Nem harap a spenót 9789634333326 [PDF]

Zitiervorschau

Borítószöveg

Pamela Druckerman amerikai újságíróként került Párizsba, és a francia fővárosban lett anyuka is. A szokásos kulturális különbségek mellett így azzal is szembesülnie kellett, hogy a franciáknak bizony a várandósságról és a gyereknevelésről is egészen különleges elképzelésük van. Miközben ő maga egy új élethelyzet, az anyaság kihívásaival küszködött, őszinte megdöbbenéssel és kíváncsisággal figyelte, ahogy a francia anyukák könnyedén oldják meg a legösszetettebb helyzeteket is, legyen szó akár a kisbabák éjszakai alvásáról, akár a nagyobbak evési szokásairól vagy társas viselkedéséről. Hogyan lehetséges ez? – tette fel a kérdést Druckerman, és nem nyugodott, amíg meg nem találta a választ, hogy aztán mindazt, amire saját kárán rájött, egy rendkívül humoros és üdítő olvasmány formájában ossza meg a nagyvilággal. Könyve, a Nem harap a spenót egyik legkeresettebb gyerekneveléssel foglalkozó kötet itthon is. Az új kiadás ráadásul 100 praktikus tippel – a francia gyereknevelés legfontosabb alaptételeivel – egészül ki, hogy ezáltal még könnyebben leshessük el a francia anyák titkát.

PAMELA DRUCKERMAN

NEM HARAP A SPENÓT Gyereknevelés francia módra

Fordította Orzóy Ágnes 100 praktikus tipp Kovács Viktória A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Pamela Druckerman: French Children Don’t Throw Food. Parenting secrets from Paris. London, 2012, Doubleday. Pamela Druckerman: Bébé Day by Day – 100 Keys to French Parenting, The Penguin Press, New York, 2013 Copyright © Pamela Druckerman, 2012 Hungarian translation © Orzóy Ágnes, 2012, 2013 Hungarian translation © Kovács Viktória, 2017 Borítóillusztráció © Margaux Motin

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő – I. rész Dávid Anna Felelős szerkesztő – II. rész Haulitus Anikó Szerkesztő – I. rész Leyrer Ginda Olvasószerkesztő Kiss Béla Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Tartalom I. RÉSZ Előszó: A francia gyerekek nem dobálják az ételt 1 Gyermeket vár? 2 Émelygés Párizsban 3 Megcsinálja az éjszakáit 4 Várj! 5 Apró kis emberek 6 Bölcsőde? 7 Szoptatás francia módra 8 Márpedig tökéletes anya nincs! 9 Caca boudin 10 Hamis fiúk 11 Isteni ez a bagett! 12 Legalább kóstold meg! 13 Én döntök! 14 Hagyd élni! Utószó: A francia jövő idő Köszönetnyilvánítás II. RÉSZ 100 praktikus tipp Bevezető 1 Croissant a sütőben 2 A bébi Einstein 3 Csicsíja, babája! 4 Az ínyenc baba 5 Nem igaz, hogy annál jobb, minél hamarabb 6 Álljunk meg egy pillanatra! 7 Hagyd, hogy élje a saját életét (is)! 8 Keresd a nőt! 9 Visszatalálni a párodhoz 10 Csak annyit mondj, hogy „nem”! Kedvenc receptjeim a párizsi bölcsődéből

Heti ebédmenü egy párizsi bölcsődében Köszönetnyilvánítás Francia gyermeknevelési kifejezések jegyzéke Bibliográfia Szerző nélküli szakirodalom Lábjegyzetek Végjegyzetek

I. RÉSZ

Simonnak, aki mindennek értelmet ad

Les petits poissons dans l’eau Nagent aussi bien que les gros. A kis halak a vízben Éppoly jól úsznak, mint a nagyok.

FRANCIA GYERMEKDAL

Előszó

A francia gyerekek nem dobálják az ételt

A lányom tizennyolc hónapos, amikor a férjemmel elhatározzuk, hogy elvisszük egy kis nyaralásra. Egy tengerparti városra esik a választásunk, néhány órányi vonatútra Párizstól, ahol élünk (én amerikai vagyok, ő angol). Olyan szállodában foglalunk szobát, ahol gyerekágyat is biztosítanak. Első gyerekről van szó, így megbocsátható, ha azt gondoljuk: ugyan mi baj lehet ebből? A szállodában reggelizünk, de ebédelni és vacsorázni a régi kikötő körüli kis haléttermekbe megyünk. Csakhamar rádöbbenünk, hogy pici gyerekkel a napi két éttermi étkezés maga a pokol. Bean lányunkat valamennyire az étel is érdekli: egy szelet kenyér vagy bármi, ami olajban sült. Azonban pár perc múlva már borogatja a sótartót, széttépi a cukroszacskókat, utána azt követeli, hogy vegyük ki az etetőszékből, és először szaladgálni kezd az étteremben, majd vészesen száguld a mólók felé. A stratégiánk abban áll, hogy igyekszünk villámgyorsan végezni az evéssel. Miközben leülünk, már rendelünk is, majd könyörögve kérjük a pincért, hogy sürgősen hozzon egy kis kenyeret, és tálaljon minden fogást – előételt, főételt – egyszerre. Amíg a férjem bekap egypár falat halat, én arra figyelek, nehogy Beant megrúgja egy pincér, vagy beleessen a tengerbe. Aztán cserélünk. Hatalmas borravalót hagyunk, hogy ezzel próbáljuk feledtetni az asztal körül szanaszét heverő széttépett szalvétákat és langusztadarabkákat. A szálloda felé menet megfogadjuk: egyszer s mindenkorra lemondunk az utazásról, a szórakozásról és a további gyerekekről. Ezzel a „nyaralással” hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottuk azt az életet, amelyet tizennyolc hónappal azelőttig éltünk. Csak azt nem tudom, miért lepődtünk meg ezen annyira. Néhány további étterem-látogatás után kezd feltűnni nekünk, hogy a körülöttünk ülő francia családok nem úgy néznek ki, mintha ők is a poklok minden kínját élnék át. Furcsa módon kifejezetten olyannak látom őket, mint akik épp nyaralnak. A Beannel egykorú francia gyerekek elégedetten üldögélnek az etetőszékben, és várják az ételt, halat, sőt zöldséget majszolnak. Semmi visítás és nyafogás. Mindenki egyetlen fogást fogyaszt egyszerre. És az asztal körül nincsenek romok. Noha akkor már több éve Franciaországban élek, erre mégsem találok magyarázatot. Párizsban a gyerekeket nem nagyon viszik étterembe. Vagy legalábbis nem tűntek fel nekem. Mielőtt gyerekem született volna, sohasem figyeltem meg mások gyerekeit. Sőt, most se nagyon nézegetem a gyerekeket, persze a sajátomon kívül. A jelenlegi nyomorúságos helyzetemben viszont kénytelen vagyok észrevenni, hogy úgy látszik, másképp is lehet. De mégis, hogy? Lehet, hogy a francia gyerekek egyszerűen genetikailag nyugodtabbak, mint a mieink? Vagy addig zsarolták (esetleg fenyegették) őket, amíg behódoltak a szüleiknek? Vagy talán a francia gyerekek a régimódi gyereknevelési filozófia termékei, amely szerint a gyereknek hallgass a neve? Nem úgy tűnik. A körülöttünk lévő francia gyerekek nem látszanak megfélemlítettnek. Vidámak, sokat csicseregnek, és kíváncsiak. A szüleik szeretettel és figyelmesen bánnak velük. Csak épp mintha egy láthatatlan civilizáló erő működne az asztaluknál – és egyre inkább gyanítom, hogy az életükben is –, amely a miénkből hiányzik. Ahogy gondolkodni kezdek a franciák gyereknevelési szokásain, rádöbbenek, hogy nem csak az

étkezésben különböznek. Hirtelen egy sor kérdés vetődik fel bennem. Miért van például az, hogy a több száz óra alatt, amelyet idáig a francia játszótereken töltöttem, a sajátomon kívül egyetlen gyereket se láttam hisztizni? Miért nem kell a francia barátaimnak sürgősen letenniük a telefont, mert a gyerekük éppen követel tőlük valamit? Miért nincs tele a nappalijuk sátrakkal és játék konyhákkal, mint a miénk? És ez még nem minden. Miért van az, hogy az általam ismert angol és amerikai gyerekek közül sokan csak egyféle ételt esznek: tésztát, fehér rizst vagy úgynevezett „gyerekételeket”? Miközben a lányom francia barátai halat és zöldséget is fogyasztanak, meg szinte minden mást is. És miért van az, hogy egy meghatározott délutáni időpontot kivéve a francia gyerekek sohasem nassolnak? Sohase gondoltam, hogy a francia gyereknevelést csodálni kellene. Ez nem olyan közismert dolog, mint a francia divat vagy a francia sajt. Senki se megy Párizsba azért, hogy magába szívja a szülői tekintéllyel vagy a bűntudat kezelésével kapcsolatos helyi nézeteket. Épp ellenkezőleg: az általam ismert, Párizsban élő brit és amerikai anyák szörnyülködve mesélik, hogy a franciák alig szoptatják a gyereküket, és hagyják, hogy egy négyéves gyerek egész nap cumival a szájában járkáljon. Arról vajon miért nem beszélnek, hogy a francia csecsemők jelentős része két-három hónapos korában már átalussza az éjszakát? És azt miért nem említik meg, hogy a francia gyerekek nem követelnek állandó figyelmet a felnőttektől, és attól sem borulnak ki, ha nemet mondanak nekik? Ezt valahogy senki se veri nagy dobra. A francia szülők mégis – csendesen és tömegesen – olyan eredményeket érnek el, amelyeknek következtében a családi élet légköre náluk egészen más. Amikor brit vagy amerikai családok jönnek hozzánk, a szülők rendszerint a vendégség nagy részét a gyerekeik vitáinak az elsimításával töltik, a konyhát négykézláb felfedező picinyeiknek asszisztálnak, vagy maguk is leülnek a padlóra legózni. Nem múlhat el este sírás és vigasztalás nélkül. Ha viszont francia barátaink jönnek hozzánk, a felnőttek kávéznak, a gyerekek pedig vidáman játszanak magukban. A francia szülők is nagyon figyelnek a gyerekeikre.1 Tudják, hogy vannak pedofilok, van allergia, és bizonyos tárgyaktól meg lehet fulladni. Meg is teszik az észszerű óvintézkedéseket. De valahogy mégsem pánikolnak a gyerekeik jólléte miatt. És ettől a nyugodtabb hozzáállástól láthatóan jobbak a határok állításában is, és a függetlenségre nevelésben is. Nem én vagyok az első, aki rámutat arra, hogy a brit és amerikai középosztálynak gondja van a gyerekneveléssel. Ezt a problémát könyvek és cikkek százaiban már kimerítően diagnosztizálták, elemezték és meg is nevezték: rámenősszülő-szindróma, hipernevelés, helikopterszülők és – a kedvencem – gyermekek oligarchiája (kindergarchy). Az egyik író szerint az a probléma, hogy „egyszerűen több figyelmet fordítunk a gyerekek nevelésére, mint amennyi jót tesz nekik”.2 Egy másik szerző, Judith Warner ezt a „totális anyaság kultúrájának” nevezi. (Egyébként akkor jött rá erre a problémára, amikor hazatért Franciaországból.) Az angolszász nevelés könyörtelen, örömtelen tempóját láthatóan senki sem szereti, legkevésbé maguk a szülők. Akkor miért csináljuk? Miért van az, hogy ez a fajta nevelés teljesen beleivódott a mi nemzedékünkbe, még azokba is, akik – mint én – elhagyták a hazájukat? Először is azért, mert az 1980as évektől kezdve számtalan adatot és komoly retorikai eszköztárat vetettek be annak bizonyítására, hogy a szegény családok gyerekei azért maradnak le az iskolában, mert nem kapnak elég stimulációt, különösen az első években. A középosztálybeli szülők ezt úgy értették, hogy a saját gyerekeiknek is javára szolgál, ha jobban stimulálják őket.3 Körülbelül ugyanebben az időben kezdett mélyülni a szakadék a gazdag és a szegény britek között. Hirtelen úgy tűnt, hogy a szülőknek alapos képzést kell adniuk a gyerekeiknek, ha azt akarják, hogy csatlakozzanak az új elithez. Egyre sürgetőbbnek látszott, hogy már jó korán kitegyék a gyereket a megfelelő hatásoknak – korábban, mint a többi velük egykorú gyereket. A versenyszemléletű nevelés mellett egyre inkább kialakult az a vélekedés is, hogy a gyerekek pszichésen sérülékenyek. A mai fiatal szülők a legtöbbet pszichoanalizált generációhoz tartoznak, és alaposan magukba szívták azt az elképzelést, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekeinknek.

Ráadásul az 1980-as években nőttünk fel, amikor a válások száma erősen megugrott. Így eltökéltük, hogy önzetlenebbek leszünk, mint amilyenek szerintünk a szüleink voltak. Ráadásul kialakult bennünk az az érzés, hogy nagyon veszélyes világban neveljük a gyermekeinket. A hírek azt a benyomást keltik, hogy a gyermekeinkre több veszély leselkedik, mint valaha, és hogy állandóan éberen kell őrködnünk a biztonságuk fölött. Mindennek az eredménye egy olyan nevelési stílus, amely rendkívül munkaigényes és kimerítő. Franciaországban azonban bepillantást nyertem abba, hogy lehet másképp is. Egyszerre működni kezdett bennem az újságíró kíváncsisága és az anya elkeseredése. A katasztrofálisan sikerült tengerparti nyaralás után elhatároztam, hogy a végére járok, mit csinálnak másképp a francia szülők. Vagyis oknyomozó gyereknevelésbe fogok. Mi az a láthatatlan civilizáló erő, amelyet a francia szülőknek sikerült befogniuk a vitorlájukba? Megváltoztathatom-e a beidegződéseimet, és alkalmazhatom-e ezt a módszert a saját utódaimra? Miért nem dobálják az ételt a francia gyerekek? És miért nem kiabálnak velük a szüleik? Akkor jövök rá, hogy jó nyomon vagyok, amikor rábukkanok egy princetoni közgazdász vezette kutatásról szóló tanulmányra,4 amely szerint az Ohio állambeli Columbusban élő szülők kétszer olyan kellemetlennek tartják a gyermekgondozást, mint a franciaországi Rennes városában élő hasonló szülők. Pozitívabban fogalmazva, a francia szülők a gyermekgondozás ideje alatt gyakrabban érzik jól magukat. Ez igazolta a saját megfigyeléseimet, amelyekre Párizsban, illetve angliai és amerikai utazásaim során tettem szert: van valami a franciák gyereknevelési stílusában, ami miatt számukra a nevelés kevésbé lélekölő és sokkal élvezetesebb. Meg vagyok győződve arról, hogy a francia nevelés titkai itt vannak az orrunk előtt. Egyszerűen csak még senki sem kereste őket. Jegyzetfüzetet teszek a pelenkástáskába. Minden orvosi vizsgálat, vacsoravendégség, gyerekbuli és bábszínházi látogatás újabb lehetőséget nyújt arra, hogy megfigyeljem a francia szülőket működés közben, és rájöjjek, milyen kimondatlan szabályokat követnek. Ezeket először nehéz megfogalmazni. A francia szülők hol rendkívül szigorúak, hol megdöbbentően engedékenyek. A kérdezgetés sem segít. A legtöbb szülő, akivel beszélek, határozottan kijelenti, hogy nem csinál semmi különöset. Sőt, meg vannak győződve arról, hogy Franciaországban elharapózott a „gyerekkirály”-szindróma, és a szülők elveszítették a tekintélyüket. (Amire én mindig azt válaszolom: – Ti még nem láttatok gyerekkirályokat. Menjetek csak el New Yorkba.) Néhány év alatt, miközben még két gyerekem születik Párizsban, újabb és újabb nyomra vezető jelekre bukkanok. Megtudom például, hogy létezik egy francia „dr. Spock”, akit mindenki ismer az országban, de akinek egyetlen könyvét sem adták ki angolul. Elolvasom a könyveit, és még sok más könyvet is. Szülők és szakemberek tucatjait interjúvolom meg. Valamint szégyentelenül hallgatózom, amikor óvodába viszem a gyereket, meg a szupermarketekben is. Végül aztán úgy érzem: rájöttem, mit csinálnak másképp a francia szülők. Amikor azt mondom, „francia szülők”, persze általánosítok. Azok a szülők, akikkel találkozom, nagyrészt Párizsban és a kertvárosokban élnek. Legtöbbjüknek egyetemi diplomája és értelmiségi foglalkozása van. Mégis megdöbbent, hogy – úgy tűnik – az egyéni különbségek ellenére a francia szülők mind ugyanazokat az alapelveket követik. A jómódú ügyvédek, a bölcsődei gondozók, az állami iskolákban tanító tanárok és az idős hölgyek, akik megszólítanak a parkban, mind többé-kevésbé ugyanazt mondják. És ugyanazt olvasom szinte mindegyik gyereknevelési könyvben és folyóiratban. Hamarosan világossá válik, hogy ha Franciaországban az embernek gyereke lesz, nem kell szülői filozófiát választania. Mindenki szinte magától értetődőnek tartja az alapvető szabályokat. Ez a tény már maga garantálja a kevesebb szorongást. De miért Franciaország? Én aztán semmiképpen sem szenvedek a franciák iránti elfogultságban. Au contraire, még abban sem vagyok biztos, hogy szeretek itt élni. Az biztos, hogy nem szeretném, ha a gyerekeim finnyás párizsiakká válnának.

Azonban minden hibájával együtt Franciaország tökéletes ellenszer a brit és az amerikai gyereknevelés aggályos jelenségeire. Egyrészről a francia szülőknek olyan értékeik vannak, amelyek számomra nagyon ismerősek. A párizsi szülők lelkesen beszélgetnek a gyerekeikkel, gyakran kirándulnak velük a természetbe, és sokat olvasnak nekik. Teniszórára, festésre és interaktív természettudományi múzeumokba viszik őket. Ám valahogy a franciáknak sikerül mindezt odaadóan, de mégsem mániákusan csinálni. Úgy gondolják, hogy még a jó szülőknek sem kell szüntelenül a gyerekeik rendelkezésére állniuk, és emiatt még csak bűntudatot sem kell érezniük. – Az este nálunk a szülőké – mondja egy párizsi anya. – A lányom velünk lehet, ha akar, de ez a felnőttek ideje. – A francia szülők azt akarják, hogy a gyerekeik stimulálva legyenek, de nem folyamatosan. Míg egyes angolszász kisgyerekekhez már pár éves korukban mandarin nyelvtanárt fogadnak, és korai olvasás- és írásoktatásban részesülnek, a totyogós korú francia gyerekek egyszerűen csak totyognak, és ennél többet nem is várnak el tőlük. A franciáknak elég sok alkalmuk van a szülői szerep gyakorlására. Míg a szomszédos országok lakossága egyre csökken, Franciaországban folyamatosan nő a születések száma. Az Európai Unión belül csak az íreknél magasabb a születések aránya.5 A franciák mindenféle állami szolgáltatásban részesülnek, ami feltétlenül vonzóbbá és kevésbé stresszessé teszi a gyereknevelést. A francia szülőknek nem kell fizetniük a bölcsődéért, aggódniuk a társadalombiztosítás miatt, vagy spórolniuk az egyetemre. Sokan havonta pénzt kapnak az államtól – egyenesen a bankszámlájukra – csak azért, mert gyermekeik vannak. Ám még ezek a közszolgáltatások sem magyarázzák meg azokat a különbségeket, amiket észrevettem. A franciák láthatóan egészen más keretek között nevelik a gyerekeiket. Ha megkérdezek egy francia szülőt, hogyan fegyelmezi a gyerekét, beletelik egy kis időbe, mire egyáltalán felfogja, mit kérdezek. – Ja, hogy hogyan neveljük őket? – kérdeznek vissza. A discipline (fegyelmezés) szűk értelemben és ritkán használt kifejezés, amely a büntetésre vonatkozik, míg az éducation (nevelés) – amelynek semmi köze az iskolához – valami olyasmi, amit elképzelésük szerint ők folyamatosan csinálnak. Az újságok főcímei már évek óta harsogják, hogy a mai angolszász gyermeknevelési stílus válságban van. Számos angol nyelvű könyv fogalmaz meg hasznos elméleteket arról, hogyan neveljük másképp a gyerekeinket. Nekem nincs semmilyen elméletem. Egyszerűen csak látok valamit magam előtt: remekül alvó, választékosan étkező gyermekek és meglehetősen nyugodt szülők jól működő társadalmát. Ezzel a végkövetkeztetéssel kezdek, és visszafelé haladva igyekszem kibogozni, hogyan jutottak el idáig a franciák. Úgy tűnik, ahhoz, hogy másfajta szülők legyünk, nem csupán másfajta nevelési filozófiával kell rendelkeznünk. Egészen más szemléletet kell kialakítanunk arról, mi is egy gyerek.

1

Gyermeket vár?

Reggel tízkor a főszerkesztő hívat az irodájába, és azt javasolja, nézessem meg a fogaimat. A fogorvosi biztosításom ugyanis a lapnál töltött utolsó napon jár le. Ami pedig öt hét múlva lesz, teszi hozzá. Aznap több mint kétszázunkat bocsátották el. A hír hatására egy rövid időre meredeken emelkedni kezd az anyavállalatunk tőzsdei árfolyama. Van néhány részvényem, és felmerül bennem, hogy el kellene adni őket – inkább a vicc, mint a profit kedvéért –, hogy legalább valami hasznom is legyen az elbocsátásomból. Ehelyett kábultan járkálok Alsó-Manhattanben. Esik az eső, ahogy az alkalomhoz illik. Egy párkány alá állok, és felhívom azt a férfit, akivel aznap este kéne találkoznom. – Épp most rúgtak ki – közlöm vele. – És nem is vagy kiborulva? – kérdi. – Így is van kedved vacsorázni? Tulajdonképpen inkább megkönnyebbülök. Végre megszabadultam egy állástól, amelyet – csaknem hat év után – nem volt bátorságom otthagyni. A külügyi rovatnál dolgoztam New Yorkban, a latin-amerikai választásokról és pénzügyi válságokról tudósítottam. Gyakran néhány órával az indulás előtt küldtek valahova, ahol aztán heteket töltöttem szállodáról szállodára járva. Egy ideig a főnökeim nagy dolgokat vártak tőlem. Jövőbeli szerkesztői állásokkal kecsegtettek. Kifizették a portugál nyelvtanfolyamomat. És most egyszerre már semmit sem várnak tőlem. Furcsa módon én mégsem bánom. Mindig nagyon tetszettek a külföldi tudósítókról szóló filmek, de a valóságban a dolog egészen másképp fest. Rendszerint egyedül voltam, odaláncolva egy véget érni nem akaró történethez, és hívásokat fogadtam a szerkesztőktől, akik még többet akartak. Néha úgy képzeltem el a híradót, mint egy rodeóbikát a vidámparkban. A hozzám hasonló ütemben dolgozó férfiak Costa Rica-i vagy kolumbiai feleséget szereztek maguknak, akik aztán velük együtt utaztak. Legalább volt vacsora az asztalon, amikor végre hazavánszorogtak. Azok a férfiak, akikkel én jártam, nem voltak ilyen „jól hordozhatóak”. És különben se töltöttem elég időt sehol ahhoz, hogy eljussak a harmadik randevúig. Kifejezetten megkönnyebbülök, hogy otthagyhatom a lapot. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy nemkívánatos személy lettem. Az elbocsátások bejelentése utáni héten, amikor még bejárok a szerkesztőségbe, a kollégák úgy bánnak velem, mint egy fertőző beteggel. Akikkel évekig együtt dolgoztam, azok most mélyen hallgatnak, vagy nagy ívben elkerülnek. Az egyik kollégám meghív egy búcsúebédre, aztán nem jön vissza velem az épületbe. Jóval azután, hogy kiürítem az asztalfiókjaimat, a szerkesztőm – aki épp nem volt a városban, amikor lesújtott a bárd – még berendel a szerkesztőségbe egy megalázó eligazításra, amelynek során azt javasolja, hogy pályázzak meg egy alacsonyabb posztot, majd fut ebédelni. Hirtelen két dolog válik világossá előttem: többé nem akarok írni a politikáról és a pénzről. Viszont pasit akarok. Egy méter széles konyhámban álldogálva tűnődöm, mit kezdjek az életem megmaradt részével, amikor Simon felhív. Fél éve találkoztunk egy Buenos Aires-i bárban, ahová egy közös barátunk hozta magával a külföldi tudósítók esti bulijára. Brit újságíró, csak néhány napot töltött Argentínában, és valami futballal kapcsolatos sztoriról írt. Engem azért küldtek oda, hogy tudósítsak az ország gazdasági összeomlásáról. Azt mondja, ugyanazon a gépen érkeztünk New Yorkból. Emlékezett

is rám: én voltam az a nő, aki feltartotta a beszálló utasokat, amikor a repülőhöz vezető folyosón rájött, hogy a vámmentesen megvásárolt árukat a tranzitban felejtette, és mindenképpen vissza akart menni értük. (A legtöbb vásárlásomat repülőtereken intéztem.) Simon pontosan az én zsánerem: barna bőrű, zömök és okos. (Noha átlagos magasságú, később hozzáteszi a listához, hogy „alacsony”, mivel Hollandiában nőtt fel szőke óriások között.) Néhány órával a találkozásunk után rájövök, hogy a „szerelem első látásra” egyszerűen annyit jelent, hogy azonnal és tökéletesen nyugodtnak érzed magad valakivel. Bár akkor csak ennyit mondtam: – Semmiképp se feküdjünk le egymással. Elragadónak találtam, de óvatos voltam. Simon épp akkor menekült el a londoni ingatlanpiacról, és vett egy olcsó lakást Párizsban. Én Dél-Amerika és New York között ingáztam. Enyhén szólva túlzásnak és roppant megerőltetőnek tűnt hosszú távú kapcsolatba kezdeni olyasvalakivel, aki egy harmadik kontinensen él. Az argentínai találkozás után néha írtunk egymásnak egy-egy e-mailt. Azonban nem engedtem meg magamnak, hogy túlságosan komolyan vegyem Simont. Reméltem, hogy az én időzónámban is akadnak barna bőrű, okos férfiak. Hét hónappal később, amikor Simon váratlanul felhív, és elmondom neki, hogy kirúgtak, nem kezd el érzelegni, és nem bánik hímes tojásként velem. Inkább örül, hogy végre van egy kis szabadidőm. Azt mondja, úgy érzi, hogy „befejezetlen ügyeink” vannak, és szívesen eljönne New Yorkba. – Hát ez elég hülye ötlet – mondom. Minek? Nem költözhet Amerikába, hiszen az európai fociról ír. Én meg nem tudok franciául, és sosem fordult meg a fejemben, hogy Párizsban éljek. Noha hirtelen én is „jól mozdítható” lettem, annál azért óvatosabb vagyok, hogy másvalakinek a vonzáskörében kezdjek el keringeni, mielőtt újra kialakítanám a magam köreit. Simon ugyanabban a lepukkant bőrdzsekiben érkezik New Yorkba, amelyik Argentínában volt rajta, kezében egy bagellel és füstölt lazaccal, amelyeket a lakásomhoz közeli boltban vett. Egy hónappal később bemutat a szüleinek Londonban. Hat hónappal később eladom a javaim nagy részét, a többit pedig Franciaországba küldöm hajóval. A barátaim szerint meggondolatlanul cselekszem. Nem törődöm a véleményükkel, és elhagyom a New York-i, hosszú távra bérelt garzonomat három bőrönddel és egy doboz dél-amerikai fémpénzzel, amit a pakisztáni sofőrnek adok, aki a reptérre visz. És hopp, máris párizsi vagyok! Beköltözöm Simon kétszobás legénylakásába, egy valaha főként asztalosok által lakott környékre Párizs keleti részén. Mivel a munkanélküli-segély még mindig folydogál a számlámra, otthagyom a pénzügyi újságírást, és kutatásokba kezdek, amiknek az eredményét egy könyv megírásához akarom felhasználni. Napközben külön szobában dolgozunk Simonnal. Az új szerelem csillogása szinte azonnal fakulni kezd, főként lakberendezési kérdések miatt. Egyszer azt olvastam egy feng shui könyvben, hogy a padlóra halmozott tárgyak depressziót jeleznek. Simon szerint csak azt, hogy utálja a polcokat. Nagy okosan beruházott egy hatalmas, felületkezeletlen faasztalba, amely elfoglalja a nappali nagy részét, és egy gázbojlerbe, amely annyira kezdetleges, hogy sose lehet tudni, lesz-e meleg víz. Különösen idegesít az a szokása, hogy a zsebében lévő aprópénzt ledobálja a földre, ahonnan aztán valahogy a szobák sarkaiba vándorolnak, és ott összegyűlnek. – Tüntesd már el azt a pénzt! – könyörgök. A lakáson kívül se nagyon lelek megnyugvásra. Hiába vagyok a világ gasztronómiai fővárosában, egyszerűen nem tudok mit enni. A legtöbb angolszász nőismerősömhöz hasonlóan extrém étkezési szokásokkal érkezem Párizsba (Atkins-diétára hajló vegetáriánus vagyok). Ahogy járkálok a városban, szinte ostromgyűrűben érzem magam a millió pékség és a húst hússal kínáló éttermek között. Egy ideig szinte kizárólag omletten és kecskesajtos salátán élek. Amikor megkérem a pincért, hogy az öntetet tegye csak a saláta mellé, bolondnak néz. Azt sem értem, miért van az, hogy a francia szupermarketekben minden amerikai gabonapehely kapható, kivéve az én kedvencemet, a GrapeNutsot, és hogy a kávéházakban miért nincs zsírmentes tej.

Tudom, hálátlanságnak hangzik, hogy nem áradozom Párizsról. Talán egyszerűen felszínesnek érzem, hogy elájuljak egy várostól pusztán azért, mert szép. Azok a városok, amelyekbe korábban szerelmes voltam, mind – hogy is mondjam… füstösebb képűek voltak: São Paulo, Mexikóváros, New York. Nem olyanok, mint akik egyszerűen csak elvetik magukat, és várják, hogy imádják őket. A mi környékünk még csak nem is olyan szép. És a mindennapi élet tele van kis csalódásokkal. Arról senki sem szokott beszélni, hogy a „párizsi tavasz” azért olyan nagy szám, mert hét borús, hideg hónap előzi meg (én szerencsés módon ennek a hét hónapos időszaknak az elején érkezem). És noha meg vagyok győződve arról, hogy nem felejtettem el a franciát, amit egy évig tanultam az iskolában, a párizsiak szerint azt, amit én beszélek, úgy hívják: spanyol. Azért sok mindent vonzónak találok Párizsban. Tetszik, hogy a metró ajtaja másodpercekkel korábban kinyílik, mint ahogy a szerelvény megáll, mert ez azt sugallja, hogy a város felnőttként kezeli a lakóit. Az is tetszik, hogy a megérkezésem után fél évvel szinte minden angol és amerikai ismerősünk „átugrik” hozzánk a kontinensre, és meglátogat bennünket, köztük olyanok is, akikről később kiderül, hogy csupán „Facebook-barátok”. Végül aztán szigorú irányelveket és pontrendszert vezetünk be a vendégfogadásra. (Tipp: ha egy hétig maradsz, vegyél ajándékot!) A híres párizsi udvariatlanság cseppet sem zavar. Legalább interaktív. A közömbösség viszont idegesít. Úgy tűnik, Simonon kívül senkit sem érdekel, hogy ott vagyok. Ő pedig gyakran elmegy otthonról, hogy dédelgesse a Párizsról alkotott fantáziaképét, amely oly kevéssé bonyolult, hogy mindeddig sikerült megőriznie. Ha nem tévedek, Simon még egyetlen múzeumba se tette be a lábát. A kávéházi újságolvasásról viszont úgy beszél, mint valami természetfölötti élményről. Egyik este egy közeli étterembe megyünk, ahol Simon egészen elalél, amikor a pincér letesz elé egy sajttálat. – Ezért élek Párizsban! – jelenti ki. Így tehát kiderül, hogy a szerelem és a sajt tranzitív tulajdonsága révén nekem is Párizsban kell élnem, a miatt a büdös sajt miatt. Az igazság kedvéért meg kell mondanom: kezdem azt hinni, hogy nem Párizzsal van a baj, hanem velem. New York szereti, ha egy nő kicsit neurotikus. Bátorítja, hogy okosan, imádnivalóan zűrzavaros legyen – mint Meg Ryan a Harry és Sallyben vagy Diane Keaton az Annie Hallban. New York-i barátnőim közül sokan többet költenek pszichoterápiára, mint albérletre, pedig férfiügyeken kívül semmi komolyabb bajuk sincsen. Ez a figura Párizsban nem nyerő. A franciák szeretik Woody Allen filmjeit, de a valóságban az ideális Parisienne nyugodt, diszkrét, kissé távolságtartó és rendkívül határozott. Étlapról rendel. Nem fecseg a gyermekkoráról meg az étkezési szokásairól. Ha New York olyan nőkről szól, akik egyfolytában a múltbeli ballépéseiken töprengenek, és állandó útkeresők, Párizs olyanokról, akik semmit sem sajnálnak, legalábbis a külvilág felé ezt mutatják. Franciaországban a „neurotikus” kifejezés nem önmagunkat lekicsinylő féldicsekvést, hanem betegséget takar. Még Simont is – aki pedig csak brit – meghökkentik az állandó kételyeim és a gyakori igényem a kapcsolatunk kitárgyalására. – Mire gondolsz? – kérdezem tőle időnként, rendszerint, amikor épp újságot olvas. – A holland focira – vágja rá mindig. Fogalmam sincs, komolyan beszél-e. Már rájöttem, hogy Simon az állandó irónia állapotában él. Minden mondatát egy kis vigyorral kíséri, még azt is, hogy „szeretlek”. Ugyanakkor szinte sohasem nevet, még olyankor se, ha viccelődni próbálok. (Vannak közeli barátai, akik nem is tudják, hogy vannak gödröcskéi.) Simon azt állítja, hogy nem mosolyogni brit szokás. Én viszont biztos vagyok benne, hogy angolokat is láttam már nevetni. Egyébként pedig elég hervasztó, hogy amikor végre angolul beszélhetek valakivel, az illető oda se figyel rám. A nevetés hiánya egy másik, jelentősebb kulturális különbségre is rámutat. Én mint amerikai igénylem, hogy nyíltan kimondjam a dolgokat. Egy hétvége után, amelyet Simon szüleivel töltünk, a visszafelé úton Párizsba a vonaton megkérdezem tőle, tetszettem-e a szüleinek.

– Persze hogy tetszettél, nem tűnt fel? – kérdezi. – De mondták is, hogy tetszettem nekik? – faggatom tovább. Társaság után kajtatva bejárom a várost, számtalan ismeretlennel randevúzom, otthoni barátaim barátaival. Legtöbbjük szintén Párizsban élő külföldi. Egyikük sem lelkesedik a tanácstalan jövevényért. Jó néhányuknak maga a „Párizsban élés” a munkája, és ezt is válaszolják, ha megkérdezik tőlük, mivel foglalkoznak. Sokan késnek a találkozóról, ezzel is bizonyítva, hogy már ők is szinte bennszülöttek. (Később megtudom, hogy a franciák általában pontosak, ha egyetlen emberrel randevúznak. Csak a csoportos eseményekről divat késni, beleértve a gyerekek születésnapi zsúrjait is.) A franciákkal való barátkozási kísérleteim kezdetben még ennél is rosszabbul sülnek el. Egy buliban egész jól összejövök egy velem egykorú művészettörténész-nővel, aki remekül beszél angolul. Ám amikor meghív magához teázni, világossá válik, hogy egészen más női barátkozási szertartásaink vannak. Én a vallomás és a tükrözés angolszász modelljét akarnám követni, és sokszor mondom megnyugtatólag, hogy „én is”. Ő finnyásan piszkálgatja a süteményét, és különféle művészeti elméletekről értekezik. Éhesen távozom, és még azt sem tudom meg, hogy van-e barátja. Egyedül akkor jutok hozzá némi tükrözéshez, amikor egy amerikai író, Edmund White könyvét olvasom,6 aki az 1980-as években élt Franciaországban. Ő az első, aki kijelenti, hogy a depresszió és a sodródás érzése kifejezetten észszerű reakció a párizsi életre. „Képzeld el, hogy meghalsz, és hálás vagy, hogy a mennyországba kerültél, amíg csak rá nem döbbensz egy napon (vagy egy évszázadban), hogy az alaphangulatod búskomor, holott folyamatosan meg voltál győződve arról, hogy a boldogság egy kőhajításnyira van tőled. Ilyen az, ha az ember évekig, sőt évtizedekig Párizsban él. Enyhe pokol, mely olyan kényelmes, hogy hasonlít a mennyországhoz.” A Párizzsal kapcsolatos kételyeim ellenére még mindig meglehetősen biztos vagyok Simonban. Beletörődtem abba is, hogy aki mediterrán típus, az szükségképpen rendetlen is. Egyre jobban tudom olvasni az arcrezdüléseit is. Az átfutó mosoly azt jelenti, hogy értette a viccet. A ritkán előforduló széles mosoly hatalmas elismerést jelez. Néha még azt is mondja, ha fahangon is: „Ez vicces volt”. Az is megnyugtat, hogy mogorvasága ellenére Simonnak rengeteg régi, hűséges barátja van. Talán azért, mert az irónia rétegei alatt bájosan életképtelen. Nem tud vezetni, nem tud felfújni egy lufit, és nem képes összehajtogatni egy ruhadarabot anélkül, hogy a fogai közé ne venné. A hűtőnket telerakja bontatlan konzervekkel. Az egyszerűség kedvéért mindent a legmagasabb hőfokon főz. (Az egyetemi barátaitól később megtudom: Simon arról volt híres, hogy a csirkecombok, amelyeket megsütött, kívül szénné égtek, belül pedig fagyosak maradtak.) Amikor megmutatom neki, hogyan kell salátaöntetet készíteni olajból és ecetből, leírja a receptet, és még évekkel később is minden alkalommal előveszi, ha vacsorát készít. Simon javára legyen mondva, hogy Franciaországgal kapcsolatban soha semmi sem zavarja. Elemében érzi magát külföldiként. A szülei antropológusok, akik Simon gyerekkorában bejárták a világot, és születésétől fogva megtanították a fiukat arra, hogy örömét lelje a helyi szokásokban. Tízéves koráig összesen hat országban élt (egy évig Amerikában is). Úgy váltogatja a nyelveket, mint én a cipőket. Elhatározom, hogy Simon kedvéért adok egy esélyt Franciaországnak. Egy Párizs melletti, 13. századi kastélyban tartjuk meg az esküvőt; a kastély körül várárok húzódik, de nem veszek tudomást a dolog szimbolikus jelentőségéről. A családi harmónia kedvéért nagyobb lakást bérelünk. IKEApolcokat rendelek nagy tételben, és minden szobában tálakat helyezek el a kósza pénzérméknek. Igyekszem a gyakorlatias énemre hallgatni a neurotikus énem helyett. Az éttermekben elkezdek az étlapról választani, és néha még egy darab libamájat is elmajszolok. A francia beszédem egyre kevésbé hangzik úgy, mintha kiváló spanyol lenne, és egyre inkább hasonlít a nagyon gyenge franciához.

Kisvártatva csaknem letelepedettnek mondhatom magam: van dolgozószobám, határidőm egy könyvre és még néhány új barátom is. Simonnal már beszéltünk a gyerekekről. Mindketten akarunk gyereket. Sőt, én hármat. És kedvemre való az is, hogy Párizsban szüljek, így a gyerekeim különösebb erőfeszítés nélkül kétnyelvűek és valóban kozmopoliták lesznek. Még ha borzalmas felnőttekké válnak is, ha bedobják azt, hogy „Párizsban nevelkedtem”, máris iszonyú menőek lesznek. Aggódom a teherbeesés miatt. Felnőtt életem nagy részében azon igyekeztem, nagyon sikeresen, hogy ne essek teherbe, így most fogalmam sincs, az ellenkezője vajon menni fog-e. Azonban ez is ugyanolyan rohamosan történik, mint az udvarlási időszakunk. Egyik nap beírom a Google-ba: „Hogyan essünk teherbe?”, másnap – legalábbis nekem így tűnik – már ott is van a két rózsaszín csík a francia terhességi teszten. Odavagyok a boldogságtól. De az öröm mellett jönnek az aggodalmak is. Azonnal kútba esik a tervem, hogy Carrie Bradshaw figurája helyett inkább Catherine Deneuve-ét fogom hozni. Nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy bennszülötté váljak. Az a gondolat kerít hatalmába, hogy a terhességemet gondosan felügyelnem kell, és mindent pontosan úgy kell csinálnom, ahogy helyes. Alig néhány órával azután, hogy Simonnal megosztom a jó hírt, máris felmegyek a világhálóra, hogy terhességről szóló angol nyelvű honlapokra vadásszak. Utána elszaladok a Louvre melletti, angol nyelvű könyveket árusító boltba terhességi tanácsadó könyvekért. Magyarán szólva: pontosan tudni akarom, mi miatt kell izgulnom. Pár nap múlva már szedem is a terhesség alatt ajánlott vitaminokat, és szenvedélyesen olvasom a BabyCentre „Biztonságos-e?” rovatát. Biztonságos-e nem biotermékeket enni terhesség alatt? Biztonságos-e egész nap számítógép közelében tartózkodni? Biztonságos-e magas sarkú cipőt hordani, édességet falni halloweenkor, vagy magashegységben nyaralni? Ez a biztonságmánia azért olyan kényszeres, mert újabb és újabb aggodalmakat teremt (Biztonságos-e fénymásolni? Biztonságos-e lenyelni az ondót?), arról azonban szó sincs, hogy aztán egy egyszerű igennel vagy nemmel enyhítené őket. Ehelyett a szakemberek vitatkoznak egymással, és kétértelmű válaszokat adnak. „Biztonságos-e terhesség alatt manikűröztetni?” Tulajdonképpen igen, de ha a szalonokban használt nagy mennyiségű oldószernek van kitéve a terhes nő, az nem jó. Tekézni biztonságos? Igen is, meg nem is. Angolszász ismerőseim úgy gondolják, hogy a terhesség – aztán meg az anyaság – házi feladattal jár. Az első házi feladat az, hogy választani kell a millió nevelési stílus közül. Akivel csak beszélek, mindenki más könyvre esküszik. Jó párat én is megveszek. Ám ahelyett, hogy úgy érezném, egyre felkészültebb vagyok tőlük, a számtalan, egymással ellenkező tanácstól magukat a csecsemőket is enigmatikus, kiismerhetetlen lényeknek kezdem látni. Hogy kik ők, és mire van szükségük – úgy látszik, ez attól függ, melyik könyvet olvassa az ember. Az önálló tanulás egy másik következménye, hogy mi, angolszász kismamák szakértői vagyunk minden bajnak, ami csak megtörténhet. Egy Párizsba látogató terhes angol nő ebédnél kijelenti: öt ezrelék esélye van annak, hogy a babája halva születik. Azt mondja, jól tudja, hogy ez morbid és értelmetlen, de nem tehet róla, foglalkoztatja. Egy londoni ismerősöm, akinek sajnos közegészségügyből van doktorija, a terhessége első harmadát azzal tölti, hogy katalogizálja, mekkora esélye van annak, hogy a babája elkapja az összes elképzelhető betegség valamelyikét. Ez az aggodalom vesz körül, amikor ellátogatunk Simon családjához Londonba (úgy döntöttem: elhiszem, hogy a szülei imádnak). Épp egy kávéházban üldögélek, amikor egy jól öltözött hölgy megszólít, és mesélni kezd egy újonnan megjelent tanulmányról, amely kimutatja, hogy a sok koffein fokozza a vetélés kockázatát. Szavahihetőségének bizonyítékául megemlíti, hogy a férje orvos. Nem érdekel, ki a férje. Csak az bosszant, hogy feltételezi: nem olvastam a tanulmányt. Persze hogy olvastam, azóta próbálok valahogy túlélni heti egy csésze kávéval.

