Őrülten boldog 9789630986205 [PDF]

Zitiervorschau

Jenny Lawson

Őrülten boldog Vicces könyv borzalmas dolgokról

Kossuth Kiadó

Tartalom Egy sor sajnálatos nyilatkozat Üzenet a szerzőtől Őrülten boldog, veszélyesen szomorú Találkoztam egy rokon lélekkel, akinek nagyon egészséges szőre van A telefonom sokkal jobb társaság, mint én Alvási zavarokkal küzdök, ami valószínűleg meg fog ölni. Engem vagy valaki mást Mennyi szénhidrát van egy lábfejben? Színleld azt, hogy jó vagy benne! George Washington dildója Nem vagyok elmebajos, de muszáj eléd állnom a sorban Miért akarnék bármit is tenni, ha már egyszer tök jó vagyok a semmittevésben? Amit mondok az agyturkásznak, és amit valójában értek alatta Nézd ezt a zsiráfot! A félelem Bőrmegújítás és frufru Mintha felvágna a gatyád Micsoda szépsegg! Nehéz megmondani, melyikünk az elmebeteg San Franciscóban hagytam a szívemet Vásárold fel az összes hógömböt, közeleg a zombiapokalipszis! APPENDIX: INTERJÚ A SZERZŐVEL Amire kíváncsi vagyok: Meghalni könnyű Viccelni nehezebb A klinikai depresszió kurvára nem gyerekjáték Szervről szervre zombivá válok A macskák önző ásítozók, és mindig megússzák Minden koala chlamydiás Vudu Vagina

A világnak diétáznia kellene. Szó szerint Kerge, mint egy fordított birka Tanulmány a petrezselyemről, a wasabiról, a krémsajtról és a levesről És akkor kaptam három döglött macskát postán Amiket a kínos csendekben összehordok A csontvázam szupicsudijó! Cicálcázás Jobbak vagyunk Galileónál, de csak mert ő már halott Ezeket tanultam az apámtól Meg fogok halni. Egyszer Na, pont ez az, amiért jobban szeretem én levágni a hajamat Minden csak azon múlik, honnan nézzük Legalább a mellbimbód nem látszik A hattyúk általi halál nem annyira csodás, mint gondolnád A nagy kvíz Macskalaminálás A kisbaba nagyon finom volt! Ezek a sütik semmit sem tudnak rólam Lehet, hogy könnyebb lenne, de jobb nem Epilógus: A legmélyebb gödörben Köszönetnyilvánítás Impresszum

Ajánlom ezt a könyvet lányomnak, aki kuncogva szemléli azt a furcsa és csodálatos világot, amit a családja teremtett köré az (egyszerre valós és eltúlzott) elmebajból. Isten óvjon minket attól, amikor elég idős lesz ahhoz, hogy megírja a saját emlékiratát.

MEGELŐLEGEZETT DICSÉRET Ez volt a legjobb könyv és a legrosszabb hajkefe. Olvasd, ne a hajadat fésüld vele. – CHARLES DICKENS Jézus adta kölcsön ezt a könyvet, miután ő kiolvasta. Ezt mondta: „Muszáj elolvasnod, Kevin. Egyszerűen kurvára lenyűgöző.” Jézus sosem emlékszik rendesen az emberek nevére. – ERNEST HEMINGWAY Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem, de csak egyetlenegy van, akinek szeretném az arcát lenyúzni, és a szalonomban közszemlére tenni. Zárd magadra az ajtókat, Mrs. Lawson. – JANE AUSTEN Túlzás nélkül állíthatom: ez a valaha volt legszebb poháralátétem. – DOROTHY PARKER

Csak az élet számít, semmi más, csak az élet – a felfedezés folyamata, nem a felfedezés ténye, hanem az állandó és szüntelen folyamat. És ez a könyv. Ez a könyv is jó. – FJODOR MIHALJOVICS DOSZTOJEVSZKIJ Ki engedett be ide? – STEPHEN KING Olybá tűnik, elvesztettem a kabátomat. – WILLIAM SHAKESPEARE Nem is ismered ezeket az embereket itt az ajánlóban! A legtöbben már rég meghaltak, Stephen King pedig valószínűleg be fog perelni. Tényleg gyakrabban kellene jönnöd terápiára. – A JELENLEGI AGYTURKÁSZOM

Erre az oldalra eredetileg egy könnyű kis Mary Oliver-idézetet akartam tenni, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább megmutatom a könyv eredeti borítótervét, amit – egészen biztos vagyok benne – sosem fognak elfogadni,

de szerintem túl jó ahhoz, hogy csak úgy kárba vesszen. Ha ugyanis a könyvet az arcod elé emeled, úgy tűnik, mintha egy boldog mosómedve vigyorát viselnéd. Így az emberek egyszerre fognak barátságosnak és ijesztőnek tartani, és nem zavarnak, miközben olvasol. Sőt szerintem ki is téphetnéd az előző oldalt, és az összes könyved borítójára ezt a fénymásolatot ragaszthatnád, mint egy diszkrét Ne zavarjanak táblát. Valószínűleg néhány év múlva már gyanakodni fognak, hogy túl lassan olvasol, de a zavartalan nyugalomért megéri. Plusz gondolj csak arra, micsoda öröm lesz majd félig mosómedvének lenni! Ha nem értesz egyet, ez a könyv valószínűleg nem neked való. Én szóltam.

Egy sor sajnálatos nyilatkozat Nem, nem! Ragaszkodom hozzá, hogy abbahagyd az olvasást! Még mindig itt vagy? Nagyszerű. Mostantól nem hibáztathatsz semmiért, amit ebben a könyvben olvasol, mert én mondtam, hogy hagyd abba, de te csak azért is folytattad. Épp olyan vagy, mint Kékszakáll felesége, amikor megtalálja azt a sok levágott fejet a lezárt szobában. (Hoppá, spoiler!) De én személy szerint ezt jó dolognak tartom. Hiszen az nem igazán tesz jót egy kapcsolatnak, ha úgy teszünk, mint ha nem lennének levágott fejek a szekrényben. Nemcsak a szekrény lesz véres tőlük, hanem még a bűnrészesség vádjával is számolnunk kell. Igenis szembe kell nézned azokkal a levágott fejekkel, mert csak úgy fejlődhetünk, ha beismerjük, mindannyian rejtegetünk titkokat a világ szeme elől. Te most éppen az én levágott fejemet tartod a kezedben. Oké, ez egy rossz hasonlat, de mentségemre, én szóltam, hogy hagyd abba az olvasást. Távol álljon tőlem az áldozathibáztatás, de ebben most már mindketten nyakig benne vagyunk. *** Minden, amit ebben a könyvben olvasol, többnyire igaz, bár néhány részletet megváltoztattam, hogy védjem a bűnösöket. Tudom, ezt úgy mondják, védjük az ártatlanokat, de nekik minek kéne védelem, hogy ha egyszer ártatlanok? Ráadásul róluk korántsem olyan szórakoztató írni, mint a bűnösökről, akik mindig tele vannak egy csomó érdekes történettel, és hozzájuk viszonyítva mindig sokkal jobb embernek érezheted magad. ***

Ez egy vicces könyv a mentális betegségről. Ijesztően hangzik ez a két szó együtt, de ami engem illet, én is mentális beteg vagyok, sőt a szerintem legszórakoztatóbb emberek némelyike is az. Úgyhogy ha nem tetszik a könyv, valószínűleg nem vagy elég őrült ahhoz, hogy élvezni tudd. Akárhogy is legyen, te nyersz.

Üzenet a szerzőtől Kedves Olvasó, most, amikor ezt a könyvet a kezedben tartod, azon gondolkozol, vajon megéri-e elolvasnod. Valószínűleg nem, de elrejtettem egy 25 dollárost a borító alatt,{1} úgyhogy gyorsan vedd meg, mielőtt az eladó észreveszi. Szívesen. Ennek a könyvnek az a címe, hogy Őrülten boldog. Valami, ami megmentette az életemet. A nagyanyám azt szokta mondani, hogy „Mindenkire eshet eső – eső, seggfejek, és minden hozzá tartozó szarság.” Jó, oké, egy kicsit megváltoztatta Ella Fitzgerald szövegét,{2} de igaza volt. Mindannyiunk életében van tragédia, elmebaj és dráma. Csak abban különbözünk, hogy hogyan kezeljük a szörnyűségeket. Én a saját bőrömön tapasztaltam mindezt néhány évvel ezelőtt, amikor olyan mély és fojtogató depresszióba estem, hogy azt sem tudtam, merre van az előre. A depresszió önmagában nem volt újdonság. Gyerekkorom óta küzdök a mentális zavarok valamelyikével, a klinikai depresszió viszonylag gyakori vendég nálam, a szorongással pedig életre szóló a kapcsolatom. Néha a depresszió olyan enyhe, hogy szinte összetévesztem az influenzával vagy a mononukleózissal, de ez most kifejezetten nehéz időszak volt. Amikor nem feltétlenül akartam, hogy véget érjen az életem, csak azt, hogy ne legyen már ennyire végtelenül nyomorúságos. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy a depresszió hazugságokat suttog a fülembe. Mert azt teszi. Mondogattam magamnak, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Bevetettem minden olyan szokásos technikát, ami ilyenkor általában segíteni szokott, de még mindig reménytelennek éreztem a helyzetet. És akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy mérges vagyok. Mérges, hogy az élet egy ekkora akadályt gördíthet

elém. Mérges, hogy az élet látszólag mennyire igazságtalanul osztja a kártyákat. Mérges, mert egyszerűen nem maradt bennem más érzelem. Úgyhogy fogtam magam, és írtam egy blogbejegyzést, amelyik megváltoztatta az élethez való hozzáállásomat. 2010. október Mindent egybevetve az elmúlt hat hónapom olyan volt, mint egy átkozott királydráma. Ma a férjem, Victor átnyújtott nekem egy levelet, amely arról értesített, hogy egy újabb barátunk halt meg teljesen váratlanul. Azt hihetnétek, hogy ez a hír Xanaxszal és Regina Spektor-dalokkal fűszerezett megfordíthatatlan mélyrepülésbe taszította az életem. De nem. Ugyanis kurvára elegem van a szomorkodásból. És nem tudom, hogy újabban mi a franc van az univerzummal, de ELEGEM VAN. ÉS IGENIS ŐRÜLTEN BOLDOG LESZEK, CSAKHOGY JÓL KICSESSZEK VELE! Halljátok? Ez vagyok én, aki épp mosolyog! Olyan hangosan mosolygok, hogy kurvára hallatszik is. Tönkre fogom tenni az egész átkozott világot a teljesen alaptalan örömömmel. Mostantól csak úgy ontani fogom a képeket a cuki kiscicákról és a mosómedvék által örökbe fogadott kölyökkutyákról meg a KIBASZOTT CSILLÁMPORBA ÉS SZEXI VÁMPÍROK VÉRÉBE MÁRTOTT ÚJSZÜLÖTT LÁMÁKRÓL, ÉS MINDEN NAGYSZERŰ LESZ. Sőt egy egész mozgalmat indítok. Az őrülten boldogok mozgalmát. És minden csodálatos lesz! Először is azért, mert mindannyian SZENVEDÉLYESEN boldogok leszünk. Másodszor meg azért, mert ezzel halálra ijesztjük mindazokat, akik utálnak minket, hiszen azok a seggfejek épp azt nem akarják, hogy egy fikarcnyit is jól érezzük magunkat, hát még azt, hogy őrülten boldogok legyünk. Mi viszont a boldogságunkkal majd teljesen összezavarjuk őket, amitől bizonyára halálra is ijednek majd. Attól pedig még boldogabbak leszünk. Teljesen jogosan. És akkor végre az élet nekünk kedvez majd: Mi–Seggfejek: 1–8 000 000. Ez az eredmény még nem is lesz annyira kielégítő, mint amilyennek valójában kellene lennie, hiszen a seggfejek eleve előnnyel indultak. Amúgy meg tudod mit? Basszák meg. Az elejéről kezdjük. Mi kontra Seggfejek: 1–0.

*** Néhány órán belül a Twitter az #ŐRÜLTENBOLDOG hashtagtől volt hangos, ahogy az emberek az egész világon határozottan szembeszálltak a depressziójuk szörnyeivel, és visszavették az irányítást az életük felett. És ez még csak a kezdet volt.

A következő években kényszerítettem magam, hogy minden nevetséges dolgot kipróbáljak. Szökőkutakba ugrottam, amelyeket nem fürdésre terveztek, hirtelen ötlettől vezérelve ufó-vadász túrákra indultam, tornádókat üldöztem (veseelégtelenségben elhunyt), farkas szőrét viseltem magamon a helyi Alkonyat-filmbemutatón, miközben azt ordítottam a vámpírrajongóknak, hogy ÉN JACOBNAK SzURKOLOK, és lajhárt kölcsönöztem. Az új mantrám ez lett: Az illemszabályokat alaposan túlértékelik, és valószínűleg rákot okoznak. Röviden szólva, lassan, de biztosan elvesztettem az eszemet. És ez volt a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. Mindez nem jelentette azt, hogy nem voltam továbbra is depressziós vagy szorongó, vagy nem küzdöttem mentális betegségekkel. Ilyenkor is voltak olyan heteim, amelyeket ágyban töltöttem, és egyszerűen képtelen voltam felkelni. Még mindig előfordult, hogy az asztal alá kellett rejtőznöm, amikor a szorongásom olyan erőssé vált, hogy egyszerűen képtelen voltam állva megküzdeni vele. A különbség az volt, hogy az agyam egy elrejtett kis zugában olyan emlékeket őriztem, amelyek tele voltak olyan csodálatos pillanatokkal, mint amikor kötéltáncoltam, vagy mint amikor rég elfeledett tengeri barlangokban könnyűbúvárkodtam, vagy mint amikor mezítláb rohantam végig egy temetőkerten, miközben az uszályos, vörös báli ruhám lebegett mögöttem. És emlékeztethettem magam, hogy újra megpróbálkozhatok őrülten boldog lenni, amikor újra lesz elegendő erőm ahhoz, hogy kikeljek az ágyból. És nemcsak azért, hogy megmentsem az életemet, hanem hogy egyáltalán megteremtsem azt. A depresszió lehetőséget ad arra (sokszor egyenesen rákényszerít), hogy az érzelmek olyan mélységét éld át, amelyet a „normális” emberek felfogni sem képesek. Képzeld el, hogy egy olyan legyőzhetetlen kórságban szenvedsz, ami miatt az elméd arra kényszerít, hogy öld meg magad. Képzeld el, hogy olyan bajod van, amilyennel senki sem találkozott még. Képzeld el, hogy egy olyan veszélyes betegség támad meg, amit még te sem tudsz kontrollálni vagy elfojtani. Képzeld el, hogy minden ember békében él. Képzeld el, hogy John

Lennon örököse nem perel be, amiért ezt a mondatot használtam. Aztán képzeld el, hogy ugyanaz a (gyakran halálos) betegség az egyik leginkább félreértelmezett zavar a világon. Amelyről oly kevesen akarnak beszélni, és amelyiktől oly sokan soha nem tudunk megszabadulni. Mindig azt gondoltam, hogy a súlyos depresszióban szenvedő emberek kifejlesztették magukban az extrém érzelmek megtapasztalásának forrását, így aztán az örömöt is olyan módon képesek megélni, amit a „normális” emberek szintén sosem lesznek képesek megérteni. Erről szól az ŐRÜLTEN BOLDOG. Arról, hogy azokat a pillanatokat, amikor minden rendben megy, csodálatossá tegyük, mert ezek a pillanatok határoznak meg minket. És ugyanezek a pillanatok szolgálnak munícióul, amikor az agyunk háborút hirdet a puszta létezésünk ellen. Ez a különbség a között, hogy túléled az életedet vagy éled az életedet. Ez a különbség a zuhanyozás és a között, amikor megtanítod a komornyik majmodnak, hogyan kell besamponozni a hajad. Ez a különbség az épelméjű és az őrülten boldog között. Néhányan azt gondolhatnák, hogy ez az egész őrülten boldog mozgalom csak egy ürügy arra, hogy hülyék és felelőtlenek legyünk, és például meghívjunk magunkhoz vendégségbe egy kengurucsordát anélkül, hogy előtte beavatnánk a férjünket, merthogy azt gyanítjuk, úgyis nemet fog mondani, hiszen sosem szerette különösen a kengurukat. És ez a gondolat igazán nevetséges, hiszen senki sem hívna meg magukhoz vendégségbe egy seregnyi kengurut. Maximum kettőt. Higgyetek nekem, személyes tapasztalat. Az én férjem, Victor azt mondja, nulla a maximum. Én meg azt mondom, világosabban kellett volna fogalmaznia, mielőtt kibéreltem azt a sok kengurut. Az ŐRÜLTEN BOLDOG mozgalomból útjára indult az Ezüst Szalag Eszméje, egy olyan ötlet, amely egy blogposztból született, és emberek ezreit érintette meg annak ellenére, hogy valójában soha egyikünk sem viselt ezüst szalagot, mert túl depressziósak vagyunk a kézimunkához. Íme, az eredeti poszt:

Amikor a rákban szenvedők szembeszállnak a betegségükkel, jobban lesznek, majd tünetmentesekké válnak, magasztaljuk őket a bátorságukért. Szalagot viselünk, hogy megünnepeljük a sikeres küzdelmet. Túlélőnek nevezzük őket, hiszen azok is. Ugyanakkor, ha a depressziós emberek harcolnak a betegségükkel, jobban lesznek, majd tünetmentessé válnak, gyakran észre sem vesszük a küzdelmüket, mert a legtöbben közülük csak csendben szenvednek. Szégyellik, személyes gyengeségként értékelik a fájdalmukat. Félnek, hogy a többi ember aggódni fog értük, de sokkal jobban félnek attól, hogy senki sem méltatja figyelemre őket. Miközben arra sem vagyunk képesek, hogy megmozduljunk a kanapén, és figyelmeztetnünk kell magunkat arra, hogy levegőt vegyünk. Amikor kiszabadulunk a depresszió szorításából, megkönnyebbülünk, de nem merjük elhinni, hogy ez ünneplésre adhatna okot. Az örömöt szinte azonnal felváltja az aggodalom, hogy újra visszaesünk, majd szinte azonnal szégyen és sebezhetőség lép a helyébe, amikor rádöbbenünk, mit okozott a betegségünk a családi kapcsolatainkban, a munkánkban, az egész életünkben, amely érintetlenül hevert, miközben mi azért küzdöttünk, hogy életben maradjunk. Meggyötörten, fáradtan, sápadtan térünk vissza az életünkbe, de visszatérünk. Túléltük, de a kollégák nem veregetik meg a vállunkat, és nem gratulálnak azért, hogy megcsináltuk. Túléltük, de még több problémával találjuk szemben magunkat, mint korábban, mert a családtagjaink és barátaink mind egy szálig kimerültek attól, hogy segítsenek nekünk megvívni egy olyan csatát, melynek okát sokszor nem is igazán tudják megérteni. Remélem, egy nap majd végignézhetek azoknak az embereknek a tömegén, akik mind ezüst szalagot viselnek, annak jeleként, hogy megértik ezt a titkos küzdelmet. Velünk ünneplik azoknak a harcoknak a sikerét, amelyeket minden egyes nap egyenként meg kell vívnunk azért, hogy kirángassuk magunkat a legmélyebb gödörből, amikor észrevesszük, hogy a sebeink begyógyulnak, és hogy újra észrevesszük, milyen szépen süt a nap. Remélem, hogy egy nap jobban leszek, és szinte biztos is vagyok benne, hogy ez megtörténik majd. Remélem, egy napon egy olyan világban fogok élni, ahol a mentális stabilitásért folytatott küzdelmeinket büszke és nyilvános taps kíséri, nem pedig szégyen. Ezt kívánom neked is. De addig is, kezdjük kis lépésekkel. Már három napja nem vagdostam magam. Harci indulókat énekelek magamnak, hogy elriasszam a sötétben ólálkodó démonokat. Képes vagyok küzdeni, amikor szükség van rá. És ezért büszke vagyok magamra. Köszönöm minden egyes embernek, aki ezeket a sorokat olvassa. Ünnepellek benneteket azért,

mert megvívjátok a saját harcaitokat, és folyamatosan győztesként kerültök ki belőle. Megtapsolom azt, hogy talán nem is értitek, mi ellen harcoltok, de felveszitek azt a kardot, amit az egyik szerettetek dobott el, és cipelitek helyette is, míg ő újra erőre kap. Túléltem, és emlékeztetem magam arra, hogy minden egyes küzdelemmel erősebbé válok. Minden harcban új trükköket tanulok az ellenség legyőzésére. Lehet, hogy szörnyű dolgokon kell átmennem csak azért, hogy megszerezzem a tudást, de legalább nem harcoltam hiába. Mert megtanulom a leckét, és győzedelmeskedem. Életben maradok.

*** És igen, élünk. Azt akarom, hogy ez a könyv segítséget nyújtson a mentális betegségekkel küzdő embereknek és mindazoknak, akiknek barátai vagy családtagjai érintettek. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy igenis vannak előnyei annak, hogy – ahogy a nagymamám mondaná – egy kissé dilinyós vagyok. Azt akarom, hogy a lányom megértse, mi a baj velem, de azt is tudja, miért jó, hogy ilyen vagyok. Reményt akarok adni az embereknek. Meg akarom tanítani a világot arra, hogyan éljünk együtt tökéletes harmóniában anélkül, hogy úgy hangzana, mint egy nyálas Coca-Cola-reklám. Ez a könyv nem annyira az előző folytatása, hanem az általam folytatott beszélgetések, a zavarodott gondolataim és bizarr esszéim gyűjteménye. Egy olyan könyv, melyet a kétségbeesett szerkesztők felborított dobozos borai és dühös könnycseppjei áztatnak, mert egyszerűen nem tudnak mást tenni, mint elfogadni azt a meggyőződésemet, hogy szerintem tökéletesen elfogadható, hogy nem létező szavakat találok ki, amikor a meglévőkkel nem tudom elég jól kifejezni magam, és mert kénytelenek beletörődni abba, hogy szerintem a központozás sokkal inkább egy lehetőség, mint szabály. Ezt, emberek, úgy hívják, hogy kotyvasztár.{3} Remélem, ti is úgy érzitek majd, hogy tökéletes folytatása az előző könyvemnek. Szokatlan, vicces, őszinte és a lehető legjobb értelemben több mint furcsa.

Akárcsak mi, mindannyian. – Jenny Lawson{4}

Őrülten boldog, veszélyesen szomorú – Nem vagy őrült! NE NEVEZD MAGAD ŐRÜLTNEK! – kiabálja anyukám kismilliomodszorra. – Csak érzékeny vagy. Meg egy kicsit… ööö… furcsa. – És annyira elcseszett, hogy egy rakásnyi gyógyszerre van szükségem – teszem hozzá én. – Ettől még nem vagy őrült – mondja anyám, miközben visszafordul az edényeket súrolni. – Nem vagy az, és jó lenne, ha nem mondogatnád ezt magadra állandóan, mert úgy hangzik, mintha elment volna az eszed. Nevetek, mert ez a vita annyira ismerős. Legalább milliószor lemeccseltük már, és még egymilliószor el fogjuk mondani ugyanezeket, úgyhogy jobb is, ha ráhagyom. Ráadásul hivatalosan nem vagyok őrült, de sokkal egyszerűbb annak hívni magam, mint annak, ami valójában vagyok. Számtalan dilidoki megvizsgált az elmúlt két évtizedben. Szerintük mániás depresszív személyiségzavarom van gyakori pánikrohamokkal, közepes klinikai depresszióval és egy enyhe önkárósító magatartással, ami az impulzív személyiségzavarból ered. Averzív személyiségzavarom van (ami olyan, mint a szociális fóbiás bespeedezve), és esetenként deperszonalizációs zavarom is (amitől úgy érzem magam, mintha teljesen elszakadnék a valóságtól, de nem úgy, mint amikor bevettem egy LSD-t, mennyire klassz minden, hanem inkább kíváncsi vagyok, mit csinál az arcom éppen, és egész jó lenne, ha újra lennének érzéseim-féle dolog ez.) Emellett ízületi gyulladásoktól szenvedek, és van némi autoimmun betegségem is. Mindezt megfűszerezve (mintha még paprikát is szórnék az érzelmi kiegyensúlyozatlansággal elsózott rántottára) van még egy kis OCD-m és trichotillomániám is – ez az, amikor valaki kényszeresen tépkedi a haját ami azért klassz, mert ha az emberek azt hallják, mánia, azonnal hátrálni kezdenek, és még egy zsúfolt repülőgépen is

automatikusan több helyet adnak. Valószínűleg azért, mert nem illene mániákról beszélned a zsúfolt repülőgépeken. Ez az egyik oka annak, hogy a férjem, Victor utál együtt utazni velem. A másik ok meg az, hogy a szorongásomra használt terápiás állatként kipreparált lényeket cipelek magammal. Valójában egyáltalán nem repülünk sokat együtt, mert Victor nem tudja, mi a klassz. – Nem vagy mániás – mondja anyám bosszankodva. – Csak szereted húzogatni a hajad. Már kiskorodban is csináltad, megnyugtatott. Mint amikor… amikor simogatsz egy cicát. – Nem húzogatom, hanem kitépem a hajam – világosítom fel. – Azért ez egy kicsit más. Ezért hívják mániának, anyu, és nem kényszeres cicasimogató személyiségzavarnak, ami őszintén, elég rosszul hangzik, mert a végén lenne egy csomó félig kopasz macskám, akik utálnának ezért. Istenem, remélem sosem lesz Mániás Kiscicaszőrkihúzogató Zavarom. Anyu mélyet sóhajtott. Éppen ezért szeretek beszélgetni vele ilyesmikről, mert segít új megvilágításba helyezni a dolgokat. Ő meg éppen ezért utálja. Én ugyanis elmondom neki a részleteket. – Tökéletesen normális vagy – mondja anyu, miközben a fejét ingatja, mintha a teste nem engedné, hogy egy ekkora hazugságot eltussoljon. Nevetek, és akaratlanul is meghúzom a hajam. – Sosem voltam normális, és szerintem ezzel mindketten tisztában vagyunk. Anyu megállt egy pillanatra, hogy egy újabb ellenérvet találjon ki, de teljesen hiábavaló volt. *** Mindig is, szinte nevetséges mértékben szorongó voltam. A legkorábbi emlékem az iskolából egy olyan osztálykirándulás, amikor egy kórházba látogattunk, és az egyik doki elővett egy vérmintát, hogy megmutassa nekünk,

én pedig azonnal elájultam, és beleestem egy polcnyi (szerencsére üres) ágytálba. Ajelen lévő többi gyerek szerint a tanár ekkor azt mondta: „Ne törődjön vele. Csak feltűnésre vágyik.” De aztán elkezdett vérezni a fejem, a doki meg feltört egy ammóniás ampullát, és az orrom alá dugta, ami pont olyan volt, mint amikor orrba vág egy láthatatlan ökölnyi bűz. Őszintén? Fogalmam sincs, miért ájultam el. Az alapszorongásom ugyanannyi maradt, de a tudatalattim láthatóan annyira megrémült, hogy úgy határozott, sokkal biztonságosabb lesz nekem a földön, mély álomban, ágytálakkal körbevéve. Ami tulajdonképpen bizonyosság arra, hogy a testem egy idióta, ugyanis a kikényszerített narkolepszia a világ legrosszabb védekezési mechanizmusa. Pont olyan, mint amit az oposszum csinál – elájul, ha megijesztik –, bár az csak akkor hatásos, ha éppen egy medve akar megenni. Ugyanis állítólag ha elterülsz egy medve előtt, ő azt gondolja: „Milyen laza már! Megtámadom, erre ő szundít egyet? Valószínűleg nem kellene packáznom vele.” Ez a pillanat az életem egy hosszú és szánalmas időszakának kezdetét jelzi, amit a dilidokik csak úgy neveznek, Fehér Köpenyes Szindróma. A családom meg úgy nevezte: Mi a fene baja van Jennynek-szindróma. Én azt gondolom, a családom megfigyelése sokkal pontosabb volt, mert elájulni, amikor megpillantasz egy fehér köpenyt, egyszerűen nevetséges és enyhén szólva is kínos. Különösen utána, amikor azt kell mondanod: „Bocs, hogy elájultam, amikor megláttalak. Úgy tűnik, félek a köpenyektől.” És hogy mindez még rosszabb legyen, amikor elájulok, akkor kapálódzom a földön, és anyám szerint – aki többször is szemtanúja volt az esetnek – úgy hörgök, mint Frankenstein. Mások általában tudat alatt váratlan katasztrófáktól vagy a kudarctól rettegnek, vagy esetleg attól, hogy halálra kövezik őket, de az én rejtett fóbiám nem más, mint az, hogy elájulok egy ruhadarabtól. Ájultam el már a látszerésznél, kétszer a fogorvosnál és két rémisztő esetben a nőgyógyásznál. Az a jó, hogy ha már a nőgyógyászati vizsgáló ágyon fekszel, és a lábad a

kengyelben van, nem tudsz olyan nagyot esni, ha elájulsz – hacsak te nem vagy olyan, mint én, aki miközben eszméletlen, vadul hadonászik és nyögdécsel. Valószínűleg ez a legrosszabb módja annak, hogy elájulj, amikor valaki épp a vaginádban van. Olyan, mintha nemcsak hülye fejet vágnál orgazmus közben, hanem még ébren sem lennél hozzá. Mindig emlékeztetem a nőgyógyászomat, hogy valószínűleg el fogok ájulni, miközben ő kenetet vesz, mire ő mogorván megjegyzi, hogy ezt sosem fogja elfelejteni. „Valószínűleg azért nem – mondja a húgom –, mert a legtöbb ember nem csinál ekkora jelenetet egy egyszerű ájulásból.” A legrosszabb abban, hogy a nőgyógyásznál ájulsz el, hogy néha arra ébredsz, hogy váratlanul egy orvosi tükör van a vaginádban, ami lényegében a harmadik legrosszabb dolog, amire ébredhetsz. (A második legrosszabb az, ha az orvosi tükör nélkül ébredsz fel, mert az valószínűleg azt jelenti, hogy a nőgyógyász kivette, amikor elájultál, és most az egész vizsgálatot újra kell kezdeni. Ezért én mindig mondom a dokimnak, hogy ha elájulok, miközben a vaginámban van, nyugodtan használja ki az alkalmat arra, hogy minden vizsgálatot befejezzen, miközben én élettelen vagyok. Az első legrosszabb dolog, amire ébredhetsz, valószínűleg az, hogy medvék lakmároznak belőled, mert a tested azt gondolta, hogy a menekülés legbiztonságosabb módja az lenne, ha azt tettetnéd, hogy elaludtál. Ez az oposszumféle elájulás egy baromság, sosem válik be. Mondjuk nem mintha tudnám. Én sosem ájulok el medvék láttán, hiszen az hülyeség. Sőt, inkább közelebb szoktam rohanni hozzájuk, hogy egy igazán jó képet csinálhassak róluk. Ehelyett köpenyek láttán ájulok el – hiszen az én agyam szerint ez az, ami miatt igazán be kell rezelnem.) Egyszer hangosan elájultam az állatorvosi rendelőben, amikor a doki behívott. Úgy tűnik, a tudatalattim teljesen kiborult az állatorvos véres köpenyének láttán, úgyhogy hirtelen elvágódtam, és ráestem a macskámra. A váróban ébredtem a blúzom nélkül, miközben egy csomó ismeretlen ember és kutya nézett le rám. Mint kiderült, az állatorvos annyira megijedt

attól, hogy nyögök, hogy kihívta a mentőket, akik azt állították, hogy nem tapintható a szívverésem, ezért széttépték a blúzomat. Szerintem meg csak olcsó izgalomra vágytak. És ebben a kutyák is egyetértettek, akik kissé el is szégyellték magukat tőlem, hogy mekkora felhajtást csapok itt. De a kutyákat igazán nem szabad hibáztatni, hiszen ők nem tudják, mi az a szemérmesség. – Blúz nélkül magadhoz térni, miközben egy rakás aggódó kutya bámulja a melltartódat, mert rettegsz a köpenyektől, az a hetedik legrosszabb dolog, amire ébredhetsz – dünnyögtem az anyámnak. – Hmm – válaszolt az anyám diplomatikusan, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Nos, rendben, talán nem vagy teljesen normális – egyezett bele vonakodva. – De ki akar egyáltalán normális lenni? Veled semmi baj nincsen. Egyáltalán semmi. Sőt, te jobb is vagy, mint azok, akik normálisnak mondják magukat, mert te annyira tudatos vagy, hogy ha valami nem működik, felismered… és hát… igyekszel megoldani. Bólintottam. Ebben van némi igazság, bár valószínűleg a világ többi része nem értene egyet azzal, ahogy mi igyekszünk „megoldani” a dolgokat. Amikor kicsi voltam, és a még nem diagnosztizált szorongásom túlságosan elviselhetetlenné vált, azzal igyekeztem „megoldani”, hogy elbújtam egy üres játékosdobozba. A középiskolában elszigeteltem magam a többi embertől. A főiskolán étkezési zavaraim lettek: ha már az érzelmeimet nem tudtam kontrollálni, helyette azt szabályoztam, mit eszem. Most, felnőttként pedig gyógyszereket szedek, agyturkászhoz és viselkedésterápiárajárok. Úgy kontrollálom a dolgokat, hogy brutálisan őszintén beszélek arról, mennyire őrült vagyok. Vagy azzal, hogy megengedem magamnak azt, hogy fontos események alatt elrejtőzöm a fürdőszobában vagy az asztal alatt. Néha meg úgy, hogy hagyom, hogy a betegség irányítson. Mert egyszerűen nincs más választásom. Néha hetekig képtelen vagyok kikelni az ágyból. A szorongás még mindig egy roppant kellemetlen és rémisztő velejárója az életemnek. De az „őrülten boldog” megvilágosodásom után megtanultam, mennyire fontos, hogy

végigküzdjem magam a szenvedéseken, tudva, nemsokára ismét boldog leszek. (Ha ez a mondat értelmetlennek tűnik, az azért van, mert kihagytad az Üzenet a szerzőtől című részt, mint ahogy a világon mindenki. Menj vissza, és olvasd el, mert fontos, és mert lehet, hogy pénzt is találsz ott.) Ezért szoktam beosonni más emberek fürdőszobájába kísértet járta hotelekben, és ezért vállaltam el egyszer, hogy politikai cár leszek, aki közvetlenül annak a kóbor macskának jelent, aki a városházán alszik. Egyszer meg élőben eljátszottam egy zombiapokalipszis-riadót egy zsúfolt vécében, meg azt is, hogy egy repülőgép-anyahajón landolok a tengeren. De volt, hogy pénzt gyűjtöttem egy kipreparált pegazusra. Vagyis őrülten boldog vagyok. Mindez nem gyógyír a mentális betegségre, hanem egy fegyver, amit ellene terveztek. Ez az egyik módja annak, hogy visszaszerezd azt a boldogságot, amit az őrület elvesz tőled. – Áááá! Nem vagy őrült! – mondja anyu ismét, miközben egy nedves tányérral hadonászik felém. – Hagyd abba, ne nevezd magad őrültnek! Az emberek azt fogják hinni, hogy megkergültél. És igaza van. Ezt fogják mondani. Meggugliztam a telefonomon azt a szót, hogy kerge, és felolvastam neki az egyik definíciót. megkergül: ige (átvitt értelemben): elveszti a józan eszét, megfontolatlanul, féktelenül jókedvűvé válik. Anyu megállt egy pillanatra, rám meredt, majd beletörődően sóhajtott egyet. Túlságosan is jellemző rám ez a megállapítás. – Hm – mondta elgondolkodva, és visszafordul a mosogatóhoz. – Talán nem is annyira szörnyű őrültnek lenni. Egyetértek. Néha pont úgy jó, ahogy van.

Találkoztam egy rokon lélekkel, akinek nagyon egészséges szőre van Néhány héttel ezelőtt a gyógyszertárban jártam a gyógyszereimért. Az autós ablaknál éppen azon elmélkedtem, hogy milyen nagyszerű, hogy olyan világban élünk, ahol egyszerűen, az autómból hozzájuthatunk az orvosságokhoz, amikor egy nagyon furcsa dologra lettem figyelmes a gyógyszerész kasszája mellett: Igen. Azok bizony ott kutyakekszek

És akkor a következőre gondoltam: „Nos, ez rendkívül furcsa. Előfordulhat, hogy valaki visszahozta, mert már megromlott.” Ezután meg az jutott eszembe, hogy az milyen furcsa, ha valaki észrevette, hogy megromlott, hiszen a kutyák általában nem annyira jók abban, hogy ne egyenek meg minden szart. Úgy értem, ha hagyod, még a pelenkát is megeszik, szóval nem

hinném, hogy csak úgy nemet mondanának egy kekszre. De aztán a gyógyszerész visszajött, és miközben beütötte az összeget, belenyúlt a dobozba. Kivett egy maréknyi összetört kutyakekszet… ÉS MEGETTE. Ekkor én arra gondoltam: Egy pillanat. Be vagyok lőve? Vagy ő van belőve? Vagy most vizsgáztatnak? Mondanom kellene valamit? De nem szóltam semmit, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy nem lenne szabad megvádolnom azt, aki nekem gyógyszert ad azzal, hogy kutyakaját eszik. Aláírtam a receptet, és elhajtottam, de közben azon gondolkodtam, lehetséges, hogy véletlenül eszik kutyakekszet. Vagy lehet, hogy valaki mindig ellopja az ennivalóját a munkahelyén, ezért megtévesztésül a kutyakajás Milkbonedobozba tette a saját fincsi, emberi (embernek való, nem emberből való) kekszét? De az is, lehet, hogy azzal szórakoztatja magát, hogy figyeli, vajon ki mer szólni neki, hogy kutyakaját eszik. Valószínűleg a jó emberek. Hát, én nem vagyok az. De aztán meg egész nap azon töprengtem, MIÉRT ÉPPEN KUTYAKEKSZ?, úgyhogy ma visszamentem, hogy megkérdezzem, de a kutyakeksz már nem volt ott, de még a kutyakekszet majszoló csávó sem, és akkor arra gondoltam, vajon megkérdezhetem a gyógyszerészt, hogy bent van-e a kutyakekszet evő munkatársa, mert egyszerűen tudnom kell az egész sztorit? De a válasz az, hogy nem, nem kérdezhetem meg. Pedig tényleg nagyon akarom tudni, mert azt gyanítom, hogy nagy barátok lennénk egy ilyen fickóval, hiszen bárki, aki kutyakajás dobozba rejti a nasit, az olyan valaki, akivel én haverkodni szeretnék. Bár az is igaz, ha csak úgy viccből eszik kutyakekszet, az már kissé kérdéses. Kivéve hogy – és most meg ezen gondolkodom – mi van akkor, ha a Milkbone tényleg finom, és a csávó egyszerűen egy zseni, mert egy egészen olcsó kekszet fedezett fel. Olyan kekszet, amiről nem kell a folyton lekezelő állatorvost megkérdezned, akkor sem, ha a kutyád beszabadul a spájzba, és felfalja az egészet. Ugyanakkor,

attól még fel kell hívnod, ha a macskád megevett bármi olyan játékot, amelyikben egy bádog harangocska, egy madártoll és egy szivacslabda van összekötözve egy zsineggel. Ez egyszer valóban megtörtént, és szörnyű volt, mert az állatorvos azt mondta, hogy hashajtót kell adnom a macskának, hogy a játék könnyebben áthaladjon rajta, és figyelnem is kell a kakit, hogy megbizonyosodjak arról, valóban kijött-e belőle a játék, különben nyitottmacska-műtétet kell végrehajtaniuk. És amikor végre tényleg kezdett kijönni belőle (de csak a harangrész), a macska elkezdett összevissza rohangálni, mert teljesen kikészült attól, hogy egy harang lóg ki a fenekéből. Felhívtam az állatorvost, aki meg azt mondta, semmi esetre se húzzam meg a zsineget, mert kitéphetem a beleit, ami aztán a világ legundorítóbb piñátája lenne. Úgyhogy a macska után rohantam, hogy levágjam a harangot (ami még mindig csilingelt, annak ellenére, hogy olyan dolgokat látott, amit egy harangnak sosem lenne szabad). De az is lehet, hogy a macska nemcsak a harang miatt rohant el előlem, hanem mert egy ollóval üldöztem, és azt kiabáltam: HADD SEGÍTSEK! Ha jóban lennék egy kutyakekszet evő gyógyszerésszel, akkor felhívhattam volna, hogy elmeséljem neki az egész harangos sztorit, mert valószínűleg értékelte volna, de soha többé nem találtam meg, mert attól féltem, hogyha valaha is megkérdeztem volna egy másik gyógyszerészt, hogy hol van az a munkatársa, aki kutyakaját eszik, valószínűleg soha többet nem kaptam volna meg a piruláimat. Ez kissé diszkriminatívnak hangzik, de pontosan nem tudom megmagyarázni, miért.

A telefonom sokkal jobb társaság, mint én Amikor reggel felkelek, gyakran találok üzeneteket a telefonomon. Amikor elolvasom őket, rá kell jönnöm, hogy egy őrült nőszemély üldöz engem. És az a nő én vagyok. A hívások a házból érkeznek. Némelyik üzenetet akkor írom, amíg arra várok, hogy hasson az altatóm, de a legtöbbet hajnali 2-kor, amikor meg vagyok győződve arról, hogy most aztán valami igazán zseniális ötletem támadt, és el fogom felejteni, ha nem írom le azonnal. Reggel pedig gratulálok magamnak, mert az ötletet elfelejtettem, és kissé csalódott vagyok, mert az mégsem annyira eget rengető, inkább csak simán zavarodott. Ezek az agyamból érkező levélkék elég elképesztőek, de sosem törlöm ki őket, mert azért jó érzés, hogy van egy olyan levelezőtársam, akinek nem kell visszaírnom, már csak azért sem, mert elég ránéznem ezekre a furcsa írásokra, és azt érzem, hogy végre valaki megért engem. Íme, néhány a jegyzeteim közül: A nem fogom azt mondani, hogy én megmondtam majdnem olyan, mintha azt mondtam volna, én megmondtam. Kivéve, hogy sokkal rosszabb, ha azt mondod, én megmondtam, és még gratulálsz is magadnak az önuralmad miatt, hogy nem mondtad azt, amit pedig tökre mondtál.

*** A spárga olyan, mint az articsóka, csak nem nőtt meg? Dohányozni kezdtek, és olyan vékonyak lettek, mint a szupermodellek?

*** Fogadok, hogy a lekvárt a világ leglustább embere találta fel.

***

Őszibarackot enni olyan, mintha újszülött babák fejét ennénk. Mert pont olyan puha és szőrös, mint a kisbabák feje. Nem mintha a baracknak olyan íze lenne, mint az újszülötteknek. Én nem eszem kisbabákat. Bár igazából barackot sem. Mert arra emlékeztet, hogy újszülöttet eszem. Ördögi kör, de tényleg.

*** Ma ebédnél azt mondta nekem a pincér, hogy a nap levese a marhahús örménnyel. Erre én: „Mi a szar?” És akkor ő azt mondta, hogy megkóstolta, és „elég jó, csak túl sok örmény van benne”. Victor erre: „Jól hangzik. Kérek egy tányérral!”. Én meg úgy éreztem, hogy az Alkonyzóna című filmbe csöppentem. Aztán végre kiderült, hogy a pincér azt mondta, marhahús köménnyel, ami tök őszintén ugyanannyira undorítóan hangzik.

*** Illegális a zuhanyfüggönyt hagyományos szobafüggönyként használni, és fordítva? És ha nem, akkor baj, hogy zuhanyfüggöny helyett kárpitszövetet veszünk? Mert olyan, mintha legalábbis valami vétséget követnénk el.

*** Az a mondás, hogy „Nyugodjék békében”, hihetetlenül önző, mert tulajdonképpen azt jelenti: „Maradj csak a sírodban, és ne kísérts.” Helyette mondhatnánk inkább az „Forogj a sírodban nyughatatlanul”, vagy hogy „Menj futni”.

*** „Egyáltalán nem értem az anti-kurvagyalázó mozgalmakat. Mert azt mondják: „Ne szégyenítsétek meg a kurvákat!” Erre én: „Csak ti hívjátok őket kurvának.” Pont olyan, mint a „Szálljatok le a kövérekről” kampányok.

*** Victor egyik barátnőjének van egy macskája, akit úgy hívnak, Terry, az igazságmacska. Kislány korában, ha az apja azt hitte, hazudik neki, akkor felemelte a macskát, és azt mondta: „Gyerekek, vagy eláruljátok az igazságot, vagy Terry nagyon megbánja.” Gondolom, ez az egész arra volt hivatott, hogy ösztönözze a gyerekeket az igazmondásra, de azért eléggé elbaszott ez az egész. Ráadásul nem hiszem, hogy képes lennék egy cicát fenyegetni. Talán lehetne egy Terry, az igazságteknősünk, és azt fenyegethetnénk egy játékpisztollyal. Mi próbálnánk rávenni a

lányunkat, Hailey-t, hogy mondja el az igazat, de Terry csak visszadugná a fejét a páncéljába: „Srácok, nekem ehhez semmi közöm, nem veszek rész ebben.” Bár az is igaz, hogy nem szeretem a fegyvereket. Helyette mondjuk forró víz fölé tarthatnánk. De mi van akkor, ha véletlenül megpárolom? Az eléggé nagy szívás lenne. Csessze meg! Inkább hagyom, hogy Hailey megtanuljon igazán jól hazudni.

*** A „We wish you a merry Christmas” (azaz a Boldog karácsonyt kívánunk) a világ legkövetelőzőbb dala. Egész kedvesen kezdődik, aztán egy perccel később egy dühös tömeg ordítva énekli az ajtódnál, hogy: „Most jöjjön a füge-puding, és HOZD IDE. NEM MEGYÜNK EL, MÍG MEG NEM KAPTUK, HOZD HÁT IDE NEKÜNK AZONNAL.” Ráadásul, az hozd ide részre a hozd hát ide a rím. Ez annyira pongyola megfogalmazás. Nem támogatom a lusta, szemtelen énekesek pudingköveteléseit. Kellene ennek a dalnak egy olyan változat, amit a lakók énekelhetnének. Abban valami ilyenek lennének, hogy: „Nem vagyok kíváncsi a béna dalotokra, mocskos koldusok. Hívtam a zsarukat. Egyáltalán, bevált valaha ez a könyörgés? Valaki tényleg adott nektek ezért pudingot? Ráadásul fügéset? Létezik ilyen puding egyáltalán?” Igaz, ez nem rímel, de nem mintha az eredeti dal jobb lenne. Szerintem erre azt válaszolnák az éneklők: „HOZZ NEKÜNK EGY GIN TONIKOT, ÉS IGYUNK RÁ EGY SÖRT!” Na, erre már azt felelném: „Nos, rendben. Azt gondolom, ez jogos kérés. Bejöhetsz egy italra.” Tök jó módszer lenne ingyenpia szerzésére. Mint a „csokit-vagy csalunk” halloweenkor, csak éneklő alkoholisták számára. Úristen! Végre értem a karácsonyi éneklés lényegét!

*** Szinte sosem használom a Kr. e. vagy az i. e. rövidítéseket az időintervallumok meghatározására. Én azt használom, hogy MKCM. Azaz: Mielőtt Kirk Cameron Megőrült. Így mérem az idő múlását.

*** Ha összevonjuk azt, hogy nem képes arra, hogy képtelen, akkor a nem rátermettből miért alkalmatlan lesz? Miért nem mondjuk azt, hogy rátermetlen? Alkalmatlan vagyok arra, hogy ezt megértsem.

*** Ha én domina lennék, arra kényszeríteném az alávetettemet, hogy elmosogasson, kitakarítsa a hűtőt, megfésülje a macskákat, és ha bármikor megpróbálná kimondani a biztonsági szót (banán),

hogy hagyjam abba, mert nem azt csinálom, amit akart, akkor én csak csendesen kuncognék: „Nem, Gary. Biztos, hogy nem ez a biztonsági szó – és húznék egyet a pórázon, majd átnyújtanám a felmosót. – Szóval a feleséged nem hajlandó erre? Ez olyan szomorú. Na, akkor most fejezd be a padlót, aztán menj el a tisztítóba.” Tíz év múlva pedig még mindig lenne valaki, aki értem jön a reptérre, és megcsinálja azokat, amikhez nekem semmi kedvem, majd Gary halálos ágyán végre elárulnám neki, hogy a biztonsági szó tényleg a banán volt, és mi csak nevetnénk és nevetnénk.

*** Amikor Victorral veszekszünk, szeretek egy közös szelfit csinálni rólunk, mert így ha ő azt mondja, nyugodjak meg, csak megmutatom neki a képet, és máris bebizonyíthatom, hogy kevésbé vagyok ideges, mint ő: „Most miért mondod, hogy elvesztettem a türelmemet? Nézz csak rám, cuki vagyok. Te bezzeg úgy nézel ki, mint akinek komolyan problémái vannak.” A fotózkodás azért is jó, mert ilyenkor Victor vagy mosolyogni fog, vagy azt választja, hogy szarul néz ki. Viszont akármit csinál, én nyertem. Ráadásul, van róla egy rossz képem, amivel fenyegethetem, hogy kiteszem a Twitterre, ha nem ismeri be, hogy mindenben igazam van.

*** Kíváncsi vagyok, hogy amikor a madarak repülni tanulnak, megpróbálnak-e valaha rászállni egy felhőre. És ha igen, ugyanazt érzik-e, mint mi, amikor azt hisszük, hogy a lépcső aljára értünk, de közben kiderül, hogy volt még egy lépcsőfok, és ahogy lelépünk, azt a hülye „öh” hangot hallatjuk, amire mindenki minket néz? Az szívás lenne. Bár a madaraknak jó, mert őket senki nem látja, ha elcseszik, és átesnek egy felhőn.

*** Nagyon összezavar, hogy az emberek a régi szép időket, az ifjúkorukat úgy emlegetik, hogy amikor még éretlenek voltak. Azért hívják így, mert a gazdagok sokszor tálalnak szép, de még éretlen gyümölcsöket, csak mert jól mutat, bár senki sem eszi meg? Vagyis, ha megengedheted magadnak, hogy olyan kaját tálalj, amit aztán kidobnak, akkor már elég érett vagy? Na, mert ennek már lenne értelme.

*** Bruce Springsteen azt mondta, nem gyújthatsz tüzet szikra nélkül. Viszont nagyítóval már igen. Igaz, így a tudomány kedvéért feláldozzuk a rímet. Meg a gyújtogatás kedvéért. De akkor is azt gondolom, hogy az első láng, az maga a szikra. De az olyan, mintha azt mondanánk, nem

rakhatsz tüzet tűz nélkül. Az meg csak egy rossz dalszöveg lenne. Kétségtelen, hogy Bruce nem a tudományos hitelesség példaképe.

*** Azért hívják a gyerekágyat bölcsőnek, mert benne van az a szó, hogy öl? És mert a kisbabák a nők öléből jönnek ki? De azért kedves, hogy tettek rá némi toldalékot, mert így legalább elegánsabban hangzik.

*** A srácok manapság miért nem kötik be a könyveiket? Szerintem az iskola legjobb részét vesztik el így, mert a kötésre mindenféle trágárságokat írhattunk, meg nemi szerveket rajzolhattunk, amelyeket aztán igyekeztünk virágzó kúszónövények közé rejteni. A miénken akkoriban gyapotmagtalanító gépeket és temetkezési vállalkozásokat hirdettek. Ami azért volt furi, mert gyerekként sem kedvünk, sem pénzünk nem volt ezekre. Ráadásul sosem értettem, hogy miért fizetnénk a temetésért, ha a disznók elé is vethetnének minket? Hiszen mindenkinek volt disznója a háznál, a disznóknak meg enni kell. Tehát két legyet üthetnénk egy csapásra. Aztán, amikor eléggé elítélhető módon egy álló farkú embert rajzoltunk egy koporsóba, akkor csak a visszájára fordítottuk a csomagolást, és máris volt szabad helyünk a leendő tetoválásaink megtervezéséhez. Úgy hallom, nem mindenhol volt szokás, mindenesetre a mi iskolánkban nagy divat volt a cipzáras, bőrkötésű iratrendező mappa, amelyre a helyi bőrdíszművesnél vésettük rá a nevünket. Bár igencsak drága volt, mindenki ilyenben cipelte a füzeteit. Nagyon örültem, amikor végre nyolcadikban én is kaptam egyet összevont szülinapi és karácsonyi ajándékként. És igen, akkoriban még iskolai szereket kértem ajándékba, és kurvára örültem neki. Azok voltak aztán a szép napok. Az éretlen napok. Talán. Mindenesetre, azt akarom kihozni ebből, hogy a gyerekek még a legegyszerűbb dolgoknak is rettenetesen tudnak örülni, így aztán a leghülyébb dolgok lesznek hihetetlenül népszerűek. Ezért aztán mostanában igyekszem kerülni az olyan divatos dolgokat, mint a tanszerek, és inkább a kevésbé népszerű dolgok felé fordulok, mint például, hogy halálunk után egyenek meg minket a disznók. Mármint elméletben. Mert sok disznóval találkoztam már, de még egyik sem akart megenni. A szomszéd disznótulajdonos azt mondja, azért, mert a disznók nagyon válogatósak, és nem esznek élő embereket. Ami valljuk be, elég hülyén hangzik, hiszen az, aki megeszi a hullát, nem igazán nevezhető válogatósnak, de végül is mit értek én hozzá.

*** Amikor Hailey panaszkodik, hogy a többi gyerek undok volt vele a suliban, legszívesebben megkeresném őket, és azt mondanám nekik, hogy a jövőjükből jöttem, amit szánalmasan elcsesztek. Majd hozzátenném: „Nézzétek csak, mennyire meghíztatok!”

*** Tegnap épp a benzinkúton vásároltam pizsamában, amikor megláttam azt a nőt, akinek a gyerekei együtt járnak Hailey-vel a cserkészcsoportba, úgyhogy el kellett rejtőznöm hátul, míg el nem megy. Közben úgy tettem, mintha elmélyülten nézegetném a képeslapokat, de amelyiket felkaptam, azon éppen egy konzervdoboznyi bab szerepelt kiguvadt szemekkel. Nem elég, hogy hülyén nézett ki, kiderült, hogy ez ráadásul zenél és mozog is, amikor kinyitják. Úgyhogy ott álltam a benzinkúton, miközben egy kiguvadt szemű bab mozgott a kezemben, és hangosan elfingta nekem, hogy boldog szülinapot. Ha szándékosan akartam volna a világ legkevésbé laza emberének tűnni, akkor sem csinálhattam volna jobban. Erőtlenül intettem a képeslappal a nő felé, hogy nem én voltam, de hiába, nem vette be. Le kellett volna dobnom a képeslapot a földre, miközben azt kiáltom, boszorkányság!, de persze a legjobb megoldások mindig utólag jutnak eszünkbe.

*** Visszajött a vértesztem eredménye, és kiderült, hogy alacsony a szervezetemben a magnéziumszint. A doki ahelyett, hogy vitamint adott volna, „naponta 150 g dinnyét” írt fel. Mindig azt hittem, hogy a jövőben az étel pirula formájában fog létezni. Erre most visszafelé megyünk, és pirulát szedek étel formájában. Mondtam Victornak is, hogy visszakaptam a teszteredményemet, és hogy dinnyét javasoltak. Erre ő azt felelte, összekeverem a „javasoltak” szót azzal, hogy „diagnosztizáltak”.

*** Benedict Cumberbatch olyan, mintha Alan Rickman Benjámin Buttoningolna.

*** Nem értem, sokan miért erőltetik ezt a „Ne legyél középszerű. LÉGY KÜLÖNLEGES” dolgot. Már így is mindenki kellően egyedi. Ezért használja a rendőrség az ujjlenyomatokat az azonosításra. Így tehát pont annyira vagy különleges, mint a többi ember. (Igaz, ez nem hangzik annyira jól, és valószínűleg egy pólóra sem írják rá motivációs üzenetként.) Szóval egyikünk sem különleges csak azért, mert egyedi, mert különlegesnek lenni a lehető legkevésbé kivételes teljesítmény, hiszen természetszerűleg mindannyian azok vagyunk. Úgyhogy talán a „LÉGY KÜLÖNLEGES” helyett azt kellene mondanunk: „Legyél annyira feltűnően elcseszett, amennyire csak akarsz, mert a különlegesség már foglalt.” De az is lehet, hogy egyszerűen meg kell változtatnunk az üzenetet erre: „Ne legyél holmi középszerű ember. Legyél a LEGÁTLAGOSABB.”

*** Az az összeg, amit azért fizetnék, hogy az emberek ne kövessenek el nyelvtani hibákat, az még mindig valamivel kevesebb, mint amit azért adnék, hogy én ne kövessek el nyelvtani hibát, amikor másokat gyalázok a helyesírásuk miatt.

*** Mi történne, ha egy csomó kaméleont tennél egy másik rakás kaméleonra, amelyek egy tál színes cukorkán ülnek? Ez már tudománynak számít? Mert ha igen, akkor végre értem, mit csinálnak a tudósok.

*** Meg kellene alapítanom a Hiányzó Dolgok Múzeumát. Tele lenne üres üvegvitrinekkel, amelyekben a hiányzó dolgok lennének. És lenne a múzeumban még egy másik hatalmas szoba is az egy darab zokniknak és a hiányzó kulcscsomóknak. Itt lenne még a valóságérzékelésem is. Meg Victor humorérzéke. Na, meg a türelme. Mondjuk az a szoba zsúfolásig megtelne, még talán ki is kellene bővítenünk.

*** Azok, akik azt hiszik, nehéz megtalálni egy tűt a szénakazalban, valószínűleg nem szoktak hímezni. A tűk megtalálnak téged. Csak sétálj végig a szénán. Na, mindjárt meglesz az a tű! Rosszabbak, mint a földön felejtett legókockák. És ha ez nem működik, csak gyújtsd fel azt a rohadt szénát. És különben is, ki kellene cserélni a nehezebb megtalálni, mint tűt a szénakazalban mondást arra, hogy nehezebb, mint működő tollat találni a kifogyott tollakkal teli fiókban.

*** Az emberek folyton csodálkoznak, hogy lehet, hogy a házasságunk Victorral ennyi év múltán is működik, pedig ő a republikánusokra szavaz, én meg szuperliberális vagyok. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy minden jó kapcsolat alapja a kommunikáció és a kompromisszumkészség. Például a múlt héten Victor azt mondta nekem: „Ha megújítod a PETAtagságodat, áthajtok a kocsival egy mókuson.” De csak blöffölt. Hacsak nem ül valaki más kocsijába.

***

Allergiás vagyok a latexre. Kiütéseim lesznek tőle. Így a legtöbb óvszer nálam szóba sem jöhet, hiszen ki akarna vaginális kiütést kapni? Alternatív megoldásként vannak a báránybőrből készült kondomok, de azoktól meg hidegrázást kapok, mert folyton arra kell gondolnom, hogy akkor most Victor meg én egy báránnyal szexelünk. Ráadásul egy döglött báránnyal. Ez fajtalankodás és nekrofília. Hármasban. Megemlítettem Victornak, aki azonnal kért egy időpontot vaszektómiára. Igazán kedves tőle, hogy ennyire törődik velem. Ő állítja, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy „inkább levágatom a tökeimet, minthogy azt kelljen hallgatnom, hogy hármasban szexelünk egy döglött báránnyal”. Úgyhogy most van egy csomó felesleges óvszerünk. Ugyanakkor remek vízzel töltött lufikat lehet belőlük készíteni, és fogadok, hogy jó alapanyagok lehetnének a rágógumifújó-versenyeken. A báránybőr jó rágós. De lehet, hogy ez csalás lenne. Valójában fogalmam sincs a rágógumifújó-versenyekről.

*** A nagyanyámnak volt az a mondása, hogy ez nem az a bugyi, amelyiket szívesen viselnél, amikor elüt a busz, de én nem gondolom, hogy lenne egyáltalán olyan bugyi, amelyikben szívesen elüttetném magam egy busszal. Főleg, hogy ilyenkor valószínűleg azzal törődsz a legkevésbé, hogy milyen bugyi van rajtad. Már csak azért is, mert beszarsz. Szó szerint. Amikor meghalsz, a béltartalmad kiürül, tehát beszarsz. Így aztán, még ha tiszta bugyit is vettél fel, addigra rég szaros lesz, mire a nagymamád odaér. Éppen ezért határozott meggyőződésem, hogy olyan fehérneműt kellene gyártani, amikre olyan üzeneteket írnak például, hogy esküszöm, hogy reggel még tiszta volt! Tisztára, mint azok az ódivatú bugyik, melyekre a hét napjait írták. És így még arra sem kellett emlékezned, milyen nap van. Én például alig tudok felöltözni reggelente, nemhogy még arra a találós kérdésre is válaszoljak, hogy milyen nap van. Amúgy nem is értem, miért hallgatok a nagyanyámra bugyi-kérdésben, amikor a nagyi-bugyi a világ legtöbbet ócsárolt ruhadarabjai közé tartozik. A nagynénémtől, Ollytól minden karácsonyra egy tekercsnyi pénzérmét és nagyibugyit kaptunk a húgommal. A bugyi olyan hatalmas volt, hogy a nyakunkig húztuk, mint egy váll nélküli balettdresszt, és azt játszottuk, hogy táncosok vagyunk a Fame című musicalben. Igaz, csak a saját házunkban. Nyilvánosan megalázó lett volna. Sőt, ha valaki meglátott volna, ahogy a hónaljamig felhúzott nagyi-bugyiban robottáncot járok, valószínűleg a busz elé vetettem volna magam. Tessék, bezárult a kör. „Az áldozat váll nélküli dresszt viselt, amikor beszart. A testén egy tekercsnyi pénzérmét találtak. A nagymamáját értesítették, hogy mennyire elcseszte.”

Alvási zavarokkal küzdök, ami valószínűleg meg fog ölni. Engem vagy valaki mást Ha megkérdezik, „Hogy aludtál?”, akkor arra általában azt felelem, „A körülményekhez képest egész jól”. De ma reggel minden egy kicsit nehezebb, ugyanis elvesztettem mind a két karomat. Jó hír, hogy így legalább van miről írnom, habár amikor az eset történt, akkor nem tudtam volna, mert ugye nem volt kezem, amivel dolgozhattam volna. (A szerkesztő üzenete: Kezdd elölről! Legyél kevésbé nevetséges.) Jóvanna. Ma reggel hatkor keltem, hogy elindítsam Hailey-t az iskolába, de aztán visszadőltem kicsit, mert hajnali kettőig döglött mosómedvék rodeóztak a konyhámban. (A szerkesztő üzenete: Tudod mit? Nem mondtam semmit.) A döglött mosómedvét Rorynak hívták. Azonnal beleszerettem, mert nagyon hasonlított Rambóra, arra az árva mosómedvére, akit még kislány koromban mentettem meg, és aki a fürdőkádamban élt. Rory nem volt olyan szerencsés, hogy egy kislány fogadja örökbe, apró ruhácskákba öltöztesse, és hagyja, hogy saját vízesése legyen a mosdókagylóban. Rory rossz társaságba keveredett, így az úttesten végezte, ahol elütötte egy autó. De Jeremy barátom (egy kezdő állatkitömő) nagy lehetőséget látott a tetemben (és kevés

keréknyomot rajta), ezért úgy határozott, hogy Rory apró lelkének tovább kell élnie – a lehető leginkább zavarba ejtően örömteli formában.

Rory, a döglött mosómedve a két hátsó lábán áll, karjai jókedvűen széttárva. Pont úgy néz ki, mint a meglepetéspartid legizgatottabb vendége, vagy egy időlord, miközben testének sejtjei éppen átrendeződnek. Kínosan hatalmas vigyora azonnali (általában ideges és önkéntelen) kacagást váltott ki abban, akinek bemutattam. A többiek sikítottak és hátrálni kezdtek. Gondolom, a reakciójuk attól függött, hogy számítottak-e arra, hogy egy természetellenesen boldog mosómedve rájuk ugrik. Victor nem teljesen értette, miért szerettem Roryt, de azt nem tagadhatta, hogy ő volt a legjobb mosómedvetetem, akit szeretni lehetett. Rory az örökké feléd nyúló karjaival olyan volt, mintha azt kiáltaná: „ATYAÚRISTEN, TE

VAGY A KEDVENCEM! LÉGYSZI’, ENGEDD MEG, HOGY A SZERETETEMMEL LERÁGJAM AZ ARCODAT!” Bármikor, amikor sikerült megcsinálnom egy különösen teljesíthetetlen feladatot (például nem felejtettem újratölteni az ADD-gyógyszereimet annak ellenére, hogy ADD-m van, és a pirulák is elfogytak), Rory mindig ott volt velem, hogy együtt ünnepelhessünk. Ő átérezte, mennyire fontos az apró sikereket is megünnepelni. Victor talán visszautasítja, hogy megdicsérjen, mert nem estem bele a kútba azon a héten, de ez a döglött mosómedve mindig támogatott, ezt pedig kevesen mondhatják el magukról. – Kevés ember akarna ilyet mondani magától – helyesbített Victor. – Jó érzés, hogy élvezhetem valakinek a feltétel nélküli bátorítását és dicséretét – magyaráztam neki. – Egyes emberek fukarkodnak az elismerő pacsikkal, de Rory sosem hagy magamra. Sőt, Rory olyannyira képtelen arra, hogy egyedül hagyjon, amikor szükségem van rá, hogy egy pillanatra azon is elgondolkoztam, egy napon Victort is kipreparáltatom ugyanilyen boldog, gratuláló pózban. De aztán rájöttem, senki nem ismerné fel, és valószínűleg inkább cinikusan festene, mint aki csak akkor gratulál, amikor elcsúszok valami olyan folton, ami nem is volt ott, vagy amikor azért dicsér meg, mert kikapcsolták a villanyt, mert megint elfelejtettem befizetni a csekkeket. Victor szerint a preparálás pénzkidobás. Állítja, hogy „nem sok mindent lehet kezdeni egy döglött mosómedvével”, de én újra és újra bebizonyítottam, hogy tévedett. Victor ugyanakkor rámutatott, ő valójában azt mondta: „Nem sok mindent lenne szabad kezdeni egy döglött mosómedvével”, és valóban, ez már inkább hangzik úgy, mint amit ő szokott mondani, de én akkor sem értek egyet. Például amikor Victor munkaügyben Skype-beszélgetéseket folytat, csendben a háta mögé szoktam lopózni, és lassan felemeltem Roryt a válla mögött. Erre a vonal túlsó végén lévő ember hirtelen lemerevedik, hiszen senki nem számít arra, hogy egy elmeháborodott mosómedve hajol be a

képbe, mint egy szőrös, hallgatózó sorozatgyilkos. Victor ekkor észreveszi Roryt, és úgy sóhajt, azzal a sóhajtással, amit olyan jól csinál, és emlékezteti magát, hogy zárva kell tartania a dolgozószobája ajtaját. Pedig meg kellene köszönnie. Hiszen ez a módszer tökéletes arra, hogy ellenőrizni tudd, vajon a barátaid és a kollégáid igazán megvédenek-e a veszélyektől. Valóban hajlandóak-e figyelmeztetni, hogy „Hé, egy mosómedve mászik a válladon!” Olyan, mint amikor lecsúszik a slicced. Csak azt mindenkinek ezerszer könnyebb átéreznie, így elég, ha csak jelentőségteljesen megköszörülik a torkukat, és a szemöldökükkel a csúnyád felé mutogatnak, míg rá nem jössz, hogy elfelejtetted felhúzni a cipzáradat, de ahhoz már igazán tökösnek kell lenni, hogy félbeszakíts egy konferenciabeszélgetést azt kiabálva: „VIGYÁZZ HAVER, EGY ROHADÉK MOSÓMEDVE VAN A HÁTAD MÖGÖTT!” Meg kell hagyni, Victor beszélgetőpartnereinek majd mindegyike megemlít valamit, és én örömmel konstatálom, átmentek a teszten, Rory pedig lelkendezve integet a mancsával. Erre Victor mindkettőnket kizár a szobájából, én pedig az ajtó alatt becsúsztatom Rory mancsait, és vékony, mosómedvehangon azt nyüszítem: „Csak segíteni akarok. Engedd, hadd segítsek!” Aztán amikor a postás csomagot hozott, akkor meg résnyire nyitottam az ajtót, épp, hogy Rory kikukkanthasson: „Nos, helllóóó – mondta Rory beképzelt brit akcentussal. – Őszintén remélem, nincs szüksége aláírásra, mert úgy tűnik, elkevertem valahol a szembeforduló hüvelykujjaimat.” Ennek eredményeként a postás soha többé nem csöngetett, csak letette a csomagot az ajtó elé, ami igazán kedves tőle, mert így megspórolhattuk az üres fecsegéseket. Néha meg elrejtettem a takaró alatt (Roryt, nem a postást). Így amikor Victor este lehajtotta a paplant, Rory ott feküdt a párnáján, mintha csak azt mondaná: „MEGLEPETÉS, SEGGFEJ! EGY DÖGLÖTT MOSÓMEDVE VAN AZ ÁGYADBAN, ÉS EGY ÖLELÉST SZERETNE.” Ilyenkor Victor mindig megvetően rám meredt, és követelte, hogy cseréljük ki a párnáinkat.

Victor képtelen megérteni Rory féktelen szeretetmegnyilvánulásait, de talán kezdi elfogadni, hogy nekem meg ez a szeretetnyelvem. Más nők talán házi készítésű finomságokkal vagy kézzel kötött papucsokkal fejezik ki imádatukat, de az enyém állati tetemeken keresztül tud megmutatkozni. Victor próbálja is a tőle telhető legjobb módon értelmezni, de hát ő már csak olyan férfi, aki nehezen tudja kimutatni az érzelmeit, amikor döglött állatokat talál az ágyában, így nehéz megmondani, hogy valójában mire gondol. Ez az ember egy talány. De tényleg. Tegnap éjjel rájöttem, hogy Rory éppen megfelelő testalkatú ahhoz, hogy meglovagolja a macskákat (mintha a macskák kis szőrös lovak lennének, ő pedig a rodeósztár), de a macskák nem igazán akarták belátni, hogy ez milyen jó ötlet, és nem igazán akartak együttműködni. Pedig csak egy fotómontázst akartam csinálni Rory, a rodeó mosómedve címmel, de hiába. (Gyanítom, ha a macskáimnak lenne Instagram-fiókja, imádnák az ötletemet, de mivel nincs nekik, a kisujjukat sem mozdították.) Addig eljutottam, hogy ráültettem Roryt a hátukra, és ők nyugton is maradtak egy percig, de mire fókuszba állítottam a gépet, hátrafordultak, mintha azt kérdeznék: „Te meg mit csinálsz? Miért ül egy mosómedve a hátamon? Egyáltalán ki engedte, hogy te legyél a főnök?” És egy mozdulattal az oldalukra rogytak, mint egy rakás szerencsétlenség, akik nem értékelik a művészetet. Rory pedig lefordult róluk, ami láthatóan összezavarta a macskákat, hiszen Rory még mindig lelkendezve integetett a levegőbe, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy leesett, és boldogan ünnepli, hogy a macskáim seggfejek. Én hiába mondtam neki, hogy „Sírba viszel öcskös”, ő csak tovább ünnepelte, hogy mennyire felidegesített. Őszintén, képtelenség sokáig dühösnek maradni erre a mosómedvére. Végre, úgy hajnali 2 óra tájban Nyávogó Ferris feladta. Ingerülten, de beletörődötten hajlandó volt megállni egyenesen, hátán az izgatottan integető Roryval. Mire én: „EZ AZ, NYÁVOGÓ FERRIS, TE VAGY AMERIKA KÖVETKEZŐ TOPMODELLJE!” De ekkor Victor benyitott a hálószobába, és ordítani kezdett: „MI A FENE FOLYIK ITT? HAJNALI

KÉT ÓRA VAN!” Ferris pedig annyira megijedt a hirtelen ordítástól, hogy nekiiramodott, át az előszoba felé. De ahogy átvágtatott a nappalin, Rory még mindig a hátán lovagolt, Victor pedig döbbenten kilátott fel: „TE JÓ ÉG! MI A FENE VOLT EZ?”, mert hát, gondolom, a szeme még nem szokott hozzá a fényhez (de az is lehet, hogy csak ahhoz, hogy egy mosómedve meztelenül csintalankodik egy házimacskával). Végigfutott az agyamon, hogy én is úgy teszek, mintha éppen annyira meg lennék döbbenve, mint ő, és azt mondom, hogy egy apró chupacabra szökött be. De aztán rájöttem, hogy ezzel csak teret adnék a további kérdéseknek. Úgyhogy leeresztettem a kamerát, és olyan ártatlanul, amennyire csak bírtam, megkérdeztem: „Miért? Mi volt az?” Reménykedtem, hogy megkérdőjelezve saját épelméjűségét, kimegy a szobából, amit Victor meg is tett, de nem azért, mert sikerült átejtenem, hanem inkább azért, mert egy olyan nőt vett feleségül, aki hajnalok hajnalán titkos képeket készít döglött mosómedvéket viselő macskákról. Pedig nem az én hibám volt. Ezek a dolgok mindenkivel megtörténnek, akinek túl sok időt kell egyedül töltenie hajnali 2 órakor. (A szerkesztő üzenete: Emlékszel, hogy néhány oldallal ezelőtt arról beszéltél, hogy elvesztetted a karjaidat?Elfelejtetted a sztorit?) (Én: Mindjárt rátérek. Nem te mondtad, hogy nem kezdhetek neki egy sztorinak csak úgy hiányzó karokról anélkül, hogy elmesélném, mi vezetett idáig?) Hajnali háromkor végre aludni tértem, majd reggel hétkor felkeltem, elvittem Hailey-t az iskolába, és visszafeküdtem még egy gyors szunyókálásra. Nagyon jó volt, de kilenc harminckor megszólalt a telefonom ébresztőórája. Megpróbáltam odanyúlni, hogy kinyomjam, de akkor rájöttem, hogy hiányzik a bal karom. Nahát, ez furcsa – gondoltam. De akkor oldalra néztem, és észrevettem: Egy pillanat, mégis megvan. Kiderült, hogy fura pózban a fejem fölé dobtam, és teljesen elzsibbadt,

ugyanis kandúrunk, Hunter S. Thomcat ráfeküdt, és elszorította a vérkeringésemet. A vállamat nyújtottam a telefon felé, mire Hunter nagy duzzogva hajlandó volt leszállni a kezemről, de a karom csak előreesett élettelenül, mint egy zombié. A kezem súrolta a telefont, de az ujjaimat képtelen voltam megmozdítani, hogy lenyomhassam a szundi gombot. Dühösen bámultam az ujjaimra, mintha az elmémmel próbálnék élettelen tárgyakat mozgatni, kivéve, hogy ez az élettelen tárgy a kezem volt. Az ébresztő pedig egyre hangosabb lett, úgyhogy próbáltam a másik kezemmel felnyomni magam, de csak esetlenül vergődtem, mint egy partra vetett hal, ugyanis a másik karom meg beszorult a hátam mögé, és SZINTÉN ELZSIBBADT. Ez még soha nem fordult elő velem, és csillagászatilag annyira meglepő egybeesés volt, hogy azonnal az jutott eszembe, hogy lehetséges, hogy valamiféle félkómába estem, ami csak a karjaimat érinti. De az is lehet, hogy részlegesen lebénultam, bár ez nem tűnt annyira valószínűnek, tekintve, hogy azok, akik részlegesen lebénulnak, általában azt kiáltják, hogy NEM ÉRZEM A LÁBAMAT, és nem azt, hogy NEM MOZOG A KAROM! Ekkorra Hunter már elém sétált, és úgy bámult rám, mintha azt kérdezné: „Miért nem halkítod már el ezt a zajt? Normális vagy?”, ami igazán nem volt segítőkész viselkedés. Végre sikerült felfrankensteinkednem magam egyfajta ülő helyzetbe, de még mindig az élettelen karjaimat dobáltam a szundi gomb felé. Hiába, képtelen voltam elérni, a telefon pedig egyre hangosabb és hangosabb lett, ráadásul meghallottam, ahogy Victor mérgesen csörtet a hálószoba felé, azt kiabálva: „Te jó ég, TE MÉG MINDIG ÁGYBAN VAGY?” Nem akartam elárulni neki, hogy nemcsak én voltam még ágyban, de a karom is elaludt, úgyhogy ijedtemben legurultam az ágyról, hogy elrejtőzhessek mögötte. Nyilvánvaló, hogy nem gondolkodtam, mert elfelejtettem, hogy a kezemmel nem tudom tompítani az esést, ezért egy tompa puffanással egyenesen pofára estem. Ekkorjöttem rá, mennyire hasznos, ha az embernek van két mozgó karja. Addig nem értékeled a karodat,

míg nincs szükséged rá, hogy visszatartsa a padlót attól, hogy pofán vágjon. Hunter S. Thomcat kíváncsian nézett le rám, mintha azt kérdezné: „Mi a fenét csinálsz? Van lent ott ennivaló?” Le is ugrott mellém, hogy ellenőrizze. Victor ekkor rontott be a szobába azt ordítva: „MIÉRT ORDÍT AZ ÉBRESZTŐD? VANNAK ÁM, AKIK TELEFONÁLNI PRÓBÁLNAK!” – fortyogta, majd kinyomta az ébresztőt. Ránéztem Hunterre, mintha azt mondanám: „Cssss. Ne szólj semmit, és mindketten megússzuk”, ő meg csak visszabámult, mint aki azt kérdezi: „Hogy érted azt, hogy »mindketten«?” Victor megtorpant, és láttam, ahogy a lába a fürdőszoba felé mozog, engem keresve. De aztán visszajött: „HOL VAGY?” – kérdezte, de én nem válaszoltam, mert arra vártam, hogy elmenjen, és akkor kilopakodhatok az asztalomhoz, és úgy tehetek, mint aki már órák óta fent van. A tervem tökéletesen működött is volna, ha ekkor Hunter nem határozza el, hogy a csípőmre ugorva kikandikál az ágy mögül, és Victorra néz, mint aki azt kérdezi: „Emberek, miért csináljátok ezt? Ez valami játék?” Victor mélyet sóhajtott, és az ágy mögé sétált. Én próbáltam azt kiáltani, hogy „NINCS ITT SENKI”, de a padló eltompította a hangomat. Erre ő azzal vádolt, hogy bújócskázom, ahelyett, hogy dolgoznék, mire én: „Nem. Történetesen azért fekszem itt lent, mert megpróbállak megkímélni a nyomorék, ideiglenesen lebénult feleséged látványától, mert ÉN CSAK JÓT AKAROK NEKED!” Viktor ekkor rám nézett, gondolom szánalommal a szemében, de az is lehet, hogy szeretettel. Nem igazán tudom megmondani, mert ugye én még mindig a föld felé fordulva feküdtem, de szeretném róla a legjobbat feltételezni, hiszen a házasság végül is erről szól. Ekkor hirtelen rájöttem, hogy ez egy egész jó kis fejezet lesz majd, és le akartam írni, de még mindig nem volt karom, amivel dolgozhatnék. Ezért ehelyett ezt feleltem: „Valójában azért fekszem itt, mert a könyvemen dolgozom, de most éppen nem áll módomban gépelni. Megtennéd, hogy a hangfelismerő módba állítod a telefonomat, és az arcom felé fordítod, hogy

diktálhassak? A karom ugyanis nem működik ebben a pillanatban.” Victor értetlenkedve kérdezte: „A karod nem működik ebben a pillanatban?” Mire én azt feleltem: „Igen, úgy tűnik ráfeküdtem alvás közben úgy, hogy mind a kettőt elaludtam.” „Beszarás – mondta. – Annyira lusta vagy, hogy még a karod is alszik, miközben én hozzád beszélek.” „Éppen ellenkezőleg – magyaráztam, és nagy nehezen sikerült a hátamra fordulnom. – Annyira keményen dolgozom, hogy én akkor is ébren vagyok, amikor a testem egy része még mindig élettelen, de én azt mondom erre: »Csessze meg a kezem. Nélküle is képes vagyok hatékony lenni. MERT NEKEM ILYEN NAGY A HIVATÁSTUDATOM.«” Ekkor kezdett visszatérni a vérkeringés a bal karomba, és én felemeltem, hogy elsöpörjem Huntert az orrom elől, de csak pofán vágtam saját magamat. Victor aggodalommal vegyes beletörődéssel nézett rám: „Pofán vágtad saját magad.” „Valószínűnek tűnik, hogy lázad a karom. Csak tedd a telefont az arcomhoz, és hagyj magamra. Fontos munkám van.” Csalódottan ingatta a fejét, de ennek ellenére megtette, amire kértem, és én diktálni kezdtem. De az alkalmazás automatikus javítás funkciója folyamatosan át akarta javítani a történetemet valami sokkal kevésbé nevetségessé, mert ekkorra már a telefonom is ellenem fordult. Ráadásul Hunter is meglátta a mozgó szavakat a képernyőn, így a mancsával csapkodott felé, folyamatosan előrébb állítva a kurzort. Legyőzötten hajtottam vissza a fejem a szőnyegre, miközben égve-szúrva kezdett visszatérni a karomba a vérkeringés, és azon tanakodtam, hogy vajon hányszor történt meg ez a szarság Hemingway-jel. Victor állítja, hogy ezek a dolgok nem fordulnak elő normális háztartásokban, de én majdnem biztos vagyok benne, hogy az egész incidens oka az, hogy nekem egyébként tényleg van jó néhány valódi alvászavarom. Mindez nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy úgy gyűjtögetem az idegrendszeri zavarokat, mint mások a képregényeket.

