dinasztiáról vagy klánról, pláne oligarcháról eleddig nem hallottunk, sőt sportos kollégáink szerint Junek nevű ember a fehérvári futballstadion VIP-páholyában sem szokott felbukkanni, azaz a mai Magyarország értékalapú besorolása szerint Junekék mostanáig senkik voltak. Erre kiderül, hogy mégiscsak valakik. Sőt a hírek szerint a felcsúti Mészáros családon és az országos Közgép-famílián kívül Junekék az egyetlenek, akiknek a földpályázat mellett a trafikpályázaton is sikerült nyerniük; Junek Nikolett férje két dohányboltot is kapott, az egyiket Bicskén, a másikat Felcsúton. Ez már azért sok. Nem a trafik meg a föld; nehogy már irigyek legyünk a tehetségre, a szorgalomra. Hanem az elmúlt három évben olyan szépen megszoktuk, hogy mindig ugyanazok nyerik a pályázatokat, de olyan gyakorisággal, hogy szinte már személyes ismerősünkké váltak a hírek által. Már kezdtük is őket megkedvelni, különösen az olyan Széchenyi formátumú emberfőket, mint Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester, aki egyelőre még csak 88. a leggazdagabbak honi listáján, ám olyan országban, ahol nemcsak az első milliárdot, de az ötvenediket is korrupcióval szerzik, lesz ez még jobb is. Nekünk minden bizodalmunk az új urakban van, remélve, hogy majdan dédunokáik is méltók lesznek az akkorra már velük született előjogokra, s nemcsak igazságosan, de megértőn is bánnak majd az

uradalmi szolgákkal, a cselédséggel, a napszámosokkal, azaz a mi dédunokáinkkal. Ne legyenek kétségeink, ha a legfőbb hűbérúr egyszer visszavonul is, vagy elzavarják, visszacsinálni már akkor sem lehet a történteket. A mi dédunokáink már abba születnek majd bele, hogy ez a világ rendje: vannak, akiknek a dédapja kemény munkával küzdötte fel magát a csúcsra, s vannak, akiknek a dédszüleit nem áldotta meg a sors annyi tehetséggel és szorgalommal, hogy földmeg trafikpályázatokat nyerjenek, így aztán semmire se vitték. A mi fene nagy életrevalóságunkkal legfeljebb azért lehet szorítani, nehogy újabb és újabb urak jöjjenek, mert az már tényleg elviselhetetlen. Szerencsére közben kiderült, hogy aggodalomra semmi ok, Junek Nikolett nem valami csörtető új földesúr, hanem a felcsúti Flier családba született, abba a famíliába, amelyik Fejér megyében Mészárosék után a legnagyobb nyertese a földpályázatoknak, Junekékat tehát mint ismerős és immáron tradicionális földesúri család tagjait melegen üdvözöljük; jó kezekbe kerülnek utódaink. A hét elején egyébként az agrártárca megkötötte a háromezredik földbérleti szerződést. Mi úgy hallottuk, sorszám szerint Junek Nikolett lett volna a szerencsés jubiláns, ám aztán valahogy mégis egy fiatal zalai állattartót ünnepelt a minisztérium a sajtó előtt, úgyhogy Bitay államtitkár joggal mondhatta, tessék, itt a bizonyíték: ebben az országban egyáltalán nem oligarchák nyerik a földbérleti pályázatokat, hanem helyben lakó családi gazdálkodók. 2013

Mögötte vasgyár

A Nógrád megyei Tar községben járt lakossági fórumon Boldvai László szocialista képviselőjelölt, és a hvg.hu beszámolója szerint elmondta, hogy a jelenlegi gazdagpárti kormány adópolitikája miatt havonta százötvenezer forinttal keres többet, mint korábban, de nem baj, eljön még az igazság órája, s ha újra ők kerülnek hatalomra, vége lesz a megpróbáltatásoknak, és akkor megint százötvenezerrel kevesebbet vihet majd haza.

Ilyen azért még nem volt. Apánk mesélte, hogy annak idején a Goldberger család is szerette a munkásokat, de amikor államosították a vállalatot, nem álltak ki a gyárudvarra, hogy emberek, jaj, de jó, nekünk ugyan rosszabb lesz, de így igazságos; igaz, egyik Goldberger se volt a szocialista párt tagja, pláne nem egykori kincstárnoka. Nincs kétségünk afelől, hogy Boldvai képviselőjelöltet száz év múlva afféle mártírként tartják majd számon a történelemkönyvekben, akit folyamatosan többletjövedelemmel terheltek az Orbán-diktatúra alatt, addig azonban adódik néhány jelenbeli kérdés. Már legelőbb is az, hogy a Nógrád megyei ember a maga virágos közéleti jókedvében egyáltalán fel tudja-e fogni ezt a százötvenezer forintot, nem alapfizetésként, hanem laza zsebpénzként, amit az állam szór a legtehetősebbnek, így az ő szocialista képviselőjelöltjének is. Boldvai képviselőjelölt ugyanis többszörös milliomos, akinek épp Nógrádban kétszázmilliónál is többet érő luxusháza van, sőt pár évvel ezelőtt épp e ház miatt keveredett legalább akkora vagyonbevallási botrányba, mint legutóbb Simon mágus, mi több, annak idején a Tocsik-ügyben is megmerítkezett. Évek óta tudjuk, hogy a milliárdos szocialista képviselőnél senki sem lehet szociálisan érzékenyebb kerek e világon, legszívesebben egész vagyonát felosztaná az elesettek között, csak mindig valami közbejön. Kérdés azonban, hogy ettől a nógrádi ember hanyatt esik-e, és nem úgy fogja-e fel a helyzetet, hogy Boldvai képviselőjelölt a státuszát tekintve közelebb áll Simicska Lajoshoz, mint hozzá. Igaz viszont, hogy Boldvai képviselőjelölt nem szimpla szocialista milliárdos, hanem, s ezt a fórumon is elmondta, a nép közül való, ugyanis vasgyári munkáscsaládból származik. Az ember tekintete mindjárt elhomályosul, vagy harminc éve nem hallott hasonlót, mármint hogy bárki politikus a munkásszármazására hivatkozott volna, olyat pedig végképp nem, hogy esetleg ő maga is dolgozott, vagy akár csak rendszeresen a saját két kezével emelt meg s rakott odébb valami tárgyat. Képzeljük el nemhogy az i ú Szijjártó, Rogán meg Lázár képviselőket, de egyenesen Kövér doktort, vagy a nemzet spirituális vezérét

munkapad mellett, szerszámmal a kezében; a fizikai munka társadalmának legfőbb letéteményesei úgy fognak nyugdíjba vonulni, hogy soha nem találkoztak a munkával. Látható tehát, hogy Boldvai képviselőjelölt helyzete némileg bonyolultabb, mint Simon mágusé, akit egyébként ugyanezen a fórumon Korózs Lajos, egy másik szocialista képviselőjelölt nemes egyszerűséggel senkiházinak nevezett. Ez igazi férfiúi bátorságra vall, főleg ahhoz képest, hogy éveken át Simon mágus mellett dolgozott a pártban, úgy is mint jó barát, ám bármennyire figyelt is, sehogyan sem vett észre még egy apró senkiháziságot sem. Amúgy meg nem erősített hírek szerint, ha újra a kormánypárt nyeri a választásokat, s megmarad a gazdagokat szolgáló adórendszer, Boldvai képviselőjelölt a havi százötvenezer forintos többletjövedelmét az egykori vasgyár mára munkanélkülivé vált munkásainak a támogatására ajánlja fel. 2014

Yes parking

„Orbán Viktor annyiszor áll meg a Kossuth Lajos utca 17-es száma előtt, hogy ezért kiszedték a parkolást gátló Demszky-karókat a ház elől” - írta egy olvasó a 444.hu hírportálnak, amely aztán utánajárt a dolognak. Kiderült, hogy az említett pesti főutca említett házában rendel Orbán Viktor fodrásza. Fotók sora igazolja, a magyar szabadságharc vezénylő tábornoka komolyan veszi a hadiállapotokat, mert a sofőrje a szabályokat felrúgva rendszeresen tiltott helyen parkol, s könyörtelenül eltakarít az útjából minden akadályt. Kérdés a tomboló jobboldali kommentelőkhöz: milyen gyakran jár Orbán Viktor fodrászhoz, hogy már eleve nem éri meg visszatenni az aszfaltból kitépett karókat? Naponta, s ha igen, naponta hányszor? Ezt a kérdést azért bátorkodunk föltenni, mert ez a város már parkolásilag is oly sok mindent megélt, annyiszor megalázták, hogy jobban már nem lehet. Ám régebben, még a mostaninál is vezénylőbb tábornokok alatt például a társadalom legalacsonyabb kasztjába sorolt szenestrógerek is vették maguknak a fáradságot, és a rakodás befejeztével visszatették helyükre az elhúzott kőbabákat meg a

kiemelt korlátláncokat, ami egyszersmind valamiféle gesztus volt a maguk részéről, tiszteletadás a városnak. Ma viszont abban, hogy a miniszterelnök, akinek legalább a látszatra adnia illene, a szabályok teljes felrúgásával áll meg ott, ahol akar, semmi meglepő nincsen; igaz, kormánypárti oldalról nézve viszont nem tett ki a szélvédőre hamisított rokkantigazolványt, holott megtehette volna. Hanem a fodrász ennél sokkal érdekesebb. Az perceken belül kiderült, hogy a miniszterelnök a legjobb kezekben van, Szabados Iréné fodrásznő ugyanis úgy hirdeti magát a honlapján mint a „Fodrászok Fodrásza”, „a Kiepe ollók és a Chrom-Well fodrászati szerszámok nagykövete”, akinek „leghíresebb ügyfele volt 1996-ban a világ leggazdagabb asszonya, Liliane Bettencourt, a L’Oréal tulajdonosnője, a másik nagyon híres ügyfele több mint egy évtizede Orbán Viktor miniszterelnök”. Ha ez így van, újabb fölvetésünk támad: minthogy ismerjük a vezénylő tábornok közvetlen környezetébe tartozó kiválóságok karrierjét, így a tízmilliárd forintos házi hadsereggel jutalmazott egykori testőrnek vagy a még tehetségesebb házi fogorvosnak az országos sikereit, a fehérvári futballklub elnökéről, a rezsicsökkentő importgázból ötvenötmilliárdot elkönyvelő kedvencről nem is szólva, szóval ennek megfelelően mikorra várható, hogy a fodrászipar is stratégiai ágazattá válik, és már amúgy is virágzó iparunk a fodrász asszony vezetésével áttér a Kiepe ollók gyártására? A napokban egy interjúban a tábornok nagy ívű beszédében jelezte, hogy noha még sokáig azt fogjuk látni a szemünkkel, hogy az egyébként rohamosan hanyatló Nyugat-Európában jobban élnek, mint mi, valójában mi leszünk Európa vezető ipari országa, már most harmadikok vagyunk. Ebben az új és végső rendben alapkérdés, hogy milyen kormányzati, illetve hatalmi funkcióhoz jutnak majd a többiek, az étekfogók, asztalnokok, tálhordók, frisneiderek, borfeladók, komornyikok, inasok, kocsisok, ajtónállók, teremszolgák, öltöztetők, társalkodónők, fő- és vicehopmesterek, valamint a Kövér László mellé kijelölt nevelőnők, egyszóval a szolgahad, amelyre az új rend épül.

A szerkesztőség ennek jegyében várja azoknak a rendőröknek és közterület-felügyelőknek a jelentkezését, akik a miniszterelnöki gépkocsi szabálytalan parkolását le merték fényképezni, majd a mikuláscsomagot a szélvédőn elhelyezni. 2014

Magyar Otthon Elhunytjai

Mi is a baj a péceli tömegsírral? Az emberi minisztérium államtitkára azonnali hatállyal kirúgta a péceli idősek otthonának a vezetőjét, többek között azért, mert hagyta, hogy egy temetkezési vállalkozó a szeretetotthon korábban elhunyt lakóinak a maradványait közös sírba tegye. A hírek szerint a temetkezési vállalkozó úgy indokolt, hogy a halottak túl sok helyet foglaltak el, amúgy is gazos volt a sírjuk, kézenfekvőnek látszott tömegsír létesítése, ahol egyébként azóta egy „Ady Endre Szociális Otthon Elhunytjai” feliratú összegző tábla alatt végleges békében nyugodhatnak. Már most jelezzük, hogy a péceli otthont részben egykori hajléktalanok lakják, akik korábban aluljárókban ültek egész nap, sőt aludtak, ezenfelül ittak, és büdösek voltak, részben pedig mindenféle magányos improduktív elemek, úgymint demensek, alzheimeresek, skizofrének, paranoidok, csupa kellemetlen alak, az össztársadalmi fejlődés kerékkötői, úgyhogy ne nagyon hivatkozzunk most kegyeletre meg emberi minimumra, a szeretetotthon vezetői sem tették. Amint azt az Index újságírója, Csonka Anna a helyszínről jelentette, ezektől az emberektől alig volt mit elvenni, szánalmasan kis nyugdíj, születésnapra kapott ajándék, pénz, édesség, ruha, cipő, ehhez még némi számlatrükközés étellel, itallal, pelenkapénzzel; a rendőrség most több rendbeli sikkasztás gyanújával nyomoz. Elmondható tehát, hogy a temetkezési vállalkozó semmi mást nem tett, mint megértve az idők szavát, racionalizált a temetőben. Sajnos az emberek többsége a társadalom legszegényebb csoportjába tartozva is külön-külön hal meg, egymás után, nem pedig egyszerre. Ez azzal jár, hogy midőn eltemetik őket, külön-külön kell jelentős energiákat mozgósítani azért, hogy porhüvelyük a hullakamrából a

sírgödörbe kerüljön; meg lehet nézni a temetőket, eléggé hézagosan, és rossz kihasználtsággal sorakoznak egymás mellett a sírok. Szálai Anna Népszabadság-beli cikkéből tudjuk, hogy Budapesten eredetileg a csepeli temetőben akarták kialakítani a szegények parcelláját, ott azonban nem volt hely. Most az Új Köztemető egyik régi parcellája van kijelölve, amely ideálisnak tetszik: a rokonságnak mindössze két kilométert kell a ravatalozótól a sírig megtennie vállán a koporsóval, hogy aztán a törvény szerint önkezével eressze le a szintén önkezével ásott sírgödörbe a megboldogultat, ám mivel félő, hogy a hozzátartozók sírásás közben emberi maradványokba ütköznek, és nem tudnak mit kezdeni a csontokkal, állami pénzből kell rekultiválni a területet, hogy aztán a lehető legésszerűbben lehessen kihasználni. A kihasználtság fontos. Az ugyan lehet, hogy fogy a magyar, s pár évtized múlva sokkal kevesebb temetésre lesz szükség, viszont a legfelsőbb úri osztály egyre nagyobb temetkezési helyre tart igényt. Már most észrevehető a temetőkben, hogy egyre szélesebbek a kerítéssel elzárt magánsírkertek, sőt ismerve legfőbb állami vezetőink és a hozzájuk tartozó elit ragaszkodását a nemzeti tradíciókhoz, fel kell készülni a lóval való temetkezésre, ahhoz pedig még több hely kell. Nem nehéz belátni, hogy a semmire sem használható alsóbb néposztályok számára egyetlen nagy, közös tömegsírt fenntartani sokkal kifizetődőbb, nem szólva arról, hogy a rengeteg régi, és lényegében semmi újat nem mondó, csak a már unalomig ismert szöveget ismétlő fejfák elhagyásával is csökkenne a rezsi. S akkor már csak egy szimpla réztábla kell, hogy „Nem hagytunk senkit az út szélén”. 2014

Mi fiunk, ő fiuk

Miközben a fél ország a Szijjártó és a Kósa család égből pottyant százmillióin szörnyülködik, elsikkadt egy igen fontos hír. Hajba Ferenc írt hó elején Ágh Péter fideszes országgyűlési képviselőről. A fiatalember még csak harminckét éves, de már Szombathely ura, az örökös miniszterelnök kedvence és odaadó híve, aki már óvodás

korában a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét firtatta, nyolcévesen pedig személyesen szórólapozott az első szabad választások előtt, mindebből magától értetődőn következett később a Fidelitas-elnökség, a városatyaság meg a parlamenti képviselőség. Ám ennél sokkal érdekesebb, hogy ez a fiatalember hatalomra jutva a húga és a felesége mellett gondolt a szüleire is, akik szintén magas pozícióba kerültek. Az édesanyja a megyei kormányhivatal második embere lett, az apja pedig épp a fia megüresedett önkormányzati képviselői posztjáért indul a vasárnapi választásokon, mondhatni fiúról apára száll a hatalom. Hát hol van ilyen? Amikor az idős korosztály ilyen gesztusról olvas, megdobban a szíve, s megtelik újra reménnyel. A Szijjártó-eset romba dönt, depresszióba taszít. Rossz azzal szembesülni, hogy dúsgazdag apa tartja el a fiát, s százhetvenmilliós villához segíti; akaratlanul is arra gondolunk, milyen apja vagyunk a mi fiunknak, mit tudunk neki felmutatni, átutalni, ajándékba adni. Hogy míg amannak az apjáról azt olvasni a hvg.hu-n, hogy egy kartellügyben „Szijjártó apja a társai feldobásával úszta meg a bírságot”, a mi fiunk apja a kartellezésnek még a közelébe sem jutott, noha például időnként jólesne neki is néhány társát feldobni, de hát nincsen rá alkalom, a társai is nagy senkik. Jaj, most jön a félreértés, hogy irigy a mi fiunk apja, holott nem akar ő se szijjártói, se kósalajosi magasságokba emelkedni, utóbbihoz már eleve két diplomája van, és nem hívja senki a városban nemhogy Mr. 20, de még Mr. 0,1 százaléknak sem, és ez valószínűleg már így is marad. Mindazonáltal a fiunk apjában nincs konok indulat az országra rászabadított méltóságok iránt, sőt Kósa Lajossal például kifejezetten egyetért abban, hogy nem jó az, ha az ember házában úszómedence van, mert erősen klórozni kell, de hát mit csináljon, ha már egyszer megvan az a medence, csak nem fogja telehordatni sóderrel; épp ezt vallja a mi fiunk apja is, csak épp medencéje nincs hozzá. Az Ágh-modell viszont komoly jövőt ígér. Ha a fiunk jól szolgálja, akit szolgálni kell, akkor képviselőből államtitkár, majd miniszter lesz, s az apja, azaz mi magunk ülünk a helyébe; az lesz csak a jó

világ. Fennakadások persze akadhatnak. Az Ágh fiúnak például egész pályafutása során dokumentálhatóan nem volt még önálló gondolata, soha nem ült az arcán a fiatalság világmegváltó vágya, hogy mi majd megmutatjuk; mindig mindent megszavazott, mindenre rábólintott. Ezt a tökéletesen kerek és mindenre bólintó fejet kellene a mi kamasz fiunknak is produkálnia, levakarva azt az idegesítő és permanens grimaszt az arcáról, amellyel az egész világnak üzeni, hogy nem tisztel semmilyen rangot és méltóságot; kérdés, mire lehet ezzel jutni. Ám amíg ez eldől, a régi mintát lessük: a szemközti házakban hetvenéves, megnyúlt arcú öregasszonyok laknak, megannyi életre kelt Kovács Margit-szobor, hetvenezres nyugdíjukból mentik hazaköltözött gyermekük elszart életét. Nem tudni, hogyan, de még mindig árad belőlük az életerő, a vigasz, s valahogy mindig kerül vacsora az asztalra; igaz, vágyaik nem járnak úszómedencék körül, ezt már eleve kizárja a túlontúl klóros víz. 2014

Zürichi járat

Fáradt öregember lépked utazótáskával a kezében a kelenföldi pályaudvar váróterme felé, az imént szállt le a zürichi szerelvény másodosztályáról tizenhárom órás utazás után. Nem akarunk hinni a szemünknek, pedig ő volna az, a magyar miniszterelnök, a nemzet mindig magabiztos vezénylő tábornoka, oly egyszerűen, sallangmentesen mutatkozva, ahogyan csak Kádár János tudott a Moszkvába induló vonat ablakából kalaplevéve integetni. Ekkor még nem tudjuk, hogy ugyanez az ember másnap reggel a tévedését is hajlandó elismerni: „Az emberek megkérdőjelezik a távközlési adó kiterjesztésének ésszerűségét, ezért az ebben a formában nem vezethető be”, mondja saját állami rádiójában, amire csak a legkiválóbb államférfiak képesek, elismerve népük egy részének gondolkodó képességét, és az ellenük irányuló tüntetések igazát. A pályaudvaron látott jelenet annyira nem illik a nagyobb, a megszokott képbe, hogy nyilvánvaló, a sajtó megint hazudott. Zürichből nem lehet így megérkezni, ilyen moszkvaiasan. Szinte

egészen bizonyos, hogy Orbán nem járt Zürichben, miért is járt volna; csak nem képzeljük, hogy legidősebb lányát dekadens svájci magániskola mesterképzésére adja, pláne tizenötmillió forintos tandíj fejében. Ez sehogyan se férne össze ennek a nyakas embernek az elveivel, nem szólva arról, hogy mit szólna a nemzet. Milyen iskola lehet az, ahol csupa nyugati politikus, profithajszóló üzletember taníttatja gyermekét, hogy azok még náluk is dekadensebbek legyenek, végső romlásba taszítva a nyugati civilizációt. Nem volnánk meglepve, ha kiderülne, a legidősebb lány valójában azeri vagy kirgiz egyetemen tanul, mintegy családilag is követve a nemzet keletre nyitását. Egyszersmind lépést tartva a honi arisztokráciával, amely most már kizárólag belső-ázsiai egyetemeken alapozza meg gyermekei jövőjét. Annál is inkább, mert amit például az ulánbátori egyetem kínál a bachelorstudios.com honlapon, az nem mindennapi: „Mongólia International University 2002-ben alakult, MIU elkötelezett amellett, hogy a világszínvonalú oktatás holnap ‘s világ vezetői Mongólia, Oroszország, Kína és más nemzetek… MIU egy vibráló közösség, ahol a diákok minden lehetőséget tanulmányok különböző tudományos területeken. Az állatok egész egyetemi év, akkor elő a készségek és tudás kell kommunikálni a saját fegyelmi területeken” - nem lehet kétséges, hogy Ulánbátorból jött az a vonat. Ami aztán a közrádiónak adott interjút illeti, a végére csak-csak visszatér a korábbi magabiztosság. „Magyarországon zéró tolerancia van a korrupcióval szemben”, hangzik el ellentmondást nem tűrő hangon, minek nyomán a beszélgetés végére az „ebben a formában nem vezethető be” kitétel marad meg a közönségben, azaz más formában nagyon is elképzelhető a netadó; úgyhogy egy pillanatra se hidd, kedves népem, hogy csak egy kicsit is legyőztél, sőt nemzetileg hamarosan megint konzultálni fogsz velem. 2014

Flóra Tusványoson

Tisztelt Lévai Anikó, Miniszterelnökné Asszony! Elnézését kérem a zaklatásért, de súlyos ügyben fordulok Önhöz, a legkisebb lányáról van szó, a tizenegy éves Flóráról. Több évre visszamenőleg

visszanézheti, hogy miközben az Ön férjének kíméletlen kritikusa vagyok, családi intimitásokkal soha nem foglalkoztam, az ezzel kapcsolatos pletykáktól és nemtelen híresztelésektől mindig is távol tartottam magam. De most szólnom kell. Mint ismeretes, az Ön férje múlt hétvégén Tusványoson lépett fel, ahová a Facebook-oldala tanúsága szerint magával vitte bűbájos és romlatlan Flóra lányukat, nyilván nem gondolva arra, hogy mekkora veszélynek lesz kitéve. Jaj, nehogy azt higgye, hogy olcsó poénként most az Ön férjének előadására gondolok. Nincs azzal semmi baj, ahogyan ő is utalt rá, minden évben túl kell szárnyalnia az előző évi produkciót, és olyat mondani, amitől hónapokra kifekszik Európa, riadókészültségbe helyezi magát a Fehér Ház, s megint mindenki róla beszél. Ebből a szempontból magam már régóta nem osztozom a honi ballib véleményformálók aggodalmában és felháborodásában, sőt, egyáltalán nem tekintem az Ön férjét gonosz diktátornak. Sokkal inkább vallom magaménak az egyik kommentelő helyzetértékelését, miszerint férje a fejlődéstörténetében eljutott oda, hogy sikeresen tölti be azt az űrt, amelyet szegény Gábor Zsazsa hagy maga után szép lassan; beszél, csak beszél, hogy beszéljenek róla. Azt mondjuk nem értem, hogy férjének miért kellett az első sorban ülő Martonyi volt külügyminisztert, s egyáltalán a kormánya egykori kommunistáit és besúgóit megsérteni azzal, hogy a baloldaliak nem szeretik a magyarokat, mert azok magyarok. Ön nemrégiben igen nagylelkűen személyesen nyújtott át adományokat a nagyfai menekülttábor lakóinak, köztük olyan afrikai feketéknek, akik a férje szerint milliószám foglalják el kontinensüket, hogy megerőszakolják fehér asszonyainkat; Svédországot már le is rohanták. Hogyan adhat ön segélyadományt ilyen négereknek, elvéve azt a magyar gyerekektől, a mi gyerekeinktől? De nem is ez. Hanem hogy volt Tusványoson egy üzenőfal, amelyre a jelen lévő fiatalság, az Ön férjének odaadó hívei, sőt rajongói, a férje által elképzelt jövő letéteményesei kis cédulákon jelezhették, hogy mi a legfőbb vágyuk, hogyan képzelik a jövőt. Engedelmével, de pírral az arcomon, kipontozva a kipontozandókat, hadd idézzek pár

kívánságot az üzenőfalról, mintegy azt is demonstrálva, hogy az Ön férjének magvas gondolatai nem hullanak terméketlen talajra: „Egy jó p…át!” „Dugjatok meg!” „Hányásmentes napokat.” „LSD-t!” „Erotikát, sokat.” „Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem valaki leszophatna.” Azt gondolom, hogy egy tizenegy éves, keresztényi szellemben nevelt kislány fejlődésére kifejezetten káros hatással van az ilyen környezet, úgyhogy jövőre azért gondolja meg, hová engedi el kislányát. És akkor még Semjén Zsolt puszta jelenlétét és szüntelen mosolygását nem is említettem. Maradok őszinte híve. 2015

Geodéták bátorsága

Menekültnek nézték egymást Nagymágocs határában a csatornát tisztító közmunkások és a közelben dolgozó földmérők - ezen a híren derül most a fél ország. A del-magyar.hu tudósítása szerint a felek úgy megijedtek egymás látványától, hogy a földmérők a kukoricásba bújtak, a közmunkások pedig gyorsan hazabicikliztek; a munkavezető természetesen kihívta a rendőrséget. Nem fogjuk most azt mondani, hogy tessék, a lakosság nyakába naponta zúdított kormánypropaganda, miszerint a menekültek egyik fele terrorista, a másik fele is minimum kővel dobálózik, elérte a hatását; miként a szereplőket sem kárhoztatjuk, ha már menekültnek néznek egy csoportot, miért nem az az első reakciójuk, hogy odamennek, és megkérdik, miben segíthetnek. Hanem a földmérők viselkedése tényleg elgondolkodtató. Azt mi is tudjuk, hogy a világ katonai elitalakulatainak törzsállományát nem feltétlenül geodéták köréből toborozzák, de azért mégis: a tudósítás szerint fél tucat gallyhordó asszony dolgozott a brigádban, velük három földmérőnek illett volna elbánnia, ha már egyszer ellenségnek nézték őket. Ám inkább a kukoricásba bújtak. Ez sajnos azt jelzi, hogy a miniszterelnök napi szózatai a menekültekről terméketlen talajra hulltak, és a földmérők meg se kísérlik fölvenni a harcot a hazánkra törő idegen hordákkal, holott nekik aztán igazán a magyar anyaföld adja munkájuk értelmét. A közmunkásokról csakis azért

nem írjuk, hogy az egri nők elsüllyednének szégyenükben a gallyszedő asszonyok menekülését látva, mert nézeteink szerint a közmunkás olyan státuszban van Magyarországon, hogy minden oka és joga megvan mindenkiben ellenséget látni, és ha kell, kiszaladni előle a világból. Látnunk kell tehát, hogy Magyarországon újabb foglalkozási csoportnak szállt inába a bátorsága, s bújt el a kukoricásban. Az a tény sokat elmond majd az utókornak a kétezer-tízes évekről, hogy az egy szem fekete ruhás nővéren kívül egyetlen szavahihető és hiteles munkavállaló sincs, aki szembe merne szállni hivatása folyamatos megaláztatásával. A miniszterelnök új propagandaminisztériumot kreál kedves emberének, miközben hónapok óta nincs egészségügyi államtitkára az országnak; elvileg orvosok ezreinek kellene hetek óta az utcán tiltakozni, mondanánk legszívesebben, de hol vannak az önérzetes pedagógusok, a kisemmizett gazdák, a kereskedelmi dolgozók, s már a busz- és mozdonyvezetők szava sem ér semmit. És akkor mostanra felzárkózott a bírói társadalom is. A Nagymágocstól félórányi autóútra dolgozó bírók és bírónők sorra mérik ki a menekültekre az új törvény szerinti ítéleteket, amelyekről maguk is tudják, hogy ellentétesek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel, alapvető jogelvekkel, de még az alaptörvénnyel is, a vádlott például nem olvashatja a saját anyanyelvén se a vádat, se az ítéletet, ami példátlan. A szegedi járásbíróságon százharminc bíró közül egyetlen sincs, aki némi reményt öntve a többiekbe, tiltakozni merne, s azt mondaná, ezt már nem vállalom. Igaz, akkor vége volna a karrierjének, így meg csak a tekintélyük vész oda a bíróknak, az pedig nem sokat számít a mai Magyarországon. Ami aztán a geodéták kukoricásba bújását nemzetvédelmi szempontból illeti, annyiban érthető, hogy milliós lézermérő van rájuk bízva, amivel el kell számolniuk. Viszont ott vannak azok a bazi hosszú kitűzőrudak a súlyos vasállványokkal és a másfél kilós szintezővel; Kinizsi Pál egyszer puszta kézzel végzett a rá támadó törökökkel, az egyiket még a szájába is vette, s úgy táncolt vele. 2015

Nagy, szürke Opel

Amióta van ez a Questor-ügy a kormánymagasságokba érő százötvenmilliárdos csalással, másképp jár az ember még az utcán is. Nem úgy van az, hogy midőn pihenő közmunkások előtt haladunk el a park mellett, zavartan följebb toljuk homlokunkon a sapkánkat, s elfordítjuk a fejünket, mint régen. Ma már meg kell adni a tiszteletet, mert nem tudhatjuk, hogy a park gyepén nem a Wall Street leendő farkasa reggelizik-e az öléből fejhúst kevéske tormával, vagy nem belőle lesz-e csak úgy, hipp-hopp, egyik napról a másikra vezérigazgató, szürke Opellel a feneke alatt. A szürke Opel fontos. Midőn kiderült, hogy bizonyos Orgován Béla, harmincnyolc éves közmunkás az ősmagyar Kaya Ibrahim-os, Joszip Tot-os tradícióknak megfelelően hirtelen a brókerélet kellős közepébe került, és a keményen dolgozó magyar minisztériumok befektetési papírjait őrző kormánybarát cég vezérigazgatójává lépett elő, a falujában irigykedve mondták, hogy a Béla „Pesten munkát kapott, ráadásul olyat, amihez egy szürke Opelt is adtak neki, hogy azzal járjon fel dolgozni”. Ne leplezzük meglepetésünket. Létezik még falu e hazában, nem is messze a fővárostól, ahol még mindig itt tart a világ, a szürke Opelnál, s hogy a tegnap még közmunkás Béla, aki a falu szerint még a nyolc általánost se végezte el, ráadásul egy korábbi kocsmai verekedésből kifolyólag büntetett előéletű, ezzel az Opellel jár dolgozni, fel, Pestre. A szürke Opel még státuszszimbólum, irigység tárgya, mondhatnánk lesújtón, ezért inkább másképp mondjuk: a szürke Opel még éppen felfogható Orgován Béla országában, a százötvenmilliárdos csalás, a vele járó követhetetlen pénzügyi műveletek sora azonban már értelmezhetetlen, nem vált ki különösebb indulatot, nem több, mint egy esti film, ebből kifolyólag még sokáig ennél nagyságrenddel nagyobb disznóságokat is el lehet követni, garantáltan következmények nélkül. Vegyük azonban észre a jót is. Orgován Béla tíz napig volt vezérigazgató, ami nagy idő, egy miniszter ezalatt a fél világot átrendezi. Ezzel szemben Béla még egy tisztességes vezérigazgatói

titkárságot sem hozott össze, külön személyi titkárral, akibe ha nem is a legfőbb ügyész, de legalább az ügyészhelyettes lánya szeret bele, hiszen ez így dukál. Béla nem cserélte le a bútorokat, nem tudunk se párizsi, se egyéb nyugat-európai kéjutazásáról barátnőjével, sőt még sofőrje sem volt neki, csak ez a szürke Opel. Ilyen szempontból reménytelen eset: nem tudja magas szinten élvezni a mindenhatóságot, gyakorolni a hatalmat, ezzel aláássa a hatalomgyakorlók tekintélyét; mindez lehet, hogy nekünk tisztesség, odafönt azonban bűn. A többi már ránk vonatkozik. Nem mondanánk, hogy zárul az olló az odafent és az odalent között, de észre kell venni, hogy egyre inkább minden közmunkás a tarsolyában hordozza valamelyik marsall botját: az ezerszám született fantomcégek, a hajléktalanok, csavargók és egyéb nincstelenek által betöltött cégtulajdonosi és vezérigazgatói státuszok nem múlnak el nyomtalanul. Ha ezek a Bélák és társaik egyszer öntudatra ébrednek, összeállnak, hadrendbe fejlődnek, és nem adják vissza fantommegbízatásukat, akkor elképzelhető a nemulass. Ahol nincsen se munkásosztály, se öntudatos polgárság, méltóságára kényes városi népség, a birkalétet nem tűrő vidéki lakosság, az ellenzék pedig önmaga paródiája, ott már csak a Bélák jöhetnek. Csak azt a szürke Opelt sürgősen cseréljék le, mert az lehet, hogy buta ez az ország, és a saját maga ellensége, de a hivalkodást és a kivagyiságot nem tűri. 2015

Pápa tér

Napok óta várjuk, hogy valaki megmondja, mi lett a Pápa téri férfival. Múlt hét közepén írták meg a lapok, hogy a II. János Pál pápa téren darázsfelhőből mentették ki azt a hatvanéves embert, aki már négy napja ült étlen-szomjan a padon, a lábán lévő kötés alatt kukacok hemzsegtek; az orvosok szerint a mentők az utolsó órában érkeztek. Azt kérdeznénk, hol voltak a Pápa tér lakói. Négy napon át ül egy ember a köztéri padon mozdulatlan, darazsak nyüzsögnek rajta,

rettentő büdös, már az sem biztos, hogy életben van, és ez senkinek sem tűnik fel, arra járó rendőrnek, polgárőrnek, járókelőnek, a téren lakónak, vagy ha igen, továbbmegy, míg végre valaki négy nap után telefonál a mentőknek. Túl egy szerencsétlen ember sorsán azért firtatjuk ezt, mert pár héttel ezelőtt még igen aktívak voltak ugyanennek a térnek a lakói. Egymás után panaszkodtak kormánypárti orgánumoknak, hogy ellehetetlenült az életük, mert ellepték a teret a menekültek. Koszosak, hangosak, a bokrokba szarnak, jól mondta a polgármester, hogy „tüzet raknak, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak”, igaz, ők maguk nem láttak ilyet, és a rendőrség sem tud hasonlóról. Viszont elfoglalják a padokat, nem lehet tőlük rendesen sakkozni és ultizni, ezenfelül betegségeket terjesztenek, az ember fél lemenni a gyerekkel, kutyával; egy kalapos úr elfúló hangon nehezményezte, hogy amióta itt vannak az idegenek, nem lehet rendes közösségi életet élni. Most már lehet. A menekültek több mint egy hónapja eltűntek, visszatért a régi béke és harmónia a térre: a kutyák vidáman csóválják a farkukat, egy öregúr susztermattot ad a társának, gyerekek szaladnak a pöttyös labda után, virágzik a közösségi élet, s nem kell félni, hogy elkapnak valami halálos betegséget. Ha van is mocsok, szemét, szar a bokor alján, az legalább minőségi: nem a menekültek termelték, hanem immár újra a magyarok, akik joggal büszkék az együttélési kultúrájukra, s joggal féltik keresztény értékeiket a muszlim betolakodóktól. Csak egyetlen ember ül a padon félholtan, darazsak felhőjében, ám a közösségi életre oly érzékeny Pápa tér nem veszi őt észre; igaz, a férfi nem közösségi, hanem szigorú magánéletet él. Elmehet büszke Magyarország a pokolba a menekültek nélküli napjain is, mondhatnánk, de nem erre akarunk kilyukadni. Hanem, hogy ne legyenek illúzióink, nehogy azt higgye bárki is, hogy a Magyarországon átvonuló több százezer menekült között nem lesz egyetlenegy sem, aki megírja a megaláztatásait, avatott tollal, értőn, tehetségesen. Hogy nincsen, aki már most, vonulás közben is írja. Ezt nem lehet megúszni. És ha csakugyan tehetséges kézben lesz az a

toll, és remekmű születik, szörnyű lesz az Magyarországra nézve, mert ez viszi majd hírünket a föld minden sarkába, ebből ismerszünk majd meg a világ előtt, ha a világ esetleg még nem ismerne minket. A remekművet nem lehet raportra hívatni a külügyminisztériumba, a remekműben minden benne van, ami fontos, és nem számít mindenféle szir-szar kormányfő, miniszter meg szóvivő véleménye; száz évre meglesz a bizonyossága a világnak, hogy Magyarország milyen ország lett a vezetői által; s nincs az a megíratott ellenregény, amely ezt feledtetné. S akkor még örülhetünk. Mert az értelemszerűen nem lesz majd benne a könyvben, hogy amikor már rég elmentek a menekültek, amikor már újra egymás közt élhette közösségi életét a magyar a saját kultúrája szerint, akkor az egyik frekventált közterén csaknem felfaltak egy embert a férgek. 2015

Szír vendéglő

Kanalazzuk a lencselevest a város legjobb szír éttermében, utána kebabot fogunk enni, magyar földön meglepő módon bárányból. Jó és elegáns hely a szír vendéglő, a teraszon barna fejkendős arab asszonyok kávéznak, odébb komoly, öltönyös, koromfekete hajú férfiak tárgyalnak, időnként nagyokat gesztikulálva. Szírek, mondja egykori évfolyamtársunk, aki fölfedezte ezt a helyet, s nem csodálkozik, amikor akaratlanul is kiszalad a szánkon, hogyhogy itt vannak, miért nem a pályaudvaron. Mikor ez történik, még teli van a pályaudvar és környéke menekültek ezreivel, javarészt szírekkel; azt gondolná az ember hirtelenjében, hogy ilyenkor a honfitársaknak nem belvárosi étterem teraszán illene ülniük, hanem a helyszínen segíteni. Nem az ő asztaluk, mondja volt évfolyamtársunk, jelezve, hogy egyszer már óvatosan szóba hozta a témát a pincér segítségével, és a szír üzletemberek dehogyis sértődtek meg, egyszerűen nem is értették a kérdést. Más státusz, nem az ő kompetenciájuk a segítés. Ők itt a teraszon, azok meg amott, a pályaudvaron, alig négy buszmegállónyira egymástól, mégis áthidalhatatlan távolságban.

Ez annyiban érdekes, hogy a héten szólaltatott meg a BBC egy Brazíliába menekült szír férfit. Okos ember, rájött, hogy Brazíliába sokkal olcsóbban és biztonságosabban eljut, mint Németországba az útért három-négyezer dollárt kasszírozó embercsempészek last minute buszjárataival, ráadásul a brazil kormány azonnal vízumot ad, és tárt karokkal várja a migránsokat. Az már igaz, hogy utána semmiben sem segít, a letelepedés sikere a karitatív szervezetek kezében van, tudniillik a korábban bevándorolt szírek sem segítenek. Ők már kint vannak, a menekültek pedig csak most érkeztek, ilyen értelemben idegenek, boldoguljanak, ahogy tudnak; ők is a nulláról kezdték annak idején. Ezen meglepődünk. Illetve dehogy lepődünk meg. Nagybátyánk mesélte, hogy amikor ötvenhat után New Yorkba került, az ottani magyarok se segítettek nekik, egész nap a kávéházban bolondították egymást régi történetekkel, és egyetlen munkahelyi címet sem adtak az újonnan érkezőknek; a nagybátyám gyorsan le is lépett a barátjával. Az érvényesülés titka: csak egyedül, külön, nem rászorulva senki gyámolítására. Ami bennünket illet, hasonló sokkot még soha nem éltünk át, ezt a menekültáradatot szégyenszemre felfogni sem tudjuk; irigyeljük is azokat, akik ebben a kérdésben is tévedhetetlenek, és látják a kiutat. A magunk részéről egyre inkább érzelmi alapon éljük át a látottakat, s már ott tartunk, hogy a gyermekével a röszkei határon elgáncsolt férfit közelebb érezzük magunkhoz, mint saját országunk vezetőit, mi több, még nekünk van bűntudatunk és szégyenérzetünk helyettük, mintha mi tehetnénk a történtekről. Hol van az megírva, hogy pusztán azért, mert honfitársak vagyunk, azonosulnunk kell a hazugságaikkal, a sunyiságokkal és a nagyképűséggel, s hogy hazaárulás az, ha az ember a szerencsétlenekkel érez közösséget, nem pedig velük. Szívünkben már rég nem magyar áll szemben szírrel s más idegennel, és nem is a muszlim a kereszténnyel; szemünkben a horgosi átkelőnél könyörgő, majd fenyegető, köveket dobáló szír menekült a külvárosi magyar nyomorulttal meg a többi rászedett millióval tartozik össze; ám ezt most inkább nem folytatnánk, még a végén osztályharcba keverednénk.

