New York 9789633579428 [PDF]

Zitiervorschau

New ​York a világ egyik legizgalmasabb és legösszetettebb városa. Az amerikai álom és a szabadság szimbóluma. Ennek a városnak az életét meséli el Edward Rutherfurd nagyszabású, három és fél évszázadon átívelő regénye. A történet nyomon követi New York küzdelmeit és felemelkedését az alapítástól kezdve egészen 2001. szeptember 11-ének mindent megrázó tragédiájáig. A hajdani szerény halászfaluból a szemünk láttára fejlődik ki a minden képzeletet felülmúló metropolisz, milliónyi ember otthona. Közülük is kitűnik a Master család, akik a puritán ősök letelepedésétől fogva igyekeznek talpon maradni a függetlenségi harcok, pénzügyi válságok és bandaháborúk okozta viharokban. Az egymást követő generációk eltérő sorsa és sokféle küzdelme lenyűgöző részletességű tablóvá áll össze, amely méltó ahhoz a sokszínűséghez és mozgalmassághoz, ami New Yorkot mindig is egyedülállóvá tette. Rutherfurd regénye nem pusztán egyszerű városrajz, hanem családok, emberek sorsának finom érzékenységgel megrajzolt krónikája. A város története ugyanis a benne élő emberek történetéből íródik, szorgos polgárok, gátlástalan pénzemberek, jobb sorsra érdemes emigránsok életéből, akik szerettek és gyűlöltek, örültek és elbuktak ebben a sosem alvó, gigászi vadonban.

Fordította Babits Péter

A fordítás az alábbi kiadás álapján készült: Edward Rutherfurd: New York Arrow Books, 2010 The Random House Group Ltd. 20 Vauxhall Bridge Road, London SW1V 2SA Copyright © Edward Rutherfurd, 2009 Hungarian translation © Babits Péter, 2016 Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2016 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu www.aIexandrakiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Milbacher Róbert Tördelte Király Zsolt A borítót Tóth Gábor tervezte Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász Katalin igazgató Megjelent 63,72 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 357 942 8

Ezt a regényt, egy életre szóló hálával, Eleanor Janet Wintle-nek ajánlom

Előszó

A New York elsősorban és mindenekelőtt: regény. Valamennyi család, melynek hányattatásait a történet követi, a képzeletem szülötte, akárcsak a történelmi eseményekben betöltött szerepe. Ugyanakkor, amikor e képzeletbeli családok életét követtem az évszázadokon át, igyekeztem őket olyan személyek és történelmi események közé ágyazni, melyek a valóságban is léteztek – vagy legalábbis létezhettek volna. A főszereplő családok neveit úgy választottam meg, hogy a vonatkozó hagyományokat tükrözzék. A Van Dyck közkeletű és könnyen megjegyezhető holland vezetéknév. A Master hasonlóan gyakori az angolban, bár meg kell vallanom: miközben a család kereskedő és bankár tagjainak sorsát tervezgettem, önkéntelenül is a „Master of the Universe”, „a világ ura” kifejezés járt a fejemben. A White szintén jellemző angol vezetéknév. A Keller az ötvenedik leggyakoribb német név, jelentése „pince”. Az O’Donnell Írországban ismert, a Caruso Olaszország déli részén elterjedt, míg a német Adler – jelentése „sas” – Közép-Európában található meg mindenfelé. Azon családok közül, amelyek csak futólag bukkannak fel, a Rivers képzeletbeli, az Albion pedig már Az erdő című regényemben is szerepelt. Juan Campos nevét a híres Puerto Rico-i zeneszerző, Juan Morei Campos ihlette. Amennyire tudom, a Humblay név nem létezik, csak a „humbly” (alázatos) jelző régies formájaként szerepel a tizenhatodik századi imakönyvekben. A Vorpal és Bandersnatch nevek eredetével kapcsolatban ajánlom

olvasóim figyelmébe Lewis Carroll Jabberwocky című költeményét. {1}

A narratíva megkövetelte bizonyos történelmi események minimális szintű elferdítését. Az olvasmányosság kedvéért itt-ott egyszerűsítettem a komplex történelmi folyamatokat és részleteket, ám ez reményeim szerint sehol sem ütközik a hitelességgel. Ezzel együtt fűznék néhány megjegyzést a történelmi háttérhez. Az amerikai indián törzsek. Noha utaltam bizonyos helyi törzsekre, mint a tappanok és hackensackek, melyeket máig őriznek a földrajzi nevek, New York térségében oly sok törzsi csoport élt, hogy nem kívántam megzavarni az olvasót egy túlságosan hosszú felsorolással. Inkább követtem a közkeletű gyakorlatot, mely közös nyelve alapján algonkinként hivatkozik e néptörzsekre. Hasonlóképpen, az északi törzseket nyelvük alapján gyakran nevezik irokéznek, ám ahol szükségesnek találtam, megemlítettem egyes törzseket, köztük a mohikánokat. Az olvasót talán meglepi, hogy történetem első részében nem használom a „lenape” nevet Manhattan őslakosainak megnevezésére, de ezt csupán egy későbbi történelmi időszakban alkalmazták ezekre a népcsoportokra, ezért helyesebbnek véltem elhagyni. Az érintettek számára a név amúgy sem jelentett volna semmit. Egyes újabb történeti művek, különösen Russel Shorto ÚjAmszterdamról szóló remeke, a The Island at the Center of the World (Sziget a világ közepén), nagy hangsúlyt fektet azokra a polgárjogokra, melyeket a hollandok hagyományoztak New Yorkra. Igyekeztem ezt a motívumot is megjeleníteni a történetben, azzal a meghagyással, hogy a polgári függetlenségi törekvések hagyománya a középkori Angliában és Európa más részein gyökerezik. Az eredeti kéziratban kifejtett nézetem, miszerint az angolok

keményebben bántak a rabszolgáikkal, mint a hollandok, némiképp módosult Graham Hodges professzorral folytatott beszélgetésem hatására, miközben a neves történész Root & Barnch (Gyökér és ág) című munkájában még részletesebben járja körül ezt a kérdést. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az angol kormányzó, Lord Cornbury szeretett nőnek öltözni. Szerencsére ezt a véleményt több neves történész munkája is alátámasztja. Az angolok és amerikaiak közti kapcsolat változó jellegéről alkotott nézeteimet nagymértékben befolyásolta az a beszélgetés, melyet a Gotham kiváló társszerzőjével, Edwin G. Burrows professzorral folytattam, akinek témába vágó műve, a Forgotten Patriots (Elfeledett hazafiak) éppen könyvem keletkezése idején jelent meg. New York hatalmas témakör – egyszersmind a világ egyik legösszetettebb városa –, ezért egy írónak, ha fel kívánja dolgozni gazdag történelmét, óhatatlanul kompromisszumokat kell kötnie. Csupán abban reménykedem, hogy az olvasó úgy véli majd, regényemnek sikerül átadnia valamennyit ennek az általam olyannyira szeretett városnak a karakteréből és szelleméből.

A fordító megjegyzése

A földrajzi neveket illetően nem sikerült olyan egységes rendszert találnom, amit a fordítás során alkalmazhattam volna. Sok ismertebb tulajdonnevet magyarítottam – Ötödik sugárút, Világkereskedelmi Központ –, másokat azonban meghagytam eredeti formájukban, miután sosem használjuk őket másképp (pl. Central Park). A számozott utcanevek magyarul szerepelnek, sok helyütt viszont célszerűbbnek láttam megtartani az eredeti formát – kivéve azokban az esetekben, ahol maga az elnevezés is szerepet játszik a történetben. A holland eredetű nevek zöme megmaradt eredetiben (mint Staten Island), szemben az angolszászokkal (pl. Ellis-sziget), kivéve például a Coney Island, mely ezen a néven híresült el. A New York-i „landmarkok” nevét csak akkor magyarítottam, ha úgy ismertebb, vagy ha az eredeti túlságosan nehézkes lett volna. Babits Péter

New Amsterdam

1664

Ó, hát ez a szabadság! Ahogy a kenu a folyó árjával haladt, a víz nekicsapódott orrának. Dirk van Dyck pedig a kislányt nézve azon tűnődött, hogy talán az egész út egy szörnyű tévedés. A nagy folyam északra hívogatta, a végtelen égbolt nyugatnak. A számtalan folyó, számtalan hegy, számtalan erdő földje. Hol ér véget? Senki se tudja. Legalábbis teljes bizonyossággal. Csak a napkorong láthatja egész kiterjedésében, miközben messze, a sasoknál is magasabban, vég nélküli köreit rója. Itt a vadonban találta meg a szabadságot és a szerelmet. Van Dyck megtermett fickó volt. Holland pantallót, kifordított szárú csizmát és bőrujjast viselt inggel, most pedig, ahogy közeledett a kikötő felé, feltette széles karimájú, tollas kalpagját is. Miközben meredten nézte a kislányt. Az ő leányát. Bűnének gyümölcsét, amiért hite szerint lakolnia kell. Milyen idős? Tíz, tizenegy? Milyen izgatott lett a kislány, amikor belement, hogy magával viszi. Anyja szemét örökölte. Bájos kis indián gyermek. Sápadt Toll, a népe így hívja – egyedül fakó bőre árulkodik származásáról. – Nemsoká itt van – szólt hozzá algonkinul, a helyi törzsek nyelvén. New Amsterdam. Új Amszterdam. A kereskedelmi

állomás, a cölöpkerítés védelmében megbúvó előretolt állás és kisváros, ami igencsak fontos a holland gyarmatbirodalom szempontjából. Van Dyck büszkén vállalta holland származását. Lehetett a hazája bármily apró, a rettenthetetlen németalföldiek útját állták a megszálló spanyoloknak, és kivívták függetlenségüket. Roppant töltéseket emeltek, hogy termékeny földeket hódítsanak el a víztől. Olyan kereskedelmi hálózatot építettek ki, melyre minden más nemzet irigyen tekintett. Nagyvárosaik – Amszterdam, Delft, Antwerpen –, a csatornák és vízi utak mentén sorjázó magas oromzatos házaikkal, egész Európából vonzották a művészeket, tudósokat és gondolkodókat, mígnem beköszöntött a Rembrandt és Vermeer nevével fémjelzett németalföldi aranykor. Igen, büszkén vallotta magát hollandnak. Alsóbb szakaszain a folyót dagály duzzasztotta. Reggel a víz lefelé, az óceán irányába vonult, délután azonban megfordult az ár, és visszaindult északnak. A kislány előre, a folyás irányába nézett. Van Dyck vele szemben ült, míg hátát a nagy halom – jobbára hódoktól származó – prémen nyugtatta, ami megtöltötte a kenu középső részét. A nagy és széles csónak oldalfala fakéregből készült, így kellően erős lett, mégis könnyű maradt. Négy indián evezett, kettő elől, kettő hátul. Közvetlenül mögöttük, a második csónakban saját emberei követték őket. Az indián kenut is el kellett hoznia, hogy elférjen minden, amit felvásárolt. Északon a késő tavaszi égbolt viharral fenyegetett. Felettük is szürke fellegek dagadoztak, lentebb azonban vakítóan szikrázott a víz. Egy felhő mögül hirtelen éles fénypászma tört elő. A hullámok élesen kopogtak a csónak oldalán, mintha dobjelzéssel figyelmeztetnék a veszélyre. A szellő úgy pezsgett az arcán, akár

egy testetlen habzóbor. Nem akarta bántani a lányt, de ennek is meg kellett lennie. – Nem mondhatod el, hogy az apád vagyok. A lány lenézett a nyakában viselt kis függőre. Parányi faragott arc, vörösre és feketére festve. Fejjel lefelé, indián szokás szerint. Végtére is ésszerű: ha valaki kézbe veszi a függőt, éppen így néz szembe vele. Szerencse-hozó amulett. Az Álarcos, az Erdők Ura, a természet egyensúlyának őre. Sápadt Toll nem válaszolt, csak meredten nézte indián istenének arcát. Mi járhat a fejében? Megérti őt? Ki tudhatja? A sziklaszirtek mögül, melyek magas kőcölöpökként sorjáztak a nyugati part mentén, már a vihar távoli morajlása hallatszott. A kislány elmosolyodott. A hollandok, miként más tengerjárók, nem szívelték a vihart, mely számukra csakis kárt és félelmet hozott, az indiánok azonban bölcsebben tekintettek rá. Ők tudták, mit jelez a mennydörgés: a tizenkét menny legalacsonyabb szintjén lakozó istenek megóvták a világot a gonosztól. A hang betöltötte a folyót, mielőtt elhalt a roppant térben. Sápadt Toll kecses kis mozdulattal hagyta lehullni a függőt, azután felnézett. – Találkozhatok az asszonyoddal? Dirk van Dyck vett egy nagy levegőt. Felesége, Margaretha nem is sejtette, hogy a közelben jár. Nem üzent neki, hogy visszatér. Csakugyan azt remélte, hogy partra szállhat a lánnyal és letagadhatja őt az asszonya előtt? Elment az esze. Esetlenül elfordult, ahogy végignézett a folyón. Máris elérték a Manhattannek nevezett, keskeny terület északi végét, ahonnét a dagály sebesen repítette őket tovább. Késő lett volna visszafordulni.

* Margaretha de Groot érzéki ajkai közé fogta az agyagpipa szárát, s ahogy beleszippantott, tűnődve elnézte a falábú férfit, miközben azon merengett, milyen érzés lenne lefeküdni vele. Magas, egyenes tartásé és elszánt, metszőén éles a tekintete – lehet, hogy már ősz, és benne jár a korban, de még mindig rettenthetetlen. Ami meg a falábát illeti, büszkén viselheti, mint valami harci trófeát. Az a seb mindenki mással végzett volna, de nem Peter Stuyvesanttal, aki még mindig döbbenetes fürgeséggel rótta az utcákat. Ahogy elnézte a csiszolt kemény fát, érezhetően megborzongott, bár a férfi ezt aligha vette észre. Milyennek láthatja őt? Kedveli, ez egészen biztos. Miért is ne tenné? Szép szál, telt keblű, a harmincas éveiben járó asszonyság, széles arccal és szőke hajjal. Nem eresztett hájat, mint oly sok holland feleség. Még tartja az alakját, minden kézre álló idomát. Ami pedig a pipát illeti, a legtöbb holland füstöl – férfiak és nők egyaránt. A férfi észrevette, és elmosolyodott. – Szép reggelt, Greet. – Greet, ez a meghitten bensőséges megszólítás. Miként a legtöbb holland asszonyt, Margaretha van Dycket is leánykori nevén, Margaretha de Grootként ismerték, ő pedig elvárta, hogy így is szólítsák. A férfi persze már kislány kora óta ismerte, de akkor is… máskor oly sokat ad a formaságokra. Kis híján elpirult. – Még egyedül? Otthona, a jellegzetes holland lakóház előtt állt, melynek egyszerű szögteles tömbje két emelet magasra szökött, az oldalain deszkaborítással, az utca felé forduló keskeny oromfalán a fekete és sárga téglák tetszetős mintázatával. Rövid lépcsősor vezetett fel a nagy utcára nyíló ajtóhoz, melyet tornác védett, hollandul „stoop”.

Az ablakok talán nem nőttek nagyra, a hatást mégis megkapóvá tette az általuk olyannyira kedvelt magas oromzat és a szélkakassal megkoronázott, meredek esésű tető. – Az urad még északon van? – ismételte meg a kérdést Stuyvesant. Rábólintott. – Mikor jön meg? – Ki tudja? – Megvonta a vállát. Aligha panaszkodhatott, amiért a férjét északra szólította az üzlet. A szőrmék, kivált a mindennél értékesebb hódprém kereskedelme olyan méreteket öltött, hogy a helybéli indiánok lassan a kihalás szélére sodorták az állatokat. Van Dyck mind gyakrabban utazott a távoli észak vad határvidékére, hogy az irokézektől szerezze be készletét. Ennek köszönhette rendkívüli sikerességét. De vajon ily soká kell elmaradnia? Házasságuk elején az utazásai alig néhány hetet vettek igénybe, ám idővel egyre tovább húzódtak. Ha éppen otthon volt, jó férjként, figyelmesen, szeretettel bánt vele s a gyerekekkel, mégis óhatatlanul kezdte úgy érezni, hogy elhanyagolja. A kislánya éppen ma reggel kérdezte tőle, mikor tér haza az apja. „Amint tud – felelte mosolyogva. – Ebben biztos lehetsz.” De ha mégis kerüli őket? Ha más nők is vannak az életében? Margaretha de Groot nagy fontosságot tulajdonított a hűségnek, aligha volt hát meglepő, hogy a hűtlenségétől rettegve morálisan gyenge teremtménynek hitte férjét, s arról ábrándozván, hogy egy szilárdabb jellem karjaiban lel vigaszt, nem fojtotta el a kis belső hangot, mely azt suttogta: „Bár ő is olyan lenne, mint Stuyvesant kormányzó.” – Nehéz időket élünk, Greet. – Stuyvesant arca talán nem is árulkodott róla, de ő kihallotta hangjából a szomorúságot. – Tudod, mennyi ellenségem van. A férfi megbízott benne. Hirtelen támadt érzelgősségében

legszívesebben a karjára fektette volna kezét, de nem merte. – Azok az istenverte angolok. Az asszony bólintott. Amint a holland gyarmatbirodalom Keletről Amerika felé terjeszkedett, az angol kereskedők sem maradtak el mögötte. A két protestáns nemzet olykor együtt lépett fel közös ellenségei, Spanyolország és Portugália katolikus birodalmai ellen, ám ennél is többször rivalizált egymással. Tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor Olivér Cromwell és istenfélő serege elragadta Angliai Károlytól a koronáját – s vele a fejét –, a versengés csak tovább fokozódott. A hollandok ugyan kézben tartották a jövedelmező rabszolgakereskedelmet Afrika és a Karib-tenger térségében, Cromwell azonban egyértelmű célt fogalmazott meg. „A rabszolga-kereskedelemnek Angliához kell kerülnie.” Ha sok jó hollandban fel is merült a kétely, hogy mennyiben Istennek tetsző az emberekkel való szenvtelen kereskedés, Anglia jó puritánjai nem foglalkoztak az efféle kérdésekkel – Cromwell hamarosan el is vette Jamaicát a spanyoloktól, hogy hídfőt verjen a térségben. Négy évvel korábban ugyan meghalt, és II. Károly király visszafoglalta Anglia trónját, az irányvonal azonban változatlan maradt. Mostanra New Amsterdamba is eljutott a hír, miszerint az angolok Afrika guineai partvidékén holland kikötőket támadtak meg, s vele az a szóbeszéd is, hogy nem csupán a holland rabszolga-kereskedelemre fáj a foguk, de magára New Amsterdam kikötőjére is. Pedig New Amsterdam nem nőtt nagyra. Mindössze az erődből, néhány szélmalomból és egy hegyes tornyú templomból állt; egyetlen csatornát vájtak ki itt, az is inkább emlékeztetett árokra; a keskeny ormú házakkal szegélyezett néhány utcát, a szerény gyümölcsösöket és veteményeseket is csak egyetlen fal oltalmazta,

mely kelet-nyugati irányban haladt Manhattan déli végében – mégis megvolt a maga történelme. A Mayflower indulására még tíz teljes évét kellett várni, amikor a Holland Nyugat-indiai Társaság, felismervén a roppant természetes öböl értékét, már előretolt kereskedelmi állást hozott itt létre. S most, fél évszázaddal a küzdelmes kezdetek után, a helyből forgalmas kikötő vált, melynek külső települései több tucat mérföldnyire szétszóródtak a csak New Netherlandnek, Új Hollandiának nevezett területen. A hely máris önálló jelleggel bírt. A hollandok és protestáns szomszédjaik, a francia ajkú vallonok két nemzedéken át küzdöttek, hogy kivívják a függetlenséget uruktól, a katolikus Spanyolországtól, míg végül győzelmet arattak. A két nemzet New Amsterdamot is együtt népesítette be, miután egy vallon, Pierre Minuit – akinek nevét még mindig francia módra, „minvínek” ejtették – négy évtizeddel korábban megállapodott az őslakos indiánokkal, és megvásárolta a jogot, hogy letelepedhessenek Manhattanben. A protestáns kalmárok független, harcos lelkülete kezdettől átjárta ezt a helyet. Mégis, mindennél többet nyomott a latban a kikötő fekvése. Katonaszemmel az erőd talán nem tűnt túl impozánsnak, de így is uralta a Manhattan-sziget déli végét, miközben messze kinyúlt a védett öbölbe, hogy megvédje a nagy Északi-folyó torkolatát. S az egészet Peter Stuyvesant uralta. Az angol ellenség azonban közeledett. A massachusettsi s különösen a connecticuti új angolok – az élükön megátalkodott kormányzójukkal, Winthroppal – mindig is próbáltak a külső holland telepek kárára terjeszkedni. Amikor Stuyvesant zömök falat és cölöpkerítést emelt a város északi oldalán, Új Anglia lakóinak azt mondták, „ez tartja majd távol az indiánokat”, de persze senkit sem tettek lóvá. A fal az angolokat volt hivatott távol tartani.

A kormányzó még most is meredten nézte az asszonyt. – Bár az angolok lennének az egyetlen ellenség! Jaj, szegény ember. Túlságosan is jó hozzájuk, New Amsterdam hitvány polgáraihoz. A városban mintegy ezerötszázan laktak – úgy hatszáz holland és vallon, háromszáz német s közel annyi angol, akik inkább éltek holland uralom alatt. A többi lakos a világ minden tájáról érkezett, köztük még zsidók is – de vajon hányán erkölcsösek és egyenes gerincűek? Margaretha úgy vélte, nem sokan. Ő maga sem tartozott a bigott hívők közé. A holland református egyház szigorú kálvinista tanokat hirdetett, melyeknek nem mindenben tudott vagy kívánt megfelelni, viszont nagyra tartotta azokat az erős férfiakat, akik igen – mint Bogard, az öreg prókátor és maga Stuyvesant. Ők a rend pillérei a káoszban. Amikor Stuyvesant felemelte hangját a mértéktelen italozás ellen, betiltotta a tagadhatatlanul pogány népünnepélyeket, és próbálta megszabadítani a várost a tébolyult kvékerektől vagy az elfajzott anabaptistáktól, ugyan hány kereskedő állt ki mellette? Alig páran. Nem számíthatott még a Holland Nyugat-indiai Társaságra sem, melynek alkalmazásában állt. Amikor egy hajórakomány szefárd zsidó érkezett Brazíliából, és Stuyvesant közölte velük, hogy eredjenek máshová, a Társaság ráparancsolt: „Jöjjenek csak. Jót tesznek az üzletnek.” Senki sem tagadhatta, milyen remek kormányzó. Előtte csupa korrupt és felfuvalkodott fráter volt – egyikük még egy értelmetlen háborút is kiprovokált, hogy az indiánok kis híján felégessék a kolóniát –, Stuyvesant azonban bölcsen uralkodott. Északon megálljt parancsolt az angoloknak, míg délen rövid úton elbánt a Schuykill-folyó menti, feltörekvő svéd telepesekkel, mihelyt kezdtek fejfájást okozni. Fellendítette a cukorkereskedelmet, egyre

több rabszolgát hozatott. Minden otthonról érkező hajó fenéksúly gyanánt a legjobb minőségi holland téglát szállította, hogy ebből épüljenek fel a városka új házai. Az utcákat tisztán tartották, kis kórházat emeltek, az iskolában latint tanítottak. De vajon hálával adóznak mindezért Stuyvesant előtt? Nemigen. Átkozzák az uralmát. Ostobák, azt hiszik, képesek lennének elvezetni önmagukat. De vajon képesek lennének? Aligha. A legrosszabb közöttük az a szélkakas ügyvéd volt, van der Donck. A Jonker, így nevezték – az Apród. Ő szervezkedett a kormányzó háta mögött, ő írogatott a Nyugat-indiai Társaságnak és kürtölte világgá a panaszokat, hogy megbuktassa Stuyvesantot. S mi végre? „A Jonker a szabadság élharcosa” – mondogatta á férje. „Mind bolondok vagyok – csattant fel ilyenkor. – Ő csak a saját érdekeiért harcol. Ugyanúgy uralkodna rajtunk, ha módja lenne rá.” Szerencsére a Jonkernek nem sikerült megbuktatnia Stuyvesantot, viszont rátette a kezét egy nagy földbirtokra a város északi részében. Még könyvet is írt Új Hollandiáról, amit a férje egyszerűen csodásnak talált. Az intrikus azóta meghalt és eltűnt az életükből – Istennek legyen hála! –, New Amsterdam népe azonban még mindig „Jonker földjének” hívta a kiterjedt birtokot, mintha a fickó még élne, a példa pedig átragadt a kereskedőkre, akikben így Stuyvesant – legalábbis Margaretha véleménye szerint – egyáltalán nem bízhatott. A kormányzó keményen a szemébe nézett. – Számíthatok rád, Greet? A szíve kihagyott egy ütemet. Nem tehetett róla. – Ó, igen. A férfi persze boldog házasságban élt, legalábbis a látszat erre utalt. Judith Bayarddal egy bouwerién lakott, ahogy a hollandok a farmot nevezték, minden jel szerint teljes elégedettségben. Judith

idősebb volt Peternél. Amikor a kormányzó elveszítette a lábát, ő gondoskodott a felépüléséről, ezután házasodtak össze. Amennyire Margaretha tudta, a férfi csak egyszer folytatott futó viszonyt, azt is tévelygő ifjúként, mielőtt még megismerte Judithot. A kis botrány még jót is tett vele – ha ez sincs, talán ő is kálvinista lelkész lesz, mint az apja, így sosem lép a Nyugat-indiai Társaság kötelékébe, hogy a tengerentúlon keresse a boldogulást. – Hát az urad? Rá is számíthatok? – Az uramra? – Bárhol is legyen. Bárhogy is kerülje őket. Ám ez nemsokára megváltozik. Míg Dirk messze járt, alaposan végiggondolta a kérdést, és kiötlött egy tervet, ami megnyugtatóan rendezte a jövőjüket. Szerencse, hogy a holland szokásjog messze nagyobb szabadságot – s hatalmat – juttat az asszonyoknak, mint bármely más népé. Istennek legyen hála továbbá a házassági szerződés holland intézményéért. Mihelyt hazatér, szembesíteni is fogja Dirk van Dycket a döntésével. – Ó, igen – felelte. – Azt teszi, amit mondok neki. – Lesétálok az erődhöz – bólintott Stuyvesant. – Nincs kedved velem tartani?

* London. Vidám tavaszi nap. A Temzén hemzsegtek a bárkák. Thomas Master elnézte az előtte ringó hajót, miközben próbált döntésre jutni. Kezében még most is a levelet szorongatta, melyben Eliot testvére tudatta, hogy az atyjuk meghalt, ahhoz azonban túlságosan egyenes ember volt, hogy úgy tegyen, mintha sajnálná ezt. Huszonkét évesen végre szabad lehetett. Akkor hát, melyik legyen? Anglia vagy Amerika? Balján némán és titokzatosan magasodott a londoni Tower

zordon, szürke tömbje; mögötte, ha hátratekintett, helytelenítően tekintett le rá a régi Szent Pál hosszú, magas teteje. Hogy mit rosszait ennyire? Kétségkívül őt magát. Elvégre szégyenszemre küldték Londonba. Harminc esztendeje, amikor az Anglia keleti partvidékéről származó Adam Master és a nyugati országrészből érkező Abigail Eliot első ízben találkozott Londonban, a két buzgó fiatal puritán tüstént arra a meggyőződésre jutott, hogy Anglia fővárosa Istentől elrugaszkodott hely. Akkoriban I. Károly ült a trónon, aki francia katolikus asszonyt vett maga mellé, és igazi despotaként uralkodott Anglián, míg csatlósa, Laud érsek eltökélten rá akarta bírni az angolokat, hogy hajoljanak meg – nevét leszámítva minden egyéb tekintetben pápista – egyházának harsány ceremóniái és dölyfös tekintélye előtt. Miután összeházasodtak, Adam és Abigail néhány évig még Londonban maradtak abban a reményben, hogy talán javul a helyzet, de a puritánokra mind nehezebb idők jártak, így végül Adam és Abigail is csatlakozott azokhoz, akik kivándoroltak Amerikába. Az angolok két nemzedék óta telepedtek át Virginiába. Mire a Temze déli partján álló Globe színház bemutatta Shakespeare darabjait, London lakóinak fele már jóféle amerikai dohánnyal tömte agyagpipáját, habár akkoriban még csak kevesen távoztak véglegesen Virginiába. Némely mindenre elszánt lélek Massachusettsig merészkedett, s másutt is új telepek nőttek ki a földből, de kivándorlási hullámról még aligha lehetett beszélni. I. Károly uralkodása idejére azonban már felgyorsult a folyamat. Anglia puritánjai egyre nagyobb számban mozdultak meg. Délről, keletről és nyugatról gyűltek a csoportok – olykor családok, máskor egész közösségek –, hogy áthajózzanak az Atlanti-óceánon. Egy hét alig múlt el anélkül, hogy valahonnét ne

indult volna újabb hajó. Az 1630-as évek közepére angliai Károly alattvalóinak mintegy ötödét veszítette el ily módon. Úriemberek, mint Winthrop és módos fiatalok, mint Harvard; kalmárok és iparosok, napszámosok és prédikátorok, valamint ezek asszonyai, gyermekei és szolgái – mind Amerikába hajóztak Károly és az érseke elől. Ekkor duzzadt fel először az amerikai gyarmatok népessége, s mindez nem egészen egy évtized alatt. Károly király nem látszott gyászolni e veszteséget. Miért is tette volna? Ahelyett, hogy odahaza nehezítették volna az életét, ahol próbálta kiterjeszteni tekintélyelvű uralmát, ellenlábasai előzékenyen benépesítették királyságának távoli gyarmatait. Akármerre is kalandoztak a roppant, feltérképezetlen amerikai kontinensen, a földet Angliának hódították meg, miközben továbbra is mind egy szálig az alattvalói maradtak. Ami pedig a vallásszabadságot illeti, legalább nem nagy nyilvánosság előtt gyakorolták a vallásukat – és a későbbiekben még ezt is lehetett korrigálni. Adam és Abigail Master Bostonba utazott, ahol megtalálta a kedvére való gyülekezetei és annak olykor kíméletlenül következetes istenhitét. Nem is azért jöttek, hogy vallási toleranciát hirdessenek, sokkal inkább azért, hogy felépítsék Isten földi királyságát. Legidősebb fiuk, Eliot e tekintetben szorosan a nyomukban járt. Iparkodó, óvakodó, eltökélt fiúként megtestesített mindent, amit csak egy bostoni atya kívánhatott magának. Tom ugyanakkor egészen más lapra tartozott. Tom Master szőke hajú, kék szemű fickó volt, akit a nők kissé előreálló fogai dacára vonzónak találtak. Vékony, izgága kisfiúként egy percre sem állt meg, mindig kitalált valamit. Mire kezdett férfivá érni, már egész lénye gyors észjárást és jó kedélyt sejtetett. Szinte duzzadt az élettől, viselkedése és barátai viszont hagytak

némi kívánnivalót maguk után. Hiába is próbálnánk eltitkolni, hogy már e korai időkben akadtak olyanok – tengerjárók és halászok, kalmárok és gazdálkodók, hogy az alacsonyabb rendűeket ne is említsük –, akik sokkal inkább a pénzkereseti lehetőséget látták Massachusettsben, semmint az üdvözülés esélyét. A nyáj lehetőség szerint érvényesítette az akaratát, ám fekete bárányok mindenütt akadtak. Az ifjú Tom – szülei és fivére, Eliot legnagyobb bánatára – mintha nyílegyenes úton haladt volna a pokol felé. Nem foglalkozott a tanulmányaival, pedig az esze meglett volna hozzá, ám az iparkodás fájóan hiányzott belőle. Ellenben ivott és rossz társaságba keveredett, egyszer még a vasárnapi istentiszteletről is elmaradt. S bár atyja nem tartóztatta az ő vesszejét, idővel be kellett látnia, hogy ez nem fegyelmezés vagy tekintély kérdése. A rosszaság oly mélyen gyökerezett Tomban, hogy ezen az atyai szigor sem változtathatott. Adam Master ügyvédként jövedelmező és kiszámítható praxist épített ki. Vásárolt egy farmot. Vett egy hajót. Eliot fia jogot tanult, de prédikálni akart, míg Tóm, akit kereskedőtanoncnak adtak, némi hajlamot mutatott az üzletelésre. Ezzel kellett beérnie. Két esemény azonban megtörte atyai szívét. Az első akkor következett be, amikor Abigail a halálos ágyán feküdt. Az asszony kisebbik fiáért küldetett, majd a férje jelenlétében azért könyörgött, hogy változtasson életén. A saját üdvére, s hogy megkönnyítse távozását, meg akarta esketni, hogy életében nem vesz magához több alkoholt. Reményei szerint ezzel rálépett volna az üdvösség felé vezető útra, de mit válaszolt erre a fiú? – Jaj, az ördögbe is, anyám! Tudja, hogy ezt nem ígérhetem meg. – Mondta mindezt a szülőanyja halálos ágyánál. Adam soha nem is bocsátotta meg neki, ám ezzel együtt nem tagadta ki. Tudta,

hogy Abigail sem akarná ezt, így hát önuralmat gyakorolt. Tette, amit egy atyának kell, ám közben jól tudta, a kisebbik fiának esze ágában sincs megtérni. Amikor aztán Tom tizenkilenc esztendősen viszonyba keveredett egy hajóskapitány asszonyával, miközben a jobb sorsra érdemes férfiú – saját hajójának kapitánya – messze járt, Eliotra való tekintettel elsimította az ügyet, de közölte az ifjú Tommal, hogy tüstént el kell hagynia Massachusettset. Egy személytelen hangú ajánlólevél kíséretében és azzal a kifejezett óhajjal küldte őt egy ismerős londoni kereskedőhöz, hogy soha többé ne térjen vissza. Tom így lett száműzött az Óvilágban, miután nem bizonyult elég jónak az Újvilág számára. Tetszett neki London. Illett hozzá. Jóllehet Cromwell és a puritánok egy évtizeden át uralták Angliát, a király nélküli hatalomgyakorlás nemes kísérlete nagy káosz és vérfürdő kíséretében megbukott. Mire megérkezett, az angolok már visszaállították a királyságot, és megkoronázták a kivégzett király fiát, II. Károlyt, aki rokonszenves fickónak bizonyult. Öccse, Jakab, York hercege talán büszke volt és karót nyelt, ám maga a király rugalmas és elővigyázatos – már csak azért is, nehogy atyja sorsára jusson. Száműzetésének évei után szórakozni vágyott, s örült, ha alattvalói is ekként tettek. Előszeretettel hajszolta a nőket, versenyeztette a lovakat és látogatta a színházakat. Őszinte érdeklődést mutatott a tudományok iránt. A Tom által megismert London átmenetet képezett két világ, a középkor és a modernség között. Ahogy Britannia tengerentúli birtokai terjeszkedtek, a londoni kereskedőknek úgy nyílt mind több lehetőségük a meggazdagodásra. Vagyonos arisztokraták és úriemberek diktálták a divatot. Lehetőség nyílt mindennemű

szórakozásra. Tom egy éven át nem is lehetett volna boldogabb. Egy idő után mégis kezdett visszavágyni Amerikába. Persze nem Bostonba, és nem is puritán családjához – valami olyasmi csalogatta, amit nem tudott egykönnyen szavakba önteni. A végtelen tér, a határok feszegetése, az Újvilág alakítása. Vágyódás a szabadságra, talán a vadon szabadságára. Nem tudta megfogalmazni az érzést. S most, hogy atyja meghalt, már semmi sem gátolhatta meg a visszatérésben. Figyelembe kellett vennie egy másik fejleményt is. Londonban azt beszélték, hogy II. Károly király és fivére, Jakab újult érdeklődést mutat az amerikai gyarmatok iránt. Ha ez igaz, egy hozzá hasonlóan becsvágyó fiatal férfinak még több oka lehetett, hogy Amerikában keresse a boldogulást. Mit tegyen hát? Maradjon és élvezze London gyönyöreit, vagy vágjon neki az óceánnak? Könnyen meggyőzhetné a kereskedőt, akinek dolgozik, hogy atyja halálával Eliot hazahívja. Kevéske javait se tartana sokáig összecsomagolni. Ez a hajó pedig holnap Bostonba indul. A kapitánya fenntart neki egy priccset. Elfogadja vajon? Nevetve megcsóválta a fejét, elővett egy érmét, és feldobta. Fej: Boston, írás: London.

* Odafent északon tombolt a vihar, ám előttük, ahol a széles folyó elérte az öböl nyílt vizét, mintha olvadt aranytó terült volna el. Van Dyck előző éjjel próbálta megértetni a hely fontosságát Sápadt Tollal, s ehhez a saját maga által készített térképet használta. Beszéd közben pipaszárával mutogatott az egyes pontokra.

– Ez a vonal, ami egyenesen halad fentről lefelé, az Északifolyó. Sok napnyira felfelé nagy tavak terülnek el, és vízi utak húzódnak egészen a jég birodalmáig. A folyótól balra – húzott vízszintes vonalat a pipaszárral – ott van Amerika egész kontinense. Jobbra pedig – mutatott a kiterjedt, ék alakú, lefelé mutató földdarabra, melynek széles alapja messze kinyúlt az Atlantióceánra – Connecticut, Massachusetts és sok egyéb hely fekszik. Ez itt mellettük a nagy óceán, melyen a népem átkelt. – A pipaszár lesiklott az ék déli végébe, hogy rámutasson egy szembeötlő jellegzetességre: a húsz mérföld széles és száz mérföld hosszú szigetre, amit mintha csak lehorgonyoztak volna az ék mentén. A sziget és a kontinens partvonala közt hosszú védett öböl húzódott. – Ezen a területen – mutatott az ék végére és a sziget szomszédos csücskére – a te néped lakott sok nemzedéken át. Ez pedig – kocogtatta meg az ék legdélebbi csücskét –, ez itt Manhattan. Manna Hatta. Indián név. Amennyire tudta, mindössze annyit jelentett: „a Sziget”. Igazából keskeny félsziget, az északi csücskében egy keskeny és meredek szurdok beengedi az Északifolyó vizét, hogy az kígyózva beletorkolljon a hosszú sziget védett öblébe, ily módon Manhattan félszigete szigorúan véve valóban sziget. Ha a hosszan elnyúló sziget nem oltalmazná meg, Manhattan ki lenne szolgáltatva az Atlanti-óceán pusztító erejének, ám e szerencsés körülménynek hála az Északi-folyó mellékága Manhattan csücskében egy pompás és nyugodt vizű, mintegy négy mérföld széles és hét mérföld hosszú horgonyzóhelybe torkollhat, amit a tengerészek Felső Öbölként ismernek. S ami még jobb: amint az Atlanti-óceán felé áthaladnak a kikötő déli végén nyíló keskeny csatornán, mindkét oldalon egy-egy kiterjedt homokpad szolgál külső hullámtörőként, hogy ezáltal elkerítse a nyugodt vizű Alsó

Öblöt, melynek roppant területén a föld összes vitorlása lehorgonyozhatna. – Ez észak kapuja – magyarázta, Sápadt Toll azonban nem értette. Habár tovább mesélt neki a kereskedelemről és áruszállítástól, látta rajta, hogy nem fogja fel a fehér ember térképének jelentőségét. Fehér emberek már Kolumbusz Kristóf óta jöttek. Eleinte aranyat kerestek, vagy épp utat a mesés Keletre. Egyiküket, az 1524-ben érkezett Verrazanót, név szerint ismerték, míg mások feledésbe merültek. S nemcsak fehéreket láttak – egy Gomez néven ismert portugál hajóskapitány éppenséggel fekete volt. Csak jött, elfogott csaknem hatvan őslakos indiánt, hogy eladja őket rabszolgának, azután eltűnt a látóhatáron. Egy másik férfi érkezése ugyanakkor mindent megváltoztatott azok számára, akik a nagy Északi-folyó mentén éltek. Az angol Henry Hudsont éppenséggel a rivális hollandok bízták meg, hogy keleti irányban keressen rövidebb utat Kína felé. Miután vetett egy pillantást az Oroszország felett nyíló mesebeli Északkeleti-átjáróra, amit teljességgel haszontalannak ítélt, az összes parancsra fittyet hányva visszafordult az Atlanti-óceánon, és inkább északnyugaton keresett átjárót. Hudson volt az is, aki bemerészkedett a Manhattan alatt nyíló öbölbe, majd miután napokon át hajózott felfelé a széles folyón, kijelentette: „Ez az út nem Kínába vezet.” „Talán nem vezet Kínába – toldotta meg holland munkaadói előtt, miután visszatért –, de fenséges vidék. S tele van hódokkal.” Észak-Európa népe pedig kielégíthetetlen mohósággal vágyott a hódokra. – A hód a lehető leghasznosabb teremtmény – magyarázta van Dyck a gyermekeinek. – A hódolaj enyhíti a csúzt, fogfájást és

gyomorfájdalmakat. A hód porított és vízzel higított heréje képes visszaadni egy háborodott ép elméjét, míg a prémje tömött és meleg. – A legjobban mégis mindenki a külső bundaréteg alatt megbúvó puha irhára vágyott. Hogy miért? Mert abból készült a nemez. Abból pedig a kalap. Mindenki nemezkalapot akart, noha csak a tehetősek engedhették meg maguknak. Ez testesítette meg a divatosság csúcsát, noha a kalaposok, akik készítették őket, olykor valóban megháborodtak a nemezelés során használt mérgező ólomtól. Talán az is felér a tébollyal, vallotta be magának van Dyck, hogy egy egész kolónia, sőt birodalom jött létre, melynek lakói az életüket kockáztatják, s olykor el is veszítik – egyetlen divatcikk miatt. Csak hát a világ így működik. Amerika északkeleti partvidékét talán azért gyarmatosítják, hogy lehalásszák az Atlantióceánt, Új Amszterdam fenséges kikötőjét és széles Északi-folyóját azonban nem másért népesítik be, mint a nemezkalapért. Ezt az Északi-folyót, a merész felfedező előtti főhajtás gyanánt, van Dyck és a hozzá hasonló prémkereskedők emiatt kezdték el Hudson folyójának nevezni.

* – Itt is van. Új Amszterdam. – A holland elmosolyodott, ahogy látta leánya izgatott borzongását. Előttük Manhattan déli csücske nyúlt be az öböl végtelen vizébe. Tengeri madarak köröztek a kis hullámok felett, és az orrukban érezték a levegő sósságát. Sápadt Toll meredten nézte a szélmalmok óriás vitorláit és a nyílt víz felett őrködő erőd zömök falait. Ahogy megkerülték Manhattan csücskét, ahol a kereskedők oromzatos házai többé-

kevésbé szabályos sorokba rendeződtek, van Dyck megmutatott néhány látnivalót. – Látod azokat a házakat az erőd közelében? A népednek ott volt tábora még a fehér ember eljövetele előtt-. Akkora hegyekben hagyták hátra az osztrigák héját, hogy De Peral Straetnek, a gyöngyök utcájának neveztük el. Az a fakó ház Stuyvesanté. Fehér Háznak hívják. Miután elhagyták a déli fokot, befordultak a Manhattan keleti oldala mentén haladó nagy, széles csatornába. Noha hivatalosan nem számított folyónak, ezt a vízi utat Keleti-folyóként ismerték. Van Dyck a szemközti part felé mutatott. – Brooklyn. – A hollandok egy Amszterdam közelébe eső helyről nevezték el. – A népem földje – bólintott a kislány. – Az volt. A rakpartot a fok keleti oldalán építették meg, amerre a kenu tartott. Számos hajó horgonyzott a közeli Keleti-folyón. Ahogy közeledtek a part felé, kíváncsi szempárok követték őket. Nem tartott soká intézkedni, hogy a prémeket nagy kézikocsikon átszállítsák a Nyugat-indiai Társaság nagy raktárába. Van Dyck a kocsik mellett gyalogolt, míg Sápadt Toll könnyedén tartotta vele a lépést. A kereskedő kurtán biccentett azoknak, akiket ismert. Mindenféle népek megfordultak a vízparton: matrózok nyitott ingben, kalmárok széles pantallóban, még egy feketébe öltözött és magas, kúpos, széles karimájú kalapot viselő lelkész is. Ahogy maguk mögött hagyták a partot, találkozott két módos holland kereskedővel, Springsteennel és Steenburgennel, akiket nem intézhetett el egyetlen főhajtással. – Az asszonyod az erődnél sétálgat Stuyvesanttal, Meinheer van Dyck – jegyezte meg Springsteen.

– Bármelyik percben összefuthattok – tette hozzá Steenburgen. Van Dyck magába fojtott egy káromkodást. Tegnap még minden olyan egyszerűnek tűnt. Emberei kirakják a bárkáját és az indián kenut. Az indiánok kivárják a dagályt, mielőtt visszaindulnak, így marad ideje, hogy körbevezesse Sápadt Tollat a városban, majd ajándékozzon neki egy kis holland kekszet – megkoronázásaként az együtt töltött rövid, de boldog időnek. Ezután az indiánok biztonságban hazaviszik a folyón, ő pedig megtér az asszonyához és a gyermekeihez. Még ha Margaretha hírét is veszi az érkezésének, tudja, hogy először az üzletet és a raktározást kell elintéznie, csak azután mehet haza. Arra végképp nem számított, hogy az erődnél fogja várni. Nos, ettől még betarthatja a lánynak tett ígéretét, csak óvatosabbnak kell lennie. – Gyere, Sápadt Toll. Nem ment könnyen, egyszerre fürkészni a járókelőket és körbevezetni Sápadt Tollat, de ahogy a lány boldogan ugrándozott, azon kapta magát, hogy büszke a városára. Senki sem tagadhatta, hogy Stuyvesant sokat javított a körülményeken. A latyakos partot részben lekövezték. Még a legforgalmasabb részen, a piac közelében is magas, lépcsős ormú házak emelkedtek, mögöttük takaros kertekkel. Ahogy átértek a keleti oldalra, átkeltek a kis csatornán, és elértek a városházához, a Stadt Huyshoz. Tekintélyes épület volt, középütt nagy kapuval, három sor ablakkal s még kettővel a meredek manzárdtető és korlátos fellépője alatt. A lakóházakkal összeépült Stadt Huys közvetlen a Keleti-folyóra tekintett, előtte a bűnösök elrettentésére szolgáló kettős kalodával. El kellett magyaráznia Sápadt Tolinak, hogyan zárják ide azokat, akiket meg akarnak szégyeníteni. – Odaát bitófák is állnak – mutatott a part felé –, ahol kötéllel

fojtjuk meg azokat, akik súlyosabb bűnöket követnek el. – Az én népemnél nincs ilyen – jegyezte meg a lány. – Tudom – felelt lágy hangon –, de nálunk van. Épp megtorpantak az egyik fogadó előtt, ahol néhány tengerész vedelt, amikor a sarok mögül, lazán lobogó ruhában és agyagpipával a kezében, felbukkant Margaretha van Dyck.

* Margaretha meredten nézte férjét és a kislányt. Még csak néhány perc telt el, mióta Meinheer Steenburgen felesége megsúgta neki, hogy van Dyck a városban van. Talán csak a képzelődött, de amikor az asszony megosztotta vele a hírt, mintha huncut kis fény csillant volna a szemében – olyasféle, mintha egy másik nővel látta volna a férjét. Ez óvatosságra intette. Szégyenbe hozná őt Dirk mindenki előtt? Hirtelen fagyos félelem markolt a szívébe, de uralkodott magán, és rendületlenül tovább mosolygott az asszonyra, mintha éppen mára várta volna haza az urát. Aki erre felbukkan egy indián lánnyal. Szemlátomást nem az ágyasa, ugyanakkor kissé sápadt… legalábbis indiánnak. – Hát visszatértél – ölelte meg kapkodva a férjét. Azzal hátra is lépett. – Igen. Most rakodunk ki. Valóban feszeng? Úgy tűnik. – Sikerrel jártál? – Nagyon is. Még egy indián kenut is kölcsön kellett kérnem, hogy az összes prémet haza tudjam hozni. – Az jó. – Meredt tekintettel fordult Sápadt Toll felé. – Hát ez a

lány? Dirk van Dyck vetett egy gyors pillantást a kislányra, miközben azon tűnődött, mennyit ért a szóváltásból. Hirtelen ráeszmélt, hogy nem tudhatja. Némelyik indián ért hollandul, de ők mindig a lány anyanyelvén társalognak. Magában elrebegett egy néma imát. – Az indiánokkal jött, a kenun – felelte közönyös hangon. – A Teknős klánból való. – A helybéli indiánok körében a vérvonal női ágon öröklődött. Mindenkit az édesanyja klánja alapján azonosítottak. – Baráti viszonyban vagyok velük. Margaretha elgondolkodva méregette Sápadt Tollat. – Ismered az anyját? – Nem – rázta a fejét van Dyck. – Halott. – Félvérnek tűnik. Gyanítja talán? Belemart a félelem, de kapkodva félresöpörte. – Én is annak nézném. – Az apja? – Ki tudja? – Megvonta a vállát. Asszonya beleszívott a pipájába. – Ezek az indiánok mind egyformák. Fura, merengett el van Dyck. Kálvinista hitük ellenére a holland nők gyakran tartanak ágyasokat, mielőtt férjhez mennek, amit el is néznek nekik. Ugyanakkor, csak mert némelyik indián nő, akinek népét elűzte a fehér ember, arra kényszerül, hogy a testét árulja a kereskedelmi állomások lakóinak – oly csekély összegekért, melyeknek az értékét alig ismeri –, a felesége mindjárt azt hiszi, hogy az összes indián nő közönséges szajha. – Nem mind – felelte csendesen. – Szemrevaló kis jószág – fújta ki a füstöt Margaretha a szája sarkából. – Kár, hogy nem sokáig maradnak ilyenek. Igazat mond? Még megéli, hogy a kislány szépsége megfakul?

Látta, hogy Sápadt Toll üres tekintettel mered maga elé. Szent ég, csak nem érti, miről beszélnek? Talán a hanglejtésük is elárul mindent? Dirk van Dyck szerette a feleségét. Talán szerethette volna jobban is. A maga módján rendes asszony volt, odaadó anyja a gyermekeiknek. Gyanította, hogy egy házasság sem tökéletes, de bármi is hibádzott az övékből, azért ő ugyanúgy felelt. Akkor is, ha túlnyomórészt hűséges maradt feleségéhez – leszámítva Sápadt Toll anyját, akit különleges kivételnek tekintett. Ezzel együtt Margarethának semmi oka nem volt arra gyanakodni, hogy Sápadt Toll az ő gyermeke. Semmi – leszámítva a női ösztönt. – Csak ne hozd haza – tette hozzá Margaretha. – Dehogy hozom – hallotta magát. Gyanakodott, immár biztosan tudta. Nyíltan meg is vádolja majd, ha hazaér? Jelenetet rendez? Talán, de ha következetesen tagad, a végén úgy fog tűnni, hogy csak oktalan féltékenység beszél belőle. Margaretha pedig túlságosan büszke ahhoz, hogy bolondot csináljon magából. Ezzel együtt nem akart fájdalmat okozni neki. – Küldd el – utasította a felesége éles hangon. – A gyermekeid már várnak. – Elfordult, hogy távozzon. Semmiképp sem hibáztatatta, sőt inkább csodálta. Méltósággal viselkedett, egyben tartotta a családot. A tekintete ekkor lesiklott Sápadt Tollra. A lány még most is némán meredt maga elé, de az arcára kiülő döbbenet elmondott mindent. Nem is kellett értenie a szavakat – a hanghordozásuk és tekintetük ékesen árulkodott. A varázslatos nap, amit neki ígért, fájdalomba és nyomorúságba fulladt. Nem akarta, mégis elárulta őt. A megbánás hullámokban söpört át rajta. Nem

hagyhatta ennyiben a dolgot. Margaretha faképnél hagyta. Bármilyen fájdalmat okozott is neki, ezen már nem változtathat. A felesége ráadásul erős, felnőtt nő, míg a kislány csupán ártatlan gyermek. Sietve végiggondolta a dolgot. – Még nem végeztem az üzlettel, Greet – kiáltott asszonya után. – Maradt egy kis elintéznivalóm Smit bouwerién. Emlékszel, a prémek egynegyede őt illeti. – Valóban fel kellett keresnie a gazdát, csak ezt nem mára tervezte be. – Mondd meg a gyerekeknek, hogy holnapra hazatérek. – S mikor mégy el megint? – fordult vissza a felesége. – Mikor megyek el? – Elmosolyodott. – Még hónapokig biztosan nem. Margaretha bólintott. Sikerült megenyhítenie? – Akkor hát holnap – felelte. Egy ideig nem szólt sem ő, sem Sápadt Toll. Legszívesebben átkarolta és megnyugtatta volna, de nem merte, így csak néma csendben baktattak az utcán, mielőtt a lány megtörte hallgatásukat. – Ez volt a feleséged? – Igen. – Jó asszony? – Igen. Jó asszony. Megtettek még néhány lépést. – Akkor most visszaküldesz? – Nem – mosolygott rá. – Jöjj velem, leányom.

* Egy órába se telt előkészülni. Elküldte egyik emberét a lováért, közben hozatott némi élelmet és két pokrócot. Azután, hogy utasította az indiánokat, útnak indult Sápadt Tollal.

A New Amsterdamból kivezető főút a piactól, az erőd elől indult, és a város nyugati felén át haladt a fal felé. Van Dyck lassan lovagolt, míg Sápadt Toll beérte azzal, hogy mellette gyalogolt. A holland kereskedők házai rövid úton átadták helyüket a megművelt parcelláknak és gyümölcsösöknek. Amikor elérték a falat, áthaladtak a kőből épült kapubástyán. A széles út még néhány száz méteren át folytatódott, túl a temetőn és egy szélmalmon, mielőtt elkeskenyedve jobbra fordult. A Keleti-folyó felőli oldalon elhagytak egy kis dohányültetvényt, majd egy ingoványt. Balról nemsokára nagy tó bukkant elő. Innét csapás vezetett északnak, egészen a sziget csúcsáig. Manhattan-sziget fura hely volt: széltében alig egy-két mérföld, hosszában azonban tizenhárom. Lápokkal, mezőkkel és erdőkkel teli, kis dombokkal és sziklás kinyúlásokkal szabdalt tarka vadon, valaha az indiánok pompás vadászterülete. Azelőtt a csapást is ők használták, amelyen most haladtak. Manatéknek nevezték az indiánokat, akik egykor lakták a szigetet, s akik csupán egyike voltak a térséget benépesítő számtalan algonkin ajkú népcsoportoknak. Rajtuk kívül itt, a Keletifolyó mentén, Brooklynban éltek a kanarszi indiánok, míg a kikötő túlsó felén – a széles földdarabon, amit a hollandok Statenszigetnek neveztek – laktak a raritánok. Ha felfelé indultak a nagy folyón, hakenszek és tappán indiánokkal találkozhattak. Tucatnyi hasonló néptörzs akadt. A fehér embernek kezdettől feltűnt, milyen magasak és méltóságteljesek ezek a férfiak, milyen nemesen metszettek az asszonyok vonásai. Ahogy van Dyck tekintete a mellette gyalogló kislányra vetült, most is önkéntelenül eltöltötte a büszkeség. Persze csak kevés fehér vette a fáradságot az indiánok tanulmányozására. Vajon ő megtenné, tűnődött el, ha a sors nem

sodorja útjába a kislány anyját? Már maga a manhattani telep is kaotikus körülmények közt született. Amikor a helybéli indiánok elfogadták Pierre Minuit javait, számukra egyértelmű egyezség köttetett: a fehér ember hagyományos módon, ajándékokkal váltotta meg a jogot, hogy egykét idényen át használhassa a vadászterületeket – ahogy az európaiak mondanák; mindössze haszonbérletbe adták az életterüket. Miután a hagyományos értelemben ők sem birtokolták e földet, eszükbe se jutott, hogy Minuit örökre ki akarja sajátítani. Nem mintha New Amsterdam derék polgárait érdekelné, mennyit értettek meg az egyezségből, gondolta keserűen van Dyck. A hollandok gyakorlatiasan közelítenek a földbirtoklás kérdéséhez: amit elfoglalnak, az az övék. Nem csoda, ha a kapcsolatuk idővel feszültté vált. A feldühödött indiánok támadásokat indítottak, melyek következtében a külső telepek elnéptelenedtek. Még itt, Manhattanben is súlyos károkat szenvedett két dán falucska – a nyugati oldalon néhány mérföldnyire fekvő Bloomingdale és az északi Harlem. A fehér ember végül mégis egyre több földet hódított meg. Fentebb a folyón hatalmas birtokok szálltak a holland atyafiakra. Egy Bronck nevű dán lefizette az őslakos indiánokat, hogy ürítsenek ki egy tekintélyes területet Manhattantól északra. Néhány kisebb indián közösség még tengődött Bronck földjén és Manhattan vadonjaiban, de más nem maradt. Úgy öt mérföldet tehettek meg a csapás mentén, és már elérték a sziget közepén fekvő erdőséget, amikor van Dyck úgy döntött, ideje enni valamit. A nyugatra leágazó ösvény kis földteknőkön át, sziklás kinyúlások közt vezetett, mígnem elértek egy tisztásra, ahol erdei szamóca piroslott a fűben. Van Dyck itt leszökkent a nyeregből, hogy kikösse lovát egy facsemetéhez. Takarót terített a

földre, és leültette Sápadt Tollat. – Most pedig – mosolyodott el –, lássuk, mit hoztunk az útra. Könnyedén beszerezte a kukoricakását, szárított mazsolaszőlőt, hikori magvakat és némi füstölt húst – a keveréket, amit az indiánok „pimekannak” neveztek. Akadt még holland káposztasaláta, rozskenyér, s olyan finomságokat is hozott – csokoládét és kekszet –, melyek bármelyik gyermeket levették a lábáról. Atya és lánya egymás mellett ültek a pokrócon, és meghitten falatoztak. A lány már elrágcsálta az első süteményét, amikor hirtelen az apja felé fordult, és megkérdezte: – Szerinted legyen tetoválásom? Van Dyck eltűnődött. Milyen bájos kis teremtmény. Apró lábát mokaszinba bújtatta, hosszú sötét haját szalaggal hátrakötötte. Miként az év melegebb hónapjaiban a vele egyidős indián lányok, ő is csak testének alsó részét fedte a térdig érő szarvasbőr szoknyával. Mellkasa a kis függőt leszámítva csupasz maradt; a mellei még nem kezdtek el nőni. Bőre – amit mosómedveolaj vékony rétegével védett a naptól és szúnyogokról – makulátlannak tűnt. Idősebb korában talán kevés vörös festéket visz fel az arcára és sötétíti a szemhéját, ám addig reményei szerint megmarad ilyen tökéletes kislánynak. Nem mintha az indián nők úgy kedvelnék a tetoválásokat, mint a férfiak, de akkor is… – Szerintem még várj vele – felelt óvatosan. – Hadd legyen a tetoválás ajándék a leendő férjednek. A kislány végiggondolta a dolgot, mielőtt bólintott. – Akkor várok. Néma csendben ücsörögtek, bár úgy tűnt, valami még jár a lány fejében. Egy idő után felnézett rá. – Öltél már medvét? A beavatási szertartás. A népének szokása szerint ahhoz, hogy

férfinak tekintsék, minden fiúnak le kellett ölnie egy szarvast, méghozzá jó okkal. Ez bizonyította, hogy képes ellátni élelemmel a családját. Ugyanakkor, ha a fiú igazán bátor volt, vállalta a medve megölésével járó sokkal nehezebb és veszedelmesebb feladatot. Aki ezt megtette, joggal tekintették igazi harcosnak. – Öltem. – Hét éve, odakint az irokézek területén, a helybéli indiánok figyelmeztették, hogy több embert is támadás ért azon a hegyi ösvényen, amelyen készült elindulni: A medvék nem gyakran támadtak emberre, ám ha megtették, az áldozat ritkán úszta meg elevenen. Felkészülten indult hát útnak, mégis, amikor a bestia felbukkant és rárontott, épp csak sikerült leterítenie a muskétájával. – Egy fekete medvét – tette hozzá –, odafent a hegyekben. – Egyedül? – Igen. A lány nem szólt többet, de látható elégedettséggel töltötte el, hogy az apja igazi harcos. Még csak kora délután volt. A napfény a faleveleken átszűrődve a füves partoldalra vetült, ahol az erdei szamóca termett. Dirket végtelen békesség töltötte el, ahogyan hátrahajtotta fejét. A hirtelen jött ötlettől vezérelve az egész napot a kislánnyal tervezte eltölteni. Reggel aztán az indiánok eljönnek a kenuval a sziget északi végébe, hogy visszavigyék Sápadt Tollat az otthonába, míg ő elindul Smit bouweriéje felé, hogy még jóval sötétedés előtt hazatérjen. Ha a terv beválik, rengeteg ideje lesz. Behunyta a szemét. Elbólinthatott néhány percre, mert amikor hirtelen felült, rá kellett döbbennie, hogy Sápadt Tollnak nyoma veszett. Körülnézett. Sehol se látta. Összeráncolta a homlokát. Egy pillanatra rátört az oktalan félelem. S ha valami történt vele? Már kezdte volna szólongatni, amikor apró mozdulat vonta magára a figyelmét. Úgy százméternyire, a fák között szarvas emelte fel a

fejét. Ösztönösen mozdulatlanná vált, és egy hangot se adott ki. A szarvas éppen felé fordult, de nem vette észre, mert már éppen leszegte a fejét. Azután meglátta Sápadt Tollat. Tőle jobbra lapult egy fa mögött, szemben a széllel, hogy az állat ne szagolja ki. Ajkára préselt mutatóujjával jelezte, hogy hallgasson. Azután lassan kilépett rejtekhelyéről. Van Dyck gyakran látta a szarvas becserkészését. Ő maga is sokszor csinálta, de sohasem így. Ahogy óvakodva kisurrant a fák közül, a lány súlytalannak tűnt, akár az árnyék. Hiába fülelt a mokaszin apró neszeire, semmit sem hallott. Amint közelebb lopódzott, a lány szinte a földre lapulva, macskaként settenkedett – mind lassabban és lassabban, minden lépés előtt megtorpanva, nesztelenül. Máris a szarvas mögé került, csak tizenöt méter választotta el föle… azután tíz… öt… de a szarvas még most sem vett észre semmit. Alig hitt a szemének. A lány egy fa mögé bújt, alig háromlépésnyire a jószágtól, mely még mindig a fejét lehajtva rágcsálta a füvet. Azután Sápadt Toll előrevetette magát. Akár a villám, úgy szelte a levegőt. A szarvas felriadt, megugrott és riadtan menekült a fák között – ám előtte még a kislány diadalmas kis kiáltással megérintette. Azután nevetve szaladt apjához, aki felkapta és szorosan magához ölelte. A hollandus Dirk van Dyck ekkor döbbent rá, hogy soha életében nem volt és nem lesz olyan büszke egyetlen gyermekére sem, mint az ő súlytalanul szökellő, kis indián lánykájára. – Megérintettem – lelkendezett a kislány. – Meg bizony. – Még szorosabban ölelte. Ha csak belegondolt, hogy ez a tökéletes gyermek az ő ágyékából sarjadt, ámuldozva csóválta a fejét.

Ezután még ücsörögtek kicsit a pokrócon. Nem sokat szóltak, de a lány láthatóan nem bánta. Már arra gondolt, ideje továbbállniuk, amikor hirtelen felé fordult. – Mesélj az anyámról. – Hát – rágta meg a választ –, gyönyörű teremtés volt. Akárcsak te. Az első találkozásukra gondolt, arra a szorosra, ahol a népe nyáron kagylót gyűjtött. A szokott rönkházak helyett vigvamokból vertek tábort a parton. Kiszárogatták a kagylókat és kikaparták belsejüket, majd miután eltemették a héjakat, a szárított osztrigát és éti kagylót elraktározták későbbre, hogy levest főzzenek belőle. Miért ragadta meg a figyelmét éppen az a fiatal nő? Mert nem tartozott senkihez? Talán. Volt már házas, de elveszítette a férjét és a gyermekét. Vagy csak meglátott benne valamit, azt a különös kíváncsi fényt a szemében? Az is lehet. Két napot töltött ott, és egész este vele beszélgetett. A vonzalom kölcsönösnek tűnt, őt azonban szólította az üzlet, így a társalgáson túl semmi sem történt, mielőtt folytatta az útját. Aztán egy héttel később visszatért. A vele töltött idő alatt ismerte meg igazán az indiánokat, és értette meg, hogy az első holland telepesek, akik saját asszonyok híján indiánokat vettek feleségül, miért nem voltak hajlandók lemondani róluk még a legkeményebb vallási üldöztetések közepette sem. A lány ruganyosan karcsú volt, akár az erdő vadjai, de galamblelkű is tudott lenni, ha fáradtnak vagy bosszúsnak látta. – Nagyon szeretted? – Igen, nagyon – felelte az igazsághoz híven. – Azután jöttem én. Népében, kiterjedt családjában hagyományosan mindig jutott hely az új jövevények számára.

– Ha nem lett volna asszonyod a fehér ember városában, feleségül vetted volna az anyámat? – Hát persze. – Hazugság, még ha kegyes is. – Sokszor elmentél hozzá. Addig a három évvel ezelőtti rettenetes tavaszig, amikor arra tért vissza a faluba, hogy Sápadt Toll anyja súlyos beteg. – Tegnap volt az izzasztó kunyhóban – tudta meg –, de nem használt. Most a gyógyítókkal van. Ismerte a szokásokat. Egy indián még magas láz esetén is visszavonult a kis kunyhóba, amit forró kövekkel addig hevítettek, míg olyan nem lett, akár a kemence. Miután addig ücsörgött itt, hogy patakzott róla a veríték, a beteg előjött, megmártózott a hideg folyóban, azután pokrócba burkolózott, és megszáradt a tűz mellett. Az eljárás sokszor működött. Ha nem, következtek a vajákosok és a gyógyító füveik. Amikor van Dyck közeledett a házhoz, ahol a nő betegen feküdt, idős férfi lépett elé. – Már csak a meteinu segíthet rajta – közölte gyászos hangon. A meteinu képességei messze meghaladták a közönséges gyógyítókét. Kapcsolatban állt a szellemvilággal, és ismerte a titkos ráolvasásokat. Ha már csak ő segíthetett, a beteg a halál mezsgyéjén járt. – Miféle kórság ez? – Láz. – Az öreg férfi bizonytalannak tűnt, de elfintorodott. – A bőre… – Mintha himlőhólyagokra utalt volna, mielőtt szótlanul hátat fordított. Himlő. Van Dyck megborzongott. A fehér ember legnagyobb átka, amivel Amerikát sújtotta. Náthaláz, kanyaró, bárányhimlő – az Óvilág közkeletű nyavalyái, melyek ellen az indiánok nem rendelkeztek védettséggel. Egész falvak pusztultak ki. A térség

őslakosainak talán már a fele is eltűnt. Mocsárláz jött a fehér ember hajóin, meg persze bujakór, de a legfélelmetesebb mind közül mégis a bárányhimlő. A rettenetes betegség épp előző évben irtott ki szinte egy teljes törzset Új Hollandia déli részén, de még Új Amszterdamban is felütötte a fejét. Hát ide is eljutott? Ekkor szörnyű bűnt követett el, még ha talált is rá alkalmas indokot. Gondolnia kellett magára, asszonyára és gyerekeire, meg persze Új Amszterdam derék népére. Ahogy a prédikátor mondaná: a magasabb rendű célra. Ó, igen, akadt mentség bőséggel. Helyesen cselekedett, amikor vonakodni kezdett, majd anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna Sápadt Toll anyjára, visszatért a csónakjához, és elindult lefelé a folyón. Nem várhatott volna mégis ahelyett, hogy gyáván megfutamodott? Akkor, amikor az egész családja mellette állt, ő sorsára hagyta indián asszonyát. Nem nézhette volna meg legalább a gyermeket? A fájdalom, a rettenetes és dermesztő szégyen azóta kísértette. Még mindig felriadt rá az éjszaka közepén, gyötrelmes kiáltással az ajkán. Amikor egy hónappal később visszatért, kiderült, hogy Sápadt Toll biztonságban él új családjában, míg anyja egy nappal a távozása után meghalt, de nem himlőben, hanem kanyaróban. Próbálta kárpótolni a lányát. Minden évben, amikor népe megülte a holtak ünnepét, elment hozzá. Máskor senki sem említette a holtakat, ám az évnek ebben az időszakában a tabu érvényét vesztette, és imát mondtak a lelkűkért. Ő is ezt tette az elmúlt néhány napban, mielőtt levitte Sápadt Tollat a folyón. – Mondd el, milyen voltam kiskoromban – kérte a lány. – Mennünk kell – felelte –, de majd útközben elmesélem. Elhagyták a tisztást, ahol erdei szamóca piroslott, s újra

rátaláltak a régi indián ösvényre. Ahogy lassan poroszkált lovával, Dirk lehetőség szerint felidézett minden apró kis történést, amire csak emlékezett a lány gyerekkorából – azokból az időkből, amit vele és az anyjával töltött. Sápadt Toll látható örömmel hallgatta. Egy idő után, noha még most sem fáradt ki, felültette maga elé a nyeregbe. Jóval szürkület előtt elérték Manhattan végét, és letáboroztak a fennsíkon, az indián barlangok felett. Miután beburkolóztak a takarókba, háton fekve nézték a tiszta csillagos eget. – Tudod, hol van most az anyám? – kérdezte a lány. – Igen. – Tudta, mit hisznek erről az indiánok. Kinyújtotta karját a Tejút vonala mentén. – Lelke a csillagok útján eljutott a tizenkettedik mennybe. Most már minden dolgok Teremtőjével van. A lány hosszú ideg hallgatott, amíg már azon tűnődött, ébren van-e. Idővel aztán meghallotta álmos hangját. – Sokat gondolok rád. – Én is terád. – Ha nem látsz, akkor is hallhatsz. – Mondd el, hogyan. – Ha szellő támad, hallgasd, hogyan sóhajtozik a fenyőfák között. Akkor majd hallod a hangomat. – Fülelni fogok – ígérte neki. Másnap reggel lementek a vízpartra, ahol rátaláltak a nagy kenunál várakozó két indiánra. Elbúcsúztak, azután Dirk van Dyck hazatért.

* Margaretha van Dyck három hetet várt. Vasárnap délután volt. A férje mesét olvasott a gyerekeknek és Quashnak, a rabszolgafiúnak

a kis társalgóban, míg ő a székéből nézte őket. Ezeket a pillanatokat szerette a legjobban. Jan már betöltötte a tizenhármat – erős, kóchajú fiú lett, aki felnézett atyjára és a nyomdokaiba akart lépni. Dirk elvitte magával a raktárba, és elmagyarázta a hajók működését, mesélt neki az általuk érintett kikötőkről és a passzátszelekről, melyeket a kapitányoknak követniük kell, Jan mégis inkább az ő atyjára emlékeztetett. Nem fűtötte az a kalandvágy, ami Dirket, annál otthonosabban érezte magát a kis irodában, az üzleti könyvek társaságában. Nem kétellte, hogy boldogulni fog. Néhány éve a láz elvitte két másik gyermekét, amit rettenetes csapásként élt meg, kárpótlásként azonban megérkezett a kis Clara. Az alig ötesztendős lányka szőke hajával és kék szemével igazi kis angyalnak tűnt. Kedves, édes természetével nem is cáfolt rá erre a képre. Az apja egyszerűen imádta. Ami a rabszolgafiút illeti, ő is boldogult. Egyidős lehetett Jannal, akivel gyerekként sokat játszott. A kis darával is jól bánt, de közben mindig tudta a helyét. Míg elégedetten elnézte férjét a gyermekei körében, Margaretha arra gondolt, hogy a házasságuk még nagyon is örömteli és boldog lehet – csak néhány kisebb kiigazítás kell hozzá. Így, miután a felolvasás véget ért, és a gyermekek átmentek a szomszédba, a férje pedig megjegyezte, hogy lassan időszerű lenne újra felhajózni a folyón, óvatosan előkészítette a csapdát. – Arra gondoltam, Dirk, hogy ideje lenne csatlakoznod egy szindikátushoz. A férfi felkapta a tekintetét, majd megvonta a vállát. – Nem engedhetjük meg magunknak. Mégis látszott, hogy felkeltette az érdeklődését. Dirk van Dycknek volt tehetsége a prémüzlethez. Negyed évszázada, amikor a Nyugat-indiai Társaság még monopóliumot

élvezett, tekintélyesebb piaci szereplő is lehetett volna, ám azóta Új Amszterdam megnyílt, és számottevően terjeszkedett, míg a legnagyobb családok – Beekmanék, a van Rensselaerek, a van Cortlandtok s még vagy tucatnyian – szindikátusokba tömörültek, hogy pénzeljék a dohány, a cukor, a rabszolgák és egyéb kelendő árucikkek szállítását. Egy ilyen tehetséges férfiú egész vagyonra tehetett szert a körükben, csakhogy a lehetőséget nem adták ingyen. – Több pénzünk van, mint hinnéd – jegyezte meg csendesen. Többes számot használt, mintha kettejük közös vagyonáról beszélne, de mindketten tudták, hogy nem így van. Amikor hat hónappal korábban meghalt az apja, Margaretha egyedül örökölt; a házassági szerződés értelmében férje nem gyakorolt befolyást a vagyona felett. Még azt sem tudhatta, mekkora ez a vagyon. – Szerintem befektethetnénk egy szindikátusba – tette hozzá. – Kockázatos – figyelmeztetett a férfi. Tudta ő is. A gyarmatokon a legnagyobb befektetők a tehetős özvegyek és feleségek sorából kerültek ki. Tárgyalt már minddel. – Nem kétlem, de megbízom az ítélőképességedben. – Figyelte, ahogy a férfi megfontolja a dolgot. Gyanítja vajon, mit tervez? Talán, de egy ilyen ajánlatot akkor sem utasíthat vissza. A férfi hosszan gondolkodott, mielőtt elmosolyodott. – Drága feleségem – felelt gyengéd hangon –, megtisztelsz a bizalmaddal, s én mindent meg is teszek a családunk üdvére. A gyarmatokon élő leggazdagabb asszony – egy özvegy, aki csak nemrég ment hozzá jócskán fiatalabb harmadik férjéhez – ezt a tanácsot adta neki: „Ne uralkodj a férjeden, de jelöld ki a határokat, amelyek közt döntéseket hozhat.” Amennyire Margaretha látta, nem tarthatott soká, hogy van Dyck rákapjon a nagyobb ügyletekre, s a velük járó pezsgő társasági életre. Nemsokára túlságosan elfoglalt lesz ahhoz, hogy az indián nőket zargassa a vadonban. S amint

megszokja új életét, rettegni fog tőle, hogy elvágja az anyagi erőforrásait, még ha kísértést is érezne a tévelygésre. – Ám ettől még fel kell hajóznom – tette hozzá a férfi. – Valóban? – Összevonta a szemöldökét. – Nem hagyhatok fel az üzlettel, legalábbis még nem. Egyelőre szükségünk van erre a bevételre, nem igaz? Margaretha habozni kezdett. A bevétel valóban kapóra jött, s hacsak nem akarta bevallani, mennyi pénze is van, el kellett fogadnia az érvet. Ugyanakkor átlátott a férje szándékán. Próbált szabadulni a csapdából. A fene vigye el! Csakugyan ágyast tart odakint a vadonban? Esetleg többet? Nem kételkedett abban, hogy az indián gyermek az övé. Szigorúan véve akár meg is üthetné ezért a bokáját. Az erkölcsi rend védelmében Stuyvesant törvénytelenné nyilvánított az indiánokkal folytatott mindennemű testi kapcsolatot, de bármit is gondoljon, azzal aligha oldaná meg a problémát, ha a kormányzó bírósága elé citálná a férjét. Nem, ezt higgadtan kell megoldania. Ficánkoljon csak, ahogy tud, az ő eszén nem jár túl. Majd talál neki más elfoglaltságot, hogy ne legyen ideje felhajózni. – Igazad van – vette elő a legédesebb hangját. Hadd higgye, hogy ő győzött.

* Az első néhány hét jól alakult Dirk van Dyck számára. Rövid úton bekerült a nagykereskedők egy csoportjába, mely dohányt hajózott át az Atlanti-óceánon, hogy ellássa a régi Amszterdam nagy dohánykeverő és ízesítő gyárait. Margarethával hamarosan bejárása lett a fényűző otthonokba, ahová azelőtt jószerivel a lábát se tehette be. Vett egy új kalapot, még néhány finom selyemharisnyát is. A társalgóban a kémény belső falát tetszetős kék-fehér delfti

csempékkel burkolta. Margaretha fogta Quasht, a mindenesként szolgáló rabszolgafiút, szépen felöltöztette, és megtanította, hogyan szolgáljon fel az asztalnál. Amikor az öreg lelkész tiszteletét tette náluk, külön is kiemelte a rabszolgafiú eszességét. Egy júniusi napon, amikor van Dyck végzett a tekejátékkal a fogadóban, egy ifjú holland Főnöknek szólította. S akit egy holland „Baasnak” szólított, az tudhatta, hogy nagy ember, köztiszteletben álló ember. Újult magabiztosság töltötte el, asszonya pedig nem is lehetett volna boldogabb. Ezért is érte meglepetésként a perpatvar. Egy júliusi estén történt. Másnap reggel kellett volna felhajóznia. Margaretha már jó ideje tudott erről, ezért először nem is értette, mi akar azzal mondani, hogy: – Szerintem holnap nem kéne elmenned. – Ugyan miért nem? Már mindent előkészítettem. – Nem szabadna itt hagynod a családodat ekkora veszély közepette. – Miféle veszélyről beszélsz? – Tudod te azt. Az angolokról. – Ó. – Megvonta a vállát. – Az angolokról. Az asszony nem a levegőbe beszélt. Springsteen, akinek a véleményét nagyra tartotta, a minap ugyanígy előhozakodott a kérdéssel: – Az angoloknak érthető módon fáj a foga a prém- és rabszolgakereskedelmünkre. Évente több tízezer fontot kereshetnének a dohányon, ami keresztülmegy ezen a kikötőn, ám mindenekelőtt, barátom, ha megkaparintanák Új Amszterdamot, övék lenne a folyó, s vele egész észak. Az angolok egyre merészebben léptek fel. Mindig is uralták a hosszú sziget túlsó végét, de a Manhattanhez közelebb erő területet

meghagyták a hollandoknak, a múlt évben azonban Winthrop, Connecticut kormányzója adót követelt a holland településektől, amit egyikük sem mert megtagadni. Nemrégiben pedig ennél is nagyobb szégyen érte őket. Anglia királya, II. Károly a szórakoztató gazfickók közé tartozott, az öccsét, Jakabot, York hercegét azonban egészen más fából faragták. Őt nem sokan kedvelték – túlzottan büszkének, merevnek és becsvágyónak tartották –, ezért is okozott nagy döbbenetét a hír: „A király a fivérének ajándékozta amerikai gyarmatait, Massachusettstől le egészen Marylandig.” Ez a terület magába foglalta Új Hollandiát is, York hercege pedig hadiflottát küldött Amerikába, hogy elfoglalja birtokát. Stuyvesant újult erővel látott munkának: megerősítette a védőműveket, őrszemeket helyezett ki. A Nyugat-indiai Társaság, noha csapatokat vagy pénzt nem küldött, elrendelte a kolónia védelmét, a merész kormányzó pedig eltökélte, hogy legalább Új Amszterdamot megtartja. Ám ekkor újabb üzenet érkezett Hollandiából. A brit kormány feltétlen és egyértelmű garanciát adott a hollandoknak, hogy nincsenek tervei a gyarmataikkal. A flotta Bostonba tart. Nem sokkal ezután még megnyugtatóbb hírt hallottak: a flotta megérkezett Bostonba, s ott is maradt. A válság lezárult. Stuyvesant máris felhajózott a folyón, hogy elsimítson néhány kisebb problémát az ottani mohikánokkal. Ezért, amikor Margaretha az angol fenyegetést hozta fel ürügyként, hogy miért ne induljon útnak, van Dyck okkal gyanakodott, hogy így próbálja megrendszabályozni. Amit semmiképp sem engedhetett. – Hát az üzlet? – tette fel a kérdést. – Várhat.

– Nem hinném. – Egy pillanatra elhallgatott, míg az asszony gyanakodva méregette. – Te és a gyerekek nem vagytok veszélyben – tette hozzá. – Mondod te. – Mert így igaz. – Úgy hát nem vagy hajlandó maradni? – Még a muszka herceg se tart veszélytől – vont vállat könnyedén. Új Amszterdam népe, mely gyakran nehezményezte diktatórikus módszereit, csak így emlegette háta mögött a kormányzót. – Nem kéne ilyen ostoba névvel illetned a kormányzót – csattant fel az asszony dühösen. – Ahogy kívánod. – Megvonta a vállát. – Akkor legyen Tuskólábú. Úgy tűnt, még feleségének tehetős barátai közül is csak kevesen kedvelik Stuyvesantot – vagy a Nyugat-indiai Társaságot, ha már itt tartunk. Némelyek, vélte van Dyck, azzal se törődnek, mely nemzet zászlaja leng a gyarmat felett, míg zavartalanul üzletelhetnek. Még mulattatta is, hogy felesége barátai inkább osztják az ő nézeteit. – Tízszer többet ér, mint bárki közületek – kiáltott fel dühödten Margaretha. – Istenem – nevetett fel a férfi. – Még azt hihetném, szerelmes vagy belé… Ezzel túl messzire ment. Az asszony kifakadt. – Csak erre tudsz gondolni? Talán nem önmagadból kiindulva kéne megítélned másokat. Amit pedig az indiánoknál tett látogatásaidat illeti… – Engedte, hogy a visszafojtott keserűség átitassa a szavait, így kétség se maradjon a jelentésük felől. – Jobban teszed, ha három héten belül megfordulsz, ha tovább akarod költeni a pénzemet. – Az utolsó szavakat már úgy üvöltötte, hogy

felpattant a helyéről. A tekintete lángolt az indulattól. – Megfordulok – közölte a férfi fagyos hangon –, amint végeztem a dolgommal. – Mire befejezhette volna, az asszony már kiviharzott a szobából. Másnap hajnalban anélkül indult el, hogy akár csak elbúcsúzott volna tőle.

* Gyönyörű nyári reggel köszöntött rájuk, amint a széles palánkos csónak, az evezőknél négy jó emberével, északnak siklott a vízen, ám ahelyett, hogy Hudson nagy folyójának vágott volna neki, van Dyck Manhattan másik oldalán, a Keleti-folyón kezdte meg utazását. A bárka közepén nagy halomban állt a vastag, szívós, düftinként ismert holland szövet – ez a rakomány volt hivatott távol tartam a kíváncsi tekinteteket. Békésen hajóztak. Idővel elhaladtak a folyó közepén fekvő, hosszan elnyúló homokpad mellett, majd, miután csaknem nyolcmérföldnyire elhagyták Új Amszterdam rakpartját, jobbra befordultak a keleti oldalon benyúló kis mólóhoz, ahol egy csapat férfi várta őket valódi rakományukkal, egy szekérnyi hordóval. Időbe telt berakodni mindet. A munkavezető, egy testes holland gazda, rákérdezett, meg kívánja-e kóstolni az árut. – Ugyanaz, mint korábban? – tudakolta van Dyck. – Pontosan. – Megbízom benned. – Számtalanszor üzleteltek már ezzel. A borpárlattal. Az indiánok nem tudtak betelni vele, csakhogy a brandyvel történő üzletelést törvény tiltotta. – Hogy ne legyen főbenjáró bűn – bökte oldalba kedélyesen a munkavezető –, felvizeztem kicsit. – Épp csak annyira, hogy az

indiánok ne érezzék a különbséget, ám van Dyck ezen is keressen plusz tíz százalékot. Miután a hordókat mind berakodták, a bárka újra nekiindult a folyónak. Az üzletmenetet csak egy valami nehezítette: az árut a Keletifolyón kellett berakodni, s hacsak nem térnek vissza Új Amszterdamba, Manhattan keleti oldalán kellett továbbhajózniuk, hogy elérjék Hudson nagy Északi-folyóját. Ami bizonyos veszélyekkel járt. A Keleti-folyó a torkolatnál villaszerűén kettéágazott. Balról keskeny csatorna kerülte meg Manhattan északi csücskét, míg jobbról szélesebb társa vezetett keletnek, a roppant tengeri szorosba, mely a csaknem száz mérföld hosszú szigetnek köszönhette védettségét. A veszélyt maga az elágazás jelentette. Még ha mindhárom, vízi út kellően nyugodtnak tűnt is, az árapály és a különféle áramlatok olyan összetett vízmozgást eredményeztek, ami megnehezítette a kis szigetek alapján történő navigálást. Odakint a szorosban még a legnyugodtabb napokon is, amikor meg se rezdült a part menti nád, könnyen előfordulhatott a tapasztalatlan hajóssal, hogy az örvények és áramlatok játékává vált bárkájával nekiszaladt egy vízfalnak, mely mintha haragos tengermélyi istenként szökött volna fel előtte. „A pokol kapuja”, így nevezték a helyet. Aki tehette, elkerülte. Épp ezért elővigyázatosan közel maradtak a manhattani oldalhoz, ahogy betértek a balról nyíló keskeny csatornába. Ha hánykolódtak is egy sort, biztonságban továbbhaladtak. A baljukon terült el Harlem aprócska települése. Itt, noha szélessége alig érte el az egy mérföldet, Manhattan északi csücske impozáns magasságba szökött. Jobbról látták Bronck földjének végét. A keskeny csatorna még néhány mérföldön át folytatódott, hogy miután elhagyott néhány ősi indián barlangot és táborhelyet,

egy meredek falú, kanyargó szoroson át kivezessen az Északifolyóra. Itt is le kellett küzdeniük a veszélyes áramlatokat, de miután kifutottak a nagy folyóra, van Dyck végre megkönnyebbülten sóhajthatott fel. Innét már könnyű út várt rájuk. Amint az atlanti dagály átért a kikötőn, és visszájára fordította a folyó sodrását, az áramlat sok mérföldön át felfelé segítette őket. Az evezősök csekély erőfeszítése mellett is gyorsan haladtak északnak. Jobbról elhagyták Jonker uradalmát; balról a nyugati part magas sziklaszirtjei sorjáztak, mígnem átadták helyüket egy púpos hátú dombnak. Jobbra már látta is úti céljukat, a keleti part lankáin fekvő indián falut. – Itt reggelig megpihenünk – közölte az evezősökkel.

* A lány örült, hogy láthatja, és boldogan vezette körbe a kis faluban, hogy köszönthesse az összes családot. A meghajtott facsemetékből épült és fakéreggel burkolt otthonok a víz fölé kinyúló természetes teraszon szóródtak szét, mindenféle védőkerítés nélkül. A legnagyobb ház – hosszú és keskeny építmény – öt családnak biztosított lakhelyet. A közelében két diófa állt, míg mögötte a bozótosban vadon termett a szőlő. A lenti folyóparton fakeretekre hajtogatták a nagy halászhálókat. A nádasnál hattyúk és vadkacsák tanyáztak. Lehet bármily szegény, gondolta van Dyck, a lányom semmivel sem él rosszabbul, mint én. Kora este vacsoráztak, frissen fogott halat ettek. Még órákig világos maradt, amikor Sápadt Toll arra kérte, sétáljanak fel a domboldalon a kiugró sziklához, ahonnét szép kilátás nyílik a vízre. Felfigyelt rá, hogy a lány egy levelekbe csomagolt kis tárgyat hoz

magával. Miután kényelmesen elhelyezkedtek az esti napfényben, és figyelték a felettük köröző sasokat, a lány megszólalt. – Ajándékot hoztam neked. Én magam csináltam. – Megnézhetem? Odaadta neki a kis csomagot. Széthajtogatta a leveleket. Azután szélesen elmosolyodott. – Kagylópénz – kiáltotta. – Gyönyörű! – Isten tudja, hány órájába telhetett elkészíteni. Kagylópénz. Az apró kagylóhéjakat – a parti csiga fehér és az éti kagyló lila vagy fekete vázát – középütt átfúrták, és madzagokra fűzték fel, hogy övék, fejékek és mindenféle egyéb díszítmény formájában hordják. Sőt, fizetőeszközként használták. Az indiánok felfűzött kagylópénzzel fizettek az árukért; ezt adták hozományként és sarcként is. Miután a gazdagságot testesítette meg, a törzs bölcsei gondoskodtak róla, hogy a kagylópénzből jusson minden családnak. Túl a szépségén és értékén, a kagylópénz gyakran rejtett jelentést is hordozott – a fehér jelképezte a békét és életet, a fekete a háborút és halált. A kagylókból szövevényes és mások által olvasható mintákat, képeket is kialakíthattak. A nagy, több láb hosszú ünnepi övék kiemelt eseményeken, békekötéseken jutottak szerephez, míg a szent emberek kagylófonatai mélyebb jelentéstartalmat hordoztak. A hollandok rövid úton felismerték, hogy az általuk sewannak nevezett kagylópénzen prémeket vásárolhatnak, a Massachusettsben élő angol puritánok azonban ennél is jobbat találtak ki. Az indiánok hagyományosan nyáron ásták ki a homokból a kagylókat, és télen végezték el felfűzésük időigényes munkáját. Az acél fúrószárak jelentősen felgyorsították a termelést, így amint belefogtak a saját kagylópénzük gyártásába, az angolok hamar kiszorították a piacról

az indiánokat, ám ami még rosszabb: a kagylópénz-gyártás felfutása és az árucikkek iránti növekvő kereslet miatt mind több kagylópénzt kellett fizetni ugyanazért az áruért. A holland és angol kereskedők hozzászoktak ehhez a pénzromláshoz, a kagylópénz szépségéhez és magasabb rendű jelentéséhez szokott indiánok azonban úgy érezték, a fehér ember becsapja őket. Van Dyck most egy övét tartott a kezében. Tíz centi széles lehetett, hossza viszont a két méterhez közelített, így több mint kétszer átérte a derekát. A fehér kagylók hátterében kis lila mértani formák rajzolódtak ki. A lány büszkén mutatott rájuk. – Tudod, mit jelentenek? – kérdezte. – Nem – vallotta meg. – Az áll itt – szaladt végig a lány ujja az íráson –, hogy „Sápadt Toll Atyja”. – Elmosolyodott. – Viseled majd? – Örökké – ígérte meg. – Akkor jó. – A lány boldogan nézte, ahogyan felvette, azután hosszú ideig csak ültek, és nézték, ahogyan a napkorong előbb vörösre váltott, majd alábukott a folyón túli erdők mögé. Reggel, távozás előtt arra is ígéretet tett, hogy a visszaúton újra meglátogatja a falut.

* Dirk van Dyck utazása azon a nyáron kellemesen alakult. Szép maradt az idő. A nyugati parton távolba vesző vadon terült el, ahol még az algonkin ajkú törzsek uralkodtak, melyek közé a lánya népe is tartozott. Ismerős vizeken hajóztak, ahogy ő szerette mondani: a folyó vendégeként. Az óceáni dagály még százötven mérföld távolságban, Fort Orangie-nél is éreztette erejét – nyáron a sós tengervíz is közel hatvan mérföldnyire feljutott Hudson folyóján –,

így az út java részén csak hagyta sodortatni magát úti célja, a mohikán terület felé. Sokan féltek a mohikánoktól. A Manhattan körül élő indiánok mind algonkin nyelven beszéltek, ugyanakkor a harcias törzsek, melyek észak kiterjedt vidékei felett uralkodtak, az irokézt használták. Márpedig az irokéz mohikánok nem szívelték az algonkinokat, akiket immár negyven éve elnyomás alatt tartottak. Megszállták lakóhelyeiket, és sarcot követeltek tőlük, ám bármilyen félelmetes hírben álltak, a hollandok egyszerűen és gyakorlatiasan közelítettek a kérdéshez: „Minél többet háborúznak a mohikánok az algonkinokkal, annál jobb. Kis szerencsével lekötik őket annyira, hogy ne okozhassanak nekünk fejtörést.” E gondolat jegyében még fegyvereket is adtak el a mohikánoknak. Van Dyck szerint ez a politika rejtett magában némi kockázatot. Új Hollandia északi elővédjei, fent Fort Orangie-nél és Schenectadynél, mohikán területen feküdtek, az ottani indiánok pedig néha főfájást okoztak nekik – a minap is egy ilyen probléma szólította Stuyvesantot Fort Orangie-be. Bármily kevéssé kedvelte Stuyvesantot, van Dyck nem kétellte, hogy a szívós öreg csataló elbír a mohikánokkal, akik lehetnek bármily harciasak, hajlanak a tárgyalásos megoldásra, ha ez áll az érdekükben. Ami őt magát illeti, nem tartott a mohikánoktól. Beszélte az irokézt és ismerte a szokásokat. Különben sem ment Fort Orangieig, csak egy kereskedelmi állomásig, ami egy teljes napnyira délre esett az erődtől. Tapasztalatai szerint, akármi is zajlott a világban, a kereskedőket mindig szívesen látták. Csak el kellett mennie a vadonba, hogy eladja a mohikánoknak a törvénytelen italt, és elhozza a cserébe kapott prémeket. „Bízz a kereskedelemben – szokta mondani. – Királyok jönnek-

mennek, de a kereskedők uralma örökké tart.” Sajnálta persze, hogy a mohikánokkal kell üzletelnie. Jobban kedvelte lánya algonkin népét, de mi mást tehetett volna? A fehér ember oly mohón vágyta a prémet és az indiánok oly mohón a kedvére tettek, hogy Hudson folyójának alsó szakaszain már alig maradt hód, amit az algonkinok áruba bocsáthatták. Még a mohikánoknak is be kellett törniük a még északabbra eső húron területre, hogy csillapítsák a fehér ember kielégíthetetlen éhségét, de ők legalább szállították az árut. S egyedül ez számított. Ezért lettek ők a legfőbb üzletfelei. Az utazás tíz napig tartott. Ahogy a vadon mélyére hatolt, nem történt semmi érdemleges. A kereskedelmi állomást az algonkin falvakkal ellentétben állandóra építették és cölöpkerítéssel övezték. A mohikánok talán ingerlékenyek és harciasak voltak, de elfogadták a brandyjét. – Jobb lett volna, ha fegyvereket hozol – jegyezték meg, mégis az egyik legnagyobb prémszállítmánnyal indult vissza, amit valaha szerzett. Ugyanakkor bármilyen értéket is képviselt a rakomány, nem szándékozott visszasietni Manhattanbe. Akkor inkább mindenféle módon késleltette érkezését – egy napot eltöltött itt, egy másikat meg ott. Meg akarta várakoztatni Margarethát. Ha nem is túl hosszú ideig. Gondos számítást végzett. Az asszony megszabta a határidőt, ő pedig szántszándékkal túllépi. Természetesen azt mondja majd, hogy az üzletkötés tovább tartott a vártnál, az asszony meg természetesen gyanakszik majd, de mi mást tehetne? A lényeg, hogy bizonytalanságban tartsa. Szereti a feleségét, de akkor sem hagyhatja, hogy parancsolgasson neki. Egy hét késés éppen megteszi. így hát az evezősök nem erőltették meg magukat, ahogy lefelé csorogtak a folyón, míg van Dyck számolta a

napokat, és élvezte az utat. Egy dolog nem hagyta csak nyugodni – valami, amiről csúnyán elfeledkezett. Talán apróság, de akkor sem tudta kiverni a fejéből. Nem vitt ajándékot a lányának. A kagylópénz öv, amit tőle kapott, természetesen anyagi értéket is képviselt, számára azonban messze többet jelentett. A kislánya a saját kezével készítette neki: hosszú órákon át fűzögette a kis kagylóhéjakat, míg azok egyetlen üzenetben, a szeretet gyönyörű megnyilvánulásában egyesültek. Hogyan felelhetne erre? Mit adhatna viszonzásul? A kézügyességével semmire sem ment – nem tudott se faragni, se szőni. Híján van minden ősi készségnek, tudatosult benne, csak a vásárláshoz és eladáshoz ért. Hogyan mutathatná ki a szeretetét, hacsak nem egy drága ajándékkal? Kis híján vett egy mohikánok által készített kabátot, de annak a lány aligha örült volna. Amellett, valami olyasmit szeretett volna adni, ami a saját népétől származott, melyhez szegről-végről ő is tartozott, de bárhogy törte a fejét, nem tudott dönteni, így a probléma megoldatlan maradt. Miután visszaértek az algonkin területre, utasította embereit, hogy evezzenek ki a nyugati partra, ahhoz a faluhoz, ahol korábban már üzletelt. Szerette gondozni kapcsolatait, s ezáltal is késleltethette hazatérését. Lelkes fogadtatásban részesült, jóllehet a falu lakóit elfoglalta a betakarítás. Miként a legtöbb őslakos indián, ők is kukoricát ültettek márciusban, majd veteménybabot májusban, aminek hasznos támasztékként szolgáltak a magas kukoricaszárak – most pedig mindkettőt betakarították. Van Dyck embereivel két napot maradt a faluban, hogy segítsen ebben. A hőségben alaposan megizzasztotta a munka, mégis élvezte. Noha prémet már nem kínálhattak, az

algonkinok továbbra is ellátták a fehér embert kukoricával, ezért van Dyck ígéretet tett rá, hogy egy hónapon belül visszatér az újabb szállítmányért. A betakarítás jól ment. A harmadik napon mind együtt ültek le az esti étkezéshez, és az asszonyok már elkezdték hordani az ételt, amikor kis csónak tűnt fel a láthatáron. Egyetlen ember hajtotta. Van Dyck nézte, ahogy a lélekvesztő közeledett. Amint elérte a partot, a férfi kilépett belőle, és sietve a szárazra vontatta. Szőke hajú, fiatal fickó volt, még a húszas évei elején, némiképp előreugró fogakkal. Kellemes vonásai ellenére sem tűnt puhánynak. A forrósággal dacolva lovaglócsizmát és sárfoltokkal tarkított fekete kabátot viselt. Kék szemében eleven fény csillant. A csónakból egy bőrzsákot emelt ki, amit széles mozdulattal vetett a vállára. Az indiánok gyanakodva méregették. Amikor az egyikük megszólította, nyilvánvaló lett, hogy nem beszéli az algonkin nyelvet, egyszerű gesztusokkal mégis az értésükre adta, hogy ételt és fedelet keres, amit az algonkinok szokás szerint senkitől sem tagadtak meg. Van Dyck intett az idegennek, hogy telepedjen mellé. Néhány pillanat múltán kiderült, hogy a fiatal férfi hollandul sem ért. Angol volt, van Dyck tűrhetően beszélte ezt a nyelvet, ám úgy tűnt, mintha a sötét kabátos fickó még az anyanyelvén is óvakodna megszólalni. – Honnét jössz? – tudakolta van Dyck. – Bostonból. – Mi járatban? – Kalmárként. – De mi hozott ide? – Connecticutban voltam. Kiraboltak. Elvesztettem a lovam. Gondoltam, a csónakra bízom magam. – Elfogadta a felkínált kukoricát, és enni kezdett, elkerülve minden további

kérdezősködést. Van Dyck kétféle embert ismert Bostonban; Az istenes fajtát, a mord puritánokat, kiknek nyája az Úr világosságában élt, legyen bármennyire bántó is az a fény. Stuyvesant talán nem szívelte a kvékereket és hasonlókat, ezért távol tartotta őket a falaiktól, ám ez semmiség volt ahhoz képest, amit Massachusetts lakói műveltek velük – minden beszámoló szerint félholtra ostorozták őket. Nem mintha az idegen túlbuzgó kereszténynek tűnt volna. A második fajtába azok tartoztak, akik azért jöttek Új Angliába, mert a halászattól és kereskedelemtől reméltek meggazdagodást. Kemény, szívós fickók. A fiatal idegen talán ebbe a kategóriába tartozott. A meséje viszont nem tűnt hihetőnek. Valamiféle szökevény lehetett, aki nyugat felé menekült, hogy lerázza üldözőit? Nyilván a csónakot is úgy lopta. Eltökélte magában, hogy rajta tartja a szemét.

* Tom Masterre rájárt a rúd. Az angol flottát, mellyel Bostonba utazott, viharok sújtották. Amikor végül elérte Bostont, és megjelent a családi otthonban, ahol immár a fivére, Eliot lakott, előbb a döbbent tekintetekkel szembesült, majd az órákon át tartó néma csenddel, amit még a tomboló tengeri viharnál is nehezebben viselt. A fivére ugyan nem hajította ki a házából, de a maga csendes, eltökélt módján nyilvánvalóvá tette: bár az apja meghalt, ám az akarata ugyanúgy érvényben marad, Tom pedig áthágta a jóérzés minden törvényét, amikor újra megkísérelt belerondítani a családi fészekbe. Tomot ez előbb fájdalommal töltötte el, majd felbőszítette. Harmadnap aztán úgy döntött, az egészet rosszízű tréfaként kezeli, és a háta mögött kineveti karót nyelt testvérét.

A bostoni álláskeresés ugyanakkor a legkevésbé sem tűnt tréfadolognak. Akár a híre előzte meg, akár Eliot figyelmeztetett mindenkit, sok jóval egyetlen ismerőse sem kecsegtette. Ha Bostonban marad, szemlátomást nehéz élet vár rá. Eszébe ötlött, hogy atyjuk talán rá is gondolt, amikor megfogalmazta a végakaratát, ám amikor megkérdezte erről fivérét, Eliot csak ennyit felelt: – Csupán bizonyos feltételek esetén, melyeket nem teljesítesz. – Ezzel kétségkívül színigazat mondott. Mihez kezdhetett? Eliot nyilván kész örömmel fizette volna a visszaút-ját Londonba, ha ily módon végleg eltávolíthatja őt Bostonból, neki azonban nem fűlött a foga ahhoz, hogy a tulajdon fivére futamítsa meg. Amellett, még valamit számításba kellett vennie. York hercegének flottája ugyan Boston kikötőjében maradt, és parancsnoka látványosan úgy tett, mintha a herceg bostoni ügyeit intézné, ám egy fiatal tiszttel folytatott társalgása megerősítette, amit régóta gyanított. A flotta Új Amszterdamba hajózik, méghozzá hamarosan. „Ha a herceg elveszi Új Hollandiát a hollandoktól, egész királysága lehet ideát – jelentette ki a tiszt. – Elég ágyúgolyónk és lőporunk van ahhoz, hogy rommá lőjük Új Amszterdamot.” A garancia, amit Anglia királya adott a hollandoknak, csupán az élveteg uralkodó kedvenc taktikai húzása volt: arcátlan hazugság. Ha pedig így áll a dolog, ez sokat javít egy becsvágyó angol ifjú kilátásain. Nagy botorság lett volna éppen most hátat fordítani az újsütetű amerikai gyarmatoknak. Nem kell más, csak egy terv. Másnap meg is szállta az ihlet. Mint oly sok korábbi ötlete, ez is botrányosra sikeredett, ugyanakkor nem volt híján a humoros felhangoknak. Egy fogadóban találkozott egy ismerős lánnyal, aki

hozzá hasonlóan nem örvendett túl jó hírnévnek. Miután egy ideig eltársalogtak, másnap visszatért hozzá, hogy újra beszéljenek. Amikor elmondta, mit vár és mennyit hajlandó fizetni érte, a lány csak felkacagott, és beleegyezett mindenbe. Aznap este beszélt is a fivérével. Bocsánatkéréssel kezdte, és elmondta Eliotnak, mennyire gyötri a bűntudat múltbéli tévelygései miatt. Amikor a kijelentést néma csend fogadta, hozzáfűzte, hogy le óhajt telepedni, bármily szerény körülmények között is, hogy új életet kezdjen. – Remélhetőleg nem itt – jegyezte meg a fivére szárazon. Ezt ő maga se szeretné, nyugtatta meg. Sőt, tette hozzá, már a lelki társát is megtalálta. Eliot, ha lehet, még nagyobb hitetlenkedéssel fogadta ezt a hírt. Korábbról ismeri a menyasszonyát, magyarázta Tóm, aki korántsem példás életet élt, ám hozzá hasonlóan kész vezekelni. Létezik-e vajon alkalmasabb módja a keresztény könyörület és alázat kimutatásának, minthogy kimenti őt a fertőből? – Miféle nő ez? – firtatta Eliot szenvtelenül. Tom megadta a lány nevét és a fogadóét is, ahol dolgozott. – Azt remélem – tette hozzá –, hogy segítesz az újrakezdésben. Másnap délre Eliot épp eleget tudott. A kérdéses lány közönséges szajha volt. Igen, erősítette meg, boldogan hozzámenne Tomhoz, hogy üdvözöljön, és itt Bostonban éljen, bármily szerény körülmények közt is. Jelenlegi züllöttségénél minden csak jobb lehet. Noha Eliot nyomban felismerte, hogy az egész csak porhintés, nem vette félvállról a dolgot. Igazából nem is számított, igaz-e, vagy sem. Tom szemlátomást arra készült, hogy bajt és szégyent hozzon a fejére, viszont feltehetően nyitott volt egy másik megoldásra, az azonnali távozásra – megfelelő fizetségért persze. Aznap este újra leültek beszélni.

Az esemény abban a fennkölten komor hangulatban zajlott, amit Eliot láthatóan tökélyre fejlesztett. Abban a kis négyzet alakú szobában kerített rá sort, amit az irodájaként használt. Tom az íróasztalon, kettejük között tintatartót, Bibliát, törvénykönyvet, papírvágót és egy fenyőfa dobozkát látott, benne frissen vert ezüsttallérral. Eliot ily külsőségek között ajánlotta fel neki az örökséget, amit Adam Master azzal a kikötéssel hagyott kisebbik fiára, hogy csak abban az esetben juthat hozzá, ha előbb csatlakozik a hívők közösségéhez. Eliot ezúttal is színigazat mondott, amikor megjegyezte: – Ezzel megtagadom atyám végakaratát. – Boldogok az irgalmasok – szólt ünnepélyes hangon Tóm. – Megtagadod hát, hogy visszatérj Angliába. – Meg én. – Akkor e levél ellenében megkapod a jussodat a connecticuti Hartford-ban. Odalent – tette hozzá szárazon – elnézőbbek a hozzád hasonlókkal. Az egyetlen feltétel, hogy soha, de soha nem térhetsz vissza Massachusetts-be. Egyetlen napra sem. – Az evangéliumi tékozló fiú is visszatért, hogy tárt karokkal fogadják – jegyezte meg nyájas hangon Tom. – Ő is csak egyszer tért vissza, miként te. Nem kétszer. – Az utazáshoz pénzre lesz szükségem. A leveledre nem kapok semmit, csak ha elérem Hartfordot. – Ennyi elég lesz? – Eliot adott neki némi kagylópénzt, meg egy tarsolyt, benne pár shillinggel. Utóbbiból kifizetheti a lányt a fogadóban, számolgatott Tom, a többi meg elég lehet az útra. – Köszönöm. – Aggódom a lelki üdvödért. – Tudom.

– Esküdj, hogy nem térsz vissza. – Esküszöm. – Imádkozom érted – tette hozzá a fivére, noha láthatóan nem hitt ennek eredményességében. Tom másnap korán ellovagolt. Mielőtt elhagyta a házat, még besurrant a fivére irodájába, és kicsente az ezüsttallért a dobozból, csak azért, hogy felbőszítse. Nem sietett, ráérős tempóban vágott át Massachusettsen, és az útba eső tanyákon szállt meg. Amint elérkezett a Connecticut folyóhoz, délnek kellett volna fordulnia, hogy eljusson Hartfordba, de azért se tette, amire a bátyja utasította, és minden különösebb ok nélkül további napokat lovagolt nyugat felé. Valóban nem sietett. A pénz, amit a kis tarsolyban őrzött, kitartott egy ideig. Mindig azt hallotta, milyen fenséges látvány a nagy Északi-folyó. Talán elmegy addig, mielőtt visszafordulna Hartford felé. Miután elhagyta Connecticutot, holland területre ért, de nem találkozott senkivel, ezért még néhány napot itt töltött, miközben éber tekintettel kutatta az esetleges indiánokat. A második nap estéjén a terep lejteni kezdett, majd nemsokára meglátta a nagy folyó szélesen elnyúló ívét. A folyópart felé kinyúló egyik sziklán holland tanyát talált. Aprócska birtok volt: egyszintes rönkház széles tornáccal, egyik oldalt pajtával, a másikon istállóval és alacsony melléképülettel. Rét vezetett a folyóparthoz, ahol fából ácsolt mólót és csónakot látott. Az ajtóban inas, savanyú arcú, hatvan körüli férfi fogadta, aki egy szót sem beszélt angolul. Amikor Tom elmutogatta, hogy szállást keres éjszakára, a gazda vonakodva beleegyezett, hogy a házban étkezzen, de aludnia már a pajtában kellett. Miután ellátta a lovát, Tom belépett a rönkkunyhóba, és ott találta a gazdát, két másik férfit – alighanem az idénymunkásokat –,

meg egy fekete rabszolgát, akik az estebédhez készülődtek. A ház úrnője – alacsony, szőke hajú, a gazdánál jócskán fiatalabb asszony – asztalhoz parancsolta a társaságot, majd megmutatta az ő helyét is. Gyerekeknek nem látta nyomát. Korábban hallotta, hogy a holland gazdák együtt étkeznek a rabszolgáikkal, s valóban, mind egyszerre ülték körül az asztalt. Az asszony remek szakácsnak bizonyult. Fenséges ragut főzött, amit sörrel öblítettek le, azután még egy nagy gyümölcstortát is eléjük tett. A társalgás ezzel együtt is akadozott, s miután nem értett hollandul, Tom a maga részéről semmivel sem járult hozzá. Elmerengett hát. A gazda talán özvegy, aki újraházasodott? Vagy ez a nő a lánya? Netán valami házvezető? Bármilyen aprócska volt, telten kerekedett, és határozottan érzéki benyomást keltett. Az ősz gazda Annetiének szólította. A férfiak tisztelettel kezelték, ám közte és a gazda között érezhető feszültség lappangott. Amikor a férfi megszólalt, mintha kizárta volna őt a társalgásból, s bár a nő beérte a hallgatással, Tom felismerte az arcára kiülő elfojtott bosszúságot. Egyszer-kétszer olyan érzése is támadt, mintha őt figyelné. Amikor véletlenül találkozott a tekintetük, még el is mosolyodott. Miután az étkezés lezárult, a napszámosok a rabszolgával együtt visszavonultak a melléképületbe, míg Tom aludni tért a pajtába. Már leszállt a szürkület, de még ki tudta venni a szalmabálákat, melyekre ráterítette a kabátját. Épp készült volna nyugovóra térni, amikor egy alakra lett figyelmes, aki lámpával a kezében közeledett. Annetie volt az. A kezében egy kancsó vizet és néhány asztalkendőbe burkolt kekszet tartott. Ahogy odaadta neki, megérintette a karját.

Tom meglepetten nézett rá. Jól ismerte az árulkodó jeleket, így nem lehetett kérdéses számára, mit tervez. Elnézte a lámpafénynél. Mennyi lehet? Harmincöt? Csakugyan vonzó teremtés. Belenézett a szemébe és elmosolyodott. A nő gyengéden megszorította a karját, azzal elfordult, ő meg csak nézte a lámpás imbolygó fényét, ahogyan újra átkelt az udvaron, a rönkház felé. Megette a kekszet, megitta a vizet, és lefeküdt. Fülledt volt az éjszaka, tárva-nyitva a csűr ajtaja. Utóbbin keresztül látta, ahogyan fény szűrődik ki a tanyaház ablakán. Idővel aztán sötétség telepedett a házra. Nem tudta, mennyi ideig szunyókált, amikor egy hangra ébredt. A tanyaház felől jött, igen hangosan. A gazda hortyogott. Talán még a folyó túloldalán is hallották. Tom betapasztotta a fülét, és aludni próbált, ami kis híján sikerült is, amikor rádöbbent, hogy nincs egyedül. A csűr ajtaja időközben bezárult, és Annetie mellette feküdt, a testével melegítette. A házban tovább zengett a gazda horkolása. Lassan megvirradt, mire felébredt. Az ajtó alatt már ki tudta venni a beszüremlő szürke fényt. Annetie még most is mellette feküdt, a horkolás viszont abbamaradt. Felébredt a gazda? Megbökte Annetiét, aki mocorogni kezdett. Miközben így tett, a csűr ajtaja megcsikordult, és a fakó szürke fény rájuk vetült. Az öreg gazda állt az ajtóban. Kovás puskával a kezében. Amit Tomra szegezett. Annetie üres tekintettel meredt az idős férfira, ő azonban le sem vette a szemét Tomról. Intett neki, hogy álljon fel. Miután felöltözött, Tom felállt, majd magához vette kabátját és zsákját. A gazda az ajtó felé terelte. Odakint akarja lepuffantam? Amint kiértek, a férfi a felfelé vezető csapásra mutatott. Egyértelmű üzenetet küldött: takarodjon a földjéről.

Tom az istállóra mutatott, ahol a lovát hagyta. A gazda felhúzta a kakast. Tom megtett felé egy lépést. A gazda becélozta. Vajon tényleg megtette volna? Mérföldekre voltak mindentől. Ki mozdítaná a füle botját is, ha nyoma veszne? Vonakodva fordult a csapáshoz, és kaptatott fel a fák közé. Amint látótávolságon kívül került, megtorpant. Kivárt egy ideig, mielőtt visszalopakodott a tanyaház felé, melyre néma csend borult. Akármi is zajlott le a gazda és Annetie között, most nem látta nyomát semmilyen tevékenységnek. Széles ívben megkerülte a házat, hogy az istálló felé settenkedjen. Az éles dörrenésre majd’ kiugrott a bőréből. A golyó a feje mellett süvített el, mielőtt az istálló kapujába fúródott. Megpördült, és meglátta az öreg gazdát. A tornácon állva épp újratöltötte a puskát. Rémülten kereste a kiutat. Rohanni kezdett a folyó felé. Elérte a kis mólót és a csónakot. Szemvillanás alatt eloldozta. Istennek hála, az evezőt a csónakban találta, ám alig mászott be, mielőtt újabb lövés dörrent, és közeli csobbanás tudatta, hogy az öregember alig kétlábnyira hibázta el. Megragadta a lapátot, ellökte magát, és eszelős igyekezettel evezni kezdett lefelé. Nem állt le, de még vissza se nézett, csak már negyed mérföld távolból. Ezután az árra bízta a hajót, majd amikor megfordult, kievezett a partra, és lepihent. Pihenés közben felötlött benne, hogy még most sem tudja, Annetie kije volt az öregembernek: a felesége, a lánya, netán egészen más viszonyban voltak? Egy dolog tűnt csak biztosnak. A gazda megkaparintotta a lovát, ami messze többet ért ennél a csónaknál. Bosszantotta a tudat.

* Van Dyck egy ideig hagyta békében enni Tomot, mielőtt megkérdezte, hogy látta-e a Bostonban horgonyzó angol flottát. Tom habozott néhány pillanatig, mielőtt nehézkesen bólintott. – S egész pontosan mit csinált a flotta? – firtatta van Dyck. A fiatal férfi újra habozni látszott, mielőtt megvonta a vállát. – Amikor eljöttem, javában Bostonban horgonyzott. – Elvett egy kukoricalepényt, és elgondolkodva rágcsálta, miközben a földre meredt, van Dycknek mégis olyan érzése támadt, hogy többet tud annál, mint amennyit elárul. Az indiánokat az érdekelte, jó ember-e. – Nem tudom – felelte algonkin nyelven. – Tartsátok rajta a szemeteket. Az indiánok arra kérték, hogy a nyár végén térjen vissza, és vadásszon velük. Van Dyck korábban is megtette már ezt. Élvezte az ilyen nagy vadászatokat, bár az indiánok nem ismertek kegyelmet. Miután kiszúrták a szarvast, a csapat legyezőszerűen szétterült – minél többen, annál jobb –, majd a fák között a víz felé terelték a prédát. Miután a víz lelassította a szarvast, könnyedén végeztek vele. Amíg akadt vad az erdőben, az algonkinok nem éheztek. Van Dyck megígérte, hogy a nyárutón visszatér. Ezután egy ideig még tovább társalogtak és nevetgéltek. A fiatal angolt láthatóan kíváncsivá tette az indiánokkal ápolt barátsága. Egy idő után rá is kérdezett, mennyire általános, hogy a hollandok ilyen nyájasak az őslakókkal. – Ti angolok nem foglalkoztok azzal, hogy megismerjétek az indián szokásokat? – kérdezett vissza a holland. A fiatal férfi megrázta a fejét. – A bostoniakat csak az érdekli, hogy megszabaduljanak tőlük. Nem is nehéz. Csak egyvalami kell hozzá. – Mi?

– Kagylópénz. – A fiatal férfi szárazon elmosolyodott. – A bostoniak aszerint róják ki a sarcot az indiánokra, hogy hány férfi, asszony és gyermek van a törzsben, de az indiánok ezt rendszerint nem győzik kagylópénzzel, így aztán földdel fizetnek helyette. Az indián népesség minden évben tovább zsugorodik. – S ha idővel tudnak majd fizetni? – Akkor az angolok pénzbírságot szabnak ki rájuk a bűneikért. – Miféle bűnökért? – Attól függ – vonta meg a vállát Tom. – Massachusettsben bármikor bármit bűnnek nyilváníthatnak. Az indiánok egy napon mind el fognak tűnni. – Értem. – Van Dyck utálkozva nézett a fiatal angolra. Legszívesebben megütötte volna, amíg belé nem villant: a hollandok talán különbek? Új Hollandiában minden évben csökken az algonkinok száma. Manhattanben jószerivel nem maradt már vadászterületük. Bronck és Jonker birtokairól elűzték az indiánokat, miután megváltották tőlük a földterületet. Ugyanígy a Hosszúszigeten. Nem lehet kérdés, hogy idővel a folyó felső szakaszán is hátrébb szorulnak, ahol a hollandok egyelőre még csak néhány kis telepet hoztak létre. S akkor még nem beszélt az európai nyavalyák okozta pusztításról – a kanyaróról, himlőről és hasonlókról. Nem, gondolta szomorúan. Mindegy, honnét érkezik a fehér ember, előbb vagy utóbb elpusztítja az indiánokat. Ám bármennyire is nyomasztották ezek a súlyos gondolatok, van Dyck vágyat érzett rá, hogy helyre tegye az önhitt angolt. Amikor Tom megjegyezte, hogy a kagylópénz talán jó az indiánoknak, de Bostonban manapság már angol fontban számolnak, elérkezettnek látta az alkalmat. – Ez a gond veletek, angolokkal – jegyezte meg –, hogy csak beszéltek a fontról, de nincs semmi a kezetekben. Az indiánoknak

legalább ott a kagylópénz. Amennyire én látom – tette hozzá fagyos hangon e tekintetben még ők is előttetek járnak. – Elhallgatott, hogy kivárja, amíg a fickó megemészti a szavait. Színtiszta igazat mondott. Odaát Angliában meg lehetett találni a hagyományos pennyket, egy- és kétshillingeseket, de a nagyobb értékű pénzérmékből ott is hiányt szenvedtek. A gyarmatokon ez egyenesen primitív állapotokat teremtett – Virginiában például a dohány számított fizetőeszköznek, és gyakran kötöttek barterüzleteket. Új Angliában, noha a kereskedők font sterlingben vezették a könyveiket, és egymás közt hitellevelek útján rendezték az adósságaikat, gyakorlatilag nem akadt semmilyen angol ezüst vagy arany. Ám bármennyire is zavarba próbálta hozni az ifjú angolt, a terve csődöt mondott. Tom elnevette magát. – Kár lenne tagadni – ismerte el. – Meg is mondom, én milyen pénzben bízom. – Azzal fekete kabátja belsejéből elővarázsolt a kis lapos dobozt, amit halkan megkocogtatott, mielőtt átnyújtotta van Dycknek. A fenyődobozka jól illett a holland tenyerébe, ahogy hátrahajtotta fedelét. Odabent, kipárnázott szövetágyon egyetlen érme feküdt, megcsillanva a gyorsan enyésző fényben. Az ezüsttallér volt, amit a fivérétől csent el. Daalder, a hollandok így hívták; a szó leginkább a német „thalerre” hasonlított. A kereskedők immár csaknem másfél évszázada használták. Az Újvilágban megtalálható tallérok nagy részét a hollandok verték. Ezekből háromfélét ismertek. Egyrészt a ducatoont, ismertebb nevén dukátot, melyre egy lovast nyomtak – ezért hat angol shillinget adtak. Azután jött a rijksdaaler, amit az angolok birodalmi tallérnak hívtak – ez öt shillinget ért, vagy nyolc spanyol reált, ha délebbre hajózott az ember. A leggyakoribbnak az oroszlános tallér számított.

Ez valójában kicsivel kevesebbet ért a többinél, viszont sokkal tetszetősebb volt. Nagyobb is. Az egyik oldalán lovag állt, a pajzsán ágaskodó oroszlánnal, míg a másik oldalt ugyanez az oroszlán töltötte ki teljes egészében. Némelyik érmének akadt egy kis hibája – nem mindig sikerült jól kiverni –, de ez nem számított. A szép holland oroszlános tallért használták Új Angliától egészen a spanyol karibi térségig. – Holland pénz – vigyorodott el Tom, ahogy van Dyck kivette, és alaposan tanulmányozta az érmét. Az oroszlános tallérok hamar megkoptak, ám ezen egy karcolást se látott. Nemrég került ki a verdéből, töretlen fénnyel ragyogott. Miközben nézte, a hollandnak hirtelen ötlete támadt. Felkelt, és elsétált oda, ahol két, nagyjából Sápadt Tollal egykorú indián lány ült. Megmutatta nekik az érmét, engedte, hogy kézbe vegyék. Ahogy az ujjaik közt forgatták a fényes korongot, megvizsgálták az ábráit, és látták a felszínén megtörő napfényt, egészen kivirultak. Miért van az, tűnődött el van Dyck, hogy az ezüst mindenkit lenyűgöz, férfi és nőt egyaránt? – Gyönyörű – lelkendeztek a lányok, így miután visszatért a Bostonból jött ifjúhoz, van Dyck ajánlatot tett. – Megveszem. – Egy dukátodba kerül – kapott az ajánlaton Tom –, meg egy hódprémedbe. – Micsoda? Ez kész rablás. – Megkapod a dobozt is – tette hozzá vidáman Tóm. – Dörzsölt egy gazfickó vagy – ingatta a fejét a holland –, de elfogadom. – Nem is bajlódott az alkudozással. Végre megoldotta a gondját. Már-már jobban is érezte magát attól, hogy fel kellett áldoznia a prémet. így tud mit adni a lányának. Aznap éjjel, hogy ne lophasson el semmit, Tom a csónakban

aludt. Ahogy a prémeken feküdt, míg a kis fadobozka az ezüsttallérral biztonságban lapult az övére kötött tarsolyban, van Dyck hallgatta a fák közt neszező szellőt, és elképzelte, ahogyan a kislány ígérete valóra válik – szinte hallotta is a hangját. Önfeledten elmosolyodott.

* Reggel hátrahagyta a fiatal angolt. Még sötétedés előtt Sápadt Toll falujánál lehet, lányával töltheti az egész másnapot, azután harmadnap továbbindulhat Manhattan felé. Az idő meleg maradt. Nyitott inget viselt, és lecserélte derekán a máskor viselt bőrövet, hogy felkösse helyére a kagylópénz övét, amit a lányától kapott. A kis tarsoly ezen függött, benne az ezüsttallérral. A folyón alig jártak. Néha látott egy-egy indián kenut a sekélyesben, ám ahogy lefelé siklott az árral, kisajátította magának az egész széles utat. A magasra nyúló nyugati part megvédte a folyót a széltől, a víz alig fodrozódott. Szinte éteri csendben siklottak. Idővel elhagyták a folyókanyart, ahol a nyugati oldalon magas csúcs nőtt a víz fölé, mintha csak őrt állna. Van Dyck saját neveket talált ki az ilyen tájékozódási pontoknak – ezt itt Nyugatifoknak hívta. Valamivel később a folyó újabb kanyart vett a kis hegynél, melyet ellaposodó púpja láttán a Medve-hegy névre keresztelt. Innét a folyó kiszélesedett, parttól partig két-három mérföld is meglehetett, ami dél felé haladva egészen tizenöt mérföldig öblösödött, mielőtt hosszú csatornává szűkülve elhaladt Manhattan mellett, és bevezetett pompás kikötőjébe. Telt az idő. Még most is mérföldek választották el őket a csatornától, amikor az egyik evezős biccentett felé, van Dyck pedig,

amint visszanézett a folyón, mintegy öt mérföldre mögöttük egy másik dereglyét vett észre. Ahogy figyelte, ráeszmélt, hogy egyre fürgébben közeledik. – De nagy a sietség – jegyezte meg kedélyesen, de nem mutatott különösebb érdeklődést. Félórával később, már a csatorna bejárata felé, újra visszapillantott, és döbbenten látta, milyen közel került hozzájuk a bárka. Messze nagyobbra nőtt az övénél, árboc magasodott a közepén, de miután a szél délről fújt, az emberek nekiveselkedtek az evezőknek, hogy máris megfelezzék az őket elválasztó távolságot. Nem látta, hányan vannak, de egy dologban biztos lehetett. – Úgy eveznek, mint a háborodottak. Beértek a keskeny csatornába, ahol van Dyck pihenőt adott az evezősöknek. A vízi út nyugati oldalán futottak be. Felettük a szirtek szürke sziklakerítése verte vissza a délutáni nap fényét. A víz itt már láthatóan felborzolódott. Vetett egy pillantást hátrafelé, de a folyókanyar elrejtette előle a másik hajót, ami vélhetően a csatornába is követte őket. Azután hirtelen megjelent. Olyan sebesen közeledett, hogy már minden részletet ki tudott venni: az egymást lapoló palánkokat, a középütt lefedett fedélzetet és az onnét kiemelkedő árbocot. Nyolc evezős hajtotta négy pár lapáttal. Magasan ült a vízen, vagyis nem rakodták meg. Mi lehet ilyen sietős egy üres bárkának? A tatban magányos alak állt, bár még nem látta, miféle. A hajó lassan befogta őket. Alig néhány hosszal maradt le mögöttük, azután már csak eggyel, végül melléjük ért. Kíváncsian nézett a tatban álló férfiúra. Azon kapta magát, hogy egy nagyon is ismerős arcot lát. Az ösztöne máris azt súgta, hogy ebből a találkozásból semmi jó nem

sülhet ki. A férfi rezzenéstelen arccal nézett vissza rá. Stuyvesant. Sietve félrekapta a tekintetét, de már elkésett. – Dirk van Dyck – harsant az érces hang a víz felett. – Szép napot, kormányzó – kiáltott vissza. Mi mást mondhatna? – Siessen, ember! Miért nem halad gyorsabban? – Stuyvesant mostanra egyvonalba került vele, és anélkül hogy kivárta volna a válaszát, az evezőseihez fordult. – Evezzenek! – rivallt rájuk. – Fürgébben. – Az evezősök, mihelyt felismerték a félelmetes alakot, nyomban engedelmeskedtek, mire a csónak nekiiramodott a csatornának. – Ez az – kiáltott fel a férfi. – Csak így tovább. Maradjanak mellettem. Innét együtt megyünk tovább, Dirk van Dyck. – De hát miért? – kiáltott vissza van Dyck. A kormányzó kicsit már előrébb is került, de embereinek sikerült felvenniük a tempót, így a két férfi tovább kiáltozhatott egymásnak a folyó felett. – Hát nem tudja? Az angolok Manhattan kikötőjében vannak. Az egész flotta. Úgy, hát mégis eljöttek. Eddig nem hallott róla, bár ez aligha meglepő. Új Amszterdam lakói felküldhettek egy gyors lovast Fort Orangie-ba, értesíteni a kormányzót, aki most az ár hátán sietett vissza városába. A hír nemsokára az indiánok között is elterjed, ám ehhez több időre van szükség. Az angolok tehát nyilvánvalóan hazudtak. A Bostonból érkezett fiatal fickóra gondolt. Tom tudta, hogy eljönnek? Alighanem. Ezért vonakodott felelni, amikor az angol flottáról faggatta. – Most mit csinálunk? – kiáltott át Stuyvesantnak. – Harcolunk, van Dyck. Harcolunk. Szükség lesz minden emberre. A kormányzó arcát mintha gránitból faragták volna. Ahogy

falábára támaszkodva kihúzta magát, nem is lehetett volna félelmetesebb jelenség. Csodálattal kellett adóznia előtte, ám ha a teljes angol flotta idehajózott Bostonból, akkor elsöprő erővel számolhattak. A hajók nyilván nem hagyták otthon az ágyúikat. Bármily erőfeszítéseket tett is Stuyvesant, van Dick nem tudta elképzelni, hogyan tarthatnának ki Új Amszterdam védelmi vonalai. Ha Stuyvesant csakugyan harcolni akar, véres és céltalan összecsapásra készülhetnek. Mintha csak összhangban lenne borús gondolataival, egy felhő keresztezte a nap útját, hogy á fölé tornyosuló sziklaormok mogorva és fenyegető szürkére váltsanak. Akármit mondott is Stuyvesant, hirtelen egy másik gondolat ötlött fel van Dyckben. Ha én látom ezt a veszélyt, döbbent rá, az összes többi kereskedő is látja. Vajon Új Amszterdam népe támogatni fogja kormányzóját az angolok elleni harcban? Ha az angolok komolyabb erőket vonultatnak fel, nem feltétlenül. A családja veszélyben forog? Aligha. Az angolok szétlőnék a várost csak azért, hogy halálos ellenségeikké tegyék a holland kereskedőket? Inkább örülnek egy gazdag kikötőnek, mint egy dühödt romhalmaznak, ezért minden okuk megvan, hogy előnyös feltételeket kínáljanak a megadásért cserébe. Amennyire ő látja, a politika és a vallás teszi veszélyessé az embereket. A kereskedelemtől csak bölcsebbek lesznek. Akármit is higgyen Stuyvesant, meg fognak egyezni. Akar visszatérni Manhattanbe Stuyvesant oldalán, mint egy bosszúálló angyal? Elnézte maga előtt a folyót. Ilyen tempóban egy óra alatt elérték Manhattan felső csücskét. Vetett egy pillantást evezőseire. Képesek tartani az ütemet? Nem, de talán jobb is így. Ha diszkréten elmarad, leválik Tuskólábról, mielőtt elérné Új Amszterdamot.

Kivárt. A kormányzó hajója máris egy teljes hosszal előrébb járt. – Ne maradjanak le – kiáltott Stuyvesant. Teljesen visszafordult, hogy a haladásukat figyelje. – Ön mellett állok, tábornok – kiáltott neki vissza van Dyck. A válasz hallatán evezősei belehúztak, hogy egy ideig együtt haladjanak a nagyobb hajóval. így is jó. Csak fárasszák ki magukat. Ezzel egy időre a kormányzót is leszereli. Kis hullám csapott a csónak orra alá, amitől felemelkedtek, majd alábuktak, mire hirtelen előregörnyedt. Ahogy felegyenesedett, az övén függő tarsoly könnyedén megkocogtatta a combját. Lenézett, a dobozkában lapuló ezüsttallérra gondolt, és rémülten ráeszmélt: mindjárt elérik Sápadt Toll faluját. Stuyvesant és a vele való váratlan találkozás teljesen kiverte fejéből a kislányt. A tarsoly juttatta eszébe. Sápadt Toll. Mihez kezdjen most? Stuyvesant továbbra is átható tekintettel figyelte. Így nem húzódhat le a falunál. Amennyire ismeri, a kormányzó képes lenne utána jönni és a fülénél fogva magával rángatni. Nagyon is kitelik tőle az ilyesmi. Percek múltak el. A két csónak, melyet eggyé forrasztott Stuyvesant akaratának láthatatlan ereje, nagy sebességgel siklott lefelé a folyón. Már a falu vonalában jártak, mely a keleti parton feküdt. Van Dyck látta a sekélyesben halászó indiánokat, míg mások – vélhetően az asszonyok – a partoldal magasából nézték őket. Sápadt Toll is köztük lehet? Nem tudni biztosan, de ha most is őt figyeli? Ha látja, ahogy elszáguld, és egy pillanatra sem áll meg, pedig megígérte? Ha azt gondolja, hogy az apja hátat fordít neki? Elnézett a folyó túlsó partja felé, azután félrekapta a tekintetét. Ha ott várja a kislánya, nem akarja, hogy lássa az arcát. Micsoda

ostobaság. Ilyen távolról még az ő éles szemével sem ismerheti fel. Leszegte fejét, és a lábánál heverő prémekre meredt, ahogy eltöltötte a szégyen. A túlsó parton a kis indián falu kezdett elmaradozni. Visszatekintett. Még látta az asszonyok sorát, de már csak elmosódottan, alaktalanul. Újabb száz métert tettek meg. Majd újabbat. – Forduljatok vissza – adta ki a parancsot. Az evezősök elképedten nézték. – De, Főnök… – tiltakozott egyikük. – Vissza! – A keleti partra mutatott. Elvégre ő a Főnök. Az evezősök, ha kelletlenül is, de engedelmeskedtek. Amint kezdtek elfordulni, Stuyvesant rajtakapta. – Mi az ördögöt művel? – rivallt rá a víz felett. Van Dyck habozott. Válaszoljon? Sebesen jártak a gondolatai. – Követni fogom – kiáltotta, reményei szerint olyan meggyőződéssel, ami jelezte, hogy leghőbb vágya a kormányzó oldalán harcolni. – Nemsokára jövök. – Tartsa az irányt – kiáltott vissza Stuyvesant. Egy pillanattal később parancsoló hangja újra felharsant a víz felett. – Most ne az indián fattyával törődjön, van Dyck. Gondoljon a hazájára. Tud Sápadt Tollról? Magában elátkozta a kormányzót. Hiba volt Új Amszterdamba vinni a lányt. Nem kellett volna ezt tennie. – Kövessen, van Dyck – hallotta újra Stuyvesant hangját. – Hagyja azt a korcsot, és kövessen, különben a felesége is hallani fog erről, esküszöm. Van Dyck tovább szitkozódott. Á kormányzó és a felesége kitárgyalják a háta mögött? Ugyan miféle kapcsolatban állnak? Akármilyenben is, valós a fenyegetés, hogy Stuyvesant kitálal Margarethának. Egy dolog, ha hagyja kételyek közt vergődni az asszonyt, és megint más, hogy ellenszegül a kormányzónak,

elmulasztja megvédeni a családját, s mindezt miért? Egy korcs fattyúért, ahogyan Stuyvesant fogalmazott? Ez már komoly vád. Margaretha sem hagyná annyiban. Isten tudja csak, milyen következményekkel járna az üzletre és a családjára nézve. Átkozott Tuskóláb. Pokolba vele. Biccentett embereinek. – Kövessétek – adta ki lemondóan a parancsot. A csónak orra átfordult, hogy újra a folyásirányba mutasson. Van Dyck meredten nézett maga elé. Mennyi hiábavaló erőfeszítés! Hát tényleg arra ítéltetik, hogy a pokolba is kövesse Tuskólábat? Amikor mindig ez ellen küzdött? Vonakodása nyomán a két hajó ismét eltávolodott egymástól. Az előttük várakozó angol flottára gondolt, a konokul eltökélt kormányzóra, asszonyának sebzett és dühtől eltorzult arcára. Azután az ártatlan, védtelen kislányra, aki várta. A cölöpkerítésként magasodó szürke sziklák mintha néma gyászsorfalat álltak volna a lábuknál elsuhanó csónak felett. Még egyszer visszanézett. A falu már eltűnt, fák rejtették a szeme elől. A lányát akarta látni, ehelyett tovaszáguldott a folyó túlsó oldalán. – Visszafordulunk. – Főnök? – Visszamegyünk. Forduljatok meg. – Az evezősök értetlenül néztek össze. – Harcolni akartok az angolokkal? – rivallt rájuk. A férfiak újra egymásra sandítottak, azután engedelmeskedtek. A csónak orra a keleti part felé fordult. Stuyvesant még most is figyelte. Mindent látott és értett. Hangja sebzetten csapott fel a folyó felett. – Áruló! – A szó viharként mennydörgőn van Dyck feje felett, de olyan ádázul, hogy amennyire tudhatta, még a folyó északi eredésénél is hallották. – Áruló! Meredten nézte a kormányzó hajóját, de nem változtatott irányt.

Végérvényesen szétváltak, ezt mindketten tudták. Ahogy a folyó hömpölygő árja tovább repítette délnek a kormányzó hajóját, ő kiélvezte kérészéletű szabadságát, és visszafordult, hogy odaadja kislányának a fénylő ezüsttallért.

New York

A nevem Quash, ami annyit tesz, hogy vasárnap születtem. Azt mondják, Afrikában, ahonnét a népem származik, a gyerekeket gyakran nevezik el a nap után, amelyen születnek. Azt is hallottam, hogy Afrikában a nevem Kwasi lenne. Ha pedig pénteken szülétek, akkor Kofi, ami angolul Cuffe. A hétfői gyermek Kojo, angolul Cudjo, s így tovább, csupa hasonló név. Úgy számítom, hogy a Mi Urunk 1650-ik esztendeje táján születhettem. Apámat és anyámat eladták rabszolgának, hogy Barbadoson dolgozzanak. Ötéves koromban anyámat és engem elvettek az apámtól, hogy újra eladjanak. A piacon anyámtól is elválasztottak. Attól a perctől semmit sem tudok róla. Engem egy holland hajóskapitány vásárolt meg, ami nagy szerencse, mert a holland kapitány elhozott Új Amszterdamba, ahogyan akkoriban hívták. Ha máshová kerülök, már aligha élnék. Új Amszterdamban a holland kapitány eladott, így Meinherr Dirk van Dyck tulajdonába kerültem. Hat év körüli lehettem. Apámra egyáltalán nem emlékszem, anyámra is csak homályosan. Nyilván mindketten rég meghaltak. Egész kis koromtól arról álmodoztam, hogy egy napon szabad leszek. Az ötlet akkor vert gyökeret bennem, amikor nyolc- vagy kilencévesen találkoztam egy öreg feketével. Akkortájt Új Hollandia területén talán ha hatszáz rabszolga élhetett, azok fele is a városban. Némelyeket családok birtokoltak, másokat a Holland Nyugat-indiai Társaság. Aztán egy nap a piacon megláttam az öreg

feketét. Egy kocsiban ücsörgött, nagy szalmakalapban, és szélesen mosolygott, mint aki nagyon elégedett önmagával. Odaléptem hozzá, és koromhoz képest váratlan nyíltsággal megszólítottam: – Boldognak tűnsz, öregember. Ki a gazdád? Mire azt felelte: – Nincs gazdám. Szabad vagyok. – Aztán elmagyarázta, hogy is megy ez. A dolog úgy állt, hogy a Holland Nyugat-indiai Társaság évekkel korábban felvásárolt egy nagyobb szállítmány rabszolgát, akikkel olyan munkákat végeztetett, mint az erőd építése, az utcák kövezése és hasonlók. Ezután földet adott némelyiknek, akik a leghosszabban és a legjobban dolgoztak, meg az ő Urukat imádták, hogy bizonyos további szolgálatok fejében szabadon élhessenek. Az ilyet nevezték szabadosnak. Megkérdeztem, sokan vannak-e. – Nem – felelte –, csak kevesen. – Némelyek a falon túl éltek, mások feljebb, a sziget keleti oldalán, megint mások az Északifolyó túlsó partján, a Pavoniának nevezett területen. Nem sok reményt láttam rá, hogy megélem ezt, de akkor is vonzónak tűnt a szabadság. Azért abban legalább szerencsém volt, hogy jó helyre kerültem. Meinherr van Dyck, ez az életerős férfiú, szeretett kereskedni és felalá járni a folyón. Az asszonya, egy nagytermetű és szépséges hölgy, élt-halt a Holland Református Egyházért, a lelkészekért, meg Stuyvesant kormányzóért. Rossz véleménnyel volt viszont az indiánokról, ezért sosem örült, amikor a férje közöttük járt. Amikor először léptem abba a házba, egy szakács és egy Anna nevű cseléd dolgozott ott. Utóbbinak a család fizette a hajóutat, hogy átkelhessen az óceánon, cserébe hét éven át dolgozott, minek elteltével kapott némi pénzt, és szabadon távozhatott. Én voltam az egyetlen rabszolga. Meinherr van Dyck és a felesége sokat törődött a családjával.

Ha veszekedtek is, mi csak ritkán hallottuk, pedig mindennél nagyobb örömet okozott nekik, ha családi körben lehettek. Minthogy a házban dolgoztam, sok időt töltöttem a gyerekeikkel, emiatt majdnem úgy beszéltem hollandul, mint ők. A fiúk, Jan egykorú lehetett velem. Jóvágású fiú tömött barna hajjal. Az apjára hasonlított, csak testesebb volt, amit, gondolom, az anyjától örökölt. Kisebb korunkban sokat játszottunk együtt, mindig nagy barátságban. Ami a kishúgát, Clarát illeti, az aranyhajacskájával és eleven kék szemével nem akadt nála szebb gyermek. Kiskorában a vállamon lovagolt, de még tíz-tizenegy évesen is, közben meg kacarászott, csak hogy bosszantson, mint mondta. Szerettem azt a gyermeket. Mindig is gyorsan vitt a lábam. Néha Meinherr van Dyck futóversenyt rendezett nekem, Jannak és a kis Clarának, de ilyenkor Jant messze előre állította, Clarát meg egészen a célvonalhoz. Jant általában lehagytam, de amikor a kis Clarához értem, visszafogtam magam, hogy győzhessen, aminek mindig annyira örült. Némelyik holland gazda kegyetlenkedett a rabszolgáival, de Meinherr van Dyck és az asszonyom mindig kegyesen bánt velem azokban az években. Fiatal fiúként csak könnyebb munkákat kaptam, de ahogy idősödtem, Meinherr van Dyck egyre több feladatot bízott rám. Mindig hoztam-vittem valamit, de csak egyetlenegyszer kaptam ki, amikor Jannal betörtünk egy ablakot. Akkor mindkettőnket kiosztottak a derékszíjjal, méghozzá egyformán.

* Amikor tizennégy év körül jártam, Meinherr van Dyck nagyon fontos ember lett a kereskedésben, ezért mindenki kezdte Főnöknek

hívni, engem is beleértve. Mostantól így is fogok róla mesélni. Ekkoriban jutott a gazdasszonyom eszébe, hogy milyen jól festenék libériában, mint egy igazi szolga. A Főnök nevetett, de ráhagyta a dolgot, én meg nagyon is jól festettem abban a kék színű libériában. Nagyon büszkén viseltem. A gazdasszonyom megtanított, hogyan nyissam ki az ajtót a vendégek előtt és szolgáljak fel az asztalnál, amit nagy örömmel tettem. Azt mondta: – Nagyon szép a mosolyod, Quash. – Így aztán folyton mosolyogtam, amitől csak még jobban kedvelt, és a Főnök nemkülönben. Egy napon az öreg Cornelius tiszteletes jött vendégségbe. Nagy befolyással bíró férfiú volt, magas és a kora ellenére szálfaegyenes. Mindenhová feketében ment, de még ő is megjegyezte a Főnök feleségének, milyen jól festek. Attól fogva nem tudtam rosszat csinálni. Talán a jó bánásmód miatt, de igen nagy véleménnyel voltam magamról. Annyira, hogy egy ideig már nem is rabszolgának, de egyenesen cselédnek láttam magam. Gyakran merengtem azon, mit tehetnék, hogy a család még nagyobb becsben tartson. Úgy egy hónappal azután, hogy nálunk vendégeskedett, miközben az asszonyom egy megbízását teljesítettem, megláttam az utcán az öreg lelkészt a fekete ruhájában és a hegyes, széles karimájú kalapjában. Alig néhány nappal korábban gyökeret vert bennem a gondolat, hogyan tehetném magam még becsesebbé a Főnök és a családja szemében. Eszembe jutott, amit az öreg fekete mondott arról, hogy a szabadosok keresztények lehetnek a Holland Egyházban, így amikor megláttam az öreg lelkészt, odaléptem hozzá, és nagyon tisztelettudóan megszólítottam: – Jó reggelt, uram. – Erre nagy, szúrós szemekkel nézett rám, amiért megzavartam a gondolkodásban, de utána már megismert. – Te vagy van Dyckék rabszolgája.

– Igen, uram – bólintottam. – Csak azon merengtem – tettem hozzá –, kérdezhetnék-e Őméltóságától valamit. – Igazán? No, és mi lenne az? – Arra gondoltam, talán beléphetnék az egyházba. Egy pillanatig úgy meredt rám, mintha ménkő csapott volna belé. – A gyülekezetem tagja akarsz lenni? – Igen, uram – bólintottam. Akkor egy ideig nem szólt, csak állt, és bámult rám azokkal a hideg, szúrós szemeivel. Amikor végül megszólalt, alig lehetett hallani a hangját. – Különbbé akarsz válni? – kérdezte. – Igen, uram – feleltem reménykedve, és elővettem a legszebb mosolyomat. – Ahogy gondoltam – mormolta, inkább csak magában, mint nekem. Azután kurtán biccentett. – Akik belépnek a gyülekezetembe, Isten iránti szeretetből tegyék, ne holmi jutalom reményében. Minthogy a van Dyck famíliával éltem, s láttam, miként nevelik a gyermekeiket, úgy gondoltam, tudok egy s mást a keresztény vallásról. Talán emiatt feledtem el, hogy közönséges rabszolga vagyok, és merészkedtem vitába szállni egy lelkésszel. – De hát mindenki el akarja kerülni a kénköves poklot – kockáztattam meg. – Nem. – Látszott, hogy nem szívesen társalog velem, de lelkészként kötelességének érezte, hogy kioktasson, még ha csak egyszerű rabszolga vagyok is. – Előre eldöntetett, ki kerül a pokolra, és ki üdvözül. Az igaz hívek az Ő üdvéért szolgálják Istent, nem a maguk hasznára. – Rám bökött csontos ujjával. – Alázat, fiatalember, ez nyitja meg az egyház kapuját. Megértetted?

– Igen, uram – feleltem. – Nem te vagy ám az első rabszolga, aki azt képzeli, hogy az egyházunk megnyitja neki az utat a szabadság felé, de ez szóba sem kerülhet. Mi azért vetjük alá magunkat Istennek, mert Ő jó, nem pedig hogy különb emberekké váljunk. – Itt úgy felemelte a hangját, hogy egy arra járó férfi felénk fordult. – Istenből nem lehet gúnyt űzni, fiatalember – kiáltott fel, s még egyszer rám villantotta a tekintetét, mielőtt otthagyott. Néhány nappal később a Főnök ezzel fordult hozzám: – Hallom, beszélgetést folytattál Cornelius lelkésszel. – S vetett rám egy fura pillantást. – Igen, Főnök. – Attól fogva ügyeltem rá, hogy ne hozzam többé szóba a vallást.

* Nemsokára fontosabb dolgokkal kellett törődnöm, mint a lelkem üdvössége. Azon a nyáron, míg a Főnök fent járt-kelt a folyón, megjöttek az angolok. A konyhában dolgoztam, amikor Jan futva érkezett a hírrel. – Gyere gyorsan, Quash – kiáltotta. – Gyere le a vízhez! Lásd a saját szemeddel! Elmerengtem, mit szólna hozzá az asszonyom, de egy pillanattal később ő is megjelent a kis Clarával. Emlékszem, Clara kis kerek arca egész kipirult az izgatottságtól. így hát mindnyájan lementünk a vízpartra, az erőd alá. A tiszta időben be lehetett látni az egész kikötőt, s ott, a távolban, a két angol vitorlást. A kikötő bejáratánál álltak, hogy senki se ki, se be. Néha-néha fehér füstpamacs látszódott, azután hosszú pillanatok teltek el, mielőtt arról a hét mérföldről meghallottuk az ágyúk hangját, mint az

égzengést. Erre a vízparton álló népek mind felkiáltottak. Híre ment, hogy a brooklyni angol telepesek fegyvert ragadtak, és idegyűltek, de biztosat senki se tudott. Az erőd falain álló férfiak egy ágyút irányítottak a kikötő felé, de a kormányzót sehol sem lehetett látni, és más sem vette át a parancsnokságot, ami igen bosszantotta az asszonyomat. Azt hiszem, ő szívesen átvette volna a parancsnokságot. Máris küldöncöt menesztettek fel a folyón, hogy riassza a kormányzót, de kellett egy-két nap, amíg ideért. Ez idő alatt az angol hajók maradtak, ahol voltak, és nem jöttek közelebb. Azután egyik este megjött a kormányzó, hogy átvegye a parancsnokságot. Amint ezt meghallotta, a gazdasszonyom elment hozzá. Amikor hazatért, látszott, mennyire dühös, de nem mondta, miért. Másnap reggel megjött a Főnök is. Amikor a Főnök belépett az ajtón, az asszonyom megkérdezte, hol maradt ilyen sokáig, mire ő azt felelte, hogy jött, amint tudott. A kormányzó nem ezt mondta, érkezett a válasz. Asszonyom hallotta, hogy megállt a folyón. Azzal sötét pillantást vetett rá. Megállt, miközben tudta, hogy az angolok a családját fenyegetik. – Igaz – közölte a Főnök széles mosollyal –, de ennek inkább örülnöd kéne. Asszonyom még sötétebb szemmel nézett rá, ahogy ezt mondta, de ő nem bánta. – Gondold csak át – folytatta. – Amikor Stuyvesanttól meghallottam, hogy itt vannak az angolok, nem tudhattam, hogy állnak a dolgok. Az is lehetett volna, hogy már betörtek a városba, lefoglalták minden javunkat és elüldöztek minket az otthonunkból. Nem inkább arról kellett gondoskodnom, nehogy az angolok kezébe kerüljön a rakomány is, ami mellesleg példátlanul gazdag? Úgy gondoltam, talán ez mindenünk, ezért keresnem kellett neki egy

biztonságos helyet. Annak az indián falunak a törzsfőjére bíztam, ahol Stuyvesant látott megállni. Sok éve ismerem ezt az indiánt, Greet. Egyike a keveseknek, akikben bízhatok. A rakománynak nála kell maradnia, amíg vége nem lesz ennek. Remélem, ebben egyetértünk. Erre a gazdasszonyom már nem tudott mit mondani, hiszen megint csak kiderült, mennyire jó ember a Főnök, amiért mindenek elé helyezi a családját. Aznap egész Új Amszterdamon úrrá lett a káosz. Csónakok hozták-vitték az üzeneteket az angol parancsnoktól, Nicolls ezredestől Stuyvesant kormányzónak, majd vissza, de senki sem tudta, mi áll ezekben, minthogy a kormányzó nem árult el semmit. Az angol hajók mindenesetre maradtak a kikötő torkolatánál. Másnap, amikor a Főnökkel és Jannal lementünk a vízpartra, egész tömeget találtunk ott. Mindenki balra, Brooklyn felé mutogatott. Aztán már mi is láttuk a csillogást a fegyvereken, ahogyan az angol katonák a kompnál gyülekeztek. Valaki a szoros felé mutatott, és azt mondta, hogy nyugatra, annál a földdarabnál, amit a hollandok Staten-szigetnek neveztek, még több angol katona szállt partra. Eljött Meinherr Springsteen is. – Százötven emberünk van az erődben – mondta a Főnöknek –, s talán ha kétszázötven harcképes férfi a városban. Ez még a rabszolgákkal együtt is legfeljebb ötszáz fő. Az angol ezredes kétszer ennyi képzett katonát tud kiállítani, ráadásul azt mondják, hogy a hosszú sziget angol telepesei is fegyvert ragadtak. – Ott vannak az ágyúk – vetette fel a Főnök. – Alig van lőpor és muníció. Fia az angol hadihajók közelebb jönnek, rommá lőnek minket. – Megragadta a Főnök karját. – Azt beszélik, hogy a város megadását követelik, de Stuyvesant

hajthatatlan. Miután Meinheer Springsteen elment, Jan megkérdezte a Főnököt, hogy az angolok megölnek-e minket. – Kötve hiszem, fiam – felelte ő. – Elevenen sokkal többet érünk nekik. – Azután elnevette magát. – Persze sose lehet tudni. – Azzal elindult, hogy szót váltson a többi kereskedővel. Miután hazamentünk, azt mondta a gazdasszonyomnak, hogy egyik kereskedő se akar háborúzni, mire ő megharagudott, és azt válaszolta, hogy mind gyávák. A rákövetkező napon a connecticuti Winthrop kormányzó érkezett hajón. Láttam. Alacsony, sötét arcú férfi volt. Újabb üzenetet hozott Nicolls ezredestől. Ő és Stuyvesant kormányzó egy fogadóba ment tárgyalni. Mostanra az összes kereskedő, köztük a Főnök is a vízpartra sereglett, és tudni akarta, mi lesz. Amikor a Főnök visszatért, azt mesélte, hogy kereskedők szerint az angolok bármilyen feltételbe beleegyeznek, csak Stuyvesant kormányzó adja át nekik a várost, ezért Winthrop távozása után azt követelték Stuyvesant kormányzótól, hogy mutassa meg nekik az angolok ajánlatát. Ahelyett, hogy megmutatta volna, Stuyvesant kormányzó a szemük láttára széttépte a levelet, amiért nagyon megharagudtak, de összeszedegették és összeragasztották a darabokat. Ekkor kiderült, hogy az angolok készen állnak engedélyezni, hogy a hollandok megtartsák az összes szokásukat és a teljes vagyonukat, így minden ugyanúgy maradhatott, mint annak előtte, csak Stuyvesant kormányzó adja át nekik a várost. Mindnyájan ezt akarták, kivéve persze Stuyvesant kormányzót. A gazdasszonyom mindenben neki adott igazat. – Nagyon jól teszi – kiáltotta. – Ő itt az egyetlen valódi férfi! – Azzal minden korcsnak és egyébnek elmondta a kereskedőket, de az illendőség miatt ezeket nem jegyzem le.