Minthogy az embernek ennyi tanulni- és aggódnivalója van, a terhesség egyre inkább olyan, mint egy teljes állás. Egyre kevesebbet dolgozom a könyvemen, amelyet pedig még szülés előtt le kéne adnom. Ehelyett más terhes angolszász nőkkel chatelek, akik ugyanakkorra vannak kiírva, mint én. Ezek a nők – hozzám hasonlóan – hozzászoktak, hogy a saját igényeikre szabják a környezetüket, még ha csupán arról van is szó, hogy szójatejet szerezzenek a kávéjukba. És mint én, ők is úgy érzik, hogy ez a primitív, emlősállattá lefokozó esemény, amely a testükben történik, nyugtalanítóan kívül esik a hatáskörükön. Az aggódás – mint az ülés karfájának szorongatása a repülőn turbulencia idején – legalább azt az érzést kelti, mintha ez nem így lenne. A terhességről szóló angol nyelvű lapok, amelyekhez Párizsban könnyen hozzájutok, láthatóan alig várják, hogy segíthessenek az aggodalmainkat megfelelő csatornába terelni. Arra az egy dologra fókuszálnak, amelyet a terhes nők feltétlenül kontrollálni tudnak: az evésre. „Evés előtt mindig gondolja végig: jó ez a gyereknek? Ha igen, egyen. De ha csak torkoskodni akar, tegye le a villát!” – fogalmaznak a hírhedten aggodalomkeltő, terhesgondozásról szóló bestseller, az Az a 9 hónap 1 szerzői. Tisztában vagyok vele, hogy a könyvekben szereplő tiltások nem mind egyaránt fontosak. A cigaretta és az alkohol nyilvánvalóan rosszat tesz, viszont a kagyló, a felvágott, a nyers tojás és a pasztőrözetlen sajt csak akkor veszélyes, ha valami olyan ritka dologgal van szennyezve, mint a lisztéria vagy a szalmonella. De a biztonság kedvéért minden tiltást szó szerint veszek. Az osztrigát és a libamájat elég könnyű elkerülni. Ám – mivel Franciaországban élek – a sajtok miatt pánikban vagyok. – Ugye pasztőrözött parmezánt tesznek a tésztára? – kérdezem a döbbent pincérektől. Az aggodalmaim Simonon csapódnak le. Lesúrolta a vágódeszkát a nyers csirke után? Biztos, hogy szereti a még meg nem született gyermekünket? Az Az a 9 hónap című könyv tartalmaz egy terhesétrendet, amely az összeállítói szerint segíti a magzat agyának fejlődését, csökkenti egyes születési rendellenességek kockázatát, sőt még ahhoz is hozzájárul, hogy a gyermekünk idővel egészségesebb felnőtté váljék. Minden egyes morzsa potenciális pluszpontot jelenthet a gyereked egyetemi felvételijén. Az éhséggel pedig nem kell foglalkozni: ha a nap végén kiderül, hogy a fehérjebevitel alatta maradt a kívánt mennyiségnek, a terhesétrend azt javasolja, hogy lefekvés előtt még gyorsan dobjunk be egy kis tojássalátát. Tetszik ez a „diéta”. Éveken át azért diétáztam, hogy lefogyjak, így igazán lelkesítő, hogy most azért kell diétáznom, hogy hízzam. Mintha jutalmat kapnék, amiért évekig dolgoztam, hogy elég vékony maradjak, és sikerüljön férjet szereznem. Az internetes fórumok tele vannak olyan nőkkel, akik a megengedettnél húsz-huszonöt kilóval többet híztak. Persze mindannyian a divattervezők ruhakölteményeit viselő, csinos kis tömör pocakkal domborító terhes celebekhez meg a Fit Pregnancy (Terhesen is fitten!) címlapján pózoló modellekhez szeretnénk hasonlítani. Némelyik ismerősöm úgy is néz ki. Egy másik, ezzel ellentétes vélemény szerint viszont szabadjára kell engednünk az étvágyunkat. „Egyél, amennyi jólesik”, javasolja a Best Friends’ Guide to Pregnancy (Legjobb barátnők terhességi kalauza) bizalmaskodó szerzője, akinek a könyvével ágyba szoktam bújni. „Ugyan milyen egyéb öröme van egy terhes nőnek?” A terhesétrend jellemző módon megengedi, hogy néha „csaljak”, és bekapjak egy-egy sajtburgert vagy cukormázas fánkot. Tulajdonképpen az egész terhesség egy nagy csalásnak tűnik. Azok az ételek, amelyeket a terhesség alatt megkíván az ember, pont azok, amelyeket a nők kamaszkoruk óta megtagadtak maguktól: sajttorta, turmix, sajtos makaróni és fagylalttorta. Én mindenre citromot akarok facsarni, és egész vekni kenyereket szeretnék befalni. Valakitől azt hallottam: Jane Birkin mindig elfelejti, hogy a baguette, az „un” vagy „une”, ezért egyszerűen „deux baguettes”-et kér. Az idézet forrását nem találom, de valahányszor bemegyek egy pékségbe, én is ezt a stratégiát követem. Aztán pedig – nyilván a sovány Birkinnel ellentétben – mindkettőt befalom.

Nemcsak az alakomat vesztem el, hanem a magamról alkotott képemet is, azét a nőét, aki valaha éttermekben randevúzott, és szívén viselte a palesztinok helyzetét. Most azzal töltöm az időmet, hogy a legújabb babakocsimodelleket nézegetem, és a csecsemőkori hasfájás lehetséges okait magolom. A „nőből” „anyává” történő evolúció elkerülhetetlennek tűnik. Az egyik New York-i látogatásom során vásárolt terhességi magazinban egész oldalas reklámot találok, amelyben pocakos nők bő inget és férfipizsamaalsót viselnek, a kép alatt pedig az áll, hogy ezt a szerelést akár egész nap is hordhatjuk. Talán hogy megszabaduljak a könyvem befejezésének terhétől, arról fantáziálok, hogy felhagyok az újságírással, és bábának képezem át magam. A szex az utolsó, szimbolikus dominó. Noha a szex tulajdonképpen nincs megtiltva, az olyan könyvek, mint az Az a 9 hónap, abból indulnak ki, hogy a szex a terhesség alatt mindenképpen kockázatos. „Miért van az, hogy ami mindennek az elindítója volt, most akkora bonyodalmat okoz?”, kérdezik a szerzők. Majd felsorolnak tizennyolc tényezőt, amelyek gátolhatják a szexuális életet, köztük „a félelmet, hogy a pénisz bevezetése a vaginába fertőzést okozhat”. Ha egy nő mégis azon kapja magát, hogy szexel, azt az elképesztő javaslatot teszik: ragadja meg az alkalmat a párhuzamos feladatok végzésének gyakorlására – szex közben tornáztassa a medencefenék-izmait, hogy a szülőcsatornát felkészítse a szülésre. Ezeket a tanácsokat nemigen fogadja meg senki. Hozzám hasonlóan nyilván csak az aggodalmas lelkiállapotot alapozzák meg vele. Ez a hozzáállás még a külföldön élőket is megfertőzi. Tekintve, hogy mennyire fogékony vagyok az ilyesmire, valószínűleg jobb, hogy távol vagyok a forrástól. Talán a távolság segít abban, hogy jobban rálássak a szülővé válás kérdésére. Kezdem gyanítani, hogy a gyereknevelés nagyon más lesz Franciaországban. Amikor párizsi kávéházakban üldögélek az asztalnak nyomott pocakommal, senki sem ugrik oda, hogy figyelmeztessen a koffein veszélyeire. Épp ellenkezőleg: nyugodt szívvel rágyújtanak mellettem. Az idegenek legfeljebb annyit kérdeznek, ha észreveszik a hasamat: Vous attendez un enfant? – Gyereket vár? Időbe telik, mire felfogom: nem azt kérdezik, hogy egy elkóborolt hatévessel van-e randevúm, hanem hogy terhes vagyok-e. Babát várok. Ez valószínűleg a legfontosabb dolog, amit valaha csináltam. A Párizzsal kapcsolatos aggályaim ellenére van valami szép abban, hogy olyan helyen várom a kicsit, ahol gyakorlatilag immunis vagyok mások véleményére. Noha Párizs az egyik legkozmopolitább város a világon, mégis úgy érzem, mintha lejöttem volna a térképről. Nekem semmit sem mondanak a társaságban elejtett nevek, iskolai sztorik és más effajta kis célzások, amelyek egy francia számára jelzésértékűek valakinek a társadalmi rangja és fontossága szempontjából. És mivel külföldi vagyok, az én státusomról sem alkothatnak fogalmat mások. Amikor összecsomagoltam, és Párizsba költöztem, sose gondoltam volna, hogy a döntésem örökre szól. Most viszont már kezdek aggódni amiatt, hogy Simon egy kicsit túlságosan szeret külföldi lenni. Azok után, hogy gyerekkorában annyi országban megfordult, számára ez a természetes állapot. Bevallja, hogy sok emberhez és országhoz kötődik, és nincs szüksége arra, hogy egy bizonyos hely legyen a hivatalos otthona. Semi-detached, vagyis félig különálló, így hívja ezt a stílust – angolul a londoni kertvárosokban levő ikerházakra használják ezt a fogalmat. Angolszász barátaink közül már többen elhagyták Franciaországot, rendszerint, amikor munkahelyet váltottak. A mi munkánk nem is követeli meg, hogy itt legyünk. A sajttáltól eltekintve valójában nincs okunk arra, hogy itt legyünk. Azonban kezd úgy tűnni, hogy ez, vagyis hogy semmi okunk rá – plusz a baba –, mégiscsak elég komoly ok.

2

Émelygés Párizsban

Az új lakásunk nincs rajta a párizsi képeslapokon. Egy keskeny, kínai ruhaüzletekkel túlzsúfolt utcából nyíló mellékutcában van, ahol folyton ruhával teli szemeteszsákokat cipelő emberek lökdösnek minket. Semmi jel nem mutat arra, hogy ugyanabban a városban vagyunk, ahol az Eiffel-torony, a Notre-Dame vagy az elegánsan kanyargó Szajna folyó található. De valahogy ez az új környék mégiscsak bejön nekünk. Simon is, én is külön-külön megtaláljuk a számunkra legszimpatikusabb kávéházat, és minden reggel visszavonulunk egy kis kedélyes egyedüllétre. A társasági élet itt is ismeretlen szabályokat követ. A személyzettel beszélgetni oké, más vendégekkel viszont nem illendő (kivéve ha a pultnál ülnek, és ők is a csapossal beszélgetnek). Bár lejöttem a térképről, emberi kapcsolatokra azért szükségem van. Egyik reggel megpróbálok beszédbe elegyedni egy másik törzsvendéggel, akivel hónapok óta mindennap találkozom. Úgy néz ki, mint egy amerikai ismerősöm, mondom neki, mert tényleg úgy néz ki. – Kicsoda, George Clooney? – kérdi gúnyosan. Többet nem szólunk egymáshoz. Az új szomszédainkkal kicsit nagyobb szerencsém van. A zsúfolt utcáról, amelyben a házunk áll, a kapu egy csendes, macskaköves udvarra nyílik, amelyben zömök családi házak és társasházak állnak egymással szemben. A lakók művészek, fiatal értelmiségiek, furcsa módon ráérős életet élő népek és idős hölgyek, akik bizonytalanul tipegnek az egyenetlen köveken. Annyira közel lakunk egymáshoz, hogy kénytelenek nyugtázni a jelenlétünket, bár némelyiküknek még így is sikerül keresztülnéznie rajtunk. Némiképp könnyít a helyzeten, hogy a közvetlen szomszédom, egy Anne nevű építésznő szintén várandós; pár hónappal előttem jár. Bár én angolszász módra teljesen belefeledkezem az evésbe és az aggódásba, nem tudom nem észrevenni, hogy Anne és a többi terhes francia nőismerősöm egészen másképp kezeli a terhességét. Először is nem úgy tekintik a másállapotot, mint önálló kutatómunkát. A franciáknál is rengeteg nevelési kézikönyv, magazin és honlap van. De ezek nem kötelező olvasmányok, és láthatóan senki sem „fogyasztja” őket nagy mennyiségben. Legalábbis egyetlen francia nő sem hasonlítgat össze különféle nevelési filozófiákat, és nem tudnak név szerint felsorolni különféle technikákat sem. Nincs szó egy új könyvről, amelyet mindenkinek el kell olvasnia, és a szakértőknek sincs akkora befolyásuk. – A könyvek hasznosak, ha valakinek nincs önbizalma, de szerintem gyereket nem lehet könyvből nevelni. Érzés után kell csinálni a dolgokat – mondja egy párizsi anya. Francia nőismerőseim egyáltalán nem közömbösek az anyaság vagy a babájuk jólléte iránt. Ez az óriási változás, amely az életükben hamarosan be fog következni, megrendíti őket, sokat foglalkoznak vele, és tökéletesen tudatában vannak. Azonban ezt máshogy jelzik, mint az angolszász nők. Mi rendszerint aggódással mutatjuk ki az elkötelezettségünket, meg azzal, hogy mennyi mindenről vagyunk képesek lemondani már a terhesség idején is. A francia nők pedig azzal jelzik az elkötelezettségüket, hogy nyugalmat sugároznak, és tüntetően nem mondanak le az örömökről. A Neuf Mois (Kilenc hónap) című lap egész oldalas reklámján egy, a terhessége vége felé járó, barna hajú nő látható csipkés együttesben, amint épp egy sütibe harap, és lekvárt nyalogat az ujjáról. „Fontos, hogy a terhesség idején kényeztessük a bennünk élő Nőt”, olvasom az egyik cikkben.

„Mindenekfölött álljunk ellen a kísértésnek, hogy kölcsönkérjük a partnerünk ingeit.” A kismamák számára ajánlott afrodiziákumok listáján olyan tételek szerepelnek, mint a csokoládé, a gyömbér, a fahéj és – mivel Franciaországban vagyunk – a mustár. Akkor derül ki számomra, hogy a francia nők általában komolyan veszik ezeket a felhívásokat, amikor az egyik szomszédom, Samia megmutatja a lakását. Algériai bevándorlók lánya, Chartres-ban nőtt fel. Épp a magas mennyezetet és a csillárjait csodálom, amikor felmarkol egy rakás fényképet. – Ezen terhes voltam, meg ezen is. Et voilà, itt már egész nagy a pocakom! – mondja, és a kezembe nyom néhány képet. A fotókon valóban nagyon is terhes. És nagyon is topless. Először azon döbbenek meg, hogy bár magázódunk, minden további nélkül megmutatja nekem ezeket a meztelen fotókat magáról. De az is meglep, hogy a képek ilyen gyönyörűek. Samia úgy néz ki rajtuk, mint egy fehérneműt reklámozó modell a magazinokban, csak rajta alig van fehérnemű. Persze Samia szereti eltúlozni a dolgokat. Amikor a kétéves gyerekét viszi bölcsődébe, általában úgy néz ki, mintha épp akkor lépett volna ki egy film noirból: a derekánál szorosan megkötött bézs színű viharkabátot visel, a szemét fekete festékkel húzta ki, a száján frissen felkent, vörös rúzs csillog. És ő az egyetlen francia ismerősöm, aki svájcisapkát hord. Pedig Samia éppen csak magáévá tette a hagyományos francia bölcsességet, amely szerint a negyven hétig tartó metamorfózis során, amikor anyává válunk, a nőiességünknek nem kell csorbát szenvednie. A francia terhességi magazinok nemcsak azt állítják, hogy a terhes nők nyugodtan élhetnek szexuális életet – azt is pontosan elmagyarázzák, hogyan kell csinálni. A Neuf Mois tíz testhelyzetet javasol, mint például „lovaglás”, „fordítva lóháton”, „agár” (amit un grand classique-ként aposztrofál) vagy „szék”. Az „evezés” hat lépésből áll, és úgy végződik, hogy „a hölgy előre-hátra himbálja a felsőtestét, és ezáltal kellemes súrlódást idéz elő…” A Neuf Mois a terhes nők által igénybe vehető szexuális eszközöket is méltatja (gésagolyó mehet, vibrátor és más elektromos eszköz nem). „Ne habozzon! Mindenki csak nyer a dologból, beleértve a babát is. Az orgazmus alatt »jakuzzihatást« érez, mintha masszíroznák a magzatvízben”, magyarázza a cikk. Egy párizsi apa figyelmezteti a férjemet, nehogy a „munka frontjánál” álljon szüléskor, hogy megőrizzük a féminine mystique-emet. A leendő francia szülők nemcsak a szex, hanem az evés dolgában is nyugodtabbak. Kabaréba illő, ahogy Samia elmeséli a nőgyógyászával folytatott beszélgetését: – Mondom neki: „Doktor úr, terhes vagyok, de imádom az osztrigát. Mit csináljak?” Mire ő: „Egyen osztrigát!” Azt mondja: „Maga okos lánynak látszik. Mossa meg az ételt alaposan. Ha szusit eszik, rendes helyen egye.” Már régen alaptalan az az előítélet, hogy a francia nők isznak és dohányoznak a terhességük alatt. A legtöbb nő, akivel találkozom, azt mondja, hogy amikor várandós volt, legfeljebb néha egy-egy pohár pezsgőt ivott meg, vagy még annyit se. Egyetlenegyszer látok egy terhes nőt dohányozni az utcán. Lehet, hogy havonta egyszer gyújtott rá, és én éppen akkor láttam. Békén hagyom. Nem arról van szó, hogy bármit lehet, hanem arról, hogy a nő legyen nyugodt és józan. Azok a francia anyák, akiket megismertem, különbséget tesznek a szinte biztosan káros ételek és anyagok meg az olyanok között, amelyek csak akkor károsak, ha fertőzöttek. A környékünkön ismerkedem össze Caroline-nal is, a gyógytornásszal, aki hét hónapos terhes. Azt mondja, az orvosa sose említette, hogy tartózkodnia kellene bármilyen ételtől is, és ő sem kérdezte erről. – Jobb, ha az ember nem tudja! – jelenti ki. Elmeséli, hogy néha tatár bifszteket eszik, és persze karácsonykor a családi vacsorán ő is kivette a részét a libamájból. Arra azért vigyáz, hogy jó éttermekben egyen, vagy otthon. Egyetlen engedményt tesz: ha pasztőrözetlen sajtot eszik, levágja a héját. Nem látok egyetlen terhes nőt sem, aki osztrigát enne. Ha látnék, egész hatalmas testemmel az asztalra vetném magam, hogy megakadályozzam a dolgot. Nyilván meglepődnének. Világos az is, hogy miért hökkennek meg a francia pincérek, amikor végigkérdezem, melyik ételben mi van. A francia nők

ezen általában nem problémáznak. A terhességről szóló francia szaklapok nem szokták taglalni a csekély valószínűséggel bekövetkező szörnyűségeket. Au contraire, azt hangsúlyozzák, hogy a leendő anyáknak leginkább békességre van szükségük. „Kilenc hónap wellness”, olvasom az egyik francia magazin címlapján. Az Útmutató kismamáknak, a francia egészségügyi minisztérium támogatásával kiadott ingyenes brosúra azt hangsúlyozza, hogy az étkezési tanácsaik a baba „harmonikus növekedését” szolgálják, és hogy a nők „ihletet meríthetnek” a különféle ízekből. „A terhesség legyen a felhőtlen boldogság ideje!”, javasolják. De vajon biztonságos ez? Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Franciaország megelőzi az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát az anyák és a csecsemők szinte minden egészségügyi mutatójában. A csecsemőhalandóság Franciaországban 29 százalékkal alacsonyabb, mint Nagy-Britanniában, az öt év alatti gyermekek halandósága pedig 50 százalékkal alacsonyabb.7 A UNICEF szerint a francia csecsemőknek kb. 6,6 százaléka születik alacsony testsúllyal, míg az amerikai csecsemőknél ez az arány kb. 7,5 százalék. Végül is nem a statisztika, és nem is a terhes nőismerőseim értetik meg velem a franciák üzenetét, mely szerint a terhességet ki kell élvezni, hanem egy vemhes macska. A karcsú, szürke szemű cica, ami az udvarunkon lakik, szülni készül. A tulajdonosa, egy csinos, negyvenes festőnő azt mondja, hogy ivartalaníttatni akarja, miután a kiscicák megszülettek. Azonban nem lenne képes kipakoltatni, úgy, hogy nem élt át egy terhességet. – Azt akartam, hogy meglegyen neki ez az élménye – közli velem. A francia kismamák persze nemcsak nyugodtabbak nálunk. Vékonyabbak is, mint az a macska. Egyikmásik terhes francia nő persze meghízik. Általánosságban a zsírpárnák úgy növekszenek, ahogy távolodunk Párizs központjától. A körülöttem levő párizsi nők azonban – eléggé nyugtalanító módon – úgy festenek, mint a vörös szőnyegen lejtő celebek. Kosárlabda nagyságú pocakjuk van, amely karcsú lábakban, karokban és csípőben folytatódik. Hátulról általában észre se lehet venni, hogy várandósak. A terhes nők közül olyan sokan néznek ki így, hogy már nem is bámulok tátott szájjal, amikor egyikük mellett elmegyek az utcán vagy a szupermarketben. Ezt a francia normát szigorúan szabályozzák is. Az angol nyelvű súlytáblázat szerint a magasságom és az alkatom alapján maximum 17-18 kilót szedhetek fel a terhességem alatt. A francia táblázatok szerint viszont 14 kilónál többet nem szabad híznom (amikor erre rábukkanok, már késő). Hogy tudnak a francia nők ezeken a határokon belül maradni? Segít a társadalmi nyomás. A barátok, a nővérek és az anyósok nyíltan hirdetik, hogy a terhességet nem szabad úgy tekinteni, mint zöld utat a zabáláshoz. (Megmenekülök a legrosszabbtól, mert nincs francia anyósom.) Audrey, egy háromgyerekes francia újságírónő elmeséli, hogy kérdőre vonta a német sógornőjét, aki eredetileg magas volt, és karcsú. – Ahogy teherbe esett, azonnal elhízott. Egészen elszörnyedtem, amikor megláttam. Erre ő azt mondta: „Ez teljesen jó így, jogom van elengedni magam. Jogom van meghízni. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle”, s a többi. Nekünk, franciáknak ez rémesen hangzik. Mi sohase mondanánk ilyet. – Aztán én is kapok egy szociológiai megfigyelésnek álcázott szúrást: – Szerintem az amerikaiak és az észak-európaiak esztétikai dolgok tekintetében sokkal lazábbak, mint mi. Franciaországban mindenki magától értetődőnek veszi, hogy a terhes nőknek küzdeniük kell az alakjuk megtartásáért. Míg a pedikűrösöm a lábamon munkálkodik, egyszer csak kijelenti, hogy édesmandula-olajjal kell bedörzsölni a hasamat, hogy megakadályozzam a terhességi csíkok kialakulását (kötelességtudóan kenegetem, nem is lesznek csíkjaim). A gyermeknevelési lapok hosszú cikkekben értekeznek arról, hogyan minimalizáljuk a kárt, amelyet a terhesség a mellünkben tesz (ne hízzunk túl sokat, és naponta locsoljuk a mellkasunkat hideg vízsugárral). A francia orvosok szentírásként kezelik a súlygyarapodási határokat. A Párizsban élő angolszászok

menetrendszerűen megdöbbennek, amikor a nőgyógyászuk leszidja őket, ha akár csak egy kicsit is túllépik ezeket. – Egyszerűen arról van szó: a francia férfiak azt akarják, hogy karcsú maradjon a nőjük – mondja dühöngve egy brit nő, akinek francia férje van, amikor a párizsi terhességi vizsgálatokra emlékezik. A gyermekgyógyászok is minden lelkiismereti aggály nélkül megjegyzéseket tesznek az anyák szülés után megmaradt pocakjára, amikor vizsgálatra hozzák a csecsemőjüket. (Az enyém csak aggódó pillantásokat vet rá.) A terhes francia nők főként azért nem híznak el, mert nagyon vigyáznak, nehogy túl sokat egyenek. A francia terhességi szakkönyvek nem biztatnak arra, hogy késő este még faljunk be egy jó adag tojássalátát, és azt sem javasolják, hogy tömjük degeszre magunkat, mert azzal a magzatot tápláljuk. A gyermeket váró nőknek szerintük ugyanolyan kiegyensúlyozott étrendhez kell tartaniuk magukat, mint bármely egészséges felnőttnek. Az egyik szakkönyv azt javasolja, hogy ha a terhes nő éhes marad, egészítse ki az étrendjét például „egy bagett egyhatodából”, egy darab sajtból és egy pohár vízből álló uzsonnával. A franciák nézete szerint a terhesség alatti kívánósság pusztán kellemetlenség, amit le kell küzdeni. A francia nők nem hitetik el magukkal – ahogy egyes angolszász nők –, hogy a magzat kívánja a sajttortát. A francia Kismamakalauz azt javasolja: a kívánós nő ahelyett, hogy beadná a derekát, terelje el a figyelmét egy alma vagy egy nyers répa elmajszolásával. Azért nem annyira kemény ez, mint ahogyan hangzik. A francia nők részben azért sem tekintik úgy a terhességet, mint engedélyt a zabálásra, mert a felnőtt életük nagy részében nem tagadták meg maguktól – és nem is titokban falták – azokat az ételeket, amelyeket szeretnek. „Az amerikai nők gyakran titokban esznek, aminek az eredményeképpen nagyobb bűntudatot éreznek, mint örömöt”, magyarázza Mireille Guiliano French Women Don’t Get Fat (A francia nők nem híznak el) című okos könyvében. „Ha úgy teszünk, mintha ezek az örömök nem léteznének, vagy huzamosabb ideig megpróbáljuk őket kihagyni az étrendünkből, nagy valószínűséggel meghízunk.” A terhességem közepe táján szerzek tudomást arról, hogy Párizsban van egy csoport angol nyelvű szülők számára. Azonnal tudom, hogy ezek az én embereim. A Message (Üzenet) nevű csoport tagjai megmondják nekem, hol találok angolul beszélő pszichológust, és hol kapok olyan vágyott ételeket, mint az angol bacon, a Marmite és a Frazzles. A Message-tagok sok mindent szerethetőnek találnak Franciaországban. Online fórumaikon áradoznak a friss kenyérről, az olcsó, receptre kapható gyógyszerekről meg arról, hogy az egy-két éves gyerekeik étkezés végén camembert-t követelnek. Az egyik tag azon kuncog, hogy az ötéves gyereke sztrájkosdit játszik a Playmobil-figuráival. A csoport ugyanakkor biztos védelmet nyújt a francia gyereknevelés árnyoldalaival szemben is. A tagok angolul beszélő dúlák telefonszámait cserélik ki, szoptatóspárnát adnak el egymásnak, és együtt keseregnek azon, hogy a francia orvosok előszeretettel adnak kúpot a gyerekeknek. Az egyik általam ismert tag annyira ódzkodott attól, hogy francia állami óvodába írassa a lányát, hogy inkább egy vadonatúj Montessori-óvodába vitte, ahol egy jó darabig a kislány volt az egyetlen gyerek. Ezek a nők hozzám hasonlóan úgy tekintik a terhességet, mint ürügyet a barátkozásra, az aggódásra, a vásárlásra és az evésre. Egymást erősítik a társadalmi nyomással szemben, hogy szabaduljanak meg a várandósság alatt felszedett fölös kilóiktól. „Majd az is sorra kerül”, írja az egyik újdonsült anya. „Most nem fogom salátalevelek méricskélésével tölteni a drága időmet.” A terhes Message-tagok és más angolszász ismerőseim számára a fő dilemma: hogyan szüljünk? Rómában találkoztam egy amerikai nővel, aki egy olasz boroskádban szülte meg a babáját (a kádban víz volt, nem pinot grigio). Egy Miamiban élő barátnőm azt olvasta, hogy a szülési fájdalom társadalmi konstrukció, ezért kizárólag jógalégzéssel készült az ikerszülésre. A Message szervezte szülőcsoportban

van egy nő, aki úgy tervezi, hogy hazarepül Sydney-be, hogy autentikus ausztrál szülésben legyen része. A szülést, mint szinte mindent, igyekszünk az egyéni igényeinkhez szabni. A szülőorvosom elmeséli, hogy egyszer kapott egy négyoldalas szülési tervet egy angolszász páciensétől, amelyben többek között az állt, hogy szülés után meg kell masszíroznia a nő csiklóját. A nő orgazmusa következtében kialakuló méhösszehúzódások ugyanis állítólag segítik a méhlepény megszülését. Az is a szülési terv érdekességei közé tartozott, hogy a nő mindkét szülőjét be kellett volna engednie a szülőszobába. (– Szó se lehet róla, mondtam én erre. Nem akartam, hogy letartóztassanak – emlékszik vissza az orvosom.) A szülésről folytatott sok beszélgetés közben senki sem említi, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legutóbbi felmérésében a francia egészségügyi rendszer az első, a brit a tizennyolcadik helyen végzett (az amerikai a harminchetedik volt).8 Ehelyett mi, angolszászok azon problémázunk, hogy a francia rendszer túlságosan orvosközpontú, és ellenségesen viszonyul a „természetes” dolgokhoz. A terhes Message-tagok azon izgulnak, hogy a francia orvosok mesterségesen beindítják a szülést, rájuk erőszakolják az epidurális érzéstelenítést, aztán titokban cumisüvegből etetik az újszülöttjüket, aki így nem tud majd szopni. Mindnyájan olvastuk az angol nyelvű terhességi szaklapokat, amelyek részletesen taglalják az epidurális érzéstelenítés legapróbb veszélyeit is. Azok a nők, akik a „természetes” szülést választották, olyan büszkén lépdelnek közöttünk, mint a háborús hősök. Egy angol anya azt meséli, hogy amikor otthon, Brightonban epidurált kért, a bába azt kérdezte tőle: „Miért kéri? Talán fél?” – Azt éreztették velem, hogy gyáva vagyok. – Az egyik legismertebb brit bába felhívást intézett a nőkhöz, hogy minél többen éljék át a gyermekszülés teljes fájdalmát, már csak azért is, hogy felkészüljenek a csecsemőgondozás nehézségeire.9 Noha a természetes szülés guruja, dr. Fernand Lamaze Franciaország szülötte, a franciák egyre gyakrabban használnak epidurált. Párizs legjobb szülészeti osztályain és klinikáin a nők átlagosan kb. 87 százaléka kap epidurált10 (a császármetszéseket nem számítva). Egyes kórházakban az arány 98–99 százalék. A nők nagy része nem csinál ügyet ebből. A francia anyák gyakran megkérdezik, hol tervezem a szülést, de azt sose, hogy hogyan. Láthatóan nem érdekli őket. Franciaországban egy nő a gyerekszülés módja alapján nem sorolható be egy értékrendszerbe, és ebből kiindulva az sem határozható meg, hogy milyen szülő lesz. A gyerekszülés számukra általában nem más, mint a baba biztonságos eljuttatása az anyaméhből az anya karjába. Franciaországban az epidurál nélküli szülést nem „természetes” szülésnek hívják, hanem „epidurál nélküli szülésnek” (accouchement sans péridurale). Egyes francia kórházakban és szülészeti klinikákon ma már van medence és hatalmas gumilabda a vajúdó nők számára. Azonban nem sok francia nő választja a szülésnek ezt a módját. Azt is megtudom, hogy az egy-két százalék epidurál nélküli szülés Párizsban a nagyrészt hozzám hasonló, őrült angolszász nőknek tudható be, meg olyan francia kismamáknak, akik nem értek be időben a kórházba. A leginkább földanya típusú francia nőismerősöm Hélène. Sátorozni jár a három gyerekével, és több mint kétéves korukig szoptatta őket. Ám szüléskor Hélène is mindig kért epidurált. Szerinte ebben nincs semmi ellentmondás. Vannak dolgok, amiket au naturel szeret, és vannak olyanok is, amiket egy jókora adag gyógyszerrel fűszerezve. A Franciaország és Amerika közötti különbség akkor kristályosodik ki számomra, amikor közös barátok révén megismerem Jennifert és Éricet. Jennifer amerikai nő, egy párizsi multicég alkalmazottja. Éric francia, és a reklámszakmában dolgozik. Párizs mellett laknak a két lányukkal. Amikor Jennifer először esett teherbe, Éric úgy gondolta, hogy keresnek egy orvost, kiválasztják a kórházat, és megszülik a

babát. Jennifer azonban hazacipelt egy csomó szakkönyvet, és Éricet is arra kényszerítette, hogy vele együtt tanulmányozza őket. Éric még ma is hitetlenkedve meséli, hogyan képzelte Jennifer a szülést. – Labdán akart szülni, meg medencében – mondja. – Az orvos erre így reagált: „Ez nem állatkert, és nem is cirkusz. Maga is úgy fog szülni, mint mindenki más, háton, széttárt lábakkal. És ennek egyszerűen az az oka, hogy ha bármi gond van, így tudok segíteni.” Aztán Jennifer érzéstelenítés nélkül akart szülni, hogy átélje a szülés élményét. – Ilyet még sose hallottam, hogy egy nő kifejezetten jó sokat akarjon szenvedni szüléskor – mondja Éric. A csúcspont mind Éric, mind Jennifer számára az a jelenet volt, amelyet én azóta csak a „croissantsztoriként” emlegetek. Amikor Jennifernek megkezdődtek a fájásai, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a szülési tervei kútba estek: császármetszést kellett végezni nála. Az orvos kiküldte Éricet a váróba. Jennifer végül egészséges kislánynak adott életet. A szülés után Éric bejött a lábadozóba, és véletlenül megemlítette, hogy az imént croissant-t evett. Három év után Jennifernek még mindig elborul az agya, ha arra a nyomorult süteményre gondol. – Éric még csak nem is maradt a váróban a műtét alatt! Elment, és vett magának egy croissant-t! Miközben engem betolnak a műtőbe, Éric szépen kisétál, lemegy az utcára, elballag a pékségbe, és vesz egypár croissant-t. Aztán visszasétál, és megeszegeti! Jennifer ezt nem így képzelte. – A férjemnek ott kell ülnie, rágni a körmét, és azon tépelődni: „Jaj, vajon fiú lesz, vagy lány?” – Még azt is megemlíti, hogy a váróhoz közel volt egy automata. Vehetett volna egy zacskó mogyorót. Amikor Éric is elmeséli a croissant-sztorit a saját verziójában, ő is rendesen feldühödik. Tényleg volt ott automata. „– De olyan ideges voltam, kellett a cukor” – mondja. – Határozottan úgy emlékeztem, hogy a sarkon van egy pékség, aztán kiderült, hogy egy kicsit messzebb van. De Jennifert hétkor vitték be. Tudtam, hogy egy óra kell az előkészületekre meg ilyesmire, és azt hiszem, tizenegykor jött ki. Ebből az időből valóban legalább tizenöt percet azzal töltöttem, hogy elmentem ennivalóért. A croissant-sztorit először „a férfiak a Marsról jöttek” klasszikus példájának látom. Aztán rájövök, hogy inkább az angolszászokról és a franciákról szóló példázat. Jennifer számára Éric önző vágya a croissant-ra azt jelezte, hogy nem volt kész feláldozni a saját kényelmét a családjáért és az új kisbabáért. Az aggasztotta, hogy Éric talán nem kellőképpen elkötelezett a szülőprojekt iránt. Éric számára mindez semmi ilyesmit nem jelentett. Úgy érezte, nagyon is sokat foglalkozik a szüléssel, és rendkívül elkötelezett apa. De abban a pillanatban eléggé nyugodt, távolságtartó és önző volt ahhoz, hogy lemenjen az utcára. Vágyott az apaságra, de a croissant-ra is. – Amerikában néha úgy érzem, hogy ha valakinek nem elég nehéz, akkor rosszul kell éreznie magát emiatt – mondja. Szeretném azt hinni magamról, hogy én nem vagyok olyan feleség, akit zavarna ez a croissant-ügy, vagy legalább Simon olyan férj, aki gondosan eltakarítaná a morzsákat. Én is beadok egy szülési tervet, amely azzal kezdődik, hogy Simon semmilyen körülmények között sem vághatja el a köldökzsinórt (hiszen még a csirkehúst is alig képes felvágni). Mivel én akkor is ordítok, ha a lábamat gyantázzák, nem hiszem, hogy megfelelő jelölt lennék a természetes szülésre. Gyanítom, hogy nem leszek képes úgy tekinteni a fájdalmat, mint puszta társadalmi konstrukciót. Még jobban félek attól, hogy vajon beérek-e időben a kórházba. Egy barátnőm tanácsára olyan kórházban jelentkeztem szülésre, amely a város másik végén van. Ha a baba csúcsforgalom idején kopogtat, baj lehet belőle. És kérdés, hogy egyáltalán kapok-e taxit. A párizsi angolszászok között (akiknek általában nincs autójuk, mivel csak ideiglenesen tartózkodnak itt) az a hír járja, hogy a francia taxisok nem veszik fel a

vajúdó nőket, mert attól félnek, hogy aztán vakarhatják a méhlepényt az ülésről. A szülés a hátsó ülésen más okból se lenne ideális. Simon még attól is rosszul lesz, ha az Az a 9 hónapban a váratlan otthoni szüléssel kapcsolatos utasításokat kell elolvasnia. A fájások este nyolckor kezdődnek. Ami azt jelenti, hogy már nem ehetem meg az előttem gőzölgő thai vacsorát, amelyet épp akkor hoztunk (a kórházi ágyamban aztán a pad thairól fantáziálok), de legalább az utcák üresek. Simon taxit hív, én csendben beszállok. A taxis bajuszos, ötvenes férfi. Próbáljon csak kilökni! Aggodalomra azonban nincs ok. Ahogy elindulunk, és meghallja a nyögéseimet, a taxis azonnal lelkesedni kezd. Azt mondja, egész pályafutása alatt erre a filmbe illő eseményre várt. Miközben végighaladunk a sötét Párizson, kikapcsolom a biztonsági övet, lecsúszom a padlóra, és az egyre erősödő fájdalomtól nyöszörgök. Hát, ez nem olyan, mint a lábgyantázás! Máris ejtem a természetes szülésről dédelgetett fantáziáimat. Simon letekeri az ablakot, hogy levegőhöz jussak, vagy hogy ne kelljen hallgatnia a kellemetlen hangokat. Közben a taxis gázt ad. Látom az utcai lámpákat elsuhanni a magasban. A sofőr nagy hangon mesélni kezdi a fia huszonöt évvel azelőtti születésének a történetét. – Lassabban, kérem! – könyörgök a padlóról két fájás között. Simon némán, sápadtan bámul maga elé. – Mire gondolsz? – kérdezem. – A holland focira – válaszolja. Megérkezünk a kórházhoz, a taxis a sürgősségi bejárathoz hajt, kiugrik az autóból, és berohan. Úgy tűnik, ő is részt szeretne venni a szülésen. Pár pillanat múlva már jön is vissza, izzadtan és lihegve. – Már várják! – kiabálja. Betántorgok az épületbe, Simon ott marad, hogy fizessen, és meggyőzze a sofőrt, hogy menjen el. Ahogy meglátok egy szülésznőt, a tőlem telhető legtisztább franciasággal bejelentem: – Je voudrais une péridurale! (Epidurált kérek!) – Ha lett volna nálam egy köteg bankjegy, biztosan meglobogtatom előtte. Kiderül, hogy a franciáknak az epidurál iránt érzett olthatatlan szenvedélye ellenére szó sincs arról, hogy kívánságra rögtön be is adják. A szülésznő bevisz egy vizsgálóba, hogy megvizsgálja a méhnyakat, aztán csodálkozva rám mosolyog. A méhnyak a maximális tíz helyett mindössze három centire van kitágulva. Ilyen korán általában még nem szoktak epidurált kérni, mondja. Ezért ugyan nem fogja iderángatni az aneszteziológust a thai vacsorája mellől. Viszont felteszi a legmegnyugtatóbb zenét, amelyet valaha is hallottam – valami tibeti altatódalt –, és ráköt valami csöpögő folyadékot tartalmazó szerkezetre, amely enyhíti a fájdalmamat. Végül kimerülten elalszom. Megkímélem olvasóimat a nagyon medikalizált, nagyon kellemes szülésem részleteitől. Az epidurálnak köszönhetően a baba kinyomása pontosságban és intenzitásban egy jógagyakorlathoz hasonlít, ráadásul annak kényelmetlensége nélkül. Annyira koncentrálok, hogy még azt sem bánom, amikor a szülészorvosnőm tinédzser lánya, aki a közelben lakik, a szülés után beugrik, hogy pénzt kérjen a mamájától. Úgy alakul, hogy az aneszteziológus, a bába és az orvos is nő. (Simon is itt van, de jó messze a munka frontjától.) A baba úgy bukkan elő, mint a felkelő nap. Azt olvastam, a babák születéskor az apjukra hasonlítanak, hogy az apa biztos lehessen az apaságában, és lelkesen fusson vadászni (vagy tőzsdézni) a család számára. Amikor a lányunkat meglátom, az első gondolatom az, hogy nemcsak hasonlít Simonra, hanem szinte az ő arcát látom viszont benne. Kicsit összebújunk a babával, aztán a kicsit beöltöztetik a kórház által biztosított, sikkesen egyszerű francia ruhába, a fejére bézs színű, felhajtott karimájú kalapkát nyomnak, amit angolul beanienek hívnak. Adunk rendes nevet is a lányunknak, de a kalapkának köszönhetően onnantól fogva

többnyire Beannek hívjuk. Hat napot töltök a kórházban. Franciaországban normál szülés esetén ez a bevett gyakorlat. (A közkórházakban a társadalombiztosítás szinte mindent fedez. A magánkórházak többe kerülnek, ezért az ottani szolgáltatásoknak a társadalombiztosítás csak egy részét állja.) Egyébként nem is látok okot arra, hogy hazamenjek. Még nem is rendeltünk a terjedelmes borlistáról, amelyen pezsgő is szerepel – az italt a szobában szolgálják fel. Frissen sült kenyeret kapunk minden étkezéshez (nem kell elmenni croissantért), és a kórháznak van egy napsütötte kertje, ahová néha elszököm egy kis sétára. A második napon egyfolytában azt mondogatom Beannek: – Már nem vagy mai csirke! – Simon még csak nem is igyekszik úgy tenni, mintha ez vicces lenne. Mintha azt akarnák hangsúlyozni, hogy Franciaországban általános nevelési elvek vannak érvényben, az itt születő babákhoz útmutató is jár. Minden újszülött kap egy carnet de santé nevű fehér, papírkötésű könyvecskét, amelyből tizennyolc éves koráig nyomon követhetjük a gyermek egészségi állapotát. Az orvosok minden vizsgálatot és oltást feljegyeznek ebbe a könyvbe, és beleírják a gyerek magasságát, súlyát és fejkörméretét is. A könyv alapvető, józan tanácsokat is tartalmaz: hogyan tápláljuk és fürdessük a csecsemőt, mikor vigyük orvosi vizsgálatra, és hogyan állapítsuk meg az esetleges egészségügyi problémákat. Bean átalakulására azonban nem készít fel a könyvecske. Kb. egy hónapos koráig a baba egy az egyben Simonra hasonlít, a szeme is, a haja is barna. Még a gödröcskéi is megvannak. Legfeljebb az anyaság lehet kétséges. Úgy látszik, az én világos hajú, világos szemű génjeim már az első körben alulmaradtak Simon sötét bőrű, mediterrán génjeivel szemben. Azonban két hónapos kora táján Bean átváltozáson megy keresztül. A haja kiszőkül, barna szeme valószínűtlen módon kékre változik. Kis mediterrán babánk egyszer csak úgy néz ki, mint egy svéd. Bean jogi szempontból amerikai (a francia állampolgárságot majd csak később kérheti, és mivel Simon nem Nagy-Britanniában született, a brit állampolgárság sem jár neki automatikusan). Azonban gyanítom, hogy a lányom pár hónap múlva már jobban fog tudni nálam franciául. Nem tudom, vajon angol–amerikai vagy francia kislányt fogunk nevelni. Az is lehet, hogy ez nem rajtunk fog múlni.