Lényegében tehát annyira tehetséges vagyok bennük, hogy még álmomban is képes vagyok működtetni egyet. Victor szerint ezek igazán nem olyan dolgok, amik miatt érdemes lenne hencegni, de valószínűleg csak azért mondja, mert neki egy problémája sincs, és féltékeny. Jesszus, Victor, ez nem egy verseny. (De ha az lenne, én nyernék. Fél kézzel is.) Victor már évek óta erőlteti, hogy végeztessek alvásvizsgálatot, de szerintem csak pénzkidobás és időfecsérlés az egész. Már régóta tudom, hogy problémáim vannak, így nem igazán akartam bizonyítékot még arra is, hogy akkor is elcseszett vagyok, amikor nem vagyok ébren. Ráadásul nem én vagyok az egyetlen, akinek alvászavara van. Victor például gyerekkora óta beszél álmában. Amikor nyolcéves volt, és az apukájával utaztak valahova, egyik éjjel hajnali kettő tájban Victor egyszer csak felült az ágyában, felemelte a karját, és a sötét szállodai szoba hallja felé mutatott: „Ki az az ember ott a sarokban?” – kérdezte, majd azzal a lendülettel visszafeküdt aludni. Miközben az apukája csendben összeszarta magát a félelemtől. Átvitt értelemben. Valószínűleg. Néhány héttel ezelőtt pedig még saját magát is felébresztette, amikor álmában egyszer csak ordítani kezdett: „ASSZONYOM, ROSSZ SZÁMOT HÍVOTT! A MACSKÁNK NINCS IS KÓRHÁZBAN, ÉS NEM AKAR PIZSAMÁT!” Szegény Victor. Még az álmait is megmérgezik a seggfejek. Az is lehet, hogy mindez örökletes, mert az apámnak is súlyos alvászavarai vannak. Gyerekkoromban nem igazán vettem észre ezt, mert hát kiskorunkban mind azt hisszük, a mi családunk normális, amíg rá nem jövünk, hogy más gyerekek apukái nem szakítják félbe a beszélgetéseket azzal, hogy most azonnal le kell feküdniük aludni, majd fogják magukat, és 20 percig olyan hangosan horkolnak a nappali közepén, mint egy gőzmozdony. Nem számított, hol voltunk vagy kivel, az apám egyszer csak abbahagyta, amit csinált, majd egyik pillanatról a másikra elaludt, aztán meg hörögve, fuldokolva ébredt fel. Egyszer Victor mélytengeri horgászatra vitte. A tenger

viharos volt, a hullámok csak úgy dobálták a véres vízzel teli csónakot, de az én apukám egyszer csak így szólt: „Nos, ha senki nem akar pihenni, akkor majd én szundítok egyet” – azzal belefeküdt a halvérbe, és 40 percig úgy aludt, mint a tej (csak nem annyira csendben). Victor (és a hajón mindenki) őrültségnek gondolták ezt a fajta viselkedést, de szerintem mindez tökéletesen normális, Victor csak túlreagálta a helyzetet. És különben is, köszönje meg a szerencséjének, hogy az apám a nadrágját nem vette le hozzá. Az inszomniát az anyámtól örököltem, a horkolást és a napközbeni álmosságot pedig az apámtól. Mindezek mellett pedig képes voltam kifejleszteni a saját, kimerültséget és fulladást okozó csodálatosságomat, így aztán Victor egyszer csak megelégelte a dolgot, és kényszerített rá, hogy segítséget kérjek. Az orvosom szerint valószínűleg az álmatlanságom okozza nálam a horkolást és a kimerültséget, ezért altatót írt fel. Ami valószínűleg nagyon jól hat a normális emberekre, de amikor én először bevettem, hiába vártam rá, hogy álmos legyek tőle. Órákkal később, Victor a szekrényben talált rám, én pedig azt állítottam, hogy képes vagyok átlátni a képeslapokon, és megtaláltam az ötödik dimenziót. Victor azt gyanította, hogy valamiféle idegösszeomlásom lehetett, ami sértő feltételezés, hiszen teljességgel lehetséges, hogy igenis megtaláltam az ötödik dimenziót, de neki ez a lehetőség eszébe semjut. Ehelyett ágyba dugott, és felhívta az orvost, aki elmagyarázta, hogy elfelejtette mondani, hogy miután bevetettem a gyógyszert, azonnal le kell feküdnöm, mert különben a testem ébren marad, miközben az agyam elalszik. El is mesélte Victornak, hogy hasonló történt az édesapjával is (akit a ház előkertjében találtak meg egy szál zokniban kóborolva – miközben azt kérdezgette a fáktól, hogy miért utálják őt annyira), az anyukája pedig erre azonnal bevitte a sürgősségire, mert azt hitte, hogy agyvérzése van. Az egész történet engem annyira kiborított, hogy kidobtam az összes nyugtatót (és vele együtt azt a reményt, hogy újra meglátom az ötödik dimenziót), és megígértem Victornak, hogy elmegyek egy alvásvizsgálatra,

cserébe, ha ő pedig megígéri, hogy többé nem veszi videóra a horkolásomat, és nemjátssza le nekem, hogy erre a zajra kelve én is átérezhessem azt, ő min megy keresztül. Szóval kértem időpontot egy alvásszakértőhöz, aki elmagyarázta, hogy a vizsgálat abból áll, hogy emberek figyelik, ahogyan alszom, és ellenőrzik az agyhullámaimat, hogy megállapíthassák, mi történik a szervezetemmel az alvás négy fázisa alatt. Elmagyaráznám ezeket a fázisokat, ha képes lennék helyesen leírni azokat a bonyolult szakszavakat, de a lényeg az, hogy a fázisok „a teljesen éber” és az „épp még nem halt meg” szakaszok között ingáznak. Az én alvási ciklusom nem ennyire egyszerű. Az alvás hét fázisa (az én testem szerint): 1. FÁZIS: Beveszem az összes egyszerre bevehető mennyiségű altatót, de nem érnek semmit, úgyhogy hajnali háromkor ellenségesen méregetem a doboz önelégült ábrázatát, azt suttogva: „Hazug szemétládák.” 2. FÁZIS: Nyolc egész percre álomba szenderülök, és újra azt álmodom, hogy egy egész félévet hiányoztam az iskolából, és fogalmam sincs, hol kellene lennem, majd felébredek, és rájövök, hogy álmomban is csak elbasztam az életemet. 3. FÁZIS: Épp csak egy pillanatra lehunyom a szemem, de az agyam tovább pörög, és amikor kinyitom, kiderül, hogy órák teltek el közben, ezért úgy érzem, az az idő kiesett az életemből, és valószínűleg az ufók raboltak el. 4. FÁZIS: Ez idő alatt aludnom kellene, de túlságosan lefoglal az, hogy azt keresem a telefonomon: „Hogyan vesszük észre, ha elraboltak az ufók?” 5. FÁZIS: A legmélyebb alvás fázisa, amikor a tested valóban kipiheni magát,

de ami valójában nem is létezik, az emberek csak azért találták ki, hogy bosszantsanak vele. 6. FÁZIS: A félálom határán egyensúlyozom, és próbálok álomba merülni, de akkor valaki megérinti az orromat. Biztos csak álmodom, gondolom, de akkor meg valaki hozzáér a számhoz, úgyhogy kinyitom a szemem, és a macskám egyenesen az arcomba bámul, mintha azt mondaná: „TÜTŰŰ, elkaptam az orrodat!” 7. FÁZIS: Végre mély álomba zuhanok, amire már oly kétségbeesetten szükségem van. A kellemetlen, hogy ez a fázis azután jön, amikor már rég ébren kellene lennem, úgyhogy még lelkiismeret-furdalásom is van amiatt, hogy már több órája fel kellett volna kelnem. Ehelyett egész éjjel ébren voltam, és most még a karom is hiányzik. Gyanítottam, hogy az alvásvizsgálat alatt majd direkt végig abban a fázisban leszek, amiben az emberek soha nincsenek, csak mert idegenek épp figyelnek. Már az elejétől lehangoló volt az egész. Naplemente után érkeztem, és a klinika bejárata szó szerint egy sötét sikátorból nyílt. Kopogtam (ami megijesztette az ott ironikusan – vagy talán szarkasztikusan – mélyen alvó hajléktalant), és majdnem biztos voltam abban, hogy ez az a fajta hely lehet, ahol „egyet fizet, kettőt kap” abortuszokat árulnak, de aztán a nővér kinyitotta az ajtót, és belül minden nagyon világos volt, kellemes és egyáltalán nem abortálós. Bevezettek a hálószobába, és megkérdezték, hogy szeretném-e felvenni a pizsamámat. Én zavarba jöttem, és elmagyaráztam, hogy a melegítőmben alszom, és úgy éreztem, hogy nem vagyok megfelelően öltözve az alváshoz. Amúgy minden olyan volt, mint otthon, eltekintve az agyhullámaimat követő videokamerától, az állandó megfigyeléstől, az orromba dugott oxigéncsőtől, az ujjbegyeimre ragasztott érzékelőtől és a fejbőrömhöz ragasztott elektródáktól. Az elektródák vezetékei voltak a legkényelmetlenebbek,

melyek úgy futottak végig a fejemen, mint Medúza fején egy rakás anorexiás kígyóhaj. Ajó hír viszont az volt, hogy az elektródák olyan nehezek voltak, hogy hátrafelé húzták az arcomat, mint egy mini arcfiatalítás, így meglepően szexinek néztem ki, feltéve, ha nem vesszük figyelembe az anorexiás kígyókat a fejem tetején. A nővér újra meg újra áthelyezte az elektródákat a homlokomon, mert szerinte „nem érzékeltek semmit”, én pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt sértésnek szánta. Mert semmi sem biztosítja jobban a „szép álmokat”, mint amikor elektródák és vezetékek borítják a testedet tetőtől talpig

A nővér figyelmeztetett, hogy az egyik beteg alvajáró, de megnyugtattak, ha besétálna a szobámba, érte jönnek. Na, ez pont annyira volt megnyugtató, amennyire nem. Miután jó néhány óráig álmatlanul bámultam a plafont, végre

elszenderedtem, majd a szomszéd szobában fekvő nő sikítására riadtam. Azonnal arra gondoltam, hogy a nőt valószínűleg leszúrta az alvajáró. Hirtelen felültem az ágyban, de a fejemen lévő kígyókat a mögöttem lévő falhoz illesztették, így azonnal visszahanyatlottam az ágyra. Na, ez aztán igazán elcseszett módja a halálnak – gondoltam. Bejött a nővér, és igyekezett megnyugtatni, hogy minden rendben van, a nő csak rosszat álmodott. Beleegyezően bólintottam, és közben azt figyeltem, hogyan dönt fel egy széket az alvajáró az ajtóm előtt. Egy pillanatig azt fontolgattam, megszököm, de a vezetékek és a monitorok az ágyhoz láncoltak, ráadásul a nővérek és a személyzet is engem figyelt. Akkor rájöttem, ez pont olyan, mintha egy elmegyógyintézetben lennék, csak még sokkal őrültebb, mert ráadásul teljesen önszántunkból jöttünk ide, mintha valami rémes pizsamapartit tartanának gyagyásoknak. Biztos voltam benne, hogy ezek után egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni. De valószínűleg mégis elszundítottam, ugyanis hajnali négykor egy másik nővér rázott fel, és gorombán odavetette: „Most már elmehet. Minden adatot begyűjtöttünk, amire szükségünk van.” Mivel nem akarta elárulni, hogy mi az, amit megszereztek, kezdtem azt gyanítani, a vesém volt az. Még mindig kómás voltam, amikor kitessékeltek a hátsó ajtón a sötét sikátorba. Mintha legalábbis egy egyéjszakás kalandom lett volna egy alvásklinikával. Egy héttel később megjött az eredmény, és a dokim tájékoztatott, hogy az összes létező alvászavarban szenvedek, csak abban nem, amiben akartam. Ez az alvási apnoe, amire egy olyan készüléket adnak, ami oxigént pumpál az orrodba. Azért akartam ilyet, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a kisebb változata annak az oxigénkamrának, amilyenben Michael Jackson is aludt, hogy késleltesse az öregedését, és nézzük csak meg, hogy milyen jól működött nála is. Szóval, sajnos nincs alvási apnoém, van viszont számos egyéb bajom. Ráadásul nem is vagyok ébren közben.

ALVÁS ALATTI PERIODIKUS LÁBMOZGÁS ZAVAR:

Pont olyan, mint a Nyugtalan Láb Szindróma, csak ez akkorjön elő, amikor alszom. Nekem semmi bajom ezzel, hiszen ez azt jelenti, hogy a lábaim helyettem is kocogni mennek, ami őszintén szólva az egyetlen módja, hogy valaki rávegyen a futásra. Kiskoromban volt egy kutyánk, amelyiknek szerintem ugyanez volt a baja, mert amikor az oldalán aludt, akkor is mozgatta a lábait, mi meg azt szoktuk mondani: „Ó, nézd! Álmában is nyulakat üldöz!” Valószínűleg ez a legédesebb alvási zavar mind közül. (Kivéve, hogy Victor szerint én nem édesen szaladok álmomban, hanem inkább ijesztően rángatózom és vonaglok, mintha állandóan ördögöt űznének a testemből.) HORKOLÁS:

Az alvási vizsgálat alatt nem jött ki, hogy fulladoznék, pedig gyakran ébredek arra, hogy fuldoklom és hangosan horkolok, de az is lehet, hogy ez csak azért van, mert Victor fojtogat, amiért túl hangosan horkolok. A horkolásomra amúgy kaptam egy ilyen csipeszt, amit az orrüregbe kell dugni, hogy könnyítse a légzést, kivéve, hogy a klipsz az orrodban van, amitől aztán sokkal nehezebb levegőt venni. Egészen pontosan egyszer próbáltam ki, ami épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a horkolást azzal próbálják gyógyítani, hogy szép lassan megfojtanak, ami, be kell ismerjem, tényleg csendes halál. Emellett még allergiát is kaptam a csipesztől, így mindkét orrüregem felduzzadt. Ez valóban sokkal gazdaságosabb és organikusabb módja annak, hogy megfojtsunk valakit, de tartsanak őrültnek, én akkor inkább már azt választom, hogy légzéskimaradásig horkolok. ROHAMOK:

„Úgy tűnik, hogy van egyfajta ritka rohama, de erre nincs igazán megoldás” – mondta a dokim, én meg megkérdeztem, hogy akkor mi értelme volt egyáltalán elmondani nekem. „Csak tartsa rajta a szemét” – felelte. Nem igazán vagyok biztos benne, hogyan kellene rajtatartanom a szememet, amikor mindez akkor történik, amikor nem is vagyok ébren. És még azt sem tudom megmondani, hogy csak szarkasztikus volt-e, vagy sem.

ALFA-BEHATOLÁS:

Alvás közben az agyunkban delta-agyhullámok figyelhetők meg. Kivéve engem, akinek az agyát rendszeresen alfa-agyhullámok érik, ezért bár a testem fáradt, az agyamat az ébrenlétet ösztönző agyhullámok támadják, vagyis akkor is ébren vagyok, amikor alszom. Gondolom, az agyam összejátszik a lábammal, és arra kényszerítenek, hogy álmomban algebrafeladatokat oldjak meg, és sportoljak. Nem meglepő, hogy állandóan rohadt fáradt vagyok. És most, hogy belegondolok, az alfa-agyhullámok azt jelentik, hogy az egyik részed alszik, míg a többi ébren van… CSAKÚGY, MINT AKAROM MA REGGEL! *TESSÉK!* Mintha az agyam is azt kiáltaná: ennyi! Victor nem igazán vette komolyan a diagnózisomat, mindaddig, míg rá nem mutattam, hogy a legtöbb ember belehal az alfa-agyhullámok támadásába. Erre ő aggódni kezdett, én meg rosszul éreztem magam, úgyhogy bevallottam, hogy valójában nem halnak bele ebbe. Csak, tudod, általában meghalnak. Egyszer. Bár nem igazán tudom elképzelni, hogy az alfa-agyhullámok támadása ne segítene rá erre. Victor sóhajtott, majd megnyugtatott, hogy „még senki nem halt bele abba, hogy keveset alszik”, de én majdnem biztos vagyok benne, hogy mégis. Erre ő szünetet tartott, és helyesbített: „De az is lehet, hogy ez úgy hangzik: »Még senki sem halt bele abba, hogy túl sokat alszik«”. Erre én: „Szerintem ezt a kómára mondják. ÉS NEM SEGÍTESZ VELE!” „Jó – mondta ő. – Mindenkinek meg kell halnia valamiben, te valószínűleg nem az alvásba fogsz.” Szerintem nincs igaza, mert a legjobb, ami előfordulhat velünk, ha álmunkban halunk meg. Lefekszünk aludni, és soha többet nem ébredünk fel. És hogy mi a legrosszabb? Ha megesznek a bohócok.{5} Lábjegyzet Roryról: Igazából két Rory létezik. Rory és a dublőre, Szintén

Rory. Roryt az interneten láttam először, és azonnal beleszerettem. Írtam is a készítőjének Jeremynek, hogy muszáj megszereznem. Elmeséltem neki, hogy Rory tökéletesen hozza azt a bizonyos őrülten boldog mosolyt, és ő egyetértett. Sajnos aközött, míg első látásra beleszerettem és hogy kifizettem volna, Rory tragikus hullámvasút-balesetet szenvedett Las Vegasban. Ez úgy hangzik, mintha én találtam volna ki, de esküszöm, igaz. Rory ideiglenes nevelőszülei ugyanis elvitték egy dorbézolós hétvégére, ő pedig eltörte néhány végtagját. Emellett odaveszett az összes ujja, bebizonyítva ezzel annak az ősi, bölcs mondásnak az igazát, miszerint „Ami Vegasban történik (letörik), az ott is marad.” Jeremy tajtékzott. Nekem azonban ünnepélyesen megígérte, hogy a fagyasztójában maradt mosómedvetetemből készít egy másik Roryt (egy sokkal jobbat és erősebbet, amelyikben drótok is vannak, így már sokkal jobban tud pózolni, és alkalmasabb lesz arra, hogy macskán lovagoljon). „Mi maradt meg az első Rory arcából?” – kérdeztem. „Még mindig úgy vigyorog, mint a tejbetök – ismerte el, majd hozzátette: – De a teste többi része nagyon kész van!” Gondolkoztam rajta egy darabig, de végül úgy döntöttem, hogy egy összetört és megtépázott, de még mindig eksztatikusan boldog Rory pontosan azt testesíti meg, amiről az őrülten boldog kifejezés szól. Végül is a legérdekesebb emberek azok, akiket újra és újra összetört az élet, de mindig összekaparták magukat valahogy. „Megveszem – mondtam. – Egye fene, megveszem mindkettőt!” Na, hát így lettem két őrülten boldog mosómedve tulajdonosa. Imádom Szintén Rory tökéletes hajlékonyságát (aki amúgy egy kicsit nagyobb is, mint Rory, de nem lehetek válogatós, ha az út szélén kilapított mosómedvék jelentik az alapanyagot), de Rory az, aki mindig megnevettet, amikor csak ránézek. Jeremy összefoltozta a törött karját és lábát, az apukám pedig egy egész délutánt töltött azzal, hogy új ujjakat készítsen neki. És Rory még mindig kissé – jó értelemben – furán néz ki, én pedig éppen kisgyerek méretű

Rozsomák-karmokat keresek neki, adamantiumból. De Rory karmok nélkül is cuki… megtépázott és viharvert, és annyira furcsa, hogy még azok is azt gondolják, akik szeretik a kitömött állatokat, hogy: „Mi a fene folyik itt?” Még akkor is, amikor boldogságot és nevetést hoz az életükbe. Ez a mosómedve az én átkozott példaképem. A legrosszabb és legjobb Patrónusom, és amikor felnövök, épp olyan akarok lenni, mint ő.

Mennyi szénhidrát van egy lábfejben? Szerintem én vagyok az egyetlen ember a Földön, aki még soha nem evett fodros kelt vagy quinoát. Pedig olyannyira divatos, hogy az emberek nem győznek ömlengeni róla, de én kissé óvatos vagyok az ilyesmikkel, mióta Victor elkészítette nekem a legutóbbi divatkaját. Amikor megláttam, csak ennyit mondtam: „Ez a rizs úgy néz ki, mintha megromlott volna. Nem is tudtam, hogy a rizs is tönkremehet.” És akkor Victor elmagyarázta, ez a rizottó. Erre én: „Az, amiről Gordon Ramsay karattyol folyton? Hát ez eléggé kiábrándító. Úgy néz ki, mintha a rizottó nem tudná, hogy ő valójában krumplipüré. Vagy mintha a rizs úgy határozott volna, mindkét szerepet eljátssza. Ráadásul rosszul.” Victor állította, hogy a rizottó inkább olyan, mint a polenta, de azt nyakon öntheted egy csomó vajjal és jó sok sajttal. Úgy persze könnyű, mert én akár egy emberi lábfejet is megennék, ha elegendő sajt és vaj lenne rajta. De persze Victor szerint csak blöffölök: „Te aztán sosem ennél lábfejet, hiszen még a nyamvadt rizottót is otthagytad a tányéron.” Nem vagyok biztos benne, hogy fogadni akart-e rá, de mindegy is, mert igaza van. Ahhoz túlságosan is laktózérzékeny vagyok. Ha egy partin szolgálnák fel, mindenki más boldogan majszolná a vajas-sajtos lábfejet, az én adagom pedig párolt lenne és ízetlen. Ez az én igazi keresztem.{6}, {7}

Színleld azt, hogy jó vagy benne! Nem vérzett annyira, hogy aggodalomra adna okot. Még arra sem volt szükség, hogy összevarrják. De nem akart abbamaradni, folyamatosan csöpögött a vér a feldagadt lábamból. Épp New Yorkban voltam januárban, hogy elkészítsük a hamarosan megjelenő első könyvem hangoskönyv-felvételeit, és hogy részt vegyek a megjelenés előtti díszebéden, amely a könyvemet hivatott népszerűsíteni. A könyvkiadással foglalkozók számára mindez tökéletesen megszokott helyzet, én azonban mind a két eseménytől halálosan rettegtem. Az ebédre szóló meghívó szebb volt, mint az esküvői meghívóm, és mindenki eljött, aki számít. Újságírók a New York Timestól, a CBS-től, az O magazintól és mások, akikről azt sem tudtam, kicsodák. Az ügynököm és a kiadóm igyekezett kisebbíteni az ebéd fontosságát, mert tudták, hogy a szorongásom miatt a gondolattól is lebénulok, és már jó előre figyelmeztettem őket (csak félig viccelve), hogy előfordulhat, hogy az egész eseményt az asztal alá bújva töltöm, és nekik meg majd ki kell találniuk valamit, hogy megmagyarázzák, az írók már csak ilyen furcsák. És tényleg. De én tudom, hogy még ennél is furcsább vagyok. Mentális beteg. Korábban ez a megnevezés megijesztett, de ma már úgy viselem, mint egy régi kabátot, amelyik bár ronda, legalább kényelmes. Megnyugtat, amikor az emberek úgy néznek rám, mintha elvesztettem volna az eszemet. Pedig nem. Én mentális beteg vagyok, és ez nagy különbség. Legalábbis nekem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem biztos, hogy igazam van. Tudom, hogy nem normális, ha fürdőszobákban rejtőzöm, és asztalok alá bújok, mert félek. Tudom, hogy szerencsém van, mert olyan életem van, hogy

megtehetem, hogy elbújok, amikor muszáj, különben egyszerűen nem élném túl. Azt is tudom, hogy amikor pánikrohamom van, nem fogok meghalni, még akkor sem, ha pont úgy érzem magam. És azt is tudom, hogy amikor öngyilkossági gondolataim támadnak, muszáj megosztanom valakivel, aki segíthet, mert a depresszió ügyes manipulátor. Azt is tudom, hogy a depresszió hazudik. És hogy évente, azon a néhány héten, amikor az arcom olyan, mintha maszkot viselnék, és semmi más, csak a fizikai fájdalom képes visszarángatni a testembe, tudom, hogy mennyire vághatom meg magam ahhoz, hogy még túléljem. Tudom, hogy őrült vagyok. Na, pontosan ez a különbség. Az ebéd jól sikerült. Ügyetlenül, de azért igyekeztem barátkozni a fontos emberekkel, és azt legalább sikerült elérnem, hogy felkeltsem az érdeklődésüket annyira, hogy interjút akarjanak készíteni velem a fontos cikkeikhez, melyek talán segíthetik népszerűsíteni azt a könyvet, amit már tíz éve írok. A könyv egyfajta sötét komédia volt, a borítófotón egy Hamletnek öltözött, kitömött egérrel, aki a kezében egy másik döglött egér koponyáját tartja, mint egy apró Yorickot. Eleinte viccből kértem a kiadómat, hogy tegyék a borítóra Hamlet von Schnitzel fotóját, de mivel végül semmilyen jobb ötletünk nem volt egy ilyen fura kis könyv borítójához, ezért folyton bocsánatot kellett kérnem a sales-csapattól, hogy egy olyan könyvet kell eladniuk, aminek az elején egy és egy negyed rágcsáló díszeleg. Miután megrendeltük az első italokat, a szerkesztőm, Amy egy rövid, de tökéletes beszédet tartott, ami az esküvőmön mondott köszöntők bármelyikénél is szebb lett volna, ha amikor férjhez mentem, lettek volna barátaim, akik elég jól ismernek ahhoz, hogy beszédet mondjanak. Aztán felhívott maga mellé a pódiumra, hogy én is szóljak pár szót. Remegő térdekkel üdvözöltem mindenkit, majd megköszöntem, hogy elkísértek ezen az úton. Aztán meg kissé bepánikoltam, mert fogalmam sem volt róla, hogyan zárhatnám le a mondandómat, és akkor azon kaptam magam, hogy egy elegáns New York-i étterem kellős közepén előhúzom a táskámból az egy (és

egy negyed) döglött egeret. A pincérek kissé döbbenten meredtek rám, és akkor én azt hiszem, talán elrejtettem az arcomat az aprócska rágcsáló mögé, és egérhangon valami olyasmit cincogtam, hogy mennyire fontos, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz. A teremben lévő emberek többségének fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok én, arról meg aztán végképp, hogy kicsoda Hamlet von Schnitzel, de az enyhén bepánikolt ügynököm biztatóan mosolygott, így aztán mindenki más is vele vigyorgott. Az egész ebédre csak homályosan emlékszem, de úgy tűnt, minden rendben ment. Az volt a legjobb, hogy amikor már mindenki indulóban volt, az egyik pincérlány beszökött, hogy megmondja, hogy nagy rajongóm, és alig várja, hogy elolvashassa a könyvet. Először arra gyanakodtam, hogy a szerkesztőm fizette le, hogy ezt mondja, de akkor észrevettem a riadt, tágra nyílt szemét, amit nem igazán tudott az illem álarca mögé rejteni, és akkor rájöttem, hogy ő épp olyan, mint én. Szorosan átöleltem, és megköszöntem neki. Szerintem sosem fogja megtudni, hogy milyen sokat jelentett nekem akkor… az egyetlen stabil kapaszkodó a félig ismeretlen, normális emberek közepette. Az ebédről rögtön a stúdióba mentem, ahol a hangoskönyvem felvételei folytak. Nem ment jól. Meg kellett győznöm őket, hadd olvassam fel én a saját könyvemet, mert míg a legtöbb hangoskönyvet profi, bársonyos hangú színészekkel narráltatták, addig nekem meg olyan hangom van, mintha a náthás Minnie egér túl sok időt töltött volna Texasban. Rettegtem, és meg voltam győződve arról, hogy a szívem zakatolását is hallani lehet a felvételen. Szó szerint kihallatszik a gyomrom minden egyes korgása. Az hogy lehet, hogy nem veszik észre a rémületet a hangomban? A válasz az, hogy képtelenek voltak rá. Ezért aztán minden második percben megállítottak, és megismételtették velem az előző mondatot. Végül azt mondták, tartsak szünetet, és menjek, szellőztessem ki a fejem, én meg otthagytam őket, hogy felhívhassák Betty White-ot, hogy át tudná-e venni a feladatot. De akkor rájöttem, hogy mennyire nagyon szeretném, ha az én saját hangomon szólalna meg a könyvem. Bezárkóztam a fürdőszobába, és

kétségbeesett SMS-t küldtem barátomnak, Neil Gaimannek (a kiváló írónak és mesélőnek), hogy mennyire be vagyok ijedve, és éppen ebben a pillanatban vesztem el annak az esélyét, hogy elmondhassam a saját történetemet, mert a hangom pontosan tükrözte azt, hogy mennyire gyengének és jelentéktelennek éreztem magam. Egyetlen sort küldött vissza, de az a sor sosem hagyott magamra: „Színleld azt, hogyjó vagy benne.” Az egész túl egyszerűnek tűnt, viszont ez a mondat volt az egyetlen kapaszkodóm, úgyhogy ráírtam a karomra, és ismételgetni kezdtem, mint egy mantrát. Fogtam magam, és visszamentem a stúdióba azt színlelve, hogy valaki olyan vagyok, aki bámulatosan képes felolvasni a saját történetét. És akkor felolvastam egy egész bekezdést anélkül, hogy egyszer is félbeszakítottak volna. Felnéztem, és a producer szájtátva bámult rám. „Nem tudom, mit csináltál magaddal, de ne hagyd abba.” És akkor azt feleltem: „Csak felszívtam egy kis kokaint”, amitől persze kiakadt, de akkor megnyugtattam: „Vicceltem. Csak egy nagyon jó tanácsot kaptam az egyik barátomtól.” A következő napi felvétel éppen annyira idegtépő volt, mint az előző, de akkor megint ránéztem a karomra írott mondatra, vettem egy mély levegőt, és megjátszottam, hogy éppen annyira vagyok magabiztos, amennyire szükségem van rá, majd megszólaltam: „Tudjátok, mi hiányzik ebből a hangoskönyvből? MÉG TÖBB HANG!” És akkor rázendítettem az Annie című musical betétdalára, mert mindig is azt volt a vágyam, hogy fellépjek egy New York-i színpadon, és gyanítottam, hogy ez volt az a pillanat, amikor a legközelebb kerültem ehhez az álmomhoz. Majd azt javasoltam, vegyék fel James Earl Jonest, hogy fejezze be a könyv többi részét. Vagy esetleg, ha éppen nem érne rá, akkor valakit, aki jól utánozza Darth Vadert. Nevettek. És én is nevettem. És sokkal jobban éreztem magam. Úgy csináltam, mintha jó lennék benne. És valahogy az is voltam. Minden egyes alkalommal, ha előadást kell tartanom, vagy nyilvános helyen

felolvasni, akkor ráírom ugyanezt a mantrát a karomra. „Színleld azt, hogy jó vagy benne.” Szeretem azt gondolni, egy napon elhagyhatom a színleld szót, de egyelőre ez is tökéletesen működik. Segített annyira magabiztosnak lennem, hogy még aznap befejeztük a hangoskönyv felvételeit úgy, hogy közben nevettem és jól éreztem magam, és nem a vécében rettegtem a félelemtől. De késő éjszaka a hotelszobámban már kétségbeesetten igyekeztem találni valamit, amin nevethetek. Hajnali kettő volt, és éppen egy közepes méretű pánikroham kellős közepén találtam magam. Az a fajta, amikor úgy érzed, vad aranyhörcsögök kergetőznek a szívedben, és hogy a rettegés súlya rád nehezedik, de még azért nem annyira szeretnél meghalni. Bekaptam egy nyugtatót, és igyekeztem kirángatni magam a pánikrohamból azzal, hogy felalá járkálok. De az ízületi gyulladásom miatt a januári hidegben a kezem és a lábam is feldagadt, sőt az egyik lábfejem akkorára nőtt, hogy a sarkam felrepedt és vérezni kezdett. A vér belecsöpögött a papucsomba. Ültem a kád szélén, a lábamat a vízbe lógattam, és néztem, ahogy a víz lassan pirosra vált, vártam, hogy csillapodjon a vérzés. Igyekeztem mélyen és ütemesen lélegezni, és közben arról győzködtem magamat, hogy nem is akkora tragédia egy apró hotelszobában ragadni, amit egy fél ország választ el az otthonomtól…, végül is, ez is csak egy kaland. Egy kaland, amire egy döglött egérrel indultam és egy olyan lábbal, amit lehet, hogy amputálni kell. És amikor annyira belepörgettem magam a pánikrohamomba, hogy azt hittem, sikítani kezdek, kinéztem az ablakon, és megláttam a legcsodálatosabb dolgot. Havazott. A legtöbb ember nem igazán jön lázba a hó látványától, vagy legjobb esetben is csak idegesítőnek találja. De egy igazi texasi lánynak a hó varázslatos. A hatalmas hópelyhek óriási virágokká ragadva hullottak az égből, és fénylőn csillogtak az ablakommal szemközti épület sötét tégláján. Gyönyörű volt. Próbáltam kinyitni az ablakot, hogy kidughassam a kezemet, de káromkodva vettem tudomásul, hogy leragasztották a zárat. Ott ültem

órákig, néztem a hóesést, és arra vártam, hogy elmúljon a vérzés a lábamon, és azt kívántam, bárcsak elég világos lenne ahhoz, hogy kintjátszhassak a hóban. „SRÁCOK, ESIK A HÓ!” – írtam a Twitteren az egész világnak, amit bizonyára ez egyáltalán nem érdekelt. Hajnali négykor úgy döntöttem, hogy az egyetlen dolog, ami segíthet az inszomniámon/pánikrohamomon, az nem más, mint egy hosszú séta. A hóesésben. Felhúztam egy kabátot a hálóruhámra, belebújtam a balerinacipőmbe, és lementem a hallba. A lábam rettenetesen fájt, miközben lábujjhegyen kiosontam az utcára. Szótlanul bólintottam a zavarodottan bámuló éjszakai portásnak, aki döbbenten nézte, ahogy pizsamában távozom. Kisétáltam a hótól elcsendesedett New York-i éjszakába, az utcákat vastag fehér porrétegként fedte a szűz hó, még senki lábnyoma nem szennyezte. Hallottam, ahogy egy részeg taxiért kiált az utca végén, de megnyugtató volt nem egyedül lenni ebben az időjárásban. Igen, pizsamában voltam és a lábamat a reuma gyötörte, de legalább többnyire józan, nem túl messze a meleg ágyamtól. Sajgott a lábam. Ahogy egy lépést tettem, az éles fájdalom a gerincemig hatolt. És akkor úgy döntöttem: Csessze meg! – óvatosan kiléptem a cipőmből, bele a csillogó hóba. Fagyott, de a hideg kellemesen elzsibbasztotta a fájdalomtól lüktető lábamat és kezemet. Csendesen lesétáltam az utca végéig, a cipőmet hátrahagytam, hogy majd hazataláljak. Ott álltam az utca végén, miközben a nyelvemmel igyekeztem elkapni a hópelyheket, és akkor csendben felnevettem, mert rájöttem, hogy ha nem lenne inszomniám, pánikrohamom és nem fájna semmim, akkor sohasem láttam volna a várost – amelyik sohasem alszik –, álomba szenderülve, téli hótakaróba burkolózva. Mosolyogtam, és teljesen bolondnak éreztem magam, de a lehető legjobb módon. Visszafordultam a hotel felé, és azt vettem észre, hogy nem egyenletes a lábnyomom. Az egyik kicsi volt, és fehéren ragyogott a hóban. A másik a

bicegésem miatt alaktalan volt, és mindegyiknek a sarokrészén élénkvörös vércseppek gyűltek össze. Belém hasított a felismerés, ez akár egy metafora is lehetne az életemről. Az egyik oldala ragyogó és varázslatos. Mindig mindenben ajót látja meg. Szerencsés. A másik véresen botladozó. Amelyik soha nem képes lépést tartani. Olyan, mint a Jézus lábnyoma a homokban-vers, csak kevesebb Jézussal és több vérrel. Ott volt az egész életem fehéren és vörösen. És én hálás voltam érte. – Ööö, hölgyem? Az éjszakai portás volt az, tétován kihajolva a bejárati ajtón. – Jövök! – feleltem. Kicsit butának éreztem magam, ezért elgondolkoztam azon, elmagyarázom, mit csináltam, de meggondoltam magam. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el egy idegennek, hogy a mentális betegségem miatt éppen most élhettem át egy varázslatos pillanatot. Rájöttem, hogy kissé őrültségnek hangzott volna, de végül is ez normális. Mert hiszen én is kissé őrült vagyok. És még nem is kellett színlelnem, hogy jó vagyok benne. Van hozzá tehetségem, na.

George Washington dildója Ez az első vitám a héten Victorral: ÉN:

Hahó. Ráérsz egy kicsit?

VICTOR: ÉN:

Igen. Mizu?

Mi most… veszekszünk?

VICTOR:

Mi, miért? Mit csináltál?

ÉN:

Nem csináltam semmit! Csak a számítógépemen dolgoztam, amikor eszembe jutott, hogy beszélsz hozzám, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem vagy ott. VICTOR:

De hát… az órákkal ezelőtt volt!

ÉN:

Tudom! De nem emlékeztem, hogy mikor mentél el, és akkor arra gondoltam, hogy az is lehet, dühösen otthagytál, mert nem figyeltem rád, de én nem vettem észre, mert ugye nem figyeltem. VICTOR:

Nem emlékszel rá, hogy kimentem az irodádból?

ÉN:

Nem. Tudod, mint amikor annyira elgondolkodsz vezetés közben, hogy fogalmad sincs, hogyan vezettél haza, csak azt veszed észre, hogy már otthon vagy. VICTOR: ÉN:

Aha. Most már veszekszünk.

Hm. Már azelőtt is veszekedtünk, mielőtt ezt szóba hoztam volna?

VICTOR:

Nem.

ÉN:

Nos, ha ez segít, akkor csak azért akartam beszélni veled, hogy elmondjam, minden jogod megvolt arra, hogy dühösen otthagyj, mivel nyilvánvaló, hogy nem figyeltem rád, így tehát a szó szoros értelmében kötelességed elfogadni a bocsánatkérésemet. Különösen úgy, hogy a veszekedés valójában meg sem történt. VICTOR:

Nem.

ÉN:

DE HÁT NEM CSINÁLTAM SEMMIT, ÉS MÉGIS BOCSÁNATOT KÉREK EGY OLYAN VITÁÉRT, AMI MEG SEM TÖRTÉNT! VICTOR:

De hát észre sem vetted, hogy egy szobában vagyunk, csak egy órával azután, hogy kimentem! ÉN:

Nos, de te nem vetted észre, hogy én nem vettelek észre! És én vagyok az, aki felhívta rá a figyelmedet! Olyan vagyok, mint a házassági viták George Washingtonja.{8} VICTOR:

Mi a… ?

ÉN:

Mert elárulta, hogy amikor kivágta azt a fát, mindenki őt dicsérte: „Büszkék vagyunk rád, George!” Így lett belőle valószínűleg tagger, mert élete legnagyobb dicséretét vandalizmusért kapta. VICTOR: ÉN:

Mi a fenéről beszélsz?

A graffitiművészt hívják taggernek.

VICTOR:

PONTOSAN TUDOM, MIT JELENT A TAGGER! Így hívják a

gyerekek a vandálokat. ÉN:

A „gyerekek”? Arra célzol, hogy gyerekes vagyok?

Természetesen nem, hiszen te vagy a házasság-segítők{9} George Washingtonja. VICTOR:

ÉN:

Fúj.

VICTOR:

Te mondtad, hogy az vagy.

ÉN:

Nem. A „házasság-segítők” szexjátékok. Épp most neveztél el George Washington dildójának. VICTOR: ÉN:

Teljesen biztos vagyok benne, hogy soha senkit nem hívtam így.

Pedig utaltál rá.

VICTOR:

Na, most hagyd abba.

ÉN:

Nem tudom. A házassági tanácsadó könyvek szerint sosem lenne szabad egy vitát befejezetlenül abbahagyni. VICTOR: ÉN:

JÓ! AKKOR NEM VESZEKSZÜNK!

AKKKOR MEG MIÉRT KÉREK EGYÁLTALÁN BOCSÁNATOT?

VICTOR:

Fogalmam sincs. Minden kiesett, amit George Washington dildója után mondtál. ÉN:

Ezt ismételd meg, kérlek.

VICTOR:

Nem. Valójában soha többé nem akarom kimondani ezeket a

szavakat. ÉN:

Megegyeztünk.

VICTOR:

Hogy mi?

ÉN:

Megígérem, hogy soha többet nem kényszerítelek, hogy George Washington dildójáról beszélj, ha te meg megígéred, hogy nem leszel dühös rám olyan viták miatt, amik valójában meg sem történtek. VICTOR:

Szoktál arra gondolni, hogy de jó lenne, ha mi is olyan normális dolgok miatt veszekednénk, amik miatt a normális párok szoktak? ÉN:

Soha.

VICTOR:

Érdekes, én sem.

A vita nyertese: egyikőnk sem. Vagy talán mindkettőnk. Nehéz megmondani.

Nem vagyok elmebajos, de muszáj eléd állnom a sorban Idén az orvosom antipszichotikumot írt fel. – Hogy távol tartsa az elmebajt? – kérdeztem viccelődve. De a dokim nem tréfált. Elmagyarázta, bár ez nem jelenti azt, hogy elmebajos vagyok, de biztosított róla, hogy kis adagokban ez a gyógyszer – amit egyébként skizofréneknek szoktak adni – csökkentheti a depressziós epizódok hosszát, ha mintegy köretként fogyasztom az antidepresszánsok mellé. Naná, hogy beszedtem. A gyógyszerek varázslatosak. Bekapsz egy bogyót, és máris boldognak érzed magad. Beveszel egy másikat, és kevésbé vagy éhes. Beveszel egy harmadikat, attól meg mentolos lesz a leheleted. (Na, jó, az utolsó egy tic-tac volt, de érted a lényeget.) Nincs jobb, mint azt hallani, hogy egy gyógyszer képes arra, hogy meggyógyítson egy borzalmas betegséget, hacsak nem teszik mellé, hogy amúgy ezt a gyógyszert a skizofrénia kezelésére adják (vagy talán még azt, hogy minden alkalommal, amikor beveszel egyet, megölsz vele egy tündért). Őszintén, azt hiszem, a neve az, ami elborzaszt. Antipszichotikum. Elmebaj elleni gyógyszer. Fogadjunk, hogy nem tudsz még egy olyan gyógyszert mondani, amelyik jobban kiborítaná azt, aki egy parti közben a gyógyszeres szekrényedben turkál. Hacsak nem talál egy olyan gyógyszert, amit a fertőző húgycsőfelrobbanás ellen írtak fel, de azt nem sorolom ide, mert ez a betegség nem létezik (legalábbis remélem). De most komolyan, amikor nevet adtak neki, biztos ki tudtak volna találni valami kevésbé bántót. Végül is, a Viagrát sem hívják petyhüdt farok pirulának, és kevesen nevezik az indulatkezelési terápiát Talán Nem Kéne Ekkora Faszfejnek Lenned órának. Tényleg nem

tudok még egy olyan gyógyszert mondani, amelyikhez ennyi negatív érzelem kapcsolódna, mint az antipszichotikumokhoz. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy van némi előnye is annak, ha az ember ilyeneket szed. Először is, elmondhatod magadról, hogy elmebaj elleni gyógyszert szedsz. Furcsán hangzik, de amikor először mész a gyógyszertárba, és be kell állnod a sorba 20 bacilusokat szanaszét tüsszögő ember mögé, őszintén mondhatod azt, hogy „Kérem, engedje meg, hogy előrébb álljak! MUSZÁJ megvennem az elmebaj elleni pirulámat, már tegnap is késő lett volna!” Ez a taktika jól működik akkor is, ha a boltban kell sorban állnod, vagy az okmányirodában, de egyik-másik büfénél is beválik. Az antipszichotikumok másik nagy előnye, hogy tényleg segítenek. Amikor ezt szedtem, sokkal kevesebbszer vágtam meg magam. Érzelmileg sokkal stabilabb voltam. A szekrényemben élő kék emberek kevesebb sütit akartak eladni nekem, és eltűntek azok a mókusok, akik merényletet terveznek ellenem. (Az utolsó mondat vicc volt, de csak azok nevetnek rajta, akik valamilyen enyhe antipszichotikumot szednek, mert mindenki más attól fél, hogy ez igaz. Pedig nem az. A mókusok léteznek, és nem tűnnek el, akármennyi gyógyszert is szedsz be. Őszintén megdöbbent, hogy milyen sokszor kell ezt elmagyaráznom.) Vannak, akik azt mondják, hogy a gyógyszer olyan, mint a drog, ezért nem lehet megoldás semmire. Én tiszteletben tartom a véleményüket, de néha igenis segítenek, és muszáj rugalmasnak lennünk. És tényleg, ha ugyanezeket az embereket megkérdezed: „Mi is volt az, amiről Nancy Reagan azt mondta, hogy mindig mondj rá nemet?”, azt fogják válaszolni, „a drog”. Erre pedig én azt mondom: „Igaz, a drog a helyes megoldás.” Így tehát mindkettőnknek igaza lesz. Aztán pedig rámutatok arra, hogy míg a gyógyszerek sokszor járnak mellékhatással, ezeknek először utána kell nézned, és észrevenned, hogy van különbség a „drog” és az „orvosság” között. És onnan lehet észrevenni a különbséget, hogy az első ironikus módon sokkal olcsóbb, és sokkal könnyebb hozzájutni, míg az orvossághoz állandó orvosi felügyelet

kell, kezelésekre kell járnod, és vért is vesznek. Mentális betegségre gyógyszert szedni nem szórakoztató, nem egyszerű, és soha egy embert sem ismertem, aki csak a hecc kedvéért szedte volna. A srácok nem vesznek Prozacot a feketepiacon, hogy majd ezt szedjék be a ravebulikon. Az emberek nem lőnek be maguknak B12-vitamint, mint valami kapudrogot, amelyiktől aztán majd rászoknak a heroinra. A gyógyszerek mellékhatásai és a szedéséveljáró gondok nagyon is valóságosak (ha mentális betegségekkel küzdesz), és mindegyik olyan, amelyikkel egész életedben küzdened kell. És ha egy gyógyszer először használ is, könnyen lehet, hogy egyszer csak nem hat megfelelő módon, ezért az egészet elölről kell kezdened valamilyen másik fajtával, és mindez kimondhatatlanul frusztráló és elkeserítő tud lenni. És akkor jönnek az új gyógyszer mellékhatásai, amiben az is benne van, hogy különösen nagy mértékű gyilkos hangulat. Főként akkor, ha ehhez még jön valami seggfej, aki azt mondja: „A gyógyszered nem használ, ami egy újabb bizonyíték arra, hogy nincs is rá szükséged.” Nem is tudok még egy olyan betegséget mondani, amelyiknél ugyanígy bűnösnek kiáltanák ki a szenvedőt, és megkérdőjeleznék azt, hogy mennyire képes saját magáról gondoskodni, csak mert másfajta gyógyszert kell felírni neki. Az első antidepresszánsom mellékhatása az öngyilkossági vágy volt (ami ugye épp az ellenkezője annak, ami a cél). Ez egy ritka mellékhatás, ezért át is váltottam egy másik fajtára, ami használt. Az aggódó barátok és családtagok mind azt érezték, hogy az első gyógyszer sikertelensége világos jel arra, hogy a gyógyszer nem megoldás; mert ha az lenne, azonnal kigyógyított volna. Nyilvánvaló, hogy nem voltam annyira beteg, mint ahogy állítottam, ha a gyógyszer nem segített. Teljesen logikus, hiszen ha rákos vagy, és az orvos felírja neked a lehető legjobb gyógyszert, és az nem kisebbíti a daganatot, az egyértelmű jele annak, hogy csak kitaláltad az egészet, mert figyelemre vágytál. Úgy értem, a rák az egy igen komoly, gyakran halálos kór, több millió dollárt költünk kutatásokra és kezelésekre, így egyértelmű, hogy egy betegnek sosem kell többféle terápiát, gyógyszert, műtétet, sugárkezelést stb.

kipróbálnia csak azért, hogy megtalálja azt, amelyik számára a leghatásosabb. Így amikor a rák tünetmentes szakaszba kerül, akkor egy életre megoldódott a gondjuk, hiszen már tudják, hogyan legyenek nem rákosak. És ha hagyják, hogy a rák visszatérjen, akkor csak azt kell tenniük, mint legutóbb. Mert ha egyszer megtalálták a jó gyógyszert, egész életre immunisak lesznek a daganattal szemben. És ha mégis visszaesnének, akkor valószínűleg csak glutén-érzékenyek lettek, vagy nem imádkoztak helyesen, nem igaz? Hát, nem. De ugyanezt a teljesen logikátlan érvelést kell egy mentális betegségben szenvedőnek gyakorta végighallgatnia… és nemcsak ajóakaró barátoktól vagy olyan emberektől, akik képesek voltak a saját problémáikon gyógyszerek nélkül túljutni, vagy olyanoktól, akik nem értik, hogy a mentális betegség igenis veszélyes és halálos is lehet, amennyiben nem kezelik, hanem ugyanezt kell végighallgatnunk valakitől, akit sokkal jobban ismerünk, és sokkal manipulatívabb is. Saját magunktól. Halljuk a kis hangot, amelyik azt duruzsolja: Azt a pénzt, amit erre a gyógyszerre költesz, a családodtól vonod meg. Ez a gyógyszer csak csökkenti majd a libidódat. Meghízol, ha beszeded. Ez az orvosság olyanoknak van, akiknek tényleg valami komoly bajuk van. Nem csak olyanoknak, akik lehangoltak. Hiszen senki sem halt meg csak azért, mert rossz a kedve. Pedig dehogyisnem. És amikor arról hallunk, hogy híres emberek áldozatul estek a depressziónak, akkor azt gondoljuk: De hát miért ölték meg magukat?Hiszen mindenük megvolt. Nem, nem volt meg mindenük. Nem volt orvosságuk egy olyan betegségre, amelyik meggyőzi őket arról, hogy sokkal jobban járnak, ha meghalnak. Én, amikor bármikor azt veszem észre magamon, hogy kételkedni kezdek abban, hogy megéri-e az állandó nyűglődés a gyógyszerekkel és a terápiával, akkor igyekszem azokra gondolni, akik hagyták magukat elveszni a ködben. És kényszerítem magamat arra, hogy egészséges maradjak. Emlékeztetem magam arra, hogy nem saját magam ellen harcolok… hanem egy kémiai kiegyensúlyozatlanság, egy megfogható dolog ellen küzdök.

Figyelmeztetem magam arra, hogy a mentális betegségekkel küzdők és az érzelmileg stabil emberek agya egyformán alattomosan kiszámíthatatlan. Emlékeztetem magam arra, hogy profi hegymászókat gyakran találnak meg meztelenül halálra fagyva, miközben a ruhájukat gondosan összehajtogatva maguk mellé tették, ugyanis a súlyos kihűléstől az ember összezavarodik, úgy érzi, melege van, és olyan elképzelhetetlenül irracionális cselekedetekre hajlamos, melyekre nem is gondolnánk. Az agy olyan, mint egy csecsemő. Csodálatos, és értékelnünk kell, de attól még ez nem jelenti azt, hogy meg kellene bíznunk benne, hogy képes ránk vigyázni, amikor megindul egy lavina, vagy hogy képes hatékonyan feldolgozni a szerotonint. Soha nem volt még idegösszeomlásom. Csak ritkán vannak téveszméim. Soha nem hallucináltam semmi más miatt, csak azért, mert túl sok gyógyszert vettem be, amit egyébként sem kellett volna. Csak egy megtört ember vagyok. De éppen ez az, amiért én vagyok… én. A gyógyszerek, amiket beszedek, nem határoznak meg. Nem vagyok elmebajos. Nem vagyok veszélyes. A gyógyszer csak egy csipet só, egy kis fűszer az életemben, ha úgy tetszik. A sült krumplid teljesen jól elvan nélküle, de bárki megmondhatja, hogy sokszor épp az az egy csipet só kell hozzá. Én vagyok a te sült krumplid. És sokkal jobb vagyok sóval. Na, jó, lehet, hogy ez egy rossz hasonlat. És ha így magyarázom? Én, amikor alacsony dózisú antipszichotikumot szedek, olyan vagyok, mint amikor elegendő rumot használunk ahhoz, hogy egy igazán jó rumos tortát készítsünk. De annyit azért nem öntesz hozzá, hogy alkoholmérgezést kapj, és belefulladj a saját hányásodba. Az első adag gyógyhatású, a második undorító és egészségtelen. És igen, tudom, most vannak, akik azzal jönnek, hogy a süti nem gyógyhatású. Tényleg? Melyikünk az igazi őrült voltaképpen? Az egész világot meg lehetne gyógyítani megfelelő mennyiségű sütivel és antipszichotikummal. És ez tökéletesen logikus, hiszen nem süthetsz

süteményt só nélkül, nem igaz? Egy pillanat. Lehetséges sütit sütni só nélkül? Valójában fogalmam sincs. Nem sok mindent tudok a sütésről. Azt tudom, hogy szoktunk bele valami fehéret tenni. Talán lisztet. Csak azért írtam sót, mert olyan szépen rímelt az eredeti metaforámra. Valószínűleg. De lehet, hogy nem. Nehéz megmondani. Az egész fejezet miatt az antipszichotikumokat hibáztatom.{10}

Miért akarnék bármit is tenni, ha már egyszer tök jó vagyok a semmittevésben? Victor és én nem értünk egyet abban, hogy mivel kellene eltöltenünk a szabadidőnket. Én a saját szabadidőmben szeretek szarságokat nézni. Nem szó szerint. Szeretem bámulni a tévét vagy az internetet vagy egy könyvet vagy macskavideókat. A lényeg, hogy sokat kelljen egy helyben ülni, és keveset mozogni közben. Azt gyanítom, hogy valamelyik előző életemben szobor voltam, mert annyira jó vagyok benne. Victor ugyanakkor a szabadidejében új üzleteken gondolkodik, segédkönyveket ír, lelkesen mutat rá hibákra pénzügyi mérlegekben, és megmondja, hogy nekem mit kellene csinálnom a szabadidőmben. Victor A típusú világában nem kellene szabadidőnek lennie. A mottója: Ha van időd a semmittevésre, akkor takarítani is van időd, kivéve, hogy ő a „semmittevést” kicseréli az „alvásra” és a „takarítást” arra, hogy „multimilliárdokat érő üzleteket építeni, és kirángatni mindent a szekrényből rendrakás céljából, de valójában nem befejezni, és az asszonyra hagyni a rendrakást.” Az én mottóm ezzel szemben az, hogy A szórakozással eltöltött idő soha nem megy pocsékba, csak a „szórakozás” szót „részegség”-re cserélem, azt meg, hogy „soha nem megy pocsékba” arra, hogy „soha nem rossz ötlet”. Szerintem mindez azzal függ össze, hogy milyen munkaterületen dolgozunk. Házasságunk alatt Victor mindig is munkamániás vállalkozó volt, vagy igazgató valamilyen sikeres cégnél. És ő tényleg élvezi ezt, emiatt aztán erősen megkérdőjelezhető a személyisége, vagy legalábbis enyhén szociopatává teszi. Bármilyen üresjáratot képes könnyedén kitölteni konkrét feladatokkal, melyeknek meghatározott kezdete és vége van. Az e-mailjeire

mindig gyors, okos és gyakran enyhén leereszkedő utasításokkal válaszol, ezért mindenkinek elmegy a kedve, hogy újra írjon neki. Így tehát Victor sosincs lemaradva a levelezésével. Az én megválaszolatlan e-mailjeim száma gyakran több ezerre rúg. Minden hónapban bepánikolok amiatt, hogy mennyire le vagyok maradva, úgyhogy küldök egy körlevelet mindenkinek, amiben ez áll: „Helló! Tök béna vagyok. Csak most nyitottam meg a leveledet. Még mindig szükséged van a válaszomra? Annyira sajnálom. Nem lehet megbízni bennem. Ölel: én.” Majd aztán bejelentem, hogy összeomlott a levelezési rendszerem, mindent kitörlök, nyitok egy új e-mail fiókot, és soha többé nem nézek vissza az előzőre. A korábbi e-mail címeim olyanok, mint a bárok, amelyekből kitiltottak, és soha többé nem térhetek vissza. Szánalmas és szemét módszer ez, de nekem bevált. És még soha senki nem panaszkodott miatta. Victor szerint úgy könnyű, ha soha meg sem néztem, hogy kaptam-e egyáltalán reklamáló levelet. De szerintem ez azért van, mert mindenki más éppen annyira nem ér rá válaszolni az e-mailjeire, mint én, és mert értékelik az őszinteségemet. Az én munkám az, hogy vicces dolgokat írjak blogokba, könyvekbe és használt szalvétákra, melyeket aztán szinte azonnal el is veszítek. Kötelességem, hogy ismerjem a legújabb sündisznó a fürdőkádban típusú videókat. Ezt úgy hívják, kutatómunka. Ezenkívül számos, a színfalak mögött zajló munkát igényel, melyet a bal agyféltekés emberek soha nem fognak megérteni. Például, amikor írói válságba kerülök, újra kell töltenem a kreativitáspoharamat. Ez egy létező kifejezés, amit a terapeutám használt először, meg is kértem, hogy írja le, hogy megmutathassam Victornak, orvosi igazolásom van a viselkedésemre. (De a papírt elkevertem a használt szalvétáim és a többi fecnim között, ezért mondtam neki, muszáj lesz becsszóra elhinnie, de ő elszomorító mértékben bizalmatlan velem.) A kreativitáspohár újrafeltöltése mindenkinek mást jelent. Kívülről úgy tűnik, hogy én ilyenkor Ki vagy, Doki?-maratonokat nézek, vagy David Sedaris könyveit olvasom, és közben azt kiabálom: „AMIKOR TE ÍROD,

MIÉRT TŰNIK OLYAN EGYSZERŰNEK?” Néha meg csak az látszik belőle, hogy kisállat-kereskedésekbe látogatok, ahol kirángatom a ketrecükből az összes csiklandós, sokkos állapotba került vadászmenyétet, és magamra terítem őket, mint valami kabátot. Néhanapján meg látszólag mást sem csinálok, mint péniszeket rajzolok azokra az adóbevallásokra, melyeket Victor passzív-agresszív módon a számítógépemre ragasztott. Összefoglalva, bámulatra méltóan sok időt töltök semmittevéssel. Tökélyre fejlesztettem. Ugyanis így dolgoznak a zsenik. Meg mert nagyon, nagyon lusta vagyok. Tudom, néhányan azt fogják mondani, hogy ha írói válságban szenvedek, akkor is kényszerítenem kellene magam a munkára, mert legalább írtam valamit. Ugyanakkor még soha életemben nem tetszett semmi, amit ilyenkor írtam, így aztán csak annyit érek el, hogy lesz egy rakás szar szövegem, és ilyet akkor is tudok, amikor amúgy éppen inspiráltnak érzem magam. Ajó szöveget nem lehet erőltetni. Éppen ezért a klasszikus és népszerű regényekben nem találunk kötelezően megírt, unott és dühös iskolai esszéket, és valószínűleg ezért nem lesz egyetlen szakdolgozat sem népszerű a Redditen. Másképp fogalmazva, ha a reggeledet a Twitter olvasgatásával töltötted, majd kibetűzhetetlen jegyzeteket firkáltál a karodra, akkor jó úton haladsz afelé, hogy sikeres művész legyél. Vagy hajléktalan. A két dolog nem zárja ki egymást. Azt gondolhatnád, hogy 18 évnyi házasság után Victor és én sokkal elfogadóbbak vagyunk a másik munkastílusa iránt, de nem. Victor a mai reggelt azzal töltötte, hogy lebonyolított számtalan konferenciahívást, ordibált a vízvezeték-szerelőkkel, és átirányította a nyugdíj-megtakarításunkat egy olyan rendszerbe, amelyik sokkal unalmasabbnak hangzik, mint az eredeti. Innentől nem igazán figyeltem. Én mindeközben azon gondolkodtam, hogyan nevezzem el a – jelenleg még nem létező – macskáimat. Az aktuális kedvencem ez: Az Elnök. Ez azért lenne tökéletes, mert folyton olyan mondatokat mondhatnék, mint például:

„Az Elnök nem fog ráülni a billentyűzetemre”, vagy „Az Elnök épp most hányta le a szőnyegemet”, vagy „Szeretek Az Elnökkel ágyba bújni, de miért ébredek mindig arra, hogy a fenekét az arcomba tolja?” Próbáltam elmondani Victornak, hogy milyen klassz lenne az ágyban Az Elnök egy hideg éjszakán, de erre ő ordítani kezdett: „NINCS TÖBB MACSKA! MÁR ÍGY IS TÚL SOK MACSKÁD VAN.” De én csak bámultam rá: „Szar ügy. Elutasítom! Nem tagadhatsz meg egy elnöki kérelmet!” Nem értett velem egyet, de én majdnem biztos vagyok benne, hogy ez hazaárulásnak minősül. Fel is hívtam a kisállat-kereskedést, ahol a vadászgörényekkel szoktam összebújni, hogy van-e éppen hazafias kinézetű macskájuk, amelyiknek otthont keresnek, de felismerték a hangomat, és arról tájékoztattak, hogy az üzletvezető épp most határozott meg egy alapelvet, miszerint „egyszerre csak egy vadászgörény mászkálhat szabadon”. Hát ez egyszerűen nevetséges, hiszen egyetlen árva vadászgörényből legfeljebb egy pillbox-kalap lehet (amelyik a hullámcsat helyett a karmainál kapaszkodva marad a fejemen). Kissé feldúlt voltam, és előfordulhat, hogy ezt válaszoltam: „FELHÁBORÍTÓ! AZ ELNÖK NEM FOGJA TÁMOGATNI EZEKET A MEGSZORÍTÁSOKAT.” Erre ők megkérdezték, miről beszélek egyáltalán, én meg elgondolkoztam, hogy elmagyarázom, a vadászgörény megkurtítása sokkal rosszabb, mint a kormány költségvetésének megkurtítása, mert ha megkurtítasz egy vadászgörényt, akkor mindenki szenved. Különösen a vadászgörény. De akkor rájöttem, hogy még nem fogadtam örökbe Az Elnököt, ezért valószínűleg helytelen lenne csak úgy kényemre-kedvemre visszaélni a nem létező macskám hatalmával. Victor is egyetértett velem. Igaz, nem ezért. Mondtam neki, ma már egyszer megnyomorított az a tény, hogy nincsen macskám, akit úgy hívnak, hogy Az Elnök, és aki valószínűleg számtalan őrült helyzetbe keveredne, amiről írhatnék. Azzal érveltem, hogy ha én megvenném Az Elnököt, az tulajdonképpen olyan, mint amikor ő irodaszereket vásárol, tehát pénzügyi szempontból felelőtlen dolog lenne nem

adoptálni Az Elnököt. Ekkor Victor mintha már üvöltött volna: „NEM LEHET TÖBB MACSKÁD. ÉN VAGYOK AZ, AKINEK TAKARÍTANIA KELL UTÁNUK, ÉS NEM ŐRÜLTEM MEG, HOGY MÉG AZ ELNÖK KAKIJÁT IS ÉN TAKARÍTSAM!” Ekkor megállt egy pillanatra, és megrázta a fejét saját megkérdőjelezhető szóhasználatán álmélkodva, de én csak mosolyogtam elégedetten, hiszen épp most bizonyította be az igazamat, és pontosan ez volt az a vita, ami aranyat ér majd a blogomon. Sőt! Az Elnökkel már egy egész fejezetet sikerült kitöltenem ebben a könyvben, és még nem is létezik. Előfordulhat, hogy ő a legtermékenyebb elnök, akihez valaha is szerencsénk volt. Victor otthagyott, mielőtt tovább tárgyalhattuk volna az ügyet, ezért írtam magamnak egy emlékeztetőt arra az adóbevallásra, amit a számítógépemre ragasztott: ALMOT VENNI AZ ELNÖKNEK. Gyanítom, hogy az adóhivatal meg fog lepődni ezen (és nem ajó értelemben), ezért hozzátettem: „Nem a főnökükre célzok. Tökre rá szavaztam. Lécci ne tartsanak nálam revíziót. Kedves vagyok az állatokhoz és a kisgyerekekhez. Ha mindenképpen muszáj, akkor szerintem a férjemet kéne kérdőre vonniuk, aki szerint Az Elnöknek ketrecben kellene élnie ahelyett, hogy a lányom fogadná örökbe, aki tutira beöltöztetné a játékbabák régi ruháiba, és agyonölelgetné.” Ekkor Victor visszajött, meglátta a tönkretett adóbevallást, és csalódottan bámult rám. Erre én elmagyaráztam, valószínűleg az lenne a legokosabb, ha ajövőben ő csinálná meg az adóbevallásomat. Ő erre azt állította, hogy ez illegális, de én mondtam neki, hogy ha Az Elnök itt lenne, ő biztos nem bánná és ez tulajdonképpen olyan, mintha elnöki jóváhagyást kapnék mindenre. A macskák általában szarnak a világra, így valójában Az Elnök amúgy is jóváhagyná mindazt, amit csinálunk. Kivéve talán Victornak azon szokását, hogy egy óriási vízi pisztollyal tartja távol a macskákat a konyhapulttól. Az Elnök valószínűleg azt nem akceptálná. És hogy mindez hogy tartozik ide? Victor épp most jött ide, hogy megkérdezze, mit csinálok. Mondtam neki, épp arról írtam, mennyire utálja Az Elnököt, erre elkezdett kiabálni, hogy „sokkal

hasznosabban is eltölthetném az időmet”. Igazából nem is abban nem értünk egyet, hogy mivel töltöm az időmet. Inkább arról vitázunk, hogy mennyire különbözik a véleményünk arról, hogy mi lehetne a hasznos időtöltés számomra. Victor javaslatai szerint valójában ezzel kellene töltenem a szabadidőmet: • első ötlet: művészeti galériát nyitni; • második ötlet: képregényboltot nyitni; • harmadik ötlet: éttermet nyitni; • negyedik ötlet: bármit, amíg annak semmi köze nincs a vadászgörényekhez. Dolgok, amelyeken hajlandó vagyok elgondolkodni a szabadidőm eltöltésére: • Első ötlet: klubot nyitok kismajmoknak. Összehozom őket olyan emberekkel, akik szeretik, ha a hajukat birizgálják. Bár lehet, hogy némi technikai akadályokba ütközünk ezen a téren, mert a majmok általában a rovarokat szeretik kiszedegetni a társaik szőréből, és lehet, hogy egyes embereknek ellenérzéseik lennének, ha rovarokat borítanánk rájuk. Bár azok az emberek, akik azért fizetnének, hogy a hajukkal játszanak, nem teljesen megbízhatók, így még az is lehet, hogy működne a dolog. Vagy talán egyszerűen öntsünk rájuk ehető csillámport. És éppen ez az, amivel sok pénzt lehetne keresni: majmok által fogyasztható csillámport árulni. Nem tudom pontosan, hogy a majmok most hogy állnak az ehető csillámporral, de valószínűleg eggyel jobb, mint a jelenlegi étrendjük. HISZEN MOST ROVAROKAT ESZNEK! Hé, majmok, ne játsszátok meg magatokat! Ráadásul saját példát is tudok hozni, ugyanis az apukámnak van egy saját majma, Amber, aki szereti a hegeket kapargatni az emberek fejbőrén, ezért úgy is hívjuk, Amber, a hegeket kapargató majom, ami egy borzalmas név. Ki az, aki Ambernek

hív egy majmot? Elpazarol erre a névre egy kiváló állapotú majmot. Emellett nem vagyok teljesen biztos benne, hány embernek vannak hegek a fejbőrén, de gyanítom, ha hagyod egy majomnak, hogy a hajadban turkáljon, akkor előbb-utóbb úgyis lesz rajtad egy. Ez az üzlet magától növekszik. • Második ötlet: Örökbe fogadni egy macskát, és elnevezni Az Elnöknek. Twitter-fiókot nyitni neki, és elnöki kegyelmet árulni, amiket bármikor megvehetsz, ha mondjuk elfelejtetted a feleséged születésnapját, vagy véletlenül egyszerre túl sok vadászgörényt engedtél szabadon az üzletben. Ilyeneket lehetne kapni például, hogy: „Tudom, hogy még mindig dühös vagy rám, de Az Elnök kegyelemben részesített. Ez csak számít valamit.” • Harmadik ötlet: Videókat nézni libákról, ahogy vicces dolgokat csinálnak. Végül is Victor is meg én is egyet akarunk – hogy összeszedjem magam végre. Ez az, ahol megtaláljuk a közös nevezőt. És bármikor, amikor Victor újra elkezd arról beszélni, hogy galériát kellene nyitnom, ahol képregényeket és palacsintát árulnak, én valami hasonlóval válaszolok: „Ez remek ötlet Victor, csak most éppen nagyon lefoglal a munka/tévénézés/a majmok által ehető csillámpor kifejlesztése/Az Elnök. De talán a következő életemben megcsinálom.” És ez akár igaz is lehet. Talán a következő életemben tényleg lesz egy sikeres cégem, és majd részvényeket adok-veszek, és emlékezni fogok a jogsim számára, és időben megcsinálom az adóbevallásomat. De az is lehet, hogy a következő életemben egy delikát boltot nyitok, amelynek a specialitása az lesz, hogy krumplipüré-szendvicseket árul (krumplipürét és rántott krumplipogácsát töltenénk meleg burgonyás kenyérbe), meg spagettis pitéket (nem kell megmagyaráznom), és lesz egy nagy cégtáblám, amelyik azt hirdeti: „Az Elnök is itt ebédel!” És tényleg, mert a macskák kibaszottul szeretik a spagettit. Legalább Victornak nem lesz

elege belőlem a következő életemben. Hacsak a következő életében nem az egyik vendégemként születik újjá. Akkor összezavarodva csóválja majd a fejét, és elvezeti a harmadik feleségét a konyhapulton spagettis pitét falatozó macskától. De fogadok, hogy Victor egyszer még visszapillantana, és látná, ahogy egy nagyon boldog nő krumplis szendvicset nyújt át éppen egy csillámporos majompincérnek, és azt képzelem, hogy egy egészen kis keserűséget és sajnálatot érezne. Valószínűleg azért, mert sosem tudná meg, hogy az a szendvics mennyire kurvára finom. Utóirat: Victor elolvasta a fentieket, és egyetértett abban, hogy „a krumpli-pürészendvics finom”, de kifejtette, hogy az sokkal valószínűbb, hogy visszapillantva egy olyan nőt látna, aki lopott vadászgörényeket visel kabátként, és épp akkor tartóztatják le, mert nem nyújtotta be időben az adóbevallását, ugyanis egyik csillámport fogyasztó majma sem végezte el helyette a papírmunkát. Rohadtul utálom, amikor igaza van.

Amit mondok az agyturkásznak, és amit valójában értek alatta „Úgy érzem, komoly előrelépést tettem.” MÁR HETEK ÓTA NEM SZÚRTAM KÉPEN SENKIT. VALAKI IGAZÁN ADHATNA ÉRTE VALAMILYEN DÍJAT. DE NEM OLYAT, AMIT A BOWLINGOZÁSÉRT ADNAK. OLYANOM MÁR VAN. „Koncentrálási nehézségeim vannak. Lehet, hogy figyelemzavaros vagyok.” TÚL SOK IDŐT TÖLTÖK OLYAN YOUTUBE-VIDEÓK NÉZEGETÉSÉVEL, AMIKBEN KISCICÁK ESETLENKEDNEK, RÁADÁSUL AKKOR, AMIKOR DOLGOZNOM KELLENE, ÉS HA A SZERKESZTŐM RÁJÖN, SZÜKSÉGEM LESZ EGY ORVOSI IGAZOLÁSRA, HOGY EZ EGY BETEGSÉG. „A váróterem annyira vidám!” MIÉRT VAN ANNYI MACSKASZERETŐK LAPJA AZ ELŐTÉRBEN? EZ VALAMI CSAPDA? VAGY VALAMIFÉLE PSZICHOLÓGIAI TESZT? „De nem néztem ám meg azokat a magazinokat, mert nem vagyok valamiféle őrült macskás nőszemély.” ELLOPTAM A KÖZÉPEN KIHAJTHATÓ POSZTERT. „Habár mégiscsak szeretem a macskáimat, akárcsak a többi normális ember.” VALAMELYIK NAP NEM TUDTAM ALUDNI AZ INSZOMNIÁM MIATT, ÉS CSINÁLTAM A MACSKÁIMNAK EGY VÍZÁGYAT NEJLONZACSKÓBÓL ÉS CIPŐSDOBOZBÓL, DE KILYUKASZTOTTÁK A KARMAIKKAL, ÉS MAJDNEM MEGFULLADTAK. ÉS AZTÁN BABAZOKNIT AKARTAM HÚZNI A MANCSAIKRA, DE FOLYTON LERÁNGATTÁK, EZÉRT HAJGUMIVAL AKARTAM A ZOKNI SZÁRÁNÁL ODAERŐSÍTENI A LÁBUKHOZ, A FÉRJEM MEG ÉPPEN AKKOR ÉBREDT FEL, AMIKOR LEFOGTAM

AZ EGYIK MACSKÁT, HOGY RÁHÚZHASSAM A ZOKNIT, Ő MEG ERRE KIABÁLNI KEZDETT: „MI A FENÉT CSINÁLSZ, ÉS MIÉRT VIZESEK A MACSKÁK?” ÉS AKKOR ÉN PRÓBÁLTAM ELMONDANI, HOGY „CSAK SEGÍTENI AKAROK NEKIK, HOGY ÉLVEZHESSÉK A VÍZÁGY ELŐNYEIT!”, DE ERRE VICTOR KÉNYSZERÍTETT, HOGY ALUDNI MENJEK. MONDHATOM, HATALMAS CSALÓDÁS VOLT EZ MINDENKINEK.

„Ki engedte be ide ezeket a mókusokat?” DE MOST KOMOLYAN! KI ENGEDTE BE IDE EZEKET A MÓKUSOKAT? „Esküszöm, hogy láttam, ahogy két mókus elbújt a recepciósasztal mögé.” DE TÉNYLEG! BEHATOLTAK A MÓKUSOK AZ ÉPÜLETBE. „Nem? Tényleg? Nahát. Akkor biztos csak a fényjátéka volt az egész. Ha-ha.”

MI A FENÉT AKAR BEMESÉLNI NEKEM, HÖLGYEM? ESKÜ, HOGY LÁTTAM AZOKAT A MÓKUSOKAT. „És maga hogy van?” EZ VALAMI TRÜKK? SZÁNDÉKOSAN BEENGEDETT IDE MÓKUSOKAT, HOGY KIDERÍTSE, ÚGY TESZEK-E, MINT AKI NEM LÁTJA ŐKET, CSAK AZÉRT, HOGY KIDERÜLJÖN, VAJON MEGJÁTSZOM-E, HOGY NEM VESZEK ÉSZRE DOLGOKAT, AMIK NINCSENEK IS OTT, MERT EZ KURVÁRA NAGY ÁTVÁGÁS ÉS ETIKÁTLAN. ÉS VALÓSZÍNŰLEG MÓKUSKÍNZÁS IS. „Velem minden rendben, köszi.” LEGALÁBBIS JOBBAN, MINT AZOK A MÓKUSOK, AKIKET TÚSZUL EJTETTEK ITT. „Hogy, mi? »Szórakozottnak« tűnök?” SZENT SZAR! MI VAN AKKOR, HA NINCS IS ITT SEMMIFÉLE MÓKUS, ÉN MEG ELKÉPZELT MÓKUSOKAT LÁTOK? MI VAN AKKOR, HA A MÓKUSOK EGYÁLTALÁN NEM IS LÉTEZNEK? EZ LEHETSÉGES EGYÁLTALÁN? „Nem vagyok szórakozott.” FRANCBA. VALÓSZÍNŰLEG BE KÉNE BIZONYÍTANOM, HOGY IGENIS VANNAK ITT MÓKUSOK, KÜLÖNBEN A DOKI AZT FOGJA HINNI, HOGY TÉNYLEG DILIS VAGYOK. EZ AZ UTOLSÓ HELY, AHOL NEM LÉTEZŐ MÓKUSOKAT KELLENE KÉPZELŐDNÖM. LEHET, BE KÉNE CSEMPÉSZNEM NÉHÁNYAT, HOGY Ő IS LÁTHASSA ŐKET. „Őszintén, tényleg nagyon jól vagyok.” HOL LEHET MÓKUSOKAT SZEREZNI ILYENKOR? „Néha, amikor olyan hotelszobában szállok meg, ahol nagyon vékonyak a falak, akkor gyilkossági jeleneteket nézek a laptopomon jó hangosan, mert kíváncsi vagyok, kihívja-e valaki a rendőrséget. Mondjuk eddig még soha senki nem tette. Úgy érzem, az emberek már nem törődnek egymással.”

KURVA ÉLET. NEM HISZEM EL, HOGY EZT MOST HANGOSAN KIMONDTAM. „Nem hiszem el, hogy ezt most hangosan kimondtam.” AZOK A KURVA MÓKUSOK AZ OKAI AZ EGÉSZNEK. AMIKET VALÓSZÍNŰLEG A DOKIM CSEMPÉSZETT BE IDE, HOGY ÖSSZEZAVARJON, ÉN MEG BEISMERJEM, MÉG MINDIG SZÜKSÉGEM VAN RÁ. „Remek húzás volt, dr. Roberts. Tényleg remek húzás.” Utóirat: Ez nyilvánvalóan csak egy túlzó ábrázolása annak, hogy a pszichiáterem miként biztosítja be magának, hogy mindig legyen munkája, de a múlt héten is felhívtak a rendelőből, hogy emlékeztessenek arra, időpontom van, pedig nem is emlékszem rá, hogy bejelentkeztem volna. Amikor odaértem, akkor meg a nővér váltig állította, nincs időpontom, és senki nem hívott fel. Én meg ott álltam a rendelőben, és azon gondolkoztam, hogy csak álmodtam-e, hogy valaki felhívott, mert pszichiátriai segítségre van szükségem, vagy szándékosan hívtak fel, hogy amikor bejövök, megkérdőjelezzem a saját épelméjűségemet, mikor elárulják, valójában nincs időpontom. Ez egy erősen megkérdőjelezhető, de valójában zseniális húzás arra, hogy növeljék a páciensek elkötelezettségét. Kifelé menet újra megnéztem a telefonomat, és akkor jöttem rá, a másik orvosomtól hívtak. Felkiáltottam, hogy „A francba!”, és kirohantam a kocsimhoz, nehogy elkéssek. Amikor visszanéztem, láttam, hogy a nővér zavart aggodalommal néz utánam. Pont olyan volt, mintha azértjelentem volna meg ott, hogy megmutassam, milyen kevés fejlődést értem el. Ráadásul ahhoz is túl fáradt voltam, hogy megnézzem a macskás újságokat. Minden szinten csalódás volt.