Épp ekkor valaki kiáltozni kezdett az utcán. – Jönnek az angolok! – Erre mind kiszaladtunk, és a vízparton csakugyan azt láttuk, ahogy az angol hadihajók megindultak felénk a kikötőben. Szép lassan körülvették a várost, felénk irányították az ágyúikat, azután úgy maradtak, csak hogy tudjuk, mit tehetnének velünk, ha akarnának. Másnap reggelre a kereskedők mind aláírták a petíciót, amiben felszólították a kormányzót a megadásra. Asszonyom megkérdezte a Főnököt, hogy ő is aláírta-e, mire azt felelte, hogy igen. Még Stuyvesant kormányzó tulajdon fia is aláírta, ami nagy csapás lehetett az atyja számára, de akkor sem adta be a derekát. Erre mind lementünk a vízpartra, és ott láttuk a kormányzót, egyedül a sáncon. Az egyik ágyú mellett állt, fehér haját csak úgy fújta a szél. – Az ördögbe is – mordult fel a Főnök –, még a végén maga süti el azt az ágyút. – Ekkor két lelkészt láttunk, akik felmentek hozzá, és esengtek, hogy ne tegye, mert abba mindnyájan belepusztulunk. Isten szolgáinak végül sikerült meggyőzniük őt, hogy jöjjön le. Így került a város az angolok kezére.

* Odaát, az óceán túlsó partján az angolok annyira megörültek a győzelemnek, hogy hadat üzentek a hollandoknak, hátha még több birtokot szerezhetnek tőlük, de a hollandok nemsokára visszavágtak, és elfoglalták néhány zsíros földjüket a trópusokon. A rákövetkező évben szörnyű ragály sújtotta Londont, azután az egész város leégett a nagy tűzben, majd még egy évre rá a hollandok a Temzén felhajóztak egészen Londonig, hogy elragadják és elvontassák a király legszebb hadihajóját, amit a meggyengült angoloknak tétlenül kellett végignézniük. Akkor kitört a béke. A

hollandok visszavették a földeket a trópusokon, amiket az angolok raboltak el tőlük a rabszolgák és az ültetvények miatt, Manhattan azonban az angolok kezén maradt. Az asszonyom nem örült neki, de a Főnök nem bánta. – Mi csak gyalogok vagyunk egy nagy sakkjátszmában, Greet – vonogatta a vállát. Amikor Nicolls ezredes lett az új kormányzó, azt mondta a hollandoknak, hogy ha akarnak, szabadon távozhatnak, de ha mégis maradnak, sosem kényszerítik őket, hogy a hollandok ellen harcoljanak, bármi legyen is a viszály oka. A város nevét pedig New Yorkra változtatták, minthogy York hercegéé lett, a környező területét pedig Yorkshire-ré. A városnak polgármestere és tanácsa is lett, mint minden angol városnak, sőt ezt a tanácsot nagyobbrészt a holland kereskedők alkották, akik jobban érezték magukat, mint Stuyvesant kormányzó alatt, mert Nicolls ezredes mindenben kikérte a véleményüket. Szívélyes ember volt, mindig megemelte a kalapját, ha találkozott asszonyommal a városban. Lóversenyeket is szervezett, amit mindenki szeretett. Stuyvesant kormányzó hazahajózott Hollandiába, és beszámolt róla, hogyan veszítette el a várost, azután a maga idejében szépen visszatért a bouweriéjére. Nicolls ezredes nagy tisztelettel bánt vele, sőt ők ketten a legjobb barátok lettek. Az angol kormányzó rengeteg időt töltött az öregember farmján, csak asszonyomnak nem sikerült megszeretnie az angolokat. – Azt azért meg kell adni, hogy Nicolls finom úriember – tette hozzá. A következő kormányzó hajazott Nicolls ezredesre. Postaszolgálatot indított Bostonba. Ő maga is szépen keresett. A gazdag kereskedők nem bánták, de a szegényebb hollandok, akik számukat tekintve többen voltak, idővel már nem örültek annyira az

angol uralomnak, minthogy a városban elszállásolt angol katonák sok bajt okoztak és sokba kerültek.

* Kisfiú koromban a Nyugat-indiai Társaság építési munkákra fogta a legtöbb rabszolgáját. A kereskedők rabszolgái inkább kertészkedtek, vagy ki-be rakodták a hajókat a parton, sőt akadtak, akik hajókon szolgáltak. Voltak rabszolganők is, akiket többnyire mosásra és a nehezebb házimunkákra tartottak, bár néhányuk főzött is. Az utcákon jártak-keltek a rabszolgaférfiak, s különösen este tájt meg-megálltak a kerítésnél, beszélgetni a rabszolganőkkel. Amint az várható, egy-egy ilyen társalgásból gyermek született, s bár a hitük ellen való volt, a gazdáik nem bánták ezt. Ennek oka elég nyilvánvaló. A rabszolga-kereskedelem jól jövedelmezett. Egy Afrikából frissen érkezett rabszolga a beszerzési ára tízszeresét is megérte Manhattan kikötőjében, másutt meg ennél is többet. így, még ha a rakomány nagy része oda is veszett útközben, egy kalmár jól megélt a rabszolgák kereskedelméből. Az öreg Stuyvesant kormányzó és új urunk, York hercege ezért remélte, hogy virágzó rabszolgapiaccá teheti Manhattant. Már Stuyvesant kormányzó idejében és utána is százszámra érkeztek a rabszolgák Új Amszterdamba, némelyik egyenest Afrikából. Sok rabszolga ezen a környéken is maradt, míg másokat eladott Virginiába és a többi ültetvényre. Ezért ha egy New York-i rabszolgának gyermeke született, a gazdája kivárta, amíg elért bizonyos kort, azután eladta – vagy olykor megtartotta, munkára fogta, és inkább az anyját adta el, nehogy elkényeztesse a túl sok figyelemmel. A városban szép számmal akadtak fiatal lányok, akik

mindinkább felkeltették az érdeklődésemet, s mire megjöttek az angolok, már nagyon buzgón vágytam rá, hogy ezen a téren is férfivá érjek. Emiatt nyitott szemmel jártam-keltem a városban, és szüntelenül a rabszolgalányt kerestem, aki megajándékozhatott ezzel a tapasztalattal. Vasárnaponként, amikor a Főnök a többi családdal együtt elvonult a templomba, a feketék előjöttek a házakból, hogy kicsit elengedjék magukat. Ilyenkor találkozhattam a város más részein élő rabszolgalányokkal, de azzal az egykettővel, akit megismertem, csak nagy nehézségek árán tölthettem hosszabb időt. Kétszer is megkergettek az utcán, amiért próbáltam belopózni az egyikhez, míg máshol ostort kaptam csak azért, mert szóba elegyedtünk. Egyszóval nehezen boldogultam. A városban – kikötő lévén – akadtak olyanok, akik készséggel megadtak a férfinak mindent, amire vágyott, csak fizessen érte. Akadt is egy kis megtakarításom. A Főnök időről időre adott költőpénzt, ha elégedett volt velem. Ha egész napra elvitt magával, amit sokszor megtett, némi apró erejéig én is részesültem a haszonból, ezt a pénzt pedig eltettem egy biztos helyre. Arra gondoltam, hasznosan elkölthetném valakire, aki beavat a férfiasság rejtelmeibe. Egyik este néhány rabszolga társaságában kisurrantam. Ők vittek el a Bowery úton egy messzi helyre, tisztes távolságra a várostól, ahol a legtöbb szabados fekete élt. Fából ácsolt, a többinél nagyobb épületbe mentünk, egy fogadóba. Nagydarab férfi vezette a helyet, akitől kaptunk édes kalácsot és egy kis rumot. Tucatnyi más fekete is lehetett ott, némelyik rabszolga. Már egy ideje az asztalnál ücsörögtem, amikor figyelmes lettem a sarokban szunyókáló szalmakalapos feketére. Rájöttem, hogy ugyanaz az öreg, akivel gyerekként a piacon találkoztam, és aki azt mondta, hogy szabad ember. Megkérdeztem

már a tagbaszakadt férfitól, akié a fogadó volt, hogy ki az, mire azt felelte: „Az apám.” Egy ideig elbeszélgettünk. Nagy hatást tett rám. Ő birtokolta a házat és a környező földet, még munkásokat is dolgoztatott. Épp olyan szabadon élt, mint akármelyik fehér ember, és nem volt híján a pénznek. Cudjónak hívták. Miután egy ideje már társalogtunk, és ittuk a rumot, felfigyeltem egy velem nagyjából egykorú lányra, aki akkor toppant a házba. Csendesen leült a sarokba, közel a hortyogó öregemberhez, ahol senki ügyet se vetett rá, csak én bámultam kitartón, miközben az járt a fejemben, ő vajon észrevett-e engem. Végül felém fordította a fejét, és egyenesen rám nézett. Amint így tett, láttam, hogy nevet a szeme, és milyen meleg a mosolya. Már készültem odalépni hozzá, amikor Cudjo vasmarokkal megragadta a karomat. – Jobb lesz, ha őt békén hagyod – közölte csendesen. – Miért? – kérdeztem. – Az asszonyod? – Nem – felelte. – A lányod? – Nem – rázta meg a fejét. – De az enyém. A rabszolgám. Először nem hittem neki. Nem tudtam, hogy egy feketének lehet rabszolgája. Azt is furának találtam, hogy egy ember, akinek az apja kínkeservvel vívta ki a szabadságát, rabszolgát tartson. Pedig így volt. – Nőt keresel, fiatal barátom? – kérdezte ekkor Cudjo, mire bólintottam. – Volt már dolgod vele? – tudakolta, mire megráztam a fejem. – Várj itt – mordult rám, azzal elment. Idővel aztán visszatért egy fiatal nővel. Úgy gondolom, húsz és huszonöt közt járhatott. Majdnem olyan magas volt, mint én. Lassú, könnyed mozgásából azt olvastam ki, hogy bármit gondoljanak

mások, ő igenis békében van a világgal. Odajött a pádhoz, ahol ültem, letelepedett mellém, a nevemet kérdezte. Eltársalogtunk és eliszogattunk. Azután vetett egy pillantást Cudjóra, aki kurtán bólintott. – Miért nem megyünk el valahová? – kérdezte. Így hát vele mentem, miközben Cudjo biztatóan mosolygott rám. – Minden rendben lesz. Aznap éjjel férfivá értem. A rákövetkező években baráti viszonyba keveredtem sok városbéli rabszolgalánnyal. A Főnök mindig szólt, ha valamelyik meinheer bepanaszolt, amiért a rabszolgalánya várandós, s szerinte ez az én művem. Némelyik szomszéd azt is mondta, hogy jobban tenné, ha elküldene egy távoli farmra dolgozni, de ő sosem küldött el.

* Mindig az volt a célom, hogy a Főnök és az asszonyom egyformán elégedett legyen velem, de ez néha nem ment olyan könnyen, mert ők maguk se egyeztek egymással. Az asszonyom például nem mindig szívelte a Főnök barátait. Elsőként Meinheer Philipse szolgált rá a rosszallására. Az ember azt hitte volna, kedvére való, hiszen holland, ráadásul a feleségével mindig közel álltak egymáshoz. Pénze is volt elég. A gazdasszonyom mégsem bocsátotta meg Meinheer Philipse-nek, hogy szerinte túlzottan angolos, elfeledkezik a holland gyökereiről. Attól a Főnök még ugyanúgy kedvelte. A másik barát az alábbi módon került az életünkbe. A Főnök mindennél jobban szeretett hajózni. Folyton ürügyet

keresett rá – olykor még a családját is magával vitte. Egyszer elmentünk egy Manhattan csücskénél fekvő kis szigetre, amit Nutszigetnek neveztek. Egy kosárban élelmet és innivalót vittünk, hogy ott töltsük az egész délutánt. Másnap még feljebb hajóztunk, át a kikötőn, fel egy Oyster-sziget nevű helyig. Egy nap a Főnök azt mondta, elmegy a hosszú sziget egyik helyére, mi pedig Jannal elkísérjük. A rakparttól indultunk, és felhajóztunk a Keleti-folyón. Amikor elértünk oda, ahol a víz elágazik, a kelet felé tartó csatornán mentünk tovább. Itt a víz örvényleni kezdett, és úgy fortyogott, hogy rám tört a félelem. Még Jan is sápadtnak tűnt, pedig nem akarta kimutatni, hogy fél, de a Főnök csak nevetett. – Ez csak a Pokol Kapuja, fiúk – árulta el. – Ne féljetek. Miután áthaladtunk, a víz elcsendesedett. Akkor hozzám fordult. – Ez a Szoros, Quash. Ezen az oldalon – mutatott balra – a part felmegy egészen Connecticutig és Massachusettsig. Amazon – mutatott jobbra –, a hosszú sziget száz mérföld hosszan nyúlik el. Most már örülsz, hogy eljöttél? Életemben nem láttam még szebb helyet. Tiszta kék volt felettünk az ég, bőrömön éreztem a nap erejét. Bármerre néztem, nyugodt vizek és lágyan emelkedő lankák vettek körül, partok és nádasok váltogatták egymást, tengeri madarak siklottak a kis hullámok felett. Mintha a Paradicsomba kerültem volna. Órákon át hajóztunk, mire a Szoros sziget felőli oldalán elértünk egy kis faluba, ahol megrakták a hajót minden jóval, amit a Főnök eladhatott a városban. Már épp végeztünk volna, amikor egy férfi odalépett hozzánk. Angol kereskedő volt. Sokáig elgondolkodva nézte a Főnököt, majd amikor az visszanézett rá,

megszólalt: – Nem magának adtam el azt az ezüsttallért? – De igen – felelte a Főnök. Akkor jó félórán át tartó beszélgetésbe kezdtek. Nem hallottam mindent, de elég közel álltam, amikor az angol azt mondta, hogy néhány éve megnősült, s hogy mennyire örül, amiért annak idején idehajózott Londonból. Végezetül, amikor már távoztunk, hallottam a Főnököt, amint azt mondta a férfinak, hogy New Yorkban kéne élnie, ahol szépen boldogulna, mire az angol azt felelte, hogy még meggondolja, Masternek hívták ezt a férfit, aki később rengeteg fejfájást okozott.

* Egyszer alkalmam volt nagy örömet okozni az asszonyomnak. Az amerikai gyarmatokon mindenki tudta, hogy az élete azon múlik, milyen egyezségeket kötnek egymással az óceán túlsó partján élő gazdáik. Öt évvel azután pedig, hogy az angolok és hollandok utolsó vitája elsimult, újra kezdődtek a bajok. Csak ezúttal egy családi viszály miatt. Angliai II. Károly király közeli rokona volt a francia XIV. Lajos királynak, és már elfeledte, milyen csúnyán elverték rajta a port a hollandok, ezért amikor 1672-ben Lajos király rátámadt Hollandiára, Károly király is csatlakozott hozzá. A dolgok ezúttal se mentek túl fényesen, mert amint a francia csapatok megérkezte Hollandiába, a hollandok kinyitották a zsilipeket és elárasztották a földeket, így a katonák nem tudtak átkelni. A rákövetkező nyáron hallottuk, hogy holland hajók jöttek fel a part mentén, és felégették

az angolok dohányszállító hajóit, meg mindenféle egyéb galibát okoztak. Július végén meg azt láttuk, hogy holland hadihajók horgonyoztak a Staten-szigetnél. Akadt akkoriban a városban egy fiatal úriember, név szerint Leisler. Német volt, ha jól tudom, mégis Manhattanbe jött, ahol feleségül vett egy gazdag holland özvegyet, és egész szépen boldogult. Élt-halt mindenért, ami holland, a gazdasszonyom már ezért is nagyon kedvelte. Míg a Főnök távol járt, ez a Leisler sokat forgolódott a házunkban. Hallottam, amikor azt mondta az asszonyomnak, hogy sokan szívelik a hollandokat, ezért azt se vennék zokon, ha kitessékelnék az angolokat Manhattanból. – Egyesek szerint küldöttséget kéne meneszteni a Statenszigetre – tette hozzá –, de engem aggasztanak azok az ágyúk az erődben. Az a negyvenhat löveg súlyos károkat tenne a holland hajókban. Amikor Leisler távozott, a gazdasszonyom gondolkodóba esett, majd miután a Főnök hazatért, beszámolt neki arról, amit Leisler mondott. A Főnök is hallotta már a szóbeszédet, és azt felelte, maradjanak csak otthon, majd ő kideríti, amit lehet. Alig ment el, a gazdasszonyom hívatott. – Van kalapácsod, Quash? – Volt bizony, hátul a műhelyben. Ahogy körülnézett odakint, megakadt a szeme a fémpeckeken, amikkel a Főnök a sátrat szokta leverni. – Azokat is hozd – utasított. – Velem jössz. Féltem menni azok után, amit a Főnöktől hallottam, de ellentmondani se mertem. Így hát elindultunk az erődbe. A nap már lefelé bukott, de még sokan jártak arrafelé. Egy százados volt szolgálatban a katonáival, épp az önkénteseket mustrálgatta az erőd előtt, a Bowling Greennek nevezett területen. Az asszonyom mintha meg se látta volna, csak besétált velem az

erődbe, s közben magához intett néhány önkéntest. Talán ha húszan gyűlhettünk össze. Ekkor az asszonyom egyenest az ágyúkhoz ment, s mielőtt bárki észbe kaphatott volna, elvette tőlem a kalapácsot, azzal nekiállt beverni a pecket az első ágyú lőrésébe, hogy ne lehessen elsütni. A katonák persze meglátták, kiáltozni kezdtek és próbálták megállítani, de ő oda se bagózott rájuk, csak buzgón verte a pecket a lőrésbe, amíg beragadt. Bedugaszolta, ahogy mondták. A katonák egyre izgatottabbak lettek. Nem kaptak valami jó kiképzést. Ahogy szaladni kezdtek felénk, az önkénteseket biztatták, hogy állítsák meg az asszonyomat, de mint hollandok, egyik se tett ilyet önként. Asszonyom máris továbblépett a következő ágyúhoz. Ekkorra az egyik katona odaért, és sújtásra emelte a muskétáját, mire nem volt mit tenni, rávetettem magam. Mielőtt még lesújthatott volna, ledöntöttem a lábáról, ő meg úgy beütötte a fejét a földbe, hogy lent is maradt. Hanem addigra megérkezett a következő katona is, aki egyenest rám szegezte a nagy pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. Azt hittem, menten meghalok, de szerencsémre nem porozta fel rendesen a pisztolyt, úgyhogy az nem sült el. Az asszonyom megfordult, látta ezt, és ráripakodott az önkéntesekre, hogy tartsák távol a katonákat, amit meg is tettek. Most már hatalmas lett a kavarodás. A katonák nem tudták, mihez kezdjenek, az önkéntesek csak úgy sereglettek az erődbe, az asszonyom segítségére, még a százados is csak állt tehetetlenül. Az asszonyom addig dugaszolgatta az ágyúkat, amíg ki nem fogyott a peckekből. Akkor az önkéntesek kezébe nyomta a kalapácsot, hogy folytassák a művét. Másnap a hollandok hatszáz katonája partra szállt a falak feletti tisztáson. Az erődhöz meneteltek, ahol a hollandok megéljenezték

őket, a századosnak pedig meg kellett adnia magát. Nemigen tehetett mást. Ezután nagy becsben álltam az asszonyomnál. Féltem, hogy a Főnök haragudni fog, amiért megtagadtuk a parancsát, és az erődhöz mentünk, de a történtek másnapján odajött hozzám. – Az asszonyod azt mondja, hogy megmentetted az életét. – Igen, uram – feleltem. Erre elnevette magát. – Akkor, gondolom, hálásnak kell lennem. – S többé nem említette a dolgot.

* Így foglalták vissza a hollandok New Yorkot. Ezúttal New Orangienek nevezték el, de az egész csak egy évig tartott. A gazdáink az óceán túlsó felén újabb egyezséget kötöttek, minket meg újra elfoglaltak az angolok, aminek a gazdasszonyom nagyon nem örült. Egy ideig mégse háborgott senki. Manhattant újra New Yorknak nevezték, de az új angol kormányzó, akit Androsnak hívtak, beszélte a hollandot, és segítette a kereskedőket, kivált a gazdagabbját. Feltöltette a várost keresztülszelő kanálist – az asszonyom szerint nem akarta, hogy emlékeztesse a népeket Amszterdamra, de az az árok veszettül bűzlött, úgyhogy szerintem inkább azért. A fölé épült széles utcát Broad Streetnek nevezték el. Ekkoriban történt, hogy Mr. Master, akivel a hosszú szigeten, Long Islanden ismerkedtünk meg, New Yorkba jött lakni. Ő és a Főnök sokat dolgozott együtt. A Főnök szeretett prémmel üzletelni fent a folyón, de a parton egyre többen kereskedtek Nyugat-India cukornád-ültetvényeivel, és Mr. Master ebbe vágott bele. A Főnök is részesedést kapott az utazásaiból, akárcsak Meinheer Philipse.

A Főnök csinált még valamit, amivel nagyon megörvendeztette az asszonyomat. Amikor Jan betöltötte a kort, a Főnök elintézte, hogy elvehessen egy jó házból való holland lányt. Lysbet Petersennek hívták, és tekintélyes hozományt kapott. Láttam már a városban, de sosem beszéltem vele azelőtt, hogy eljött hozzánk az eljegyzés bejelentésére. – Ő itt Quash – mutatott be Jan, miközben szívélyesen rám mosolygott, mire az ifjú hölgy kurtán biccentett. Annyira örültem, amikor Clara kisasszony még hozzátette: – Quash egész életünkben mellettünk volt, Lysbet. Ő a legjobb barátom. Az ifjú hölgy most már melegen mosolygott, mert megértette, hogy velem kedvesen illik bánni. Örültünk is mindnyájan azon a menyegzőn, hogy mosolyogni láttuk a lelkész urat, s oly elégedettnek a Főnököt meg a gazdasszonyomat.

* A rákövetkező évben olyan szolgálatot tettem a Főnöknek, ami megváltoztatta az életem. Az 1675-ös évet írtuk, amikor szörnyű felkelés tört ki az indiánok között. A vezetőjüket Metacomnak hívták, bár sokan egyenesen Fülöp királynak nevezték. Nem nagyon tudom, mi okozta a perpatvart, de az indiánok szíve megkeseredett a fehér ember irányába, aki elvette a földjüket, ezért felkeltek Massachusettsben, de még Connecticut távoli részem is. Az indiánok és a fehér emberek nemsokára halomra gyilkolták egymást, New York lakói pedig halálra rémültek.

Minthogy ezek a békéden törzsek mind az algonkin nyelvet beszélték, természetesnek tűnt, hogy idővel a New York körüli is fellázadnak. Mert bármennyire is meggyengültek, az indiánok még mindig szép számban éltek a folyó felső szakaszán és odakint a Long Islanden. Hanem tudta ezt Andros kormányzó is. Összeterelte valamennyi indiánt, és megeskette őket, hogy nem harcolnak, majd sokakat egy táborba költöztetett a város közelében, ahol rajtuk tarthatta a szemét. Ezután felment a folyón a mohikán indiánokhoz, akiknek kereskedési jogot és nagy gazdagságot ígért azzal a kikötéssel, hogy ha a New York körüli algonkinok békétlenkednének, akkor eljönnek és leverik őket. A terv bizonyosan működött, mert Manhattant elkerülte a békétlenség. Egy napon a Főnök elvitt Manhattan végébe, arra a helyre, ahol az indiánoknak táborozniuk kellett. Azt mondta, régről ismeri ezeket az embereket, mert valaha kereskedett velük. Több vigvamot egy tisztás mellett vertek fel. Jó helynek tűnt, a fű csak úgy piroslott az erdei epertől. A Főnök hosszan tárgyalt az indiánokkal a saját nyelvükön. Látszott, hogy örülnek neki, de az is, hogy némelyik nagybeteg. Idővel aztán a Főnök odajött hozzám. – Te nem félsz a láztól, Quash? A láz időről időre felütötte fejét a városban. Amikor úgy tizennyolc lehettem, minden korábbinál hevesebben tombolt, elvitt néhány gyereket és öreget is, de engem valahogy sosem rémített. – Nem, Főnök. – Helyes – bólintott. – Azt akarom, hogy egy időre maradj ezekkel az emberekkel, és gondoskodj minden szükségükről. Ha étel vagy orvosság kéne nekik, csak gyere a városba, és szólj. Így hát velük maradtam majdnem egy hónapig. Sok család megszenvedte a kórságot. Az egyik asszony, aki sápadtabb volt a

többinél, elveszítette a férjét, s kis híján a gyerekeit is, de én segítettem levinni azokat a gyerekeket a folyóhoz, ahol lehűtöttük őket, azután bementem nekik a városba zabkásáért és hasonlókért. Azt hiszem, ha én nem segítek, a gyerekek is odavesznek. Amikor meséltem erről a Főnöknek, azt mondta, nagyon helyesen tettem. Amikor aztán vége lett, és hazatértem, a küszöböt is alig léptem át, az asszonyom máris nekem esett. – Csak vesztegeted az időt azokra az indiánokra – kiabált velem. – Gyerünk, ess neki a munkádnak, amit egy teljes hónapig elhanyagoltál. – Tudtam, milyen rossz véleménnyel van az indiánokról, de nem az én hibám volt, hogy segítettem nekik. A Főnök azt mondta, nincs félnivalóm, de a gazdasszonyom máris elfelejtette, hogy megmentettem az életét, és utána sokáig cudarul bánt velem. Ez ébresztett rá, hogy az egész életemet leélhetem ezekkel az emberekkel, akkor se fogom őket kiismerni soha.

* Legalább a Főnök háláját kiérdemeltem. Úgy egy hónappal később behívott a szobába, ahol dolgozott, és azt mondta, csukjam be az ajtót. Pipázott, és elgondolkodva méregetett, ezért persze azt gondoltam, hogy valamit elrontottam. – Tudod, Quash – szólalt meg egy jó perc után –, senki sem él örökké. Egy napon én is meghalok, és elgondolkodtam, mi lesz akkor veled. Én azt hittem, akkor majd a fiának, Jannak fogok dolgozni, de tartottam a számat, és csak figyeltem illedelmesen. – Arra jutottam – tette hozzá –, hogy akkor szabad leszel. Amikor ezt meghallottam, alig mertem elhinni. Csak olyan

szabadost ismertem, aki azelőtt a Holland Nyugat-indiai Társaságnak dolgozott. Még nem hallottam, hogy egy New York-i gazda is felszabadította volna a rabszolgáját. így amikor ezt mondta, elöntött a hála. – Köszönöm, Főnök – feleltem. Egy ideig elgondolkodva szívta a pipáját. – Viszont míg életben vagyok, szükségem van rád – tette hozzá, én meg nyilván alamuszi képet vághattam, mert nevetni kezdett. – Most azon tűnődsz, meddig húzom még, igaz? – Nem, Főnök. – Mindketten tudtuk, hogy így igaz, de ettől még inkább nevethetnékje támadt. – Hát, én magam se sietnék meghalni. – Azzal kedvesen elmosolyodott. – Talán még hosszú ideig kell várnod, Quash, de akkor se felejtelek el. Nagyon úgy tűnt, hogy egy napon valóra válnak a szabadságról szőtt álmaim.

* Emiatt nem számítottam rá, hogy még nagyobb öröm érhet. Az indiánok békétlensége után New York újra csendes lett. Még néhány gazdag angol ültetvényes is ideköltözött Barbadosról, meg az efféle helyekről. A legtöbbjük nagy házakban lakott a Keleti-folyó partján, és még az sem okozott nekik gondot, hogy hollandul beszéljenek. Sok holland család is áthozatta ide a rokonait. így, azzal a sok holland házzal és a sok holland beszéddel az utcákon, az ember szinte azt hihette, hogy még mindig az öreg Stuyvesant kormányzó a nagyfőnök. Meinheer Leisler akkoriban fontos szerepet kapott a városban, és a szegényebb holland népek mind kedvelték. Gyakorta eljárt az

asszonyomhoz is, mindig nagyon udvariasan és szépen kicsípve, tollas kalapban. A figyelmessége jólesett az asszonyomnak, mert lehetett bármennyire jóvágású, lassan közeledett ahhoz a korhoz, amikor már nem lehetett gyereke, s emiatt sokat szomorkodott. A Főnök megértette ezt, mindig figyelmesen bánt vele, és megtett mindent, csak hogy neki örömet szerezzen. Bár ugyanezt mondhatnám Clara kisasszonyról is, de a fivére házassága után a kislányból, akit annyira szerettem, kész szörnyeteg lett. Alig tudtam elhinni. Kinézetre ugyanaz az édes arcú, aranyhajú lány maradt, akit mindig ismertem. Velem még mindig kedvesen bánt, többnyire az apjával is illemtudóan viselkedett, hanem az anyjával ördögként. Ha az kérte, segítsen neki főzni vagy a piacra menni, tüstént panaszkodni kezdett, hogy az egyik barátjához esedékes látogatóba, amit az anyja pontosan tud, meg hogy hogyan lehet ilyen szívtelen. Bármit mondott is a gazdasszonyom, Clara kisasszony biztos az ellenkezőjét állította. Akármi érte, az anyját hibáztatta érte, amíg az asszonyom már nem bírta tovább. A Főnök ilyenkor eltársalgott darával és büntetéssel fenyegette, de ő persze nemsoká újra nyafogni kezdett. Ilyenkor szívből sajnáltam az asszonyomat. Egy napon Mr. Master jött a házba az egyik angol ültetvényes társaságában. Azok és a Főnök angolul társalogtak. Én is ott voltam. Akkorra már értettem néhány szót angolul – annyit mindenesetre, hogy értsem, miről folyik a szó. Alig kezdtek bele, a Főnök hollandul megkért, hogy keressek meg neki valamit, amit meg is tettem. Amikor odavittem, kérdezett még valamit, amire könnyen válaszoltam, s ezzel megnevettettem, mielőtt visszaálltam a helyemre. Láttam, ahogy az angol ültetvényes szúrós szemmel rám nézett, azután angolul azt mondta a Főnöknek, hogy csak ne legyen ilyen barátságos velem, mert nekik odalent az

ültetvényeken van épp elég bajuk a fekete rabszolgákkal, akiket csak úgy lehet féken tartani, hogy állig felfegyverkeznek, és megostorozzák, aki pimaszkodni próbál. Én csak meredtem a padlóra, és úgy tettem, mint aki nem érti, míg a Főnök nevetett, és azt felelte, hogy majd észben tartja. A társalgás is éppen a rabszolgákról folyt. Mr. Master akkor tért vissza New Yorkba egy rakomány rabszolgával, akik közt akadtak indiánok is. Miután más országok panaszt emeltek, amiért elhurcolták lakóit rabszolgának, Andros kormányzó parancsba adta, hogy csak fekete embereket lehet eladni a piacon – mert abban minden ország egyetértett, hogy a négerek legyenek csak rabszolgák –, és ez gondot okozott Mr. Masternek. – Igyekszem bizalmas körben eladni ezeket az indiánokat. Van egy szép fiatal lány is, akinek talán örülne. Épp ekkor lépett be a gazdasszonyom, de olyan mérgesen, hogy azt hittem, megint Clara kisasszony dúlta fel a békéjét. Az asszonyom sokszor úgy tett, mint aki nem is ért angolul, de most meg se próbált alakoskodni, csak felkiáltott: – Ebben a házban aztán nem lesz semmilyen büdös indián. – Azzal a Főnökhöz fordult. – Viszont egy rabszolgalányra szükségem van. Vegyél nekem egy feketét. A Főnök annyira örült, amiért a kedvére tehetett, hogy már másnap elment megvenni azt a rabszolgalányt, akit Naominak hívtak.

* Akkora már vagy harmincesztendős lehettem. Naomi tíz esztendővel fiatalabb, ám annál bölcsebb. Aprócska teremtés volt, kerek arccal és kis kerek testtel, amit kedvemre valónak találtam.

Először, újként az idegen házban, még nagyokat hallgatott, de azután sokat beszéltünk. Ahogy teltek a napok, jobban megismertük egymást, és mindketten beszéltünk az életünkről. Ő egy ültetvényen élt, de a jó szerencséjének köszönhetően cselédként dolgozott a házban. Amikor a ház tulajdonosa elveszítette a feleségét és újra megházasodott, új hitvese csupa új rabszolgát akart a házba, a régieket meg eladták egy kereskedőnek, aki New Yorkba hozta őket, ahol jobb árat kaphatott értük. Mondtam Naominak, hogy ez egy rendes ház, amitől láthatóan megnyugodott. Naomival nagyon jól megértettük egymást. Olykor segítettem neki a nehezebb feladatokban, amikor meg elfáradtam, ő segített énrajtam. Ha néhány napra lebetegedtem, gondoskodott rólam. Nem csoda, ha a kedvessége miatt Naomi idővel nagyon a szívemhez nőtt. Amíg már azon kezdett járni az agyam, hogy feleségül veszem. Sosem szenvedtem hiányt barátnőkből. A városbélieken felül volt egy lány, akihez szívesen eljártam. Egy kis faluban lakott a Keleti-folyó partján, épp a Hog-sziget alatt, és Violetnek hívták. Nyári estéken, amikor a Főnök azt mondta, hogy nincs már rám szüksége, fel-felmentem hozzá. Violetnek több kölyke is volt, némelyik alighanem tőlem. Naomi azonban más volt, mint a többi nő. Meg akartam oltalmazni. Ha közelebbről is meg akartam ismerni, el kellett őt vennem, ami korábban eszembe se jutott volna. Ez annyira megriasztott, hogy egy ideig próbáltam csak a barátja lenni, de nem engedtem közelebb magamhoz. Idővel láttam rajta, hogy nem tudja mire vélni ezt a viselkedést, de szólni nem szólt, ahogy én se mondtam, miket gondolok. Azután egy este, az első telén, úgy találtam Naomit, hogy csak

ült és reszketett. Mindig meleg helyeken élt, nem tudhatta, milyen hideg bír lenni New Yorkban, ezért hát leültem mellé, és átkaroltam. Egyik dolog lassacskán elvezetett a másikhoz, azután már nem telt bele sok, hogy úgy éljünk együtt, mint férj és feleség. Ha a Főnök és az asszonyom tudtak is róla, nem tették szóvá.

* Tavasszal a Főnök közölte, hogy fel kell mennem vele a Hudsonon. Mindig is kíváncsi lettem volna a nagy folyóra, ezért szívesen mentem, bármeny-nyíre nem kívántam elválni Naomitól. A Főnök általában néhány héttel később indult erre az útra, de Clara és az asszonyom annyit civódott, hogy szerintem alig várta, mikor kerülhet tőlük távol. Épp mielőtt elmentünk, ő és az asszonyom váltottak néhány keresetlen szót. Az asszonyom sosem örült, ha a Főnök jött-ment a folyón, és most Clara viselkedéséért is őt hibáztatta. Becsukták az ajtót, ezért nem hallottam mindent, de amikor elindultunk, a Főnök csak leszegte a fejét, és nem szólt semmit. Egy kagylópénz övét viselt a derekán. Megfigyeltem, hogy mindig ezt vette fel, ha a folyónak indultunk. Biztosan az egyik indián törzsfő adhatta neki. Négyen eveztek, és a Főnök megengedte, hogy én álljak a kormánylapátnál. Mire kiértünk a vízre, már neki is jobb kedve lett. Az ár és a szél ellenünk dolgozott, ezért csak lassan jutottunk előre, de a Főnök ezt se bánta. Szerintem már az boldoggá tette, ha a folyót járhatta. Még látni lehetett Manhattant, amikor megálltunk táborozni. Másnap reggel még alig indultunk neki a folyónak, amikor rám nézett.

– Ha jól gondolom, Quash, az asszonyoddá tetted Naomit. Nem tudtad, hogy ehhez engedély is kell? – Nem tudom, igazából az asszonyom-e, Főnök – feleltem. – Ahhoz, hogy elvegyem, a templomba kéne menni. – Elmerengtem, mit fog erre mondani. – Az angoloknak erre is van szavuk – bólintott. – Az angol törvény értelmében, ami ránk is vonatkozik, míg egy fedél alatt éltek, mintha összeházasodtatok volna. Ő az „élettársad”. – Elmosolyodott. – Légy hát jó hozzá. – Ugye nem haragszik ránk, Főnök? – kérdeztem, mire elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Hát a gazdasszony? – Ne félj. – Felsóhajtott. – Legalább ebben egyetértünk. Egy ideig csak nézett felfelé a folyón, szembe a széllel, én meg az arcát fürkésztem, hogy jó kedvében van-e. Akkor felém fordult, és elmosolyodott. – Kérdezhetek valamit, Főnök? – bátorodtam fel. – Csak rajta – felelte. – Hogy is mondjam csak, Főnök… Azt ígérte, hogy egy napon elnyerem a szabadságom, de még ha Naomi az élettársam is, attól neki nem lesz könnyebb. Ugyanúgy rabszolga marad. Nem válaszolt. – Tudja, Főnök, azon gondolkodom, mi történne, ha gyerekünk születne. Ezt a törvényt nagyon is jól ismertem. Ebben az angolok és a hollandok mind egyeztek. Egy rabszolga gyermeke a gazda tulajdona. Ha a gazda fel is szabadítja a rabszolgáját, a gyerek attól az övé marad, amíg fel nem szabadítja azt is. Ez a törvény. Egy hosszú pillanatig nem válaszolt, azután csak ingatta a fejét. – Hát, Quash, ezen még gondolkodnom kell, de nem most. – Láttam rajta, hogy nem akar többet hallani erről.

* Aznap délután lehúzódtunk egy indián falunál, és a Főnök azt mondta, várjak a hajóban, míg ő elmegy beszélni a törzzsel. Hosszú időre elment, majd amikor visszatért, beült a hajóba, és azt mondta az evezősöknek, hogy továbbmegyünk felfelé. Valami láthatóan járt a fejében, ezért tartottam a számat, és csak kormányoztam. Úgy félórája hajózhattunk, túl a folyó kanyarulatán, amikor hozzám fordult. – Emlékszel az indián gyerekekre, akiket megmentettél? – Igen, Főnök – feleltem. – Tudod… az anyjuk meghalt. Lázban. Nem nagyon bánkódtam az anyjuk miatt, de azokért a gyerekekért keményen megdolgoztam, ezért megkérdeztem, jól vannak-e. – Igen – bólintott –, a gyerekek élnek. – Akkor jó, Főnök – feleltem.

* Akkor este tábort vertünk. A tűznél ettünk, a Főnök, én meg a négy evezős. A Főnök mindig jól bánt az embereivel. Tisztelték, de azért tudta, hogyan üljön közéjük, és tréfálkozzon velük. Még ha más dolgok jártak is a fejében, mindig szakított időt az embereire. Most is rendes ételt és egy kis hordó sört hozatott. Miután mind ettünk és ittunk, a férfiak nevetgéltek, incselkedtek velem, és felemlegették a nőket, akikhez azelőtt jártam, azután csak úgy általában a nőket. Az egyikük bevallotta, hogy tart az asszonyomtól.

– Őt aztán nem szívesen haragítanám magamra, Főnök – jegyezte meg. Tudván, hogyan civódott a Főnök és az asszonyom, azt kívántam, bár ne szólt volna. Láttam, ahogy sötét felhő suhant át a Főnök arcán, de azután csak elmosolyodott. – Egy nőt se szívesen haragítanék magamra – felelte, amivel minden jelenlévő egyetértett, de utána még hozzátette: – Most már ideje lefeküdni. – Nem telt bele sok, a férfiak békésen hortyogtak, és én is lefeküdtem. Csak a Főnök nem aludt. Ott ült a tűz mellett, nézte a folyót, és gondolataiba merült. Biztosan, amiért perlekedett az asszonyommal, ezért mélyen hallgattam. Hosszú ideig ücsörgött így. Lassan a tűz is leégett. A csillagok szépen világítottak a folyó felett, de a felhők kezdték eltakarni őket, azután idővel kis szellő támadt, és a fák közt susogott, békésen, mintha csak altatót dúdolna. Ahogy hallgattam, egészen elálmosodtam, de a Főnök csak nem akart aludni. Lassacskán eszembe jutott, hogy talán segíthetnék neki elaludni, ha elfeledtetném vele, akármi jár is a fejében. – Hallgassa csak a szelet, Főnök – szólaltam meg. – Ó! Te még ébren vagy? – Talán az segít elaludni, Főnök. – Talán, Quash. – Olyan lágy az a szellő, Főnök – tettem hozzá. – Mintha egy hang susogna a fák közt. Hallgassa csak. Erre nem mondott semmit, de egy perc után láttam, ahogy leszegte a fejét, biztos azért, hogy a szellőt hallgassa. Amikor egy ideig nem mozdult, úgy tűnt, el is aludt, ám ekkor hirtelen felkelt, és vetett felém egy pillantást. Úgy tettem, mintha aludnék. Akkor hátat fordított, és a sötétben lement a vízpartra. Hosszú ideig feküdtem, és vártam, hogy visszajöjjön, de nem

jött. Lassacskán kezdtem aggódni érte. Sok medve élt azokban az erdőkben, habár biztosan kiáltott volna, ha megtámadják. Amikor még mindig nem jött vissza, felkeltem, és elindultam utána a folyópartra. Óvatosan lépkedtem, hogy egy hangot se adjak, de sehol nem láttam. Nem akartam kiáltozni, ezért csak mentem tovább. Már vagy fél mérföldet legyalogoltam, amikor észrevettem. Kis füves tisztáson ült a vízparton, a csillagok alatt. Görnyedten, felhúzott térdekkel, megereszkedett vállal. És sírt. Az egész teste remegett, szinte levegőt se kapott. Soha nem láttam így zokogni egy meglett férfit sem. Nem mertem előrébb menni, de nem is szívesen hagytam volna magára ebben az állapotban, ezért csak ácsorogtam ott, míg ő úgy zokogott, mint akinek a szíve szakad meg. Hosszú ideig nem moccantam, a szél meg egyre erősebb lett, de ő észre se vette. Azután idővel elállt a szél, néma csend lett a csillagok alatt. Akkor egy kicsit ő is elcsendesedett. Nem akartam, hogy meglásson, ezért visszalopództam. Amikor visszatértem a tűzhöz, aludni próbáltam, de folyton csak a neszekre füleltem. Már pitymallott, mire visszatért.

* Napokon át csak mentünk felfelé a széles Hudson folyón, míg végül megláttunk egy nagy mohikán falut faházakkal és cölöpökkel. A Főnök itt nagyon sok prémet vásárolt. S amikor visszatértünk, én rohantam az én Naomimhoz, ő furcsa kis mosollyal fogadott. Azután elárulta, hogy gyermeket vár, aminek nagyon megörültem. Nem sokkal később felötlött bennem, hogy ha fiú lesz, Hudsonnak fogom hívni, annak az utazásnak az emlékére. Naomi azt is mondta, hogy az asszonyom és Clara kisasszony csúnyán összekapott aznap reggel, aminek az lett a vége, hogy Clara

kisasszony elszaladt a háztól. – A gazdasszony cudar kedvében van – tudtam meg. A társalkodó szoba közelében jártam, épp, miután a Főnök bement. Az ajtó nyitva állt, így hallottam, amint a Főnök azokról a prémekről mesélt az asszonyomnak, amiket a mohikánoktól vásárolt, mire az asszonyom nem szólt semmit. – Hol van Clara? – kérdezte ekkor a Főnök. – Elment – felelte az asszonyom, majd egy idő múlva: – Gondolom, az indián barátaidnál múlattad az időt. – Nem maradtam soká – válaszolta a Főnök. – Nincs már prémjük. Az asszonyom erre nem mondott semmit. – Amúgy pedig – tette hozzá a Főnök –, Sápadt Toll meghalt. Már egy ideje az ajtónál füleltem, és arra gondoltam, ideje lenne továbbállni, amikor meghallottam az asszonyom hangját. – Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte. – Mit számít nekem, ha egy büdös indiánnal több vagy kevesebb? A Főnök ezek után sokáig hallgatott. Amikor végül megszólalt, alig lehetett hallani a hangját. – Szívtelen vagy – közölte. – Az anyja sokkal jobb asszony volt, mint te. – Akkor hallottam, ahogy elindult kifelé a szobából, mire gyorsan kereket oldottam. Ezután úgy tűnt, mintha valami hidegség állt volna be a viszonyukba. Mintha valami meghalt volna köztük.

* Utána sokat gondolkodtam a szavaikon, és úgy tűnt, értem is, mit jelentenek, de azért nem foglalkoztam velük túl sokat. Megvolt már a saját családom, amivel törődnöm kellett.

Minden eltelt évvel jobban áldottam a szerencsémet, amiért az utamba sodorta Naomit. Elvégezte az összes munkát a házban, még nagyra nőtt hassal is, sosem panaszkodott. Tudtam, mennyi a tennivalója, ezért segítettem, ahol tudtam. A nap végén mindig tartogatott számomra egy mosolyt. Megosztoztunk mindenen, és az évek során olyan erős vonzalom alakult ki közöttünk, hogy már el se tudtam elképzelni, hogyan élhettem nélküle. Az én kis Hudsonomnál nem akadt elevenebb kisbaba. Annyira szívesen játszadoztam azzal a gyermekkel, de még a Főnök is eljött, hogy játsszon vele. Hudson azt hihette, hogy a Főnök a nagyapja, vagy mije. Mire betöltötte a kettőt, Naomi szült még egy gyereket, egy kislányt, akit Marthának neveztünk el. Kerek kis arca volt, mint a mamájának, s ahogy felcseperedett, már látszott, hogy tényleg az anyja természetét örökölte. Hudson mintha semmi idő alatt ért volna ötéves fiúvá. Már úgy szaladt, hogy a Főnök nem tudta elkapni. Naomi azt mondta, szakasztott olyan, mint én. A vállamra ültettem és magammal vittem a városba, amikor elküldték valamiért, de ha csak kis időnk akadt, levittem a folyópartra, mert mindennél jobban szerette a hajókat. A legjobban azt, amikor kibomlottak a vitorláik, és csak úgy verdesett, csapdosott a szélben. Egy nap, amikor Mr. Master hozzánk látogatott, megkérdezte Hudsont, mi szeretne lenni, ő meg elkotyogta, hogy leginkább tengerész. – Hát – fordult Mr. Master a Főnökhöz –, akkor dolgozhatna nekem. – A Főnök vele nevetett, de ha arra a sok rabszolgára gondoltam, akiket Mr. Master szállított New Yorkba, inkább nem akartam, hogy a fiam afféle hajón szolgáljon. Amit Marthát illeti, imádnivaló kisgyermek lett. A karjaimba vetette magát, még ha csak kis időre is mentem el valahová, azután

csak csüngött a nyakamon, és azt mondta, nem enged el, amíg nem mondok neki egy mesét. Nem ismertem meséket, de nem telt bele sok idő, hogy meséket találjak ki egy Hudson nevű nagy vadászról, aki a nevét viselő folyó partján él, szabadon, mint a madár, és van neki egy Martha nevű testvére, gondoskodó és bölcs. Hihetetlen, micsoda kalandokat éltek meg ők ketten a vadon állatai között.

* Ekkortájt a Főnök talált egy nagyon jó férjet Clara kisasszony számára. Azt hiszem, az asszonyommal együtt ő is örült, ha végre a házon kívül tudhatta. A Főnök most is az asszonyom kedvét kereste, és talált egy igazán jó holland családot, így ő is a holland templomban házasodhatott, és ugyanúgy egy holland lelkész eskette, mint a fivérét, Jant. A férje nem a városban élt, hanem Long Islanden, ezért nem láttuk túl gyakran, de a gazdasszonyom időről időre ellátogatott hozzá, és minden jel szerint megbékélt vele, amióta férjhez ment. Ami a Főnököt és az asszonyomat illeti, együtt éltek és nem civódtak, de mindkettő a maga útját járta. A Főnök és Mr. Master igen közel került egymáshoz. Mr. Master azok közé tartozott, akik mintha sose öregednének meg. Keskeny arcával, szerteszét álló sárga hajával, kemény kék szemével és inas testével mindig ugyanolyannak láttam, tán csak a ráncai szaporodtak. Kellemes modora volt, és mindig mesterkedett valamiben. Akárhányszor felénk járt, mindig így köszöntött: „Jó napot, Quash”, és mindig úgy búcsúzott: „Jó ember vagy, Quash”, azzal gyorsan végigmért a metsző kék szemével. Néha odafordult a Főnökhöz azzal, hogy „Quashsal jó barátok vagyunk, igaz-e,

Quash?”, mire én: „Igen, uram.” Ezekben az években, hogy maga mellett tudja a vagyonos holland családokat, és profitáljon a barátságukból, az angol kormányzó nagy földeket adományozott nekik. Az angol kereskedők is jól éltek. Mr. Master azon mesterkedett, hogy a Főnök is szerezzen magának földet. Angliában, mondta, senkit se tekintenek igazi úriembernek, ha nincs jó nagy birtoka. Márpedig a fontos emberek, mint Meinheer Philipse és a van Cortlandok, akiknek nagy birtoka volt a várostól északra, mind siettek úriemberré válni, ahogy csak tőlük telt. Az asszonyaik meg feltornyozták a hajukat, és szép ruhákat viseltek, ami lenyomta a hasukat, és felpolcolta mellüket. Láttam, hogy a Főnöknek kezd tetszeni az ötlet. Jan is jónak találta, meg is mondta, hogy szerezniük kellene egy birtokot, csak az asszonyom nem akarta. Ő még mindig egyszerű kerek sipkát viselt a fején, és bő ruhákat hordott, mint sok más holland asszony, hanem azok a holland asszonyságok még az angoloknál is jobban szerették az ékszereket. Asszonyom is szerette, ha nagy drágakövek lógnak a füléből, és minden ujjára jut egy köves gyűrű. S közben mindig ott lógott a szájában az agyagpipa. Látszott, hogy még annyira se szíveli az angol módit, mint előtte. – Micsoda förtelmes emberek – mondogatta. – Hagyják, hogy a pápisták uralkodjanak felettük. Kiderült, hogy új gazdánk, York hercege titokban mindvégig katolikus volt. Sokak szerint ugyanez állt II. Károly királyra, de ő legalább tagadta. York hercege aztán nem tagadott semmit. Annyira szeretett katolikus lenni, hogy még New Yorkba is katolikus kormányzót küldött, pedig New Yorkban szabadon lehet űzni szinte bármilyen vallást, vagy épp semmilyet. Azt mondják, az emberek

fele nem is hisz egyetlen vallásban se, de szinte mindenki fél a katolikusoktól. Az a katolikus kormányzó rendeletet adott ki, hogy szabadon meg lehet választani a tartomány képviselőit, és megígérte, hogy nem lesz semmiféle adóemelés, amíg ezek a választott képviselők azt nem mondják. Ezért még a vallásos hollandok is úgy látták, hogy együtt tudnak élni az új kormányzóval. Egyedül csak az asszonyomat nem tudta meggyőzni. – Sose bízz egy angolban – jelentette ki –, de egy pápistában még kevésbé.

* 1684 végén szokatlan kemény tél köszöntött be. A várostól északra eső nagy tó három teljes hónapra befagyott. Ahogy a legtöbb holland, a Főnök is szeretett a jégen korcsolyázni, ezért egy reggel mind felmentünk oda, Jannal és a két kislányával együtt. Jan az apjának dolgozott, de azokban az években egyre jobb üzlet lett melaszból rumot párolni. Sokáig csak egyetlen lepárlóüzem működött a kikötő túlsó végében, a Staten Islanden, de utána Jan is létrehozta a magáét a városban, Mr. Masterrel közösen. Hollandiából érkező szeszekkel is üzletelt, amilyen a genevernek nevezett gin. A gazdasszonyom is eljött Clara kisasszonnyal. Neki még nem született gyereke, de még sosem láttam ilyen szépnek. A Főnök minden gyereknek, még az én Hudsonomnak is megtanította, hogyan kell korcsolyázni, az asszonyomnak meg fülig ért a szája. Azt mondta, ez a sok ember épp úgy korcsolyázik a tavon, mint egy holland festményen. Még azt se bánta, hogy Mr. Master is eljött a

családjával. Mr. Masternek volt egy Henry nevű fia, aki akkoriban tizennyolc éves lehetett. Szakasztott úgy festett, mint az apja. Amikor ez a fiatalember meglátta a csinos Clara kisasszonyt, ahogy szépen kipirult a mozgástól és friss levegőtől, a szemét se tudta levenni róla. Sokat korcsolyáztak együtt. Még az asszonyom is megjegyezte: – Az a fiú szerelmes beléd. Ez a nap mindig úgy marad meg bennem, mint egy nagyon boldog nap.

* A csapás 1685-ben ért minket. A hír olyan váratlanul jött, akár az égzengés. II. Károly király meghalt, és a fivére, York hercege lépett a helyére. II. Jakab király, a katolikus. New Yorknak katolikus királya lett, aki rövid idő alatt a katolikusok kezébe adta a dolgok irányítását. Ők pedig széttépték a papirost, ami engedte, hogy a tartomány saját képviselőket válasszon. – Megmondtam – csóválta a fejét az asszonyom. – Egy pápistában nem lehet megbízni. Még csak nem is ez volt a legrosszabb. Odaát Franciaországban XIV. Lajos király hirtelen eltökélte, hogy kiutasít az országából minden protestánst. Sokan éltek nála ilyenek, akik menekülés közben alig győzték magukkal vinni az értékeiket. Némelyek Hollandiába mentek, s nem sokra rá megjelentek New Yorkban is. Az emberek hugenottáknak nevezték őket. Egy napon Meinheer Leisler eljött az asszonyomhoz az egyik ilyen hugenotta, egy Monsieur Jay nevű nagyon előkelő férfiú

társaságában. Monsieur Jay azt mondta, Jakab király levélben gratulált Lajos királynak, amiért az összes protestánst kiebrudalta a királyságából. Azt beszélték, Angliában nagy az elégedetlenség a katolikus király miatt. Ugyan a Főnök is megütközött a dolgon, de ami az asszonyomat illeti, ő attól fogva másról se tudott beszélni. Azt mondta, az angoloknak fel kéne lázadniuk, hogy elűzzék a királyt. A hollandok is ezt tették a katolikus spanyol király alatt. A Főnök szerint az angolok készen álltak kivárni, mivel Jakab királynak nem volt fia, csak két protestáns lánya. Idővel, mondta, minden visszatér a régi kerékvágásába, ám asszonyomat ez nem nyugtatta meg. New Yorkban két éven át mindenki csak a királyt szidta. Azután 1689 egyik tavaszi napján a gazdasszonyom széles mosollyal lépett be az ajtón, és elmondta, hogy az angolok elűzték II. Jakab királyt a tulajdon országából. – Meglett Isten akarata – tette hozzá. Egy gyermek miatt történt minden. Miután Jakab királynak éveken át nem volt utódja, hirtelen nemzett egyet, aki persze katolikus lett. – Ezt már az angolok se nézhették tétlenül – mesélte az asszonyom. Úgy tűnt, ezek után már semmi idő alatt kiebrudalták a királyt, és elküldettek a legidősebb lányáért, Máriáért. Ez lett a dicsőséges forradalom. – Mária nemcsak hogy protestáns – lelkendezett az asszonyom –, de ráadásul hozzáment a mi Vilmosunkhoz, Hollandia urához. Vilmos és Mária mostantól együtt uralkodnak Anglia fölött. – Majdhogynem táncra perdült örömében, mert azt hitte, minden újra a hollandoké lesz.

*

Nem sokkal a dicsőséges forradalom után jött a hír, hogy a hollandok és az angolok hadba léptek Franciaország katolikus királya, Lajos ellen. Kitört Vilmos király háborúja, ahogy nevezték. Mind féltünk, hogy a katolikus franciák odafent északon egyesítik erőiket az irokéz indiánokkal, és lejönnek egészen New Yorkig. A franciák és az indiánok csakugyan megtámadtak néhány holland telepet feljebb a folyón, de az olyan kereskedők számára, mint a Főnök és Mr. Master, a háború újabb lehetőségeket is teremtett. Sosem felejtem ezt a nyári napot, amikor a Főnök azt mondta, hogy mind menjünk le vele a vízpartra. így hát mind lementünk, a Főnök és az asszonyom, még Hudsont is vihettem. Amikor odaértünk, Jan és Mr. Master várt ránk a fiával, Henryvel. Ezután mind kieveztünk egy East Riveren horgonyzó hajóhoz. Remek hajó volt, magas árbocokkal és sok ágyúval. Mr. Master körbevezetett minket. Hudson mindent alaposan megnézett a fedélzeten, még sosem láttam ennyire izgatottnak. Sok kereskedő fektetett abba a hajóba, hogy menjen és támadja meg a francia kereskedőket, akikkel immár hadban álltunk, azután vegye el a rakományukat. Mr. Master egynyolcad részt kapott, míg a Főnök és Jan további egyegy nyolcadot. Láttam, milyen fürgének építették azt a hajót. – Lehagy bármit, amit a franciák ki tudnak állítani – büszkélkedett Mr. Master, aki nagyon elégedett volt magával. – A kapitánya elsőrangú kalóz. Kis szerencsével egy vagyont keresünk. Hudson ekkor rángatni kezdte az ingujjamat, mint aki kérdezni szeretne valamit. Csendre intettem, de Mr. Master észrevette. – Hadd kérdezzen csak. Erre Hudson egyenesen rákérdezett. – A kalózkodás nem bűn? A Főnök és Mr. Master összenéztek, azzal elnevették magukat.

– Csak ha tőlünk lopnak – felelte a Főnök. – Másként érdem.

* Nem sokkal a hajó távozása után Clara kisasszony férje betegségbe esett és meghalt. A kisasszonynak nem született gyermeke, így hát visszatért a házba, hogy egy ideig a szüleinél lakjon. Vártam, mikor tör ki megint a perpatvar, de múltak az évek, és egészen jól kijöttek az anyjával. Clara kisasszony persze illendően gyászolt, de én kihallgattam az asszonyomat, amint ezt mondta a Főnöknek: – Találnunk kell neki egy másik férjet. – Mégis úgy tűnt, egyelőre nem bánja a társaságát. Az én Naomim nagyon jól bánt a tűvel, megfoltozott mindent, amit csak kellett. A kis Marthát is elkezdte tanítani a varrásra. Nem telt sokba, és Clara kisasszony is felfigyelt Martha ügyességére. Fiatal lévén apró ujjai voltak, de olyan fürgén jártak, hogy győztük nézni. Clara kisasszony nemsokára kijelentette: – Ez a gyermek egy kincs. – A sétáira is magával vitte Marthát. A gazdasszonyom nem bánta.

* Egy dolog kalózokat küldeni az ellenségre, és megint más uralni a tartományt. Egy időre minden összezavarodott. Odafent, Bostonban börtönbe vetették Jakab király kormányzóját, New Yorkban meg azt sem tudta senki, ki vezeti a tartományt. Ekkor lépett előre Meinheer Leisler. Minthogy amúgy is egyike volt a városi polgárőrség vezetőinek, a városatyák őt kérték meg, hogy amíg tisztázódnak a dolgok, vegye át a parancsnokságot.

Nem csoda, ha az asszonyom olyan nagyon örült. A befolyásos dánok is őt támogatták, mint Beekman doktor és sok Stuyvesant. A kisebb kalmárok, iparosok és a szegényebbek is mellé álltak, amiért holland volt. A hugenották, akik egyre csak jöttek a hajókon, szintúgy kedvelték, mert segített nekik, hogy új települést alapítsanak, amit az egyik francia város után, ahonnét kiebrudalták őket, New Rochelle-nek neveztek el. Az angolok, kivált Long Island lakosai pedig azért szerették, mert ki nem állhatta a katolikusokat, és jó protestánsként viselkedett. A vallásosabbja odáig ment, hogy a dicsőséges forradalomban jelet látott, miszerint közeleg Isten Királysága. Így Meinheer Leisler egy ideig békében kormányozta New Yorkot, ha nem is könnyűszerrel. Emlékszem, egyszer eljött meglátogatni az asszonyomat, és elpanaszolta, milyen nehéz megőrizni a rendet. – Az adókat is muszáj lesz emelnem – tette hozzá. – Azután majd nem szeretnek annyira. – Láttam is az arcán, ami máskor mindig oly derűs volt, hogy mennyire fáradt és kimerült. – Egy valamit viszont megígérek – jelentette ki. – Sosem engedem, hogy még egyszer a katolikusok parancsoljanak. – Azután Meinheer Leisler még úgy másfél évig vezette a várost. Hanem, akárhogy támogatta is az asszonyom, a Főnök óvatos maradt. Akkor kezdtem kapiskálni, mi jár a fejében, amikor egy nap a széles főutcán jártunk, amely az erődtől a kapuig vezetett. Az angolok Broadwaynek hívták. A városnak ezt a részét inkább alacsonyabb rendű hollandok lakták – ácsok, kocsisok, vályogvetők, vargák, tengerészek, akik mind szerették Leislert. Meg is jegyeztem a Főnöknek, hogy mennyire népszerű errefelé. – Hm – gondolkodott el. – Nem mintha sokra menne vele.

– Az meg hogy lehet, Főnök? – kérdeztem, de nem árulta el. Nemsokára így is kiderült, Meinheer Leisler ugyanis elkezdte beültetni a közönséges népeket a városi hivatalokba, és ezzel hatalmat adott nekik, aminek a gazdag holland kereskedők nem örültek. A lelkészek némelyike is elkezdett lázítani ellene. A gazdasszonyom nem törődött a jajveszékelésükkel. Mindenkor Leisler mellett szólalt fel. – Ő legalább holland, ahogy a király is – hajtogatta. – Aki egyszersmind angol király – figyelmeztette egyszer a Főnök –, és Londonban van az udvara. A nagykereskedőknek pedig vannak barátaik ebben az udvarban, de Leislemek nincsenek. – Ezért óvta őt attól, miket mond. Ahogy teltek a hónapok, a hatalmasságok közül oly sokan fellázadtak Meinheer Leisler ellen, hogy elkezdett vadászni rájuk. Lefogatta Meinheer Bayardot, közben körözést adott ki van Cortlandtra és sok másik emberre. Az egyszerű hollandok, akik szerették Meinheer Leislert, még a gazdagok házait is ostrom alá vették. Minthogy közéjük tartozott, a Főnök aggódott, hogy eljönnek hozzá is. Egy este azzal jött haza, hogy nagy gondok lesznek az utcákon, mire mondtam neki, hogy az asszonyom is odakint van. – Menjünk, Quash – ragadott karon. – Jobb lesz, ha megkeressük. – Körbejártuk az egész várost. Már a Broadway alján, a Beaver Streeten jártunk, amikor megláttuk, hogy vagy száz asszony masírozik az erődhöz, mind azért, hogy támogassa Meinheer Leislert. Az élen nem más haladt, mint az asszonyom. Egy pillanatig a Főnök olyan dühösnek tűnt, hogy azt hittem, a fülénél fogva rángatja haza, de akkor hirtelen elnevette magát. – Hát, Quash – csóválta a fejét –, így legalább abban biztosak lehetünk, hogy a mi házunkat nem égetik fel.

A végén persze a Főnöknek lett igaza. Hajó jött Londonból, tele katonákkal, hogy azok vegyék át a várost. Meinheer Leisler, aki jól ismerte az ellenségeit, megtartotta az erődöt, mondván, hogy Vilmos király határozott parancsa nélkül nem adja át. Hát végül az is megjött. Akkor aztán letartóztatták, mert a király veszedelmes rebellisnek nyilvánította. – A barátaid állnak az egész mögött – vádaskodott az asszonyom. – Örülj, hogy nem tartóztatnak le téged is – felelte a Főnök, de amikor a városatyák azt kérték Vilmos királytól, hadd végezzék ki Meinheer Leislert, azt mondta, hogy ezért szégyellhetik magukat.

* Nem sokkal ezután hazatért a Főnök és Mr. Master kalózhajója. Csak csekély zsákmányt harácsolt össze, ami nem sok haszonnal kecsegtetett, de hozott néhány rabszolgát is. Nagyon nem tetszett, ahogy kinéztek. – Nem hinném, hogy egészségesek – értett egyet Mr. Master. – Jobb lesz gyorsan továbbküldeni őket. – Már másnap túladott rajtuk. Mindeközben szegény Meinheer Leisler a tömlöcben várta, hogy döntsenek a sorsa felől. A városban a legtöbben megütköztek ezen. A mi házunkra is nagy komorság telepedett, a gazdasszonyom szóba se állt senkivel. Május elején, amikor az egyik asszony, akivel az erődhöz masírozott, kölcsönkérte Naomit néhány napra, hogy megfoldozzon ezt-azt a farmján, és az asszonyom kölcsönadta, szerintem Naomi is örült, hogy kicsit elszabadulhatott. Olyan szomorú lett a ház, hogy én biztattam: „Vidd magaddal Marthát is.” Elmentek hát arra a bouweriére, ami csak néhány mérföldre esett északnak, és tíz napon át ott maradtak.

Ekkoriban az idő nagyon változékony lett. Egyszer tombolt a hőség, és úgy megállt a levegő, hogy az utcákon alig lehetett elviselni a lótrágya bűzét, máskor hirtelen lehűlt az idő, és szakadt az eső. Ez mindenkit megviselt. Általában jó kedélyű vagyok, de akkor még én is elkámpicsorodtam. Alig dolgoztam valamit. Végül Naomi és a kis Martha egy este visszatért. Nem sokat beszéltünk. Olyan fáradtak voltak, hogy mindketten egyből aludni mentek. Másnap reggel kimentem a Főnökkel a vízpartra. Mr. Master és a többi kereskedő elszámolt a kalózkapitánnyal, és arról tárgyalt, hogy küldjenek-e még egy hajót. Ezután elmentünk az erődhöz, mert a Főnök és Mr. Master hírt akart hallani Meinheer Leislerről. Amikor kijöttek, a Főnök a fejét csóválta. – Bayard mindenáron végezni akar vele – mondta Mr. Mastemek. – Szerintem még Vilmos király parancsát se várja meg. Azzal bementek egy fogadóba, amikor megláttam a kis Hudsont, ahogy felénk szaladt. – Mi az, fiú? – kérdezte tőle a Főnök. – Martha, uram. – Sírva fakadt. – Azt hiszem, halódik.

* Szegény gyermek, sütött a láztól. Rettenetes volt nézni. Naomi is kezdett lebetegedni, ő is láztól reszketett. – Azok a rabszolgák a Főnök hajójáról – árulta el. – Arra a bouweriére adták el őket, ahová mentünk. Már betegen érkeztek, az egyikük meg is halt. Biztos tőlük kaptunk el valamit. Senki sem tudta, mi ez a kórság. Az én kis Marthám egész éjjel lángolt, amíg reggelre már levegőt is alig kapott. Naomival gondoztuk, de az éjszaka közepén Naomi is rosszabbul kezdett lenni. Megfürdettem hideg vízben, hogy leszorítsam a lázat, de az

sem segített. Azután reggel Clara kisasszony jelent meg az ajtóban. – Ne jöjjön be, Clara kisasszony – figyelmeztettem. – Nem akarom, hogy elkapja. – Tudom, Quash – felelte –, de gondoskodni akarok róla. Fojtogatott a sírás, ahogy ezt mondta, de nyomban szóltam az asszonyomnak, hogy tartsa távol tőlünk Clara kisasszonyt. Az asszonyom mondta is neki, hogy nem jöhet be hozzánk, de Clara kisasszony mindig a maga feje után ment. Nem fogadott szót, még a Főnöknek és az asszonyomnak se. Azt mondta, addig nem megy sehová, amíg nem adott Martinának valami gyógyteát, amit azért vett, hátha használ neki. A Főnök azt mondta: „Akkor add oda Quashnak”, de ő nem, ő Martha kezét szorongatta, amíg belediktálta azt a teát. Martha alig tudta lenyelni, de talán tényleg használt neki, mert utána elcsendesedett. Azután Clara kisasszonyt is sikerült kiterelnem a szobából. Szürkületkor az én kis Marthám mégis meghalt. Az anyja annyira kimerült, hogy nem sokkal előtte lázálomba zuhant. Nem akartam, hogy a gyermek teste ott legyen vele a szobában, ezért ölbe kaptam és kicsempésztem az udvarra. A Főnök azt mondta, egyelőre tegyem az istállóba, azután éjjel majd eltemethetem. Amikor visszaértem, Naomi próbált felülni, és Marthát kereste. – Hol van? – kiáltott fel. – Odakint hűvösebb van. – Nem tudtam rávenni magam, hogy megmondjam az igazat. – Csak pihen egy keveset. – Ám abban a pillanatban odakintről meghallottuk Clara zokogását. Akkor tudhatta meg. – Halott, igaz? – kérdezte Naomi. – Az én kis Marthám halott. Nem tudom, mi ütött belém, de egy szó se jött ki a számon. Akkor Naomi visszazuhant az ágyra, és lehunyta a szemét.

Késő éjjel kezdte újra elővenni a láz. Borzongott és lángolt. – Elmegyek, Quash – sóhajtott fel. – Ma éjjel elhagylak. – Tarts ki, ha tudsz – feleltem. – Szükségünk van rád, Hudsonnak is és nekem is. – Tudom. Másnap reggel esni kezdett. Lassú, áztató eső. Csak Naomira gondoltam, mintha az egész világ megszűnt volna létezni. Délután aztán a Főnök bejött az udvarra, és Naomi után érdeklődött. – Hallottad a hírt? – kérdezte azután. – Ma kivégezték szegény Leislert. – Sajnálom, Főnök. – Nagyon lesújtotta az asszonyodat – tette hozzá. – Hazaárulóként bántak vele. Tudtam, mit jelent ez. Felakasztották, de nem elég ideig, hogy megfulladjon, azután kiszaggatták a beleit, és levágták a fejét. Belegondolni is szörnyűség volt, hogy ilyesmi történt egy ilyen finom úriemberrel. – Ugyanúgy nem volt áruló, mint én – jelentett ki a Főnök. – Az emberek szétszaggatták a ruháját, hogy ereklyeként hazavigyenek egy-egy foszlányt. Azt mondják, igazi vértanú. – Felsóhajtott. – Azért jobb lenne, ha Hudson ma este a konyhában aludna. – Igen, Főnök – feleltem. Aznap éjjel tovább esett. Nem tudtam, segít-e a lehűlés Naomin, de nem úgy tűnt. Az éjszaka közepén már hánykolódott és forgolódott a láztól, közben meg hangosan sikoltozott. Azután elcsendesedett. A szemei becsukódtak, bár nem tudtam, azért-e, mert jobban van, vagy csak mert feladta a harcot. Hajnal felé észrevettem, hogy elállt az eső. Naomi felületesen vette a levegőt, és iszonyú gyengének tűnt. Azután felnyitotta a szemét. – Hogy van Hudson? – kérdezte.

– Jól – feleltem. – Látni akarom – suttogta. – Nem lehet – feleltem. Ezután magába roskadt. Hajnaltájt felkeltem, és egy percre kimentem, hogy friss levegőt szívjak, és felnézzek az égre. Kitisztult. Keleten fénylett a hajnalcsillag. Mire visszatértem, Naomi már elment.

* A temetés utáni napokban a Főnök és a gazdasszony nagyon jó volt hozzám. A Főnök gondoskodott róla, hogy legyen elég dolgom, és lefoglalta Hudsont is. Nagyon jól tette. Ami az asszonyomat illeti, nem sokat szólt, de látszott rajta, mennyire megviselte Meinheer Leisler meggyilkolása. Egy napon, míg az udvaron dolgoztam, az asszonyom odajött, és megállt mellettem. Szomorúnak tűnt. Egy idő után megszólalt. – Te és Naomi boldogan éltetek, igaz? – Bólintottam. – Sosem veszekedtetek? – Soha egy rossz szót nem váltottunk – feleltem. Egy-két pillanatig hallgatott, azután: – A szavak szörnyű sebeket ejtenek, Quash. Sokszor megbánjuk őket, de amit egyszer kimondtunk, már nem lehet visszaszívni. Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért csak dolgoztam tovább. Még egykét pillanat múltán bólintott egyet, azzal visszament a házba.

*

Később a gazdasszonyom hozott egy másik rabszolgát Naomi helyére – s talán azt hitte, a feleségem helyére –, de lehetett bármennyire jó asszony, nem találtuk a hangot egymással. Az igazat megvallva, nem is hittem, hogy bárki az én Naomim helyébe léphetne. A kis Hudson szolgált a legnagyobb vigaszomra. Minthogy csak mi maradtunk egymásnak, sok időt töltöttünk együtt. Jóvágású fiúcska lett, rendes gyerek. Sosem unta meg a vízpartot. Rávette a matrózokat, hogy tanítsák meg csomót kötni. Szerintem minden létező bogot ismert, még mintákat is formázott belőlük. Én is megtanítottam mindenre, amit csak tudtam. Még azt is elmondtam neki, hogy ha a Főnök is úgy akarja, egy napon szabadok leszünk, bár erről csak szőrmentén beszéltem; nehogy hamis ábrándokba kergessem, és csalódás legyen neki, ha jó ideig mégse kapnánk meg a szabadságunkat. Mindig öröm volt nekem, amikor ott lépdelt az oldalamon. Sokat sétáltunk és beszélgettünk. Ilyenkor a vállán nyugtattam a kezem, majd amikor megnőtt, és magasabb lett, mint én, ő fogta az én vállam. A gazdasszonyomra viszont nehéz idők jártak. Még akkoriban is jó kiállású asszony volt – szőke haja talán megőszült, de az arca nem sokat változott ezekben az években mégis szarkalábak gyűltek a szeme alá, s mikor elszomorodott, egészen öregnek látszott. Úgy tűnt, semmivel sem lehet a kedvére tenni, mert bár a városban sokan még mindig hollandul beszéltek, minden évvel egyre több angol törvény vonatkozott ránk. Az angolok végül azt akarták, hogy az ő vallásuk legyen az első – az anglikán egyház, ahogy ők nevezték. A kormányzó rendeletbe adta, hogy bárki járhat bármelyik templomba, de akkor is adóznia kell az anglikán papoknak. Ez sokakat feldühített, leginkább az

asszonyomat, de a lelkészeink olyan buzgón kívántak a kormányzó kedvére tenni, hogy nem panaszkodtak – sőt még a saját templomaikat is felajánlották az anglikánoknak, amíg az övéik felépülnek. Vigaszként ott volt neki a család, bár a Főnök még mindig sokat dolgozott, pedig már túllépte a hatvanat. Vilmos király háborúja a franciák ellen tovább folyt, és sorra futottak ki a kalózhajók, a Főnököt és Mr. Mastert leginkább ez kötötte le. Egyszer lementek velük egészen Virginiáig. Az asszonyom gyakran eljárt Jan házába, ami nem esett messze, hogy látogassa az unokáit. Clara is nagy megnyugvás volt neki, csak ő sokat eljárt otthonról. Ilyenkor az asszonyom biztosan magányosnak érezte magát.

* Egy nyári délután, nem sokkal azután, hogy a Főnök és Mr. Master megtért Virginiából, az egész család összegyűlt ebédre. Ott volt Jan és a felesége, Lysbet a lányaival, meg Clara kisasszony is. Hudsonnal mi szolgáltunk fel. Mindenki jól érezte magát. Épp csak behoztuk a madeirát az étkezés végén, amikor Clara kisasszony felállt, és nagy bejelentést tett. – Jó hírem van. – Végignézett a jelenlévőkön. – Férjhez megyek. Az asszonyom egészen elhűlt, mielőtt megkérdezte, hogy ki kérte meg. – Az ifjú Henry Master – felelte ő. Na, akkor majdnem eldobtam a kezemből a tányért. Ami az asszonyomat illeti, ő is teljes döbbenettel nézte Clara kisasszonyt. – A Master fiúhoz? – csattant fel. – Még csak nem is holland.

– Tudom – bólintott Clara kisasszony. – Sokkal fiatalabb nálad – sorolta tovább az asszonyom. – Sok asszony van a városban, aki fiatalabb férfihoz ment – védekezett Clara kisasszony. Meg is nevezett egy holland szépasszonyt, aki már a harmadik fiatal férjénél járt. – A lelkésszel már beszéltél erről? – Semmi szükség rá. Az anglikán templomban fogunk esküdni, Mr. Smithnél. – Az anglikánoknál? – hördült fel az asszonyom. – A családja állt elő ezzel a követeléssel? – Én magam találtam ki. A gazdasszonyom csak meredt rá, mint aki nem hisz neki. Azután a Főnökhöz fordult. – Te tudtál róla? – Hallottam ezt-azt, de hát Clara már több mint harminc, ráadásul özvegy. Maga is tud dönteni. Ekkor az asszonyom a fiához fordult, és tőle is megkérdezte, tudott-e az egészről. – Gyanítottam – felelte amaz. Ezek után az asszonyom egészen belerogyott a székébe. – Kíméletesebb lett volna – szólt egy idő után –, ha valaki velem is közli. – Egyikünk se volt benne biztos – védekezett Jan. – Ez nem rossz hír, Greet – élénkült fel a Főnök. – Henry rendes fiú. – Ha jól értem, Clara – folytatta kimérten az asszonyom –, a legkisebb lelkifurdalás nélkül hozzámész egy angolhoz, és elhagyod miatta a hitedet. Az egész semmit sem jelent a számodra? – Szeretem – felelte Clara. – Az elmúlik – legyintett az asszonyom. – Nyilván tudod, hogy

az angol törvények értelmében nem sok jogod lesz. – Ismerem a törvényt. – Egy asszony ne legyen a férje tulajdona, Clara. A holland nők szabadnak születnek. – Én nem aggódom emiatt, anya. Egy hosszú pillanatig senki sem szólt. Az asszonyom csak meredten nézte az asztalt. – Most már értem – szólalt meg legvégül. – Semmit sem jelentek a családomnak. – Magában bólogatott. – Mind egy követ fújtok Masterrel. – Clara kisasszonyhoz fordult. – Kívánom, hogy legyen benne sok örömötök. Mr. Smith, az angol lelkész még abban az évben összeadta őket. Az asszonyom nem volt hajlandó elmenni a szertartásra, ami nem meglepő. Sok holland barátja ugyanígy tett volna a helyében. Amikor a Főnök hazajött, olyan fenyegetően ült a társalgóban, mint egy viharfelhő. A Főnök jókedvűnek tűnt, és látszott, hogy ivott néhány pohárkával. – Ne aggódj, kedvesem – jegyezte meg. – Nem hiányolt senki. Boldogabb lettem volna én is, ha az én Hudsonom nem vágyódik annyira a tengerre. Mindig ezért nyaggatott, a Főnök meg adta alá a lovat. Mr. Master bármikor szívesen magával vitte volna, de mert a Főnök tudta, mennyire nem örülnék neki, és hogy Hudson a mindenem, nem adta neki kölcsön. – Sok pénzemben vagytok, Quash – jegyezte meg egyszer, és nem tréfált. Egy napon Mr. Master eljött a házba egy Kidd kapitány nevű skót úriemberrel, aki kalóz volt, és feleségül vett egy gazdag holland özvegyet. Nagydarab férfiú volt, szálas, akár az árboc. Viharvert arca volt, de mindig szép parókát viselt, s hozzá hibátlan kravátlit meg vörös vagy kék kabátot. Az asszonyom közönséges

martalócnak tartotta, de minthogy sok pénze lett, nagy tiszteletben állt, bejárása volt a kormányzóhoz és a legjobb családokhoz. Mr. Master eldicsekedett, hogy az ifjú Hudson megköt bármilyen csomót, és amikor Hudson meg is mutatta neki, a kapitány nagyon elégedettnek tűnt. – Ez a kis lurkó a tengerre termött, van Dyck – mondta vaskos skót kiejtésével. – Matróznak való. – Azután a társalgóban, Hudson előtt kérkedett a Főnöknek a kalandjaival, hogy utána egy hónapig csak azt hallgassam a fiamtól, mennyire nagyon vágyódik a tengerre.

* Egész életemet a házban töltöttem, és megszoktam, hogy hallom, amint a család szabadon társalog körülöttem. Ha valamit mégis el akartak hallgatni, a Főnök és az asszonyom visszavonultak, és becsukták az ajtót, mielőtt kitárgyalták a dolgot. Az emberek sokszor mégis kiöntik a szívüket, kivált az asztalnál. így aztán, ahogy mentek az évek, nem sok családi ügy akadt, amiről én nem tudtam. Egyszer mégis volt valami, amit jobb lett volna nem hallanom. Nem én tehettem róla. A ház mögött feküdt egy kedves kis kert. A szoba, amit a Főnök használt, erre nézett, s ahogy minden holland kertet, ezt is gondosan rendben tartották. Egy körtefa is állt itt, a tulipánágyás mellett, ahol külön vetettük a káposztát, hagymát, répát és endíviát, meg az indiánok kukoricáját. A fal mentén, védett helyen, barack is termett. Fiatalabb koromban sosem szerettem a kertben dolgozni, de idővel megkedveltem az itt termő növényeket. Egy meleg tavaszi napon is itt dolgoztam szép csendesen, nem

messze a Főnök irodájától, aminek az ablaka nyitva állt. Még azt se tudtam, hogy odabent van, amíg meg nem hallottam a fia, Jan hangját. – Úgy hallom, Meinheer Philipse angol végrendeletet készíttetett. – Ó – hallottam meg a Főnök hangját is. – Ahogy igazi úriemberhez illik – tette hozzá Jan. – Te is megfontolhatnád. Amikor a halálra került a sor, nagy különbség volt az angolok és hollandok közt. Ha egy holland meghalt, az özvegye birtokolta tovább a házat, és vitte az üzletet, amíg meg nem halt ő is, azután mindent felosztottak a gyerekek között, fiúk és lányok közt egyformán. Az angolok nincsenek tekintettel a lányokra. Ha egy angol nő megházasodik, mindene a férjére száll, mintha a rabszolgája lenne. Az asszony nem is vehet részt az üzletben. Ha pedig a férj meghal, szinte mindent a legidősebb fiú örököl, leszámítva egy kis részt, amiből az özvegy tengődik. Az angolok még egy törvény is elfogadtak, ami alapján a fiú negyven nap múltával kiebrudal-hatja az anyját a házból. A nagy földbirtokosok szerették így intézni a dolgokat, mert így egyben maradt a birtok, és a család megtartotta a befolyását. A hollandok némelyike, miután igazi úriember lett, ugyanebből az okból végrendelkezett így, a legtöbb holland azonban fittyet hányt az angol törvényekre. Gondolom, az asszonyok is ezt szorgalmazták. Soha nem képzeltem volna, hogy a Főnök másként gondolkodjék. – Mi még a házasságunk elején megírtuk a holland végrendeletünket – felelt a Főnök. – Az öreg Schermerhornnál, édesanyád ügyvédjénél van. Nem állnék meg előtte, ha változtatnék rajta.

– A mamának nem kell tudnia. Az új angol végrendelet érvénytelenítené az előzőt. – Te nem bánnád? – Ha őszinte akarok lenni, apám, már nem bízok az értékítéletében. Abban a szerencsétlen Leisler ügyben végképp lejáratta magát. Nem hinném, hogy alkalmas lenne a pénzünk kezelésére, Clarának úgysem kell mitől tartania. Tekintélyes hozományt kapott, az első férje révén is van járadéka, és Isten a megmondhatója, hogy Henry Master sem szenved hiányt semmiben. Nem kétséges, hogy az apja végrendelete értelmében ő kapja majd a teljes Master vagyont, Clara messze gazdagabb nálam. – Értem, mire gondolsz – felelt a Főnök. – Tudod, hogy mindig gondoskodnék anyáról. Ahogyan Clara is. – Nem kétlem., – Csak azt gondoltam, ezzel megvédhetnél engem és a van Dyck családot, ez minden. – Meggondolom, Jan, ígérem, de jobb lenne, ha ez kettőnk között maradna. – Feltétlenül – válaszolt Jan. Ezután szép csendben elvonultam a kert távoli végébe. Amikor végül visszamentem a házba, egyetlen szóval sem említettem a dolgot, még Hudsonnak se.

* Az 1696-os esztendőből két dologra emlékszem. A város északi végét lezáró fal már kezdett omladozni, ezért néhány éve az angolok egy utcát húzták el a vonala mentén, amit Wall Streetnek neveztek.

Ott, ahol az új Wall Street találkozott a Broadwayjel, ebben az évben egy új templom alapjait is megvetették, amit a Szentháromság után a Trinity Church névre kereszteltek. A második esemény Kidd kapitány utolsó útjához kapcsolódott. Vilmos király háborúja a franciák ellen tovább folytatódott. Kétszáz mérfölddel fentebb a folyón egy Schenectady nevű holland települést megtámadtak a franciákkal szövetkező indiánok, míg az óceánon akkora galibát okoztak francia kalózok, hogy az angolok úgy könyörögtek Kidd kapitánynak, menjen és tegyen rendet. A kapitány már visszavonult, s mint mondtam, nagy tiszteletben állt. Akkora tiszteletben, hogy még a Wall Streeten álló Trinityt is segített felépíteni, de azért elfogadta a felkérést. – Nem mintha sokba került volna meggyőzni – merengett a Főnök. – Az ilyen vén tengeri medvék hamar elunják magukat a szárazföldön. Egy délután épp hazafelé tartottam,, amikor Hudson jött oda hozzám. Láttam, mennyire izgatott, de nem mondott semmit. Csak sétált mellettem, ahogy mindig. Én meg a vállára tettem a kezem, ahogy mindig. így mentünk, szépen egymás mellett, amikor végül nagy nehezen kibökte: – Kidd kapitány el akar vinni a tengerre. Éreztem, ahogy a szívem süllyedni kezd, mint egy meglőtt hajó. – Túl fiatal vagy még, hogy ilyeneken járjon az eszed. – Nemsoká tizenhat leszek. A hajón vannak sokkal fiatalabbak is. – A Főnök úgysem engedné. – Imádkoztam, hogy így legyen. – Ennyire szabadulnál már az apádtól? – kérdeztem. – Dehogy – kiáltotta, azzal átkarolta a nyakam. – Nem azért, csak a tengeren kitanulnám, hogyan legyek matróz. – Azt tanulnád ki, hogyan legyél kalóz. – Gyakran láttam

azokat a matrózokat, és reszkettem, ha csak belegondoltam, hogy Hudson ilyenek közt élne. Még alig értünk a házhoz, amikor a Főnök értem küldetett. – Hát, Quash – vágott bele –, Kidd kapitány megvenné Hudsont. Jó árat kínál érte. Csak néztem egyikről a másikra. Nem tudtam, mit mondhatnék. Azután letérdeltem elé. Ez volt minden, amit tehettem. – Ne küldje el a tengerre, Főnök – könyörögtem. – Ő a mindenem. – Tudod, hogy ő is menni akar. – Tudom – feleltem –, de ő még nem érti. Kidd kapitány finom úriember, nem is kérdés, de a legényei… Vannak köztük közönséges martalócok. – Nem tarthatod örökké magad mellett, Quash – jelentette ki. Olyan fürgén járt az eszem, amennyire csak tőlem telt. Nemcsak a tenger veszélyeitől féltettem Hudsont, de attól is, mit tenne vele Kidd kapitány, ha az övé lenne. S ha eladja a fiamat valami távoli kikötőben? Mi lesz akkor Hudsonból? Még mindig reméltem, hogy a Főnök egyszer őt is felszabadítja. – Kidd kapitány talán fizethetne Hudson szolgálataiért anélkül is, hogy megvenné – próbálkoztam. – Odaadhatná neki bérbe, akkor a kapitánynak vissza kéne hoznia. Még többet is érne magának, mint képzett tengerész. – Mondtam én mindent, ami csak az eszembe jutott. Láttam, hogy a Főnök is elgondolkodott. – Nem rossz ötlet, Quash – ismerte el. – Most elég legyen ennyi, majd holnap beszélünk. Másnap eldöntetett, hogy Hudsont bérbe adják Kidd kapitánynak. Hálás lehettem ezért is. Még hetekig tartott előkészíteni a hajót. Ez az idő nagyon értékes lett a számomra, mert azt gondoltam, hogy soha többé nem látom a fiamat. Nem mintha

elmondtam volna neki, mi jár a fejemben: Olyan izgatott volt, hogy ha csak el tudott szabadulni, máris rohant a vízpartra. Sokan remélték, hogy megszedhetik magukat azon az úton. Nemcsak a kormányzó, de sok angol nagyúr is pénzelte a vállalkozást. Azt mondták, még Vilmos királynak is van benne egy titkos része. A gályát Adventure Galleynek nevezték, minthogy valódi evezőshajó volt, így szélcsendben is rátámadhatott más hajókra. Százötven fős legénységet és harmincnégy ágyút vitt magával. Ahogy közelgett az idő, amikor a gálya vitorlát bontott, leültettem magam mellé Hudsont. – Mindenben engedelmességgel tartozol Kidd kapitánynak, mert most már ő a főnököd, de tudd, hogy akik vele hajóznak, sokan rossz emberek. Mindig törődj a saját dolgoddal, és maradj meg magadnak, akkor talán nem zargatnak. Sose feledd, amit apád és anyád tanított neked, akkor nem esik bajod. Végül, az 1696-os esztendő szeptemberében, az Adventure Galley kifutott New York kikötőjéből, én meg csak néztem Hudson után, amíg el nem tűnt a szemem elől.

* Teltek a hónapok, de egy szót se hallottunk. Tudtam, ha közelebb nem talál zsákmányt, Kidd kapitány átkel az óceánon is, Afrika déli része és a Jóreménység foka felé. Ha Madagaszkár szigete felé megkerüli a Fokot, könnyedén talál magának francia kereskedőket és kalózokat. Egy napon hajó érkezett azokról a vizekről, s azt a hírt hozta, hogy Kidd kapitány Madagaszkár közelében az emberei

egyharmadát elveszítette kolerában. Hogy valóban így történt-e, s hogy Hudson az áldozatok közt van-e, sehogy sem deríthettem ki. Azon a tavaszon Clara kisasszony fiúnak adott életet. Jannak eddig csak lányai születtek, ezért a Főnök nagyon örült a kisfiúnak, akit őutána Dirknek kereszteltek. – Unokám van, Quash – lelkendezett. – Kis szerencsével még láthatom felnőni. Hát nem nagyszerű? – De igen, Főnök – feleltem. – Maga nagyon szerencsés, uram. De hiába hozta el Clara kisasszony megmutatni a kisbabát, az asszonyom még most sem örült, hogy lett egy anglikán unokája.

* S ekkor, amikor már nem is számítottam rá, megjött a hír, amire egész életemben vártam. Az asszonyom aznap elment, a Főnök pedig behívott magához. – Tudod, Quash – kezdte –, egyszer azt ígértem, hogy felszabadulsz, ha majd meghalok. – Igen, Főnök – bólintottam. – Hát, a szabadság távolról sem olyan, mint képzeled, de a végrendeletemben szabaddá teszlek, és juttatok neked egy kis pénzt is. – Én is kezdek már korosodni – jegyeztem meg, miközben magamban elrebegtem egy néma imádságot. – Hudson is szabad lehet? – Igen – bólintott a Főnök –, őt is felszabadítom. Ha még él. – Köszönöm, Főnök. – Erről senkinek sem beszélhetsz, Quash – figyelmeztetett a Főnök. – Se Hudsonnak, se senkinek a családból. Olyan okokból, amiket nem kell ismerned, ennek köztünk kell maradnia.

Megértetted? – Igen, Főnök – feleltem. Gyanítottam, hogy az angol végrendelethez lehet köze. – Van még egy feltételem – tette hozzá. – Meg kell ígérned, hogy miután elmentem, megteszel nekem valamit. – Rongyba bugyolált kis csomagot vett elő. A kagylópénzből készült öv lapult benne, amit akkor viselt, amikor felmentünk a folyón. – Láttad már ezt? – Igen, Főnök – bólintottam. – Ez egy különleges öv, Quash – árulta el. – Nagy jelentősége és értéke van. Akkora, hogy számomra drágább mindennél. Ha majd meghalok, Quash, azt akarom, hogy gyere el érte. Ne szólj senkinek, még az asszonyodnak se, csak vidd el ezt az övét Clara kisasszonynak, és mondd meg neki, hogy ez az ajándékom a kis Dirknek. Az övé legyen, őrizze meg, és egy napon adja tovább a fiának, ha lesz neki, vagy egy másik leszármazottamnak, hogy ne merüljön feledésbe az emlékem. Megteszed ezt értem, Quash? – Igen, Főnök – feleltem. – Megígérem. – Jó. – Megmutatta nekem a rejtekhelyét, ahová együtt tettük el a kagylópénz övét, hogy biztonságban legyen.

* A Kidd kapitánnyal kapcsolatos hírek a rákövetkező tavaszon kezdtek szállingózni. Hajók jöttek azzal, hogy Kidd kapitány már nem franciákra vadászik, hanem maga is aljas kalóz lett. Megkérdeztem a Főnököt, mit gondol erről. – Ki tudja – vonta meg a vállát –, mi történik a tengeren? Az én Hudsonomra gondoltam, de nem szóltam. Ment tovább a szóbeszéd, biztosat azonban csak a rákövetkező évben hallottunk.

1699 tavaszán hírét vettük, hogy az angol hadihajók Kidd kapitányra vadásznak, aki azon a nyáron végül Bostonban bukkant fel, ahol állítólag le is fogták. A Főnök ekkor valóban kitett magáért. A hír alig egy órája érkezett meg, de máris elindult Bostonba, hogy utánajárjon Hudsonnak. Próbáltam megköszönni a fáradságát, de csak elmosolyodott és azt felelte, hogy gondos gazdaként bánik a tulajdonával. Aznap egy gyors hajón ment fel Bostonba, de utána két hét is eltelt, mielőtt egy délután két férfit láttam a ház felé gyalogolni. A Főnök volt az egyik. Egy fekete férfi a másik, valamivel magasabb nálam, szép szál, erős legény. A legnagyobb döbbenetemre szaladni kezdett felém, és a karjaiba vett, én meg csak akkor láttam, hogy az én Hudson fiam az.

* A rákövetkező napokban Hudson mindenfélét mesélt az utazásról, a koleráról, meg hogy nem találtak egyetlen francia hajót se. Azt mondta, a kapitány követni akarta a parancsot, de alig tudott megálljt parancsolni a martalócoknak, akik még a hollandokra is rátámadtak volna. Rossz emberek voltak, erősítette meg Hudson. Végül elfogtak egy francia hajót, de annak kapitányáról is kiderült, hogy angol. Itt kezdődött az igazi baj. – Engem is lefogtak Bostonban – tudtam meg Hudsontól –, de amikor a Főnök megjelent, és azt mondta, hogy csak kölcsönadott Kidd kapitánynak, akit becsületes kalóznak gondolt, úgy döntöttek, nem törődnek egy rabszolgával, és eleresztettek, bár szerintem a Főnöknek fizetnie is kellett valamit.

Kidd kapitány nem úszta meg ilyen szerencsésen. Hosszú ideig tartották fogva Bostonban, azután elküldték, hogy Angliában álljon bíróság elé. New Yorkban az emberek másról se beszéltek, csak a pénzről, amit Kidd kapitány rabolhatott az útja során. A befektetők semmit se kaptak, leszámítva a kormányzót. Kidd kapitány a kincs egy részét elásta egy Gardiner nevű szigeten, és csak a kormányzónak mondta meg, hol, hogy elhozathassa. Az emberek azt beszélték, hogy több kincset is eltemetett valahol máshol, talán Long Islanden. Amikor megkérdeztem erről Hudsont, csak a fejét rázta, mire még én is elmerengtem, hogy talán nem mindent mond el nekem. Nem mintha érdekelt volna a kincs. Nekem csak az számított, hogy visszakaptam a fiamat, s hogy egy napon mindketten szabadok leszünk. Mindenesetre tartottam magam az ígéretemhez, és senkinek sem szóltam erről.

* Másért is hálás lehettem. Miután együtt portyázott a kalózokkal, az én Hudsonom már nem vágyott úgy a tengerre. Boldogan beérte azzal, hogy velem él a házban, és hosszú ideig nem is gondolt másra. New Yorkban is béke lett. A Főnök gyakran eljárt Janhoz és Clara kisasszonyhoz, de láttam, hogy legjobban Dirk unokájának örül. 1701-ben azt hallottuk, hogy Kidd kapitány Londonban kivégezték kalózkodásért. Hudson szerint a tárgyalást csak színjátéknak rendezték, bár azt ő is megengedte, hogy a kapitány valóban megölt egy embert. Sajnáltam Kidd kapitányt, de nem győztem hálálkodni, hogy a fiam immár látja a kalózkodás veszélyeit.

A Főnök gyakran kölcsönadta Hudsont, hogy egy ideig másoknak dolgozzon, és miután jól kitanítottam, egész csinos pénzt kapott érte. A Főnök ilyenkor mindig adott egy kis rész Hudsonnak, aki lassacskán kezdte félretenni a pénzét. Egy októberi reggelen a Főnök üzent velem egy embernek, akinek Staten Islanden volt rumlepárló üzeme. Ritkán jártam arrafelé, ezért boldogan mentem. Bárka vitt oda a partról, és kellemesen telt az út, keresztül az öblön, mígnem kikötöttünk az óvárosnak nevezett fairmái. Az angolok Richmondnak keresztelték el a szigetet. Tudtam, hogy két nagybirtok terül itt el, és láttam a dombokat pettyező kisebb farmokat is. Nagyon szépnek tűnt minden. Csak valamikor délután érkeztem vissza. Már a vízparton sétáltam hazafelé, amikor megláttam felém szaladni Hudsont. – Gyere gyorsan – kiáltozta. – A Főnök halódik. – Rohantunk egész a házig. Ott megtudtam, hogy amint elmentem, a Főnök szörnyű gutaütést kapott, s úgy tűnik, nem is marad meg. Azonnal vittek is, hogy még lássam. Vele volt a doktor, meg többen a családból, köztük Clara kisasszony. A Főnök egészen szürkének tűnt, és láttam, milyen felületesen veszi a levegőt. Engem azért felismert, s ahogy közelebb léptem, mosolyogni próbált. – Biztonságban visszatértem, Főnök – szóltam hozzá. – Sajnálom, hogy ilyen állapotban találom. – Mondani próbált valamit, de csak egy harákoló hangra telt tőle, én mégis tudtam, mit mond: „Szabad vagy, Quash. Szabad vagy.” Bár senki se értette, én elmosolyodtam. – Tudom, Főnök. Tudom. – Egy pillanat múltán hátrabukott a feje. – Most ne ezzel törődjön, Főnök. – Megfogtam a kezét. Akkor a homlokát ráncolta, és mintha próbálta volna megrázni a karom, miközben szigorúan a szemem közé nézett.

Tudtam, mit akar. – Nem felejtem el az ígéretem, Főnök. Tudom, mit kell tennem. – Bár ekkor se tudott szólni, erőtlenül megszorította a kezem. Aznap még sokáig élt. Már esteledett, odakint voltam az udvaron Hudsonnal, amikor Clara könnyes szemmel kijött, és elmondta, hogy a Főnök újabb nagy gutaütést kapott, ami elvitte. – Tudom, hogy szeretted, Quash – tette hozzá. – Igen, Clara kisasszony. – Egy részem elszomorodott, mert a Főnök valóban úgy bánt velem, ahogy egyik rabszolgával se szokás, egy másik részem azonban nem tudott másra gondolni, csak a szabadságra. Nem tudtam, hogy a Főnök beszélt-e erről a családjával, csak azt tudtam, hogy benne van a végrendeletében, ezért nem aggódtam.

* A Főnök pompás temetést kapott. Fél New York eljött rá, hollandok és angolok egyaránt. Mindenki kedvesen és tisztelettudóan viselkedett az asszonyommal. Akkor estére elment Janhoz, bennem meg felötlött, hogy itt a jó alkalom, elővenni a Főnök indián övét a rejtekhelyről. Bementem, és ezt is tettem. Ki se bontottam, csak elvittem oda, ahol aludtam, és elrejtettem, hogy senki ne lássa. Másnap délelőtt az asszonyom bejelentette, hogy elmegy elintézni valamit a Főnök üzletével kapcsolatban. Akkor eszembe jutott, hogy most már hamarosan szót kell ejtenem a szabadságomról. Ha majd visszatér, a hangulatától függően talán elő is hozakodok vele. Addig pedig jót állhatok a Főnöknek tett ígéretemért, és elvihetem az indián övét. Fogtam hát, és elindultam Clara kisasszony háza felé, ami lent állt a Bridge Streeten. Talán félúton járhattam, épp csak a Mill Street végén, amikor

hangot hallottam magam mögött. – Mi az ott nálad, Quash? Az asszonyom volt. Azt gondoltam, úgy tehetnék, mintha nem is hallanám, és forgatni kezdtem a fejem, merre oldjak kereket, de mielőtt bármit tehettem volna, már éreztem is a kezét a vállamon. Megfordultam és elmosolyodtam. – Tehetek valamit magáért, asszonyom? – Nem – felelte –, kivéve, hogy megmutatod, mi az ott nálad. – Csak néhány személyes holmim – feleltem. – Igazán semmi. – Akkor hát mutasd meg! Ennyi idő után csak nem gondolhatta, hogy lopni akarok tőle. Nem akartam megmutatni az övét, ha egyszer a Főnök azt mondta, tartsam titokban, de miután így rátette a kezét, nem sok mindent csinálhattam. Elkezdtem kicsomagolni. Egy pillanatig zavartan nézett, majd amikor meglátta, mi az, elsötétült az arca. – Add ide! – parancsolt rám. – A Főnök mondta, hogy az enyém lehet. – Nem akartam elárulni neki, mire készültem, inkább úgy tettem, mintha nekem adta volna. – Én meg azt mondom, hogy add ide. – Hirtelen rángatózni kezdett az indulattól. Nem tudta, miért zaklatta fel ennyire az öv látványa, de semmit sem tehettem ellene. Akkor aztán tényleg fürgén járt az agyam. Tudtam, hogy be kell tartanom az ígéretemet. Amellett, ha azt teszem, amit a Főnök mondott, és odaadom az övet Clara kisasszonynak, senki sem vádolhat lopással. Arra gondoltam, ha az asszonyom dühös is, már nem számít, mert úgyis szabad ember vagyok. így hát ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna, megfordultam, és megállítani se tudott, olyan gyorsan elszaladtam, hogy a kocsikat kerülgetve meg se álljak Clara kisasszony otthonáig.

Amikor odaértem, ott találtam Clara kisasszonyt, és átadtam neki a Főnök üzenetét, pontosan úgy, ahogy meghagyta. Elmondtam, hogy az öv a kis Dirket illeti, utána pedig az ő fiait, amíg csak megvan a család, mert a Főnök így akarta. Megemlítettem az asszonyomat is, mire azt mondta, ne aggódjak, majd ő beszél vele. Végül eljöttem, de egész délutánig kivártam a hazatéréssel, hogy az asszonyomnak legyen ideje lenyugodni.

* Az asszonyomnak nyomát se láttam, amikor a házba léptem, Hudson azonban elmondta, hogy Jan és az ügyvéd nemrég érkezett, azóta bezárkóztak a társalgóba. Úgy gondoltam, csakis a végrendeletről lehet szó. Kimerészkedtem a folyosóra, hátha hallok valamit. Az ajtót gondosan bezárták, de így is hallottam az asszonyom hangját. – Pokolba az angol végrendeleteddel, nem érdekel, mi áll benne. Van rendes holland végrendeletem. Ezután már nagyon is közel merészkedtem az ajtóhoz. Hallottam az ügyvéd hangját, bár az ő szavait nem tudtam kivenni, csak az asszonyom méltatlankodását. – Mi az, hogy egy évet még maradhatok? Ez az én házam! Életem végéig itt maradok, ha úgy tartja kedvem. – Azután újra az ügyvéd hangja. – Felszabadítani Hudsont? Azt majd én döntöm el. Hudson az enyém. – Megint hallottam az ügyvéd halk és kimért hangját, mielőtt az asszonyom újra kikelt magából. – Tudom én, mi folyik itt, te kígyó. Még az se biztos, hogy a férjem írta alá ezt a végrendeletet. Látni akarom a kézjegyét. Add csak ide! Egy pillanatra néma csend lett. Azután meghallottam Jan kiáltását.

Most már szinte az ajtóra tapasztottam a fülem, így amikor felpattant, kis híján bebucskáztam a szobába. Ugyanabban a pillanatban az asszonyom viharzott el mellettem. Egyenesen maga elé meredt, még az se biztos, hogy meglátott. Egy iratot lobogtatott a kezében, úgy csörtetett a konyha felé, azután már csak azt vettem észre, hogy Jan nekem ront, miközben utána indul. Mire visszanyertem az egyensúlyomat, asszonyom már be is vágta maga mögött a konyhaajtót, és hallottam, ahogyan bereteszeli. Jan lekésett róla, hogy visszatartsa. Ordítozni kezdett, és az öklével püfölte az ajtót, de nem ment vele semmire. Hudson, aki a konyhában volt, később elmondta, mi történt. Az asszonyom egyenest a tűzhöz ment, a lángok közé vetette a végrendeletet, azután csak nézte, ahogyan hamuvá ég. Ekkor fogta a piszkavasat, hogy még a hamut is széttúrja, majd teljes lelki nyugalommal kinyitotta az ajtót, ahol Jan mellett ott állt az ügyvéd is. – Hol a végrendelet? – kérdezte az ügyvéd. – Miféle végrendelet? – kérdezett vissza. – Én csak arról tudok, amelyik ott lapul az ügyvédem pénzszekrényében. – Ezt nem teheted – közölte Jan. – Tanúk előtt írta alá. Ezért bíróság elé citálhatlak. – Csak rajta, de nem biztos, hogy győzni fogsz. Ha pedig így is lesz, bármennyire a húsom és a vérem vagy, gondoskodom róla, hogy semmit se kapj. Ha kell, elverek mindent. Addig is, amíg a bíró mást nem mond, ez a ház és benne minden az enyém. Jan és az ügyvéd elment azzal, hogy még hallani fog felőlük, én meg arra gondoltam, hogy most nekem kell szembenéznem a haragjával, de meglepetésemre nyugodtan fordult felém. – Hoznál nekem egy pohárka genevert, Quash? – Amikor odavittem neki, még hozzátette: – Mára elfáradtam, Quash, de

holnap beszélünk a szabadságodról és Hudsonéról. – Igen, asszonyom – feleltem.

* Másnap reggel az asszonyom korán kelt, majd elment azzal, hogy vigyázzunk a házra a távollétében, és senkit se engedjünk be. Késő délelőtt üzent Hudsonért, hogy segítsen neki a piacon, ezért elküldtem hozzá. Idővel, még Hudson előtt visszatért, és behívatott a társalgóba. – Hát, Quash – kezdte –, ez az elmúlt néhány nap nagyon elszomorított. – Sajnálom, ami a Főnökkel történt – hajtottam le a fejem. – Azt nem kétlem. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha elgondolkodna. – Elszomorított, Quash, hogy a férjem ki akart semmizni, el akart űzni az otthonomból, és ebben az egész családom mellé állt. – Fagyos pillantást vetett rám, mielőtt lesütötte a szemét. – Az is elszomorított, Quash, amikor tegnap nem engedelmeskedtél, és elszaladtál azzal az indián övvel. Talán te is tudtál az angol végrendeletről. Azt hitted, ha már te és a fiad felszabadultok, szabadon sértegethetsz. – A Főnök csak nemrég mondta meg, hogy ha meghal, felszabadít Hudsont és engem. – Ezzel igazat is mondtam. – Nos – közölte kimért hangon –, én másként döntöttem. Hudsont már el is adtam. Csak meredten néztem, ahogy próbáltam megértem, mit mond. – Eladta? – kérdeztem. – Igen, egy kapitánynak. Már a hajóján is van. – Látni szeretném.

– Nem – vágta rá. Ekkor kopogtatás hallatszott, és egy ősz hajú úriember lépett be, hogy meghajoljon az asszonyom előtt. Tudtam, hogy láttam már korábban is, amikor eszembe jutott, hogy ő volt az angol ültetvényes, akit Mr. Master évekkel korábban hozott a házba. Az asszonyom odabiccentett neki, mielőtt felém fordult. – Miután minden az enyém, ami a férjem után maradt – legalábbis, amíg a bíróság másként nem dönt –, te is az enyém vagy, Quash. Bármit ígért neked a férjem, amiért engedetlen voltál, úgy döntöttem, hogy téged is eladlak. Ma találkoztam a piacon ezzel az úriemberrel, és ő megvásárolt. Most azonnal vele mész. Döbbenetemben szólni se tudtam. Úgy forgattam a fejem, mint aki a kiutat keresi. – Velem van két emberem – szólt rám élesen az ültetvényes. – Eszedbe se jusson. Még most sem hittem el, hogy az asszonyom ilyet tesz velem. – Asszonyom – kiáltottam –, ennyi év után… De ő már elfordította a fejét. – Ennyi. Vihetitek. – Az ültetvényes hangjára két férfi lépett a szobába. Az egyik akkora lehetett, mint én, de látszott, hogy bivalyerős. A másik meg valóságos óriás. – A holmim… – motyogtam. – Hozd – mordult rám az ültetvényes. – Menjetek vele – szólt az embereire. Így hát összeszedtem a holmimat, beleértve a kevéske kis pénzt, amit elrejtettem. Féltem, hogy elveszik tőlem, de nem tették. Utána kábultan hagytam, hogy kivezessenek, és egy szekéren elhajtsanak velem.

*

Az ültetvényesnek Manhattantól tíz mérföldre északra volt a farmja. Korábban holland tanyaházat építettek ide kontyos tetővel, de az angol kibővítette egy verandával, ami minden oldalról közrefogta. Tucatnyi rabszolgája volt, akiket egy alacsony fészerben, a tehénistálló közelében tartott. Amint megérkeztünk, az ültetvényes rám parancsolt, hogy vegyem le az ingem, amíg megvizsgál. – Hát, fiatal épp nem vagy – döntötte el –, de elég erősnek tűnsz. Van még benned néhány év. – Már a fészer felé tereltek, amikor utánam szólt. – Megállj! – Egy nagy cölöp állt itt. A két embere hirtelen elkapta a karom, hogy rákattintsa a csuklómra a bilincset, ami egy láncon lógott le a faoszlop tetejéről. – Szóval, nigger – emelte fel hangját az ültetvényes –, az asszonyod elmondta, hogy loptál tőle, és próbáltál elszökni. Felénk az ilyesmit nagyon komolyan veszik, megértetted? – Azzal biccentett az alacsonyabb férfinak, a munkafelügyelőnek, aki a verandán keresztül belépett a házba, és egy rettenetes formájú ostorral tért vissza. – Ideje, hogy megtanulj viselkedni – tette hozzá az ültetvényes, én meg úgy forgattam a fejem, mint aki még most sem hiszi el, hogy ez történik vele. Életemben először korbácsoltak meg. Még soha nem ütöttek meg ostorral. Csak egyetlenegyszer kaptam ki, akkor is a Főnöktől derékszíjjal, még gyerekkoromban, de az nem is hasonlított erre az ostorozásra. Amikor a korbács a hátamba hasított, mintha tűz égetteperzselte volna. Annyira meglepődtem, és megdöbbentem, hogy fájdalmamban felsikoltottam. Azután hallottam, ahogy az ostor újra fütyült és csattant, de ez

már sokkal rosszabb volt, mint az első. Majd’ megvesztem a kíntól, s közben láttam, hogy az ültetvényes csak engem figyel. A harmadik csapás annyira iszonyú volt, hogy azt hittem, elevenen széttép a fájdalom. Még a fejem is hátrabicsaklott, a szemem meg majd’ kipattant a helyéből. Akkor egy pillanatra megálltak. Az egész testem reszketett, de azt gondoltam, talán végeztek vele. Azután láttam, ahogy az ültetvényes biccentett a munkafelügyelőnek, mintha csak azt mondaná, „nagyon is rászolgált”. – Életemben nem loptam – kiáltottam fel. – Nem szolgáltam rá. De az ostor megint lecsapott, azután újra és újra. Lángolt mindenem. A testem megfeszült, és az oszlophoz verődött kínomban. Olyan görcsösen szorongattam a béklyót, hogy a vér kiserkent az ujjaimból. Mire megkaptam a tucat korbácsütést, azt hittem, meghalok, de ők akkor sem hagyták abba, amíg húszig nem értek. Akkor az ültetvényes közelebb lépett, és a szemembe nézett. – Na, nigger, van még valami mondandód? Csak lógtam azon a cölöpön, több mint ötvenévesen, miután életemben először megostoroztak. Eltűnt belőlem minden méltóság. – Sajnálom, Főnök – feleltem. – Megteszem, amit csak mond. – Ne hívj Főnöknek – csóválta a fejét. – Nem vagyok nyavalyás hollandus. – Nem, uram – suttogtam. Fia volt is bennem harag, olyan borzalmasnak éreztem azt a korbácsolást, hogy a port is felnyalom, ha azt mondja. S ahogy belenéztem a szemébe, még inkább kétségbe estem. – Ne szólj hozzám – figyelmeztetett –, hacsak nem kérdezlek. Ha pedig hozzám beszélsz, te tolvaj nigger söpredék, végig a földet bámuld. Soha többé ne merj rám nézni, megértetted? – Amikor

lesütöttem a tekintetem, rámordult a munkafelügyelőre. – Gondoskodj róla, hogy sose felejtse el. Erre a munkafelügyelő kimért még tíz korbácsütést. A végére elveszíthettem az eszméletem, mert nem emlékszem rá, hogy levettek, és a fészerbe vittek.

* Fél évet dolgoztam azon a farmon. Kemény volt a munka. Télen, amikor megjöttek a havak, az ültetvényes kinyittatta a kovácsműhelyt, és megtaníttatta a rabszolgákat szöget verni, amit napi tíz órában csináltunk. A szögeket azután eladták. Valahogy mindig dologra fogtak minket, hogy nyereséget termeljünk. Rendesen etettek és melegen tartottak, hogy tudjunk dolgozni. S még ha eszünkbe is jutott volna, a nap végére mindig túlságosan kimerültünk ahhoz, hogy galibát okozzunk. Többet nem ostoroztak meg, de tudtam, ha baj lesz velem, újra megteszik, és akkor még többet kapok. Most gondoltam csak bele, milyen szerencsés voltam annyi éven át, míg a Főnöknek dolgoztam – miközben a Mr. Masterhez hasonlók minden évben sok ezernyi négert szállítottak az ültetvényekre, ahol ilyen vagy még rosszabb körülmények fogadták őket. Szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy a szüleim sem ismerhettek mást, csak ezt a magányos, nyomorúságos életet. Tavasszal újra a földeken fogtak munkára, ástunk és szántottunk. Egyik nap déltájt is dolgoztam, nyakig sárosán, amikor könnyű kis kocsi fordult be az úton, és egy férfi meg egy nő szállt le róla, majd bementek a házba. Valamivel később kijött az ültetvényes, és kiáltott, hogy menjek oda hozzá, amit sietve meg is tettem. Ahogy ott álltam előtte, földre szegezett tekintettel,

ruhasuhogás hallatszott a veranda felől, de nem mertem felnézni, amíg meg nem hallottam az ismerős hangot. – Már meg sem ismersz, Quash? – Akkor ébredtem rá, hogy Clara kisasszony az.

* – Megváltoztál, Quash – mondta Clara kisasszony, miután ő és Mr. Master visszahozott New Yorkba. – Rosszul bántak veled? Még mindig szégyelltem, hogy így megostoroztak, ezért nem beszéltem róla. – Megvagyok, Clara kisasszony. – Beletelt egy időbe, amíg kiderítettük, hol vagy. Anyám nem volt hajlandó elárulni, kinek adott el. Mindenki utánad faggatózott. Csak a minap tudtuk meg az igazat. Megkérdeztem, kiderült-e valami Hudsonról is. – Egy hajóskapitánynak adták el, de nem tudni, melyiknek. Bárhol lehet. Sajnálom, Quash, de talán örökre elveszítettük. Egy percig szólni se bírtam. – Rendes maguktól, hogy értem jöttek – nyögtem ki végül. – Sok pénzt kellett fizetnem érted – nevetett az ifjú Henry Master. -A vén zsugori tudta, hogy kellesz nekünk, ezért felsrófolta az árat. – Tudjuk, hogy már rég szabadnak kéne lenned – mosolygott Clara kisasszony. – Hm – gondolkodott el a férje –, ebben azért nem vagyok olyan biztos. Főleg azután, amit ki kellett fizetnem. Maradjunk annyiban, hogy még gondolkodunk a dologról, Quash. Úgy tűnt, ezt a gondot is a gazdasszonyom okozza. Nemrégiben

felhajózott egészen Schenectadyig, hogy ott éljen. Azért választotta azt a helyet, mert ott erős maradt a holland egyház, és alig akadt angol. – Amíg ott marad, magunknál tarthatunk vagy a fivéremnél – magyarázta Clara kisasszony –, de Jan nem akarja, hogy visszatérjen, és itt találjon téged. Ettől csak megint feldühödne, és jelenleg minden az ő kezében van. Sajnálom, hogy még nem lehetsz szabad – tette hozzá. – Nem számít, Clara kisasszony. – Náluk sokkal jobb dolgom volt, mint az ültetvényen, és nem érdekelt szabadságom sem, amíg a fiam rabszolga maradt.

* Azon a tavaszon és nyáron Clara kisasszonynál és a családjánál dolgoztam. S miután értettem minden ház körüli munkához, nagy hasznomat vették. Különösen a fiúban, Dirkben találtam sok örömet. Pajkos kis legényke volt, tele élettel, s mintha lett volna benne valami a Főnökből is. Szőke haját és kék szemét az anyjától örökölte, de máris fürgén járt az esze, csak valahogy a tanulást hanyagolta el. Mennyire szeretett ő is a vízparton lebzselni! Ebben a saját fiamra emlékeztetett. Levittem és hagytam, hadd nézze a hajókat, hadd elegyedjen szóba a matrózokkal. Mégis, mindennél jobban szeretett az erődön túlra menni, ahonnét fellátott a folyón. Az a folyó mintha csalogatta volna magához. A születésnapjára,, ami nyárra esett, megkérdezték, mit szeretne. Azt felelte, felmenni a folyón. Így hát egy szép napon Henry Master a kisfiúval és velem felszállt egy nagy vitorlásra, hogy a szél és ár hátán felmenjen a folyón, túl a

szirteken is. Éjszakára letáboroztunk, mielőtt visszafordultunk. Azon az úton Dirk viselhette az indián övét is, ami háromszor körülérte a derekát. – Ez az öv fontos, igaz, Quash? – kérdezte tőlem. – A nagyapád számára nagyon értékes volt – feleltem –, és ő neked adta, hogy egész életedben őrizd meg, azután add tovább a családodban. – Tetszenek a mintái. – Különleges jelentésük van – árultam el. – Arról szólnak, milyen nagy ember volt a Főnök, meg effélék. Talán az indiánok adták neki, hogy megmutassák, milyen nagyra tartják, de többet én se tudok. Látszott, hogy a fiú imád a folyón hajózni. Ott érezte magát igazán otthon. Reméltem is, hogy itt keres magának megélhetést, nem valami rabszolgahajón. Utóbb kiderült, hogy talán sikerült is befolyásolnom az egész hátralévő életét. Történt, hogy egy napon a padlásszobámban mosdottam, és azt hittem, magam vagyok, amíg meg nem hallottam Dirk vékonyka hangját. – Mik azok a nyomok a hátadon, Quash? Az a korbácsolás szörnyű hegeket hagyott rajtam, de mindig elrejtettem, és a világért se mutattam volna meg a fiúnak. – Ez már réges-rég történt – feleltem. – Jobb lesz, ha el is felejted. – Azzal leküldtem az alsó szintre. Később, amikor bejött a kertből, Clara kisasszony gyengéden megérintette a karom. – Annyira sajnálom, Quash. – Néhány nappal később az asztalnál szolgáltam fel, amikor a kis Dirk elkotyogta magát. – Apám, helyes dolog megkorbácsolni egy rabszolgát? Az apja kissé kellemetlenül érezte magát.

– Hát, az attól függ – felelte, de Clara kisasszony egyenesen a szemébe nézett. – Nem, az sosem helyes. – És én tudtam, hogy őszintén és komolyan így is gondolja. Még azt is hallottam, amikor egyszer megemlítette a férjének, hogy nem bánná, ha ennek az egész rabszolgaságnak vége szakadna. Mr. Master erre azt felelte, hogy amint a dolgok állnak, a Brit Birodalom gazdagságának jó része a cukornád-ültetvényeken dolgozó rabszolgáknak köszönhető, így mostanában nemigen szakad vége.

* Abban az évben Clara kisasszonynál és a férjénél maradtam. Ekkoriban tört ki a sárgalázjárvány, de szerencsére a mi házunkat elkerülte. Az év jó részében itt laktam. Mostanra odaát Angliában Mária királyné és a férje, a holland Vilmos király is meghalt, így a trón Mária testvérére, Annára szállt. Az udvar ekkoriban annyira fontosnak találta Amerikát, hogy egy kivételes úriembert küldött ide, magát a királynő unokatestvérét, akit Lord Comburynek hívtak. Ez a Lord Cornbury New Yorkba jött lakni. Mindez nem sokat változtatott volna az életemen, ha nincs a régi asszonyom. Ki tudja, miért – Jan szerint azért, mert odafent is összeveszett mindenkivel –, de októberben levelet küldött azzal, hogy visszatérne New Yorkba, mire Clara kisasszony áthívta magához Jant, hogy megbeszéljék, mi legyen. Én is velük voltam a társalgóban. – Ha idejön, talán jobb volna, ha te nem lennél itt, Quash – értettek egyet.

– Persze azért gondoskodnánk rólad – szögezte le Clara kisasszony. – Természetesen – bólogatott Jan. – Talán tudom is a megoldást. Van egy hely, ahol könnyű munkád lehet, és rendesen megbecsülnek. – Biztatóan elmosolyodott. – Nemrég szót váltottam magával a kormányzóval. – Lord Conburyvel? – kérdezett közbe Clara kisasszony. – Bizony. Úgy tűnik, Őlordsága éppen inast keres. Beszéltem neki Quashról, és nagy érdeklődést mutatott iránta. – Felém fordult. – Ha neki dolgozol, Quash, a lehető legjobban bánnak veled, és van még más is. A kormányzók csak néhány évet maradnak nálunk, azután visszatérnek Angliába. Ha Őlordsága elégedett lesz veled, ami nem is kérdés, a távozása előtt bizonyára visszaadja a szabadságodat. – De ha meggondolja magát, és úgy dönt, hogy eladja? – tiltakozott Clara kisasszony. – Erre is gondoltam. Bírom Lord Combury ígéretét, hogy ha nem lesz elégedett Quash szolgálataival, ugyanazért az árért visszaszolgáltatja nekünk, amennyit fizetett érte. – Biztos, hogy jó helye lesz ott? – aggódott Clara kisasszony. – Jó helye lesz-e? – nevetett Mr. Master. – Jobb helye lesz, mint nekünk. – Quash – fordult felé Clara kisasszony –, ha nem becsülnek meg, csak szólj. – Nos – emelte fel a kezét Jan –, Lord Combury még nem találkozott Quashsal, de ha minden jól megy, Quash, én sem leszek hálátlan, mert így talán sikerül a kormányzó kegyeibe férkőznöm. – Mindent elkövetek – bólintottam. Így esett, hogy alig másfél esztendő alatt a szívtelen ültetvényestől magához a kormányzóhoz kerültem.

* Őlordsága a Hyde-ok ősi családjába született, miközben fia és örököse volt Clarendon earljének, a királynő nagybátyjának. Ezáltal ő is a királyi családhoz tartozott, mégse volt egyetlen kevély porcikája sem. Mindenkivel jól bánt, még az ilyen rabszolgákkal is, mint én. Magas volt és jó felépítésű, sötét hajjal és nagy barna szemekkel. Ha nem borotválkozik minden áldott nap, füstösképűnek nézték volna, ezért a feladataim közé tartozott, hogy megborotváljam. Még sosem éltem egy arisztokrata házában, ezért sokat figyeltem, hogy egyrészt megtanuljam, mivel tehetek a kedvére, másrészt lássam, miket csinál. Hamarosan kiderült, miért igyekszik Jan is Lord Combury kedvére tenni. – Tory vagyok – mondta mosolyogva Őlordsága. – A királynő és az udvar kegyeltje. Hogy is lehetne másképp, ha egyszer unokatestvérek vagyunk? – Mindig kedvezett a nagyobb családoknak, melyek modorukat tekintve elmentek angolnak is, nekik juttatta a hivatalokat, szerződéseket, birtokokat. Erről a kevésbé befolyásos hollandoknak tüstént eszükbe is jutott, miért nem kedvelte szegény Meinheer Leisler Lord Comburyt, bár azt hiszem, ő sem volt jobb véleménnyel róluk. Akárhogy is, mostanra elég jól beszéltem az angolt, s miután sok éven át dolgoztam a Főnöknek, jól tudtam, mivel tehetem elégedetté a gazdámat. Őlordságának és a feleségének öt gyermeke született, de csak kettő maradt életben: Edward, aki tizenkettő lehetett, amikor odaérkeztem, és a szép, sötét hajú, nyolcéves Theodosia. Edward a legtöbb időt a tanítóival töltötte, Theodosia meg az anyjával, így az én feladataim Őlordságára korlátozódtak. Könnyen ki lehetett jönni

vele, mert bárhogy ragaszkodott is a megszokott rendhez, mindig elmagyarázta, mit vár, és közölte azt is, ha elégedett volt valamivel. Mindig udvariasan bánt azokkal, akik eljöttek hozzá, mégis látni lehetett, hogy a jó modora mögött mennyire becsvágyó. – Egy kormányzó tegye le a kézjegyét – hallottam egyszer. Különösen azzal törődött, hogy felépítse az anglikán templomot. A Trinity tanácstagjai, akik közé a legnagyobb kereskedők tartoztak, gyakran eljöttek hozzá, ő pedig a város nyugati oldalán jókora birtokot adományozott a templom céljaira, a Broadwayt meg kiköveztette a Trinitytől egészen az erőd előtti Bowling Greenig. Anglikán lelkészeket küldött a presbiteriánus és holland templomokba is, ahol egyáltalán nem örültek, de ez cseppet sem zavarta. – Sajnálom, uraim – mondta nekik –, de ez a királynő kifejezett óhaja. – Mindent szépen eltervezett. Egy nap a szobában voltam, amikor beszélt a Trinity egyházközségének tanácstagjaival. – New York a nevében már angol – jelentette ki –, most pedig önökre és az anglikán lelkészekre vár a feladat, hogy a szíve mélyén is az legyen. Talán nem volt kevély, de szerette stílusosan intézni a dolgokat. A kormányzói rezidencia az erődben állt, benne csupa jó szobával, de neki nem volt eléggé hivalkodó. – Ennyi nem elég – jelentette ki. Egy nap hajóval átvitt a Nutszigetre, ami csak rövid útnyira esett Manhattan csücskétől, s ahogy a gesztenyefák közt sétálgatott, hozzám fordult. – Ez nagyon kellemes hely, Quash. Határozottan kellemes. – Ezután semmi idő alatt ide építtetett egy gyönyörű házat. Erről nevezték a helyet a Kormányzó Szigetének, Governor’s Islandnek. Ami persze nem ment ingyen. A város védelmére befizetett adó több mint ezer fontot tett ki, azt használta fel. Ezzel feldühítette a

kereskedőket, akik az adót befizették, de ő nem törődött velük. – Most úgy sincs háború – vonogatta a vállát. Ekkoriban hébe-hóba láttam Clara kisasszonyt és a családját, a régi asszonyomról azonban nem jött hír, amíg egy napon a Wall Streeten találkoztam Jannal. – Megjött, Quash – mesélte. – Megjött, és látta, mi mindent tesz a kormányzó az anglikánokért, azután három nap múlva visszatért Schenectadybe, hogy hátra se nézzen. – Elnevette magát. – Isten áldja Lord Comburyt – tette hozzá. Nekem is volt okom, hogy hálás legyek Őlordságának. Egy napon látta a szomorúságomat, és rákérdezett, mi bajom, mire elmondtam neki, hogy nem tudom, mi lett az én Hudsonommal. Ekkor nem kevesebbet tett, mint levelet küldetett minden kikötőbe, ahol csak angolok kereskedtek, és minden egyes angol hadihajóra, hogy kérdezzenek utána. – Időbe telik, és nem ígérek semmit, de megpróbáljuk. – Ennyire derék ember volt.

* Már több mint egy éve szolgáltam mellette, amikor egyszer igazán meglepett. Lady Cornbury karcsú, elegáns asszonyság volt. Nem sok alkalmunk nyílt rá, hogy szót váltsunk, de olyankor mindig udvariasan beszélt velem. Tudtam, mennyit fáj miatta Őlordsága feje. Sokszor láttam, ahogy tanácstalanul állt a kifizetetlen számlák felett. – Hogyan fogjuk ezt mind kiegyenlíteni? – Merthogy Őlordsága nem volt olyan tehetős, mint hitték. Amikor Őladységével kettesben maradt, mégis sokat hallottam a nevetgélésüket.

Egy napon Őlordsága szólt, hogy Őladységével és két barátjával vacsorázik, akik nemrég érkeztek Londonból. Akkor este, miután szépen megborotváltam, és kikészítettem a ruháit, azt mondta: – Itt már nincs rád szükségem, Quash. Azt akarom, hogy menj le, nyiss ajtót a vendégeknek, és szolgálj fel az asztalnál. – Ki is nyitottam az ajtót az angol úriembernek és a feleségének, hogy bevezessem őket a szalonba, ahol Őladysége fogadta őket, amíg Őlordsága lejött. Idővel Őladysége jelezte nekem, hogy lesz egy titkos vendég is, egy nagy személyiség, akit csak engedjek és jelentsek be. Amikor azt is megmondta, kit is kell bejelentenem, majd’ elájultam. Mégis tettem, amit mondott, kinyitottam az ajtót. A nagy személyiség ott is állt, ezért elfordultam, és hangosan bejelentettem: – Őfelsége, a királynő. Akkor a szemem láttára belépett Anna királynő. Hanem amikor elsuhant előttem, rájöttem, hogy Őlordsága az. Őladysége egyik ruháját viselte, ami kicsit feszült rajta, de így is tudta illegetni magát. Még női parókát is vett. Miután megborotváltam, addig púderezté, rúzsozta és festette az arcát, amíg elment volna jóvágású asszonynak is. – Istenemre, Corny! – kiáltott fel az angol úriember. – A rossz nyavalyát hoztad rám. A magasságod elárul, de másként elképesztően hasonlítotok. Döbbenetes! – Nem véletlenül vagyunk rokonok – mosolygott Őlordsága, igencsak elégedetten a fogadtatással. – Mutasd a lábad – követelte az angol úrhölgy, mire Őlordsága felhúzta a szoknyáját, és megmutatta a lábát, ami így selyemharisnyában egészen nőiesnek tűnt. Azután úgy kezdte magát illegetni, hogy egész belepirultam. – Tudod, Corny – nevetett a

hölgy –, elmennél primadonnának. – Olykor az is – jegyezte meg Őladysége csendesen. Őlordsága körbejárt a szobában, pukedlizett a vendégek előtt, s azok mind megtapsolták. Felszolgáltam a vacsorát, és mindnyájan nagyon jól mulattak. Őlordsága levette a parókát azzal, hogy elviselhetetlenül meleg, majd történeteket mesélt azokról, akiket az angol udvarban ismert. Örömmel láttam, milyen boldog, mert bármily magas posztot töltött is be New Yorkban, a kormányzó és a hitvese nyilván hiányolta a színházat, az udvart, meg a londoni barátait.

* Úgy tűnt, Őlordsága élvezte az estét, mert egy hónapra rá másikat szervezett. Ezúttal segítettem az öltözésénél, de nagyon megszenvedtünk Őladysége ruhájával, ami túl szoros volt rá. – Muszáj lesz kezdenünk ezzel valamit – jegyezte meg. Ezúttal két úriember jött a nagy angolpárti holland családokból: egy van Cortlandt és egy Philipse. Mindketten megdöbbentek, amikor a királynő belépett, s miután még egyikük sem látta a nevezett asszonyságot, egy-két pillanatig nem tudták, hogy az egész csak tréfa. Nem hiszem, hogy élvezték volna Őlordsága előadását, noha ezt nagy udvariasan eltitkolták előle. Ahogy korábban, erre az estélyre is a kormányzó erődbéli házában került sor. Miután a vendégek elmentek, Őlordsága egy kis friss levegőre vágyott, ezért azt mondta, sétáljak fel vele az erőd sáncaira, ahonnét belátni a kikötőt. Szép volt az éjszaka, a csillagok szikráztak a vízen. Odafent csak egy őr állt, aki azt hitte, Őladységét látja. Amikor kiderült, hogy mégsem, alaposabban is végigmérte, de a nagy sötétben nem

tudta megállapítani, ki ez a magas hölgy. – Biztosan itt történt – jegyezte meg Őlordsága. – Itt állt Stuyvesant, amikor az angolok elfoglalták a várost. – Azt hiszem, Őlordsága – feleltem. Egy ideig itt álltunk, azután visszasétáltunk. Ahogy elhaladtunk az őr mellett, a kormányzó ráköszönt: – Jó éjt. – Amint meghallotta a férfihangot, az őr ijedtében majd’ kiugrott a bőréből. Az biztos, hogy sokáig nézett utánunk. Miután lementünk, meg is jegyeztem, mennyire meglepődött, amikor egy finom úrhölgy férfihangon szólt hozzá, amit nem tudott mire vélni. Őlordsága erre elnevette magát. – Netán megrémítettem? – Akkor értettem csak meg, hogy amekkora nagy arisztokrata, a kormányzót cseppet sem érdekli, mit gondol róla egy közönséges katona. S rájöttem, hogy ez gyengeség. Ezekből az estékből még két dolgot leszűrtem. Először is, Őlordsága szívesen emlékeztetett másokat, hogy a királynő rokona, aki ráadásul még hasonlít is rá. Másodszor, királynő ide vagy oda, Lord Cornbury nagyon is szívesen öltözött női ruhákba.

* Bárhogy legyen, ezután a kormányzó a kegyeibe fogadott, és arról sem feledkezett meg, hogy a van Dyck család útján kerültem hozzá. Egy napon az erődbe hívatta Jant. Éppen a szobában szolgáltam, amikor Jan bejött. Akkoriban sok szerződés várt gazdára, Őlordsága pedig gondosan kiválasztott egyet, hogy odaadja neki. – Jól szolgálatot tett azzal, hogy beajánlotta Quasht – közölte. – Esetleg leszállíthatná őfelsége kormányának ezeket a javakat. Ahogy Jan elolvasta a szerződést, kikerekedett a szeme. – Őlordsága nagyon kegyes. Az adósává tesz.

– Akkor talán nem lenne ellenére – bólintott Őlordsága –, ha cserébe ön is lekötelezne. – S csak várt. – Örömömre szolgálna – biztosította Jan –, ha adhatnék Őlordságának ötven fontot, már ha Őlordsága kitüntetne a keggyel, hogy elfogadja. Őlordsága nagy kegyesen elfogadta. Mindezt érdeklődéssel néztem, miközben megértettem, hogyan köttetnek az ilyen üzletek. Továbbra is figyelmesen tanulmányoztam Őlordságát, hogy tudjam, mivel tehetek a kedvére. Nem sokkal ezután, a szerencsés véletlen folytán elsétáltam az egyik Dock Street-i szabász műhelye előtt, ahol láttam egy nagyobb méretű selyem alsószoknyát, ami ránézésre épp ráillett volna Őlordságára. Miután félretettem minden pénzt, ami az utamba került, nem okozott gondot megvásárolni, és aznap este, miután kettesben maradtuk, át is adtam Őlordságának. – A legközelebbi alkalomra, amikor Őlordsága Őfelségének öltözik – magyaráztam. Láthatóan örült, és tüstént felpróbálta. – Nem is kellene más – sóhajtott fel –, csak egy ugyanekkora ruha. Megfigyeltem, hogy valahányszor királynőnek öltözött, a gyermekeit elküldte otthonról. Ebből gyanítottam, hogy Őlordsága mégiscsak tart attól, mit gondolnak erről a szokásáról. Ezért is ügyeltem rá mindig, nehogy kicsit is gunyorosnak találja a viselkedésemet. Egy héttel azután, hogy megvettem neki az alsószoknyát, felhúzta egy ruha alá, amikor kettesben vacsorázott Őladységével. Miközben felsegítettem rá, megkérdezte: – Nem tartod különösnek, hogy így öltözködöm? – Afrikában, Őlordsága – feleltem –, ahonnét a népem származik, bizonyos törzsekben a nagyfőnökök is fel szoktak öltözni női módra. Nálunk ez ritka kiváltság, a legnagyobb tisztelet

jele. – Csak kitaláltam az egészet, de Őlordsága ezt nem tudhatta. – Ó – sóhajtott fel, és nagyon elégedettnek tűnt. Teltek a hónapok, és Őlordsága immár nemcsak királynőnek öltözött be, de néha úgy döntött, csak úgy sétál egyet női ruhában. Ebben az esztendőben történt, hogy Őladysége kezdett nem jól lenni. A doktorok nem tudták, mi baja, ezért eret vágtak rajta, gyógyfüveket adtak neki, és sok pihenést javallottak. A házban a szokott mederben folytak a dolgok. Őlordsága gyakorta részt vett a fia óráin, vagy Theodosia társaságát élvezte, és mesét olvasott neki, de feltűnt, hogy mióta Őladysége rosszabbul van, éjszakánként sokszor nyugtalan, és csak járkál a szobájában. Azt is tudtam, hogy ilyenkor nőnek van öltözve.

* Egy ideje már azon merengtem, hogyan fordíthatnám javamra a helyzetet, amikor egy nap, ahogy a piacon jártam, nem másba botlottam, mint Violetbe, a mulatt nőbe az East Riverről, akivel azelőtt együtt voltam. Sokkal idősebbnek tűnt, de ráismertem, ahogy ő is énrám. Egy kislány volt vele, talán úgy kilencesztendős, az unokája. – Lehet, hogy az én unokám is? – kérdeztem tőle pajkosan, mire elnevette magát. – Lehet. – A kislány a Rose nevet viselte. Ez a Rose ügyesen bánt a varrótűvel, Violet meg épp keresett valakit, aki rendszeres munkát adna neki. Amikor megtudta, hogy már a kormányzónál vagyok, eltűnődött, tehetnék-e valamit az ügyben. – Várj egy keveset – feleltem –, és kiderül.

* Másnap belefogtam. Vékony pálcákból vázat készítettem, mint egy vesszőkosarat, hogy durván megformáljam a kormányzó testét. Szerencsére mindig megvolt a kézügyességem, így könnyen boldogultam. Fogtam az egyik ingét is, hogy tökéletesre passzítsam a bábut, majd annyi selymet és bélést vettem, ami felemésztette az összes megtakarított pénzem, de biztosan tudtam, hogy idővel visszakapom. Ezután Őladysége egyik megunt ruháját is kölcsönvettem, amiről tudtam, hogy már sosem veszi fel, és az egészet kocsira raktam, hogy elvigyem Violetnek. – Őladysége meg kívánja lepni egy ruhával az egyik Long Island-i barátját. Ez a testformája, de nem biztos a magasságában, ezért hosszúra kell hagyni a ruhát, hogy majd csak később szegjék be. – Megmutattam a magammal hozott ruhát, hogy erről mintázzák az újat, és azt ígértem, hogy Rose rendes fizetséget kap, ha meg tudja csinálni. – Meg tudja – bólintott Violet. Megállapodtunk, hogy két hét múlva visszajövök. Mire visszatértem, el is készült. Én pedig elmentem Őlordságához, és közöltem vele, hogy van egy ruhám, ami jobban illik rá. Amikor meglátta, ámuldozott az anyagán, megtapogatta a selymét, és nem győzte dicsérni az ízlésemet. A ruha tökéletesen illett rá. Én magam szegtem be, Őlordsága legnagyobb örömére. – Nem is került sokba, Őlordsága – bátorodtam fel, azzal mondtam egy összeget, amennyiért a város egyetlen ruhakészítője se vállalta volna a munkát. Ott helyben megkaptam tőle a pénzt. Másnap kifizettem Rose munkáját. Nem sokat kapott, de ahhoz eleget, hogy örüljön. Azután csak vártam. Akkortájt Őladysége is kezdett jobban lenni. Őlordságával

visszatértek a régi életükhöz. Őlordsága sokszor felvette azt a ruhát a vacsorákra, és láthatóan elégedett volt vele, ám egy idő után, ahogy számítottam, megkérdezte, hogy szereznék-e neki másikat. Azt ígértem, hogy megpróbálom. Másnap aztán lógó orral jelentem meg előtte. – Akadt egy kis gond, Őlordsága. – Elmondtam, hogy a ruhakészítőm kezd gyanút fogni. Nem én vagyok a kormányzó rabszolgája, kérdezte tőlem, majd azt is mondta, hogy ha Őladysége ruhát akar, fizessen előre. Őlordsága erre nagyot sóhajtott. – Azt is tudni akarta, kinek lesz a ruha – tettem hozzá. – Nagyon nem tetszett, ahogy nézett, ezért inkább azt feleltem, hogy meg kell kérdeznem Őladységétől. Bár csak kitaláltam a mesét, Őlordsága is tudta, hogy mennyire népszerűtlen a hollandok, a presbiteriánusok és sok mindenki más szemében. Megvoltak az ellenségei, akárcsak Őladységének, a sok kifizetetlen számla miatt. Az emberek pusmogni kezdtek a fura öltözködési szokásairól is, ami önmagában elég lehetett, hogy óvatossá tegyen még egy ilyen büszke férfit is. – Jól tetted – bólintott. – Talán jobb lesz, ha egyelőre nem foglalkozunk ezzel. – Azért láttam rajta, mennyire csalódott. Kivártam néhány napot, majd egyik este, amikor egészen bánatosnak tűnt, belevágtam. – Gondoltam, Őlordsága – kezdtem –, talán tudok megoldást a gondjára. – Ó? – élénkült fel. – Igen. – Mindig úgy képzeltem, meséltem neki, hogy ha valaha szabad leszek, nyitok egy kis üzletet a városban, hogy mindenféle holmikat áruljak a finom hölgyeknek, meg szép ruhákat is készítsek. Úgy véltem, Jan és Clara kisasszony is bátor szívvel ajánlana másoknak, sőt már varrónőt is találtam, akit alkalmazhatnék. – Ha

meglenne ez a kis boltom, annyi ruhát készíthetnék Őlordságának, amennyit csak szeretne, és senki se kérdezősködne. Akkor már nem úgy néznének rám, mint Őlordsága rabszolgájára. Senkinek még csak tudnia se kéne, hogy én szállítok Őlordságának. Dolgozhatnék Őladységének is. Persze ami Őlordságát illeti, nem a magam hasznát keresném. Jó áron szállítanék Őlordságának és Őladységének. – Jó áron? – kérdezte, mire bólintottam. – Nemcsak ruhákat, Őlordsága, de alsószoknyákat, selyemharisnyákat, meg minden egyebet, amit csak őlordsága és őladysége kíván. – Hm – gondolkodott el Őlordsága. – S mindezt cserébe azért, hogy felszabadítsalak? – Másként nem tehetném meg – feleltem. – Még meggondolom – bólintott. Ha bárki is azt hitte, nagy kockázatot vállalok Őladységével, aki nem mindig fizet, én úgy gondoltam, Őlordsága jobban ügyelne azokra a számlákra, hogy mindig hozzájusson a ruháihoz.

* Másnap szólítottak a kis szalonba. Arra számítottam, hogy Őlordságát találom itt, de Őladysége várt. Egy székben ült, és elgondolkodva méregetett. – Őlordsága beszámolt róla, miről tárgyaltatok – vágott a közepébe. – S valami nem hagy nyugodni. – Őladysége? – ráncoltam a homlokom. – Ha egyszer felszabadítunk, Őlordsága nem tudja majd megakadályozni, hogy megeredjen a nyelved. Pontosan tudod,

miről beszélek. – Egyenest a szemem közé nézett. – Meg kell őt védenem – tette hozzá. Igazat adtam neki, mert Őlordsága valóban kiszolgáltatta magát nekem, és azért is nagyra tartottam, amiért a szemembe mondta. Egy pillanatig hallgattam, azután levettem az ingemet. Láttam, ahogy megbotránkozott, de miután elfordultam, hallottam halk sóhaját is, amint meglátta hátamon a hegeket. – Ezt egy ültetvényes művelte velem, Őladysége, mielőtt idekerültem. Az igazat megvallva, Őladysége, szíves-örömest megölném érte, ha tehetném. – Ó! – De ebben a házban – folytattam – nem kaptam mást, csak kedvességet. – Őszintén mondhattam, mert így is volt. – Ha pedig Őlordsága megadja a szabadságomat, amire egész életemben vágytam, inkább hagyom magam újra megkorbácsolni, mint hogy árulással fizessek érte. Hosszan, elgondolkodva nézett, mielőtt bólintott. – Köszönöm, Quash. – Akkor visszavettem az inget, meghajoltam, és távoztam.

* Így történt, hogy az 1705-ös esztendőben, már vagy ötvenöt évesen, végre elnyertem a szabadságomat. Minden úgy ment, ahogy elterveztem. Jan jó volt hozzám, segített kibérelni egy üzletet a Queen Streeten, ami a város jobb környékei közé tartozott, és azt is megmutatta, hogyan vásároljam fel a legjobb anyagokat, Clara kisasszony meg annyi ügyfelet küldött, hogy nem győztem kiszolgálni. Nemcsak a kis Rose-t alkalmaztam, de két másik magafajta lányt is. Fiatalok lévén nem sokat kerestek, mégis örültek

a rendszeres munkának, és hamarosan egészen szép pénzt csináltam. Ebből és a korábbiakból azt szűrtem le, hogy az tesz szabaddá, ha megadjuk az embereknek, amire a legjobban vágynak. A rákövetkező évben Őladysége meghalt. Őszintén sajnáltam. Egy évre rá Őlordsága pártja elvesztette a helyét Londonban. Amint ennek híre ment, Őlordsága New York-i ellenségei tüstént kérelmezték Londonban, hogy a felhalmozott adósságai miatt fosszák meg Őlordságát a hivatalától. Még azzal is megvádolták, hogy női ruhákban kelleti magát, merthogy a szóbeszéd egyre csak terjedt – tőlem azonban senki nem hallott egy szót se. Őlordságát még az adósok börtönébe is becsukták. Nagy szerencséjére meghalt az apja, így ő lett Clarendon earlje, ami az angol jog alapján azt is jelentette, hogy nem lehetett perbe fogni. Szép kis jog, annyit mondhatok. Mostanra Őlordsága is rendben visszatért Angliába. Jan és Clara kisasszony továbbra is segítettek. Mindig tudatták, ha selyem vagy más finom kelme érkezett a kikötőbe, és segítettek, hogy szabott áron jussak hozzá az áruhoz. Ezért sem lepődtem meg, amikor nem sokkal Őlordsága távozása után üzenetet kaptam Jantól, hogy van számomra valamije, ha egyik nap a házuk felé kerülnék. Amikor megérkeztem, Clara kisasszony is ott volt, és mind együtt mentünk be a szalonba. – Arra gondoltam, ez talán érdekelne, Quash – mosolygott Jan. – Clara szerint is tetszeni fog. Tudtam, milyen jó szeme van, ezért alig vártam, hogy lássam az árut. – Itt is van. – Hallottam, ahogy kinyílt a szalon ajtaja, ezért arrafelé fordultam. S belépett rajta az én Hudson fiam. – Mr. Master egyik kapitánya vette odalent Jamaicában –

mesélte Jan. – Igényt tartasz rá? Hudson erősnek és mosolygósnak tűnt. Azt hiszem, Clara kisasszony is mosolygott, vagy tán sírt, nem is tudom, mert hirtelen olyan könnyes lett a szemem, hogy nem láttam tisztán. Miután összeölelkeztünk, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy jól értettem. – Akkor Hudson már… ? – Hudson szabad ember – jelentette ki Clara kisasszony. – Megvettük, s most neked adjuk. – Akkor hát szabad. – Beletelt egy-két pillanatba, amíg meg bírtam szólalni. Ám ekkor – ki tudja, miért – felötlött bennem, hogy nem jó ez így. Tudtam, hogy kedveskedni akarnak nekem és Hudsonnak. Tudtam, mert egész életemben láttam, hogy mennyire szörnyű dolog az emberkereskedelem, amiben Mr. Master is részt vesz. A szívem mélyén azt gondoltam, hogy sem ő, sem senki más nem lehet gazdája egy másik embernek, ezért csak jó, ha legalább egy rabszolgáról lemond. Tudtam, hogy még a tulajdon szabadságomnál is jobban vágytam Hudson szabadságára – mindezek ellenére mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok elégedett azzal, ahogy a dolgok alakultak. – Hálásan köszönöm a kedvességét – fordultam Janhoz –, de én vagyok az apja, ezért nekem kell fizetnem a fiam szabadságáért. Láttam, ahogy Jan vetett egy pillantást Clara kisasszonyra. – Öt fontomba került – árulta el. Biztosan tudtam, hogy túl alacsony árat mondott, de kijelentettem, meg fogja kapni, és még aznap este ki is fizettem az első részletet. – Így már az apád szabadított fel – mondtam a fiamnak. Nem tudom, jól tettem-e, de ez mindennél többet jelentett számomra.

* Mindez két esztendeje történt. Immár hatvanéves vagyok, idősebb, mint ameddig a legtöbb ember – s messze idősebb, mint a legtöbb rabszolga – elél. Manapság már nem olyan jó az egészségem, de talán maradt még egy kis időm, és az üzlet is virágzik. Az én Hudson fiamnak van egy kis fogadója a Wall Street felett, ő is elboldogul. Tudom, hogy szívesebben járná a tengert, de a kedvemért marad, s már felesége és kisfia is van, akik talán itt tartják. Minden évben együtt megyünk el Clara kisasszony házába, a kis Dirk születésnapjára, és látjuk, ahogy felveszi azt a kagylópénzekből készült övét.

A bostoni lány

1735

A

tárgyalás másnap kezdődött. Az esküdteket a kormányzó mozgatta, sőt egytől egyig maga választotta ki a saját emberi közül. így aztán senki sem kételkedett az ítéletben. Mármint az első esküdtszékében. Amikor ugyanis a két bíró felismerte ezt, lehetett bármennyire Cosby kormányzó barátja, kiszórta a Bólogató Jánosokat, és elölről kezdte a válogatást. Az új esküdtszéket már nem rángatták dróton. Rendes tárgyalást tartottak, a brit fair play szabályai szerint. New York talán messzire esik Londontól, de attól még ugyanúgy angol. Az egész gyarmat visszafojtott lélegzettel várt. Nem mintha mindez számított volna. A vádlottnak reménye sem lehetett.