3

Megcsinálja az éjszakáit

Néhány hónappal azután, hogy hazahozzuk Beant, a házunkban a lakók kérdezgetni kezdik: – Megcsinálja az éjszakáit? (Elle fait ses nuits?) Ekkor hallom először ezt a francia kifejezést, ami annyit tesz, hogy a csecsemő átalussza-e az éjszakát. Először kifejezetten megnyugtatónak találom. Ha ezek az ő éjszakái, akkor szükségképpen meg is fogja tartani őket magának. Míg ha egyszerűen csak az éjszakákról van szó, akkor lehet, hogy nem. Ám hamarosan idegesíteni kezd a kérdés. Persze hogy nem „csinálja meg”. Még csak két hónapos (aztán három meg négy)! Mindenki tudja, hogy a kisbabák rosszul alszanak. Persze van néhány angolszász barátnőm, akinek a gyereke ilyen idős korában este kilenckor elaludt, és reggel hétig fel se ébredt. De úgy tűnik, ez puszta szerencse kérdése. A legtöbb ismerősöm a gyerek egyéves koráig egyetlen éjszakát sem alszik végig zavartalanul. Sőt, a fenébe: négyéves gyerekeket is ismerek, akik éjszaka még átvándorolnak a szüleik szobájába! Az angolszász barátaim és családom ezt fel is fogják. Ők nyitottabb kérdéseket tesznek fel: „Hogy alszik?” És még ezt sem azért kérdezik, mert tényleg tudni akarják, inkább lehetőséget adnak arra, hogy kipanaszkodjam magam. Az angolszászok számára a csecsemővel automatikusan együtt jár az alvásmegvonás. A Daily Mail egyik szalagcíme ezt hirdeti: „Az újszülöttek szülei HAT HÓNAPNYI alvástól esnek el a gyermek életének első két évében”, és ezzel a megállapítással az újság egy ágyakkal kereskedő cég megbízásából készült tanulmányt idéz. Az olvasók hihetőnek találják a cikket. „Ez sajnos igaz”, írja egy kommentelő. „Az egyéves kislányunk egyetlenegy éjszakát sem aludt végig tizenkét hónap alatt. Ha négy órát tudunk aludni, az már jó éjszakának számít.” Az amerikai National Sleep Foundation (Nemzeti Alváskutató Alapítvány) egyik közvélemény-kutatásából kiderül, hogy az egy-két éves gyerekek 46 százaléka felébred éjszaka, de a szülőknek csak 11 százaléka véli úgy, hogy a gyermekük alvási gondokkal küzd. Fort Lauderdale-ben láttam egy pici gyereket, akinek a pólójára nemes egyszerűséggel ez volt írva: „Ma éjjel 3-kor buli az ágyamnál”. Angolszász barátaim úgy vélik, hogy a gyermekeiknek egyedi alvásigényük van, amelyhez muszáj alkalmazkodniuk. Egyik nap Párizsban sétálok egy brit festőnővel. A kisfia egyszer csak az ölébe mászik, benyúl a blúza alá, megfogja a mellét, és elalszik. Az ismerősöm láthatóan zavarba jön attól, hogy tanúja voltam ennek a szertartásnak, és odasúgja nekem: csak így tud elaludni. A következő háromnegyed órában így, ebben a helyzetben cipeli a fiát. Simonnal természetesen választottunk magunknak altatási stratégiát. A miénk azon az elképzelésen alapul, hogy evés után nagyon fontos ébren tartani a kisbabát. Bean születése után hihetetlen erőfeszítéseket teszünk, hogy ezt megvalósítsuk. Ám úgy tűnik, eredménytelenül. Végül sutba dobjuk ezt az elméletet, és egy másikkal próbálkozunk. Napközben végig világosban tartjuk Beant, éjszaka sötétben. Minden este ugyanabban az időben fürdetjük, és igyekszem egyre hosszabbra nyújtani az étkezések között eltelő időt. Amikor valakitől azt hallom, hogy a zsíros ételtől sűrűbb lesz az anyatej, néhány napig szinte csak sós kekszet és brie sajtot eszem. Egy New York-i vendégünk azt olvasta valahol, hogy hangos, sivító hangot kell kiadnunk, mert azzal az anyaméhben

hallott hangokat utánozzuk. Engedelmesen sivítunk, néha órákig. De semmi sem hat. Bean három hónapos korában még mindig többször felébred éjszaka. Ilyenkor hosszadalmas szertartás veszi kezdetét: ringatom, amíg el nem alszik; aztán még egy negyedóráig a karomban tartom, nehogy megint felébredjen; ezután visszateszem a mózeskosárba. Simon előrelátása egyszerre óriási csapásnak bizonyul: ő minden éjjel depresszióba esik, mert meg van győződve, hogy ez most már mindig így lesz. Az én rövidlátásom viszont egy csapásra zseniális evolúciós előnnyé változik. Nem gondolok arra, hogy ez a helyzet akár egy fél évig is eltarthat (pedig így lesz), egyszerűen csak élek, éjszakáról éjszakára. Az is vigasztal, hogy mindez várható volt. A csecsemők szülei nem szoktak aludni. Szinte minden amerikai és brit szülőismerősöm arról számol be, hogy a gyerekük nyolc-kilenc hónaposan vagy még sokkal később kezdte átaludni az éjszakákat. – Már egész korán – válaszolja Simon vermonti barátja arra a kérdésre, hogy mikor szűntek meg a felébredések éjszaka három órakor. Odaszól a feleségének: – Mikor is volt, egyéves korában? – Kristin, egy párizsi brit ügyvédnő azt mondja, hogy a tizenhat hónapos gyereke átalussza az éjszakát, majd hozzáteszi: – Mármint úgy értem, hogy kétszer felébred. De mindig csak öt percre. Nagyon megnyugtató olyan szülőkről hallani, akiknek rosszabb a helyzete, mint a miénk. Ilyeneket könnyen találok. Az unokatestvérem, aki együtt alszik a tíz hónapos gyerekével, többek között azért nem ment még vissza tanítani, mert az éjszaka nagy részében szoptatja a babáját. A legrémesebb történetet Alisontól hallom, egy washingtoni barátnőm barátnőjétől, akinek hét hónapos fia van. Alison, aki marketinges, és az egyik legjobb amerikai egyetemen végzett, elmeséli, hogy élete első hat hónapjában éjjel-nappal kétóránként szoptatta a fiát. A kicsi hét hónapos korában kezdett négy órákat aludni egyvégtében. Alison egy vállrándítással intézi el a kimerültségét, meg azt is, hogy a karrierjét kénytelen szüneteltetni. Úgy érzi, nincs más választása: muszáj kiszolgálnia a kisbabája büntető jellegű, sajátos alvási menetrendjét. A virrasztás alternatívája állítólag az „alvástréning”, amely abból áll, hogy a szülők hagyják a gyermeküket „ellenőrzötten sírni”. Ebbe a témába is beleolvasom magam. Ezt a módszert legalább hathét hónapos babák esetében javasolják. Alison azt mondja, egyik éjszaka megpróbálta, de aztán feladta, mert túlságosan kegyetlennek tartotta. Az alvástréningről szóló internetes viták hamar veszekedéssé fajulnak, amelynek során a módszer ellenfelei kijelentik, hogy ez a gyakorlat a legjobb esetben is önző, a legrosszabb esetben pedig felér a gyerekkínzással. „A babák olyanok, hogy ha szükségük van valamire, akkor sírnak, az anyák pedig olyanok, hogy reagálnak rá” – írja valaki egy anyáknak szóló honlapon. Egy másik anya, akinek a fia másfél óránként felébred, úgy érzi, meg kell indokolnia, miért próbálta ki az ellenőrzött sírást. „Sokan nyilván azt gondolják, hogy kegyetlen vagyok, de már kezdtem megbolondulni” – írja. Noha az alvástréning rémesen hangzik, Simonnal elméletben támogatjuk. Csak szerintünk Bean még túl kicsi az ilyen katonás kiképzéshez. Angolszász barátainkhoz és rokonainkhoz hasonlóan úgy gondoljuk, hogy Bean azért ébred fel éjszaka, mert éhes, vagy mert szüksége van valamire, vagy egyszerűen azért, mert a babák már csak ilyenek. Nagyon pici még. Így hát engedünk neki. Az alvásról is beszélgetek francia szülőkkel – szomszédokkal, munkatársakkal, barátnők barátnőivel. Mindannyian azt állítják, hogy a babájuk már sokkal korábban elkezdte átaludni az éjszakát. Samia azt mondja, hogy az ő lánya, aki most kétéves, hat hónapos korában már átaludta az éjszakát – annak idején leírta a pontos dátumot. Stéphanie, egy vékony adófelügyelő-nő, akinek a háza a mi udvarunkról nyílik, láthatóan szégyenkezik, amikor megkérdezem, mikor kezdte el átaludni az éjszakát Nino fia. – Nagyon, nagyon későn! – mondja. – Novembertől, vagyis már… négy hónapos volt! Nekem ez nagyon későnek tűnt.

A franciák altatási történetei néha túl szépnek hangzanak ahhoz, hogy igazak legyenek. Alexandra, aki egy francia óvodában dolgozik, és Párizs egyik kertvárosában él, azt állítja, hogy mindkét lánya szinte születésétől fogva átaludta az éjszakát. – Már a szülészeten is csak reggel hat körül keltek fel a cumisüvegükért – mondja. A francia babák közül sokan cumisüvegből kapnak enni, vagy vegyesen etetik őket: szoptatják és tápszerezik is a kicsiket. Ám úgy tűnik, ez teljesen mindegy. Az általam megismert szoptatott francia babák is korán átalusszák az éjszakát. Néhány ismerős francia anya azt mondja, hogy akkor hagyták abba a szoptatást, amikor visszamentek dolgozni, vagyis amikor a gyerekük kb. három hónapos volt. De addigra a babájuk már átaludta az éjszakát. Először azt hiszem, hogy épp csak arról van szó, hogy néhány szerencsés francia szülővel találkozom. Ám lassan elsöprő mennyiségű bizonyítékot gyűjtök arról, hogy Franciaországban az számít normálisnak, ha egy baba már korán átalussza az éjszakát. Amilyen könnyű az angolszász világban borzasztóan rosszul alvó gyerekekről szóló történeteket gyűjteni, olyan könnyű Franciaországban látványosan jól alvó babákról szóló beszámolókat hallani. Lassan rájövök, hogy a szomszédaim nem is undokok. Nem kínozni akartak – tényleg azt hitték, hogy a két hónapos babám talán már átalussza az éjszakát. A francia szülők nem várják el a babájuktól, hogy amint megszületik, máris jól aludjon. De mire ezek a szétdarabolt éjszakák már elviselhetetlenné válnának – általában mire a kicsi eléri a két-három hónapos kort –, addigra véget is érnek. A szülők úgy említik az éjszakai virrasztást, mint rövid távú, és nem mint krónikus problémát. Akivel csak beszélek, mindenki magától értetődőnek tartja, hogy kb. hat hónapos korukra – gyakran már sokkal korábban – a csecsemők képesek lesznek arra, hogy átaludják az éjszakát, és valószínűleg azt is teszik majd. „Vannak olyan csecsemők, akik már hathetes korukban átalusszák az éjszakát, másoknak négy hónapra van szükségük, hogy rátaláljanak a saját ritmusukra”, olvasom a Maman! magazin egyik cikkében. A Le sommeil, le rêve et l’enfant (Az alvás, az álom és a gyermek), egy altatásról szóló bestseller azt állítja, hogy három és hat hónapos kora között a baba „át fogja aludni az egész éjszakát, legalább nyolc vagy kilenc órát. A szülők pedig végre újra megízlelhetik a hosszú, zavartalan éjszakák örömét”. Persze vannak kivételek. Ezért léteznek Franciaországban is a csecsemők altatásáról szóló könyvek és a gyermekek alvási problémáira szakosodott specialisták. Van olyan csecsemő, aki már két hónapos korában átalussza az éjszakát, de néhány hónappal később ismét elkezd felébredni éjjel. És néha olyan francia gyerekekről is hallok, akiknek egy évbe telt, mire átaludták az éjszakát. Ám az igazság az, hogy a Franciaországban töltött hosszú évek során nem találkoztam egy ilyennel sem. Marion – annak a kislánynak az édesanyja, aki később Bean egyik legjobb barátnője lett – azt mondja, hogy a kisfia hat hónaposan kezdte átaludni az éjszakát. Ez az összes párizsi barátomtól és ismerősömtől hallott legkésőbbi időpont. A legtöbben olyasmiről számolnak be, mint Paul, aki építész, és azt mondja, hogy a három és fél hónapos fia tizenkét órát alszik egyvégtében, este nyolctól reggel nyolcig. Ebben az a legdühítőbb, hogy a francia szülők pontosan meg tudják mondani, mikor kezdte átaludni a gyerekük az éjszakát, de azt már nem képesek megmagyarázni, hogy ez miképp történt. Nem beszélnek alvástréningről, a dr. Richard Ferber után Ferber-módszernek nevezett altatási technikáról vagy bármely más márkanevet viselő módszerről. És azt állítják, hogy sohasem hagyták a babájukat sokáig sírni. Sőt, a legtöbb szülő kissé megütközik a kérdésen, amikor ezt firtatom. Ha idősebb szülőkkel próbálok beszélni, az se segít. Egy ötvenes francia publicistanő – aki szűk blúzban és tűsarkú cipőben jár dolgozni – döbbenten hallja, hogy gondjaim vannak az altatással. – Miért nem adsz be neki valamit? Valami gyógyszert vagy ilyesmit? – kérdezi. Vagy legalább miért nem hagyom valakire a babát, és megyek el egy-két hétre egy fürdőhelyre, hogy feltöltődjem. A fiatalabb francia szülőismerőseim nem tömik altatóval a gyereküket, és nem menekülnek el szaunázni. A legtöbben azt bizonygatják, hogy a babájuk teljesen magától tanult meg hosszabb

időszakokat átaludni. Stéphanie, az adófelügyelő-nő azt állítja, hogy neki semmi köze sem volt ehhez. – Szerintem a gyereken múlik, ő dönt – mondja. Ugyanezt az elképzelést hangoztatja Fanny, aki harminchárom éves, és egy pénzügyi magazincsoport kiadója. Fanny azt állítja, hogy a fia, Antoine körülbelül három hónapos korában magától elhagyta a hajnali három órai szoptatást, és átaludta az éjszakát. – Úgy döntött, hogy aludni akar – magyarázza Fanny. – Én sosem erőltettem semmit. Akkor kell etetni, amikor enni kér. Teljesen egyedül szabályozta be a dolgot. Fanny férje, Vincent, aki jelen van a beszélgetésünknél, megjegyzi, hogy Fanny épp akkor ment vissza dolgozni, amikor a baba három hónapos volt. Mint sok más francia szülő, akivel beszélek, azt állítja, hogy ez az egybeesés nem véletlen. Vincent úgy véli, hogy Antoine megértette: az édesanyjának korán kell kelnie, hogy beérjen a munkahelyére. Vincent ezt a megértést ahhoz hasonlítja, mint ahogyan a hangyák kommunikálnak a csápjaikon keresztülhaladó kémiai hullámok segítségével. – Mi nagyon hiszünk a feelingben – mondja Vincent, az angol szót használva. – Úgy gondoljuk, hogy a gyerekek megértik a dolgokat. Néhány altatási tippet azért kapok a francia szülőktől. Szinte mindannyian azt mondják, hogy az első hónapokban napközben maguk mellett, világosban tartották a babájukat, még akkor is, amikor aludt, éjszaka pedig sötétben altatták. És szinte mindannyian azt mondják, hogy születésüktől fogva alaposan „megfigyelték” a babájukat, és az ő saját „ritmusát” követték. A francia szülők annyit beszélnek a ritmusról, hogy az ember már-már azt hiszi, rockegyüttest készülnek alapítani, nem pedig gyereket akarnak nevelni. – Nullától hat hónapos korig a legjobb, ha tiszteletben tartjuk az alvási ritmusukat – magyarázza Alexandra, az az édesanya, akinek a babái gyakorlatilag születésüktől fogva átaludták az éjszakát. Én is megfigyelem Beant, gyakran hajnali háromkor is. Akkor nálunk miért nincsen ritmus? Ha az éjszaka átalvása „egyszerűen csak megtörténik”, velünk miért nem történt meg? Amikor egy kávé mellett Gabrielle-re, az egyik új francia ismerősömre öntöm az összes frusztrációmat, azt javasolja, hogy nézzek meg egy könyvet, amelynek a címe L’enfant et son sommeil (A gyermek és az alvása). A szerző, Hélène de Leersnyder híres párizsi gyermekgyógyász, aki altatási problémákra specializálódott. A könyv egészen megdöbbentő. Én az angol nyelvű nevelési könyvek közvetlen stílusához vagyok szokva, De Leersnyder könyve viszont egy Proust-idézettel kezdődik, és egy, az álomhoz írt ódával folytatódik. „Az alvás sokat elárul a gyermekről és a család életéről” – írja De Leersnyder, majd így folytatja: „Ahhoz, hogy ágyba bújjék és elaludjék, és néhány órára elszakítsa magát a szüleitől, a gyermeknek bíznia kell a testében, hogy az akkor is életben tartja majd őt, amikor nem őrködik felette. És eléggé derűsnek is kell lennie ahhoz, hogy szembenézzen az éjszakai gondolatok (pensées de nuit) furcsaságával.” Az alvás, az álom és a gyermek című bestseller szerint a baba csak akkor tud jól aludni, ha elfogadja a különállóságát. „Vajon a békés, hosszú, derűs éjszakák felfedezése és a magány elfogadása nem annak a jele-e, hogy a gyermek visszanyerte a belső békéjét, hogy túllépett a szomorúságon?” Ebben a könyvben még a tudományos részeknek is egzisztenciális felhangjuk van. Amit mi „gyors szemmozgásos fázisnak” hívunk, az a franciáknál sommeil paradoxal, vagyis paradox alvás, amelyet azért hívnak így, mert a test mozdulatlan, az agy viszont rendkívül aktív. „Megtanulni aludni, megtanulni élni – vajon e kettő nem szinonima-e?” – teszi fel a kérdést De Leersnyder. Azonban még mindig fogalmam sincs, mit kezdjek ezekkel az információkkal. Semmi szükségem metaelméletekre arról, hogyan gondolkodjam Bean alvásáról. Egyszerűen csak azt szeretném, ha aludna. De honnan tudhatnám meg, mitől alszanak ilyen jól a francia csecsemők, ha ezt még a saját szüleik sem képesek megmagyarázni, az alvásról szóló szakkönyveik pedig olyanok, mint valami okkult költészet? Mit tegyen egy anya, ha szeretne nyugodtan végigaludni egy éjszakát?

A francia alvási módszerekkel kapcsolatban érdekes módon egyik New York-i utazásom során világosodom meg. A családomat és a barátaimat látogatom meg, valamint szeretnék betekintést nyerni az angolszász gyermeknevelés egyik fellegvárába. Egy darabig Tribecában lakom, Alsó-Manhattan egyik negyedében, ahol az egykori ipari épületekben divatos tetőtéri lakásokat alakítottak ki. Sokat járok a helybeli játszótérre, és beszélgetek a többi anyukával. Azt hittem, otthon vagyok a gyermeknevelési szakirodalomban. Ezekkel a nőkkel beszélgetve azonban kiderül, hogy csupán harmatos kezdő vagyok. Nemcsak olvastak mindent, de saját nevelési stílust is kialakítottak, amit úgy állítottak össze, mint egy eklektikus dizájnerruhatárat, amelyben különkülön guruja van az alvásnak, a fegyelmezésnek és az evésnek. Amikor naivan megemlítem a „kötődő nevelést”2, az egyik tribecai anyuka azonnal kijavít. – Nem szeretem ezt a kifejezést, mert ki nem kötődik a gyerekéhez? – mondja ingerülten. Amikor a gyermekek alvási szokásaira terelődik a szó, arra készülök, hogy ezek a nők nyilván számos elméletet felsorakoztatnak, majd elpanaszolják, hogy az egyéves gyermekük minden éjjel kétszer felébred. Ám erről szó sincs. Ehelyett kiderül, hogy jó néhány tribecai gyerek már kb. két hónapos korára átalussza az éjszakát, francia módra. Az egyik anya, aki fényképész, megemlíti, hogy ő és még sokan mások egy Michel Cohen nevű helyi gyermekgyógyászhoz hordják a gyereküket. Úgy mondja a keresztnevét, hogy misel, mint a Beatles-dalban. – Francia? – kockáztatom meg a kérdést. – Igen – válaszolja. – Franciaországból? – Franciaországból. Azonnal megbeszélek vele egy időpontot. Ahogy belépek „Michel” várójába, máris nyilvánvalóan látszik, hogy Tribecában vagyok, és nem Párizsban. Odabent Eames-fotel, hetvenes évekbeli retró tapéta fogad, és egy kalapot viselő leszbikus anya vár a sorára. A fekete topot viselő recepcióslány néven szólítja az egymás után következő pácienseket: – Ella? Benjamin? Amikor Cohen kijön, rögtön látom, miért lelkesednek érte annyira az anyák. Kócos, barna haja van, őzikeszeme és napbarnított bőre. Dizájneringet visel, nem tűri be, alul pedig bermuda és szandál van rajta. Bár húsz éve az USA-ban él, továbbra is bájos francia akcentussal és hibákkal beszél („When I give my advices to parents…”). Mára végzett, úgyhogy azt javasolja, üljünk ki egy közeli kávéház teraszára. Örömmel elfogadom a meghívást. Cohen láthatóan szereti Amerikát, nyilván azért is, mert Amerika bálványozza a független és vállalkozó szellemű embereket. A menedzselt betegellátás földjén körzeti orvossá nőtte ki magát (mialatt a sörünket isszuk, vagy tíz járókelőt üdvözöl, a nevükön szólítva őket). A praxisát – Tribeca Paediatrics – már öt helyszínre terjesztette ki. És kiadott egy magvas gyermeknevelési könyvet The New Basics (Új alapok) címmel, a borítón a szerző fényképével. Cohen nem szívesen tulajdonítja Franciaországnak azokat az újításokat, amelyeket ő hozott AlsóManhattanbe. Az 1980-as évek végén hagyta el Franciaországot, amely úgy él az emlékezetében, mint ahol az újszülötteket sírni hagyják a kórházakban. És ez még ma is így van, mondja: – Nem mehetsz végig a parkon anélkül, hogy ne látnál egy gyereket, akit épp vernek. – (Lehet, hogy ez valaha így volt. Ám én az utóbbi időben elég sok időt töltöttem párizsi parkokban, és csupán egyetlenegyszer láttam gyerekverést.) Azonban Cohen tanácsai közül jó néhány pontosan azt írja le, ahogyan a mai párizsi szülők nevelik a gyerekeiket. Mint a franciák, az unalmas gabonafélék helyett először ő is zöldséget és gyümölcsöt javasol a csecsemőnek. Nem izgatja magát az allergiák miatt. Ő is „ritmusról” beszél, és arról, hogy meg kell tanítani a gyereket a frusztráció eltűrésére. Fontosnak tartja a nyugalmat. És nagy súlyt fektet a szülők életminőségére is, nem csak a gyerekek jóllétére. Na és hogyan veszi rá Cohen a tribecai gyerekeket arra, hogy átaludják az éjszakát?

– Az első beavatkozásom az, hogy azt mondom a szülőknek: amikor megszületik a babájuk, ne ugorjanak fel hozzá azonnal éjszaka – magyarázza Cohen. – Adják meg a gyereknek a lehetőséget, hogy megnyugtassa saját magát, és ne reagáljanak azonnal közvetlenül a szülés után sem. Talán a sör teszi (vagy Cohen őzikeszeme), de hirtelen összerázkódom, amikor ezt mondja. Rádöbbenek, hogy nappal is éppen ezt a kis szünetet látom a francia anyáknál és dadáknál, mielőtt foglalkozni kezdenének a babával. Eszembe se jutott, hogy ez szándékos lenne, illetve hogy ez egy altatási stratégia lenne, vagy hogy egyáltalán bármi jelentősége is volna a dolognak. Sőt, még zavart is. Én nem gondoltam volna, hogy váratni kell a babát. Lehet, hogy ez a magyarázat arra, hogy miért alusszák át a francia babák olyan hamar az éjszakát, méghozzá állítólag anélkül, hogy túl sok könnyet ejtenének? Cohen tanácsa, hogy tartsunk egy kis szünetet, természetes továbbfejlesztése a kisbaba „megfigyelésének”. Szigorúan véve, nem mondhatjuk, hogy az anya „megfigyeli” a babát, ha azonnal ugrik, és felkapja, mihelyt felsír. Cohen szerint ez a szünet – kísértést érzek, hogy úgy nevezzem, La Pause – döntő fontosságú. Azt mondja, a kezdetektől való alkalmazása óriási jelentőségű a kisbaba alvási szokásainak a kialakításában. „Azoknak a szülőknek, akik nem reagáltak annyira gyorsan és hevesen az éjszakai balhézásra, jól aludtak a gyerekei, míg az ugrásra kész szülők gyerekei állandóan felébredtek éjjel, mígnem a végén már teljesen elviselhetetlenné vált a helyzet” – írja. A Cohen által vizsgált csecsemők többnyire szopnak. Ám úgy tűnik, ez nem számít. Egyrészt azért kell várni, mert a kisbabák sokat mozognak, és mindenféle hangokat adnak ki alvás közben. Ez teljesen rendjén való. Ha a szülők minden alkalommal berohannak, és felkapják, valahányszor nyikkan egyet, akkor néha ők ébresztik fel a babát. Másrészt azért is várni kell, mert az alvási ciklusaik között – amelyek körülbelül két óráig tartanak – a csecsemők mindig felébrednek. Az is teljesen rendjén való, hogy kicsit sírnak, amikor először tanulják meg összekötni ezeket a ciklusokat. Ha a szülők automatikusan úgy értelmezik ezt a sírást, mint az éhség vagy a fájdalom jelét, és berohannak megnyugtatni a babát, nehezen fogja megtanulni egyedül összekötni a ciklusokat. Vagyis minden ciklus végén szüksége lesz egy felnőttre, aki bejön, és addig nyugtatja, amíg el nem alszik. Az újszülöttek általában nem tudják egyedül összekötni az alvási ciklusokat. Azonban két-három hónapos koruktól gyakran már igen, ha megkapják az esélyt, hogy megtanulják. Cohen szerint a ciklusok összekötése olyan, mint a biciklizés: ha a babának sikerül akár egyszer is egyedül visszaaludnia, legközelebb már könnyebben fog menni neki. (A felnőttek is felébrednek az alvási ciklusok között, csak erre rendszerint nem emlékeznek, mert megtanulták, hogy azonnal belemerüljenek a következőbe.) Cohen azt mondja, hogy a csecsemőket néha meg kell etetni, vagy fel kell venni éjszaka. De anélkül, hogy megállnánk fölöttük, és megfigyelnénk őket, ebben nem lehetünk biztosak. „Természetesen ha [a csecsemő] kitartóan jelzi a kérését, meg kell etetnünk” – írja Cohen. „Nem azt mondom, hogy hagyjuk keseregni a babát.” Csak azt javasolja, hogy adjunk neki esélyt a tanulásra. Ez az elképzelés nem egészen új számomra. Ismerősen hangzik, hiszen egyik-másik angol nyelvű altatási szakkönyv is ezt írja. De általában számos más tanács közt említik. Lehet, hogy egyszer-kétszer Beanen is kipróbáltam, de minden különösebb meggyőződés nélkül. Soha senki sem mutatott rá arra, hogy ez a legdöntőbb dolog, és hogy következetesen kell csinálni. Cohen egyedülálló tanítása megadta a kulcsot a rejtélyhez, miért állítják a francia szülők, hogy nem hagyják hosszabb ideig sírni a babájukat. Ha a csecsemő első két hónapjában beiktatják a „Szünet”-et, a baba magától megtanul visszaaludni. Ami azt jelenti, hogy a szülőnek később nem kell a „sírni hagyáshoz” folyamodnia. A „Szünet”-tel nem jár együtt az a brutális érzés, amelyet a szülő az alvástréning esetében érez.

Inkább olyan, mint az alvástanítás. Azonban ez a lehetőség csak egészen rövid ideig áll fenn. Cohen szerint csak a baba négy hónapos koráig. Addigra ugyanis már kialakulnak a rossz alvási szokások. Cohen azt mondja, hogy a tribecai klientúrájához tartozó, eredményorientált szülők könnyen ráállnak, hogy kipróbálják az altatási módszereit. Máshol azonban, meséli, a szülőknek gyakran több csábításra van szükségük. Tiltakoznak az ellen, hogy akár egy rövid ideig is sírni hagyják a gyereküket. Ám Cohen azt mondja, hogy végül a praxisához tartozó szinte minden újszülött szüleit meggyőzi arról, hogy kipróbálják a módszereit. – Igyekszem elmagyarázni a dolgok gyökereit – mondja. Vagyis leckéket ad nekik az alvásról. Ahogy visszaérek Párizsba, máris faggatni kezdem a francia anyákat, hogy alkalmazzák-e a „Szünet”et. Kivétel nélkül mind rávágják, hogy persze, alkalmazzák. Csak azért nem említették eddig, mert annyira magától értetődő. A legtöbben azt mondják, hogy a baba néhány hetes korában vezették be. Alexandra, akinek a lányai már a kórházban átaludták az éjszakát, azt mondja: természetesen nem ugrott oda hozzájuk abban a pillanatban, amikor sírni kezdtek. Néha öt-tíz percet is várt, mielőtt felvette volna őket. Meg akarta figyelni, hogy éppen két alvásciklus között próbálnak-e visszaaludni, vagy valami más zavarja őket: éhség, teli pelenka vagy csak a szorongás. Alexandra nagyon is szerető anya. Szó sincs arról, hogy ne foglalkozott volna az újszülöttjeivel. Épp ellenkezőleg: gondosan megfigyelte őket. Bízott abban, hogy amikor sírnak, valamit a tudomására akarnak hozni. A „Szünet” idején figyelte és hallgatta őket. (Hozzáteszi, hogy a „Szünet”-nek van még egy másik jó oka is: „türelemre tanítja a kicsiket”.) A „Szünet”-et a francia szülők sehogy sem nevezik – egyszerűen a józan ész szavának tekintik. (Viszont én mint amerikai igénylem az elnevezést.) Mégis mindannyian csinálják, és emlékeztetik egymást arra, hogy ez döntő fontosságú. Annyira egyszerű az egész. Megdöbbenve látom, hogy a francia szellem nem valami vadonatúj, elsöprő erejű altatási trükkel áll elő, hanem rendet vág az egymással versengő elképzelések zűrzavarában, és egyetlen, valóban döntő jelentőségű dologra koncentrál. Most, hogy én is ráhangolódtam a „Szünet”-re, kezdem észrevenni, hogy Franciaországban meglehetősen sokat beszélnek róla. „Mielőtt válaszolnánk a vizsgán, a józan ész azt diktálja, hogy hallgassuk meg a kérdést”, olvasom egy cikkben a doctissimo.fr nevű népszerű francia website-on. „Pontosan ezt kell tenni a síró csecsemővel is: először hallgassuk meg.” Miután átrágtam magam a filozofikus részeken, Az alvás, az álom és a gyermek című könyvben azt olvasom, hogy az alvási ciklusok közötti beavatkozás „vitathatatlanul” alvási problémákhoz vezet, például a baba minden másfél vagy kétórás ciklus után teljesen fel fog ébredni. Hirtelen az is világossá válik előttem, hogy Alison, a Miamiban élő üzletasszony, akinek a fia fél éven keresztül kétóránként szopott, nem egyszerűen csak furcsa alvási igényekkel rendelkező babával van megáldva. Sokkal valószínűbb, hogy akaratlanul arra tanította a babát, hogy minden kétórás alvási ciklus végén szopni akarjon. Alison azt hitte, hogy pusztán a fia igényeinek tesz eleget, holott – a legjobb szándéka ellenére – ő maga teremtette meg ezeket az igényeket. Amit korábban anyai odaadásnak és önfeláldozásnak véltem, az egyre inkább óriási félreértésnek tűnik számomra. Franciaországban egyetlen olyan esetről sem hallok, mint Alisoné. A franciák úgy kezelik a „Szünet”-et, mint első számú altatási megoldást, amelyet már akkor be kell vezetni, amikor a baba még csak pár hetes. A Maman! magazin egyik cikke rámutat, hogy a baba életének első hat hónapjában az alvása 50–60 százalékban sommeil agité – nyugtalan alvás. Ebben az állapotban az alvó csecsemő hirtelen ásítani kezd, nyújtózkodik, sőt még a szemét is nyitogatja-csukogatja. „Hiba lenne ezt hívásnak értelmezni, és kisiklatni a babánk alvásának vonatát azzal, hogy azonnal felkapjuk” – írja a cikk. Nem a „Szünet” az egyetlen dolog, amit a francia szülők alkalmaznak. Ám ez az egyik

legfontosabb elem. Amikor meglátogatom Hélène de Leersnydert, a Proustot idéző alvásszakértőt, azonnal szóba hozza a „Szünet”-et. – Amikor a csecsemő alszik, néha mozog a szeme, hangot ad ki, cuppog, és kicsit mozgolódik. De valójában alszik. Úgyhogy nem szabad állandóan bemenni, és megzavarni az álmában. Meg kell tanulni, hogyan alszik a baba. – És mi van, ha felébred? – kérdezem. – Ha teljesen felébred, akkor természetesen felvesszük. A francia szülők nem csak a „Szünet”-tel vannak tisztában. Azt is tudják, miért csinálják. Ha sikerül szóra bírnom őket, megemlítik az alvási ciklusokat, a napi (cirkadián) ritmust és a sommeil paradoxalt. Tudják, hogy a csecsemők éjszakai sírásának egyik oka az, hogy a kicsik az alvási ciklusok között vagy a sommeil agité fázisban vannak. Amikor ezek a szülők „megfigyelték” a gyermeküket, valójában arra trenírozták magukat, hogy felismerjék ezeket a fázisokat. Amikor angolszász szülőkkel beszélgetek az alvásról, a tudomány ritkán jön szóba. Mivel annyiféle, látszólag egyaránt helyes alvási filozófiával szembesülnek, ízlés dolgának tűnik, hogy végül melyiket választják. Amikor a francia szülők szünetet tartanak, következetesen és magabiztosan teszik. Tájékozottságon alapuló döntést hoznak, a csecsemők alvási szokásainak megértése alapján. Emögött egy fontos filozófiai feltevés rejlik. A francia szülők úgy vélik, az ő dolguk finoman megtanítani a csecsemőt aludni, ahogy később majd a tisztálkodásra, a kiegyensúlyozott étkezésre és a biciklizésre is megtanítják. Ők nem a szülői áldozatkészség jelének tekintik, ha valaki fél éjszakákat átvirraszt egy nyolc hónapos babával. Ők ezt úgy értelmezik, hogy a gyereknek alvási problémái vannak, a családja pedig rettenetesen kizökkent a rendes kerékvágásból. Amikor francia anyáknak mesélem Alison esetét, azt mondják: c’est impossible! – lehetetlen helyzet, a gyereknek és az anyának is. Hozzánk hasonlóan a franciák is úgy gondolják, hogy minden csecsemő csodálatos és egyedi. Ám azt is felfogják, hogy vannak dolgok, amelyek egyszerűen biológiai gyökerűek. Mielőtt azt feltételeznénk, hogy a mi gyerekeink alvási szokásai egészen különlegesek, először jusson eszünkbe a tudomány. A „Szünet”-tel kapcsolatos felfedezésemmel felvértezve elhatározom, hogy átnézem a csecsemőkről és az alvásról szóló szakirodalmat, amelynek nagy része angol nyelvű szaklapokban jelent meg. Az eredmény igazán meglep: míg az angolszász szülők folyamatosan hadban állnak egymással a babák hálószobájának a harcmezején, az angolszász alváskutatókról ugyanez nem mondható el. Nagyrészt egyetértenek a gyerekek altatásának a legjobb módszereiről. És a javaslataik kifejezetten franciának hatnak. Az alváskutatók, akárcsak a francia szülők, úgy gondolják, hogy a szülőknek a kezdetektől aktív szerepet kell vállalniuk abban, hogy megtanítsák a babájukat jól aludni. Azt állítják, hogy egy egészséges babát már néhány hetes korában meg lehet tanítani arra, hogy átaludja az éjszakát, anélkül hogy a babát akár csak egyszer is huzamosabb ideig sírni hagynánk. Egy metatanulmány – amely több tucat, komoly szaklapban megjelent, alvásról szóló tanulmány eredményeit összegzi11 – arra a következtetésre jut, hogy a „szülő képzésének és a megelőzésnek” döntő jelentősége van. Ez azt jelenti, hogy a terhes nőket és az újszülöttek szüleit meg kell tanítani az alvás tudományára és néhány alapvető alvási szabályra. A szülőknek a csecsemő születésétől vagy néhány hetes korától követniük kell ezeket a szabályokat. Melyek ezek a szabályok? A metatanulmány szerzői utalnak egy kutatásra,12 amelynek során egy kétoldalas útmutatót adtak terhes nőknek, akik szoptatni készültek a csecsemőjüket. Az egyik instrukció az volt, hogy este ne vegyék a karjukba, ne ringassák, és ne szoptassák a babájukat elalvás előtt, mert

így segítenek neki megtanulni a különbséget az éjszaka és a nappal között. Egy további utasítás úgy szólt, hogy ha egy egyhetes baba éjfél és hajnali öt között felsír, a szülők pólyázzák át, paskolják meg, tegyék tisztába, vagy sétáljanak vele, de az anya csak akkor kínálja oda a babának a mellét, ha az még ezután is sír. Ezenkívül azt tanácsolták az anyáknak, hogy már születéstől fogva tegyenek különbséget aközött, amikor sír a baba, és amikor csupán nyöszörög álmában. Vagyis mielőtt felvennék a síró csecsemőt, várjanak, és bizonyosodjanak meg arról, hogy valóban ébren van-e. A kutatók az utasítások tudományos alapjait is elmagyarázták. Volt egy kontrollcsoport is szoptatni készülő anyákból, akik nem kapták meg az instrukciókat. Az eredmények figyelemre méltóak: a betanított és a kontrollcsoportban lévő csecsemőknek születésüktől háromhetes korukig csaknem ugyanaz volt az alvási mintázatuk. Négyhetes korukban azonban a betanított csoport tagjainak 38 százaléka már átaludta az éjszakát, míg a kontrollcsoportban ez az arány csupán 7 százalék volt. Nyolchetesen a betanított csoportban levő minden baba átaludta az éjszakát, a kontrollbabáknak viszont csak 23 százaléka. A szerzők következtetése határozott és egyértelmű: „E tanulmány eredményei jól mutatják, hogy a szoptatás nem feltétlenül függ össze az éjszakai ébredésekkel.” A „Szünet” nem csupán francia népi bölcsesség. És az a meggyőződés sem, hogy ha minél korábban jól alszik a baba, az mindenkinek jobb. „Az éjszakai felébredések általában a gyermekkori viselkedési álmatlanság diagnosztikai kategóriájába esnek”, magyarázza a metatanulmány. A szerzők szerint egyre több a bizonyíték arra, hogy azok a kisgyerekek, akik nem alszanak eleget, vagy akiket megzavarnak álmukban, nagyobb eséllyel lesznek ingerlékenyek, agresszívek, hiperaktívak, kevésbé tudják kontrollálni az indulataikat, valamint tanulási és emlékezetzavarban is szenvedhetnek. Gyakrabban érik őket balesetek, az emésztési és immunfunkcióik gyengébbek, és általában romlik az életminőségük. És a csecsemőkorban kezdődő alvászavarok akár évekig is fennmaradhatnak. A szoptató anyákról szóló tanulmányban a betanított csoportban lévő babáknak később nagyobb volt a biztonságérzetük, kiszámíthatóbbak és kevésbé nyűgösek voltak. Az általam olvasott tanulmányok rámutatnak arra, hogy ha a gyerek rosszul alszik, az az egész családra kihat, például az anya depressziós lesz, és az egész család rosszabbul működik. Viszont mihelyt jobban alszik a baba, a szülők arról számolnak be, hogy javult a házasságuk, és jobb, kevésbé stresszes szülőkké váltak. Persze van olyan francia csecsemő is, akinek a szülei elmulasztják a négy hónapos korig tartó időszakot, amely a legalkalmasabb idő az alvástanításra. Ebben az esetben a francia szakértők rendszerint a „sírni hagyás” valamelyik verzióját javasolják. Az alváskutatók ebben sem hagynak kételyeket. A metatanulmány arra az eredményre jutott, hogy az ellenőrzött sírás – mind a teljes megvonás (amelyet a tudományos szakirodalom szerencsétlen szóválasztással extinction3 névvel illet), mind a fokozatosság esetén – rendkívül jól működik, és rendszerint már néhány nap alatt eredménnyel jár. „A teljes megszüntetés legnagyobb akadálya a szülő következetlensége” – írja a tanulmány. Michel Cohen, a tribecai francia orvos ennek egy meglehetősen szélsőséges változatát javasolja. A szülők először teremtsenek meghitt hangulatot a babának a szokásos esti fürdővel és énekléssel. Utána megfelelő időben tegyék ágyba, lehetőség szerint akkor, amikor még ébren van. Aztán legközelebb reggel hétkor menjenek be hozzá. Párizsban a sírni hagyást is egy kis francia csavarral alkalmazzák. Ezt akkor értem meg, amikor Laurence-szal, a Normandiából származó dadával találkozom, aki egy, Montparnasse-on élő francia családnál dolgozik. Laurence húsz éve vigyáz babákra. Azt mondja, mielőtt sírni hagynánk a csecsemőt,

feltétlenül el kell magyaráznunk neki, hogy mire készülünk. Laurence végigvezeti a dolgot: – Este beszélsz hozzá. Azt mondod neki, hogy ha egyszer felébred, akkor odaadod neki a cumiját. De utána már nem fogsz felkelni. Alvásidő van. A közelben vagy, és egyszer bemész megnyugtatni. De nem fogod ezt csinálni egész éjjel. Laurence azt mondja: bármilyen korú a gyerek, nagyon lényeges valóban elhinni, hogy át fogja aludni az éjszakát. – Ha nem hiszel benne, nem is fog működni – mondja. – Én mindig azt gondolom, hogy a következő éjjel majd jobban alszik. Mindig reménykedem, még akkor is, ha három óra múlva már felébred. Hinni kell benne. Valóban lehetségesnek tűnik, hogy a francia csecsemők a szüleik és a gondozóik elvárásai miatt képesek megfelelni ezeknek a követelményeknek. Talán mindenkinek olyan alvó lesz a gyereke, amilyenre számít, és a csecsemők ritmusába vetett hit segít, hogy meg is találjuk azt a ritmust. Ahhoz, hogy higgyünk a „Szünet”-ben – vagy idősebb csecsemő esetében az ellenőrzött sírásban –, abban is hinnünk kell, hogy a csecsemő képes tanulni (ebben az esetben: megtanulni aludni), és kicsit tűrni a frusztrációt. Michel Cohen rengeteg időt tölt azzal, hogy megtérítse a szülőket erre a francia hitvallásra. A gyakori aggodalomról, hogy a négy hónapos gyerek éjszaka még éhes, így vélekedik: „Éhes. De nem muszáj ennie. Te is éhes vagy éjszaka, de megtanulsz nem enni, mert a gyomrodnak jót tesz a pihenés. Nos, az övének is jót tesz.” A franciák nem hisznek abban, hogy a babáknak bibliai léptékű megpróbáltatásokat kell kibírniuk. De azt sem gondolják, hogy egy kis frusztráció tönkretenné a gyereket. Sőt, épp ellenkezőleg: úgy vélik, hogy a gyerek ettől nagyobb biztonságra tesz szert. Az alvás, az álom és a gyermek szerint „ha mindig reagálunk a követeléseire, és sohasem mondunk nemet, az veszélyeztetheti a személyisége kialakulását. Hiszen a gyermek így nem ismer határokat, amelyeket feszegethet, hogy megtudja, mit várnak tőle.” A franciák számára a kisbaba aludni tanítása nem a lusta szülő önző stratégiája, hanem az első, döntő fontosságú lecke az önállóságról, és arról, hogyan élvezzük önmagunk társaságát. A Maman! magazin idéz egy pszichológust, aki szerint azok a babák, akik megtanulnak nappal egyedül játszani – már az első hónapokban is –, kevésbé szoronganak, amikor este egyedül maradnak az ágyukban. De Leersnyder azt írja, hogy még a csecsemőknek is szükségük van magányra. „A bölcsőben a kisbaba megtanulja, hogy néha egyedül is lehet anélkül, hogy éhes lenne, szomjas lenne vagy aludna – egyszerűen csak nyugodtan, ébren fekhet. Már egészen kicsi korában is szüksége van az egyedül töltött időre és arra, hogy az anyja állandó felügyelete nélkül aludjon el és ébredjen fel.” De Leersnyder még annak is szentel egy részt a könyvében, hogy mit tegyen az anya, amíg a baba alszik. „Elfeledkezik a babáról, és magára gondol. Zuhanyozik, öltözik, kifesti magát, szépítkezik a saját örömére, a férje és mások örömére. Ha pedig jön az este, készül az éjszakára, a szerelemre.” Angolszász szülőként ezt a film noirba illő jelenetet – amelyről óhatatlanul a fekete szemceruza és a selyemharisnya jut az eszünkbe – inkább a moziban tudom elképzelni, mint a való világban. Mi Simonnal úgy gondoltuk, hogy egy darabig Bean szeszélyei köré rendezzük az életünket. A franciák szerint ez senkinek sem jó. Úgy vélik: az alvástanulás része annak, hogy megtanuljunk a család részévé válni, és alkalmazkodni a család többi tagjának a szükségleteihez. De Leersnyder azt mondja: – Ha a baba éjszaka tízszer felébred, az anya másnap nem tud munkába menni. Ebből megérti, hogy – voilà – nem ébredhet fel egy éjszaka tízszer. – A baba megérti ezt? – kérdezem. – Persze hogy megérti – válaszolja. – De hogyan? – Úgy, hogy a babák mindent megértenek. A francia szülők szerint a „Szünet” betartása létfontosságú. De azért nem úgy kezelik, mint valami

csodaszert. Van egy sor elképzelésük és szokásuk, amelyek – ha türelmesen és szeretettel alkalmazzák őket – olyan hangulatot teremtenek a babának, hogy jól fog aludni. A „Szünet” részben azért működik, mert a szülők szerint a kisbaba nem csupán tehetetlen zsák, hanem tanulásra képes lény. És ez a tanulás, ha kedvesen és a baba saját ütemében történik, cseppet sem káros. Épp ellenkezőleg: a szülők úgy vélik, hogy önbizalmat és derűt ad a babának, és segít neki, hogy tudatában legyen a többi embernek. Valamint megadja az alaphangot a későbbi tiszteletteli kapcsolathoz a szülők és a gyermekek között. Bárcsak tudtam volna mindezt, amikor Bean született! Az már biztos, hogy elszalasztottuk a négy hónapos kort, amikor fájdalommentesen taníthattuk volna meg neki átaludni az éjszakát. Kilenc hónapos korában még mindig felébred minden éjjel, kettő körül. Ekkor rászánjuk magunkat az ellenőrzött sírásra. Az első éjszaka tizenkét percig sír. (Simonba kapaszkodom, és én is sírok.) Aztán visszaalszik. A következő éjjel öt percig sír. A harmadik éjszakán kettőkor Simonnal arra riadunk fel, hogy csend van. – Szerintem eddig miattunk ébredt fel – mondja Simon. – Azt hitte, nekünk ez kell. – És visszaalszunk. Azóta Bean „megcsinálja az éjszakáit”.

4

Várj!