Nézd ezt a zsiráfot! A múlt héten egy idegen jelent meg a házunknál, mert szeretett volna megszabadulni a teherautója platóján lévő antik, 1,8 méter magas, döglött zsiráffejtől. Ez talán kissé kevésbé tűnik bizarrnak, ha elmagyarázom, az apukám hivatásos állatpreparátor, akiről mindenki tudja, hogy a döglött állatokat nála furcsa tárgyakra lehet becserélni. Vagy talán így még furcsábbnak hangzik. Megmondom őszintén, nem vagyok annyira jó annak megítélésében, vajon hogyan néz ki az életünk a normális emberek szemszögéből nézve. A kitömött zsiráf egy fejből és nyakból állt, épp a vállaknál végződött, és úgy lehetett a földre állítani, mint valami furcsa, kétes eredetű kalaptartót – szemgolyókkal. Apu először visszautasította, épp a bizarr kinézete miatt, de aztán rájött, hogy én szeretem az ijesztő, régi, rosszul kitömött állatokat, és ez a zsiráf éppen annyira elcseszettül nézett ki, ami nekem tetszeni szokott. Ezért felhívott, és ezzel indított: „Itt van egy fickó, aki idehozta egy döglött zsiráf harmadát. Elég szarul néz ki, úgyhogy rád gondoltam.” Elgondolkoztam, hogy úgy válaszolok: „Ki beszél?”, de tökéletesen egyértelmű volt, hogy ki beszélt. Nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek, vagy esetleg örüljek, hogy apu ilyen jól ismer. „Melyik harmada?” – kérdeztem inkább. Elmagyarázta, úgyhogy megkértem, vegye meg nekem, de csak akkor, ha a zsiráf természetes halállal pusztult el, nem volt drága, és igazán, őszintén furcsán nézett ki. „De »viccesen és szeszélyesen« furcsán nézzen ki – magyaráztam. – Ne »szomorú és bénán depressziós« furcsán.” „Nem vagyok biztos abban, hogy felismerem a különbséget” – szabadkozott apu. Az állatpreparálás iránti szenvedélyt nyilvánvalóan tőle örököltem, de az értékítéletet biztosan nem. Victor meghallotta, miről beszélünk, és kijelentette, nem kaphatom meg a

zsiráfot, mert nem tudjuk hova tenni.{11} Mondtam, hogy csak az egyharmadáról van szó, ráadásul a legérdekesebb harmadáról, és hogy egyszerűen lehetetlen nemet mondani egy ilyen ajánlatra. De akkor Victor bebizonyította, hogy mégis lehetséges, mert többször is elmondta azt, hogy „nem”. Azzal érvelt, hogy nem tudjuk hogyan elszállítani, de akkor én elmagyaráztam, hogy elmehetnék érte autóval, és beültethetném a hátsó ülésre. Lehúzhatnám az ablakot, hogy Monsieur Zsiráf kidughassa rajta a fejét, és még a telekocsi-sávot is használhatnám közben! Viktor nem értett egyet, mert persze hirtelen minden szabályozást tudott a telekocsi-sávokról, de aztán már mindegy is volt, mert apu visszahívott, hogy nem tudott megegyezni a fickóval, úgyhogy nem vette meg a zsiráffejet. Victor megkönnyebbült, de emlékeztettem rá, hogy apu elképesztően jól hazudik, ezért még van egy egészen kis esélye annak, hogy mégis megvette a zsiráfmaradványt, és majd rendbe hozza nekem, hogy majd megkapjam, mint egy furcsa karácsonyi ajándékot. Apu pont ilyen. Sosem tudhatod, mikor rejteget előled egy zsiráffejet. Azt nem tudnám megmondani, hogy ez jó dolog-e vagy sem, de inkább afelé hajlok, hogy igen. Victor nyugtalannak tűnt, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat nálunk meglepetés gyanánt egy óriási zsiráffej, pedig nem kellett volna aggódnia, mert apu akkor visszautasította az ajánlatot, viszont különös módon a zsiráf mégis nála kötött ki, amikor a helyi árverésen megvette egy nő, és aput kérte fel, hogy javítsa ki rajta a hibákat. Apu megdöbbent, amikor kiderült, hogy a nő a kikiáltási ár dupláját fizette érte, de amikor hazafelé szállította a műhelyébe, egy másik nő meglátta, hogy milyen szépen lobog a zsiráf sörénye az ablakban, ezért hazáig követte aput, majd annak az árnak a dupláját ajánlotta fel, csak hogy megvehesse. Apu legnagyobb döbbenetére az eredeti vevő visszautasította az ajánlatot, mert beleszeretett a zsiráfba. Aznap éjjel fojtott hangon hívott fel: „Istenem. Több van belőled.” Na, de az egy másik történet. Térjünk vissza az ajándék preparált állatok történetéhez.

Én egész jó vagyok az ajándékozásban. Néhány éve Victor egy óriási fémcsirkét kapott tőlem az évfordulónkra, akit Beyoncénak hívtak. Tavaly pedig egy élő lajhárral, egy szökött törpekenguruval és egy sündisznóval leptem meg a nappalinkban. Victor úgy határozott, idén ő fog meglepni engem. És sikerült neki. Először is azért, mert egy hónappal a 18. házassági évfordulónk után adta oda az ajándékot, másodszor pedig azzal, hogy amikor kinyitottam azt a nagy dobozt, amit a konyha padlóján hagyott, rám támadt egy óriási medve. Na jó, nem igazán rám támadt, csak a ruhám ujja beakadt abba a fakeretbe, ami a mackót rögzítette a dobozba, én meg elvesztettem az egyensúlyomat, és hanyatt estem, így a medve rám zuhant. Úgyhogy hirtelen ott feküdtem a konyha közepén a földhöz szegezve, rajtam egy meglepetésmedvével. Az ajándék különösen édes dolog volt Victortól, mert 1) ő nem szereti a kitömött állatokat, és az, hogy mégis vett nekem egy medvefejet, bebizonyítja, hogy ő a világ legjobb férje, 2) biztosított róla, hogy a medve természetes halállal halt meg, 3) most van egyharmad medvém, amit rejtegethetek a házban. Néha Victor irodája elé teszem, és ilyenkor úgy néz ki, mintha egy óriás medve hallgatózna nála. Máskor meg hirtelen kidugom a fejét a sövény mögül, hogy az arrajárók azt higgyék, medvét láttak. Szeretek izgalmat csempészni mások életbe. Victor szerint csak túl sok szabadidőm van. Én azt gondolom, hogy adakozó típus vagyok. Lehet, hogy mindkettő igaz. Senki nem tudja, hogy mi lett a medve maradék kétharmadával, de nekem a feje is elég, bár azt azért megemlítettem, hogy jó lenne, ha a karja is meglenne, mert akkor megölelhetne, amikor rossz napom van. Victor szerint a medvék ölelése cseppet sem kellemes az éles karmaik meg a fogaik miatt, de szerintem nincs igaza, hiszen mindenki tudja, hogy amikor majd’ halálra ölelnek, az a legjobb ölelés. De ezt nem említettem Victornak, mert ajándék medvének ne nézd a fogát. Ehelyett inkább elkezdtem kutatni az interneten, hátha valaki árul olyan kitömött medvemancsokat, amelyek egy végelgyengülésben elpusztult

medvéhez tartoztak valaha, mert arra gondoltam, hogy odaszögelhetném a medve feje alá, mintha a mancsai épp átnyúlnának a falon. Vagy talán a medvét meg a mancsait ráragaszthatnám egy tükörre, mintha varázslatos módon épp a tükörből mászna ki, de erre Victor kiakadt: „MI A FENE? ESZEDNÉL VAGY?! Nem ragaszthatsz egy medvét a tükörhöz! Mekkora marhaság! És amúgy MIÉRT VAN EGY MEDVE AZ ÁGYAMBAN?” Erre én: „Mert ez így éppen jóóó!”, de Victor döbbenten nézett rám, úgy tűnik, egyszer sem olvasta az anyukája az Aranyfürtöcske és a három medve című mesét.{12} Még mindig dühös volt, úgyhogy sóhajtottam, és ezt kérdeztem: „Mert épp kifogytam a lovakból, és tudom, hogy mennyire szereted A Keresztapát?” Mindketten kuncogni kezdtünk. Na és akkor, abban a pillanatban rájöttem, hogy milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy már 18 éve egy olyan férfival élek, akivel ilyen jót tudunk nevetni a rossz vicceken is. Még akkor is, amikor épp egy levágott medvefej fekszik a párnáján. – Ez itt Mackófelső – mondtam. – Ééérted? Mert, hogy a mackó felső része. Tudtam, hogy értette, mert forgatta a szemét. De az is lehet, hogy csak azért forgatta a szemét, mert ennek a mackónak nincs alsója, és azt hitte, ironizálok. Nem igazán tudom, hogy ez most irónia vagy nem. Az az Alanis Morisettedal mindenkit kurvára összezavart. – Te tényleg szeretsz, ugye? – kérdeztem. – Vettél nekem kitömött állatot. Szó szerint kivájt szívvel állsz előttem! Victor megvakarta a fejét. – Szerintem nem így használjuk azt, hogy „szó szerint”. Ráadásul a kivájt helyett is inkább azt mondjuk, kitárt szívvel. Jó, talán nem így használjuk. De a szerelem így működik, nem igaz? Mert ha szeretsz valakit, az néha azt jelenti, hogy akkor is elmosogatsz, ha nem te koszoltad össze az edényeket, vagy azt, hogy hetente háromszor mész ki a repülőtérre, csak hogy elfuvarozd a reptérre szíved választottját, máskor meg

meglepetés-medvéket és ajándék zsiráfokat jelent. Na jó, talán ez utóbbi nem mindenkinek jelenti a szeretetet, de hát mi nem is vagyunk olyanok, mint mindenki más. Hála a jó Istennek. Utóirat: Ez itt Mackófelső. Pacsit neki! (Meg mancsokat, hogy legyen hova adni azt a pacsit!)

A félelem (Megjegyzés: Ide beteszek egy tartalmi figyelmeztetést az önkárosító magatartás miatt, de őszintén, ez az egész könyv – és az élet összességében – megérdemli a felkavaró tartalom figyelmeztetést. Sajnálom.)

Néhány történetet jobb, ha nem mesélünk el soha. Emlékszem, arra gondoltam, hogy túl sok a vér. Éreztem, ahogy lecsöpög a nyakamra, úgyhogy rohantam a fürdőszobába egy törölközőért, és rányomtam a fejbőrömön végighúzódó vágásokra. – Minden oké odabent? – kérdezte Victor csendesen az ajtó túloldaláról. Jól voltam. Jól. Csak véreztem… nagyon. És hogy mit éreztem? Talán megkönnyebbülést. Eltűnt a nyomás a fejemből. A bennem lévő fájdalom kezdett elszivárogni, helyet adva annak a fájdalomnak, amit sokkal könnyebben el tudtam viselni. A pánikroham is kezdett csitulni, ezért azt mondtam Victornak, hogy jól vagyok, nyugodtan visszafeküdhet, de már hallottam, ahogy az ajtó zárjával matat. Már szakértő volt ennek a zárnak a kinyitásában, ezért tudtam, hogy csak pár percem maradt, mielőtt rám töri az ajtót. Gyorsan betuszkoltam a véres törölközőt a szekrénybe, és odafordultam a mosdókagylóhoz, hogy megmossam a kezem. Elkéstem. Victor belépett, azzal a tipikus kifejezéssel az arcán. Soha nem tudtam megmondani, hogy valójában mit jelent az az arckifejezés. Beletörődött. Mérges. Meg van ijedve? Valószínűleg ugyanaz a kifejezés ült az arcán, ami az enyémen is lett volna, ha megengedtem volna magamnak azokat az érzéseket. De én nem engedtem meg. Helyette én vágtam. Nem késsel. Egy sokkal személyesebb és fájdalmasabb fegyvert választottam. Saját magamat. Többé már nem volt titok. Victor évek óta tudta, hogy bántom magam, de még sosem volt ilyen rossz a helyzet. Kapargattam a körömágyamat, amíg

vérzett. Na és, mi van abban? Mások is csinálják ezt. Amikor ideges voltam, a hegeket vakartam. Gusztustalan, de nem szokatlan. Téptem a hajam. Kihúztam. A hajhagymákkal együtt. És nem tudtam abbahagyni, amíg egy csomóban össze nem gyűlt az ölemben. Karmoltam a fejbőrömet és a homlokomat. Jó mélyen. Direkt hosszú körmöket növesztettem, hogy mélyre és hosszan végigszánthassak velük. Victor igyekezett lefogni a kezem, amikor mellettem feküdt az ágyban, de nem tudtam abbahagyni. És nem is tudtam megmagyarázni. Impulzív személyiségzavar. Trichotillománia. Dermatillománia. Így nevezte az agyturkász. Azt mondta, hogy mindez nem ritka az olyan embereknél, akik szorongásokkal és averzív személyiségzavarral küzdenek. Én meg azt gondoltam, téved. Nem bánom, ha rám nyomják a bélyeget: szorongásos zavar. Én tökéletesen jól vagyok. Csak a szorongásom van összezavarodva. De „személyiségzavar”? Az azt jelenti, hogy… elromlottam. – De én nem vagyok összetörve – magyaráztam a pszichiáteremnek. – Én csak… csak fáj… ott belül. És amikor a külső réteget feltépem, sokkal kevésbé érzem magam belül szétszakítva. Bólintott és várt. – Nem akarok meghalni. Még mindig várt. – De tényleg. Én nem. Nem hazudok. Nincsenek öngyilkos hajlamaim. Csak néha úgy érzem, nem tudom nem bántani saját magamat. Olyan, mintha lenne bennem valaki más, akinek testi erővel kell kitépnie a fejemből azokat a rossz gondolatokat, és máshogy nem fér hozzájuk. A fizikai fájdalom eltereli a figyelmemet az érzelmi fájdalomtól. Még mindig várt. – Tudom, őrültségnek hangzik, ha így hangosan kimondom – suttogtam. – Néha azt gondolom, lehet, hogy tényleg őrült vagyok. – Ha tényleg az lennél, nem vennéd észre, hogy őrültségnek hangzik, amit mondasz – felelte gyengéden, de határozottan. – Észrevetted a problémát, és

segítséget kérsz miatta, pont úgy, mint ahogy bármelyik épelméjű ember tenné egy orvosi problémával. Viszketett a kezem a vágytól, hogy tépkedjem a hajamat, de kényszerítettem magam, hogy tartsam őket az ölemben. Alvadt vér volt a körmöm alatt. Éppen emiatt adnak az emberekre kényszerzubbonyt, gondoltam magamban, hogy megóvják őket attól, hogy saját magukat bántsák. Ekkor kezdtünk el egy nagyon hosszú folyamatot viselkedésterápiával, gyógyszerekkel és orvosokkal. 12 lépéses programokról írt könyveket olvastam, melyeket direkt arra találtak ki, hogy hogyan álljunk ellen az egészségtelen vágyainknak. Néha egy ilyen vágy egyetlen éles fájdalommal véget ér. Csak egy késztetés, hogy muszáj megkarmolnom vagy megvágnom magam, de aztán képes vagyok elterelni a gondolatot. Néha ennél nehezebb volt. Ilyenkor befőttesgumit viseltem a csuklómon, folyamatosan odapattintva a bőrömhöz, mert az éles, csípő fájdalom hasonlít arra, mint amikor megvágom magam, csak a fertőzés veszélye nélkül. Vagy annál valami sokkal rosszabb nélkül. Vannak éjjelek, amikor a konyhai mosogató fölé görnyedek, és kétségbeesetten zokogva szorongatok egy maréknyi jeget, míg a kezem úgy ég, mintha tűzbe dugtam volna a karom. És van, amikor nem tudok ellenállni. Azok a legsötétebb éjszakáim. Mint fénylő üvegszilánkok, úgy élnek az emlékeimben. Flörtölök a veszéllyel, és megengedem magamnak, hogy bántsam magamat. Vérzek, és darabokban fejtem le magamról ezt a testet, ami így cserbenhagyott. Vannak reggelek, amikor Victor ébreszt azzal, hogy véres a kezem, vagy egy szinte kopasz folt van a fejemen, amire majd rá kell fésülni a hajamat, és ilyenkor mindig megkérdezi: „Miért nem tudod abbahagyni?” Faggat, hogy miért csinálok magamból szándékosan áldozatot, és várja, hogy tényleg magyarázatot adjak rá. Nem tudom megmagyarázni. Még magamban sem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, én ilyen

vagyok, ilyennek teremtettek… és talán egy nap majd valaki feltöri ezt a koponyát, és kideríti, hogy mi a baj ott belül… és azt is, hogy mi a jó. Mert egyszerre jó és rossz is. Mert a sötétség nélkül nincs világosság, fájdalom nélkül megkönnyebbülés. És mindig emlékeztetem magam, hogy milyen szerencsés vagyok, mert képes vagyok megélni nemcsak a mély szomorúságot, hanem a nagy boldogságot is. Képes vagyok megragadni és élvezni minden egyes örömteli pillanatot, mert láttam, milyen gyorsan lesz a fényből sötétség, és fordítva. Kiváltságos vagyok, mert képes vagyok felismerni, hogy a nevetés hangja egy áldás, egy dal, és felismerem, hogy a családommal és a barátaimmal töltött boldog órák olyan kincsek, melyeket meg kell őriznem, mert gyógyítanak, és vigaszt nyújtanak. Ezek a pillanatok adják a hitet ahhoz, hogy az életért érdemes küzdeni. És ezek segítenek átvészelni azt, amikor a depresszió annyira eltorzítja a valóságot, hogy megpróbál meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Talán az a mérleg, amellyel más emberek az érzelmeiket mérik, nálam nem működik. Talán az én mérlegem nagyobb. Vagy kisebb. De az is lehet, hogy a mérleg helyett csak eltévedtem, és a senki földjén járok, ahol csak a várakozás van. És talán egy nap valaki majd elmagyarázza, miért vagyok ilyen. Vagy talán nem. Végül is, néhány történetet jobb, ha soha nem mesélünk el.

Bőrmegújítás és frufru Sosem tudtak lázba hozni a kozmetikai feltöltő vagy megnagyobbító kezelések. Nem értem azt a vágyat, hogy teletömjem magam botoxszal, implantátumokkal vagy kollagéninjekciókkal, ugyanakkor tökéletesen meg tudom érteni azt, ha valaki a szépség érdekében leszedet magáról dolgokat. Odavagyok a lábreszelőkért, amikor rádiófrekvenciával kipüfölik belőled a zsírt, a tekercsekért, melyektől kiizzadod magadból a méreganyagokat, és a tisztítókúrákért, melyektől kiszarod a beledet. Valahogy mindezek egészségesebbnek tűnnek nekem. Vagy valószínűleg jobban szeretem, hogy a végeredménytől sokkal kevésbé hasonlítok önmagamra. Ami, most hogy belegondolok, egészen egészségtelen gondolkodásmód. Asszem, fel kéne hívnom a pszichomókusomat, hogy egy hatalmas felismerésre jutottam. Egy pill. Oké, itt vagyok. Mint kiderült, az agyturkászom minden hívását a telefonos ügyfélszolgálatra irányítja este 10 után, akik kiábrándító módon nincsenek elájulva a hirtelen megvilágosodásomtól, hogy rájöttem, miért van dermatillomániám. Talán, mert nem is tudják, mi az a dermatillománia. Sőt, a helyesírás-ellenőrző sem tudja, és amikor javaslatokat kértem rá, azt felelte, „TANULJ MEG HELYESEN ÍRNI”. Ami egyrészt goromba dolog, másrészt nem túl segítőkész. Kösz, helyesírás-ellenőrző. A dermatillománia egy impulzív személyiségzavar, amitől le akarod kaparni magadról a bőrödet. Nálam főként akkor jön elő, amikor stresszelek, ilyenkor azt veszem észre, hogy kapargatom a bőrhibáimat. Általában a fejbőrömet tépkedem, amíg megállíthatatlanul vérezni kezd, vagy a hüvelykujjamat csipkedem, ami a hosszú évek önkínzása miatt már véglegesen eldeformálódott. Elég szar, nem javaslom senkinek.

Rátaláltam, hogyan küzdjek meg egészségesebb módon a kényszeres bőrcsipkedéssel. Például körberagasztom az ujjamat celluxszal, vagy bekenem a hajamat kókuszolajjal, így emlékeztetem magam arra, nehogy öntudatlanul is vakarni kezdjem. De találtam nem annyira egészséges módszereket is, például amikor először hallottam a mikrodermabrázióról, ami gyanítom a latin megfelelője annak, hogy „letépem a bőrödet, és kabátot készítek belőle”. A bőrgyógyászom küldött róla egy e-mailt, amiben azt írta, hogy az új bőröm fulladozik a több réteg öreg és halott bőr alatt, ettől azonnal úgy éreztem magam, hogy poratkától és piszokból készült maszkot viselek. Azonnal meg akartam csináltatni, és nem mehettem egyedül. „VAN EGY ÚJ DOLOG, AMIRŐL MOST HALLOTTAM, LETÉPIK A BŐRÖDET” – valószínűleg ezt sikítottam a telefonba a barátnőmnek, Laurának. Hallgatott egy darabig, úgyhogy megmagyaráztam: „SZEBB LESZEL TŐLE.” Még mindig vonakodott kissé, úgyhogy folytattam: „Van egy kuponom erre a mikrodermabráziós izére. Úgy értelmezem az eljárást, hogy letépik az arcbőrödet, hogy szép legyél. Nem igazán értem, mi bajuk az arcbőrrel, de úgy tűnik, hogy kiment a divatból. Mint a szeméremszőr. Meg Gwyneth Paltrow.” „Mi baja van mindenkinek Gywyneth-tel?” – kérdezte Laura kissé idegesen. Mintha eltértünk volna a tárgytól. Nyilvánvalóan rosszul magyaráztam, úgyhogy folytattam: „Laura, ezek GYÉMÁNTOKAT használnak bőrradírként! Mintha odakiáltanád a hajléktalanoknak: BAZD MEG, ÉN GYÉMÁNTOT HASZNÁLOK, HOGY LETÉPJEM A SAJÁT ARCOMAT! Hát ennyire érdekelnek a gyémántok vagy a saját arcom. Én mondjuk személy szerint azt tervezem, hogy megtartom a maradék véres gyémántokat, és kiszitálom őket az arcbőröm közül, mint ahogy a bányászok keresik az aranyat. Ily módon lesz egy tálam tele gyémántokkal, egy másik meg némi

bőrdarabbal. MINTHA AZ ARCFELMETSZŐ FIZETNE NEKEM. Ráadásul arcbőranalizálást végeznek, és tanácsadás is lesz, szóval tulajdonképpen letépik az arcodat, majd utána elmondják, milyen szarul nézel ki. De hát ez a szépség ára. Az, meg még nyilván 45 dollár akciósan.” „Álljunk meg egy pillanatra – válaszolt Laura. – Tehát, fizetek azért, hogy letépjék az arcomat, és aztán megszégyenítenek? Ez pont olyan, mintha direkt nőknek tervezték volna. BENNE VAGYOK!” „Ugye? – feleltem. – Valószínűleg behívnak idegeneket az utcáról, hogy röhöghessenek rajtunk. Olyan lesz, mintha újra a középiskolában lennénk. KI TUDNA NEMET MONDANI EGY ILYENRE?” Laura tehát benne volt. „Írass fel engem is. Most pedig leteszem, mielőtt meggyőzöl arról, hogy túl jót tesz az önbizalmamnak, ha veled barátkozom. Hívj, ha valami újabb középkori kínzóeszközt találsz. Például mellbimbószőrtelenítést vagy kivéreztetéses érvágást.” Szóval csak ennyi kellett hozzá. Mert mi, érzelmileg sérült nők elképesztően sok pénzt vagyunk hajlandók fizetni azért, hogy megóvjuk az érzékeny arcbőrünket, mindaddig, míg valaki fel nem ajánlja, hogy leégeti az egészet még több pénzért. Nem vagyok biztos benne, hogy mi, nők miért reagálunk ennyire érzékenyen bármire, ami az arcunkkal kapcsolatos, de számomra ez épp olyan, mintha egy bántalmazó kapcsolatban élnék a saját fejemmel. Csak vizet és szappant használok, mindaddig, amíg a plázában meg nem állít egy kozmetikus, amikor épp perecért megyek a boltba, hogy elmondhassa, mennyire rosszul nézek ki, és rábeszél, hogy kényeztessem az arcomat valamilyen méregdrága krémmel, amitől azonnal pattanásos leszek. Biztos azért, mert az arcom nincs hozzászokva ahhoz, hogy törődjenek vele, és azonnal bepánikol. És akkor vennem kell egy másik méregdrága krémet, amelyik leszárítja a pattanásokat. Azt mondják, hogy szükségem lenne valamire, ami kinyitja a pórusaimat, hogy lélegezni tudjanak, és a következő héten máris megtámadnak azok a reklámok, amelyek a szégyenemre alapoznak, és azt szajkózzák, hogy a pórusaim akkorák, hogy egy hörcsög is

elférne bennük, úgyhogy veszek valamit arra is, és máris úgy nézek ki, mint egy nagyon elegáns leprás. És akkor a bőrgyógyászom azt mondja: „Mit műveltél a bőröddel? Azonnal hagyd abba, bármit is használsz rá. Csak kend be ezzel a krémmel, ez majd begyógyítja.” De amikor felteszem a fürdőszobapolcra, rájövök, hogy ez éppen ugyanaz a krém, amelyik elindította ezt az egész kálváriát, csak éppen tízszer drágább, mert az orvos írta fel. „BASSZA MEG AZ ARCOM! GYÜMÖLCSSAVVAL ÉS GYÉMÁNTOKKAL FOGOM LEÉGETNI A HELYÉRŐL!” Az az igazság, hogy egy kicsit aggódtam az egész eljárás miatt. Emlékszem, hogy láttam a SlimGoodbody-t a tévében,{13} egy fura fehér csávót, aki afrofrizurát és egy egész testet borító balettdresszt viselt, amelyre az emberi test belsejét festették. Ettől aztán úgy nézett ki, mintha élve megnyúzták volna. Pont olyan volt, mintha annak a borzalmas Bodieskiállításnak az előhírnöke lett volna, ahol preparált hullákat lehetett megnézni azokban a múzeumokban, amelyek már nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy valódi múzeumok. És attól féltem, a végén úgy fogok kinézni, mint SlimGoodbody távolba szakadt lánytestvére, FattyNoSkin, vagyis a Kövér nő, bőr nélkül. Másnap Laura és én megérkeztünk a klinikára, ahol azonnal kívülállónak éreztük magunkat, ahogy egymáshoz préselődve ültünk a kanapén, és csodálkozva bámultuk azokat a nőket, akik úgy néztek ki, mintha az összes zsírt kiszippantották volna a tokájukból, és egyenesen az ajkukba injekciózták volna. Aláírtuk a tájékoztatót, amelyik elmagyarázta az eljárás kockázatait, de azt is ígérte, hogy „vastagabb bőrünk lesz”, ami azt hittem, azt jelenti, nagyobb lesz az arcunk, és az érzelmeink nem okoznak majd akkora fájdalmat. Döntéshelyzetbe kényszerültem. „Tehát ha jól értem, centiket nyerek… de az az arcomra kerül. Azért fizetek, hogy kövér fejű legyek.” Laura ijedten nézett rám. Már épp azon gondolkoztunk, hogy elszaladunk, de akkor megjelent egy nővér, és bekísért minket a vizsgálóba. Aranyos és kedves volt. 35 évesnek

nézett ki, de azt állította, hogy az 50-es éveiben jár. Laura azt gondolta, hogy ő az egész kezelés reklámarca. Én meg azt, hogy csak egy kényszeres hazudozó. A nővér mindkettőnket megkért, hogy dugjuk a fejünket egy fényes gépbe, ami képsorozatokat készített az arcunkról, majd ezeket a képeket felhasználva halálra ijesztett minket. Megmutatta, mit okozott a bőrünkön a leégés, hogy néznek ki a bőrhegek, majd megmutatott egy olyan képet, amit én, amikor megláttam, felugrottam, és azt ordítottam: „HÁT EZ MEG MI A FENE?” Nem volt más, mint egy baktériumkolónia, amelyik az arcomon élt. – Te szent isten – mondtam, miközben riadtan meredtem a hatalmas zöld halmazra az orromon és a homlokomon. – Egy egész idegen faj tanyázik az arcomon! Olyan, mint a Horton mesefilm elbaszott verziója,{14} CSAKHOGY A PORSZEMEK HELYETT ILLEGÁLIS LAKÁSFOGLALÓK ÉLNEK AZ ARCOMON! – Ez teljesen normális – igyekezett megnyugtatni a nővér –, ezek csak baktériumok. Döbbenten bámultam rá. – EZEK A LÉNYEK AZ ARCOMON ÉLNEK, ÉS MAGA MEG AKARJA ÖLNI ŐKET. – Nos. Ez egy érdekes megközelítése a dolgoknak – mondta a nővér habozva. Úgy tűnik, már jó sok emberrel találkozott, akik mind elborzadtak a képek láttán, de még egy olyannal sem, aki lelkiismereti kérdést csinált volna belőlük. – MENEKÜLJETEK SRÁCOK! – próbáltam ráordítani a saját arcomra. – MENJETEK ÁT A NYAKAMRA – javasoltam nekik. – Várjunk csak! Ugye a nyakamon nem csinál semmit? – kérdeztem a nővért. – Jaj, ne legyél már ennyire kényszeres gyűjtögető – mondta Laura. – Nem vagyok az! – vágtam vissza. – Csak próbálok megakadályozni egy tömeggyilkosságot az arcomon.

– Nem – felelte. – Igenis egy arcon gyűjtögető vagy. Baktériumot halmozol fel az arcodon! És most közbőrbelépünk. A nővér megrökönyödve és kissé idegesen nézett rám (de valószínűleg csak Laura borzalmas szóvicce miatt). – Kaptak már figyelmeztetést a PETA-tól, amiért megölik ezeket az apró életformákat? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Őszintén mondhatom, hogy mindezidáig soha senkinek nem volt ezzel semmiféle gondja. Ezeknek a baktériumoknak tényleg semmi keresnivalójuk az arcán. A porphyrinjei egészségtelenek, és valószí… – Hogy, mi?! – szóltam közbe. – ÚGY HÍVJÁK ŐKET, HOGY PORFIVÉREK? És maga azt akarja, hogy meggyilkoljam a fivéreimet?! – Nem, félreért. Ez őszintén csak egy rutinszerű arctisztítás. – EZ NÉPIRTÁS! A nővér mély levegőt vett, és próbált témát váltani. – Tehát. Milyen eredményt vár ettől a kezeléstől? Elgondolkodtam egy pillanatra. – Valami olyasmit szeretnék, hogy letépik az arcomat, és John Travoltáét találják alatta. De nem sokáig, csak egy napig. Utána már nem lenne annyira vicces. Laura sokkal normálisabb okot tudott mondani. – Szeretném eltüntetni ezeknek a ráncoknak a némelyikét, de botoxot sosem akarok használni. – Pedig a botox nagyon hatásos tud lenni – magyarázta a nővér. – Nekem nem kell botox – vágott vissza Laura. – Nekem bangtoxom van. Vagyis, arra az esetre, ha el akarod tüntetni a homlokodon lévő ráncokat, frufrut kell vágatnod. Tök jól működik, és nem kell mérget injekcióztatnod az arcodba. Egyetértőn bólogattam. – Pontosan. Én is szeretném elkerülni, hogy méreg jusson az agyam

közelébe. – Szükségem van az agyamra – kontrázott rá Laura. – Ott tartom a legjobb dolgaimat. A nővér elbizonytalanodott, és gyorsan megcsinálta a kezelést. Majdnem olyan volt, mint a fogkő-eltávolítás, csak az egész arcodon. Bár vonakodott, végül csak megkaptam a nővértől a szűrőt, miután befejezte a kezelést, de nem sok arcdarab maradt benne, és szinte semennyi gyémántpor. Még arra sem volt elég, hogy kimossam. Végül a kezembe nyomtak egy kis fiolányi arcport, immár a hontalan fivérekkel, egy méregdrága arcfogkefét és egy több ezer dollárt érő krémet – ami szerintem csak vazelin. Továbbá újra megtanultam értékelni azt, amit a dermatillománia csinál az arcommal, ennek köszönhetően egy teljes hónapig nem kapartam véresre. Többnyire persze azért nem, mert nem akartam zavarni porfivéreimet, akik nagy valószínűséggel éppen vitézül igyekezték újjáépíteni az életüket egy tragikus istencsapás után. Bárhogy is, valóban tisztának érzem az arcomat. Tisztának és borzalmasan, borzalmasan magányosnak.

Mintha felvágna a gatyád A szegénységen és az alapvető emberi jogok hiányán kívül kevés dolog dühít fel jobban, de a tény, hogy a női ruhákon nincsenek zsebek, közéjük tartozik. Nyilván az első kettő sokkal sürgetőbb kérdés, de azért a zsebek hiánya szintén eléggé idegesítő. Victor szerint a lányoknak nincs szükségük zsebekre, mert nekik ridiküljük van, úgyhogy el kellett magyaráznom neki, hogy: „Nem! Azért vagyunk kénytelenek táskákba pakolni, mert nincs zsebünk. Képzeld el, hogy mi lenne, ha most azonnal letépném a zsebeket a jó kis zsebes nadrágodról, és kénytelen lennél azok tartalmát magaddal cipelni. Legalább hét zseb van ezen a nadrágon. Most gondold el, ha mind a hétnek a tartalmát magaddal kéne vinned egy vidámparkba. Képtelenség, ezért muszáj egy táskába pakolnod. És akkor felülsz a hullámvasútra, és egy percig minden tök jó, mindaddig, míg a táskád szét nem nyílik, és az összes cuccod szanaszéjjel szóródik a kabinban, majd minden irányból rád támad, mintha egy kiscica lennél egy elemekkel teli szárítóban, és akkor a telefonod úgy pofán vág, hogy lesz egy kék folt a szemed körül. Mindez amúgy megtörtént velem.” Victor kissé megdöbbent, de csak annyit mondott, olyan, hogy zsebes nadrág nem létezik, azt úgy hívják, cargo nadrág. De ez csak részletkérdés. „A nadrágjaidon számtalan, férfias válltáska lóg körben – ekkor már valószínűleg kiabáltam. – Komolyan, mintha a gatyáid fel akarnának vágni előttem!” Na, Victor ekkor adta fel. Valószínűleg mert nem akart olyan embernek tűnni, mint aki a nadrágja pártját fogja. A zsebes nadrághoz leginkább hasonlító női ruhadarab a kisméretű borítéktáska. Ami egyenesen felháborító! A borítéktáska ugyanis se nem boríték, se nem kisméretű. Csak egy jó nagy hazugság. Tulajdonképpen nem más, mint egy zseb, amit a kezedben kell cipelned, mindaddig, amíg meg nem

unod, és veszel inkább egy válltáskát, hogy bele tudd tenni. Tök olyan, mintha a ruhaipar épp egy nehéz szakításon lenne túl, és keserű, részeg dühében egyszer csak ez az ötlete támadt volna: „Hé, válltáska! Te tudod, hogy a csajok mennyire utálják, hogy mindenhova magukkal kell cipelniük téged? És csak kihasználják a zsebeidet, hogy beletegyék a rúzsukat meg egyéb vackaikat? Aztán meg lelépnek Braddel! Bosszúból csináljunk nekik egy zseb alakú, kis táskát, amit majd jól elnevezünk borítéktáskának. De azért annál nagyobbra csináljuk majd, mint egy boríték, ne tudják csak úgy zsebre tenni, hanem MAJD VENNIÜK KELLJEN EGY NAGYOBBAT! DE A KIS KURVÁK EZT AKKOR MÉG NEM IS SEJTIK, ÚGYHOGY JÓL MEGFIZETNEK ÉRTE!” Talán kissé túlreagálom, de tényleg úgy érzem, hogy direkt csinálták. Pedig egy Bradet sem ismerek. És tudom, hogy most azt gondolod, hogy a lányok is viselhetnek cargo nadrágot, ha akarnak, de én nem értek egyet. A vékony lányok talán, de azok a csajok, akik rám hasonlítanak, úgy festenének egy ilyen gatyában, mintha körben rájuk erősítettek volna egy csomó zsákot. És hidd el nekem, erre a nadrágra aztán végképp semmi szükségem nincs, amikor éppen valami karcsúsító ruhadarabot keresek a nagyméretű ruhák részlegén. Sőt, a zseb, amit egy női nadrágon látsz, valójában csak egy káprázat, amit csak azért találtak ki, hogy szívassanak vele. Mintha csak ezt mondanák: „Megkaphatod, de a saját érdekedben jobb lesz, ha bevarrom.” És a legtöbben le is mondunk róla, mert akkor inkább szeretnénk karcsúnak tűnni, mint zsebbe pakolni a cuccainkat. De most tényleg, csak akkor vennék zsebes nadrágot, ha vékonyabbnak látszanék benne, de mégis egy rakás cuccot belepakolhatnék. Szóval gyakorlatilag egy csodát várok. 42-es méretben. Azt szeretném, ha a zsebeim olyanok lennének, mint a Doki időgépe, a TARDIS, vagy mint Mary Poppins feneketlen táskája. És ha már itt tartunk, miért volt Mary Poppinsnak szüksége olyan hatalmas utazótáskára, ha egyszer eleve olyan varázslatos volt, hogy a világon minden elfért benne? De most komolyan! Fogadok, hogy

Mary egy varázszsebet kért, de a varázslók erre: „Hogy mit? Olyat, amilyen a pasiknak van? Nem, szó sem lehet róla, hölgyem. Kap helyette egy ridikült.” Anyaszomorítók! Valószínűleg ugyanazok a fickók voltak, akik így gondolkodtak: „Na, csináljuk rendesen! Szóval képesnek kell lenned gyorsan nagy távolságot megtenni, hogy eljuss a gyerekekhez, de a társadalmi elvárások szerint mást nem viselhetsz, csak szoknyát? Megvan, mi kell neked! EGY ROHADT REPÜLŐ ESERNYŐ!” Kösz, varázslók! Nem hittem volna, hogy képesek vagytok rosszabb dolgot kitalálni, mint a Csodanő láthatatlan repülőgépe, de megoldottátok. Még szerencse, hogy akkoriban senkinek nem volt mobiltelefonja, mert tele lenne az internet Mary Poppins szoknyája alá befotózott képekkel. Na, éppen ezért nem bízok én a varázslókban! Másrészről viszont tegnap beragasztottam egy zárható műanyag zacskót a szoknyám belső oldalára, hogy tudjam hova pakolni azokat a cuccaimat, amik nem fértek el a melltartómban, és tényleg nagy hasznát vettem, úgyhogy most egy olyan paláston dolgozom, amit kizárólag zárható műanyag zacskókból erősítek össze. Már alig várom! Így legalább látni fogom, mit pakoltam bele (nem úgy, mint a táskámban, ami csak elnyel mindent, mint egy kisebbfajta fekete lyuk). Sőt, még esőkabátnak is használhatom. És beletehetek egy rugósbicskát meg egy tájékoztató füzetet arról, „Hogyan szúrjunk le valakit”, és akkor a seggfejek majd tudják, hogy nem szarakodhatnak velem, és még elő se kell vennem a kést, hogy megfenyegessem őket. Csupa pozitívum. Szóval, hogy rövidre zárjam a történetet, meggazdagszom ezeknek a zsebkabátoknak az eladásából. (Amik mindig csupa zsebek lesznek, és egymásba hajtogathatók is. Így nemcsak beteheted őket egy zsebbe, hanem ha egyet elszakítasz, csak kihúzol egy másikat a zsebkabát zsebéből.) Én pedig az így keresett pénzt mágiára fordítom majd, és legyőzöm azokat az átkozott, nőgyűlölő varázslókat. Most jöttem rá, hogy míg a férfiaknak tűéles kés jár, addig a nőknek tűsarok. Ez az egész el van cseszve. Kösz a nagy semmit, feminizmus.

Micsoda szépsegg! Az embernek néha szüksége van arra, hogy kiszakadjon a hétköznapi életéből, hogy elmenekülhessen és feltöltődhessen. Személy szerint én ilyenkor szeretek bezárkózni a hálószobába egy üveg rum, jó néhány könyv és jó sok megkérdőjelezhető minőségű brit tévéműsor társaságában, de a legtöbb ember ilyenkor inkább elmegy otthonról a tengerpartra, vagy ki tudja, hová. Valószínűleg azért, mert a legtöbb ember vakációja nem úgy végződik, hogy egy kisebb tömeg akarja rátörni a hotelszoba ajtaját hajnali két órakor. Várjunk csak, előreszaladtam. Victor minden évben elutazik Japánba japán dolgokat tanulni. Mondanék róla többet is, de még az átlagosnál is jobban kihagy az agyam akkor, ha idegen nyelveken kezd el beszélni. Mindezek ellenére végül úgy döntött, hogy legalább egyszer vele kell mennem, még akkor is, ha nagyon utálok utazni. Nagy nehezen beleegyeztem, de csak azzal a feltétellel, ha az anyukám vigyáz a lányunkra, mert senki másra nem mertem volna rábízni. Hailey hétéves volt akkoriban, és valami különös elegyét mutatta a magabiztosan független és a veszélyesen ostoba embernek. Olyan volt, amire csak a kicsi gyerekek és a részegek képesek, így nem csoda, hogy vonakodtam magára hagyni. De azt tudtam, hogy anyu nagyon megbízható, és még csírájában elfojt majd minden őrültséget, amit az én szórakoztatóan elmebeteg apám kitalálna. Apu, amikor elvittem hozzájuk Hailey-t, csakjó szorosan megölelt, majd visszaült a konyhaasztalhoz, hogy csak úgy mellékesen tovább vizsgálja az újonnan érkezett üveg szemgolyókat. Megnyugtatott, hogy aggódásom Hailey iránt teljesen érthető, bár teljesen alaptalan, és hogy a vakációra mindenkinek szüksége van, aki egészséges és épelméjű akar maradni. – Épp úgy, mint amikor (emlékszel?) magunkkal vittem nyaralni azokat a macskanyérceket egy kávésdobozban – mondta.

Fura, de nem emlékeztem. – Miért vittél magaddal nyaralni egy rakás macskanyércet? – kérdeztem. Apu kissé megbántódott, és biztosított róla, hogy soha nem vinne magával „egy rakás” nyércet, mert csak kettőről volt szó, hiszen „mégis ki lenne az az őrült, aki egy rakás macskanyércet visz nyaralni?” Sokkal jobb kérdés lett volna azt feltenni, hogy „ki az, aki egyáltalán macskanyércet visz magával a nyaralásra”, de rájöttem, hogy már rég tudom a választ. – Nos, nem hagyhattam őket otthon egyedül – folytatta apu. – A legutóbb is betörtek az asztalfiókba, és fészket raktak maguknak az adópapírokból. – Én miért nem emlékszem ebből semmire? – kérdeztem, és akkor anyu mintegy mellékesen elmesélte, hogy én nem mentem velük arra az útra. – Szóval helyettem elvittetek magatokkal nyaralni egy rakás makit? Anyu úgy nézett rám, mintha már megint túlreagálnám a helyzetet: – Nos, nem választás kérdése volt. – És a macskanyérc nem makiféle – tette hozzá apu, láthatóan kissé csalódottan, hogy ezt egyáltalán magyarázni kell. – Valójában mosómedveféle. Úgy néz ki, mintha egy mosómedve és egy mókus gyereke lenne. Hasznos információ, de még mindig nem magyarázza meg azt, hogy valaki miért vinne magával nyaralni vadállatokat helyettem. – Biztosíthatlak, nem az én ötletem volt – magyarázta anyu egy enyhe dühös pillantást küldve apu felé. – Árván maradtak, és apád gondozta őket, amíg megerősödtek annyira, hogy szabadon engedhessék őket. Fogalmam sem volt róla, hogy ott voltak velünk a kocsiban, amíg észre nem vettem azt a hatalmas kávésdobozt a hátsó ülésen. – Szükségük volt a napfényre – mondta apu. – Egy kávésdobozban laktak. Ezzel nehéz volt vitatkozni. Főként, mert annyira agyament ötlet. Ugyanakkor, egy pillanatra elgondolkodtam, valóban a szüleimre merem-e bízni Hailey-t. De ha úgy vesszük, a húgom és én (meg a macskanyércek) túléltük a dolgot, tehát Hailey is jó esélyekkel indul. Ráadásul a lányom

imádta a furcsa és kiszámíthatatlanul őrült helyzeteket, amik a szüleim házában szoktak adódni. Tavaly egy hétig nyaralt náluk az unokatestvéreivel, és megtanultak noodlingolni. Nektek, akik nem tudjátok mit jelent a noodling, csak annyit mondhatok, nagyon sanyarú gyerekkorotok volt, és bizonyára nem tartottatok bébi macskanyércet sem egy kávésdobozban. A noodling (azaz a pusztakezes harcsászat) az, amikor pecabot helyett az ujjaidat dugod a víz alatti üregekbe, és erősen reménykedsz benne, hogy egy halat találsz ott krokodil, kígyó vagy éppen harapós teknős helyett. Így horgásznak az emberek, ha elfogyott a csali, a dinamit vagy a józan ész legkisebb szikrája is, hiszen mindenki ismeri azokat a sztorikat, hogy hány embert rántottak a halálba óriás harcsák. Ami aztán igazán szar módja a halálnak. Tökre, mintha egy hableány húzna a víz alá, azzal a különbséggel, hogy egy szirén helyett egy iszap ízű hallal találkozol. Apu azért elég okos volt ahhoz, hogy rájött, a húgom és én is erősen helytelenítenénk, ha arra tanítaná az unokáit, hogyan dugják a kezüket tavi üregekbe, ezért inkább hazavitt egy vödörnyi harcsát, és beledobta őket a hátsó kertben pihenő, vízzel teli kenuba. Ez mintha épp az ellenkezője lenne annak, ahogy egy csónaknak működnie kellene, de legalább biztonságos módon tudta megtanítani az unokáknak, hogyan fogják meg Winston McFishface-t újra meg újra. (Valójában több hal volt abban a kenuban, de mivel minden harcsa nagyjából egyformán néz ki, ezért az összeset Winston McFishface-nek nevezték el.) Fura, de hát a szüleimnél ez van a kertben a trambulin helyett. Szegény ember vízzel főz. De a srácok boldogok voltak, apu pedig biztosított róla, hogy végül az összes Winston McFisface visszatért otthonába (ami gyanítom, más néven azt jelenti, „megettük őket”), és hát csak ez számít.

És ez volt az, amire próbáltam magam emlékeztetni Japánban, de még így is az idő nagy részében Hailey miatt aggódtam. Akkor hagytam csak abba végre, amikor a harmadik nap felültünk a Kiotóba tartó szuperexpresszre. A kínzó jetlag és alváshiány után végre elértünk a szállodánkba, és beájultunk az ágyunkba. Én annyira fáradt voltam, hogy le sem vetkőztem, Victor legalább arra képes volt, hogy a pólóját és a farmerját levegye, mielőtt elalszik. Néhány órával később arra ébredtem, hogy Victor suttogva próbál felrázni: „Szerintem valaki be akar törni a szobánkba.” „Jó – dünnyögtem. – Csak mondd meg neki, hogy ne kapcsolja fel a villanyt.” – Majd átfordultam a másik oldalamra, és aludtam tovább. Victor álmosan kivonszolta magát az ágyból, és azt vette észre, hogy a szobánk ajtaja kissé nyitva áll, és éppen egy harapófogót csúsztatnak be a nyíláson, hogy elvágják vele a tolózár tetejét, az egyetlen dolgot, ami a betolakodókat hivatott kívül tartani. Victor nem az az ember, akivel csak úgy szórakozni lehet, akkor sem, ha éppen jókedvében találják. De a zsémbes, az éjszaka közepén hangos betöréssel megzavart

Victor olyan, mintha egy rakás téli álmát alvó medvét akarnál megzavarni, miközben tűzijátékot dobálsz a bocsaikra. (És miközben Lady Gaga húsruhája van rajtad.) Victor nézte, ahogy a csípőfogót becsúsztatják az ajtónyíláson, majd azt mondta: „Hát, még mit nem!”, azzal megragadta a fogót, és rántott rajta egy hatalmasat. A fogót tartó ember meglepődött, majd egy tompa puffanással nekiesett az ajtónak. Ekkor Victor feltépte az ajtót, és azt ordította: „MAGUK MEG MI A FENÉT CSINÁLNAK IDEKINT?” – miközben dühösen hadonászott a fogóval négy ideges ázsiai felé, akik elszörnyedve meredtek rá, majd futni kezdtek a folyosó felé, mintha maga Godzilla üldözné őket. Lehetséges, hogy nagyon rossz betörők voltak. De az is lehet, hogy csak meglepődtek a hatalmas, bozontos amerikai láttán, aki zokniban és alsógatyában – melynek a hátuljára azt írták „SZÉPSEGG” – fenyegetően gesztikulál feléjük a harapófogóval. (Komoly pénzeket fizetnék, csak hogy láthassam erről a biztonsági kamera felvételét, és könnyen lehet, hogy ez a videó nagyon népszerű az „Amerika legviccesebb házi videói” műsor japán verziójában. A lehetséges betörők eltűntek a lépcsőházban, így Victor nekitámasztott egy széket a kilincsnek, majd visszafeküdt aludni. Azt állítja, mondta nekem, hogy egy kisebb csoport próbált betörni hozzánk, mire állítólag én azt feleltem, hogy nindzsákat hallucinál. Gondolom, ennek nem sok értelme van, hiszen a nindzsák valószínűleg sokkal kifinomultabb módszert alkalmaztak volna, de hát csak azért mert valaki nindzsa, még nem biztos, hogy automatikusan jó is a szakmájában. Valakinek muszáj a legrosszabb nindzsának lennie az osztályban. Ez egyszerű logika. Másnap reggel odafordultam Victorhoz: „Anyám, eléggé fáradt lehettél tegnap éjszaka, azt hitted, valakik betörnek a szobánkba!” – és nevettem. Mindaddig, míg Victor rámutatott a földön heverő harapófogóra, a félig elvágott zárra és ajtó alá csúsztatott levélre. A levélben az állt, hogy a szállodaigazgató minél hamarabb szeretne velünk beszélni „a tegnap éjjel történt incidensről”. Mi azt feltételeztük, hogy akkor most letartóztatnak

bennünket, de mint kiderült, azok a rossz nindzsák, akik be akartak törni hozzánk, a szálloda alkalmazottai voltak, akik azért próbálták kitépni a zárat a helyéből, mert egy dühös vendég azt állította, kizárta magát a szobájából. Csakhogy rosszul emlékezett az emeletre, így aztán ő és a felesége volt az a kettő halálra rémült ember, akiket Victor alsógatyában elüldözött. Az igazgató szörnyen röstellte magát az egész félreértés miatt, úgyhogy kaptunk egy nagyobb szobát, tolózár nélkül, aminek olyan bonyolult vécéje volt, hogy nem tudtam használni, és már azon gondolkodtam, megkérem a személyzetet, hozzanak fel inkább egy vödröt. Most őszintén, a vécék Japánban annyira félelmetesek, mint a fene, és szerintem a jövőben mindannyiunkat majd japán vécék váltanak fel, mert ezek aztán minden olyan dolgot meg tudnak csinálni, mint mi, csak sokkal jobban. Például az elegáns japán vécé egyik tulajdonsága, hogy előmelegíti neked az ülőkét, ami akár kellemes is lehetne, de ehelyett inkább ijesztő. Olyan, mintha valaki épp felállt volna róla, de senki nincs ott, csak te. Mintha egy szellem járt volna a vécében. Hát ki akarja ezt? Olyan, mint azoknak a kis papírcsíkoknak az ellentétei, amik azt hirdetik: „Fertőtlenítve!”, és le kell őket tépni a szállodai ülőkékről. Ráadásul ajapán vécék tele vannak mindenféle gombokkal, szabályozókkal és karokkal, amik közül az egyikkel tuti, hogy atombombát lehet ledobni vagy felhívni vele a Pentagont. Így néz ki néhány gomb egy japán vécén:

Nem egészen értem, hogy ezek mire valók, de szerintem az egyik felsővel, amelyiken egy pálcikaember van, figyelmeztethetsz mindenkit, hogy megtaláltad a blairi boszorkányt. A mellette lévő, gyanítom, azt jelenti: „A kakit nem lehet lehúzni. Használd a lábadat.” A nagy narancssárgával ott bal oldalon, biztos háború indítására lehet parancsot adni, aztán van kettő olyan, amelyikkel valamilyen érthetetlen okból a cicidet moshatod meg, a mellette lévővel lebeghetsz egy szökőkút vízsugarán. És az utolsó? Szerintem azzal szalonnát rendelhetsz. Tök őszintén, nem mertem kipróbálni őket, mert már csak attól, hogy ráültem, dalra fakadt. Valójában a vécék voltak ennek az útnak a legijesztőbb részei, és ebbe beletartozik az is, hogy nem nindzsák akartak betörni hozzánk éjszaka. Annyira összezavart ez az egész, hogy fel is hívtam az anyukámat, hogy megmutassam neki, hogyan énekel a vécé, és persze hogy megtudjam, hogy érzi magát Hailey. A lányom megnyugtatott, hogy minden tökéletes, és az egész délután azzal, töltötte, hogy „befőttesgumikat erősített a papa madaraira, majd feldobta őket a levegőbe”. Majd letette a telefont, mert nem annyira tud egyvalamire sokáig koncentrálni, és mert meglátott egy felhőt, ami hasonlított az egyik ismerősére. Később visszahívtam és megkérdeztem anyut, hogy vajon Hailey csoportokba tűzi-e össze a szárnyasokat, hogy aztán a levegőbe hajítsa őket,

mint használhatatlan bumerángokat, de anyu elvetette az ötletet. Szerinte csak arról van szó, hogy Hailey és apu üzeneteket tűznek azoknak a postagalamboknak a lábára, akiket apu épp idomít,* majd útjukra bocsátják őket. De persze az is lehet, hogy a lányom megnyomorította a család csirkéit. Egy hétévesnél ezt nehéz megmondani. Akárhogy is, gyanítom, hogy Hailey sokkal jobban érezte magát, mint én. Na, ekkor határoztam el, hogy mostantól maradok az olyan vakációnál, amelyikben nincsen sem ijesztő vécécsésze, sem csúnya, rossz nindzsa. Otthoni vakáció. Amikor tényleg lazíthatok és feltöltődhetek a meleg ágyacskámban a könyvekkel és a macskákkal, és nem kell szabadságot kivennem ahhoz, hogy kipihenjem a szabadságot. Anyu szerint az új nyaralási követelményekbe annak is bele kellene tartoznia, hogy mostantól „nem lesznek macskanyércek a kávésdobozban”. Igaza lehet. Szokatlan, de nyilvánvalóan hasznos pontja a szabályzatnak. *** * Érdekes lábjegyzet: Apu folyamatosan új állatokra tesz szert, gondozza, majd végül visszaereszti őket a természetbe. Így az egyik héten a még sántító hiúzt a következő héten felváltja egy páva, majd legközelebb, ha nála járok, egy háromlábú iguánát találok nála. Ugyanakkor évek óta tart postagalambokat, amik mindig kiszabadulnak a ketrecükből, majd a háztetőre ülnek, és onnan merednek rád félreérthetetlen nézéssel, hogy etetési idő van. Egészen lenyűgözött apu elszántsága, de aztán rájöttem, hogy a háziasított galamboktól nem lehet megszabadulni. Állandóan visszajönnek. Pont, mint egy horrorfilm, amiben madarak vannak. És ha most jobban belegondolok, van is ilyen film. Biztos olyan valaki írta, aki megunta a galambjait. Ha eladhatnám őket, akkor egy egészen nagyszerű piramisjátékot szervezhetnék, csak a pénz helyett galambok lennének benne. Kivéve, hogy a galambok senkinek sem kellenek. Épp úgy, mintha olyan gyereked lenne, aki sosem akar

elmenni otthonról, és mindenhova odaszarik. Te meg állandóan győzködöd: „Menj! Légy szabad!” Mire ő: „Á, nem. Kösz, jó itt nekem. Hol a kaja? Akarod, hogy elvigyek valakinek egy üzenetet?” De apu szereti őket, és folyton üzeneteket köt a lábukra. „Hallottál arról a dologról, amit úgy hívnak, e-mail? – kérdeztem tőle. – Nagyon gyors, és sokkal kevesebb madárinfluenza és madárürülék van benne. Általában.” De apu csak mosolygott, és visszament a kutyaajtót szerelni, amit a madaraknak készített. Csak a Jóisten tudja, kinek küldözgeti ezeket a galambpostákat. Ki az, aki egyáltalán galambot használ arra, hogy levelet küldjön? Harry Potter? Ő az egyetlen, akire gondolni tudok. Én még az e-mailjeimre sem válaszolok, pedig azok elolvasásához nem kell lebirkóznom egy madarat és kiszabadítani a lábáról az üzenetet. Victor megemlítette, hogy az is lehet, apu nekem küldözgeti a galambpostákat. Hát, kiváló. Mostantól az összes madarat meg kell bámulnom, hogy vajon hozott-e nekem levelet. Így még hülyébbnek fogok tűnni, mint általában. Tuti, hogy nekem csak lánclevél jön, amiben azt írják, hogy hat saját galambot kell elküldenem Jézust dicsőítő üzenettel, különben megátkoznak valamivel. Valamivel, ami még annál is rosszabb, hogy leveleket kötözzek madarak lábához, gondolom. Kösz szépen, apu. Számíts arra, hogy jó sok galamb érkezik vissza hozzád, amikre fekete filctollal az lesz írva: „LEIRATKOZTAM.”

Nehéz megmondani, melyikünk az elmebeteg Mindig szerettem terápiára járni. Egy egész órát beszélhetsz magadról, miközben valaki úgy tesz, mintha érdeklődne az életed jelentéktelen részletei iránt. Úgy keresem a nagyszerű terapeutákat, mint egy kábítószerfüggő az orvost, aki hajlandó stikában fájdalomcsillapítót felírni. De én nem gyógyszert keresek, hanem jó színészeket. Vagy legalább olyan unalmas embereket, akik számára az én életem érdekesnek tűnik. Akárhogy is legyen, nem vagyok válogatós. Annyira élvezem a terápiát, hogy Victort is folyton próbálom rávenni, hogy ő is menjen el, de hiába. Végül azt találtam ki, hogy közösen elmegyünk egy házassági tanácsadóhoz, így muszáj lesz eljönnie velem, én meg nézhetem közben. Mint egy agyturkász-kukkoló. De Victor mindaddig hajthatatlan volt, míg el nem magyaráztam neki, hogy a terapeuta olyan, mint egy bíró: el tudja dönteni, melyikünk volt a hibás azokban vitákban, amelyek újra és újra megismétlődtek az elmúlt húsz évben. Többnyire minden vitánk úgy végződik, hogy én valami ilyesmit mondok: „Ha a Jerry Springer Showban lennénk, most mindenki lehurrogna”, de Victor nem nézi a Jerry Springer Showt, ezért áttértem erre: „Ha a terapeutánál lennénk, akkor most csalódottan ingatná feléd a fejét, hozzám meg bankjegyeket dobálna elismerésként a nyilvánvalóan emberfeletti türelmemért.” Ez a terapeuta olyan volt, mint egy képzeletbeli barát, aki mindig az én oldalamon állt, és aki mindannyiunknál tanultabb volt. Végül Victor észrevette, hogy csak blöffölök, és ő maga kért időpontot mindkettőnknek egy párterapeutához, és éppen ahhoz, akihez szerettem volna… pont addig, amíg valóra nem vált. Az agyturkász először Victort fogadta, majd a következő héten engem, egyedül. Ez addig a pillanatig teljesen észszerűnek tűnt, míg Victor el nem

indult hozzá. Én onnantól kezdve csak arra tudtam gondolni, milyen borzalmas titkokat fog megosztani vele. És még arra sem volt lehetőségem, hogy elkápráztassam ezt a dokit (a legutóbbi agyturkász megfogalmazása szerint) életem „lenyűgöző meséivel”. És most Victor minden esélyemet elrontja arra, hogy ez a nő engem valaha is megkedveljen, mert tuti, hogy elmeséli neki, hogy a múlt héten véletlenül belerondítottam egy meglepetéstemetésbe. A temetés nem olyan volt, mint egy meglepetésparti. Azt előre megtervezték. Nekem volt meglepetés. Na, nem úgy, hogy Meglepetééés! Temetésen vagy! Ez hasonlított leginkább egy meglepetéspartira, amin valaha részt vettem, csak jóval több hullával, mint vártam. Dióhéjban, az történt, hogy hazafelé megálltam a helyi temetőnél, mert szeretem a csendjét, de sajnos akaratlanul éppen akkor hajtottam be a kapun, amikor egy temetési menet is megérkezett. Továbbálltam volna, de a kis temető főútja tele volt gyászolókkal és parkoló autókkal, a temetőőr pedig, aki a forgalmat irányította, nekem is integetett, hogy parkoljak le, és csatlakozzak hozzájuk. Pánikba estem, és elkezdtem integetni: „Nem, nem tudok!”, de amikor megfordultam, hogy hátratolatok, észrevettem, hogy mögöttem sorban állnak az autók. Na, akkor jöttem rá, hogy ezt elcsesztem. Mint kiderült, a temetési menetet egy piros lámpa választotta el a sírkert többi részétől, de nekem sikerült éppen a közepébe ékelődnöm, így aztán ott találtam magamat a kocsimba szorulva, mint akit foglyul ejtettek a gyászolók. Szerettem volna elmagyarázni, hogy én csak erre jártam, de aztán arra gondoltam, hogy ez meg hülyén hangzott volna, úgyhogy beálltam a gyászolók közé, ami meg aztán tényleg meglepő, hiszen én általában igyekszem elkerülni a legtöbb társasági összejövetelt akkor is, ha azokról van szó, akiket ismerek és szeretek, de most itt álltam, és önként részt vettem egy tök idegen ember temetésén. Olyan voltam, mint a temetések Patti Hearstje. Ráadásul Victor folyamatosan hívogatott, hogy hol vagyok már, de nem tudtam felvenni, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy hiányos

műveltségről adsz tanúbizonyságot, ha telefonálsz egy gyászszertartás kellős közepén, amelyikre amúgy meg sem hívtak. Amikor hazaértem, Victor nekem esett: „HALÁLRA AGGÓDTAM MAGAM! HOL VOLTÁL?” Én meg: „NE KIABÁLJ VELEM! MEGLEPETÉS-TEMETÉSEN VOLTAM, ÉS MOST NAGYON SÉRÜLÉKENY VAGYOK.” És akkor Victor azt mondta, hogy többet nem mehetek el autóval felügyelet nélkül, mert állítólag „a normális embereket nem rabolja el csak úgy egy gyászmenet”. Na, ez pontosan az a dolog, amit Victor elmondana egy terápián, de nem tenné hozzá a fontos részleteket. Az egész következő héten egy idegroncs voltam. Victor nem volt hajlandó elárulni, hogy mit beszélt a terapeutával, és egyenesen őrültnek nevezett, hogy egyáltalán megkérdeztem. Még az sem hatotta meg, hogy azzal fenyegettem, térdkalácson szúrom, ha nem mondja el azonnal, és gyanítom, megjegyezte a fenyegetést, hogy majd jól beszámolhasson róla a következő ülésen. Végre eljött a nagy nap. A nő pont úgy nézett ki, mint azok az agyturkászok, akik a kezedbe nyomnak egy beszélő botot, hogy azzal verd az érzelmi dobokat, de már nem is érdekelt, mert azonnal belekezdtem egy nagyon hosszú és teljesen értelmetlen beszédbe arról, hogy Victorban nem lehet megbízni, hiszen ki lesz dühös valakire azért, mert elment egy temetésre? Egy őrült, ki más?! Aki azt akarja elérni, hogy megkérdőjelezd a saját épelméjűségedet! A terapeuta ekkor félbeszakított, hogy elmondja, Victor csakis szép dolgokat mesélt rólam, és teljesen nyilvánvaló, hogy imád engem. Erre én megvádoltam, hogy egy növény érzelmi intelligenciájával rendelkezik, hiszen egy igazi pszichiáternek feltűnt volna, hogy Victor nyilvánvalóan manipulálni akar, hogy én azt higgyem, megőrültem, mint Paula a Gázláng című filmben. A Dobos néni (onnantól kezdve visszautasítottam, hogy „doktorként” gondoljak rá) semmit nem árult el abból, hogy mit gondol, de a tolla hegyét ahhoz a jegyzetfüzetéhez tartotta, aminek valószínűleg az a címe: Szarságok,

amitől az emberek elcsesződnek, majd feltett egy teljesen ártatlan kérdést. Namármost, elég régótajárok terápiára, hogy ismerjem a kis trükkjeiket, és pontosan tudom, hogy a pszichomókusok sosem írnak a füzetükbe semmit, amikor valami igazán nagy őrültséget mondasz, mert akkor te is rájössz, hogy őrültséget mondtál. Helyette inkább kivárnak, és felteszik a következő, könnyebb kérdést, és csak akkor jegyzetelnek. Gondolom, azért csinálják, hogy megnyugtassanak, de nálam éppen az ellenkező hatást érik el vele. Mindig szólni is akarok, hogy tudom ám, mit csináltok, de gyanítom, hogy ezzel csak azt érném el, hogy az eddigi tüneteim mellé még a paranoiás jelzőt is megkapnám. Ezért amikor nekiállt jegyzetelni, miközben én az elterelő kérdésére válaszoltam (Szereti a munkáját?), inkább így feleltem: „Ha sorozatgyilkos lennék, akkor az áldozataimon mindig hagynék egy üzenetet, amin ez állna: Csak seggfejeket szúrok le. Ne legyél idióta, és megúszhatod. Puszi, az Apró Babák. Szerintem ez egy tökéletes név egy sorozatgyilkos számára, hiszen a hírolvasóknak ilyesmiket kellene mondaniuk: »Az egész ország retteg az Apró Babáktól«, meg hogy »Az Apró Babák seggfejeket szúrnak le. A rendőrség azt kéri, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, és tegye meg a szükséges óvintézkedéseket az Apró Babákkal szemben. Mindenki maradjon otthon, és ne legyen már ekkora faszfej!« Az újságok címlapján meg valami ilyen szerepelne: MÉG SZABADLÁBON AZ APRÓ BABÁK. ÓVAKODJON AZ APRÓ BABÁKTÓL!” Ekkor megálltam egy pillanatra, és azt vettem észre, hogy a terapeuta döbbenten mered rám. Egész megsajnáltam, mert most biztos elfelejtette, amit le kellett jegyzetelnie, és most megint fel kell tennie egy elterelő kérdést, hogy azt is le tudja írni, amit az előbb mondtam. Még szerencse, hogy épp véget ért az ülés. A terapeutának nem volt titkárnője, ezért közvetlenül neki kellett fizetnem, ami mindig annyira zavarba ejtő, hiszen én ezt az embert választottam ahhoz, hogy eláruljam neki a legmélyebb, legsötétebb titkaimat, és most még fizessek neki 200 dollárt, csak azért, mert meghallgatott? Ez a világ

legegészségtelenebb kapcsolata, annyira, hogy ennek is külön terápia járna. De legalábbis logikátlannak tűnik, hogy valaki azért jár terápiára, mert alacsony az önbizalma, majd miután egy óráig győzködik arról, milyen értékes ember, az ülés végén közlik vele, hogy amúgy nem ingyen dicsérgették. Kíváncsi vagyok, létezik-e annyira jó agyturkász, hogy az önbizalomhiányos páciens azt válaszolja az óra végén: „Nem hinném. Most nem, doki. A problémáim annyira lenyűgözőek voltak, hogy ezt az órát én számolom fel magának.” Nem tudom, hogy ezt egy pszichiáter sikernek könyvelné-e el, de szerintem ez az igazi eredmény. Azonnal hazamentem, és megmondtam Victornak, hogy egyáltalán nem értékelem, hogy ennyire megszívatott, neki erre volt képe ártatlanul meglepődött fejet vágni, majd összevesztünk azon, hogy miért tettette azt a terapeutának, hogy én kedves ember vagyok. Victor erre azt mondta, súlyos gondjaim vannak, én meg rájöttem, hogy valószínűleg túl őrült vagyok a terápiához. Vagy legalábbis a csoportos terápiákhoz. Victornak igaza volt. Soha többet nem mentünk közösen dokihoz, inkább felállítottunk néhány alapszabályt, ami segíthet átvészelni a házasságunk maradék idejét. Tulajdonképpen arra jutottunk, hogy én megígértem, hogy nem hagyok félig teli vizespoharakat szerteszét a lakásban, Victor pedig megígérte, hogy megbocsát nekem akkor is, ha én – elkerülhetetlenül – mégis ottfelejtem őket. Őrült egyezségnek tűnik, de mindketten elégedettek vagyunk vele, és néha neked magadnak kell megtalálnod azt a megoldást, ami jól működik. Néhanapján erős kísértést érzek, hogy meglátogassam ezt a házassági tanácsadót, és beszámoljak neki arról, hogy még mindig boldog házasságban élünk, de szerintem élvezi, hogy elmesélheti a pácienseinek a sztorit arról az őrült párról, amelyikben a feleség meglepetés-temetésekre jár, és még a terápia első hónapját sem élte túl a házasságuk. Gyanítom, ha elmondanám neki, hogy terápia nélkül is egész jól megvagyunk, az aztán összezavarná a példabeszédeit, úgyhogy inkább eltekintek tőle. Mert én jó ember vagyok.

Legalábbis az új terapeutám szerint.

San Franciscóban hagytam a szívemet (Csak helyettesítsük be a „San Franciscót” arra, hogy „A Majomház Közelében”, a „szívemet” helyére meg tegyünk egy szomorú kérdőjelet) Biztos ismered a helyzetet. Odamész a szemeteshez az állatkertben, és az egyik kezedben valami nagyon fontos dolgot tartasz, a másikban meg azt, amit ki akarsz dobni. Egy kicsit szórakozott vagy, mert épp most fedezted fel azt az univerzális igazságot, hogy a világon nem minden pandamackó, és próbálod eldönteni, hogy akkor ez most egy fontos megvilágosodás-e, vagy nem. És annyira elkalandoznak a gondolataid, hogy egyszer csak azt veszed észre, már szinte visszaértél a Majomházhoz, és a szemetet még mindig a kezedben tartod, és valószínűleg kidobtad a… kocsikulcsodat. És akkor visszarohansz a kukához, de a kulcs nyilvánvalóan lesüllyedt a mélyére. Fölé hajolsz, és bizonytalanul elkezdesz turkálni a szemétben, az emberek bámulnak, te meg szeretnéd megmagyarázni, hogy nem vagy őrült, bár ez hazugság lenne, mert igenis mentális betegséged van, de természetesen nem emiatt dobtad a kulcsodat a szemetesbe, és kikéred magadnak a feltételezést. Akkor elgondolkozol azon, hogy ezt megmagyarázod, de valószínűleg még inkább tébolyodottnak tűnnél, ha idegen emberekkel ordítanál, mert megbélyegeznek a betegséged miatt, miközben te épp a szemétben turkálsz. Aztán rájössz, hogy mind a két kezedre szükséged lesz a kotorászáshoz, ezért körbenézel, hova tehetnéd le azt, ami a másik kezedben van, de akkor észreveszed, hogy még mindig azt a szemetet szorongatod, amit eredetileg ki

akartál hajítani, és ez másoknak úgy tűnhet, mintha boldogan húztál volna ki a kukából egy félig megrágott kürtőskalácsot, pedig mielőtt ez az egész őrület elkezdődött volna, éppen azt akartad kidobni! Odafordulsz a kukához, hogy kidobd, de rájössz, ha most beleteszed, még több szemetet kell átválogatnod, hogy megtaláld a kulcsodat, ezért ott állsz, egyik kezed a szemetesben, a másikban pedig a kalácsot szorongatod, azt, amelyik eredetileg összezavart. Ekkor jön a férjed, aki téged keres: „Mi a fenét csinálsz? Miért turkálsz a szemetesben?” Te azt feleled: „A kocsikulcsomat keresem.” Erre ő: „A nők általában a táskájukba teszik.” Dühösen rámeredsz, de még folytatja: „Most komolyan! Hagyd abba! Úgy nézel ki, mint egy idióta!” Erre te ordítani kezdesz: „BELEDOBTAM A KULCSOMAT, MERT AZT HITTEM, HOGY AZ A KÜRTŐSKALÁCS! NEM SEGÍTENÉL VÉGRE?” És akkor úgy néz rád, azzal a mély megdöbbenéssel, mint aki nem találja a szavakat, majd hitetlenkedve megrázza a fejét, és előhúzza azt a kulcsot, amit úgy tűnik, a Majomházban felejtettél az asztalon. És akkor egy pillanatra megkönnyebbülsz, de rápillantasz a szemetesre, és elgondolkozol: „De akkor mit dobtam bele?” És akkor már nem tudod eldönteni, hogy tovább keresgélje. Hiszen lehet, hogy valami fontosat dobtál ki, de most már nem mondhatod azt, hogy „A kulcsomat keresem a szemetesben”, mert ehelyett azt kell mondanod: „Valami fontos cuccomat dobtam ki a szemetesbe, de nem tudom, mi volt az.” És senki sem tud segíteni, mert mindenki ilyeneket kérdezne: „Hogy néz ki?”, és erre kénytelen lennél azt felelni: „FOGALMAM SINCS! MINDANNYIUNKNAK MEGLEPETÉS LESZ, HA MEGTALÁLJUK”, de a tömeg kezd egyre nagyobb lenni, ezért hagyod, hogy a férjed elrángasson, és most már sosem fogod megtudni, mit dobtál ki a kukába, és mostantól folyton ezen rágódsz majd, mert holmi ismeretlenek előtt zavarba jöttél, és nem merted felgyűrni a ruhád ujját, kiborítani a kukát a járdára, és megoldani a rejtélyt.

Aztán egész úton hazafelé kétségbeesetten turkálsz a táskádban, és keresed, vajon mi hiányzik, de úgy tűnik, mindened megvan. Mégis megőrjít, hogy mi a fene lehetett, amit ott hagytál a szemetesben. És akkor a férjed azt dünnyögi, valószínűleg a méltóságod, és végül is igaza van, ugyanakkor emlékszel, hogy valami nehéz, kézzel fogható dolgot tartottál a kezedben, így nyilvánvalóan nem lehetett a méltóságod, és akkor elmagyarázod, hogy csak azért voltál szórakozott, és csak azért dobtál ki valamit, ami nem a kocsikulcsod volt, mert éppen felfedeztél egy elképesztően nagy univerzális igazságot. És akkor a férjed kíváncsian várja, vajon mi lehetett az, de a te agyad egyszerűen kiürült, és nem emlékszel rá.{15} És akkor rájössz, most már két fontos dolgod hiányzik, és egyikről sem tudod, hogy mi az. Nos, igen. Pontosan ilyen volt az egész hetem.

