37 0 3MB
Nagyon ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem. Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve. Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.
GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nicola Yoon: Everything, Everything Delacorte Press, an imprint of Random House Children’s Books, a division of Penguin Random House LI.C, New York Ez a történet a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és események nem léteznek, illetve fiktíven jelennek meg. Ezeknek a valósággal való bármilyen egyezése a véletlen műve. Fordította: Szabó Luca A könyvet tervezte: Malum Stúdió
Copyright © Alloy Entertainment and Nicola Yoon, 2015 All rights reserved. Hungarian translation © Szabó Luca, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-406-210-3 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató
A férjemnek, David Yoonnak, aki megmutatta a szívemet. És gyönyörű, okos leányomnak, Pennynek, aki miatt még nagyobb lett.
„Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (Rónay György fordítása)
A FEHÉR SZOBA TÖBB KÖNYVET OLVASTAM már, mint te. Teljesen mindegy, mennyit olvastál, én még annál is többet, elhiheted. Bőven volt rá időm. A szobám teljesen fehér. Fehérek a falak, fehéren ragyognak a könyvespolcaim, és csak a könyveim gerince színes. Mindegyik könyvem vadonatúj és keményfedelű – az én kezembe nem kerülhet baktériumoktól hemzsegő antikvár példány. Mindegyik Odakintről érkezik hozzám, mégpedig vákuumcsomagolásban, és mindegyiket fertőtleníteni kell. Kíváncsi lennék arra a gépre, amelyik elvégzi ezt a munkát. Úgy képzelem, mindegyik könyv egy fehér szalagon utazik, és fehér robotkarok porolják, törlik, fújják le és sterilizálják minden elképzelhető módon, míg végül elég tiszta lesz ahhoz, hogy megérkezhessen hozzám. Amikor új könyvet kapok, első dolgom, hogy kicsomagoljam. Ehhez olló kell, és még így is sokszor letörik a körmöm. Második dolgom, hogy felírjam a nevemet a borító belső oldalára.
Ez a könyv Madeline Whittier tulajdona Nem tudom, miért csinálom ezt. Rajtam kívül csak az anyám van itt, aki sosem olvas, és az ápolónőm, Carla, akinek nincs ideje olvasni, mert azzal tölti a napját, Hogy azt figyeli, lélegzem-e még. Nagyon ritkán látogat meg bárki is, úgyhogy nincs kinek kölcsönadnom a könyveimet. Senkit sem kell emlékeztetni rá, hogy az a rég elfeledett könyv ott a könyvespolcán valójában az enyém. A MEGTALÁLÓ JUTALMA (kipipálandó)
Ez tart legtovább, és minden könyvnél kicsit átdolgozom. Van, hogy a jutalom szeszélyes: – Piknik velem (Madeline-nel) egy pollennel teli pipacsföldön, ahol liliom meg körömvirág is terem, és végtelenül terül el fölöttük a tiszta, kék, nyári égbolt. – Uzsonna velem (Madeline-nel) az Atlanti-óceán közepén egy világítótoronyban, vihar idején. – Könnyűbúvárkodás velem (Madeline-nel) Molokini mellett. Természetes környezetében figyeljük meg Hawaii-i állami halát, a humuhumunukunukuapua-át, avagy az ékfoltos Picasso-halat.
Vannak kevésbé személyes jutalmak is: – Látogatás velem (Madeline-nel) egy antikváriumba – Séta odakint velem (Madeline-nel) a sarokig és vissza.
– Rövid beszélgetés velem (Madeline-nel) a fehér szobámban, a fehér kanapémon. A témát te választod meg. És van, hogy a jutalom mindössze:
Én (Madeline).
SCID NAGYON RITKA, DE nagyon híres betegségben szenvedek. Súlyos kombinált immundefektusom van, ami miatt burokban kell engem tartani. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Bármi komoly rohamot válthat ki nálam. Akár az is, ha hozzáérek egy asztalhoz, amit előtte bizonyos kémiai anyagokat tartalmazó tisztítószerrel töröltek le. Akár egy parfüm is, egy egzotikus fűszer az ebédemben. Ezen dolgok egyike, összessége, vagy valami egészen más is rosszullétet okozhat. Senki sem tudja, pontosan mi váltja ki a rohamot, de a következményekkel mindenki tisztában van. Anyukám szerint csecsemőkoromban egyszer majdnem meghaltam. Úgyhogy a külvilágtól elzárva tengetem napjaimat. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve.
SZLNAPI KVNSÁG – FILM, PICTIONARY VAGY könyvklub? – kérdezi anyu, miközben megméri a vérnyomásomat. A kedvenc vacsora utáni programját, ami a Scrabble, nem sorolja fel. Amikor felnézek, látom, hogy nevet a szeme. – Scrabble – felelem. Anyu befejezi a pumpálást. Általában Carla, az ápolónőm szokta megmérni a vérnyomásomat és kitölteni a papírokat, de ő ma szabadnapos. Ma van a születésnapom, és ezt a napot mindig kettesben töltjük anyuval. A nyakába teszi a sztetoszkópját, és meghallgatja a szívverésemet. Mosolya helyét átveszi a komolyabb orvostekintet. A betegek ezt az arckifejezést látják leggyakrabban – kissé távolságtartó, komoly, aggodalmas. Vajon megnyugtatóan hat számukra? Gyorsan homlokon csókolom, hogy eszébe jusson, csak én vagyok az, a kedvenc betege, a lánya. Kinyitja a szemét, elmosolyodik, és megcirógatja az arcomat. Ha az ember olyan betegséggel születik, ami folyamatos ápolást igényel, akkor már egy orvos anyukával jár a legjobban. Tekintete azt üzeni, ő az orvos, és sajnos rossz hírt kell közölnie velem. – Ez a te napod. Miért nem játszunk inkább olyat, amiben van esélyed nyerni? Mondjuk Pictionaryt. Mivel azt alapvetően nem lehet ketten játszani, új szabályt találtunk ki hozzá. Az egyik ember rajzol, és a másik jófejségből mindent megtesz, hogy kitalálja. Ha kitalálja, a rajzoló kap pontot. Összeszűkítem a szememet.
– Scrabble-t játszunk, és ma én nyerek – közlöm magabiztosan, pedig esélyem sincs a győzelemre. Hosszú évek óta játsszuk már a saját változatunkat, a fonetikus Szkrebölt, és még sosem vertem meg benne anyut. Legutóbb egész közel jártam hozzá, de aztán az utolsó szónál földbe döngölt a VISZKI szóval, amiért ráadásul tripla pontot kapott. – Oké – csóválja a fejét szánakozva. – Amit csak szeretnél. – Lehunyja nevetős szemét, és a sztetoszkópra koncentrál. Délelőtt megsütjük a hagyományos születésnapi tortámatvaníliás piskóta vaníliás krémmel. Miután a piskóta kihűl, valószínűtlenül vékony krémréteggel vonom be. Mindketten a piskótát szeretjük jobban, nem a krémet. Díszítés gyanánt tizennyolc cukor százszorszépet rajzolok a torta tetejére. Kétoldalt fehér függönyt alkotok. – Tökéletes – szól elismerően anyu, aki a vállam fölött leskelődik. – Akár csak te. Felé fordulok. Szélesen, büszkén mosolyog rám, de a szeme könnyes. – Micsoda egy tragika vagy! – korholom, és némi cukormázat kenek az orrára. Ettől úgy nevet, hogy sír. Általában nem ilyen érzelgős, de a születésnapomon mindig örül is, meg sírdogál is. És ha ő örül meg sírdogál, akkor én is. – Tudom – tárja szét a karját. – Szánalmas vagyok. – Szorosan átölel, és csupa cukormáz lesz a hajam. A születésnapomon még nyilvánvalóbb, hogy beteg vagyok. Ennek az az oka, hogy ilyenkor kicsit megtorpanunk, és elgondolkodunk az idő múlásán. Újabb évet töltöttem el betegen, és reményem sincs rá, hogy valaha is meggyógyuljak. Újabb éven át maradtak ki az életemből azok a dolgok, amiket más tizenévesek átélnek – a gimi, az első csók, az első bál, az első szerelmi bánat, az első koccanásos baleset. Újabb év telt el úgy,
hogy anyu élete két dologból állt, a munkájából és a rólam való gondoskodásból. Más napokon ez valahogy kevésbé szembetűnő. Idén kicsit nehezebb, mint tavaly volt. Talán azért, mert ma tizennyolc éves lettem. Gyakorlatilag felnőtt. Most kellene kirepülnöm a fészekből, egyetemre mennem. Anyunak amiatt kellene aggódnia, milyen lesz az üres házban élni. De az SÓD miatt nem megyek sehová. Vacsora után csodaszép színes ceruzákat kapok tőle. Hónapok óta vágytam már rájuk. A nappaliban telepszünk le, törökülésben ülünk a dohányzóasztal mellett. Ez is a születésnapi rituálé része – meggyújt egy szál gyertyát a tortám közepén, én meg lehunyom a szememet, és kívánok, majd elfújom a lángot. – Mit kívántál? – kérdezi, amikor kinyitom a szememet. Igazából csak egyet kívánhatok, mégpedig azt, hogy valami csoda folytán meggyógyuljak, és szabadon kószálhassak odakint, mint egy vadállat, de ezt sosem kívánom, mert úgysem válik valóra. Ennyi erővel azt is kívánhatnám, hogy létezzenek hableányok, meg sárkányok és unikornisok. Inkább olyasmit kívánok, amire több esély van, és amitől kevésbé szomorodunk el anyuval. – Világbékét. HÁROM SZELET TORTÁVAL később elővesszük a fonetikus Szkrebölt. Nem nyerek. A közelébe sem kerülök. Anyu mind a hét betűjét felhasználja, és egy SZ betű mellé a következőt rakja le: pokaüp. Pokalipsz. – Az meg mi? – érdeklődöm. – A pokalipsz. Is – feleli csillogó szemmel. – Nem, anyu, erről szó sem lehet, erre nem kapsz pontot. – De. – Anyu, ahhoz még kéne egy A, meg egy I, és egy S. Szó sem lehet róla.
– Pokalipsz – érvel, és a betűkre mutat. – Teljesen jó. A fejemet rázom. – POKALIPSZ – ismétli meg nagyon lassan. – Jaj, istenem, veled nem lehet bírni! – emelem fel a kezemet megadóan. – Jól van, jól van, elfogadom. – Igeeen! – A levegőbe bokszol, nevet, és felírja a megszerzett pontokat. Ezzel eldőlt, hogy esélyem sincs nyerni. – Még mindig nem érted a játék lényegét – tájékoztat. – Az a kulcs, hogy meggyőzd a másikat. Még egy szelet tortát vágok magamnak. – De te nem meggyőztél engem – mutatok rá –, hanem csaltál. – Egyremegy – feleli, és mindketten nevetünk. – Majd holnap megversz Pictionaryben – vigasztal. Miután elveszítem a játékot, a kanapéra kuporodunk, és megnézzük a kedvenc filmünket, Az ifjú Frankensteint. Ez is a születésnapi rituálé része. Az ölébe hajtom a fejemet, és ő a hajamat simogatja. Ugyanazokon a poénokon nevetünk ugyanúgy, amelyeken és ahogyan hosszú évek óta minden alkalommal. Végül is nem rossz, ha így telik az ember tizennyolcadik születésnapja.
MINDIG UGYANAZ MÁSNAP REGGEL A FEHÉR kanapémon olvasok, amikor Carla megérkezik. – Feliz cumpleaños – csicsergi. Leengedem a könyvemet. – Gracias. – Hogy telt a szülinapod? – kérdezi, és ráérősen kipakolja az orvosi táskáját. – Jól. – Vaníliás torta volt? – érdeklődik. – Persze. – És Az ifiú Frankenstein? – Igen. – És megint veszítettél abban a játékban? – Elég kiszámíthatóak vagyunk, mi? – Ó, ne is törődj velem – nevet. – Csak irigykedem, amiért ilyen aranyosak vagytok a mamáddal. Átfutja anyu tegnapi feljegyzéseit, és új lapot vesz elő. – Én újabban alig látom Rosát. Rosa Carla tizenhét éves lánya. Carla szerint nagyon közel álltak egymáshoz, aztán közbejöttek a hormonok meg a fiúk. El sem tudom képzelni, hogy velem meg anyuval ilyesmi történjen. Carla leül mellém, és odanyújtom neki a karomat, hogy megmérhesse a vérnyomásomat. A könyvemre esik a pillantása. – Már megint a Virágot Algernonnak van soron? – kérdezi. – De az mindig megríkat. – Majd eljön a nap, amikor nem fog – jelentem ki. – Nem akarok lemaradni róla. A szemét forgatja, és megfogja a kezemet.
Jó kis fricska ez a válasz, és el is tűnődöm rajta, vajon igaz-e. Talán abban reménykedem, hogy egy napon, egyszer, valamikor majd minden megváltozik.
AZ ÉLET RÖVID™ MADELINE SPOILERES KÖNYVKRITIKÁI DANIEL KEYES: VIRÁGOT ALGERNONNAK Vigyázat, spoiler! Algernon egy egér, és a végén meghal.
IDEGENEK INVÁZIÓJA, MÁSODIK RÉSZ
ÉPPEN OTT TARTOK, hogy Charlie ráébred, az ő sorsa az egéréhez hasonlóan alakulhat, amikor dübörgést hallok odakintről. A képzeletemben azonnal megjelenik a világűr és egy hatalmas anyahajó, ami fölöttünk lebeg az égbolton. Megremeg a ház, reszketnek a polcokon a könyveim. Amikor elkezdődik a sípolás is, már tudom, mit hallok. Egy teherautót. Lehet, hogy csak eltévedt, de ezt csak azért akarom hinni, hogy megóvjam magamat a csalódástól. Lehet, hogy csak rossz sarkon fordult le, és valójában máshová tart. De aztán leáll a motor. Ajtók nyílnak és csukódnak. Eltelik egy pillanat, aztán még egy, majd vidám női hang csendül: – Üdv az új otthonunkban! Carla szigorú pillantást vet rám. Tudom, mire gondol. Már megint kezdődik.
MADELINE NAPLÓJA AUGUSZTUS 5.
A szomszéd család elköltözött. A kisfiú sírt. Elbújt a kertben, és homokot evett, de aztán az anyukája megtalálta, de nem kiabált vele, amiért megette a homokot, pedig máskor szokott. Most nagyon nagy csend van odakint. Éjjel azt álmodtam, hogy igazából nem is költöztek el, hanem elrabolták őket az idegenek. Engem azért nem vittek magukkal, mert beteg vagyok, és nekik csak egészséges emberek kellenek. Anyut is elrabolták, és Carlát meg a szomszéd családot is, és én teljesen magamra maradtam. A saját sírásomra ébredtem fel, és anyu bejött a szobámba, és befeküdt mellém az ágyba. Nem mondtam el neki, mit álmodtam, mert akkor elszomorodott volna. De Carlának elmondtam, és akkor átölelt.
BARÁTI ÜDVÖZLET – CARLA – SZÓLOK –, MOST nem úgy lesz, mint a múltkor. Már nem vagyok nyolcéves. – Ígérd meg nekem… – kezdi, de addigra én már az ablakban csüngök, és elhúzom a függönyt. Váratlanul ér az erős, kaliforniai napsütés. Nem készültem fel a látványára, ahogy forrón, fehéren izzik a fakó égbolton. Elvakít, de aztán lassan kitisztul a látásom. Fényfoltokat látok. Már ki tudom venni a teherautót és egy idősebb nő sziluettjét – ő az anya. Észreveszek egy idősebb férfit is, aki a teherautó platóján áll – ő az apa. Meglátom a lányt, aki valamivel fiatalabb nálam – ő a lányuk. Aztán meglátom őt. Magas, vékony, és talpig feketébe öltözött. Fekete a pólója, a farmerja, az edzőcipője és a kötött sapkája, ami alól nem lóg ki a haja. A bőre mézszínű a naptól, az arca merev és szögletes. Lepattan a teherautó platójáról, és úgy megy fel a feljárón, mintha rá máshogy hatna a gravitáció, mint a közönséges halandókra. Megáll, és félrehajtott fejjel nézi az új házát, mintha valami bonyolult rejtvényt látna. Észreveszem, hogy előre-hátra hintázik a talpán, aztán hirtelen futásnak ered, és vagy három méter magasra felfut a ház falára. Elkapja az egyik ablakpárkányt, és onnan csüng egy-két pillanatig, majd elengedi, és guggolásban ér földet. – Szép volt, Olly – ismeri el az édesanyja. – Nem megmondtam, hogy fejezd ezt be? – förmed rá az apja. A srác egyikükkel sem törődik, csak guggol. Az ablaküveghez nyomom a tenyeremet. Úgy elakadt a lélegzetem, mintha az előbb látott mutatványt magam csináltam volna. Előbb rá nézek, aztán a falra, aztán a párkányra, majd
megint rá. Már nem guggol, hanem engem bámul. Találkozik a tekintetünk. Eltöprengek azon, vajon mit láthat az ablakomban – valószínűleg egy idegen lányt talpig fehérben, aki őt figyeli. Rám mosolyog, és már nem is olyan merev, nem is olyan komoly az arca. Szeretnék visszamosolyogni rá, de annyira zavarba hozott, hogy csak egy homlokráncolásra futja tőlem.
A FEHÉR LÉGGÖMB AKKOR ÉJJEL AZT álmodom, hogy a ház velem együtt lélegzik. Amikor kifújom a levegőt, a falak összehúzódnak, mint egy lyukas léggömb, és összenyomnak. Amikor beszívom a levegőt, a falak eltávolodnak. Még egy lélegzetvétel, és az életem végre, végre felrobban.
A SZOMSZÉDOK MEGFIGYELÉSE AZ ANYUKÁJA NAPIRENDJE 6,35 Kijön a verandára egy gőzölgő bögrével a kezében. Kávé? 6,36 A házukkal szembeni üres telket nézi, miközben a bögréből kortyol valamit. Teát? 7,00 Visszamegy a házba. 7,15 Megint kijön a verandára. Csókkal búcsúzik a férjétől. Nézi, ahogy a férje elhajt a kocsival. 9,30 Kertészkedik. Megkeresi, megtalálja és kidobja az elhajigált csikkeket. 13,00 Kocsiba ül és elhajt. Intézendői vannak? 17,00 Könyörög Karának és Ollynak, hogy lássanak hozzá a ház körüli teendőknek, „még mielőtt apátok hazatér”. KARA, A HÚG NAPIRENDJE 10,00 Kicsattog a házból. Fekete bakancsot és bolyhos barna köntöst visel. 10,01 Megnézi az üzeneteket a mobilján. Jó sok üzenetet kap. 10,06 Három cigit is elszív a házukat a miénktől elválasztó kertben. 10,20 A bakancsa orrával gödröt ás, és beletemeti a csikkeket. 10,25-17,00 – SMS-ezik meg telefonálgat. 17,25 Ház körüli teendőket végez.
AZ APUKÁJA NAPIRENDJE 07,15Elmegy dolgozni 18,00 Hazaér 18,20 Kiül a verandára az első pohár itallal 18,30 Visszamegy a házba vacsorázni 19,00 Kiül a verandára a második pohár itallal 19,25 Harmadik ital 19,45 Üvölt a családjával 22,35 Befejezi az üvöltést. OLLY NAPIRENDJE Kiszámíthatatlan.
ÉN, A KÉM A CSALÁDJA OLLYNAK szólítja. Jó, az anyukája meg a húga. Az apja Olivérnek hívja. Főként őt szoktam figyelni. A szobája az emeleten van, szinte pontosan szemben az enyémmel, és szinte sosem ereszti le a redőnyt. Van, hogy délig alszik. Máskor már nincs a szobájában, mire én felébredek, és megkezdem a megfigyelést. Legtöbbször azonban kilenckor kel, kimászik az ablakon, és Pókembert megszégyenítő ügyességgel mászik fel a tetőre. Nagyjából egy órán át üldögél odafönt, aztán visszamegy a szobába. Akárhogy is szeretném, nem látom, mit csinál, amikor odabent van. Kevés bútora van, mindössze egy ágya meg egy komódja. Nem sok dobozzal érkezett a házba, de azokat sem pakolta még ki. Tornyot épített belőlük az ajtó mellett. Egyetlen poszter díszíti a falát, a Jump London című film plakátja. Rákerestem a filmre, és a parkourról szól, ami utcai gimnasztikát jelent, és megmagyarázza, hol tanulta Olly ezeket az őrületes mutatványokat. Minél tovább figyelem, annál inkább meg akarom ismerni.
MENTEUSE 1 ÉPPEN LEÜLTEM A VACSORAASZTAL mellé. Anyu szalvétát terít az ölembe, aztán vizet tölt nekem és Carlának. Nálunk különleges esemény a pénteki vacsora. Carla a munkaideje végeztével itt marad, és velünk eszik, nem a saját családjával. A péntek esti vacsorán minden francia. A szalvéták fehér anyagból készültek, és Bourbon liliomokat hímeztek rájuk. Az evőeszköz régi, francia és díszes. Még az Eiffel-tornyot formázó só- és borsszórónk is van. A menü összeállításánál természetesen figyelembe kell venni az allergiáimat. Anyu minden héten cassoulet-t főz, ami egy francia gulyásétel, és csirkéből, kolbászból, kacsából meg fehérbabból készül. Amíg élt, apunak ez volt a kedvenc étele. Anyu különleges változatban készíti el, csak fehérbab és csirkealapié van benne. – Madeline – szól anyu –, Mr. Watermantől úgy tudom, késésben vagy az építészeti projekteddel. Minden rendben van, kislányom? Meglep a kérdése. Tudom, hogy késésben vagyok, de mivel még sosem késtem, eddig nem tűnt fel, hogy anyu erre is odafigyel. – Túl nehéz a feladat? – érdeklődik összevont szemöldökkel, miközben szed nekem a cassoulet-ből. – Keressek neked másik tanárt? – Oui, non, et non – felelem. – Minden rendben. Holnap beadom a projektet, megígérem. Csak kicsit kifutottam az időből.
1Hazug (francia)
Bólint, majd vág nekem egy szeletet a bagettből, és meg is vajazza. Érzem, hogy szeretne kérdezni még valamit. Még azt is tudom, mi az a kérdés, és hogy fél a válaszomtól. – Ez az új szomszédok miatt van? Carla sokatmondó pillantást vet rám. Még sosem hazudtam anyunak, mert még sosem volt rá okom. Azt sem tudom, hogyan kell csinálni. De valami azt súgja, most meg kell tennem. – Csak túl sokat olvasok mostanában. Tudod, mennyire be tud szippantani egy jó könyv – felelem olyan megnyugtatóan, ahogy csak tőlem telik. Nem akarom, hogy aggódjon. Így is eleget idegeskedik miattam. Hogy mondják franciául, hogy hazug? – Nem vagy éhes? – kérdezi anyu néhány perccel később. A homlokomhoz érinti a kezét. – Nem vagy lázas – állapítja meg, de nem veszi el rögtön a kezét. Éppen felelni akarok, amikor megszólal a csengő. Ez olyan ritka esemény, hogy nem is tudom mire vélni. Megint csengetnek. Anyu és Carla egyszerre pattannak fel. Harmadszor is csengetnek. Minden ok nélkül elmosolyodom. – Kinyissam, asszonyom? – kérdezi Carla. Anyu legyint. – Maradj itt! – fordul hozzám. Carla mögém áll, és a vállamra teszi a kezét. Tudom, hogy itt kellene maradnom, mert ezt várják tőlem. Még én is ezt várom magamtól, de ma valahogy képtelen vagyok rá. Tudnom kell, ki az, akkor is, ha csak egy eltévedt turista. Carla megérinti a felkaromat. – A mamád azt kérte, maradj bent. – De miért? Csak túlfélt. Amúgy sem enged be senkit, az biztos. Carla elenged, de szorosan követ az előszobába.
A bejárati ajtó egy apró, hermetikusan lezárt helyiségbe, a légkamrába nyílik. Szellőzésmentes, így semmiféle veszély nem szivároghat be a házba, amikor nyitva van a bejárati ajtó. A fülemet a falára tapasztom. Eleinte semmit sem hallok a légszűrő zúgásától, de aztán megüti a fülemet egy hang. – Anyukám küldi ezt a kuglófot. – Mély, bársonyos, vidám hang. Azzal vagyok elfoglalva, hogy elképzeljem, hogyan nézhet ki egy kuglóf, amikor leesik, hogy ki áll az ajtóban. Olly.
– Anyukám kuglófjáról azt kell tudni, hogy nem annyira jó. Egyenesen szörnyű. Gyakorlatilag ehetetlen, és nagyjából elpusztíthatatlan. Ezt csak úgy magunk közt mondom. Most egy másik hangot is hallok. Egy lányét. A testvére is itt van? – Ahányszor új helyre költözünk, mindig kuglófot süt a szomszédoknak. – Értem. Micsoda meglepetés! Nagyon kedves. Kérlek, köszönjétek meg neki a nevemben! Kizárt, hogy a kuglóf alapos ellenőrzésen esett volna át, és szinte érzem, ahogy anyu megpróbálja ezt úgy tálalni, hogy ne kelljen a betegségemről beszélnie. – Viszont sajnálom, de nem fogadhatom el. Egy pillanatnyi döbbent csend következik. – Akkor most vigyük vissza? – hitetlenkedik Olly. – Hát, ez jó nagy bunkóság – közli Kara. Egyszerre dühös és rezignált, mintha számított volna a visszautasításra.
– Nagyon sajnálom – szabadkozik anyu. – Bonyolult ügy. Igazán nagyon sajnálom, mert nagyon kedves gesztus részetekről és anyukátok részéről. Mondjátok meg neki, hogy köszönöm! – Itthon van a lánya? – kérdezi jó hangosan Olly, mielőtt még anyu becsukhatná az ajtót. – Szeretnénk, ha körbevezetne minket a környéken. Felpörög a szívem, olyan, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Most komolyan utánam érdeklődik? Még soha egyetlen idegen sem jött ide csak úgy, hogy engem meglátogasson. Anyun, Carlán és a tanáraimon kívül szinte senki sem tud a létezésemről. Persze az interneten létezem. Ott vannak barátaim, és a Tumblrön szoktam írni könyvkritikákat, de az nem ugyanaz, mint amikor valakit egy kuglóf társaságában meglátogat egy idegen fiú. – Sajnálom, de azt nem lehet. Isten hozott benneteket, és még egyszer köszönöm. Bezáródik a bejárati ajtó, és én az előszobában várom anyut. Még egy kicsit a légkamrában kell maradnia, amíg a légszűrők megtisztítják a kintről beáramlott levegőt. Egy percen belül bejön a házba, de nem vesz észre rögtön. Lehunyt szemmel, kissé lehajtott fejjel áll. – Sajnálom – mondja, amikor felnéz. – Semmi baj, anyu, ne aggódj! Ezredszer is átérzem, mennyire nehéz neki a betegségem. Én csak ezt a világot ismerem, amiben élek, de anyunak előttem ott volt a bátyám és apu. Utazott, focizott, normális élete volt, és nem kellett napi tizennégy órát egy buborékba zárva töltenie a beteg tinilányával. Átölelem, és ő visszaölel. Percekig így maradunk. Neki sokkal nehezebb elviselni a csalódást, mint nekem. – Jóvá fogom ezt tenni – ígéri. – Nincs mit jóvátenni. – Szeretlek, drágám.
Visszaballagunk az ebédlőbe, és gyorsan, csendben fejezzük be a vacsorát. Carla hazamegy, anyu pedig megkérdezi, akarom-e megverni Pictionaryben, de azt felelem, halasszuk el a programot. Nincs most hozzá kedvem. Inkább felmegyek a szobámba, és azon tűnődöm, milyen íze lehet a kuglófnak.
PIECE DE REJECTION 2 AMINT VISSZAÉREK A SZOBÁMBA, az ablakhoz rohanok. Az apa hazaért a munkából, és valami baj lehet, mert minden másodperccel egyre jobban feldühíti magát. Kitépi a kuglófot Kara kezéből, és hozzávágja Ollyhoz, de Olly túl gyors, túl kecses. Félreugrik, és a süti a földre pottyan. Furcsa, de sértetlen marad, csak a tányér törik darabokra. Az apa ettől még idegesebb lesz. – Feltakarítod. Most azonnal feltakarítod! Azzal beront a házba. Az anya utána siet. Kara a fejét rázza, és mond valamit Ollynak, aki ettől kicsit összegörnyed. A srác csak áll ott, és percekig nézi a kuglófot. Bemegy a házba, és egy seprűvel meg egy lapáttal tér vissza. Sokkal lassabban söpri össze a tányér maradványait, mint szükséges lenne. Miután végez, felmászik a tetőre, és magával viszi a kuglófot is. Csak egy órával később tűnik el a szobájában. A szokásos helyemen, a függöny mögött rejtőzöm, de hirtelen azon veszem észre magam, hogy már nem is akarok elbújni. Felkapcsolom a villanyt, aztán visszamegyek az ablakhoz. Felesleges is lenne mély levegőt vennem, úgysem segít. Elhúzom a függönyt, és azzal szembesülök, hogy Olly az ablakánál áll, és engem néz. Nem mosolyog. Nem is integet. Csak felnyúl, és leengedi a rolót.
2
Egy kis visszautasítás (francia)
TÚLÉLÉS – MEDDIG AKARSZ MÉG búslakodni? – érdeklődik Carla. – Egész héten ilyen vagy. – Nem búslakodom – tiltakozom, pedig egy kicsit igen. Olly visszautasításától újra kislánynak érzem magam. Eszembe juttatta, miért döntöttem úgy, hogy többé nem foglalkozom a világgal. Nehéz visszatérni a megszokott kerékvágásba, amikor behallatszanak a külvilág hangjai. Olyan dolgok tűnnek fel, amelyekre eddig sosem figyeltem oda. Hallom, ahogy a szélben susognak a falevelek. Hallom, ahogy reggelente pletykálnak a madarak. Látom, ahogy a nap fénye kis háromszögekben bekúszik a szobámba, és lassan áthalad rajta. Onnan lehet tudni, mennyi az idő, hogy hol tartanak ezek a formák. Hiába igyekszem kizárni a világot, ha az makacsul be akar jönni. – Most már napok óta ugyanazt az öt oldalt olvasod abban a könyvben – biccent A legyek ura felé Carla. – Hát, borzasztó egy könyv. – Úgy tudtam, klasszikus. – Akkor is szörnyű. A fiúk többsége rettenetes, és csak a vadászatról beszélnek, meg arról, hogy malacot akarnak ölni. Én még életemben nem kívántam ennyire a szalonnát. Carla nevet, de nem őszinte a vidámsága. Leül mellém a kanapéra, és az ölébe veszi a lábamat. – Mondd el nekem, mi van! – kéri. Leteszem a könyvet, és behunyom a szememet. – Csak jó lenne, ha elmennének innen – vallom be. – Előtte könnyebb volt. – Mi volt könnyebb? – Nem tudom. Az, hogy én én vagyok. Az, hogy beteg vagyok.
Megszorítja a lábamat. – Hallgass ide! Látom ám, hogy nyomaszt ez az új helyzet, de tudom, hogy megküzdesz vele. – Én nem vagyok ebben olyan biztos. – Az nem baj, én mindkettőnk helyett is biztos vagyok benne. Tizenöt évet töltöttünk el együtt ebben a házban, úgyhogy tudom, miről beszélek. Amikor idejöttem, eleinte azt gondoltam, csak idő kérdése, mikor leszel depressziós. És ott volt az a nyár, amikor nagyon közel kerültél hozzá, de nem hagytad magad. Minden egyes nap felkelsz, és tanulsz valami újat. Minden egyes napban megtalálod az örömöt. Minden egyes nap mosolyogsz rám. Jobban aggódsz anyukád miatt, mint magad miatt. Szerintem Carla még soha életében nem beszélt ennyit egyszerre. – Az én Rosám – folytatja, de aztán elhallgat. Hátradől, becsukja a szemét, és valami olyan érzelem ül ki az arcára, amit nem értek. – Az én Rosám tanulhatna tőled. Neki mindene megvan, amit csak megadhatok neki, mégis úgy érzi, hogy nincs semmije. Elmosolyodom. Carla ugyan panaszkodik a lányára, de biztosra veszem, hogy teljesen elkényezteti. Carla kinyitja a szemét, és bármi volt is az az érzelem, eltűnik az arcáról. – Látod, megint mosolyogsz. – Gyengéden a lábamra csap. – Az élet nehéz, kincsem. De mindenki megoldja valahogy.
AZ ÉLET RÖVID™ MADELINE SPOILERES KÖNYVKRITIKÁI
WILLIAM GOLDING: A LEGYEK URA Vigyázat, spoiler! A fiúk vadállatok.
ELSŐ KAPCSOLATFELVÉTEL KÉT NAP MÚLVA már nem búslakodom. Egyre sikeresebben rekesztem ki a tudatomból a szomszédok létezését. Roppanást hallok kintről. A kanapén ülök, és még mindig A legyek urá-val szenvedek. Hála az égnek már közel a vége. Ralph a tengerparton várja a kegyetlen halált. Annyira szeretném, hogy elfogyjon a történet, és végre valami mást, valami vidámabbat olvashassak, hogy nem foglalkozom a hanggal. Percekkel később megint koppanást hallok. Ez most hangosabb, mint az előző. Leteszem a könyvet, fülelek. Gyors egymásutánban megérkezik a harmadik, a negyedik és az ötödik is. Valami veri az ablakomat. Jégeső lenne? Még mielőtt végiggondolhatnám, mit teszek, felpattanok, és máris az ablaknál vagyok. Félrehúzom a függönyt. Olly ablaka nyitva áll, a redőnyt felhúzta, de nem ég a lámpája. Az elpusztíthatatlan kuglóf a párkányon üldögél, mégpedig ragasztott szemekkel, és engem bámul. Megremeg, aztán előredől, mintha azt próbálná felmérni, mennyire van magasan. Visszahúzódik, és tovább remeg. Ollyt keresem a tekintetemmel a sötét szobában, amikor a kuglóf a mélybe veti magát. Elakad a lélegzetem. Ez öngyilkos lett? A nyakamat nyújtogatom, szeretném látni, mi lett vele, de túl sötét van. Akkor egy fénycsóva irányul rá. Hihetetlen, de semmi baja. Mégis, miből készült ez az izé? Azt hiszem, jobb is, hogy nem ettünk belőle. Kialszik a fény, de amikor felkapom a fejemet, még éppen látom, ahogy Olly feketébe burkolt karja behúzza az ablakon az elemlámpát. Még maradok néhány percig, figyelek, várom, hogy Olly visszajöjjön. De nem jön.
MÁSODIK ESTE ÉPPEN ELHELYEZKEDEM AZ ágyban, amikor megint kezdődik a kopogás. Eltökélem, hogy nem foglalkozom vele. Bármit is akar Olly, úgysem tehetem meg. Akkor már könnyebb, ha nem is tudok róla. Akkor este nem megyek oda az ablakhoz, sőt másnap sem.
NEGYEDIK ESTE NEM BÍROM TOVÁBB. Kikukucskálok a függöny mögül. A kuglóf az ablakpárkányon üldögél, és csupa kötés meg sebtapasz szegény. Ollynak nyoma sincs.
ÖTÖDIK ESTE A KUGLÓF AZ ablak melletti asztalon ül. Egy martinispohárban zöld lötty, mellette egy doboz cigi és egy gyógyszeres üvegcse, amin egy koponya meg két keresztbe tett csont díszeleg. Újabb öngyilkossági kísérlet? Olly sehol.
HATODIK ESTE A KUGLÓF EGY fehér lepedőn fekszik. Fölötte egy vállfáról fejjel lefelé lóg egy vizespalack, amit egy cső köt össze a kuglóffal. Mint az infúzió csöve. Olly végre előkerül – fehér kabátot visel, és sztetoszkópja is van. A homlokát ráncolja, és a kuglóf szívverését hallgatja. Nevetnem kell, de uralkodom magamon. Olly felnéz, és nagy komolyan csóválja a lejét. Elhúzom a függönyt, és elnyomok egy mosolyt.
HETEDIK ESTE MEGÍGÉREM MAGAMNAK, HOGY nem fogok kinézni, de az első koppanásra máris az ablakban vagyok. Ollyn fekete fürdőköpeny van, a nyakában túlméretezett ezüstkereszt lóg. Feladja a kuglófnak az utolsó kenetet. Nem tudom tovább türtőztetni magamat. Csak nevetek és nevetek. Rám néz, és visszamosolyog. Elővesz a zsebéből egy fekete filcet, és a következőt írja az ablakára:
ELSŐ KAPCSOLATFELVÉTEL, MÁSODIK RÉSZ Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Tárgy: Hahó Elküldve: június 4., 20:03 Hahó! Kezdjük a bemutatkozással! Én Madeline Whittier vagyok, de ezt már biztos kitaláltad az e-mail címemből. Téged hogy hívnak? Madeline Whittier Ui.: Nem kell bocsánatot kérned. Uui: Miből van az a kuglóf? Feladó: [email protected] Címzett: Madeline F. Whittier. [email protected] Tárgy: RE: Hahó Elküldve: június 4., 20:07 rémes egy kém vagy te, madeline whittier, ha még a nevemet sem tudtad kideríteni, a húgommal szerettünk volna találkozni veled múlt héten, de anyukád nem engedte, fogalmam sincs, miből van a kuglóf, talán kőből. Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Tárgy: RE: RE: Hahó Elküldve: június 4., 20:11
Szia! Ez a kuglóf receptje: 3 bögre cementkeverék 1 1/4 bögre finomra darált fűrészpor 1 bögre kavics (ha különböző méretűek, még izgalmasabb lesz a süti) 1/2 teáskanál só 1 bögre ragasztó 2 szelet sótlan vaj 3 teáskanál hígító 4 nagy tojás (szoba-hőmérsékletű) ELKÉSZÍTÉS A sütőt előmelegítjük 350 fokra. Kivajazzuk a sütőformát. 1. Egy közepes méretű tálban összekeverjük a cementkeveréket, a sót és a kavicsot. 2. Egy nagy tálban összekeverjük a vajat, a ragasztót, a hígítót és a tojásokat. Vigyázzunk, ne verjük túl keményre! 3. A száraz hozzávalókat lassan adagoljuk. 4. Belekanalazzuk a vajat a tésztába. 5. Addig sütjük, amíg a tűpróba után a tűt már nem tudjuk kihúzni a tésztából Rácsra tesszük és kihűtjük. A bevonathoz: 1. A fűrészport annyi vízzel keverjük össze, hogy sűrű, de még folyékony állagú anyagot kapjunk. 2. A rácsot, amin a süteményt kihűtöttük, sütőpapírra tesszük. (A könnyebb takarítás érdekében.) 3. A bevonatot a süteményre csurgatjuk, és tálalás előtt hagyjuk megkötni. (0 főre) Madeline Whittier Ui.: Nem is vagyok kém!