Kezdem egyre jobban megszokni Franciaországot. Egyik nap már annyira menőnek érzem magam, hogy kijelentem Simonnak: csatlakoztunk a globális elithez. – Globálisnak globálisak vagyunk, de elit, az nem – válaszolja. Az igazság az, hogy nekem hiányzik Amerika. Hiányzik, hogy nem ugorhatok le a boltba melegítőnadrágban, nem mosolyoghatok rá idegenekre, és nem poénkodhatok. És legfőképp a szüleim hiányoznak. El se hiszem, hogy tőlük négyezer-ötszáz mérföldre nevelem a gyerekemet. Ezzel az anyám is így van. Amikor kezdtem felnőni, attól rettegett a legjobban, hogy találkozom egy jóképű külföldivel, és hozzámegyek. Olyan intenzíven osztotta meg velem ezt a félelmét, hogy bizonyára ő ültette el az agyamban az ötletet. Egyszer, amikor Párizsba látogat, Simonnal elvisz minket vacsorázni, és az asztalnál könnyekben tör ki. – Mijük van ezeknek, ami Amerikában nincs meg? – kérdezi. (Ha csigát evett volna, elég lett volna rámutatni a tányérjára. De sajnos csirkét rendelt.) Noha már könnyebb az életem Franciaországban, még nem asszimilálódtam teljesen. Sőt, az, hogy kisbabám van – és jobban beszélek franciául –, még jobban rádöbbent arra: mennyire idegen vagyok itt. Nem sokkal azután, hogy Bean elkezdi átaludni az éjszakáit, elérkezik az első nap a francia állami bölcsődében, a crèche-ben. A felvételi beszélgetés során könnyen túljutunk a cumihasználattal és a kedvenc alvási testhelyzeteivel kapcsolatos kérdéseken. Túl vagyunk már az oltások felsorolásán és a vészhelyzetben hívandó telefonszámok listáján is. Egy kérdés azonban zavarba ejt bennünket: hánykor issza a tejét? A csecsemők etetési idejét illetően az angolszász szülők ismét csak ellenséges táborokban sorakoznak fel. Nevezhetjük ezt akár etetési háborúnak is: az egyik tábor abban hisz, hogy a babát állandó időpontokban kell etetni, a másik az igény szerinti etetés híve. Mi afféle hibrid gyakorlatba sodródtunk bele. Ébredéskor Bean mindig kap tejet, és lefekvés előtt is. A kettő között akkor etetjük, ha éhesnek látszik. Simon szerint nincs olyan probléma, amelyet a cumisüveg vagy a cici meg ne oldana. Márpedig bármit megteszünk, hogy Bean ne visítson. Amikor befejezem az etetési rendszerünk ismertetését, a bölcsődei gondozónő úgy néz rám, mintha épp azt jelentettem volna be, hogy nálunk néha a baba vezeti az autót. Nem tudjuk, mikor eszik a gyerekünk? Ezt a problémát ő majd gyorsan megoldja. A tekintetéből kiolvasható, hogy bár Párizsban élünk, olyan gyereket nevelünk, aki úgy eszik és alszik – és biztos még úgy is kakil! –, mint egy külföldi. A gondozónő tekintete azt is elárulja, hogy Franciaországban e tekintetben sincsenek egymással szemben álló táborok. A szülők nem aggodalmaskodnak amiatt, hogy milyen gyakran etessék a gyerekeiket. Körülbelül négy hónapos kortól a legtöbb francia baba rendszeres időpontokban étkezik. Ahogy az alvási technikákat, a francia szülők ezt is a józan ész szavának tartják, nem valamiféle nevelési filozófia részének vagy egy nevelési guru diktátumának. Ami még ennél is furcsább: ezek a francia babák mind nagyjából ugyanabban az időben esznek. Az anyák – kisebb variációkkal – azt mondják, hogy a babájuk körülbelül reggel nyolckor, déli tizenkettőkor, délután négykor és este nyolckor eszik. A Votre enfant (A gyermeked) című elismert francia nevelési kézikönyv csupán egyetlenegy mintaétrendet tartalmaz négy-öt hónapos csecsemők

számára, és abban pontosan ezt az időrendet tünteti fel. A franciák ezt még csak nem is „etetésnek” hívják, ami alapjában véve úgy hangzik, mintha szénát dobnánk a marhák elé. Ők „étkezésnek” nevezik. És a sorrendjük határozottan emlékeztet a jól ismert napirendre: reggeli, ebéd és vacsora, közben uzsonna. Vagyis körülbelül négy hónapos korára a francia baba már azt az étkezési rendet követi, amelyet egész életében követni fog (a felnőttek általában elhagyják az uzsonnát). Azt hinné az ember, hogy ennek a nemzeti babaétkeztetési tervnek a léte közismert. Pedig inkább úgy kezelik, mint egy államtitkot. Ha csak annyit kérdezel a francia szülőktől, hogy a babájuk napirend szerint eszik-e, szinte mindig azt mondják, hogy nem. Ahogy az alvás esetében, az etetéssel kapcsolatban is azt állítják, hogy csupán a babájuk „ritmusát” követik. Amikor rámutatok arra, hogy úgy látom, a francia babák mind nagyjából ugyanabban az időben esznek, a szülők ezt annyival intézik el, hogy véletlen egybeesésről van szó. Azonban még nagyobb rejtély számomra, hogy ezek a francia babák hogyan képesek négy órát várni az étkezések között. Bean már akkor is nyugtalan, ha néhány percet kell várnia az evésre. És mi is nyugtalanok vagyunk. Azonban kezdek ráérezni arra, hogy itt, Franciaországban sokféle várakozás van a levegőben. Először is ott van a „Szünet”, amikor a francia babák felébredés után várnak egy kicsit. Most meg itt ez a babaétkeztetési terv, amely szerint a babák hosszasan várakoznak egyik étkezéstől a másikig. És persze ott van a rengeteg pici gyerek, akik elégedetten várják az étteremben a következő fogást. Úgy tűnik, a franciák kollektív módon megvalósították azt a csodát, hogy nemcsak arra vették rá a babákat és a kisgyerekeket, hogy várjanak, de még arra is, hogy ezt boldogan tegyék. Lehet, hogy a várakozás képessége különbözteti meg egymástól a francia és az angolszász gyerekeket? Hogy végre megértsem ezeket a dolgokat, küldök egy e-mailt Walter Mischelnek, aki a világon a legnagyobb szakértője annak a kérdésnek, hogy hogyan késleltetik a gyerekek a vágyaik kielégülését. Nyolcvanéves, és a Columbia Egyetem pszichológiaprofesszora. Mindent elolvastam róla, és átrágtam magam a témáról szóló számtalan cikkén is. Megírom neki, hogy Párizsban vagyok, a francia gyermeknevelést kutatom, és megkérdezem, van-e ideje arra, hogy telefonon beszéljen velem. Mischel pár óra múlva már válaszol is. Meglepetésemre közli, hogy ő is Párizsban tartózkodik. Elmennék-e hozzá kávézni? Két nap múlva már a konyhaasztalnál ülünk a barátnője Quartier Latin-beli lakásán, a Panthéon alatt. Mischel hetvennek se néz ki, nyolcvannak pedig végképp nem. A feje le van borotválva, és annyi felgyülemlett energiája van, mint egy bokszolónak, közben pedig az arca egészen bájos, szinte gyermeki. Nem nehéz elképzelni, milyen lehetett nyolcéves bécsi kisfiú korában, amikor a családjával elmenekült Ausztriából, miután a nácik elfoglalták az országot. A család végül Brooklynban kötött ki, ahol az Amerikához való alkalmazkodás igazi próbatételt jelentett számukra. Amikor Walter kilencéves korában iskolába ment volna, előbb beíratták az óvodába, hogy tanuljon meg angolul. – Igyekeztem térden járni, nehogy kilógjak az ötévesek közül, amikor az osztályunk végigvonult a folyosón – emlékszik vissza. Mischel szülei – művelt, jómódú bécsi polgárok – egy bolt fenntartásával küszködtek, ahol olcsó árukkal kereskedtek. Az édesanyja, aki Bécsben enyhén depressziós volt, Amerikában egészen feltöltődött energiával. Az apja azonban sohasem heverte ki, hogy ennyire lecsúszott a társadalmi ranglétrán. Ennek a korai élménynek köszönhetően Mischel az állandó kívülálló szemszögéből nézte a dolgokat, és ez segített neki megfogalmazni azokat a kérdéseket, amelyeket egész pályafutása során igyekezett megválaszolni. A harmincas éveiben felforgatta az akkor érvényben lévő személyiségelméletet, amikor amellett érvelt, hogy az emberek „jellemvonásai” nem állandóak, hanem

kontextusfüggőek. Noha amerikai nőt vett feleségül, és három leánygyermeket nevelt fel Kaliforniában, Mischel évente elzarándokolt Párizsba. – Mindig is európainak éreztem magam, Párizst pedig Európa fővárosának tartom – meséli. 1996-ban elvált, azóta egy francia nővel él, akivel New York és Párizs között ingázik. Mischel leghíresebb kísérlete a „pillecukorteszt”, amelyet az 1960-as évek végén talált ki, amikor a Stanfordon tanított. A vizsgálat során a kísérletvezető bekísér egy négy-öt éves gyereket egy szobába, ahol az asztalon egy darab pillecukor van. A kísérletvezető bejelenti a gyereknek, hogy egy kis időre elhagyja a szobát. Ha a gyerek képes arra, hogy ne egye meg a pillecukrot, amíg vissza nem jön, akkor kap két pillecukrot. Ha megeszi, csak azt az egyet kapja meg. Ez nagyon nehéz próbatétel. A 653 gyerekből, akikkel az 1960-as és 70-es években elvégezték a tesztet, csak minden harmadik volt képes arra, hogy ne egye meg a pillecukrot tizenöt hosszú percig, amíg a kísérletvezető távol volt. Néhányan azonnal megették, ahogy egyedül maradtak. A legtöbben csak körülbelül harminc másodpercet tudtak várni.13 Az 1980-as évek közepén Mischel újból találkozott az eredeti kísérletben szereplő gyerekekkel, hogy megállapítsa: tinédzserként van-e különbség azok között, akik tudnak késleltetni, és akik nem. A kollégáival figyelemre méltó összefüggést találtak: minél tovább álltak ellen a gyerekek négyévesen a pillecukornak, annál jobb eredményeket mutatott ki Mischel és a kollégái mindenféle más kategóriában is. Azok a gyerekek, akik képesek voltak a késleltetésre, egyebek között jobban tudtak koncentrálni és érvelni is. És egy beszámoló szerint, amelyet Mischel és kollégái 1988-ban publikáltak, „stressz hatására általában nem omlanak össze”. Lehetséges-e, hogy ha a gyerekeket arra tanítjuk, hogy késleltessék a kielégülést – ahogy a francia szülők teszik –, akkor nyugodtabbak és rugalmasabbak lesznek? Míg az angolszász gyerekek, akik általában ahhoz vannak szokva, hogy azonnal megkapják, amit akarnak, stressz hatására összeomlanak? Csak nem azt teszik a francia szülők itt is pontosan – hagyományból és ösztönből –, amit a tudósok javasolnak? Bean, aki azonnali kielégülést akar, másodpercek alatt válik nyugodtból hisztérikussá. Valahányszor Nagy-Britanniába vagy az Egyesült Államokba megyek, mindig rádöbbenek, hogy a nyafogó, visító kisgyerekek a mindennapi életképünk részei. A londoni Muswell Hillen egyik nap látok egy dühöngő kisgyereket, aki egy gyógyszertár előtt földhöz vágja magát a járdán, hasra fekszik, és nem hajlandó onnan elmozdulni. Mi, járókelők pedig egyszerűen kikerüljük. Párizsban ritkán látok ilyen jeleneteket. Úgy tűnik, hogy a francia babák és kisgyerekek, akik megszokták, hogy hosszabb ideig várjanak, furcsa módon nyugodtan fogadják, ha nem kapják meg azonnal, amit akarnak. Amikor francia családokat látogatunk meg, vagy a gyerekeikkel sétálunk, feltűnően hiányzik a nyávogás és a hisztizés. Gyakran – vagy legalábbis sokkal gyakrabban, mint nálunk – mindenki nyugodtan, elmerülten végzi a maga dolgát. Franciaországban rendszeresen vagyok a tanúja valami olyasminek, ami kisebb csodával ér fel: a felnőttek otthon egész csésze kávékat fogyasztanak el kisgyerekek társaságában, és hosszadalmas felnőttbeszélgetéseket folytatnak. És a francia szülők ahelyett, hogy rászólnának az izgő-mozgó gyerekekre: „csend legyen” vagy „hagyd már abba”, gyakran csak annyit mondanak éles hangon: attend – várj. Mischel egyetlen francia gyerekkel se végezte el a pillecukortesztet (nekik persze inkább egy csokis párnás változatot kellene csinálnia). De mivel már régóta tanulmányozza Franciaországot, azt mondja: megdöbbentőnek tartja a francia és az amerikai gyerekek közötti különbségeket. – Amerikában – mondja Mischel – az embernek mindenképpen az a benyomása, hogy a gyerekek egyre nehezebben tudnak uralkodni magukon. – Ez néha az ő unokáira is igaz. – Nem tetszik, amikor felhívom az egyik lányomat, és ő azt mondja, hogy nem tud beszélni velem, mert rángatja a gyerek, ő meg nem képes azt mondani neki: „Várj egy kicsit, a papával beszélek”.14 Ha az embernek olyan gyereke van, aki képes várni, a családi élet is sokkal kellemesebb. – A

gyerekek Franciaországban sokkal fegyelmezettebbek, és úgy nevelik őket, mint annak idején engem – mondja Mischel. – Ha francia barátok jönnek hozzánk a gyerekeikkel, meg tudunk enni egy rendes francia vacsorát… a francia gyerekektől elvárják, hogy csendesen, rendesen viselkedjenek, és élvezzék az étkezést. Fontos, hogy az „élvezet” szót használja. A francia szülők általában nem várják el a gyerekeiktől, hogy örömtelenül engedelmeskedjenek. Egyszerűen csak el sem tudják képzelni, hogyan is érezhetnék jól magukat, ha nem képesek uralkodni magukon. Gyakran hallom, amint francia szülők azt mondják a gyereküknek: sois sage! Ez kicsit olyan, mintha mi, angolok azt mondanánk neki, hogy „be good”, vagyis „légy jó”. De ennél jóval többről van szó. Amikor figyelmeztetem Beant, mielőtt valakihez belépünk, hogy „legyen jó”, az olyan, mintha egy kis vadállat lenne, akinek egy óra hosszat úgy kell tennie, mintha szelíd lenne, de aki bármelyik pillanatban megint bevadulhat. Amikor azt mondom, „legyen jó”, abban némi félelem is van, mintha ez ellentétben állna azzal, amilyen a gyerek valójában. Ha azt kérem Beantől, hogy legyen sage (bölcs), abban persze az is benne van, hogy viselkedjék illendően. De közben arra is kérem, hogy használja az ítélőképességét, figyeljen a többi emberre, és tartsa tiszteletben őket. Ezzel azt sugallom neki, hogy képes bölcsen megítélni a helyzetet, és uralkodni önmagán. És mindemögött az az üzenet rejlik, hogy bízom benne. Remélem, nem keltem azt a benyomást, mintha a francia gyerekek morcosak lennének. Azok a gyerekek, akiket én ismerek, nagyon is vidámak. Bean és a barátai hétvégén órákig szaladgálnak és vidáman kiabálnak a parkban. A bölcsődében, és később az óvodában is, a szünetekben sokat vadulnak. Párizsban számos alkalom nyílik a kontrollált szórakozásra is, például vannak gyermekeknek szóló filmfesztiválok, színházak és főzőtanfolyamok, amelyek türelmet és figyelmet igényelnek. A francia szülőismerőseim számára fontos, hogy a gyerekeiknek élményekben gazdag életük legyen, és találkozzanak a művészettel és a zenével. Azonban úgy vélik, hogy a gyerekeiknek türelemre van szükségük ahhoz, hogy tökéletesen átéljék ezeket az élményeket. A franciák véleménye szerint akkor érzik igazán jól magukat a gyerekek, ha megvan a kellő önuralmuk, és nyugodtan tudnak részt venni a dolgokban, türelmetlenkedés, nyűgösködés és követelőzés nélkül. A francia szülők és gondozók sem gondolják azt, hogy a gyerekeknek végtelen türelmük van. Nem várják el a pici gyerekektől, hogy egész szimfóniákat vagy banketteket üljenek végig. Amikor várakozásról beszélnek, általában percekben vagy másodpercekben mérik az időt. De még az ilyen kis késleltetések is sokat számítanak. Határozottan meg vagyok győződve: az a titka annak, hogy a francia gyerekek nem nyafognak (vagy legalábbis nagyon ritkán nyafognak), és nem is nagyon hisztiznek, hogy megtalálták a belső forrásaikat, amelyek segítségével meg tudnak birkózni a frusztrációval. Nem várják el, hogy mindent azonnal megkapjanak. A francia szülők a gyerekeik nevelésén (éducation) nagyrészt azt értik, hogy hogyan tanítsák meg nekik, hogyan ne egyék meg a pillecukrot. De hogyan érik el a franciák, hogy egy átlagos gyerek szakavatott késleltetővé váljék? És vajon mi is meg tudjuk tanítani Beant várakozni? Walter Mischel több száz videót nézett végig a pillecukortesztet végző, fészkelődő négyévesekről. Végül rájött, hogy azok, akik nem tudnak késleltetni, a pillecukorra koncentráltak. A jó késleltetők ezzel szemben igyekeztek elterelni a figyelmüket. – A késleltetés azoknak a gyerekeknek megy jól, akik várakozás közben megtanulnak dalokat énekelgetni maguknak, vagy a fülüket piszkálni, vagy játszani a lábujjaikkal – magyarázza. Azok, akik nem tudták elszórakoztatni magukat, és csak a pillecukrot bámulták, végül mindig meg is ették.15

Mischel arra a következtetésre jut, hogy akiben megvan az akaraterő, és tud várni, az nem feltétlenül higgadtabb a többieknél. Egyszerűen csak ismeri azokat a technikákat, amelyektől a várakozás elviselhetőbbé válik. – Ennek rengeteg módja van, de a legközvetlenebb és legegyszerűbb az, ha elszórakoztatjuk magunkat – mondja. Ezekre a „figyelemelterelési stratégiákra” nem a szülőknek kell megtanítaniuk a gyerekeiket. Mischel szerint a gyerekek intuitív módon – ösztönös felismerés révén – tanulják ezeket a készségeket, ha a szülők hagyják, hogy gyakorolják őket. – Szerintem a szülők gyakran alábecsülik a kicsi gyerekek kognitív képességeit, amelyek egészen rendkívüliek tudnak lenni, ha hagyják őket kibontakozni – mondja. A francia szülők pontosan ezt csinálják. Nem kifejezetten tanítják a gyerekeiknek a figyelemelterelési technikákat. Leginkább csak rengeteg alkalmat adnak nekik arra, hogy gyakorolják a várakozást. Egy szürke szombat délutánon elutazom a helyiérdekű vonattal Fontenay-sous-Bois-ba, a Párizs keleti részén fekvő kertvárosba. Egy barátnőm ismertetett össze egy ott élő családdal. Martine, az anya a harmincas évei derekán járó, csinos ügyvédnő. Baleseti sebész férjével és két gyerekével él egy modern, pár emeletes házban, amely egy facsoport közepén áll. Azonnal feltűnik, hogy Martine lakása mennyire hasonlít az enyémhez. Mindenütt játékok hevernek a nappaliban, amely az amerikai konyhába nyílik. Ugyanolyan, rozsdamentes acélból készült konyhai készülékei vannak, mint nekem. Ám a hasonlóságok itt véget is érnek. Noha a lakásban két pici gyerek él, náluk olyan nyugalom van, amilyenre mi csak vágyakozunk. Amikor megérkezem, a férje a nappaliban dolgozik a laptopján, miközben az egyéves Auguste ott alszik mellette. A hároméves, pixie-frizurás Paulette a konyhaasztalnál ül, és muffintésztát öntöget kis papírkapszlikba. Amikor minden kapszli megtelt, színes szórócukrot és friss, piros egrest hint a muffinokra. Martine-nal az asztal másik végéhez ülünk le beszélgetni. Én azonban nem bírom levenni a szememet a kis Paulette-ről és a muffinjairól. Paulette teljesen elmerül a munkában. Valahogy ellenáll a kísértésnek, hogy torkoskodjon a tésztából. Amikor kész van, megkérdezi az édesanyját, hogy lenyalhatja-e a kanalat. – Nem, de ehetsz egy kis cukrot – feleli Martine, mire Paulette kiszór pár evőkanálnyi cukrot az asztalra. Bean lányom ugyanannyi idős, mint Paulette, de eszembe se jutna, hogy ilyen bonyolult feladatot bízzak rá. Végig felügyelném, ő pedig ellenállna. Sok feszültség és nyafogás lenne (mindkét részről). Bean valószínűleg befalna egy kis tésztát, egrest és cukrot, valahányszor elfordulnék. Az biztos, hogy közben nem csevegnék nyugodtan a vendégemmel. Az egész jelenet biztosan nem úgy alakulna, hogy egy héttel később kedvem lenne megismételni. Pedig úgy tűnik, a süteménysütés Franciaországban heti szertartás. Valahányszor hétvégén vendégségbe megyek egy francia családhoz, szinte minden alkalommal vagy éppen süteményt sütnek, vagy az aznap korábban elkészített süteményt tálalják fel. Először azt hiszem, ez azért van, mert vendégségbe jöttem. Azonban hamarosan kiderül, hogy ennek semmi köze hozzám. Párizsban a hétvégi süteménysütés népszokás. Szinte attól a pillanattól fogva, hogy a gyerek megtanul ülni, a mamája bevezeti a heti vagy kétheti rendszerességgel megismételt sütési projekt rejtelmeibe. Ezek a gyerekek nem csupán egy kis lisztet szórnak ki, vagy néhány banánt nyomnak szét. Tojást törnek fel, bögrével kimérik a cukrot, és természetfeletti magabiztossággal keverik a tésztát. Az egész süteményt ők készítik. A legtöbb francia gyerek először a gâteau au yaourt – joghurtos sütemény – nevű édességet tanulja meg elkészíteni, amelynél az üres joghurtospoharat használják a többi hozzávaló kiméréséhez. Könnyű, nem túl édes sütemény ez, amelyet bogyós gyümölccsel, csokidarabokkal, citrommal vagy egy evőkanál

rummal ízesítenek. Elég nehéz elrontani. Ennek a sok sütésnek a hozadéka azonban nem csak a sok torta. Arra is megtanítja a gyerekeket, hogy uralkodjanak magukon. A precíz méregetés és a hozzávalók adagolása miatt a süteménysütés kiváló alkalmat nyújt a türelem tanulására. És persze az is, hogy a francia családok nem falják fel azonnal a süteményt, amikor kiveszik a sütőből, ahogy én tenném. Általában reggel vagy kora délután sütnek, aztán várnak a süteménnyel vagy a muffinnal uzsonnáig (goûter). Nehezen tudok elképzelni egy olyan világot, amelyben a mamák nem raktároznak több zacskó csipszet a táskájukban, hogy valahogy áthidalják az elkerülhetetlen nehéz pillanatokat. Jennifer, aki a New York Times riportere és gyakorló anya, arról panaszkodik, hogy a lányának minden programja nassolással van egybekötve,16 bármilyen rövid is, és a nap bármely szakában legyen is. „Úgy látszik, a mi kultúránk azt a kollektív döntést hozta, hogy a gyerekek nem képesek részt venni egy tevékenységben anélkül, hogy közben valamit a szájukba ne tömködnének” – írja. Franciaországban az uzsonna a hivatalos és az egyetlen alkalom a nassolásra. Általában négy órakor vagy fél ötkor van, amikor a gyerekek hazaérnek az iskolából. Ugyanolyan állandó étkezés, mint a többi, és a gyerekek számára mindenhol betartják. Az uzsonna magyarázatot ad arra, miért esznek olyan jól a francia gyerekek, akiket az éttermekben látok. Egyszerűen éhesek, mivel nem nassoltak egész álló nap. (A felnőttek esetleg kávéznak, de csak ritkán esznek étkezések között. Egy Franciaországba látogató barátom arról panaszkodott, hogy alig talált felnőttek számára készült gyorsételeket és csipegetnivalókat.) Martine, a kertvárosi anya azt mondja: ő sohasem tanította a gyerekeit kifejezetten türelemre. Azonban a család napi rítusai – amelyeket más otthonokban is megfigyelek – folyamatosan gyakoroltatják a kielégülés halogatását. Martine azt mondja, gyakran vesz édességet Paulette-nek (a legtöbb pékségben bonbonok is ki vannak téve). Azonban Paulette nem eszi meg az édességet uzsonna előtt, még akkor sem, ha órákat kell várnia. Egyszerűen megszokta. Martine-nak néha emlékeztetnie kell Paulette-et a szabályra, de a kislány olyankor sem tiltakozik. Ám az uzsonna sem a zabálásról szól. „Az volt a jó benne, hogy mindig volt süti”, emlékszik vissza Clotilde Dusoulier, egy francia gasztronómiai szakíró. „Ám az érem másik oldala az volt, hogy a mamám egyszer csak azt mondta: »Elég.« Ezzel önuralmat is tanultak a gyerekek.” A harmincas évei elején járó Clotilde azt meséli: gyerekként szinte minden hétvégén együtt sütött az anyukájával. A francia családok étkezései nemcsak attól válnak a türelem gyakorlóterepeivé, amit és amikor esznek, hanem attól is, hogy hogyan esznek, és kivel. A francia gyerekek már egészen kicsi koruktól hozzászoknak ahhoz, hogy az étkezés fogásokból áll, minimum előételből, főfogásból és desszertből. Ahhoz is hozzászoknak, hogy a szüleikkel egyenek, ami bizonyára szintén segít abban, hogy türelmet tanuljanak. A UNICEF szerint a tizenöt éves francia gyerekek 90 százaléka hetente többször a szüleivel költi el a főétkezést. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában ez az arány mindössze 67 százalék. Az étkezések során tilos egyszerre felfalni mindent. A rennes-i és az ohiói nőkről szóló tanulmány szerint a francia nők naponta több mint kétszer annyi időt töltenek evéssel. Ezt a ritmust nyilván továbbadják a gyerekeiknek is. Szerencsére éppen uzsonnaidő van, amikor Martine-éknál a muffin kikerül a sütőből. Paulette boldogan megeszik két darabot. Martine azonban még csak meg sem kóstol egyet sem. Úgy tűnik, bebeszélte magának, hogy a muffin gyerekétel, nehogy megegye. (Sajnos azt hiszi, hogy ezzel én is így vagyok, és még csak meg sem kínál.) A francia szülők ezzel is várni tanítják a gyerekeiket. Maguk is modellezik a várakozást. Az olyan kislány, aki úgy nő fel, hogy az anyja nem eszi meg a muffint, egész biztosan olyan nővé fejlődik, aki szintén nem eszi meg a muffint. (Az én anyámnak számos kiváló tulajdonsága van, de a muffint mindig megeszi.) Az is feltűnik, hogy Martine nem vár el tökéletes türelmet a lányától. Feltételezi, hogy Paulette

néha nyilván elcsen valamit, és olykor hibázik is. Martine azonban nem reagálja túl ezeket a hibákat, ahogy én szoktam. Jól tudja, hogy az egész sütögetés és várakozás egy gyakorlat, amely egy készség kialakítása céljából történik. Vagyis Martine még a türelem tanításában is türelmes. Amikor Paulette megpróbálja félbeszakítani a beszélgetésünket, Martine azt mondja neki: – Várj még két percet, kicsim. Most beszélgetek. – Ami nagyon udvarias, de egyben nagyon határozott kérés is. Egészen megdöbbenek azon, hogy milyen kedvesen mondja ezt Martine, és azon is: mennyire biztos abban, hogy Paulette engedelmeskedni fog. Martine egészen kicsi koruk óta tanítja a gyerekeit türelemre. Amikor Paulette még kisbaba volt, és sírt, Martine rendszerint öt percet várt, mielőtt felvette volna (és persze Paulette két és fél hónapos korától átaludta az éjszakát). Martine egy ehhez kapcsolódó készségre is igyekszik megtanítani a gyerekeit: arra, hogy egyedül játsszanak. – A legfontosabb, hogy megtanuljon egyedül is boldog lenni – mondja Auguste-ről, a másfél éves fiáról. Az a gyerek, aki képes egyedül játszani, erre a készségére támaszkodhat például olyankor, amikor az anyja telefonál. És ezt a készséget a francia anyák kifejezetten igyekeznek megtanítani a gyerekeiknek, sokkal inkább, mint az angolszász anyák. Egy kutatás során, amelyben egyetemet végzett amerikai és francia anyák vettek részt, az amerikai anyák azt mondták, hogy szerintük közepesen fontos megtanítani a gyereket arra, hogy egyedül játsszon. A francia anyák szerint viszont ez nagyon fontos.17 Azok a szülők, akik nagyra értékelik ezt a képességet, valószínűleg sokkal inkább békén hagyják a gyereket, ha jól játszik egyedül. Amikor a francia anyák azt mondják, hogy fontos megfigyelni a gyerek saját ritmusát, tulajdonképpen úgy értik, hogy amikor a gyerek játszik, békén kell hagyni. Ez is egy példa arra, hogy a francia anyák és gondozók intuitív módon azt teszik, amit a tudományos kutatások javasolnak. Walter Mischel szerint másféltől kétéves korig a gyerek számára az a legrosszabb, ha „épp elfoglalja magát, és boldog, erre jön az anyja egy kanál spenóttal”. – Azok az anyák rontják el igazán a dolgokat, akik olyankor avatkoznak be, ha a gyerek elfoglalja magát, és nincs szüksége rájuk, olyankor viszont nincsenek jelen, amikor a gyerek épp rájuk vágyik. Erre nagyon fontos odafigyelni – mondja Mischel. És valóban: egy nagyarányú amerikai kutatás a gyermekgondozás hatásairól18 arra az eredményre jutott, hogy döntő fontosságú az anya, illetve a gondozó „érzékenysége” – vagyis az, hogy mennyire tud ráhangolódni a gyereknek a világról való tapasztalatára. „Az érzékeny anya tudatában van a gyermek szükségleteinek, hangulatainak, érdeklődésének és képességeinek” – magyarázza az egyik kutató. „És ez a tudatosság vezérli a gyermekkel való interakcióit.” Ezzel szemben a depressziós anya nagy kárt okozhat, mivel a depresszió nem engedi, hogy az anya ráhangolódjék a gyerekére. Mischel meggyőződését az érzékenység fontosságáról nem csupán a kutatási eredmények támasztják alá. Elmeséli, hogy az ő anyja hol fojtogató módon körülvette, hol pedig elérhetetlen volt számára. Mischel ma sem tud biciklizni, mert az anyja nagyon félt a fejsérüléstől, ezért nem engedte, hogy megtanuljon. Viszont egyik szülője se ment el az iskolájába, hogy meghallgassa a búcsúbeszédét. Persze mi, angolszász szülők is azt akarjuk, hogy a gyerekeink türelmesek legyenek. Hiszünk abban, hogy „a türelem rózsát terem”. Biztatjuk a gyerekeinket, hogy osszák meg a dolgaikat másokkal, várják ki a sorukat, terítsék meg az asztalt, és gyakorolják a zongoraleckét. Azonban nem eddzük olyan kitartóan a türelmüket, mint a francia szülők. Ahogy az alvásról, a várakozásról is azt gondoljuk: alapvetően vérmérséklet kérdése, hogy a gyerek jó-e benne, vagy sem. Vagy szerencséje van a szülőnek, és olyan a gyereke, aki jól tud várni, vagy nincs szerencséje. A francia szülők és gondozók alig akarják elhinni, hogy egy ilyen létfontosságú képesség dolgában ennyire laissez-faire stratégiát folytatunk. Szerintük az olyan gyerekek, akik elvárják, hogy a vágyaik azonnal teljesüljenek, elviselhetetlenné teszik az életet. Amikor egy párizsi vacsorán megemlítem ennek

a könyvnek a témáját a vendéglátómnak – egy francia újságírónak –, ő azonnal elmesél egy esetet, amely abban az évben történt vele, amikor Dél-Kaliforniában élt. A feleségével, aki bíróként dolgozik, összebarátkoztak egy amerikai párral, és elhatározták, hogy együtt töltenek egy hétvégét Santa Barbarában. Akkor találkoztak először egymás gyerekeivel, akiknek az életkora kb. hét és tizenöt év között volt. A vendéglátóim számára a hétvégi kiruccanás hamarosan őrjítővé vált. Még évekkel később is emlékeznek arra, hogy a gyerekek folyton belevágtak a felnőttek szavába. És arra is, hogy nem voltak állandó étkezési idők: a gyerekek kedvük szerint bármikor odamehettek a hűtőszekrényhez, és kivehették belőle az ételt. Túl ezeken a részleteken, alapvetően úgy tűnt, hogy a családban a gyerekek uralkodnak. – Megdöbbentett és nagyon zavart, hogy a szülők sohasem mondtak nemet – meséli az újságíró. – A gyerekek azt csináltak, amit akartak (n’importe quoi) – teszi hozzá a feleség. Ez ráadásul fertőzően hatott: – A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy a mi gyerekeink is elkezdtek faire n’importe quoi – mondja. Egy idő után észreveszem, hogy amikor angolszász gyerekekről beszélnek (amit, úgy látszik, én váltok ki belőlük), a franciák általában előbb-utóbb használják ezt a kifejezést: n’importe quoi, ami azt jelenti, hogy „bármi” vagy „amit akarnak”. Arra utal, hogy a történetben szereplő gyerekek számára nincsenek egyértelmű határok, a szüleiknek nincs tekintélye, és náluk mindent szabad. Ez szöges ellentétben áll a cadre – keret – francia ideáljával, amelyről a francia szülők beszélnek. A cadre azt jelenti, hogy a gyerekek számára nagyon határozott korlátokat állítanak, a korlátokon belül viszont nagyon nagy szabadságot kapnak. Természetesen az angolszász szülők is állítanak fel korlátokat, de ezek gyakran különböznek a francia korlátoktól. Sőt, a franciák ezeket gyakran nem is tartják korlátoknak. Laurence, a normandiai dada azt mondja: soha többé nem fog amerikai családnál dolgozni, és több barátnője, akik szintén dadaként dolgoznak, ugyancsak így vannak ezzel. Elmeséli, hogy amikor legutóbb amerikaiaknál dolgozott, néhány hónap után otthagyta őket, leginkább a korlátok hiánya miatt. – Azért volt nehéz, mert bármit csinálhattak. A gyerek azt csinál, amit akar, és amikor ő akarja – mondja Laurence. Laurence magas, rövid hajú, kedves, józan nő. Húsz éve dolgozik Párizsban dadaként. Nem akar megbántani, de azt mondja, hogy azokhoz a francia családokhoz képest, akiknél dolgozott, az amerikai családokban sokkal több a sírás és a nyafogás (ekkor hallom először a francia hangutánzó igét: chouiner – nyafogni). Annál a családnál, akiknél legutóbb dolgozott, három gyerek volt – nyolc-, öt- és másfél évesek. Az ötéves gyereknek „a nyafogás volt a kedvenc sportja. Egyfolytában nyafogott, és bármikor egy pillanat alatt elsírta magát.” Laurence úgy gondolta: legjobb, ha nem vesz tudomást a kislányról, nehogy megerősítést adjon a nyafogásra. De a kislány édesanyja – aki gyakran otthon volt, egy másik szobában – rendszerint berohant, és beleegyezett mindenbe, amit a kislány akart. – A nyolcéves még rosszabb volt – meséli Laurence. – Mindig egy kicsit többet akart, meg még többet. – És amikor az egyre növekvő igényei nem teljesültek, hisztizni kezdett. Laurence arra a következtetésre jutott, hogy ilyen helyzetben a gyerek kevésbé boldog. – Kicsit elveszettnek érzi magát… Az olyan családban, ahol több a struktúra – nem merev családról beszélek, hanem olyanról, ahol van cadre –, minden sokkal simábban megy. Laurence számára az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor az anya azt találta ki, hogy a két nagyobb gyereket diétára kell fogni. Laurence ezt megtagadta, és kijelentette, hogy egyszerűen csak kiegyensúlyozott étrenden fogja tartani őket. Egyszer csak észrevette, hogy miután ő fél kilenc körül letette a gyerekeket, és elment, az anya keksszel és süteménnyel tömte őket. – Pedig testesek voltak – mondja Laurence a három gyerekről.

– Testesek? – kérdezem. – Azért mondom: „testesek”, hogy ne kelljen azt mondanom: „kövérek” – válaszolja. Legyinteni szeretnék erre a történetre: biztosan csak afféle sztereotípia. Nyilván nem minden amerikai és más angolszász gyerek viselkedik így. És a francia gyerekek is épp elégszer csinálnak n’importe quoi-t. (Bean később az óvónőit utánozva szigorúan rászól a nyolc hónapos öccsére: Tu ne peux pas faire n’importe quoi – Nem csinálhatod mindig azt, amire épp kedved szottyan.) Csakhogy az igazság az, hogy a saját otthonomban is számtalanszor voltam tanúja annak, amikor az angolszász gyerekek épp n’importe quoi-t csináltak.19 Amikor ilyen családok jönnek vendégségbe hozzánk, a felnőttek az idejük nagy részében a gyerekeik után futkosnak, vagy más módon foglalkoznak velük. – Talán majd öt év múlva egyszer beszélgetünk is – mondja tréfásan egy kaliforniai barátnőm, aki a férjével és a két lányával (hét- és négyévesek) érkezik látogatóba Párizsba. Akkor már egy órája próbáljuk meginni a teánkat. A család egy párizsi városnéző nap után érkezett hozzánk, amelynek során a kisebbik lány jó néhányszor látványos hisztiben tört ki. Amikor kiderül, hogy a vacsora még nincs kész, a szülők együttesen kivonulnak a konyhába, és bejelentik, hogy a lányaik már nemigen bírnak többet várni. Amikor végre leülünk, megengedik a kisebbiknek, hogy az asztal alá bújjon, amíg mi (Beannel együtt) vacsorázunk. A szülők elmagyarázzák, hogy a kislány fáradt, ezért nem tud uralkodni magán. Majd áradozni kezdenek a csodaszámba menő olvasási képességéről, és hogy valószínűleg felveszik egy tehetséggondozó óvodába. Vacsora közben egyszer csak érzem, hogy valami birizgálja a lábamat. – Rachel csiklandoz – mondom a szülőknek idegesen. A következő pillanatban felvisítok. A tehetséges kislány megharapott. Határokat állítani a gyerekeknek – ez persze nem francia találmány. Nagyon sok angolszász szülő és szakember is úgy véli, hogy a határok rendkívül fontosak. Azonban az Egyesült Államokban és NagyBritanniában ez összeütközésben áll azzal a vélekedéssel, miszerint hagyni kell, hogy a gyerek kifejezhesse magát. Néha úgy érzem, azok a dolgok, amiket Bean akar – víz helyett almalé, vagy tízméterenként kiugrálni a babakocsiból –, szükségszerűek és megváltoztathatatlanok. Nem mindig engedek neki. Azonban helytelennek, sőt talán még károsnak is érzem, ha folyton megakadályozom, hogy azt tegye, amit akar. Ráadásul nem olyannak ismerem Beant, mint aki képes végigülni egy négyfogásos ebédet, vagy nyugodtan játszana, amíg én telefonálok. Még abban sem vagyok biztos, hogy szeretném, ha ilyen lenne. Nem fogom összetörni a lelkét? Nem nyomom el az önkifejező ösztöneit, nem vágom el attól a lehetőségtől, hogy majd ő indítsa el a következő Facebookot? Ezek a szorongások gyakran odáig fajulnak, hogy inkább beadom a derekam. Nem én vagyok az egyetlen. Amikor Bean egyik angolszász barátja megérkezik a lányom negyedik születésnapi bulijára, kezében két becsomagolt ajándékot tart: egyet Beannek, egyet magának. A mamája elmagyarázza, hogy a gyerek nagyon elkeseredett a boltban, amikor kiderült, hogy ő nem kap ajándékot. Nancy barátnőm azt meséli, hogy van egy új gyereknevelési filozófia, amely szerint a gyereknek soha nem szabad hallania azt a szót, hogy „nem”, mert a végén nekünk is azt fogja mondani. A franciáknak a non ügyében semmi efféle kétségük nincs. „Meg kell tanítani a gyereknek, hogy tűrje a frusztrációt” – ez a franciák egyik gyereknevelési alapigazsága. A Princesse parfaite (A tökéletes hercegnő) című kedvenc francia gyerekkönyvsorozatom egyik kötetében a hősnő, Zoé a rajzon a mamáját egy palacsintázó felé húzza. A szöveg így szól: „Amikor elhaladtak a palacsintázó mellett, Zoé hisztizni kezdett. Szederlekváros palacsintát akart. A mamája nem vett neki, mert nemrég ebédeltek.” A következő oldalon Zoét egy pékségben látjuk viszont, a címbeli „tökéletes hercegnő”-nek