Vásárold fel az összes hógömböt, közeleg a zombiapokalipszis! Amennyiben szeretnél gyorsan egy rakás seggfejet találni egy helyen összezsúfolódva, csak menj ki a reptérre. Normális körülmények között az emberek mondjuk 5 százaléka seggfej. Tájékoztatásul: a maradék 2 százalék rohadék. 10 százalékuk okés, de többnek képzelik magukat nálad. 10 százalékuk nagyszerű ember. Mindaddig, míg erősebben meg nem lököd őket, mert akkor kinyírnak. 0,0001 százalékuk sorozatgyilkos vagy olyan ember, aki szándékosan túl kicsi nadrágokat készít. Körülbelül 32 százalékuk igazán fantasztikus (de titokban attól félnek, hogy valami baj van velük [ami igaz is, éppen ezért olyan csodásak]). 6 százalékuk megkérdőjelezi ezt a százalékolást, és követeli, hogy láthassa az eredeti számokat. De nem adom nekik oda, mert ez a könyv nem a statisztikákról szól. Különben is, a statisztikák 37 százalékát hasraütésszerűen találják ki, ezért igazán nem értem, mit vársz tőlem. Mint ahogy említettem (és mielőtt a matematika durván félbeszakított), normális körülmények között az emberek körülbelül 5 százaléka seggfej. Menj ki egy átlagos reptérre, és a seggfejek száma exponenciálisan megemelkedik. Lehet, hogy most nem értesz egyet, és azt állítod, te bizony sosem láttál egyetlen seggfejet sem azon a reptéren, ahol gyakran megfordulsz, de ez csak azért lehet, mert te is az vagy. Bocsika! Akkor nem hibáztatlak, ha ez nem igazán rajtad múlik. És hidd el, átérzem a helyzetet. Bármikor, ha szöveges feladatot kell megoldanom, nyüszítő állatkává változom, és gyakran azon kapom magam, hogy szekrényekbe rejtőzöm, úgyhogy én nem ítéllek el. De egy kicsit mégis. Ugyanis azzal, hogy én elbújok a matekfeladatok elől, nem bántok senkit (talán csak a szekrényt), míg ha seggfej vagy egy repülőgépen, akkor legszívesebben odébb löknélek egyjó

nagy bottal. Amúgy ez egy rendkívül érdekes jelenség. Azok az emberek, akik (a repülőtéren kívül) normális esetben kinyitják előtted az ajtót, vagy megállítják a forgalmat az úttesten áthaladó kiskacsák miatt, a reptéren hirtelen átváltoznak, és teljes nyugalommal gázolnak át idős hölgyeken, rúgnak odébb kisgyerekeket, csak azért, hogy elfoglalhassák az előre meghatározott és borzalmasan szűk ülőhelyüket. Tömegbe csoportosulva köröznek a beszállópult előtt, elállják az utat azon utasok elől, akiknek a beszállókártyájuk korábbra szól, és fenyegetően néznek bárkire, aki megpróbálja kikerülni őket. Néhány órával később – abban a pillanatban, ahogy a gép megkezdi a leszállást – ugyanezek az emberek zihálva kapkodják a levegőt, és riadt kisállatként tekintgetnek körbe a biztonsági övükbe kapaszkodva. Majd abban a pillanatban, ahogy a „biztonsági övet bekapcsolni!” lámpa kialszik, felpattannak a helyükről, csak azért, hogy agresszíven elfoglalhassák az első helyet abban a sorban, amelyik egy ideig úgysem megy sehová. Sokat töröm a fejem az ilyen embereken. Biztos valami furcsa sorbanállási fétisük lehet. Személyes véleményem szerint egy repülőtársaság két dolgot tehet, hogy kellemesebb legyen az utazás mindenkinek. Először is azoknak, akik elveszik a beszállókártyákat, fel kellene ismerniük azokat az embereket, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindenáron elsőként akarnak felülni a gépre. Az ilyen embereknek magasba kellene emelni a kezét, majd hangosbeszélőn vidáman bejelenteni: „ÖN, URAM! Ön lett az első azok közül, akik valami megmagyarázhatatlan, kétségbeesett lelkesedéssel akarnak felszállni a repülőgépre, amelyik egyébként sem indul el, amíg az összes utas el nem foglalja a helyét. Gratulálunk! Meséljen, milyen érzés nyertesnek lenni?” A legjobb esetben ettől majd rájön, hogy hülyén viselkedett, elvicceli a dolgot, és mostantól lenyugszik majd a picsába. A legrosszabb, ami történhet, hogy nekiáll ordítozni, de legalább mindenki más jól szórakozik majd. Akkor adjanak nekik egy kisebb érmet és egy kis dózisú nyugtatót. Meg annak is, akinek mellé kell ülnie. És ha már osztogatják, én is kérek egy kis

nyugtatót. Tudjátok mit, nyugtatót mindenkinek! (Elnézést, hogy gendersztereotipizálok, de azért az az igazság, hogy ezek az emberek általában férfiak, és legtöbbször öltönyt viselnek. És gyakran a leggazdagabbak közé tartoznak. És néha ez a valaki a férjem.) Most komolyan, ha mindannyian kapnánk nyugtatót, akkor nem lenne szükség a tervem második részére. Egy ellenszenves ember mindig akad, aki vagy azért dühöng, mert nem fér el az óriási táskája, vagy rasszista kijelentéseket tesz olyan emberekre, akik valójában nem terroristák, vagy túl sok nyugtatót vettek be, és most nem tudnak nyelni. (Én is jártam így, de saját védelmemben el kell mondjam, hogy én csak összekevertem a szorongáscsökkentőmet a gyomorégésre szedett pirulámmal, és szeretném azt hinni, hogy valójában nem „folyt a nyálam”, csak kicsit túl sok volt belőle a számban.) Akárhogy is, az egész közösségnek jót tenne, ha a légiutaskísérőknek lehetőségük lenne egy piñata bottal fejbe vágni egy utast (járatonként) azért, mert ő a legnagyobb idióta az egész repülőgépen. Nem okoznának maradandó sérüléseket, de ha többször előfordul velük, csak feltűnne nekik, mert MI MÁSBÓL TANULNÁNAK, HA NEM EBBŐL? Mindez azért is lenne hasznos, mert mindannyian egy kicsit feszültek vagyunk, és előítélettel viseltetünk mások iránt egy repülőgépen, így eljönne az idő, hogy mindannyian kapunk egy nagyot a fejünkre, mintegy emlékeztetőül, hogy legyünk már tekintettel másokra is. Valószínűleg engem azért vágnának fejbe, mert a szorongásom rosszabbodik a repülőgépen, és ilyenkor kissé pánikolok. Általában felmegyek a Twitterre, és mindenkinek elmondom, hogy szeretem őket, mert ez az a pillanat, amikor a szorongásgátlóm hatni kezd, úgyhogy szuperérzelgőssé válok, és be vagyok tojva, hogy meg fogok halni. Olyan, mintha ecstasyt szednék, csak nem szexelni akarok meg bulizni, hanem azt szeretném, ha valaki simogatná a hajamat, és régi ír kocsmadalokat énekelne nekem. Sajnálatos módon mindig olyan utas mellé kerülök, aki nem ismer egyetlen kocsmadalt sem, és egész úton tortadiagramokat gyárt, ami a legrosszabb felhasználási módja egy

tortának. A legutóbbi könyvbemutatóm miatt folyamatosan utaznom kellett, és ettől a szorongásom olyan méreteket öltött, hogy végül egy közepes idegösszeomlást kaptam, amit valamilyen okból mindenki csak úgy emleget már, hogy „Vitális Kimerültség”. Az agyturkászom azt javasolta, ha továbbra is ilyen sokat utazok, nézzek utána, hogy kaphassak egy segítő állatot, amit kifejezetten arra képeztek ki, hogy érzelmi támogatást nyújtson a szorongásos betegeknek. Gondolkodtam rajta, hogy kiképeztetem a macskámat, Hunter S. Thomcatet, de aztán eszembe jutott, hogy a mozgó autóban mindig spontán hasmenése lesz az idegességtől, és akkor elképzeltem, hogy egy olyan macskát tartok a karomban, aki heveny repülőgép-vérhasban szenved. Ez nem valószínű, hogy segítene a szorongásomon, inkább egy újabb (és nem túl higiénikus) okot adna az aggodalomra. Körbetelefonáltam a különböző segítő állatokkal foglalkozó specialistákat, és beszéltem egy hölggyel, aki elmondta, hogy legjobb lenne egy olyan állatot választani, akit már kiképeztek, és a megfelelő vérmérséklettel rendelkezik. Azt is hozzátetette, hogy a macskák általában nem alkalmasak segítő állatnak, a macskáim meg utálják a kutyákat, úgyhogy azt gondoltam, hogy ezt cseszhetem, de akkor a hölgy azt mondta, hogy az ADA által legújabban elfogadott törvény szerint „a szorongásos betegeknek lehetőségük van arra, hogy segítő pónikkal utazzanak a repülőgépjáratokon”. Vagyis felvihetek magammal a gépre egy átkozott pónit. Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy póni nem férne el sem az ülésem alatt, sem az ölemben, de egészen beleéltem magam abba, hogy egy kicsi, gyógyító póni álldogál mellettem a folyosón, miközben én befonom a sörényét. Plusz Póni Danza nagyszerű szolgálatot tehetne, mint ruhaszállító. Nem a bőröndbe pakolnék, inkább az extra ruhákat ráaggatnám, és akkor még bőrönddíjat sem kellene fizetnem! Sőt a póni sem fázna meg, mert a kardigánomat viselné. Próbáltam meggyőzni Victort, hogy mindenki csak nyerne vele, de ő mindenféle szarságot hordott össze, hogy miért nem jó ötlet, hogy a házban

tartsunk egy pónit, még akkor is, amikor emlékeztettem, hogy a mentális betegségem miatt van rá szükség. Erre ő azt mondta, ha mindig a mentális betegségem alapján döntenénk, akkor végül egy rakás lóval bújnánk ágyba. Megismételtem, csak egy segítő pónira van szükségem, de azt mondta, hogy ismer már, egy idő múlva biztos kitalálnám, hogy a póni magányos volt, ezért egy nap arrajönne haza, hogy tele van a ház pónikkal. Nem válaszoltam, mert mindketten tudtuk, hogy igaza van. Emellett tuti, hogy azt a nőt, aki pónit visz magával egy repülőgépre, minden egyes alkalommal fejbe kólintanák egy hülye piñata bottal, és Victor csak saját magamtól akart megmenteni. Meg egy agyrázkódástól. Ugyanakkor, az igazat megvallva a pónik nem sokban különböznének attól a sok furcsaságtól, amiket a repülőgépeken láttam. Például amikor egyszer egy olyan nő ült mellettem, aki a legnagyobb hangerőn hallgatta végig a telefonján lévő összes csengőhangot az alatt a 30 perc alatt, amíg arra vártunk, hogy mindenki felszálljon a gépre. Vagy amikor Victor az elnöki klub egy csendes, fakabinjában ült, ahova a nagyon fontos emberek mennek dolgozni, míg az átszállásra várnak. A mellette lévő sorban ült egy idősebb úr, a fülhallgatóját a laptopjába dugva nézte a True Bloodot, amikor egyszer csak ráordított a képernyőre: „SOOKIE, VIGYÁZZ!” Mindezt olyan hangosan, hogy ijedtében Victor is felsikkantott. Vagy amikor egy csávó két sorral előttem annyira óvatosan igyekezett tartani a telefonját, hogy a körülötte ülők közül senki ne vegye észre, hogy kemény pornót néz a repülőn. És valószínűleg senki nem is vette volna észre, ha rendesen beledugta volna a fülhallgatóját a jackdugóba, de nem sikerült neki, ezért csalódottságában felnyögött (vagyis, remélem, hogy ezért), és egyre hangosabbra és hangosabbra vette a hangerőt, míg rá nem jött, hogy mi lehet a probléma. Vagy a nő, aki előttem állt a biztonsági kapunál, és arra kérte az őröket, világítsák át a macskáját, Dave-et is, mert meg akarta tudni, hogy megevett-e egy nyakláncot. (Mi a fenét művelsz, Dave? Szedd össze magad!) És be kell ismerjem, néha én vagyok az, aki jelenetet rendez. Mint amikor

egy antik kosarat hoztam haza Kaliforniából, de nem fért bele a bőröndömbe, ezért úgy gondoltam, majd hozom a kezemben, mint egy táskát. Csakhogy ez egy döglött tatuból készült kosár volt, aminek a fülét a tatu farkából készítették. És mivel nem fért el az ülés alatt, ezért megpróbáltam elrejteni az ölemben, de a légikísérő észrevette: „Asszonyom, megtenné, hogy felteszi a… ööö… tatuját az ülés fölötti tárolóba?” Erre én: „Látja, nem foglal tetemes helyet ez a tatu. Ráadásul ez már csak egy tetem.” Hiába, kényszerített, hogy tuszkoljam az ülésem alá, így végül ott sóhajtoztam a mellettem ülőnek, hogy letörött két körmöm a tatumon. Na, pontosan ez az, ami miatt az emberek utálnak repülővel utazni. Gondolkoztam rajta, hogy jövőbeni hasonló esetekre beteszek egy körömreszelőt az armadillóba (betuszkolom az egyik páncélja alá, így majd behajlik, ha épp nincs rá szükségem), és ez annyira jó ötletnek tűnt, hogy az is felmerült bennem, hogy tehetnék mellé még egy sajtkést és egy dugóhúzót is, így olyan lesz, mint egy Svájcibicska Armadilló. Egy Svájcicsika-dilló. Írtam egy jegyzetet a telefonomba, hogy majd készítsek egyet, de a helyesírás-ellenőrző kijavította Svájcibicska-dildóvá, ami őszintén, elég fájdalmasnak tűnik, és már kissé talán túlzás is. Victor szerint viszonylag újjelenség, hogy az emberek seggfejjé változnak repülés közben, mert 20 évvel ezelőtt minden sokkal egyszerűbb volt, és kevésbé stresszes. Én ehhez nem tudok hozzászólni, ugyanis a mi családunk mindig autóval vagy lakókocsival ment nyaralni. Ebbe beletartozott egy nyári utazás Lost Maplesbe (amikor kilencéves voltam). Egyik nap, amikor visszaértünk a nagyszüleink lakókocsijához, miután az egész délelőttöt horgászással töltöttük, azt vettük észre, hogy egy csapat mókus lyukat rágott a sátrunkba, és mindent teleszart. Elborzadva, de azért kissé lenyűgözve állapítottuk meg, hogy olyan volt, mintha egy szarral teli locsoló szabadult volna el ott. Könnyen lehet, hogy a szomszédos mókusok bedühödtek, amikor észrevették, hogy a sátorozók az erdőbe járnak könnyíteni magukon, erre azt gondolták: „Hogy lehettek már ekkora parasztok?! Épp odaszartatok a nappalimba! Na, majd meglátjátok, mit művelünk a ti nappalitokkal! Velünk

ne húzzatok ujjat, idióták!” Nehéz megmondani, a mókusokon nehéz kiigazodni. Ugyanakkor a mérges, szaros kis mókusok a nyomába sem érnek a mérges, repülővel utazó, seggfej embereknek. Ha valaha is kételkedtél volna ebben, akkor valószínűleg még nem találkoztál olyannal, aki visszautasította volna, hogy helyet cseréljen egy szülővel, akinek a nagyon kiskorú gyermekét valamilyen megmagyarázhatatlan okból a repülőgép másik felében helyezték el. Egyszer Chicagóban láttam, ahogy egy férfi nem akart helyet cserélni egy anyával, aki hiába vett jegyet a 10 hónapos csecsemőjének, nem egymás mellé ültették őket. Megkérte hát a pasit, hogy cseréljen vele helyet: ugyanúgy az ablak mellé ülhet, csak néhány sorral odébb. De a csávó kikérte magának: „Azon a helyen ülök, amit kijelöltek számomra, mert ez a szabály. EZ AZ ÉN SZÉKEM” – közölte dühösen, majd puffogva leült. Annyira szerettem volna, ha erre az anya feláll, és ezt válaszolja: „Tudja, mit? Legyen! Ez úgyis a kisbabám helye, én majd ott leszek néhány sorral odébb. Jó utazást, kicsim. Uram, remélem, élvezni fogja az ordítást és azt, hogy lepisilik.” Természetesen, mire erre sor kerülhetett volna, a többi utas gyorsan átadta a helyét az anyának és a babának. Kár, pedig az lett volna aztán a büntetés! Egy síró, rugdosó kisbaba mellett utazni nem vicces, majdnem annyira pokoli tud lenni, mintha te vagy a síró, rugdosó kisbaba szülője, ami tulajdonképpen pont annyira szörnyű, mintha te magad vagy az a síró, rugdosó kisbaba a repülőgépen. Tavaly a CNN-en élőben nyilatkoztam a „gyerekmentes” repülőjáratok ötletéről. Elmagyaráztam, hogy ha valóban elkezdjük elkülöníteni az utasokat, akkor inkább én már azt pártolnám, hogy „seggfejmentes járatokat” indítsanak, mert a kisbabák szinte sosem kérnek meg arra, hogy csatlakozz velük a Mile High Klubba, vagy nem a gépen vágják le a lábkörmüket, vagy semmi egyéb borzasztó dolgot nem művelnek, pedig hosszú listám lenne arról, mi mindent láttam én már egy repülőn. A műsorvezető kissé elborzadt, hogy élő adásban kiejtettem a számon a seggfej és a mile high klub szavakat,

de igazán nem értem, mi mást vártak tőlem. Néhány hónappal korábban ugyanis az anyucik és a politika című témáról kérdeztek, én meg azt mondtam (élő adásban), hogy általában nem szoktam egyik témáról sem írni, de kissé leereszkedőnek találom, hogy bárki engem anyucinak nevezzen, hacsak nem ő az, aki a mézesbödönömből bújt ki. Majd hozzátettem, hogy én azt szeretném látni, hogy a politikai jelöltek arra terjesszék elő a javaslataikat, hogy mit terveznek zombiapokalipszis esetén, vagy ha a robotok átveszik a hatalmat, vagy ha netalántán az internet öntudatra ébred, mert akkor legalább érdekes dolgokról szólna a vita. Meglepő módon, a CNN többé nem kérte, hogy nyilatkozzak nekik. (Ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy az élő adás előtti interjúban megkérdeztem a nőt, hogy mondhatom-e azt élő adásban, hogy vagina, de azt mondta, hogy inkább ne. Erre megkérdeztem, hogy: „Nos… mondhatom a tévében azt, hogy mézesbödönöm?” Mivel nem az angol volt az anyanyelve, segítséget kért a körülötte ülőktől, azt ordítva: „Jó a mézesbödönöm?”, majd azt mondta, úgy tűnik senkinek nincs kifogása ellene. Ugyanakkor az is lehet, hogy azért nem volt baja vele senkinek, mert nem tette a megfelelő szövegkörnyezetbe, így senki nem vette észre, hogy ez csak egy eufemizmus. De az is lehet, hogy az irodában mindenki azt hitte, hogy a nő csak azt szeretné, ha megdicsérnék az ő mézesbödönjét. Mindezek ellenére szerintem a CNN egész jól jött ki a dologból, hiszen ez a klip lett a nap legnézettebb videója, és az is jó érzés volt, hogy felhívhattam a szüleimet, hogy elmeséljem nekik, hogy „a mézesbödönöm népszerű lett az interneten”. Bár utólag visszagondolva, talán ez így nem volt annyira szerencsés megfogalmazás.) Victor, aki hetente utazik a munkája miatt, azt gondolja, hogy az egyre növekvő biztonsági előírások őrjítik meg az embereket a repülőtéren, és emiatt az összes logikai érzéküket elveszítik. Például egyszer látott egy csávót, aki egy kisebb hordónyi jegesteát cipelt a kézitáskájában. A biztonsági őr előhúzta a csöpögő üveget, és olyan bizalmatlanul szemlélte, mintha legalábbis kézifegyvert tartana a kezében. Idegesen ezt mondta: „Uram, most

kérdeztem, hogy van-e a táskájában folyadék.” A férfi erre ingerlékenyen így válaszolt: „Nincs. Ez jegestea.” Az őr megmerevedett egy pillanatra, sóhajtott, majd elmagyarázta, hogy „a jegestea bizony folyadék”, mire az utas lekezelően visszaszólt: „Nem, kisapám. EZ INNIVALÓ.” A biztonsági őr fejbe vágta egy piñata bottal. Legalábbis az én világomban ez történt volna. Mindenkivel előfordul, hogy véletlenül egészen furcsa dolgokat próbál átcsempészni a biztonsági ellenőrzésen, és rendre rajta is kapják miatta. A barátunkkal, Jasonnel gyakran utazunk együtt, és ő az, aki állandóan valami oda nem való dolgot akar felvinni a repülőre. A múlt héten például Victor és Jason konferenciára utaztak Vegasba, és Jason úgy akart felszállni a gépre, hogy ipari mennyiségű hajzselé volt a táskájában. – Úgy nézett ki, mintha egy borbélyiskolából hozta volna – mesélte később Victor. – A biztonsági őr meg hitetlenkedve mondta: „Uram, ez 2,5 kg-mal több a megengedettnél”. Jason csak megvonta a vállát, kivett a zseléből egy nagy maréknyit, és rátette a hajára, hogy majd jó lesz későbbre. Akkora volt az egész, mint egy lisztesdoboz! Mind a két kezed elfért volna benne! Próbáltam meggyőzni Victort, hogy Jason valószínűleg azért csinálja ezt, hogy őt szívassa, de Victor kételkedett. – Nem hinném. Ugyanezt csinálta tavaly is Kínában. Panaszkodott, hogy vett egy üveg bort, és nem engedték át az ellenőrzésen, ezért dühében ott helyben megitta az egészet, hogy ne vesszen kárba. – Jól megmutatta nekik – mondtam én. – Ja. Megmutatta, hogy néz ki egy részeg amerikai, ahogy a cipőjét próbálja felhúzni. És ugyanezt csinálta tavaly, amikor Mexikóban voltunk. Emlékszel, amikor két liter csiliszószt vett a repülőtéren? – Na, az elképesztő volt! – bólogattam. – De majdnem biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert mindannyian olyan részegek voltunk, hogy nem jutott eszünkbe, hogy még nem mentünk át a biztonsági ellenőrzésen. Amúgy meg a csiliszósz nem számít vámmentes innivalónak?

Victor dühös pillantásokat vetett, de szerintem magában hangosan nevettett a viccen. De hogy ez az egész szép ívet zárjon, elmondom, hogy kezdem gyanítani, hogy az ok, ami miatt az emberek idiótává válnak a repülőtereken, az bizony nem más, mint a zombiapokalipszis. Mindjárt megmagyarázom: Észrevetted, hogy azoknak a dolgoknak a listája, amiket a tájékoztatótáblák szerint bevihetsz a repülőtérre, szinte pontosan megegyezik azzal, amire szükséged lehet, ha kitörne a zombiapokalipszis? Kardok, fegyverek, gránátok, húsvágó bárdok, öngyújtók, fertőtlenítőszerek, alkoholos italok, láncfűrészek: én ezeket a dolgokat szeretném magamnál tudni, ha zombijárvány törne ki a B Terminálban. Tulajdonképpen, ha a reptéren támadnak meg minket, akkor mind cseszhetjük, úgyhogy az is lehet, hogy az emberek nem bunkók, csak ijedtek, mert elvették a fegyvereiket. Még maga a terminál (más szóval A Végállomás) is olyan, mintha azt mondanák: „a biztos halál felé tartasz”.

A jó hír az, hogy így a repülőtéri biztonságiaknak valószínűleg van egy hatalmas rejtekhelyük tele bokszerekkel, gránátokkal és láncfűrészekkel, amiket az utasoktól koboztak el, tehát biztos lenne mivel felfegyverkezni, ha arra kerül a sor. (Zárójel: Lehet egyáltalán még bokszert kapni? Én tuti ideges lennék, ha le kellene adnom, nem olcsó mulatság ám egy ilyen.) Mindig csinálok fotót a plakátokról, amelyek azokat a tárgyakat mutatják, amelyeket tilos bevinni a repülőtérre. Ezt használom vázlatnak a saját zombi-

támadás elleni katonai felszerelésem összeállításához, és mindig érdekes látni az eltérő variációkat a különböző reptereken. Egyik-másik eléggé félelmetes, és olyan tárgyakkal van tele, amelyekről nem is gondolnád, hogy egyáltalán figyelmeztetni kell rá bárkit, hogy ne hordja magánál. Mint például gépfegyver vagy dinamit. Más táblák a túl sok folyékony halmazállapotú dologra helyezik a hangsúlyt. A mi repterünk táblája szerint pedig hógömböt nem vihetsz be a reptérre. Isten az Atyám. Hógömböt! Ami igazán furcsának tűnik, hiszen ha megtámad egy zombi, valószínűleg nem az lesz az első gondolatod, hogy: „JÉZUSOM, bárcsak nálam lenne a hógömböm!”

Victor nemrégiben átnézte a folyamatosan újabb tárgyakkal bővülő listámat, amelynek címe: Mi Az, Amit Nem Vihetsz Be a Repülőtérre, Pedig Jól Jönne

Zombiapokalipszis Esetén, és szerinte van, ami nem illik oda. – Miért szerepel a pia is a listán? – kérdezte. – Bolond vagy?! Szerinted végigcsinálom a zombiapokalipszist józanul? – feleltem a fejemet csóválva. – Nem hinném. Ráadásul az alkohol remek fertőtlenítőszer. – Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a tejkaramella-likőr a legjobb választás a sebek fertőtlenítésére. Túl jól ismer. – És mi ez a többi dolog: vízipisztoly? Lacrosse-bot? Csupa olyan dolog, amivel te szeretnél játszani. – Nem érted – magyaráztam mérgesen, közben úgy néztem rá, mintha bolond lenne. – Ezekhez a fegyverekhez nem kell lőszer. A lacrosse-bottal elkapod a zombit, de mégis távol tartod magadtól, miközben savat spriccelsz rá. – Savat. Ami kimarja a vízipisztoly műanyagját – válaszolta. – Ó! – mondtam én. – Oké, rendben. Akkor majd megtöltöm szentelt vízzel arra az esetre, ha vámpírokkal találkozom. – Hogy mi? Vámpírokkal? Csak sóhajtani tudtam a tájékozatlanságán. – Ha kiderül, hogy zombik valójában léteznek, akkor bármi megtörténhet, Victor. Sőt, azt hiszem, el kell kezdenem egy újabb listát Vámpírok Esetére címmel. UGYANIS ÉN LEGALÁBB ELŐRE TERVEZEK. Victor kiröhögött, hogy akármit mond, én védekezni kezdek, de biztos vagyok benne, hogy a védekező álláspont fontos, ha az ember éppen szörnytámadásra készül. Seggfej és defenzív. És közömbös a kisbabákkal szemben, akik csak hátráltatnak. Meg karókká élesített piñata botokkal felfegyverkezve, vámpírok esetére. Csak így lehet túlélni. Oké, végül is talán nem mindig a repülőtér a világ legrosszabb helye.

APPENDIX: INTERJÚ A SZERZŐVEL Amire kíváncsi vagyok: Meghalni könnyű Viccelni nehezebb A klinikai depresszió kurvára nem gyerekjáték Amikor a legutóbbi könyvem megjelent, nagyon igyekeztem elkerülni azokat az embereket, akik interjút akartak készíteni velem, mert attól féltem, hogy valami rosszat mondok, és mert nem találtam a nadrágomat. Ezért elhatároztam, ebbe a könyve beleteszek egy egész fejezetet kérdésekkel és válaszokkal, amit az újságírók használhatnak, ha cikket kell írniuk, vagy csak szükségük lenne egy idézetre. Furcsának tűnhet, hogy erre használok egy egész fejezetet, de van értelme, mert mindig előfordul, hogy vannak olyan történetek, amik nem kerülnek be a könyvbe, no meg mindig van, ami miatt bocsánatot kell kérni, és azok meg szépen elférnek itt. És tudom, az is különös, hogy az appendix a könyv közepén szerepel, és nem a végén, ahol lennie kellene, de higgyetek nekem, itt sokkal jobb helye van. Hiszen a vakbelünk (latinul appendix) is a testünk közepén található, tehát igazán érthető. Valószínűleg a Jóisten is ismerte ezt a problémát, amikor Ádám panaszkodni kezdett: „Nem akarok hálátlannak tűnni, de fáj a talpam járás közben. Ez normális? És mi ez a talpamon, egy daganat?” Erre Isten így felelt: „Nem daganat. Az az appendixed, mindenki tudja, hogy azt a végére kell tenni. Olvass csak el egy könyvet!” De Ádám tovább értetlenkedett: „Tényleg? Nem akarom megkérdőjelezni a hozzáértésedet, de úgy tűnik, mintha porszem került volna a teremtésbe. Plusz a kertben lakó kígyó is azt mondta, hogy ez az izé nem csinál semmit.” Isten csak megcsóválta a fejét, és

azt dünnyögte: „Jézus, az a rohadék kígyó olyan, mint a TMZ.” De Ádám csak nem hagyta abba: „Ki az a Jézus?” „Egyelőre senki – felelte Isten. – Csak egy ötlet, amivel eljátszadoztam.” És akkor Isten letépte az appendixet Ádám lábáról, és a közepébe ragasztotta, hátha még szükség lesz rá. De aztán másnap valószínűleg Ádám már barátnőt akart, és akkor Isten azt mondta: „Egy bordádba fog kerülni ez a kérés.” Ádám meg panaszkodni kezdett: „De hát arra szükségem van! Nem tudnád inkább a vakbelemből csinálni?” Erre már a kígyó is előkerült, és azt sziszegte: „Most komolyan, mi szükséged van arra? Nem ez az az izé, amelyik minden ok nélkül csak úgy szétrobban néha?” Erre Isten meg: „EHHEZ SEMMI KÖZÖD, JEFFERSON! KEZDEM BÁNNI, HOGY MEGTEREMTETTELEK!” Ádám meg: „Hogy, mi? Felrobbanhat?!” Erre Isten már dühös lett: „NEM ALKUDOZUNK, ÁDÁM!” Na, hát valószínűleg ezért van az appendixünk középen, és ezért kell néha eltávolítani. Megkértem Victort, hogy játssza ő az interjúztató újságírót, mert senki más nincs itt, csak a macskák, azok meg képtelenek arra, hogy ne térjenek el a tárgytól. (Victor mondatait kövér betűtípussal jelöltem, ő az, aki nem annyira rajong azért, hogy belerángattam ebbe. Én vagyok a nem kövér, aki nem visel nadrágot.) Tulajdonképpen mi a fenét csinálok itt? Azt játszod, hogy egy tekintélyes kiadvány riportere vagy. Olyan interjúkérdéseket kell feltenned, amiket az újságírók ellophatnak, amikor nem akarok beszélni velük. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem. Még szerencse, hogy itt vagyok. Kezdd valami dicsérettel. Mondjuk a hajamról. Oké. Ez az igazi hajad? Nem mind. De ezt nem illik megkérdezni.

Ó, bocsánat! Nem baj, megbocsátok. Csak emlékezz, mit tettem érted, amikor kritikát írsz a könyvemről. És ne felejts el olyan szavakat használni, mint hogy „forradalmi”, meg olyan kijelentéseket tenni, hogy „vásárolj egy tucattal mindenkinek, akit ismersz”. Miért írnék ajánlót a könyvedről? A férjed vagyok. De most riporter vagy! Anyám, borzalmas vagy a szerepjátékban! Hát, jó. Én azt gondolnám, hogy egy depresszióról szóló könyvben, mire idáig ér az olvasó, már csak elmagyaráztad, mi az a depresszió. Ezt nehéz megfogalmazni. Nos, ez egy könyv, úgyhogy mondjuk megpróbálhatnád… Hát jó. A depresszió olyan… szóval olyan, mint amikor lassan görgetsz egy több száz oldalas Word-dokumentumot, hogy megtaláld azt a bekezdést, amit ki kell javítanod, de amikor megtalálod, és elkezdesz gépelni, automatikusan visszavisz a szöveg végére, mert elfelejtetted odakattintani az egeret, ahova írni akartál. És akkor az asztalba vered a fejed, mert már megint elvesztetted, amit kerestél. És akkor bejön a főnököd, miközben te ott ülsz, arccal az asztalodra borulva, és látod a cipőjét, úgyhogy gyorsan megszólalsz: „Nem alszom! Csak a fejemet verem az asztalba, mert épp elbasztam valamit!” Hmm… Ja, nem, ez nem az. A depresszió olyan, mint amikor nem tudod levágni azt a vastag műanyag védőszalagot az újonnan vásárolt ollódról, mert nem találod az ollódat. Ezért inkább felkiáltasz, hogy a fenébe is!, és a világon minden más módszerrel megpróbálod szétnyitni az ollót, de csak műanyag kenőkést találsz otthon, ami meg persze semmire nem jó. Úgyhogy ott állsz a

konyhában az ollóval, amit nem tudsz használni, mert nem találod az ollót, ezért ideges leszel, és behajítasz mindent a szemeteskukába, és egy hétig a kanapén alszol. Na, ilyen a depresszió. Tehááát? Nem, várj! A depresszió olyan, mint amikor nem akarsz többé sajtot enni. Érted, sajtot! Szeretnék segíteni, de nem tudom, hogy az a jobb, ha arra biztatlak, fejtsd ki bővebben, vagy ha inkább megkérlek, hogy ne fejtsd ki bővebben. Oké, újrafogalmazom. Néha őrültnek lenni olyan, mint amikor egy démon lakik benned. És amikor csendes sétányokon járkálok, vagy hangos partikra és sötét mozikba megyek, ez a kis démon velem együtt tekint ki a világra. Néha alszik, máskor játszik. Néha velem együtt nevet, máskor meg akar ölni. De mindig velem van. Valamilyen módon mindnyájunkat hatalmában tart valami. Néhányunkat a pirulák vagy a bor. Másokat a szex vagy a szerencsejáték. Vannak, akiket az önpusztítás, a düh vagy a félelem. És néhányunk meg cipeli ezt a benne lakozó apró démont mindenhová, aki óriási felfordulást csinál az elménkben, feltépi a rossz emlékeket rejtő régi poros ládákat, a maradványokat meg szétdobálja mindenfelé. És ez a démon gyakran magára ölti azoknak az arcát, akiket valaha megbántottunk. Vagy azokét, akiket szerettünk. Néha meg – és ez a legrosszabb – a mi arcunkat viseli. Amikor látod magadat tehetetlenül heverve az ágyadban, mert nincs erőd ahhoz, hogy felkelj onnan. Vagy amikor azon kapod magad, hogy a szeretteiddel ordítasz, mert segíteni szeretnének rajtad, de nem tudnak. Vagy amikor az árokparton ébredsz, mert megpróbáltad ivással vagy dohányzással elnyomni a fájdalmat; vagy kitáncolni magadból azt a fájdalmat vagy éppen annak a hiányát. Olyankor sokkal inkább hasonlítasz egy démonra, mint saját magadra.

Nem mindig hiszek Istenben, de hiszek a démonokban. A pszichiáterem mindig azt mondja, hogy „De ha hiszel a démonokban, akkor ebből az következik, hogy Isten is létezhet. Ez olyan, mintha hinnél a gnómok létezésében, de abban nem, hogy vannak küklopszok.” Most erre mondhatnám, hogy számtalan gnómmal találkoztam életem során, de még szinte egyetlen küklopsszal sem, de értem, hogy mit akart mondani. Nem létezhet sötétség világosság nélkül. Nem létezhet ördög anélkül az Isten nélkül, aki teremtette őt. Nem létezhet rossz jó nélkül. És nem élhetek a démonom nélkül. Azt hiszem, ez így rendben is van nekem. Nehéz megmondani. A pszichiáterem azt mondja, hogy amikor az élet nehézzé válik, úgy kellene felfognom a mentális betegséggel való küzdelmet, mintha „démonűzésre indulnék”. Én meg erre azt feleltem: „Nos, nem csoda, ha mindig rosszul csinálom, mert én még futni is utálok, nemhogy démonokat űzzek.” És akkor figyelmeztetett rá, hogy megint poénnal próbálom elütni a dolgot, és elmagyarázta: „A démonűzést nem lehet egyedül végezni. Van, aki papot és szenteltvizet kér. Más a hitét hívja segítségül. Van, aki gyógyszerekkel meg terápiával harcol ellenük. De akármit is csinálsz, nehéz feladat.” „És az ember általában hányással a pólóján végzi” – vágtam rá én. Egyre több kapcsolatot vélek felfedezni itt. Elgondolkodtam, vajon én lennék a pap ebben a történetben? Nagyon remélem, hogy nem, mert azok majdnem mindig meghalnak a végén, épp amikor azt gondolják, már minden megoldódott. Ez a példa kezd teljesen halálra rémíteni. Te most előadtál egy esszét az interjúnk közepén? Igen, bocsánat. De te csinálod az interjút, úgyhogy tulajdonképpen a te hibád, hogy nem irányítod a beszélgetést. Persze, hibáztassuk az áldozatot! Nekem nincs depresszióm, de láttalak

szenvedni tőle. Mit tanácsolnál annak, aki nem tudja, hova forduljon? Minden mentális betegség más, mert minden ember különböző. Nincsenek könnyű megoldások, de sok eszköz áll a rendelkezésünkre most, hogy az emberek végre elkezdtek beszélni róla. Először is meg kell találnod a módját, hogyan éld túl a depressziót, ami egyáltalán nem egyszerű. Mert amikor depressziós vagy, olyan kimerültnek érzed magad, mint soha az életben, és az agyad azt hazudja, hogy egyszerűen nem érsz annyit, hogy időt és energiát (amid egyébként sincs) pazarolj arra, hogy segítséget kérj. Ezért muszáj, hogy megbízz a barátaidban, a családodban és idegenekben, hogy segíthessenek neked akkor, amikor te képtelen vagy saját magadon segíteni. Sokan hajlamosak értéktelennek érezni magukat, csak mert az első vagy a második, vagy akár még a nyolcadik depresszió elleni módszer sem segít úgy, ahogy számítottak rá. De a betegség nem a te hibád. Nem rajtad múlt, hogy a gyógyszer vagy a terápia, amit a mentális betegségedre írtak elő, nem működik tökéletesen, vagy használt egy darabig, de már nem segít. Te nem egy statisztikai adat vagy, hanem egy ember. Ami neked használ, nem mindig segít rajtam (és fordítva), de hiszem azt, hogy mindenki megtalálhatja a számára legtökéletesebb kezelést, ha elegendő időt és türelmet szán a megtalálására. Ráadásul a pszichológusok állandóan átvariálják a szarságokat, így már ők maguk sincsenek teljesen képben mindennel. A mentális betegséget lehet, hogy átsorolják a fóbiák közé, a fóbiát meg a mentális zavarok közé. Sőt, meg is kértem az agyturkászomat, hogy olvassa el ezt a könyvet, és javítson ki mindent, ami mostanra már elavult, de a jövő héten úgyis minden megint idejétmúltnak számít majd, amikor frissítik az Őrültségek Nagykönyvét. Egyetértett, hogy valóban nehéz mindennel lépést tartani, de rámutatott, hogy a könyvet úgy hívják: A mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve. Mentségemre, szerintem elég uncsi ez a név, és sokkal több példányt adnának el belőle, ha az én címemet használnák. Vagy esetleg azt, hogy a Trónok harca 14. rész.

Íme, ezek azok, amik nekem segítenek: napfény, antidepresszánsok vagy szorongásoldók, B-vitamin-injekciók, megengedem magamnak, hogy depressziós legyek, amikor muszáj, vizet iszom, Ki vagy, doki?-maratont tartok, olvasok, megkérem a férjemet, hogy vigyázzon rám, ha szükségem van rá, összeválogatom egy kazettára azokat a dalokat, amelyektől jobban érzem magam, és nem engedem meg magamnak, hogy azokat hallgassam, amiket szeretnék, de amiktől csak sokkal rosszabbul lennék. Twitteren kommunikálok emberekkel, amikor félek az egész világtól. Amikor nem tudok aktívan időt tölteni a lányommal, összebújok vele a tévé előtt, vagy megkérem, hogy olvasson fel nekem. És amikor úgy érzem, hogy részt kellett volna vennem a szülői értekezleten, de nem tudtam, helyette igyekszem olyan pillanatokat átélni vele – mint amikor a takaróbunker alatt tanyázunk a macskákkal –, amiket remélhetőleg egész életében becsben tart majd. Mindig emlékeztetem magam arra, hogy a depresszió hazugságokat suttog a fülembe, és nem bízhatok meg a saját ítélőképességemben sem, amikor beteg vagyok. És amikor minden végképp elviselhetetlenné válik, akkor felhívom a lelkisegély-szolgálatot. Nincsenek öngyilkos hajlamaim, de a szakemberek többször beszéltek már le arról, hogy bántsam saját magamat. Segítenek, meghallgatnak. Ők átérzik azt, amit mondasz, és tanácsot adnak. Megnyugtatnak, hogy nem vagy őrült. Vagy azt mondják, hogy őrült vagy, csak a jó értelemben. Mert ez tesz különlegessé. Oké. Mi az, ami nem segít, amikor depressziós vagy? Mindenki különböző, ezért a legjobb, ha megkérdezed a beteg embert, hogy mire van szüksége. Például néhány ember Istent javasolja depresszió vagy önbántás esetére, és azt gondolom, hogy ez igazán hasznos lehet valakinek, aki nem én vagyok. Vannak, akik állítják, hogy csak „imádkozni kell azért, hogy elmúljon”, illetve hogy azért vagy depressziós, mert nincs kapcsolatod Istennel. Egyszer kipróbáltam Istent, de nem működött, ezért a felére csökkentettem az adagot,

így csak az maradt „Is”. „És még mi?” – kérdeztem én, de senki nem felelt. Valószínűleg azért, mert Isten nem teljes része az életemnek. Valaki más meg azt mondta, hálátlan vagyok, mert megadtam magam a depressziónak, pedig Jézus miattam halt meg, hogy nekem ne kelljen szenvednem. De most tök őszintén, Jézusnak is jó sok szarsággal kellett megküzdenie életében. Hát a csávót odaszögelték a keresztfához! Fogadok, hogy mellette is sétáltak el az emberek azt mondogatva: „Nahát, a fickónak biztos nem volt kapcsolata Istennel”, vagy csak elküldték neki azt az e-mailt: „Engedd be az Urat az életedbe”, esetleg „Isten meghallgatja imáidat”. Bár az e-mail akkoriban még nem volt népszerű, mindenesetre ő jobban járt, engem ugyanis halálra idegesít, amikor valaki azt mondja, hogy minden rendben lenne az életemben, ha többet imádkoznék. Vagy ha többet mosolyognék. Vagy ha kevesebb diétás kólát fogyasztanék. Azt biztosan állíthatom, hogy azzal segítesz a legkevesebbet, ha azt mondod valakinek: „Csak legyél egy kicsitjókedvűbb.” Ez majdnem olyan, mintha azt tanácsolnád annak, akinek épp amputálták mindkét lábát: „Sétáld ki magadból!” Vannak emberek, akik képtelenek megérteni, hogy sokunk számára a mentális betegség egy súlyos kémiai egyensúlyhiány következménye, és nem csak arról van szó, hogy „utáljuk a hétfőt”. Na, pont ezek a jóakarók azok, akik azt mondják, hogy azért nem gyógyulok meg, mert nem vagyok hajlandó összeszedni magam és mosolyogni. Ilyenkor szoktam eljátszani a gondolattal, hogy levágom mindkét karjukat, majd őket kezdem hibáztatni, mert nem fogják meg a levágott karjaikat, és viszik el a kórházba visszavarratni őket. „Csak fogd meg őket, és vidd el a kórházba. UGYAN MÁR, IGAZÁN NEM NAGY DOLOG, SARAH. Én folyton megfogok dolgokat. Mindannyian ezt tesszük. És nem, nem fogok segíteni, mert meg kell tanulnod, hogy ezt önmagadért kell megtenned. Biztos vagyok benne, hogy képes lennél rá, ha legalább megpróbálnád. Komolyan, te valójában nem is akarod, hogy legyen kezed.”

Nyilván ez nem a legjobb példa, hiszen általában nem veszítjük el a kezünket akaratlan kémiai egyensúlyhiány következtében. Hacsak az én mentális betegségem miatt le nem vágom a te kezedet, mert akkor valóban kémiai egyensúlyhiány vezetett ahhoz, hogy leessen a karod, tehát mindenki veszélyben van. Igazából azt akarom mondani ezzel, hogy mindnyájan szenvedünk, ha a mentális betegségeket nem vesszük komolyan. Mit teszel akkor, ha az emberek nem értik, mi a depresszió? Néha az emberek olyanokat mondanak, hogy: „Hogyan sajnálhatod magad ennyire, amikor emberek éheznek Grönlandon?” Erre én: „Mittomén. Tehetséges vagyok?” És amúgy sem tehetsz jót, mert ugyanezt mondják akkor is, ha jó kedved van. „Hogy nevetgélhetsz ennyire, amikor emberek éheznek Grönlandon?” Újra mondom, fogalmam sincs. Nem kérdezgetek éhező grönlandiakat, hogy érzik magukat attól, hogy a svédek rákosok és elvesztették a karjukat. (Azt sem tudom, hogy ez az állítás egyáltalán igaz-e Grönlandra vagy Svédországra, nem igazán vagyok naprakész földrajzból.) A lényeg az, hogy néha szar dolgok történnek, néha meg nem. Az én mottóm ez: „Élvezd ki a nem szar pillanatokat, mert közeleg a szar.” És fordítva. Ez egyszerű alapinformáció az élethez. Valamelyik családtagod megbetegszik. Le kell vinned a kutyát. Felfedezel egy csomót a melledben. Mindenki azt mondja, nem kellene glutént enned. Ennek sosincs vége, úgyhogy csak haladj az árral, és ne kérj bocsánatot az éhező emberek miatt. Hacsak nem te vagy az, aki embereket éheztet, mert akkor tökre elnézést kéne kérned. Értem. Kérj elnézést, ha embereket éheztetsz. Hasznos gondolat. Ugye? Jut eszembe, fel kell tenned nekem ezt a kérdést, amit ide írtam, mert biztos vagyok benne, hogy kapóra jön majd. Oké. Ez eléggé etikátlannak tűnik, de mit bánom én! „Sokan kritizálták ebben a könyvben azt, hogy (ide helyettesítsd be azt, ami éppen felbőszítette őket).” Mit üzensz nekik?

Ez egy nagyon jó kérdés. Hát, te írtad. Rendben van. Visszatérve a kérdéshez… először is, elnézést kérek azért a dologért, amit tettem. Hihetetlen hülyeség volt, fiatal voltam, és valószínűleg be voltam lőve. Kissé hiteltelennek tűnik ez az egész, mert pontosan nem tudom, hogy mi az, ami miatt dühös vagy, de biztosíthatlak róla, hogy ebben a könyvben van legalább egy dolog, amiről néhány év múlva azt fogom gondolni, hogy elég nagy őrültség volt. Ez valós probléma az életemben. Nagy kísértésnek tűnik, hogy minden mondatomat bocsánatkéréssel vagy a felelősségem letagadására irányuló jogi nyilatkozattal indítsam. Vagy hogy minden történetemet azzal kezdjem, hogy „tapasztalataim szerint”, megelőzve azt, hogy az emberek ordítozzanak velem, mert nincs igazam (ez gyakran előfordul), vagy hogy tájékozatlan vagyok (beismerem), vagy hogy túlérzékeny vagyok (MIT KÉPZELSZ?!). De ez a könyv az én életemről szól, ezért csak remélni tudom, hogy magában foglalja a ki nem mondott felelősségi nyilatkozatot. Az én életem, ahogy megélem azt. És a dolgok úgy változnak, ahogy én magam változom. Amúgy meg ez az egyik legijesztőbb dolog a könyvírásban, amire soha senki nem figyelmeztet. Lejegyzed a gondolataidat és a véleményedet, majd ott maradnak egy oldalon örökre, mozdulatlanul. Áltathatod magad azzal, hogy te sosem viselkedtél hülyén, vagy nem voltál goromba, esetleg tudatlan, de egy napon visszaolvasod a naplódat hetedikes korodból, és újra találkozol azzal a valakivel, aki egy napon majd te leszel, és nem tudod eldönteni, hogy legszívesebben megölelnéd-e ezt a befejezetlen, összezavarodott idegent, vagy inkább megráznád, hogy a fenébe is, térjen már észhez. Sőt, ha olvasod ezt a könyvet, és nagyon utálsz benne valamit, amit én írtam, nagy valószínűséggel egyetértek veled. Ahogy a nagymamám szokta mondani: „A véleményed indokolt és fontos. Hacsak nem valami hülye szarságba kötsz bele, mert akkor egyszerűen csak kapd be!”

Majdnem biztos vagyok benne, hogy egyik nagymamád sem mondott ilyet. Jó, egy kicsit túloztam, de akkor is… Valaki egyszer azt mondta, ha valami olyat csinálsz, amit senki nem utál, azt szeretni sem fogja senki. Mindez igaz a művészetekre, az írásra és az emberekre is. Különösen az emberekre. Sőt, a számomra legkedvesebb emberek ijesztően elcseszettek, de ezt senki nem mondaná meg róluk. Vagy azért, mert annyira jól titkolják, vagy mert megtanulták, hogyan meztelenítsék le a lelküket annyira, hogy az mások számára is elfogadhatóvá váljon. Van egy idézet a Nulladik óra című filmben: „Mindannyian furák vagyunk, csak valaki jobban rejtegeti.” Megvan nekem ez az idézet egy nagy poszteren, de kikapartam belőle a rejtegeti szót, mert így emlékeztetem magam arra, hogy egyfajta büszkeséget és szabadságot ad, ha a saját egyedi furcsaságainkat olyan büszkén vállaljuk, mint a Becsületrendet. Mindannyian félünk a hibáktól és a sikertelenség érzésétől. Brené Brownnal hosszú évek óta vagyunk barátok. Brené elképesztően sikeres, doktorija van, Oprah-val haverkodik, és bestsellereket ír az autentikusságról, a sebezhetőségről és a bátorságról. Ő a legösszeszedettebb ember, akit ismerek, mégis tudom, hogy felhívhatom az éjszaka közepén azzal, hogy „Nagyon félek, hogy mindent csak elbaszok.” És akkor erre ő azt fogja mondani: „Ugyanezt érzem én is. Túl sok minden történik egyszerre. Mi a baj velünk?” És akkor átbeszéljük, és a végén jobban érezzük magunkat attól, hogy mindketten szarul vagyunk, mert tiszteljük egymást, és ha mi egy csődtömegnek érezzük magunkat, akkor minden veszve van, hiszen valószínűleg mindenki más is pontosan ugyanígy érez. És akkor megnyugtatom Brenét, hogy az ő bukástól való félelme nagyon hasznos, mert senki nem tud segítő könyveket írni az őszinte érzelmekről, ha már tökéletesen érzi magát. Így tulajdonképpen az, hogy elcseszettnek érzi magát, csak egy lépés a következő világsikerhez. Ő pedig emlékeztet arra, hogy az

egész megélhetésem azon alapul, hogy nyilvánosan megszégyenítem magam, ezért ha most hirtelen normálissá válnék, elveszteném az állásom. Igaza van. De mégis félek attól, hogy írtam valami szörnyűséget ebben a könyvben, ezért úgy döntöttem, hogy szándékosan csinálok valami hibát itt direkt. Én szóltam. És akkor most már megnyugodhatok, mert ha elcseszek valamit, akkor megmagyarázhatom, hogy na, ez volt a szándékos hibám, és tíz pontot adok, mert megtaláltad. Brené szerint ez remek ötlet, úgyhogy tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy orvosi előírásra baszok el szándékosan dolgokat. Ez azért elég furcsa. Paranoiásnak tűnsz. Csak azért gondolod, hogy ez furcsa, mert te még sosem írtál véletlenül valami sértőt. Tudatosan írok folyton megbotránkoztató dolgokat, és azért vállalom is a felelősséget, de közben mindig rettegek, hogy olyat írok vagy mondok, amiről fogalmam sem volt, hogy bántó lehet. Mint amikor szinonimát kerestem arra a szóra, hogy fukar, és a szótár többek között azt ajánlotta rá, hogy skót. Erre én felháborodtam, hogy ez micsoda rasszizmus már, hogy ha valaki szűkmarkú, akkor biztos skót származású. És akkor utánanéztem, hogy ennek a sértő sztereotípiának az eredete az, hogy Skócia sokáig nagyon szegény ország volt, és azt kellett beosztaniuk, amijük volt, így aztán ez teljesen elfogadott lett, hogy valakire azt mondjuk, „skót”. És én nem is tudtam. Vagy, azt mondjuk cigányútra ment a falat, amikor valaki félrenyel, és ez is mekkora általánosítás. És a szótár meg azt ajánlotta, írjam helyette azt, hogy hóhányó, noha nem is ugyanazt jelenti, és most meg már attól is félek, hogy megbántom a hómunkásokat. Na, ezt aztán rendesen túlgondoltad. Nem is véletlenül vagyok szorongó típus. Pontosan ez játszódik le a fejemben minden alkalommal. Azon is szoktam aggodalmaskodni, hogy felbosszantom az embereket, ha a súlyproblémáimról írok, mert a társadalom amúgy is könnyen alkot véleményt valakiről a megjelenése alapján, és én igazán nem

segítek ennek megváltoztatásában azzal, hogy néha mennyire kövérnek érzem magam. És amiatt is szorongok, hogy mi lesz akkor, ha véletlenül lefogyok, és az emberek, akik a dedikálásokon találkoznak velem, kiakadnak, mert nem tudják, hogy a testsúlyom akár 30 kilóval is változhat attól függően, mennyire vagyok beteg, fáradt vagy depressziós. És akkor majd bizonyítékként előnytelen fotókat kell magamnál tartanom, meg az orvosom eskü alatt vallott nyilatkozatait arról, hogy ő mindig mondja, hogy fogynom kéne, mindaddig, amíg súlyosan megbetegszem, vagy olyan depressziós leszek, hogy nem eszem egy hétig, és akkor ő ezzel fogad: „Nagyszerűen néz ki, de miért került megint a sürgősségire?” Érzékenyen reagálok, ha valaki a súlyommal piszkál, pedig összességében szeretem azt, ahogy a testem kinéz, és bírom a telt idomaimat, mert amikor kövérebb vagyok, eltűnnek a ráncaim. Ez az, amire senki nem figyelmeztet, hogy amikor idősebb vagy, és hirtelen lefogysz, azonnal öregszel is öt évet, mert már nincs rajtad zsír, hogy kitöltse a barázdákat az arcodon. Néha azért is piszkálnak, hogy azt a szót használom, „kövér”, de magamra is szoktam azt mondani, hogy „őrült”, és semmi bajom nincs ezzel. Tehát visszakövetelem ezt a szót. Mint ahogy visszaveszem a szexit is, mert túl sokáig volt Justin Timberlake-nél, pedig semmi szüksége rá. {16} És azt is, hogy „bebikul”, ami meg nem is egy létező szó. Úgyhogy hagyd abba a mondogatását. Szóval, hogy rövidre zárjam, gyakran vagyok őrült és néha túlsúlyos. Nem mindig a legjobb párosítás, de ettől vagyok olyan, amilyen. Szó szerint. Ráadásul amiatt sem kell aggódnom, hogy túl sok tojásos tekercset eszem, mert ha most hirtelen vékony lennék, akkor azt aztán tényleg nehéz lenne megmagyarázni. Éppen emiatt toltam be tegnap este egy sajttortát is. Vagyis a művészetem érdekében. Van számodra olyan határ, amit sosem hágsz át? Viszonylag szókimondó vagyok, de attól még nekem is vannak határaim. Mielőtt a legutóbbi könyvem megjelent, bárki, aki szerepel benne, teljes

felhatalmazást kapott arra, hogy bármit kivegyen belőle, amit nem szeretne nyomtatásban olvasni. Becsületükre legyen mondva, mindenki nagyon jó fej volt, sőt, olyanokat reagáltak, hogy „Nekem van fotóm arról a gyűrűdről, amit apukád gyorsasági tatuversenyén nyertél, és arról is, hogy a mosómedvéid alsógatyát viselnek. Elküldjem?” Szóval, igenis vannak határaim. Nem mesélek olyan történeteket, amikről azt gondolom, hogy egy gonoszkodó tinédzser bármikor felhasználhatja Hailey ellen. Sosem írok meg nem oldódott nézeteltérésekről, vagy amikor nem én tűnök a legnagyobb idiótának, ha viccet mesélek. Számtalan olyan sztorim is van, amit azért nem írok meg, mert nem velem történt, így nincs jogom elmesélni, de azt gondolom, azzal, hogy én nyitott vagyok, másokat is erre ösztönzök. Amikor először írni kezdtem, a papám nem szívesen beszélt a saját küzdelmeiről, de látva a történeteimre adott reakciókat, most ő is sokkal bátrabban kitárulkozik. És ezt csodálatos dolog látni! Amikor megosztjuk másokkal a belső harcainkat, azzal tudtukra adjuk, hogy nyugodtan mondják el a sajátjukat. És akkor hirtelen rájövünk, hogy valamilyen módon mindenki hasonló gondokkal küzd vagy hasonló dolgok miatt szégyenkezik. És mindig elfelejtjük, hogy valójában nem vagyunk egyedül. Szoktál félni attól, hogy Hailey örökölte a mentális betegségedet? Régebben sokat aggódtam emiatt, de már tízéves, és már most látszik, hogy nem mutatja azokat a szorongásos tüneteket, amiket én ugyanennyi idősen. Ettől még előfordulhat, hogy valamiféle lelki betegséggel fog küzdeni, és én akkor megpróbálom majd megérteni őt. Valószínűleg nem fog menni, de majd addig próbálom, amíg sikerül. Majdhogynem könnyebb is lenne, ha ugyanazokkal a gondokkal küzdene, mint én, mert akkor megtaníthatnám neki azokat a módszereket, amiket én már megtanultam; de neki is megvan a saját sorsa. A húgomat és engem pontosan ugyanúgy neveltek, ennek ellenére nem is különbözhetnénk jobban. Az egyik unokahúgom viszont inkább rám hasonlít,

míg az én lányom inkább őrá ütött. Érthetetlen mindannyiunk számára, de nem a mi hibánk. Olyanok vagyunk, amilyenek. Az egyik legjobb dolog, amit szülőként tehetünk, hogy rájövünk: a gyerekünk nem a mi kicsinyített másunk annak ellenére, hogy rengeteg dologban hasonlítunk. Sokszor kérnek fel nyilvános, illetve tévés szereplésekre. Híresnek érzed magad? Épp most takarítottam fel a macskahányást. Most inkább undorítónak érzem magam. Akkor máshogy kérdezem: szoktad úgy érezni, hogy szét akarnak szedni téged? Már úgy érted, hogy be vannak rám rágva, és nekem akarnak esni? Mi van? Vagy úgy érted, hogy szó szerint szét akarnak szedni? Kell nekik a vesém? Vagy csak simán meg akarnak csonkítani? Mert az is azt jelentené, hogy be vannak rám rágva. Hiszen általában nem akarod feldarabolni azt, akit kedvelsz. Szerintem kevered a hírnevet a közutálattal. Úgy értettem, úgy szeretnek, hogy szét akarnak szedni. Ó, oké, bocsi. Ezek a kérdések paranoiássá tesznek, és akkor azonnal védekezni kezdek. Azt látom. EZT MEG HOGY ÉRTED?! SZÉTSZEDJELEK? Na, akkor most már értem, miért nem adsz soha interjút. De tényleg, az emberiség üdvéért cselekszem. Ki kéne tüntetni.

Nem jut eszembe több kérdés. Nem jut eszembe több válasz. Jó csapat vagyunk. Ámen, uram!

Szervről szervre zombivá válok Tavaly a barátnőm hajnali kettőkor arra ébredt, hogy a férje kocogtatja a fejét. De amikor megpróbálta elhessegetni a kezét, rájött, hogy a férj mélyen alszik, az ágy másik végében. Ekkor felemelte a kezét a fejéhez, és valami meleg mozgó dolgot észlelt. Gondolván, a kisfia tengerimalaca az, felkapcsolta a villanyt. Akkor derült ki, hogy egy élő oposszum tanyázik a párnáján, és a haját harapdálja, hogy fészket készítsen magának. Laura sikított, erre az oposszum mérgesen ráfújt, és elrohant a nappali felé. Laura nagy nehezen rávette a férjét, hogy menjen utána, de a férj meg volt győződve róla, hogy Laura csak álmodta az egészet. „VALÓBAN?! – kiabálta Laura. – EZT A NYÁLAS HAJTÖMEGET IS ÉN ÁLMODTAM A PÁRNÁMRA?” Az oposszum támadásba lendült, és pillanatokon belül egy mindenre kiterjedő oposszum-háború indult a nappaliban, ami nem igazán végződött jól az oposszum számára. De még mielőtt túlságosan sajnálni kezdenétek szegény állatot, elmondom, hogy Texas összes vadon élő állatai közül az oposszumok a legidegesítőbbek. Amikor tízéves voltam, apu engem bízott meg azzal, hogy felneveljek egy árva oposszumot. Minden egyes alkalommal, amikor etettem, a kis dög dühösen sziszegett, és úgy nézett rám, mint aki azt akarja, hogy pusztuljak el egy tűzvészben. Nagy képzelőtehetségű, harapós kis oposszum volt ez, és ráadásul egy hatalmas seggfej. Egy idő után elég idős lett ahhoz, hogy szabadon engedhessük, de néhány hónappal később visszajött, és ott halt meg a tornácunkon. Biztos bosszúból. Ezeknél az oposszumoknál sosem lehet tudni. Mindig azt gondoltam, hogy Laura oposszumos sztorija a legrosszabb, amire ember csak ébredhet hajnali kettő órakor, mindaddig, míg egyszer én arra nem ébredtem pontosan ugyanebben az időben, hogy valaki leszakította a karomat, és egy méhkast tett a helyére. Vagy legalábbis én ezt éreztem. Egy

pillanatig ott feküdtem, és azon gondolkodtam, most biztos meghalok, és ha egy oposszum rágta le a karomat, akkor perceken belül elvérzek, és hogy mennyire rám vall, hogy így kell meghalnom. Gondolkodtam rajta, hogy finoman meglökdösöm Victort, hogy életem utolsó pillanatait töltsük együtt gyengéden és romantikusan, de akkor a mellkasom görcsbe rándult, én meg akaratlanul olyan erősen nyakon vágtam szegényt, ahogy csak bírtam. Szerencséjére azért nem volt olyan erős az az ütés (ugyanis törékeny voltam és haldokoltam), ezért csak álmosan azt dünnyögte: „Szentséges ég, te most tényleg nyakon vágtál?” Erre én elkezdtem sikítani: „MEGETTE A KAROMAT EGY OPOSSZUM!” És valószínűleg ez a legrosszabb dolog, amire ébredni lehet. Biztos voltam benne, hogy közeleg a halál. Victor meg felkapcsolta a villanyt, és rámutatott, hogy nincs vér a párnámon, és valószínűleg csak egy izomgörcs van a mellkasomban. Én meg levegőért kapkodtam, és azt mondtam Victornak, hogy tuti szívrohamom van. Erre ő figyelmeztetett, hogy a rossz oldalon markolászom a mellkasomat, mert a szívem nem ott van, és akkor rájöttem: a szívem olyan rohamot kapott, hogy megpróbált elmenekülni. De az is lehet, hogy a jobb cicim akar felrobbanni. Próbáltam mindezt megértetni Victorral, de őt túlságosan lefoglalta az, hogy azt kiabálja, nyugodjak már meg, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy be kell vinnie a kórházba, csakhogy ehelyett az alábbi szavak hagyták el a számat: „LENYELTEM EGY KOBOLDOT, ÉS MOST MEGPRÓBÁLJA KIENNI MAGÁT A MELLKASOMBÓL.” Victor ebbőljött rá, hogy valamiféle rohamom van, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudott, berakott minket Haileyvel a kocsiba. Hailey leginkább aludt még, én pedig próbáltam csendben maradni, nehogy megijesszem. Victor meg azt mondogatta, hogy lélegezzek. Én meg mondtam neki, már rég tudom, hogyan kell levegőt venni, és egyáltalán minek mondja ezt bárki, hiszen nem fogom csak úgy egyszerűen elfelejteni. Erre ő rámutatott, hogy valószínűleg emberek mégis elfelejtenek levegőt venni,

hiszen ez az egyik leggyakoribb halálok. Ekkor egy újabb görcsöt kaptam, átharaptam az ajkamat, és elájultam. Amikor magamhoz tértem, rendőrségi villogókat láttam mindenhol, és Victort épp akkor tartóztatták le gyorshajtásért. Akkor ő elmagyarázta, hogy csak azért ment gyorsan, mert a feleségének szívrohama van. Úgyhogy a rendőrök benéztek az ablakon, megláttak engem, és kihívták a mentőket. És akkor nekiálltak ordítani vele, hogy elment az esze, a gyorshajtás helyett ő is kihívhatta volna a mentőt, de védelmében legyen mondva, nem gondolkodott észszerűen, és épp most vágta nyakon egy nő, aki azt állítja, lenyelt egy koboldot. Megérkezett a mentő. A mentős megpróbált lábon odavezetni a hordágyhoz, de az egész testem egyszerűen mintha kikapcsolt volna. Összecsuklottam. Szerintem a spontán visszamenőleges gerincferdülésem miatt. A következő 20 percről zavarosak az emlékeim, csak annyi van meg, hogy néztem a lábamat, miközben a mentő száguldott velem a kórházba, és arra gondoltam, ezt ki kellene írnom a Twitterre. De akkor rájöttem, hogy túlságosan fájok ahhoz, hogy a Twittert használjam, így világossá vált, most már biztos haldoklom. A mentős rákapcsolt a szívmonitorra, és ellenőrizte az életfunkcióimat, majd sürgette a sofőrt, hogy igyekezzen. Aztán ezt kérdezte: „Aranyom, allergiás a nitroglicerinre? Mert muszáj beadnom”, és ezt igazán különösnek találtam, ugyanis emlékszem, hogy van egy rész a Farm, ahol élünk című sorozatban, amikor nem termett elég búza, ezért Papa Ingallsnak el kellett vállalnia, hogy egy súlyosan robbanásveszélyes, nitroglicerinnel megrakott teherautó sofőrje lesz, és majdnem felrobbantotta a tökeit. Ekkor a mentős újra feltette a kérdést, én meg azt feleltem: „Allergiás vagyok a robbanásra.” A mentős gyanakodva méregetett, és megint szólt a sofőrnek, hogy siessen. Valószínűleg nem néz elég tévét, ezért azt hitte, hallucinálok. Ennek ellenére megkért, hogy tartsam a nitroglicerint a nyelvem alatt. Pont olyan íze volt, mint a fájdalomnak, ami nem is csoda, tekintve, hogy egy robbanóanyagot hagytam elolvadni a számban, mint valami mérgező cukorkát.

Néhány pillanattal később berohantak velem a sürgősségire, és egy rakás orvos próbálta kideríteni, hogy mi lehet a bajom. – A beteg súlyos mellkasi fájdalomra panaszkodott. A vérnyomás magas – sorolta a mentős. – És robbanószert ettem – suttogtam én, de senki nem figyelt, mert azzal voltak elfoglalva, hogy lehúzzák a blúzomat, és EKG-t csináljanak, ami azonban azt mutatta az orvosnak, hogy a szívemnek semmi baja, úgyhogy biztos csak felpuffadtam. Megnyugodtam, hogy nincs szívrohamom, de még mindig meg voltam győződve arról, hogy haldoklom, úgyhogy ezt üvöltöttem: „CSINÁLJON VALAMIT, KÜLÖNBEN KINYÍROM!”, épp akkor, amikor Victor is berontott. – Nem tűri jól a fájdalmat – magyarázta Victor, miközben a doki ijedten hátrált az ágyamtól. A doki bólintott, és kérte a nővért, adjanak nekem valami hígítottat. Én meg szóltam, hogy a teljes adagot kérem. Mint kiderült, a doki valójában azt mondta, hogy hidromorfon, ami egy igen erős fájdalomcsillapító. Néhány keservesen lassú pillanat múlva a nővér végre beadta a hidromorfont,{17} és a fájdalom enyhülni kezdett, úgyhogy úgy döntöttem, hogy végül mégsem gyújtom fel a kórházat. Sőt, olyan hála töltött el, hogy arra gondoltam, bocsánatot kérek a viselkedésemért azzal, hogy megosztok velük néhány apró tudásmorzsát. – Tudta azt… – kérdeztem csak úgy a szobában tartózkodóktól – …hogy a cápák vonzódnak a pisihez? – Egy darabig félrebeszél majd – magyarázta a nővér Victornak. – Úgyhogy bármennyire is meg vagy ijedve, ha cápával találkozol – folytattam –, NE PISILJ BE. – Most már biztosak lehetünk benne: hat a fájdalomcsillapító. – Nem hinném – sóhajtott Victor. – Én is adok egy tanácsot. Egy étteremben is képes így viselkedni. Próbáltam tiltakozni, de túlságosan is hányingerem volt ahhoz, hogy elmagyarázzam, csak akkor viselkedem így, ha remek a kiszolgálás, vagy

amikor a pincér utántölti a poharamat diétás kólával, anélkül, hogy kérnem kellene. Aztán pislogtam egyet, és otthon voltunk. Lehetséges, hogy mégiscsak beütött a fájdalomcsillapító. Emellett egy kissé szégyelltem magam, hogy összekevertem a szívrohamot a felfújódással, de megbíztam az orvosomban, és megnyugodtam, hogy többet nem fog előfordulni. Egészen addig, míg két hét múlva mégiscsak megtörtént. Most is szilárd meggyőződésem volt, hogy haldoklom, mégis voltam annyira nyugodt, hogy hagytam Victornak, hogy a megengedett sebességgel vigyen be a kórházba, mert annak ellenére, hogy nagyobb fájdalmaim voltak, mint amikor szültem, majdnem biztos voltam abban, a doki azt fogja mondani, hogy csak pukiznom kéne egy jó nagyot. Megérkeztünk, és azonnal felismertek, mert úgy tűnik, annyira jól megjegyezhető arcom van – vagy talán mert a legtöbb ember nem szokott az ellátásért cserébe hasznos tanácsokat adni cápatámadás esetére. Nyugodtan elmagyaráztam, hogy nem szellentenem kell, hanem szülési fájdalmaim vannak a mellkasomban, és valószínűleg egy új vaginám nőtt, és nyomnom kell. Senki nem hitt nekem, úgyhogy ordítani kezdtem: „FÁJ, ÉS MAGUKNAK AZ A DOLGUK, HOGY SEGÍTSENEK, AZONNAL ADJANAK HIDROMORFONT!” Ekkor Victor rám szólt, hogy inkább ne beszéljek, mert úgy viselkedek, mint egy drogfogyasztó. Megköszöntem neki, hogy mennyire jó megfigyelő, mert igenis szükségem van arra, hogy drogot fogyasszak, ugyanis a láthatatlan mellkasi vaginám seggfej módjára viselkedik. Ekkor Victor elmagyarázta, hogy a fogyasztó orvos nyelven azt jelenti, függő, aki azért jön a kórházba, hogy kapjon egy adagot, és az, hogy még fennhangon ordítom is a drognak a nevét, amire szükségem van, igazán nem tüntet fel jó színben. Szerencsére miközben ordítottam, egy orvos rájött, hogy mégiscsak lehet valami bajom, levett tőlem egy csomó vért, és rájött, hogy valószínűleg epekövem van. Kaptam fájdalomcsillapítót, majd azt tanácsolták, keressek fel egy epehólyag-specialistát, hogy az epekő biztos

rendben távozzon. Én cserébe elmondtam nekik, hogy a tengerimalac egyszerre csak az egyik szemével tud pislogni. Az én értelmezésemben ez méltányos fizetség, de ennek ellenére csak kiállították a számlát a biztosítómnak. Konzultáltam egy csapat hepatológussal, de mindannyian csak annyit mondtak, hogy nincs szükség a műtétre, mert lehet, hogy nem is lesz még egy rohamom. Ugyanakkor az én meggyőződésem, hogy jobb eltávolítani azokat a testrészeket, amik az életedre törnek, úgyhogy azt tanácsolták, keressem fel Morales doktort, aki szinte sportot űz az epehólyag-eltávolításból. Biztos gyűjti őket. Nem lehet tudni. Azt azonban tudtam, hogy Morales doktornak nincs külön rendelője, hanem a közeli vég- és vastagbélműtéteket végző klinikán fogadja a betegeket. Ez a tény több szempontból is aggasztó volt számomra. Először is, mert majdnem biztos voltam benne, hogy nem akarom, hogy az epehólyagomat a végbelemen keresztül vegyék ki, másrészt meg mert a váró falának képei fenekeket ábrázoltak. Szó szerint. Morales doktor elmúlt nyolcvanéves, csak akkor beszélt angolul, amikor nagyon muszáj volt neki, és anyám még nem is élt, amikor ő már epehólyagműtéteket végzett. Furcsa volt, de zseniális. Miután vetett egy pillantást a leleteimre, megállapította, hogy epepangásom van, és súlyosan be is gyulladt. Én meg elmagyaráztam neki, hogy az az epe nemcsak, hogy „pang” bennem, hanem csak lebzsel, és azt akarom, hogy vegye ki. Elgondolkodtam rajta, vajon kérhetsz-e távoltartási végzést az epehólyagod ellen, mert csak téblábol és meg akar ölni. És akkor kihívhatnád a rendőröket, hogy távolítsák el az epehólyagodat, és még fizetned sem kellene érte, hiszen közrendháborítást követett el. Hacsak nem kell fizetni a rendőröknek, amikor közrendháborítást elkövetett embereket visznek be. Én nem tudom. Ilyen esetben még sosem álltam a panaszt tévő oldalon. Morales doktor azt mondta, hogy majd jól megtölt szén-dioxiddal vagy szén-monoxiddal (azzal, amelyik nem mérgező, na), és kirántja az epehólyagomat a köldökömön fúrt lyukon keresztül. De amikor

megkérdeztem, megkaphatom-e az epeköveimet (mert nyakláncot akarok csinálni belőlük), az felelte, hogy az új szabályok miatt nem teheti, sőt még a golyót sem adhatja oda annak, akit lelőttek, mert miután kioperáltak valamit az ember testéből, onnantól az „gyógyászati hulladéknak” számít. Ez kissé álszenteskedő szerintem, hiszen a lányom is a testemből jött ki, és tökre megengedték, hogy hazavigyem. És néhány ember a placentáját is hazaviszi és feltálalja a családjának vacsorára (esküszöm, vannak ilyenek), és bezzeg amiatt senki nem tiltakozik. (Kivéve talán azok, akiknek meg kell enniük a placentát.) Felvetettem, hogy szerintem az, hogy az epekövemet nyakláncként viselem, kevésbé sértő, mint az, hogy anélkül, hogy akarnák, megetetném a placentámmal a családomat. Morales doktor egyetértett, és biztosított róla, hogy ezt a vitát már többször is megvívta, ami igazán különös vita ahhoz, hogy ne csak egyszer folytassák le. De legalább megígérte, hogy majd jó sok képet csinál a vesekövemről. A barátnőm, Maile felajánlotta, hogy eljön, és végigfotózza a műtétemet. Majdnem el is fogadtam az ajánlatát, mert Maile nagyszerű fotográfus, de akkor eszembe jutott, hogy a doki azt mondta, a műtét után kinyomja a hasamban maradt szén-akármilyen gázt a köldökömön keresztül, és szerintem senki sem akarja végignézni, ahogy megfingatnak a köldökömön keresztül. Ugyanis ha valaki igazán a barátod, éppen az ilyen szarságoktól kellene megvédened. Mint ahogy a Biblia mondja, barátnak lenni annyit tesz, sosem kell végignézned, ahogy a barátod pukizik a köldökén keresztül. Vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy rosszul emlékszem. Ahogy ott feküdtem a kórházi szobában a műtétemre várva, kissé aggódni kezdtem. Számtalan olyan horrorsztorit hallani ugyanis, amikor az orvosok bennfelejtenek valamit a páciensben a műtét után, vagy rossz testrészét vágják le. „Mi lesz, ha arra ébredek, hogy péniszem van?” – kérdeztem a nővért. Megnyugtatott, hogy ez nem fog megtörténni, és biztosított róla, a félelem teljesen normális reakció, ő is gyakran látta, ahogy a betegek ráírják az egészséges lábukra térdműtét előtt: NEM EZ A LÁB. Én is elgondolkoztam, hogy kis üzeneteket hagyok az orvosomnak az egész testemen, mint például:

„Nem, nem ott.” „Langyooos.” „Mi a fenét csinálsz? Arra még szükségem van!” „El a kezekkel, az az enyém!” De Victor nem akart filctollat adni, mert szerinte józanon sem vagyok beszámítható, hát amikor épp be vagyok állva a fájdalomcsillapítóktól. Ezért inkább elővettem a szerencsemellbimbómat. (Széljegyzet: Az egyik dedikálásomon kaptam egy hamis mellbimbót egy hölgytől, aki ilyeneket készít olyan nők számára, akik nagyobb mellbimbót szeretnének, vagy épp most estek át mellamputáción. Megdöbbentően valósághű, gyakran viselem úgy, hogy kikandikáljon a blúzomból arra várva, vajon lesz-e valaki, aki figyelmeztet rá. Ha van ilyen, akkor leveszem, és megköszönöm neki, hogy ennyire figyelmes volt. Tökéletes módja annak, hogy kiválasszuk a legjobb fej embereket. Ráadásul akkor is jól jön, ha egy bárban nem akar kiszolgálni a pultos. Csak a homlokomra ragasztom, így biztosan kitűnök a tömegből.) Ráragasztottam hát a szerencsemellbimbót a köldökömre, és amikor a nővér visszajött, rámutattam a nagyon is valóságosnak tűnő hasbimbóra, ami néhány perccel ezelőtt, amikor elkezdett előkészíteni a műtétre, még nem volt ott: „Azt hiszem, valamilyen allergiás reakcióm van. Annak nem kéne ott lennie, nem?” – kérdeztem. Becsületére legyen mondva, egyáltalán nem volt meglepődve, ugyanakkor engem elgondolkoztatott, hogy lehet, hogy több embernek nő extra mellbimbója, mint azt bárki gondolta volna, másrészt valószínűleg ez a nővér nem a legjobb megfigyelő a világon. Végül betoltak a műtőbe, a műtét pedig valószínűleg nagyon műtéti volt, de én ugye semmire sem emlékszem, mert ki voltam ütve. A lábadozás egy kissé fájdalmasra sikerült, mert kiderült, hogy az epehólyagom sokkal jobban fertőződött, mint azt gondolták, de mégiscsak szórakoztató volt valamennyire azok számára, akik nem én vagyok. – Fájdalomcsillapítót akarok – nyögtem a kórházi ágyamon fekve Victornak. Ránézett az órájára, és ezt felelte: – Még 20 perc.

– Miért utálsz ennyire? – Nem utállak – felelte, és visszapillantott a magazinjára. – Csak nem akarom túladagolni a morfiumot. – Hát jó – egyeztem bele. – Akkor segíts elterelni a figyelmem. – Oké. Itt azt írják, hogy ha képesek lennénk kiiktatni a veszélyekre figyelmeztető gondolatokat, akkor pontosan tudnánk, hogy mit szeretnénk elérni az életben. Te mihez kezdenél, ha tudnád, hogy nem bukhatsz el? – Egy pegazus lennék. – Nem hinném, hogy ez így működik. – Pedig egy barna pegazus lennék, mert ha fehér pegazus lennék, akkor lerohannának a Lisa Frank-rajongók és a kilencéves kislányok. A fekete pegazus meg azért nem jó, mert azok olyan vagányak, hogy valószínűleg el akarnák rabolni a heavy metál bandák. De kinek kellene egy szánalmas kis barna pegazus? Én meg csak elrepkednék a környéken, és senki sem zavarna. És talán még egy herpeszt is kívánnék a hátamra, akkor senki nem nyaggatna azzal, hogy vigyem el egy körre. Victor visszanézett az újságjára. – Nem beszélek veled, ha nem veszed komolyan a kérdést. – Nagyon is komolyan veszem – feleltem. – Ha tudnám, hogy nem bukhatok el, akkor egy kócos kis barna pegazus lennék hátherpesszel. – De ez nem így működik – erősködött Victor. – Arra kellene rájönnöd, hogy mi az, amit igazán szeretnél az életben. – Pontosan ez az, amit szeretnék. – VALAMI VALÓSÁGOSAT MONDJ! – Hát jó – puffogtam, és elgondolkoztam egy pillanatra. – Akkor azt hiszem, a bukást választanám. És ha a bukást választanám, de mégsem tudnék elbukni, akkor csinálnék egy féreglyukat vagy valamiféle paradoxont, és akkor az egész világ felrobbanna. Victor felhúzta a szemöldökét. – Csak azért felrobbantanád az egész világot, mert nem kaptad meg, amit

akartál? Nem gondolod, hogy egy kissé túlreagálod? – Azt gondolom, hogy szükségem van még morfiumra. – Szerintem ez a beszélgetés éppen azt bizonyítja, hogy már eleget kaptál. Dühösen keresztbe fontam a karomat a mellkasomon. – Megmondalak a nővérnek, hogy undok vagy velem, és nem engeded, hogy drogos legyek vagy hátherpeszem legyen. Victor visszafordult a magazinjához. – Sok sikert hozzá – mondta. Ránéztem az ügyeletes nővéreket felsoroló táblára, és igencsak meglepődtem, amikor azt vettem észre, hogy az én szobámhoz beosztott ápolónő neve: Pinna. Nem tudtam nem arra gondolni, vajon hogyan kell kiejteni a nevét. Vajon úgy hangzik, hogy „pina” vagy dupla „n” betűvel kell mondani, például úgy, hogy: „pín-NA”? Amikor a nővér visszajött, hogy beadja az injekciót a fenekembe, tudtam, hogy lőttek az udvariaskodásnak: „Muszáj megkérdeznem… úgy ejtik, hogy pi-na vagy úgy hogy pín-na?” A nővér értetlenül rázta a fejét. – Azt hittem, az epehólyagja miatt van itt. – Nem – magyaráztam. – Úgy értem, a menün. Az pina? – Az kérdezi tőlem, hogy az étlapon van-e pina? Victor egyre összébb húzta magát a széken, és próbált láthatatlanná válni. Akkor elmagyaráztam, hogy nem kikezdeni akartam vele, csak a pulton lévő táblára utaltam. A nővér döbbenten nézte a táblát, majd összehúzott szemöldökkel engem kezdett méregetni, biztos azért, mert megsértődött, hogy nem hajtottam rá. És akkor vett egy mély levegőt, és azt mondta: – Pippa. Az van odaírva, hogy Pippa. És ahogy közelebbről megnéztem, tényleg az volt odaírva. De messziről akkor is úgy nézett ki, mintha Pynna lenne rajta. Épp úgy, mint Georgia O’Keefe festményein. Akkor végre megjött Morales doktor, és megmutatta a képeket a kövekkel

teli, undorító epehólyagomról. Elmesélte, mekkora szerencse, hogy kivették, mert az epehólyagom szinte már elhalt, és mivel üszkösödni kezdett, lassan elkezdte megfertőzni a többi szervemet is. – Üszkösödni? – kérdeztem döbbenten. – Nem is tudtam, hogy ilyen még van. Úgy érzem magam, mintha még mindig az Oregoni Kocsiúton lennék. {18} Ekkor Victor közbeszólt, hogy a vérhasra gondoltam, Morales doktor pedig meglepődve kérdezte: – Vérhast kapott az Oregoni Kocsiúton? Ez nem is szerepel a papírjain. – Gyanítom, gyerekkorában nem sokszorjátszott számítógépes játékokkal – jegyeztem meg, mire a doktor elmesélte, az ő fiatalkorában még nem léteztek ilyenek. Akkor én elmagyaráztam, hogy na, valószínűleg ezért nem tudja, mit jelent, hogy vérhast kapni egy számítógépes játékban. Morales doktor hitetlenkedve rázta a fejét. – Egészségtelennek hangzik. Pontosan hova kellett tenni azokat a játékokat? Mondtam, hogy egyáltalán nem olyan játékra gondoltam, és jobbnak láttam, ha visszaterelem a szót a zombi epehólyagomra. Victor próbált meggyőzni, nem vált zombivá az epehólyagom, de én nem értettem vele egyet: épphogy él, de többnyire halott. Megfertőz mindent, amihez csak hozzáér. Ez az élőhalottság szótári definíciója. Gyakorlatilag tehát szervről szervre én is zombivá válok. Ráadásul tele voltam mindenféle csövekkel, amiken keresztül kifolyhatnak belőlem a rossz dolgok, de a legnagyobb kicseszés az volt, hogy egy hétig bennem maradtak. Amikor hazamentünk, a macskák játéknak nézték a hasamból kilógó csöveket, és megpróbálták a mancsaikkal püfölni meg rájuk akaszkodni. Ez csak addig volt vicces, amíg hatott a fájdalomcsillapító. Egyébként nem javaslom. Victor szerint egyáltalán nem meglepő, hogy az én átlagos epehólyagműtétem – az övé kórházi tartózkodással járt – hetekig tartó huzavonává változott, mert a testem éppen annyira bonyolult és bolond, mint amilyen én vagyok. Pedig nem én vagyok az egyetlen, akinek furcsa testrészei

vannak. Victor például váltig állítja, hogy neki van „belső fülvédője”. Egyenesen nevetséges. Bármikor, ha víz alá merülök, mindig összeszedek valami fülgyulladást, Victor meg engem hibáztat, mert nem csuktam be a fülvédőmet. És igaza is van, mivelhogy nem is létezik! Victor persze nem ért egyet, és azt állítja, hogy csak gyenge a fülvédőm. Az övé, szerinte, emberfeletti teljesítményt nyújt: „Arra használom, hogy kizárjam a hülyeségeidet, úgyhogy edzésben vannak rendesen.” Én nem hiszek a fülvédőkben, de ha volt is valaha nekem ilyen, akkor biztos gyerekkoromban elvesztettem, és annyi fülfertőzést kaptam, hogy szétrobbant a dobhártyám. Anyu mindig a népgyógyászati módszert alkalmazta, miszerint olívaolajat kell önteni a fülbe, majd egy vattával betömni. Így aztán amikor először kóstoltam olívaolajat egy étteremben, azonnal megállapítottam: „Olyan íze van, mint a fülkenőcsnek”, és igazam is volt, mert mi annak használtuk. Nem is szeretem az olajbogyót és az olívaolajat sem. Épp olyan ízük van, mint a fülgyulladásnak. Egy héttel a műtétem után a barátnőm, Maile bevitt a kórházba, hogy kivegyék belőlem a csöveket. Morales doktor ritka jó formában volt, először katakombákról beszélt, majd elkezdett a növekvő államadósságról értekezni, végül a kis csacsogást azzal zárta: „Végünk van. Itt a világvége. Hála istennek én meghalok, ezért nekem nem kell végignéznem a pusztulást.” Nem túlzok, tényleg ezt mondta. De legalább mindezt nagyon vidáman adta elő. Ez az ember aztán jól bánik a betegeivel. Nagy sokára Morales doktor tapsolt egyet, mintha jelezné, vége a csacsogásnak, és felszólította Maile-t, hogy szegezzen az asztalhoz. Maile kérdőn nézett rá, hogy vajon viccel-e, de a doki elmagyarázta, hogy azért van szükség arra, hogy valaki lefogjon, mert akkor nem tudom pofán vágni, amikor kirántja a hasamból a csöveket. Maile megengedőn bólintott, és tényleg jó erősen odaszorított az asztalhoz. Ez aztán a jó barát. Vagy a legrosszabb. Esetleg mindkettő. Ekkor a doki kivette a varratokat, és rántott egyet a csövön. Én meg úgy

éreztem, mint akinek véletlenül egy ugrókötél csavarodott a májára. Vagy mint azok a játék babák, amik beszélnek, ha meghúzod a hátukon a zsinórt. Amit én mondtam, az ez volt: „Uáááááá”, ami nagyjából azt jelenti, hogy: „Na, most már tudom, hogy érezheti magát egy jojó, és miből is gondolja, hogy a betegei pofán akarják vágni?” Ahogy hazafelé autóztunk, Maile egyszer csak megjegyezte: – Tudod, ilyen szarság csak veled történik. Mintha kifejezetten magadnak teremtetted volna ezt az őrült és nagyszerű orvost, aki épp hozzád illik. Ha nem láttam volna a két szememmel, sosem hinném el, hogy létezik. És igen, pontosan: az egész életem éppen így néz ki.