* Augusztus harmadik napja, a Mi Urunk 1735-ik esztendejében. A Brit Birodalom a két György király alatt aranykorát éli. Anna királynő után hasonlóképp protestáns csatlósát, Hannoveri Györgyöt kérték fel a trón elfoglalására, őt pedig a fia, II. György követte, aki immár egy egész birodalom felett uralkodik. Eljött a magabiztos elegancia és értelem kora.

Az 1735-ös év augusztusának harmadik napja: New York egy forró és fülledt délutánon. Az East River felől tekintve mintha Vermeer festette volna a tájat. A távolba nyúló hosszú rakpartok – melyek még most is olyan neveket viseltek, mint Beekman és Ten Eyck –, a meredek ormú keskeny házak, a zömök raktárépületek és a lehorgonyzóit vitorlások – mind-mind egy éterien békés tájkép elemei. A panoráma középpontjában a Trinity Church karcsú kis tornya tűként bökdöste az eget. Az utcákon ugyanakkor nyomát sem lehetett látni ennek a békének. Immár tízezer ember élt New Yorkban, s a hely minden évvel csak egyre nagyobbra duzzadt. A korábbi sáncok vonalában húzódó Wall Street immár félúton keresztezte a kikötő partvonalát. A Broadwaytól nyugatra megmaradtak a gyümölcsösök és takaros holland kertek, a keleti oldalon azonban már szorosan összetömörültek a téglából és fából emelt házak. A gyalogosoknak dúcok és állványok, vizes hordók és lengő zsalugáterek, zörgő szekérkerekek közt kellett utat törniük maguknak a porban vagy a kikövezett úttesten, ha el akartak jutni a zajos piacra. A város lakóinak életét legjobban mégis az áporodott levegő erjedt bűze keserítette meg. Lótrágya és tehénlepény, a házakból kiborított szennyvíz, szemét és mocsok, döglött macskák és madarak, mindenféle és fajta ürülék hevert szétszórva a földön, arra várva, hogy az eső elmossa vagy a nap szárazra aszalja. Forró és fülledt napokon a gyomorforgató mocsokról fojtogató, naptól érlelt bűz szakadt fel, hogy felkússzon a fából ácsolt falak és kerítések mentén, bevegye magát a téglába és habarcsba, görcsbe szorítson minden gyomrot, és könnyesre marjon minden szemet, amint az oromzatos tetők fölé emelkedik. A nyári New York tömény bűzt izzadt ki magából.

Viszont Isten kegyelméből mindez a briteké lehetett. Aki elnézett felé az East River felett, közel került Brooklyn falujához, ahol talán még mindig beszélték a hollandot, ám ettől még a Kings Countyhoz tartozott, ahogyan a folyón felfelé a következő megye is a Queens nevet viselte. Manhattan szigete mögött, a Hudson-folyón át látni lehetett a kontinens szárazföldjét is, mely területnek maga II. Károly király adományozta a New Jersey nevet. Új Amszterdam meredek tetős holland házai még most is elbűvölő negyedet alkottak, kivált a Wall Street alatt, az újabb házakat azonban már az egyszerűbb György korabeli stílusban építették. A régi holland Városházát egy klasszicista épület követte, mely önhitten terpeszkedett a Falon, és tekintett le a Broad Streetre. A piacon még hallani lehetett holland szót, de a kereskedők otthonaiban már nemigen. Az angol nyelvvel angol szabadosságok is jártak. A város kiváltságlevelet kapott, rajta a király tulajdon pecsétjével. Igaz, a volt kormányzó kenőpénzt követelt a királyi charta kieszközléséért, de ilyesmire mindig számítani lehetett. S miután a kiváltságlevélre rákerült a királyi pecsét, a város szabad lakói később is bármikor előcitálhatták, és immár megválaszthatták a saját városi képviselőiket. Szabad születésű angoloknak számítottak. New Yorkban nem kevesen akadtak, akik azt mondták, hogy ez az angol szabadosság távol jár a tökélytől. Ezt tanúsította az egyre növekvő számú rabszolga is, akik a Wall Street lábánál fekvő piacon cseréltek gazdát, habár a New York-iak nagy többsége mindig is úgy vélte, hogy a négerek alacsonyabb rendű faj. A New York-i nők – akik még élénken emlékeztek a holland törvényekre, melyek egyenjogúvá tették őket a férfinéppel – szintén alávetett státuszba kerültek a brit törvények jóvoltából, bár a derék angol férfiak nem tartották illendőnek, ha a gyengébb nem tagjai

felpanaszolták ezt. Már csak azért sem, mert mindennél sokkal többet nyomott a latban, hogy az itt élők lerázták magukról a zsarnok uralkodók igáját. Puritánok és hugenották egyként vallották ezt. Itt nem volt sem despota Lajos, sem katolikus Jakab. Az 1688-as dicsőséges forradalom gondoskodott róla, hogy a protestáns brit parlament felügyelje a királyt. Ami a polgárokra vonatkozó törvényeket, a pártatlan bírósági tárgyaláshoz és a túlzó adóztatás elleni tiltakozáshoz való jogot illette, némelyik rendelkezés akár ötszáz évre, a Magna Charta korára és még előbbre visszanyúlt. Ily módon New York lakói éppoly szabadságot élveztek, mint angol honfitársaik, akik nem egészen egy évszázada lefejezték a királyukat, amikor zsarnokoskodni próbált. A másnapra kitűzött tárgyalás épp ezért vált ilyen fontossá.

* A két férfi együtt sétált az utcán. Amelyikük a szorosan összegombolt barna kabátot viselte, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Talán csak a hőség miatt, de az is lehet, hogy másvalami aggasztotta. A bostoni Mr. Eliot Master jó ember volt, aki törődött a gyermekeivel – amellett elővigyázatos ügyvéd. Készséggel mosolygott, ha helyénvalónak ítélte, még nevetett is, amikor kellett, bár soha nem túl harsányan, sem nem túl hosszan. Most mégis azon aggodalmaskodott, hogy talán szörnyű hibát követett el. Még csak alig ismerkedett meg New York-i unokatestvérével, de Dirk Master máris fenntartásokat ébresztett benne. Mindig tudta, hogy nagyszüleik – névrokona, Eliot és Dirk nagyapja, Tom – külön utakon jártak. Emiatt a bostoni Masterek sem tartottak semmilyen

kapcsolatot a New York-i Masterekkel, ám miután New Yorkba készült látogatni, Eliot eltűnődött, hogy talán ideje lenne helyreállítani a családi kapcsolatokat. Mielőtt azonban írt volna rokonának, körbekérdezett vele kapcsolatban, és megbizonyosodott róla, hogy tehetős ember. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Nagyot csalódott volna, ha rokona nem boldogul a világban. Ami viszont a jellemét illette… nos, ez hamarosan kiderült. A forróságra tekintettel a kereskedő a banyan néven ismert könnyű és egyszerű kabátot viselte, őt mégis inkább az alatta megbúvó selyem mellény nyugtalanította. Túlzottan tarka. A parókája is túl hivalkodó, a kravátlija pedig túl lazán kötött. Vajon ezek a külső jelek jellembéli fogyatékosságokra utalnak? Jóllehet rokona szívélyesen meghívta, hogy a tárgyalás idejére lakjon a házában, Eliot Master előre intézkedett, hogy egy megbízható ismerős ügyvédnél szálljon meg, és a tarka selyem láttán ezt a döntést bölcs elővigyázatosságnak vélte. Senki sem gyanította volna rokonságukat. Dirk nagydarab volt és szőke, előreugró fogakkal és a könnyed magabiztosság légkörével. A közepes termetű és barna hajú Eliot széles arcával komolyabb ember benyomását keltette. A bostoni Masterek a Purchase Streeten éltek. Eliot az Old South gyülekezet templomában presbiterként, míg a városi tanácsban tanácstagként szolgált, emellett jól kiismerte magát az üzleti életben. Hogy is ne tette volna, Boston rakodópartjai és vízi malmai közt? Feleségének bátyja talán sörfőzésből élt – ami méltányolhatóan jó és tisztességes vállalkozás –, de mint a Bostoni Latin Iskola és a Harvard Egyetem egykori diákja, Eliot mindennél nagyobbra értékelte az iskolázottságot és az erkölcsösséget. S nem kételkedett abban, hogy New York-i rokona híján van mindkettőnek.

Ám lehetett bármily elővigyázatos, Eliot Master készen állt megküzdeni az elveiért – ez esetben a rabszolgasággal kapcsolatos markáns véleményéért. „A rabszolgaság rossz”, tanította a gyerekeinek is. A tény, hogy immár Bostonban is minden tizedik ember rabszolgasorban élt, mit sem változtatott ezen. Ő maga egyet sem tartott a házában. Sok megcsontosodott régi bostonival ellentétben támogatta a vallásszabadságot, amennyiben a protestánsokra korlátozódott, s mint büszke puritán elődjei, mindennél jobban taszította a királyok önkényuralmi hajlama. Most is ezért érkezett New Yorkba, hogy szemtanúja legyen a tárgyalásnak.

* Rokona illő módon meghívta őt és leányát ebédre, majd miután Kate megpihent a szállásukon, körbevezette őt a városban. A kereskedő tudott mindenről, és szemlátomást büszkén tekintett a városára. Miután felsétáltak a Broadwayn és megcsodálták a Trinity Churchöt, az északnak vezető utat választották, és az ősi indián vadászösvény vonalát követve közeledtek a régi tóhoz. – Néhány éve innét keletre csak ingoványok terpeszkedtek – mesélte a kereskedő –, de Roosevelt barátom felvásárolt mindent, és nézze csak meg most. – A területet lecsapolták, és tetszetős utcákra osztották fel. – Lenyűgöző fejlődés – ismerte el az ügyvéd –, főleg annak fényében, hogy úgy hírlik, a New York-i kereskedelem megszenvedte az utóbbi éveket. – Jelenleg elég rossz a helyzet – ismerte el a kereskedő. – A nyugat-indiai ültetvényesek túl mohóvá váltak, hatalmas a túltermelés. Ezt sokan megsínylik, ahogy mi is, akik az ő

kiszolgálásukból élünk. Ráadásul azok a philadelphiai gazfickók alacsonyabb áron kínálják a lisztet, mint mi. -Megcsóválta a fejét. – Ez így nincs jól. Miután a New York-iak fél évszázadon át kilopták a kenyeret a bostoni kereskedők szájából, egy bostoni se tudta megállni, hogy ne tekintsen kárörömmel a New York-iak jelenkori nehézségeire. – Azért még boldogul, nem igaz? – kérdezte Eliot. – Én mindennel kereskedek – vont vállat rokona. – A rabszolgákban még van pénz. Eliot Master elnémult. Úton visszafelé elhaladtak a Mill Street mellett, ahol Dirk Master egy épületre mutatott. – Az ott a zsinagóga – jegyezte meg könnyed hangon. – Helyre kis épület. Itt két zsidó közösség is van: a szefárdok, akik Brazíliából jöttek ide, és kész úriemberek, meg az askenázik, akik németek, és nem épp úriemberek, viszont annál többen vannak. Ezért aztán mindig askenázit választanak a gyülekezet fejévé, miközben az istentisztelet maga szefárd. Isten tudja, mit értenek belőle a németek. Mulatságos, nem találja? – Nem hinném, hogy egy vallási kérdés nevetésre adna okot – felelt csendesen az ügyvéd. – Nem, persze. Nem is így értettem. Talán csakugyan nem, a bostoni mintha mégis kihallott volna a kalmár hangjából egyfajta léha könnyelműséget – ami igazolta a selyem mellénnyel kapcsolatos aggályai jogosságát. Már épp különváltak volna, amikor Dirk Master hirtelen megtorpant, és előremutatott. – Ott van – kiáltotta, majd amikor látta Eliot értetlenkedő arcát, elmosolyodott. – Az a komisz kis ördög – tette hozzá –, ő a fiam. Az ügyvéd elborzadva nézte.

Eliot Master talán sosem vallotta volna be, hogy van kedvence, de öt gyermeke közül a lányát, Kate-et szerette a legjobban. Benne látta a legtöbb értelmet, még ha sajnálta is, hogy mindez egy lányban megy veszendőbe. Örült, ha az asszonynép írt és olvasott, de csak addig a mértékig, amit még helyénvalónak gondolt. Lánya ugyanakkor szinte bűnösen édes teremtés volt, akit már ötesztendősen elborzasztott a bostoni szegények sanyarú sorsa. Ez szép és jó, de három teljes évébe telt, amíg végtelen türelemmel megértette vele, mi a különbség felelős és vétlen szegénység között. Ezért is aggasztotta, hogyan talál majd megfelelő férjet Kate számára. Értelmes, kedves és szilárd jellemű férfiút. Egy időben komolyan mérlegelte köztiszteletben álló szomszédja fiát, az ifjú Samuel Adamset, aki ugyan néhány évvel fiatalabb volt Kate-nél, ám rövid úton felismerte, hogy léhaságra való hajlamával és szorgalmának fájó hiányával a fiú önmagát zárja ki ebből a lehetőségből. Ahogy Kate lassan betöltötte a tizennyolcat, még inkább óvakodott attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amiből kisarjadhat egy nemkívánatos viszony. Természetesen módon attól is tartott, hogy ha New Yorkba hozza, rokonai – akikről semmi sem tud – növelhetik ennek kockázatát. A lány azonban könyörgött, hogy vele tarthasson. Részt akart venni a tárgyaláson, márpedig messze jobban átlátta a jogi kérdéseket, mint akármelyik testvére. Vele mindvégig biztonságban lehetett, és azt is be kellett ismernie, hogy élvezi a társaságát. Így hát igent mondott. Most pedig, nem egész ötvenjardnyira, egy magas, szőke hajú ifjút látott, aki három közönséges matróz társaságában lépett ki egy ivóból. Látta, ahogyan az egyik matróz felnevetett és kedélyesen megpaskolta a vállát, mire az ifjú – aki kifogásolható tisztaságú

inget viselt – nemhogy tiltakozott volna, de még inkább kivette a részét az ugratásból és nevetésből. Amint ezt tette, félig elfordult, hogy az ügyvéd jól láthassa az arcát. Jóvágású volt. Több is, mint jóvágású. Akár egy ifjú görög isten. – Úgy egykorú lehet a lányával – jegyezte meg kedélyesen a kereskedő. – Biztos szót értenek majd egymással. Akkor háromra várjuk estebédre.

* Kate Master elnézte magát a tükörben. Némely ismerős lány kis babákat tartott otthon, a legfrissebb párizsi és londoni divat szerint felöltöztetve. Az ő apja sosem engedett volna ilyen hívságot a házában, de ha egyszerűbben öltözött is, az eredmény éppúgy megelégedéssel töltötte el. Tetszetősnek találta az alakját, akárcsak a kebleit – nem mintha bárki láthatta volna őket, miután a csipke illendően elfedett mindent. Ruhadereka és szoknyája egyszerű anyagból készült, akárcsak hasonlóan dísztelen inge. Természetesen hordta barna haját, s bár kerekített orrú cipője kapott némi sarkot, semmiképp se túl magasat. A legfrissebb divat szerinti hegyes orrú cipőről apja hallani sem akart. Üde arcbőrét jól kiegészített a púder, amiből épp csak annyit használt, hogy az apja ne vegye észre. New York-i rokonai kedvéért akart jól festeni. Belegondolt, akad-e köztük egy korban hozzáillő fiatalember.

* Amikor megérkeztek a divatos South Wardba, az erőd közelébe,

Kate és az apja egyaránt lenyűgözve nézte a megkapó házat. Az alagsor felett két további emelet terpeszkedett, rajta öt ablakfülkével, egyszerű klasszicista stílusban. Egy úriember háza. Amint beléptek, felfigyeltek a hallban álló és nyilvánvalóan holland eredetű tölgyfa pohárszékre, valamint a két egyenes támlájú székre, amelyek még II. Károly idejéből származtak. A szalonban festmények örökítették meg Dirk ünnepélyes tartásba merevedett szüleit; polcokon sorakoztak a Kínából hozatott fekete és arany teáskészlet darabjai, és elegáns diófa székeket láttak kárpitozott ülőpárnával, Anna királynő stílusában. Minden azt hirdette, hogy a New York-i Masterek régóta a befolyásos pénzemberek közé tartoznak. Dirk szívélyesen köszöntötte őket, mielőtt magas és elegáns felesége is értésükre adta, milyen magabiztosan tölti be magas társadalmi rangját. S akkor megjelent a fiuk, John. Az apja nem beszélt neki a fiúról. Noha próbált ellenállni a kísértésnek, azon kapta magát, hogy lopott pillantásokat vet felé. A fiú a legfinomabb vászonból való, makulátlanul fehér inget viselt, zöld és arany selyemmellénnyel. Parókát nem vett – miért is tette volna, ilyen fenségesen sűrű és hullámos aranyhaj mellett? Életében nem látott még nála szebb ifjút. Amikor bemutatkoztak, John elmormolt néhány udvarias szót, de ő alig hallotta. A későbbiekben is beérte azzal, hogy hagyta beszélni az apját, mialatt óhatatlanul azon tűnődött, mi járhat az ifjú fejében. Étkezés előtt a társalgása családdal kapcsolatos kérdésekre korlátozódott. Kiderült, hogy Johnnak van két lánytestvére – mindkettő távol –, viszont nincsen fivére. Vagyis ő az örökös. Fenséges estebédet kaptak: ételt bőséggel s hozzá finom bort. Kate a kereskedő oldalán ült, közte és John között. A beszélgetés általános és kedélyes mederben folyt, ezzel együtt ő is látta,

mennyire óvakodik mindenki, nehogy megsértse a másik felet. Mrs. Master megjegyezte, hogy ismeri az ügyvédet, akinél megszálltak, mire a férje hangot adott reményének, hogy rokona ismer még hasonló gondolkodású jogászokat a New York-i kamaránál. – New York nem csupán kiváló jogászokban bővelkedik – felelt előzékenyen Eliot. – Biztosíthatom, hogy Hunter kormányzó körének híre egészen Bostonig eljutott. Hunter kormányzó, aki a némiképp különc Lord Cornburyt váltotta, figyelemre méltó baráti kört épített ki, többnyire hozzá hasonlóan skótokból, afféle értelmiségi klubként, melyet még két évtizeddel később is a tisztelet hangján emlegettek. Kate gyakorta hallotta, hogy az apja említést tett róla. Vetett egy pillantást a tőle jobbra ülő fiúra. Teljes érdektelenséget olvasott le az arcáról. Az anyja is a távolba révedt. – Á, Hunter – felelte házigazdájuk. – Bár mindig ilyen szerencsések lennénk a kormányzóinkkal. Abban a reményben, hogy Johnt is bevonhatja a társalgásba, Kate megjegyezte, hogy New Yorkban még annál is több négert látni, mint Bostonban. Igen, felelt a fiú csendesen, a város népességének jó egyötöde rabszolga. – Apám helyteleníti a rabszolgaságot – élénkült fel a lány, miközben elcsípte Eliot figyelmeztető pillantását. Házigazdájuk könnyed társalgási hangnemben avatkozott közbe. ~ Nyilván ön is észrevette, Kate kisasszony, hogy ebben a házban nem rabszolgák dolgoznak, hanem szerződéses ír cselédek, jobbára annak fejében, hogy idehozattuk őket. Igaz ugyanakkor, hogy részem van a rabszolga-kereskedelemben. Akárcsak a legjobb bostoni családoknak, mint a Waldóknak és a Faneuileknek. Egy kereskedő ismerősöm szerint Bostonban is az ír vaj, az olasz bor és az afrikai rabszolga a három fő árucikk.

– A lányom nem akart tiszteletlen lenni, kedves rokon – sietett leszögezni Eliot –, és Bostonban is csak kevesen osztják a véleményemet. – Láthatóan eltökélte, hogy nem rontja el a kellemes hangulatot. – Noha be kell vallanom – tette hozzá mégis –, angol alattvalóként nem tudok elfeledkezni a tényről, hogy a rabszolgaság intézményét több magas rangú bíró szerint is törvénytelenné kellene nyilvánítani Angliában. Dirk Master elgondolkodva nézte bostoni rokonát. Mint a New York-i férfiágon az egyetlen Master, őszintén várta a vele való találkozást. Van Dyck rokonai mind férjhez mentek, és elköltöztek a városból, így csak nagyon kevés hozzátartozója maradt. A bostoni ügyvédet nyilvánvalóan egész más fából faragták, de ettől még nem érzett iránta ellenszenvet. Kezdetnek megtette ez is. A lánya is egészen kellemes teremtésnek tűnt. Hátradőlt székében, ahogy alaposan megrágta a szavakat. – Negyven éve – kezdte – holland nagyapám prémmel kereskedett. A prémkereskedés még ma is folyik, de már közel sem olyan léptékben. A másik nagyapám, Tom Master, Nyugat-Indiával kereskedett. Ez az üzlet mára akkorára nőtt, hogy a város teljes kereskedelmének háromnegyede a cukornádültetvények ellátásához kötődik. Ezekre az ültetvényekre pedig rabszolgák kellenek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ami a rabszolga-kereskedelem erkölcsi oldalát illeti, egyetértek önnel, rokon. Holland nagyapám is fel kívánta szabadítani mindkét rabszolgáját. Eliot bizonytalanul bólintott. A kereskedő tekintetében ekkor huncut kis fény villant. – Ugyanakkor, rokon – folytatta –, önnek is el kell ismernie, hogy a britek igencsak képmutatóak ezen a téren. Azt mondják, hogy a rabszolgaság szörnyű dolog,, de csak ha magát Britannia szigetét illeti. A Brit Birodalom többi részében nagyon is

megengedett. Az Anglia számára oly fontos cukor termelése elképzelhetetlen rabszolgák nélkül, akiket éppen a brit hajók szállítanak ezerszámra. – Ez tagadhatatlan – ismerte el Eliot. – Önt nem aggasztja, uram – merészkedett felszólalásra Kate –, hogy New York léte egyetlen üzletágtól függ? A kereskedő tekintete elismerően pihent meg rajta. – Nem túlságosan – felelte. – Nyilván hallott már a Sugár Interestről. A nagy cukorültetvényesek csoportba tömörültek, hogy nagyobb befolyásuk legyen a londoni parlamentre. Amekkora vagyonuk van, meg is tehetik. Ők és a barátaik ott ülnek a törvényhozásban, meggyőzik vagy lefizetik a parlament egyéb képviselőit. Ez a rendszer egészen a legfelsőbb szintekig kifejti a hatását. A lobbizás, ahogyan mostanság nevezik, teljességgel sikeres. Az elmúlt években, amikor a cukorkereskedelem csökkent, a brit parlament két közvetlen intézkedést is megszavazott a védelmében. A nagyobbik ezek közül, hogy a Királyi Haditengerészetnél szolgáló valamennyi tengerész jogosult napi fél pint rumra. Nem tudom, mibe kerül ez a kormánynak, de ha felszorozzuk a mennyiséget a teljes hadiflottával és az év napjaival, valóban tekintélyes mennyiségű rumról beszélhetünk, s ennek kapcsán rengeteg melaszról, amit az ültetvények szállítanak. – Elmosolyodott. – A rumfejadag nemcsak megmenti az ültetvényeseket, de örök üdvösségükre szolgál. Ha egy matróznak egyszer fejadagba adják a rumot, erről a jogáról sosem fog lemondani. Amint leáll a rumellátás, fellázad a hajó. A flotta ráadásul növekszik, ezzel pedig a rummennyiség és az ültetvényesek vagyona is. Láthatja, Kate kisasszony, New York szilárd alapja valójában az angol cukorlobbi. Kate vetett egy pillantást az apjára. Tudta, mennyire helyteleníti

az üdvösség ily cinikus említését, ő azonban titokban örült a kereskedő kéretlen egyenességének. – Két intézkedést említett, uram – kockáztatta meg. – Á, igen. A melaszra vonatkozó törvény. Ennek értelmében csakis angol kereskedőktől és angol hajóktól vásárolhatunk melaszt, ami tartósan magasan tartja a melasz árát, és védi az angol ültetvényesek érdekeit. Ennek magam sem örülök, mert magam is gyártok rumot itt, New Yorkban. Ha engednék, a francia kereskedőktől sokkal olcsóbban beszerezhetném a melaszt. – Megvonta a vállát. Az ifjú John Master elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon. – Tudják, mit teszünk? – Kate-hez fordult, és elvigyorodott. – Megvesszük a melaszt a franciáktól valahol a kikötőn túl, aztán szépen becsempésszük. Nem törvényes persze, de a papát ez nem zavarja. Én intézem az ilyesmit – tette hozzá látható büszkeséggel. A kereskedő bosszús pillantást vetett rá. – Elég, John – emelte fel a hangját. – Sokkal szívesebben hallanánk – biccentett Eliot felé –, milyen véleménnyel van rokonunk a holnapi tárgyalásról. Eliot Master az asztalra meredt. Igazság szerint megkönnyebbülést érzett. A lelke mélyén már érkezésük előtt rettegett attól, hogy lánya meg találja kedvelni jóvágású rokonát, ám amikor a házba lépvén azt látta, hogy az ifjú szépen kimosakodott, majd rádöbbent, hogy akkora vagyon örököse, ami messze meghaladja a sajátját, még kínosabb érzés kerítette hatalmába: akármit is tartson ezekről a New York-iakról és az üzletükről, lenne joga megtagadni az áldását Kate-től, ha az hozzá kívánna menni vagyonos rokonához? Mostanáig ezzel vívódott, ám az ostoba közbevetésnek köszönhetően az ifjú végre felfedte önmaga és a

családja igazi arcát. Úgy, hát nemcsak rabszolga-kereskedők, de csempészek is. Ez magyarázatot ad a sajátjánál messze tekintélyesebb vagyonukra. Természetesen továbbra sem enged az udvariasságból, de az ő szemében akkor sem különbek a közönséges gonosztevőknél. Atyaként pedig nincs más kötelessége, mint hogy ezt a tényt leánya számára is egyértelművé tegye. Ezzel a komor elégtétellel fordíthatta gondolatait John Peter Zenger pere felé. Noha a másnapi tárgyalás komoly következményekkel járhatott az amerikai gyarmatokra nézve, az eredete egészen Angliáig nyúlt vissza. Sosem telt hosszú időbe, amíg a londoni politikai viharok New Yorkban és Bostonban is hullámokat vetettek. Amint azt Dirk Master szerette mondani: „Londonból kapjuk a törvényeket, a háborúkat és a ripőköket.” „Ripőkök” alatt ez esetben a királyi kormányzókat értette. Noha akadtak tiszteletreméltó kivételek, mint Hunter kormányzó, a legtöbben csupán azért jöttek Amerikába, hogy kitömjék a zsebüket – s a gyarmatokon élők tudták ezt. Cosby, a jelenkori kormányzó a legrosszabbak közé tartozott, és a velejéig korrupt volt: rövid időn belül törvénytelenül megsápolta a közpénzeket, megvette a bíróságokat és választásokat, s közben eltávolított mindenkit, aki nem tett a kedvére. A város egyetlen újságja is az ő irányítása alatt állt, ezért a kereskedők némelyike saját lapot alapított, hogy Cosbyt támadva feltárja a visszaéléseket. Az újság kiadását egy John Peter Zenger nevű nyomdászra bízták. A kormányzó eltökélte, hogy betiltatja a lapot, és e célból a múlt évben börtönbe küldette Zengert, most pedig perbe fogta becsületsértésért. Eliot Master összefűzte az ujjait. Ügyvédként több kérdést is látott maga előtt.

– Először is – kezdte –, itt van Zenger letartóztatásának módja. Úgy tudom, nem vagyonos ember. – Szegény bevándorló a németországi Pfalzból – bólintott a kereskedő. – Itt tanulta ki a nyomdász mesterséget, mielőtt kiderült, hogy van tehetsége az újságíráshoz. – S miután letartóztatta, a kormányzó oly botrányosan magas óvadékot állapított meg, amit Zengernek nem állt módjában megfizetni? S ennek eredményeként nyolc teljes hónapja senyved a börtönben? – Pontosan. – Akkor itt sérül egy fontos alapelv – vélte a bostoni ügyvéd –, a méltányos óvadék megállapításához való jog. Ami nem megengedhető, de a lényeg nem is ez – tette hozzá –, hanem a királyi kormányzó személyének megsértése. – Mi is sértőnek találjuk ennek a királyi kormányzónak a személyét – jegyezte meg a házigazda –, csak szerencsétlen Zenger mindezt papírra vetette, ezért csinálnak belőle bűnbakot. Az embereink készek megadni neki a legjobb védelmet, és az új esküdtszék is feddhetetlen. Azt hiszem, az esküdtek közül heten még hollandok is, úgyhogy semmiképp nem tekinthetők a kormányzó barátainak. így már jobbak az esélyek? – Nem hinném – felelte Eliot. – Ha bebizonyosodik, hogy Zenger rágalmazó állításokat adott közre, a törvény szerint az esküdteknek bűnösnek kell őt találniuk. – Nos, az nem kétséges, hogy közreadta az állításait, sőt továbbra is megjelenteti az újságját, csak most a cellája ajtaja alatt csúsztatja ki az új cikkeket a feleségének. No de mi a helyzet azzal, hogy történetesen minden szó igaz, amit Cosbyról ír? Ezt nem kellene számításba venni? – A brit törvények szerint sajtóvétség esetén ez nem lehet érv –

válaszolta az ügyvéd. – Ha pedig a sértés a király tisztviselőjét éri, egyenesen felségsértő uszításról beszélhetünk. Az mit sem számít, hogy az állítás igaz-e, vagy hamis. – Ez rettenetes – vélte a kereskedő. – Csakugyan – bólintott Eliot. – Magam is aggódom amiatt, hogy a törvényt rossz célra használják. Ezért várom feszült figyelemmel a tárgyalás kimenetelét. – Bizonyára – jegyezte meg rokona –, ha egész idáig elfáradt miatta Bostonból. – Megmondom nyíltan – folytatta Eliot Master –, szerintem ez nagy horderejű ügy. Véleményem szerint a Zenger-ügy az angol szabadságjogok gyökeréig hatol le. – Egy pillanatra elhallgatott. – Egy évszázada őseink elhagyták Angliát, mert I. Károly király zsarnoki uralmat kívánt rájuk erőltetni. Amikor megkérdőjelezték e jogát, megpróbálta lefogatni a parlament tagjait; amikor a tiszta szellemű puritánok nyomtatásban közreadták a bűneit, levágatta a fülüket, megbélyegezte és tömlöcbe vetette őket, s ehhez ürügyként ugyanilyen koholt vádakat használt. Nyolcvanöt esztendeje Károly király rémuralma véget ért, amikor a parlament halálra ítélte őt, de ez nem vetett gátat a későbbi visszaéléseknek. Most, a jelenlegi kormányzó zsarnoksága alatt is ugyanezt látjuk megismétlődni. Meggyőződésem szerint ez a tárgyalás azért engedtetett meg, hogy próbára tegye a szabadság értékébe vetett hitünket. – A szónoklat közben kitartóan egyre feljebb emelte a hangját. – Hát, rokon – szólt a kereskedő új keletű elismeréssel –, ön valódi orátor. Kate csak nagyritkán hallotta elővigyázatos atyját ily hévvel beszélni. Mérhetetlen büszkeséget érzett. Remélve, hogy ezzel nem lépi túl az illendőség kereteit, bekapcsolódott a társalgásba.

– Amikor Locke a természet törvényéről, az élethez és szabadsághoz való természetes jogról beszél, nem szól vajon arról a jogunkról is, hogy szabadon kifejthessük véleményünket? – tette fel a kérdést. – De igen, feltehetően – fogalmazott óvatosan az apja. – Locke? – kérdezett közbe Mrs. Master némiképp értetlenül. – Á, Locke – bólintott házigazdájuk. – Filozófus – magyarázta feleségének, miközben próbált felidézni bármit a nagy gondolkodóval kapcsolatban, akinek tanairól tudta, hogy az Atlantióceán mindkét partján nagy hatást gyakorolnak a szabadságszerető emberek gondolkodására. – Ön filozófiát olvas? – kérdezte Mrs. Master Kate-től, ha lehet, még értetlenebbül. – Csak a híresebb gondolatmeneteket – felelte élénken Kate, miközben mosolyogva fordult a fiú felé, akiről feltételezte, hogy hasonló élvezeteknek él, de az ifjú John Master csak meredten nézte az asztalt, és megcsóválta a fejét. Kate ebből arra következtetett, hogy az oldalán ülő görög isten alighanem túl félénk. Ez még inkább felkeltette érdeklődését, és belegondolt, mivel bátoríthatná. Minthogy Boston irodalmi szalonjaihoz szokott, még most sem ismerte fel, mennyire idegen területre tévedt. – Múlt nyáron – jegyezte meg – néhány harvardi előadásában volt szerencsém látni Addison Catójának egyik felvonását. Úgy hallom, az amerikai gyarmatokon idén előadják a teljes színművet. Nem tudja, New Yorkban is látható lesz? – A kérdés kapcsolódott Zenger tárgyalásához, Addison ugyanis, mint az angol Spectator alapítója és minden kulturált angol úriember eszményképe, éppen azzal aratott zajos sikert, hogy egy köztársaságpárti római nemes Caesar zsarnoksága elleni küzdelméről mesélt. A színdarab híre rég

átkelt az Atlanti-óceánon, és Kate nem kétellte, hogy erről asztaltársasága is értesült, válasz gyanánt azonban be kellett érnie ennyivel: – Nem tudom. – Bizonyára elnézi nekünk, Kate kisasszony, ha nagyobb figyelmet szentelünk az üzleti ügyeknek, mint az irodalomnak – jegyezte meg a kereskedő, de azért kötelességének tartotta, hogy feddő pillantást vessen örökösére. – Ugyan már, John, te is hallottál Addison Catójáról. – A kereskedelem a szabadság kulcsa – jelentette ki határozottan az ügyvéd, hogy a segítségére siessen. – A kereskedelem a vagyonszerzés eszköze, s mint ilyen, hozzájárul a szabadsághoz és egyenlőséghez. Dániel Defoe is így gondolja. Az ifjú John reménykedve nézett fel. – Aki a Robinson Crusoe-t írta? – Ő bizony. – Azt olvastam. – Nos – mosolyodott el az ügyvéd –, ez is valami.

* Nem tettek további kísérletet az emelkedett társalgásra, inkább annak a három gyümölcstortának szentelték figyelmüket, amit ekkor szolgáltak fel. Mégis, ahogy körülnézett az asztaltársaságon, Eliot Master nem érezte magát kényelmetlenül. Elégedett lehetett kis szónoklatával is, amelynek minden szavát komolyan gondolta. Rokona találóan jegyezte meg, hogy aligha fáradt volna ide Bostonból, ha a kérdés nem ébresztene benne bizonyos szenvedélyt. Ami pedig Dirk jellemét illeti: rokona lehet bármekkora csirkefogó, semmiképp sem ostoba. Kezdetnek ez is elég. Ha a kereskedő

feleségét illendőség szerint kihagyja a számításból, marad a fiú. Egyértelműen kiviláglott, hogy lehet bármilyen megnyerő a fellépése, a fiú híján van az értelemnek. Matrózok és csempészek közt talán emeli a társaság fényét, másként azonban igazi bugris. Immár bizonyos, hogy Kate, aki oly elmésen kivette a részét a társalgásból, semmilyen körülmények közt nem mutathat érdeklődést a fajankó iránt. E megnyugtató gondolattal vette magához a második szelet almatortát. Még nagyobb megelégedésére szolgált a rövid szóváltás, amivel az estebéd zárult. Lassan elérkezett a távozás ideje. Kate mostanáig a legjobb képessége szerint szórakoztatni próbálta John unokatestvérét. Megkérdezte, mivel múlatja az időt, cserébe megtudta, hogy legszívesebben a parton őgyeleg, vagy ami még jobb, egy hajó fedélzetén. Gyengéd unszolásra további részleteket is kiderített a családi üzletről. Miként a hozzájuk hasonló kalmárok, a New York-i Masterek is mindenből kivették a részüket. A hajóik mellett vittek egy forgalmas boltot, rumot pároltak (noha illegálisan beszerzett melaszból), s közben még más kereskedőhajók biztosításával is foglalkoztak. A fiú nem szaporította a szót és csendesen beszélt, de amikor egyszer-kétszer felemelte rá a tekintetét, alig tudta megállni, hogy ne piruljon bele égszínkék szemei látványába. Hogy ő milyen benyomást tett rá, nem is gyanította. Mielőtt felálltak volna az asztal mellől, Dirk Master megígértette az apjával, hogy újra eljönnek hozzájuk, míg New Yorkban tartózkodnak. Örült, amikor apja udvariasan elfogadta a meghívást. – Az egész tárgyalás idején a bíróságon lesz? – érdeklődött a kereskedő. – Az elejétől a végéig.

– És Kate kisasszony? – Nos, igen – felelt lelkesen. – Míg atyámat a zsarnokság elleni harc foglalkoztatja, én a sajtószabadság támogatására jöttem ide. Az apja elmosolyodott. – A lányom osztja a költő nézetét: „Aki elpusztít egy jó könyvet, mintha csak egy jó embert pusztítana el.” Bostoni köreikben az efféle idézetek a hét bármely napján elhangozhattak. – „Aki elpusztít egy jó könyvet, magát az értelmet pusztítja el” – tette hozzá tüstént Kate. Házigazdájuk végignézett rajtuk, mielőtt megrázta a fejét. – Ismerősen hangzik, de kitől is idéznek? – kérdezte ártatlanul. Kate-et meglepte, hogy emlékeztetnie kell erre. A szavak nem mástól származtak, mint John Miltontól, az Elveszett paradicsom szerzőjétől, ha nem is magából a költeményből, de egy röpiratból – történetesen a legnagyobb hatású röpiratból, amit a szólás- és sajtószabadság védelmében valaha papírra vetettek. – Milton Areopagiticájából való – árulta el. – Á, Milton – élénkült fel házigazdájuk. Csak az ifjú John ráncolta még mindig a homlokát. – Kinek a patikájából? – kérdezte. Ez készületlenül érte. Még gondolkodni sem maradt ideje, Kate-ből egyszerűen csak kitört a nevetés. Az ifjú John Master pedig elpirult, és láthatóan restelkedett.

* – Hát – jegyezte meg vidáman az apja, amint visszasétáltak a szállásukra –, azért lehetett volna rosszabb is. Csak azt sajnálom,

hogy New York-i rokonaink csempészeknek bizonyultak. – Mr. Master tájékozottnak tűnik – vetette fel. – Hm, a maga módján, talán. Másfelől a fiú – tette hozzá magabiztosan – teljesen menthetetlen. – Ne legyünk ilyen szigorúak – kockáztatta meg. – Azok lennénk? – Nekem tetszett, apám – vallotta meg. – Nagyon is.

* A bíróság a Wall Street-i Városháza fénnyel teli és hivalkodóan hatalmas földszintjén ült össze. A két bíró, Philipse és Delancey parókában és skarlátszín talárban trónolt az emelvényen. Az esküdtek két padot foglaltak el a baljukon, míg a különféle rendű és rangú érdeklődőkből álló tömeg oldalt és a csarnok padlóján ült. Mintha csak egy protestáns gyülekezet készült volna meghallgatni a prédikációt. Középütt, a bírák előtt, a vádlott körülkerített padját állították fel. Nem kellett sokat fáradnia, hogy idejöjjön – az alagsori cellából kísérték fel. Az apja jó helyet szerzett nekik az első sorban. Kate mohó pillantásokkal nézett körül a termen, mintha magába akarna inni minden apró részletet, mégis mindennél érdekesebbnek találta az apjában lezajló változást. A külső szemlélő számára Eliot Master megmaradt csendes, elővigyázatos ügyvédnek, Kate azonban arcának sápadtságából, tekintetének elevenségéből, izmainak apró rezdüléséből egészen mást olvasott ki. Még életében nem látta az apját ennyire izgatottnak. Bradley, a parókát és fekete köpenyt viselő kövér ügyész magabiztosan és kurtán biccentett ennek-annak. A bíróság egy Chambers nevű, hozzáértőnek tűnő ügyvédet jelölt ki a nyomdász

védelmére. Az ügyész odabólintott Chambersnek is, mintha csak azt mondaná: „Nem az ön hibája, jó uram, hogy a földbe fogom döngölni.” Mozgolódás támadt. A terem végében nyíló kis ajtón két hatalmas, dongóra emlékeztető porkoláb kísérte be Zengert. Kis kék kabátjában egészen eltörpült mellettük, mégis bátran kihúzta magát, és feltartotta a fejét, ahogy a vádlottak padjához vezették, és bezárták a fából ácsolt falak közé. Felolvasták a vádat. Szóra emelkedett az ügyész. Kate azelőtt is járt már tárgyalásokon. Tudta, mire készüljön. Nem kellett soká várnia, míg az ügyész kijelentette, hogy Zenger „uszító szellemiségű ember”, aki rágalmak útján próbálta bemocskolni a jó Cosby kormányzó becsületét. Az esküdtek figyelmesen hallgatták. Kate nem tudta volna megmondani, mi jár a fejükben. Ezután Chambers emelkedett fel, hogy ejtsen néhány fáradt szót a nyomdász védelmében. Látta, ahogyan apja a homlokát ráncolja. – Azt gondoltam – súgta a fülébe –, hogy Zenger támogatói ennél különb védelmet szereznek. Ám ekkor valami különös dolog történt. Egy idős úriember, aki mindeddig csendesen ült leghátul, hirtelen felállt, és sietve előreindult. – Ha megengedik, méltóságos uraim, engem kértek fel a vádlott védelmére. – S ön kicsoda? – kérdezte bosszúsan az egyik bíró. – A nevem Hamilton, méltóságos uram. Andrew Hamilton Philadelphiából. Kate akkor azt látta, hogy az apja izgatottan előrehajol. – Ki ez? – kérdezte tőle. – Amerika legkiválóbb ügyvédje – felelte apja fojtott hangon,

miközben az egész bíróság felzúdult. Látszott, hogy a bírákat és az államügyészt teljesen készületlenül érik a történtek, de semmit sem tehetnek ellenük. Annál inkább elképedtek, amikor a philadelphiai ügyvéd nyugodt hangon belekezdett védőbeszédébe. – Ügyfelem nem tagadja, hogy sértő tartalmú cikkeket adott közre. – Az ügyésznek ily módon nem kellett szólítania egyetlen tanút sem. A kijelentést néma csend fogadta, mígnem a láthatóan zavart ügyész közölte, hogy amennyiben a vádlott nem tagadja a becsületsértő kijelentések közzétételének vádját, úgy az esküdtszéknek bűnösnek kell őt találnia. Miközben vetett egy nyugtalan pillantást Hamilton felé, Bradley arra is emlékeztette az esküdteket, hogy e tekintetben nem számít, igazat vagy valótlant állítottak-e az újságcikkek. A sajtóvétség vádja akkor is megáll. Ezután az ügyész hosszú ideig idézte a törvényt, a szokásjogot és a Bibliát, hogy rámutasson, milyen kivételesen súlyos bűn a becsületsértés, s hogy a hatályos törvények értelmében az esküdteknek miért nincs más választásuk, mint hogy kimondják Zenger bűnösségét. Csak ezután ült vissza a helyére. – Hamilton máris veszített – súgta Kate az apja fülébe, de ezt a választ kapta: – Várjuk ki a végét. Szemlátomást az idős philadelphiai férfiú sem kapkodott. Kivárta, amíg Chambers mondott néhány szót a vádlott védelmében, majd miután egy ideig pepecselt a papírjaival, komótosan felállt. Noha illő módon szólította meg a bíróságot, az arckifejezése azt sejtette, mintha érthetetlennek találná ezt az egész eljárást. Mint elárulta, nehezére is esett megérteni, mit keresnek itt egyáltalán. Számára újdonságként hatott, hogy a rossz közigazgatás

méltányos kritikája becsületsértésnek minősül. Olyannyira – vetett egy gyors pillantást az esküdtekre –, hogy nem is tudta volna, kire vonatkoznak a Zenger lapjában megjelent írások, ha a vád fel nem hívja a bíróság figyelmét a kormányzó személyére. Erre az esküdtek közül többen elmosolyodtak. Mindemellett, ment tovább, a becsületsértési vád jogi precedensét a tizenötödik századi Anglia zsarnoki Csillagkamarája teremtette meg, ami aligha lelkesítő tudat. Nem fordulhat elő, hogy egy évszázadokkal korábban, Angliában született törvény érvényét veszíti napjaink amerikai gyarmatain? Kate számára ez felért egy felségárulással, ám ahogy tanácstalanul odafordult hozzá, apja közel hajolt, és a fülébe súgott: – Ne feledd, az esküdtek közül heten is hollandok. Valami okból az idős férfi ekkor elkalandozni látszott. Olyan ez, jelentett ki, mint az amerikai gazdák esete, akik úgy tartoznak az angol törvények hatálya alá, hogy azok egészen másféle földbirtoklási rendszer viszonyait szabályozzák. Láthatóan nagy érdeklődést tanúsított a gazdálkodás iránt. Lovakról és marhákról beszélt, azután egészen belemelegedett a baromfitartás kérdésébe, mire az ügyész felpattant, és rámutatott, hogy az egésznek semmi köze az ügyhöz. Kate azt hihette volna, hogy az idős philadelphiai elvesztette saját érvelésének fonalát, ha nem látja, amint három esküdt – szemlátomást maga is gazdálkodó – sötét pillantást vet az ügyészre. A vád igazát persze senki sem tagadhatta. Becsületsértés történt, emlékeztette őket, amit a védelem is elismert. Az öreg Andrew Hamilton mégis a fejét rázta. – A vád „bizonyos hamis, ártó szándékú, uszító jellegű és botrányt okozó rágalmak” nyomtatásba adására és közzétételére vonatkozik – mutatott rá. Vagyis az államügyésznek kell

bizonyítania, hogy Zenger állításai a gonosz kormányzóról nem állják meg a helyüket. Miközben ő, tette hozzá, örömmel hajlandó bizonyítani, hogy minden szavuk igaz. Kigyúlt az esküdtek arca. Épp erre a kibúvóra vártak. Kate azonban látta, ahogy az apja megcsóválja a fejét. – Ezzel nem húzza ki a pácból – mormolta maga elé. Csakugyan: bármily hatásosan érvelt is a koros ügyvéd, az ügyész a bíróval karöltve újra és újra félbeszakította azzal, hogy megcáfolja. A törvény az törvény. Az igazság semmin sem változtat. A vádlottnak nem lehet mentsége. Az ügyész elégedettnek tűnt, az esküdtszék kevésbé. Az öreg Andrew Hamilton csak állt a széke mellett. Megfeszült az egész arca, mintha fájdalmak kínoznák, és legszívesebben lerogyna. Hát így ért véget. A jogrend szörnyszülöttje eltiporta szegény Zengert. Kate elnézte a nyomdászt, aki most is sápadtan, mégis egyenes derékkal állt a vádlottak padján, s nemcsak együtt érzett vele, de ugyanúgy szégyenkezett is a rendszer miatt, ami erre a sorsra ítélte. Ezért is lepte meg, amikor apja váratlanul elismerő pillantást vetett az élemedett Hamiltonra. – Istenemre – mormolta maga elé ez egy ravasz vén róka. – Mielőtt még magyarázatot kaphatott volna, Kate is meglátta a philadelphiai ügyvéd átalakulását. Figyelemreméltó változás zajlott le. A férfi arca kitisztult. Teste kiegyenesedett. Mintha csodálatos módon életre kelt volna. Új fény költözött a tekintetébe, s ahogy felszólalt, hangjából új keletű tekintély csendült ki. Ezúttal senki sem merte félbeszakítani. Az összegzése éppoly mesteri volt, mint amilyen egyszerű. Ennek a bíróságnak, emlékeztetett, az esküdtszék a választott döntőbírája. A jogászok vitázhatnak, a bírák kedvük szerint rendszabályozhatják őket, dönteni mégis egyedül az esküdteknek áll

hatalmában. Ami felelősséget ró rájuk. Ez az idejétmúlt rágalmazási törvény pedig éppoly céltalan, mint amilyen rossz. Nem lehet olyat állítani, amit kiforgatva ne lehetne rágalmazási pert indítani. Még akkor sem, ha valós visszaélések miatt emelünk panaszt, ami minden ember természet adta joga. E törvénnyel a kormány, ha nem szíveli a kritikát, fegyverként használja a jogot és törvényen felül helyezi önmagát. Ez nem más, mint a hatalommal való visszaélés törvényileg engedélyezett formája. De ki állhat az efféle zsarnokság és az emberi szabadságjogok gyakorlása közé? Ők, az esküdtek. Senki más. – A gondolkodó ember szemében a szabadság elvesztése rosszabb a halálnál is – jelentette ki. Az ügy nem egy New York-i nyomdászról szól, hanem mindnyájuk jogáról, sőt kötelességéről, hogy megvédjék a szabad embereket a hatalom önkényétől, amint azt előttük oly sok bátor férfi tette. Most, szólította meg egyenesen az esküdteket, minden önökön áll. Az önök kezében van a döntés. Azzal visszaült a helyére. A bíró nem örült. Közölte az esküdtekkel, hogy mindannak dacára, amit a philadelphiai ügyvéd elmondott, a törvény értelmében bűnösnek kell találniuk a nyomdászt. Az esküdtszék visszavonult. Míg a hallgatóság sustorogni kezdett, és Zenger szálfaegyenesen ült tovább a vádlottak padján, az apja elmagyarázta Kate-nek a történteket. – Én magam se ébredtem rá, mire készül. Felbőszítette az esküdteket, amikor hiába próbált a józan értelemre hivatkozni Zenger védelmében – arra a tényre, hogy a szegény ördög csak kimondta az igazat –, mielőtt kijátszotta a kártyát, amit mindvégig akart. Az esküdteknek ugyanis jogában áll szabadon dönteni egy ügyben, függetlenül mindattól, amit a vádlott terhére felhoztak,

vagy amit a törvény megkövetel. Ez az utolsó és egyetlen védelem a rossz törvények ellen. Ha az esküdtszék felmentő ítéletet hoz, attól még nem változik meg a törvény, de csak kevés ügyész kockáztatja meg, hogy a későbbi esküdtek is ugyanezt tegyék. Az öreg Hamilton mindvégig erre játszott, méghozzá briliáns módon. – De beválik-e? – Úgy látom, mindjárt kiderül. Az esküdtek máris visszatértek. Besorjáztak a helyükre. A bíró megkérdezte, hogy meghozták-e az ítéletet. Az esküdtszék vezetője igennel felelt. A bíró kérte, hogy fedje fel. – Nem bűnös, méltóságos uram – jelentette ki határozottan a férfi. A bíró égnek emelte a tekintetét. A hallgatóság tagjai üdvrivalgásban törtek ki. Eliot Master oly boldognak tűnt kifelé jövet, hogy Kate egyenesen belekarolt. Ilyen bizalmaskodással másként nem próbálkozott volna, ám ezúttal hálás fogadtatásra talált. – Ez korunk legfontosabb napja – lelkendezett az apja. – Annyira örülök, Kate, hogy itt lehettél. Azt hiszem, holnap vissza is térhetünk Bostonba. – Szárazon elmosolyodott. – Csak egyvalamit bánok. – Mi az, apám? – Ma este még a rokonainkkal kell vacsoráznunk.

* Az ifjú John Master befordult a Broadwayre. Több ismerőse mellett is elhaladt, de csak kurtán biccentett, és leszegte a fejét. Ahogy elhagyta a Trinity Churchöt, felnézett. A tetszetős anglikán templomtorony megvetéssel tekintett le rá. Bár másik utcát

választott volna. Ami ne arra emlékeztetné, mennyire mihaszna. Amint azt a karót nyelt bostoni tegnap is nyilvánvalóvá tette. Persze csak a maga behízelgő módján, de amikor meghallotta, hogy olvasta a Robinson Crusoe-t, az a leereszkedő „ez is valami” mindent elárult. A bostoni ügyvéd idiótának tartotta. Már hozzászokott. A templomi lelkész, az iskolai tanító, mind ezt gondolták. Apja engedte, hogy besegítsen az üzletbe, és élvezze a matrózok társaságát. Az ő körükben jól érezte magát, de csak mert a kedvében jártak, és elfogadták annak, aki. Apját és a tanítóit nyilván meglepte volna, ha tudják, hogy John titokban néha próbált tanulni. Ha elég tudást szed magára, gondolta, egy napon meglepi mindnyájukat, de semmire se ment. Hiába meredt a könyvre, a szavak értelmetlen masszává olvadtak a szeme előtt, csak babrált, és kifelé tekingetett az ablakon, majd újra a lapra meredt, de bárhogy iparkodott, semmit se használt. Még ha át is küszködte magát néhány oldalon, utóbb azon kapta magát, hogy semmire sem emlékszik a szövegből. Isten a megmondhatója, az apja se nagy tudós. Elnézte, hogyan színészkedett, amikor a bostoni ügyvéddel és a lányával filozófiáról meg effélékről társalgott, de ő legalább az alakoskodáshoz értett. S még ő is zavarba jött, amikor kiderült, hogy nem hallott Addison Catójáról. Most is szégyenkezett, ha felidézte magában feddő hangját. Még azt sem mondhatta, hogy ezek a bostoniak egy másik világból valók. Hogy „ezek ügyvédek, tudós egyházfik, semmi közük az olyanokhoz, mint mi.” A saját rokonai, a saját vérei. Közeli hozzátartozók. Kate ráadásul egykorú vele. Mit gondolhat New York-i rokonairól?

Nemcsak hogy ostobák és faragatlanok, de közönséges csempészek is. Igen, amilyen bolond, ezt is sikerült kikotyognia, csak hogy még nagyobb szégyenbe hozza az apját. A legrosszabb mégis, aminek az emlékébe is belesápad, a lány megnyilvánulása. Igazság szerint, noha behatóan ismerte a nőket, akikkel a matrózok társaságában ismerkedett meg, mindig is félénken visszahúzódott, ha a hozzájuk hasonló családok lánygyermekeire került a sor. Mind tudták róla, mennyire rosszul tanult az iskolában. Mennyire bárdolatlan a modora. Még a család vagyonával együtt sem számított nagy fogásnak, s ez a tudat még inkább arra ösztönözte, hogy elkerülje a köreiket. A bostoni lány egészen más, ezt a legelső pillanatban látta. Szép, mégsem mesterkélt. Egyszerű és kedves. Hálásan követte erőfeszítéseit, ahogy próbálta áttörni félénkségének falát. Még ha nem is olvasta a könyveket, amiket ő, lenyűgözőnek találta, ahogyan az apjával beszélt, s amilyen gyengédséggel tekintett rá. Megvan benne minden, gondolta, amit egy napon a feleségében is látni szeretne. Míg beszéltek, azon kapta magát, hogy elgondolkodik: reménykedhet egyáltalán egy ilyen lány szerelmében? Másod-unokatestvérek. Ez közéjük áll, ugyanakkor furcsamód bizsergető érzés. Lehetséges, hogy minden faragatlansága ellenére a lány vonzódik hozzá? Noha Kate nem tudta, de alaposan megfigyelte. Valahányszor a társalgás felfedte műveltségének hiányát, korholta magát, hogy ostobaság akár csak gondolnia is rá. Majd minden alkalommal, amikor kedvesen bánt vele, új reményt élesztett benne. Míg csak ki nem nevette. Tudta, hogy nem szántszándékkal tette – ami csak rontott a helyzeten. „Kinek a patikájából?” – kérdezte, mire a lány akaratlanul is felnevetett. Nem hibáztatta érte.

Ő csinált bolondot saját magából. A lány szemében sosem lehet más, csak faragatlan bugris. Ami igaz is. Nem más. Mihaszna. Most, hogy a lány és az apja újra náluk vacsorázott, az apja a lelkére kötötte, hogy ne késsen el. Előtte az utcasarkon fogadó nyílt. Belépett.

* Ünnepi hangulatban költötték el a vacsorát. Ünnepelt az egész város. A nyomdász Zengert szabadon engedték, Hamilton nagy híresség lett. Akkor este született meg a később sokat idézett mondás: „Ha sarokba szorítanak, fogadj egy philadelphiai ügyvédet.” Dirk Master elővette a legjobb borát, Eliot pedig, engedékeny hangulatában, örömmel fel is hörpintette. Noha a vacsora általában könnyebb étkezésnek számított, mint hivatalosabb délutáni társa, a pohárszék és az asztal csak úgy roskadozott az osztrigától, sült sonkától, hideg felvágottaktól, édességektől és minden egyébtől. Mrs. Master is kevésbé tűnt tartózkodónak, mint korábban. Noha jóindulattal sem lehetett az irodalom szerelmesének nevezni, mint kiderült, Kate-el együtt buzgón olvasta a népszerű női regényeket, így bőven találtak társalgási témát. Csupán egyetlen rejtélyes mozzanat akadt: hol az ifjú John Master? Kate sokat gondolkodott előző találkozásukon, és szörnyen bánta azt a meggondolatlan kacajt, ami nem csupán bántó volt, de goromba is. Mindig arra tanították, hogy bármily kirívó is egy hiba, mindig van mód helyrehozni, ezért eltökélte magában, hogy ezúttal jobb benyomást tesz, sőt jóváteszi a bűnét. Már egy órával indulás előtt erre készült. Magában elpróbálta a társalgási témákat,

melyekkel a fiú közelébe férkőzhetett – s általában, számításba vett mindent, amivel csak kiköszörülheti a csorbát. Az alkalomhoz egyszerű, barna-fehér kockás ruhát választott, ami jól illett hozzá. Önmagát is meglepte azzal, mennyire nem találja zavarónak az ifjú John Master neveltetésbéli hiányosságait. Nem csupán azért, mert a küllemével megszégyenít egy görög istent – noha némi pironkodással megvallotta, hogy azért ez is szerepet játszik. Nem, valami mást ismert fel benne: egy belső tartást és gerincességet, sőt értelmet, ami talán különbözik az apjáétól, de akkor sem megvetendő. Ehhez járult az a furcsamód megejtő és újdonsága okán még vonzóbb felismerés, hogy a görög isten nagyon is sebezhető. Így hát érkezése pillanatától csak arra várt, hogy. felbukkanjon. Látta, hogy az apja tűvé tette érte a házat, nem is minden nyugtalanság nélkül. Amikor végül leültek vacsorázni, felbátorodott annyira, hogy rákérdezzen: a fia mikor csatlakozik hozzájuk. – Majd jön, Kate kisasszony – felelt a kereskedő kurtán, némi zavartsággal. – Sejtelmem sincs, hol lehet. Már leszedték a halat és a húst, de még mindig nem jött. S talán nem annyira az előzékenység, mint inkább az a remény mondatta vele, hogy viszontláthatja a fiút, amikor atyja füle hallatára megkérdezte vendéglátójukat: reménykehet-e, hogy családjával valamikor meglátogatja őket Bostonban? Apja csak nagyritkán veszítette el a jó modorát. Most is csak egyetlen pillanatra suhant át arcán a rosszallás, de így is mindenki láthatta. Noha nyomban erőt vett magán, már nem tudta orvosolni a kárt. – Csakugyan! – élénkült fel. – Nálunk kell vacsorázniuk. Jöjjenek el hozzánk, ha majd Bostonban járnak. – Milyen kedves – felelte New York-i kissé szárazon.

– Alig várjuk, hogy… – sietett leszögezni Eliot, ám az már nem derülhetett ki, mit vár annyira, mert az ajtó hirtelen kivágódott, és az ifjú John Master berontott a szalonba. Nem nyújtott megnyerő látványt. Ha az inge is éppoly fehér, mint az arca, talán jobb lett volna, csakhogy mocsokfoltok tarkították. Összeborzolt hajjal és üveges szemmel nézett körül, mint aki összpontosítani próbál. Alig állt a lábán. Láthatóan teljesen elázott. – Istenemre, uram… – tört ki az apja. – Jó estét. – Nem úgy tűnt, mintha meghallotta volna az apját. – Elkéstem volna? – Noha az ajtóban állt, a leheletéből és ingéből áradó kocsmabűz máris betöltötte a szobát. – Kifelé! Távozzon innét, uram! – A kereskedő hiába méltatlankodott, Jolin tapodtat se mozdult. – Á. – A tekintete megállapodott Kate-en, akinek, minthogy a háta mögött állt, meg kellett fordulnia, ha látni akarta. – Kate kisasszony – bólogatott magában a fiú. – Az én unokahúgocskám. Az imádnivaló, úgy bizony, az imádnivaló Kate kisasszony. – Uram? – Kate láthatóan nem tudta, mit mondhatna ilyen helyzetben, de nem is kellett törnie a fejét. Unokatestvére láthatóan nem várt választ, csak hirtelen előrelépett. Egy pillanatra megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, azután meg sem állt a székéig, melynek háttámláján sikeresen megtámaszkodott, míg a válla fölé hajolt. – Milyen csinos ruha, húgom – kiáltott fel. – Ön gyönyörű ma este. Ön mindig gyönyörű – igazította ki magát. – Az én gyönyörű Kate húgom. Csókolom a kezét. – Áthajolt a szék háttámlája fölött, átemelte kezét a lány vállán, és megpróbálta elhalászni. Azzal okádni kezdett. Lehányta a haját, a vállát, a karját, a tetszetős barna-fehér

kockás ruhát. Még akkor is hányt, amikor felbőszült apja kirángatta a szobából, hátrahagyva a botrány nyomán kitörő káoszt.

* Fényes, tiszta augusztusi reggel virradt, valamivel hűvösebben, mint az előző napok, amikor a kis hintó nekiindult Kate-tel és az apjával a bostoni útnak. Mögöttük ágyúlövések rázkódtatták meg az eget. Akár tetszett a kormányzónak, akár nem, New York népe formális sortűzzel búcsúztatta Andrew Hamiltont, amint útra kelt a másik irányba, Philadelphia felé. – Aha – szólt az apja jóleső elégtétellel. – Méltó tisztelgés. Megérte ide látogatnunk, Kate, dacára a tegnap esti kellemetlenségnek. Annyira sajnálom, gyermekem, hogy áldozata lettél egy ilyen szerencsétlen incidensnek. – Én nem bánom, apám – felelte. – A testvéreimet is láttam már ilyen betegnek. – De nem ugyanettől – keményedett meg Eliot hangja. – Még fiatal, apám. Szerintem túlzottan félénk. – Ugyan – legyintett az apja. Nincs bennem rosszallás, sőt… – Semmi okunk arra – jelentette ki az apja-, hogy még egyszer találkozzunk ezekkel az emberekkel. S minthogy Boston messze esett, az ő sorsa pedig apja kezében volt, Kate tudta, hogy soha életében nem láthatja többet John unokatestvérét.

*

Ahogy az ágyúlövések bevisszhangozták a New York-i kikötőt, és az öreg Hamilton elindult hazafelé, a városlakók nem csupán a gyűlölt kormányzó felett aratott győzelmüket ünnepelték, hanem valami sokkal többet. Eliot Master jól sejtette: a Zenger-féle per nem változtatta meg a becsületsértési törvényt, de értésére adta minden leendő kormányzónak, hogy New York és az amerikai gyarmatok többi nagyvárosa gyakorolni kívánja, amit akkor is természet adta jogának vél, ha nem filozófusok lakják: a szabad szóláshoz és véleményhez való jogot. A tárgyalás nem ment feledésbe, sőt Amerika történelmének egyik mérföldköve lett. S a kor embere ezt előre megérezte. A tárgyalásnak akadt egy másik következménye is, amiről kevesebb szó esett. A jog, amelyben Eliot Master hitt, amelyre Adrew Hamilton hivatkozott, s amelyet az esküdtszék érvényre juttatott, magában az angol szokásjogban gyökerezett. Európában egyedül az angolok vették a bátorságot, hogy kivégezzék despotának tartott uralkodójukat; Anglia nagy költője, Milton vette védelmébe a sajtó szabadságát; egy angol filozófus, Locke érvelt az ember természetes jogainak létezése mellett. Azok, akik elsütötték a New York-i ágyúkat, tudták ezt, és büszkén vallották magukat briteknek. Ám amikor az öreg Hamilton megszólította az esküdteket, rámutatott még valamire, amivel tetszést aratott. Egy ősi törvény, jelentette ki, Angliában talán lehetett jó törvény, de évszázadokkal később Amerikában mégis rossz törvénnyé vált. Jóllehet ezt a tényt senki sem emelte ki, az elképzelés magva termékeny földbe hullt, hogy idővel gyökeret eresszen, és átszője Amerika roppant kontinensét.

A philadelphiai lány

1741

A fiú óvatosan mozgott. A május estében, a hosszúra nyúlt árnyak közt sehol sem lehetett biztonságban – sem az utcán, sem egy házban. Ha érkezésekor tudta volna, mi történik, egészen másképp cselekedett volna, de minderre csak egy órája eszmélt rá, amikor egy rabszolga a fogadóban az értésére adta: „New Yorkban egy néger sincs biztonságban. Most aztán sehol. Vigyázz magadra.” Tizenöt éves volt, s ahogy a dolgok álltak, ez lehetett életének legrosszabb éve. Tízéves korában romlott el minden. Ekkor halt meg az apja; ezután állt össze az anyja egy másik férfival és ment el, magával vitte a testvéreit is. Azt se tudta biztosan, merre lehetnek. Ő hátramaradt New Yorkban, a nagyapja fogadójában, ahová jóformán csak matrózok jártak. A nagyapjával jól megértették egymást. Mindketten szerették a kikötőt, a hajókat és mindent, aminek csak köze volt a tengerhez. Ezért is látta a sors kezét abban, hogy születésekor ugyanaz lett a neve, mint neki: Hudson. Hanem a sors csúnyán kitolt vele ebben az évben. Senki emberfia nem emlékezett ilyen kemény télre, amikor még a kikötő vize is befagyott. Január utolsó napján egy fiatal fickó érkezett a kocsmába, aki egy fogadás végett hetvenmérföldnyire északról korcsolyázott le a befagyott folyón. Az ivóban mindenki fizetett

neki egyet. Vidám nap kerekedett – az utolsó ilyen. Az idő azután még keservesebbre fordult. Alig lehetett élelemhez jutni. A nagyapja is betegségbe esett. Miután ő meghalt, egy szál maga maradt a világon. Nem rendezett neki nagy családi temetést. Télen csak csendesen elkaparták a halottakat. Alig néhány szomszéd és állandó vendég jött el. Azután döntenie kellett, hogyan tovább. A döntés önmagától kínálkozott. A nagyapjával megbeszélték a dolgot, mielőtt meghalt. Ilyen fiatalon hiába is próbálná meg átvenni az ivót. Különben is, mindketten tudják, mit akar. – A tengerre vágysz, igaz-e? – A vénember felsóhajtott. – A te korodban nekem is csak azon járt az eszem. – Azzal megadta a fiúnak két hajós-kapitány nevét. – Ismernek. Csak mondd meg nekik, ki vagy, majd ők vigyáznak rád. Itt követte el a nagy hibát. Türelmetlenségében. A fogadótól könnyen megszabadult, minthogy csak bérelte a helyet. Más nem tartotta a városban, így aztán, amint márciusban fordult az idő, útra akart kelni. A nagyapja egy kis ládában tartotta szerény megtakarítását és kevéske értékét. Hudson fogta a ládikát, és rábízta a nagyapja legjobb barátjára, a fogadó közelében élő pékre. Azután már szabadon mehetett, ahová akart. Miután egyik kapitány sem tartózkodott a kikötőben, aláírt egy harmadiknak, hogy még a hónap tizenhetedikén, Szent Patrik napján kihajózzon New Yorkból. Az utazás meglehetősen telt. Elérték Jamaicát, eladták a rakományt, majd a Szél felőli-szigetek irányába megkezdték a visszautat, ám azon a helyen a hajó javításra szorult. Miután őt kifizették, elszegődött egy másik hajóra, hogy a part mentén vitorlázzon fel New Yorkba és Bostonba. Itt aztán megtanulta a leckét. Az a kapitány iszákos semmirekellő volt. A hajó kétszer is kis híján odaveszett a

viharokban, mielőtt még elérte Chesapeake-et. A legénységet nem fizették ki, amíg el nem vergődtek Bostonba, de ő már jóval New York előtt eldöntötte, hogy lenyeli a veszteséget, és inkább lelép a hajóról. Megtartotta az előző útján kapott fizetséget, és úgy számította, New Yorkban kihúzza addig, amíg nagyapja valamelyik ismerőse fel nem bukkan. Aznap reggel ki is surrant a hajóról. Csak néhány napig kellett kerülnie a vízpartot, amíg a hajó a részeges kapitánnyal együtt továbbállt. Ugyan néger volt, ám attól még szabad ember. Délutánra járt, mire a pékhez ért. A pék gyerekét, egy vele egykorú fiút talált az üzletben, aki valamiért fura pillantásokkal méregette. Amikor a pék után kérdezett, a fiú megrázta a fejét. – Egy hónapja halott. Anyám viszi az üzletet. Hudson kifejezte részvétét, majd elmondta, hogy a ládájáért jött, de a fiú csak a vállát vonogatta. – Nem tudok semmilyen ládáról. – Hudson számára úgy tűnt, hazudik. Megkérdezte, hol az anyja. Csak másnap jön. Akkor körülnézhet a ládája után? Nem. Azután ennél is furább dolog történt. Sosem kedvelték egymást különösebben a pék fiával, de szinte egész életükben ismerték egymást. A fiú most mégis úgy tekintett rá, mintha először látná. – A helyedben én nagyon vigyáznék, nigger – sziszegte kárörvendően, mielőtt elhessegette. Hudson csak azután tért magához a döbbenetből, hogy bement a fogadóba, ahol a rabszolga elmondta neki, mi történik éppen. Legjobb lett volna visszamenni a rakpartra, de nem akart találkozni a kapitánnyal, aki nyilván már kereste. A legrosszabb esetben kimehetett a városon kívülre, hogy a szabadban aludjon, de ehhez nem fűlött a foga, és az sem hagyta nyugodni, ahogyan a pék családja ellopta minden megtakarítását.

Ezért aztán csak óvatosan mozgott, ahogy az utcákat járta.

* A baj március 18-án kezdődött. Rejtélyes tűz ütött ki a kormányzó házában, és az egész erőd leégett. Senki sem tudta, mi vagy ki okozta. Pontosan egy héttel később újabb tűzeset történt. Hét nappal ezután van Zant raktára lobbant lángra. Nyilvánvalóan gyújtogatás történt, de mi célból? Tolvajlásokra is sor került. Vajon a betörők bandái gyújtogattak, hogy eltereljék a figyelmet? Vagy a pápisták álltak az egész mögött? A britek újra a katolikus spanyolokkal háborúztak, ezért a helyőrség nagy részét kivezényelték a spanyol Kuba megtámadására. A spanyol jezsuiták szervezkedhettek a brit gyarmatokon? A tüzek csak sokasodtak. Azután elkaptak egy Cuffee nevű fekete rabszolgát, amint menekülni próbált az egyik helyszínről. Rabszolgafelkelés: minden rabszolgatartó ültetvényes legszörnyűbb félelme. A város 1712-ben már megélt egy ilyet – ugyan gyorsan leverték, de mindenkit megrémített, míg tartott. Újabb lázongások azóta is kitörtek a nyugat-indiai ültetvényeken és Karolinában. Rabszolgákból álló csürhe éppen tavaly próbálta felégetni Charlestont. Így amikor a vizsgálóbíró nekiállt a nyomozásnak, a gyanú rövid úton a négerekre terelődött. Nem sokba telt, amíg ráakadtak a hírhedt fogadóra, amit egy orgazda hírében álló ír üzemeltetett, és jobbára négerek látogattak. A fogadó szajháinak hamar megeredt a nyelve. Pénzt kínáltak nekik, el is mondták, amit vártak tőlük. A rabszolgákat még könnyebben rávették a vallomásra: csak raktak egy máglyát valami nyilvános helyen, rákötözték a négert, meggyújtották a tüzet, majd feltették a kérdéseket. Nemsokára

megvádoltak és a fenti módszerrel ki is vallattak néhány rabszolgát, köztük tiszteletre méltó városlakók szolgáit is. Miután megpörkölték a talpukat, kerten – az egyikük a mészáros John Roosevelt négere – be is vallották, amit kellett, s abban a reményben, hogy az utolsó pillanatban megmenekülnek, sorolni kezdték a neveket. Szemvillanás alatt ötven név pattant ki ily módon. A vizsgálóbíró a hasznos vallomásért cserébe meg is kímélte volna a feketéket, ha nincs a tömeg, mely jogos felháborodásában maga is lázadással fenyegetett, ha nem láthatja égni őket. Végre kezdetét vehette az igazságszolgáltatás, és a vádaskodásnak azóta sem lett vége. Minden feketét, aki kicsit is gyanúsnak tűnt, nyomban tömlöcbe vetettek. Május végére a város néger lakosainak közel fele rács mögött várta, hogy megvádolják valamivel.

* John Master elgondolkodva nézte az indián övét. Mindig, egészen kiskorától kezdve szerette. „Van Dyck nagyapám végakarata volt, hogy az enyém legyen – mondta oly gyakran az apja. – Nagyon nagy becsben tartotta.” Így amikor a huszonegyedik születésnapján neki ajándékozta azzal, hogy „hozzon neked is szerencsét”, John egészen meghatódott, s azóta is nagy tölgyfa szekrényében őrizte. Néha elővette és elismerően nézegette a kagylók tetszetős mintázatát, de csak nagyritkán vette fel. Ma este azonban különleges alkalom kínálkozott erre. S nagyon remélte, hogy valóban szerencsét hoz. Aznap készült megkérni Mercy Brewster kezét. Az elmúlt öt év látványos módon átformálta az ifjú John

Mastert. Noha megőrizte megnyerő külsejét, nagy és zömök alakká terebélyesedett. Már nem tartotta magát mihasznának. Bostoni rokonaik látogatása fordulópontot jelentett az életében. A Kate kapcsán történt szégyenteljes incidens másnapján látta először igazán dühösnek az apját, s ez csak jót tett neki. Az eset annyira megrázta, hogy eltökélten próbálta összeszedni magát. Újult elszántsággal vetette magát az egyetlen dologba, ami iránt tehetséget mutatott, és minden korábbinál keményebben dolgozott a családi üzletben. Apja, Dirk elképedt, de meg is örült. A kagylópénz öv átruházása bizonyította, mekkora hitet vet belé, John pedig nem is tévedt le többet a helyes útról. Lassacskán elsajátított minden tudást, így mostanra kész kereskedőnek tartották, ám ettől még tisztában volt a saját gyengeségeivel. Tudta, hogy természettől fogva hajlamos a tunyaságra, és oda kell figyelnie arra, mennyit iszik. S minthogy nem ringatta magát illúziókba a saját fogyatékosságaival kapcsolatban, jobb szívvel tekintett másokéra is. Ahogy közeledett a húszas évei közepéhez, John Master kiegyensúlyozott és átfogó képet kapott az emberi természetről. Beszélték, hogy politikai pályára készül, de ő nem különösebben iparkodott errefelé. Az elmúlt néhány év túlságosan is sok mindenre megtanította. A Zenger-féle tárgyalást követően a korrupt Cosby kormányzó meghalt, így New York megindulhatott a reformok útján. Új szereplők bukkantak fel a város vezetésében – kevésbé vagyonos kereskedők, iparosok, a nép gyermekei. Az ember azt hihette, örökre leáldozott a múlt korrupt rendszerének, de nem is tévedhetett volna nagyobbat. A magas hivatal, a jó fizetés és a meggazdagodás esélye rövid idő alatt korrumpálta az új embereket is. Ahogy Londonban, úgy New Yorkban is beigazolódni látszott az öreg brit

miniszterelnök bölcsessége: „Mindenkinek megvan a maga ára.” – Akkor már inkább keresem a kenyerem tisztességes gazfickóként – jelentette ki kedélyesen John. Ahogy aznap este útnak indult, ezüstvégű sétabotjával a kezében, minden ízében tiszteletreméltó városi benyomását keltette. Sötétedés után veszélyessé váltak az utcák, de őt ez sem zavarta. Nem sok útonálló bajlódott volna vele. Ami a néger összeesküvést illette, egyetlen szót sem hitt el az egészből. Ismerte a város összes fogadósát, köztük a megvádoltat is, a legnagyobb gazfickót valamennyi közül. Lehetségesnek tartotta, hogy gyújtogatott, akár még bandát is toborozhatott az elégedetlen rabszolgákból és másokból, akik neki dolgoztak, ám ezen felül nem hitt el róla semmit. Egy szajha bármit hajlandó kijelenteni, ha megfizetik érte. Akárcsak a rabszolga, ha szó szerint ég a talaj a talpa alatt. Kínzással bármit ki lehet csikarni az emberből. Látta, ahogyan a vizsgálóbíró buzgón lejegyezte a rémülten sikoltozó rabszolgák szavait, s nem győzött utálkozni. Mindenki hallott az előző évszázadban, a massachusettsi Salemben tartott boszorkányperekről. Véleménye szerint a jelenkori események is ide vezettek – vég nélküli vádaskodáshoz, kivégzésekhez és abszurd képtelenségekhez. Csak azt remélte, hogy nem tart soká. Istennek hála, aznap este örömtelibb dolgokon járhatott az esze.

* Amikor először közölte apjával, hogy el akarja venni Mercy Brewstert, Dirk Master teljesen elképedt. – A kvéker lányt? Biztos vagy ebben? Az ég szerelmére, de hát miért? Ami az anyját illeti, ő is csak a kétkedésének adott hangot.

– Nem hinném, hogy boldoggá tennétek egymást, John. John Master azonban eltökélte magát, és tudta, hogy a szülei tévednek. Súlyosan tévednek. – Ami azt illeti, nem kvéker. – Amikor először találkoztak, ő is annak vélte. Végtére is, a családja Philadelphiából érkezett, a lány pedig mindenkit „kegyelmednek” meg „kendnek” szólított, ám hamarosan kiderült, hogy bár az apja egykor valóban kvéker volt, kiközösítették a gyülekezetből, mert az anglikán egyház egyik tagját vette el. Azóta nem tartozott egyik gyülekezethez sem, s bár megengedte, hogy felesége az anglikán templomba vigye a gyerekeiket, ragaszkodott hozzá, hogy otthon az általa hőn szeretett kvéker szokásokat gyakorolják. – Kegyelmed egy igazi kvékerrel társalog, aki épp csak a nevében nem az – árulta el Mercy mosolyogva Johnnak. – Philadelphiában sok a vegyes család, mint a miénk, de azért nem engedjük, hogy mások eszméi túl mélyen felkavarjanak bennünket. Johnnak legelőször az tűnt fel, hogy ez a kvéker lány mit sem törődik a megjelenésével. Nem úgy, mint a legtöbben. Mióta egyre sikeresebbé vált, elpárolgott korábbi félszegsége, amit a társadalmi osztályába tartozó lányokkal kapcsolatban érzett. Ha belépett egy szobába, a legtöbb női szempár rá szegeződött. Ha a fiatal lányok szemközt találták magukat vele, sokszor elpirultak. Csak Mercy Brewster nem. Ő nyugodtan a szemébe nézett, és a legnagyobb természetességgel társalgott vele. Úgy tűnt, nincs is igazán tisztában a tulajdon külsejével. Átlagos lány volt, némiképp alacsony, középen szétválasztott bodor hajjal és szélesen ülő barna szemekkel. Egyszerű teremtés, aki békében él önmagával. Még sosem találkozott hasonlóval. Csak egyetlen feszélyezett pillanatra emlékezett. – Szeretek olvasni – közölte az első alkalommal, amikor

meglátogatta, mire a szíve kihagyott egy ütemet. Csakhogy a lány nem valami elvont filozófiai értekezést mutatott neki, hanem a philadelphiai nyomdász, Benjamin Franklin színes Almanachját, melynek rövid történeteit és élceit maga is szívesen böngészte. Hónapokon át csupán a barátjaként tekintett rá. Fesztelenül, családi barát gyanánt látogatta, ha pedig másnál találkoztak, kedélyesen elcsevegtek, miközben fel sem tűnt neki, hogy mindenki másnál több időt tölt a társaságában. Társalgásuk sosem folyt romantikus mederben. Hétköznapi dolgokról, üzleti ügyekről beszéltek. Miként a legtöbb kvéker lányt, őt is abban a szellemben nevelték, hogy a maga csendestársi módján egyenrangú bármely férfival, s azt sem tagadhatta, hogy jó érzéke van az üzlethez. Ahogy a szállítmányozásról kérdezte, fürge észjárásról tett tanúbizonyságot, és megértett mindent, amiről mesélt neki. A lány sosem flörtölgetett, ahogyan ő sem vele. Nem kérdőjelezte meg a kijelentéseit, látható készséggel elfogadta olyannak, amilyen. Oldottnak és önfeledtnek érezte magát a társaságában. Egyszer-kétszer azon kapta magát, hogy küld felé egy gyengéd mosolyt, avagy könnyedén megérinti a vállát, mintha csak választ provokálna, de a lány az efféle kedveskedést is barátságuk jelének tudta be. Olyannyira, hogy nemrégiben már azon tűnődött, talán szántszándékkal igyekszik tartani a távolságot. Akkor változott meg minden, amikor elment a prédikációra.

* A kereszténység történetében sokszor felbukkantak karizmatikus igehirdetők, akik magukhoz vonzottak és inspiráltak másokat, míg végül egész mozgalom szerveződött köréjük – és minden mozgalom, akár a kiáradó folyó, hátrahagyta a maga termékeny

üledékét az eljövendő nemzedékek számára. John Master néhány évvel korábban hallott először a Wesley fivérekről, akik élő hitüktől és evangelizációs törekvéseiktől fűtve néhány oxfordi barátjukkal új mozgalmat indítottak az anglikán egyházon belül. 1736-ban John Wesley megérkezett az amerikai gyarmatokra, a georgiai Savannah-ba, hogy megtérítse az ott élő indián őslakosokat, s bár néhány év múlva némiképp csalódottan tért haza, Georgiában azonnal felváltotta őt oxfordi barátja, George Whitefield. Mindeközben a Wesley fivérek evangéliumi mozgalma odahaza szép csendesen növekedett, hogy az igehirdetések szövegei az Atlanti-óceánon átkelve eljussanak Philadelphiába, Bostonba és New Yorkba. Némelyik egyházfi eltévelyedésnek ítélte a mozgalmat, és a buzgó fiatalokra megvetően csak úgy hivatkozott, mint „metodistákra”, de a gyújtó hangú prédikációk ettől csak még többeket hoztak lázba. 1739 nyarán, miután Angliába látogatott és tárgyalt a Wesley fivérekkel, George Whitefield visszatért, hogy a gyarmatokon még szélesebb körben hirdesse tovább az örömhírt. Elsőként Philadelphiában állt meg. – Igen figyelemreméltó ember, tudja – jegyezte meg Mercy John Masternek. – Elment meghallgatni a prédikációját? – Természetesen. Ben Franklinnel, aki jó barátja. Bár az is bizonyos – tette hozzá mosolyogva –, hogy ha egy ünnepelt híresség odalátogat, addig nem szabadul Philadelphiából, amíg ismeretséget nem köt vele. – Nagy hatást tett önre? – Igen, nagyot. A hangja erőteljes és oly tiszta, hogy egy mérföldre elhallatszik, miként Urunké a hegyi beszéd alatt. S bár ugyanolyan szavakat használ, mint akármely más prédikátor, mégis

hatalmában áll úgy lefesteni egy jelenetet, hogy szinte magunk előtt látjuk. Nagyon magával ragadó. A szabadban, sok ezres tömegek előtt beszél. Sokan egészen fellelkesülnek tőle. – Mr. Franklin is fellelkesült? – Mielőtt indultunk, azt mondta nekem: „Whitefield rendes fickó, de nem hagyhatom, hogy kifosszon. Láthatja, minden pénzemet kitettem. így nem törhet rám a kísértés, hogy bármit adjak neki, amíg le nem higgadok.” – Úgy hát Franklintól nem kapott semmit. – Épp ellenkezőleg. Mr. Whitefield a georgiai árváknak gyűjtött, és a prédikáció végére Mr. Franklin úgy fellelkesült, hogy tőlem kért kölcsön, csak legyen mit beletennie a perselybe. Utána természetesen megadta a tartozását – tette hozzá. Whitefield kétszer látogatott New Yorkba. Az anglikánok és a holland lelkészek nem engedték a templomaikba, a presbiteriánus lelkipásztor azonban tárt karokkal fogadta. A szabadban is hirdette az igét. Nem mindenki örült az üzenetének. Amikor arról beszélt, hogy a rabszolgák lelki üdvével is törődni kell, sokan úgy gondolták, hogy csak bajt kavar. Azután, előző év novemberében, újra eljött a városba. – Nem jön el meghallgatni? – kérdezte Mercy. – Nemigen – szabódott John. – Szeretném újra látni, ahogyan a szabadban prédikál, de ekkora tömegbe nem mehetek egymagámban. Igazán kedves lenne öntől, ha elkísérne – tette hozzá, némiképp feddő hangon. John erre igazán nem mondhatott nemet.

* Egy hideg őszi napon indultak neki a Broadwaynek. Elhagyták a

Trinity Churchöt és a presbiteriánusok imaházát. Néhány utcával arrébb a kvékerek imaháza mellett is elhaladtak, majd valamivel távolabb, ahol a régi indián ösvény jobbra ágazott, már kezdődött a Common nagy, háromszög alakú tere. Lehetett bármily csapnivaló az idő, jókora emberár hömpölygött errefelé. Mire John és Mercy megérkezett, máris tekintélyes tömeg gyűlt össze. A tér közepén fából magas emelvényt ácsoltak. Mindenféle népek eljöttek: tekintélyes kereskedők a családjukkal, iparosok, inasok, matrózok, kétkezi munkások, rabszolgák. Ahogy körültekintett, John ötezer főre becsülte a számukat, miközben folyamatosan egyre többen érkeztek. Noha több mint félórája várakozott, a tömeg jól viselkedett, és meglepően csendes maradt. Szinte tapintani lehetett a várakozás izgalmát. Ekkor végül féltucatnyi férfiúból álló csoport indult az emelvény felé, majd mikor elérték, egyikük felhágott a lépcsőkön, és szembenézett a tömeggel. John számított valamiféle felvezetésre, de szó sem volt ilyesmiről. Se énekek, se imádságok. A prédikátor csak felemelte hangját, hogy munkához lásson, és felolvassa a Szentírás egyik passzusát. George Whitefield egyszerű fekete köntöst viselt fehér hajtókával, a fején hosszú parókával. John még ebből a távolságból is láthatta, hogy a prédikátor csak a húszas éveiben jár. Mégis, mily magabiztosan hirdette az Igét. Lázárról beszélt, aki feltámadott holtából. Hosszan idézte az igeszakaszt és az egyéb utalásokat, de oly modorban, hogy bárki könnyen követhette. A tömeg odaadó figyelemmel, áhítattal hallgatta a tanítást, ahogy megkapó részletességgel felelevenítette a jelenetet. Semmit sem hallgatott el. Képzeljük el a tetemet, mondotta, amint nemcsak holtan fekszik a sírban, de már bűzlik. Képzeljük el, hogy ott vagyunk. Ahogy élénk színekkel tovább ecsetelte a részleteket, John

Master szinte orrában érezte a bomló test bűzét. Most pedig tegyük mérlegre a jelenet belső üzenetét – biztatta őket Whitefield –, lássunk túl magán a csodatételen. Hát nem vagyunk Lázárok mi mindannyian? Bűzlünk a bűneinktől, és holtak vagyunk Isten szemében, hacsak nem engedjük, hogy Krisztus feltámasszon. John ekkor önkéntelenül is saját dicstelen múltjára gondolt, hogy elfogadja a prédikátor szavainak mély igazságát. Whitefield tovább korholta őket – a bűnükért és a restségükért, amiért nem fordítanak hátat a gonosznak. Felhozott minden létező ellenvetést, miért nem akarna valaki Istenhez járulni, majd pontról pontra megcáfolta valamennyit. S ekkor, miután a tömeg megindult, magába tekintett, és már nem rejtőzhetett sehová, rátért a buzdításra. – Jöjjetek – kezdett felemelkedni a hangja –, siessetek Hozzá mind, és járjatok Istennel. Állj meg – dörrent zengő hangja –, állj meg, te bűnös ember. Fordulj vissza, ó, fordulj vissza, te tévelygő bűnös. Mondom, ne késlekedj tovább, egy lépést se többet ezen az istentelen úton. – A tömeg fel-felkapdosta a szavait. A markában tartott mindenkit. – Ints búcsút a test vágyainak! – kiáltotta. – Távozzatok tőlem, nem járok többé veletek. Hagyj el, oktalan kevélység! Nincs semmi keresnivalód az életemben! Isten az Ő magasztos kezével elvesz tőlem, ó igen! – Hangja eksztatikus magasságokba szökött, s körben mindenütt arcok tekintettek fel rá, némelyek sugárzón, mások könnytől fényesen. – Életed bírája, ím, az ajtónál kopogtat. Ő, aki majd újra eljő, s nem késlekedik. – Most – rivallt rájuk –, most van itt az idő, most jött el az óra, hogy megragadjátok az üdvösséget. S mind úgy fényeskedünk majd, miként a csillagok a mi Mennyei Atyánk királyságának boltozatán, örökkön-örökké… Hívta őket, hogy lépjenek elő e szent percben, és térdepeljenek

le Uruk előtt, amit a legtöbben meg is cselekedtek. Akarata ellenére John Master szemében is könnyek csillantak, ahogyan az érzelmek forró árja elöntötte. S ahogy az oldalán álló Mercyre tekintett, hogy lássa az arcáról sugárzó jóságot és higgadt magabiztosságot, úgy tűnt számára, ha mellette lenne egész hátralévő életében, vele megélhetné mindazt a szeretetek boldogságot és békét, amit korábban soha. Akkor döntötte el, hogy feleségül veszi.

* Szülei esengtek, hogy még ne valljon szerelmet. Ismerje meg őt jobban, tanácsolták, legyen biztos a dolgában. Gyanították, hogy a Whitefield által felkavart érzelmek is szerepet játszhatnak döntésében, ezért is örültek, amikor az evangélista nem sokkal később elhagyta a várost, s még jobban, amikor tavasszal sem tért vissza. Mindeközben John a szokott gyakorisággal látogatta Mercyt. De még ha óvakodott is elárulni magát, tavaszra a lány figyelmét sem kerülhette el, hogy egyre fokozódó vonzalma immár nem csupán a meghitt barátság jele. Ez az óvatos közeledés számára is újdonság volt – eddigi viszonyait a kéretlen őszinteség jellemezte, hogy azok így vagy úgy, de gyorsan megoldódjanak. Ez a fokozatos közeledés, melynek során minden nappal tisztábban látta és nagyobbra tartotta a lány értékeit, teljesen ismeretlen terepre vezérelte. Húsvétra fülig beleszeretett Mercybe, amit neki is tudnia kellett. Ekkor már csak a városban tapasztalható felfordulás gátolta meg abban, hogy szerelmet valljon. És még valami. Nem tudta biztosan, hogy vonzalma viszonzásra talál. A szemérmes tartózkodás igazán nem jellemezte Mercy

Brewstert – nagyon is határozott véleményt formált mindenről –, mégsem tudhatta, hozzá miként viszonyul. Nem kapott tőle semmiféle jelet. Csak annyit tudhatott, hogy barátjaként szereti őt, de van valami, ami miatt vonakodik udvarlásra bátorítani. Pedig ő igazán egyértelművé tette a szándékait: elhalmozta gondoskodásának jeleivel, könnyedén a derekára siklatta karját, szűzies és kevésbé szűzies csókokkal borította el, mindhiába – noha semmivel sem utalt rá, hogy helytelenítené a törekvéseit, érzékelte a vonakodását és a távolságtartást, ami messze túlmutatott a kvéker szemérmességen. Eljött hát az ideje, hogy tisztázza a dolgot. Tudatta vele, hogy ma este felkeresi, továbbá négyszemközt óhajt szót váltani vele, amiből nyilván levonta a megfelelő következtetést. Habár ettől még ugyanúgy nem tudta, mi lesz a válasz. Mindezek után nem csoda, ha selyem mellénye alá felvette a szerencse-hozó kagylópénz övét is.

* Mercy Brewster takarosán felöltözött, és meglehetősen jól festett. Ennyi pedig, döntötte el, éppen elég. Már régen beszélt a szüleivel John Masterről. Végtére is, az apjának a beleegyezését kell adnia. Mr. Brewster némi kétkedéssel tekintett az ifjú erkölcsi alapjaira, de mást nemigen hozhatott fel ellene. Az anyja is ismerte John szüleit, és túl vagyonukon, amely senki érdeklődését nem kerülhette el, tiszteletreméltónak tartotta őket. Nem meglepő, hogy John Master oldottnak érezte magát Mercy Brewster társaságában. A lány igen kellemes helyen nevelkedett. Noha csak a tizenhetedik század végén alapították, Philadelphia oly

ideális helyen feküdt – ahol nem csupán a déli piacokat szolgálhatta ki, de tárt karokkal fogadhatta más nációk és hitvallások újonnan érkezett képviselőit is hogy méretét tekintve máris lehagyta Bostont és New Yorkot. Talán azért is, mert ellentétben Massachusetts szikes-sziklás földjével, Philadelphia gazdag legelők karéjában feküdt, ami szerethető hellyé tette. A vallás szintén szerepet játszott. A városban prominens szerepet játszó kvékerek természetüktől fogva kedves, maguknak való emberek voltak – nem úgy, mint a Bostont alapító sótlan puritánok, akik szent kötelességüknek érezték, hogy pálcát törjenek mások felett. Ha egy philadelphiai olvasott is, nem kívánta másra erőltetni az olvasmányait. A túl sok tanulás, túl sok tudás, túl sok siker, túl sok bármi megzavarhatta a zöldellő legelők és széles völgyek meghitt békéjét, amitől a boldog Philadelphia kezdettől irtózott. John Master értett a dolgához, jó családból származott, és barátságos társalgónak bizonyult, egy kedves philadelphiai lány nem is kívánhatott többet. John Master egyvalamiben mégis tévedett. Azt hitte, Mercynek nem tűnt fel a görög istenekhez való hasonlósága. Nagyon is feltűnt. Amikor legelőször szót váltottak, Mercynek minden józan kvéker neveltetése elkélt, hogy megőrizze a higgadtság látszatát. A lelkület a fontos, nem a hívság, emlékeztette magát újra és újra, de mégis hogyan lehetséges, tette fel nyomban a kérdést, hogy ilyen megnyerő külső éppen egy ilyen szürke kis egér társaságára vágyik? Hosszú ideig feltételezte, hogy csak ártalmatlan barátot lát benne – ép ésszel nem is hihette, hogy ennél többről lenne szó. Amikor John egyszer-kétszer többet sejtetett, eltűnődött, hogy talán csak játszadozik vele, majd ahogy érzései láthatóan és kitartóan tovább erősödtek, mindig akadt valami, amit aggasztónak találhatott. Nem tudta például, számíthat-e a gyengédségére. Gyengéd volt persze, a szó hétköznapi értelmében. Szerette a szüleit, őszintén

kedvelte a barátait, csakhogy e tekintetben egy kvéker lány magasabbra tette a mércét, mint azt John feltételezte. Képes-e vajon, tette fel magában a kérdést, igaz szívvel mások felé fordulni? Persze még fiatal, és a fiatalság önző, de akkor is bizonyosságot kell szereznie. Előtte mindennek a kételyének természetesen nem adhatott hangot. Ha a fiú csak megsejti az aggodalmát, könnyedén tehetett valami nemes gesztust, hogy eloszlassa. Nem maradt más, csak a várakozás és a reménykedés. Mert e bizonyosság nélkül nem adhatja neki a szerelmét. A fiú nem sejthette, de a próbatétel az a prédikáció lett, amelyen együtt vettek részt. Ha akkor nem tart vele, csendesen visszavonul magába, vonakodva becsukja szívének titkos ajtaját, és barátok maradnak, de semmi több. Whitefield igehirdetése alatt, noha a fiú nem vette észre, mindvégig őt figyelte. Elégedetten látta megindultságát, az őszinte könnyeket a szemében. Jó ember, mondta magában, melegség lakik a szívében – de vajon csak azért, mert megindította Whitefield prédikációja, vagy ez valami komolyabb, szilárdabb, nemesebb? Tovább figyelte hát. Még miután nyilvánvalóvá vált, hogy készen áll megkérni a kezét, akkor sem engedte magát eltéríteni alapállásától, hogy továbbra is bizonytalan marad, és fenntartja a háromlépésnyi távolságot. Amit végképp megnehezített, hogy immár hónapok óta teljességgel és menthetetlenül szerette őt. Ma este pedig eljött hozzá. Tudta előre, mit fog mondani. Csak azt nem, mit fog válaszolni.

* Az ifjú Hudsont elkerülte a szerencse. Próbálkozott néhány

fogadóban, de mindenhol azt mondták, nincs szobájuk. Ismert néhány rossz hírű helyet, ahol megszállhatott volna, de ezeket messze elkerülte. Elment egy ismerős szabóhoz, hátha ott meghúzhatja magát, a férfi azonban a nehéz időkre való tekintettel elhagyta a várost. Egy másik barátja – hozzá hasonlóan szabad fekete – máris börtönbe került. Éppen úton volt egy ismerős kötélverő háza felé, amikor a Vesey Streetnél szörnyű hibát vétett. Nyomban felfigyelt a füstölgő kéményre. Egy házhoz tartozott, tőle néhány ajtónyira. Még a sűrűsödő sötétben is feltűnt a tömött fekete füst, noha lángoknak nyomát se látta. Valaki jól tenné, ha ránézne arra a füstre, gondolta, de minthogy nem akart belekeveredni semmibe, tovább is indult, amikor két járőr fordult be a sarkon. Ők is meglátták a tüzet. És meglátták a fekete embert. És végigmérték. Szigorú tekintettel. Akkor pánikba esett. Tudta jól, mi jár a fejükben. Vajon a fekete ember okozta a tüzet? Persze megállhatott volt előttük, hogy az ártatlanságát bizonygassa, de hinnének-e neki? Minthogy a hajóskapitány keresteti, aligha akarhatja, hogy a hatóságok elé citálják. Csak egyvalamit tehetett. Sarkon fordult, és rohanni kezdett. A járőrök kiáltoztak és utána eredtek, de lehagyta őket. Sebesen bevette magát egy szűkös közbe, át egy falon, végig egy másik sikátoron, és már el is vesztették a nyomát. Már félúton járt a Ferry Streeten, ahol reményei szerint végre biztonságban lehetett, amikor léptek hallatszottak mögötte, és megfordulva éppen a két járőrt látta. Egy pillanatra eltűnődött, mit tegyen. Szaladjon újra el? Talán kereket old, de ha mégsem, csak a bűnösségét bizonyítja. Vajon biztosak lehetnek abban, hogy ő ugyanaz a fekete, akit a másik

utcában láttak? Nemigen, de talán nem is törődnek ezzel. Habozott, már-már újra a menekülés mellett döntött, amikor meglátott egy másik férfit, aki az utca másik végéből tartott felé. Nagydarab, keménykötésű fickónak tűnt, a kezében ezüstvégű sétabottal. Ha elfut, és a járőrök üldözőbe veszik, a sétabotos férfi bizonyosan elkapja. Nem tehetett mást, mint megvetette a lábát, és összeszedte minden maradék méltóságát.

A két járőr beérte. Noha meg se moccant, az egyikük megragadta a grabancát. – Megvagy. – A fickó még meg is rázta. – Láttunk. – Mit láttak? – Téged a Vesey Streeten. Gyújtogattál. – Nem én! Nem is jártam a Vesey Streeten. – Ne szájalj velünk, nigger! Mégy a tömlődbe. A sétabotos férfi odaért hozzájuk. – Mi folyik itt? – érdeklődött. – Láttuk a niggert, ahogy felgyújtott egy házat a Vesey Streeten – felelte az egyik járőr. – Nem igaz, Herman? – Meglehet – felelt a másik, noha Hudson látta, hogy nem teljes meggyőződéssel. – Nem, az nem én voltam – tiltakozott. – Még csak nem is jártam arrafelé. – Mikor volt ez? – tudakolta az idegen. – Úgy tíz perce, nem igaz, Jack? – felelt ezúttal Hermán. – A nigger tömlöcbe való – bólintott Jack. – Ez ugyan nem – felelt az idegen higgadt hangon –, mert amíg öt perce el nem küldtem, hogy intézzen el valamit, mindvégig

velem volt. – Egyenesen belenézett Hudson szemébe, mielőtt visszafordult a járőrök felé. – A nevem John Master. Az apám Dirk Master, és ez a rabszolga az enyém. – Valóban? – kérdezte gyanakodva Jack, de Herman már készen állt kapitulálni. – Mindjárt gondoltam. Ezért tűnt olyan másnak. – A fene vigye – mormolta Jack. Az idegen kivárta, amíg a járőrök befordulnak a sarkon, mielőtt megszólalt. – Nem te gyújtottad azt a tüzet, igaz? – Nem, uram – felelte Hudson. – Mert ha mégis, nagy bajban vagyok. Kié vagy? – Senkié, uram. Szabad vagyok. – Úgy? És hol élsz? – A nagyapámnak volt egy kis ivója a parton, de ő meghalt. Hudsonnak hívták. – Ismerem a helyet. Ittam már ott. – Nem emlékszem önre, uram. – Csak egyszer-kétszer mentem oda, de hát megfordultam az összes többi helyen is. Ittam én mindenfelé. Hogy hívnak? – Az én nevem is Hudson, uram. – Hm. Akkor most hol laksz? – Jelenleg sehol. A tengerről jövök. – Hm. – Megmentője újra elgondolkodott. – Megléptél a hajóról? Hudson bölcsen hallgatott. – Ma láttam a parton egy részeg hajóskapitányt, aki arról zagyvált, hogy a négere meglépett. Nem mondanám, hogy jó benyomást tett rám. A hajón is ilyen iszákos? Hudson végiggondolta a dolgot. Valamiért úgy érezte, az idegen az ő pártján áll.

– Kis híján kétszer is elvesztette a hajót, uram – vallotta meg. – Akkor jobb, ha egy ideig mellettem maradsz – bólintott John Master. – Játszd el a rabszolgámat, amíg jobbra nem fordulnak a dolgok. – Szabad ember vagyok, uram – emlékeztette Hudson. – Akarsz velem tartani, vagy sem? – tette fel a kérdést jótevője. Miután nemigen látott más kiutat, Hudson elfogadta az ajánlatot. Így legalább kis időre biztonságban lehetett.

* Mercy Brewster igencsak meglepődött, amikor John egy ismeretlen rabszolgával állított be. Beletelt néhány percbe, amíg elmondta, mi történt, azután Hudsont leküldték a konyhába. – Szerintem igazat mond – jegyezte meg John, amint Hudson hallótávon kívül került. – Ha nem, szörnyű hibát követtem el. – Elmosolyodott. – Attól tartok, hazudtam, Mercy. Ezt nyilván helyteleníti. – Azért hazudott, hogy megmentsen egy ártatlant az igaztalan vádaktól. Talán önnek köszönheti az életét. – Meglehet. Nem hagyhattam ott szerencsétlen flótást. – Nem – szólt csendesen a lány. – Megértem. – Remélem, nem bánja, hogy idehoztam. – Jaj, dehogy – rebegte Mercy elfúló hangon. – Egyáltalán nem. – Egy hosszú pillanatig elnézte a fiút, mielőtt eldöntötte a dolgot. Igen, kedves lélek. Nem tett volna ilyet, ha nem lenne az. S ekkor, hogy a szíve már a torkában dobogott, belenézett a fiú szemébe. – Lenne valami, amit el szeretne mondani nekem, John?

Montayne fogadója

1758

Eljött Guy Fawkes napja, és New Yorkban pápát égettek. November ötödike fontos nap volt Anglia életében. Másfél évszázad telt el, mióta a katolikus Guy Fawkes megkísérelte felrobbantani a protestáns parlamentet. Attól a naptól minden évben máglyán égették el az őt jelképező bábut, és az ünnepi külsőségek idővel kezdték háttérbe szorítani még a mindenszentek ősi szertartását is, Guy Fawkes éjjele persze New Yorkba is eljött, hanem a New York-iak lassacskán úgy döntöttek, feljavítják kicsit az angol példát, és a dolgok velejéig hatolnak. Ennek okán magát a pápát hordozták végig az utcákon, majd máglyán elégették, mindenki legnagyobb örömére. Vagy legalábbis csaknem mindenkiére – a városban élő katolikusok persze tiltakoztak, de miután nem voltak túl sokan, bölcsen hallgattak. Amikor John Master aznap este a Broadwayn örvénylő tömegben meglátta Charlie White-ot, mosolyogva integetett neki. Charlie bólintott, de nem mosolygott. Ebből John rájött, hogy már évek óta nem beszéltek, ezért nyomban felé indult. Egy kicsit ő is feszengett, amikor azt mondta: „Jó, hogy látlak, Charlie”, s már-már hozzátette, hogy „a minap épp rád gondoltam”, de nem tette, mert szemenszedett hazugság lett volna, amit mindketten tudtak. Ekkor szerencsére kiderült, hogy éppen

Montayne ivója előtt állnak, ezért felélénkült. – Igyunk egyet. – Mint a régi szép időkben. Charlie is élénken emlékezett rájuk. Azok voltak csak a szép idők, amikor John Masterrel együtt gyerekeskedtek. Többnyire csakugyan szép idők voltak. Horgásztak a folyónál. Egymásba karolva járták a Broadwayt. Az erdőben aludtak, s azt hitték, medvét hallanak. Kieveztek a Kormányzó szigetére, hogy ott töltsék az egész napot, miközben Johnnak az iskolában lett volna a helye. Mindenféle csibészség-be keveredtek. John egyszer-kétszer azt is megengedte, hogy vele tartson apja egyik hajóján, amikor éjjelente melaszt csempészett a francia hajókról. John apja ilyenkor takaros zsebpénzt adott neki, hogy hallgasson a dologról, noha Charlie az élete árán is megvédte volna a titkát. Szinte mintha a családhoz tartozott volna. Az volt ám a barátság! Ahogy John idősebb lett, kocsmázni is együtt jártak, Charlie persze nem ihatta le magát úgy, mint John. Neki dolgoznia kellett. Így amikor John lerészegedett a matrózokkal, általában ő vitte haza. Amikor John hátat fordított mindennek, és dolgozni kezdett, nem sokat látta Charlie-t, amit Charlie meg is értett. Nem akar látni, gondolta, mert arra emlékeztetem, amitől örökre szabadulni akar. Arra, amilyen azelőtt volt. Megértette, mégis fájt. Időről időre azért látták egymást, még ittak is együtt, de már minden megváltozott. Charlie egyszer elkövetett egy apró hibát. A piacon járt, s valahogy észrevette Johnt, aki az erőd kapujának közelében egy kereskedővel társalgott. Odament, és köszöntötte a barátját, ahogy máskor is tette volna, mire John hűvös tekintettel végigmérte, amiért félbeszakította. A kereskedő sem örült, hogy egy hozzá hasonló fickó zavarja a köreit. Charlie sietve eloldalgott, s úgy

érezte, bolondot csinált magából. Johnnak másnap legelső dolga volt, hogy eljöjjön hozzá. – Sajnálom a tegnapit, Charlie – kezdte. – Megleptél! Még sosem kötöttem üzletet azzal a fickóval. Veszettül próbáltam megérteni, mit akar. – Rendben van, John. Nem történt semmi. – Szabad vagy ma este? Ihatnánk valamit. – Ma este nem jó, John. Majd jelentkezem. De persze nem tette. Mi értelme lett volna? Valóban más körökben mozogtak. John akkor sem feledkezett meg róla. Úgy egy évvel később újra eljött. Charlie kétkezi munkásként dolgozott, de volt egy nagy kézikocsija, amivel időnként szállítmányozást is vállalt. John megkérdezte, leszerződne-e a Master családdal, hogy árut szállítson néhány közeli farmra. Rendszeres munka lenne, minden héten egy egész nap, és a család jó feltételeket kínál. Charlie örült, majd egy ideig rendben is mentek a dolgok. Ha tehette, John egyéb megbízásokat is szerzett neki. Ilyen a dolgok természete: a gazdag ember munkát ad a szegénynek. Azután, az utolsó alkalommal, amikor a Masterek munkát adtak Charlie-nak, már nem John, hanem egy titkár intézte az ügyletet. Közben mindketten megházasodtak. John egy philadelphiai kvékert vett el, Charlie egy fuvaros lányát. Mindketten családot alapítottak. John nem tudta Charlie gyermekeinek nevét, Charlie azonban továbbra is mindent tudott Johnról. Mert Charlie igenis sokszor gondolt Johnra. Gyakran elhaladt Master tetszetős otthona előtt, és tudta, hogyan fest Mercy Master, hogyan a gyerekei. Hallotta az ivóban a velük kapcsolatos szóbeszédeket, és engedett kíváncsiságának, lett légyen bármily

morbid. Magát John Mastert lepte volna meg a legjobban, ha tudja, milyen gonddal követi Charlie White az ügyei alakulását.

* Ott ültek a sarokba húzott félreeső asztalnál, ahol az italaikat dajkálgatták. – Hogy van a család, Charlie? Minden rendben? Charlie-ra ráfért volna egy borotválkozás, az arca is egyre barázdáltabb lett. Szemei résnyire szűkültek bozontos sötét haja alatt. – Megvagyunk – felelte. – Azt mondják, te is szépen boldogulsz. – Hát, igen. – Kár is lett volna tagadni. – A háborúból sokan jó hasznot húztak. Három év telt el, mióta az anyja meghalt, és az apja, Dirk visszavonult az üzlettől, hogy Manhattantól északra, Westchester megyében vegyen magának egy darabka földet. Ott élt teljes elégedettségben, egy házvezetőnő gondjaira bízva. – Olyan vagy, mint egy igazi holland – jegyezte meg gyengéd hangon a fia –, aki visszavonul a bouweriéjére. – Bár Dirk szerette, ha tájékoztatta az üzletek állásáról, immár John Master felügyelte a család tevékenységét. Ami, köszönhetően a háborúnak, minden korábbinál több hasznot hajtott. Franciaország és Nagy-Britannia vetélkedése ugyanis új szakaszba lépett. Noha az előző évszázadban ádáz küzdelmet folytatott az indiai szubkontinensért, a jövedelmező nyugat-indiai cukorüzletért és az északi prémkereskedelemért, a két nagyhatalom Amerikában jobbára beérte az irokézek bevonásával folytatott kisebb összecsapásokkal, melyekre a Hudson vagy a Szent Lőrinc

felső folyásánál, New Yorktól tisztes távolságra került sor. Nemrég ugyanakkor mindkét birodalom szemet vetett a nyugatra fekvő Ohio-völgyre, mely összekapcsolhatta Franciaország déli birtokát a Mississippi-folyó menti Louisiana kiterjedt északi területeivel. 1754-ben a brit hadsereg egy meglehetősen fiatal és tapasztalatlan virginiai tisztje, George Washington behatolt az Ohio-völgybe, és felállított egy kis helyőrséget, hogy a franciák nem sokkal később páros lábbal rúgják ki. Az incidens önmagában nem érdemelt volna szót, mégis döntésre késztette a brit kormányt. Elérkezett az ideje, hogy egyszer s mindenkorra elűzze északkeletről az ősellenséget. Hogy végre rendes háborút viseljen. – Köszönőlevelet kéne írnom George Washingtonnak – nevetett fel John Master –, amiért egész vagyont keresett nekem. A háború együtt járt a kalózkodással, mely téren John Master otthonosan mozgott. Ez az üzletág nagy kockázattal járt, de ő kiismerte: a legtöbb út talán veszteséget termel, néhány zsákmányolt hajó azonban mindenért kárpótol, ha pedig egyszerre tucatnyi hajóban is részesedést szerez, s ezáltal megosztja a kockázatot, a haszon messze meghaladja a veszteséget. Olyannyira, hogy minden évben megkétszerezi, sőt megháromszorozza befektetéseit. Ezt a hazárdjátékot csak az igazán gazdagok engedhetik meg maguknak, de ő közéjük tartozik. New York számára az igazi hasznot mégis a brit hadsereg hajtotta. Rövid idő alatt tíz-, húsz-, sőt nemsokára huszonötezer vörös kabátos érkezett Angliából, hogy a franciák ellen harcoljon, s ehhez jött még a hatalmas flotta: a csaknem tizenötezer tengerész. Ezek mind New Yorkban és Bostonban kötöttek ki. A seregeknek és flottáknak pedig ellátmány kellett. S nemcsak az – a tisztek rendes lakóhelyet és mindenféle szolgáltatásokat is igényeltek. A karibi térség ellátásán felül így John Master nagy

kormányzati megrendeléseket teljesített: gabonát és épületfát, szövetet és rumot szállított, akárcsak a legtöbb kereskedő ismerőse. A felszökő kereslet miatt a legszerényebb iparosok is árat emeltek, s bár a kétkezi munkások arra panaszkodtak, hogy a szolgálaton kívüli katonák részmunkákat vállalnak, és elveszik a kenyerüket, összességében nézve az olyan munkáscsaládok is, mint Charlie-é, hallatlanul magas jövedelemhez jutottak. A legtöbb New York-i, akinek bármi eladnivalója akadt, teljes őszinteséggel mondhatta: „Isten áldja a vörös kabátosokat.” – Sok az építkezés – vont vállat Charlie. – Nem panaszkodom. Eltársalogtak a családról és a régi időkről, kellemesen átiddogálták az estét. Ahogy felidézte ifjúságát, John úgy érezte, egyáltalán nem rossz, hogy a Charlie-hoz hasonló fickókkal múlatta az idejét. Talán már vagyonos negyvenes kereskedő, aki kényelemben él, gondolta, de ismeri az utcát, a kikötők és fogadók életét, s emiatt az üzlethez is jobban ért. Ismeri a Charlie-hoz hasonlók gondolkodását, tudja, mikor hazudnak. Tudja kezelni őket. A saját fiára, James-re gondolt. Rendes fickó, nem is lesz vele semmi gond. Kiemelt figyelmet fordított a tanítására, és elmagyarázta neki a város kereskedelmének működését, hogy tudja, mire ügyeljen. Helyes útra terelte. Ezzel együtt, merengett el, a nemzedéke kezd kissé elkényelmesedni. Jamesnek leginkább arra lenne szüksége, döntötte el, hogy megtanulja azokat a leckéket, amiket annak idején ő maga is. Így amikor késő este Charlie megjegyezte, hogy Sam fia tizenhárom esztendős, épp, mint James, John hirtelen felélénkült. – Én azt mondom, Charlie, hogy a te Samednek és az én Jamesemnek meg kellene ismerkedniük. Te mit gondolsz? – Örülnék neki, John. – Miért is ne küldeném el hozzád?

– Tudod, hol találsz. – Akkor legyen holnapután. Délben. – Várni fogjuk. – Ő pedig ott lesz. Igyunk még egy utolsót. A pápa teljesen elhamvadt, mire elváltak útjaik.

* Másnap reggel John Master beszélt James fiának Charlie White-ról, és hogy holnap elmegy hozzá látogatóba. Este újra emlékeztette erre. A kérdéses nap kora reggelén, mielőtt elment otthonról, elmagyarázta Jamesnek, hogyanjuthat el Charlie házához, és figyelmeztette, hogy ne késsen el. James megígérte, hogy pontos lesz.

* Aznap délután Mercy Masterhez is látogató érkezett. Gondosan választotta meg az időpontot: James és a nővére, Susan egyaránt elment otthonról, a férje pedig még hosszú ideig nem tért haza. Amikor az építész megérkezett, Hudson bevezette a társalgóba, ahol letakarították a kis asztalt, hogy előkerülhessenek a rajzok. A férje síremlékét tervezgette. Nem mintha John halálát várta volna. Távolról sem. Éppen hogy életcéljának tekintette a róla való gondoskodást – elevenen s holtan egyaránt. Kvékerként pedig mindig gyakorlatiasan gondolkodott. Férje iránti odaadása az évek múlásával csak fokozódott. Ha meglátott egy új parókát, egy legújabb londoni divat szerinti kabátot

vagy egy pompás hintót, tüstént arra gondolt: milyen jól festene ebben John. Ha találkozott egy szép selyemruhával, elképzelte, mily örömet okozna neki, ha viselné, s mily pompásan néznének ki együtt. Ha a szomszéd Chippendale széket vagy valami tetszetős tapétát vásárolt a házába, ő is megkívánta ezeket, csak hogy otthonuk elegánsabb, s ily módon a férjéhez méltóbb legyen. Még a portréját is megfestette a sajátjával együtt a felkapott Mr. Copleyval. Ártatlannak vélte e szenvedélyét. Sosem vágta el kvéker gyökereit, és az efféle hívságoknak sem azért engedett, hogy a világ előtt kérkedjen, de miután a férje oly jó ember volt, aki oly sok áldást élvezett az üzleti életben, semmi rosszat nem látott abban, ha örömét leli a földi javakban, melyeket Istennek köszönhettek. E téren más kvékerek is példával jártak elöl. Philadelphiában a kvéker oligarchák velencei dózsék módjára irányították a várost, míg New York felett egy Murray nevű vagyonos kvéker fenséges vidéki nyaralót építtetett magának, mely a Murray Hill nevet viselte. Isten magában a városban is példátlan lehetőségeket nyitott meg az elegánsabb élet előtt. Ha Boston és Európa műveltebb társadalmi rétegei John fiatalkorában kissé még bárdolatlannak is találták New Yorkot, a dolgok gyorsan változtak. A gazdagok mind távolabb kerültek az utca forgatagától; a takaros György-stílusú utcák és terek békés csendben szigetelődtek el. A régi erőd előtt a londoni Vauxhall és Ranelagh mintájára épült diszkrét és kellemes park, a Bowling Green szolgált tetszetős díszletként a gazdagok felvonulásához. A színházi és hangversenyidény talán nem kényeztette el a választékos ízlésű társaságot, de a nemrég érkezett brit tisztek a városban éppoly kellemes házakat találhattak, mint amilyeneket otthon hátrahagytak. Az egyik tehetős kereskedőcsalád – a Waltonok -palotája tölgyfa burkolataival és márvány előterével

még a brit kormányzó lakóhelyét is szégyenbe hozta. Anglia megmaradt viszonyítási pontnak. Ha a brit kereskedelmi törvények gondoskodtak is róla, hogy a kontinentális Európából csak vajmi kevés árucikk juthasson az amerikai kikötőkbe, ez mit sem számított – Anglia gondoskodott mindenről, amit csak az elegancia megkövetelt. Porcelán és üveg, ezüst és selyem, minden fényűzés és cicoma Angliából érkezett New Yorkba, a vásárlásra buzdító könnyített hitelfeltételekkel együtt. Mercy Master pedig vevő volt mindenre. Olyannyira, hogy legszívesebben átkelt volna az Atlanti-óceánon, és Londonban a saját szemével győződik meg arról, hogy semmiről sem maradt le. Ami persze szóba se kerülhetett, míg a férjét teljesen lekötötte az üzlet. John Master csupán egyetlen valamit tagadott meg tőle: egy vidéki házat. Persze nem egy farmot, valami ósdi bouweriét, amilyet a Stuyvesant-félék tartottak fent. Az efféle vidéki házhoz is tartozhatott néhány száz hold föld, de az egész nem erről szólt. Egy ilyen hely nemcsak menedéket kínált az egészségtelen város tikkasztóan forró nyarai elől, de mindenekelőtt trófeaként szolgált. Egy villa a park közepén – mi sem alkalmasabb arra, hogy egy úriember számot adjon jó ízléséről. Micsoda nemes tradíció: a vagyonos urak parkokat létesítettek a reneszánsz idején, a középkorban, de már a Római Birodalomban is. Most New Yorkra került a sor. Parkok létesültek Manhattanben – a Watts ház a Rose Hillen; értelemszerűen a Murray Hill, az olyan, londoni neveket viselő helyek, mint Greenwich vagy Chelsea –, és valamivel északabbra is, mint a van Cortlandtek birtoka Bronxban. Mennyire illene férje egy ilyen pompás helyre. Meg is engedhetné magának. Valamiért mégis ádázul ellene van. – Bármikor elmehetünk apám farmjára – felelte mindig, pedig északon, Dutchess megyében már megvett és megtisztított kétezer

holdat. – Westchester és Dutchess lesz az észak éléskamrája – jelentette ki. – Gabonát fogunk termeszteni minden talpalatnyi földön. – Bárhogy is sóhajtott, kvékerként igazat kellett adnia neki. Mégis időről időre azon tűnődött, mit tehetne még a férjéért, akár a városhatárokon belül? Van házuk, van bútorzatuk, van portréjuk – mi maradt még? Hát egy síremlék. Egy mauzóleum. Ha nem építhet házat, amelyben élhetnek néhány szép évet, majd sokkal kisebb költségen épít egy sírt, ami egy örökkévalóságon át az otthonuk lesz. Egy mauzóleum méltó emléket állít a férjének, ő pedig mellé temetkezik, ahogyan teszik majd a sarjaik is. Megszületett a terv, már csak egy építész kellett. Egy hónapja foglalkozott ezzel a legnagyobb titokban. Újév napján kívánta meglepni a férjét. Így amikor John aznap délután a vártnál korábban, már háromkor hazaért, és ott találta az építésszel, kis híján megpukkadt mérgében.

* John Master elnézte sírjának terveit. Római császárhoz illettek volna. Jól tudta, a térség régi nagybirtokos családjai – kivált a presbiteriánusok – nevetnek a New York-i kereskedők pöffeszkedésén, és nem is hibáztatta őket, mégis gyengéd pillantással fordult feleségéhez. – Ugyan, Mercy. Még alig múltam negyven, de te máris eltemetnél? – Azután, minthogy imádott feleségének csak azt az egyet róhatta fel, hogy nem mindig értette a tréfát, és a síremlék nevetséges nagyzolása újfent tudatosult benne, leült Chippendale székébe, és nevetésben tört ki. Majd fürgén fel is pattant, hogy megcsókolja feleségét, és

kifejezze neki, mennyire hálás. Magában eközben jóleső érzéssel konstatálta, hogy sikerült lelepleznie a tervet, mert úgy alakult, hogy ő maga is készült egy meglepetéssel, ám ez a titok, gondolta mély elégtétellel, még nem pattant ki. – Amúgy James visszatért már Charlie White-tól? – kérdezte, mire kiderült, hogy még nem. – Helyes – bólintott. Ez csak azt jelenthette, hogy a találkozó jól sikerült.

* Aznap délben Charlie White és a fia az udvaron várakozott. Az utca, ahol laktak, a Broadway nyugati oldalán húzódott, nem messze Montayne fogadójától, és mintegy félmérföldnyire északra a Trinity Churchtől, mely e területet birtokolta. Ha a város előkelő negyedeiben takaros téglaépületek álltak is a lekövezett utcákon, a Common közelében, ahol Charlie élt, a poros földutak mentén festetten deszkákból tákolt összevissza házak sorjáztak. A környék ennek ellenére – vagy épp ezért – lüktetőén elevennek tűnt. Az udvaron ott állt Charlie kocsija, rajta a vörössel felfestett számmal. Charlie-nak három fia volt és két lánya. A legidősebb fiú matróznak állt, a következő tűzoltónak – s büszkén feszített a Londonból küldött egyik új tűzoltókocsin –, míg a kis Sam neki segített. Utóbbi nem nagyon tudta, mit gondoljon James Master látogatásáról. – Mit csináljak vele? Vigyem magammal az utcára, osztrigát árulni? – Osztrigát, a szegény ember eledelét. Sam sokszor keresett egy kis mellékest az eladásából. – Csak légy önmagad. – Többet nem kellett mondania. Ha a gazdag kis James Master mégis Sam barátja lenne… sosem lehet tudni, mi jó származik egy ilyen barátságból.

Igazság szerint Charlie White izgatottan várta az alkalmat. Ennyi év után még megújulhat a Masterekkel ápolt gyermekkori barátsága? Visszatérhetnek a régi szép idők? Előző este mesélt családjának ezekről az időkről, melyeket John Master társaságában töltött. Kicsit felöntött a garatra, talán kérkedett is. A gyermekei mindig is tudták, hogy egykor barátság fűzte őket egymáshoz, de úgy tűnt, ez nem sokat számít, és apjuk is csak ritkán említette. Előző este ezért is lepődtek meg, és hallgatták apjukat lenyűgözve. A felesége már kevéssé örült. Mrs. White testes, házias asszonyság volt. Szerette Charlie-t, de ennyi év után jól ismerte a gyengéit is. Fuvarozási vállalkozása sosem ment olyan jól, mint az apjáé. Nem mindig összpontosított az adott munkára. Félt, hogy végül ez a találkozás is csalódást okoz, ezért sem akarta, hogy a gyermekei hiú ábrándokba lovalják magukat. A Charlie mellett töltött évek kétkedővé tették. – Szóval ittál néhányat John Masterrel, erre idehívtad a fiát. – Nem az én ötletem volt – védekezett Charlie. – O találta ki. – Miután beivott. – Eleget láttam részegen. Most nem volt az. – Gondolod, hogy a gazdag ifiúr el fog jönni? – Biztos vagyok benne. Az apja megmondta. – Hát, vagy így lesz, vagy nem – vont vállat a felesége. – Egy dolgot azért megmondok, Charlie. John Master akar valamit. Nem tudom, mi az, de miután megkapta, újra el fog feledkezni rólad, ahogy azelőtt. – Te ezt nem érted – tiltakozott Charlie. – Ő a barátom. A gyermekei mind őt nézték. A felesége nem szólt többet. – Majd meglátod – tette hozzá Charlie. Így hát Charlie és Sam várakozott. Az utcán zajlott az élet. A

tömegben néha feltűnt egy tekintélyesebb személy, de az ifjú James Masternek híre-hamva se volt. Eltelt egy negyedóra. Sam vetett egy pillantást az apjára. – Eljön – bizonygatta Charlie. Újabb negyedóra múlt el. Egy órakor Charlie a fiához fordult. – Most már bemehetsz, Sam. Ő maga azonban még hosszú ideig maradt, s csak meredten nézte az utcát.

* Este hatkor James Master hazafelé tartott, és remélte, hogy az apja nincs otthon. Még mindig nem találta ki, mit mondjon. El akart menni Charlie White házába. Ha jobban belegondol, kis híján meg is tette, de legalábbis időben elindult, valami mégis visszatartotta. Nem igazán akart találkozni Charlie White-tal. Nem mintha lenézte volna a szegényeket. Szó sincs erről. Egyszerűen csak nem akarta, hogy apja tovább kísérletezzen vele. Azonnal tudta, mi ez az egész. Egy újabb pompás terv, hogyan csiszolja a jellemét. Szerinte szüksége van olyan barátokra, mint Sam White, hogy megértse a világ működését. Bárcsak ne emlékeztetné folyvást a hiányosságaira, s ne terelgetné ilyen erőszakosan. Természetesen nem védekezhetett ezzel, de számára úgy tűnt, sokkal inkább az apja hibája, mintsem az övé, hogy nem ment el a találkozóra. Mondhatta, hogy maga a sors avatkozott közbe. Már úton volt, amikor találkozott egy barátjával, aki hosszan feltartóztatta. Még azután is kis híján elment, de rájött, hogy miután a barátja oly soká tartóztatta, már menthetetlenül elkésne.

Vagy talán felhozhatta, hogy nem találta meg a helyet, de másnap majd tovább keresi. El is döntötte, hogy ezt fogja tenni, amikor a vártnál valamivel előbb, már a ház előtt találkozott az apjával. – Nos, James, hogy ment? – kérdezte apja várakozó mosollyal. – Charlie valódi csodabogár, igaz? És milyen Sam? Alma a fájáról? – Hát… – James arca visszatükrözte apja lelkesedését. – Nem. Igazából elég csendes. – De azért barátságos, ugye? Te is az voltál? – Igen… igen, az voltam. – Egyre mélyebbre süllyedt a hazugságban, pedig nem ezt akarta. Törjön meg, és valljon be mindent? Apja nyilván elverné a szíjával, de nem ezt bánta. Sokkal inkább, hogy csalódást okozna. Semmire se vágyott, csak hogy az apja végre leszálljon róla. – Találkoztok még? – tudakolta az apja reménykedve. – Azt hiszem. Ne aggódjon, apám, ha azt akarjuk, tudjuk, hol találjuk egymást. – Ó. – Hadd döntsük ezt el mi magunk, apám. – Hogyne, persze. Ne aggódj, fiam, nem fogom erőltetni. – Azzal engedte, hogy bemeneküljön a házba.

* Ezzel meg is úszta? Nem biztos. Tudta, hogy apja nem gyakran látja Charlie White-ot, de ettől még bármikor összefuthattak. A legjobb lesz, jutott elhatározásra, ha már másnap elmegy Charlie White házába, megmondja, hogy eltévesztette a napot, és eltölt némi időt Sammel. Ezzel többé-kevésbé fedezi magát, és mindent helyrehoz. Kis híján meg is tette, de másnap addig késlekedett, míg délután

nem lett, s mint olyan, sajnálatosan kései időpont egy látogatáshoz. Ugyanígy járt a rákövetkező napon is. Harmadnapra már kezdte volna elfeledni az egészet, amikor az utca közepén megállt egy vörös számot viselő nagy kordé, és a borostás, keménykötésű, nehéz bőrkabátot viselő kocsis megszólította: – Uraságod lenne James Master? – Meglehet. Ki kérdi? – A nevem Charlie White. A minap azt hittem, eljön felénk. Megkapta hát az esélyt. Megmondhatta, hogy át fog menni. Mentegetőzhetett. Mindent helyrehozhatott. Azután a pillanat elszállt. Miért nem ragadta meg? Talán mert magában ellenezte az egészet, vagy rátört a pánik, amiért lelepleződött? Még azt is alig értette, mi történik és miért, amikor máris meghallotta a saját hangját. – Nem értem, mi okom lett volna rá, Mr. White. Tehetek önért valamit? – Mindezt oly előzékeny hangon és oly ártatlan arckifejezéssel, hogy Charlie White nem is látta értelmét a további beszédnek. – Semmit, ifjú uraság. Én tévedtem. Bizonyára összekevertem valakivel. – Azzal suhintott az ostorral, és továbbment.

* Hát az asszonynak lett igaza, gondolta Charlie. Miután ilyen vérmes remények éledtek benne, miután azt hitte, hogy az úgynevezett barátja gyengéd érzelmeket táplál iránta, Master még csak nem is szólt a fiúnak. Hagyta, hogy bolondot csináljon magából Sam és az egész családja előtt. Máris el kellett szenvednie a felesége konok hallgatását. Látnia, ahogy a gyerekei szánalommal vegyes gúnnyal tekintenek rá. John talán elfeledte az egészet, vagy meggondolta

magát. Akármi is legyen az oka, egy dolog bebizonyosodott: a szegény ember érzései végső soron mit se számítanak. Nincs barátság, se tisztelet, csak a gazdagok megvetése. Ez az egyetlen magyarázat. Attól a naptól, noha nem is tudott róla, John Master szert tett egy titkos ellenségre.

* John Master az elkövetkező hetekben sem látta Charlie White-ot. Újra rákérdezett Jamesnél, találkozott-e Sammel, de a fiú csak kitérően hümmö-gött valamit, így annyiban hagyta a dolgot. Ettől talán még elment volna meglátogatni Charlie-t, de közbejött egy kisebb incidens. James fia tizenhárom esztendősen talán túlságosan visszahúzódó volt, ám három évvel idősebb Susan lánya, aki megörökölte aranyszőke haját és ragyogó külsejét, máris magabiztos és népszerű fiatal nő volt, aki magára vonta a New York-i férfiak érdeklődését. Susan könnyed és vidám teremtés benyomását keltette, noha pontosan tudta, mit akar: hozzámenni valakihez, akinek tekintélyes birtoka van Westchester vagy Dutchess megyében. Küllemét és társadalmi helyzetét tekintve erre meg is volt minden esélye. Így amikor két fiatal New York-i – mindkettő a Yale Egyetemről – eljött hozzájuk vacsorára, Master okkal feltételezte, hogy szemet vetettek a lányára, épp ezért egyforma buzgalommal harcolnak majd a kegyeiért. Bár ne terelődött volna a társalgás az egyetemek kérdésére! Minthogy Massachusettsnek ott volt a Harvard, Connecticutnak pedig a Yale, a New York-iak kezdték úgy gondolni, hogy nekik is jár egy patinás egyetem. Ezért jött létre a King’s College, noha csak

szerény léptékben, a város szegényebb felében, ahol Charlie White is élt – igaz, egészen a Hudson-folyóig terpeszkedő parkkal. Minthogy a Trinity Church adta hozzá a földterületet, az egyházatyák úgy tartották helyesnek, hogy az intézményt anglikán alapokra helyezzék. Ezzel az angol kormányzó is egyetértett, ugyanakkor más egyházak képviselői – kivált a presbiteriánusok – nem győztek méltatlankodni. Sok vagyonos városi kereskedő Masterhez hasonlóan az anglikán egyházhoz tartozott – a Trinity brancshoz, ahogy sokan hívták őket. Az is igaz, hogy a Trinity emberei uralták a városi tanácsot, és döntöttek a legjobb hivatalok sorsáról, így amikor a műveltség új fellegvárát is megpróbálták az uralmuk alá kényszeríteni, más felekezetek ebben a hatalommal való visszaélés jelét látták. A presbiteriánusok egyenesen összeesküvést rebesgettek, de még a szegényebbek is, akiknek pedig nem sok érdekük fűződött az egyetemhez/ sértéseket vágtak a kivételezett anglikánok fejéhez. Az indulatok egyre magasabbra hágtak. Master úgy vélte, képtelenül felnagyították az egész ügyet. Ha végül sikerült is kompromisszumos megoldást találni, az ügylet felszínre hozta a lappangó ellenérzéseket, és továbbra is hallani lehetett a morgolódók hangját. A Yale-en tanuló ifjak a presbiteriánusok közül kerültek ki, így a vita idővel parázzsá fajult. Olyannyira, hogy az ifjak sértegetni merészelték, és egyenesen a kormányzó bábjának titulálták – a tulajdon házában! Amikor ezt követően kihajította őket, Mercy és Susan is mellette állt, de ő még napokig füstölgött és bosszankodott. S miután Charlie White, aki maga aligha törődött az egyetemmel, egy olyan társadalmi osztályhoz tartozott, mely bőszen támadta az anglikánokat, John Master akaratlanul is viszolygott a gondolattól, hogy épp most látogassa meg a kocsist és a családját.

Nagy igazságtalanságot követett el, aminek szinte tudatában is alig volt, de az év vége is eljött anélkül, hogy Charlie házának küszöbét átlépte volna.

* Újév napján John Master meglepő bejelentést tett. Fokozatosan vezette fel. – Tudja, Mercy – kezdett bele –, az a két kellemetlen ifjú a Yale-ről és az egyetemmel kapcsolatos rossz érzések tűnődésre késztettek. Nem bánnám, ha egy időre elmennénk a városból. – Elmehetnénk vidékre, John – vetette fel az asszony. – Vagy a philadelphiai rokonaimhoz, ha úgy jobban tetszik. – Sajnos, van egy probléma, ami megakadályoz abban, hogy elvonuljak e helyek bármelyikére – folytatta. – Aggaszt ez a sok üzleti ügy, amit Albionon keresztül intézünk, mikor nem is ismerem. Öt éve, miután apjának régi londoni ügynöke visszavonult, önmaga helyett Albion cégét ajánlotta a Masterek figyelmébe. Az új együttműködés be is váltotta a reményeket, csakhogy a céggel való kapcsolatuk kizárólag levélváltásokra korlátozódott, miközben a londoni szállítmányok értéke minden évvel tovább nőtt. John úgy érezte, itt az idő személyesen is megismerni Albiont, esetleg összemérni a cégét más kereskedőházakkal. – Akkor hát mire gondolt? – kérdezte a felesége. – Arra – áradt szét arcán a sugárzó mosoly –, hogy legjobb lenne Londonba utaznom. S eszembe jutott, hogy talán volna kedve velem tartani.

London

1759

Ó, Anglia! Hát ide is eljutott. A Temze partjára, a Brit Birodalom szívébe. Árbocok és tornyok, kupolák és templomok magasodtak a szikrázó égbolt alatt. A vízparton az ódon Tower regélt a régi időkről, maga felett a protestáns Szent Pál magasztos és dicső kupolájával. Mérhetetlen öröm és izgatottság lett úrrá Mercyn, amint arra készült, hogy végre a szárazföldre tegye a lábát. Mert dacára minden hibájának – az öt évszázad óta sűrűsödő kormos ködnek, az olcsó gin mámorában fetrengő alacsony néposztályoknak, a gazdagok és szegények közti mérhetetlen különbségnek – London mesés hely volt, egész Európa legnagyobb városa. A középkori negyed girbegurba, patkányoktól hemzsegő sikátorai jórészt odavesztek az előző évszázad Nagy Tüzében – miközben a fenséges gótikus csarnokok és templomok érintetlenek maradtak –, hogy a helyüket betöltsék a György-stílusú házakkal övezett szellős utcák és terek, melyek hatalmas legyezőként terültek szét egészen a Westminsterig. Belegondolni, hogy mindez hosszú hónapokra az övé! Miközben az égvilágon semmiért sem kell aggódnia. Leszámítva az ifjú Jamest.

* John Master könnyen elszabadult otthonról. Egy megbízható titkára átvette a mindennapi ügyek intézését a raktárban, a rumlepárlót annak vezetőjére hagyta, míg a Dutchess megyei birtok máris egyik megbízottjának szigorú felügyelete alatt állt, aki a városban is számos bérletet szedett. Ami a családi otthont illette, azzal sem lehetett gond, mégis kellett valaki, aki összefogta az egészet, és nyomon követte a szerteágazó üzleti tevékenységből származó, számolatlanul sok kamatbevételt is. Minthogy Londonnal ellentétben New Yorkban még nem működött bank, az üzleti élet fenntartásához szükséges kölcsönöket Master és a többi hasonszőrű nagykereskedő nyújtotta. Az apja, Dirk bele is egyezett, hogy visszatérjen a városba, és a házban éljen, amíg ő távol jár. Gyanította, hogy nem szívesen tett eleget e kötelességének, de senkit sem találhatott, aki inkább megfelelt volna a feladatra. Már csak egy problémát kellett megoldania. Mercyt látható csalódottság töltötte el, amikor Susan lányuk nem kívánt velük tartani Londonba, de elfogadta a döntését. Nem mintha Susanből hiányzott volna a szülei iránti gyengéd ragaszkodás vagy az egészséges kíváncsiság, egyszerűen csak mindent megkaphatott a New York-i gyarmaton, amire vágyott: barátokat, s majdan egy férjet, bárki legyen is az. Az átkelés az óceánon még ekkoriban sem számított gyerekjátéknak; egy év is beletelhetett, mire visszatértek. Egy Susan korú lány számára – s főként minden praktikus cél nélkül – ez végtelenül hosszú idő, amit Amerikában sokkal gyümölcsözőbben is eltölthet. Semmi értelme, hogy vitába szálljanak vele. Persze kényszeríthették volna, de végső soron: miért? Meggondolni úgysem fogja magát. A nagyapja

jelenléte pedig garancia rá, hogy biztonságban lesz. James viszont egészen más lapra tartozott. Amikor megvallotta, hogy neki sincs kedve Londonba utazni, az anyja nem kertelt: – Édesapád hellyel-közzel eldöntötte, hogy jönnöd kell, James. – Látván fiának dacos arckifejezését, még hozzátette: – Tudod, a szíve szakadna bele, ha nem jönnél. Nem mintha meglepődött volna. Az ilyen fiúk gyakorta szeszélyesek. A helyzetet csak rontja, hogy egyedüli fiúgyermek, akihez az apja oly vérmes reményeket fűz. Amilyen természetes, hogy John fényes jövőt szán a fiának, éppoly természetes, hogy James emiatt elnyomottnak érzi magát, s ezen még ő sem változtathat. – Édesapád szeret, és csak jót akar neked – emlékeztette Jamest. Másként ő is egyetértett a férjével. Jamesnek Londonba kell jönnie, amit meg is mondott neki. Az utazás ezzel együtt jókora próbatétellé vált. Már megkezdődött a nyár, mire felszálltak a postahajóra, mely több társával – és a francia kalózok elleni védekezésként haditengerészeti kísérettel – kelt át az Atlanti-óceánon. Férje bámulatos tengerésznek bizonyult, akit a hajón töltött hetek cseppet sem viseltek meg – akár az éjszaka néma csendjében, a csillagok kupolája alatt merengett, akár a viharban hánykódó fedélzeten vetette meg a lábát, még életében nem látta őt ennyire boldognak. James másfelől órákon át ücsörgött a fedélzeten, ahonnét úgy meredt az Atlanti-óceánra, mintha a személyes ellensége lenne. A viharok alatt, míg apja fent dacolt az elemekkel, nyomorúságosán gubbasztott odalent, és abban a gondolatban lelte vigaszát, hogy ha megfullad, az egész az apja hibája lesz, amiért elrángatta erre a teljesen felesleges útra. Amikor férje felpanaszolta, hogy Jamesnek nem lehet szavát venni, Mercy csak ennyit felelt:

– Abban a korban van, John. Nem bírja az összezártságot. – Szerintem engem hibáztat – jegyezte meg John szomorúan. – Ugyan már. – Remélte, hogy James Londonban majd jobb kedvre derül.

* Alig érkeztek meg a londoni kikötőbe, egy megnyerő, középkorú és hihetetlenül kék szemű férfiú kinyújtott kézzel indult feléjük. – Mr. Master? Arthur Albion vagyok, uram, szolgálatára. – Perceken belül a hintójába ültette őket, míg két fiú berakodta hátra a poggyászaikat. – Vettem a bátorságot, és előre lefoglaltam a szállásukat – jelentette be Albion –, közvetlen közel egy másik kiváló férfiúhoz, aki szintén az amerikai gyarmatokról érkezett, bár e pillanatban nem tartózkodik Londonban. – Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét John Master. – S ki lenne ez az illető? – Mr. Benjamin Franklin, uram. Úgy vélem, nemsokára visszatér Londonba. Ha az elkövetkező hetekben nem is látták Ben Franklint, mindez mit sem számított, mert London beteljesítette Mercy minden álmát – s még sokkal többet. Nem telt bele sok idő, John is elégedetten jelenthette ki, hogy Albioné London egyik legjobb kereskedőháza: tisztességes és megbízható. Arthur Albiont nem véletlenül választották be a város egyik legjobb céhébe. – Ami Albion barátunkat illeti – nevetett John –, talán kimért úriember benyomást kelti, de ha esély nyílik keresni néhány pennyt, nincs nála fürgébb az egész földtekén. Albion kiváló idegenvezetőnek bizonyult. Noha kereskedő volt

és városi ember, régi földbirtokos családból, a New Forestből származott, így családi kapcsolatainak és előkelő modorának köszönhetően bejárása volt számos londoni arisztokrata házába. Feleségének ősei a francia hugenották közül kerültek ki. – Selyemkereskedők és ékszerészek voltak – mesélte az asszony lelkesen Mercynek. Ugyan ki lehetett alkalmasabb arra, hogy körbevezesse a legfelkapottabb londoni üzletekben? Egy héten belül összebarátkoztak. Kalapok és szalagok, selyemruhák és cipellők, nem is beszélve a Fortnum & Masonnél kínált finomságokról – valamennyi terítékre került. S miután a kényelmes szállás szolgák felvételét is megkövetelte, a két asszony együtt kérdezte ki a jelentkezőket. Ám ami mindennél fontosabb, Mercy végre alaposan bevásárolhatott a férjének. Azonnal átlátta, hogy Mr. Albion, noha visszafogottan öltözködik, tökéletes ízléssel rendelkezik a divat terén. John szépen öltözködött, és a londoni divat gyors ütemben elérte New Yorkot, ám egy bizonyos stílusjegy, egy különleges és nehezen megfogható ismertetőjel mindig azonosíthatóvá tette a londoni szabó munkáját. Érkezésük után egy héttel Mr. Albion ruha- és parókakészítője máris John rendelkezésére állt. Mennyi minden akadt, amit ő és Mrs. Albion együtt vásárolhatott meg! Ezüstcsatok a cipőkhöz, szép új zsebóra, kard és kardbojt, vásznak az ingekhez. Még ezüst tubákos szelencét is vett. A tubákolás divatja természetesen eljutott New Yorkba. Immár több amerikai dohánykereskedő is foglalkozott a gyártással, ám ha John Master időként el is szívott egy pipát, a tubákolásnál megvonta a határt. – Ha én egyszer elkezdek tüsszögni, egész nap abba sem hagyom, de még éjszakára sem – ígérte kedélyesen.

* John Master csakugyan élvezte Londont. Albion bölcsen választotta meg szállásukat – nem messze a Strandtői, a dolgok sűrűjében. Megfordult a legfinomabb kávézókban, ahol újságokat kínáltak és a Gentlemen’s Magazine-t, ahol beszédbe elegyedhetett a legérdekesebb férfiúkkal. A színházak az ízlésének megfelelő komédiákat adtak. Mercy kedvéért még egy Händel-koncertet is végigült, sőt végigélvezett. A legnagyobb megkönnyebbülést mégis James kapcsán érezte. John Master túlontúl élénken emlékezett saját gyermekkorára, s hogy mekkora csalódást okozott az apjának, ezért ha szőtt is terveket James jövőjére nézve, csakis abban a reményben tette, hogy a fia nála is jobban boldoguljon. S ha New Yorkban még azt is hitte, hogy James tanulhatna a Charlie White-hoz hasonló fickóktól, itt egészen más távlatok nyíltak meg előtte. Itt, a birodalom kútfőjénél, esélye nyílt megismerni a történelmi múltat, a törvényt, s mindazt a jó modort, aminek egy úriembernek birtokában kellett lennie, ezért még indulás előtt írt Albionnak, kérvén, hogy találjon Jamesnek egy tanítót. Csak remélni merte, hogy fia ettől nem válik még morózusabbá, ám hamarosan kiderült, hogy Albion ezen a téren is jól választott: egy élénk eszű oxfordi ifjút, aki James alkalmas társa lehetett. – Az első néhány napban – jelentette ki az ifjú – jobb lenne, ha csak körbevezetném Jamest a városban. Menet közben is beavathatom a történelem rejtelmeibe. – Úgy tűnt, ez bevált. Egy héttel később, amikor elsétált vele Westminsterbe, Master meglepve tapasztalta, mennyi mindent tud James a brit parlament történetéről. Néhány nap múlva udvariasan, de határozottan kiigazította egy

nyelvtani hibáját is. – Micsoda arcátlanság – pirított rá, noha egyáltalán nem bánta. James minden várakozásánál jobban boldogult ifjú tanítójával. Amikor az Albionok bemutatták a vele egykorú, jómódú londoni fiúknak, nem találta őket annyira különbözőnek. Ami azt illeti, a vagyonos New York-i családok sarjai is ugyanolyan orrhangon húzták el a szavakat, mint a londoni felsőbb osztályokban. James felismerte ezt, így senki sem lepődött’ meg, hogy az angol fiúk maguk közül valónak ismerik el. Olyannyira, hogy Albion fia, a három évvel fiatalabb Grey egyenesen felnézett Jamesre, aki ettől csak még lelkesebbé vált. A Lincoln-féle fogadó mellett hamarosan már második otthonaként tekintett Albionék házára. Újsütetű magabiztosságában James még az apjára is másként tekintett. John Master tudta, hogy az ő korában a fiúknak szükségük van az apjuk társaságára, így alig várta, hogy megismertesse a fiával Londont. Arra viszont nem készült fel, hogy a fia ismertesse meg vele. Egy-két naponta útnak indultak a Strand közelében eső szállásról, hogy együtt fedezzék fel a nagyváros csodáit. Keletre rövid sétával eljuthattak a régi Knights Templarhoz, melyet mostanra az ügyvédek népesítettek be. Ezen túl a Fleet Street szorgos nyomdászai és hírlapírói dolgoztak a város ősi dombján álló Szent Pál árnyékában. Eljutottak a Towerbe. Albion Grey társaságában őket is elvitte a Királyi Értéktőzsdére és a kikötőbe. Ha a Strandnél nyugatnak indultak, a Whitehallon át a Westminsterhez jutottak, vagy útban a királyi palota felé elérték a Mailt, és felsétáltak a Piccadillyhez. James minden héten legalább egyszer megkereste apját valami új ötlettel. Elmennének-e Tyburnbe, ahol épp a múlt héten kötöttek fel egy útonállót? Vagy

Ranelagh parkjába, csónakkal le Greenwichbe, vagy fel Chelsea-be? Johnt megindította, hogy fia meg kívánja osztani vele ezeket a dolgokat, s bár nem mondta meg neki, itt töltötte életének legboldogabb napjait.