ELSŐ KAPCSOLATFELVÉTEL, HARMADIK RÉSZ
Szerda, 20:1 5 Olly: akartam válaszolni, de már nem voltál fent. nagyon röhögtem a recepteden, szerinted volt már olyan kém a történelemben, aki bevallotta, hogy ő kém? szerintem nem volt. olly vagyok, és örülök, hogy megismertelek. Olly: amúgy mit jelent a nevedben az „f”? Madeline: Furukawa. Anyukám harmadik generációs japán amerikai. Félig japán vagyok. Olly: és a másik feled? Madeline: Afroamerikai. Olly: van valami beceneved, madeline furukawa whittier, vagy szólítsalak madeline furukawa whittiernek? Madeline: Nincs becenevem, mindenki Madeline nek hív. Anyu néha kicsimnek meg drágámnak. Az számít? Olly: nem, dehogy számít, senki sem hív m-nek, maddynek, madnek vagy maddy-mad-mad-madnek? akkor majd én választok neked becenevet. Olly: barátok leszünk. Csütörtök. 20:19 Madeline: Ha már barátok teszünk, lenne néhány kérdésem. Honnan származol? Miért van mindig rajtad a sapkád? Fura formájú a fejed? Miért csak fekete cuccokban jársz? Kapcsolódó kérdés: Tudsz róla, hogy más színű ruhákat is gyártanak? Ha szeretnéd, tudok tanácsokat adni. Mit csinálsz a tetőn? Mi az a tetoválás a jobb karodon? Olly: lenne néhány válaszom, mindenfelé éltünk már, de főleg a keleti parton, mielőtt ide költöztünk, leborotváltam a
hajamat, (ez csúnya baklövés volt.) igen. halálosan szexi vagyok feketében, igen. nem kell, koszi, semmit, vonalkód Madeline: Mi bajod a nagybetűkkel meg a normális központozással? Olly: ki mondta hogy bajom van velük Madeline: Most mennem kelt. Bocsi! Péntek, 20:34 Olly: na mennyire vagy büntetésben? Madeline: Nem vagyok büntetésben. Miből gondoltad ezt? Olly: hát valami miatt nagyon sietősen léptél ki tegnap, gondolom, anyukád rád szólt, hidd el, nekem nem tudsz újat mondani a büntetésekről, és sosem jössz ki a házból, amióta ide költöztünk, egyszer sem láttalak az utcán. Madeline: Ne haragudj, nem tudom, mit mondjak erre. Nem vagyok büntetésben, de nem mehetek ki a házból. Olly: nagyon titokzatos, szellem vagy? aznap, amikor megérkeztünk, és megláttalak, arra gondoltam, ilyen az én formám, hogy a szomszédban lakó szép lány nem is él. Madeline: Először kém vagyok, most meg már szellem! Olly: nem vagy szellem? akkor mesebeli királylány, melyikük? hamupipőke? ha kijössz a házból, tökké változol? Olly: vagy aranyhaj? elég hosszú hozzá a hajad, engedd le, én meg felmászom és megmentelek Madeline: Szerintem az teljesen praktikátlan és fájdalmas, nem? Olly: igen. akkor nem hamupipőke és nem is aranyhaj. marad hófehérke. a gonosz mostohád megátkozott, ezért nem mehetsz ki a házból, és a világ sosem tudja meg, milyen szépséges vagy Madeline: Az én történetem nem így van. Tudtad, hogy az eredeti mesében nem is gonosz mostoha, hanem gonosz
édesanya szerepelt? El tudod te ezt képzelni? Amúgy törpék sem voltak. Érdekes, nem? Olly: egyáltalán nem Madeline: Nem vagyok királylány. Madeline: És nem kell megmenteni. Olly: az jó, mert én sem vagyok herceg Madeline: Szerinted szép vagyok? Olly: mesebeli szellem-kémkirálylányhoz képest? persze Szombat, 20:01 Olly: hogyhogy csak 8-kor jössz fel? Madeline: 8 előtt nem szoktam egyedül lenni. Olly: egész nap van veled valaki? Madeline: Lehetne, hogy ne beszéljünk erről? Olly: ez egyre furcsul madeline whittier Vasárnap, 20:22 Olly: tudok egy játékot, gyors ötös kedvencek, könyv szó szín bűn ember Olly: gyerünk már gyerünk már. gépeljél már gyorsabban, te lány. ne gondolkozz csak gépelj Madeline: Hű. A kis herceg. Ubikvitás. Akvamarin. Nincsenek bűneim. Az anyukám. Olly: mindenkinek vannak bűnei Madeline: Nekem nincsenek. Miért? Neked mennyi van? Olly: ahhoz elég, hogy kedvencet tudjak választani Madeline: Oké, te jössz. Olly: a lista marad? Madeline: Igen. Olly: a legyek ura, thriller, fekete, ezüst evőeszközt lopni, a húgom Madeline: Uhh, A legyek ura? Mostantól nem tehetünk barátok. Förtelmes az a könyv. Olly: mi olyan förtelmes benne?
Madeline: Minden! Olly: csak azért nem szereted, mert igaz Madeline: Mi igaz? Ha magunkra lennénk utalva, megölnénk egymást? Olly: igen Madeline: Te tényleg ezt gondolod? Olly: igen Madeline: Hát, én nem. Nagyon nem. Madeline: Tényleg szoktál ezüst evőeszközt lopni? Olly: ha látnád a kanálgyűjteményemet… Olly: mit csináltál, hogy ilyen sokáig vagy büntetésben? Madeline: Nem vagyok büntetésben, és nem akarok erről beszélni. Olly: valami srác van a dologban? Olly: felcsináltak? van pasid? Madeline: Jézusom, te hülye vagy! Nem vagyok terhes, és nincs pasim. Milyen lánynak nézel te engem? Olly: titokzatosnak Madeline: Te egész nap azt hitted, hogy terhes vagyok? Madeline: Igen? Olly: átsuhant az agyamon egyszer-kétszer vagy tizenötször Madeline: Hihetetlen. Olly: nem érdekel, van-e barátnőm? Madeline: Nem. Kedd, 20:18 Madeline: Szia Olly: helló Madeline: Nem tudtam, feljössz-e ma. Jól vagy? Olly: aha Madeline: Mi történt? Miért volt ennyire dühös? Olly: nem tudom mire gondolsz Madeline: Az apukádra, Olly. Miért volt olyan dühös?
Olly: neked is vannak titkaid, nekem is Madeline: Oké. Olly: oké Szerda, 3:31 Olly: nem tudsz aludni? Madeline: Nem. Olly: én sem. gyors ötös kedvencek film kaja testrész tantárgy Madeline: Ez csak négy. Amúgy is túl késő van ehhez. Képtelen vagyok gondolkodni. Olly: én várok Madeline: Büszkeség és Balítélet, a BBC-féle változat, pirítós, kéz, építészet Olly: jézusom, van olyan lány ezen a bolygón, aki nem szerelmes mr. darcyba? Madeline: Minden lány szerelmes Mr, Darcyba? Olly: viccelsz? még a húgom is szerelmes belé, pedig ő nem szeret senkit. Madeline: Csak szeret valakit! Téged biztos szeret. Olly: mi olyan csodálatos darcyban? Madeline: Komolytalan a kérdés. Olly: darcy egy sznob Madeline: De fejlődőképes, és a végén rájön, hogy az ember jelleme fontosabb, mini a társadalmi helyzete! Hajlandó megtanulni azt, amire az élet tanítja! Amúgy meg teljesen szívdöglesztő, nemes, gondolkodó, költői és sötét a haja. Azt említettem, hogy szívdöglesztő? És mindennél jobban szereti Elizabeth-et. Olly: hm Madeline: Igen. Olly: én jövök? Madeline: Csak rajta.
Oily: Godzilla, pirítós, szem, matek, várjál, a testrész magadon vagy máson számít? Madeline: Mit tudom én! Ez a te listád. Olly: ja tényleg, na jó, maradok a szemnél Madeline: Milyen színű a szemed? Olly: kék Madeline: Kicsit pontosabban, légyszi! Olly: jézusom, nők. óceánkék Madeline: Atlanti vagy Csendes? Olly: atlanti, és a tiéd? Madeline: Csokibarna. Olly: kicsit pontosabban, légyszi Madeline: 75%-os kakaóvajsötét csokibarna Olly: hehe, az szép Madeline: Ez akkor is csak négy kérdés volt. Kéne még egy, Olly: átengedem a lehetőséget Madeline: Versforma. Olly: ezek szerint szerinted van kedvenc versformám Madeline: Nem vagy primitív. Olly: limerick Madeline: Primitív vagy. Vegyük úgy, hogy nem mondtál semmit! Olly: mi a baj egy jó limerickkel? Madeline: A jó limerick már önmagában is ellentmondás. Olly: mi a te kedvenced? Madeline: Haiku. Olly: a haiku szörnyű! az csak egy nem túl vicces limerick Madeline: Akkor primitívből visszaminősítelek eretnekké. Olly: értettem Madeline: Oké. Aludnom kellene. Olly: oké nekem is
Csütörtök, 20:00 Madeline: Nem hittem volna, hogy a matek a kedvenc tárgyad. Olly: miért? Madeline: Nem tudom. Épületekre mászkálsz fel, és átugrálsz dolgokat. A legtöbb ember vagy agyban erős. vagy testben, de egyszerre mindkettőben nem. Olly: akkor most azt mondod, hogy szerinted hülye vagyok, csak kedvesebben? Madeline: Nem! Úgy értem… Nem is tudom, hogy értem. Olly: úgy érted, túl szexi vagyok ahhoz, hogy jó legyek matekból. semmi gáz. más is mondta már Madeline: … Olly: csak gyakorolni kell, mint minden mást. két gimivel ezelőtt benne voltam a matlétikai csapatban, csak szólok, segítség kell valószínűség-számításban vagy statisztikában? én vagyok az embered. Madeline: Nem! Olly: de! Madeline: Annyira szexi vagy, Olly: iróniát érzékelek. Madeline: Nem! Olly: de! Madeline: Akkor a helyi gimiben is matléta leszel? Olly: nem valószínű Olly: apám miatt abba kellett hagynom, azt mondta, csináljak valami férfiasabbat, mondjuk focizzak Madeline: Te focizol? Olly: nem. a matlétikai csapatból kivett, de hiába erősködött, az edző nem vett be a focicsapatba a szezon közepén, ennyiben maradtunk Madeline: És ha most megint felhozza?
Olly: kicsit nehezebb már velem fölényeskedni, mint két éve Olly: most már gonoszabb vagyok, meg nagyobb is Madeline: Szerintem nem vagy gonosz. Olly: nem ismersz még eléggé Péntek, 3:03 Madeline: Már megint ébren vagy. Olly: aha Madeline: Tudom, hogy nem akarsz erről beszélni. Olly: és mégis Madeline: Láttam, mi történt ma. Anyukád jól van? Olly: jól van. nem ez volt az első alkalom, és nem is az utolsó Madeline: Jaj, Olly! Olly: légyszi ne jaj ollyzz itt nekem Olly: mondj valamit, bármit, valami vicceset Madeline: Oké. Mi történik a Porschéval a baleset után? Olly: mi? Madeline: Por se lesz belőle! Madeline: Hahó! Olly: jézusom, ez nem jó vicc. Madeline: Azért mosolyogtál. Olly: igen ez igaz Olly: koszi Madeline: Szívesen, máskor is. Szombat, 20:01 Olly: ha jól sejtem, a sulikezdés előtt nem találkozhatunk személyesen Madeline: Én nem járok suliba. Olly: mármint nem a helyi suliba jársz? akkor hová? Madeline: Mármint nem járok iskolába. Neten keresztül tanulok Olly: miért?
Madeline: Erről nem nagyon beszélhetek. Olly: ne már. valamit mondjál már! Madeline: Szeretném, hogy barátok maradjunk. Nem akarom, hogy sajnálj. Olly: mondd már el! attól még barátok maradunk Madeline: Beteg vagyok. Olly: mennyire? Madeline: Nagyon. Annyira, hogy nem mehetek ki a házból. Olly: jézusom Olly: meg fogsz halni? Madeline: Egyelőre nem. Olly: de hamarosan igen? Madeline: Ha kimegyek az utcára, akkor igen. Olly: oké Olly: még mindig barátok vagyunk, és nem sajnállak Madeline: Köszönöm. Olly: hogy megy akkor nálad a suli? Madeline: Skype-on keresztül. Van házim. Írok dolgozatokat, kapok jegyeket. Egy csomó ember tanul ugyanígy otthon. Olly: hm. menő Olly: feltűnt már neked, hogy egy csomó ember, aki bejut az országos helyesírási verseny döntőjébe, otthon tanul? Madeline: Ez meg nem tűnt fel. Olly: pedig így van Olly: jó lenne találkozni Madeline: Jó lenne. Madeline: Oké, most mennem kell, Olly: akkor menj Olly: még itt vagy? Madeline: Igen. Olly: gyere az ablakhoz Madeline: Most? Hálóingben vagyok. Olly: vegyél fel egy köntöst, gyere az ablakhoz, látni akarlak Madeline: Oké, mindjárt megyek. Jó éjt, Olly!
Olly: jó éjt maddy
ŰRHAJÓS FAGYLALT – MEGJÖTT MR. WATERMAN! – szól Carla, aki az ajtóban áll. Már csak az utolsó simítások vannak hátra, és elkészülök az építészeti feladatommal. Két éjszakai beszélgetést is rövidre kellett zárnom Ollyval, hogy a végére érjek. Nem akarom, hogy anyu aggódjon. Egy szabadtéri bevásárlóközpontot és étterem-együttest kellett terveznem a kedvenc stílusomban. Az art decót választottam, mert tetszik, hogy úgy néznek ki az épületek, mintha repülnének. Az épületegyüttes középpontjában egy füves tér áll, amelyet túlméretezett, fura formájú, cikcakkos mintázatúra festett székek foglalnak el. Az aprócska műpálmákat már elültettem, és most az aprócska műembereket pakolom bele, akik aprócska műanyag táskákat szorongatnak – tőlük lesz életszagú a projekt, ahogy Mr. Waterman mondaná. Már két éve tanulok tőle, de eddig csak kétszer találkoztunk személyesen. Ahogy minden más órát, az építészetet is Skype-on hallgatom, de anyu most kivételt tett. Még mindig rosszul érzi magát Kara és Olly pár héttel ezelőtti látogatása miatt. Mondtam neki, hogy nincs rá oka, de nem lehetett meggyőzni. Nagy dolog, hogy látogató jön hozzám, mert az illetőnek át kell esnie egy orvosi vizsgálaton, amelyből kiderül, volt-e vagy van-e valami egészségügyi problémája. Aztán fertőtleníteni is kell őt, ami nagyjából olyan érzés, mintha egy órán keresztül nagy sebességű légfürdőt venne. Engem meglátogatni jó nagy macera. Mr. Waterman vidám, de kissé gondterhelt arccal lep be .1 szobámba – így nézhet ki a Jézuska szenteste, a nagy hajtás kezdete előtt néhány perccel. A fertőtlenítési procedúra után lázik, ezért a kezét dörzsölgeti és lehelgeti. – Madeline! – üdvözöl vidáman, és összeütögeti a kezét. Ő a kedvenc tanárom. Sosem látom rajta, hogy sajnálna, és úgy
szereti az építészetet, ahogy én. Ha lehetne belőlem valami, amikor felnövök, építész szeretnék lenni. – Jó napot, Mr. Waterman – mosolygok bizonytalanul, mert nem igazán tudom, hogyan kellene viselkednem valakivel, aki nem az anyukám, és nem is Carla. – Lássuk, mivel készültél! – javasolja. Szürke szeme csillog. Leteszem az utolsó két miniatűr vásárlót egy játékbolt elé, és hátrébb lépek. Mr. Waterman néhányszor körbejárja a makettet, néha szélesen mosolyog, néha a homlokát ráncolja, és közben furcsa hangokat ad, mintha csettintgetne a nyelvével. – Nos, kislányom, alaposan kitettél magadért. Gyönyörű munka! – dicsér meg, amikor felegyenesedik. Már majdnem vállon vereget, amikor észbe kap: nem érhet hozzám. Alig észrevehetően megrázza a fejét, aztán visszahajol a makett fölé. – Igen, igen, gyönyörű. Csak egy-két észrevételem lenne. De először is keressük meg, hová bújt az űrhajósunk! Amikor makettet építek, mindig készítek agyagból egy apró űrhajóst, és elbújtatom benne. Mindegyik figura más és más. Ezúttal teljes felszerelésben van, a fején van a sisakja, a hátán meg a hatalmas oxigénpalack, és egy ételtől roskadozó asztal mellett ül. Csináltam minibanánhajót, áfonyás palacsintatortát, rántottát, vajas-lekváros pirítóst, szalonnát, többféle turmixot (epreset, csokisat, vaníliásat), sajtburgert és sült krumplit. Eredetileg spirál alakú krumplikat akartam gyártani, de kifutottam az időből, úgyhogy csak simára volt lehetőség. – Meg is van! – kiált tel Mr. Wa termán. Kuncogva nézi a jelenetet, aztán hozzám fordul. Vidám tekintete most kicsit kevésbé vidám, mint általában. – Csodálatos, kislányom. De hogyan fogja elfogyasztani szegény űrhajós ezt a pompás lakomát, ha a tején van a sisakja?
Az űrhajómra nézek. Fel sem merült bennem, hogy meg akarná enni az ételeket.
MINDEN KOCKÁZATOS CARLA ÚGY MOSOLYOG rám, mintha tudna valamit, amit én nem. Egész nap ezt csinálja, amikor azt hiszi, nem látom. Egész álló nap a „Take a Chance on Me”-t énekli az ABBA-tól, ami az abszolút kedvenc zenekara. Döbbenetes, mennyire hamisan énekel. Meg kell majd kérdeznem Ollyt, mi a valószínűsége annak, hogy egyetlen hangot se találjon el. Nem kellene merő véletlenségből legalább egyet eltalálnia? Délután fél egy van, és még fél órám van ebédelni, mielőtt elkezdődik Skype-on a történelemórám. De nem vagyok éhes. Ez nem meglepő, mostanában ritkán vagyok az. Úgy néz ki, a testemnek elég táplálék a csetelés. Carla nem figyel, úgyhogy gyorsan a Gmailre kattintok. Olly tegnap este óta tizenhárom üzenetet küldött. Mindet hajnali három körül írta, és természetesen egyiknek sincs tárgya. Kuncogok, és a fejemet csóválom. Annyira szeretném elolvasni, mit írt, hogy majd’ elpusztulok, de vigyáznom kell, mert Carla a szobámban van. Amikor rásandítok, azt veszem észre, hogy felvont szemöldökkel néz engem. Lehet, hogy tud valamit? – Mi olyan érdekes azon a laptopon? – kérdezi. Istenem! Most már biztos, hogy tudja. Közelebb húzom a székemet az asztalomhoz, és a gépre teszem a szendvicsemet. – Semmi – felelem, és beleharapok a szendvicsbe. Kedd van, tehát pulykás. – Nem lehet semmi. Az előbb nevettél valamin. – Közelebb somfordái, és közben mosolyog. Barna szeme sarkában ráncok ülnek, és fülig ér a vigyora.
– Macskás videót néztem – közlöm teli szájjal. Jaj, ez hiba volt! Carla él-hal a macskás videókért. Szerinte az internet csak arra jó, hogy macskás videókat töltsenek fel rá. Odasiet hozzám, megáll mellettem, és az egér után nyúl. Leejtem a szendvicset, és a mellkasomhoz ölelem a gépemet. Nagyon rosszul hazudok, úgyhogy azt mondom, ami legelőször az eszembe jut. – Nem akarod látni, Carla! Nagyon szörnyű, meghal benne a macska. Néhány pillanatig döbbent csendben meredünk egymásra. Engem az döbbentett meg, hogy egy idióta vagyok, és nem akarom elhinni, hogy ezt tényleg kimondtam. Carlát az döbbentette meg, hogy egy idióta vagyok, és nem akarja elhinni, hogy ezt tényleg kimondtam. Eltátja a száját – nagyon vicces, úgy néz ki, mint egy rajzfilmfigura, ráadásul kerek szeme még jobban elkerekedik. Aztán kétrét görnyed, a térdét csapkodja, és úgy nevet, ahogy még sosem hallottam nevetni. Ki csapkodja a térdét nevettében, most komolyan? – Azt akarod mondani nekem, hogy ennél jobb nem jutott eszedbe? Döglött macska? Újra kibuggyan belőle a nevetés. – Akkor tudod. – Hát, ha eddig nem tudtam volna, most már akkor is biztos lehetnék benne. Még egy kicsit nevet, és továbbra is a térdét csapkodja. – Jaj, ha láttad volna az arcodat! – Ennyire azért nem vicces – morgolódom. Bosszant, hogy lebuktattam magamat. – Elfelejted, hogy nekem is van egy belőled otthon. Mindig tudom, ha Rosa rosszban sántikál. Ráadásul, kisasszony, te egyáltalán nem tudsz titkolózni. Látom ám, hogy folyton az emailjeidet lesed, meg kinézegetsz az ablakon, hátha megpillantod.
Visszateszem a laptopot az asztalra. – Akkor nem haragszol? – kérdezem megkönnyebbülve. Odaadja a szendvicsemet. – Attól függ. Miért akartad eltitkolni előlem? – Nem akartam, hogy aggódj, hogy megint szomorúság lesz a vége. Hosszan néz. – Aggódnom kellene? – Nem. – Akkor nem aggódom. – Hátrasöpri a hajamat a vállamról. – Egyél – javasolja.
NEGYED ÓRÁVAL KÉSŐBB – ÁTJÖHETNE LÁTOGATÓBA? Magam is meglepődöm a kérdésen, de Carla egyáltalán nem. Meg sem áll a kezében a rongy, amivel a nem létező port törölgeti a könyvespolcomról. – A világ összes tinédzsere egyforma. A kisujjadat nyújtod, és mindjárt az egész karod kell. – Tehát nem? – kérdezem. Rám nevet.
KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB ÚJRA PRÓBÁLKOZOM. – Csak fél órára! Őt is fertőtlenítenénk, mint Mr. Watermant, és aztán… – Te megbuggyantál?
TÍZ PERCCEL KÉSŐBB – NEGYED ÓRÁRA? – Nem.
VALAMIVEL KÉSŐBB – KÉRLEK, CARLA… A szavamba vág. – És én még azt hittem, jól vagy. – Jól is vagyok, tényleg. Csak szeretnék vele találkozni… – Nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk – feleli. Olyan szemtelenül mondja, hogy biztosra veszem, Rosával szemben folyamatosan használja ezt az érvet. Azt is érzem, sajnálja, hogy nekem is ezt kellett mondania, de azért ennyiben maradunk. Véget ért a munkaideje, és indul hazafelé. A szobám ajtajából fordul vissza. – Tudod, hogy nem szeretek neked nemet mondani. Jó kislány vagy. Megragadom az alkalmat. – Fertőtlenítenénk, és a szoba túlsó végében ülne, jóóó messze tőlem, és csak negyed óra lenne az egész. Maximum fél óra. A fejét rázza, de nem túl meggyőzően. – Túl kockázatos. És anyukád sosem menne bele. – Majd nem mondjuk meg neki – vágom rá. Csúnya, csalódott pillantást vet rám. – Hogy tudtok ti, lányok, ilyen lazán hazudni a mamátoknak?
A TÜRELEM RÓZSÁT TEREM CARLA HALLGAT A DOLOGRÓL, csak két nappal később, ebéd után hozza fel újra. – Akkor most jól figyelj! – kezdi. – Nem érhettek egymáshoz. Te a szoba egyik végében maradsz, ő meg a másikban. Neki már elmondtam ezeket. Értem a szavakat, mégsem értem, miről van szó. – Ezt hogy érted? Úgy érted, hogy itt van? Most, ebben a pillanatban a házban van? – Te a te oldaladon maradsz, ő a sajátján, és nem érhettek egymáshoz. Megértetted? Nem értek semmit, de azért bólintok. – A télikertben vár rád. – Fertőtlenítetted? Az arckifejezése azt kérdezi: „Minek nézel te engem?” Felállok, majd leülök, aztán megint felállók. – Istenkém! – sóhajtja. – Menj, gyorsan készülődj! Csak húsz percet kaptok. A gyomrom nemcsak ugrál, hanem egyenesen szakozik. Mint a cirkuszi akrobaták, csak védőháló nélkül. – Mitől gondoltad meg magad? Odajön hozzám, a kezébe veszi az államat, és olyan sokáig bámul a szemembe, hogy fészkelődni kezdek. Végiggondolja mindazt, amit mondani szeretne. Végül ezt mondja: – Te is megérdemelsz legalább egy kis valamit. Így kap meg Rosa mindent, amit csak akar. Egyszerűen kér, és a túl nagyszívű anyukája megadja neki.
A tükörhöz rohanok, és készülődöm. Már szinte el is felejtettem, hogy nézek ki. Nem sokat nézegetem magam – minek, ha úgysem lát senki? Szerintem anyu és apu fele-fele arányú keveréke vagyok. Meleg, barna bőröm anyu világos olívaszínének és apu gazdag sötétbarnájának eredménye. A hajam dús, hosszú és hullámos, nem olyan göndör, mint apué, de nem is olyan egyenes, mint anyué. Még a szemem is tökéletes egyveleg – nem ázsiai, nem is afrikai, inkább valahol a kettő között. Elfordítom a fejemet, aztán gyorsan visszakapom, mert szeretném látni, milyen vagyok, amikor nem figyelek, hiszen úgy pontosabb képet kaphatnék magamról. Azt szeretném látni, amit Olly fog. Nevetek, aztán mosolygok, előbb kivillantom a fogsoromat, aztán nem. Még egy szemöldökráncolást is kipróbálok, bár remélem, ezt nem kell majd bevetnem. Carla ámulva figyel, de azért látom az arcán, hogy jót derül rajtam. – Szinte emlékszem, milyen volt tizennyolc évesnek lenni – sóhajtja. Nem fordulok meg, inkább a tükörből nézek rá. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? Már nem tartod túl kockázatosnak? – Le akarsz beszélni róla? – kérdezi. Hozzám lép, és a vállamra teszi a kezét. – Minden kockázatos. Ha nem csinálsz semmit, az is kockázatos. Te döntesz. Körülnézek a fehér szobában. Ott van a fehér kanapé, a fehér polcrendszer, a fehér fal. Mind biztonságos, ismerős és állandó. Ollyra gondolok, aki a fertőtlenítés után biztosan fázik, és rám vár. Ő mindennek az ellentettje. Nem biztonságos, nem ismerős, és folyamatosan mozgásban van. Nála nagyobb kockázatot még sosem vállaltam.
BEFEJEZETT JÖVŐ Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Cím: Befejezeti jövő Elküldve: július 10., 12:30 Mire elolvasod ezt a levelet, már túl leszünk az első találkozáson. Tökéletes volt.
OLLY AZ EGÉSZ HÁZBAN a téliken a kedvenc helyiségem. Csupa üveg. Üvegből van a teteje, a fala, és a tökéletes hátsó keltre látni belőle. Maga a helyiség úgy néz ki, mintha egy trópusi esőerdőben játszódó film díszlete lenne. Van benne egy csomó valósághű, frissnek tűnő trópusi mű növény. A banán- és kókuszfák gyümölcstől roskadoznak, és a műhibiszkuszok virágoznak. Még egy csörgedező patakunk is van, de nincsenek benne halak, illetve vannak, csak nem igaziak. Fonott nádbútorok kaptak itt: helyet, amelyek olyan fehérre fakultak, mintha a napon állnának. Mivel ez egy trópusi esőerdő akar lenni, folyamatosan pörög benne egy ventilátor, így langyos szellő fújdogál. Legtöbbször szeretek itt lenni, mert azt képzelem, hogy eltűnnek az üvegek, és Odakint vagyok. Máskor úgy érzem magam, mint egy hal az akváriumban. Mire odaérek, Olly már félig megmászta a sziklafalat, keze és lába egy-egy hasadékba kapaszkodik. Épp egy óriási banánlevelet morzsolgat az ujja között, amikor belépek. – Nem igazi – közli velem. – Nem igazi – mondom ugyanakkor. Elengedi a levelet, de ott marad, ahol van. Ő úgy mászik, ahogy egy egyszerű földi halandó jár. – Fent maradsz? – kérdezem, mert nem tudom, mi mást mondjak. – Eljátszottam a gondolattal, Maddy. Carla a lelkemre kötötte, hogy tartsam magam olyan messze tőled, amennyire csak lehetséges, és az volt a benyomásom, nem érdemes ujjat húzni vele.
– Lejöhetsz – nyugtatom meg. – Carla nem olyan félelmetes, mint amilyennek kinéz. – Oké. Könnyedén leugrik a földre. Zsebre vágja a kezét, keresztbe teszi a lábát, és a falnak támasztja a hátát. Ilyen mozdulatlannak még sosem láttam. Azt hiszem, nem akar megijeszteni. – Szerintem gyere be – szól. Ekkor veszem csak észre, hogy még mindig az ajtóban állok, és a kilincset fogom. Becsukom az ajtót, de közben le sem veszem a szememet Ollyról, aki minden mozdulatomat figyelemmel kíséri. Annyit cseteltünk már, hogy azt hittem, ismerem, de most, hogy előttem áll, már nem érzem így. Magasabb, mint hittem, és sokkal izmosabb is, de azért nem nagydarab. A karja vékony, erős, és a bicepsze alig fér el a fekete póló ujjában. Bőre aranybarna. Ha megérinteném, érezném, milyen meleg. – Más vagy, mint amilyennek elképzeltelek – bököm ki. Elvigyorodik, és megjelenik egy gödröcske a jobb szeme alatt. – Tudom. Szexisebb, mi? Semmi gond, mondd csak ki nyugodtan! Kitör belőlem a nevetés. – Hogy bírsz el egy ekkora egót? – Az izmaimnak köszönhetem – vág vissza, és megfeszíti a bicepszét, majd viccesen felhúzza a fél szemöldökét. Kicsit oldódik az idegességem, de azonnal visszajön, mert Olly a kelleténél néhány pillanattal tovább nézi szótlanul, ahogy nevetek. – Jó hosszú a hajad – állapítja meg. – És nem mondtad, hogy szeplős vagy. – Kellett volna? – Minden a szeplőkön múlik – feleli. Elmosolyodik, és megint ott van az a gödröcske. Édes. Leülök a kanapéra, ő meg továbbra is a sziklának dőlve áll a helyiség túlsó végében.
– Életem megkeserítői a szeplőim – közlöm. Röhejes ezt állítanom, hiszen az életem megkeserítője a betegségem, ami miatt ki sem tehetem a lábamat a házból. Mindketten erre gondolunk, és egyszerre nevetjük el magunkat. – Vicces vagy – állapítja meg, miután kicsit lecsillapodott. Mosolygok. Sosem tartottam magam különösebben viccesnek, de örülök, hogy ő annak lát. Néhány pillanatnyi kínos csend következik, mert egyikünk sem tudja, mit mondjon. Cseten sokkal kevésbé lenne feltűnő a hallgatás, mert bármire rá lehetne fogni. De most, a való életben olyan, mintha mindkettőnk feje fölött egy-egy üres szövegbuborék lebegne. Az enyém igazából közel sem üres, de azt csak nem mondhatom meg neki, hogy gyönyörű szeme van. Valóban olyan kék, mint az Atlanti-óceán. Fura, mert ezt persze tudtam. De a tudás meg a tapasztalás között éppen akkora a különbség, mint a között, ha a repülésről álmodunk, és ha repülünk. – Őrületes ez a szoba – néz körül. – Igen. Anyu azért csinálta, hogy odakint érezhessem magam. – És működik? – Legtöbbször igen. Kiváló képzelőerőm van. – Te tényleg egy tündérmese vagy. Madeline királykisasszony és az üvegkastély. – Ismét elhallgat, mintha valami nehezet készülne mondani. – Nyugodtan megkérdezheted – biztatom. A csuklóján egy fekete műanyag karkötőt visel, és ezt párszor meghúzza, mielőtt folytatja. – Mióta vagy beteg? – Amióta élek. – Mi történne veled, ha kimennél a házból? – Felrobbanna a fejem. Vagy a tüdőm. Vagy a szívem.
– Hogy tudsz ezzel viccelődni? Vállat vonok. – Hogyne viccelődnék? Amúgy is igyekszem nem vágyni olyan dolgokra, amiket nem kaphatok meg. – Igazi zen mester vagy. Taníthatnál. – A tanulás hosszú folyamat – mosolygok rá. I.eguggol, majd leül. A falnak veti a hátát, és a térdén pihenteti az alkarját. Még most is, hogy nyugalomban van, érzem rajta a mozgásigényt. Ez a srác maga a kinetikus energia. – Hová mennél legszívesebben? – kérdezi. – Az űrön kívül? – Igen, Maddy, az űrön kívül. Szeretem, hogy Maddynek hív – mintha egész életemben így szólított volna. – A tengerpartra. Az óceánhoz. – Elmeséljem, milyen? Lelkesen bólintok – olyan lelkesen, hogy magam is meglepődöm. Felpörög a szívem, mintha tilosban járnék. – Láttam róla képeket: meg videókat, de milyen érzés bemenni a vízbe? Olyan, mintha egy óriási kádban Fürödnél? – Mondhatni – feleli eltűnődve. – Nem, visszavonom. A fürdés ellazít, az óceán meg ijesztő. Vizes, hideg, sós és halálosan veszélyes. Nem erre számítottam. – Te utálod az óceánt? Most már vigyorog, egyre jobban belejön a beszédbe. – Nem utálom. Tisztelem. – Felemeli a mutatóujját. – Tisztelet: Az óceán az anyatermészet maga: csodálatos, gyönyörű, személytelen, gyilkos. Gondolj csak bele! Milyen végtelen a vize, és mégis szomjan halhatnál benne. A hullámoknak csak az a célja, hogy kihúzzák alólad a lábadat, és minél gyorsabban megfulladj. Az óceán egészben lenyel, aztán felböfög, és észre sem veszi, hogy benne voltál.
– Jézusom, most már félek tőle! – Pedig a fehércápákról, a tengeri krokodilokról és a tűhalakról szó sem esett, nem is beszélve a… – Jó, jó! – vágok a szavába, és feltartott kézzel nevetek. Remélem, befejezi. – Ez nem vicc – közli megjátszott komolysággal. – Az óceán megöl. – Rám kacsint. – Úgy látszik, az anyatermészet nagyon rossz anya. Annyira nevetek, hogy szóhoz sem jutok. – Mit szeretnél még tudni? – Ezek után? Semmit! – Ne már! Én valóságos tudástár vagyok. – Jó, akkor mutasd be nekem valamelyik őrült mutatványodat! Egy szempillantás alatt talpon van, és kritikusan méregeti a télikertet. – Itt nincs elég hely. Menjünk ki… – Elakad a szava. – Basszus, Maddy, ne haragudj! – Elég – felelem. Felállók. – Ne sajnálj! – Ezt keményen mondom, de ez érthető, hiszen nagyon fontos kérés. Nem bírnám elviselni, ha pont ő sajnálna. A karkötőjét birizgálja, aztán röviden bólint, és témát vált. – Egykezes kézenállás jó lesz? Ellöki magát a faltól, lehajol, és már készen is van a kézenállás. Olyan kecses és könnyed a mozgása, hogy egy pillanatra úrrá lesz rajtam az irigység. Milyen lehet ennyire bízni a testemben, ennyire tisztában lenni azzal, mire képes? – Elképesztő – suttogom. – Nem a templomban vagyunk – suttogja vissza kissé fojtott hangon, hiszen fejjel lefelé nem könnyű beszélni. – Nem is tudom – felelem. – Valahogy úgy érzem, csendben kell maradnom.
Nem válaszol. Lehunyja a szemét, és lassan a teste mellé zárja a bal kezét. Szinte teljesen mozdulatlan. A tó halk bugyborékolásán és Olly nehéz lélegzetvételén kívül teljes a csend. Felcsúszik a pólója, és láthatóvá válnak erős hasizmai. A bőre ott is meleg, barna. Elkapom róla a tekintetemet. – Jó – szólalok meg –, most már abbahagyhatod. Gyorsabban áll a talpára, mint ahogy én pislogni tudok. – Mit tudsz még? A kezét dörzsöli, és vigyorog. Egy hátraszaltóval később már csukott szemmel ül a fal mellett. – Miért pont az űrbe vágysz? – kérdezi. Vállat vonok. – Szeretném látni a világot. – Az emberek többségének nem ez az indoka – mosolyodik el. Bólintok, és én is behunyom a szememet. – Szoktad úgy érezni… – kezdem, de akkor kinyílik az ajtó, és Carla megérkezik, hogy kiterelje Ollyt. – Nem értetek egymáshoz, ugye? – kérdezi csípőre tett kézzel. Mindketten kinyitjuk a szemünket, és egymásra nézünk. Most valahogy egészen kitölti a gondolataimat a teste és az én testem. – Nem értünk egymáshoz – erősíti meg Olly, és le sem veszi a tekintetét az arcomról. Van valami a hangjában, amitől elvörösödöm, és elönt a forróság. Az öngyulladás létező dolog. Biztosra veszem.
DIAGNÓZIS
NÉZŐPONTOK MIELŐTT CARLA REGGEL megérkezik, összesen tizenhárom percen át fekszem az ágyban, abban a hitben, hogy beteg leszek. Pontosan hat percébe kerül meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Lázat, vérnyomást és pulzust mér, majd megállapítja, hogy egyszerűen csak szerelmes vagyok. – Klasszikus tünetek – teszi hozzá. – Nem is vagyok szerelmes. Nem lehetek szerelmes. – Miért ne lehetnél? – Mi értelme lenne? – tárom szét a karomat. – Ha én szerelmes lennek, az olyan lenne, mintha étteremkritikusnak menne egy ember, akinek nincsenek ízlelőbimbói. Vagy mintha egy színvak festőnek állna. Vagy mintha… – Mintha egymagad úsznál meztelenül. Ezen elnevetem magamat. – Pontosan – bólintok. – Értelmetlen. – Nem az – ellenkezik, és komolyan néz rám. – Az, hogy nem élhetsz meg mindent, nem jelenti, hogy semmit sem szabad megélned. Különben is, a fájdalmas szerelem az élet része. – Én nem vagyok szerelmes – ismétlem meg. – És beteg sem vagy – vág vissza. – Úgyhogy aggodalomra semmi ok. A nap hátralévő részében képtelen vagyok koncentrálni. Sem olvasni, sem házi feladatot írni nem tudok. Hiába nyugtai meg Carla, hogy tényleg nem vagyok beteg, mégis feszülten figyelem a testemet és a reakcióit. Bizsereg az ujjam? Máskor is szokott? Miért nem kapok rendesen levegőt? Hány szabó után fog kibogozhatatlanul összetekeredni a gyomrom? Megkérem Carlát, hogy vizsgáljon meg még egyszer, és minden eredmény normális.
Délután már magam is elismerem, hogy Carlának lehet némi igaza, de ezt megtartom magamnak. Szerelmes talán nem vagyok, de tetszik nekem a srác. Komolyan tetszik. Céltalanul bolyongok a házban, és mindenütt Ollyt látom. A konyhában egy halom pirítóst készít vacsorára. A nappaliban végigszenvedi velem a Büszkeség és balítéletet. A szobámban is ott van feketébe öltözött alakja, a fehér kanapémon alszik. És nem csak Ollyt látom. Lelki szemeim előtt megjelenik, amint a Föld felett lebegek. Az űr széléről belátom az egész világot, a tekintetem nem ütközik sem falba, sem ajtóba. Látom a végtelent. Nagyon régóta először többre vágyom, mint amim van.