Egyébként is, ahogy halljuk, a szír üzletemberek időnként kisebbnagyobb összegeket utalnak honfitársaik megsegítésére; az ő lelkiismeretük tehát bizonyára tiszta. 2015

Utolsó birkahodály

Nem hiszünk a fülünknek. Miközben újabb hírek érkeztek a miniszterelnök jó barátjáról és harcostársáról, Mészáros Lőrinc felcsúti polgármesterről, miszerint most már ásványvízkutakat és töltőüzemet is felvásárolt, az általa elnökölt futballakadémia pedig újabb kétmilliárd forintnyi állami támogatásból építhet fűthető edzőpályákat, szóval ezenközben Ferenczi Krisztina a Klubrádióban említett egy apróságot. Arról van szó, hogy miközben a miniszterelnök jó barátja, harcostársa stb. erőteljesen terjeszkedik, „Mészáros Lőrinc ügyvédje képes arra, hogy odatelefonáljon, hogy mikor ér véget a hagyatéki tárgyalás a meghalt juhász után, mert addig az ezernyolcszáz négyzetméteres hodályra nem tud jelzálogot tetetni”. Tudnivaló, hogy Ferenczi Krisztina éveken átjárt Mészáros Lőrinc birodalmába, hogy megírja a felcsúti (országos) közállapotokat. Neki köszönhető, hogy az ország megismerte Váradi András juhászembert, aki egymaga vette fel a kesztyűt Mészáros Lőrinc ellen, hogy aztán polgármesterjelöltként máig tisztázatlan körülmények között közlekedési balesetben veszítse életét a választás előtti éjszakán. Mi eddig úgy tudtuk, hogy Mészáros Lőrinc kitűnő keresztény ember, akiben van irgalom a juhászok és egyéb mihaszna fajzatok iránt, s aki a meggazdagodott gázszerelők eleganciájával tud megbocsátani az ellene vétkezőknek. Ebből kifolyólag már épp arról készültünk cikket írni, hogy amikor Mészáros Lőrinc hírét vette ellenfele halálának, meggyászolta földijét, akivel egykoron jóban voltak, utána pedig nemhogy segélyt nyújtott az elhunyt özvegyének, de gondoskodott két kamasz lányának a taníttatásáról is; többszörös milliárdosként ez tőle a minimum. Így gondoltuk ezt, s a lehető legkomolyabban. Nemcsak azért, mert Mészáros Lőrinc egyenesen egy filantróp, aki képtelen elviselni maga

körül a szociális feszültségeket, hanem mert azt hittük, csak van ennyi esze. Nem arra gondoltunk, hogy aki ennyire dúsgazdag, az ne perelje alattvalóját holmi birkahodályért, a halála után is sürgetve az ügymenetet, hanem hogy ő maga és vállalkozásai már régóta az önkény és a gátlástalanság szimbólumai, mondhatnánk úgy is, hogy sikerült magát országos megvetés tárgyává tenni. Viszont van temérdek pénze, azzal pedig lelkeket lehet vásárolni, jótékonynak és nagyvonalúnak látszani, könnyeket csalva az emberek szemébe. Meg a sajátjába is, mert azért főszerepe volt abban, hogy a juhászember tönkremenjen; az úri osztály emberemlékezet óta jótékonykodással szokta megnyugtatni a lelkiismeretét. De nem. A falu öt és fél millió forintot gyűjtött a juhászember özvegyének a megsegítésére, Mészáros Lőrinc egy fillért sem adott, s a temetésre sem ment el. Megjegyezzük, az új magyar úri osztály is épp így viselkedik, kisstílű és pökhendi: nem hallani nagyvonalú, békebeli gesztusokról, amelyekkel legalább azt hazudnák, hogy nyugodjatok meg, jó gazdáitok vagyunk, birkák, már rég nem viszi haza senki kis lábaskában kegyelmeséktől a vacsorát, minthogy kegyelmesék a maradékot inkább kidobják; a juhászemberek és hasonlók tömege immáron nemcsak zavaró körülmény, de ellenség. Háború van, és a hodály még nem a miénk. Amíg pedig meg nem szereztünk mindent az utolsó hodályig és szögig, addig harcolni fogunk. Hodály nélkül nem ér semmit a rengeteg állami földbérlet és sertéstelep, trafik- és bolthálózat, hotel, halastó és szódaüzem, a fél Gellért-hegy kivájása, az évenkénti egymilliárd forintos osztalék, és hodály híján tán még a miniszterelnökünk is megvetően néz ránk. 2015

Van kémiájuk

Pengeélen táncolunk. Azt olvassuk komoly, szeriőz lapokban, hogy a milliárdos gázszerelő, a legfőbb hűbérúr földije és kebelbarátja a leendő vejét is beveti a renegát oligarcha elleni háborúba. Ez közügyileg annyit tesz, hogy megkezdődött a harc a nemzeti vagyon újrafelosztásáért, magánügyileg pedig, hogy a leendő vő egy

huszonnyolc éves fiatalember, aki bölcsészvégzettséggel máris egy hirtelen nagy jövő előtt álló építőipari cég vezérigazgatója. Meg vagyunk lepve. Mi, akik évek óta élénk figyelemmel kísérjük a milliárdos gázszerelő karrierjét, úgy ismerjük őt ritka, ám annál mélyebb önvallomásaiból, mint aki milliárdosként és kebelbarátként is az maradt, aki volt: egyszerű gondolkodású ember, aki a szintén egyszerű gondolkodású emberek társaságában érzi jól magát, s családját is ebben a szellemben irányítja. Ebből következően meg voltunk győződve róla, hogy a milliárdos gázszerelő lánya egy másik helybéli gázszerelő fiába lesz szerelmes, vagy ha nincs ilyen, más egyszerű emberbe, akár a mezőőr gyermekébe vagy a takarmányt szállító cég sofőrjébe. De nem. Elismerjük, hogy az élet hoz néha ilyen véletleneket, a szerelem vak, ám mintha egyre gyakrabban történne meg, hogy a milliárdokra szert tett apának a lánya valahogy inkább vezérigazgató meg cégtulajdonos fiatalúrba szeret bele, miként az i ú vezérigazgatók is a milliárdos apák lányaihoz vonzódnak, hogy úgy mondjuk, „osztályalapon működik köztük a kémia”. Pengeélen pedig azért táncolunk, hiszen magánügyeket forszírozunk, s nyilván irigységből. Ám ez most nem az az eset, amikor a dúsgazdag Vajna méltóságos asszony kitartott filmcézár férje ingyenzsetonokat osztogat hálás népének a kaszinó előtt a kínai holdújév alkalmából; az efféléken már régen túl vagyunk, s most se szólnánk, csakhogy nemzeti létkérdésről van szó. Annak idején a királyi udvarok, csakúgy, mint a leggazdagabb főurak se titkolták, hogy birtok a birtokhoz, vagyon a vagyonhoz adja a lányát, házasítja ki a fiát, emez hozza a gazdagságot, amaz a befolyásos kapcsolatokat, a bejárást az udvarba; nehogy már szégyellni kelljen ezt, s főleg titkolni. Hiszen alig jött össze izzadságos munkával gázszerelőileg meg vezérigazgatóilag a fele királyság, s máris felosztódjék? Hiszen még nem is koncentrálódott igazából a vagyon Magyarországon, s máris széthordják? A nemzet pusztulna bele. Sofőrrel, egyéb lúzerekkel nem sokra jutunk. A hercegkisasszony mégse állhat oda az apja elé, hogy „drága édesapám, miniszterelnök úr, ez itt a barátom, Laci, ortodox gondolkodású pék”. Az most nem

válasz erre, hogy a hercegkisasszonyok nem ilyen körökben forognak. Mi magunk a saját szemünkkel láttuk pár éve a Balaton Sound fesztiválon, hogy személyesen a zamárdi pék vitte fel a VIP-páholyba a friss péksüteményt, oda, ahol a hercegkisasszony is önfeledten mulatott az udvarhölgyeivel, s mondhatjuk, ilyen jóvágású, okos szemű pék nincs az egész déli parton; a kontaktus lehetősége tehát megvolt, mégis mindig a vezérigazgató meg a cégtulajdonos fiatalurak győznek. Az már aztán a regényírók dolga, hogy utánajárjanak: vajon az új főúri osztály soraiban köttetnek-e érdekházasságok, vagy tényleg csak a kémia dolgozik. Van-e az úgy, hogy a hercegkisasszony vagy a méltóságos úr legkisebb lánya a cég szerény, ám devizahitelt nyögő anyagbeszerzőjébe szerelmes fülig, mégis a szomszéd földbirtokos félhülye és ragyás fia vezeti oltár elé? Rossz volna még rágondolni is, mit meg nem kell tenni a családi békességért és a haza felvirágzásáért. 2015

Morális magaslatokon

Íme, egy örvendetes hír: pénzt fizet L. Simon Lászlónak a felesége, mert a férje nevét használja a cége. Mindezt a kormánybiztos, egykori államtitkár mondta el egy interjúban, kiemelve, hogy a névhasználatért kapott pénz után rendesen fizeti a személyi jövedelemadót. Összeget sajnos nem említett, így nem tudjuk összevetni a mi otthoni tarifáinkkal, miszerint hites feleségünk nyolcszáz forintot számol fel nekünk egy tányér zöldbablevesért, igaz, mi viszont ennek a sokszorosát kasszírozzuk be, hogy a nevünket használja, ámbár ebből leginkább csak kellemetlenségei szoktak támadni. Ha jól látjuk, akkor a kormánybiztos a saját feleségével kötött szerződésével, és a tőle kapott pénz utáni adózásával egy sokkal igazságosabb világ előhírnökévé vált. Korábban már sokan próbálkoztak azzal, hogy megadóztassák a rokonságon belüli munkavégzéseket, amikor az adóköteles állampolgár a nagynénjénél pucol ablakot, aki aztán hálából kitakarít nála, a kalákában végzett

házépítésekről, disznóölésekről nem is szólva, ám ezekből sajnálatos módon semmi se lett. Azt kell mondanunk, hogy az L. Simon család rátapintott a lényegre: az emberek, de talán még az ügyészek is előbb-utóbb megunják a csalásokat, a családi strómanok által elnyert pénzeket, a nevetséges földárveréseket, s egyáltalán. A Magyar Narancs számolta össze, a kormánybiztos vállalkozásaiban csaknem másfél milliárd forint exközpénz bújik meg, miközben mindent letagad. Varjú László ellenzéki politikus szerint „L. Simon cégei körül teljes a káosz, és nem tudni, mikor mit hazudik éppen, akár földügyről, akár barackmagos cégről van szó”, ám vegyük észre, hogy ha hazudik is, legalább adózik utána, s ezzel olyan erkölcsi tőkére tett szert, hogy legfeljebb Farkas Flórián érheti utol. Olyan magaslatokra jutottunk tehát, ahol a magas hivatalú potentát, miközben művészi színvonalon tagad le mindent, a közt gyarapítja, hiszen adót fizet, s ebből vesz majd az állam lélegeztetőgépet. Más egyszerű ember felesége soha egy fillért nem fizetne férjurának, igaz, annak nem is volna képe pénzt kérnie tőle, hiszen csak papíron a feleségéé a vállalkozás; valójában ő a gazda, általa jutott közpénz a családi buliba. Ám így, hogy a feleség fizet, a férj pedig adózik utána, soha nem látott mértékű törvénytisztelettel állunk szemben, az adózási hajlandóság olyan magas szintű megnyilvánulásával, hogy félő, beleroppan a család. Az L. Simon-féle családi modell szerint ugyanis miközben férj és feleség asztalt, ágyat megoszt egymással, üzleti ügyben nem ismernek tréfát otthon, a stratégiai terveket nem kötik a másik orrára. Ebből kifolyólag honnét sejthette volna a kormánybiztos, hogy amíg ő dolgozik, a felesége nem fitneszszalonokban tölti az idejét, hanem saját sárgabarackmagüzemében, hogy cianid-sók által befolyásolja a térség halálozási rátáját. Miként nyilván a kormánybiztos feleségének sincs még csak lövése sem arról, hogy a férje korábban államtitkárként dolgozott, ma pedig egyenesen budavári kormánybiztos, és arról is szentül meg van győződve, hogy a családi panzióhoz vezető aszfaltút nem állami pénzből épült, hanem a helyi lakosság dobta össze szeretete jeléül.

Mindez előre jelzi, hogy az intézményesített korrupcióból visszajut majd végre valami a köznek is. A magunk részéről el tudunk képzelni olyan berendezkedést Magyarországon, melynek keretében a legfelső rétegek és rokonaik minden közpénzelsíbolás, megbundázott tender után pár ezrelék adót fizetnek be a kincstárba; élni és virulni fog Magyarország. 2016

Nem hazudik

Ha jól látjuk, akkor az utóbbi időben újabb minőségi szintet ugrott a kormánykommunikáció. A múlt héten Lázár miniszter a szokásos heti sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy Körmenden migránsok egy csoportja betörte a helyi szakközépiskola tornatermének ablakát, molesztálta és zaklatta az ott tréningező női kézilabdacsapat tagjait, akiknek aztán abba is kellett hagyniuk az edzést. Lázár szavait cáfolat követte. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a miniszter bejelentéseit általában cáfolat szokta követni, ám ez esetben a cáfolat nem a bejelentés után hangzott el, hanem vele egy időben. A nol.hu szerint Lázár bejelentésével közel egy időben sajtótájékoztatót tartott Vas megye rendőrfőkapitánya, aki bejelentette, hogy nem zaklatták migránsok a kézilabdázó lányokat, egyetlen tanú sem igazolta a rémhírt, mindenki csak az ismerősétől hallotta. Mint látjuk, végül is egy megyei rendőrfőkapitány élből cáfolta a minisztert, ám kéretik ennek nem nagy jelentőséget tulajdonítani. Egyrészt, mert az országos rendőr-főkapitányság híroldaláról, a police.hu-ról sürgősen eltávolították a Vas megyei főkapitány sajtótájékoztatójáról szóló hírt, így aztán Lázár minisztert nem cáfolta senki, ám ha nincs hírtörlés, másnap Kovács Zoltán kormányszóvivő azzal mentette miniszterét, hogy „ő csak az akkor rendelkezésére álló információk alapján mondta, amit mondott”. Ezzel az is világossá vált, hogy egy miniszter akkor sem hazudik, amikor hazudik, legfeljebb az akkor rendelkezésére álló információk alapján mondja, amit mond. El tudunk képzelni olyan tévéműsort, amelyben a kormány részéről egyszerre hangzik el egy állítás, és

annak mindjárt a cáfolata is, a hazugságon ért minisztert viszont agresszív műsorvezetői rákérdezések és pofavágások helyett elismerő fejbiccentés illeti, hiszen nem hazudott, csak egy fél pillanatig érvényes információt tett közzé. Ezzel egyszersmind Kovács szóvivőnek a kormányátlagot messze meghaladó kvalitásait is elismerjük, s bizonyosak vagyunk benne, hogy egyszer nélkülözhetetlen kommunikációs szakkönyvek főszereplője lesz, akit pályafutása során semmilyen ténnyel nem lehetett zavarba hozni. Legutóbb a szóvivő Kálmán Olga műsorában vendégeskedett, ahol Matolcsy jegybankelnök családcentrikus közpénzkezelését kellett megvédenie, amit a kormánypártok törvényben még titkosítottak is. Erre utalt Kálmán Olga, amikor azt mondta Kovács szóvivőnek: - Önök ezt megpróbálták eltitkolni. Mire a szóvivő: - De sikerült? Zseniális visszakérdezés. A honi belpolitikai televíziózás megismételhetetlen pillanata. Az már igaz, hogy a kormány meg a parlamentje el akarta titkolni hétszázmillió forint átjátszását, de hát nem sikerült eltitkolnia, tehát akkor mi itt a baj. Van itt velünk szemben egy bank, amit reggel ki akartunk rabolni, de sajnos nyakon csíptek bennünket, aztán persze szabadon engedtek, hiszen nem történt semmi. Aki élő műsorban, ártatlan képpel ilyeneket tud mondani, az egyszer még akár vallási révületbe is taszíthatja a népességet. Ezt azért mondjuk így, mert az utóbbi időben Kovács szóvivő egyébként is annyira belemerült a migránsterroristák elleni harcba, hogy már kezdett külsőleg a fiatal Omár mollához hasonlítani. Az az ember viszont, aki arra alapozza pártja rendíthetetlen jó hírnevét, hogy Magyarországon csak minden tizedik ember tudja, hogy mik azok az MNB-alapítványok, és nem is hallott Matolcsy ügyeiről, sokkal magasabb hivatalok betöltésére hivatott, mi pedig meg fogjuk őt érdemelni. 2016

Zoli nővér

Önkéntes kórházi segítő munkán járt Gőgös Zoltán, a szocialisták alelnöke. Elmondása szerint a független egészségügyi szakszervezet

felhívására jelentkezett, s ennek keretében két műszakot is eltöltött az egyik fővárosi kórház belosztályán. Az ötletgazdák elsősorban a kormány tagjaira gondoltak, hogy majd ők állnak be beteghordók és ápolók mellé, hogy ha már nem tudnak, netán nem is akarnak javítani az egészségügy helyzetén, legalább megismerjék a kórházi állapotokat. Ez a hír eléggé elsikkadt a migránsinformációk áradatában, én azonban elolvastam, s menten elsápadtam. Gőgös Zoltán ugyanis elmondta, hogy kórházi szolgálatai során leginkább ágytálakat ürített, gyógytornászoknak és beteghordóknak segített betegeket mozgatni, s ahogyan hallani, más szoci politikusok is hasonló élménygyűjtésre készülnek. Mármost a közeli napokban műtét vár rám, ami azzal is járhat, hogy pár napig pelenkára szorulok, amiben felnőtt fejjel még sohasem volt részem. Úgy vagyok vele, hogy betegen az orvos és az ápolónő az ember legfőbb, sőt egyedüli bizalmasa, más ne nagyon lásson kiszolgáltatott helyzetemben, ebből következően további politikai fejlődésem szempontjából kifejezetten kontraproduktív volna, ha arra ébrednék, hogy egész pártfrakció próbál kimosni a szarból, amely ágytálazást egyébként az alelnök a szocik megszokott nyelvi pedantériájával „a különböző mellékhelyiséget helyettesítő eszközök ürítéseként” definiált. Továbbá azt is megtudtuk, hogy amikor az alelnök nem ágytálazik, és a pácienseket sem emelgeti, akkor elbeszélget a többi beteggel, hogy ezzel is elmélyítse a honi egészségügyről szerzett ismereteit. Nem tudom, adott esetben Gőgös Zoltán karjaiban volna-e merszem elmondani, hogy prosztatából eredeztethető problémámat, melynek egyik következménye az operáció is, pártja kormányának köszönhetem, amennyiben annak idején takarékossági okokból megszüntették azt az addig jól bevált gyakorlatot, miszerint az urológus mellett a háziorvos vagy a belgyógyász is kérheti vérvétel után a prosztatadaganat tesztjének (PSA) elvégzését, hogy aki retteg urológushoz menni, annak is legyen esélye arra, hogy esetleges daganatát idejében felismerik. A gesztus viszont, amellyel a politikusok le akarnak ereszkedni a valóság mélyére, egyszersmind vezekelve korábbi bűneikért, igen

tiszteletreméltó. Csak mindig felvetődik ilyenkor, ha egy politikus eddig nem volt tisztában az egészségügy helyzetével, akkor pár nap alatt megismerheti-e a valóságot. I ú újságíróként magam is szívesen álltam be zöldségesnek, újságosnak, hogy belülről ismerjem meg az érintettek életét, csak akkor tudom majd megírni az igazat. Egyszer több hónapig jártam rakodókkal a várost, emeltem velük a bútorokat, együtt söröztünk, ám a búcsúestén a csapat vezetője a vállamra tette a kezét, és azt mondta: hiába álltam be közéjük, attól még nem tudok semmit a rakodólét lényegéről, tudniillik én újságíró vagyok, ők meg rakodók, s ez áthidalhatatlan távolság. Az ötletgazdák egyébiránt azt várják, hogy a kormánypolitikusok között is lesz pár vállalkozó szellemű ember, aki „néhány napig az üres beszéd helyett tettekkel bizonyítja, hogy fontos számára az egészségügy!” Én magam kellőképpen bizakodó vagyok, s amekkora bajban van a kormány, el tudom képzelni, hogy a választásokat megelőző kampányidőszakban Rogán meg Habony ápoló várja majd a nemzeti betegeket a kórteremben, a műtő ajtaján pedig kis tábla hirdeti, hogy „Ma személyesen dr. Orbán Viktor operál”. 2016

EMBERI VISZONYOK Ülünk a kocsmában. Guszti egyfolytában beszél, mégpedig mindenről. Legkevesebb hat történetet mond egyszerre. Néha összevissza, ráadásul hatodszorra is másképp. De bárhogy is, mindig ugyanazt mondja, és mindig igazat beszél. Kovács Zoltán

Gyökerek

Tulajdonképpen semmi kivetnivaló nincs abban, amit Lengyel Zoltán képviselő csinált. Amint azzal a sajtó most tele van, Lengyel képviselő, miután bírósági határozat nyomán ki kellett költöznie a sáregresi háziorvosi szolgálati lakásból, mert se neki, se a feleségének semmi keresnivalója ottan, gyakorlatilag az egész házban tört és zúzott, leszedte a tetőcserepeket, fölszedte a térköveket, a tujákat és a fenyőfákat pedig egytől egyig kivágta; úgy néz ki most a háziorvosi rendelő udvara, mint a Bosnyák tér a karácsony előtti fenyővásáron. Viszont tény: Lengyel képviselő ültette azokat a fenyőket és tujákat, ő rakatta le és fel azokat a térköveket, illetve cserepeket, a bíróság pedig kimondta, hogy ami az övé, az az övé, nehogy már a közhangulat okán rossz szó érje Lengyel képviselőt, meg főleg a fenyőirtásban szintén járatos orvos feleségét, mert hát ugye mindketten értelmiségiek, ha szabad így mondani: finom, kulturált emberek. Ezek most ilyen idők. Ha valamilyen oknál fogva Rákóczi feltámadna a kézilabdagála helyére meghirdetett legújabb magyar szabadságharc hírére, az ő első dolga nyilván az volna, hogy kivágja a róla elnevezett szilfát Akarattyán, bár ő csak a lovát kötötte hozzá. Ami mellesleg nem igaz, mert Rákóczi speciel soha nem járt Balatonakarattyán, ellentétben azzal, hogy Lengyel képviselő nemhogy járt Sáregresen, de egyenesen a polgármestere volt a községnek, viszont egyetlen nyom sem marad utána, senki nem fogja évszázadok múltán azt mondani, hogy nahát, ez itten Lengyel képviselő tujája, ehhez kötötte ő a szolgálati gépkocsiját. Mínuszos hírben ezt úgy fogalmazná egy újságíró-gyakornok, hogy Lengyel képviselő menthetetlenül bunkó. A kérdés csak az, van-e ennek a kijelentésnek még értelme, politikai kategória-e a bunkóság, s le lehet-e vonni bármiféle következtetést abból, hogy valaki gyökér. S hogy egyáltalán: számít-e a bunkóság még valamit Magyarországon? Három napja van fenn egy hír a világhálón, és senki sem foglalkozik vele: a hír szerint Tolna város polgármestere letiltotta az ellenzéki képviselők fizetését, mert azok nem jelentek meg az ő

augusztus huszadikai szónoklatán, s emiatt az ünnepre meghívott erdélyi vendégek „csak egy csonka testületi ülést szemlélhettek meg”, ami legalább annyira letaglózta őket, mint Csonka-Magyarország látványa. Tolna városában amúgy be van tiltva május elsején a vörös zászló használata, és be van tiltva ballagáskor a vörös szegfű használata, ez mind kommunista csökevény, Sümegi polgármester vigyáz a rendre; amióta a Fidesz nyerte az önkormányzati választásokat, s központi instrukció szerint vezeti a polgármester a várost, azóta zöld pipacsok nőnek az árokparton, és őszi alkonyatkor méregzöld az ég alja (aligha szél nem lesz). Mondja meg valaki, hogy ami Tolnán van, az szimpla polgármesteri bunkóság-e, vagy egyébként is ilyen a fél ország, amelyik az egy a tábor, egy a zászló gyökérség alatt sokasodik, és egyre csak sokasodik, és most már nemcsak a nagypolitikában, a köztereken, de kisközségek árokpartjain, orvosi rendelők udvarában ad kis előzetest a 2010 utáni időkről, hogy már most kellőképp árnyalni tudjuk a jövőképet. Ehhez az árnyaláshoz s szintén a bunkósághoz tartozna Zuschlag képviselő is. Nem az a kultúrbotrány, hogy Zuschlag képviselő esetleg majd börtönben fog ülni néhány évet, hanem hogy egyáltalán képviselő az auschwitzi tréfák után (és ha még mindig képviselő, miért nem Semjén képviselő frakciójában ül), sőt, minden további nélkül besétálhat Lendvai Ildikó frakcióvezető irodájába dumcsizni, miközben ott esetleg épp a tiltakozó levelet fogalmazzák Semjén képviselő zsidózása ellen, vagy ha ezen már túl vannak, akkor a korrupció elleni harc szükségességéről. Ez így, együtt, azért már mélyebb gyökér, mint a Kossuth tér. 2007

Forgóné járdát söpör

Most meg a jól dolgozó közmunkások nevét tette közzé Hódmezővásárhely elöljárósága; olyan szép ez a lista, hogy a legszigorúbb ombudsman is kedvét lelheti benne. Csíkné például dicséretes módon szedte a szemetet, Csontosné példásan gyomlált, Forgóné járdát söpört, Deleznyák Tibor pedig olyan szépen takarított

Mártélyon, hogy azóta is erről beszélnek. S vannak még vagy százötvenen. Tegnap még arról beszélt az ország, hogy ugyanez a vásárhelyi önkormányzat szégyentáblát hozott nyilvánosságra mindazok nevével, akik nem vették föl a segélyt, vagy nem fogadták el támogatás fejében a fölajánlott munkát. Hát akkor most egyenlítve van, mégpedig egy király, egy cigány alapon, szó nem érheti a városháza elejét, mert lám, nemcsak elmarasztalni tudnak, hanem ha kell, dicsérnek is. Arról nem szólnak a hírek, hogy Forgónénak vagy Deleznyák Tibornak van-e otthon internete, tudnak-e az őket ért dicsőségről, s ha igen, mit szólnak hozzá. Már most hozzáteszem, hogy a szemétszedés, járdasöprés, más szarának az eltakarítása egyáltalán nem szégyen; a saját szemünkkel látjuk nap nap után, hogy létezik a nyomorúságnak olyan foka, amikor már semmi sem szégyen, s nincsenek az embernek skrupulusai; ámbár a legtöbb ember nem szívesen beszél a kiszolgáltatottságáról, sőt ahogy tudja, el is titkolja. Hanem itt újra csak listáról van szó, és nemigen hiszem, hogy a polgármester érti ennek a lényegét. Hogy a dicsőséglista meg a szégyenlista egy tőről fakad. A polgármester úgy érzi, hogy birtokában van annak a Mindenhatótól eredeztethető felhatalmazásnak, amellyel mérni és osztályozni lehet az embereket, hogy emezek dicséretes módon élnek és léteznek, amazok viszont trehányak, megbízhatatlanok. Ez nem új keletű hozzáállás, csakhogy most már programszerű: az embereket jól megkeverem, majd kiosztom mint kártyalapokat, vagy mint legóemberkéket rakosgatom őket innét oda, onnét vissza, Forgóné jól takarított: dicséret, Csibor Miklós viszont nem jelent meg a közmunkán: majd behívatjuk a szüleit. Holott nincs az a két-, három- meg akár hatharmad sem, amely felhatalmazna ilyen hozzáállásra polgármestert, minisztert, kormányfőt, államelnököt, akárkit. Nemcsak azért, mert ezek az úgynevezett méltóságok semmivel sem különbek Csíknénál, Forgónénál, Deleznyák Tibornál vagy az épp berúgott közmunkásnál, hanem hogy az annyiszor hangoztatott közösbe ők ugyanúgy nem tettek be egyetlen fillért sem, a közjavakat

osztják fel újra és újra, a nekik megfelelő elvek szerint, miközben kegyet gyakorolnak, a méltóságos asszony pedig időnként forró levest mér a népkerti labdaház mellett. Nehogy azt higgye Lázár polgármester, hogy egy fikarcnyival különb, értékesebb, pláne nemesebb ember, mint Rébék-Nagy József, aki három hónapon át metszette a városi fákat, bokrokat, vagy teszem azt, Szemadám Pál, aki viszont szégyentáblára került, mert nem vette föl az igényelt ebédjegyet. Akkor viszont ne listázgassunk, ne osztályozgassunk. Mondom ezt azért így, mert forradalom van, vagy mi, amit nem én tetszettem kitalálni, ha viszont forradalom van, akkor tessék venni a fáradságot, és lehatolni az osztálygyökerekig. A kormányváltás óta ugyanis kormányszintű fecsegés folyik az emberekről, itt most minden az emberek nevében, az emberekért történik, miközben ennek a most beérkező garnitúrának fogalma sincsen az emberekről, emberek között nemigen járt még. Az már aztán az új rend legszebb hozadéka, hogy a köztársaság új elnöke egyenesen az emberek embere akar lenni, s úgy gondolja, hogy ő, aki „egy pillanatra sem felejtheti el, hogy hárommillió szegény ember él hazánkban”, időnként majd kiszáll az élete végéig rendelkezésre álló autóból, és kezet fog az emberekkel, hiszen „ahol az elnök megjelenik, ott mindenki jól érzi magát, mert emeli az esemény fényét”. Hogy ez ilyen egyszerű. Szerencsétlen nem tudja, hiába is száll ki a nép közé, az egyre távolabb kerül tőle, következésképpen soha nem fogja megtudni, mi az, amikor az ember, anélkül hogy tehetne róla, egyszer csak dicsőséglistán vagy épp szégyentáblán találja magát, és nem lát a kettő között semmi különbséget. 2010

Koldusboton

Állok az aluljáró sarkán, már tíz perce állok, egyre reménytelenebbül, a koldusra várok. Hosszú idő óta először lángost vettem az aluljáróban, sajtosat és tejfölöset, de túl forró volt, s ügyetlenül emeltem a számhoz, az aluljáró sarkán az egész a földre

esett. Akkor toppant elém. Először azt hittem, a lángost akarja, de nem, együtt dobtuk be a szemetesbe. Hanem hogy megtennék-e egy szívességet: ki kell sürgősen mennie, de itt vannak a dolgai őrizetlenül, ha vigyáznék rájuk arra a pár percre, igen hálás lenne. Ennél mi sem természetesebb, feleltem neki, akárha személyes ismerősnek, s van is ebben valami: minden reggel itt megyek el az aluljáró sarkánál, néha vetek neki némi aprót, néha nem, adakozásomnak az égvilágon semmi logikája, de mindegy is, mert soha nem nézünk egymás szemébe. Harminc körüli, kissé kopaszodó, zsurmó ember, nem az a meggörnyedt, egész nap csak maga alá néző fajta, inkább a hangja idegesítő, ahogyan elnyújtva és fejhangon kíván jóreggeltet mindenkinek külön-külön; sokan inkább nagy ívben kikerülik, és a másik lejárót választják. Mindjárt itt vagyok - mondta mélyen a szemembe nézve, ennek van immáron tíz perce, a helyzet kezd válságossá válni. Előttem a kartondoboz, alján apróval, mögöttem házilag írt papundeklitábla, hogy szegény vagyok, segítsenek, bal oldalamnál pedig egy napszítta pléd, azon két kölyökkutya. Tíz perce nyalják megállás nélkül a bokámat, az elején még azt gondoltam, ki lehet bírni: az emberek szépen bedobják a pénzt, velük nem kell törődni, a két kölyökkutyával pedig elbánok, ha úgy adódik. Azt hinné az ember elsőre, hogy állni az aluljáró sarkán nem nagy kihívás, sőt még szórakoztató is a nagy sokadalom s az új perspektíva, gond pedig legfeljebb abból adódhat, ha ismerős tűnik fel a környéken. Ebben van is valami: fél perc se telt el, hogy a koldus eltűnt, kart karba öltve előbukkant a fiam osztálytársának édesapja és édesanyja, akikkel rendesen az iskola kapujában szoktam összefutni, vagy az egyikkel, vagy a másikkal. Először nem akartak megismerni, végül egymásra pillantva mondták, hogy jé, ez a Máté apukája, a férfi nagyot bólintott, majd zavarában kétszer is kezet fogott, a végén úgy kiáltottam utánuk, lábujjhegyre állva, az emberek feje fölött, hogy hé, a koldus nem én vagyok, a koldust csak helyettesítem, vécére ment, itt semmi sem az enyém, a két kölyökkutya sem, amely szünet nélkül a bokámat nyalja.

Hanem az idegenek. Az emberek kilencven százaléka rá se néz a koldusra, vagy ha ad is, elfordítja a fejét, nem is gépiesen, sietősen, hanem csak szimplán, érzéketlenül, átnézve az emberen, mintha üvegből volna. Igaz, second hand tréninganorákban, nadrágban vagyok, kitaposott cipőben, beleolvadva a környezetbe, de akkor is: egyszer csak azon kapom magam, hogy gyűlöletes minden járókelő: az is, aki ad, az is, aki nem, aki nem néz rám, illetve aki rám néz, de le se szar. S egyáltalán. Korábban még azt gondoltam, hogy ha dob valaki a dobozba, azért csak-csak jelzem neki, hogy köszönöm, hozzátéve persze, hogy konkrétan nem nekem tetszett adni, mert én csak ideiglenesen vagyok itt, nekem semmi közöm a koldushoz, ehhez az egész vircsafthoz, ám erre semmi szükség, mert nem reagálnak semmire sem; ha lehúznám a gatyám, és az arcuk felé fordítanám, az se tűnne fel senkinek. Tíz perc után eszembe jut, hogy hallottam már erről a koldusról. Állítólag másokkal is megcsinálta ezt, elment vécére, aztán két és fél óra múlva úgy szedték össze a vendéglőben; legjobb ilyenkor összepakolni a cuccát, s bevinni a park bokrai közé. Vagy megvárni a fél kettőt, mert a hajléktalanok fél kettő tájt indulnak a tér vendéglője felé csurbáért, maradék ételért, közibük kell állni, elvegyülni, majd észrevétlenül lelépni. Mondták azt is, hogy ez a koldus a koldusmaffiának dolgozik, nahát, azt kellene még felszámolni, a maffiát meg a koldusokat is, leginkább a városban, rontják a városképet, de legalább bevezetni a bárcát, mint régen volt; a bárca igen jó gondolat, sőt forradalmi gondolat, most úgyis minden forradalmi, csak a koldust hagyják ki mindig belőle - szóval valahogy így, ilyen egyszerűen, sallangmentesen, mert most új, sallangmentes világ készül, amelyben minden rém egyszerűen intéződik el, ám ekkor érintést érzek a vállamon: - Hoztam lángost - mondja, s nyújtja az egyik felét; sajtos, kicsit tejfölös. Letöröm, s eszem. 2010

Közlöny

Állunk az aluljáróban az újságosnál, a stand oldalában kávéautomata működik kis pulttal; minden reggel itt isszuk a kávét. Nagyon helyes - mondja egy sárga dzsekis férfi a napilap címoldalára bökve -, így kell ezt csinálni. Azonnal látom, mit néz. Még hét elején vagyunk, alig túl az új kormány esküjén, most kezdődnek csak a személyi ügyek: kisebb szenzációként közölték a lapok, hogy az új közigazgatási miniszter leváltotta a Magyar Közlöny főszerkesztőjét, s helyébe a párthetilap főszerkesztőjének a feleségét nevezte ki. Megérdemelte a g.. .i - mondja a sárga dzsekis -, így fog járni a többi is. - Nincs indulat a sárga dzsekis hangjában, nyugodt, kiegyensúlyozott, negyven körüli férfi, egyszer láttam csak idegesnek, amikor nem értette meg, hogy hiába dug az automatába nagyobb poharat dupla pénzzel, az nem fog neki direktben dupla kávét adni. Más a szisztéma - mondtuk, végül megnyugodott. Korrekt, tárgyilagos hangon jelentette ki, hogy úgy kellett a g.. .nek, végre egy kormány, amelyik a sarkára áll. Igen - szólok magam számára is váratlanul. - Nemzetellenes vezércikkek, pornográf képek, isten s a haza káromlása. - Magam se tudom, miért jön ez ki belőlem; jó, minden reggel itt veszem az újságot, fizetés után még maradok két-három percig, nem tudják a foglalkozásom, csak régi fociügyekben szólalok meg, de akkor pontos, megbízható adatokkal szolgálok, tán ettől van némi respektem, ennyi, nem több. De most kedvem van a bolondját járatni a sárga dzsekissel. S mondom a közlöny cikkeit, hogy szemét cikkek voltak azok, már eleve az egész bulváros hangütés. Ám itt, az aluljáróban nem kell ezt kinevetni, közlönyt itt nem forgat senki, az csavaros eszű embernek való, honnét is tudná a sárga dzsekis, mi van a közlönyben, mi nincs. Reggel fölkel, eljön az újságoshoz, iszik egy kávét, tesz egy kört, megint visszajön, ezt megismétli ötször, már nem is kell neki a kávé, újságot soha nem vesz, de azért még délután is itt kering. Azt most nem fogom részletezni, hogy a hét későbbi napjain csavaros eszű emberek se tudták megmondani, mitől jobb egyik közlönyfőszerkesztő a másiknál, azonfelül, hogy az egyiknek az élete

párja kedves főszerkesztőnk, a másiknak pedig nem, most még az aluljáróban vagyunk. De viszont azt sem fogom kifejteni, hogy a közlöny előző főszerkesztője a sárga dzsekis szerint kicsoda és micsoda valójában, bár azt hozzáteszem mindenki megnyugtatására, hogy se a zsidó, se a kommunista szónak nincsen már rossz aurája, sőt már semmilyen aurája sincsen, mi több, a becéző, simogató komcsi szónak kifejezetten bája van; lám, röpke pár év alatt olyan töltelékszóvá váltak, mint a b.. .meg meg a g.. .i, aki most megkapja, ami jár neki. Értsük meg: le kell váltani a g.. .t. Nem tudjuk konkrétan, ki az illető, s mitől az, ami, de azok közé tartozik, a g.. .k közé. Nincs jelentésük ezeknek a szavaknak, mégis hatnak, sőt cselekvéssel érnek fel, még én is indulatba jövök, s a sárga dzsekisre nézek. - Látott már közlönyt? - mondom neki. Nem látott. A polc felé nyúlok, az újságos már érti, mi jön, fiatal, harminc körüli fiatalember, adja a kezembe a közlönyt, előre nevet. Na, ez itt a közlöny - dugom a sárga dzsekis orra alá -, hol ebben a vezércikk? A pornó, az istenkáromlás, nemzetgyalázás? - Az úr csak viccelt - mondja az újságos a nevetéstől jóízűen, de ekkor már vele nevet az egész társaság, én magam is, a sárga dzsekis nézi még egy darabig a kezébe adott közlönyt, aztán már az ő fogsora is villan, lép hozzám, lapogatja a hátam, ez jó tréfa volt, majd azt mondja: Akkor is g…i. Hát valamiért csak leváltották. Mondom, ez hét elején volt. Most pénteken délfelé vágtam át az aluljárón, látom, hogy a közeli gimnázium tanára áll egy kisebb csoport közepén, termete kimagasodik a csoportból: - Ne vicceljen, uram, hát tudja maga, mi az, hogy csőd? Hát akkor először is az állam… - s látom, ahogyan próbálja mutatni, csőd idején hogyan tesz a tőzsde, a bankok, a hitelezők, hogyan omlik össze a piac. Gyorsítok, megyek. 2010

Paraszt, sonka

Azt kérdi a madárcsontú nő Lacitól, a sonkaárustól, hogy mennyi annak a feje mellett lógó sonkának a benzpirén-tartalma. Laci árus ezen annyira meglepődik, hogy kijön a pult mögül megnézni a sonkát a vevő szemszögéből is, de nem lát rajta semmi különöset, pláne nem benzpirént. Ez rendes parasztsonka, mondja, s visszalép a pult mögé. A madárcsontú nő a Patika Magazinban olvasta, hogy vigyázni kell a benzpirénnel, nem jó az egészségnek. Amiben teljesen igaza van, magam is olvastam, hogy legjobb volna, ha a világ összes sonkáját policiklikus aromás hidrogén-karbonátokkal kezelnék, azokban nincsen benzpirén. Laci árus azonban minderről semmit sem tud. Azt sem tudja, hogyan füstölték a sonkát, puhafát használtak-e vagy bükköt, ami azért nem mindegy, mert előbbi komoly benzpirén-képződéssel jár. A madárcsontú nő rosszallón néz Laci árusra, pedig nincs igaza, s egyáltalán: Laci árus elad, nem kötelessége tudni az egész vertikumot meg a benzpirénhez hasonló retteneteket. Mindez azt jelzi, a magyar vásárló ma már „tudatosabban választ húsvéti élelmiszereket”, legalábbis ezt állítja a Fogyasztóvédők Magyarországi Egyesületének felmérése. Hosszú évtizedek után a magyar vásárló kezdi elhinni, hogy a csokoládényúlnak nem feltétlenül és kizárólag növényi zsiradékokból kell készülnie, némi kakaó sem árt bele, vagy hogy a sonka pácolásának és füstölésének nem az injekcióstű a legfontosabb kelléke, ráadásul majdani hatnapos szavatossági idővel, hanem léteznek más, igaz, avíttabbnak tűnő technológiák is, amelyekkel eleink nagyon jól elvoltak. Itt jegyzem meg, hogy miközben az elmúlt egy évben szinte az összes hatályos törvényt és rendeletet sikerült átírni, s lehetőleg az ellenkezőjére, a sonka mibenlétére változatlanul nincsen előírás, akár a csirke farhát vagy egy doboz Tangó paszta is sonkának minősülhet, főleg, hogy a hústartalmat sem kötelező feltüntetni, arról nem is szólva, milyen szépen festene a sonka már mindjárt a preambulumban. A baj az, hogy ha az öntudatára ébredt vásárló kérdezne, nincs, aki válaszoljon neki. Nem azért mondom, de az óbudai piacon én vagyok immár a legokosabb, az én korosztályom az utolsó, amelyik még

látott élő tehenet, mégpedig egészen közelről, nem keverte össze húsvét tájékán a kecskét meg a bárányt, s tudja, hogy a paradicsom nem attól jó vagy rossz, hogy spanyol, olasz vagy magyar, hanem hogy mennyi napfényt kap. Ezzel szemben nekem január végén váltig állította egy ötven év körüli kofa, hogy az előtte fekvő paradicsom a kertjéből való, azért annyira gépiesen egyformák, mert rendesen trágyázta a földjüket. Most nagypénteken az őstermelő hosszú perceken át magyarázta, hogy azért kell levágni a retek zöldjét, mert különben kiszívná a retek lelkét, odalenne az íze, zamata, de hogy ez a karalábéra is igaz-e, annak majd utánanéz. Amit csak azért említek, mert mindennap végigmegyek az óbudai piacon, de már évek óta nem látok parasztot, aki értené a földet, zöldséget, sonkát, húsárut, vagy tudná, mi az a frikandó. Ha van még paraszt egyáltalán. Mert jó, munkás már nincs, miként munka se, de paraszt még volt pár éve, ha másutt nem, a híradóban láttuk útlezáráskor, vagy a Felvonulási téren, akár John Deere traktor nyergéből tüntetve, mostanra azonban eltűntek; valószínűleg nagyon jól megy minden gazdának. A világ megint nézhet nagyokat: a magyar állam intézkedései ellen a magyar államot védeni hivatott rendőrök tiltakoznak a legintenzívebben, a paraszt meg hallgat; igaz, a húsvét előtti gyorspácoláshoz meg a nitritadagoláshoz elmélyültség, s mindenekelőtt csend és nyugalom szükségeltetik. 2011