* Furcsamód éppen Mercy kezdte kényelmetlenül érezni magát. Arthur Albion számos kereskedő, ügyvéd és egyházfi társaságában a Mastereket is meghívta vacsorára. Ismert tanult embereket, írókat, festőket, mégis helyesen ítélte meg, hogy John Master nem különösebben vágyik megvitatni a költő Popé vagy a regényíró Fielding érdemeit, sem találkozni a tekintélyes Dr. Johnsonnal, aki a Strandhez közel eső házában szerkesztette nagy szótárát. Bemutatta viszont egy sor parlamenti képviselőnek, s mielőtt kitelt volna a szeptember, vacsorák és kisebb fogadások alkalmával megfordultak számos jó nevű házban. Akadt viszont egy kaszt, ahová eddig még nem nyertek bebocsátást. Erre egészen október első hetéig kellett várni. – Drágám – jelentette be John egy napon –, meghívást kaptunk a Burlington-házba. Mercy kívülről már sok nagyszerű palotát látott. A Strandén minden áldott nap elhaladt a Northumberland House roppant homlokzata előtt, és már legalább tucatnyi más, hasonlóan patinás lakóhelyet megmutattak neki. Tudta, hogy ezek a kapukkal és falakkal körülzárt enklávék Anglia legnemesebb uraihoz tartoznak, de miután sok száz méter hosszan terpeszkedtek, feltételezte, hogy belső udvarukon mindenféle egyéb üzleti vagy kormányhivatalnak is helyet adnak. Miközben hintójukon az esti fogadás helyszíne felé tartottak,

Albion felkészítette őket. – Igazából ez nem privát rendezvény – árulta el mosolyogva. – Azt hiszem, New Yorkban talán a kormányzói fogadás állna hozzá a legközelebb. Nagy tömeg lesz, és talán részünk lehet a kiváltságban, hogy bemutassanak a házigazdának, de talán nem. Akárhogy is, esélyünk nyílik, hogy lássuk Anglia legnagyobb arisztokratáit. A Burlington House a Piccadillyn állt, nem messze a Fortnum & Masontől. Mercy és Mrs. Albion ugyanannak a ruhakészítőnek és hajszobrásznak a szolgálatait vette igénybe, így Mercy egy gyors pillantással azt is felmérhette, hogy John pontosan úgy fest, mint Albion. Mégis, ahogy beléptek a kiterjedt udvarra, ahol látta a roppant oszlopcsarnokot és a bejárati ajtókhoz vezető lendületes ívű lépcsősort, önkéntelenül is rátört egyféle nyugtalanság. A Palladiostílusú palota homlokzata semmire sem emlékeztetett jobban, mint római palazzóra. Az impozáns bejárat mellett libériás lakájok álltak sort. Hallotta, amint férje feltette a nagyon is helyénvaló kérdést: – Mire használják ezt az óriási helyet… mármint a hétköznapokon? – Hát még mindig nem érti, barátom – mosolygott Albion. – Ez egy családi rezidencia. Mercy ekkor először rémült meg. Még soha nem érzett ilyesmit. A kazettás mennyezetű termek és folyosók oly hatalmasan terpeszkedtek, oly magasra nőttek, hogy bármelyikben elfért volna New York legfényesebb lakóháza. Ehhez képest még a Trinityhez hasonló templomok is eltörpültek. Amerika nem tudott ilyesmit, nem álmodott ilyesmit, s még csak nem is tudta, mihez kezdjen ilyesmivel. Mily szerénynek, mily jelentéktelennek tűnhetett volna New York legnagyszerűbb palotája is az efféle helyek lakói szemében! Európa-szerte mégis egy egész társadalmi osztály szokott ilyen élethez – egy teljes kaszt,

amelynek, ébredt rá hirtelen, eddig a létéről se nagyon tudott. – Ekkora gazdagság – hallotta férje megjegyzését Albion felé – bizonyára roppant hatalommal jár. – Valóban. Northumberland hercege például – kinek londoni háza ennél is nagyobb – egy olyan nagybirtokos család sarja, mely évszázadokon át királyként uralkodott egész észak felett. Napjainkban a herceg több tucatnyi parlamenti képviselőt is a markában tart, akik a kedve szerint szavaznak. Más befolyásos mágnások is ugyanezt teszik. – Nálunk a gyarmatokon nincsenek ilyen patinás családok. – Maryland és Pennsylvania nagybirtokosai akkora földterületek felett diszponálnak, melyek ugyanekkora hatalommal ruházzák fel őket – mutatott rá Albion. Igaz, ami igaz: a tizenhetedik században a korona hatalmas földterületeket adományozott néhány kiváltságos családnak, köztük a Penneknek, és ezek a Hudson-menti óriásbirtokok – melyek jogát a családok az akkor még üresen álló terület fejlesztésére nyerték el – szinte feudális jogokhoz juttatták a mágnásokat. – Azért ilyen palotákat nem építenek – jegyezte meg John. Mindeközben Mrs. Albion Mercy fülébe sugdosott. – Ott van Devonshire hercegnéje. Van egy hasonló házuk nem messze innét. Az ott Lord Granville. Ó, édes Istenem, ott van Lady Suffolk. Őt csak nagyritkán van lehetőségünk látni. – Kicsoda Lady Suffolk? – Jaj, kedvesem, hát a király régi ágyasa. Nagyon kedves hölgy, köztiszteletben áll. Nézzenek csak oda. – Egy szépséges hölgy felé mutatott, aki előtt mindenki meghajolt. – Ő Lady Yarmouth, a király jelenlegi ágyasa. A legfontosabb személy az udvarban. – A király ágyasa a legfontosabb személy? – Hát persze. A királyné halála után ő lett, úgymond, a királyi

hitves. – S mielőtt meghalt, mit tartott a királyné a férje ágyasáról? – kérdezte Mercy epésen. – Ó, a legjobb barátnők voltak. Azt mondják, a király a királyné tanácsát is kikérte, mivel vegye le a lábáról Lady Yarmoutht. Tőle balra, az Lord Mansfield, aki szintén nagyon befolyásos. Mercy nem követte a tekintetét; még most is a száját tátotta a királyi ágyas miatt. Miként lehetséges, hogy az ország vezetője és az anglikán egyház feje nem csupán ágyasokat tart, de azok ugyanolyan becsben állnak, mint a tisztességes feleségek? Isten a tudója, New York sem szűkölködött becstelenségben, kvéker lelkét mégis mélyen felháborította az arcpirító bűnök nyilvános elfogadása. – Az udvarban mindenki tart szeretőt? – kérdezte elhaló hangon. – Távolról sem. Lord Bute, a király legközelebbi tanácsadója, kikezdhetetlen erkölcsű, mélyen vallásos ember. – Ezt örömmel hallom. Nem követelne minden közhivatal olyan méltó férfiút, aki mentes az erkölcstelenségtől? A kedves Mrs. Albion őszinte elképedéssel nézett Mercyre. – Nos – kacagott fel –, akkor nem maradna senki, hogy a királyságot igazgassa. Mercy erre nem tudott mit mondani. Ekkor mozgolódás támadt az ajtónál. Amint bejelentették az érkezőt, a tömeg kettényílt előtte. Ő is látni akarta, ki az. Egy húsz év körüli ifjú. Nagydarab és ormótlan, dülledt szemekkel és aránytalanul kis fejjel. Kissé félénknek tűnt, ám amint meghajoltak előtte, Mercy ráeszmélt, ki lehet. György herceg, a király unokája, és atyja korai halála óta a trón várományosa. Hallotta róla, hogy élénk érdeklődést mutat a

mezőgazdaság kérdései iránt, de másként is jó szándékú ifjú. A meghajlásokat és pukedliket kísérő mosolyokból azt szűrte le, hogy nagy népszerűségnek örvend. Leereszkedett hát közéjük a walesi herceg is. Ahogy elnézte őt aznap este, és látta viselkedésének egyszerűségét, önkéntelenül is azon tűnődött, vajon királyként képes lesz-e bármit tenni az arisztokraták hivalkodása és züllöttsége ellen. Valahogy kétellte.

* Tíz nappal később az Albionok elvitték őket egy nyugati kirándulásra. James is eljött, akárcsak a fiatal Grey Albion. Mercy kellemes társaságban érezte magát, annál is inkább, mert esélye nyílt megfigyelni fiát és az Albion-sarjat. A kis Grey jó természetű gyermek volt, James pedig látható örömmel játszotta el a nagy testvér szerepét. Lementek a New Forestbe, ahonnét az Albion család származott, majd át Sarumig és Stonehenge-ig. Élvezték az erdő ősi meghittségét, megcsodálták a Sarum körüli nagybirtokok gondozottságát. Albion sokat mesélt a fejlett földművelési módszerekről és gépezetekről, melyeknek Anglia egyre növekvő jólétét köszönhette. Stonehenge-től Bathba mentek, ahol eltöltöttek néhány élvezetes napot a felkapott római fürdőben. Itt, a forrásvíz fölé emelt oszlopcsarnokban találkoztak Albion egyik barátjával. A harmincas évei végén járó, karcsú és kecses mozgású Stanton Rivers százados befolyásos családból származott, egy lord fiaként látta meg a napvilágot, a címet és a birtokot azonban idősebb testvére örökölte, így a századosnak magának kellett érvényesülnie a világban. – A brit hadiflotta minden tisztje háborúra áhítozik – árulta el

megnyerő mosollyal –, mert csak így lehet reménye a gazdag zsákmányra. Tudják, mi itt a flottánál alig vagyunk különbek a kalózoknál. Itt Bathban is – tette hozzá kéretlen őszinteséggel – mindig rengeteg hozzám hasonló tisztet találni, akik abban reménykednek, hogy találnak egy örökösnőt vagy gazdag özvegyet. Bár ami engem illet – tette hozzá –, nekem más valami jár a fejemben. Azt találtam ki, hogy Amerikába megyek. – S ott mihez szándékozik kezdeni? – tudakolta Albion szórakozottan. – Hírt kaptam Arthurtól, karolinai barátomtól, hogy van ott egy özvegy, örökösök nélkül, de még szülésre alkalmas korban, aki két pompás ültetvényt birtokol, és újra kíván házasodni. Jó családból való úriembert szeretne. A barátom küldött róla egy miniatúrát, és biztosított, hogy nem tudta elsorolni annyi jellemhibámat, amivel eltántoríthatta volna attól, hogy komolyan mérlegelje a frigyünket. – Akkor hát Karolinába utazik? – Amennyit lehetett, máris kiderítettem az ültetvényekről. Úgy vélem, meg tudnám tanulni, hogyan irányítsak egyet. Szándékomban állt bejárni a gyarmatokat, és ellátogatni New Yorkba is. Karolinai özvegy, vagy sem, a lehető legtöbbet szeretném megtudni amerikai gyarmatainkról. Egyetlen Albionra vetett pillantás megerősítette John Mastert abban, hogy házigazdájuk szeretné, ha lekötelezné a barátját. Nem is várt több buzdításra. – Akkor, remélem, kitüntet bennünket azzal, hogy New York-i tartózkodása során nálunk száll meg. Nagy örömmel lennénk a szolgálatára. Bathból Oxfordba utaztak. Itt rátértek a sima felületű vámútra – ami, ezt még Mercy is felismerte, köszönőviszonyban sem állt ÚjAnglia bakhátas országútjaival –, így egyetlen nap alatt hetven

mérföldet tettek meg. Oxford egészen elbűvölte kerengős kollégiumaival és álomszerű tornyaival. S mielőtt még visszatértek Londonba, Albion elvitte őket, hogy lássák a Churchill család vidéki házát, a közeli Blenheim-palotát. Ahol, miként a Burlington-házban, Mercyre újabb döbbenet várt. Ő maga eddig csak bájos nyaralókat ismert vidéki házak gyanánt, így semmi sem készítette fel erre. A park körülvette őket, ameddig a szem ellátott. A roppant palota kőből emelt szárnyai fél mérföld hosszan terpeszkedtek. Negyed mérföld vezetett csak a konyhától az étkezőig, míg az általa meghitten bensőségesnek ismert könyvtár itt hatvan yard hosszúra nyúlt. A palota hűvös barokk fényűzése torkára forrasztotta a szót, s mégis: míg Albion büszkén megmutatott mindent, amit férje és a két fiú illő áhítattal megcsodált, ő kvéker lelkületével nyomban átlátott a pompán. Nem a vagyonnal való kérkedésre ismert, még csak nem is a hatalom fennhéjázására. A Churchillek egyszerű, ám annál felkavaróbb üzenetet küldtek a világnak: „Mi már nem vagyunk egyszerű halandók. Istenek vagyunk. Hódoljatok nagyságunk előtt.” Lucifer bűne. Mercy érezte, ahogy a szíve hevesen kalapálni kezd. – Úgy vélem – jegyezte meg John aznap este –, egy angol lord számára Amerika épp olyannak tűnne, mint a vidéki Anglia a császári Róma egy szenátorának. A gondolat nem hozott számára megnyugvást. Attól a naptól, noha nem említette férjének, Mercy csak arra várt, hogy visszatérjenek Amerikába.

* Decemberben találkoztak Ben Franklinnel, akinek a lakóhelye valóban közel esett a Craven Streeten, a Strand közelében.

Szerényen, de kényelmesen lakott egy meghitt György-stílusú házban, amelynek a legjobb szintjét kapta, ahol odaadó háziasszonya és néhány szolgája gondoskodott róla. John örült, hogy az ifjú James a nagy ember közelébe kerülhet, és biztatta, hogy gondosan figyeljen mindenre, amit csak Franklin mond. Mercyt is eltöltötte az izgatottság. Noha tudta, hogy Ben Franklint az elektromosság terén végzett kísérletei és egyéb találmányai avatták világhírűvé, philadelphiai emlékeiben még mindig úgy élt, mint a Poor Richard’s Almanack szerzője: a kedélyes jó barát, aki eljárt vele az igehirdetésekre. A férfi kerek holdvilágképével, vállára omló barna hajával és eleven tekintetével mindig barátságos szatócsra emlékeztette. Amikor a két Master és fiúk belépett, ugyanaz a férfi emelkedett fel az üdvözlésükre, akit ismert – valahogy mégis más lett. Mr. Benjamin Franklin az ötvenes évei elején járt. Divatosan öltözött – színpompás, arany gombos kék kabátba, makulátlanul fehér kravátliba, rizsporos parókába –, ám arca a vártnál kevésbé tűnt teltnek, és a szeme sem csillogott már úgy. Inkább értelmet és éberséget látott benne – mily sikeres ügyvéd lehetett volna! A puszta modorával is mintha azt éreztette volna: bármily szívesen látja honfitársait, az idejük szűkre van szabva. – Ne feledjük, Franklin üzletemberként kész vagyont szerzett, mielőtt szerepet vállalt a közéletben – jegyezte meg John előző nap. – Bármibe is kezd, gondja van rá, hogy megfizessék. A brit kormány tekintélyes summát áldoz rá, mint a gyarmatok postamesterére – még akkor is, ha háromezer mérföldnyire él a szolgálati helyétől –, a második fizetését pedig Pennsylvania népétől kapja, hogy képviselje az érdekeit itt Londonban. – Elvigyorodott. – A barátunk, Mr. Franklin igencsak agyafúrt

fickó. Mindazonáltal Franklin lelkesen fogadta őket, emlékezett Mercyre, és maga mellé ültette az ifjú Jamest. Miközben a szegényes vendéglátás miatt szabadkozott, elmondta, hogy körutat tett a skót egyetemeken, ahol találkozott Adam Smithszel és más skót lángelmékkel. – Hat hét a legmélyebb elköteleződés jegyében – biztosította őket, bár hazatérve a legkülönfélébb rendezetlen ügyek várták. Nagyon kedélyesen társalgott velük, ám hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a Masterek nem ismernek londoni nyomdászokat, szerzőket és tudományos gondolkodókat, kiknek a társaságát Franklin módfelett élvezte, ezért – hogy ne untassa, és fenntartsa a társalgást – John diszkréten érdeklődni kezdett, hogyan halad Pennsylvania népének szolgálata. Pennsylvania lakói talán busásan megfizették Ben Franklint, hogy képviselje őket Londonban, ám ezzel nehéz terhet róttak rá. Míg William Penn a múlt században arra tett erőfeszítést, hogy létrehozzon egy amerikai kvéker gyarmatot, Angliában élő utódai már inkább azon fáradoztak, hogy megkapják adómentes bevételeiket az általuk örökölt pennsylvaniai nagybirtokok után. Pennsylvania lakói torkig voltak velük és a hűbérjogaikkal, ezért ugyanolyan alapító okiratot akartak, mint a többi gyarmat. Csakhogy a Permeknek befolyásos barátaik vannak az udvarnál, magyarázta most Franklin. Ha pedig Pennsylvania birtokjoga kérdésessé válik, ugyanaz vár Marylandre és a többi adományozott területre is. A brit kormány ezért vonakodik megbolygatni a darázsfészket. Túl sok érdek sérülhetett. – További nehézség, amit én sem láttam előre – folytatta Franklin –, hogy a kormány sok minisztere egészen sajátosan tekint a gyarmatok igazgatására, amit a helyi ügyeken túlmenően nem

feltétlenül gyarmati szinten képzel el. Szerintük a gyarmatokat olyan nagybirtokosoknak kellene igazgatniuk, mint a Pennek, vagy közvetlenül a királynak és a tanácsának. Az ifjú James alkalmasnak látta közbeszólni. – Ily módon a gyarmatok nem olyan helyzetbe kerülnének, uram, mint Anglia I. Károly uralkodása idején, amikor a király kénye-kedve szerint megtehetett bármit? – Látom, ismered a történelmet – jutalmazta meg Franklin egy mosollyal a fiút. – Nos, nem egészen, minthogy a londoni parlament továbbra is felügyeli a királyt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Igaz, vannak olyan képviselők, még a barátaim közt is, akik attól tartanak, hogy az amerikai gyarmatosok egy napon el akarnak majd válni az anyaországtól, pedig biztosítottam őket, hogy ilyen törekvésnek sosem láttam jelét Amerikában. – Ne is lássuk soha – tette hozzá John Master. Ekkor hirtelen Mercy szólalt fel. – Pedig nagyon is jó lenne. – A szavak még azelőtt kibuktak belőle, hogy megrághatta volna őket, méghozzá olyan vehemenciával, hogy a férfiak egyként meredtek rá. – Épp eleget láttam az angol nagyurakból – tette hozzá csendesebben, ám nem kevesebb szenvedéllyel. Ben Franklin meglepettnek tűnt, mégis eltűnődött. Csak rövid szünet után válaszolt. – Nos, jómagam ellenkező véleményen vagyok – jelentette ki. – Bár készséggel megengedem, Mrs. Master, hogy tovább kell lépnünk. Meggyőződésem szerint a jövőben Amerika lesz a Brit Birodalom központi alapköve. Azt is megmondom, miért. Angol a nyelvünk, angol a törvénykezésünk. A franciákkal ellentétben mi megtagadtuk a zsarnok királyok uralmát, és minden reményem megvan arra, hogy az ifjú walesi herceg a maga idejében rendkívüli

király lesz. A kormányzásunk távolról sem tökéletes, de mindent számba véve, hálát adok a gondviselésnek a brit szabadságjogokért. – Egyetértek minden szavával – lelkendezett John. – Még valamit vegyünk tekintetbe – lépett tovább Franklin. – Amerika roppant területei az óceán túlsó felén fekszenek – mi hát Amerika, ha nem szabadságszerető nemzetünk nyugati határvidéke? – Ahogy végignézett rajtuk, tekintetében lázas fény csillant. – Tudta, Master, hogy Amerikában korábban házasodnak, és kétszer annyi egészséges gyermeket nemzenek a világra, mint bárhol Európában? Az amerikai gyarmatok népessége minden húsz évben megkétszereződik, mégis évszázadokra elég földterület marad, hogy benépesítsék. Amerika birtokai folyamatosan bűvölő piacot jelentenek a brit vállalatoknak. Britannia és amerikai gyarmatai más nemzetektől függetlenül, évszázadokon át együtt növekedhetnek. Hiszem, hogy ez a sorsunk. Ben Franklin ilyennek látta a jövőt. Egyikük sem kétellte, hogy szenvedélyesen hisz ebben. – Lendületes jövőkép – bólintott John. – Úgy ám – vigyorodott el Franklin. – Már csak egyvalami kell, hogy angol ajkú birodalmunk tökéletessé váljon. – Mi lenne az? – kérdezte John. – Ki kell ebrudalnunk a franciákat Kanadából, hogy miénk legyen az egész hely – közölte vidáman a nagy ember. Alig mondta ki e szavakat, egy szolgáló lépett a szobába, a tálcáján válogatott frissítőkkel. Mintha csak ez jelezte volna a komoly társalgás végét, vendéglátójuk kedélyes mosollyal a lelkűkre kötötte, hogy feltétlenül igyanak egy teát, mielőtt távoznak. Ahogy gyalogosan elindultak szállásuk felé, Master alig leplezett szemrehányással fordult felesége felé. – Nem sejtettem, hogy ennyire idegenkedik az angoloktól. Azt

gondoltam, kedvére való a látogatásunk. Mercy máris megbánta az egészet. Nem akart fejfájást okozni a férjének, aki minden igyekezetével boldoggá akarta tenni. – Nem is tudom, mi ütött belém. Azt hiszem, Mr. Franklinnek igaza van, csak néha nehezemre esik megemészteni az angol gondolkodást, John. A szívem mélyén talán mindig is kvéker maradok. – Azzal eltökélte magában, hogy amíg Londonban maradnak, minden létező módon próbál a férje kedvére tenni. John Master beérte a felemás igazsággal, és kikérte James véleményét is. – Azt gondolom, apám, hogy Mr. Franklin nagy ember – felelte amaz. – Tetszenek az Amerika jövőjével kapcsolatos nézetei? – Ó, igen. – Akárcsak nekem. – Ha belegondolt, mennyire megszerette a fia Londont, s hogy milyen szédítő lehetőségeket látott Franklin az egyesült Brit Birodalomban, John Master számára a jövő nem is festhetett volna fényesebben. Aznap este, vacsora közben és igen kedélyes hangulatban, Mercy valami másra is megjegyzést tett. – Észrevette, mi történt, amikor az a cselédlány felszolgálta a teát? – tudakolta. – Nem, nem hinném – felelte John. – Amikor azt hitte, hogy senki sem látja, Mr. Franklin elhaladtában megpaskolta a lány hátsóját. – A vén ördög. – Tudja, azt mondják – mosolyodott el Mercy –, hogy teljességgel javíthatatlan.

*

Ám bármennyire magába fojtotta is Mercy a britekkel kapcsolatos ellenérzéseit, azok nem enyhültek, sőt karácsony előtt tovább éleződtek. Úgy tűnt, nem merült feledésbe az a kedves invitálás, amit a Bathban megismert tiszttől, Rivers századostól kaptak. December közepén hivatalos meghívást kaptak, hogy a rákövetkező héten vacsorázzanak a férfi apjánál, Lord Riverdale-nél. A Riverdale House, ha nem is palotaként, de tekintélyes udvarházként magasodott a Hanover Square közelében. A kétszintes előcsarnokból széles lépcsősoron emelkedtek fel a piano nobilébe, ahol hatalmas szalon kapcsolta össze a ház elülső és hátsó homlokzatát. Nem várta őket nagy társaság. Őlordsága, aki fia idősebb, zömökebb másának bizonyult, özvegyemberként élt, míg a ház úrnőjének szerepét nővére töltötte be. Rivers százados elhívta néhány katona barátját. Mercyt Őlordsága jobbjára ültették, aki köszönetet mondott a fiát ért kedves meghívásért, mielőtt hosszan ismertette a százados viszonyait. Bőven volt miről mesélnie. Épp aznap reggel érkezett a hír, hogy a brit erők az Atlanti-óceán túlsó felén, Québecnél megfutamították a franciákat. Noha a merész fiatal brit tábornok, Wolfe tragikusan életét vesztette, úgy tűnt, Ben Franklin óhaja nemsoká valóra válik, és. a franciákat kiebrudalják északról. Amikor Mercy beszélt Lord Riverdale-nek a Franklinnél tett látogatásról és az ott elhangzott nézetekről, az öreg arisztokrata láthatóan felvidult, és kérte, hogy a társaság kedvéért ismételjen el mindent. Ám bármily elbűvölő házigazdaként viselkedett is a lord, Mercy a jobbján ülő ezredesben már nem lelt ennyi örömet. Izigvérig katonás jelenség volt, s mint ilyen, a végletekig büszke a brit

haderőre. – Egy jól képzett vörös kabátos túltesz a legkülönb francia katonán is, Mrs. Master – jelentette ki. – Azt hiszem, ez újfent bizonyítást nyert. Ami az alantasabbját illeti… – Az alantasabbját? – kérdezett közbe. A férfi elmosolyodott. – Tudja, harcoltam negyvenötben. Negyvenötben. Még tizenöt év sem telt el, mióta a csinos Károly herceg partra szállt Skóciában, és megpróbálta visszavenni a királyi címet a londoni Hannover uralkodóktól. A vad, romantikus kísérlet óhatatlanul tragédiába torkollt. A vörös kabátosok könnyűszerrel szétzúzták a rosszul felszerelt és képzetlen skótokat. – Megfelelő kiképzés nélkül senki sem állhat ellen egy reguláris hadseregnek, Mrs. Master – folytatta az ezredes komor hangon. – Ez egyszerűen nem lehetséges. Ami a felföldi skótokat illeti… – Elmosolyodott. – Nos, alig többek a vadaknál. Mercy épp elég skótot látott már Philadelphiába és New Yorkba érkezni. A szemében nem tűntek vadaknak, az ezredes azonban láthatóan komolyan hitt ebben, és sem a hely, sem az időpont nem tűnt alkalmasnak a kérdés megvitatására. A társalgás valamivel később ráterelődött az ír ügyekre. – Az őslakos írek – jegyezte meg az ezredes – alig jobbak az állatoknál. – Bármennyire tudta, hogy egy ilyen kijelentést nem szabad szó szerint venni, a benne lakozó kvéker öntelten arrogánsnak és igazságtalannak találta a sommás ítéletet. Ezzel együtt feltűnt neki, hogy az asztalnál senki sem ellenkezik vele. – Írországot kemény kézzel kell uralni – közölte csendes eltökéltséggel Lord Riverdale. – Azt hiszem, ebben mindnyájan egyetérthetünk. – Arra nyilvánvalóan nem képesek, hogy önmagukat

kormányozzák – toldotta meg az ezredes. – Még a protestáns írek sem. – Mégis van ír parlamentjük, nem igaz? – kérdezte Mercy. – Önnek teljesen igaza van, Mrs. Master – felelte mosolyogva Lord Riverdale. – Nekünk pedig feladatunk gondoskodni arról, hogy az ír parlament ne jusson túlzott hatalomhoz. Mercy nem szólt többet, csak udvariasan mosolygott. Az est hátralévő része kellemesen telt, de már eldöntötte magában: ha ez a birodalom színe-virága, ő bizony nem kér belőle.

* Az ifjú James Master nem tudta, mit tegyen. Szerette a szüleit. Amint megkezdődött az új év, beszélt is az apjával – de nem az anyjával. Mióta Londonba jöttek, nemcsak a magabiztossága nőtt, de ő maga is. Érkezésük óta teljes másfél hüvelykkel lett magasabb, és a szép új kabát, ami apja akkor vett neki, lassan a csuklójáig ért. – Szerintem magasabb leszel, mint én – nevetett az apja. Nem meglepő, hogy James beleszeretett Londonba. Kétséget kizáróan ez volt az angol ajkú világ fővárosa. A nagyváros, ahol úgy pezsgett az élet, hogy a nagy Johnson doktor szerint „aki elunta Londont, az életét unta el”. Tanítójában szert tett egy kalauzra, míg az ifjú Grey Albionban egy lelkes kisöcsre. A vele egykorú angol fiúk is befogadták maguk közé. Mit is akarhatna többet tizenöt éves korára? Egyetlen dolgot: Oxfordba menni. Még mindig túl fiatal, de tanítója iránymutatása alapján nagy lépésekkel halad előre a tanulmányaiban. „Nem látom okát, néhány éven belül miért ne lenne felkészült az oxfordi tanulmányokra” – közölte a tanító

apjával. Az igazat megvallva, John Mastert is vonzotta az ötlet. „Jobban boldogulsz, mint én a te korodban” – árulta el neki teljes őszinteséggel. Ahogy eszébe jutott a megaláztatás, ami bostoni rokonai részéről érte, nem tudta magába fojtani somolygását. A Harvard és a Yale persze remek hely, de egy fiú, aki Oxfordban végzett – az lenne csak a fricska a bostoni Mastereknek! Másvalamit is számításba kellett vennie. Ismerte a tartományi gyűlés tagjait és a kormányzóhoz közel álló New York-iakat – meglepő arányban mind Angliában végeztek. Egy oxfordi diploma hasznos lehetett az egész család jövője szempontjából. Amikor beszélt erről Albionnal, a londoni kereskedő egyetértett vele. – Ha James Oxfordba megy – gondolkodott el –, a szünidők alatt lakhatna nálunk Londonban. Máris úgy tekintünk rá, mint családtagra. Csupán egyetlen gond akadt. Újév napján Mercy váratlan hírrel lepte meg. – Várandós vagyok, John. Oly sok év után az újság teljes meglepetésként érte, de úgy tűnt, semmi kétség. A hírhez ugyanakkor egy óhaj is kapcsolódott. – Vissza akarok térni New Yorkba, John. Azt akarom, hogy a gyerekem otthon szülessen meg, ne Angliában. John kivárt néhány napot, mielőtt felhozta James és Oxford kérdését. Előre felkészült felesége tiltakozására, de nem erre a szörnyülködésre. – Hadd járjon a Harvardra, John, de ne hagyjuk itt, könyörgök. – Amikor rámutatott az ötlet kézzelfogható előnyeire, az asszony csak még inkább kétségbeesett. – Megszakad a szívem, ha itt kell hagynom a fiamat ezen az istentelen helyen. Amikor tájékoztatta az anyja érzéseiről, James nem szólt, de oly

boldogtalannak tűnt, hogy John kért még néhány nap gondolkodási időt. Ebben a néhány napban John Master a lehető leggondosabban körül is járta a kérdést. Megértette Merev érzéseit. A tudat, hogy háromezer mérföld választja el a fiától akár hosszú éveken át, éppúgy meggyötörte őt, mint a fiú anyját – sőt, ha figyelembe vette egyre bővülő londoni társasági körüket, még inkább. Másfelől, James nyilvánvalóan elhatározta magát, ő pedig szemernyit sem kételkedett abban, hogy Oxford jót fog tenni a fiának. Mindezzel szemben tekintettel kellett lennie az anya másállapotára. A terhesség mindig veszélyes, s ahogy egy asszony idősödik, még inkább az. Okozhatnak-e Jamesszel ekkora törést Mercy életében? Ha, Isten ments, valami rosszul alakul? Lelki szemei előtt látta feleségét a betegágyon, ahogy háromezer mérföldre lévő fiát szólongatja. Látta szemrehányó tekintetét. Látta a fia bűnbánatát. Óvatosan még egyszer előhozakodott a kérdéssel, ám az asszony éppoly eltökélten ellenezte a dolgot, mint korábban. Úgy tűnt, csak egyetlen döntés lehetséges. – Visszatérsz velünk Amerikába – közölte Jamesszel. – Ott is maradsz néhány hónapig, ám azután, ha nem gondolnád meg magad, újra átbeszéljük a dolgot. Nem ígérek semmit, csak hogy mérlegelni fogjuk. Addig is, fiam, mutasd a legjobb arcodat, és nagyon ügyelj arra, nehogy szívfájdalmat okozz édesanyádnak. Ha csak egy panaszt is hallok rád – emelte fel a hangját vészjóslóan –, soha többé nem beszélünk Oxfordról. Nem árulta fel fiának, hogy feltett szándéka őt egy éven belül visszaküldeni Angliába. Akár sejtette ezt James, akár csak hallgatott a szavára, a tél hátralévő részében John Master elégedetten látta, hogy James olyan

kedves és engedelmes fiú, amilyenre minden szülő vágyik. Továbbra is nagy boldogságban éltek Angliában. S végül, az új tavasz első szelíd napján, miután érzékeny búcsút vett az Albionoktól, a három Master hajóra szállt, hogy megkezdje a hosszú visszautat New Yorkba.

Abigail

1765

Sok nemzet dédelgetett nagyhatalmi ábrándokat, ám az 1760-as évekre épelméjű ember nem kételkedett abban, hogy Britannia hivatott az igazi nagyságra. Nem sokkal azután, hogy a Masterek visszaérkeztek New Yorkba, híre ment, hogy az öreg király meghalt, és III. György néven a visszahúzódó, jólelkű walesi herceg foglalta el a trónt. Attól fogva a birodalom mintha minden évben új áldással gazdagodott volna. Amerikában Britannia seregei kiűzték az ősi rivális franciákat Kanadából. Az 1763-ban megkötött párizsi békében a franciák lemondtak a roppant amerikai területtel kapcsolatos mindennemű követelésükről, csak a Mississippi lápvidékén fekvő New Orléans szerény városát tarthatták meg, miközben katolikus spanyol szövetségeseik is elveszítették kiterjedt floridai birtokaikat. Immár Amerika egész keleti partvidékét a britek uralták – persze, csak ha nem számítjuk az őslakos indiánokat. Ekkortájt éppen az otava indiánok lázadtak fel Pontiac nevű főnökük vezetésével, hogy a rémült massachusettsi gyarmatosítók segítségére siető brit hadsereg – helyi mesterlövészek segítségét is igénybe véve – rövid úton leszámoljon velük. A gyarmatlakók újfent megtanulhatták, mennyire rá vannak utalva az anyaországra, ám az efféle keménykedéseket leszámítva inkább hittek a bőkezű és

bölcs elővigyázatosságban – féljenek csak az indiánok, de azért ne fogjanak össze a betolakodók ellen. Keleten még mindig bőven akadt lakatlan föld, és a nyugati irányú terjeszkedésre is várni kellett még egy-két emberöltőt. A britek egyelőre beérték azzal, hogy művelték kertjeiket a keleti partvidéken, és élvezték munkájuk gyümölcseit. Maga Ben Franklin sem álmodhatott volna szebb jövőt. A nagy hazafi – fáradhatatlan lobbitevékenységének köszönhetően – nem csekély részt hasított ki ebből a roppant vállalkozásból, amikor William fia jogi diplomájával felvértezve, ugyanakkor minden közigazgatási tapasztalat nélkül lehetett New Jersey tartományának kormányzója. Ami a földgolyót felölő birodalmat és Franciaországgal való örökös rivalizálását illette, immár Britannia uralta India mesés gazdagságát és Jamaica értékes cukorszigetét. Haditengerészetének dominanciája valamennyi óceánra kiterjedt – még a vizeket is uralma alá hajtotta. Ilyen volt Britannia jó szándékú ifjú királyának felvilágosult, boldog világbirodalma. Melynek áldásait nem mindenki élvezte.

* Amennyire Charlie White látta, a helyzet kitartóan és egyre csak romlott. Ahogy nekiindult a Broadwaynek, a Hudson-folyóról felszakadó északi szél késpengeként hasított a januári szürkületbe. A hó vékony fagyos kéregben dermedt rá az utcákra, Charlie kedve pedig nem is lehetett volna cudarabb. Eljött a vízkereszt. Ajándékot kellett adnia a feleségének, de nem volt semmije.

Vagyishogy majdnem semmije. A piacon ráakadt egy pár ujjatlan kesztyűre, amit olcsón kínáltak, de ennyiben ki is merült a szerencséje. – Venni akartam neked egy új ruhát – közölte szomorúan –, de csak annyira telik, hogy ételt rakjak az asztalra. – Semmi baj, Charlie – vigasztalta az asszony. – A fő, hogy gondoltál rám. Ugyanígy járt a legtöbb szomszédjuk is. Azóta így ment ez, hogy az átkozott brit hadsereg odébb állt. Véget ért a háború, ez jelentette a gondot. Elmentek a vörös kabátosok, akiknek ellátmány kellett; elmentek a tisztek, akik házat, bútort és szolgát igényeltek. A flotta hajói még befutottak, de csak rövid időre, azzal vitorláztak is tovább. A visszaesést pedig mindenki megszenvedte. Híját látták a pénznek. A londoni kereskedők áthajózták a fölös készleteket az óceánon, hogy nyomott áron értékesítsék New Yorkban, így a tisztességes mesteremberek is alig tudtak megélni. Miközben a piaci gazdák, minthogy kevesebb vásárlójuk akadt, veszteségeik ellensúlyozására árat emeltek. – Angliának csak egy támaszpont kell a franciák ellen – magyarázta a családjának –, ám amint a háborúnak vége, a sorsunkra hagynak. Egyedül a gazdagok nem senyvedtek. Ők mintha másik világban éltek volna. Zsúfolásig telt a színház. Megnyitottak a fényűző parkok, melyeket londoni társaikról neveztek el, egyebek közt Ranelagh-nak. „London New Yorkban”, mondták róla. A John Master-félék nem is élhettek volna fényesebben. Charlie azután is kerülte Mastert, hogy a kereskedő visszatért Londonból. Mindent tudott arról, hogy az ifjú Jamest Oxfordba fogják küldeni. Mintha nem lenne elég a keserűsége, Charlie nyomon követte a

család minden lépését, pedig ha gyűlöletes egykori barátja egyszer is betette volna hozzá a lábát, minden magyarázat nélkül arcon köpi. Olyan rosszul állt a White család szénája, hogy a felesége templomba kezdett járni, de persze nem az anglikán templomba. Az legyen csak a Trinity-brancsé, gondolta Charlie. Az asszony a disszenterekhez húzott. Néha, csak hogy boldoggá tegye, ő is vele tartott egy-egy istentiszteletre vagy prédikációra, pedig ő maga nem hitt semmiben. – Anyád rákapott az ájtatosságra, fiam – jegyezte meg Sam fiának. – Biztosan a nélkülözés vitte rá. De hol a csudában lehetett most Sam? Ezért vágott neki a Broadwaynek a fagyos szürkületben. Meg kellett keresnie a legkedvesebb fiát, akit dél óta nem látott. Mi az ördög üthetett belé? Gyanította persze, miben sántikál. Sam már betöltötte a tizenhetet, Charlie pedig nem minden büszkeség nélkül figyelte meg, milyen jól boldogul a lányokkal. Akadt egy csinos kis cseléd, aki épp a múlt héten szemelte ki magának – a kis csibész nyilván felé járt. Hanem vízkereszt estéjén akkor is együtt kell lennie a családnak. Sam igazán lehetne tapintatosabb. Beszél is a fejével, csak találja meg. Eltelt egy óra. Felkereste a West Side összes fogadóját, de sehol sem látták a fiát. Bosszúsan ment haza. A család többi tagja csak azt várta, mikor ehet végre, így hát nekiláttak Sam nélkül. A felesége azt mondta, nem bánja, csak Samnek ne legyen baja – ami persze arcpirító hazugság. Így hát miután megülték az estét, Charlie újra nekiindult. A felesége nem látta semmi értelmét, de akkor sem ülhetett ölbe tett kézzel. Odakint teljesen besötétedett, a szél is egyre erősebben mart a képébe. Az égen rongyos viharfelhők száguldoztak, hogy

foszlányaik mögül néha felvillanjon egy-egy csillag fénye. Az utcák szinte teljesen kiürültek. Végighaladt a Broadwayn, és benézett néhány ivóba, ezúttal is minden siker nélkül. Miután elhagyta a Trinity Churchöt, délnek indult tovább, így jutott abba a negyedbe, amit mostanra teljes szívéből gyűlölt. A Court, mostanság így nevezték, míg a régi erőd a Fort George nevet kapta. Előtte a Bowling Green kis parkját takarosán elkerítették; még utcai lámpákat is állítottak minden sarokra, hogy a csavargók kedvét elvegyék a lebzseléstől. Itt állt a kormányzó háza, de még a fogadókra is királyi címer került. A sötétben mindenfelől fényűző paloták meredeztek. Gazdáiknak – az olyan családoknak, mint a Livingston, Bayard, van Cortlandt, De Lancy, Morris – vajmi keveset számított, virágzik-e a város, vagy sem. Öröklött biztonságuk sebezhetetlenné tette őket. Charlie keletnek fordult, a Beaver Streetre. Ennek végében kerítéshez ért, rajta tetszetős és lámpákkal szegélyezett vaskapuval. Ezek oltalmazták a kövezett felhajtót és a nagy házhoz vezető széles lépcsőket. A zsalugátereket nem hajtották be, így a magas ablakokon át meleg fény ömölhetett ki az udvarra. John Master háza. Nem sokkal azután építtette, hogy visszatért Londonból. Charlie átkelt Manhattan déli végén, mígnem elérte az East Rivert. A mólókkal és raktárakkal tagolt hosszú vízpartra csend telepedett, a hajók árnyakként lebegtek a vízen. Nekiindult a rakpartnak, majd inkább ráfordult a Queen Streetre. Itt is világoltak az ablakok, nyitva álltak a fogadók. Ötven métert tehetett meg, amikor földön fekvő alakra lett figyelmes. Fekete férfi volt, takaróba bugyolálva, egy raktárépület falánál. Ahogy felnézett Charlie-ra, minden reménykedés nélkül

felé nyújtotta a kezét. – Főnök? Charlie lenézett rá. A nehéz idők újabb jele: a pénzhiányban szenvedő szegényebb gazdák a városban mindenütt felszabadítják házi rabszolgáikat. Még mindig inkább ez, mint hogy etessék őket. Mindenfelé beléjük lehetett botlani: szabad feketékbe, akik nem tehettek mást, az utcán koldultak. És éheztek. Charlie adott neki egy pennyt. Schemmerhom kikötője után elért egy nagyobb fogadót, ahová bement. Egész kis tömeg gyűlt ide, javarészt matrózok. Az egyik asztalnál meglátott egy ismerős kocsist. Sosem kedvelte túlzottan ezt a nagydarab, vörös képű fickót, de ha emlékszik a nevére, talán így is szóba elegyedik vele – a fickó azonban megelőzte, és felé indult. Nem akart goromba lenni, ezért biccentett neki. Erre a fickó megragadta a karját. Bili, ez az. így hívják. – Sajnálom, ami a fiaddal történt, Charlie… – A fiammal? Úgy érted, Sammel? – Érezte, ahogy elsápadt. – Mi történt vele? – Hát nem tudod? – Bili aggodalmas arcot vágott. – Nem halt meg, Charlie – sietett hozzátenni –, semmi ilyesmi, de a toborzók délután elvitték, őt és még tucatnyi másik fiút. – A toborzók? – Megjelentek, és olyan gyorsan végeztek, hogy nem is hinnéd. A hajó már ki is futott. A te Samed már a királyi flottában szolgálja őfelségét. Charlie érezte, ahogyan egy erős kar elkapja, mielőtt elvágódhatna. – Ülj ide, Charlie. Hozzatok neki rumot! – A maróan erős folyadék végigperzselte a torkát és átmelegítette a gyomrát, ő meg csak ült tehetetlenül, míg a nagydarab vörös fickó oldalról

megtámasztotta. Azután Charlie White szitkozódni kezdett. Elátkozta a királyi hadiflottát, amiért elrabolta a fiát, és a brit kormányt, amiért romba döntötte a várost. Elátkozta a kormányzót és az egész Trinitybrancsot, de legfőképp John Mastert, a nagy házát és az oxfordi fiát. Pokolba kívánt mindenkit.

* Néhány héttel később, egy nyirkos tavaszi napon Hudson benézett munkaadójának kis könyvtárába, és azt találta, hogy John Master próbálja befejezni a papírmunkát, csakhogy a térdén ugráló ötéves kislány ezt nem hagyja, a felesége pedig éppen a városban jár. – Mehetünk, papa? – kérdezte a kislány. – Nemsokára, Abby – felelte Master. Így hát Hudson előlépett, és csendesén leemelte a gyermeket az apja térdéről. – Majd én vigyázok rá, míg készülődik – ajánlkozott, mire Master hálás mosollyal nézett fel rá. A gyermek már a nyakán csimpaszkodott, ahogy visszavonult a konyha felé. – Keresünk valami édességet, Abby kisasszony – ígérte. Abigail nem tiltakozott. Hudson a születése óta jó barátságban állt vele. Olyannyira, hogy kis híján ő segítette a világra. Negyed évszázada, mióta John Master megmentette, Hudson mindvégig a Master családnak dolgozott. Saját szabad akaratából tette ezt. A legelső este óta Master egyszer sem kérdőjelezte meg kijelentését, hogy nem rabszolga. Méltányos bért fizetett neki, és Hudson bármikor tetszése szerint elmehetett. Öt alkalommal, ami rájött a mehetnék, tengerre is szállt Master valamelyik hajóján, ám

ahogy múltak az évek, egyre kevésbé vágyott a világban kóborolni. John először mindenesként alkalmazta, majd egyéb minőségekben is. Mostanra ő vezette az egész háztartást. Amikor a család Londonba utazott, Master nem habozott a gondjaira bízni a helyet. Tizenöt évvel korábban megnősült. A felesége rabszolga volt a Masterek házában, és Cleopatrának hívták – már amíg ide nem érkezett, Mercy ugyanis nem tartotta helyénvalónak, ezért Ruthra keresztelte át. Hudsonnak és neki született egy lánya, majd egy fia. Amikor Hudson a Solomon nevet adta fiának, és Mercy megkérdezte, miért választott a Biblia alapján, azt felelte, hogy Salamon király híres bölcsessége miatt, ám négyszemközt bevallotta feleségének: „Az a Salamon király híresen gazdag is volt.” Minthogy a felesége rabszolga volt, a gyermekeik is annak születtek, Master azonban tisztességes alkut kínált. – Rendes piaci árért megvásárolhatod őket, Hudson, vagy az enyémek maradnak, amíg huszonöt évesek nem lesznek. Akkor felszabadítom őket az anyjukkal együtt. – Minthogy a gyermekek így nem szenvedtek hiányt ételben és ruhában, ráadásul Master arról is gondoskodott, hogy Solomon megtanuljon írni, olvasni és számolni, az alku előnyösnek tűnt. – Nem olyan jó ám szabad feketének lenni New Yorkban – emlékeztette Hudson Ruthot. – Legalábbis mostanság. A városban talán elszaporodtak a felszabadított feketék, ám az elmúlt fél évszázad csak nyomorúságot hozott a négereknek. Az emléke is feledésbe merült a régi időknek, amikor a fehér holland gazdák és fekete szolgáik egymás mellett dolgoztak a földeken. Ahogy az angol cukorkereskedelem léptéke minden korábbit túlhaladt, meredeken nőtt a piacokon eladott rabszolgák száma is. Hudson nagyapjának gyermekkora óta Nyugat-India közel egymillió rabszolgát szippantott fel, s immár a teljes afrikai

rabszolga-kereskedelem a britek kezében összpontosult. Ilyen virágzó piacon természetszerűen gyorsan estek az árak. Már a legtöbb városi kereskedő és iparos is megengedhette magának, hogy lesétáljon a Wall Streeten a folyóparti piacra, és vegyen magának egy-két házi rabszolgát. A gazdák a brooklyni réven jártak át Kings Countyból, hogy munkásokat vegyenek a földekre. New York térségében a népességhez viszonyítva több rabszolga élt, mint Virginiától északra bárhol. S miután ezek a feketék átruházható vagyontárgyak voltak, a többség vélekedése szerint Isten is alacsonyabb rendűnek teremtette őket. Ha pedig alacsonyabb rendűek, logikus módon nem lehettek szabadok. Az itt élők persze az olyan rabszolgafelkeléseket sem felejtették el, mint az 1741-es gyújtogatások. A feketék nagyon is veszélyes vadak. Ha tehát sokan feltételezték is, hogy Hudson John Master rabszolgája, őt ez nem zavarta. – Így legalább békében hagynak. – Nem tehetett mást, mint örült a szerencséjének, és remélte, hogy egyszer jobbra fordulnak a dolgok. Gond nélkül elvezette a házat az öreg Dirk Masternek, míg John és Mercy Angliában járt. Hudson és John apja mindig jól kijött egymással, ezért Dirk Londonba küldött levelében nem győzte őt dicsérni. Igaz, ha Hudson küldött volna ugyanilyen jelentést Dirk Masterről, annak a gazdái aligha örültek volna. A problémát a fiatal Susan kisasszony okozta. Susan Master nem csupán gyönyörű, de gyakorlatias gondolkodású és szenvedélyektől mentes ifjú hölggyé érett, aki pontosan tudta, mit akar. Ahogy egyszer a nagyapja is megjegyezte: „Legalább miatta nem kell aggódnom.” Nos, Hudson nem volt olyan biztos ebben. Amikor az ifjú Mr.

Meadows udvarolni kezdett neki, egyértelműen látszott, hogy ez Susan kedvére való. A feltűnően jóvágású ifjú nem csupán remek lovon ült, de egy napon megörökölte Dutchess megye egyik legszebb birtokát. Ezért, lehetett bár szemtelenül fiatal, megtestesített mindent, amire Susan vágyott. Gondot csupán az okozott, ha már az esküvő előtt túl messzire mentek. Lehetőségük feltétlenül nyílt rá. A két fiatal sokszor hosszú ideig felügyelet nélkül maradt a nagy házban. – Meg kell mondani neki, hogy vigyázzon jobban – erősködött Hudson a feleségének, mielőtt összeszedte minden bátorságát, hogy az öreg Dirket is figyelmeztesse a valós veszélyre. – Ha meg talál esni, az ifjú Mr. Meadows pedig meggondolja magát… – lamentált Ruthnak. – Akkor a Masterek majd kényszerítik, hogy vegye el – biztosított róla Ruth. – Meglehet, de akkor se festene jól. – Azzal újra figyelmeztetni próbálta a lány nagyapját. Csakhogy az öreg Dirk Master nem volt hajlandó emiatt aggódni. Jól érezte magát New Yorkban. Az üzlet nem sok terhet rótt rá, s úgy tűnt, azt se engedi, hogy egyéb dolgok feldúlják a lelki békéjét. Amellett Susan önfeledt vidámsága és megfontolt jelleme is rácáfolni látszott Hudson minden félelmére. Mégis, amikor Solomon fia egy nyári reggelen futva jött haza a hírrel, hogy a Masterek visszatértek, és tüstént le kell mennie eléjük a kikötőbe, felszabadult megkönnyebbülés töltötte el. Amit azonmód páni rémület követett. Amikor a szekérrel leért a vízpartra, azt találta, hogy Mercy kis híján megszülte gyermekét. Ő és Master segítette fel az asszonyt a kocsira, míg Solomon futva indult a doktorért és a bábáért. Miközben Masterrel elvitte az asszonyt a házba, majd fel egészen a hálószobájába, Hudson végig

úgy érezte, hogy a gyerek világra jön, mielőtt felérnek az emeletre. Micsoda egy nap volt, micsoda örömet hozott! Nem egészen két óra múlva megszületett a kis Abigail, akit Hudson ugyanúgy szeretett, ahogy mindenki más. A pufók kis lánykának tömött barna haja és mogyoróbarna szeme volt. Kisbabaként csak nagyritkán sírt, kislányként pedig mintha az egész világot magához ölelte volna piciny karjaival. – A legédesebb gyermek, akit valaha láttam – lelkendezett Ruthnak. A lányka mosolyt csalt ráncos arcára, ezért minden alkalmat megragadott, hogy játszhasson vele, mintha csak a sajátja lenne. Abigail kárpótolta Mercyt a többi gyermeke kirepüléséért. Susan még ugyanabban az évben férjhez ment, míg James visszatért Angliába, hogy felkészüljön Oxfordra. – Legalább Abigail itt van – jegyezte meg Master mosolyogva Hudson-nak –, hogy mindnyájunkat megfiatalítson. Hudson most is boldogan töltötte a lányka társaságában azt a közel fél órát, míg John Master odafent készülődött.

* John Master sóhajtva nézte az előtte fekvő két levelet. Tudta, hogy jól tette, amikor visszaengedte Jamest Angliába, de akkor is hiányzott neki, és azt kívánta, bár visszajönne már. Az első levél Rivers századostól érkezett. Mióta csak Londonban jártak, tartották a kapcsolatot. Rivers ígérete szerint ellátogatott New Yorkba, ahol eltöltött egy kellemes hetet, mielőtt továbbutazott Karolinába, ahol feleségül vette a jómódú özvegyet. Máris született két gyermekük. A százados minden számítás szerint jól boldogult az ültetvényekkel, és Master tudta, hogy remek

kapcsolatban áll Albionnal is. A szomszédjai ugyanakkor, írta meg Rivers, sokat panaszkodnak angol hitelezőikre. Éveken át jól éltek, ezért mindenfélét összevásároltak hitelbe, amit a londoni kereskedők szíves-örömest meg is adtak nekik. „Most, hogy nehezebb idők járnak – írta –, nem tudnak fizetni.” Rivers velük ellentétben jól tudta, meddig nyújtózkodhat. A százados beszámolt Virginiában tett látogatásáról. George Washington, a brit hadsereg volt tisztje látta őt vendégül, aki jókora birtokkal rendelkezett arrafelé. Washington is panasszal illette az anyaországot, noha egészen más miatt. „Nem szíveli a kormányzó korlátozásait, különösen a vaskereskedelem terén, ahonnét feleségének tekintélyes vagyona származik” – írta Rivers. Ennél is mélyebb keserűséggel említette a nyugati határvidéket. Miután a hadseregben szolgált, Washington jutalomként földbirtokot kapott az indiánok területén, csakhogy a londoni kormány, fenn kívánván tartani a törékeny békét, megtiltotta, hogy a földjeit birtokba vegye és az indiánokat kiebrudalja. „Sok virginiai is hasonló helyzetben van – írta Rivers. – Azt remélték, az adományba kapott földekből megalapozzák jómódjukat, ezért most háborognak, noha Washington türelemre inti őket.” Egészében véve Master helyesnek tartotta a brit megközelítést. Keleten talán bőven akadnak még szabad területek, de minden évben ezrével érkeznek az anyaországból a családok – angolok, skótok, írek –, akik mind olcsó földet keresnek, és meg is találják. Washingtonnak és a barátainak nincs más dolga, mint kivárni az idejüket. Inkább aggasztotta a másik levél, ami Albiontól érkezett. Pedig jó hangulatban kezdődött. James boldogan él Oxfordban. Magas és jóvágású, kész hős az ifjú Grey Albion szemében. Londonban egy Wilkes nevű fickó cikkezett a kormány ellen, ezért

börtönbe került, mire az egész város fellázadt, s most Wilkes valóságos nemzeti hős. Masternek eszébe jutott Zenger tárgyalása, és örült – ha meg nem is lepődött –, hogy a jó angolok most is kiállnak a szólásszabadság mellett. Albion ezután rátért levelének valódi témájára. Britannia pénzügyei a fejük tetején állnak. A sokévnyi háború eredménye nem csupán egy hatalmas világbirodalom, de egy hozzá mérhető adóssághegy is. Egyre nehezebb hitelhez jutni. A kormány mindenáron igyekszik adót emelni, az angolokat azonban máris több adóteher sújtja, mint bármely más európai nemzetet. Egy kísérlet az almabor megadóztatására nemrégiben nyílt lázongásba torkollt West Countryban. Ráadásul, minthogy ígéretet kaptak a háborús birtokterhek enyhítésére, a parlament tagjai inkább kardoskodnak az adócsökkentés, mintsem adónövelés mellett. Britanniának a legnagyobb terhet Amerika jelenti. A Pontiacféle felkelés bebizonyította, hogy a gyarmatok megvédése még mindig helyőrségek kiterjedt hálózatát követeli meg – de ki tartsa ezt fenn? „Mindezek után aligha meglepő – írta Albion –, hogy a kormány szerint az amerikai gyarmatoknak, melyek mindeddig szinte semmit sem fizettek, hozzá kellene járulniuk tulajdon védelmük költségeihez. A cukorra múlt évben kivetett behozatali vám csupán a szükséges összeg egynyolcadát fedezi.” Master megcsóválta a fejét. Az előző évben elfogadott Cukortörvény bosszantó szabályozások rosszul összeszerkesztett fércmunkájának tűnt, ami okkal bőszítette a New York-iakat. Igaz ugyanakkor, hogy a kormány már a szokásjog alapján is vámot szedhetett a behozott áruk után, így a méltatlankodó hangok idővel talán alábbhagytak. „Ezért is indítványozták – folytatta Albion –, hogy a

postabélyegre kivetett adót, amit itt mindnyájan megfizetünk, terjesszék ki a gyarmatokra.” Csakhogy a Bélyegtörvény tárgya már nem a behozatali vám. Adó a javából. Angliában minden törvényes okirat, minden kereskedelmi szerződés és nyomtatott iromány után adót kellett fizetni. Nem nagy összeget, de mégiscsak adót. Egyvalamiben ugyanakkor minden jó brit megegyezett: a király nem vethet ki adót a nép beleegyezése nélkül. A gyarmatok véleményét pedig nem kérte ki senki. – Nem vall jó ítélőképességre a király miniszterei részéről – jegyezte meg John a feleségének –, hogy épp azt az adónemet választják, amivel egyszerre haragíthatják magukra a kereskedőket, ügyvédeket és nyomdászokat. Amikor a tervezettel kapcsolatos első szóbeszéd eljutott Amerikába, válaszként panaszok és kérelmek árja zúdult Londonra. New Yorkban Cruger polgármester tüstént bejelentette, hogy a városi tanácsnak nem áll módjában tűzifát biztosítani a laktanyákban elszállásolt brit katonáknak. „Hadd fagyoskodjanak – jegyezte meg kaján örömmel Master előtt. – Az majd észhez téríti őket.” A John Masterhez hasonló mérsékeltek ugyanakkor egyetértettek azzal, hogy valahonnét pénzt kell szerezni. „Dolgozzák ki ennek a módját a törvényes képviselők, az egyes gyarmatok közgyűlései” – javasolták. Ben Franklin úgy vélte, a gyarmatoknak kongresszust kellene összehívniuk a közös megoldás érdekében – Londonban erre bejelentették, hogy a kérdést egy év múlva újra áttekintik. Ezzel, Master reményei szerint, pont került az ügy végére, Albion levele azonban másról tanúskodott: Aggaszt, hogy legutóbbi levelében a gyarmatok és a miniszterek közti egyeztetésről beszél, a király ugyanis az egész

kérdést legfőbb államminisztere, Grenville kezébe adta, s bár Grenville egyenes és alapos ember hírében áll, a természete türelmetlen s némiképp hajthatatlan. Ezért is érzem kötelességemnek, hogy figyelmeztessem: biztos forrásból úgy értesültem, Grenville-nek nem áll szándékában kivárni, amíg a gyarmatok előállnak bármiféle javaslattal. A Bélyegtörvény húsvétra hatályba lép. S ezzel a kormány, gondolta komoran John Master, alaposan megbolygatja a darázsfészket. Ám bármennyit olvasta is a levelet, miközben a várható következményeket latolgatta, úgy döntött, egyelőre nemigen tehet mást, mint hogy elviszi sétálni a kislányát, amint azt megígérte. Az üzleti ügyeken ráér eközben rágódni. Miután megtalálta a konyhában, ráadta a kabátját, amikor pedig a kislány édesen azután érdeklődött, Hudson velük tarthat-e, csak szélesen elmosolyodott. – Hát hogyne, Abby. Egy kis mozgás neki sem árt.

* Hudson örömmel szabadult ki a házból. A szél nyirkos maradt, de a nap tündökölt, ahogy elérték a Broadwayt. El akartak sétálni egészen a Bowling Greenig, ahol Abigail játszhatott, de a lányka ma úgy döntött, szívesebben sétálna. Hudson néhány lépéssel lemaradt mögöttük. Örömmel töltötte el, ahogy nézte a magas, jóvágású férfit, amint a kislány kezét fogta, és a többi járókelő mosolyogva üdvözölte őket. Abigail kis szürke köpenyét viselte, és a régi holland stílusú hegyes kalapot, amire olyannyira büszke volt. Master barna szövetből készült, jó szabású, mégis egyszerű kabátot vett föl.

Ha manapság egyszerűbben öltözködött is, Hudson tudta, hogy ez nem véletlen. Néhány hónapja hír érkezett a londoni dendik egy újabb csoportjáról, mely a Makarónik nevet viselte. A londoni West Enden, extravagáns tollas kalpagban és ékköves kardhüvelyekkel parádézó piperkőcök hatalmas botrányt keltettek. „S miután minden londoni divat a következő hajóval New Yorkba ér – figyelmeztette a barátait John –, jobb lesz vigyáznunk.” A szorongatott helyzetben lévő New Yorkban az efféle különcségek sokak érzékenységét sérthették. „Ne hagyjuk, hogy a családjainkból bárki Makaróni módjára öltözködjék – tette hozzá John. – Ezek nem azok az idők.” John Master azok közé tartozott, akik tevékeny szerepet játszottak a helyi szövetek és vásznak népszerűségének növelésében, így a korábban kedvelt divatos kelmék és élénk színű selyem mellények helyett az elmúlt hónapokban előnyben részesítette a jóféle amerikai házi szövetet, valahányszor a nyilvánosság előtt mutatkozott. Mire elérték a Trinityt, már visszafordult volna, de a kis Abigail tovább kívánt menni. Visszafelé majd vihetem a vállamon, gondolta Hudson mosolyogva. Egyre közeledtek a város szegényebb negyede, a Common felé. Hudson belegondolt, bölcs dolog-e errefelé menniük, majd úgy döntött, felzárkózik melléjük. Valamivel előttük megjelent Montayne fogadója. Az ajtó mellett, a nyílt utcán egész kis tömeg iddogált: matrózok, kétkezi munkások, szegényebb kézművesek. A tömeg láttán Abigail bizonytalan pillantással nézett fel Hudsonra, aki elmosolyodott. – Ne félj, nem bántanak – nyugtatta meg. – Fiatalabb koromban én is sokat jártam ilyen helyekre – jegyezte meg kedélyesen Master. Már egy vonalba kerültek az ajtóval, amikor egy arc láttán hirtelen felkiáltott. – Hisz ez Charlie

White! – Azzal kézen ragadta Abbyt. – Gyere, Abby, bemutatlak egy régi barátomnak. – Ahogy átvágott a tömegen, előre felkiáltott. – Charlie! Hudson ötméternyi távolságból látta, ami ezután történt. Charlie White elfordult, és meredten nézte. – Charlie. Csak nem felejtettél el? Charlie tovább meredt rá. – Ez itt a kislányom, Charlie. Abigail. Köszönj szépen a barátomnak, Mr. White-nak, Abby. Charlie egy pillantást is alig vetett Abigailre, csak szántszándékkal kiköpött a földre, Master lába elé. Hudson látta, ahogyan Master elvörösödött. Charlie ekkor a fogadó előtt ácsorgó emberekhez fordult. – Ez itt Mr. Master – kurjantott fel. – A kormányzó szomszédja. A fia Angliában tanul, az Oxfordi Egyetemen. Na, ehhez mit szóltok? A férfiak sötét tekintettel méregették Mastert. Valaki hallhatóan felhorkant. Hudsonnak minden izma megfeszült. – Mi ez az egész, Charlie? – kiáltotta Master, Charlie White azonban ügyet sem vetett a kérdésére. Azután hirtelen egészen közel dugta dühtől eltorzult arcát. – Nem vagyok a barátod, te kétkulacsos angol. Takarodj innét! – Lenézett a csúcsos kalapot viselő Abigailre. – És vidd ezt a boszorkát is. Abigail elkerekedett szemmel nézett fel rájuk, azután sírva fakadt. Hudson odalépett hozzá. Master addigra utálkozó kis vállrándítással elfordult. Néhány perc múlva már gyors léptekkel haladtak lefelé a Broadwayn. Hudson felvette Abbyt, aki görcsösen kapaszkodott a nyakába. Masternek minden vonása kővé dermedt. Egyetlen szót se szólt.

– Ki volt ez a gonosz bácsi? – suttogta Abby Hudson fülébe. – Ne törődj vele – felelte neki halkan. – Nincs eszénél.

* A megaláztatása utáni napokban John Masterben fortyogott az indulat. Ha Charlie-t nem vették volna körül a barátai, akik csak a jelre vártak, és nincs vele a kislánya sem, ott helyben nekiesett volna. így viszont a kislánya halálra rémült, míg méltóságán tekintélyes csorba esett. Valamit akkor sem értett. Miért fordult így ellene a régi barátja? Mi váltotta ki Charlie gyűlöletét? Az elkövetkező hetekben sokszor eszébe jutott, hogy elmegy hozzá, és tisztázza a dolgot. Ha megteszi, talán ki is deríthette volna az igazságot, ám a tapasztalat – jobb nem bolygatni az ilyesmit – és a sebzett büszkeség meggátolta ebben. Egy dolog azonban így is egyértelművé vált. A városban uralkodó közhangulat rosszabb, mint gondolta. Látta azokat az arcokat a fogadóban, és megrázta a róluk sugárzó rosszindulat. Tudta, hogy a Charlie-hoz hasonlók nem szívelik a gazdagokat – az anglikánokat, a Trinity-brancsot –, különösen ilyen nehéz időkben. Meg is értette, ha megvetették a korrupt királyi kormányzókat, de amikor angolnak nevezte őt, hogy ebbe az egyetlen szóba sűrítse minden elfojtott utálatát, hátrahőkölt döbbenetében. Amennyire őt látta, Charlie-val mindketten gyarmatosok voltak – e tekintetben nem különböztek. Mindig is büszkeséggel töltötte el, hogy ismer Charlie-hoz hasonló embereket. Lehet, hogy azokban az években, mióta visszatért Londonból, eltávolodott az utca népétől? Rádöbbent, hogy alighanem így van, ezért eldöntötte, hogy tesz valamit az ügy

érdekében. A rákövetkező hetekben több időt szánt arra, hogy elbeszélgessen a raktárban dolgozó emberekkel. Szóba elegyedett az árusokkal a piacon, betért a házához közel eső ivókba, és kihallgatta a vendégek társalgását. Nemsokára meg is győződött arról, hogy a rossz érzések sokkal szélesebb kört érintenek, mint hitte. Láthatóan mindenki lázongott. Akármi rossz történt az életükben, az emberek a kormányt hibáztatták. A kormány pedig Londonban székelt. Okkal aggódott hát, amikor késő tavasszal megjött a hír, hogy a Bélyegtörvény életbe lépett. A tiltakozási hullám még így is meglepte. Lent Virginiában egy Patrick Henry nevű fiatal ügyvéd gyújtó hangú beszédet mondott a közgyűlésben, és egyenesen zsarnoknak nevezte György királyt. Egy felbőszült városi tanácstag, akivel Master az utcán találkozott, így beszélt: „Hát most már tudjuk, John. Azok a nyavalyások ott Londonban azt akarják, hogy a rabszolgáik legyünk.” Úgy tűnt, a szegényebbek körében is legalább ennyire izzik az elégedetlenség. Ami azért különös, tűnődött el Master. Igaz, hogy az újságok és almanachok is az adó hatálya alá tartoznak, gyaníthatóan mégis az ő társadalmi osztályának kell elhordozni a teher oroszlánrészét, nem a Charlie-féléknek. Ügy tűnt, az adó egyfajta jelkép lett: arcátlan követelés, amit London a megkérdezésük nélkül támasztott, annak bizonyságára, hogy a brit kormány úgy gondolja, bármit megtehet a gyarmatokkal. A törvény november elsején lépett hatályba. Addig is megérkezhettek Angliából a törvényesen felbélyegzett papirosok. New York fortyogott, méghozzá nem egymagában. Híre jött, hogy Bostonban a csőcselék felgyújtotta a bélyegterjesztő házát. Fenyegetés érte Rhode Island-i és connecticuti társait is. A New York-i terjesztő nem várta ki a bajt, inkább lemondott a

megbízásról. New Yorkot akkoriban ideiglenes kormányzó irányította: Cadwallader Colden, az idős skót orvosdoktor, aki Long Island egyik farmján élt. Évekkel korábban az ő sárgalázzal kapcsolatos kutatásai alapozták meg a város első közegészségügyi szabályait, de most ez sem számított. A feldühödött tömeg városi háza elé gyűlt, hogy ott tiltakozzon. Colden lehetett hetvenhét esztendős, ettől még megmaradt szívós vén rókának: katonákat hívott a folyó felső szakaszairól, és újabb ágyúkat állíttatott fel a Fort George-ban, ám a tiltakozók kedvét ezzel sem vette el. Egy napon Master látta, ahogyan Charlie egy csapatnyi felbőszült ember élén az erőd felé tartott. Emlékezett Charlie dühös szavaira, ezért figyelmeztette Mercyt: – Ne engedd ki Abbyt. Ebből még nagy baj lehet. Délutánra összeterelte az egész házat. Mercy és Abigail mellett eljött Hudson és Ruth is. Hudson lánya, Hannah csendes teremtés volt, aki szívesen dolgozott anyjával a házban, az ifjú Solomon azonban épp az ellentéte – életteli fiatal, aki azt szerette legjobban, ha Master bérbe adta valakinek, s ilyenkor megkapta a haszon egy részét. Rajtuk kívül csak három fizetett szolga dolgozott a házban. Master higgadtan és halkan elmondta, hogy szeretné, ha mindenki nagyon vigyázna magára, amíg ez a felfordulás tart, ezért néhány napig mindenki maradjon a házban, és az engedélye nélkül ne menjen ki senki az utcára. Hudson csak ezután lépett hozzá, hogy elkéredzkedjen, hátha kideríthet valamit. Bólintott. Amikor szürkületkor hazatért, Hudson komoran figyelmeztette: – Az lenne a legjobb, Főnök, ha sötétedés után behajtanánk a zsalugátereket, és bezárnánk az ajtókat. Aznap este, odalent a pincében, Hudsonnal átvizsgálták önvédelmi fegyvereiket. Master két sörétes vadászpuskával, egy

kovás puskával és három pisztollyal rendelkezett, valamint a szükséges lőszerrel és száraz lőporral, a fegyvereket azonban rég nem használták, ezért rászántak egy órát, hogy megtisztogassák és beolajozzák őket. Master váltig reménykedett abban, hogy nem lesz rájuk szükség. A New York-i tartományi gyűlés felől ugyanakkor felcsillant a reménysugár. Akadtak még értelmes vezetői a gyarmatnak. Master megkönnyebbülten fogadta egyiküket, aki a nyár végén kereste fel. – Megegyeztünk abban, hogy valamennyi gyarmat részvételével kongresszust hívunk össze New Yorkban.

* A Kongresszus októberben ült össze. Kilenc gyarmat huszonhét küldötte szállt meg a város különféle fogadóiban, és találkozott két teljes héten át. Minden áldott nap látta őket az utcán. Valamennyi józan, belátó férfiúnak tűnt. Amikor bevégezték a munkájukat, konklúziójuk, noha szép szavakba csomagolták, nem hagyott kétséget. A parlamentnek és magának a királynak címzett petíciójukban kijelentették: „A Bélyegtörvény ellentétes a brit alkotmánnyal.” Ha John Master abban reménykedett, hogy ez lecsillapítja a kedélyeket, rövid úton csalódnia kellett. A kereskedők nem érték be ennyivel, miként Charlie White és a hasonlók sem a békés megoldást keresték. Az sem segített, hogy éppen a Kongresszus zárónapján hajó érkezett a kikötőbe, fedélzetén az első két tonna felbélyegzett papirossal, amit az új törvény értelmében fel kellett használni. Az öreg Colden kormányzó agyafúrt módon, a sötétség leple alatt csempészte be a rakományt az erődbe, de ez még nem oldotta meg a problémát. Tömeg vette körül az erődöt, fenyegető

hangú röpiratokat nyomtattak, a városban mindenfelé félárbocra engedték a zászlókat. Már csak egy hét maradt, mielőtt a törvény hatályba lép, és a felbélyegzett papirosokat használni kell. Isten tudja csak, mi történik akkor. A hónap végén Master részt vett a tanácskozáson, melyre a város kétszáz vezető nagykereskedője jött el. Némelyek vele együtt mérsékletre intettek, a többség akarata azonban egyértelműen ellenük fordult. Amikor hazatért, ezt mesélte Mercynek: – Aláírtak egy importtilalmi megállapodást. Többé semmilyen árut sem vagyunk hajlandók átvenni Britanniától. Ravasz megoldás, mert súlyosan érinti az Albionhoz hasonló londoni kereskedőket, akik ezért nyomást gyakorolnak majd a parlamentre. Ezzel együtt azt kívánom, bár ne tettük volna. Október utolsó éjszakáján a vízparton állt, a csillagok alatt. Manhattan csücskében a Fort George sötét tömbje immár kilencven ágyúval őrködött a felbélyegzett papírok biztonsága felett. Ezeket a papirosokat másnap kezdték el terjeszteni, majd öt nap múlva elérkezett november ötödike, a pápa napja, kétségkívül a szokásos örömtüzekkel. Reméljük, tette hozzá gondolatban, hogy addig nem lobban lángra az egész város.

* Elkezdődött a nap. Tisztán kéklett az égbolt. A kikötőn erőtlen, fagyos szél suhant végig, ahogy elsétált a Bowling Greenig. A városra csend telepedett. Hazatért, megreggelizett Mercyvel és Abigaillel, majd szentelt néhány órát az üzletnek. Délben újra kiment. Látott embereket, de rendbontásnak semmi nyoma sem volt. Felsétált az erődhöz, ahol semmi nem utalt arra, hogy az öreg Colden kormányzó megkísérelné szétteríteni a

felbélyegzett papirosokat. Hálát adott Istennek a kis könnyebbségért. Újra hazatért, és nekilátott a munkának. Akadt dolga bőséggel. Az importtilalom természetesen az ő londoni üzleteit is érintette, ugyanakkor új lehetőségeket is nyitott. Miként minden leleményes üzletember, ő is listába szedte mindazokat a javakat, melyek New Yorkban beszerezhetetlenné váltak. Melyeket gyárthatná le helyben? Miket pótolhatna a legkönnyebben? Mihez kezdjen a londoni hitelegyenlegével? Ez az igazán érdekes kérdés. A délután közepén Hudson kopogott be azzal, hogy óhajt-e valamit. Teát kért, majd arra biztatta Hudsont, küldje ki a fiát, hátha hall valamit a városban. Azzal visszatért a munkához. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire Hudson újra a szobába lépett. – Solomon visszatért. Azt mondja, történik valami a Commonban. Elnyújtott léptekkel vágott neki a Broadwaynek. A novemberi délután máris kezdett átfordulni szürkületbe. Jobbjában szorongatta ezüstvégű sétabotját, ahogy elsietett a Trinity Church mellett. Maga előtt már látta Montayne fogadóját s azon túl a Commont, de tovább nem jutott. A felé hömpölygő tömeg több ezer főt is számlálhatott. Kinézetre szegényebb népek alkották – nincstelen iparosok és matrózok, felszabadított rabszolgák és bérmunkások. A menet közepén jókora szekér haladt, mintha csak a felvonulásra díszítették volna fel. Félrehúzódott, hogy elengedje a tömeget. Elsőre nem tudta felmérni a hangulatát. Inkább fenyegető, mint feldühödött, gondolta. Sokan nevetgéltek és tréfálkoztak is. Ami pedig a feldíszített szekeret illette, felért egy műalkotással. A pápa napja lévén teljes léptékű bitófát ácsoltak rá, csakhogy a pápa helyett ezúttal nagyméretű és igencsak valósághű bábut

lógattak rá, amely Colden kormányzót formázta, maga mellett egy másik bábuval, magával az ördöggel. A kormányzó nagy köteg felbélyegzett papirost tartott a kezében, emellett egy dobot is hordozott. John akaratlanul is elismeréssel adózott a készítők torz humorérzéke előtt. A tömeg ez évben a pápa helyett szemlátomást a kormányzót kívánta elégetni – csak az kérdés, mi egyebet kíván még tenni? Csatlakozott a többi bámészhoz, és tartotta a lépést a feldíszített kocsival, amint az végighaladt a Broadwayn. Negyed mérföldet gyalogolhatott így, amikor meghallotta a hangzavart. Egy mellékutcából jött, és mind hangosabbá vált. Gyorsan közeledett valami, amit még nem látott. A Broadwayre hirtelen kirontó másik tömeg néhány száz főből állhatott. Ennek tagjai is egy képmást hordoztak, bár kissé másfélét. A farakás felett ezúttal is a kormányzó nagy és obszcén bábuja rángatózott, ám az inkább emlékeztetett kalózra, mint pápára. Ez a második menet indián huhogás és kiáltozás közepette torkollt bele nagyobbik társába, hogy mint egy folyó kisebb oldalága, jókora örvényt vessen. Az első felvonulási kocsi úgy hánykolódott, mint egy zátonyon vergődő hajó, mielőtt megállapodott. Az új csődületből sokan lámpásokat és fáklyákat hordoztak. Furkós-botokat is lehetett látni. Akármire is készültek, szemlátomást komolyan vették. Közben a felduzzadt tömeg olyan lendületet vett, hogy John Master hosszú lábaival is alig tudta tartani a tempót. Ahogy az öreg kormányzó két képmása szinte vállvetve hagyta el a Trinityt, sikerült jobban megnéznie magának a második kocsit – s legnagyobb döbbenetére ráeszmélt, hogy nem hétköznapi szekér. A farakást, melyen a bábu rázkódott, nem akármilyen járművön rakták, hanem egyenesen a kormányzó hintáján. Ördög tudja csak, hogyan sikerült megkaparintaniuk. Látta, ahogy egy alak felmászott

rá. Szögletes kalapot viselt, és vadul kiáltozott. Charlie White volt az. Immár nem lehetett kérdés, merre tartanak: amint elérték a Broadway déli végét, egyenesen az erőd felé vették az irányt. Master a Bowling Green pereméről figyelte őket. A tömeg a szürkületben hunyorgó fáklyákkal, érces hangon szidalmazta a kormányzót. Látott egy csapatot, mely előreszaladt, hogy üzenetet szegezzen az erőd vaskos kapujára. Ezután a tömeg minden oldalról körülvette a falakat, majd elkezdte dobálni a botokat, köveket és minden mást, ami csak a keze ügyébe került. Szinte ösztökélte a kormányzót, hogy nyisson rá tüzet. Ha pedig tüzet nyit, gondolta Master, felperzselik az egész helyet. A helyőrség szerencsére nem adott életjelet a zömök falak mögül. A tömeg ugyanakkor cselekedni akart, méghozzá eltökélten. Egy nagyobb csapat kurjongatva és huhogva vonszolni kezdte a kormányzó két képmását a Bowling Green felé, míg egy másik szalmabálákat halmozott fel. Azután már fel is lángoltak a tüzek. Felgyújtották a bábukat, a feldíszített szekeret, a kormányzó hintáját, mindent. Master a veszélyről már-már megfeledkezve, megigézett gyermekként meredt a tüzekre – amíg meg nem hallott egy sziszegő hangot. – Tetszenek a tüzeink? – Charlie volt az. Arca ártó rosszindulattal fénylett, és vicsorogva eltorzult a lángok vörösében. – Ha itt végeztünk, hozzád is elmegyünk. Master annyira megdöbbent, hogy sokáig szólni sem tudott. Mire kinyögte, hogy „de Charlie…” már elkésett. Egykori barátja beleveszett a tömegbe. Amikor hazaért, megkönnyebbülten látta, hogy minden zsalugátert lezártak. Odabent ráparancsolt Hudsonra, hogy reteszelje el az összes ajtót. Mindenki tudta, mi folyik a közeli

erődnél, még Mercy is aggódó pillantásokat vetett rá. – A fegyverek készen állnak, Főnök – súgta neki Hudson, de ő csak megrázta a fejét. – Túl sokan vannak – mormolta. – Jobb, ha nem provokáljuk őket. Ha idejönnek, Solomonnal vigyétek le a nőket a pincébe. – A legrosszabb pillanat akkor jött el, amikor Abigail félelemtől elkerekedő szemmel megkérdezte: – A rossz emberek, akik utálnak minket, meg fognak ölni? – Dehogyis, gyermekem. – Elmosolyodott. – Most szépen bemegyünk a szalonba, és olvasok neked egy mesét. Így aztán ő, Mercy, Hudson felesége és a többi szolgáló mind bevonultak a társalgóba, ahol John felolvasott a mesekönyvből, amit Abigail úgy szeretett. Hudson és a kis Solomon eközben az emeleti ablakoknál őrködött. Eltelt egy óra, majd még egy. Időről időre kiáltozást hallottak az erőd irányából, de nem úgy tűnt, mintha a tömeg feléjük tartana. Végül Hudson lejött az emeletről. – Úgy hallom, elvonulnak. Talán kimegyek körülnézni. Master nem tudta, engedheti-e ezt. – Nem akarom, hogy bajod essen – tiltakozott. – Ma este nem a feketékre vadásznak, Főnök – felelte csendesen Hudson. Néhány perc múlva kisurrant az utcára. Egy óra is eltelt, mire visszatért. Nem hozott jó híreket. Miután elégette a bábukat, a tömeg visszavonult a Broadwayn, az erőd angol tüzérparancsnokának, James őrnagynak a házához. – Mindent elvittek: porcelánt, bútort, könyveket. Amit tudtak, összezúztak, amit nem, felégettek. Még sosem láttam ekkora pusztítást. Az elkövetkező napokban lecsendesedtek az indulatok. Az öreg Colton átszállíttatta a felbélyegzett papirosokat a városházára, de

onnét egyelőre nem kerültek tovább. Azután, karácsony előtt, újabb felkelés robbant ki. A hangadók közt a legkülönfélébb emberek akadtak. Master gyanította, hogy a zömük Charlie-hoz hasonló bajkeverő – egyikükről biztosan tudni lehetett, hogy elítélt bűnöző –, aggodalomra mégis a többiek szolgáltattak okot. Ketten közülük, Sears és McDougall kalózkodás útján küzdötte fel magát a nincstelenségből a viszonylagos gazdagságba, mégsem távolodhatott el túlságosan a gyökereitől, ha ilyen hatással tudott lenni a csőcselékre. A vezetők Montayne fogadójában vertek tábort, és kész programot dolgoztak ki: „Először uniót kötünk az összes gyarmattal, azután a pokolba Londonnal, majd mi magunk vonjuk vissza a Bélyegtörvényt!” Mozgalmuk felkavaró nevet is kapott: a Szabadság Fiai. A Szabadság Fiai, John Master így nevezte őket. Olykor meggyőzéssel próbálkoztak, máskor erőszakkal. Egy este, amikor John és Mercy elment egy darabra, a Szabadság Fiai tömege betört a színházba, hogy közölje a döbbent közönséggel: nem kellene ilyen jól szórakozniuk, míg a város többi része nélkülözik. Máskor a rakparton őrjáratoztak, és gondoskodtak arról, hogy senki ne rakodhasson ki Angliából érkezett árut. A tartományi gyűlés, melyet elborzasztottak a fejlemények, bőkezű kárpótlást szavazott meg James őrnagynak az ingóságaiban keletkezett kárért, és minden tőle telhetőt megtett a csőcselék kordában tartására. Noha a gyűlés két fő frakcióra oszlott, mindkettő vezére – Livingston és De Lancey – a vagyonos kereskedők közül került ki, s mint ilyen, baráti kapcsolatban állt John Masterrel. Mindketten ugyanazt mondták: – Nekünk, úriembereknek szembe kell szállnunk ezekkel a Szabadság Fiaival, mielőtt végképp elszabadul a pokol. – Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.

Albion felcsillantott Master előtt egy halvány reménysugarat. Londonban, tudta meg az angol kereskedőtől, a konok Grenville helyére új miniszterelnököt választottak. Lord Rockingham átérzi a gyarmatok helyzetét, s meg kíván szabadulni a Bélyegtörvénytől. Mások is támogatják ebben. „Ugyanakkor a radikálisok és az itteni csőcselék annyira aggasztják őket, hogy a jelen helyzetben félnek bármilyen engedményt tenni, ami gyengének tüntetné fel őket. Ezért hát legyen türelemmel, barátom.” Mondja ezt a Szabadság Fiainak, gondolta John keserűen. Még további hat hetet kellett kibírnia, mire végül hajó érkezett a hírrel: a parlament visszavonta a törvényt. A város ünnepelt. A Szabadság Fiai diadalt kiáltottak. A gyűlés megszavazta, hogy a Bowling Greenen állíttassák új szobor György király tiszteletére. A kereskedők örvendeztek, hogy végre helyreáll a rend. Mastert megdöbbentette, milyen hirtelen képes ellentétjére fordulni a közhangulat. Ám bárhogy örült is a hírnek, John Master nem adhatta át magát teljesen a megkönnyebbülésnek- Ugyanaz a hajó egy másik levelet is hozott. Jamestől érkezett. Szeretett Atyám! Minthogy rövidesen befejezem oxfordi tanulmányaimat, magától adódik a kérdés, mihez kezdjek. Mr. Albion felvetette, hogy ha úgy tetszik, s Ön a beleegyezését adja, tovább csiszolhatnám az üzlettel kapcsolatos ismereteimet azáltal, hogy egy ideig nála dolgozom. Mint tudja, kiterjedt üzleti kapcsolatokat ápol nemcsak az amerikai gyarmatokkal, de Indiával és a birodalom sok egyéb részével is. Noha vágyom megtérni szerető családom kebelére és újra Önökkel lenni, nem tekinthetek el attól a ténytől, hogy mindnyájunk érdekét

szolgálná, ha egy ideig még itt maradnék. Erre az időre megszállhatnék Mr. Albionnál, de természetesen tiszteletben tartom az Ön akaratát, úgy is, mint szerető fia, James Miután egyedül, irodájának magányában elolvasta a levelet, Master néhány napig elrágódott a tartalmán. Alaposan végig kellett gondolnia a dolgot. Egyik este, csaknem egy héttel később, belépett a szalonba, ahol drága feleségét és a kis Abigailt találta. Nemrégiben újra elolvasta a levelet, s most elgondolkodva nézte őket. Aligha van férfi a világon, merengett, aki nálánál jobban szeretné a feleségét és a gyermekét, mégis: most döbbent csak rá, milyen nagyon várta a fia visszatérését. Eddig fel se ötlött benne, hogy James ne akarna hazatérni. Persze nem hibáztatta. Nyilvánvalóan megkedvelte Londont. S ha a Bélyegtörvényt vissza is vonták, a dolgok képlékenyek maradtak itt New Yorkban. James biztosabb helyen lehetett odaát. Mit tegyen hát? Megtárgyalja a dolgot Mercyvel? S ha ő követelné James hazatérését, miközben a fiúnak ez láthatóan nincs ínyére? Nem, azzal nem használna senkinek. James akarata ellenére hazatérne, azután neheztelne az édesanyjára. Úgy tűnt, ennél is az is jobb, ha a saját kezébe veszi a döntést. Ha pedig Mercy hibáztatni fogja ezért, ám legyen. Egy dolog mégsem hagyta nyugodni, ahogy szomorúan elnézte feleségét és kislányát. Látja-e még valaha a fiát?

A lojalista

1770 Az ifjú Grey Albion a szoba ajtajában állt. James Master mosolyogva nézte. Túl azon, hogy elment volna a kisöccsének, mindig mulattatta, ahogyan az ifjú Albion haja szerteszét állt. – Nem jössz, James? – Meg kell írnom egy levelet. Amint Grey távozott, James felsóhajtott. A levélírás nem ígérkezett könnyű feladatnak. Noha mindig fűzött megjegyzéseket a jelentésekhez, melyeket Albion rendszeresen megküldött az apjának, pironkodva ébredt rá, hogy több mint egy éve nem írt rendes levelet a szüleinek. Össze kellett hát szednie a gondolatait, hogy olyan levelet szerkesszen, mely kellően hosszú, és reményei szerint élvezetes a szülei számára. A levélírás igazi indokára ráért a legvégén rátérni. Korántsem biztos, hogy annak is örülni fognak. „Drága szüleim” – írta, majd megtorpant. Hogyan is kezdjen bele?

* John Master életében nem civakodott a feleségével, ám ezen a tündöklő tavaszi napon igencsak közel állt hozzá. Hogyan gondolhat egyáltalán ilyesmire? A tekintete feddést sugallt, ám

belül majd’ szétfeszítette az indulat. – Könyörgöm, ne menjen! – tiltakozott. – Ezt nem kérheti tőlem, John – felelt az asszony. – De hát nem látja, hogy istenverte bolondot csinál belőlem? Hogy nem érti? Tavaly, amikor a Trinity egyházközségi tanácstagjának hívták, a felkérés legyezgette a hiúságát. A kinevezés persze nemcsak presztízzsel, de kötelezettségekkel is járt – egyebek mellett azzal, hogy nem engedhette a feleségét nyilvánosan mutatkozni a disszenter csürhe találkozóin. Öt éve ez még nem tűnt akkora szörnyűségnek, ám az idők változtak. A másként gondolkodók veszélyt jelentettek. – Megkérem kegyedet, hogy ne káromolja az Urat. – Ön a feleségem! – tört ki. – Követelem, hogy engedelmeskedjen. Az asszony egy pillanatra elhallgatott, míg leszegett fejjel, gondosan mérlegelte a szavait. – Sajnálom, John – felelt végül csendesen –, de ebben a legfőbb bíró parancsának kell engedelmeskednem. Nem tilthatja meg, hogy halljam Isten szavát. – És magával akarja vinni Abigailt? – Igen. Megrázta a fejét. Tudta, hiába is próbálna vitába szállni a felesége lelkiismeretével. Különben pedig enélkül is van épp elég baja. – Akkor hát menjen – kiáltott fel lemondóan –, de ne is várja az áldásomat. – Vagy a köszönetemet, tette hozzá magában. Azzal hátat fordított, amíg az asszony távozott. Amint 1770 tavaszán John Master elnézte a világot, egy dologban biztos lehetett: nem volt még idő, amikor a gyarmaton nagyobb szükség lett volna jó emberekre, jó akaratra és józan

ítélőképességre, mint most. Öt éve, amikor Linvingston és De Lancey kinyilatkoztatták, hogy az úriembereknek kell kordában tartaniuk a Szabadság Fiait, igazat mondtak – épp csak nem sikerült ezt megvalósítani. A tartományi gyűlés fő frakciói immár hosszú ideje többékevésbé az angol politikai élet törésvonalai mentén különültek el. De Lancey-t és a vagyonos anglikánokat nagy általánosságban toryknak hívták, és Master, a Trinity tanácstagja egy oxfordi fiúval, feltétlenül közéjük tartozott. A Livingston és a presbiteriánus ügyvédek irányítása alatt álló whigek ugyan kiálltak a közemberekért, és elleneztek mindent, ami a királyi hatalommal való visszaélésnek tekintettek, ám ettől még megmaradtak vérbeli úriembereknek. A mérsékelt, pártoskodástól mentes John Masternek rengeteg barátja akadt a soraikban. Okkal érezte hát, hogy ha a hozzá hasonló tisztességes emberek közös akaratra jutnak, helyre tehetik a gyarmatok ügyét. Mégsem ez történt. Az elmúlt öt év felért egy katasztrófával. Miután a Bélyegtörvényt visszavonták, egy ideig remélte, hogy a józan értelem győzedelmeskedik. Azok közé tartozott, akik sürgették a gyűlést, hogy újra biztosítsa a brit csapatok ellátását. – Isten a megmondhatója – mutatott rá az egyik whignek –, kellenek azok a katonák, őket pedig etetni és fizetni kell. – Nem megy, John – jött a válasz. – Ez elvi kérdés. Olyan adó, amibe nem egyeztünk bele. – Akkor hát miért nem egyezünk bele? – tette fel a kérdést. Megértette, ha a londoni tisztviselők gáncsoskodónak találták a gyarmatokat, de nekik miért kellett ilyen arcátlanul arrogánsnak lenniük? A következő lépésük is felért egy újabb arcul csapással. Egy új miniszter, Townsend ötlötte ki: egy sor vámteher, ami áruk széles

körét érintette, beleértve a papírt, üveget és teát. „Új miniszter, új adó – sóhajtott fel Master. – Mindig ezt a nótát fújják?” Az ördög azonban a részletekben lakozott. Az így befolyt pénzből ugyanis nemcsak a katonákat kívánták fizetni, hanem a gyarmati kormányzókat és tisztviselőket is. Ami természetesen felbőszítette a whigeket. – A kormányzókat mindig is a választott gyűlés fizette – tiltakoztak. – Ez az egyik módja, hogy befolyásunk legyen rájuk. Ha a kormányzók Londonból kapják a fizetésüket, ügyet sem vetnek majd az igényeinkre. – Egyértelmű helyzet, John – közölte egyik kereskedőtársa. – London el akar tiporni minket. – Mire másvalaki hozzátette: – Úgy, a pokolba vele! A kereskedők hamarosan újra megszakították a kapcsolataikat Londonnal. Master számára úgy tűnt, a gyűlés kezéből kicsúszott az irányítás, a legnagyobb fejfájást mégis az átkozott Szabadság Fiai okozták, Charlie White és a cimborái. Akik gyakorlatilag átvették az uralmat az utcák felett. Hatalmas Szabadság-oszlopot állítottak a Bowling Greenen, éppen az erőd előtt, de olyan magasat, mint egy hajó árboca. Itt folyvást összecsaptak a vörös kabátosokkal. Ha a katonák ledöntötték az oszlopot, a Szabadság Fiai állítottak egy másikat, még nagyobbat, mint dacos diadaluk újabb totemjét. A gyűlés olyannyira megrettent, hogy beadta nekik a derekát. – Ha nem vigyázunk – figyelmeztetett Master –, a csőcselék fogja uralni az egész várost. Mindennek a tetejébe ott voltak még a disszenterek. Mastert sosem zavarták az anglikán egyháztól elpártolok. Mindig is bőséggel akadtak New Yorkban: tiszteletreméltó presbiteriánusok, francia hugenotta gyülekezetek, s persze a

hollandok. Meg a lutheránusok és morva hittestvérek, a metodisták és kvékerek – egy Dodge nevű fickó új közösséget is szervezett „baptisták” néven. A disszenterek mellett ráadásul tekintélyes számú zsidó is lakott New Yorkban. A polémiát egy közönséges jogi kérdés váltotta ki. A Trinity Church egyházi testületként működött, ami bizonyos pénzügyi és törvényi előnyökkel járt. Nem csoda, ha a presbiteriánus templomok is úgy döntöttek, hogy intézményesülni kívánnak, ami azonban felvetett egy igen kényes kérdést: a király koronázási esküje és a történelmi jogalkotás egyformán az anglikán egyház védelmére kötelezte a kormányt. Egy elhajló felekezet elismert társadalmi státusza jogi és bizonyos politikai aggályokat válthatott ki, ráadásul amint a presbiteriánusok ezt indítványozták, nyomban az összes többi egyház is intézményesülni akart. A kormányzó persze megtagadta a kérést, amit a disszenterek csalódottsággal fogadtak. Sajnálatos módon ezt John sem tagadhatta, az anglikán egyház további tápot adott az elégedetlenségnek, amikor egy vérmes anglikán püspök nyilvánosan kijelentette: „Az amerikai gyarmatosok hitetlen barbárok.” Ezek után mire számíthattak? A felháborodott disszenterek kivont karddal rontottak az egész brit uralkodó osztálynak. Tekintélyes presbiteriánusok találták magukat egy táborban a Szabadság Fiaival. Épp, amikor a legnagyobb szükség lett volna hűvös mértékletességre, a város legkiműveltebb lakói közös célért küzdöttek a legaljával. Master azt is megértette, miért akarta Mercy mindenáron hallani az aznapi igehirdetést. Maga a nagy Whitefield tért vissza a városba. Az a hír járta, hogy a prédikátor nincs jól, mégis hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy őt hallja. Nem mintha ellenezte volna magát Whitefieldet, vagy akár az üzenetét. A tömegben kétségkívül

ott lapultak az anglikán egyház tagjai is. Olyanok, akik – ahogy Mercy mondaná – ki akarnak jönni a fényre. Ám ettől ez még óriási hiba. Az efféle gyűlések csak feltüzelik a szenvedélyeket. Charlie White legközelebb az én házamat égeti porig, gondolta, és majd azt mondja, hogy az Úr parancsára tette. Ilyen sötét gondolatok rajzottak a fejében, miután Mercy és Abigail elment. Elesettnek és magányosnak érezte magát.

* Amikor a prédikátor széles arcával felnézett az égboltra, mintha még a nap is felragyogott volna. Ahogy felsegítették az emelvényre, csakugyan betegnek tűnt, dallamos hangja mégis ércesen zengett a Commonra gyűlt tömeg felett, mintha a fényből és az üzenet erejéből merítene új életet. A tömeg elragadtatással nézte átalakulását. Csak Mercy nem tudott összepontosítani. Abigail ott állt mellette. Már betöltötte a tízet, így elég idős lett, hogy értse. Abban a pillanatban is kötelességtudóan a prédikátorra függesztette a tekintetét, ám Mercy gyanította, hogy ő sem figyel. Máris többször rajtakapta, hogy körbetekinget. Hazudott a gyermeknek, amikor azt mondta, hogy az apja nem tud eljönni, és látta rajta, mennyire csalódott emiatt. Gyaníthatóan Abby is hallotta szóváltásukat. Vajon mi járhatott a fejében? Szinte azt kívánta, bár ne jöttek volna el, de már nem tehetett semmit. Noha a tömeg szélén álltak, akkor sem sétálhattak el egy igehirdetés közepén. Hogy venné ki magát? Benne is van büszkeség. Teltek a percek. Azután Abby hirtelen rángatni kezdte a karját. – Nézze! Itt a papa. Hosszú léptekkel tartott feléjük. Istenem, lehetett volna ennél is

meg-kapóbb látvány? S ahogy mosolygott… alig merte elhinni. Amint odaért, a férfi megfogta a kezét. – Egyszer elmentünk együtt egy igehirdetésre – szólt csendesen. – Azt gondoltam, újra megtehetnénk. Nem válaszolt, csak megszorította a kezét. Tudta, mekkora erőfeszítésébe került. Azután, egy-két perc múltán, felé fordult. – Menjünk haza, John. Ahogy egymásba karolva sétáltak, a kis Abby előttük ugrándozott örömében, amiért újra boldognak látta a szüleit. – Tartozom egy vallomással, John – törte meg a csendet idővel Mercy. – Mondja csak – felelt gyengéd hangon. – Azt hiszem, csak azért mentem el az igehirdetésre, mert titokban évek óta haragudtam önre. – Miért? – Kegyelmedet hibáztattam, amiért engedte Londonban maradni Jamest. Már öt esztendeje nem láttam az egyetlen fiamat. Bárcsak velünk lenne! John bólintott. Azután megcsókolta a felesége kezét. – Még ma megírom neki, hogy haladéktalanul térjen haza.

* James és vele együtt Albion levele aznap kora este érkezett meg. Hudson vitte be mindkettőt a könyvtárba, míg Mercy és Abigail a szalonban olvasgatott. Master egyedül olvasta el őket. Ha a gyarmatok ügyei rosszul is alakulnak, talán el sem hinné nekünk, mi mindennek vagyunk szemtanúi itt Londonban. Apám bizonyosan emlékszik arra a Wilkesre, kinek

becsületsértési pőre sok szempontból hasonlóságot mutatott a mi hírhedett New York-i Zenger-ügyünkkel. Azóta Wilkes, még mindig a rácsok mögül, megválasztatta magát a parlament képviselőjének. Amikor ezt érvénytelenítették, a londoni radikálisok feltüzelték a csőcseléket, s kis híján átvették az uralmat London utcáin. „Wilkesért és a szabadságért”, kiáltozzák, miként a mi New York-i Szabadság Fiaink. Akármi is legyen az igazság az ügyben, szégyenletes látni a feldühödött és fékevesztett tömeget, no meg a kormányt, mely nem hajlandó beadni az derekát sem itt, sem a gyarmatokon, habár a parlamentben ülő úriemberek aligha támogatnák ebben. Reméljük, a józan értelem és a rend végül győzedelmeskedik. Ami az amerikai gyarmatokat illeti: amikor kereskedőink megszakítják kapcsolatukat Angliával, nem csupán hűtlenné válnak az anyaországhoz, de kevesebb kárt is okoznak neki, mint hinnék. Ennek két oka van. Először, Boston és New York talán betartja az embargót, a déli gyarmatok azonban maguk közt fittyet hánynak rá. Még Philadelphia is kereskedik Londonnal. Másodszor, az Albionhoz hasonló kereskedők bőven kárpótolják a kiesést Indiával és az európai országokkal folytatott kereskedelmi tevékenységük révén. Bárhogy legyen, véleményem szerint ez a jelenlegi civódás a gyarmatokkal már nem tart soká. Az új miniszterelnök, Lord Noth jó szívvel viseltetik az amerikai gyarmatok iránt, és vélhetően mindent megtesz majd annak érdekében, hogy véget vessen a háborúságnak. Csupán némi türelemre és megfontoltságra van szükség, melyben New York uralkodó társadalmi osztályai aligha szenvednek hiányt. S most, drága szüleim, hadd számoljak be egy sokkal inkább örömteli eseményről…

Master felnyögött, mielőtt elolvasta a hátralévő sorokat. Utána néhány percig némán meredt maga elé, majd újra végigolvasta a levelet. Amint ezzel végzett, félretette, és figyelmével Albion üzenetéhez fordult, mely szintén csak az üzleti ügyek hosszas taglalása után jutott el James ügyéhez. Mostanra nyilván értesült arról, hogy James házasságot készül kötni. Szokványos esetben sosem adnám áldásomat arra, hogy ily módon elkötelezze magát, míg az én hajlékomban lakik, s meg nem szerezte az Ön beleegyezést, őszintén meg kell azonban vallanom, hogy az ifjú hölgy állapota semmilyen haladékot nem tesz lehetővé. A gyermek születése nyáron esedékes. Még valamit tudatnom kell a fia feleségével kapcsolatban – merthogy bizonyosan az lesz, mire kézhez veszi e levelet. Vanessa Wardour kisasszony – nevezzük így, noha rövid ideig házasságban élt a tragikus vadászbalesetet szenvedett Lord Rockbourne-nal – tekintélyes vagyonnal rendelkező ifjú hölgy, amellett, ezt szintén érdemesnek tartom a tudomására hozni, anyai ágon Rivers százados unokahúga. Van egy saját tulajdonában álló csinos háza a mayfairi Mount Streeten, ahol Jamesszel lakni fognak. Amint arra nyilván már rájött, a hölgy néhány évvel idősebb Jamesnél, ám vagyona és remek kapcsolatai mellett széles körben elismert szépsége mindenképp mellette szól. Nem állítom, hogy nincsenek bizonyos fenntartásaim az ügyben, sem hogy részem lenne a dolgok ilyetén alakulásában – amennyire tudom, James első ízben Lord Riverdale házában találkozott a hölggyel –, Londonban mégis általános nézet,

hogy a fia remek partit csinál. John Master letette a levelet. Jó időbe telt, amíg rábírta magát arra, hogy megmutassa Mercynek.

1773

Senki nem emlékezett cudarabb télre. Az egész East River befagyott, s nem csupán a szörnyű hideg viselte meg New Yorkot, de a nyomorúság is, ami vele járt – meg a rengeteg áldozat. Sötétedett, Charlie White azonban nemsokára hazaér. Szemébe húzta kalapját, és sálába bugyolálta arcát. A befagyott folyón kocsizott át Brooklynba, hogy vegyen egy fél mázsa lisztet az egyik ismerős holland gazdától. Legalább egy ideig kenyér jutott a család asztalára. Az elmúlt években Charlie olykor dühöt érzett, máskor inkább csüggedtséget. Ha a John Master iránti személyes ellenszenve nem is enyhült, lassan feloldódott a felháborodás és fájdalom általánosabb érzésében. Jól ismerte a szegények gondjait, miután a családja sokszor kivette a részét ezekből, és számára úgy tűnt, ennél sokkal jobban is lehetne igazgatni a világot. Egy ilyen roppant és termékeny kontinensen, mely nyugati, déli és északi irányban szinte a végtelenbe vész, New York dolgos lakóinak csak nem kellene éhezniük. Nem járja, hogy a Masterhez hasonló pénzeszsákok a brit egyház és a brit fegyverek támogatásával tovább hízzanak, míg az utca embere nem jut munkához. Valami nagyon rosszul működik. Valamin változtatni kell. Ha a hozzá hasonló szabad emberek vezetnék a várost, nem pedig a tehetős kereskedők – ha az ő választott képviselőik uralnák a földet a királyi kormányzók helyett, akik vajmi keveset törődnek a gyarmatlakók igényeivel –, csak jobb lenne a helyzet.

A Bélyegtörvény elleni tiltakozás működött. Az új miniszterelnök, Lord Noth visszavonta Townsend adóit is – leszámítva a teáét, csak hogy mentse a tekintélyét. Charlie alkalmasnak látta az időt, hogy a Szabadság Fiai tovább folytassák a harcot, ám a régi rend híveinek hatására – amilyen John Master is – a városi hatóságok ellenük fordultak, és a Bowling Greenen felállították György király szobrát. Újra mindenki azt fújta, hogy „Isten óvja a királyt”. Egy Tryon nevű új kormányzó képviselte az angolokat, és Gage tábornok vezetésével még több brit katona érkezett. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Még Montayne is közölte a Szabadság Fiaival, hogy többet nem találkozhatnak nála. Hát a pokolba vele. A fiúk máris új gyülekezőhelyet találtak, amit Hampden Hallnak neveztek el a nagy hős után, aki az angol parlamentben felkelt a zsarnok I. Károly ellen. Ami John Mastert és a brancsát, meg Tryont és Gage tábornokot illeti… nos, jobb lesz emlékezniük arra, mi történt Károly királlyal. Az utcák talán lecsendesedtek, de Sears és a Szabadság Fiai nagy frakciót alkotnak a gyűlésben, ahol most már odafigyelnek rájuk. „Változnak a dolgok – mondogatta Charlie komor hangon a barátainak, egy-egy ital felett-, s ha egyszer végképp megváltoznak…” Azért még nem ezen a télen. Tavaly összeomlott a londoni hitelpiac, aztán nem telt bele sok idő, és ezt a gyarmatok is megszenvedték – s mindez még azelőtt, hogy lecsapott volna a kíméletlen fagy. A legszegényebbek máris éheztek. A városi hatóságok lehetőség szerint próbálták ellátni őket, de alig győzték tartani a lépést. Charlie épp elért a Common déli végére, ahol találkozott a Broadwayjel, amikor meglátta az asszonyt és a lányát, amint kiléptek a nyomorúságos szegényházból. Az asszony egy pillanatra megtorpant, hogy aggódó pillantást

vessen a sötétedő égre. Úgy tűnt, tovább maradt a szegényházban, mint gondolta volna, és a sötétség meglepetésként érte. Azután levette a sálát, és bebugyolálta vele a lányát, mert a szél máris csípett. Az utcán szinte senki sem járt. Melléjük ért. Az asszony felnézett. – Lefelé megy a Broadwayn? – Sejtelme sem volt róla, kicsoda. Nem válaszolt neki. – Levinne minket? Örömmel megfizetem. Tudja, féltem a lányomat… Jó oka volt rá. Az elmúlt hónapokban, ahogy keservesebbre fordultak a dolgok, az utcák mind veszélyesebbé váltak. Ismert asszonyokat, akik a testüket árulták egy kis mellékesért, és férfiakat, akiket itt raboltak ki. Az asszony és a lánya jobban jár, ha nem flangál az utcákon sötétedés után. – Honnét tudja, hogy nem rabolom ki? – mormolta a sálja alól. Ahogy felnézett, az asszony csak a szemét láthatta. Mégis kedvesen elmosolyodott. – Nem ártana nekünk, uram, ebben biztos vagyok. – Na, akkor pattanjon csak fel – mordult rá. A mellette lévő üres helyre mutatott, majd biccentett a szekér vége felé. – A kis hölgy megülhet a zsákon. A Broadway felé fordította a lovakat. Ez hát John Master felesége. Nyomban ráismert, még ha az asszony nem is ismerte őt. Azt hitte, sosem ártana neki. Nem is, gondolta, csak felgyújtanám a házadat. Ahogy nekiindultak a Broadwaynek, éles pillantást vetett rá. – Maga nem olyannak tűnik, mint aki szegényházba való – jegyezte meg nem túl barátságos hangon. – Minden nap eljövök ide – felelt az asszony egyszerűen. – Minek?

– Ami feleslegünk van, fel szoktuk hozni a kocsinkon. Takarókat és más effélét. Pénzt is adunk a szegényeknek, hogy élelmet tudjanak venni. – Vetett egy pillantást a lisztes zsákra. – Tesszük, amit tudunk. – A lányával? – Igen. Hadd lássa, milyen városban élünk. Van mit tennie egy jó kereszténynek. Lassan egy vonalba kerültek a Trinity Churchcsel. Charlie utálkozó pillantást vetett felé. – Már hogy a Trinity-félének? – Mindenféle kereszténynek, azt hiszem. Az én apám is kvéker volt. Ezt Charlie is tudta, de nem szólt. – A lányom elbeszélget az idősekkel – folytatta az asszony csendesen. – Szeretnek gyerekhangot hallani. Megnyugtatja őket. – Vetett felé egy pillantást. – Járt már a szegényházban? – Nem mondhatnám. – Sok gyermek is van ott, köztük sok beteg. Ma elláttam az egyiküket. Őket szánom a leginkább. Vannak, akik meghalnak a hidegben, de a legtöbbnek legalább jut élelem. Csak nagyon gyengék. Az idősek és a gyerekek közül egyre több a beteg. Ez a járvány el fogja vinni őket. – Maga is megbetegszik, ha sokat jár oda – jegyezte meg. – Csak ha ez Isten akarata. Különben én nem vagyok ilyen legyengült állapotban. Nem hinném, hogy veszélyben lennék. Még száz métert tehettek meg a Broadwayn, amikor szemből egy gyorsan közeledő szekérre lettek figyelmesek. A bakján fekete férfi ült. – Á, itt van Hudson – élénkült fel az asszony. – Hello, Hudson – kiáltott oda neki. Amikor a két szekér egymás mellé ért, Hudson láthatóan megkönnyebbült.

– A Főnök küldött, hogy biztonságban hazavigyem. – Nos, mint láthatja, ez a kedves ember elhozott idáig, de azért átülök. – Charlie-hoz fordult. – Nem is tudom a nevét. – Nem számít. – Azért hadd adjak valamit, amiért ennyit fáradt velünk. – Nem. – Megrázta a fejét. – Isten szolgájának nem kell fizetnie. – Akkor hát, Isten áldja, uram. – Az asszony és a lánya leszálltak. – Isten áldja magát is – felelte, ám ahogy újra egy vonalba került a Trinity-vel, már átkozta magát. Mi a fenéért kellett ezt mondania?

* John Master csak azért nem ment Mercy elé, mert váratlan látogatója érkezett. Rivers százados kívánta látni, aki aznap reggel hajón érkezett Karolinából, és elmondta, hogy már szállást is talált a városban. Idősebbnek tűnt. Lassan megőszült, John mégis csodálta egyenes és férfias kiállását, mellyel megnevezte látogatásának okát. Nevezetesen, hogy csődbe ment. Azaz nem egészen. Ha az elmúlt évtizedben sok déli földbirtokos bajba is sodorta magát londoni hitelezőinél, a londoni hitelpiac mostani összeomlása egyenesen felért egy katasztrófával. Maga Rivers kapitány mindig Albionnal üzletelt, és jó adós hírében állt, a felesége azonban más lapra tartozott. – Már a házasságunk előtt kapcsolatban állt más londoni kereskedőkkel, de hogy mily mértékben, arról magam is csak mostanában értesültem. Úgy tűnik, sokkal nagyobb adósságot halmozott fel, mint hittem.

– Nem lehet átütemezni? – kérdezett közbe Master. – Már megtettük. Az ültetvényeink továbbra is jó bevételi forrást jelentenek, de a londoni hitelezőink nem hagynak minket élni. Ők messze vannak, nem értik, hogy mennek felénk a dolgok. Számukra csak egyek vagyunk a bajba keveredett gyarmati ültetvények közül. Azt szeretném, ha kifizethetném az összes tartozást, és itt a gyarmatokon találnék valakit, aki hitelt nyújtana ehhez. Az ültetvények kellő biztosítékot nyújtanak. Ha ellátogat Karolinába, a saját szemével is meggyőződhet arról, hogy belátóan gazdálkodunk. Felügyelőt is hagyhat nálunk, ha akar. Nincs rejtegetnivalónk. Alapjában véve John hajlott rá, hogy mérlegelje az ajánlatot. Az ösztönei azt súgták, hogy Rivers jótállna a szaváért. Ezt meg is mondta neki. – Ám mielőtt még elkötelezném magam – tette hozzá –, szeretnék élni a felkínált lehetőséggel, és megnézném magamnak a helyet. – Elmosolyodott, ahogy meghallotta, amint felesége és lánya megérkezett. – Vacsorázni készülünk. Remélem, velünk tart.

* A vacsora kedélyes hangulatban telt. Szó sem esett Rivers százados üzleti ügyeiről. Mercy, aki már korábbi találkozásaik alkalmával megkedvelte őt, most is örült a viszontlátásnak. A férfi azt is tudta, hogyan bírja szóra Abigailt. A lány tizenhárom éves korára kezdett fiatal hölggyé érni, s ahogy elnézte őt, amint lendületes társalgást folytatott az angollal, Master nem kis elégtétellel gondolt rá, mennyire szemrevalónak ígérkezik. A lehetőségnek is örült, hogy rákérdezhet Riversnél egy másik ügyre.

Mióta megházasodott, James rendszeresen írt nekik. Fia, akit a Weston névre kereszteltek, már betöltötte a második évét. Albion időközben bevette üzlettársának. Utolsó levele tanúsága szerint született egy kislánya, de nyomban meg is halt. A levelek megemlítették a feleségét, Vanessát is, sőt időről időre kötelességtudóan tolmácsolták üzeneteit. – Ennek ellenére alig tudunk valamit az unokahúgáról – panaszolta fel John Rivers századosnak. – Nem mesélne róla? Ha Rivers habozott is, csak egy pillanatig tartott. – Vanessáról? Természetesen gyermekkora óta ismerem, s mondhatom, már akkor is gyönyörű volt. Miután a szülei meghaltak, a neveltetéséről, mondhatni, egyik bácsikája gondoskodott. Minthogy se fivére, se nővére, tekintélyes vagyont örökölt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Noha semmi pénzért nem hagyná ki a londoni idényt, kedveli a vidéket is. – Felnevetett. – Ki merem jelenteni, hogy előbb-utóbb vidéki uraságot farag Jamesből is. Vadászni feltétlenül meg kell tanulnia. – Istenfélő asszony? – kérdezett közbe Mercy. – Hogy istenfélő-e? – Rivers egy pillanatig zavartnak tűnt, de gyorsan összeszedte magát. – Természetesen. Az egyház odaadó támogatója, ebben biztos lehet. – Nos – sóhajtott fel Mercy –, James remélhetőleg nem várakoztat már bennünket soká, mielőtt hazatér vele. – Remélhetőleg – visszhangozta szórakozott hangon Rivers.

* Master kivárta, amíg a hölgyek visszavonultak, és kettesben maradt a századossal, csak ezután hozta fel újból Vanessát és a fiát. – Elgondolkodtam azon, amit az unokahúgáról mesélt, és

eszembe jutottak a londoni élményeim – kezdte csendesen. – Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az unokahúga szeretné, ha a férje divatos fiatalember lenne. – Vélhetően – felelt Rivers. – Így viszont aligha tetszik neki, hogy kereskedő. – Mit is mondhatnék? – Abból, amit Londonban tapasztaltam – folytatta zavartalanul Master –, az angolok senkit sem tekintenek igazi úriembernek, míg kereskedik. Egy angol születhet dzsentri családba, és foglalkozhat kereskedéssel, ha nincs más – miként a barátunk, Albion teszi –, ám amint tisztes vagyonra tesz szert, eladja a vállalkozását, vásárol egy vidéki birtokot, és valódi úriemberként él. A kereskedés és az úriemberség nem megy együtt. Mit gondol, miért van ez? – Igaz – bólintott Rivers –, Angliában egy úriember lehet parlamenti képviselő vagy akár katonatiszt, de a kereskedőházaknak még a környékét is kerüli. – Elnevette magát. – Elvárják tőle, hogy a király hadra fogható katonája legyen. Gáncstalan lovag, tudja. Legalábbis elméletben. – Amerika más. – Egy olyan ember, mint a virginiai Washington – mármint egy katonatiszt nagy vidéki házzal és birtokkal – Angliában kétségkívül igazi úriembernek számít. Még Ben Franklin is visszavonult a kereskedéstől – tette hozzá mosolyogva. – Londonban úriemberként is bánnak vele. – S ebből mi következik rám nézve? – kérdezte szárazon Master. Egy pillanatra látta átsuhanni a nyugtalanságot az arisztokrata arcán. Istenem, gondolta, most azon mereng, hogy ha sértőnek találom a válaszát, megtagadom tőle a kölcsönt. – Karolinában a raktárunkban dolgozom – felelt Rivers

egyszerűen –, sőt én magam adom ki az árut, amit megvesznek. Ön nyilván egy pennyt sem hitelezne nekem, ha túlságosan büszke lennék megtenni. Itt New Yorkban, uram, ön messze fényűzőbben él, mint én. Vannak hajói és üzletei, melyeket mások vezetnek ön helyett. Tekintélyes birtokai. Ha valaha eszébe jutna visszatérni Angliába, úgy élhetne, mint egy igazi befolyásos úriember. – Kíváncsi pillantást vetett Masterre. – Most, hogy a fia odaát van, nyilván megfordult a fejében. Főként, hogy számos barátja várja, köztük a Riverdale család is, efelől biztosíthatom. Okos válasz és kellően tapintatos. Egyszersmind meglepő. Visszatérni Angliába? Miután a Masterek több mint egy évszázada jómódban élnek New Yorkban? Soha eszébe se jutott ilyesmi. Aznap éjjel, ahogy átgondolta a dolgot, be kellett ismernie, hogy Rivers feltevése nagyon is kézenfekvő. A fia elment, és angol nőt vett feleségül. James már minden számítás szerint angol. Vak, aki ezt nem látja. Az angol felesége pedig vélhetően azt várja, hogy James megörökölje a vagyont, és örökre visszavonuljon az üzlettől. John Master valami mást is felismert. Meg kell állítania ezt az angol asszonyt. El kell érnie, hogy James visszatérjen Amerikába. De hogy az ördögbe csinálja?

* Ahogy a Master házba beköszöntött 1773 tavasza, Hudsonnak sok minden járt a fejében. Szerencsésnek tartotta magát, amiért a családjával rendesen étkezhet és melegedhet New York egyik legjobb házában, ám ennyi áldás mellett is maradt épp elég aggódnivalója. Legelőször is Mercy Master. Március elején John Master lehajózott a part mentén Karolinába, ahol el kívánt tölteni némi időt a Rivers ültetvény

inspekciójával. Már három napja elment, amikor Mercy betegségbe esett. Hudson okkal gondolta, hogy csakis a szegényházban tett látogatásai során szedhette össze a kórt. Doktort hívtak, ám az asszonyt ezután is napokig verte a láz, s bár a felesége és a lánya, Hannah szüntelenül mellette volt, Ruth bizalmasan elárulta neki, hogy az asszonyuk talán nem marad meg. Levelet küldtek John Master után, de ki tudja, mikor éri utol. Addig is Solomont menesztették Dutchess megyébe, hazahívni Susant. Hudsont a leginkább Abigail viselkedése indította meg. Még csak tizenhárom esztendős volt, de máris oly megfontolt, akár egy kész felnőtt. Talán azok a látogatások készítették fel így az élet nehézségeire, melyeket anyja oldalán a szegényházban tett. A leghevesebb lázrohamok idején Hannah-val váltották egymást a betegágy mellett. Mire a nővére megérkezett Dutchess megyéből, Mercy láza már valamelyest alább hagyott, de Abigail továbbra is ott ült az ágyánál, a homlokát törölgette, s közben halkan beszélt hozzá, hogy ne érezze magát egyedül. Susan lendületes, gyakorlatias asszony volt, aki máris két gyermeket nevelt, miközben a harmadikat várta. Egy hétig maradt a házban, és kellemes társaságnak bizonyult, ám amint meggyőződött arról, hogy az anyját nem fenyegeti közvetlen veszély, kijelentette, hogy vissza kell térnie a családjához. S mint azt teljes joggal hozzátette: senki sem válhatott nagyobb hasznára az anyjuknak, mint Abigail. Csaknem egy hónap telt el, mire John Master – igencsak zaklatott állapotban – visszatért, hogy a hálószobába rontva az ágyban, halálos sápadtan, de már gyógyulófélben találja a feleségét. Mosolyogva látta, hogy Abigail éppen felolvasott neki. Mercy még ilyen gondoskodás mellett is hetekig falfehér és fásult maradt, miközben Hudson szánakozva látta az elgyötört és aggódó

kifejezést John Master arcán. Persze Hudson jobban tette, ha legalább ennyit törődött a saját családjával is. Nem tudta biztosan, mikor kezdődött, de azon a tavaszon változásokat vett észre Solomonon. Mitől lett a fia egyszeriben ilyen dacos? Megkérdezte erről a feleségét. „Nekem nincs vele bajom – felelte Ruth –, de azt kell mondanom, hogy a fiúk az ő korában gyakran összekülönböznek az apjukkal.” Akármi is bujkált a háttérben, a fiú kezdett eltünedezni. Eleinte azt hitte, a lányok után jár, ám egy este kihallgatta, amint azzal kérkedett a testvérének, Hannahnak, hogy Sam White-tal és Szabadság Fiai közül még többekkel töltötte az időt. Korábban is gyanította, hogy találkozgat velük. Master olykor elküldte Solomont a partra, hogy a raktárban dolgozzon, odalent a kikötőben pedig a legkülönfélébb népek fordultak meg. – Tartsd magad távol a Szabadság Fiaitól – parancsolt rá a fiára. – Mit szól Mr. Master, ha megtudja? – Talán Mr. Master már nem sokáig lesz ebben a városban – válaszolt Solomon pimasz hangon. – Akkor aztán nem fog számítani, mit szól. – Ne halljam, hogy még egyszer így beszélsz róla – emelte fel a hangját. – S azt se tudjam meg, hogy kifecseged Mr. Master üzleti ügyeit. Nem akart beszélni gazdájának az esetről, de hosszan elgondolkodott, hogyan tarthatná távol Solomont veszélyes barátaitól. Végül április elejen felvetette Masternek, hogy egy időre talán felküldhetné Solomont Dutchess megyébe, ahol dolgozhatna Susan lányának. Master azt felelte, hogy majd meggondolja, de egyelőre nem nélkülözheti Solomont. Így aztán Hudson nem sok mindent tehetett.

* Miután hazatért, John Master egyik legelső dolga volt, hogy levelet írt Jamesnek. Tájékoztatta őt az anyja betegségéről. Ahogy betegágyában feküdt, Mercy szinte naponta felemlegette, hogy nem tudja, látja-e még valaha a fiát, ezért John kéretlen egyszerűséggel közölte Jamesszel, hogy itt az ideje a látogatásának. Ennél többet nem tehetett. Így is hetekig kellett várnia, amíg válasz érkezett Londonból. A gyarmaton addig sem állt meg az élet. A következő válsághelyzetet furcsamód Ben Franklin okozta, s még furcsább mód éppen azzal, hogy próbálta lecsendesíteni a kedélyeket. Néhány évvel korábban egy Hutchinson nevű királyi tisztviselő levelet írt massachusettsi barátjának. Felbőszülvén az általa megismert nehézségeken, azt tanácsolta neki, hogy a gyarmatokon csínján bánjon az angol szabadságjogokkal, és tegyen róla, hogy Amerika tudja, hol a helye. Ez a levél Londonban merő véletlenségből Franklin kezébe került, aki – miután még mindig hitt Britannia világbirodalmi hivatásában – bizalmasan továbbküldte amerikai barátainak. Nem bajt akart kavarni, csak figyelmeztetni, milyen reakcióra számíthatnak egy esetleges lázadás esetén. Jobban el sem számíthatta volna magát. Amikor massachusettsi barátai még azon a nyáron megjelentették a Hutchinson-levelet, a gyarmatok egyszerre bolydultak fel. Immár bizonyítva látták, hogy az angolok el akarják tiporni az amerikai szabadság-jogokat. S mintha csak erre várt volna: a brit kormány szállított is égy intézkedést, amire rázúdulhatott a gyarmatlakók minden jogos felháborodása. A probléma egyszerűnek tűnt, és a birodalom egy másik részét érintette. Maga a nagyhatalmú Kelet-indiai Társaság került bajba. „Hatalmas raktári fölöslegük gyűlt össze teából – írta Albion

Masternek –, amit nem tudnak máshová átcsoportosítani.” Amikor az ilyen kiterjedt kereskedőbirodalmak elszámították magukat, hagyományosan a kormánytól várták a mentőövet, így szinte magától kínálkozott a megoldás, hogy árasszák el a teával a nagy amerikai piacot. „Amíg a raktárak ki nem ürülnek, rossz lesz az Önhöz hasonló kereskedőknek, mert visszaesik a bevétel – írta Albion –, mégsem lehet kétséges, hogy az amerikai piac képes felvenni ennyi teát.” – Emiatt mindenki azt gyanítja – panaszolta el Master Mercynek –, hogy a kormány összeesküdött ellenünk. Kínálkozott egy értelmes megoldás, amit Ben Franklin vetett fel. Terítsék szét a teát, javasolta londoni barátainak, de vegyék le róla a közterhet. A raktárak kiürülnének, a gyarmatosok olcsóbban jutnának teához. A Masterhez hasonló kereskedők így is megszenvednék az árubőséget, de csak rövid ideig, és mindenki más örülne. – Megteszik, John? – kérdezte Mercy. – Nem hinném. Még gyengeségnek vennék. – Master megcsóválta a fejét. – Attól tartok, nincs más, mint átvenni a teát, és remélni, hogy a jövőben bölcsebb vezetők jönnek. – Gondolja, hogy bajok lesznek? – Előfordulhat.

* Bajok lettek. Amikor azon a nyáron megérkezett az új Teatörvény híre, Sears és a Szabadság Fiai nyomban az utcákon teremtek. Árulónak kiáltottak ki mindenkit, aki átvette az angol teát, és Master csalódottan tapasztalta, hogy a kereskedők zöme egyetért velük.

– Megint ugyanaz a helyzet áll elő, mint a Bélyegtörvénnyel – jegyezte meg szomorúan. Csak azt remélte, hogy a teaszállítmányokat a lehető legtovább késleltetni tudják. Nyár végén levél jött Jamestől, aki a legjobbakat kívánta édesanyjának. Vanessával megbeszélik, mikor tudnának New Yorkba utazni, biztosította apját, s amint lehet, megkezdik az előkészületeket. Noha a levél hemzsegett a gyengéd figyelem jeleitől, Master mégsem találta kielégítőnek. Remélte, hogy James legközelebb már a konkrét tervekről tájékoztatja. Azon az őszön a közhangulat a városban kitartóan romlott. Novemberre egyesek a Szabadság Fiai közül már arról beszéltek, hogy amint megérkeznek a teahajók, elpusztítják a rakományukat, és megölik a kormányzót is. A Kelet-indiai Társaság ügynökei annyira beijedtek, hogy sorban felmondtak. New Yorkra rátelepedett a feszült várakozás légköre. A hír végül mégis Massachusettsből érkezett. Decemberben lovas jött a régi bostoni úton – egy ezüstműves, aki lelkesedésében küldöncnek csapott fel. Paul Revere-nek hívták. Elképesztő hírt hozott: az első tearakomány megérkezett Bostonba, mire egy csapatnyi férfiú – köztük nagy tiszteletben álló polgárok – indiánnak öltözve felszállt a hajókra, és a bostoni kikötő vizébe borította az egészet. A Szabadság Fiai lelkendeztek. – Mi is ezt tesszük, ha a hajók New Yorkba jönnek – jelentették ki. Csakhogy a hajók nem jöttek. Megkezdődött az új év. Mercy megfázott, ezért egy ideig újra az ágyat nyomta. John Master bosszankodott, amiért nem hallott James felől, ezért újra írt neki. Philadelphiából hír jött, hogy a teahajók odaérkeztek, de békés módon visszafordították őket. Márciusban John már azt mondhatta Mercynek:

– Nem hinném, hogy ide is eljönnének. Istennek legyen hála!

* Áprilisban történt, hogy Hudsont felküldték Dutchess megyébe. Egy szekérre való árut vitt, amit John Master el akart küldeni idősebb lányának, néhány régi szép családi bútor és porcelán társaságában, amiről Mercy gondolta, hogy Susan örülne neki. Kellemesen telt az utazás, kellemes maradt az idő. A bakhátas utak lassították a haladást, Hudsont mégis jó érzések töltötték el, ahogy New York kiterjedt parti síkságától és Westchester hosszan elnyúló gerinceitől északra meghittebb dombok és völgyek közt haladt át, melyek egyikében ott lapult Susan családjának farmja. Tetszetős volt a ház: kívülről nyers mészkő falazat megtört manzárdtetővel, belül kék-fehér csempék a kandallók körül. Ezek a jellegzetes holland motívumok egészültek ki a bájos homlokzaton sorakozó öt György-stílusú ablakkal és a központi hallal, a magasan ívelt mennyezetekkel és faburkolatos szobákkal, melyek a rang és fontosság jellemzően brit értékeit hirdették. Hudson két éjszakát töltött itt Susannel és a családjával, akik a lehető legszívélyesebben bántak vele. Ez megerősítette abbéli eltökéltségében, hogy ideküldi, s ezáltal távol tartja a bajtól egyetlen fiát. Csak azután értesült a teahajókról, hogy elérte Manhattant. – Kettő jött. Az első visszafordult, a második kapitánya azonban kijelentette, hogy kirakja a teát, a Szabadság Fiai pedig forduljanak fel. Kis híján fellógatták. – S azután? – Rendeztek egy teadélutánt. Micsoda nap volt! Besötétedett, mire elérte a házat. Ahogy belépett a konyhaajtón, Ruthot egyedül találta. Az asszony szorosan magához ölelte, majd a

fülébe súgta: – Hála az égnek, hogy megjöttél! Ám amikor megkérdezte, hol van Solomon, az asszony az ajkára préselte mutatóujját. – A Főnök is kereste. Azt mondtam neki, hogy Solomon beteg és alszik, de az igazság az, hogy reggel óta nem láttam. O, Hudson, azt se tudom, hová ment! Hudson szitkozódva lépett ki az udvarra. Gyanította, hová mehetett Solomon. Átsietett a Bowling Greenbe, azzal nekiindult a Broadwaynek. Solomont alighanem az egyik fogadóban találja. Alig kettőben fordult meg, amikor a szeme sarkából felfigyelt egy indiánnak öltözött alakra, amint elsietett az egyik mellékutcába. Azonnal felismerte. Néhány pillanattal később az indián azon kapta magát, hogy a falnak szegezik, és vasmarokkal szorongatják. – Mit csinálsz erre, fiam? Mit ügyködtél egész nap? Csak nem teát borogattál? – Még az is lehet. Az elkövetkező néhány percben válogatott szidalmak hangzottak el, de fia még azután sem szállt magába, hogy Hudson a kirohanás végére ért. „Mit szólna Master, ha tudná?” – tette fel magában a kérdést. – Mit tudsz te? – kiáltott fel Solomon. – Már mindenki a Szabadság Fiaival van, még a kereskedők is. Mondtam Sam Whitenak, hogy a Főnök szerint át kellene vennünk a teát, mire Sam azt mondta, hogy a Főnök áruló. A Szabadság Fiai elűzik a gyarmatokról a vörös kabátosokat és az árulókat. – S azután mi lesz velünk? – csattant fel az apja. – Gondolod, hogy a Szabadság Fiai fikarcnyit is törődnek egy feketével? – Igaz, a szegényebb iparosok, matrózok, napszámosok és hasonlók mellett sok szabados is helyet kapott a Szabadság Fiai közt, de jelentett ez

bármit is? Még valamit számításba kellett venniük. – Jobb lesz, ha nem felejted el, hogy rabszolga vagy, Solomon – tette hozzá vészjósló hangon. – Ha a Főnök el akar adni, senki sem gátolhatja meg, úgyhogy vigyázz magadra.

* ‘74 nyarán úgy tűnt, a konfliktus kezd elmérgesedni. Amikor a bostoni teadélután híre elért Londonba, a várható reakciót szülte. „Minden arcátlanságot és engedetlenséget meg kell torolni” – jelentette ki a brit parlament. Gage tábornokot felküldték New Yorkból Bostonba, hogy erős kézzel kormányozza a várost, és májusra gyakorlatilag lezárja a bostoni kikötőt. „Kényszerintézkedések” – mondta a brit parlament. „Zsarnoki kényszer” – mondták a gyarmatlakók. Most is Paul Revere vágtázott New Yorkba, ám ezúttal segítségért. Sears és a Szabadság Fiai természetesen kiálltak a bostoniak mellett, ahogy sok kereskedőt is fellázítottak London önkényes törvényei. A Szabadság Fiainak a társadalom minden osztályában akadtak támogatói. Egy napon Master a kereskedelmi embargóért tüntető asszonyok felvonulásába ütközött a Broadwayn. A helyzet egyre tovább mérgesedett. Egy brit tiszt elkapta az utcán Searst, és kardlappal hátba vágta. Mindezek dacára Master elégedetten látta, hogy az amerikai gyarmatok tekintélyesebb képviselői felszólalnak a radikalizálódás ellen. Nyár végére a többi gyarmat általános kongresszust hívott össze Philadelphiába, és a New York-i gyűlés megállapodott abban, hogy követeket küld. E feladatra, Istennek hála, mérsékelt és művelt úriembereket választottak ki: a presbiteriánus Livingstont, az ügyvéd John Jayt, egy Duane nevű vagyonos ír kereskedőt és

hasonlókat. A kongresszusnak szeptemberben kellett összeülnie. Addig is Master minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekedett, hogy csillapítsa a felbolydult kedélyeket. Háza fontos találkahely lett a mérsékelt megoldások hívei számára. Vendégei olykor a régi nagy tory családok tagjaiból kerültek ki – mint a Watts, Bayard, De Lancey, Philipse –, ám még gyakrabban olyan kereskedőket hívott meg, akik talán ingadoztak, de reményei szerint megmaradtak a helyes úton – mint Beekman vagy a szeszfőzdés Roosevelt. Ezzel együtt jól tudta, hogy most azok számítanak a legtöbbet, akik rendelkeznek a kellő befolyással és meggyőzőerővel. Különösen nagy reményt fűzött az ügyvéd John Jayhez – a magas, jóvágású és ékesszóló férfiúhoz, aki a tartomány sok régi családjával ápolt kiváló kapcsolatot. – Jay és a hozzá hasonlók majd lehűtik a kedélyeket – biztosította Mercyt.

* Augusztus végén lovasok felvonulása érte el a várost. A massachusettsi delegáltak és kíséretük érkezett. Ahogy végighaladtak a postaúton, menet közben a connecticuti küldötteket is felszedték. A városban töltött második napjukon Master a Wall Streeten beszélgetett a gyűlés egyik tagjával, aki előző este velük vacsorázott, amikor egy kisebb társaság jelent meg az utcán. – Látja azt a nagyfejű fickót harsány vörös kabátban? – mormolta beszélgetőtársa. – Az Sam Adams. A szederjes arcú kopaszodó férfi feketében az unokatestvére, John Adams. Ügyvéd. Azt mondják, csavaros eszű és beszédes, bár vacsora közben alig lehetett a szavát venni. Nem nagyon tetszik neki New York. Talán nem szokott hozzá, hogy félbeszakítsák!

Valamivel később, már úton hazafelé, Master észrevett egy idősebb férfiút. Merev léptekkel, ám annál céltudatosabban járt. Barna kabátját szorosan összegombolta. Valahogy ismerősnek tűnt. John próbálta felidézni, hol találkozhattak. Azután rájött. Az unokabátyja, Eliot. Kissé összement, és az arca is beesett, de hát nem csoda, gondolta John, nyolcvan is elmúlhatott. Odalépett hozzá. – Mr. Eliot Master? Talán nem ismer meg, uram, de a rokona vagyok, John. – Tudom, ki maga – közölte a férfi minden lelkesedés nélkül. – A bostoni küldöttséggel érkezett? – Látni kívánom a philadelphiai eseményeket. – Emlékszem a lányára, Kate-re. – Azt meghiszem. Immár nagymama. John úgy döntött, más vizekre evez. – Ez a kongresszus nagyon fontos, uram. Remélem, a mérsékelt álláspont jut győzelemre. – Csakugyan? – Az öreg Eliot tekintete kiéleződött. – És miért? John Master még negyven év után is nehezen találta a szavakat, amint az ügyvéd tekintete rászegeződött. – Úgy értem… amire itt most szükség van… az a mértéktartás. – Bólintott. – A kompromisszum. A bostoni felhorkant. – New York – jegyezte meg száraz hangon. – Jellemző. – Már elnézést – csattant fel John. A pokolba is, gondolta, már nem vagyok iszákos kamasz, hogy csak úgy leteremtsenek. – A vita tárgya az adóteher önrendelkezés nélkül, jól mondom? – Jól. – Nos, nem vagyunk teljesen híján az önrendelkezésnek. – Azt gondolja? A mi gyűlésünket minden hatalmától

megfosztották. – Az öreg Eliot egy pillanatra elhallgatott. – Vagy netán a közvetett érdekképviseletre gondol? – Végtelen megvetéssel ejtette a szavakat. John Master jól tudta, mire utal. Londonban sokan azzal érveltek, hogy miután a brit parlament szívén viseli a gyarmatokon élők sorsát, bármenynyire nincsenek is képviselőik a brit törvényhozásban, közvetett érdekképviselettel azért rendelkeznek. El tudta képzelni, milyen nevetséges szófacsarásnak tartja a bostoni ügyvéd a felvetést is. – Természetesen nem erre a képtelenségre gondolok, de legalább hallatjuk a hangunkat Londonban. Nem lenne bölcsebb, ha megegyezésre próbálnánk jutni a király minisztereivel, ahelyett hogy botor módon provokáljuk őket? A bostoni egy pillanatig hallgatott, amiből John arra következtetett, hogy talán sikerült gondolkodóba ejtenie, de nem volt ilyen szerencséje. – Amikor korábban találkoztunk – szólalt meg végül az ügyvéd olyan hangon, amivel egyértelművé tette, mennyire nem szívesen emlékszik erre –, éppen a Zenger-ügy tárgyalása zajlott. – Emlékszem Zengerre. – Egy elvi kérdésről folyt a vita. – Valóban. – Nos, ezúttal is. – Eliot Master indulni készült. – Nem jönne el hozzánk, mielőtt távozik? – ajánlkozott John. – A feleségem nagyon… Eliot azonban már elindult. – Inkább nem – felelte.

*

A philadelphiai Kongresszus szélsebesen munkához látott, ám ha valamiféle bölcs kompromisszumban reménykedett, John Masternek csalódnia kellett. – Elment az eszük – háborgott, amikor hírét vette, miről határoztak. – Boston fegyvert ragad az anyaország ellen? Mi lett a mértékletességgel és józan értelemmel? – Majd amikor a Kongresszus támogatói patriótáknak kezdték hívni magukat, tovább értetlenkedett. – Hogyan lehet hazafi az, aki hűtlenné válik a királyához és a hazájához? Ekkortájt kezdett tudatosan használni egy másik kifejezést, ha önmagára hivatkozott. – Ha ők patrióták – jelentette ki –, úgy én lojalista vagyok. Az események azonban nem őt igazolták. Olyan decens férfiak is a patrióták oldalára álltak, mint Beekman és Roosevelt. Meggyőzték még John Jayt is, aki mindig azt hirdette, hogy azok igazgassák az országot, akik birtokolják. – Nekem sem tetszik jobban, mint önnek – felelt Master ellenvetéseire –, de nem hiszem, hogy tehetnénk mást. A városban napról napra gyengült a gyűlés hatalma. A Szabadság Fiai diadalt ültek. A kisebb iparosok megalakították a saját szakmunkás bizottságukat. Master úgy hallotta, hogy Charlie White is benne van. Most pedig a Szabadság Fiai közölték a gyűléssel: „Mi gondoskodunk róla, hogy a Kongresszus akarata New Yorkban is betartassék, nem maguk.” – Valóban fel akarja váltani a parlamentet – mely, elismerem, nincs a helyzet magaslatán – egy törvénytélen kongresszussal és a csőcselék zsarnokságával? – követelte a választ John Jaytől. – Nem vezethet egy várost olyan emberekkel, mint Charlie White. Amellett figyelembe kellett venniük egy másik, kézenfekvő következményt. Ha a gyarmatok a nyílt rebellió mellett döntenek,

azzal válaszra kényszerítik Londont. Erőszakos válaszra.

* John Master egy napon a Broadwayn sétált a Trinity felé, amikor meglátott egy ismerős lelkészt, aki tudós férfiúként a King’ s College-ban is tanított. Előző héten a kiművelt egyházfi határozott hangú, érvekkel megfelelően alátámasztott értekezést jelentetett meg, melyben hatásosan érvelt a lojalisták ügye mellett, ezért John kötelességének érezte, hogy odalépjen hozzá, és köszönetét mondjon neki. A lelkész szemlátomást örült a biztatásnak, azután karon ragadta. – Tudja, önnek is szerepet kéne vállalnia – közölte bizalmasan. – Milyen formában? – Vezetőkre van szükségünk, Master. Önt nagyra tartják a városban. Jay és a cimborái eladták magukat. Ha az önhöz hasonló úriemberek nem veszik kézbe a dolgokat, ki fogja? – Még sosem vállaltam köztisztséget, túl azon, hogy az egyházközség tanácsnoka vagyok. – Annál jobb. Felléphet tisztes polgárként, akit csupán a kötelességtudata vezérel. Mondja csak, az ön véleménye szerint a városi nagykereskedők közül hányán mondhatók lojalistának? – Talán a felük. – Hát a kisebb kereskedők és a jobbféle iparosok közül? – Nehéz megmondani. Kevesebb mint a felük, de sokan talán meggyőzhetők. – Pontosan. Kell valaki, aki mögé felsorakozhatnak. Ön alkalmas, ha van hozzá mersze. – Amikor látta Master ingadozását, sietve folytatta: – Vannak gazdák felfelé a folyón és odakint Long Islanden, akik támogatnák az ügyünket. Tudomásom szerint Queens

megye túlnyomó része szintén lojalista. Az alantasabb rangú városiakat is rábírhatnánk, hogy térjenek észhez. Még nincs minden veszve. Hallgasson a lelkiismeretére, Master, és tegye a kötelességét. A szavak hízelegtek a hiúságának, mégis tovább bizonytalankodott. Odahaza megtárgyalta a kérdést Mercyvel. – Tegye, amit a lelkiismerete diktál – biztatta a felesége. – Én mindenben kelméd mellett állok. Egy álló hétig gondolkodott, mielőtt munkához látott. Immár nemcsak befolyásos kereskedőket hívott magához, de mélyebbre merítette a hálót, és szívesen látott mindenféle tisztességes kalmárt vagy iparost, akiről azt gondolta, visszaállítaná a régi rendet. Átkelt a brooklyni réven, és kilovagolt a holland gazdákhoz, akik nem szívelték a radikálisokat. Nem kis mersz kellett hozzá, de még a város fogadóiba is eljárt, hogy megtárgyalja a dolgot a bérmunkásokkal és matrózokkal. Az egyik ilyen alkalommal észrevette, hogy Charlie White a közelben ácsorog. Charlie utálkozó pillantást vetett rá, de nem avatkozott közbe.

* Talán azért történt, mert túlságosan elmerült ebben a tevékenységben, de eleinte nem fordított kellő figyelmet feleségére, amikor az kezdett kimerültnek tűnni. Kisebb megbetegedést feltételezett, akárcsak Abigail. Mercyt ezúttal nem vette elő a láz, a szokott módon élte mindennapi életét. Az elmúlt években rászokott, hogy délutánonként lepihen, ám most egyre többször mondta Abigailnek, hogy aznap délután egy kicsit tovább marad ágyban. Ahogy a novemberi napok egyre rövidültek, a pislákoló nappal együtt mintha az ő életereje is kialudt volna.

Mégis, valahányszor férje a szobába lépett, lerázta magáról letargiáját, és részletesen beszámoltatta, mit végzett aznap. Amikor a férje tapintatosan rákérdezett a rosszullétére, csak ennyit felelt: „Nincs semmi bajom, John, csak az időtől ilyen nyomott a hangulatom.” Ha felvetette, hogy szívesen vele marad – amit nemegyszer megtett –, Mercy hallani sem akart róla. Sápadtságát is az időjárásnak tulajdonították. Valahányszor előbújt a reggeli nap, Abigail meggyőzte arról, hogy sétáljanak el a Bowling Greenre, vagy akár le a vízpartra, és az anyja mindig azt mondta, hogy élvezi ezeket, a kis kirándulásokat. A nap közepén Ruth és Hannah forró erőlevest diktált bele, hátha attól lábra kap – éppen úgy, ahogy a doktor meghagyta, amikor egyszer-kétszer elhívták. „Délben egy pohár vörösbor, este egy jó konyak” – javallta még az orvos. November végén, amikor egy hajó a téli időjárással dacolva nekivágott az óceánnak, John levelet küldött a fiának. Bár semmi oka a riadalomra, írta, édesanyját elhagyta az életereje, ezért igencsak időszerű lenne, ha meglátogatná. Már december közepén jártak. Egy fogadó emeleti szobájában éppen első nyilvános beszédére készülődött, amikor Solomon felbukkant, és egyenesen hozzá lépett. – Jobb lesz, ha gyorsan hazajön, Főnök – suttogta elhaló hangon. – Az asszonyom rosszul van. Nagyon rosszul.

* Vérzett egy kicsit, azután elvesztette az eszméletét. Az ágyon feküdt, és elcsigázottnak tűnt. Mint kiderült, korábban is vérzett, csak eltitkolta. Hívatták a doktort, de az nem tudott mit tenni. John csaknem egy hónapon át gondolta, hogy Mercy állapota,

ha lassan is, de javul. Talán mert ezt hallotta tőle; talán mert ezt akarta hinni. Valahogy csak jobban lesz. Ám amikor december végén újabb hajó indult Anglia felé, levelet küldött Jamesnek. „Édesanyád haldoklik. Nem tudom, mennyi van még neki hátra, de könyörgök, ha tudsz, azonnal gyere.” Ezután korlátozta politikai tevékenységét is. Abigail nem tágított az anyja mellől, de nem engedhette, hogy egymaga hordozzon el minden terhet. Mindennap rávette, hogy menjen ki egy-két órára, s ilyenkor ő ült Mercy ágyánál. Felesége szerette, ha felolvasott neki, leginkább az evangéliumokból. A terjengős mondatokból áradó erő és békesség valahogy neki is megnyugvást hozott, még ha nem is eleget. Olykor, ha Mercyt fájdalom gyötörte, vele együtt szenvedett. Ahogy teltek a hetek, felesége mind sápadtabb és soványabb lett, így csak távolról követte a világ eseményeit. Februárban a mérsékeltek győzelmet arattak, amikor a New York-i Gyűlés úgy döntött, nem meneszt küldötteket a második philadelphiai kongresszusra. Gratulált a józan ész diadalához, s remélte, hogy a maga szerény eszközeivel ő is hozzájárult ehhez, ám az öröme nem tartott sokáig. A patrióták válaszlépésként elfoglalták az utcákat, és újabb bizottságokat állítottak fel. Az eseményeket uralni képtelen Gyűlés lassan elvesztette minden jelentőségét. Márciusra John Master számára úgy tűnt, Mercy már nem sokáig marad mellette, csupán az eltökéltség pislákoló lángja marasztalja. – Gondolja, hogy James eljön? – kérdezte olykor. – Decemberben írtam neki – felelt az igazsághoz híven –, de az út időbe telik. – Várok rá, amíg tudok.

Amikor Abigail ült az anyja mellett, néha énekelgetett neki. Nem volt erős hangja, ám annál dallamosabb. Mercyt megnyugtatta, ha őt hallgatta. John Master minden este Abigaillel étkezett. Hudson szolgált fel nekik. Master igyekezett más témákra terelni a beszélgetést. Mesélt lányának a nagy kereskedelmi hálózatról, mely összekötötte New Yorkot déllel, Nyugat-Indiával. és Európával. Néha a politikai helyzetet is megvitatta vele. A lány szerette, ha mesélt neki Angliáról, s mindarról, amit ott látott: az Albionokról meg persze Jamesről. Máskor a gyermekkoráról és ifjúságáról faggatta. Miközben próbálta elterelni a lány figyelmét, John idővel ráeszmélt, hogy a maga csendes módján Abigail csak azért faggatja, hogy addig se gondoljon jelenkori megpróbáltatásaira. Hálásan fogadta ezt a figyelmességet. Amiként Abigail támaszul szolgált a számára, úgy Hudson fia, Solomon is a saját apjának. Hudson mindig megtalálta a módját, hogy a házon belül tartsa. Amint egy vihar után beázott valahol a tető, a fiatal fickó máris odafent termett, és alapos munkát végzett. Az új esztendő első hónapjaiban Hudson kétszer is rákérdezett, nem lenne-e Solomon a segítségére Susannek odafent Dutchess megyében, de a fiatalember oly hasznossá tette magát itt New Yorkban, hogy Master nem akarta elengedni. Március közepére Mercy ijesztően lefogyott, és az arca is beesett, ugyanakkor a természet kegyéből mindinkább erőt vett rajta az aluszékonyság. John annyira aggódott Abigail miatt, akit fáradtnak és elgyötörtnek látott, hogy alig ismerte fel, mennyire kimerült ő maga is. Nem sokkal március vége előtt, amikor egy éjjel ott ült Mercy ágyánál, felesége lágyan a karjára fektette kezét. – Nem bírom tovább, John – suttogta. – Nem menjen még…

– Itt az ideje – felelte az asszony. – Eleget szenvedett miattam. Nem érte meg a hajnalt.

* Három héttel később a raktárban dolgozó egyik alkalmazott futva hozta meg a Bostonból érkezett hírt. – Összecsapás volt. A patrióták Lexingtonnál elpáholták a brit vörös kabátosokat. John Master tüstént elhagyta a házat. Egy órán belül összegyűjtött minden hírt, amit csak lehetett. Ahogy a vízpartra ért, látott egy hajót, ami épp akkor érkezett Angliából, a figyelmét mégis a tömeg vonta magára, mely egy másik, indulni készülő hajónál gyülekezett. A férfiak nagy kurjong-tás és kiáltozás kíséretében rakodták ki terhét a partra. – Mi az ördögöt csinálnak? – kérdezett egy ladikost. – Ez az angol katonák utánpótlása. A Szabadság Fiai gondoskodnak róla, hogy ne kapják meg. Egy másik csapat felment a fegyverraktárba, hogy lefoglaljon minden fegyvert és lőszert. – A ladikos elvigyorodott. – Ha a katonák idejönnek Bostonból, készen találják majd a fiainkat. – De hát ez forradalom – tiltakozott Master. – Még szép. Master még akkor is azon tűnődött, mit tegyen, amikor az ifjú Solomon rátalált. – Abigail kisasszony üzeni, hogy tüstént jöjjön haza, Főnök. – Miért, mi történt? – James uraság megérkezett Londonból. – James? – Igen, Főnök. Van vele egy kisfiú is.

– Azonnal jövök – bólintott Master. – Hát az asszony? – Az nincs, Főnök. Nincs asszony. Csak ők ketten.

A hazafi

Korán ebédeltek, James, az apja, Abigail és Weston, a kisfiú. Hudson és Solomon szolgált fel. Ahogy végignézett családján, Jamesben különféle érzelmek viaskodtak. Az érkezése utáni első óráira a melankólia nyomta rá a bélyegét. Miután megtudta, hogy anyja eltávozott, keserű szemrehányást tett magának, amiért nem jött korábban, ám most, hogy látta családját, hirtelen szétáradt benne a gyengéd ragaszkodás. Itt az apja, a még mindig jóvágású férfiú, és Abigail, a kishúga, akit alig ismer, pedig lassan betölti a tizenötöt, és máris szép ifjú hölggyé cseperedett. Mily örömmel és reménnyel köszöntötte. S mily buzgón vágyott őt megoltalmazni. S persze ott volt Weston. James megfigyelte, ahogy a fiúcska láttán apjának arca ellágyult, és a tekintete kigyúlt. Szőke hajával és kék szemével Weston a nagyapja miniatűr változatának tűnt. Oly sok mindent kellett megbeszélniük. James hallani akart Susanről és a családjáról, azután megállapodtak, hogy amint lehet, meglátogatják Dutchess megyében. Tolmácsolta nekik Albion híreit, és mesélt a legfrissebb londoni eseményekről. Épp csak egyetlen személy említését kerülte. – Sajnáljuk, hogy nincs alkalmunk megismerni a feleségedet – jegyezte meg végül az apja. – Hát, igen. – Vanessa. Érkezésekor James kurtán jelezte, hogy a nagy sietség miatt felesége nem tudta elkísérni az úton. Ő is érezte, mennyire suta ez a magyarázat, mégis, ahogy vetett egy

pillantást kisfiára, olyan sugárzóan mosolygott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Vanessa is alig várja a kitüntető alkalmat. Egy időre csend lett. Várták a folytatást. Hiába. – Sokáig tervezel itthon maradni, James? – érdeklődött Abigail. – Még semmi sem biztos. – Bizonytalan idők – jegyezte meg az apja komoran. James ezután könnyedebb témák felé terelte a társalgást. Mindent tudni akart Abigail életéről, kedvenc időtöltéseiről és könyveiről. A kis Weston közben elbájolt mindenkit. James csak később ült le az apjával, miután Abigail elvitte lefektetni a kis Westont, hogy megtárgyalják a gyarmatok helyzetét. John Master részletesen beszámolt a Lexingtonban történtekről. Akármit is gondoljanak erről a bostoniak, mutatott rá, mindössze rövid csörteváltás zajlott a patrióták és a katonák egy kisebb alakulata között, ami korántsem jelenti, hogy a patrióták valódi ellenfelei lehetnének a jól képzett brit csapatoknak. Ami pedig az utánpótlás eltérítését és a fegyverraktár kifosztását illeti, azok olyan rebellis cselekedeteket, melyeknek bizonyosan megfizetik az árát. – De hadd fejtsem ki az események hátterét. – Miközben ismertette a gyarmati történelem elmúlt néhány évét, John Master éppoly kendőzetlenül beszélt a királyi kormányzók tehetetlenségéről és a londoni miniszterek kompromisszumkészségének hiányáról, mint a bostoniak hajthatatlanságáról. Mesélt Jamesnek a tartományi gyűlés hanyatlásáról és a Szabadság Fiainak felemelkedéséről, a felkelésekről, találkozásairól az öreg Eliot Masterrel, Rivers századossal és Charlie White-tal. Tiszta, érthető és kiegyensúlyozott összegzést nyújtott. James ugyanakkor érzékelte a tárgyilagos hangnem mögött lappangó fájdalmat. Minden megrendült, amiben John Master

valaha hitt. Különösen Charlie White törte össze az apja szívét, amiért minden ok nélkül ellene fordult. E felfordulás közepette, felesége nélkül, aki támasza lehetett volna, John végtelenül magányosnak érezte magát, és rettegett a jövőtől. – Annyira örülök, hogy itt vagy – sóhajtott fel végül az idős férfi. – A koronához lojális családként el kell döntenünk, mit tegyünk. – Apám mit gondol? John Master egy ideig elgondolkodva nézte, mielőtt megcsóválta a fejét. – Elmondok valamit. Amikor Rivers százados eljött hozzám, azt kérdezte, gondoltam-e már arra, hogy Angliában éljek. Akkoriban nem értettem, hogy mondhat ilyet. Isten rá a tanúm, nemzedékek óta itt élünk. Mégis, ha nem javulnak a dolgok, akkor azt kell mondanom, már csak a húgod érdekében is komolyan fontolóra kell vennem, ne térjünk-e vissza mindnyájan Londonba. James nem fejtette ki a véleményét, csak további kérdéseket tett fel apjának. Lehetőség szerint próbált a vigaszára szolgálni, és megígérte, hogy az elkövetkező napokban még foglalkoznak a kérdéssel. Már épp készült visszavonulni, amikor apja váratlanul megállította. – Nem akarom beleütni az orrom a dolgaidba, James, de meglep, hogy az anyja nem tartott Westonnal. Minden rendben a feleségeddel? Nincs semmi, amit el kívánsz mondani? – Nem, apám, egyelőre nincs. – Ahogy gondolod. – Noha láthatóan aggódott, John nem erőltette a kérdést. James pedig, miután jó éjt kívánt apjának, örült, hogy bemenekülhet a szobájába, s legalább egy időre megúszta a további faggatózást.