CSODAORSZÁG ÉPPEN EZ A VÁGYAKOZÁS ránt vissza a Földre. Megrémülök tőle. Olyan, mint az udvart lassan felverő gaz, ami sokáig fel sem tűnik. Észre sem veszed, és mindent behálóz, elsötétíti az ablakodat is. Egyetlen e-mailt küldök Ollynak. Most hétvégén sok a dolgom. Aludnom kell. Koncentrálnom kell. Ezeket írom neki. Leállítom és kihúzom a laptopomat, majd elásom egy könyvkupac alá. Carla kérdőn vonja fel a szemöldökét, én pedig a sajátomat ráncolom – így jelzem, hogy nem akarok válaszolni Szombaton főleg a valószínűség-számítással szenvedek. A matekot szeretem legkevésbé, és abban is vagyok a leggyengébb. Lehet, hogy a két dolog összefügg. Este az Alice Csodaországban jegyzetekkel ellátott, illusztrált kiadását olvasom. Szinte észre sem veszem, amikor Carla a nap végén összepakol. – Összevesztetek? – kérdezi, és a laptopom felé biccent. Megrázom a fejemet, de nem szólok semmit. Vasárnap már alig bírom megállni, hogy megnézzem az emailjeimet. Elképzelem, ahogy a beérkező mappában el sem férnek az Ollytól kapott, tárgy nélküli üzenetek. Vajon gyors ötösöket kérdezget? Társaságra van szüksége, menedékre a családja elől? – Ezen is túlleszel – biztat Carla, mielőtt hazafelé indul. Homlokon csókol, és én újra kislánnyá változom. Fogom Alice-t, és a fehér kanapéra kuporodom. Carlának persze igaza van. Ezen is túlleszek, de Alice-hez hasonlóan én is
nagyon igyekszem nem elveszni. A nyolcadik születésnapom nyara jut eszembe, amikor olyan sok időt töltöttem az ablakhoz szorított homlokkal, hogy ott maradt a nyoma. És hiába vágyakoztam. Először csak ki akartam nézni az ablakon, aztán ki akartam menni. Később játszani akartam a szomszéd gyerekekkel, sőt minden gyerekkel, és csak egy délutánra, egy napra, egy életre normálisnak lenni. Ezért aztán nem nézem meg az e-mailjeimet. Egy dologban biztos vagyok – a vágyakozás csak még több vágyakozáshoz vezet. A vágyaknak semmi sem szab határt.
AZ ÉLET RÖVID™ MADELINE SPOILERES KÖNYVKRITIKÁI
LEWIS CARROLL: ALICE KALANDJA! CSODAORSZÁGBAN Vigyázat, spoiler! Óvakodj a Szív Királynőtől, különben leütteti a fejedet.
AZ MEGERŐSÍT OLLY NEM ÍRT. Egyetlen e-mailt sem. Még a spam mappámat is megnézem. Nem kellene, hogy ez zavarjon, és nem is zavar. Nem zavar olyan nagyon. Az alaposság kedvéért két másodpercen belül háromszor is megnyomom a frissítés gombot. Lehet, hogy csak elbújt valahová az e-mailje, mondjuk egy másik üzenet mögé. Carla akkor jön be a szobába, amikor éppen újra frissíteni készülök az oldalt. – Nem hittem volna, hogy még elő tudod ásni azt a gépet – jegyzi meg. – Neked is jó reggelt – felelem, miközben hunyorogva nézem a képernyőt. Elmosolyodik, és kipakolja az orvosi táskáját. Ez a reggeli rituáléja. Fel nem foghatom, minek viszi haza azt a táskát minden este. – Miért ráncolod a homlokod? Megint döglött macskás videót nézel? – kérdezi széles mosollyal. Úgy néz ki, mint a macska Csodaországban. Bármelyik pillanatban eltűnhet a teste, és akkor csak a vigyorgó feje fog itt lebegni a szobámban. – Olly nem írt nekem. Azt hiszem, úgy tudnám jellemezni az arcára kiülő kifejezést, hogy elképedt. – Egész hétvégén – teszem hozzá a nyomaték kedvéért. – Értem – feleli. Felteszi a sztetoszkópját, és a nyelvem alá dugja a hőmérőt. – Te írtál neki? – Ihen – felelem. Kicsit nehéz beszélni, ha az embernek egy hőmérő van a szájában. – Ne beszélj, csak bólogass! – Bosi.
A szemét forgatja. Megvárjuk a csipogást. – 37,3 – állapítom meg, majd visszaadom Carlának a hőmérőt. – Tulajdonképpen azt írtam neki, hogy ne írjon. Nevetséges vagyok? Carla int, hogy forduljak meg, mert meg akarja hallgatni a tüdőmet, de nem válaszol. – Mennyire vagyok nevetséges? – segítek. – Egytől tízig terjedő skálán, ha az egy a teljesen racionális és ésszerű viselkedés, a tíz pedig az abszurd és elmebeteg. – Úgy nyolc – vágja rá gondolkodás nélkül. Azt hittem, tizenkettőt fog mondani, úgyhogy a nyolccal már nyertem. Ezt meg is mondom neki, mire kinevet. – Tehát megmondtad neki, hogy ne írjon, mire nem írt. Jól értem? – Hát, nem mondtam meg neki konkrétan, hogy „NE ÍRJ!”, csupa félkövér nagybetűvel, csak annyit, hogy sok a dolgom. Arra számítok, hogy kigúnyol, de nem teszi. – Te miért nem írtál neki? – Azért, amiről beszéltünk. Tetszik nekem, Carla. Nagyon is. Túlságosan. Az arckifejezése egy kérdést tükröz: „Ennyi az egész?” – Tényleg szeretnéd elveszíteni az első és egyetlen barátodat, csak mert kicsit fáj a szíved? Nagyon-nagyon sok olyan könyvet olvastam már, amiben valakinek fájt a szíve. Soha senkinek sem csak egy kicsit fájt. Mindig összetört szívekről és összeomlott világokról volt szó. Kis szívfájásról még soha. Carla hátradől a kanapén. – Ezt te még nem tudod, de el fog múlni. Csak az újdonság varázsa és a hormonok okozzák. Lehet, hogy igaza van. Szeretném, hogy igaza legyen, mert altkor megint beszélhetnék Ollyval. Előrehajol, és rám kacsint.
– Meg persze az, hogy Olly nagyon helyes. – Ugye, milyen helyes? – kuncogok. – Szívem, én nem is gondoltam volna, hogy még készülnek ilyen helyes fiúk! Én is nevetek. Elképzelem a gyárat, amiből futószalagon jönnek ki a kis Ollyk. Vajon hogyan érnék el, hogy legalább addig nyugton maradjanak, amíg becsomagolják és postára adják őket? – Menj! – csap a térdemre Carla. – Van elég dolog, amitől félj. A szerelembe nem lehet belehalni.
NEM IGEN TALÁN Hétfő. 20:09 Madeline: Szia Olly: hahó Madeline: Hogy vagy? Hogy telt a hétvége? Olly: megvagyok, jó volt. Olly: és neked? Madeline: Jól, csak sok volt a dolgom. Egy csomó időm rá ment a valószínűség-számítási házira. Olly: ó, igen. a valószínűség-számítás, a változás matematikája. Madeline: Hűha. Te nem viccből mondtad, hogy szereted a matekot? Olly: nem Madeline: Bocsi az e-mailért Olly: melyik részéért? Madeline: Az egészért. Haragszol? Nem, igen, tatán? Olly: nem igen talán Madeline: Nem válaszolhatod mindet egyszerre. Olly: miért küldted? Madeline: Megijedtem. Olly: mitől? Madeline: Tőled. Madeline: Te sem írtál nekem. Olly: nem akartad Madeline:… Olly: a pont pont pont azt jelenti, hogy kínos csönd, vagy azt, hogy gondolkodsz? Madeline: Mindkettőt Madeline: Miért szereted annyira a matekot?
Olly: miért szereted annyira a könyveket? Madeline: Az nem ugyanaz! Olly: miért nem? Madeline: Egy könyvben meg lehet találni az élet értelmét. Olly: az életnek van értelme? Madeline: Ezt most nem mondod komolyan. Olly: lehet. Olly: melyik könyvben lehet megtalálni az élet értelmét? Madeline: Jó, talán nem egy konkrét könyvben, de ha eleget olvasol, megtalálod, Olly: akkor ez a terved? Madeline: Hát, időm van elég. Madeline:… Olly: gondolkodsz? Madeline: Igen. Találtam egy megoldást a problémánkra. Olly: hallgatlak Madeline: Egyezzünk meg abban, hogy csak barátok teszünk, jó? Olly: oké Olly: de akkor nem nézheted az izmaimat Madeline: Barátok leszünk, Olly! Olly: sem a szememet Madeline: Te meg nem beszélhetsz többet a szeplőimről. Madeline: Sem a hajamról. Olly: sem az ajkadról Madeline: Sem a gödröcskédről. Olly: bejön neked a gödröcském? Madeline: Barátok leszünk! Olly: oké
IDŐ CARLA EGY HETET várat minket a következő találkozás előtt. Meg akar győződni arról, hogy nem betegedtem meg, miután egy helyiségben voltam Ollyval. Bár egyetértek vele abban, hogy az a biztos, ha várunk egy hetet, de ez az egy hét végtelenül hosszúnak tűnik. Meggyőződésem, hogy az idő nemcsak metaforikus értelemben, hanem valóban lelassult, de hát az ilyesmi az újságok címlapjára kerülne.
TÜKRÖM, TÜKRÖM EGY EGÉSZ KORSZAK telik el, mire végre véget ér a hét. Tisztára meg vagyok kergülve, de igyekszem uralkodni magamon. Ez még nehezebb, mint gondoltam. Amikor megpróbálok nem mosolyogni, csak még szélesebb lesz a mosolyom. Carla elnézi, ahogy a ruháim között válogatok. Még sosem foglalkoztam ennyit az öltözködéssel. Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelt. Eddig. Csak fehér pólóim és farmerjaim vannak. A szekrényemben fazon szerint rendeztem a farmerokat – egyenes szárú, testhez álló, trapéz, bőszárú és a röhejes nevű „boyfriend”. A cipőim mind fehér tornacsukák, és egy nagy halomban tartom őket a szekrény hátuljában. Itthon szinte sosem hordok cipőt, és most nem is vagyok biztos benne, hogy találok olyat, ami jó rám. Áttúrom a kupacot, és végül a kezembe akad egy ugyanolyan méretű jobbos meg balos. Épphogy feljönnek a lábamra. Megállok a tükör előtt. A felsőmnek a cipómhoz vagy a táskámhoz kell mennie? Jól áll a barna bőrömhöz a fehér? Minden színben venni fogok egy-egy felsőt, és majd eldöntőm, melyik illik hozzám a legjobban. Ötödször kérdezem meg Carlát, anyu elment-e már. – Ismered anyádat – feleli. – Késett már el valahonnan ebben az életben? Az anyukám úgy hisz a pontosságban, mint mások Istenben. Az idő érték, mondja, és udvariatlanság mások idejét pazarolni. Azt sem tűri el, hogy elkéssek a péntek esti vacsoráinkról. Nézem magam a tükörben, aztán leveszem a V nyakú pólót, és inkább csónak nyakút keresek. Minden ok nélkül. Csak azért, hogy legyen mit csinálnom, amíg Ollyra várok. Bárcsak beszélhetnék erről anyuval! Szeretném megkérdezni tőle, miért akad el a lélegzetem, ha eszembe jut Olly. Szeretnék
vele beszélgetni arról, milyen kelekótya lettem. Szeretném elmesélni neki, milyen vicceseket mond Olly. Szeretném elmondani neki, hogy képtelen vagyok másra gondolni, hiába próbálkozom. Szeretném megkérdezni, ő is így érzett-e apu iránt a kapcsolatuk elején. Azzal nyugtatom magam, hogy nincs semmi baj. Az első találkozásunk után sem lettem beteg, és Olly jól ismeri a szabályokat – nem érhet hozzám, teljes fertőtlenítésen kell átesnie, és ha úgy érzi, bujkál benne valami nyavalya, akkor nem látogathat meg. Azzal nyugtatom magam, hogy semmi rossz nincs abban, hogy hazudok anyunak. Azzal nyugtatom magam, hogy nem leszek beteg. Azzal nyugtatom magam, hogy a barátság nem bűn. És hogy Carlának igaza van, és a szerelembe nem fogok belehalni.
ELŐREJELZÉS AMIKOR BELÉPEK A TÉLIKERTBE, Ollyt a falon találom. Ezúttal felmászott a tetejére. – Nem fárad el az ujjad? – kérdezem. – Nagyon komolyan edzek ujjra – feleli, és rám mosolyog. Megremeg a gyomrom. Hozzá kell szoknom ehhez az érzéshez, mert úgy tűnik, ez a mellékhatása az Ollyval való találkozásnak. Tegnap a télikertben írtam meg a házimat. Tudom, hogy pontosan ugyanolyan, mint legutóbb volt, mégis másnak látom és érzem most, hogy Olly itt van. Valahogy sokkal élettelibb. Az sem lepne meg, ha hirtelen az összes műnövény és fa életre kelne. Leülök a kanapé Ollytól legtávolabb eső sarkára. Olly lemászik a falról, törökülésbe kuporodik, és a hátát a falnak veti. Magam alá húzom a lábamat, megigazítom a hajamat, és magam köré fonom a karomat. Miért jövök ennyire zavarba a testem miatt, ha egy helyiségben vagyok vele? Még a bőröm miatt is kényelmetlenül érzem magam. – Cipőben jöttél – jegyzi meg. Mindent észrevesz. Az a fajta srác, akinek feltűnik, ha máshová kerül egy festmény, vagy új váza bukkan fel a lakásban. A cipőmre nézek. – Összesen kilenc pár egyforma cipőm van. – És még te szólsz be az öltözködésem miatt? – Csak feketét hordasz! Tisztára szepukrális. – Hozzád szótár kell. – A latin scpulchrtim szóból ered. – Ezzel nem segítettél. – Az a lényeg, hogy úgy nézel ki, mint a halál angyala. Elvigyorodik.
– A kaszám buktatott le, mi? Pedig azt hittem, jól eldugtam. Testhelyzetet vált. Most felhúzott térddel fekszik a hátán, és a karját a feje alá teszi. Én is fészkelődöm – a mellkasomhoz, húzom a lábamat, és átkarolom. A testünk tőlünk függetlenül kommunikál egymással. Ez lehet a barátság és a valami más közti különbség? Ez a zavar, amit a jelenléte kelt bennem? Zúg a légszűrő, a ventilátoron kívül csak ennek a hangját hallani. – Ez hogy működik? – kérdezi Olly, aki a mennyezetet szemléli. – Ipari cucc. Az ablakok légmentesen zárnak, úgyhogy csak a tetőre szerelt szűrőkön keresztül jön be levegő. Maximum 0,3 mikront engednek be. A keringető rendszer négyóránként kicseréli a ház teljes levegőjét. – Azta. – Felém fordítja a fejét, és látom, hogy el sem hiszi, mennyire beteg vagyok. Elkapom a tekintetemet. – A baleset után kaptuk. – Még mielőtt megkérdezhetné, hozzáteszem: – A kamionos, aki megölte aput meg a bátyámat, elaludt a volán mögött, mert egymás után három műszakot húzott le. Megegyeztek anyuval. A mennyezetre néz. – Sajnálom. – Fura, mert nem is emlékszem rájuk. Egyáltalán nem. – Igyekszem tudomást sem venni a felszínre törő érzésekről. Ha rájuk gondolok, szomorúságot érzek, ami nem egészen az, aztán megérkezik a bűntudat. – Fura, hogy olyasvalaki is tud hiányozni, aki sosem volt velem, illetve nem emlékszem, hogy valaha is velem lett volna. – Nem olyan fura – feleli, aztán hallgatunk. Lehunyja a szemét. – Szoktál azon gondolkodni, milyen lenne az életed, ha megváltoztathatnál egy dolgot?
Nem szoktam, de most elgondolkodom rajta. Mi lenne, ha nem lennék beteg? Mi lenne, ha apu és a bátyám nem halt volna meg? Úgy értem el a többé-kevésbé zen állapotot, hogy nem szoktam lehetetlen dolgokon tűnődni. – Mindenki különlegesnek hiszi magát – mondja Olly. – Olyanok vagyunk, mint a hópelyhek, egyediek és összetettek. Az emberi szívet sosem lehet kiismerni, és folytathatnám. Bizonytalanul bólintok. Abban biztos vagyok, hogy egyetértek azzal, amit mond, de abban is, hogy azzal nem fogok, ami most következik. – Szerintem ez hülyeség. Nem vagyunk hópelyhek. Csak egy csomó bemenet kimenete. Már nem bólogatok. – Mint egy képlet? – Pontosan. – Felkönyököl, és rám néz. – Szerintem egy vagy két nagyon fontos bemenet van. Ha rájövünk, melyek ezek, akkor kiismertük az embert. Onnantól kezdve teljesen kiszámítható. – Igen? Mit fogok most mondani? Kacsint. – Szerinted ostoba vagyok, eretnek… – Ütődött – vetem közbe. – Nem is hiszel abban, hogy matematikai egyenletek vagyunk, ugye? – De lehet – feleli, és visszafekszik. – De honnan tudod, melyik hatást kell megváltoztatni? – kérdezem. Mélyet sóhajt. Elgyötört. – Hát, igen, éppen ez a gond. Még ha rá is jönnénk, melyiket kell megváltoztatni, mennyit kell változtatni rajta? Es ha nem lehet eléggé megváltoztatni? Akkor nem lehet megjósolni az új eredményt. Akkor lehet, hogy minden csak rosszabb lesz. – Felül. – Azért képzeld el, milyen lenne, ha meg tudnánk változtatni a
megfelelő hatásokat, és jóvátehetnénk a dolgokat, mielőtt még tönkremennének! A végét halkan mondja, de érzem rajta a frusztrációt, amit az okoz, hogy túl régóta keres már megoldást egy megoldhatatlan problémára. Találkozik a tekintetünk, és ő zavarban van, mintha többet árult volna el magáról, mint amennyit akart. Visszafekszik, és az alkarjával takarja el a szemét. – A probléma a káoszelmélettel van. Túl sok a hatás a képletben, és még a legkisebb is többet számít, mint hinnéd. Ráadásul nem is lehet őket precízen mérni. Viszont! Ha lehetne, akkor lenne egy olyan képletünk, amivel meg lehet jósolni az időjárást, a jövőt, és ki lehet számítani az emberek reakcióit. – És a káoszelmélet szerint ilyet nem lehet? – Aha. – Neked a matek kell, hogy rájöjj, az emberek kiszámíthatatlanok? – Mert te magadtól jöttél rá, mi? – A könyvekből, Olly! Én a könyvekből tudom. Gurul a nevetéstől. A jókedve ragadós, úgyhogy én is elnevetem magam. Az egész testem reagál a jelenlétére. Keresem a gödröcskét, amivel többé nem szabad foglalkoznom. Szeretném beledugni az ujjamat, hogy Olly örökké mosolyogjon. Lehet, hogy nem lehet megjósolni mindent, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. Szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.
MADELINE SZÓTÁRA megszállottság (fn) 1. heves (és teljességgel jogos) érdeklődés egy rendkívül érdekes dolog (vagy ember) iránt [2015, Whittier]
TITKOK LASSAN MEGISZOM A LEVÉT annak, hogy folyamatosan Ollyval csetelek. Nem is egy, hanem két mozizós estén is elalszom a film közben. Anyu aggódik, hogy valami bajom van, valami legyengítette az immunrendszeremet. Megnyugtatom, hogy ennél sokkal egyszerűbb az ügy – nem alszom eleget. Megértem, hogy a mi helyzetünkben anyu orvosagyában mindjárt a lehető legrosszabb eshetőség villan fel. Elmondja, amit már úgyis tudok: az alváshiány nem tesz jót nekem. Megígérem neki, hogy többet fogok aludni. Aznap éjjel csak kettőig csetelek Ollyval három helyett. Furcsa érzés, hogy nem beszélek meg valamit – valakitanyuval, amikor az illető ennyire fontos nekem. Anyuval távolodunk egymástól, de nem azért, mert kevesebb időt töltünk együtt. Nem is arról van szó, hogy Olly átveszi a helyét. Azért távolodunk, mert életemben először van egy titkom.
KÖSZÖNJÜK A VÁSÁRLÁST
SZÁMMISZTIKA Ennyi perccel a hazaérkezése után kezdett üvölteni tagnap este Olly apja. 8 Ennyiszer panaszkodott, amiért a kurva markasült már megint túlpuhult. 4 Ennyiszer kért bocsánatot Olly anyukája. 6 Ennyiszer mondta Olly apja Karára, hogy ostoba liba, amiért feketére festette, a körmét. 2 Ennyi percig tartott, míg Olly anyukába lemosta Kara körméről a lakkot. 3 Ennyiszer említette meg Olly apja, hogy tudja ám, hogy valaki rájár a kurva whkiskyjére. 5 És hogy ő a legértelmesebb lakó a házukban. 2 És hogy senki se felejtse el, hogy itt o keresi a pénzt. 2
Ennyi szóvicc kellett ahhoz, hogy Olly legalább egy kicsit felviduljon, amikor hajnali 3-kor rám írt. 5 Ennyiszer írta, hogy „tökmindegy”, amíg cseteltünk. 7 Ennyi órát aludtam tegnap éjjel. 0 Ennyi cigicsikket ásott el Kara ma reggel a kertben. 4 Ennyi zúzódás van Olly anyukáján. 0 Ennyi láthatatlan sérülés: bizonytalan Ennyi óra van hátra addig, hogy újra lássam Ollyt: 0,5
OLLY SZERINT AMIKOR MÁSNAP TALÁLKOZUNK, Olly nem a falon csüngve vár, hanem a „pihenőpózban’, vagyis zsebre dugott kézzel előre-hátra hintázik a talpán. – Szia – köszöntőm az ajtóban állva. Várom, hogy a gyomrom befejezze az őrült táncot, amit Olly láttán jár. – Hahó – feleli mély, rekedtes, alváshiányos hangon. – Köszi, hogy beszélgettél velem éjjel – mondja, és a tekintetével követ, miközben a kanapéhoz lépek. – Szívesen, máskor is – bólintok. A hangom fátyolos és halk. Olly ma sápadtabb, mint máskor, és kissé előregörnyed a válla, de még most is állandó mozgásban van. – Néha azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék, és itt hagyhatnám őket – ismeri be szégyenkezve. Szeretnék mondani valamit, de nem akármit. Szeretném megvigasztalni, pár percre elfeledtetni vele a családját, de nem jut eszembe, mit mondhatnék. Ezért érintik meg egymást az emberek. Van, hogy a szó nem elég. Találkozik a tekintetünk, és mert nem ölelhetem át, szorosan magam köré fonom a karomat. Az arcomat fürkészi, mintha megpróbálna felidézni valamit. – Miért érzem úgy, mintha mindig is ismertelek volna? – kérdezi. Nem tudom, de én is ugyanezt érzem. Megáll, mert döntésre jutott, bármin vacillált is. Szerinte a világunk egy pillanat alatt megváltozhat. Szerinte senki sem ártatlan, csak talán te, Madeline Whittier. Szerinte az apja nem volt mindig ilyen.
KÁOSZELMÉLET A TÍZÉVES OLLY az apjával reggelizik a konyhapultnál a régi, New York City-beli lakásukban egy épület sokadik emeletén. Karácsony van, lehet, hogy esik a hó, de az is lehet, hogy épp most állt el Mivel ez egy emlék, nem minden részlet egészen világos. Az apukája forró csokoládét készített. Igazi ínyenc, és büszke rá, hogy mindig maga főzi. Igazi csokit olvaszt, és igazi, „százszázalékos zsírtartalmú” tejet használ. Előveszi Olly kedvenc bögréjét, beleönt egyujjnyi forró csokoládét, majd hozzákever egy deciliter tejet, amelyet a tűzhelyen (és nem a mikróban – még csak az kéne!) forralt fel. Olly elkeveri a tejet a csokival, az apukája pedig előveszi a hűtőből a szintén frissen készített tejszínhabot. Alig édesítette, épp csak annyira, hogy meghozza az ember kedvét egy újabb adaghoz. Egykét kanállal tesz Olly bögréjébe. Olly felemeli a bögrét, és fújja a máris olvadó tejszínhabot, ami úgy úszik a forró csokoládé felszínén, mint egy miniatűr jéghegy. A bögre pereme fölött figyeli az apukáját, és megpróbálja kitalálni, milyen kedve lehet. Mostanában sokszor rosszkedvű, még inkább, mint általában. – Newton tévedett – szólal meg az apukája. – Az univerzum nem determinisztikus. Olly az egyik lábával a másikat rugdossa. Szereti, amikor az apja így beszél vele, mint férfi a férfival, mintha Olly is felnőtt lenne, noha nem mindig érti, amit az apja mond. Amióta az apját felfüggesztették, gyakoribbá váltak az ilyen beszélgetések. – Ez mit jelent? – kérdezi Olly. Az apja mindig megvárja, hogy Olly feltegye a kérdést, és csak utána magyaráz.
– Azt jelenti, hogy az egyik dologból nem mindig következik a másik – feleli, és belekortyol a forró csokoládéba. Furcsa módon sosem szokta megfújni, mindjárt beleiszik. – Azt jelenti, hogy kurvára megtehetsz mindent, és mégis megeshet, hogy szarul sül el az életed. Olly nem nyeli le a kortyot, ami a szájában van, és a bögréjébe bámul. Néhány héttel korábban az anyukája elmondta neki, hogy az apukája egy ideig otthon lesz, amíg meg nem oldódnak a dolgok a munkahelyén. Azt nem árulta el, milyen gondok adódtak, de Olly hallotta, amikor csalásról és nyomozásról beszélgettek a szülei. Egyik szó jelentését sem tudta volna megmondani, csak azt látta, hogy az apukája most már kicsit kevésbé szereti őt, Karát meg az anyukájukat, mint azelőtt. És minél kevésbé szerette őket, annál szerethetőbbek igyekeztek lenni. Megszólal a telefon, és Olly apja felveszi. Olly lenyeli a kortyot, és fülel. Az apukája eleinte a dolgozós hangján beszél, ami egyszerre dühös és nyugodt. De aztán haragosra vált. – Kirúgsz? Azt mondtad, azok a rohadékok tisztázni fognak! Olly azon kapja magát, hogy ő is dühös, mert az apukája az. Leteszi a bögréjét, és lemászik a bárszékről. Az apja nagy léptekkel járkál ide-oda a szobában. Az arcán érzelmek dúlnak. – Nem érdekel engem a kurva pénz! Ne csináld ezt, Phil! Ha kirúgsz, mindenki azt fogja hinni, hogy… Megáll, és eltartja a fülétől a telefont. Egy hosszú percen keresztül nem szól semmit. Olly is megáll, és reméli, hogy bármi lesz is Phil következő szava, az majd mindent helyrehoz. – Jézusom! Srácok, ezt nem tehetitek velem! Ezek után kinek fogok kelleni?
Olly szeretne odamenni az apukájához, és megvigasztalni, elmondani neki, hogy minden rendben lesz, de képtelen rá. Nagyon fél. Kioson a szobából, és magával viszi a forró csokoládét is. Csak néhány hónappal később fordul elő először, hogy Olly apukája délután rúg be – erőszakos lesz, és úgy üvölt, ahogy a torkán kifér, majd másnap semmire sem emlékszik az egészből. Aznap végig otthon ült, és a híradó pénzügyi híreivel vitatkozott. Az egyik bemondó megemlítette a régi cége nevét, amitől ő dühbe gurult. Whiskyt, vodkát és gint öntött egy magas pohárba. Egy hosszú kanállal addig kevergette az elegyet, amíg el nem tűnt belőle a whisky halvány borostyánszíne, és olyan nem lett az egész, mint a víz. Olly figyelte, ahogy eltűnik a pohárból a szín, és arra a napra gondolt, amikor kirúgták az apukáját, és ő annyira félt, hogy képtelen volt megvigasztalni. Vajon ha megvigasztalta volna, most minden más lenne? Mi lett volna, ha? Arra gondolt, hogy az apja azt mondta, az egyik dologból nem mindig következik a másik. Arra gondolt, ahogy ült a konyha pultnál, és összekeverte a tejet és a csokoládét. A csokoládé kifehéredett, a tej megbarnult. Van olyan, hogy nem lehet többé szétválasztani a dolgokat, akármennyire akarjuk is.
KÉT MADDY MESÉJE – A MAMÁD MEGKÉRDEZTE TŐLEM, feltűnt-e nekem, hogy az utóbbi időben furcsán viselkedsz – mondja a szoba másik sarkában tevő-vevő Carla. Az első Mission: Impossible filmet nézem, amelyben Tom Cruise egy Ethan Hunt nevű szuperkémet alakít, aki kettős, néha hármas, és néha négyes életet él. Már a vége felé járok, Ethan épp most leplezte le magát, hogy elkaphassa a rosszfiúkat. Carla megismétli, amit az előbb mondott, csak kicsit hangosabban. – És feltűnt? – kérdezem. Pont annál a jelenetnél tartok, amikor Ethan letépi hihetetlenül élethű álarcát, és felfedi igazi énjét. Félrehajtott fejjel nézem, hogy jobban lássam. Carla kikapja a kezemből a távirányítót, és megállítja a filmet, majd a kanapéra dobja a távirányítót. – Mi a baj? – kérdezem, és rosszul érzem magam, amiért nem figyeltem rá. – Te. Meg az a fiú. – Ezt hogy érted? Felsóhajt, majd leül mellém. – Tudtam, hogy hiba megengedni, hogy találkozzatok. Most már minden figyelmem az övé. – Mit mondott anyu? – Lemondtad a moziestet? Tudtam, hogy nem jó ötlet. Anyu olyan csalódott volt, annyira megbántódott, de nem akartam este kilencig várni, hogy csetelhessek Ollyval. Nem tudok eleget beszélgetni vele. Annyi mondanivalóm van a számára! A világ minden ideje sem elég arra, hogy mindent elmondjak neki, amit akarok.
– És azt is mondta, hogy folyamatosan elkalandozol. És rendeltél egy csomó ruhát meg cipőt. És majdnem megvert valami játékban, amiben mindig te nyersz. Ó! – Gyanakszik? – Téged ez aggaszt? Figyelj már rám! A mamádnak hiányzol. Magányos nélküled. Láttad volna az arcát, amikor feltette nekem azt a kérdést! – Én csak… – Nem! – vág a szavamba, és felemeli a kezét. – Többet nem találkozhatsz vele. – Fogja a távirányítót, és szorongatja, de a világért sem nézne a szemembe. Pánikba esem, felpörög a szívem. – Carla, kérlek! Kérlek, ne vedd el őt tőlem! – Nem is a tiéd! – Tudom… – Nem, dehogy tudod. Nem a tiéd. Lehet, hogy most van rád ideje, de hamarosan elkezdődik az iskola, ahol majd megismer valami lányt, és akkor az ő Ollyja lesz. Megértetted? Tudom, hogy csak meg akar védeni, ahogy néhány röpke héttel ezelőtt én is védeni akartam magam, de a szavai nyomán rá kell jönnöm, hogy a szívem is csak egy izom – és most fáj. – Megértettem – felelem csendesen. – Foglalkozz anyáddal! A fiúk jönnek-mennek, de anya csak egy van. Biztosra veszem, hogy ugyanezt elmondta már Rosának is. – Rendben – bólintok. Visszaadja a távirányítót, és együtt: nézzük a ki merevített képet a tévé képernyőjén. Carla két kezével a térdére támaszkodik, és felkel. – Komolyan mondtad? – kérdezem, amikor már majdnem az ajtómhoz ért. – Micsodát? – Hogy a szerelembe nem lehet belehalni.
– Igen, de anyád még belehalhat. – Halványan elmosolyodik. Visszatartom a lélegzetemet. Várok. – Jó, rendben. Találkozhatsz vele, de szedd össze magad! Megértetted? Bólintok, és kikapcsolom a tévét. Ethan Hunt eltűnik. A nap hátralévő részét egyedül töltöm a télikertben, hogy ne kelljen Carlával lennem. Nem haragszom rá, de az ellenkezőjét sem állíthatnám. Most már kétségem sincs afelől, jó ötlet-e eltitkolni Ollyt anyu elől. El sem hiszem, hogy egyetlen lemondott moziest miatt majdnem eltiltottak Ollytól. Eddig nyomasztott, hogy titkolózom. Most már az nyomaszt, hogy képtelen vagyok titkot tartani. Tudom, hogy anyut nem az akasztotta ki, hogy új ruhákat vettem. Attól borult ki, hogy nem kértem ki a véleményét, és mindenük szokatlan színeket választottam. Bántja a változás, mert nem számított rá. Utálom, ugyanakkor meg is értem a helyzetet. Anyu egész életemben kézben tartott egy csomó mindent, hogy biztonságban tudjon a kis burkomban. És nem is téved. Tényleg sokszor elkalandozom, mert folyton Ollyn jár az eszem. Tudom, hogy anyunak igaza van, de akkor is utálom ezt. Nem a felnőtté válás része az anyukánktól való eltávolodás? Nekem semmi sem jár, ami normális? Ennek ellenére bűntudatom van. Anyu nekem szentelte az egész életét. Ki vagyok én, hogy ezt a szerelem első jelére eldobjam? Carla csak a délután négy órai vizsgálat előtt bukkan rám. – Van olyan, hogy hirtelen beálló skizofrénia? – kérdezem. – Miért? Felfedezted magadon a jeleit? – Lehet. – Most a jó vagy a rossz Maddyhez van szerencsém? – Ez számomra sem világos. Megpaskolja a kezemet.
– Legyél kedves a mamáddal. Neki csak te vagy.
A SZABADSÁGOT JELENTŐ KÁRTYA
TÓTÁGAS AZ ÁTLAGEMBER FEL-ALÁ járkál, amikor ideges. Olly hosszú léptekkel vonul. – Olly! Csak egy kézenállás az egész. A fal mellett. Nem lesz semmi bajom. Már egy órája győzködöm, hogy mutassa meg, hogyan kell kézen állni. – Nem elég erős sem a csuklód, sem a felsőtested – morogja. – Ezt már mondtad. Különben is erős vagyok – felelem, és megfeszítem az egyik bicepszemet. – Ki tudom nyomni a saját súlyomat könyvekben. Ezen egy kicsit mosolyog, és végre abbahagyja a járkálást. A műanyag karkötőjét birizgálja, és tetőtől talpig végigpásztáz a tekintetével. Látom a szemén, hogy magában a fizikai erőnlétemet kritizálja. Olyan drámaian forgatom a szemem, amennyire csak bírom. – Jó – sóhajtja hasonlóan drámaian. – Guggolj le! – Megmutatja, hogyan kell. – Tudom, mi az a… – Koncentrálj! Leguggolok. A helyiség túlsó végéből figyel, és elmondja, min kellene változtatnom – a kezemet tartsam magam előtt, a kettő között legyen harminc centi távolság, nyújtsam ki a karomat, a könyökömet szorítsam a térdemhez, ne zárjam össze az ujjaimat. Sikerül. – Na, most – folytatja – nagyon lassan helyezd egyre előrébb a súlypontodat, míg a végén felemelkedik a földről a lábujjad. Túlságosan előredőlök, és egy bukfenc után elterülök a hátamon.
– Hmm – állapítja meg, és összeszorítja a száját. Nem akar kinevetni, de a gödröcske lebuktatja. Felkelek, és újra felveszem a pozíciót. – Ne hajolj előre annyira, csak helyezd előrébb a súlypontodat – javasolja. – Azt hittem, azt csinálom. – Pedig nem. Oké, most nézz engem! – Leguggol. – A két kezed egymástól harminc centire legyen, a könyöködet szorítsd a térdedhez, az ujjaidat ne zárd össze! Aztán lassan, nagyon lassan helyezd át a súlypontodat a válladra, amíg el nem hagyja a padlót a lábujjad, és aztán csak nyomd ki magad! – A szokásos könnyed, kecses mozdulattal kézállásba nyomja magát. Nem tudok betelni vele, mennyi béke árad a mozgásából. Ha mozoghat, az olyan számára, mint másnak a meditáció. Ő a teste segítségével menekül el a világ elől, engem viszont éppen a testem zár be. – Megmutassam még egyszer? – kérdezi, amikor újra a talpán áll. – Ne – felelem. Nagy lelkesen árhelyezem a súlypontomat a vállamra, majd nyomok, de nem történik semmi. Még vagy egy órán át ugyanez a helyzet. Deréktól lefelé stabilan állok a földön, mint a cövek, miközben a felsőtestem már fáj az erőlködéstől. Még összehozok néhány bukfencet. Legalább abban fejlődést mutatok, hogy már nem sikítok közben. – Tartsunk szünetet? – ajánlja fel, és nagyon uralkodnia kell magán, hogy ne üljön ki az arcára a vigyor. Rámordulok, lehajtom a fejemet, és addig hajolok előre, míg ismét bukfencezem. Most már hangosan nevet. A hátamon fekszem, levegő után kapkodok, aztán én is vele nevetek. Másodpercekkel később feltápászkodom, és visszatérek a guggoló helyzetbe. A fejét csóválja. – Ki hitte volna, hogy ilyen makacs vagy? Én nem. Fogalmam sem volt róla.
Összeüti a tenyerét. – Oké, akkor most próbáljunk ki valami mást! Hunyd le a szemed! Így teszek. – Jó. Most képzeld azt, hogy a világűrben vagy! Most, hogy csukva van a szemem, olyan, mintha sokkal közelebb lenne hozzám, közvetlenül mellettem, nem a helyiség túlsó végében. A hangja csiklandozza a nyakamat, és a fülembe susog. – Látod a csillagokat? És azt az aszteroidamezőt? És azt a magányos műholdat, ami ott lebeg? Nincs gravitáció. A súlytalanság állapotában vagy. Bármit megtehetsz a testeddel, amit csak akarsz. Csak gondolnod kell rá. Előrehajolok, és hirtelen azon kapom magam, hogy kézen állok. Először nem is vagyok benne biztos, hogy sikerült. Néhányszor kinyitom, majd újra lehunyom a szememet, de a világ továbbra is tótágast áll. A fejembe tolul a vér, amitől nehéznek érzem magam, ugyanakkor el is szédülök. A gravitáció mosolyra húzza a számat, és kifeszíti a szememet. Csodálatosan idegennek érzem a saját testemet. A felkarom remeg. Még egy kicsit előrébb hajolok, és megérintem a falat a lábammal. Ellököm magam, és guggolásban landolok. – Király! – tapsol Olly. – Még meg is tartottad néhány másodpercig! Hamarosan már nem is fog kelleni a fal. – Mondjuk most? – kérdezem mohón. Többet akarok, úgy akarom látni a világot, ahogy ő látja. Habozik, vitatkozni akar, de aztán találkozik a tekintetünk. Bólint, és leguggol, úgy figyel. Én is leguggolok, előrehajolok, és felnyomom magamat. Bizonytalan vagyok, és szinte azonnal visszazuhan a lábam. Olly hirtelen ott áll mellettem, és megfogja meztelen bokámat. Megtart. Minden idegszálam arra a pontra összpontosít, ahol
hozzám ér. Bizsereg a bőröm, az összes sejtem feléled. Ügy érzem magam, mintha még soha senki sem ért volna hozzám. – Le – szólok, mire gyengéden leteszi a lábamat a földre. Várom, hogy visszamenjen a sarokba, de hiába. Még mielőtt meggondolhatnám magam, felpattanok, és szemtől szemben állunk. Csak egy méter választ el minket egymástól. Ha kinyújtanám a kezemet, meg tudnám érinteni. Lassan az arcára emelem a tekintetemet. – Jól vagy? – kérdezi. Azt akarom felelni, hogy igen, de helyette a fejemet rázom. Meg kellene mozdulnom. Neki is. Vissza kellene mennie a sarkába, de nem teszi, és látom a szemén, hogy nem is lógja. Olyan hangosan ver a szívem, hogy biztosra veszem, ő is hallja. – Maddy? – Leginkább kérdésnek hangzik. A pillantásom az ajkára vándorol. Kinyújtja a kezét, és megfogja a bal mutatóujjamat. A bőrkeményedésektől durva a tenyere, és nagyon meleg is. A hüvelykujjával végigsimítja a bütykömet, aztán csak tartja az ujjamat abban a finom burokban. A kezemet nézem. A barátok megérinthetik egymást, igaz? Kiszabadítom az ujjamat, hogy megfoghassam a kezét. Újra a szemébe nézek, és magamat látom tükröződni benne. – Mit látsz? – kérdezem. – Hát, először is a szeplőket. – Ez már mánia nálad. – Nagyjából. Úgy nézel ki, mintha valaki csokit fröcskölt volna az orrodra meg az arcodra. – Az ajkamra néz, aztán ismét a szemembe. – Az ajkad rózsaszín, és amikor rágcsálod, még rózsaszínűbb. Akkor rágcsálod, amikor nem értesz egyet velem. Vissza is vehetnél belőle. Mármint a vitatkozásból, nem a rágcsálásból. A rágcsálás aranyos.