Ruha teszi

Apró hír tudatja a Tolna megyei hírportálon: iskolakerülő gyerekeket füleltek le Váralján, akik már napok óta nem mentek iskolába. Magyarországon át van már lúgozva annyira az emberek agya, hogy reflexszerűen cigány gyerekekre gondoljanak, akiknek eszük ágában sincs iskolába járni, a szüleik végképp nem forszírozzák a tanulást, aztán persze mennek a segélyért, illetve csak mennének, mert a falu jegyzője nyilván a sarkára állt, és a törvény értelmében letiltotta a segélyt, amíg rend nem lesz megint. De nem. Ebben az alig ezer lelket számláló mecsekaljai faluban a gyerekek azért nem mentek iskolába, mert a jelentés szerint

szégyellték szegényes öltözéküket, a kicsivel jobban öltözött osztálytársak rendre kicsúfolták divatjamúlt ruhájukat, ezért otthon maradtak; mint tudjuk, szegény embert a szegény bírja legjobban megalázni. Az volna a kérdés, hogy az önrendelkezési jogát végre visszaszerző, s azt igen intenzíven gyakorló Magyarország szemében vajon ezek a gyerekek is senkik-e, hiszen rendes ruhájuk sincsen. Érti-e a morális nagyságát fennen hirdető új Magyarország, hogy ez nem az a szimpla helyzet, amelyre érvényes volna a már parlamentárisan is képviselt, kromoszómaszámlálásra alapozott sztereotípia, mármint hogy a cigány eleve kerüli a munkát, az iskolát, a segélyt ellenben elvárja. Itt ugyanis a gyerekeknek nemcsak hogy rendes ruhájuk nincs, de ezt egyenesen szégyellik is. Viszont ha egy gyerek szégyelli a ruháját, az annyit is tesz, hogy nem akar kilógni a sorból, olyan szeretne lenni, mint a többi, még akkor is, ha történetesen a faluszéli Péró nyomortelepről érkezett, ergo beilleszkedni akar, tehát a váraljai esetre megint csak nem igazak a rettentő okos Magyarország rém ostoba panelválaszai. Sokan mondják, hogy Magyarországon cigánygyűlölet van, én ilyet le nem írnék, viszont sokkal rosszabb a helyzet: Magyarország a szegénységet rühelli nagyon, mélységesen veti meg a nincsteleneket, s igen meg tud sértődni, ha a szemébe mondják, szar ország az, ahol csak egyetlen gyermek is éhezik. Nincs hát semmi meglepő abban, hogy az új alkotmányban nem lesz benne, hogy mindenki jogosult a megélhetéshez szükséges ellátásra, miként nem moralizálnék Lázár képviselő „akinek nincs semmije, az annyit is ér” alapvetésén sem, csak megjegyezném, hogy kipróbáltam a tételt megélhetési politikusokra is, akikre állítólag eredetileg vonatkoztatta; ha lehet, a mondanivaló még súlyosabb. Mert elméletileg, az absztrakció igen magas fokán elképzelhető olyan politikus egyed, aki még sohasem lopott, kapcsolatait, befolyását nem a maga, hanem kizárólag a köz gyarapítására használja fel. Elméletileg olyan párt is létezhet, amelyik sohasem használt fel törvénytelen pénzeket, s vezetőinek a fizetését kizárólag a tagdíjakból finanszírozza, következésképpen a mi absztrakt

politikusunk akár ötvenezer forintot is megkeresett havonta, ebből adódóan semmivel se gyarapodott, azaz a becsületén kívül az égvilágon semmije nincsen, kizárólag abból él, amit, mondjuk, helyi politikusként kap. Lázár képviselő szerint ez az ember egy nagy nulla, akit el kell zavarni, csakis az szalonképes politikus, aki dúsgazdag; a legjobb úton haladunk afelé, hogy kizáró ok legyen, ha valakinek nincs úszómedencéje meg takarítónője. Ami viszont a váraljai szégyent illeti, a Csillagrózsa Tanoda nevű, elsősorban roma iskolásokat segítő civil szervezet negyvendoboznyi ruhát szerzett a Vöröskereszttől, azóta a gyerekek ismét járnak iskolába; kérdés, hogy a jegyzőt nem fogják-e segélymegvonás elmulasztásáért kérdőre vonni. 2011

Hegyi járat

Állunk a Flórián térnél zöldre várva, amikor a buszsofőr hirtelen kinyitja a fülkeajtót, és hátraszól: - Érzik maguk is ezt a büdöset? Hogyne éreznénk, már a Szentlélek téri végállomáson is feltűnt, hogy amikor a sofőr beindította a motort, sűrű és nehéz bűz áramlott a busz elejéről az utastérbe, leginkább a záptojáséhoz hasonló, ám annál kicsit szúrósabb szag. Akkor egy pillanatra a sofőrre gyanakodtunk, de a fiatalember elég ápoltnak látszik, tiszta, kockás ing, vasalt nadrág, nem mintha ez garancia volna bármire is. - Nem értem - mondja a sofőr -, a reggeli átvételnél még nem volt ennyire büdös - közben zöldre vált a lámpa, elindulunk, igyekszünk erősen koncentrálni. Megfigyelhető, hogy a budapesti buszokon már évek óta nincs bóbiskoló, gondolataiba mélyedő utas, mindenki a maradék erejét összeszedve figyel minden eshetőségre készen, mikor gyullad ki alatta a busz, vagy esik ki egy kerék, törik a tengely, mert akkor nincs mese, ugrani kell, menekülni, ha úgy adódik, a tetőablakon át, ez benne van a jegy árában. A Bécsi út előtt a belső sávba sorolunk, hogy felkanyarodjunk majd a hegyre. Közben egy másik busz lassít mellettünk, a sofőrünk ajtót nyit, s átszól a kollégának, mi lehet ez a bűz, az széttárja a karját, nála minden rendben van, és elkanyarodik a temető felé; sűrű, fekete füst

marad utána. Nézzük a kockás inges sofőrünket, vajon tudja-e, hogy az állásával játszik: most tették közzé a nagyfőnökség kötbértáblázatát, mekkora büntetés jár a különféle műszaki és emberi hiányosságokért, ezek között szerepel az utassal való beszélgetés ötezer forinttal, egyenöltözék helyett civil ing használata szintén ötezerrel, meg most a két megálló közti ajtónyitás tízezerrel; még neki se indultunk a hegynek, de már húszezernél tartunk. Ám ekkor, mintegy varázsütésre, idős, szalmakalapos férfi araszol előre, s kocogtatja a fülkeajtót, hogy sofőr úr, alighanem az akkumulátorral van a baj, tudom, sokat dolgoztam aksikkal. Hát persze, csapunk mi is a homlokunkra, az akkumulátorban kénsav van, attól ez a stich; perc nem telik el, s már mi is ott magyarázunk a fülkeajtónál, egyikünk fölveti, hogy állnánk tán félre, rendbe hozzuk majd mi magunk azt az aksit, öt perc az egész. Hegyi járaton minden előfordulhat. Idén télen hetenként állt meg egy-egy sofőr, hogy kérem, új ember vagyok a vonalon, nem tudom, merre kell menni, és akkor megmutattuk neki, hogy itt, az emelkedőnél balra fordulunk szépen, ott, a kisboltnál meg jobbra, szinte már kiragadva kezéből a kormányt. Tűrnénk fel most is az ingünk ujját, akár a busz alá bebújnánk testületileg egy generáljavításra, legfeljebb a nagyfőnökség majd kötbért ír ki ránk is, hogy belepiszkítottunk a közlekedési reformjába, amelynek értelmében meg van tiltva nemcsak a kockás ing és a trafikálás, hanem az is, hogy kiessen a busz kereke, vagy kigyulladjon a motor, ám ha mégis kiesik és gyullad minden, akkor jól megbüntetik a sofőrt; most már csak erre a kibírhatatlan nagy, országos fingszagra kellene valamit kitalálni. Addig is nekiindulunk a hegynek, meghagyva a sofőrnek, hogy műszak végén, a garázsba érve mire utasítsa majd a szerelőket, felajánljuk a mobilszámunkat, ha esetleg úgy adódik, bármikor hívhat; és szívből tesszük, megszerettük ezt a kockás inges sofőrt, közülünk való ő is. Aztán már csak haladunk, hegynek neki, völgybe le, a helyzethez képest viszonylag vidáman; mögöttünk rohadó záptojás átható szaga. 2012

A siker kapujában

Tíz forint fizetést kapott egy háromgyermekes férfi Pétervásárán egyheti közmunka után, jelenti a heol.hu Heves megyei hírportál, nincs ebben semmi meglepő. Nem sokkal előtte Borsod megyében egy négygyermekes közmunkást kilenc forinttal fizettek ki, igaz, neki banki átutalással jött a pénz, míg a pétervásárai férfinak borítékban adták át. Sajnos nincsenek videofelvételeink arról, milyen arcot vágott a pétervásárai közmunkás, amikor meglátta a borítékban a tíz forintot, de el tudjuk képzelni. Amikor a hetvenes években mosodában dolgoztam, a fizetésnapi borítéknyitáskor már a mosómester arcáról le tudtam olvasni, mikor borítja rá az asztalt a bérszámfejtőkre, s ha kell, az egész főnökségre, mert a Kádár-időkben a fizetés szent volt: a dolgozónak, akárki is az illető, hiánytalanul meg kellett kapnia a pénzét, mégpedig a jelzett napon, olyan nem volt, hogy majd holnap, vagy pláne a jövő hónapban, s hogy most csak a felét tudjuk fizetni, aztán majd tessék érdeklődni. Jó, lehet ezt a nem létező munkáshatalom képmutatásának nevezni, de szeretnék én ilyen képmutató viszonyok között élni ma is; más most hirtelenjében nem is jut eszembe abból az időből. Ebből a szempontból teljesen indifferens, miként jött ki a tízforintos heti bér, van-e az illetőnek gyerektartása, hitel- és köztartozása, amit le kell vonni, netán összetört a közmunka során öt kapát, három ásót és két munkavezetőt, tudniillik a tízforintos heti bért nem lehet megmagyarázni, tízforintos fizetés egyszerűen nem létezhet. Ha ez az ország nem volna allergiás a saját szegényeire, akkor emlékeztetném arra, hogy van a rászorultságnak olyan foka, amikor nincs helye mérlegelésnek, az éhezőnek tudniillik mindig igaza van, függetlenül az előéletétől, a bőrszínétől és a vallásától; legalábbis ezt verték az ember fejébe még gyerekkorában, egyébiránt a hittantanárai is, akik ha ma élnének, szégyellnék, hogy olyan egyházhoz tartoznak, amelyik az éhezők módszeres megalázását szó nélkül hagyja.

A legfrissebb hír szerint a Borsod megyei Rakacán, ahol teljes a munkanélküliség, és még közmunkára sincs lehetőség, annyira eladósodott az önkormányzat, hogy az egész faluban senkinek sem fizettek segélyt, az emberek a napokban a polgármesteri hivatalhoz vonultak, s néhányan az épülethez láncolták magukat. Mi történik ilyenkor Magyarországon, már az obligát cigányozáson túlmenően? A helyszínre siető szocialista képviselők éhséglázadásról beszélnek, körbetelefonálják az országos sajtót, mire a kormány napilapja azzal reflektál, szó sincsen lázadásról, a helyszínre vonult rendőrök egyetlen atrocitásról sem számoltak be, az egészből legfeljebb annyi igaz, hogy az egész falu éhezik. Amely tény viszont nem éri el az ingerküszöböt. Igaz is, miért érné el? Épp a héten tudtuk meg, hogy a magyar nemzet eleve győztes nemzet, ezer éve létezik, ami már önmagában győzelem, „az elmúlt két év kormányzása ennek a ténynek a nyílt bevallására épült”; íme, egy újabb alapvetés, amely irányt mutat a jövőbe. Rakaca legalább hétszáz éves település, és a szakvélemények szerint az emberi szervezet okos energiabeosztással akár tíz-tizenkét héten keresztül kibírja élelem nélkül, Rakaca legalább a nyár végéig garantáltan sikert sikerre halmoz. 2012

Medencében

Úszunk a medencében, faltól falig, oda és vissza, a szomszédom sárga nadrágos férfi. És akkor a felesége, apró, törékeny asszonyka érkezik messziről, hogy telefon van, sürgős telefon, és hang nélkül mond egy nevet, tölcsért formálva a tenyeréből. A férj fontos ember, önkormányzatnál koordinál valamit, már tavaly is együtt nyaraltunk, akkor valami megyéről beszélt, de lehet, hogy járásról, de annyi biztos, benne van a szervezésben. Láttam már embert medencében telefont kapni. Főnököt is. A medence széléhez úszott, felkönyökölt a partra, igen, mondta, igen, csináljátok, vagy várjatok meg engem, mikor és hogy legyen, az illető, aki a telefont hozta, ilyenkor egy lépéssel hátrább lép, mintha nem hallana semmit, közben a főnök a bolyhos törülközővel a tarkóját

törölgeti, majd a beszélgetés végén visszaadja a telefont, s egyáltalán nem biztos, hogy visszaúszik a medence közepére, annyira kizökkentette őt kikapcsolódásából a hívás. De ez itt nem kéri se a telefont, se a törülközőt. Kimászik. Ott áll a felesége, adná már kezébe a készüléket, ám ő nem veszi el. Törülközni kezd. Papucsba bújik, nedves lábát csikorogva igazítja a crocsban, a fürdőköpeny övét akkurátusan megigazítja, és amikor teljesen tipp-topp-nak érzi magát, elveszi a mobilt. Ám előbb még az uszoda üvegfalának tükrében megigazítja a frizuráját. S csak akkor szól, hogy halló, főnök, itt vagyok. Ilyet még nem láttam. A nyolcvanas években volt főnököm, akit értekezlet közben ért személyesen Aczél György hívása. Nem tudom, minek a tárgyában, mint ahogyan a főnököm egyetlen szavára sem emlékszem, de még a résztvevők arcára sem, kizárólag arra, hogy a főnököm beszél, szép lassan feláll, közben igazítja a nyakkendőjét, s mindezt reflexszerűen. Akkor vált bennem életcéllá, hogy azért kell dolgoznom, ha meg kell is alázkodnom, egyszer majd ne legyen főnököm, és én se legyek senkinek a főnöke, ami meg is valósult, aztán más kérdés, mire mentem vele. A kilencvenes elején igenis volt rendszerváltás. Ezt abból láttam, hogy amikor az óbudai Fő téren a polgármesteri hivatal elé kiállt a nagy, sötét hivatali autó, Muszkás bácsi, a régi sofőr ült benne. Nem rúgta ki őt senki, közkedvelt figura volt, Kiss elvtárs, az utolsó óbudai tanácselnök is mint a nagyapjával beszélt vele. Ám akkor jött a rendszerváltás. Muszkás bácsi szokás szerint a nyitott kocsinál állt, várva, hogy dolog legyen, amikor megjelent az új káder, huszonéves fiatalember, mire Muszkás bácsi szinte repült, hogy nyissa neki a jobb oldali ajtót, az új káder meg hagyta, sőt elvárta, ott ült az arcán, hogy a hirtelen támadt szabadságban és új világban ez neki jár. Úr lett a szívem - mondta róla valaki a tér másik oldalán, és továbbment. Szoci vagy SZDSZ-es káder volt, egyre megy, ilyesmi pártsemlegesen öröklődik. Két perce beszél a káder a medence partján ugyanabban a feszes, illedelmes pózban, minden második mondata, hogy igen, kérlek, feltétlenül meglesz. Igyekszem elképzelni a vonal túlsó végén állót

vagy ülőt, már ha nem éppen egy medencében úszkál, de sehogyan sem sikerül. Itt nő fel az orrom előtt egy új nemzedék, melynek tagjai nem is sejtik, hogy semmi különleges vagy eredeti nincs bennük, láttam már őket gyermekkorom hatvanas éveiben, meg később is, másrészt ismerem őket a harmincas évek Kabos-filmjeiből, a Meseautóból, megannyi elnagyolt giccsből, hazugságból, melyek egyetlen igaz figurája a sofőr, aki alázatosan nyitja a kocsiajtót, meg aztán a komornyik, aki mély meghajlással adja gazdája kezébe a telefont, s közben diszkréten hátralép, mert gazdáját a méltóságos úr hívta, ennek megfelelően, mielőtt beleszól, megigazítja a frizuráját. Elindultatok, gyerekek. 2012

Ezer bocsánat

Állunk a végállomás melletti parkban, csendesen csöpörög az eső, tíz perce beszélünk a hajléktalanokhoz, mindenféle fóliák és rongyok alól dugják ki a fejüket. Hangunk szelíd. Hamarosan, mondjuk nekik, ide fog jönni négy ember. Sötét öltönyben lesznek, és bocsánatot fognak kérni maguktól. Bár egyenként be fognak mutatkozni mindenkinek, eláruljuk a nevüket: Kocsis Máté, Pintér Sándor, Soltész Miklós, Tarlós István. Néznek ránk szenvtelenül. A foglalkozásukat tekintve, folytatjuk mondandónkat tárgyszerűen, egy darab polgármester, egy darab belügyminiszter, egy darab államtitkár, egy darab főpolgármester. Néznek tovább; valószínű, hogy túl sok ez egyszerre, visszamegyünk hát az alapokig, aznapi újságot veszünk elő. Hétfői határozatában, olvassuk az aznapi újságból, az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a hajléktalanok közterületen élésének törvényi tiltását. Mintha a hátsó sorokban ketten mozdulnának, de mégsem. A Város Mindenkié nevű civil csoport, folytatjuk némi szünet után, felszólította nevezett urakat, hogy mint a hajléktalanok hatósági

üldözésének szószólói, figyelmesen olvassák el az Alkotmánybíróság döntését, és kérjenek elnézést a hajléktalan emberektől. Ülnek tovább, néznek, de mintha nem volna tekintetük. Bár az önök ügye most győzött, emeljük föl figyelmeztetőleg a mutatóujjunkat, az igazsághoz tartozik, hogy Pokol Béla különvéleménnyel élt. Erre mintha megmozdulna egy-két ember, de csak rágyújtanak, cigarettavégről cigarettavégre. Pokol Béla alkotmánybíró meglátása szerint ugyanis abból, hogy valaki közterületen él, alapvetően téves és helytelen azt a következtetést levonni, hogy hajléktalan; lehet, hogy csak szenvedélyből vagy rosszul felfogott kalandvágyból lakik az utcán. Arra kérjük önöket, áruljuk el némi szünet után jövetelünk célját, hogy ha az említett urak idejönnek elnézést kérni, próbáljanak kultúrember módjára viselkedni. Előfordulhat például, mondjuk most már teljes lendülettel, hogy az egyik igazoltatni fog mindenkit, és pénzbírsággal, sőt elzárással fenyegetőzik. A másik hajléktalanbűnözésről beszél, a harmadik felszólítja majd önöket, hogy ha hazudnak, legalább mondjanak igazat (ő az államtitkár), a negyedik meg leveri a szemüvegüket, és lehülyézi a nőket. Ám ezt tudják be roppant érzékenységüknek, a hazánk ellen irányuló szüntelen támadásoknak és az elmúlt nyolc, gyalázatos évnek. Amúgy mind a négyüket a keresztényi szeretet fűti belülről, az elesettekkel való szolidaritás, mindahányan széles látókörű, szerény és lelkiismeretes emberek, felelősségteljesen gondolkodó demokraták, a civil szervezetek nagy barátai, s ha van hibájuk, legfeljebb az önostorozásra való hajlam, a hibákkal való állandó és kíméletlen szembenézés; ha tehát esetleg fölajánlják a lemondásukat, önök mindenképpen mondják azt, szó sem lehet róla. Kérdés van? Kérdés nincs. Úgyhogy kérjük, sőt elvárjuk az ennek megfelelő fogadtatást. Először is mosakodjanak meg, hozzák rendbe hajzatukat, szakállukat, pucolják ki cipőjüket, tüntessék el mocskos reklámszatyraikat, a fölmerülő kérdésekre pedig rövid igennel vagy nemmel válaszoljanak, legfőképp ígérjék meg, hogy bármennyire is cudar napokat hoz a tél,

önök semmi esetre sem fognak megfagyni, nehogy a vendégek esetleg rossz szájízzel távozzanak. Jövő héten a koldusok és a kilakoltatottak következnek, náluk is bocsánatkérések várhatók. 2012

Lúzerszivar

Ha volna ebben az országban Az év lúzere díj vagy ilyesmi, akkor az mindenképpen Szender Krisztián harminchat éves székesfehérvári fiatalembert illetné, aki idén nyáron nem nyert a trafikpályázaton. Jó, ezzel még nem mondtunk semmit, akadnak még jó néhányan, akik nem nyertek a trafikpályázaton, még több millióan vannak, akik sehol nem nyertek semmit, és már nem is fognak. Csakhogy a fehérvári fiatalember tizenkét éven át jól menő szivarboltot vezetett családi vállalkozásban, amelynek csodájára járt a fél ország, kínálatáról s a szakszerű kiszolgálásról legendákat mesélnek. Amint arról a hvg.hu nemrég beszámolt, a szivarboltban egymásnak adták a kilincset a notabilitások, még a megyéspüspök is rendszeresen tette tiszteletét, kormánypárti erők pedig rendre meghívták a parlamentbe előadást tartani a kulturált szivarozás módozatairól és etikai szabályairól, a kézi sodrású kubai szivarokról, s ilyenkor mindig mint Közép-Európa legjobb szivarszakértőjét konferálták fel. Jó, ez a nagyfokú szakmai tudás már eleve kizáró ok tud lenni a nemzeti együttműködés jegyében fogant pályázatok elbírálásánál, csakhogy Szender Krisztián mint jókötésű fiatalember időnként keresetkiegészítésként biztonsági őrként is dolgozott, három éven keresztül személyesen védte a székesfehérvári futballstadionban Orbán Viktor páholyát, mondhatni, igen közel állt minden tenderek első számú elbírálójához. Azt gondolná tehát az ember, főleg a miniszterelnök személye körüli alkalmazottaknak, egykori testőrnek, fogorvosnak az előmeneteléből, hogy a harminchat éves szivarszakértő ma már minimum országrésznyi dohányföldet művel külön export- és importjoggal, s pallosjoga van a dohánygyárakban. Itt állunk a legszebb férfikor küszöbén, felvértezve minden szaktudással, hátunk mögött tizenkét évnyi szakirodalom-olvasással,

piackutatással, boltunkban külön pipa-, illetve szivarterasszal, nyolcvan szivar tárolására alkalmas, párásítóval fölszerelt mahagóni humidorszekrény-kínálattal, zsebünkben a honi arisztokrácia telefonszámával, hosszú évtizedekre szóló tervekkel, erre fel az internetről tudjuk meg, hogy nem mi nyertünk. Főleg, hogy pályázatunkat a helyi iparkamaránál írattuk meg, olyan emberrel, aki ismeri a dörgést, a legapróbb részleteket, hogy min múlik majd a döntés, s aki nem felejt el célozni arra a megfelelő körökben, hogy kik vagyunk s kinek a testi épségét őriztük a stadion VlP-páholyában, plusz még amit kell. Nagy szerencséje a világnak, hogy nem mi vagyunk szivarszakértők, pláne nem személyi őrök tekintélyes bicepsszel, s hogy semmiféle kapcsolatunk az új arisztokráciával, különben kő kövön nem maradna. Mert olyan nincs, hogy ezzel a hátszéllel, egyenesen püspöki áldással a fejünkön kigolyóznak a pályázatból, tönkretesznek és megaláznak, egy macskajancsit ültetnek be a boltunkba. Egyenként ugranánk a bírálók torkának, hogy kirázzuk belőlük a szuszt, tudják meg egyszer s mindenkorra, mi a magyarok istene. Ám ez a fiatalember csak ül, és néz maga elé, nem érti az egészet, értetlenül néz a hvg.hu riporterére: „Nem kerestem meg őket soha semmivel, mert mindenki érje el a saját erejéből, amit tud”. Mondhatnák erre, kurvul a rendszer. Eddig viszonylag egyértelmű volt a leosztás: az nyer, aki rokon, aki barát, haver, ismerős, csókos, aki fontos ember valakije, üzlettárs, korrupciós partner, ágyas, szerető, manikűrös, kenyereslány, megbízható és hűséges stróman, mindegy, hogy félhülye vagy tán egészen az, csak a mi emberünk legyen. Jó, időnként nyer ismeretlen paraszt is a földpályázaton, igazi trafikos a trafiktenderen, nem mondható, hogy a rendszer megfeledkezik egyszerű fiairól, lám, Fazekas agrárminiszternél minden ezredik földosztáson helyi fiatal gazda nyer, de annyira helyi, hogy még soha nem járt a falu határán túl, s annyira fiatal, hogy még mutál a hangja; mondja is álló héten át a köztévé, hogy most jó csak igazán fiatal, helybéli gazdának lenni. Ez az ország szépen megszokta, hogy mindig a csókosok nyernek.

Ám ha híre megy, hogy a csókost is átverik, a köreikből valókat, szóval ha az őket szolgálókat is megvezetik, lóvá teszik, jégre viszik, megfingatják, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek: a nép látni fogja, akkor borult valami, ezek már egymást is becsapják és fosztogatják; és akkor ebből bármi lehet, akár szörnyűségek is rájuk nézve. Érthetetlen, miért hallgat ilyenkor a propaganda. Hol van a szóvivői csapat, a megszokott magas szintű hoppáli, zsigói lelemény, amely ráküldi a fiatalemberre a közmédiát, hogy heteken, hónapokon át a reggeli műsortól az esti adászárásig lássa a világ, tessék, itt van egy ember, aki most megnyílik előttünk, és elmondja a teljes igazságot. - Krisztián, ismer ön befolyásos embereket a parlamentben? - Igen. - Krisztián, őrizte ön éveken át nagyságos és tekintetes, főméltóságú miniszterelnök úr VIP-páholyát? - Igen. - Krisztián, vitte ön valamire az életben e kapcsolatokból kifolyólag, netán jól él most? - Nem. Én csak rábasztam eddig mindenre. - Azt gondolom, leszögezhetjük, hogy a magyar kormány nem korrupt, nem részesít előnyben senkit, minden tekintetben az esélyegyenlőség alapján hozza meg döntéseit, Cohn-Bendit és bandája megint lebukott. Azért ez már sokkal fejlettebb formája a tömegtájékoztatásnak, mint időnként földet meg trafikot nyeretni arra méltó szerencsétlennel. Ha volna csöpp esze a magas vezetőségnek, sorra adná az utasítást néhány csókos megviccelésére, de úgy, hogy az a csókos tényleg meglepődjön, hang se jöjjön ki a torkán, mikor meglátja, hogy nem ő nyert; ennyi áldozatot igazán megtehet a rendszerért. De nem ám előre lejátszva az egészet, hogy Feri, Sanyi, Béla bácsi, kaptok a végén kétmillió forint prémiumot, de hivatalosan először tízet, amin majd előbb a Főnök, majd aztán mi is jól felháborodunk, és visszafizettetjük veled, miáltal olyan előnyre teszünk szert, hogy jövőre megint mi jövünk, de akkor már tízszeres prémiumot vehetsz fel.

Az a baj, hogy ezek se egyenesen, se csavarosan nem tudnak gondolkodni. Apámnak meggyőződése volt, hogy olyan világban, amikor mindenki protekcióval érvényesül, időnként éppen azzal lehet nyerni, ha az ember egyenes úton jár. Amikor annak idején a textilvegyipari technikumban bukásra álltam harmadikban, anyám azt mondta apámnak, hogy menjen be az iskolába, és beszéljen az érdekemben Füleki tanár úrral. Erre minden alap megvolt, mert a munkakörénél fogva apám szerzett néhány berendezést az iskola laborjának. Csakhogy az osztályban túl sokan álltak bukásra, így apám joggal gondolta, hogy Füleki tanár urat kihozta már a sodrából a sok protekciós, s alig vár már egy őszinte, emberi hangot, amitől meglágyul a szíve, s irgalmat gyakorol. Ennek megfelelőn azt mondta Füleki tanár úrnak: „Nézze, tanár úr, ha a fiam nem hallgat a szép szóra, buktassa meg nyugodtan”. Mire Füleki tanár úr úgy buktatott meg, olyan nyugodtan és felszabadultan, sallangmentesen, mondhatni légies könnyedséggel, ahogyan a nagykönyvekben meg van írva; anyám reakciójáról most nem beszélnék. Mi most a végtelen nagy lelkünkkel hajlamosak vagyunk Szender Krisztiánt sajnálni, a másik félre nem is gondolva. Igazságtalanok és szívtelenek vagyunk. Ahogyan a riportban olvasni, nem sokkal azelőtt, hogy Szender Krisztiánnak be kellett volna zárnia az üzletet, „az egyik fehérvári koncessziónyertes betoppant Szenderék boltjába. A két fél megállapodott, hogy a bolt jellegét megőrzik, és a házaspár alkalmazottként dolgozhat tovább.” Ha maradt bennünk még kicsi jóérzés, akkor most képzeljük magunkat a győztes helyébe. Mert nem könnyű a győztesnek. Hó végén úgy beszedni a pénzt, hogy közben nem nézünk a régi bérlő szemébe, különösen, ha ránk kérdez, hogy „főnök úr, mit gondol az új humidorszekrényről”, mert akkor nekünk úgy kell tennünk, mintha tudnánk, hogy mi az a humidorszekrény, hiszen ha nem tudjuk, milyen alapon kaptunk koncessziót, s épp a régi bérlő ellenében, akinek mindez a vérében van, következésképpen kerülni kell a régi

bérlő tekintetét, sőt leghelyesebb, ha legközelebb a sofőrt küldjük be hó végén a bevételért. S mit érez majd a többi nyertes, ha borul az egész, mert egyszer borulnia kell. Akkor majd mondani fogják mind, nem tehetnek semmiről, a szívük szakadt meg, hogy ők nyerték el a boltot, nem pedig az a szimpatikus fiatalember. Ezt bizonyítja az is, hogy egészen jól bántunk vele, hagytuk, hogy csinálja csak a dolgát, ahogyan jónak látja, holott ha úgy vesszük, akár ki is hajíthattuk volna a boltból már a legelső napon a családjával, de mi marasztaltuk, mert van bennünk emberség. Az az igazság, nem értettünk egyet mi sem a rendszerrel, a túlkapásokkal, az arcátlansággal, az igazságtalansággal, ezzel az egész diktatúrával, mert, mondjuk ki, ez az volt, és ami sok, az sok, de hát mi apró pontok voltunk, mit tehettünk volna a hatalmasok ellen, családunk volt, gyerek, és a gyerek, kérem, enni kér; fojtottuk volna mindet a vízbe? Senki nem mondhatja, hogy nem szerettük ezt a fiatalembert. Amikor a végén külföldre költözött a nagy szivarkönyvvel meg a családjával, még külön búcsúestet is akartunk rendezni nekik, ám ők azt mondták, hagyjuk, másnap hajnalban indulnak, s még össze kell pakolni; majd egyszer, valamikor, amikor jobb idők jönnek. 2013

A nyár örömei

Valaki beleszart a medencébe, és most állunk és nézünk. A panzióvezető szerencsére tudja, mi a teendő: le kell ereszteni a vizet, kitakarítani, fertőtleníteni, újratölteni, hívni a hatóságot, mintavétel, értékelés, engedélyezés, van, hogy három nap, van, hogy két hét; oda a nyaralás. Senki sem tudja, hogyan történt. Tizenegy felé még nem volt semmi, ám akkor dél felé szólt az egyik gyerek, mi van a vízben. Azt se tudjuk, kié. Két régebbi vendég egymás szavába vágva mondja, csakis a vörös hajú vámparancsnok lehetett. Nemcsak mert már a legelső este is sokat hangoskodott a társalgóban, de az eset után feltűnően gyorsan távozott a családjával. Elvégzik a dolgukat, mondjuk egymásnak, aztán szépen kijelentkeznek, mintha mi sem

történt volna, majd este már egy másik panzióban röhögnek a markukba. Igaz, a panzióvezető azt mondja, a vámparancsnok már eleve a kiköltözése napjáig vette ki a szobát, de akkor is: mielőtt elment, miért nem mert a szemünkbe nézni? Ami bennünket illet, nem láttuk se a vámparancsnokot, se a családját, de mi is egyre intenzívebben helyeslünk, hogy miféle emberek vannak. Ám később azt mondja az egyik szobaasszony, hogy gyerek volt az illető. Hajlamosak vagyunk az ő szavainak is hitelt adni, egyrészt a családos emberek is megérik a pénzüket, nem tanítják meg a gyerekeket semmire, másrészt a szobaasszony már negyven éve lakik a faluban, nem szokott tévedni. Ráadásul, teszi hozzá sokat sejtetőn, videofelvétel is készült a bizonyítékról, HD minőségben; nem szeretnénk a tettes helyében lenni. Estefelé szóba jön az is, hogy a másodikon viszont egy volt katonatiszt lakik a sarokban, magának való, mogorva ember, az eset után is kelletlenül köszönt a többieknek, s elfordította a fejét, nyilván mardossa a lelkifurdalás. Ennél csak az gyanúsabb, ha valaki egyfolytában a történtekről beszél, pláne, ha három gyerekkel érkezett, mert hiszen épp a sok beszéddel akarja elterelni a gyanút a gyerekeiről; nem tart még ott ez az ország, hogy az ember megérkezik a nyaralásra, aztán hopp, már ugorhat is a vízbe. Mi eredetileg csakis a medence miatt jöttünk ebbe a panzióba. A medencétől panzió nekünk ez a panzió, jó kis nyugdíjasmedence, de megfelel a lányainknak, az unokáinknak, sőt a kamasz fiunknak is; tán az utolsó év, hogy így együtt lehet a család, ugyanabban a medencében, erre fel jön egy vámparancsnok, és tessék. De lehet, hogy a katonatiszt volt, vagy egy hattagú család, vagy éppenséggel a szobaasszony, elvégre negyven év, az negyven év; bárhogyan is, de kérdéseinkre már sohasem kapunk választ, ráadásul sehol a közelben cigány beutaltak, vagy legalább néhány afrikai menekült, hogy kapaszkodót találjunk. Kedélyünk mindazonáltal a régi. Magabiztosak vagyunk, erre minden okunk megvan, mi fél órával később érkeztünk a panzióba, amikor már ott úszott a bizonyíték a medencében; tökéletes az

alibink. Áldhatjuk a jóistent, hogy kisebb baleset volt az autópályán, ha késés nélkül érkezünk, mi is ott szorongunk a társalgóban hideg verítékkel a hátunkon, egyetlen percre se mervén elhagyni a helyiséget, nehogy ránk mutogassanak a hátunk mögött. Így viszont magától értetődőn konstatáljuk, hogy az esti vacsoránál a panzióvezető diszkrét fejbiccentéssel jelzi, hogy egy eddig lefüggönyözött sarokban is van számunkra szabad asztal. Visszabiccentünk, majd könnyed léptekkel haladunk át az ebédlőn; mosolyunk kissé fölényes, ám mindvégig barátságos. 2013

Boldog ember

Olvastam egy riportot Tanács István tollából, a botrányos bajai választás apropójából íródott, és sokkal többről szólt. A Bokodi úti rozzant tanyák egyikén él egy ember, Zvolenszki Istvánnak hívják. Szerény körülmények között lakik, nincs villany a tanyáján, a tévéjét akkumulátorról működteti, ám novembertől nincs többé antennás tévézés, jön a digitális korszak. Mi lesz Zvolenszki István magányos estéivel? Azt mondja, nem kell aggódni, olyan rádiója van, amin a Kossuth és a Bajai Rádió mellett a tévé hangja is bejön, az neki bőven elég. Hiszen ez nagyszerű! Nem tudom, ki hogyan van vele, engem a televíziózásban leginkább a kép idegesít. Nem elég arról a sok szörnyűségről, ármányról és ostobaságról hallani, még mutatják is az embernek; nem véletlen, hogy egyre többen háttértévéznek, szobában, konyhában egész nap megy a tévé, de csak a hangja jut el az emberekhez. Ez mentálisan kifejezetten jót tesz. Magamon is látom, mekkora alázat kell ahhoz, hogy a híradót végig is nézzem, ne csak hallgassam. Már egy szimpla miniszteri rádiónyilatkozat is rémületes tud lenni, ám ha még látja is az ember az illetőt, miként hazudik szemrebbenés nélkül, vonul végig a parlamenti folyosón végtelen gőggel az arcán, vagy dölyfösen méri végig a kérdezőt, az már szinte fáj, hasogat, s egyáltalán: hogyan mer ez az ember bemerészkedni a szobánkba,

odatolakodni az asztalunkhoz, amikor éppen vacsorázunk, hogyan mer gyerek előtt mutatkozni lefekvés előtt ezzel az ijesztő ábrázattal. Mindettől az élet Zvolenszki Istvánt megkíméli. Nincs az a film, amelynek a hangjához hozzá ne tudná képzelni a tökéletes képet, nincs az a csúnyácska női arc, amely a képzeletében varázslatossá ne válna; gyönyörű estéi lesznek okos tekintetű és finom vonású emberekkel, tiszta városokkal és gondozott falvakkal. Zvolenszki István az elmondása szerint a Fideszre szavazott legutóbb, és a Fideszre fog szavazni legközelebb is. Mégpedig azért, „mert azt hallotta a Kossuth Rádióban, hogy már külföldön is elismerik a rezsicsökkentést”. Zvolenszki István ugyan nem tudja, mi az a rezsicsökkentés, neki a tanyáján a villany mellett gáza, de még kútja sincsen, szemétszállítóval, kéményseprővel sem akad dolga, sőt az egész környéken sincs rezsicsökkentés, ahhoz legelőbb is fogyasztás kellene; mégis, Zvolenszki István képzeletében olyan lehet ez az egész, mint amikor fehér lovon érkezik a királyfi a szép szolgálóleányhoz, az pedig nagyon megható történet, úgy bizony, meg is könnyezi az ember a végén. A nyugdíjak értékét is megőrizték, mondja a tévé hangja, ami még nagyszerűbb hír Zvolenszki Istvánnak, noha neki speciel nincsen se rendes, se rokkantnyugdíja, pedig kacsatelepen is dolgozott, de el tudja képzelni, milyen lehet az, amikor van. Nem mintha bármiben is hiányt szenvedne. Sőt áprilisban kétezer forint segélyt kapott az önkormányzattól, legutóbb négyezret visszamenőleg, s amikor meg akart bénulni a lába, ingyen vitték be a kórházba, s ingyen gyógyították meg, amiért nem győz eléggé hálás lenni Orbán Viktornak. Az egészségügy színvonalánál már csak a közbiztonságnak örül jobban; igaz, hogy legutóbb kétszer is betörtek hozzá, ám aztán a saját szemével látta, hogy a közelben kommandósok vitték el egy gazdag ház lakóit „nemzetközi áfacsalás miatt”, lám, végül a rossz elnyeri méltó büntetését. Hát ne mondja senki, hogy nem ilyesmi kell az élethez, a békés és nyugodalmas öregkorhoz, hacsak nem egy pohár jóféle bor. 2013

Összeesküvők

Ülünk a Csanálosiban, várjuk az ukránokat. Az ukránok minden szombat éjjel szállítanak, hozzák a cigarettát. Éjfél után érkeznek, a fejükkel intenek, s már haladunk is a pincébe, vesszük át a kartonokat, de adnak dobozzal is; négyszáz-ötszáz forint egy pakli. A legbiztosabb üzlet, lebukás kizárva. Annak idején a Pester Lloydnál voltunk bűnügyi tudósítók, ebbéli kapcsolatainkat felhasználva lefizettünk néhány rendőrt, egy kapitányt, de emberünk van a vámosoknál, mi több, a terrorelhárításnál, ha baj készülődne, utóbbi azonnal szólna; amikor szabadnapos, több kartonnal vesz ő is. Nagy tettekre készülünk. Amikor kinyitottak az első nemzeti dohányboltok, a felajzott nagyközönség soraiban sokan elfúló hangon mondták, hogy ezektől nem vesznek cigarettát, belőlük ezek ne gazdagodjanak meg, inkább leszoknak. Helytelen nézet, a passzív rezisztencia zsákutcájába vezet. Mi magunk negyven év dohányzás után, öt évvel ezelőtt tettük le a cigarettát, azt hittük, végleg, ám most újra rászoktunk, mert a haza szólít, a haza jövője a tét. Dohányzunk megint örömmel és kéjjel, mert bár szédülünk, harákolunk, percekig sípol tüdőnk, a haszon nem az övék, nem a javukra ül a kátrány a lebenyeinkre. Emlékeinkben még élénken él, hogy pár évvel ezelőtt mekkora hazafias tett volt szlovák rendszámmal autózni, az ellenségnek adózni, nem a regnáló rongyoknak. Mekkora államférfiúi tett volt az Európai Uniót arra kérni ellenzéki párt vezetőjeként, hogy ne adjon pénzt a mocskos, hazaáruló, kommunista kormány vezette Magyarországnak, vonjon meg tőle minden támogatást. Csempészcigarettát szívni kegyelmi állapot. Szar ugyan nagyon, minden slukk után percekig rázkódik az ember mellkasa, de mentálisan maga a mennyország, érezni, mint recseg-ropog eresztékeiben a hatalom minden szívás után, s általa miként kel életre új erő, s nem is csak a magunk, de általunk az egész nemzet, haza épülésére. Mi most a haza? Becsapott, átvert, meghurcolt, lenézett, méltóságában megtiport, porig alázott, megfélemlített, kilátástalanságba lökött melós, paraszt, értelmiségi, vidéki, városi,

szülő, gyerek, nagyszülő, rokkant és egészséges emberek sora, s ebben a sajátjaik is benne vannak, azok, akik rájuk szavaztak, mert őket verték át a legrútabbul. Illetve a feltörekvő i ú nemzedék, diákok, egyetemisták, akiket nem lehet annyira átverni, becsapni, lenullázni, hogy le ne nyeljék vagy legalább kikérjék maguknak, és akiknek még csak szégyen se ül az arcukon a megaláztatások után, sőt, semmi sem ül ki arcukra, minthogy arcukat vesztették. Olyan ma Magyarország, hogy nem is érteni, miért nem csinál a legszélsőjobb azonnal egy puccsot; az ország tétlenül nézné, a kormánypárt vezetőinek a fele pedig azonnal átállna. Hát ha senki, akkor majd mi. Erőtől duzzadunk: jövünk szombatonként a Csanálosiba az ország minden szegletéből, napközi otthonból, nyugdíjasházból, kardiológiáról, urológiáról, egyenesen az elfekvőből, csöveket, katétert, havonta megtükrözött belünket vonszolva magunk után, nővérek kérnek, könyörögnek és fenyegetőznek az egészségünk végett, de már nincs visszaút; amit nem tanítottunk meg elvégezni i ú nemzedékeknek, azt most nekünk kell elvégezni. Előfordul, persze, amikor az ukránok emelik az árat, vagy nem is jönnek. Ilyenkor lehajtjuk fejünket, mintha beletörődtünk volna mindenbe mi is, ám lopva fegyverarzenálunkat nézzük: a fogason botok, mankók és sérvkötők; más ilyenkor elkeseredik és depresszióba zuhan, mi maradék cigarettánkra gyújtunk, és körbeadjuk. 2013