öltözve. Ez alkalommal eltakarja a szemét, hogy ne lássa a halomban álló friss briósokat. Éppen bölcsen (sage) viselkedik. „[Zoé] tudja, a kísértést úgy kerülheti el, ha elfordítja a fejét”, így a szöveg. Érdemes megjegyezni, hogy az első jelenetben, amikor nem kapja meg, amit akar, Zoé sír. A másodikban azonban, ahol sikerül elterelnie a figyelmét, már mosolyog. A képek üzenete az, hogy a gyerekekből nem lehet kiirtani az ösztönt, hogy engedjenek bűnös vágyaiknak. Azonban boldogabbak, ha bölcsen viselkednek, és uralkodnak magukon. A boldog gyermek című könyvében a francia pszichológus, Didier Pleux azt állítja, hogy akkor tesszük boldoggá a gyereket, ha frusztráljuk. „Ez nem jelenti azt, hogy ne hagyjuk játszani, vagy ne öleljük meg” – mondja Pleux. „Természetesen tiszteletben kell tartani az ízlését, a ritmusát és az egyéniségét. Egyszerűen arról van szó, hogy egy gyereknek egészen kicsi korától meg kell tanulnia, hogy nem egyedül van a világon, és hogy mindennek megvan a maga ideje.” Akkor tűnik fel nekem, hogy mennyire mások a franciák elvárásai, amikor – ugyanazon a tengerparti nyaraláson, amelyen tanúja voltam annak, hogy a francia gyerekek mind vidáman esznek az étteremben – Beannel bemegyünk egy boltba, amely tele van tökéletesen összehajtogatott, vidám színekben pompázó, csíkos tengerészpólókkal. Bean azonnal elkezdi lerángatni őket a polcokról. Alig hederít rám, amikor megszidom. Bean viselkedése számomra előre láthatónak, kiszámíthatónak és megjósolhatónak tűnik, hiszen még olyan kicsi. Így igencsak meglepődöm, amikor az eladónő – minden rosszindulat nélkül – azt mondja: – Még sohasem láttam, hogy egy gyerek ilyet csinált volna. – Mentegetőzni kezdek, és máris iszkolok kifelé. Walter Mischel szerint veszélyes útra lépünk, ha beadjuk a derekunkat a gyereknek: – Ha a gyereknek az a tapasztalata, hogy amikor várnia kellene, elég kiabálnia a mamának, ő máris jön, és vége a várakozásnak, akkor nagyon gyorsan megtanulja, hogy nem kell várnia. Hiszen a „nem várás”, a visítás, a toporzékolás és a nyafogás elnyeri jutalmát. A francia szülők is örömüket lelik abban, hogy minden gyereknek megvan a maga sajátos vérmérséklete. Azonban magától értetődőnek veszik, hogy minden egészséges gyermek képes arra, hogy ne nyafogjon, ne omoljon össze, ha nemet mondanak neki, és általában nem gyötri a felnőtteket, és nem nyúl hozzá mindenhez. A francia szülők inkább arra hajlamosak, hogy a gyerek többé-kevésbé rendszertelen óhajait caprice-nak, vagyis szeszélynek tekintsék. Ezekre gond nélkül nemet mondanak. – Azt hiszem, [a francia nők] hamarabb megértik, mint az amerikai nők, hogy a gyerekeknek lehetnek óhajaik, de ezek az óhajok nem feltétlenül reálisak – mondja egy gyermekgyógyász, aki francia és angolszász gyerekeket is kezel. Egy francia pszichológus azt írja,20 hogy amikor egy gyerekben felmerül valami caprice – például egy boltban van a mamájával, és egyszer csak követelni kezd egy játékot –, az anyának rendkívül nyugodtnak kell maradnia, és kedvesen el kell magyaráznia neki, hogy a játék megvásárlása aznapra nem volt betervezve. Ezután a gyerek figyelmének az elterelésével meg kell próbálnia „kikerülni” a szeszélyt, például elmesélhet egy történetet a saját életéről. „A szülőkről szóló történetek mindig érdekesek a gyerek számára” – állítja a pszichológus. (Miután ezt olvasom, minden válsághelyzetben azt kiabálom Simonnak: – Mondj egy történetet az életedből!) A pszichológus tehát azt javasolja, hogy az anya végig maradjon közeli kapcsolatban a gyerekkel, tartsa átölelve, vagy nézzen a szemébe. De azt is értesse meg vele, hogy „nem kaphat meg mindent azonnal. Semmiképpen nem szabad azt hinnie, hogy teljhatalma van, mindent megtehet, és mindent meg tud szerezni.” A francia szülők nem aggódnak azon, hogy kárt tesznek a gyerekükben, ha frusztrálják. Épp ellenkezőleg: úgy gondolják, hogy azzal tesznek kárt benne, ha nem tanítják meg a frusztráció tűrésére. A frusztrációtűrést az élethez szükséges alapvető készségnek tekintik, amelyet a gyerekeiknek

egyszerűen meg kell tanulniuk. A szülők felelőtlenek lennének, ha nem tanítanák ezt meg nekik. Laurence, a dada azt mondja: ha egy gyerek az ölébe kéredzkedik, mialatt főz, „csak annyit kell mondani: »Most nem tudlak felvenni«, aztán el kell magyarázni neki, hogy miért.” A gondjaira bízott gyerekek ezt nem mindig fogadják jól. Ő azonban határozott marad, és hagyja, hogy a gyerek kifejezze a csalódottságát. – Nem hagyom órákig sírni, de azért hagyom sírni – mondja. – Elmagyarázom neki, hogy nem tehetek mást. Ez gyakran megtörténik olyankor, amikor egyszerre több gyerekre vigyáz. – Ha épp az egyik gyerekkel foglalkozom, és közben a másik gyerek is engem akar, ha ölbe tudom venni, persze felveszem. De ha nem, akkor hagyom sírni. Ez a követelmény, hogy még a kicsi gyereknek is tudnia kell várni, részben a francia gyermeknevelés sötétebb korszakából ered, amikor a gyerekektől azt várták el, hogy maradjanak csendben és engedelmeskedjenek. Ám abból a meggyőződésből is következik, hogy még egy kisbaba is racionális lény, aki képes a tanulásra. Eszerint amikor mi rohanunk, hogy megetessük Beant, valahányszor nyikkan egyet, úgy bánunk vele, mint egy narkóssal. Ha viszont elvárjuk egy gyerektől, hogy türelmes legyen, azzal valójában megadjuk neki a tiszteletet. Azonban itt főként arról van szó – mint az alvástanítás esetében –, hogy a francia szakértők a „nem”-mel való megbirkózást döntő lépésnek tekintik a gyermek fejlődésében. Hiszen ennek révén érti meg, hogy vannak mások is a világon, és az ő igényeik is éppolyan fontosak, mint a saját igényei. Egy francia gyermekpszichiáter azt írja, hogy ezt a nevelést már a baba három és hat hónapos kora között el kell kezdeni. „Az anya néha kicsit elkezdi megváratni, és ezzel elülteti a lelkében az idő dimenzióját. Ezek az apró frusztrációk, amelyeket két- és négyéves kora között a szülei mérnek rá nap mint nap – a szeretetük mellett –, lehetővé teszik számára, hogy lemondjon a teljhatalmáról, és így emberré váljék. Erről a lemondásról nem mindig esik szó, pedig ez egy kötelező beavatási rítus.”21 A franciák véleménye szerint nem teszek jót Beannel, amikor minden szeszélyét kiszolgálom. A francia szakértők és szülők úgy vélik, hogy ha nemet mondunk a gyerekeknek, azzal megmentjük őket a saját vágyaik zsarnokságától. – Kisgyermekként az igényeink és a vágyaink szinte véget nem érőek. Ez alapvető. A szülők azért vannak – a frusztráció azért van –, hogy megállítsák ezt [a folyamatot] – mondja Caroline Thompson családpszichológus, aki kétnyelvű praxist folytat Párizsban. Thompson, akinek az anyja francia, az apja pedig angol, hangsúlyozza: a gyerek sokszor megharagszik a szüleire, amiért akadályozzák. Az angolszász szülők, mondja, ezt a dühöt gyakran jelzésként értelmezik, hogy valamit rosszul csinálnak. Pedig nem szabad összetéveszteni a gyerek feldühítését a rossz neveléssel. Épp ellenkezőleg: – Ha a szülő nem bírja elviselni, hogy néha utálják, akkor nem lesz hajlandó frusztrálni a gyerekét. Ez esetben a gyerek a saját zsarnokságának esik áldozatul, és lényegében egyedül kell megbirkóznia a saját mohóságával és a különböző dolgok iránti vágyódásával. Ha a szülő nincs ott, hogy megállítsa, akkor neki kell megállítania vagy nem megállítania saját magát, ami sokkal nagyobb szorongást kelt benne. Thompson véleménye a francia közmegegyezést tükrözi: ha szembesítjük a gyereket a korlátokkal, és megtanítjuk a frusztráció tűrésére, akkor boldogabb és ellenállóbb ember lesz belőle. És a frusztráció óvatos előidézésének az egyik legjobb, naponta alkalmazható módja az, ha egy kicsit megváratjuk a gyereket. Ahogy az alvási stratégiában a „Szünet”-re, a francia szülők itt erre koncentrálnak. A várakozást nemcsak egynek tekintik a sok fontos dolog közül, hanem a gyereknevelés sarokkövének. A francia nemzeti babaetetési rend még mindig rejtély előttem. Hogyan lehetséges, hogy a francia babák végül mind ugyanabban az időben esznek, ha nem az anyjuk kényszeríti őket erre? Valahányszor rákérdezek erre, az anyák mindig csak a ritmusról meg a rugalmasságról zengedeznek, meg arról, hogy

minden gyerek más. Ám egy idő után rájövök, hogy ők is magától értetődőnek tartanak néhány elvet, még ha nem is mindig említik ezeket. Az első elv az, hogy az első néhány hónap után a babának mindennap nagyjából ugyanakkor kell ennie. A második, hogy inkább néhány nagyobb etetést kell kapnia, mint sok kicsit. A harmadik pedig az, hogy a babának bele kell illeszkednie a család ritmusába. Vagyis bár valóban nem kényszerítik rá a napirendet a babájukra, ennek a három alapelvnek a betartásával mégiscsak ebbe az irányba terelgetik őket. A gyermeked című könyv azt tartja ideálisnak, ha az első néhány hónapban igény szerint szoptatjuk a babát, aztán „fokozatosan és rugalmasan áttérítjük a rendszeres időben történő táplálkozásra, ami könnyebben összeegyeztethető a mindennapi élettel”. Ha a szülők ezeket az elveket követik, és a baba hét-nyolc óra körül ébred fel, és ha úgy gondoljuk, hogy kb. négy órát kell várnia az étkezések között, akkor jó úton haladunk a nemzeti étkezési modell irányába. A baba eszik egyszer reggel. Utána dél körül megint eszik. Négy óra körül van a délutáni etetés, végül a baba este nyolc körül is kap még enni, lefekvés előtt. Ha délelőtt fél tizenegykor sírni kezd, az anya úgy dönt, hogy a legjobb, ha ebédidőig vár, és akkor kap egy nagy etetést. Időbe telhet, mire a baba hozzászokik ehhez a ritmushoz. A szülők fokozatosan jutnak el ide, nem hirtelen. De végül a baba ugyanúgy megszokja, mint a felnőttek. És a szülők is megszokják. Martine azt meséli, hogy az első pár hónapban igény szerint etette Paulette-et. A harmadik hónap táján, amikor rá akarta szoktatni, hogy várjon három órát két etetés között, sétálni vitte, vagy babakendőbe tette, ahol Paulette általában hamar abbahagyta a sírást. Aztán ugyanezt csinálta, amikor négy órára akarta növelni az etetések között eltelő időt. Martine azt mondja, sohasem hagyta sokáig sírni egyik gyereket sem. Egyszerűen fokozatosan belerázódtak a négyszeri étkezés ritmusába. – Nagyon is rugalmas voltam, én ilyen vagyok – mondja. A lényeg az, hogy abból induljunk ki: bár a babának megvan a maga ritmusa, a családnak és a szülőknek is megvan a maguké. Az ideális helyzet a franciák szerint az, ha sikerül megtalálni az egyensúlyt a kettő között. A gyermeked című nevelési könyv szerint „neked is vannak jogaid, és a babának is, és minden döntés kompromisszummal jár”. Bean gyermekorvosa sohasem említette nekem ezt a négyszeri étkezési rendet. Az egyik alkalommal azonban nem őt találjuk a rendelőben. Helyette egy fiatal francia nő van ott, akinek a lánya Beannel egykorú. Amikor megkérdezem az etetési rendről, azt válaszolja, hogy – bien sûr – Beannek csak napjában négyszer kellene ennie. Aztán fog egy cetlit, és lefirkantja a Napirendet. Megint a szokásos: reggel, délben, délután négykor, este nyolckor. Amikor később megkérdem Bean orvosát, miért nem említette ezt nekem soha, azt válaszolja, hogy az angolszász szülőknek nem szívesen javasolja ezt a napirendet, mert túlságosan vaskalaposan állnak hozzá. Beletelik néhány hétbe, de végül is sikerül fokozatosan átállítani Beant erre a rendre. Kiderül, hogy ő is tud várni. Csak egy kis gyakorlásra volt szüksége. Gâteau au Yaourt (joghurtos sütemény) 2 pohár teljes tejből készült natúr joghurt (a kisebb, 175 grammos) 2 tojás 2 (joghurtos)pohár cukor (vagy csak egy, attól függően, mennyire édesen szeretjük) 1 teáskanál vaníliaeszencia kicsit kevesebb mint egy pohár növényi olaj 4 (joghurtos)pohár sima liszt másfél teáskanál sütőpor

Melegítsük elő a sütőt 190 fokra. Növényi olajjal kenjünk ki egy 22 cm-es kerek süteményes formát (vagy egy kenyérsütő formát). Finoman dolgozzuk össze a joghurtot, a tojást, a cukrot, a vaníliát és az olajat. Egy külön tálban keverjük össze a lisztet és a sütőport. Adjuk hozzá a száraz hozzávalókat a folyékony hozzávalókhoz, és keverjük össze finoman, de ne túlságosan. Adhatunk hozzá két (joghurtos)pohár fagyasztott bogyós gyümölcsöt, egy pohár csokidarabkát vagy bármilyen más ízesítést. Süssük 35 percig, ha a késpróba után is szükség van rá, még 5 percig. Kívül majdnem ropogósnak kell lennie, belül viszont lágynak. Hagyjuk kihűlni. Nagyon finom tejszínhabbal és teával.

5

Apró kis emberek

Beant másfél éves korában beíratjuk a Kisgyermekek Vízhez Szoktatásának Központja nevet viselő, de inkább „babák a vízben” – bébés dans l’eau – néven ismert intézménybe. Heti egyszeri úszásóráról van szó, amelyet a helyi önkormányzat szervez minden szombaton a környék egyik nyilvános uszodájában. Egy hónappal az első óra előtt a szervezők találkozóra hívják a szülőket. A többi szülő hozzánk hasonlónak tűnik: egyetemet végzett emberek, akik a gyerekük úszástanulása érdekében még arra is hajlandók, hogy a hűvös szombat reggeleken babakocsival idefurikázzanak. Minden család kap egy időpontot a negyvenöt perces úszásórára, és mindenkit emlékeztetnek arra, hogy – mint minden párizsi nyilvános uszodában – a férfiaknak szűk úszónadrágot kell viselniük, nem pedig úszósortot. (Ez állítólag a higiénia miatt fontos. Az úszósortot ugyanis máshol is felvehetik, és bepiszkolhatják a medencét.) Megérkezünk az uszodába, a közös öltözőben mind a hárman levetkőzünk, és a lehető legdiszkrétebb módon felvesszük a fürdőruhánkat. Utána belecsobbanunk a medencébe a többi gyerek és a szüleik mellé. Bean dobálja a műanyag labdákat, lecsúszik a csúszdán, és vízbe ugrál a matracokról. Egy idő után egy oktató odaúszik hozzánk, bemutatkozik, majd továbbúszik. Mielőtt észbe kapnánk, lejár az idő, és a következő csoportot alkotó családok már másznak is be a medencébe. Ez bizonyára csak egy bemutatkozó óra volt, mondom magamban, a tanítás majd nyilván a jövő héten kezdődik. Ám a következő órán ugyanez történik: sokat pancsolunk, de senki nem jön oda megtanítani a lábtempót, a buborékfújást vagy bármi egyebet, ami az úszás irányába mutatna. Sőt, nyoma sincs semmiféle szervezett oktatásnak. Az előző alkalommal megismert oktató időnként odaúszik hozzánk, hogy megnézze, jól vagyunk-e. De most aztán sarokba szorítom a medencében: mikor kezdi úszni tanítani a lányomat? Elnézően mosolyog. – A „babák a vízben” programban nem tanítjuk úszni a gyerekeket – mondja, mintha ez magától értetődő lenne. (Később megtudom, hogy a párizsi gyerekek hatéves korukig általában nem tanulnak meg úszni. Az Egyesült Államokban gyakran ennél sokkal korábban megtanulnak.) Akkor mégis mit csinálunk itt? Ezeknek az óráknak az a célja, feleli, hogy a kicsik felfedezzék a vizet, és ráébredjenek, milyen érzés vízben lenni. Tessék?! A lányom a fürdőkádban már „felfedezte” a vizet. Azt akarom, hogy ússzon! Méghozzá minél korábban, lehetőleg már kétévesen. Ezért fizettem, és ezért rángattam ki a családomat az ágyból ezen a fagyos szombat reggelen. Ekkor körülnézek, és rádöbbenek, hogy ezek a szülők, akiket az első találkozón láttam, mindannyian tudták: azért íratták be a gyereküket, hogy csupán „felfedezze” a vizet, és „ráébredjen az érzésre”, nem pedig azért, hogy megtanuljon úszni. Vajon az ő gyerekeik a zongorát is csak „felfedezik”, ahelyett hogy megtanulnának játszani rajta? Nem csupán arról van szó, hogy a francia szülők néhány dolgot másképp csinálnak. Egészen más elképzeléseik vannak arról, hogyan tanulnak a gyerekek, és voltaképpen kik ők. Nem csak az úszásórával van bajom – úgy tűnik, a problémám filozófiai természetű.

Az 1960-as években Jean Piaget svájci pszichológus elutazott Amerikába, hogy megossza az ottaniakkal a gyerekek fejlődési szakaszairól alkotott elméletét. Minden előadása után felállt valaki a közönségből, és kérdezett tőle valamit, amit ő egy idő után az „amerikai kérdésnek” nevezett. Ez a következőképpen hangzott: – Hogyan lehet felgyorsítani ezeket a szakaszokat? Piaget válasza erre az volt: – Miért kéne felgyorsítani? – Véleménye szerint nem is lehetséges, és nem is kívánatos a gyerekeket idő előtt afelé lökdösni, hogy elsajátítsanak bizonyos készségeket. Úgy vélte, hogy a gyerekek a saját ütemükben érnek el ezekhez a mérföldkövekhez, és a belső motorjuk hajtja őket. Az amerikai kérdés (és szerintem joggal állíthatjuk, hogy napjainkban ez angol kérdés is) jól összefoglalja a francia és az amerikai szülők közötti különbséget. Mi, az utóbbiak azt a feladatot mérjük saját magunkra, hogy a gyerekeinket az egyik fejlődési szakaszból a másikba noszogassuk, stimuláljuk és sürgessük. Azt hisszük, minél jobbak vagyunk a gyereknevelésben, annál gyorsabban haladnak a gyerekeink. A párizsi angolszász játszócsoportunkban egyes anyák azzal dicsekszenek, hogy a gyerekeik zeneórára járnak, vagy hogy tagjai egy portugál nyelvű játszócsoportnak is. Gyakran azonban nem árulnak el részleteket ezekről a tevékenységekről, nehogy más gyereke is kövesse a példájukat. Ezek az anyák sohasem ismernék el, hogy versengenek egymással, pedig ez határozottan érzékelhető. „Amikor minden »helikopterszülő« aggódva köröz a csemetéje fölött – biztatva, irányítva, és bizony, néha egyenesen lökdösve is –, az ember úgy érzi, elhanyagolja a gyerekét, ha nem teszi ugyanezt” – írja egy anya a Telegraphban.22 Úgy tűnik, a francia szülők egyszerűen nem aggódnak ennyire amiatt, hogy a gyerekük kellőképpen halad-e. Nem sürgetik, hogy idő előtt olvasson, ússzon vagy számoljon. Nem görcsölnek rá arra, hogy csodagyereket neveljenek belőlük. Nem keltik bennem azt az érzést, hogy – titokban vagy még csak nem is titokban – mindannyian egy lóversenyen veszünk részt, amelynek a díja ismeretlen. Persze ők is beíratják a gyereküket teniszre, vívásra és angolra. De nem hencegnek ezekkel a dolgokkal, és nem is ezzel akarják bizonyítani, hogy milyen jó szülők. És nem tartják titokban a különórákat, mint valami titkos fegyvert. Franciaországban a szülő nem azért íratja be a gyermekét egy szombat délelőtti zeneórára, hogy valamelyik idegpályáját aktiválja, hanem hogy a gyerek jól érezze magát. Ahogy az úszásoktatónk, a francia szülők is hisznek az „ébredésben” és a „felfedezésben”. A francia szülők más nézetekkel rendelkeznek a gyermek természetéről. Amikor ezekről a nézetekről olvasok, rendre két ember nevével találkozom, akik között kétszáz év különbség van: a filozófus Jean-Jacques Rousseau-éval és egy általam eddig még nem ismert francia nőével, Françoise Doltóéval. Ők voltak a legnagyobb hatással a francia gyereknevelésre, és a szellemük Franciaországban ma is elevenen él. A modern francia gyermeknevelés eszméje Rousseau-tól származik. Maga a filozófus csöppet sem volt jó nevelő (és, akárcsak Piaget, még csak nem is Franciaországban született). Genfben látta meg a napvilágot 1712-ben, és a gyermekkora korántsem volt ideális. Az anyja tíz nappal a születése után meghalt. Egyetlen testvére, a bátyja elszökött otthonról. Később az apjának, aki órásmester volt, valamilyen üzleti vita miatt el kellett menekülnie Genfből, Jean-Jacques-ot pedig a nagybátyjára hagyta. A saját gyermekeit Rousseau nem sokkal születésük után árvaházba küldte, állítása szerint azért, hogy megvédje az édesanyjuk becsületét, aki korábban varrónőként dolgozott, és akit Párizsban fogadott fel szolgálónak. Mindez nem akadályozta meg Rousseau-t abban, hogy megírja az Emil, avagy a nevelésről című művét, amelyet 1762-ben publikált. A könyv egy elképzelt fiú, Emil neveléséről szól (aki kamaszkora után találkozik a csinos és szintén képzeletbeli Sophie-val). A könyv hatását a német filozófus, Immanuel Kant később a francia forradalom jelentőségéhez hasonlította. Az Emil máig klasszikusnak számít, a francia barátaim középiskolás korukban olvasták. Olyan maradandó hatású mű lett, hogy egyes bekezdései és kifejezései a modern gyermeknevelés közhelyeivé váltak, mint például a

„felébredés” fontossága. A francia szülők számos előírását máig magától értetődőnek veszik. Az Emil megjelenésének idején a francia gyermeknevelés elég sanyarú helyzetben volt. Egy párizsi rendőrtisztviselő becslése szerint az 1780-ban Párizsban született 21 000 gyermek közül 19 000-et Normandiába vagy Burgundiába küldtek23 szoptatós dajkákhoz. Az újszülöttek egy része már útközben meghalt az összevissza rázkódó, hideg szekereken. Sokan az alulfizetett, túlterhelt szoptatós dajkák kezei között haltak meg, akik túl sok babát vállaltak, és gyakran hosszú időn át szorosan bepólyázva tartották őket, állítólag azért, nehogy megüssék vagy megsértsék magukat. A dolgozó szülők számára a szoptatós dajka alkalmazása gazdasági döntés volt – olcsóbb volt dajkát fizetni, mint felfogadni valakit, hogy helyettesítse az anyát a családi üzletben.24 A felsőbb osztályokba tartozó anyák számára azonban ez életmódbeli döntés volt. A társadalmi nyomás azt kívánta, hogy a nők szabadon élvezhessék a kifinomult társasági életet. A gyermek „nemcsak az anya házaséletét, hanem a szórakozását is gátolta”, írja egy francia társadalomtörténész.25 „A gyermekgondozás nem számított se szórakoztatónak, se pedig sikkesnek.” Rousseau az Emillel ezt a szokásrendet próbálta meg felforgatni. Biztatta az anyákat, hogy szoptassák a babájukat. Ellenezte a pólyát, a „kitömött sapkát” és a pórázt, a kor biztonsági intézkedéseit. „Korántsem akarnék odahatni, hogy Emil ne sértse meg magát, sőt módfelett bántana, ha sohasem sebesülne meg, s felnőne anélkül, hogy ismerné a fájdalmat”, írja Rousseau. „Ha megragadja az éles vasat, korántsem fogja szorongatni, s nem nagyon vágja meg magát.”4 Rousseau szerint a gyermeknek teret kell engedni, hogy természetes módon ki tudjon bontakozni. Azt javasolta, hogy Emilt „vigyük csak ki naponta egy rét kellős közepére. Ott futkoshat, ugrándozhat, eleshet százszor naponta.”5 Olyan gyereket képzelt el, aki szabadon kutathatja és fedezheti föl a világot, és az érzékei fokozatosan „ébredhetnek fel”. „Hadd szaladgáljon Emil reggelenként mezítláb minden évszakban.”6 A képzeletbeli fiúnak mindössze egyetlen könyvet enged elolvasni: a Robinson Crusoe-t. Mielőtt az Emilt olvastam volna, sohasem értettem, amikor a francia szülők és nevelők arról beszéltek, hogy hagyni kell a gyereket „felébredni”, és „felfedezni” a dolgokat. Bean egyik bölcsődei gondozónője arról ömlengett a szülői értekezleten, hogy a gyerekek csütörtök délelőttönként nem azért járnak egy közeli tornaterembe, hogy tornázzanak, hanem hogy „felfedezzék” a testüket. Az óvoda küldetési nyilatkozatában az áll, hogy a gyerekeknek „örömmel, vidáman kell felfedezniük a világot”. Egy másik, a közelünkben lévő intézménynek egyszerűen az a neve, hogy Enfance et Découverte – Gyermekkor és Felfedezés. A legnagyobb bók, amelyet Franciaországban egy kisbabának mondhatnak, az, hogy éveillé – éber. Amerikával ellentétben ezzel nem azt akarják finoman az értésünkre adni, hogy csúnya. A felébredés azt jelenti, hogy bevezetjük a gyermeket az érzékszervi tapasztalatok – köztük az ízek – világába. Ehhez nem mindig van szükség a szülő aktív közreműködésére. Néha elég csak annyi, hogy a kis emberpalánta nézi az eget, szagolja a készülő vacsorát, vagy egyedül játszhat egy pokrócon. Ezzel fejlesztik a gyermek érzékeit, és felkészítik arra, hogy különbséget tegyen az élmények sokasága között. Ez az első lépés afelé, hogy megtanítsák, hogyan váljék művelt, jó ítélőképességű felnőtté. Természetesen támogatom ezt az egész ébredés dolgot. Ki ne támogatná? Csupán azon csodálkozom, mekkora hangsúlyt helyeznek erre. Bennünket, angolszász szülőket – ahogy már Piagetnak is feltűnt – jobban érdekel az, hogy a gyerekeink tényleges készségeket szerezzenek, és mihamarabb elérjék a fejlődési mérföldköveket. Valamint hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szülőktől függ, milyen jól és milyen gyorsan halad a gyerek. Vagyis hogy a szülő választása és a beavatkozásainak a minősége döntő fontosságú. Ennek fényében érthető, ha a babák jelnyelve, az olvasás előtti stratégiák és az óvodaválasztás döntő fontosságúnak tűnnek számunkra. Meg persze az állandó kutatás a gyereknevelési szakemberek és tanácsok után.

Ez a kulturális különbség már a mi kis párizsi udvarunkban is jól érzékelhető. Bean szobája tele van fekete-fehér oktatókártyákkal, betűkockákkal és az angolszász barátainktól és rokonainktól kapott Baby Einstein DVD-kkel, amelyeknek nagyon megörültünk. Háttérzenének egyfolytában Mozartot hallgatunk, mert azt hallottuk, hogy a gyerek okosabb lesz tőle. A francia szomszédom, Anne, az építésznő még sohasem hallott a Baby Einsteinről. És nem is érdekelte, amikor meséltem róla neki. Anne azt szerette, ha a kislánya az ócskapiacon vett régi játékokkal játszadozott, vagy a közös udvarunkon kóborolt. Később megemlítem Anne-nak, hogy a helyi óvodában megüresedett egy hely. Így Bean egy évvel korábban mehetne óvodába. Vagyis kivehetnénk a bölcsődéjéből, ahol ő az egyik legidősebb gyerek, és ahol – attól tartok – nem kap elég ösztönzést. – Mire lenne ez jó? – kérdi Anne. – Olyan kevés ideig lehet az ember csak gyerek. A texasi egyetemen készült tanulmány arra az eredményre jutott, hogy a „felébredéssel” a francia anyák nem a gyerekeik kognitív fejlődését igyekszenek elősegíteni, és nem is az iskolai eredményeiket akarják javítani. Hanem abban hisznek, hogy a felébredés segít kialakítani a gyerekek „olyan belső, pszichés tulajdonságait, mint amilyen a magabiztosság és a különbség tolerálása”. Mások egyszerűen azért hisznek abban, hogy minél több ízt, színt és látványt kell megmutatni a gyereknek, mert az örömöt szerez neki.26 Ez az öröm „a fő motivációnk az életben”, mondja egy anya. – Ha nem örülnénk, mi okunk lenne élni? A szülők és gyermekek 21. századi Párizsában, ahol élek, Rousseau öröksége két, látszólag ellentétes formában jelenik meg. Az egyik a hancúrozás a mezőn (vagy az uszodában). A másik a meglehetősen szigorú fegyelem. Rousseau szerint a gyermek szabadságát határozott korlátokkal és erős szülői tekintéllyel kell behatárolni. „Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet szerencsétlenné tedd?”, kérdi. „Hozzászoktatni, hogy mindent megkapjon. Vágyai ugyanis, ha könnyen kielégítheti, szüntelenül növekednek, s te előbb-utóbb tehetetlenül állsz vele szemben, kénytelen vagy a visszautasításhoz folyamodni, s egy ilyen szokatlan visszautasítás nagyobb gyötrelmet okoz neki, mint maga a tény, hogy megfosztod attól, amit kíván.”7 Rousseau szerint a legnagyobb csapda a szülő számára az, ha azt hiszi, hogy pusztán azért, mert a gyerek jól tud érvelni, az ő érvelése ugyanolyan súllyal esik a latba, mint az övé. „A legrosszabb nevelés, ha a saját akarata és a ti akaratotok között hagyjátok ingadozni, s ha hagyjátok, hogy folytonos vita tárgya legyen köztetek, hogy melyiktek fog fönnmaradni.”8 Szerinte csakis a szülő lehet az úr. Nyilvánvalóan Rousseau ihlette a keret (cadre) eszméjét, ami a mai francia szülők ideálja. A keret lényege az, hogy a szülők bizonyos dolgokban nagyon szigorúak, szinte minden másban viszont nagyon is engedékenyek. Fanny, a kétgyermekes magazinkiadó azt meséli, hogy amikor még nem voltak gyermekei, egyszer hallotta, hogy egy híres francia színész a rádióban arról beszél, milyen érzés szülőnek lenni. Ez a színész fogalmazta meg számára a cadre gondolatát, amelyben Fanny is felnőtt. – Azt mondta: „A nevelés határozott keret, amelyen belül szabadság van.” Nekem ez nagyon tetszik. A gyerek tudja, hogy azt csinál, amit akar, de a határok mindig ott vannak. Szinte minden francia szülő, akit megismertem, szigorúnak tartja magát. De ez nem azt jelenti, hogy állandóan úgy viselkednek, mint egy mumus, hanem hogy – Fannyhoz hasonlóan – nagyon szigorúan vesznek néhány kulcsfontosságú dolgot, amelyek a cadre gerincét képezik. – Általában elég szigorú vagyok – mondja Fanny. – Úgy veszem észre, hogy van néhány szabály, amelyet ha nem tartok be, akkor két lépést lépek visszafelé. Ritkán fordul elő, hogy ezeket ne tartanám

be. Fanny számára ezek a területek az evés, az alvás és a tévénézés. – Ezeken kívül azt csinál, amit akar – mondja. Ám még ezeken a kulcsfontosságú területeken is igyekszik szabadságot és döntési lehetőségeket adni a lányának. – Ami a tévét illeti, nem nézhet tévét, csak DVD-t. De ő választja ki, hogy melyik DVD-t. Igyekszem mindenben így tenni… Amikor reggel öltözködik, azt mondom neki: „Itthon azt veszel fel, amit akarsz. Ha nyári blúzt akarsz felvenni télen, tedd azt. De ha elmegyünk otthonról, akkor én döntök.” Ez egyelőre működik. Majd meglátjuk, mi lesz tizenhárom éves korában. A cadre lényege nem az, hogy korlátozzuk a gyereket, hanem hogy kiszámítható és koherens világot teremtsünk számára. – Szükség van a keretre, különben eltévedünk – véli Fanny. – De egyébként megbízom benne, és ezt érzi is. A gyerekek számára a cadre felvilágosult és sok mindenre feljogosító keretet jelent. Ám Rousseau örökségének van egy árnyoldala is. Amikor először viszem Beant oltásra, a karomban ringatom, és bocsánatot kérek tőle a fájdalomért, amelyet nemsokára érezni fog. A francia gyermekorvos erre leszid. – Ne kérjen tőle bocsánatot! – mondja. – Az injekció és egyáltalán a fájdalom megtapasztalása hozzátartozik az élethez. Semmi oka ezért bocsánatot kérni. – A gyermekorvosból Rousseau beszél, aki úgy gondolta: „ha sok gonddal megkímélitek mindenféle kellemetlenségtől, sok-sok szenvedést tartogattok a számára.”9 (Nem tudom, a kúpról hogyan vélekedett.) Rousseau nem érzelgett a gyerekekkel kapcsolatban. Jó állampolgárokká akarta formálni a befolyásolható sárrögöket. Az évszázadok során számos más gondolkodó is úgy vélekedett, hogy a gyermek tabula rasa, vagyis üres lap. A 19. század vége felé az amerikai pszichológus-filozófus William James úgy gondolta, hogy a gyermek számára a világ „egyetlen hatalmas burjánzó, zsongó zűrzavar”. Még a 20. században is egy jó darabig magától értetődőnek vették, hogy a gyermek csak lassan kezdi megérteni a világot, és benne a saját jelenlétét. Az az elképzelés, hogy a gyermek másodosztályú lény, és a státusa csak fokozatosan növekszik meg, Franciaországban egészen az 1960-as évekig érvényben volt. Találkoztam negyvenes francia férfiakkal és nőkkel, akiknek gyermekkorukban tilos volt megszólalni az asztalnál, amíg egy felnőtt hozzájuk nem szólt. A gyerekektől gyakran elvárták, hogy legyenek sage comme une image – „jók, mint egy kép” –, ami annak a régi angol mondásnak felel meg, hogy a gyerek „látható legyen, de hallható ne” (seen but not heard). Ez a gyermekekről alkotott felfogás Franciaországban az 1960-as évek vége felé kezdett megváltozni, majd végleg válságba került az 1968-as diáklázadások után, amelyek általános sztrájkba torkolltak. Sokan voltak, akik egészen másképp akartak élni, mint addig. Az évszázadok óta fennálló vallásos, konzervatív, férfidominanciájú francia társadalom hirtelen elavultnak látszott. A tiltakozóknak az egyéni felszabadulás lebegett a szemük előtt, amely új életlehetőségeket nyújt a nők számára, kevésbé merev osztályhierarchiát jelent, és olyan mindennapokat hoz, amelyekben több is rejlik, mint pusztán Métro, boulot, dodo – metró, munka, alvás. Végül a francia kormány – néha erőszakosan – feloszlatta a tüntetéseket. Ám a lázadás mély hatással volt a francia társadalomra. (Például ma Franciaország az egyik legkevésbé vallásos ország Európában.) A tekintélyelvű gyereknevelési modell is 1968-nak esett áldozatul. Ha mindenki egyenlő, miért ne szólalhatnának meg a gyerekek a vacsoránál? A tiszta rousseau-i modell – a gyermek mint tabula rasa és engedelmes alattvaló – nem felelt meg az új, emancipált francia társadalomnak. Ráadásul a franciák a pszichoanalízisért is lelkesedtek. Egyszerre úgy tűnt, hogy ha a szülő elhallgattatja a gyermeket, akkor lehet, hogy egy életre tönkre is teszi. A francia gyerekektől továbbra is elvárták, hogy viselkedjenek jól, és uralkodjanak magukon, ám 1968 után fokozatosan arra kezdték biztatni őket, hogy fejezzék ki magukat. Azok a fiatal francia szülők, akiket ismerek, gyakran arra is használják a sage kifejezést, ha egy gyerek nyugodtan, derűsen elmerül egy tevékenységben. „Korábban a gyerek »sage volt, mint egy kép«. Ma viszont »sage és

éber«” – magyarázza Maryse Vaillant, a francia pszichológus és író, aki maga is a híres 68-as nemzedék tagja. Ebbe a nemzedékek közötti felfordulásba érkezett Françoise Dolto, a francia gyereknevelés másik óriása. A francia ismerőseim – még azok is, akiknek nincs gyerekük – nem akarják elhinni, hogy az angolszász népek még nem hallottak Françoise Doltóról, és hogy mindössze egyetlen könyvét fordították le angolra (és az sem kapható). Franciaországban Doltót mindenki ismeri – kicsit olyan, mint dr. Spock volt régebben Amerikában. A születése századik évfordulóját 2008-ban cikkek és megemlékezések özönével ünnepelték, és még egy tévéfilm is készült az életéről. Az UNESCO háromnapos konferenciát tartott róla Párizsban. A könyvei szinte minden francia könyvesboltban kaphatók. Az 1970-es évek közepén Dolto a hatvanas évei derekán járt, és már akkor is a leghíresebb pszichoanalitikus és gyermekgyógyász volt Franciaországban. Aztán 1976-tól kezdve egy francia rádióállomás napi rendszerességgel húszperces műsorokat készített vele, amelyekben Dolto a hallgatók gyermekneveléssel kapcsolatos leveleire válaszolt. – Senki se gondolta volna, hogy ez a műsor ilyen azonnali és tartós sikert fog aratni – emlékszik vissza Jacques Pradel, aki akkor a műsor 27 éves házigazdája volt. Doltónak a hallgatók kérdéseire adott válaszait úgy jellemzi, hogy azok „már-már jóslásba hajlóan zseniálisak voltak”. – Fogalmam sincs, honnan vette a válaszait – mondja.27 Miközben a Doltóról akkoriban készült filmrészleteket nézem, azonnal világossá válik számomra, miért ébresztett olyan nagy tiszteletet ez a nő az aggódó szülőkben. Vastag szemüvegével és matrónához illő öltözékével leginkább egy bölcs nagymamára emlékeztet. (A híres emberek közül leginkább Golda Meirre hasonlít.) És mint az amerikai megfelelőjének, dr. Spocknak, Doltónak is megvolt az az adottsága, hogy bármit mondott, még a legelképesztőbb állításai is úgy hangoztak, mintha a józan ész szavát hallanánk. Noha úgy nézett ki, mint mindannyiunk nagyija, a gyerekekkel való bánásmódról szóló üzenete csodálatosan radikális, az új időkhöz illő volt. Mintegy emancipálta a csecsemőket azzal az állításával, hogy a gyermek racionális lény, sőt hogy a csecsemő születésétől fogva érti a beszédet. Ez egy intuitív, szinte misztikus üzenet, amelyet a legtöbb francia máig magáénak vall, még ha nem is fogalmazza meg. Amikor Doltót olvastam, rájöttem, hogy a francia szülőktől hallott legfurcsább kijelentések közül jó néhány – például az, hogy a csecsemőkhöz beszélni kell az alvásgondjaikról – egyenesen tőle származik. A rádióműsorok révén Dolto szinte mitikus alakká vált Franciaországban. A műsorainak az átiratait és más vele készült beszélgetéseket tartalmazó könyvek még az 1980-as években is halomban álltak a francia szupermarketekben. Gyerekek egész seregét tartották számon úgy, mint a Dolto-nemzedék tagjait. Egy pszichoanalitikus, akit a Télérama magazin Doltóról szóló 2008-as különszámában idéznek, elmesélte, hogy egyszer egy taxiban utazott, és a sofőr eldicsekedett neki, hogy Dolto egyetlen műsorát se mulasztotta volna el. „Egészen meg volt döbbenve. Azt mondta: »Úgy beszél a gyerekekhez, mintha emberi lények lennének!«” Dolto üzenetének a lényege nem valamiféle „nevelési filozófia”. Nincsenek pontokba szedhető utasításai. Ám ha alapelvként elfogadjuk, hogy a gyerek racionális lény – ahogy azt a francia társadalom elfogadja –, akkor lassanként sok minden átrendeződik. Ha a csecsemő megérti, amit mondunk neki, akkor egész sok mindent meg tudunk tanítani neki, már pici korában is. Akár például azt is, hogyan kell enni az étteremben. A későbbi Françoise Dolto 1908-ban született Françoise Marette néven egy nagy, jómódú, párizsi katolikus családba. A felszínen csodás élete volt: hegedülni tanult, a konyhában saját szakácsuk főzött, a hátsó kertben pávák lépkedtek. Úgy nevelték, hogy jól tudjon férjhez menni.

Ám Françoise nem az a diszkrét, engedelmes leányzó lett, amilyennek a szülei szerették volna. Nem volt sage comme une image. Akaratos volt, szókimondó, és szenvedélyesen érdekelték a környezetében élő emberek. A fiatal Dolto már a korai leveleinek a tanúsága szerint is szinte természetfölötti módon tudatában volt a szülei és közte tátongó fájdalmas szakadéknak. Pszichoanalízist és gyermekgyógyászatot tanult, gyakornoki idejét Franciaország különböző részein töltötte. Ami a nevelési szakemberek esetében szokatlan: úgy tűnik, Dolto kitűnő anyja volt a saját három gyermekének. Lánya, Catherine ezt írja a szüleiről: „Például soha nem kényszerítettek a házi feladat elkészítésére. Viszont minket is leszidtak, mint mindenkit, ha rossz jegyet hoztunk haza. Minden csütörtökön szobafogságot kaptam rossz magaviseletért. Mama azt mondta: »A te bajod, neked kell itthon ülnöd szobafogságban. Ha majd eleged lesz belőle, akkor megtanulod tartani a szádat.«” Dolto szokatlanul tisztán emlékezett arra, hogyan látta gyermekként a világot. Elutasította azt az uralkodó nézetet, amely szerint az orvosnak pusztán testi tünetek együtteseként kell kezelnie a gyerekeket. (Az ágyba vizelőket akkoriban még egy „pisistop” nevű szerkezetre kötötték rá, amely elektromos ütéssel figyelmeztette a gyereket.) Ehelyett az életükről beszélgetett velük, és abból indult ki, hogy sok testi tünetnek pszichés oka van. „És te mit gondolsz erről?”, kérdezte a kis pácienseitől.28 Dolto híres volt arról, hogy ragaszkodott hozzá: a nagyobb gyerekek minden ülés után „fizessenek” neki valamilyen tárggyal, például egy kaviccsal, hogy ezzel hangsúlyozzák a függetlenségüket és a felelősségüket. A gyermekek iránti tiszteletet Dolto tanítványai is erősen megszívlelték. „Mindent megváltoztatott, és mi, a tanítványai is azt akartuk, hogy minden megváltozzon” – emlékszik vissza a pszichoanalitikus Myriam Szejer. Dolto még a csecsemőknek is megadta a tiszteletet. Egykori tanítványa így írja le, hogyan viselkedett egy néhány hónapos nyugtalan csecsemővel: „Minden érzékszervével éberen figyelt, és teljes mértékben ráhangolódott azokra az érzelmekre, amelyeket a csecsemő ébresztett benne. Nem azért, hogy megvigasztalja, hanem hogy megértse, mit akar közölni vele. Vagy pontosabban: hogy mit lát.” Legendás történetek keringenek arról, amikor Dolto odament a vigasztalhatatlan csecsemőkhöz a kórházban, és egyszerűen elmagyarázta nekik, miért vannak ott, és hol vannak a szüleik. A legenda szerint a babák azonnal megnyugodtak. Ez nem az angolszász stílusú beszélgetés a csecsemőkkel, amely azon a hiten alapul, hogy a baba felismeri az anyja hangját, vagy hogy a megnyugtató hang megvigasztalja. És nem is beszédtanítási vagy oktatási módszer, amelytől majd ő lesz a jövő Jonathan Franzenje. Dolto a mondanivalónk tartalmának a jelentőségét hangsúlyozta. Szerinte rendkívül fontos, hogy a szülő az igazságot mondja a babájának, és így finom megerősítést adjon arra, amit a baba már amúgy is tud. Sőt, szerinte a csecsemő már az anyaméhben is kihallgatja a felnőttek beszélgetését, és ráérez a bennük kavargó problémákra és konfliktusokra. Az anya és a pár perce született csecsemő közötti beszélgetést valahogy így képzelte el (az ultrahang előtti időkben): „Tudod, nagyon vártunk téged. Kisfiú lettél. Lehet, hogy hallottad, amikor arról beszélgettünk, hogy kislányt szeretnénk. De nagyon örülünk, hogy végül is kisfiú lettél.” Dolto azt írja, hogy a gyermeket már hat hónapos korában be kell vonni a szülei válásáról folytatott beszélgetésekbe. Úgy gondolta, hogy a nagyszülő temetésére még az egészen kicsi gyereket is el kell vinni, legalább egy rövid időre. „Valaki a családból elviszi, és azt mondja neki: »Voilà, ez a nagypapád temetése.« Ez is része a társadalom életének.” Dolto szerint „a gyerek érdekeit nem mindig az szolgálja, ami boldoggá teszi, hanem a racionális megértés”, írja Sherry Turkle, az MIT-n dolgozó szociológus Dolto Quand les parents se séparent (Amikor a szülők válni készülnek) című könyvének angol kiadásához készített bevezetőjében. A gyereknek Dolto szerint, írja Turkle, leginkább „strukturált belső életre van szüksége, amely képes támogatni az autonómiáját és a további fejlődését”. Egyes külföldi pszichoanalitikusok azért kritizálták Doltót, mert szerintük túlságosan is az

intuícióira hagyatkozott. A francia szülők azonban intellektuális és esztétikai örömöt találtak Dolto képzeletgazdag gondolati ugrásaiban. Ha Dolto gondolatai egyáltalán eljutottak az angolszász szülőkhöz, valószínűleg egyszerűen furcsának ítélték őket. Az amerikai és a brit szülők (utóbbiak kissé kevésbé) dr. Benjamin Spock hatása alatt álltak, aki öt évvel korábban született, mint Dolto, és szintén pszichoanalitikusnak tanult. Spock szerint a gyermek csak kb. másfél éves kora után képes felfogni, hogy nemsokára kistestvére születik. Az ő erőssége az volt, hogy a szülőket hallgatta meg figyelmesen, nem a csecsemőket. „Bízzunk magunkban! Többet tudunk, mint gondolnánk” – ez Spock doktor Csecsemőgondozás, gyermeknevelés című könyvének híres nyitómondata. Dolto szerint viszont a gyerekek tudnak többet, mint bárki hinné. Még időskorában is, amikor már csak oxigéntartály segítségével volt képes lélegezni, Dolto leült a földre a kis páciensei mellé, hogy úgy lássa a világot, ahogy ők látják. A látványt rokonszenvesen nyers őszinteséggel közvetíti. „Ha a gyermek nem féltékenykedik, amikor a baba megszületik… az nagyon rossz jel. Az idősebb gyermeknek ki kell mutatnia a féltékenységét, hiszen számára valóban problémát jelent, amikor először tapasztalja, hogy mindenki rajong egy nála kisebb gyermekért”, írta. Dolto hangsúlyozta, hogy a gyermek indítéka mindig racionális, még akkor is, amikor rosszul viselkedik, és a szülő dolga, hogy meghallgassa és felfogja ezeket az indítékokat. „A szokatlanul reagáló gyermeknek mindig megvan erre az oka […] ha egy gyermek hirtelen szokatlanul, nyugtalanítóan reagál, a mi dolgunk, hogy megértsük, mi történt”, mondja Dolto. Példának azt hozza fel, amikor a kisgyermek egyszer csak nem hajlandó továbbmenni az utcán. A szülő számára ez makacsságnak tűnik. Pedig a gyermeknek oka van rá. „Próbáljuk megérteni, és mondjuk magunkban: »Oka van rá. Nem értem, hogy mi, de hadd gondolkodjam egy kicsit!« És legfőképpen ne rendezzünk jelenetet.” A Dolto születésének századik évfordulójára írt egyik megemlékezésben egy francia pszichoanalitikus így foglalta össze a tudósnő tanítását: „Emberi lények beszélnek más emberi lényekhez. Némelyikük nagy, mások kicsik. De mindannyian kommunikálnak egymással.”29 Míg Spock vaskos könyve, a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés azt a benyomást kelti, hogy szerzője igyekezett belefoglalni minden elképzelhető esetet, ami a gyerekkel megtörténhet, az eldugult könnycsatornától a meleg szülőkig (utóbbira a posztumusz kiadások térnek ki), Dolto könyvei zsebkönyv méretűek. Számtalan konkrét utasítás helyett Dolto mindig ugyanahhoz a néhány alapelvhez nyúl vissza, és láthatóan elvárja, hogy a szülők saját maguk gondolják végig a dolgokat. Dolto azzal a feltétellel egyezett bele a rádióműsorba, hogy a szülők leveleire fog válaszolni, nem pedig telefonhívásokra. Úgy gondolta, ha a szülő leírja a problémáját, írás közben már maga is sejteni kezdi a megoldást. Pradel, a rádióműsor házigazdája így emlékszik: – Azt mondta: „Figyelje meg, egy nap majd kapunk egy levelet valakitől, amelyben azt fogja írni: »Most elküldöm ezt a levelet, de azt hiszem, már meg is értettem.«” És kaptunk is egy ilyet, pont úgy, ahogy jósolta. Ahogy az Egyesült Államokban Spockot, Franciaországban Doltót is azzal vádolták, hogy túlzottan megengedő nevelési hullámot indított el, főleg az 1970-es és 80-as években. Nem nehéz belátni, Dolto tanácsait hogyan lehetett így értelmezni. Egyes szülők bizonyára azt gondolták, hogy ha meghallgatják a gyereket, akkor azt is kell csinálniuk, amit ő mond. Pedig Dolto ezt egyáltalán nem támogatta. Úgy gondolta, hogy a szülőnek figyelmesen meg kell hallgatnia a gyereket, és el kell magyaráznia neki a világot. Ám ebben a világban természetesen számos korlát is lesz majd, és a gyermek – mivel racionális lény – ezeket a korlátokat a magáévá tudja tenni, és meg tud birkózni velük. Dolto nem akarta felforgatni a rousseau-i cadre-modellt. Meg akarta őrizni. Csupán még hozzátett egy nagy adag empátiát és tiszteletet a gyerek iránt – ami talán hiányzott az 1968 előtti Franciaországból. Úgy tűnik, azok a szülők, akiket ma Párizsban látok, valóban megtalálták az egyensúlyt aközött,