Mondanom kellene valamit, le kellene állítanom Ollyt, de képtelen vagyok megszólalni. – Sosem láttam még ilyen hosszú, ilyen sűrű és ilyen göndör hajat. Olyan, mint egy felhő. – Már ha lenne barna felhő – vetem közbe most, hogy végre megtaláltam a hangomat. Szeretném megtörni a varázst. – Igen, göndör, barna felhő. És a szemed. Esküszöm, színváltós. Néha szinte fekete, máskor barna. Még keresem az összefüggést a színek és a hangulatod között. Még nincs meg, de majd szólok, ha megtalálom. – Az összefüggés nem jelent ok-okozati kapcsolatot – világosítom fel, csak, hogy mondjak valamit. Elvigyorodik, és megszorítja a kezemet. – És te mit látsz? Válaszolnék, de képtelen vagyok rá. Csak a fejemet rázom, és a kezünket nézem. Így maradunk, a bizonyosság és a bizonytalanság között lebegünk, de aztán meghalljuk Carla lépteit, és el kell válnunk egymástól. Megszületek, Elporladok.
BŐR EGYSZER AZT OLVASTAM, hogy átlagosan hétévente lecserélődik az összes sejtünk. Még ennél is lenyűgözőbb, hogy a bőrünk felső rétegét kéthetente váltjuk. Ha ugyanezt az összes sejtünkkel megtehetnénk, halhatatlanok lennénk. De vannak sejtek, például az agyunkban, amelyek nem újulnak meg. Elöregszenek, és velük együtt öregszünk mi is. Két hét múlva a bőröm már nem fog emlékezni Olly érintésére, de az agyam igen. Vagy a halhatatlanság, vagy az érintés emléke – mindkettőt nem kaphatjuk meg.
BARÁTSÁG Később, 20:16 Oily: jó korán beléptél Madeline: Azt mondtam anyunak, hogy sok a házi feladatom. Olly: jól vagy? Madeline: Az a kérdés, hogy beteg vagyok-e? Olly: igen Madeline: Egyelőre rendben vagyok. Olly: izgulsz? Madeline: Nem, jól vagyok. Madeline: Biztos, hogy semmi bajom. Olly: izgulsz Madeline: Egy kicsit. Olly: nem lett volna szabad, sajnálom. Madeline: Ne sajnáld, én sem teszem. El nem cserélném. Olly: akkor is Olly: biztos, hogy jól vagy? Madeline: Mint aki újjászületett. Olly: ezt egy kézfogástól, hm. képzeld el, milyen hatása lenne egy csóknak Madeline:… Madeline: Olly, a barátok nem csókolóznak. Olly: az igazán jó barátok néha igen.
KUTATÁS HUSZONNÉGY ÓRÁVAL KÉSŐBB csak a csókolózáson jár az eszem. Ahányszor lecsukom a szemem, a következő szavakat látom: képzeld el, milyen hatása lenne egy csóknak. Ráébredek, hogy semmit sem tudok a csókolózásról. Persze olvastam már róla. Egy csomó filmet is láttam már, amiben csókolóztak, szóval nagyjából tudom, miről van szó. De még sosem gondoltam bele, hogy valaki megcsókol engem, hát még abba, hogy én megcsókolok valakit. Carla szerint esetleg már ma is találkozhatunk, de én úgy döntök, várjunk még néhány napot. Carla nem tud róla, hogy Olly megérintette a bokámat, és arról sem, hogy megfogtuk egymás kezét. A szinte közös lélegzetvételről sem lehet fogalma. Meg kellene mondanom neki, de nem teszem. Félek, hogy altkor többet nem engedi ide Ollyt. Újabb hazugság kerül az egyre bővülő listára. Most már Olly az egyetlen ember az életemben, akinek még sosem hazudtam. Negyvennyolc óra telt el az érintés óta, és még mindig jól vagyok. Amikor Carla nem figyel, titokban megnézem a kórlapomat. Vérnyomás, pulzus, hőmérséklet – minden rendben. Sehol egy korai, vészjósló jel. A testem kicsit megkergül, amikor elképzelem, hogy Olly-val csókolózom, de az biztos csak a szerelemtől van.
ÉLET ÉS HALÁL OLLY NEM A FALON vár. Még csak nem is a kanapé legtávolabbi végében. A kanapé közepén ül, a térdére könyököl, és megint a karkötőjét birizgálja. Az ajtóban állok, és habozom. Le sem veszi a tekintetét az arcomról. Vajon ő is azt érzi, amit én – hogy jó lenne ugyanazon a helyen ülni, és ugyanazt a levegőt belélegezni? Bizonytalanul ácsorgok a küszöbön. Mi lenne, ha elfoglalnám Olly hagyományos helyét a fal mellett? Ls ha itt maradnék az ajtóban? És ha megmondanám neki, hogy ne hívjuk ki ellenem a sorsot? Képtelen vagyok rá, sőt nem is akarom. – Szerintem a narancssárga a te színed – töri meg végül a csendet. Az egyik új pólómat viseltem. V nyakú, testhezálló, és mostantól kezdve a kedvenc ruhadarabom. Még az is lehet, hogy veszek belőle még tízet. – Köszi – felelem, és a hasamra teszem a kezemet. A pillangóim megint itt vannak, és egy percre sem nyugszanak. – Arrébb menjek? – kérdezi, és a karkötőt húzogatja a hüvelyk- és mutatóujjával. – Nem tudom – ismerem be. Bólint és feláll. – Ne, várj! – szólok rá. A másik kezemet is a hasamra szorítom, majd odamegyek Ollyhoz. Leülök, és csak nagyjából harminc centit hagyok kettőnk között. Elengedi a karkötőjét, és a vállán látom, hogy megkönnyebbült, pedig eddig észre sem vettem, hogy feszült. Mellette ülök, összeszorítom a térdemet, és előregörnyedek. Olyan kicsi akarok lenni, amennyire csak lehetséges, mintha a méretem megcáfolhatná a közelségünket.
Felemeli az egyik kezét a térdéről, kinyújtja, és az ujjával hívogat. Minden bizonytalanságom elszáll, és megfogom a kezét. Az ujjunk úgy fonódik össze, mintha egész életünkben ezt csinálta volna. Nem tudom, hogyan fogy el a kettőnk közti távolság. Ő jött közelebb? Vagy én? Most már közvetlenül egymás mellett ülünk, összeér a combunk, egymást melegíti a karunk, és a vallani a felkarjához préselődik. Végigsimítja a hüvelykujjával az enyémet, egészen a csuklómig. A bőröm és benne minden egyes sejt lángra gyűl. A normális, egészséges emberek bármikor csinálhatnak ilyeneket? Hogyan élik túl ezt az érzést? Hogyan bírják ki, hogy ne érjenek egymáshoz egyfolytában? Kicsit meghúzza a kezemet, és értem, hogy ez most egy kérdés. Eddig az összekulcsolódó kezek csodáját szemléltem, de most felnézek, és az arcában, a szemében, az ajkában gyönyörködöm, abban, ahogy ezek egyre közelednek hozzám. Én hajoltam közelebb? Vagy ő? Meleg a lehelete. Az ajka óvatosan ér az enyémhez, akár egy pillangó. Lecsukódik a szemem. A romantikus vígjátékok igazat mondanak erről a részről – muszáj lehunyni a szemünket. Elhúzódik tőlem, és egyszerre hidegnek érzem az ajkamat. Valamit rosszul csináltam? Kipattan a szemem, és látom, hogy engem néz azzal a mélykék szemével. Úgy csókol meg, mintha félne folytatni, de abbahagyni is. Megragadom a pólója gallérját, és szorosan tartom. Mintha egy csapat pillangó akarna kitörni a gyomromból. Megszorítja a kezemet. Szétnyílik az ajkam, és megérzem az ízét. Olyan, mint a sós karamell és a napfény. Még sosem éreztem ilyet – ez maga a remény, a lehetőség és a jövő. Ezúttal én húzódom el tőle, mert nem kapok levegőt. Ha lehetne, minden egyes nap minden egyes pillanatában őt csókolnám.
A homlokát az enyémhez támasztja. Meleg leheletét az orromon és az arcomon érzem. Édeskés. Éppen elég édes ahhoz, hogy még többet akarjak belőle. – Ez mindig ilyen? – kérdezem elfúló hangon. – Nem – feleli. – Sosem ilyen. Hallom a hangján, hogy meglepődött. És ezzel minden megváltozik.
ŐSZINTÉN Később, 20:03 Olly: ma elmarad a moziest? Madeline: Lemondtam, Carla meg fog haragudni. OUy: miért? Madeline: Megígértem neki, hogy többet teszek anyuval. Olly: felforgatom az életedet Madeline: Nem, ilyet még csak ne is gondolj! Olly: őrültség volt, amit ma csináltunk Madeline: Tudom. Olly: mégis mit képzeltünk? Madeline: Nem tudom. Olly: tartsunk szünetet? Madeline:… Olly: bocs. csak téged szeretnélek megvédeni Madeline: És ha nekem nem védelemre van szükségem? Olly: ezt hogy érted? Madeline: Nem tudom. Olly: azt akarom, hogy biztonságban legyél, nem akarlak elveszíteni Madeline: Még meg sem kaptál! Madeline: Megbántad? Olly: mit? a csókot? Olly: őszintén? Madeline: Persze. Olly: nem Olly: te megbántad? Madeline: Nem.
ODAKIN LEHET, HOGY AZ univerzum mega tudatalattim összeesküdött ellenem. A nappaliban szókirakózunk anyuval. Ma jó betűim vannak, ki tudom rakni, hogy ODAKIN, TITOKIG és SZABACSÁG. Ez utóbbiért még pluszpontot is kapok, mert az összes betűmet felhasználtam hozzá. Anyu összevont szemöldökkel nézi a szót, és már arra számítok, nem fogja elfogadni, de végül nem szól semmit. Felírja az eredményt, és életemben először nyerésre állok, kiét ponttal vezetek. Az eredményre pillantok, aztán rá. – Biztos, hogy jól számoltál? – kérdezem. Nem szeretném még legyőzni is, van elég baja. Utánaszámolok, és kiderül, hogy nem hibázott. Az arcomra szegezi a tekintetét, de én nem nézek rá, az eredményt vizsgálom. Egész este ilyen, folyamatosan figyel. Úgy érzem magam, mintha egy megoldásra váró rejtély lennék. Vagy csak paranoiás vagyok. Lehet, hogy csak a bűntudat miatt van az egész. Önző vagyok, még most is Ollyval akarok lenni. Minden vele töltött pillanatban valami újat tanulok, mellette új emberré válók. Anyu kiveszi a kezemből a pontozólapot, és felemeli az államat. Kénytelen vagyok a szemébe nézni. – Mi a baj, drágám? Azon gondolkodom, mit hazudjak, amikor váratlanul éles sikolyt hallunk odakintről. Ezt újabb sikítás követi, majd üvöltés és egy hangos csattanás. Mindketten az ablak felé fordulunk. Fel akarok állni, de anyu visszanyom, és a fejét rázza. Nem tiltakozom, de amikor meghalljuk a következő sikoltást (NE!), mindketten az ablakhoz rohanunk.
Olly, az anyukája és az apukája a teraszon áll. A kín, a félelem és a düh rajzol közéjük háromszöget. Olly támadóállásban áll, felemelt ököllel, széles és stabil terpeszben. Még az ablakból is látom, ahogy kidagadnak az erek a karján és az arcán. Az anyukája közelebb lép hozzá, de ő mond neki valamit, amitől az asszony visszavonul. Olly szembenéz az apjával, aki a jobbjában egy pohár italt fog, és le sem veszi a szemet Ollyról, miközben nagyokat kortyol. Az üres poharat Olly anyja felé nyújtja. Az asszony megmozdul, de Olly megint megállítja. Az apa a felesége fele fordul, és még mindig görcsösen szorongatja a poharát. Egy pillanatra azt hiszem, Olly anyukája nem fog odamenni hozzá. De nem elég dacos. Közelebb lép, mire a férje dühösen megragadja – a szemében látom a gyűlöletet. Ekkor közéjük ugrik Olly. Ellöki az apja kezét, és félretolja az anyját. Az apja most még dühösebb, és a fiára támad. Olly hátrataszítja. A férfi a falnak csapódik, de nem esik el. Olly aprókat rugózik, kirázza a karját és a csuklóját, ahogy egy újabb menetre készülő bokszoló szokta. Szeretné magára vonni az apja figyelmét az anyjáról. Sikerül is. Az apja őt támadja meg. Olly jobbra ugrik el előle, aztán balra. Amikor jön az újabb ütés, hátrafelé leugrik a veranda lépcsőjéről. Az ütés nem talált, viszont az apja a lendülettől előrebukik, és legurul a lépcsőn. Elterül a betonon, és nem mozdul. Olly megtorpan. Az anyukája mindkét kezét a szájára tapasztja. Anyu átkarolja a vállamat, én pedig az üveghez nyomom a homlokomat, és az ablakpárkányt markolom. Minden szempár a férfira szegeződik. Végtelen hosszúra nyúlik a pillanat. Minden másodperc, amikor nem mozdul, rettenetes megkönnyebbülés. Az asszony tér magához először. Lerohan a lépcsőn, leguggol a férje mellé, és végigsimítja a hátát. Olly int neki, hogy menjen onnan, de ő nem foglalkozik vele. Közelebb hajol, de ebben a
pillanatban a férfi a hátára gördül, és nagy, gonosz kezével megragadja a felesége csuklóját. Diadalmas arckifejezéssel emeli a magasba az asszony kezét, mint valami trófeát, amit most nyert. Feltápászkodik, és a nőt is magával húzza. Olly megint közéjük ugrik, de az apja ezúttal készen áll. Még nem láttam ilyen gyorsnak – elengedi a feleségét, és elkapja Olly gallérját, majd a gyomrába öklöz. Az anya sikít, és én is sikítok. Az apa újra megüti a fiát. Nem tudom, mi történik ezután, mert félretolom az útból anyut, és rohanok. Nem gondolkodom, csak szedem a lábamat. Egy pillanat alatt kint vagyok a szobából, az előszobából, átszáguldok a légkamrán, és már ki is jutottam a házból. Az egész másodpercek alatt történik. Nem tudom, merre megyek, de oda kell jutnom hozzá. Nem tudom, mit csinálok, de meg kell őt védenem. Átnyargalok a pázsiton, mégpedig a lehető legrövidebb úton, hogy minél előbb Ollyék házához érjek. Az apja újabb támadásra készül, amikor felsikoltok: – NE! Egy pillanatra mindketten megtorpannak, és döbbenten néznek rám. Végre győz a részegség, Olly apja betámolyog a házba, és a felesége követi. Olly kétrét görnyed, és a hasát fogja. – Jól vagy? – kérdezem. Rám néz, és az arcán gyors egymásutánban több érzelem is átfut – a fájdalom, az értetlenség és a rémület. – Menj innen! Menj vissza! – kérlel. Anyu karon ragad, és el akar vonszolni. Halványan érzékelem, hogy hisztérikus állapotban van. Erősebb, mint hittem volna, de nála is erősebb az érzés, hogy Olly mellett kell lennem. – Jól vagy? – kiáltom, és meg sem moccanok. Lassan, óvatosan felegyenesedik, mint akinek fájdalmai vannak, de az arcáról nem tudok leolvasni semmit.
– Mads, jól vagyok, csak menj vissza, kérlek! Teljes súlyukkal nehezednek ránk az egymás iránti érzéseink. – Esküszöm, jól vagyok – ismétli, és én hagyom elrángatni magamat. Még fel sem fogtam, mit tettem, amikor már a légkamrában vagyok. Komolyan Odakint voltam? Anyu erősen szorítja a felkaromat, és maga felé fordít. – Nem értelek – közli éles hangon. Össze van zavarodva. – Miért csináltad ezt? – Jól vagyok – válaszolom meg a fel nem tett kérdést. – Az egész csak egy perc volt. Talán annyi sem. Elengedi a karomat, és a tenyerébe fogja az államat. – Miért kockáztattad az életedet egy vadidegen miatt? Nem hazudok elég jól ahhoz, hogy el tudjam rejteni előle az érzéseimet. Olly beleivódott a bőrömbe. Anyu megérti az igazságot. – Nem idegen, ugye? – Csak barátok vagyunk. A netről ismerem – felelem. Elhallgatok. – Sajnálom, nem gondolkodtam, csak meg akartam nézni, jól van-e. Az alkaromat masszírozom, és olyan gyorsan ver a szívem, hogy szinte fáj. Most: fogom csak fel tettem súlyosságát, és beleremegek. A reszketés elapasztja a kérdések áradatát, mert anyu orvos üzemmódba kapcsol. – Mihez értél hozzá? – kérdezi újra és újra. – Semmihez – felelem újra és újra. – A ruháidat kénytelen voltam kidobni – közli, miután lezuhanyoztam. Ő ragaszkodott ehhez is. Rám sem néz, úgy folytatja: – A következő néhány napban a szokásosnál is óvatosabbnak kell lennünk, nehogy valami…
Megbicsaklik a hangja, képtelen befejezni a mondatot. – Egy perc sem volt az egész – nyugtatgatom mindkettőnket. – Van, hogy egy perc is elég – feleli alig hallható hangon. – Anyu, sajnálom… Felemeli a kezét, és megcsóválja a fejét. – Hogy tehettél ilyet? – kérdezi, és végre a szemembe néz. Nem tudom, vajon arra gondol-e, hogy Odakint jártam, vagy arra, hogy hazudtam neki. Egyik kérdésre sem tudom a választ. Amint magamra hagy, az ablakhoz rohanok. Ollyt keresem, de sehol sem látom. Talán a tetőn van. Lefekszem. Komolyan kimentem a házból? Milyen illata volt a levegőnek? Fújt a szél? Hozzáért a lábam a talajhoz? Megérintem a karomat, az arcomat. Más lett a bőröm? És én más lettem? Egész életemben arról álmodoztam, hogy egyszer kiszabadulok a nagyvilágba. Most, hogy megtörtént, nem is emlékszem, milyen volt. Csak Ollyra, aki fájdalmában kétrét görnyedt. Csak a hangjára, ahogy arra kért, jöjjek vissza a házba.
A HARMADIK MADDY AZNAP ESTE, AMIKOR már majdnem elaludtam, kinyílik az ajtóm. Anyu áll a küszöbön, de én nem nyitom ki a szememet, inkább úgy teszek, mintha aludnék. Mégis bejön, és leül az ágyam szélére. Sokáig nem mozdul. Aztán fölém hajol. Biztosra veszem, hogy homlokon fog csókolni, ahogy kislánykoromban szokta, de én elfordulok tőle, mintha álmomban tenném. Nem tudom, miért csináltam ezt. Ki ez az új Maddy, aki minden ok nélkül kegyetlenkedik? Anyu feláll, és én csak akkor nyitom ki a szememet, amikor már becsukta maga után az ajtót. Egy fekete karkötőt találok az éjjeliszekrényemen. Tudja.
AZ ÉLET AJÁNDÉK ébredek. Először azt hiszem, megint Olly családja balhézik, de ahhoz túl közelről jönnek a hangok. Anyu az. Még soha életemben nem hallottam kiabálni. – Hogy tehettél ilyet? Hogy engedhettél be ide egy idegent? Nem hallom, mit: felel Carla. Óvatosan kinyitom az ajtómat, és lábujjhegyen kiosonok a lépcső tetejére. Carla a lépcső alján áll, és bár anyu minden tekintetben kisebb nála, egészen kicsire húzza össze magát előtte. Nem hagyhatom, hogy Carla vigye el a balhét. Lerohanok a földszintre. – Mi történt? Megbetegedett? – Carla elkapja a karomat, megpaskolja az arcomat, és a baj jeleit keresi rajtam rémült tekintetével. – Kiment. Miatta. Miattad! – Anyu felém fordul. – Az életét kockáztatta, és hetek óta hazudik nekem! Újra Carlára néz. – Ki vagy rúgva. – Ne, anyu, kérlek! Nem ő tehet róla! Egy legyintéssel elhallgattat. – Nem csak az ő hibája, akarod mondani. A tiéd is, persze. – Sajnálom – mondom, de semmilyen hatást sem érek el ezzel. – Én is. Carla, pakolj össze, és menj innen! Kétségbeesem. Nem tudom elképzelni az életemet Carla nélkül. – Anyu, kérlek! Kérlek! Többet nem fordul elő! – Ebben biztos is lehetsz – közli teljes meggyőződéssel. Carla szó nélkül felmegy az emeletre.
MÁSNAP REGGEL ORDÍTOZÁSRA
Anyuval fél órán át nézzük, ahogy összepakol. Szinte minden szobában van egy olvasószemüvege, egy tolla, vagy egy mappája. Le sem törlöm a könnyeimet. Felesleges lenne, megállíthatatlanul folynak a szememből. Még sosem láttam ilyen ridegnek anyut. Amikor az én szobámhoz érünk, odaadom Carlának a Virágot Algernonnak című könyvemet. Elmosolyodik. – Nem fogok ezen sírni? – kérdezi. – Valószínűleg fogsz. A mellkasához szorítja a könyvet, és közben le sem veszi rólam a tekintetét. – Bátran viselkedj, Madeline! Odarohanok hozzá, és a karjába vetem magam. Leejti az orvosi táskáját és a könyvet, és átölel. – Annyira sajnálom – suttogom. Még erősebben szorít. – Nem a te hibád. Az élet ajándék. Ne felejts el élni! – mondja határozottan. – Elég legyen ebből! – csattan fel anyu, aki a küszöbön áll. Elfogyott a türelme. – Tudom, hogy mindketten szomorúak vagytok, és akár hiszitek, akár nem, én is az vagyok. De most már ideje indulnod. Most rögtön. Carla elenged. – Bátor legyél! És ne feledd, az élet ajándék! Felveszi a táskáját. Együtt megyünk le a földszintre. Anyu odaadja neki az utolsó fizetéspapírját, aztán Carla eltűnik.
MADELINE SZÓTÁRA aszimptota fn. 1. Az a vágy, amely folyamatosan közeledik a beteljesülés felé, de sosem éri el azt. [2015, Whittier]
TÜKÖRKÉP AMINT VISSZAÉREK A SZOBÁMBA, elhúzom a függönyt. Olly az ablakánál áll, a homlokát az ökléhez szorítja, az öklét meg az üveghez. Mióta várhat? Egy pillanat alatt megérzi, hogy ott vagyok, de ennyi idő is elég ahhoz, hogy észrevegyem, fél. Úgy néz ki, nekem az a szerepem ebben az életben, hogy félelmet keltsek azok szívében, akik szeretnek engem. Nem mintha Olly szeretne. Végigpásztázza a testemet, az arcomat. A kezével mutatja, hogy gépeljünk, de én megrázom a fejemet. A homlokát ráncolja, megismétli a gesztust, én pedig újra megcsóválom a fejemet. Eltűnik az ablakból, és egy filccel tér vissza. Bólintok. És te? – tátogom. Megrázom a fejemet. Bólintok. Bólintok. Vállat vonok. Elmutogatom neki, hogy tökéletes egészségnek örvendek, aztán az egzisztenciális szorongást, a bűnbánatot, az óriási veszteségérzetet – ezt az egészet egyetlen bólintással. Némán nézzük egymást.
Megrázom a fejemet. Azt akarom ezzel üzenni neki: Ne sajnáld! Nem a te hibád, nem te tehetsz róla. Ilyen az élet.
NAPIREND VÁLTOZÁS
ENNÉL IS TÖBB ANYU SZÓ NÉLKÜL letérdel, és összegyűjti a földről a rajzainkat a Pictionary után, aztán összerendezgeti őket. A legjobbakat – az igazán jó vagy igazán rossz műveket – mindig megtartja. Néha nosztalgikus hangulatban végignézzük ezeket a csodákat, pont úgy, mint más családok a régi fotókat. Anyu ujja végigsimít egy különösen rossz rajzot, ami valamiféle agancsos lényt ábrázol, amint egy lyukas kör fölött lebeg. Felmutatja a képet. – Ebből hogy találtad ki, hogy „gyerekvers”? – Nem tudom – nevetek. Szeretnék kedves lenni hozzá. – Nagyon bénán rajzolsz. Az. a lény egy tehén akart lenni, a lyukas izé meg a hold. Tulajdonképpen csak tippeltem, mert az anyukámnak tényleg semmi tehetsége a rajzoláshoz. Egy pillanatra abbahagyja a rendezgetést, és a sarkára ül. – Jól éreztem magam veled a héten – mondja. Bólintok, de nem felelek. Leolvad az arcáról a mosoly. Most, hogy nem láthatom Ollyt, és nem is beszélhetek vele, több időt töltünk együtt anyuval. Ez az egyetlen előnye ennek a felfordulásnak. A kezéért nyúlok, és megszorítom. – Én is. Megint elmosolyodik, de nem olyan szélesen, mint az előbb. – Felvettem az egyik ápolónőt. Bólintok. Felajánlotta, hogy én hallgassam meg Carla utódjelöltjeit, de nem akartam. Teljesen mindegy, kit vesz fel, mert senki sem léphet Carla helyébe. – Holnap vissza kell mennem dolgozni. – Tudom.
– Bárcsak ne kellene itt hagynom téged! – Nem lesz semmi baj. Megigazítja a már teljesen rendezett rajzkupacot. – Ugye, érted, miért kell azt tennem, amit teszek? Kirúgta Carlát, ezen kívül megvonta tőlem az internetelérést, és lemondta a személyes konzultációmat Mr. Watermannel. Egész héten igyekeztünk nem szóba hozni a dolgot. A hazugságaimat. Carlát. Ollyt. Anyu kivett egy hét szabadságot, és Carla távollétében ő ápolt. Óránként ellenőrizte az életfunkcióimat, pedig csak kétóránként kell, és minden alkalommal, amikor normális értékeket kapott, óriási kő esett le a szívéről. A negyedik napra túl voltunk a veszélyen. Szerinte szerencsénk volt. – Mire gondolsz? – kérdezi. – Hiányzik nekem Carla. – Nekem is, de rossz anya lennék, ha itt tartanám. Megérted ezt? Veszélyeztette az életedet. – A barátom volt – suttogom. Végre fellobban a harag, amit egész héten vártam. – De hát nemcsak a barátod volt, hanem az ápolónőd is! Az volt a dolga, hogy vigyázzon rád, nem pedig az, hogy veszélybe sodorjon, és fiúknak mutasson be, akik majd összetörik a szívedet! A barátok nem keltenek bennünk hamis reményt. Gondolom, kiült az arcomra, mennyire sebzettnek érzem magamat, mert hirtelen elhallgat, és a nadrágjába törli a tenyerét. – Jaj, kislányom, annyira sajnálom! Ebben a pillanatban tudatosul bennem minden. Carla végleg elment. Holnap, amikor anyu elindul dolgozni, nem lesz itt. Helyette egy új ember fog jönni. Carla elment, és erről én tehetek. És Olly is elment. Soha nem lesz már esélyem a második
csókra. Elakad a lélegzetem, annyira fájdalmas ez a gondolat. Véget ért valami, ami még el sem kezdődött. Biztos, hogy anyu előbb-utóbb újra megengedi, hogy netezzek, és akkor majd megint tudunk csetelni, de az már nem lesz elég. Ha őszinte vagyok magamhoz, be kell látnom, hogy már soha többé nem lesz elég. Sosem lehetek már többé vele úgy, ahogy szeretnék. Anyu a szívére szorítja a kezét. Ugyanazt a fájdalmat érezzük. – Mesélj erről a fiúról! – kéri. Már olyan régóta szeretnék mesélni róla, de most azt sem tudom, hol kezdjem. Kitölti a szívemet. Kezdem hát az elején. Elmesélem anyunak, milyen volt, amikor először láttam Ollyt, azt, milyen könnyeden, puhán és magabiztosan mozog. Elmesélem, hogy a szeme maga az óceán, és az ujjain bőrkeményedések vannak. Elmesélem, hogy nem is annyira cinikus, mint amennyire annak tartja magát. Mesélek a rétténetes apjáról és a fura öltözködéséről is. Elmesélem, hogy szerintem vicces, okos, helyes, pontosan ebben a sorrendben. Mindent elmesélek, amit hetek óta akartam. Anyu végighallgat, fogja a kezemet, és velem sír. – Csodálatos fiú lehet. Már értem, miért tartod annak. – Mert az. – Sajnálom, hogy beteg vagy. – Nem a te hibád. – Tudom, de olyan jó lenne, ha ennél többet adhatnék neked. – Visszakaphatom a netet? – Muszáj megpróbálnom. A fejét rázza. – Kérj valami mást, szívem! – Kérlek, anyu! – Jobb ez így. Nem akarom, hogy összetörjön a szíved. – A szerelembe nem lehet belehalni – ismétlem el Carla szavait. – Ez nem igaz – feleli. – Mégis, ki mondott neked ilyet?
A GONOSZ NŐVÉR AZ ÚJ ÁPOLÓNŐM egy mosolytalan despota, és ápolónői diplomája van. Janet Pritchert a neve. – Szólíts Janet nővérnek – közli. Természetellenesen magas a hangja, olyan, mint egy sziréna. Kihangsúlyozza a nővér szót, így jelzi, hogy nem elfogadható, ha csak Janetnek szólítom. Túl erős a kézfogása, olyan, mintha inkább összeroppantani szokott volna dolgokat, nem pedig ápolni. Lehetséges, hogy elfogult vagyok. Ha ránézek, csak azt látom, hogy nem Carla. Míg Carla dundi volt, ő vékony. Nem használ spanyol szavakat. Akcentusa sincs. Carlához képest ő kevesebb. Mire eljön a délután, úgy döntök, változtatok a hozzáállásomon, ekkor azonban megérkezik a laptopomra az első öntapadós jegyzetlap .
Visszakaptam az internetet, de csak tanítási napokra. Csak a tanuláshoz használhatom, de szerintem annak is lehet valami
köze a dologhoz, hogy Olly visszament az iskolába, és csak délután három után ér haza. Az órára nézek. Fél három. Mégsem változtatok a hozzáállásomon. Janet nővér legalább lehetőséget adhatott volna arra, hogy megszegjem a szabályt, nem kellett volna mindjárt azzal nyitnia, hogy feltételezi rólam, szabályszegő vagyok. Másnap sem lesz jobb a helyzet:
A hét folyamán elszáll minden reményem, hogy esetleg a magam oldalára állíthatom. Pontosan tudja, mi a küldetése – figyel, elzár, ellenőriz. Ollyval új ritmust alakítunk ki. Napközben a Skype-on tartott óráim közt igyekszünk annyit csetelni, amennyit csak bírunk. Délután háromkor a gonosz nővér lekapcsolja a routert, és vége a beszélgetésnek. Este, vacsora után anyuval vagyok, és Ollyval az ablakon keresztül nézzük egymást. Könyörgöm anyunak, de ő a füle botját sem mozgatja. Azt mondja, a szabályt a saját védelmem érdekében hozta. Másnap a gonosz nővér újabb üzenetet hagy:
Csak nézem a papírt, és arra gondolok, Carla pontosan ugyanezt mondta, mielőtt elment – az élet ajándék. Vajon én elpazarolom az életemet?
A SZOMSZÉDOK MEGFIGYELÉSE 2. RÉSZ
OLLY NAPIRENDJE 6:55 Az ablaknál áll, és azt írja az üvegre, 7,20 7,25 15,45 15,50
21,05 22,00
Megvárja, amíg Kara elszívja a cigijét. Elmegy az iskolába. Hazajön az iskolából. Az ablaknál áll, letörli az üvegről, hogy és felírja, hogy ÓHAH. Az ablaknál áll. Kérdéseket ír. Azt írja,
MADDY NAPIRENDJE 6,50 Várja, hogy Olly megjelenjen az ablakban. 6,55 Örül. 7,25 Kétségbeesik. 8,00-15,00 Tudomást sem vesz a gonosz nővérről. Órákat hallgat. Házi feladatot ír. Olvas. Kényszeresen ellenőrzi, jött-e új csetüzenete. Még egy kicsit olvas. 15,40 Várja, hogy megérkezzen Olly kocsija. 15,50 Örül. 16,00 Még egy kis házi. Még egy kis olvasás. 18,00-21,00 Vacsora, lógás anyuval. 21,01 Várja, hogy Oly megjelenjen az ablakban. 21,05 Örül. Elmutogatja a válaszokat a kérdésekre. 22,01 Kétségbeesik. És így tovább.
OKTATÁS MOST, HOGY OLLY suliba jár, még kevesebbet tudunk beszélni. Amikor csak tud, ír nekem, például az órák közti szünetben, vagy akár órák alatt is. Az első héten mindent megtesz, hogy úgy érezzem, mintha én is ott lennék vele. Képeket küld a szekrényéről (a 23-as számú az övé), az órarendjéről, a könyvtárról és a könyvtárosról, aki pont úgy néz ki, mint egy gimnáziumi könyvtáros, vagyis látszik rajta, hogy könyvmoly, és egyszerűen csodálatos. Lefényképezi a matematikai levezetéseket a matekkönyvében, az olvasmánylistát, amit irodalomból kapott, biológián és kémián meg a csőrös poharakat és a Petri-csészéket. Azt az első hetet mindenféle normális dologgal töltöm – olvasok, tanulok, nem halok meg, és közben nagyon erős bennem a veszteségérzet, amiért nem láthatom Ollyt. Alternatív címeket találok ki az olvasmánylistáján szereplő könyvekhez. Két csók meséje. Ne csókold a feketerigót. Míg fekszem megcsókolva. És így tovább. A gonosz nővérrel nem túl baráti a viszonyunk. Én levegőnek nézem, ő meg egyre több utálatos üzenetet hagy nekem, hogy bebizonyítsa, nem levegő. De nem csak arról van szó, hogy hiányzik Olly. Irigylem is az életét, azt, hogy az ő világa nem ér véget a bejárati ajtónál. Azt állítja, a gimi nem egy utópia, de nem győz meg. Mi lehet egy olyan hely, aminek egyetlen célja, hogy minél többet tanulhass a világról, ha nem egy utópia? Mi lehet egy olyan hely, ahol az embernek barátai, tanárai vannak, na meg könyvtárak, könyvklubok, matekszakkörök, vitakörök és mindenféle egyéb klubok, délutáni foglalkozások és végtelen lehetőségek? A harmadik héten már egyre nehezebb új formájában fenntartani a kapcsolatunkat. Hiányzik, hogy beszélhessek vele.
Nem lehet mindent elmutogatni. Szeretnék vele egy helyiségben lenni, hiányzik a közelsége. Hiányzik a hatás, amit az ő teste gyakorolt az enyémre. Hiányzik, hogy még jobban megismerjem. Hiányzik, hogy még jobban megismerjem azt a Maddyt, aki akkor vagyok, ha együtt vagyunk. Ez így megy tovább, amíg végül megtörténik az elkerülhetetlen. Az ablakban állok, amikor leparkol a ház előtt. Várom, hogy kiszálljon és integessen, ahogy szokta, de nem ő száll ki először. Hanem egy lány, aki nem Kara. Lehet, hogy Kara barátnője. De Kara kipattan a kocsiból, berohan a házba, és magára hagyja Ollyt a titokzatos lánnyal. Olly mond valamit, és a titokzatos lány nevet. A vállára teszi a kezét, és úgy mosolyog rá, ahogy azelőtt én szoktam. Először sokkol a jelent, nem is akarok hinni a szememnek. Hozzá mer nyúlni az én Ollymhoz? Összeugrik a gyomrom. Egy óriás keze szorongatja. A szerveim elcsúsznak a helyükről, és rosszul érzem magam a bőrömben. Visszaengedem a függönyt, és ellépek az ablaktól. Úgy érzem magam, mint egy kukkoló. Anyu szavai jutnak eszembe. Nem akarom, hogy összetörjön a szíved. Tudta, hogy ez lesz. Tudta, hogy úgyis lesz majd valaki más. Valaki, aki nem beteg. Valaki, aki kiléphet a háza ajtaján. Valaki, akivel Olly beszélhet, akit megérinthet, megcsókolhat, és akivel minden mást is csinálhat. Kedvem lenne visszamenni az ablakhoz, és szemügyre venni a vetélytársamat, de uralkodom magamon. Milyen verseny az, ahol az egyik fél meg sem jelenhet? Teljesen mindegy, hogy néz ki az a lány. Mindegy, hosszú vagy rövid a lába, fehér vagy napbarnított a bőre, fekete, barna, vörös vagy szőke a haja. Nem számít, szép-e vagy sem.
Az számít, hogy ő a bőrén érezheti a nap sugarait, ő szüretien levegőt lélegez be. Csak az számít, hogy ő ugyanabban a világban él, mint Olly, én meg nem, és soha nem is fogok. Azért még egyszer kilesek. A lány még mindig nevet, és a keze még mindig Olly vállán pihen. Olly összevont szemöldökkel pillant az ablakomra, de biztos, hogy nem lát. Azért integet, mire én még hátrébb lépek, mintha mindkettőnkkel el akarnám hitetni, hogy nem vagyok ott.