Pocakos emberünk

Kiderült, hogy az a középkorú, nagy hasú biztonsági őr, akin két napon át mulatott az egész világháló, egyáltalán nem lúzer, hanem hős, nagyon is az: neki köszönhető, hogy a Béke úti banktámadásnál a fegyveres rabló nemhogy pénzt nem vitt el, de a pocakos őr fellépésére összecsinálta magát, és úgy futott el, mint a nyúl. Pedig hogy kacagott rajta a világ, hogy röhögött rajta Magyarország. A rögzített utcai kamera felvételén előbb a rablót látni, amint fóliaszatyorral a kezében őrült iramban menekül, aztán sokáig

semmi, mire végre feltűnik a pocakos őr tán fél perccel is lemaradva, zihálva araszol a rabló után az öklét rázva, megállj, rabló, az anyád úristenit. Ez Magyarország, mondta a világ, s mondtuk mi is bugyborékoló nevetéssel. S nemcsak azért, mert a jelenet korai Woody Allenfilmeket idéz, hanem mert tényleg szimbólum a pocakos ember, ilyen az ország, mindig lemaradva vánszorogva a valóság után, saját maga után, legfeljebb az öklét tudja rázni, nagy hangon ordítani, hogy szemét, rohadt világ, közben minden szétesik a keze között; már az önmagában csoda, hogy működött az utcai kamera. Az egyik rádió reggeli műsorában a pocakos őr munkatársa mondta el a széles nyilvánosságnak, hogy kollégája éppen egy széken ült a bankfiókban, úgymond pihent, és nagyon ideges lett, amikor rabló rontott be a helyiségbe, ráadásul fegyvert fogott rá. Mérgében azonnal elrúgta magától a széket, majd a „na, ne szórakozzál, kisöreg, itt most te hasalsz le!” szavakkal pisztolyt rántott ő is, mire a rabló nyomban elszaladt. A többit már az utcai kamera mutatta. Nem kétséges, hogy a pocakos őr a mi emberünk. Mi magunk sem szeretjük, ha délutáni szendergésünkből fölébresztenek, pláne rablók, másrészt végre egy civil ember kezébe került az események irányítása. Semmi kőkemény profizmus, szabályhoz való merev ragaszkodás, hanem kedvünkre való civil kurázsi, emberi gesztusok és emberi hang, hogy a jó k. anyádat ébreszd föl legközelebb. Ráadásul a pocakos ember piszkosul hasonlít ránk: egy számmal kisebb ing, kitérdelt pantalló, egy kicsit magas a cukra is, és hasít a dereka, futás után percekig nem kap levegőt, amúgy havi száztízezerért szórakoznak az életével, amit békével tűr, ám ha kihozzák a sodrából, mint láttuk, nem ismer tréfát. Tán ki kellene ezt használni. Eléggé unalmas már ez a rendnek nevezett káosz, amelyben a rendőrség egy SIM-kártyát is képtelen kivenni a mobiltelefonból, veszve hagyva a bizonyítékot súlyos bűnügyben, s amelyben a hatósági házi őrizet leginkább alpesi beutalónak fogható fel többszörös gyilkosok számára. Bárhová is nézünk, csak rablókat látunk, útonállókat, közönséges haramiákat, leginkább állami

ünnepeken a méltóságteljesen felvont nemzeti lobogó alatt, s lassan már remény sincs, hogy ez másképpen legyen. Elnézve az emberek pergamenszerű arcát, a hülyíthető városokat, becsapott falvakat, megfélemlített választókörzeteket, a nyögvenyelős ellenzéki próbálkozásokat, a hiúságot, a számítást, a spekulációkat, az alakoskodást, ha maradt még valaki ebben az országban, aki el tudja kergetni a rablóbandát, akkor az csakis ez a többszörösen kiröhögött, mélységesen lenézett pocakos ember lehet. Szép kis kilátások: ezután ilyen pocakos emberek lesznek a hőseink, a pocakos ember lesz az utolsó reménységünk. Csak addig ki ne rúgják az állásából szolgálati hely elhagyásáért. 2013

Táncórák felső tízezernek

Levelet kaptam egy kedves tánctanártól, aki idén is ott volt a füredi Anna-bálon, de azt írja, bár ne tette volna. A szíve sajdult bele. A nyitótánc, a palotás még rendben volt, hanem később a vendégsereg is parkettára lépett, csupa szmokingos meg Bocskai-ruhás, sújtással, zsinórral, paszománnyal terhelt, díszmagyar ember. Az, hogy az új magyar elit nem tud keringőzni, csak topogni, már önmagában is tőrdöfés a tánctanár szívének, de semmi ahhoz képest, amit az egyik magyar úr tett: a Wiener Walzer zenéjére keringőzve rock and roll elemként többször is kiforgatta a partnerét, mintha legalábbis a Hotel Menthol szólt volna. Hogy mit szólok én ehhez. Semmit sem szólok. Az egész füredi Anna-bálról egyetlen fényképet láttam: Németh Lászlóné miniszteri fővédnök társaságában Bayer Zsolt és Halász államtitkár nevetgélt szmokingban, azt hittem először, hogy az Anna-bált is átszervezték, és Balaton csúnyái verseny lett belőle, de legyen ezt most mindegy. Hanem itt hamarosan hetedhét országra szóló lakodalmat tartanak, a fülkeforradalom utáni új Magyarország legfontosabb társadalmi eseményét, amelyen mindenki ott lesz, aki számít, és nullára lesz leírva az, akit nem hívnak meg. Hogy a lakodalom teljességgel magánügy, azt én készséggel aláírnám, csak épp az egyik örömszülő, a miniszterelnök tartotta fontosnak bulvárinterjút adni az

esküvői részletekről, egészen odáig menve, hogy ő a maga részéről nem fog se főzni, se a meghatottságtól szipogni, lesz ott elég asszony. Azt hallani azonban, visszafogott lakodalom készül, ötszáznál kevesebb vendéggel, s nem is a lányos háznál, hanem a vőlegény szüleinek a birtokán. Emlékeztetnénk arra, hogy egy lakodalomnak meg kell adni a módját, ezt a köznép el is várja a haza legkiválóbbjaitól, derék, magyar uraktól, hogy most csak a vőlegénynél és testvéreinél maradjunk: a Közgép igazgatósági tagjánál, a fejlesztési minisztérium energetikai tanácsadójánál, illetve az állami földbérleti pályázat egyik nyertesénél, tehát a formálódó i ú magyar nemességnél. Nyilvánvaló, ilyen miliőbe még miniszterelnök-helyettesként sem lehet csak úgy, lóháton beugratni, mint valami elcsatolt erdélyi magyar városba, itt reprezentálni kell, mutatni, hogy tudunk viselkedni, nem húzunk Videoton-csíkos inget kurtamenténk alá, nem tömjük teli díszmagyarunk zsebét szotyolával, a templomba úgy ülünk be áhítattal az arcunkon, hogy legalább az első sorát tudjuk a Miatyánknak, nem csipkedünk a koszorúslányok fenekébe, ezenfelül beszédbe elegyedve csak módjával raccsolunk, épp elég, ha eltartott kisujjal kommunistázunk, már erre is azonnal felajánlják eminenciás uramék a pertut. De nem ezért szólunk. Hanem mert egy lakodalom nem olcsó mulatság, megterheli a családi kasszát. Szerencsére az úri magyar tradíciók ebben is segítenek. Egy 1603-as tiszttartói jelentésből tudjuk, hogy amikor Thurzó György főúr férjhez adta legidősebb lányát, Zsuzsannát, csupán a vadhúsételekhez harminchárom őzet, száznyolcvanhat nyulat és ötszázhuszonhat császármadarat használtak fel, amit nem azért említünk, hogy tudomisén az egész országra főzzenek, hanem mert a felsorolt alapanyagokat „a környékbeli uradalom pórnépeinek kellett beszolgáltatniuk az esküvőre”. Minthogy ma már ismeretlen fogalom a megszorítás, el tudjuk képzelni, hogy a lakodalmi költségeket alkotmányos alapon a bankokra terhelik, esetleg ajánlhatnánk még az Elműt meg a gázosokat.

További jó hír, hogy a birtok egyik szegletében lakodalmas rock szól majd, ott keringőzni tehát nem kell. 2013

Piaci séta

Új ember érkezett az utcába, ez mindig nagy esemény. Nem szólt egy szót sem, csak odaállt a templomigazgatóság kapuja mellé, kartonlapot vett elő, és a nap felé fordította a fejét. A kartonlapra az volt írva, hogy nemrég volt agyvérzése, nincs munkája, nehezére esik a beszéd, és élelmet is szívesen elfogad. Azelőtt ezt az embert körbeállta volna a többi, jól megnézik, hogy kiféle-miféle, és hogy a szemközti fa alá ne álljon, mert az a zenész helye; mára ez megszűnt, az elmúlt hetek mindent szétcsaptak és reménytelenné tettek. Azelőtt az ember eljött a Flórián Üzletközpont mellett, és a Kórház utcára kanyarodva a piac felé tartott. Már mindjárt a sarkon virágcsokrot szorongató fejkendős öregasszonyba ütközött, aki sajnálkozó hangján kántálta, hogy csak egy kis zsemlyére valót kér; kenyeret sohasem mondott. Tőle pár lépésre egy férfi meg a lánya kínált alsóneműt, zoknit, nadrágszíjat, egészen az ember arcába hajolva, utánuk két erdélyi asszony állt terítőkkel, konyharuhákkal, tőlük kissé távolabb egy folyton izzadó, ötven körüli asszony hálóinget, kombinét tartva a kezében, mellette nem sokkal, de már a templomigazgatóságon túl a zenész, aki gyerek láttán mindig rákezdett a Paff, a bűvös sárkányra; megszokott út volt ez mindennap. Néha két rendőr bukkant fel a Vörösvári út felől, szándékosan lassan lépdeltek, hogy legyen idejük az árusoknak elinalni; mindez valami másutt sehol sem tapasztalt harmóniát és biztonságot adott az embernek, érezte, hogy otthon van, itt nem eshet baja. Először az üzletközpont sarkánál jelentek meg piros dzsekis aktivisták, mindenki szociknak nézte őket, ezen megsértődtek, és a Szent Korona-tant kezdték magyarázni, erőszakosan nyomták az ember kezébe az ásványvizet, de legalább csöndesek voltak, nem úgy, mint az utca végén a jobbikosok, akik egész nap Gyurcsányt bömböltették; nem mellesleg a rendelőintézet előtti MDF-piacon

meg szoci mikrobuszból Orbán üvöltötte régi, oroszellenes beszédeit, ez így ment reggel héttől zárásig. Tavaly ilyenkor még a piac mellett hosszú, lakli ember állt a Jobbik standjánál, valami tiltakozó ívet íratott alá az érdeklődőkkel, pár lépésre tőle katonai látcsövet árult egy köpcös cigány férfi s még köpcösebb párja. Kérdezték a laklit, kell-e neki kukker, „príma, terepszínű katonai látcső”. Az visszanézett, szemmel láthatóan spekulálva, nem volt itt semmi identitásegyeztetési probléma, csak üzlet volt: Jaj, szép fiatalember, toppant elé a cigány asszony, nézheti majd ezen a szép lányokat. A jobbikos belenézett próbaképp a kukkerba, hümmögött egyszer és hümmögött kétszer, óvatosan körbekémlelt; a végén csak megvette a kukkert. Nahát, kiáltották neki a bisztró teraszáról sörösüveget a magasba emelve, ezzel majd belenézhetsz a seggünkbe is; de akkor már mindegy volt, röhögött a terasz, a kofák, s röhögött velük a lakli is; szép volt ekkor Magyarország, életre való és természetes. Ezt sikerült szétverni a választási kampány idején, átgondoltan, akkurátusan. Jöttek az aktivisták a luftballonokkal, a szórólapokkal, a hülye tábláikkal, beálltak a zenész mellé, az árusok mögé, az emberek közé, jött a képviselőjelölt asszony is nagy büszke tartással, hogy ki, ha nem ő; a vége lökdösődés lett, följelentés. És azóta sehol az utcazenész, sehol a folyton izzadó asszony, a katonai látcső- meg a kombinéárus, és nincs már sehol a lakli sem, mert hiába ért véget ez az egész, csak most kezdődött el igazán. Üres és néptelen az utca, csak ez az ember áll itt a templomigazgatóság mellett az agyvérzésével, valamint a kartonlapjával, hogy ételt is szívesen elfogad. 2013

A béltükrözés örömei

Fejünk a párnán, hátunk kellően felpolcolva, a falra szerelt tévét nézzük. Vénánkba infúzió csepeg, ágyszomszédunknál időnként megakadnak a cseppek, mi az, kiált fel, megszűnt a gravitáció?, de már itt is a nővér, nem kell annyit fészkelődni, mondja, akkor nem zár el a branül.

A tévé hangját levették, ne zavarja a friss műtéteseket, nem is baj, valami előző esti politikai riportot ismételnek, hang nélkül is pontosan tudni, mit beszélnek, ám inkább a műsorvezető a téma, állítólag cukros, s legutóbb megint a rokkantak helyén parkolt. Megfigyelhető, a kórteremben senki sem politizál, úgy látszik, az altesti panaszok kizárják a közéleti érdeklődést. Az ablaknál fekvő beteg mondja, béltükrözés után egy hónapig egyáltalán nem hallgat belpolitikai híreket, leginkább lételméleti kérdések foglalkoztatják, maximum Tesco-újságot olvas. Ez itt ráadásul urológia, a katétereknek meg a különféle csöveknek köszönhetően a betegek jóravaló, szerény embereknek tűnnek, némi ellentét legfeljebb a hólyagosok és a prosztatások között feszül, utóbbiak fürgébbek és hangosabbak. Ám ekkor váratlan esemény történik. A képernyőn testes férfi jelenik meg néhány szintén kövér alak kíséretében, valahová igyekeznek. A férfi, akit évek óta alig látni a nyilvánosság előtt, Magyarország egyik legbefolyásosabb s legpökhendibb férfiúja, mondhatni hűbérura, akinek cégei sorra nyerik az állami pályázatokat, birtokain pedig egyre kevésbé akar lenyugodni a nap. Ez nem lehet ő, ingatja a fejét valaki, pedig ott fut a neve a képernyő alján, mégse akarunk hinni a szemünknek: hónaljig fölhúzott nadrág, rettenetes nadrágtartóval; totyogós vénember, holott fiatalabb nálunk. Mióta ezeket a kemoterápiás infúziókat kapjuk, meg béltükrözéseket abszolválunk, megnőtt bennünk a fogékonyság az alattvalói tiszteletre, mindössze annyi az elvárásunk, hogy a mi méltóságos oligarchánk erős és stramm ember legyen, igazi magyar úrnak nézzen ki, akiből méltóság és magabiztosság árad, a tekintetéből pedig ravaszsággal vegyült okosság, hogy érezzük, nem véletlenül a mi gazdánk, minimum két lépéssel előrébb jár az agya, mint a miénk. Erre fel itt áll egy ember, Magyarország rettenthetetlen oligarchája, aki a legfőbb hadúrral készül harcba szállni, ám aki egyszerre visel övet és nadrágtartót; de hiszen ez előtt jó érzéssel még kalapot emelni sem lehet. - Én láttam már ezt az embert - szól ekkor a túlsó sarokban egy hólyagműtétes férfi, majd elárulja, hogyan került vele össze

vizsgálaton abban a kórházban, ahová ő rokoni protekcióval jutott be. Fáradt és vékony a hangja, de most megtölti a termet. - Mi volt, meséljen! - sürgetjük izgatottan, némileg bosszúra éhesen várva a beszámolót, hogy az ország legpökhendibb oligarchája miként csinálta össze magát a vizsgálat során, hogyan félt és reszketett és rimánkodott, úgy kellett rászólni, hogy kérem, viselkedjék férfi módjára; vagy legalább annyi, hogy valami elakadt, elhúzódott, várni kellett, nem találták, újranézték, másik cső kellett, másik lelet, átküldték, visszahívták, hümmögtek fölötte, bármi, csak valami apró jel, hogy tudja meg ő is, mi a magyarok istene. De nem. - Hát, hogy mi volt vele konkrétan a vizsgálaton - mondja a hólyagműtétes férfi -, azt már nem láttam, mert kiküldtek a recepttel. Fejünk csalódottan visszaejtjük a párnára, megint bizonyosság nélkül maradtunk, közben mozdulatunktól megbillen az infúziós állvány, szerencsére időben odakapunk, aztán már újra a cseppek lassú ereszkedése; vénánknál a jól ismert hűvösség. 2014

Kisebb csőrök nedvesítése

Ülünk a presszóban, nem hiszünk a szemünknek. A sarokban, az adóellenőrök törzshelyén, ahol a legnagyobb forgalom idején számlahegyek szoktak tornyosulni, azt mondja a tulaj, frissen dauerolt, ötvenes nő, hogy maguk itt azzal szórakoznak heti legalább két alkalommal, hogy kellő időben ütöttem-e be a melegszendvics árát a pénztárgépbe, miközben az önök vezetői milliárdos áfacsalásoknak nem járnak utána, s ki vannak tiltva Amerikából. Mi történik erre? Erre az történik, hogy az adóellenőrök, akik ezen a napon éppen nem öltöztek nem adóellenőrnek, tehát vállalták identitásukat, felnyalábolják a rengeteg számlát, kimutatást, majd sűrű bocsánatokat kérve azt válaszolják: - Önnek igaza van, ezekben a feszültségekkel terhes napokban nincs erkölcsi alapunk Önt 1 db melegszendvics miatt megbüntetni. Majd dolguk nem végeztével távoznak. Ez az igazi forradalom, nem a székházba mászás. Máshogy nem is történhetett, a magyar nép megint bebizonyította, hogy különb

bármely más népnél, még az ellenőreiben is van igazságérzet. Az tudniillik katasztrofális következményekkel járna, ha ennek a kitiltásos botránynak meg a többi világnagy korrupciós ügynek nem lennének következményei. Jaj, nem a magas politikára gondolunk, mert mire megyünk mi azzal, ha elnök asszonyok meg miniszterek feje hull a porba, jön majd helyettük más, nem vagyunk mi azzal kisegítve. Ám az már kedvünkre való fejlemény, hogy ha már ennyire korruptak odafenn, akkor legalább a végrehajtóikban megszólal a lelkiismeret: félrenéznek és szemet hunynak, megértők és emberségesek; elvégre maffiaállamban élnénk, vagy mi a szösz, s a maffiában is hagyják a kicsiknek, hogy megnedvesítsék a csőrüket. Már az is a szívünknek igen kedves gesztus volt, midőn a Deák téri metrólejárónál diák gyermekünk lejárt bérletére a csatárláncot alkotó tizennégy BKV-ellenőr kórusban kiáltotta, hogy tekintettel a hármas metró életveszélyes állapotára, nem büntetünk meg, Öcsi. Továbbá az ország szinte valamennyi pontjáról érkeznek a hírek, hogy amióta Seszták, a kisvárdai fantomcéges ügyvéd miniszter lett, Szijjártó, Kósa, Rogán, Lázár meg a többi pedig a villaügyeik meg a rokonoknak juttatott állami pénzek után is maradhattak a posztjukon, azóta állami cégek személyzetisei veszik vissza állásba a korábban kisebb értékű lopás miatt kirúgott alkalmazottaikat, mert így diktálja a lelkiismeretük. Muszáj, hogy így legyen. Saját magát ássa el az az ország, amelyben most már egyetlen állami intézménynek, minisztériumnak, kormányhivatalnak, bűnüldöző szervnek nincs nemhogy semmiféle tekintélye, de egyenesen mint a csalás és lopás intézményére tekint rájuk a lakosság, s ahol éppen úgy közbohóc a miniszter, az adóhivatali meg a Kehi-elnök, mint a legfőbb ügyész. Hát legalább lent mentsék, ami még menthető. Ezenközben a presszó melletti pubban másik két adóellenőr huppan le a törzshelyére. - Kérem - mondják a tulajnak -, ne adja ide a papírjait, nézze csak át a számláit maga, s lesse meg, hogy a nekünk felszolgált két pohár kóla árát beüti-e a pénztárgépbe. - Ez jó, ez is csak így történhetett. Elvileg előfordulhat, hogy miként a korrupció gyanújába keveredett elnöknő, aki saját maga vezeti azt a bizottságot, amely az ő vélt korrupciós ügyét vizsgálja, úgy a pubtulajdonos is

talál majd hibát a bizonylataiban, minek következtében, ha csak némi objektivitás van benne, ott azonnal akár be is zárja a saját vendéglőjét, súlyos büntetést kérve az adóhatóságtól. Bízni kell az emberekben, s minden jóra fordul. 2014

Tartós elem

Elkaptak egy öregasszonyt a pénztárnál: a joghurtot és a tepertőkrémet a zsemlyékkel kifizette, ám a négyes csomagolású tartós elemeket már nem, azzal védekezett, hogy a kosár alján összegyűlt szórólapok miatt véletlenül maradtak a kosárban. Elárulta továbbá, hogy az elem az unokáknak lesz karácsonyra, mert számtalanszor előfordult már, hogy szenteste nem volt elem az új játékhoz, meg is egyeztek a menyével, hogy idén ő szerzi be az elemet, a szülők pedig a hozzá tartozó távirányítású autót. A közben odaérkező biztonsági őr hallgatta egy ideig az öregasszonyt, majd egyetlen legyintéssel elengedte. Ez jó. Nem először hallom, hogy a családok összefognak: a fiatal szülők veszik meg a drága játékot, a nagymama pedig az elemet hozzá, majd mindez mint közös ajándék kerül a fa alá. Olykor a magányos nagynéni is beszáll, ő vásárolja meg a műanyag mobiltartót a kamasz lány vadonatúj okostelefonjához; így a gyertyagyújtás utáni közös ajándék megtalálásakor nem önti el szégyenpír az arcát, hogy neki csak ennyire futja; hát ilyen leleményesek a mi jég hátán is megélő magyar családjaink. Ebből következően nincs is több tisztáznivalónk a karácsonyt illetően. Legfeljebb annyi, ha egy tízéves gyerek egy szimpla hétköznapon, csak úgy, kap a miniszter apjától egy hetvenmilliós lakást, akkor az a fiú mit talál majd a fa alatt karácsony estéjén? Játékként igazi palotát, egész vármegyét, adókivetési és pallosjoggal, s hozzá hány tartós elemet? Vagy mekkora fája lesz a felcsúti polgármesternek, ha merő véletlenségből elfelejtette vagyonbevallásilag, hogy egymilliárd forintot kivett osztalékként a cégétől? Jó, maradjon abból az egymilliárdból csak háromszázmillió, de akkor is: hány éven át kellene egy átlagos rokonságnak

összefognia, hogy egyszer háromszázmillióról véletlenül elfeledkezhessen? Esély, mondjuk, volna rá, hiszen a kormány tudvalevőleg az „élni és élni hagyni” filozófia szerint kormányoz, ennek megfelelően a felcsúti polgármester szerint is mindössze „munka, szorgalom és hozzáállás” kell a sikeres élethez, s ha ehhez hozzávesszük a humánminiszteri intelmeket, miszerint ne rossz helyre szülessen a gyerek, akkor előbb-utóbb mindenkinek a fia jó parti lesz már tízévesen is. Az elemlopási kísérlet, majd a biztonsági ember megértő viselkedése után arra volnánk még kíváncsiak, meddig mehet még ez így, s hogyan lesz akkor, amikor már nem így mennek a dolgok. Tüntetéseken már komoly retorziókat helyeznek kilátásba; a véletlenül elfelejtett százmilliók, az átjátszott közpénzek, meg az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” manifesztumok bevésődnek az emlékezetbe, és öröklődnek tovább, egyszer még el kell számolni az összes lopással és rablással, az útonállásra épített államgépezettel, az nem lehet, hogy az öregasszony unokái is elemet lopjanak az ő unokáiknak, majd azok is ugyanúgy tovább, az örökkévalóságig, míg amazok örökösei milliárdos bevételekről feledkezhessenek meg merő szórakozottságból. Ki fogja ezt az egészet visszacsinálni, és hogyan, mekkora indulattal s főképp milyen alapállásból? Pusztán azért volna ez fontos, mert a miniszterelnök, aki a korrupció elleni harcban a nulla tolerancia kérlelhetetlen híve, legutóbb a Blikk szerkesztőségében fogadta az olvasók kérdéseit, s az egyik mindjárt így szólt: - Milyen érzés az első roma miniszterelnöknek lenni? Ha ez a kiindulópont, az embernek elmegy a kedve a visszacsinálásnak már a gondolatától is, inkább kiteszi magát a biztonsági őrök közismert emberségének. 2014

A pincér visszaszól

Nem hiszünk a szemünknek. Az Egyenlítő szerkesztősége kitett a honlapjára egy hírt, miszerint a Belváros nagyra becsült lakója, minden kormányok legjobbikának legfőbb tanácsadója hetvenezer

forintért vásárolt vodkát kedvenc éttermében, öt darab húszezressel fizetett, és nem kért vissza egy fillért sem. A hírben nem az a figyelemre méltó, hogy a nemzet legfőbb tanácsadója hetvenezer forintért vesz vodkát egy drága étteremben, és harmincezer forint borravalót ad, hanem ahogyan ez történt. Az informátor szerint, amikor a legfőbb tanácsadó hanyagul átnyújtotta az öt darab húszezrest a pincérnek, azt mondta neki: - Tartsa meg! Miután „a felszolgáló nem tudta értelmezni a felszólítást, próbálta volna visszaadni a harmincezer forintot, de a tanácsadó azt nem fogadta el, hanem emelt hangon megismételte: - Mondom, hogy az aprót tegye el!” Ebben idáig semmi különös nincs; a mi kormányzati tanácsadóink közismerten tudnak élni, Csekonics gróf nem szórta oda olyan fokú hanyagsággal az aprót kártyanyereség után a kaszinói személyzetnek, ahogyan azt a mi elitünk szokta. Hanem ezúttal más történt. A pincér visszaszólt. Azt mondta a tanácsadónak, hogy „elég nagy az arcod”. Mire a tanácsadó nem válaszolt, hanem a borravalót ott hagyva a pulton, elhagyta az éttermet. Ez az, amit nem hiszünk el. Már azt se nagyon, hogy akad pincér Magyarországon, aki a legfőbb kormányzati tanácsadónak, országos nagy arcnak, színésznők és közéleti asszonyok kedvencének, regionális panamások és gengszterek jó barátjának vissza merészel szólni. Nem hagyja magát megalázni, nem is a borravaló miatt, hanem mert aprónak nevezi a harmincezret, ami az ő nyugdíjas anyjának jobb esetben a havi kosztpénze, s hogy egyáltalán föl mer ötleni benne, hogy ki ez a faszi, aki így viselkedik, pláne ezzel az ábrázattal, hiszen amúgy olyan első látásra, mint egy vándorcirkuszi alkalmazott előadás után. Ennél aztán már csak az hihetetlenebb, hogy a nemzet legfőbb tanácsadója nem reagál. Itt ez a köcsög pincér, beszól, és ő szó nélkül távozik. Ne felejtsük el, nem is olyan régen - bírósági irat van róla többség támadt a tanácsadóra egy hajnalon: két idős ember kelt át előtte az úton, Lexus dzsipjével majdnem elütötte őket. Ha nincs a lélekjelenléténél, és a férfit nem üti le, az asszonyt pedig nem rúgja hasba, ki tudja, van-e ma tanácsadás a kormányban, van-e még

egyáltalán magyar kormány. Hát ki ez a senki, hogy visszabeszél? A tanácsadó is férfi, kötelezi őt, hogy egy egész kormány, egész parlament, sőt egy egész ország hever a lábai előtt, ennek megfelelően rúg és pofoz, halomra dőlnek a pincérek, törik a berendezés, másnap a vendéglőt bezárják, a tulajdonos Vizoviczki mellé kerül a vádlottak padjára, a pincérről pedig kiderül, hogy bevándorló. Dehogyis igaz a hír. Ellenben ha azt írják, hogy a nemzet legfőbb tanácsadója némi főpincéri könyörgésre pár hasba rúgás után eltekintett a rebellis felszolgáló további fenyítésétől, sőt még csak el se vitette őt, az olvasó nagyokat bólogat, igen, ez feltehetően így történt. Ha pedig szemtanúk még azt is állítják, hogy másnap a pincér a szabadnapján büszkeségtől fénylő tekintettel mesélte a szemközti presszóban, hogy harmincezer forint borravalót kapott a méltóságos kormányfőtanácsos úrtól, s hogy a méltóságos kormányfőtanácsos úr mennyire emberséges volt vele, távozás előtt még meg is paskolta az arcát, akkor már szemernyi kétségünk sem lehet a hír igazát illetően; megint minden a dolgok rendje szerint alakult. 2015

A házi műtét előnyei

Megoperálta magát otthon egy nagyatádi rokkantnyugdíjas, ez most a legfrissebb reformhír az egészségügyben. Minthogy a férfi lábában kitágult egy ér, és elviselhetetlenül fájt neki, időpontot pedig csak szeptemberre kapott, jódot, borotvaszeszt, szikét kerített, s egy hat milliméteres rögöt vett ki a lábából. Azóta nem dagad a lába, a vérellátása pedig a vizsgálatok szerint is helyreállt. Az orvosok természetesen megdöbbenésüknek adtak hangot, és felhívták a lakosság figyelmét, senki ne próbálja otthon megműteni magát, az életét kockáztatja. Arra már nem tértek ki, hogy aki nem vállal otthoni műtétet saját magán, hanem vár a sorára, az mennyit kockáztat az élete rovására. Épp a héten jelentették, hogy meghalt az a hatvankét éves tüdőrákos férfi, akinek kilenc hónapot kellett várnia a kezelésre, s mire sorra került, már menthetetlen volt. Falun élt,

pénz és kapcsolatok nélkül, így aztán nem élvezhette a működő magyarországi reformoknak leginkább az egészségügyben megnyilvánuló áldásait. Mindezzel nem is elsősorban a családi operációk bensőséges hangulatára kívánjuk felhívni a figyelmet, csupán jelezni, hogy az elmúlt években a betegtársadalom látványos fejlődésen ment keresztül. Korábban, amikor a kórházakban még fel-felbukkantak orvosok, és előfordultak ápolónők, a beteg leginkább szakipari munkát végzett a kórházban: hazulról vitt szerszámokkal vízcsapot szerelt, dugulást hárított, közben szeretteivel vécépapírt, vattát, kötszert, de főleg fájdalomcsillapítót hozatott, hogy a magas szintű egészségügyi ellátás kontinuitása egy pillanatra se szakadjon meg. Ez ma is fennáll. Ugyancsak a héten javasolta bezáratni az ombudsman a Merényi-kórház pszichiátriáját, mert az egyik vécében törülközőkkel próbálták felfogni a szennyvizet, a mennyezet több helyen is beázott, a fürdőből a legalapvetőbb tisztálkodási szerek hiányoztak, ráadásul az egyik beteget a radiátorhoz kötözték; utóbbi annyiban mindenképpen biztató jel a téli szezonra, hogy van radiátor, és ki sincs szakadva a falból. Amióta azonban az orvostársadalom érdeklődése a halódó Nyugat felé irányul, és nyolcvan ágyra jut egy nővér, a beteg profilja is kibővült: amint lemegy a láza, és el tud csoszogni két métert, máris lemossa betegtársát, infúziót cserél, sebet kötöz, s két nap után már úgy rakja be ágyszomszédjába a kanült meg a branült, hogy öröm nézni; állítjuk, hogy egy átlagos képességű beteg minden további nélkül műteni is képes lenne, ha az orvostársadalom levetkőzné végre a hiúságát. Ám az otthoni műtét kétségkívül újdonság. Bizonyos sebészeti beavatkozásoknál persze, például csípőprotézis-beültetésnél, aminél éveket kell várni a kórházi műtétre, nem árt, ha a szomszéd is átjön asszisztálni, az viszont nem igaz, hogy nincsenek meg a beteg otthonában a feltételek. Még tavasszal írták meg a lapok, hogy egy asszony, aki a gyermekét „Budapest egyik leghaladóbb szülészetén” hozta világra császármetszéssel, hazatérve meglepetten tapasztalta, hogy „a damillal összevarrt heg két végén egy-egy inggomb volt felvarrva kétoldalt a hasára, kivezetve a damil két végét”. Kiderült,

hogy a kórháznak nem volt pénze a damilhoz tartozó kapcsokra, az inggomb viszont még öltöztet is. Nem élhet a lakosság akkora szegénységben, hogy ne akadjon otthon a varródobozban tű, cérna, stoppolófa s egy-két inggomb. Most már csak azt kellene kidolgozni, hogy ha a kórházban egy hétre leáll a hűtés a patológián, mint júniusban a Jánosban, hogyan hasznosíthatja magát a megboldogult az ügy érdekében. 2015

Békapóz

Besüt a nap a piacra, odakinn bárányfelhők úsznak az égen. Vagy két perce térdepelek a hentes előtti kövezeten, csupa aprót kaptam vissza, s egy tízforintost véletlenül a földre ejtettem. Ezt kellene fölvennem, lazán, könnyedén, szinte fütyörészve, mert a hentes előtt hosszú a sor, és jobb híján mindenki engem néz. Először úgy volt, gond nélkül meglesz a pénz, meg is érintettem az ujjam begyével, ám sehogyan sem tudtam alányúlni a körmömmel, minthogy előző este volt körömvágás. Az a baj, hogy a kövezet egybe van öntve, sokkal jobb a járólap, mert eltolja az ember a pénzérmét a résig, ott aztán a mutatóujjával megbillenti, s hopp, már zsebre is vágja. Eszem ágában nem volt lehajolnom a tízforintosért, minden héten esik ki a kezemből apró, leginkább ötforintos, ilyenkor előbb óvatosan körbenézek, lát-e valaki, s ha nem, akkor ott hagyom a pénzt. Engem még úgy tanítottak, hogy egy lyukas kétfilléresért is le kell hajolni az utcán, sőt a kenyérdarabkáért is, mert abban benne van a pék verítéke, de hiszen épp az utóbbi miatt nem hajolok le kenyérért, az apróért pedig nem tudok, úgyhogy nincs bennem semmi lelkifurdalás. Most azonban két öregasszony állt a sorban, „uram, kiesett a pénze”, szóltak egyszerre. Majd míg a földre ereszkedtem, s fölvettem pózomat, tettemet kezdték dicsérni, itt van ez az úr, nem hajlik a dereka, de lám, mégis lehajol a pénzért, a maiak meg egészségesek, de mind ott hagyják; hova lesz így a világ. Akkor a térdelésből négykézlábra helyezkedtem, s kissé fölemeltem a hátam, mint a

macska, amikor nyújtózni készül, ettől a hátizsák a nyakamba zuhant, ám mintha mi sem történt volna, a két öregasszony méltatlankodott tovább, hogy hová jutna ez a világ nélkülük, de egyik se mozdult segíteni; ezek akarnak március idusán kormányt elzavarni. - Hagyja csak - mondja ekkor egy hang. A jambósapkás férfi az, nagy, veres arcú ember a hegyről. Senki sem tudja a nevét, csak hogy a hegyről jár le bevásárolni a nagyságos asszonynak. Végigjárja a standokat, az egyetlen a piacon, aki az édesburgonyát kilóra veszi, egyedül ő kóstolhatja meg a görögdinnyét; amikor tíz felé megjelenik, megáll az élet a piacon. Nem csinál semmi rosszat, csak ahogy megy, ahogy átnéz a fejünk fölött, az ártáblákon, a piacigazgatóságon, ahogyan a kegyét keresik, ahogyan a nagyságos asszonyt üdvözlik általa, holott a nagyságos asszonyt még senki sem látta, de mindenki biztos benne, hogy csak jó asszony lehet, ha lejönne, biztos mindenkihez volna egy-két kedves szava, az kell most az embereknek. Ez itt már egyre inkább letisztult világ, ahol nincs konfliktus felső és alsó osztály között, minthogy nem is érintkeznek, csak ez a szemét ne volna a hegyről, a rohadt nagy magabiztosságával, mintha az ő pénze volna, amivel fizet, az ő hatalma, és karácsony előtt már segédet is hozott, s úgy dirigált neki, hogy majdnem rászóltunk, beszéljen már ember módjára. - Hagyja csak - hallom tehát a hangot a hegyről, már hajol is, emeli a pénzt, nyomja a tenyerembe, majd pattan, de előbb még megpaskolja a vállam, a többi már a hentesnek szól: négy porcióba kéri a hátszínt. Arra gondolok, legjobb volna így maradni, békapózban, bután, értetlenül pislogva fölfelé. Ám aztán mocorogni kezd az emberben, hogy mégse jó ez így, bármi történik, ezeknek soha nem szabad elhagynunk magunkat, ennek megfelelően erőmet megfeszítve lassan egyenesedni kezdek, öt perc sem telik el, s már büszkén, fölvetett fővel araszolok tova; hátamon a piac csodálkozó, értetlen pillantása. 2015

Háború lesz

Megy a híradó, és mi arról vitatkozunk a pizzéria teraszán, hogy el lehet-e felejteni a Kalasnyikov használatát. Az olyan, mint a biciklizés, mondja egyik társunk, sok év kihagyás után az első mozdulatok még bizonytalanok, de aztán megy, mint a karikacsapás. Voltaképpen tipp-mixezni jöttünk le a pizzériába, de a képernyőn a bicskei vasútállomást mutatták, engedetlen idegeneket, amint a sínre fekszenek, a rendőrök pedig tehetetlenül állnak; a kurva anyjukat, hallik az első asztaloktól, ezt kell megérnünk a saját hazánkban. A magunk részéről lesütjük szemünket, életünkben egyszer lőttünk Kalasnyikovval a seregben, akkor is gyakorlaton. Azóta sem volt a kezünkben, a kilencvenes évek elején vehettünk volna pár ezerért a tangón abban a nagy vásárlási lázban, de nem kellett; már annak idején is rossz katonák voltunk. Hippinek gondoltuk magunkat, virágos inget képzeltünk magunkra és vállig eresztett hajat, „ne háborúzz, szeretkezz!”, motyogtuk, miközben kefefrizurával álltunk vigyázzban a sorakozónál, mint a cövek. Megvetettük a fegyvert, s amikor őrségben egy-két katonatárs dobbantott a kerítésen át takarodó után, meg se rezzent vállunkon a Kalasnyikov. Az egész sorkatonaság csak sunnyogásra és semmittevésre tanított, most aztán megnézhetjük magunkat, ha majd lőni kell, megvédeni a családunkat, vagy őrséget állni a kapuban, mint apánk ötvenhatban. Nem nézünk már meg minden menekültriportot, fogy az érdeklődésünk, kezdenek összemosódni a szerencsétlenek arcai, viszont egyre mélyebb az érzés, hogy nincs mese, most már valami lesz. Előbb csak egy lövés, majd kettő, aztán már nincs megállás, s mi ott állunk értetlenül az események kellős közepében; vajon lesz-e erőnk embernek maradni? Ha így vesszük, már most is háborús helyzet van, amennyiben a kormány hadifogolyként bánik a menekültekkel, mellesleg nem sokkal bánik különbül a saját nyomorultjaival sem. Bűntudatunk van. Itt jön a lányunk a hathetes fiával a karján, még egyszer sem mondtuk neki, hogy vegyen sót, kristálycukrot, babot, lencsét, sárgaborsót, a lesütött hús pedig zsírral takarva hónapokig eláll a bödönben; de hiszen épp emiatt nevettük ki anyánkat is annak idején: hogy mindig bespájzol, a pince mindig elő volt készítve

leköltözésre, ha megint úgy adódik. De a lányunk lakótelepen él, pincéjük sincs, ha lőnek, maximum a kutyakozmetikába szaladhatnak be, egy ilyen lakótelepen egyébként sem tudja senki, hogyan kell ellenni áram, víz és fűtés nélkül, hogyan kell az utcán a puszta földön aludni; a magyar lakosság már rég belepusztult volna abba, amit egy szíriai vagy afgán menekült család végigcsinál. A háború szelét érezzük jó ideje, pedig még nem is lőttek. Nem áll a határon a honvédség lőparanccsal, nincs rendkívüli állapot, még csak elvétve masíroznak szabadcsapatok, mégis egyre inkább szüleink reflexeit érezzük ébredezni. Vén fejjel érjük meg, hogy semmi jó nem várható se kormánytól, se semmilyen szervezettől, miképpen Európa és Amerika sem fogódzó már. Rég elillant minden illúzió; Magyarország legnagyobb ellensége Magyarország, s alighanem le fogja győzni. De hogy némi időt nyerjünk, a pincérlány hozza a pizzákat, sonkásat, mozzarellásat meg Pepe kapitány kedvencét, jó szalonnásat. Az iménti társunk az asztalok között áll kellő terpeszben, kezében képzeletbeli Kalasnyikov, kissé előredőlve, akkurátusan céloz. Feltehetően talál is, mert pillanat múltán szigorú, de elégedett arccal néz végig a terasz társaságán. 2015

Karácsonyi erotika

Állunk Bogival a díszcsomagoló pultnál, ahol fillérekért csomagolják a karácsonyi ajándékokat, amikor a csomagoló kisasszony Bogira pillant, és azt mondja: - Ezt komolyan tetszik gondolni? Szó, ami szó, ötkilós mosóport tett Bogi a pultra, hogy csomagolja be a kisasszony, meg még egy kétliteres öblítőt hozzá, és azt is kérte, hogy aranyszínű szalaggal kössék át a díszcsomagolást, mert Mami úgy szereti. Maga tudja, von vállat a csomagoló kisasszony, közben villámgyorsan jár a keze, elegánsra sikeredett a csomagolás, el nem lehet képzelni, mi lehet benne. Mami persze tudni fogja, évek óta ötkilós mosóport kap karácsonyra, de újra és újra meglepődik, még

meg is ríkatja őt a szép ajándék, hát még hozzá az öblítő, a palack oldalán azzal a macival. Valaki mondta a tévé családi műsorában, hogy ne verje magát senki túlzott karácsonyi költekezésbe, nem az ajándék értéke számít, hanem a gesztus. Hogy gondoltunk a szerettünkre. Higgyük el, szerettünk ugyanúgy fog örülni egy ezüstre festett diónak vagy egy magunk készítette ajándéknak, mint valami méregdrága holminak. Az már igaz, hogy a szeretet a legfontosabb, vallja Bogi is mind a harminc évével, s adna ő is Maminak karácsony este ezüstre festett diót, Feri tán még faragna is hozzá valamit fából, de akkor Mami büdös volna egészen húsvétig, mosóporra neki nem nagyon futná, csak ha nem eszik egy hétig, vagy nem fizeti a rezsit; van, ahol létszükségleti cikket ajándékba kapni: a Megváltó születése maga. Sajnos Bogiék a legtöbb magyar családdal együtt a fogyasztói társadalom bódulatában élnek. Feri például új inget fog kapni és három pár frottírzoknit az MDF-piacról, mert a régi ingén már kirojtosodott a gallér, a zoknik szitává koptak a sarkuknál, s egyáltalán. Ünnep előtt egymást tapossák az emberek olcsó, hamisított piperecikkekért, harisnyanadrágért, bóvli dzsekikért, pulóverekért és blúzokért, elárasztják a kilósruhaboltokat, árufrissítésnél már nyitás előtt két órával ott toporognak a sorban, nehogy a butikosok beelőzzék őket; a butikosok kilónként háromezerért felvásárolják a fél boltot, otthon kipofozzák a jobb darabokat, s eladják ötezerért, ami azonban még mindig olcsóbb, mint az áruházban. Közben az ikrek mocorogni kezdenek. Tudni kell, hogy Boginak hét hónapos ikrei vannak, a hároméves Bence mellett. Voltaképp a Tescóba ment volna bevásárolni, de nem fért fel az ikerbabakocsi a Tesco-busz ajtaján, ezért van itt, az üzletközpontban. Bence nyugodt gyerek, nem szaladgál el az anyjától, nem hisztériázik a vásárlást unva, mint más, vásott kölyök, akár rá is lehetne bízni az ikreket, míg Bogi beszalad a postára, márpedig be kell szaladnia; a válltáskájában legalább egy tucat csekk, ennek a fele utolsó felszólítás. Bogi maga sem tudja, hogyan jött neki Ferivel a három gyerek. Előtte direkt nem akartak gyereket, arra gondolván, előbb