Minthogy nem csupán Vanessa ügyét igyekezett kerülni. Valami mást is titokban tartott az apja előtt.

* Másnap már épp végeztek a reggelivel, amikor Hudson bejelentette: – Solomon szerint rengeteg ember tart felfelé a Wall Streethez. Mire James és az apja odaért, már ezres tömeg torlaszolta el az utcát. A figyelem középpontjában a városháza állt. Néhány perce lehettek csak itt, amikor egy férfi lépett hozzájuk. James azon kapta magát, hogy bemutatják az ügyvéd John Jaynek, meg egy másik, színes mellényt viselő robusztus alaknak, akiről megtudta, hogy ő Duana, a kereskedő. – Mi folyik itt? – tudakolta John Master. – Azt akarják, hogy fegyverezzük fel a várost a britek ellenében – felelte Jay. – Felháborító! – kiáltotta Master. – És mit tesznek? – érdeklődött James. – Gondolom, megadjuk nekik, amit kérnek – felelte higgadt hangon Jay. – Szemet huny a fegyveres felkelés felett? – harsant fel újra Master. Olyan pillantást vetett Jamesre, mintha azt mondaná: „Hát ide jutottunk.” Azzal visszafordult Jayhez, hogy a tömeg felé mutasson. – Ezt akarják, maga és az emberei? James gondosan megfigyelte a patrióta ügyvédet, miközben az indítékait latolgatta. A tömeg ekkor váratlan üvöltésben tört ki. – Az embereim? – John Jay viszolyogva nézett végig a tömegen. – Förtelmes csőcselék. – Mégis az élükre akar állni – vádolta Master. – Sokkal több forog itt kockán – felelt kitérően az ügyvéd.

– Mi mást tehetnénk, Master? – tette fel a kérdést Duane. – Csak így tudjuk az uralmunk alatt tartani őket. Master hitetlenkedve csóválta a fejét. – Menjünk haza, James – mordult a fiára. James azonban még nem akart menni. Közölte apjával, hogy nemsokára jön, azután őgyelgett egy ideig az utcákon, s csak figyelte az embereket. Ahogy körbejárt a városban, itt-ott megállt szót váltani a boltosokkal és az útjába kerülő más polgárokkal – egy kötélverővel, néhány matrózzal, kalmárokkal. Nem sokkal dél előtt betévedt egy fogadóba, ahol leült, és hallgatta a körötte folyó társalgást. Déltájra meg is győződött arról, hogy a benne kiforrott terv megállja a helyét. Kora délután elért egy Hampden Hall nevű fogadóba. Miután beszélt a fogadóssal, egy félreeső asztalhoz irányították, ahol ketten ültek. Odalépett, hogy megszólítsa az idősebb férfit. – Mr. White? Mr. Charlie White? – Ki kérdi? – A nevem James Master. Ha jól sejtem, ismeri az apámat. Charlie meglepetten ráncolta a homlokát. – Ugyan mit akar maga tőlem? – kérdezte gyanakodva. – Csak egy szóra. – Pillantást vetett a másik férfi felé, aki vele egykorú lehetett. – Ön lenne Sam? – A férfi jelezte, hogy talán igen. James bólintott. – Az a helyzet, uraim, hogy tartozom önöknek egy bocsánatkéréssel. Nem bánják, ha leülök? Nem telt sok időbe, amíg James elmesélte, hogy az apja sok évvel ezelőtt arra utasította, menjen el Charlie-hoz és ismerkedjen meg a fiával. Elmondta, hogy próbált engedelmeskedni, mégis visszakozott, amikor pedig elmulasztotta a találkozót, még hazudott is az apjának. – A fiúk ebben a korban hajlamosak ilyesmire – tette hozzá

szomorúan. – Apám azóta is abban a hitben él, hogy akkor elmentem önökhöz, mégis, amikor utána találkoztunk, Mr. White, önt is abba a hitbe ringattam, hogy egyáltalán nem szólt nekem. – Megvonta a vállát. – Ezért mondtam, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel önöknek, meg persze szegény apámnak is. Sam vetett egy pillantást az apjára. Charlie nem szólt. – Olybá tűnik, idősebb koromra sem lett jobb ember belőlem – folytatta James. – Apám egyre csak hívott, hogy látogassam meg az édesanyámat, de én nem jöttem. Most, hogy végül itt vagyok, kiderült, hogy elkéstem. Édesanyám meghalt, míg a tengeren voltam. – Az édesanyja nagyon rendes asszony volt – szólt Charlie csendesen. – Sajnálom, hogy elment. – Egy pillanatra elhallgatott. – De ettől még nem leszek az apja barátja. – Tudom. – Maguk örökre lojalisták maradnak. Mi Sammel patrióták vagyunk. Amennyire én látom, sokáig viaskodhatunk még egymással. – Talán igen, Mr. White, de talán nem. Van ugyanis még valami, amit tudnia kell. – Mi lenne az? – Nem vagyok lojalista, Mr. White. Patrióta vagyok.

Vanessa

Amikor

Londonba érkezett, James Master el se tudta volna képzelni, hogy feleségül fogja venni Vanessa Wardourt. Ami azt illeti, ez az esemény Londont is készületlenül érte. Az ifjú gyarmatlakó jóvágású ördög volt, semmi kétség, amellett tekintélyes vagyon várományosa, az imádnivaló Vanessa Wardour viszont mégiscsak az úri társaság krémje. Nyilvánvalóan mindenki arra számított, hogy egy vidéken élő arisztokrata, esetleg egy jómódú dendi felesége lesz, így az ifjú Master hihetetlenül szerencsésnek érezhette magát, amikor a gyarmati ismeretlenségből szinte egyetlen lépéssel felhágott a birodalom kiválóságainak legfelsőbb köreibe. James büszkén vallotta magát britnek, hisz erre nevelték. Amikor a szülei Londonba hozták, teljes elragadtatással hallgatta, hogyan szónokol Ben Franklin Britannia eleve elrendelt birodalmi nagyságáról. Mily örömmel utazott Oxfordba, látta precízen kimért tereit és álomba illő tornyait, s tette magáévá az ősi Görögország és Róma tudását, ahogyan az rendes angol úriemberhez illik. Hisz amikor az angol arisztokraták London klasszikus léptékű utcáit és tereit járták, vagy Bath fürdőit élvezték; amikor vállalkoztak az itáliai Nagy Körútra, majd hazatérve Palladio szellemében építtették újjá otthonaikat; vagy amikor latin idézetekkel teletűzdelt dagályos szónoklatokat tartottak a parlamentben, ugyan minek látták magukat, ha nem a magasztos Róma modernkori örököseinek? Britannia birodalmi terjeszkedésének korában angol úriembernek

lenni valóban a létező dolgok legjobbikának számított – nem csoda, ha az érintett ifjak könnyen beleestek a bocsánatos bűnbe, hogy felsőbbrendűnek hitték magukat. Ugyancsak természetes, hogy amikor azt latolgatták, miként igazgassák kiterjedt birodalmukat, az angolok a Római Birodalomban találták meg a dicső példaképet. S hogyan uralták annak idején a Római Birodalmat? Nos, elsősorban természetesen Rómából. A tartományokat meghódították, a római békét meghonosították, a kormányzókat kivezényelték. A barbárok ily módon részesülhettek a civilizáció áldásaiból, amiért nem lehettek elég hálásak. Mi mást kívánhattak még? Ami a törvényeket és adókat illeti, azokról értelemszerűen a császár, a szenátus és Róma népe döntött. James Master csakugyan kivételezettnek számított, amiért része lehetett ennek az elitnek. Csak nagyritkán emlékeztették kétes státuszára. Itt egy könnyed kis megjegyzés valamelyik oxfordi diáktársától: „Gyere már, Master, te nyamvadt gyarmatos.” Ott egy jó szándékú baráti intés: „Mit számít, ha James gyarmatos, most már közénk számítjuk.” A tréfának szánt, cseppet sem komolyan vett szavak mind ugyanazt bizonyították: a szívük mélyén ezek az ifjú angol úriemberek egy amerikait sosem tekintettek velük egyenrangúnak. Jamesnek alaposan kijutott ezekből az ugratásokból, ami csak tovább erősítette eltökéltségét, hogy belépjen ebbe a zártkörű angol klubba. Miután az egyetem után visszatért Londonba, boldogan élt. Az Albionokra rég úgy tekintett, mint a második családjára. Ő és Grey egy évet együtt is járt Oxfordba, ahol külön örömére szolgált, hogy fogadott öccsének mentora lehet. Londonban is ő mutatott neki példát – kivált, amikor a lányokra került a sor. James nagy hatást gyakorolt a gyengébb nem tagjaira. Jó

megjelenésével, kétségbevonhatatlan jómódjával, kellemesen könnyed modorával nagy népszerűségnek örvendett a férjre vadászó fiatal hölgyek és a kevésbé tartós kapcsolatra vágyó idősebb dámák körében – igaz, előbbiek sajnálkozva vették tudomásul, hogy vagyona a gyarmatokon található, ám ettől még maradhatott Londonban, vagy tehette, amit sok gazdag New York-i kereskedő: házat tartott fent mindkét helyen. Oxfordi neveltetésén túl az életszemlélete is józan gondolkodású ifjúról árulkodott. Szerette Londont, hitt birodalmi nagyságban, amikor pedig a London és New York békéjét feldúló csőcselék került szóba, határozott véleménynek adott hangot: „Meg kell leckéztetni őket – jelentette ki. – Mindenáron helyre kell állítani a közrendet.” Ilyen körülmények közt aligha meglepő, hogy James Master az úri társaság kedvence lett. Egy nyári napon aztán Grey Albion felvetette, hogy James vele és Hughes barátjával vacsorázhatna. Egy Strandhez közeli fogadóban találkoztak. A két barát sajátos párt alkotott: Albion, a kivételezett ifjú úriember madárfészek hajával és kacagó kék szemével; Hughes, az egyszerű gyertyaöntő sarja, aki kitartó munkával küzdötte fel magát az ügyvédi irodában, s mindig makulátlanul öltözött. Igaz, a visszahúzódó és tisztelettudó modor mögött, árulta el Grey Jamesnek, meglepően merész és rettenthetetlen lélek lakozott. Az étkezés alatt a fiatalok kedélyesen cseverésztek. Marhasültet rendeltek, melyhez a fogadós felkínálta nekik a legjobbik vörösborát. Éltek a lehetőséggel, noha James megfigyelte, az ifjú ügyvédbojtár csak egy-két pohárral ivott. Kiderült, hogy Hughes nem érdeklődik a politika iránt, atyja azonban igazi radikális. Hughes a maga részéről kérdéseket tett fel Jamesnek a családjáról és New York-i gyermekkoráról, mielőtt kifejezte reményét, hogy egy

napon eljut oda. – Te magad vissza szándékozol térni Amerikába? – érdeklődött. – Igen, a maga idejében – felelte James. – Megkérdezhetem, hogy a jelenkori vitában melyik oldal mellett teszed le a voksod? – A családom lojális – jelentette ki James. – Nagyon lojális – tette hozzá Grey Albion vigyorogva. Hughes elgondolkodva bólogatott. Keskeny arcával, kampós orrával és gyöngyszerű szemeivel törékeny kismadárra emlékeztette Jamest. – Nos, az én családom kétségkívül az ellenkező oldalon áll – jegyezte meg. – Mint tudod, sok londoni iparos és radikális úgy véli, hogy a gyarmatosok panaszai jogosak. S nemcsak az egyszerű népek érzik így, mint az én családom. Némely whig, sőt vagyonos vidéki arisztokrata is azt mondja, hogy a gyarmatosok se követelnek mást, csak amit dicső elődeink, mielőtt lemetélték Károly király fejét. Semmi adót képviselet nélkül. Ez minden angolnak öröklött joga. – De még nem ok a lázongásra – vetette közbe Grey Albion. – Egy évszázada Anglia is fellázadt. Grey nevetve fordult Jameshez. – Megmondtam, hogy a barátunknak sajátos az észjárása. – Te talán nem félsz a rendbontóktól? – kérdezte James. – A rojalisták is féltek, amikor panaszt emeltünk a király zsarnoksága miatt. Minden kormány retteg a rendbontóktól. – De a birodalom… – Á. – Hughes meredten nézte James-t. A szeme veszedelmesen csillant meg. – Te is azt gondolod, hogy miként a Római Birodalmat, úgy a Brit Birodalmat is a központból kell irányítani. London lenne az új Róma.

– Mi mást gondoljak? – vont vállat James. – Mindenki ezt teszi – értett egyet Hughes –, ám Amerika esetében éppen ez jelenti a nehézséget. Több is ez, mint nehézség. Önmagában vett ellentmondás. – Amennyiben? – A gyarmatlakók angoloknak hiszik magukat. Az apád nem tartja magát angolnak? – Dehogyisnem. Méghozzá hű alattvalónak. – Csakhogy miután Amerikában él, az apádat éppen azok a jogok nem illetik meg, amelyek angollá és hű alattvalóvá teszik. A birodalom rendszere ezt nem teszi lehetővé. Az apád nem szabad brit ember, hanem gyarmatos. Hálás lehet, amiért a Londonban élő szabad britek döntenek a sorsáról – ami persze még mindig jobb, mint egy zsarnok uralma alatt élni de ez mindene. Ha az apád azért lojális a királyhoz és a birodalomhoz, mert angol alattvalónak hiszi magát, akkor önmagát csapja be. Csupán azért, mert senki sem tudja, hogyan másképp lehetne kormányozni egy birodalmat. Azt kell mondanom, hogy ebből következően előbb-utóbb konfliktus lesz. Az apád pedig, ha van benne jóérzés, fellázad. – A rideg ellentmondás látható elégtételt okozott Hughesnak, aki diadalmas tekintettel mérte végig mindkettőjüket. James elnevette magát. – Nem hinném, hogy beszámolok apámnak arról, hogyan beszéltél róla. Azért mondj meg valamit: hogyan lehetne még kormányozni egy birodalmat? Hogyan lehetne megteremteni az amerikai gyarmatlakók képviseletét? – Két lehetőség van. Ülhetnének amerikai képviselők a londoni parlamentben. Talán nehézkes módszer, minthogy Amerikát egy óceán választja el Londontól, de ez megváltoztatna mindent. – És a gyarmatosok is szavaznának Anglia belügyeiről? – szúrta

közbe Grey Albion. – Nem hinném, hogy ezt egyetlen kormányzat is engedné. – Látod már – vetett Hughes kaján mosolyt Jamesre –, mivel álltok szemben? Ami azt illeti – fordult vissza Albionhoz –, ha a kormányzat bölcs lenne, ennél is nagyobb léptékekben gondolkodna. Ha az amerikai gyarmatoknak képviselete lenne Londonban, ahogy növekednek, úgy a képviselőik is szaporodnának, így egy-két évszázadon belül talán olyan parlamentünk lehetne, amelyben az amerikai tagok kerülnek többségbe. Ki tudja, talán még a király is elhagyná Londont, és New Yorkba költöztetné az udvart! Grey Albion nevetésben tört ki. James szórakozottan, ám egyszersmind elgondolkodva csóválta a fejét. – Azt mondtad, két lehetőség is van – emlékeztette Hughest. – Valóban. A másik, hogy engedjük az amerikaiakat, hadd kormányozzák önmagukat, de legalábbis véleményezzék a rájuk kivetett adókat. – Már amennyiben hajlandóak lennének adót fizetni. – Ez bizony fogas kérdés, de a védelmi költségeiket akkor is nekik kell megfizetniük. Akárhogy is, a londoni miniszterek fogcsikorgatva ragaszkodnak minden hatalmukhoz. Albion ezen a ponton közbelépett. – Figyelmen kívül hagysz valamit, Hughes. A minisztereink joggal tartanak attól, hogy ha beadják a derekukat az amerikaiaknak, a birodalom többi része is nagyobb szabadságot akar – gondolok itt elsősorban Írországra –, s emiatt az egész Brit Birodalom összeomlik. – Szerintem még nagyobb gondok lesznek, ha nem adják be a derekukat. – Vagyis úgy véled – vette vissza a szót James –, hogy a

jelenlegi berendezkedés nem tart már ki soká? – Úgy vélem, hogy az olyanok, mint Ben Franklin és az apád, csupán átmeneti kompromisszumot kötöttek, miközben az egész rendszer alapjaiban rossz. Amikor véget ért az este, James és Grey Albion együtt indult hazafelé. Grey kedélyesen idézte fel az elhangzottakat. – Nem megmondtam, hogy Hughes igazi csodabogár? Mindenről megvan a saját véleménye. Sokak szerint hibbant, de én élvezem a társaságát. James némán bólogatott. A legkevésbé sem hitte, hogy Hughes hibbant lenne. Az ügyvédbojtár szavai egyszerűen nyugtalanná tették, és szerette volna alaposabban is átgondolni a hallottakat.

* A rákövetkező estén történt, hogy először találkozott Vanessával. Lord Riverdale házában járt, és pompás kék kabátját viselte, amiről tudta, hogy még ellenállhatatlanabbá teszi. Minthogy Variessa Lady Rockbourne-ként mutatkozott be, feltételezte róla, hogy férjnél van. Egy ideig eltársalogtak – addig mindenképp, amíg feltűnt neki, mennyire gyönyörű. Karcsú és szép, halovány kék szemekkel, melyek mintha mindig a távolba révednének. Ezzel együtt nem gondolt többet a találkozásukra, csak már az este vége felé, amikor a társaság egy másik hölgytagja elárulta neki, mily nagy hatást tett Vanessára. James ekkor megjegyezte, hogy sajnálatosan nem találkozott a férjével. – Hát nem tudja? Vanessa özvegy. – A hölgy sokatmondó pillantást vetett rá. – S meglehetősen független. Néhány nappal később dombornyomású meghívót kapott a fogadásra, melyet Lady Rockbourne rendezett mayfairi házában.

Egy hónapba telt, amíg végül lefeküdtek egymással. Ebben az időben James tudatában volt, hogy Vanessa alkalmakat teremt a gyakori találkozásra, egyszersmind számba veszi előnyös vonásait. Idővel abban sem kételkedett, hogy testi vonzalmat érez iránta, ennyi azonban nyilvánvalóan nem lehetett elég, így amikor végül mégis megkapta tőle a jelzést, érthető módon lekötelezve érezte magát. Épp csak azt nem tudta, miért éppen rá esett a választása. Valahányszor rákérdezett, komolytalan és kitérő válaszokat kapott. Ezelőtt még sosem került bensőséges kapcsolatba egy arisztokratával. Olyannyira, hogy meg kellett vallania: Vanessa részben társadalmi rangjának köszönhette vonzerejét, noha nem annyira sznobsága, mint inkább a kíváncsisága okán. A nő oly fölényes felsőbbrendűséggel tekintett le a világra, amit nyilván megbotránkoztatónak talált volna, ha éppen szenvedő áldozata, így azonban, hogy az előnyére szolgált, nagyon is mulattatta. Megfigyelte eleganciáját, ahogyan a dolgokat intézte; a minden mozdulatát jellemző hihetetlen könnyedséget; a finom hanglejtést, mellyel a szavak egész jelentését megváltoztathatta, vagy épp ironikus felhanggal gazdagította, vagy épp ellenkezőleg: a kéretlen egyenességet, amivel az alacsonyabb rendű halandók felé fordult, akik ilyenkor azt kívánták, bár kevéssé lenne közvetlen. Mindez a sok újdonság lenyűgözte Jamest, miközben érzékelte a nő lelkében lappangó belső bizonytalanságot és sebezhetőséget, ami felélesztette benne a vágyat, hogy megoltalmazza. Talán titokban másról se álmodozik, gondolta, csak egy erős, mégis gyengéd karról. Ahogy teltek a hónapok, mind több és több időt töltött a társaságában. Ha Vanessa egy-két napig nem látta, lakája megjelent az Albion háznál az üzenettel, melyben magához szólította. Egyre inkább kötődött hozzá.

Ő a maga részéről legalább ennyire lenyűgözőnek találta a személyét, így amikor bejelentette a terhességét, a legkevésbé sem érezte különösnek, hogy megkérje a kezét. A nő nem válaszolt azonnal, egy hét gondolkodási időt kért. Megértette – elvégre nem rendelkezett említésre méltó ranggal vagy birtokkal. Egy dolog a legbensőbb barátság, megint más a házasság. Apa nélkül gyermeket vállalni nyilvánvalóan komoly dolog, még egy ilyen magas társadalmi szinten álló özvegy számára is – bár ilyen esetben bármikor elutazhat a kontinensre, hogy vissza se térjen, csak miután a gyermek megszületett, és biztonságban rá lehet bízni a nevelőszülőkre. Akárhogy is, a hét leteltével Vanessa kijelentette, hogy hajlandó hozzámenni. A házasságot bizalmas körben, csupán az Albionok, a Riverdale-ek s néhány közeli barát jelenlétében, a divatos Hanovertéri templomban, a Szent Györgyben kötötték meg. S rá hat hónapra világra jött a kis Weston. James imádattal csüngött Westonon, aki már csecsemőként is apjára emlékeztetett, miközben óhatatlan büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy a Master családnak most először sikerült beházasodnia az arisztokrácia köreibe. Az eljövendő nemzedékek ereiben már nemesi, sőt királyi vér csörgedezhet, melynek eredete messze a múlt homályába vész. Vanessa is boldognak tűnt. Noha immár egyszerűen Mrs. Master lett, a puszta személyével patinás fénybe vonta a nevet, és örömét lelte abban is, ahogyan mindenki körülrajongta a gyermekét. Házasságuk első éve szinte súrlódásoktól mentesen telt – leszámítva egyetlen kisebb ügyet. Dolgozott tovább. Noha kevesebb időt töltött Albion kereskedőházában, mint korábban – amit maga Albion is megértett –, ettől még korántsem hanyagolta el az üzletet.

– Muszáj ilyen látványosan kereskednie, James? – jegyezte meg a felesége, de ő csak nevetett. – Nem mintha olyan sok időt töltenék a raktárban. Albion úriember, makulátlan hírnévnek örvend az üzleti világban, s csak azért járok hozzá, hogy rajta tartsam a szemem a család befektetésein, melyek nem éppen csekélyek – emlékeztette Vanessát. – Esetleg, James – vetette fel az asszony –, mi is befektethetnénk egy vidéki házba. Igazgathatná azt. A parlamentben is szívesen látnám. – Nincs ellene kifogásom – felelte –, de a családi üzletet akkor is kézben kell tartanom. Felismerte, hogy miként a legtöbb asszony, Vanessa is át akarja formálni a férfit, akit szeret. Szórakoztatónak találta ezt az igyekezetét, ám ettől még ugyanúgy nem kívánta elhanyagolni a kötelességét. A maga részéről ő arra célozgatott, hogy lassan ideje lenne átkelniük az óceánon és meglátogatniuk a családját, mely alig várja, hogy megismerje őt. Vanessa rendre így felelt: – Még ne, James. Ne, amíg Weston ilyen kicsi. – Minthogy ezt jogos érvnek találta, nem is szállt vitába vele. Amikor a felesége újra teherbe esett, őszintén örült. Remélte, hogy ezúttal kislánya születik. Amikor a kisbaba meghalt, nagyon elszomorodott, ám úgy tűnt, a veszteség még jobban megviseli Vanessát. Felesége teljesen magába zuhant. Hetekig a házban maradt, alig mozdult ki, csak élettelen tekintettel meredt az ablakon át az égre. Mindent kedvetlenül csinált. Próbálta megvigasztalni, elcsábítani egy kis kikapcsolódásra, de a legtöbbször hiába. Mintha elzárkózott volna a meghittség elől. Még Weston se tudta oldani rosszkedvét –

miután rövid ideig játszott vele, csak visszaadta a dajkának, és intett, hogy vigye el. Hosszú időben telt, amíg visszatért a régi életéhez. Legalábbis úgy tűnt, ám valójában minden megváltozott. Noha beengedte őt az ágyába, látta, hogy nem igazán vágyik az ölelésére. Igyekezett gyengéd lenni, és reménykedett a javulásában, ám a Westonhoz való viszonyulását így sem tudta elfogadni. Feltétezte, hogy természeténél fogva minden nőben ott munkál az anyai ösztön, ezért is találta különösnek, hogy Vanessa még felépülése után sem látszott törődni a fiával. Ha a kívülálló szemében igazi mintaanyának is tűnt, valójában beérte a megszokott rutinnal, és a gyermek iránti figyelme nélkülözött minden melegséget. Egyszer, amikor a kisfiú a térdén ült, Vanessa meredten elnézte arcát, mielőtt megjegyezte: – A kiköpött mása. – Igazából az apámra hasonlít – felelte James. – Ó – szomorodott el az asszony. – Valóban? – Oly közönyös mozdulattal tette le a kis Westont, hogy James önkéntelenül eltűnődött: érez-e fikarcnyi szeretetet is iránta – vagy az apja iránt. Nem sokkal ezután történt, hogy a Strandén összetalálkozott Benjámin Franklinnel. Amikor bemutatkozott, és elmondta, kicsoda, a nagy ember szívélyesen elmosolyodott. – Kísérjen vissza a szállásomra – ajánlotta fel –, és beszélgessünk kicsit. Ahogy mindig, Franklin társasága most is fellelkesítette. Beszéltek a patrióták ügyéről is, melynek kapcsán James megemlítette az ifjú Hughesszal folytatott társalgását. – Meg kell vallanom – tette hozzá –, azóta is sokat gondolok a szavaira, s hogy igaza van-e. Talán a brit kormány és az amerikai gyarmatok sosem jutnak közös nevezőre.

Franklin bizakodóbbnak tűnt. – Nem hibáztatom ifjú barátját, amiért erre a következtetésre jutott – felelte élénken –, de a politika inkább az alkudozás és a kompromisszum művészete, semmint a logikáé. Nem az a kérdés, hogy a Brit Birodalom logikusan felépített-e, hanem hogy az emberek tudnak-e békében élni a keretei között. Ez itt a lényeg. Én még mindig reménykedem abban, hogy tudnak, és bízom benne, hogy idővel maga is így gondolja. James máris könnyebb léptekkel indult vissza a Strandtői a Piccadilly felé. Miután elérte Mayfairt és a házat, az inas beengedte, s közben tájékoztatta arról, hogy feleségének hölgylátogatója van, akivel a kis társalgóba vonultak vissza. James felsietett a lépcsőn a szalon felé, s kis híján be is nyitott, amikor meghallotta felesége hangját. – Már alig bírom elviselni. Minden nap, amit e fedél alatt töltök, felér egy tortúrával. – Ennyire nem lehet szörnyű – hallotta a látogató gyengéd tiltakozását. – Nagyon is. Összekötöttem az életemet egy gyarmatossal, aki magával akar rángatni az átkozott gyarmatára. Reszketek a gondolattól, hogy amint ott lennénk, azt akarná, hogy maradjunk. – Amerikában maradni, amikor esélye lenne Londonban élni? Én ezt nem hiszem. – Csak mert nem ismered. El nem tudod képzelni, milyen. – Mindazonáltal, hogy mint férj… – Ó, nem is a férfiassága ellen van kifogásom. Azt hiszem, egy időben még szerettem is, de ma… elviselni se tudom, ha hozzám ér. – Az ilyesmi a legjobb házasságban is előfordul. Majd elmúlik. – Aligha. Ó, hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy engedhettem így lépre csalni magam? S mindez az istenverte gyereke miatt.

– Nem mondj ilyet, Vanessa. Tudja, mit érzel? – Ő? Egy gyarmatos? Nem tud az semmit. James némán elfordult az ajtótól. Hát már tudja, gondolta komoran. Miután visszatért a földszintre, szólt az inasnak, hogy nem szükséges megemlítenie a hazaérkezését a feleségének, különben is újra el kell mennie, mert eszébe jutott valami. Csak egy óra múlva tért haza.

* A rákövetkező évben James szokás szerint intézte tovább az üzleti ügyeit. Eközben gondosan figyelte a feleségét, hátha jelét adja leplezett utálatának, vagy éppen iránta való érzései változásának, de nem tapasztalta egyiket sem. A tudat többnyire távol tartotta őt az ágyától, s emiatt a felesége sem panaszkodott – csak alkalmanként utalt rá, hogy elvárná gyengéd figyelmét, de miután vonzó asszony volt, ő pedig ereje teljében lévő férfi, ilyenkor sem okozott gondot megadni számára az áhított kielégülést. Máskülönben egy diszkrét mayfairi intézményt látogatott, ahol állítólag csak a legtisztább lányok dolgozhattak. Az igazat megvallva, sokszor torkig lett azzal, hogy fenntartsa házasságának siralmas látszatát – csakhogy gondolnia kellett a kis Westonra. Ahogy az amerikai gyarmatokról egyre újabb botrányokról érkezett hír – mint a patrióták felkelése vagy a philadelphiai kongresszus –, a brit kormányt pedig minden új kihívás csak egyre konokabbá tett, James gyakran gondolt drága New York-i családjára és drága londoni kisfiára. Eközben azon tűnődött: valóban azt akarja, hogy Weston az anyja világához tartozzon, vagy inkább éljen abban a tisztább és egyszerűbb világban, ahol ő is nevelkedett?

Mennyire vágyott rá, hogy megismertesse Westont a nagyszüleivel. Mily gyötrelmeket okozott, válaszolni apjának, aki minden levelében azért könyörgött, hogy térjen haza. Ha egyszerkétszer fel is hozta a dolgot Vanessa előtt – még arra is ígéretet tett, hogy csak rövid látogatást tesznek –, minden alkalommal szilárd ellenállásba ütközött. Ezért is furcsa, hogy a perpatvar, ami végül kenyértörésre vitte a dolgot, mégsem a családja, hanem Ben Franklin miatt robbant ki. Az esemény 1774 decemberében történt. Amikor a Hutchinson-levelekkel kapcsolatos jó szándékú beavatkozása visszafelé sült el, Franklin nem csupán a gyarmatokon kavart nagy felháborodást – Londonban is sokan arra jutottak, hogy szántszándékkal okozott bajt, amiért egyenesen elátkozták. Megtorlás gyanánt Franklin írt néhány értekezést, melyekben rámutatott a londoni kormányzat súlyos hibáira, ám ezzel csak tovább mérgesítette a helyzetet. Bár a parlamentben ülő befolyásos barátai kitartottak mellette, Franklin általános ellenszenvnek örvendett. James és Vanessa hintón kocsikázott hazafelé egy vacsoráról, végig a fagyos éjszakai utcákon, amikor James botor módon megjegyezte, mennyire sajnálja, hogy az asztaltársaság ilyen rossz véleménnyel van Franklinról. – Nem kétlem – mormolta Vanessa. – Csak jót akar – védte James. Az ártatlan megjegyzés – ha nem is más okból, csak mert oly régóta magába fojtotta valódi érzéseit – dühödt kifakadást csalt elő Vanessából. – Franklin csak egy istenverte gyarmatos. Hazug vipera, aki az úriember szerepében tetszeleg. – Ez kissé igazságtalan, úgy vélem.

– Idejött Londonba. Azt ígérte, hasznossá teszi magát. Úgy kezeltük, mintha angol lenne, még a fattyú fiát is megtettük New Jersey kormányzójának. Egy ilyen feltörekvő kis senki csak egy dolgot tehet, ha valóban úriember: tartja a száját, amíg azt nem mondjuk, hogy kinyithatja. Ha rajtam állna, őt és minden gyarmatos árulót kirángatnék a vérmezőre, hogy agyonlőjem. Akkor majd rend lenne a gyarmatokon. – Nos, legalább már tudjuk, mit gondol. – Nem ismerek senkit, aki mást gondolna, maga hitvány vadember – kiáltotta az asszony. – Inkább legyen hálás, hogy a fia egy civilizált országban született. Imádkozom Istenhez, hogy soha a lábát se kelljen betennie arra az elátkozott földre. James jelzett a kocsisnak – aki nyilván mindent hallott a szóváltásból –, hogy állítsa meg a hintót. Kiszállt. Vanessa egy szót sem szólt. Ahogy hazasétált, James nem érzett bánatot vagy haragot, csakis viszolygást. Miután belépett a házba, csendben felment a dolgozószobájába, hogy elővegye a levelet, amit utoljára kapott az apjától. Újraolvasta a fohászt, hogy mielőbb térjen haza, ha még látni akarja az édesanyját. Elöntötte a szégyenkezés. Ha a családja nélkül is, de eltökélte magát, hogy a legelső hajóval odautazik. Ezután vonult csak vissza az öltözőszobájába. Másnap későn kelt, és egyedül reggelizett. Már épp indulni készült Albion irodájába, amikor az inas levelet nyújtott át neki. A papiros magán viselte Vanessa lendületes kézírását. Felesége tudatta, hogy kora reggel távozott, a kontinensre utazik, és nem tudja megmondani, mikor tér vissza.

*

Valamivel karácsony előtt elment meglátogatni Ben Franklint. Amikor beszámolt neki a döntéséről, meglepetésére az idős férfi meg se próbálta lebeszélni. – Az a helyzet – vallotta meg –, hogy magam is ugyanerre a következtetésre jutottam, miután bekopogtattam London minden ajtaján. Némelyik még most is megnyílik előttem, de mindenütt ugyanazt hallom: a brit kormány nem hajtja meg a derekát. Mindig azt hittem, hogy lehetséges a kompromisszum. Nos, már nem hiszem. – Elmosolyodott. Úgy tűnik, mégiscsak a fiatal ügyvéd barátjának lesz igaza. Hamarosan én is követni fogom. – Nem hittem volna, hogy ennyire lenéznek minket, gyarmatosokat. – A britek dühösek. Amikor az emberek dühösek, bármilyen sértés megteszi, az előítéletet pedig addig nagyítják, amíg indokot nem szolgáltat a gyalázatos tettekre. – Azt sem gondoltam, hogy a britek ilyen arrogánsak. – Minden birodalom arrogáns. Természetszerűleg. Mielőtt elváltak, James a legjobbakat kívánta az idős férfinak. Már nem maradt más, csak felkészülni az utazásra, s minthogy az anyja elment, magával vinni a kis Westont is. Már ez is áldás. Weston mégiscsak megismerheti a nagyszüleit. Ahogy kézen fogva felkísérte a kisfiút a hajó fedélzetére, egyvalamit megfogadott magában: sosem tudhatja meg, hogy az anyja nem szerette.

Háború

1776. március

Odakint

kéklett az ég. Hudsontól már tudta, hogy az utcák csendesek, így miután visszaadta a levelet apjának, mosolyogva kilépett az előtérbe, ahol a kis Weston várakozott. – Gyere, Weston – fogta kézen a gyermeket –, sétálunk egyet. A kisfiú mintha csak a sajátja lett volna. Az imádnivaló kis csibész. Az élete árán is megoltalmazta volna. Alig egy év telt el James visszatérése óta, mégis mekkorát fordult a világ. Egy ideig még hallatszódtak mérsékeltebb hangok. A Kontinentális Kongresszus is esküdözött, hogy nem vár mást Britanniától, csak szolgáltasson igazságot. New Yorkban a John Jayhez hasonló befolyásos embereknek sikerült visszafogniuk a Szabadság Fiait, de már nem sokáig. A felkelés önálló életre kelt. Először, a lexingtoni és concordi összecsapások után, amikor Howe tábornok és a vörös kabátosai megpróbáltak kitömi Bostonból, a patrióták Bunker Hillnél szörnyű veszteségeket okoztak a soraikban. Azután, a Hudson felső folyásánál, Ethan Allen és a Zöld Hegy-i Fiúk meglepetésszerű támadást indítottak a vörös kabátosok ellen, hogy elfoglalják Ticonderoga kis erődjét s annak minden ágyúját. Ezek után a Kongresszus annyira felbátorodott, hogy megpróbált betörni Kanadába is.

Odalent Virginiában a brit kormányzó szabadságot ígért minden rabszolgának, aki el akart szökni gazdájától, hogy berukkoljon a brit hadseregbe, amivel persze magára haragította a déli ültetvényeseket. Ezután György király bejelentette, hogy az amerikai gyarmatok felkeltek ellene – ami ekkorra már fedte is a valóságot –, ezért lezáratta valamennyi kikötőjüket. – A király hadat üzent nekünk – harsogták a Szabadság Fiai. A közvélemény leginkább mégsem a háború hírére boly dúlt fel. 1776 januárjában röpirat jelent meg. Noha a szerző személyét nem hozták nyilvánosságra, rövid úton kiderült, hogy egy Thomas Paine nevű angolról van szó, aki csak nemrég érkezett Philadelphiába. A vitairat a „Józan ész” címet viselte. „Átkozott uszítás” – méltatlankodott John Master, az írás azonban nem is lehetett volna hatásosabb. Paine nem csupán a független Amerika mellett érvelt – Isten országa mellett, ahol az elűzött Szabadság biztos menedéket lelhet Európa ősi gonosza elől de olyan frázisokat használt, melyek megragadtak az emberek fejében. György király így lett „Britannia koronás frátere”, míg a brit uralomról Paine így írt: „Van abban valami nagyon visszás, hogy egy sziget kormányozzon egy kontinenst.” A függetlenségről egyszerűen és emlékezetesen ennyit mondott: „Ideje különválni.” A „Józan észt” heteken belül mindenki olvasta a gyarmatokon. Mostanra tehát elkerülhetetlenné vált a háború. New York mint fontos kikötő és a Kanadához vezető északi vízi út kapuja, kiemelt szerepet játszott. A virginiai Washington, akit a Kongresszus katonai főparancsnoknak választott, máris megszemlélte a várost, mielőtt 1776 elején bizalmas tábornokát, Leet küldte a megerősítésére. Ha Charles Lee tábornok rokonságban is állt a neves virginiai

Leekkel, nyilván csak szegről-végről, minthogy igen különc angolnak bizonyult. Amerikában szolgált a franciák és indiánok elleni háborúban, majd feleségül vett egy indián nőt, mielőtt visszatért Európába, hogy ott harcoljon tovább. Csak nemrégiben tért vissza Amerikába, ahol le kívánt telepedni. Ez a forrófejű katona, aki szenvedélyesen támogatta a gyarmatlakók ügyét, öles léptekkel, vadászkopói társaságában járta a várost, nyomában általában falkányi kíváncsi kisgyermekkel. Mindazonáltal értette a dolgát. Egy hónapon belül lefektette New York védelmi vonalának alapjait. Jelenléte a városban egy további következménnyel is járt a Master családra nézve. Amikor James elment, hogy felajánlja szolgálatait, oly nagy hatást gyakorolt a paprikás kedvű tábornokra, hogy az rögvest Bostonba küldte Washingtonhoz. Ahogy Abigail a Beaver Streeten sétált, gondolatai visszatértek hőn szeretett bátyjára, és eltűnődött, mennyi időnek kell eltelnie, mire viszontlátja. Átkelt az utcán a Bowling Green felé. A kis Weston máris rángatta a kezét. Engedte, hadd szaladjon előre.

* John Master újra végigolvasta a sorokat. Angliából mostanság nem lehetett egykönnyen levelet kapni, s mint ismert torynak, neki különösen vigyáznia kellett. Az elmúlt hónapokban sok ismerőse hagyta el a várost – már Tryon, a királyi kormányzó is a kikötőben lehorgonyzott hajója biztonságát élvezte. Aki nem félt maradni, jobban tette, ha nem vonta magára a figyelmet. Aki pedig levelezést folytatott Angliával, azt könnyedén kémnek hihették, ezért Albion ravaszul Bostonon át küldte a levelet, amit előző este küldönc nyomott egyenesen Solomon kezébe.

A levél, mely tisztán és egyértelműen összegezte a helyzetet, nem derítette jobb kedvre. Hatalmas had gyülekezett. Akkora, hogy már a brit vörös kabátosok se lehettek elegen – a kormány német zsoldosokat toborzott, sőt még Oroszországból is megpróbált csapatokat szerezni, Katalin cárnő azonban nem adta be a derekát. Innét már nem lehetett visszatáncolni. Sokan vannak Angliában, emlékeztette Albion, akik együtt éreznek a felkelőkkel. Kivált a londoniak közt vannak barátai a gyarmatosoknak. Maga Lord Noth is hajlott volna a megbékélésre, mielőtt a harcok kirobbantak. Az alsóházban Bürke, Charles James Fox és sok más kiváló képviselő szólalt fel a gyarmatosok mellett, míg a lordok közül a nagy Chatham – aki a legutóbbi háborúban győzelemre vezette az angolokat a franciák ellen – és Franklin barátja, Lord Darthmouth biztatott további kompromisszumokra. Még olyan tisztek is akadtak, akik nem voltak hajlandók hadra lépni a gyarmatlakók ellen. Ám amint brit katonák haltak meg, a közvélemény kezdett átpártolni a kormányoldalhoz – amint azt várni is lehetett. Az egyenes gerincű György király kötelességének tartotta, hogy semmi szín alatt ne hátráljon meg, a parlamenti többség pedig vele értett egyet – s ha mégsem, oly sok parlamenti képviselő kapott jól fizető közhivatalt mindennemű munka nélkül, vagy viselt katonai beosztást, ahol előléptetése a kormánytól függött; oly sokak barátai híztak a zsíros kormánymegbízásokon, vagy csak kaptak egyszerűen kenőpénzt, hogy Lord Noth biztos lehetett a többség támogatásában. Van-e még remény? Igen, felelt meg Albion a saját kérdésére, méghozzá két okból is. Az első a hadsereg felállításának máris számottevő költsége. A második, hogy Franciaország, látván a

britek amerikai lekötöttségét, vélhetően támadást indít a birodalom egyéb részein, hogy megpróbálja visszaszerezni, amit az előző háborúban elveszített. Amint a patrióták is meglátták, mivel állnak szemben, s így megrettennek, s talán lemondanak legmerészebb követeléseikről, így elérhető közelségbe került egy bölcs kompromisszum. Albion a levelet könnyedebb hangvételben zárta: Említette James, hogy a szóbeszéd szerint Lord Noth anyja felszarvazta férje urát a király apjával? S hogy ily módon György király és miniszterelnöke féltestvérek? (Küllemre hasonlítanak, ez nem is kérdés.) Ha a miniszterelnök bele is fáradna az igyekezetbe, hogy megzabolázza a gyarmatlakókat, királyi fivére, aki Isten, felkent harcosaként tekint önmagára, feltétlenül gondoskodni fog arról, hogy megerősítse benne a küldetéstudatot. Master gondosan figyelte Abigailt, amint elolvasta a levelet. Szórakoztatónak találta pironkodását a királyról és fivéréről szóló passzus felett. – Sosem hittem volna, papa – nézett fel –, hogy Lord Noth a király balkézről való testvére. Ilyesmi gyakran megesik Angliában? – Megesik az ilyesmi Amerikában is – felelte neki mosolyogva. A lényeg, gondolta most, ahogy újra olvasta a levelet, hogy még van remény. Harcok mindenképpen lesznek, ám amint a patrióták ráeszmélnek, mit tettek, történnie kell valamiféle kiegyezésnek – bármit is mondjon Charlie White és a Szabadság összes Fia, Lee tábornok és a kompániája, vagy épp a saját ostoba fia, James. Még van remény a számára, Albionnak, és a kis Westonnak.

Egy ideig némán ücsörgött, a helyzetet latolgatta, mígnem dörömbölés hallatszott. Némiképp meglepve lépett ki az előtérbe, ahol Hudson küszködve próbálta zárva tartani az ajtót két megtermett férfi előtt. Egy pillanattal később kivágódtak az ajtószárnyak. Ő pedig döbbenten meredt a látványra.

* Csak néhányan jártak a Bowling Greenen, de a kis Westonnak nem kellett sok, hogy jól érezze magát. James megtanította, hogyan hajítsa és kapja el a labdát, amit órákon át bírt volna csinálni. – Magasabbra – rikoltozta, vagy: – Messzebbre! – Imádta, ha megmutathatta, milyen magasra ugrik, és mekkorákat vetődik a labdáért. A korához képest valóban ügyes, gondolta Abigail, aki aggódott ugyan, hogy a fiúcskának hiányzik az anyja, de remélte, hogy valamelyest pótolhatja őt. Bármily unalmasnak találta az órákon át zajló labdázást, ezért is töltötte el jóleső érzéssel a tudat, hogy a kis fickó ilyen önfeledten boldog és büszke magára. Bár James is itt lenne, hogy lássa! Izgatottan fogadta hazaérkező bátyját. Mily magasnak és jóvágásúnak látta! S mennyire megmelengette a szívét, amikor együtt ültek a családi asztalnál. Micsoda megkönnyebbülést érzett. Most, hogy James hazatért, már biztosan minden jobbra fordult. A harmadik napon tudta meg, miután James és az apjuk csaknem egy órára bezárkóztak. Hallotta apja sebzett kiáltását, az ingerült szóváltás kiszűrődő hangjait, majd a fojtott beszélgetést, mielőtt apja sápadt és komor arccal megjelent. – A testvéred úgy döntött, hogy a patrióták oldalára áll – közölte vele. – Megértem az indokait, noha nem értek egyet velük.

így hát, Abby – lágyult el a hangja –, ránk hárul, hogy összetartsuk ezt a családot, rád és rám. A szükségesnél többet ne beszélj erről Jamesszel, és semmiképp ne szállj vitába vele. Ő a fivéred, akit szeretned és támogatnod kell. Mindenekelőtt arra ügyelj, hogy a kis Weston nem halljon egyetlen rossz szót se. Így is tettek. A ház egyetlen vendége sem gyaníthatta, hogy James és az apja az ellentétes oldalon állnak. A nap híreit mindig hideg fejjel tárgyalták meg. Master kifejthette véleményét Washington hozzáértésével vagy a katonái hozzá nem értésével kapcsolatban, miként James is megcsóválhatta a fejét egy-egy Londonban hozott oktalan vagy arrogáns döntés miatt, a vita azonban mindig udvarias és civilizált mederben folyt. Nem sokkal James visszatérése után mindnyájan felutaztak Dutchess megyébe. Abigail kellemes emlékeket őrzött a nagyapjával, az öreg Dirk Masterrel kapcsolatban, akinek farmján kislányként sokat időzött. Miután ő meghalt, John Master megtartotta a tanyaházat, amelyet nyaranként időről időre felkerestek. A család tekintélyes itteni birtokát, a saját területével együtt, Susan nővérének férje gondozta. Ez alkalommal Susannél szálltak meg. Kellemesen érezték magukat. Susanből igazi matróna lett, akit, noha boldogan vendégül látta családját, sokkal inkább foglalkoztattak a gyermekei és a farm igazgatása, mint a külvilág nagyszabású ügyei. Férje, a tevékeny és jó kedélyű birtokos, nem is köntörfalazott. – Mi itt igyekszünk kimaradni a bajból, ha lehet. – Ő és James jól elboldogult egymással, bár Abigail úgy látta, a család iránti lojalitáson túl nem sok közös akad bennük. Mielőtt eljöttek, Susan megragadta James karját, hogy gyengéd hangon megjegyezze: – Jöjj el hozzánk máskor is, James. Ne kelljen ennyit várnunk a

következő alkalomra. Örülök, hogy ennyi év után újra itt tudhatom a testvéremet. – James meg is fogadta, hogy így tesz. Ami az ő kettejük kapcsolatát illette, Abigail nem is kívánhatott volna jobb testvért. James gyakorta leült vele, hogy beszéljen mindarról, amit megélt. Méltóságteljes megjelenése dacára olyan mulatságos diákköri történeteket idézett fel, amelyekkel mindig megnevettette. Rövid úton kiderítette, miket szeret, s még ha le is zárták a kikötőt, rendre szerzett neki valamit – hol egy csipkét vagy színes szalagot, hol egy könyvet, hol egy bokrétát, amiről tudta, hogy szívesen elnézegetné. Amellett igazi mintaapa lehetett volna. Valahányszor látta őt, ahogyan Westonnal játszadozott, tanítgatta őt olvasni, vagy csak elvitte sétálni, mérhetetlenül büszke volt a bátyjára. Így azután, Istennek hála, nem kellett választania az apja és a fivére között. Immár ő vezette a házat, reményei szerint a lehető legjobban. Hudson és a felesége az ő véleményét kérte ki a mindennapos dolgokban. Legjobb tehetsége szerint vigasza próbált lenni az apjának, társalkodója Jamesnek, és anyja a kis Westonnak. De miért jött James egyedül? Hol lehetett a felesége? Nem sokkal érkezése után megpróbálta kideríteni, de James csak semmitmondó választ adott, és kedvesen lebeszélte arról, hogy a kérdést feszegesse. Apja sem tudott többet. Három hétnek kellett eltelnie, mire James rászánta magát, hogy meséljen nekik megromlott házasságáról. – Még van remény a megbékélésre – tette hozzá –, de azért nem építenék rá. – Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Westonnak az egészből semmit sem kell tudnia. Neki James csak annyit mondott, hogy anyja lehetőség szerint csatlakozik hozzájuk, s bár a kisfiúnak láthatóan hiányzott az anyja, ezt is elfogadta, mint a felnőttek

világához kapcsolódó érthetetlen rejtélyek egyikét. Néhány hónap múltán levél jött Vanessától. Vastag papírra vetették, merész és határozott vonásokkal. Miközben anyai szeretetét küldte Westonnak, Vanessa kifejezte aggodalmát a felkeléssel kapcsolatban, és rákérdezett Jamesnél, mikor szándékozik hazatérni. Egyetlen szóval sem utalt rá, hogy csatlakozna hozzá. Mindeközben, ahogy a felkelés egyre terjedt, James jelenléte némi védelmet kínált a ház számára. Sok más tory lojalista elment. Némelyek Angliába hajóztak, mások visszavonultak vidéki farmjukra, ahol reményeik szerint nem zargatják őket. Sokan távoztak Long Island lojalista Kings és Queens megyéibe is, noha ott a patrióták rajtaütéseitől nem sok nyugtuk lehetett. Akárhogy is, amíg James a városban tartózkodott, a Master házat a patrióta fészkek közé sorolták. Abigail egy ideje már játszott Westonnal, amikor óvatlanul elhibázta a dobást. Ahogy oldalt vetődött, a kisfiú beütötte a térdét egy kisebb kőbe, és csúnyán lehorzsolta. Odaszaladt hozzá, ahogy felkelt, és kis arca fájdalmasan eltorzult. A vére eleredt, s azt is látta, hogy zúzódás maradt a nyomában. Várta, mikor fakad sírva. – Most már mehetünk? – kérdezte, miközben zsebkendőjébe bugyolálta vérző térdét, de Weston csak megrázta a fejét. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a fiúk nem sírnak, újra felvette korábbi helyét, s ahogy könnyedén felé hajította a labdát, egyszerre ébresztett a szívében sajnálatot és büszkeséget. Egy-két percet tovább játszottak, amikor mögötte az utcán kiáltozás harsant. Megállt fülelni, de a zajongás rövid úton elhalt. A labda még néhányszor ide-oda járt, amikor ráeszmélt, hogy a pázsit végében a többi járókelő is a hang irányába indul, mintha valami odavonzaná őket. Habozott, nem tudván, mit tegyen.

– Dobd, Abby – kiáltotta Weston, amint odahajította neki a labdát. Úgy tett, mint aki elhibázza, és elfordult, hogy összeszedje a labdát, hátha így jobban látja a történéseket, de csak Solomonra lett figyelmes, aki futva közeledett felé. – Itt kell maradnia, Abigail kisasszony – zihálta kifúlva, amint odaért. – Mi történt? – A Főnök – súgta Solomon, hogy Weston ne hallhassa. – Érte jöttek. Azt mondják, kém, mert leveleket kap Angliából. Nem mehet most oda – erősködött, de Abigail nem hallgatott rá. – Maradj Westonnal – parancsolta, ahogy odadobta neki a labdát. – Tartsd itt. – Azzal szaladni kezdett. A ház előtt egész tömeg gyűlt össze. Mindenkin feszült várakozás lett úrrá. Próbált átfurakodni, de mielőtt még a kapuhoz ért volna, a ház ajtaja feltárult, és a tömeg felhördült. Az apját derékig lecsupaszították, és mezítelen volt a lába is. Nagydarab, erős férfiúként bárkivel megküzdhetett volna, de most legalább tucatnyian vezették ki, túl sokan ahhoz, hogy ellenállhasson. Igyekezett megőrizni a méltóságát, noha az arca hamuszürkére sápadt. Még sosem látta őt ilyen kiszolgáltatott helyzetben. A férfiak úgy lökdösték előre. A tömegből kiáltások harsantak. Amennyire hallani lehetett, a nép bosszúra szomjazott. A ház lépcsőin megállították az apját. Valaki egy szurokkal teli vödröt hozott. Abigail hirtelen megértette. Hiába próbált volna közbeavatkozni – tudta, hogy semmit sem tehet. Gyorsan ki kellett találnia valamit. Elfordult és rohanni kezdett. Hová mehetne? Fel a Wall Streetre? Ott a városháza, a törvény emberei, az erőd azonban közelebb esik. Nem sok ideje maradt. Meddig tarthat, kátrányba és tollba

hempergetni valakit? Micsoda könyörtelen szokás ez a rituális lealacsonyítás. Levetkőztetni valakit, kátránnyal összekenni, majd tollat dobálni rá, hogy rajta ragadjon. Egyszerre alázni meg a mezítelenség szégyenével, a forró szurok perzselő fájdalmával, a sötét bőrrel, mintha indián őslakó vagy egyenesen rabszolga lenne, és a tollakkal, melyek a csirkére, a gyávaság jelképére utalnak. A szerencsétlent ezután még végig is vezették az utcákon, hogy mindenki gúnyt űzhessen belőle. A végén nem győzte lekaparni a mocskot felhólyagosodott bőréről. Akadtak, akik túl sem élték ezt a megpróbáltatást. Szaladt, ahogy csak tudott, közben vadul forgatta a fejét, hátha segítséget remélhet valakitől, aki elejét veszi ennek a barbárságnak. Amint elérte az erődöt, az őrszemhez rohant. – Hol van az ügyeletes tiszt? – kiáltott. – Egy tisztre van szükségem. – Itt nincs – felelt egykedvűen a katona. – Az apám… kátrányba és tollba akarják mártani… – Talán a városházán – vont vállat a fickó. – Pokolba magával! – rivallt rá, azzal elfordult, és kétségbeesésében nekivágott a Broadwaynek. Száz métert tehetett meg, amikor meglátott egy szekeret. Az utca szélén várakozott, míg a kocsis egy járókelővel társalgóit. Nem habozott. – Segítsen! – kiáltott rá a kocsira, aki felé fordult. – A városházára – zihálta. – Kérem, vigyen oda. Kátrányba és tollba akarják mártani az apámat. Istennek hála, a kocsis nem habozott. Erős karjával felkapta, és a bakra ültette. Ahogy meglátta az arcát, halványan ismerősnek tűnt számára, de nevet nem tudott hozzátársítani. A férfi egy szó nélkül

csattintott ostorával, mire a ló életre kelt és a szekér fürgén megindult, ám ahelyett, hogy észak felé követte volna a Broadwayt, széles ívben visszafordult. – A városházára! – kiáltott rá. – Az ég szerelmére, vigyen a városházára. A kocsis ügyet se vetett rá, majd meglepetésére rámordult: – Ha meg akarja őt menteni, Abigail kisasszony, akkor maradjon veszteg. Mielőtt megérhette volna, mi történik, már be is fordultak a Beaver Streetre. A tömeg láttán a kocsis jottányit se lassított, csak egyenesen az emberek közé hajtott, akik alig győztek félreugrálni. Apja még most is a lépcsőn állt. A férfiak már bekenték a mellkasát és a hátát, épp készültek ugyanezt tenni a lábával. Meglepetten néztek fel, amikor megzavarták őket. – Elég legyen! – kiáltott fel a kocsis nyers hangon. Láthatóan elvárta, hogy engedelmeskedjenek neki. A férfi a kátrányos kefével habozni kezdett, de a társa a vödörrel szitkozódott és tiltakozott. – Ez egy átkozott tory kém. A kocsis ostora oly sebesen csattant, hogy Abigail alig látta. Egy szemvillanással később a goromba fickó feljajdult, ahogy az ostor elkapta a csuklóját, és elejtette a vödröt, tartalma a lépcsőkre ömlött. – Vitába akartok szállni velem? – csattant fel a kocsis. – Dehogy, Charlie – biztosította a kefés férfi. – Nem vitázunk. – Helyes – bólintott Charlie White –, mert ez itt a patrióta James Master háza, és védelem alatt áll. Ha valaki még egyszer rátámad az itt lakókra… – Nem kellett befejeznie a mondatot. – Rendben, Charlie – emelte fel kezét megadóan a kefés férfi. – Ahogyan csak akarod. Gyertek, fiúk. – Kivezette embereit az utcára.

Charlie végighordozta tekintetét a tömegen, miközben könnyed mozdulattal megpattogtatta az ostort a fejek felett. A tömeg jobbnak látta feloszlani. – Jobb lesz, ha gondját viseli az apjának, Abigail kisasszony – szólt rá Charlie a lányra csendesen, ahogy lesegítette a bakról. Mire elért a lépcsőhöz, a szekér már útjára indult. Hajtója vissza se nézett.

* Ezután nem zargatták őket, noha apját mélyen megdöbbentette Charlie White oltalma. Amikor két nappal később az utcán viszontlátta, Abigail megállította a kocsist. – Apám köszönetet akar mondani – kezdte, de a kocsis megrázta a fejét. – Ez most nem róla szól – közölte nyers hangon, mielőtt továbbment. Istennek hála, James egy hónappal később megtért Bostonból, méghozzá igencsak elégedetten. Howe tábornok és a vörös kabátosai engedelmesen eltávoztak Bostonból Új-Skócia irányába, Washington pedig századossá nevezte ki, apja megaláztatásának emléke azonban mostanra sem halványult el Abigailben, ezért tapintatosan emlékeztette rá, hogy elsősorban a családja biztonságáért felel. Egy napon James kedélyesen rákérdezett: – Mondd csak, Abby, te voltaképpen mi vagy? Tory vagy patrióta? Nem válaszolt a kérdésre. – Azt hiszem, Weston kezd megfázni – felelte ehelyett. – Ma inkább ne vidd el sehová.

Nem lehetett egykönnyen megmondani, ki is parancsol New Yorkban. A királyi kormányzó és a régi gyűlés nyilvánvalóan elvesztette a hatalmat. Létezett ugyan egy Patrióta Tartományi Kongresszus az olyanok vezetésével, mint a régi elithez tartozó Livingston, és a mérsékelt New York-i Kongresszus is tovább reménykedett a kiegyezésben, New York utcáin azonban az történt, amit a Szabadság Fiai akartak. Folytatódtak a háborús előkészületek. A britek ugyan elvonultak Új-Skóciába, de mindenki tudta, hogy még visszatérnek. Miközben egyre újabb patrióta csapatok alakultak, a Szabadság Fiai kiélvezték a kényelmet, melyet az eltávozott lojalisták otthonaiban találtak. A King’s College tory fellegvárából gyakorlatilag laktanya lett, míg a Charlie White háza feletti téren egész sátortábor nőtt ki a földből. Amikor Charlie White és emberei erősködtek, hogy minden nélkülözhető ember segítsen megépíteni az új sáncokat a folyó mentén, némi tiltakozás után még John Master is beleegyezett, hogy odaküldi Solomont. – Ha ettől jobban érzi magát – jegyezte meg James –, Lee tábornok se hiszi, hogy megtarthatnánk a várost. A brit hajók csak bevitorláznak a kikötőbe, és ízekre lőnek minket, ha úgy tetszik. Igaz, ezzel nem is könnyítjük meg a dolgukat. – És Washington? – kérdezte az apja. – Megparancsolta, hogy tartsunk ki. – Azt beszélik – árulta el John Abigailnek nem minden gúny nélkül –, hogy a Tartományi Kongresszus elhagyja a várost, amint a britek felbukkannak. – Hová mennének? – Alighanem White Plainsbe. Huszonöt mérföldre északnak. – Elvigyorodott. – Majd ott eldöntik, kihez pártoljanak.

* Június közepén levél érkezett Albiontól, ezúttal egy nyugat-indiai kereskedő útján. Részleteket tudhattak meg az immár közelgő hatalmas haderőről és a brit vezetőiről: a főparancsnok Howe tábornokról, és fivéréről, a flottát irányító Howe tengernagyról; a New Yorkban nevelkedett Clinton tábornokról, és hasonlóan szakavatott, ám forróbb fejű társáról, Cornwallisról. Albion szolgált egy érdekes adalékkal is: a Howe fivérek tekintélyes jutalomra számíthattak, ha kieszközölnek egy előnyös megadást. „Vagyis egyszerre szorgalmaznak háborút és békét.” Említést tettem már arról a sajátos körülményről, hogy a Howe fivérek másként a király unokatestvérei? Ez abból adódik, hogy a király dédapjának volt egy balkézről született mostohanővére, akihez sokak szerint oly közel állt, hogy egyenesen az ágyasává tette. Akármi legyen is az igazság, az érdemes hölgy férjhez ment, s leánya utóbb, immár Lady Howe-ként, világra szülte a tábornokot és az admirálist. A király kedveli, sőt az unokaöccseinek szólítja őket, így hát nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai hadjárat valóban családi ügy. A levél biztosította Mastert, hogy ilyen nyomasztó erőfölény esetén a győzelem nem soká várat magára; Angliában valamiért különben is az a nézet alakult ki, hogy az amerikai gyarmatosok túl puhányok a harchoz. A levél egy meglepő hírrel zárult. Kötelességem tájékoztatni arról is, hogy Grey fiam az expedíciós haderővel tart. Jobb meggyőződésem ellenére sikerült rávennie, hogy rangot vásároljak számára a

hadseregben. Imádkozom, hogy biztonságban hazatérjen, s remélem, alkalma lesz találkozni önnel. Ki tudja, talán ő és James vállvetve harcolhatnak majd. Amikor apja megmutatta neki a levelet, Abigail leplezetlen döbbenettel olvasta az utolsó sort. – Úgy tűnik, papa – jegyezte meg –, hogy Mr. Albion nem tud a mi Jamesünk patrióta voltáról, pedig számos alkalommal írt neki, mióta ez kiderült. Nem árulta el neki? – Kimehetett a fejemből – mosolygott apja bánatosan. – Talán azt reméltem, hogy James még meggondolja magát. – Ó, papa – sóhajtott fel, és megcsókolta.

* Június utolsó hetében tanúja lett egy beszélgetésnek apja és a fivére között, melynek hallatán egyformán büszke lehetett mindkettőjükre. Május óta ülésezett a philadelphiai Kontinentális Kongresszus, hogy részletes nyilatkozatban adjon számot tettei okáról és későbbi szándékairól. Amikor mind a tizenhárom gyarmat megkapta a felkérést, hogy menesszen küldötteket, a New York-i Kongresszus mérsékeltjei is engedelmeskedtek, noha nem nagy lelkesedéssel, pedig a felhívás eredményeként nem vad radikálisok gyűltek össze, hanem nagyon is józan gondolkodású kereskedők, gazdák és ügyvédek, akiket gyakran személyes szálak kötöttek Britanniához. Sokan Amerika legjobb egyetemein végeztek – a Harvardon, a William and Maryn, a Yale-en, és a New Jersey-i Egyetemen, Princetonban –, míg egy délről érkezett úriember egyenesen a francia jezsuitáknál tanult. Három küldött Edinburgh és St. Andrews skót egyetemeiről került ki; kettő Cambridge-ből, egy

Oxfordból, hat másik pedig további angliai intézményekben tanult. Hozzájuk csatlakozott még Ben Franklin, a brit nagybirodalmi politika egykori híve, aki az elmúlt húsz évet szinte teljes egészében Angliában töltötte. Hangadóik mégis elkötelezték magukat a függetlenség mellett, miként Boston leggazdagabb embere, John Hancock, aki kiesett a brit korona kegyeiből – igaz, nem annyira magasztos elvei, mint inkább jövedelmező csempésztevékenysége miatt. Jefferson, az európai felvilágosodás szellemi örököse és John Adams, a tudós ügyvéd, ha hosszas lelki tusa után is, de arra a következtetésre jutott, hogy a függetlenség szükségszerűség, a küldöttek közül azonban sokan nem kötelezték el magukat. Június végén is azt lehetett hallani Philadelphiából, hogy a gyarmatok még nem jutottak egyezségre. A beszélgetés vacsora mellett zajlott. – Bocsáss meg, kedves fiam – kezdte óvatosan Master –, de minthogy nemsokára megérkezik a brit hadsereg, fel kell tennem ezt a kérdést. Ha csakugyan nagy erőkkel jönnek, és megsemmisítő vereséget mérnek Washingtonra, ezzel nem ér véget minden? Nem teszed-e fel mindenedet egyetlen kockázatos és kósza esélyre? – Nem, apám – felelte James. – A csatát talán elveszítjük, de még a brit tábornokok is arra figyelmeztetnek, hogy egyetlen hadsereg sem képes örökké kordában tartani egy népet, ha az szabadságra vágyik. – A népesség egynegyede még mindig lojalista, míg sokan mások együtt úsznak az árral. A Howe fivérek talán felkínálnak egy kompromisszumos megoldást, ami a legtöbb patrióta megelégedésére szolgál. – Meglehet, de minden jel arra mutat, hogy Britannia nem óhajtja megadni nekünk a valódi függetlenséget, amire vágyunk.

– Mit reméltek létrehozni? Egy köztársaságot? – Igen. Egy szabad köztársaságot. – Jól vigyázz, mit kívánsz, James. Oxfordba jártál, jobban ismered a történelmet nálam, de a Római Köztársaság talán nem hullt bele a dekadenciába? S miután lefejezték a zsarnok Károly királyt, Cromwell uralma nem fordult át olyan diktatúrába, hogy Anglia inkább visszatért a monarchiához? – Úgy hát nekünk jobban kell igyekeznünk. – Nemes cél, fiam, de egy ekkora ország sosem valósíthatja meg. – Hittel igen, apám. – Bennem nincs már hit, de ez más kérdés. A Philadelphiában jelenleg is zajló kongresszusnak az a célja, hogy előálljon egy dokumentummal, ami deklarálja a gyarmatok függetlenségi vágyát, igazam van? – Feltétlenül. – Miért olyan fontos ez? – Az őszinte válaszomra kíváncsi? – Természetesen. – Mert ennek híján a franciák nem vesznek komolyan minket. – A franciák? Az egész a franciáknak szól? – Ugyanúgy nekünk is, csak a franciák teszik szükségszerűvé. Gondoljon bele. A brit haditengerészet uralja a tengereket, míg nekünk, gyarmatosoknak csak kalózaink vannak. A királyi flotta ellen semmi esélyünk, a franciák ugyanakkor erős haditengerészetet tartanak fenn, és fontos szállítói a fegyvereknek. Odalent délen máris ők látják el a patriótákat, még ha titokban is. A franciák és a flottájuk segítsége nélkül nem győzhetjük le Britanniát, számukra azonban, bármennyire szeretnének csapást mérni Britanniára, a beavatkozás túlságosan költséges. Nem kockáztatják meg, amíg

biztosak nem lehetnek abban, hogy komolyan gondoljuk a dolgot. Ezért van szükségünk arra a nyilatkozatra. Megmutatni a franciáknak, hogy ezt akarjuk. – Akkor hát valóban hazaárulók vagytok – sóhajtott fel apja – mert szövetkeztek Britannia legádázabb ellenségével. – John Master megrázta a fejét. – S ezen túl is, James. Franciaország a pápisták zsarnoksága. Megtestesít mindent, ami ellen saját elmondásod szerint küzdesz. – Nem tehetünk mást, apám. – Nos, nem vagyok biztos abban, hogy be fog válni. Nem hinném, hogy a gyarmatok képesek lesznek összetartani. Túlságosan nagyok a különbségek, kivált észak és dél között. Philadelphiában sem sikerül egyezségre jutni. Georgia még csak delegáltat se küldött. – Talán apámnak lesz igaza. Kár lenne tagadni. John Master szomorúan bólintott, mielőtt újratöltötte James borospoharát. Ezután egy ideig még megvitatták a kétségbeesett óvintézkedéseket, de közben egyetlen rossz szó nem hangzott el közöttük. Tudván, mekkora fájdalmat él át apja, Abigail önkéntelenül is csodálta az önmérsékletét. James pedig, gondolta, hatalmas áldozatokat hoz. Ő aztán valóban megtehette volna, hogy Angliában marad, és a gyarmatosok ügyét kárhoztatja. Nem kellett volna veszélybe sodornia magát.

* Június huszonkilencedik napján befutott a brit flotta előőrse. Abigail és apja az erődből nézte. Száz hajó vitorlázott fel a szoroson, majd horgonyzott le Staten Islandnél, a fedélzetén kilencezer vörös kabátossal. Impozáns látványt nyújtottak. A britek partra szálltak,

ám egyebet nem tettek – nyilván bevárják az erősítést. A város lélegzetvisszafojtva várt. Két nappal később James komor hangon bevallotta: – A Staten Island-i milícia átállt a britek oldalára. Long Islandről is hajószám érkeznek a lojalisták. Apja nem válaszolt, ám aznap este – amikor mindketten azt hitték, hogy már visszavonult – Abigail hallotta, amint felvetette: – Még neked se késő, hogy jelentkezz Staten Islanden, James. Veled mehetnék, hogy kezeskedjek érted. – Nem lehet, apám – felelte James.

* Július nyolcadikén James izgatottan jött haza. – A philadelphiai Kongresszus megállapodott a Függetlenségi Nyilatkozatban. – Minden gyarmat elfogadta? – kérdezte az apja. – Csaknem mind, bár a legutolsó pillanatban. New York még tartózkodik, de jóvá fogja hagyni. Másnap, apja legnagyobb viszolygására, óriási tömeg hömpölygött le a Broadwayn a Bowling Greenre, hogy ledöntse György király bronzszobrát, levágja a fejét, és elszállítsa a törzsét. – Beolvasztjuk, hogy legyen elég golyónk a vörös kabátosok ellen. Aznap este James elhozta a Nyilatkozat egy nyomtatott példányát az apjának. – A javát a virginiai Jefferson írta, de Ben Franklin is belejavított. El kell ismernie, apám, hogy igen hatásos. Apja kétkedve olvasta végig. – „…jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre…”{2} Ez utóbbi merőben újszerű.

Mintha csak Tom Paine egyik ömlengéséből lenne. – Ami azt illeti, a filozófus Locke nyomán született, csak ő „tulajdont” ír „boldogság” helyett. – Nos, az számomra is jobb befektetésnek tűnik – vélekedett az apja. Nyilatkozat ide vagy oda, a patrióták helyzete nem állt túl rózsásan. Jóllehet délen továbbra is feltartották a vörös kabátosokat, odafent Kanadában semmire se jutottak. Július 12-én pedig a Staten Islanden partra szállt britek is megindultak. Abigail, az apja és James a vízpartról nézte őket. Két brit hajó szelte át a kikötőt. A patrióták készenlétbe helyeztek egy üteget a Governor’ s Islanden, nem messze a kikötőtől, miközben megtartották a szokásos ágyút a régi erődben, egy másikat pedig a Whitehall Docknál, a Hudson-folyó torkolatának őrzésére. Ahogy a brit hajók a Hudson felé vették az irányt, valamennyi üteg egyszerre nyitott tüzet. – Még lőtávolságon kívül vannak – méltatlankodott James. – Mit csinálnak ezek az ostobák? – A hajók fokozatosan közelebb értek. A parti ágyúk mostanra szétlőhettek volna őket, ha nem céloznak ilyen szánalmasan félre. A brit hajók, noha könnyedén megsemmisülhettek volna, azzal sem bajlódtak, hogy viszonozzák a tüzet. Azután az egyik parti üteg felől hatalmas robbanás hallatszott. – Úgy látszik, sikerült felrobbantaniuk saját magukat – jegyezte meg John Master szárazon. James nem felelt. A brit hajók besiklottak a Hudson-ra, és továbbhaladtak északnak. Aznap este történt, amikor a napnyugta lángoló fénye szétterült a kikötő vízén, hogy Abigail és James, aki újra lesétált a partra, a látóhatáron meredező árbocokra lett figyelmes. Ahogy teltek a percek, egyik hajó a másik után érkezett meg, majd fordult a szoros felé. Odalent maradtak a víznél, miközben a napkorong vörösen

alábukott, s csak nézték, amint egész magasztos flotta lehorgonyzott. – Szent ég – mormolta James –, legalább háromszázötvenen vannak. – Abigail a szürkület fakó fényénél is láthatta, hogyan feszül meg fivérének bátor arca.

* A britek mégis kivártak. Kivártak több mint egy hónapot. Miután befutott a flottájával, Howe tengernagy éppúgy nem kapkodott, ahogy a fivére. Washington ezalatt a Morris családtól rekvirált Harlem-folyóra néző házba költözött, hogy onnan oly higgadt méltósággal felügyelje a várost, New Jersey és Long Island védelmét, amit csak csodálni lehetett. Mire végzett, a Hudson felé igyekvő hajóknak két erőd közt kellett elhaladniuk – a Harlem Heightson álló Fort Washington és a szemközti, New Jersey-i parton létesült Fort Lee között –, nem számítva a kisebb erődök sorát, melyeket az East River Brooklyn Heights felőli oldalán emeltek, hogy megoltalmazzák a várost a Long Island felől érkező támadásoktól. Augusztus elején délről megérkezett Clinton és Cornwallis flottillája nyolc további ezreddel. Néhány nappal később még huszonkét hajó jutott be, fedélzetén tovább brit regimentekkel. Augusztus 12-én a New Yorkiak elképedten látták a harmadik nagy flottát – ezúttal vagy száz hajót –, mely a német zsoldosokat hozta. A brit haderő erőfölényét senki sem vonhatta kétségbe. Európa legkülönb harminckétezer katonája sorakozott fel Washington képzetlen önkéntesei ellen. Ezerkétszáz hajóágyú két kis parti üteg ellen, mely az orra előtt elvitorlázó hadihajókat sem tudta eltalálni. Ha Howe tengernagynak úgy tetszett volna, tüzérei a föld színével

tehették volna egyenlővé New Yorkot. Ami a patriótákat illette, James beszámolója szerint a katonák némelyikét a gondolattól is rosszullét gyötörte. Howe mégsem lőtte szét a várost. Tárgyalni próbált, ha nem is sok sikerrel. Washington az első levelét azzal küldte vissza, hogy „elmulasztotta tábornoknak címezni”, majd közölte az admirálissal, hogy inkább ne is vele, hanem a Kongresszussal tárgyaljon. – Washington ennyire ostoba lenne, papa? – kérdezte Abigail egy nap. New Yorkban sokan így gondolták. Minden nap újabb családok rakták szekérre ingóságaikat, és indultak északnak, elhagyva a várost. Akadtak utcák, ahol az összes ház kiürült. – Csak blöfföl – felelte Master –, de Howe reméli, hogy a fenyegetéssel megadásra bírja. Hogy mi jár igazából Washington fejében, én sem tudom. Ha valóban azt hiszi, hogy ellenállhat a briteknek, akkor ostoba, bár nem hinném, hogy erre játszana. Howe a patrióta ellenállást akarja megtörni azzal, hogy békét ajánl, ezért Washingtonnak rá kell vennie, hogy támadjon, és ontson amerikai vért. – Ez kegyetlenség, papa. – Hazárdjáték. Ha a patrióták pánikba esnek, vagy Washington odaveszik, mindennek vége, viszont ha életben marad, azzal megerősíti a patrióták harci morálját. Ami a briteket illeti: ez a hatalmas flotta és sok ezer katona minden áldott nap egész vagyont húz ki a kormány zsebéből. – Elmosolyodott. – Ha a britek lőni akarnák New Yorkot, rég megtehették volna. Maradt hát a kérdés, merre indulnak tovább. Athajóznak egyenesen a kikötőn, hogy ágyúik védelmében partra szálljanak Manhattanben? Vagy a másik irányból közelítenek, Long Island nyugati végén át Brooklynba, majd átkelvén az East Riveren?

Megoszlottak a vélemények – miként a patrióta milíciák is a város és Broolyn Heights között. Abigail elnézte, ahogyan átkeltek Brooklynba. Számára nem tűnt impozáns csapatnak. Rendezetlen sorokban vonultak, sokan megfelelő egyenruha nélkül, csupán a kalapjukba tűzött zöld ágakkal. Augusztus harmadik hetében Washington minden civilnek megparancsolta, hogy hagyja el a várost. Abban a hitben, hogy felmennek Dutchess megyébe, Abigail elkezdte előkészíteni a távozásukat, ám legnagyobb meglepetésére John Master közölte, hogy maradnak. – Itt tartaná a kis Westont? – kérdezte tőle. – Meggyőződésem, hogy itt is van olyan biztonságban, mint bárhol – felelte az apja. Aznap délután egy szakasznyi katona nekiállt kidönteni a ház előtt álló cseresznyefát. A város sok gyümölcsösét kivágták már tűzifának, de ez akkor is képtelenségnek tűnt. Apja már épp indult volna tiltakozni, ő pedig az ajtóból nézte, amikor nagy meglepetésére James sétált be. S ennél is nagyobb meglepetésére egy magas, egyenes testtartású férfival érkezett, akit nyomban felismert. Washington tábornok volt az. Csakugyan impozáns jelenség. John Master is száznyolcvan magasra nőtt, a tábornok azonban közel tíz centit rávert, és szálfaegyenes termetével szintén óriási testi erőről árulkodott. Amint meglátta apját, James bemutatta őt a tábornoknak. – Ő itt az apám, uram. John Master. Apám, ő itt Washington tábornok. A tábornok John Master felé fordította szürkéskék szemét, és kurtán biccentett. Higgadt méltóság sugárzott belőle, amire egész

termetével ráerősített – nem csoda, ha mindenki elfogadta vezérének. Abigail is azt várta, hogy apja előzékeny meghajlással fogadja a figyelmét. Ám úgy tűnt, John Master ez egyszer nem kíván áldozni a jó modor oltárán. Miután alig észrevehető biccentéssel köszöntötte a nagy embert, ingerült mozdulattal mutatott a fejszét lóbáló katonára. – Mi az ördögért kell kivágniuk ezt a fát? – kérte számon. Washington meredten nézte. – Megmondtam, hogy az összes civil hagyja el a várost – engedte el füle mellett a kérdést. – Én pedig maradok – jelentette ki az apja. – Felteszem, a britekre vár. – Még az is lehet. Abigail a száját is eltátotta, míg azon tűnődött, mi lesz most. Washington bilincsben vezetteti el az apját? Még James is elborzadt. A tábornok azonban csak, szenvtelenül nézte Mastert. Nem adta jelét semmiféle érzelemnek, s végül egyetlen szó nélkül továbbment. Csak néhány lépést tett meg, mielőtt egy pillanatra megtorpant James mellett. – Tipikus jenki – hallotta halk megjegyzését Abigail. Azt nem lehetett tudni, hogy apja szintúgy hallotta-e, de a fát mindenesetre kidöntötték.

* Öt nap múlva megkezdődött, bár Abigail nem sokat láthatott a vízpartról. A hajók a Staten Island-i horgonyzóhelyről indultak, a hadművelet azonban Long Island déli csücske mögött, Brooklyn

alatt, látótávolságon kívül zajlott. Csak apja kis sárgaréz látcsövével tudta kivenni a tucatnyi lapos fenekű bárkát, tele a vörös kabátosokkal, akik láthatón Flatbushon át akartak Brooklynba és az East Riverhez jutni. Ez az útvonal pedig keresztezte a gerinceket, ahol a patrióták előre beásták magukat. Másnap reggel, miközben a britek még több katonát szállítottak át Long Islandre, Washington átment Brooklynba, ahová Jamest is magával vitte. Este James részletes hírekkel tért haza. – Számottevőek a brit erők, és úgy számítjuk, holnap áthozzák a német zsoldosokat. Azután fel kell sorakoztatniuk az amerikai kontingenst is. – Mármint a lojalistákat? – kérdezett közbe az apja. – Azokat. Miután elmenekült a városból, Tryon kormányzó másfelé tette hasznossá magát, és lojalista milíciát toborzott. Van két regimentje a New York-i és Long Island-i önkénteseknek is. Washingtonnak Brooklynban nemcsak britek, de amerikaiak ellen is harcolnia kell. Ó, igen, és nyolcszáz szökött rabszolga is a britek oldalán állt. – Mit szándékozik tenni Washington? – Beástuk magunkat a gerinceken. A briteknek vagy a tűzünk alatt kell elmasírozniuk, vagy meg kell ostromolniuk a magaslatokat, ami Howe-nak oly sok véráldozatba került Bunker Hillnél. Szerintem megtartjuk őket. Másnap reggel, amikor elment, James megcsókolta Westont és Abigailt, majd melegen megrázta apja kezét. Abigail tudta, mit jelent ez.

*

A britek ezután sem kapkodtak. Három újabb nap telt el. Abigaű lekötötte magát a kis Westonnal. Apjának elmondása szerint dolga akadt a városban, de ő pontosan tudta, hogy a vízpartra jár, ahol kis távcsövével órákon át próbálja kifürkészni, mi történik. Augusztus huszonhatodikén éjjel meglepően lehűlt a levegő. A hold szinte kidomborodott az égből. Azután kora reggel meghallották az ütegek első morajlását. Egész délelőtt ágyúdübörgés és muskétaropogás hangjai telepedtek a vízre, füst szakadt fel Brooklyn dombjairól, mégsem lehetett tudni, mi zajlik éppen. Valamivel dél után a hangok elültek. Még este előtt megjött a hír: a britek szétzúzták Washingtont, noha a patrióták megtartották a folyó szemközti oldalán magasodó Brooklyn Heightset. Estére eleredt az eső is. Abigail másnap reggel a vízparton találta apját. Egy flaskában forró csokoládét vitt neki. Apja nagykabátba burkolózva, széles háromszögletű kalapban ácsorgott az esőben. Zsebéből most is kikandikált kis távcsöve. Remélte, nem fázik meg, mert tudta, hogy hiába is próbálná hazacsábítani. – Szétszakadozott a felhőzet – jegyezte meg John Master. – Láttam a fiainkat. A britek oldalról megkerülték a magaslatot. Beszorítják Washingtont a folyóba, nincs hová menekülnie. Vége. Meg kell adnia magát. – Felsóhajtott. – Bár azt tenné! – Apám gondolja, hogy James… – Reméljük a legjobbakat. Az eső egész nap szakadt. Amikor apja végül bejött, Hudson forró fürdőt készített neki. Aznap este a kis Weston is megkérdezte: – Meghalt az apám? – Dehogy halt meg – felelte Abigail. – Csak biztosabb helyre vonultak. A másnap hasonlóan alakult, csak az apja jobbára otthon

maradt. Délben ugyanakkor szelídült az eső, mire nyomban lesietett a vízpartra. Egy órával később utána ment. – Mi az ördögre várnak? – csattant fel apja bosszúsan. – A britek kivégzik őket, mihelyt kiszárad a puskaporuk. Az ég szerelmére, miért nem adják már meg magukat? Mégsem történt semmi. A vacsora feszült hangulatban telt, John Master haragos tekintettel meredt mindenre és mindenkire. Éjjel újra kiment, de hamarosan vissza is tért. – Átkozott köd – morgolódott. – Nem látni semmit.

* Éjféltájt dörömbölni kezdtek az ajtón. A zajra az egész ház felriadt. Abigail sietve felkelt, és leszaladt a fölszintre, ahol apja felporzott pisztollyal a kezében biccentett Hudsonnak, hogy kinyithatja az ajtót. Charlie White lépett be. Csak egyetlen pülantást vetett a fegyverre. – Estét, John. Kellenek a kulcsaid. – Miféle kulcsok, Charlie? – A nyavalyás bárkáidhoz. A raktárba még könnyen betörtünk, de azokkal az istenverte lakatokkal csak az időnket vesztegetjük. – Mit akarsz a hajóimmal, Charlie? – Kimenteni a fiúkat Brooklynból. Nem sietnél kicsit? – Szent ég! – kiáltott fel Master. – Én is jövök. Egy órával később tért vissza. Abigail már tűkön ült. – Életemben nem láttam ilyet – számolt be az apja izgatottan. – Egész flotta gyűlt össze. Dereglyék, kenuk, csónakok. Minden, ami úszik. Az éj leple alatt megpróbálják kimenekíteni az egész hadsereget. – Lehetséges ez?

– Csak amíg a britek rá nem jönnek a turpisságra. Istennek legyen hála ezért a ködért. – És James? – Még semmit sem tudni. Azt akarom, hogy keltsd fel Hudsont és Ruthot, készítsenek forró fürdőt, erőlevelest, bármit. Akiket láttam partra szállni, rettenetes állapotban voltak. – Patriótákat fogunk ellátni? – kérdezte Abigail elképedve. A férfi megvonta a vállát. – Bőrig áztak, a szegény ördögök. Nekem most vissza kell mennem. Tette, amire kérte. Egy órával később is a konyhában várakozott Hudson-nal és Ruthtal, amikor az apja visszatért. Ezúttal fülig ért a szája. – Megjött James, nemsokára itt is lesz. Mondtam neki, hogy hozza az embereit. Megvan a fürdő és a leves? – Nemsokára, apám. Hány emberét hozza? – Vagy kétszázat. Ugye, nem baj? A két nő összenézett. – Dehogyis baj – felelte Abigail.

* Miközben emberei bezsúfolódtak a házba, James félrevonta Abigailt és az apját, hogy sietve beszámoljon a történtekről. – Nem biztosítottuk megfelelően a bal szárnyunkat. A Long Island-i lojalisták felismerték ezt, és szóltak a briteknek. Egy britekből és Long Island-iekből álló csapat éjjel megkerült a Jamaica-hágón, hogy reggel hátba támadjon, és ettől az egész arcvonal összeomlott. Legalább ezerkétszáz embert veszítettünk, mármint ennyi halt meg. A sebesülteket nem is számoljuk. Kész katasztrófa. Ha Howe nem rest, és ránk ront a Brooklyn Heightson,

mostanra végünk lenne. így viszont… – Reményvesztetten megvonta a vállát. – Maradt még egy napunk harcolni. Jó esetben. Embereinek elcsigázott tekintetéből és elgyötört arcából ítélve Washington seregének maradéka aligha vehette fel a kesztyűt a britekkel. A nap hátralévő részére a ház hevenyészett táborhellyé alakult. Az udvaron kerítéseken és köteleken száradtak az elázott sátorlapok és uniformisok, így amikor végül előbukkant a nap, a felszálló gőz körülvette az egész házat. Hudson kivitt egy nagy dézsát a kapuhoz, amit Abigail újra és újra feltöltött erőlevessel, hogy minden arra járó katona kiszolgálhassa magát. Déltájban, amikor maga Master merte a levest, Washington lovagolt arra. Fáradtnak és megtörtnek tűnt, mégis meglepettnek, amiért ilyen helyzetben találja a lojalista kereskedőt. Egyetlen szó nélkül megbökte a kalapját, mielőtt továbbügetett.

* Ahogy teltek a napok, a helyzet csak súlyosbodott. – A connecticuti milícia háromnegyede, hatezer ember szedte a sátorfáját -jelentette James. – Senki sem hiszi, hogy megtarthatnánk New Yorkot, egyedül talán Washington. Ki tudja? Noha a britek taktikai előnyt élveztek, stratégiájukon ez mit sem változtatott. Továbbra is tárgyalni kívántak. Szeptember 11-én John Adams, Rutledge és maga Ben Franklin is a Staten Islandre érkezett, hogy beszéljen a két Howe-val. – A britek mindent megbocsátanak, ha elfelejtjük a Függetlenségi Nyilatkozatot – tudták meg Jamestől. – A küldöttség nem tehetett mást, nemet mondott. Apja hallgatott.

– Véleményem szerint átkozottul jól tették volna, ha igent mondanak – mondta később bizalmasan Abigailnek. Másnap a patrióta vezetők haditanácsot ültek. – Leszavazták Washingtont – mesélte James. – Nem tarthatjuk meg a várost, de van más módja is, hogy megtagadjuk New Yorkot a britektől. – Mi lenne az? – kérdezte az apja. – Ha felégetjük. – Lerombolni New Yorkot? Épeszű ember nem tesz ilyet. – John Jay megtenné. – James elmosolyodott. – Azért ne aggódjon, apám. A Kongresszus megtiltotta. Két nappal később Washington visszavonta erőit északra, Harlem Heights természetes sziklaerődjébe, közel a főhadiszállásához, de Putnam tábornok parancsnoksága alatt így is hátramaradt ötezer ember, aki harc nélkül nem akar lemondani New Yorkról. – Én is maradok Putnammel – árulta el James. – Töltsd a lehető legtöbb időt Westonnal – biztatta Abigail. Utána hosszú ideig nem találkozhat az apjával, tette hozzá gondolatban.

* Végül erre sem maradt idő. A britek másnap reggel eljöttek. A Kips-öbölnél, jó három mérfölddel a város sáncai felett, a Murray Hill közelében keltek át az East Riveren. A városlakók a vízpartról nézték felvonulásukat, ami mindenki szerint elrettentő erővel bírt. Közvetlen lőtávolságból öt hadihajó sorozta meg ágyúival a partot, míg a lapos fenekű dereglyék fedélzetén négyezer vörös kabátos kelt át a vízen. Amint a lövészek rohamra indultak

Manhattan partja ellen, a megmaradt milicisták – nem meglepő módon – szanaszét rohantak, és mentették az irhájukat. Abigail és apja a kis Westonnal a házban maradt. Nem maradt mit tenni. Hudsontól megtudták, hogy a patrióta erők a Bloomingdale úton tartanak Manhattan nyugati vége felé. Vajon harcba akartak bocsátkozni a vörös kabátosokkal, vagy elszökni előlük? Jamesről még ennyit se tudtak. Apja a kapuban állva hallgatta az ágyúdörgést. Ahogy a patrióta katonák menekülőre fogták, úgy a megmaradt patrióta civilek is. Fura jelenetek játszódtak le. Családok haladtak el, miután minden javukat szekerekre vagy kis kézikocsikra rakodták. Amikor kiment az apjához, megtudta, hogy Charlie White nemrég vágtázott arra. – Szólt valamit? – kérdezte tőle. – Nem, csak intett. Eltelt egy óra, majd még egy. Kísérteties lett a némaság. Végül apja muskétaropogást hallott, ám ez rövid úton elhalt, azután újra csend lett. Húsz perc telt el így. Végül magányos lovas bukkant fel az utcán. James volt az, aki berontott a kapun. – Vége. El kell mennem. – Összecsapás volt? – Összecsapás? Azt nem mondanám. A britek átkeltek. Az embereink a Murray Hill felett vetették meg a lábukat, maga Washington állította fel őket, de az első lövésre így is szétszéledt mindenki. Washington, akár egy őrült, kardlappal ütötte őket, szitkozódott, gyáva féregnek és még rosszabbnak nevezte őket, de senki sem figyelt rá. Csak elinaltak, mint a nyulak. Micsoda szégyen! – Azt hittem, Washington higgadt fickó.

– Dehogy. Rendkívül indulatos, csak többnyire uralkodik magán. – Hol vannak most a britek? – Úton idefelé. Howe csigatempóban halad, szinte mintha azt akarná, hogy egérutat nyerjünk. Talán így is van, ki tudja? Akárhogy is, mennem kell, apám. Csak búcsúzni jöttem. – Fiam – Master James vállára helyezte a kezét. – Látod, milyenek ezek a patrióták. Könyörgök, a saját jól felfogott érdekedben és a családod érdekében, hagyj fel ezzel a vesztes üggyel. Még most sem túl késő. Vesd le ezt az uniformist. Maradj velünk a házban. Nem hinném, hogy a britek háborgatnának, ha így tennél. – Nem lehet. Mennem kell. – Megölelte Abigailt, majd a kis Westonhoz lépett, aki tágra nyílt szemmel várta, hogy felvegye és megcsókolja. Ezután fordult csak vissza az apja felé. – Még valamit el kell mondanom, apám. – Mondd hát. – Nincs a világon senki, akire jobb szívvel rábíznám a fiamat. Azzal összeölelkeztek, és már távozott is. Nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől. Miután visszatértek a házba, apja elvonult az irodájába, és bezárta az ajtót. Egy pillanattal később Abigail az ajtón át is hallotta, ahogy könnyekben tört ki. – Gyere, Weston – fordult a kisfiúhoz. – Menjünk le a Bowling Greenre.

* A britek hódító seregként vonultak be. Akár örömükben, akár félelmükben, de az emberek integetve és kurjongatva üdvözölték őket. Apja kitűzte az ajtó fölé a brit lobogót. Minthogy a város nagy

része kiürült, a sereget könnyedén bekvártélyozták. – Ezzel együtt – figyelmeztetett apja – valami ezredes biztosan kiszemeli magának a házat. A britek immár mozgásba lendültek, hogy kisajátítsák Manhattan túlnyomó részét, ám másnap a patrióták, akik oly szégyenletesen megfutamodtak, váratlanul ismét hallattak magukról. Odafent a sziget északi végében, közvetlen a Harlem Heights-i patrióta táborhely alatt, néhány száz vörös kabátos a connecticuti rangerek egy kisebb csapatát üldözte, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy a magaslatról patrióták tömege özönlik felé. A gyors összecsapás után ezúttal a patrióták nyomultak előre, és a vörös kabátosoknak kellett menekülniük. Mindez kétségkívül felpezsdítette a patrióták harci kedvét, ám ami még különösebb, Abigail úgy látta, apját is elégtétellel tölti el. – Legalább az amerikaiak kiköszörülik a csorbát – jegyezte meg. Másnap délelőtt pontban tizenegykor, míg apja odakint járt, Hudson azzal kereste meg, hogy egy angol tiszt várakozik az ajtónál. – Kétségkívül ki akarja sajátítani a házat – sóhajtott fel, mielőtt az ajtó felé indult. Odakint egy fiatal tisztet talált, valamelyest még a bátyjánál is fiatalabbat. A haja madárfészekre emlékeztette, ugyanakkor úgy érezte, életében nem látott még ilyen szikrázóan kék szempárt. – Abigail kisasszony? – kérdezte. – Grey Albion vagyok.

Tűz

1776

A nagy New York-i tűzvész szeptember 30-án éjfélkor ütött ki. Hudson látta meg a lángokat, amikor felment behajtani az emeleti zsalugátereket. Nem lehet messze, gondolta, alighanem az erőd alatt, a Whitehall Docknál. – Erre fúj a szél – beszélt a látottakról Ruthnak. – Jobb lesz, ha elmegyek megnézni. A ház kapujától csak alig néhány méterre esett a Broad Street sarka. Amint ráfordult a széles utcára, a rakpart felé vette az irányt, és arcában érezte a csípős szelet, amint az East River felett, Brooklyn felől fújt. A Dock Street kereszteződésében azután szembesült a tűzzel. Az utca túlsó végében, a Whitehall felé támadt. Láthatta, hogy a Harci Kakasokhoz címzett fogadó már lángokban áll, ahogyan azt is, hogy a tűz szélsebesen terjed. Belegondolt, hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan. A környéken élők csak álltak, és tehetetlenül nézték a pusztítást – minthogy patrióta lévén szinte az összes tűzoltó elmenekült, nem volt mit tenni. Már a fogadó melletti ház is lángolt. Délen egy kisebb raktárra is kezdett átterjedni a tűz. Hudson összevonta a szemöldökét. Ezt végképp furának találta. A szél az ellenkedő irányba fújt. Azután felfigyelt valamire.

* Mire Hudson hazaért, a tűz már szétterjedt egy egész lakótömbön. Mostanra Master és a ház többi lakója is felébredt. – A szél felénk fújja, Főnök – jelentette –, és nincsenek tűzoltók. – Akkor nem sok mindent tehetünk – sóhajtott komoran Master. Az ifjú Mr. Albion váratlanul megszólalt. – Úgy vélem, uram, hogy azért megpróbálhatnánk. Amikor Mr. Albion felbukkant az ajtajában, a Főnök nyomban felismerte a kínálkozó esélyt. Másnapra már be is kvártélyozta magához Albiont és két fiatal tiszttársát. – Mr. Albion a személyes jó barátunk, Hudson – magyarázta. – Inkább lássak vendégül néhány fiatal tisztet, mint valami mord ezredest. – Az ifjú Mr. Albion kifogástalan úriembernek bizonyult, és két fiatal társa sem okozott gondot. Aznap este pedig egyenesen kitettek magukért. Rövid idő alatt minden létező edényt feltöltöttek vízzel. Solomon felbukkant a konyhában, mire Hudson kiküldte, hogy kezelje a karos szivattyút. Nemsokára vízzel teli vödrök és vályúk sorakoztak az emeleten, a délnyugati oldal minden ablakánál. Maga Albion a tetőn vert tanyát, ahol máris eldugaszolta az elvezető csöveket, és feltöltötte a csatornákat. – A tető szerencsére pala – jegyezte meg. – Ez még jól jöhet. – Attól tartok, csapdába esik odafent – osztotta meg vele az aggodalmát Abigail, de Hudson csak a fejét ingatta. – Ne aggódjon, kisasszony. Úgy látom, tud vigyázni magára. Mindeközben a tűz kitartóan közeledett. A szél két háztömb

széles lángfalat terelt feléjük, melynek terjedését az is segítette, hogy a régi mázas holland tetőcserepek helyét az elmúlt évtizedekben fokozatosan átvették a fazsindelyek. A vízpart felől haladva a tűz a Whitehall és a Broad Street közötti lakótömbökön söpört végig, méghozzá sebesen. Egy órakor már alig kétsaroknyira járt. Félórával később, amikor a kapuból elnézett a Beaver Streeten a Bowling Green felé, Hudson már látta az utolsó ház tetejébe belekapó lángokat. Az utca déli oldala felett immár roppant fekete füst gomolygott, dohogó mélyén parázsló szikrákkal. Hallani lehetett, ahogyan a közeli épületek üszkös gerendái megroppantak. Egy ház már az utca túloldalán is lángra kapott. A tűzoszlop robajlása mind hangosabban ért el hozzájuk. Master lekiáltott neki, hogy zárja be az ajtót, mire sietve visszavonult a házba. Az ifjú Albion lázasan serénykedett. A fiatal tisztek csörlőt szerkesztettek, hogy feljuttassák neki a vizet. Hosszú nyélre szerelt kefét is kapott, hogy lesöpörhesse a szálló szikrákat a tetőről. Minthogy maguk a falak tömör téglából épültek, az elsődleges feladatot a fából ácsolt elemek és a zsalugáterek nedvesen tartása jelentette. Kis szerencsével a vízzel teli csatornák kioltották a szikrákat, mielőtt begyújtották az ereszt, de azért a padlásra is felküldtek egy fiatal tisztet, aki próbálta meggátolni, hogy a tetőszerkezet lángja kapjon. Abigail csatlakozott apjához az egyik ablaknál. Solomon tovább működtette a szivattyút. – Ha azt mondom – rendelkezett Master –, mindenki haladéktalanul hagyja el a házat. – Hudson eltűnődött, így lesz-e. A fiatalok láthatóan nagyon is elemükben voltak. Albion megüzente odafentről, hogy már a fél Beaver Street lángol. Lassan kettőre járt, mire a lángok belekaptak a szomszédos házba. Odafent a tetőn Albion lázasan ténykedett, és Hudson is

felment, hogy a segítségére legyen. Amikor a lángok már a ház oldalát nyaldosták, kiürítették a vödröket a tetőnek arra a részére, hogy a csatornából kicsorduló víz végigfolyjon a falon. A hőség kezdett elviselhetetlen lenni. Albion arcát feketére mázolta a korom. Amikor az apró szikrák belekapdostak szerteszét álló hajába, Hudson a fejére borított egy vödör vizet, mire a fiatal tiszt önfeledten felnevetett. Odalentről Master hangja hallatszott, amint leparancsolta őket. Ahogy Hudson felé fordult, a fiatal tiszt elvigyorodott. – Én nem hallok semmit, Hudson. Hát maga? – Én sem, uram. Miközben újabb lobokat sepertek le a tetőről, Hudson észrevett valamit. A füstre mutatott. Albion belefúrta a tekintetét, mielőtt diadalmasan felkiáltott. – Gyorsan, Hudson. Szóljon, hogy jöjjenek vissza. Még megmenthetjük a házat. Fordult a szél.

* A Master-ház aznap éjjel megmenekült a New York-i Nagy Tűztől. A pusztulás elüszkösödött sávja végigvonult a Beaver Street egész déli oldalán, az északi oldal Broad Streettel szomszédos két utolsó épülete azonban megmenekült. A város többi része nem volt ilyen szerencsés, a szél ugyanis keletire fordult, ami keresztülűzte a tüzet a Broadwayn, majd valamivel később újra irányt váltott, s ezúttal a széles utca hosszában terelte tovább a lángfalat. Semmit sem tehettek a megállítására. A Trinity Church nemes tornyával együtt fellobbant, és reggelre elszenesedett romhalmazzá vált. Tőle északra és keletre a szegénynegyedek kis faviskói gyújtásként kaptak

lángra. A tűz csak terjedt és terjedt, egész álló éjjel és a rákövetkező reggelen, a Broadwaytől le a Hudsonig, amíg végül megállapodott – nem sokkal azután, hogy egyetlen villanással felemésztette Charlie White szerény hajlékát –, de csak mert üres telkekhez ért, ahol nem akadt több felfalni való ház. Honnét indult a tűzvész? Baleset történt? Vagy szándékos gyújtogatás? Ha ez utóbbi, csakis a patrióták lehettek. Vizsgálat indult, de semmit sem állapítottak meg. Elfogtak egy patrióta tisztet, aki bevallotta, hogy kémkedni jött, azt viszont tagadta, hogy gyújtogatott volna. Howe tábornok felköttette mint civil ruhás kémet – ahogy azt a háború szabályai megkövetelték –, a tűz eredetére azonban nem derült fény. * Hudson kivárt egy hetet, mielőtt beszélt a fiával, Solomonnal. – Amikor kimentem megnézni a tüzet – kezdte csendesen –, láttam valami érdekeset. Két ember szaladt ki a fogadóhoz közeli raktárból. Az egyikük szakasztott Charlie White. – Valóban? – A másik fickó fekete volt. Fiatalabb. Ha már itt tartunk, megesküdnék rá, hogy te magad. – A házban voltam, amikor visszaértél. – No de előtte? – Nem épp te mesélted, hogy egyszer ártatlanul megvádoltak gyújtogatással? – Csak maradj távol a bajtól – vetett rá Hudson sötét pillantást.

Szerelem

1777. július

Abigail egy összecsukható széken foglalt helyet, napernyővel a feje felett, az apjával a háta mögött. Weston keresztbe lett lábbal ült a pázsiton. Egész kis tömeg gyülekezett a Bowling Green mezsgyéjén: hölgyek és urak, tisztek és civilek. – Szép ütés! – kiáltott fel az apja, amint a labda elsüvített a fejük felett. Mindenki tapsolt. – Grey jól kihasználja az idejét – tette hozzá mosolyogva. Csakugyan: Albion máris közel ötven átfutást csinált. Krikettet játszottak. Immár két csapat is alakult New Yorkban – egy a város feletti Greenwich Village-ben, egy pedig odaát Brooklynban –, de a város felkapottabb negyedében bármelyik utcán látni lehetett labdával és ütővel játszadozó gyermekeket. Albion már Westont is megtanította a labda elhajítására és elütésére. – Az átfutásról nem sok mindent taníthatok neki – nevetett. – Nem szívesen lennék ütőjátékos, ha Weston a másik csapatban játszik. Grey Albion a Tűz Éjszakája óta nagy becsben állt John Masternél. Olyannyira, hogy az azóta eltelt időben szinte John második fia és Weston kedvenc bácsikája lett. Noha a húszas évei végén járt, így csaknem olyan idős volt, mint James, valahogy

megőrizte kisfiús báját, amiért leginkább jóvágású arca és kusza hajzata felelt. Sokat rosszalkodott Westonnal, a számtalan környékbeli gyermek mellett még a tiszttársait is rávette a szembekötősdire, sőt olykor nem átallta megtréfálni magát Abigailt sem, miáltal napokra megtöltötte a házat nevetéssel. Abigail persze tudta, hogy más lányok is vonzónak találják. – Olyan igazságtalan – panaszolta fel – hogy ide kellett vennie a házunkba. – Ám ha a szikrázó szemektől más lányok el is aléltak, réges-rég eltökélte, hogy az ő szívét nem fogják meglágyítani. Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a férfi szinte a kishúgaként bánt vele, s ezzel halálra bosszantotta. Nem mintha bármit is várt volna tőle. Sokkal inkább dühítette az arrogáns felsőbbrendűségi tudat. – Ez a szerencsétlen história a lázadókkal hamarosan véget ér – biztosította róla a férfi. – Egy-két ütközet egy igazi hadsereggel, s mint a nyulak, úgy inainak el. Ezt a csőcseléket még csak nem is úriemberek vezetik, leszámítva persze James bátyját. Nem mintha a többi fiatal tiszt másként vélekedett volna. Valamennyien ugyanilyen önhitt megvetéssel tekintettek a lázadókra, amiként a patriótákat hívták. Még ha valaha egyet is értettek a panaszaikkal, amint fegyvert ragadtak a királyuk ellen, lázadóvá lettek, a lázadókat pedig le kell verni. Erről nincs mit beszélni többet. Valahányszor szóba került, hogy James a patrióták mellé állt, Albion teljes értetlenségének adott hangot. Abigail a jelenlétében nem is igen említette Jamest. Ha mégis szóba került a neve, Albion mindig a legnagyobb tisztelet és gyengédség hangján szólt róla, bár egy alkalommal hallotta, amint ezt mondta apjának: „Őszintén megvallva, uram, nem értem, mi vette rá erre. Ha most besétálna ide, azt se tudom, hirtelen mit mondanék neki.” Egyszer próbálta őt rávenni, hogy beszéljen fivére feleségéről.

Az újév elején John Master levelet kapott Vanessától, melyből kiderült, hogy tartja a kapcsolatot Jamesszel, aki értésére adta, hogy a patriótákkal tart, Weston pedig New Yorkban marad. Az asszony nem is titkolta ellenérzéseit. Lendületes kézírásából harsányan kiemelkedtek a nagybetűs szavak: SZÉGYENLETES, ÁRULÓ, GAZEMBER. Hálát adott Istennek, amiért a kisfia biztonságban lehet egy lojalista otthonában, és kifejezte reményét, hogy nemsokára viszontláthatja Westont – jóllehet arra nem tért ki, hogy erre mikor és milyen körülmények közt kerülne sor. – Milyen Vanessa? – faggatta Abigail Albiont. – Ó, nagyon szép hölgy – felelte a férfi. – Mármint a jelleme. – Nos… – Grey láthatóan habozott. – Nemigen mozgok ilyen magas körökben, ezért nem ismerem túl jól, de valahányszor találkoztunk, mindig előzékenyen bánt velem. Kivételesen okos és szellemes teremtésnek ismerik. – Szereti Westont? – Úgy vélem, minden anya szereti a gyermekét, Abigail kisasszony. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt, némiképp titokzatosan, hozzátette: – Egy divatos és előkelő úrhölgynek mindazonáltal nem sok ideje marad a gyermekére. – A fivéremet is szereti? – Nem hinném, hogy hozzáment volna, ha nem így lenne. – Újra elhallgatott. – Ámbár nyilván nem helyesli, hogy lázadó lett. – Miért nem utazik ide? – Á. – A férfi láthatóan meghökkent. – Tudja, hogy Weston biztonságban van az apjánál. Felteszem, a maga idejében megkéri majd, hogy küldje haza Angliába, de nyilván úgy véli, hogy a patrióta kalózok miatt jelenleg túlságosan veszélyes az átkelés. Minthogy a patrióta kalózok aligha vették fel a versenyt a brit

konvojokkal, a kifogás igen erőtlennek tűnt, Albion azonban láthatóan vonakodott erről beszélni, így inkább nem erőltette tovább. Ősszel Jamestől aggasztó hírek érkeztek. Noha továbbra sem kapkodta el a hadjáratot, Howe tábornoknak nem kellett sok, hogy a Hudson-folyó túlsó partjára űzze Washingtont és a seregét. Harlem Heights, White Plains, és a folyópart lázadó erődítményei: Fort Washington, Fort Lee – mind elesett. Rengeteg patrióta esett el, ezrek kerültek fogságba. Cornwallis ezután délnek kergette Washingtont, túl Princetonon és át a Delaware-folyón, egész Pennsylvaniáig. „Olyan idők ezek, melyek megpróbálják az ember lelkületét” – jelentette ki Tom Paine. Karácsonykor Washington merész portyára indult a Delaware túlsó partjáról, hogy lecsapjon a britek és a német zsoldosok helyőrségeire. A bátor kirohanás után kikerülte Cornwallist, és elvezette seregét a morristowni táborhelyre, ahonnét – Istennek hála – James meg tudta írni, hogy életben van. John Master ezzel együtt nem adott esélyt a patriótáknak. – Washington talán sikeresen blöffölt, de az összes ütőkártya a britek kezében van.

* New Yorkban Abigail tanúja lehetett az új brit rendszer térnyerésének. Mostanra számára is kiderült, hogy Howe tábornok igazi arisztokrata módjára vívja a háborút. A nyár talán az ütközetek ideje, a tél azonban a pihenésé és szórakozásé – már ha valaki igazi úriember. Szemlátomást Howe tábornok is eltökélte, hogy jól fogja érezni magát. Nem mintha New York üdülőhelyre emlékeztetett volna. Épp

ellenkezőleg, a teljes káosz benyomását keltette. Már csak azért is, a város nyugati oldalának tekintélyes része kiégett a tűzben. A bájos György-stílusú épületek, az oromzatos és favázas holland házak helyén immár minden irányban kilométer hosszú elüszkösödött senki földje terült el – télen fagyos sártenger, nyáron bűzhödt láp. E helyre ideiglenes tábor települt, de oly viszolyogtató, hogy Master szárazon megjegyezte: „Nem szívesen vagyok a Broadwayn, amikor nyugati szél fúj.” A csapatokat ezen felül néhány laktanyában és a Common állandó táborában helyezték el, a brit tisztek és a jobb körökből származó lojalisták azonban messzire elkerülték a helyet, ahol még az élelmezés is komoly gondot jelentett. Ami azokat a szerencsétlen sorsú patriótákat illette, akik nagy számban estek hadifogságba: őket a szegényházban, a nonkonformista templomokban és a többi, jól őrizhető helyen zárták el, miközben örülhettek, ha az ételmaradékból jutott nekik. A háziurak mindazonáltal profitáltak a szálláshiányból. – Épp most kínáltak háromszoros bérleti díjat a Maiden Lane-i házainkért – árulta el az apja Abigailnek egy tavaszi napon. John Master másként is hamar a megszállók kegyeibe férkőzött, mint széles körű tapasztalatokkal rendelkező lojalista kereskedő, aki élt Londonban, és hitt a kompromisszumos megoldásban. Szerintük minden amerikainak ilyennek kellett volna lennie. Howe tábornok különösen megkedvelte, és többször vendégül látta a vacsoráin. Master bölcsen bevallotta az igazat Jamesszel kapcsolatban, s úgy tűnt, a tábornok ettől csak még jobban bízik benne. „Ben Franklinnek ugyanilyen gondja akadt a fiával, Williammel” – jegyezte meg kedélyesen. Master rövid idő alatt le is szerződött, hogy minden létező forrásból gabonát és húst szállítson a briteknek. Az áru olykor Dutchess megye távolságából érkezett a városba, s

miután apja ellátta a szükséges passzusokkal, Susan maga szállíthatta le. Albionnal is helyreállt az üzleti kapcsolata. A tisztek vevők voltak minden fényűzésre és kényelemre, amivel csak el tudta látni őket. „Életemben nem dolgoztam ennyit” – vallotta meg. A zord körülmények dacára a brit tisztek minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy Amerikában is megteremtsék London kényelmét. Színházat nyitottak, s miután társulatot hiába is kerestek volna, maguk játszották el a szerepeket. Ahogy eljött 1777 tavasza, versenyeket, bálokat és krikettmérkőzéseket rendeztek. Emellett, természetesen, ott voltak a hölgyek is. – A seregek vonzzák a hölgyeket – jegyezte meg az apja Abigailnek, aki pontosan tudta, mire gondol. Az utcák talán úsztak a mocsokban, de a színes öltözékükben rajtuk parádézó tisztek így is pompás tollazatú madarakra emlékeztettek. Még a város férjezett asszonyai sem lehettek érzéketlenek a tisztek önmutogatására – vagy éppen hatalmára. Mrs. Loringot, a hadifoglyok őrzéséért felelős biztos hitvesét oly gyakran látták Howe tábornok társaságában, hogy az ő feleségének hitték. – Az ágyasa? – kérdezett rá Abigail az apjánál. – Csak annyit mondhatok – felelt apja titokzatosan –, hogy mindenütt vele látni. A fojtott érzékiségnek ez a légköre, mely magából a parancsnok személyéből áradt szét, rátelepedett a város vagyonosabb részére. Abigail mind gyakrabban lett figyelmes arra, hogy Grey Albion esténként eljár, s nem érkezik haza, mire Hudson bezárja a házat. Kíváncsiságból néha megleste, amint csendesen belopódzott, miután Hudson pirkadat után újra kinyitott. Amikor egy májusi reggelen elmerengett erről a jelenlétében, szórakozott kis mosolyt látott Ruth ajkán. – Az már biztos, Abigail kisasszony, hogy az ifiúr nem szenved

hiányt semmiben. Ám ahogy közeledett a nyár, mindenki tudta, hogy a briteknek meg kell indulniuk. Noha a gyarmatok az északi Bostontól és New Hampshire-től a déli ültetvényekig névlegesen patrióta felügyelet alatt álltak, az egyetlen szervezett patrióta hadsereg továbbra is George Washington rosszul képzett és kimerült csapata maradt, mely New Jerseynél vágta el a Philadelphiába vezető utat. Júniusban Howe tábornok kirohanást intézett Washington ellen, ezért Grey Albion és tiszttársai egy időre távoztak. Noha ifjú tisztjeivel együtt nem kételkedett abban, hogy nyílt ütközetben a reguláris csapatok felőrölnék a patrióták ellenállását, Howe Bunker Hül példájából megtanulta, hogy alkalmas fedezékből a patrióta mesterlövészek rettenetes pusztítást végezhetnek a soraiban. így, miután nem kapta meg az ütközetét, a hónap végén vissza is tért New Yorkba. Csupán egy kérdés maradt nyitva: hogyan tovább? Épp előző nap történt, hogy Howe elhívta vacsorára az apját, ő pedig, hirtelen jött szeszélyből, magával vitte. Különösnek találta, hogy ilyen közel üljön a tábornokhoz. Rajtuk kívül csupán Mrs. Loring és még néhány tiszt kapott meghívást. Tudván, amit tudott, valahányszor a tábornok őfelé fordította nagy húsos arcát és kidülledő szemeit, Abigail óhatatlanul azt elképzelte, hogy magát III. György királyt látja. Egyszerű, mégis élvezetes ételt kaptak. Howe-ot jó kedvében találták. Látszott, hogy kedveli az apját, ugyanakkor az is, hogy valamit meg kíván tárgyalni vele. – Mondja csak, Master – élénkült fel egy idő után –, van tudomása arról, milyen terepviszonyok uralkodnak odafent a Hudson mentén? – Amikor apja igennel felelt, Howe továbbment: – Úgy vélem, még nem találkozott Burgoyne tábornokkal. Gentleman Johnnie, csak így hívják. Remek fickó, nagy hamiskártyás.

Szabadidejében színműveket ír. – Felhorkanásából Abigail is megérthette, hogy ez utóbbit nem elismerésnek szánta. – Hallottam, hogy jól boldogult odafent Kanadában, bár kissé konok – jegyezte meg apja kéretlen őszinteséggel. – Nagyobb a füstje, mint a lángja, bár elismerem, bátor és vakmerő. Jól áll a szénája a kormányban, főként Lord George Germainnél. Mint tudja, éppen arra készül, hogy lejöjjön Kanadából a Hudson völgyén át, elfoglalja Albanyt, megtartsa Ticonderogát és a többi erődöt, s ily módon elvágja Washingtont egész északkelettől. Merész elképzelés. Nevet akar szerezni magának. Azt hiszi, az csak úgy megy. – Milyen úton akar haladni? – Nem tudni biztosan. Nyilván az erdei ösvényeken. – Az nem lesz könnyű. A csapásokat könnyű lezárni. Célpontként kínálkozik majd a lövészeknek. – Germain szerint oda kéne mennem, hogy csatlakozzak hozzá, azután együtt jöhetnénk le, de persze nem ragaszkodik hozzá. – Árulkodó pillantást vetett Abigailre. – Tudom, hogy ön megbízható, Master, de ennek köztünk kell maradnia. – Elhallgatott. Az apja odafordult hozzá. – Meg kell esküdnöd, Abby, az apád iránt érzett szeretetedre, hogy soha egy élő léleknek nem beszélsz arról, ami ma este ebben a szobában elhangzik. Szavadat adod? – Igen, apám. A szavamat adom. – Helyes. – Howe kurtán biccentett, mielőtt folytatta. – Az elkövetkező napokban berakodjuk a hajóinkat. Ezt bármilyen kém láthatja, ha van szeme, azt viszont nem tudhatja, hová megyünk. Felmehetünk a folyón Burgoyne-hoz, vagy le a part mentén délnek, ahol a lojalisták felkelhetnek a támogatásunkra. Vagy akár átvitorlázhatunk a Chesapeake-öbölbe is, fel Philadelphia irányába.

– Ahol a Kongresszus van. – Pontosan. Ha elfoglaljuk a legnagyobb támaszpontjukat, és elvágjuk Washingtont déltől, hogy csapdába essen New York és Philadelphia között, akkor a pozíciója szerintem tarthatatlanná válik. New Yorkban így is tekintélyes helyőrség marad, ami csak tovább erősödik Burgoyne érkezésével. Akkor Washingtonnak nyílt terepen kell megütköznie két reguláris hadsereggel, de kis szerencsével erre nem kerül sor, és lesz benne any-nyi belátás, hogy feladja a harcot. – John Master szemébe nézett. – A vezérkarom megosztott a kérdésben, ön viszont ismeri a terepviszonyokat. Szóval, mit gondol, meg lehet csinálni? – Igen – felelt Master lassan és kimérten. – Úgy vélem, igen. Ezután egyéb dolgokról társalogtak, de Abigail látta, hogy apja mélyen gondolkodóba esett. Amikor elbúcsúztak, Master felsóhajtott. – Úgy gondolom, a terve be fog válni, tábornok úr – jegyezte meg szomorúan –, de mondja meg: hogyan eszközölhetném ki a bocsánatát szegény megtévedt fiamnak? Howe megértően ingatta a fejét, csak épp nem válaszolt.

* S most, ezen a fényes júliusi napon, lázas rakparti ténykedés tudatta Abigaillel, hogy megkezdődött a hajók berakodása. Hosszú ideig ez lehetett az utolsó krikettmérkőzés, amelyen Grey Albion és a barátai részt vettek. Akárcsak a többi játékos, ő is fehér pamutinget és bricseszt viselt, míg a szemét hegyes sapka óvta a vakító napfénytől. Kétségkívül kecses atléta benyomását keltette, ahogyan csapásra emelte ütőjét.

A labda elsüvített a fejük felett; Grey elvégezte a győztes átfutást; Weston felpattant és vadul összeütötte a tenyerét. A Bowling Green körül mindenütt taps hallatszott, amint a játékosok lesétáltak. Grey feléjük indult, miközben levette sapkáját. Ahogy közelebb ért, feltűnt, hogy bodor haja alól kis verítékcseppek csorognak a homlokába. – Szép összecsapás, Grey – ismerte el az apja. – Köszönöm, uram – felelte a férfi, mielőtt mosolyogva hozzá fordult. – Ön élvezte a játékot, Abigail kisasszony? – tudakolta, s amint ezt tette, egy apró izzadtságcsepp lehullt homlokáról az ő csuklójára. – Ó, igen – felelte. – Meglehetősen.

* James Master a lován ült, jobb szemén a kis távcsővel. Innét, New Jersey partjáról beláthatta az egész végtelennek tűnő kikötőt. S ha a krikettlabdára nem is lett figyelmes, amint a levegőt szelte az erőd mögött, látott valami sokkalta érdekesebbet. Egy hajót, amint épp ellátmánnyal rakták meg. Három órája járt itt, így immár a második rakodást nézte végig. Mögötte tucatnyi katonája várakozott türelmesen. James Master százados sokat változott az elmúlt évben. Külleme és meggyőződése ugyanaz maradt, ám közben harcban edzett és tapasztalt tisztté vált. Valami többé. Boldogtalan londoni házassága talán megkeserítette, az elmúlt év azonban ennél is többet tanított neki az emberi megbízhatóság korlátairól. S erre a tudásra még csak nem is a csaták hevében tett szert, hanem oly módon, hogy tanulmányozta egy olyan férfiú rideg eltökéltségét, akit idővel mindenkinél többre tartott.

Az elmúlt év decemberében, miután képzetlen csapatait a vörös kabátosok kikergették New Jersey-ből, senki sem csodálkozott volna, ha George Washington kétségbe esik. Két tábornoktársa – Lee, akire New York megerősítését bízta, és Gates odafent a Hudson völgyében, mindkettő brit katonatiszt, aki tárgyi tudásban felette állt – keményen küzdött azért, hogy a helyére lépjen. Előre láthatóan még képzetlen katonái is kereket oldottak a hónap végére, miután egy naptári évre rukkoltak be, miközben mások ezt a határidőt sem várták ki, csak dezertáltak. Egy-két kisebb csetepatét le-’ számítva a seregét minden alkalommal földbe döngölték, megritkították és szétkergették. Ahogy a hadviselésre alkalmas évszak véget ért, emberei maradékával a Delaware-folyón túl táborozott, melynek másik partját harcban edződött német zsoldosok tartották. Washington, aki nem adott sok hitelt Howe háborúval kapcsolatos arisztokratikus nézeteinek, attól tartott, hogy amint befagy a Delaware, a brit parancsnok egész seregével átkel rajta. – Akármit is tegyen – mondta Jamesnek –, muszáj hallatnunk magunkról, mielőtt az emberek szétszélednek. – Tennie kellett valamit a harci morál felélesztéséért. A patrióták legalább a rajtaütésekben jeleskedtek. James számos ilyenben részt vett – zaklatták az ellenséget, ugyanakkor értesüléseket is szereztek. A térségben szép számmal akadtak amerikai lojalisták, akik a német zsoldosok támogatását élvezték. Anélkül, hogy bármi különöset tettek volna, a legtöbbjüket a magas és pisztolyos James puszta megjelenése is rábírta a beszédre. „A németek bevonultak Trentonba – tudta meg egy meghunyászkodó farmertől. – Úgy ezernégyszázan lehetnek. A terület nyílt, nincsenek sáncok. A saját dezertőrjeid figyelmeztették őket, hogy támadni készülsz, de a parancsnokuk ennek ellenére se emeltetett

sáncokat, annyira rossz véleménnyel van rólad.” Nem sok katonájuk maradt – legfeljebb ötezer ember, ezek harmada is alkalmatlan a szolgálatra –, december elején azonban felbukkant Lee kétezer embere, majd, Istennek hála, Gates ötszáza, és még ezer Philadelphiából. Még mindig szerény haderő, de mégis valami. Ha nincs is jól ellátva, lőszer még akadt – mindenki kapott legalább hatvan golyót és elegendő lőport –, az uniformisok azonban szánalmasan festettek. Sok katonának elrongyolódott a bakancsa, ezért hóban-fagyban úgy masírozott, hogy csak egy rongyba tekerte a lábát. A nehézségek dacára Washington merész tervet dolgozott ki. Ők fognak átkelni a folyón – a tél derekán és éjnek évadján –, hogy meglepetésszerű támadást indítsanak a zsoldosok ellen. – Három átkelést hajtunk végre – magyarázta Jamesnek. – Egyet figyelemelterelésnek. A másodikban az erősítés vonul fel, de a két és fél ezer fős derékhad velem kel át, azután még pirkadat előtt lerohanjuk Trentont. Számbeli fölényben vagyunk a németekkel szemben, így véleményem szerint van esélyünk. Kis szerencsével a három haderő egyesülhet, és támadást intézhet Princeton ellen is. Micsoda egy éjszaka volt! Karácsony délutánján gyűltek össze, majd szürkületkor a folyóparti rejtekhelyekről előkerültek szállítóeszközeik is: nagy, nyitott kompok az ágyúknak és lovaknak, magas oldalfalú durhami bárkák az embereknek. Annak érdekében, hogy megismerjék egymást a sötétben, jelszót használtak: „Győzelem vagy halál!” A keskeny folyón mindenfelé zajlott a jég, s ahogy mélyült a sötétség, a szél tajtékosra ostorozta a hullámokat. Nemsoká megjött a havas eső, majd a jégverés. Washington az első bárkával ment, biztosítani a partraszállást, James pedig mellette utazott. Meg sem próbáltak leülni a fagyos vízzel feltelő csónakban, mindketten álltak. A sötétben és viharban

James a kezét is alig látta, hiába emelte az arca elé. Nem hallott mást, csak a jégeső és a bárkák oldalainak ütköző jégtáblák kopogását. – Micsoda éjszaka, Master – mormolta maga elé Washington. – Megvan az előnye, uram – felelte James. – A zsoldosok se gondolnák, hogy ilyen időben átkelünk. Miután bőrig ázva partra vergődtek, visszaküldték a bárkákat, majd kivárták, amíg a következő csapat is átért. Nem tarthatott túl soká, James számára mégis úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságba telne. Csakugyan: bár Washington úgy tervezte, hogy éjfélre a lovakkal és ágyúkkal együtt áthozza teljes haderejét, már hajnali háromra járt, mire a merész delaware-i átkelés befejeződött, és a kétezer-négyszáz ember végre két hadoszlopba fejlődött, hogy az éjszaka hátralévő részében bemasírozzon Trenton védtelen kisvárosába. Amíg megindult a menet, James önkéntelenül is elmerengett: ha túléli ezt a kalandot, és az unokája valaha megkérdezi, milyen volt átkelni Washington oldalán a Delaware-en, teljes őszinteséggel azt feleli: „Az orrunk hegyéig se láttunk.” A jégeső átadta helyét a havazásnak. Amint az oszlop mellett lovagolt, James látta, hogy a csizmátlan katonák vérző lába hosszan elnyúló sötét nyomot hagy a havon, mégis tovább törtek előre. Washington fel-alá lovagolt az oszlop mentén, bátorító szavakat mormolt a sötétben. Már pirkadt, mire elérték a trentoni előretolt állásokat. A harctéri emlékek gyakran zavarosak, ám bizonyos dolgok tisztán megmaradtak James elméjében. Washington személyesen vezette a rohamot a külső védelmi vonal ellen, míg a jól képzett német zsoldosok, noha meglepték őket, szervezetten vonultak vissza, s közben megállás nélkül tüzeltek. Azután a kora hajnali

szürkületben felbukkant Trenton – két széles utca és ötletszerűen szétszórt faházak, a hirtelen támadt háborúság dacára furcsamód békésen. A pillanat izgalmában alig tudatosult benne a veszély, amit a mellette elfütyülő muskétagolyók jelentettek, ám annál nagyobb büszkeséggel töltötte el, milyen jól harcolnak a patrióták. Döbbenetes fürgeséggel állították fel a tábori ágyúkat a főutca végében, hogy kartáccsal szórják meg a zsoldosokat. Egy különítmény fürgén elvágta a Princetonba vezető utat, amerre az ellenfél visszavonulhatott volna. A lelkes előretörés nyomán a németek csapdába estek egy gyümölcsösben, és kilencszázan megadták magukat. Még délelőtt véget ért minden. Miután értesült róla, hogy a két másik parancsnok éjjel elmulasztott partra szállni, Washington még aznap délben bölcsen visszavonult a túlsó part biztonságába. A német zsoldosokat így is legyőzték. Sok száz hadifoglyot ejtettek. Washington győzelmének híre rövid időn belül eljutott mind a tizenhárom gyarmatra, örömmel töltötte el a Kongresszust, és reményt ültetett minden patrióta szívébe.

* A rákövetkező hónapok keservesen, de elviselhetően teltek. James mind közelebb került Washington tábornokhoz, s nem csupán a külső nehézségeket ismerte meg, melyekkel szembenézett – mint az utánpótlás hiányosságai, a dezertőrök és kémek, az egy évre szerződött önkéntesek nyűgjei –, de azt is látta, hogy rendíthetetlen fellépése mögött titokban kétely és melankólia lappang. A tény, hogy sikerült felülemelkedni e lelki vívódáson, csak tovább fokozta iránta érzett csodálatát.

Márciusban Mrs. Washington érkezett meg Virginiából, hogy a táborban csatlakozzon férjéhez, ami mindenki lelki állapotára jótékony hatást gyakorolt. Ha a tábornok hajlott is a zord távolságtartásra, Martha Washington közvetlenül és barátságosan viselkedett. Még a legfiatalabb tiszteket is meghívta, hogy étkezzenek velük, mintha mind egyetlen kiterjedt családhoz tartoznának. Hiába volt – méghozzá a saját érdeméből – Virginia legvagyonosabb asszonyainak egyike, mégis odaadással gondozta a sebesülteket és betegeket. 1777 tavaszára James már úgy tekintett csodált parancsnokára, mintha a második apja lenne. Cserébe láthatóan a tábornok is megkedvelte, sőt megajándékozta a bizalmával. Kapcsolatuk egy sajátsága különösen szórakoztatta – amint azt egy fiatal jenki tiszt húsvétkor fel is panaszolta Jamesnek. – Tisztességtelen előnyt élvez velem szemben, Master, mármint a tábornoknál. – Mi lenne az? – Azért kedveli magát, mert úriembernek tartja. Engem meg azért nem kedvel, mert nem tart annak. – Nagyon jó véleménnyel van önről – biztosította James. – Ó, nagyon is jól bánik velem. Ő a legegyenesebb ember, akit valaha ismertem, a pokolba is követném, de velünk, északkeleti jenkikkel mind ugyanez a helyzet. Ki nem állja a modorunkat. Az igazat megvallva, James is megfigyelte ezt. Washington születésénél fogva déli úriemberként élt, Marthával kötött házassága pedig Virginia legfelsőbb társasági köreibe repítette, így életvitele sokkal közelebb állt a földbirtokos angol dzsentrikéhez, mint egy Massachusettsből vagy Connecticutból érkezett jenki kereskedőéhez. – A társaságában mindig előveszem legjobb társasági

modoromat – vallotta meg nevetve James –, de ezzel se mennék sokra, ha elhanyagolnám a kötelességemet. James gyanította, hogy a nagy ember Londonban töltött évei miatt is hasznosnak találja a közelségét – gyakran megkérdezte tőle, hogyan reagálna egy született angol erre vagy arra a helyzetre. Nagy hatást gyakorolt rá azzal, hogy személyesen ismerte Ben Franklint, és részletesen be kellett számolnia róla, hogyan viselte magát Londonban. Amikor híre jött, hogy a Kongresszus Franklint küldi Párizsba, a francia támogatás kieszközlésére, a tábornok nem rejtette véka alá a véleményét. – Amit itt teszünk, nagy fontosságú, de hosszú távon a háború kimenetele Párizsban fog eldőlni. Örülök, hogy ennyi jót hallottam öntől Franklin diplomáciai érzékéről. Ha Washington kedvelte is az úriemberhez méltó modort, mint az Óvilág idejétmúlt báját, a brit viselkedés egy másik vetülete nagy aggodalommal töltötte el. Nevezetesen a szörnyű bánásmód, ami az amerikai hadifoglyokat sújtotta. James, noha ugyanúgy helytelenítette, jobban megértette ezt. – A britek még most sem tekintenek bennünket igazi katonáknak. Lázadóknak tartanak, mert ha kicsit is jobb véleménnyel lennének, azzal beismernék ügyünk jogosságát. Az ő szemükben a Brooklynban elfogott patrióták sem hadifoglyok, csupán hazaárulók, akik ily módon szerencsések, hogy nem lógatják fel őket. Washington képtelen volt ezt elfogadni. – A jelentések szerint a foglyokkal rosszabbul bánnak, mint az állatokkal – csattant fel, mégis parancsban tiltotta meg, hogy emberei engedjenek a kísértésének, és az elfogott német zsoldosokon torolják meg a társaikat ért sérelmeket. Amióta tudomást szerzett erről, személyesen írt a brit tábornokoknak, és

tiltakozott a bánásmód ellen, a britek azonban semmi jelét nem adták, hogy akár csak elolvasták volna a leveleit. – Hát nincs ezekben emberség? – fakadt ki egyszer. – Nálunk az emberség felette áll a törvényességnek – felelte James. – Angliában ennek a fordítottja igaz. Bármennyire tudta, hogy semmivel sem csillapíthatja Washington jogos felháborodását, James önkéntelenül is azon tűnődött, hogy a britek könyörtelenségének híre talán éppen ellentétes hatást gyakorol a gyarmatokon, mint azt szeretnék. Egy farmer, aki egész szekérderékra való zöldséget hozott a táborba, jól összefoglalta ezt az általános érzést: – A fiam fogságba esett. Miért akarnám, hogy olyanok uralkodjanak felettünk, akik állat módjára bánnak vele? Mindeközben, a német zsoldosok elleni sikeres fellépés dacára, a patrióták helyzete ingatag maradt. Amikor júniusban Howe arra buzdította, hogy nyílt ütközetben csapjanak össze, Washington kikerülte a csapdát, ám egyetlen nagyobb csata így is felőrölhette a teljes patrióta sereget, ezért mindennél inkább azt kellett megtudnia, mi lesz Howe következő lépése. Próbát tett a kémekkel, és őt is elküldte, hogy szaglásszon körbe New Yorkban. James eltökélte, hogy nem okoz neki csalódást. Most lassan leengedte a távcsövet, és felsóhajtott. A hajók berakodása tudatta vele, hogy valami készül, ám ennél több kellett. Eljött az ideje, hogy megpróbálkozzon egy másik módszerrel.

* Abigail másnap délelőtt már eljött volna a Bowling Greenről a kis Weston-nal, amikor egy férfi lépett hozzá. Farmernek tűnt, aki a terményeit hozta a piacra, ezért igencsak meglepődött, amikor

halkan a nevén szólította. Azután felismerte. Charlie White állt előtte. Nem telt sokba hazavinni a kis Westont, majd visszatérni a Broadwayre. Mire odaért, a szíve már hevesen vert. Biztosan nem tudta, mit jelent mindez, de nagyon is gyanította. Charlie egyetlen szó nélkül elindult vele a Broadwayn, majd a Wall Streetnél keletnek fordultak, és átkeltek az East Riveren. Jó tíz percen át tartottak északnak a rakpart mentén, míg szinte már elérték a város határában meredező cölöpkerítést. Itt követte Charlie-t egy kis raktárépületbe, és az árnyak mélyén egy nagykabátot viselő magas alakra lett figyelmes. Mostanáig egy hordón ücsörgött, de most felkelt, és elindult felé. Egy pillanattal később a bátyja karjában találta magát. James a kabátja alatt teljes uniformist viselt. Abigail gyanította, hogy iszonyú melege lehet, mégsem tehetett mást, tudta meg, mert ha civil ruhában kapják el, agyonlőhetik, mint kémet. Kiderült, hogy Charlie egy szekérnyi áruval csempészte be a városba, bár James ennél többet nem árult el. Mindent tudni akart viszont Westonról és az apjukról. Mélyen megütközött, amikor hírét vette, hogy Grey Albion a házukban lakik. – Bármennyire is szeretném – tette hozzá –, hogy beszélj a találkozásunkról drága apánknak és a kis Westonnak, s hogy elmondd nekik, mindennap gondolok rájuk, attól tartok, ez nem lenne bölcs dolog. Idővel rátértek látogatásának valódi okára. – Charlie fülelt egy kicsit a piacon. Nyilvánvaló, hogy Howe tábornok ellátmányt rakodik a hajóira, de a városlakók nemigen tudják, hová készül. – Nem hinném, hogy bárkinek elmondta volna – felelte Abigail. – Te sem sejted?

Abigail szíve kihagyott egy ütemet. Lesütötte a tekintetét. Azután újra belenézett a bátyja szemébe. – Gondolod, hogy a tábornok a hozzám hasonló csacska lányokra bízza a titkait? – Logikusan hangzott. S ezzel nem is hazudott. – Nem. – James elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Szerinted Albion tudja? – Meglehet, bár még fiatal és alacsony rangú. Nem említette. – Apánk? Egy pillanatig habozott. Mit mondjon erre? – Ha apánk tudja is, nem kötötte az orromra. – Szigorúan véve ez is igaz volt. James bólintott, és bánatosnak tűnt. Ahogy elnézte őt, Abigailen is eluralkodott a végtelen szomorúság. Tudta, hogy a fivére szereti. Tudta, mennyire vágyik látni az apjukat és a kisfiát, amit semmi szín alatt nem tehet meg. Mégis, óhatatlanul belé-nyilallt a fájdalom, ha arra gondolt, hogy csak azért kereste fel, mert meg akart tudni valamit – éppen azt, aminek az elárulása esküszegővé tette volna. Másra se vágyott, mint hogy elmondja, hisz James az életét kockáztatta, amikor idejött. Talán meg is teszi – bármit ígért az apjának és Howe tábornoknak –, ha ezzel az életét menti meg, de a helyzet másként állt. Az értesülés csupán esélyt adott Washingtonnak és a patriótáknak, hogy tovább húzzák ezt a szerencsétlen konfliktust. James csupán tette a kötelességét, ahogyan ő is a magáét. Semmin sem változtathattak. Legszívesebben sírva fakadt volna, de még ezt sem engedhette meg magának. – Sajnálom, hogy Grey Albion is itt van – szólt idővel a bátyja. James alighanem arra gondolt, hogy nem szívesen harcol a

barátja ellen. – Apánk kedveli – vont vállat. – Hát te? – Elismerem, hogy megnyerő, de úgy tűnik, nem éppen makulátlan a jelleme. Szerintem öntelt és arrogáns. A fivére bólintott. – Épp, ahogy egy brit tiszttől telik. – Egy pillanatra elhallgatott. – Isten a tanúja, milyen jó barátok voltunk. Az apja nem is lehetett volna kedvesebb hozzám. – Csak a háború tett benneteket ellenségekké. – Többről van szó, Abby. Alapvetően változtak meg az érzéseim Anglia és mindazon dolgok iránt, amiket Grey képvisel. Ha őszinte akarok lenni, az sem biztos, hogy szívesen látnám újra. – Fürkésző pillantást vetett az arcára. – Szívből sajnálnám, ha túlságosan megkedvelnéd. – Akkor hát örülhetsz, mert igen kevéssé kedvelem. Bátyja elégedettnek tűnt a válasszal, de közölte, hogy nem maradhat tovább. Néhány perc múlva Abigaü egyedül indult vissza a városba.

* Howe tábornok még ugyanabban a hónapban kihajózott a kikötőből óriás flottájával, hogy megkezdje útját a partvonal mentén. Vele tartott Grey Albion és a házban lakó többi fiatal tiszt is. Noha apjával és a kis Weston-nal lement a rakpartra elbúcsúzni, Abigail nem különösebben bánkódott vendégük távozása miatt. Az expedícióval kapcsolatos hírek bizakodást szültek. Noha Howe tábornok rövid utazását Chesapeake-be rossz idő kísérte, a terv ettől függetlenül bevált: a készületlenül ért Washingtonnak

vissza kellett vonulnia észak felé, s bár Brandywine Creeknél bátran megvetette a lábát, a vörös kabátosok végül elfoglalták Philadelphiát. Grey Albion levelet küldött az apjának azzal, hogy a telet a városban tölti Howe-val. Eleinte az északról érkező hírek is a lojalisták örömére szolgáltak. Johnnie Burgoyne a tervek szerint délnek indult Kanadából, hogy nemsokára bevegye Ticonderoga erődjét. Az indiánok is vele tartottak – hat irokéz nemzetségből négy úgy döntött, a britek oldalára áll. – A patrióták imádni fogják ezért – jegyezte meg John Master szárazon. – Annyira kegyetlenek az indiánok? – kérdezte Abigail. – Megvannak a szokásaik. Harminc évvel ezelőtt, György király háborújában az északi milíciák brit tábornoka jó pénzt fizetett minden francia skalpért, amit az irokézek vittek neki, beleértve a nőkét és gyermekekét is. – Remélem, már nem tesznek ilyesmit. – Ne végy rá mérget. Szeptemberben arra a hírre számítottak, hogy Burgoyne biztosította Albanyt, és a Hudson-folyón javában New York felé tart, csakhogy másféle szóbeszéd járta. A helyi patrióta milíciák lelassították őt a mesterlövészeikkel, így az északi vadonban ragadtak, ahol az indiánok is elpártoltak mellőlük. Vörös kabátosokat küldtek fel a Hudsonon, hátha a segítségükre lehetnek. Október végén aztán sebes hajó érkezett a folyón a döbbenetes hírrel. Apja hozta meg a háznépnek. – Burgoyne megadta magát odafent a folyón. A patrióták ötezer embert ejtettek fogságba. – Hol? – kérdezte. – Saratogánál.

A saratogai vereség híre oly fenyegetően morajlott a brit sorok felett, mint a közelgő vihar távoli mennydörgése. Apja ugyanakkor, ha el is komorodott, meg nem lepődött. – Előre figyelmeztettem Howe-ot – csóválta a fejét. – Egy elbizakodott tábornok olyan terepen, amit nem ismer… A patrióták bennszülött taktikája – az utakra döntött fatörzsek, az elhajtott állatok, az állandó élelemhiány – teljesen szétzilálta a végtelen vadonban bolyongó sereget. A patrióta tábornokok, Gates és Benedict Arnold két összecsapást követően le is gyűrték őket, s bár Burgoyne britjei és német zsoldosai bátran küzdöttek, délről érkező erősítés híján számban messze alulmaradt a tizenhétezer patrióta milicistával szemben. – Saratoga jelzés – ítélte meg John Master. – Azt mutatja, hogy akárhány katonát is állítanak ki a britek, a helyi milíciák bármikor túlerőbe kerülhetnek, ám ami ennél is fontosabb: üzenet azoknak, akik a legtöbbet számítanak. – S kik lennének azok? – kérdezte Abigail. – A franciák.

* Ha Saratoga okot is adott az örvendezésre, James az év decemberében, Washington seregében ennek vajmi kevés jelét látta. A Kongresszus elmenekült Philadelphiából, Howe bevonult a helyére, míg az immár tizenkétezer főre fogyatkozott patrióta hadsereg nyílt terepen várta a tél közeledtét. Washington már ki is választotta a következő szálláshelyüket. Valley Forge-ot. A helynek megvoltak az előnyei: a Mount Joy és Mount Misery nevet viselő magaslatok közelsége, továbbá a

Schuylkill-folyó jól védhetővé tette, s miután nem egészen húsz mérföldre esett Philadelphiától, a brit csapatmozgásokon is rajta tarthatták a szemüket. A patrióta sereg neki is látott a táborverésnek. Fürtökben épültek a zömök rönkkunyhók – a végére ezernél is több –, hogy egész kiterjedt várost alkossanak. A munka legalább lefoglalta az embereket, akik büszkén tekintettek erőfeszítéseik gyümölcsére, még ha Jamesnek mérföldekre ki is kellett lovagolnia csapatával, hogy kidönteni való fatörzset találjon. A lényeg, jelentette ki Washington, hogy a tető jól szigeteljen. – Itt a philadelphiai téllel kell megbirkóznunk – emlékeztette őket –, nem az északival. Nem telt sokba, hogy a jenki katonák számára kiderüljön, mire is gondolt. Északi hótakaró helyett, ami leszigetelt mindent, Valley Forge-ot a tél minden átka egyszerre sújtotta. Időről időre havazott vagy havas eső szakadt rájuk, ám a csapadék rövid úton elolvadt. Ezután, ha esett, a víz utat talált minden repedésen és hasadékon át, mielőtt jött az újabb fagy. Az északi száraz tél is végezhetett azzal, aki nem talált előle menedéket, Valley Forge nyirkos szelei és borzongató hidege azonban még az emberek csontjába is beette magát. Rönkkunyhók ide vagy oda, a ruháik rongyokban lógtak, sokaknak még most sem jutott csizma, és mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől. Pedig a hadbiztos remek munkát végzett. A folyóban hemzsegett a hal, néha akadt hús is, és a legtöbb napon mindenkinek jutott egy font rendes kenyér. A legtöbb napon. Máskor viszont nem maradt más, csak komiszkenyér – ahogy a víz és a liszt ízetlen keverékét nevezték, amit a szakácsok hiába próbáltak ízletesre sütni –, vagy még az se. James a saját szemével látott embereket, akik fűből és levelekből próbáltak levest főzni.

Néhány hét alatt a sereg egyharmada alkalmatlanná vált a szolgálatra. A lovak csonttá fogytak, és sorban elpusztultak. Nem maradt takarmány; mérföldekre nem akadt egyetlen tehén. Amikor Jamest mégis elküldték a környékbeli kisvárosokba, hogy ellátmányt vásároljon, az élelemért cserébe nem kínálhatott mást, csak a Kongresszus által kibocsátott papírpénzt, amire a legtöbb kereskedő gyanakvással tekintett. Minden nappal több katonát temettek el. Ahogy telt az idő, a holtak száma százakban lett mérhető, meghaladta az ezret, elérte a kétezret. James néha eltűnődött, életben maradnának-e egyáltalán a tábor civil lakói nélkül, akik úgy ötszázan lehettek – jobbára a férfiak asszonyai és nőrokonai. Fél fejadagot és fizetséget kaptak, cserébe viszont legjobb képességük szerint gondoskodtak a férfinépről. Februárra Martha Washington is csatlakozott hozzájuk. Férje mindig rettenthetetlennek mutatkozott emberei között, James azonban elég időt töltött a társaságában, hogy tudja, mennyire közel áll a teljes összeomláshoz. Noha ő és a fiatal tisztek mindent megtettek, hogy támogassák parancsnokukat, egyszer megjegyezte Mrs. Washingtonnak: „A tábornok mentette meg a sereget, ön pedig a tábornokot.” Még valaki Washington megnyugvására szolgált: a fiatalember, akit a tántoríthatatlan Ben Franklin küldött Franciaországból. Néhány hónappal korábban érkezett. Noha alig töltötte be a huszadik évét, máris több évet szolgált a muskétásoknál, s amint Amerikába érkezett, nyomban vezérőrnaggyá léptették elő. Marie-Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier, Lafayette márkija, mint vagyonos fiatal arisztokrata, megörökölte ősei pompás birtokát. Ifjú felesége, akit hátrahagyott Franciaországban, egy herceg leányaként látta meg a napvilágot, míg egyik őse Jeanne d’Arc alatt szolgált. Azért hagyta el hazáját, mert mindennél jobban

vágyott valamire, s csakis erre: a dicsőségre. Híres akart lenni. Abban a meggyőződésében, hogy ez elősegíti a jó kapcsolatait Franciaországgal, Washington a vezérkari tisztjévé tette. Majd meglepetten fedezte fel, hogy lassan a nevelt fiaként szereti. Lafayette nem ringatta magát illúziókba – pontosan tudta, mennyire tapasztalatlan, ezért megtett bármit, amire kérték. Eközben hozzáértőnek és értelmesnek bizonyult. Brandywine-nál jól harcolt, meg is sebesült, mégis arisztokrata neveltetése és kikezdhetetlen becsületessége tette őt igazán kedvessé Washington szemében. A karcsú és elegáns, kifogástalan modorú és a félelmet hírből sem ismerő férfiú a végletekig hű maradt parancsnokához, amit a legtöbb patrióta főtisztről aligha lehetett elmondani. Amikor Gates a többi tábornokkal a háta mögött szervezkedett, és a fiatal francia tudomást szerzett erről, haladéktalanul figyelmeztette Washingtont. Ellenlábasai igyekeztek is megszabadulni tőle, felvezényelték egészen Kanadába, ám ő hamarosan kijutott, és újra csatlakozott parancsnokához Valley Forge-ban, ahol franciás sármjával segített oldani a nehéz helyzet komorságát. James is megkedvelte Lafayette-et. Minthogy a művelt úriemberektől elvárták, hogy értsenek a diplomácia nyelvén, Londonban valamelyest ő is megtanult franciául. Most, hogy Valley Forge-ban oly lassan telt az idő, Lafayette segített neki továbbfejleszteni a nyelvtudását. Nem Lafayette volt az egyetlen, akit Ben Franklin ideküldött. Másik, még nagyobb ajándéka az új évben érkezett meg. S ha Lafayette Washington seregébe hozott némi franciás könnyedséget, von Steuben báró alapjaiban változtatta meg azt. Von Steuben báró, a középkorú porosz tiszt, arisztokrata és meggyőződéses agglegény, egykor Nagy Frigyes alatt szolgált, s most olasz agara társaságában, Ben Franklin által írt levelével,

valamint azzal az ajánlattal érkezett, hogy megadja a rongyos gyülevészhadnak ugyanazt a kiképzést, amit egész Európa legnagyszerűbb hadserege kap. S a maga különc módján jót is állt a szaváért. Valley Forge-ban előbb hóban és latyakban, majd sárban, azután az első hóvirágok közt és a fákon zöldellő rügyek alatt gyakorlatoztatta őket, mint még senki azelőtt. A különféle milíciák szedett-vedett módszerei helyett egyetlen átfogó, klasszikus kézikönyvet dolgozott ki a teljes kontinentális hadsereg számára. Ezután készítette csak fel azokat a válogatott tiszteket, akik a kiképzői lehettek, majd teljes díszuniformisban vágtázott egyik gyakorlótérről a másikra, hogy felügyelje és bátorítsa a kiképzőmunkát. Mindeközben felváltva szórta a német és francia szitkokat, melyeket beosztottjai híven le is fordítottak. Ily módon, ahogy zajlott a kiképzés, a patrióta sereg minden katonájának gazdagodott a szókincse a válogatott káromkodások háromnyelvű szótárával is. Eleinte őrültnek hitték, azután megtanulták tisztelni, tavasz végére pedig megszerették. Megtanította őket gyakorlatozni, menetelni, hadmozgásokat végezni, sortüzet adni. Miután kiderült, hogy alig van, aki hússütésen kívül bármi másra használná a bajonettjét, betanította a szuronyrohamot is. „Úgy fogtok győzni a csatában, hogy még lőszer se kell hozzá” – ígérte nekik. Mire végzett, minden mérték szerint jók lettek. Nagyon is jók. – Egy német kellett hozzá, hogy megtanítson harcolni a németek ellen – jegyezte meg Washington szárazon Jamesnek. – A britek talán jól megfizetik a zsoldosokat – felelt mosolyogva James –, de az igazi németek velünk varrnak. – Azt beszélik – árulta el neki Washington –, hamarosan várhatjuk az első önkénteseket, akik három évre írnak alá.

Ám a hír, ami igazából véget vetett Valley Forge agóniájának, nem sokkal e beszélgetés után érkezett. Ben Franklin megcsinálta: a franciák hadat üzentek Britanniának. Valley Forge-ban, Washington iránymutatása alapján, von Steuben báró hatalmas diadalmenetet rendezett.