AZ ALOHA AZT JELENTI, HELLÓ ÉS VISZLÁT, ELSŐ RÉSZ
ÚJABB ANYA-LÁNYA ESTÉT mondtam le, ezért aztán anyu benéz hozzám. – No – mondja. – Ne haragudj, amiért lemondtam, anyu! Nem érzem jól magam. Azonnal a homlokomhoz nyomja a kézfejét. – Lelkileg, nem testileg – teszem hozzá. Folyton azt látom magam előtt, ahogy a titokzatos lány Olly vállára teszi a kezét. Anyu bólint, de csak akkor enged el, amikor már egészen biztosra veszi, hogy nem vagyok lázas. – No – szólok. Nagyon szeretnék egyedül lenni. – Én is voltam tinilány. Egyke is. Nagyon magányos voltam, és nagyon fájdalmas időszak volt a tinikor. Ezért jött be? Azt hiszi, magányos vagyok? Azt hiszi, valami tinikori szorongás lett úrrá rajtam? – Én nem vagyok magányos, anyu! – csattanok fel. – Én egyedül vagyok. Nagy különbség. Összerezzen, de nem vonul vissza, inkább addig simogatja az arcomat, amíg rá nem nézek. – Tudom, kislányom. – A kezét a háta mögé rejti. – Lehet, hogy most nem szeretnél beszélgetni. Szeretnéd, hogy kimenjek? Mindig olyan racionális és megértő. Nehéz rá haragudni. – Nem, maradj csak. Bocsánat! Maradj itt! – Felhúzom a térdemet, hogy anyu elférjen mellettem. – Mit rejtegetsz? – Hoztam neked ajándékot, mert úgy gondoltam, talán kevésbé fogod magányosnak érezni magad tőle, de most már nem vagyok biztos benne. Egy bekeretezett fényképet húz elő a háta mögül. Elszorul a szívem. Egy régi fénykép az négyünkről – rólam, anyuról, az
apukámról és a bátyámról. Valami trópusi tengerparton állunk. Mögöttünk már lement a nap, és szinte világít az arcunk a sötét háttér előtt, mert vakuval fényképeztek le minket. A bátyám egyik kezével apuba kapaszkodik, a másikkal egy barna plüssnyulat fog. Úgy néz ki, mint anyu, csak kicsiben – ugyanolyan egyenes, fekete haja és sötét szeme van. Csak az a különbség, hogy ő apu sötétebb bőrét örökölte. Apu hawaii mintás inget és rövidnadrágot visel. Ha ránézek, az jut eszembe, hogy bohókás. De azért nagyon jóképű. Átkarolja anyu vállát, és úgy tűnik, mintha közelebb akarná húzni magához. Egyenesen a fényképezőgépbe néz. Ha élt valaha ember a Földön, akinek mindene megvolt, az az én apukám volt. Anyu pánt nélküli, piros alapon virágmintás nyári ruhát visel. Nedves, göndör tincsei keretezik az arcát. Nincs kisminkelve, ékszert sem látok rajta. Olyan, mintha az anyukám egy másik univerzumból érkezett hasonmása lenne. Engem a karjában tart, és egyedül ő nem néz a fényképezőgépbe – helyette rám nevet. Én meg buta, fogatlan mosollyal vigyorgok, ahogy csak a kisbabák tudnak. Még sosem láttam magamról olyan képet, ami Odakint készült. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen fotó. – Ez hol van? – kérdezem. – Hawaii-on. Maui volt apád kedvenc helye. – A hangja suttogássá halkul. – A4ég csak négy hónapos voltál, még nem tudtuk, miért vagy olyan beteges. Egy hónappal később történt a baleset. A mellkasomhoz szorítom a képet. Anyu szemét elönti a könny, de nem csordul ki. – Szeretlek – mondja. – Nem is tudod, mennyire. De tudom. Amióta az eszemet tudom, érzem, ahogy a szíve védi az enyémet. A hangjában hallom az altatódalokat. Még most is érzem, milyen volt, amikor gyerekkoromban álomba ringatott, és érzem a reggeli csókot az arcomon. És én is nagyon szeretem
őt. El sem tudom képzelni, mennyi mindenről mondott le miattam. Nem tudom, mit mondhatnék, ezért csak azt felelem, hogy én is szeretem őt. Nem elég, de csak ennyi telik. Miután magamra hagy, a tükör előtt állok, és az arcom mellé emelem a képet. A fotón szereplő kisbabáról a tükörképemre nézek, aztán vissza. Olyan ez a kép, mint egy időgép. Elhalványul az arcom, és ott vagyok a tengerparton, ahol szeretet vesz körül, és érzem a sós levegőt meg a napnyugtával egyre csökkenő hőséget, és látom a megnyúló árnyékokat. Olyan mély levegőt veszek apró tüdőmmel, amilyen mélyet csak tudok, és bent tartom. Azóta is.
KÉSŐBB, 21:08 OLLY MÁR VÁR, amikor az ablakhoz lépek. Csupa nagybetűvel azt írja az ablakra:
Elmutogatom neki, hogy egyáltalán nem vagyok féltékeny, egy egészen kicsit sem.
BARBARA ARAB RAB VAN, HOGY A KEDVENC könyveimet visszafelé olvasom újra. Az utolsó fejezettel kezdem, és a legvégén érek a legelejére. Ha így olvasok, akkor a szereplők a remény után kétségbeesnek, az önismeret után kételkedni kezdenek. A szerelmes történetekben a szereplők szerelmespárként kezdik, és idegenekként végzik. A fejlődésregények visszafejlődés-regényekké változnak, a kedvenc szereplők feltámadnak. Ha az életem egy regény lenne, és visszafelé olvasnám, semmi sem változna meg. A ma ugyanolyan, mint a tegnap. A holnap ugyanolyan lesz, mint a ma. Maddy könyvében minden fejezet egyforma. Olly felbukkanásáig. Előtte az életem egy palindrom volt – oda és vissza is egyforma, mint például „Csak a mama makacs” vagy „Barbara arab rab”. Olly viszont random betű, egy hatalmas, bátor X a mondat kellős közepén, ami összezavarja a rendet. Az életem most már teljes összevisszaság. Szinte azt kívánom, bárcsak meg sem ismertem volna. Hogyan térjek vissza a régi kerékvágásba, hogyan viseljem el az egyforma mindennapok végtelen, brutális egymásutánját? Hogyan legyek újra az olvasó lány? Nem mintha sajnálnám, hogy eddig olyan sokat olvastam – amit a világról tudok, azt mind a könyveimből tanultam. De egy fa leírása még nem a fa, és ezer csók a papíron sosem lesz ugyanolyan érzés, mint amikor Olly ajka az enyémhez ért.
AZ ÜVEGFAL EGY HÉTTEL KÉSŐBB az éjszaka közepén felriadok. Felülök az ágyban. Még nem tisztult ki a fejem, de a szívem már ébren van, és csak úgy zakatol. Tud valamit, amit a fejem még nem. Az órára pillantok – hajnali három múlt egy perced. A függönyt még este behúztam, de látom, hogy Olly szobájában ég a lámpa. Az ablakhoz vonszolom magam, elhúzom a függönyt – az egész házban felkapcsolták az összes villanyt. Még a verandán is. Még jobban ver a szívem. Ne! Már megint veszekszenek? Becsapódik egy ajtó. A hang távolról jön, de összetéveszthetetlen. Megmarkolom a függönyt, és várok. Azt kívánom, bárcsak megjelenne Olly. Nem kell sokáig várnom, mert hamarosan fel is bukkan a verandán. Olyan, mintha kilökték volna az ajtón. Pont ugyanolyan erős bennem a vágy, hogy odamehessek hozzá, mint legutóbb. Muszáj megnyugtatnom és megvédenem őt. A szokásos gyorsasággal visszanyeri az egyensúlyát, és megpördül – ökölbe szorult kézzel nézi az ajtót. Vele együtt készülök a támadásra, ami nem jön. Olly támadóállásban marad, és meg egy teljes percen át az ajtót bámulja. Ennyire mozdulatlannak még sosem láttam. Újabb perc múlva az anyukája is kijön a verandára. Szeretné megérinteni a karját, de Olly ellöki a kezét, és az anyjára sem néz. Az asszony végül feladja, és visszamegy a bázba. Amint eltűnik, Olly teste elernyed, eltűnik belőle a feszültség. A tenyerébe temeti az arcát, és rázkódik a válla. Az ablakomra pillant, és én integetek neki, de nem reagál. Ekkor jövök rá, hogy nem is láthat, mert
nálam nem ég a lámpa. Gyorsan a kapcsolóhoz rohanok, de mire visszaérek az ablakhoz, Olly már nincs odalent. Az üveghez szorítom a homlokomat, a tenyeremet, az egész alkaromat. Még sosem akartam ennyire kilépni a testemből.
TITKOS VILÁG VAN, HOGY A VILÁG leleplezi magát előttünk. Egyedül vagyok a sötétedő télikertben. A késő délutáni nap fénye trapéz alakban vetül a padlóra. Látom, ahogy száll a por a levegőben – hófehér kristályként csillog a fényben. Egész világok léteznek úgy, hogy észre sem vesszük őket.
ÉPPHOGY ÉLEK FURCSA ÉRZÉS RÁDÖBBENNI, hogy meg akarok halni. Nem hirtelen támad a felismerés, nem egy pillanatnyi megvilágosodásról van szó. Lassan történik, mint ahogyan egy léggömb leereszt. Sosem fogom elfelejteni azt a képet, ahogy Olly magányosan sír a házuk verandáján. Végignézem a fotókat, amelyeket az iskolából küldött. Mindegyikre odaképzelem magamat. Maddy a könyvtárban. Maddy Olly szekrénye mellett állva várja a becsöngetést. A családi fénykép minden négyzetmilliméterét az emlékezetembe vésem, és igyekszem megfejteni a titkait. Csodálom a még nem beteg, kisbaba Maddyt, aki előtt még ott az egész élet, amely számtalan lehetőséget rejt. Amióta csak belépett az életembe Olly, két Maddy van jelen bennem egyszerre. Az egyik a könyveken keresztül él, és nem akar meghalni, a másik él és gyanítja, hogy ezért cserébe nem lesz nagy ár a halál. Az első Maddyt meglepik ezek a gondolatok. És hogy mit gondol a második Maddy, az, aki a hawaii képen szerepel? Ő isteni lény – nem fázik, nem éhes, nem beteg, nem hatnak rá sem természeti, sem az ember által előidézett katasztrófák. A szíve sem törhet össze soha. A második Maddy tudja, hogy ez a halovány épphogy-élet nem is igazán élet.
VISZLÁT Kedves Anyu! Először is el akarom mondani, hogy szeretlek. Ezt már tudod, de lehet, hogy többször nem mondhatom el. Úgyhogy… szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Okos vagy, erős, kedves és önzetlen. Jobb anyukát nem is kívánhattam volna. Nem fogod érteni azt, amit most mondok fiz sem biztos, hogy én magam értem. Én neked köszönhetem, hogy élek, anyu, és tényleg nagyon-nagyon hálás vagyok neked. Neked köszönhetem, hogy ennyi ideig életben maradtam, és megismerhettem a világnak ezt a pici kis szeletét. De ez nekem nem elég, és erről nem te tehetsz. Lehetetlen így élni Nem csak Olly miatt teszem, amit teszek. Vagy lehet, hogy igen. Nem tudom. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el. Olly ok is meg nem is. Többé már nem tudom úgy látni a világot, ahogy azelőtt. Megtaláltam magamban ezt az új ént, aki nem tud hallgatni, nem tud nyugton maradni, és csak megfigyelőként jelen lenni. Emlékszel, amikor először olvastuk el együtt A kis herceget? Annyira kiakasztott, hogy a kis herceg meghal a végén?
Nem értettem, hogyan választhatta a halált csak azért, hogy visszajusson a rózsájához. Azt hiszem, most már értem. Nem a halált választotta, hanem neki a rózsája volt az élete. A rózsa nélkül nem is élt igazán. Nem tudom, anyu. Nem tudom, mit csinálok, csak azt, hogy nem fordulhatok vissza. Néha azt kívánom, bárcsak újra olyan lehetnék, mint azelőtt, amikor még semmit sem tudtam. De képtelen vagyok rá. Ne haragudj! Bocsáss meg nekem! Szeretlek. Maddy
AZ ÖT ÉRZÉK HALLÁS A riasztó gombjai halk csipogással próbálják elárulni a szökésemet, miközben beütöm a kódot. Csak remélni merem, hogy nem túl váratlan a hang, és anyu szobája elég messze van az ajtótól ahhoz, hogy ne hallja meg. Az ajtó egy sóhajtással kinyílik. Odakint vagyok. Fülsiketítő a csend. ÉRINTÉS A bejárati ajtó kilincse fémesen hideg és sima, szinte csúszós. Könnyű elengednem. Meg is teszem. LÁTÁS Hajnali négy óra van, és olyan sötét, hogy az éjjeli égbolt háttere előtt csak körvonalakat látok, elmosódott sziluetteket. Nagy fa, kis fa, lépcső, kert, kőből kirakott ösvény, amely a kapuhoz vezet, és a kapu két oldalán kerítés húzódik. Kapu, kapu, kapu. SZAGLÁS Ollyék kertjében vagyok. A levegő illatokkal terhes – virágok, föld, a saját, egyre növekvő félelmem. Ez utóbbit lenyomom a tüdőmbe. Kavicsokkal dobálom Olly ablakát. Azt akarom, hogy kijöjjön. ÍZLELÉS Olly döbbenten áll előttem. Nem szólok semmit, csak az ajkára tapasztom az enyémet. Először megdermed, bizonytalan, ellenszegül, aztán már nem. Egyszerre szorosan magához ölel.
Egyik kezével a hajamba túr, a másikkal a derekamat fogja át. Pontosan olyan az íze, mint ahogy emlékeztem.
MÁS VILÁGOK MAGUNKHOZ TÉRÜNK. Illetve Olly tér magához. Elhúzódik tőlem, és két kezével megragadja a vállamat. – Mit csinálsz te idekint? Jól vagy? Baj van? Anyukáddal van valami? Nagyon bátran viselkedem. – Jól vagyok, ő is jól van, csak éppen megszököm. A szobájából kiszűrődő fénysávban éppen csak látom, ahogy kiül az arcára az értetlenség. – Ezt nem értem – ismeri be. Mély levegőt veszek, de félúton elakad. Az éjszakai levegő hideg, nyirkos, nehéz, és kicsit sem hasonlít arra a levegőre, amit eddigi életemben belélegeztem. Szeretném kifújni, kiűzni a tüdőmből. Bizsereg az ajkam, és szédülök. Ez csak a félelem, vagy valami más? – Maddy, Maddy! – suttogja a fülembe Olly. – Mit tettél? Képtelen vagyok válaszolni. Elszorul a torkom, mintha lenyeltem volna egy követ. – Próbálj meg nem lélegezni! – javasolja, és a házunk felé terel. Egy-két másodpercig hagyom, aztán megtorpanok. – Mi van? Tudsz járni? Vagy vigyelek? Megrázom a fejemet, és visszahúzom a kezemet a kezéből. Beszippantom az éjjeli levegőt. – Azt mondtam, megszököm. Felhördül. – Miről beszélsz te? Meg akarsz halni? – Épp ellenkezőleg – felelem. – Segítesz? – Miben?
– Nincs kocsim, és nem tudok vezetni. Semmit sem tudok erről a világról. Olyan hangot ad, amiről nem tudom eldönteni, morgás vagy nevetés akar lenni. Bárcsak látnám a szemét ebben a sötétben! Becsapódik valami. Egy ajtó? Megmarkolom a kezét, és mindketten a házuk falához lapulunk. – Ez mi volt? – Jézusom! Egy ajtó. A házunkból jött. Még szorosabban a falhoz húzódom, mintha láthatatlanná akarnék válni. A házunk ajtajához vezető ösvényt lesem, és biztosra veszem, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet rajta az anyukám. De nem. Lehunyom a szememet. – Vigyél fel a tetőre! – Maddy… – Majd megmagyarázok mindent! Az egész terv azon áll vagy bukik, hogy Olly segít-e nekem. Abba bele sem gondoltam, mi lesz, ha nem segít. Egy lélegzetvételnyi ideig hallgatunk. Aztán kettőig. Majd háromig. Kézen fog, és a házuk tőlünk legmesszebb eső oldalához vezet. Egy magas létrán lehet feljutni a tetőre. – Tériszonyos vagy? – kérdezi. – Nem tudom – felelem, és elindulok felfelé. Amint felérünk, lebukom, de Olly megnyugtat, hogy erre semmi szükség. – Az emberek többsége nem néz fel – magyarázza. Néhány percig is eltart, mire újra normálisan ver a szívem. Olly a szokásos, szokatlan kecsességgel ül le mellém. Öröm nézni, ahogy mozog. – És akkor most mi lesz? – kérdezi egy idő után. Körülnézek. Mindig is tudni akartam, mit csinál idefönt.
A tető helyenként oromzatos, de ahol mi ülünk, ott lapos. Néhány formát ki tudok venni – egy kis faasztalt látok, rajta bögrét, lámpát, pár gyűrött papírt. Lehet, hogy itt szokott rossz verseket költeni. Limerickeket. – Az a lámpa működik? – érdeklődöm. Szó nélkül felkattintja, és zavaros fénykör képződik körülöttünk. Szinte félek Ollyra nézni. A gyűrött papírok hamburger után maradt csomagolások. Szóval nem egy titkos költővel van dolgom. Az asztal mellett egy poros, szürke takaró fed valamit vagy valamiket. Körülötte szerszámok – mindenféle méretű csavarkulcsok, drótvágók, kalapácsok meg még néhány dolog, amiről azt sem tudom, micsoda. Még egy forrasztópisztoly is van itt. Végül Ollyra nézek. A térdére támasztja a könyökét, és a lassan világosodó eget nézi. – Mit csinálsz te idefent? – kérdezem. – Kizárt, hogy ez most érdekes legyen – feleli szigorú hangon, és nem fordul felém. Nyoma sincs benne annak a fiúnak, aki percekkel ezelőtt meg olyan mohón csókolt. A miattam érzett félelme minden mást háttérbe szorít. Van, hogy a megfelelő indokkal teszünk valamit, van, hogy az indok helytelen, és van, hogy lehetetlen megállapítani a különbséget. – Van gyógyszerem – mondom. Már eddig sem mozgott, de most teljesen mozdulatlanná dermed. – Milyen gyógyszered? – Kísérleti, hivatalosan nem elismert. A neten rendeltem, Kanadából. – Úgy hazudok, mint a vízfolyás. – A neten? Honnan tudod, hogy biztonságos bevenni? – Alaposan utánanéztem. – De akkor sem lehetsz biztos benne, hogy…
– Nem vagyok felelőtlen – nézek a szemébe. Ezek a hazugságok az ő védelmét szolgálják. Már most látom rajta, hogy megkönnyebbült. Folytatom: – Ha rendesen szedem, pár napot feltölthetek idekint. Anyunak nem mondtam meg, mert ő nem akart volna kockáztatni, de… – Mert kockázatos! Magad mondtad, hogy nem elismert… – Arra a pár napra elég biztonságos – felelem. Kételynek nyoma sincs a hangomban. Várok, és remélem, hogy Olly beveszi a hazugságot. – Jézusom! – A kezébe temeti az arcát, és úgy marad. Amikor végül felnéz, már egy jóval kevésbé makacs Olly tekint rám. Még a hangja is megenyhül. – Ezt öt perccel ezelőtt is mondhattad volna. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy feloldódjon. – Akkor éppen csókolóztunk! Utána pedig megharagudtál rám. – Elpirulok, ha a csókra gondolok és arra, milyen könnyen hazudok. – El akartam mondani. El is mondtam, épp az előbb. Sokkal okosabb annál, hogy ilyesminek bedőljön, de azt akarja, hogy igaz legyen, amit hall. Sokkal inkább akarja, hogy igaz legyen, mint amennyire tudni akarja az igazat. Bizonytalanul mosolyog, de olyan szép, hogy le sem tudom venni róla a szememet. Bármikor hazudnék neki, ha cserébe láthatnám ezt a mosolyt. – Na, tehát – szólalok meg. – Mi van az alatt a takaró alatt? A kezembe adja az anyag csücskét, és én lerántom.
Elsőre nem tudom értelmezni, mi az, amit látok. Olyan, mintha egy sor látszólag random szót olvasnék, és csak utóbb válna világossá, mi is a mondat értelme. – Nagyon szép – állapítom meg. – Ez egy planetárium. – Ezt csinálod idefent? Univerzumokat építesz? Vállat von. Enyhe szellő támad, és a bolygók lassan forognak. Szótlanul figyeljük őket. – Biztos vagy ebben? – kérdezi, és most megint hallom a hangjában a kételyt.
– Kérlek, segíts nekem, Olly! Légy szíves! – A planetáriumra mutatok. – Nekem is el kell szabadulnom innen, ha csak egy kis időre is. Bólint. – Hová akarsz menni?
AZ ALOHA AZT JELENTI, HELLÓ ÉS VISZLÁT, MÁSODIK RÉSZ
MÁR MOST ÖRÜLÖK – MADS, NE HÜLYÉSKEDJ már! Nem mehetünk cl Hawaiira! – Miért nem? Vettem repjegyet, és hotelszobát is foglaltam. Olly kocsijában ülünk a házuk előtti feljárón. A kulcsot a gyújtásba dugja, de még nem indulunk el. – Most viccelsz? – kérdezi, és az arcomat fürkészi, annak jelét keresi, hogy viccelek. Nem talál ilyet, úgyhogy lassan rázza a fejét. – Hawaii majdnem ötezer kilométerre van. – Azért megyünk repülővel. Hiába humorizálok. – Ez most komoly? Ezt mikor csináltad? És hogyan? És miért? – Már csak egy kérdés, és összejön a gyors ötös – jegyzem meg. Előrehajol, és a homlokát a kormánynak támasztja. – Tegnap este csináltam, hitelkártyával, azért, mert látni akarom a világot. – Neked van hitelkártyád? – Néhány hete szereztem be. Van annak előnye is, ha az ember folyton egy idősebb nővel lóg. Felemeli a fejét, de továbbra is maga elé bámul, nem néz a szemembe. – Mi lesz, ha történik veled valami? – Nem fog. – És ha mégis? – Van gyógyszerem, Olly, és segíteni fog. Lehunyja a szemét, és megfogja a kulcsot. – Csak szólok, itt, Dél-Kaliforniában is egy csomó világ van. – De humuhumunukunukuapua’a nincs.
Félmosoly jelenik meg a szája szegletében. Nagyon szeretném, ha az egész arcát átformálná. Felém fordul. – Miről beszélsz te? – A humuhumunukunukuapua’áról. – És mi az a humuizé? – Hawaii nemzeti hala. Elvigyorodik. – Hát persze. – Elfordítja a kulcsot. A házat nézi, és elhalványul a mosolya. – Mennyi időre megyünk? – Két éjszakára. – Oké. – Megfogja a kezemet, és csókot lehel rá. – Menjünk, nézzük meg ezt a halat! Ahogy távolodunk a háztól, úgy lesz egyre vidámabb Olly. Ez a kirándulás tökéletes ürügy arra, hogy végre egy kicsit letegye a terhet, amit a családja jelent. Ráadásul Mauiban él egy régi barátja, Zách, akit még New Yorkból ismer. – Imádni fogod – véli. – Mindent imádni fogok – felelem. Reggel hétkor indul a gépünk, és nekem még van egy kis dolgom, mielőtt felszállunk rá. Olyan a kocsi, mint egy nagyon hangos, nagyon gyors buborék. Olly nem hajlandó lehúzni az ablakot, inkább megnyom egy gombot a műszerfalon, ami leállítja a légcserét. A kerekek úgy csikorognak az aszfalton, mintha valaki halkan és kitartóan fütyülne a fülembe. Kedvem lenne befogni a fülemet, de erőt veszek magamon, és nem teszem. Olly szerint nem megyünk túl gyorsan, de én úgy érzem magam, mintha megállíthatatlanul száguldanánk az űrben. A szupervonatok utasai arról számolnak be, hogy a külvilág elmosódik az óriási sebességtől. Tudom, mi közel sem megyünk olyan gyorsan, mégis olyan tempóban húznak el mellettünk a fák,
hogy lassú szemem képtelen követni a mozgásukat. A távoli házakat és hegyeket is épphogy megpillantom, huss, már el is tűnnek. Az út fölött lógó táblák is olvashatatlanok, esélyem sincs értelmezni őket, már ott sincsenek. A rendszámtáblák és a hátsó szélvédőre ragasztott matricák is csak úgy jönnek-mennek. Bár ismerem a fizika törvényeit, mégis hihetetlennek tűnik, hogy a testem halad, miközben én mozdulatlanul ülök. Jó, nem teljesen mozdulatlanul. Amikor Olly a gázra lép, az ülésembe préselődöm, és amikor a fékre, akkor előredőlök. Időnként lelassítunk, és akkor látom a többi autó utasait. Egy nő a fejét rázza, és a kormányt üti. Csak akkor jövök rá, hogy valószínűleg zenét hallgatott, és arra táncolt, miután elhúztunk mellette. Két gyerek, aki egy másik autó hátsó ülésén utazik, kinyújtja rám a nyelvét, aztán nevet. Nem reagálok, mert nem tudom, mi ennek az etikettje. Végre emberi sebességre lassítunk, és elhagyjuk az autópályát. – Hol vagyunk? – kérdezem. – Koreatownban lakik. Annyira igyekszem egyszerre mindenhová nézni, hogy már zsong a fejem. Világító táblák erdejével találom szemben magam, és minden felirat koreai. Mivel nem ismerem ezeket a jeleket, olyan, mintha művészi alkotások lennének – gyönyörű, titokzatos formák. Persze sejtem, hogy csak olyan hétköznapi dolgokat hirdetnek, mint például étterem, gyógyszertár vagy éjjel-nappal nyitva. Még korán van, de már rengeteg ember megy a dolgára. Van, aki sétál, van, aki beszélget, van, aki ül, áll, fut vagy biciklizik. El sem hiszem, hogy ők is hús-vér emberek. Úgy néznek ki, mint azok a miniatűr figurák, akiket az építészeti makettjeimbe szoktam betenni. Itt ők Koreatown sava-borsa. Az is lehet, hogy én vagyok az, aki nem hús-vér ember, és nincs is itt.
Még néhány percig utazunk, aztán leparkolunk egy kétemeletes lakóépület előtt, amelynek az udvarát egy szökőkút díszíti. Olly kikapcsolja a biztonsági övét, de nem száll ki a kocsiból. – Nem történhet veled semmi – közli. Megfogom a kezét. – Köszönöm. – Csak ennyit mondok, mert más nem jut eszembe. Szeretném elmondani neki, hogy nem ő tehet arról, hogy én idekint vagyok. A szerelem kinyitja a világ kapuit. Boldog voltam, amíg nem ismertem őt. De most élek, és a kettő nem ugyanaz.
MEGFERTŐZVE AMIKOR MEGLÁT, CARLA felsikolt, és a tenyerébe temeti az arcát. – Szellem vagy? – kérdezi, majd vállon ragad, és a mellére szorít. Ringat, aztán még szorosabban ölel. A végén már alig kapok levegőt. – Mit keresel itt? Te nem is lehetsz itt! – értetlenkedik, és továbbra sem enged el. – Én is örülök, hogy látlak – nyöszörgöm. Végre eltol magától, és úgy rázza a fejét, mintha valamiféle csodával állna szemben. Végül újból magához von. – Jaj, kislányom – suttogja. – Jaj, mennyire hiányoztál! A kezébe fogja az államat. – Te is hiányoztál nekem. Sajnálom, hogy… – Ki se mondd! Nincs mit sajnálnod. – Miattam veszítetted el a munkádat. Vállat von. – Szereztem másikat. Nekem különben is te hiányzol, nem a munkám. – Te is hiányzol nekem. – A mamád azt tette, amit tennie kellett. Nem akarok anyura gondolni. A tekintetemmel Ollyt keresem, aki kicsit arrébb áll tőlünk. – Emlékszel még Ollyra? – kérdezem Carlát. – Hogyan is felejthetném el azt az arcot? És azt a testet! – sóhajtja, de olyan hangosan, hogy biztosra veszem, Olly is tisztán értette. Odasiet Ollyhoz, és őt is átöleli, igaz, nem olyan erősen, mint az előbb engem. – Vigyázol a kislányunkra? – kérdezi, miután elengedte, és a kelleténél erősebben paskolja meg az arcát. Olly megdörzsölgeti a tenyere nyomát. – Igyekszem. Nem tudom, tud-e erről, de elég makacs a lány.
Carla egy hosszú pillanatig egyikünkről a másikunkra néz, és felméri, milyen feszültség van köztünk. Meg mindig a lakás előtt állunk. – Gyertek be, gyertek be! – szólal meg végül. – Nem gondoltam volna, hogy már ilyen korán ébren vagy – mondom. – Az öregek már nem alszanak. Majd meglátod. Azt szeretném kérdezni tőle: Én is leszek öreg? De helyette inkább ezt kérdezem: – Rosa itthon van? – Az emeleten alszik. Felébresszem? – Arra nincs időnk. Csak téged szerettelek volna látni. Újra felemeli az államat, és ezúttal nővérszemmel is szemügyre vesz. – Néhány körből kimaradtam. Mit csinálsz te itt? Hogy érzed magad? Olly közelebb lép, mert ő is hallani szeretné a választ. Magam köré fonom a karomat. – Csodálatosan érzem magam – felelem kissé túl vidáman. – Mondd el neki a gyógyszert! – noszogat Olly. – Milyen gyógyszert? – néz rám komolyan Carla. – Kaptam kísérleti gyógyszert. – A mamád ugyan nem adott neked ilyet. – Egyedül szereztem, anyu nem is tud róla. Carla bólint. – Honnan? Neki is elmondom ugyanazt, amit Ollynak, csakhogy ő egy pillanatig sem hisz nekem. A szája elé kapja a kezét, és akkorára kerekedik a szeme, mint egy rajzfilmfiguráé. Remélem, látja a tekintetemben a szívemet, miközben némán könyörgök. Kérlek szépen, Carla, értsd meg! Ne buktass le! Te mondtad, hogy az élet ajándék. Elfordítja a tekintetét, és közvetlenül a melle fölött egy pontot masszíroz.
– Gondolom, éhesek vagytok. Készítek reggelit. Hellyel kínál minket a rikító sárga, túltömött kanapén, majd eltűnik a konyhában. – Pontosan így képzeltem el a házát – fordulok Ollyhoz. Nem akarom, hogy a gyógyszerről kérdezgessen. Egyikünk sem ül le, és egy-két lépésnyire állunk egymástól. A falak egyszerű színekben pompáznak. Szinte minden felületet mütyürök és fotók borítanak. – Úgy tűnt, nincs baja a gyógyszerrel – szólal meg végül Olly. Közelebb jön, amitől én megdermedek. Félek, hogy megérzi a bőrömön a hazugságokat. Körbejárom a nappalit, és megnézem azt a rengeteg fotót, amelyek mindegyike Carla-szerű nőket ábrázol. Egy testes hölgy a csecsemő Rosát tartja a kezében – ez a kép egy kétszemélyes fotel fölött lóg. Valahogy eszembe jut róla anyu. Talán az teszi, hogy az asszony nem csupán szeretettel, hanem egyfajta vadsággal a tekintetében nézi Rosát – egyértelmű, hogy bármit megtenne érte. Sosem tudom visszafizetni mindazt a jót, amit anyu tett értem. Carla chilaquilest készít nekünk reggelire. Ez kukoricalisztes tortilla salsa szósszal és sajttal, na meg mexikói krémmel, aminek olyan az állaga, mint a tejfölé. Még sosem ettem ilyet, és isteni finom, mégis csak egy falat fér belém. Az idegesség elvette az étvágyamat. – Carla… Szakmai véleménye szerint tényleg hat a gyógyszer? – érdeklődik Olly. Hangja csupa optimizmus. – Lehet – feleli Carla, de közben a fejét rázza. – Nem szeretnék hamis reményeket táplálni bennetek. – De mondd meg, mit gondolsz! – kérlelem. Nagyon szeretném megkérdezni tőle, miért nem lettem még rosszul, de nem tehetem. A saját hazugságaim hálójába gabalyodtam.
– Lehet, hogy a gyógyszer késlelteti a rosszullétet. Még ha nem is lenne gyógyszered, akkor is megeshetne, hogy egyszerűen még nem érintkeztél a rohamok egyik lehetséges kiváltó okával sem. – De az is lehet, hogy hat a gyógyszer – veti közbe Olly. Ez már nem is reménykedés, valószínűleg azt gondolja, a gyógyszer maga a csoda. Carla megpaskolja Olly kezét. – Jó gyerek vagy – mondja. Kerüli a tekintetemet, amikor leszedi az asztalt, és visszaviszi a konyhába a koszos tányérokat. Utánamegyek, de lelassít a szégyen. – Köszönöm. Egy konyharuhába törli a kezét. – Megértelek. Értem, miért vagy itt. – Lehet, hogy meg fogok halni, Carla. Megnedvesíti a mosogatórongyot, és áttöröl egy tökéletesen tiszta pontot a konyhapulton. – Én az éjszaka közepén hagytam el Mexikót úgy, hogy semmim sem volt. Nem gondoltam volna, hogy életben maradok. Nagyon sokan meghaltak az úton, én mégis nekivágtam. Hátrahagytam az apámat, az anyámat, a nővéremet és a bátyámat. Kimossa a rongyot, és így folytatja: – Le akartak beszélni. Azt mondták, nem éri meg kockára tenni az életemet, de én azt feleltem, ez az én életem, és majd én eldöntőm, mi éri meg él mi nem. Azt mondtam, elindulok, és vagy meghalok, vagy jobb életem lesz. Megint kiöblíti a rongyot, aztán jól kicsavarja. – Én mondom, sosem éreztem még olyan szabadnak magamat, mint akkor éjjel, amikor magam mögött hagytam a házat. Most már jó ideje itt vagyok, de még mindig igaz, hogy akkor voltam életemben a legszabadabb.
– És nem bántad meg? – Hogyne bánnám? Egy csomó rossz dolog történt velem azon az úton. És amikor a szüleim meghaltak, nem mehettem haza a temetésükre. Rosának fogalma sincs, honnan származik – sóhajtja. – Aki semmit sem bán, az nem is él. Én mit fogok megbánni? Különféle jeleneteket látok lelki szemeim előtt. Anyu magányosan üldögél az én fehér szobámban, és azon töpreng, hová lettek a szerettei. Anyu magányosan áll egy zöld mező közepén, és a síromat nézi, apu sírját és a bátyámét. Anyu magányosan hal meg abban a házban. Carla megérinti a karomat, és ezzel kiűzi a fejemből a képeket. Nem tudom elviselni ezeket a gondolatokat. Ha ilyenekre gondolok, képtelen leszek élni. – Lehet, hogy nem is fogok megbetegedni – suttogom. – így van – bólint Carla, és úgy árad szét bennem a remény, mint valami vírus.
KÉSŐBB BESZ.
Kérdés: Válasz: Kérdés: Válasz:
Kérdés: Válasz: Kérdés: Válasz:
Kérdés:
Válasz: Kérdés: Válasz:
GYAKORI KÉRDÉSEK KEZDŐ LÉGI UTASOKNAK
Hogyan lehet orvosolni a füldugulást, amelyet a nyomáskülönbség okoz? A rágógumi segít, de a csókolózás is jó megoldás. Melyik a legjobb ülés, az ablak melletti, a középsó vagy a folyosó melletti? Egyértelműen az ablak melletti. Tízezer méterről nézve eléggé látványos a világ. Ne feledjük, az ablak melletti ülés azt is jelentheti, hogy úti társunk esetleg egy döbbenetesen bőbeszédű, ám unalmas fráter mellett ragad. Megmenthetjük a helyzetet, ha megcsókoljuk (mármint az útitársunkat, nem az unalmas frátert). Óránként hányszor cserélődik ki az utastér levegője? Hússzor. Hány ember fér el kényelmesen egy, a légitársaság lógójával ellátott pokróc alatt? Kettő. Emeljük fel a két utast elválasztó karfát, és bújjunk össze minél szorosabban, hogy biztosan mindketten elférjünk a pokróc alatt! Hogyan találhattak fel az emberek valami olyan csodálatos dolgot, mint a repülőgép, és valami olyan szörnyűséget. mint az atombomba? Az emberek titokzatos és ellentmondásos lények. Turbulenciába fogunk kerülni? Igen. De az életben sosem árt egy kis turbulencia.
A SZALAG – SZERINTEM A POGGYÁSZKIADÓ SZALAG az élet tökéletes metaforája – közli Olly, aki az egyik, használaton kívüli szalagon ül. Egyikünknek sincs feladott poggyásza. Én csak egy kis hátizsákot hoztam, ebbe pakoltam a legfontosabbakat – a fogkefémet, a tiszta fehérneműt, a Lonely Earth Maui című útikönyvét és A kis herceget. Ez utóbbit nyilván muszáj volt elhoznom. Megint újra akarom olvasni, mert kíváncsi vagyok, a legutóbbi alkalom óta változott-e a mondanivalója. – Erre mikor jöttél rá? – kérdezem. – Most, az előbb. Örült elméletgyártó üzemmódba kapcsolt, és csak arra vár, hogy megkérjem, fejtse ki a gondolatot. – Akarsz még gondolkodni a teórián, mielőtt engem szórakoztatnál vele? Megrázza a fejét, és lehuppan mellém a szalagról. – Most azonnal meg szeretném kezdeni a szórakoztatásodat. Légyszi! Nagylelkű gesztussal jelzem, hogy beszélhet. – Megszületünk. Felkerülünk erre az őrült masinára, amit életnek hívnak, és ami körbe-körbe forog. – Az elméleted szerint az ember a poggyász? – Igen. – Folytasd! – Van, aki idő előtt lepottyan a szalagról. Van, aki olyan súlyosan megsérül a fejére zuhanó többi poggyásztól, hogy többé nem képes normálisan funkcionálni. Van, aki elvész, vagy elfelejtik, és örökkön-örökké körbe-körbe jár. – És akiért jönnek? – Arra csodálatos élet vár egy szekrény mélyén.
Néhányszor kinyitom, majd becsukom a számat. Nem tudom, mit mondjak. Olly ezt egyetértésnek veszi. – Látod? Hibátlan az elméletem! Nevet a szeme. – Hibátlan – bólintok, de én nem az elméletről, hanem róla beszélek. Az ujjaimat az övéibe kulcsolom, és körülnézek. – Emlékszel a helyre? Olly egyszer, valamikor tízéves korában itt nyaralt a családjával. – Nem sok mindenre emlékszem. Arra igen, hogy apu azt mondta, biztos nem halnának bele, ha kicsit költenének a repterükre, mert végül is az ember itt szerzi az első benyomást. A terminálon több hawaii nőt is látok. Hosszú, virágmintás szoknyát viselnek, kezükben üdvözlőtáblát tartanak, és a karjukról lila meg fehér orchideafüzérek lógnak. A levegőben nem érzem a tenger illatát, csak az üzemanyagét és a tisztítószerekét. Meg tudnám szeretni, mert az utazáshoz kötődik. A zajszint hol nő, hol csökken, és időről időre felhangzik az aloha – hol az üdvözlők, hol a látogatóba érkezett családok szájából. Első benyomásnak nem is rossz. Elképesztő, hogy Olly apja egy egész életet le tudott élni úgy, hogy fogalma sincs, mi értékes ebben a világban. – Ebben a te csomagelméletedben anyukád egy sérült csomag? Bólint. – És Kara? Ő az elveszett csomag, aki örökké körbe-körbe jár? Ismét bólint. – És te? – Mint Kara. – És apukád? – Ő a szalag.