összeszedik magukat anyagilag, ne a semmibe szülessen a kicsi. Bogi árufeltöltőként kezdte egy élelmiszer-áruházban, aztán beindult a karrier, előbb pultos lett a hidegtálaknál, majd Bence érkezése előtt már a szénsavas palackokat is ő adta ki a szódagépekhez, amikor pedig az ikreket várta, néha-néha beállították a vevőszolgálatba is. Kilenc évig készült a gyermekáldásra, Feri szintén, ő kőművesként kezdte egy építkezésen, ma viszont szintén kőműves, ami kifejezetten előrelépés, ha azt vesszük, hogy lehetne éppenséggel munka nélkül is. Azt azonban, hogyan lett három gyerekük, a legutóbbi időkig nem is sejtették, miként a magyarság se nagyon, mert Kövér doktor csak igen késve, a rendszerváltás után huszonöt évvel tette közzé téziseit a gerincesek szaporodásáról, különös tekintettel az emlősökére. Ha így vesszük, kifejezetten csoda, hogy a magyar népesség külön központi direktívák és noszogatások nélkül is szaporodott, ha nem is kellő mértékben; mindenesetre hiányérzettel a szívünkben gondolunk arra, hogy ha Kövér doktor előbb hívja fel a figyelmet a párosodás követelményeire, akkor most a magyarság keres magának életteret Közel-Keleten vagy Ázsiában. Este mindig Feri fürdeti a gyerekeket, előbb az ikreket, aztán Bencét. De most nem teheti, mert beletenyerelt egy szögbe az építkezésen, begyulladt a keze. Amikor megtörtént a baj, nem tulajdonított neki túlzott jelentőséget, kiszívta a sebet, a legjobb fertőtlenítő, mondta, nem fogadott el kötszert sem. Feri az állványzaton dolgozik, tatarozzák a bérházat, azért télidőben, mert az önkormányzatnak maradt még némi uniós pályázati pénze épületfelújításra, ám ezt még idén el kell költeni. A harmadik napon már látni lehetett, hogy Ferinek fáj a keze, zsebkendővel körbetekerte ugyan, de már a másik, a suta kezével verte a vakolatot, fogta a spaklit, nemegyszer ki is ejtve a kezéből. Feri akkor ijedt meg kissé, amikor jött a kisfőnök, kopasz, köpcös kis emberke, s az udvaron tartott eligazítást, az emberek között járkálva magyarázta a nagyfőnök utasításait. Feri a háta mögé rejtette a kezét, a kisfőnök egyszer mögé került, de Ferinek sikerült még idejében kifarolnia, nem bukott le. A kisfőnök kegyetlen ember, ha meglátja a kötést, azonnal leveszi Ferit az állványról, elküldi orvoshoz, mert ebből még

vérmérgezés is lehet. Ha viszont Feri lejön az állványról, soha többé nem kerül vissza, helyére tíz ember közül válogathat a kisfőnök. Bogi sem mehet vissza az áruházba, a sarokpultnál már rég más cseréli a szódagépekhez a szénsavpalackot, s veszi fel a reklamációt. Mamihoz végképp nem viheti napközbenre Bencét és az ikreket, mert az anyja már magát is nehezen látja el, bölcsőde pedig nincs a közelben, ahol mégis van, ott hely nincsen, egy öregasszony ugyan nyitott egy illegális házi óvodát, de annyit kér, amennyi Feri félhavi fizetése. Mindamellett Bogi nem panaszkodik, extragyedet kap, plusz a családi pótlék, ebből alapozza meg a család jövőjét, Bencéét, az ikrekét; ekkora lökettel nekiindulni az életnek nem mindennapi ajándék, meg is vagyunk lepve, hogy az ünnepek alatt miért nem Ibizán pihen a család. Feri alkarján vékony, piros csík jelenik meg, amiből nem szabad semmiféle következtetést levonni. Salgó szerint, aki Feri munkatársa, és egy ápolónővel él, a vérmérgezés penicillinnel simán gyógyítható, úgyhogy már csak két napot kell kibírni, akkor a kisfőnök kifizet mindenkit; azt már fél kézzel is ki lehet bírni. Az ünnep előtt Bogi soha nem látott tempóra kapcsol. Hajnalban kel, ellátja az ikreket, Bencét, reggelit ad Ferinek, feltölti a mosógépet, etet, tisztába tesz, fölrakja a levest, mesél a nagyobbnak, szellőztet, fogja a babakocsit, kiviszi a liftig, visszamegy, felöltözteti az ikreket, kiviszi, majd berakja őket a kocsiba, visszamegy Bencéhez, ráadja a kabátot, sapkát, kimegy a lifthez, s máris az utcán vannak. Bogi a piacon vásárol, ajándékot néz, délre hazaérnek, Bogi behabarja a főzeléket, kisüti a bundás kenyeret, etet, tisztába tesz, újra mesét mond, kiüríti a mosógépet, tereget, Bogi várja Ferit, vacsorát ad Ferinek, Feri a heverőn fekszik bebugyolált kézzel, és egész este a szekrény tetején ülő plüsselefántot nézi. Bogi végső sebességre kapcsol, fürdet, etet, tisztába tesz, behozza a gyerekeket Ferihez elköszönni, visszaviszi őket a kisszobába, s ahogy megy ki a szobából izzadtan, homlokára tapadt hajjal, csoda történik: Feri észreveszi Bogin az új köntöst a kilósruhaboltból, a nagy virágos mintákat, a köntös lebbenését. Végigfut Ferin egy rég nem tapasztalt bizsergető érzés, most tudatosul csak benne, amit a kormánypárt

táncdalénekese mondott a tévében, hogy a férfi válla nem véletlenül szélesebb, mint a nőé, miként az Úr Boginak se szórakozottságból teremtett szélesebb csípőt, mint neki, s innét már a természet teszi a dolgát. Pár perc, és immár nemcsak Bogi, de Feri is az önmegvalósítás legmagasabb minőségi foka felé halad, egyre nagyobb átéléssel, bár Feri úgy érzi végig, mintha Kövér doktor valahol a közelből figyelné őket; ha esetleg elakadnának a dolgok, tanácsadás végett. 2015

Kihízott férfidzseki

Ülünk a villamoson, közvetlenül az ajtónál, Fradi-meccsről jövünk a fiammal, azt nem mondanám, hogy teli a villamos, de azért sokan állják el az ajtót. Hajléktalan pár ül velünk szemben, csak villanásnyira látjuk az arcukat, ám ez is elég, hogy egymásra nézzünk, rémlik, mintha már láttuk volna őket valahol. Az Árpád híd felé érve már alig van utas, s akkor megvilágosodunk, hát persze, az aluljáróból a nő meg a párja. A nő nagyjából tizenöt éve áll az óbudai aluljáró felső lépcsőjénél, tizenöt éve mondja egyre szárazabb hangon, hogy „újságot tessék, újságot tessék”, de még sohasem vettünk tőle. Tizenöt éve megyünk el mellette naponta, „újságot tessék, újságot tessék”, skandálja gépiesen, de mikor a szemébe néznénk, mintha nem volna neki szeme, üres a tekintete. Időnként megjelenik nála egy férfi, mogorva, durva ember, nyáron is jambósapkában jár, gyorsan elhadar valamit a nőnek, aztán továbbáll; hajléktalan asszony sohasem marad egyedül. És most ott ülnek velünk szemben a villamoson, és egymás kezét fogják, a nő kissé a férfi vállára dőlve. Szombat este van, buliidő, nyilván a hajléktalanoknak is jár pihenőnap, alighanem az angyalföldi hajléktalanszállón laknak, s most mennek valahová, ennek megfelelően a megszokott lestrapált ruhák helyett mindenféle színes gönc van rajtuk. És akkor észreveszem a férfin az enciánkék dzsekit. Hosszasan nézem, de már az első pillanattól biztos vagyok benne, hogy az én dzsekim, az egyik ujjánál apró, alig látható hasadás. Az utóbbi időben fene jó dolgomban némileg hízni kezdtem, a feleségem

sorra viszi le kinőtt holmijaimat a segélyszervezethez. Oda kellene lépni hozzájuk, és rákérdezni, hol szerezték, rámutatni az ujján lévő pici hasadásra, majd diszkréten aprópénzt dugni a dzseki zsebébe, persze nem a bal oldaliba, mert az lyukas, a kulcstartónkon fityegő körömvágó szaggatta ki a bélést. Ám ez az, ami roppant kockázatos. Egyszer már jártam úgy, hogy bejött egy idegen férfi a kocsmába egy nővel, leültek a sarokba, ott súgtak-búgtak, egészen összeölelkeztek, a férfi időnként kinézett a bokszból, csettintve intett a pincérnek, mint valami Csekonics. Akkor vettem észre a zakóját. Hogy ez az én kockás zakóm volt, mielőtt a bizományiba adtam. És akkor, amikor már csókolóztak is, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odalépjek, és a zakóra bökjek, uram, ön itt ne urizáljon, ez a zakó az enyém volt nemrég, a belső zsebénél fekete tintafolt van, a napjára is emlékszem, amikor kifolyt a golyóstollam. Nyomban vége lett volna a turbékolásnak, urizálásnak, szégyenkezve hagyta volna el az idegen a kocsmát, csak a nő maradt volna. Ám akkor a férfi levette a zakóját, s a fogasra dobta, a bélése kifelé fordult, tisztán látszott a belső zsebe, bőrtárca felső széle kandikált ki belőle, csak a tintafolt nem volt sehol. Biztos kiszedte, mondták később a többiek, ám én mosodás voltam valamikor, KözépEurópa legjobb detazsáló asszonyaitól tudom, hogy minden foltot ki lehet szedni, de valami kis nyom mindig marad utána, ám ezt már csak a szakértő szem veszi észre. De hogy valami azért történjék végre, s zavarunkat leplezzük, hanyagul, ám azért barátságosan szólunk át a szemközti ülésre a hajléktalan párnak, úgy is, mint két régi, kedves ismerősnek: - Szintén Óbudára? - A nő ránk néz, s tizenöt év után először látni finom vonalat az arcán, ahogy azt mondja: - Nem Óbudára, tovább. - S mint valami puha fészekbe, egészen a férfi oldalába fúrja magát, szinte érzem a dzsekim melegét. 2015

Melegváltás

Hetek óta nézek egy embert az aluljáróban, harminc év körüli férfi, a pékbolt előtti padon ül, s a szemközti mozgólépcsőt figyeli. Amióta

felújították az 1-es villamos pályáját, az aluljáróból rövid mozgólépcső visz a felszíni megállóba, emberünk a közlekedési központ kifogástalan egyenruhájában ezt figyeli kora reggeltől délutánig. A mozgólépcsőt azért kell figyelni, mert bármikor megakadhat, vagy épp ellenkezőleg, akkor sem áll le, ha nem használja senki, másrészt néha gyerekcsapat szalad át az aluljárón, megnyomják a mozgólépcső vészgombját, az idősebb utasok pedig egymásra dőlnek. Ám ez ritkán fordul elő, talán egyszer egy évben, mert a mozgólépcsőn nincs különösebb forgalom, persze soha nem árt az óvatosság. Néha fél órát is elnézem a fiatalembert, mondhatom, kitűnő munkaerő. Figyelme egy pillanatra sem lankad, látszólag ugyan elelbóbiskol, ám amikor a mozgólépcső környékén felbukkan valaki, azonnal megélénkül, hogy üzemzavar esetén intézkedjék, de soha nincs semmi baj. Emberünk ilyenkor megnyugszik, formálisan megint bóbiskol tovább, érzékszervei azonban továbbra is teljes készültségben. Megjegyezzük, nem ez a legkeményebb munkahely az 1-es villamos vonalán. A Dagálynál például lift vezet fel az aluljáróból a megállóba. Itt még jobban észnél kell lenni, mert az már ugyan igaz, hogy télvíz idején nem nagyon jönnek strandolók a Dagályból, viszont a lifthez csak kisebb alagúton át lehet eljutni, tehát az ottani ügyeletesnek ezt az üres alagutat is figyelnie kell, ami azért már egész embert kíván. Egyszer, amikor semmi dolgom nem volt, direkt lifttel mentem fel a megállóba. Éreztem, hogy a férfi az oszlop mögül figyel. Odafent aztán nem szálltam ki a liftből, hanem váratlanul visszaereszkedtem a mélybe, s nem csalatkoztam: a férfi lent állt, s fölfelé sandított. Mondja - kérdeztem tőle -, amikor felér a lift a megállóba, miért mondja azt a géphang, hogy „földszint”? Hiszen az már a híd szintje. - Nem tudom - felelte a férfi mogorván, majd elfordulva hosszú szolgálati beszélgetésbe kezdett a mobilján. Ám mindez semmi ahhoz képest, amikor megjön az aluljáróban a váltás, a délutáni kolléga. Akkor apró lángrózsák jelennek meg emberünk arcán, s egészen tűzbe jőve kezdi mesélni a délelőtt történteket, hogyan jutott fel gond nélkül egy óvodáscsoport a megállóba, elöl-hátul óvónői zárással, illetve a nem történteket,

amikor egy kalapos férfi úgy volt, hogy fölmegy a mozgólépcsőn, ám aztán mégse ment. És csak mondja megállás nélkül a váltótársnak a semmit, és ez figyelemre méltó. Micsoda életigenlés és jövőbe vetett hit rejtezhet benne, hogy a semmit ekkora beleéléssel tudja mesélni, hogy aztán ő maga is fontossá váljék általa, mert az nem lehet, hogy ennyire hiábavaló élete legyen egy harminc körüli fiatalembernek, hogy ennyire értelmetlenül teljenek el legszebb évei, s hogy egyáltalán: ha már most így, akkor mi lesz vele később. A hét elején aztán új fiú érkezett a központból, még fiatalabb, gyerekarcú kolléga, akit be kellett avatni a mesterség titkaiba. Ültek a padon, emberünk széles gesztusokkal magyarázta a teendőket, az új fiú mérsékelt érdeklődéssel hallgatta, mit sem sejtve, hogy most alapozza meg a jövőjét. Nem bírtam tovább, s hogy valami történjék végre az üres aluljáróban, fölléptem a mozgólépcsőre; éreztem, amint tekintetük azonnal a hátamra tapad. Már régen a villamoson ültem, amikor még mindig ott fészkelt a fülemben emberünk hangja: „Ez az, amiről beszéltem, itt kell majd nagyon észnél lenned.” 2015

Mit üzentek Imrének?

Már a kocsmában is arról vitatkoznak kisebb csoportokban, hogy az Imre herceghez intézett Szent István-i intelmek vajon vonatkoznak-e a déli határon felhúzott gyorsépítésű drótakadályt létrával bedöntő koszovói menekültekre is, vagy csak arra a fideszes edelényi kórházvezetőre, aki annak idején libanoniként anyagi okok miatt költözött Magyarországra, s most egyetért a kormány bevándorlásellenes politikájával. Kérdezzünk meg egy szlovákot, tudja-e, mire intette Szvatopluk a fiát, egy franciát, hogy mitől óvta Rendetlen Szakállú Henrik az ikreit. Nem tudja. Magyarországon viszont ellenplakátok százai hirdetik az Intelmek idegenekre vonatkozó fejezetét, ezt citálja szinte minden ellenzéki potentát, de olyan átéléssel, ahogyan csak a Bulibáró szövegét tudjuk mondani emelkedett pillanatainkban. A sajtóról nem is szólva. Mi is megírtuk a magunk cikkét szinte gépiesen idézve az Intelmekből, viccből megemlítve, hogy István

király külön fejezetben szólította fel fiát a kerítésépítésre, csak ő a Buffalo félmagas fakerítést favorizálta. A cikk megjelenése után máris jelentkezett egy jövőre végzős bölcsészhallgató, hogy érdekelné az Intelmek ezen része, szereznénk-e hozzá neki szakirodalmat. Magyarországnak ebben az állapotában nem tudom, milyen alapon röhögjük ki Semjén Zsoltot, aki az állami ünnep alkalmából arra szólított fel minden magyart, hogy legyen „kis Szent István az élet azon helyén, ahová a gondviselés állította”; bár az érdekes lehet, vajon hogyan teljesítették a kérést, mondjuk, a Semjén-hívő buszvezetők vagy látványpékek. Mi több, kifejezetten tisztelnünk kellene az ország vezetőinek erőfeszítéseit, hogy bravúrt bravúrra halmozva egyetlen mondatban tudták összehozni a migránsveszedelmet és a kerítésépítés szükségességét azzal a Szent István királlyal, aki éppen a jövevények istápolására szólított fel. Már ha így van ez egyáltalán. Mert közben a hvg.hu-n Szegő Iván Miklós, az 56-os Intézet történésze szép csendben közzétett egy cikket, miszerint egyáltalán nem biztos, hogy a latin nyelven írt királyi intelmekben említett idegenek menekültekre is vonatkoznak, értelmezhető az úgy is, hogy csak az idegen lovagokra, „a katonai és tudományos elitre”. Továbbá más felfogás szerint abban a kitételben, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”, az ország vagy királyság (regnum) a szövegkörnyezet miatt csak királyi udvarnak, udvartartásnak értendő, ebből kifolyólag István király intelmei szerint a magyar kormánynak jelenleg csak Finkelstein és Birnbaum udvari tanácsadó urakat szükséges gyámolítania és becsben tartania, az Iszlám Állam vagy a puszta éhség elől menekülőket nem. Mindez évek óta belső történészi viták tárgya, mi is csak azért hozzuk szóba, hogy jelezzük: itt van ez a mindenható kormány, amely kifogástalanul működő rendszert hozott létre mindennemű tény és igazság kiforgatására, még sincs egyetlen embere sem, aki felhívná az illetékes propagandafőnök figyelmét arra, hogy Szent Istvánunk épp az ellenkezőjét mondta annak, mint amit mondott, tehát megint nekünk van igazunk.

Ez példátlan slendriánság, már züllés. Ne csodálkozzunk, ha Kocsis Máté józsefvárosi polgármester következő évi ünnepi megemlékezésén kigyúrt és kopasz beengedőembereknek kell majd megint összepofozkodniuk hetvenéves ellentüntető asszonyokkal a „Nam unius lingue uniusque moris regnum inbecille et fragile est” fordításából adódó nézeteltérések miatt. 2015

KULTURÁLIS FÖLHOZATAL Imádom a humorát. Vojnich Erzsébet

Újturul

Azt mondják a jobbikosok, hogy azért voltak az Alföldi Róbert elleni tüntetésen annyira kevesen a Nemzeti Színháznál, mert egyrészt esett a hó, másrészt sokan nem tudták, hol van a színház. Teljesen egyetértünk. Hóesésben már sok hatalomátvétel, de főleg autodafé maradt el, azt meg, hogy merre van a Nemzeti Színház, honnan is tudhatták volna. Az Amerikai Népszavában írja Ungváry Tamás, hogy „a harmincas években a turulisták tiltakoztak, mert a Nemzeti Színház a zsidó Szomory Dezső darabját akarta bemutatni. Botokkal és bikacsökkel felfegyverkezve törtek be a nézőtérre, hangoskodással félbeszakították a darab előadását. Itt még nem tartunk.” Most direkt ne az idézet utolsó mondatára figyeljünk, hanem csupán arra, hogy ez a kifinomult és illusztris társaság már akkor sem találta meg egyből a színházat, csak a darab közepére ért oda. Azóta a helyzet tovább romlott. Az nem lehet véletlen, hogy amikor legutóbb a számomra változatlanul inkább nevetséges, mint félelmetes parlamenti szeglet vezérszónoka szólásra emelkedett, hogy megvédje a nemzetét egy színidirektortól, képes volt szemrebbenés nélkül azt állítani a törvényhozás házában, mely tudvalevőleg személyesen az Úr oltalma alatt áll, hogy ő látta a János vitézt, csak kijött róla, mert nem bírta nézni, hogy Juliska prostituáltnak van beállítva. Legyünk hirtelen mi is nemzet-, sőt fajvédők: hát milyen magyar ember az, aki nem tudja, hogy a János vitézben Iluska van, nem pedig Juliska, hát magyar ez a Pörzse Sándor egyáltalán, hát nem voltak ennek szülei, hogy édes anyanyelvünkön Petőfit olvassanak neki elalvás előtt etc., etc.; hogy a haramiák zászlaja lobogjon eztán a Nemzeti Színház tetején, s büntesse Kukorica Pált a magyarok istene. Most, hogy ezen túl vagyunk, felhívnám a figyelmet arra, hogy ez a világnagy taplóság nem egyetlen parlamenti szeglet sajátja. A napokban Kukorelly Endre LMP-s író szólalt fel a parlamentben, s részletesen taglalta, hogy mivel a legfelső sorban ül, nap nap után van alkalma megfigyelni, hogy midőn a honatyák a sorok között a

helyükre igyekeznek, ülepüket a padtársak felé fordítva oldalaznak be a székükhöz, ami a legbiztosabb jele annak, hogy színházban még az életben nem jártak, maximum országértékelő beszéden, szóval, hogy ezek a képviselők, ha lehet, színházügyekben ne szavazzanak. Fognak. Nem lehet nem észrevenni a cinkos kormánypárti kuncogást, amikor előretolt helyőrségük leszámolást hirdet Alföldi Róbert színidirektor ellen; ennyire nyíltan s ekkora hátszéllel régen nem zsidóztak és buziztak kultúrobjektum előtt. Melynek megnyitó előadásán egyébként épp a direktor úr Luciferje után tapsolta a tenyerét veresre a mai kormánypárt. Ez már nem is cinkos összekacsintás, ez már szinte biztatás további verbális pogromokra. Formálisan azért, mert a direktor a bűnös Romániának adta volna el a nemzetet, igaz, csak három és fél órára, ruhatárral, melegbüfével. Ami azért szörnyű, mert a direktor lefejezése után nyomban akasztófa alá kellene vinni Szőcs Géza kulturális államtitkárt is, meg Szász Jenő székelyudvarhelyi Fidesz-nagykövetet, sőt őket háromszorosan, tudniillik ők meg ténylegesen együtt ünnepeltek a románokkal december elsejéken, utóbbi még koccintott is Bãsescu államfővel; itt az idő, hogy a forradalom elkezdje fölfalni saját gyermekeit. Ám a helyzet az, hogy mindezekkel előhozakodni immáron teljesen okafogyott, azon már rég túl vagyunk, hogy bárminemű észérv számítson; mint jeleztük már, ez itten a szovjet. Az már viszont kifejezőbb, hogy az Alföldi Róbert melletti szimpátiatüntetésen mindössze két színész jelent meg. Jó, ismerjük a színésztársadalom messzi földön híres bátorságát és kiállását, nincs ebben semmi meglepő, a magyar színész egyrészt nem ismeri a szolidaritás fogalmát, másrészt permanensen be van szarva, egyébként is úgy gondolja, hogy majd más megvédi őt, mert ez jár neki, mint valami szerep, ám ezt a teljes érdektelenséget nem gondoltam volna. Hiszen jóval túl Alföldi személyén, itt a színészi lét értelméről volna szó, mert az még a nem kevés számú antiszemita és/vagy homofób színésznek sem jó, ha huszadrangú politikusok farral oldalaznak el az arca előtt. És akkor még az előadást szét sem verték.

Új nyelvkirályok

2010

Csak a napokban tűnt fel egy glosszistának, hogy még a nyáron az új kormány egészségüggyel foglalkozó minisztere Pro Sanitate díjat adományozott Pócs Alfréd miskolci ortopéd sebésznek és dr. Szabó Gergely terényi háziorvosnak. A közvélemény, sajnos, feledékeny, pedig emlékezniük illene mindkét orvosra. Pócs doktor például, aki a Szent Korona-tan állhatatos terjesztője, a Hun Fokos Szövetség elnöke, az egri hon- és kórházvédő háborút vezette. Ő volt az, aki annak idején a magyarság nevében lefoglalta a makói gázmezőt, de minthogy a szakrális előírásokkal ellentétben a dobpergés közepette nem jobbról balra, hanem balról jobbra jelölte ki karókkal a lelőhelyet, azóta se jött fel egy köbcenti gáz sem a mélyből. Szabó doktor egyszerűbb eset: ő a kommunista diktatúra legsötétebb óráiban, midőn a Gyurcsány-kormány épp bevezetni készült a magyarság megsemmisítését célzó háromszáz forintos vizitdíjat, mellén megtépve a fehér gyolcsinget, azt kiáltotta a szélrózsa minden irányába: márpedig én nem szedek vizitdíjat. Ha Farkas Bertalan kommunista űrhajósnak a Magyar (Nép)köztársaság Hőse kitüntető címet tudták adni a bátorságáért, akkor a bolsevik elnyomás ellen harcoló orvos is minimum megérdemel ennyit - tehetnénk hozzá, ám egyáltalán nem gonoszkodva, csak hogy jelezzük: véletlenül sem merül föl bennünk, hogy a két orvos érdemtelenül kapott orvosi kitüntetést. Épp ellenkezőleg: attól, hogy valaki a szabad idejében sámándob hangjai mellett a Szent Korona nevében gázmezőt foglal le a kommunisták sérelmére, vagy éppen a hippokratészi eskü szövegét vizitdíjautomatákra értelmezi, még príma sebész vagy belgyógyász lehet. Ismerünk szívsebészt, aki Pócs doktornál sokkal nagyobb léptékben terjeszti, hogy annak idején a magyarokból lett egész Európa, ettől még jó keze van, ámbár egyik kollégája szerint ma már nemigen operál, s ez nem feltétlenül baj. Hanem itt most október huszonharmadika jön, az első ünnep, amikor a nemzeti együttműködés kormánya mindenféle keresztekkel

kitünteti az arra érdemes nemzeti együttműködőket, márpedig ez irtózatos sokaság, többen vannak, mint a világháborús magyar partizánok. Nemcsak arról van szó, hogy el kell ismerni tetteiket, de húsz esztendő üldöztetését kell kompenzálni, mégpedig az új világrend értékítéletének megfelelően. Nemrég olvastam az azóta már polgári érdeklődés hiányában sajnos tönkrement Csoóri Sándor-féle Nagyítás című irodalmi és közéleti hetilapban Péntek Imre költő cikkét, lényegében arról, hogy a régi világnak vége, s eljött végre „a nyelvkirályság trónfosztása”. A szerző voltaképpen Parti Nagy Lajost nyírja ki ötven sorban egy épp a Népszabadságban megjelent tárcája okán, kiiktatva őt az irodalomból és „a nemzeti centrumból”, ami nála ugyanaz; az új világban tehát Parti Nagynak nincsen helye. Értjük. Mármost ha az ehhez hasonló hangvételű cikkeket és elvárásokat is figyelembe veszem, akkor számításaim szerint jövő márciusban nagyjából kétszáz-háromszáz Kossuth- meg Széchenyi-díjat kell majd kiosztani a nemzetellenes erők által megnyomorított, agyonhallgatott, sőt az esetek többségében a tehetségüktől is megfosztott új nyelvkirályok (írók, költők, színészek, színigazgatók, egyéb művészek, tudósok, közéleti emberek) között. S noha Schmitt Pál a szíve szerint már az idei októberi ünnepségen egymaga akár nyolcszáz Kossuth-, Széchenyimeg Schmitt Pál-díjat volna képes átadni az új nyelvkirályoknak, ennyire tán mégsem lesz kapacitása a kormánynak. Ha meg azt is ideszámoljuk, hogy lapzártakor a nemzeti centrum kormánya még annak a minimális elvárásnak sem tudott megfelelni, hogy elintézze: a külföldi könyvkiadók mellőzzék Konrád, Esterházy, Nádas és a többi konjunktúralovag köteteinek a kiadását, s helyettük az új nyelvkirályok műveit terjesszék a civilizált világban, akkor a kitüntetés nélkül maradók jelenlegi nemzeti együttműködési idegállapotát ismerve nagy bicskanyitogatás veszi kezdetét: azt fogják mondani, el se mentek a kommunisták, és máris visszajöttek. 2010

Félnek Attilától

Az most már egészen biztos, hogy József Attilának mennie kell a Kossuth térről, ám jó volna, ha megőriznénk a nyugalmunkat. Felhívtam a legnagyobb külföldi utazási irodákat, hogy mi a helyzet József Attilával. A Neckermann-nál például kerek perec kijelentették, hogy nem véletlenül esett vissza a Budapestre irányuló forgalmuk, mert bár az ügyfeleik kifejezetten kedvelik a Kossuth teret, addig oda a lábukat be nem teszik, amíg az a bajuszos bronzalak ott ül az egykori Andrássy Gyula-szobor helyén. Mit lehet erre mondani? Az országot eladósították a kommunisták, az idegenforgalmi bevételek úgy kellenek, mint a falat kenyér. Márpedig, mondja a kormány, a külföldi turisták elsődleges célpontja a Kossuth tér; nem véletlen, hogy másfél milliárd forintot szánnak az átalakítására, pontosabban az 1944 előtti „képzőművészeti arculat” visszaállítására. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy akár csak egyetlen bolgár csoport is a Seychelles-szigeteket válassza helyettünk, pusztán azért, mert a Kossuth téren nem a háború előtti, hanem a háború utáni Kossuth-szoborcsoportot találja. Hogy aztán miért éppen 1944 a támpont? Nyilván azért, mert az szép éve volt a magyaroknak, különösen október 15. után, igaz, azt egyelőre még nem tudni, hogy a hajnalonként a környező utcákon a Duna-part felé terelt emberek látványa képzőművészeti motívumnak tekinthető-e, de majd nyilván erről is születik politikai döntés. Azért forszírozom ennyire József Attilát, mert, vegyük észre, szobrának eltávolítása nem a szokásos nemzeti együttműködés keretében történik. Éppen ellenkezőleg, mindenki roppant sajnálja, hogy szegény Attilát elviszik. Orbán Viktor például tavasszal maga jelentette ki, hogy „József Attila jó helyen van”, Kövér Lászlónak kifejezetten a kedvenc költője, Tarlós főpolgármester pedig az életrajzírója szerint annak idején, a dolgozók esti iskolájában maga is szavalta a Mamát, de lám, ők sem tehetnek semmit. Valószínűleg arról van szó, hogy már nem is kultúrkampf, hanem egyenesen osztályharc folyik, az pedig felülír mindent. Ám miközben napról napra látjuk, hogy a nagyvilágban miként dőlnek le és semmisülnek meg élő szobrok, itthon fölösleges energiabefektetéssel egész köztereket állítanak a fejük tetejére, hogy azt az egyetlen nyomorult

Károlyi Mihály-szobrot végre eltávolíthassák, gróf Tiszának, „az úrnak, magyarnak egyaránt rongy” miniszterelnöknek az emlékművét pedig (NB: itt volna már az ideje Adyt is kiseperni a honi közterekről) visszaállítsák. Ez nem munka, ez így csak mismásolás. Tessék odacsapni, mintha (Új) színház volna a Kossuth tér. Igaz, ha kormánykörökben csak kicsit is ismernék József Attila életét és munkáit, akkor tudnák, hogy a költő a jelenlegi szocialista párt összes kivált és maradó platformjától hányingert kapna, következésképpen békén hagynák. Van egy híres fénykép a költőről, amint az Andrássy-szobor előtt áll bajusz nélkül, ünneplőruhában, és kesernyés mosollyal néz az optikába; miért ne lehetne, veti föl egy diáklány a világhálón nagy naivan, hogy továbbra is a megszokott helyén maradjon szoborként, de immár Andrássy gróffal a háta mögött; a szobrok nemigen szoktak tiltakozni egymás társasága ellen. De nem; ezek be vannak szarva József Attilától. Legjobb lett volna ezzel a lendülettel egészen 1844-ig visszamenni. A mai Kossuth tér akkor még Tömő tér néven hulladéklerakóként szolgált, ide hordtak minden szemetet, mocskot. Ez utóbbi funkció szempontjából azon túl, hogy ráhúztak egy impozáns, neogótikus épületet, olyan nagy változások nemigen történtek. 2011

Himnusz minden időben

Ha minden igaz, és a T. Ház elfogadja Kovács Péter kormánypárti képviselő és sashalmi polgármester javaslatát, akkor hamarosan minden egyes parlamenti ülés a Himnusz eléneklésével kezdődik majd. A képviselőnek szent meggyőződése, hogy a Himnusz közös előadása erőt és alázatot ad a munkához, közösségformáló ereje van, és segít felszámolni az ország megosztottságát, Sashalmon legalábbis ez történt. A képviselők példásan bejárnak az önkormányzati ülésekre, kivéve Büki képviselőt, aki független, és direkt késik, mert nem akarja elénekelni a Himnuszt, ugyanis fahangja van, és emiatt éneklés közben szégyelli magát, ám ő kivétel, mert a többiek rendesen dolgoznak.

Mi ehhez nem nagyon tudunk hozzászólni, igaz, nem is nagyon akarunk, mert félünk a Himnusztól, mint a tűztől, már a fölemlegetése is testi épséget és becsületet érintő következményekkel járhat, könnyen hazaáruló lehet az ember. Egy ízben már szóvá tettük például, hogy nem feltétlenül szerencsés hazai klubmérkőzéseken elénekelni kezdés előtt a Himnuszt, mert a szurkolók képtelenek a megfelelő tempóban együtt énekelni, a legutóbbi Újpest-Fradin például a zene még a balsorsnál tartott, amikor a hazai ultrák már a „fradista cigányok, b…tok az anyátok” rigmust kántálták, persze a Himnuszhoz illő áhítattal, a megosztottság megszüntetésének jegyében. Mondhatnók úgy is, hogy a Himnuszt csak a megfelelő időben, a megfelelő környezetben énekeljük. Kérdés, a mi parlamentünk megfelelő környezet-e. Ha azt veszem, hogy csak az elmúlt héten a parlamenti ülésteremben a köztársaságra fölesküdött képviselők legalább három rendbeli törvénysértést követtek el a házelnök szíves asszisztálása mellett, úgymint: holokauszttagadás, cigányozás, illetve betiltott egyenruha viselése, akkor erősen lehet remélni, hogy a Himnusz erőt és áhítatot ad majd a házelnöknek, hogy a törvényt alázattal be is tartassa. Ebben az egészben legkevésbé a törvénysértések tartalma az érdekes, felőlem a Jobbik képviselői mindjárt árpádsávosra is festhetnék a micsodájukat, és Kövér doktor felé mutogathatnák, ám a törvényhozás házában mégiscsak törvénysértés történt; ezzel az erővel csempészcigarettát is lehetne árulni a parlamenti ülésteremben, vagy nőt futtatni, hiszen azt is tiltja a törvény. Himnuszt ilyen helyen nem éneklünk. Kérdés továbbá, hogy a közös éneklés valóban segíti-e az alkotómunkát, ad-e szellemi muníciót a képviselői teendők ellátásához, mert úgy fest, az áhítat önmagában kevés. A héten közleményt bocsátott ki a kereszténydemokrata párt az immáron megújult MTI szíves közreműködésével, s ebben újólag követelik Alföldi Róbert kirúgását a Nemzeti Színház éléről, nevezett személy ugyanis „csorbította az intézmény hírnevét és ártott a rezüméjének is”. Szó szerint: Alföldi a rezümének ártott. A megújult MTI, sőt a még megújultabb állami

tévéhíradó segedelmével ez jött ki a Semjén meg a volt tévébemondó, Pálffy fémjelezte kereszténydemokrata garnitúrából; nyilván nem kondoleáltak egymással a kommuna kiadása előtt, vagy egyenesen Schmitt Pál rezonált nekik. Mekkora áhítat szükséges ahhoz, hogy a Himnusz feledtesse ezeket a mindennapi rezüméket? Valamikor a Himnuszt az esti műsorzárásokon és a válogatott sporteseményeken kívül csakis ünnepélyes alkalmakkor játszották, mégpedig megfelelően feldíszített és kitakarított helyiségben, s valamennyi résztvevő komoly erőfeszítést tett abból a célból, hogy kultúrember benyomását keltse. Ezt azért mondom, mert hetek óta kering egy képes beszámoló az interneten, a parlamenti ülésteremről készült, közvetlenül ülés után. Kellőképpen illusztrálva azt látjuk, hogy ülés végén mintegy húszzsáknyi „üres zacskó, palack, szotyolahéj, használt rágógumi, műanyag pohár, narancshéj, papírszemét, almacsutka, csokipapír, banánhéj, valamint gumióvszer” marad a képviselők után a földre szórva. Akár rá is kezdhetnének a Szózatra. 2011

Magyar terror

Amint azt a kortárs képzőművészet szerelmesei bizonyára nagy örömmel nyugtázták, Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott újabb festményeket rendelt önkéntes művészektől az elmúlt százötven év legfontosabb történelmi eseményeit megörökítendő. Ennek jegyében Benczúr, Munkácsy és a Millennium nyomán végre vászonra kerül a 2006-os őszi rendőrterror, de javában készül már a mű „az idén elfogadott új alkotmány megszületésének pillanatáról” is. Nem szívesen avatkozunk bele művészeti kérdésekbe, de meg kell jegyeznünk, hogy bármennyire történelmi pillanat volt is az új alkotmány elfogadása, attól képzőművészeti szempontból még nem állt meg az élet, sőt csak most gyorsult fel igazán, kvázi ecsetért kiáltva. Hogy mást ne mondjunk, a napokban ítélte a bíróság egy év felfüggesztett börtönre azt a pásztói férfit, aki még tavaly ősszel ittas

állapotban betelefonált a Hír Tv-be, és „fenyegetésekkel követelte Orbán Viktor miniszterelnök távozását”. Ami hagyján, de az első telefonálás után megismételte a tettét, azaz még egyszer felhívta a Hír Tv-t, ahol a szerkesztő megint beadta adásba, így a gyanútlan hallgatóság kétszer hallhatta, hogy az ő miniszterelnökét le akarják váltani, ráadásul a kifinomult ízlésétől igen idegen, ordenáré stílusban. A bíróság szerint „a vádlott ezzel elkövette a terrorcselekménnyel fenyegetés bűntettét”. Az nem lehet képzőművészeti szempontból vita tárgya, hogy a nemzeti televízióba betelefonáló ittas férfi a maga bolsevista trágárságával van annyira festhető, mint mondjuk Schmitt Pál rektális közeledése alkotmány-aláírás apropóján a miniszterelnökhöz. Jogi szempontból már képlékenyebb a helyzet. Terrorközeli helyzetről lévén szó, kifejezetten enyhe az ítélet; az ilyen elkövetők holnap aztán egyenesen azt skandálják az utcán, hogy „Orbánt a Dunába, a többit meg utána!”, majd akasztani akarnak, de minimum a miniszterelnök háza elé vonulni, kocsikat borogatni, hidat eltorlaszolni, a végén pedig elfoglalni a Hír Tv-t, és felgyújtani. De nem ez a baj. Hanem hogy ez az egyébiránt büntetlen előéletű, családfenntartó, harminchárom éves férfi a következőket adta elő a bíróságon: „el volt keseredve, berúgott, nem emlékszik arra, hogy mit mondott, arra sem, hogy hányszor telefonált, és nem tudja, honnan jutott eszébe ilyen hülyeség”. Nem volt még szerencsénk terrorista tárgyalásán részt venni, így csak gyanítjuk, hogy ennyire veszélyes, körmönfont és mindenre kész terrorista nem volt még a világon; ha ezt Omár molla megtudná, azonnal visszaadná az ipart. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a honi terrorelhárító egységek hol egy engedéllyel rendelkező, fegyvergyűjtő nyugdíjast, hol egy filmraktárat támadnak le terrorcselekmény gyanújával, az ország első számú terroristájának pedig egyenesen a volt miniszterelnök van elkönyvelve, akkor ugyan nem kell félteni a közszolgálati képzőművészeket, mert évtizedekre megvan a festenivalójuk, de országimázsilag most már terrorfronton is rajtunk röhög a világ. Ami viszont a történelmi távlatokat illeti, a Medgyessy-kormány idején egy Loppert Dániel nevű fiatalember ugyanazt a

terrorcselekményt követte el, mint a pásztói férfi, csak ő a nyílt utcán, a miniszterelnök közvetlen közelében, mire fel azonnal szabadságharcos hőssé vált, és állást kapott a pártirodán. A dolgok egyre inkább úgy állnak, hogy fordulni fog a kocka, és a pásztói férfival egy csapásra mi is mindannyian hőssé válhatunk. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy megőrizzük komolyságunkat, és soha ne valljuk be, hogy be voltunk rúgva. 2011

Szintén zenész

Közleményben tudatta az Operaház vezetősége a széles nyilvánossággal, hogy a január 2-i állami díszelőadás után „sem réz korlátgömbök, sem kristály hamutálcák nem tűntek el” az épületből. Ez jó hír, mindjárt erősödni is kezdett a forint, és spekuláns brókerek vonultak csalódottan vissza lerészegedni. Ezt nem tréfából mondom, sőt minden tiszteletem Várkonyi Judit operaházi sajtófőnöké, hogy a sok eszement sajtós meg szóvivő között végre akad egy rátermett asszony, aki pontosan tudja, hogy a magyar közvélemény minden további nélkül el tudja képzelni az ország legfőbb közjogi méltóságairól és kíséretükről, hogy rézgömböket és hamutálakat visznek haza a gáláról, noha ezek a tárgyak azért eléggé kidudorodnak a zakó zsebében. Ha nem így volna, vajon miért kellett ilyen közleményt kibocsátani, kiváltva ezzel a világ derültségét, hiszen az interneten milliószám keringenek hasonló álhírek, de normális intézményvezető sehol a világon nem törődik velük. Egy másik operaházi hír cáfolatlan maradt, és a sajtó is átsiklott fölötte. A gála előestéjén adta hírül a Figyelő-Net, hogy az Operaház épületéből két méter széles és huszonöt méter hosszú fűtött alagút vezet az utca alatt az intézmény üzemházáig, ahonnét aztán a Thália Színház díszletraktárába lehet följutni. Ha tehát a gála notabilitásait esetleg nem fogadja kellő tisztelettel az utca egyszerű népe, netán kipfújolja, meg-megpökdösi őket, akkor a kényelmes alagúton menekülhetnek el, mégpedig anélkül, hogy a kabátjuk akár csak falas lenne. A hír kolosszális tartalma azonban nem ebben áll. Az alagút 1979-ben épült (tehát akkor, amikor Szanyi Tibor és Lamperth