A macskák önző ásítozók, és mindig megússzák A negyedik vitánk a héten Victorral: ÉN:

Az jár a fejemben, hogy lehet az, hogy ha más embereket látok ásítani, akkor az annyira ragadós, hogy én is ásítozni kezdek, de ha macskát látok ásítani, akkor soha nem kell ásítanom utána. VICTOR:

Azt ugye tudod, hogy nem kell feltétlenül megosztanod velem minden gondolatot, ami épp eszedbe jut? ÉN:

Szóval akkor felmentem az internetre, hogy utánanézzek, és állítólag azért ásítunk, amikor másokat ásítani látunk, mert azt érzékeljük, hogy jó sok FINOM friss levegőt szívnak magukba ilyenkor, és az agyunk azonnal azt kezdi kiabálni: „A FENÉBE, EZ AZTÁN ÍNYCSIKLANDÓ LEHETETT. GYORSAN, SZIPPANTS EGYET TE IS, MIELŐTT AZ A PICSA ELSZÍVJA ELŐLED AZ ÖSSZESET!” VICTOR:

Szóval azért ásítasz, mert irigy vagy. Világos.

ÉN:

Nem csak én! Mindenki azért ásít, mert önző. És szerintem azért nem ásítunk, amikor macskákat látunk ásítani, mert nem kell aggódnunk, hogy azzal a kis szájukkal elveszik tőlünk az összes levegőt. És azt észrevetted, hogy a macskák nem adnak ki magukból olyan szívó-porszívózó hangot, amikor ásítanak? VICTOR: ÉN:

Hogy mit?

Tudod! Amikor egy ember ásít, akkor hallani, ahogy mélyen beszívja a

levegőt, mint amikor kilyukad a kerékgumi, csak fordítva. Ez miért van? VICTOR:

Te tőlem kérdezed, hogy a macskák miért nem ásítanak rendesen?

ÉN:

Azért van így, mert igazából nem is ásítanak, csak megtornáztatják az arcizmaikat? Vagy csak megtanulták, hogyan vegyenek levegőt anélkül a szippantó, ellopom-az-összes-friss-levegőt-előled-neked-meg-csak-a-széndioxid-marad hang nélkül, így nincs is késztetésünk arra, hogy mi is lélegezzünk egyet, miután ásítottak? Hunter S. Thomcat elnyeli az összes fincsi oxigént, és egy kicsit sem szégyenkezik miatta

VICTOR:

Most már végképp fogalmam sincs, mit akarsz kihozni ebből.

ÉN:

Én csak azt mondom, lehet, hogy a macskák azért nem ásítanak hangosan, mert az összes friss levegőt maguknak akarják. VICTOR:

Hagyd abba. Ne beszélj tovább.

ÉN:

Megmondhatod, ha nem tudod! ÉN SEM TUDOM, VICTOR! Ezen igazán nincs mit szégyellni. VICTOR:

Azt hiszem, muszáj lesz megegyeznünk abban, hogy nem értünk

egyet. A nyertes: A macskák. Mert benyelik azt a geci sok levegőt, és senki sem kéri rajtuk számon.

Minden koala chlamydiás – Szóval nagyon úgy tűnik, hogy holnap elutazom Ausztrália Isten háta mögötti vidékére – mondtam a mellettem álló birodalmi rohamosztagosnak. A pillantása meglepetést tükrözött. Vagy kétségbeesést. Nehéz megmondani, hogy mire gondol éppen egy birodalmi rohamosztagos, még akkor is, ha 17 éve vagy a felesége. Szerintem a sisak az oka. – De hát még a bevásárlóközpontban is eltévedsz, ha nem kérsz segítséget – válaszolta Victor enyhe értetlenkedéssel, miközben akaratlanul is, de szorosabbra fogta a PVC-ből készült fegyvere markolatát. – Ez a legnevetségesebb ötlet, amit valaha is hallottam. – Te megvettél egy filmekből leselejtezett rohamosztagos jelmezt, hogy egy rakás ismeretlennel beteg gyerekeket látogass a kórházban. Amikor még az egészséges gyereket sem bírod elviselni. Nem hinném, hogy bármi jogod volna megállapítani, mi a nevetséges, és mi nem az. Victor még mindig megdöbbenve ingatta fejét, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg megcsinálom. És teljesen igaza volt. Teljesen hülye vagyok. Halloween volt, én pedig nagy valószínűséggel életem utolsó élve töltött estéjén Amerikában egy kilencéves zombiPiroska után rohangászok, miközben a rohamosztagos férjem mellettünk ugrándozik. Az utolsó pillanatban leptem meg Victort azzal, hogy én Darth Vadernek öltöztem, így amikor ő magára húzta a jelmezt, előugorhattam azt kiáltva: „Victor, én vagyok a… főnököd!” Nem értékelte a humoromat. Kipróbáltam, hogy meg tudom-e fojtani az Erővel, de az istennek sem akart hátradőlni a kézmozdulat hatására. De lehet, hogy csak azért, mert amikor rásegítettem a 27 darabból álló jelmezt, akkor derült ki számára, hogy abban sem leülni, sem előredőlni, sem lehajolni nem tud, de még a cipőjét sem tudja felhúzni segítség nélkül. Valahogy így érezhetik magukat a nők, amikor felveszik a szuperleszorítós

alakformáló fehérneműt a randi előtt, de ilyenkor egy férfi teljesen kiszolgáltatottá válik. Olyan volt, mint egy lovag, aki a páncél helyett műanyagot és kezeslábast visel. Őszintén, ha a lázadók tudták volna, amit én, olyan könnyedén fellökhették volna a rohamosztagosokat, mint egy sor dominót, aztán otthagyhatták volna őket ügyetlenül kapálózni, mint a véletlenül hátukra fordult teknősbékákat. Gyanítom, hogy a rohamosztagosok feleségei (akiknek nyilvánvalóan segíteniük kellett a felöltözésben és a levetkőzésben mindennap) már az esküvő napján tudták, hogy fiatalon megözvegyülhetnek. Ez igazán szomorú volt, de fogadok, hogy a Sötét Oldalon remek életbiztosítási tervvel rendelkeztek. A Sötét Oldal mindig is nagyon fegyelmezettnek és enyhén republikánusnak tűnt. Ez az egész ausztráliai út egy hónappal ezelőtt kezdődött, amikor a barátnőm, Laura megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy utazásra, amit az Emberek, Akik Azt Akarják, Hogy Utazz Ausztráliába szponzorálnak. Nemet mondtam, mert én vagyok a világon az egyetlen ember, aki utál utazni, meg mert tudom, hogy Ausztráliában minden élőlény azt akarja, hogy olyan lassú és fájdalmas halált haljak, amilyet csak lehetséges. Laura sóhajtott, és közölte, hogy legyek már egy kicsit nyitottabb. Védelmemre elmondanám, hogy nagyon nehéz ám fenntartani a visszautasítást, ha a másik ember egyszer önfeláldozóan segített neked egy szeneslapáttal keselyűket üldözni, és a legnagyobb texasi hőségben kiásni egy rothadó tetemet a hátsó kertből. Ezt az utolsó mondatot szívesen megmagyaráznám, de benne van az előző könyvemben. Vedd meg, és olvasd el. Biztos le van értékelve. Én várok. És egyél egy kis fánkot! Olyan soványnak tűnsz. Végeztél? Nagyszerű. Na, tehát akkor visszatérek a történethez. Ez az egész Ausztrália-dolog egy az ausztrál idegenforgalmi hivatal által támogatott „Valósítsd meg a bakancslistás terveidet” nevű eseménnyel kezdődött. Vagyis, hogy ingyen elutazhatunk Ausztráliába, ha utána írunk róla. Én meg emlékeztettem Laurát, hogy a bakancslistám első pontja, hogy soha ne írjak kicseszett bakancslistát. Ő meg azzal felelt, hogy már megint

cinikus vagyok, és különben is, mostantól azt csinálunk, amit akarunk, ha az az akármi szerepel a bakancslistánkon. – Igazán? – kérdeztem gyanakodva? – Bokszolhatok egy kenguruval? Laura megrökönyödve bámult rám. – Te bokszolni akarsz egy kenguruval? – Na jó, nem. Nem igazán – vallottam be. – Csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy megcsinálhatom, ha akarom. Kivéve, hogy nem akarom bántani a kengurukat. Tehát mondjuk… puding-birkózás a kengurukkal? Azt lehet? – A gond csak az, hogy szerintem a kenguruk természetükből adódóan nem ennyire harcosak. – Dehogynem – tiltakoztam indulatosan. – Minden kenguru egy kis rohadék, és tuti, hogy folyton bokszolnak a vadonban. És különben is, mindenkinek csak szívességet teszünk, ha kesztyűt húzunk a mancsukra. Ráadásul még szivaroznak is közben, tehát a környezetet is károsítják. És le se szarják, hogy körülöttük mindenki szenved a passzív dohányzás hatásaitól. Laura felhúzta a szemöldökét. – Esküszöm! Láttam egy ötvenes években készült rajzfilmben! – Minden, amit Ausztráliáról tudsz, egy rajzfilmből tanultad – sóhajtotta Laura. – Pontosan emiatt kell eljönnöd. Tudtad, hogy van egy város tele kísértetekkel, és valószínűleg sorozatgyilkosokkal? Na, erre már felélénkültem. – Azt meg kell néznünk! – Rajta van a bakancslistádon? – Hát, mostantól már igen – dünnyögtem, enyhén vádlón. – Ölelgethetünk koalákat, miközben koalajelmezt viselünk? És nagyobb eséllyel mondanál igent erre, ha elmondanám, hogy már megvannak a kosztümök hozzá? – És van is két koalajelmezed? – meredt rám Laura. – Nos, igen. Kell a váltás, ha az egyik koszos lesz. – Nahát – mondta Laura.

– Jó, csak viccelek. De van egy koalajelmezem és egy pandakosztümöm. És mindkettő medvefajta, úgyhogy nem számít. Laura nem válaszolt, mert valószínűleg azon gondolkozott, hogy a koalák nem is igazi medvék. És valójában a pandák inkább hasonlítanak egy óriás mosómedvére, mint egy medvére, de gyanítom, hogy nem hozza szóba, mert ő tudja, miről nem érdemes vitatkozni. Laura azt javasolta, hogy hálókocsis vonattal menjünk végig Ausztrálián, úgyis utálok repülni, én meg nagy duzzogva bevallottam, hogy mindig is akartam az Orient Expressen utazni, de mindig azt gondoltam, hogy akkor semmi értelme sincs, ha nem történik rajta gyilkosság. Nem mintha különösebben vérszomjas lennék, csak vannak igényeim: egy hálókocsis utazás nem lehet teljes, ha nem jár hozzá gyilkosság. De arra gondoltam, hogy ha ezt leírnám a bakancslistámra, akkor Ausztrália kötelességének érezné, hogy gyilkosságot prezentáljon számomra, de akkor meg azon aggódnék, hogy ők úgy lépnének fel, mint a megengedő-támogató szülők, aztán meg engem tennének felelőssé a gyilkosság kitervelésében, amikor én még a zoknis fiókomat sem tudom koordinálni, nem hogy egy gyilkosságot. Laura aggódni kezdett, hogy túlságosan sok energiát fektetek abba, hogy ezen a lehetséges gyilkosságon gondolkozom, de neki könnyű, ő profi rendezvényszervező. Be kellene látnia végre, hogy nem mindenki ekkora őstehetség, ha szervezni kell. Ha az volna, akkor megállás nélkül történnének az ünnepi gyilkosságok. Előételekkel és jótékonysági adománygyűjtésekkel egybekötve, csokoládé-szökőkúttal meg papír szívószálas koktélokkal, majd a végén levágott emberi fülekkel megpakolt repi ajándékokkal. Laura furcsán nézett rám, amikor ezt elmondtam neki, de biztos csak azért, mert képtelen elfogadni a dicséretet, vagy csak mert az „emberi füles repi ajándék” már annyira lejárt lemez. Nem igazán tudom, én képtelen vagyok lépést tartani a trendekkel. Legalább nyolcmilliárdszor mondtam nemet az ausztráliai utazásra, míg végül Laura megelégelte, és ezt mondta: „Folyton arról magyarázol, hogy

kényszeríteni kell magunkat arra, hogy ŐRÜLTEN BOLDOGOK legyünk, meg hogy szándékosan ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Hát, tudod mit, kisanyám, ez pont egy ilyen pillanat! Tehát szedd össze magad csillagom, és indulj el megszerezni a vízumodat.” Majd győzedelmesen (és kissé ijesztően) felkiáltott: „VÁR MINKET A VADNYUGAT!” Úgyhogy igent mondtam. A terapeutám meg azt mondta, hogy jó lenne, ha mostantól többször mennék hozzá egy héten. A nő meg, aki az útvonalunkat szervezte, azt mondta: „Mindent megszervezek, és majd elmondom, mit fognak csinálni, kevesebb mint 12 órával azelőtt, mielőtt elhagynák az Államokat.” Így is lett. Az utazás során tehát olyan életcélokat akartunk megvalósítani, amiket aztán kipipálhatunk a bakancslistánkról. Így tehát Laura meg én elkezdtük összeírni, mik azok a célok, amiket szeretnénk elérni, de sosem csinálnánk meg, ha magunknak kellene fizetni az utazásért. Többnyire azért, mert fukar disznók vagyunk, és képtelenek szállást foglalni magunknak. Az eredeti listám így nézett ki: 1. Megnyalni David Tennant arcát. 2. Meglovagolni egy aranyszínű unikornist. 3. Azt kívánni, hogy legyen még több kívánságom. Ekkor Laura emlékeztetett rá, hogy a bakancslistás kívánságok nem azonosak a három kívánsággal, és újraíratta velem a listát. Az újrafogalmazott listán szerepelt a tevegelés, az, hogy meg akarok nézni egy óriáscsótány gyorsasági versenyt, és szeretném látni, hogy hol forgatták A hobbit című filmet. De Ausztrália persze kiakadt: „Az Új-Zélandon volt. Újra emlékeztetném, hogy Ausztrália nem Új-Zéland, tehát ne kérjen ilyeneket.” Úgyhogy akkor még hozzáírtam a listához: „Tegyék Új-Zélandot Ausztráliába, hogy megnézhessem a hobbitokat.” – Most aztán már muszáj lesz megcsinálniuk – magyaráztam Laurának. –

Úgy érzem magam, mint Alan Rickman a Drágán add az életed! című filmben, Ausztrália meg a megzavarodott túsztárgyaló. Akár kérhetnék tőlük egy törpe lajhármakikkal és egy fiatal Sean Conneryvel megpakolt teherautót, azt is teljesíteniük kell. MEGRÉSZEGÜLTEM A HATALMAMTÓL. Laura gyanította, hogy valószínűleg inkább a borkásától részegültem meg. Valójában mindkettőnknek igaza volt. Kicsit féltem attól, hogy ez az egész csak egy átverés, hogy odacsalogassanak, aztán majd arra kényszerítenek, hogy az egész hetet a hotelbe zárva töltsük, ahol üdülési jogokat próbálnak ránk sózni. Vagy azért húzzák el a mézesmadzagot, hogy aztán letartóztathassanak a ki nem fizetett parkolási jegyeimért. De mivel az is benne volt a pakliban, hogy talán mégis tevegelni fogok Középföldén, ezért megérte kockáztatni. Elvégre ez mégiscsak Újsztrália. Bármi megtörténhet. (Az Újsztrália nevet arra az esetre alkottam, ha mégis észhez térnének, és szépen rádobnák Új-Zélandot Ausztráliára. Nagyon szívesen, Ausztrál Turisztikai Bizottság. Ezt az ötletemet még ingyen adom!) Sokan figyelmeztettek minket, hogy Ausztráliában minden meg akar majd gyilkolni, de szerintem túlreagálják. Ausztrália nem akar kinyírni. Ez sokkal inkább egy exkluzív klub olyan emberek számára, akik nem annyira ragaszkodnak az életben maradáshoz. Ausztrália majdnem olyan, mint egy dühös és részeg Texas, akinek még kése is van. Például míg Ausztráliában veszélyes tölcsérpókok vannak, nekünk, texasiaknak tölcsérfánkunk van. Azt nem igazán tudom, hogy pontosan milyen ez a tölcsérpók, de sokkal kevésbé hangzik ízletesnek, mint egy kürtőskalács. Bár valószínűleg mindkettő egyformán egészségtelen. Aztán figyelmeztettek a vérkoalákra is – olyan mitikus, vadon élő koalákra, akik a fákról ugrálnak az emberekre, hogy megegyék őket, ezért villákat kell a hajadba tűznöd, hogy ne a fejedet támadják. Azt nem pontosan értem, hogy Ausztrália miért érzi szükségét, hogy kitalált, halálosan veszélyes élőlények hírét terjessze, amikor van nekik elég valódi is. Biztos, hogy könnyebben

felismerjék a turistákat azzal a sok villával a fejükön. Nálunk is van hasonló Texasban, a hamis szalonkavadászat, de még annak a végén is akad valami, amit le lehet majd lőni, így senki sem bosszankodik, hogy a szalonkákat csak kitalálták. Ugyanakkor gyanakodva vizslatni a fákat, és villákat dugni a hajadba, ez két majdnem egyformán hasznos tevékenység, mert távol tartja a repülőkutyákat. Amik amúgy létező állatok. Hatalmas óriásdenevérek, akár 180 centiméteres szárnyfesztávolsággal. Parkokban élnek, és sokkal jobb lenne úgy hívni őket, hogy „hatalmas patkányok akkora szárnyakkal, amikkel be is takarhatnának”. Tényleg láttunk is ilyen repülőkutyákat a Kedves Kikötő környékén, ami aztán igazán egy szerencsétlen névválasztás. Nem kedvelem azokat a helyeket, amik csak úgy vaktában dicsérgetik saját magukat. Egy segítőkész ausztrál próbálta elmagyarázni, hogy egy olyan csávóról kapta a nevét, akinek „Kedves” volt a vezetékneve, de én ezt nem vettem be. „Nem szeretem – magyaráztam. – Saját magát fényezi.” A férfi diplomatikusan bólintott, de nem reagált. Bizonyára jobbnak látta, ha nem száll vitába egy furcsa, koalajelmezt viselő külföldivel, aki bizonyára csak azért öltözött be, mert elfelejtett kabátot húzni ebben a hidegben. De már megint előreszaladtam. Laura meg én elgondolkoztunk azon, hogy Ausztrália-szerte csapdákat állítunk fel (bottal kitámasztott kartondobozokat, amiknek a belsejébe kisbabákat rejtünk), hogy kiderüljön, tudunk-e dingókat fogni. De aztán Laurának eszébe jutott, hogy tuti HMSK-szabály van (Hozd Magaddal a Saját Kisbabádat), én meg azt is elfelejtem, hogy a saját telefontöltőmet magammal hozzam, úgyhogy ezt a tervet kilőttük. Megkérdeztük, hogy Greg a Wiggle együttesből körbefurikázna-e minket a Nagy Piros Autóján, de az Ausztrál Turisztikai Hivatal kissé habozott teljesíteni a kérésünket, ezért úgy döntöttünk, hogy megkönnyítjük a dolgokat azzal, hogy egyszerűen teljesíthető céljaink lesznek.

#1 cél: Megölelni egy koalát, miközben koalajelmezt viselünk Azt terveztem, hogy koalának öltözöm, hogy a koalák is tudják, milyen érzés, ha megölel egy koala, és mert kölcsönkenyér visszajár. Bár valószínűleg ők inkább nem kérnének az ölelésekből. Az emberek folyton az ölükbe kapják őket anélkül, hogy előtte megkérdeznék tőlük, szabad-e. A koalák az új törpék. Csak azért, mert kisebbek nálad, az még nem jogosít fel arra, hogy csak úgy kérdezés nélkül az öledbe kapd őket. De ez azért nem jelenti azt, hogy ne szeretnék elmenni egy rezervátumba, ahol egy csomóan vannak, és akkor egymásra halmoznám őket, és rájuk ugranék, mint egy nagy, szőrös levélkupacba. (A koalákra. Nem a törpékre.) Nem mintha amúgy ráugrálnék a koalákra vagy a törpékre. Néha olyan gondolataink támadnak, amiket meg akarunk csinálni, de aztán valójában sosem visszük véghez őket. Mint amikor egy seggfejnek legszívesebben felgyújtanád a garázsát, de aztán mégsem teszed, mert törvénytelen, meg mert nem találod a gyufát. Bennem például sok kielégítetlen gyújtogatási kedv lakozik. Meg ki nem ugrándozott koalakupac. Mondtam is Laurának, hogy megkísértett a gondolat, hogy elcsábítok egy koalát, szeressen belém, és majd jól hazacsempészem a hátizsákomban, de Laura emlékeztetett, hogy nem is hoztam magammal hátizsákot. Képtelen vagyok előre tervezni. – Lehet, hogy inkább eukaliptuszfának kellene öltöznöm, amiken a koalák úgy szeretnek csimpaszkodni. Lehet, hogy így egy kicsit megnyugodnának a jelenlétemben – jutott eszembe egy újabb ötlet. – Aztán meg bekenem magam tetőtől talpig Vicks-Vapo rub kenőccsel, hiszen a mentol meg az eukaliptusz úgyis nagyjából egyforma illat. És még adok nekik mentolos cigit is. Azok a kis rohadékok imádni fognak engem. Laura egyetértett. – Azt olvastam, hogy azért olyan lomhák meg kómásak folyton, mert az eukaliptusz, amit esznek, tele van méreggel, tehát az egész életüket azzal töltik, hogy megpróbálják megemészteni a méreganyagokat. Nyilvánvaló,

hogy meg kell mentenie őket valakinek. Hát egész nap csak mérgező mocskot esznek! Valaki adjon már ezeknek egy kis steaket, hadd rágják inkább azt. – Vagy egy kis kalácsot meg vitamint – tettem hozzá én. – Ráadásul a legtöbbjüknek chlamydiája is van. Még szerencse, hogy a koalák nemi fertőzése nem terjed át az emberekre – kontrázott Laura. – Nahát! És olyan tünetei vannak, mint az emberi chlamydiának? – kérdeztem. – Nemt’om. Még nem volt olyanom. Nem is értem, Laurának miért kell folyton felvágnia. – Minél többet gondolkoztam rajta, annál egyértelműbb lett számomra, hogy mennyi közös van bennem és a koalákban. Gyenge az immunrendszerünk, enyhén fertőzöttek vagyunk tele méreganyagokkal. Tökre olyan vagyok, mint egy koala! – Én inkább olyan vagyok, mint egy kenguru – válaszolta Laura némi gondolkodás után. – Egész laza vagyok, mindaddig, míg ki nem húzod a gyufát, mert akkor felvágom a hasadat, és nyugodtan elsétálok, míg te elvérzel. – És ez az, amiért én mindig igyekszem jóban lenni veled – válaszoltam, majd hozzátettem: – Emellett Hugrabug is vagyok, mert laktózintoleranciám van, és a madarak mindig elterelik a figyelmemet. Laura nem válaszolt, amit nem is csodálok. Biztos túl sok információ volt ez így egyszerre. Ugyanakkor lassan minden reményem szertefoszlott, hogy sikerül kicsempésznem az országból egy élő koalát, amikor a gondozóknak két teljes hetükbe került, hogy engedélyezzék a koalajelmezemet. Attól féltek ugyanis, hogy a puha jelmez megijeszti az állatokat. Amikor aztán végre rábólintottak, és mi odamentünk a Sidney-i Állatkertbe, közölték, hogy nem szerepelünk a listán, és mi aztán biztos nem fogunk koalákat ölelgetni. Valószínűleg a koalajelmez zavarhatta össze őket. Akkor elmagyaráztam, hogy nekünk direkt azt mondták, hogy ide jöjjünk koalákat simogatni, és a jelmezemet már

hetekkel ezelőtt jóváhagyták, de úgy néztek rám, hogy sejteni kezdtem, hogy hívták a biztonságiakat. (Hidd el, jól ismerem ezt a fajta tekintetet.) Akkor lélegeztek fel, amikor elővettük a papírjainkat, és közölték, hogy csak az a baj, hogy rossz helyre jöttünk, mert nekünk a Wild Life Sydney Állatkertbe kell mennünk, ami nem ugyanaz, mint a Sydney-i Állatkert. – Hány állatkertre van ezeknek szükségük? – mérgelődtem. – Csak nemrégiben nevezték át állatkertnek, ez valóban összezavarja az embereket – válaszolta az ügyintéző. – Csak menjenek vissza a busszal, majd kérjék meg a taxist, hogy vigye önöket az Akváriumhoz. – De jó! – ujjongott Laura. – Egy csomó vízi koalát fogunk simogatni. Nem is tudtam, hogy olyanok is léteznek. – Mert nem léteznek – válaszolta az ügyintéző. – Nagyszerű – mondtam én. – Akkor meg egy csomó vízbe fúlt koalát fogunk ölelgetni. Hát, nem egészen ilyen napra számítottam. Harminc perccel később már oda is értünk a megfelelő helyre. Kiderült, hogy az állatkert egy akvárium és viaszmúzeum konglomerátum része, de jóval kisebb, mint az az állatkert, ahonnan az előbb kidobtak minket. Hamarosan meg is találtuk a koalák körbekerekített részét. (A helyesírásellenőrző mindenáron azt akarja mondani, hogy bizonyára arra gondolok, hogy körbekerített. Victor szerint meg nem is létezik olyan szó, hogy körbekerekített. Nos, Victor, épp most írtam le egy könyvben, úgyhogy most már létezik.) Szóval megmondtam az ott dolgozóknak, hogy azért jöttem, hogy a karomba foghassak egy koalát. Ők meg úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy azért jöttem, hogy kisbabák végtagjait tépkedjem ki egyenként. Kiderült ugyanis, hogy Ausztráliának azon a bizonyos részén évek óta tilos koalát simogatni. Viszont én nem voltam hajlandó feladni. Hiszen már jóváhagyták a jelmezemet! Csak megértik végre, hogy azért vagyunk itt, hogy koalákkal ölelkezzünk! Végül felhívták a vezetőséget, és megállapították, hogy csak azt engedélyezték, hogy viseljem a jelmezt, miközben egyébként a

koalákat nézem. Én próbáltam udvariasan rábeszélni őket, de közölték, hogy David Hasselhoffnak is csak azt engedték meg, hogy melléjük álljon. Na, ekkor adtam fel. Mert ha már Hoffnak sem sikerült összebújnia egy koalával, akkor nekem végképp nem fog. És hát, gondolom, jó okuk van arra, hogy ennyire vigyázzanak a koaláikra, hiszen nyilvánvaló, hogy valaki egy csomót megfertőzött chlamydiával. Ugyanakkor, ha már mindannyian tele vannak chlamydiával, nem hinném, hogy még többet kaphatnának el. Sőt. Ha már mindenáron aggódni akarnak, inkább attól kéne félniük, hogy a koalák engem fertőznek meg. Én azonban hajlandó lettem volna vállalni a kockázatot, mert annyira szerettem volna eldicsekedni azzal, hogy a karomban tarthattam egy koalát, és meg mert majdnem biztos vagyok benne, hogy chlamydiát már lehet gyógyítani. Ugyanakkor meglepő módon ezek az érvek csak megdöbbentették a koalafelvigyázókat, de legalább nagyon kedvesek voltak, és igazán sajnálták, hogy csalódást kellett okozniuk, de végül is csak beleegyeztek, hogy beugorjak egy fotóra az egyik koala mellé. Nem annyira romantikus, mint ahogy elképzeltem, de legalább a koala nem kapott pánikrohamot, amikor meglátott. De azért kissé riadtnak tűnik, nem? Válasz: Nem. Ugyanis kurvára alszik éppen! Tuti mind be volt lőve a sok nyugtatótól. Kissé irigyeltem is őket. Akár egy bajuszt is rajzolhattam volna rá, valószínűleg még akkor is tovább álmodta volna azt az őrült álmot, amiről a koalák álmodni szoktak.

Azt hiszem, a tanulság ebből az, hogy nem lenne szabad ilyen túlzott reményeket fűzni ahhoz, hogy megölelhetsz egy koalát, mert valójában fura szaguk van, és majd’ mindegyik chlamydiás. Szerintem az univerzum csak így akart megmenteni a hülye ötleteimtől. Vagy a chlamydiától. (Lábjegyzet: Van jó néhány barátom, akik Ausztráliának azon részébe utaztak, ahol még mindig engedélyezett koalákat simogatni, és elmesélték, hogy nagyon cukik, csak meglepően súlyos állatok, és sokkal büdösebbek, mint arra bárki számítana. Azt tanácsolják, hogy ha nagyon szeretnél megölelni egy koalát, de nem szabad, akkor szerezz be egy szőrös párnahuzatot, és töltsd meg alig használt macskaalommal. Vagy kötözz össze egy rakás leszedált mosómedvét. Vagy esetleg simogass egy döglött koalát. Valószínűleg nekem is meg kellett volna kérdeznem: „Van olyan koalájuk, amelyiket már halálra

sokkoltak az ölelgető turisták? Mert nekünk az is jó lesz. Nem vagyunk válogatósak. Nem úgy, mint ezek a kis rohadékok!” Tuti nagy sikert arattam volna. Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy azok a koalák nem is aludtak ott a körbekerekített részen. Az is lehet, hogy mindegyik csak egy kitömött koala volt, amit úgy ragasztottak a faághoz. Biztos emiatt nem szabad őket megsimogatni sem, merthogy a ragasztó elolvad a melegben. Ausztráliában ugyanis gyakori a hőség. Éppen ezért nem piszkálhatod a döglött koalákat a fákon. Még a végén leesnek, aztán oda a jól felépített trükk.) #2 cél: Megnézni a világ legnagyobb valamijét Ausztrália odavan a nagy dolgokért, mint például a The Giant Prawn, az Óriás Garnélarák (9,14 m) vagy a The Big Slurpee, azaz a Nagy Szörpös pohár (15,24 m). És amit én is látni akartam, a Világ Legnagyobb Banánja (13,11 m). Laura nem is tudta, hogy ilyen egyáltalán létezik, de amikor meghallotta, ő is azonnal látni akarta. Sajnos mi éppen Ausztrália rossz végében tartózkodtunk, mert ezek a Nagy Dolgok épp a másik felében vannak, de azt hallottuk az interneten, hogy létezik egy Nagy Krumpli, ami egynapi járásra van innen. Béreltünk hát egy autót, hogy sok, nagyon-nagyon sok óra autókázás után megláthassuk Ausztrália Nagy Krumpliját. Azonban kiderült, hogy ez igazából nem is krumpli, csak egy cementszobor, aminek olyan az alakja, mint egy burgonyáé. A szobor éppen egy benzinkút mellett áll, és amikor megkérdeztük a helyieket, hogy hol találjuk, csak annyit feleltek: „Hogy mit? Azt a szart?” Úgy tűnik, a helyiek kedvesen (?) csak úgy emlegetik a szobrot, hogy a nagy szar. Egy nagy kupac szar. Szarkrumpli. Nagyon klassz volt! És még nem is gúnyosan mondom. Csak nézd meg a képet! (Laura Meyers hozzájárulásával)

Két óránkba tellett, míg odataláltunk a Szarkrumplihoz, és végig komolyan össze kellett dolgoznunk, ugyanis az ausztrál utak tele vannak körforgalommal, ráadásul jobbkéz-szabály van. Végül felosztottuk a munkát. Míg én lázasan figyeltem a GPS-t, és ilyeneket kiabáltam, hogy: „Balra! Jobbra! KÖRFORGALOM!”, Laura két marokkal szorítva a kormányt követte az utasításaimat, és dühös pillantásokat vetett mindazokra, akik fél kézzel is képesek voltak az út rossz oldalán vezetni. A körforgalmak jelentették a legnagyobb problémát. A piros lámpák és elsőbbségadás kötelező táblák helyett mindenki csak körbe-körbe autózik, míg meg nem találja azt a kijáratot, ahol ki akar menni. Nyilván van azért valami szabálya ennek, de nekünk nem sikerült megfejtenünk. Ehelyett mi lehúzott ablakkal haladtunk, és mutogatva kiabáltunk a többi autósnak: „ARRA MEGYÜNK! LÉGYSZI NE GYERTEK NEKÜNK!” Egy rakás kutya jobban vezetett volna nálunk. Sosem használtuk jól az indexet sem. Ausztráliában ugyanis az a kapcsoló, amiről azt hiszed, hogy az irányjelző, az valójában az ablaktörlő

bekapcsolására szolgál. Így tehát bármiféle vezetőképesség nélkül autóztunk úgy, hogy közben minden indok nélkül fel-alá járt az ablaktörlő. Fogadok, hogy az ausztrál autókölcsönzők mindig meg tudják állapítani, mikor béreltek náluk autót amerikaiak, mert olyankor az ablaktörlőt mindig ki kell cserélni. Ráadásul mindent kilométerben meg méterben meg literben számolnak. Sem Laura, sem én nem tudjuk, hogyan kell a metrikust angolszász mértékegységre váltani, úgyhogy amikor a GPS azt jelezte, hogy 2 kilométer múlva be kell fordulnunk, én azt mondtam: „Készülj fel, hogy bekanyarodunk 2 perc vagy 2 óra múlva. Nem tudom melyik.” Laura ilyenkor mindig dühösen nézett rám, de nem mintha ő megtanulta volna az átszámítást, tehát egy szava sem lehet. – Túl sok matek van ebben a nyaralásban – panaszkodtam, mint egy igazi nyávogó amerikai. – 39 évig vidáman eléldegéltem a metrikus számrendszer nélkül. Csak nem most fogom ijedtemben megtanulni! Az pont olyan lenne, mintha beismerném Ms. Johnsonnak, hogy egy napon tényleg hasznát veszem. Laura beleegyezően bólogatott. – Csessze meg ez az egész – fakadtam ki. – Mostantól mindent kisbabákban fogok mérni. Hosszában. Mindenki tudja, milyen hosszú egy kisbaba, tehát tökre univerzális lesz. Bár a matekos csávók biztos idegesek lesznek, hogy mindent át kell számolniuk. Valószínűleg a Jóisten is így érezte magát, amikor az emberek már nem könyökben mérték a bárkák hosszát. – Vagy nem is mérték már a hosszukat – válaszolta Laura. Végül csak odaértünk Ausztrália Isten háta mögötti tájára, a The Bushba. Vagyis a bokros sztyeppére, ahol az éjszakát tölteni fogjuk. – Ez a hely aztán igazán bokros – állapítottam meg nagy okosan. – Szuper bokros – válaszolta Laura. – A legbokrosabb. Biztos vagyok benne, hogy Ausztrália hálás lenne, ha tudná, hogy két ekkora nyelvújítót küldött erre az útra. Amikor megérkeztük a táborhelyünkre, rájöttünk, hogy ez sokkal kevésbé

lesz kempingezés, mint inkább glampingezés. Azaz glamúros kempingezés. Felállították nekünk a sátrat egy szabadtéri fürdőkáddal és szúnyoghálókkal. A közelben volt egy kis kunyhó, ahol flancos ételt, piát és forró teát kínáltak, plusz konnektorokat az elektronikai cuccainknak. Itt találkoztunk Bennel (akinek a neve lehetséges, hogy Ben volt, de az is lehet, hogy valami teljesen más). Az ő családja a kemping tulajdonosa, és ők az üzemeltetők is. Együtt vacsoráztunk: avokádófagylaltot popcornnal és Tabasco szósz-levessel. („Jó sok szarság történik errefelé” – állapította meg Laura az ausztrál konyhaművészetről. „Mi ez az izé a számban?” – mondtam ezt én, ugyanerről.) Ben elmesélte, hogy az előző héten jelmezbálba volt hivatalos, ahol is vaginának öltözött. A haverja meg csipesznek a vagina mellé. Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy Bennek valójában fogalma sincs, hogyan működik egy vagina. Majd hirtelen eszébe jutott: „Nem, nem csipesz volt. Hanem az a másik izé… ööö… VAGINATÜKÖR!” A többi vacsoravendég ijedtében ugrott egyet a székében, és ránk bámult. Gyanítom, csak féltékenyek voltak. Ben megnyugtatott minket, hogy a bokorban alvás miatt érzett félelmünk teljesen alaptalan. Egész pontosan ezt mondta: „Semmi gond, haver! Minden nagyon almás lesz.” Ami úgy tűnik, az ausztrál megfelelője annak, hogy „Nyugodjál már le a picsába!” Megkérdeztem, hogy vannak-e rinocéroszok a közelben, majd elmagyaráztam, hogy minden, amit a bokros sztyeppéről tudok, azt az Istenek a fejükre estek című filmből tanultam még másodikban. Ekkor Ben emlékeztetett, hogy a film az afrikai Botswanában játszódik. Így tehát minden, amit Ausztráliáról tudok, az tulajdonképpen Botswana. Aztán elmeséltük, hogy elsősorban az oposszumoktól félünk, akik előszeretettel használják Laura haját paróka készítésére. Ekkor Ben vonakodva bevallotta, hogy nekünk adták az „oposszumsátrat”, de megnyugtatott minket, hogy az ausztrál oposszumok nagyon cukik, és egyáltalán nem azok az óriásfogú, mérgesen sziszegő, veszedelmes vadállatok, mint amilyenek nálunk, Texasban élnek.

Ha azt gondolnátok, túlreagálom a dolgokat. Így néz ki egy amerikai oposszum, amikor jó kedve van (Andrew Kantor engedélyével)

„Egyvalami azonban fontos – tette hozzá. – Egyáltalán semmilyen ételt ne tartsatok a sátrakban, mert az odavonzza a vadállatokat.” „Ookéé – mondtam habozva. – De Laura meg én húsból vagyunk.” Ben megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, majd kedvesen hozzátette: „Légy szíves, ne nyírjátok ki az oposszumainkat. A mieink nagyon kis édesek, és tuti nem rágják le az arcotokat.” Ezzel a kezünkbe nyomott egy általa fényszórónak nevezett valamit, ami szerintünk meg csak egy apró, kulcstartóméretű, ráadásul zárlatos zseblámpa volt, ugyanis folyamatosan kibe kapcsolt, miközben Laura és én egyedül és vacogva igyekeztünk átjutni a sűrű bozóton. Ráfordultunk a kitaposott ösvényre, aminek a közepén ott

tanyázott EGY ÓRIÁSI OPOSSZUM. Laura annyira megijedt, hogy elkiáltotta magát: „AMANDA!”, ami igazán meglepő volt, hiszen ki a fene az az az Amanda? Később elmagyarázta, hogy pusztán a zsigeri félelem mondatta vele ezt az érthetetlen, túl sok magánhangzóból álló kifejezést, de én gyanítom, hogy valami megoldatlan konfliktusa lehet ezzel az Amanda nevű személlyel. Akárhogy is, ez volt az a pillanat, amikor az elemlámpánk megint kialudt, mi meg ott álltunk a teljes sötétségben, és csak azt hallottuk, hogy egy állat rohan. Vagy felénk, vagy tőlünk messzire. „VIGYÁZZ A HAJADRA” – ordítottam, és elgondolkoztam, hogy a saját kezemmel is letakarom a fejét, de attól féltem, hogy azt hiszi a kezemről, hogy az az oposszum, és még a végén engem is kibelez. Laura csodálatos ember, de kissé életveszélyes, ha a haját megtámadó oposszumokról van szó. De akkor hirtelen újra bekapcsolt a lámpa, és kiderült, hogy az oposszum eltűnt. Eszemben volt még, hogy azt mondom Laurának, hogy csak egy szellemoposszum volt, de szerintem attól csak még jobban kiborult volna. Nagy nehezen megérkeztünk a sátrunkhoz, és felvettük a kenguru- és koalajelmezünket, amit azért hoztam el, mert egyrészt rettenetesen hideg volt, másrészt meg mert arra gondoltunk, ha egy vadállat tévedne be a sátrunkba éjszaka, akkor rólunk is azt hiheti, hogy egy vagyunk közülük, és nem fog megenni. Nem szégyellem bevallani, hogy az éjszaka egy bizonyos pontján készítettünk egy az Idegleléshez hasonló videót is, amelyben elbúcsúztunk a családunktól arra az esetre, ha mégsem élnénk túl. Azt már kissé szégyenkezve vallom be, hogy azzal igyekeztem Laura gondolatait elterelni a félelemről, hogy megosztottam vele az előző napi delfinbemutatón szerzett tudásomat. Sajnos azonban csak egyetlen dolgot tanultam ott, mégpedig azt, hogy a delfinek nagyon megerőszakolósak. Esküszöm! Nem is értem, miért akar valaki együtt úszni velük. A helyesírás-ellenőrző próbálja eltussolni az ügyet azzal, hogy azt állítja, nincs ilyen szó, hogy megerőszakolós, de márpedig van. A hím delfinek ugyanis néha gyilkos dühbe gurulnak a szexuális frusztrációjuk miatt, és akár tömegesen is megerőszakolnak egy

nőstényt. Laura úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. Akkor jöttem rá, hogy már megint ijesztő ausztráliai vadállatokról mesélek, de azért azt megjegyeztem, hogy annak vajmi kevés esélye van, hogy egy két lábon járó delfin zaklatni kezdene minket a sátrunkban. Vagy legalábbis nem ennyire mélyen, a szárazföld közepén. Remélhetőleg. – Kérlek, ne beszélj többet a megerőszakolós delfinekről – mondta Laura. – Vettem! – válaszoltam, és egy könnyedebb témára váltottam. – A delfintúrán mutattak egy szigetet is, amire mindenkinek tilos a belépés, ugyanis pingvinek élnek ott, és a tudósok szerint meg kell őket védeni. Ugyanakkor itt valami gyanúsat sejtek… pingvinek? Ausztráliában? Egy olyan szigeten, amit senki sem láthat? Szerintem a tudósok csak hazudnak, és csak ki akarják sajátítani maguknak az a helyet. Valószínűleg Cullenék is így szereztek maguknak saját szigetet. – Vagy inkább általánosságban ne beszélj többet – javasolta Laura. Úgyhogy abbahagytam. A következő reggelen egy vad kengurucsaládot tereltem Laura felé, miközben ő a szabadtéri kádban mosakodott. Csakis barátságból tettem ezt. Egyeseknek ezt magyarázni kell. Legalábbis úgy tűnik. #3 cél: Megvizsgálni, tényleg visszafelé folyik-e le a víz az ausztráliai vécében Tökre kipróbáltam, meg minden, de Ausztráliában az összes vécé víztakarékos öblítővel működik, így a víz csak lefolyik, majd visszajön. Sajnálom, ha csalódtatok. Biztosíthatok mindenkit, hogy ezzel nem vagytok egyedül. Azonban ez valahol jó hír is ám, mert ha a víz tényleg visszafelé folyna le, akkor minden egyes alkalommal, amikor lehúzod a vécét, úgy arcon lőne a víz, mint egy erőszakos és dühös bidé. Továbbá Ausztrália nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ez a cél túlságosan is nevetséges ahhoz, hogy komolyan vegye, ezért inkább elküldtek minket az Isten háta mögé, hogy további érdekes dolgokat mutathassanak.

Úgy volt, hogy jó néhány napot töltünk Ausztrália Outbacknek nevezett területén. Ami nagyon vagánynak és izgalmasnak tűnt mindaddig, amíg az odafelé tartó repülőúton tájékozódtam a helyről, és ki nem derült számomra, hogy itt tulajdonképpen nincs más, csak sziklák meg sivatag. Erősen hasonlít Nyugat-Texasra, ha Nyugat-Texas több milliárd kilométernyi lenne, a sörözőket meg az embereket pedig halálos mérgű kígyókkal helyettesítenénk, amik mind ki akarnak végezni. Az egyetlen igazán lényeges különbség az a büszkeség, amivel az ausztrálok viseltetnek a szikláik iránt. És nem is véletlenül. Hatalmasak vannak arrafelé. Mi most a világ második legnagyobb szikláját, az Ulurut mentünk megnézni. Már akkor láttam, amikor elrepültünk fölötte a reptér felé (amit kifejezetten azért építettek, hogy az emberek fölülről is ránézhessenek a nagy sziklákra). Odafordultam Laurához. – Nézd… Az ott egy nagy kő – mondtam a fejemmel a gép ablaka felé intve. Laura odahajolt, hogy jobban lássa. – Nahát. Az valóban nagy kő – válaszolta, és olyan elismerően bólintott, mint amikor az ember a Makarénára táncoló majmokat lát a YouTube-on. Ezután kétségbeesetten lapozni kezdte az útikönyvet, hogy vajon van-e kocsma itt az Isten háta mögött.

– Na, ez is megvolt. És mihez kezdünk a maradék három napban, amíg itt vagyunk? Ugyanakkor nem kellett volna kételkednem Ausztráliában, mert ahogy közelebbről is szemügyre vettem az útitervünket, kiderült, hogy jó sok dolgunk lesz itt. Például megnézhetjük azokat a sziklákat, amik majdnem, de mégsem egészen olyan nagyok, mint az Uluru. Vagy ehetünk, miközben hallgatjuk a sziklákat. Vagy körbesétálunk a sziklák körül. Vagy megnézzük

őket napkeltekor, majd egy másik nap napnyugtakor is. Meg lefotózhatjuk őket. Szóval nem igazán vártunk sokat a túránk ezen állomásától, de szerintem csak igazságtalanok voltunk, hiszen az összes útikönyv azt írta, hogy az Uluru lenyűgöző szépségű, és ahogy minden napszakban a ráeső fénynek köszönhetően a színét változtatja, tényleg úgy tűnik, mintha minden egyes alkalommal egy teljesen új szikla látványa tárulna elénk. Gyanítom, hogy ezt az útikönyvet LSD-től bedrogozott emberek írhatták, mert egyszer, amikor nagyon be voltam szívva, pontosan ugyanezt mondtam a kekszekről. Mint kiderült, az útikönyveknek mégis igazuk volt. Az Uluru valóban csodás. Ez a világ második legnagyobb monolittömbje, és bár nem kérdeztem meg, mi az a monolit, de gyanítom, hogy így mondják latinul: „picsanagy kő”. A túravezetőnk az üdülőkomplexumtól autóval vitt minket a sziklához. Az üdülőkomplexumban válogatni lehetett a modern és drága, illetve olcsó szállodák között, már ha nem akartál a szabad ég alatt aludni és a dingók martalékává válni. A dingók általi halálra marcangolás valójában nem szerepelt a szálloda brosúrájában, de szerintem utaltak rá: „Itt nem esznek meg a dingók. Valószínűleg. Folyó víz kérésre.” Vagy valami ilyesmi. Az apró repülőtéren, az üdülőn és néhány sátoron kívül órákig semmi mást nem láttunk a környéken, tehát innen valóban nincs menekvés. Ugyanakkor, mint kiderült, a középső árkategóriás hotelunk igazán barátságos, és a minibár is teljesen felszerelt, tehát minden a legnagyobb rendben lesz. Ráadásul a szobánkban egy igazán érdekes szőnyeg kapott helyet. A mintája valószínűleg az ősi vörös homokos patakocskákat akarta ábrázolni, ehelyett azonban úgy nézett ki, mintha egy véres gyilkosság áldozatát vonszolták volna végig rajta, amit aztán kidobtak az erkélyről. De olyan művészi módon.

A túravezetőnk egy nagyon kedves és nagy tudású hölgy volt, aki lelkesen mesélt nekünk Uluru varázslatos történelméről. Az Uluru szikla most az ausztrál őslakosok, az aboriginálok tulajdona, és már azelőtt is az övék volt, mielőtt a fehér emberek felbukkantak volna azt közölve, hogy „Nem tudjátok mi az, hogy tulajdon? Nagyszerű! Akkor mostantól ez itt mind a miénk. De ne is törődjetek vele. Amúgy mi újság? Elkísérhetünk valahova máshova, és bánhatunk veletek egy darabig úgy, mint egy állattal?” Hosszú és sötét

történelmi korszak ez, amit csak mostanában kezdenek helyrehozni (többek között azzal, hogy visszaadták a bennszülötteknek a sziklát, és fizetnek azért, hogy túrákat szervezhetnek ide), de tulajdonképpen az egész lényege ugyanaz: a fehér emberek rohadékok, és nem lenne szabad megengedni nekik, hogy új területeket fedezzenek fel, amiket már rég felfedeztek azok, akik az idők kezdetétől fogva ott élnek. És bár nagyon megkésve, de tiszta szívemből szeretnék bocsánatot kérni a fehér emberek nevében: „Igazán, őszintén sajnálom, hogy seggfejek vagyunk. Igyekszünk tanulni belőle. Ezenkívül hallottam néhány sztorit, hogy néhányan közületek megettek néhány fehér embert Tasmaniában, de biztosíthatlak benneteket arról, hogy bennem semmiféle rossz érzés nincs ezzel kapcsolatban, valószínűleg mi is megennénk saját magunkat, ha valaki elegendőt fizetne érte.” Sajnos nem tudok fényképet mutatni azokról a nagyszerű aboriginál emberekről, akikkel találkoztam, mert ők úgy hiszik, a fotó magába zárja az ember lelkét. És ha igazuk van, akkor a Facebook nem más, mint a földi pokol. Most, hogy jobban belegondolok, ebben lehet is valami. A túravezetőnkkel, akit most Jessicának fogok hívni, mert borzalmas újságíró vagyok, és nem jegyeztem fel a nevét, egy rövid autóút után érkeztünk (mi, plusz egy idősebb amerikai házaspár és egy dán lány) az Ayers Rock lábához. Jessica azonnal magyarázni kezdte, hogy a szikla szabad szemmel látható része „csak a feje”, a nagyobbik része még mindig a föld alatt van. Aztán egy bot segítségével a vörös homokba kezdte rajzolni, hogyan is néz ki az Uluru valójában: a hosszú vessző rejtve, lassan, majd fokozatosan fölfelé emelkedik, míg végül a feje behatol a felszínbe. A visszafojtott kacagástól kerek szemekkel bámultam Laurára, ő meg vissza rám, ugyanis mindketten ugyanarra gondoltunk: a túravezetőnk akaratlanul egy péniszformát rajzolt a homokba, mi meg ott álltunk fölötte, és elbűvölve csodáltuk. Gyorsan le is fotóztam, de fekete-fehérben nem látszik olyanjól, ráadásul Jessica épp kezdte összerugdalni. De ha egy színes képet szeretnél arról, ahogy egy fiatal hölgy éppen egy péniszt rugdos, tudok mutatni olyat is.

Nem mintha akarnád. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy senki sem akarna. Ezután elindultunk felfedezni a sivatagot, hogy megtalálhassuk azt a valamit, ami szeretne minket meggyilkolni. Egy óra múlva kezdtük azt gondolni, ez a valami Jessica lesz, aki újabb és újabb sziklákat akart megmutatni a rekkenő hőségben. Én mondjuk biztos vagyok benne, hogy minden egyes alkalommal ugyanazt az egyet mutatta. Engem ugyan nem vág át! Bár az ítélőképességem sem biztos, hogy tökéletes volt a sivatagi erőltetett menetben, miközben minden faágban kígyót véltem felfedezni. Még sosem láttam kígyót élőben, de Ausztráliában állítólag csak úgy nyüzsögnek, és olyan sok van belőlük, hogy még a gyíkok is kígyók. Felhívjuk szíves figyelmedet, ha te egy gyík vagy, de nincs lábad, akkor te is kígyónak számítasz. A kígyók már csak ilyenek. „Én nem kígyó vagyok.” Ez a kígyó egy mocskos hazudozó

Ausztráliában sosincs kígyómentes évszak. Texasban legalább télen megszabadulunk a skorpióktól. Azt gyanítom, hogy a medvékkel együtt téli álmot alszanak. Bár ez így elég ijesztően hangzik. Most gondold el! Felébresztesz egy morcos medvét, amelyiken ráadásul mérges skorpiók csimpaszkodnak. Ez lenne a világ legijesztőbb állata. Bár most, hogy jobban belegondolok, fogadjunk, hogy Ausztráliában létezik ilyen állat. Laurával körbesétáltuk a nagy sziklát. A legyeket leszámítva egész kellemes volt. Csapatokban követtek minket, mint valami feldühödött kísérők, akik az orrodban vernek tanyát. Be is fogtam az orromat, hogy megakadályozzam, erre azzal a lendülettel le is nyeltem kettőt. Azt hihetnénk, ez elijesztette a többit, de nem! Ezek a hülye, felelőtlen legyek egyre csak követik a hülye, felelőtlen turistákat. Megérdemeljük egymást. A szikla nagyon menő volt, és kissé titokzatos. Laurával mindketten meg

mertünk volna rá esküdni, hogy kántálást hallunk belülről, de Jessica szerint a hang csak a fejünkben létezett, mert be vagyunk rúgva. Nem voltunk. Ugyanakkor megköszöntük ajavaslatot, és gyorsan kerestünk is egy kocsmát, ahol kiderült számunkra, hogy Ausztráliában, ha valaki berúg, azt mondják rá, hogy „felveszi az imbolygó csizmát”, és „leszáll az arcáról”, mindaddig, míg „színeset ásít”, ami szerintem a világ legviccesebb hasonlata a hányásra. Továbbá, megtanultunk ausztrál akcentussal beszélni. Ha például valaki azt mondja, „Good eye might” (Jó szemed van), akkor azt akarta mondani, hogy „Good day, mate” (Jó napot, haver!). Továbbá, ha azt hallod „Raise up lights” (Emeld fel a fényeket), akkor valójában azt mondják: „razor blades” (borotvapenge). Tulajdonképpen annyi az egész, hogy össze kell szorítanod a fogaidat, mintha TMJ-szindrómád lenne, és fájna az állkapcsod, ha kinyitod a szádat. Az is fontos, hogy esetenként ne ejtsd ki az „r” betűket. Kissé öhejes ez az egész. #4 cél: Kideríteni, vajon a kenguruknak tényleg három vaginájuk van-e Azt tudtad, hogy a kenguruknak három vaginájuk van? Pedig igaz! Valószínűleg minden áldott nap szenvednek a PMS-től, ezért csépelik egymást, mint a havibajos picsák. Azonban van ennek jó oldala is, így legalább jó sok lyuk van rajtuk, ahol elrejthetnek dolgokat. Sőt, olyannyira tele vannak lyukakkal, hogy kész csoda, hogy az egész kenguru nem folyik át rajta. Érdekes módon azonban, míg a nőstény kengurunak három vaginája van, addig a hím kenguru pénisze csak kétágú. Olyan, mintha egy darwini „kinek nagyobb a micsodája” játékot játszanának, amiben a csajok győztek. (Érdekes érdekesség: A kenguruk hagyják, hogy a testükre csorogjon a nyáluk, mert ezzel hűtik magukat. Ezt jó tudni akkor, ha egy nyáladzó kenguruval találkozunk, ugyanis most már tudjuk, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kenguru veszett, csak azt, hogy melege van.) Szerettem volna megkérdezni a Sydney Állatkertet, hogy tényleg igaz-e,

hogy a kenguruknak három vaginájuk van, de ha azt sem engedték meg, hogy hozzányúljak a koalájukhoz, akkor valószínűleg azt a kérést sem fogadták volna örömmel, hogy nőgyógyászati vizsgálatot végezzek a kenguruikon. Meg aztán épp nem volt nálam a nőgyógyászati fogóm. Ehelyett Laurával elindultunk, hogy igazi vad kengurukat találjunk, akiknek benézhetek a fenekük alá, amikor előrehajolnak. Sajnos végül a sok szőrtől semmit nem láttam. Viszont azt igen, ahogy az egyik hím kengurunak erekciója van: rózsaszín volt, és nem igazán vonzó. Legalábbis nekem. De hát én ugye nem vagyok kenguru. Habár annak öltöztem, hogy megnyugtassam őket. Íme, egy kép, ahol megmutatom a kengurunak a róla készült fotót. Nem volt különösebben elragadtatva. A kenguruk nem értik a selfie lényegét. Feladtam hát azt a célomat, hogy megkeressem egy kenguru három vagináját. Ehelyett inkább úgy döntöttem, én is kenguru leszek. Sőt, jobb, mint egy kenguru (Laura Meyers engedélyével)

Megcsináltam! (Laura Meyers engedélyével)

Ráadásul ettünk is kengurut. Elég rosszul éreztem magam miatta, egyrészt mert olyan cuki állat, másrészt meg mert szörnyű íze van. Jó, nem szörnyű, inkább olyan vérízű. Nem is véletlenül, hiszen, ha nem épphogy átsütve tálalják, akkor olyan kemény lesz a húsa, mint a cipőtalp. Ezen a hasonlaton mindig sokat gondolkoztam, hiszen volt, aki már megkóstolta? Honnan tudja, hogy olyan kemény? És miért éppen cipő? Miért nem mondjuk csizma vagy bakancs? Ausztrália egy nagyon furcsa ország. Napokat tölthetsz azzal, hogy körbekörbe rohangászol, hogy végre megcsodálhass egy vadon élő kengurut, majd egy óra múlva megeszed a pizzádon. A véres, vámpírbarát pizzán. Az ausztrálok láthatóan nagyon szeretik a húsát. Én egyszer ettem úgy elkészítve, hogy nem utáltam teljesen. Ekkor nagyon vékonyra szeletleve tálalták valamilyen alkoholos cuccal leöntve. De az is lehet, hogy csak azért ízlett

jobban, mint máskor, mert jó keveset adtak belőle. Még jobban ízlett volna, ha olyan vékonyra szeletelik a húst, hogy szinte átlátok rajta. Vagy ami még jobb, csak húzzák el az illatát orrom előtt, akkor biztos még repetázok is. De lehet, hogy nem. Igazából nem vagyok valami nagy ínyenc. #5 cél: Bumeráng Lehetőségünk lett volna arra is, hogy megtanuljunk lándzsát hajítani, de az oktatást mindig akkorra időzítették, amikor már volt bennünk néhány pohárral. Az igazat megvallva, valahogy minden program a kocsmázás utánra esett. De hát mi mást csinálhat az ember az Isten háta mögött, mint hogy lerészegedik? Egy műanyag bumerángot viszont elhajítottam. Egy ajándékbolt előtt találtam kiállítva. Amikor nem jött vissza, akkor jutott csak eszembe, hogy nem fizettem érte. Elgondolkoztam rajta, hogy visszahozom, de aztán eszembe jutott, ha felveszem, az már bolti lopásnak számíthat, és azért biztos komolyabb büntetés jár, mint azért, hogy „elhajítok egy ajándéktárgyat a sivatagba”. Ehelyett inkább bementem az üzletbe, hogy kiderüljön, mit szólnak hozzá. Senki nem szólt semmit. Nyilvánvaló, hogy azért, mert ez szinte mindennapos történet. Nem hagyhatsz bumerángokat őrizetlenül úgy, hogy eszedbe sem jut, hogy aki meglátja, ne akarja elhajítani. A felbujtás tipikus ausztrál esete. Eszembe jutott, hogy kifizetem, de végül is nem jött vissza, úgyhogy biztos eltörött. Tehát nem csináltam mást, mint teszteltem a bumerángokat, és még nem is fizettek érte. Laura nem értett egyet, szerinte az is lehet, hogy csak azért nem jött vissza a bumeráng, mert rosszul dobtam el, de ő épp a mosdóban volt, tehát nem sok joga van megítélni a képességeimet. – De most őszintén! – panaszkodtam. – A bumerángok csak azt éreztetik veled, hogy nem vagy elég jó, meg hogy nem lehet szeretni. Vissza kellene jönniük, de sosem jönnek. Pont olyanok, mint a hűtlen, rossz kutyák vagy a szexi expasik, akik az anyád szerint visszatérnek hozzád, amikor rájönnek, mekkora hibát követtek el azzal, hogy elhagytak, de mégsem jönnek vissza soha.

– Szerintem a bumerángok visszajönnek – válaszolta Laura. – Láttam a tévében. – Én meg láttam, ahogy rajzfilmmacskák egy harapással eltüntetnek egy tál lasagnét. Mindez nem jelenti azt, hogy egy igazi macskát nem ölne meg, ha ennyi sajtot tömnél bele. Higgy nekem. A bumerángok nem működnek, hacsak nem felhányják őket. Laura megdöbbenve nézett rám. – Látod, ez lehet a probléma. – Nem! Úgy értem, felhajítani, nem kihányni. – Áh! – bólintott Laura. – Csodálkoztam is, az hogyan segítene az ügyön. – Minden bumerángként viselkedik, ha egyenesen feldobod a levegőbe – magyaráztam. – Kivéve a léghajó – kontrázott Laura meglepő gyorsasággal, ha figyelembe vesszük hány pohárral ivott meg előtte. – Egy-null neked – feleltem. – A léghajókat mindig elfelejtem. #6 cél: Csak kitenni a lábam ebből a rohadt házból Tudom, nevetségesen hangzik, de ennek az eszement útnak az volt a legnehezebb része, hogy egyáltalán ki kellett tennem a lábam a házból. Egy olyan valakinek, mint én, aki néha hetekig bezárkózik, és még az is nehézséget okoz, hogy a postással beszélgessen, igazán nagy lépés volt, hogy egyáltalán elhagyja a biztonságos környezetét. De megérte. Néha muszáj rákényszeríteni magad arra, hogy elmenj otthonról, még akkor is, ha a tested minden egyes introvertált csontja szét akar mállani, hogy medúzát csináljon belőled. De megerőltettem magam, és nagyon jó volt. És ijesztő. És megint jó. Meg furcsa. És megdöbbentő. És fantasztikus. Láttunk veszélyes krátereket, és wallabykkal ugrándoztunk a tengerparton. Pancsoltunk dagálytócsákban, és megtanultuk az ausztrál őslakosok pontfestését, meg tevéket simogattunk a sivatagban. Majd megnéztük, ahogy hat Shakespeare-színész egyszerre hány a Sydney-i Operaház színpadán (igaz

egy kisebb színpadon, kb. 300 kisbaba hosszúságún). És jó volt. De még mindig meg akarom nyalni David Tennant arcát.{19} Gyerünk Anglia, szedd össze magad, Ausztrália vezet!

Vudu Vagina A múlt héten az egyik barátnőmtől (Kim) kaptam egy kézzel készített, nemezelt oktatóvaginát (egy nemezelt kisbabával a közepén, hogy a gyerekek is megérthessék, hol jönnek ki a kisbabák). Amikor megláttam, az első gondolatom az volt, többé nem szeretném tudni, hol jönnek ki a kisbabák. A második gondolatom pedig: egy pillanat… ezen igazi fanszőr van? Nem így készülnek a vudu babák? Szerintem, ha igazi szőrt ragasztasz egy babára, és abból vudu baba lesz, akkor ebből meg vudu vagina lesz. MI A FENE FOLYIK ITT? (oneclassymotha.com engedélyével)

Otthagytam az asztalomon, amíg elmentem a fényképezőgépért (senki sem fogja elhinni, hogy vudu vaginát kaptam, hacsak le nem fotózom, mindenki azt fogja mondani: „Mutass róla képet, különben nem hiszem!”). De amikor visszaértem, HIÁNYZOTT A VAGINÁM. Úgy értem, nem az én vaginám, hanem az ajándék vagina. (Nem mintha az én vaginám ne lenne egy ajándék. Minden oké, ez nem egy verseny!) Ekkor azonnal eszembe jutott az a történet, amit gyerekkoromban hallottam

a levágott emberi kézről, ami egyszer csak életre kelt, és kívánságokat teljesített, csak közben embereket gyilkolt. Mindig azt gondoltam, nincs vérfagyasztóbb annál, mint amikor egy levágott emberi kéz szabadon garázdálkodva embereket gyilkol a környéken, mindaddig, amíg fel nem ötlött bennem, hogy most egy vudu vagina kószál a házamban. Kivéve, hogy a vagina ugye ovális alakú, és nincsenek ujjai, tehát nem tud kószálni, hanem gördül, azt hiszem. Amitől kevésbé lesz hátborzongató. De csak kicsit kevésbé. Aztán eszembe jutott, hogy Hailey itthon van, és mert jó anya vagyok, nem akartam, hogy csak úgy véletlenül megtalálja ezt a vudu vaginát, amelyik itt fekszik valahol áldozatára várva, ezért kénytelen voltam segítséget kérni Victortól. Valami ilyesmit mondtam neki: „Valaki küldött nekem egy vaginát, de most elkóborolt, míg a fényképezőgépért mentem, és most lehet, hogy gyilkos vadállat lett belőle.” Victor persze azt feltételezte, hogy már megint ittam, de biztos csak azért, mert tudja, hogy milyen nehezen kérek segítséget. A félreértések elkerülése végett elmagyaráztam, hogy ez egy nemezből készített vagina, amelyik oktatási célokat szolgál, de hozzátettem, hogy igenis valódi fanszőrzet van rajta. Valószínűleg ezért kelt életre és szökött meg, mielőtt lefotózhattam volna a barátom vagináját. Victor rosszallóan ingatta a fejét, de ahelyett, hogy magára csukta volna a szobája ajtaját, kijött nekem segíteni a vaginavadászatban, mert most tök őszintén, mikor lesz még egy ilyen lehetősége az életben? 15 perccel később megtaláltuk a hiányzó vaginát a lépcső közepén. Épp a macska rágcsálta békésen. Egy kicsit felfordult a gyomrom, de jobban aggódtam a barátnőmért, mert ha ez tényleg vudu vagina, akkor most valószínűleg az ágyékával előre beleesett egy aprítógépbe. Amikor megvizsgáltam közelebbről, kiderült, hogy műanyag szőr volt rajta, amit zacskókban árulnak a kreatív hobbiboltokban. Megnyugodtam, de Victor azt mondta, akkor sem tarthatom meg, ha nem igazi fanszőr van rajta. Szerintem ez egy tökéletesen jó kis vagina elpazarlása, de akkor feltűnt, hogy

a macska eléggé megtépázta, leharapta a nemezbaba fejét, úgyhogy rájöttem, menthetetlen.

Aztán meg aggódtam, hogy a macskának szorulása lesz a nemez bébifejtől, de később azt is megtaláltam a vécében. Ez önmagában nem volt meglepő, mert a macska szeret apró dolgokkal a szájában közlekedni, amit egyszer csak beledob a vécékagylóba. Macskajátékok, játék babák, a Barbie baba feje, rúzs – mind a vécében köt ki, ha nem hajtod le a tetejét. Szerintem azt hiszi, hogy a vécé az ő saját kívánságkútja. Azt nem tudom, hogy mégis mi a fenére számított, mit kap egy vaginából kiharapott babafejért cserébe, de mindenesetre optimistának tűnt, és édesen nyávogva dörgölőzött a lábamhoz,

miközben én a vécében a nemezfejet bámultam. Lehúztam a vécét, hogy eljuttathassam a kis áldozatot a Nagy Vécéistennek, akihez imádkozik. Csak a Jóisten tudja, mit kért cserébe. Biztos még több nemezvaginát. Utóirat: Valamilyen okból kifolyólag az olvasók még jobban összezavarodnak ennek a fejezetnek a végére, ezért szeretném újból elismételni, hogy Kim kisgyerekek számára, oktatói céllal készíti ezeket a nemezvaginákat, amikben egy kisbaba van elrejtve. Beaver-Babiesnek hívja őket, és most „új és tökéletesített fanszőrzettel” kapható. Használhatjuk gusztustalan pénztárcaként is, így biztos soha többet nem fogja senki ellopni tőlünk az aprót. Utó-utóirat: Egyetlen pinacica poént sem sütöttem el ebben a fejezetben. Esküszöm, kitüntetést érdemelnék.

A világnak diétáznia kellene. Szó szerint Tegnap az orvosom azt mondta, hogy fogynom kellene körülbelül 10 kilót, hogy „egészségesebb legyen a testsúlyom”. Nem örültem annyira, hogy ezt mondta, mert a héten már egyszer kiborultam egy próbafülkében. Tudom, ez így most nevetségesen hangzik, de ha nő vagy, akkor most biztos egyetértően bólogatsz, és átérzed a kínt. Ugyanis minden próbafülke egy kis kínzókamra, amelyben ráadásul tükrök nagyítják fel a legmélyebb szégyenünket. Olyan, mint egy valóra vált rémálom. Amikor gyerek voltam, a bevásárlóközpontban volt egy üzlet (mielőtt a bevásárlóközpontok szomorú és veszélyes hellyé váltak volna), amiben a próbafülkéknek nem volt ajtaja. A fülkék ott sorakoztak az öltöző egyik szélén, nyitva, előttük meg egy jó nagy üres tér, ahol a többi vásárló várakozott. Így aztán mindenki jól láthatta, amikor nem vettél észre egy cipzárt a szoknyán, vagy amikor beszorult a fejed a ruhába, vagy amikor izzadva próbáltál felrángatni a csípődre egy túl kicsi nadrágot, miközben egy reccsenő hangot hallasz, és csak abban tudsz reménykedni, hogy az emberek majd azt gondolják, szellentettél egyet. A zárható próbafülkében sem jobb a helyzet, mert az eladó tutira akkor jön oda megkérdezni, hogy segíthet-e, amikor éppen a legjobban vagy belegabalyodva egy ruhába. És akkor te remegő, túl magas és túl hamis hangon azt kiáltod: „Nem, minden oké!”, miközben a vállad éppen beleszorult egy blúzba. Vagy pedig pontosan tudod, hogy az eladók ilyenkor a biztonsági kamera felvételeit nézik, és pontosan tudják, hogy beleszorultál, és ettől az egész még kínosabb. Szerintem tutira van rólam egy egész estés bakiparádé, ahogy esek-kelek a próbafülkékben. Akkor érzem magamat a legrosszabbul, amikor beviszek nyolc ruhát a

próbafülkébe, és egyik sem jó rám, de nem akarom megmondani az eladónak, hogy „Köszönöm, de egyik sem az igazi”, mert mindketten tudjuk, hogy ez valójában azt jelenti: „Bocsi, de kövérebb vagyok, mint gondoltam.” Ilyenkor inkább egy kivételével mindet visszaadok, azt az egyet meg visszacsempészem a helyére, amikor senki nem figyel. Mert úgy tűnik, hogy valamiért tökre fontos, mit gondol rólam egy idegen, akinek az a munkája, hogy egész nap műanyag számokat osztogat embereknek. Próbáltam azt mondani, hogy „Egyik sem tetszik nekem”, mert ez legalább úgy hangzik, mintha a ruha lenne a hibás. Mert ezek egy kicsit sem erőlködnek. De ez sem működik, mert akkor meg az eladó felajánlja a segítségét, és sorra hozza azokat a ruhákat, amik szerinte tetszenének nekem, de a mérete persze egyiknek sem jó. Ha meg nem veszem meg, amit oly nagy igyekezettel ajánlgatnak, az az érzésem támad, hogy őket is visszautasítom. De persze ez még mindig jobb, mint azok az üzletek, ahol a 38-as méretnél nem is árulnak nagyobbat, mert akkor meg úgy kell tennem, mintha csak a sálakat meg az ékszereket akarnám megnézni, akárcsak az összes többi telt nő, akik ugyanúgy fel vannak háborodva, mint én. Nem mindig direkt akarnak sértegetni ezzel, de egyszer megtörtént, hogy az eladó úgy nézett rám, mintha olyan dagadt lennék, mint a Michelin-baba, és megvetően közölte: „Nem hinném, hogy az ön méretében is tartunk ruhákat.” Szarul esett, és pont úgy éreztem magam, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, amikor prostiként bemegy vásárolni abba a flancos üzletbe. Úgyhogy el is magyaráztam a nőnek, hogy csak azért vagyok itt, mert kóbor kutyáknak akarok ruhát vásárolni, mivel szeretném, ha valami meleg ruha lenne rajtuk, de azért nem elég jó ahhoz, hogy valaki le akarja lopni róluk. Na, ettől azonnal elhallgatott. Én próbálom magam olyannak szeretni, amilyen vagyok, de nem tudom nem szarul érezni magam, amikor a dokim az egészségemre meg minden más szarságra hivatkozik. És igen, lehet, hogy kissé el vagyok hízva, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez nem csak az én hibám. Ez a világ hibája. Az igazság ugyanis az, hogy ha távolabb lennék a Föld középpontjától,

akkor kevésbé hatna rám a gravitáció, tehát sokkal kevesebbet nyomnék. Így tehát nem kövér vagyok, hanem csak nem vagyok elég magasan. Victor szerint ez már így is eléggé elszálltnak hangzik, de majdnem biztos vagyok benne, hogy csak sértegetni akart. De az egyszerű tény ez: nem létezik valódi súly. Csak tömeg. A súly pedig annak a helynek a gravitációján múlik, ahol éppen vagy. Tehát ha a Mount Everesten mérnéd meg magad, ahol közelebb vagy a világűrhöz, sokkal kevesebbet mutatna a mérleg, mint otthon. Mondjuk ahhoz, hogy bebizonyíthasd, fel kéne hurcolnod egy mérleget a Mount Everestre, ami azért elég nagy szívás. Egyszerűen csak ki kéne tenni oda egy mérleget! Bár az is lehet, hogy már rég van is egy ott, hiszen mi a fenének cipelne valaki le a Mount Everestről egy mérleget? Tiszta hülyeség lenne. Mondjuk én eleve nem igazán értem, minek kell megmászni azt a hegyet, de ha van a tetején egy mérleg, amelyik szerint vékonyabb vagy, mint gondolnád, akkor már értem, mi a vonzó benne. Én egy helikoptert is felvonszolnék egy hegy csúcsára, ha lenne ott egy mérleg, amelyik szerint többet kéne ennem. Vagy ha találnék ott egy varázsbabot, amitől Jennifer Lawrence-szé változom. De egy szép nagy kosár sajtért is megtenném a túrát. Lehetőleg cheddar sajtért. Mindent egybevetve, a Holdon körülbelül olyan nehéz lennék, mint egy nagyobb kenyérpirító, így tehát ezt a logikát alkalmazva kijelenthetem, nem vagyok elhízva. Csak elnehezedve. A helyesírás-ellenőrző szerint ilyen szó nincs, biztos azt akartam írni, hogy elkeserítő vagyok. Victor szerint lehet benne valami. Victor és a helyesírás-ellenőrző is számomra mostantól halott. Esetleg ha az embereket annyira zavarja az elhízás, talán megoldhatnák azt, hogy ne legyen ekkora súly a Földön, így sokkal kevesebb lenne a gravitáció is. „Ön szerint nekem kellene diétáznom, Ryker doktor? Nem hinném! Szerintem ennek a rohadt bolygónak kellene fogyókúráznia.” Victor szerint ez egyértelmű jele a hárításnak. Egyetértek, mert gondolom, a hárít valamiféle tudományos megnevezése annak, hogy elhárítják a súlyt a Földtől,

így leszünk aztán sokkal könnyebbek. Victor szerint fogalmam sincs, mit jelent az a szó, hogy hárítás. Szerintem meg Victornak nincs fogalma arról, mit jelent az, hogy támaszt nyújtani valakinek. (Azt jelenti, hogy megengedi, hogy kissé ránehezedjek, amikor ráállok a fürdőszobai mérlegre.) Azt gondolnám, ez teljesen nyilvánvaló. Victor szerint egyáltalán nem az. Bassza meg ez az egész. Valaki adjon egy mérleget. És egy hegyet. Meg egy helikoptert. És egy kis sajtot.

Kerge, mint egy fordított birka Ez volt az egymilliomodik vitánk a héten Victorral: Victor megvádolt azzal, hogy elment az eszem. De úgy igazán, kerge birka lettem. És ráadásul nem is úgy, mint egy normális birka, amelyik csak kergén viselkedik, hanem hogy komolyan beteg az agyam. Victor szerint az egész kerge birka kifejezés lényege az, hogy a birka amúgy egy türelmes állat. Ezért ha valaki kergén viselkedik, akkor az aztjelenti, hogy csak úgy tesz, mintha megkergült volna. Én meg azt mondtam, hogy akkor olyan vagyok, mint egy fordított birka. Vagyis az emberek azt gondolják rólam, hogy kerge vagyok. Aztán töltenek velem egy kis időt, és rájönnek, hogy csak úgy viselkedem, de valójában szuperokos vagyok. Aztán ha még jobban megismernek, rájönnek, hogy nem, valójában tényleg beteg az agyam, mégis egész szerencsésen alakulnak a dolgaim. Így aztán olyan vagyok, mint egy igazi birka, amelyik megkergült. Ezek a legveszélyesebbek. „Szerintem te nem is figyelsz rám” – mondta ekkor Victor. És hozzátett még valamit, amit már nem hallottam, mert túlságosan dühös voltam, amiért ilyen csúnyákat mondott nekem. De most tényleg, mit képzel? És akkor észrevettem, hogy elhallgatott, és valamiféle válaszra vár tőlem. Én meg gondoltam, biztos bocsánatot kért, miközben nem hallottam, és ezt feleltem: „Megbocsátok, de soha többé ne forduljon elő.” Erre tovább kiabált, bizonyára azért, mert nincs hozzászokva, hogy valaki ilyen önzetlenül viselkedjen vele. Úgy láttam, egy kicsit meg is volt zavarodva. Tapasztalataim szerint ez azt jelenti, hogy a férfi önmagára dühös. Néhány férfi olyan, mint egy szunnyadó vulkán, bármikor kitörhet belőle a harag, senkit és semmit nem kímélve lövell ki belőlük. Ráadásul gyakran mérgesek. Úgy értem, átvitt értelemben. Senki sem akarná, hogy egy férfi

mérget lövelljen rá – akárhonnan is. Az lenne aztán csak igazán életveszélyes. Szóval valójában azt akartam mondani, hogy gyakran a legszelídebbnek tűnő férfiak gurulnak dühbe a leghamarabb. (Bocsi, úgy tűnik, ezt a hasonlatot kicsit elfárasztottam. Kijavítanám, de hát ezért tartják a szerkesztőket.) A nyertes: Mindenki, aki nem a szerkesztőm. Meg a birkák, mivel senki sem érti, mi történik velük, így aztán senki nem is vár el tőlük semmi különöset. Rohadt kis mázlisták.