Megrázom a fejemet. – Nem – felelem, és megfogom a kezét. – Nem ő dönt mindenről, Olly. Zavarba jön. Kihúzza a kezemből a sajátját, kicsit arrébb áll tőlem, és a reptér nyüzsgését figyeli. – Neked, drágám, kellene egy virágfüzér – jelenti ki. Odabiccent az egyik hölgynek, aki még nem talált üdvözlendő utast. – Nem tudom – felelem. – Ó, dehogynem – győzköd. – Mindjárt jövök. Odasiet a hölgyhöz, aki először nemet int a fejével, de Olly nem adja fel, ami nem is lep meg. Pillanatokkal később mindketten felém fordulnak. Integetek, hogy a hölgy lássa, kedves és barátságos lány vagyok, olyan, akinek az ember szívesen ad ingyen virágfüzért. A hölgy enged, és Olly diadalittasan tér vissza hozzám. A virágfüzérért nyúlok, de Olly maga teszi a nyakamba. – Tudtad, hogy eredetileg csak az uralkodók kaptak ilyet? – kérdezem. Ezt az útikönyvben olvastam. Olly felemeli a hajamat, és végigsimítja a tarkómat, majd leereszti a virágfüzért. – Ki ne tudná ezt, hercegnőm? A virágokat birizgálom, és úgy érzem, mintha szépségük egy részét rám ruházták volna. – Mahalo nui loa – szólok. – Azt jelenti, nagyon szépen köszönöm. – Az utolsó betűig elolvastad azt a könyvet, mi? Bólintok. – Ha lenne bőröndöm, odalennék érte – sóhajtom. – Mindig lefóliáztatnám utazás előtt. Amerre csak járnék, vennék egy matricát, és felragasztanám rá. És amikor meglátnám a poggyászkiadó szalagon, két kézzel kapnám fel, és nagyon boldog
lennék, hogy megvan, mert az azt jelentené, hogy úgy istenigazából megkezdődhet a kaland. Olly rám néz – olyan a tekintete, mint a hitetlené, aki, ha nem is Istennel, de Isten létezésének lehetőségével szembesül. A karjába zár, és állunk ott összebújva. Az arcát a hajamba temeti, az arcomat a mellkasához szorítom, és egy fénysugár sem fér át a testünk között. – Ne halj meg! – szól. – Nem fogok – ígérem.
MADELINE SZÓTÁRA ígéret (fn) 1. Az a hazugság, amit be akarunk tartani. [2015, Whittier]
ITT ÉS MOST AZ ÚTIKÖNYV SZERINT Maui fej alakú. A taxi a nyakon, az álion, a szájon és az orron át visz majd minket a széles homlokig. A Ka’anapali Hotelben foglaltam szállást, ami földrajzilag a koponyán található, éppen a haj alatt. Befordulunk egy sarkon, és hirtelen előttünk terem az óceán. Tőlünk balra rohan utánunk az út mentén. Legfeljebb tíz méterre lehet. Megdöbbentő az a végtelenség. Az óceán a világ végén csak úgy lezuhan a semmibe. – El sem hiszem, hogy ebből eddig kimaradtam! – szólalok meg. – Kihagytam széles e világot! Olly a fejét rázza. – Egyszerre csak egy lépés, Maddy. Hawaiion vagyunk. Itt és most. Ezzel foglalkozz! Olly óceánszemébe nézek, és fuldoklóm. Minden oldalról víz vesz körül. Annyi látnivaló van, hogy azt sem tudom, hová nézzek. Túl nagy a világ, és nincs elég időm, hogy mindent megnézzek. Olly megint a gondolataimban olvas. – Megálljunk, hogy körül tudj nézni? – Az jó lenne. Megkérdezi a taxist, félreállhatnánk-e egy kicsit, és a férfi gond nélkül beleegyezik. Tud egy jó helyet, nemsokára oda is érünk. Egy parkoló, amelynek környékén sokan szoktak piknikezni. Még le sem állt a motor, én már ki is pattanok a kocsiból. Csak le kell menni a dombról, egy kicsit sétálni a homokban, és már ott is van a víz. Olly kicsit lemaradva jön mögöttem.
Az óceán. Kékebb, nagyobb és háborgóbb, mint képzeltem. A szél felemeli a hajamat, homokkal és sóval dörzsöli be a bőrömet, megtölti az orromat. Csak a domb alján veszem le a cipőmet. Felhajtom a farmernadrágomat, amennyire csak tudom. A homok forró, száraz és laza. Elnyeli a lábamat, és bekúszik a lábujjaim közé. Ahogy közelebb érek a vízhez, megváltozik az állaga. Most már hozzáragad a lábamhoz, vékony réteget képez rajta. A víz szélén megint másmilyen – folyékony bársonnyá változik. A lábam nyomot hagy ebben a puhább anyagban. Végre a hullámzó vízben tapicskolok, elmerül a bokám, majd a vádlim is. Meg sem állok, amíg térdig nem ér a víz, és el nem ázik a nadrágom. – Vigyázz! – figyelmeztet Olly, aki még mindig a hátam mögött van. Nem is értem, hogy értheti ezt. Vigyázzak, nehogy megfulladjak? Vigyázzak, nehogy rosszul legyek? Vigyázzak, mert ha egyszer a világ részévé válók, a világ is a részemmé válik? Mert ezt most már letagadni sem lehet. A nagyvilág része vagyok. És a világ a részemmé vált.
MADELINE SZÓTÁRA óceán (fn) 1. Önmagad végtelen része, amelyet eddig nem ismertél, de mindig is sejtetted, hogy ott van.
A MEGTALÁLÓ JUTALMAT KAP A SZÁLLODÁNK KÖZVETLENÜL a tengerparton van, úgyhogy az apró, tető nélküli előtérben érezni a tenger illatát. Alohával és újabb virágfüzérekkel üdvözölnek minket. Olly nekem adja a sajátját, úgyhogy most már három lóg a nyakamban. Egy rikító, sárgafehér, hawaii mintás inges londiner felajánlja, hogy viszi a nem létező csomagunkat. Olly rögtönöz valami olyasmit, hogy a csomagok majd később érkeznek, aztán elhúz onnan, mielőtt a srác tovább kérdezősködhetne. A recepció pultjához terelem Ollyt, és odaadom neki a papírokat. – Üdvözöljük önöket Mauin, Mr. és Mrs. Whittier – szólal meg a recepciós. Olly nem javítja ki a tévedést, inkább magához húz, és cuppanós csókot kapok. – Nagyon mahalo – feleli széles vigyorral. – Összesen… két éjszakát töltenek nálunk. Olly rám néz, én meg bólintok. Némi gépelés után közli velünk a hölgy, hogy ugyan elég korán érkeztünk, de a szobánk már készen áll. Megkapjuk a kulcsot és a szálloda térképét, majd tájékoztat minket arról, hogy a kontinentális reggeli büférendszerben vár minket reggel. – Kellemes nászutat kívánunk! – kacsint, majd utunkra bocsát minket. Nagyon kicsi a szobánk, és hasonló a berendezése, mint az előtéré – tíkfa bútorok és színes, trópusi virágokat ábrázoló képek kaptak helyet benne. Az erkélyünk – hawaii nevén a la-nai – a kis kertre és a parkolóra néz. Megállok a szoba közepén, és lassan megfordulok a tengelyem körül. Azt nézem, a hawaiiak szerint mik egy átmeneti
otthon elengedhetetlen kellékei. Egy tévé, egy kis hűtő, egy óriási szekrény, egy íróasztal meg egy szék. Egy újabb körrel felmérem, mi hiányzik. – Olly, hol vannak az ágyak? Hol fogunk aludni? Egy pillanatig zavartan néz, aztán megakad valamin a tekintete. – Ja, hogy ez? Odasétál az óriási szekrényhez, megragad két fogantyút a tetején, meghúzza, és a szemem elé tárul az ágy. – Voilá – szól Olly. – A modernkori helymegtakarítás és praktikusság maga. Bemutatom a Murphy-ágyat. – Ki az a Murphy? – érdeklődöm. Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből, amit a falból előkerülő ágy okozott. – Ennek az ágynak a feltalálója – kacsint rám Olly. Most még kisebbnek tűnik a szoba. Mindketten a szükségesnél tovább nézzük az ágyat, végül Olly rám emeli a tekintetét. Még meg sem szólalt, már el is pirulok. – Ez csak egy ágy. A hangja közömbös, de a szeme nem az. A pillantásától még jobban elvörösödöm. – Akkor – szólalunk meg egyszerre. Furán, zavartan nevetgélünk, aztán meg már magunkon, amiért ilyen furán és zavartan viselkedünk. – Hol van az útikönyv? – szakítja meg a szemkontaktust Olly. Alaposan körülnéz a szobában. Felkapja a hátizsákomat, áttúrja, de végül A kis herceget húzza elő. – Látom, csak a legfontosabbakat hoztad el – cukkol, és felemeli a könyvet. Felmászik az ágyra, és könnyedén ugrál rajta. Murphy rugói hangosan tiltakoznak. – Ez a kedvenc könyved, ugye? – A kezében forgatja. – Másodikban olvastuk, és szerintem nem értettem. – Fuss neki még egyszer! Ahányszor újraolvasod, mindig más az üzenete.
Lenéz rám. – És te eddig hányszor…? – Párszor. – Húsznál többször vagy kevesebbszer? – Jó, nem csak párszor. Vigyorogva nyitja ki a könyvet. – Madeline Whittier tulajdona. – Lapoz, és folytatja az olvasást. – A megtaláló jutalma: Látogatás velem (Madeline-nel) egy antikváriumban. Könnyűbúvárkodás velem (Madeline-nel) Molokini mellett. Természetes környezetében figyeljük meg Hawaii állami halát, a humuhumunukunukua-pua’át, avagy az ékfoltos Picasso-halat. Egy pillanatra elhallgat, és magában olvas tovább. – Ezt mikor írtad? – kérdezi. Én is felmásznék az ágyra, de egy másodpercre megtorpanok, mert megfordul velem a szoba. Amikor újból nekifutok, ismét elszédülök. Gyorsan hátat fordítok Ollynak, és leülök. Olyan fájdalmasan szorul össze a szívem, hogy alig kapok levegőt. Olly azonnal mellettem terem. – Mad, mi van? Mi a baj? Jaj, ne! Még ne! Még nem állok készen. – Kicsit elszédültem – felelem. – És a gyomrom… – Bemenjünk a kórházba? Válaszul hosszan és hangosan korog a gyomrom. Ollyra nézek. – Azt hiszem, ez csak… – Éhség – mondjuk egyszerre. Éhség. Igen, csak ennyi. Nem vagyok beteg, csak megéheztem. – Farkaséhes vagyok – jelentem ki. Az elmúlt huszonnégy órában egyetlen falat chilaquilest ettem, valamint egy maroknyi almaszeletet, amit a gonosz nővértől kaptam.
Olly elneveti magát. Annyira nevet, hogy hátradől az ágyon. – Annyira aggódtam, hogy lehet valami a levegőben, ami megöl! – A tenyerével törölgeti a szemét. – De nem, csak éhen fogsz halni. Még soha életemben nem voltam ennyire éhes. Többnyire három főétkezés és két nass a napi adagom. Carla nagyon hisz az ételben. Üres gyomor, üres fej – ez a mottója. Én is hátradőlök, és Ollyval nevetek. Újabb szorítást érzek a szívem körül, de tudomást sem veszek róla.
EMLÉKEZÉS ARRA, AMINK VAN EVÉS UTÁN SOKKAL jobban leszek. Szükségünk lesz fürdőruhára, sőt Olly szerint szuvenírekre is, úgyhogy bemegyünk egy üzletbe, aminek eléggé árulkodó a neve – Maui szuvenír- és élelmiszerbolt. Én ennyi cuccot még életemben nem láttam. Befogadhatatlan számomra. Több kupac póló és kalap Maui, Aloha vagy ezeknek valamiféle variációjából összeállított felirattal. Több állvány zsúfolásig tele van a szivárvány minden színében pompázó, virágmintás ruhákkal. Kacatok, ameddig a szem ellát – kulcstartó, felespohár, hűtőmágnes. Egy egész állványt szenteltek a szörfdeszka alakú kulcstartóknak, amelyeket nevek díszítenek. Hiába keresek Olivér, Madeline, Olly vagy Maddy feliratút, nem találok. Olly mögém lép, és fél karjával átöleli a derekamat. Egy falon félmeztelen szörfösöket ábrázoló naptárak lógnak, ezeket csodálom. Nem csúnyák azok a pasik. – Féltékeny vagyok – súgja a fülembe, mire elnevetem magam, és megsimogatom az alkarját. – Legyél is! – És leveszem az egyik naptárt. – Most nem mondod… – Carlának – vágok a szavába. – Persze, persze. – Te mit vettél? – kérdezem, és a fejemet a mellkasának támasztom. – Kagylós nyakláncot anyunak, ananászos hamutartót Karának. – Miért veszik meg az emberek ezt a sok vackot? Még szorosabban ölel. – Nem olyan titokzatos ez – feleli. – Azért, hogy ne felejtsenek el emlékezni.
Megfordulok a karjában, és arra gondolok, milyen gyorsan vált a kedvenc helyemmé ez az ölelés. Egyszerre ismerős, idegen, megnyugtató és izgató. – Én ezt viszem Carlának – jelentem ki, és felmutatom a naptárt. – Meg csokis makadámdiót. Magamnak meg egy ilyen ruhát. – És anyukádnak? Milyen ajándékot vehet az ember az anyának, aki egész életében szerette őt, és aki egy egész világot adott fel érte? Annak az anyának, akit talán sosem lát többe? Semmi sem lehet elég nagy ajándék. Eszembe jut az a régi fénykép, amelyen mind a négyen szerepelünk. Hawaiion készült. Nem emlékszem rá, nem emlékszem arra, hogy a tengerparton lettem volna anyuval, apuval és a bátyámmal, de anyu igen. Neki olyan emlékei vannak rólam és arról a másik életről, amelyek az én fejemből teljesen hiányoznak. Elhúzódom Ollytól, és körbejárom a boltot. Más tizennyolc éves lányok már leváltak a szüléikről. Elköltöznek otthonról, a saját életüket élik, saját emlékeket gyűjtenek. Én nem. Mi már olyan régóta osztozunk anyuval ugyanazon a zárt téren, és olyan régóta lélegezzük be ugyanazt a szűrt levegőt, hogy fura itt lenni nélküle. Fura, hogy olyan emlékeket gyűjtök, amelyekben ő nem szerepel. Mit fog csinálni, ha nem jutok haza? Összegyűjti a rólam szóló emlékeit, előveszi és egyesével újraéli őket? Újra és újra? Szeretném, ha lenne valami kézzel fogható emléke erről az időszakról. Rólam. Egy állványon nosztalgikus képeslapokat találok, úgyhogy kiválasztok egyet, és a hátuljára írom az igazságot.
A FÜRDŐRUHA LEHET, HOGY FEL kellett volna próbálni a fürdőruhát, mielőtt megvettem. Nem mintha nem lenne jó rám. Az a baj, hogy jó rám, és eléggé testhezálló. Tényleg ilyen kevés ruhában menjek emberek közé? A fürdőszobában állok, és a tükörképemről a testemre nézek. Spagettipántos, egyrészes, rikító rózsaszín fürdőruhát választottam. A rózsaszín olyan élénk, hogy az arcomnak is színt ad. Úgy nézek ki, mint egy rózsás arcú nyári lány, akinek a napon a helye. A párától jobban szétáll a hajam, mint szokott. Összefogom és befonom, hogy kicsit lelapuljon. Újra a tükörbe nézek. Csak úgy tudom csökkenteni a fürdőruha hatását, ha még valamit felveszek. Esetleg egyszerre az összes ruhámat. Még egyszer végigmérem a testemet. Hát, ebben a cuccban igazán le sem lehet tagadni, hogy van mellem meg lábam. Minden testrészem megfelelő arányú, és ott van, ahol lennie kell. Kicsit kifordítom a derekamat, mert látni akarom, nem lóg-e ki a fenekem a fürdőruhából. Épphogy nem. Ha normális lány lennék, mit látnék a tükörben? Túl kövérnek vagy túl vékonynak érezném magam? Utálnám a csípőmet, a derekamat, az arcomat? Nekem is testképzavarom lenne? Jelenleg csak annyi a bajom, hogy szívesem elcserélném ezt a testet egy működőre. Olly bekopog az ajtón. – Te már búvárkodsz? Tudom, hogy a végén muszáj lesz kimennem hozzá, de nagyon ideges vagyok. Olly is úgy fogja látni, hogy minden testrészem ott van, ahol lennie kell? – Mélytengeri halászaton vagyok – felelem enyhén remegő hangon.
– Fantasztikus. Akkor sushi lesz va… Gyorsan feltépem az ajtót – mint amikor egy sebtapaszt tép le az ember. Ollynak eláll a szava. Lassan végigmér az arcomtól a lábujjamig, aztán visszafelé. – Rajtad fürdőruha van – állapítja meg. A nyakam és a mellkasom közti bőrt bámulja. – Igen – bólintok. A szemébe nézek, és attól, amit benne látok, meztelennek érzem magam. Felgyorsul a szívverésem, és hiába próbálom egy mély levegővétellel lelassítani, nem sikerül. Olly végigsimítja a két karomat, és lassan magához von. Amikor már elég közel állunk egymáshoz, a homlokomhoz érinti a sajátját. A szeme kéken lángol. Úgy néz ki, mint egy éhező, aki egyben fel tudna falni. – Ez a fürdőruha… – kezdi. – Elég kicsi – fejezem be a gondolatot.
ÚTMUTATÓ A HAWAII KORALLOK HALAIHOZ
UGRÁS OLLY MEGLEPŐDIK AZON, hogy egyből a vízbe vetem magam. Úgy csinálok, mint a totyogós gyerek, aki gondolkodás nélkül vág bele mindenbe, mert még nem tud eleget a világról ahhoz, hogy féljen. Kicsi gyerekhez illően nyelvet öltök Olly-ra, és mentőmellényestül beljebb gázolok a vízbe. A Fekete-sziklánál vagyunk, amely a lávakövekből álló szikláról kapta a nevét. Egészen a tengerpartig tart, és az égbe emelkedik. A vízben félhold alakot formálnak a kövek, amely megtöri a hullámokat, és a búvárok örömére tökéletes korallzátonyt alkot. A Fun in the Sun bódéjánál álló idegenvezető szerint a sziklaugrók körében is népszerű ez a hely. A víz hideg, sós és nagyon finom. Azt hiszem, előző életemben sellő lehettem. Egy űrhajós építészsellő. A búváruszonynak és a mentőmellénynek köszönhetően a felszínen lebegek, és néhány perc alatt arra is rájövök, hogyan kell maszkkal az arcomon rendesen lélegezni. Béke és furcsa eufória érzése árad szét bennem, ahogy a saját lélegzésem felhangosított hangját hallgatom. Minden lélegzetvétel arról biztosít, nemcsak hogy életben vagyok, de élek. Azonnal meglátjuk a humuhumunukunukuapuaákat. Elég sokan vannak. Talán azért lehet éppen ez az állami hal, mert olyan sok van belőle. Többnyire a korallzátony körül úszkálnak. Én még ilyen élénk színeket sosem láttam. Nem pusztán kékek, sárgák meg pirosak, hanem a kék legsötétebb, a sárga legrikítóbb, a piros legtüzesebb árnyalataiban pompáznak. Ha elúszom a zátonytól, a napsugarak szögletes fényhasábokat alkotnak a vízben. Ezüstszínű, egy halként mozgó halrajok cikáznak bennük.
Kézen fogva úszunk be még messzebbre Ollyval, és hullámzó rájákat látunk, amelyek úgy néznek ki, mim egy-egy óriási, fehér hasú madár. Két hatalmas tengeri teknősre is felfigyelünk, amelyek nem is úsznak, inkább repülnek. Az eszemmel tudom, hogy nem fognak bántani minket, de olyan nagyok, és annyira egyértelműen ehhez a tengeri világhoz tartoznak, miközben én nem, hogy megtorpanok, mert nem akarom magamra vonni a figyelmüket. Egész nap itt maradnék, de Olly végül kilökdös a partra. Nem akarja, hogy leégjünk a déli napsütésben – mármint, hogy én leégjek. A tengerparton egy fa árnyékában szárítkozunk meg. Amikor azt hiszi, nem veszem észre, Olly engem bámul, de ezzel nincs egyedül – a titkos egymást bámulási társaságnak én is tagja vagyok, úgyhogy én őt nézegetem lopva. Csak a fürdőgatyája van rajta, így láthatom kidolgozott váll-, mell- és hasizmait. Szeretnem végigsimítani a testét, és megjegyezni a domborzatát. Kiráz a hideg, és szorosabbra húzom magam körül a törülközőt. Olly félreérti a reszketőst, úgyhogy hozzám lép, és a saját törülközőjét is az én váltamra teríti. A bőre óceánillatú, és még valamit érzek rajta, azt a meghatározhatatlan valamit, ami őt Ollyvá teszi. Magam is megdöbbenek, amikor azon kapom magam, hogy szeretném megnyalni a mellkasát, és érezni rajta a napfényt meg a sót. Nagy nehezen elfordítom róla a tekintetemet, és az arcára emelem. De ő kerüli a szemkontaktust, és inkább jó szorosra fogja körülöttem a törülközőjét, nehogy a bőröm egyetlen négyzetcentimétere is kilógjon alóla. Aztán ellép tőlem. Az az érzésem, hogy uralkodnia kell magán. Nem akarom, hogy így tegyen. A sziklát nézi, ahonnan az emberek, főként a tinik, az óceánba ugrálnak.
– Leugorjunk a nagy szikláról? – kérdezi, és csak úgy ragyog a szeme. – Nem tudok úszni – emlékeztetem. – Egy kis vízbe fúlásba még senki sem halt bele – viccelődik az a srác, aki nemrég még azt mondta, az óceán veszélyes és könyörtelen. Kézen fog, és együtt futunk a sziklához, amely közelről olyan, mint egy nagy, kemény, fekete szivacs. Éles, vágja a talpamat, és nem kis munka helyet találni a lábamnak, de végül csak feljutok a tetejére. Olly nagyon szeretne leugrani. Még csak arra sem ér rá, hogy a kilátásban gyönyörködjön. – Együtt? – kérdezi, és a csillogó vizet nézi. – Legközelebb – felelem. Bólint. – Előbb én ugrom. Nem hagyom, hogy belefulladj. Felugrik, aztán egy hibátlan bukfenc után megérkezik a vízbe. Néhány pillanattal később feljön a felszínre, és integet nekem. Visszaintek, majd lehunyom a szememet, és felmérem a helyzetet. Úgy érzem, a szikláról való leugrás olyan döntő pillanat, amikor nem árt számot vetni eddigi életemmel. Furcsa módon azon kapom magam, hogy nincs kedvem túl sokat gondolkodni. Ollyhoz hasonlóan én is csak ugrani akarok. Megkeresem a tekintetemmel Olly arcát, és látom, hogy ram vár Ahhoz képest, mit tartogathat a jövő, ez a kis ugrás nem is olyan nagyon ijesztő.
ÚTMUTATÓ SZIKLAUGRÁSHOZ
ZACH AMIKOR VISSZAÉRÜNK A HOTELSZOBÁNKBA, Olly felhívja a barátját, Zach-et a szállodai telefonról. Fél órával később Zach meg is érkezik az ajtónk elé. Sötét a bőre, raszta a haja, és akkora a mosolya, hogy alig fér el az arcán. Azonnal léggitározásban tör ki, és elénekel egy számomra ismeretlen dalt. Olly vigyora fülig ér. Zách színpadiasán rázza a fejét, miközben játszik, és a haja a „zene” ritmusára repked. – Zach! – kiáltja Olly, és átöleli a barátját. Jól megpaskolják egymás hátát, csak úgy csattan a tenyerük. – Most már Zachariah vagyok. – Mióta? – kérdezi Olly. – Amióta úgy döntöttem, a rock istene leszek. Zachariah, mint… – Zakariás próféta – szólok közbe, jelezvén, hogy értem a poént. – Pontosan! A barátnőd okosabb, mint te vagy. Elpirulok, és amikor Ollyra nézek, látom, hogy ő is. – Jaj, hát ez cuki volt! – nevet Zach, és a léggitárt pengeti. A nevetése Carláéra emlékeztet. Magabiztos, kissé hangosabb a kelleténél, és csupa öröm. Szörnyen hiányzik nekem Carla. Olly hozzám fordul. – Maddy, bemutatom Zach-et. – Zachariah a nevem. – Haver, én nem foglak téged így szólítani. Zach, bemutatom Maddyt. Zách megfogja a kezemet, és csókot lehel rá. – Csodálatos, hogy megismerhetlek, Maddy. Sokat hallottam már rólad, de nem hittem volna, hogy tényleg létezel.
– Sebaj – felelem, és a kezemet nézem, ahová a csókot kaptam. – Időnként nem is létezem. Megint túl hangosan nevet, és azon veszem észre magam, hogy vele nevetek. – Nagyszerű – vág közbe Olly. – De induljunk! Maddyt már várja a loco moco. A loco moco egy nagy kupac rizs, a tetején egy hamburgerhús mártással és két tükörtojással. Zach tipikus hawaii étterembe hozott ebédelni minket. A teraszon ülünk, az óceán csak pár méterre van tőlünk. – Ez a hely a legjobb – jelenti ki Zach. – A helyiek is ide járnak. – A szüleidnek már mondtad? – kérdezi Olly két harapás között. – A rocksztár vagy a meleg dolgot? – Mindkettőt. – Nem. – Megkönnyebbülsz, ha túl leszel rajta. – Nem kétlem, de azért eléggé nehéz az ilyesmit elmondani. Zach felém fordul. – A szüleim csak három dologban hisznek, a családban, az oktatásban és a szorgalomban. Család alatt egy férfi, egy nő, két gyerek és egy kutya értendő. Oktatás alatt egy négyéves egyetemi képzés, szorgalom alatt meg a művészet, az álmok és a rocksztári ambíciók semmiképpen sem. Újra Ollyra néz, és barna szeméből most több komolyság sugárzik, mint eddig. – Hogy közöljem velük, hogy az elsőszülött fiuk az afroamerikai Freddie Mercury akar lenni? – Csak gyanítják – vetem közbe. – Minimum a rocksztárságot. A hajad négyféle piros. – Azt hiszik, majd elmúlik. – Írj nekik egy dalt!
Öblös hangon nevet. – Bírlak – szól. – Én is bírlak – mondom. – Lehetne a dal címe A fájától nagyon-nagyon-nagyon-nagyon messze esett alma. – Még az sem biztos, hogy alma vagyok – vihog. – Viccesek vagytok – szólal meg Olly. Szinte mosolyog, de az arcán látom, hogy valami máson jár az esze. – Haver, elkérhetem a mobilodat? – fordul a barátjához. Zách odaadja a telefonját, és Olly azonnal gépelésbe fog. – És mi újság veled? Apád még mindig rohadék? – Gondoltad, még megváltozhat? – kérdez vissza Olly, de fel sem néz a telefonból. – Nem – feleli a srác flegmán. Mennyit tudhat Olly családjáról? Az apja nem rohadék, annál sokkal rosszabb. – És te, Madeline? A te szüleiddel mi a baj? – Én anyukámmal élek. – Akkor is. Valami baj csak van vele. Az anyukám, az anyukám. Rá alig gondoltam. Mostanra már megbénította az aggodalom, ebben biztos vagyok. – Hát, igazából mindenkivel van valami baj, nem? De az én anyukám okos, erős, és mindig az én érdekeimet nézi. Onnan tudom, hogy mindketten meglepődtek, hogy egyikük sem szól semmit. Olly felnéz Zách telefonjából. – Szólnod kell neki, hogy jól vagy, Mad. Odaadja a mobilt, és kimegy a mosdóba.
Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Tárgy: (nincs tárgy) Veled van a lányom? Jól van? Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Tárgy: (nincs tárgy) Tudom, hogy veled van. Fogalmad sincs, mennyire beteg! Hozd haza! Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Tárgy: (nincs tárgy) Kérlek, mondd meg, hol vagytok! Bármelyik percben súlyos roham törhet rá! Feladó: Madeline F. Whittier Címzett: [email protected] Tárgy: (nincs tárgy) Tudom, hol vagytok, és az első géppel jövök utánatok. Reggelre odaérek. Addig vigyázz rá! Nem olvasok tovább, inkább magamhoz szorítom a telefont, és lehunyom a szemem. Bűntudatot érzek, ugyanakkor haragszom, és közben pánikba is esem. Ez az aggódás és fájdalom arra
késztet, hogy repüljek anyu karjaiba, és megnyugtassam, hogy jól vagyok. Valahol mélyen szeretném, hogy vigyázzon rám. Ugyanakkor él bennem egy új Madeline, aki nem hajlandó lemondani arról a világról, amelyet még csak most kezd megismerni. Haragszom, amiért anyu belépett az e-mail fiókomba. Haragszom, amiért nekem és Ollynak most még kevesebb időnk van, mint hittem. Valószínűleg túl sokáig marad lehunyva a szemem, mert Zach egy idő után megkérdezi, minden rendben van-e. Kinyitom a szemem, iszom egy korty ananászlevet, és bólintok. – De most komolyan. Jól vagy? Olly mondta, hogy… – Hogy beteg vagyok. – Aha. – Jól vagyok – felelem. Komolyan is gondolom. Jól érzem magamat, annál is jobban. Újra a telefonra koncentrálok. Mondanom kell valamit. Feladó: [email protected] Címzett: Madeline F. Whittier Tárgy: (nincs tárgy) Kérlek, anyu, ne aggódj! És kérlek, ne gyere ide! Tényleg jól vagyok, és ez az én életem is. Szeretlek! Hamarosan találkozunk. Elküldöm az üzenetet, és visszaadom Zach-nek a mobilját. Ő zsebre teszi, és közben engem bámul. – Szóval komolyan a netről rendeltél gyógyszert? – kérdezi. Annyira megrázott anyu e-mailje, és annyira megvisel a gondolat, hogy Ollyval nem lesz elég időnk egymásra, hogy váratlanul ér, amikor Zach szájából hallom vissza a saját hazugságomat. Pontosan azt teszem, amit nem tanácsos tenni, ha hazudunk – nem nézek a szemébe, fészkelődöm és elpirulok.
Kinyitom a számat, mert magyarázkodni akarok, de nem találok magyarázatot. Zach már rájött, mi az igazság, ezt látom a szemében, amikor belenézek. – Elmondod neki? – kérdezem. – Nem. Én már olyan régóta hazudok magamnak… Tudom, milyen ez. Nagy kő esik le a szívemről. – Köszönöm! Csak biccent. – Mi lenne, ha elmondanád a szüleidnek? – érdeklődöm. Habozás nélkül felel: – Választás elé állítanának, és én nem őket választanám. Így mindenkinek jobb. Hátradől a székében, és úgy tesz, mintha egy zongora billentyűit ütné. – Elnézést kérek a Rolling Stonestól, de az első albumom címe ez lesz: A rock, a roll és két tűz között. Mit szólsz? Elnevetem magam. – Ez szörnyű! Elkomolyodik az arca. – Lehet, hogy a felnőtté válás azt jelenti, csalódást okozunk a szeretteinknek. Nem kérdésként fogalmazza meg, és egyébként sem tudnék rá mit felelni. Elfordulok, és nézem, ahogy Olly visszajön hozzánk. – Minden oké? – kérdezi, aztán csókot lehel a homlokomra, majd az orromra, végül a számra. Úgy döntök, inkább nem mondom el neki, hogy anyu hamarosan meglátogat minket. Inkább kihasználjuk a hátralévő időt. – Életemben nem voltam még ilyen jól – felelem. Hálás vagyok azért, hogy legalább ebben nem kell hazudnom.
A MURPHY-ÁGY CSAK KÉSŐ DÉLUTÁN érünk vissza a hotelbe. Olly felkapcsolja a villanyt, és elindítja a ventilátort, majd egy szaltóval az ágy közepén terem. Előbb az egyik, majd a másik oldalra fekszik. – Ez lesz az én helyem – választja ki végül az ágy ajtóhoz közelebb eső felét. – Mindig a bal oldalon alszom – tájékoztat. – Ezt csak úgy mondom. A jövőben még jól jöhet az infó. – Felül, és megnyomkodja a matracot. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a Murphy-ágy a kényelem non plus ultrája? Na, azt visszavonom. – Ideges vagy? – bukik ki belőlem a kérdés. Felkapcsolom az ágy jobb oldala fölé szerelt kislámpát. – Nem – feleli túl gyorsan. Legurul az ágyról, és a földön marad. Az én oldalam szélére ülök, és kísérletképpen rugózom egy kicsit. Recseg alattam a matrac. – Miért alszol a bal oldalon, amikor egyedül vagy? – kérdezem. Eldőlök az ágyon. Ollynak igaza van, lélegzetelállítóan kényelmetlen. – Talán a várakozás miatt. – Milyen várakozás? Nem válaszol, úgyhogy az ágy szélére gördülök, és lenézek rá. A hátán fekszik, és egyik karjával eltakarja a szemét. – A társaságra való várakozás. Visszahúzom a fejemet, és elpirulok. – Reménytelenül romantikus alkat vagy – szólok. – Persze. Persze.
Elhallgatunk. A ventilátor halk búgással pörgeti a meleg levegőt a szobában. Hallom, ahogy az emeletre érkező lift csenget, aztán a hangok moraját. Néhány napja még azt hittem, elég lesz, ha egyetlen napot idekint tölthetek, de most, hogy eltelt egy nap, még többet akarok. Nem tudom, elég lenne-e, ha örökké itt maradhatnék. – Igen – töri meg Olly a csendet egy idő után. – Ideges vagyok. – Miért? Mély levegőt vesz, de azt nem hallom, hogy kifújná. – Mert még senki iránt sem éreztem azt, amit irántad érzek. Ezt nem csendesen mondja, sőt túl hangosan, és úgy hadar, mintha már régóta ki akarnának szakadni belőle a szavak. A könyökömre támaszkodom, aztán elfekszem, aztán újra feltámaszkodom. Most a szerelemről beszélgetünk? – Én sem éreztem még így – suttogom. – De az más – közli kissé türelmetlenül. – Miért lenne más? – Mert neked mindenben ez az első alkalom, Maddy, de nekem nem. Nem értem. Attól, hogy ez az első, még nem lesz kevésbé valóságos. Még az univerzum is elkezdődött valamikor. Olly hallgat. Minél többet gondolkodom azon, amit mondott, annál jobban felbosszant. De aztán rájövök, hogy nem akarja ő lekicsinyelni az én érzéseimet. Csak fél Nekem nem volt választási lehetőségem – mi van, ha csak azért választottam pont őt, mert pont ő volt ott? Mély levegőt vesz. – Az eszemmel tudom, hogy már voltam szerelmes, de az nem ilyen volt. Ez a szerelem, amit irántad érzek, jobb, mint az első volt. Olyan érzés, mintha ez lenne az első, az utolsó és egyben az egyetlen alkalom.
– Olly – szólok –, elhiheted nekem, hogy ismerem a saját szívemet. Azon kevés dolog egyike, ami nem teljes újdonság számomra. Visszamászik az ágyra, és kitárja a karját, én meg odabújok hozzá, és a fejemet a nyaka és a válla közötti, Maddy alakú mélyedésbe fúrom. – Szeretlek, Maddy. – Szeretlek, Olly. Már akkor szerettelek, amikor még nem is ismertelek. Összebújva alszunk el. Egyikünk sem beszél, csak hallgatjuk a világ zajait, mert most úgysem számítana a világ összes szava sem.
A VILÁG ÖSSZES SZAVA LASSANKÉNT TÉREK MAGAMHOZ, fokozatosan ébredek rá, mit műveltünk. Az órára nézek. Már egy órája alszunk. Alig van időnk, és mi azt a keveset is alvással töltjük! Újra az órára pillantok. Tíz perc, amíg lezuhanyozunk, és még tíz, mire megtaláljuk a tökéletes pontot a tengerparton, ahonnan együtt nézhetjük, hogyan ér véget az első és utolsó közös napunk. Felrázom Ollyt, és gyorsan felöltözünk. A fürdőszobában felveszem a ruhámat, amiből csak egyféle méretet gyártanak. Elég is annyi, mert a szoknyája bő, a teteje meg elasztikus, szóval nagyjából bárkire jó lehet. Nem fogom össze hajgumival a hajamat, hagyom, hogy tegye, amit akar. Göndör tincseim dúsan omlanak a vállamra és a hátamra. A tükörbe nézek – a bőröm melegen, barnán fénylik, és csillog a szemem. Az egészség szobra vagyok. Olly a lanai rácsán üldögél. Hiába kapaszkodik két kézzel, mégis veszélyesnek érzem, amit csinál. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy eléggé ura a testének. Mosolyog, amikor meglát. Egyszerre Olly és valaki más, ahogy tekintetével mohón figyeli a lépteimet. Az egész testem, minden idegszálam bizsereg. Hogy lehet ezt egyetlen pillantással elérni? Én is ilyen hatással vagyok rá? Megállok az elhúzható üvegajtó előtt, és őt nézem. Testhezálló, fekete pólót, fekete rövidnadrágot és fekete szandált visel. A halál angyala nyaral. – Gyere ide – szól, és a lába közé fészkelem magam. A teste megdermed, és két keze még erősebben szorítja a rácsot. Belélegzem Olly friss illatát, és ránézek. A szeme tiszta, nyáriasan kék tó, amelynek nem látom az alját. Az ajkához érintem az enyémet. Lepattan a rácsról, és az erkélyen álló asztalhoz szorít. Azon kapom magam, hogy szorosan összesimulunk, és mohón,
nyöszörögve csókol. Megnyílok előtte, és addig csókolózunk, míg már levegőt sem kapunk. Aztán eggyé válik a lélegzetünk. A vállára teszem a kezemet, a tarkóját simogatom, a hajába túrok. A két kezem képtelen leállni. Úgy érzem magam, mintha elektromosság sisteregne bennem. Mindent akarok, és mindent egyszerre. Megszakítja a csókot, és állunk ott, lihegünk, összeér a homlokunk és az orrunk, és ő túl erősen szorítja a csípőmet, én meg a mellkasán nyugtatom a tenyeremet. – Maddy – szól. A tekintetében kérdés csillog, és én igennel felelek. Ez soha nem is volt kérdés. És a naplementénk? – kérdezi. Megrázom a fejemet. – Naplemente holnap is lesz. Megkönnyebbül, és ezen elmosolyodom. Elindul velem a szoba felé, és csak akkor áll meg, amikor nem tudok hátrébb lépni, mert útban van az ágy. Leülök, de azonnal fel is állok. Ennél még a Feketeszikláról leugrani is egyszerűbb volt. – Maddy, nem muszáj. – Nem, de én akarom. Én ezt akarom. Bólint, aztán hirtelen összeszorítja a szemét, mint akinek most jutott eszébe valami. – Vennem kell… Megrázom a fejemet. – Nekem van. – Mid van neked? – kérdezi őszinte értetlenséggel a hangjában. – Óvszerem, Olly. Van, vettem. – Vettél. – Igen – felelem, és tetőtől talpig elpirulok. – Mikor? – A szuvenírboltban. Tizennégy kilencvenkilencért. Abban az üzletben minden van.