hogy gondosan odafigyeljenek a gyerekeikre, és ugyanakkor világosan éreztessék, hogy a szülő kezében van a gyeplő (még akkor is, ha ezt néha elfelejti). A francia szülők mindig meghallgatják a gyerekeiket. De ha a kis Agathe csokis párnát kér ebédre, nem kapja meg. A francia szülők számára Dolto (Rousseau vállán állva) állócsillaggá vált a francia gyermeknevelés egén. – Ha egy csecsemő rosszat álmodik, mindig úgy nyugtatjuk meg, hogy beszélünk hozzá – mondja Alexandra, aki egy párizsi óvodában dolgozik. – Én annak vagyok a híve, hogy beszélni kell a gyerekekhez, még a legkisebbekhez is. Megértik. Szerintem megértik. A Parents (Szülők) című francia magazin szerint, ha egy csecsemő fél az idegenektől, a mamájának figyelmeztetnie kell, hogy nemsokára látogató érkezik. Amikor megszólal a csengő, „mondjuk meg neki, hogy megérkezett a vendég. Várjunk pár másodpercet, mielőtt kinyitnánk az ajtót… ha nem sír az idegen láttán, ne felejtsünk el gratulálni neki.” Több olyan esetről is hallok, amikor a szülők körbeviszik a lakásban a kórházból hazaérkező babát.30 A francia szülők gyakran elmondják a csecsemőnek, mit csinálnak vele: most felveszlek, most tisztába teszlek, most megfürdetlek. És ezt nemcsak azért teszik, hogy megnyugtató hangokat adjanak ki, hanem hogy információt közöljenek vele. És mivel a csecsemő éppúgy ember, mint bárki más, a szülők gyakran nagyon udvariasan szólnak hozzá. (Úgy tűnik, a jó modor tanítását nem lehet elég korán elkezdeni.) Komoly gyakorlati következményei vannak annak, ha hiszünk abban, hogy a csecsemő vagy a pici gyerek is megérti, amit mondunk, és képes annak megfelelően cselekedni. Ez azt jelenti, hogy meg lehet tanítani neki, hogy egészen korán átaludja az éjszakát, ne robbanjon be a szobánkba minden reggel, rendesen üljön az asztalnál, csak étkezések idején egyen, és ne szakítsa félbe a szüleit. Elvárhatjuk tőle azt is, hogy (legalább egy kicsit) alkalmazkodjon a szülei igényeihez is. Bean tíz hónapos, amikor ízelítőt kapok ebből a szemléletből. Akkoriban kezd felállni, a nappaliban lévő könyvespolcba kapaszkodva, és lerángatja az összes könyvet, amelyiket csak eléri. Ez persze idegesítő. De nem hiszem, hogy meg tudnám állítani. Gyakran egyszerűen csak felveszem a könyveket, és visszarakom őket a helyükre. Ám az egyik délelőtt Simon francia barátnője, Lara jön hozzánk látogatóba. Amikor Lara meglátja, hogy Bean ledobálja a könyveket, azonnal odatérdel mellé, és türelmesen, de határozottan kijelenti: – Ilyet nem szabad csinálni. – Aztán megmutatja Beannek, hogyan kell visszapakolni a könyveket a polcra, és felszólítja, hogy hagyja ott őket. Lara többször is azt a szót használja, hogy doucement – finoman, óvatosan. (Az eset után kezdem észrevenni, hogy a francia szülők állandóan ezt a szót használják.) Megdöbbenve látom, hogy Bean hallgat rá. Ez az eset rávilágított arra, hogy szülőként milyen hatalmas kulturális szakadék tátong köztem és Lara között. Én abból indultam ki, hogy Bean egy nagyon édes, nagyon vad lény, hatalmas potenciállal, de szinte nulla önuralommal. Ha olykor jól viselkedik, az valamiféle idomítás eredménye vagy puszta szerencse dolga. Hiszen beszélni se tud, sőt még haja sincs. Viszont Lara (akinek akkor még nem volt gyereke, de ma már két jól nevelt lánya van) abból indult ki, hogy Bean már tíz hónaposan is érti az emberi nyelvet, és képes arra, hogy megtanuljon uralkodni magán. Hitt abban, hogy Bean tudja doucement csinálni a dolgokat, ha akarja. Így aztán Bean tudta is. Françoise Dolto 1988-ban halt meg. A csecsemőkre vonatkozó néhány megérzését ma már tudományos kísérletek bizonyítják. A tudósok rájöttek: úgy állapíthatjuk meg, mit tud egy csecsemő, ha megmérjük, mennyi ideig néz az egyik, illetve a másik dologra. Ahogy a felnőttek, a csecsemők is hosszabb ideig néznek olyan dolgokra, amik meglepik őket. Ezt a módszert használva a kutatások az 1990-es évek

elejétől kezdve kimutatták, hogy „a csecsemők képesek kezdetleges számtani műveleteket végezni tárgyakkal”, és hogy „a csecsemők megértik az ember mentális működését: valamennyire felfogják, hogyan gondolkoznak az emberek, és miért cselekszenek úgy, ahogy cselekszenek”, írja Paul Bloom, a Yale Egyetem pszichológiaprofesszora.31 A University of British Columbia egyik kutatása kimutatta, hogy egy nyolc hónapos csecsemő megérti a valószínűség fogalmát.32 Arra is találtak bizonyítékot, hogy a csecsemőnek van erkölcsi érzéke. Bloom és más kutatók hat és tíz hónapos babáknak bemutattak egy bábjátékot, amelyben egy kör megpróbált feljutni a hegyre. Egy „segítő” szereplő segített neki felfelé menni, míg egy „gátló” szereplő folyton lelökte. Az előadás után a csecsemőknek egy tálcán odakínálták a segítőt és a gátlót. Szinte mindannyian a segítőt választották. „A csecsemők a jókhoz vonzódnak, a rosszakat pedig elutasítják” – magyarázza Paul Bloom. Persze ezek a kísérletek nem bizonyítják Dolto állítását, hogy a csecsemők értik a beszédet. De úgy tűnik, azt az elképzelését igen, hogy a csecsemő már egészen kicsi korában racionális lény. Az elméjük nem csupán „burjánzó, zsongó zűrzavar”. Mindenesetre nem árt, ha vigyázunk, mit mondunk nekik.

6

Bölcsőde?

Amikor felhívom az anyámat Amerikában, hogy bejelentsem: Beant felvették az állami bölcsődébe – mi daycare-nek hívjuk –, a vonal másik végén hosszú csend lesz. – Daycare? – kérdezi végül. Az otthoni barátaink is szkeptikusak. – Én egyszerűen nem szeretném – mondja fintorogva egy marketingtanácsadó ismerősöm, akinek kilenc hónapos a fia, vagyis körülbelül annyi, amennyi Bean lesz, amikor elkezdi a bölcsődét. – Azt akarom, hogy több figyelmet kapjon. Amikor viszont a francia szomszédaimnak mesélem, hogy Beant felvették a crèche-be – ahogy itt az egész napos állami bölcsődét hívják –, gratulációban törnek ki, és majdhogynem pezsgőt bontanak. Amerikában a daycare szóról az embereknek pedofilok és piszkos, rosszul megvilágított termekben üvöltő babák jutnak az eszükbe. „Azt akarom, hogy több figyelmet kapjon”, ez finoman szólva annyit tesz: „Veled ellentétben én valóban szeretem a gyerekemet, és nem az a célom, hogy mihamarabb bevágjam egy intézménybe.” Azok az amerikai szülők, akik képesek ezt megfizetni, inkább egész napos bébiszittert alkalmaznak, és két-három éves korukban kezdik lassan bevezetni a gyereket az óvodába. Akik mégis arra kényszerülnek, hogy bölcsődébe adják a babájukat, ezt nagyon óvatosan, és gyakran lelkiismeret-furdalás közepette teszik. A brit anyáknak nincsenek ennyire negatív elképzeléseik a dologról. Általában elfogadják, hogy a bölcsődére szükség van, hogy az a gyereknek nem válik kárára, és azt is, hogy ott bizonyos szabályoknak meg kell felelni. Csakhogy Nagy-Britanniában inkább magánbölcsődék vannak. És a legtöbb anya nem szívesen viszi bölcsődébe a gyerekét egyéves kora előtt. A brit szülők ugyan elfogadják a bölcsődét, de ezt nem lehet egy lapon említeni a franciák lelkesedésével. A középosztálybeli francia szülők – építészek, orvosok, újságírótársaim – kezüketlábukat törve igyekeznek helyet biztosítani a babájuknak a lakóhelyükhöz közel eső bölcsődében. És nem csak napi néhány órára, amúgy próbaképpen. A bölcsőde heti öt napon át tart nyitva, általában nyolctól hatig. Amint valaki teherbe esik, máris jelentkezik, és onnantól kezdve egy éven át szónokol, hízeleg, könyörög, hogy vegyék fel a gyerekét. A havi díjat az állam támogatja, a szülőknek a jövedelmük alapján kell fizetniük. – Nekem úgy tűnt, hogy ez egy tökéletes rendszer, abszolút tökéletes – áradozik francia ügyvédnő barátnőm, Esther, akinek a lánya kilenc hónapos korában kezdte a bölcsődét. Még azok a barátnőim is igyekeznek beíratni a gyereküket a bölcsődébe, akik nem dolgoznak. Távoli második lehetőségként még felmerül bennük a közös bébiszitter lehetősége, vagy a pótmama, aki maximum három gyerekre vigyáz a saját lakásában. Az állam ehhez is hozzájárul, adójóváírás formájában. A kormány takaros websiteokon teszi közzé az összes gyermekfelügyeleti lehetőséget. Mindettől én, aki egészen más kultúrában nevelkedtem, szinte szédülni kezdek. Vajon a bölcsődétől a gyerekem agresszív, elhanyagolt és bizonytalan kötődésű lesz, ahogy az ijesztő, angol nyelvű szalagcímek állítják? Vagy inkább jó társas készségekkel fog rendelkezni, „éber” lesz, és szakszerűen ellátják, ahogy azt a francia szülők hirdetik? Most először kezdek aggódni, hogy talán kissé messzire mentünk ebben a mi kis interkulturális

kísérletünkben. Egy dolog bal kézben tartani a villát, és kifejezéstelen tekintettel nézni az idegenekre. De egészen más alávetni a gyermekemet egy potenciálisan furcsa és káros tapasztalatnak kisgyermekkora jelentős részében. Nem lehet, hogy kissé túlságosan azonosultunk a helyi szokásokkal? A libamájat nyugodtan kipróbálhatja, na de a bölcsődét? Elhatározom, hogy megnyugtatásul beleásom magam a francia bölcsődéről szóló szakirodalomba. A bölcsődék története az 1840-es évekre nyúlik vissza. Jean-Baptiste-Firmin Marbeau, egy ambiciózus fiatal ügyvéd, aki épp egy ügyet keresett, amely mellé odaállhatna, Párizs első kerületének az alpolgármestere volt. Mindez az ipari forradalom kellős közepén történt, amikor a Párizshoz hasonló nagyvárosok tele voltak olyan nőkkel, akik vidékről érkeztek, és varrónőként vagy gyári munkásként dolgoztak. Marbeau megbízást kapott, hogy tanulmányt írjon a salles d’asile néven ismert ingyenes óvodákról, amelyekben a két- és hatéves kor közötti gyerekek kaptak helyet. El volt tőlük ragadtatva. „Azt gondoltam: milyen gondosan vigyáz a társadalom a szegények gyerekeire!” – írja. Aztán eszébe jutott: vajon ki vigyáz a szegény gyerekekre születésüktől kétéves korukig, amíg az anyjuk dolgozik? Megnézte a kerületi szegények listáját, és felkeresett néhány anyát. „Egy mocskos hátsó udvar végében elkiáltom Madame Gérard, egy mosónő nevét. Lejön hozzám, mert nem akarja, hogy belépjek a lakásába, amely túl piszkos ahhoz, hogy megnézzem (ezek az ő szavai). Egy újszülöttet tart a karjában, egy másfél éves gyereket pedig kézen fogva vezet.” Marbeau megtudta, hogy amikor Madame Gérard mosni indul, a gyerekeket dadára hagyja. Ez napi 70 centime-jába kerül, ami a bérének körülbelül az egyharmada. A dada maga is szegény asszony; amikor Marbeau meglátogatta, épp „három kisgyerekre vigyázott, akik egy szegényes szoba padlóján ültek”. És ez a kor színvonalához képest még egész tűrhetőnek számított. Voltak szegény sorsú anyák, akik bezárták, és egyedül hagyták a gyereküket a lakásban, vagy egész napra az ágy lábához kötötték őket. A nagyobbacska gyerekekre gyakran rábízták a kisebb testvéreiket, amíg az anyjuk dolgozott. Sok pici baba szoptatós dajkánál lakott, ahol helyenként életveszélyes állapotok uralkodtak. Marbeau-nak ötlete támadt: bölcsőde! (A név – franciául crèche, vagyis jászol – Jézus születésének a történetére utalt.) Úgy tervezte, hogy a bölcsődében születésüktől kétéves korukig vigyáznának a szegény gyerekekre. A finanszírozás gazdag patrónusok adományaiból történne, közülük kerülnének ki a bölcsődék felügyelői is. Marbeau spártai, de makulátlan épületeket képzelt el, amelyekben a babákra dajkák vigyáznak, akik higiéniai és erkölcsi tanácsokkal is ellátják az anyákat. Az anyák csupán napi 50 centime-ot fizetnének. Akik még nem választották el a csecsemőjüket, azok naponta kétszer bemennének szoptatni. A közép- és a felső osztály erős noblesse oblige érzéssel viseltetett a munkásosztály és különösen annak gyermekei iránt. Amiatt is aggódtak, hogy a gyerekek esetleg zabolátlan kamaszokká fejlődnének, a bölcsőde viszont vidám, tiszta oázist biztosít nekik. Marbeau ötlete érzékeny húrokat pendített meg. A dolog megvizsgálására hamarosan felállt a bölcsődebizottság, Marbeau pedig udvarolni kezdett a lehetséges adományozóknak. Mint minden ügyes adománygyűjtő, a jótékonyságra és az adományozók gazdasági-anyagi önérdekére is hivatkozott. „Ezek a gyermekek a polgártársaitok és a testvéreitek. Szegények, boldogtalanok és gyöngék: nektek kell megmentenetek őket” – írta egy 1845-ben kiadott bölcsődei kézikönyvben. Majd hozzátette: „Ha meg tudjátok menteni tízezer gyermek életét, ne habozzatok: évi húszezer kéz nem megvetendő. A kéz munkára való, a munka pedig gazdagságot teremt.” A kézikönyvben Marbeau arra utasítja a bölcsődéket, hogy reggel fél hattól este fél kilencig legyenek nyitva, hogy a munkások egész munkanapját lefedjék. Az élet, amelyet Marbeau az anyák

számára elképzelt, nem sokban különbözik az általam ismert mai dolgozó anyák életétől: „Öt óra előtt felkel, felöltözteti a gyermekét, némi házimunkát végez, fut a bölcsődébe, fut a munkába… Nyolc órakor siet a gyerekért, felkapja a napi szennyesével együtt, hazaszalad, hogy lefektesse a szegény párát, és kimossa a fehérneműjét, hogy másnapra megszáradjon, és ez mindennap ugyanígy ismétlődik! […] ugyan hogy bírja ki?” A bölcsődének kezdettől fogva az is célja volt, hogy biztosítsa az anya nyugalmát, aki így „könnyű lélekkel tudja figyelmét a munkájának szentelni”. Marbeau nyilvánvalóan remek meggyőzőképességgel rendelkezett. Az első bölcsőde a párizsi rue de Chaillot-n nyílt, egy erre a célra adományozott épületben. Két évvel később már tizenhárom bölcsőde működött. És a számuk egyre nőtt, főleg Párizsban. A bölcsőde sohasem terjedt el annyira, mint a salle d’asile, amelyből később az école maternelle lett (Bean később ilyenbe is járt). Azonban a bölcsődéket szigorúan szabályozták. A második világháború után a francia kormány az újonnan megalakult anya- és csecsemővédő szolgálat (PMI) felügyelete alá helyezte őket, és hivatalos felsőfokú képzést indított puériculture néven, amelynek keretében csecsemő- és kisgyermekgondozókat kezdtek képezni. Az 1960-as évek elejére Franciaországban a szegények már kevésbé voltak elkeseredettek, és kevesebben is voltak. Viszont egyre több középosztálybeli anya dolgozott. A bölcsőde ezeknek a nőknek a családját is vonzani kezdte. A férőhelyek száma tíz év alatt csaknem megduplázódott, és 1971re elérte a 32 000-et. Egyszerre már a középosztálybeli anyák is kezdtek megsértődni, ha nem kaptak helyet a bölcsődében. Lassacskán úgy tűnt, hogy a dolgozó anyáknak joguk van a bölcsődei férőhelyhez. A bölcsődének különféle változatai jöttek létre. Kialakítottak félnapos bölcsődét, „családi” bölcsődét, amelybe a szülők is beszállnak, és „céges” bölcsődét alkalmazottak számára. Françoise Dolto elképzelésének jegyében, amely szerint a csecsemő is ember, megnőtt az érdeklődés a gyermekgondozás iránt, amely ekkor már nem csupán arra korlátozódott, hogy megóvják a gyerekeket a betegségektől, illetve hogy potenciális bűnözőként kezeljék őket. A bölcsődék lassanként elkezdtek olyan középosztálybeli értékeket hirdetni, mint a „szocializáció” és az „ébredés”, az anyák pedig egyre inkább meg voltak győződve arról, hogy a bölcsőde jó a gyereknek. Párizsban ma a három év alatti gyermekeknek körülbelül az egyharmada jár bölcsődébe, a fele pedig valamilyen egyéb kollektív gondozói rendszerbe. (Párizson kívül kevesebb a bölcsőde.) A francia anyák aggódnak ugyan a pedofilok miatt, de nem a bölcsődével kapcsolatosan. Úgy gondolják, hogy a gyerekeik nagyobb biztonságban vannak egy olyan környezetben, ahol több képzett felnőtt vigyáz rájuk, mint ha „egyedül vannak egy idegennel”, ahogy az egy országos gyermekgondozói csoport felméréséből is kiderül. – Ha a kicsimnek valakivel kettesben kell maradnia, az legyek inkább én – mondja egy anya, akinek a másfél éves gyereke Bean bölcsődéjébe jár. Ha a lányát nem vették volna fel a bölcsődébe, inkább otthagyta volna a munkáját, és ő maradt volna vele otthon. A francia szülők magától értetődőnek tartják, hogy a bölcsődék magas színvonalúak, a dolgozóik pedig gondosak és jól képzettek. A legsúlyosabb panasz, amelyet a francia szülői chatfórumokon találtam a bölcsődével kapcsolatban, az volt, amikor egy anya azt írta: a gyereke egyik nap raviolit kapott muszakával, pedig mindkettő nehéz étel. „Írtam a bölcsődének, és azt válaszolták, hogy nem volt ott a rendes szakácsuk” – magyarázza. Majd vészjóslóan hozzáteszi: „Meglátjuk, mi lesz még itt a hét további részében.” A bölcsődéről akkor hallottam először, amikor még terhes voltam: Dietlind barátnőm beszélt róla, aki chicagói, de az egyetem befejezése óta Európában él. (Párizsban bevándoroltak egész hada él, akik külföldön tanultak, és hozzámentek a külföldi barátjukhoz, vagy egyszerűen csak nem tudták rávenni magukat arra, hogy hazatérjenek.) Dietlind energikus, melegszívű nő, aki remekül beszél franciául. Egy

a kevesek közül, akik tényleg a világ jobbításán dolgoznak. Talán az egyetlen hibája az, hogy nem tud főzni. A családja szinte kizárólag a fagyasztott ételeket forgalmazó francia Picard cég termékein él. Egyszer olyan szusit tett elém, amit akkor olvasztott ki, rizsestől-mindenestől. Ennek ellenére Dietlind mintaanya. Így amikor megtudom tőle, hogy mindkét fia – akik most öt- és nyolcévesek – a mi utcánk sarkán lévő bölcsődébe járt, ezt jól megjegyzem. Kitűnő bölcsőde, mondja. Még évek múlva is beugrik néha köszönni a directrice-nek meg a fiai régi gondozónőinek. A fiúk ma is örömmel és nosztalgiával emlékeznek a régi szép bölcsődei napokra. Még a hajukat is a kedvenc gondozónőjük vágta. Dietlind ráadásul felajánlja, hogy szól egy-két szót az érdekünkben a directrice-nek. Többször elmondja, hogy a bölcsőde nem luxusszínvonalú. Nem tudom, mit ért ezen – talán azt hiszi, hogy csúcsdizájnos járókákra számítok? Vagy a „nem luxusszínvonalú” annyit jelent, hogy „piszkos”? Noha anyám előtt igyekszem úgy tenni, mintha keményvonalas multikulti lennék, az igazság az, hogy egyes kétségeiben magam is osztozom. Kissé hátborzongató arra gondolni, hogy a bölcsőde fenntartója a párizsi önkormányzat. Olyan érzés, mintha a postára tenném le a gyerekemet. Magam előtt látom az arctalan bürokratákat, amint elsietnek Bean mózeskosara mellett. Lehet, hogy mégis egy „luxushely” kéne, bármit jelentsen is ez. Esetleg mégis inkább otthon maradok Beannel. Csakhogy sajnos nem tudok. Még csak a felénél tartok a könyvnek, amelyet Bean születése előtt kellett volna leadnom. A szülés után néhány hónapig nem dolgoztam. Azonban már a meghosszabbított határidő is közeleg. Van egy nagyon kedves Fülöp-szigeteki bébiszitterünk, Adelyn, aki reggel jön, és egész nap vigyáz Beanre. Csakhogy az a baj, hogy én otthon dolgozom a kis alkóvban berendezett dolgozószobámban. És így ellenállhatatlan kísértést érzek arra, hogy folyamatosan rajtuk tartsam a szemem, és ezzel mindenkinek az idegeire megyek. Bean egészen tisztességes passzív tudásra tesz szert tagalogból, ami a Fülöp-szigetek fő nyelve. Csakhogy azt gyanítom, hogy sokszor a közeli McDonald’sban beszél tagalogul, mert ahányszor elmegyünk mellette, mindig mutogatni és visítozni kezd. Talán a nem luxusszínvonalú bölcsőde mégiscsak jobb megoldás. Attól is lelkes vagyok, hogy Dietlindnek köszönhetően végre valahová bekerültünk. Lassan már hozzászoktam, hogy az életünk nincs szinkronban az ország életével. Néha addig nem is tudok róla, hogy nemzeti ünnep van, amíg az utcára kilépve észre nem veszem, hogy minden bolt zárva van. Ha Bean bölcsődébe járna, mi is közelebbi kapcsolatba kerülnénk az országgal. A bölcsőde ráadásul csábítóan kényelmes megoldás. Épp velünk szemben is van egy, Dietlindé pedig öt perc séta. Akárcsak a 19. századi mosónők, én is beugorhatok megszoptatni Beant, és hogy megtöröljem az orrát. Leginkább azonban a francia felnőttek nyomásának nehéz ellenállni (örülhetek, hogy a dohányzásra nem akarnak rávenni). Anne és a többi házbeli francia anya is dicshimnuszokat zeng a bölcsődékről. Simonnal úgy véljük, hogy a kapcsolataink ellenére sincs sok esélyünk arra, hogy bejussunk. De azért elmegyünk a helyi önkormányzathoz, és beadjuk a jelentkezésünket. A bölcsődei férőhelyekért folytatott küzdelem, ahogy a franciák mondják, meglehetősen énergique. Párizs húsz kerületének mindegyikében egy hivatalnokokból és bölcsődei vezetőkből álló bizottság dönt a férőhelyek odaítéléséről. A jómódú 16. kerületben négyezer jelentkező van ötszáz helyre. A mi kevésbé finom negyedünkben Párizs keleti részén az arány három az egyhez. A bölcsődei férőhelyre való vadászat az újdonsült szülők első beavatási rítusa. Párizsban a nők hivatalosan hat hónapos terhesen nyújthatják be a jelentkezésüket az önkormányzathoz. Azonban a magazinok azt javasolják a nőknek, hogy már akkor kérjenek személyes meghallgatást az általuk kiválasztott bölcsőde vezetőjétől, amikor a terhességi tesztjük pozitív lett. Előnyt élveznek a gyermeküket egyedül nevelő szülők, az ikrek, az örökbe fogadott gyerekek, a három vagy annál több gyereket nevelő családok, valamint a „sajátos nehézséggel küzdő” családok. Az

internetes fórumokon vad ötleteléseket lehet olvasni arról, hogyan próbáljunk benyomakodni erre az utolsó, homályos értelmű kategóriára való hivatkozással. Az egyik anya azt javasolja, hogy írjuk meg az önkormányzati tisztviselőknek, hogy sürgősen vissza kell térnünk a munkába, és hogy hősiesen, de hasztalanul kutattunk más gyermekgondozási formák után. Azt tanácsolja, hogy a régió kormányzójának és a francia államelnöknek is juttassuk el a levelet, majd kérjünk személyes kihallgatást a kerületi polgármestertől. „Fogd a gyereket, és kétségbeesett képpel járulj elébük, majd add elő a levélben leírt történetet”, javasolja. „Ez egész biztosan bejön.” Simonnal úgy döntünk, hogy kijátsszuk az egyetlen adut: külföldi mivoltunkat. A bölcsődei jelentkezőlaphoz csatolt levélben ódákat zengünk Bean bimbózó kétnyelvűségéről (miközben még nem is beszél), és arról, hogy az amerikai lányunk mennyire hozzájárul majd a bölcsőde sokszínűségéhez. Dietlind, ahogy megígérte, beajánl bennünket az igazgatónőnek, aki azt a bölcsődét vezeti, ahová a fiai jártak. Aztán én magam is elmegyek hozzá, és igyekszem megfelelő arányban sugározni a sármot és a kétségbeesést. Havonta egyszer telefonálok a városházára (valahogy – mint a francia pároknál – nálunk is rám marad az udvarlás bölcsődeügyben), hogy emlékeztessem őket: a bölcsődei férőhelyünk élethalál kérdése. Mivel nem vagyok francia, és szavazati joggal sem rendelkezem, úgy döntök, az elnököt inkább nem zaklatom. A folyamat megolajozására tett kísérleteim megdöbbentő módon eredménnyel járnak. Egyszer csak levelet kapok az önkormányzattól, amelyben örömmel értesítenek, hogy Beant szeptember közepétől, kilenc hónapos korától felvették a bölcsődébe. Győztünk, hívom fel Simont: mi, a külföldiek hazai pályán vertük meg az ittenieket! El vagyunk ragadtatva, szinte szédelgünk a győzelemtől. Ugyanakkor azt érezzük, hogy olyan díjat nyertünk, amelyet nem érdemeltünk meg, és még abban sem vagyunk biztosak, hogy kell-e nekünk egyáltalán. A legfőbb kérdés, amelyet Franciaországban egy bölcsődével kapcsolatban feltesznek: hogyan lehetne még több gyereket belegyömöszölni. A jelenlegi baby boom – vagyis a születések számának hirtelen emelkedése – miatt Franciaországban senki sem pályázhat közhivatalra – sem a bal-, sem a jobboldalon – anélkül, hogy megígérné: további bölcsődéket épít, vagy bővíti a meglevőket. Egy új javaslat szerint a vasútállomásokon lévő, használaton kívüli poggyászterekben alakítanának ki bölcsődéket az ingázók gyermekei számára (az építési költség nagy részét a hangszigetelés tenné ki). A francia anyák aggódnak ugyan amiatt, hogy biztosan szorongva hagyják majd ott a gyermekeiket először a bölcsődében, azonban úgy vélik, hogy ez az ő saját leválási szorongásuk. – Franciaországban a szülők nem félnek attól, hogy bölcsődébe küldjék a gyermeküket – magyarázza a szociológus Marie Wierink, aki a francia munkaügyi minisztériumban dolgozik. – Épp ellenkezőleg: attól félnek, hogy ha nem veszik fel a gyereket a bölcsődébe, akkor valamiből ki fog maradni. A bölcsődében a gyerekeket nem tanítják olvasni. Nem ismerkednek meg a betűkkel, és más „olvasás-előkészítő” készségeiket sem fejlesztik. A kicsik egyszerűen más gyerekek közé szocializálódnak. Amerikában is vannak olyan szülők, akik ezt a bölcsőde előnyének tartják. Franciaországban azonban minden szülő így gondolja. – Tudtam, hogy nagyon jó lesz ott neki, hiszen ezzel bevezetést kap a társas életbe – mondja ügyvéd barátnőm, Esther, akinek a lánya kilenc hónaposan került bölcsődébe. Mérnök barátnőm, Hélène a legkisebb lányának a születése után pár évig nem dolgozott. Mégsem mentegetőzik egy cseppet sem amiatt, hogy a kislányt heti öt napon át bölcsődébe járatta. Ezt részben azért tette, hogy legyen ideje saját magára, de azért is, mert nem akarta, hogy a kislánya kihagyja ezt a közösségi élményt. Még akkor is kétségek közt vívódom, amikor Beant első nap bölcsődébe visszük. Egy zsákutca végén van a bölcsőde, egy háromemeletes betonépületben, előtte egy kis műfűvel borított udvarral. Úgy

néz ki, mint egy amerikai állami iskola kicsiben. Ráismerek néhány IKEA-katalógusban látott gyerekbútorra. Tényleg nem „luxus”, de vidám és tiszta. A gyerekeket kor szerinti csoportokra osztják: van kis-, középső és nagycsoport. Bean csoportját egy napfényes helyiségbe osztják be, ahol játék konyhák, apró bútorok és a gyerekek korának megfelelő játékokkal teli zugok találhatók. A szobához egy üvegfallal elválasztott hálóhelyiség is tartozik, amelyben minden gyereknek megvan a saját kiságya, amelyet cumikkal és a doudou néven emlegetett plüssállatokkal látnak el. Anne-Marie köszönt bennünket. Ő lesz Bean gondozónője, és ő az, aki Dietlind fiainak a haját vágta. Anne-Marie hatvanas nagymama, rövid, szőke hajjal és egy egész gyűjtemény mintás pólóval, amelyeket felváltva hord, és amelyeket a bölcsődés gyerekek hoztak neki az utazásaikról (később mi is hozunk neki egy pólót, amelyen az áll, hogy viselője szereti Brooklynt). A bölcsőde dolgozói átlagosan tizenhárom éve vannak ott, de Anne-Marie már sokkal régebben. Neki és több más gondozónőnek is auxiliaire de puériculture-je, vagyis gyermekgondozási asszisztensi végzettsége van. A bölcsődét gyermekgyógyász és pszichológus is rendszeresen látogatja. A gondozók pontosan vezetik Bean alvásának és székletének az idejét, és jelentést tesznek arról is, hogy mit evett. A Beannel egykorú gyerekeket egyenként etetik, ölben vagy babahordozóban. Mindennap nagyjából ugyanakkor teszik le a gyerekeket aludni, és azt állítják, hogy nem ébresztik fel őket. Anne-Marie arra kér, hogy a beszokási időszakra hozzam be az egyik pólómat, hogy Bean azzal alhasson. Ez kicsit olyan érzés, mintha Bean kutya lenne, de azért megteszem. Teljesen megdöbbent Anne-Marie és a többi gondozónő magabiztossága. Egészen biztosak abban, hogy tudják: mire van szüksége egy bizonyos korú gyereknek, és abban is, hogy ők ezt képesek is nyújtani neki. És mindezt önelégültség és türelmetlenség nélkül közvetítik felénk. Az egyetlen dolog, ami nem tetszik, az, hogy Anne-Marie „Pamela” helyett következetesen „Bean édesanyjának” hív – azt mondja, nehéz minden szülő nevét észben tartani. Mivel kétségeink vannak azzal kapcsolatban, hogy jól tesszük-e, ha bölcsődébe küldjük Beant, azt a kompromisszumos döntést hozzuk, hogy csak heti négy napra íratjuk be, és csak fél tíztől fél négyig. A csoporttársai közül sokan heti öt napot lesznek ott, és mindennap sokkal hosszabb ideig (a bölcsőde fél nyolctól este hatig tart nyitva). Akárcsak Marbeau idejében, Beannek tiszta pelenkával kell megérkeznie. Simon és közöttem ez szinte talmudi problémává növi ki magát. Mi az, hogy „megérkezni”? Ha Bean az ajtóban vagy búcsúzkodás közben kakil be, kinek kell kicserélnie a bűnös pelenkát? Nekünk vagy az auxiliaire-nek? Az első két hét a beszoktatási időszak, amelynek során Bean egyre hosszabb időt tölt a bölcsődében, velünk és nélkülünk. Amikor otthagyom, mindig sír egy kicsit, de Anne-Marie megnyugtat, hogy a távozásom után azonnal megnyugszik. A gondozónők néha felemelik az utca felőli ablakba, hogy kintről integethessek neki. Amennyiben a bölcsőde káros hatással van Beanre, az egyáltalán nem látszik rajta. Amikor otthagyjuk, hamarosan megjavul a kedve, és akkor is vidám, amikor érte megyünk. Amikor Beant már jó ideje bölcsődébe hordjuk, kezdem észrevenni, hogy ez a hely dióhéjban tartalmazza a francia nevelés összes elemét. A rosszakat is beleértve. Anne-Marie és a többi gondozónő nagyon meg van döbbenve, hogy még mindig szoptatom Beant, pedig már kilenc hónapos – különösen akkor képednek el, amikor a helyszínen is megszoptatom. Nem lelkesednek azért a (rövid életű) tervemért sem, hogy mindennap ebéd előtt lefejt anyatejet vigyek be neki, de nem akadályozzák meg. Ám a nagy, pozitív francia gyereknevelési eszmék is mind határozottan jelen vannak a bölcsődében. Mivel amúgy is teljes egyetértés uralkodik arról, hogyan kell a dolgokat csinálni, a gondozónők egyszerűen megerősítik mindazt, amit a francia szülők otthon csinálnak, vagy legalábbis szeretnének csinálni. Még az egészen pici gyerekekhez is egyfolytában beszélnek a bölcsődében, és láthatóan tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy a gyerekek meg is értik,33 amit mondanak

nekik. Sok szó esik a cadre-ról, a keretről. Az egyik szülői értekezleten az egyik gondozónő szinte költőien beszél róla: – Minden jól meghatározott keretek között zajlik (encadré), például az érkezés és a távozás mindig ugyanabban az időben történik. De ezeken a kereteken belül törekszünk a rugalmasságra, a képlékenységre és a spontaneitásra, mind a gyerekek, mind a dolgozók esetében. A nap jelentős részét Bean azzal tölti, hogy a szobában barangol, és azzal játszik, amihez éppen kedve szottyan. Ez kissé aggaszt engem. Miért nincs zenés foglalkozás és más szervezett tevékenység? Azonban hamarosan rájövök, hogy ez a szabadság szándékos. Megint csak a francia cadre-modellről van szó: szigorú határokat szabnak a gyereknek, de azokon belül nagy szabadságot adnak neki. Az ő dolguk, hogy megküzdjenek az unalommal, és megtanuljanak egyedül játszani. – Amikor a gyerek játszik, olyankor önmagát építi – magyarázza Sylvie, aki később Bean egyik gondozónője lesz a nagycsoportban. Egy polgármesteri jelentés a párizsi bölcsődékről az „energikus felfedezést” bátorítja, amelynek szellemében a gyerekeket „hagyják, hogy a vágyuk szerint kísérletezzenek az öt érzékszervükkel, az izmaikkal, az érzésekkel és a fizikai térrel”. Ahogy nőnek a gyerekek, később már szervezett tevékenységeik is vannak, de senkinek sem kötelező részt venni rajtuk. – Mi csak javaslatot teszünk, nem erőszakolunk semmit – magyarázza Bean másik gondozónője. A gyerekek megnyugtató háttérzenére alszanak el, ágyukban egy halom könyvvel, amelyeket nézegethetnek, ha akarnak. Aztán lassan felébrednek, és uzsonnát kapnak. A bölcsőde cseppet sem olyan, mint egy postahivatal. Inkább, mint egy wellnessnyaralás, csak jobb az ellátás. A játszótéren nincsenek szabályok és nincs struktúra, és ez ugyancsak szándékos. Ez azért van, hogy minél nagyobb szabadságot kapjon a gyerek. – Kint nagyon ritkán avatkozunk be – mondja Mehrie, Bean másik gondozónője. – Ha állandóan beavatkozunk, idegesek lesznek. A bölcsőde türelemre is tanítja a gyerekeket. Tanúja vagyok, amint egy kétéves gyerek Mehrie ölébe kéredzkedik. Mehrie azonban épp az asztalt szedi le, ahol a gyerekek akkor fejezték be az ebédet. – Most nem érek rá. Várj egy picit – mondja Mehrie kedvesen a kislánynak. Aztán hozzám fordul, és elmagyarázza: – Igyekszünk megtanítani őket várni, ez nagyon fontos. Nem kaphatnak meg mindent azonnal. A gondozónők nyugodtan és tisztelettel beszélnek a gyerekekhez, és a „jog” kifejezést használják: ehhez jogod van, ahhoz nincs jogod. És ezt ugyanazzal a tökéletes meggyőződéssel mondják, amelyet már a francia szülők hangjában is hallottam. Mindenki hisz abban, hogy a keretek csak akkor maradnak állandóak, ha a szabályok következetesek. – Mindig ugyanazt tiltjuk meg, és mindig megindokoljuk, hogy miért – mondja Sylvie. Tudom, hogy a bölcsőde bizonyos dolgokban szigorú, mert egy idő után Bean mondogatni kezdi az ott hallott kifejezéseket. Tudjuk, hogy a bölcsődében hallotta őket, hiszen franciatudásának az egyetlen forrása az ottani gondozókkal folytatott társalgás. Olyan, mintha egész nap be lenne drótozva, akár egy magnó, és utána meghallgathatnánk a felvételt. A mondatok nagy része, amiket elismétel, felszólító módban van: On va pas crier! – Nem kiabálunk! A kedvenc, rímelő mondataim, amelyeket én is azonnal használni kezdek otthon, a következők: Couche-toi! (feküdj le) és Mouche-toi! (fújd ki az orrod); az utóbbi akkor hangzik el, amikor odatartjuk a zsebkendőt a gyerek orrához. Egy darabig Bean kizárólag felszólító módban beszél franciául, illetve kijelentő módban arról, hogy mit szabad, és mit nem. Amikor „bölcsődét” játszik otthon, feláll egy székre, és az ujjával fenyegetőzve parancsolgat a képzeletbeli gyerekeknek, néha még a meghökkent vendégeinknek is. A parancsokon kívül Bean hamarosan dalokat is hazahoz a bölcsődéből. Az egyik dalt, amelyet gyakran énekel, mi csak úgy ismerjük, hogy Tomola, tomola, vatovi! – minden sort egyre hangosabban énekel, és közben karkörzést végez. Csak később tudom meg, hogy a legnépszerűbb francia gyerekdalról van szó, amely valójában úgy hangzik, hogy Ton moulin, ton moulin va trop vite, és egy

malomról szól, amely túl gyorsan jár. Végül is az ételnek köszönhető, hogy a bölcsőde teljesen megnyer bennünket, pontosabban az ebéd élményéről van szó. A bejáratnál egy hatalmas fehér táblára minden hétfőn kifüggesztik a heti étrendet. Ezeket néha lefényképezem, és e-mailben elküldöm az anyámnak. Olyanok, mint a párizsi sörözőkben kifüggesztett, krétával írt étlapok. Az ebéd mindennap négyfogásos: hideg zöldséges előétellel kezdenek, azután főétel következik gabona- vagy zöldségkörettel, mindennap másfajta sajtot adnak, desszertnek pedig friss gyümölcsöt vagy gyümölcspürét kínálnak. Minden korcsoportnak kicsit más változatot adnak. A legkisebbek is ugyanazt kapják, csak pürésítve. Egy tipikus menü pálmaszívvel és paradicsomsalátával kezdődik. Ezt bazsalikomos pulykaszelet követi rizskörettel, provence-i tejszínes mártásban. A harmadik fogás egy darab Saint Nectaire sajt egy szelet friss bagettel. A desszert pedig friss kivi. A szezonális, friss, sőt néha bioösszetevőket hetente többször kamion hozza. Egy kis paradicsompürétől eltekintve nem használnak konzerveket és előfőzött ételeket. Egyes zöldségeket fagyasztott alapanyagból készítenek, de előfőzöttből soha. Ezekből a hozzávalókból a bölcsőde saját szakácsa készíti el az ebédet. Nehezen tudom elképzelni, hogy kétéves gyerekek végigüljenek egy ilyen ebédet, ezért a bölcsőde megengedi, hogy az egyik szerdai napon beüljek az ebédre, miközben Bean otthon marad a bébiszitterrel. Megdöbbenve látom, hogyan ebédel a lányom a hét nagy részében. Nyugodtan üldögélek a riporteri jegyzetfüzetemmel, miközben Bean társai négyes csoportokban elhelyezkednek a szögletes miniasztaloknál. Az egyik gondozónő begurítja a fedett tálakkal és fóliába csomagolt kenyérrel megpakolt kocsit. Minden asztalnál ül egy felnőtt. A gondozónő először is leveszi a fedőt minden tálról. Elénk tárul az élénkpiros paradicsomsaláta vinaigrette-tel és a köret: zöldborsó, répa és hagyma paradicsommártásban. – Aztán jön a poisson – mondja a gondozónő a gyerekek helyeslő pillantásai közepette, miközben felfedi a könnyű vajmártásban úszó, fehér húsú halat. Majd a sajtot mutatja be: – Ma bleu lesz – mondja, és megmutatja a gyerekeknek a könnyen morzsolódó kéksajtdarabot. Aztán a desszertet: almákat, amelyeket később vág fel az asztalnál. Az étel egyszerűnek, frissnek és étvágygerjesztőnek látszik. A gyerekek élvezettel esznek. Eltekintve a melamintányéroktól, a falatnyi darabkáktól és attól, hogy némelyik étkező gyereket nógatni kell, hogy köszönje meg, amit kap, akár egy elegáns étteremben is lehetnénk. Kik Bean gondozónői? Hogy ennek utánajárjak, egy szeles őszi reggelen elmegyek egy bölcsődei gondozónőket képző iskola, az ABC Puériculture éves felvételi vizsgájára. Több száz, a húszas éveiben járó, ideges nő (és néhány férfi) álldogál ott, félénken nézegetik egymást, vagy még az utolsó pillanatban is bújják a vaskos tankönyveiket, és gyakorlófeladatokat oldanak meg a vastag munkafüzeteikben. Érthető, ha idegesek. Az évenkénti felvételi vizsgára jelentkező több mint ötszáz emberből mindössze harmincat vesznek fel a képzőbe. A jelentkezőket érveléstanból, szövegértésből, matematikából és humánbiológiából vallatják. Azokat, akik bekerülnek a második körbe, pszichológiai vizsgálatnak vetik alá, valamint előadást kell tartaniuk, és egy szakértőkből álló bizottság kérdéseire kell válaszolniuk. A harminc felvételt nyert pályázó ezután egy évig kurzusokon és gyakorlatokon vesz részt egy kormányszintű tanterv alapján. Megtanulják a gyermekek táplálkozásának, alvásának és higiéniájának az alapjait. Gyakorolják a tápszerkészítést és a pelenkacserét. Aztán egész pályafutásuk során