Tanulmány a petrezselyemről, a wasabiról, a krémsajtról és a levesről (Széljegyzet: Súlyos írói válságban szenvedtem, ezért bánatomban nagyon berúgtam. Amikor kijózanodtam, azt vettem észre, hogy írtam egy tanulmányt a petrezselyemről, a wasabiról, a krémsajtról és a levesről. Biztosíthatlak, épp annyira meglepődtem, mint most te. De megtartottam, mert mint kiderült, a részeg énem jobb író, mint a józan énem. A hülye picsa!)

Petrezselyem Hát, nem vagyok nagy rajongója. Valójában senki sem eszi meg. Mindig ott marad a tányér szélén, mint valami szimbolikus könyvjelző, ami arra emlékeztet, hogy 25 százalékkal többet fogsz fizetni ezért az ételért, mint gondoltad volna. Szerintem amúgy nem is ehető, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a főtt petrezselyem pont úgy készül, mint a műanyag. Sőt! Meg vagyok győződve róla, hogy az egész világon összesen 1000 darab petrezselyem létezik csak, a séfek meg minden egyes alkalommal újrahasználják őket. Az is lehet, hogy éppen azért bukkan fel a tányérunkon újra meg újra, mert nem esszük meg. A séfek pedig azzal akarnak büntetni érte, hogy estéről estére odateszik a tányérunkra. Pont úgy, mint ahogy az anyukád csinálta az újramelegített zöldbabbal három estén át egymás után, amit az istenért sem akartál megenni. Mindaddig, amíg csak letuszkoltad valahogy a torkodon, aztán gyorsan ki is hánytad az egészet a tányérodra. Így aztán sikeresen megutáltattad a zöldbabot a közvetlen környezetedben mindenkivel. Amúgy ez nem a mi hibánk. Már a legelső étteremben elköltött vacsoránkkor megtanultunk két fontos dolgot: az a fehér ott nem jégkrém, hanem vaj. Az meg petrezselyem, ne edd meg. Habár, ha jobban belegondolok, mostanában sokkal kevesebb

petrezselymet találok a tányéromon. Biztos azért, mert sokkal kevesebb ismerős hazai ételt fogyasztunk. Így aztán a petrezselymet felváltotta egy jó nagy halom wasabi, amit a világ legkisebb sushi-tekercsével kínálnak. Wasabi Sosem eszed meg az egészet. Soha senki nem eszi meg az egészet. Találkoztál már olyannal, aki repetát kért a wasabiból? Na, ugye. Mindig visszakerül a konyhába, ahol a séf biztos csak hozzáadja ahhoz a hatalmas gyurmához a konyhapulton. Biztos ez is petrezselyemből készül. Sajtkrém Ha a sajtkrémet sajtból csinálják, hogy lehet, hogy az arckrémet nem arcból? Ó, várjunk csak. Lehet, hogy mégis? Az is lehet, hogy éppen új arcdarabokat kenegetek a ráncaimba. Igazán briliáns ötlet! A bőrt meg biztos a mikrodermabráziót végző helyekről meg az arcradírokból szerzik be. Micsoda ravasz banda! Leradíroztatják velünk a saját arcunkat, aztán meg újra eladják nekünk. Ez majdnem olyan felháborító, mint amikor a fenekedből kioperált zsírt visszainjekciózzák az ajkaidba. Nem viccelek, ez tökre valós dolog. Egyértelmű jele annak, hogy a civilizációnk kihalófélben van. Én éppen ezért utálom, amikor a nagynénéd összecsücsörített ajkakkal kényszerít, hogy adj neki egy puszikát. Lehet, hogy szó szerint a fenekét csókolod. Vagy hát, na. Nem igazán vagyok biztos benne, hogy a szó szerint ebben az esetben helyes megfogalmazás. Az még mindig a segge, ha már a szájában van? Ezeket a dolgokat persze sosem tanítják az újságíró iskolában. Leves Egyszer voltam egy olyan vacsorapartin, ahol a pincérek körbejárva kanapét szolgáltak fel. Így hívják franciául azt, hogy hors d’oeuvres, ami szintén

franciául van, most hogy jobban belegondolok. Akárhogy is, a franciák nyilvánvalóan szeretik a kisméretű kajákat. Nem is csoda, hisz ők is olyan kis vékonykák. Az a csaj az Amélie csodálatos életében olyan kicsi, hogy elférne a vaginámban. Nem mintha beletenném. Mondhattam volna azt is, hogy a zsebemben, de ezen a ruhán nincs zseb. De vaginám az van. Bár ez nem jelenti azt, hogy bárkinek papírpénzt kéne ott tartani. Főleg nem pénzérmét. Bár ugye, minden attól függ, milyen erősek a hüvelyizmaid. Mondjuk, megemelem a kalapom előtted, ha egy rolni aprót is bent tudsz tartani. Na, de elég legyen a hencegő, erős vaginákból! A kanapészendvicsekről kezdtem mesélni. Soha nem ehetek ilyet, mert vészesen laktózérzékeny vagyok, és mindig attól félek, hogy valahol elrejtettek benne valamiféle tejszínt, én meg a kórházban kötök ki. De a legrosszabb, hogy a pincérek újra és újra megkérdezik, hogy parancsolsz-e egy kis kanapét, noha két perccel előbb mondtad, hogy nem, nem ehetsz ilyet. De ők újra megkérdezik, mintha direkt meg akarnának kísérteni valamivel, amit nem kaphatsz meg. Nemrégiben azonban egyszer s mindenkorra megoldottam a problémát, amikor rájöttem, hogy nem azt kell felelni, hogy „köszönöm, nem kérek”, hanem hangosan ezt kell kiáltani: „Sajnálom, nem ehetek olyat, mert HASMENÉSEM lesz.” Bár ez kissé gusztustalanul hangzik a körülötted állók számára, de hát a pincérek – tapasztalataim szerint – nem azért kérdezik meg folyton, hogy parancsolsz-e, mert annyira szeretnék, hogy egyél valamit, hanem mert oda sem figyelnek, vagy éppen be vannak lőve. (Ezt az állítást a saját szervírozási tapasztalataimra alapozom, úgyhogy nem ér beszólni. Hacsak nem a kábítószer miatt ítélsz el, mert akkor jogos.) Így aztán elfelejtik, ki az, aki korábban már nemet mondott. De a hasmenést senki nem felejti el. A HASMENÉSre bezzeg azonnal felkapják a fejüket, és onnantól kezdve nagy ívben elkerülnek. Akárcsak az összes többi vacsoravendég, de hát ez a hasmenés átka. Voltam egy olyan partin, ahol egyszer csak azt hallom, hogy levest szolgálnak fel előételként. Rögtön kíváncsi lettem, vajon ez hogyan

lehetséges, míg észre nem vettem, hogy a pincérek mindenkinek egyetlen, lapos fenekű kanálban osztják ki a levest. Személy szerint én azt gondolom, hogy ez az egész ötlet úgy elcseszett, ahogy van, mindattól függetlenül, hogy ki vagy, vagy mire vagy allergiás. Amikor egy partin egyetlen kanál levest osztanak ki flancos szmokingot viselő pincérek, az maga a kivagyiság csimborasszója, és fogadni mernék, hogy olyan részeges séfek találták ki az egészet, akik csak látni akarták, hogy vajon az emberek bevesznek-e egy ekkora marhaságot. Szerintem a következő lépés az lesz, hogy a kekszeket már átnedvesítette neked a pincér nyála, és szájból szájba adja át, mint ahogy a kismadarat eteti az anyja. Sőt, fogadok, hogy mire ez a könyv megjelenik, a nyálas keksz lesz a következő slágerkaja, és szeretném, ha mindenki feljegyezné: én találtam ki először. Ráadásul nem is meleg levest adtak, hanem gazpachót. Egyszer ettem olyat, és az valójában nem más, mint egy annyira kihűlt paradicsomleves, hogy akár alkoholmentes paradicsomos Belliniként is tálalhatnák. Vagy megolvadt leveses jégkrémként. Jéglevesként. Ennek ellenére a partin mindenki evett belőle, mert senki sem merte bevallani, hogy olyan íze van, mint egy félig megolvadt paradicsomos fagyinak. A kellemetlen az volt, hogy mire mindenki lenyelte azt az egy kanál levest, a pincér eltűnt, úgyhogy az emberek ott álldogáltak az elegáns gönceikben zavartan szorongatva a koszos kanalat, mint valami borzalmas, divatjamúlt kiegészítőt. Néhányan – amikor a többiek nem figyeltek – az ablakpárkányra meg a földre tették a kanalaikat, de a legtöbben ott álltak, és csendes kétségbeeséssel várták a pincért, aki lehet, hogy sosem tér vissza, és igyekeztek úgy tartani a használt kanalat, mintha az cigaretta vagy apró divatkutya lenne. Az egyik nő egy darabig várt, majd amikor rájött, hogy senki nemjön vissza, hogy elvigye a kanalat, egyszerűen belehajította a medencébe. Enyhén hülye picsa viselkedésnek tűnik, de azt meg kell hagyni, van az a foka a leszaromnak, ami már szinte elismerésre méltó. Ezzel az egyetlen mozdulattal a nő mindenki tudtára adta, „ha nem figyelsz a vackaidra, én aztán tuti nem

vállalok érte felelősséget”. Én azonnal beleszerettem a nőbe és a viselkedésébe is. Valószínűleg rögtön megváltozna róla a véleményem, ha én lennék az az elhagyott gyerek, akit a küszöbén hagynak, de én csak egy nő vagyok, aki a két szemével figyelte, hogyan oldotta meg ez a nő a kanáltesztet. Azt a tesztet, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, és soha senki nem is tanult rá. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, soha többé nem vállalok felelősséget más emberek kanaláért/viselkedésért/hülyeségéért, mert van nekem elég bajom, ami miatt aggódhatok. Gyanítom, ez az a típusújó tanács, aminek soha senki nem veszi hasznát, de ha mégis eljönne a pillanat, én készen állok. Csak merj egy kanalat a kezembe adni! Utóirat: Felolvastam ezt a fejezetet Karen barátnőmnek, akinek nagyon tetszett, csak egy ponton kiáltott fel: „Várjunk csak! Nem mondhatod, hogy betennéd a lányt az Amélie csodálatos életéből a vaginádba!” „Egyetértek – feleltem. – Azt is mondtam, elférne ott, de nem tenném bele. Még a végén megfulladna szegény, és mégiscsak ő Franciaország nemzeti kincse.” Erre Karen: „Ki kell venned a vaginát!” Mire én: „Nyilvánosan? Szinte sosem veszem elő a vaginámat nyilvánosan. Te ittál?” És akkor ezt mondta: „Jenny, komolyan! Ki kell vágnod a vaginádat!” Én kissé összerándultam, mert elképzeltem a szavait, de akkor elmagyarázta, hogy azért kell kivennem a vagináról szóló részeket, mert férfiak is olvassák majd a könyvemet. „Karen, a férfiak imádják a vaginákat – magyaráztam türelmesen. – Nem tudnak betelelni velük. És azok a férfiak, akik nem erre buknak, azok is abból jöttek ki. Olyan ismerős nekik, mint az otthon. Egy kissé nedves otthon.” Elfintorodott, és igyekezett megértetni velem, hogy nem minden férfi kedveli a vaginákról szóló történeteket, például az ő apukája is olvasni fogja ezt a könyvet, és lehet, hogy kiakad rajta. Akkor megnyugtattam, hogy majd mellékelek a könyvhöz egy kis üzenetet, amelyikben bocsánatot kérek az apjától a vaginám miatt. Megdöbbentő, milyen gyakran kell ezt csinálnom.

Gondolom, ez valami olyan, amit az íróknak egyszerűen el kell tudni viselni. Utó-utóirat: Igazán, őszintén bocsánatot kérek a vaginám miatt. Meglepő, hogy milyen gyakran kell ezt elmondanom. Komolyan, inkább ráíratom egy pólóra.

És akkor kaptam három döglött macskát postán Íme, a beszélgetés, amit a barátnőmmel Maile-val folytattam. (Úgy ejtik a nevét, hogy Miley. Mint Miley Cyrusnak, csak ő korábban kapta a nevét. Ezt direkt ő kérte, hogy tegyem hozzá. Jóval korábban született, mint Miley Cyrus. Most meg ki akarja velem húzatni az utolsó mondatot.) ÉN:

Nem találod ki, mi jött a postával tegnap!

MAILE: ÉN:

URAMISTEN, HONNAN TUDTAD?!

MAILE: ÉN:

Bassza meg!

Ugye?

MAILE: ÉN:

Hm. Kitömve?

Nem.

MAILE: ÉN:

Jók a megérzéseim. Meg ismerlek is. Szóval, mit kaptál?

Egy rakás döglött macskát.

MAILE: ÉN:

Biztos valami undorító.

Kaptál néhány döglött, rothadó macskát?

Nos, nem rothad, mert kinyomták a belüket, úgyhogy olyan, mint egy macska… zsák?

MAILE: ÉN:

Ki küldene neked macskazsákot?

Nem volt hozzá levél. Csak bedobták őket egy zacskóban.

MAILE:

És a rejtély fokozódik…

ÉN:

A múlt hónapban e-maileztem egy nővel, aki mondta, hogy van néhány macskabőre, amit szeretne elküldeni, de… MAILE:

És akkor a rejtély megoldódott. Merthogy nem is volt semmiféle rejtély! Csak te nem mesélted el az egészet, ugyanis rémes történetmesélő vagy! ÉN:

Nem egészen. Mert a hölgy azt mondta, hogy etikusan szerezte a döglött macskákat… MAILE:

Hagyd abba, olyan nincs is!

ÉN:

De, komolyan! Azt mondta, hogy egy állatorvosi rendelőben dolgozik, és vannak macskáik, amiket elütött egy autó vagy rákosak, és el kell őket altatni, úgyhogy maradt egy csomó olyan macskájuk, ami senkinek sem kellett, és nem akarták őket csak úgy kidobni. A belsejüket eladták állatorvosi egyetemeknek, hogy gyakorolhassák rajtuk a boncolást, de akkor még mindig ott volt a maradék szőr, amit cserzetten akartak felhasználni, ha be kell csomagolniuk valamit. MAILE:

A döglött macskákat használták csomagoláskitöltő hungarocell helyett? És mégis mit csomagoltak bele… emberi felsőtestet? ÉN:

Ja, a lehető legundorítóbb környezetkímélő csomagolástechnika. Mindegy is, a nő azt mondta, hogy azért, mert a múltkor írtam róla, gondolta, csinál nekem kiscicakesztyűt.

MAILE: ÉN:

Hogy mi? Minek kellene kesztyű a kiscicáknak?

Nem! Kesztyűt a kiscicákból. Tudod, a hajléktalanoknak.

MAILE:

Tudom, hogy meg fogom bánni ezt a kérdést, de mégis mi a fenéről beszélsz?! ÉN:

Néhány évvel ezelőtt kitaláltam, hogyan lehetne újrahasznosítani a használt mellpumpákat: ki lehet szippantani vele a halott macskák belsejét! TÁDÁM! Máris kész a szőrös kesztyű a hajléktalanoknak! Elmeséltem Kregg barátomnak is, aki persze azt mondta rá, hogy „érdekes”, mire én mondtam neki: „az az érdekes, hogy ez senkinek nem jutott eszébe korábban!” Ezzel egy csapásra megszabadítjuk a szemétlerakókat a döglött macskáktól és a használt mellpumpáktól, sőt még a hajléktalanoknak is segítünk. Gyakorlatilag környezetkímélő!” És akkor Kregg a PETA-ról, meg Molotovkoktélokról kezdett magyarázni, de leállítottam: „Csak olyan kiscicákat használnék, akik már megdöglöttek valamilyen nem fertőző betegségben! Nem azt mondtam, hogy csak úgy véletlenszerűen minden élő kiscicának kifordítom a belsejét. Kregg, az Isten szerelmére, hát mi vagyok én?! Egy szörnyeteg?” Őszintén, még a feltételezés is sértő. Csak a hajléktalanok megsegítése vezérel, és nem a saját kiscicakesztyű-kollekcióm elindítása. Ráadásul Texasban élek, nincs szükségem kesztyűre. MAILE:

Azta, te aztán szörnyen önzetlen vagy!

ÉN:

Pontosan! Szóval azt vártam, hogy etikus módszerekkel készített cicakesztyű érkezik a postával, ehelyett kaptam ezeket a megnyúzott, szabatlan macskákat. És a legfurcsább… hármat kaptam! MAILE:

Döglött macskákat kapsz postán, és neked ebben a történetben az a legfurcsább, hogy hány darab érkezett?

ÉN:

Igen, hiszen csak két kezem van, de három macskát húzhatok rá. Mire akarnak célozgatni ezzel? MAILE: ÉN:

Nincs három lábam, Maile.

MAILE: ÉN:

Lehet, hogy lábmelegítőnek szánták.

Akkor talán két lábmelegítő és egy péniszmelegítő.

Nekem nincs… FIGYELSZ TE RÁM EGYÁLTALÁN?

MAILE:

És te hallod, amit mondasz? Halott kiscicákat akarsz lábmelegítőnek használni, és még neked áll feljebb?! ÉN:

Oké, jogos.

MAILE: ÉN:

Hogyan lehet egyáltalán etikusan megnyúzott macskát szerezni?

Nos, több bőrt is le lehet nyúzni egy macskáról.

MAILE:

Akkor most úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna.

ÉN:

Viccelsz? Az egész beszélgetésünk alatt arra vártam, mikor süthetem már el ezt a poént! MAILE:

Tudom. És én ennek ellenére a barátod vagyok.

ÉN:

URAMISTEN. Van három macskám. Három etikusan megnyúzott, döglött macskám. HALLOWEENJELMEZ MACSKÁKNAK. MAILE:

Akik minek öltöznének?

ÉN:

…egy másik macskának?

MAILE:

Borzalmas jelmezötlet.

ÉN:

Hosszú és keskeny borosüvegtartónak. MAILE: ÉN:

lehet,

hogy

használhatnám

őket

És semmi üzenet nem volt hozzá?

Nem, csak három döglött macska egy szatyorban.

MAILE: ÉN:

bőrök,

Nejlon vagy vászon?

Nejlon.

MAILE:

Hát, ez nem valami környezetbarát. Szerintem ez a nő hazudik, és csak az emberiség elleni vétkeit akarja ily módon leplezni. ÉN:

Valójában ez a macskák ellen elkövetett bűncselekmény, tehát nem emberiség, hanem macskaiség. MAILE:

Szerintem ilyen szó nem létezik.

ÉN:

VALAKI EGY ZSÁK DÖGLÖTT MACSKÁT KÜLDÖTT NEKEM. NEM HINNÉM, HOGY ELVÁRHATÓ, HOGY LOGIKUSAN GONDOLKODJAK EBBEN A HELYZETBEN. Szerinted az a nő, aki küldte, logikusan gondolkozott? Ha el akarsz kapni egy sorozatgyilkost, akkor az ő agyával kell gondolkoznod, Maile! MAILE: ÉN:

Szerinted az a nő sorozatgyilkos?

Nem. Csak egy rossz hasonlat volt. Úgy értem, egy macskanyúzó agyával kell gondolkoznod, ha ki akarod deríteni, hogy került három macskabőr a

garázsodba. MAILE:

Miért vannak a garázsban?

ÉN:

Miért, a házban tartsam őket? És ijesszem halálra a macskáimat? Te rossz macskaanyu, te! Ez olyan, mintha te hazavinnéd kisgyerekek lenyúzott bőrét, hogy a gyerekeid is láthassák. Bár lehet, hogy a macskáim komolyabban vennének, amikor azt mondom, ne pisiljenek a kanapéra, ha lenyúzott macskabőrrel fenyegetném őket. HÁT EZ REMEK ÖTLET! Odatehetném a kanapéra, ahova Nyávogó Ferris mindig odapisil, és ezt mondhatnám: „LÁTOD, FERRIS, HOGY MI TÖRTÉNT A LEGUTÓBBI MACSKÁVAL, AMELYIK IDEVIZELT?!” MAILE:

Ezért néz rám olyan dühösen a macskád? Az ő pisilőhelyén ülök?

ÉN:

Ez nem szép tőled, Ferris. Csak azért mert odapisilsz, attól még nem a tiéd az a hely. MAILE:

Fúúj.

ÉN:

Ne aggódj. Már kitisztíttattam. És tudom, mire gondolsz most. Azt gondolod, hogy Ferris ezt mondaná: „Minden macskára megpróbálnak ráijeszteni, de én már az idők kezdete óta itt élek, nem dőlök be ennek!” De tudod, mi az igazság? A macskáknak borzasztóan rossz a memóriájuk. Ferris még arra sem emlékszik, hogy az alom mire való. MAILE:

Valójában én most arra gondolok, hogy szeretnék átülni egy másik kanapéra. Utóirat: Most kimentem a garázsba, hogy lefotózzam a döglött macskák bőrét ebbe a könyvbe, de NEM TALÁLTAM ŐKET SEHOL. El is panaszoltam Victornak, hogy elvesztettem néhány macskát a garázsban, de ő nem értette:

„Elveszetted a macskáinkat a garázsban?” Mire én: „Természetesen, nem. Hogyan veszíthetném el mind a három macskánkat a garázsban? Hát ilyen felelőtlen anyának tartasz? Ezek a macskák már rég megdöglöttek.” Aztán összevesztünk azon, hogy a döglött macskák elvesztése nagyobb vagy kisebb felelőtlenség, mintha az élő macskákat vesztettem volna el. És én nyertem, hiszen csak attól, hogy megvannak, még NEM LESZNEK KEVÉSBÉ DÖGLÖTTEK, VICTOR! Aztán felhívtam a takarítószolgálatot, hogy azt szeretném, ebben a hónapban a fürdőszoba helyett keressék meg a garázsban a három macskatetemet. De a menedzser visszahívott azzal, hogy a Vidám Szobalányok nem keresnek döglött macskákat. És még az ablakokat sem mossák le. Nem is értem, minek tartjuk őket egyáltalán.

Amiket a kínos csendekben összehordok Amikor még HR-területen dolgoztam, alkalmaztunk egy olyan technikát, amivel rávehettük az embereket arra, hogy bevallják, ha valamilyen hibát vétettek. A módszer olyan jól működött, hogy néhányan olyan tévedéseket is elismertek, amit nem ők követtek el. Íme, így működik ez a technika: Behívod az embert, és hellyel kínálod, majd várakozóan nézel rá. Fontos, hogy közben te meg se szólalj. Mivel a legtöbb nem szociopata kényelmetlenül érzi magát az ilyen helyzetekben, elkezd összevissza fecsegni, hogy kitöltse a kínos csendet, és közben elmondja, szerinte miért hívatták be. Biztos van ennek a technikának valamilyen neve is, én csak úgy hívom: „Képzeletben Alan Rickmannel smárolok”, ugyanis én általában ezt csinálom kínos csendek közben. Akárhogy is, én és Alan nagyon sok rázós ügyet oldottunk meg együtt. Ugyanezt a technikát használják a gyilkossági nyomozások alatt is, csak akkor egy rakás pszichiáter végzi a kihallgatást, köztük az én orvosom. Azt gyanítom, az én dilidokim ezzel a módszerrel akar rávenni, hogy magamban mélyen elnyomott emlékeket vagy erőszakot valljak be, de mivel én tényleg mentális betegséggel küzdök, mindenféle lényegtelen, oda nem illő dolgot hordok össze, ami szintén azt bizonyítja, nem véletlenül kerültem a pszichiáter rendelőjébe. Azt vettem észre, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgokról hadoválok a pszichiáteremnek egy rövid, kínos csend után: „Megint olyan hetem van, amikor azt érzem, hogy legszívesebben letépném magamról az összes ruhát, és kifeküdnék az utcára. Ez valami orvosi probléma? Mert nagyon úgy érzem.” „Képes vagyok ízeket érezni a szememmel. Olyan dolgokat, mint a szemkrém. Úgy értem, szilárd

táplálékot azért nem akarok a szemgolyómmal érezni, az őrültség lenne. Bár valószínűleg tudnék, ha akarnék. Fenébe, ez aztán a borzalmas szuperképesség.” „Találnom kell egy tehetséges gyújtogatót. Nem feltétlenül akarok felgyújtani semmit, csak az esélyem legyen meg rá. Kell egy gyújtogató állandó alkalmazásban. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez legális, mindaddig, amíg nem veszem igénybe a szolgáltatásait.” „Tegnap derült ki számomra, hogy nem is Barack Obama írja a Fehér Ház Twitter-bejegyzéseit. Mélyen csalódtam. Ez majdnem olyan, mint amikor Clinton megdugta azt a csajt a szivarral. Csak rosszabb.” „Általában ezek a főbb gondolataim a nyaralás alatt: Szúrd le! Szúrd le! Szúrd le! Menekülj!” „Mindenkit utálok, aki nem árulta el nekem, hogy létezik olyan, hogy Piteház.” „A tegnap estémet azzal töltöttem, hogy egy kilencéves hányást takarítottam fel. Úgy értem, egy kilencéves hányását. Nem egy olyan hányást, amelyik már kilenc éve ott van. Azért ennyire nem hanyagolom a házimunkát.” „Ma azoknak a ritka napoknak az egyike van, amikor minden embert szeretek, és imádom, hogy milyen csodákra képesek. Ha valaki el meri venni a kedvem, azt tuti, hogy pofán szúrom.” „Victor utálja a karácsonyt. Azt mondja, az a baj a betlehemes játékokkal, hogy nincs bennük elég szamuráj.” „Tegnap befejeztem a Bibliát. Spoiler alert: Jézus nem ússza meg. Bár, most hogy belegondolok, lehet, hogy mégis. Lehet, hogy túl hamar hagytam abba az olvasást. De muszáj volt! A történet kezdett túlságosan szomorú lenni. De komolyan, rémálmaimban ne jöjjön elő. De gondolom, ha szó szerint vesszük, Jézus nem halt meg. Csak tettette. Az álomjelenetben. De az is lehet, hogy valami zombi lett? De az egész olyan bonyolult, hiszen Jézus elvileg a mi bűneinkért halt meg. Ha Isten nem tudta elfogadni a halálát, akkor ez azt jelenti, hogy a bűneink még mindig aktuálisak? Úgy értem, rendezetlenek, nem úgy hogy: »POMPÁS! KÉSZ SZERENCSE, HOGY EZEK A BŰNÖK NEM MENTEK KI A DIVATBÓL!« Vannak, akik szerint az ilyen beszéd istenkáromlás, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Jézus szörnyen jól szórakozna az ilyesmin. Ráadásul tökre átérezné, hogy milyen szar, amikor az ember születésnapja ennyire közel esik a karácsonyhoz.” „Utálom, amikor túl meleg van ahhoz, hogy takaróval aludjak. Attól félek, hogy ha anélkül alszom, felemelkedek a plafonig, és ott feldarabol a ventilátor. Ez teljesen normális félelem, ugye?”

„22 éves koromig rosszul ejtettem ki a középső nevemet, ami a Leight (ejtsd: Léjj). Én direkt úgy mondtam, hogy Leia (ejtsd: Lea). Mint a hercegnő a Csillagok háborújában. De hatodikos koromig direkt rosszul ejtettem ki a vezetéknevemet is, mert a Dusek, cseh kiejtéssel úgy kezdődik, hogy „Douche” (azt jelenti: seggfej, köcsög). Talán meg is úsztam volna, ha a tesóm meg az anyám (a konyhás néni) nem ejtették volna ki jól. Mondjuk mindegy, mindenkinek azt hazudtam, hogy selypítenek.” „Láttam, hogy ma Anne Frank volt a legnépszerűbb bejegyzés a Twitteren, és már azt hittem, meghalt. Már megint. Erre kiderült, hogy az halt meg, aki a naplóját megtalálta. Anne jól van. A jól alatt azt értem, hogy még mindig halott. Nem mintha azt gondolnám, hogy az jó, hogy meghalt. Csak úgy értem, hogy az a jó, hogy nem támadt fel halottaiból. Egy Anne Frankzombira aztán igazán semmi szükség.” „Idefelé jövet láttam egy koponyára hasonlító felhőt. Az első gondolatom ez volt: Jönnek a Halálfalók!” „Azt kérdi, hogy vagyok? Úgy érzem magam, mint amikor jogosan dühös tudnék lenni, de nincs mi miatt mérgelődnöm. Azt hiszem, utálom az embereket, hogy nem képesek hülyébben viselkedni, amikor szükség lenne rá.” „Az normális, hogy már bánom, hogy nem csináltam szexvideót, amikor még fiatalabb voltam, és a melleim peckesen felfelé álltak, még amikor a hátamra feküdtem, akkor is? Úgy érzem, keveset beszélünk az ilyen fontos dolgokról.”

A pszichiáterem sosem kap sokkot vagy lepődik meg az ilyeneken, és csak annyit tesz hozzá: „És ettől te most hogy érzed magad?”, vagy „Folytasd, hallgatlak!” Ugyanakkor az is lehet, hogy közben arról ábrándozik, hogy Alan Rickmannel smárol, és egyetlen szót sem hallott mindabból, amit mondtam. Már gondoltam rá, hogy letesztelem, tényleg figyel-e, ezért bevallom, hogy meggyilkoltam a szomszédjaimat, és elástam őket a pincében. De még nem mertem kipróbálni, mert titokban attól rettegek, mi van, ha tényleg megöltem a szomszédjaimat, és elástam őket a pincében. Az igaz, hogy nincs is pincém, úgyhogy könnyen bebizonyíthatnám az ártatlanságomat, abban az esetben, ha a dokim mégis odafigyel rám. Kivéve, ha tényleg van pincém, csak olyan mélyen elnyomtam magamban, hogy ezzel óvjam az elmémet attól a súlyos traumától, amit a szomszédjaim brutális meggyilkolása és eltemetése okozott.

Tehát nem tudom ellenőrizni, hogy a dokim vajon tényleg a meztelen Alan Rickmanről ábrándozik-e, miközben engem hallgat, mert lehetséges, hogy az a pincém, ami nincs is, tele van mindazokkal az emberekkel, akiket meggyilkoltam. Na, pontosan ezek azok a dolgok, amikről valójában beszélnem kéne a terápián. Rögtön azután, hogy ellenőriztem, van-e pincém.

A csontvázam szupicsudijó! Alsós gimnazista koromban minden lány a „három sz” nevű szabálynak akart megfelelni. Vagyis mindenki szupermenő, szép és szexi akart lenni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy én egyik kategóriának sem felelek meg, ezért elgondolkoztam azon, ha már akaratlanul is, de a „szerencsétlen” szerepét olyan jól hozom, akkor lesz nekem is saját három „esszem”, de sajnos semmilyen más „sz” betűs szó nem jutott eszembe. Anyu javasolta azt, hogy legyek szemölcsös, meg azt, hogy szupicsudijó, ami nem is egy igazi szó „de legalább vicces kimondani”. (Tényleg, próbáld csak ki: szupicsudijó.) Úgyhogy végül feladtam, de azért azt megjegyeztem egy életre, hogy anyu nem annyira segítőkész, ha tanácsot kell adni olyan felszínes kérdésekben, mint például, hogyan lehetnék népszerűbb. Meg azt is, hogy anyu ijesztően tehetségtelen a szókirakóban. Nyolcadikos koromban minden szupermenő csajt meghívtak egy közös pizsamapartis hétvégére. Aztán néhány héttel később kiderült, hogy mindegyik csaj rühes lett. Ha nem tudod, mi az a rühesség, akkor talán most kéne abbahagynod az olvasást, mert ez annyira gusztustalan, hogy minél többet tudsz róla, annál inkább szeretnéd felgyújtani a házadat. A rühesség nem más, mint atkafertőzés, amikor az atkák befúródnak a bőröd alá, petéket raknak ajáratba, amik aztán a húsodban kelnek ki. A tetű hozzájuk képest kismiska. Azt gondolhatnád, a sors igazságot tett azzal, hogy a menő csajokat megfertőzte egy húsevő parazitával, de ezek a lányok úgy viselték a betegségüket, mint valami külső bizonyítékát annak, hogy ők egy olyan exkluzív esemény részesei voltak, ahol a partiajándék valódi bacilus volt. Hirtelen a rühesség lett a legújabb barátságkarkötő, néhányan még tettették is, hogy betegek, csak azért, hogy bevegyék őket a menők közé. Esküszöm, egyes csajok még dicsekedtek is azzal, hogy atkafertőzésük van, AMIKOR

VALÓJÁBAN EGÉSZSÉGESEK VOLTAK. Na, ekkor jöttem rá, hogy a népszerűség csak egy nagy rakás süketelés. Azzal pedig, hogy felismertem, a népszerűség néha egyet jelent a rühességgel, egy életre kigyógyultam abból, hogy vágyjak rá. Ugyanakkor még mindig küzdöttem a másik két esszel: a széppel és a szexivel. Mert végül is, rám lehet nézni, de semmi feltűnő nincs rajtam. Mindeközben gyerekként a kishúgom aranyhajú és kék szemű volt, olyan, akire a teljesen ismeretlenek is azt mondták, angyali, és viccesen azzal fenyegetőztek, hogy elrabolják. (Amivel igazán furcsa dolog viccelődni. Pont, mint amikor azt mondják „Úgy szeretlek, majd megeszlek”, ami meg olyan, mintha azt mondanák: „Azzal, hogy rád nézek, dühöngő kannibállá változom.” Légyszi, mindenki hagyja abba. Nem vicces, hanem ijesztő.) Ezzel szemben rám folyamatosan azt mondták, „Pont úgy nézel ki, mint az apád” (aki egy hatalmas, ijesztő és erősen szakállas férfi, aki többnyire nyakig véres). Nem tudom megmondani, hányszor hallottam a kérdést: „Ismerjük egymást?” Nem. Csak az a típusú fejem van. Ez különösen a főiskolán volt szar, amikor folyamatosan összekevertek egy lánnyal, aki nyilvánvalóan pont úgy nézett ki, mint én, és még a keresztnevünk is hasonló volt. Sosem találkoztam vele, de úgy tűnt, igencsak népszerű lehet, ugyanis ismeretlenek folyamatosan integettek nekem, és cigarettát kunyeráltak. Ilyenkor mindig elmagyaráztam, „Nem, az nem én vagyok. Én nem is dohányzom. Szerintem egy másik lányra gondoltál, aki pont úgy néz ki, mint én.” És akkor ezek az ismeretlenek vagy azt hitték, hogy szórakozom velük, vagy hogy egy rohadt sóher vagyok, aki nem akar adni a cigijéből. Néha még irigykedtem is erre a másik, veszélyesen élő énemre, akit folyton istenítettek, mert ellopta a diákszövetségek kabalafiguráit, és ivóversenyeket nyert, miközben a valódi énem a könyvtárban kuksolt. De aztán a másik én elkezdett nős pasikkal kavarni meg drogot árulni. Akkor szerettem volna megtalálni ezt a másik ént, és megrázni,

hogy „Hagyd ezt abba! Ez nem ránk vall!”, de sosem futottunk össze. Összefutottam viszont számtalan dühös, vádaskodó emberrel, akiket ez a lány mind átvágott, és akik sosem hitték el, hogy nem én vagyok ő. Na, ekkor már kezdtem neheztelni a hasonmásomra. Végül úgy döntöttem, a saját kezembe veszem a dolgokat, és minden idegennek – aki erősködött, hogy részegen velem volt egyéjszakás kalandja – azt mondtam, hogy sürgősen teszteltesse magát egy különösen fertőző herpeszre. Azoknak, akik pedig véletlenszerűen megállítottak, hogy „van-e nálam anyag”, azt mondtam, hogy az új szabályzat szerint fel kell hívnom a figyelmüket arra, hogy előfordulhat, hogy én titkos ügynök vagyok, majd megkértem őket, hogy pontosan nevezzék meg, mit szeretnének. „BESZÉLJ HANGOSAN, HOGY JÓL HALLATSZÓDJON A MIKROFONBAN” – artikuláltam lassan a mellkasomra mutatva, miközben ők csendben elsomfordáltak. Később hallottam, hogy a másik én elköltözött a következő félévben (valószínűleg azoknak a kínos herpesz/titkosügynök-pletykáknak köszönhetően, amiket saját magáról hallott), így aztán sosem találkoztam vele, ami valahol szomorú, mert érdekes lett volna megtudni, hogy valójában ő is éppen annyira jelentéktelen volt-e, mint én. Bár, most, hogy belegondolok, lehetséges, hogy folyton láttam a másik ént, csak sosem vettem észre. Én próbálok nem beleesni abba hibába, hogy csak a külsőségeket értékelem, annál is inkább, mert a nagymamám mindig azt mondta: „ami benned van, az számít igazán.” Ami valószínűleg igaz is, mert amilyen az én formám, a legszebb vonásom jó mélyen a testemben van. Fogadjunk, hogy a csontvázam lesz az, ami eléggé kellemetlen, hiszen lehet az enyém a világ legelegánsabb és lélegzetelállítóan kecses csontváza, de addig sosem fogja senki megdicsérni, amíg túlságosan sok hús van rajtam ahhoz, hogy értékelni tudjam. Éppen ezért szeretném, ha mostantól az emberek azt mondanák nekem: „Hé, szép a csontvázad!” Csak legalább az esélyét adják meg rá, nem? Elkezdtem én is hasonló bókokat osztogatni idegeneknek, de nem a csontvázukról, mert az különösen hazug és szarkasztikus lenne, tekintve, hogy

meg vagyok győződve arról, nekem van a világon a legszexibb csontvázam. Halálosan szexi. Látod? Ezt a viccet is a csontvázamnak köszönhetem. Okos és gyönyörű. Helyette inkább ilyeneket mondok: „Le merném fogadni, lenyűgöző a hasnyálmirigyed.” Vagy azt, hogy „Biztos vagyok benne, hogy csodálatosak az ínszalagjaid.” Az emberek ezektől a dicséretektől aztán annyira meghatódnak, hogy gyorsan továbbmennek, vagy közlik, hogy most nincs pénzük. Láthatóan senki sincs felkészülve arra, hogy idegenek a belső szerveiket magasztalják, ami pontosan azt igazolja, mennyire ritkán vesszük a fáradságot arra, hogy megdicsérjük őket. A lélek az a kivétel, amelyik erősíti a szabályt. Hiszen az emberek gyakran dicsérnek valakit azzal, hogy „bölcs lelke van”, vagy „gyönyörű a lelke”, vagy hogy „makulátlan a lelke”, de ez tökre nagy csalás, hiszen a lélek láthatatlan, és sosem kell magát fürdőruhában mutogatnia. Mégis, az emberek tökre rá vannak kattanva erre a lélek-dologra, folyton próbálják megnyerni a saját istenük számára vagy vulkánoknak feláldozni, vagy hazardíroznak vele, hogy elnyerjék az ördögtől az aranyhegedűt. Úgy értem, a lélek egy okés dolog, de egy kissé túlértékelik. Épp, mint a kulcscsont. Vagy az a tehetség, hogy fel tudod-e tekerni a nyelvedet. Amik oké, fontos képességek, de sok más bókolásra érdemes és szexi részünket ignoráljuk azzal, ha folyton csak a kemény hasizmokra, a karcsú derekakra és a szeplőtelen lelkekre fókuszálunk. Legyünk egy kissé nyitottabbak, csak ezt mondom. Nem tévedhetünk sokat. Fogadjunk, egyszerűen imádnivaló a vékonybeled. Természetesen eszembe jutott, azzal, hogy a lenyűgöző belsőségeimről írtam, hihetetlenül vonzóvá tettem a leendő csontvázamat a sírrablók számára, ezért valószínűleg csapdát kell állítanom, hogy megvédjem a halott testemet. Talán azt kéne, hogy egy koporsónyi csillámporba temessenek, és ha valaki kiásna, így kiáltana: „Mi a fene ez, csillámpor?! Ezt a szart sosem mossuk le magunkról! Bassza meg! Raboljuk ki inkább a csávót mellette.” (Bocsi, Victor!) Na, így tervezem elijeszteni a sírrablókat. Ha meg elhamvasztanak, akkor megkérem a sírásót, hogy tegye a hamvaimat a csillámporral megtöltött

koporsóm aljára, így ha valaki mégis ki akarna ásni, addig nem talál meg, míg nyakig nem ásott a csillámporban. És akkor ott még egy üzenetet is talál majd, amin ez fog állni: „NA, EZ TÖRTÉNIK, HA SÍROKAT RABOLSZ, TE ROHADÉK!” Vagy teszek a koporsómba egy kisebb koporsót, abba egy még kisebbet és még kisebbet, pont mint a matrjoska babák, és a legkisebb alján lesz egy apró pöttyökkel borított, lezárt boríték, benne egy darabka papír, amin ez fog állni: „Gratulálok, rühes lettél.” Éppen olyan lesz, mint amikor a szüleidtől egy hatalmas dobozt kapsz karácsonyra, kicsomagolod, abban egy kisebb doboz van, és így tovább, míg a végén nem marad más, mint egy rakás csomagolópapír, néhány zokni és egy csomó feloldhatatlan düh. Na, pontosan ez fog történni azokkal, akik megpróbálják megzavarni a hullámat. Kivéve, hogy az új zokni helyett csillámport és rühöt kapnak. A világ legrosszabb karácsonya. Számtalan önsanyargató módszert kipróbáltam annak érdekében, hogy a külső részeimet a társadalmilag meghatározott ideálhoz igazítsam, de ennek sosincs jó vége, mert a testem a valóságban él, és a valóságban túl sok a sajt. – Szerintem a Photoshop hibája – magyarázta egyszer a barátnőm, Maile. – A képeken Photoshoppal keskenyítem a derekamat és hosszabbítom a nyakamat, aztán meg erős késztetést érzek, hogy ugyanezek a változások jól látszódjanak a valós életemben is, így ha az ismerőseim nem photoshoppolt képeket találnak rólam az interneten, nem fogják azt kérdezni, hogy Uramisten, hát veled meg mi történt? Nekem meg azt kell hazudnom, hogy égési sérüléseket szenvedtem. – Valóban nagyon veszélyes eszköz – bólogattam. – Ha képet posztolok magamról, akkor mindig soványítom magam vele, meg kevésbé borzasztóvá csinálom a hajamat. Aztán meg valaki másnak a felkarját photoshoppolom az enyém helyére, meg halványítom a térdem körüli narancsbőrt, majd egy kevésbé macskaszőrös ruhát is csinálok magamnak. Pedig sokkal egyszerűbb lenne, azt mondani: „Leszarom!”, és egy ablakon kizuhanó macskát photosoppolni a testem helyére, és elégedetten megállapítani: „Pontosan! Ez a

tökéletes fotó rólam. KÖZZÉTESZ.” Ekkor megosztottam a nagyanyám kedvenc közhelyét, miszerint a belső fontosabb, mint a külső. Maile elismerően vonta fel a szemöldökét. – Erre még sosem gondoltam korábban – felelte. – Könnyen lehet, hogy a méhem lenyűgöző. – Biztos vagyok benne, hogy fenséges. A számomra legkedvesebb emberek némelyike készült odabent. Maile bólogatott. – Kéne egy élő webkamerás bejelentkezés a méhemből. Az lehetne a címe: Mizu, Maile? Azt nem mondta, hogy főműsoridőben menne-e, de lefogadom, hogy szórakoztatóbb lenne a K, mint Kardashiannél. Nemrég voltam egy fürdőben, ahol ajánlottak ránckezelést is, de azt olvastam, hogy egyes helyeken halott emberek bőrével töltik fel a ráncokat, ami enyhén szólva is sértő. Olyan, mintha azt mondanák: „Olyan szörnyen nézel ki, hogy még az is javíthat rajtad, ha halott emberek bőrét fecskendezzük az arcodba.” De most, hogy belegondolok, szerintem ez a kezelés csak akkor hatásos, ha egy fiatal és még mindig kollagénnel teli bőrt nyúznak le. Kicsit olyan ez, mintha szűzlányok vérében fürdenénk, csak sokkal kevesebb vér van benne és sokkal több injekció. És egyáltalán, honnan szedik le ezt a bőrt? Mi van akkor, ha péniszbőrt használnak? Vagy herezacskóbőrt. Senki sem szeretné, ha a szájráncait valami pasinak a golyóiról lenyúzott bőrrel töltenék fel. Sőt, ha meglátok egy kozmetikailag teljesen szétszabott arcot, ez az első gondolatom: kíváncsi vagyok az arcának hány százaléka van nemi szervből. A második meg az, hogy valószínűleg hullarablóktól szerezte be a szükséges bőrt. Éppen ezért mondtam is Victornak, hogy majd hagyjon egy figyelmeztető üzenetet az atkás-csillámporos koporsómon, amelyikben felszólítja a hullarablókat, hogy ne fecskendezzék a bőrömet gazdag, vén emberek arcába. Victor meg azt felelte, hogy zárat fog szereltetni az irodája ajtajára, mert nyilvánvalón nem

értem, hogy mit és mit nem mondhatok neki, amikor konferenciahívása van. Mindez nem azt jelenti, hogy teljesen ellenzem a kozmetikai műtéteket, vagy hogy nekem még sosem volt ilyen. Victor nemrégiben talált egy képet, aminek a hátulján ez állt: Jenny 7 évesen. A beavatkozás után. Eszméletlenül fekszem, és egy nagy fehér kötés van a fejem körül.

– Hát veled meg mi a fene történt? – kérdezte. – És mik azok, fémrácsok az ablakon? Közelebb hajoltam, hogyjobban lássam a képet. – Szerintem azok a rácsok a kórházi ágyamon voltak, nehogy kiessek. Akkoriban folyton kiestem az ágyból. Victor mereven bámult az agyam körüli kötésre, majd ezt mormogta maga

elé: – Ez sok mindent megmagyaráz. Amúgy a képen rosszabbul nézek ki, mint amilyen valójában a műtét volt. A mandulaműtétemet végző orvos úgy döntött, hogy ha már úgyis elaltatnak, akkor megcsinálja az elálló fülemet is. Azt gyanítom, hogy a dokinak amúgy nem ez volt a szakterülete, és unatkozott vagy talán be volt lőve, úgyhogy ezt gondolta magában: „Várjunk csak! Kipróbálok valamit!” Ugyanis az operáció után egy hatalmas, ferdén álló kötéssel ébredtem, amiből egy rakás, csomókba ragadt haj lógott ki. Úgy néztem ki, mintha egy részeg gyerek papírmasé sapkát akart volna gyártani a dühös Mr. Snuffleupagusnak, a mamutnak. Egy héttel később eltávolították a kötést, a hajam egy részét és a méltóságom megmaradt darabjait. A fülem pontosan úgy nézett ki, mint korábban, úgyhogy a dokim azt mondta, aludjak a fülemre húzott fejpánttal egy évig, és akkor az majd úgy működik, mint egy fogszabályzó, és lelapul a fülem. És ez tökéletesen igaz is. Már ha a fogszabályzók egyáltalán nem használnak. Húsz évvel később újra kipróbáltam egy kozmetikai műtétet, amikor elegem lett abból, hogy szemüveget kell viselnem, úgyhogy úgy döntöttem, hogy bevállalom a lézeres szemműtétet. A klinikán megpróbáltak eladni nekem egy „emberfeletti látást” biztosító beavatkozást, de én mondtam, hogy nem szeretnék átlátni az emberek ruháján, mert az teljesen tönkretenné számomra a hálaadásnapi vacsorákat. Akkor elmagyarázták, ez csak azt jelenti, hogy 20/20-as látásom lenne újra, de túl drága volt a műtét, meg őszintén szólva, jobban szeretem, ha a dolgok olyan puhának és homályosnak látszanak. A világ sokkal szebbnek tűnik, ha minden olyan elmosódott – épp ezért iszunk olyan sokan még egy pohár bort vacsora után. A műtéttel minden rendben volt, kivéve, hogy egy régi szívószerszámot használtak, így ideiglenesen megvakultam arra a szememre, amit épp műtöttek. Na, azért ez egy kicsit felkavart. Ekkor én előfordulhat, hogy azt sikítottam: „EZ PONT AZ ELLENKEZŐJE ANNAK, AMIT AKAROK!”

Mint kiderült, ez egy viszonylag ritka mellékhatása a műtétnek, ezért erre nem is figyelmeztetik a pácienseket a beavatkozás előtt. Ráadásul egyszer csak valami furcsát éreztem: „Hé, srácok? Olyan, mintha égne valami!” Mint kiderült, az a valami én voltam. A doki később elmagyarázta, hogy egy kémiai reakció bűzét éreztem, aminek véletlenül éppen olyan szaga van, mint az égő húsnak. Na, éppen ez az, amiért én már nem bízom az orvosokban. Emiatt, meg a fül-dolog miatt. Mindezek ellenére a műtét jól sikerült, évekig nem kellett szemüveget viselnem, míg a szemem megint tönkre nem ment. Előfordul. Azt reméled, örökre megjavítanak, de a szemed egyre csak romlik az évek múlásával, ami végül is egy kellemes egybeesés, hiszen ahogy öregszel, egyre kevésbé akarod élesen látni magadat a tükörben. Néhány hete az egyik barátom, Brooke Shaden eljött, hogy lefotózzon. Már egy éve megbeszéltük, de én mindig meg voltam győződve róla, hogy majd a következő hónapra lefogyok, ezért mindig elhalasztottam, míg végül Brooke jött el hozzám. Ő az egyik kedvenc fotográfusom. A munkái olyan sötétek, felkavaróak és gyönyörűek, úgyhogy én el is képzeltem, hogy a fotózás lenyűgöző és mélyen átgondolt lesz. Hát, legalább ezeknek a fele megvalósult. Egy mocsárhoz mentünk fotózni. Én egy turkálóban vásárolt estélyit és egy abroszból varrt köpenyt viseltem. Brooke azt akarta, hogy üljek egy jó néhány méter magasan lógó fatörzsre. Victor és Hailey is eljött megnézni a fotózást, ezért Victor úgy döntött, hogy a lábamnál fogva felhajít a fára, ami, mint kiderült, még működik is. De amikor le kellett volna jönnöm, nem mertem lemászni. Victor azt javasolta, hogy lépjek bele az összekulcsolt kezébe, majd essek rá, de nyilvánvalóan nem csináltam jól, mert Victor csak dörmögött, aztán meg kiabálni kezdett: „Csak ess rám, Jenny!” Én meg visszakiabáltam, hogy: „ÉN ESEM!”, de ő csak egyre folytatta: „NEM, TE CSAK RÁHAJOLSZ A KEZEMRE. ESS RÁM!” Én meg: „OLYAN ERŐSEN ESEK, AHOGY CSAK BÍROK, VICTOR!” Ő meg még mindig ordított:

„NEM JÓL ESEL!” És akkor én azt mondtam, hogy: „AZ ESÉS AZ EGYETLEN DOLOG, AMIT JÓL CSINÁLOK! ENNÉL JOBBAN NEM TUDOK!” És akkor Hailey ezt kiáltotta: „KÉPZELJÉTEK, TALÁLTAM EGY KISCICÁT” Ami kissé nyugtalanító volt, hiszen a mocsárban talált kiscicákról többnyire kiderül, hogy azok valójában veszett bűzös borzok. De legalább Hailey időzítése jó volt, mert annyira megzavart, hogy keresztben ráestem Victor vállára. Az a kellemetlen, hogy Victor válla a hasamban landolt, ami olyan érzés volt, mintha valaki gyomorszájon bokszolt volna, amitől hirtelen és rendkívül hangosan elfingtam magam. Hát ez vagyok én. Fingó, sikító, fejjel lefelé eső nőszemély, aki Victor nadrágjának fenekébe kapaszkodva próbál fennmaradni, miközben rémülten keresi a mocsárban az esetlegesen ott ólálkodó fertőzött borzokat. Nem tudom szavakkal kifejezni azt a pillanatot, de ha lenne is rá szó, akkor kezdetnek azt választanám, amelyik az úrinő tökéletes ellentéte. Rettenetesen kellemetlen volt, de Brooke csak szélesen mosolygott, mert – mint mondta – azt gondolja, sikerült elkapnia az igazi esszenciámat. Victor felvetette, hogy igazán nehéz lett volna nem észrevenni az esszenciámat, de szerintem meg ez csak egy rossz fingós poén volt. Egy héttel később Brooke befejezte a portrémat, ami úgy ábrázol engem, mint a ketrecbe zárt boldogság kék madarának ellentétét, aki még a körülötte gyülekező fekete felhők ellenére is végtelenül optimista. Itt voltam én, az összes kis zsírpárnámmal, a ráncaimmal, meg az elálló fülemmel. Ezen a képen nem vagyok szép. Jobb vagyok annál. Átkozottul szupicsudijó. (Brooke Shaden engedélyével)

Cicálcázás Az elmúlt jó néhány hónapban kacsatojásnyi méretű dudorok nőttek a fejemen. Felhívtam a húgomat (aki évek óta szakképzett mentősként dolgozik), hogy megkérdezzem, szerinte rákos vagyok-e. Lisa sóhajtott, majd azt mondta, hogy jó lenne, ha abbahagynám, hogy mindenről azt gondolom, hogy rákos daganat, ugyanis sokkal inkább valószínű, hogy ezek azok az ikreim, akik még az anyaméhben felszívódtak, és most egy másik fej formájában nőnek ki. Ő pedig nagyon reméli, hogy az ikreim majd nem öröklik azt a szokásomat, hogy hajnali háromkor felhívják őt azzal, hogy rákosak. Majd letette. Szörnyen rosszul bánik a betegekkel. De az is lehet, hogy lejárt a mentős igazolványa, és többé már nem szabad neki telefonon rákot diagnosztizálnia. Nem tudom. Én különben is jobban szerettem az előző munkáját, mert hivatásos bohócként mindig volt cukorka a zsebében, és csinált nekem lufikutyát is, ha kértem. Ezek a dudorok egyik napról a másikra jelentkeztek fél golflabdányi, viszkető duzzanatok formájában, majd végül visszahúzódtak kisebb dudorokká. Azt gyanítottam, hogy szorongásos kiütések lehettek. Az agyturkászom egyetértett, de azt javasolta, hogy azért látogassam meg a szomszédos bőrgyógyászt, hogy meggyőződjünk róla, tényleg nincs semmi komoly bajom. Néhány nappal később el is mentem a vizsgálatra. A doki rápillantott a fejbőrömre, majd enyhén lekezelően közölte, „Ó, ez csak a hajtüsző staphylococcus-fertőzése.” Bambán meredtem rá, majd akkor elmagyarázta, hogy: „A krónikus sokízületi gyulladás, amelyben ön is szenved, egy autoimmun betegség, ennek következtében sokkal hajlamosabb a hasonló fertőzésekre. Csak szedje be ezek a gyógyszereket.” Én aggódva közöltem, hogy azt hallottam, hogy ez a fertőzés szuperhalálos, de a doki megnyugtatott:

„Pont olyan, mint az akne. Abba még sosem halt bele senki.” Azt gondoltam, hogy ez a doki rettenetesen közönyösen viselkedik, ő meg azt gondolta, hogy túlreagálom. Akkor emlékeztettem, hogy épp most mondta, hogy az agyam felé terjeszkedő staphylococcus-fertőzésem van. Ő meg teljesen értetlenül kérdezte. „Ezt meg honnan szedi? Egy egyszerű kiütése van.” Akkor mondtam neki, hogy szeretném tisztázni, hogy az agyam a fejemben található. Kissé aggódtam is, hogy erre nekem kell felhívnom a figyelmét, hiszen mégiscsak ő az orvos kettőnk közül. Erre csak ingatta a fejét, majdnem úgy, ahogy Victor szokta, és azt felelte, jó lenne, ha távol tartanám magam az internettől, majd kisétált a szobából, hogy behozza a receptemet. Mondanom sem kell, azonnal elővettem a telefonomat, hogy megtudjam mi az, amiről annyira nem akarta, hogy tudjak, hiszen majdnem biztos vagyok benne, ha egy orvos azt mondja: „Tartsa távolt magát az internettől”, az egy rejtjeles üzenet arra, hogy „Fogadok, hogy nem meri megguglizni.” Ez aztán a szörnyen kényelmes módja annak, hogy bevallja, megfogok halni – gondoltam magamban. Amikor a doki visszajött, vádlón toltam az orra alá a telefonomat, és tudni akartam, hogy miért írt fel olyan gyógyszert, amelyik malária, lépfene és kolera kezelésére szolgál. Erre ő közölte, hogy na, pontosan ezért akarta, hogy ne kutakodjak az interneten, és elmagyarázta, hogy ez egy olyan speciális gyógyszer, amit akne kezelésére is adnak. Oké, igaza volt, de én még mindig nem nyugodtam meg. Hiszen ennyi erővel felírhatna olyan orvosságot is a fájós lábujjamra, ami emellett még a pestist is gyógyítja, sőt, még a hiányzó karom is visszanő. Kissé félreérthető jeleket közvetít. Akkor ez most egy súlyos orvosi probléma, amiért kikövetelhetem a sajnálatot és ágynyugalmat érdemlek, vagy semmi bajom sincs? Megnyugtatott, hogy „többnyire semmi bajom”, csak vegyem be a malária elleni pirulákat naponta kétszer. Akkor megmutattam neki egy furcsa dudort a lábamon, ami évek óta ott van, erre meg azt mondta: ,Ja, igen. Ez csak egy dudor.” Ekkor kezdtem

megkérdőjelezni, hogy ez a férfi tényleg igazi orvos-e. Annak ellenére, hogy jó érzés azt hallani „Nem, nem rák”, azért nem bánnám, ha amiatt sem kellene aggódnom, hogy maláriás vagyok, bár az is tény, hogy ez sem olyan dolog, ami a vizsgálat előtt eszembe jutott volna. Ugyanakkor a vizsgálat legnyugtalanítóbb része csak ezután következett. Az orvos ugyanis megkérdezte, hogy elgondolkodtam-e már szépészeti beavatkozáson. Mindezt úgy mondta, mintha a Botoxot épp leárazták volna. Erre én térdkalácson szúrtam egy tollal. Igazából csak elképzeltem, mert bezzeg akkor sosincs nálam toll, amikor szükség lenne rá. Valójában csak annyit mondtam, hogy nem igazán rajongok az ötletért, hogy idegmérget fecskendezzenek az arcomba, és amúgy is egész büszke vagyok a nevetőráncaimra, mert ez is csak azt bizonyítja, hogy nem vagyok seggfej. Erre ő azt válaszolta, hogy ő a folyamatos szemöldökráncolás miatt keletkezett barázdára gondolt. Akkor emlékeztettem rá, hogy jó sok mindent kellett átélnem ezért a homlokráncért, és most már nincs szándékomban eltüntetni. „AZ A BARÁZDA A FÉRJEM HIBÁJA – tettem hozzá olyan hevesen védekezve, hogy magam is meglepődtem. – Ez a ránc jelképezi az összes olyan alkalmat, amikor a világon mindenért veszekedtem vele. Aztjelenti, hogy »Ne bosszants, mert átharapom a torkodat.« Olyan ez a ránc, mint egy érdemrend: megdolgoztam érte, és MEGÉRDEMLEM.” Megértően bólintott (meg is lepődtem, hogy ez milyen könnyen ment), és folytatta a kórtörténetem megírását. „Ugyanakkor – vallottam be –, azt nem bánnám, ha leszedné ezt a fura dudort a lábamról. Ehhez nem fűz semmilyen érzelmi kapcsolat.” Ekkor közelebbről is megvizsgálta, és azt mondta, hogy le tudná szedni, de egy nagy lyuk és seb maradna a helyén. Úgyhogy úgy döntöttem, nem kérem, mert pénzkidobás lenne fizetni egy másik testi deformitásért, ha megtarthatom azt is, amit véletlenül növesztettem, ráadásul ingyért. Mikor kikísért, újra elmondta, hogy „nem kellene ennyit aggódnom”, mert

könnyen lehet, hogy a kiütést tényleg csak az idegeskedés okozza, én meg emlékeztettem magam, hogy majd meg kell mondanom az agyturkászomnak azt a hatalmas felfedezést, hogy az orvosi társadalom végre megtalálta a megoldást a súlyos szorongásomra. Ez pedig így hangzik. „Csak ne aggódjon annyit.” Édes istenem! Tényleg hatalmasat fejlődött az orvostudomány. Később felhívtam Lisát, hogy egy másik véleményt is kikérjek, de újra emlékeztetett rá, hogy ő nem orvos, és hogy nagyon különböző időzónában élünk, meg hogy éjfél után le akarta halkítani a telefonját. De amikor a lábdudoromat említettem, hirtelen érdeklődni kezdett, merthogy neki is van egy pontosan olyanja a lábán. Megkérdeztem, hogy ő megnézette-e már orvossal, mire így felelt: „Minek nézettem volna meg? Hiszen ez csak egy púp, te dinnye.” Ekkor jöttem rá, hogy Lisa jó orvos lenne. Aztán meg azt mondta, hogy az jó dolog, hogy kaptam malária elleni gyógyszert, mert amilyen szerencsém van, már rég maláriás vagyok. Aztán meg azt mondta, hogy meg kellett volna műttetnem a lábdudoromat, mert a keletkező lyukat felajánlhatnám tequilatartónak, ha az emberek a testemről akarnának inni. Én majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy senki sem akarna alkoholos italt fogyasztani a sebes, ráncos láblyukamból, de erre ő ezt válaszolta: „Költözz ide Los Angelesbe. Itt mindenre van kereslet.” Valószínűleg igaza van, de gyanítom, hogy azok az emberek, akik szívesen részegre innák magukat a lábamon lévő lyukból szürcsölve, nem azok, akikkel én szívesen berúgnék. Ez az élet egyik nagy igazsága. Lisa azt mondta, hogy ezzel a hozzáállással sosem kapok munkát, mint élő láblyukas tequilatartó. Szeretném azt hinni, hogy ez a munka semmilyen hozzáállással nem létezik. Mindezek ellenére öregnek és ráncosnak érzem magam, és valószínűleg bevállalnám a Botox-kezelést, ha a barátnőm nem most kapott volna, aminek eredményeként az egyik szemöldöke sokkal lejjebb, van, mint a másik, mert túlságosan is ellazult. Megkérdezte, hogy nagyon feltűnő-e, de mondtam neki, hogy nem, inkább úgy néz ki, mintha folyton törné a fejét valamin, és ha más

nem, töprengőnek és intellektuálisnak tűnik. Úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Azt hiszem legalábbis. De lehet, hogy dühös lett. Ez az igazi probléma, ha olyan emberekkel beszélsz, akiknek félig lebénult az arcuk. Sosem tudod eldönteni, hogy azért hajolnak feléd, hogy megöleljenek, vagy hogy nyakon vágjanak. Lisa álmosan hallgatott végig, majd megjegyezte, igencsak gyanús, hogy a terapeutám tanácsára jártam annál az orvosnál, aki miatt most öregnek érzem magam, így kénytelen vagyok visszamenni hozzá, átbeszélni vele azt az életközépi válságot, amiről eddig nem is tudtam, hogy olyan nekem van. „És amikor visszamegyek az agyturkászomhoz, ő meg be fogja kenni mérges szömörcével a székemet, így muszáj lesz rendszeresen járnom a bőrgyógyászhoz is – bólogattam. – Végül rájövök, hogy ezek ketten átvágnak engem, de senki sem fogja elhinni, hogy a terapeutám akar megmérgezni, ezért Victor is rám parancsol, hogy újra menjek vissza a dilidokimhoz kikezeltetni az alaptalan paranoiámat.” „Pontosan! – mondta Lisa. – Most végre úgy gondolkodsz, mint egy orvos. Vagy mint egy pszichopata.” Több mint valószínű, hogy inkább az utóbbi. A terapeutám ugyanis egy végtelenül jószívű teremtés, akinek olyan nyílt és ártatlan tekintete van, amilyen csak olyan valakinek lehet, akit biztosan nem gyötör rossz lelkiismeret. Vagy olyan valakinek, aki abból fedezi a Botox-függőségét, hogy betegeket küld a szomszédos bőrgyógyászhoz. Akárhogy is, nem kéne többet ilyeneken aggódnom. Csak ráncos leszek tőle. Utóirat: Az orvosom megnyugtatott, a fejbőrön lévő staphylococcus-fertőzés könnyen kezelhető, és nagy valószínűséggel nem fog átterjedni az arcomra, az agyamra vagy a testemre, de ha mégis, én már gyakorolom az álcázást egy macskával. Én cicálcázásnak, hívom, mert ez sokkal viccesebben hangzik. Lényegében ez azt jelenti, hogy mindenhova magammal cipelem a cicámat, és az arcom elé tartom, hogy mindenfajta tökéletlenséget, pattanást, tokát stb.

eltakarjon.

Sajnálatos módon, immár a macskakarmolásra is cicálcázást kell alkalmaznom, úgyhogy ez kissé olyan, mint a 22-es csapdája. Mondjuk, jó érzés szőrt viselni anélkül, hogy a PETA ordibálna velem miatta. Hacsak nem szögelem Nyávogó Ferrist a nyakamra. Na, akkor biztos kiakadnának macskakínzás miatt. Á, sosem tennék ilyet. Nemcsak nevetséges és kegyetlen, hanem valószínűleg még több fertőzéshez vezetne, és akkor a dr. Igen-azbizony-egy-dudor biztos ezt mondaná: „Igen, tudom, ön azt gondolja, ezek a sebek vámpírharapások, de valószínűleg csak a nyakára szögelt macska fertőződött el. Hagyja abba. Segít ez a pirula, amelyik amúgy a herezsugorodást és a szemgolyók elvesztését is gyógyítja.” Arra gondolok,

kéne nekem egy babahordozó. Ebben folyton kéznél lenne Nyávogó Ferris, és a szögekre se lenne szükségem. Valaki adjon nekem egy Baby Björnt, amin már ki van vágva a macska farkának a helye. És egy kis ágynyugalmat. Meg némi maláriát. Akkor már legyen miért fizetnem.

Jobbak vagyunk Galileónál, de csak mert ő már halott Úgy vettem észre, hogy a világon minden ember elfoglal valamilyen helyet a mentális betegségek széles skáláján. Van, akinek a betegségét épphogy csak jegyzik a listában, más pedig olyan sokat kapott, amivel nem is tud megbirkózni. Még a speciális mentális zavarok is minden embernél másképp jelentkeznek. Például az én depresszióm váltakozik. Amikor elmúlik, már szinte elképzelni sem tudom, hogyan lehettem annyira elveszett és bénult közben. A szorongásom ugyanakkor mindig elkísér, ráadásul számtalan egyéb idegesítő „bónusz” zavarral és fóbiával is jár, mint valami morbid csomagajánlat. Egy rakás fóbiám van. Például az agorafóbia – vagyis rettegek minden olyan helyzettől, ahonnan baj esetén képtelen lennék kiszabadulni. Állandó szociális fóbiám van (más néven antropofóbia), vagyis az emberektől való félelem. Viszont nincs arachnofóbiám (pókoktól való irracionális viszolygás), ugyanis a pókiszony tökéletesen érthető, ezért kikérem magamnak, hogy valamiféle „zavarként” tekintsek rá. Emellett még van arachnoantropofóbiám, amikor azoktól az emberektől félek, akiken pókok vannak. Az emberektől való félelmet szerintem jól átérzik az introvertált, szociális helyzetekben ügyetlenebbül viselkedő emberek, de én még ráteszek egy lapáttal… ugyanis még borzasztóan szégyellem is magam közben. Ez a zavar különböző formákban jelentkezik, de amikor igazán rosszul vagyok, akkor arra sem tudom rávenni magam, hogy a külvilággal érintkezzek. Ilyenkor – hiába ülök otthon, a saját házamban –, ha valaki kopogtat, annyira megijedek, hogy a fülemben hallom a pániktól hangosan dobogó szívverésemet. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a ház valamelyik másik szobájában tartózkodnék, amikor csöngetnek, de én egyedül ülök a bejárati ajtóval

szemközti irodámban. A redőnyt általában leeresztem, de résnyire akkor is nyitva van, hogy legalább a macskáim kinézhessenek arra a világra, amit én elkerülök. Vajon kilátszik a lábfejem? – kérdezem magamtól, miközben megmerevedek, és visszafojtott lélegzettel várom, hogy a látogató elmenjen. Hátha azt hiszik, hogy csak egy bábu vagyok, legalábbis ezt remélem. Lassan felhúzom a lábam a székre, a térdeimet az állam alá szorítom. Csendben és lassan kell mozdulnom, nehogy észrevegyenek. Közben a látogató lábát figyelem, velem mozdul-e. Ott kucorgok magzatpózban, és nevetségesnek érzem magam, hogy szó szerint elbújok a világ elől. A macskáim is vádlón néznek rám. Igaz, ők főleg azért, mert azon gondolkodnak, hová tűnt az ölem, az ő kedvenc ülőalkalmatosságuk. A legrosszabb, ha a látogató csak vár, és újra megnyomja a csengőt. Ugyanis aki egyszer csönget, az csak a munkáját végzi, aki kétszer, az már őrült. Az igazi pszichopaták meg csak várnak, és még telefonon is felhívnak, miközben én ott ülök a félelemtől bénultan, és közben azt gondolom, a hívás a házon kívülről érkezik. Soha nem veszem fel. Nagy nehezen az idegen elmegy, én meg ott maradok azon töprengve, vajon ki lehetett a látogató. Sötét időket élünk. Lehet, hogy egy sorozatgyilkos volt. Vagy a helyi gyülekezet egyik tagja. Vagy valaki figyelmeztetni akart, hogy késik a csekkbefizetésem… Egy bűvész egy szekérderéknyi bűvésztrükkel. A szervizmunkás, aki gázszivárgásra akart figyelmeztetni. De az is lehetséges, hogy csak valaki, aki azt szeretné tudni, ki vagyok én. Vajon ki az a lány, akinek látszólag érthetetlen okból, majdnem sikerült teljesen elbújnia egy idegen ember elől? Őszintén? Ezen néha én is szoktam gondolkozni. A szorongást nehéz elmagyarázni. Azoktól a dolgoktól, amiktől általában az emberek félnek, én nem ijedek meg. Semmi bajom a kígyókkal, a

bohócokkal vagy a tűkkel. Nem félek a hullaházban, és képes vagyok halott mellett virrasztani. Nem rettent meg a szédítő mélység, és simán hajlandó vagyok szellemeket keresni egy elhagyatott elmegyógyintézetben. Sokan félnek, ha tömeg előtt kell beszélniük, de én egész jól elvagyok a színpadon, és kényelmesen érzem magam több ezer ember előtt állva is. Számomra az az ijesztő, amikor nem vagyok a színpadon… a rémület és a rettegés azokból a milliónyi lehetséges problémákból fakad, amíg eljutok a színpadig. Mi van, ha eltévedek? Mi lesz, ha valaki felismer? Mi van, ha senki sem fog? Hova bújhatnék, amíg színpadra nem szólítanak? Mi lesz, ha valaki meglátja az igazi énemet… a kétségbeesett, unalmas, furcsa énemet, aki a pániktól tágra nyílt szemekkel mered a világra, míg a színpadra nem ér, ahol tudja, hogy jó helyen van, és nincs más választása, csak az, hogy beszéljen? És akkor ott a rettegés elmúlik egy pillanatra, mert addig a pár percig nem kell döntéseket hoznom vagy azon gondolkoznom, vajon milyen képet vágok. Végre megpihenhetek, hiszen az alatt a rövid idő alatt egyszerűen nincs más dolgom, mint hogy lélegezzek és kimondjam a következő mondatot. Vannak emberek, akik a repüléstől félnek. Én is félek, de nem úgy, ahogy gondolnád. Félek attól, hogy bennragadok valahol, vagy hogy eltévedek. Míg a házunktól eljutok addig, hogy felszálljak a repülőre, minden egyes lépést rettegve teszek meg. Amikor már a székemben ülök, és a gép a magasba emelkedik, az az egyetlen pillanat, amikor a szorongásom alábbhagy. Onnantól kezdve nem kell semmiről sem döntenem, nincs hiba, amit elkövethetnék, így végre relaxálhatok, míg a többi ember, aki normális, érthetőbb módon retteg a repüléstől, hirtelen minden ízében megfeszül, és reszketve kapaszkodik a szék karfájába. Szánakozva nézek rájuk, és szeretném elmondani nekik, hogy a félelmük teljesen észszerűtlen. Elmondanám, hogy minden rendben lesz. Vagy ha mégsem, akkor is hamar véget ér, és semmit nem tehetünk ellene. Elgondolkozom azon, hogy ezt elmondom nekik, de akkor meg azon kezdek aggódni, mi van, ha beszélgetni akarnak. Én erre nem érek rá, mert leszállás előtt szükségem van egy óra

csendre, miközben bemagolom a reptér termináljának a térképét, harmadszor is megbizonyosodok arról, hogy az utazás minden lépését helyesen jegyeztem fel, majd aggódni kezdek, hogy mi lesz azon az ismeretlen helyen, ahol leszállunk, illetve hogy mennyi megszámlálhatatlan helyen tévedhetek el. A normális, repüléstől félő emberek látható megkönnyebbüléssel szállnak le a gépről, én pedig nem tehetek róla, de irigylem őket. Egyrészt az ő irracionális félelmüket mindenki át tudja érezni, másrészt ez a félelem azonnal elmúlik, mihelyst leszállnak a repülőről. Közben az én szorongásom újra felerősödik, és nem is múlik el mindaddig, míg a saját otthonomba nem érek, ahol végre megkönnyebbülhetek. Az emberi test képtelen ennyi félelmet sokáig elviselni. Ezért ha utazom, testileg-lelkileg lebetegszem. Ezt másoknak mindig az autoimmun betegségemmel magyarázom, mert ezt értik meg. Noha ez csak a kirakós egyetlen darabkája. A másik része pedig az, hogy rettegek kilépni az otthonomból, ahol egy puha védőbástyát építettem magam köré, és amelyik ilyenkor villámgyorsan repedezni kezd. Minden egyes perccel, amit távol töltök, ez a bástya egyre kisebb lesz, míg végül ott maradok védtelenül, sebezhetően, és a kimerültségtől mozdulni sem bírok. Egy rakás egymásnak ellentmondó érzés kavarog bennem ilyenkor. A dedikáló körutakon a legnagyszerűbb emberekkel találkozom. Van, akit a humor vonz. Mások imádják, hogy a depresszióról írok. És vannak, akik ugyanazzal a rémülettől tágra nyílt szemmel néznek vissza rám, amit ilyenkor a tükörben látnék, és suttogva elhadarják, hogy hetek óta most először mertek kilépni az utcára. Ők a kedvenceim. Akik hozzám hasonló módon félnek, mégis eljönnek, teljesen egyedül, majd azon kapják magukat, hogy a sorban állva összebarátkoznak a többi hasonló emberrel. Pontosan ugyanaz történik ilyenkor, mint a blogom kommentelői között, de sokkal szívmelengetőbb mindezt élőben megfigyelni. Amikor az első dedikáló körútra indultam, elképzelni sem tudtam, hogy mennyire kimerítő és rémisztő lesz ez az egész. Másfél héttel később

kiborultam. Na, nem volt ez totális idegösszeomlás (az később jött, amikor már hazaértem. Hetekig képtelen voltam kikelni az ágyamból). Ezt csak egyszerűen a túlzott idegi igénybevétel és rettegés okozta, és akkor még semmi rutinom nem volt arra, hogyan nyugtassam meg magam. Amikor pedig tényleg minden végképp elviselhetetlenné vált, Victor és Hailey utánam jöttek, bezárkóztunk a szállodai szobánkba, és összebújva tévéztünk. Pontosan ez hiányzott nekem. Ezerszer jobb volt, mint a masszázsok, amikre nem mertem bejelentkezni, a partik, amiken képtelen voltam megjelenni, vagy a nyaralások, amiket rendre visszautasítottam. Nehéz ilyenekről írnom anélkül, hogy rossz benyomást keltenék, aggódom is emiatt. Szeretem, hogy az emberek egy különleges, szűk csoportja pontosan érti, érzi és élvezi az írásaimat, és én hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy rájuk találtam. Imádom, hogy amikor besétálok egy-egy könyvesboltba a dedikálásra, kiderül, hogy az összes szék foglalt, az eladók pedig sokkot kapnak attól a több száz bizarr kinézetű csodabogártól, akik ott várnak rám mosolyogva, piros báli ruhát viselnek, és egy fémcsirkét szorongatnak a kezükben. Imádom, hogy egy ilyen fura kis könyv felkerülhetett az eladási listák élére, köszönhetően annak a földalatti mozgalommá nőtt olvasói tömegnek, ami másokkal is megismertette a blogot vagy a könyvet, és végül otthonra lelt ebben a fura közösségben. Nehéz lehet megérteni, hogy lehet valaki depressziós vagy szorongó, miközben olyan tehetséggel áldotta meg a sors, amiért mások ölni tudnának. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor hálátlan vagyok. Ha rosszindulatú, akkor pedig szégyentelen. De mégis ez van. Azok a pillanatok, amelyeknek (egy normális ember szemszögéből nézve) életem legjobbjainak kellett volna lenniük, valójában a legrosszabbak voltak. Erre senki sem készít fel. Valószínűleg azért, mert akkora őrültségnek hangzik. De ettől még épp annyira igaz. Bárcsak valaha valaki elárulta volna ezt az egyszerű, mégis oly bonyolult örök igazságot: akkor is lehetsz szomorú, ha rendben mennek a dolgaid. De

lehetsz szorongó vagy fájdalmasan tompa is. Akkor sem irányíthatod az agyadat és a gondolataidat, ha éppen minden tökéletesen alakul. Ráadásul ezek a helyzetek még sokkal ijesztőbbek. Azt mindenki érti, hogy szomorú vagy, ha szarságok történnek veled, de hogy akkor is bánatos legyél, amikor mindent megkaptál, amire valaha vágytál? Na, ez az igazán félelmetes. Hogyan lehetséges az, hogy összekucorodva fekszem a szállodai szobámban, mert túlságosan félénk vagyok ahhoz, hogy élvezzem az életet? Hogy lehet, hogy miközben javában tart a tiszteletemre rendezett parti, én mégis azt érzem, hogy csak egy vesztes vagyok, egy hazug szélhámos? Hogyan lehetséges, hogy amikor minden annyira tökéletes, én mégis rosszul érzem magam, betegnek, izzadok a pániktól, és bűntudatom van? Ha minden a legnagyobb rendben, de én mégis nyomorultul vagyok, akkor ez már örökre így marad? A válasz erre az, hogy nem. Lesz jobb. Te is jobban leszel. Megtanulod értékelni, hogy azok a dolgok, amelyek téged lázba hoznak, jócskán különböznek mindattól, amiről mások azt állítják, hogy boldoggá tesznek. Megtanulod, hogy a saját mennyországodról alkotott elképzelésed (élőben közvetíteni a Twitteren egy zombifilmet, miközben kiscicák fekszenek rajtad) egyáltalán nem az, amire mások szerint mindenkinek törekednie kellene (siker/pénz/csillogó partik). Ez pedig hihetetlenül felszabadító tud lenni. Hatalmas ajándék annak a felismerése, hogy azok a dolgok, amik téged igazán boldoggá tesznek, elérhetőbbek, mint ahogy hitted volna. Óriási szabadságot ad azoknak a különleges pillanatoknak az értékelése és ünneplése, amelyek igazán feltöltenek, békét és örömöt adnak. Nyilván vannak emberek, akik a vörös szőnyegre meg a paparazzikra vágynak. De mint kiderült, én csak Malibu rumba mártott banános jégkrémre vágyom. Ettől még nem vagyok egy