* Az Abigailnek szóló meghívás május első napján érkezett, méghozzá abban a levélben, amit Grey Albion az apjának küldött Philadelphiából. – Megerősíti a szóbeszédet, amit hallottam: Howe tábornokot tényleg hazarendelték. – Master megcsóválta a fejét. – Szégyenletes ügy. Amikor Londonban hírét vették a saratogai megadásnak, a parlament annyira felháborodott, hogy a kormány újságírókat bérelt fel, akik minden felelősséget Howe-ra hárítottak. Ezért hívják most haza. Úgy tűnik, fiatal tisztjei mégis le akarják róni tiszteletüket előtte. Fényes bált rendeznek, meg az ördög tudja, mi mindent. Még bajvívás is lesz. Albion a lovagok egyike. Azután érdeklődik, lennee kedved odautazni. A meghívás oly készületlenül érte, hogy azt se tudta, mit feleljen. Amennyi csinos lány akadt Philadelphiában – már az is meglepte, hogy egyáltalán emlékezett rá. Azért el kellett ismerni, hogy ez nagyon kedves tőle. Ha pedig a fényes külsőségekre, a lovagi tornára és a lehetőségre gondolt, hogy a mesés Philadelphiába utazzon, tüstént eldöntötte, hogy ebből nem származhat kára. Az apja másnapra azonban meggondolta magát. – Nagyon messze van, Abby, és sosem lehet tudni, ki leselkedik az utakon. Én magam nem tarthatok veled, de akkor ki menjen? Ha

patrióta katonákkal találkozol, talán nem ártanának neked, de nem lehetünk biztosak semmiben. Nem – döntötte el a dolgot. – Igazán kedves Grey-től, hogy gondolt rád, de ez most nem megy. – Bizonyosan igaza van, papa – bólintott. Ha Mr. Grey Albion csakugyan el akarja vinni a bálba, gondolta magában, más alkalmat kell találnia.

* Az előző év októberi saratogai vereség és a franciák tavaszi hadba lépése csüggedést ültetett a britek szívébe, John Master világa azonban csak 1778 hosszú nyarán kezdett meginogni. A változás oly lassan történt, hogy nem is vette észre, pedig az elméjében és a szívében egyszerre zajlott. Úgy tűnt, a háború teljesen holtpontra jutott. Odalent Philadelphiában, szerencsétlen Howe távozása nyomán, Clinton tábornok vette át a parancsnokságot. Most, hogy a francia flotta inváziója fenyegetett, a britek bölcsebbnek látták kivonulni és visszatérni New Yorkba. Nemcsak a katonák távoztak, de hétezer lojalistának is fel kellett szállnia a hajókra. – Szegény ördögök – csóválta a fejét Master. – A britek igényt tartanak a támogatásukra, de megvédeni már nem tudják őket. Ahogy brit derékhad szárazföldi úton visszavonult, Washington árnyként követte. Híre ment a Monmouthnál történt összecsapásnak – Lee és Lafayette parancsnoksága alatt a patrióták sikeresen megtámadták Cornwallis brit utóvédjét, és nagyobb károkat is okoztak volna, ha Lee nem vonul vissza –, de a britek végül így is biztonságban elérték New Yorkot, s a fiatal Albion szintúgy. A Kongresszus végre visszatérhetett Philadelphiába, New York azonban újra brit támaszpont lett, csak ezúttal Clinton tábornok

parancsnoksága alatt – miközben a város feletti White Plainstől egészen a Hudson túlsó partján fekvő New Jersey-ig a patrióták uralták a terepet. Júliusban Washington ötvenmérföldnyire előretört a Hudson völgyében, fel West Point nagy magaslati erődjéig. A gyengéd hangú levél, mely a Dutchess megyében élő Susan útján jutott el hozzájuk, tudatta a családdal, hogy James biztonságban van West Pointban. Fia arra kérte John Mastert, hogy intézzen el számára néhány apróbb ügyet, ám ezen felül nem közölt többet. Nem sokkal ezután, mintha csak rá akarná irányítani a figyelmet a megváltozott stratégiai helyzetre, d’Estaing tengernagy megérkezett a kikötőbe tekintélyes francia flottájával. Egy ideig ott is maradt, elzárva a nyílt óceán felé vezető utat. Amikor megjött a brit erősítés, az admirális időlegesen biztosabb helyet keresett a partvonal mentén, a Rhode Island-i Newportnál, az üzenet azonban így is célba ért. A franciák hadba léptek, és a britek immár a tengereket sem uralják. Két további bosszúság is nyomasztotta John Mastert. Augusztusban újabb tűz ütött ki a városban, ami elpusztította néhány bérházát, ám ennél is aggasztóbbnak találta a Dutchess megyei birtokát érő fenyegetést. Abban az évben sajátos helyzet alakult ki: New Yorkot a brit Clinton tábornok uralta, míg a város körüli kiterjedt térséget, mely a patrióták felügyelete alatt állt, egy azonos nevű patrióta kormányzó – noha kettejük kapcsolata kimerült a névrokonságban. A patrióta Clinton kormányzó égett a vágytól, hogy elkobozza minden ismert lojalista hozzá tartozó földbirtokát. „Miután mi gondozzuk, ránk maradt, tehát a mi birtokunk” – írta neki Susan, Master számára mégis úgy tűnt, hogy csak idő kérdése, mielőtt a patrióta kormányzó végképp megfosztja a földjétől.

* Augusztus végén váratlan látogató érkezett a házba, Rivers százados. Rossz hírt hozott: feladta. – Dél-Karolina immár két éve a patrióták kezén van, de ÉszakKarolinában még sok hozzám hasonló lojalista kitartott, tavasz óta azonban elviselhetetlen az életünk. A feleségem és a gyermekeim már útnak indultak Anglia felé. Nem tehetek mást, az ön kezébe helyezem ültetvényem sorsát, abban a reményben, hogy egy napon fedezik majd az adósságomat. – A rabszolgák? – Természetesen ők képviselik a legnagyobb értéket. Átszállítattam őket égy barátom birtokára, ami a biztonságos övezetben fekszik, de hogy meddig maradhatnak itt, azt nem tudom. – Részletesen számot adott a rabszolgákról. – Sokuk képzett, így értékesebbek. Ha talál rájuk vevőt, nyugodtan értékesítse őket. – Nem tudna maradni még egy keveset? – kérdezte Master. – Talán már nem tart soká… Miután Philadelphiát elhagyták, a britek újabban egy dél elleni, átfogó támadást emlegettek. Clinton tábornok már be is jelentette, hogy expedíciós haderőt küld az egyik karibi sziget elfoglalására, meg egy másikat Georgia ellen, ahol kevés a patrióta helyőrség, viszont annál több a lojalista – de Rivers csak a fejét rázta. – Figyelemelterelés, Master, hogy szétforgácsoljuk az erőinket. Szaladgálhatunk körbe-körbe Amerika végtelen vadonjában, amíg csak tetszik, de véleményem szerint akkor se szelídítjük meg. Ezúttal nem. A vacsoránál őszinte hangú beszélgetés folyt. Csupa régi barát ülte körül az asztalt: John Master és Abigail, Rivers és Grey Albion. Egy ponton Rivers Masterhez fordult.

– Egyszer megkérdeztem, gondolt-e rá, hogy visszavonuljon Angliába. Akkor nem foglalkoztatta a lehetőség, de most talán más színben látja a dolgot? – Apám örömmel a szolgálatára lenne, uram – szúrta közbe Albion –, amennyiben rá kívánná bízni a vagyonát. Máris ő kezeli az ottani letétjeit. – Egyelőre nem gondolok erre. – Master figyelemre méltónak, ám egyszersmind lehangolónak találta, hogy Rivers és az ifjú Albion egyaránt erre buzdítják. Az igazi dilemmát mégsem katonai vagy anyagi ügyek, hanem az erkölcsi aggályok okozták. Tavasszal a brit kormány, megriadván a franciák hadba lépésétől, újabb megbízottakat küldött New Yorkba, hogy még egyszer próbáljanak megegyezésre jutni a gyarmatosokkal. Master találkozott velük, mielőtt elutaztak délre, hogy próbát tegyenek a Kongresszussal. A legkülönbnek egy Edén nevű férfit talált, ám bármily hosszan társalgott is vele, amikor hazatért, csak a fejét csóválta. – Úgy tűnik – árulta el Abigailnek –, hogy György király abban látja a kiutat, ha megvesztegeti a Kongresszus tagjait. Meg is mondtam: „Tudja, ez nem a brit parlament.” Egy-két napig elgondolkodtatta a dolog – még ha mélyebb következtetést nem is vont le belőle –, hogy a Kongresszus vélhetően magasabb erkölcsi szinten áll, mint a kormány, amelynek ő lojális híve. A felfedezésre, ami alapjaiban rendítette meg, augusztus végén került sor. West Pointból küldött levelében James egy olyan szolgálatot kért tőle, amit immár hetek óta halogatott, csak mert túlságosan időrablónak gondolt. Augusztus végén azonban, mardosó

bűntudatának hatására, elszánta magát, hogy a dolog végére jár. James egyik emberének fivérét fogságba ejtették a britek. A család már több mint egy éve nem hallott felőle, és úgy hitte, New Yorkban börtönözték be. James megkérdezte apját, kiderítené-e, mi lett vele. A férfit Sam Flowernek hívták. Egy egész napjába került megtudni, hogy Flower egységét előbb a város egyik templomában őrizték, majd áthajózták az East River túlsó partjára. Egyéb értesülés nem állt rendelkezésre. A másnapi tikkasztó hőségben még örült is, hogy elszabadulhat a bűzös városból, és kompon átutazhat Brooklynba. A kompkikötő a város északi felével szemközt feküdt, ahonnét a folyó keletnek kanyarodott. Manhattan felől a vízparti épületek lassan elmaradoztak. A brooklyni oldalon a folyókanyart megkerülve az ideérkező szikes mezőket, zsinegfűcsomókat, nyílt vizet és ingoványokat láthatott maga előtt, melynek holland nevét már réges-rég Wallabout-öbölre változtatták. Itt, ebben az öbölben alakították ki az általa keresett börtönöket. Hajótestekben. Használaton kívüli hajókban, jobbára olyanokban, amelyekkel az állatokat szállították. Komoran, megfeketedve, megroppanva, árboc nélkül horgonyoztak a sekélyesben, nem egészen másfél mérföldnyire a várostól, a folyókanyarnak köszönhetően mégsem szem előtt. Itt volt a Jersey, az úgynevezett kórházhajó; a Whitby, a tavaly kiégett üres hajóhéj, melynek elszenesedett és csorba bordái gyászosan meredeztek az égre; meg a tucatnyi egyéb hajó, mind telezsúfolva rabokkal. Könnyen talált egy dereglyést, aki kivitte a vízre. Az első hajón a szolgálatos – nagydarab férfi tömött pofaszakállal – vonakodott a fedélzetre engedni, de egy aranypénztől jobb belátásra tért, így nemsokára ott állhatott a hajón. A reggeli napfényben, szemközt az alig egy mérföldre eső

Manhattan-szigettel, akár még kellemesnek is találhatta volna a fedélzetről nyíló panorámát, a börtönőr azonban továbbra is olyan gyanakvó és ellenséges maradt, hogy amint a hajóra tette a lábát, kezdte úgy érezni, mintha sötét felleg takarná el a napot. Amikor megemlítette Sam Flower nevét, a fickó csak megvetően vonogatta a vállát. – Kétszáz lázadó kutya van itt – felelte. – Elég ennyit tudnom. Amikor azt kérdezte, lemehet-e körülkérdezni, a fickó úgy nézett rá, mintha megháborodott volna. Ezzel együtt elvitte egy fedélzeti ajtóhoz, hogy felnyissa előtte. – Le akar menni? – kérdezte. – Hát csak menjen. – Ám ahogy Master belépett, oly erővel csapta meg a vizelet, a mocsok és a rothadás bűze, hogy hátratántorodott. E pillanatban egy másik fedélzeti nyílás mögül hanyagul felöltözött muskétás jelent meg, a nyomában két alakkal. Amint azok ketten a fedélzetre léptek, az ajtó döngve lecsapódott. – Kettesével engedjük fel őket – jegyezte meg a börtönőr. – Mindig csak kettesével. Master alig hallotta. Meredten nézte a férfiakat, akik nem csupán lesoványodtak, de valóságos élő csontvázaknak, tűntek. Mindkettő halálosan sápadt volt, ám egyiküket beesett szeme alapján még láz is gyötörte, és láthatóan alig állt a lábán. – Éheznek – mormolta maga elé. – Még szép, hogy éheznek. – A börtönőrnek most először változott meg az arckifejezése, amikor szó szerint elmosolyodott. – Én aztán nem adok nekik enni. – Szerintem ez az ember beteg – hebegte Master. – Beteg? Remélem, haldoklik. – A halálát kívánja? – Legalább lesz hely a következőnek.

– Hát nem kap pénzt, hogy etesse őket? – emelte fel a hangját Master. – De kapok. Ők meg élnek vagy halnak tetszésük szerint. Inkább halnak. – Hogy bánhat így, uram, a gondjaira bízott foglyokkal? – Ezekkel? – A férfi arca eltorzult az utálkozástól. – Férgek, én csak úgy hívom őket. Hazaárulók, akiket egytől egyig fel kéne kötni. – Biccentett a város felé. – Gondolja, hogy odaát jobb a helyzet? – Nem tudom, uram, mit szólnának ehhez a felettesei – jegyezte meg fenyegetően Master. – A feletteseim? – A férfi olyan közel hajolt, hogy arcában érezte pállott leheletét. – A feletteseim, uram, azt mondanák: „Jól van, jó és hű szolgám.” Miért nem megy és kérdezi meg őket, ha már ennyire érdekli, mit gondolnak? – Azzal leparancsolta a hajójáról. A következő úszó börtönnél egy fiatal tiszt dugta ki a fejét, majd tájékoztatta előzékenyen, hogy nem jöhet a fedélzetre, mert a rabok fele sárgalázban szenved. A harmadik helyen mindazonáltal több szerencséje volt. Maga a hajótörzs szinte teljesen szétkorhadt, ugyanakkor a magas, vékony, markáns arcvonásokkal rendelkező foglár, aki odafent fogadta, szabványos tiszti egyenruhát viselt, és szabatosan felelt a kérdéseire is. Pontos nyilvántartást vezetett azokról, akik valaha megfordultak a hajóján. Sam Flower is köztük volt. – Meghalt, uram, hat hónappal ezelőtt. Amikor rákérdezett, hol földelték el, a tiszt a sós ingovány felé intett. A tetemeket ott és körben mindenfelé tömegsírokba temetik, magyarázta. Túlságosan sokan vannak, egyébként is közönséges bűnözők.

Master nem szólt. Legalább megtudta, amiért ideküldték. Már távozni készült, amikor tűz nyomaira lett figyelmes az előfedélzeten – a lángok nemrég csaphattak fel, de nem jutottak messzire. Miután nem tartotta valószínűnek, hogy a zord foglár ne tartana kézben egy ilyen váratlan eseményt, merő kíváncsiságból megkérdezte: – Hogyan jutnának ki a foglyok, ha a tűz elterjedne? – Sehogy, uram. – Csak kiengedné őket, hogy a vízbe vethessék magukat? – Nem én, uram. Lezárnám a fedélközt, és hagynám, hogy bennégjenek. Ezt a parancsot kaptam. John Master komor hangulatban tért vissza a városba. Leginkább azon ütközött meg, hogy az angolok, a tulajdon honfitársai képesek így viselkedni. A patrióták törvényes értelemben talán nem hadifoglyok – erről még folyt a jogi huzavona de bármi is legyen a státuszuk, mit mond saját kormányának emberségéről, ha így bánik velük? Hívhatják őket lázadóknak és bűnözőknek, gondolta, mondhatják, hogy kötelet érdemelnek – kivált, ha idegenekről van szó, nem a saját fiaikról –, de olyan tisztes gazdákkal, kiskereskedőkkel és iparosokkal szemben, akik a patrióták zömét alkotják, miféle vakság, előítélet – ne adj Isten: könyörtelenség – kell ahhoz, hogy hajóközökbe zárják, s ily módon meggyilkolják őket? Eddig persze ő se tudott erről, nyugtatgatta magát, hiszen a hajók félreeső helyen horgonyoznak. Igaz, a látogatásai során Susan beszámolt neki a patrióta újságok cikkeiről, melyek élesen kikeltek a foglyokkal való bánásmód ellen, ám ezeket durva túlzásoknak tartotta, s ebbéli meggyőződésében mások is megerősítették – köztük közeli barátja, Howe tábornok. De vajon elment egyszer is a városi börtönbe, alig százlépésnyire az otthonától? Nem, nem ment. Ahogy erre gondolt,

fülébe visszhangzott egy másik, mindennél borzasztóbb mondat, amit az első hajón megismert kellemetlen fickó szájából hallott: „Gondolja, hogy odaát jobb a helyzet?” A rákövetkező héten belefogott diszkrét nyomozásába. Nem szólt Albionnak – nem akarta nehéz helyzetbe hozni –, de a városban így is akadtak elegen, akiktől beszerezhette az értesüléseit. Itt egy kedélyes beszélgetés valamelyik őrrel; ott néhány bizalmas szó egy tiszttel. Csendes eltökéltséggel, s felhasználva mindama készséget, amire ifjúkorának fogadóiban tett szert, fokozatosan kiderített mindent. A börtönőr jól mondta: a városbéli börtönökben ugyanilyen körülmények uralkodtak. A kisajátított templomok és raktárak falai közt a foglyok hullottak, akár a legyek, hogy tetemeiket kocsikra rakodják, és az éj leple alatt elszállítsák. Loring, kinek felesége az öreg Howe tábornok társaságaként szolgált, arcátlanul ellopta javaikat és az élelmezésükre adott pénzt. S nem lehetett kétséges: bárhogy tagadta, a kedélyes Howe tábornok, akinél oly sokszor vacsorázott, tudott mindenről. Szomorúság, szégyen és viszolygás lett rajta úrrá, de mégis, mit tehetett volna? Mások felvethetnék a kérdést, de ha ő lenne, mit mondanának az emberek? Master fia patrióta, a lojalitása tehát erősen kétes. Nem, nem tehetett semmit. Abigail és a kis Weston érdekében hallgatnia kellett. Nem kis gyötrelmet okozott hát neki, amikor szeptember elején az unokája tőle kért iránymutatást. A társaság kedvéért beíratta Westont egy közeli iskolába, ahol más lojalista gyerekekkel tanult. Jól tudta, hogy apjának személye előbb vagy utóbb előkerül, ezért gondosan betanította a kisfiúnak, mit mondjon. Az alkalom most el is jött. – És mit mondtál? – tudakolta.

– Hogy apámat rászedték a patrióták, és meggyőzték arról, hogy továbbra is hűek a királyhoz, de mi reméljük, hogy nemsokára hazatér. – Helyes. – Az érvelés aligha állta meg a helyét, de Master mást nem tudott kiokoskodni. – Azt mondják, hazaáruló. – Nem. Apád sok mindennel nem ért egyet, de attól még nem áruló. – De a lojalistáknak van igazuk, ugye? – Remélhetőleg, bár ez egy összetett probléma. – De ha az egyik oldalnak igaza van, a másik téved. – Weston kezdett összezavarodni. Master felsóhajtott. Mit mondhatna egy ilyen kisfiúnak? – Én lojalista vagyok, nagypapa, ugye? – erősködött Weston. – Mindig azt mondta. – Igen – mosolyodott el Master. – Te lojális vagy. – Nagypapa is lojalista, igaz? – Weston láthatóan vágyott a megerősítésre. – Természetesen – felelt Master. – Lojalista vagyok. Nem mondhatta meg neki az igazat. Hogy olyan lojalista, aki elveszítette a meggyőződését.

* Ám ettől még jó üzletember maradt. Clinton tábornok is kedvelte, így amikor szeptemberben felvetette, hogy ideje lenne felszerelni egy újabb kalózhajót, Clinton elégedettnek tűnt. – Vegyen csak el a franciáktól és patriótáktól mindent, ami tetszik – biztatta a tábornok. – Minket csak lekötelez vele. Az út előkészületei jól haladtak, amikor kisebb incidens történt,

ami meglepetésként érte. Egy reggel a kis könyvtárban dolgozott, amikor Hudson belépett, és bizalmasan szót kívánt váltani vele. – Solomonról szeretnék beszélni, Főnök – kezdte. – Már egy ideje betöltötte a huszonötöt. Hát persze. Master elfojtott bűntudatot érzett. Mindig azt ígérte, hogy felszabadítja Solomont, amint betölti a huszonötöt, és a háború sem lehetett elégséges indok, hogy erről elfeledkezzen. – Még ma szabad lesz – ígérte meg tüstént, ám legnagyobb elképedésére Hudson megrázta a fejét. – Azt reméltem, Főnök, hogy egy ideig még rabszolga maradhat. – Csakugyan? – Master teljes értetlenséggel meredt rá. – Az a helyzet – vallotta meg Hudson –, hogy rossz társaságba keveredett. Hudson nem tartotta szükségesnek, hogy beszámoljon Masternek a vitáról, amit aznap reggel folytatott Solomonnal, és végképp nem kívánt hangot adni annak a gyanújának, hogy mivel is foglalatoskodik Sam és Charlie White társaságában. Türelmetlen ifjúnak látta a fiát, aki csak a kalandot keresi. Apaként meg is tudta érteni, egyvalamit azonban kristály-tisztán látott. Aki feketének született, abban senki sem bízik. A britek ugyan szabadságot kínálnak a rabszolgáknak, de csak azért, mert így akarják meggyengíteni a déli patrióta ültetvényeseket. Ha megnyerik a háborút, aligha segítik tovább a feketéket. Ha pedig valamiért mégis a patrióták győznek, igyekeznek majd a lehető legtöbb rabszolgát visszaszerezni. Biztos semmiben sem lehetett, de Hudson úgy érezte, azzal teszi a legtöbbet családjáért, ha rábízza John Master védelmére. Ezért is borzasztotta el a fiú fenyegetőzése: „Ha megkapom a szabadságom – jelentette ki –, megyek és csatlakozok Master

századoshoz.” „S ha nem kapod meg a szabadságod – kérdezte maró gúnnyal akkor mi lesz?” „Akkor talán elszökök a britekhez, és úgy vívom ki.” Akármelyik ostobaságot követi is el a fia, Hudson nem látott mást, csak katasztrófát. – Solomon nem akar semmi rosszat, Főnök – bizonygatta Mastemek – csak nagyon nyughatatlan, és attól félek, mindenféle bajba sodorná magát, ha szabad lenne. Az a helyzet – ismerte be gyászos hangon –, hogy nem tudom, mihez kezdjek vele. – Ez esetben – mosolyodott el Master –, talán én tudok egy megoldást. Hadd szolgáljon az új kalózhajón. Így kalandozhat, mégis távol marad a bajtól is. Amit összerabolnak, abból a legénység is részesül, és amint vége ennek a perpatvarnak, felszabadul. Ez megteszi? – Nagyon is, Főnök – felelte Hudson. – Azt meghiszem. Nem sokkal utána, hogy Solomon elvitorlázott a kalózhajóvá alakított kereskedőhajón, Master mosolyogva fordult Hudsonhoz: – Minden reményünk megvan, hogy remek New York-i kalóz válik belőle!

* Október havában John Master újabb levelet kapott Vanessától. Többször is elolvasta, amíg biztos nem lehetett, hogy jól megértette az abban foglaltakat. Akárhogy is csűri-csavarja, gondolta, a tettei alapján egyértelmű, hogy vajmi kevés érdeklődést mutat a férje vagy a fia iránt – legyen ez az ő számára bármily felfoghatatlan. – Ha Vanessa szeretné a fiút – jegyezte meg Abigailnek – mostanra már eljött volna érte. Aktuális levelében az asszony a maga szenteskedő módján

hangot adott reményének, hogy a kis Weston jó helyen van a házában, majd szenvelegve arról érdeklődött, megtévelyedett férjében fellobbant-e végre a tisztesség szikrája, hogy hátat fordítson a lázadók ügyének, s miként rokona, Rivers százados, New Yorkot hátrahagyva visszatérjen a civilizációhoz. Dióhéjban: visszaviszi-e a kis Westont Londonba? Master, aki figyelmesen tanulmányozta a levelet, és pontosan olvasott a sorok között, rövid úton kihámozta a lényeget. Az asszony tisztázni akarta, hogy neki kell-e gondoskodnia a kisfiáról, vagy pedig háborítatlanul élhet tovább. Ez alighanem azért vált ilyen fontossá, mert egy másik férfi felé kacsingatott. Ha szeretőt akart tartani, a kisfiú jelenléte ezt határozottan megnehezítette volna. Csaknem annyira, mint a férjéé. Gondosan fogalmazta meg a hasonlóan álságos válaszlevelet. Tudja, írta, mennyire vágyakozik látni egyszülött fiát, ám jelen pillanatban, amikor a patrióta kalózok a nyílt tengereken is kivetették a hálójukat, alkalmasabbnak véli New Yorkban tartani a fiút. Belegondolt, továbbítsa-e a levél tartalmát Jamesnek, de úgy döntött, nem sok értelme lenne. A kis Weston felé sem tolmácsolta anyja legjobb kívánságait. A fiú már csak nagyritkán említette az anyját, és jónak látta, ha ez így is marad.

* Abigail számára csendesen teltek az elkövetkező hónapok. Akadt épp elég dolga a ház vezetésével. O vigyázott Westonra, ha épp nem az iskolában tanult, és néhány hetente részletes jelentést írt a fejlődéséről, ami a családi hírekkel egyetemben, Susan közvetítésével jutott el Jameshez. Noha a levelek hosszú időn át

utaztak, mire elérték West Pointot, Abigail tudta, hogy fivére hálásan fogadja őket. Grey Albion és tiszttársai visszatértek a házba. Egy ideig úgy tűnt, Grey-t levezénylik Georgiába, Clinton tábornok azonban meggondolta magát, és New Yorkban tartotta, viszont úgy elhalmozta feladatokkal, hogy Abigail egyre kevesebbet látta. Ahogy közelgett a tél, Clinton őt bízta meg azzal, hogy melegen tartsa a katonáit. – Attól tartok – jegyezte meg Albion egy decemberi napon –, ki kell vágatnom néhány igen szép fát az északi birtokokon. Nem szívesen teszem, de nincs más választásom. – Gyakran napokra elment. Abigail nem feltétlenül követte, hogy merre jár, de még neki is el kellett ismernie, hogy nagykabátjában, szőrmekucsmájában és fejszével a kezében a brit tiszt igen jóvágásúnak tűnt. Ha mégis otthon tartózkodott, Albion ugyanúgy eljátszadozott a kis Westonnal, mint azelőtt, és őt is elkísérte, amikor sétálni vitte a fiút. A viselkedésében mindazonáltal észrevett némi változást. A hetyke arrogancia, ami korábban olyannyira bosszantotta, mintha visszaszorult volna benne. Mióta elűzték őket Philadelphiából, s útközben többször összecsaptak a patriótákkal, több tiszteletet mutatott ellenfelei iránt. – Igazi reguláris hadsereg benyomását keltik – ismerte el. – A következő hadjáratban számíthatunk néhány kemény ütközetre. Abigailnek feltűnt, hogy vele is másként viselkedik. Ha azelőtt úgy bánt vele, mint a kishúgával, most már komolyabb témákat is szóba hozott – a háború állását, a békekötés esélyét, a gyarmatok jövőjét –, sőt a véleményét is kikérte, és azt ugyanolyan súllyal mérlegelte, mint a magáét. – Bár megmutathatnám Londont, Abigail kisasszony! –

sóhajtott fel egyszer. A társalgás fenntartása érdekében megkérdezte, mi tetszik neki a leginkább Londonban. Apja mesélt neki a főbb látnivalókról, Albion azonban meghittebb dolgokat említett: a folyóparti régi parkokat; az ősi templomokat, ahol egykor keresztesek imádkoztak; a szűkös ki utcákat a favázas házakkal és kísérteties visszhangokkal. Ilyenkor jóvágású arca egészen ellágyult. Egy másik napon a családjáról mesélt. – Úgy vélem, tetszenének önnek, Abigail kisasszony. Édesapám nagyon udvarias. Otrombának és esetlennek érzem magam mellette. – Egyszer még öreg nevelőjét is szóba hozta. – Még mindig a házunkban él, noha már közel járhat a nyolcvanhoz. Szívesen leülök mellé, és beszélgetek vele, ha időm engedi. – Abigail jóleső érzéssel gondolt bele, hogy ilyen gyengéd és gondoskodó tud lenni. Ahogy eljött 1779 tavasza, reménykeltő hírek jöttek délről. Odalent Georgiában a vörös kabátosok elfoglalták Savannah-t, majd Augustát. Nemsokára egész Georgia visszakerült brit fennhatóság alá. New Yorkban beszélni kezdtek egy felfelé irányuló újabb expedícióról. Albion csak futólag említette neki ezeket a terveket, apja azonban mást is elárult: – Könyörgött Clintonnak, hadd mehessen. Tenni akar végre valamit. – Nem sokkal később ezt hallotta tőle: – Albionnak teljesült a kívánsága. Május végéig kellett várni, amíg a kis flottilla készen állt az útra. Abigail ott állt apjával a rakparton, hogy lássa távozását. A skarlátszín tunikát és fehér keresztszíjat viselő katonák nagyon fessnek tűntek. Míg Grey Albion lelkesen tette a dolgát, Abigail ráeszmélt, hogy még sosem látta őt így: keményen, szigorúan, pattogósan parancsokat osztogatni – érthető módon ahhoz is túl elfoglaltan, hogy felfigyeljen rá.

Ahogy a hajók kisoroltak a folyó közepére, és északnak indultak, az apjához fordult. – James is ott van, papa. Mi lesz, ha ő és Grey… – Tudom, Abby – felelt csendesen Master. – Inkább ne is gondoljunk rá.

* Eltelt némi idő, mire szállingózni kezdtek a hírek. A vörös kabátosok derekasan harcoltak. Washington megtartotta West Pointot, két kisebb erődről viszont le kellett mondania. Azt beszélték, hogy komoly veszteséget szenvedett. Grey Albiont egy nappal ezután hozták haza. Abigailnek át kellett vinnie Westont az egyik barátjához, míg a seborvos a munkáját végezte. – Nincs miért aggódni – jelentette ki határozottan az apja. – Csak kapott egy muskétagolyót a lábába. A seborvos rövid úton kiszedi. – Amikor később visszatért, apja mégis komornak tűnt. – Minden rendben, csak alszik – nyugtatta meg Westont, Abigailnek azonban bevallotta: – Sok vért veszített. Amikor reggel meglátogatta, a férfi félig lehunyt szemmel is ráismert, és bágyadtan elmosolyodott. Másnap többször bement hozzá. Este feltűnt neki, mennyire borzong. Éjjelre már magasra szökött a láza. A seb elfertőződött. A doktor, aki jól ismerte őket, azonnal ott termett. – Kérem, gondoskodjon róla, Abigail kisasszony – fordult hozzá, miután kitisztította a sebet. – Ön jobb szolgálatot tehet neki, mint akármelyik nővér. Imádkozzunk, hogy a fertőzés ne terjedjen tovább – tette hozzá –, akkor talán nem kell levágnom a lábát.

Tegyen meg mindent, hogy leszorítsa a lázat. Az most a legnagyobb ellenségünk. Az elkövetkező napokban Albion állapota ingadozó volt, olykor láz gyötörte és félrebeszélt, ilyenkor lehetőség szerint próbálta hűvösen tartani a homlokára és testére fektetett vizes törölközőkkel, máskor, világosabb pillanataiban, láthatóan aggódott. – Le fogják vágni a lábamat? – kérdezte. – Dehogy – hazudta –, erről szó sincs. Istennek hála, a fertőzés nem terjedt tovább – noha tíz teljes nap telt el, mire a seb gyógyulni kezdett, és több mint egy hónap, mire mankóra támaszkodva és bicegve már emlékeztetett régi önmagára. A megelőző napon, mielőtt először járni kezdett, történt valami – már ha megtörtént egyáltalán. A füles karosszékben ücsörgött a szobájában, míg a férfi aludt. A délutáni napfény kellemesen beáradt a nyitott ablakon. A szobára némaság borult. Bizonyára ő is elszenderedett, mert álmában együtt sétálgattak a vízparton, amikor a férfi hirtelen felé fordult, hogy lágy hangon, mégis nagy átéléssel megjegyezze: „Még mindig oly fiatal, de hol találhatnék önhöz hasonlót?” Ahogy felriadt, a férfit is ébren találta, amint elgondolkodva nézte őt. Utána sokáig tűnődött, hogy valóban kimondta-e a szavakat, vagy csupán álmodta őket.

* Ekkoriban Master üzletének sajátos részét képezték Susan látogatásai. Nagyobbik lánya gyakorta leutazott Dutchess megyéből két-három szekérre való terménnyel. Ilyenkor ő gondoskodott ezek értékesítéséről, a britek pedig készséggel felvásároltak mindent, amit csak az asszony kínált. Az üzlet az utóbbi hónapokban a

szokásosnál is jövedelmezőbbé vált, addig ugyanis az északi irokézek csónakokon szállították a városba a kukoricát, ám ezt az útvonalat a patrióták lezárták. Amikor Susan legutoljára két szekér kukoricát hozott, Master a háború előtti árak ötszörösét is megkapta érte. Ami az efféle ügyletek tisztaságát illeti: Susan egyszerű válasszal szerelte le húgát, amikor azt firtatta, kinek az oldalán áll. – Amelyik oldalon a szomszédjaim, Abby – felelte. – Sokan vagyunk így. A patrióták uralják Dutchess megyét, így hát én is patrióta vagyok, de ha a britek jó pénzt adnak a kukoricámért, tőlem megkaphatják. Ami a selymet, teát és bort illeti, amit New Yorkból visszafelé szállítok, a felénk élő patrióták örömmel átveszik, és egyetlen szóval se kérdezik, honnét való. – Mit gondolna Washington attól, hogy eladod nekünk a kukoricád? – kérdezte Abigail. – Felrobbanna mérgében, de nem fogja megtudni. – Hát James? – Hasonlóképpen, ezért neki sem kell megtudnia. Az ellentétes irányú üzleti forgalmat a brit hatóságok nyilvánították törvénytelennek. New York lojalista kereskedői semmit sem adhattak volna el a lázadóknak, a tiltással azonban senki sem törődött. A brit kereskedők örömmel ellátták a patriótákat bármilyen luxuscikkel, amit csak meg tudtak fizetni. Retorzió egyedül azokat érhette, akik lebuktak, ilyesmi azonban ritkán történt. Amikor elhagyta a várost, Susan egyszerűen lefizette az őröket. Master ezen a téren is tanújelét adta régi vágású lojalitásának. Noha pontosan tudta, mit művel Susan, következetesen megtagadta, hogy ő maga is részt vegyen a patrióták ellátásában. Abigail ezért lepődött meg azon a beszélgetésen, amelyre szeptember egyik

napján, az apja könyvtárában került sor. Grey Albion nem tartózkodott otthon. Előző nap – hálája jeleként, amiért odaadóan ápolta – két gyönyörű ajándékot is adott Abigailnek: egy selyemsálat, amit gondosan úgy választott ki, hogy passzoljon legkedvesebb ruhájához, valamint a Gulliver utazásai egy díszkötéses példányát, miután Abigail egyszer megjegyezte, mennyire tetszett neki. Örömmel töltötte el, és mélyen megérintette, hogy a férfi vállalta ezt a fáradságot. Albion aznap délelőtt elment az erődbe, hogy találkozzon Clinton tábornokkal, és sokáig nem is várták vissza. Weston iskolába ment, így Abigail és az apja kettesben lehettek, amikor Susan megérkezett a házba. Aznap három szekérrel jött a városba. Apja tüstént indult, hogy gondoskodjon a termények eladásáról, ám még előtte, Abigail őszinte döbbenetére, megjegyezte: – Van a raktárban egy kis selymem, meg némi finom borom és konyakom. Mit gondolsz, tudnád értékesíteni odafent? – Hogyne. – Susan felkacagott, Abigail azonban mélyen megbotránkozott. – Apám! Csak nem akarja támogatni a patriótákat? Apja megvonta a vállát. – Miért hagynám elveszni a készleteket? – De ha Clinton tábornok rájön? – Reméljük, nem teszi. – Apja hangjában valami arról árulkodott, hogy – ki tudja, milyen okból – nagyot változott a meggyőződése. Amint otthagyta apját és Susant a könyvtárban, hogy kilépjen a folyosóra, meglátta Grey Albiont. Nem hallotta őt visszatérni. A férfi rezzenéstelenül állt, és elgondolkodva nézte. Attól tartva, hogy kihallgatta az iménti szóváltást, elpirult, kimentette magát, és visszatért a könyvtárba, hogy figyelmeztesse apját. Mire visszatért a

hallba, Albion már eltűnt. Aznap sokat tűnődött azon, mit tenne Albion, ha kihallgatta volna őket. Kötelességének érezné, hogy tájékoztassa Clinton tábornokot? Úgy viselkedne, mint aki semmit sem tud? Nem tehet mást, kivárja a végét. Annál nyugtalanabb lett, amikor Albion este azt kérte, hogy válthasson néhány szót bizalmasan az apjával. A két férfi visszavonult a könyvtárba, magára zárta az ajtót, és jó ideig fojtott hangon tárgyalt odabent. Amikor végül kilépett az ajtón, Albion komolynak tűnt, de nem mondott semmit. Megkérdezte apját, előhozta-e Grey az illegális szállítmányok kérdését, de az csak ennyit felelt: – Ne kérdezz semmit. Minthogy Grey az elkövetkező napokban hivatalosan nem emelt panaszt az apja ellen, Abigail feltételezte, hogy négyszemközt rendezték a kérdést.

* Nem sokkal ezután Albion újra felvette a szolgálatot. Clinton tábornok a vezérkarban vette hasznát, így minden korábbinál elfoglaltabb lett. Talán az új feladata miatt, de Abigailnek úgy tűnt, hogy – miután kifejezte háláját a gondoskodásáért – némi távolságtartással kezeli őt. S bármennyire tudta, hogy erre nincs semmi jogalapja, a tudat bosszúsággal töltötte el. Mintha az egész házra egyfajta komorság telepedett volna. Híre jött, hogy a patrióta kormányzó elvette Masterék birtokát. Bármennyire is lehetett előre sejteni, ez sem vette el a csapás élét. Az óceán túlsó partjáról még rosszabb hírek érkeztek.

– Úgy tűnik – árulta el neki Albion –, Európa egészen megragadja az esélyt, hogy csapást mérjen a Brit Birodalomra. A franciák meggyőzték a spanyolokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A francia és a spanyol flotta már a Csatornában van, de vélhetően Gibraltárnál is támadni fog. A spanyolok nyilván megindulnak ellenünk Floridában is. A hollandok szintén ellenünk vannak, a németek és oroszok pedig kaján örömmel háttérbe vonulnak, hogy lássák, ki győz. – Mindennek a tetejébe az amerikai kalóz, John Paul Jones a franciáktól kapott hajókkal nem átallta feldúlni Britannia partvidékét. Közben a brit katonák újabb kontingense érkezett. – A fél csapat már betegen jött – csóválta a fejét Albion. – El kell különítenünk őket, nehogy másokat is megfertőzzenek. – Abigail az elkövetkező két hétben alig látta őt.

* Október elején, amikor egyik este a szalonban találta őt, Grey Albion szerényen bejelentette: – A többi tiszttel kis táncmulatságot készülünk tartam, Abigail kisasszony. Nem tudom, részeltetne-e a kiváltságban, hogy a társaságát élvezhessük. – A helyőrségi összejövetel, ahogy hivatalosan nevezték, havonta kétszer került megrendezésre a Broadwayn álló City Tavern nagytermében. Néha az apja is elvitte ide, ám a meghívás most közvetlenül a férfitól jött, ami meglepetésként érte. Habozni látszott. – Mindazonáltal figyelmeztetnem kell – sietett hozzátenni a férfi –, hogy a mulatság talán nem az ízlése szerint való. – Amennyiben? – Nos, az ilyet abesszin bálnak szokás hívni.

Abigail meglepetten nézett rá. Az elmúlt néhány hónapban még egy szembeötlő változás történt New Yorkban. Akkor kezdődött, amikor a háborút minden létező szintre kiterjesztő Clinton tábornok bejelentette: a patrióta hadseregben szolgáló négerek, amennyiben New York városába dezertálnak, szabad emberként élhetnek, és tetszésük szerinti foglalkozást űzhetnek. A bejelentésnek a vártnál is nagyobb hatása lett – olyannyira, hogy Albion bevallotta Masternek: – Be kell vezetnünk valamiféle korlátozást. Mindez érthető módon felbőszítette a patriótákat. A Long Island-iek máris komoly károkat szenvedtek, miután a szökevény rabszolgák elárulták a brit csapatoknak, hol találják elrejtett értékeiket, míg a Staten Islanddel szemközt, Monmouth megyében egy dandár – a vakmerő fekete tiszt, Tye ezredes vezetésével – patrióta csapatokat terrorizált. „Az átkozott britek újabb rabszolgafelkelést kavarnak” – tiltakoztak sokan, a városban azonban mindez sajátos visszhangot vert. „Végre találtam egy rendes ácsot és raktárost” – hálálkodott az égnek Master. „Végre kaptunk rendes erősítést” – jelentette Albion. A Broadwayn még egy új laktanyát is fel kellett húzni. A legfurcsább változás mégis a város társasági életében zajlott. A birodalom sajátos érdekessége maradt, hogy míg Britannia minden más nemzetnél több rabszolgát árult és dolgoztatott az ültetvényeken, magában Britanniában alig láttak rabszolgát. Albion és a hasonszőrű fiatal tisztek számára New York szabad feketéi így egzotikus különcségnek számítottak, ezért táncesteket szerveztek, ahol feketék játszottak hegedűn és bendzsón, s hogy még érdekesebb legyen: az ilyen alkalmakat megnyitották a feketék előtt is. Remek móka, gondolták. Ilyen aztán nincs máshol. – Nem biztos, hogy az apja helyeselné.

Igaz, ami igaz: némely tory lojalista hangot adott felháborodásának, amiért a feketék így elárasztották a várost, Master azonban a Trinity tanácsának tagja volt, a Trinity pedig mindig is nagy hangsúlyt fektetett a fekete közösség iskoláztatására. – Örömmel elmennék a mulatságukra – felelte Abigail, épp csak csipetnyi rosszallással. Apja vetette fel, hogy Hudson és a felesége elkísérhetné a fiatalokat. A mulatságot nem messzire rendezték, így mindnyájan gyalogosan is megtehették az utat. Jókora tömeg gyűlt össze: felerészben feketék, mutatóba néhány civil a városból, a többi brit tiszt és a vendégeik. Ezer gyertya fénye ragyogta be a termet. Bármily nehézséget okozott is az élelmiszer beszerzése, pazar frissítők álltak rendelkezésre. A zenekar megalapozta a jó hangulatot, és a tánc is a szokásos rendet követte, leszámítva a formális nyitótáncot – jelen helyzetben a francia négyeshez senki sem érzett kedvet. A társaság egyenesen rátért a dzsigekre, reelekre, quadrillekre és népies táncokra. Olyan népszerű dallamok hangzottak el, mint a „Sweet Richard”, a „Fisher’s Hompipe” és a „Derry Down”. Abigail elégedetten látta azt is, hogy legyen bármily pezsgő a hangulat, a mulatság megmarad az illendőség keretei között. Hudson elemében érezte magát, Abigail pedig rádöbbent, hogy még életében nem látta őt ilyen környezetben. Többször is azon kapta magát, hogy egy-két pillanatra vele kerül párba, és a férfi nevetve megpörgeti. Látta, ahogyan Albion hasonlóképpen tesz Hudson feleségével. Persze ő maga is sokszor megfordult a karján. Mind egy asztalhoz ültek: Albion és a barátai, a Hudsonok és két másik fekete pár, akit itt ismertek meg. Vidám társalgás folyt. Abigail dicsérte Hudson tánctudását, mire a férfi komoly hangon köszönetét mondott.

– Hát én hogy táncolok, Mrs. Hudson? – tudakolta Albion jókedvűen. Az asszony csak egy pillanatig habozott. – Nem rosszul… ahhoz képest, hogy csak egy jó lába van! A kijelentést önfeledt taps és nevetés fogadta. – Annyi is elég, hogy nemsokára csatába menjen – jegyezte meg egyik tiszttársa. – Igaz – ismerte el Albion mosolyogva. – Ó? – élénkült fel Abigail. – Csakugyan elmegy? – Igen – bólintott a férfi. – Csak ma kaptuk a hírt, hogy Clinton tábornok egyesíti az erőit odalent délen, és engem is magával visz. Talán újra kivehetem a részem a harcokból. – Mikor indul? – kérdezte tőle. – A hónap végén, ha minden igaz. – Menjünk – kurjantott fel valaki. – Táncoljunk még egyet! Utána mind együtt sétáltak haza. Már éjfél is elmúlt. Noha érvényben maradt a kijárási tilalom – amihez Clinton tábornok valami okból ragaszkodott –, az ilyen társasági események idején lazítottak a szigoron. Az utcai lámpák szórványos fénye alapján könnyen tájékozódtak. A két Hudson elöl haladt, míg ő és Albion kissé lemaradt mögöttük. A férfi felkínálta neki a karját. – Vigyáznia kell, nehogy odalent délen még egyszer meglőjék – jegyezte meg. – Nem szívesen ápolnám újra. – Igyekezni fogok – felelte a férfi –, bár nyilván végtelenül unalmas lesz. Sehol egy kis csetepaté. – Legalább lesz alkalma csapni a szelet a gyönyörű déli lányoknak – vetette fel. – Meglehet. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – De hol találhatnék önhöz hasonlót? – kérdezte csendesen. A szíve kihagyott egy ütemet. Ugyanazok a szavak. Hát mégsem álmodta.

Egy könnyed felelettel próbálkozott, de hang Se jött ki a torkán. Csak sétáltak tovább némán. Miután hazaértek, Hudson kinyitotta a bejárati ajtót, és beterelte őket a szalonba. Az átható csendből arra lehetett következtetni, hogy az egész ház aludni tért. – Úgy vélem, a többiek szívesen innának egy pohárka brandyt lefekvés előtt – szólt Hudson csendesen. – Csak egy percet kérek. A szobában meleg fogadta őket. A kandallóban még parázslott a tűz, amit Albion sietve felpiszkált. Abigail lerázta magáról köpenyét. A férfi megfordult. – Alig hiszem el, hogy itt hagy – törte meg a csendet Abigail. – A legkevésbé sem vágyom rá. – A férfi olyan gyengéd pillantást vetett rá, amit nem érthetett félre. Felnézett rá, s az ajkai résnyire szétnyíltak, amint a férfi hozzá lépett, és magához ölelte. Teltek a percek, de Hudson nem tért vissza. Csupán a feléledő tűz pattogása hallatszott, miközben a férfi megcsókolta. Egyre szenvedélyesebben simultak egymáshoz, olyan hevesen csókolóztak, hogy már ott helyben majdnem odaadta magát neki, de ekkor kinyílt az ajtó, és apjának hangja hallatszott be a folyosóról, mire ijedten szétrebbentek. – Á – szólalt meg könnyed hangon az apja, amint ráérősen besétált a szobába –, hát visszatértetek. Remek. Felteszem, jól sült el a mulatság. – Ó, igen, uram, nagyon is jól – felelt Albion. Váltottak még néhány udvarias szót, mielőtt a férfi elment lefeküdni.

*

Az indulásig hátralévő időben Albionnak rengeteg dolga akadt. Clinton tábornok nyolcezer katonájával szándékozott lehajózni Georgiába, így nemcsak a kikötőben ténykedett, de gyakran elutazott, hogy egész napokat töltsön Long Islanden és a város körüli többi előőrsnél. Túlságosan is hamar eljött a távozás napja. A férfi búcsút mondott a család tagjainak, hogy társaival a kikötő felé induljon – ám előtte még bevonta őt a szalonba, hogy kettesben lehessenek. Itt megragadta a kezét, és őszinte rajongással nézett a szemébe. – Drága Abigail! Hogyan is köszönhetném meg mindazt, amit értem tett? Azt a sok örömöt, amit a társasága jelentett. – Egy pillanatra elhallgatott. – Remélem, még látjuk egymást, de háborúban sosem lehet tudni. Arra az esetre, ha mégsem találkoznánk, szeretném, ha tudná, hogy mindig úgy fogok emlékezni az együtt töltött időre, mint életem legszebb és legörömtelibb napjaira. Azzal gyengéden megcsókolta az orcáját. A férfi mindezt végtelen melegséggel mondta, ő pedig szemérmes főhajtással fogadta az elismerő szavakat. Mégis reménykedett valamiben – noha maga sem tudta, miért. Valami többre vágyott. Később az apjával levitték Westont a kikötőbe, hogy lássa az elvitorlázó hajókat.

* Ahogy jött, úgy el is múlt a karácsony. Susantől hallották, hogy James átköltözött Washingtonnal a téli táborhelyre. Mostanra cudar hidegre fordult az idő. Hóviharok törtek rájuk, újra meg újra, hogy maguk alá temessék az utcákat. Nemcsak a Hudson-folyó, de még a

kikötő is befagyott. Senki nem emlékezett hasonlóra. Abigail nyugtalanul gondolt arra, hogyan boldogulhat a fivére. A partvonal mentén mindenütt viharok söpörtek végig. Clintonról és a flottájáról nem jött hír. – Ne feledd, el kell hagyniuk New Jersey-t, Virginiát és mindkét Karolinát – emlékeztette az apja. – Az légvonalban számítva is nyolcszáz mérföld. Végül hír jött, hogy a hajók, noha megszenvedték a viharokat, megérkeztek a Savannah folyó torkolatához. Abigail türelmesen várta Albion levelét, ám az csak február végén érkezett meg. Apjának címezték, és arról tudósított, hogy Grey biztonságban van, míg a hadsereg Clinton és Cornwallis parancsnoksága alatt arra készül, hogy a part mentén behatoljon Dél-Karolina patrióta gyarmatára. „A stratégiai célunk minden kétséget kizáróan Charleston városa” – írta a férfi, aki üdvözölte a családot, s még Westonnak is küldött egy tréfás üzenetet, amikor buzdította, hogy amint az idő engedi, kezdjen készülődni a krikettévadra. Abigailnek a legjobbakat kívánta. – Természetesen válaszolunk neki – jelentette ki az apja, s már másnap írt, ő pedig hozzáfűzte levelét az övéhez. Számára nem ment olyan egyszerűen a levélírás. Szabatosan fogalmazott, röviden beszámolt a városban történt eseményekről és Westonnal tett sétáiról – csak azt nem tudta, hogyan fejezze be. Merje-e papírra vetni az érzéseit? Vajon milyen fogadtatásra találnának? Jobban teszi, ha talányos marad, s épp csak sejteti, milyen gondolatok forognak a fejében? Nem tudott dönteni. Végül azt írta, hogy ő és Weston egyaránt reméli, biztonságban visszatér hozzájuk, így „személyesen lesz módja krikettezni a fiúval, s alkalmasint táncolni vele”. Bárhogy sántított a szöveg, be kellett érnie ennyivel.

* Csendesen telt a tavasz. Elfoglalta magát Westonnal, és a szokott módon tartotta a kapcsolatot Jamesszel. Időről időre hírek jöttek délről. Egy Tarleton nevű fiatal és tüzes lovastiszt nevet szerzett magának azzal, ahogyan a patriótákat kaszabolta. Azután májusban megtudták: Charleston elesett. New York örömünnepet ült. Felvonulások és fogadások követték egymást, majd levél érkezett Grey Albiontól is. – Ez alapjaiban változtatja meg a helyzetet – vélte az apja. – Ha délen előretörünk, azután minden erőnkkel Washington ellen fordulunk, még a jobban képzett embereivel sem tarthat ki sokáig. – Apja összegezte neki Albion levelét. – Úgy tűnik, az ifjú Tarleton észak felől teljesen elvágta Charlestont. A módszerei brutálisak, ám annál hatékonyabbak, legalábbis Albion szerint. Sokan megadják magukat. Hamarosan egész Dél-Karolina a britek kezébe kerül. Észak-Karolina patrióta csapatai is rossz állapotban vannak. Rivers barátunk talán túl korán feladta. – Hónapok óta nem látta ilyen felszabadultnak az apját. – Clinton tábornok annyira elégedett, hogy azt tervezi, visszatér New Yorkba, és Cornwallisra bízza a hadjáratot. – Akkor Albion is visszatér? – Még nem. Cornwallisszal akar maradni. Nyilván ő is nevet akar szerezni magának. – Értem. Nekem nem üzent semmit? – Csak hálásan köszöni, hogy írtál neki, és a legjobb kívánságait küldi. – Apja elmosolyodott. – Odaadom a levelét, olvasd csak el. – Majd később, papa. – Csalódottan elhagyta a szobát.

Egész New York napokon át ünnepi lázban égett – leszámítva Abigailt. Az igazat megvallva, ő nemigen tudta, mit érez. Leginkább korholta magát ostobaságáért. Egy háborúba induló fiatalember megcsókolta – nyilván nem ő az első, akivel megtette. Azt mondta, gyengéd érzelmeket táplál iránta – talán valóban, de az ilyesmi el is múlhat. S mit érez eközben ő maga? Ki tudja? Az biztos, hogy az egész világa éteri fényben úszik, ami összemossa a határokat. Biztosan tudta, hogy Albion elég dicsőséget szerzett már magának – miért nem tért hát vissza Clinton tábornokkal? S nem kellett volna legalább válaszra méltatnia a levelét? Ha valóban számítana neki, biztosan megtenné! Két napon át búslakodott ezen, amíg apja nem bírta tovább, félrevonta, és kéretlen őszinteséggel rákérdezett: – Mivel adtam okot ekkora boldogtalanságra, gyermekem? – Semmivel, papa, higgye el. Apja elhallgatott, mintha eltűnődne valamin. – Van ennek bármiféle köze Grey Albionhoz? – Nincs, papa. Semmi az égvilágon. – Szerintem nagyon is van, Abby. – A férfi felsóhajtott. – Bárcsak élne még az édesanyád! Bizonyára nem könnyű ilyesmiről beszélni az apáddal. Abigail megadta magát, – Azt hittem, legalább írni fog. – Megvonta a vállát. – Mintha számítanék neki. Apja bólintott, láthatóan döntésre jutott, és átkarolta a vállát. – Akkor hát, Abby, hadd meséljek el valamit. Emlékszel a napra, amikor Susan eljött, én pedig árut küldtem vele a patriótáknak? Albion akkor este megkeresett. Rólad beszélt… méghozzá a lehető leggyengédebb szavakkal.

– Valóban? – A legnagyobb, mondhatni nemes egyszerűséggel kifejezte az érzéseit. – Apja bólogatva idézte fel magában az emléket. – Ugyanakkor még nagyon fiatal vagy, Abby, s itt ez a háború… ez a sok bizonytalanság… ezért úgy határoztunk, hogy legjobb lesz várni ezzel. Addig, amíg véget nem érnek a harcok. Ki tudja, hogyan állnak majd a dolgok akkor? Addig is, legalább annyira az ő érdekében, mint a sajátodéban, tekints rá a barátodként. Ha úgy tetszik, legdrágább barátodként. Abigail meredten nézte az apját. – Megkérte a kezemet? Apja vonakodni látszott. – Ez a lehetőség is szóba került, igen. – Ó, papa – csóválta a fejét rosszallóan. – Úgy hát gyengéd érzéseket táplálsz iránta? – Igen, papa. – Nos, én is kedvelem – árulta el az apja. – Magával akar vinni Angliába? – Bizonyára. Nagyon hiányoznál, Abby. Szeretnél vele menni? – Apám is jönne? – Könnyen lehet, Abby, ha a patrióták erőre kapnak, és győznek. – Akkor megmondhatja neki, papa – mosolyodott el –, hogy vele tartok, ha az én papám is jön.

* Solomon boldog volt. Gyönyörű júniusi nap virradt rájuk, a tenger csak úgy szikrázott. Virginia partjánál hajóztak a tündöklőén kék égbolt alatt és a délkeletről érkező friss szélben – New York felé.

Egy francia hajón. Martinique partjainál zsákmányolták, egy rakomány pompás francia selyemmel, borral és konyakkal, sőt egy kisebb kincses ládával együtt. A kapitány felosztotta a legénységet, hogy első tisztjével New Yorkba küldesse a zsákmányt. Tucatnyi embere – köztük négy rabszolga – mellett a hat elfogott francia is az első tiszttel tartott. Noha alig várta a szabadulását, Solomon jól érezte magát a tengeren. Nem is volt rossz az élet egy kalózhajó fedélzetén, kivált egy olyanon, ami Master tulajdonában állt. A gazdag kereskedő házi rabszolgájának sem a kapitány, sem a tisztje nem nehezítette meg az életét, amíg megfelelően ellátta a feladatát, így rövid úton a legénység megbecsült tagjává vált. Amikor legutóbb lecsapott rájuk a vihar, az első tiszt egyenesen a segítségét kérte: „Vedd át kormányt, Solomon – utána pedig megdicsérte: – Tudtam, hogy te megtartod.” Ennek ellenére alig várta, hogy New Yorkban viszontlássa apját és anyját. Ilyen gazdag zsákmány mellett abban sem kételkedett, hogy Master neki is juttat valamennyit a haszonból. Amikor észrevették, a másik hajó a Chesapeake torkolatától tartott feléjük, méghozzá egyre fürgébben. Az első tiszt szeméhez emelte látcsövét, majd elfojtott egy keserves szitkot. – Kalózok – jelentette. – Csillagsávos lobogóval. Solomon később úgy gondolta, az első tiszt aznap az életét mentette meg, amikor kezébe nyomott egy pisztolyt. – Vidd le a nyavalyás francokat! Nem maradhatnak a fedélzeten. Ha bármelyik szökni próbál, csak puffantsd le. így a fedélközben tartózkodott, amikor valamivel később muskéták kezdtek ropogni, majd az ágyúdörej nyomán kartácstűz söpört végig a fedélzeten. Ezután lábdobogás hallatszott, amit erélyes dörömbölés, majd parancs követett, hogy azonnal nyissa ki.

Vonakodva megtette, és felmászott a fedélzetre. Véres jelenet tárult elé. A New York-i legénység zöme meghalt, vagy a legjobb úton haladt a halál felé. Az első tiszt még élt, bár az egyik lábát cafatokká lőtték. Tucatnyi patrióta szállt át a hajóra, köztük egy tagbaszakadt, vörös hajú férfi, kezében karikás ostorral, az övében két pisztollyal. Solomon gyanította, hogy ő lehet a kapitány. Ahogy megjelentek a franciák, és meglátták a patriótákat, a saját nyelvükön terjengősen köszöntötték őket. A vörös hajú kapitány sietve a fedélzet egyik oldalára terelte őket, mielőtt leküldte kutakodni két emberét. Két másik fekete már meghalt, de a harmadik a hajókonyhán dolgozott, így hamarosan rátaláltak, és felzavarták. – Ez minden, kapitány – jelentették. A kapitány a sebesült első tiszthez fordult. – Egy francia hajó, amit elfogtatok? – Az első tiszt bólintott. – New Yorkba indultatok? – Az első tiszt újra bólintott. – Ezek meg – intett a franciák felé – az eredeti legénység? – Úgy – erősítette meg a tiszt. – Hm. A franciák a barátaink, fiúk – kiáltott embereinek. – Bánjatok velük rendesen. – Visszafordult a szakácshoz. – Rabszolga? – Az első tiszt bólintott. – Hajószakács? – Jól főz. – Annak hasznát vesszük. Hát ez? – Solomonhoz fordult. – Matróz. Érti a dolgát. Nagyon is. A vörös hajú kapitány metszőén kék szemeivel Solomon arcát fürkészte. – Hát te, fiú? – mordult rá. – Rabszolga vagy? Solomon agya szélsebesen járt. – Az vagyok, Főnök – felelt buzgón. – James Master patrióta százados a gazdám, aki Washington tábornok oldalán szolgál.

– Az meg hogy lehet? – Erővel kényszerítettek erre a hajóra, hogy ne szolgálhassak Master százados mellett, uram. Ha utánakérdez, ő jótáll értem. Ügyes próbálkozás volt. A kalóz mérlegelte is, noha nem sokáig. – James Master százados? Nem ismerem, de nem is számít. Ha a rabszolgája vagy, meg kellett volna szöknöd a nyavalyás britektől, hogy visszanyerd a szabadságod. Vagyis ami engem illet, szerintem egy követ fújsz az ellenséggel. így holtbiztos, hogy rabszolga is maradsz, fiú. Hazug, csavaros eszű rabszolga, aki verést érdemel. – Ám mielőtt tovább foglalkozott volna Solomonnal, végignézett a fedélzeten, és intett az ott heverő tetemek felé. – Vessétek át őket a palánkon. – Azzal visszatért az első tiszthez. – Nem festesz valami jól, barátom – jegyezte meg. – Túlélem – nyögött fel az első tiszt. – Nem vennék rá mérget – csóválta a fejét a kapitány. Azzal előhúzta az egyik pisztolyát, és főbe lőtte. – Őt is dobjátok be – rendelkezett. Miután ez is megtörtént, visszatér Solomonhoz. Szétvetett lábakkal és elgondolkodva méregette, miközben ujjai a korbács nyelét simogatták. – Ahogy mondtam, rád férne egy korbácsolás. – Elhallgatott, eltűnődött, majd lassan bólintott. – De bárhogy rád férne, nem foglak megostorozni. Nem, inkább füllentek rólad. Majd azt mondom, azért nem ostoroztalak meg, mert te vagy a legszófogadóbb, legengedelmesebb és legdolgosabb rabszolgám. Olyan istenfélő nigger, amilyen még nem járt a föld színén. Igen, ezt fogom mondani. – Bólintott. – Tudod-e, miért? – Nem, Főnök. – Azért, te hazug, lojalista, semmirekellő korcs, mert az első

kikötőben eladlak.

* Csak miután a kapitány hazatért és nem találta a francia hajót, melynek már New Yorkba kellett volna érnie, Master akkor döbbent rá, hogy elveszítette a zsákmányt, ráadásul Hudsonnak is meg kell mondania, hogy a fia eltűnt. – Nem hinném, hogy a francia hajó elsüllyedt volna. Valószínűbb, hogy elfoglalták. Solomon még odakint van valahol, úgyhogy nem szabad feladnunk a reményt. – Ha a hajó épen maradt, előbb-utóbb biztosan hírt kaptak róla. Mindeközben egyre újabb déli sikerekről meséltek. Az olyan patrióta hősök, mint Rutledge, Pickens vagy Marion „Mocsári” Fox mindent megtettek a vörös kabátosok és támogatóik zaklatására, a déli patrióta sereg azonban nem nyújtotta a legjobb formáját. A Kongresszus Gates tábornokot küldte Dél-Karolinába, Cornwallis azonban hamarosan súlyos csapást mért rá Camdennél. Talán azért, hogy ne legyen ideje aggodalmaskodni, Master lefoglalta a háza népét. A New Yorkba visszatért Clinton tábornok számos alkalommal vacsorázott náluk, Abigail és Ruth pedig gondoskodott róla, hogy a lehető legjobb kiszolgálásban részesüljön. Abigail a tábornok és tisztjei viselkedéséből azt szűrte le, hogy a maguk részéről befejezettnek tekintik a háborút. Apja is osztozott meggyőződésükön. – Biztos vagyok abban, hogy Clintonnak máris megvan a terve – árulta el –, de bármi legyen, egyelőre titokban tartja. Abigailnek külön örömére szolgált a vacsora, amelyre Clinton tábornok két különleges vendéget hívott. Az egyikük Wüliam Franklin kormányzó volt, akit a patrióták kiebrudaltak New Jersey-

ből, ezért most a városban lakott. Érdekesnek találta, hogy ilyen közelségből figyelheti meg Ben Franklin fiát. A férfi magán viselte atyja számos jellegzetességét, ám amíg annak arca kellemesen és pirospozsgásan kitelt, addig vékonyabb fia nemesebb, ugyanakkor keserűbb ember benyomását keltette. Ami a patriótákkal kapcsolatos nézeteit illeti, nem rejtette őket véka alá. – Ebben a házban nyíltan beszélhetek erről, Abigail kisasszony, minthogy az ön fivére ugyanúgy patrióta, mint az én apám, de akárhány tisztességes és elvhű ember is álljon a patrióták oldalán, a legtöbbjüket lázadóknak és közönséges banditáknak tartom. Az embereim odaát New Jersey-ben e percben is hajtóvadászatot tartanak, és személy szerint is nagy elégedettségemre szolgál, ha minél többet fellógathatok közülük. Mindezzel nem lopta be magát a szívébe. Az ifjú André ezredes egészen más lapra tartozott. Nagyjából egykorú lehetett a bátyjával, amellett svájci hugenotta, aki hallható francia akcentusával is különleges bájt kölcsönzött a társalgásnak. Őt mégis azzal nyűgözte le a legjobban, hogy Clinton vezérkari tisztjeként jól ismerte Grey Albiont. Egész este róla beszélgettek. – Meg kell vallanom, Abigail kisasszony – árulta el a férfi –, hogy már hallottam önről Albiontól, aki mindig a legnagyobb csodálat hangján említi. – Valóban? – Nem tudta megállni, hogy el ne piruljon örömében. A férfi kedvesen elmosolyodott. – Ha nem tartja bizalmaskodásnak, Abigail kisasszony, azt mondanám, a lehető legnagyobb becsben tartja önt. S az a benyomásom támadt, hogy ön sem egészen közömbös iránta, ha meg nem sértem.

– Jól látja, André őrnagy – ismerte el. – Nagyon is jól. – Nos, úgy vélem, érdemesebb személyt ki sem tüntethetne az érzelmeivel. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Azt is elárulta, hogy közeli barátja volt az ön James fivérének… – Remélem, egy napon újjáéled a barátságuk. – Mindnyájan e nap eljövetelében reménykedünk – értett egyet a férfi. – Nos, Abby – szólította meg az apja, miután a vendégek távoztak –, jól érezted magad? – A lehető legjobban, apám – felelt boldogan.

* Annál jobban megütközött, amikor tíz nappal később apjától megtudta: – André őrnagyot elfogták, és fel fogják akasztani. – Hogyan? Hol? – Fent a Hudsonon, West Point felé. Master másnapra mindent megtudott Clintontól. – Ördögi egy terv – csóválta a fejét apja. – Most már tudom, mire készül Clinton, s azt is, miért nem beszélhetett róla. Egy éve ezen mesterkedik, és az ifjú André járt el a közvetítőjeként. – Miféle terv, papa? – Meg akarta szerezni West Pointot. Az uralja a Hudson-folyót, aki elfoglalja West Pointot. Ha megkapja, Clinton végzetes csapást mérhetett volna Washingtonra, s ezzel véget vethetett volna a háborúnak. – El akartuk foglalni West Pointot? – Nem, meg akartuk vásárolni. Washington egyik legjobb parancsnoka, Benedict Arnold tartotta azt az erődöt. Clinton már

több mint egy éve győzködte, bár ahogy mondja, jobbára a fizetségről alkudoztak. Arnold másként gondolkodás nélkül hajlandó lett volna átjátszani az erődöt. – Vagyis áruló. Apja megvonta a vállát. – Más célok is lebegtek a szeme előtt. Nem örült, hogy a patrióták parancsolnak neki. Helytelenítette, hogy bevonták a franciákat. Pénzt akart a családjának. Ettől persze még áruló. – Washington szemében. Clinton tábornok szemében nyilván igaz hazafi. – Ami azt illeti, Clinton semmire se tartja. Viszont, ahogy ő mondja, West Pointért cserébe az ördöggel is lepaktálna. – Mi történt? – André barátunk odautazott, hogy megkösse a végleges egyezséget. Azután elkapták, így a patrióták tudomást szereztek az alkuról. West Point továbbra is Washingtoné, Arnold pedig átmenekült a mi táborunkba. – És André? – Szerencsétlen história. Az ostoba fickó levetette az egyenruháját, így közönséges kémként kezelik. A háború törvényei szerint Washington és az emberei gond nélkül felköthetnék, de nem akarják – szemlátomást megkedvelték –, ezért próbálnak egyezségre jutni. – Az is lehet, hogy találkozott Jamesszel. – Nem lennék meglepve. Apja néhány nap múlva jelentette a lesújtó hírt: – Attól tartok, Andrét felkötötték. Clinton alig bírt a könnyeivel. „Arnoldot akarták cserébe – mesélte –, de ha átadom nekik, többé egyetlen patrióta sem áll át. Ezért aztán felkötötték szegény Andrét.”

Abigail egy pillanatra belegondolt, hogy James ott lehetett-e a kivégzésen. Azután gyorsan félresöpörte a kéretlen gondolatot.

* Amikor James Master közeledett a kőházhoz, ahol a halálraítéltet őrizték, nem számított rá, hogy soká marad. Maga Washington bízta rá ezt a könyörületes cselekedetet. Gyorsan és előzékenyen le akarta tudni, aztán mielőbb távozni. Természetesen sajnálta a fickót – szerencsétlen história –, de James Masternek mostanság nem maradt ideje az efféle érzelgősségre. Aki évek óta nem látta, nyilván mélyen megütközött volna, mekkorát változott. Az arca nem csupán soványabb lett: élesebben rajzolódott ki állkapcsának vonala, és görcsösen megfeszült valamennyi izomrostja, ami a hangulatától függően jelezhetett fájdalmat vagy keserűséget. Aki szerette, leginkább a tekintetétől borzadt volna el. Várható módon acélos eltökéltség csillant benne, ám ugyanakkor kiábrándultság, harag és viszolygás is. Egyik sem meglepő. Az elmúlt két év rettenetesen alakult. A franciák bevonása, bármily döntő fontosságúnak tűnt is, visszás lépésnek bizonyult. Talán már csak Washington reménykedett abban, hogy mégis meghozza a gyümölcsét. D’Estaing tengernagy talán félelmet ültetett a britek szívébe, ám amikor Washington próbálta meggyőzni arról, hogy egy közös erőfeszítéssel visszafoglalhatnák New Yorkot, a francia kereken visszautasította, és flottájával inkább odalent, Nyugat-Indiában múlatta az időt, hogy meggyengítse az ottani brit érdekeltségeket. Idén júliusban Rochambeau tábornok érkezett meg a Rhode Island-i Newportba hatezer francia katonájával, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy a brit hadiflotta által sakkban tartott francia hajókat

védelmezze, így annyi hasznát sem látták, mintha meg sem érkezett volna. Amennyire James látta, a franciák mellékesnek találták az amerikai gyarmatok sorsát. Ha a patrióták erkölcsi támaszra vártak, éppoly magányosak érezhették magukat, mint a legelején. S akkor még nem beszélt maguknak a briteknek a viselkedéséről. A gyarmatokon megjelenő összes patrióta újság az amerikai hadifoglyokat érő embertelen bánásmódtól harsogott. Washington is fáradhatatlanul próbált közbejárni a brit parancsnokoknál, James azonban mindezek láttán sem akarta elhinni, hogy az emberek, akik közt élt, s akiket jól ismert, ily szörnyű gaztettekre lennének képesek. Végül az apjától kapott levél győzte meg. Maga az üzenet a lényegre szorítkozott, mindössze arról tájékoztatta, hogy Sam Flower betegség áldozata lett egy börtönhajón, és hogy nincs sír, ahol a családja felkereshetné. A levél e szavakkal zárult: „Ennél többet, drága fiam, nem mondhatok, s nem is kívánok mondani.” James ismerte az apját – amiről hallgatott, az is többet árult el minden szónál. Akkor tört fel benne a harag és viszolygás, ami a hosszú hónapok során végtelen keserűséggé érlelődött benne. Az elmúlt tél csak fokozta nyomorúságát. Washington morristowni táborát gondosabban mérték ki és építették meg. A hosszú rönkkunyhókat agyaggal tömhették, és még maga Washington is egy közeli házban lakott, ám erre az időjárásra senki sem számított. Huszonnyolc hóvihar temette be szinte tetőig a kunyhókat. Olykor napokig nem ettek semmit. Washington tartotta bennük a lelket – még tiszti bált is rendezett a helyi fogadóban, noha csak szánokkal juthattak oda –, de a tél végére a kontinentális hadsereg így is kimerült. A tavasz és a nyár újabb katasztrofális déli vereségek hírét hozta. Charlestonban két és fél ezer katonájuk esett fogságba, nem

számítva a helyi milíciák tagjait. A patrióták mégis kitartottak, és reménykedtek a fordulatban – részben mert a James Masterhez hasonló férfiak eltökélték magukat, hogy ha már ennyit elértek a gyűlöletes ellenséggel szemben, most már nem fordíthatnak hátat. Ez a zord arcú, vasakaratú férfi tartott most a kőház felé, ahol szerencsétlen André őrnagy a kivégzésére várt. A nap tündöklően sütött le a tábornok tappani táborára. A Hudsonon lefelé Manhattan északi vége innét alig tíz mérföldre esett. Tíz mérföldre, amit a fogolynak nem sikerült megtennie. André őrnagyot nem csupán a szerencséje hagyta el, de a józan esze is, amikor levette az uniformisát, hogy álruhában oldjon kereket. Ezzel egy csapásra kémet csinált magából. Washington ragaszkodott a tisztességes tárgyaláshoz, és meggyőzően érvelt az ügye mellett, más ítélet azonban így sem születhetett. A foglyot másnap fellógatták. André némán ücsörgött a szobában, ahol fogva tartották. A leveleit már megírta; tálalóján ott hevertek a Washington saját asztaláról küldetett ebéd maradványai. James az elmúlt napokban távolról figyelte a férfit, de eddig még nem váltott vele szót. Érkezésére a fiatal svájci udvariasan felállt. James tájékoztatta ittlétének okáról. – A tábornok úr utasított, hogy gondoskodjam minden szükségletéről. Győződjem meg arról, nem kíván-e levelet küldeni, esetleg nincs-e más, amit önért tehetnék… – Azt hiszem, megvan mindenem, amire csak vágyhatok – felelt André halvány mosollyal. – Jól hallottam, hogy ön Master százados? – Szolgálatára, uram. – Mily különös. Akkor, úgy vélem, nemrégiben abban a szerencsében volt részem, hogy a kedves édesapjával és húgával

vacsorázhattam. – Amikor látta James meglepettségét, hozzátette: – Akkor még nem sejtettem, hogy önnel is alkalmam nyílik találkozni. Felteszem, szívesen hallana a hogylétük felől. Tíz teljes perc múlt el, mire André beszámolt neki az apjáról és a húgáról. Mindketten tökéletes egészségnek és jó kedélynek örvendenek, biztosított róla. Az ifjú Westont sajnos csak futólag látta, de Abigailtől tudja, hogy a fiúcska jól van, és szeret iskolába járni. James csakugyan szomjazta e híreket. A tél folyamán nem tarthatott kapcsolatot a családjával, így csak az elmúlt hónapokban hallott róluk ismét, miután találkozhatott Susannel. Miután kielégítette a kíváncsiságát, André rövid hallgatás után csendesen megjegyezte: – Míg Clinton tábornokkal odalent Charlestonban tartózkodtam, az a szerencse ért, hogy megismerkedtem egy régi barátjával. Grey Albionnal. – Grey Albionnal? – James meredten nézte. Kis híján azt felelte, hogy nincs már oka a barátjának tekinteni Albiont, de sietve összeszedte jó modorát, és előzékenyen azt felelte, hogy valóban kellemes emlékeket őriz azokból az időkből, melyeket Albionék londoni házában töltött. – Charlestonban értesültem arról, hogy Albion gyengéd érzelmeket táplál az ön húga iránt – ment tovább André. – Örömmel hallottam, hogy az érzései viszonzásra is találnak. – Á! – sóhajtott fel James. – Reménykedjünk, hogy ez a kellemetlen háború, így vagy úgy, de mielőbb véget ér. Akkor ez a két elbűvölő fiatal végre megtalálhatja a másik mellett az áhított boldogságot. – Egy pillanatra elhallgatott. – Talán a szemtanúja leszek odafentről – vonta meg a vállát. James nem felelt, csak lehajtott fejjel meredt a padlóra. Egy

pillanatra elgondolkodott, majd miután megnyerő maszkká rendezte arcvonásait, feltette a kérdést: – Amennyiben összeházasodnának, az ön benyomása szerint Grey visszamenne Londonba? – Kétségkívül. Amennyire tudom, ezt a család ottani helyzete is kívánatossá teszi. – Csakugyan. – James felállt. – Egyvalamit mégis megtehetne az érdekemben, barátom – élénkült fel André. – Már kérelmeztem ezt a tábornok úrnál is, de ha van rá némi befolyása, talán lenne oly kedves szorgalmazni az ügyemet. Kémként kötnek föl, mint egy közönséges bűnözőt. Ha szólna egy szót az érdekemben, talán lehetővé tenné, hogy golyót kapjak, ahogy egy úriemberhez illik.

* Októberben apja tudatta Abigaillel, hogy levelet kapott Grey Albiontól, aki arról értesítette, hogy a sereg visszaindul északra. Úgy tűnt, Cornwallis elképzelhetőnek tartja, hogy végigmasírozhat a keleti parton. John Master nem bizakodott ennyire. – Clinton is aggódik. Azt mondja, Cornwallis nem rossz parancsnok, lelkes és mindig kész támadni, ám épp ez a gyengesége is. Washingtonnal ellentétben nem tanulta meg értékelni a türelem erényét. Új keletű győzelmei okán hősként tekintenek rá, s miután jó kapcsolatokat ápol az arisztokráciával, közvetlen a kormánnyal egyezkedik, és azt hiszi, bármit megengedhet magának. Clintonnak máris csapatokat kellett küldenie a támogatására, s attól fél, Cornwallis túlvállalja magát. Nem mondta ki nyíltan, de Abigail így is értette, mit sugalmaz. – Úgy érti, papa, hogy Albion nagyobb veszélyben van, mint

gondolnánk. – Ó, azért én nem aggódnék miatta – felelte az apja. Az év későbbi részében Clintonnak újabb csapatokat kellett Cornwallis segítségére küldenie. A katonákat a frissen beszervezett főtiszt, az áruló Benedict Arnold alá rendelte.

* James Master nem ment el az akasztásra. André kivégzőosztagra vonatkozó kérését ugyan elutasították, de azt megengedték, hogy a kötelet ő maga hurkolja saját nyakára, amit oly ügyesen megtett, hogy amint a szekeret elhúzták, és ő alábukott, a halála szinte nyomban bekövetkezett. James azonban a rákövetkező hónapokban sem tudott megfeledkezni arról, amit Abigaillel kapcsolatban mondott. Ha tehette volna, bizonyosan felkeresi húgát, hogy szembesítse a döntésével, így viszont, hacsak be nem csempészte magát a városba – amiről Washington nyilván hallani sem akart –, nem sokat tehetett. Elkezdte megfogalmazni az apjának szóló levelet, ám ezt több okból is félretette. Először is, nyilvánvalónak tűnt, hogy Grey Albion nem tartózkodik New Yorkban, így e pillanatban a kapcsolat aligha fejlődhet tovább. Magát a témát sem szívesen említette volna egy levélben, ami oly könnyen rossz kezekbe kerülhetett, ám mindennél nagyobb fájdalommal töltötte el, hogy Abigail a kívánsága ellenére cselekedne – s ami még rosszabb: sem ő, sem az apjuk nem fáradt azzal, hogy mindezt a tudomására hozzá. így csak magában fortyogott. Isten a megmondhatója, a rákövetkező télen bőséggel akadt ideje a fortyogásra. Washington most is Morristownt választotta fő táborhelyének,

ám ezúttal szétosztotta erőit több más helyen, hátha így megfelelőbben el tudja látni őket és lovaikat. Enyhébb tél köszöntött rájuk, de bánatban nem szűkölködött ez sem. A Kongresszus által kibocsátott kontinentális papírpénz jóformán semmit sem ért, miután háromezerszeres értékcsökkenést szenvedett el. A katonák zsoldját az őket küldő tartománynak kellett állnia, márpedig akik Pennsylvaniából jöttek, három éve nem kaptak semmit. Amint tudomást szerzett róla, hogy egy nagyobb csapat a zendülés szélén áll, Clinton tábornok küldöncöket menesztett azzal, hogy a katonák teljes zsoldját kifizeti, amennyiben átállnak hozzá, ám bármennyire elégedetlenkedtek is a pennsylvaniaiak, nagyobb utálattal tekintettek a megvesztegetési kísérletre, s végül szerencsére Pennsylvania is fizetett. Máshol is kitörtek kisebb lázongások, de a patrióta sereg többé-kevésbé sértetlenül vészelte át a telet. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a teljes összeomlás küszöbén áll a hadsereg. Jóllehet Washington elküldte a dacos Nathaniel Greene-t, hogy vezesse ki a déli patrióta sereg maradékát, ő is tudta, milyen kevés katonája maradt odalent. Tűnhetett bár az eltökéltség szobrának, bizalmasan megvallotta Jamesnek: „Ha a franciák nyáron nem csatlakoznak hozzánk egy átfogó támadásra, akár itt északon, akár délen, akkor nem tudom, hogyan folytathatnánk tovább.” Arra, hogy mi történik a patrióták összeomlása után, még csak gondolni sem mert senki. Mindaddig azonban nem sok tennivalójuk akadt, ezért e hosszú és nyomorúságos hónapokban James másra se gondolt, csak Albionra és a húgára. Ahogy a körülötte lévő világ gyászossá és baljóslatúvá vált, úgy lepték el a képzeletét a sötét árnyak. Úgy érezte, a családja elhagyta; erőtlenné és kiszolgáltatottá vált. Saját boldogtalan házasságának képei kísértették; az angol arrogancia, ridegség és könyörtelenség megszállta gondolatait. Olykor

egyenesen azt érezte, hogy – bármily képtelenség – Albion és Abigail szántszándékkal szövetkezett ellene, s ilyenkor egészen elvakította az indulat. Az a legkevesebb, döntötte el végül, hogy Albion el akarja venni a húgát, tudatosan elszakítja a családjától, és egy olyan országba hurcolja, amit immár keservesen gyűlöl. Miért is ne, tette hozzá gondolatban. Ha nem élem túl a háborút, talán apámmal együtt mindannyian odamennek, és visszaviszik Angliába a kis Westont is. Mindeme kényszerképzetek mögött, melyekkel önmagát gyötörte, ott lapult a mély meggyőződés, a szenvedélyes azonosságtudat, ami a háború előtt még csak fel sem ötlött benne. Abigail és Weston, a drága családja – egyáltalán nem angol. Soha nem is lesz. A gondolatát se tudná elviselni. Ők nem angolok, hanem amerikaiak. Tavasszal szállingózni kezdtek délről a hírek. A patrióták lekötötték Cornwallist, és komoly veszteségeket okoztak. Még a félelmetes Tarletont is csúnyán elpáholták egy összecsapásban. Cornwallis ezzel együtt benyomult Virginiába Benedict Arnolddal. Richmond elesett, és Arnold a parton vert tábort. Washington a rá jellemző módon felismerte, hogy Jamest nem hagyja nyugodni valami, még ha nem is tudta, hogy mi az. James mindebből csak annyit vett észre, hogy a tábornok egy napon magához hívatta. – Nem engedhetjük, hogy Cornwallis és Arnold szabadon portyázzon Virginiában – jelentette ki Washington. – Odaküldök háromezer embert, hogy meglássuk, mit tehetünk. A parancsnokságot Lafayette-nek adom, mert benne megbízom, de szerintem maga se bánná, Master, ha odamehetne.

*

Elmúlt a május, majd a június. Az idő meleg maradt, és New Yorkra átmeneti nyugalom telepedett. Tudni lehetett, hogy Lafayette délre ment, de a legtöbben még mindig úgy gondolták, ha elegendő támogatást kap a franciáktól, Washingtonnak északon kell hadmozdulatot kezdeményeznie. Senki sem hallott Jamesről, így Abigail sem tudhatta biztosan, a közelben van-e még, vagy valahol távol. Ezúttal valamilyen okból erőt vett rajta a rettegés, amin nem tudott úrrá lenni. Sőt, ahogy teltek a hetek, baljós előérzete addig erősödött, míg már őszintén hitte, hogy ha bárkivel megosztaná, azzal csak a beteljesülését siettetné. Nem tehetett mást, magába fojtotta szorongását. – Az imént találkoztam Clintonnal – jelentette be az apja egyik délután. – Meggyőződése, hogy Washington meg akarja támadni New Yorkot. Clinton fel akarja hozni ide Cornwallis derékhadát, London azonban lelkesen támogatja Cornwallis virginiai kalandját, és hallani sem akar erről. – Megvonta a vállát. – Cornwallis megütközik Nathaniel Greene-nel és rendre győz, ám minden alkalommal embereket veszít, míg Greene rendezi a sorsait, és újra nekiront. A parancsnokaink még mindig várják a nagy lojalista felbuzdulást, de ez sosem fog bekövetkezni, miközben a patrióták már támadásokat intéznek minden előretolt állás ellen. Cornwallis maga alatt vágja a fát. Clinton megmondta neki, hogy hozzon létre haditengerészeti támaszpontot, és küldje fel ide a csapatokat, de bármennyit ígérgeti, hogy létrehozza a bázist Yorktownnál, Cornwallis eleddig egyetlen katonát se küldött. Nyár derekán megjött a Washington által állított és Clinton által rettegett hír: de Grasse tengernagy parancsnokságával új flotta érkezett Franciaországból. Nemsoká fel is tűnt a láthatáron. Júliusra Rochambeau ötezer veterán francia katonájával megindult Rhode

Islandről, hogy a város felett elterülő White Plainsen találkozzon Washingtonnal, aki mind közelebb és közelebb merészkedett erőivel. Brit felderítők jelentették: „Láttuk az amerikaiakat. Órákon belül itt lehetnek.” A város utcái megteltek gyakorlatozó katonákkal. Megerősítették az északi cölöpfalat. A kis Weston egyre izgatottabb lett. – Csata lesz? – kérdezte. – Nem hinném – hazudott Abigail. – Apám eljön megvédeni minket? – Clinton tábornoknak is van elég katonája. – Bár eljönne az apám! – sóhajtott Weston. Furcsamód mégsem történt semmi. A hosszú augusztusi napok is elmúltak. A város feszülten várt, a francia és amerikai szövetségesek azonban nem indultak meg. Mintha csak vártak volna valamire. Azután a hónap végén hirtelen távoztak. A francia katonák, Washington derékhada, a nagy francia flotta – mindannyian elmentek. Szemlátomást változott a terv. – Talán úgy döntöttek, New York túl nagy falat a számukra – vetette fel Abigail, de apja csak a fejét rázta. – Csak egyetlen magyarázat lehetséges – jelentette ki. – Úgy hiszik, csapdába csalhatják Cornwallist.

* A Brit Birodalom sorsa mégsem a hadseregen múlt, ahogyan soha előtte és soha ezután sem. A brit haditengerészet uralta a tengereket, látta el a katonákat, és mentette ki őket szükség esetén. Augusztus végén tucatnyi hajó érkezett a New York-i kikötőbe a kiváló főtiszt, Rodney tengernagy parancsnoksága alatt.

– Mindössze tizenkét hajót hozott – panaszolta fel Master –, amikor nekünk egy egész flottára lenne szükségünk. Amint értesült Cornwallis fenyegetettségéről, Rodney még tizenkét hadihajót vett a maga tucatja mellé, és tüstént útnak indult a Chesapeake felé, ám a vitorlák alig tűntek a távolba, a hajók máris megtépázva menekültek vissza a kikötőbe. – Nem voltak elegen, Abigail, de Grasse visszaverte őket. Rodney készen áll újabb próbát tenni, ám ahhoz ráncba kell szednie magát. Mindeközben Newport francia támaszpontja felől francia hajóraj érkezett, hogy odakint az öbölben várjon az összecsapásra. A brit hajók előkészítése lassan haladt. Most látszott csak, milyen súlyos károkat szenvedtek. – Clinton hírt kapott Cornwallistól – jelentette Master. – Úgy tűnik, rendesen csapdába csalták. Nem tud kitömi. A hajóácsok ennek ellenére ráérősen végezték a dolgukat, így egészen október közepéig kellett várni, hogy a flotta újra kihajózhasson.

* James Master elnézett Yorktown felé. Kis porfészeknek tűnt, rövidke rakparttal a York folyó mentén. A víz túlsó partján, Gloucester Pointnál feküdt a sokkal kisebb brit tábor. A franciák és patrióták nagy félkörben bekerítették Cornwallist, aki nagyobb erőkkel megtarthatta volna az arcvonalat meghatározó négy külső állást, ő azonban belátta, hogy gyenge hozzá, így az állások mostanra a szövetségesek kezére kerültek. Immár valódi szövetségesek kezére. Amikor a francia tábornok,

Rochambeau először találkozott Washingtonnal, haladéktalanul és előzékenyen a parancsnoksága alá helyezte magát, Washington cserébe bevonta minden döntés meghozatalába. A félkör bal oldali ívét adó franciák a maguk tetszetős fehér kabátját viselték, Washington kontinentális haderejének katonái kék egyenruhát (már ha rendelkeztek ilyennel), míg a milíciák egyszerű és durva öltözéket hordtak. Északi erősítés nélkül Cornwallis vörös kabátos britekből és kék kabátos porosz zsoldosokból álló déli hadserege összesen hatezer főt számlált. A szövetségesek száma eközben a tizenhat-ezret is meghaladta. Az ostrom szeptember végén kezdődött, s immár több mint két hete tartott. Öt nappal korábban, amikor maga sütötte el az első ágyút, Washington jelt adott az erőd tüzérségi támadására, ami azóta is kitartóan és hatékonyan zajlott. A briteket lassan szétlőtték, az ágyúzás azonban még mindig nagy távolságból történt, ezért eljött az ideje, hogy az arcvonal meginduljon, és a tüzérek közelebb kerüljenek. Ehhez kellett elfoglalni a külső védelmi vonalat. Washington fondorlatos tervet dolgozott ki. Miután egész álló nap folyt a szokásos ágyúzás, este fél hétkor egy csapat francia figyelemelterelésként támadást indított az egyik nyugati állás ellen, majd nem sokkal később a sereg megkezdte, ami a yorktowni vonalak elleni általános támadásnak tűnt. Csak amikor az ellenség fejvesztve reagálni próbált, akkor került sor a valódi hadmozdulatra. Egyszerre mindjárt kettőre. Két, egyenként négyszáz fős különítménynek kellett megtámadni a 9-es és 10-es számú harcálláspontot, mely a keleti oldalon, a folyó közelében feküdt. A 9-es harcálláspont ellen a franciák intéztek támadást, a 10-es számú ellen a patrióták. A rohamot Alexander Hamilton vezette, akit Lafayette engedélyével James Master is elkísért. Izgatottan várta, hogy végre harcolhasson – olyannyira, hogy

nem is emlékezett az utolsó alkalomra, amikor valami ilyen izgalommal töltötte el. A roham véresnek ígérkezett. A katonák felszerelték a szuronyokat, és sokan harci bárdot is hordoztak, hogy azzal törjék át a védvonalat. Közeledett az este, de még nem sötétedett be. A távolban megkezdődött a franciák elterelő hadmozdulata. James végignézett emberei arcán. A várakozás talán felőrölte az idegeiket, de amint előretörtek, minden más feledésbe merült. Már csak percek maradtak a harc előtt. Érezte, ahogyan a vér újult erővel pezseg az ereiben. Tudta, hogy a katonák alakzata a csatamező túlsó felén megkezdi a manővert. Mily félelmetes látvány lehet a megtépázott brit vonalak felől! Már csak a jelre várt. A percek kész örökkévalóságnak tűntek. Kardot szorongatott a kezében; két pisztolyát is előre megtöltötte. Azután csak várt. Végül megjött a jel. Megindultak. A harcállás nem esett messze, csak alig százötven méterre. Mily különös. Rohamra lendültek, mégis mintha minden lelassult volna. A brit védők észrevették őket. Ropogott a muskétatűz, és egy golyó elszisszent a feje mellett, de alig vette észre. Máris ott magasodott előtte a harcálláspont töltésfala. Lerohanták a külső védelmi vonalat, emberei fejszékkel aprították a kerítést, mielőtt áttörték. Amint letudták az árkot, máris felkapaszkodtak a mellvédre. Brit sisakot látott maga előtt, és arrafelé tört, hogy levágja a katonát, ám egyik embere megelőzte, és máris előredöfött a szuronyával. Ahogy átkelt a mellvéden, mintha mindenütt vörös kabátosok hemzsegtek volna. Hátrahúzódtak, próbáltak felsorakozni egy sortűzhöz. Most a gyorsaságon múlt minden. Gondolkodás nélkül rohamra indult, noha tudta, hogy csak hárman-négyen lehetnek

mellette. Egy vörös kabátos már ráemelte puskáját, amikor teljes erejével beledöfött a hasába, közvetlen a mellkasa alatt. Érezte, ahogyan az acél belehasított az uniformis tömött anyagába, majd csikorogva csontot ért. Lábával támaszkodott meg a tetemen, ahogy kirángatta a pengét, mielőtt még a vörös kabátos el vágódott volna. Az elkövetkező néhány pillanat összemosódott – még azt is alig érzékelte, amit ő maga tett. A harcálláspontban hemzsegtek az egymással tusakodó katonák, s úgy tűnt, a támadók puszta tömege meghátrálásra készteti a vörös kabátosokat. Egy sátor előtt találta magát, majd ahogy megkerülte, vörös kabátos lövész termett előtte, akinek szuronyát egy kardmozdulattal hárította, mielőtt emberei lerohanták. Maga a sátor furcsamód mintha menedéknek tűnt volna a kavarodásban. Ahogy félrehajtotta a sátorlapot, egy brit tisztet talált odabent, aki szemlátomást megsebesült, de valahogy még bevonszolta magát ide. Erősen vérzett a lába. Sisakja félrecsúszott a fején, így láthatta bozontos haját. Ahogy elővette a pisztolyát, a tiszt odafordult hozzá, és várta az elkerülhetetlent. Grey Albion meredt és döbbent tekintettel nézett fel rá. Nem mosolyodott el. Mégiscsak csatában voltak. – Hát, James – szólalt meg színtelen hangon –, ha már meg kell halnom, legalább te ölj meg. James kivárt egy pillanatot. – Ha megadod magad – közölte hideg hangon –, a foglyom vagy. Ha nem, lelőlek. Ez a szabály. Albion tekintete körberebbent. Az arcvonal lassan átvonult a sátor felett, amint a vörös kabátosok egyre hátrébb szorultak. Tőlük hiába várt volna segítséget. A kardja mellette feküdt, a lába azonban megsebesült, és James övében két pisztolyt is látott. Hacsak nem sültek be, nem maradt más lehetősége. Felsóhajtott. Azután James újra megszólalt.

– Még valami. Hagyd békén a húgomat. Soha többé nem írhatsz neki, és nem láthatod. Megértetted? – Szeretem őt, James. – Döntened kell! – Ha nemet mondok? – Lelőlek, és senki sem fog tudni semmit. – Nem éppen úriemberhez méltó alku. – Nem, nem az. – James a fejéhez szegezte a pisztolyt. – Dönts. A szavadat kell adnod. Albion habozott. – Ahogy óhajtod – sóhajtott végül. – A szavamat adom.

* Miután a külső állásokat elfoglalták, már kötöttségek nélkül ágyúzhatták Cornwallist, aki két nappal később megpróbált kitömi és átkelni csapataival a folyón, a rossz időjárás azonban meggátolta ebben. Három nappal később, október 19-én, nem lévén más lehetősége, megadta magát. Ahogy katonái kivonultak, a „Derry Down”-t játszották.

* 1781. november 19-én hajó érkezett Virginiából New Yorkba. Fedélzetén nem kisebb személyiség utazott, mint maga Lord Comwallis. Miközben katonáit fogságba vetették, a tábornok kieszközölte feltételes elengedését, hogy hazautazhasson Londonba, kimagyarázni a fiaskót. Míg az angliai hajóra várt, visszavonult egy városi házba, ahol

levelezésébe temetkezett. Nem is azért jött New Yorkba, hogy a társasági életet élvezze. A viszony közte és Clinton tábornok között kimondottan feszültté vált – míg Clinton forrófejűnek és meggondolatlannak tartotta, ő azzal védekezett, hogy a Londonból kapott parancsoknak engedelmeskedett, csak épp Clinton nem adott meg neki minden támogatást. A katasztrófa nyomán mindketten igyekeztek lerázni magukról a felelősséget. Cornwallis hajóján gyengéd hangú levél érkezett Jamestől is, aki részletesen beszámolt mindenről. Úgy tűnt, a yorktowni diadal nyomán Washington máris egy New York elleni támadásra készült, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a háborúnak, de Grasse tengernagyot azonban jobban érdekelte, hogy tovább gyengítse a britek karibi állásait. „Ki merem jelenteni – írta –, hogy még sok héten át toporgunk New York kapui előtt, mialatt én mindvégig az otthonomra és drága családomra gondolok.” Ezzel együtt érezhetően nem kételkedett abban, hogy a háború lezárása karnyújtásnyi távolságba került. Beszámolt a yorktowni eseményekről és a külső állások elfoglalásáról is. A levél következő lapját apja egyetlen szó nélkül adta Abigail kezébe. Itt be kell számolnom egy szomorú hírről. Amint lerohantuk az egyik állást, a britek bátran küzdöttek, kivált az egyik tisztjük, akiben csupán az összecsapás végén, miután már elesett, ismertem rá Grey Albionra. Noha nem halt meg, súlyosan megsebesült, így a többi hadifogollyal a vonalaink mögé szállították. Itt gondoskodtak róla, állapota azonban nem kecsegtetett a felépülés esélyével. Amikor visszatértem a táborba, legnagyobb sajnálatomra arról kellett értesülnöm, hogy két nappal korábban meghalt.

Abigail még egyszer végigolvasta a sorokat, mielőtt zokogva kirontott a szobából.

* 1782 elején New Yorkra újra a szokott csend telepedett. Cornwallis már Londonba ért. Clinton tábornok arra számított, hogy az amerikai milíciák tömeges lázadása végigsöpör a városon, ám miközben a tél tavaszba fordult, a patrióták továbbra sem mocorogtak – bár senki sem tudta, hogy a harcok értek-e véget, mint azt James gondolta, vagy Londonban döntöttek egy újabb hadműveletről. – Ki kell vámunk, hogy a király újra nekiveselkedjen – sóhajtott fel Master elcsigázottan. Vagy, mint kiderült, beletörődjön a vereségbe. A legutóbbi választáson, noha a parlament több tagja is a szemére hányta az amerikai hadjárat sikertelenségét, György királynak a megosztás, az előléptetés és a megvesztegetés hagyományos eszközeivel még sikerült elérnie, hogy a többség az ő javára döntsön. Ami kereken százezer fontjába került. Csakhogy a legjobban szervezett törvényhozásban is eljön az a pont, amikor már nem lehet megvásárolni a szavazatokat. Amikor a parlament hírét vette, hogy Yorktown elesett és Cornwallis egész serege fogságba került, a királyi többség felőrlődött. Még a királyi fivéréhez oly hű Lord Noth is bedobta a törölközőt. A kormány megbukott, az irányítás az ellenzék kezébe került. Azon a tavaszon a patrióták négy eszes férfiút küldtek Párizsba – Ben Franklint, John Jayt, John Adamst és Henry Laurenst hogy Franciaország, Spanyolország, Hollandia és Britannia követei mellett részt

vegyenek a sorsdöntő béketárgyaláson. Abigail sötét időszakon ment keresztül, sokat gondolt Albionra, de legalább Weston lekötötte – ami felért egy áldással. Apja szintúgy kereste a módját, hogy másra terelje a figyelmét. Clinton tábornok időközben visszatért Londonba, de miután megérkezett a helyettese, a brit helyőrség élete többé-kevésbé visszatért a régi mederbe. A városban sok fiatal tiszt állomásozott, kivált a flotta állományából, és az apja szerint modortalanságra vallott volna, ha elkerüli rendezvényeiket. Még akkor is, ha nem sok örömét leli a társaságukban. Nagyritkán azért olyanokkal is találkozott, akik felkeltették az érdeklődését. A király fiainak egyike, aki alig nőtt ki a gyermekkorból, kadétként egy New Yorkban horgonyzó hajón szolgált. Kellemes modorú, egyenes fiatalember benyomását keltette, akit némi kíváncsisággal figyelt meg, még ha nem is illett volna hozzá. Annál inkább ínyére lett volna egy üde arcú tengerésztiszt, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála, mégis kapitányi rangot viselt – nem csupán jó családi kapcsolatai, de saját érdemei miatt is. Ha éppen nem Albiont gyászolja, bizonyára nagyobb örömmel töltötte volna el Horatio Nelson kapitány figyelme. Apja arra buzdította, hogy foglalja el magát. Úgy alakult, hogy azon a nyáron új és érdekes üzleti lehetőség adódott. New York tory kereskedői egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy itt már nincs jövőjük, s ahogy behajóztak, egész háztartások felvásárlására nyílt lehetőség. Egy hét is alig telt el anélkül, hogy apja ne kérte volna meg egy-egy újabb ajánlat mérlegelésére. Szinte bagóért jutott hozzá porcelánokhoz, üvegtárgyakhoz és drága bútorokhoz, függönyökhöz, falikárpitokhoz és szőnyegekhez. Miután tanácsokkal szolgált némely ilyen ügyletnél, apja közölte vele:

„Mostantól rád hagyom ezt, Abigail. Vásárolj fel mindent, amit érdemesnek tartasz, és csak küldd el a számlát.” Ahogy teltek a hónapok, any-nyi mindent vett, hogy lassan kezdett gondot okozni a raktározás. Az árak annyira lementek, hogy szinte már furdalta a lelkiismeret. Őszre mind több patrióta tért vissza a városba,, hogy visszakövetelje egykori tulajdonát. Ha katonákat talált a házában, elhangzott néhány keresetlen szó, de erőszakra csak ritkán került sor. Csendesen eltelt a tél, tavasszal pedig híre jött, hogy a britek és patrióták közt vége minden ellenségeskedésnek. Ahogy a patrióták kezdtek visszatérni, a lojalisták pedig készültek távozni, Abigail tucatnyi olyan házról is tudott, amit a feldühödött patrióták egyszerűen lefoglaltak maguknak. Mindeközben Clinton, New York patrióta kormányzója igyekezett a lehető legtöbb lojalistától megszabadulni. James is ekkoriban jelent meg. A kötelmei még Washington mellett tartják, mentegetőzött, de azért két napot maradhat. Weston szinte kibújt a bőréből örömében, és a család is boldog órákat töltött el együtt. James és az apja rövid úton megegyezett abban, hogy előbbire kell íratniuk a házat és minden városi ingatlant, mielőtt még lojalista vagyonként lefoglalják. Egy ügyvéddel gyorsan meg is íratták a szerződést. A második délutánon a család együtt sétált a Broadwayn, amikor találkoztak Charlie White-tal. Aránylag kedélyesen üdvözölték egymást, noha Charlie nem tűnt túlzottan boldognak. – Tehetnék érted valamit, Charlie? – érdeklődött Master. – Nem, hacsak nincs egy házad – felelte bánatosan Charlie. – Az enyém leégett. – Gyere át holnap – vonta félre Master –, és meglátjuk, mit tehetünk az ügyben.

Másnap Charlie már új házában lakott a Maiden Lane-en. Abigail pedig gondoskodott róla, hogy szebb bútorok és drágább porcelánok töltsék meg, mint amilyenekről Charlie valaha is álmodott.

* Abigail hosszú hónapokon át gyászolta Grey Albiont, ám a fájdalom idővel kezdett enyhülni. Annak fényében, hogy mások az apjukat és a férjüket veszítették el, a sajátja csekély veszteségnek tűnt, s ez a tudat segített begyógyítani a sebet. Ahogy már várni lehetett, James azon a nyáron újra meglátogatta őket. Ezúttal egy barátját is elhozta. – Hadd mutassam be francia fegyvertársamat, de Chablis grófot. A fiatal francia, akit mintha csak skatulyából húzták volna elő, üde egyéniségnek bizonyult. Látható örömmel töltötte el New York, sőt ami azt illeti, az egész teremtett világ, s ha nem is jól, de érthetően beszélt angolul. Abigailnek a nap végére be kellett vallania, hogy a francia egészen elbájolta. – A barátod annyira kellemes és megnyerő – jegyezte meg Jamesnek, miután kettesben maradtak. – Nehezemre esik elképzelni a csatamezőn. – Csak az arisztokrata modorosság teszi, ahogyan Lafayette-nél. Chablis bátrabb az oroszlánnál. Két napig maradtak, melynek végére már teljes szívéből bánta, hogy a grófnak nemsoká vissza kell térnie Franciaországba. E látogatás idején történt, hogy megtanulta értékelni apja csavaros eszét, mellyel az üzleti ügyeit intézte. Az első napi

vacsorát követően, miután a gróf már visszavonult, és leültek a szalonban, James egy papirost vett elő, hogy átnyújtsa az apjának. – Gondoltam, esetleg érdekelné – jegyezte meg. A levelet Washington küldte New York patrióta kormányzójának. Úgy értesültem, kedves uram, hogy ön elkonfiskálta a tory John Master New York-i birtokait. Lekötelezve erezném magam, ha ezeket a birtokokat James Master ezredesre ruházná át, aki egyébként is örökölte volna azokat, s aki e hosszú idő alatt kezdetektől a legnagyobb szolgálatot áldozta ügyünkre. Apja elmosolyodott. – Úgy, hát kineveztek ezredessé? Fogadd elismerésem. – Köszönöm, apám. Attól tartok, Washington levele ezzel együtt sem nagy segítség. A farmokat már eladták, pokoli nehéz lenne visszaszerezni őket. – Ez esetben hadd mutassak neked valamit. – Apja felkelt az asztaltól, hogy néhány perccel később egy papírköteggel térjen vissza, amit átadott a fiának. James meglepetten nézett rá. – Ez patrióta pénz, apám. – Kongresszusi kötelezvény, hogy pontosak legyünk. Látra szólnak, mármint arra az esetre, ha a Kongresszus jót tud állni értük. Az évek során, mint azt te is tudod, a Kongresszus kötelezvényei egyre inkább leértékelődtek. Nem sokkal Yorktown után kezdtem el felvásárolni őket, szinte bagóért. Amennyire én látom, a Kongresszus immár elfogadhatja őket névértéken, ellentételezésként az elkobzott lojalista birtokokért. – Ez egy kisebb vagyon! – kiáltotta James.

– Úgy vélem, a háború után jócskán több földünk lehet, mint annak előtte – felelte az apja visszafogottan, de nem kis elégtétellel, aztán Abigail felé fordult. – Te porcelánt és üveget vásároltál fel, Abby, én adósságokat. Ugyanaz a játék, csak magasabb kockázat, ennek megfelelően alacsonyabb ár. Persze én rendelkeztem elég pénzzel is, hogy belevágjak. A kereskedő nemcsak e tranzakciók felett érezhetett jogos elégtételt – más is a megelégedésére szolgált. Miután James és a barátja elutazott, félrevonta egy szóra Abigailt. – Felfigyeltem rá, hogy de Chablis gróf igen vonzónak tűnt a számodra. – Ennyire nyilvánvaló, papa? Ugye, nem hoztam szégyent a fejemre? – A legkevésbé sem, csak hát egy apa észreveszi az ilyesmit. És nagyon örülök neki, Abby. – Miért, papa? – Lassan két esztendeje lesz, hogy Albion meghalt. Meggyászoltad az elvesztését, ahogy illik, de most már ideje, hogy újra elkezdj élni. Abigail tudta, hogy igaza van.

* Amint 1785 nyara őszbe fordult, egyértelművé vált, hogy a briteknek hamarosan el kell hagyniuk a várost, a brit parancsnok azonban megvetette a lábát. „Majd akkor megyünk el, ha biztonságban útnak indult az utolsó lojalista is, aki távozni kíván.” Márpedig ezrével kívántak távozni. Zömükben nem is New York-iak, inkább olyan lojalisták, akik New York érintésével utaztak tovább. Némelyek Angliába, a legtöbben mégis Kanadába.

A brit kormány fizette az átkelést. Ott voltak még az egykori rabszolgák is, akiket a britek szabadítottak fel. Ok is felkerekedtek, noha más okból – patrióta gazdáik elől menekültek. Nap alig telt el anélkül, hogy Abigail ne hallott volna valami patriótáról, aki a városba érkezett, és tűvé tett mindent a rabszolgái után. – Washington egyértelműen állás foglalt a kérdésben – jegyezte meg Master. – Szerinte a gazdáknak minden joguk megvan arra, hogy visszaköveteljék a tulajdonukat, de a britek szerint ez így nem tisztességes. Akárhogy is, a szegény ördögök előbb fagynak meg odafent Új-Skóciában, mint hogy újra rabszolgák legyenek. Egy rabszolgáról nem jött csak hír. Beletelt némi időbe, de Master végül kiderítette, mi lett az elrabolt francia hajóval. – Odalent a Karib-tengeren visszaállt a franciák szolgálatába, de hogy Solomonnal mi történt, azt nem tudtam meg. Csak az biztos, hogy már nem dolgozik a hajón. – Hudsonnak megígérte: – Tovább fogom kerestetni. Lehet, hogy eladták, de akkor is reménykednünk kell. – Abigailnek megvallotta: – Ha megtalálom, visszavásárolom Hudsonnak, és nyomban felszabadítom, de attól tartok, nincs sok esélyünk rá, hogy viszontlássuk.

* Már október elején jártak, amikor Vanessa levele megérkezett. Szokás szerint John Masternek címezték. Az asszony lendületes kézírásával tudatta, hogy elhagyja Londont, miután a kötelesség Franciaországba szólítja. Erről többet nem árult el. Kifejezte sajnálkozását, amiért nem utazhat New Yorkba meglátogatni Westont, és újfent hálát adott a Teremtőnek, amiért a nagyapja házában biztonságban tudhatja. Master döbbenetét mégis az utóirat

váltotta ki: A legújabb londoni hír, hogy Grey Albion a múlt héten megnősült. Abigail West Pointban találta a bátyját. Hudson vitte el oda. A sáncokhoz irányították, és ott, amint megtalálta, átadta neki a levelet. Míg arról olvasott, hogy a felesége el kívánja hagyni Londont, ugyanakkor nem kívánja meglátogatni a fiát, James arca komor, ám szenvtelen maradt. Miközben az utóiratot olvasta, Abigail tüzetesen figyelte. Miután átfutott rajta, bátyja összeráncolta a homlokát, majd újra elolvasta a sort, de utána sem nézett rá. Csak a távolt, a sáncokat és az odalent hömpölygő Hudsont fürkészte. – Nekem azt mondták, meghalt – közölte színtelen hangon. – Nem bizonyosodtál meg róla? – Rengeteg tennivalóm volt. Washington átküldött a folyó túlsó partjára, ahol Tarleton emberei szintén megadták magukat, méghozzá ugyanazon a napon. Mire visszatértem, kiderült, hogy sok hadifoglyot már el is temettek. Azt hittem… – Megvonta a vállát. – Csak hallanod kellett róla, hogy életben van. – Nem feltétlenül. Nem követtem nyomon a foglyok sorsát. – Tovább meredt a távolba. – Nyilván felépült, azután a becsületszavát adta, és hazamehetett Londonba. Előfordulhat. – Újra összeráncolta a homlokát. – Az apja semmit sem írt erről? – Nem. Egy újabb rejtély. James beharapta az ajkát. – Talán a fia kérte meg rá. Ki tudja? – Nagyon különösnek találom ezt az egészet – mondta ki

Abigail. – Akárcsak én. – James vetett rá egy pillantást, majd félrekapta a tekintetét, mint aki mélyen eltűnődik. – Azért ennél különösebb dolgok is történnek egy háborúban, Abby – mormolta maga elé. – Ilyenkor egyikünk sem tudhatja, mit kell tennie. Mi magunk se tudjuk, mire vagyunk képesek. – Komor tekintettel fordult vissza hozzá. – Bármilyen okból távozott is Grey Albion egyetlen szó nélkül, azért reméljük, rátalált a boldogságra. – Egy pillanatra elhallgatott. – Egy háborúban annyi minden történhet, Abby, hogy én már megtanultam nem firtatni az okát semminek. A sors már csak ilyen. Azt hiszem – tette hozzá soha többé nem látjuk őt. – Nem – bólintott Abigail. – Szerintem sem.

* 1783. november 25-én, nyolcszáz kontinentális katona élén, George Washington tábornok békésen beporoszkált a régi indián ösvényen Harlem falujába, majd magába New York városába. Miután a tömeg üdvrivalgása közepette végigügetett a Bowery és Queen Streeten, ráfordult a Wall Streetre és elérte a Broadwayt, ahol terjengős beszéddel köszöntötték. Az egész Master ház elment a Wall Streetre, hogy tanúja legyen ennek. James Washington oldalán lovagolt, mindössze négy méterrel mögötte. Abigailnek feltűnt, hogy apját látható elégedettséggel tölti el ez a fejlemény. – Washington nagyon méltóságteljes – jegyezte meg Master elismerően. Ám egy aprócska mozzanat ennél is nagyobb örömet okozott neki. A tábornok bankettet adott a Fraunces fogadóban, alig egy

kőhajításnyira a Master háztól, ahová James eljött átöltözni. Már indult, amikor az utca felől patadobogás jelezte Washington és a többi tiszt érkezését. James köszöntötte őket, míg Abigail és az apja a nyitott ajtóból nézte mindezt. Ekkor, amint vetett feléjük egy pillantást, a magas, zord arcú tábornok előzékenyen biccentett Abigailnek, majd ahogy korábban – ám ezúttal elismerő bólintás, sőt halovány mosoly kíséretében – megbökte kalapját az apja előtt, aki viszonzásként mélyen meghajolt. Valamivel később, az Abbyvel és a kis Westonnal elköltött vacsoránál, amikor megkérte Hudsont, hogy bontson egy palackkal a legfinomabb vörösborából, Master köszöntésre emelte a poharát. – Nos, Abby – szólt alig leplezett ujjongással –, és te is, Weston, drága unokám, az általunk ismert világ visszavonhatatlanul megváltozott, igyunk hát erre az újra.

A főváros

1790

John Master meredten nézte őket. A forró nyári naptól mintha áporodott lett volna a ház levegője, vagy talán csak túl sokat ivott. Kár, hogy Abigail nem lehet itt – ő mindig kordában tudta tartani –, de miután már bármelyik napon világra hozhatja első gyermekét, odafent maradt Dutchess megyei házában. Így csak meredten nézte őket – James fiát, az oxfordi diplomást, Weston unokáját, aki nemsokára a Harvardra megy, valamint érdemes vendégüket, akinek botrányos kijelentését James és Weston egyaránt késznek tűnt elfogadni. – Ami engem illet – közölte Thomas Jefferson –, mind elmehetnek a pokolba. Nem mintha Thomas Jefferson hinne a pokolban, gondolta Master, vagy akár a mennyben, ha már itt tartunk. John Mastert furcsamód egészen mostanáig elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy az Amerikai Egyesült Államok polgára lehet. Washingtont is mélyen tisztelte. Amikor sor került beiktatására az új nemzet New York-i fővárosában, ő is a Wall Streetre sereglett tömegből nézte, ahogy a nagy ember a Federal Hall erkélyén letette az esküt, és külön büszkeséggel töltötte el, hogy amikor az utcán járt Jamesszel, az új állam vezetői – Adams, Hamilton, Madison – mind nagyra becsült barátként köszöntötték a

fiát. Ami az új alkotmányt illeti, melyet a nemzet bölcsei Philadelphiában szövegeztek meg, Master lenyűgözve olvasta a remekművet. Számára úgy tűnt, a fékek és ellensúlyok rendszerénél jobbat ki se lehetne találni. Amikor Madison és pártja a föderáció ellenzőivel folytatott vitában kijelentette, hogy az államoknak le kell mondaniuk bizonyos mértékű függetlenségről, hogy a köztársaság központi kormánya minél erősebb lehessen, minden szempontból a föderáció híveinek adott igazat. – El kell fogadnunk az alkotmányt úgy, ahogy van – jelentette ki, ám ezen a ponton eredendő óvatossága konfliktusba sodorta a fiával. – Én Jeffersonnal értek egyet – közölte James. Jefferson akkortájt az új állam párizsi követeként szolgált, s bár üdvözölte az alkotmányt, hangot adott egy ellenvetésnek. – Az alkotmány továbbra sem védi az egyén szabadságát. Hacsak nem fűzünk hozzá kiegészítést, köztársaságunk is ugyanolyan zsarnokságként végzi, mint a régi monarchiák, köztük Anglia. – Ez erős túlzás, vélte Master, James azonban tovább erősködött. A vallásszabadság nem kap kellő hangsúlyt, vélte, sem a sajtó szabadsága. Ez utóbbi témában nem habozott kioktatni apját a Zenger-per tanulságairól, míg Masternek a végén már emlékeztetnie kellett: – Ismerem a Zenger-pert, James. Magam is jelen voltam. – Akkor hát, apám, bizonyosan nem volt Zenger ellen, igaz? Ahogy visszaemlékezett szerencsétlen ifjúkori botlására Bostonból idelátogató rokonai előtt, John Master beérte ennyivel: – Hallottam, ahogy Eliot rokonom lelkesen védelmébe vette Zéngert, és meg kell mondanom, ő sokkal elegánsabban tette – jegyezte meg, csak hogy helyére tegye Jamest.

– Még ‘77-ben Jefferson törvényjavaslatot terjesztett be – folytatta rendületlenül James –, hogy garantálja a vallásszabadságot Virginiában. Nekünk is valami hasonló kiegészítésre van szükségünk. Enélkül New York nem ratifikálja az alkotmányt, sem Virginia. – Amikor az Első Kiegészítés megjelent, James ezt úgy könyvelte el, mint Jefferson személyes győzelmét. Nyilván eredendően konzervatív gondolkodása miatt, de Master bármennyire nagyra tartotta is az új köztársaságot, valahogy nem tudott megbarátkozni ezzel az átfogó, világias toleranciával. Ebben még Washingtont is bűnösnek tartotta. Az elnök természetesen eleget tett az illemnek. Míg a Trinity a Nagy Tűz után újjá nem épült, a Masterek a közeli Szent Pál-kápolnába jártak, ahol John Masternek külön elégedettségére szolgált, hogy a padsorokban láthatta Washingtont és a feleségét, még ha Washington az úrvacsora előtt távozott is. Ugyanakkor nem lehetett kétséges – minthogy maga Washington mondta –, hogy az elnököt a legkevésbé sem érdekli, milyen vallást követnek polgártársai. Protestánsok és katolikusok, zsidók és ateisták, de még Mohamed próféta követői is egy elbírálás alá esnek, jelentette ki Washington, amíg betartják az új alkotmányt. Master számára úgy tűnt, mások még agyafúrtabbak. Mielőtt azon a tavaszon meghalt, az öreg Ben Franklin az összes felekezet tagjának nyilvánította magát, sőt sorban imádkozott is minden gyülekezettel. A ravasz vén róka. De Jefferson, ez a jó vágású déli nemes a kiváló iskoláival és a piperkőc párizsi barátaival, aki azért tért haza Amerikába, hogy a külügyeket igazgassa – ő vajon micsoda? Nyilván egy deista. Olyasvalaki, aki szerint léteznie kell valamilyen felsőbb erőnek, de az embernek az égvilágon semmi köze hozzá. Mit is várhatna egy kifent denditől?

Most pedig nem átall kioktatni engem, gondolta Master, a Trinity egyházközségi elöljárója, New York erkölcsi romlottságáról, és arról, mennyire méltatlan lenne Amerika fővárosának? Éppen ő, aki önfeledten dagonyázott Párizs fertőjében? Ugyan, kérem. Ez elfogadhatatlan. – Tetszik vagy sem – jelentette ki a vita hevében –, de New York, uram, Amerika fővárosa, és az is marad.

* Kezdett is igazi fővárosként festeni, pedig nem volt könnyű az élet, mióta Amerika egységes nemzet lett. A brit és európai kereskedelmi korlátozások láncaiban vergődő, háború adósságokkal sújtott államok nehezen is találtak kiutat, New York azonban gyorsabban kilábalt a válságból, mint a legtöbben. A vállalkozó kedvű kereskedők meglelték az üzletkötés új útjait, az újonnan érkezők folyama pedig megállíthatatlanul hömpölygött. Igaz, még mindig akadtak negyedek, ahol látszottak a tűz üszkös nyomai, de a város lassan újjáépült. Színházak nyíltak; az új Trinity Church tornyai fenségesen magasra szöktek. Amikor a Kongresszus eldöntötte, hogy itt lesz az új nemzet fővárosa, a New York-iak nyomban reagáltak. A Wall Streeten álló városháza – a Federal Hall, ahogy mostanság nevezték – teljesen átalakult, hogy méltó ideiglenes otthona legyen a törvényhozásnak, míg odalent Manhattan végében a régi erődöt máris elbontották, hogy köveivel feltöltsék a területet, mielőtt fenséges új palotát emelnek a Szenátusnak, a Képviselőháznak és a többi vízparton székelő kormányhivatalnak. Hol másutt kapott volna a döntés ilyen lelkes fogadtatást, mint New Yorkban? James közbeavatkozott, hogy csülapítsa a kedélyeket.

– Tény, apám, hogy sokak szerint a New York-iak egyedül a pénzt istenítik, és a fényűzést imádják. – Mintha ez Washingtont annyira aggasztaná – torkolta le apja. Az elnök pompás hatlovas hintójánál nem akadt különb fogat a városban. George és Martba Washington máris átköltözött a Broadway új fényűző palotájába, ahol ugyanolyan léptékű fogadásokat adott, mint akármelyik patinás New York-i kereskedő. No, de miért ne tehetnék? Ha Master készen állt elátkozni Jeffersont, a déli úriember kétszeresen is készen állt viszonozni ezt. Nemesen metszett arca gránittá kövült, ahogyan éles pillantást vetett a kereskedőre. – New Yorkkal az a legnagyobb baj – mutatott rá hűvös hangon hogy hiába vívtunk háborút a függetlenségünkért, ezt a várost jórészt még mindig toryk lakják. Ezzel azért mondott valamit. Jóllehet a háború magas posztra emelt egy sor patriótát és alacsony származású egyszerű polgárt, a város régi urai – köztük nagy számban a toryk – valóban sikeresen átvészelték a történelmi vihart. Ha elnézte azokat, akik felvásárolták az elüldözött nagybirtokosok házait és földjeit, már maguk a nevek is önmagukért beszéltek: Beekman, Gouvemeur, Roosevelt, Livingston – csupa jómódú kereskedő, mint ő maga. Ám ettől New York máris alkalmatlan lenne fővárosnak? Nem, döntötte el Master, ez csak kicsinyes féltékenység, a maga egyszerű és vegytiszta formájában. Az még érthető, ha Philadelphia pályázik a főváros címére. Minden város a maga előnyét keresi – bár most, hogy Ben Franklin meghalt, gyaníthatóan Philadelphia sem lesz olyan életteli hely –, csakhogy az igazi nyomás nem Philadelphia felől nehezedik rájuk. Éppenséggel délről, Hívják csak nyavalyás jenkinek, gondolta Master, de épp eleget hallott a déli államokról. Nézete szerint a

délieknek meg kellett volna elégedniük az alkotmánnyal. Ha az északi patriótákat bizonytalanná is tették a rabszolgatartással kapcsolatos erkölcsi aggályok, garanciát vállaltak rá, hogy még egy nemzedéknyi ideig fenntartják a rabszolgaság intézményét. Amikor pedig a dél azzal érvelt, hogy minden három feketét két fehér embernek kell venni, amikor megadják az egyes államok népességét, ezzel talán nem kongresszusi küldöttjei számát akarta feltornászni? A legutóbbi panaszukat is ugyanilyen jellemzőnek találta. Kedvelte Alexander Hamiltont, bár e téren is vitába szállhatott volna Jamesszel, aki mellette szolgált Washington seregében. Hamilton eszes fickó volt, aki bizonyítani akart. Balkézről született – noha egy úriember fiaként –, márpedig az ilyesmi sokszor sarkall nagy tettekre. Most, hogy kinevezték a kincstár élére, az ifjú Hamilton tökéletesen ésszerű javaslattal állt elő. A nemzet pénzügyeinek stabilizálása érdekében fogni akarta a roppant háborús adósságot – a rengeteg értéktelen kötelezvényt –, hogy új kormányzati adóssággá gyúrja át, amelynek fedezetéül az adóbevételek szolgálnak. Természetesen egy ilyen intézkedés nem lehet mindenkivel igazságos. Egyes déli államok mostanra kinyögték adósságaikat. „Miért kellene adót fizetnünk, hogy másokat kiváltsunk?” – firtatták, mégsem ez szította fel leginkább az elégedetlenségüket. A délieknek leginkább New York kiemelt szerepe fájt. Mielőtt még bejelenthette volna tervét, Hamiltonnak mérlegelnie kellett egy nagy kérdést. A háború vége felé a Kongresszus és az egyes államok által kibocsátott kötelezvények szinte értéktelenné váltak. A névértéknek mekkora hányadáért álljanak jót? Tíz fontot fizessenek minden száz régi font után? Húszat? Mennyire legyen nagylelkű a kormány?

Miként azt néhány éve John Master is tette, sok spekuláns vásárolta fel nyomott áron ezeket a követeléseket olyanoktól, akiknek beváltható készpénz kellett, ezért örömmel megszabadultak az elértéktelenedett bankóktól. Délen sok ilyen akadt. Természetesen, ha egy spekuláns bennfentes értesülésekből megtudja, mekkora lesz az átváltási ráta, letarolhatja az egész piacot. Épp ezért Hamilton, amint az elvárható, a nyilvános bejelentésig egyetlen szót sem árult el erről. Nem úgy a helyettese. Persze egy New York-i. Aki szólt a barátainak. Az a döbbenetes hír járta, hogy az adósságot névértéken váltják meg. Teljes áron. Aki olcsón jutott a papírokhoz, így egész vagyont kereshetett. Nem csoda, ha a jól értesült New York-iak körében egész felvásárlási láz tört ki. A déli úriemberek, nem sejtvén, mi lesz a vége, készséggel eladták értéktelennek hitt papírjaikat – míg csak rá nem döbbentek az igazságra. Akkor aztán égig csapott a felháborodás. „Az átkozott New York-i jenkik, a Dél nyomorúságának vámszedői.” „Ha nem költekeznétek túl, vagy kicsit is értenétek a piac működését, most nem lennétek bajban” – felelték a szívtelen New York-iak. Az efféle bennfentes ügyletelés talán törvényesnek számított, ám egy dolog biztos: New Yorkot meggyűlölték érte. S nem csak délen – neheztelt mindenki, aki olcsón megszabadult a papírjaitól. Ami Jeffersont, a virginiai ültetvényest illette, nem is lehetett kétséges, kivel érez együtt. Leplezetlen utálattal tekintett a New York-i nyerészkedőkre.

* John Master már készült volna válogatott szavakkal illetni a déli úriemberek neveltetési hiányosságait, amikor James és Weston zavarát látva inkább vett egy nagy levegőt, hogy megálljt parancsoljon önmagának. Mégis, hogy gondolja? Az unokája nemsokára elutazik a Harvardra. James is elmegy, csak az ég tudja, hány hónapra, Angliába. Valóban a fejére akarja vonni fia neheztelését? Azt akarja, hogy Weston úgy őrizze meg emlékeiben a nagyapját mint kiállhatatlan vénembert, aki összetűzésbe keveredett még a nagy Thomas Jeffersonnal is? James utazása szükségessé vált. Évek teltek el, mióta Albion visszavonult az üzlettől. Noha rosszallással gondolt Grey Albion viselkedésére, John Master kitartott az idősebb Albion mellett, ám mióta ő visszavonult, másik londoni ügynököt kellett kerítenie, akinek tevékenységével viszont nem volt elégedett. Jamesnek kellett Londonba utaznia, hogy keressen valakit, ő mégis azt kívánta, bár ne most hagyná magára. – A legérdekesebb időkben utazol Európába. – S a legveszélyesebb időkben, tette hozzá magában. Amikor 1789 őszén a francia forradalom híre elérte New Yorkot, sokan örvendeztek, köztük James is, aki nem sokkal ezután levelet kapott barátjától, de Chablis gróftól. – Azt írja, Lafayette és a barátai mind támogatják. Új köztársaságot akarnak, méghozzá amerikai mintára. – Nemsokára már az ifjú Weston is az új és áldásos francia jogokról beszélt: szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. Mindez nagyon szépen hangzott, csak nem John Master fülének. – Vérfürdő lesz a vége – figyelmeztetett. – Lafayette

Amerikáról álmodik, ebben nem kételkedem, de ez a francia forradalom mégis más. Nemsokára kitör a belháború, ami szörnyen eldurvulhat. James nem értett vele egyet. De Chablis biztos abban, mondta apjának, hogy kompromisszumos megoldást találnak, s akkor a franciák egy korlátozott parlamenti monarchiában élhetnek, hasonlóan Angliához. John Master erre zord hangon emlékeztette Jamest és Westont: – Elfeledkeztek a csőcselék hatalmáról. Amikor Angliában utoljára belháború tört ki, lefejezték a királyt. – Nagyapám már örökre megmarad torynak – nevetett Weston. – Azért csak vigyázz – intette Master Jamest. – Ha lehetséges, kerüld el Párizst. Egy reményt azért ő is fűzött James utazásához. Hosszú ideje nem hallottak Vanessa felől, de gyanította, hogy ő is Londonban lehet. Noha James az elmúlt években bizalmas viszonyt folytatott egy elbűvölő New York-i özveggyel, Master még mindig nem adta fel a reményt, hogy egy szép napon megállapodik egy új feleség mellett, ehhez azonban hivatalosan is véget kellett vetnie Vanessával kötött házasságának. Talán, sugallta óvatosan, ennek is utána járhatna, ha már ott van. Így hát, helyreállítandó a békét és harmóniát, most mereven meghajolt Jefferson előtt. – Elnézését kell kérnem, uram, meggondolatlan szavaimért – szólt udvariasan. – Talán megbocsátja, ha túlzott hevességgel védelmezem a várost, ahol születtem. E tekintetben olyan vagyok, mint a hűséges férj, aki megoltalmazza feleségét a kritikáktól, még ha tudja is, hogy van bennük igazság. A cirkalmas szabadkozás hallatán James megkönnyebbültnek tűnt, míg Weston reménykedő pillantást vetett Jeffersonra.

Csakhogy Jefferson, aki nem volt egészen híján az önérzetnek, még nem állt készen megbocsátani. Ahogy karót nyelten, egyenes derékkal ült, nemesen metszett arcára mély utálkozás ült ki. Egy hosszú pillanatra néma csend lett, mielőtt Master – már csak a maga megnyugtatására is – még egy gondolatot fűzött az elhangzottakhoz: – Azt kell mondanom, uram, hogy bármily nagyok legyenek is New York hiányosságai, ha elhelyezkedését, roppant kikötőjét és természetes előnyeit tekintjük, nem valószínű, hogy találnánk alkalmasabb fővárost. Mintha leplezetlen diadal csillant volna a nagy ember szemében. – Nemsokára ön is megtudja, hogy az amerikai főváros kérdésére megnyugtató válasz született. Nem feltétlenül az ön óhaja szerint – tette hozzá kárörvendő hangon. – Úgy? – ráncolta a homlokát Master. – A Kongresszus vissza kíván térni Philadelphiába? – Philadelphia szép város, jómagam bármikor szívesebben tartózkodom ott, mint itt, de úgy vélem, valamivel délebbre építünk új fővárost. – Új fővárost? – Ahogy mondom. – Ez rengeteg pénzébe kerül majd a Kongresszusnak – jegyezte meg szárazon Master. – Remélem, megengedheti magának. Megkérdezhetem, hol történne mindez? – Lent a Potomac folyón. – A Potomacen? – ütközött meg Master. – De hát az egy mocsár! – Még mindig nem annyira ingoványos, mint New York – jelentette ki Jefferson nem kis elégtétellel.

Vajon a virginiai igazat mondott? New York háttérbe szorul egy mocsár mellett? Képtelennek tűnt a felvetés is. Vetett egy pillantást a fiára, de James csak komoran bólintott. – Ez a legújabb hír, apám. Épp ma hallottam. Philadelphia lesz az átmeneti főváros, amíg minden átköltözik az új helyre. Master egyszerűen nem tudta elhinni. A tekintete ide-oda járt közöttük. – Ez valami tréfa? – csattant fel. – Nem, apám – rázta a fejét James. Jefferson ajkán apró mosoly játszott. Ekkor, feledvén minden jó szándékát, szegény Master dühödten kifakadt. – Úgy, hát legyen átkozott a potomaci mocsara, uram – rivallt rá Jeffersonra –, és legyen átkozott maga is! – Úgy vélem – fordult Jefferson méltóságteljesen James felé –, ideje távoznom. – Elfordult, de Master akkor sem engedhette, hogy övé legyen az utolsó szó. – Csináljon, amit akar, uram, de egyet mondhatok. New York Amerika igazi fővárosa. Minden New York-i tudja ezt, és Istenemre mondom, soha nem is felejtjük el!

Niagara

1825

Az

indián kislány nézte az örvényt. A hajóról máris sokan nekiindultak az erdőn átvezető csapásnak. Nemsokára kiértek a nagy füves és sziklás fennsíkra, hogy döbbenten szembesüljenek a robajló víztömeggel. Az indián kislány kilencesztendős volt. A családjával jött el a roppant vízeséshez, ahonnét nemsokára továbbindult Buffalóba.

* Frank az apja mellett gyalogolt. Gyönyörű októberi nap volt, a fák koronája felett kéklett az égbolt. Noha kettesben maradtak, az eltaposott vörös és sárga falevelekből tudni lehetett, hogy aznap sokan jártak már előttük ezen az ösvényen. – Mindjárt ott vagyunk – törte meg a csendet apja. Weston Master a szép időben nem gombolta be házi szövésű kabátját, ami a ködtől ugyan nyirkossá vált, ám egyre inkább átmelegítette a nap. Nagy kendőt kötött a nyakába, és felvette a kagylópénz övét is – a réges-régi darabot, amit csak nagyritkán viselt, hogy megkímélje. Erős sétabotot szorongatott a kezében, s ahogy szivarozott, édes dohányillat lengte körül. Frank tudta, hogy apja a családja körében érzi magát a

legjobban. „Én egyáltalán nem emlékszem az édesanyámra – szokta mondogatni –, apám pedig a háborúban harcolt, míg kisfiú voltam. Aztán, hogy a Harvardra mentem, még annyit se láttam.” Esténként, ha leült a füles karosszékbe, a tűz mellé, feleségének és öt gyermekének – négy lánynak és az ifjú Franknek – mind ott kellett lennie, hogy eljátszadozzon velük vagy felolvasson nekik. Szórakoztató könyveket választott, mint Washington Irving meséje Rip Van Winkle-ről, vagy New York mókás története, ahogyan egy Diedrich Knickerbocker nevű hollandus megálmodta. A család minden nyáron két teljes hetet töltött Abigail néninél és a családjánál Westchester megyében, majd további néhány hetet unokatestvéreinél Dutchess megyében. Minél többen gyűltek köré a kiterjedt családból, Weston annál inkább örült. Ám az elmúlt hónapban, amikor a kormányzó meghívta északra, a nagy csatorna megnyitójára, Weston kijelentette: „Csak Franket viszem magammal.” Nem az volt az első eset, hogy Frank odafent járt a Hudsonon. Három évvel korábban, nem sokkal a hetedik születésnapja után nagy sárgalázjárvány tört ki New Yorkban. A kikötőkben nem számított ritkaságnak az ilyesmi. „A hajók hozzák délről – magyarázta az apja –, ezért mindig ki vagyunk téve a kockázatnak. Tudod, New York nyáron ugyanolyan forró és fülledt, mint Jamaica.” Amikor aztán a városban hullani kezdtek az emberek, Weston az egész családját felvitte a folyón Albanybe. Frank azt az utat is élvezte. Ahogy felfelé haladtak és elnéztek nyugatnak, a Castskill-hegység felé, apja emlékeztette: „Ott történt, hogy Rip Van Winkle elaludt.” Franknek Albany is tetszett. Immár ez a mozgalmas város lett New York állam fővárosa, amit apja jó ötletnek tartott, minthogy Manhattan az állam alsó végében feküdt, s amúgy is volt épp elég funkciója. Albany közel esett az állam

szívéhez, és gyorsan fejlődött. Egy napon Weston elvitte őket Ticonderoga régi erődjéhez, ahol elmesélte, hogyan foglalták el az amerikaiak a britektől. Frankét nem különösebben érdekelte a történelem, mégis élvezettel nézte a régi kőfalak és ágyúfészkek pontosan kimért vonalait. Most, miután a Hudsonon feljött egészen Albanyig, az apjával nyugatnak tartottak. Először a fogattal végigzötyögtek a régi fizetős úton a Catskills északi nyúlványától Syracuse-ba, majd követték a Finger tavak hosszan elnyúló vonalát, túl Senecán és Geneván, mígnem eljutottak Bataviába, s végül Buffalóba. Az út napokig tartott. Frank gyanította, hogy az apja ezért hozta magával – nemcsak mert ő az egyetlen fiú a családban. Szerette tudni, hogyan működnek a dolgok. Otthon is élvezte, amikor apja elvitte a gőzhajókra, hogy láthassa a kazánokat és a dugattyúkat. „Angliában ugyanezen az elven működnek a nagy gőzhajtású gyapotmagtalanító gépek – magyarázta Weston. – Az általunk pénzelt déli ültetvények jobbára nyers gyapotot termelnek, amit azután átszállítanak a tengeren, azokba a gyárakba.” Frank olykor lement a partra, s csak nézte a jégszállítmányokat, melyek odalent, a trópusi Martinique nagy házainak konyháiban is egész napra fagyosak maradtak. Amikor a munkások azon a tavaszon gázvilágítást szereltek a házba, nyomon követte minden hüvelyknyi cső lefektetését. Ezért is tűnt természetesnek a számára, hogy apja az összes gyermeke közül őt választotta társának, amikor elment megnézni a vad észak legújabb mérnöki vívmányát.

* Weston Master mélyen magába szívta a szivarfüstöt. A föléjük

boruló lombok közt mintha alagútban jártak volna, de nem messze előttük, ahol az erdő véget ért, már elő-elővillant a kék ég. Lenézett fiára, és magában elmosolyodott. Örült, hogy elhozta magával Frankét. Jót tett a fiúnak, ha eltöltött egy kis időt az apja társaságában. Amellett, akadtak dolgok, amiket meg kívánt osztani vele ezen az utazáson. Több mint harminc év telt el saját apjának Angliában bekövetkezett váratlan halála óta. A levélből, melyet az öreg Mr. Albion küldött – miután nem kevés fáradság árán feltárta az eset részleteit –, csupán annyi derült ki, hogy James Mastert haramiák támadták meg azzal a szándékkal, hogy kifosszák, ő azonban vállalta az egyenlőtlen küzdelmet. Az egyik gazfickó ekkor mérte fejére azt a rettenetes ütést, amiből már sosem tért magához. A hír nem csupán borzalmas megrázkódtatást okozott Westonnak, de olyan előítéletet oltott belé, mely egész hátralévő életében elkísérte. New Yorkban töltött gyermekkorában, oly okból, amit akkor még nem érthetett, Anglia tartotta távol tőle fájóan hiányolt édesanyját. Az Angliával vívott háború vette el tőle az apját; a többi fiú az iskolában emiatt csúfolta őt árulónak. E korai sebek csak részben gyógyulhattak be, amikor hírét vette, hogy Anglia – mint valami engesztelhetetlen bosszúálló isten, akinek nem elég semmilyen véráldozat – az apja életét is elragadta. Noha racionálisan gondolkodó fiatalemberként ekkor már a Harvardra járt, aligha meglepő, ha ezek után zsigeri szinten idegenkedett Angliától s mindentől, ami angol. Ahogy telt az idő, a viszolygás csak mélyült benne. Míg a Harvardra járt, a nagy forradalom idején, úgy tűnt számára, hogy Franciaország lehet az a hely, ahol az amerikai példa nyomán felvirrad az új európai szabadság kora, ám a Lafayette és barátai által megálmodott alkotmányos monarchia helyét rövid úton átvette

a népterror, majd a napóleoni császárság. Weston ebből azt a következtetést vonta le, az Újvilág szabadság-jogai sosem jöhetnek el az Óvilágban. Európát túlságosan is megfertőzi a nemzetek közti ősi gyűlölet és rivalizálás. Ezáltal Weston képzeletében az egész kontinens olyan veszedelmes hellyé vált, mellyel a lehető legkevesebb közösséget kívánta vállalni. Jobb társaságot nem is kívánhatott volna. A búcsúbeszédében maga Washington óvta az újdonsült amerikai nemzetet attól, hogy belegabalyodjon az idegen érdekek hálójába. Jefferson, az európai felvilágosodás zászlóvivője s egykor maga is Párizs lakója, hasonlóképp kijelentette, hogy Amerikában őszinte baráti kapcsolatot kell ápolnia valamennyi nemzettel, ugyanakkor tartózkodnia kell mindennemű szövetségtől. Madison egyetértett vele. Még a nagy diplomata, John Quincy Adams is ezt hirdette, pedig ő Oroszországtól Portugáliáig számos helyen megfordult. Európa egyet jelentett a bajjal. E tétel igazolását látták tizenkét évvel korábban, amikor Britannia és Napóleon birodalma gigászi harcot vívott, az Egyesült Államok pedig, melyet a történelmi barátság Franciaországhoz fűzött, váratlanul a szembenálló hatalmak közt találta magát. Weston először azon háborodott fel, hogy Britannia – nem tudván elviselni Amerika semleges státuszát – elkezdte zaklatni az amerikai hajókat. Később ez az érzés hatalmasodott kétségbeeséssé, majd féktelen haraggá, amikor 1812-ben Amerika és Britannia újabb háborúba bonyolódott egymással. Keserű emlékeket őrzött erről a konfliktusról. A New York-i kikötő brit blokádja kis híján tönkretette az üzletét. A harcok, amelyek a keleti partvidéken zajlottak, fel egészen Kanadáig, dollártízmilliókba kerültek, miközben a nyavalyás britek még az elnök washingtoni palotáját is felégették. Amikor az egész átkozott

história három évvel később véget ért, miután Napóleon dicstelenül távozott a történelem színpadáról, Weston megkönnyebbüléséhez egyedül konok eltökéltsége volt mérhető. Amerika soha többé nem kerülhet ilyen helyzetbe. Erősnek kell maradnia, mint egy büszke várnak. Elég erősnek, hogy egymagában is ellenálljon bármekkora hatalomnak. Mostanság Monroe elnök még tovább vitte ezt az elképzelést. Annak érdekében, hogy Amerika valóban biztos vár legyen, jelentette ki, az Atlanti-óceán teljes nyugati felét – Észak-Amerikát, a karibi térséget, DélAmerikát – be kell vonni az amerikai érdekszférába. Az európai nemzetek csak torzsalkodjanak egymással, ha úgy tetszik, de ne Amerika területén. Weston a maga részéről feltétlenül egyetértett e törekvéssel. Miért is lenne szükségük az amerikaiaknak az óceán túlsó felén elterülő Óvilágra, amikor megvan a saját kontinensük? Bővizű folyók és gazdag völgyek, végtelen erdők, fenséges hegyek és termékeny mezők – a vég nélküli lehetőségek hazája, ameddig csak a szem ellát. Egy érintetlen földrész összes szabadsága és gazdagsága, minden irányban több ezer mérföldön át, csak az övék. Weston ezt a nagy igazságot, ezt a nagyszerű víziót kívánta megosztani fiával, amikor magával vitte nyugatra. Az újonnan épült csatorna szervesen hozzátartozott a dolgok új rendszeréhez – általában New York számára, de a Master családnak különösen. Mielőtt elhagyták a nagyvárost, be akarta mutatni Franknek a fontosságát, ezért a könyvtári asztalon kiterítette elé Észak-Amerika térképét, hogy megmutassa legjellegzetesebb elemeit. – Nos, Frank, ez itt az Appalache-hegység, mely odalent Georgiában kezdődik, és végigvonul az ország egész keleti felén. Észak-Karolinában Smoky-hegységgé válik, s miközben végighalad

Virginián, Pennsylvanián és New Jersey-n, ahol előbb Catskills, azután Adirondack néven ismerik, mielőtt elérné New Yorkot. A régi tizenhárom gyarmat mind az Appalache keleti oldalán fekszik, a jövő azonban a nyugati oldal, Frank. A végtelen amerikai Nyugat. – Széles kézmozdulattal végigsöpört a térképen, egészen a Csendesóceánig. A térképen kiszínezték a területeket, melyek már az Egyesült Államokhoz tartoztak. A távoli nyugatot, túl a Sziklás-hegységen, értelemszerűen még nem. Az 1812-es háború után a spanyolok feladták Floridát, hatalmas mexikói birodalmuk azonban még most is felnyúlt a Csendes-óceánig, egészen Oregonig, melynek államát Amerika és Britannia közösen uralta. Ugyanakkor a Szikláshegységtől keletre eső kiterjedt területeket, Kanadától le egészen New Orleansig, színek jelölték. Ezt a térséget, mely akkora volt, mint a régi tizenhárom gyarmat együtt, Jefferson bagóért vásárolta meg Napóleontól. „Napóleon pompás hadvezér volt – csóválta a fejét Weston –, ám csapnivaló üzletember.” A louisianai szerződés által érintett területek még nem szerveződtek államokká, de Weston nem kétellte, hogy hamarosan ez is megtörténik. Most pedig a nyugatra legközelebb eső, Nagy Tavak alatt elterülő vidékre irányította fiának figyelmét. – Nézd ezeket az új államokat, Frank. Ohio, Indiana és Illinois, felettük a michigani területtel, alattuk Kentucky és Tennessee állammal. Mindenben gazdagok, kivált gabonában. Ez az eljövendő világ éléskamrája, New York azonban nem profitál belőle. Mindez a rengeteg gabona a nyugatról származó jószágokkal és egyéb terményekkel együtt délnek mozog, le az Ohio-folyón, majd a Mississippin – követte ujjával a kiterjedt folyórendszert –, míg végül eléri New Orleanst, ahol behajózzák. – Elmosolyodott. – Hát ezért építettük meg, fiam, az Erie-csatornát.

A domborzati viszonyok igencsak megkönnyítették a New York-iak dolgát. Odafent Albany közelében – a Hudson nyugati oldalán, ahol a Mohawk-folyó betorkollt –, a Catskills és Adirondack hegységek között húzódó széles szurdok alkalmas helyként kínálkozott a csatorna elvezetéséhez. A Hudsontól a csatorna nyugatnak haladt egészen a Középnyugaton elterülő Nagy Tavak pereméig. – Itt – tette hozzá Weston –, közvetlen az Ontario-tó alatt és az Erie-tó felett fekszik Buffalo városa. Mindenféle terményt szállítanak ide, a csatorna pedig közvetlen Buffalo alatt ér véget. – Vagyis arra használjuk a csatornát, hogy dél helyett keletnek szállítsuk a terményeket? – Pontosan. Szárazföldön nehézkes és költséges a szállítás, viszont a gabonával megrakott uszályok Buffalóból indulva alig hat nap alatt elérhetik New Yorkot. Ami pedig a költségeket illeti… nos, azok tonnánként száz dollárról ötre csökkennek. Ez mindent megváltoztat. Nyugat gazdagsága át fog áramolni New Yorkon. – Ami nem jó hír New Orleansnak. – Valóban nem, de ez legyen az ő gondjuk. Előző nap Weston és Frank a csatorna utolsó szakaszának megtekintésére szánta a napot, Örömteli órákat töltöttek el. Egy mérnök körbevezette őket, Frank pedig azt csinálta, amihez a leginkább értett. Weston büszkén látta, mennyire lenyűgözőnek találta a mérnök a fiú kérdéseit. Ma azonban valami egészen mást kívánt megosztani a fiával. Utazásuk során egyszer-kétszer felhozta már a témát. Ahogy felfelé indultak a Hudsonon, elnézett a Palisades méltóságteljes szirtjei mellett, egészen a távoli, aranyszínű fényekben fürdő New York-i kikötőig. – Ugye, milyen pompás látvány, Frank? – jegyezte meg, bár

nem tudta volna megmondani, mi jár a fiú fejében. Ahogy elértek West Pointhoz, és elnézték az északnak kanyargó Hudson-völgy szépségét – mely mindig vadul romantikus képzeteket keltett benne –, Weston újfent felhívta figyelmét a tájra. – Nagyon szép, papa – felelte Frank, bár gyaníthatóan csak azért, hogy megfeleljen az elvárásainak. Ahogy a hosszú északi úton haladtak, tavakon és hegyeken át, fenséges látképek és mesés naplementék tárultak eléjük, melyeket Weston híven meg is osztott a fiúval. A táj léptéke és gazdagsága mellett Amerika spirituális távlatait is érzékeltetni kívánta fiával – a teremtett világ végtelenségét, a szabadság fenségességét, a természet dicsőségét és tanúságát a Mindenható létéről. Az Óvilágban sincs ennél különb – hasonlóan festői talán akad, de ily grandiózus aligha. Itt, a Hudson gyönyörű völgyében kezdődnek a nyugat síkságai, sivatagjai és égbe szökő hegyei – az érintetlen természet, ahogyan Isten megteremtette. Amerika, amilyennek őslakos fiai láthatták a számtalan évszázad során, mielőtt tulajdon őseik ideérkeztek. Meg akarta osztani mindezt a fiával, hogy az ő szívében is hasonlóan romantikus képzeteket ébresszen. Ezért hozta ma őt ide. Ha az a fenséges látvány sem kavarja fel a fiú szívét, ami nemsokára elébük tárul, hát nem tudja, mi lenne képes erre. – Az Ontario-tó magasabban fekszik, mint az Erie – folytatta csendesen, amint a csapás végéhez közeledtek –, így amikor a víz átáramlik a kettejüket összekötő csatornán, óhatatlanul alá kell zúdulnia. Nem is csekély magasságból, mint azt látni fogod. Frank élvezte az előkészületet az utazásra. Apja odahaza sikeresen keltette fel az érdeklődését, amikor térképpel igazolta a csatorna szükségességét. Szerette a térképeket. A könyvtár falán is

ott függött New York City távlati fejlesztési tervének nagy, bekeretezett nyomata, rajta a hosszú utcák tökéletesen szabályos hálójával. A város máris mérföldekkel túllépte a britek alatt megvont régi határokat, és a terv szerint az utcaháló egy napon egészen Harlemig nyúlik. Frank szerette a térkép egyszerű, kíméletlen geometriáját, miként azt a tényt is, hogy a jövőt mutatja, nem a múltat. Élvezte a tegnapi csatornajárást is. A Nagy Árkot, ahogyan tréfából mindenki hívta, pedig cseppet sem tűnt tréfásnak, sokkal inkább fantasztikus vállalkozásnak. Mindent tudott róla. A csatorna roppant árka nyugati irányban százhatvan mérföldön át húzódott a Mohawk-folyó völgyében, majd újabb kétszáz mérföldön át Buffalo városáig. Hosszú útja során ötven, egyenként négyméteres zsilip révén kétszáz méteres szintkülönbséget küzdött le. ír munkások ásták ki a medrét; német kőművesek húzták fel a falait. Tegnap megengedték neki, hogy működtesse a zsilipeket és segítsen mozgatni az egyik roppant kaput. Eközben a mérnök elárulta, hány gallon vizet mozgatnak meg és milyen ütemben, amit saját zsebóráján is ellenőrizhetett. Mindez szerfelett boldoggá tette. Másnap, a hivatalos megnyitó után DeWitt Clinton kormányzó őket is szívesen látta az uszály fedélzetén, mely az ötven zsilip érintésével lefuvarozta őket a Hudsonon New Yorkig. A kormányzó unokaöccse volt az öreg patrióta Clinton kormányzónak, aki még a függetlenségi háború idején vezette a várost. Két nagy vödörben vizet is merített az Erie-tóból, hogy utazásuk végén a New York-i kikötőbe üríthesse őket. Az apjával már az ösvény végén járt. Ahogy kiértek a világosságra, Franket elvakította az erős fény, miközben a víz robaja teljesen készületlenül érte. Az emberek csapatokra oszlottak a széles sziklapárkányon, s némelyek a szirtekre is kimásztak, hogy

még szédítőbb látványosságban legyen részük. Észrevett egy csapatnyi indiánt, akik tőlük húszyardnyira telepedtek a földre. – Hát, Frank, ez az – szólt az apja. – A Niagara-vízesés. Néma csendben meredtek a látványosságra. A lezúduló víztömeg fenséges ívénél hatalmasabbat még életében nem látott. A vízpermet dagadozó felhőkben szakadt fel a lent hömpölygő folyóról. – Megfoghatatlan – suttogta az apja. – Maga a Mindenható, Frank. Isten hangja. Frank szívesen mondott volna valamit, csak nem tudta, mit. Kivárt, amíg végül megszállta az ihlet. – Hány gallon víz folyik le percenként? Apja eleinte nem felelt. – Nem tudom, fiam – bökte ki végül. Hangja csalódottságról árulkodott. Frank lehajtotta a fejét. Azután megérezte a vállán apja kezét. – Hallgasd csak, Frank. Frank hallgatta. Jó ideje ezt tette már, amikor felfigyelt az indián lányra. Vele egykorú lehetett, s épp feléjük indult. Mintha egyenesen őt nézte volna, bár ebben nem lehetett biztos. Nemigen érdekelték a lányok, az indián kislányban valami mégis felkeltette a figyelmét. Aprócska volt, ám annál arányosabb – mondhatni, bájos. Még mindig az ő irányába nézett, mintha érdeklődne iránta. – Papa – szólalt meg bátortalanul –, az az indián lány minket néz. Apja megvonta a vállát. – Lemehetünk a folyóhoz, ha van kedved, hogy odalentről nézzünk fel a vízesésre. Vezet oda egy ösvény. Persze eltart egy ideig, de azt mondják, megéri. – Rendben – bólintott Frank.