mindvégig bizonyos időközönként egy-egy hétig tartó továbbképzéseken vesznek részt. Franciaországban a bölcsődei gondozói állás igazi karriernek számít. Országszerte működnek képzők, amelyekben ugyanazok a szigorú felvételi követelmények érvényesülnek, így képzett dolgozók egész hadát hozzák létre. A bölcsődei gondozóknak csak a fele rendelkezik auxiliaire vagy hasonló képesítéssel. Egynegyedüknek egészségügyi, művelődési vagy szociálismunkás-diplomája van. A maradék egynegyednek nem kell végzettséggel rendelkeznie, csak a bölcsődén belül képzik őket.34 Bean bölcsődéjében a tizenhat gondozónő közül tizenhárom auxiliaire vagy hasonló végzettségű. Kezdek úgy nézni Anne-Marie-ra és a többi gondozónőre Bean bölcsődéjében, mint afféle gyermekgondozási tudósokra. Most már azt is megértem, mitől olyan magabiztosak. Tökéletesen elsajátították a szakmájukat, és kivívták a szülők tiszteletét. Én is sokat köszönhetek nekik. A három év alatt, amíg Bean bölcsődébe jár, szobatisztaságra nevelik, megtanítják jól viselkedni az asztalnál, és beavatják a francia nyelvbe is. A harmadik évben kezdek arra gyanakodni, hogy Bean már túl hosszúnak érzi a napokat, és talán nem stimulálják kellőképpen. Készen állok arra, hogy óvodába vigyem. Bean azonban még mindig tökéletesen elégedett. Folyton Makyról és Liláról, a két legjobb barátjáról beszél. (Érdekes módon olyan gyerekekkel barátkozott össze, akiknek szintén külföldiek a szülei: Lila marokkói és japán szülők gyermeke, Maky papája szenegáli.) Egyértelműen kialakultak a társas készségei. Amikor Simonnal elvisszük Beant egy hosszú hétvégére Barcelonába, állandóan azt kérdezgeti, hol van a többi gyerek. Bean csoportja rengeteg időt tölt a játék motorokkal és kisautókkal teli műfüves udvaron, ahol vidáman szaladgálnak és kiabálnak. Amikor érte megyek, Bean általában az udvaron van. Ahogy észrevesz, odafut hozzám, boldogan a nyakamba veti magát, és hangosan meséli, mi történt aznap. Bean utolsó bölcsődei napján – a búcsúbuli és a szekrény kiürítése után – Bean öleléssel és puszival búcsúzik Sylvie-től, aki az utolsó időkben a fő gondozónője, és egész évben a profizmus megtestesítője volt. De amikor Bean átöleli, Sylvie elsírja magát. Aztán én is. A bölcsőde végére Simonnal úgy érezzük, hogy Beannek pozitív tapasztalatokban volt része. De azért sokszor bűntudatunk volt, amikor minden áldott reggel letettük a bölcsődében. És persze nem tudjuk elhessegetni magunktól az amerikai sajtóban megjelenő nyugtalanító híreket arról, hogyan hat a bölcsőde a gyermekekre. Az európaiak (a briteken kívül) ezen ma már nemigen gyötrik magukat. A Columbia Egyetem kutatója, Sheila Kamerman szerint általában azt tartják, hogy a színvonalas bölcsődék – ahol a gyerekeket kis csoportokra osztják, és kedves, jól képzett gondozónők felügyelete alatt állnak, akiknek ez nem csupán munka, hanem életpálya – kifejezetten jót tesznek a gyerekeknek. Ezzel szemben a rossz bölcsőde rosszat tesz nekik. Az amerikaiakban túl sok kétely él a bölcsődével kapcsolatban ahhoz, hogy ezt így egyszerűen elfogadják. Ezért az Egyesült Államok kormánya megfinanszírozott egy kutatást – az eddigi legnagyobbat ebben a témában –, amely azt vizsgálta, hogy a különféle korai gyermekgondozási megoldások milyen összefüggésben állnak a gyerekek további fejlődésével és viselkedésével.35 Az amerikai bölcsődékről szóló szalagcímek nagy része ennek a nagyarányú kutatásnak az adataiból táplálkozik. Ezek azonban gyakran figyelmen kívül hagyják a kutatás egyik legfontosabb eredményét, mely szerint a korai gyermekgondozási intézmények egyszerűen nem igazán fontosak. „A szülői nevelés minősége sokkal jobban jelzi előre a gyermek fejlődését, mint a gyermekgondozási intézmény típusa, mennyisége vagy minősége”, magyarázza egy sajtóközlemény. Azok a gyerekek boldogultak jobban, akiknek a szülei tanultabbak és gazdagabbak, akiknél otthon könyvek és játékra alkalmas tárgyak voltak, és akiknek „fejlesztő élményekben” volt részük, például könyvtárba jártak. Az eredmény ugyanaz lett, akár heti harminc vagy annál több órát töltött a gyerek a bölcsődében, akár

otthon maradt az édesanyjával. Valamint, ahogy korábban már említettem, a kutatásból az is kiderült, hogy a legfontosabb az anya „érzékenysége” – hogy mennyire képes ráhangolódni a gyereknek a világról alkotott tapasztalataira. Ez a bölcsődében is így van. Az egyik kutató36 azt írja, hogy a gyerekek „magas színvonalú” ellátást kapnak, ha a gondozó „odafigyel [a gyerek] igényeire, reagál a verbális és nem verbális jeleire, stimulálja a kíváncsiságát és a vágyát arra, hogy minél többet megtudjon a világról, valamint érzelmileg meleg, támogató és gondos”. Azok a gyerekek boldogultak jobban, akiknek érzékeny gondozójuk volt, akár bébiszitter, akár nagyszülő, akár bölcsődei gondozó volt az illető. „Ha bemegyünk egy iskolai osztályba, és semmi más információ nem áll rendelkezésünkre, lehetetlen kiválasztani azokat a gyerekeket, akik gyermekgondozási intézményekbe jártak”, írja a kutató. De nemcsak amiatt kellene aggódnunk, hogy a rossz bölcsőde vajon rossz eredményekkel jár-e (persze hogy rosszakkal jár), hanem hogy mennyire kellemetlen a gyerekeknek, ha rossz bölcsődében töltik a napjaikat. Annyira csak a kognitív fejlődésre gondolunk, hogy elfelejtjük feltenni a kérdést: vajon boldogok-e a gyerekek a bölcsődében, és vajon pozitív tapasztalatot jelent-e számukra? A francia szülők viszont épp erről beszélnek. Végül még az anyám is megszokja a bölcsődét. „Daycare” helyett elkezdi úgy emlegetni, hogy „the crèche”, és ez valószínűleg segít. Mi magunk sok hasznát látjuk a bölcsődének. Egyre jobban a francia társadalom vagy legalábbis a lakókörnyékünk részének érezhetjük magunkat. Hál’ istennek, a „maradjunk vagy ne maradjunk Párizsban” témát egyelőre félretettük. El sem tudjuk képzelni, hogy elköltözzünk valahová, ahol küzdenünk kellene azért, hogy tisztességes és megfizethető gyermekgondozási intézményt találjunk. És már a szemünk előtt lebeg a következő ürügy, hogy Franciaországban maradjunk: az école maternelle, az ingyenes állami óvoda, amelyben szinte mindenki számára van hely. Leginkább azért szeretjük a francia bölcsődét, mert Bean szereti. Kéksajtot eszik, megosztja társaival a játékait, és tomate ketchupot játszik (az amerikai duck duck goose10 francia változata). Remekül megtanulta a francia felszólító módot is. Kicsit agresszív: szeret sípcsonton rúgni. De úgy gondolom, majd kinövi. Nem hiszem, hogy minden hibáját a bölcsődére kenhetem. Még mindig Maky és Lila Bean legjobb barátai. Néha még el is visszük a bölcsődéhez, hogy a kerítésrácson át megbámulhassa a gyerekeket, akik mostanában az udvaron játszanak. Időnként Bean hozzám fordul, és azt mondja: – Sylvie sírt. – Ez olyan hely volt, ahol ő számított.

7

Szoptatás francia módra

A bölcsődével könnyen megbarátkoztunk. A bölcsődei anyukákkal azonban nem. Tisztában vagyok azzal, hogy az angolszász stílusú, azonnali kötődés nők között Franciaországban nem divat. Tudom, hogy a női barátságok itt lassan kezdődnek, és évekbe telhet, mire úgy istenigazából kialakulnak. (Viszont ha egy francia nő megkedvel, akkor életed végéig kitart melletted. Szemben az angolszász instant barátnőkkel, akik bármelyik pillanatban ejthetnek.) Párizsi tartózkodásom óta sikerült összebarátkoznom néhány francia nővel. Ám a legtöbbjüknek vagy nincs gyereke, vagy a város túlsó végén lakik. A házunkban lakó nők szinte soha nincsenek itthon, vagy már nagyobbak a gyerekeik. Azt hittem, bizonyára találkozom majd más környékbeli anyukákkal, akiknek Beannel egykorú gyerekük van. Úgy képzeltem, hogy majd recepteket cserélünk, piknikeket rendezünk, és kórusban panaszkodunk a férjünkre. Ez így szokott lenni. Az anyám még ma is jóban van azokkal a nőkkel, akikkel a játszótéren ismerkedett meg, amikor kicsi voltam. Így persze nem vagyok felkészülve arra, hogy a bölcsődei francia anyák – akik mind a mi környékünkön laknak, és Beannel egykorú gyerekeik vannak – alig köszönnek, amikor reggel letesszük egymás mellé a gyerekeinket. Lassan megtanulom Bean legtöbb csoporttársának a nevét. Bean nevét viszont szerintem egyetlen más anya sem tudja, még egy év után sem. Az enyémet pedig egész biztosan nem. A kezdeti szakaszban – már ha csupán erről van szó – nem úgy tűnik, mintha bármi fejlődést érnénk el ebben a tekintetben. Azok az anyák, akikkel hetente többször is találkozom a bölcsődében, meg sem akarnak ismerni, amikor elhaladunk egymás mellett a szupermarketben. Talán igazuk van a két kultúra találkozásáról szóló könyveknek, amelyek szerint pusztán a privát szférámat tartják tiszteletben – ha megszólalnának, azzal kapcsolatot teremtenének, ami kötelezettségekkel járna. Vagy egyszerűen csak gőgösek. A játszótéren ugyanez a helyzet. A kanadai és ausztrál anyák, akikkel néha összefutok, úgy kezelik a játszóteret, mint én: olyan helyként, ahol el lehet vegyülni, és talán életre szóló barátságokat is lehet kötni. Percekkel azután, hogy meglátjuk egymást, máris elmondjuk egymásnak a legfontosabbakat: honnan jöttünk, van-e férjünk, és mi a véleményünk a kétnyelvű iskolákról. Villámgyorsan tükrözni kezdünk: – Te is mindig a Concorde térre zarándokolsz Grape-Nuts müzliért? Nahát! Én is! Ám legtöbbször csak én vagyok ott, meg a francia anyák. És ők nem nahátoznak. Sőt, legfeljebb egy kósza pillantásra méltatnak, még akkor is, amikor a gyerekeink összevesznek a homokozójátékokon. Amikor afféle kérdésekkel próbálom megtörni a jeget, hogy „Hány éves a kisfiú?”, rendszerint mormolnak egy számot, aztán úgy néznek rám, mint egy zaklatóra. Csak kevesen kérdeznek vissza. Róluk pedig rendszerint kiderül, hogy olaszok. Persze tudom: Párizs kellős közepén vagyok, a világ egyik legbarátságtalanabb helyén. A gúnymosolyt valószínűleg itt találták fel. Még a Franciaország más tájain élő barátaim is azt mondják, hogy a párizsiakat hidegnek és távolságtartónak találják. Nyilván nem kéne foglalkoznom ezekkel a nőkkel. De nem tehetek róla: érdekelnek. Kezdjük azzal, hogy a legtöbbjük sokkal jobban néz ki, mint mi, angolszász nők. Én gyorsan lófarokba fogom a hajam, és magamra kapok valamit, ami épp az ágy mellett hever, amikor Beant bölcsődébe viszem. Ők

frissen készített frizurával, illatosan érkeznek, és úgy néznek ki, mintha korán kelő személyi stylistot alkalmaznának. Már nem is marad tátva a szám, amikor a francia anyák magas sarkú cipőben és szűk farmerban tipegnek be a parkba, miközben a babakocsiban pici újszülöttet tolnak. (Párizs központjától távolodva az anyák körmérete fokozatosan növekszik.) Ezek az anyák nemcsak elegánsak, hanem furcsa módon rendkívül higgadtak is. Nem kiabálják a gyerekük nevét a parkban, és nem száguldoznak babakocsiba szíjazott, ordító kétévesekkel. Szép a tartásuk. Nem a fáradtság, az aggódás és a kiborulás szélén állás egyvelege árad belőlük, ami a legtöbb általam ismert angolszász anyából (magamat is beleértve) percenként kitörni látszik. Ha nem lenne ott a gyerek, meg nem mondanám, hogy anyák. Egyik felem legszívesebben megtömné ezeket a nőket pár kanál jó zsíros pástétommal. A másik felem viszont majd meghal azért, hogy megtudja a titkaikat. A nyugalmukat nyilván annak is köszönhetik, hogy a gyerekeik jól alszanak, képesek várni, és nem nyafognak. De biztos van még itt valami. Lehet, hogy titokban küzdenek valamivel? Hol a hájuk? Ha mindez csupán látszat, mi van mögötte? Tényleg tökéletesek a francia anyák? És ha igen, vajon boldogok? A baba születése után az első nyilvánvaló különbség a francia és az angolszász anyák között a szoptatáshoz való viszonyulásukban mutatkozik meg. Számunkra a szoptatással eltöltött idő hosszúsága – akárcsak a Wall Street-i bónuszok nagysága – a teljesítmény egyik mutatója. Az angolszász játszócsoportomban egy korábban üzletasszonyként dolgozó anya többször is odajött hozzám, és látszólag ártatlanul megkérdezte: – Nahát, te még mindig szoptatsz? Ez csak látszólag volt ártatlan kérdés, hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy a szoptatási „mutatónk” kiváló lehetőség a versengésre. Rosszabbak a mutatók, ha az anya tápszert kever a tejhez, ha túlságosan gyakran feji le a tejet mellpumpával, vagy ha túl sokáig szoptat (ebben az esetben őrült hippinek tartják). Számos brit és amerikai anya gyakorlatilag a gyermekkínzás egyik formájának tartja a tápszert. A szoptatás kitartással, kellemetlenséggel, sőt néha fizikai fájdalommal jár, és mindez emeli a státusát. Az angolszász anyáktól bónuszpont jár azért, ha Franciaországban szoptat az ember, ahol nem buzdítják a nőket arra, hogy szoptassanak, sőt a szoptatást sokan kifejezetten zavarónak tartják. „A szoptató anyát vagy úgy tekintik, mint furcsa érdekességet, vagy legalábbis úgy, mint aki jóval a kötelességén felül teljesít”, magyarázza a Message, a párizsi angolszász anyák szervezetének a szülők számára készült nevelési kézikönyve. Mi, bevándoroltak rémtörténeteket mesélünk egymásnak a francia orvosokról, akik elzáródott tejcsatorna vagy kisebesedett mellbimbók láttán vidáman ajánlják az anyának, hogy váltson tápszerre. A Message önkéntes „szoptatási segítők” egész hadával harcol ez ellen. Bean születése előtt az egyikük figyelmeztetett: nehogy átadjam az újszülöttemet a kórházi dolgozóknak, amikor lefekszem aludni, mert képesek megszegni az utasításaimat, és cumisüvegből etetik a kicsit, ha sír. Ez a nő rémületesebbnek tüntette fel a „cumi-mellbimbó zavart”, mint az autizmust. Ezektől a viszontagságoktól a párizsi angolszász anyák úgy érzik magukat, mint szoptató szuperhősök, akik felveszik a harcot a gonosz orvosokkal és mindenféle idegenekkel, akik antitesteket akarnak lopni a babáiktól. Az internetes fórumokon az anyák egymással versengve sorolják a legfurcsább párizsi helyeket, ahol már szoptattak: a Sacré Coeur belsejében, a Père-Lachaise temető egyik sírján vagy egy koktélpartin a négycsillagos Four Seasons George V szállodában. Az egyik anya azt írja, hogy egyszer a Charles de Gaulle repülőtéren is megszoptatta a babáját, „az easyJet pultjának támaszkodva, miközben épp panaszt tettem. Lényegében felfektettem a kicsit a pultra.” Szegény ügyintéző! Olyan buzgók vagyunk, hogy el sem tudjuk képzelni: miért van az, hogy a francia anyák alig

szoptatnak. Körülbelül 63 százalékuk szoptat valamennyi ideig,37 de ez az arány a brit anyák esetében 76 százalék (a londoni anyák esetében 90 százalék).38 Franciaországban kevesen szoptatnak hosszú ideig. A kórházból való távozáskor a francia anyáknak kicsit több mint a fele még szoptat, azonban legtöbbjük hamarosan abbahagyja. Ennél is nehezebb megértenünk, hogy még az egy bizonyos típushoz tartozó középosztálybeli francia anyák – akik a hét hónapos babájuknak biopóréhagymát gőzölnek és pürésítenek, a nagyobb gyerekeiket pedig ugyanarra az afrikaidob-tanfolyamra küldik, amelyikre mi – sem szoptatnak. – Ők talán nem ismerik azokat a tudományos adatokat, mint mi? – kérdi tőlem hitetlenkedve egy amerikai anya. Az angolszászok körében a következő elméletek terjednek arról, hogy miért nem szoptatnak a francia nők: nincs kedvük hozzá; a cicijük fontosabb nekik, mint a babájuk (holott a mell állítólag nem is a szoptatástól, hanem a terhességtől nyúlik meg); vagy egyszerűen nincsenek tudatában a szoptatás fontosságának. A helyiek azt mondják, hogy a szoptatás még ma is „parasztos” dolognak tűnik, hiszen régen a csecsemőket falusi szoptatós dajkáknak adták ki. Mások szerint a tápszergyártók lefizetik a kórházakat, ingyenes mintát osztogatnak az újszülöttosztályon, és könyörtelenül reklámozzák a termékeiket. Olivier – újságíró barátnőm, Christine férje – azt az elméletet fejlesztette ki, hogy a szoptatás demisztifikálja a női mellet, és haszonelvű, állati dologgá változtatja. Ahogy a francia apák szülés közben is igyekeznek távol maradni a „munka frontjától”, a női mell látványát is kerülik olyankor, amikor épp kevéssé szexi célokra használják. – A férfiak nem nagyon szeretik nézni a szoptatást – mondja Olivier. Franciaországban is vannak kis sejtek, amelyeknek a tagjai lelkesednek a szoptatásért. De az anyák általában nem gyakorolnak nyomást a társaikra, hogy hosszabb ideig szoptassanak. Barátnőm, Alison, aki Brightonból jött, és angolt tanít Párizsban, gyanútlanul elárulta az orvosának, hogy még mindig szoptatja a tizenhárom hónapos gyermekét. Az orvos erre azonnal azt kérdezte: – Mit szól ehhez a férje? És a pszichológusa? – Az Enfant (Gyermek) című folyóirat szerint „A szoptatást három hónapos kor után az anya környezete mindig rossz szemmel nézi”. Alexandra, aki bölcsődében dolgozik, és két kislány édesanyja, azt meséli: sohasem adott egyetlen csepp anyatejet sem a lányainak. És ezt a védekezés és a bűntudat minden nyoma nélkül mondja. Nagyon örült, hogy a férje, aki tűzoltó, segíteni akart a lányok gondozásában, és a cumisüveg segítségével ez remekül működött is. Arra is felhívja a figyelmemet, hogy ma mindkét lánya tökéletesen egészséges. Majd hozzáteszi: – Jó gyakorlás volt az apjuknak, amikor éjjel ő cumiztatta őket. Én meg nyugodtan alhattam, meg borozgathattam, ha étterembe mentünk. Szóval, mamannak se volt rossz. Egy francia gyerekgyógyász, Pierre Bitoun szerint – aki már régóta igyekszik rábeszélni a francia nőket a szoptatásra – sok francia nő azt hiszi, hogy nincs elég teje. Szerinte az igazi probléma az, hogy a francia kórházak gyakran nem buzdítják az anyákat, hogy néhány óránként szoptassák meg az újszülöttjüket. Pedig ez döntő fontosságú, mert akkor indul be a tejelválasztás. Ha nem szoptatnak elég gyakran, kénytelenek lesznek tápszerhez folyamodni. – A harmadik napra a baba súlya 200 grammal kevesebb, erre azt mondják: „Jaj, az anyjának nincs elég teje, adjunk neki tápszert, éhezik a gyerek.” Ez történik. És ez őrület. Dr. Bitoun gyakran tart előadást francia kórházakban, hogy elmagyarázza a szoptatás tudományát és előnyeit. – A kultúra erősebb, mint a tudomány – mondja. – A kórházi dolgozók háromnegyed része, akikkel dolgozom, nem hiszi el, hogy az anyatej egészségesebb, mint a tápszer. Azt hiszik, nincs különbség a kettő között. Szerintük a műtej teljesen rendben van, legalábbis ezt mondják az anyáknak. Valójában az a helyzet, hogy bár a francia gyerekek óriási mennyiségű tápszert fogyasztanak, szinte minden egészségügyi mutatójuk jobb, mint az amerikai gyerekeké. Franciaország kb. hat ponttal a fejlett országok átlaga fölött áll a UNICEF általános egészségügyi és gyermekbiztonsági rangsorában, amelybe beletartozik a csecsemőhalandóság, a beoltottság mértéke a kétévesnél kisebb gyerekeknél és a

baleset vagy sérülés miatt bekövetkező halál tizenkilenc éves korig. Az Egyesült Államok kb. tizennyolc ponttal, Nagy-Britannia kb. két ponttal az átlag alatt van. A francia szülők semmi okot nem látnak arra, hogy a tápszert károsnak tartsák, vagy hogy szent rítusként kezeljék a szoptatást. Úgy gondolják, az anyatej sokkal fontosabb egy olyan babának, aki Fekete-Afrikában születik szegény anyától, mint egy olyannak, aki középosztálybeli párizsi szülők gyermeke. – Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy a tápszeres babák teljesen jól vannak – mondja Christine, a kétgyerekes újságírónő. – Mi magunk is tápszeren éltünk. A magam részéről nem vagyok ilyen nyugodt. Sőt, annyira pánikba esem a szoptatási tanácsadóval folytatott beszélgetés után, hogy Bean születését követően a kórházban ragaszkodom hozzá, hogy folyamatosan, huszonnégy órában mellettem legyen a kislányom. Valahányszor nyöszörögni kezd, felébredek. Alig tudok pihenni. Ez a sok szenvedés és áldozathozatal a dolgok természetes rendjének tűnik számomra. Ám néhány nap múlva rájövök, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen anya az újszülöttosztályon, aki ennek a tortúrának teszi ki magát. A többiek – még azok is, akik szoptatnak – éjszakára beadják a babájukat a folyosó végén lévő újszülöttszobába. Ők úgy érzik, megérdemelnek néhány óra alvást. Végül már hullafáradt vagyok, ezért én is megpróbálkozom ezzel, noha közben rettenetesen könnyelműnek érzem magam. Az új rendszer azonnal megtetszik. És úgy tűnik, Beannek sincs kifogása ellene. A szóbeszéddel ellentétben az ápolónők és a védőnők (puéricultrices), akik az újszülöttszobán dolgoznak, nagyon is szívesen betolják hozzám Beant, valahányszor etetni kell, aztán ismét elviszik. Franciaország valószínűleg sohasem lesz a szoptatás fellegvára. De ott van a Protection Maternelle et Infantile (Anya- és Gyermekvédelmi Hivatal) nevű szervezet, amely a bölcsődéket is felügyeli. Ennek az egészségügyi kormányhivatalnak Párizsban mindenfelé vannak irodái, amelyek ingyenes vizsgálatot és oltást biztosítanak minden hat év alatti gyermeknek, még azoknak is, akik illegálisan élnek Franciaországban. A középosztálybeli szülők ritkán fordulnak a PMI-hez, mivel a biztosításuk tartalmazza a magángyermekgyógyászhoz tett látogatásaik nagy részének a költségét is. (A fő biztosító a francia kormány, de a legtöbb francia orvos magánrendelőt tart fenn.) Kicsit tartok a közklinikától. Nem lesz személytelen? Tiszta lesz? Végül az győz meg, hogy teljesen ingyenes. A helyi PMI-rendelő tíz perc sétára van tőlünk. Kiderül az is, hogy mehetünk mindig ugyanahhoz az orvoshoz. A makulátlan váróteremben hatalmas játszótér fogad. Aztán az is kiderül, hogy a PMI védőnőt fog küldeni hozzánk, aki időnként ránk néz, miután visszajöttünk a kórházból. Ha elfog a szülés utáni depresszió – a baby blues –, a pszichológus is házhoz jön. És mindez ingyen. Talán érdemes összevetni mindezt egy uncia anyatejjel. A szoptatás ügyében azonban nem vállalom a kockázatot. Az Amerikai Gyermekgyógyászok Akadémiája azt javasolja, hogy szoptassak a gyerek egyéves koráig, úgyhogy szoptatok is, szinte napra pontosan addig. Első születésnapján búcsúzóul még utoljára megszoptatom Beant. Néha élvezem a szoptatást. Azonban gyakran idegesít, ha félbe kell szakítanom valamit, amit épp csinálok, hogy hazaszaladjak szoptatni, illetve – és fokozatosan egyre inkább – az elektromos mellpumpámmal randevúzni. Leginkább azért tartok ki, mert annyi mindent olvastam arról, milyen fontos az anyatej az egészség szempontjából, és mert meg akarom mutatni annak a nőnek a játszócsoportunkban. Az angolszász nők egymásra gyakorolt nyomásának azért van egy pozitív közegészségügyi hatása is: anyatejet juttat a csecsemők szájába. Ám kicsit meg is bolondulunk tőle. A francia nők már kilométerekről észreveszik, mennyi szorongás és bűntudat származik ebből a dologból, és legalább megpróbálnak ellenállni neki. Dr. Bitoun azt mondja: azokban az években, amikor a szoptatás mellett kampányolt, azt tapasztalta, hogy a francia nőket általában nem nyerik meg az egészségügyi érvek, még az IQ-pontok vagy a szekretoros IgA-érték sem, mely utóbbi az erősebb immunrendszert jelenti. Számukra az a döntő érv a szoptatás mellett, hogy ők is, a baba is élvezni fogják a dolgot a fizikai közelség, az érzelmi kapcsolat és

a kellemes érzés miatt. – A szoptatás öröme és az a komfortos érzés, amelyet a szoptatás okoz, az győzi meg az anyákat – mondja dr. Bitoun. – Tudjuk, hogy a legjobb érv az örömérzés: az anya öröme és a baba öröme. Sok francia anya bizonyára szívesen szoptatna hosszabb ideig, mint ahogy teszi. Ám ezt nem erkölcsi kényszer hatására akarják tenni, és nem hencegnek vele egymásnak. Lehet, hogy a tápszer rosszabb a babának, de az anyaság első pár hónapját bizonyára sokkal nyugalmasabbá teszi a francia mamák számára. A francia anyák a szoptatás miatt nem izgatják magukat, amiatt viszont annál inkább, hogy visszanyerjék az alakjukat a szülés után. Egészen megdöbbenek, amikor kiderül, hogy a vékony pincérnőnek a kávéházban, ahová majdnem mindennap írni járok, hatéves fia van. Huszonhárom éves hippinek néztem. Amikor megosztom vele a csinos idősebb nőkre használt angol kifejezést: „MILF” („Mother I’d Like to Fuck”), nagyon viccesnek találja. A kifejezésnek nincs francia megfelelője. Franciaországban semmi okot nem látnak arra, miért ne lehetne egy nő szexi pusztán azért, mert már gyerekei vannak. Nemegyszer hallottam francia férfiaktól, hogy az anyaságtól a nők kiteljesednek – a plénitude szót használják, amely boldogságot és lelki (nem testi) teljességet jelent. Persze vannak brit és amerikai anyák is, akik gyorsan leadják a terhességi súlyfölösleget. Azonban könnyen találni olyan példaképeket is, akik épp az ellenkezőjére buzdítják a nőket. Kezembe akad egy angol nyelvű magazin, amelyben lehangoló, „Átváltoztatjuk a kismamát” szövegű reklámot találok. A fotó három zavartan, bizonytalanul mosolygó, kissé még duci nőt ábrázol, laza öltözékben. A kisgyereküket stratégiai helyzetben, a csípőjük előtt tartják. A szövegben nincs semmi mentegetőzés: „A szülés megváltoztatja a testedet, az anyaság megváltoztatja az életedet”, írják, majd zengeni kezdik a megkötős nadrágok dicséretét. Egyes angolszász anyák szemében van valami erkölcsileg helyeslendő abban, ha a nők az anyaság mellett kötelezik el magukat a testük rovására. Mintha egy nagy, nemes célnak szentelnék magukat. „Miért van az, hogy sok nő, amikor anya lesz, unalmas madárijesztővé válik, a gondolatai pedig csak egyetlen irányba képesek haladni, és ritkán kanyarodnak el az óvoda, a pelenka és a (szoptató) mellbimbó hihetetlenül izgalmas témáitól?”, kérdezi a Daily Mail cikkírója.39 Az angolszász nők még nyomást is gyakorolnak egymásra, hogy slamposak maradjanak. Egy cambridge-i anya azt meséli: amikor egy csoportban elmondta a többi anyának, hogy fogyókúrázik, azok egészen felháborodtak. Ha ő leadja a terhességi súlyfölöslegét, a többiek kövérnek látszanak majd mellette. Egy connecticuti sportmarketing-tanácsadó ismerősöm, akinek hat hónapos gyereke van, elmeséli, hogy amikor egy francia nő megjelent a helyi játszócsoportjukban, azonnal feltette a kérdést a többieknek – úgy képzelem, bájos francia akcentussal: – Ti hogy pwóbáltok lefogyni? – A tanácsadó elmondása szerint erre az amerikai anyák, beleértve őt is, egy emberként elhallgattak. Erről nem volt szokás beszélni közöttük. Önző dolognak tűnt számukra, hogy elvegyék az időt a gyereküktől, csak azért, hogy a hájukkal foglalkozzanak, vagy akár csak beszéljenek róla. Párizsban nem fordulhat elő, hogy az emberek döbbenten elhallgatnak annak a kérdésnek a hallatán, hogy az újdonsült mamák hogyan fogynak le. Nemcsak abban a tekintetben nehezedik óriási társadalmi nyomás a nőkre, hogy ne hízzanak meg túlságosan a terhesség alatt – a szülés után azonnal le is kell adniuk a fölösleget. A sportmarketing-tanácsadó nővére egy Nancy nevű amerikai nő, aki Párizsban él, ahol egy közös gyereket nevelnek a francia barátjával. A két nővér, akik még egyformán is néznek ki, olyanok, mintha egy társadalmi kísérlet résztvevői lennének. Csupán azért, mert különböző helyeken élnek, és más

nemzetiségű partnerük van, egészen ellentétes társadalmi nyomásnak vannak kitéve. Nancy azt meséli, hogy pár hónappal a szülés után a francia barátja elkezdte piszkálni, hogy ne csak melegítőnadrágot vegyen fel, és adja le az „úszógumiját”. Ösztönzésképpen felajánlotta neki, hogy elviszi új ruhákat vásárolni. Nancy egyszerre lepődött és sértődött meg. Ahogy connecticuti nővére, ő is úgy képzelte, hogy védett „mamazónában” van, ahol egy darabig engedményeket kap a külsejét illetően, és teljesen a babája gondozásának szentelheti magát. Nancy barátja azonban más forgatókönyvből dolgozott. Most is úgy nézett rá, mint nőre, és úgy érezte, joga van az esztétikai előnyökhöz is, amelyek ezzel járnak. Ő is meg volt lepődve, és meg is bántódott, hogy Nancy képes volt ezt egyszerűen feladni. Franciaországban a három hónap a mágikus határ: a francia nők, bármely korosztályba tartoznak is, azt mondják: a szülés után három hónappal nyerték vissza az alakjukat (la ligne – a vonalaikat). Egy francia újságírónő, Audrey kávézás közben elmeséli, hogy mindkét terhessége után – az egyik ikerterhesség volt – azonnal visszanyerte az alakját. – Hát persze. Ez egészen természetes – mondja. – Te is, nem? (Már ültem, amikor megérkezett a kávézóba.) Külföldiként, akinek a férje sem francia, felmentettem magam ez alól a három hónapos szabály alól. Még abban sem vagyok biztos, egyáltalán hallottam-e róla Bean hat hónapos koráig. A testem előzékeny módon úgy döntött, hogy a fölösleget a hasam és a csípőm körül raktározza el, azt a benyomást keltve, mintha még mindig ragaszkodnék legalább a méhlepényhez. Biztosan karcsúbb lennék, ha francia apósom és anyósom lenne, akik folyamatosan nyaggatnának. Úgy tűnik, hogy nemcsak az elhízás, hanem a soványság is társadalmi hálózatokon keresztül terjed. Ha körülöttünk mindenki azt feltételezi magáról, hogy le fogja adni a fölösleges kilókat, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez nekünk is sikerülni fog. (És persze könnyebb lefogyni, ha nem szedtünk fel túl sokat.) A francia nők úgy adják le a fölösleget, hogy egy kicsit intenzívebben csinálják azt, amit máskor. – Nagyon vigyázok – magyarázza Virginie, egy karcsú háromgyerekes anya az ebédnél, miközben én épp egy hatalmas tál kambodzsai tésztalevest falok. Virginie azt állítja, ő sohasem fogyókúrázik (a fogyókúrát franciául régime-nek hívják). Egyszerűen csak nagyon vigyáz, mármint néha. – Ezt hogy érted? – kérdem Virginie-t, miközben a levest szürcsölöm. – Semmi kenyér – mondja határozottan. – Semmi kenyér? – ismétlem hitetlenkedve. – Semmi kenyér – mondja Virginie, rendíthetetlen nyugalommal és meggyőződéssel. Virginie nem úgy érti, hogy sohasem eszik kenyeret. Úgy érti, hogy hét közben nem eszik, hétfőtől péntekig. Hétvégén és egyszer-egyszer hét közben, amikor elmennek vacsorázni, mindent eszik, amit csak megkíván. – Úgy érted, hogy mindent, de mértékkel? – kérdem. – Nem, mindent, amit csak megkívánok – mondja, ugyanolyan meggyőződéssel. Ez hasonló ahhoz, amit Mireille Guiliano előír A francia nők nem híznak el című könyvében. (Guiliano azt javasolja, hogy legyen egy szabadnapunk, de akkor se vigyük túlzásba.) Azonban igazán lelkesítő látni valakit, aki tényleg ezt csinálja a gyakorlatban, és láthatóan nagy sikert ér el vele. A semleges, gyakorlatias megfogalmazás is tetszik: a „vigyázni”, sokkal inkább, mint a bűntudattal terhes „jónak lenni” (és aminek az ellentéte: a „csalni” és a „rossznak lenni”). Virginie azt mondja, hogy az evéshez való effajta hozzáállás a párizsi nők körében nyílt titok. – Minden vékony nő, akit látsz – közben képzeletbeli vonalat húz végig karcsú teste előtt –, nagyon vigyáz. – Amikor Virginie úgy érzi, hogy pár kilót felszedett, még jobban vigyáz. (Barátnőm, Christine, a francia újságírónő később tömören így foglalja össze ezt a rendszert: – A párizsi nők nem esznek sokat.) Ebéd közben Virginie jól végignéz rajtam, és nyilván megállapítja, hogy én nem vigyáztam.

– Café crème-et iszol, ugye? – kérdezi. A café crème – tejeskávé – úgy készül, hogy a presszókávéba csészényi gőzölt tejet öntenek, a hab nélkül, amelytől cappuccino válna belőle. – Igen, de zsírmentes tejjel – mondom bizonytalanul. Otthon tényleg így iszom. Ám Virginie azt mondja, hogy még a zsírmentes tej is nehezen emészthető. Ő café allongét – hosszúkávét – kér, vagyis forró vízzel hígított presszókávét. (A filteres kávé vagy tea is megfelel.) Úgy írom le Virginie javaslatait – Igyál több vizet! Mássz lépcsőt! Sétálj! –, mintha kinyilatkoztatást hallanék. Nem vagyok kövér. Akárcsak Nancy barátnőm, egyszerűen csak úgy nézek ki, mint egy anya. Beant nem fenyegeti az a veszély, hogy a csípőcsontom megszúrja, amikor ölbe kapom. Viszont szeretnék vékony lenni. Megfogadtam, hogy nem is gondolok addig újabb terhességre, amíg be nem fejezem a könyvemet, és el nem érem a vágyott testsúlyt. (Évek óta élek Franciaországban, de még mindig nem tudom, hogy kell-e pulóvert vennem, amikor Celsius-fokban mondják be a hőmérsékletet, vagy hogy milyen magas valaki, akinek centiméterben adják meg a testmagasságát. Azt viszont azonnal tudom, hogy a kilogrammban megadott súlyom azt jelenti, hogy beleférek a farmeromba, vagy hogy nem.) Persze a francia anyák titka nem csak a vékonyságukban rejlik. Egyébként sem mind vékonyak. És találkozom olyan britekkel és ausztrálokkal is, akik három hónap után szintén beleférnek a terhesség előtti farmerükbe. Őket mégis messziről megismerem a parkban, pusztán a testbeszédükről. Akárcsak én, ők is a gyerekeik fölé hajolnak, és miközben kirakják a játékokat a fűre, fulladásveszéllyel fenyegető tárgyakat keresnek a földön. Láthatóan átadják magukat a gyermekeik szolgálatának. A francia nők abban is különböznek, hogy ők a gyerek születése előtti identitásukhoz is visszatérnek. Először is fizikailag jobban elkülönülnek a gyerekeiktől. Sohasem láttam francia anyákat játszótéri tornyokra mászni, csúszdázni vagy libikókázni a gyerekeikkel, ami pedig megszokott látvány Amerikában és a Franciaországba látogató angolszászok körében is. A francia szülők általában – kivéve, amikor a gyerekük éppen járni tanul – a játszótér vagy a homokozó szélén telepszenek le, és egymással beszélgetnek (bár velem nem). Az angolszász otthonokban minden szobát elöntenek a játékok. Egy londoni lakásban még olyat is láttam, hogy a szülők a nappaliban levették az összes könyvet a polcokról, és gyerekjátékokkal rakták tele. Vannak francia szülők is, akik a nappaliban tárolják a játékokat. Sokan azonban nem. Ezekben a családokban is rengeteg játékuk van a gyerekeknek, csak éppen nem öntik el a közös tereket. Vagy legalábbis éjszakára elrakják őket. A szülők úgy érzik, ez egészséges módon elválasztja őket a gyerekek világától, és lehetőséget nyújt arra, hogy összeszedjék a gondolataikat, amikor a gyerekek már lefeküdtek. A szomszédom, Samia, aki napközben egy kétéves gyerek rajongó anyukája, azt mondja, hogy amikor a lánya lefekszik, „olyankor nem akarok játékokat látni! Az ő világa az ő saját szobája.” Franciaországban nem csak a fizikai tér más. Egészen megdöbbenek azon a szinte univerzális feltételezésen, hogy a jó anyának sem kell állandóan a gyermeke szolgálatában állnia, és emiatt semmi oka rosszul éreznie magát.40 Az angol nyelvű gyermeknevelési könyvek általában többször is emlékeztetik az anyát arra, hogy neki is van saját élete. Mégis gyakran hallom olyan angolszász anyáktól, akik otthon maradtak a gyerekükkel, hogy sohasem alkalmaznak bébiszittert, hiszen az ő dolguk, hogy a gyerekre vigyázzanak. Párizsban még a nem dolgozó anyák is magától értetődőnek tartják, hogy még ha csak heti néhány órára is, vagy csak fél napra, de beírassák a pici gyereküket egy intézménybe, hogy kicsit egyedül lehessenek. Adnak maguknak néhány bűntudattól mentes órát, amikor jógázni mehetnek, vagy melíroztathatják a hajukat. Következésképp még a legelgyötörtebb otthon ülő anyák sem jelennek meg a parkban szakadtan és ziláltan, mintha egy másik törzs tagjai lennének.

A francia nők nemcsak azt engedik meg maguknak, hogy fizikailag távol legyenek a gyerekeiktől, hanem azt is, hogy néha a gondolataikban is elszakadjanak tőlük. A hollywoodi filmekben rögtön lehet tudni, hogy egy női szereplőnek van-e gyereke. Gyakran az egész film erről szól. Ezzel szemben a francia romantikus drámákban és vígjátékokban, amelyekre néha elszököm, a cselekmény szempontjából gyakran teljesen érdektelen mellékkörülmény, hogy a főszereplőnek van-e gyereke, vagy nincs. A Les Regrets (Megbánás) című, tipikus francia filmben egy kisvárosi tanárnő újraéleszti régi kapcsolatát a korábbi barátjával, aki édesanyja betegsége miatt tér vissza a városba. A film során valamelyest tudatában vagyunk annak, hogy a tanárnő egy kislány édesanyja. Azonban a kislány csak egészen rövid időre tűnik fel. A film nagyrészt szerelmi történet, szenvedélyes ágyjelenetekkel. Nem arról van szó, hogy a főszereplőt rossz anyának akarták volna ábrázolni – az anyasága egyszerűen nem része a történetnek. Franciaországban az uralkodó társadalmi üzenet az, hogy bár szülőnek lenni fontos, a többi szerepünket sem szabad ennek alárendelni. Párizsi nőismerőseim ezt úgy fejezik ki, hogy az anya ne legyen a gyereke „rabszolgája”. Abban az időben, amikor Bean született, az egyik nagyobb tévécsatornán majdnem minden reggel közvetítettek egy Les Maternelles című beszélgetős műsort, amelyben szakemberek és szülők boncolgatták a gyermeknevelés különböző kérdéseit. Közvetlenül utána jött egy másik műsor: a Nem csak szülők vagyunk, amelyben a munkáról, a szexről, a hobbiról és a kapcsolatokról volt szó. Persze vannak olyan francia anyák is, akik egészen belevesznek az anyaságba, ahogy vannak amerikai anyák is, akik nem. De az ideál egészen más a két országban. Elképedve nézek egy divatreklámot egy anyáknak szóló francia magazinban,41 amelyben Géraldine Pailhas francia színésznő szerepel. A harminckilenc éves Pailhas a való életben kétgyermekes anya. Az egyik fényképen cigarettázik, és messze révedő tekintettel babakocsit tol. A másikon szőke parókában Yves SaintLaurent életrajzát olvassa. A harmadikon fekete estélyi ruhát és valószínűtlenül magas sarkú, tollas cipőt visel, és egy régimódi babakocsit tol. A szöveg ideális francia anyának festi le Pailhast: „Alapvetően a női szabadság megtestesítője: boldog az anyai szerepben, kíváncsi, és szinte habzsolja az új élményeket, tökéletesen helytáll a válságos helyzetekben, és mindig odafigyel a gyerekeire, de mégsem rabja a tökéletes anyáról alkotott elképzeléseknek, hiszen a tökéletes anya, mint mondja, »nem létezik«.” Van valami ebben a szövegben és Pailhas tartásában, ami azokra a francia anyákra emlékeztet, akik olyan elutasítóan viselkednek velem a parkban. A való életben az anyák általában nem Christian Louboutin kreációiban vonulnak. Ám Pailhashoz hasonlóan azt jelzik, hogy bár odaadó anyák, olyan dolgokkal is foglalkoznak, amelyeknek semmi köze a gyerekeikhez, és élvezik a bűntudatmentes liberté pillanatait. Pailhas természetesen abban a pillanatban leadta a fölöslegét, amikor a gyerekei megszülettek. Ám ahhoz, hogy ilyen vonzónak látszódjék, és annak is érezze magát, arra a belső életre is szüksége van,42 amelybe bepillantást nyerhetünk a fényképeken, és amely a bölcsődei és parkbeli francia anyákon is feltűnően látszik. Pailhas nem úgy néz ki, mint a MILF-ek a karikatúrákon. Egyszerűen úgy, mint egy nyugodt, szexi nő. Ő aztán biztosan nem mondaná magáról, hogy csak annyira boldog, mint a legkevésbé boldog gyermeke. Megkérdezem Sharon barátnőm véleményét, aki francia anyanyelvű belga irodalmi ügynök, és egy jóképű francia férfi felesége. Számtalan helyen éltek már a világban a két gyerekükkel. Sharon azonnal rámutat egy másik dologra is, amely Pailhas fotóin és a körülöttem lévő párizsi anyákon is jól észrevehető. – Az angolszász nők számára az anyaszerep nagyon különválik a többitől, nagyon abszolút – véli Sharon. – Amikor épp anyaszerepben vannak, olyankor anyaruhát hordanak. Ha szexik, akkor meg csakis szexik. És a gyerekek csak azt látják, amikor éppen anya.

Franciaországban (és úgy tűnik, Belgiumban is) az „anya” és a „nő” szerepe ideális esetben egybeolvad. Mindkettő mindig látszik.

8

Márpedig tökéletes anya nincs!