Úgy néz rám, mint egy kisebb csodára, aztán visszatér az arcára a mosoly, meg valami plusz is. Aztán a hátamon fekszem, és ő a ruhámmal babrál. – Le! Le! – hajtogatja. Feltérdelek, és a fejemen át lehúzom a ruhát. A hőség ellenére kiráz a hideg. – Itt is szeplős vagy – állapítja meg, és végigsimítja a mellemet. Lenézek, hogy lássam, igaza van-e, és elnevetjük magunkat. Meztelen derekamra teszi a kezét. – Te egy nagy csomag jóság vagy. – Ööö, te is – dadogom artikulálatlanul. Nem találom a szavakat, egyetlenegyet kivéve: Olly. Leveszi a pólóját, és akkor a testem átveszi az irányítást az agyam fölött. Ujjam begyével végigsimítom sima, erős mellizmait, és a köztük lévő völgyet. Az ajkam ugyanezt az útvonalat követi, kóstolom és simogatom Ollyt. A hátára fekszik, és hagyja, hogy felfedezzem őt. Nem mozdul. Végigcsókolom, egészen a lábujjáig, aztán vissza. Ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy beléharapjak, és nem is állok ellen neki. Olly ettől elveszíti az eszét, és átveszi az irányítást. Ahol nem ér hozzám, ég a bőröm, és ott is, ahol megérint. Átöleljük egymást. Összegabalyodik az ajkunk, a karunk, a lábunk, a testünk. Fölém hajol, egyikünk sem szól semmit, aztán eggyé válunk, és csendben mozgunk. Eggyé válunk, és megismerem az univerzum titkait.
MADELINE SZÓTÁRA végtelen (mn) 1. Az az állapot, amikor nem tudható, hol végződik az egyik test, és hol kezdődik a másik. Örömünk végtelen. [2015, Whittier]
A VIZSGÁLHATÓ VILÁG A NAGY BUMM elmélete szerint az univerzum egyetlen pillanat alatt keletkezett. Egy kozmikus kataklizma hívta életre a fekete lyukakat, a barna törpéket, az anyagot és a sötét anyagot, az energiát és a sötét energiát. Megszülettek a galaxisok, a csillagok, a holdak, a napok, a bolygók és az óceánok. Nehéz felfogni azt, hogy volt idő, amikor mi nem voltunk. Volt idő, amikor idő sem volt. Kezdetben semmi sem volt. Aztán minden lett.
A JELEN OLLY VIGYOROG. KÉPTELEN abbahagyni. A világ összes mosolyát megkapom tőle, és muszáj megcsókolnom mosolygó ajkát. Egy csókból tíz lesz, de Olly gyomrának korgása véget vet a csókolózásnak. – Lehet, hogy ennünk kéne valamit. – Rajtad kívül? – Megcsókolja az alsó ajkamat, aztán gyengéden beleharap. – Isteni finom vagy, de nem ehető. Felülök, és a mellkasom elé húzom a takarót. Hiába kerültünk ilyen közel egymáshoz, még nem állok készen arra, hogy megint meztelenül lásson. Tőlem eltérően Olly egy kicsit sincs zavarban. Egy mozdulattal kipattan az ágyból, és teljesen meztelenül járkál a szobában. Az ágy támlájának támasztom a fejemet, és csak nézem, ahogy jön-megy. Kecsesen, könnyedén mozog. Most nem hasonlít a halál angyalára. Minden megváltozott, és minden ugyanaz maradt. Most is Maddy vagyok, Olly is Olly, de mindketten többek is lettünk. Úgy ismerem most, ahogy eddig nem. És úgy érzem, ő is így van velem. Az étterem közvetlenül a parton van, és az asztalunk az óceánra néz. Késő van, este kilenc óra, úgyhogy nem látjuk, mennyire kék a víz, csak a hullámok fehér taraját. A zene és a többi vendég beszélgetése sem nyomja el a hullámzó tenger morajlását. – Szerinted van humuhumu a menümenün? – viccelődik Olly. Azt is kijelenti, hogy az összes halat meg akarja enni, amit könnyűbúvárkodás közben láttunk. – Én arra tippelnék, hogy nem eszik meg az állami halat – felelem.
Mindketten nagyon megéheztünk az aktívan töltött nap után, úgyhogy az összes előételt megkóstoljuk, ami csak szerepel az étlapon – szójaszószban pácolt tonhalat, rákpogácsát, kókuszos koktélrákot, homárfalatkákat és Kalua disznót. Vacsora alatt egy pillanatra sem szakadunk el egymástól, folyamatosan egymáshoz érünk két falat és két korty ananászlé közt. Olly megérinti a nyakamat, az arcomat, az ajkamat, én meg az ujját, az alkarját, a mellkasát. Most, hogy ilyen intim kapcsolatba kerültünk egymással, nem tudunk leállni. Egymás mellé toljuk a székünket. Egymás combjára tesszük a kezünket. Egymásra nézünk, és minden ok nélkül nevetünk. Illetve nem minden ok nélkül, hiszen a világ most rendkívülinek tűnik. Az, hogy mi találkoztunk, egymásba szerettünk és most együtt lehetünk, hihetetlen. Olly még egy kis homárt rendel. – Jól megéheztem miattad – búgja, és a szemöldökét rángatja hozzá. Megsimogatja az arcomat, mire elvörösödöm. Ezt a fogást lassabban esszük meg, mert ez az utolsó. Talán ha csak ülünk itt, és nem veszünk tudomást az idő múlásáról, akkor ez a szinte túl tökéletes nap sosem ér véget. Amikor felállunk az asztaltól, a pincérnő azt mondja, vacsorázzunk náluk máskor is, és Olly megígéri neki, hogy úgy lesz. Távolodunk az étterem fényeitől, és közeledünk a sötét tengerparthoz. A holdat eltakarják a felhők. Kibújunk a szandálunkból, a víz széléhez sétálunk, és a hűvös homokba süpped a lábujjunk. Az éjjeli hullámok erősebbek, mint a nappaliak. Minél messzebb sétálunk, annál kevesebb emberrel találkozunk, míg végül hatalmába kerít az érzés, hogy magunk mögött hagytuk a civilizációt. Olly arrafelé terel, ahol szárazabb a homok, és leülünk. Megfogja a kezemet, és a tenyerembe csókol.
– Apám bocsánatot kért tőlünk, miután először megütötte. – Egy szuszra mondja el az egész mondatot. Először nem is értem, miről beszél. – Sírt is. Olyan sötét van, hogy inkább érzem, mint látom a fejcsóválást. – Anyuval leültettek minket, és elmondták, hogy apu sajnálja. Megígérte, hogy többé nem fordul elő. Emlékszem, Kara olyan dühös volt, hogy rá sem bírt nézni. Tudta, hogy hazudik, de én hittem neki, és anyu is. Azt mondta, felejtsük el az egészet. Azt mondta: „Apátoknak nagyon nehéz volt az elmúlt időszak.” Azt mondta, ő megbocsátott, és mi is bocsássunk meg. Elengedi a kezemet. – Egy évig nem is ütötte meg anyut. Sokszor leitta magát, ordított anyuval is, velünk is, de nem ütött. Visszafojtom a lélegzetemet, aztán felteszem a kérdést, ami már régóta foglalkoztat. – Miért nem hagyja ott anyukád? Olly felhorkan, és megkeményedik a hangja. – Nehogy azt hidd, hogy én nem kérdeztem meg tőle ugyanezt! – Elfekszik a homokban, és a feje alatt kulcsolja össze a kezét. – Ha gyakrabban verné, akkor szerintem anyu elhagyná őt. Ha csak egy kicsivel nagyobb rohadék lenne, akkor végre elhúzhatnánk. De mindig bocsánatot kér, és anyu mindig hisz neki. A hasára teszem a kezemet, mert érezni akarom a bőrét. Azt hiszem, neki is szüksége van az érintésemre, de felül, felhúzza a térdét, és rákönyököl. A teste ketrecet formál, és én kívül rekedek. – Mit mond anyukád, amikor erről kérdezed? – Semmit. Már nem beszél róla. Régebben azt mondogatta, majd megértjük, ha idősebbek leszünk, és nekünk is lesz párunk.
Meglep az a harag, amit kiérzek a hangjából. Nem is gondoltam volna, hogy haragszik az anyjára. Azt tudtam, hogy az apjára igen, de erről fogalmam sem volt. Megint felhorkan. – Szerinte az emberek beleőrülnek a szerelembe. – És szerinted? – Igen. Nem. Talán. – Nem válaszolhatod mindet egyszerre – figyelmeztetem. Elmosolyodik a sötétben. – Igen. – Miért gondolod? – Mert itt ülök veled Hawaiion. Nem könnyű nekem egyedül hagyni őket az apámmal. Csírájában fojtom el a bűntudatomat. – És szerinted? – kérdez vissza. – Egyértelműen igen. – Miért gondolod? – Mert itt ülök veled Hawaiion – ismétlem meg a szavait. – Ha te nem lennél, sosem lépem át a házunk küszöbét. – Akkor? – szólal meg. Kinyújtja a lábát, és megfogja a kezemet. – Mit csináljunk most? Nem tudom, mit felelhetnék. Csak egyet tudok biztosan, azt, hogy számomra a mindent jelenti, hogy itt lehetek Olly-val, szerethetem, és ő szeret engem. – Hagyjuk ott őket! – vetem fel. – Ott nem vagy biztonságban. – Ezt azért mondom, mert ő nem tud róla. Ugyanaz az emlék, a szeretet és a jobb idők emléke tartja foglyul, ami az anyukáját, és az nem elég. A vállára hajtom a fejemet, és együtt nézzük a sötét vizet. Figyeljük, ahogy a hullám visszahúzódik, átfordul, a homoknak ütközik, és igyekszik elhordani a földet. Bár nem sikerül, kénytelen visszavonulni, mégis újra lecsap a partra, mintha nem
lenne utolsó alkalom, mintha nem lenne legközelebb, és mintha csak a jelen számítana.
SPIRAL
VÉGE VALAKI BERAKOTT A FORRÓ sütőbe, és rám zárta az ajtót. Valaki kerozinba mártott, és meggyújtott mellettem egy gyufát. Lassacskán felébredek. Ég a testem, lángok mardossák. Az ágy hideg és nedves. Izzadságban úszom. Mi történik velem? Beletelik egy pillanatba, hogy felismerjem, nagyon-nagyon nagy baj van. Ráz a hideg. Sőt mi több, kontrollálhatatlanul reszketek. Fáj a fejem, mintha satuba fogták volna az agyamat. A fájdalom kisugárzik, és a szemem mögötti idegeket kínozza. A testem egy friss seb. Még a bőröm is fáj. Először azt hiszem, álmodom, de még sosem volt ilyen élénk álmom. Fel akarok ülni, feljebb akarom húzni a takarót, de nem megy, mert Olly, aki még alszik, rajta fekszik. Megint megpróbálok felülni, de a csontomig hatol a fájdalom. A satu egyre erősebben szorítja az agyamat, és most már jégcsákány is hasogatja a puha húst. Kiáltani akarok, de kiszáradt a torkom, mintha napok óta sikítanék. Rosszul vagyok. Nem egyszerűen rosszul vagyok. Haldoklom. Úristen! Olly! Meg fog szakadni a szíve. Még végére sem érek a gondolatnak, már ébren is van. – Mad? – szólít meg a sötétben. Felkapcsolja a kislámpát, és a fény égeti a szememet. Becsukom, és el akarok fordulni. Nem akarom, hogy Olly így lásson, de már késő. Az arcán a zavarodottság helyét átveszi a felismerés, majd a hitetlenkedés, végül a félelem.
– Sajnálom – mondom, vagy legalábbis próbálom, de nem hinném, hogy elhagyja az ajkamat a szó. Olly megérinti az arcomat, a nyakamat, a homlokomat. – Jézusom! – hajtogatja. – Jézusom! Lerántja rólam a takarót, és én fázom. Nem hittem volna, hogy ennyire fázhat az ember. – Jézusom, Maddy, tüzel a tested! – Fázom – nyöszörgöm rekedten, amitől Olly még jobban megrémül. Betakar, az ölébe veszi a fejemet. Nedves szemöldökömet és ajkamat csókolgatja. – Semmi baj – biztat. – Jobban leszel. Nem leszek jobban, de azért kedves tőle, hogy ezt mondja. A testemben lüktet a fájdalom, és úgy érzem, mintha elzáródna a torkom. Nem kapok rendesen levegőt. – Hívjunk mentőt! – hallom Olly hangját. Elfordítom a fejemet. Hogy kerül ő a szobának abba a sarkába? Egyáltalán hol vagyunk? Telefonál. Azt mondja, valaki rosszul van. Haldoklik. Vészhelyzet. Nem hat a gyógyszer. Rólam beszél. Sír. Ne sírj! Karának nem lesz semmi baja. Anyukádnak sem. Neked sem. Süllyed az ágy. Elnyel a futóhomok. Valaki ki akar húzni belőle. Forró a keze. Miért ilyen forró a keze? A másik kezében világít valami. A mobilja. Mond valamit, de nem értem tisztán a szavakat. Valamit. Anyu. Anyukád. Igen. Az anyukám. Az anyukámat akarom! Már jön. Remélem, hamarosan ideér. Behunyom a szemem, és megszorítom Olly ujját. Lejárt az időm.
A Szívem. Megáll.
És újraindul.
KIENGEDTEK, ELSŐ RÉSZ
FELTÁMADÁS NEM SOK MINDENRE emlékszem, csak zavaros képek maradtak meg. A mentőautó. Megszúrták a lábamat. Még egyszer. Adrenalininjekciót kaptam, hogy újrainduljon a szívem. Nagyon messziről szirénát hallottam, aztán nagyon közelről is. A szoba egyik sarkában kéken és fehéren villogott egy révé. Gépek pityegtek és villogtak egész nap és egész éjjel, mintha virrasztanának. Fehér köpenyes nők és férfiak járkáltak körülöttem. Sztetoszkópjuk, tűjük és fertőtlenítőjük volt. Aztán a repülő üzemanyagának illatát éreztem, azt a szagot, amely egyszer már üdvözölt. És voltak virágfüzérek, és kétszer csavartak körém egy szúrós pokrócot, és amúgy mit számít, hogy az ablak mellett ülök-e, ha le van húzva a napellenző? Emlékszem anyu arcára, és arra, hogy a könnyei egy tengert is megtölthettek volna. Emlékszem, ahogy Olly kék szeme elfeketedett. Becsuktam a szemem, mert nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, megkönnyebbülést és szeretetet, amit benne láttam. Hazafelé tartok. Sosem szabadulok már ki onnan. Életben vagyok, pedig nem akarok.
ISMÉTELT FELVÉTEL ANYU KÓRTERMET CSINÁLT a szobámból. A hátam mögé tett párnának támaszkodom, és infúziót kapok. Körülöttem mindenfelé monitorok. Csak zselatint eszem. Bármikor ébredek fel, anyu mindig mellettem van. Megérinti a homlokomat, és beszél hozzám. Van, amikor megpróbálok figyelni, igyekszem felfogni, mit mond, de képtelen vagyok rá. Egyszer (órákkal, napokkal később?) arra ébredek, hogy ott áll mellettem, és a kartonomat nézve ráncolja a homlokát. Becsukom a szemem, és leltározom a testemet. Semmi sem fáj, illetve semmi sem fáj elviselhetetlenül. Megnézem a fejemet, a torkomat, a lábamat. Minden rendben van. Kinyitom a szemem, és látom, hogy anyu altatót akar adni nekem. – Ne! – kiáltom, és túl gyorsan ülök fel. Elszédülök, hányingerem lesz. Meg akarom mondani neki, hogy jól vagyok, de nem tudok megszólalni. Megköszörülöm a torkomat, és újra nekifutok. – Légy szíves, ne kelljen többet aludnom! Ha már életben maradtam, legalább legyek ébren. – Jól vagyok? – kérdezem. – Jól vagy. Jobban leszel – feleli. Remeg a hangja, végül elcsuklik. Ülésbe küzdöm magam, és őt nézem. Sápadt, szinte áttetsző a bőre, az arcán nagyon feszes. A hajától a szemhéjáig húzódik egy nagy, kék ér, biztosan fáj neki. Az alkarján és a csuklóján is kidagadnak a kék erek. Az arcán olyan rémült, hitetlenkedő arckifejezés ül, mintha valami rettenetes dolgot látott volna, és most várná a további szörnyűségeket. – Hogy tehetted ezt magaddal? Meg is halhattál volna – suttogja.
Közelebb lép hozzám, és magához öleli a kartonomat. – Hogy tehettél ilyet velem? Azok után… Szeretnék mondani valamit. Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. A bűntudat olyan, mint egy óceán. Bele lehet fulladni. ANYU KIMEGY, ÉS én továbbra is az ágyban maradok. Nem kelek fel, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. Elfordítom a fejemet az ablaktól. Mit bánok? Először is azt, hogy kimentem. Azt, hogy megláttam a világot, és beleszerettem. Azt, hogy beleszerettem Ollyba. Hogyan éljem le életem hátralévő részét egy buborékban most, hogy tudom, miből maradok ki? Lehunyom a szememet, aludni próbálok. De nem hagy nyugodni anyu arca, az a kétségbeesett szeretet a tekintetében. Arra jutok, hogy a szeretet szörnyű, rettenetes dolog. Ha valaki annyira szeret valakit, mint engem az anyukám, az olyan lehet, mintha a testén kívül hordaná a szívét, és nem lenne se bőr, se csont, se semmi, ami megvédje. A szeretet szörnyű dolog, és az elvesztése még rosszabb. A szerelem is szörnyű dolog, és soha többé tudni sem akarok róla.
KIENGEDTEK, MÁSODIK RÉSZ
Szerda. 16:56 Olly: jézusom, hol voltál? Olly: jól vagy? Madeline: Igen. Olly: mit mond anyukád? Olly: meg fogsz gyógyulni? Madeline: Jól vagyok, Olly. Olly: meg akartalak látogatni, de anyukád nem engedett be Madeline: Engem véd. Olly: tudom Madeline: Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Madeline: Sajnálom, hogy ezt kellett átélned miattam. Olly: nem kell megköszönnöd Madeline: Én azért köszönöm. Olly: biztos, hogy jól vagy? Madeline: Kérlek, ezt többet ne kérdezd meg. Olly: bocsánat Madeline: Nem kell bocsánatot kérned. Később, 21:33 Olly: jó, hogy megint tudunk csetelni Olly: nagyon bénán mutogatsz Olly: mondj valamit Olly: tudom, hogy csalódott vagy, Mad, de legalább életben maradtál Olly: majd beszélünk anyukáddal, ha meggyógyultál, talán megengedi, hogy átmenjek Olly: tudom, hogy ez nem sok, Mad, de a semminél azért több
Később, 00:05 Madeline: Nem több a semminél. Sokkal kevesebb a semminél. Olly: mi? Madeline: Szerinted majd minden visszatér a régi kerékvágásba? Madeline: Te vissza tudnál térni a fertőtlenítéshez, a rövid látogatásokhoz, a semmi érintés, semmi csók, semmi jövő szabályához? Madeline: Azt állítod, hogy neked ennyi elég lenne? Olly: a semminél több Madeline: Nem igaz, és ne mondogasd ezt! Később, 2:33 Olly: és a gyógyszer? Madeline: Mi van vele? Olly: egy darabig hatott, lehet, hogy legközelebb már jobbat kapsz Olly: maddy? Madeline: Nem volt gyógyszer. Olly: ezt hogy érted? Madeline: Nem volt gyógyszer. Csak azért mondtam, hogy velem gyere. Olly: hazudtál nekem? Olly: de meghalhattál volna, és az az én hibám lett volna Madeline: Te értem nem vagy felelős. Később. 3:42 Madeline: Én mindent akartam, Olly. Téged meg az egész világot. Mindent. Madeline: Ez nekem már nem megy. Olly: mi nem megy?
Madeline: Nincs több eset. Nincs több e-mait. Túl nehéz. Nem tudok ebbe visszaszokni. Anyunak igaza volt. Azelőtt jobb volt az élet. Olly: kinek volt jobb? Olly: ne csináld ezt, Maddy Olly: nekem jobb úgy az életem, ha te benne vagy Madeline: de az enyém nem
AZ ÉLET RÖVID™ MADELINE SPOILERES KÖNYVKRITIKÁI
RALPH ELLISON: A LÁTHATATLAN EMBER Vigyázat, spoiler! Ha senki sem lát, nem is létezel.
FÖLDRAJZ EGY VÉGTELEN PIPACSMEZŐN vagyok. A pipacsok a derekamig érnek, egyetlen vékony száron hajladoznak, és olyan pirosak, mintha véreznének. A távolban Ollyt látom, aztán már két Ollyt, aztán egyre többet, és mind felém tartanak. Gázálarcot viselnek, a kezükben bilincs, és fekete bakancsukkal eltapossák a pipacsokat. Csendben, elszántan masíroznak felém. Nem tudok szabadulni ettől az álomtól. Egész nap álmodom, hiába vagyok ébren. Igyekszem nem gondolni Ollyra. Nem akarok arra gondolni, amikor először megláttam. Úgy nézett ki, mintha egy másik bolygóról csöppent volna ide. A kuglófra sem akarok gondolni, és a fejenállásokra, a csókokra és a bársonyos homokra sem. Arra sem, hogy a második, a harmadik és a negyedik csók is éppen olyan csodálatos, mint az első. Nem akarok arra gondolni, ahogy bennem mozog, és ahogy együtt mozgunk. Nem akarok rá gondolni, mert ha megteszem, akkor az is eszembe jut, mennyire kötődtem hozzá és a világhoz pár nappal ezelőtt. Akkor eszembe jut az a rengeteg remény, ami bennem volt. Milyen ostoba voltam, hogy azt hittem, én egy csoda vagyok! Mennyire nem akart befogadni az a világ, amelynek én a része akartam lenni! El kell engednem Ollyt. Megtanultam a leckét. A szerelembe igenis bele lehet halni, és én inkább életben akarok maradni, mint hogy éljek a világban. Egyszer azt mondtam Ollynak, mindennél jobban ismerem a saját szívemet, és ezt fenntartom. Ismerem a szívem zugait, de a nevük megváltozott.
A KÉTSÉGBEESÉS TÉRKÉPE
AZ ÉLET RÖVID™ MADELINE SPOILERES KÖNYVKRITIKÁI
ALBERT CAMUS: KÖZÖNY Vigyázat; spoiler! Minden csak semmi.
AZ ÖSSZES KIJELÖLÉSE, TÖRLÉS
MEGJÁTSZÁS MINDEN NAPPAL EGYRE erősödöm. Már csak a szívem fáj, de azt igyekszem nem használni. Nem húzom fel a redőnyt. Olvasok. Egzisztencialista és nihilista regényeket. Nincs türelmem azokhoz a könyvekhez, amelyek úgy tesznek, mintha az életnek bármi értelme is lenne. Nincs türelmem a jól végződő történetekhez. Nem gondolok Ollyra. Írogat nekem, én minden e-mailt olvasatlanul törlök. Két hét után elég erős vagyok ahhoz, hogy újra belevessem magam a tanulásba. Két órámat is folytatom. Újabb két hét múlva már mindet. Nem gondolok Ollyra. Törlöm a leveleit. Anyu továbbra is rendbe akar hozni engem. Folyton ott van, aggódik, nagy hűhót csap körülöttem, adminisztrál. Most, hogy megerősödtem, vissza akar csalogatni az anya-lánya programokba. Ollyhoz hasonlóan ő is azt szeretné, ha az életünk visszatérne a régi kerékvágásba. Nem élvezem a közösen töltött estéket – semmit sem élvezek –, de a kedvéért nem húzom ki magam ezekből. Anyu megint fogyott. Aggódom, és nem tudom, hogyan hozzam őt rendbe, úgyhogy Szkrebölt meg Picdonaryt játszom, filmeket nézek, és megjátszom magam. Olly már nem ír. – Megkértem Carlát, hogy jöjjön vissza – közli egy vacsora után anyu. – Azt hittem, már nem bízol meg benne. – De benned megbízom. Te a saját károdon tanultad meg a leckét. Vannak dolgok, amelyeket a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk.
VISZONTLÁTÁS MÁSNAP CARLA FORGÓSZÉLKÉNT tör be a házba. Még jobban hasonlít egy tornádóra, mint máskor, és úgy csinál, mintha semennyi idő sem maradt volna ki. Azonnal a karjába zár. – Sajnálom – suttogja. – Az egész az én hibám. Tartom magam, nem akarok elérzékenyülni. Ha elsírom magam, minden valósággá válik. Ezt az életet kell élnem, és többet nem látom Ollyt. Megpróbálom fegyelmezni magam, de képtelen vagyok rá. Carla a puha párna, amibe nyugodtan bele lehet sírni. Elered a könnyem, és egy órán át el sem áll. Carla ruhája teljesen elázik, és nekem már nem marad több könnyem. Van olyan, hogy valaki elsírja az összes könnyét? Nem tudom. Gyorsan megválaszolom a saját kérdésemet – újra sírva fakadok. – Hogy van a mamád? – kérdezi Carla, miután megnyugodtam. – Nem utál. – A mamák képtelen utálni az ő kicsikéiket. Ahhoz túlságosan szeretik őket. – Pedig lenne rá oka. Rettenetes gyerek vagyok. Szörnyű dolgot tettem. Kibuggyan a szememből a könny, de Carla letörli. – És a te Ollyd? A fejemet csóválom. Bármit elmesélnék neki, de ezt nem. Túlságosan fáj a szívem, és meg akarom tartani ezt a sebet mementóul. Nem akarom, hogy napfény érje. Nem akarom, hogy begyógyuljon, mert ha meggyógyul a szívem, a végén még kísértésbe esem, és újra használni fogom.
Visszatérünk a régi kerékvágásba. Minden nap éppen olyan, mint az előző, és nagyjából ugyanolyan, mint a következő. Csak a mama makacs. Egy könyvtárbelsőn dolgozom. Escher-szerű lesz, és a lépcsők félúton, a semmiben érnek véget. Odakintről robajt, aztán pityegést hallok. Azonnal felismerem a zajt. Először nem lépek az ablakhoz, de Carla odamegy, és beszámol arról, amit lát. Egy költöztető cég, a Két fivér Kft. teherautója érkezett meg. A két fivér kiszáll, és lepakolják a kiskocsikat, az üres dobozokat meg a ragasztószalagot. Olly anyukájával beszélnek. Kara és Olly is ott van. Az apa nincs velük. Végül győz a kíváncsiság, és most már én is a függöny mögül lesem, mi történik. Carla jól mondta, Olly apját sehol sem látni. Olly, Kara és az anyukájuk nagyon izgatott. Ki-be szaladgálnak, telepakolt dobozokat és jól megtömött szemeteszsákokat hagynak a verandán, amelyeket a költöztetők felraknak a teherautóra. Senki sem beszél. Még innen is látom, hogy Olly anyukája mennyire ideges. Olly néhány percenként abbahagyja a pakolást, és átöleli őt. Kara nem megy oda hozzájuk. Most már nyíltan dohányzik, és a verandára pöcköli a hamut a cigijéről. Nem akarok Ollyra figyelni, de ez lehetetlen küldetés. A szívemet nem érdekli, mit gondol az agyam. Szemtanúja vagyok annak a pillanatnak, amikor megérzi, hogy nézem. Félbehagyja a munkát, és megfordul. Találkozik a tekintetünk. Ez most más, mint legelőször volt. Az első alkalom a lehetőségről szólt. A lelkem mélyén már akkor tudtam, hogy belé fogok szeretni. De ez most a bizonyosságról szól. Már tudom, hogy szerelmes vagyok belé, cs azt is, hogy ez már így marad. Int nekem, én meg elengedem a függönyt, elfordulok, és a falnak vetem a hátamat. Alig kapok levegőt. Bárcsak kitörölhetném azt a néhány hónapot, amíg ismertem! Itt maradnék, ebben a szobában. Hallanám, ahogy a szomszéd ház előtt pityeg a teherautó, de fel sem állnék a fehér
kanapéról, csak tovább olvasnám a vadonatúj könyveimet. Emlékeznék a múltamra, és arra, hogy sose ismételjem meg.
A SZOMSZÉDOK MEGFIGYELÉSE Az apukája napirendje 9,00 Elmegy dolgozni. 20,30 Bizonytalanul feltámolyog a verandára, majd be a házba. Már most részeg? 21,00 Kijön a verandára, kezében egy pohár ital. 22,15 Elájul a kék széken. Kicsit később bebotladozik a házba. Az anyukája napirendje Ismeretlen Kara napirendje Ismeretlen Olly napirendje Ismeretlen
ÖT SZÓTAG EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB, néhány nappal karácsony után Olly apukája is elköltözik. Az ablakban állok, és nézem, ahogy kihoz a házból néhány dobozt, felpakolja őket egy kisteherautóra, és elmegy, őszintén remélem, hogy nem oda tart, ahol Olly, Kara és az anyukájuk van, bárhol legyenek is. Utána napokig bámulom a házat, és azon jár az eszem, hogyan lehet, hogy most is ugyanolyannak tűnik, stabilnak, házszerűnek, pedig többé senki sem lakik ott, már nem otthon. További pár nappal később elolvasom a leveleket, amelyeket Olly még ősszel küldött. Még mindig a kukában vannak, ahogy sejtettem.
Feladó: genericuser033 Címzett: Madeline F. Whittier, [email protected] Tárgy: limerick 1 Elküldve: Október 16., 20:07 volt egyszer egy lány, neve madeline szívemet lándzsával döfte át a közepin és mielőtt meghaltam azt mondtam nem tudom, mivel rímel még a madeline.
Feladó: genericuser033 Címzett: Madeline [email protected] Tárgy: limerick 2 Elküldve: Október 1 7., 20:03
F.
Whittier,
élt egyszer egy lány egy burokban ebből baj lesz, azt tudtam mégis neki adtam a szívem ő meg darabjaira szedte nekem csak a romokat hagyta Annyira nevetek, hogy a végén már sírok. Nagyon ki lehetett akadva, ha haiku helyett limericket küldött nekem. A többi e-mailje nem ilyen költői. Arról ír, hogy szeretné meggyőzni az anyukáját, kérjen segítséget, és meg akarja menteni Karát saját magától. Nem tudja, végül mivel sikerült rávennie az anyukáját, hogy lépjen. Talán azzal, hogy azt mondta neki, nem tud többé a család tagja lenni, ha az anyukája az apukájával marad. Néha azokat kell elhagynunk, akiket a legjobban szeretünk, írta. Vagy az is lehet, hogy azzal győzte meg, amikor végre mesélt neki rólam, arról, mennyire beteg vagyok, mégis bármit megtennék, hogy éljek. Az anyukája szerint bátor vagyok.
AZ UTOLSO LEVELE EGY HAIKU Feladó: genericuser033 Címzett: Madeline F. Whittier, [email protected] Tárgy: haiku 1 Elküldve: Október 31., 21:07 öt szótag van itt aztán itt még hét másik szeretlek maddy
ITT ÉS MOST OLLY MATEMATIKÁJA SZERINT a jövő kiszámíthatatlan. Mint kiderült, a múlt is az. Az idő mindkét irányba halad, előre és hátra is, és ami most történik, mindkettőt megváltoztatja.
BIZALMAS
Feladó: Dr. Melissa Francis Címzett: [email protected] Tárgy: Vizsgálati eredmények – BIZALMAS Tisztelt Whittier kisasszony! Nem hiszem, hogy emlékszik rám. Dr. Melissa Francis vagyok, én kezeltem önt a Maui Kórházban néhány hónappal ezelőtt. Úgy éreztem, nagyon fontos, hogy közvetlenül önnel vegyem fel a kapcsolatot. Tudnia kell, hogy alaposan megvizsgáltam az esetét. Véleményem szerint ön nem szenved SCID-ben, és soha nem is szenvedett. Tudom, hogy ez sokkolóan hat önre. Csatoltam több vizsgálati eredményt is, és azt javaslom, kérjen további szakvéleményeket. Jó lenne, ha egy másik orvos is alátámasztaná az eredményeket, aki nem az ön édesanyja. Nem lenne szabad megengedni, hogy egy orvos a saját családtagjait is kezelje. Orvosi véleményem szerint önnél a múlt hónapban Hawaiin szívizomgyulladás lépett fel, amelyet egy vírusfertőzés váltott ki. Az ön immunrendszere rendkívül instabil, ami gyanúm szerint az ön neveltetésének körülményeire vezethető vissza. Kérem, keressen meg, ha bármilyen kérdés felmerül! Sok szerencsét kívánok. Üdvözlettel: Dr. Melissa Francis
VÉDELEM HATSZOR OLVASOM EL az e-mailt, mire a betűkből szavak, a szavakból mondatok lesznek. Minden mondatot értek, de a mondatok összességének jelentését képtelen vagyok felfogni. Megnyitom a csatolt fájlokat, amelyek a laboreredményeket tartalmazzák. Minden eredményem teljesen átlagos – egyik sem túl magas, de nem is túl alacsony. Nyilván valami hiba történt. Nyilván nem lehet igaz. Dr. Francis összekeverte a leleteimet valaki máséval. Még egy Madeline Whittier van. Dr. Francis kezdő orvos. A világ mellesleg kegyetlen. Elhiszem, hogy az állítások igazak, de akkor is. Kinyomtatom a levelet és a leleteket. Nem úgy mozgok, mint egy lassított felvétel, az idő nem gyorsul fel, és nem is lassul le. A szavak kinyomtatva is ugyanazt mondják, mint a képernyőn, de valahogy súlyosabbnak, jelentőségteljesebbnek érzem őket. Ki van zárva, hogy igazat mondjanak. Egy órán át elemzem az összes vizsgálati eredményt a Google segítségével, és igyekszem felfogni, melyik mit jelent. Persze azt nem árulhatja el nekem az internet, hogy az eredmények helyesek-e, sem azt, hogy tökéletes átlagos tinilány vagyok-e, aki tökéletesen átlagos egészségnek örvend. Tudom, tudom, hogy ez valami tévedés. Mégis levisz a lábam a földszintre, az ebédlőn át anyu dolgozószobájáig. Nincs ott, sem a nappaliban. Remegő kézzel kopogok be a hálószobája ajtaján. Nem felel. Vízcsobogást hallok – biztosan a fürdőszobájában van, és lefekvéshez készülődik. Hangosabban kopogok. – Anyu! – kiáltom, majd benyitok. Ekkor jön ki a fürdőből, éppen akkor kapcsolja le a villanyt, amikor belépek.
Még mindig sovány arca felragyog, széles mosoly ül ki rá, amikor meglát. Az arccsontja még élesebb, még markánsabb a vékony arcon. Úgy tűnik, a sötét karikák, amelyek miattam kerültek a szeme alá, már ott is maradnak. Nincs rajta smink, és a haja kibontva omlik a vállára. Fekete selyempizsamája lóg vékony testén. – Szia, kicsim! – mosolyog. – Pizsamapartira jöttél? —Annyi reményt sugároz az arca, hogy szeretnék igennel felelni. Néhány lépést teszek felé, és meglobogtatom a papírokat. – A maui orvos küldte ezeket – közlöm vele. Kikeresem az orvos nevét, noha fejből tudom. – Dr. Melissa Francis. Beszéltél vele? Ha nem figyelném árgus szemekkel a reakcióit, fel sem tűnne, hogy megdermedt. – Nagyon sok orvossal beszéltem Mauin, Madeline – feleli feszülten. – Anyu, ne haragudj… Felemelt kezével csendre int. – Mi történt, Madeline? Még közelebb megyek hozzá. – Ez a levél. Dr. Francis szerint nem vagyok beteg. Anyu úgy bámul rám, mintha meg sem szólaltam volna. Olyan sokáig nem mond semmit, hogy már magam sem vagyok biztos benne, vajon elhagyták-e a szavak a számat. – Te miről beszélsz? – Szerinte nem vagyok SCID-s. Sosem voltam. Anyu lerogy az ágy szélére. – Jaj, ne! Ezért jöttél ide hozzám? Gyengéd a hangja, árad belőle a szánalom. – Reményt ébresztett benned, igaz? Odaint maga mellé, aztán kiveszi a kezemből a levelet, és átkarolja a vállamat.
– Nagyon sajnálom, de ez mind nem igaz – mondja. Odabújok hozzá. Igaza van. Remény ébredt bennem. Olyan jó az ölelése – meleg, védelmező, biztonságos. Megsimogatja a hajamat. – Sajnálom, hogy ezt kellett látnod. Ilyen felelőtlenséget! – Semmi baj – súgom a vállába. – Tudtam, hogy csak tévedés lehet, nem is reménykedtem. Elhajol tőlem, és a szemembe néz. – Persze hogy tévedés. Könny szökik a szemébe, és újra magához von. – Az SCID nagyon ritka és összetett betegség, szívem. Nem mindenki értheti. Annyi változata van, és minden beteg egy kicsit máshogy reagál rá, mint a többiek. Újra a szemembe néz, mert látni akarja, hogy figyelek rá, és értem, amit mond. Lassan beszél, együttérzőn. Ez az orvosi hangja. – Magad is láttad, nem igaz? Egy darabig jól voltál, aztán pedig majdnem meghaltál a sürgősségin. Az immunrendszer összetett dolog. Összevont szemöldökkel nézi a kezében tartott papírokat. – Ez a dr. Francis nem is ismeri a kórtörténetedet. Csak egy kis töredékét látta. Ő nem volt veled egész életedben. Még tovább mélyül a ránc a homlokán, őt jobban felzaklatja ez a tévedés, mint engem. – Anyu, semmi baj – nyugtatom meg. – Úgysem hittem el. Mintha meg sem hallana. – Meg kellett védenem téged – mondja. – Tudom, anyu. Már nem akarok erről beszélni. Ismét odabújok hozzá. – Meg kellett védenem téged – suttogja a hajamba. Most, hogy másodszor ismétli el, mély csend ül a lelkemre. Olyan bizonytalanságot hallok a hangjában, amire nem számítottam, és amit nem tudok mire vélni.
El szeretnék húzódni tőle, hogy lássam az arcát, de túl szorosan ölel. – Anyu! – szólok, és még erősebben próbálok elhúzódni tőle. Elenged, és szabad kezével végigsimítja az arcomat. A homlokomat ráncolom. – Visszakérhetem? – mutatok a papírkötegre, amit a kezében tart. A papírokra néz, és olyan, mintha azt sem tudná, hogyan kerültek hozzá. – Ezekre semmi szükséged – feleli, de azért odaadja őket. – Mit szólsz egy pizsamapartihoz? – ismétli meg a kérdést, és megpaskolja maga mellett az ágyat. – Jobban érezném magam, ha velem maradnál. De én nem tudom, akarok-e maradni.
MADELINE SZÓTÁRA gyanú (fn) 1. Az igazság, amit nem hiszünk el, nem tudunk és nem is akarunk elhinni. A gyanútól aludni sem tud. / Egyre erősödött a gyanúja, hogy az egész világ rajta nevet. [2015, Whittier]
IDENTITÁS CARLA MÉG BE sem tette a lábát a lakásba, már le is támadom a levéllel. Elolvassa, és minden mondattal egyre jobban elkerekedik a szeme. Megragadja az alkaromat. – Ezt hol szerezted? – Olvasd végig! – kérem. Ő sokkal egyszerűbben tudja majd értelmezni a táblázatokat és számokat, mint én. Nézem az arcát, és nagyon szeretném érteni, mi történik körülöttem. Azt hittem. Carla csuklóból fogja visszautasítani a levél állításait, ahogy anyu is tette, de az ő reakciója… más. – Megmutattad a mamádnak? Némán bólintok. – És mit szólt? – Azt mondta, ez egy tévedés – suttogom, mintha el akarnék rejtőzni a saját hangom elől. Sokáig kutatja az arcomat. – Ki kell derítenünk – jelenti ki végül. – Micsodát? – Hogy igaz vagy sem. – Lehet, hogy igaz? Az azt jelentené, hogy… – Csitt, csitt! Most még semmit sem tudunk. Semmit sem tudunk? Dehogynem! Tudjuk, hogy beteg vagyok, ezért nem léphetek ki a házból, különben halál fia vagyok. Ezt egész életemben tudtam. Erre építettem az énképemet. – Mi van? – kérdezem gyanakodva. – Mit titkolsz előlem? – Semmit, semmit, nem titkolok én semmit. – Mi ez az egész? Hosszan, mélyen, fáradtan sóhajt.