Azután Frank már látta, hogy az indián lány egyenesen feléjük tart. Oly könnyedén lépdelt, mintha csak lebegne a föld felett. Apja is meglátta, és megtorpant, hogy végigmérje. Frank tudott ezt-azt az indiánokról. Amikor megkezdődött az 1812-es háború, egy Tecumseh nevű nagy törzsfőnök sokakat meggyőzött, hogy harcoljanak a britek oldalán. Itt, a mohikánok földjén is több törzs csatlakozott hozzá, amivel nagy hibát követtek el. Tecumseht megölték, és az indiánok csúfos vereséget szenvedtek, ezeken a részeken azonban még mindig sok mohikán élt. Gyanította, hogy a lány is közéjük tartozhat. A sziklaperemen többen is mosolyogva figyelték az indián kislányt. Láthatóan senki sem bánta, hogy csak így odajön hozzájuk. Igazán bájos jelenségnek tűnt. Frank azt gondolta, a lány őt nézi, ám amint közelebb ért, némi csalódottsággal tudatosult benne, hogy figyelmének fókuszpontjában nem ő, hanem az apja áll. A lányka egyenesen hozzá lépett, és a derekára mutatott. – A kagylópénz övem érdekli – állapította meg az apja. A lány láthatóan meg kívánta érinteni. Weston egy bólintással engedélyt adott rá. A lány ujjai végigsiklottak a kagylópénzeken. Ahogy körülsétálta, az apja engedelmesen megemelte a kabátját, hogy láthassa az egész övét. Miután végzett, a lány megállt apja előtt, hogy felnézzen rá. Mokaszint viselt, de Frank így is láthatta, milyen takarosán apró a lába. Arra is felfigyelt, hogy noha barna a bőre, a szeme kék. Ez apjának is feltűnt. – Nézd csak a szemét, Frank. Ez azt jelenti, hogy fehér vér is csörgedezik az ereiben. Néha látni ilyet. – Megszólította a lányt. – Mohikán? A lány nemet jelzett.

– Lenape – felelte csendesen. – Tudod, kik azok a lenapék, Frank? – kérdezte az apja. – Azokat az indiánokat hívták így, akik egykor Manhattan körül éltek. Ma már alig látni ilyet. A maradék szétszóródott, csatlakozott a nagyobb törzsekhez, nyugatnak vándorolt. Ha jól tudom, néhányan Ohióba mentek, de egy nagyobb csapat együtt maradt, és az Erie-tó túlsó végében telepedett meg. A Teknős klán, így nevezik őket. Nincsenek sokan és nem kavarnak bajt. Többnyire megmaradnak maguknak. – Ők éltek Manhattanben, amikor a családunk megérkezett oda? – Meglehet. – Weston lenézett a kislányra. – Hát nem édes teremtés? Frank nem válaszolt, ám ekkor a lány elfordult és egyenesen a szemébe nézett, mire zavarában félrekapta a tekintetét. – Biztosan – hebegte. – Az övem kellene, igaz? – kérdezte apja a lánytól, azon a nyugodt és kedélyes hangon, amivel otthon a kutyához is beszélt. – Hát, azt nem adhatom oda. – Érti, amit mond, papa? – tudakolta Frank. – Sejtelmem sincs – felelte az apja, azután valami felkeltette a figyelmét. – Hmm. Ez meg mi? – Intett a lánynak, hogy meg szeretné tekintetni a nyakában viselt függőt. Frank látta, hogy a dolog nincs ínyére a lánynak, de miután apja megmutatta neki az övét, ő sem mondhatott nemet. Anélkül, hogy hirtelen mozdulatot tett volna, apja előrenyújtotta a kezét. Takarosnak tetszett. Két apró fakarikát tapasztottak egymáshoz, hogy kis kétoldalú keretet formázzon, melynek egy keresztirányú gallyacska adott merev tartást. A vázon vékony bőrszíjat fűztek át, hogy a lányka a nyakába köthesse. A kis keretbe foglalt drága kincs

tompán fénylett, ahogy apja feltartotta és megvizsgálta. – No, ezt nem hittem volna. Tudod, mi ez, Frank? – Olyan, mint egy új dollár. – Az is, meg nem is. Amerikai dollárokat ilyen vagy olyan formában negyven éve verünk, de ez itt sokkal régebbi. Holland dollár. Oroszlános tallér, azelőtt így nevezték. – Még sosem hallottam róla. – Az emberek még a gyerekkoromban is használták, de addigra annyira megkopott és elnyűtt lett, hogy csak aljadollárnak hívták. Megesküdnék rá, hogy ez itt sosem került forgalomba. Meglehet vagy százötven esztendős, talán több, mégis úgy fest, mintha új lenne. – Ámuldozva ingatta a fejét, ahogy átnyújtotta a függőt Franknek. Frank megvizsgálta az érmét. Az egyik oldalán ágaskodó oroszlánt, a másikon valamiféle lovagot látott. Visszaadta az apjának. Apja elgondolkodva nézte a lányt. – Nem tudom, vajon eladná-e nekem. – Jelzett a lánynak, hogy szívesen megvenné tőle. A lány riadtnak tűnt, és a fejét rázta. – Hmm. – Apja tovább gondolkodott. Azután az övére mutatott. – Csere? Frank látta, hogy a lány habozik, de csak egyetlen pillanatig. Azután újra megrázta a fejét, és a kezét nyújtotta az érméért. Nyugtalannak tűnt. Apját nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja. Elmosolyodott, és újra felkínálta az övét, miközben magasra tartotta az érmét a lány elől. A lány tovább rázta a fejét, és tartotta a tenyerét. Apja elnézett a távolabb ülő indiánok felé. Szenvtelenül figyelték őket.

– Felteszem, az a családja. Talán ráveszik, hogy adja el nekem. – Az érme köré tekerte a bőrszíjat, hogy az öklébe szorítsa a kis csomagot. – Azt hiszem, beszélek velük. A lányka mostanra kezdett megrémülni. Egyre sürgetőbben nyújtogatta feléjük a kezét. – Adja vissza neki, papa – szólalt meg váratlanul Frank. – Hagyja békében. Apja meglepetten ráncolta a homlokát. – Mi a baj, fiam? – Az övé, apám. Adja vissza neki. Apja kivárt egy pillanatot. – Azt hittem, örülnél neki. – Nem. Apja nem tűnt elégedettnek, de egy vállrándítással visszaadta az érmét a lánynak, aki elvette, és szorosan megmarkolta, mielőtt visszaszaladt a családjához. Apja bosszúsan meredt a vízre. – Nos – mormolta maga elé –, ez lett volna a Niagara-vízesés. Már visszafelé indultak a csapáson, amikor újra megszólalt. – Ne engedd, hogy az érzelmek befolyásoljanak az üzletben, Frank. – Nem engedem, papa. – Annak a lánynak az ereiben valahol talán fehér vér is csörgedezik, de attól még vadember, érted? Aznap este a kormányzó társaságában vacsoráztak a nagyteremben, ahol minden egybegyűlt köszöntőt mondott az új csatornára, amit nemsokára végighajóz. Frankét is izgatottsággal töltötte el az előttük álló út – a sok zsilipkapu, melyen áthaladnak. Az étkezés végén, amikor a férfiak az asztaloknál ülve iddogálni és szivarozni kezdtek, megkérdezte az apját, kimehetne-e

egy kicsit. – Hogyne mehetnél, fiam, csak ne túl messzire. Ha majd végeztél, megkeressük a szállásunkat, és visszavonulunk. Ki kell aludnunk magunkat a nagy nap előtt. Buffalo aprócska város volt. Sokan faluként hivatkoztak rá, de Frank szerint ráillett a kisváros megnevezés, főként hogy mindenfelé a terjeszkedés jeleit látta – még ha most nem is találkozott mással. Az ég tisztán borult fölé, de nem érzett hideget. Átkelt a csatorna felett, hogy elérjen egy rövid folyóparti szakaszra, melynek lapos síkját csak néhány szikla és fenyőfa törte meg. Leült az egyik sziklára, hogy elnézze a vizet. Erezte, ahogy arcát cirógatja a könnyű szellő, mely idővel úgy felerősödött, hogy odafent a fák közt távoli susogását is hallotta. Ahogy itt ücsörgött, a lány képe jelent meg előtte, s ahogy rágondolt, örömmel töltötte el, amit érte tett. Eltűnődött, hol lehet most. Lehet, hogy ő is róla ábrándozik? Remélte, hogy így van. Idővel hűlni kezdett a levegő, mégis kint maradt, és tovább gondolt a lányra, miközben hallgatta a fenyvesben sóhajtozó szelet. Azután visszatért az övéihez.

Az Öt Ponton túl

1849

Mary

O’Donnell korán elhagyta a boltot. Fürgén mozgott. Ahelyett, hogy követte volna a szokott útvonalat a Faunces fogadó mellett, lefordult a Whitehallon, miközben egyre csak hátrafelé tekingetett, nehogy az ördög a nyomában legyen. Istennek hála, sehol se látta. Azt mondta neki, hogy még egy óráig nem megy sehová. Mire elindul megkeresni őt, már rég nyoma veszett. Aminek nem fog örülni. Nagyon nem. De ez sem érdekelte, amíg nem tudott a szándékáról. Az elmúlt években a környék sokat változott. A két nagy tűz – az első 1835-ben, amikor még alig született meg, a második négy évvel később – felperzselte a hangulatos régi tömböket a Wall Street alatt. A szép ódon házak, holland és György-stílusúak, mind eltűntek. Mostanra Manhattan déli vége inkább lett üzleti, semmint lakónegyed. A bolt, ahol dolgozott, még a jobbak közé tartozott, de ő akkor is változtatni akart – elszökni és új életet kezdeni. Távol az ördögtől és minden csalárdságától. S most, őrangyalának hála, esélye nyílt erre. Mary útja máskor elvezetett volna az East Riverhez, túl a rakparton és a kereskedők South Street-i elszámoló házain, egészen Fultonig, majd nyugat felé egy sarkot, azután északnak fel a Boweryn. Átsietne az Öt Ponton, mielőtt a Bikafej kocsmánál és

medveheccelő veremnél keresztezné a Csatornát. Innét már csak négy tömb a Delancey Street, ahol az apjával él. Ma mégis egyenesen nekiindult a Whitehallnak, míg végül megkönnyebbült sóhajjal ráfordult a Broadway szélesen hömpölygő utcájára. Mindenütt tömeg. Az ördögnek semmi nyoma. Nemsokára elérte a Trinityt. A templom néhány éve, kései gótikus stílusban épült újjá. Csipkés ívei és zömök tornya némi ódivatú fennköltséget kölcsönöztek a helynek, mintha csak emlékeztetnék az arra járót, hogy a Wall Street protestáns pénzemberei – akik gyakorta megfordulnak falai közt – olyannak őrizték meg hitüket, amilyen a középkorban lehetett, még ha a falain kívül oly leplezetlenül imádták is világi bálványaikat. A Wall Streeten tort ült a pogányság – még a Federal Hall is, ahol Washingtont elnökké iktatták, átadta a helyét egy hamisítatlan görög templomnak, melynek zömök oszlopai közt a vámhivatal működött. Előretekintett. Washington idejében a Broadway házai fél mérfölddel a Wall Street felett belevesztek a mezőkbe és tanyákba, mostanra azonban egész Manhattan beépült, folyótól folyóig, további három mérföld hosszan. New York utcái kezdték behálózni az egész szigetet – mintha valami óriás minden tavasszal új épületek szabályos sorait hintené el a földön. Mary előtt a Broadway széles főutcája újabb két mérföldön át nyújtózott egyenes vonalban, mielőtt tunyán északnyugatnak fordult, és átlós irányban haladt tovább, fel egészen a régi Bloomingdale útig. Célja e fordulótól félmérföldnyire volt. Elérte a régi Commont, ahol megmaradt a nagy nyílt háromszög, bár néhány éve idetelepítették a hatalmas új városházát. A City Hall, mint valami hivalkodó francia vagy itáliai palota, márványhomlokzatával dölyfösen tekintett le a sugárútra, ám aki

mögé került, meglepő dologgal szembesült – az északi homlokzatot nem borította márvány, mint a délit, csupán egyszerű barna homokkő. Építése idején a város java része, s vele az összes előkelő negyed délre feküdt, így nem lett volna értelme pénzt pazarolni az északi oldalra, amit úgyis csak a szegények láthattak. Márpedig a hivalkodó palota mögött, a város nagy központi teknőjében, hamisítatlan szegénynegyed feküdt. Az Öt Pont. Egyszer régen nagy halastó terült itt el, mellette a felszabadított rabszolgák falujával, azon túl az ingovánnyal. A tó és a mocsár még Washington idejében is megvolt, ám amikor a város északi irányban kezdett terjeszkedni, a hatóságok mindkettőt lecsapolták, és csatornát építettek a víz elvezetésére. Azután téglaépületekből álló utcákat emeltek a csatorna fölé. Az Öt Pontot, ami máig megmaradt ingoványnak. Erkölcsi fertőnek – utcákkal és sikátorokkal tagolt, bérházakkal és bordélyokkal telizsúfolt nyomornegyednek, kellős közepén egy korábbi sörfőzde ódon romjával, akár a bűn katedrálisával, mely szélesre tárt kapukkal vár minden szentségtelent. Aki kakasviadalt akart látni, vagy kutyákat, amint patkányokat tépnek szét; aki fel akarta kínálni a tárcáját a zsebmetszőknek, vagy olcsó szajhára vágyott, akitől elkaphatta a bujakórt, mind az Öt Pontba jött. Itt bizton megtalálta, amit keresett, s még annál is többet – akár a protestáns Bowery fiúk utcai harcait a katolikusok bandáival. Sokat tapasztalt utazók szerint nem akadt züllöttebb nyomornegyed a világon. S kik éltek itt? A válasz kézenfekvő. Bevándorlók. Akadt belőlük elég. George Washington idejében a város harminc-negyvenezer lelket számlált. Mire elkészült az Eriecsatorna, ehhez adódott még vagy százezer, így a népesség messze

meghaladta bármely más városét, még Philadelphiáét is. Mary gyermekkorára a növekedés még inkább felgyorsult. Úgy hírlett, a népesség mára átlépte a félmilliót. Mindenféle ember élt a városban. Sokan az Óvilágból menekültek át, hogy szerencsét próbáljanak az Újban – az ő családja húsz évvel korábban kerekedett fel Írországból –, mások a farmokról, Connecticutból, New Jersey-ből vagy még távolabbról költöztek át, hogy a nagyvárosi életet válasszák. Az elmúlt két esztendőben ugyanakkor egy új, váratlanul és minden korábbinál nagyobb menekülthullám is elérte Amerika partjait, melyet az Írországban kitört tragikus éhínség indított útjára. Hajószámra jöttek, s bár nem a legszegényebb írek közül kerültek ki – ha sokszor amerikai rokonaik segítségével is, de ki tudták fizetni az átkelést –, amint megérkeztek, csak magukra számíthattak. Ha pedig minden más csődöt mondott, s nem tudtak hová menni, végső menedékként kínálkoztak számukra az Öt Pont nyomortanyái. Isten tudja csak, hány szerencsétlen ír zsúfolódott itt össze. Az egész környéken egyetlen szép, téglalap alaprajzú és palota léptékű épület állt csak, mely keskeny ablaknyílásaival és vaskos oszlopaival egyiptomi stílusjegyeket idézett. Az ember azt hihette, az ősi fáraók hátrahagyták piramisaikat, hogy New Yorkban telepedjenek meg, a hely lakói azonban aligha értékelték a fényűzést. Ez volt a helyi börtön, a „Sírbolt” – markáns emlékeztető arra, hogy az Újvilág is lehet ugyanolyan kemény és rideg, mint az Óhaza. Ám ahogy elnézett az Öt Pont felé, Mary egy dologban biztos lehetett: minden rab, minden szajha, minden fogadós, minden szegény ír jöttment – minden egyes lélek ismeri az ördögöt, miként az is őket. Minden más helynél jobban szeret itt élni. Szaporázta is a

lépteit, hogy mielőbb túljusson rajta. Csak azért állt meg néhány pillanatra a Reade Streeten, hogy vessen egy lopott pillantást A. T. Stewart rövidáruüzletének tetszetős kirakatára. Nem gyakran járt erre, s ki tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne csodálja meg a közszemlére tett kartonvásznakat és selymeket, gyönyörű kesztyűket és sálakat? Egyszer még be is merészkedett ide, hogy megnézze a hölgyeknek való alsóneműket, melyeket fiókokban rejtegettek a pult mögött. Csupa csipke mind. Nem mintha egyszer is megfordult volna a fejében, hogy megengedjen magának ilyesmit, de már attól kéjes izgalom fogta el, hogy láthatta őket. Még egy perce sem állt itt, s már épp készült továbbsietni, amikor egy kéz rákulcsolódott a vállára. – Jézus, Mária és Szent József – kiáltott fel. – Készülsz valahová? – tudakolta az ördög. – Törődj a magad dolgával. – Azt mondtad, későig bent kell maradnod. – A főnök meggondolta magát. – Ne hazudj, Mary. Mindig tudom, mikor hazudsz. A Fraunces fogadótól egész úton követtelek – árulta el neki a testvére, Sean. – Tényleg te vagy az ördög – vágta rá. Már nem is emlékezett, mikor adta neki ezt a gúnynevet. Hosszú-hosszú ideje. Az ördög. Illett is hozzá. Sosem lehetett biztos benne, miben sántikál, s gyakran jobb is volt, ha nem tudta. Még alig töltötte be a tizenhatot, amikor először ölt embert. Legalábbis ezt pusmogták – akit megöltek az Öt Pontban, annak a holtteste csak nagyritkán került elő. Akárhogy is, a szóbeszéd sokat lendített a pályafutásán. Nem mintha vele nem úgy viselkedett volna, mint a legfigyelmesebb testvér – ezt ő sem tagadhatta. Épp csak uralkodni

akart felette, amit nem hagyhatott szó nélkül. – Szóval, merre indultál? Akár el is mondhatod, ha egyszer úgyis kiderítem. – A pokolba veled! – Nem kell átkozódnod, így is, úgy is odakerülök – felelte a testvére vidáman. – Állást keresek. – Mondtam, hogy van egy a Lord & Taylornál – emlékeztette Sean. – Rendes hely. Jól is megy. Csakhogy a Lord & Taylor a Catherine Streeten működött, túlságosan közel az Öt Ponthoz. Nem akart oda járni. Különben is, valami egészen mást forgatott a fejében. – Szolgálatba állok – árulta el. – Egy tisztes házban. – Apa tudja? – Nem – felelte. – Még nem mondtam el neki. – Hát, ezt nem hányom a szemedre. Apjuk, John O’Donnell jó ember volt, egészen 1842-ig. Ebben az évben fejeződött be a munka a nagy vízvezetéken, s szintén ebben az évben halt meg a felesége. Ezek után változott meg, bár eleinte nem szembeötlően. Mindent elkövetett, hogy egyben tartsa a családját, csak épp rákapott az italra, és belekeveredett egy-két kocsmai csetepatéba. Azután elbocsátották az állásából, majd a következő helyről is. Mire betöltötte a tízet, hiába volt ő a legkisebb, Mary már az egész házat vezette, miután két nővére a saját útját járta. A fivére, Sean sokat segített neki – akkor és azóta is. Meg kellett adnia az ördögnek, ami neki járt. Csak az elmúlt hónapokban lett minden elviselhetetlen, Brian Ború halála után. Brian Ború apjuk bullterrierje volt, John O’Donnell pedig semmire és senkire nem tekintett olyan büszkeséggel, mint arra a

kutyára. Ami pénzt csak keresett, azt mind Brian Borúnak köszönhette. „Ő az én legjobb befektetésem” – mondogatta, mintha csak zsíros bankbetétről beszélne. Brian Ború pedig, született ír harcosként, tette a dolgát. Nem sok kutya akadt, amely kiállhatott volna ellene. John O’Donnell mindig úgy fogadott Brian Borúra, mintha a bankba vinné a pénzét. Amennyire Mary tudta, azon túl, amit ő és Sean hazaadott, éveken át egyedül Brian Ború nyereményei jelentettek bevételi forrást az apjuknak. Brian Ború még némi méltóságot is kölcsönzött neki, miközben egyre többet ivott, ám most, hogy meghalt, nem maradt semmi, amiért élni akart volna. A helyzet rohamléptekkel romlott. Ha Mary hazaadta a bérét, az apja egy nap alatt elitta, de nemcsak ez zavarta. Addig se éltek palotában, de legalább a Delancey Street jó fél mérföldre esett az Öt Ponttól. Ahogy a dolgok álltak, a háziurat nem sok választotta el attól, hogy kiadja az útjukat. Ezt még Sean sem akadályozhatta meg. – Ki kell szabadulnom onnét, Sean – kiáltott fel tehetetlenül. – Tudom – bólogatott az ördög. – Apát majd én elrendezem. – Ne öld meg. Ígérd meg, Sean, hogy nem ölöd meg. – Tennék én ilyet? – Bizony tennél. – Bánt, hogy így félreismersz – jegyezte meg Sean szórakozott hangon. – Mit gondolsz, merre jártam, mielőtt eljöttem utánad? – Biztos valami nőcskénél. Általában így látta: a karján egy nőcskével, esetleg kettővel, ahogy a Boweryn parádézott a flancos kabátjában. A nyomornegyed piperkőce, széles mosollyal az arcán – s éles késsel a zsebében. – Nem, Mary. Egy bár micvón jártam. – Egy bár micvón? Az ég szerelmére, de hát miért? Elhagytad a

vallást? – Mi nemcsak az írekről gondoskodunk, Mary. Keresztények, zsidók, hitetlenek: ha az én területemen élnek, a legjobb barátjuk vagyok. Ennek a családnak is segítettem beilleszkedni, miután megérkeztek. – Én nem érezném jól magam egy zsidó házában. – A zsidók is csak olyanok, mint az írek, Mary. Tégy nekik egy szívességet, és sosem felejtik el. – Elvigyorodott. – Ők is ugyanúgy viszálykodnak egymás közt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Merre mész? – A felsővárosba. – Veled tartok. Ez hiányzott a legkevésbé. Odafent az utcák rendezetté váltak. Arrafelé jobb módú népek éltek. A helyen, ahová indult, csendes és erkölcsös leányt vártak. Mit fognak gondolni róla, ha meglátják vele az Öt Pont ördögét, a Bowery fiút a rikító kabátjában? Akkor már jobb, ha azt se tudják, hogy van fivére. Mert ha tudják, megkérdezik, mivel foglalkozik, s akkor mit mondjon? Mivel is foglalkozik Sean? Rendet tart a nyomornegyedben? Igen. Segíti a szegényeket? Semmi kétség. Szállítja a szavazatokat? Természetesen. Elvégez ezt-azt a barátjának, Fernando Woodnak? Miért is ne? Késsel szerez érvényt az akaratának? Inkább he is feszegessük. Sean bármit megtesz, hogy kedvére tegyen a Tammany Hall-i fiúknak. A Tammany amolyan indián név. A Tammany emberei Bátraknak hívják magukat, míg a vezetőjük ugyanúgy főnök, mint az indiánoké. Kicsit úgy is szerveződnek, mint egy törzs – csapatok és bandák laza szövetségeként, melyet a kölcsönös segítségnyújtás kötelessége tart össze. A gyülekezőhelyük értelemszerűen a

Tammany Hall, a Common túlsó felén. Meg kell hagyni, értik a dolgukat. Ha valaki csak néhány órája szállt le a hajóról, ide vezet az első útja, ahol segítenek szállást találni, esetleg beszállnak a bérletbe, ám ami még fontosabb: munkát szereznek – kivált, ha valaki ír. Lehet, mondjuk, tűzoltó, míg a felesége és a lánya dolgozhat otthon, varrhat ruhákat a Brooks testvéreknek. S persze a Tammany Hall mondja meg, kire szavazzon. A fiúknak gondja van rá, hogy őket válasszák. Ha a Tammany szívességet tesz, viszonzásként szívességet vár. Akinek van esze, nem is haragítja magára. Ha bárkinek kételyei támadnának, a Seanhoz hasonló fiúk felvilágosítják, mik az elvárások. Rendes emberek már csak ezért sem szívelik a Tammanyt. – Elvagyok egyedül is – jelentette ki. – Akkor befizetlek a vonatra – ajánlkozott Sean. Ez már nagyobb kísértés. A New York-Harlem vasútvonal szerelvényei oly előkelőek, hogy még a Wall Street gazdagjai is utaznak rajtuk. A városházától indulnak, és nyugodt tempóban felzötyögnek északnak, túl az Öt Ponton, mielőtt felkaptatnának a Boweryn és az épülő Negyedik sugárúton. Amíg el nem érik a lakóövezet végét, ahol tiszteletben kell tartani a csendrendeletet, a kocsikat erős lovak húzzák. A lakónegyed határától, a Harlembe vezető hosszú úton, a kocsik elé gőzmozdonyt fognak. – Nem lehet – felelte. – Megígértem Gretchennek, hogy találkozunk. – Jaj, Istenem – kiáltott fel a bátyja. – Tudhattam volna. A csokoládébaba. Isten kicsi báránykája. Mondhatta volna, hogy „ő sem kedvel téged”, de nem tette. – Szóval Gretchen találta neked a helyet. – Ismeri a családot, de egyáltalán nem biztos, hogy felvesznek.

A fiú megvonta a vállát. – Ahogy tetszik. Együtt indultak tovább, hogy elhagyják a kórházat és a szabadkőművesek épületét. A Canal Streetnél a Broadway emelkedni kezdett, ahogyan keresztezte az egykori lápvidéket. Néhány perccel később elérték a Houston Streetet. A maga látható teljességében itt kezdett csak kirajzolódni a gondosan megtervezett, mértani pontosságú utcahálózat, melyet a sziget déli végének öregebb V-alakú mintája eddig elfedett. A keresztirányú utcák már nem is neveket, hanem számokat viseltek. A Grace Churchnél, ahol a Broadway elfordult, Mary a testvéréhez fordult: – Gretchen feljebb vár. – Fivére zsörtölődve beleegyezett, hogy egyedül menjen tovább, de búcsúzóul még figyelmeztette: – Ugye, tudod, hogy mindent kiderítek erről a helyről? Csak oda ne gyere, gondolta magában.

* Gretchen a Union Square sarkában várt rá. – Jó leszek így, Gretchen? – kérdezte izgatottan Mary, amint odaért. Azzal körbepördült, hogy a másik megvizsgálhassa. – Tökéletes vagy – biztosította barátnője. – Hozzád képest nem – sóhajtott fel Mary. A rendes, istenfélő, makulátlan kis Gretchen mindig alaposan megmosta az arcát, és takaros kontyba kötötte aranyszín fürtjeit. Egyetlen hajszála sem lóghatott ki; egyetlen sárpetty sem lehetett a kabátján. Gretchen Keller valóban úgy festett, mint egy tökéletes kis porcelánbaba, ám akit egyszer a barátságába fogadott, azt sosem hagyta cserben. A német Kellerek két évvel Mary anyjának halála előtt érkeztek New Yorkba. Mr. Keller és a felesége kis csokoládéüzletet tartott

fenn a Boweryn, a Hatodik utcánál. Mr. Keller fivére, Willy bácsi néhány ajtóval lejjebb szivart árusított, míg Gretchen unokatestvére, Hans egy zongorakészítőnek dolgozott ugyanebben a negyedben. Jóllehet az Amerikába érkező németek zöme gazdálkodott, néhányan New Yorkban is maradtak, s hacsak nem engedhettek meg maguknak egy jobb helyet, abban a negyedben telepedtek le, mely a Bowerytől az East Riverig, illetve a déli Delancey Streettől – ahol az O’Donnellek laktak – a Tizennegyedik utcáig terjedt. Két népcsoport tagjai keveredtek itt, a németek és az írek azonban jól megfértek egymással, amíg egyik sem akart a másik tyúkszemére hágni. Az itt élő írek jobbára kétkezi munkát végeztek, főleg építkezéseken dolgoztak, míg asszonyaik a házaknál szolgáltak. A németek közül kerültek ki a szabók, kézművesek és boltosok. Utóbbiak az elmúlt évtizedben oly nagy számban jöttek, hogy az itt élő írek ellenére a negyedet kezdték „Kleindeutschlandként” emlegetni. Aligha meglepő hát, hogy a szőke német és a sötétbarna ír lány előbb találkozott, majd összebarátkozott. A Kellerek talán nem kedvelték John O’Donnellt, Maryvel azonban kedvesen bántak, sőt Willy bácsi időről időre egy ingyen szivarral is megszánta az apját. A jövő pedig egyre tisztábban rajzolódott ki Mary szeme előtt. A Delancey Streettől délre, ahogy közeledett az Öt Ponthoz, a környék mind szegényebb lett, míg a Delancey-től északra egyre rendezettebb utcák következtek. A Kellerek hamarosan továbbköltöztek északnak, míg John O’Donnell inkább délnek tartott. – Annyira félek – vallotta meg Mary, amint a Tizennegyedik utcáról ráfordultak az Irving Place-re. – Mit fognak gondolni rólam? – Az asszony évek óta tőlünk veszi a csokoládét – emlékeztette Gretchen. – Nagyon kedves. S ez nem olyan, mintha csak úgy

bekopogtatnánk az utcáról. Ő maga kérdezte meg az édesanyámtól, ismer-e egy lányt, akit érdekelne az állás. – Csak mert olyasvalakire gondolt, mint te. – Nincs veled semmi baj, Mary. – S ha meglátják Seant? – Majd nem látják meg. – S ha megkérdezik, mivel foglalkozik az apám? Utoljára akkor volt rendes munkája, amikor a vízvezetéket falazta, az is évekkel ezelőtt. Manapság pedig… – Majd azt mondjuk, hogy az apád kőműves. Az jól hangzik. Én azt mondom, Mary, hogy csak légy önmagad, és válaszolj mindenre őszintén. Nincs miért aggódnod. – Hála Istennek, hogy itt vagy velem! – sóhajtott fel Mary, ahogy az Irving Piacé végén elérték a tágas teret.

* A Gramercy Park ízig-vérig előkelő hely benyomását keltette. Nagy, széles, vörös téglás lakóházai, melyek alapterületük alapján elmentek városi palotáknak is, takaros rendben vették körül a középütt zöldellő, téglalap alakú parkot, ami akár London csendes, arisztokrata környékein is fekhetett volna. Ha a New Yorkban mostanság épült házak némelyike tobzódott is a fényűző külsőségekben, a Gramercy Park megőrizte a klasszikus méltóság és mértékletesség légkörét. Tökéletes hely lehetett törvényszéki bíráknak, szenátoroknak, felvilágosult kereskedőknek. A házak mintha csak azt sugallták volna: „Mi talán újak vagyunk, de a gazdagság régi.” Olyannyira, hogy még magát a területet is Peter Stuyvesant egyik leszármazottjától vásárolták. Frank Master rendelkezett ugyan egy szerény könyvtárral, ám

amikor hazatért az elszámoló házból, az étkezőbe ment, hogy az asztal teljes hosszában kiteregethesse a magával hozott térképeket. Pompa vette körül. A súlyos csillár alatt terpeszkedő asztalnál több mint húszan foglalhattak helyet. A kandalló felett függő festmény – a Hudson-iskola egyik darabja – a Niagara-vízesést ábrázolta. Ahogy elkezdte széthajtani a térképeket, a feleségéhez fordult. – Az ír lány… – szólalt meg. – Mielőtt felvennéd, látni akarom. – Hogyne, kedvesem – felelt az asszony. – Ahogy kívánod. – Lágy hangon beszélt, férje figyelmét mégsem kerülte el annak jól leplezett éle, ami veszélyt sejtetett. Ez a háztartás belügye. Az asszony felségterületére tévedt. Frank Master szerette a feleségét. Hat éve vette el, és már két gyermeket szült neki. Ha az alakja ki is kerekedett, mióta összeházasodtak, ettől csak még szemrevalóbbnak találta. S még kedvesebbnek. Hetty Master egyszerű, szívből jövő, mégis gyakorlatias filozófiát képviselt: segíteni próbált mindenkin, akin csak tudott. Gyanította róla, hogy titokban úgy érzi, az Úr indítja őt ilyen jótékony tettekre, noha Hetty sosem állította ezt, csupán a sorsra hivatkozott. Más kérdés, hogy időről időre szükségét érezte beavatkozni a sors folyásába. Ami a házvezetést illeti, Hetty nem könnyítette meg a dolgát. Néhány hónappal az esküvőjük előtt Frank apja, Weston meghalt, így házaséletüket az anyja társaságában, a nagy családi házban kezdték meg. Négy hónapig bírták. Ezután Hetty gyengéden értésére adta, hogy ő és az anyja nem igazgathatnak egyazon háztartást, ezért jobb lesz elköltözniük. Épp ezen a napon hallott is egy házról, ami éppen felszabadult. „Szilárd meggyőződésem – jelentette ki –, hogy a sors is így akarja.” Nem maradt választása. Elköltöztek a Gramercy Parkba. Ha Frank ki is akarja kérdezni az ír lányt, nem zárkózik el a

kérés elől. Megtanulta, hogy ilyenkor jobb kivárásra játszani. Témát váltott. – Nézd meg ezeket a térképeket, és mondd el, mit gondolsz. – Azért kellett igénybe vennie a jókora étkezőasztalt, mert a térképek által ábrázolt terület messze felnyúlt a Hudson mentén, New Yorktól egészen Albanyig. – A Hudson-folyó Vasútvonal – mondta ki nagy elégtétellel. – Az északi fele már teljesen elkészült. Nemsokára minket is elér. Hetty engedelmesen megvizsgálta a térképet, mielőtt elmosolyodott. – Ebből majd tanulnak a nyavalyás jenkik – jegyezte meg. George Washington talán még jenkinek tartotta John Mastert, a legújabb nemzedék azonban más értelemben használta a szót. Lehetett beszélni connecticuti jenkikről, ahogy Boston is egyértelműen a jenkikhez tartozott, a New York-iak ugyanakkor szerettek másként tekinteni önmagukra, és szívesebben vették kölcsön Washington Irving írói álnevét, hogy „knickerbockereknek” nevezzék magukat. Noha a New York-i kereskedők közt szép számmal akadtak connecticuti jenkik és bostoniak, ettől a különbségtétel még nagyon is élt. Amikor pedig New York és Boston rivalizálása került szóba, a bostoniak rövid úton a nyavalyás jenkik soraiban találták magukat. Nem mintha gyakran fordult volna elő, hogy a bostoni jenkik túljártak a New York-iak eszén. A knickerbocker kereskedők kikötőjüknek köszönhetően lefölözték a déli gyapotkereskedelem javát, miközben New Yorkból több gyors Kína-járó klipper indult útnak, mint bármely más kikötőből. Sőt, ezek a hajók zömükben az East Riveren is épültek. Talán épp az elbizakodottság tette vakká a knickerbockereket, amikor nem ismerték fel, hogy a bostoniak – látván a Középnyugatról az Erie-csatomán lecsordogáló rengeteg

árut – vasútvonalat építettek egészen Albanyig, hogy a javakat szélsebesen Bostonba repítsék, így azok ne jussanak a Hudson közvetítésével New Yorkba. Erre az áldatlan helyzetre pedig mielőbb megoldást kellett találni. Miután elkészült, a Hudson Vasútvonal újra New Yorkba vonzotta az árukat, Frank Master mégsem csak emiatt akarta megnézni a térképet. – Szóval, mit tervezel, Frank? – kérdezte a felesége. – Hogy gazdagabb leszek, mint John Jacob Astor – felelte vigyorogva. A terv kissé talán becsvágyónak tűnt, de korántsem lehetetlennek. Elvégre a Masterek máris vagyonosak voltak, Astor történetét pedig mindenki ismerte. A Waldorf német kisvárosából származó nincstelen bevándorló fivére londoni hangszerkészítő műhelyét hagyta ott, hogy szerencsét próbáljon az Újvilágban, és valahogy belekeveredjen a prémkereskedelembe. Azután pedig a Kínával való kereskedelembe. Ez utóbbi téren a legnagyobb hasznot természetesen a bódítószerek hozták. A kormányuk támogatását élvező brit kereskedők hatalmas mennyiségű ópiumot juttattak törvénytelenül Kínába. Nemrégiben, amikor a kínai császár felrótta nekik, hogy nyomorba döntik a népét, a derék brit kormány hadihajókat küldött a megtámadására, kényszerítette a kínaiakat az ópium átvételére, s nem mellesleg elfoglalta Hong-Kong szigetét. Maga Astor ugyanakkor nem. ópiummal kereskedett. Prémeket adott el a kínaiaknak, cserébe selymet és fűszert importált, amivel megsokszorozta a hasznot, hogy azt a létező legegyszerűbb befektetésbe forgassa vissza: földet vásárolt Manhattanben. Fejlesztéssel általában nem foglalkozott, csak megvette, azután bérbe adta, vagy haszonnal kiárusította a birtokait. Ahogy a város gyors terjeszkedésnek indult, az ingatlanárak az égbe szöktek, ő

pedig csendben tette a dolgát, miközben a város tiszteletreméltó atyja, Audubon és Edgár Allén Poe patrónusa, sőt az Astor Könyvtár alapítója lett. Előző évben bekövetkezett halálakor húszmillió dolláros vagyonával Amerika leggazdagabb emberének számított. – Gondolod, hogy ez a vasútépítési üzlet ekkorára nő? – kérdezte Hetty. – Nagyon is – bólintott Frank. – Gyerekkoromban apám elvitt az Erie-csatorna megnyitójára. Az a csatorna önmagában átformálta a gabonaszállítást, és fellendítette az Albanyhez hasonló helyeket. Idővel az új vasútvonalak messze túlszárnyalhatják az eredményeit, sőt megváltoztathatják az egész földrészt. A csatornákkal ellentétben könnyű megépíteni őket, miközben ugrásszerűen nő a sebesség is, mellyel az áruk és az emberek helyet változtatnak. A földek ára mindenhol felmegy a vasútvonalak mentén, csak előre tudni kell a helyüket. Lesz lehetőség arra is, hogy magukba a vasútvonalakba fektessünk be. – Akkor hadd nézzen még egyszer azokat a térképeket – mosolygott a felesége. Mindig is egyenrangú társa volt, már a kezdetektől fogva. Mindig támogatta, bármibe kezdett; osztozott vele az érdeklődésén és lelkesedésén. Valaki egyszer megkérdezte, mikor dőlt el benne, hogy feleségül veszi Hettyt, mire legnagyobb meglepetésére ezt a választ kapta: „A Croton vízvezeték miatt történt minden.” S ezzel színigazat mondott. Ha New York vízellátása évtizedek óta akadozott is, a város végül hatásos választ adott a kihívásra. Negyven mérföldre északra a Hudsonba torkolló Croton-folyót arra a sorsra ítélték, hogy óriási víztározó legyen. A vizet innét zárt csatornán juttatták délre, míg egy hídon át nem kelt a Harlem folyó felett, hogy elérje Manhattan

északi végét. Miután útközben két további akvadukton áthaladt, a víz beletorkollt a Nyolcvanhatodik és a Hetvenkilencedik utca közt elterülő harmincöt holdas tározóba. Innét újabb ötmérföldnyi vízvezeték és cső szállította a vizet a tározóból a Murray Hillre, ahol a Negyvenkettedik utca alatti, leginkább erődítményre emlékeztető elosztó központ húszmillió gallon vizet tárolhatott. Hettyt nem lepte meg, amikor Frank még megismerkedésük idején, az 1842-es átadás előtt kijelentette, hogy szándékában áll megismerni e mérnöki csoda minden centijét. Annál inkább meglepte Hetty Franket – s vele mindenki mást –, amikor közölte: „Én is jövök.” Így is lett. A családi hintóval felmentek Manhattan végébe, Westchester megyén át egészen a Croton gátjáig, ahol egy mérnök lelkesen megmutogatta nekik a zsilipeket és a csatorna első szakaszát. Ahogy lefelé haladtak, benéztek az őrházakba a Harlemfolyón, majd átgyalogoltak a hídon. Tanulmányozták a csatornákat, tározókat, vezetékeket és csöveket. Az expedíció négy teljes napig tartott, mialatt sok mérföldet legyalogoltak. S végül, a Negyvenkettedik utca erődszerű tározójánál, Frank Master odafordult e rendkívüli fiatal hölgyhöz, fél térdre ereszkedett előtte, és megkérte a kezét. Hetty úgy érezte, hogy már csak ezért is megérte a hosszú séta. Most pedig, előtte az asztalra kiteregetett térképekkel, Frank Master és a felesége eltölthetett egy újabb boldog félórát, míg számba vette az új Hudson Vasútvonal által érintett városokat és területeket, melyek a jövőbeli fejlesztések szempontjából a leginkább ígéretesnek tűntek. Még akkor is ezzel foglalatoskodtak, amikor a szobalány bejelentette Keller kisasszony és az ír lány érkezését. – Találkozni akarok ezzel az ír lánnyal, Hetty – ismételte meg

Master. – Nem lehetünk elég óvatosak. – A városban majdhogynem minden házban írek szolgálnak, Frank – mutatott rá a felesége. – Tudom, de van különbség ír és ír között. Szép számmal akadnak köztük rendes lányok, viszont kerülni kell azokat, akik az Öt Pontról valók. Felük olyan gyenge, hogy mindenféle betegséget hordoz. – Valakinek rajtuk is segítenie kell, Frank… – Igaz, csak nekünk tekintettel kell lennünk a gyermekeinkre is. Márpedig akik nem betegek, azok bűnözők. Egész bandák vannak. Nézd csak meg, mit történt az Astor Place-en. Ez valóban szörnyű história volt: a Bowery ír lakói fellázadtak, s nem másért, csak mert az új Astor Operában fellépett egy angol arisztokrata színjátszó. Meg lehetett érteni, ha az írek Angliát hibáztatták a szörnyű éhínségért, de miután abban az évben mindenfelé forradalmak robbantak ki Európában, a New York-i hatóságok nem kívántak kockáztatni. Riasztották a polgárőröket, azok pedig a tömegbe lőttek. Százötvenen sebesültek meg és húsznál is többen vesztek oda. – Nem akarok senkit a Boweryről – jelentette ki Master. – Gretchen szerint a lány csendes és illemtudó. – Talán valóban az, de mi a helyzet a hozzátartozóival? Ők is azok? Amellett, még valamit figyelembe kell vennünk. – S mi lenne az, kedvesem? – A Tammany Hall. – Akárcsak ősei, Frank sem kételkedett abban, hogy a várost a jobbféle embereknek, a szolid és megbízható földbirtokos rétegnek kell vezetnie. E tekintetben igencsak óvakodott azoktól, akiket a Tammany Hall erőszakolt be a tanácsba. – Nem szeretném, ha az efféle írek közül egy is beszivárogna a házamba.

– Ügyelni fogok rá, Frank – bólintott Hetty. – Minden tudni akarok a családjáról – ismételte Frank. – Se Öt Pont, se Bowery, se iszákosok és szerencsejátékosok, se Tammany Hall.

* Amikor az Irving Place-ről a Gramercy Parkba értek, s meglátta a házak léptékét, Mary vett egy nagy levegőt. A hátsó bejáratot használták, ahonnét a keményített főkötőt viselő szobalány nyomban átvezette őket a méltóságteljes halion és visszhangos márványfolyosón, be egészen a tömött keleti szőnyeggel leterített társalgóba, ahol engedélyt kaptak, hogy leüljenek a párnázott kanapéra. – Ó, Istenem, Gretchen – suttogta Mary –, látod ezt a helyet? Azt se tudom, mihez kezdenék egy ekkora házban. – Nem lesz semmi baj – nyugtatgatta Gretchen. – Nagyon kedves asszony. Mintha csak igazolni akarná e kijelentést, Hetty Master jelent meg az ajtóban, és leült a karosszékbe velük szemben. – Szóval te vagy Mary – szólalt meg kellemes hangon. – S persze Gretchen, téged nagyon jól ismerlek. – Elmosolyodott. – Felteszem, régtől barátnők vagytok. A ház úrnője világosbarna selyemköntöst viselt. Haját, melybe halvány vörös árnyalat vegyült, középen elválasztotta és takarosán elrendezett csigákban viselte. Még fiatal volt. Mary úgy számította, harminc körül járhat, s csakugyan barátságosnak tűnt, de tőle e percben akkor sem telt több mint annyi, hogy: – Igen, asszonyom. Gretchen sietett a segítségére.

– Amikor New Yorkba érkeztünk, Mrs. Master, Mary és a családja nagyon sokat segített. Mrs. O’Donnellnek köszönhetem, Isten nyugosztalja, hogy megtanultam angolul. – Mosolyogva fordult Mary felé. – Azóta nap is alig telt el anélkül, hogy ne látogattuk volna meg egymást. Mrs. Master helyeslően bólogatott, míg Mary csodájára járt barátnője gyors észjárásának. Gretchen, ha tehette, messzire elkerülte O’Donnellék hajlékát, de miután Mary gyakorta megfordult Kellereknél, a kijelentést akár igaznak is vehette. – Mégis annyira különböztök egymástól – jegyezte meg Mrs. Master. Ha tudná, gondolta Mary, ám Gretchen hihetetlen módon vitába szállt vele. – Én német vagyok, Mary pedig ír, ugyanakkor mindketten nagy gazdálkodó családokból származunk – apám rokonai ma is Pennsylvania földjét művelik –, így a szüleink hellyel-közzel ugyanúgy gondolkodnak, Mary hallott már a Kellerek gazdálkodó rokonairól, no de az O’Donnell-ek? Néha, egy-két ital után, apja mesélt a családja írországi földjéről, de Isten tudja csak, hogy ezalatt rendes tanyát értett-e, vagy csak egy napszámos nyomorult viskóját. Akárhogy is, Gretchen szájából a hasonlóság egész meggyőzőnek tűnt. – A családotok egymás közelében is lakik Germantownban? – Igen – mosolygott sugárzóan Gretchen. – Mr. O’Donnell a bácsikámtól szerzi be a szivarjait. – Kőműves – nyögte ki Mary. – Értem. Említenél egy helyet, ahol dolgozott? – Nos… – Mary habozni kezdett. Nem akart füllenteni. – A kőművest mindig máshová hívják, de úgy tudom – tette hozzá reménykedve –, hogy hosszú ideig a Croton-vízvezetéken dolgozott.

– Csakugyan? A Croton-vízvezetéken? – Valami oknál fogva Mrs. Mastert ez örömmel töltötte el. – A hidakon és a tározókon is? – Úgy tudom, asszonyom. Szerintem dolgozott mindenfelé. – Mindent tudok arról a vízvezetékről – jelentette ki Mrs. Master büszkén. Mary el se tudta képzelni, mit akar ezzel, de csak tisztelettudóan meghajtotta a fejét. – Akkor talán még látta is ott Mr. O’Donnellt, Mrs. Master – szúrta közbe Gretchen. – Nos – bólintott Mrs. Master, ha lehet, még elégedettebben –az bizony nem lehetetlen. – Azután összeszedte magát. – Az apád kapcsolatban áll bármilyen módon a Tammany Hallal? – Az apám? Jaj, dehogy! Semmilyen módon. – Helyes. Mondd csak, Mary – lépett tovább –, milyen tapasztalataid vannak a házimunka terén? – Amióta édesanyám meghalt, asszonyom, én vezetem otthon a házat. Nekem kell csinálnom mindent. – Látta, ahogyan Gretchen lelkesen bólogatott. Szerencse, hogy Mrs. Master nem ismeri a helyet, gondolta. – Akkor hát nem félsz a munkától, igaz? – Ó, nem – felelte Mary. – A legkevésbé sem. – Addig se kell másra gondolnia. – Ha viszont az apád rád bízta a házvezetést – gondolkodott el hirtelen Mrs. Master –, nem lenne hálátlanság tőled, Mary, ha cserbenhagynád, és ideköltöznél? Mary dermedten nézett rá. Azután összesandítottak Gretchennel. Erre nem gondoltak. A kérdés magától értetődött, mégsem felelhetett anélkül, hogy ne rombolta volna le azt a tiszteletreméltó képet, amit Gretchen oly nehezen felépített. Mary érezte, ahogyan minden vér kifut az arcából. Mit mondhatna erre?

Semmi sem jutott az eszébe. Gretchen ugyanakkor máris visszafordult Mrs. Masterhez, hogy végtelen nyugalommal válaszoljon. – Nem tudhatjuk egészen biztosan, Mrs. Master, de… – Egy pillanatig habozni látszott, mielőtt folytatta: – Ha lenne egy tisztes özvegyasszony, aki kacérkodna a gondolattal, hogy hozzámegy Mr. O’Donnellhez, de megszokta már, hogy maga vezeti a házát… – És mivel foglalkozik az apád? – fordult Mrs. Master egyenesen Mary-hez. Mary a száját is eltátotta. Az ég szerelmére, miket hord össze Gretchen? Hogy egyetlen valamirevaló asszony is összekötné az életét John O’Donnellel? Elment az ép esze? Gretchen ügyet sem vetett rá, csak tovább társalgott Mrs. Masterrel, mintha megosztana vele egy féltve őrzött titkot, amiről maga Mary nem szívesen beszél. – Ha valóban így történne, az említett hölgynek pedig nagyon határozott elképzelései lennének a házvezetésről… Mary lassan megértette. Csodálattal adózott Gretchen találékonysága előtt. Hogyan lehetséges, hogy skatulyából előhúzott, angyalarcú kis barátnője szemrebbenés nélkül kitaláljon ilyesmit? Hogy mondhat ilyen arcpi-rongató hazugságot? Jó, a szó szorosan vett értelmében nem hazugság, hiszen ő sem állítja, hogy a kérdéses özvegyasszony létezik – csupán felteszi a kérdést: ha létezne? Mary tudta, hogy ő ezer év alatt se találna ki hasonlót. – Akkor, tudja, Marynek nagyon nehéz lenne egy fedél alatt élnie vele – magyarázta Gretchen. – Ostobaságnak tűnhet… Mrs. Master ezen a ponton félbeszakította. – Nem az – jelentette ki. – A legkevésbé sem.

*

Frank Master épp Saratogára meredt a térképen, amikor Hetty megjelent. Egyedül. – Nem vált be a lány? – kérdezte. Hetty elmosolyodott. – Éppenséggel tökéletes. Nagyon jól nevelt. Ő és Gretchen jóformán szomszédok Germantownban. – Értem. A családja? – Az apja kőműves. Özvegyember, aki vélhetően újra akar házasodni. Na, és hol dolgozott éveken át? – Te mondd meg. – A Croton-vízvezetéken. – Hetty szeme izgatottan felcsillant. – Ki tudja, talán még látta is, ahogy megkérted a kezem. – Á. – Határozottan érzem, Frank – jelentette ki felesége –, hogy ez a sors akarata. Frank Master gyengéd pillantást vetett a feleségére. Nem volt ostoba. Pontosan tudta, mikor kell visszavonulót fújni. – Akkor jobb, ha nyomban felvesszük – mosolyodott el.

Kristálypalota

1853

Üzleti pályafutásának legkönnyebb döntését Frank Master 1853 nyarán hozta meg. Az irodájában állt. A régi, tetszetős téglaépület, amelyhez hátul raktár kapcsolódott, a South Street felől tekintett a folyóra. A nap fényesen ragyogott le az East Riveren összezsúfolódott hajókra. Kettő ezek közül az ő tulajdonában állt – egy Kínába tartó sokvitorlás klipper, és egy lapátkerekes gőzhajó, mely lassan útnak indult a Panama-szoros felé. Az utóbbi által szállított bálákat szárazföldi úton vitték át Panamán, majd egy másik gőzösön fel Kaliforniába. Az aranylázban égő kalandorok, akik az elmúlt néhány évben elözönlötték az ottani városokat, vagy találtak aranyat, vagy sem, viszont mindenképp szükségük volt a New Yorkban gyártott erős, ellenálló ruhadarabokra, így Frank Master rengeteg pénzt keresett ezek fuvarozásával. Foglalkozott gyapottal, teával, húsfeldolgozással és ingatlanspekulációval is, de erre az alkura sosem szedték rá. – Uraim – közölte –, én ebben nem kívánok részt vállalni, s ha megfogadják a tanácsomat, maguk is kiszállnak, mielőtt a Parancsnok visszatér. Mert ha ez bekövetkezik, higgyék el, elevenen megnyúzza magukat. – Mintha bármit tehetne ellenünk – szólt az egyikük. – Annyira azért nem kemény – mondta másvalaki.

– Tévedés – rázta a fejét Master. – Mind a kettő. Cornelius Vanderbilt mindig megtalálta a módját, hogy tegyen valamit. A gőzhajók már több mint harminc éve megjelentek a Hudsonon, az Atlanti-óceáni kereskedelembe mégis meglepően sokára kapcsolódtak be. Korábban egy brit vasúttársaság próbálkozott ezzel, mégis egy Cunard nevű vállalkozó kedvű lojalista lett – kinek családja nemzedékekkel korábban Kanadába menekült –, aki először indított sikeres gőzhajójáratot az óceánon. Igaz, a New York-iak sem sokkal maradtak le mögötte. S egyikük sem vállalt nagyobb kockázatot, mint Vanderbilt. Régi, angol és holland eredetű New York-i családból származott, mégis szegényen kezdte – még annál is szegényebben, mint Astor. Hetty Master nem kedvelte – „mocskos szájú dereglyés”, csak így nevezte. Igaz, hogy fiatalon evezősként kezdte, és vaskos kifejezésekkel színesítette a beszédjét, lángelméje, kíméletlen céltudatossága és a gőzhajói mégis a város egyik leggazdagabb emberévé tették. És nem volt vele ajánlatos ujjat húzni. Frank Master nem is tette. Sőt, összebarátkozott vele. Amikor gőzhajókat akart küldeni Panamába, hogy Kaliforniában kereskedjen, elment Vanderbilthez, és kikérte a véleményét. – Hány hajó? – kérdezte a Parancsnok. – Legfeljebb néhány. – Legyen – tüntette ki Vanderbilt egy kurta biccentéssel. – Engedélyt kértél tőle? – hüledezett Hetty. – Inkább, mint hogy kiszorítson az üzletből. S most, miközben a Parancsnok külföldön tartózkodott, ez a két fickó, aki az alkalmazásában állt, le akart csippenteni magának egy darabkát Vanderbilt birodalmából.

Csak csodálni tudta az ötlet leleményességét. Ahelyett, hogy átszállította volna az árut Panamán, a Parancsnok nyitott egy olcsóbb útvonalat Nicaraguán át, s ezzel ezer tengeri mérfölddel lerövidítette az utat. – Csakhogy a nicaraguai kormány bizonytalan lábakon áll – magyarázta a két férfi. – Mi lenne, ha támogatnánk egy felkelést? Ha a mi emberünk lenne az új elnök, aki kizárólagos szállítmányozási jogot adna nekünk, Vanderbiltet pedig egyszerűen kihagyná? – Valóban azt hiszik, hogy ezt megtehetik? – Igen, méghozzá komolyabb kiadás nélkül. Benne van? – Uraim – nevette el magát Master –, nem félek megbuktatni Nicaragua kormányát, no de magamra haragítani Cornelius Vanderbiltet? Azt már nem. Kérem, hagyjanak ki a terveikből. Még egy órával később is a két gazfickó tervén somolygott, amikor felment a városba, hogy találkozzon a feleségével.

* Hetty Master az Ötödik sugárút és a Negyvenedik utca sarkán állt, háta mögött a víztározó erődre emlékeztető épületével. Aznap a fél világ elhaladt előtte, így bárki azt hihette, hogy érzékelt valamit a forgatagból, vagy legalábbis leste hű férjének érkezését. De nem. Ő olvasott. Csak állt a napernyője alatt, rezzenéstelenül, akár egy szobor, és olvasott. Ha fordít bármi figyelmet a környezetére, talán elmereng azon, hogy csaknem nyolcvan évvel korábban szegény George Washington a közelben püfölte kardlapjával embereit, amikor azok menekülni próbáltak a vörös kabátosok elől. Netán eszébe jut, hogy Frank ezen a helyen kérte meg a kezét. De nem. Ő csak olvasta a

könyvet. Persze mindig is szeretett olvasni. Azokban az időkben, míg Frank körülötte legyeskedett, a nagy Charles Dickens átjött Londonból, hogy megkezdje dicsőséges amerikai körútját. Az emberek ezrével csődültek hozzá – ő maga nem kevesebb, mint három felolvasására is elrángatta Franket, csak hogy hallhassa. „Szeretem a szereplőit és a történeteit – áradozott Franknek –, s ahogy kiáll a társadalmi igazságosság mellett, arról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.” A London szegényeiről írott történetek bizonyosan megértő fülekre találtak itt New Yorkban, ám aznap Hetty mégsem Charles Dickenst olvasott. Hanem valami sokkalta veszélyesebbet. Frank eleinte nem is vette észre, de hát oly sok minden magára vonhatta a figyelmét. Kezdetnek mindjárt a legmagasabb építmény, a Latting-kilátó – ez a fából és vasból szerkesztett, égbe nyúló építmény, melynek kilátószintje ötven méter magasról tekintett le a Negyvenkettedik utcára. Első két szintjére a felvonónak nevezett új, varázslatos találmánnyal lehetett feljutni. Master alig várta, hogy kipróbálhassa, a kilátó mégis háttérbe szorult a legfőbb attrakció mellett, mely éppen a víztározó mögött állt, így közeledtében Frank tisztán láthatta felső elemeit. A Kristálypalota. Két évvel korábban, amikor a britek világkiállítást rendeztek a London közepén üvegből és vasból felépült óriási Kristálypalotában, a világ minden részéből kerek hatmillió ember zarándokolt oda, hogy lássa a kultúra és az ipartervezés remekeit. A Hyde Park-i palota, mint valami roppant melegház, hatszáz méter hosszúra nőtt, és csaknem hét holdon terpeszkedett. New York ekkor döntött úgy, hogy neki is kell egy. Noha a Negyvenedik utcai Kristálypalota léptékeiben elmaradt attól, ami a Brit Birodalom

szívében állt, negyvenegy méter magas fenséges kupolájával nem kevésbé tetszetős építmény volt. Még csak előző nap nyílt, de Frank Master máris alig bírta kivárni, hogy beléphessen üvegfalai közé. Azután meglátta a feleségét. Magában felnyögött. Már megint azt az átkozott könyvet olvasta. – Tedd most félre – szólt rá gyengéden, ahogy megragadta a karját –, és lássuk azt a kiállítást. A Hatodikról mesés bejárat nyílt: klasszicista oszlopsorával és kupolájával velencei katedrálist idézett, csak épp üvegből. Balra és jobbra francia és brit zászlók repkedtek, míg középütt a nagy csillagsávos lobogó. Frank ismerte a legtöbb szervezőt, kivált William Cullen Bryantet és August Belmontot, akik olyan kiállítást ígértek, mely bemutatja valamennyi nemzet iparát. Frank számára úgy tűnt, tisztes munkát végeztek. Ahogy körbevezette Hettyt, láthattak tudományos eszközöket és lövegeket, szivattyúkat és fagylaltkészítő gépeket, fotográfiák készítésére és sürgönyök küldésére alkalmas berendezéseket – nem is említve George Washington óriási lovas szobrát. Beköszöntött az ipari világ új korszaka, Frank pedig imádta minden vívmányát. – Nézd ezt az órát – lelkendezett Hettynek. – Mi is vehetnénk egyet. – Felesége mosolyogva bólogatott. – Vagy mit szólnál egy olyan varrógéphez? – próbálkozott. – Igen, szívem – felelt gépiesen az asszony. Noha egy teljes órán át barangoltak körbe-körbe, és a felesége mindent kötelességtudóan megvizsgált, Frank tudta, hogy gondolatban egészen másutt jár. – Menjünk fel a kilátóba – javasolta. A kilátó tetejéből mesés panoráma tárult eléjük. Kelet felé egészen Queensig, nyugatnak a Hudson felett New Jersey-ig lehetett

látni, míg északnak a sugárutak által kijelölt szabályos utcaháló úgy hatolt be mind mélyebben Manhattan megművelt földjeire, mint egy megszálló hadsereg. Mindketten élvezték a felvonót, mely az alsóbb szintekig vitt fel, ám eközben Frank másvalamire is figyelmes lett. Míg Hetty pihent egy sort, utána járt a dolognak. – Ez igazán érdekes volt – jelentette később. – Egy Otis nevű fickóval találkoztam. Ő tervezte a felvonót, amelyen utaztunk. Kidolgozott egy biztonsági rendszert, hogy a felvonó akkor se zuhanjon le, ha a kábelek elszakadnának. Szerintem az ilyesminek lenne helye a nagy üzletekben, de még a lakóházakban is. – Bólintott. – Most készül belevágni a gyártásba. Érdekes befektetés lenne. – Igen, drágám – felelt Hetty. – Menjünk haza – sóhajtott fel Frank megadóan. Tudta, hogy szóba fogja hozni a dolgot. Nem vágott bele azonnal, kibírta egy teljes háztömbnyi útig, csak a Harminckilencediknél kezdte. – Frank – szólalt meg –, ezzel tenni kell valamit. Szeretném, ha elolvasnád ezt a könyvet. – A csudába is, Hetty – csattant fel –, nem olvasom el. – Azzal, hogy bosszúságát leplezze, elmosolyodott. – Nincs rá szükségem, ha egyszer úgyis elmondtad, miről szól. A szerző, Harriet Beecher Stowe, kétségkívül jó szándékú és tisztességes nő volt, mégis azt kívánta, bár más időtöltésnek hódolt volna az írás helyett. A Tamás bátya kunyhója közel egy hete megszállás alatt tartotta a házát. Sőt, amennyire látta, az egész országot. Amiért a déli rabszolgatartók nyilván nem győzték átkozni. Az átkos regény eleinte nem kavart nagy port, csak folytatásokban jelent meg egy jelentéktelen magazinban, amit

kizárólag az abolicionista brancs olvasott, tavaly azonban egy könnyelmű kiadó könyv formájában is megjelentette, ami azután megdöntött minden eladási rekordot. Amerikában máris háromszázezer példány kelt el belőle, és töretlenül népszerű maradt. Úgy hallotta, odaát Angliában további kétszázezer talált gazdára. Egy barátja, aki nemrég tért vissza Londonból, azt mesélte: „Az angolok élvezettel olvassák, nem is annyira a rabszolgaság kérdése miatt, hanem mert érzékletesen bemutatja, milyen vademberek vagyunk mi kimosakodott amerikaiak valójában.” Ezzel együtt Amerikában se akart véget érni az őrület. A kiadó már megjelentetett egy százhúsz illusztrációval gazdagított díszkiadást is, míg maga a szerző Kulcs Tamás bátya kunyhójához címmel külön művet írt arról, mi ihlette a regényt. Nem kétellte, hogy rövid úton ez is kelendő lesz. S miről szól az egész? Egy rabszolgacsaládról és annak megpróbáltatásairól. Mi ebben az újdonság? Legfeljebb a szentimentális stílus, a fekete mami, a rosszcsont gyerekek, a felbomlott rabszolgacsalád – meg persze a szeretnivaló Tamás bátya, a sokat szenvedett, a gazdáihoz mégis hűséges apa, aki a végén kileheli a lelkét. Nem csoda, ha a nők imádják. – A mi családunknak is volt egy olyan rabszolgája, mint Tamás bátya – jegyezte meg. – Hudsonnak hívták. A nagyapám ismerte is. Amennyire tudni lehet, boldogan élt. Legalábbis én sosem hallottam panaszkodni. – Ő nem rabszolga volt, hanem szabad ember – igazította ki Hetty. – S elveszítette az egyetlen fiát, akit elfogtak, és alighanem rabszolgának adtak el délen. A családod éveken át kerestette, de hiába. Az apád sokat mesélt erről. – Meglehet – vont vállat –, de ez a könyv akkor is érzelgős mese egy öreg rabszolgáról, aki mindenkit szeret. A való életben

nincsenek Tamás bátyák. – Ez is azt mutatja, hogy nem olvastad a könyvet, kedvesem. Tamás bátya éppoly valóságos, mint te vagy én, s a legkevésbé sem érzelgős. Amikor eljön az ideje, ő buzdítja szökésre a rabszolgákat. S ha már valóság: a rabszolgáktól elveszik a gyermekeiket, megostorozzák, és eladják őket le a folyón. Vagy talán azt mondod, ilyesmi sem szokott történni? – Dehogy mondom – felelt Frank. – Mindenki csodálatosnak tartja ezt a könyvet. – A déliek aligha. Azt hallottam, Arkansasben elkergettek valakit a városból, csak mert árulni merészelte. A déliek szerint aljas rágalom és handabanda az egész. Tombolnak haragjukban. – Inkább mutatnának egy kis bűnbánatot. – Meg is értem őket – folytatta Frank engedékeny hangon. – Végtére is, a könyv főgonosza jellegzetes déli rabszolgatartó. – Ha olvastad volna a könyvet, akkor tudnád, hogy igazából jenki, aki délre költözött. A déli úriembert a könyvben jólelkűnek mutatják be. – Hát, a déli úriemberek ezt egészen másként látják. – A lényeg, hogy a könyv nem egyetlen személyről, hanem a rendszerről szól. Már a Harminchatodik utcáig jutottak. Master meglátott egy bérkocsit és leintette, hátha ezzel véget vet a kínos társalgásnak. Hiába tette. – A rendszerről, Frank – folytatta az asszony, amint beültek – mely lehetővé teszi, hogy ugyanúgy birtokolhassunk egy embert, mint valami ingóságot. Ez a könyv – vette elő, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy neki adja – igazi keresztény mű, Frank. Kihívást intéz minden hívő keresztényhez. Képesek vagyunk tenni ily gonoszság ellen?

– Szerinted mégis mit kellene tennünk? – tette fel elgyötörtén a kérdést. Az asszony egy pillanatig kivárt. Láthatóan alaposan megrágta a választ. – Szerintem, Frank – válaszolt csendesen –, át kellene gondolnunk, hogy tovább üzletelünk-e azokkal a rabszolgatartókkal. Kis híján felkiáltott: „Elment a józan eszed?” De szerencsére észbe kapott, és kivárt néhány pillanatig, mielőtt válaszolt: – Nehéz volna New York-i kereskedőnek lennem úgy, hogy semmi közöm nincs a déli gyapothoz. Nem túlzott. New York-i kereskedők nemzedékei udvarolták körül szégyentelenül a déli ültetvényeseket – eleinte felvásárolták és Angliába szállították a nyers gyapotot (mígnem a déliek megerősödtek annyira, hogy közvetlenül maguk szállítsanak és megtakarítsák a komissziót), majd pedig minden létező igényüket kiszolgálták, mígnem a pénzügyeik olyannyira egymásba gabalyodtak, hogy egyik aligha létezhetett a másik nélkül. Maga Frank Master nemcsak gyapotot szállított, de árucikkeket és hitelt is adott a délieknek. Az üzlet pedig virágzott. Felesége gyengéden a karjára fektette kezét. – Tudom, Frank. Megértem, hogy nem lenne könnyű, de azt is tudom, hogy jó keresztény vagy. Nemcsak a pénzedért mentem hozzád – mosolyodott el. Én pedig nem azért vettelek el, gondolta magában Master, hogy beleüsd az orrod abba, hogyan keresem. Amint a kocsi hazafuvarozta őket, nem is szólt többet, ám így is érzékelte, mennyire elszánt a felesége. Házasságuk több mint tíz esztendejében sosem civódtak Hettyvel, így okkal félt attól, hogy most kezdjék el.

* Miközben Frank és Hetty felemelkedett a kilátó magasába, Mary O’Donnell arra készült, hogy elbúcsúzzon barátaitól. Kellemes délutánt töltöttek együtt ők négyen: Mary és Gretchen, valamint Gretchen kisöccse, Theodore és unokatestvére, Hans. Mary igen kedvelte a kis Theodore-t, aki öt évvel Gretchen után született, az övénél is kéklőbb szemei kissé távol ültek egymástól, és szőke nővérével ellentétben apja göndör barna haját örökölte. Már egészen kiskorától meglepően öntudatos volt. Alig ötéves lehetett, amikor egy hölgyvásárló merő kedvességből megkérdezte tőle: „Teddynek szoktak hívni?” Theodore határozottan megrázta a fejét. „Miért nem, szívem?”, kérdezte a hölgy. „Azért – felelt neki ünnepélyes hangon –, mert nem szívelem.” Tízéves korában kijelentette, hogy apját sem óhajtja követni a csokoládéüzletben. „Akkor mihez kezdesz, Theodore?” – kérdezték tőle. „Bármihez, amiben nincs csokoládé” – felelte. Édesanyja nagyon nem örült ennek, apja azonban megértőén bólogatott. „Hagyd csak – szólt rá. – Különben sem akkora üzlet.” A nagy korkülönbség dacára Gretchen és Mary rendszerint magával vitte Theodore-t. Hans egészen más lapra tartozott. Mary fiatalabb korából ködös, távoli alakként emlékezett rá, bár Gretchen sokat mesélt róla, így tudta, hogy komoly fiatalember, és sokat dolgozik a zongorakészítőnél. Egyszer-kétszer látta is, de nem nyílt alkalmuk találkozni, minthogy Gretchen semmi pénzért el nem vitte volna az O’Donnel házba. Mary egy napon – miután néhány hónapja már Masteréknél dolgozott – Gretchennel sétált, amikor a barátnője közölte, hogy be akar nézni az unokafivére munkahelyére. Nem maradtak soká, Marynek mégis volt ideje, hogy alaposan megfigyelje. Hans a

húszas évei elején járt. Magas, vékony fiatalember volt, lenszőke, máris ritkuló hajjal és kis aranykeretes szemüveggel. Mindig elfoglaltnak, mégis barátságosnak tűnt. Gretchen megkérte, hogy játsszon nekik valamelyik zongorán. „Nagyon ért hozzá – árulta el neki. – Őt kérik meg, hogy mutassa be a zongorákat a vásárlóknak.” Aznap Hans mégsem állt kötélnek, így eljöttek. A férfi láthatóan komolyan vette a munkáját. Ez tetszett Marynek. Egy héttel később valamiért a zongoraüzlet felé járt, s úgy döntött, benéz. Hans eleinte nem ismerte fel, de amikor Gretchenre hivatkozott, kedvesen elmosolyodott, és megmutatta a zongorát, amin éppen dolgozott. Feltett néhány kérdést, mire a férfi elmagyarázta, milyen fákat használnak, és az egyes alkatrészek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Ezután elvitte egy másik pianínóhoz, hogy bemutassa neki a hangolását. Nagyon csendesen beszélt, miközben arany keretes szemüvege mögül időről időre komoly tekintettel nézett rá. Tán csak azért, hogy udvariasan megszabaduljon tőle, de végül leült az üzlet legdrágább zongorája elé, és játszani kezdett. Mary nem sokat tudott a zenéről, bár szeretett énekelni, és szívesen hallgatta a zongoristákat, ahogyan a színházban, meg persze a kocsmában zenéltek, ám ehhez foghatót még sosem hallott. A férfi egy Beethoven-szonátát választott, őt pedig teljesen megigézte a muzsika szépsége és eleven ereje. Lenyűgözve nézte Hansot is – elképesztőnek találta ügyességét és gyönyörűnek a kezét, ám mindennél inkább az átalakulás fogta meg, amit az arcvonásain ért tetten. Összpontosítást, teljes koncentrációt és ragyogó értelmet látott – valamiféle révületet, mintha játék közben egy egészen másik világban járna. Semmit sem tudott erről a világról, az arckifejezésén mégis láthatta, hogy Hans a szeme láttára röppent el oda, amivel teljesen lenyűgözte. Sosem hitte volna róla,

hogy ilyen finom lélek. Hirtelen gondolat ötlött fel benne. Gyerekkorában a papok szüntelenül az angyalokról meséltek, akiket mindig úgy képzelt el, ahogyan a festményeken látta: éteri arccal és mesebeli szárnyakkal. Most, hogy elnézte a férfi arcát, arra gondolt: nem – egy angyal így fest, telve szépséggel és lélekkel, értelemmel és hatalommal. – Neked mindig játszanod kellene – sóhajtott fel, miután a férfi befejezte, és visszatért a földre. – Ó, nem – felelt Hans némi szomorúsággal. – Hallanád csak az igazi zongoristákat. – Gyengéden elmosolyodott. – Most már vissza kell mennem dolgozni, Mary. Tíz nappal később, amikor ő és Gretchen hajókirándulásra ment, a kikötőben Hans is csatlakozott hozzájuk. Akár ő találta, akár Gretchen, könnyed és kedélyes volt a modora, így pompásan érezték magukat. Nem sokkal ezután, amikor Gretchen mellékesen megkérdezte, mit tart az unokafivéréről, Mary felkacagott. – Legszívesebben feleségül mennék hozzá. – Bár ne mondta volna. Gretchen nyomban összeráncolta a homlokát, és lesütötte a tekintetét, amiből tüstént kiderült az igazság. Milyen ostoba vagyok, gondolta, hogy ilyesmiről ábrándozom, miközben egy centem sincs. Egy ilyen eszes fiatalembernek olyan feleség kell, akinek van legalább egy kevéske pénze. Gondot csak az okozott, hogy akármelyik fiatal férfival is találkozott ezután, Hansszal összehasonlítva mind butának és bárdolatlannak tűnt. Azután jött valaki, akit Sean ajánlott a figyelmébe. Mindent egybevetve, Marynek is el kellett ismernie, hogy mióta belépett a Masterekhez, Sean megemberelte magát. Persze rövid időn belül mindent kiderített róluk, ebben nem is kételkedett.

„Egészen le vagyok nyűgözve, Mary – árulta el neki. – Ezúttal tényleg talpra estél.” Még a háztól is távol tartotta magát. „Csak amíg tudom, hogy nincs semmi bajod. Persze – tette hozzá megnyugtatónak szánt mosollyal – fültől fülig átvágom a torkát, ha csak kezet emel rád.” Az apjukkal is jól bánt. Miután eljött, John O’Donnell még sebesebben rohant lefelé a lejtőn. Sean segíteni próbált, de nem sokat tehetett. Maryt olyan bűntudat gyötörte, hogy legszívesebben kilépett volna a munkahelyéről, hogy hazaköltözzön, de Sean nem hagyta. „Ezer ilyet láttam már, Mary. Mind ugyanúgy végzi, akár ott vagy vele, akár nem.” Hat hónapja küldöncöt menesztett hozzá a hírrel, hogy az apjuk meghalt. A temetéssel megadtak minden illő tisztességet. Hó borította a földet, mégis meglepően sokan jöttek el. Sean egy kis fekete dobozzal érkezett, amit, miután váltott néhány szót Declan atyával, áhítattal elhelyezett a leeresztett koporsón. Ezután mind hazatértek a lakásba, amit Mary előzőleg gondosan kitakarított. – Mi volt a dobozban? – tudakolta tőle hazafelé. – A kutya maradványai. – Brian Borúé? – Az éjjel ástam ki. – Jesszusom, Sean, hát már a holtakat se tiszteled? – kiáltott fel. – Ez szentségtörés. – Apánk így akarta volna – felelt a bátyja komor hangon. – Megkérdeztem Declan atyát, de ő se tiltakozott. Sean gondoskodott róla, hogy legyen étel, hegedűs, meg rengeteg innivaló. Rendes virrasztást tartottak John O’Donnell emlékére. Ez alkalommal mutatta be őt Paddy Nolannek.

Aki meglepő módon tetszett neki. Meglepő módon, mert természeténél fogva óvakodott mindenkitől, aki bármilyen kapcsolatban állt a fivérével. Nolan csendes, harminc körüli férfi volt, sötét hajjal és gondosan nyírt szakállal. Előzékenyen bánt vele, sőt egyenesen Mary kisasszonynak szólította. Tetszett neki, hogy ilyen nagy tiszteletben tartja. Láthatóan a bátyjára is úgy tekintett, mint befolyásos személyre. Idővel megkérdezte, hogy részeltetné-e a kiváltságban, és megengedné, hogy valamelyik nap felkeresse, ő pedig, nem kívánván goromba lenni, igennel válaszolt. – Nagyon rendes férfi, csak hogy tudd – közölte vele később Sean. – Pénze is van. Övé az egyik ivó, pedig ő maga egy csepp alkoholt sem iszik. – Régóta ismered? – Üzleteltünk. – Elmosolyodott. – Tetszel neki, Mary. Én aztán látom. Pedig, Isten a tudója, válogathat a lányok között egy ilyen intézménnyel a háta mögött. Tíz nappal később találkozott Nolannel, aki meghívta ebédelni, majd megmutatta neki az ivóját, ami odalent állt a Beekman Streeten. Egy ivó nem olyan hely, ahová tisztes hölgy valaha betenné a lábát, de miután a tulajdonos társaságában látták, a férfiak mind előzékenyen biccentettek felé. Az ivó szemlátomást felette állt az efféle intézményeknek; az itt megforduló úriemberek olyan közeli lapoknak és magazinoknak dolgoztak, mint a New York Tribune és a The Knickerbocker. – Mindenféle olvasott úriember megfordul itt – büszkélkedett a maga visszafogott módján Nolan. – Mr. Lewis Gaylord Clark, Mr. William Cullen Bryant, Mr. Herman Melville. – Az egyik sarokban egy asztalt mutatott, tele nemrég megjelent művekkel. – Az újságíró urak hagyják itt, hogy mások is elolvashassák. – Láthatóan próbálta

úgy beállítani az ivót, mint valami irodalmi szalont, Mary pedig értékelte az erőfeszítést. Ezután omnibusszal mentek fel a Negyedik sugárúton, majd a férfi udvariasan elkísérte egészen Masterék házáig. Vasárnap rendszerint szabadnapot kapott, ilyenkor többször eljártak együtt. Egy hónap után engedte neki, hogy megcsókolja. Egyszer találkozott a barátaival, akik mind nagyon kedvesen viselkedtek. Csupán egyszer érezte magát kellemetlenül, amikor – egyik ismerősének házassága kapcsán – a férfi megjegyezte: „Bánj rendesen a nővel, én mindig azt mondom. Akkor megtesz neked bármit.” A férfiak nevettek, míg a nők sanda pillantást vetettek rá, Nolan azonban kedélyes mosollyal fordult felé, mielőtt megjegyezte: „Egy férfi sosem tudhatja, hányadán áll egy nővel, nem így találod, Mary?” A megjegyzés ártatlannak tűnt, ő mégis kelletlenül feszengett, miközben még azt sem tudta, miért. Amikor legközelebb találkoztak, és a vízparton sétálgattak, a férfi elejtett egy megjegyzést a gyapotkereskedelemről. Miután a Masterek házában élt, és sokat hallotta a kereskedőt, megtudott eztazt az üzletről, így mielőtt még végiggondolta volna a dolgot, Nolan értésére adta, hogy téved. Egyetlen pillanatra sötét felhő vonult át a férfi arcán. Azután anélkül, hogy felé fordult volna, feszes mosolyra préselte ajkait. „Többször ne merj ellentmondani nekem” – szólt csendesen. Látszott, hogy komolyan gondolja. Tudta, hogy nem volna szabad túlságosan a szívére venni az ilyesmit. A legtöbb férfi ilyen. S meg kellett vallania, hogy sok minden szól Nolan mellett. Tavaszra úgy tűnt, hogy bármikor megkérheti a kezét. Természetesen kitárgyalta a dolgot Gretchennel, akinek mostanra szintén lett egy vőlegénye. A szülei ütötték nyélbe az

egyezséget. Egy német fiút szemeltek ki – egy azonos családnevű, de csak igen távoli rokont –, aki egyetlen gyermekként örökölte apja pékségét és cukrászüzletét. Henrynek hívták, és Mary elég kedvesnek tartotta. Kis bajuszt viselt, és szeretett a cukrászatról társalogni. Mary mégsem értette igazán barátnője eljegyzését. Gretchen láthatóan nem töltött túl sok időt a jegyesével, mégis teljesen elégedettnek tűnt - mint aki készséggel letudott egy gondot, ami amúgy is csak főfájást okozott neki. – Még a nevemet sem kell megváltoztatnom – jegyezte meg vidáman. – Maradhatok Gretchen Keller. – De szereted? – kérdezte tőle egyszer Mary. – Ó, igen, kedvelem – felelt Gretchen higgadt hangon, noha egyszer sem hozta el a vőlegényét, ha elmentek valahová. Gretchen és Henry esküvőjét az ég végére tűzték ki. Amikor Nolan szóba került, Gretchen egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy szereti-e, azt viszont igen, hogy figyelmes és kedves-e, valamint hogy miből él. Ahogy teltek a hetek, Marynek bőven akadt ideje eltűnődni a helyzetén, s ha összevetette a Keller család szolid családi helyzetét az Öt Pont morbid káoszával, egyre bölcsebbnek vélte Gretchen megközelítését. Május végén, amikor barátnője rákérdezett, hogy igennel felelne-e Nolan esetleges házassági ajánlatára, már meggyőződéssel válaszolta: „Azt hiszem, igen.” Nolan júniusig várt a kérdéssel. Egy vasárnap délelőtt jött el érte a Gramercy Parkba, amikor a melegben egyetlen felhő se csúfította az eget. Bérelt egy kedves kis kétüléses bricskát, hogy egy piknikkosár és takaró kíséretében nekivágjanak a Broadwaynek, majd a régi Bloomingdale útnak. Nem sokkal később a városi utcák átadták helyüket az üres telkeknek és a háborítatlan vidéknek. Jó öt

mérföldet tehettek meg. Mary azt gondolta, egy Hudsonra néző kellemes kirándulóhelyet céloznak meg, ám ehelyett jobbra fordultak, és addig zötykölődtek, míg a kis dombokkal és sziklákkal tagolt vadonba nem értek. A férfi itt kipányvázta a lovakat, felkapta a kosarat és takarót, azzal nekiindult egy csapásnak. – Mégis, hova a csudába megyünk? – kérdezte tőle. – Egy helyre, amit nemrég fedeztem fel. Csak várd ki. – Elhaladtak egy fákkal és bokrokkal félig benőtt magas szirt mellett. – Már nincs messze. – A férfi megfogta a kezét, ahogy átvezette a fák között. – Itt is vagyunk. Meg kellett vallania, bájos helyet talált. Kis tisztást, ahol a napfény lágyan hullt a szellőtől fodrozódó fűre, melynek szálai közt mindenfelé vadszamóca piroslott. – Tökéletes hely a piknikhez – jelentette ki a férfi. Hozott egy üveg bort, frissen fogott lazacot, sült csirkét zsírjában, s hozzá illatos kenyeret, amit mintha egyenesen a kemencéből szedtek volna, meg édességet és friss gyümölcsöt is. Etel még sosem esett neki ilyen jól. Miközben ettek, a férfi kedélyesen elcsevegett erről-arról, sőt még tréfálkozott is, amit, mint megfigyelte, másként nem sokszor tett. Így amikor megcsókolta, számított rá, s nem is tiltakozott. Amikor a férfi lefeküdt mellé, hogy mind lázasabban csókolja, viszonozta a szenvedélyét. Amikor az ujjai lágyan cirógatni kezdték, halkan felsóhajtott, ám amikor tovább kalandoztak volna, miközben ő maga egész testével fölé kerekedett, azon kapta magát, hogy ezt már nem kívánja. Ellenállt, és megkérte, hogy fejezze be. A férfi engedelmeskedett, de láthatóan nem hitt neki, és hirtelen újra ostromolni kezdte. – Ne, Paddy. Kérlek. – Felült, és rosszallóan nézett le rá. – Nem

vagyok a feleséged. Míg a férfi a hátára fordult, és az égre meredt, Mary azon tűnődött, hogy itt és most megkéri a kezét. Valóban az a benyomása támadt, mintha ezt mérlegelné, ám a férfi egy idő után felült, és csak elgondolkodva méregette. Végül töltött neki egy pohár bort, amit elfogadott, majd töltött magának is. Azután elmosolyodott. – Gyönyörű nap ez a mai, Mary – sóhajtott fel. – Nem tudom, mi ütött belém. Nem is mondott mást, csak egy idő után elkezdte összeszedni az ebéd maradékát, és mindent eltett a kosárba. Majd újabb sóhajjal megjegyezte, bár ne kéne elintéznie valamit az ivóban. – De hát a kötelesség az első – tette hozzá. Azzal visszakísérte a kis bricskához, és hazavitte. Miután elment, órákon át ücsörgött a szobájában, hogy kielemezze a történteket. Mit jelenthet mindez? A férfi mégsem vágyik komoly kapcsolatra, csak el akarja csábítani? Biztosan tudta, hogy nem fogja ráerőszakolni magát – ha valaha ilyesmit tenne, a hátában érezné Sean bicskáját. Viszont nyilván az udvarlásra se szánna ennyi erőfeszítést, amikor rengeteg lány kész odaadni magát neki, ha éppen ágyasra vágyna. Nem, az eddigiekből ítélve nyilvánvalóan úgy tekint rá, mint reménybeli feleségére. Bárcsak átbeszélhette volna a dolgot Gretchennel, de ő és a családja azon a héten rokonlátogatóba ment New Jersey-be. Különben is, tette hozzá gondolatban, nincs szüksége senkire, hogy átlássa a helyzetét. De vajon mi ez az egész? Talán egyszerűbb, mint hinné: a férfi kóstolót akar, mielőtt megveszi az árut. Nem hibáztathatja ezért. Vidéken az ilyesmit nem is tartják elítélendőnek, amíg a házasság előbb köttetik meg, mint hogy az első gyermek megszületne.

Mégis visszautasította. Miért? Ezt követelte a tisztesség? Isten a tudója, a férfi kellően diszkrét helyet választott. Nem kívánta őt? Akkor és ott, talán nem. Ki tudja, miért? De vajon elég indok ez a visszautasításra? Nolan most csalódott? Haragszik? Lemondott róla? Már esteledett, amikor elhagyta a házat, de még tartott a szabadnapja. Lesétált az Irving Place-en a Tizennegyedik utcáig, át a Negyedik sugárútig, majd vonattal le a városházáig. Innét már nem esett messze a Beekman Street. Még el sem döntötte, mit fog mondani vagy tenni, már el is érte az ivót. A legrosszabb esetben elmondhatta, mennyire sajnálja, hogy csalódást okozott. Egyelőre talán elég ennyi. Meglátja, milyen lesz a fogadtatás, azután majd eldönti a többit. Félúton járhatott az utcán, amikor meglátta: éppen kilépett az ivóból, és dühösnek tűnt. Nyugtalanul megtorpant a láttára. Először ösztönösen arra gondolt, hogy ő tehet rossz kedélyéről. A férfi neki háttal elindult az utcán. Nem sokan jártak a környéken, mégsem akart csak úgy utána kiáltani, ezért sietve elindult a nyomában, hogy beérje. Észrevette, hogy a férfi útjába esik egy rongyos, ránézésre hétnyolc év körüli kis süvölvény. Ahogy közeledett, a kis koldus felé nyújtotta a tenyerét. Nolan bosszúsan félreintette, de a lurkó nem hagyta magát, csak megvetette a lábát, és feltartotta a kezét. Nolan odaért hozzá, azzal megtorpant. A keze mintha a zsebébe tévedt volna, majd némán és konok eltökéltséggel, mégis oly erővel vágta pofon a kis csatornapatkányt, hogy az felröppent a levegőbe, mielőtt fájdalmasan a kövezetnek csapódott. A járókelők is megfordultak a hangra. A kisfiú úgy megrémült, hogy nyikkanni sem mert. Nolan pedig továbbment, mintha mi sem történt volna. Mary megtorpant. Meredten nézett maga elé. Odaszaladt volna

a kis lurkóhoz, ám ezt megtették mások, s valamiért egyébként is földbe gyökerezett a lába. Idővel elfordult és elsietett. S közben úrrá lett rajta egy váratlan érzés – nem csupán a döbbenet, de egyfajta viszolygás. A városháza felé vette az irányt. Már indult a vonat, gyorsan felkapaszkodott rá. Nem csupán leülni akart, de valahogy távol kerülni az utcától. Ahogy a szerelvény felfelé araszolt a Boweryn, próbált értelmet találni mindabban, amit látott. Kileste Nolant. Kileste egy óvatlan pillanatában, amikor nem tudott róla. Látta őt a maga leplezetlen valóságában, látta őt dühösen, de még ha ő váltotta is ki ezt, akkor sem jogosította fel semmi, hogy ezt tegye. Nem annyira az erőszak zaklatta fel – látott már rosszabbat az Öt Ponton –, de Nolan rideg és számító könyörtelensége, amint így napvilágra került. S mindez egy olyan férfitól, akihez hozzáment volna, aki megcsókolta, s aki alig néhány órája hozzádörgölőzött a testével. Lehetett bármilyen ostoba gondolat, hisz a fiú szenvedte el az erőszakot, mégis úgy érezte, mintha őt gyalázta volna meg. Amikor a férfi a rákövetkező héten újra eljött a Gramercy Parkba, kiüzent neki, hogy nincs jól. Néhány nappal később Mrs. Master segítségét kérte. Csak néhány részletet árult el: Nolan udvarol neki, de ő megtudott róla valami rosszat. Néhány puhatolózó kérdés után Mrs. Master megígérte, hogy intézkedik az ügyben. A rákövetkező vasárnap, amikor Nolan eljött megtudakolni, hogy érzi magát, maga Hetty Master mondta az arcába, hogy Mary nem kívánja őt többé látni. – Nem nagyon örült – árulta el utána, nem csekély elégtétellel. Mary egyedül attól rettegett, hogy Nolan panaszkodni talál a testvérének, mire Sean megjelenik a háznál, de szerencsére semmi ilyen nem történt. A következő vasárnap ugyanakkor, amikor

lement Gretchenhez, Seant várható módon az utcán találta. – Mi ez az egész Nolannel? – kérdezte. – Kínos helyzetbe hoztál. – Soha többé nem akarok találkozni vele. – Elmesélt mindent, amit látott. – Rendben, Mary – bólintott Sean. Azóta nem is hozta szóba Nolant. Ma azonban teljesen ki tudta verni a fejéből a történteket. Az üzletben találkozott Gretchennel, majd egymásba karolva és Theodore társaságában indultak neki az utcának. – Hová megyünk? – tudakolta. – Ó, csak Hansért – felelt vidáman Gretchen. A szíve kihagyott egy ütemet, de remélte, hogy ez nem látszik. – Régóta nem láttam – vallotta meg. Miután felvették Hanst a zongoraüzletnél, együtt indultak el az East River mentén, hogy elsétáljanak egészen a Battery Parkig. Fagylaltot ettek a nagy koncertterem mellett, majd elnéztek a kikötő vize felett Staten Island felé. Valaki létesített itt egy kis tekepályát, így játszhattak egyet. Hans bizonyult a legjobbnak, ő pedig mindvégig figyelte anélkül, hogy a férfi látta volna. Ezután megkerülték a fokot, és felnéztek a Hudsonon. Egyszer, amikor Hans megragadta a karját, hogy megmutasson neki egy hajót, kis híján elakadt a lélegzete, de sikerült megőriznie a lélekjelenlétét. Úton visszafelé a férfi megemlítette, hogy amikor legközelebb eljönnek, elhozna bemutatni egy fiatal hölgyet is, mire Gretchen a fülébe súgta, hogy amennyire tudja, Hans és a fiatal hölgy nemsoká összeházasodnak. Miközben elmosolyodott, és közölte, hogy alig várja az alkalmat, Mary felülkerekedett a gyomrába markoló rideg fájdalmon, sőt meggyőzte magát arról, hogy örül Hans boldogságának.

Már közeledett a Gramercy Park felé, amikor észrevett egy férfit, aki ekkor lépett be a ház ajtaján. Csak egyetlen pillanatra látta, de megesküdött volna, hogy a fivére, Sean az. „Mi az ördögöt kereshetett Sean Mr. Masternél?” – tűnődött nyugtalanul.

* Miután nyomasztó beszélgetést folytatott feleségével a rabszolgaság kérdéséről, Frank Master kész örömmel vonult vissza a könyvtárba. Itt a bőr karosszékbe telepedett a New York Tribune legfrissebb számával. Talált egy cikket a lap új londoni tudósítójától, egy Karl Marx nevű fickótól, amit nekiállt elolvasni. Igencsak meglepődött, amikor az inas behozott egy névkártyát, rajta Fernando Wood nevével, de még annál is jobban, amikor kiderült, hogy a kérdéses úriember nem maga Mr. Wood a Tammany Halltól, csupán annak képviselője. Vizit az ellenségtől. Összeráncolta a homlokát, egy pillanatnyi tanakodás után mégis úgy döntött, bölcs dolog lenne megtudni a látogatás okát, ezért utasította az inast, hogy engedje be az idegent. S nem sokkal ezután ott állt előtte Sean. Az ír fickó harsányan öltözködött, ruházata kicsit túlságosan feszes volt az ő ízlésének, ahogy méretes barkóját is túlzónak tartott, de legalább a csizmáját szép fényesre sikálta, amit csak helyeselhetett. Intett a fiatalembernek, hogy foglaljon helyet. – Ha jól értem, magától a Tammany Hall főnökétől jött. – Mr. Fernando Woodtól, uram – felelt Sean gördülékenyen. – Csakugyan. Ha meg kellett volna neveznie New York legnagyobb gazemberét – márpedig erős vetélkedés folyt a címért –, pillanatnyi

habozás nélkül Fernando Woodot említi. Wood Philadelphiában született – az ő adottságaihoz képest túlságosan is szelíd helyen –, s miután New Yorkba költözött, még harmincéves kora előtt válogatott módokon meggazdagodott, és bejutott a Tammany Hallba. Akkor lépett politikai pályára. A Tammany Hall érdemeit nem lehetett elvitatni. Ötven évvel korábban a korrupt Aaron Burr új politikai erőként építette fel a Tammanyt, hogy megválasztassa magát alelnöknek, s miközben sikeresen támogatta Andrew Jacksont az elnökségért folytatott harcban, Demokrata Párt-i gépezete félelmesen hatékonnyá vált. A Tammany választatta meg Woodot a Kongresszus demokrata képviselőjének, majd indította el New York polgármesteri székéért, amit kis híján szintén megszerzett. Nem lehetett kétséges, hogy a gazfickó nemsokára újra megjelenik a páston. Addig is, Tammany Hall-i barátai segítségével, benne van minden jóban. – Megkérdezhetem a nevét, uram? – A nevem O’Donnell, uram, de bármit is mondok, Mr. Wood nevében beszélek. – S mivel kapcsolatban kíván szót váltani velem? – érdeklődött Master. – Egy politikai természetű üggyel kapcsolatban, uram – felelt az ír. Csak nem képzeli, gondolta Master, hogy támogatná Woodot a polgármesterségért vívott harcban? – Nyilván tudja, Mr. O’Donnell – szólt színtelen hangon –, hogy nem ápolok baráti viszonyt a Tammany Hallal. – Tudom, uram – felelt tárgyilagosan a férfi –, mégis úgy vélem, hogy egy adott területen önnek és Mr. Woodnak azonosak az érdekei. – S mely terület lenne ez?

– Amelyik a Harmincnegyedik utcában, a Broadwaytől nyugatra fekszik. Master meglepetten kapta fel a fejét. Hat hónap telt el, mióta későbbi ingatlanfejlesztés céljára felvásárolt négy telket abban a tömbben, de még nem döntötte el, pontosan mihez kezd velük. – Ön jól tájékozott – jegyezte meg szárazon. – Mr. Wood is szeretne telkeket vásárolni ezen a helyen – folytatta a küldönc –, csakhogy akadt egy probléma. Úgy tűnik, hogy egy harmadik úriember, akinek szintén van itt érdekeltsége, feldolgozó üzemet kíván nyitni ezen a helyen. – Feldolgozó üzemet? – Igen, uram. A mészárszékről származó állatokat dolgozná fel, hogy pontosabb legyek. Döglött lovakat szintúgy. Kész csoda, mi mindent ki lehet nyerni belőlük. Jó üzlet, mint hallom, csak kissé véres és büdös. Nem túl jó a szomszédságnak. – Nem bizony. – Nem jó önnek, uram. Nem jó Mr. Woodnak sem. – No, de mit tehetünk? – Harcolhatunk ellene, uram. Úgy véljük, jogi útra terelhetjük a kérdést, csakhogy az ügyvédek drágák és az eljárás hosszadalmas. Talán hatékonyabb lenne meggyőzni egy-két városi elöljárót, hogy tagadják meg az engedélyeket. – Lefizetni őket? – Szerintünk ezzel egy csapásra megszűnne a probléma. – Értem – tűnődött el Master. – Hanem ez pénzbe kerülne. – Az kell mondanom, uram – bólintott a küldött –, hogy ön fején találta a szöget. – Ami pedig a saját hozzájárulásomat illeti… – Ezer dollár. Frank Master hátravetette a fejét, úgy nevetett.

– Szivart, Mr. O’Donnell? Frank Master a korrupciót önmagában nem ellenezte. Adjunk munkát egy befolyásos ember fiának, s később még nagy szívességet tehet nekünk. Adjunk jó befektetési tippet egy színházigazgatónak, s tiszteletjegyet küld a legújabb darab bemutatójára. Az ilyen kölcsönös szívességek mozgatják a világot. Hogy mikor válik mindez bűnné? Nehéz megmondani. Talán a mértéktől függ. Azt hitte, ismeri a Tammany Hall összes trükkjét. Eltekintve az alapoktól – mint az engedélyekért fizetett kisebb, vagy a szerződésekért adott nagyobb kenőpénzek –, az igazán biztos bevételt a beszerzési eljárások hozták. El kellett látni a várost, mondjuk, a szegényeknek szánt étellel. A valódi számlaértékhez adjunk pár százalékot, majd osszuk el a különbséget azzal, akitől a szerződést kapjuk. Azután menjen így évről évre. Nehéz észrevenni, még nehezebb bizonyítani, s szinte lehetetlen eljárni ellene – már ha akadna is valaki, aki megpróbálná. Az évek során a haszon tekintélyes lehet. O’Donnell trükkje azonban neki is újdonság volt. Ahogy szivarra gyújtottak, kedélyesen nézte a fiatal férfit. – Szép próbálkozás. O’Donnell éles pillantást vetett rá, de nem szólt. – Ezer dollár már elég tisztes haszon – tett hozzá barátságos hangon Master. – A tervezett üzem… – Nem létezik, Mr. O’Donnell. – Frank Master elmosolyodott. – Én is szoktam fizetni ezért vagy azért a városi fiúknak, de egy nem létező vágóhíddal fenyegetőzni… elismerem, bravúros ötlet. Sokan beugranak? Sean O’Donnell egy-két pillanatig hallgatott, majd elbűvölő

mosollyal nézett vendéglátójára. – Magunk közt, uram? – Feltétlenül. – Meglepően sokan. – Nos, minden tiszteletem Mr. Woodé, de én nem tartozom közéjük. O’Donnell végiggondolta az új helyzetet. – Csak egy gond van, uram. Nem szívesen térnék vissza Mr. Woodhoz üres kézzel. Nem lenne jó ötlet. – Csakugyan. Mennyi lenne az ő része? – Legkevesebb ötszáz. – Kettő-ötven. – Annyi nem elég, uram. Tudja, a következő választás után alighanem ő lesz az új polgármester. – Ön pedig százasával szállítja neki a szavazókat. – Semmi kétség – felelt Sean vidáman. – Kétszáz neki, és ugyanennyi magának. – Ön igazán megértő, uram. Frank Master felemelkedett, elhagyta a szobát, majd visszatért egy köteg bankjeggyel. – Készpénzt elfogad? – Természetesen. Master visszaült a székébe, ahol pöfékelt egy sort. – Van nálunk egy szobalány, aki szintén az O’Donnell nevet viseli – jegyezte meg könnyed hangon. – Mary O’Donnell. – Közkeletű név – vágta rá Sean. Master tovább pöfékelt. – A húgom – árulta el végül Sean –, de nem tudja, hogy itt vagyok. Nem is nagyon szível, ami azt illeti. – Úgy hiszem, jól bánunk vele.

– Valóban. – Azt mondja, zaklatta őt egy fickó. A feleségem elküldte azzal, hogy többet ne jöjjön ide. – Többé nem is fogja zaklatni. – Nyilván nem szeretné, ha Mary tudomást szerezne arról, hogy megismerkedtem önnel. – Lehetőleg nem. – Sean tekintete körbejárt a gazdagon díszített szobán. Master elgondolkodva figyelte. – Tudja – szólalt meg csendesen –, ezt a játékot nem a Tammany fiúk találták fel. Az őseim már azelőtt ilyesmivel foglalkoztak, hogy Stuyvesant idejött volna. Úgy vélem, a nagyvárosok már csak ilyenek. Talán mindig ilyenek is lesznek. – Elégedetten ingatta a fejét. – Új lakók, régi szabályok. – Akkor egy napon az unokám is egy ilyen helyen lakik majd? – Meglehet. Talpraesett fickónak tűnik. – Ez tetszik – mondta meg Sean őszintén, mielőtt elvigyorodott. – Talán ettől a kishúgom is jobb véleménnyel lenne rólam. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon jól bánt velem, uram. Nem fogom elfelejteni. Különösen, ha figyelembe vesszük a köztünk lévő óriási különbséget. Master lassan beszippantotta a szivarfüstöt, miközben félig lezárt szemhéja mögül a fiatal férfi arcát fürkészte. – Nem is különbözünk annyira, O’Donnell – szólalt meg végül –, csak én jobb leosztást kaptam. Ez minden.

Lincoln

1860

Amikor Hetty megkérte, hogy kísérje el, Frank kis híján nemet mondott. Végül nem is azért ment el, hogy a kedvére tegyen, hanem mert úgy vélte, jobb lesz megnézni magát ezt a nyavalyás Lincolnt, ha már New Yorkba ette a fene. Frank Master néhány évvel korábban hallott először Abraham Lincolnról, amikor azzal szerzett nevet magának, hogy Illinois államban indult a szenátusi posztért az addigi demokrata képviselő, Douglas ellen. Amikor a két férfiú nyilvánosan vitázott egymással, a lapok részletesen beszámoltak érveikről, s minthogy a LincolnDouglas viták túlnyomó többsége a rabszolgaság kérdése körül forgott, Master gondosan figyelemmel követte a tudósításokat. Habár Lincoln végül nem nyerte el a szenátusi széket, nem lehetett kétséges a számára, milyen tehetséges politikus. Ezt követően mégsem fordított sok figyelmet az illinoisi ügyvédre, egészen a közelmúltig, amikor az elnökválasztási év elején a befolyásos Chicago Tribune hirtelen és váratlanul őt kiáltotta ki a nagy esélyesnek. Így annak ellenére, hogy nem osztozott felesége lelkesedésén, ráadásul fagyos és nyirkos lett a februári este, mégiscsak elment Hettyvel az Astor Place-en álló Cooper Intézet nagy előadótermébe. S miután a csarnok alig tucatnyi sarokra esett a Harmadik sugárúttól, úgy döntött, sétálnak

egyet. Amint elhagyták a Gramercy Parkot, a karját nyújtotta, amit Hetty elfogadott. Evekkel korábban egy ilyen gesztus a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Isten tudja csak, tűnődött el Frank, hány mérföldet sétáltak egymásba karolva, amikor Hetty még fiatal hajadonként megcsodálta vele a Croton-vízvezetéket. Mostanság már nemigen sétáltak kart karba öltve, s ahogy lopott pillantást vetett feleségére, eltűnődött azon is, mikor hidegültek így el egymástól. Gyanította, hogy akkortájt kezdődött, amikor Hetty elolvasta azt a pokoli művet. A Tamás bátya kunyhója nem pezsdítette fel a házasságukat, az egyszer biztos. Frank elképesztőnek találta, hogy épp a rabszolgaság verjen éket közé és a felesége közé, pedig nem volt min csodálkozni, amikor a kérdés megosztotta az egész nemzetet. S nem csupán jó vagy rossz volta, de azok a mélyebben gyökerező morális meggyőződések is, melyeket a parttalan viták felszínre hoztak – azok a különbségek, amelyek ellen, végső soron, nem tehetett semmit. Hetty meggyőződéssel hitte, hogy a rabszolgaság rossz, amivel ő voltaképpen nem is vitatkozott. Csakhogy számára a kérdés itt nem ért véget. „Nekünk ebben a világban kell boldogulnunk, nem abban, amilyennek lennie kéne” – mutatott rá nem egy alkalommal. Nem mintha a kérdés új keletű lett volna. Washington és Jefferson – mindketten rabszolgatartók – maguk is elismerték, hogy a rabszolgaság összeegyeztethetetlen a Függetlenségi Nyilatkozat eszméivel. Mindketten hangot adtak reményüknek, hogy a rabszolgaság szép lassan eltűnik, ugyanakkor mindketten felismerték, milyen nehéz lesz ez a folyamat. Néhány nyárral korábban Frank és Hetty felutazott a Hudsonon, a saratogai üdülőhelyre. A szállodában megismerkedtek egy

elbűvölő virginiai családdal, mely kisebb ültetvényt birtokolt. Frank különösen megkedvelte az apát, ezt a magas, elegáns, ősz hajú úriembert, aki szívesen elvonult a könyvtárba, és beletemetkezett egy-egy jó könyvbe. Miközben órákat beszélgettek át, a virginiai teljes őszinteséggel nyilatkozott a rabszolgaság kérdéséről is. – Egyesek szerint a rabszolgák olyanok, mint gazdáik önkéntes szolgálói – jegyezte meg –, míg mások szerint rosszabbul bánnak velük, mint az állatokkal. Bizonyos szempontból mindkét állítás igaz, mert kétféle ültetvény létezik. A kisebb ültetvényeken, mint az enyém, a házban dolgozó rabszolgák már-már olyanok, mintha a családhoz tartoznának, s remélem, a földeken dolgozó társaikkal is hasonlóan bánunk. Erre azonban önző okunk van. Nyilván tudja, hogy az elmúlt évszázadban a legtöbb rabszolgát importálták. Tulajdonosaik lehettek belátóak vagy sem – inkább az utóbbi, attól tartok –, ám amint kivették a rabszolgából a maguk hasznát, vásárolhattak egy másikat. Századunk elején ugyanakkor a Kongresszus véget vetett a rabszolga-kereskedelemnek, így a rabszolgák iránti igényt belföldről kell kielégíteni, és a tulajdonosok érdekeltek abban, hogy gondos gazda módjára bánjanak velük – ha úgy tetszik, mint az értékes jószágokkal, nem pedig mint a barmokkal, akiket halálra lehet dolgoztatni. Azt gondolhatnánk tehát, hogy a rabszolgák helyzete számottevően javult. – Csakhogy odalent, egészen délen, teljességgel másfélék az ültetvények. Hatalmasak, akár a roppant gyárak, ahol a rabszolgát még most is halálra dolgoztathatják. – Komoran bólintott. – A körülmények hasonlóak, mint Anglia gyáraiban és szénbányáiban, ahol a szabad munkások csak alig valamivel élnek jobban, még ha ki is szúrják a szemüket a szánalmas bérrel. Az egyetlen különbség – legalábbis elméletben –, hogy amíg az angol nincsteleneknek legalább jogaik vannak, a rabszolgáknak azok sincsenek. Azok a

nagy ültetvények, uram, felzabálják a rabszolgákat, ezért folyton újakra van szükségük. S hol szerzik be őket? Többnyire északabbra. Eladják őket le a folyón, ahogy mondani szokás. Virginia minden évben több rabszolgát szállít. – Ön is? – Én nem, de nekem nincs is annyi rabszolgám, mint némelyik szomszédomnak. Pénzre sincs úgy szükségem, de máskülönben óriási lenne a kísértés. – Felsóhajtott. – Én nem veszem védelmembe a rendszert, Master, csupán jellemzem. A szomorú igazság pedig az, hogy amíg a nagy déli ültetvényeseknek rabszolgák kellenek, addig Virginiában sok gazda megél abból, hogy ellátja őket. – Pedig az ültetvényesek a kisebbség – mutatott rá Frank. – A legtöbb déli farmernek alig van vagy egyáltalán nincs rabszolgája. Nekik miért áll érdekükben, hogy a rendszer fennmaradjon? – Délen egy fehér ember lehet szegény, de legalább lenézheti a feketét. Azután ott a két legnagyobb félelmük. Először is, ha a feketék szabadok lesznek, szörnyű bosszút fognak állni rajtuk. Másodszor, a fekete elveheti a munkájukat és a földjüket. Így vagy úgy, Master, de a Dél gazdagsága teljesen összefonódott a rabszolgasággal. A déliek meggyőződése, hogy a rabszolgaság eltörlésével maga Dél is megszűnik létezni. Rettegnek attól, hogy az északiak elnyomják őket, és nem akarnak meghunyászkodni a könyörtelen New York-i pénzemberek, vagy akár a maguk arrogáns jenki puritánjai előtt. – Elmosolyodott. – Legyenek bár oly kedvesek, mint a maga felesége. Ahhoz képest, hogy a gépészet terén Frank Master mindig izgatottan fogadta az új és merész megoldásokat, politikai ügyekben éppoly konzervatív maradt, mint lojalista dédapja. Ha a Dél összefonódott a rabszolgasággal, ő inkább kompromisszumos

megoldást keresett volna – elvégre a Kongresszus és a kormány is ezt tette az elmúlt fél évszázadban. Nem sajnált semmilyen erőfeszítést, hogy fenntartsa a két eltérő kultúra egyensúlyát. Amint létrejöttek az új rabszolgatartó államok, mint Mississippi és Alabama, északon is új szabad államok születtek. Amikor három évtizeddel korábban a rabszolgatartó Missouri belépett az Unióba, Massachusetts északi feléből nyomban kikanyarították Maine új államát, hogy megőrizzék az egyensúlyt. Hasonlóképpen, a szabad Hawaii nem lehetett tagállam a Dél tiltakozása miatt, miközben a rabszolgatartó Kubát többször is kis híján annektálták. Ami magát a rabszolgaság kérdését illette: nem lett volna jobb legalább egy időre elfeledkezni róla? A legtöbb északi államban is alacsonyabb rendűnek tekintették a feketéket. A New Yorkban, Connecticutban és Pennsylvaniában élő négerek talán szabadok lehettek, de nem szavazhattak. Az 1850-es szökevénytörvény értelmében még odafent Rhode Islanden és Bostonban is szövetségi bűncselekményt követett el az, aki nem adott ki egy szökött rabszolgát, ha annak déli tulajdonosa igényt tartott rá. Az ilyen nehézkes kompromisszumok talán felbőszítették a moralistákat és abolicionistákat, de Frank Master véleménye szerint nagyon is szükség volt rájuk. Ebben különbözött ő és Hetty. Frank Master szerette a feleségét az eszéért és a jelleméért. Mindenben vele egyenrangú partnernek tartotta, és megértette, hogy nem hallgathatja el, ha következetesen hisz valamiben. Az sem lepte meg, hogy magáévá tette az abolicionisták ügyét, de ha még el is kellett ismernie, hogy az erkölcsi igazság az ő oldalán áll, ettől semmivel sem lett okosabb. Eleinte, amikor felesége vitába szállt vele, próbálta elvenni a dolog élét, ám ahogy múlt az idő, Hetty egyre inkább beleélte magát ebbe. Egy nap, miután hazatért az istentiszteletről, ahol egy

meggyőző abolicionista lelkész prédikált, egyenesen letérdepelt elé, úgy könyörgött: – A rabszolgaság szörnyű, Frank. A szíved mélyén te is tudod. Kérlek, tarts velem. Mások, hozzád hasonló emberek is megtették. Nem engedhetjük, hogy ez így menjen tovább. – Hettyt oly mélyen érintette az egész, olyannyira megkérdőjelezte belső tartását, hogy feltétlenül ki kellett állnia a meggyőződése mellett – amit ő nem tehetett, és nem is tett meg. Így történhetett meg, hogy Hetty akarata ellenére mind kevesebbre tartotta a férjét. Ő pedig, megérezvén ezt, mindinkább eltávolodott tőle. Néha már veszekedtek is. Igaz, a város kereskedőinek és bankárainak egy részét olyannyira megindították a prédikátorok szavai, hogy abolicionisták lettek, a többség azonban nem engedett. New York szállította a gyapotot, biztosította a pénzügyi fedezetet és látta el különféle árukkal a rabszolgatartó déli államokat. Mondja meg a barátainak, hogy forduljanak fel? – kérdezte Frank. Csak keressenek más megélhetést, felelte az asszony. – Nézd csak meg az angolokat – mutatott rá ő. – Teljes mellszélességgel kiállnak a rabszolgaság ellen, pedig Anglia pamutfeldolgozói csak azért működhetnek még mindig, mert a fekete rabszolgák ellátják alapanyaggal. – Úgy hát hitvány képmutatók – vágta rá Hetty, és gyaníthatóan őt magát is egy kalap alá vette velük. Frankén a sértődöttség és a türelmetlenség bosszantó elegye lett úrrá. A néhány évben, mióta Észak és Dél kapcsolata kitartóan romlott, nem engedte, hogy bármilyen retorikai fordulat megingassa. Valahányszor kiéleződött a vita – nem is az államok, hanem az azokon túl elterülő földek vonatkozásában –, ragaszkodott hozzá, hogy ugyanolyan következetesen vizsgálja kérdést, mintha

csak mechanikai probléma lenne. – Szeretem a vasutat – jegyezte meg egy nap Hettynek –, de igazából éppen a vasútvonalak okozták ezt a kalamajkát. – Mindenki egyetértett abban, hogy a Középnyugatnak vasutak kellenek. 1854-ben Chicago vezetői arra jutottak, hogy ideje transzkontinentális vonalakat építeni Kansas és Nebraska roppant, zabolátlan földjén át. Problémát csak az jelentett, hogy egyetlen vasúttársaság sem vállalt ilyen mérvű befektetést, amíg a Kongresszus közigazgatása alá nem vonta ezeket a vad nyugati területeket. Igazán kár, gondolta Frank, hogy hosszú csatározás után a Kongresszus a déli államoknak engedett, és ezeken a helyeken is engedélyezte a rabszolgatartást. „Ostoba döntés – mutatott rá akkor. – Alig él rabszolga ezeken a területeken, és a telepesek többségének még ők sem kellenek.” Csak hát politikai döntés született, így a valóság nem sokat nyomott a latban. Észak és Dél ádáz politikai csatározása lassan mindenre rányomta a bélyegét. „A Nebraskai Terület felnyúlik egészen a kanadai határig – panaszolták fel az északiak. – A déli rabszolgatartók be akarnak keríteni minket.” Amikor pedig megalakult az új Északi Republikánus Párt, hogy távol tartsa a rabszolgaságot ezekről a területekről, vezetőik – köztük Abraham Lincoln – nemsokára már nyíltan azon tűnődtek, hogy a Délnek nem kellene ráerőszakolnia a rabszolgaságot az egész nemzetre. „Ezek az északiak eltörölnék a rabszolgaságot – jött a Demokrata Párt felháborodott válasza Délről –, hogy a szegény fehérek se legyenek különbek egy négernél.” Egyesek felvetették, hogy talán az érintett területeknek maguknak kellene eldönteniük, „szabad állammá” alakulnak-e, avagy engedélyezik a rabszolgaságot. Az északi reformerek a szabad állam híveit telepítették Kansasbe, mire a Dél rabszolgatartókat küldött. A vérontás nem soká váratott magára.

Még Washingtonban is előfordult, hogy egy déli képviselő megsuhintott nádpálcájával egy északi szenátort. A legfelsőbb bíróság épp ekkor, rettenetes időzítéssel teremtett egészen váratlan precedenst. A Dred Scott-ítélet kimondta, hogy a Kongresszusnak nincs joga betiltani a rabszolgaságot egyetlen területen sem, minthogy az alapító atyák soha nem szándékoztak állampolgári jogokat biztosítani a feketéknek. A döntést még Franket is megrázta. Hetty valósággal tombolt. Végül, olajként az amúgy is lángoló tűzre, John Brown betört a virginiai Harper’s Ferry fegyverraktárába, hogy botor módon megpróbáljon rabszolgafelkelést kirobbantani. A kísérlet kezdettől kudarcra volt ítélve, Virginia állam nemsokára fel is lógatta Brownt, Hetty azonban rövid úton eljutott a következtetésre: – John Brown igazi hős volt. – Nem volt hős – tiltakozott Frank –, csak egy futóbolond. Kinek jutna eszébe rátámadni Harper’s Ferryre? Láthatóan elfeledkezel a tényről, hogy ő és a fiai addigra öt embert is megöltek teljes hidegvérrel, csak mert a rabszolgaságot pártolták. – Ezt csak úgy mondod. – Mert ez az igazság. Ahogy az 1860-as év megkezdődött, Észak és Dél kapcsolata történelmi mélypontra zuhant. S akadt még egy tényező, ami Frank számítása szerint még inkább ingataggá tette a helyzetet. Frank Master eleget élt, hogy tudja: a nagy transzatlanti kereskedelmi rendszernek, miként az időjárásnak, megvannak a maga nagy ciklusai. Fellendülés és csőd kéz a kézben jár. Bármily tartósnak ígérkezik is a prosperitás, minden néhány évben óhatatlanul eljön az újabb válság, és minden újabb válságnak újabb kereskedők esnek áldozatul – aki viszont jól keveri a lapokat, az a csődhelyzetben is megtalálja a számítását.

A transzatlanti rendszert már jó ideje tépázták a gazdasági viharok, ám ezt nem mindenki szenvedte meg – az ő üzlete még gyarapodott is. Maguk a déli kereskedők sosem érzékelték, ha megfordult a szélirány – jöhetett felvirágzás vagy válság, úgy tűnt, a világnak mind több és több pamutra van szüksége. A nagy ültetvényesek nem is élhettek volna fényesebben. „A gyapot mindent visz” – jelentették ki diadalmasan. A Dél jó szerencséje oly magabiztossá tette őket, hogy még olyan hangokat is lehetett hallani, amelyek az önállósodás mellett érveltek: „Ha a jenkik megválasztanak egy republikánust, hogy tönkretegyenek minket, akkor pokolba az egész Unióval. A Dél egyedül is boldogul.” Mindezt Északon csak kevesen vették komolyan. „Ezek a déli hencegők összevissza beszélnek” – jegyezte meg Hetty megvetően, Frank azonban nem volt olyan biztos ebben. Amennyire ő látta, a közelgő elnökválasztás veszedelmes helyzetet teremthetett. Akármit is írt a Chicago Tribune, valószínűtlennek tartotta, hogy Lincoln legyen a republikánus jelölt. Mások mögött erősebb támogatói bázis állt. Mindazonáltal kíváncsian várta, hogy végre megnézze magának ezt a Lincolnt.

* A Cooper Intézet sötétvörös épülete a Harmadik sugárút és az Astor Place közötti háromszögletű tömböt foglalta el. Frank mindig is nagyra tartotta alapítóját, Peter Coopert, az autodidakta iparbárót, aki megépítette Amerika első vasúti gőzmozdonyát, majd megalapította ezt a rendkívüli egyetemet, ahol ingyenes esti kurzusokat tartottak a dolgozó férfiaknak és nappali képzést a nőknek. Véleménye szerint az egész intézmény legmeg-kapóbb

része a nagy előadóterem lett. Még csak tavaly járt itt a Cooper Intézet hivatalos megnyitóján, de máris az egyik legnépszerűbb auditóriumnak számított a városban. Jó időben érkeztek, s jól is tették, mert a hely rövid úton megtelt. Ahogy körülnézett, Frank gyors fejszámolást végzett, mielőtt Hettyhez fordult. – Az embered egész tömeget vonzott ide. Legalább ezerötszázan lehetnek. Teltek a percek. Hetty látható örömmel méregette a gyarapodó tömeget, s itt-ott ismerősöket is felfedezett. Frank eközben azzal múlatta az időt, hogy magában felidézte mindazt, amit a LincolnDouglas vitákról olvasott. Rövid töprengés után nem is tudta megállni, hogy ne hozzon fel egy ilyen kérdést. – Ez a te Mr. Lincolnod hisz a feketék szabadságában és egyenjogúságában, igaz, Hetty? – Bizonyosan. – Mégis, határozottan emlékszem, hogy az illinoisi vitában azt mondta, semmi szín alatt nem adna szavazati jogot a feketéknek, s azt sem engedné, hogy esküdtek legyenek. Erről mi a véleményed? Hetty állhatatos pillantást vetett rá. – Szerintem ez végtelenül egyszerű, kedvesem. Ha mást mond, sosem választják meg. Frank épp készült rámutatni, hogy eszerint a felesége is kész erkölcsi kompromisszumokat kötni, amennyiben érdekei ezt diktálják, amikor a pódiumon támadt mozgolódás tudatta vele, hogy kezdődik az esemény. Az úriember, aki bemutatta az est szónokát, a lényegre szorítkozott. Ejtett néhány udvarias szót a díszvendégről, majd kifejezte reményét, hogy meleg fogadtatásban részesítik, és érdekesnek találják a mondandóját. Azzal elfordult, hogy előrehívja

a szónokot. S Abraham Lincoln megjelent. – Szent ég – mormolta Frank. A lapokban látott róla egy-két képet, s gyanította, hogy azok kevéssé hízelgők, ám semmi sem készíthette fel a döbbenetre, amikor először látta Lincolnt a maga testi valójában. A pódiumot sötét hajú, nagyon magas és vékony férfi szelte át merev léptekkel, némiképp meggörnyedve. Frank legalább százkilencven centire becsülte. Hosszú fekete frakkot viselt. Egyik karját az oldala mellett lógatta, míg hozzájuk közelebb eső lapátnyi kezében kötegnyi papirost szorongatott. Amint elérte a pódium közepén magasodó emelvényt, a tömeg felé fordult. Frank pedig levegő után kapott. Lincoln simára borotvált arcán olyan mély barázdák húzódtak, mint egy-egy kanyon. Bozontos szemöldöke alól sötétszürke szemek pásztázták a tömeget – halálos komolyan, s úgy tűnt, minden remény nélkül. Frank még életében nem látott ilyen gyászos arcot. Lincoln a háta mögé helyezte kezeit, s miután egy-két pillanatig némán meredt rájuk, beszélni kezdett. Frank erre összerezzent, méghozzá akaratlanul. A hórihorgas és szögletes gyászhuszárból oly vékony, oly érdes és kellemetlenül csikorgó hang jött elő, ami ellen minden érzéke kétségbeesetten tiltakozott. Ez volna a férfiú, akinek a chicagói lap szerint elnökölnie kéne? Akárhogy is, egyéb dolga nem lévén, meghallgatta. S rövid idő után több dologra is felfigyelt. Legelőször is, Lincoln nem tett kísérletet a retorikai magaslatok elérésére, ahogy nem adta jelét érzelmeknek sem. Egyszerűen és szabatosan, amúgy ügyvédmódra fejtette ki érveit, kezdve ezzel: A sajátos Dred Scott-féle ítéleten felbátorodott ellenfelei úgy érveltek, hogy az alkotmányt megszövegező alapító atyák sosem szándékoztak a Kongresszus kezébe adni a hatalmat, mellyel

megtilthatták, avagy szentesíthették a rabszolgaságot, ő azonban utánajárt a kérdésnek, és a harminckilenc alapító atyából huszonegyre nézve bizonyítékot talált, miszerint alkotott törvényeket pontosan ebben a kérdésben. Még maga Washington is aláírt olyan rendelkezéseket, melyek törvényerőre emelték a rabszolgaság tiltását egyes területeken. így tehát vagy az alapító atyák tagadták meg a tulajdon alkotmányukat, vagy az mégiscsak felruházta a Kongresszust a joggal, hogy önállóan döntsön a kérdésben. Lincoln minderre természetesen úgy is rámutathatott volna, hogy kiemel néhány statisztikai és törvényhozási adatot, amit azután magasröptű frázisokkal aláhúz, az ő retorikai géniusza azonban éppen abban rejlett, hogy gyötrelmesen aprólékos maradt. Szándékolt lassúsággal megadta az időpontokat, megnevezte az érintett alapító atyát, és kifejtette az adott ügy körülményeit, hogy ezáltal ízekre szedjen minden egyes döntést. Újra és újra megtette ezt, miközben minden egyes alkalommal szinte szóról szóra ugyanazt a következtetés vonta le: „Az alkotmány sem szellemében, sem a helyi és a szövetségi hatalomágak elkülönítésében, sem bármilyen más módon nem tiltja meg a szövetségi kormánynak, hogy a szövetségi területek vonatkozásában szabályozza a rabszolgaság kérdését.” S ahogy e szavakat ismételte – nem diadalmasan, hogy minden pörölycsapással földbe döngölje ellenfeleit, csak a maga szenvtelen tárgyilagosságával, mintha egy másik gondolkodó embert igyekezne meggyőzni –, a hatás nem is maradt el. Egyéb követeléssel nem is állt elő, csupán kétséget kizáróan bizonyította, hogy a Kongresszusnak joga van dönteni a kérdésben. S azzal, hogy a józan logikához folyamodott, maradéktalanul megragadta a hallgatóság figyelmét. Megigézett mindenkit.

Ahogy belemelegedett a témába, úgy tűnt, figyelemre méltó változás zajlik le magában a szónokban is. Az arca ellazult, mintha meggyőződésének belső fényével ragyogna fel. Időről időre megemelte a jobb kezét, elevenebbé vált, egy-egy érvének már úgyis hangsúlyt adott, hogy hosszú, csontos ujjával a levegőbe bökött. S ami a leghihetetlenebb: Frank hirtelen azon kapta magát, hogy már bántó hangja sem zavarja, csupán tudatosul benne, hogy az előtte álló férfiú felfoghatatlan tekintéllyel bír. Miután ismertette a republikánus álláspontot a rabszolgatörvények területi hatályával kapcsolatban, Lincoln még két kérdést kívánt tisztázni. Először is, pártja hisz az alkotmányban. A Dél fenyegetését, miszerint egy republikánus elnök megválasztása esetén kilép az Unióból, az északi szavazók homlokának szegezett fegyverként értékelte, mégis óvta saját republikánus híveit. Minden tőlük telhetőt el kell követniük, üzente nekik, amivel meggyőzhetik a déli államokat arról, hogy a republikánusok – ha nem is szívelik a rabszolgaságot – nem kívánnak fellépni a meglévő rabszolgatartó államok ellen. A Dél megnyugtatása érdekében ezért támogatniuk kell a szökött rabszolgákra vonatkozó törvényt, melynek értelmében ki kell szolgáltatniuk a rabszolgákat déli tulajdonosaiknak. Miután erre figyelmeztetett, a zárszóban összegezte pártjának erkölcsi hitvallását. Hagyják békében a déli rabszolgaságot, ha már ott van, és a szükség megköveteli, a republikánusok azonban álljanak ki szilárdan á meggyőződésük mellett. A szónoklatot frappáns, mégis emlékezetes fordulattal zárta: „Legyen hitünk abban, hogy az igazság győzedelmeskedik, és ez a hit adjon nekünk erőt, hogy végül merjük megtenni, amit a kötelességünknek érzünk.” Hatalmas tapsvihar fogadta szavait, melyek Frankre ugyanolyan

mély hatást gyakoroltak, mint bárki másra. Briliáns szónokot ismert meg Lincoln személyében – olyan politikust, aki nemcsak erkölcsös, de realista is. A szavak mögül mintha kiérezte volna a Dél iránti puritán megvetést, de ha így is volt, ezen aligha lepődött meg. Ahogy hazafelé indultak, Hetty odafordult hozzá. – Nos, Frank? Mondd meg őszintén, mit gondolsz róla? – Lenyűgöző. – Szerintem is. – Hetty elmosolyodott. – Úgy örülök, hogy eljöttél velem. – Hát még én – felelt gyengéd hangon. – Úgy vélem, ő lesz az elnök, Frank. – Meglehet – bólintott, s ugyanúgy felkínálta a karját, mint korábban. Ahogy elfogadta, a felesége alig érezhetően megszorította. Ezért nem mondta ki azt, ami igazából nyugtalanította: ha Lincolnból csakugyan elnök lesz, rettegéssel tekint a jövőbe.

A sorozás

1863

Gyönyörű júliusi nap virradt rájuk, még egy felhőt se láttak az égen. Mary izgatottságában megölelte Gretchent, ahogy ott ültek Mrs. Master kényelmes kis nyitott kocsijában, és megkerülték a parkot. – Meglepetésem van a számodra – jelentette be Gretchen. – Mi az? – Előbb keljünk át kompon. Azután majd meglátod. A városban alig látták jelét a háborúnak. Sehol egy katona; a park is ugyanolyan fenségesen zöldellt, mint mindig. Két héttel korábban nem mondhatták volna el ugyanezt. Június végén, amikor Lee tábornok és a déli szövetségesek átkeltek a Potomac-folyón, hogy benyomuljanak Pennsylvaniába, egész New York felbolydult. Minden ezredet délnek vezényeltek, hogy felduzzasszák az uniós hadsereget. „Ha Lee mégis legyőzi vagy akár megkerüli őket – mutatott rá Master –, napokon belül itt lehet.” Július elejére nagy ütközet kezdődött odalent Gettysburgnél. Eleinte senki sem tudta, ki áll nyerésre, ám negyedikén, a múlt vasárnap híre jött a távírón, hogy az Unió fényes győzelmet aratott. Csütörtökre Mrs. Master ki is jelentette: „Úgy vélem, Mary szívem, hogy most bár biztonságban elmehetsz nyaralni.” Végre elszabadult. Egy álló hónapja a nyaralást tervezgette.

Gretchen férje erősködött, hogy a barátnője pihenje ki magát – addig ő tovább viszi az üzletet, míg a három gyerek ellehet Gretchen szüleinél, akik a közelben laknak. Abban is megállapodtak, hogy Marynek vele kell tartania, így Gretchen biztonságban és az illendőség keretei közt utazhat, a két barátnő pedig élvezheti egymás társaságát. Jó előre bejelentkeztek egy hotelbe, Long Islandre. S mielőtt délután átkeltek a komppal, Mrs. Master felajánlotta nekik, hogy nyugodtan használják csak a kocsiját, így kezdetnek átfurikáztak a Central Parkon. Gretchen gyerekei és az üzlet vezetése mellett a két barátnő nem láthatta egymást oly gyakran, mint a régi szép időkben – noha rendszeresen tartották a kapcsolatot, és Mary keresztanyja lett az egyik gyermeknek –, ezért is várták felhőtlen örömmel, hogy egy’ teljes hetet együtt töltsenek a parton. Máris önfeledten kacarásztak, mint két bakfis. – Olyanok vagyunk, mint két előkelő hölgy, akik a parkban kocsikáznak – nevetett Mary. Imádta a Central Parkot. Még csak néhány év telt el, mióta Olmstead és Vaux ihletett tervei alapján elkerítették a nagy, két és fél mérföldes téglalapot, hogy megteremtsék a kikapcsolódás oly áhított terét, a város zöld „tüdejét”, melyet egy napon bizonyára minden oldalról körülvesz majd a teljessé váló utcahálózat. Mocsarakat csapoltak le, nyomorúságos ki falvakat söpörtek el, dombokat egyengettek el. A pázsitok és tavak, fák és sétányok máris oly elegáns látképben egyesültek, mely vetekedett a londoni Hyde Parkkal vagy a párizsi Bois de Boulogne-nyal. Még a munkára szerződött vállalkozások sem számoltak fel tisztességtelen hasznot – ilyet se látott még senki. A két barátnő bizonyosan nem lógott ki az előkelő környezetből. Gretchen megengedhette magának az igényes

küllemet, de már Marynek is akadt néhány szép ruhája. A New York-i szolgálók kétszer annyit kerestek, mint a gyári munkások – nem számítva a kvártélyt és ellátást. Habár a legtöbben hazaküldték a pénzt, Marynek abban a tizennégy évben, amit a Masterek szolgálatában töltött, egyetlen napig sem kellett a családját támogatnia, így tekintélyes summát takarított meg. Persze, ha pénzre lett volna szüksége, Sean is bármikor kisegíthette. A fivére már-már vagyonos embernek számított. Nyolc évvel korábban Nolan ivóját is átvette a Beekman Streeten. Amikor rákérdezett, mi történt Nolannel, csak kitérő választ kapott: – Nem jött ki a fiúkkal – vont vállat Sean. – Ha jól tudom, elment Kaliforniába. Az igazat megvallva, nem érdekelte, mi történt Nolannel, egy dolgot azonban biztosan tudott: Sean abból az ivóból gazdagodott meg. Mostanra megnősült, családja lett, egészen tisztes emberré vált. – Tudod, nem kell ám szolgálnod – mondta többször is. – Nálam mindig lesz neked hely. Mégis ragaszkodott a függetlenségéhez, s mostanra okkal érezte úgy, hogy a Master ház az ő otthona. Ha a kis Sally Master bármilyen bajba került, legelőször mindig az ő ajtaján kopogtatott be. Amikor pedig az ifjú Tom Master nyárra hazatért a Harvardról, ugyanazt az örömet érezte, mintha a saját gyerekét látná viszont. Gondolt-e még a házasságra? Néha. Még most sem lett volna késő, ha találkozik a megfelelő emberrel, de valahogy sosem alakult úgy. Ha Hans kéri meg, alighanem igent mond, Hans azonban évek óta boldog házasságban élt. Ahogy telt az idő, már nem is gondolt rá. Vagy csak nagyritkán. – Az Ötödiken, James – kiáltott ki Gretchen a kocsisnak, hogy egy perccel később kihajtsanak a park alsó végén, és nekivágjanak a

széles sugárútnak. – Hová megyünk? – tudakolta Mary, de a barátnője nem válaszolt. Noha a Broadway nemzedékek óta uralta a társasági életet, az Ötödik sugárút manapság egyre nagyobb fontosságra tett szert. S bár a divatos Central Park még arra várt, hogy a terjeszkedő város elérje, az Ötödik fallal övezett palotái egészen közel kerültek hozzá. Az első említésre méltó otthon – valóban kész palota, hét utcányira a parktól – közvetlen a befejezés előtt állt. – Ez Madame Restellé – jegyezte meg Gretchen. – Hát nem csodálatos? – Miután egész vagyont keresett azzal, hogy megszakította a jómódú hölgyek nemkívánatos terhességét, Madame Restell nemrégiben úgy döntött: házat építtet magának az Ötödiken, s ott élvezi ki a békés öregkort. Ha Mary némi borzongással tekintett is a házára, az újabb tömb láttán már ájtatosan keresztet vetett. Az Ötödik és Tizenötödik kereszteződése, a Szent Patrikszékesegyház. Egy évtized is eltelt, mióta Hughes bíboros lefektette annak a nagy templomnak az alapkövét, melyre a város ír katolikus közössége oly nyilvánvalóan rászolgált. Az sem lehetett kétséges, mi a hely üzenete. Ha egy ideig a gótikus Trinity vitte is a prímet, az Ötödiken magasba szökő új katedrális a protestáns episzkopálisoknak is megadta, ami járt nekik – miközben hathatósan emlékeztetett rá, hogy az általuk élvezett megbecsülés megilleti az ír katolikusokat is. Mary büszkén tekintett a Szent Patrikra. Ahogy telt az idő, egyre inkább a vigaszára szolgált az egyház – gyermekkorának, népének vallása, melyre mindig támaszkodhatott. Minden vasárnap elment a misére, hogy megvallja csekélyke s jelentéktelen bűneit a papnak, aki kegyesen feloldozta, és megújította életét. Imádkozott a

kápolnában, ahol az árnyak jótékonyan elfedték az emberi szenvedést, a gyertyák a szeretet meleg fényével ragyogtak, ő pedig tudhatta, hogy a néma csend az egyház öröklétének rezzenéstelen nyugalmát jelképezi. E szellemi kielégüléssel élete csaknem teljessé vált. Végighajtottak az Ötödiken, túl a Negyvenharmadik néger gyerekeknek létesült árvaházán és a víztározó erődszerű építményén, le egészen a Union Square-ig, ahol a Boweryn folytatták. – Sejted már, hová megyünk? – tudakolta Gretchen.

* Theodore Keller jól felszerelt fotográfiai műterme két részre oszlott. A kisebbik helyiségben kamerát állítottak fel a függöny elé helyezett karosszékkel szemben, miután Theodore – akárcsak a Bowery többi fényképésze – az utóbbi években jószerivel mást se fotografált, csak fiatal férfiakat, akik büszkén feszítettek vagy éppen félénken topogtak szokatlan egyenruhájukban, mielőtt elindultak a Dél elleni harcba. A régi dagerrotípiánál gyorsabb, papíron könnyebben reprodukálható képekből olykor naponta harmincat is készített. Ebből fizette a lakásbérletet. Első, vizitkártya méretű portréi még meghitten vidámnak tűntek, mintha csak a tengerparton készültek volna, ám ahogy a polgárháború veszteségei egyre csak nőttek, illendőbbnek találta a siralmasan egyszerű portrékat, melyek leginkább sírkövekre emlékeztettek – az utolsó mementóra, mielőtt a szerencsétlen fickó örökre elvált a családjától. S ha igyekezett is minél több életet lehelni e fotográfiákba, ügyfeleinek sosem árulta el az okát.

A műterem nagyobbik része egészen más képet mutatott. Itt egy szófa állt, mögötte nehéz bársonyfüggönnyel, számtalan háttérrel és kellékkel a nagyobb szabású képekhez. Ha éppen nem dolgozott, Theodore is itt ejtőzött. A beavatott szem megannyi apró jelét láthatta, hogy nem csupán hozzáértő mesteremberként, de igazi művészként, már-már bohémként tekint önmagára. Az egyik sarokban tartóra helyezett hegedű várta, hogy játsszon rajta, míg a falhoz állított kis kerek asztalra a könyveket dobta le, melyeket éppen olvasott. Ma, a rongyosra olvasott Edgár Allen Poerémmesék mellett, két vékony verseskötet is itt feküdt. Egyiküket, Baudelaire Fleurs du Malját franciául nyomták, így nem okozhatott bonyodalmat, a másik kötet verseit azonban egy amerikai írta, s ha nem a saját nővére jön látogatóba, a biztonság kedvéért alighanem a fiókjába rejti. Ahogy Gretchen érkezésére várt, még mindig nem döntötte el, melyik hátteret használja. Ha akadt elég ideje, szerette megfigyelni az alanyokat, hogy a pillanat sugallatára döntsön a mesterséges környezet elemeiről. A nővérét és a családját természetesen gyakorta meglátogatta, Maryt azonban már jó ideje nem látta. Különben is, kettejüket együtt akarta felmérni, hogyan festenek, és mit viselnek, mielőtt döntött az alkalmas kellékekről. Nővérének ötlete, hogy megajándékozza egy portréval a legjobb barátnőjét, oly nagy hatást gyakorolt rá, hogy még pénzt sem kért a munkáért. Amikor a két nő megérkezett a műtermébe, köszöntötte őket. Maryn látta, hogy egyszerre örömteli és tartózkodó, ezért úgy döntött, megmutatja neki néhány sikerültebb portréját. Mary azt hitte, azért teszi, hogy elismerje a tehetségét, pedig egészen más cél lebegett a szeme előtt. Nem is telt sokba, hogy az arckifejezését figyelve és a megjegyzéseit hallgatva pontos képet alkosson arról,

milyennek szeretné látni önmagát a képen. Már a pályája elején felismerte, hogy a hivatásos fotográfus művészete meglepően közel áll a portréfestőéhez. Az alanynak itt is mozdulatlanul kell ülnie – az expozíció körülményeinek függvényében akár több mint harminc másodpercen át. Azután ott volt még a fény színe – gyakran azt találta, hogy a kék fény szolgáltatja a legjobb eredményt – továbbá az iránya. Ha jól bevilágította a jelenetet – azaz engedte, hogy a modell arcára árnyak vetüljenek –, meg tudta mutatni a fej valódi arányait és szerkezetét, a legkisebb barázdákat és ráncokat, az alany egész személyiségét. Ez olykor maradéktalanul sikerült, csakhogy a modellek általában a hátuk közepére se kívánták az élethű képet. Valami egészen másban – valami előkelőben, valami hagyományosban, valami teljességgel érdektelenben –reménykedtek, ő pedig megszokta már, hogy a kedvükre tegyen. Kis szerencsével a fotografálás folyamata is elég kihívást tartogatott a számára, hogy szórakoztatónak találja. Mary nem dédelgetett túlzó reményeket, csupán úgy akart festeni, mint egy úrhölgy, lehetőleg fiatalabb kiadásban. Húsz perc alatt meg is komponálta portréját, melyen egy kárpitozott széken ült, a bársonyfüggöny előtt, virágvázás asztalnál – a képet, ami kétségkívül sok örömet okozott neki, s amit továbbörökíthetett a családjára, hogy egy távoli napon valaki megjegyezze: „Látjátok, hogy nézett ki Mary néni fiatal korában? Kész úrhölgy.” Gretchen egészen más lapra tartozott. Róla már számos portrét készített, az elmúlt években azonban árnyalt változásokat figyelt meg rajta. Részben természetesen azért, mert addig beszélt neki a munkájáról, míg már kezdte érteni a különbséget érdekes és érdektelen között – ám nem kizárólag ezért. Újabban többször is tetten érte ezt a huncutságot, ezt a kalandvágyat, sőt anarchiára való hajlamot, melyet gondosan ápolt küllemével leplezett. Lehetséges,

hogy Gretchennek van egy titkos belső énje? – Itt az ideje a közös képünknek – jelentette ki a nővére. Ő sem értette, miért, de ezúttal pontosan tudta, mit akar. Azt a hátteret, amit már jó ideje nem használt, mert a legtöbben idejétmúltnak gondoltak. Visszavonult a műterem végébe, megtalálta, amit keresett, és felerősítette. A háttér virágos, tizennyolcadik századi parkot ábrázolt, a rokokó stílusában és érzékiségével – talán Watteau vagy Boucher festhette a francia udvarnak. Hintát lógatott be elé széles paddal, majd gyakorlott kézzel girlandokat csavart a hinta köteleire, hogy jobban passzoljon a festmény szellemiségéhez. Ezután elővarázsolt két széles karimájú szalmakalapot, és mindkettőjüket megkérte, hogy tegyék fel. – Mary, te ülj a hintába – rendelkezett. – Gretchen, te állj mögé. Egészen jól működött: humoros, mégis bájos jelenet. Megkérte Gretchent, hogy tegyen úgy, mintha meglökné Mary hintáját. Beletelt egykét percbe, míg beállított mindent, de végül valóban úgy tűnt, mintha a hinta épp készülne mozgásba lendülni. Ráparancsolt a lányokra, hogy ne moccanjanak, azzal levette a képet. – Még egyet – kérte Gretchen. Nem vitázott, csak beállította a kamerát, majd begörnyedt a fekete lepel alá. Ahogy ezt megtette, Gretchen előrenyúlt, hogy lelökje Mary kalapját, mire Mary nevetésben tört ki, s miközben hátrahajtotta a fejét, sötét haja kibomlott. Théodore hirtelen támadt sugallatra lefotografálta. Ahogy előmászott a lepel alól, elnézte a két modellt: az ő huncutul mosolygó nővérét, és Maryt a kibomlott hajával, miközben arra gondolt: eddig hogy nem vettem észre, milyen gyönyörű? Limonádéval és ánizsos süteménnyel kínálta őket. Kellemesen elcsevegtek a családjukról és az előttük álló nyaralásról.

Kedveskedett Marynek, míg Gretchen szórakozottan körüljárta a műtermet. A tekintete hirtelen kigyúlt a verseskötet láttán. – Ez meg mi, Théodore? – kérdezte, mire az öccse elmosolyodott. – Gonosz kis könyv, Gretchen – figyelmeztette a nővérét. – Fűszálak – olvasta Gretchen. – Walt Whitman. Hol is hallottam róla? – Irt egy verset a háborúról, „Harsogjatok, dobok!” címmel, ami néhány éve keltett némi figyelmet. Ez a kötet korábbi, de kisebb botrányt okozott ez is. Érdekes a versezete. Théodore vetett egy pillantást Maryre, s meglepetten látta, ahogy elpirult. Minthogy Whitman homoerotikus verseit tudomása szerint sehol nem taglalták, csakis szűk irodalmi körökben, őszintén érdekelte, Mary honnét tudhat róluk. Mégis úgy döntött, nem kérdez rá, majd hirtelen belé villant: amiért ilyen könyveket olvas, Mary talán azt gondolja, hogy osztozik a költő hajlamain. – Whitman lángelme, de szerintem Baudelaire még jobb – sietett leszögezni. – Ezt hallgassátok. – Mosolyogva nézett a két fiatal nőre. – Képzeljétek magatokat egy nyári napfényben fürdő szigetre. Minden csendes, csak a partot nyaldosó hullámok zaja hallik. A vers címe „Invitation au Voyage”. – De ez francia – tiltakozott Mary, amint összeszedte magát. – Csak figyeld a hangzását. – Azzal olvasni kezdett: – „Mon enfant, ma soeur, Songe à la douceur, D’aller là-bas vivre ensemble…” Mary figyelt. Csak egyetlen pillanatra hozta őt zavarba Walt Whitman említése. Nem mintha sokat tudott volna róla – csupán egy társalgásból emlékezett rá, amit a Master házban, az étkezőasztalnál hallgatott ki. Annyi feltétlenül kiderült a számára, hogy Mr. Whitman erkölcstelen ember, s miután volt némi fogalma

arról, mit is jelent ez, hirtelen pironkodnia kellett, amiért Théodore talán azt hitte, mindenféléket tud az ilyen emberek viselt dolgairól. Akárhogy is, még egyszer nem kívánt bolondot csinálni magából, ezért csak mozdulatlanul ült és figyelt. Még soha senki nem olvasott neki verset, végképp nem franciául, mégis be kellett vallania, hogy a költemény lágy, érzéki hangjai valóban emlékeztetik az óceán hullámverésére. Gyanította, ha értene franciául, ugyanolyan csodálatosnak találná a verset, amilyennek szemlátomást Theodore is. – Köszönöm, Theodore – hajtotta meg udvariasan a fejét, amikor a fiú végzett. Ekkor Theodore hirtelen így szólt: – Hadd mutassam meg még néhány munkámat, mielőtt elmentek. – Mary nem tudta, mire gondol, de míg Theodore a széles fiókos szekrényhez lépett, hogy előhúzzon néhány irattartót, Gretchen magyarázatot adott. – Tekintsd magad kivételezettnek, Mary. Theodore ugyan a portrékból él, de sokkal jobban érdeklik a maga kedvére készített munkái. Még ha nem is beszél róluk. Amikor visszatért, Theodore letette az asztalra az irattartókat, majd felütötte őket, hogy Mary szembetalálja magát azokkal a képekkel, melyek alapvetően különböztek az eddig látott portréktól. Némelyik modellekről készült, egy-kettő egészen közelről, a legtöbb azonban nagyméretű tájképnek bizonyult. A város utcái és a nyílt vidék. Tanulmányok olyan sikátorokról és udvarokról, ahol élesen kirajzolódtak az árnyak. Toprongyos alakok és kéregetők. Forgalmas rakpartok, a kikötő nyílt vize és a ködben úszó hajók. Mary nem tudta biztosan, mit gondoljon róluk, annyira ötletszerűnek tűntek, ám ahogy vetett egy pillantást Gretchenre, majd gondosan tovább tanulmányozta a fotográfiákat, megértette,

hogy kell lennie valamiféle rendezőelvnek, még ha ő maga nem is látja át. Valahogy Theodore-t is más színben látta. Megmaradt ugyanannak a fiatal férfinak, akit mindig is ismert, de az az öntudatos komolyság, ami gyermekkorában oly mulatságossá és szerethetővé tette, ifjúkorára valami mássá alakult. Ezt az összpontosítást és elfojtott szenvedélyt figyelte meg Hans arcán is, amikor zongorázott neki. S ahogy látta a két testvért, amint megosztoztak ezen a számára érthetetlen művészeten, önkéntelenül azt kívánta, bár őt is bevennék a körükbe. Egy fotográfia különösen megérintette. A West Side-on készült, ahol a vasútvonal a Hudson folyó mentén haladt. Nehéz esőfelhők függtek az égen, melyek csillámló széle mintha visszatükrözte volna az alant futó sínek fémes szürkeségét. A folyó ugyanakkor nem csillogott, csak sötét szalagként követte a sínpárt, melynek mentén – ki közelebb, ki máris a távolba veszve – a várost elhagyó feketék szomorú alakjai sorjáztak. Eléggé gyakori látvány, szó se róla. A földalatti vasút, ahogy mindenki hívta, azelőtt is New Yorkba hozta a szökött feketéket, ám most, ahogy tombolt a polgárháború, a folyam özönvízzé duzzadt. Miután az ár elérte New Yorkot, a feketék nem találtak se munkát, se vendégszeretetet, így bármely napon látni lehetett, hogyan indulnak meg a vasútvonalak mentén, hátha felkapaszkodhatnak egy arra haladó szerelvényre, vagy legalábbis a vasutat követve még északabbra juthatnak, reménykedve a melegebb fogadtatásban. A különös kísérteties fényekkel, az élesen megvillanó sínekkel és a folyó feketeségével a fotográfia tökéletesen megragadta a pillanat poétikus reményvesztettségét. – Tetszik? – kérdezte Theodore. – Ó, igen – felelte. – Olyan szomorú. Csak… – Bántó?

– Nem gondoltam volna, hogy a vasút… – Nem igazán tudta, hogyan fogalmazza meg. – Szóval, hogy ilyen szép lehet. – Á. – Theodore elégedett pillantással fordult a nővéréhez. – Marynek jó szeme van. Nem sokkal ezután indulniuk kellett, ám ahogy a kocsi délnek, a kompkikötő felé repítette őket, Mary odafordult a barátnőjéhez. – Bárcsak úgy érteném a fotográfiákat, ahogyan te, Gretchen! Gretchen elmosolyodott. – Theodore megtanított néhány dologra, ez minden. Neked is megmutathatom, ha érdekel. A komp a Battery Point közeléből indult, és az utazás néhány órán át tartott. A szép nyári napon örömmel hajóztak a nagy kikötő felső csücskébe, ahonnét a hajók beléptek az East River torkolatába. Innét követték Brooklyn partjának széles ívét, mígnem elérték a Brooklyn és Staten Island közötti szűkös szorost, melyen át lassan kihajóztak a határtalan Alsó-öbölbe. Egy helyütt, nem sokkal a brooklyni part után, ahol egy kis erőd maradt el mellettük, valamelyik utastársuk megjegyezte: – Ez a Fort Lafayette. Egy rakás délit tartanak itt fogva. Az elnök ide záratta őket, minden vád vagy tárgyalás nélkül. – Az úriember nem árulta el, hogy helyesli vagy helyteleníti a déliek jogainak ilyetén sárba tiprását. Nem mintha Gretchen vagy Mary hallani kívánt volna a foglyokról. Amint arcukban érezték a sós atlanti szelet, a komp pedig izgatottan ficánkolni és ugrándozni kezdett a tajtékos hullámokon, délkeletre most először megpillanthatták úti céljuk széles homokos tengerpartját. Coney Islandet.