Mónika a diktatúra későbbi jogfolytonossága érdekében már életben volt), de nem menekülési célokra ásták. Hanem azért, idézem a szakanyagot, hogy „az énekesek a megfázás kockázata nélkül nézhessenek át a bérszámfejtésre, és a muzsikusoknak se kelljen azon aggódniuk, hogy a téli mínuszok elhangolják a zeneszerszámaikat”. Azért ezt gondoljuk át. Itt van ez az átkozott kádári terror, amelyről egyfelől azt mondják, hogy vér folyt minden percében, másfelől, hogy az embereknek legalább létbiztonságot adott, rendszeres és biztos fizetést. Mondjunk még egy véres diktatúrát, amelyben azért építenek a föld alá alagutat, hogy a zenészek meg ne hűljenek. Miközben miféle létbiztonság az, amelyben a zenészek a saját jól felfogott érdekükben egész délelőtt a pénzük után kajtatnak, magyarán ez az alagút is bizonyítja, hogy a zenészember élete rendszertől, kurzustól függetlenül szüntelen körforgás a színpad, a próbaterem és a bérszámfejtés között, okos zenész pedig még az irodára is viszi magával a zeneszerszámát, legelőbb is azért, hogy el ne lopják. Ezt az alagutat a mai napig nem temették be, annak ellenére, hogy a gála díszvendégei eddig mindent, ami a kezük ügyébe került, leromboltak. Minthogy a zenészember végtelenül türelmes, de nem hülye, s mi mindannyian kicsit zenészek is vagyunk, fél évet nem adok, és az egész operaházi vezetőség ezen az alagúton át fog menekülni az elöljáróikkal együtt, egészen a színházi raktárig, az idejétmúlt, poros díszletek közé. Szakmai közlemény: a hírek szerint az operaházi demonstráció során Szentmihályi Szabó Péter írót és feleségét tüntetők egy csoportja megverte. Nevezett írót én nem kedvelem, írásainak stílusát és tartalmát kifejezetten rühellem, de ezúton kívánok neki és párjának mielőbbi gyógyulást, békés és józan életet. 2012

Katasztrófalovagok

Ha minden igaz, márciustól az országban föllelhető összes tűzoltózenekart katasztrófavédelmi zenekarnak kell hívni, és ez ellen nincs apelláta. Minthogy a tűzoltó végül is katasztrófát hárít, a

„tűzoltóság” szót a jövőben nem szabad önállóan használni, ha tehát ezután egy szakasz tűzoltót látunk fölmászni a létrán, akkor azt kell mondanunk, hogy ott a „katasztrófavédelem tűzoltóegységét” látjuk katasztrófavédelmi akció keretében. Nem tudni, hogy szerencsétlen lánglovagok (márciustól katasztrófalovagok) mit vétettek a sors ellen, különös tekintettel arra, hogy ma Magyarországon ők az egyetlenek, akik iránt van még némi bizodalma a lakosságnak, a tűzoltózenekarokat is ideértve. Hát most sikerült elintézni, hogy derűs, ünnepi reggeleken, midőn a napfény vidám táncot lejt a trombitákon, a bámészkodó közönség jól kiröhögje a rezesbandát, hogy na, itt jön a katasztrófa-zenekar; ha itt egyszer polgárháború lesz, ne csodálkozzunk, ha a tamburmajorok fogják kirobbantani. Ezzel egyidejűleg a héten megjelent egy másik hír is, miszerint az építész, illetve a mérnöki kamara föl van háborodva a labdarúgó szövetség legújabb stadionépítési ötletén. Mint ismeretes, a kormány megígérte, hogy 2015-re új nemzeti stadion épül a régi helyén, amiből nyílegyenesen következik, hogy nem épül új stadion, hiszen miből is épülne. Ezt mindenki tudja, de minthogy mára az MLSZ-nek is sikerült magából pojácát csinálnia, a kormánybiztossal karöltve 2015ben már nem is egy, hanem mindjárt két Puskás Stadion átadását tervezi, amiben van ráció, hiszen a lényeget tekintve végül is teljesen mindegy, hogy adott területen adott határidőre eggyel több vagy kevesebb stadion nem épül meg. Némi gond, hogy az építészek és a mérnökök szerint a terv műszakilag megvalósíthatatlan, hely sincs rá, plusz ráfizetéses, úgyhogy a Budapesti Építész Kamara felszólította a tagjait, hogy pályázat nélkül semmiféle munkában ne vegyenek részt a stadionnál, létezik ugyanis az önkénynek és a tökfejűségnek az a határa, amelyet szakmai tisztességgel átlépni már nem lehet. Itt már régen nem ellenzéki meg kormánypárti, liberális meg nemzeti, bal- meg jobboldali áll egymással szemben, hanem civilizáció és barbarizmus. Előfordulhat ugyanis, hogy miközben a nemzeti együttműködés jegyében az összes gondolkodásra épülő szakmát leépítik, a művelőit pedig porig alázzák, nem lesz a végén senki, aki számoljon, tanítson, gyógyítson, építsen, működtessen, ha

kell, tüzet oltson, és ez már több lesz, mint úri passzió két föl nem épült futballstadionban. Képzeljük el azt az országot, amelyben a lakosság szellemi táplálékának egyetlen forrása Hoffmann Rózsa és a Hiszekegy lesz, szimbóluma pedig az új alkotmány három és fél kilós díszkiadása, feltéve, hogy lesz hely a háztartásokban a tárolására és a vele szemben megkövetelt bánásmód gyakorlására. Éppen most olvasom, hogy Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott szerint az alaptörvény díszkiadását, amelyet minden magyar emberhez el akarnak juttatni, „szándékosan úgy gyártották, hogy ne férjen el a könyvespolcokon, mivel különleges bánásmódot igényel”. Ha így vesszük, akkor kifejezetten megnyugtató bánásmód a lakossággal szemben, hogy a tűzoltók egyik alapvető vívmányát mégiscsak sikerült megóvni, amennyiben a katasztrófavédelmi főigazgatóság egyelőre még engedélyezi, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a régi, elavult, ortodox tankönyvek szerint vízzel oltsanak. 2012

Kitüntetések

Az teljesen rendben van, hogy az október 23-i ünnepek alkalmából Lezsák Sándor parlamenti alelnök Pesti Srác díjat kapott; ha most hirtelen filmet kellene forgatnunk ötvenhat dicsőséges napjairól, pesti srácként csakis Lezsák Sándort tudnánk elképzelni, sildes sapkás, rendíthetetlen fiatalemberként, aki sohasem váltogatja a nézeteit, s nem áll át az elnyomó hatalomhoz. Meg persze megemlítendő Kocsis Máté józsefvárosi, illetve Pokorni Zoltán hegyvidéki polgármester Corvin-közi hős díja is, amelynek az elnyerése már szinte a levegőben volt, főleg az utóbbi politikusnál, hiszen ő a honi oktatás felvirágoztatására tette föl az életét, de olyan elhivatottsággal, hogy látva a kormány tanár- és diákellenességét, személyesen áll a sztrájkoló pedagógusok élére, akár a miniszterelnökével is harcba szállva, kvázi ő ma az oktatásügy Angyal Istvánja. Itt jegyeznénk meg, hogy él a családunkban egy ember, aki még ismerte Angyal Istvánt, mi több, Sztálinváros építésén együtt dolgozott vele, ennek alapján meri megkockáztatni, hogy Angyal

István már az első hajléktalan józsefvárosi elkergetésének hírére úgy rázta volna ki öltönyéből Kocsis polgármestert, hogy arról később egész estét betöltő film készült volna, tudniillik a pesti srácok és a Corvin-közi meg a Tűzoltó utcai hősök nem rúgtak bele a csórókba és elesettekbe, hiszen többnyire maguk is azok voltak. Ám ez csak kötözködő megjegyzés, a fősodor a lényeg, és a fősodor, az helyes irányba visz: még nagyjából tíz év oktatáspolitika, és úgy fogjuk tudni, személyesen Orbán Viktor robbantotta ki és vitte végbe ötvenhatot; azt nem állítjuk, hogy ő maga is verte le, bár minden elképzelhető. Ám volt az ünnepeken még egy kitüntetés, amire alig figyelt az ország: szintén ötvenhat alkalmából Rogán Antal polgármester a Belváros díszpolgárává avatta Schmittné Makray Katalint, amihez mi is csak gratulálni tudunk, s levonni a tanulságokat, mi kell ahhoz, hogy az ember ekkora megbecsülést kiérdemeljen. „Az ünnepségen Rogán Antal azzal indokolta az elismerést - jelentette az MTI -, hogy Schmittné Makray Katalin annyira aktív részese a belvárosi közösségnek, hogy tiszteletbeli belvárosinak számít”, majd kiemelte, hogy a kitüntetett „az államfő feleségeként is mindig a magyar ügy szolgálatát tartotta szem előtt”. Ez azért új reményeket táplál. Mi magunk például, noha óbudaiak vagyunk, naponta legalább kétszer átutazunk Angyalföldön, sőt sokszor le is szállunk, hogy vásároljunk ezt-azt, időnként ismerősökkel találkozunk, beülünk ide vagy oda, a múltkor moziban is voltunk, egyszóval aktív részesei vagyunk az angyalföldi közösségnek, sőt férjként mindig a magyar ügy szolgálatát tartottuk szem előtt, nem pedig a bolgárét vagy a skótét. Amivel korántsem önnön angyalföldi díszpolgárságunkat kívánjuk kierőszakolni Tóth polgármesternél, bár, mint látjuk, akár két díszpolgárságra is futná a kerületért évek óta folytatott áldozatos munkánkból, és akkor még ötvenhatos szerepünket nem is említettük, pedig akkor már hatévesek voltunk, alig túl két világháborún és a negyvennyolcas szabadságharc leverésének megrázó élményén. Továbbá szeretnénk fölhívni a díjakat osztó ötvenhatos szervezetek figyelmét egy szürke, hétköznapi tényre: nevezetesen, hogy

Schmittné Makray Katalint idén tavasszal láttuk egyszer a Corvin-köz előtt elsétálni, úgyhogy a mi szemünkben már most igazi ötvenhatos hős; azt gondoljuk, nem lehet kétséges, hogy legközelebb kinek kell kapnia a Pesti Srác díjat. 2012

Misi Mókus vándorúton

Harmincezer forintos parkolási bírság miatt foglalták le egy ember ötmillió forintot érő autóját a napokban, majd a háza előtt tartott rögtönzött árverésen ötszázhetvenezer forintért mindjárt el is vitte valaki - áll egy igazán hétköznapi, tán szóra sem érdemes tudósításban, az ember már-már tovább is lapozna, ám akkor a szemébe ötlik egy aprócska részlet. Az egész akciót levezénylő bírósági végrehajtó, dr. Z. Á. az esetről készült jegyzőkönyvben a „fogjuk” szót ly-nal írta: „a vételár különbséget a… szám alá foglyuk kiküldeni”. Az az én kérdésem, mit kell ilyenkor csinálni. Nem a bírósági végrehajtóval, ámbár el tudok képzelni olyan társadalmi modellt, amelyben az illető még vissza sem ér a munkahelyére, máris ki van rúgva, mondván, ne hozzon szégyent a szakmára. S nem csak a szakmára, elvégre a bírósági végrehajtó a biztonsági őr és a közmunka-felügyelő mellett az egyre pregnánsabban formálódó társadalmunk legfontosabb szereplője, a jövő letéteményese. Ám egyelőre még nem itt tartunk. Az a világ, amelyről a mi kormányunk és nemzeti burzsoáziánk álmodik, s amelyben egyszeri, de kétkezi, dolgos köz- és betanított munkások fogják meg a munka végét a semmirekellő, szétgondolkodott fejű zsenik helyett, még nem köszöntött be. Ez a bírósági végrehajtó még nem Hoffmann Rózsatermék, ő még, ha szabad így mondani, önerőből sötét, mint az éjszaka. Az az én bajom, hogy nem tudom eldönteni, múlik-e egy ország fölemelkedése holmi elipszilonon. Vigyázat, a „fogjuk”-ot ly-nal írni nem elírás, nem figyelmetlenség, ami mindenkivel előfordul, ez már életérzés, sőt életvitel. Ilyen hiba ugyanis még diákkorban sincs, lehet írni puját, muját, tulyát, pejvát, hüjét, muszályt, de a fogjuk helyett

foglyukot nem. Ám miért ne lehetne ennek dacára sikeres egy egész ország, különös tekintettel bírósági végrehajtóra, parkolási társaságra, meg főleg arra az emberre, aki ötszázhetvenezerért vihette haza az ötmilliós autót? Nem ez volt az egyetlen dilemma a héten. Ugyanezen a napon az állami televízió esti híradója egy Műcsarnokról szóló riport közben végig a Magyar Nemzeti Galériát mutatta; nem tudták, melyik épület melyik, illetve hol találhatók. Pártos volt ettől a tévé, elfogult? Nem volt pártos, és nem volt elfogult. Eltitkolt valamit a nézők elől, visszaélt a bizalommal? Nem titkolt el semmit, s bizalmunk nagyobb benne, mint valaha. Amúgy is este volt, a múzeumok már bezártak, tehát még csak meg se tévesztette nézők tízezreit, akik esetleg a Hősök tere helyett a Vár irányába vették volna útjukat. Már több mint egy hete bizonyos körök azon lovagolnak, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma egy képviselői kérdésre adott írásos válaszában a nagy magyar nemzeti írók körébe sorolta Wass Albert, Szabó Dezső és Nyirő József mellett Uz Bence regényhőst is. Hogy számít-e ez valamit. Legyünk őszinték: attól ugyan, hogy Uz Bencét íróként tanítják majd, még nyugodtan megmutathatjuk a világnak, hogy kik vagyunk mi valójában, miként okafogyott vita az is, hogy személyesen Balog miniszter vagy Halász államtitkár léptette-e elő íróvá Uz Bencét; mintha nem volna ez teljesen mindegy. Szerencsére már vannak biztató jelek. Nemrégiben Gelléri Andor Endre (író) mellett Tersánszky Józsi Jenőtől is (szintén író) el akarták venni az utcáját, mert egyiktől sem olvastak még semmit, ám akkor a hírek szerint akadt valaki a Fővárosi Közgyűlésben, aki úgy emlékezett, hogy Tersánszky írta a Misi Mókust. A mesehős megtette hatását; a trendet ismerve, tavaszra tán, mint jelentős író, szobrot is kap. 2012

Az elnök emberei

Nem vagyunk zsidók, nagy ívben szarunk a demokráciára, esténként Konrád György helyett Ste a István-vezércikkeket olvasgatunk, és álmunkból fölkeltve is azonnal soroljuk az echte

magyar művész kritériumait, kérjük tehát felvételünket a Magyar Művészeti Akadémia elnökségébe. Igaz, a felsorolt erősségeink alapján akár az elnök is lehetnénk, de nem erről van szó. Mint látható, semmi bajunk Fekete György elnök vihart kavaró megnyilvánulásával, a szokásos konrádgyörgyözéssel, meg hogy ő fütyül a demokráciára; mi a visszakozást nem értjük. Hogy a botrány kirobbanása után a művészeti akadémia elnöksége közleményben tudatta az elnök nevében is, hogy „ha részünkről születtek is félreérthető vagy félreértelmezhető megfogalmazások, biztosíthatunk mindenkit, hogy szándékunkkal ellentétes bármilyen emberi és közösségi érték megsértése”. Azért ezt nem kellett volna, pláne így, az elnökkel szemben. Az elnök ugyanis egyáltalán nem volt félreérthető, sőt ennyire félreérthetetlenül ritkán fogalmaznak elnökök, ami hagyján, de ez a közlemény ráadásul aljas támadás is az elnök ellen. Mondhatni, a legteljesebb inszinuáció, hiszen azt sugallja országnak-világnak, hogy az elnök nem épelméjű, nem ura a saját szavainak, nem bírja magát helyesen és pontosan kifejezni, a belőle kiáramló mondatok félreérthetők, nem a szándékát tükrözik, amit mondani akar, következésképpen az elnök szellemi fogyatékos, emellett közveszélyes, teljességgel alkalmatlan a funkciója betöltésére, de még az akadémiai tagságra is. S egyáltalán: nagyhangú, szélsőjobb figurák szoktak nagy ívű handabandázások után hirtelen visszavonulót fújni, s angyali ábrázattal mondani a kamerába, hogy direkt kiforgatták a zsidózásukat, ők valójában a szeretetről és a közösségek békés egymás mellett éléséről akartak beszélni, csak hirtelenjében pongyolán fogalmaztak, miként a jobbikos képviselő is tette, amikor zsidószámlálásra szólította fel a kormányt. Tessék férfinak lennie az elnökségnek, s kiállni az elnök mellett. Vagy éppen elhatárolódni tőle, tiltakozni, felháborodni, de akkor azt egyértelmű szavakkal, határozottan, nem ilyen sunyin és gyáván, elmaszatolva, ahogyan ebben a közleményben. Akár még a lemondását is kilátásba helyezhetné az elnökség, ha az elnök egy percig is marad, az elnökségi tag távozásával persze a fizetsége is ugrana, mert egy pillanatra el ne feledjük, itt pénzről van szó, nem

holmi elviekről, pár hét múlva ráadásul már teljhatalomról is az országos kultúra tekintetében, gigantikus pénz- és díjosztásokról, ilyenből pedig történelmi vétek kimaradni. Mindez rém megfontolttá teszi az elnökségi tagot, aki aztán hümmög, a fejét vakarja, hogy megéri-e neki tiltakozni, szar kis zsidózás meg elnöki cezarománia miatt lemondani pénzről, befolyásról; az elnökség nem festőművész vagy koreográfus, hogy megszólaljon a lelkiismerete, s határozott véleményt formáljon, netán még ki is lépjen, maga mögött hagyva a problematikát, amelyet aztán persze oldjon meg az elnökség. Ám ha már nincsen becsület, gerinc, méltóság, akkor legalább Konrád Györgyöt kéretik békében hagyni. Nem kell elnézést kérni tőle, szabadkozni, hogy nem így gondoltuk az elnökkel, hanem amúgy, minderre semmi szükség, Konrád Györgyöt, hála a Teremtőnek, van, aki megvédje. A miniszterelnök maga, aki Steiner képviselő mellett őt is a nap minden percében védi, olyannyira, hogy másra már egyszerűen nem is futja az idejéből; de hiszen ezért is adta át az egész kultúrát szőröstül-bőröstül az elnöknek s köreinek. 2012

Bátor emberek

Rendben van, a mezőkövesdi Széchenyi szakközépiskola egyik oktatója a tantestületi értekezlet szünetében leszedte a tanterem faláról Kertész Imre Nobel-díjas magyar író portréját, és ott helyben össze is tépte. Aztán Elie Wiesel Nobel-békedíjas író képét is leszedte; az iskolaigazgató mindezt végignézte, ám nemhogy nem lépett közbe, még helyeselte is a történteket. Mondom, ez is rendben van. De mi történt utána? Mit csinált oktató és igazgató? Szünidő lévén, a feltörekvő i ú nemzedék sajnos nem láthatta az akciót, hogy erőt merítsen belőle, s egyelőre a híradók sem jönnek ki az ilyen eseményre, hiszen valljuk meg, autodafénak ez eléggé soványka, a tantestület pedig már semmin sem lepődik meg. Ott állt a teremben oktató és igazgató, és egymás vállát lapogatták? Örömtáncot lejtettek, netán megcsókolták egymást? Nem bírván az örömöt magukban tartani, hazatelefonáltak, hogy

nem volt könnyű, anyukám, de sikerült, este sietek haza, de előtte leöblítjük az izgalmakat? Ám lehet, hogy csak ennyi történt: - Jól van, Feri, ez szép munka volt - mondta az iskolaigazgató az oktatónak, már ha egyáltalán Ferinek hívják, mert hiszen a nevét sem tudjuk; egyszerűen elhallgatták a híradások, nyilván nem véletlenül. Az iskolaigazgató nevét legalább ismerjük (Csirmaz Istvánnak hívják), igaz, őt is csak egy korábbi hírből: néhány évvel ezelőtt kiszakította a fülbevalót egyik diákja füléből, majd bele is rúgott, bírósági végzés van róla. Nem tudni, hogy a diák zsidó volt vagy csak pimasz, csupán az biztos, hogy Nobel-díja nem volt. Csirmaz igazgató mindenesetre nyilván felfigyelt az oktatóra, s majd alkalmasint valami összejövetelen, jó hangulatú vacsorán említést tesz róla Tállai polgármesternek, önkormányzati államtitkárnak, s akkor talán egy nagy ívű karrier kiindulópontjának tekinthetjük a mezőkövesdi eseményeket. Tállai polgármestert is szerencsére ismerjük: egyszersmind a térség országgyűlési képviselője is, és nem antiszemita. Ő speciel mindenkitől képes megvédeni a hazát, a februári éhségmeneten ország-világ láthatta, hogy aki csóró, rászoruló, de főleg munkanélküli, az nem áll meg előtte a lábán (nem igaz tehát, hogy mindig a zsidókkal és a Nobel-díjasokkal van baj), következésképpen még sokáig a zeniten marad. Hanem a kérdés az, hogy mi most a teendő. Már azon túl, hogy sürgősen valami bátorságdíjra terjesztjük fel a bátor oktatót és az iskolaigazgatót. Azt gondolom, legelőbb is meg kell mondani nekik, hogy bátorságuk nem volt hiábavaló: Kertész Imre úgy összecsinálta magát, hogy azóta sem mer tollat venni a kezébe, sőt ő maga kérte, hogy töröltessék neve nemcsak a Nobel-díjasok, de a magyar írók lexikonából is. Elie Wiesel reakcióit sajnálatos módon nem ismerjük, mert az eset után egyszerűen eltűnt, feltehetően rejtekhelyen megbújva gondolja át eddigi hitvány életét, s felülvizsgálja álláspontját a világ dolgairól, majd miután megtagadta múltját, bocsánatot kér a mezőkövesdi tantestülettől és az emberiségtől.

Ám nehogy azt higgyük, hogy nemzetünk legbátrabb fiai hátradőlhetnek a karosszékükben. A Tárki felméréséből tudjuk, hogy a magyar lakosság a valós százezer fő helyett egymillióra saccolja a zsidók létszámát Magyarországon, amiből következően minimum még kilenc Kertész Imrének kell rejteznie a mezőkövesdi szakközépiskola tantermeiben, s mennyi lehet még az országban. És akkor azt még nem is tudjuk, hogy a pirézek nem zsidók-e valójában, úgyhogy most van csak ideje igazán a bátor és magas fokon civilizálódott tanároknak, iskolaigazgatóknak. 2012

Isten neki, fakereszt

Állunk a téren, pár centire a jászoltól a gyerekkel, s mondani kell neki valamit, mert kérdezett. Ráadásul nem az én gyerekem, én csak vigyázok rá, amíg az anyja bement a boltba, nem akarom őt ideológiailag hamis útra terelni, s mit tudhatom, hogy otthon mire tanították. Azt kérdezte tőlem a gyerek, hogy ez volna az a Jézuska, aki az ajándékot hozza majd szenteste? Nehéz a válasz. A jászolt asztalos faragta, kitűnő munka, a széna is illatos, s még a bárányok is elmennek. De már a kis Jézus mintha Down-kóros volna, amúgy is kétszer akkora a feje, mint egy rendes csecsemőnek, igaz, József se különb, akárha most rúgták volna ki a közmunkásegyetemről, mert nem tudott rendes hópelyhet rajzolni; ha ilyenek voltak annak idején az ácsok, csoda, hogy az emberiségnek tető van a feje fölött. Plusz Mária, akinek kifejezetten kihívó a tekintete, Kövér László azonnal ráküldené a házőrséget, ha megjelenne neki álmában, függetlenül attól, hogy Mária egyáltalán nem lóg ki a sorból, teli van a város torz és ijedelmet keltő Szent Család-figurákkal; ennyi dilettáns vagy részeg alkotó azért csak nincs a szakmában. Ez most azért jött ki így belőlünk, s éppen most, mert a nemzeti ügyek kormánya, amely már mindent maga alá vont, amit csak lehetett, sőt legújabban mérnököket államosít, ezenfelül mindent ellenőriz, előír, ízlést szabályoz, megmondja, mi művészi, és mi nem, az életnek épp ezt a szegmensét hagyja a kommunistákra. Hagyja a

kereszténységet galád módon lejáratni, ahelyett, hogy az asztalra csapna, és államosítaná a Szent Családot, s akár az alkotmányba is belenyúlva rögzítené, ezután csakis ilyen és ilyen paraméterekkel lehet József családját ábrázolni, s előzetesen minden kis Jézust be kell mutatni Kerényi Imre miniszterelnöki megbízottnak. Éppen elég a nagyközönségnek az éjféli szentmisét nézni a televízióban, az új nemzeti notabilitások buta arcát, ahogyan a nagy hitgyakorlásban fogalmuk sincs a liturgiáról, mikor kell felállni, leülni, mikor pedig áment mondani, a legtöbb a Miatyánkot sem tudja, csak motyog a bajsza alatt, s lopva a mellette állót figyeli. Nem mintha az én fiammal könnyű lett volna. Ő a legnagyobb pechére a keresztre feszített Jézussal találkozott először, egyből kérdezte is, hogy ez az illető fog-e nálunk megjelenni karácsony este, s ha ő így ki van feszítve, és több sebből vérzik, akkor hogyan nézhetnek ki az angyalok. Jó, ez mind gyerekszáj, derűt fakaszt még Andor atya arcán is; istenem, a gyerekek ilyenek, majd a hittanórán megokosodnak. Adventre a Jobbik nevű parlamenti párt telirakta a várost kettős kereszttel. Az egyiket a Lehel téri római katolikus templommal szemben verték le, de előbb Vilupál parkettabeeresztővel jól bekenték. Már több glossza jelezte, hogy a keresztállításra a főpolgármester adott engedélyt, amit mi nem akarunk elhinni. A főpolgármester ugyanis istenfélő, és különösen a vallást illetően olvasott ember, ő tudja legjobban, hogy római katolikus templom elé kettős keresztet állítani, ráadásul a református Hegedűs Lóránt spirituális vezetésével, több, mint provokáció, a hívők és az egyház semmibevétele; hacsak nem ez volt a célja. Ám egy városvezető mégsem lehet annyira hülye, hogy épp advent idején támogasson vallásháborút. Amúgy is, az ünnepelt születésnapját azzal az eszközzel köszönteni, amely a halálát okozta, érdekes ünnepi szokás. Olyan ez, mintha a Jobbik hívei Szálasi születésnapján apró akasztófákat ajándékoznának egymásnak. Ha rajtuk meg a Városházán múlik, még sor kerülhet rá. 2013

Sárga cipőfűző

Ülünk a villamoson, látjuk, hogy lóg a fiatalember cipőfűzője, meg fog benne botlani, szólni kellene, de hogyan. Harmadmagával áll a csuklós részen, bakancsot visel ő is, csak az ő fűzője citromsárga. A másik kettőé fehér, a fehér fűző a rasszisták jele, ezzel üzennek egymásnak s a világnak. Mi a tudás alapú társadalom hívei vagyunk, tudjuk, hogy a cipőfűző színének jelzésértéke van, nem csupán valami hóbort. A piros fűző a ballábas bakancsban, példának okáért, a punkok jele, ám ha közben a jobb fűző fekete, akkor kommunistával állunk szemben, míg ha kék, akkor anarchistával. Ilyeneket tudunk mi, mert haladni kell a korral, a korábban megszerzett tudás gyorsan amortizálódik, aztán itt állunk tudatlanul. A citromsárga fűző azt jelenti: zsidógyűlölő. Vigyázat, nem arról van szó, hogy szóljunk-e a fiatalembernek, mert hiszen embertársunk ő, mi pedig jóérzésű keresztények vagyunk, hanem hogy miként szóljunk neki. Ráadásul háttal áll nekünk, csak fehér fűzős társai arcát látjuk. A fűzők szerint tehát az egyik antiszemita, a másik kettő rasszista. Az ugye mégsem mehet, hogy „Rasszista úr, lesz szíves, szóljon Antiszemita úrnak, hogy hatalmasat fog tanyázni”, az meg, hogy a legkisebb közös többszörös alapján egyszerűen lenácizzuk őket, végképp kockázatos. Pár nappal előtte marasztalta el első fokon a Fővárosi Törvényszék az ismert történészt, mert egy vitaműsorban neonácinak nevezte a Jobbikot, s ezzel megsértette a párt jó hírnévhez való jogát, ráadásul öncélúan, amit a bíró nem győzött hangsúlyozni. Eszünkbe jut, hogy éppen két évvel ezelőtt viszont a Pesti Központi Kerületi Bíróság megszüntette az eljárást az ismert újságíró ellen, aki a Jobbikot „rohadék, fasiszta, náci” pártnak nevezte cikkében. „Fasiszta úr, lóg Rohadék úr cipőfűzője” - mondhatnók a törvény erejével a hátunk mögött a fiúknak, de az 1-es villamoson ezt mégse. Nem vagyunk se jogászok, se történészek, mi magunk is hajlamosak vagyunk öncélúskodni, keverni nyilast nácival, fasisztával; igaz, az embert meg nyakra-főre kommunistázzák anélkül, hogy tudnák, mi az; ez a jó a magyar nyelvben, az édes tudatlanságban, hogy egy életet le lehet

élni negyvenes szókinccsel, mégpedig eredményekben gazdagon, olyan szavakkal a szánkban, amelyek jelentését sem ismerjük. Mi több, azt olvasni, hogy a történészt elmarasztaló bírónak túl nehéz szöveg volt a szakvélemény, s épp az ellenkezőjét olvasta ki belőle, mint amit a szerző beleírt; mi lesz itt, ha a funkcionális analfabetizmus elhatalmasodik a bírói karon is. Az ember nem akar jó hírnevet rontani, pláne villamoson, ezért inkább kinéz az ablakon, orrát öncélúan egészen az üveghez nyomja. Nem mintha félne vagy szorongana, látta már vagy tucatszor a sárga fűzőst a társaival, Békásmegyer felől jöttek, s mindig csöndesek voltak, tisztelettudók, meccsre, koncertre vagy nagyszabású tiltott eskütételre mentek. Késő este aztán mutatta őket a híradó, mert csak csapatba verődve handabandáznak, provokálnak és masíroznak, külön-külön már a szúrós tekintettől is elszaladnak. Az Ajtósi Dürer sornál aztán rendben leszállnak, csak most, az ablakból kitekintve látni igazán, hogy három gyámoltalan, pattanásos arcú gyerek. Mégis az emberben ördög bujkál, s nem bánná, ha a sárga fűzős felbukna a fűzőjében, vagy valami történne. De nem, magabiztosan, lendületesen ér át társaival a túloldalra, majd már csak annyit látni, hogy az esti szürkületben a fehér cipőfűzők, ha lehet, még inkább vakítóak, a sárgák pedig még sárgábbak; aztán elnyeli őket a város. 2013

Vörös alsógatyák

Mégsem kell nyugdíjba mennie Radnóti Sándor Széchenyi-díjas tudósnak, egyetemi tanárnak. De nem azért taníthat tovább a nagy lefejezések ellenére is az ELTE bölcsészkarán, mert kiváló és nagy tudású koponya, akihez a diákjai is ragaszkodnak, hanem mert nincs meg neki a nyugdíjazáshoz szükséges negyven év munkaviszonya. Miért nincs meg a nemsokára hatvanhét éves Radnóti Sándornak a negyven év munkaviszonya? Hát azért nincs meg neki, mert a hetvenes évek végén ellenzéki magatartása miatt kirúgták az állásából, minek következtében tíz éven át nem kapott munkát. Tájékozatlanabb kormánypárti és békemenetes olvasóinknak

jelezzük, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek a Kádár-kor volna, így a szóban forgó illető tevékenysége, mondjuk úgy, a kommunista diktatúra ellen irányult. Ha most a Holdról pottyantunk volna ide a múlt héten, nem értenénk ezt az egészet. Azt gondolnánk, itt van egy ember, aki ugyan ereje teljében van, de szeretné most már a nyugdíjas évek közismerten megnyugtató biztonságát élvezni, hogy aztán nyugdíjasként, de teljes szellemi vértezetben járjon vissza tanítani az egyetemre, ahogyan az civilizált országokban mindennapos. Igaz, hiányzik neki tíz éve, no de ez itt már nem a kommunista rendszer, épp az ellenkezője, következésképp nyilván elismeri a kommunizmus évei alatt tanúsított ellenzéki magatartást, s jóváírja azt a tíz évet, kerül, amibe kerül. Arra nem gondolnánk, hogy valami szochazáért, pontosabban szólva nem-szochazáért érdemérmet kezdjen osztogatni a kormány, az egykori ellenzékiek gyermekeit pedig felvételi vizsga nélkül vegye fel az egyetem, állva az összes költséget, ilyet csak a kommunisták tettek, de az efféle tíz évet igenis el lehetne ismerni, még ha az nem is járt akkora kockázattal, mint mondjuk Szűrös Mátyás vagy Kerényi Imre párton belüli ellenálló tevékenysége, így azonban Radnóti Sándor tíz évet elszórakozott legszebb férfiéveiből, ezzel az erővel el is ihatta volna az eszét, mint valami káemkás lumpenproli. Nem tudni, miért, de hirtelen felötlik, hogy ennek a rendíthetetlenül kommunistaellenes új kurzusnak van egy minisztere, aki ma hatvannégy éves fejjel az egész belügyért felel, s árgus szemmel lesi, nem üti-e fel újra a fejét valahol a kommunizmus. Az illető speciel negyvennyolc éves kora óta van nyugdíjban, s föl is veszi rendesen minden hónapban az illetményét, most épp a miniszteri fizetése mellé, holott azt másnak nem szabad. Amint azt nyilvános megkeresésre nyilvánosan elárulta, a nyugdíj jár neki, hiszen negyvenhat éven át fizette a társadalombiztosítást. Tehát dolgozott. A többi között azon, hogy úgy is mint a kommunista párt tagja tevőlegesen is megakadályozza Radnóti Sándort és hasonszőrű társait a kommunista rendszer elleni magatartásban.

Igaz, ez még akkoriban volt, ma pedig ma van. Érthető hát, hogy amikor pár napja a kommunistákkal szemben kérlelhetetlen miniszterelnök az évértékelőjében ahhoz a részhez jutott, hogy a kormánypártban „még mindig vannak olyanok, akik vörös alsóneműjüket narancssárgára cserélték, és úgy viselik gondosan, hogy az kilátszódjon a nadrág alól”, ő is derűvel az arcán nézett körbe a teremben, csakúgy, mint egykori párttársai, ma szintén miniszterek és államtitkárok vagy épp a Békemenet élenjárói, hogy ugyan már, kikről lehet szó. Egyébként a Biszku-példán okulva hol van az betonba vésve, hogy ha esetleg meglesz Radnótinak a negyven éve, muszáj neki nyugdíjat adni? 2013

Mesés Kelet

Azt kérdjük a Magyar Tudományos Akadémia vezetőitől, hogy mennyiért adják ki hétköznap délelőttre az épület dísztermét, büfészolgáltatással természetesen. Az idén lesz ugyanis hatvanéves a belarusz nép nagy, demokratikus fia, Alekszandr Lukasenko elnök, akiről ebből az alkalomból életrajzi kötet készül, s ezt szeretnénk méltó körülmények között bemutatni. Azt olvastuk, hogy az Akadémia igen sikeres könyvbemutató színhelye volt a múlt héten, amikor a Lukasenko-nál nem kevésbé demokratikus Nazarbajev kazah elnök önéletrajzi könyvét méltatta előbb Horváth János parlamenti korelnök, majd Fazekas Sándor agrárminiszter. Utóbbi mindjárt kiemelte, hogy a legendás kazahmagyar barátság és rokonság éppen ezerötszáz éves múltra tekint vissza. Minthogy néhány történész ez utóbbi kijelentés után egészen elfehéredett, mondván, kazahok nemhogy ezerötszáz, de hétszáz évvel ezelőtt sem léteztek, nagyjából Hunyadi János korától tudunk róluk, ezúton tolmácsoljuk szónoki kérdésüket: a Magyar Tudományos Akadémiánál létezik-e egy bizonyos nívó, amely alatt nem engednek be rendezvényt az amúgy sokat megélt falak közé,

vagy pedig mindenki bemehet, aki fizet vagy államérdekre hivatkozik, és akkor gátlás nélkül mindent összehordhat. Félreértés ne essék, nem a kazah nép nagy fiával van bajunk, éppen ellenkezőleg, nagyon is helyénvalónak tartjuk az ünneplését, szellemi produktumainak a magyarországi terjesztése pontosan belefér a képbe. A hetvennégy éves elnök már 1962-ben kommunista volt, ma is ennek szellemében vezeti népét. Hogy mást ne mondjunk, az alkotmányt meg a választási törvényt a maga javára szabta át, elnyomja az ellenzéket, szobrot emeltetett magának, tízszer akkora elnöki palotát építtetett, mint a Fehér Ház, a hatalmat a családja kezében koncentrálja, a lányából parlamenti alelnököt csinált, mintegy további perspektívákat és hatalomgyakorlási ötleteket is nyújtva magyar kollégájának. A dekadens Európa természetesen megveti mindezért, és despotának tartja, úgyhogy a parlamenti korelnök joggal tanácsolhatta a bemutatón, hogy „ez a könyv kerüljön középiskolákba, egyetemekre, iskolákba, könyvtárakba, mert tanulságos, történelmi olvasmány”. Kazahsztán földje a világ olajtartalékának három százalékát rejti, és a világ legnagyobb uránexportőre, ám az tényleg ritka, hogy egy ilyen adottságú ország vezetőjének ennyire hasonló legyen a hatalomgyakorlási stílusa a miénkhez. Elkerülendő azonban a miniszterek és egyéb szerzetek tárgyi tévedéseit, azt kérjük az Akadémiától, hogy bocsásson a rendelkezésünkre néhány megbízható és rugalmas gondolkodású történészt, aki igazolni fogja a Lukasenko-ünnepségünkön, hogy a szintén legendás belaruszmagyar barátság viszont legalább kétezer éves, az elnök pedig legalább akkora barátunk, mint Narabajev vagy éppen Alijev azeri elnök. Ami aztán a továbbiakat illeti, június 4-én hazánkba érkezik Narabajev elnök, hogy személyesen avassa fel a Városligetben a nagy kazah költő, Kunanbajev háromméteres szobrát, amit sokan értetlenül fogadtak, hiszen nevezett kazah illető sem nem volt futballista, sem nem vallott náci eszméket, hogy a fővárosi közgyűlés ennyire favorizálja. Június 4-e egyébiránt a trianoni békeszerződés aláírásának, a nemzeti összetartozásnak a napja. Kár, hogy nincs

kéznél valamelyik börtönünkben, ha nem is egy baltás gyilkos, de legalább egy tisztességes kazah fojtogató; a kiadatása méltón pecsételné meg a két ország barátságát. 2014

Szop

Negyven éve vagyok a szakmában, ám most itt állok a legnagyobb bajban. Meg a szerkesztő is. Azt a válasz, hu-n megjelent mondatot akarom a legjobb újságíró-iskolák tanításainak megfelelően pontosan, hitelesen és szakszerűen idézni, hogy „Orbán úgy leszopta neki (Putyinnak), hogy bazmeg, feláll a farka tőle”. Mint tudvalevő, a fentieket a varsói lehallgatási jegyzőkönyvek szerint a lengyel olajtársaság elnöke mondta a lengyel pénzügyminiszternek a magyar helyzetet elemezve egy magánbeszélgetés során, a Wprost lengyel lap pedig igen nagy szolgálatot téve a világnak, ám egyszersmind megoldhatatlan feladat elé állítva a magyar sajtót, közzétette. Igaz, hogy más változat szerint az olajvezér az irodalmibb „Orbán úgy leszopta Putyint, hogy azóta felcsapott farokkal jár” formulát használta, a hvg.hu és a 444. hu is ezt vette át, ám a szép beszédre igen kényes magyar nagyközönség számára ez ugyanaz a trágárság. A gondom tehát az, hogy az idézett mondatban szereplő, orális tevékenységre utaló szóban hová tegyem a * jelet: oda, ahová az index.hu is tette a címében, mármint, hogy „lesz*pta”, vagy inkább a tradicionálisabb „lesz. pta” formulát használjam, mert ezt akár mindjárt a gyerek kezébe is lehet adni, s még egy miniszteri fácánvadászat úri közönsége sem találhat benne kifogásolnivalót. Egyébként igen hálásak lehetünk Krawiec elnöknek, aki néminemű támpontot is ad arra nézve, hogy körülbelül milyen hangnemben beszélnek külföldi barátaink Európa erős emberéről, sőt Angela Merkel után a legbefolyásosabb személyiségéről, aki sikert sikerre halmoz. A főszerkesztőjétől és más káros elemektől megszabadult origo.hu mindenesetre az „Orbánról is megvan a véleményük a lehallgatott lengyel vezetőknek” címmel tálalta Krawiec elnök szavait, ami egyenesen telitalálatnak mondható: mint tudjuk, annak idején az

Ovális Irodában történtekről a Washington Post is akképpen számolt be, hogy „na, Lewinski kisasszonynak kétszer is megvolt a véleménye Clinton elnökről” - és már helyben is vagyunk. Köztudott, hogy a magyar ember nem híve a mocskos, trágár beszédnek. Előfordul ugyan, hogy esténként két kezét az asszonya torkán tartva ízes magyar szavakkal kéri rajta számon feslett erkölcsét, ám nyomtatásban látva példának okáért a kurva szót, nyomban rosszul lesz, majd éktelen haragra gerjed, és lemondja a lapot. Ezért van az, hogy még egy párját ritkító, országos ügyről szóló lehallgatott beszélgetés igen fontos részletét is át kell írni vagy ki kell pontozni. De azért mégis. Itt van a magyar kormány saját bejáratú agit-prop osztálya, az egykoron hírügynökségi funkciót betöltő Magyar Távirati Iroda, ami némi késéssel az „Orbán minden módon kedvében jár Putyinnak” formulával interpretálta az elhangzottakat. Hogy az MTI mára milyen képességű és milyen morális paraméterekkel bíró vezetők gyűjtőhelye lett, nagyjából megítélhető az elhallgatott eseményekből, a csúsztatásokból és a hazugságokból; ezek nyilván az országépítő munka szerves részei. Ám olyat írni a saját miniszterelnökünkről, csodálatunk tárgyáról, hogy mindenben kedvében jár Putyinnak, ez minimum egy Pride-napi teherautós felvonulást sejtet a két államférfi részéről. Hogy úgy mondjam, ilyen hülyének még kormány által kinevezve sem szabadna lenni. Azért ne általánosítsunk. „A magyar miniszterelnök behódolt Vlagyimir Putyinnak”, írta a Magyar Nemzet online kiadása. Semmi orális szex, semmi bujaság, a miniszterelnök egyszerűen csak behódolt Putyinnak, mint kutya a falkavezérnek. Bátor interpretáció; ezek már nyilván tudnak valamit. 2014