lúzer, aki képtelen élvezni az életet. Pusztán arról van szó, hogy sikeresen felismerem, hogy az élet jó dolgai közül melyek azok, amelyek nekem valók. Ez sokkal érthetőbb, ha belegondolunk, hogy életünk végén nem azt fogjuk mondani: „Hála Istennek felülhettem egy elefánt hátára.” Helyette azt mondjuk majd: „Bárcsak több időt töltöttem volna a szeretteimmel.” Ha tehát egy órán át azt játszod a gyerekeddel, hogy a padló lávából van, sokkal jobban jársz, mint az a lány, aki egészen Srí Lankáig utazott. Te legalább nem lettél kolerás. Valószínűleg. Már az, ugye, attól függ. Mindez nem jelenti azt sem, hogy nem veszem rá magam arra, hogy konferenciákra, dedikáló körutakra vagy nyaralni menjek. Tudom, ha nem kényszeríteném magam ilyesmikre, egy remete válna belőle, ezért próbálok annyi csodálatos élményt megtapasztalni és annyi nagyszerű emberrel megismerkedni, ami még nem terhel le teljesen. Csak igyekszem nagyon megválogatni azokat a dolgokat, amiket csinálok, mert tudom, hogy nincs elég kanalam ahhoz, hogy mindent megcsináljak. Ismered a kanalak történetét? Pedig kéne. A Kanál Teóriát az egyik barátnőm, Christine Miserandino alkotta azért, hogy egy krónikus betegségben szenvedő tűréshatárát el tudja magyarázni. A legtöbb egészséges embernek látszólag végtelen mennyiségű kanál áll rendelkezésére. Mindegyik kanál azt az energiát jelképezi, amelyik ahhoz kell, hogy elvégezzen egy feladatot. Felkelsz reggel. Ez egy kanál. Lezuhanyozol. Ez egy másik kanál. Dolgozol, szórakozol, takarítasz, szeretsz és utálsz. Mindegyik egy-egy átkozott kanál… de ha fiatal vagy és egészséges, még mindig marad kanalad akkor is, amikor lefekszel aludni, hogy reggelre újabb kanalakat kapj. De ha beteg vagy, és fájdalmaid vannak, a kimerültség megváltoztat, és csökken a kanalaid mennyisége is. Az autoimmun betegség vagy az olyan állandó fájdalom, amilyen nekem is van a sokízületi gyulladás miatt, drasztikusan csökkenti a kanalaid számát. A depresszió és a szorongás miatt még több kanalat veszítesz. Lehet, hogy egy napra mindössze hat kanalad

maradt. Vagy még annál is kevesebb. És akkor sorra veszed az aznapi teendőidet, és rájössz, egyszerűen nincs elég kanalad ahhoz, hogy mindent megcsinálj. Ha kitakarítod a házad, nem marad kanalad a testmozgásra. Meglátogathatod az egyik barátodat, de nem marad kanalad arra, hogy hazavezess. Órákig csinálhatsz minden olyat, amit egy normális ember, de egyszer csak elérsz a tűréshatárod végére, bezuhansz az ágyba, és azon gondolkozol: „Bárcsak abbahagyhatnám a levegővételt egy órára, ez az egész belégzés meg kilégzés egyszerűen kimerítő.” És akkor a férjed meglát, ahogy ott fekszel az ágyon, hívogatón felhúzza a szemöldökét, te pedig ezt mondod: „Nem. Nem tudok szexelni veled ma, mert nincs hozzá elég kanalam.” Ő furcsán néz rád, mert ez perverzül hangzik, de nem a jó értelemben. És tudod, ahhoz, hogy ne sértődjön meg, el kellene magyaráznod a Kanál Teóriát, de nincs energiád arra, hogy részletesen kifejtsd, mert az utolsó kanaladat is elhasználtad reggel, amikor elmentél a ruháiért a tisztítóba, ezért védekezőn csak ezt ordítod: „ELHASZNÁLTAM AZ ÖSSZES KANALAMAT A SZENNYESEDRE!”, ő meg értetlenül kérdezi: „Mi a… Nem fizethetsz kanállal a tisztítóban. Normális vagy?” Erre dühbe gurulsz, hiszen ez az ő hibája is, de túlságosan fáradt vagy ahhoz, hogy hangosan veszekedj vele, ezért gondolatban folytatod a vitát. De ez sem megy valami jól, mert a kimerültségtől még a fejedben sem tudod megvédeni magad. Végül a kritikus belső hangok átveszik az irányítást a fejedben, te pedig túl fáradt vagy ahhoz, hogy ne hidd el, amikor téged hibáztatnak. Ettől aztán még depressziósabb leszel, és másnap még kevesebb kanállal kezded a napot. Ezért aztán igyekszel kávéból és akaraterőből még több kanalat nyerni, de ez sosem használ igazán. Egyetlen dolgot tehetsz. Mégpedig azt, hogy felismered, nem a te hibád, hogy nincsen elég kanalad, és erre akkor is emlékeztetned kell magad minden egyes alkalommal, amikor a saját elcseszett kis életedet, a többi ember kevésbé szembetűnően, de éppen annyira elcseszett életéhez hasonlítod. De most tényleg. Csakis azokhoz az emberekhez lenne szabad hasonlítani

magad, akik mindig rosszabbul jönnek ki az ilyenfajta hasonlítgatásból. Például a kómás betegek, mert nekik aztán egyetlen kanaluk sincsen, mégsem hibáztatja őket senki ezért. Én mindig Galileóhóz hasonlítom magam, hiszen mindenki tudja, milyen nagyszerű, ugyanakkor neki sincs egyetlen kanala sem, ugyanis halott. Magyarán akkor is sokkal jobb vagyok Galileónál, ha ma csak annyit csináltam, hogy lezuhanyoztam. Ha versenyeznénk, minden átkozott nap legyőzném az ilyen mindennapi cselekedetekben. De nem kárörvendek, hiszen Galileo pont annyira tudja a jelenlegi kanálellátmányának a számát befolyásolni, mint én, és ha már Galileo sem tud megküzdeni a kanalak csökkenő számával, akkor igazán igazságtalan lenne magamat ugyanezért hibáztatni. Megtanultam okosan beosztani a kanalaimat. Megtanultam nemet mondani. Megtanultam, hogy néha noszogatni kell magam, de nem túlhajszolni. És hogy muszáj megpróbálni élvezni az élet nagyszerűségét, akkor is, ha közben a kimerültség és a félelem határán egyensúlyozom. A mostani hétvége tökéletes példa volt erre. Felkértek, hogy tartsak beszédet egy konferencián, és igent mondtam. Ugyanakkor, amíg otthonról a San Franciscó-i hotelembe értem, annyira kimerültem, hogy arra sem volt energiám, hogy elmenjek a konferenciára vagy egyek vagy taxit hívjak. Még a takarítót is kizártam, mert muszáj azt éreznem, hogy a szállodai szobám egy olyan biztonságos hely, ahol az én érzelmeimmel nem keveredik senki másé, főleg olyan nem, amelyikkel még akár meg is kellene küzdenem. Tudom, őrültségnek hangzik, de igaz. Képes vagyok érezni mások érzelmeit. Vagy, hogy is fogalmazzam? Az életerejüket. Vagy valami ilyesmit. Kellemetlen helyzet, mégis nehéz elmagyarázni. Olyan, mint egy pulóver, amelyiknek nem tudsz örülni, mert megmagyarázhatatlan allergiás viszketést kapsz az anyagától. Én pirulákat szedek, hogy csökkentsem a túlságosan aktív érzékeimet, és képes legyek szeretni a pulóvereket, az embereket és az életet. De amikor a gyógyszer hatása elmúlik, akkor újra rettegni kezdek, szeretnék elszaladni és sikítani, hogy valaki mentsen meg. De

csak én vagyok képes megmenteni magam, ami eleve reménytelen, hiszen megbízhatatlan vagyok, bénult, fel-le liftezik a gyomrom, és tudom, hogy hányni fogok… a testem megvalósítja azt, amit az agyam diktál, vagyis, hogy szabaduljak meg mindentől, amitől csak lehetséges. Korábban azt gondoltam, hogy csak két választásom marad: megszoksz vagy megszöksz. Rosszabb napjaimon azt gondolom, így lázad a testem… meg akar megszabadulni tőlem, és csak így tudja csinálni. A szálloda, amiben laktam, a Tenderloin körzet rossz hírű részén helyezkedett el, ahol minden egyszerre lepukkant, magával ragadó, félelmetes, nyomasztó és izgalmas. Emellett tele van hajléktalanokkal, akik minden utcában csoportokba verődve tanyáznak. Sikeresen elkerültem mindenkit, de mivel nem volt szobaszerviz, ahhoz, hogy enni tudjak, ki kellett mennem az utcára. A probléma akkor kezdődött, amikor nem tudtam megtenni egy lépést sem anélkül, hogy ne állta volna utamat egy férfi vagy egy nő, aki vagy súlyos mentális betegségben szenvedett, vagy be volt lőve. Esetleg mindkettő. Elindultam egy irányba, és megláttam egy ing nélküli férfit, aki egy kapualjban üldögélt, és minden arra haladónak azt üvöltötte: „ADJ EGY DOLLÁRT!”, miközben megragadta a lábukat, és rájuk köpött. Akkor megfordultam, hogy a másik irányba menjek, ott meg egy dühös nő ordítozott valakivel, aki nem is volt ott. Bármerre fordultam, minden utcán ugyanez a látvány fogadott, így végül visszamentem a szállodámba, és megettem a magammal hozott mogyoróvajas kekszet. Nem arról van szó, hogy jobban félek a hajléktalanoktól. Ennél valami sokkal bonyolultabb dologtól félek. Amikor rájuk nézek, arra gondolok: Rám is ez a jövő vár? Ugyanis pontosan ilyen lennék akkor, ha valaki arra kényszerítene, hogy folyamatosan, szünet nélkül emberekkel kelljen együtt élnem. Ugyanígy ordítanék a rettegéstől, ha mindennap ott kellene ülnöm egy kapualjba szorulva. Elveszetten, remény és lehetőségek nélkül. Pontosan ugyanígy érzem magam most is. Csakhogy én szerencsés vagyok, mert egy olyan szobában ragadtam, ahol tiszta a lepedő, és nálam van a gyógyszerem,

ami remélhetőleg kellő hazug bátorságot ad ahhoz, hogy végül taxit hívjak, és kimenjek a reptérre. Vagyis egy csomó olyan dolgot csináljak, amin a normális embereknek nem kell aggodalmaskodniuk, de én újra és újra megszállottan lejátszom magamban, miként fogok taxiba ülni, és elveszni a repülőtéren, egészen addig, míg a valóságban is el kell indulnom. Rettegek, hogy itt ragadok. Ott állok a szállodai szobám ajtajában, nézek ki a világra, és közben félek attól, hogy egyszer csak megállok és képtelen leszek elindulni. Hogy nem fogok tudni taxit hívni vagy felszállni a repülőre. És akkor itt maradok örökre, akárcsak azok az emberek az utcán. Boldog vagyok, mert vannak lehetőségeim. Szedhetek gyógyszert, és hozzáférhetek terápiás eszközökhöz meg légzőgyakorlatokhoz. Velem ott van a családom és a barátaim, akik értem jönnének, ha a dolgok rosszra fordulnának. És van internetem is. Furán hangzik, de a Twitter olyan, mintha lenne egy láthatatlan és hozzám hasonlóan elcseszett bandám, akik velem együtt elbújnak a fürdőszobában, és megnevettetnek a magányos szállodai szobákban, a takaróból épített bunker alatt. Sokan közülük pontosan ugyanazokkal a félelmekkel küzdenek, mint én, ami akárcsak engem, őket is elszigeteli a környezetüktől. De mégis találtunk rá egy lehetőséget, hogy közel legyünk egymáshoz. Csodálatos együtt megtapasztalni az életet ezekkel a barátságos idegenekkel vagy idegen barátokkal, akik ráadásul mind elférnek a zsebemben. Megünneplik a sikereimet. Ha szomorú vagyok, videókat küldözgetnek fürdőkádakban csücsülő sündisznókról, és megnyugtatnak, hogy nem vagyok egyedül. És hirtelen már nem is vagyok. Ezek a különös idegenek velem jönnek mindenhová, és velem vannak akkor is, amikor pánikrohamom van. Ők azok, akik képesek arra, hogy a szörnyű élményeket olyan emlékké változtassák, amelyeken végül jót nevetek a barátaimmal. De velem vannak akkor is, amikor esetlenül, egyedül üldögélek egy nyilvános helyen, és annyit szerencsétlenkedem, hogy megszégyenülten kell távoznom. Hogy, hogy nem, pontosan ez történt velem azon a konferencián.

Mint említettem, a szállodában nem volt szobaszerviz, ezért a magammal hozott mogyoróvajas keksszel próbáltam túlélni. Ám az utolsó nap mégis úgy döntöttem, hogy szükségem van valamilyen rendes kajára, mielőtt megtartom a beszédemet, ezért úgy határoztam, elég bátor leszek ahhoz, hogy lemenjek a szálloda éttermébe enni. Ami onnantól következett, az olyan sorozatos, megszégyenítő események sorozata, ami teljesen tönkretett volna, ha nem lettem volna képes a twitteres barátaimmal nevetni rajta. (Pontosan ez a legnagyszerűbb az introvertált emberekben. Gyakran a telefonjaikon lógnak, vagy a számítógépük előtt ülnek, így akkor is veled vannak, ha egyedül vagy.) Dióhéjban, annyi történt, hogy csinálni akartam egy szelfit stikában, ahogy ott ülök egyedül a sötét étteremben, de elfelejtettem, hogy a telefon vakuja bekapcsolva maradt, majd amikor feltöltöttem a fotót a Twitterre, a telefonom egy hangos füttyentéssel adta a világ tudtára, hogy elkészült. Annyira zavarba jöttem, hogy sietősen felpattantam, hogy elmeneküljek, de zavaromban megbotlottam a Koi pontyokkal teli medence szélében, és ráléptem az egyik halra. A halnak nem lett semmi baja, de az egyik cipőm teljesen elázott, ezért a szobámban a mennyezeti ventilátor alatt akartam megszárítani. De túl sokáig tartott, én meg mégsem mehettem úgy beszédet tartani, hogy az egyik cipőm minden lépésnél hangos cuppogó hangot ad, ezért ráhúztam a cipőt a ventilátor egyik lapátjára, mert azt gondoltam az ellenállás kipréseli belőle a vizet. Mindaddig működött is, míg nagyobb sebességfokozatra nem állítottam a ventillátort, mert akkor a cipőm lerepült róla, és egyenesen arcon vágott. Olyan volt, mintha a saját hülyeségem rúgott volna fejbe. De a twitteres barátok akkor is ott voltak velem, és emlékeztettek arra, hogy ha valami csoda folytán nem lennék ennyire kétbalkezes szerencsétlen, soha többé senki nem ismerne rám. És pontosan ez az, amiért szeretem az internetet. Mert egy ilyen borzalmas élményt is egy olyan tapasztalattá fordítottak, amin nevetni tudtam, mert olyan emberekkel éltem át, akik együtt éreztek velem, vagy legalábbis értékelni tudták ezt a szerencsétlenségsorozatot. Jó volt. És ijesztő. És

túléltem, még úgy is, hogy egy enyhén cuppogó, vizes cipőben kellett a színpadra állnom, és az előadásom után azonnal a szobámba menekültem. Szóval csinálom tovább, amit teszek, mert ilyen az élet, és meg mert egy napon talán hozzászokom. Mert talán egy nap ugyanúgy fogok reagálni az életre, mint ahogy akkor érzem magam, ha be vagyok zárva egy repülőgép belsejébe, vagy amikor a színpadon állok. És akkor képes leszek megnyugodni és élvezni az életet anélkül, hogy a félelmeim visszatartanának. Talán egy nap könnyedén elfogadom azt az igazságot, hogy nincs más választásom, mint nagy levegőt venni, és menetelni tovább, előre.

Ezeket tanultam az apámtól • A tankkutyát mindig a farkánál fogva kell kihúzni egy lyukból. És hogy elképesztően vicces „tankkutyának” hívni a tatukat. • Nem hagyhatsz egy szamarat a kocsiban. De attól még beviheted egy bárba. Legfeljebb sosem kell abba a bárba többé visszamenned. • Ha túl nagyra nőtt a kertedben a fű, a szomszédodnak meg sok kecskéje van, csak béreld ki a kecskéket a szomszédtól, majd azok leeszik a füvet. De ügyelj arra, hogy csak nőstény kecskéket bérelj, mert végül neked is túl sok kecskéd lesz. Túl sok fű és nem elég születésszabályozás: így készülnek a kecskék. • Ha meg akarod tanulni, hogyan nyúzzák meg az indiánok a bivalyt, költöztess be egy csoportnyit a kertedbe. Úgy értem az indiánokból. Nem a bivalyokból. Nem vicces, már így is alig maradt helyünk a kecskék miatt. • A fű mindig zöldebb a szomszéd kertjében, de csak azért, mert nekik nincs egy rakás kecskéjük. Azok a kis rohadékok mindent felzabálnak. • Három kecskét elcserélhetsz egy alig használt gyerekmotorra. • A korábban alig használt, mostanra enyhén összetört gyerekmotort visszacserélheted ugyanazokra a kecskékre, amennyiben ügyelsz arra, hogy az első körben nagyon rossz kecskéket adj. Amúgy is meg kellene változtatni az a mondást, hogy nem tudod kezelni az igazságot, arra, hogy nem tudod kezelni a kecskéket, ez így ugyanis sokkal életszerűbb. Borzasztóan nehéz megnevelni a kecskéket. • Ha az élet citromot ad, fagyaszd le a citromot, hozzávághatod az

ellenségeidhez, mint valami parittyát. De sose kérdezd meg az apádtól, hogy mi az a parittya, mert megmutatja. Olyan, mint egy katapult, csak sokkal bonyolultabb, ami elkerülhetetlenül el fog szakadni vagy a kecskék odatévednek, miközben magyaráz, és aztán meg kábultan elrohannak. • A félelmen túljutva szabadság vár. És általában sokkal kevesebb ujj, mint amivel nekiindultál. • Mindenki extra mennyiségű ujjakkal születik. A Jóisten számít rá, hogy útközben elhagysz egyet-kettőt. Különben sosem teremtett volna ilyen nagyszerű fűnyírókat. • Ha egy frissen elütött szarvast dobsz a konyhaasztalra úgy, hogy a hasa az asztal tetején fekszik, mellső lábai az egyik, a hátsó lábai a másik oldalon lógnak, az nem úgy fog kinézni, mintha éppen repülne, sokkal inkább, mintha elcseszte volna az akadályfutást. Egyszerre vicces és szörnyű. Pont, mint az élet. • Mindig te lőj először. A medvéknél ugyanis nincs fegyver. Azok csak szimplán felfalnak. Sosem nyersz, ha arra vársz, hogy a medve lőjön először. Ez a vadászati egyszeregy. • Lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, felnőttnek kell lenned. Azok a pillanatok csak megtéveszteni akarnak, ne dőlj be nekik. • A hűtőben tárolt pancsolt szesz kevésbé lesz undorító. A fagyasztóban lenyugtathatsz egy ideges csörgőkígyót. A garázs jó búvóhely, ha a feleséged bármelyiket megtalálja. • Ha nyitva hagyod a fagyasztó ajtaját, a csörgőkígyó kiolvad, és leharapja a kezed. (Azt nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e, vagy apu csak azért mondta, hogy a húgom és én gyorsan becsukjuk a fagyasztó ajtaját, és ne

engedjük ki a hideget. De amúgy ez egy jó trükk arra, hogy spóroljunk a villanyszámlán, ezért én is be fogom vetni a saját lányomnál. Csak a csörgőkígyó nélkül. Az őrültség lenne.) • Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint mindenki más. Csinálj bámulatos hibákat. Olyanokat, amitől az emberek sokkot kapnak, de mégis lenyűgözöd őket. • Néha az elképedt csend jobb, mint a taps. • Nem kell különleges magániskolába járnod ahhoz, hogy művész legyél. Vegyük például a pókhálók bonyolult szépségét. A pókok a fenekükkel csinálják őket. • Légy boldog azok előtt, akik utálnak. Így majd rájönnek, hogy nem tudnak legyőzni. Ráadásul még jól fel is bosszanthatod őket. • Egy macska arcából is varrhatsz kalapot, de attól az még nem lesz egy szép kalap. Hacsak ki nem béleled előtte. • Ne szabotáld saját magad. Számos ember van, aki megteszi ezt kérés nélkül is. • Teljesen rendben van, hogy egy elromlott sütőt tárolsz az udvaron, ha azt mondod rá, hogy műalkotás. • Ha üveg szemgolyókat akarsz vásárolni, mindig vedd meg a nagyobb csomaggal, mert szükséged lesz rá. Az üveg szemgolyó olyan, mint a Pringles chips, sosem elég belőle egy darab. Többnyire mert azért az ritka, hogy egyszemű állatokat kell kitömnöd. Hacsak nem úgy csinálod, hogy kacsinthassanak egymásra. De lehet belőlük kalóz is.

• Ha kitömött tehénfejekhez készült hatalmas üveg szemgolyókat ragasztasz a szemüveged belső felére, egy rakás embert halálra rémiszthetsz. És valószínűleg el fogod törni a csípődet is, de megéri majd. • Egyszer elérkezik az a pont, amikor egy útszélen elütött állat túlságosan szétrohad ahhoz, hogy ki lehessen tömni. Ez a pillanat sokkal később érkezik el, mint ahogy azt egy normális ember gondolná. • A szarvas seggéből egész hiteles kitömött Nagylábút lehet csinálni. Nem fog annyira jól fogyni, viszont nagyon szórakoztató, amikor a naiv emberek egy centire állnak a szarvas segglyukától, és csodálattal vegyes szkepticizmussal bámulják. • Ha valaki azt állítja, hogy látott egy Nagylábút, az valószínűleg csak egy szarvas volt, amelyik a részeg vadász elől menekül. • A normális unalmas. A furcsa sokkal érdekesebb. A kecskék nagyszerűek, de csak kisebb mennyiségben. • Na, ide azokkal a szemgolyókkal!

Meg fogok halni. Egyszer – Nos – kezdte a pszichiáterem –, mi történik ma? Vettem egy mély levegőt és feleltem. – Meg fogok halni. – Ó – válaszolta a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel. – Úgy értem… majd valamikor – tettem hozzá. Összevonta a szemöldökét. – Értem. Tehát minden rendben van. – Ez nem normális. Haldoklom. Maga is haldoklik. MINDANNYIAN HALDOKLUNK! A pszichiáterem keresztbe tette a két lábát. – Ez az élet egy normális szakasza – mondta. – A haldoklás? Nem. A haldoklás épphogy ellentéte az életnek – mondtam a karomat a mellkasomon keresztbe fonva. – Maga nem orvos? Ezt igazán illene tudnia. – Nem – felelte. – Úgy értem, hogy a halandóság az élet egy normális szakasza. – Képtelen vagyok elhinni bármit, amit mond. Most tudta meg, hogy haldoklik, bizonyára sokkot kapott. – Már rég tudtam, hogy haldoklom – húzta fel a szemöldökét. – Édes Istenem, annyira sajnálom! – Nem – mondta. – Nem most haldoklom. Csak úgy a normális módon haldoklom, ami azt jelenti, öregszem. És ez jó. Minden nap egy újabb esély arra, hogy élvezhessük az életet. – Továbbá egy újabb esély arra, hogy elraboljon minket egy sorozatgyilkos – kontráztam. – Vagy beleesünk egy kútba. Vagy mindkettő! Végül is, a sorozatgyilkosok oda dobják az áldozataikat. Valószínűleg ezért nem

használjuk már a kutakat. – Hmm – válaszolta elgondolkozva, és feljegyzett valamit a füzetébe. – És mi a helyzet azokkal a kutakkal, amelyekbe pénzt dobálunk, hogy teljesüljön a kívánságunk? – Tudja, mindig azt gondoltam, hogy a kútba dobott halott lányok voltak azok, akik teljesítik a kívánságokat. És ezért nem teljesült egyetlen vágyam sem. Ugyanis halott lányok nem teljesítenek kívánságokat. – Hm. – Tudja, túl sokat hallgat – válaszoltam. – Ettől úgy érzem, hogy ítélkezik felettem. A pszichiáterem letette a tollát. – Oké. Ez a haláltól való félelem valós, amiről beszélnünk kellene, vagy… ? – Á, nem igazán. Csak fecsegek. Bár jobban belegondolva, kissé furcsa, hogy én fizetek magának, hogy beszélgessen velem, mégis én vagyok az, akinek ki kell találnia a beszélgetésünk témáját. Megdermedt. – Azt akarja, hogy én találjam ki, miről fogunk beszélni? – Én csak annyit mondok, hogy tehetne egy kis erőfeszítést. – Egészen ellenségesnek tűnik ma. Mi történt? – Oké – mondtam, és ismét vettem egy mély levegőt. – Idefelé végig azon gondolkoztam, hogy miről akarok ma beszélni, de most az egyszer igazán jól vagyok, és most meg fogalmam sincs, hogy hogyan szórakoztathatnám a maradék negyven percben. Rápillantott az órára. – Valójában csak harminc. – Na, ja. Már akartam kérdezni… a terápiás órák miért csak 50 percig tartanak? Eléggé elcseszettül van kitalálva. Mi lenne, ha egy ötdollárost adnék magának, és azt mondanám rá, ez egy „terápiás hatdolláros”? Sehol máshol nem működik így, csak a terápián. Szerintem maguk ezt azért csinálják, mert csupa őrülttel foglalkoznak, és azt hiszik, így megúszhatják. A terapeutám

gondolkodva félrehajtotta a fejét. – Tényleg erről akar beszélni, vagy csak megint mérgelődik? – Mérgelődök – sóhajtottam. – Maga aztán érti a dolgát, a fenébe is! – Nos, igen – bólogatott. – Ez a munkám. Tényleg nincs semmi, amiről beszélni szeretne? – De, van itt valami. Minden alkalommal félve és óvatosan megyek be egy nyilvános vécébe, mert meg vagyok győződve róla, hogy egy hullát fogok ott találni. Minden. Egyes. Alkalommal. – És mit gondol, miért van ez? – Fogalmam sincs. Szinte sosem találok hullákat, viszont nagyon sok lehetséges hullát találok. Ezek azok az út szélén hagyott fekete műanyag zsákok. Mindig ki akarom őket nyitni, mert meg vagyok győződve arról, hogy egy halottat találok benne, de aztán mégsem teszem, mert nem vagyok elég megbízható ahhoz, hogy egy elhunyt testével bánjak. Úgy értem, hogy felhívjam a rendőrséget, csináljanak valamit. Nem úgy értem, hogy „Íme, az új aranyhalad, foglalkozz vele”. Ugyanis egy hullával nem kell semmit csinálni. Ez az egyik pozitív tulajdonságuk. Ha nem eteted meg egy elhunyt testét, az nem fog vádlón nézni rád, és nem lesz sokkal halottabb. Sőt, a hullák sokkal jobb háziállatok lennének, mint az aranyhalak, mert valaki már kinyírta őket helyetted, így neked nem lesz lelkiismeret-furdalásod, ha nem bánsz jól velük. Az orvosom felemelte a ceruzáját, mintha azon gondolkozna, mit is feleljen erre. Én tovább folytattam, próbáltam elmagyarázni. – Attól félek, hogy ha megtalálom az első hullát, akkor ez egy furcsa sorozatot fog elindítani. Onnantól kezdve képtelen leszek megállni, hogy kinyitogassam az elhagyatott szemeteszsákokat, és az lesz a vége, hogy a rendőrség még engem fog gyanúsítani. Valószínűleg ezért van az, hogy olyan sokan nem bíznak a rendőrségben. Mert előbb vádolnak meg gyilkossággal, mielőtt eszükbe jutna, lehet, hogy csak igazán szerencsés vagy a hullák megtalálásában.

A terapeutám levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. – Nos…ez egy valóban szokatlan megközelítése a dolgoknak, de az elhunytaktól való fóbia igen gyakori. – Ó, nekem nincs fóbiám! – válaszoltam. – A „fóbia” arra céloz, hogy „megmagyarázhatatlan félelem”, de ez a félelem teljességgel valóságos. Az a dolgunk, hogy féljünk a hulláktól. Ez tart minket vissza attól, hogy velük lógjunk, és kolerásak legyünk. Ugyanakkor – ismertem be –, az kevésbé gyakori, hogy vécén ülő, zsákokba csomagolt hullákat találjunk, de emberek gyakran találnak halottakat.{20} Az egyik DJ barátom éjfélkor bement a munkahelyére, a rádióállomásra, hogy kiderítse, miért csak halott csend hallatszik a rádióban, és ott találta a főnökét holtan, a keverőpultra borulva. Szívroham végzett vele. A barátomnak meg ott kellett kevernie a zenét a tetem fölött, míg a rendőrség megérkezett, és bár a kollégái bátornak és elhivatottnak tartották, szerintem ez igencsak furcsa és nyugtalanító. Csak tegyél be egy hosszú dalt a lejátszóba, és rejtőzz el egy kevésbé tetemekkel teli szobába, csajszil Ha valaki, akkor a barátom viselkedik furcsán. Nem én. – Még valami? – Bármikor, amikor meg akarom mosni a kezem a szenzoros csap alatt, és az nem működik, azonnal azt gondolom, hogy meghaltam a vécéfülkében, és most a szellemem akar kezet mosni. – Hm. – Ugyanis a szenzor nem működik, ha én csak egy szellem vagyok – tettem hozzá. – Igen, értettem. – Ugyanakkor én nagyon-nagyon jó vagyok a pisilésben… szinte olyan jó, hogy az már szupererőnek számít. A terapeutám kétkedőn nézett rám. – És ez baj? – kérdezte. – Igen, mert olyan gyorsan pisilek, hogy utána még el kell számolnom húszig, hogy azok, akik kint vannak, ne higgyék azt, hogy azért végeztem

ilyen gyorsan, mert nem mostam kezet. – Vártam a dokim elismerő pillantását, de felőle akár örökké várhattam volna. – Nos. Úgy gondolja, hogy befejezte a terápiát? – Minden egyes alkalommal, amikor találok az arcomon egy pattanást, aggódni kezdek, hogy ez egy új mellbimbó kezdete. Csendben nézett rám. – Nem a kérdésére feleltem. Elnézést. Előreszaladtam. – Hogy a mellbimbóiról meséljen? – kérdezte higgadtan. – Mert azt gondolom, hogy a mellbimbó egy emberré fog növekedni, és a későn érő sziámi ikremmé válik. Szóval nekem ilyen gondolatok cikáznak az elmémben ÁLLANDÓAN. – Akkor ceruzával beírjam a jövő hétre? – Igen – bólintottam. – Szabaddá teszem az egész napomat.

Na, pont ez az, amiért jobban szeretem én levágni a hajamat ÉN:

A végéből szeretnék vágatni egy keveset, és talán néhány melírcsíkot is tehetne bele. SZÉPSÉGSZALONOS:

Szerintem tudja, mit kellene csinálnunk? Brazil keratinos

kezelést! ÉN:

A NAGY FENÉT! NEM!

SZÉPSÉGSZALONOS:

De miért? Jól nézne ki! Igaz, egy kicsit tovább tart, és az első egy-két napban óvatosan kell bánni vele, például nem tanácsos lófarokba fogni vagy összekötni, mert az tönkreteheti a kezelés eredményét. ÉN:

MI A SZENT SZAR? KI AZ, AKI LÓFAROKBA FOGJA A FANSZŐRZETÉT? SZÉPSÉGSZALONOS:

Ho… hogy mi?

ÉN:

Egyszerűen nem értem. A nők minden évben újabbnál újabb dolgokat csináltatnak a fanszőrzetükkel. Kristályokkal dekoráltatják, gyantáztatják. Nekem aztán nincs szükségem senkire, hogy lófarokba fogja az enyémet. Én nem ítélek el senkit, de azt sem tudtam, hogy a legújabb divat az, hogy extra hosszúnak kell lennie. Azt sem tudom irányítani, hogy a hajam milyen hosszúra nőjön, nemhogy a fanszőröm! SZÉPSÉGSZALONOS: ÉN:

Teljesen összezavart.

Hát még maga!

SZÉPSÉGSZALONOS:

Szóval. A brazil keratinos kezelés egy olyan technika, amivel a haját kezeljük. Kiegyenesítjük, így kevésbé lesz töredezett és kócos hatású. ÉN:

Ja!

SZÉPSÉGSZALONOS: ÉN:

Pontosan.

Most már értem, miért nézett rám olyan furcsán.

SZÉPSÉGSZALONOS:

Nos, igen.

ÉN:

Mentségemre, ha brazil gyantát kérnék, akkor most hátrakísérne és legyantázna, így azt hittem, hogy a brazil keratinos kezelés azt jelenti, előtte megkezeli egy kis keratinnal. SZÉPSÉGSZALONOS:

Ööö. Az igazán furcsa lenne.

ÉN:

Őszintén? Nem sokkal furcsább, mint ha arra kérném, hogy gyökerestül tépje ki az összes szőrömet. Nézőpont kérdése. Akárhogy is, maga akkor is fanszőrökkel foglalkozik. SZÉPSÉGSZALONOS:

Nem. Ebben a szalonban semmiféle gyantázást nem végzünk. Csak a haját kezeljük. ÉN:

Á! Most már értem, miért volt ez az első alkalom, hogy maga ilyesmiről beszélgetett egy vendéggel. SZÉPSÉGSZALONOS:

Szeretném azt hinni, hogy ez volt az első alkalom, hogy bárki ilyesmiről beszélgetett egy vendéggel. ÉN:

Ott a pont!

Minden csak azon múlik, honnan nézzük (Nelda könyve) Gyerekkoromban a családom meglehetősen szegényen élt. Soha nem beszéltünk róla. Nem volt rá szükség. Az egyik oka ennek az, hogy a vízilovak sem beszélnek arról, hogy ők vízilovak-e vagy sem. Vagy legalábbis az egyik oka. Bár egyszer, tinédzserkoromban megemlítettem egy beszélgetésben anyunak (Nelda), hogy mi milyen piszkosul szegények vagyunk. Erre ő azonnal abbahagyta az edények törölgetését, megdöbbent csodálkozással felhúzta a szemöldökét, és rávágta: – Butaság! Nagyon is sok piszkunk van. Ha másból nem, abból bőven van. Szinte eltemet minket. Sőt, úgy tervezzük, hogy végül ebben leszünk eltemetve. ANNYIRA SOK VAN BELŐLE! – Szemitika – vetettem oda azzal a gúnyos unalommal, ahogy csak egy ostoba 14 éves lány képes. – Szerintem „szemantikát” akartál mondani, vagyis, hogy a szavakon lovagolok. A szemitika, az nem is tudom, talán azt jelenti, hogy nagyon szereted a zsidókat? Emeld fel feneked a földről, és nézz utána! – Külön szó van arra, ha valaki szereti a zsidókat? – kérdeztem. – Ez fura. Arra is van, ha valaki a keresztényeket szereti? – Igen – sóhajtotta az én ateista anyám, rosszalló pillantást vetve azokra a Jézus-képekre, melyeket az apám aggatott a falra –, a toleráns. – De a lényeg az – folytatta –, nem vagyunk piszkosul szegények. Mi igenis meg vagyunk áldva a sok piszokkal és porral. Az egész házunk erre épült, és azt gyanítom, ez tartja össze a legtöbb bútorunkat is. Ezért nem szabad túl sokat takarítani, mert a por tartja össze az egész világot. Az egész világ ebből áll. A szélben szálló por. A dinoszauruszok porrá tört csontjai. Csillagpor.

Minden csak azon múlik, hogy honnan nézzük. Anyám szavaira még évekig emlékeztem. Főleg azért, mert remek kifogás arra, miért ne takarítsunk. (A húgom és én sosem bántuk, hogy ha nem takarított, mert porrongynak mindig apám régi alsógatyáit vetette be. Fura érzés arra gondolni, hogy a házad akkor a legtisztább, ha az apád alsógatyájával törlik le a port.) Plusz ez remek módszer arra, hogy én hogyan ússzam meg a takarítást, ugyanis amikor megpróbálom az anyám takarítási elméletét elmagyarázni Victornak, ő döbbenten néz rám, és megvádol, hogy elment az eszem. Én meg ordítani kezdek: „EZ CSALÁDI HAGYOMÁNY, VICTOR. EZT TE NEM ÉRTHETED.” Most, hogy belegondolok, a piszkot, pontosabban a port az élet metaforájára használni eléggé elhasznált klisé. Még Jézus is használta a Bibliában, amikor a „mert por vagy te s ismét porrá leszesz” beszédét tartotta. Kivéve, hogy az anyám a vállam fölött áthajolva, épp most olvasta el, hogy mit írok, és emlékeztetett rá, Jézus valójában semmit nem írt, és a Biblia legtöbb fejezetét azokról a csávókról nevezték el, akik a munka piszkos részét végezték (valószínűleg józanul), ők szerkesztették és jegyezték le a jó dumákat. Istenem, ez a nő egész sok mindent tud a Bibliáról ahhoz képest, hogy ateista. És még a helyesírási hibákat is észreveszi. Ha ez a Biblia lenne, akkor ennek fejezetnek azt a címet kellene adni, hogy „Nelda könyve”. Mindezek ellenére oka van annak, hogy a por és az élet ilyen természetesen összeillik. Néha olyan tökéletes párost alkot, hogy az élet építőeleme válik belőle. Máskor befújja a szél, és minden olyan homályosnak és sötétnek tűnik tőle. Van, amikor meg belekerül a mandulalikőrömbe, és kénytelen vagyok egy új pohárral tölteni, bár az is igaz, hogy az sem por, hanem főként macskaszőr, ami lássuk be, azért nem ugyanaz. Nagyon furcsa és különös életem volt annyi jóval és rosszal, amit egy átlagos nő egy kezén nem tudna megszámolni. Ha visszatekintek rá, néha magasan szárnyaltam a boldogságtól, máskor meg olyan mélyre kerültem, hogy meg kellett győznöm magam arról, hogy az öngyilkosság nem

megoldás. Ezek között telt az életem. Tudom, hogy a szomorúságok és tragédiák miatt érzem még édesebbnek az eufória és az eksztázis pillanatait. Tudom, azzal, hogy kitágítom a lelkem, és minden ízében átérzem a borzalmas depressziót, sokkal jobban tudom értékelni az élet szépségét, azt, amit mások talán észre sem vesznek. Látom, ahogy a por összegyűlik a levegőben, végül a földre szállingózik, mi meg kisöpörjük az ajtón, hiszen csak bepiszkítja a lakást. De azelőtt, egyetlen gyönyörűséges pillanatig látom, ahogy a nap sugarai átsütnek a porszemeken, és azok úgy szikráznak és táncolnak a levegőben, mint a csillagpor. Látom a kezdetet és a véget. Látom az életem. Szépségesen csúnya és éppen kellően mocskos. A darabkáin visszatükröződik a fény. A legkisebb dolgok is tele vannak csodával és örömmel. Anyámnak igaza volt. Minden csak azon múlik, honnan nézzük.

Legalább a mellbimbód nem látszik A héten ez volt az ötödik vitánk Victorral: ÉN:

Jól áll ez a ruha?

VICTOR:

Aha, jól.

[dünnyögve elmegyek átöltözni] VICTOR: ÉN:

Most meg miért öltözöl át? MENNÜNK KELL!

Mert utálod a ruhámat.

VICTOR:

DE HÁT MONDTAM, HOGY REMEKÜL NÉZ KI!

Nem, te azt mondtad, jól néz ki. Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy legalább a mellbimbód nem látszik ki belőle. Ha azt mondtad volna, hogy remekül nézek ki, akkor most egy kicsit jobban érezném magam, de akkor is átöltöznék, mert mint tudjuk, a remekül más szóval azt jelenti, jobb, ha feladod. De én nem fogom feladni, mert én legalább foglalkozom a kinézetemmel. ÉN:

VICTOR:

Ez a legnagyobb baromság, amit valaha mondtál.

Tévedsz. Ha tényleg azt gondoltad volna, hogy jól áll rajtam a ruha, azt kellett volna mondanod, hogy csodásan nézek ki. ÉN:

VICTOR:

CSODÁSAN NÉZEL KI. HAGYD ABBA EZT AZ ŐRÜLTSÉGET,

ÉS SZÁLLJ BE A KOCSIBA. ÉN:

Nem, addig nem, amíg olyan ruhát nem találok, amelyikben jól nézek ki.

VICTOR:

DE HÁT ÉN MONDTAM, HOGY JÓL NÉZEL KI!

PONTOSAN! De ami szerintem jól néz ki, az nem ugyanaz, ami szerinted jól néz ki. NEM AKAROM ELHINNI, HOGY EZT EL KELL MAGYARÁZNOM! ÉN:

VICTOR:

ÉN SEM AKAROM ELHINNI.

ÉN:

Oké, nézd erről az oldalról. Képzeld el, hogy most szexeltünk először, és te megkérdezed, hogy milyen volt. Én meg azt felelem, hogy jó volt. VICTOR: ÉN:

Erről beszélek.

VICTOR: ÉN:

Most már nem tudom, mit mondjak. Ez egy beugratós kérdés?

Nem. Csak bólogass, és dicsérd meg a cipőmet, a hajamat, vagy valami.

VICTOR: ÉN:

Rendben, tehát: bámulatosan festesz ebben a ruhában.

Tényleg? Szóval, szerinted jól áll?

VICTOR: ÉN:

Áh!

Rendben.

…minél előbb, annál jobb.

VICTOR:

Gondolkozom!

ÉN:

Hát, kösz.

VICTOR:

Tetszik a bőröd, mert megtartja a belső szerveidet, így nem esnek ki belőled a szőnyegre. ÉN:

Bárcsak annyi pénzem lenne, ahányszor ezt egy férfitől hallottam már.

A nyertes: Victor. Mert most végre érti, hogyan működnek a szavak.

A hattyúk általi halál nem annyira csodás, mint gondolnád Nemrégiben elköltöztünk, folytatva ezzel a régi hagyományunkat, vagyis megveszünk egy házat, tatarozzuk, majd 15 perccel azelőtt, hogy otthon érzenénk magunkat benne, eladjuk. Amikor Victor eldöntötte, hogy megint el kellene költöznünk, én mondtam neki, hogy ez az utolsó alkalom, én bizony többet nem költözöm, hacsak nem a koporsómba. Ő meg addig várt, amíg elutaztam a városból, és meg is vett egy öreg (bár nagyon cuki) házat, amit szinte teljesen renoválni kell, mivel rengeteg olyan probléma van vele, ami simán ki is nyírhatna minket. Röviden szólva egy olyan házat vett, amilyen én vagyok. Mielőtt elköltöztünk, Hailey, Victor és én meghatároztunk egy-egy dolgot, amire a „tökéletes otthonban” vágyunk. Victor egy olyan házat akart, ami egy biztonságosabb lakóparkban található, mert tavaly volt egy kisebb gondom egy zaklatóval. (Légyszi ne zaklassatok. Biztosíthatok mindenkit, hogy a valóságban rettenetesen unalmas ember vagyok.) Én egy kisebb házat szerettem volna nagy fákkal és szép kerttel. Hailey a medencére szavazott. Azon a héten, amikor beköltöztünk az új kerítéssel körbevett lakóparkunkba, egy férfi belehajtott a bejárati kapuba, majd a kocsifeljáróján lövöldözésbe keveredett a helyi rendőri erőkkel. Szerencséjére a rendőrök elég rosszul céloznak, ezért csak letartóztatták. Az állítólagos lövöldöző a mi lakóparkunkban lakik. Sikeresen bezártuk magunkhoz az őrülteket. Aztán kaptunk egy szórólapot a lakástulajdonosok szövetségétől, hogy elkóborolt egy puma a közeli hegyekből, és megette az egyik szomszéd kutyáját, MIKÖZBEN A NŐ ÉPPEN SÉTÁLTATTA. Fel is hívták a figyelmünket, hogy tartsuk a lakásban a háziállatainkat, de én mégis aggódtam kissé, hogy a puma ettől csak még éhesebb lesz. Mert mi van, ha a kutya csak az előétel

volt, és legközelebb már embereket fog enni? Amúgy ez mind igaz. (Szerintem a következő az lesz, hogy kiderül, a csatornában párducok laknak.) Néhány héttel később arra lettem figyelmes, hogy egy férfi lelkesen permetezi a zöld gyepünket valamivel, amiről én azt hittem, hangyairtó. Mint kiderült, a férfi növényirtóval permetezett oly lelkesen. Nyilvánvalóan összekeverte a címet, a másik utcába kellett volna mennie kiirtani a kertet, mert a tulajdonosok másmilyen fajta füvet akartak ültetni. Nos, nálunk tökéletes munkát végzett. Most aztán porkertészek lettünk, a termés pedig bőséges. Íme, a kertünk a bejárati ajtóból nézve. Tuti, örültek a szomszédok, amikor beköltöztünk

Ezután úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet az elromlott vízvezetékek, tetőcserék és dühös hegyi pumák közötti őrületben, és lazulok egy kicsit a medencénkben.

Valaki hozzon nekem egy rohadt piña coladát (Victor Lawson fotója)

És bár a ház öreg volt és romos, épp ez az, ami miatt lehetőségünk volt megvenni, és beköltözni egy viszonylag elegáns és gazdag környékre. Ugyanakkor mindez azzal járt, hogy folyamatosan el kellett viselnünk egy csomó munkást, akik igyekeztek életet lehelni a házba, és megjavítani azokat a részeit, amik nyilvánvalóan az életünkre törtek. Ha valaha is fel kellett újítani a házat, ahol laksz, esetleg hozzáépíteni, vagy csak pusztán azért hívtál munkásokat, hogy kiderüljön, a házasságod túléli-e, akkor tudod, hogy milyen pokoli tud lenni. Ha nem, engedd meg, hogy elmagyarázzam.

Íme, az apró, finom változások, az első és az utolsó gondolatod között, miközben átalakítják a házadat: A gyereked látott egy kiscicát játszadozni a ház körül. Egy hatalmas oposszum van a pince alatt. Egy hatalmas, döglött oposszum van a pince alatt. A hatalmas, döglött oposszum pont azon a helyen fekszik, ahol a gázszivárgás van. Az nem gázszivárgás, hanem a házadat egy ősi, indián temetkezési helyre építették, így a megszentségtelenített földből most menekülnek a lelkek. A feldühödött lelkek megkaparintották a láncfűrészedet. És megölték az oposszumot. Megjöttek a munkások, hogy megoldják a szellem/oposszum problémát. Úgy számolják, hogy 12–16 perc alatt végeznek, és a munka összesen négy dollárba fog kerülni. A munkásoknak haza kell menniük, mert sötétedik, és a probléma megoldása tovább tart, mint gondolták, ugyanis azt nem számolták bele, hogy „a lila egy szín” – vagy valami hasonló nevetséges, mondvacsinált marhaság, amit nem kérhetsz számon rajtuk, hiszen nem értesz sem az oposszumokhoz, sem a dühös szellemekhez. Egy újszülött kiscica tüsszentésével megegyező méretű légáram leszakítja azt a műanyag ponyvát, amit a munkások a házad oldalába vágott, hatméteres lyuk helyére illesztettek. A műanyag ponyvát amúgy nyállal és levegővel ragasztották oda, meg egy kurva nagy adag reménytelenséggel. Most már 42 darab oposszum lakik a házad oldalába vájt hatméteres lyuk helyén, és egész éjjel tartó, diszkóval egybekötött ismerkedési estet tartanak a dühös szellemekkel. Végtelenítve játsszák a Call Me Maybe és a Gangam Style című számokat, és ecstasyt árulnak a szomszéd gyerekeknek. A munkások azt mondják, egy órán belül itt lesznek, hogy megoldják azt a problémát, ami egyébként miattuk lett rosszabb. Arra az órára utalnak, ami

majd valamikor 2032-ben fog bekövetkezni. Az eddig elvégzett munkáért kiállítanak egy száztizenegybillió dolláros számlát. Az oposszum megeszi a számlát. A vállalkozó beperel, a házad rámegy a pereskedésre. Kénytelen vagy a pincébe költözni, a harapós oposszumok mellé, akik a világ legrosszabb szobatársai. Megkéred a vállalkozót, hogy fejezzék be ennek a posztnak az utolsó bekezdését, minekutána a számítógéped már úgyis az övé, aki erre azt feleli: „HOLNAP” VISSZAJÖVÜNK KIJAVÍTANI. HAHAHA. SZÁZTIZENEGYBILLIÓ DOLLÁR LESZ. Én az a fajta lány vagyok, aki hisz a jelekben. Nem feltétlenül a közlekedési jelzésekben (amikre általában én úgy tekintek, mint egy segíteni akaró, de feleslegesen túlaggodalmaskodó nagynéni javaslataira) vagy az isteni jelekben (amit eddig egyszer kaptam, amikor a Jóisten egy hatalmas gombát küldött a pázsitomra, ami inkább egy megcsonkított cicire hasonlított, és ami a nagyon vallásos nagyapám szerint is inkább annak a biztos jele, hogy túl sokat locsolom a füvet). Sokkal inkább az olyan harsány, figyelemfelkeltő fényekre gondolok, amiket az univerzum küld annak jelzéseként, hogy jó dolgot teszel, vagy hogy mindenki életét elcseszed, és rohadtul össze kéne már kapnod magad. Azon a héten, amikor beköltöztünk az új házba, kaptam egy ilyen jelet. Az új ház tökéletesnek tűnt. Öreg volt, de a körülötte lévő fák gyönyörűek, a környék békés, és azt beszélték, hogy Stone Cold Steve Austin, a pankrátor ott lakott a következő háztömbben. (Igaz történet: egy híres countryénekes négy házzal lejjebb lakik tőlem. Bár az is igaz, hogy van az három ajtó, egy kisebb hegy és egy szigorúan őrzött kapu, és egy másik ajtó is, ami elválaszt minket, de akkor is. Ez a mi esélyünk a hírnévre, és meg is ragadtuk két kézzel.) Az előző, vidéki kúriánk csodálatos volt, de jó néhány év csörgőkígyókkal, skorpiókkal és chupacabrákkal vívott küzdelem után valami sokkal polgáribb

lakásra vágytunk. Ez a lakópark tökéletesen megfelelt azoknak az embereknek, akiknek tettettük magunkat (normális embereknek, akik nincsenek szétesve, mint mi). Bár majdnem biztos voltam abban, hogy azonnal leleplezik, hogy csak egy csaló vagyok. Még akkor is kívülállónak éreztem magam, amikor beköltöztünk, és végigsétáltam az utcánkon egyenesen a festői kis park felé, és igyekeztem úgy tenni, mintha ide tartoznék. Amikor leültem a mesterségesen kialakított patak partjára, megláttam ajelet. Két gyönyörű, hófehér hattyú siklott a tó kanyarulatában, felém közeledtek, és érdeklődve méregettek. A bámulattól lemerevedve figyeltem, ahogy ez a két elegáns madár úszik a vízen, és amikor egymás mellé értek, a nyakuk szív alakot formált. Sóhajtottam egyet, pedig nem is volt miért. És tudtam, minden rendben lesz. És akkor egy rakás hattyú megpróbált megenni. Ezen a ponton, te, kedves olvasó, valószínűleg újra és újra olvasod a fenti mondatot, és azon gondolkozol, nekem meg mi a bajom. A válaszom pedig az, hogy a HATTYÚK MEGPRÓBÁLTAK MEGENNI. EZ A BAJOM. Most biztos azt mondod: Persze, biztos csak túlzol. A hattyúk nem esznek embert. De biztosíthatlak róla, hogy de igen, kurvára esznek. Ezek a hattyúk kiugrottak a vízből, horkantva, sziszegve rohantak rám, mint valami átkozott csimpánzok. Olyan csimpánzok, akik jók voltak fociban, és megtanították nekik, hogyan kell körbekeríteni az áldozatukat. Sikítottam, és elkezdtem rohanni a házunk felé, és szinte biztos voltam benne, hogy hallom, ahogy az úszóhártyás lábaik csattognak utánam az aszfalton. Amikor a ház közelébe értem, megláttam Victort, aki a ház előtti füvet locsolta, és ordítani kezdtem: „MÉG MINDIG MÖGÖTTEM VANNAK?” Megfordult, és rám nézett. Rémült arcát látva biztos voltam benne, hogy igen. De akkor magam mögé néztem, és nem volt ott semmi. Mint kiderült, ő azért vágott ijedt arcot, mert azt látta, hogy a felesége az üres utcán rohan, azt sikítva, „MÉG MINDIG MÖGÖTTEM VANNAK?”, mintha elkezdődött volna a zombiapokalipszis, neki pedig elfelejtettek szólni róla. Megálltam, hogy

levegőhöz jussak, és már épp el akartam magyarázni, hogy megtámadott egy dühös hattyúcsőcselék, de akkor elgondolkoztam azon, mindez hogy hangzana. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy két darab hattyút „csőcseléknek” lehetne nevezni, de aztán úgy döntöttem, a házasságban mindig igazat kell mondani. Victor nem ért velem egyet ebben, leginkább azért, mert az én őszinteségemnek mindig az a vége, hogy olyanokat állítok, hogy hattyúk bántalmaznak. És igen, tudom, hogy valójában ez nem bántalmazás, hiszen nem értek hozzám, és nem tartottak kést a torkomhoz, de a szándék igenis ott volt, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a hattyúk nem azért rohantak utánam felbőszülve, hogy azt kiabálják: „ÖLELJ MEG!” Leginkább azért, mert a hattyúk némák. Biztos azért ennyire dühösek. Mert nem adhatják ki az érzelmeiket. Nem ismerem a hattyúk pszichológiáját. Victor erősködik, hogy csak félreértettem őket, úgyhogy utánanéztem a hattyúknak az interneten, és igaz, többnyire csak olyan képeket találtam, ahol elegánsnak, meg királyinak tűnnek, de ahogy mélyebbre ástam, volt néhány oldal, amelyik azt mondta: „Ó, azok a kis rohadékok, bárkit képesek széttépni. NE SZÓRAKOZZ AZOKKAL A SZEMÉTLÁDÁKKAL.” De most komolyan, egy jól irányzott rúgással képesek eltörni egy ember karját, és tavaly Angliában belefojtottak egy férfit a vízbe. És ez igaz, nem csak valami, amit a The Inquirerben olvastam. A hattyúk igenis veszélyes állatok, de soha nem teszik őket felelőssé, nyilván, köszönhetően az etnikai besorolásuknak. Továbbá az internet szerint, ha megtámadnak, a legjobb védekezés, ha „megragadod a nyakánál fogva, és olyan messzire hajítod, amennyire csak bírod”, ami pont úgy hangzik, mint egy olimpiai sportág, amit a PETA biztosan bojkottálna. Emellett teljes erődből képen is törölheted őket, amit én tuti elhibáznék, mert a hattyúk feje hírhedten kicsi. Olyan lenne, mintha tetherballt játszanánk, kivéve, hogy a pózna mozogna, a kötél lenne a hattyú nyaka, és a labda meg megpróbálna megenni. A világ leghalálosabb játéka. „Ó, te szent Isten… ez az oldal azt mondja, lehet, hogy terhes vagyok” – ordítottam Victornak. „Mitől? Attól, hogy feléd futott egy hattyú? – kérdezte

megrökönyödve. – Érzékeled, hogy mekkora őrültségeket beszélsz?” „Biztos a sokk miatt. És mert valószínűleg egy vízimadárral vagyok terhes. Úgyhogy csak a Jóisten a megmondhatója, mit csinálnak éppen a hormonjaim. Ez az orvosi szakfolyóirat azt írja, hogy hattyútámadás után »prophylactics«-ra van szükségem. A HATTYÚK ENNYIRE KÖRMÖNFONTAK.” Akkor Victor elmagyarázta, hogy a „prophylactics” azt jelenti, „megelőző kezelés”, ami nem jelenti automatikusan azt, hogy „születésszabályozás”, de nem értem rá figyelni, ugyanis lehet, hogy éppen erőszakosan teherbe ejtett egy gyilkos hattyú. Akárhogy is, ez igenis probléma, és onnantól kezdve képtelen voltam a tó közelébe menni anélkül, hogy azon aggódtam volna, esetleg megtámadnak a hattyúk, akiket Fehérnek és Klaus Banánlopkodónak neveztem el. Kettejük közül Fehér volt az erőszakosabb, ugyanakkor más emberszabású jelenlétében egyikőjük sem tett semmiféle gyanús mozdulatot, inkább csak erőt fitogtatva közeledtek felém. Valószínűleg azért, hogy kétséget ébresszenek az emberekben, így majd nem őket idézik be gyanúsítottként a közelgő és biztos halálomkor. Attól a naptól kezdve, amikor a tó felé jártam, a hattyúk dühös pillantásokat vetettek felém. Ahogy lassan elhaladtam mellettük (miközben ők valószínűleg azt tervezgették, hogyan fogják leszakítani az autó lökhárítóját vagy megbabrálni a féket), én leeresztettem az ablakot, és azt üvöltöttem: „VELEM TE NE KÖTEKEDJ, FEHÉR!” Kétségkívül ez a legrosszabb dolog, amit üvölteni lehet egy flancos, republikánus többség által lakott környéken, de mivel valójában sosem hittem benne, hogy valaha is közéjük tartozom majd, így már a reményt is rég feladtam. (Sőt, az új szomszédunk meg is hívott minket Victorral egy „üdvözlégy a szomszédságban” partira, ami már önmagában is ijesztőnek tűnt, de amikor a szomszéd megemlítette, hogy ez egyszerre egy republikánus adománygyűjtés is lesz, azonnal megkönnyebbültem, hogy van indokom, miért nem megyek el. Elmagyaráztam, hogy a házasságunkban én vagyok a kijelölt nem

republikánus, de ő azt mondta, hogy ettől még nyugodtan mehetek. Mire én adtam neki egy példányt az első könyvemből. Egy hét múlva kaptam tőle egy kedves levelet, amelyikben elmagyarázta, hogy elolvasta a könyvet, és most már érti, hogy miért nem kellene elmennem a partira. Vagyis tulajdonképpen írásban visszavonta a meghívást, de oly módon, hogy egyikünk sem sértődött meg.) Victor szerint az állítólagos hattyútámadásom oka az imposztorszindróma manifesztálódása, egy olyan valódi probléma, ami nekem tényleg van. Ez tulajdonképpen azzal jár, hogy meg vagy róla győződve, hogy minden egyes sikered csak a véletlen műve, és bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy csak egy hatalmas lúzer vagy, és egyáltalán nem vagy annyira jó fej, mint amennyire az emberek gondolnák. Ez azért rossz, mert a legtöbb ember egyébként is azt gondolja rólam, hogy mentális beteg vagyok, így tehát még arról is meg vagyok győződve, hogy ahhoz sem vagyok elég sikeres, hogy őrült legyek. Valójában ez az őrültség definíciója. Mindezek ellenére akkor is azt gondolom, hogy azok a hattyúk rám szálltak. Egyszerűen elkönyveltek kívülállónak, pedig éppen ez az, ami miatt meg kellett volna kedvelniük, hiszen mindegyikünk rút kiskacsaként kezdi. De hiába, ezek a hattyúk nyilvánvalóan elfelejtették, honnan jöttek, és minden tőlük telhetőt meg is tettek annak érdekében, hogy erre más se emlékezzen. Senki másnak nem gyűlt meg a baja velük, de én azóta is meg vagyok győződve arról, hogy ha lehetőségük lenne rá, azonnal felfalnának. Victor nem ért velem egyet, de én biztos vagyok benne, hogy már jó sok mindenkit felfaltak, csak olyan ügyesen csinálják, hogy soha senki nem gyanúsítja meg őket. Olyanok, mint a röpképtelen madarak spanyol inkvizítorai. Sőt, azt gyanítom, hogy a világ összes eltűnt emberét egyszerűen felfalták a hattyúk. Victor meg az gyanítja, hogy túl sokat ittam. Lehetséges, hogy mindkettőnknek igaza van. De nem ez volt az egyetlen jel. A beköltözésünk után jó néhány hónappal végre sikerült felújítanunk a

medencét. Egyik reggel egyedül úszkáltam benne, mert Hailey drámatáborban volt, Victor pedig elutazott. A medence mögötti magas korallberkenye megszűrte a napfényt, és halkan susogott a szélben. Pedig nem is fújt a szél. De még mindig motozást halottam. Bekukucskáltam a sűrű, három méter magas növényzet közé, amit közvetlenül a medence mögé ültettünk, és rájöttem, hogy valaki bujkál a lombok között. A berkenye hangosan rázkódni kezdett, majd egy hangos reccsenést hallottam, mint amikor eltörik egy faág. Próbáltam hátrálni, amikor hirtelen olyan zajt hallottam, mint amikor leesik valami, majd megláttam egy óriási mókust, amint kétségbeesetten kapaszkodik egy majdnem teljesen kettétört ágba. És akkor vettem észre, hogy ez a félig törött ág közvetlenül a medence fölött lóg. És hogy a mókus valójában egy átkozott vad oposszum. Ösztönösen majdnem sikítani kezdtem, hogy „Oposszum!”, de ez igazán felesleges lett volna, hiszen az állat már rég tudta, hogy ő egy oposszum, és valószínűleg csak még jobban megijesztettem volna. Kétségbeesetten próbált visszakapaszkodni a faágon, de hiába. Amúgy én kurvára utálom az oposszumokat, de akkor hirtelen azon kaptam magam, hogy szurkolok szegény kis fickónak. Főleg azért, mert ahogy ott lógott fejjel lefelé, vadul szorongatva a faágat, pont olyan képet vágott mint én, amikor fejjel lefelé lógtam a mászókán másodikban, és rájöttem, hogy nem elég erős a hasizmom ahhoz, hogy visszahúzzam magam. Kénytelen voltam megvárni Mrs. Gillyt, hogy megmentsen, de ezt a szegény oposszumot nem menti meg semmiféle általános iskolai tanár néni, miközben őrülten kapálózik egy faágon. Olyan volt, mintha az oposszum a Cirque du Soleil tagja lenne, vagy mint egy ijedt bázisugró; képtelen voltam nem odanézni. Elnyúltam a hálóért, amivel a bogarakat szoktam a víz felszínéről lehalászni, hogy segítsek az oposszumnak visszanyerni az egyensúlyát, de túl későn, mert akkor megláttam az oposszum arcán azt a kifejezést, amelyik ezt mondta: „Leszarom. Én márpedig beugrom.” És az oposszum meg mintha azt kiáltotta volna: „REPÜLÖÖÖÖÖK”, és egy egész szép mozdulattal fejest

ugrott a medencébe. Én meg arra gondoltam, hogy: „Csessze meg. Most ki kell főznünk”. (Mármint a medencét. Nem az oposszumot. Az oposszumnak szörnyű íze van. Még apróléknak sem jó. Pedig a húsaprólék minden lista végén szerepel, ha kajáról van szó.) Sikítottam, és kiugrottam a medencéből, az oposszum meg sietve úszott utánam a bokrok felé, majd hirtelen a hátára fordult, mintha csak napozni akarna, de akkor rájöttem, hogy valószínűleg csak elájult. Felhívtam Victort a mobilján, és az sikítottam, hogy „Egy oposszum van a bokorban!” Döbbent csend, majd megkérdezte: „Így akarsz telefonszexet kezdeményezni? Mert őszintén, ez nem igazán izgat fel.” Nem tudtam eldönteni, attól féltem jobban, hogy az oposszum még mindig életben van, vagy attól, hogy meghalt. Victor azt javasolta, hogy bökdössem meg a lábammal, de én attól féltem, hogy megharap, ezért inkább megpiszkáltam egy vízi nudlival, és azt kérdezgettem: „Hé, oposszum! Meghaltál? Hálllóóó?” De az csak ott feküdt mozdulatlanul, így biztos voltam benne, hogy ez az oposszum tényleg, igazán tehetségesen tetteti a halottat, vagy tényleg, igazán meghalt. De komolyan, csak akkor tettette volna jobban a halálát, ha elrejtett volna a zsebében néhány béldarabot, amit aztán szétszórhatott volna közben. Ettől aztán tényleg egyértelmű lenne, hogy mennyire beleéli magát a szerepébe. Bementem a házba egy lapátért, de mire visszaértem, az oposszum eltűnt. De az is lehet, hogy feltámadt, mint Jézus. Vagy csak megjátszotta a halálát, és lelépett, amíg a házban voltam. Vagy elragadta egy puma. Vagy felfalta egy hattyú. Ki tudja? Azért még üldögéltem ott egy percet, és azon gondolkoztam, hogy a flancos szomszédság, amelyikben annyira idegennek éreztem magam, egyszerűen rám dobott egy oposszumot, és azért elég nehéz tiszteletben tartani egy olyan környék sznobizmusát, amelyik oposszumokkal dobálózik.{21} Na, ekkor kezdtem el sejteni, hogy lehetséges, hogy mégiscsak beilleszkedünk. Vagy majd halottnak tettetjük magunkat, míg gazdagék elköltöznek. Végül is az oposszumoknak bejön a trükk.

A nagy kvíz Ma írtam a blogomra egy posztot. Nem különösebben volt kiemelkedő írás, de szenvedtem, és segítségre volt szükségem, úgyhogy kértem. Ezt írtam: Szóval. Ez nem lesz egy vicces írás, ezért nyugodtan ugord át, de muszáj választ kapnom egy kérdésre. Az igazságot akarom, és nem csak azt, hogy valaki megnyugtasson, ezért kérlek benneteket, legyetek őszinték. Tudom, hogy sok mindent elértem az életemben, és mélyen magamban érzem is ezt. De mindez nem változtatja meg azt a tényt, hogy havonta csak néhány nap az, amikor igazán azt érzem, hogy jó vagyok az életben. Tudom, hogy jó ember vagyok (mármint „nem gonosz, és nem szándékos gyújtogató”), de nem igazán vagyok jó a létezésben. Nem tudom, hogy ez így érthető-e. És mindezzel nem azt akarom elérni, hogy bókoljatok nekem. Légyszi, ne kezdjétek el sorolni mindazokat, amiben jó vagyok, mert ennek az egésznek nem ez a lényege. Csak az van, hogy minden nap végén, amikor az ágyamban fekszem, ezt gondolom: „Bassza meg. Egy rohadt szartömeg vagyok. Ma sem csináltam semmit azon kívül, hogy a minimális életfunkciókat teljesítettem.” Úgy érzem magam, mint aki folyton küszködik, hogy a víz felszínén maradjon, de mégis az az érzésem, mintha fél nappal le lennék maradva az életről. Az életem legnagyszerűbb történéseit is beárnyékolja a szégyen és a szorongás. És igen, értem én, hogy mindennek a hátterében az áll, hogy mentális betegségben szenvedek, de mégis többször érzem azt, hogy elcsesztem, mint ahányszor jól vagyok. Azt a büszkeségemet, hogy Hailey a legjobb helyesíró az iskolában, beárnyékolja az a szégyen, hogy egyszerűen nincs energiám arra, hogy részt vegyek a szülői munkaközösségben. Boldog vagyok, hogy az első könyvem annyira sikeres volt, de olyan sokat küszködök most az írói válsággal, hogy meg vagyok győződve róla, soha többé nem írok le egy sort sem, és sosem fogom befejezni a második könyvemet. Úgy érzem magam, mint akinek az élete kívülről sikeresnek tűnik, de ha valaki közelebbről is megvizsgálná, észrevenné a repedéseket, a mocskot és a kismillió befejezetlen tervem szégyenét. Ennek egy része az én hibám. Depressziós vagyok, pánikbeteg, és számos olyan zavart működésem van, ami megakadályozza, hogy helyesen lássam magam. Ennek egyik oka az, hogy folyton hasonlítgatom magamat a csillogó és szép emberekhez, akiket a szülői értekezleten, a Facebookon vagy a Pinteresten látok, akik persze soha nincsenek szétcsúszva, és a hajuk is mindig frissen mosott. Ők sosem várnak csütörtök estig, hogy segítsenek a gyereküknek az egész

heti leckét megírni. Náluk nincsenek a múltkori költözésről maradt poros dobozok a sarokban, amik azóta is arra várnak, hogy kipakolják őket. Csinos és pasztellszínű életet élnek, és van piknikkosaruk meg – szalvétájuk, tudják, hogyan gyűjtsék szelektíven a hulladékot, és sosem fogy el a vécépapír, és náluk sosem kapcsolják ki a villanyt. És még nem is arról van szó, hogy közéjük akarok tartozni. Kurvára gyűlölöm a piknikeket. Ha a Jóisten azt akarná, hogy a földről együnk, nem teremtett volna foteleket. Én csak nem akarom egy lúzernek érezni magam, mert a mai napom legnagyobb teljesítménye az volt, hogy elmentem a bankba. Csak szükségem van egy őszinte értékelésre, hogy lássam, ez csak miattam van (és muszáj megtalálnom a módját, hogyan változtassak, vagy hogyan növeljem a gyógyszeradagomat), vagy ez normális, és mindenki hasonlóan érez, csak senki nem beszél róla. Kérlek, mondjátok el az igazat (névtelenül is jó). Havonta hányszor érzitek igazán, hogy szuperjók vagytok, illetve csak úgy általánosságban sikeres emberek? Mitől érzitek magatokat a legrosszabbul? Mit tesztek azért, hogy sikeresebbnek érezzétek magatokat? Kérlek, legyetek őszinték, mert én most az leszek. Havonta 3-4 napon érzem azt, hogy sikeres ember vagyok. A többi napon azt érzem, hogy épphogy teljesítettem a minimumot, vagy azt, hogy csak egy vesztes vagyok. Imposztorszindrómában szenvedek, így amikor sikereket érek el, azokat is nehezen hiszem el, és azt érzem, hogy csak egy sokkal nagyobb csaló vagyok, mint korábban. Akkor érzem magam a legrosszabbul, amikor annyira megbénít a félelem, hogy csak fekszem összegömbölyödve az ágyamban, és egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok a kétségbeesésben. Ahhoz, hogy sikeresnek érezzem magam, mindennap minőségi időt töltök a lányommal, még akkor is, ha ez csak abból áll, hogy összebújunk a takaró alatt, és a Ki vagy, Doki? ismétléseit nézzük a tévében. Továbbá emlékeztetem magam, hogy Dorothy Parker és Hunter S. Thompson is depresszióban szenvedtek, és hogy ez a küzdelem talán erősebbé tesz, hacsak előtte bele nem halok. Remélem, azzal, hogy ezt leírtam, végre szembenézhetek ezzel a problémával, és változtathatok rajta. Azzal, hogy kényszerítem magam arra, hogy másként értelmezzem a sikert. Vagy hogy erőltetem, hogy megcsináljak dolgokat, és abbahagyom azt, hogy minden áldott nap rettegésben és szorongásban élek. Azt szeretném, srácok, ha kaphatnék tőletek néhány tippet arra, ti mit tesztek azért, hogy egy jó és sikeres embernek érezzétek magatokat, illetve mit javasoltok, milyen buktatókat érdemes elkerülnöm. Azt szeretném, ha elhallgatnának a hangok a fejemben. Legalább azok, amik nem szeretnek annyira. Most ti jöttök. Utóirat: Azok, akik új látogatók az oldalon, elmondom, hogy viselkedésterápiára járok, és sokféle gyógyszert is szedek a szorongásra, a depresszióra, az ADD-re, de jól vagyok. Tényleg. Csak

még jobban akarok lenni. Nehezen küzdök meg azzal, hogy ember vagyok, és csak szükségem lenne némi útmutatásra. Bár gyanítom, ezzel vagyunk még így páran. Utó-utóirat: Bocsánat, amiért ez a poszt annyira hevenyészett lett. Az ADD-gyógyszerem még nem kezdett el hatni. Szarul írok arról, hogy mennyire szar vagyok. Szerintem ezzel felállítottam egy új rekordot. Egy elég szar rekordot.

Ekkor hátradőltem, és vártam, hogy majd az emberek ilyeneket fognak írni: „Ugyan már, nem is vagy annyira béna. Fel a fejjel, kicsi nindzsa!” Ehelyett több ezer ember írt olyanokat, hogy „Én is ugyanezt érzem! Ugyanezeket a dolgokat suttogom el éjszaka a férjemnek, a barátnőmnek vagy a macskámnak. Ezek azok az ijesztő dolgok, amikről tudom, hogy igazak. Ezek a gondolatok a szörnyek az ágyunk alatt. Lehet, hogy tényleg csak egy vesztes vagy, de mi itt vagyunk veled. És ugyanolyan vesztesek vagyunk.” És ez csodálatos volt. Kissé elkeserítő, de azért többnyire csodálatos. Néhányan azt írták, hogy ez egy szokásos amerikai probléma, mert ott, ahol ők élnek (főleg Európában), a sikert nem tárgyakban és eredményekben, hanem sokkal inkább érzésekben mérik. A boldogság forrása az, ha időt töltünk embertársainkkal, és sok nem amerikai kommentelő vélekedett úgy, hogy ünnepelni és élvezni kell azt a néhány órát, amit a gyerekeiddel a kanapén ülve tévénézéssel töltesz, és nem szégyenkezni miatta. Aztán még több komment érkezett, néhány közhely is, olyan emberektől, akik szeretnek emlékezni arra, hogy nincsenek egyedül. Segítettek is, de én csak a mély és könyörtelen szarkazmusból értek, úgyhogy ezekre inkább magamban válaszoltam. „A HASONLÍTGATÁS AZ ÖRÖM HALÁLA.” Ezt annyira tetszett, hogy utána is néztem, és kiderült, hogy ez az idézet Mark Twaintől származik. Aztán meg megint szarul éreztem magam, mert az összes jó idézet Mark Twaintől származik, ő meg márjól felhasználta őket. És most meg szarul érzem magam, ha összehasonlítom magam Mark Twainnel, azzal a

jó tanácsával kapcsolatban, hogy a hasonlítgatás miatt érzed rosszul magad, tehát tulajdonképpen Mark Twainnek még inkább joga van ahhoz, hogy seggfejnek érezzem magam miatta. Nagyon belecsúsztam ebbe a Mark Twain-szégyenspirálba. „NE HASONLÍTGASD A BELSŐ ÉRTÉKEIDET MÁS EMBER KÜLSŐSÉGEIHEZ.” Ez jogos. Én ugyanis láttam a belsőségeimet, és azok igencsak undorítóak. Többnyire zsír meg porc meg vér és egy máj, amelyik valószínűleg kivágná magát belőlem, ha lenne nála egy éles kés. Az emberek soha nem olyan csúnyák kívül, mint én belül, de azért ez vigasztaló is, mert ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ha nincs erőm megmosni a hajam, a copfom esztétikailag akkor is szebb látványt nyújt, mint Gwyneth Paltrow epevezetéke. Sőt, át is kéne írni ezt a mondást úgy, hogy „még a legcsúnyább ember narancsbőre is vonzóbb, mint a legszebb szupermodell vastagbele”. Akár lehetne belőle motivációs felirat egy pólón, de valószínűleg Mark Twain már rég megmondta ezt is. „NE HASONLÍTGASD A SAJÁT SZÍNFALAK MÖGÖTTI VISELKEDÉSEDET MÁS EMBEREK NAGYJELENETÉHEZ.” Végül is ezt el is tudom fogadni, hiszen a DVD-n lévő kommentárok soha nem olyan jók, mint maga a film, de az első reakcióm akkor is ez volt: „MINDENKINEK VAN NAGYJELENETE? Nekem még egy rohadt bakiparádém sincs.” Végkövetkeztetés: mindent csak tönkreteszek. „AZ EGYETLEN EMBER, AKINÉL JOBBNAK KELL LENNED, AZ AZ EMBER, AKI TEGNAP VOLTÁL.” Ez azért jó, mert a mérce szuperalacsonyan van. Tegnap ugyanis nem csináltam mást, mint hogy magamba tömtem egy csomó hagymás chipszet.

Mondjuk azért ez eléggé elismerésre méltó. De valójában ebből a kommentből azt szűrtem le, hogy ha nagyon jó napom van, akkor már eleve fel kellene készülnöm a bukásra, hiszen másnap még ennél is jobbnak kellene lennem. Vagyis talán csak meg kellene maradnom a sikertelen remete szerepénél, aki csak azt tudja felmutatni, hogy mennyi hagymás chipszet képes megemészteni. Vagy mondjuk gyilkolj meg egy falunyi embert, majd másnap eggyel kevesebbet, és így egyre jobb és jobb emberré válsz, míg végül a te sikered az lesz, hogy csak három vak embert rúgtál pofán. Valószínűleg a sorozatgyilkosok és a zsarnokok is így kezdik. Ugyanakkor észrevettem valami közöset minden egyes jó tanácsban. Az egyik az, hogy képes vagyok mindegyiket kifacsarni és másként értelmezni, a másik pedig, hogy mindegyik sokkal jobb volt, mint amit én valaha írni fogok. És a harmadik, valószínűleg a legfontosabb észrevételem az volt, hogy előfordulhat, hogy eddig a rossz értékrendek alapján ítéltem meg magam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy én miként tekintek a sikerre, és rájöttem, hogy nem igazán akarom lejjebb engedni a lécet (mert már egyébként is olyan alacsonyan volt, hogy folyton megbotlottam benne), hanem szeretném megragadni és elhajítani, mint egy olimpiai dárdát, egyenesen Mark Twain lábába, és az összes többi szép és sikeres, képzeletbeli ember lábába, akikkel folyton összehasonlítgatom magam. Aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg illegális, és az kellene hozzá, hogy emberek közé menjek, és megtanuljak jobban célozni, meg szerezzek egy ügyvédet. Ezért inkább azt mondtam, „bassza meg”, és úgy határoztam, mostantól rá sem nézek a szép emberekre (akik valószínűleg csak azért szépek, mert valami nagyon mocskos titkot rejtegetnek, amiért én jó sokat fizetnék, hogy hallhassam), és inkább megváltoztatom a saját sikerről alkotott elképzeléseimet. És erre te is képes vagy. Te sikeres vagy? Lássuk! Én rajongok a tesztekért. Főleg azokért, amelyikből megtudhatod, hogy milyen kutya, fa vagy Trónok harca-karakter lennél. Csináljunk egyet mi is!

A Nagyon Fontos Teszt: A fentieket olvasod vagy hangoskönyvön hallgatod? Mindegyik azt jelenti, hogy neked fontos, hogy jobb emberré válj, vagy hogy tanácsokat kapj, hogyan lehet lábon szúrni valakit egy dárdával. Akárhogy is, az a célod, hogy sikeresebb légy. 10 pont a jutalmad. Mostantól adj magadnak minden alkalommal 10-10 pontot, ha az alábbiak közül sikeresen teljesítettél valamit: • Nem öltél meg egy pókot. (Dupla pont jár azért, ha úgy segítetted ki a lakásból, hogy hessegetted, és közben beszéltél hozzá. Tripla mennyiségű pont jár azért, ha a pók rád mászott, és te nem nyomtad agyon automatikusan.) • Nem vágtál nyakon egy seggfej embert, még akkor sem, amikor pedig nagyon szeretted volna. • Elestél, és nem kezdtél el azonnal üvöltözni azzal, aki a legközelebb állt hozzád. • Nem használtad azt a szót, hogy „feltételezően” vagy „bővonalúan” vagy „felzavartan”. • Gondoskodtál egy állatról. (Ez a mennyiség megduplázódik minden alkalommal, ha esőben sétáltattad a kutyát, megmentettél egy az út közepére tévedt kóbor állatot, vagy kiürítetted a macskaalmot. Az almot, ami valójában a macska vécéje. A világon ennél jobban semmi nem nevel alázatosságra. Adj magadnak még 10 pontot, ha egy nagyszerű macskavécé vagy.) • Együtt érzően viselkedtél valakivel. (Duplán 10 pont, ha az a valaki te magad voltál.) • Nem haltál meg. (Ez csekélységnek tűnik, pedig az emberek folyton meghalnak. A temető tele van velük. Még Jézus is meghalt. Néhányan megjegyezhetik, hogy Jézus feltámadt, te meg nem, de te legalább még meg sem haltál. Úgyhogy ki tudja. Hacsak tényleg meghaltál, és még fel is támadtál. Akkor adj magadnak még 10 pontot. De az is lehet, hogy egy vámpír vagy. Akkor adj magadnak 50 pontot. Ha csillogó vámpír vagy, akkor vonj el magadtól 40 pontot.) Na, most add össze a pontjaidat. Ha a végeredmény nulla és 8000 között van, akkor te te vagy. Sikeresebb vagy, mint tegnap, de nem annyira sikeres, mint amilyen holnap leszel. Csak így tovább, jó úton haladsz. Sőt, még a hajad is igazán klassz ma.