*

A másnap délutáni vita közte és a felesége között pontosan úgy alakult, ahogy Frank Master előre eltervezte. Négy órára járt, mire hazaért. Hettyt a szalonban találta. – Tom itt van? – kérdezte vidáman, mire megtudta, hogy a fiuk elment. – Mindegy is – bólintott mosolyogva –, a lényeg, hogy elintéztem. Nem hívják be. Kifizettem érte a háromszáz dollárt, és megkaptam az igazolást. Azután felmentem a városba, megnézni, hogy áll a sorozás. Úgy tűnik, nem lesz gond. Hetty néma csendben fogadta a hírt. A két évben, amióta Amerika északi és déli államai közt kirobbant a fegyveres konfliktus, az Unió összes ezredét önkéntesek alkották. Lincoln elnök csak nemrégiben szorult rá, hogy elrendelje a mozgósítást. A harcképes férfiak közül szerencsehúzással választották ki azokat, akiket behívtak. Kivéve persze a gazdagokat. Akinek volt elég pénze, elküldhetett maga helyett egy szegény embert, vagy fizethetett háromszáz dollárt a hatóságoknak, hogy azok keressek helyette mást. Frank Master számára ez méltányos alkunak tűnt. S még inkább Tom Master számára, aki legkevésbé sem vágyott a harcmezőre. Ha Európa előkelőségei büszkén emlegették is harckészségüket, Amerikai északi államainak krémje nem ringatta magát efféle illúziókba. Angliában az arisztokraták, az úriemberek, s kivált a kisebbik fiák tülekedtek azért, hogy bekerüljenek a divatos ezredekbe, jó pénzt fizettek a tiszti kinevezésért, és kivételes fickóknak tartották magukat, ahogyan díszes uniformisaikban parádéztak. Tán nem ők – tényszerűen vagy átvitt értelemben – a középkori Anglia harcias báróinak és lovagjainak örökösei? Az arisztokraták nem kereskednek, hitelesítenek végrendeleteket vagy

kúrálnak betegeket. Isten ments. Arra ott a középosztály. Az arisztokraták földeket igazgatnak, és embereket vezetnek a csatába. Virginiától délre talán még hallani lehetett e tradíció gyenge visszhangját, de nem úgy Bostonban, Connecticutban vagy New Yorkban. Még csak az kellett volna. Inkább megfizették az árát, hogy a szegény haljon meg helyettük. Amit persze a szegények is tudtak. „Ez a gazdagok háborúja és a szegények harca” – panaszolták fel azok, akik nem engedhették meg maguknak a háromszáz dollárt. A városi hatóságok aggódtak is, hogy a sorozás nyílt lázongássá fajul. Ennek megfelelően aznap, szombat reggel a válogatást a kilencedik kerületi főhadiszálláson kezdték, melynek épülete elszigetelten állt a Harmadik és Negyvenhetedik üres telkei között, tisztes távolságra a város központjától. Frank Master elment oda, hogy körülnézzen, és nagy tömeget találjon, mely azt figyeli, hogyan húzza ki a neveket a békebíró. Nem hallatszott hőzöngés, így miután végzett, a békebíró látható megkönnyebbüléssel jelentette be, hogy a sorozás hétfőig szünetel. – Nem tűnsz túl elégedettnek – jegyezte meg most Hettynek. Felesége továbbra sem szólt. – Azt akarod, hogy Tom is harcoljon ebben az istenverte háborúban? Mert nem fűlik hozzá a foga, abban biztos lehetsz. – Neki kell meghoznia a saját döntéseit. – Megtette – közölte Master olyan hangon, amivel kétségkívül arra utalt: „Ahogy te is meghoztad a magadét.”

* Frank és Hetty házassága már a Cooper Intézetben elhangzott

beszéd előtt feszültté vált, és az azóta történt események sem javítottak a helyzeten. Lincoln rövid úton republikánus elnökjelölt lett, aki nagyon meggyőző kampányt folytatott. – Akármit higgyen is édesanyád – magyarázta Frank az ifjú Tómnak –, az igazság az, hogy az Észak elvben ellenzi a rabszolgaságot, de valójában nem izgatja a kérdés. Lincoln beveheti a rabszolgaságot a programjába, de ő is tudja, hogy ezzel nem győzhet. – Ahogy közeledett az 1860-as választás, a republikánusok jelszava a „Szabad föld, szabad munka, szabad emberek!” lett. A dolgos északiak a kormány támogatásával elfoglalhatták a nyugati területeket, építhették a vasutakat és fejleszthették az ipart, míg a rabszolgaság támogatása okán alacsonyabb rendűnek tartott déliek lemaradtak mögöttük. – Ingyen földet és kormányzati segítséget ígér – jegyezte meg szárazon Frank. – Igencsak vonzó ösztönzők, hogy a nép helyesen döntsön. Közeledett a választás, Lincoln azonban megtorpanni látszott. New York állam a republikánusokra szavazott, de nem New York City demokratikus népe – ők elutasították Lincolnt. Mert bármilyen célt is tűzött ki maga elé, Lincoln csak bajt jelenthetett. A kereskedők gazdagsága, s ezáltal minden dolgozó ember munkahelye, függött a Déllel ápolt üzleti kapcsolattól. A Tammany Hall és Fernando Wood polgármester tudta ezt – nem is tartotta magában véleményét. Ha Lincoln kockára akarja tenni a város megélhetését, úgy hát a pokolba vele. New York dolgozói azt se tudták, nagy általánosságban hogyan állnak a republikánusokkal. A republikánus szabad gazdáknak, akik a szorgalomból és önerőből való boldogulásban hittek, nem sok barátjuk akadt a dolgozók szakszervezeteiben, melyek a tömeg erejében látták az érdekérvényesítés legjobb eszközét. A munkások

valami mást is gyanítottak. „Ha meglenne Lincoln akarata, feketék milliói indulnának északra, hogy bagóért dolgozzanak, és elvegyék a munkánkat. Hát azt már nem.” Hetty Master viszolygott ettől a megközelítéstől, amit Frank nagyon is érthetőnek tartott. Főként, miután az elszakadással kapcsolatos félelmei beigazolódtak. 1860. december 20-án Dél-Karolina kilépett az Unióból, hogy a legdélebbi államok szép sorban kövessék a példáját. 1861 februárjára a kivonult államok megalapították a Konföderációt, és saját elnököt választottak maguknak. Mások tartózkodtak ettől a drasztikus lépéstől, az elszakadáspárti szecessziós államok azonban érdekes lehetőséget láttak a kilépésben. „Ha az Unió felbomlik – jelentették ki –, megtagadhatjuk, hogy kifizessük az adósságot, amivel a New York-i pénzeszsákoknak tartozunk.” A kereskedők küldöttségei – demokraták és republikánusok egyaránt – New Yorkból sietve Washingtonba mentek, hogy mielőbb kompromisszumos megoldást találjanak. Lincoln átutazott a városon, de nem sikerült lenyugtatni a kedélyeket. A legsúlyosabb fenyegetés mégis Fernando Wood polgármester szájából hangzott el: ha Lincoln háborúzni kíván a Déllel, hogy ezzel nyomorba taszítsa a várost, akkor New Yorknak mérlegelnie kell még egy lehetőséget. „Nekünk magunknak kell kivonulnunk az Unióból” – jelentette ki. – New York City hagyja el az Egyesült Államokat? – kiáltott fel Hetty. – Elment az esze? – Nem egészen – felelte Frank. Egy szabad város, egy vámmentes kikötő – nem új elképzelés. Az olyan európai nagyvárosok, mint Hamburg és Frankfurt már a középkor óta független városállamokként működtek. New York

kereskedői heteken át mérlegelték az elgondolás megvalósíthatóságát, míg a vitáknak végül a Konföderáció vetett véget, amikor márciustól a déli kikötők elengedtek mindennemű vámot. – Kizárnak minket – jelentette be Frank drámai hangon a családjának. – Közvetlenül kereskednek Britanniával. Ezután már semmit sem tehettek, New York City vonakodva beállt Lincoln mögé. A rákövetkező hónapban, amikor a Konföderáció tüzet nyitott a Sumter erődre, hivatalosan is megkezdődött a polgárháború. Le kell vernünk a Dél felkelését, érvelt Lincoln, máskülönben az államok Uniójának, melyet az alapító atyák álmodtak meg, örökre vége. Az Uniót pedig mindenáron meg kell védeni. Minthogy a tartós házasság alapköve a jó modor, és ő még mindig szerette a feleségét, Frank Master tőle telhetőén udvarias maradt, és kerülni próbálta az olyan dolgok említését, melyekkel felzaklathatta hitvesét. Hetty persze ezt is másként élte meg. Szerette Frankét, de mit tehet egy asszony, ha a férje mindennap lepaktál az ördöggel, és minden előzékenysége dacára ez a legkevésbé sem zavarja? Az sem segített, hogy miután megkezdődött, a háború mindenben igazolta férje előrelátását, s miután a Dél elszakadt, Frank nem tudta megállni, hogy ne dörgölje az orra alá: „Én megmondtam.” Mire a polgárháború az első esztendejébe lépett, Frank és Hetty – noha házastársi uniója kitartott – többé már nem nézegette együtt a térképet vagy tervezgette a jövőt. Esténként, míg azelőtt meghitten ültek egymás mellett a kanapén, most csendesen meghúzódtak a saját székükben, és csak olvastak. A látszat ellenére mindkettejük lelkében ott parázslóit az indulat tüze. S olykor már a jó modor is csődöt mondott.

* Aznap, amikor fejére olvasta a fiát és a sorozást, Frank szántszándékkal felbőszítette feleségét. – Gyűlölöd ezt a háborút, mert csak a profitra tudsz gondolni – jegyezte meg ridegen Hetty. – Ha már szóba hoztad – szállt higgadtan vitába –, ez a háború csak még gazdagabbá tesz. Ahogy másokat is, részben a szerencsének köszönhetően. 1861 első rettenetes hónapjai után, amikor a Déllel folytatott kereskedelmi kapcsolatok összeomlottak, a sors felkínált New Yorknak egy váratlan lehetőséget. A brit gabonatermés katasztrofálisnak ígérkezett – épp amikor a Középnyugaton minden korábbit meghaladt. A városon roppant mennyiségű gabona haladt át, útban Anglia felé. A Hudson Vasútvonal és a régi jó Eriecsatorna százszorosan is bizonyította hasznosságát. Azóta is virágzott a búzakereskedelem, akárcsak a jószágok, a cukor és a pennsylvaniai olaj forgalma. Frank Master felismerte az igazságot, amit az előző évszázadban élt kereskedők nemzedékei is tanúsíthattak: a háború jót tesz az üzletnek. A hadsereg szükségletei óriásiak. A város vasművei teljes kapacitással dolgoztak, gyártották a hadihajók páncélburkolatait; a Brooks fivérek ezrével szállították az uniformisokat. S túl mindezen: a hadi kormányzás roppant erőforrásokat igényelt. A Wall Streeten egész vagyonok kerengtek hadikötvényekben. Még a tőzsde is felvirágzott. Hetty elengedte füle mellett a megjegyzést, ahogy újra támadásba lendült. – A rabszolgatartó barátaid veszíteni fognak.

Jól gondolta? Alighanem. A Virginiához hasonló ingadozó államok a Dél mellett tették le voksukat, a küzdelem azonban így is reménytelenül egyoldalúnak tűnt. Ha bárki megnézte a két oldal tartalékait, az Észak emberi erő, ipar és mezőgazdaság terén is messze lekörözte a déli államokat. Nem kellett mást tennie, mint blokád alá venni és megfojtani őket. Nem mintha a Dél számára nem maradt volna remény. Katonáik bátran küzdöttek, tábornokaik értették a dolgukat. A háború elején, Bull Runnál Kőfal Jackson megállította az Unió katonáit, sőt visszakergette őket Washingtonba. Robert Lee tábornok is született stratéga volt. Ráadásul míg az uniós csapatok azért küzdöttek, hogy ráerőszakolják akaratukat a szomszédjaikra, addig a déli katonák a saját területükön, a saját történelmi örökségükért harcoltak. Ha a Dél elég soká kitart, az Észak talán elveszíti a lelkesedését, és békén hagyja. Igaz, tavaly Antietamnál szörnyű veszteségek árán megfutamították Leet, és Grant nemrég szétzúzta a konföderációs erőket Gettysburgnél, ám ezzel a háború még nem ért véget. Távolról sem. – Az Észak győzhet – engedte meg Master de milyen áron? A shiloh-i csata felért egy mészárszékkel. Több tízezer katona esett el. A Dél romokban hever, s mindez miért? – Hogy az emberek szabadon élhessenek, Isten rendelése szerint. – A rabszolgákra gondolsz? – Master megcsóválta a fejét. – Nem hinném. Lincoln elítéli a rabszolgaságot, ezt nem tagadom, de azért háborúzik, hogy fenntartsa az Uniót. Ezt nyilvánvalóvá tette, sőt kis is nyilatkozta: „Ha megmenthetném az Uniót azon az áron, hogy egyetlen rabszolgát sem szabadítok fel, azt tenném.” Az ő szavai, nem az enyémek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mit tervez Lincoln a rabszolgákkal? Ki tudja? Úgy hallom, legfőképpen azt,

hogy alapít nekik egy kolóniát Afrikában vagy Közép-Amerikában, azután odaküldi őket. A feketék egyik küldöttségének egyenesen a szemébe mondta, hogy nem akar négereket az Egyesült Államok területén. Tudtad ezt? Akár tisztességesen harcolt, akár nem, a tény, hogy a fenti állításoknak mind megvolt a maga alapja, csak még inkább felbőszítette Hettyt – amint azt Frank előre látta. – Egyáltalán nem ez a szándéka! – kiáltott fel. – Hát a Nyilatkozat? Master elmosolyodott. Az Egyenjogúsítási Nyilatkozat Lincoln mesteri húzása. Az abolicionisták persze imádták – épp, ahogy Lincoln várta. A múlt évben tette, majd idén tavasszal megismételte. Az egész világon szétkürtölte, hogy felszabadítja a déli rabszolgákat. De csakugyan? – Megértetted, kedvesem, mit is mond valójában a mi szeretett elnökünk? – érdeklődött Frank. – Azzal fenyeget, hogy felszabadítja a rabszolgákat minden olyan államban, amely továbbra is támogatja a felkelést. Ez csak kényszerítő eszköz. Azt üzeni a Konföderációnak: „Most még feladhatjátok a harcot, de ha késlekedtek, felszabadítom az összes rabszolgátokat.” A Nyilatkozat kizár minden egyes olyan rabszolgát, aki a jelenlegi Unió területén él. Isten tudja, hány rabszolga élhet Lincoln fennhatósága alatt, ám azok közül egyetlenegyet sem szabadít fel. Egy lelket sem. – Diadalmas pillantást vetett a feleségére. – Ennyit az abolicionisták hőséről. – Várj csak, amíg vége lesz a háborúnak – csattant fel Hetty. – Majd meglátod. – Talán így lesz. – Csakis azért gyűlölöd, mert neki van tartása.

Frank megvonta a vállát. – Tartása? Úgy érted, minden tárgyalás nélkül tartja az embereket a Lafayette erődben? Az ártatlanság vélelmével sem törődik? Börtönbe vet embereket csak azért, mert kritizálni merészelik? Úgy tűnik, a mi jogász elnökünk még a Zenger-perről se hallott. Megmondom én, mi a te Lincoln barátod. Cinikus zsarnok. – Te áruló! Rézfejű, manapság így mondták. Álnok kígyó. Lincoln értelmezésében mindenki, aki megkérdőjelezi a háborús erőfeszítéseket. – Ha ezt úgy érted, hogy szerintem elkerülhető lett volna ez a háború – szólt burkoltan fenyegetően hangon –, és szívesebben vettem volna egy béketárgyalást, akkor jól mondod. S nem vagyok egyedül. Ettől máris gonosz lennék? Tudod, mit? Gondolj, amit akarsz. – Elhallgatott, mielőtt hirtelen kirobbant. – Én legalább nem akarom értelmetlenül elveszejteni a fiamat. Nem úgy, mint te. – Azzal sarkon fordult. – Ez olyan igazságtalan – kiáltott fel Hetty. – Az irodába megyek – vetette oda neki. – Ne várj meg. Egy perccel később maga mögött hagyta a Gramercy Parkot. Csak amikor már félúton járt az Irving Place-en, akkor lassított, és engedett meg magának egy félmosolyt. Minden úgy ment, ahogy eltervezte.

* Mary nézte az óceánt. A szél halkan sustorgott a tengeri fű száraz csomói közt, és bele-belekapott a hajába. A hosszan elnyúló hullámok sziszegve fordultak át és törtek meg, ahogy tajtékjukkal a

homokot nyaldosták. Mérföldekre nyugatra láthatta a Staten Island kiemelkedő déli partját, míg előtte, az Alsó-öböl két karjának ölelésében, ott terpeszkedett a végtelen Atlanti-óceán. – Menjünk el a fokra – javasolta Gretchen. Szombat reggel lévén a legtöbb hétvégi látogató még nem érkezett meg, a part távolba nyúló fövenyén csak alig néhányan sétálgattak. Az 1820-as évek óta, amikor is töltésút létesült Coney Island és a szárazföld közti keskeny öbölben, sokan tettek vasárnapi kirándulást a szelíd dűnékre és az óceánpartra, ám a hely ettől még éterien békés maradt. Coney Island közepén kis fából ácsolt szállodákból és fogadókból álló falucska szolgálta ki a jobb módú családokat, melyek megengedhették maguknak, hogy akár egy-két hétig is élvezzék a tengeri levegőt és csendet. Ismertebb emberek is ellátogattak ide, mint Herman Melville, Jenny Lind vagy Sam Houston, a hely mégsem vált annyira felkapottá, hogy elveszítse diszkrét báját. Akik egyszer felfedezték maguknak Coney Islandet, rendszerint visszatértek ide. A Gretchen és Mary szállodájában lakó féltucatnyi család minden évben ezt tette. A fogadó tengerre néző széles verandáján fogyasztották el tojásból, palacsintából és kolbászból álló kiadós reggelijüket, mielőtt sétára indultak. A sziget nyugat vége volt az egyetlen hely Coney Islanden, amely azért egy kissé közönségessé vált az idők folyamán. Néhány évvel korábban pár éles szemű üzletember idejött, s úgy döntött, kis pavilont nyit ezen a helyen, hogy frissítővel és szórakozási lehetőségekkel várja a kompon érkező látogatókat. Nyár közepére a helyet hamiskártyások, csalók és egyéb nem kívánatos népek sajátították ki maguknak, ezért a szálloda lakói úgy tettek, mintha a

pavilon nem is létezne. Csakugyan, a falucskából sem látni, sem hallani nem lehetett, Gretchen és Mary azonban el-eljárt ide, hogy megnézze magának a cukorkaárusokat és szélhámosokat. Azután, hogy a sziget szárazföld felőli oldalára kerültek, elérték a töltés-utat. Ha valaki mostanság Manhattanból átnézett az East River felett, láthatta, milyen mozgalmas hellyé vált Brooklyn. A vízparton hajógyárak működtek, feljebb raktárak és gyárak sorjáztak, Brooklyn Heightsben új városrész nőtt ki a földből. Amikor 1776ban a brit vörös kabátosok itt táboroztak, Brooklyn kétezernél is kevesebb lakost számlált. Számuk mostanra meghaladta a százezret. Már arról folyt a szó, hogy odafent közparkot is létrehoznak Prospect Park néven. A magaslaton túl ugyanakkor mérföldeken át szinte háborítatlanul terpeszkedett a vidék, melyet a tizennyolcadik század óta alig változó kisvárosok és holland falvacskák pettyeztek. Amint visszanézett a töltésúton, a szellőtől felborzolt homokdűnéken, mocsáron és termőföldeken át a láthatatlan város felé, Mary önkéntelenül is megjegyezte: – Mintha egy másik világba csöppentük volna. Ezután újra az óceán felőli oldalra kerültek, és keletnek sétáltak a hosszan elnyúló Brighton Beachen, ahol magukba itták a friss tengeri levegőt. Mire visszatértek a fogadóba, dél is elmúlt, ők pedig igencsak megéheztek. – Ne egyél túl sokat – figyelmeztetett Gretchen –, különben elálmosodsz. – Az sem érdekel. – Mary felkacagott, és elvett még egy szelet almatortát, aminek ezután már Gretchen sem tudott ellenállni. A fogadó elé nádszékeket állítottak, itt egy ideig elücsöröghettek. A szél alább hagyott, ezért arcukba húzták a szalmakalapot, hogy védekezzenek a forró napsütés ellen.

Eltelt egy kevés idő, mire Gretchen megtörte a csendet. – Van számodra még egy meglepetésem. – Amikor Mary rákérdezett hogy mi az, így felelt: – Gyere fel az emeletre, megmutatom. Elbűvölő kis hálószobát kaptak. A rózsaszín takarókkal fedett két ágy felett kis ablak tekintett a tengerre. A falakat fehérre meszelték, de mindkét ágy felett aranykeretbe foglalt kis virágos csendélet függött, közöttük kis képpel valakinek az őséről, akik kék kabátot és gyászos fekete cilindert viselt. A kandalló párkányán díszes francia óra állt, míg a padlóra szép szőnyeget terítettek. Előkelő szállásnak tűnt – Mary gyanította is, hogy bármit állítson Gretchen, a férje fizette a szállás nagyobbik részét. Gretchen kinyitotta a bőröndjét. Két papírba tekert kis csomagot vett elő, hogy az egyiket átadja Marynek. – Nekem is van. Ez a tiéd. – Elmosolyodott. – Meg se nézed? Ahogy kicsomagolta, Mary valamilyen ruhaféleségre ismert. Kiterítette. – Nem tudom, mi ez – vallotta be. Gretchen felkacagott. – Ez egy fürdőruha, Mary. – De mihez kezdjek vele? – Hát felveszed, és megfürdesz benne a tengerben. – Gretchen diadalmas mozdulattal tartotta fel a magáét. – Látod? Mindkettőnké ugyanolyan. Minden fürdőöltözék két részből állt. Az alsó részt a pantalló alkotta, amit a lábszáron szalagokkal lehetett megkötni. Ezt takarta a hosszú ujjú felső, le egészen a térdig. Minden gyapjúból készült, hogy melegen tartsa a testet. Gretchent látható büszkeséggel töltötte él a választása. A pantalló fodros szegést kapott, a felső csipkés ujjakat. Az övé halványabb, Maryé sötétebb kékben készült. Úgy

illettek egymáshoz, mint két nővér. Amint elhagyták a fogadót, hogy a csapáson elinduljanak a part felé, Maryt még mindig kételyek gyötörték. Mindketten felvették fürdőruhájukat, továbbá harisnyával és cipővel védekeztek a tengerfenék láthatatlan veszélyei ellen. Emellett törölközőt vittek magukkal, és a hőségben szalmakalapot is tettek a fejükre.

* Theodore Keller leszállt a kompról. Laza szabású vászonzakót és széles karimájú kalapot viselt. Egyik kezében kis utazótáskáját tartotta, s miután eligazítást kért, gyalogosan indult a fogadó felé. Önfeledten vidámnak tűnt. Evek óta nem járt már Coney Islanden. Csak aznap reggel döntött az utazás mellett, miután felkelt. Merő szeszélyből indult útnak – tündökölt a nap, és a komp szinte hívogatta, hogy fordítson hátat a nagyvárosnak. S persze kellemesnek ígérkezett a kilátás, hogy együtt lehet a nővérével. Meg Mary O’Donnellel. Miért űzték a férfiak a nőket? Theodore szerint ennek számos oka lehetett: szenvedély, kísértés, vágyódás a test bűneire. Benne is ugyanúgy munkáltak, mint bármely vele egykorú ifjúban, miként a test bűnei sem maradtak ismeretlenek előtte – nagyon is érzékinek gondolta magát buzgalmát legfőképp mégis a kíváncsiság táplálta. A nők felkeltették az érdeklődését, s amikor találkozott egy-egy érdekesebb teremtéssel, nem önmagáról beszélt, mint oly sok férfitársa tette, hanem őt kérdezgette. Mindent tudni akart az életéről, a véleményéről, az érzéseiről. A nők ezt hízelgőnek találták. Mindegyikük egyformán érdekelte – a műtermében megforduló elegáns dámák éppúgy, mint a szegény cselédlányok, akikbe az utcán botlott. Nem tett köztük különbséget, az

egyéniségük értékelte. Miután felszították a kíváncsiságát, már nem volt megállj. Fel akarta tárni legféltettebb titkukat, és birtokolni kívánta őket – egytől egyig. Nem minden számítás nélkül csavarta el a nők fejét. Fotográfiai műterme ragyogó lehetőséget teremtett erre. Ha egy divatos úrhölgy modellt állt vagy ült neki, kéklő szemével és átható pillantásával percekig méregette, mielőtt állított a fény helyzetén, csak hogy ezután tovább nézegesse; esetleg megkérte, hogy forduljon erre vagy amarra, majd helyeslőén felmordult, mintha érdekes felfedezést tenne. Kevesen akadtak, akiknek nem keltette fel az érdeklődését – akik nem kérdeztek rá, hogy milyennek látja őket. A módszer változatlan maradt. Ha az illető nem számított különösebb szépségnek, olyasmit válaszolt, hogy „nagyon nemes a profilja, tudja?”. Másfelől, ha a hölgy megszokta már, hogy legyeskednek körötte, hanyagul megjegyezte: „Nem kétlem, hogy mindenki gyönyörűnek tartja”, majd mintha nem is lenne fontos, hozzátette: „Van azonban még valami – mormolta, majd pillanatnyi szünetet tartott, mintha elemezni próbálná valami abban, ahogyan a tekintete megpihen a tárgyakon, melyeket érdekesnek talál. Szokott rajzolni vagy festeni?” Szinte mindig kiderült, hogy igen. „Á – mondta erre –, akkor hát ez az. Olyan a szeme, mint egy igazi művésznek. Tudja, milyen ritka az ilyesmi?” Mire végzett a fotografálással, rendszerint megállapodtak abban, hogy a hölgy mikor keresi fel ismét. Mi érdekelte hát Maryben? Még nem tudta biztosan. Őt is meglepte, amikor a műteremben hirtelen olyan gyönyörűnek látta. Ahogy sötét haja hullámokat vetve aláomlott nyakának halovány bőrére, ahogy meglátta annak hibátlanságát – eddig miért nem figyelt fel rá? Elképzelte, milyen lehet ruhátlanul. Eljátszadozott a legkülönfélébb igéző lehetőségekkel. Életre kelt a kíváncsisága.

Nővére barátnője, a fiatal nő, akit kisfiú korától ismert, igazi kelta szépségnek bizonyult. Mindig is tartózkodóan és illemtudóan viselkedett, ám a látszat néha csal. Mi járhat igazából a fejében? Ha meg is kapta az esélyt, hogy kiderítse, akadtak bizonyos nehézségek. A szokásos kockázatokon felül számolnia kellett Gretchen reakciójával, s akkor még nem említette Mary testvérét, aki veszedelmes fickó hírében állt. Igaz, korábban nem egy felszarvazott férj haragját megkockáztatta, de ettől még óvatosnak kellett lennie. Akárhogy is, abból még nem származhat baj, ha eltölt egy-két kellemes napot a nővérével Coney Islanden. Azután vagy jut valamire Maryvel, vagy sem. Csak ki kell várnia, mi történik.

* – Mostanság sokan rákaptak a fürdőzésre – jegyezte meg Gretchen. – A doktorok szerint a sós víz árt a bőrnek – tiltakozott Mary. – Annyi ideig nem leszünk bent – ígérte Gretchen. Egy homokdűne mellett kerekeken gördülő kis fülkék várták azokat, akik át kívántak öltözni. Megvizsgálták az egyiket. Kissé bűzlött – már csak ezért is örültek, hogy a fogadó biztonságában hagyták a ruháikat. Ahogy végignézett a parton, Mary távolabb tucatnyi fürdőzőre lett figyelmes, akik dermedten álltak a hullámok közt, s éppoly bizalmatlanul tekintettek erre az új keletű hóbortra, mint ő maga. Vett egy nagy levegőt, azzal elfogadta Gretchen felkínált kezét, s engedte, hogy a fövenyen át a tengerbe vezessék. A víz hirtelen és hidegen nyaldosta körül a bokáját. Élesen felszisszent. – Ugyan már – korholta Gretchen. – Nem harap.

Mary megtett még néhány lépést. A víz már-már a térdéig ért, amikor hirtelen feltámadt egy hullám, hogy átsöpörjön rajta, és néhány pillanatra felcsapjon a lábszárára. Meglepett kis kiáltást hallatott. Érezte, ahogyan a fürdőruha felsőjének szegélye a víztől elnehezülve a térdére tapad, miközben a pantalló anyaga hidegen beburkolja egész lábát. Megborzongott. – Tarts ki – biztatta Gretchen. – Mindjárt nem lesz olyan hideg. – Dehogyisnem – nevetett Mary, mégis követte Gretchent, és addig lépdelt előre, amíg a víz már a derekáig ért. Hamarosan kiderült, hogy Gretchennek van igaza. A víz már nem érződött hidegnek, ahogy kezdte megszokni, bár megesküdött volna, hogy az átázott fürdőruha a puszta súlyával képes lenne a mélybe rántani, ha elvéti a lépést. Örült, hogy bármikor megragadhatja Gretchen kezét, ha a szükség úgy kívánná. A sekélyesből a mély víz felé három méterenként leszúrt és kötéllel összefűzött karók sorakoztak. Ha belekapaszkodtak a kötélbe, a fürdőzök anélkül is kijjebb merészkedhettek, hogy tartaniuk kellett volna a hullámok sodrásától. Távolabb, a parttal párhuzamosan újabb cölöpsor húzódott, így a fürdőzők nagy karámban érezhették magukat. Mary nem sok értelmét látta ennek – csak amikor a víz már a mellkasáig ért, és egy óceán felől érkező hirtelen hullám ledöntötte a lábáról. Ahogy kétségbeesetten próbálta a víz felett tartani fejét, meglepetten tapasztalta, hogy az ár milyen messze sodorja. Csupán a karám fala gátolta meg, hogy kisodródjon a tengerre. – Fogd meg a kezem – ajánlkozott Gretchen, mielőtt visszahúzta a sekélyebb vízbe. – Azt mondtam, fürdőzünk – jegyezte meg mosolyogva –, nem azt, hogy úszunk. – Ahogy visszanézett a part felé, Mary láthatta, hogy a legtöbb fürdőző be is éri a sekélyessel, ahol a víz alig a derekáig ér.

Gretchennel ők is emellett döntöttek. Kellemesen érezték magukat, lábszárukon a víz hűvösével, arcukban a nappal és a sós tengeri levegővel. Egyedül az nem tetszett neki, hogy a nyers gyapjú nehéznek érződött, és kissé szúrta a bőrét. Idővel leültek a partra, és a sekélyesbe lógatták a lábukat, hogy a kis hullámok rajtuk törjenek meg. A víz által kimosott kagylók és a visszavonuló homok oly bizsergetően cirógatta bőrüket, hogy minden hullámverés után önfeledten felkacagtak. Akkor is itt ücsörögtek, amikor nagy meglepetésükre felbukkant Theodore. Mary annyira elképedt, hogy levegő után kapkodva elpirult. – Hát te mit keresel itt? – tudakolta Gretchen, majdhogynem ellenséges hangon, bár Mary nem kétellte, hogy csak amiatt, mert készületlenül érte őt. – A fogadóban mondták, hogy a parton talállak titeket – felelt vidám hangon Theodore, azzal levette széles karimájú kalapját. – Ebben a szép időben úgy döntöttem, elhagyom a várost, és csatlakozom hozzátok. Ahogy vetett rá egy pillantást, és elmosolyodott, Maryben hirtelen tudatosult, hogy míg Theodore állig fel van öltözve, ő pedig a lábát mutogatja. Ettől kissé zavarba jött, de a férfi csak szórakozottan elnézett a többi fürdőző felé. – Később talán én is megmártózom – mormolta maga elé. – Most már visszamegyünk a fogadóba – jelentette be Gretchen, így Theodore is velük tartott. Amikor visszatért a szobába, Mary nagy gonddal vetkőzött. Tőle telhetően még odakint igyekezett megszabadulni a homoktól, Gretchen le is seperte, de a homokszemek így is a fürdőruhához tapadtak, ő pedig nem akart rendetlenséget. Lassan húzta le pantallóját és harisnyáját, ily módon a homok javát bennük tartotta,

hogy majd levihesse, és kötélre aggathassa, száradás után pedig leporolhassa őket. Mindig is szégyenlős volt. Noha szinte egész életében ismerte Gretchent, korábban is az ágya mögött öltözött át, és gyorsan magára kapdosta a fürdőruhát. Most is azon tűnődött, hogyan szabadulhatna meg tőle a legilledelmesebben, amikor látnia kellett, ahogyan Gretchen könnyed mozdulattal lehántotta a magáét, majd tetőtől talpig pőrén libbent át a szobán. A mosdóállványnál vizet töltött a nagy porcelán tálba, és mosdani kezdett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Még sosem látta Gretchent egyetlen szál ruha nélkül. Barátnőjének szép teste volt: nem kövér, inkább tömzsi. Néhány terhességcsíkot leszámítva senki se mondta volna meg róla, hogy két gyermeket szült. Most is feltűzve tartotta szőke haját, s ahogy Maryhez fordult, elmosolyodott. – Amilyennek Isten megteremtett. Ugye, nem bánod? Elvégre a férjem is ilyennek lát. – Valóban? Gretchen felnevetett. – Tudom, hogy némelyik feleség elfedi a testét, részben legalábbis. Anyám is ezt csinálta, tőle magától tudom. – Megvonta a vállát. – A férjem annyiszor láthat, ahányszor csak akar. – Meglep, hogy Theodore idejött – sóhajtott fel Mary. – Engem már semmivel sem tud meglepni – felelte Gretchen. Minthogy Gretchen levette a fürdőruháját, Mary is jobbnak találta, ha ugyanígy tesz. Mit gondolna Theodore, ötlött fel benne, ha így látná? A lehető leggyorsabban lemosta magáról a maradék homokot, mielőtt kapkodva felöltözött. A fogadóban ötkor szolgálták fel a vacsorát. Az étkezés családias hangulatban telt, a gyermekek társaságában, bár a szüleik

szigorúan odafigyeltek rájuk. Pompás étket kaptak: hideg salátát, frissen sült kenyeret és mesés halragut. A fogadós büszkén vallotta, hogy csakis a legjobb tengeri étkeket kínálja – kagylót, rákot, és a Lond Island szorosában megélő összes halfélét, amit hűs fehérborral öblíthettek le. Desszertnek felszolgálták az idény első görögdinnyéjét, továbbá gyümölcsös zselét és piskótát. Theodore láthatóan remekül érezte magát. Az étkezés elején Gretchen megkérdezte tőle: – Mikor indul az utolsó komp, Theodore? Nyilván nem akarod lekésni… – Nem kell aggódni – felelt a férfi megnyerő hangon. – Maradok. Kivettem egy szobát a fogadóban. Igaz, hogy aprócska, de megteszi. – Ó – sóhajtott fel Gretchen, Mary azonban elégedettnek tűnt. Theodore csak mesélte az egyik mókás történetet a másik után. Mary azt kívánta, bár beszélgethetne vele az őt érdeklő dolgokról, de nem tudta, hogy fogjon bele, és Theodore különben is beérte a könnyed csevegéssel. Amikor nevetett a tréfáin, mindig megjutalmazta őt egy mosollyal, s ettől egyre inkább elengedte magát a társaságában. – Hát nem örülsz, hogy maradok? – bökte oldalba Theodore játékosan a nővérét. – Meglep, hogy nem valamelyik barátnőddel múlatod az időt – felelte kissé mogorván Gretchen. – Sok barátnője van ám – árulta el Marynek. – Azért az túlzás – fordult Theodore mosolyogva Maryhez. – Művész vagyok, s mint olyan, szinte remeteéletet élek. – Nem hiszek önnek, Mr. Keller – kacagott Mary. – S remélem, azt sem várja, hogy megütközzem ezen. – Ha arra a sok lányra

gondolt, aki Sean oldalán megfordult, nem is beszélve mindarról a dévajságról, amit a hét bármely napján láthatott az Öt Ponton, miért kellett volna szemérmet színlelnie, csak mert Theodore Keller is kiveszi a részét a mókából? – Ha ön nem is botránkozik meg, Mary, én annál inkább. – Azzal mindketten elnevették magukat. – S mit keresel ezekben a barátnőkben? – kérdezett rá Mary merészen. A férfi először nem válaszolt, csak elgondolkodva meredt a távolabbi asztalok felé. – Ha tudni akarod az igazat – felelt végül –, nem azért hajszolom őket, amiért a legtöbb férfi. Ha egy nő barátságát keresem, az azért van, mert érdekesnek találom. Az étkezés után a gyerekek szabadon szaladgálhattak. A felnőttek közül többen visszatértek a partra, míg mások szívesebben kártyáztak odakint a verandán. Theodore szivarra gyújtott, és lesétált a vízhez, míg Gretchen és Mary egy ideig elkártyázott egy Westchesterből jött megnyerő férfival és a feleségével, majd helyet foglalt a tengerre néző nagy nádszékekben, hogy elnézze a nyári alkonyt. – Jó lehet, ha az embernek férje van, meg gyerekei – sóhajtott fel Mary. – Azt hiszem, irigyellek ezért. – Nem akkora mulatság ám. Inkább kemény munka. – Bizonyára, de ha van valaki…. Gretchen csak egy pillanat múltán szólalt meg. – Idővel minden megszokássá válik. – De a férjed azért jó hozzád, nem? – Ó, igen. – Gretchen felnézett az égre. – Nem panaszkodom. – És szereted a gyerekeidet. – Hát persze.

– Talán én is hozzámentem volna Nolanhez, ha nem, derül ki, mekkora vadállat igazából. – Akkor hát örülj, hogy nem tetted. – Még szép, hogy örülök. – Magányos vagy? – kérdezte Gretchen egy idő után. – Nem annyira. Talán egy kicsit. Ezután egy hosszú percre elnémultak. – Úgy vélem, idővel a testvérem is megállapodik – sóhajtott fel Gretchen. Azzal elnevette magát. – Majd úgy ötvenévesen. – Vetett rá egy pillantást. – Tartsd magad távol tőle, Mary. Tudod, nagyon veszélyes. Gretchen kétségkívül aggódott érte, Mary mégis úgy érezte, nincs joga ily módon eltiltania a fivérétől. Óhatatlanul feltolult benne a neheztelés, sőt a lázadás szelleme. – Elég idős vagyok, hogy vigyázzak magamra, köszönöm szépen. Amikor Theodore visszatért, mind egyetértettek abban, hogy ennyi friss levegő és testmozgás után itt az ideje lepihenni. Az ég még vöröslött, amikor Mary és Gretchen levetkőzött, és ágyba bújt. A nyitott ablakon át Mary hallotta a tenger zúgását. Már kezdett elbóbiskolni, amikor suhogást hallott, s rájött, hogy Gretchen kelt fel. Felemelte a fejét, hogy lássa, hová indul, majd rádöbbent, hogy Gretchen az ágya fellett áll. Kibontott haja a vállára omlott. A barátnője fölé hajolt, hogy arcán érezze haját, és homlokon csókolta őt, mielőtt visszafeküdt a helyére. Maryt pedig boldogsággal töltötte el a tudat, hogy bármennyire megharagudott rá, Gretchen mindig is a legjobb barátnője lesz.

*

Sean O’Donnell kilenckor kelt. Felesége és gyermekei még reggeliztek, amikor lement a földszinti ivóba. Hudson már dolgozott, összetakarított az előző éjszaka után. Kurtán biccentett felé, mielőtt az utcai ajtóhoz lépett, és kikémlelt. Vasárnap reggel. Az utca csendesnek tűnt, de kíváncsi ember lévén egy ideig még bámészkodott. Végül megfordult. Ezúttal elgondolkodva mérte végig az ifjú Hudsont. – Tervezed, hogy elmész? – kérdezte tőle. – Még délelőtt, a templomba – felelt a fekete férfi. A Shiloh presbiteriánus templomba, ami nem esett messze. – Majd szólj, mielőtt indulsz – bólintott Sean. Három év telt el azóta, hogy találkozott Hudsonnal. Miként a legtöbb néger, ő is a hosszú és veszedelmes úton, a földalatti vasúton érkezett, mely Shiloh templomnál végződött. Egy újságíró, a Shiloh néger tiszteletesének barátja kérdezte meg tőle, nem találna-e neki egy helyet. Sean, hogy lekötelezze törzsvendégét, belement a találkozóba. Személy szerint nem sietett túlságosan a szökött rabszolgák kedvére tenni. Miként a legtöbb ír katolikus, ő sem kedvelte az abolícióról prédikáló kiváltságos protestáns lelkészeket, ahogy nem kívánta magára vonni a déliek haragját sem. Ugyanakkor a New York-i ivókban az alantasabb munkákat mindenütt feketék végezték, akikkel nemigen törődött senki. – New York nem túl barátságos hely egy fekete számára – figyelmeztette Hudsont. – A nagyapám szerint innét valók vagyunk – felelte Hudson. – Gondoltam, itt ellehetnék. Sean adott neki egy esélyt, Hudson pedig jó munkaerőnek bizonyult.

– A Hudson a családneved? – kérdezte tőle. – Az apám is Hudson volt, uram. Én meg az ifjabbik Hudson. Más nevem nincs. – Akkor hát szükséged lesz egy családnévre – állapította meg Sean. – A Hudson Hudson elég ostobán hangzik, ha engem kérdezel. – Eltűnődött. – Miért nem veszed fel a folyó nevét? Lehetnél Hudson River. Nekem nagyon úgy hangzik, mint egy igazi New York-i név. A fiatalembert, akit így hamarosan Hudson Riverként vettek nyilvántartásba, fura neve rövid úton az ivó kabalájává tett. – Hudson – szólt most Sean O’Donnell –, gyere és segíts bezárni, rendben? Együttes erővel húzták le a nagy zöld redőnyöket, melyek az utcára néző két ablakot fedték, majd Sean kilépett, hogy húznivonni kezdje őket, miközben azok ropogva tiltakoztak. Amikor bement, és megkérdezte Hudsont, rendesen tart-e a retesz, Hudson azt felelte, hogy nem, nem annyira. – Mit gondolsz, ha keresztben egy rudat erősítenél rá, jobban tartana? – Hudsonnak volt érzéke az ilyesmihez, s most is igennel felelt. – Azt akarom, hogy még ma csináld meg – bólintott Sean. – Baj lesz? Sean O’Donnell kiszagolta a bajt. Az Öt Pont utcáin senki sem húzhatott ki harmincnyolc évet anélkül, hogy ne érezte volna ösztönösen a veszélyt. Sean egészen kis korától meg tudta mondani valakiről csupán a járása alapján, ha kést tartott magánál. Néha már azelőtt megérezte a bajkeverőt, hogy befordult volna a sarkon – maga se tudta, hogyan. Most, hogy idősebb lett, és értékes javakkal rendelkezett, ugyanezt az ösztönt kiterjesztette az üzletre is. A pénzügyekhez

ugyanilyen sajátosan közelített. – Minthogy az Öt Ponton szemrebbenés nélkül kirabolnak, ha módjuk nyílik rá – magyarázta egyszer a húgának –, s nincs egyetlen városi elöljáró sem, akit ne lehetne lefizetni, miért épp a South Street-i kereskedők vagy a Wall Street-i bankárok különböznének? Az én szememben ők ugyanúgy közönséges bűnözők. – Ezért sem tudta pontosan senki, mennyi pénze van, mert nem volt hajlandó rábízni egyetlen pénzintézetre sem. Kölcsönadott azoknak, akiket személyesen ismert, és megérték a kockázatot. Számos vállalkozásba invesztált, hogy saját maga őrködjön a befektetései felett, még államkötvényeket is vásárolt. „Az állam ugyanolyan korrupt, mint bárki más, de legalább pénzt nyomhat.” A vagyona javát ezzel együtt lezárt ládákban, biztos helyen rejtegette. Ez az elővigyázatosság, tűnhetett bármily primitívnek, sok főfájástól kímélte meg. Úgy hat éve, amikor a nagy Ohio Biztosítótársaság elnöke, aki mindenféle kockázatos hitelbe fektetett, felszámolta cégét, és próbált meglépni a megmaradt pénzzel, New York bankjainak fele – minthogy maga is kölcsönözött az Ohiónak – nem tudta teljesíteni a fizetési kötelezettségeit. S minthogy valamennyi pénzintézet kölcsönzött a többinek, miközben nem is sejtette, ki áll jót a kölcsönökért, az 1857-es válság rövid úton kiterjedt a fél világra, s bár csak rövid ideig tartott, számtalan Wall Street-i bankárt magával sodort. Egy Jerome nevű csavaros eszű fickó, aki gyakorta bejárt az ivójába, még időben felmérte a helyzetet, és nagy összegben fogadott a piac összeomlására. Néhány hónappal később megsúgta Seannak: „Több mint egymillió dollárt csináltam készpénzben.” Ami Seant illeti: előásta a kincses ládáit, és felvásárolt néhány ingatlant, amelyeknek hirtelen lement az áruk, azután tovább mérte az italt azoknak, akik még meg tudták fizetni.

Múlt éjjel, amikor kihallgatta azt a társalgást a bárban, mégsem pénzügyi természetű bajt szagolt ki. Valami egészen mást, mélyebben gyökerező gondot, ami inkább tartozott az Öt Pontra, mint a Wall Streetre. A szombat esti tömeg ugyanis különbözött a hétköznap estitől. Újságírók helyett jobbára a helybéli írek jöttek. Ahogy hallgatta őket, ezt is érezte: jóféle ír bajt. Az ír közösség nagyra tartott Seant. Ha még akadtak is az Öt Ponton, akik félelemmel emlékeztek a késére, még többen voltak olyanok, akik a számtalan kivándorlóval egyetemben a nagy éhínség elől menekültek ide. Nekik minden okuk megvolt rá, hogy hálásak legyenek, amiért szállást és munkát kerített nekik, s úgy általában: megkönnyítette beilleszkedésüket új közösségükbe. Még mindig közel állt Fernando Wood polgármesterhez. Wood fivére, Benjamin – aki kiadott egy napilapot, és írt egy könyvet – időről időre megjelent nála, s bár a polgármester ázsiója nemrégiben nagyot esett a Tammany Hall szemében, Sean vele is fenntartotta jó kapcsolatát. Egyszer valaki, akit Tweed főnöknek ismertek, csendben megjegyezte: „Hűséges vagy Woodhoz. Ezt tiszteletben tartjuk, de akkor is közénk tartozol, O’Donnell. Gyere majd el hozzám, miután neki vége…” A választásokon Sean egymaga legalább ezer szavazatot szállított. Az ivóban királyként tisztelték, amit nem sokkal azután, hogy munkába állt, az ifjú Hudson is megtapasztalt. 1860 őszén nem kisebb személy, mint Viktória királynő fia, a walesi herceg tett látogatást Kanadában és az Egyesült Államokban. Miután végignézte, ahogyan Blondin egy kötélen áttáncolt a Niagaravízesés felett – majd udvariasan elhárította a mutatványos ajánlatát, hogy ugyanazon a kötélen, egy talicska segítségével őt is átviszi –, a tizenkilenc esztendős herceg Manhattanbe érkezett. A város királyi fogadtatásban részesítette, az ír bevándorlók azonban, akik Angliát

okolták a nagy éhínség miatt, már nem tekintettek rá ilyen jó szívvel. A 69. ír ezred katonái mind egy szálig megtagadták, hogy felvonuljanak előtte, az pedig senkinek eszébe sem jutott, hogy körbevezesse őt az Öt Ponton. Örök rejtély marad, hogy bizonyos jó szándékú emberek, miután bemutatták neki az újságíró negyedet, miért döntöttek mégis úgy, hogy egy jellegzetes New York-i ivóban tett látogatással koronázzák meg a napot. Tán azt gondolták, hogy ha az újságírók itt múlatják az időt, O’Donnell kocsmája csakis biztonságos hely lehet. Akármi legyen is az oka, aznap egy órakor úriemberek egy csoportja – köztük az inkognitóban is könnyen felismerhető herceggel – belépett a kocsmába, ahol udvariasan italt rendelt. Ebben az időpontban természetesen tucatnyi újságíró és nyomdász tartózkodott az ivóban, ám ami fontosabb: húsz ír vendég is. Az ivóra döbbent csend borult. Az újságírók kíváncsian vártak, míg az írek rettenetes, fagyos tekintettel méregették az ifjút. Még a sarokban ücsörgő ír rendőrök arcán is az tükröződött, hogy ha bármi történne, ők bizony nem láttak vagy hallottak semmit. A királyi küldöttség vette is az üzenetet. Ahogy az angolok riadtan forgatták a fejüket, és azon tűnődtek, hogyan tovább, a fojtogató csendet hirtelen kettévágta Sean kedélyes hangja. – Üdv az O’Donnell bárban, uraim – köszöntötte őket, miközben végighordozta tekintetét minden egyes jelenlévőn –, ahol hagyományos ír vendégszeretettel fogadunk mindenkit, aki idetévedt. Nem is kellett több. A halk társalgás folytatódott. A királyi küldöttség megkapta a kért italokat, majd nem sokkal később hálásan eloldalgott. A múlt éjjel azonban egészen más természetű beszélgetés

zajlott. Ezúttal nem a nagy éhínségről vagy az angol megszállókról folyt a szó, hanem az Unióról és New Yorkról. S hacsak az ösztönei nem csaltak, ez bajt jelentett. Nagy bajt. Akkora bajt, aminek sem ő, sem más nem vehette elejét.

* Minden politikus tudja, milyen változékony a közhangulat. A változás néha fokozatosan megy végbe; máskor viszont mintha felduzzadt víz törné át a gátat, hogy mindent félresöpörjön az útjából. Amikor Fernando Wood felvetette, hogy a város lépjen ki az Unióból, talán csak pillanatnyi előnyt próbált szerezni, szavai mégis híven tükrözték sok New York-i ír akkori hangulatát. Mégis, alig néhány héttel később, miután kirobbant a polgárháború, a polgármester és ír támogatói egyszeriben más nótát kezdtek fújni. Vajon miért? Nos, erről csakis a Dél tehetett, amikor kizárta a New York-i szállítmányozókat, felhagyott adósságai törlesztésével, és tüzet nyitott a Sumter erődre. New York pedig elképesztő állhatatosságról tett tanúbizonyságot: az első évben több mint hatvan regimentet állított ki önkéntesekből. Minden bevándorló közösség kivette a részét: Kleindeutschland németjeit, a lengyel légió, az olasz Garibaldi Gárda – immár a rendíthetetlen ír dandárok is. Isten tudja csak, hány ezredre való bátor ír menetelt büszkén a csatába Hughes bíboros áldásával, ír lobogók alatt. Anyjuk, szerelmük, családjuk hímezte ki szíve minden szeretetével azokat az ezredzászlókat – Mary O’Donnell maga varrta egyiküket. A fiúk természetesen kaptak zsoldot. Kilencven nap harctéri szolgálat után pénzzel kitömött zsebbel térhettek haza – nem is

rossz üzlet egy merész és állástalan ír fiatalnak. Aki gyűlölte az angolokat, úgy érezhette, ha kárt okoz a Délnek, az angol pamutkereskedelmet gyengíti, aki pedig arról álmodott, hogy egy napon hazatér, és elűzi hazájából az utált megszállókat, legalább szert tett némi harctéri tapasztalatra. Mindenekelőtt mégis az ír kevélység fűtötte őket. Hibáztathatták az angolokat a nagy éhínségért – amint az Újvilágba érkeztek, már senkit nem hibáztathattak semmiért. S még itt, a végtelen lehetőségek honában is egy nyomortanyán kellett összezsúfolódniuk a családjukkal, ha pedig munkát kerestek, az ajtóra kitett tábla már messziről tudatta: „íreket nem alkalmazunk.” Micsoda megaláztatás a nagy ír hősök büszke leszármazottainak. Nem csoda hát, ha szerették Hughes bíborost, amiért fenséges katedrálist épített nekik, és kiharcolta az ír iskolákat. Nem csoda, ha tömegével jelentkeztek rendőrnek és tűzoltónak, hogy némi tekintélyhez és tisztességhez jussanak. Nem csoda, ha a Tammany Hall védelmét keresték. Most alkalmuk nyílt, hogy bizonyítsák Amerika iránti hűségüket és harctéri rátermettségüket – nem csoda hát, hogy oly büszkén meneteltek ír lobogóik alatt. Csakhogy ennek már két éve múlt. Akkor még azt gondolták, a háborúnak rövid úton vége lesz. Nem lett. A borzalmakat sem látta előre senki. Pedig láthatta volna. A gépesített hadviselés, a nagy hatótávolságú és pontosságú huzagolt csövű puskák megjelenése – nem is beszélve egyes parancsnokok hozzá nem értéséről – iszonyú áldozatokat követelt. A csata felért egy vérfürdővel. S ha ez nem lenne elég: e vérfürdőt fotográfiák örökítették meg, a fotográfiákat pedig bárki láthatta a napilapokban. A Bellevue kórház hamar megtelt megnyomorodott és megsebesült katonákkal, csakúgy, mint az Irgalmas Nővérek kórháza a Central Parkban. Az utcákon végtag nélküli emberi

roncsok kéregettek. S még ők voltak a szerencsések. Sokan nem tértek vissza. A Garibaldi Gárda megszűnt létezni. A merész ír dandárokat felőrölték. S a családok, ahol a férjek vagy a fiák a fronton harcoltak, megkapták vajon a beígért zsoldot? Lincoln kormánya csaknem egy éven át nem fizetett; máskor a katonák saját tisztjei tették zsebre a pénzt. A városháza mellett álló sátrat, ahol az önkéntesek jelentkeztek, rég lebontották. Manapság már nem jött senki. Ezért hát Lincoln sorozásba kezdett. Azon a szombat estén az írek erről társalogtak az ivóban.

* Seannak egy órájába telt számba venni mindent. Hudson addigra elkészült. A nappalos nemsokára megérkezett, ezért Sean felment a feleségéhez, és megkérte, hogy engedje majd be. Azután elment Hudsonnal. Talán egy mérföldet kellett gyalogolniuk a Prince Streetig, hogy a Shiloh presbiteriánus templomhoz érjenek. Ahogy felfelé haladtak a Broadwayn, el a városháza mellett, Sean vetett egy pillantást arra a helyre, ahol nemrég még az önkénteseket hívogató sátor állt. Természetesen nem beszélt erről Hudsonnal, de ironikusnak találta a helyzetet. Az ivóban járó ír törzsvendégek a sorozásra panaszkodtak, ám amikor a városban élő feketék gyakorlatozni kezdtek, hogy majd önként jelentkezzenek a szolgálatra, Kennedy rendőrfőnök azt mondta nekik: „A saját jól felfogott érdeketekben hagyjátok abba, vagy a város munkásai hagyatják abba veletek.” Nem mintha Sean meglepődött volna. Százszor is hallotta már a kocsmában: „Sose adj fegyvert egy néger kezébe.” Később, amikor három ezredre való néger önkéntes is

jelentkezett, New York kormányzója egyszerűen megtagadta a felvételüket. Vajon mire következtet mindebből Hudson? – tűnődött el. A férfiak az ivóban aránylag jól bántak vele. Számukra Hudson is a berendezés részét képezte. Láthatóan tudta a helyét, nem okozott bajt, ezzel együtt neki is hallania kellett, miket beszélnek körülötte. Titokban vajon fortyogott a haragtól és a megalázottságtól, ahogyan az írek tették, amikor megvetés sújtotta őket? Talán. O aztán nem kérdezte meg. S nem kétséges, hogy Hudson erőt és megnyugvást merített a Shiloh fekete gyülekezetéből. – Tudod te, milyen igét hirdetnek azokban a fekete templomokban? – kérdezte egyszer tőle egy felháborodott dokkmunkás. – Mert nem ám a keresztényi alázatot és engedelmességet tanítják nekik. Azt mondják, a halálunk után Isten megbüntet minket, fehér embereket a gonoszságunkért és megátalkodottságunkért. – Ki tudja, gondolta O’Donnell fanyar mosollyal, talán a néger prédikátoroknak lesz igazuk. A gondot az okozta, hogy a közhangulat kezdett a négerek ellen fordulni. Nem is olyan régen sztrájkba fogtak a brooklyni dokkmunkások, mire a cégek olcsó fekete munkaerőt alkalmaztak, hogy megtörjék az ellenállásukat. Erről aligha a feketék tehettek – akiket amúgy se fogadtak volna tárt karokkal a sztrájkolok szakszervezeteiben –, de persze mindenki őket okolta. Mindez azonban közelébe sem ért a Lincoln-féle Egyenjogúsítási Nyilatkozat hatásának. „Felszabadítani az átkozott déli niggereket, hogy idejöjjenek, és elvegyék a munkánkat? – tiltakoztak a New York-i dolgozók. – A pokolba is, négymillióan vannak.” A tényen, hogy Lincoln a gyakorlatban egyetlen rabszolgát sem szabadított fel, nagyvonalúan felülemelkedtek. Politika és realitás ritkán találkozik egymással. „A

fiaink azért harcolnak, és ontják a vérüket, hogy megássák a saját fajtájuk sírját? Azt már nem.” Lincoln háborúja immár sok hónapja gyűlöletbeszéd tárgya volt azokon a szombat estéken. Ez a gyászhuszár elnök, a republikánusai, meg a gazdag abolicionista barátaik arra kényszerítik őket, hogy a nyavalyás niggerekért harcoljanak, akár akarják, akár nem? „Belőlünk, tisztességes munkásokból lesz ágyútöltelék, nem az abolicionisták kölkeiből. Hát nem. Elküldik a szegény embert, hogy értük áldozza az életét, hacsak meg nem tudja váltani magát. Ezt az alkut kínálja Lincoln.” Előző nap tetőfokára hágott az elégedetlenség. Aznap több mint ezer nevet húztak ki a sorsoláson. Ezalatt viszonylagos csend uralkodott, ám estére az embereknek már esélyük nyílt, hogy számba vegyék a neveket és az ügy várható kimenetelét. Este az ivóban mindenkinek akadt vagy három-négy besorozott ismerőse. – Conal unokaöcsém – csattant fel dühösen egy férfi –, aki épp a jövő héten házasodott volna… Szégyen! – A kis Michael Casey, aki öt lépésről se találna el egy lovat? – csatlakozott hozzá szomszédja. – Egy hetet se húz ki. Mások szitkozódtak, megint mások magukban fortyogtak. Az este végén, amikor felment lefeküdni, Sean meghozta a sommás ítéletet: – A walesi herceget talán megmentettem, de én mondom, ha Abraham Lincoln látogat ma este hozzánk, semmit se tehettem volna érte. Fellógatják a legelső szögre. S másnap, hétfőn reggel elölről kezdték a válogatást. Néma csend ülte meg a Broadwayt, ahogy Hudsonnal felfelé haladtak. A nap élénken ragyogott. Átvágtak a Canal Streeten. Még itt sem látták jelét lázongásnak, Sean azonban tudta, hogy ez mit

sem jelent. Miután biztonságban elkísérte Hudsont a Prince Streetig, elváláskor még annyit mondott: – Templom után gyere egyenest a kocsmába. S miután hazaérsz, erősítsd meg azt a redőnyt. A Prince Streettől északnak gyalogolt. Egy idő után jobbra fordult, és megtett egy háztömbnyi utat, azután a Boweryn folytatta. Menet közben rajta tartotta szemét a környezetén. Még most sem látott túl sok járókelőt. A keleti Tizennegyedik utcánál újra jobbra kanyarodott, majd felment az Irving Place-en, egészen a Gramercy Parkig. Egy ideje nem járt már Master házában. Eltelt néhány év, amióta Maryhez fűződő rokoni kapcsolata megszűnt titoknak lenni, így hébe-hóba nyíltan is meglátogathatta a húgát. Mindenki tudta, hogy hatalmában állna gondoskodni róla, Mary azonban boldogan megmaradt cselédnek. Azt is szívesen vette volna, ha férjhez megy, Mary azonban ráparancsolt, hogy ebbe végképp ne üsse bele az orrát. Hát, idősnek elég idős volt ahhoz, hogy tudja, mit akar. Időről időre azért találkozott Frank Masterrel. Rég megszolgálta a kedvességét, amit még ‘53-ban tanúsított felé, amikor felkínált neki megvételre egy ingatlant, amit a polgármester igencsak nyomott áron dobott piacra. Egy évvel ezután, amikor merő véletlenségből összefutottak a South Streeten, Master újabb szívességet tett neki. – Van egy ismerősöm, aki szívesen látna néhány befektetőt egy kisebb vállalkozásban – súgta meg Seannak. – A haszon busás lehet, ha nem bánja, hogy vállalnia kell egy csekély kockázatot. – Sean csak egyetlen pillanatig habozott. Feltétel nélkül megbízott Masterben. – Érdekelne – bólintott. Takaros összeget vett ki a pénzes ládájából, hogy megejtse azt a

befektetést, de néhány hónappal később a háromszorosát tette vissza. Ő és Frank Master azóta is tett egymásnak ilyen-olyan szívességeket – ami azt illeti, épp a minap végzett el Mastemek egy diszkrét kis szolgálatot. A főkapuhoz ment, nem a cselédbejáróhoz. Mindig is külön gondot fordított erre. Egy szobalány nyitott ajtót, aki a kérdésére közölte, hogy Mary nincs itt. – Elutazott Coney Islandre a barátnőjével. Egész héten odalesz. Tudott erről a tervről, és hogy egy ideig késedelmet szenvedett, mégis bosszantónak találta, amiért Mary nem szólt neki. Másfelől örült, hogy éppen most nem tartózkodik a városban. Már épp távozni készült, amikor Mrs. Master bukkant fel a szobalány mögött, majd mikor meglátta, intett, hogy lépjen be. Maga mögött hagyta a kinti ragyogó napsütést a hall árnyas hűvöséért. – Jó reggelt, Mr. O’Donnell – köszönt az asszony. – Attól tartok, Mary elutazott. – Tudtam, hogy elmegy nyaralni, csak azt nem, hogy máris elindult. Nem szívelte a Mrs. Master-féléket. A kiváltságos evangélikusokat, buzgó abolicionistákat, átkozott republikánusokat. Amikor kilencvenkét előkelő dáma bizottságba tömörült, hogy javítson a város közegészségügyi helyzetén, cseppet sem lepődött meg azon, hogy ő is közéjük tartozik. Ha jót is tettek az emberekkel, nem nagyon érdekelte. Az asszony ellenben jó barátja volt Marynek. S többet nem is kellett tudnia róla. – Megvan a fogadó címe, ahol megszálltak – ajánlkozott az asszony. – Tehetek még valamit önért? – Nem, nem hinném. – Egy pillanatra elhallgatott. – Igazából azért jöttem, Mrs. Master, mert úgy gondolom, lehet némi gond.

– Ó. Mégis miféle gond, Mr. O’Donnell? – Rendbontás és effélék. Remélem, tévedek, de ezért szólni akartam neki, hogy vigyázzon. Ez önre és Mr. Masterre is áll – tette hozzá. – Ó – sóhajtott az asszony megint. Sean szeme mostanra megszokta a hall félhomályát, így feltűnt neki, hogy az asszony szokatlanul sápadt. A szeme is vörös, mintha sírt volna. – Ha összefutna a férjemmel – élénkült fel az asszony –, kérem, feltétlenül figyelmeztesse, vagy akár… – Ahogy habozni kezdett, kiolvasta tekintetéből a kétségbeesést. – Megkérhetné, hogy jöjjön haza. Csak hogy tudjam, biztonságban van.

* A St. Nicholas Hotel óriási fehér márványhomlokzata egy egész háztömböt uralt a Broome és Spring Street között, a Broadway nyugati oldalán. Hat emelet, hatszáz szoba – a fényűzés netovábbja. Jómódú látogatók szálltak meg itt, New York-i barátaik pedig kész örömmel találkoztak velük a faburkolatos csarnokokban, ahol festett mennyezetek és gázégős csillárok alatt teázhattak. Így ha egy New York-i úriember látogatást tett valamelyik vendégnél, ez senkinek sem tűnt fel. Frank Master már szombat délután óta a St. Nicholas Hotelben tartózkodott. A vendég, akit felkeresett, szintén a városban lakott. Lily de Chantalnak hívták, vagy legalábbis mostanság ezt a nevet használta. Amikor harminchárom esztendővel korábban megszületett a New Jersey-i Trentonban, még Ethel Cook-ként ismerték, de művészneve – amit még akkor választott, amikor arról ábrándozott, hogy nagy énekesnő lesz – olyannyira hozzánőtt a szívéhez és mindazokéhoz, akik ismerték, hogy többé nem bajlódott a régi nevével.

Sok sikeres énekesnő a nagy hangterjedelemhez illő terjedelmes testtel is rendelkezett. Lily hangja talán nem volt elég nagy ahhoz, hogy az elismert énekesek soraiba repítse, a csomagolására azonban igazán nem lehetett panasz. Csendes kimértséggel beszélt. Egy ihletett művész pontosságával gyakorolta be ezt a beszédmodort, így ha nem is büszkélkedhetett francia akcentussal, senki sem gyanította róla – legfeljebb azokban a szenvedélyes, intim pillanatokban –, hogy Trentonból származik. Igazából senki sem tudta hová tenni. Lily de Chantalnak mindössze öt nagy szerelme volt életében. Mindet abban a reményben választotta ki, hogy tovább lendíthetik a pályáján. Első és legjobb választása egy impresszárió volt, a második egy karmester, a maradék három tehetős üzletember. Közülük csak az első kettő számított nagy névnek az operavilágban. Frank Master is eljárt az operába, de semmi több – éppen ez mutatta, hogy Lily elérkezettnek látta az időt másféle módon is bebiztosítani magát. Azt viszont mindenki elismerte, hogy akit Lily kiválasztott, attól nem tagadott meg semmit. Egy pillanatig sem lehetett unatkozni mellette, gyakorta gyengéd, s olykor sebezhető volt. Valamennyi egykori szeretőjével fenntartotta baráti kapcsolatát. Ha csak kicsit is teltebben zeng a hangja, mindene meglett volna, amire valaha vágyott. Frank Master a szó szoros értelmében még nem tartozott a szeretői közé. Noha nem tudott róla, még mindig a próbaidejét töltötte. Lily értelmesnek és kedvesnek találta, s bár az operához nem különösebben értett, ezt a hiányosságát idővel orvosolhatták. Nem meglepő, hogy Frank Masternek éppen az operában kellett megismerkednie Lily de Chantallal. Amióta a város egy évszázaddal korábban megismerkedett az operával – éppenséggel

Mozart szövegírója jóvoltából –, operába járni divatos dolognak számított New Yorkban. Ilyen zeneműveket számos színházban játszottak, s nem csupán a vagyonos elit kedvére. Amikor Jenny Lind a szabadban, hatalmas tömeg előtt énekelt, nyomban a város legnagyobb kedvence lett. Manapság az előadások legfelkapottabb helyszínének az Irving Place-i Zeneakadémia számított, ami alig egy kő-hajításnyira esett Frank Master Gramercy Park-i házától. Ebben a tetszetős épületben több mint négy és fél ezren foglalhattak helyet – a legnagyobb operabarátok külön páholyokban. Frank Master ez utóbbiak közé tartozott. Amennyire Frank látta, nagyon is eljött az ideje egy ilyen viszonynak. Házassága java részében, noha természetesen más nőket is észrevett, egyedül Hettyre vágyott, ám az együtt töltött hosszú évek nem múltak el nyomtalanul. S a tudattól, hogy felesége a szíve mélyén már nem igazán tiszteli, Frank, mintegy önvédelemből, úgy gondolta: „Megmutatom neki, még ha nem is tudhat róla.” Lily de Chantal a kórusban énekelt aznap este, amikor megismerte. Azzal az ürüggyel, hogy az operáról beszélgessenek, meggyőzte őt, hogy a rákövetkező héten ebédeljen vele a Delmonico’s-ban, mire Lily hálából elhívta egy kisebb estélyre, ahol ő lépett fel. Elment, és újult érdeklődéssel tekintett rá. Tetszett neki, ahogyan egymagában kiállt a csodálói elé. Nagy benyomást tett rá, egyszersmind kihívás elé állította. Azon a napon lett egy csinos nőből vágyai tárgyává. Ezzel együtt meglepődött, amikor az estély végén Lily diszkréten az értésére adta: ha valamikor a rákövetkező héten, a matiné előadás után elhívná vacsorázni, az cseppet sem lenne ellenére. Lily kellemes kis házat tartott fenn a Broadway közelében, a keleti Tizenkettediken, nem messze az operától. Itt, a vacsorát

követően, Frank próbálkozásait nem fogadta merev elutasítás, ha épp feltétel nélküli megadás sem. – Haza kell mennie, másként hiányolni fogják – küldte el Lily. – Nekem is gondolnom kell a jó híremre. – Hol találkozhatunk? – kérdezte Frank reménykedve. – Azt mondják, a St. Nicholas Hotel kellemes hely – felelte a nő. Már találkoztak ott tíz nappal korábban. A találkozó minden szempontból kielégítőnek bizonyult. Két egymást követő délután járt ott, s mindkétszer kora estig maradt. Nyomban több felismerést is tett. Talán mert oly sok éven át élt Hettyvel, és az általa ismert dámák mind vele egy szinten álltak a ranglétrán, de izgalmas újdonságnak találta a tényt, hogy Lily de Chantalnak dolgoznia kell a megélhetésért. Meg is volt mindenről a határozott elképzelése, miközben a művészetekről messze többet tudott, mint ő. A tudás új kapuit tárhatta ki előtte, hogy ezáltal még pallérozottabb és fontosabb emberré váljék. Nem lehetett panasza felesége értelmi képességeire, ahogyan a közegészségügyi bizottságban és más jótékonysági szervezetekben végzett munkáját is kellően fontosnak ítélte, Lily de Chantal azonban egészen más világban élt, egészen más utat választott. Bohém volt, mégis előkelő; megrészegítő, mégis biztonságos – tökéletes kaland. Ám lehetett egyfelől bármily független, másrészről végtelenül sebezhetőnek tűnt. Kellett neki valaki, aki felemelte, de legalábbis megvédelmezte. A tudat, hogy olyan szeretőt tart, aki a saját jogán elismert tagja a művészvilágnak, mégis szüksége van rá, újsütetű hatalommal ruházta fel Frankét, amit egyszerre tartott hízelgőnek és izgatónak. Megbeszélték, hogy a hétvégén újra találkoznak, s ezúttal eltökélte, hogy éjszakára is marad. Büszkén gondolt bele, milyen jól

eltervezte azt a veszekedést Hettyvel. Felesége azt hiheti, az irodában éjszakázik, vagy sértődötten elvonul egy szállodába, az viszont fel sem ötlött benne, hogy egy másik nővel találkozik. Meg sem találhatná, miután a szobát egy harmadik fél foglalta le, akinek diszkréciójában nem volt oka kételkedni. Hivatalosan a szobát egy bizonyos Mr. Sean O’Donnell vette ki. Most pedig eljött a vasárnap délután. Hazamenjen végre? Vetett egy pillantást a mellette fekvő bájos teremtésre. Nem. Itt marad, majd csak hétfő este tér haza. Hadd higgye Hetty, hogy haragjában nem is egy, de mindjárt két éjszakára vonult el. Ezzel két legyet is üt egy csapásra.

* A vasárnapi reggeli után Theodore bejelentette, hogy elolvasna egy újságot, így Mary és Gretchen egyedül indult sétálni. Ahelyett, hogy a fokhoz mentek volna, ezúttal keletnek indultak Brighton Beach nyílt homokfövenyén. Nem sokkal később már teljesen magukban lehettek. Több mérföldön át tovább gyalogoltak. Könnyű szél támadt, mégis úgy tűnt, az előzőnél is melegebb nap virradt rájuk. – A templomban kéne lennem – törte meg a csendet Mary. – Vasárnap mindig elmegyek a misére. – Sebaj – mosolygott Grétchen. – Egy napra lehetsz pogány. Mary a vállára vetve könnyű vászontáskát vitt. Amikor Gretchen rákérdezett a tartalmára, bevallotta: – Egy vázlattömb. – Mikor kezdtél rajzolni? Azelőtt nem csináltad. – Ez az első alkalom. – Mary sokat tűnődött, mit hozzon magával a nyaralásra, amikor Mrs. Master javasolta a vázlattömböt.

A rajzolás úriasszonyos foglalatosságnak tűnt, de miután belegondolt, arra jutott, miért is ne? Amikor másnap egy üzlet kirakatában meglátta a rajztömböt, nyomban meg is vásárolta, két A. W. Faber márkájú rajzceruzával együtt. – Nem hoztam volna el, ha Theodore is velünk tart – tette hozzá. – Ő igazi művész. – Akkor hát örülök, hogy otthon maradt. Idővel elértek egy helyre, ahol két világ találkozott. Egyik oldalt a tengeri fű, a föveny és a sekélyes fényes lapként ült rá az óceáni horizontra, míg a kis homokdűnéken túl zöldellő legelőket és moha lepte földet láttak, középütt kis árnyat adó ligettel. – Mi lenne, ha itt rajzolnál? – vetette fel Gretchen. – Csak ha nem nézel – felelte Mary. – Zavarban lennék. – Majd bámulom a sirályokat. – Gretchen leült egy kis dombra, és úgy meredt az óceánra, mintha ő ott sem lenne. Mary azonban még nem állt készen. Ahelyett, hogy lerajzolta volna a tengeri látképet, átkelt a homokdűnén, és a zöldellő csapáson át a kis liget felé vette az irányt. Visszatekintve meglepte, hogy már nem látja a tengert, noha érzi láthatatlan jelenlétét. Csak rövid utat tett meg, amikor meglepetésére az is tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Szarvast látott. Egy dámvadat. Megtorpant, és mozdulatlanná kövült. A szarvas nem hallotta meg. Úgy tűnt, egyikük sem számított a másik felbukkanására. Réges-rég, az őslakos indiánok idejében rengeteg szarvas élt itt, ám amint a hollandok és angolok megtelepedtek, a vadaknak kevés esélyük maradt. A gazdák nem törődtek a szarvasokkal, egyszerűen lepuffantották őket. Manapság Long Island teljes száz mérföldes hosszán alig néhány rezervátum maradt, ahonnét a vadakat még nem űzték el. A szarvas másként nem menekülhetett volna meg.

Mégsem úszhattak át a Long Island-i szorost – bár úgy tűnt, néhány példánynak azért sikerült átkelnie a töltés-útón, hogy Coney Island lakatlan földjén találjanak menedéket. A szarvas tőle nem állt messze, s úgy tűnt, nincsenek társai. Néhány lépéssel előtte kidőlt fatörzs keresztezte az ösvényt. Mary óvatosan előrelépett, letelepedett rá, és felhúzta a térdét, hogy ráfektesse a tömböt. Lassan felütött egy üres lapot, majd miután kézbe vette a ceruzát, rajzolni kezdett. A szarvas láthatóan nem sietett továbbállni. Néha-néha felütötte a fejét, és hegyezte a fülét, egyszer még felé is elnézett, de nyilvánvalóan nem látta meg. Mary hébe-hóba készített kisebb rajzokat – hol egy házról, hol egy lóról vagy macskáról –, de még sosem próbálta élőben megörökíteni a témát, így nemigen tudta, hol kezdje. Első papírra vetett vonala mintha nem is lett volna kapcsolatban a szarvas alakjával, ezért próbált csak a fejére összepontosítani, és kisebben elkezdeni. Nem ismert egyetlen szabályt sem, ezért pontosan úgy próbálta reprodukálni a vonalakat, ahogyan azok megjelentek a szeme előtt. Eleinte nehézkesnek és formátlannak találta a rajzot, ám ahogy tovább erőlködött, lassacskán kezdtek megjelenni a felismerhető formák. Ekkor, legnagyobb meglepetésére, valami más is történt. Nem csupán a szarvas fejének vonalai, de mintha az egész rajz önálló, varázslatos életre kelt volna. Sosem hitte, hogy ilyesmi lehetséges, mert korábban még sosem tapasztalta. Félóra alatt kéthárom kis rajzot is készített, melyek minden tökéletlenségük ellenére valahogy megragadták a szarvas valójának lényegét. Igazán jól érezte magát, Gretchen azonban jó ideje várta türelmesen, ezért felkelt. A szarvas felriadt és felé nézett, mielőtt megugrott, és beszaladt a fák közé.

Miután visszatért, Gretchent ugyanazon a helyen találta, ahol hagyta. Annál inkább meglepte, hogy Theodore is vele van. A férfi levezette a zakóját, és kigombolta ingnyakát, hogy előtűnjenek a mellkasát díszítő göndör szőrszálak. Ez valamiért pironkodásra késztette. A férfi mosolyogva nézett fel. – Mutasd. – Miért? Nagy ostobaság volt ezt felelnie. Azt akarta mondani, hogy „nem”, de az elutasítás túlságosan durva lett volna, ezért valahogy a „miért” bukott ki belőle. Theodore felnevetett. – Hogy érted azt, hogy miért? Mert látni akarom. – Zavarba hozol. Még sosem rajzoltam azelőtt. – A férfi azonban nem hagyta magát, és elvette tőle a tömböt. Miután belelapozott, hosszan meredt a rajzokra. Átható tekintettel. – Alaposan megfigyelted, igaz? – kérdezte. – Azt hiszem. – Nézd csak, Gretchen. – Megmutatta a vázlatokat nővérének. – Nézd csak, mit alkotott. – Gretchen bólintott. Mary láthatta, hogy mindkettőjükre nagy hatással van, amit látnak. – Ez jó, Mary. Nem azt próbálod lerajzolni, amit szerinted látnod kellene, hanem amit igazából látsz. – Nem tudom. – Mary örült a bóknak, ha nem is tudta biztosan, mire vélje. – Úgy látod a világot, mint egy igazi művész – tette hozzá a férfi. – Tudod, milyen ritka az ilyen? – Ó. – Mary kis híján újra elpirult. Gretchen felállt. – Induljunk. Sétáljunk vissza. Délben megebédeltek, s miközben ezt tették, Theodore ismét

szóba hozta a rajzot, amit Mary a szarvasról készített. – Ha csak teheti, mindennap rajzolnia kellene – jegyezte meg a nővérének. Délután Mary és Gretchen újra felöltötte egymáshoz illő fürdőruháját. Ezúttal Theodore is csatlakozott hozzájuk. Úszóruhája elfedte testének nagy részét, de Mary így is ki tudta venni férfias alakját. Theodore játékos kedvében volt, a vízben lelocsolta a lányokat, akik önfeledten kacarásztak. Azután Mary felbukott, amint egy hullám ledöntötte a lábáról, és amikor a férfi felsegítette, egy pillanatra magán érezte erős szorítását. Félt, hogy Gretchen mellőzve érzi magát, így amikor kijöttek a tengerből, leült mellé, és azt mondta Theodore-nak: – Most már hagyj magunkra minket, lányokat. – így Theodore sétára indult a parton, Mary pedig átkarolta Gretchent, és addig beszélt hozzá, amíg jobb kedvre nem derült. – Emlékszel, hogyan szerezted nekem az állást Masteréknél? – kérdezte. – Sosem hittem volna, hogy ilyen folyékonyan tudsz hazudni, Gretchen. Teljes megütköztem. – Én nem hazudtam. – Azt mondtad apámról, Isten nyugosztalja, hogy össze kívánja kötni az életét egy özvegyasszonnyal. – Csak azt mondtam, ha összekötné. Sosem állítottam, hogy be fog következni. – Micsoda szörnyeteg vagy. – Ha tudnád – mosolyodott el Gretchen. Miután Theodore megjött, mindnyájan visszatértek a fogadóba. Gretchen rákérdezett Theodore-nál, hogy most már visszatér-e a városba, de a férfi közölte, hogy nem, maradni kíván még egy napot. Miután átöltöztek, lementek a földszintre. Míg Gretchen és

Mary kártyázott más vendégekkel, Theodore egy karosszékben ülve beletemetkezett a könyvébe. Az idő tikkasztó maradt, akárcsak a lapjárás, a kétnapnyi tengeri levegőtől és testmozgástól Mary mégis csodálatosan üdének érezte magát. – Legszívesebben egész héten csak feküdnék, és semmit se tennék – jegyezte meg Gretchennek, mire barátnője elmosolyodott. – Az jó, mert ezen a héten nincs is más dolgod, mint a semmittevés. Az estebédet a szokott módon költötték el. Társalogtak és nevetgéltek, mígnem az ételtől, a bortól és a friss levegőtől Mary olyan megrészegítő könnyedséget érzett, hogy odasúgta Gretchennek: – Azt hiszem, kicsit túl sokat ittam. – Akkor jobb lesz sétálni egyet a parton – bólintott Gretchen. – Ott majd kitisztul a fejed. Így amikor a vendégek végre felálltak az asztaltól, Mary és Gretchen közrefogta Theodore-t, hogy együtt tegyék meg a sétát. Mindhárman egymásba karoltak, és Theodore menet közben egy indulót kezdett dúdolgatni. Nagyon is jó érzés, gondolta Mary, belekarolni Theodore-ba. Önkéntelenül is az járt a fejében, milyen csodálatos lenne, ha mind egy családhoz tartoznának – ha hozzámenne Theodore-hoz, s így Gretchen a sógornője lenne. Tudta persze, hogy ez lehetetlen, de kicsit valóban többet ivott a kelleténél, s ilyenkor az embernek mindenféle butaságok járnak a fejében. A napkorong még a tenger felett függött, amikor megtértek a fogadóba. Néhányan, akik maguk is kitikkadtak, már visszavonultak; mások a verandán ülve várták a naplementét. Mary még mindig szédelgett, ezért a visszavonulás mellett döntött. Theodore jó éjszakát kívánt neki, mielőtt Gretchen felkísérte.

A puha esti fények beszüremlettek a kis ablakon át, ahogy hálóingbe bújtak. Mary az ágyra omlott, és a mennyezetre meredt, ami mintha lágy hullámokat vetett volna. Gretchen odalépett az ágyához, és leült a szélére. – Részeg vagy – korholta. – Csak egy picit – felelte Mary. Kis szünet után Gretchen újra megszólalt. – Bár elmenne már Theodore. – Ne mondj ilyet – szólt rá Mary. – Szeretem a testvéremet, de azért jöttem ide, hogy veled lehessek. – Nagyszerűen érezzük magunkat. – Mary máris kezdett elálmosodni. Gretchen egy ideig megint nem szólt, csak gyengéden cirógatta Mary haját. – Voltál már valaha férfival, Mary? – kérdezte végül. – Hogy érted? – Tudod te azt. – Én rendes lány vagyok – mormolta Mary. Nem akart beszélni erről Gretchennel, ezért behunyta a szemét, s úgy tett, mintha kezdene elaludni. Gretchen tovább cirógatta a haját, majd hallotta, ahogyan halkan felsóhajtott. – Nem akarlak megbántani… – Mary tudta, hogy barátnője figyelmeztetni akarja, mégis tovább színlelte, hogy alszik. S miközben így tett, arra gondolt, hogy már huszonkilenc éves, de még sosem akadt dolga férfival, s ha már meg kell lennie, inkább Theodore-ral legyen meg, mint bárki mással – leszámítva persze Hanst. O legalább rendesen bánna vele, nem úgy, mint Nolan. Ha pedig valóban megtörténik, óvakodnia kell, mert ez kockázatos játék. Ő pedig tényleg rendes lány.

De miért az? A Gramercy Parkban azért, hogy olyan legyen, mint a Masterek, míg kislánykorában ezen a téren is különbözni akart az Öt Pont lakóitól. Mégis, ha jobban belegondolt, igazából nem tartozott egyik világhoz sem. Idekint, ahol nem volt más, csak az óceán és a partot nyaldosó hullámok halk csobogása, valahogy már azt sem tudta, akar-e még ilyen lenni. Gretchen addig cirógatta a haját, amíg végül valóban elaludt.

* Sean hétfőn korán kelt, és egyenesen lement a bárba. Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, gyors pillantással végigmérte az utcát. Minden csendes. Betette az ajtót, visszatolta helyére a reteszt, azután ellenőrizte a söntést. Még csak néhány perce dolgozott, amikor a felesége megjelent. Egy bögre teát hozott neki. – Sokat forgolódtál az éjjel – jegyezte meg. – Ne haragudj. – Még mindig aggódsz? – Csak eszembe jutott 1857. Az Öt Pont története talán tömény szégyen, de hat évvel korábban a hely még önmagán is túltett. Nagyjából az évnek ebben a szakában történt, hogy két katolikus banda – a Döglött Nyulak és a Csirkefogók – nagy harcba bocsátkozott hagyományos vetélytársaival, a protestáns Bowery Fiúkkal. Ki tudja, mi váltotta ki a hirtelen indulatot? S kit érdekelt? A lényeg, hogy az összecsapás idővel annyira elmérgesedett, és oly sokfelé fellángolt, hogy Sean már attól tartott, a bárt is eléri. Wood polgármester rendőrsége semmit sem tehetett. Amikor már egész utcák hevertek romokban, végül a milíciának kellett beavatkoznia. Isten tudja csak, hányán

vesztek oda – a bandák maguk temették el a halottaikat. Sean gyanította, hogy sok holttestet az Öt Pont legsötétebb zugaiban rejtettek el. – Gondolod, hogy újra megtörténik? – Miért is ne? A bandák még megvannak. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, akkoriban én se voltam különb. – Nem. – A felesége elmosolyodott. – Te is képes voltál ölni, de sosem indulatból. Sean belekortyolt a teájába. – Tudod, ki jött be tegnap az ivóba? – kérdezte. – Chuck White. – A környéken bőséggel akadtak White-ok. Hatvan évvel korábban szert tettek némi vagyonra, de egy ilyen kiterjedt famíliának elég két-három emberöltő, hogy visszajusson oda, ahonnét indult. Chuck White bérkocsit hajtott, emellett önkéntes tűzoltóként is dolgozott. – Nagyon nem örül a mozgósításnak. Azt mondja, a tűzoltókkal kivételt kéne tenniük, de nem tesznek. – Megcsóválta a fejét. – Nem jó ötlet, felbőszíteni a tűzoltókat. – Ivott még egy korty teát. – Épp azért mentek tűzoltónak, mert szeretik a tüzet. – Akkor nem is fogják eloltani? – Nem. Ők fogják fellobbantani. Hat harminckor Hudson jelent meg, hogy szó nélkül nekilásson a takarításnak. Sean biccentett felé, de ő sem szólt semmit. Valamivel hét után kopogtatás hallatszott az utcai ajtó felől. Sean odalépett, és óvatosan kikémlelt. A szomszédos trafikost látta. Kinyitotta neki az ajtót. – Egy csomó ember gyülekezik a West Side-on. Nagy a tömeg, és egyre csak nagyobb lesz. Gondoltam, jó, ha tudja. – Merrefelé tartanak? – Még semerre, de felfelé, a Central Park irányába indulnak majd. A sorozóirodához, ha jól sejtem. Már csak három óra van

hátra, azután újrakezdik az átkozott sorsolást. Sean köszönetét mondott, mielőtt Hudsonhoz fordult. – Becsukjuk és elreteszeljük a zsalugátereket – közölte. – Gondolod, hogy utána errefelé jönnek? – kérdezte a felesége. – Meglehet. – Sean megvizsgálta a zsalugátert, majd még egyszer az ajtót, mielőtt Hudsonhoz fordult. – Te menj le a pincébe. Majd szólok, ha biztonságban feljöhetsz. – Mi köze a sorozásnak Hudsonhoz? – kérdezte felesége, miután a fekete férfi, ha vonakodva is, de levonult a pincébe. Sean O’Donnell nem válaszolt.

* Kilenckor Frank Master tudta, hogy most már valóban mennie kéne. Elnézte Lily de Chantalt, aki csipkés hálóingében ült az ágyon, és oly kívánatosnak tűnt, ám mielőtt távozott, még fel kellett tennie neki egy kérdést. – Egy nap lenne kedve felutazni velem Saratogába? Szerette a felkapott üdülőhelyet, s azt, hogy egészen stílusos módon juthatott fel oda. Akik megengedhették maguknak, azokat úszó szállodát idéző gőzhajó várta, hogy Albanyig hajózzanak, majd hintók fuvarozzák őket a nagy nyaralókba és gyógyszállókba. Az utazás a folyón még most is ugyanolyan izgalommal töltötte el, mint kisfiú korában. Egy ilyen hétvége után nem maradt benne kétely, hogy a nővel kívánja megtenni ezt az utat. Persze körültekintőnek kellett lennie. Nem jól vette volna ki magát, ha vállalja a viszonyt a nyilvánosság előtt – még Saratogában sem, ahol a New York-i társaság krémje megfordult –, ám az ilyesmit diszkréten is el lehetett intézni. Sokakat ismert, akik így tettek.

A kérdés csak az: Lily de Chantal mit szól hozzá? – Ön aztán szereti a Hudson-folyót, igaz? – kérdezte a nő. – Mikor hajózott rajta először? – Még gyerekkoromban. Apám vitt fel, a sárgalázjárvány elől. Azután, valamivel később, egészen a Niagara-vízesésig, az Eriecsatorna hivatalos megnyitójára. – Elképzelem önt kisfiúként. Milyen volt az apja? Jó ember? – A legjobb. – Frank elmosolyodott. – Meg kívánta mutatni nekem, milyen fenséges látványt nyújt a Niagara. Meg akarta osztani velem az élményt. Megnyitni a szívem. – És sikerült? – Akkor még nem – csupán a leomló víz tömege érdekelt de az emlék megragadt bennem. – Most már nyitva van a szíve? – Igen. Azt hiszem, igen. A nő elgondolkodva bólintott. – Akkor elmegyek önnel Saratogába, Mr. Master, csak előbb várjunk kicsit. Azután, ha a szíve még mindig ezt súgja, kérjen meg újra. – Ahogy kívánja. – Így kívánom. Frank hirtelen elnevette magát. – Csak eszembe jutott, milyen dühös voltam aznap. A Niagaránál. – Miért? – Igazából semmiség. Csak egy indián lány miatt. – Maradnék még néhány órát, mielőtt hazamegyek – jelezte a nő. – Szívesen lustálkodnék egy kicsit. Nem bánja? – Maradjon csak, ameddig tetszik. – Köszönöm.

Már a szálloda előterében értesült a csődületről. – Előbb a West Side-on vonultak fel, majd az Easten – hallotta egy vendégtől. – A sorozás ellen tiltakoznak. Az East River partján több gyár be is zárt, hogy így támogassa őket. – Kik ezek? – Szakszervezeti tagok. Lázongó írek persze, de sok német munkás is van köztük. Ha jól sejtem, körül akarják venni a sorozóirodát. – Erőszakosak? – Arról még nem hallottam. – Hm. – Master belegondolt, hogy talán haza kéne mennie. Ugyanakkor a szakszervezeti munkásoknak semmi keresnivalójuk nem lehetett a Gramercy Parkban, minthogy a sorozóiroda több mint húsz háztömbbel északra esett. Úgy döntött hát, hogy előbb az irodájába megy. Sűrűnek és nyomasztónak érezte a levegőt, ahogy kilépett az utcára. Újabb forró és párás júliusi nap állt előttük. Elindult lefelé a Broadwayn, ahol csak egymérföldnyire esett a városháza. Csendesnek tűnt a főutca. Továbbhaladt a Trinity Churchig, majd a Wall Streeten az East River felé vette az irányt. Néhány perc alatt elérte az elszámoló házat. Titkára szokás szerint csendesen körmölt. Tíz perc után egy ismerős kereskedő nézett be. – Úgy tűnik, kezd eldurvulni a helyzet az East Side-on – jelentette. – Elvágták a távíró vezetékeit. Betörtek egy üzletbe, és zsákmányoltak egy rakomány fejszét. Ha rajtam állna, én bizony elhalasztanám a mai sorsolást. Közölte a titkárával, hogy később még visszatér, de ha bármi jelét tapasztalja a veszélynek, nyomban zárjon be. Azzal elindult a vízparti South Streeten. A Fulton Streetnél talált egy bérkocsit, és azon indult a Bowerynek, hogy onnét vágjon át a Gramercy Park

felé. Minden csendesnek és békésnek tűnt. – A Harmadik sugárúton menjen – utasította a kocsist. Még nem fűlött a foga ahhoz, hogy találkozzon a feleségével. A Negyvenedik utcánál a kocsis visszafogta a lovakat. A hatalmas tömeg az egész sugárutat elzárta. Néhányan táblákat tartottak „ELÉG A SOROZÁSBÓL!” felirattal, mások rézserpenyőket vertek, mintha gongok lennének. Úgy tűnt, csak néhány tucatnyi rendőr vigyázza a békebíró hivatalát, ahol nemsokára meg kellett kezdődnie a sorozásnak, bár erre ilyen gyilkos hangulatban aligha került sor. A közelben meglátott egy hozzá hasonló úriembert, akihez odalépett. – Miért ilyen kevés a rendőr? – tudakolta. – Opdyke polgármester miatt. Igazi republikánus, sejtelme sincs semmiről. Remélem, ön nem republikánus – tette hozzá szabadkozva a férfi. – Nem vagyok – mosolygott Master. – Jaj, Istenem, nézze! A tömeg is nézte, és helyeslően felmorajlott, amint a 33-as számú Black Joke tűzoltó osztag tagjai teljes felszerelésben kimasíroztak az egyik mellékutcából, hogy egyenesen az épület felé vegyék az irányt. – Tudja, miért vannak itt? – kérdezte a férfi Mastert, aki megrázta a fejét. – Szombaton besorozták a vezetőjüket. – Az bizony hiba. – Én is úgy vélem. – Mi lesz most? – Gondolja csak meg – felelt vidáman a másik. – A sorozási lapok még odabent vannak az épületben. Ha elpusztítják a nyilvántartást… – Fel fogják gyújtani.

– Csak ha következetesek. A tűzoltók nem fecsérelték az időt. Perceken belül téglák és macskakövek sorozattüze zúdult az ablakokra. Miután a rendőröket félresöpörték, a tűzoltók bemasíroztak az épületbe, megkeresték a sorsoláshoz használt tartályt, terpentint locsoltak mindenre, majd lángra lobbantották az egész házat. Szakértő módon végezték a dolgukat, a tömeg pedig helyeslőén morajlott. Amikor a semmiből váratlanul lövés dörrent. – Jobb, ha megyünk – sietett el a másik úriember. Frank Master nem kapdosott. Néhány saroknyira talált egy védett kapualjat, onnét követte az eseményeket. A tömeg mostanra teljesen felbátorodott, felszaggatta a kockaköveket, és megsorozta a lángoló épületet. Egy idő után egyenruhások tűntek fel. Megindultak a sugárúton, ám amikor látta őket közeledni, Master kis híján elborzadt. Sebesült katonák voltak, akik még a kórházban lábadoztak, a szerencsétlen ördögök. Minden harcra kész férfiút két héttel korábban Gettysburgbe küldtek. Az invalidusok mégis bátran vállalták a harcot. A tömeg mit sem törődött a bátorságukkal vagy a sebeikkel, csak dühödt csatakiáltással nekik rontott. Repkedtek az utcakövek és minden egyéb, ami csak akadt. A súlyos emberhátrányban harcoló katonák rövid úton visszaszorultak. A tömeg immár a vért is megízlelte. Mire a lángok felcsaptak a sorozóiroda falai között, megindult a városon át, hogy menet közben bezúzza a házak ablakait. Frank követte a tömeget. Látott néhány asszonyt, aki feszítővassal szaggatták fel az utcai síneket. A Lexington sugárútnál diadalmas üvöltés hallatszott: megtalálták és péppé verték a rendőrfőnököt. A lakók közben kiözönlöttek a bérházakból, és tovább duzzasztották a tömeget. Egy nagyobb

csapat az Ötödik sugárút felé indult, és délnek fordult. Már épp azon tűnődött, hogyan lesz tovább, amikor újabb kiáltás harsant: – Fegyvert, fiúk! Szerezzünk fegyvert! – Majd egy pillanattal később: – A fegyverraktárba! A másik csapat is levált a tömegről, hogy átszelje a várost. A legközelebbi arzenál a Második sugárút és a Huszonharmadik utca kereszteződésében állt. Alig másfél tömbnyire a Gramercy Parktól. Master elfordult, és rohanni kezdett.

* Az ifjú Tom még sosem látta ilyen állapotban az anyját. Egy órája kis híján elment az apja irodájába, majd mégis úgy döntött, jobb lesz, ha itthon marad. Pokolba az apjával, hadd duzzogjon csak magában, gondolta. Neki most az a kötelessége, hogy megoltalmazza az édesanyját. Hetty Master két éjjele alig aludt. Első este azt mondta Tómnak, hogy az apjának üzleti ügyben el kellett utaznia. A másodikon bevallotta, hogy csúnyán összekaptak. – Holnap már nyilván hazatér – tette hozzá nyugodt hangon. Ahogy elnézte sápadt és elkínzott arcát, Tom elismeréssel adózott a méltósága előtt. Ám ez a mai délelőtt még egy ilyen erős jellemet is megviselt. Először a csődületet hallották, amint a tömeg megindult a sugárutakon, bár a Gramercy Parkot elkerülte. Tom elment körülnézni, így találkozott egy szomszéddal, aki akkor tért vissza a South Streetről. – Felmennek a városba, tiltakozni a sorozás ellen, de a South Streeten egyelőre csendes minden. A belvárosban sincs rendbontás, de még az Öt Ponton se. – A hír lenyugtatta a kedélyeket, Tom

pedig eldöntötte, hogy nem bajlódik az apjával. Azóta viszont eljutott hozzájuk a sorozóirodánál történt lázongás híre, ami újra felizgatta az anyját. Most ott állt a nagy ablakban, s miközben meredten nézte a teret, maga elé suttogott: – Hol lehet? Hol lehet? – Elmegyek és megkeresem – ajánlkozott már Tom, de most anyja könyörgött neki, hogy maradjon. – Épp elég baj, hogy az apád odakint van. Miután Tom úgy érezte, hogy nemsokára talán meg is kell védelmeznie anyját, nem erőltette a kérdést. Felment inkább az épület legmagasabb pontjára. A padlástéri ablakból látta a sorozóirodát felemésztő lángokat, huszonöt tömbnyire északra. Egy ideig elmerült a látványában, mielőtt lejött. A hallban sehol sem látta az anyját. Szólogatni kezdte. Semmi válasz. A szobalány jött elő. – Mrs. Master elment. – Mint kiderült, anyja észrevette a szomszédban megálló bérkocsit, kiszaladt hozzá és beült. – Azt mondta, uraságod maradjon, és vigyázzon a házra – tette hozzá a szobalány. Tom felsóhajtott. Az édesanyja nyilvánvalóan elment. így akár meg is húzhatja magát, ahogy kérte.

* Már délre járt, mire Frank Master megérkezett a Gramercy Parkba. Az ifjú Tom nem fogadta túl barátságosan – miután elárulta, hogy az anyja alig néhány perce hagyta el a házat, megkérdezte apjától, merre járt, majd amikor azt a választ kapta, hogy „dolga volt”, haragos pillantást vetett rá. Frank számára úgy tűnt, semmi értelme követni Hettyt a South Street-i irodához, ahová nyilvánvalóan ment

– úgyis csak elkerülnék egymást, amint visszatér. Akkor már inkább a házban várja meg. Ha pedig a fiúk továbbra is ilyen mérges pillantásokkal bombázza, jobban teszi, ha őt is elküldi a házból. – Egy nagyobb tömeg a Másodikon lévő fegyverraktár felé tart, Tom. Legjobb lenne, ha szemmel tartanád. Ne menj a közelébe, csak figyeld, mire készül, és tudasd velem. – Körülnézett. – Addig én bezárom a zsalugátereket.

* A South Street folyópartján csend honolt. Hetty nem tudta biztosan, milyen soká várakozott az elszámoló háznál, de az öreg titkárból legalább annyit kiszedett, hogy Frank nem tűnt el. Ez is valami. A titkár nyilvánvalóvá tette, hogy Frank azt mondta, nemsokára visszatér, ezért a várakozás mellett döntött. Csak a kemény padon foglalhatott helyet – mint oly sok elfoglalt üzletember, Frank sem bátorította látogatóit arra, hogy hosszú ideig maradjanak. Ez sem zavarta, ameddig viszontláthatta őt. ám ahogy teltek az órák, továbbra sem látta nyomát. Időről időre emberek jöttek, hogy ezt-azt gyorsan elintézzenek az öreg titkárral. Ezt leszámítva nem hallott mást, csak az acélhegyű írótoll sercegését, amint a főkönyvek papirosát szántotta. Felötlött benne, hogy hazamegy, de riasztotta a gondolat, hogy így útközben elkerülhetik egymást. Már lassan két órára járt, amikor egy másik irodában dolgozó fiatal titkár dugta be fejét az ajtón. – Kezd eldurvulni a helyzet odakint – jelentette. – Mi bezárjuk a boltot. – Mi történik? – kérdezte tőle. – Attól tartok, asszonyom, hogy a felfordulás átterjedt a West Side-ra is. Most ott hajszolják a niggereket. Nem tudom,

fellógattak-e már egyet is, de alighanem ez a szándékuk. – Mi a fene közük van a feketéknek a sorozáshoz? – méltatlankodott. – Ha meglesz Lincoln akarata, a várost elárasztják a niggerek, hogy elvegyék az írek munkáját. Legalábbis, az írek ebben a hitben vannak. Meg hát nem is igen szívelik őket – tette hozzá további magyarázatként. Hetty úgy elborzadt, hogy szólni is alig bírt. – Más is van? – kérdezte a fiatal titkártól. – Ahogy lefelé jönnek az Ötödik sugárúton, feldúlják a házakat. Már a polgármesternél is jártak, de őt nem találták otthon. A St. Nicholas Hotelben hívta össze az embereit. Ott találkoznak, hogy kitalálják, mitévők legyenek. Többet nem tudok. – Mrs. Master vagyok – árulta el neki Hetty. – Nyilván ismeri a férjemet. – Hogyne, asszonyom. Kiváló úriember. – Őt nem látta valahol? – Nem, asszonyom, de több kereskedő és Wall Street-i bankár a St. Nicholasba ment, kideríteni a polgármester szándékát. Meglehet, ő is ott van. – Ha a férjem mégis visszatérne – fordult az idős titkárhoz –, mondja meg neki, hogy ott talál.

* Sean O’Donnell két óráig nem hagyta el az ivót. törzsvendégek kedvéért kinyitott, behúzva és elreteszelve zsalugátereket. A vendégek közül többen is kérdezték, Hudson. – Elküldtem Coney Islandre, hogy vigyen el néhány

Noha a hagyta a hol van holmit a

húgomnak – hazudott meggyőzően. – Egy-két napig odalesz. – Mindeközben a felesége ételt csempészett le a pincébe, hogy a fekete férfinak legyen mit ennie. – Nem nagyon örül, hogy lent kell lennie – jelentette. – Majd örül, ha életben marad, mire ennek vége lesz. – Nem sokkal ezután meglátogatta Hudsont, és újra a lelkére kötötte: – Itt maradsz, és meg sem pisszensz. Két órakor mégis úgy döntött, átsétál a St. Nicholas Hotelbe, hátha kideríthet valamit.

* Rendőrsorfal húzódott a szálloda előtt, amikor Hetty odaérkezett, bár őt átengedték. Az előtérben rengetegen zsúfolódtak össze. Mint megtudta, a polgármester számos úriember társaságában visszavonult az egyik lakosztályba. Történetesen maga az igazgató is a pult mögött tartózkodott, és készséggel benézett a polgármesterhez, hogy megkérdezze, Frank Master vele van-e. – A férje nincs a polgármesternél – tudatta –, de majd az egyik boy körülnéz az előcsarnokban. Bárhol lehet. – Öt perccel később a boy fejcsóválva tért vissza. – Csak nyugodtan várja meg itt – mosolygott az igazgató, és utasította a boyt, hogy keressen neki egy ülőhelyet. A nagy tömeg ellenére a fiú kerített is neki egy üres szófát a társalgóban, melynek hatalmas ablakából láthatta, kik érkeznek a szállodába. Hálásan foglalt helyet. Öt perce ücsöröghetett itt, amikor egy másik hölgyvendég is a társalgóba lépett. Elegánsan öltözött, valahogy mégis feldúltnak tűnt. A válla felett vetett egy pillantást az ablakra, majd láthatóan habozni kezdett, hogy maradjon-e, vagy inkább térjen vissza az

előtérbe. Láthatóan nem ismerte Hettyt, Hetty azonban annál inkább ismerte őt. Mosolyogva állt fel. – De Chantal kisasszony? – nyújtotta felé a kezét. – Egyszer találkoztunk az operában. Mrs. Master vagyok. Lily de Chantal mintha kissé sápadtnak tűnt volna. – Ó, Mrs. Master. – A férjemet keresem. – A férjét? – szökött magasba az énekesnő hangja. – Nem látta véletlenül? Lily de Chantal bizonytalan pillantást vetett rá. – Rengeteg ember van az előtérben – felelte rövid töprengés után. – Tudom. Mintha csak hirtelen visszaemlékezne szerepének elfeledett mondatára, Lily de Chantal összeszedni látszott magát. – Ne haragudjon, Mrs. Master, ha kissé szétszórtnak tűnök. Azért jöttem ide, hogy menedékre leljek. Épp az imént tudatták velem, hogy nem ajánlatos kimennem. Hetty elnézett az ablak felé, majd vissza Lily de Chantalra. – Már azt se tudom, mi folyik itt – mormolta maga elé. Mintha csak a végszóra várt volna, Sean O’Donnell toppant a helyiségbe.

* Miután beszélt az előtérben összegyűlt emberekkel, Sean alig néhány perc alatt kiderített mindent, amit kellett. A polgármester taktikája, hogy kisebb rendőri egységeket küld az egyes gócpontokra, csúfos kudarcot vallott – minden esetben szétkergették őket. Az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy egyre több támadást

intéznek a feketék ellen, ezért nagyon is jól tette, hogy elrejtette Hudsont. Már csak körül akart nézni, hátha találkozik valaki érdekessel, mielőtt hazasietett. Az alapján, amit Frank Masterről és Lily de Chantalról tudott, mindenre számított volna, csak arra nem, hogy Lilyt és Hettyt egymás társaságában találja. Ez meg mit jelenthetett? – Mrs. Master – hajolt meg előzékenyen. – Mi hozta önt ide egy ilyen tragikus napon? – Meghajtotta a fejét Lily felé is. – Elmentem a férjem irodájába, Mr. O’Donnell, de nem találtam ott. Azt mondták, talán idejött, hogy kiderítse, mik a polgármester szándékai a lázongást illetően. Sean vetett egy pillantást Lilyre és látta arcán a végtelen megkönnyebbülést, mielőtt komolyan bólintott. – Magam is pontosan ezért jöttem. Akárhol legyen a férje, Mr. Master, most az lenne a legbölcsebb, ha hazatérne, ám semmi szín alatt ne induljon el gyalogosan. Ön se, se Chantal kisasszony. Beszélek az igazgatóval, és szerzek önnek egy kocsit, Mrs. Master, de ez időbe telhet. A legtöbb bérkocsis távol tartja magát a bajtól. – Nem tudván ellenállni a kísértésnek, még hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy de Chantal kisasszony örömmel itt marad önnel, amíg kerítek egy kocsit.

* Az öreg titkár Master irodájában megelégelte a dolgot. Gondolnia kellett a családjára, és ha Mr. Master eddig nem tért vissza, ma már aligha teszi meg. Már csak azt nem tudta, mihez kezdjen Master feleségének üzenetével. Szegezze az ajtóra? Az rosszul venné ki magát, ártana a cég jó hírének. Nem, majd üzenetet ír, és az asztalán

hagyja. Masternek van kulcsa. Ha mégis visszajön, legfeljebb használja.

* Fél háromra Frank Master kezdett határozottan bosszús lenni. A Második sugárút sarkán jókora tömeg vette körül a fegyverraktár épületét, ám ugyanilyen tekintélyes számú védő rekedt odabent, méghozzá állig felfegyverezve. Időről időre kövek reppentek az ablakok felé, s bár mind ez idáig a tömeg nem próbálta meg lerohanni az épületet, egyik utcát a másik után szállta meg. Körben mindenfelé. Hol a pokolban lehet ilyenkor Hetty? Csapdába esett a South Streeten? Netán gyalogosan próbál hazavergődni? Megtámadták? Megsérült? Ha csak sejtené, melyik útvonalat használja, legalább utána mehetne. Magának is alig akarta beismerni, de rettenetes bűntudat gyötörte. Bár ne hetyegett volna Lilyvel. Bár maradt volna itt, hogy vigyázzon rá. Milyen rémült lehet – nem is beszélve arról, mekkora veszélyben forog. Feleségének halálra vált arca úgy kísértette, akár egy lidércnyomás. Szinte látta maga előtt, ahogyan a lázongok üldözik, leterítik, vagy még rosszabb. Az egész az ő hibája. Egyedül az övé. – Apa. – Tomot hallotta. – Ki kell állnunk a kocsival. Meg kell keresnünk anyát. – Igen, én is erre gondoltam. Megtennéd, fiam? Amíg elmegyek a városba, vigyáznál helyettem a házra? – Nem, apa. Jobb lesz, ha én megyek. Ha visszatér, és nem talál itt, nem biztos, hogy meg tudom állítani. – Ez képtelenség, Tom. Nekem kell mennem. – Addig nem lesz nyugta, apa, amíg viszont nem lát. Én

mondom, csak azzal törődik, hogy te biztonságban légy.

* A hotel igazgatója valamivel fél négy után kereste meg Hettyt, aki Sean O’Donnell távozása óta többször is érdeklődött a recepción, ám mindeddig eredmény nélkül. – Ön az első a sorban – biztosították –, de nem találunk egy bérkocsit se, amelyik elvinné. – Lily de Chantalnak kétszer is vissza kellett tartania, amikor gyalog akart útnak indulni. – Ne az én kezemhez tapadjon a vére – kiáltott fel Lily második alkalommal, bár hogy de Chantal kisasszony miért aggódott ennyire a biztonsága miatt, Hetty el sem tudta képzelni. – Mrs. Master – hallotta most a szálloda igazgatóját –, az egyik hölgy arrafelé megy a hintájával, és hajlandó elvinni önt. – Láthatóan zavarban volt. – Azt kell mondanom, hogy nem ígérkezik más lehetőség. – Értem. Az illető hölgy? – A neve Madame Restell.

* New York leggonoszabb teremtése kényelmesen hátradőlt hintája plüss ülésén, úgy méregette útitársát. A telt keblű és markáns arcú asszony tekintete valamiért ragadozó madarat juttatott Hetty eszébe. Ő hát Madame Restell, az angyalcsináló. Tudta róla, kicsoda, s bár még sosem látta ilyen közelségből, erre nem is vágyott. Ha Madame Restell gyanította is ezt – ahogy bizonyosan –, szemlátomást magasról tett rá.

– Nos, megtudtam, amit akartam – jegyezte meg. – A polgármester egy pojáca. – Megvetően felhorkant. – Csaknem olyan ostoba, mint Lincoln. – Sajnálattal hallom, hogy ostobának tartja az elnökünket – jegyezte meg Hetty mereven. Ugyan elfogadta a felkínált fuvart, de azt nem engedte, hogy Madame Restell megfélemlítse. – Épp elég bajt okozott nekünk. – Úgy veszem ki a szavaiból, hogy ön nem republikánus – bólintott kimérten Hetty. – Azt mondják, mindenki szabadon azt tehet, ami jól esik neki. Ezzel egyet is értek. Aki viszont elkezd papolni, az felőlem elmehet a pokolba. – Nos, minden azon múlik, mit ért szabadság alatt. – Segítek a nőknek, hogy szabadok legyenek. Ne kelljen megszülniük egy nem kívánt gyermeket. – Megszakítja a terhességüket. – Nem éppen úgy, mint hiszi. Legalábbis nem gyakran. Legtöbbször kapnak egy port, amitől elmúlik. Nyilvánvaló lett, hogy Madame Restell nem csupán azt teszi, amit akar, de ezzel előszeretettel henceg is. – Franciaországban talán más mértékkel mérnek, madame… – kezdte Hetty udvarias, ám határozott hangon. A másik harsány nevetéssel szakította félbe szavait. – Azt hiszi, francia vagyok, csak mert Madame Restellnek hívatom magam? – Úgy gondoltam. – Angol vagyok, kedvesem, amit büszkén vállalok. Gloucesterben születtem. A jó öreg Gloucesterben. Szegények voltunk, mint a templom egere, most viszont van egy palotám az Ötödiken. S továbbra is ostobának tartom Lincolnt.

– Értem. – Hetty annyiban hagyta a dolgot. Elhaladtak a Grace Church mellett. – Ismeri Lincoln feleségét? – kérdezte váratlanul a magzatelhajtó. – Még nem részesültem a szerencsében. – Életemben nem láttam nőt olyan lázasan vásárolgatni. Egyszer a saját szememmel figyeltem meg. Amint beszabadul New Yorkba, mintha megtébolyodna, pedig ez gyakran előfordul. Nem csoda, ha már a Kongresszusban is panaszkodnak miatta. – Mrs. Lincolnnak be kell rendeznie a Fehér Házat – vette védelmébe az elnök feleségét Hetty. – Na persze. – Nos – szedte össze minden méltóságát Hetty –, én is úgy vélem, hogy az embereknek szabadon kell élniük. Úgy vélem, a szabadság minden embernek Isten adta joga, fajtól és bőrszíntől függetlenül. És úgy vélem, hogy Mr. Lincolnnak ebben nagyon is igaza van. – Még szép, hogy igaza van, kedvesem. Legyen is. Nekem semmi bajom a feketékkel. Semmivel sem rosszabbak magánál vagy nálam, az egyszer biztos. Csak ne kéne olyan sok embernek meghalnia emiatt. Mostanra elérték a Union Sqaure-t. Már készültek jobbra kanyarodni a Tizennegyedikre, amikor a kocsis lelassított, majd ostornyelével megkocogtatta az ablakot. Az utcában, az Irving Place elején, legalább százfős tömeg zárta el az utat. – Forduljon meg – csattant fel Madame Restell. Elővigyázatosan megkerülték a Union Square-t, hogy próbát tegyenek a Negyedik sugárúton. Fenyegető tömeget találtak minden utcában. Ahogy egy vonalba kerültek a Gramercy Park felső végével, a tömeg sűrűbbé vált, s immár a nagyobb csőcseléket is

látták, amint ostrom alá vette a fegyverraktárt. E pillanatban is macskakövek záporoztak a házra, majd valaki meggyújtott kátrányos hordót hajított be az egyik ablakon. A tömeg diadalmas üvöltésben tört ki. – Ez nem jó – döntötte el Madame Restell. – Menjünk az Ötödiken – szólt előre a kocsisnak. – Ki kell szállnom – kiáltott fel Hetty. – Itt az otthonom. – Ne legyen ön is ostoba, szívem – csóválta a fejét Madame Restell. – Ezeken nem jut át. Hetty legszívesebben leugrott volna, de ő sem tagadhatta Madame Restell szavainak igazát. – Jobb lesz, ha eljön hozzám – ajánlotta fel Madame Restell. – Van egy inasom, aki átverekszi magát bármilyen tömegen. Igazi kis Öt Pontból való csatornapatkány. Majd ő elmegy a férjéhez, hogy tudassa, hol van. Logikus tervnek tűnt, Hettynek mégsem tetszett. Előttük megnyílt a sugárút, mire a kocsis csettintett ostorával. Átsuhantak á Madison Square-en. A hőségben és a lovak patái nyomán felverődött porban elmosódott a házak homokkő homlokzata. Rosszullét fogta el, mintha akarata ellenére ragadná magával e különös, lüktetően forró porförgeteg. Máris a Harmincadik környékén jártak. Jobbról üres telket látott faiskolával. A balján hirtelen téglából épült templomtorony szökött a magasba. Azután meglátta a víztározó roppant erődre emlékeztető tömbjét. A helyet, ahol Frank megkérte a kezét. A hőségben és porban is zordan őrködött, akár piramis a sivatagban. Házasságának biztos alapzata. Hagyta, hogy ezt is maguk mögött tudják. Biztosan elment az esze, gondolta. Elmaradt a Negyvenkettedik utca is. – Állj! – Feltépte az ablakot, úgy kiáltott ki a kocsisnak. –

Azonnal álljon meg. A hintó lassított. – Mit művel? – méltatlankodott Madame Restell. – Tovább – rivallt rá a kocsisra, de már elkésett. Hetty kinyitotta az ajtót, s mielőtt még a kocsi megállapodott volna, kibucskázott az út porába. – Buta tehén! – förmedt rá Madame Restell az ablakon keresztül, míg ott térdepelt a Negyven-harmadik utca porában. – Azonnal szálljon vissza! Hettyt már ez sem érdekelte. – Köszönöm a fuvart – kiáltotta, azzal visszaindult az Ötödiken. Szerzett néhány horzsolást, de máris jobban érezte magát. Legalább tett valamit. Ahogy a hintó továbbindult az Ötödiken, egy pillanatra azért megtorpant, hogy eligazítsa magán az öltözékét. A hőség és pára minden mást elfojtott. Körülnézett. A szemközti sarkon tekintélyes épület állt. Amikor meglátta, még el is mosolyodott. Ha a víztározó a technikai fejlettségről árulkodott, úgy a szemközti fekete árvaház arra emlékeztette, hogy az erkölcsi értékek még az ilyen kaotikus időkben sem merülhetnek feledésbe, amíg a város jómódú lakói – a hozzá hasonlók – megfizetik az árvák ellátását, s nem csupán a látszat kedvéért. Kétszázharminchét fekete gyermeknek adnak fedelet, ruhát, ellátást – és igen, tudást – abban az Ötödik sugárúti épületben. Kétszázharminchét fekete gyermeknek adnak esélyt egy jobb életre. Ha Madame Restell, a férje vagy bárki más tudni akarja, miért harcol Lincoln, gondolta, jöjjön csak el az Ötödik sugárúti árvaházba, és nézze meg az ottani gyermekeket.

*

Nem látta a csődületet, csak amikor már utolérte. A mellékutcák felől özönlött ki a széles sugárútra – férfiak és nők vegyesen, a kezükben téglákkal, furkókkal, késekkel és minden egyébbel, amit útközben szedtek össze. Ahogy szétáradtak a sugárúton, már látszott, hogy százával hemzsegnek. Nem álltak meg, hogy bezúzzák az ablakokat, de még csak fel sem néztek. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt. Az árvaházat vették célba. Ahogy közelebb értek, érces kiáltás harsant: – Halál a nigger fattyakra! – A tömegből hatalmas üvöltés szakadt fel. Hetty, aki abban a pillanatban még a férjéről is elfeledkezett, elborzadva nézte őket. Nem fordíthatott csak úgy hátat. Tennie kellett valamit.

* Frank Master a fia mellett állt az étkezőben, a Niagara-vízesést ábrázoló nagy festmény előtt. Azután elfordult, és az ablakhoz lépett, hogy kikémleljen. – Nem tudom, mit tegyek – sóhajtott fel. Igazság szerint teljesen magánkívül volt. Addig kárhoztatta magát, amíg már belefáradt, és úgy érezte, egy pillanatig sem képes tovább elviselni ezt a tehetetlenséget. Csinálnia kell valamit, verekednie valakivel, vagy bármi mást. Tom oly sokáig elmaradt, amíg már azt hitte, vele is történt valami. Amikor végül megjött, magyarázatot adott a késedelemre. – Az irodát bezárva találtam, amikor odaértem. A hely teljesen elhagyatott. Hazafelé keresztül-kasul bejártam az összes utcát, ezért tartott ilyen sokáig, de sehol sem láttam. Nyoma veszett.

Tom alig néhány perce jöhetett meg, amikor a fegyvertár irányából felhangzó kiáltozásra Frank végül kiment az utcára. A tömeg csak rászánta magát a rohamra. Az épület tüzet fogott – látta, ahogyan többen is megjelentek az emeled ablakokban és a háztetőn. Lentről úgy tűnt, csúnyán megégtek. Nem mintha bármit is tehetett volna értük. Elviselni alig lehetett a házból sugárzó forróságot, amint egyesítette erejét a fullasztó hőséggel. Sietve hazatért. Az arzenál elleni roham egy eredménnyel biztosan járt: odavonzotta a környéken tartózkodó bajkeverőket, így a Gramercy Park átmenetileg felszabadult. Óvakodva fel is nyitotta az étkező egyik zsalugáterét. A fegyvertárból felcsapó lángok szikraesőt hánytak az égre. Hirtelen egy fiú szaladt a ház bejáratához, hogy öklével verni kezdje az ajtót. A szobalány futva jött, hogy megkérdezze tőle, mit tegyen. Azt felelte, ki ne nyissa. – Nyilván csapda. – Egy sötét alak téglával vagy fáklyával a kezében csak arra vár, hogy elhajíthassa fegyverét, amint megnyílik az ajtó. Összezárta a redőnyt és visszatért a hallba. – S ha a mama üzen? – tette fel a kérdést Tom. – Nekem is eszembe jutott. – Jelzett Tomnak, hogy maradjon mögötte, mielőtt az ajtóhoz lépett. Menet közben felkapta a sétabotját, hogy furkósbot gyanánt a feje fölé emelje, amint elhúzza a reteszt és résnyire kinyitja az ajtót. – Igen? – Maga Mr. Master? – És ha én vagyok? – Az asszonya az Ötödiken van az árvaháznál, nyakig a lekvárban. – Ki vagy? – Billie, uram. Madame Restellnek dolgozom. Magához vett. A hintájában van a Lexingtonon. Azt mondja, annál közelebb nem

megy. Jobb lesz, ha siet, uram. El nem tudta képzelni, mi köze lehet a hírhedett Madame Restellnek Hettyhez. Akárhogy is, nem késlekedett. – Vigyázz a házra, Tom. – Egyik kezével megmarkolta a botot, a másikkal meg a fiú karját, hogy hagyja magát elvezetni a Lexington sugárútra. – Ha hazudsz – sziszegte neki útközben –, a csontodat is összetöröm.

* Hetty mit sem tudott a tömeg természetéről. Nem tudta, hogy adott pillanatban és adott hangulatban bármire rávehető, vagy éppen teljesen önálló életre kel. A tömeg végezni akart a gyermekekkel, csak mert feketének születtek, és fel akarta égetni az épületet, csak mert az abolicionisták fellegvárának tartotta. A jómódú fehér protestánsokénak, akik a biztos halálba küldték jó katolikus fiaikat, csak hogy a négymillió felszabadított rabszolga északra jöjjön, és a munkájukat is elvegye. Merthogy a tömeget jórészt ír katolikusok alkották. Nem teljesen, de jórészt. A tömeg ezenfelül ki akarta fosztani az épületet, csak mert a fekete gyerekek kaptak ételt, ágyat, takarót, de még lepedőt is, amivel a szűkös nyomortanyákon élők nem rendelkeztek. Kövekkel dobálták az épületet, most pedig a férfiak előrerontottak, hogy betörjék az ajtót. Hetty eközben próbált átfurakodni a tömegen. – Hagyják abba – kiáltozta. – Ezek még csak gyerekek. Hogy tehetik? A tömeg nem hallgatott rá. Küszködve jutott előrébb, de az

emberek túlságosan összepréselődtek. Végül egy nagydarab, vörös hajú ír mellett találta magát, aki haragjában ugyanúgy torkaszakadtából üvöltött, mint a többi. Ezzel sem törődött. Öklével püfölni kezdte a hátát. – Engedjen át! A férfi végül megfordult, hogy végigmérje. – Mondja meg nekik, hogy hagyják abba – rivallt rá. – Hagyná, hogy ártatlan gyermekeket mészároljanak le? Hát keresztény maga? – A férfi meredten nézte kék szemével, ahogyan egy kelta óriás méregetné a vacsoráját. Tegye csak, ha ehhez van kedve. – Hogy mondaná meg a papjának, hogy ártatlan gyermekeket ölt? – hívta ki maga ellen. – Nincs magában emberség? Engedjen át, majd én megmondom nekik, hogy fejezzék be. Az ír óriás ekkor lenyúlt érte, és roppant karjába kapta, míg ő arra gondolt, hogy itt és így fog meghalni. Ám legnagyobb elképedésére a férfi utat tört vele a tömeg első soraiban. S néhány pillanat múltán ott állt a nyílt téren. Előtte az árvaházzal, mögötte – ahogy az óriás letette és elfordult – a csőcselékkel. A tömeg rettenetes látványt nyújtott. Haragja lüktető sárkánytűzként sugárzott felé. Meredten bámult és sivalkodott, köveket hajított és lobot vetett az árvaházra. Most, miután elébe állt, hogyan beszéljen ezzel a tűzokádó szörnyeteggel? Meghallja egyáltalán? Ekkor hirtelen tekintetek fordultak felé, és karok szegeződtek neki. Valami történt a háta mögött. Arrafelé fordult. Valamivel odébb megnyílt az árvaház oldalsó bejárata. Egy asszony dugta ki a fejét. Hetty ráismert. Az árvaház felügyelőnője. Az asszony elborzadva nézett ki az utcára, de úgy tűnt, már eldöntötte, hogy nincs más lehetőség, mert egy kis fekete gyermek

bukkant fel mellette, azután még egy, majd újabb. Az árvaház lakói sorjáztak ki. Hetty elképedve látta, ahogy engedelmesen sorba állnak. Szentséges Isten, mintha csak a templomba indultak volna! Valamivel később megjelent az árvaház igazgatója is – ő terelte ki a gyermekeket az utcára. Nem maradt senki, hogy intézkedjen, csak a felügyelőnő és az igazgató. A gyerekek pedig csak sorjáztak, ahogy az igazgató sürgette, és a felügyelőnő takaros oszlopba rendezgette őket. Kiterelték mind a kétszázharminchét gyermeket, egyenest az oroszlán torkába, mert nem tehettek mást. Nem estek pánikba. A gyermekek érdekében halálos nyugalmat erőltettek magukra, a gyerekek pedig engedelmesen ki is vonultak. Az igazgató háttal fordította őket a tömegnek, hogy ne is lássák. Ami nem tetszett a tömegnek. A legkevésbé sem. Mint valami gonosz varázslat folytán, társaik tekintetéből még azok is értesültek a gyerekek jelenlétéről, akik másként nem látták őket. Egyszeriben az egész tömeg rázkódni kezdett a dühtől, amiért prédája menekülni próbál. Az első sorok máris araszolni kezdtek előre, lassan, akár a kígyó, mely villás nyelvét nyújtogatja áldozata felé. Akkor valaki újra elkurjantotta magát: – Halál a nigger kölkökre! – A csatakiáltás szájról szájra járt. A gyerekek hallották ezt, és összerezzentek. Hetty most eszmélt csak rá, hogy egyedül ő és az ír óriás áll a tömeg és a gyerekek között. Furcsamód azt is megértette, hogy a tömeg nem igazán látja őt. Talán a látómezejébe esett, mégis a gyerekekre fókuszált, akik mostanra szinte mind előjöttek. Gyors pillantást vetett feléjük. A felügyelőnő rájuk szólt, hogy induljanak el. Fürgén, de ne túl

gyorsan. A tömeg is látta ezt. Éles női hang szelte ketté a levegőt: – Meglógnak a niggerek! – Hetty érezte, hogy a hangadók bármelyik pillanatban kitörhetnek a tömegből, és elrohanhatnak mellette. – Elég! – sikoltott fel. – Ártatlan gyermekeket ölnének? – Felemelte és szélesre tárta a karját, mintha ezzel megállíthatná őket. – Ezek még csak gyerekek. A tömeg most már látta, és meredten nézte. Pontosan annak látta, aki volt: tehetős republikánus protestánsnak – az ellenségének. Az ír óriás kitartóan hallgatott mellette, amíg már az is átsuhant a fején, hogy talán ezért hozta őt ide: élőáldozatként a tömegnek. A tömeg egyelőre még ingadozott. Azután a nő éles hangja újra felharsant: – Ezek csak nigger porontyok, hölgyem. Nem számítanak. Helyeslő morgás hallatszott. A tömeg közelebb araszolt. – Ezt nem tehetik! Nem tehetik! – kiáltozta Hetty kétségbeesetten. S ekkor, legnagyobb meglepetésére, az ír óriás is elbődült mellette: – Mit képzeltek? Nincs bennetek emberség? Hát nincs senkiben egy csepp emberség? Hetty mit sem tudott a tömeg természetéről. Gyűlölhette őt bármenynyire, egyetlen okból mégis habozott rátámadni: úrhölgy volt. Az óriás ugyanakkor hozzá tartozott. A sajátja, aki árulóvá vált, amikor az ellenség pártját fogta. Dühödt sikollyal két asszony is rárontott, nyomában szorosan a férfiakkal. Ha a gyermekeket nem kaphatták meg, hát megkapják őt. A könnyebbik prédát. A termete sem segített rajta – az óriási is elvész a tömegben. Semmi idő alatt ledöntötték a lábáról. Hetty még sosem látta, ahogyan a csőcselék lerohan valakit.

Nem ismerte a tömeg erőszakosságát és erejét. A férfi arcával kezdték, ököllel ütötték, és nehéz csizmákkal rugdalták. Látta vérét, és hallotta csontjai roppanását, azután már félre is söpörték az útból. A férfi egész teste eltűnt támadói alatt, akik minden erejüket és indulatukat latba vetve taposták, egyre tovább és tovább. Mire végeztek, az ír óriásból alig maradt valami. A tömeg ezután betört az árvaházba. Mindenkinek akadt elég zsákmány. Élelem, takarók, ágyak – mindent lecsupaszítottak. A gyerekeknek azonban, Istennek legyen hála, sikerült időben távozniuk a helyszínről. Lassan Hetty is felkelt, hogy lenézzen a széttaposott hústömegre, mely valaha roppant erejű férfiú volt, azután levonszolta magát az Ötödik sugárútra. Ott, miközben még azt se tudta, mi történik vele, hirtelen két erős kar ölelte körül, mielőtt meglátta a férje arcát. Rajta csüngött, ahogyan botladozva haladtak tovább a tározóig, majd keletnek egészen a Negyvenedikig. A következő sugárútnál azután beemelték egy ott várakozó hintóba. – Hála az égnek, hogy eljöttél – suttogta. – Egész nap kerestelek. – Én is kerestelek. – Ne hagyj el többé, Frank. Kérlek, ne hagyj el. – Soha – felelt a férfi könnyes szemmel. – Soha, amíg élek.

* Ahogy Sean O’Donnell kora este körülnézett az ivóban, tudta, hogy jól tette, amikor lezavarta Hudsont a pincébe. A West Side-on mindenfelé rátámadtak a feketékre: házaikat felégették, őket magukat összeverték. Lincselésekről beszéltek. A St. Nicholas Hotelben a katonaság is csatlakozott a polgármesterhez, miután

csapatokat vontak össze a városban. Lincoln elnöknek megsürgönyözték: ha már a konföderációs erők visszavonultak Gettysburgnél, nélkülözhetne néhány ezredet, mielőtt egész New York lángba borul. Úriemberek egy csoportja muskétákkal fegyverkezett fel, és kivonult a Gramercy Park védelmére, amit Sean örömmel hallott. Mindeközben fegyverropogás hallatszott az Öt Pont felől. – Már nem tart soká – figyelmeztette a családját. – Lassan mi következünk. Negyedórával később egy lelógó harcsabajszú, kalandor küllemű férfi toppant lendületes léptekkel az ivóba. Sean elmosolyodott. – Mr. Jerome. Mit adhatok? Kedvelte Leonard Jerome-ot. A rettenthetetlen pénzember ugyan nem az Öt Ponton született, mégis rendelkezett egy utcai harcos merészségével és ösztönével. Jobbára olyanok társaságában látták, mint August Belmont és William K. Venderbilt, ám Jerome ugyanúgy szerette az újságokat, és az újságírók is őt. Azt beszélték, sok pénzt fektetett a sajtóba. Hébe-hóba az ivóba is benézett. Sean egyszer megkérdezte tőle, hová való a családja. – Az apámat Isaac Jerome-nak hívták, ezért Belmont szerint csakis zsidó lehetek. – Jerome elnevette magát. – Persze, azt sem szabad elfeledni, hogy Belmontot is Schoenbergnek hívták, mielőtt nevet változtatott, de hát az igazság kevéssé érdekes. A Jerome-ok francia protestánsok voltak. Hugenották, akik az 1700-as években jöttek ide. Vidéki farmerek és jegyzők azóta is. – Elvigyorodott. – A feleségem családja esküszik rá, hogy irokéz vér is folyik az ereikben. – Ön elhiszi? – Egy férfi mindig higgyen a feleségének, uram.

Sean mostani kérdésére így válaszolt: – Whiskyt, Mr. O’Donnell? Egy jó nagy adagot? Mozgalmas éjszaka áll előttünk. – Kalamajkára számít? – Azt várom, mikor gyújtják fel a házamat. Eddig még nem történt meg, de errefelé tartanak. Már javában úton vannak, úgyhogy jobban teszi, ha eldugja előlük a niggerjét. – Már megtettem. Gondolja, hogy az ivót is útba ejtik? – Talán nem, de fáj a foguk az abolicionista lapokra, a Timesra és hasonlókra. – Felhajtotta whiskyjét, mielőtt szélesen elvigyorodott. – Kívánjon jó szerencsét, Mr. O’Donnell. Mégiscsak a sajtószabadság védelmére indulok. – Aztán milyen eszközzel védi meg? – kérdezte Sean, amint Jerome nyújtott léptekkel kifelé indult. A férfi visszafordult felé. – Jóféle Gatling puskával. – Azzal távozott. Egy Gatlinggal. Isten tudja csak, honnét szerezte. A nemrég szabadalmaztatott ismétlőfegyvert talán még a hadseregben sem rendszeresítették, de a sebesen pörgő puskacsövek folyamatosan köpdösték a golyókat, hogy meghunyászkodásra bírjanak bármilyen csőcseléket. Akinek van esze, nem haragítja magára Jerome-ot, gondolta Sean. Ő aztán nem retten meg egy kis utcai harctól. Újból ellenőrizte a zsalugátereket, de az ivót még most sem zárta be. Ha a lázongok megszomjaznak és nem szolgálja ki őket… na, akkor dühödnek csak fel igazán. Hálát adott az égnek, hogy Mary biztonságban van Coney Islanden.

*

A hétfő jól indult Mary számára. Amikor lejött reggelizni, azt találta, hogy Gretchen már az asztalnál ül, és egy másik édesanyával társalog. Amint helyet foglalt közöttük, Gretchen épp megjegyezte, hogy az asszony fia igencsak hasonlít a saját gyermekére, amiből aztán lendületes beszélgetés kerekedett magáról az anyaságról. A hölgy Maryt is megkérdezte, van-e gyermeke, mire így felelt: – Előbb férjhez kéne mennem. – Az már igaz – nevetett a hölgy. Theodore ezután jelent meg. Fürödtek aznap délelőtt. Mary ezúttal a kötélbe kapaszkodva elmerészkedett odáig, ahol a víz már a mellkasáig ért, azután szinte egészen a határolóig kiúszott. Amint ezt tette, Theodore elsiklott mellette, majd a kötél alatt átúszva lendületes karcsapásokkal nekivágott a nyílt tengernek. Meglehetős ideig odakint maradt. Mary és Gretchen már a parton ücsörgött, amikor visszatért, és csepegve kiemelkedett a vízből. – Rendkívül üdítő – kiáltott fel önfeledten, azzal nekilátott, hogy megtörölközzön. Az ebédnél Theodore megkérdezte, fog-e ma is rajzolni, mire azt felelte, hogy talán igen. Így az ebédet követően fel is ment a vázlattömbjéért. Mire lejött, Gretchen és Theodore már beszélgetésbe merültek, ezért Gretchen arra biztatta: – Menj csak, Mary, majd mi is jövünk. Csak rövidke utat tett meg a homokon, amikor a táskájába nyúlva ráeszmélt, hogy a ceruzákat a szobájában felejtette, ezért vissza kell mennie. A fogadóba érkezvén nem látta Gretchent és Theodore-t, ezért feltételezte, hogy Gretchen felmehetett a szobájukba, a szobát azonban üresen találta, ezért csak fogta a ceruzáit, és újra lement.

Épp csak nekivágott az ösvénynek, amikor meglátta őket. Valamivel távolabb, a fogadó fehér léckerítésének végében, egy árnyas kis fa alatt álltak. Nem vették észre, oly mélyen belemerültek a társalgásba. Bár nem hallhatta őket, nyomba látta rajtuk, hogy civódnak. Gretchen máskor nyugodt arca eltorzult az indulattól. Még soha nem látta őt ilyennek. Theodore is bosszúsnak és türelmetlennek tűnt. Nem tehetett mást, elsietett, és úgy tett, mint aki semmit sem látott. Barátai veszekedése nem kívánt módon megzavarta az idillt, mintha csak sötét felhő jelent volna meg a másként tündöklő égen. Már csak ezért is megszaporázta a lépteit, hogy minél távolabb kerüljön a két Kellertől. Nem akarta, hogy bármi elrontsa a napját. Mire jó egymérföldnyit gyalogolt, s nem találkozott mással, csak az óceán és a meleg homok töretlen vonalával, sikerült visszatalálnia lelki nyugalmához. Felismerte, hogy közel jár ahhoz a helyhez, ahol előző nap rajzolgatott, s miután átkelt a kis dűnén, forgatni kezdte a fejét, hátra újra felbukkan a szarvas. Egyelőre sehol sem látta. Valamivel odébb észrevett viszont egy kis fakunyhót, melyet láthatóan a sorsára hagytak: teteje bedőlt, a támaszként egykor szolgáló oszlopok csorbán meredeztek az égre. A közeli fákkal együtt különös, szinte kísérteties kompozíciót alkotott, amit nem tűnt nehéznek megörökíteni, ezért neki is látott. Egy idő után, amikor legnagyobb megelégedésére sikerült felvázolnia a jelenet egy részét, letette a tömböt, és felállt kinyújtóztatni a lábát. Átkelt a kis dűnén, és elnézett visszafelé a parton, hátha látja közeledni Gretchent, de a föveny teljesen elhagyatottnak tűnt. Miután visszatért a vázlattömbjéhez, egy ideig még rajzolgatott, azután levette szalmakalapját, és egy pillanatra ledőlt, hogy élvezze a napsütést. Ahogy arcára és csupasz karjaira hullt, a fény

bizsergetően jó érzéssel töltötte el. Nesz is alig hallatszott, leszámítva a hullámok távoli, tompa morajlását. Minden olyan békésnek tűnt, mintha egy másik világba csöppent volna – egy időtlen helyre, mely érintőleges kapcsolatban sem áll az általa ismert nagyvárossal. Talán, ábrándozott el, ha elég soká itt maradna, ő is egészen másvalaki lenne. Néhány percig csak feküdt, és csak itta magába a lüktető napsugarakat. A gyíkok érezhetik magukat így, gondolta, amikor kifekszenek a forró kövekre. Amikor meghallotta a fű susogását, csak alig emelte fel a fejét. Már épp készült köszönteni Gretchent, amikor egészen másvalakit látott meg. – Á – szólt Theodore. – Gondoltam, hogy itt talállak. – Hol van Gretchen? – tudakolta tőle. – A fogadóban. Lepihent kicsit. – Ó! – Nem bánod, ha leülök? Nem válaszolt, de a férfi így is leült. Felvette a vázlattömbjét, és tanulmányozta a rajzát. – Még nincs kész… – Ígéretesnek tűnik – jegyezte meg a férfi, miután vetett egy pillantást a romos faházra. Letette a rajztömböt a másik oldalára, ahol ő nem érhette el, majd teljes hosszában elnyúlt a földön. Kicsit zavarban érezte magát, így félig felülve, és azon tűnődött, hogy talán visszavehetné a szalmakalapját. – Feküdj csak vissza nyugodtan – hallotta a férfit. – A napfény jót tesz. Mértékkel, persze. Amikor így fekszem a napon – nyújtóztatta ki tagjait –, úgy érzem, mintha gyík lennék. Mary elnevette magát. – Én is épp erre gondoltam, mielőtt jöttél. – Látod? A nagy elmék egy rugóra járnak. Vagy a nagy gyíkok?

Hátradőlt. Egy férfi mellett feküdt, de itt senki sem láthatta. Így amikor a férfi elfordult, és gyengéden megcsókolta, nem tiltakozott, amikor pedig azt mondta: „Annyira gyönyörű vagy, Mary” – annak is érezte magát. A férfi idővel kezdte úgy csókolni, mint még senki más előtte: felfedezte az ajkait és a nyelvét – ebből tudta, hogy ez csakis olyasvalaminek lehet a kezdete, amit nem szabadna megtenniük. Mégis átengedte magát, s ahogy viszonozta a csókot, a szíve mind hevesebben és hevesebben vert. – S ha meglát valaki? – zihálta. – Mérföldeken belül nincs egy lélek sem – felelte a férfi. Azután a csókjai még szenvedélyesebbé váltak, ujjai felfedezőútra indultak, ő pedig olyan izgatottá vált, hogy bármennyire helytelennek találta mindezt, esze ágában sem volt megakadályozni. Miért is tenné? – ötlött fel benne. Ha most nem, akkor talán soha. Érezte, ahogyan mereven nekifeszült. Máris kezdte kioldozni a ruháját. A lélegzete apró kis fújtatásokkal tört fel a torkából. Azután jött Gretchen hangja. Gretchen hangja a partról. Gretchen közeledő hangja a partról. – Mary? Theodore átkozódva vonult vissza. Mary egy pillanatig csak feküdt elárvultan, azután a hirtelen rátörő páni rémületben Theodore mögé bújt, és megragadta a rajztömbjét, majd rátalált a kalapjára, és a fejébe húzta, így amikor néhány pillanattal később Gretchen előbukkant a homokdűne mögül, azt láthatta, hogy ha kissé zilált ruházatban is, de békésen rajzolgat, míg a fivére néhány lépéssel odébb ücsörög, s ahogy közeledik felé, olyan pillantásokkal méregeti, mint egy lecsapni készülő csörgőkígyó. – Hello, Gretchen – köszönt Mary nyugodt hangon. – Nem vinnéd el Theodore-t sétálni, amíg befejezem a rajzomat?

* Már késő délutánra járt, mire visszatértek a fogadóba. Nem beszéltek sokat, ám ahogy beléptek, az egyik vendég tudatta velük, hogy aznap csúnyán eldurvult a helyzet Manhattanben. A délutáni komppal jött a hír. – Mi történt? – élénkült fel Theodore. – Megtámadták a sorozóirodát a Negyvenhetediken. Úgy hírlik, fel is gyújtották. Vacsora után a fogadóstól megtudták, hogy délután folytatódtak a zavargások. Egy másik szállodástól hallotta, aki azt mesélte, hogy többfelé is fellángoltak a tüzek. – Nem működik a távíró – tette hozzá –, így többet nem tudok. Talán nincs is mit tudni. Forró és fülledt maradt az idő. Odakint, ahol lágy tengeri szellő kélt az Atlanti-óceánról, a pára nem tűnt olyan elviselhetetlennek, New York zárt utcáin azonban egészen más érzetet kelthetett. Amikor vacsora után kiültek a verandára, még ők is tikkasztónak érezték a meleget. Idővel Gretchen néhány percre magukra hagyta őket. – Elmegyek sétálni a partra – jelentette be Theodore, és szivart vett elő. – Én is jövök – bólintott Mary. A partra teljes némaság borult. – Sajnálom, hogy Gretchen megzavart – törte meg a csendet Mary. Theodore bólintott. – Igen. – Maradsz még néhány napot? – Szeretnék – felelte a férfi. – Bár lenne munkám a

műteremben… – Ó! – sóhajtott Mary. Elnéztek a víz felé. A látóhatáron fellegek gyülekeztek, melyek esőt és megkönnyebbülést ígértek. – Meglátjuk, mit hoz a holnap – mormolta maga elé Theodore. Akkor este Gretchen és Mary szokás szerint lefeküdt. Gretchen egy szóval sem említette Theodore-t. Nem sokkal sötétedés után Mary úgy érezte, menten sírva fakad. Hálásan fogadta hát az esőt, mely néhány perccel később verni kezdte az ablaktáblát, hogy jótékonyan elfedjen minden más hangot. Az éjszaka közepén hirtelen felébredt, és ráeszmélt, hogy Gretchen nincs a szobában. Várt egy keveset. Neszt se hallott. Akkor kikelt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Az eső már elállt, újra felragyogtak a csillagok. Ahogy kinézett, eleinte semmit sem látott. Azután már kivett egy sápadt alakot, amint a nedves fűcsomók közt arrébb libbent. Gretchen volt az, aki hálóingben fel-alá járkált odakint. Mary nem akart odakiáltani neki, nehogy felverje a házat, ezért csendesen kilopódzott a szobából, lesurrant a lépcsőn, és kilépett a szabadba. – Mit művelsz? – sziszegte. – Csurom víz leszel. – Nem tudok aludni – hallotta Gretchent. – Aggódom. – Miért? – A gyerekek miatt. A gyújtogatók miatt. – Azt mondják, nem súlyos a helyzet. – Nem tudnak ezek semmit. Innét még csak nem is látni a várost. Mary szíve fájdalmasan megsajdult, de csak szemvillanásnyi ideig habozott. – Menjünk vissza, hogy láthasd a saját szemeddel?

– Épp ezen tűnődöm. – A reggeli komppal hazamegyünk – bólintott Mary. – Ha minden rendben van, még mindig visszajöhetünk. – Igen. – Most már gyere lefeküdni, mielőtt teljesen átfázol.

* Az első komp csak késő délelőtt indult, de már mindhárman ott várakoztak a foknál. Theodore ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket. A komp késett. Egy órát vártak, majd még egyet. Azután jött valaki, és közölte, hogy a komp nem közlekedik, mire visszatértek a fogadóba, hátha időközben újabb hírek érkeztek. – A kompot megtámadták, ha jól tudom, fel is gyújtották – értesültek a fogadóstól. – Csak az imént érkezett egy lovas a brooklyni lapokkal. A városban mindenfelé nagy bajok vannak. Tüzek lángolnak. Csapatokat kérnek Lincoln elnöktől. – Küldhetünk sürgönyt? – tudakolta Theodore. – Attól tartok, nem. Minden távíróvonalat elvágtak. Kész. Itt vannak a legnagyobb biztonságban. – Vissza kell mennem a városba – jajdult fel Gretchen. – Ott vannak a gyermekeim. – Hívhatok egy bérkocsit, hogy elvigye Brooklynba – kockáztatta meg a fogadós –, de kétlem, hogy azzal bármire menne. Végül sokkal jobbat szerzett: félórán belül egy kétkerekű sebes pónifogat repítette őket Brooklyn felé. Még délelőtt át is keltek Brooklyn Heightsba, ahonnét maguk alatt láthatták az egész várost. Tüzek lángoltak mindenütt. Tucatnyi helyen is tömött füstoszlop emelkedett fel. Egyedül a pénzügyi negyed tűnt sértetlennek, minthogy egy ágyúnaszád horgonyzott az East

Riveren, éppen szemközt a Wall Street végével. A város többi része a pokol emésztő tüzében is elhamvadhatott, de a Wall Street emberei gondoskodtak róla, hogy a házaik épségben maradjanak. Amikor leereszkedtek a komphoz, még szörnyűbb hírek várták őket. – A fekete negyed fele lángokban áll – tudták meg a kompostól. – Isten tudja csak, hány niggert öltek meg. Az East Side-on mindenfelé barikádok állnak. Már a gazdagokra is vadásznak, egy kereskedő sem meri kitenni a lábát az utcára. Még a Brooks fivérek üzletét is kifosztották. – Át akarok kelni – jelentette ki Gretchen. – Ha már mennie kell valakinek, én leszek az – rázta a fejét Theodore. – Ti ketten maradjatok itt. – Nem hagyom a gyerekeimet – makacsolta meg magát Gretchen. – Veled megyek – visszhangozta Mary. – Úgysem viszi át magukat senki – hűtötte le a kedélyeket a kompos. – Máris felégették a kompok felét, de még a vasúti síneket is felszedik. Fel vannak fegyverezve. Kész háború van odaát. Tehetetlenül járkáltak fel-alá a parton. Senki sem vitte el őket. Ahogy közeledett az este, Mary megszólalt: – Jobb lenne keresni egy helyet, ahol megalhatunk. Gretchen meg se hallotta. Nagy tüzet láttak lángolni a Bowery felől is, ahol Gretchen szülei laktak. Gretchen elakadó lélegzettel nézte, míg Theodore komoran meredt maga elé. Mary jobbnak látta, ha nem szól többet. A nap már zordan alábukott a kikötő vizébe, amikor egy idős férfi odalépett hozzájuk. – Van egy csónakom. Az asszony meg odaát. – A South Street felé mutatott. – Nemsokára besötétedik, akkor átmegyek. Ha akarják, magukat is elviszem.

* Különös érzés volt az éjszaka sötétjében átevezni az East Riveren. A legtöbb házon lezárták a zsalugátereket, egész utcák váltak eggyé az éjszakával. Sok gázlámpa sem működött, noha kétségkívül eresztette a veszedelmes gázt. A várost rőt fénybe vonta a tüzek izzása; a víz felett pattogó hangok és fojtogató füstszag terjengett. A víz felőli South Street mostanra elcsendesedett, így békében kiköthettek, és partra szánhattak. Theodore adott néhány dollárt az idős férfinak a kedvességéért. Noha Gretchen tiltakozott, Theodore és Mary meggyőzte őt, hadd menjen előbb az öccse a Boweryre. Addig Mary elviszi őt Sean ivójába, ami nem esett messze. – Ha van hely, ahol biztonságban lehetünk, akkor az Sean háza – mutatott rá. Sean épp bezárt, amikor elértek hozzá. Gyorsan beterelte őket, és egyáltalán nem örült, hogy így találkoznak. – Azt reméltem, biztonságban vagy Coney Islanden. – Ezzel együtt megértette őket. – Egy anya szíve a gyerekeihez húz – vonta meg a vállát. – Mit lehet tenni? Félórával később megérkezett Theodore. A gyermekeket átvitték a nagyszülők házába. – Biztonságban oda tudlak vinni – tette hozzá. Ahogy távoztak, Theodore még odafordult Maryhez. – Majd beszélünk, Mary, ha ennek az egésznek vége. – Talán – bólintott. Nem mintha nem ejthették volna meg a dolgot. Ha átmentek volna a műtermébe, nyilván keríthettek volna rá sort, csakhogy odakint Coney Island-en minden más volt. Most már visszatért a városba. A saját valóságába.

Ebből adódott az újabb kérdés: hová menjen most? – Jobb, ha maradsz – tartóztatta Sean. Amikor mégis el akart menni a Gramercy Parkba, tovább győzködte: – Nem tudom, mi folyik ott, de sokkal nagyobb biztonságban vagy itt, a családoddal. Ha nem is mondta ki, de igazából már a Mastereket tekintette a családjának. Amikor pedig tovább erősködött, Sean, ha vonakodva is, de elkísérte. Óvatosan közeledtek a Gramercy Parkhoz, s mire az Irving Place-hez értek, nyilvánvaló lett, hogy a baj ide is elért. Üvegcserép és törmelék borította az egész környéket. Sean hallotta, hogy a tér északi oldalán húzódó Huszonegyedik utcát elbarikádozták. Amikor a nyugati oldalról közelítettek, azt találták, hogy az utat nem a rendbontók, hanem maguk a Gramercy Park pisztolyokkal és muskétákkal felfegyverzett lakói állják el. Ezek a férfiak nem ismerték Seant, az egyikük azonban ráismert Maryre. S miután ragaszkodott hozzá, hogy köszönjön el a bátyjától, személyesen kísérte őt a Master házig. Sean addig az ellenőrzési pontnál várta a hírt, hogy biztonságban hazaért. Mrs. Master nyomban felkelt, hogy a konyhában belediktáljon egy csésze forró csokoládét. – Most pedig irány az ágy, Mary – utasította. – Majd reggel szépen beszámolsz a kalandjaidról.

* Hanem Mary reggel nem szá