Beszélő szobor

Beszélő Wass Albert-szobrot állítanak fel Egerben Habis polgármester előterjesztésére, jelenti a helyi Egri Szín című portál. Ha valaki másfél méterre megközelíti a szobrot, akkor az megszólal, és azt kérdi az illetőtől, hogy „Melyik versemet szeretné hallani?” Mire

az illető a szoborba épített számítógépen kiválasztja a számára kedves Wass Albert-verset, amit aztán a szobor elszaval, persze - és ezt a költő rajongóinak kedvéért jegyezzük meg - konkrétan nem a szobor szaval, hanem a benne elrejtett tudományos szerkezet, pontosabban, akik rámondták a verset. Megfigyelhető, hogy amióta az egri városvezetésnek sikerült eltávolíttatni a Dobó térről a híres Végvári vitézek lovasszoborcsoportot, s immáron nem nyomasztja az ablakon kitekintő képviselőket a lovak feléjük forduló segge, Habis polgármesterrel az élen felszabadulttá váltak, szárnyal a képzeletük, maximálisan kidomborodott az innovatív énjük. A beszélő szobor például az első időkben még csak pár verset tud, ám, minthogy az évenkénti Wass Albert szavalóversenyeket ezután az előtte kialakított, és NagyMagyarország határait kirajzoló burkolaton rendezik meg, a repertoár hamar kiszélesedik, a produkciók pedig az idők végezetéig visszahallgathatok lesznek. Észre kell vennünk, hogy a beszélő szobrokban igazi nemzetformáló értékek rejteznek. Nem csupán a rendészeti vonatkozásokra gondolunk, nevezetesen, ha egy szobornak a leírás szerint „vandálbiztos színes monitorja van”, és komplett verseket képes elszavalni, akkor vandáltámadás esetén nyilván olyat is képes mondani, hogy „Jó napot kívánok, anyádat fesd be kékre”, és ennél még távlatosabb perspektívákat is látunk. Ha van beszélő Wass Albert, akkor nyilván lesz beszélő Tormay Cécile meg beszélő Nyirő József, és még mindig nem számoltunk tágabb körökkel, rengeteg kiváló államférfiúnkkal, Horthytól kezdve Szálasiig; utóbbi mindjárt a keresztlevelüket is elkérhetné a járókelőktől, leszállhatna a talapzatról, hogy a lehetséges trendeket illetően barátságosan elbeszélgessen az emberekkel a magyar jövőről. Mindebből arra következtetne az ember, hogy a beszélő szobor a Dobó teret ékesíti majd, ahol a tömegigényből kifolyólag akár egész nap szólhatnának a Wass Albert-versek. Ez kedvezően hatna a városházi tisztségviselők munkájára, hiszen közismert tény, hogy a közszolgáknak, de különösen a nép választott képviselőinek a jól ismert „A kő marad” felkiáltásra azonnal megindul az

endorfintermelésük, boldogság költözik a szívükbe, amely átragad a lakosságra is, és mindenkinek megnő a jólétérzete. De nem. A szobrot az előterjesztés szerint a csöndes és családias, fenyőkkel övezett Farkasvölgyi utcában helyezik el, „amelynek végét egy gázfogadó állomás telke zárja le, rajta épülettel”. Most lesz jó ott őrnek lenni. 2014

Nem üzennek semmit

Ha Landerer Lajos élne, a Békemenet élén vonulna. A nyomdáján kívül több ezer hektárnyi állami földbérlete volna, több tucat trafikja, ő építené a Közgéppel közösen a 85. számú főút Csornát elkerülő szakaszát is. Landererről azért írunk, mert ma ő az egyedül hasznosítható ember a negyvennyolcas márciusi forradalomból, ami egyébként dr. Nemeskürty István nagy Kossuth- és Széchenyi-díjas irodalomtörténész szerint nem is volt forradalom - ám ezt meg már Kossuth Lajos mondja -, csak pesti lárma. Landerer korunk embere. Tudnivaló, hogy kifejezetten jó kapcsolatai voltak a bécsi udvari körökkel, Metternich herceggel, főképp a titkosszolgálatokkal, így már előző este sejthette, hogy másnap lárma lesz az ő nyomdájában is. Azt mondta tehát előző este a gépmestereknek: „Ha kevesen lesznek az i ak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, kapják meg, amit akarnak!” Figyeljük meg a kreatív alkalmazkodóképességet. Semmi eszmei, ideológiai töprengés, ellenben nyugodt és józan helyzetértékelés történik, analízis, érdekfelismerés, továbbá a józan gépmesterek, akik pontosan értik a szituációt, akárha a közeli halpiacon volnának, amikor kés kerül elő, nyomban megértik, hogy ki mellé kell állni. Történészi feladat: hány gépmester tartózkodhatott Landerer nyomdájában a segédeket és a takarítószemélyzetet is ideértve? Illetve az i ak hányan voltak, de nemcsak az ajtóban tolakodva, hanem és főként azon túl - az alacsony, bajszos, meg a valamivel magasabb, elálló fülű i ú mögött? Mennyi ideje lehetett Landerernek a döntésre, melyik oldalra álljon, ki lesz a nyerő? Talán egyetlen

másodperc adatott meg neki, és Landerer jól döntött: miután arra a mondatára, hogy a két kéziratot kinyomtatni nem áll módjában, hiszen „nincs rajta az engedélyezés”, az i ak tehetetlenül toporogtak, ő maga volt kénytelen sokat sejtetően, már-már szájbarágósan kijelenteni, hogy akkor az urak „foglaljanak le egy sajtót”, mire végre Irinyi kapcsolt, s lefoglalta az újdonatúj amerikai sajtógépet, és máris hömpölyöghettek tovább a márciusi események. Amikor kamaszkorunkban abban a szerencsében részesülhettünk, hogy miután az iskolákban elmondták a nagy nap történetét, velünk maradt még kicsit az egyik tanár, és elmesélte, amit nem írtak bele a tankönyvekbe, az volt igazán a csoda. Hogy miénk az egyedüli forradalom a világban, ami ebédszünet miatt félbeszakadt, s csak délután háromkor folytatódott; a forradalom egyik vezetője, Vasvári Pál késett, mert találkája volt Teleki Blankával egy hónapos szobában, miként Szendrey Júlia Jókaival kacérkodott; Táncsics Mihály átaludta a szállodában a tiszteletére rendezett nemzeti színházi díszelőadást; hogy amikor kiszabadították, akkor a társát - egy szintén politikai foglyot - a börtönben felejtették, s ezen anekdoták által negyvennyolc márciusa izgalmassá, életszerűvé vált, bele lehetett szagolni az események levegőjébe, megszeretni a szereplőit, sőt, akár el is játszani őket. Már mindjárt a dadogós Sükeyt, aki a Pilvaxban saját maga olvasta föl a közönségnek a 12 pontot, de úgy, hogy kö-kököveteljük, s hogy sa-sajtó, sza-szabadság, mire persze kiröhögték, de még a rendőrbesúgó is; az efféle azonosulás állítólag hasznos a feltörekvő i ú nemzedékek számára, plusz a beavatottság érzete, hogy mi tudunk ám olyat is, amit más nem, mert a tankönyvekből kihagyták; ezért is jó, hogy volt ennek az országnak egy Katona Tamása, és van még egy Csorba Lászlója. Az egész márciusi ramazuriból csak Szikra Ferencet nem értjük. Neki köszönhető, hogy a Nemzeti dal az lett, ami, nem több és nem is kevesebb. Amikor Szikra Ferenc irodalomkedvelő jurátus már két nappal az események előtt igen udvariatlan és meggondolatlan módon bele-beletekintett a szerző válla fölött Petőfi kéziratába, s

nagy meglepetésére a költő nem szólt rá, meg találta jegyezni, hogy a „Rajta magyar!” kezdés nem lesz jó. Ahhoz ugyanis a magyart előbb talpra kell állítani, s csak aztán jöhet a rajta. Túlzás nélkül állítható, hogy Szikra Ferenc jurátus mérhetetlen szolgálatot tett a magyar irodalomnak s a magyar nemzetnek. „Rajta magyarral” szegényebb volna a magyar nemzet, félkarú óriás, ergo Szikra Ferenc minimum társszerző, a társszerzőket megillető jogokkal; hogy aztán milyen arányban, az már az Artisjus iroda dolga. Mármost egy ilyen embernek hogyan nincsenek örökösei, kérdezhetnénk, akik az asztalra csapnak, és miért nincs még szobra Szikra Ferencnek, és miért nem tagja posztumusz a Magyar Művészeti Akadémiának, az örökösök által kikövetelt havi százötvenezer forinttal. Amely összegért a nemzetinél is nemzetibb magyar írók és művészek meghunyászkodás és haszonlesés nélkül szolgálják a kultúrát, noha nincs feleakkora életművük sem, mint Szikra Ferencnek. „Aznap korán reggel O. Viktor a Pilvaxba sietett, és O. Viktort és O. Viktort ott találva O. Viktor lakására hívta őket, aki a 12 ponthoz proklamációt szerkesztett. Ezután O. Viktor társaival ismét a Pilvax kávéházba ment, ahol O. Viktor fölolvasta a 12 pontot és a proklamációt, majd O. Viktor elszavalta a Nemzeti dalt. Tíz óra után a lelkes tömeg az O. Viktor & O. Viktor könyvnyomdába vonult, s amíg a nyomtatás tartott, O. Viktor, O. Viktor, O. Viktor és O. Viktor beszédet intéztek a néphez, és megállapodtak abban, hogy délután kiszabadítják az állami fogdában lévő O. Viktort.” Miért ne lehetne ezt emlékezni, hiszen múlt és jelen között egyre elhanyagolhatóbb a különbség, a múltat, jelent, jövőt egyetlen személy formálja, negyvennyolc (meg ötvenhat) legfőbb örököse; a nemzet már most úgy emlékezik vissza bármilyen rendű és rangú eseményre, ahogyan azt ő jónak látja. Ha a legsúlyosabb történések is skrupulusok nélkül válhatnak rendészeti eseménnyé, sőt bármely rettenetből lehet szimpla, szóra sem érdemes rendészeti eljárás, akkor bárkinek bármit le lehet írnia, illetve még Schmidt Mária is mértékadó történésznek mondhatja magát.

Ami bennünket illet, mi ezerkilencszázötvenben születtünk, ám csak úgy nagyjából hatvanévesen vettük észre, hogy úgy hazudunk, mint a vízfolyás. Ahogyan telnek az évek, úgy meséljük egyre intenzívebben a hathármat, a Rákosi-időket, de főleg ötvenhatot, mintha a történések kellős közepében lettünk volna. Már háromévesen észrevettük Hidegkúti visszavont szerepkörét, Nagy Imre kinevezésén fellélegeztünk, ott voltunk Rajk újratemetésén, ötvenhatban pedig az élre álltunk. S nem is olyan nagy hazugság ez, hiszen végül is akkor már éltünk, léteztünk, lélegeztünk, ha gyerekként is, de valamiképp érintettek voltunk, ebből következően több jogunk van bármit lódítani a múltunkról, mint azoknak, akik csak jóval később születtek, s most meg akarják mondani, hogy mi volt. Hatvanéves fejjel kell az embernek végighallgatnia, hogy mi történt vele nyolcvankilencben, akkor, amikor legszebb férfiéveit élte, viszonylag szenilitásmentesen, de annyira, hogy még most is előtte van minden nap, mozdulat, gesztus, az akkori hírek és hazugságok és igazságok. És akkor most az egykori kommunista filozófus magyarázza el az állami tévében, homlokát pöffeszkedve a mennyezetnek vetve, harmincéves, kezdő történészek és negyvenes műsorvezető társaságában, nemcsak azt, hogy mi volt, de hogy mit érzett az ország. Rezzenéstelen arccal mondják bele a fejekbe a hazugságot, s illúziók ne legyenek: most még csak pár hónap és év van elcsalva, ok és okozat fölcserélve, ám nem kell emberöltő sem hozzá, s emitt végképp össze- és szétcsúsznak a civil életek is, amott pedig mindenki kollégiumi szobatárs volt, egész nap futballozott, majd a Békemenettel Landerer nyomdája elé vonult. Látható, hogy Heckenastról mélyen hallgatunk. Ő egyszerűen otthon maradt március tizenötödikén. Azt azonban, hogy politikailag nem értett-e egyet az i akkal, esetleg úgy találták Landererrel, hogy bárhogyan alakulnak is a dolgok, az egyik mindenképp megússza, s viheti tovább az üzletet, vagy csak megfázás gyötörte, netán találkája volt egy művésznővel, nem tudjuk. Mindenesetre ez az otthonmaradás, ez a nem részvétel az eseményekben épp eléggé

ismerős, mi magunk is így vagyunk vele: a magunk részéről föl vagyunk háborodva a dolgok állásán, tűrhetetlen, ami folyik, és valamit most már tényleg tenni kell; ám ezeknek én ki nem mozdulok otthonról. Heckenast Gusztáv kivárja, mi lesz, s bár Landerert övezi a forradalmi dicsőség, övé a győzelem: miután társa bujdosni kényszerül, majd meghal, egyedül övé a nyomda, amely végül beolvad a Franklin Társulatba, és a honi könyvkiadás zászlóshajójává válik; lám, Heckenast Gusztáv nélkül nincs irodalom. Szombaton március 15. van, s az ország legjobb és leghitelesebb szónokai vért fognak hugyozni az erőlködéstől, hogy galaktikus méretű ováció közepette kifejtsék, Petőfiék voltaképpen a rezsicsökkentésért harcoltak, Haynau eredeti neve pedig Simon Gábor volt. Ugyan a legkiválóbb szónokok mindig azzal indítanak, hogy mit üzennek nekünk a márciusi i ak, ám a vége mindig az, hogy ők üzennek nekik. De nehogy azt higgyük, mindez nem szellemi teljesítmény; és akkor a Békemenet még el sem indult. 2014

A beugrás össznépi hasznáról

Szülő tartotta meg az irodalomórát az egyik miskolci szakközépiskolában, írja Doros Judit a Népszabadság csütörtöki számában, a magyartanárnak ugyanis az új tanévben még nem volt ideje bemenni az osztályba. Ez nagyon jó hír; mondhatnánk úgy is, fény pislákol az alagút végén. 2015 őszére Balog miniszternek és csapatának sikerült olyan magaslatokra emelni az oktatást, hogy iskola és szülő soha nem látott harmóniában garantálja a szépreményű i ú nemzedékek magas színvonalú oktatását. Főleg, hogy az irodalomórára beugró szülő magyar-ének szakos tanárnő, aki ráadásul állástalan, így a tanárokkal ellentétben nincs kifacsarva, és hosszú idő után először tapasztalhatja, hogy nem idegesíti a diákok jelenléte. Azon persze ne lepődjünk meg, ha az illetékesek szigorú vizsgálatot indítanak, és megállapítják, hogy az állástalan tanárnő veszélyes jelenség: délelőttönként iskolák körül ólálkodik, beles a

tantermek ablakain, s ha valamelyik osztályból csak egy percre is kimegy a tanár, azonnal a helyére ugrik, és leadja az anyagot. Nehogy azt higgyük, hogy az állástalan magányos harcos, hogy csak kirúgott fizika- és matektanárok állnak lesben. Mások is figyelnek. A beugrás ma már az élet minden területén csak jobbat hozhat, mint ami van. Néhány évvel ezelőtt egy mátészalkai bírónő borzolta a kedélyeket azzal, hogy súlyos leterheltsége okán maga helyett a lányát küldte be a tárgyalásra, aki aztán szakképzettség nélkül is meglepően bölcs és igazságos ítéleteket hozott. Ha azt vesszük, hogy még mindig túl sok a pedagógus az országban, s a bérükkel meg a folytonos krétarendelésükkel csak viszik a pénzt az iskolákat fenntartó KLIK-től, akkor még gazdaságos is a beugrás. Az nem lehet, hogy egy átlagos, harmincfős osztály ne tudjon produkálni két-három olyan szülőt, aki képes néhány szót összefüggően elmotyogni; ha Czunyiné köznevelési államtitkár asszony barátnőjéből gimnáziumi igazgatót lehetett csinálni, akkor egy átlagos háztartásbeli anyuka miért ne tudna egy osztályt akár a ballagásig elvinni, aminek fejében a KLIK díjat is felszámolhatna terem- és diákhasználat címen. Nemrégen írtunk egy nagyatádi nyugdíjasról, aki a fájdalomtól nem bírta kivárni, hogy időpontot kapjon az érműtétjére, ezért saját kezűleg vett ki otthon a combjából egy félcentis vérrögöt, a későbbi kórházi vizsgálat szerint eredményesen, mert helyreállt a keringése. Akkor lényeglátón mutattunk rá, hogy igen, ez a jövő útja. A kormány azt hiszi, hogy a menekültáradat árnyékában nem veszi észre a lakosság, hogy a magyar reformok továbbra is zökkenőmentesen működnek, az oktatás és az egészségügy kifejezetten szárnyal, intézményei pedig a módszereiket tekintve felnőttek a kabinethez. Ezt azért mondjuk, mert a nagyatádi önműtő nyugdíjas már megkapta az ügyvédi felszólítást, hogy a betegségére vonatkozó összes dokumentumot adja át. A hírek szerint a kórház be akarja perelni az önerősen meggyógyult férfit; kíváncsian várjuk, milyen címen. Már azon túl, persze, hogy a férfi egy műtéti beavatkozás örömétől fosztotta meg a kórházat, hiszen, mint általában a magyar egészségügyi intézményeknek, nekik is lasszóval kell fogniuk a

betegeket. A per kimenetele mindazonáltal kérdéses, a honi viszonyokat ismerve az is előfordulhat, hogy a kórház kéri majd a műtét előtti állapot visszaállítását; kérdés, megvan-e még a vérrög. 2015

A közönség tátog

Már a múlt héten szólni akartunk róla, de nem mertünk, hátha mi nem hallottuk jól, ám aztán Grecsó Krisztán megírta az e heti Élet és Irodalomban, úgyhogy semmi baj a fülünkkel. A múlt pénteki Göncz Árpád-temetésen, amikor a Ha én rózsa volnék című Bródyszerzemény utolsó strófájánál Koncz Zsuzsa a szokásnak megfelelően hátrébb lépett a mikrofontól, hogy a tömeg egymaga fejezze be a dalt, a gyászolók az állami tévé közvetítésében csöndben maradtak. Minden videofelvételen, minden más csatorna közvetítésében énekeltek, ám a Duna tévén nem. Egyszerűen lekeverték a gyászoló tömeg méltóságteljes és megrendítő énekét, így aki a köztévén követte az eseményeket határon innen és túl, azt láthatta, hogy immáron Göncz Árpád legodaadóbb hívei sem vevők a liberális népbolondításra és uszításra. Jaj, dehogy fogunk most aljasságot emlegetni, de még végtelen pitiánerséget sem, csupán az érdekelne bennünket, ez akkor itt most hogyan is van, mert ekkora csalás a honi televíziózás történetében még nem volt. A kiretusálást és a hírhamisítást értjük; ezek szimpla ujjgyakorlatok, amelyekhez megvannak a megfelelő jellemek, gerincek és vastagbőrök. Ám élő adásban lekeverni hirtelen a tömeg hangját, de úgy, hogy a következő képeken még véletlenül se látszódjék tátogó ember, páratlan bravúr, ugyanakkor kockázat is. Az nem olyan egyszerű, hogy amikor Koncz Zsuzsa elhallgat, és mi levesszük a hangot, akkor nyomban az első sorokban ülő notabilitásokat mutatjuk, mert például mi van, ha azok közül néhány a tömeggel énekel, tegyük fel, Áder János. Miért ne motyoghatná maga elé a többiekkel a híres zászlós strófát, hiszen egyrészt maximálisan független államfő, másrészt Bródy szövege abszolút nem veszélyes, nincs benne például olyan, hogy nyugodtan szennyezzük tovább élővizeinket. Mégsem történt baj, az állami tévé úrrá lett saját

magán, s ehhez nem elég a jól kifejlett professzionalizmus, ennek belülről kell jönnie, hadd ne mondjuk, erre születni kell. Azelőtt az állami tévé időnként nyílt napokat tartott, és a nagyközönség beülhetett Takács Marika bemondói székébe, megnézhette, mekkora a valóságban Mazsola, s hogy néz ki a Telesport stúdiója. Már ilyen nincs. Most, ha valaki bármire kíváncsi a tévével kapcsolatban, a sajtóosztályhoz kell fordulnia, amely a kérdést nyomban fölteszi a Facebookra, ahol aztán bármi is a kérdés, az érdeklődőt elküldik az anyjába. Ehhez minden szakmai, de főleg erkölcsi alapja megvan, elvégre egy komoly tévés sajtóosztály leginkább a szakmában sehol nem használható protekciósokból, ágyasokból s egyéb kóklerekből áll. Érdekes volna látni, hogy amikor lekeverik a gyászoló tömeg hangját, ki int a stábnak, hogy le a hangot, megremeg-e a rendező hangja, amikor kiadja az utasítást, és persze nem azért, mert megszólalt benne a szakmai lelkiismeret, hanem mert abban a pillanatban a szakma csúcsára érkezett. És tényleg ez a szakma csúcsa. A hírhamisító hírekért felelős igazgató lett, a főretusőr is felső vezető; ők adásnapról adásnapra adják tovább a szakma fortélyait a feltörekvő i ú kollégáknak, akik nem is sejtik, hogy létezik ennek a hivatásnak egy tisztességes és színvonalas változata. Ma már a huszonéves híradósok is skrupulusok nélkül mondanak bele bármilyen hazugságot a kamerába, és aztán nyugodtan alszanak éjjel. Igaz, ennek társadalmilag megvan az az előnye, hogy kevesebb lesz az idegbeteg, önmagával meghasonlott, alkoholista tévés. Bár azért várjuk csak ki a végét. 2015

Tessék mosakodni

„A pedagógus a munkája során külső megjelenésével is kifejezi hivatása rangját és tiszteletét” - így szól a Nemzeti Pedagógus Kar etikaikódex-tervezetének egyik kitétele, s kissé csalódottak vagyunk. Ennél több konkrétumot vártunk, minimum azt, hogy rögzítve lesz: a tanárember ne legyen büdös, mossa meg a haját, nyakát, hónalját, vágja le a körmét, így, pontokba szedve, hogy az egyébként is ostoba

és önállóságra képtelen pedagóguspopuláció megfelelő iránymutatást kapjon e téren is. S persze a ruházat. Hogyan öltözködjék a tanárember, ha megjelenésével méltó akar lenni hivatása rangjához? Ezt nemcsak azért kell rögzíteni, mert a pedagógustársadalom hajlamos fürdőgatyában, flitteres diszkóruhában, a halál angyalának öltözve órára járni, hanem a minőséget tekintve is: főleg az egyébként otthon koktélt szürcsölgető és szelvényeket vagdosó alsó tagozatos tanítók hajlamosak nem odafigyelni a minőségre. Mi magunk például nem tudunk úgy megállni a piaci ruhaárus sátra vagy a kínai bolt előtt, hogy össze ne akadjunk unokánk valamelyik tanárával, aki aztán zavartan magyarázza, hogy nem neki lesz a filléres, hamisított márkájú melegítő, hanem a rászoruló ismerősének. Persze, bólintunk megértőn, de vigyázat, nem az igényesebb kilós használtruhaboltokról beszélünk, onnan a működő reformoktól meggazdagodott magyar középosztály öltözködik. Jön az új tanév a szokásos iskolai kirándulásokkal, áll majd a sok diák az iskolaépület előtt, és várja a buszt. És akkor a nem megfelelő megjelenésű tanárok a Converse cipős, márkás dzsekikbe bújt tanulók között a kínai melegítőkben meg a kitaposott ázsiai edzőcipőkben mind lelepleződnek. Ha nagyon késik az a busz, a tekintet a fekete sportcipőn felejtődik, de hiszen ezt tetszett viselnie a tanár úrnak az évnyitón is, jaj, és ugyanezt a farmert, csak az ing volt ünnepi fehér, amit már alsós korunkban is viselt. Az osztályteremben még elrejti a kitaposott cipőt a tanári asztal, de kilépve a kapun a város kegyetlen, benne a kamaszok még kegyetlenebbek, ahogyan a tanárember is az volt diákéveiben, amikor még nem sejthette, mire ő tanár lesz, a pedagógusi életpálya leginkább használtruha-boltokba, bizományikba vezet. Hogyan lehetne a Lajos-forrásnál kínai cipőben, kitérdesedett melegítőben reprezentálni a pedagóguspálya nagyszerűségét, osztályfőnöki órán helyes megjelenésről, erkölcsről, etikáról értekezni az osztálynak. Itt jegyezzük meg, hogy az etikaikódex-tervezetből, mely szerint a pedagógusnak „Magyarország Alaptörvényéhez hűen” kell viselkednie, nyilván véletlenségből kimaradt annak rögzítése, mi van

akkor, ha egy általános iskolai tanárnőt kizárólag azért neveznek ki gimnáziumi igazgatónak minden létező fórum tiltakozása ellenére, mert a köznevelési államtitkár asszony barátnője, ráadásul a pályázati anyagát szóról szóra lelopta az internetről; szóval ez hogyan van akkor etikailag meg kódexileg. Csak azt nem értjük, hogy az oktatási tárca, amely nevelő célzattal naponta mossa fel a padlót a pedagógus-társadalommal, miért az öltözködésben megengedő. Fél nap alatt nyélbe lehetne ütni a törvényt, hogy járjon minden tanárember reverendaszerű egyenöltözékben, amely a pedagógusi rang megőrzése végett tetőtől talpig eltakarja a mások által levetett, filléres holmit, megannyi megalázott, kilátástalan életet. Az arcukat nem kell eltakarni, azt már rég elvették tőlük. 2015

Belek alagútjai

Országos méretű megrökönyödést váltott ki az új, Andy Vajna-féle TV2 meteorológusának, önmeghatározása szerint időjósának produkciója, amellyel a másnapi szeles időt az emberi bélmozgás okozta szelekkel hozta összefüggésbe, s ezt gépi hangeffektekkel, majd saját maga által képzett hangokkal illusztrálta is. Na, akkor én most elszelelek, mondta a végén, s nagyokat durrogtatva kisétált a képből. Megállunk egy pillanatra, és jelezzük, normális körülmények között szót sem írnánk az esetről, miért ne lehetne egy kormánypártivá avanzsált kereskedelmi tévében nyilvánosan fingani élő adásban, főleg, hogy már minden magyar reform működik. Mi most kórházban fekszünk. Műtétünk során úgy alakult, hogy komoly gondok adódtak bélműködésünkkel, orvosok és nővérek hada dolgozott azon, hogy szó szerint kihajtsa belőlünk a felhalmozódott salakot és gázokat. Éppen az idő tájt, amikor az időjós előadta a produkcióját. A kórteremben nem nagyon nézünk tévét, ám betegtársunk esténként a különféle híradók pásztázásával van elfoglalva, hátha az egyikben bemondják, hogy tévedés történt, nem 0,9, hanem 9 százalékkal emelik a nyugdíjakat. Az olvasó el sem

tudja képzelni, mekkora katartikus élmény, hogy amikor a híradó embere a szellentés különböző módozatait mutatja be, mi a nővérek óvó karjai között éppen ugyanezt tesszük a jelenlévők őszinte diadalkiáltása közepette, hiszen most már szinte egészen biztos, hogy életben maradunk. Ritka kegyelmi pillanat, hogy ennyire adekvát legyen egymással a tévében bemutatott nagy, kollektív élmény a szubjektuméval; talán csak a régi május elsejéken volt ilyen. Legszívesebben azt mondanánk, hogy az ég szerelmére, meg ne torpanjanak a megkezdett úton. A belek perisztaltikus mozgása sokkal nagyobb lehetőségeket rejt magában, erre egész műsorpolitikát lehet alapozni, kibővítve tehetségkutatókkal, erre hivatott mentorokkal és zsűritagokkal; és még egy hét, és vége az RTL Klubnak. Azokkal a véleményekkel, melyek szerint az időjós produkciója súlyos ízlésrombolás, a lakossággal való kommunikáció mélypontja, hogy ugyanis Andy Vajnánál jobban pedig kevesen nézték le az országot, nemcsak a lakosságot, de a kormányfőt is ideértve, nem kell foglalkozni. Az az ország, amelyik állandóan ízlésre meg illemre hivatkozik, s úgy tesz, mintha az emberi anyagcserének nem volna outputja, jobb, ha nem szól egy szót sem. Csak fel kell szállni nyáridőben egy tömegközlekedési járműre, vagy belépni egy tömött liftbe, hogy érezzük, milliók eresztik ki a magukét fapofával, úgyhogy csak hálával tartozhat a TV2-nek a nagyközönség, hogy végre igazán emberközelbe hozza a televíziót. Ám volna itt egy apróság. A múlt század hatvanas éveiben keringett egy magnófelvétel értelmiségi körökben, a Fészek Klubban vették fel, Alfonzó egyik magánszáma hallható rajta a szellentés különféle változatairól. De nem ám összegányolva, idétlenkedve, hanem a lehető legapróbb részletességgel kidolgozva, egészen társadalmi rétegekre lebontva, élmunkást, lovas rendőrt, strandoló szűzlányt és Conti utcai vén prostituáltat is ideértve. A téma, mint látjuk, ugyanaz, mint az időjósnál, csakhogy Alfonzó produkcióján senki sem szörnyülködött. Feltehetően azért - és most egy avíttnak számító érvvel állunk elő -, mert tehetséggel és alázattal adta elő ezt a magánszámát is. Mondhatnánk, telidurroghatja a kormány meg az

összes tévécsatornája akár az egész galaxist, a munkát és a tehetséget nem lehet elspórolni. 2016

HUNNIA SPORTOL Ha csak egyetlen könyvet ajánlhatnék, amelyből az idetévedő vándor megismerheti a 2010-es évek Magyarországát, akkor Megyesi Gusztáv publicisztikáinak gyűjteményes kötetét választanám. Ezekben a karcolatokban az is benne van az életünkről, amit gyakran magunk sem veszünk észre; egyszerre röhögünk a pöffeszkedő, önhitt hatalom stupiditásán, és szorul össze a szívünk a kisemberek kiszolgáltatottsága láttán. Vásárhelyi Mária

Csernyik Csemege

Csoda történt Nyíregyházán a városi bíróság épületében: szombaton szurkolói botrányokkal kezdődött és ért véget a Nyíregyháza-Debrecen futballmérkőzés, és kedden már ítéletet is hozott a bíró: egy embert pénzbírságra, kettőt felfüggesztett börtönre, kettőt pedig azonnali elzárásra ítélt. Ilyen tényleg nem volt még futballmeccs után. Néhány napja az egyik újság Olaszországgal példálózott, ott az egyik meccsen egy fiatalember csupán egy petárdát próbált a kerítésen áthajítani, másnapra már egy év fegyházat mértek ki rá, pedig a petárda föl se robbant, erre fel, tessék, már mi sem panaszkodhatunk; e téren is megkezdődött felzárkózásunk az európai futball-kultúrához. Hanem volna itt egy apróság. Napok óta mutatja a TV2 azt a videofelvételt, amelyen a debreceni futballdrukkerek masíroznak végig a nyíregyházi utcákon, vonulnak az említett meccsre, miközben lovas rendőrök vágnak köztük rendet. A felvétel elején egy Csernyik Csemege feliratú cégér alatt lovas rendőrök láthatók, de csak lótól fölfelé mutatva, valamint a vonuló tömeg. Ekkor mintha repülne valami a levegőben, mert a lovak hirtelen fölágaskodnak, majd vágtába kezdenek, a rendőrök pedig suhintanak jobbra is, balra is, ám a felvételeken nem találnak el senkit, mint ahogyan azt sem látni a videón, hogy őket eltalálta-e valaki a Csernyik Csemege előtt. Ez volna az a videofelvétel, amely a debreceni klub ügyvezetője, bizonyos Szilágyi Sándor szerint egyértelműen bizonyítja, hogy brutális rendőri akció áldozatai lettek a debreceni szurkolók, akik pedig békés céllal, kulturáltan, szeretettel a szívükben akarták szabadidejüket Nyíregyházán eltölteni. Isten ments, hogy belemenjek bármiféle videoelemzésbe; voltam én is idegen városba látogató szurkoló, tudom, hogyan kell a lovas rendőr lovát a megfelelő helyen észrevétlenül megbokrosítani, majd ártatlan arccal tovasuhanni, meg hát engem nem is az attak maga érdekel. Ám amikor éppen nincs attak, tehát amikor nem vágtat a lovas rendőr, amikor éppen nem ütik-verik a szurkolót, hanem amikor békével és szeretettel a szívében vonul az idegen város

szívében. Hála az égnek, a videó ezt is mutatja, sőt legalább negyven másodpercig látni, miképp vonul a semmiféle rendőri beavatkozásra okot nem adó, kulturált debreceni közönség. Mit mondjak, csakugyan békében és szeretettel a szívében, speciel épp a „Cigányok, cigányok” rigmust skandálva, hogy amikor ez már kissé unalmassá válik, a „Pusztulj tirpák, pusztulj!” mondókára váltsanak anélkül, hogy a szeretet csöppet is hamvadni kezdene a szívükben, amit kifejezhetnék persze cinikusan úgy is, a debreceni ügyvezetőnek ez a normális állapot, mi több, maga a kultúra, az igazodási pont. A futballban az a csodálatos, hogy a meccseket oda-vissza vágó alapon játsszák, következésképpen tavasszal Debrecen népe fogja végighallgatni a saját főutcáján, hogy mekkora egy cigány ő a maga megjelenésében és színvonalában, vagy csak szimplán egy nagy paraszt, pulykaevő barom, s midőn a debreceni rendőr lova fújtat az előírtnál nagyobbat, a nyíregyházi klub ügyvezetője fog tiltakozni a kultúra nevében a példátlan rendőri brutalitás ellen, sőt Debrecenben egy füst alatt már Gyurcsány meg a vizitdíj is emlegetve lesz, s egyébként is, mindenkinek a kurva anyját. Engem már régóta nem a kurvaanyázás, a bazmegezés, a cigányozás vagy épp a zsidózás zavar, utóbbi kivételével kamaszkoromban is éppen ezek mentek, az én számból nemkülönben, ám afféle töltelékszavak voltak ezek az utca életében, súlyuk annyi, mint meccs közben a bazmeg meg a kurva anyád, mé’ nem passzolsz - mára viszont mindez maga lett a mondanivaló, a teljes tartalom, a teljes szókincs, a kultúra, a gondolati, filozófiai mélység, ami után legfeljebb az jön afféle bonuszként, hogy rendőrállam meg „brutális terror”, ávós gyilkosok, ám ez már diplomát feltételez, de legalábbis ügyvezetői végzettséget. Egyedül Csernyik röhöghet a markába, akkora reklámot kapott a csemegéje, hogy az már szinte gyanús. 2007

Fekete Párduc

Azt nem érti az én kamasz unokaöcsém, ha egyszer a Fekete Párduc a kommunisták üldözöttje volt, akkor ötvenhat után nem

sokkal hogyan kaphatott butikot Pest legfrekventáltabb helyén. Merthogy evvel traktálja az apja, hozzátéve, hogy a Fekete Párduc később aztán a Volán Tröszt sportköri elnöke lett, sőt hatvanhatban még sportműsort is vezetett a tévében a világbajnokság alkalmából, miközben a sajtó most már úgy használja a neve után a rendszer üldözöttje titulust, mintha ez valami foglalkozás lett volna. Nem szeretem kamasz fiúk fejét megzavarni, tehát ötvenhat után az úgy volt, hogy a rendszer a legnagyobb ellenségeinek butikot osztogatott, halmazati büntetésként a képernyőre száműzte és sportelnöki székbe ültette őket, szigorúan állami nagyvállalatnál; nem bonyolultabb ez sem, mint március 15-e meg ötvenhat igazsága. Mindennek az az apropója, hogy a Fekete Párducról éppen most húzzák le az utolsó bőrt. Tudjuk, mi az. A Száguldó Őrnagyról is a szemünk előtt húzták le mind a hét bőrt, egyiket a másik után, ám ő legalább szerencsés ember volt, az utolsó műveletekről már nem nagyon tudott. A Fekete Párduc azonban piacképes. Láttuk a tévében, megkönnyezte őt a riporter, megkönnyezték a játékosok, s megkönnyeztük volna mi is, elvégre a Fekete Párduc a Fradi kapujában áll, a régi, elhíresült fekete dresszben. Igaz, utcai cipőben meg pantallóban, amiről nekünk azt tanították, hogy még BLASZcsapat pályáján is szentségtörés, nemhogy igazi stadionban. A Fekete Párducot nyolcvankét évesen igazolta le a Fradi. Mondván, hogy mindig is fradista akart lenni, hatvankettőben már-már át is igazolt az Üllői útra, ám a felső pártvezetés nem engedte. Nem tudom, mondjam-e az unokaöcsémnek, de a Fradi-közönség sohasem szerette a Fekete Párducot, sem kapusként, sem edzőként, pláne nem sportelnökként. Tudom, mert tizenéves voltam akkor, s ebben a korban minden szó, gesztus, hangulat az emlékezet mélyrétegeibe rögződik. Megjegyzem, a Fradi-közönség a Száguldó Őrnagyot sem szerette. A Fradi-közönség a Kockát szerette, a Bolondot meg a Púpost, mert ők voltak a fiai, a franzstadtiak, akkor ez még számított. Most olvasom Bocsák Miklós könyvében, hogy a hét-egyes pesti magyar-angol előtt pénzosztás volt, az Őrnagy és a barátja, Cucu kétszáz-kétszázezret kapott, ennyire taksálták magukat, a Púpos, a

Bolond meg a Kocka csak tíz-tízezret. Az a Kocka, aki sokak szerint, de emberileg feltétlenül, nagyobb volt az Őrnagynál. Pár nappal a Fekete Párduc Üllői úti színre lépése előtt itthon volt Kocka fia. Kapott egy kezdőrúgást, a hangosbemondó bemondta, hogy a Kocka fiát látták, a kapu mögötti szektor meg azt kérdezte: ki a f… az a Kocka? Nem mondok hát semmit az unokaöcsémnek, s ez kifejezetten emberbaráti gesztus: szerencsétlennek ötven év múlva úgysem lesz mire emlékeznie, maradjon hát meg neki legalább a Fekete Párduc. 2008

Hunnia

Szinte tegnap futotta Usain Bolt a fantasztikus világcsúcsát, de máris itt van az újabb szenzáció: a Hunnia KSK női kézilabda csapata 23-17-re legyőzte az esélyesebb Kiskunhalast. A világ persze közönyös, egy sort sem ír az eseményről, nálunk viszont a hétfői Népszabadság cikkének, majd az internetes portáloknak köszönhetően azzal kel és nyugszik az ország, hogy a Jobbiknak most már női kézilabdacsapata is van. Ami így nem igaz. A klub egyik tulajdonosa ugyan a Jobbik sportkabinetjének a vezetője, a másik tulaj pedig azt mondja, „itt volt az ideje, hogy valaki a sportban is nyíltan vállalja a világnézetét”, az egyesületnek semmi köze a politikához, legkevésbé a pártokhoz. Jellemző, hogy a csapat sztárja, Kupricsenkova, ukrán, aki nem tagja sem a Jobbiknak, sem a Gárdának, mint ahogyan Kupricsenkovról, a férjéről sem feltételezhető, hogy Vona Gábor főideológusa volna, ámbár lehet, hogy mindannyian jobban járnánk. Itt van tehát egy abszolút politikamentes, humánus, kizárólag a széles néptömegek kulturális és mozgásigényének a kielégítésére létrejött egyesület, amelynek színei, zászlaja, jelmondata leginkább a Jobbik nevű párt szimbólumrendszerét idézi, de hát például Dzsudzsák csapata, a PSV Eindhoven is piros-fehér csíkos mezben játszik, aztán tessék, mégsem fasiszta. Én csak egyet nem értek. A kilencvenes évek elején megtanultuk, hogy ha valaki mondjuk antiszemita, s egyetlen zöldséges kivételével

a világ összes zsidóját utálja, akkor az az írói munkásságának a része. Akkor nekem az volt ezzel a bajom, ha valaki tehát utálja a zsidókat (cigányokat, négereket etc), miért tagadja le, hiszen Magyarországon az ilyesmi mindinkább növekvő népszerűséget garantál. Manapság ezt azzal egészíteném ki, hogy hivatásszerűen utálni embertársainkat egyszersmind kifejezetten jó biznisz is, bombaüzlet, komoly egzisztenciát lehet teremteni általa, sőt ha nem vigyázunk, a tömegek egyenesen a parlamentbe emelik az embert. Következésképpen én a Hunnia tulajdonosai helyében nem alakoskodnék, hanem kiállnék a világ elé, hogy igen, a Jobbiknak kézilabdacsapata van, holnap száztagú árjazenekara is lesz; a népszerűségük az egekig érne. Így azonban olyan erőtlen és férfiatlan ez a visszakozás, s egyáltalán: a Jobbikról több bátorságot feltételeztem. Már azt furcsállottam, hogy a veszprémi kézilabdás gyilkosság után a gárda nem vonult be az enyingi mamafészekbe rendet teremteni, hogy soha nincsenek jelen egyetlen nagy létszámú verekedésnél sem, hogy a kockázatos helyeket messze elkerülik, és leginkább kiskorúakat, kerítésnél álldogáló vénasszonyokat meg kukoricatolvajokat fenyegetnek a masírozásukkal; tökös magyar legényektől, akik mögött hatvannégy vármegye áll, ennél azért férfiasabb kiállást várna a haza. Fölvetődött a kérdés: minthogy a klub résztulajdonosa az Óbudai Goldberger SE is, mit szólna mindehhez az alapító, Goldberger bácsi. Túl azon, hogy ahol útban van a történelem, s bárminemű érveléshez elég ötvenes szókincs, ott már eleve értelmetlen az ilyen kérdés, erős a gyanúm, hogy kilóra vagy agytérfogatra öt perc alatt megvenné az egész társaságot. 2009

A bűn nyomában

Van abban valami mélységesen szimbolikus, hogy miközben a Magyar Köztársaság legveszedelmesebb bűnözője simán kisétál a házi őrizetéből, mert a rendőrségnek a BKV sztrájkja miatt se ereje, se kedve nincs házi őrizni, a szegedi rendőrkapitányság nyomozást rendelt el csoportosan elkövetett garázdaság bűntettének alapos gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen, miután a Magyarország-Szerbia

barátságos vízilabda edzőmérkőzés második negyedében a két csapat játékosai összeverekedtek a medencében. Nem tudni, azóta az Interpol is beszállt-e a nyomozásba, s hogy a magyar rendőrség kürtjelére világszerte megkezdődött-e további vízipólósok, továbbá jégkorongozók, rögbijátékosok, ökölvívók, kickboxosok százainak az előállítása garázdaság gyanúját keltő mozgássorozatok elkövetésének alapos gyanúja miatt, azt viszont le kell szögezni, hogy a rendőrségnek a saját bevallása szerint hivatalból kellett elrendelnie a nyomozást, egészen pontosan azért, mert a delmagyar.hu internetes portálon olvasták, hogy verekedés volt. Akkor pedig a rendőrség kiszáll. Ugyanezen a napon, és nagyjából akkor, amikor a Magyar Köztársaság legveszedelmesebb bűnözője a nyilvánosságtól visszavonulva, mondhatni inkognitóban jóízűen fogyasztotta a reggelijét valahol az országban, talán éppen egy Teve utcai bisztróban, az ügyvédje az egyik reggeli hírműsor élő adásában azt tanácsolta az éter hullámain keresztül védencének, hogy eszébe ne jusson föladnia magát, várja csak ki azt a nagyjából három évet, míg jogerős ítélet születik. Amikor a távirati iroda munkatársa rákérdezett az illetékes megyei ügyvédi kamara elnökénél, hogy mégis miként van ez, elképzelhető-e, hogy az ügyvédek a jövőben, élve a technika adta lehetőségekkel, élő, egyenes adásban fognak instrukciókat adni ügyfelüknek, hogy „ne add meg magad!”, vagy „Csak a lábára menj, ha igazoltatni akar”, azt a választ kapta, hogy nem indítanak vizsgálatot az ügyvédnő ellen, tudniillik hivatalosan nem szereztek tudomást az esetről. Értsük ezen, hogy noha a Magyar Köztársaság összes jogásza és jogi intézményének vezetője látta a műsort, azt kizárólag privátim látta, hivatalosan azonban nem tudhat róla, mert hivatalos megkeresés a Magyar Köztársaság egyetlen jogi intézményéhez sem érkezett, horribile dictu még az ügyvédnőtől magától sem, hogy „Tisztelt kamara, múlt reggel megsértettem a vonatkozó etikai normákat, kérem a megbüntetésemet”, ergo semmiféle ügy nincsen; mintha a kollegina csak egy western-filmben mondott volna jópofákat.