Magyarán, ne hasonlítgasd magad a szép és sikeres emberekhez. Kerüld el

őket. A szép és sikeres emberek csak egy megtévesztés. Vagy ismerd meg őket annyira, hogy kiderüljön, valójában nem is annyira szépek és sikeresek. Ez nem jelenti azt, hogy a szép és sikeres emberek az ellenségeink. Néha mi magunk vagyunk a saját ellenségeink, amikor a hibásan működő agyunkra hallgatunk, amelyik azt próbálja bemagyarázni, hogy egyedül vagyunk a kételyeinkkel, vagy hogy mindenki számára nyilvánvaló, mennyire elveszettnek érezzük magunkat. A francba is, még az is lehet, hogy vannak emberek, akik minket tartanak szépnek és sikeresnek (egyem azt a buta, buta kis szívüket), ez pedig kellő bizonyíték arra, hogy egyikünk agyában sem lehet megbízni, ha valakinek – nem beszélve saját magunkról – az emberi értékeit kellene számba vennünk. De hogyan is várja el tőlünk bárki, hogy helyesen ítéljük meg magunkat? Hiszen ismerjük a legsötétebb titkainkat. Túlságosan kritikusak vagyunk, tele előítélettel, és néha még szégyennel is. Ezért bíznod kell bennem, amikor azt mondom, hogy igenis szükség van rád, értékes vagy, és fontos. Meg okos. Kérdezhetnéd, hogy mindezt honnan veszem, és mindjárt el is mondom. Ugyanis mit csinálsz ebben a pillanatban? OLVASOL. Pont ez az, amit a szexi emberek csinálnak. A többi, kevésbé nagyszerű ember, lehet, hogy éppen ebben a pillanatban mókusokat kerget és pofoz a kertjében, de nem te. Te ugyanis épp csendesen bekuckóztál egy könyvvel, amitől egy sokkal jobb, boldogabb és sokkal jobban befelé figyelő ember leszel. Nyertél.{22} Nagyszerű vagy.

Macskalaminálás A hatodik vitánk Victorral ezen a héten: VICTOR:

Tiszta macskaszőr a ruhád hátul. Úgy néz ki, mintha egy macskát szartál volna, aztán meg rosszul törölted ki. ÉN:

Azért, mert Nyávogó Ferris egész éjszaka az irodai székemben fekszik. Vettem egy új szösztelenítő hengert, de nem használ. Szerintem az lenne a legjobb, ha egyszer és mindenkorra véget vetnénk ennek, és laminálnánk a macskákat. VICTOR:

Hát, ez… valószínűleg nem jó ötlet.

ÉN:

De nyilvánvalóan a fejüket, a mancsaikat és a segglyukukat szabadon hagyjuk. VICTOR: ÉN:

Nyilván.

És egy darabka bőrt, nehogy azt csinálják velünk, mint Goldfinger.

VICTOR:

Hogy mit ne csináljanak?

ÉN:

Tudod! Az a nő a James Bond-filmben, akit bekentek arannyal, és megfulladt, mert a bőre nem tudott lélegezni. VICTOR: ÉN:

Ja, az egy városi legenda.

Na, ez még jobb is, mert akkor az egész macskát rétegekre vághatjuk, és nem kell egy darabka bőrt meghagynunk, hogy ott lebegjen szabadon a

szélben. Na, az aztán igazán hülyén nézne ki. VICTOR:

Már azt sem tudom, hogy erre mit válaszoljak.

ÉN:

A Kinkosnál végeznek laminálást? Gondolod, hogy laminálnának egy macskát? VICTOR:

Nem hinném. És abban sem vagyok biztos, hogy a Kinkos még

létezik. ÉN:

Valószínűleg azért, mert nem voltak hajlandóak macskát laminálni. Haladni kell a trendekkel, Kinkos. A változás közeleg. És a „változás” alatt azt értem, hogy a „macskám” közeleg, hogy laminálni lehessen. Kinkos, jobb lenne újranyitni az boltokat. Én megmenthetem az üzletet. VICTOR: ÉN:

Ne!

Akkor mi lenne, ha lefóliáznánk őket? Házilag.

VICTOR:

Te most büntetni akarsz valamiért?

ÉN:

Tudom már, ALUFÓLIA! Nagyon lazán néznének ki, mintha páncélt viselnének, vagy úgy festenének, mint az apró robotok, akik lézersugarak után szaladgálnak. Plusz, ha alufóliából kis sapkákat gyártunk nekik, akkor a kormány nem tudja olvasni a macskagondolataikat. MINDENKI CSAK NYERHET. VICTOR: ÉN:

Jaj.

Persze, a kormány kivételével. Bizonyára feltűnik nekik, ha három macska csak úgy eltűnik a radarról. Pont olyan lesz, mint a Mátrix. Csak macskáknak.

VICTOR: ÉN:

Rendben. Most már biztos, hogy eladlak egy cirkusznak.

Valaki hozzon nekem egy kevés alufóliát meg szigetelőszalagot!

A nyertes: A kormány, valószínűleg mert a macskák makacsul ellenállnak annak, hogy alufóliából készült sapkát viseljenek. Mintha direkt azt akarnák, hogy a kormány olvasni tudjon a gondolataikban. Most, hogy jobban belegondolok, nem is véletlenül. Talán éppen most is üzeneteket küldözgetnek a kormánynak, hogy menekítsék ki őket ebből a házból, ahol laminálni akarják őket. Végül is megértem az álláspontjukat.

A kisbaba nagyon finom volt! Már nem is emlékszem, mikor szedtem először metamfetamint a gyerekem előtt. Főleg azért nem, mert soha nem szedtem metamfetamint. De legalább ez egy jó felütés ahhoz a fejezethez, amelyikben arról a félelmemről akarok írni, hogy mennyire rossz szülő vagyok. Mert ezzel olyannyira alacsonyra állítom a mércét a gyereknevelésben, hogy bármit is csinálsz, azzal elképesztően jó teljesítményt nyújtasz (kivéve, ha metamfetamint szedsz a gyereked előtt). A lányom, Hailey most kilencéves, és egyelőre semmi jelét nem mutatja annak a szorongásnak és bénító félénkségnek, amit én az ő korában már régen elkezdtem tökéletesíteni. Azok, akik ismernek engem, és egy kis időt töltenek vele, mindig megdöbbennek, hogy mennyire egészséges, normális és boldog gyerek. Ez egy hihetetlenül sértő bók, de mégis olyan, amelyikkel nehéz lenne vitatkozni, ezért ilyenkor inkább csak azt felelem: „Kösz. Asszem.” Azt gondolom, hogy a szülők nem sokat tesznek hozzá egy gyerek pozitív személyiségjegyeinek kialakulásához. A húgomat és engem pontosan egyformán neveltek a szüleink, de jobban már nem is különbözhetnénk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne cseszhetnél el egy gyereket, ha seggfej vagy, mert a gyerekek olyanok, mint a szivacs, mindent magukba szívnak, és pontosan leutánozzák a legrosszabb viselkedésedet a legváratlanabb helyzetekben. Ugyanakkor azt hiszem, hogy egy gyerek a pozitív tulajdonságait nem neked köszönheti, sokkal inkább annak, ha szándékosan nem nyomod el benne azokat a veleszületett, váratlan dolgokat, amiktől olyan nagyszerű. Vannak, akik szerint ez csak egy olyan kifogás, amit azok az emberek használnak, mint én, akik igazolni akarják azt, hogy miért nem íratták be a gyereküket 287 különórára és szakkörre. És most légy erős! Az igazság az,

hogy én nem tartozom azok közé az anyukák közé, aki képesek lelátókon meg tánctermekben üldögélve fecsegni a többi szülővel, akik láthatóan mind ismerik (és utálják) egymást, és akik soha nem jelennek meg pizsamában vagy felemás cipőben. Én ilyenkor állandóan ügyetlen és nem helyénvaló dolgokat beszélek összevissza, mint például: „Azt hittem, csak az a lényeg, hogy jól érezzék magukat”, vagy hogy „Nem, nem hiszem, hogy az a kisbaba túl kövér lenne a baletthoz.” Hajól emlékszem, Sartre mondta, hogy „a pokol az a másik ember”, és azt gyanítom, mindezt azután mondta, hogy egy órát olyan túlbuzgó szülőkkel töltött, akik folyamatosan csak ordítanak az edzőkkel és a tanítókkal, meg a síró négyévesekkel, pedig ők igazából csak egy fagyit szeretnének. Még ha be is íratod a gyerekedet egy-két különórára, mindig hallhatsz majd valamilyen más, jobb és exkluzívabb klubról, ahol a gyerekek megtanulhatnak pálcát forgatni, miközben mandarin nyelven szavalnak. Te pedig azonnal aggódni kezdesz, hogy ha nem íratod be oda a gyereked, akkor hajléktalan lesz. Vagy elveszti a lábait. Vagy szőnyeggé változik. Vagy mittudomén! Akármi is legyen, amitől a szülők félnek, mindegyik, akit én ismerek, mintha még versenyezne is a többivel azon, hogy hány szarságot képes beleszuszakolni egy gyerek életébe. Ugyanakkor én nem ítélem el őket, mert nem mondom, hogy én nem próbáltam meg ugyanezt. Beírattam Hailey-t tornára, zongoraórára, jazzbalettra, hiphoptáncra és balettra, szertornára, énekkarra, de őt egy évnél tovább semmi nem kötötte le. Bár a táncórákat eléggé élvezte – csak mintha egy rekordot akart volna felállítani esésben. Most tényleg. Hailey okos és gyönyörű, meg kedves, de ez a gyerek akkor is képes elesni, ha hanyatt fekve rácelluxozod a földre. Ötéves korában olyan balettórákra járt, ahol a szülőket nem engedték be a terembe (ugyanis néhány szülő egy ordibálós seggfej, és a legtöbb táncstúdió tisztában van ezzel), de az előtérben ülve a belső kamerának köszönhetően mindannyian élőben élvezhettük egy teljes órában, hogy az óvodások hogyan

nem követik a francia nyelvű instrukciókat. Victorral együtt néztük, ahogy a kis balerinák átszökkennek a termen, amikor is Hailey-re került a sor, aki nagyon ügyes volt, kivéve, hogy annyira lekötötte a saját tükörképének látványa, hogy egyenesen nekirohant a falnak, lepattant róla, és fejjel beleesett egy nagy gumi szemetesvödörbe. Mi bepánikoltunk, mert csak Hailey apró, kapálózó lábait láttuk, de persze ő (miután kihúzták a szemetesből) rettenetesen mulatságosnak tartotta az egészet (hiszen mégiscsak szó szerint fejjel lefelé esett bele a szemetesbe balettórán). A többi szülő persze már nem tartotta annyira mulatságosnak, mert Hailey megzavarta az órát. Én próbáltam oldani a hangulatot, és azt mondtam: „Azta! Imádom ezt a gyereket, de az alkoholt, azt nem bírja.” Senki nem nevetett. Nem sokkal később azonban áttértünk arra az elfoglaltságra, amiben Hailey igazán tehetségesnek bizonyult, a drámaórákra. Hailey igazi őstehetség a színpadon, és imád több ezer idegen előtt szerepelni. Szerintem születéskor elcserélték egy másik gyerekkel. Amikor én gyerek voltam, Texas vidéki területein mindezek a dolgok ismeretlenek voltak számomra. Nem ismertem senkit, aki táncórákra járt volna. Senki sem tudta, mik azok a küzdősportok. Az iskolában egyedül arra volt lehetőség, hogy az iskolai zenekarhoz csatlakozz, de csak akkor, ha a szüleid megengedhették maguknak, hogy hangszert béreljenek. Az enyémeknek nem volt rá pénzük, így amikor a többiek zenekari próbára mentek, én a szegény gyerekekkel maradtam. Nekünk egy úgynevezett Zenei Emlék nevű óránk volt helyette, amit egy ősrégi lemezekkel telezsúfolt szobában tartottak, és míg a tanárunk többnyire aludt, mi recsegő Mozart-darabokat hallgattunk, és arra tanítottuk egymást, hogyan működik a rugós bicska, és hogyan kell zárakat feltörni. Tudom, ez most úgy hangzik, mintha a poén kedvéért túloznék, pedig egyáltalán nem. Akkoriban eléggé sajnáltam magam, hogy a menő srácoknak milyen fényesen csillogó trombitájuk meg furulyájuk van, de az igazság az, hogy sok hasznos tudást szedtem össze a Zenei Emlék órán, és az életben sokkal többször volt lehetőségem zárakat feltörni, mint fagotton játszani, úgyhogy a végén minden

jól sült el. Ugyanakkor szülőként mindig szar érzés, ha a gyerekednek nincs lehetősége ugyanazt csinálni, mint a többi gyereknek. Az én anyukám nem is lehetett volna tökéletesebb, de ő sosem vitt engem különórákra, vagy soha nem szánt egy teljes napot arra, hogy erőltetetten minőségi időt töltsön velem. Tehát szerintem a legjobb lecke, amit a gyerekednek adhatsz, az a példa, amit a viselkedéseddel mutatsz. Én pedig azt tanultam meg ebből, hogy a világ nem körülöttem forog, és én vagyok felelős azért, amivel az időmet töltöm. Viszont anyu olvasott. Rengeteget. Nekem és (ami a legfontosabb) előttem. Ez pedig igenis hasznosnak bizonyult. Ezzel megtanított arra, hogy az ő szabadidejét is tiszteletben kell tartani, és erre próbálom emlékeztetni magam én is mostanában, amikor bűntudatot kezdek érezni amiatt, hogy Hailey-nek nincs tökéletes, percre pontosan beosztott, előre megtervezett élete. Néhanapján előfordul, hogy Hailey panaszkodik amiatt, hogy unatkozik, pedig az unalom jó dolog. Az egész életünk tele van unalmas részekkel; ha gyerekként nem tanulod meg, hogyan kezeld, felnőttként már cseszheted. Az unalom legyőzése önmagában is egy lecke, amit minden gyereknek meg kell tanulnia, és ráadásul autóba sem kell ülnöd, hogy elvidd a gyereket az órára. A kellemetlen csak az, hogy a gyerekek, akárcsak te, elképesztően hülye dolgokat képesek csinálni unalmukban. És míg a szükség találékonyságot szül, az unalom megdöbbentően nagy baromságokat eredményez. Én például unalmamban felgyújtottam tárgyakat, szétszedtem a tévét, meglovagoltam a kecskéket, véletlenül megettem az antibakteriális lábhintőport, hagytam, hogy 25 ebihal békává nőjön az ágyam alatt, mert elfelejtettem, hogy odarejtettem őket, elhagyatott épületeket fedeztem fel, és leégettem a szemöldökömet egy öngyújtóval. Majd amikor anyám megrökönyödve szembesült a végeredménnyel, és megkérdezte, hogy mégis mi a fenét képzeltem, őszintén azt tudtam válaszolni, hogy „nem tudom”. Valójában, mind a mai napig többnyire fogalmam sincs, hogy mit csinálok, vagy miért csinálom, de legalább jó korán megtanultam, hogy ez egy normális elmeállapot (és az is

kiderült hamar, hogy a tűzzel nem szabad játszani). Az unalom rákényszerít arra, hogy a képzeletedet használd, illetve rájössz, hogy milyen kevés van belőle. A húgom, Lisa és én a gyerekkorunk jelentős részét gödrök ásásával töltöttük a házunk körüli földeken – minden különösebb indok nélkül. Talán eleinte barlangokat akartunk ásni, de az is lehet, hogy hullákat kerestünk, de végül már csak az volt a lényeg, hogy egy olyan mély lyukat ássunk, amelyikbe könnyedén beleugorhatunk és el is süllyedhetünk, mert az arra járó autósokat mindig kiborította, ha egy kopár földön megláttak egy gyereket vadul kapálózni, majd a következő pillanatban a gyerek eltűnt a szemük elől, mintha magába szippantotta volna egy párhuzamos dimenzió. Legalábbis mi azt képzeltük, hogy kívülről ez ennek látszik. Pedig valószínűleg csak az látszódott, hogy kislányok óriási gödrökbe ugrálnak, bár azt is pont annyira megdöbbentő látni. Később Lisa vette észre, hogy mindez azért sem volt a világ legbiztonságosabb játéka, mert ahol a leghevesebb ásatásokat végeztük, az éppen a fölött a hely fölött volt, ahova a rozsdás gázpalackot rejtettük a kertben. Szerencsére a „hogyan élték túl a gyerekek a hetvenes éveket” istene vigyázott ránk, és egyszer sem végeztük egy hatalmas tűzgömbben, bár az is igaz, hogy néhány gödrünket benőtte a gaz, így teljesen elfelejtkeztünk róluk mindaddig, amíg jó néhány hónappal később arra lettünk figyelmesek, hogy anyánk egyenesen belehajt a fűnyíróval egy víznyelőnek tűnő gödörbe. Ő meg megdöbbenve kérdezte, hogy „MITŐL VAN ITT ENNYI LYUK?” Mi egy pillanatra elgondolkoztunk azon, hogy azt mondjuk, a vakondemberek voltak, akik valamiféle Scooby-Doo-csapdát akartak állítani, de nem volt időnk arra, hogy egyeztessük a részleteket, ezért helyette nyugodtan elmagyaráztuk, hogy azért vannak gödrök a kertben, mert mi kiástuk őket. És amikor anyám megkérdezte, miért, mi őszintén egymásra bámulhattunk, és azt mondhattuk, „nem tudjuk”. És az az igazság, mi magunk is meg voltunk lepődve. Talán éppen ez az, ami miatt manapság a szülők annyira beosztják a gyerekeik minden percét. Talán el akarják kerülni, hogy a fűnyíróval kisebb sziklákról

essenek le, amit a vakondszerű gyerekeiknek köszönhetnek. De mégis, úgy tűnik, hogy túlságosan erőlködünk azon, hogy az unalomnak még az esélyét is elkerüljük. Ez majdnem olyan, mint amikor a macskád döglött egeret hoz neked, te meg össze akarod szidni, pedig ő csak azért csinálja, mert azt gondolja rólad, hogy egy nagyon béna macska vagy, aki képtelen önállóan életben maradni. Mi majdnem így viselkedünk a saját gyerekeinkkel is, magánórákat meg érmeket meg szépségkirálynős koronákat szerzünk nekik, mert azt hisszük, hogy képtelenek lennének a sikerre anélkül, hogy unos-untalan ismételt gyakorlatozásra kényszerítenénk őket, meg méregdrága jelmezeket vennénk nekik, és hosszú hétvégéket töltenénk versenyeken meg szépségkirálynő-választásokon. Ráadásul ezzel azt az elvárást tápláljuk beléjük, hogy mindenben tehetségesek, és amikor kiderül, hogy mégsem, akkor meg boldogtalanok lesznek, mert rajtunk azt látják, hogy mi milyen mérhetetlenül sok érzelmet fektetünk az ő azon képességeikbe, hogy más gyerekeket legyőzzenek. Amikor én gyerek voltam, soha nem nyertem semmit. Amikor ezt megemlítettem anyámnak, ő felpillantott a könyvéből, majd megjegyezte, hogy egyszer én voltam a világ legfiatalabb embere. Igaz, mindez csak néhány tized másodpercig tartott, de mégiscsak rekordot állítottam fel, mindenfajta erőlködés nélkül. Úgyhogy visszatértem én is a saját könyvemhez, és mindaddig meg is felejtkeztem a versenyekről, amíg az én gyerekem meg nem született. És akkor Hailey lett ennek a címnek a birtokosa. Nincs mit tenni, a kiválóság öröklődik a családunkban. Senki nem készít fel arra, hogy amikor szülő leszel, milyen bonyolult politikai döntéseket kell hoznod azzal kapcsolatban, hogy milyen különórára vagy sporteseményre íratod be a gyerekedet. Nyolcadikos koromban a háztartástanórán kaptunk egy liszteszsákból készült babát, akire két hétig vigyáznunk kellett. Ezzel akarták megtanítani nekünk, hogy milyen felelősséget vállalni egy gyerekért. De azt senki nem mondta, hogy a lisztbabát sportolni is vinni kell. A feladata abból állt, hogy kaptunk egy

liszttel megtöltött papírzacskót, amiből lisztfelhő pöfékelt minden alkalommal, amikor megfogtuk. Mindenhova magunkkal kellett vinni, és gondolom, azt akarták megtanítani vele, hogy a kisbabák milyen törékenyek, és hogy foltot hagynak a blúzodon. Két hét múlva megmérték a babát, és ha túl sokat vesztett a súlyából, az azt jelentette, hogy felelőtlenül bántál vele, tehát még nem vagy érett a gyerekvállalásra. A valóságtól eléggé elrugaszkodott gyereknevelési lecke volt ez, hiszen az egyetlen dolog, amit a gyerekekről megtanultunk, hogy pillanatragasztóval visszaragaszthatod a fejét, ha leejtetted. És hogy a nyolcadikos fiúk passzolgatni fogják egymás között a kisbabádat, ezért sokkal biztonságosabb, ha a kocsid csomagtartójába zárod. Egyébként is, a legjobb az lenne, ha celluxba csomagolnád, akkor biztos nem robban szét a belseje, ahogy hazafelé ide-oda hempereg a csomagtartóban. Meg azt is, hogy ha nem tárolod helyesen a gyereket a fagyasztóban, akkor zsizsikes lesz, és dobhatod a szemetesbe ahelyett, hogy később sütit sütnél belőle, amit meg majd leosztályoznak. (A következő két órán ugyanis főzni tanultunk, így én felhasználtam a lisztbabámat arra, hogy ananászos tarte taten-t készítsek. A kisbabám isteni volt. Na, ezek azok a dolgok, amikről sosem gondolnád, mennyire hülyén hangzanak, mindaddig, míg le nem írod őket.) Nemrégiben Hailey kitalálta, hogy cserkész szeretne lenni. Hiába magyaráztam neki, hogy ez csak egy süti-piramisjáték, nagyon tetszik neki. Amikor elkísérem a csapattalálkozókra, elrejtőzöm hátul, és próbálok úgy tenni, mint aki nem retteg a többi szülőtől. Múlt héten, amikor ott ültem a szokásos helyemen a sarokban, mellém ült egy másik anyuka, és elkezdett velem kellemesen társalogni, én meg gratuláltam magamnak, hogy normális vagyok. Néhány perccel később Hailey felnézett a terem másik sarkából, ahol a többi cserkészlánnyal álldogált, majd szélesen mosolyogva felkiáltott: „ANYUCI! Összebarátkoztál valakivel! Úgy örülök!” És akkor szerettem volna elsüllyedni szégyenemben. Ugyanis amikor felnőttként zavarba hoz a gyereked mások előtt, az majdnem olyan, mint

amikor tinédzserként megszégyenítenek a szüleid, csak rosszabb, mert a saját gyerekedre nem forgathatod a szemed, és nem tehetsz úgy, mintha ő nem értene meg. Ugyanis a gyerekek tökéletesen megértenek. Sokkal jobban, mint ahogy szeretnéd. És lehet, hogy éppen ez az, ami miatt annyi szakkörre meg táborba küldik őket. Könnyen lehet, hogy közben a szüleik otthon maradhatnak, és titokban rossz romantikus filmeket nézhetnek a tévében, és sírhatnak rajta, meg magukba tömhetnek egy vödörnyi krumplipürét, és felöltöztethetik a macskákat anélkül, hogy tűéles és kegyetlen kritikát kapnának a saját gyerekeiktől. Na, így már minden sokkal érthetőbb.

Ezek a sütik semmit sem tudnak rólam – DE ÉN NEM AKAROK FELNŐNI – sikítottam magzatpózba gömbölyödve az iroda sarkából. – ÉN ERRE MÉG NEM ÁLLOK KÉSZEN! Jelentős pszichológiai áttörést értem el ezzel, és biztos voltam benne, hogy a dilidokim nagyon büszke lenne rám, ha ott lenne. Ehelyett a férjem és a könyvelőm volt ott, akik úgy bámultak rám, mintha ez lett volna az első alkalom, hogy ilyesmit csináltam egy pénzügyi megbeszélésen. – Mi amúgy nem élünk együtt – dünnyögte Victor maga elé. Megszokásból mondta, de kissé gyenge érv volt ez, ha figyelembe vesszük, hogy éppen egy hatalmas mappát szorongatott, amelyikben minden papír azt bizonyította, hogy egy csomó szarságot vettünk közösen az elmúlt tizenhét évben. De az is lehet, hogy ez csak egy olyan bizonyítékokkal teli mappa volt, amit ő állított össze, hogy azt bizonyítsa, hogy hozzá vagyok kötve. Amennyiben az utóbbiról volt szó, majdnem biztos, hogy a történet itt ér véget. – Én nem ítélek el senkit! – tartotta fel a kezét védekezőn Maury, a könyvelő, mintha olyan valakivel beszélne, aki épp le akar ugrani egy ház tetejéről. Vagy mint amit akkor csinálunk, amikor egy veszett kutyával találkozunk, akiről azt reméljük, hogy beszél angolul. Aztán valami olyasmit mondott, „hogy ő csak azért van itt, hogy segítsen az embereknek a pénzügyeik rendezésében”, ehelyett nekem ebből az jött le, hogy „Azért vagyunk itt, hogy megbeszéljük, mennyire borzalmasan felelőtlen ember vagyok, aki képtelen úgy viselkedni, mintha normális lenne. Mindenhova rejtett kamerákat szereltünk fel, és az egészet feltoljuk a YouTube-ra. Szupergazdag leszek.” Őszintén, én egész jónak tartom magam a pénzügyekben, persze, csak ha nem hasonlítunk össze a normális emberekkel. Többet keresek, mint amennyit

megérdemlek, majd elosztogatom, mert rosszul érzem magam tőle. Kifizetem a számlákat, amikor a felszólító levelek fenyegetővé válnak, és ha a bankkártyámat még mindig elfogadják, akkor úgy érzem, nyerésre állok. Az év végén bemegyek az adóhivatalba, és egy számlával teli „BIZONYÍTÉK” feliratú dobozt hajítok az adónénihez (van pontos megnevezése is a munkájának, csak sosem vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem), és elszaladok, mielőtt kirúghatna, mert nem akarja, hogy az ügyfele legyek. Ő meg általában utánam kiabál valami olyasmit, hogy „SZÁMLAKÖNYV!”, én meg visszaordítom, hogy „Ma már tényleg nekiállok! Eskü!”, és gyorsan a bokrok közé rejtőzöm, mielőtt rájönne, hogy a számlák nagy része csak egy szalvéta, amire olyanokat firkantottam például, hogy „Kellett vennem egy kengurujelmezt a munkámhoz, de a bolhapiacon nem adnak számlát. 15 dollárba került, de legalább 100 dollárt ér. Nem tudom megerősíteni, de a szőke csávó a piacon, aki nem szokott dezodort használni, azt mondta, tanúskodik, ha kell.” Tudom, borzalmas módja ez a nyilvántartás vezetésének, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy nem rosszabb annál, mint amikor az egyik évben megpróbáltam gondosan megőrizni az összes számlámat az asztalom alatt egy dobozban, mindaddig, amíg a macska össze nem keverte a macskaalommal. Vagy amikor egy másik alkalommal egy halom számlát egy átlátszó borítékban tartottam, és amikor kivettem őket, a feléből nem maradt más, csak egy darab üres papír. Mint kiderült ugyanis, a számlák tintája napfény hatására elpárolog. Akárcsak az én törekvésem, hogy megtartsam a számlákat. Ehelyett a mostanra üressé vált papírokra ráírtam azt, amiről azt gondoltam, hogy valójában lennie kellene rajta. Mint például: „Vettem egy döglött menyétet 40 dollárért, felöltöztettem, és karácsonyi üdvözlőlapot csináltam belőle az ügyfeleknek.” Vagy „Úgy rémlik, ez egy olyan játék baba volt, amit megszállt egy gonosz szellem, írtam róla, majd el akartam adni az eBay-en, de az eBay megtagadta a hirdetésemet, mert azt írtam róla, előfordulhat, hogy olyan gyermekek lelkét tartalmazza, akiket megevett. Végül az eBay vissza is

vonta az aukciómat, mert azt állították, hogy a törvény tiltja, hogy lelkeket áruljak. Ha bizonyíték kell róla, mindent leírtam a blogomban.” Védekezésül elmondanám, hogy szerintem a könyvelőm élvezi az adóbevallásomat csinálni. Én is élvezném, ha nem lenne köze a matekhoz. Amikor átlapozom, olyan érzésem van, mintha bepillantást nyernék egy olyan életbe, amit igazán kiélveznek. Vagy egy olyanba, amelyiket úgy istenigazából ráncba kellene szedni. Néhány az üzleti kiadásaim közül: • egy kipreparált farkas, amit akkor viseltem, amikor megnéztem az Alkonyat című filmet a helyi moziban. Úgy hívják, hogy Támadó Farkas, és természetes halállal hunyt el (ÉLJEN JACOB!); • egy egész alakos kengurujelmez, amit azért viseltem, hogy lenyűgözzek egy csapatnyi vad kengurut, és beépülhessek közéjük, miközben egy riportot írtam Ausztráliában (lásd a Minden koala chlamydiás című fejezetet); • tetanuszoltás, amire rögtön az ausztrál út után volt szükségem; • postaköltség, hogy hazaszállíttathassak egy agyat, amit úgy kaptam valakitől egy dedikáló körúton; • egy doboznyi kobra; • egy kölcsönzött lajhár; • stílusos ruhák macskáknak; • kettő szuperizgatott, kitömött mosómedve éjszakai macskarodeóhoz. És akkor az adónéni felhív, és olyanokat kérdez, hogy „De mi a helyzet az internetköltségekkel, az irodaszerekkel meg a működési költségekkel?” Ekkor én elmagyarázom, hogy nem igazán tudom, mert én csak az érdekes számlákkal foglalkozom. Erre ő felhívja Victort, hogy a segítségét kérje, aki meg elkezd velem kiabálni, hogy „Túl sok adót fizetsz, mert nem bánsz felelősségteljesen az áfa-visszatérítési lehetőségekkel.” És akkor én meg visszaordítom, hogy „Na és? Lehet, hogy a kormánynak nagyobb szüksége

van rá, mint nekem!” És akkor Victor megkérdőjelezi, egyáltalán miért vett el olyan valakit, aki nem a republikánusokra szavaz, én meg elgondolkozom azon, hogy egyáltalán miért bízna rám bárki is egy adóbevallást. Talán éppen ezért tiltakoztam annyira a könyvelő irodájában. Még csak az első találkozásnál tartottunk, de már annyi kérdést tettek fel, amitől én azonnal kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és legszívesebb leszúrtam volna valakit. Maury megkérdezte, hogy van-e életbiztosításom, mire én megnyugtattam, hogy nincs, mert nem akarom, hogy Victort lecsukják. A beszélgetés ezen a ponton kissé megakadt. – Jenny azt hiszi, hogy az életbiztosítást csak olyanokra kötnek, akik nemsokára gyilkosság áldozatául esnek – magyarázta Victor beletörődötten. – Pedig igaz! – folytattam. – Bármikor, ha valaki a húsdarálóban köt ki, a rendőrség azonnal letartóztatja az életbiztosítása kedvezményezettjét. Victor csak a szemét forgatta. – ÉN CSAK PRÓBÁLOK SEGÍTENI NEKED A GYILKOSSÁGI VÁD ELLENI VÉDEKEZÉSBEN! – kiabáltam vissza udvariasan. Victor csak puffogott. Bizonyára azért, mert véletlenül húsdarálót mondtam a lombaprító helyett. Victor sosem gyilkolna meg a húsdarálóval. Ugyanis annyira baktériumfóbiás, hogy azt sem bírja elviselni, hogy ha egy használt papír zsebkendőt hagyok az asztalomon, tehát ki van zárva, hogy képes lenne elkészíteni a híres nyári kolbászreceptjét, ha tudja, hogy az én testem is áthaladt már azon a darálón. Hiszen ki tudja, hol voltam, és mit csináltam korábban? Végül Victor és Maury visszatértek a befektetési stratégiákhoz meg a matekos dolgokhoz, én meg kissé elbambultam, amíg észre nem vettem, hogy mindketten rám bámulnak. Maury megismételte a kérdését. – Van kérdése az előbbiekkel kapcsolatban, vagy valami, amit szeretne hozzátenni? Nem volt mit, de hozzá akartam szólni a beszélgetéshez én is, ezért a

következőt kérdeztem. – Miért van aranystandard? – Victor és Maury értetlenül bámult rám, valószínűleg azért, mert a kérdésnek semmi köze nem volt ahhoz, amiről beszélgettek, de én akkor is azt gondoltam, hogy ez egy jó kérdés, ezért folytattam. – Egyszerűen nem értem ezt az aranystandard-dolgot. Ha Amerika találna egy aranyból készült bolygót, akkor mi egy szupergazdag ország lennénk, vagy onnantól minden arany értéktelenné válna? És ha szupergazdagok lennénk, mi tartaná vissza a többi országot attól, hogy azt mondják: „Mi már nem szeretjük az aranyat, mert nem fair. Mi már a pókokat kedveljük. Mostantól a pók lesz a fizetőeszköz.” Ettől összeomlana a gazdaságunk? Vehetnél pókokat arannyal? Mi lenne az átváltási árfolyam? Angolszász vagy metrikus mértékegység lenne? Én már arra nem emlékszem, hogyan kell valamit metrikusba átszámítani, és ez csak még rosszabb lesz, ha valamit metrikus pókokba kell átváltanom. Na, pontosan ez az, amiért azt gondolom, nem kellene bajt hoznunk a saját fejünkre azzal, hogy idegen bolygókra megyünk bányászni. Ugyanis semmi kedvem egy seregnyi pókkal megtömött táskával járkálni. Hát pontosan ezért. – Azért szakítottad félbe a beszélgetésünket, mert csak arra tudsz koncentrálni, hogyan fizetnél ki valamit pókokkal? – kérdezte Victor döbbenten. – Asszem – válaszoltam. – Egy táskányi pók is sokkal kevésbé rémisztő, mint az, hogy pénzügyekre kelljen gondolnom. Nahát! Ez egy igazi áttörés. – Mélyet sóhajtottam, és rápillantottam Mauryra. – Az agyturkászom helyett inkább magához kellene járnom. – Ööö – válaszolta Maury. – Leírhatnám az áfából, ha magához járnék a mentális problémáimmal? – kérdeztem. – Amúgy van magának joga gyógyszert felírni? Mert anélkül nem fog összejönni. Victor a fejét csóválta. – Esküszöm, mintha allergiás lennél arra, hogy értelmesen beszélj.

Kissé ingerültnek tűnt, de biztos csak a pókok miatt. Én is ki lennék akadva, ha évekig próbálnék pénzt gyűjtögetni, amit hirtelen felváltanának a pókok, és mindenemet cseszhetném. Megnyugtatóan megérintettem Victor karját, és azt suttogtam: – Hallom, és elismerem a fájdalmadat. – Ez nem egy terápia! – csattant fel dühösen. – Ez egy pénzügyi megbeszélés. Kissé zaklatottnak tűnt, ezért elgondolkoztam azon, hogy Xanaxot csempészek a kávéjába, de aztán eszembe jutott, hogy az esetleges új terapeutám észrevenné, hogy kissé túlságosan is szabadon kezelem a gyógyszereimet, ezért inkább azt feleltem: – Hát, ez kissé mindkettő, nem igaz? Maury ekkor elterelte a beszélgetést a temetéstervezésre és a végakaratokra, és én megint elbambultam kissé. Személy szerint engem mindig kirázott egy kicsit a hideg a végakaratoktól. Főként a matek miatt. A temetésekkel meg a halott emberek tetemeivel teljesen jól elvagyok. Sőt, nemrég láttam egy magazinban egy olyan koporsót, amelyiknek az volt az oldalára írva: Szia, koporsó! Jól nézel ki! Szerintem ez olyan okos ötlet, mert mindenki megkönnyebbülne kissé, ha rápillant, miközben épp engem gyászol. Úgyhogy szóltam is Victornak, hogy szeretnék egy ilyent, de ha túl drága lenne, akkor vehetne egy olcsóbb koporsót, és rámásolhatná ezt a feliratot. De Victor elkezdett kiabálni velem, hogy már megint temetésekről beszélek, de biztos csak azért, mert nem tud szépen írni szabad kézzel. Vagy azért, mert tudja, hogy ha egyszer átdarált a lombaprítón, akkor a maradványaim egy koktélshakerben is elférnek majd. Ebben amúgy az lenne a jó, hogy végre el tudnék menni egy olyan eseményre, ahol én lennék a legvékonyabb. Ekkor megint azt vettem észre, hogy Victor és Maury engem bámul, majd kérdeztek valamit a végakaratról, de nem emlékeztem, mi volt az, úgyhogy azt feleltem: – Amikor meghalok, azt szeretném, ha minden cuccomat a macskám kapná.

– Victor csak a halántékát dörzsölte fáradtan, úgyhogy tovább magyaráztam. – De igazából nem ám, mert ki van zárva, hogy Nyávogó Ferris túlélne engem, és Hunter S. Thomcat meg túlságosan felelőtlen ahhoz, hogy ennyi pénzt bízzak rá. De így mindenkinek elmondhatnád, hogy nyilvánvalóan elment az eszem, ha az örökségemet egy macskára hagyom, és akkor onnantól kezdve nyugodtan intézhetnéd egyedül ezt az egész végakarat-dolgot, nekem meg nem kellene a papírmunkával foglalkoznom. MINDANNYIAN CSAK NYERHETÜNK. Kivéve talán Hunter S. Thomcatet, aki meg kénytelen lesz keresni magának egy cukros nénit, vagy valami. Victor sóhajtott. De most őszintén, mit várt? Az én dolgom az, hogy véletlenül pénzhez jussak, az övé meg az, hogy ügyeljen arra, hogy ne veszítsem el, miközben ügyetlen cigánykerekeket hányok a parkolóban, miután a bárok bezártak. A szerepeink nyilvánvalóan rég letisztázódtak. Maury megköszörülte a torkát. – A végakaratokhoz később is visszatérhetünk. Mik a terveik a nyugdíjra? A következő néhány percben Victor szavak és betűk különféle kombinációját ejtette ki a száján, de szerintem azt akarta mondani, hogy „Van egy elég jó tervem a nyugdíjas éveimre”. Maury várakozón felém fordult. – Van egy fiókom, amiben az aprópénzt gyűjtöm. – Victor a kezébe temette az arcát. – De a negyeddollárosokat nem, azokon mindig rágót veszek. És akkor Victor meg Maury részesedésekről, hozamokról kezdett beszélni, majd egy óra múlva Victor felébresztett, hogy írjak alá valamit, ami túl fontosnak tűnt ahhoz, hogy én aláírjam. Beleegyeztem, hogy aláírom, ha megígéri, hogy elvisz ebédelni valahova, ahol piát is adnak. És akkor Maury ajánlott egy helyet ugyanabban az épületben, ahol voltunk, ami pont megfelelő volt, ugyanis annyira leterhelt ez a megbeszélés, hogy nem hiszem, hogy képes lettem volna most ennél messzebbre elmenni. Sőt, amikor leértünk a kávézóba, és a pincér megkérdezte, mit szeretnék inni, én azt mondtam neki: „Alkoholt szeretnék, de ma már nem vagyok képes több döntést hozni, ezért

válasszon nekem valamit, jó?” Hát választott is, valami jó erőset. Gyanítom, Maury ide küldi az összes elfáradt ügyfelét, az alkoholt meg elnevezték róla „Maury Különlegességének”. Fáradtan az asztalra borultam, Victor meg hangosan azon gondolkodott, hogyan lennék képes nélküle élni. – Nos, az életem sokkal egyszerűbb lenne – válaszoltam tökéletes őszinteséggel. – Fogalmam sincs, mire való a távirányító nyolc gombja, tehát azt soha többé nem használnám. Ha kiégne egy villanykörte, és akkor sem érem el, ha székre állok, egyszerűen úgy hagynám, és amikor a számítógépek elromlanának, egyszerűen az árokba hajítanám őket, ha pedig a kocsi is lerobban, akkor valószínűleg vennék egy szamarat, hogy beügethessek a benzinkútra kajáért. Gyanítom, hogy nem szándékosan, de egy éven belül amish lennék. Sőt, szerintem az amishok is csak olyan emberek, akiknek generációkon át senki sem segített bekapcsolni a tévét, úgyhogy a végén megunták, és azt mondták: „Bassza meg. Egyszerűen csak így fogunk élni, és kész.” – Egész biztos vagyok benne, hogy ez még megközelítőleg sem helytálló megállapítás – válaszolta Victor. – Utánanéznék az interneten, de ma reggel megpróbáltam frissíteni az iTunest a telefonomon, és lefagyott, úgyhogy gondolom, mostantól papírnehezéknek fogom használni. Victor megdöbbenve nézett rám. – Csak vicceltem – magyaráztam. – De az igazság az, valahogy csak sikerült kitörölnöm az ikonjaim felét, és ha abban segíteni tudnál, azt nagyon megköszönném. Nem sürgős. Tudom, nehéz reggeled volt. – Fogalmad sincs mennyire – felelte. – Pedig van. Úgy értem, tudom, hogy nevetségesen ostoba vagyok, ha olyanokról van szó, mint, tudod… az izék. Olyanok, mint pénz meg tervezés és bonyolult tévéprogramozás. De azt elfelejted, hogy nagyszerűen bánok az emberekkel. Nyilván nem akkor, ha éppen rejtőzködöm előlük. És én arra születtem, hogy mindent kedvessé meg jóvá varázsoljak, és hogy ügyeljek

arra, hogy mindenki boldog legyen. Kivéve talán Maury-t. Ő egy kissé zaklatottnak tűnt. – Ja, hát jó sok minden van – felelte Victor, de mindezt olyan hangsúllyal, hogy nem tudtam eldönteni, hogy egyetértett, vagy csak nem tudta, hogyan válaszoljon. – Csak kérlek, bánj egy kicsit felelősségteljesebben a pénzzel, és minden rendben lesz.

Bólintottam, és megpusziltam az arcát, de amikor kimentem a mosdóba, hogy bepúderezzem az orromat, akkor ott, a folyosó végén megláttam az óriási mágikus szerkezetet a Segítség, felnőttem! című filmből. Pont azt, amelyik Tom Hankset sikeres felnőtté változtatta. Úgyhogy azonnal elhatároztam, hogy én is akarok jósoltatni magamnak. Visszarohantam hát Victorhoz egy negyeddollárosért.

– Egy jósgépre akarod elszórni a pénzünket? Hát semmit nem tanultál ma? – De, azt megtanultam, hogy elég fukarul bánsz a negyeddollárosokkal. Amikor pontosan tudod, hogy én a sajátjaimat elköltöttem rágókra. Pedig csak 50 cent, és megmondja a jövőnket. Vagy gazdaggá tesz. Vagy valami ilyesmi. Végül is ez az egész nap erről szólt, nem? Sóhajtott, de végül csak előhalászott a zsebéből egy maréknyi aprót. Ez volt az első tanács, amit kaptam, és annyira tökéletes volt, hogy vissza is szaladtam az asztalunkhoz, hogy megosszam a jó hírt. A jövőd „Te a szerencse fia vagy, kinek egy láda pénz lesz a jussa. Költs belőle, mit jónak látsz, sosem szenvedsz majd hiányt.”

Vagyis a jósgép szerint anyagilag biztonságban leszek. Én meg egy egész napot elfecséreltem arra, hogy a nyugdíjas éveimet tervezzem, amikor csak arra lett volna szükség, hogy annyit költsek a soha ki nem apadó pénzes ládikámból, amennyit csak tudok. Victor nem értett egyet. Úgyhogy visszamentem, hogy az ő jövőjét is megjósoltassam, és bebizonyítsam, hogy a gép mennyire rendkívül pontosan jósol. Ez volt az ő jóslata:

„Mekkora öröm a jövődbe tekinteni! Annyi boldogság és fényesség vár rád, hogy a legragyogóbb csillag is elbújhat majd szégyenében. És nehogy azt hidd, hogy mindez csak a puszta véletlennek köszönhető. Nem, kedves barátom, a te állhatatosságod, amilyen okosan a családi gondjaidat kezeled, és az az őszinteség, ahogy a többi emberrel bánsz, meghozza méltó jutalmát.” – Látod?! A gép szerint rengeteg boldogság vár rád ajövőben, és mind azért, mert állhatatos vagy, és okosan kezeled a családi gondjaidat –

mondtam. – Szerintem te okozod a családi gondjaimat. – Akárhogy is, minden a legjobban alakul, nem gondolod? Ekkor Victor – akarata ellenére – nevetni kezdett. És ez az, amiből látszik, hogy igazán szerencsés vagy. Mert pénzen nem vehetsz jó és megértő házastársat. Bár egy új telefont vehetsz rajta, amikor véletlenül beleejted a vécékagylóba, mert túl sok Maury Különlegessége koktélt ittál. Utóirat: Vacsora után a pincértől szerencsesütit kaptunk, én pedig felkiáltottam. – NÉGY JÓSLAT EGY NAPON! MICSODA ÁLDÁS! Victor szerint a süti azért nem tévesztendő össze az áldással, de csak azért, mert nyilvánvalóan képtelen értékelni egy süti fontosságát. De amikor kinyitottam, úgy döntöttem, inkább maradok a csodagépnél, mert az én sütimben ez állt: „Soha egyetlen hópehely sem érezte magát felelősnek egy lavinában”, és szerintem ezt sértésnek szánták, bár valahogy mégiscsak azt sugallja, hogy „felelősségteljes” vagyok, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy rossz sütit kaptam. De akkor Victor kinyitotta a sajátját. – Az enyémben az van, hogy soha ne vitatkozz egy bolonddal. – Tessééék? – kérdeztem. – DE HÁT AZ EGÉSZ HÁZASSÁGUNK ERRE ÉPÜL! Victor megrántotta a vállát. – A süti szerint nem kellene beszélnem veled. Dühösen keresztbe fontam a karom. – Nos, a süti miatt most hibásnak érzem magam, és még azt sem tudom, mit követtem el. Victor bólintott. – Nos, van igazsága ennek a sütinek. Ekkor előfordulhat, hogy már kiabáltam. – NINCS JOGOD MEGMONDANI, HOGYAN ÉLJÜNK, SÜTI! NEM IS

ISMERSZ MINKET! Ekkor döntöttük el, hogy többé nem kérünk tanácsot holmi sütiktől. Victor próbálta azt is megígértetni velem, hogy nem fogadunk el tanácsot jövendőmondó robotoktól sem, de ez olyan lenne, mintha a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenék. Ez pedig mindenki számára hátrányos pénzügyi megoldás, hacsak a gyereked nem túlságosan költekező. Bár akkor is érdemes megtartani őket, ha túl sok időbe meg pénzbe kerülnek, mert megérik az összes fáradságot. Végül is ők csempésznek örömöt az életedbe. És akkor Victor rám mosolygott, és megszorította a kezem. Szerintem nem ugyanarra gondoltunk, de azértjó érzés volt azt látni, hogy mosolyog, úgyhogy visszamosolyogtam. Egymás kezét fogva sétáltunk ki az étteremből, a jövőnk felé… …ami egyszerre ismeretlen, bizonytalan, veszélyesen szórakoztató és őrülten boldog.

Lehet, hogy könnyebb lenne, de jobb nem Mindössze néhány nap, és elmúlik a heveny ízületi gyulladásom. Szerencsére csak néhány évente fordul elő, de ilyenkor annyira szenvedek, hogy szinte csak napról napra élek. Tudom, mindez túlzottan nevetségesnek és drámainak hangzik, hiszen legalább tudom, amikor elmúlik, képes leszek kikelni az ágyból, és nem kell minden pillanatban elnyomnom egy fájdalmas kiáltást. Azt hihetnéd, az első napok a legnehezebbek, hiszen akkor fáj a legjobban, és a végén majdnem mindig az ügyeleten kötök ki. A következő néhány napban sokkal kevésbé hasogat, de ilyenkor meg az alváshiány gyötör, és a véget nem érő fájdalomtól szintén csak kínlódom. A családtagjaim és a barátaim megértőek, de miután majdnem egy hétig kell nézniük, ahogy csak bicegek a lakásban, majd bezárkózom a fürdőszobába zokogni, még ők is elfáradnak kissé. Ezután általában két napig olyan kimerültség tör rám, hogy úgy érzem magam, mintha be lennék drogozva. Szeretnék felkelni, dolgozni, takarítani és mosolyogni, de a vége úgyis az, hogy elalszom a lányom első színházi előadásán a nézőtéren, és muszáj hazamennem aludni, miközben a többiek ünnepelnek. Telik az idő, majd depressziós leszek. Az az érzés, amikor azt hiszed, ebben az életben már sosem leszel boldog. Az a félelem, amikor azt gondolod, hogy a depressziós szakaszok egyre ismerősebbé válnak, vagy ami még rosszabb: sosem múlnak el. Olyan rettenetesen elfáradtál, hogy elkezdesz igazat adni a fejedben zengő hazugságoknak. Azoknak a hangoknak, amik azt mondják, hogy csak egy teher vagy a családod vállán. Hogy mindez csak a fejedben létezik. Ha erősebb és jobb lennél, mindez nem történhetne meg veled. A te hibád, hogy a tested meg akar ölni, és az lenne a legegyszerűbb, ha egyszer s mindenkorra abbahagynád az injekciókat, a szteroidokat, a gyógyszereket és a

terápiát. A múlt hónapban, miközben Victor hazafuvarozott, hogy én pihenhessek, azt mondtam neki, néha úgy érzem, sokkal könnyebb lenne neki nélkülem. Egy pillanatra elgondolkodott, majd ezt felelte: „Lehet, hogy könnyebb lenne, de jobb nem.” Azokon a napokon, amikor úgy tűnik, a sötétség sosem enged a szorításából, próbálom emlékeztetni magam erre a mondatra. Tudom, hogy holnap minden sokkal reménytelibbnek tűnik majd. Tudom, hogy ha a jövő héten visszagondolok erre a kijelentésemre, azt fogom gondolni: „Nem kellene az elmémre hallgatnom, amikor az csak meg akar ölni. Miért írom le ezt egyáltalán?” Pedig pontosan ez az, ami miatt lejegyzem ezt. Mert amikor minden sötét, oly könnyű elfelejteni, hogy ezt már átéltem, végigcsináltam. És talán, ha elolvasom most ezt a mondatot, emlékezni fogok, hogy legközelebb csak lélegezzek nyugodtan, míg a gyógyszerem hatni kezd, és újra kikerülök a gödör mélyéről. Korábban mindig lelkiismeret-furdalás gyötört a depresszióm miatt. De aztán rájöttem, ez olyan, mintha amiatt lenne bűntudatom, hogy barna hajam van. Bármennyire is észszerűtlennek hangzik, ez igenis normális. Ugyanazt éreztem, mint amikor Smokey, a medve azt énekelte: „EGYEDÜL TE ÁLLÍTHATOD MEG AZ ERDŐTÜZET”, én meg erre kétségbeestem: „Te szent szar! Egyedül én?!” Csak mert azt hittem, ennek csapatmunkának kellene lennie. Ráadásul nem hinném, hogy holmi medvék parancsolgatására kellene hallgatnom, ugyanis néhányuk elrejtőzik az erdőben, hogy aztán meg jól megehessen. Vagyis egy követelőző medve akar bűntudatot kelteni bennem, csak azért, hogy kényelmesebben elfogyaszthasson. Ráadásul nem értem: egyik-másik erdőtüzet nem villámlás okozza? Hé, medvék! Nem hinném, hogy képes lennék leállítani a villámlást. Nem én vagyok a Jóisten! Sőt, a mocsárgázt sem tudom elmulasztani, de a spontán égést és a depressziót sem. Ezek a dolgok csak úgy megtörténnek, és nem az én hibám egyik sem. Medvék! Jó lenne abbahagyni az áldozathibáztatást!

Amióta évekkel korábban a nagyvilág előtt vállaltam a depressziómat, mindig megkérdezik tőlem, hogy nem volt-e túl nehéz megbélyegzettnek lenni. Nem az. Ennek a betegségnek számtalan borzalmas (mentális és fizikai) következménye létezik, de valahogy furcsán felszabadító az a tudat, hogy a személyes küzdelmem ennyire nyilvánvaló mások számára is. Ráadásul a depressziós szakaszaim, a szorongásos tüneteim és a paranoiám annyira heves tünetekkel járnak, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam volna titokban tartani őket. Úgy éreztem, ha nem írok róla, az olyan lenne, mintha meghamisítanám a történelmet. Amikor legelőször posztoltam róla, meg voltam győződve arról, hogy néhány olvasóm elpártol mellőlem. Azt vártam, hogy megijesztem az embereket. Fel voltam készülve arra, hogy néhányan becsapva érzik majd magukat, mert valaki, akit azért kezdtek olvasni, mert könnyed, vicces kis semmiségeket ír, váratlanul magával rántja őket a sötétségbe és a mocsokba. Azt hittem, mély csönd lesz a válasz. Sosem gondoltam volna, hogy az őszinteségem és a küzdelmeim ilyen fogadtatásban részesülnek. Válaszul ugyanis elárasztottak azok a hangok, akik ilyeneket mondtak: „Nem vagy egyedül”, meg hogy „Már rég sejtettük, hogy őrült vagy, de még mindig itt vagyunk”, és hogy „Büszke vagyok rád”. És ami ezeknél a hangoknál is hangosabban szólt, és napról napra egyre erőteljesebben hangzott, az annak a több ezer embernek a félénk suttogása, akik olyanokat mondtak, hogy „Én is. Azt hittem, csak én vagyok ilyen”. Majd a suttogásuk ordítássá változott. Az üvöltés pedig olyan himnusszá, amely a legsötétebb pillanataim némelyikén segített át. Mert nem kellett egyedül küzdenem. Van egy mappám, amelyiken ez áll: A 24-ek mappája. 24 levelet őrzök ebben, mindet olyan emberektől, akik aktívan tervezték azt, hogy megölik magukat. De nem tették meg, és segítséget kértek. Nem azért, amit én a blogomon írok, hanem mert olyan csodálatos fogadtatásban volt részük attól a

közösségtől, akik olvassák azt. Akik azt felelték: „Én is.” Azok az emberek mentették meg őket, akik őszintén leírják, hogyan lett öngyilkos az édesanyjuk, az édesapjuk vagy a gyerekük, és bármit megtennének azért, hogy elhitessék velük, hogy nem szabad bedőlni annak, amit egy mentális betegségben szenvedő elme akar bebeszélni nekik. Azok az emberek mentették meg őket, akik lelkesítő üzeneteket, dalokat, dalszövegeket, verseket küldtek, és számukra bevált talizmánokat és mantrákat ajánlottak fel, ami talán egy szenvedő idegenen is segíthet. Ez a 24 ember ma is él, mert voltak olyanok, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy őszintén beszéljenek a saját szenvedéseikről, vagy képesek voltak annyira együtt érzőek lenni, amivel meggyőztek másokat arról, hogy igenis értékesek. Vagy egyszerűen csak annyit írtak: „Nem értem a betegségedet. De tudom, hogy a világ sokkal jobb hely, csak mert te benne vagy.” Azokban a napokban, amikor a Let’s Pretend This Never Happened című könyvem dedikáló körútját jártam, arról kérdeztek, megbántam-e valaha, hogy őszintén felvállaltam a küzdelmeimet. A válaszom még mindig ugyanaz: az a 24 levél a legnagyobb fizetség, amit valaha az írásért kaptam. És mindez nem sikerülhetett volna anélkül a nagyszerű közösség nélkül, ami segített megmenteni azokat az életeket. Hihetetlenül hálás és szerencsés vagyok, hogy egy olyan mozgalom részese lehetek, amely ilyen elképesztő hatást képes gyakorolni mások életére. És még mindig nincs vége. Amikor először mesélni kezdtem a 24-ek mappájáról, megdöbbentem, hányan suttogták a fülembe a dedikáláson, hogy ők a huszonötödikek. Volt köztük egy 15 éves lány, aki a szüleivel érkezett. Egy asszony két gyerekkel. Egy férfi, aki úgy döntött, inkább a terápiát választja az öngyilkosság helyett, az egész családját magával hozta. Minden egyes alkalommal elgondolkoztam azon, hogyan jutott eszébe bármelyiküknek is, hogy az élet jobb lenne nélkülük. És akkor rájöttem, hogy pontosan ugyanezt gondolom én is, amikor szenvedek. Úgyhogy ezek az emberek engem is megmentettek. Éppen emiatt

beszélek továbbra is a mentális betegségről, még akkor is, ha az az ára, hogy néhányukat elijesztem, vagy lesz, aki elítél emiatt. Igyekszem őszintén beszélni a szégyenről is, mert az őszinteség megerősít. Akárcsak a megértés. Pontosan tudom, hogy ha felmegyek egy színpadra, és pánikrohamom lesz, elbújhatok a pódium mögé egy pillanatra, és senki sem fog megbélyegezni miatta. Hiszen már rég tudják, hogy őrült vagyok. És ennek ellenére szeretnek. Sőt, van, aki éppen ezért szeret. Van abban valami csodálatos, ha elfogadod a másik ember hibáját, különösen akkor, ha ezzel lehetőséget kapsz arra, hogy a sajátodat is elfogadd, és megértsd: a hibáink tesznek minket emberré. Nem mondom, hogy nem félek attól, hogy a többi gyerek csúfolni fogja a lányomat, amikor már elég idősek lesznek ahhoz, hogy elolvassák a történetemet. Néhanapján elgondolkozom, nem az lenne-e a legjobb, ha szépen csendben maradnék, és nem hirdetném olyan hangosan, hogy „Elcseszett vagyok, és büszkén vállalom”, de nem hinném, hogy valaha is befognám a számat, hacsak valaki be nem tapasztja azt. Mert feladni lehet, hogy könnyebb lenne, de jobb nem.

Epilógus: A legmélyebb gödörben Mindenkinek, aki a sötétségben jár, és azoknak, akik élete csupa napfény, de kinyújtják a kezüket a homályba, hogy együtt haladhassanak velünk: Jönnek még vidámabb napok. Kiderül az ég. És hamarosan te is célba érsz. Nem, nem fog örökké tartani. Lehet, hogy a jókedvű pillanatok eleinte csak néhány napig tartanak majd, de kapaszkodj belé, szorítsd két kézzel, mert ezekért a napokért megéri a sötétségben lenni. Ott állsz a sötétben, a csontodig lecsupaszítva, kimerülten és reménytelenül. Ebben a sötétségben megismered a legmélyebb valódat. Megtalálod a gödör legmélyebb nedves alját, azt, aminek a többi ember csak a felszínét látja. Olyan dolgokat tapasztalsz, amelyeket egy normális ember sosem fog megtapasztalni. Borzalmas és misztikus dolgokat. Olyanokat, amelyek megpróbálják beásni magukat az elmédbe, mint egy fertőzött mag. Gondolatokat, melyek sötét és szörnyű titkokat suttognak a füledbe, amiket te szeretnél elfelejteni. Vagy éppen hazugságokat ordítanak, amik egyre lejjebb húznak a mélybe, és a világ legborzasztóbb módján próbálnak megölni… a saját, remegő kezed által. Ezek olyan rettenthetetlen szörnyek, amelyektől kiskorodban mindig féltél: ha egy lábadat is lenyújtod az ágyról, beléd mélyesztik tűéles fogukat, és alárántanak a mélybe. Tisztában vagy vele, hogy ezek a szörnyek nem valódiak, de amikor ott állsz mellettük a gödör legmélyén, nagyon is valóságosnak tűnnek. És ezek a szörnyek a halálunkat kívánják. És néha sikerrel járnak. De nem mindig. És nem veled. Mert te élsz. Harcoltál, és megküzdöttél

velük. Megsebeztek, megtépáztak, és néha annyira kimerültél, hogy közel álltál ahhoz, hogy feladd a harcot. De mégsem tetted. Számtalan csatát megnyertél már. Kitüntetést egyikért sem osztogatnak, de te úgy viseled a páncélod és a sérüléseidet, mint egy láthatatlan pajzsot. És minden egyes alkalommal egyre többet tanulsz. Megtanulsz küzdeni. Megtanulod, melyik fegyver a leghatásosabb. Megismered a szövetségeseidet, és felismered, hogy azok a szörnyek csak kiváló hazudozók, akik bármi áron térdre akarnak kényszeríteni. Néha vitézül küzdesz, ököllel, szavakkal és éktelen dühvel. Máskor meg magzatpózba gömbölyödve próbálod kizárni a külvilágot a szörnyekkel együtt. Néha úgy harcolsz, hogy feladod, és segítséget kérsz valakitől, aki képes megküzdeni helyetted. És néha mélyebbre zuhansz. A legmélyebb, legsötétebb gödörben biztos vagy benne, hogy egyedül vagy. Pedig nem. Én ott vagyok veled. És én sem vagyok egyedül. A legjobb emberek némelyike is itt van velünk… vakon tapogatózva a sötétben. Várnak és sírnak. Túlélnek. Igyekeznek kitágítani a lelküket, hogy a víz alatt is kapjanak levegőt… így arra is képesek lesznek, amiről pedig a szörnyek azt mondják, nem tudják megcsinálni. Azért, hogy életben maradhassanak. Azért, hogy visszataláljanak a felszínre, és magukkal vigyék a tudást azokról a szörnyekről, akikkel a sötétségben találkoztak. Azért, hogy megszárítkozhassanak a meleg napfényben, ami oly ragyogón és vidáman süt ott a felszínen. Hogy együtt mehessenek tovább a többiekkel a napfényben. De ők már más szemmel néznek majd a világra, olyan szemmel, amely meglátja a víz alatt fuldoklókat, és segítő kezet nyújthatnak nekik, hogy őket is a felszínre húzzák. Vagy csak egyszerűen megszorítják a hideg kezüket, leülnek a gödör mellé, és várnak türelmesen, míg ők is felbukkannak a mélyből. A normális emberek a tengely közepén élik mindennapjaikat. De mi nem. Mi olyan sokat tartózkodunk a negatív oldalon, hogy kezdjük megérteni, hogy azt az életet, amikor a nap ránk süt, azt teljes gőzzel, szárnyalva kell élnünk.

Az a láthatatlan béklyó, ami a normális embereket féken tartja, ránk nincs ilyen hatással. Néha a fényben járunk együtt a többiekkel. Máskor a víz alatt harcolunk és erősödünk. És néha… …néha meg szárnyalunk.

Köszönetnyilvánítás Óriási hálával tartozom a szüleimnek és a húgomnak, hogy nekem adták ezeket a történeteket, és megtanítottak igazán értékelni azt, hogy mennyire bizarrak és csodálatosak is ők valójában. Köszönöm a férjemnek, amiért ő a józan ész ebben a könyvben, és a szórakoztató férfi az életemben. Te vagy az otthonom. Köszönöm a csodálatos lányomnak, hogy megengedte, hogy írjak róla, még akkor is, ha az ellen tiltakozott, hogy azt a nagyon vicces történetet megírjam Ada Lovelace-ről. Gyanítom, azért nem engeded, mert te akarod megírni majd az emlékirataidban, és én meghajolok az előrelátásod előtt. Köszönöm a halott nagyszüleimnek, hogy nem kísértenek. Köszönöm a még élő nagyszüleimnek, hogy mellettem állnak akkor is, ha a normális emberek már rég kizártak volna az életükből. Szeretlek benneteket. Köszönöm Neeti Madannak, a világ legnagyszerűbb ügynökének, aki megérti a furcsaságomat, és minden üzleti konferenciabeszélgetés után külön felhív, mert tudja, hogy szükségem van valakire, aki elmondja, hogy nem vagyok idióta. Köszönöm a zseniális Amy Einhornnak, aki annak ellenére bízik bennem, hogy nem használom jól a központozást, és véletlenszerűen új szavakat alkotok. Köszönöm a szerkesztőknek és az olvasószerkesztőknek, akik valószínűleg mind dühös alkoholisták lettek, miután befejezték ezt a könyvet. Köszönöm Jeremy Johnsonnak, amiért megalkotta Rory I-et és Rory II-t, és az apukámnak, hogy egy egész napot töltött azzal, hogy hajlítható művégtagokat kreáljon a halott mosómedve barátomnak. Köszönöm annak a maroknyi nagyszerű embernek, akik még szerkesztetlenül elolvassák az írásaimat, és a legelvetemültebb időpontokban is újra és újra hajlandók meghallgatni az őrült fejezeteket. Laura Mayes, Maile Wilson, Karen Walrond, Brené Brown, Lisa Bir és Stephen Parolini. Ezek a

könyvek nem léteznének nélkületek. Köszönet az édes és tehetséges Andrew Kantornak, hogy lefotózta azt a gonosz oposszumot, így nekem nem kellett. Te vagy a világ egyik legbátrabb embere, Andrew. Köszönet Mary Phiroznak, aki nem hagyja, hogy letartóztassanak, és az ő érdeme az is, hogy úgy tűnik, mintha felnőtt lennék. Köszönet Brooke Shadennek, a halhatatlan Nancy W. Kappesnek (ügyvédsegéd), Jason Wilsonnak, Doctor Q-nak, Allie Broshnak, Neil Gaimannek, Wil és Anne Wheatonnak, Bonnie Burtonnek, Deni Kendignek, Kim Bauernek (oneclassymotha), Kreggnek, Amandának, Feliciának és Christine Miserandinónak (a butyoudontlooksick.com-ról), és mindenkinek, aki oly nagylelkűen a segítségemre volt. Köszönöm nektek, hűséges olvasóim, aki megvettétek az első könyvemet még úgy is, hogy egy döglött egér szerepelt a borítóján. Köszönöm a könyvkereskedőknek, a könyvtárosoknak, a könyvesbolti eladóknak, és azoknak, akik szép dolgokat írnak rólam. Köszönöm azoknak, aki egy könyvesboltba beosonva megkeresik a könyvemet, és azt olyan helyre teszik reklámozni, ahol illegális. Köszönet mindenkinek, aki valaha is eljött egy dedikálásomra, vagy elég bátor volt ahhoz, hogy a könyvklubjának ajánlja valamelyik művemet. Hatalmas (és kissé passzív-agresszív) köszönet a többi írónak és bloggernek, amiért egyre jobban és jobban írnak, így nekem is egyre keményebben kell dolgoznom. Köszönöm mindenkinek, aki valaha is segített elásni egy tetemet. Köszönöm az alsó tagozatos tanáromnak, aki értékelte a furcsaságaimat. Köszönöm a felső tagozatos tanáromnak, aki szerint soha nem lesz belőlem senki, mert ez ösztönzött arra, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét, és arra, hogy beragasszam az íróasztalának a fiókját. Köszönet azoknak, akik szavaztak arról, hogy vajon írhatom-e azt, hogy „Később egy ponty a halálba szívatta” vagy inkább azt kellene írnom, hogy „Később egy ponty a halálba húzta”.{23} Köszönöm neked. Amiért az vagy, aki vagy. Csodálatosabb vagy az

enchiladánál és a cupcake-nél. Vagy az enchiladás cupckake-nél. Ami nem létezik, pedig már itt lenne az ideje.

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó www.kossuth.hu A kiadásért felel a Kossuth Kiadó vezetője. Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A mű eredeti címe Jenny Lawson: Furiously Happy: A Funny Book About Horrible Things Fletron Books, New York, 2015 Fordította Szép Krisztina Szerkesztette Veres Noel Borítóterv Philip Pascuzzo Borítófotó Maile Wilson ISBN 978-963-09-8698-4 © Jenny Lawson 2015 © Kossuth Kiadó 2016 © Hungarian translation Szép Krisztina 2016 Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com [email protected]

{1}

A szerkesztőm ragaszkodott hozzá, hogy tisztázzam, nincs 25 dolláros elrejtve a könyvben, amit már elmagyarázni is nevetséges, hiszen nem létezik 25 dolláros bankjegy. Ha pedig csak ezért vetted meg a könyvet, most egy életre megtanultad a leckét: ne add el a tehenedet holmi varázsbabért. Évekkel ezelőtt volt egy másik könyv is, amelyik ezt az elméletet magyarázta el, de szerintem az én megtévesztő példám sokkal izgalmasabb. Olyan ez, mint Az égig érő paszuly című mesének A szürke ötven árnyalataváltozata – csak kevesebb análgyönggyel. És paszullyal. {2}

„Into each life some rain must fall” – Ella Fitzgerald dalszövege. – A ford.

{3}

A kotyvasztár például éppen egy olyan szó, amit én alkottam. A kotyvaszt és a szótár szavakból kreáltam, eredetileg úgy akartam hívni, hogy képzelet alkotta, de aztán kiderült, hogy ezt a szót valaki már összekotyvasztotta. Ami amúgy rendben is van, mert a kotyvasztár sokkal viccesebben hangzik. {4}

Az én mentális betegségem nem olyan, mint a te mentális betegséged. Még akkor is, ha éppen ugyanazt a diagnózist kaptuk, több mint valószínű, hogy tökéletesen másképp éljük meg azt. Ez a könyv az én személyes, egyedi utam lenyomata. Ez nem egy oktatókönyv. Ha az volna, valószínűleg sokkal többe kerülne, kevesebb mocskos szót találnál benne, de legalábbis jóval kevesebb furcsa sztorit arról, hogy idegenek elküldik neked a vaginájuk fotóját e-mailben. És mint minden sztoriban, az az egy igazság marad, hogy a gyors autók, a megvadult medvék, a mentális betegségek és még az élet is a te szemszögedből teljesen másképp festenek. {5}

Ha így lenne, valószínűleg én már a halálom előtt elájulnék. Sőt, majdnem biztos, hogy a halálközeli állapot egyenlő a nem felébredéssel. Habár elég csábítóan hangzik az a lehetőség, hogy soha többé ne szenvedjek inszomniában, gondolom azért az sok mindent elárul rólam, hogy irigylem azokat, akik jobblétre szenderülnek. Nem mintha most készen állnék rá. Csak legalább jó tudni, hogy egyszer majd csak kialhatom magam végre. {6}

Victor elolvasta a fentieket, és azt mondja, ez úgy hangzik, mintha megenném a saját lábamat, ami persze nevetséges. Nem is értem, hogy miért kell nyilvánvalóvá tennem, de csak, hogy tisztázzuk, nem enném meg a saját lábamat. Az igazán barbár cselekedet lenne. Victor szerint más emberek lábát megenni sem igazán kóser, de nyilvánvaló, hogy én nem ennék lábfejet, hacsak nem etikus gazdaságban szüretelték. Akárcsak a bennszülött törzsek, akik tiszteletből megeszik a halottaikat. Azt nem utasíthatod vissza anélkül, hogy meg ne sértenéd a szokásaikat. „Ó, a sajtos lábfejed igazán istenien néz ki, de épp most ettem meg valaki nagymamáját, és dugig vagyok.” Na, ez az, amit senki sem fog elhinni. Bár őszintén szólva, kicsit azért izgat, milyen íze lehet az embereknek. A kannibálok szerint a disznóhúshoz hasonlítunk, az én totemállatom pedig a bacon, így valószínű, hogy ízletesek vagyunk. Sajnálom azokat a törzseket, akik kannibálok voltak, majd a keresztények miatt fel kellett hagyniuk az emberevéssel, mert az aztán igazán nagy szívás, hogy állandóan vágyakozol a gyerekkori kedvenc ételed után, de soha többet nem ehetsz olyat, mert többé nem menő megenni a nagybácsidat. Na, ez aztán a kielégíthetetlen sóvárgás. Nem mintha tudnám, hiszen még fodros kelt sem ettem soha. {7}

Most jöttem rá, hogy a lábjegyzetemben szó szerint lábról volt szó. Elképesztő. Adok is egy ötöst magamnak. Mindig van egy kis reménysugár, még akkor is, ha emberi lábakról van szó, amit azért nem ehetsz meg, mert allergiás vagy.

{8}

A legenda szerint George Washington kivágta az apja cseresznyefáját hatévesen, és amikor az apja rákérdezett, hogy mi történt a fával, zokogni kezdett, hogy ő nem tud hazudni, ezért elmondta, hogy ő vágta ki a fát. Az apja pedig ahelyett, hogy megbüntette volna, nagyon büszke volt a fiára, mert igazat mondott. – A ford. {9}

Az eredetiben marital aids: a szexuális segédeszközök finomkodó megnevezése. – A ford.

{10}

És íme, ez a harmadik előnye annak, ha antipszichotikumokat szedünk. Bármilyen marhaságot ráfoghatsz. Tisztára olyan, mint amikor a menstruációt hibáztatjuk. Kivéve, hogy ennek a menzesznek sosincs vége. És soha senki nem meri megkérdőjelezni, amit mondasz, mert egészségügyi fogyatékkal élsz. Egy ijesztő, félelemkeltő, valószínűleg veszélyes fogyatékkal. Plusz most már bűntudat nélkül használhatod a fogyatékkal élőknek fenntartott mosdót. MINDENKI CSAK NYERHET RAJTA. Na, ki kér sütit? {11}

Jó, igaz, tényleg nincs a házunkban hely arra, hogy egy zsiráffejet tároljunk, de van egy régi angol dekoratív utcai kandeláberünk az előkertben, amit már ki kellene cserélni, és arra gondoltam, hogy a helyére beállíthatnám a zsiráfot, és a szájából lóghatna ki a függőlámpa. Egész jól el tudom képzelni, ahogy ott állna nyugodtan és szótlanul, mint aki azt mondja az esetleges betörőknek: „Eszedbe se jusson, öcsi. Ez az én placcom.” Victor szerint inkább azt mondaná: „Köszöntelek téged, házaló ügynök. Minden szarságot megveszünk!” Emellett arra is rámutatott, hogy a kipreparált állatok megrohadnak az esővíztől, úgyhogy gyorsan eszembe véstem, hogy majd megkérem aput, fúrjon egy lyukat a zsiráf szájába, hogy oda beakaszthassam az esernyőt, így saját maga fölé tarthassa. Ugyanakkor ez így megakadályozná abban, hogy még a függőlámpát is a szájában tartsa, mert nevetségesen elfoglaltnak tűnne, de helyette talán kicserélhetnénk a szemét lézerfényekre. Vagy esetleg mozgásérzékelő lámpákra. Mert mi mástól éreznéd magad szívesen látott vendégnek, mint ha egy esernyőt tartó, lézerszemű zsiráf bámulna rád a bejáratnál. {12}

Az Aranyfürtöcske és a három medve című mesében, amikor Aranyfürtöcske megkóstolja a harmadik tál ételt, ezt mondja: „Ez így éppen jóóó.” {13}

Egy kitalált karakter a hetvenes években, az Egészség Bajnoka néven is ismert (the Superhero of Health), aki egészségügyi tanácsokat adott a nézőknek főként a testedzés, a tisztálkodás és a táplálkozás témakörében. {14}

Horton (Horton Hears a Who!) egy 2008-ban, a 20th Century Fox Animation által készített animációs film, mely Dr. Seuss azonos című, 1954-ben megjelent könyvén alapul. Horton, az elefánt különös hangra figyel fel, amely a levegőben úszó porszemről érkezik. Kiderül, hogy a porszemen egész város található, a maga mikroszkopikus méretű lakóival. {15}

Végül csak eszembe jutott, mi volt az az univerzális igazság (A világon nem minden pandamackó), de amikor elmondtam Victornak, egyáltalán nem értékelte: „ATYAÚRISTEN, HAJNALI HÁROM ÓRA VAN! EZÉRT KELTETTÉL FEL?”, és akkor bocsánatot kellett kérnem, mert nyilvánvalóan senki nincs felkészülve egy ekkora sokkolóan nagy igazságra, amikor még félig alszik. De Victor még másnap reggel sem volt elájulva a felfedezésemtől, és én próbáltam elmagyarázni, de váltig állította, hogy marhaságokat beszélek. De mégiscsak én lettem az, aki utoljára nevet, hiszen az én felismerésem az, amelyik megjelent egy könyvben, és ez aztán nem semmi!

{16}

Utalás Justin Timberlake Sexy back című dalára, amely így kezdődik: „I’m bringing sexy back.” – A ford. {17}

A helyesírás-ellenőrző folyamatosan azt mondja, hogy nem létezik olyan szó, hogy „hidromorfon”, szerinte inkább azt a szót keresem, hogy „hülye majom”. Én meg nem igazán értékelem azt, amire utalni szeretnél, helyesírás-ellenőrző. {18}

Az Oregoni Kocsiút, azaz az Oregon Trail az első számítógépes játékok egyike, a szereplők telepesek, akik végigutazzák Amerikát, és az út során számos nehézséggel kell megküzdeniük, köztük betegségekkel (például üszkösödés, vérhas stb.) Az nyert, aki eljutott a célig, és nem halt meg útközben valamelyik betegségben. {19}

agy csak egy levegőt szívni vele egy liftben. Vagy simogatni a haját, amíg alszik. Mindegy. Nem vagyok válogatós. {20}

Igazán felszabadító erről írni. Bár belátom, arra kevés az esély, hogy halott embert találjak egy nyilvános vécében, de arra még kevesebb, hogy egy olyan valaki, aki most vetette papírra a félelmeit arról, hogy hullát fog találni egy nyilvános vécében, tényleg hullát találjon egy nyilvános vécében. Vagyis ez a fejezet hatékonyan csökkenti az esélyemet, hogy ez bekövetkezzen. Viszont neked ezzel megnőttek rá az esélyeid. Sajnálom, de a statisztika ezt mutatja. Nem mintha azzal, hogy ezt megírtam volna, megakadályoznám, hogy emberek hajlanak meg a vécén. Emberek, nem én vagyok Jézus! Nem tudom feltámasztani a fürdőszobai tetemeket. Ezek az emberek még mindig ott vannak, és valakinek csak meg kell találnia őket. És mivel éppen most írtam róla, jó esély van arra, hogy ez a valaki nem én leszek, hanem te. Bár most, hogy belegondolok, mennyi az esélye annak, hogy te (aki épp most olvastad el, hogy pillanatnyi esélyeid szerint hullát találsz egy nyilvános vécében) tényleg találj egyet? Minden egyes mondattal egyre kevesebb, én azt mondom. Akárhogy is, segítek neked. Szívesen. Sőt, rá kellene venned a barátaidat és a családtagjaidat is, hogy elolvassák a könyvet, ezzel csökkentve az ő esélyüket is arra, hogy halottakat találjanak a nyilvános vécében. Mit meg nem teszünk azokért, akiket szeretünk! Hátrafogjuk a hajukat, ha hánynak, és megóvjuk őket a vécén ülő tetemektől. Azt javaslom, vegyél a szeretteidnek egy példányt ebből a könyvből, és írd bele ezt az ajánlást: „Ezt a könyvet azért vettem neked, hogy megóvjalak a fürdőszobai hulláktól. Mert szeretlek.” Pontosan tudni fogják, hogy őszintén gondolod. {21}

Tudom, úgy tűnik, túl sok oposszum szerepel ebben a könyvben, de ez egy önéletrajz, és nem igazán tudom megválogatni, hogy mi támadjon meg. Ha meg tudnám, akkor egy pingvinbébit választanék, mert azok nagyon lassú mozgásúak, és imádnivalók is. De akkor meg soha senki nem hinne nekem, hogy egy ilyen cuki állat rám támadt, és az meg faji megkülönböztetés. Pont, mint a hattyúk, akikről mindenki azt gondolja, hogy milyen kecsesek és elegánsak, és sosem ennének meg. A kör bezárult, én mondom. {22}

Hacsak nem úgy olvasol, hogy közben mókusokat pofozol. Akkor talán érdemes lenne felkeresned egy terapeutát. Ugyanakkor gratulálok, hogy egyszerre több mindent is tudsz csinálni. Én még arra sem vagyok képes, hogy beszéljek, miközben SMS-t írok. Tök őszintén? Irigyellek. És aggódom. Tedd már

le azt a szerencsétlen mókust! {23}

A kérdőív eredményei, ha esetleg érdekelne: 31 százalék: „Jézus atyaúristen! Nyakon váglak! A »húz« szinonimájára nem ilyenkor használjuk azt, hogy „szívat.” 23 százalék: „Használhatod azt, hogy »szívat«, de csak akkor, ha tájszólásban érted, és fel vagy készülve arra, hogy lesznek, akik ordítanak miatta.” 18 százalék: „Nem írhatnád azt, hogy a halálba rántotta?” 14 százalék: „Amíg nem írod azt, hogy »taszajtotta«, addig nekem mindegy.” 14 százalék: „Én soha nem használok semmilyen kifejezést helytelenül. Nem hiszem el, hogy beszívattál a csőbe.”

196