– Esküszöm, hogy én semmit sem tudok. De néha gyanakszom. – Mire gyanakszol? – Néha arra gondolok, hogy a mamáddal nincs minden rendben. Lehet, hogy nem tudta túltenni magát azon, ami a papáddal és a bátyáddal történt. Elillan a szobából az oxigén, és átveszi a helyét valami más anyag, amit nem lehet belélegezni. Ezúttal lelassul az idő, és beszűkül a látóterem. Túl közel jönnek a falak, és Carla egyre távolodik – most már csak egy apró alak egy hosszú folyosó végén. Elszédülök. Alig állok a lábamon, és hányingerem lesz. Berohanok a fürdőszobába, és a mosdókagylóba öklendezem. Carla akkor jön utánam, amikor éppen vizet fröcskölök az arcomra. A hátamra teszi a kezét, és én szinte összecsuklom a súly alatt. Nem létezem. Újra Olly szellemlánya vagyok. A porcelánmosdóba tenyerelek. Képtelen vagyok belenézni a tükörbe, mert attól tartok, nem fogom felismerni a lányt, aki visszanéz rám. – Biztosan kell tudnom – hörgöm valaki más hangján. – Egy napot kérek – bólint Carla. Át akar ölelni, de én nem hagyom. Nem akarok sem vigasztalást, sem védelmet. Csak az igazságot akarom.
AZ ÉLET BIZONYÍTÉKA CSAK ANNYIT KELL tennem, hogy elalszom – el kell csendesítenem az agyam, meg kell nyugtatnom a testem, és el kell aludnom. De bármennyire is akarom, nem jön álom a szememre. Az agyam olyan, mint egy idegen szoba tele csapóajtókkal. Folyamatosan Carla hangját hallom lelki füleimmel. Lehet, hogy nem tudta túltenni magát azon, ami a papáddal és a bátyáddal történt. Ezt meg mégis hogy értsem? Az órára nézek, hajnali egy van. Még hét óra, és Carla visszajön. Vért vesz tőlem, és elküldi a mintát egy SCID-specialistának, akit én találtam a neten. Még hét óra. Lehunyom a szemem. Amikor újra kinyitom, hajnali egy óra múlt egy perccel. Képtelen vagyok kivárni, hogy megérkezzenek a válaszok – magamnak kell megtalálni azokat. Nagyon nehéz fegyelmeznem magam, de végül nem futva teszem meg az utat anyu dolgozószobájáig. Biztos, hogy már alszik, de nem akarom megkockáztatni, hogy felébredjen. A kilincsre teszem a kezem, és egy szörnyű pillanatig azt hiszem, az ajtó zárva van, és nekem várnom kell, pedig nem bírok már várni. De végül le tudom nyomni a kilincset, és a dolgozószoba beenged, mintha csak rám várt volna. Teljesen normálisan néz ki, nem túl rendes, de nem is túl rendetlen. Nincsenek nyilvánvaló jelei annak, hogy egy beteg elme használná. A falakat nem díszítik egymást keresztező, kaotikus firkálmányok. A nagy íróasztalhoz lépek, amely a szoba közepén áll. A beépített iratrendezőnél kezdem a keresést. Annyira remeg a kezem, mintha földrengés lenne – olyan földrengés, amit csak én érzek.
Anyu alapos és extravagáns, ha dokumentumok megőrzéséről van szó. Mindent megtart, úgyhogy egy kupac irat átrágása egy órába telik. Kisebb és nagyobb bevásárlások bizonylatai, bérleti szerződések, adópapírok, meghatalmazások, használati utasítások. Még mozijegyeket is találok. Az iratköteg alján rábukkanok arra, amit kerestem – egy vastag, Madeline feliratú irattartóra. Óvatosan kihúzom, és letelepszem a padlóra. Az életem írásos bizonyítékai közül az elsők anyu terhességének idején keletkeztek. Terhességi vitamin receptje, több ultrahangkép és az orvosi vizsgálatok fénymásolata akad a kezembe. Még egy kézzel írott kis kártyát is találok, amelyen két lehetőség közül az egyiket kellett beikszelni – fiú vagy lány. A lányt jelölték be. Ott van a születési anyakönyvi kivonatom is. Keresgélés közben hamar feltűnik, milyen beteges kisbaba voltam. Megtalálom az orvosi igazolásokat arról, hogy mindenféle kiütéseim, allergiáim, megfázásaim, lázas megbetegedéseim voltak, valamint ekcémám és két fülgyulladásom. Mindez négy hónapos korom előtt. Szoptatási és csecsemőaltatási tanácsadásról is vannak feljegyzések. Hat hónapos koromban, egy hónappal apu és a bátyám halála után RSV-vel, légúti óriássejtes vírussal kerültem kórházba. Fogalmam sincs, hogy az micsoda, de rá fogok keresni az interneten. Mindenesetre elég súlyos lehetett, mert három napig bent tartottak miatta. Ezután a feljegyzések kevésbé alaposak. Anyu kinyomtatott az internetről egy leírást az RSV-ről. Bekarikázta azt a részt, amelyben kifejtik, hogy a gyenge immunrendszerű embereknél súlyosabb ez a megbetegedés. Egy orvosi folyóiratból származó cikk első oldalának fénymásolata is megvan, ez az SCID-ről szól. Anyu a margóra jegyzetelt, de olvashatatlan a macskakaparása. Ezek után egyetlen alkalommal jártam allergológusnál, később
háromszor egy-egy immunológusnál. Egyikük sem talált semmilyen betegséget. És ennyi. Újra átkutatom az irattartót, hátha találok még valamit. Lehetetlen, hogy csak ennyi feljegyzés legyen. Hol vannak a vizsgálati eredmények? Nyilván egy negyedik immunológushoz is elmentünk, nem? Hol a diagnózis? Hol vannak a konzultációk és a szakorvosi vélemények? Kell, hogy legyen még egy ilyen vaskos, piros mappa. Harmadszor is áttúrok mindent. Negyedszer is. Minden mappa tartalmát egyesével a földre szórom, és azokat a papírokat is átnézem. Az asztalon talált dokumentumokat is egytől egyig elolvasom. Átlapozom az orvosi folyóiratokat, és bármilyen módon megjelölt részleteket keresek bennük. Már lihegek, amikor a könyvespolcok felé irányul a figyelmem. Leveszem a könyveket, egyesével kirázom az összeset a gerincénél fogva, és nagyon szeretném, hogy kiessen valamelyikből valami – egy elfelejtett vizsgálati eredmény, egy hivatalos diagnózis. Semmit sem találok. De a semmi nem bizonyíték. Lehet, hogy máshol fogom megtalálni, amit keresek. Elsőre kitalálom anyu számítógépének jelszavát – Madeline. Két óra alatt az összes dokumentumot megnyitom és átnézem. A böngészési előzményekre is vetek egy pillantást. A kukát sem hagyom ki. Semmi. Semmi. Hol van az eddig leélt életem bizonyítéka? A szoba közepén állok, és lassan körbeforgok. Nem hiszek a szememnek. Nem hiszem el azt, amit látok. Hogy lehet az, hogy nincs semmi? Olyan, mintha a betegségem csak egy légből kapott ötlet lenne – abból a légből, amelyet belélegzem. Nem igaz. Nem lehet igaz.
Lehetséges, hogy nem vagyok beteg? Erre gondolni sem akarok. Lehet, hogy anyu a hálószobájában tartja a feljegyzéseket? Ez eddig miért nem jutott az eszembe? 5:23 van. Megvárjam, hogy felébredjen? Nem. Éppen az ajtó felé tartok, amikor az kinyílik. – Hát itt vagy! – szól anyu megkönnyebbülten. – Már aggódtam. Nem találtalak a szobádban. Bejön, és végignéz a káoszon. – Földrengés volt? – kérdezi. Végül észreveszi, hogy ez a felfordulás bizony ember műve. Zavartan fordul felém. – Szívem, mit csinálsz? – Beteg vagyok? – szegezem neki a kérdést. A fülemben dübörög a vér. – Mit mondtál? – Beteg vagyok? – ismétlem meg, ezúttal hangosabban. Ébredező haragja egy csapásra eltűnik, és aggodalom veszi át a helyét. – Rosszul érzed magad? Kinyújtja a kezét, meg akar érinteni, de én ellököm magamtól. Olyan fájdalom ül ki az arcára, hogy összeszorul a gyomrom, de nem fújok visszavonulót. – Nem, nem ezt akartam mondani. SCID-s vagyok? Az aggodalom elkeseredéssé és sajnálattá változik. – Még mindig nem hagy nyugodni az a levél? – Nem – felelem. – És Carla is azt mondta, lehet, hogy nem vagy egészen egészséges. – Ezt hogy értette? Mégis mivel vádolom? – Hol vannak a papírok? – kérdezem ingerülten. Mély levegőt vesz, hogy visszanyerje a lelki nyugalmát. – Madeline Whittier, te meg miről beszélsz?
– Mindenről megtartasz minden papírt, de az SCID-ről nincs itt semmi. Miért nem találok semmit? – Felkapom a földről a piros mappát, és az orra alá tartom. – Ebben minden benne van. – Te miről beszélsz? – értetlenkedik. – Persze hogy ez is benne van. Nem tudom, mire számítottam, mit fog mondani, de erre biztosan nem. Vajon tényleg azt hiszi, hogy minden ott van, abban a mappában? A melléhez szorítja az irattartót, mintha azt akarná, hogy eggyé váljon vele. – Jól megnézted? Én mindent megtartok. Az asztalához lép, és helyet csinál. Figyelem, ahogy átnézi a dokumentumokat, rendezgeti, kisimítja a teljesen gyűrődésmentes papírokat. Egy idő után rám néz. – Kivetted? Biztos, hogy itt volt minden! A hangjából zavarodottságot és félelmet érzek ki. És akkor már biztosan tudom. Nem vagyok beteg, és soha nem is voltam.
ODAKINT KIROHANOK A DOLGOZÓSZOBÁBÓL. VÉGTELEN hosszan terül el előttem az előszoba. A légkamrában vagyok, és nem fúj benne a szél. Odakint vagyok, és hangtalanul lélegzem. Nem ver a szívem. Hányok, pedig üres a gyomrom. A sav égeti a nyelőcsövemet. Sírok, és a hűvös reggeli levegő az arcomra fagyasztja a könnyeket. Nevetek, és a hideg beáramlik a tüdőmbe. Nem vagyok beteg, soha nem is voltam. Elöntenek az érzelmek, amelyeket az elmúlt huszonnégy órában kordában tartottam. Remény és kétségbeesés, várakozás és megbánás, öröm és düh. Hogy lehet ennyifélét érezni egyszerre? Egy fekete óceánban küszködöm, a felsőtestemen mentőmellény, a bokámon horgony. Anyu utolér. Az arcát eltorzítja a félelem. – Mit csinálsz? Mit csinálsz? Azonnal menj be! Olyan, mintha csőlátásom lenne, csak rá koncentrálok. – Miért, anyu? Miért menjek be? – Mert beteg vagy! Baj lehet abból, ha kint maradsz! Kinyújtja a kezét, hogy magához húzzon, de én elhátrálok tőle. – Nem, nem megyek be. – Kérlek! – könyörög. – Nem veszíthetlek el téged is. Azok után, ami történt! A tekintetét rám függeszti, de kétlem, hogy lát. – Elveszítettem őket. Apádat és a bátyádat is. Téged nem veszíthettelek el. Nem és nem! Teljesen szétesik az arca. Bármi tartotta is össze, az most hirtelen eltűnik. Katasztrófa.
Anyu összetörik. Nem is most történik ez vele, már rég megtörtént. Carlának igaza volt. Anyu sosem tette túl magát azon, hogy a többiek meghaltak. Mondok valamit. Nem tudom, mit, de anyu csak beszél és beszél. – Röviddel az után, hogy meghaltak, nagyon-nagyon megbetegedtél. Nem lélegeztél normálisan, ezért bevittelek a sürgősségire, és három napig ott kellett maradnunk. És nem tudták megmondani, mi a baj. Azt mondták, talán valami allergia. Kaptam egy listát, amin azok a dolgok szerepeltek, amelyektől távol kell tartani téged, de én tudtam, hogy ennél többről van szó. Bólint. – Én tudtam, hogy ennél többről van szó. Meg kellett védenem téged. Idekint bármi megtörténhet veled. Körülnéz. – Bármi megtörténhet veled idekint, a nagyvilágban. Sajnálnom kellene őt, de én nem sajnálatot érzek. Egyre inkább elhatalmasodik rajtam a düh, és minden mást kiszorít. – Nem vagyok beteg! – üvöltöm. – Soha nem is voltam! Te vagy beteg! – Az ujjammal felé bökök, majdnem eltalálom az arcát. Anyu egészen kicsire húzza össze magát, és eltűnik. – Gyere be – suttogja. – Én megvédelek. Maradj velem! Nekem csak te vagy. A fájdalma végtelen. A világ végén a semmibe zuhan. A fájdalma egy holt tenger. A fájdalma nekem szól, de én többé nem tudom elviselni.
MESÉK EGYSZER VOLT, HOL nem volt, volt egyszer egy kislány, akinek az egész élete egy nagy hazugság volt.
AZ ŰR OLYAN UNIVERZUM, AMELY egy szempillantás alatt jön létre, és egy szempillantás alatt el is tűnik.
KEZDETEK ES VÉGEK NÉGY NAP TELIK el. Eszem, házi feladatot írok. Nem olvasok. Anyu úgy bolyong a házban, mint a bolygó hollandi. Szerintem nem is érti, mi történt. Azt felfogja, hogy valamiért meg kell lakolnia, de nem tudja, pontosan mi is az. Néha beszélgetni próbál, de én átnézek rajta. Felé sem fordítom a fejem. Aznap reggel, amikor kiderült az igazság, Carla vért vett tőlem, és a mintát elküldte egy SCID-specialistának, dr. Chasenek. Most a rendelőjében vagyunk, és várjuk, hogy behívjon. Bár tudom, mit fog mondani, mégis félek az orvosi megerősítéstől. Ki leszek, ha nem vagyok beteg? Az asszisztens a nevemen szólít. Arra kérem Carlát, hogy várjon meg kint. Nem tudom, miért, de egyedül akarom hallani a hírt. Dr. Chase állva fogad. Pont úgy néz ki, mint a fényképeken, amelyeket az interneten láttam róla. Idősebb, fehér bőrű férfi, őszülő haj, csillogó, fekete szem. Együttérzés és kíváncsiság keverékét fedezem fel a tekintetében. Int, hogy üljek le, és csak akkor foglal helyet, amikor már ülök. – Az ön esete – kezdi, majd elhallgat. Ideges. – Semmi baj – szólok. – Már tudom. Kinyitja az asztalára kikészített mappát, és úgy rázza a fejét, mint aki még mindig nem tért magához a döbbenetből. – Többször is megnéztem az eredményeket. Kollégák véleményét is kikértem, biztos, ami biztos. Ms. Whittier, ön nem beteg. Hatásszünetet tart, a reakciómat várja.
A fejemet csóválom. – Már tudom – ismétlem meg. – Carla, mármint Flores nővér tájékoztatott az ön hátteréről. – Buzgón lapozgat, húzza az időt, hogy még ne kelljen kimondania azt, ami most jön. – Orvosként az ön édesanyja is tudhatta volna. Igaz, az SCID nagyon ritka betegség, és sok formája van, de önnél a betegség árulkodó jeleinek egyikét sem lehet megállapítani, a legkevésbé sem. Ha az édesanyja kutatásokat, vizsgálatokat végzett volna, akár csak egyet is, ez számára is kiderült volna. Eltűnik a szoba, egy kietlen, fehér tájon találom magam, amelyet nyitva álló, sehová sem vezető ajtók pettyeznek. Az orvos várakozó tekintetével találom szemben magam, amikor visszatérek a testembe. – Elnézést, mondott valamit? – kérdezem. – Igen. Gondolom, sok kérdése van. – Miért lettem rosszul Hawaiion? – Az emberek időnként rosszul lesznek, Madeline. A teljesen normális, egészséges emberekkel is előfordul az ilyesmi. – De megállt a szívem. – Ez igaz. Szívizomgyulladásra gyanakszom. A hawaii kezelőorvosával is beszéltem, neki ugyanez a gyanúja. Valószínű, hogy ön a múltban átesett egy vírusos fertőzésen, amely legyengítette a szívét. Hawaii tartózkodása alatt tapasztalt mellkasi fájdalmat vagy légszomjat? – Igen – felelem lassan. Eszembe jut a szorítás, amit a szívem körül éreztem, és amiről szándékosan tudomást sem vettem. – Nos, az jó eséllyel a szívizomgyulladás tünete volt. Nincs több kérdésem, legalábbis olyan nincs, amire ő válaszolni tudna. Felállok. – Köszönöm szépen, dr. Chase. Ő is feláll. Zavarodottan néz, és szemmel láthatólag még idegesebb, mint amikor megjöttem.
– Még lenne itt valami, mielőtt elmegy. Leülök. – A neveltetése körülményei miatt nem tudjuk, milyen állapotban van az immunrendszere. – Ezt hogy érti? – Valószínűleg alulfejlett, olyan, mint egy csecsemőé. – Mint egy csecsemőé? – Az immunrendszere nem volt kitéve azoknak a gyakori vírusoknak és bakteriális fertőzéseknek, amelyeken a legtöbb ember tizennyolc éves korára átesik. Nem volt lehetősége arra, hogy megtapasztalja, hogyan lehet legyőzni ezeket a fertőzéseket. Nem volt ideje megerősödni. – Akkor mégis beteg vagyok? Hátradől a székében. – Erre nincs jó válasz. Eddig ismeretlen területre léptünk. Még sosem hallottam hasonló esetről. Lehetséges, hogy ön többet fog betegeskedni, mint az egészséges immunrendszerrel rendelkező emberek. De az is lehet, hogy ha ön megbetegszik, akkor nagyon súlyos beteg lesz. – Ez honnan fog kiderülni? – Ezt nem lehet előre tudni. Azt javaslom, legyen elővigyázatos. Azt beszéljük meg, hogy hetente járok hozzá felülvizsgálatra. Azt mondja, lassan induljak bele a nagyvilágba – ne menjek nagy tömegbe, ne egyek számomra ismeretlen ételeket, ne fárasszam ki magam fizikai aktivitással. – A világ úgysem megy sehová – nyugtat meg, mielőtt hazaindulok.
…HALÁLA UTÁN A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN igyekszem még több információt gyűjteni. Minden érdekel, ami megmagyarázhatja, mi történt velem, és mi történt anyuval. Jó lenne, ha a gondolatait elolvashatnám egy naplóban. Szeretném pontosan felvázolni az őrületet, ami rabul ejtette, hogy visszakövethessem a történetét és a saját történetemet. Részleteket, magyarázatokat akarok. Tudni akarom, miért, miért, miért. Tudnom kell, mi történt, de anyu nem tudja elmondani nekem. Teljesen összetört. És ha el is tudná mondani, számítana az bármit is? Megérteném? Felfoghatnám, milyen mély fájdalom és gyász és félelem kellett ahhoz, hogy úgy döntsön, elveszi tőlem az egész életemet? Dr. Chase szerint anyunak pszichiáterre lenne szüksége. Szerinte sok időnek kell eltelnie addig, míg anyu meg tudja mondani, mi történt, ha egyáltalán eljön ez az idő. Szerinte apu és a bátyám halála után idegösszeomlást kapott. Carla mindent megtesz, hogy otthon tartson, minden meggyőzőképességét beveti. Nemcsak anyu kedvéért, hanem magam miatt is. Még mindig nem lehet tudni, mi is a helyzet az egészségemmel. Felmerül bennem, hogy írnom kellene Ollynak, de olyan sok idő telt el. Hazudtam neki. Valószínű, hogy ő azóta már továbblépett. Valószínűleg talált valaki mást. Nem tudom, el tudok-e viselni még egy csapást. Különben is, mit mondanék neki? Azt, hogy szinte nem is vagyok beteg? Carla végül rávesz, hogy anyuval maradjak. Azt mondja, jobb ember vagyok én annál, hogy magára hagyjam, de én ebben nem vagyok olyan biztos. Akárki voltam is azelőtt, hogy kiderült az igazság, az a valaki meghalt.
I. SZ. ELSŐ HÉT MOST ELŐSZÖR MEGYEK felülvizsgálatra Dr. Chase-hez. Arra kér, legyek óvatos. Zárhatóvá teszem a szobám ajtaját.
I. SZ. MÁSODIK HÉT
I. SZ. HARMADIK HÉT ANYU BE AKAR jönni a szobámba, de én bezárkóztam. Elmegy. További e-maileket fogalmazok, de egyiket sem küldöm el Ollynak. Mind piszkozat marad. Dr. Chase továbbra is hangsúlyozza, hogy legyek óvatos.
I. SZ. NEGYEDIK HÉT A SZOBÁM MINDEGYIK falát más színűre festem. Az ablak mellettit halvány vajszínűre. A polcokat vöröses narancssárgára, mert a naplemente is olyan, mögöttük a falat kékre, mint a páva tolla. Az ágyam mögöttit levendulaszínűre, a negyediket meg különleges, krétával írható festékkel feketére. Anyu bekopog, de én úgy teszek, mintha nem hallanám. Elmegy.
I. SZ. ÖTÖDIK HÉT IGAZI NÖVÉNYEKET RENDELEK a télikertbe. Kikapcsolom a légszűrőt, és ablakot nyitok. Öt aranyhalat veszek, mindegyik az Olly nevet kapja, és beköltöztetem őket a szökőkútba.
I. SZ. HATODIK HÉT DR. CHASE SZERINT túl korai még beiratkoznom a középiskolába. Túl sok gyerek lesz ott, túl sok betegséget lehet elkapni tőlük. Carlával addig győzködjük, míg végül beleegyezik, hogy magántanárok járjanak hozzám, amennyiben teljesen egészségesek. Dr. Chase nem örül, de végül beadja a derekát.
MADELINE ANYUKÁJA
VIRÁGOT ALGERNONNAK EGY HÉTTEL KÉSŐBB Carlával az ajtóból nézzük, ahogy Mr. Waterman a gyepen át a kocsijához sétál. Mielőtt elindult, átöleltem. Meglepődött, de nem szólt semmit, hanem viszonozta az ölelést, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Még néhány percig kint maradok, miután elment, és Carla velem van. Igyekszik a lehető leggyengédebben összetörni amúgy is összetört szívemet. – Tudod… – kezdi. Tudom, mit akar mondani. Egész nap erre készült. – Kérlek, ne hagyj magamra, Carla! Nekem még mindig szükségem van rád! Rám emeli a tekintetét, de én nem bírok ránézni. Nem tagad, csak a kezébe veszi az enyémet. – Ha tényleg, igazán szükséged van rám, maradok – mondja, és megszorítja az ujjaimat. – De nincs. – Mindig is lesz! – Meg sem próbálom elfojtani a könnyeimet. – De nem úgy, mint eddig – feleli gyengéden. Persze igaza van. Már nem kell, hogy napi nyolc órán át velem legyen. Nem szorulok folyamatos ápolásra. De mihez kezdek nélküle? Kitör belőlem a zokogás, Carla meg átölel, és megvárja, hogy elapadjanak a könnyeim. – Mi lesz veled? A kézfejével törölgeti az arcomat. – Lehet, hogy megint egy kórházban fogok dolgozni. – Anyunak már mondtad? – Ma reggel. – És mit szólt?
– Megköszönte, hogy vigyáztam rád. Nem palástolom mogorva arckifejezésemet. Felemeli az államat. – Mikor leszel képes végre megbocsátani neki? – Megbocsáthatatlan, amit tett. – Beteg volt, kicsim. Még most is az. Megrázom a fejemet. – Elvette az egész életemet. Ha csak eszembe jut, hány évet veszítettem el, úgy érzem, mintha egy óriási szakadék szélén állnék, amibe bármikor belezuhanhatok, hogy aztán sose másszak ki többé. Carla visszaránt a jelenbe. – Nem az egész életedet – javít ki. – Még bőven élhetsz. Bemegyünk a házba. A nyomában járok, úgy figyelem, ahogy még egyszer, utoljára összepakolja a dolgait. – Végül elolvastad a Virágot Algernonnak-ot? – kérdezem. – Igen. – És tetszett? – Nem. Nem nekem való, nincs benne elég remény. – Sírtál rajta? Megrázza a fejét, de aztán beismeri: – Na, jó, igen, mint egy óvodás. Mindketten nevetünk.
AZ AJÁNDÉK EGY HÉTTEL KÉSŐBB anyu bekopog hozzám. Fel sem állok a kanapémról. Határozottabban kopog, bennem meg egyre nő a düh. Nem hiszem, hogy valaha is rendbe jönnek köztünk a dolgok. Nagyon nehéz megbocsátanom neki, mert még csak nem is érti teljesen, milyen szörnyűséget művelt. Feltépem az ajtót, és látom, hogy anyu már éppen újra kopogni készült. – Most nem érek rá – közlöm vele. Összerezzen, de nem érdekel. Bántani akarom, újra és újra. Nagyon könnyen dühbe jövök. Azt hittem, az idő múlásával majd elhalványul a harag, de nem, még most is ott van, közvetlenül a felszín alatt. Mély levegőt vesz. – Hoztam neked valamit – szól halkan. Zavarban van. A szememet forgatom. – Azt hiszed, az ajándékoktól majd jobb lesz? Tudom, hogy ez fáj neki. Remeg a keze, amiben az ajándékot tartja. Csak azért veszem el tőle, mert le akarom zárni a beszélgetést. Be akarok zárkózni, látni sem akarom, nem akarom sajnálni, nem akarok együtt érezni vele, nem akarok részvétet érezni iránta. Megfordul, már indulna, de aztán megáll, – Én még most is szeretlek, Madeline. És te is szeretsz engem. Előtted az egész élet. Ne vesztegesd el! És bocsáss meg nekem!
A VÉG A KEZDET A VÉG KIBONTOM ANYU AJÁNDÉKÁT. Egy mobiltelefont kaptam. Amikor megérintem a képernyőt, felugrik egy időjárás-előrejelző app, és megmutatja, milyen idő lesz a héten – szép, napsütéses napok várnak rám. El kell tűnnöm a házból. Kimegyek, és nem is tudom, hová tartok, amíg oda nem érek. Szerencsére a létra most is ott van, ahol Olly hagyta. Felmászom a tetőre. A planetárium még mindig ott van, és még mindig gyönyörű. Az alufóliából készült napok, holdak és csillagok lebegnek, forognak, és visszaverik a nap sugarait a nagy univerzumba. Gyengéden megbököm az egyik bolygót, és az egész univerzum forgásba lendül. Már értem, miért készítette el Olly. Megnyugtató, hogy egyszerre látható az egész világ, az összes része, és közben tudható, hogy ezek a részek mind összetartoznak. Tényleg csak öt hónap telt el azóta, hogy legutóbb itt ültem fent? Olyan, mintha egy egész vagy akár több élettel ezelőtt történt volna. És a lány, aki itt járt? Tényleg én voltam? Van bármi közös bennem meg a régi Maddyben azon kívül, hogy ránézésre eléggé hasonlítunk, és ugyanaz a nevünk? Kisebb koromban egyik kedvenc elfoglaltságom volt, hogy elképzeltem, milyen lehetek párhuzamos univerzumokban. Egyszer rózsás arcú kislány voltam, aki szeretett a jó levegőn lenni, virágokat evett, és egyedül mászott meg egy magas hegyet több kilométeren át. Máskor félelmet nem ismerő, kemény csaj voltam, aki ejtőernyőzött, rallizott meg mindenféle más adrenalintermelő programokat talált ki. Megint máskor páncélinges, kardforgató sárkányölő. Szórakoztató volt elképzelni
ezeket a dolgokat, mert már tudtam, ki vagyok. Most viszont semmit sem tudok. Nem tudom, ki vagyok ebben az új világban. Próbálom megtalálni azt a pillanatot, amikor minden megváltozott. Azt a pillanatot, amely új mederbe terelte az életemet. Az a pillanat volt az, amikor apu és a bátyám meghalt, vagy egy korábbi? Az, amikor a haláluk napján beültek a kocsiba? Az, amikor a bátyám megszületett? Vagy amikor anyu és apu megismerkedett? Vagy amikor anyu megszületett? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy az a pillanat volt az, amikor a kamionsofőr úgy döntött, továbbmegy, mert nem olyan fáradt. Vagy amikor elhatározta, kamionsofőr lesz. Vagy amikor megszületett. Vagy az is lehet, hogy végtelen számú pillanat vezetett ehhez az egyhez. Ha megváltoztathatnék egy pillanatot, csak egyetlenegyet, melyiket választanám? És vajon azt az eredményt kapnám, amit szeretnék? Akkor is Maddy lennék? Akkor is itt laknék? Akkor is beköltözött volna a szomszéd házba egy Olly nevű fiú? Akkor is egymásba szerettünk volna? A káoszelmélet szerint, ha csak egészen kicsit változtatunk is az eredeti feltételeken, teljesen megjósolhatatlan, mi lesz az eredmény. Egy pillangó egyet csap a szárnyával a jelenben, és a jövőben kialakul egy hurrikán. Akkor is. Ha megtalálnám azt a pillanatot, ízeire szedném, molekuláira, amíg csak el nem jutok az atomhoz, a sértetlen és lényeges részhez. Ha felboncolhatnám és megérthetném, talán tudnám, mit és hogyan kell megváltoztatni ahhoz, hogy minden pont jó legyen. Megjavíthatnám anyut, úgy intézhetném, hogy sose menjen tönkre. Megérthetném, hogy kerülök erre a tetőre mindennek az elején és végén.
BEFEJEZETT JOVO, 2. RÉSZ Címzett: [email protected] Feladó: [email protected] Tárgy: Befejezett jövő. 2. rész Elküldve: Március 10.. 19:33 Mire ezt olvasod, már rég megbocsátottál nekem.
FELSZÁLLÁS
MEGBOCSÁTÁS KINÉZEK A REPÜLŐGÉP ABLAKÁN. Hosszú kilométereken át tökéletes négyzetekre osztva terül el alattunk a zöld táj. Több tucat titokzatos, kékeszöld tavacskát látok, és mindegyiknek csillog a széle. Ilyen magasról a világ rendezettnek, megtervezettnek tűnik. De tudom, hogy ennél többről van szó. És kevesebbről is. A világ rendezett és kaotikus. Gyönyörű és furcsa. Dr. Chase nem örült, hogy ilyen hamar repülni akarok. De bármi bármikor megtörténhet. A biztonság nem minden. Az élet a puszta létezésnél többről szól. Elismerésre méltó, hogy anyu nem akart visszatartani, amikor tegnap este közöltem vele, mire készülök. Lenyelte a félelmet és a pánikot, pedig még mindig nem hiszi el egészen, hogy nem vagyok beteg. Orvosi agya egyelőre nem tudja összeegyeztetni a rengeteg másik orvos rengeteg vizsgálati eredményével azt, amit már olyan régóta hisz. Megpróbálom a helyébe képzelni magamat, és nem ok-okozatként, hanem okozat-okként látni a történteket. Visszamegyek, még tovább, még visszább, és mindig ugyanott kötök ki. Szeretet. A szeretetbe bele lehet őrülni. A szeretet elvesztésébe is. Anyu szerette aput. Ő volt élete szerelme. És a bátyámat is szerette, ő is élete szerelme volt. És engem is szeret, én is élete szerelme vagyok. Az univerzum elvette tőle aput és a bátyámat. Anyunak ez olyan volt, mint egy fordított Nagy Bumm – a mindenből semmi lett.
Megértem. Szinte. Igyekszem. – Mikor jössz haza? – kérdezte. Megmondtam neki az igazat. – Nem tudom, hogy itt van-e az otthonom. Akkor elsírta magát, de elengedett, és ez azért csak számít valamit. Olyan vastag már a felhőtakaró, hogy nem látok semmit. Hátradőlök, és újra elolvasom A kis hercegit. És, mint minden eddigi alkalommal, most is mást jelent, mint legutóbb.
AZ ÉLET RÖVID™ MADELINE SPOILERES KÖNYVKRITIKÁI ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY: A KIS HERCEG Vigyázat, spoiler! A szeretet mindent megér. Mindent.
EZ AZ ÉLET NEW YORK CITY még szombat reggel kilenckor is pont olyan hangos és zsúfolt, mint ahogy híresztelik róla. Az utakon egymást érik a dudáló, lassan araszoló autók. A járdákon csak úgy hemzsegnek az emberek, nem sokon múlik, hogy egymásba nem ütköznek – olyan az egész, mint egy megkoreografált mozgássor. A taxi hátsó ülésén utazom, és hagyom, hogy magával ragadjon a város zaja és szaga. Alig pislogok, nehogy bármit is elmulasszak az elém táruló világból. Nem mondtam meg Ollynak, mire készülök, csak annyit írtam neki, hogy a házuk közelében, egy antikváriumban várja őt egy ajándék. A repülőn végig azzal szórakoztattam magam, hogy elképzeltem, milyen lesz a viszontlátás. Mindegyik változatban legfeljebb fél perc telt el a csókig. A sofőr az antikvárium előtt tesz ki. Belépek az üzletbe (Régi könyvek kicsiny boltja), és azonnal tudom, hogy sok időt fogok itt eltölteni. A bolt kicsi, csak egy helyiség, de a padlótól a plafonig tele van polcokkal, és a polcok zsúfolásig vannak könyvekkel. Toll méretű és formájú lámpák világítják meg a polcokat, úgyhogy szinte csak a könyveket látni. Sosem hittem volna, hogy ilyen illata van egy antikváriumnak. Régiségszaga – mintha már nagyon régóta itt lenne. Negyed órán belül befut Olly. Körbejárom a boltot, és nyálcsorgatva bámulom a rengeteg könyvet. Mindegyiket meg szeretném érinteni, lehetőleg mindet egyszerre. Azt akarom, hogy az én nevem is felkerüljön az olvasóik listájára. Ujjammal végigsimítom a kötetek gerincét. Néhányuk már annyira elhasználódott, hogy alig lehet kivenni a címét.
A telefonomra nézek. Már majdnem idő van. Az S-U polcsor végéhez sietek, és elbújok. Megint itt az ismerős érzés – mintha pillangók repkednének a gyomromban. Egy perccel később Olly bejön a boltba, lassan végigsétál a polcok között, és a könyveket nézi. Megnőtt a haja. Nagy, göndör tincsei lágyítják szögletes arcát. Ráadásul nem csupa feketét visel. Jó, a farmerje és az edzőcipője fekete, de a pólója szürke. És mintha magasabbnak is tűnne. Sok mindent megéltem az elmúlt hetekben – el kellett búcsúznom Carlától, dr. Chase tiltakozása ellenére eljöttem otthonról, otthagytam anyut a bánatával –, de attól ijedek meg legjobban, mennyire megváltozott Olly. Nem tudom, miért hittem, hogy ugyanolyan lesz, mint régen. Én sem vagyok ugyanolyan. Előveszi a telefonját, és újra elolvassa az útmutatást.
Zsebre teszi a mobilját, és a polcokat nézi. A könyvet borítóval kifelé a többi elé támasztottam, hogy Olly biztosan észrevegye. Észre is veszi, de nem nyúl hozzá, hanem zsebre vágja a kezét, és csak bámul rá. Néhány nappal ezelőtt, amikor a planetáriumon merengtem, nagyon szerettem volna megtalálni, melyik volt az a pillanat, amely ebbe a mederbe terelte az életemet. Azt a pillanatot, amely válasz a kérdésre: Hogy kerültem én ide! De sosem egy pillanat a válasz. Mindig pillanatok sora. És mindegyik pillanatból ezerfelé ágazhat az életünk. Lehet, hogy minden döntésünk és minden elmaradt döntésünk nyomán születik egy verzió. Lehet, hogy az én életemnek van egy olyan változata, amelyben mégis beteg vagyok. Egy olyan, amelyben meghalok Hawaiion. Egy másikban apu és a bátyám életben vannak, és anyu nem ment tönkre. Még egy olyan verzió is létezik, amelyben nem szerepel Olly. De ez nem az. Olly kiveszi a kezét a zsebéből, leveszi a polcról a könyvet, és beleolvas. Elvigyorodik, és lassan előre-hátra hintázik a talpán. Előbújok, és odasétálok hozzá. Ezért a mosolyért, amivel fogad, érdemes élni. – Megtaláltam a könyvedet – szól.
VÉGE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS IGAZÁN ALAPOS AZ az olvasó, aki most itt van velem a köszönetnyilvánításnál. És aki olyan alapos, hogy még ezt is elolvassa, tudja, hogy a könyvek nem végleges formájukban pattannak ki íróik zavaros elméjéből. Először is köszönöm édesanyámnak, aki mindig mert akkorát álmodni, amekkora kettőnknek is elég. Nem, anyu, Oprah még nem választott be engem a könyvklubjába. De! Még az a nap is eljöhet. Gyerekkoromban, amikor Jamaicán éltem, édesapám filmkritikákat írt egy helyi lapnak. Én mindig azt gondoltam, hogy ez (a filmkritika) és ő (apu) a két legmenőbb dolog és ember a világon. Köszönöm az édesapámnak, hogy megmutatta, hogyan kell papírra vetni az ember fejében született gondolatokat, és azt, hogy azok hatással lehetnek másokra. Köszönöm az Emerson College csütörtök esti ivó-író társaságának is. Magatokra ismertek. Ti voltatok az én első íróköröm, és micsoda tehetséges, őrült, támogató, többnyire józan csapat voltatok! Külön köszönöm Wendy Wundernek. Nagylelkű vagy, humoros, és az egyik legjobb író, akit csak ismerek. Köszönet illeti Joelle Hobeikát, Sara Shandlert, Natalie Sousát és Josh Bankét, akik az Alloy munkatársai. Minden szempontból javítottatok a könyvön. Külön köszönöm Sarának, aki egy őrült tudószseni, és Joelle-nek, aki szintén zseni, és mindig megnevettetett és jobb kedvre derített, még akkor is, amikor huszonnégy oldalnyi szimpla sorközzel, kétoldalasán nyomtatott kritikát kaptam a készülő könyvről. Ott van még Wendy Loggia, a szerkesztőm. Őszintén mondom, igazi főnyeremény voltál nekem. Köszönöm a
látásmódodat, a szenvedélyedet és a kedvességedet. Az első szavaktól kezdve hittél ebben a könyvben, és ez nagyon sokat jelentett nekem. Köszönöm neked és a Delacorte egész csapatának, hogy megvalósítottátok a legnagyobb, legrégibb, legvadabb álmomat. Végül köszönöm a férjemnek, David Yoonnak. Köszönöm, hogy csodaszép dolgokat rajzoltál nekem hajnali négykor két csók és két korty kávé között. Mindent, mindent köszönök. A szerelmedet. A kalandot. A családunkat. Ezt az életet. Szeretlek.