Ezzel szemben, mint láttuk, ha egy ügyeletes rendőr az interneten szörfözve arról olvas, vagy épp a televízióban a saját szemével látja, hogy kedvenc centerét brutális módon a víz alá nyomják, és cipóra pofozzák, a bíró pedig nem ítél semmit, akkor riadót fújhat, sőt egész zónavédelmeket állíthat elő az őrszobán. Igen sokan és igen sokszor leírták már e hazában, hogy a magyar lakosság jogi ismeretei szegényesek, jogi gondolkodása igen elmaradott, eleve nem képes elsajátítani és követni a korszerű jogállamban minden jogkövető állampolgártól elvárt jogi logikát. Eljött az idő, amikor ki kell jelenteni, hogy ez egyáltalán nem baj, sőt kifejezetten erény, mert aki a jelenlegi és fentiekben is látható gyakorlatról azt találja gondolni, hogy igen, ez logikus és jogkövetésre teljesen alkalmas, az előbb-utóbb maga vonul önkéntes házi őrizetbe. Az a magyarázat viszont, hogy a Magyar Köztársaság legveszedelmesebb bűnözője tulajdonképpen a BKV-sztrájk miatt szökött meg, életképesnek látszik. Csakugyan: ha annak idején a BKV vezetői nem végkielégülnek, akkor jut elég pénz a BKV szakszervezeti vezetőinek a prémiumára is, miáltal nem háborodnak fel, hogy jutalmukat kihagyták az új kollektív szerződésből, így nem jut eszükbe a buszsofőrök pulykapénze, minek következtében a buszsofőrök nem kezdenek el nem dolgozni, és akkor a rendőrök beérnek a munkahelyükre, ahonnét már csak egy megálló a házi őrizetes háza. Javukra váljék azonban, hogy a Magyar Köztársaság legveszedelmesebb bűnözőjének a szökése után a vizsgálatok szerint „háromszor is megnézték: tényleg eltűnt-e, s mindannyiszor azt állapították meg, hogy tényleg nem található a kijelölt lakásban”, ami, ha azt veszem, hogy időközben volt egy röpke vasutassztrájk is, nem lebecsülendő teljesítmény. 2010

Miniszterelnök a sportcsatornán

Amikor a sportcsatorna főszerkesztője a múlt héten sajtótájékoztatót hívott össze kizárólag abból a célból, hogy bejelentse, a péntek esti svéd-magyar Európa-bajnoki selejtezőmérkőzés fölvezetéseként egyórás, exkluzív interjút

sugároznak Orbán Viktorral, a Magyar Köztársaság miniszterelnökével, különféle ízetlen megjegyzések és politikai kommentárok kísérték a közlést. Mi azonban a médiaalkotmánynak megfelelően az olvasó sokoldalú és objektív tájékoztatása végett fölhívtuk a pénteken este szintén Európa-bajnoki selejtezőben érdekelt kazah, török, belga, német, örmény, ír, andorrai, orosz, szlovák, macedón, észt, olasz, Feröer szigeteki, szerb, szlovén, északír, román, albán, luxemburgi, bosnyák, francia, fehérorosz, moldáv, finn, svéd, San Marinó-i, holland, izraeli, máltai, görög, grúz, lett, horvát, montenegrói, walesi, angol, bolgár, izlandi, norvég, portugál, ciprusi, litván, skót, liechtensteini, valamint spanyol kormányfői hivatalt, illetve elöljáróságot, vajon a miniszterelnök ad-e akár csak ötperces tévéinterjút a nemzeti futballválogatott mérkőzése előtt. Mindahányszor nemleges választ kaptunk, még a közismerten futballbarát, sőt klubtulajdonos Berlusconi kormányfő hivatalát is ideértve, mi több, Európa államfői, királyai és királynői sem vállalták válogatott mérkőzés beharangozását, már csak azért sem, mert ez egyetlen tévétársaságnak sem jutott az eszébe. Miért készítenénk a kormányfővel interjút? - kérdeztek vissza néhány televíziónál. - A kormányfőnek az égvilágon semmi köze a profi futballhoz, így a válogatotthoz sem, maximum szurkolhat a lelátón, ám az magánügy. Ekkor a múltban kezdtünk kutakodni, mert aki a múltat nem ismeri, a jövőt sem érdemli, ám az archívumok tanúsága szerint korábban egyetlen uralkodó, de még olyan közismert elnyomók, mint Leonyid Iljics Brezsnyev, Erich Honecker vagy Enver Hodzsa sem nyilatkozott meg a válogatott sorsdöntő mérkőzései előtt. A múltból egyedül Pertini államfő képe villan elő, amint az 1982-es vb-döntőn a VIP-páholyban ugrál fel gyermeki örömmel minden olasz gól után, azóta is erre az egyetlen mozzanatra alapozzák a honi futballvezetők azt a tételt, hogy „a politika külföldön is szerves része a profi labdarúgásnak”, azaz a miniszterelnök ebbe is beleszólhat. Ugyanakkor az is igaz, hogy Európában még soha egyetlen volt aktív labdarúgó sem ült miniszterelnöki bársonyszékben, ez először

Magyarországon fordul elő, ami viszont kétségkívül más megvilágításba helyezi az eseményeket. Minthogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke fiatalabb éveiben igazolt NB Il-es játékos volt, megnéztük, hogy a magyar labdarúgó válogatott Európa-, illetve világbajnoki selejtezői előtt adott-e valaha is bármilyen hosszúságú tévéinterjút NB II-es játékos, akár a második vonal Keleti, akár a Nyugati csoportjából, csakhogy erre sem találtunk példát. Mivel azonban értesüléseink szerint a sportcsatorna nem napi politikai érdekből, előnyszerzés céljából, s nem a kormányfői rangja, hanem kizárólag a futballimádata okán szólaltatta meg a miniszterelnököt, találomra érdeklődtünk néhány NB II-es csapatnál, hogy vállalnának-e a magyar válogatott mérkőzései előtt egyórás, exkluzív beszélgetést, és kedvező választ kaptunk. Példának okáért a Keleti csoport 5. helyén álló Vecsési FC GyenesKönczey, Kovács II, Vasas Z., Radnai-Horváth D., Die, Lannert, FritzPonczok, Kiss K. összeállítású csapatának tagjai (csere: Ponczok helyett Czipper, 84. perc) örömmel vállalják az interjút, csupán annyit kérnek a sportcsatorna főszerkesztőjétől, hogy értesítse őket, a szerda esti Magyarország-Moldova Eb-selejtező előtt mennyi idővel kell kint lenniük a Megyeri úti stadionban, hogy ők is elmondhassák a magyar fociról alkotott véleményüket, elvégre ők is imádják a futballt. 2010

Szeretik Vargát

Egyre többen emlékeznek úgy, hogy szerették Varga Zoltánt. Egy hete temették el a Fradi legendás játékosát és edzőjét, s máris három csapattársa állítja egymástól függetlenül, hogy külföldi túrák és edzőtáborok alatt kizárólag ők aludtak Varga Zoltánnal egy szobában, ekképpen ismerték minden rezdülését, s átérezték problémáit. Az magától értetődő, hogy mindjárt két sportlap is életműsorozatot indított, igaz, már az első rész után összevesztek azon, hogy az elhunytnak tényleg az-e az apja, aki az anyakönyvi kivonatban szerepel, vagy pedig egy német tiszt dolgozott be a szülőfalu megszállása idején; gondolom, lesznek majd szembesítések is. A

megemlékezések emelkedettségét, színvonalát, egyszersmind a honi temetkezési kultúra lassú és finom átalakulását jelzi az a megállapítás, miszerint Varga azért kért hamvasztást, mert félt, hogy Hipós Feri felforgatja a sírját. Itt jegyzem meg, hogy értelemszerűen az a játékos nyilatkozta a legszebbeket az elhunytról, aki annak idején kigyúrt, kopasz drukkereket uszított rá, miként az a sportújságíró írta róla a legérzelmesebb nekrológot, aki kétnaponta szorgalmazta lapjában, hogy rúgják ki a Fraditól. És természetesen Grosics Gyula. Aki úgy is mint a Kádár-rendszer rendkívüli és meghatalmazott üldözöttje, minden lehetséges ügyben megszólal, és megmondja az igazat. Mint tudvalevő, Grosicsot a Kádár-rendszerben válogatott eszközökkel üldözték: a válogatottság mellett butikot, önálló tévéműsort, valamint a Volán Trösztnél sportelnöki posztot adtak neki, ez volt a magyar Gulag. Ebből adódóan Grosics az egyetlen, aki mindig is megértette Vargát, sőt szerinte a későbbiek közül egyedül ő fért volna be az Aranycsapatba is, ami nyilván így is van, csak akkor erről az elmúlt harminc évben sem kellett volna ennyire mélyen hallgatni. De jó, legyen. Hanem Tarlós István. A Sport Extra idézte Budapest várományos főpolgármesterét, mégpedig abból az alkalomból, hogy életében kétszer is találkozott Varga Zoltánnal, nem csoda hát, hogy a halálhírtől teljesen kikészült. Már most jelzem, Tarlóssal egyáltalán nem élcelődni fogok, pláne nem politikailag, sőt kifejezetten bámulom, hogy annak idején kerületi polgármesterként a közhangulat ellenére volt mersze igen helyesen, egyetlen tollvonással megszüntetni Óbudán a profi futball önkormányzati támogatását, s van rá esély, hogy jobb és éberebb főpolgármester lesz, mint a mostani az utóbbi időben. De könyörgök: én a jövőre nézvést bárminemű szónoklatot, ideológiai abszurdot, horribile dictu fénymarhaságot képes vagyok elviselni, ami egy politikus száján csak kifér, de olyan kezdetű mondatot már nem, hogy „amikor jött hozzánk (Óbudára) a Fradi és Varga Zoli”. Óbudára tudniillik egyáltalán nem jött a Fradi, se Varga Zolival, se nélküle, azon egyszerű oknál fogva, hogy amikor összekerült a két csapat, a kerületi klub gyorsan Angyalföldre vitte a meccset. Az óbudai romok ugyan a

római légiók hadi építkezéseinek köszönhetően ma is a magyar honvédelem egyetlen épkézláb védvonalát képezik, ennélfogva ma is állják bárminemű hordák vonulását, ám annyira mégsem, hogy a Ferencváros úri közönségének látogatását megkockáztassa az elöljáróság. Mielőtt a hétvégén Koltai Gábor megrendezné a Varga Zoltánról szóló, egész estét betöltő játékfilmjét Franco Neróval a főszerepben, igen szerénytelenül azt is megjegyzem, hogy Vargával az utóbbi időben hetenként volt szerencsém találkozni, s innét merem venni a bátorságot, hogy kijelentsem: teljesen normális és kiegyensúlyozott ember volt. Igaz, a normális állapot kifejezetten devianciának számít a Magyar Köztársaság felségterületén, tehát igen kockázatos perspektíva; nem véletlen, hogy most boldog-boldogtalan úgy diagnosztizálja Vargát, mintha minimum pszichológus lenne, kissé lesajnálva öntörvényűnek, békétlennek, konfliktuskereső különcnek nevezve őt. Így vagy úgy, azt mindig is sejtettem, hogy vannak az életben kellemesebb foglalatoskodások is, mint meghalni, ám itt az újabb példa, hogy vannak a halálnak előnyei is. Példának okáért nem látja az ember azt a mindent elsöprő szeretetet, pláne megértést, amely a halála után a felebarátaitól feléje árad. 2010

Az ember drukkol

Tudna-e Magyarország egy héten át sírni? Láttuk a felvételeket: Észak-Koreában napokon át sírtak az emberek, út mentén, emlékmű előtt, vagy csak az utcasarkon, nem is sírtak, zokogtak, a földet verték fájdalmukban, kisiskolások, néptanítók és atomfizikusok, de még a tábornokok is egymás vállára borulva bőgtek díszkarddal az oldalukon, ezenközben a határ másik oldalán pezsgőt bontottak. Láttam már ilyet. 1975 késő őszén fiatal madridi tanáremberek jártak lakótelepi otthonunkban, egy idegenvezető ismerősünk hozta őket a nyakunkra, hogy a saját szemükkel láthassák, hogyan él egy pályakezdő házaspár két kisgyerekkel szocialista panelban. Egyikük egész este a rádióval babrált, fülét a hangszóróhoz tapasztotta, végre éjfél felé diadalittasan fölkiáltott: Franco tábornok meghalt. Ilyen

örömöt én azóta se láttam. Azonnal pezsgőt akartak hozatni, sehogyan se fért a buta spanyol fejükbe, hogy Budapesten az éjjelnappali bolt (az egyetlen a városban) nem azt jelenti, hogy éjjel is nyitva van, sőt fél tízkor már fölmosnak, így jobb híján Kinizsi sörrel ünnepeltük a diktátor halálát, három napig böfögtek utána, de azt mondták, megérte. Ezt akkor nem nagyon értettem. Azt meg főleg nem, hogy madridiként nagyon utálták a Real Madridot, nemzetközi meccsen is ellene drukkoltak; Franco tábornok kedvenc és kedvezményezett csapata volt. Ez ma már ismerős. Most nyáron azon kaptuk magunkat a kerthelyiségben, hogy a Videoton-Sturm Graz futballmeccsen az osztrákoknak szurkolunk. Az egész sörkert. Ahányszor gólt lőttek az osztrákok, s mutatták a csalódott fehérvári díszpáholyt, annyiszor éreztünk elégtételt. A Videoton ma ellenszenves klub, a kurzus csapata, csupa elvtelen kedvezménnyel, milliárdos tulajdonosa a kormányfő barátja, aki januártól mint biciklifőügyér állami autóra és sofőrre is jogosult, a többi miniszterelnöki biztossal együtt. Hol van az megírva, hogy a magyarságot futballmeccsen kell mérni meg főleg igazolni, s egyáltalán: mi az, hogy mérni? Ha Schiff András ellen szabad drukkolni, a Videoton ellen miért nem? - hogy a korszellemnek megfelelően mi is kellőképpen demagógok legyünk. Az ember drukkol. Miközben újabb garnitúra kap állami kocsit sofőrrel, a mentősök jelezték, hogy pert indítanak a több éve elmaradt pótlékuk miatt. Korábban a tűzoltók nyertek hasonló pert, nekik szurkolt az ember, holott győzelmük súlyos állami kiadásokkal jár. Továbbá drukkol az ember azoknak is, akik európai bíróságon próbálkoznak, akár rászedett civilről van szó, akár vállalkozóknak vissza nem fizetett forgalmi adóról, vagy most majd az elrabolt magánnyugdíjpénzek visszaperléséről. Ha ez mind bejön, százmilliárdokba kerül az államnak, és ezt azok fogják megfizetni, akik a győzteseknek drukkoltak, végül is tehát maguk a győztesek; az a szép ezekben az években, hogy a győztes is mind beledöglik. És drukkolok Clintonné őnagyságának, egyszerűen civilizációs alapon, s csöppet sem érzem magam önérzetemben, pláne magyarságomban sértve, hogy a kutya nem áll szóba Amerikában se a

kormányfővel, se a köztársasági elnökkel, de miért is volnék megsértve, az égvilágon semmi közöm hozzájuk. Igaz is, azt írja a laptárs, hogy miközben Schmitt Pál osztályfőnöki órákat tart középiskolákban, hogy magyar fiatalnak Magyarországon a helye, az összes lánya Amerikában él; nekünk éjfélre ilyen beszédmondó jutott. Most pedig képzeljük el Hende Csabát, amint a tábornokai vállára borulva két napon át zokog, majd menjünk mulatni. 2011

Púp hátán púp

Amikor Harrach Péter kereszténydemokrata frakcióvezető bejelentette, hogy a milliárdokért épülő stadionok egészségügyi intézményeknek tekinthetők, ergo a dolgozó nép gyógyítását szolgálják, az interneten és a nyomtatott sajtóban egymás után jelentek meg igen helytelen módon a gúnyolódó írások és megjegyzések. Senki nem vette észre, hogy nem elszólásról, egy folyton töprengő elme partikuláris megnyilvánulásáról van szó, netán hamarosan alaptörvényerőre emelkedő ad hoc ötletről, hanem egy jól átgondolt koncepció újabb fejezetéről. Ha azt vesszük, hogy kormányzati szempontból az emberi élet nem más, mint egy rémesen költséges vertikum, melynek végén az emberek többsége idegesítő módon beteg lesz, végül elpatkol, akkor a harrachi tézis magától értetődő. Pár nappal előtte ugyanis a szintén kereszténydemokrata Varga képviselő nyilvánult meg: ő a vertikum utolsó láncszeméhez szólt hozzá, a szociális temetéshez, melynek során a családnak kell a megboldogultat megmosdatnia, felöltöztetnie és a família által kiásott sírhoz szállítania, majd elföldelnie. Az állam adja a fejfát. Minthogy a magyar ember az előző tolvajkormányok idején elszokott a közösségépítő temetői munkától, Varga képviselő szükségét érezte bejelenteni, hogy „nem idegen a magyar temetőkben a közös sírásás vagy a betemetés, ahogy nem kitaláció a végső nyughelyhez szállítás sem”. Ez így van. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hála a Teremtőnek, mélységes mély a magyar tradíciók kútja, mi pedig minden létező

hagyományt fel kívánunk éleszteni, sőt ha kell, visszamegyünk legeleinkhez, akkor kívánatos volna, ha a megboldogult mellé mindjárt lovat is tennénk a sírba. De többről van szó. Már többször elhatároztam, hogy őszintén bocsánatot kérek a kisgazdáktól, akiket, akár kormányon voltak, akár ellenzékben, elmekórtani esetnek tartottam, így is cikkeztem róluk, holott mai szemmel nézve a kereszténydemokratákhoz képest kifejezetten mértékadó, a józan észből táplálkozó, fontolva visszafelé haladó társaságnak tetszenek. És ez nem magánvélemény. Két héttel ezelőtt Czene Gábor jelentette itt, a Népszabadságban, mégpedig jegyzőkönyv alapján, hogy három évvel ezelőtt Erdő Péter bíboros az apostoli nuncius jelenlétében kifejezetten rossz ötletnek, sőt életveszélyesnek találta Semjén pártelnök tervét, miszerint államilag elismertté tennék az egyházi esküvőt, miképpen a kötelezően választható hittan-, illetve etikaórákról sem volt jó véleménye. Ha ehhez hozzávesszük a kereszténydemokraták okozta galaktikus méretű iskolai és óvodai káoszt, amit az egyházi vezetők sem hagynak szó nélkül, akkor ez a kereszténydemokrata társulat egyre nyomasztóbb púp már az egyház hátán is. És akkor őszentsége a Vatikánban még nem is értesült arról, hogy Semjén pártelnök és társai a liberálisoknál csak az elesetteket és a homoszexuálisokat vetik meg jobban. Amúgy pedig itt van egy három évvel ezelőtti esemény, amelyről semmit sem tudott a nyilvánosság, s ki tudja, hány hasonló lehet még. Itt állunk a nagy okosságunkkal, naponta ezerötszáz politológus és elemző formál véleményt a jelenről, miközben alapvető történésekről sincs tudomása. Amiből nyílegyenesen következik, hogy ha meg akarjuk ismerni a jelent, úgy százötven év múlva feltétlenül fel kell támadnunk, akkorra tán minden kiderül. Addig is vannak azonban fontosabb dolgaink. Vasárnap például Fradi-Dózsa a Stadionban tízezer önkéntes terapeutával; problémák esetén mélyreható gyógymasszázs, nyaktól fölfelé ingyenes plasztikai beavatkozás. 2013

Tour de Húsvét

Vészjósló, setét fellegek gyülekeznek Tiszasziget fölött. Nem arra gondolunk, hogy a Szeged melletti, ezerhétszáz fős település legutóbbi lakossági fórumán csaknem a tettlegességig fajult a nézeteltérés, hogy az egyházi vezetésű óvodából miért kellett tizennyolc év munka után egyik napról a másikra kirúgni Ági néni óvónőt, s hogy kétszáz aláírás ellenére sem áll szóba a szülőkkel KissRigó László szeged-csanádi megyés püspök, hanem hogy ugyanennek a fórumnak a vége felé felállt egy idősebb asszony, és a delmagyar.hu beszámolója szerint a következőket mondta: „Sajnos a püspök nem foglalkozik az ügyeinkkel, mert csak a futball érdekli. Legutóbb például csak tíz percig tartott a körmenet, mert focimeccsre sietett.” Ez azért eléggé súlyos eset. Gyerekkorunkban anyánkkal mi magunk is jártunk körmenetre, ám úgy rémlik, hogy mindig lassan és méltóságteljesen vonult a tömeg, gyertyát tartva a kézben, tízperces futamidőre nem emlékszünk, Pió atya sohasem csinált Coopertesztet a feltámadási körmenetből, igaz, nem is érdekelte a futball. Kiss-Rigó püspök viszont ízig-vérig sportember. Azon túl, hogy ő maga kapus, Szegednek NB I-es csapatot ígért, ám amikor az NB IIből is kiestek, az egész garnitúrát Gyulára költöztette, ahol egyházi futballakadémiát is alapított. S mindezt nem számításból tette, mint sok talpnyaló: ő már 1977-ben az egyik túra előtt sajátkezűleg áldotta meg a teljes válogatott keretet, az más kérdés, hogy a csapat már az első meccsén kikapott Ciprustól; komoly szakember onnantól nem számolja a magyar válogatott megszégyenüléseit. A futball nem csupán a nemzeti lét szubsztanciája, de védőpajzsot is nyújt. Kiss-Rigó püspököt szakadatlanul üldözik, próbálják rábizonyítani, hogy besúgó volt, hogy nem tud elszámolni súlyos pénzekkel, ám mindig és mindenhol győztesen kerül ki a harcból, a hatóságok sorra szüntetik be ellene a vizsgálatokat. Legújabban kényszerítés miatt nyomoznak ellene, mert a püspöki helynökkel megfenyegették és kirúgták az egyik diakónust, aki szerintük följelentette őket, de baj van a plébánosokkal is, mert azt nehezményezik, hogy a püspök, aki igen jóban van Lázár államtitkárral, sőt az előző választáson személyesen kampányolt mellette, az államtól kapott milliárdokat nem a beázó templomokra

fordítja, hanem futballra; ezek azonban piszlicsáré ügyek. Ha egy országban a miniszterelnök barátjának a cége következmények és visszhang nélkül vehet ki negyvenmilliárdot a lakossági rezsicsökkentésre szánt gázüzletből, akkor mi se kicsinyeskedjünk. Mi kizárólag a tiszaligetiekért aggódunk. A sorsolás ugyanis úgy hozta, hogy nagyszombaton, az NB125. fordulójában délután kettőtől este tízig egymást érik a mérkőzések, sorra lépnek pályára olyan csapatok, mint a Pápa, a Paks, a Kaposvár; nincs okunk feltételezni, hogy a püspök akár egy percet is kihagy. Mindez a falu lakosságára vetítve az eddigi tíz perc helyett testvérek között is háromperces futamot ígér, az eddigi leggyorsabb körmenetet az anyaszentegyház fennállása óta. Észnél kell tehát lenni, egyetlen kihagyás is megbosszulhatja magát, nincs olyan, hogy jaj, visszeres lábam, meg hogy jaj, beállt a derekam; menni kell, a templom sarkánál okosan fordulni, a végén aztán lehet repeszteni; mutassuk meg, hogy él még a magyar virtus. Persze az elején mindenütt fájni fog, sípol a tüdő, sajog a térd, ám annál jobban esik utána az allelujás szentmise; nem szólva arról, hogy az augusztusi Szent Jobb-körmeneten már nevetve fogják lekörözni az egész mezőnyt. 2014

Búcsú a minisztertől

Öltözőt avatott a kampányfinisben Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter a karcagi sportpályán, mégpedig száz százalékban elkészült, azonnal használható öltözőt. Azt gondoljuk, ez méltó válasz a mindent lefitymáló, ellenséges erők fanyalgásaira, miszerint a magyar kormány leginkább csak félkész objektumokat volt képes felavatni a választások előtt, a Vigadótól kezdve a Várkertig, sőt a Hősök terén pénteken átadott százötven új Volán-busz is csak április közepén kerülhet forgalomba. A karcagi öltöző ráadásul szép és korszerű, joggal jelentette ki Dobos polgármester az avatás ünnepi pillanataiban, hogy „eleget tesz a huszonegyedik század kihívásainak”. Mi magunk is megtekintettük az új objektumot, egész fotósorozatot mutatott be róla az origo.hu: nagyjából ötször három négyzetméteres helyiség, amely az e századi

kihívásokra úgy felel, hogy a múlt századi gyakorlattal ellentétben, amikor az öltözőpadok és a fogasok külön leltári tárgyat képeztek, a mostaniak össze vannak hegesztve, méghozzá úgy, hogy csak egyben lehet mozgatni őket. Miért írunk erről ilyen részletesen? Mert szomorú idők elé nézünk: azt hallottuk, hogy ha a kormánypárt alakít megint kormányt, Fazekas miniszter akkor is repül, további szolgálataira nem tartanak igényt. Ezt őszintén sajnálnánk. Egyrészt a magyar anyaföldnek van még néhány négyszögöle, amely nem került oligarchák, családtagok és csókosok kezére, még mindig túl sok az olyan hely, ahol öntudatos gazdaként túrhatja a földjét a nyakas paraszt; nem szerencsés, ha egy ekkora horderejű vállalkozás, mint a magyar gazdák kifosztása, megáll félúton. Másrészt a szellemiség. Bárhová veti a sors az embert, azzal szolgálja nemzetét, amire a képességeiből futja. Például egy öltöző vagy bárminemű helyiség ünnepélyes átadásával. Ez nem vicc. „Fontos az - mondta Fazekas miniszter az avatáson -, hogyha a több száz fejlesztés közül egyet átadok, azzal fel tudom hívni a figyelmet a fontosságára. Megmutatjuk azt, ami valós teljesítmény. Hitet kell adni az embereknek.” Nem sokkal ennek előtte Fazekas miniszter egy vadonatúj szalonnasütőnél ült szépkorú karcagiak között, hogy szalonnát sütve adjon további hitet az embereknek. Még korábban jelen volt egy Béla nevű, rekordsúlyú disznó levágásánál, a Szentannai Sámuel Gimnáziumban cséplőgépet adott át, de felbukkant tavaly a mátai ménes kihajtásánál, a barcsi borókásban, majd az egyik élelmiszeráruházban görögdinnyéket szemlélt, hogy csak a legnagyobb horderejű miniszteri akciókat említsük. „Ezeknek van hatása, például a dinnyeeladás is nőtt húsz százalékkal” - árulta el ars poeticáját. Nem véletlen, hogy Fazekas miniszter a kommunisták alatt még hanyatló magyar mezőgazdaságot ma már világszínvonalúnak mondja, sőt amint az a 444.hu összeállításából kiderül, különféle beszédeiben Magyarországot hol méhészeti nagyhatalomnak, hol ásványvíz-nagyhatalomnak, édesvízi akvakultúra-nagyhatalomnak,

kertészeti nagyhatalomnak, sőt kölesnagyhatalomnak nevezte; erre még Torgyán doktor se volt képes. Eredetileg egyébként úgy volt, hogy Fazekas miniszter a sporttelep másik öltözőjét, a vendégcsapatét is felavatja, ám abban éppen akkor az ünnep alkalmából vendégjátékra érkezett debreceni ifisták öltöztek. Megtehette volna a miniszter, hogy hekkelésnek fölfogva az esetet, a helyi erők bevonásával kipenderíti őket onnan, ám nemhiába a kompromisszumok robotosa, megelégedett egyetlen öltöző átadásával. Kár volna, ha elmenne, még annyi minden maradhatott benne. 2014

Dúc

Jó volna, ha valaki elmagyarázná végre, miért demagógia, amikor valaki úgy látja, hogy helyesebb volna, ha legalább az NB II-es futballstadionokba ölt pénzt az összedőlni készülő kórházak villámgyors rendbetételére fordítaná az állam. Kedden jelent meg Danó Anna riportja a János-kórház pszichiátriai rehabilitációs részlegének állapotáról; legyen elég annyi, hogy az állapotok kísértetiesen hasonlítanak a Merényi-kórház pszichiátriáján tapasztaltakkal. Hull a vakolat a kórtermekben, süllyed az épület fala, törnek a csövek, s most már az aládúcolt falak dúcait is dúcolni kell; ne csodálkozzunk, ha építészberkekben utóbbinak hamarosan nagy nemzetközi visszhangja lesz. Nota bene: komoly professzorok bevonásával se tudtuk kideríteni, hogy Magyarországon miért éppen a pszichiátriai osztályok akarnak legelőször összedőlni, hacsak azért nem, mert a mentálisan kikészült beteg leginkább romok között képes rehabilitálódni. Az mindenesetre sokat mond az egészségügyről, hogy már maguk a mentősök is Dél-tepsinek hívják a Dél-pesti Kórházat, a Merényit hulla-előkészítőnek, a János-kórházba pedig eleve úgy fekszik be az ember, hogy jó előre előszerződést kötött a temetkezési vállalkozóval, s éppen orvos ismerősei tanácsára. Akkor tehát miért is demagógia, ha az ember a Seszták miniszter NB II-es kisvárdai csapatának adott 1,26 milliárd forint stadionépítési

támogatás átcsoportosítását kéri a romkórházak megmentésére? Nem baloldaliként, nem liberálisként, hanem csupán nemzeti együttműködésileg, többek között a kormánypárti tömegek épülésére is, tudniillik, s ezt elfelejtettük mondani, tán az elmebaj kivételével az emberre törő nyavalyák egyike sem pártspecifikus. Nem azt várja a beteg, hogy ápolónők ápolják, nyugodt, kiegyensúlyozott orvosok gyógyítsák, erről már régen lemondott, még csak azt se óhajtja, hogy világító villanykörte várja őt a budiban. Csupán annyit, hogy midőn a dolgát végzi, ne kelljen fölvetett fejjel a plafonból kikandikáló megrepedt szennyvízcsövet figyelnie, hogy nem éppen ekkor zúdul-e a fejére a fekália, hogy Danó Anna riportjának egyik szép életképét felidézzük. Múlt heti örvendetes hír, hogy a kormány döntése értelmében megvalósul Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök régi álma: kétmilliárd forint közpénzből hatezer férőhelyes szuperstadiont kap az NB II-es csapata Szegeden. Nem azért mondjuk, de amennyire a megyés püspököt ismerjük, bizonyára erősen furdalja őt a lelkiismeret, nem volna-e helyesebb a pénzt inkább a kórházakra fordítani. Persze a futball se látná kárát, hiszen advent van, a szeretet napjait éljük: perselyezéssel egy-kettőre összeszedné a püspök a stadionra valót; elvégre keresztény ország vagyunk, örömmel adakozó hívőkkel. Addig is ott áll özv. Lukácsné hálóingben a kórterem közepén, izmos karjaival tartja a plafont, rá ne szakadjon, közben percről percre rehabilitálódik. 2015

Fiammal meccsen

Nincs semmi baj. Felhívtam Hegyi Ivánt a sportrovatnál, és ő megnyugtatott, hogy Albert Flóri felépült a sérüléséből, és játszani fog a vasárnapi Fradi-Diósgyőr bajnoki mérkőzésen. Varga Zolival megint nagyot alakítanak, öt-egyre nyerünk, Novák Dezső lő egyet tizenegyesből, csak szurkoló lesz kevés; a Fradihoz elég méltatlan tizennyolcezer néző.

Így megy ez álló egy éve. Mióta nem kifejezetten biztatóak a leleteim, újra járok meccsre, sőt bérletünk van a kamasz fiammal a Fradi-arénába. A fiam remek partner, tisztában van azzal, hogy nekem ez már nem foci, és nem is Fradi, engem egyedül az aréna vonz, a fedett lelátó, ahogy ráborul a játéktérre, az akusztika, itt szólhatna igazán a teltházas „Hajrá Fradi!”, amire a Népstadion alkalmatlan volt. Mindegy, most sem magam miatt járok az arénába, hanem Flóriék miatt, mert ez az aréna őket illetné, nemcsak azért, mert ők az én i úkorom, de mert ők fociztak meg érte, ennélfogva amikor olykor-olykor gólba botlik a labdával Böde, és a riporter parádét emleget, akkor én azt képzelem, hogy Flóri pörgetett finoman a kapuba. Amikor az embernek nem túl kedvezőek a leletei, nincs arra ideje, hogy sértődöttségből kihagyjon egy-két évadot; amikor olyanok azok a leletek, le kell tudni győzni a hiúságot. Nem úgy van az, hogy amikor majd eljő a pillanat, s lepereg életünk filmje, akkor abban kéretlenül lesznek benne Flóriék, fiatalságunk összes gólja és finom cselei, azokat addig is időről időre elő kell hívni, újra és újra ápolni és gondozni kell, szépen és komótosan kiélvezni, immár az ehhez méltó arénában. Holott kamasz fiammal legszívesebben a Népligetben állnánk a kivetítő előtt, hiszen Fradi és közönsége térben már jó ideje kettévált. Van a meccs az arénában, és van a drukkolás odébb, a ligetben, s ezt a drukkolást kell a rossz leleteimmel az arénába képzelnem, a Flóriékkal, persze. Ez a fiamnak fontos. Ne higgye egy percig sem, hogy amit lát, az igazi, s hogy a szemközti üres szponzorszektorok sora, a vénaszkenner, a törzsközönség szemérmetlen félrevezetése és tudatos felszámolása volna a fradiság; nem lehet úgy élni, hogy minden mindörökre úgy marad, ahogyan most van: foci, Fradi, ország. A fiamban szerencsére bízhatok. Tán a második meccse volt, néztük az arénában a szombathelyiek bemelegítését, emelgettek, cicáztak. És cicázás közben az egyik játékost úgy rúgták hasba a labdával, hogy összeroskadt. Ismétlem: cicázás, azaz légies, könnyed

labdagyakorlat közben, a társa ezalatt még be is savasodott, hol volt még a kezdés. De aztán null-nullal kihúztuk. Innét a fiam nem bolondítható, s megérti az apját. Igaz, ez veszélyhelyzet is, hiszen neki nincs hová menekülnie, nincsenek emlékei, külön bejáratú góljai, egy mozdulat, egy pörgetés a legendától, ő már eleve ebbe született, s elvennék még a maradék képzelőerejét is. Hétről hétre töltik meg csupa álsággal az arénát, szerencsére átlát a szitán, és kiröhögi őket; de mi lesz, ha egyszer nem bírja tovább, s belenyugszik, hogy ez a dolgok rendje? Az apja még mellette áll, a fiú látja is minden reakcióját, mit mondjunk, eléggé nevetséges látvány: legutóbb a kupadöntőn az előretörő Batik gólja után önfeledten kiáltotta a szakadó esőben a fiát ölelgetve, hogy látod, a Mátrai Sanyi. Azt mondja Hegyi Iván, ne tépjem magam a csütörtök esti kupavereség miatt, Manchesterben 3-2-re kikapni igazán nem szégyen. A visszavágón majd Karába fantasztikus góljával kiütjük őket az arénában, és senki sem állít meg bennünket a kupagyőzelemig. De a bajnokságot, azt a Vasas nyeri. 2015

Roló alatt

A kilósruha-boltot pontban kilenckor nyitják. Két perccel előtte megjelenik a bejáratnál az üzletvezető, barna köpenyes férfi, és megnyomja az elektromos roló gombját. Szertartása van ennek: előbb szép lassan végigméri a bolt előtt álló tömeget, kedvére valók vagyunk-e; nincs a nézésében különösebb gőg, inkább csak ténymegállapítás: ti a rolón kívül vagytok, én viszont idebent. Az elektromos roló irdatlan lassan emelkedik, araszolva halad. Nem először járunk itt, nő a gyerek, új futballmez kell neki, itt megússzuk pár száz forinttal, mindjárt hármat is veszünk. Asszonyok állnak köröttünk, elhízott, vastag lábú asszonyok, mindig tudják, mikor van bálabontás; itt a húsvét, kell új tavaszi kabát, nyárra valami szép, színes ruha. Közvetlen előttünk erősen kopaszodó, negyvenes férfi áll vékonyka asszony oldalán, arcán belenyugvás; végezni akar, minél előbb.

Nem kétséges, hogy a barna köpenyes érti a dolgát. Mikor a roló emelkedni kezd, mindenki előrelép, izgatottság lesz úrrá. Nem tudni, hogy az evolúció során alakult-e így, de a térdmagasságot még el sem érte a roló, már hajol is le pár asszony, bújnának be a résen. Ez a barna köpenyes pillanata: fölemeli a mutatóujját, nyugalom, tolja vissza az asszonyokat kiflivéggel a szájában, nem viszi el senki a boltot. Halkan, elnyújtva nevet a viccén. Csípőmagasságnál már mi se nagyon bírjuk tovább, bújnánk át meggörbülve a roló alatt, azt se bánva, ha a derekunk beáll, s egy életre úgy maradunk; a rolón túli világ a szabadság. A barna köpenyes tudja ezt. Az a szokása, hogy amikor a roló már fejmagasságban van, elállja a bejáratot, nehogy valaki belépjen. Meg kell várni, amíg a roló egészen a tetőig ér. Ez a legnehezebb: mehetnénk már be, de ez itt szórakozik velünk, ha szólnánk, nyilván valami vonatkozó szabályra hivatkozna; ilyenkor legjobb behunyni a szemünket, s nem gondolni semmire. De most nem ez történik. Mellmagasságban van a roló, amikor odabent egy női hang a hátsó traktusból előreszól, főnök, a mobilján keresik. A barna köpenyes megfordul. Megyek már, kiált hátra, s megnyomja a gombot. A roló megáll. Kényelmesen bebújhatnánk alatta, ám a férfi a fejével int, hogy ácsi, még nem nyitott ki. Vagy fél perc telik el így, nem tudni, mi van; oldalt egy eladónő halad a gondolák felé tucatnyi kabátot ölelve, a sok kabát egészen beborítja. A kurva életbe, mondja aztán valaki másfél perc múltán, hát miért állunk. A barna köpenyes sehol. Megtelik a levegő friss, tavaszi szél fútta, rebellis felismeréssel: nem a roló alatt kellene bebújni sunyin, lopózva, rókaúton, hanem a rolót kellene darabjaira törni. Ez a senki uralkodik rajtunk, nézzék meg a kitaposott cipőjét, ő is a kilósboltból öltözik, mégis az eszét játssza. Ez folyik az egész országban most már lent is, a senkik dirigálnak, teli szájjal harsognak, és összeugrasztják az embereket. Nem szabad mindenbe állandóan beletörődni, mindig mindenre tekintettel lenni; eljött a pillanat, amikor nincs tovább, amikor le kell verni valakin a sok megaláztatást. Ám úgy látszik, mindig van tovább. Mert ekkor visszatér a barna köpenyes, és megnyomja a gombot. A roló újraindul. Már vágnánk a

képébe a karóránkat kocogtatva, hogy két perce ki kellett volna nyitnia, ő meg a privát, mocskos ügyeit intézte, amikor a gondolák felé fordul: - Hajnalban ment el. Pedig a nővérek szerint az utóbbi napokban már egészen jól volt - mondja száraz hangon a kabátos nőnek, majd hozzáteszi: - Este még evett is a vacsorából. A roló már egészen fönt, betódulunk. 2012

Tartalom Védik a hont HEGYEN-VÖLGYÖN ZAKATOL A Schengen Fát lopni Zalaszabar boldog Alagút Kétpóiak Az emír fia Kilátó Sötét van Demagógnak lenni A ló fara Barátunk, a Medve sajt Pulóver köttetik Nagykőrösi emberünk Szigetcsépi emberünk Akarattya megapolisz Lopják a szőlőt Harangoznak Itthon maradt ország Szemtelen népség Szöget beverni SZERETÜNK, MAGYARORSZÁG A kalauz szalad

Blicc Bolgár kapcsolat Hyde Park Corner Falu széle Koporsószeg Mókus a fán Néhány szó a pálinkáról Bilincsbe verve Csirkézni csak szépen Disznók ideje Milyen bulum? Mintafalu, mezőőr Nemzeti bilincs És nemzetközivé lesz Dwa bratanki Kéjutazás Kutya Szerbia Az akasztás nehézségei A gatyába rázás nehézségei Az úton végig kell menni Excrementum Cukráren u Turka ÉN, TE, Ő, MI, TI, ŐK Beszariak Olsen és bandája Szent Lőrinc könnyezik Tojás

Pelczné síkra száll Rabjai a földnek Aluljárás Áram alatt Megint komcsi Tőkés püspök közbenjár A forradalom gyermekei Az éjszaka hősei Pozsgay-páholy Térségi ember Agent provocateur Újabb söralátétek Zsenik Heller és Pick Úri Magyarország Szevasz, Dondesz! Faágat lopni Nem kirívóan sértő Régi földesúr Mögötte vasgyár Yes parking Magyar Otthon Elhunytjai Mi fiunk, ő fiuk Zürichi járat Flóra Tusványoson Geodéták bátorsága Nagy, szürke Opel

Pápa tér Szír vendéglő Utolsó birkahodály Van kémiájuk Morális magaslatokon Nem hazudik Zoli nővér EMBERI VISZONYOK Gyökerek Forgóné járdát söpör Koldusboton Közlöny Paraszt, sonka Ruha teszi Hegyi járat A siker kapujában Medencében Ezer bocsánat Lúzerszivar A nyár örömei Boldog ember Összeesküvők Pocakos emberünk Táncórák felső tízezernek Piaci séta A béltükrözés örömei Kisebb csőrök nedvesítése

Tartós elem A pincér visszaszól A házi műtét előnyei Békapóz Háború lesz Karácsonyi erotika Kihízott férfidzseki Melegváltás Mit üzentek Imrének? KULTURÁLIS FÖLHOZATAL Újturul Új nyelvkirályok Félnek Attilától Himnusz minden időben Magyar terror Szintén zenész Katasztrófalovagok Kitüntetések Misi Mókus vándorúton Az elnök emberei Bátor emberek Isten neki, fakereszt Sárga cipőfűző Vörös alsógatyák Mesés Kelet Szop Beszélő szobor

Nem üzennek semmit A beugrás össznépi hasznáról A közönség tátog Tessék mosakodni Belek alagútjai HUNNIA SPORTOL Csernyik Csemege Fekete Párduc Hunnia A bűn nyomában Miniszterelnök a sportcsatornán Szeretik Vargát Az ember drukkol Púp hátán púp Tour de Húsvét Búcsú a minisztertől Dúc Fiammal meccsen Roló alatt