Elárulok valamit: ha az ember napi tizenkét órát tölt a számítógépe előtt, és stressz ellen folyamatosan M&M’s csokigolyókkal tömi magát, az nem segíti elő a fogyást. Viszont lehetővé teszi, hogy befejezze a könyvét. És már a könyv puszta látványa az Amazon.comon egy csapásra felébreszti bennem az alvó „nőt”. Nem beszélve a könyv megjelenése alkalmából tett körutamról. New Yorkba utazom, férj és gyerek nélkül, és mesélek a könyvről bárkinek, aki hajlandó meghallgatni, közben szeretettel nézegetem a kötetemet a könyvesboltokban. (Az egyik eladó nem először lát ilyet. Odajön hozzám, és megkérdezi: – Maga a szerző?) Az igazi átváltozáson akkor megyek át, amikor a könyv megjelenik franciául. Azok után, hogy évekig alig voltam jelen Párizsban, egyszer csak az egész ország rólam beszél. A könyv zsurnalisztikus jellegű tanulmány arról, hogyan kezelik a különböző kultúrák a hűtlenséget. (Igyekeztem minél messzebbre kerülni a pénzügyi újságírástól, és ez olyan témának tűnt, amelyet Franciaországban remekül lehet kutatni.) Az amerikaiak komoly morális vizsgálódásnak tartották a könyvet. A franciák viszont azt feltételezik, hogy nyilván szórakoztatónak szántam. Egyszer csak meghívást kapok a Le Grand Journal című talk show-ba, ahol élőben, franciául kell beszélgetnem a könyvről. Volt valami halvány sejtelmem a Le Grand Journal létezéséről, amelyet heti öt napon át, este 7 óra 5 perces kezdettel sugároznak. A francia kiadóm – egy fonnyadt, ötvenes nő tömörarany Rolexszel a csuklóján – elmagyarázza, hogy a műsor régi francia intézmény. A házigazda, Michel Denisot legendás újságíró. Több riporterrel együtt vallatja a vendégeit. Mindenki szellemes, de kicsit gonosz. Olyan, mint egy elegáns francia estély, csak éppen élőben közvetítik. A kiadóm nagyon örül a hírverésnek, ám a franciatudásom miatt kétségbe van esve. Ezért beszervezi egy üzletember ismerősét, akitől franciaórákat kell vennem. Az üzletember is idegesnek látszik. Folyton emlékeztet rá, hogy az affaire franciául nem házasságtörést jelent; arra az aventure vagy a liaison kifejezést használjuk. Mire elérkezik a műsor estéje, kellőképpen beavatottnak érzem magam, és készen állok. Megiszom három csésze presszókávét, aztán beülök a fodrászhoz és a sminkeshez. Majd hirtelen két hatalmas függöny mögött találom magam. Michel Denisot a nevemet mondja, mire a függöny kettéválik. Lelépkedek a fényes, fehér lépcsőn, mintha én lennék Miss America, és odalejtek a hatalmas asztalhoz, amelynél Denisot és három riporter vár. Annyira koncentrálok a kérdésekre, hogy még csak ideges sem vagyok. Szerencsére főleg olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre már előzőleg begyakoroltam a választ. Honnan jött a könyv ötlete? Mi a különbség Franciaország és az Egyesült Államok között? Amikor az egyik riporter megkérdezi, hogy a könyv írása közben magam is megcsaltam-e a férjemet, kacéran pillogok, és azt mondom, hogy mivel újságíró vagyok, természetesen très professionnelle voltam. Ez nagyon tetszik a riportereknek is, és a stúdió közönségének is. És ezen a ponton Denisot lassan lezárja az interjút. Úgy tűnik, épp összefoglalja az elmondottakat. Kezdek kiengedni. Az öcsém szerint, aki utólag megnézte az adást az interneten, ekkor láthatóan megkönnyebbültem. Egyszer csak megint a nevemet hallom. Denisot újabb kérdést fogalmaz. Csak nem bírja

abbahagyni! Moïse-t – Mózest – emlegeti, meg valami blogot. Mózesnek volt egy blogja? Amikor a kamera ismét engem mutat, az öcsém szerint teljesen dermedten ülök. Fogalmam sincs, mit kérdez. Végre megértem: Denisot nem azt mondja, hogy „blog”, hanem azt, hogy „blague”, vagyis tréfa. Azt akarja, hogy mondjak el egy viccet, amelyet a könyvemben leírtam. A vicc így hangzik: Mózes lejön a hegyről, és azt mondja: „Van egy jó meg egy rossz hírem. A jó hír az, hogy a parancsolatokat sikerült tízre csökkentenem. A rossz az, hogy a házasságtörés benne maradt.” Erre a kérdésre pont nem készültem fel. Hirtelen nem jut eszembe, hogy is volt pontosan a vicc, franciául pedig végképp nem. Hogy van az, hogy „hegy”? És a „parancsolat”? Csak annyit bírok kinyögni: – A házasságtörés benne maradt! – Hálásan konstatálom: a közönség még mindig olyan jókedvű, hogy ezen is nevetnek. Denisot pedig bölcsen rátér a következő vendégre. E kis incidens ellenére hálás vagyok, hogy visszatérhettem a munka világába. Így a francia társadalomba is jobban be tudok illeszkedni. Hiszen azok után, hogy nagy merészen nem szoptattak, majd regenerálták a testüket és a lelküket, a francia anyák rögtön visszamennek dolgozni. A diplomás anyák ritkán adják fel a karrierjüket – akár ideiglenesen, akár végleg – azért, hogy otthon maradjanak a gyerekeikkel. Amikor briteknek vagy amerikaiaknak mesélem, hogy gyerekem van, általában megkérdezik: – És dolgozol? – A franciák csak annyit kérdeznek: – És mivel foglalkozol? Sok angolszász értelmiségi nőt ismerek, aki a gyereknevelés miatt egy időre abbahagyta a munkát. Franciaországban egészen pontosan egyet. Egy kis ízelítőt kapok abból, hogy milyen lenne az életem otthon ülő anyaként Franciaországban, amikor egy szép napon úgy döntök: ma nem dolgozom, inkább kiviszem Beant a parkba. A közelünkben lévő parkot a 19. században alakították ki a templomos lovagok egykori palotájának a helyén (bizony ám, Central Park!). Ez úgy hangzik, mintha A Da Vincikód világában járnánk, pedig valójában meglehetősen polgári hely. Ha ásni kezdenénk, itt inkább elvesztett cumikat találnánk, mint középkori emlékeket. Van benne egy kis tó, egy kovácsoltvas pavilon és egy játszótér, amely tanítás után mindennap megtelik. Épp a pavilonban sétálunk Beannel, amikor összerezzenek, mert amerikai angol beszédet hallok. Egy nő közeleg két pici gyerekkel. Kisvártatva már az élettörténetünket meséljük egymásnak. Elmondja, hogy egy magazinnál dolgozott, a cikkekben szereplő tények ellenőrzése volt a feladata, de otthagyta a munkáját, hogy elkísérje a férjét Párizsba a kutatóévére. Úgy egyeztek meg, hogy a férj végzi a kutatómunkáját, ő pedig magába szívja a várost, és neveli a gyerekeket. Már a kutatóév kilencedik hónapjánál tartanak, ám a nő nem úgy néz ki, mint aki rettenetesen élvezné a Fény Városát. Inkább úgy, mint aki két kisgyereket vonszol magával a parkba nap mint nap. Néha kissé megbotlik a nyelve, aztán mentegetőzni kezd: elmagyarázza, hogy nem nagyon szokott felnőttekkel beszélgetni. Hallott az angolszász anyák által szervezett játszócsoportokról, de azt mondja, nem akarja a Franciaországban töltött drága idejét arra pazarolni, hogy angolszászokkal legyen együtt, és angolul beszéljen velük (ezt igyekszem nem magamra venni). Kitűnően beszél franciául, és úgy képzelte, hogy majd találkozik francia anyákkal, és összebarátkozik velük. – Hol a többi anya? – kérdezi. A válasz természetesen az, hogy a munkahelyükön. A francia anyák részben azért mennek vissza dolgozni, mert megtehetik. A színvonalas bölcsődék, az állami hozzájárulással alkalmazott közös dadák és pótmamák logisztikailag lehetővé teszik az átmenetet. Nem véletlen, hogy a francia nőknek három hónap alatt kell visszanyerniük az alakjukat. Körülbelül ekkor mennek vissza a munkahelyükre. A francia nők azért is mennek vissza dolgozni, mert ők is így akarják. Egy 2010-es felmérés, amelyet a Pew Kutatóközpont végzett, arról számol be, hogy a francia felnőttek 91 százaléka szerint azok a legkielégítőbb házasságok, amelyekben a férjnek és a feleségnek is van munkája43 (az amerikaiaknak és a briteknek csak 71 százaléka vallja ezt). Egyes diplomás nőismerőseim a „négyötödös” rendszert választották, vagyis azt, hogy szerdánként – amikor sem óvoda, sem pedig tanítás nincs az általános iskola alsó tagozatában – otthon maradnak a

gyerekükkel. Ám ezek az anyák is azt mondják, hogy alig ismernek olyan nőket, akik a folyamatos otthon ülést választanák. – Egyet ismerek, de ő nemsokára el is fog válni – mondja ügyvéd barátnőm, Esther. Intő példaként meséli ennek a nőnek a történetét: feladta az eladói munkáját, hogy otthon maradjon a gyerekekkel. Emiatt azonban anyagi függőségbe került a férjétől, így kevesebb joga volt ahhoz, hogy hangot adjon a véleményének. – Nem mutatta ki az érzéseit, és nem mondta el a panaszait, ezért egy idő után a félreértések egyre súlyosabbak lettek – magyarázza Esther. Van olyan helyzet, mondja, amikor az anya tényleg nem dolgozhat, például ha jön a harmadik gyerek. De a munkából való távolmaradás csak korlátozott ideig tarthat, mondjuk, a legkisebb gyerek kétéves koráig. A francia értelmiségi nők szerint még az is kétséges, hogy egypár évre szabad-e feladni a munkánkat. – Mihez kezdesz, ha a férjed holnap elveszti az állását? – kérdezi a barátnőm, Danièle. Hélène, a háromgyermekes mérnöknő azt mondja, jobban örülne, ha nem kellene dolgoznia, és a férje fizetéséből élhetne. Mégsem teszi. – Egy férj bármikor eltűnhet – magyarázza. A francia nők nemcsak az anyagi biztonság, hanem a státus miatt is dolgoznak. Márpedig az otthon maradó anyáknak meglehetősen alacsony a státusuk, legalábbis Párizsban. A franciákban az a kép él az otthon maradó feleségekről, hogy vendégségben rendszerint mogorván ücsörögnek, mert senki sem akar beszélgetni velük. – Két barátnőm van, akik nem dolgoznak, és nem nagyon érdeklődik irántuk senki – mondja Danièle, az ötvenes évei elején járó újságírónő, akinek egy tinédzserkorú lánya van. – Amikor a gyerekek felnőnek, mi hasznukat veheti még a társadalom? A francia nők arról is nyíltan beszélnek, hogy milyen lenne az életminőségük, ha egész nap a gyerekekre vigyáznának. A francia média nem átall hűvös ambivalenciával beszélni erről az élettapasztalatról. Az egyik cikk szerint a szakmával nem rendelkező anyák számára „a legnagyobb előny az, hogy látják a gyerekeiket felnőni. Ám az otthon ülésnek megvannak a maga kellemetlenségei, nevezetesen az elszigeteltség és a magány.” Mivel Párizsban kevés középosztálybeli anya választja az otthon maradást, hét közben nem sok játszócsoportot, mesedélelőttöt és baba-mama csoportot lehet találni. És ami van, az is inkább angolszász anyáknak és az ő szervezésükben jött létre. Mindössze egyetlen teljesen francia gyerek van a környékbeli játszócsoportban, de ő is a bébiszitterével jön. Ügyvéd édesanyja nyilván azt szeretné, ha a gyerek angol szót is hallana (beszélni nemigen beszéli a nyelvet). Az anya csupán egyszer tűnik fel, amikor ő a vendéglátó. Az irodájából érkezik futva, magas sarkú cipőben és bizniszkosztümben. Úgy néz végig rajtunk, edzőcipős, pelenkatartó táskát cipelő angolszász anyákon, mintha valami egzotikus állatfaj lennénk. Az angolszász nevelés és annak tartozékai – a babák számára készült oktatókártyák és az óvodai helyekért folytatott verseny – ma már közhelyszámba mennek. Mindannyian jól ismerjük a negatív reakciókat, meg a negatív reakciókra adott negatív reakciókat. Így egészen megdöbbentőnek találom azt az élményt, amelyben egy New York-i játszótéren van részem. Kifejezetten picik számára készült játszótérről van szó, alacsony csúszdával és rugós állatokkal, amelyet a park többi részétől magas fémkapu választ el. A játszóteret úgy tervezték, hogy a picik biztonságosan tudjanak mászkálni, és akkor se történjék bajuk, ha elesnek. A játszótér szélén néhány bébiszitter üldögél a padon francia módra, beszélgetnek, és nézik, hogyan játszanak a rájuk bízott gyerekek. Ekkor megérkezik egy fehér bőrű, felső középosztálybeli anya egy-két éves gyerekével. Folyamatos monológ kíséretében megy a kisfiú után, aki végigtotyog a miniatűr eszközök mellett. – Akarsz felülni a békára, Caleb? Vagy inkább hintázni akarsz? Caleb rá se hederít. Láthatóan csak bóklászni akar. A mamája azonban folyamatosan megy utána, és minden lépését kommentálja. – Caleb sétál! – mondja például.

Először azt hiszem, hogy Caleb nyilván csak egy rendkívül buzgó anyát fogott ki. Ekkor azonban még egy felső középosztálybeli anya sétál be a kapun, fekete pólós, szőke gyereket terelgetve. Ő is azonnal elkezdi kommentálni a gyerek lépéseit. Amikor a kisfiú a kapuhoz téved, és a kinti pázsitot nézi, az anya nyilván úgy véli, hogy ez nem eléggé stimuláló. Odaszalad hozzá, felkapja, és fejjel lefelé lógatni kezdi. – Fejjel lefelé lógsz! – kiáltja. Egy perccel később felhúzza a blúzát, és anyatejjel kínálja a kisfiút. – Itt vagyunk a parkban! Itt vagyunk a parkban! – csiripeli, miközben a kisgyerek szopik. Ez a jelenet további anyákkal és gyerekeikkel is megismétlődik. Egy óra múlva már a retikül árából teljes biztonsággal meg tudom jósolni, hogy kommentálni fogja-e az anya a gyerek játékát, vagy sem. Számomra az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy ezek az anyák nem szégyellnek ilyen ostobán beszélni. Szó sincs arról, hogy suttognának – az egész világnak szétkürtölik44 ezt a „kommentált játékot”. Amikor elmesélem ezt a jelenetet Michel Cohennek, a New York-i francia gyermekorvosnak, rögtön tudja, miről beszélek. Azt mondja, ezek az anyák azért beszélnek ilyen hangosan, mert fitogtatni akarják, hogy milyen jól nevelik a gyereküket. Ez a „kommentált játék” olyan gyakori, hogy Cohen a gyermeknevelési könyvében egy teljes részt szentelt a „stimulációnak”, amelyben lényegében azt javasolja az anyáknak, hogy ne tegyék. „A játék és a nevetés idejét természetes módon kell felváltania a béke és nyugalom idejének” – írja Cohen. „Nem kell állandóan beszélni, énekelni és szórakoztatni a gyereket.” Bárhogyan vélekedünk is arról, hogy ez az intenzív felügyelet jó-e a gyereknek, vagy sem, mindenesetre a gyermekgondozás az anyának ettől láthatóan kevésbé kellemes.45 Még nézni is fárasztó. És ez a játszótéren kívül is folytatódik. „Talán ma már nem tipródunk egész éjszaka azon, hogy elég fehér-e a fehérneműnk, amiatt viszont álmatlanságtól szenvedünk, ha a kis Jasper még mindig pelenkába kakil”, írja Katie Allison Granju a Babble.com-on. Egy ismerős anya, folytatja, akinek biológiából van egyetemi diplomája, az előző hetet – az egész hetet – azzal töltötte, hogy megtanítsa a gyerekét kanállal enni. Ez a biológusnő egy idő után nyilván megkérdőjelezte a saját normalitását. Mi, angolszász anyák jól tudjuk, hogy az effajta intenzív nevelésnek megvan az ára (de azért ugyanúgy folytatjuk tovább). Akárcsak azok a szülők, akik feltették Piaget-nak az „amerikai kérdést” – hogyan tudjuk felgyorsítani a gyerek fejlődési szakaszait? –, mi is azt hisszük, hogy a gyerekeink fejlődési üteme a mi döntéseinktől függ, és attól, hogy mennyire aktívan foglalkozunk velük. Így azt gondoljuk, hogy a kanálhasználat tanításának vagy a csúszdázás kommentálásának az elmulasztása elfogadhatatlanul nagy hátránnyal jár, különösen, mivel a többi anya ezt mind megteszi. Az utóbbi időben mintha nőttek volna az elvárások azzal kapcsolatban, hogy az anyának mennyit kell foglalkoznia a gyerekével. A kommentált játék – vagy az intenzív kurzus a kanálhasználatról – a „szervezett nevelés” (concerted cultivation) kifejeződése, amelyet a szociológus Annette Lareau figyelt meg fehér és afroamerikai középosztálybeli szülőknél.46 „A középosztálybeli szülők… úgy tekintik a gyerekeiket, mint egy projektet”, magyarázza Lareau. „Szervezett tevékenységek sorával, intenzív érveléssel, nyelvi fejlesztéssel, valamint az iskolai élményeik szoros követésével igyekeznek fejleszteni a képességeiket és a készségeiket.” Az a döntésem, hogy Franciaországban fogok élni, valószínűleg maga is a concerted cultivation jegyében született. Az én projektem lényege, hogy a gyerekeimet kétnyelvűnek, kozmopolitának és a finom sajtok kedvelőinek nevelem. De Franciaországban legalább más szerepmintákat is látok, és itt nincsenek külön a tehetséges gyerekek számára fenntartott óvodák. Amerikában – és kisebb mértékben Nagy-Britanniában – a „szervezett nevelés” nem döntés kérdése. Épp ellenkezőleg: a követelmények egyre magasabbak. Egy barátnőm, aki teljes állásban dolgozik, arra panaszkodik, hogy már nemcsak azt

várják el tőle, hogy menjen el a lánya futballmérkőzéseire, hanem azt is, hogy az edzésekre is eljárjon.47 A sürgető késztetés, hogy a gyerek mihamarabb tűnjék ki a többi közül, gyakran már akkor megkezdődik, amikor a gyerek még járni sem tud. Hallottam egy New York-i anyáról, akinek az egyéves ikreihez francia, spanyol és kínai nyelvtanár járt. Kétéves korukban az anya elengedte nekik a franciát, viszont elkezdte a művészettörténetet, a zenét, az úszást, valamint – forrásom szerint, aki az illetőnek az egyik családtagja – valamiféle matematikát. Közben az anya, aki feladta a céges felső vezetői állását az ikrek nevelése miatt, az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy több tucat óvodába adta be a jelentkezését. Az effajta történetek nem csupán egy-két szélsőséges New York-i nőre korlátozódnak. Egyik látogatásom során Miamiban egy rendkívül normális amerikai anyával, Danielle-lel ebédelek együtt. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valaki képes ellenállni az őrült családmodell csábításának, az Danielle. Józan, melegszívű és – egy olyan városban, ahol az emberek jelentős része szorosan követi az ékszerdivatot – határozottan nem anyagias. Danielle-nek cseppet sem tetszik a túlbuzgó nevelés. Elborzadva mesél egy környékbeli anyáról, akinek a négyéves fia már teniszezik, focizik, franciául tanul és zongorázik. De hiába gondolja Danielle, hogy ez az anya szélsőséges, a vele való állandó szembesülés mindenkit szorongással tölt el. – Az ember elkezd szorongani, hogy ha ez a gyerek ennyi mindent csinál, akkor az én gyerekem hogyan lesz képes felvenni vele a versenyt? Ilyenkor aztán mindig azt kell mondanom magamnak: álljunk meg egy pillanatra. Hiszen nem is akarom, hogy ilyenekkel versenyezzen. Danielle aztán mégis azon vette észre magát, hogy egyre jobban belecsúszott egy olyan heti rendbe, amelyben a négy gyerekének szinte állandóan programjai vannak (a két legkisebb gyerek iker). Egy átlagos héten a hétéves lánya, Juliana kedd és csütörtök délután futballozik, szerdán hittanra jár, minden második csütörtökön (futball után) cserkészetre, péntekenként pedig játszani megy a barátaival. Miután hazaér, két órát tanul. – Tegnap este népmesét kellett írnia, egy fogalmazást arról, hogyan változtatta meg Martin Luther King Amerikát, és spanyoldolgozatra készült – meséli Danielle. Nemrég Juliana bejelentette, hogy szeretne kerámiaórára járni iskola után. – És mivel bűntudatom van amiatt, hogy az iskolában nincs művészeti foglalkozás, azt mondtam neki: „Jó, menjél kerámiázni.” Egyetlen szabadnapja volt, a hétfő. – Julianának most már az egész hete betelt. És Danielle-nek még van három másik gyereke. – Legalább volt haszna az operatívmenedzsment-óráknak, amiket az üzleti főiskolán hallgattam. Olyan készségeket tanultam meg, amik segítségével most szépen ki tudom sakkozni, hogy mindenki biztosan beérjen időre oda, ahol lennie kell – mondja. Danielle készséggel elismeri, hogy a gyerekek akár abba is hagyhatnák az összes különórát, kivéve a futballt (a férje az edző). De mit csinálnának a gyerekek otthon? Azt mondja, a környéken egyetlen gyereket se találnának otthon, hiszen mindannyian különórákon vannak. Mindez eddig azzal az eredménnyel járt, hogy Danielle még nem ment vissza dolgozni. – Mindig úgy képzeltem, hogy ha majd iskolások lesznek a gyerekeim, akkor megint teljes állást vállalhatok – mondja. Aztán mentegetőzni kezd, és rohan az autójához. Az a tény, hogy a francia állam biztosítja és támogatja a gyermekellátást, nyilvánvalóan megkönnyíti a francia anyák életét. De amikor visszatérek Franciaországba, egészen megdöbbenek azon, hogy a francia anyák maguk is mennyit könnyítenek a saját életükön. Az amerikai play date (együtt játszás) francia megfelelője úgy néz ki, hogy leteszem Beant a barátjánál, és távozom. (Az angolszász barátaim viszont feltételezik, hogy végig ott maradok.) A francia szülők nem udvariatlanok, csupán gyakorlatiasak. Úgy gondolják – helyesen –, hogy más dolgom is van. Néha még leülök egy kávéra,

amikor visszamegyek Beanért. Ugyanez a helyzet a születésnapi zsúrokkal. Az amerikai és brit anyák elvárják, hogy ott maradjak, és beszélgessek velük, gyakran akár órákig. Ezt soha senki nem mondja ki, de azt hiszem, részben azért maradunk ott, hogy megbizonyosodjunk: a gyerekeinkkel minden rendben van. A francia születésnapi zsúrokra viszont már hároméves kortól épp csak lepottyantjuk a gyereket. A szülők elvárják, hogy megbízzunk abban: a gyerekeink nélkülünk is jól ellesznek. A végére a szülőket rendszerint meghívják egy pohár pezsgőre és egy kis barátkozásra a többi mamával és papával. Simonnal mindig lelkesen fogadjuk, ha meghívást kapunk egy zsúrra: ez ingyenes bébiszittelést, utána koktélpartit jelent. Franciaországban van egy kifejezés az olyan anyákra, akik a teljes szabadidejüket azzal töltik, hogy a gyerekeiket hurcolásszák: maman-taxi. És ez korántsem bók. Nathalie, egy párizsi építész elmondja, hogy bébiszittert fogadott, aki a három gyerekét a szombat délelőtti tevékenységeikre szállítja. Közben ők a férjével étterembe mennek. – Amikor ott vannak, száz százalékig rájuk figyelek, de ha elmegyek, akkor elmentem, és kész – mondja Nathalie. Virginie, a diétás gurum, miután reggel leadja a gyerekeket, majdnem mindennap összejön néhány anyatársával. Egyik reggel én is csatlakozom a kávéházban a csoportjukhoz, és szóba hozom a különórákat. Az izgalom nyomban a tetőfokára hág az asztalnál. Virginie kihúzza magát, és az egész csoport nevében beszélni kezd: – A gyerekeket békén kell hagyni. Jó, ha egy kicsit unatkoznak otthon, kell, hogy legyen idejük a játékra is – mondja. Virginie és barátnői cseppet sem lusták. Mindannyiuknak egyetemi diplomája és kitűnő szakmai életrajza van. Odaadó anyák. Az otthonuk tele van könyvekkel. A gyerekeik vívnak, gitároznak, zongoráznak és birkóznak (az utóbbit fura módon catchnak hívják franciául). Ám mindezt nem egyszerre csinálják. A legtöbbjük minden iskolai félévben csak egyet választ. Az egyik kávéházi anyuka, egy csinos, kissé telt újságírónő (hozzám hasonlóan ő is próbál „kicsit jobban odafigyelni”) azt mondja, hogy ő a maga részéről abbahagyta a gyerekek teniszórára és máshová hurcolását, mert úgy érzi, ezek az órák „túlságosan korlátozzák”. – Mármint kit? – kérdem. – Mármint engem – válaszolja. Aztán megmagyarázza: – Odaviszem őket, valahol várok egy órát, aztán megint visszamegyek, és elhozom őket. Ha zenét tanul, esténként gyakorolnia kell… Nekem ez tiszta időpocsékolás. A gyerekeknek meg nincs rá szükségük. Sok leckéjük van, és ott a ház, vannak otthon is játékaik, különben is ketten vannak, így nem unatkoznak. Együtt vannak. Hétvégén pedig mindig elutazunk. Egészen megdöbbenek, hogy ezektől a kis döntésektől és feltevésektől mennyire más a francia anyák élete. Büszkén vállalják, hogy amikor szabadidejük van, olyankor képesek elszakadni a gyereküktől, és pihennek. A fodrásznál kitépek egy cikket az Elle francia kiadásának az egyik számából, amelyben egy anya arról mesél, mennyire szereti elvinni a két fiát az Eiffel-torony melletti régimódi körhintához. „Miközben Oscar és Léon a fagyűrűk után kapdosnak… nekem félórányi tökéletes relaxációban van részem. Általában a mobilomat is kikapcsolom, és egészen elengedem magam, miközben várok rájuk… olyan ez, mint egy luxusbébiszitter.” Én is jól ismerem azt a körhintát. Csak én rendszerint azzal töltöm azt a félórát, amíg Beanre várakozom, hogy integetek neki, valahányszor körbeér. Korántsem véletlen egybeesés, hogy annyi francia anya neveli így a gyerekét. A „békén hagyás” alapelve egyenesen Françoise Doltótól, a francia gyermeknevelés védőszentjétől származik. Dolto nagyon világosan érvelt amellett, hogy a gyereket békén kell hagyni – persze biztonságban –, hogy kedvére szöszmötöljön, és saját maga találjon ki elfoglaltságokat a maga számára.

„Miért tesz meg mindent az anya a gyermek helyett?”, teszi fel a kérdést Dolto Les étapes majeures de l’enfance (A gyermekkor fő szakaszai) című könyvében, amely a Dolto megfigyeléseit tartalmazó gyűjteményes kötet. „Olyan jól érzi magát, ha maga küzdhet meg a dolgokkal, ha az egész reggelt azzal tölti, hogy egyedül öltözik fel, ha maga veheti fel a cipőjét; annyira örül, ha fordítva veszi fel a pulóverét, ha belegabalyodik a nadrágjába, ha egyedül játszik, tesz-vesz a maga kis sarkában. Nem megy el a piacra a mamájával? Hát, sebaj, sőt még jobb is!” Július 14-én, a nemzeti ünnepen piknikezni megyünk Beannel a környékbeli parkba, amely tele van szülőkkel és kisgyerekekkel. Nem kommentálom ugyan Bean játékát, de az sem merül fel bennem, hogy sikerül majd elolvasnom a háromhetes folyóiratot, amelyet magammal hoztam egy hatalmas zsák Beannek való könyvvel és játékkal együtt. A nap legnagyobb részét azzal töltöm, hogy segítek neki játszani, és felolvasok a könyveiből. A mellettem lévő pokrócon egy francia anya ül. Vékony, gesztenyebarna hajú nő, a barátnőjével beszélget, miközben az egyéves kislánya játszik valamivel, vagyis leginkább szinte semmivel. Úgy látom, az anya egyetlen labdát hozott a kislányának az egész délutánra. Megebédelnek, utána a kislány a fűvel játszik, kicsit hempereg, és nézelődik. Közben az édesanyja láthatóan tökéletes felnőttbeszélgetést folytat a barátnőjével. Ugyanaz a nap, ugyanaz a fű. Csak éppen én angolszász módra piknikezek, ő meg – voilà – francia módra. A New York-i anyákhoz hasonlóan én is aktívan drukkolok Beannek, hogy mihamarabb feljebb hágjon, és belépjen a következő fejlődési szakaszba. És ezért a saját örömeimet is kész vagyok feláldozni. A francia anya – aki olyannak látszik, mint aki nyugodtan vehetne magának egy elegáns retikült, ha akarna – láthatóan megelégszik azzal, hogy hagyja a kislányát magától „felébredni”. És úgy tűnik, ezt a kislány egyáltalán nem bánja. Mindez sokkal közelebb visz ahhoz, hogy megértsem a körülöttem élő francia anyák titokzatos nyugalmát. De ez még nem minden. A kirakójáték egy nagyon fontos darabkája még hiányzik. Véleményem szerint a szellem a gépben, mármint a francia anya gépében, nem más, mint a bűntudathoz való viszonyulásuk. A mai angolszász anyák sokkal több időt töltenek gyermekgondozással, mint a szüleik 1965-ben.48 Ennek érdekében csökkentették a házimunkára, a pihenésre, sőt az alvásra szánt időt is. Mégis úgy vélik, hogy ennél is több időt kellene tölteniük a gyerekeikkel. Az eredmény: óriási bűntudat. Ennek tanúja vagyok Emilynél, amikor meglátogatom Atlantában, ahol a férjével és a másfél éves lányával él. Még csak néhány órát töltöttünk együtt, amikor rádöbbenek: már vagy ötször mondta, hogy ő milyen rossz anya. Ezt mondja, amikor a lánya etetési időn kívül is tejet kér, és ő beadja a derekát, vagy amikor csak két könyv felolvasására van ideje. Akkor is ezt mondja, amikor megpróbálja időben lefektetni a kislányt, és azt is ezzel magyarázza, hogy miért hagyja néha sírni éjszaka. Más brit és amerikai anyáktól is hallom, hogy ők „rossz anyák”. Ez a mondat egyeseknél szinte már afféle verbális tikké vált. Emily olyan gyakran nevezi magát rossz anyának, hogy – bár negatív kijelentésről van szó – azt hiszem, megnyugtatónak találja. Az angolszász anyák számára a bűntudat az érzelmi adó, amelyet akkor fizetünk meg, ha munkába állunk, ha nem veszünk biozöldséget, vagy ha letesszük a gyereket a tévé elé, hogy nyugodtan netezhessünk, vagy elkészíthessük a vacsorát. Ha bűntudatunk van, ezzel a mondattal megkönnyítjük a dolgunkat. „Megfizetünk” a bűneinkért. A franciák ebben is mások. A francia anyák tökéletesen tudatában vannak a bűntudat kísértésének. Ugyanolyan kimerültnek és tökéletlennek érzik magukat, mint mi, angolszász anyák. Hiszen eljárnak dolgozni, miközben nevelik a pici gyerekeiket. És hozzánk hasonlóan ők sem mindig képesek az általuk

elvárt színvonalon teljesíteni, sem a munkában, sem pedig szülőként. A különbség az, hogy a francia anyák nem értékelik fel a bűntudatot. Ellenkezőleg: egészségtelennek és kellemetlennek tartják, és igyekeznek elhessegetni. – A bűntudat igazi csapda – mondja Sharon barátnőm, az irodalmi ügynök. Amikor a francia barátnőivel beülnek valahová egy italra, mindig megnyugtatják egymást, hogy „tökéletes anya nincs”. A francia anyák iránti elvárások meglehetősen magasak. Szexinek és sikeresnek kell lenniük, és minden este saját készítésű ételt kell tenniük az asztalra. De legalább igyekeznek nem súlyosbítani a terhüket azzal, hogy még bűntudatot is éreznek. Danièle barátnőm, a francia újságírónő egyik társszerzője a La mère parfaite, c’est vous (A tökéletes anya te vagy) című könyvnek. Danièle még mindig emlékszik arra, amikor öt hónapos korában bevitte a lányát a bölcsődébe. – Rosszul éreztem magam, amikor ott kellett hagynom, de akkor is rosszul éreztem volna magam, ha vele maradok, és nem dolgozom – magyarázza. Erőszakkal túltette magát a bűntudaton, aztán elengedte. – „Legyen csak bűntudatod, de aztán menj tovább”, mondta magának. Egyébként pedig, nyugtat meg mindkettőnket, tökéletes anya nincs. A francia nőket az vértezi fel igazán a bűntudat ellen, hogy nem tartják egészségesnek, ha az anya egyfolytában együtt van a gyerekével. Úgy vélik, ezzel az anya azt kockáztatja, hogy megfojtja a gyereket az állandó figyelmével és szorongásával, vagy hagyja kifejlődni a rettegett relation fusionellet, az olyan kapcsolatot, amelyben az anya és a gyermek szükségletei túlságosan összefonódnak. A francia gyerekek – még a csecsemők és az egy-két évesek is – az anyjuk állandó beavatkozása nélkül élhetik a belső életüket. – Ha az életed egyetlen értelme a gyerek, az nem jó neki – mondja Danièle. – Mi lesz vele, ha ő az anyja egyetlen reménysége? Szerintem minden pszichoanalitikusnak ez a véleménye. Annak is megvan a veszélye, ha túlzásba visszük az elszakadást. Amikor a francia igazságügyi miniszter, Rachida Dati öt nappal Zohra lánya születése után visszament dolgozni, a francia sajtó megrökönyödéssel reagált. A francia Elle felmérése szerint a válaszadók 42 százaléka „túlságosan karrieristának” tartja Datit. (Sokkal kevesebb vitát váltott ki az, hogy Dati 43 éves egyedülálló anya, és nem volt hajlandó megnevezni az apát.) Amikor mi, angolszászok a munka és a magánélet egyensúlyáról beszélünk, valamiféle zsonglőrködést értünk rajta, amelynek során megpróbáljuk mozgásban tartani életünk minden területét, anélkül hogy valamelyiket nagyon elrontanánk. A franciák is beszélnek az équilibre-ről. Csakhogy egész mást értenek rajta. Számukra ez azt jelenti: nem hagyják, hogy az élet bármelyik területe – beleértve az anyaságot – elborítsa a többit. Olyasmi ez, mint a kiegyensúlyozott étkezés, amely arányosan tartalmaz fehérjét, szénhidrátot, gyümölcsöt, zöldséget és édességet. Vagyis a „karrierista” Rachida Datival ugyanaz a probléma, mint a gyermekeikkel otthon maradó anyákkal: túlságosan elbillent az egyensúly az életében az egyik elem felé. Persze vannak francia anyák, akik számára az équilibre csak vágyálom. De legalább megnyugtató vágyálom. Amikor megkérdezem párizsi ügyvéd barátnőmet, Esthert, aki teljes állásban dolgozik, hogy szerinte ő milyen anya, olyan választ ad, amelyet lélegzetelállítóan egyszerűnek és minden neurotikus feszültségtől mentesnek találok: – Általában nem kételkedem abban, hogy elég jó vagyok-e, mert tényleg azt gondolom, hogy jó vagyok. Inès de la Fressange nem éppen átlagos francia nő. Az 1980-as években ő volt Karl Lagerfeld múzsája és fő modellje a Chanelnél. Aztán felkérték, hogy legyen Marianne-nak, a Francia Köztársaság szimbólumának az új arca, aki bélyegeken is szerepel, és akit a városházákon felállított mellszobrok is ábrázolnak. A régebbi Marianne-ok között volt például Brigitte Bardot és Catherine Deneuve. Amikor

Inès elfogadta a felkérést, Lagerfeld búcsút vett tőle. Állítólag azt mondta, hogy semmi kedve „egy műemléket öltöztetni”. Az ötvenes évei elején járó De la Fressange ma is őzikeszemű, bágyadt brunette, akinek olyan hosszú a lába, hogy nem fér el a kávéházi asztalok alatt. Saját divatmárkája is van, és néha még ma is feltűnik a kifutókon. 2009-ben a Madame Figaro olvasói őt szavazták meg a párizsi nő megtestesítőjének. De la Fressange ugyanakkor anya is. Két lánya, akik ugyanolyan hosszú lábúak és fotogének, mint ő – a tinédzser Nine és a 10–12 év körüli Violette –, már szintén megkezdte a divat- és modellkarrierjét. De la Fressange régebben nem csinált nagy ügyet a bájaiból, sőt „füstös képű spárgának” nevezte magát. És azt mondja, anyának se tökéletes. „Reggel elfelejtek jógázni, a szájfényre és a sminkre pedig mindig az autó visszapillantó tükrében kerítek sort. A lényeg az, hogy megszabaduljunk a bűntudattól, amiért nem vagyunk tökéletesek.” De la Fressange persze nem tipikus eset. Azonban mégis megtestesíti az egyensúly francia ideálját. A Paris Matchnak adott egyik interjújában elmeséli, hogy három évvel a férje halála után találkozott egy férfival a Nyugati-Alpokban, ahol a lányaival síelt. Néhány hónapon át folyamatosan visszautasította az udvarlását azzal, hogy még nem áll készen egy új kapcsolatra. De aztán, meséli a Paris Matchnak: „végül én hívtam fel, és azt mondtam neki: »Oké, anya vagyok, és dolgozó nő, de azért nő is.« Úgy gondoltam, a lányoknak is jó, ha szerelmes az anyjuk.”

9

Caca boudin

Körülbelül hároméves korában Bean elkezd használni egy kifejezést, amelyet azelőtt még sohasem hallottam. Először úgy hallom, hogy caca buddha, ami úgy hangzik, mint valami olyasmi, amin a buddhista barátaim megsértődhetnek (a caca az angolban is, a franciában is kakát jelent). Azonban egy idő után rájövök, hogy azt mondja: caca boudin (amit úgy ejtenek, hogy „buden”, a végén nazális „n”nel). A boudin azt jelenti: hurka. A lányom egyfolytában azt kiabálja, hogy „kakahurka”. Mint minden tisztességes káromkodásnak, a caca boudinnek is több jelentése van. Bean ezt kiabálja vidáman, amikor a barátaival szaladgál a lakásban. Abban az értelemben is használja, hogy „izé”, „hagyjál békén” és „semmi közöd hozzá”. Minden célra megfelel. Én: Mi volt ma az óvodában? Bean: Caca boudin. (Horkantva nevet.) Én: Kérsz még brokkolit? Bean: Caca boudin. (Rettenetesen kacag.) Simonnal nem tudjuk pontosan, mire véljük ezt a caca boudint. Csúnya kifejezés, vagy inkább jópofa? Dühösek legyünk, vagy nevessünk rajta? Nem értjük a társadalmi kontextust. A biztonság kedvéért azt mondjuk neki, hogy hagyja abba. Azt a kompromisszumos megoldást választja, hogy továbbra is hajtogatja, de hozzáteszi: – Nem mondjuk, hogy caca boudin. Az csúnya szó. Bean bimbózó franciatudásának előnyei is vannak. Amikor karácsonyra Amerikába utazunk, az anyám barátai folyton azt kérik tőle, hogy ejtse ki a fodrásza nevét – Jean-Pierre – a párizsi akcentusával. (Jean-Pierre pixie-frizurát vágott Beannek, és az is „jaj, de kis franciás!”, gügyögik a felnőttek.) Bean bármikor készségesen elénekli az óvodában tanult több tucat francia dal valamelyikét. El vagyok ragadtatva, amikor először történik meg, hogy kinyitja az ajándékát, és spontán módon azt mondja: oh là là! Azonban egyre világosabbá válik, hogy a kétnyelvűség nem csupán olyan dolog, amivel villogni lehet a partikon, és pláne nem egy egyszerű, semleges készség. Ahogy gyarapszik Bean franciatudása, nemcsak ismeretlen kifejezéseket kezd hazahozni, hanem új elképzeléseket és szabályokat is. Az új nyelvtől nem pusztán franciául tudó, hanem francia kislány kezd lenni. És én nem vagyok biztos benne, hogy ennek maradéktalanul örülök. Még csak azt sem tudom biztosan, milyen egy francia kislány. Franciaország főleg az óvodán keresztül lép be az otthonunkba. Bean ugyanis elkezdett járni école maternelle-be, az ingyenes állami óvodába. Az óvoda egész napos, hetente négy nap, szerda kivételével. A maternelle nem kötelező, és a gyerekek fél napra is bemehetnek. De lényegében minden hároméves francia gyerek egész nap ott van az óvodában, és nagyjából ugyanazokon az élményeken megy keresztül. Franciaországban az óvodában válik a kisgyerek franciává. Az óvodának magasztos céljai vannak. Tulajdonképpen egy nemzeti projektről van szó, amelynek során a szolipszista – csak az „én” létezését ismerő – háromévesek civilizált, empatikus emberekké válnak. Az oktatási minisztérium egyik, szülők számára készült brosúrájában az áll, hogy az óvodában a gyerekek „felfedezik annak a csoportnak a gazdagságát és korlátait, amelyhez tartoznak. Átérzik annak

az örömét, hogy szívesen fogadják és elismerik őket, és folyamatosan részt vesznek új társaik fogadásában.” Charlotte, aki harminc éve dolgozik óvónőként (és a gyerekeknek még ma is úgy kell hívniuk, hogy maîtresse – vagyis óvónéni, illetve szó szerint „úrnő”), azt mondja, hogy az első évben a gyerekek még nagyon egoisták. – Nem értik, hogy az óvónő mindenkié – mondja. Így azt is csak fokozatosan értik meg, hogy amikor az óvónő az egész csoporthoz beszél, akkor az mindegyiküknek szól. A gyerekek általában hármas-négyes csoportokban tevékenykednek, kedvük szerint. Az óvoda olyannak tűnik nekem, mint egy kis termetű emberek számára szervezett művészeti iskola. Bean első óvodás évében a csoportszoba fala gyorsan megtelik a gyerekek rajzaival és festményeivel. Az óvoda célja az is, hogy a gyerekek megtanuljanak „tapasztalni, érezni, elképzelni és alkotni”. A gyerekek francia módra, egy ujjal jelentkezni is megtanulnak. Kicsit aggódtam, amikor beírattam óvodába Beant. A bölcsőde egy nagy játszóház volt. Az óvoda azonban inkább olyan, mint egy iskola. A termek is nagyok. Arra is többen figyelmeztettek, hogy a szülőkhöz nagyon kevés információ jut el arról, mi zajlik odabenn. Az egyik anyuka a játszócsoportomból azt meséli, hogy sohasem kérdezi meg a lánya óvónőjét, mi van a lányával, mióta az óvónő azt mondta neki: ha nem mond semmit, az azt jelenti, hogy jól van. Az első évben Bean óvónője egy komor nő, akinek az egész év során csak annyi mondanivalója van Beanről, hogy „nagyon nyugodt”. (Bean imádja ezt az óvónőt, és szereti a csoporttársait is.) A sok művészeti tevékenység ellenére nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a gyerekek megtanuljanak szót fogadni. Az első évben egyik reggel huszonöt egyforma, sárga színű, zöld szemű pálcikaembert látok a teremben felakasztva. Mint olyasvalaki, aki határidő nélkül képtelen bármit is megírni, megértem, hogy szükség van korlátokra. De azért nyugtalanítónak látom azt a sok, szinte egyforma képet. (Bean későbbi munkái aztán formailag szabadabbak lettek.) Időbe telik, mire felfogom, hogy Bean elsőéves csoportjában még egy ábécé sincs a falon a festmények és rajzok mellett. A szülői értekezleten senki sem említi meg az olvasást. A gyerekek inkább azzal foglalkoznak, hogy a teremben levő akváriumban tartott csigákat salátával etetik (apró, nem ehető csigáik voltak). Kiderül, hogy az óvodában, amely hatéves korig tart, nem tanítják meg a gyerekeket olvasni. Csak betűket és hangokat ismernek meg, és a saját nevüket tanulják meg leírni. Állítólag némelyik gyerek magától megtanul olvasni, de azt nem tudom, hogy kik azok, mivel a szüleik nem beszélnek erről. A francia tananyagban az olvasástanításra csak az első iskolai évben kerül sor, amikor a gyerekek hétévesek lesznek. Ez a nyugodt hozzáállás szemben áll a legalapvetőbb amerikai hiedelemmel, amely szerint minél korábban kezdünk valamit, annál jobb. Azonban Bean csoporttársainak a szülei közül még a legtörekvőbbek sem siettetik a dolgot. – Örülök, hogy most még nem töltenek időt az olvasástanulással – mondja Marion, aki szintén újságíró. A férjével együtt úgy gondolják: ebben az életszakaszban sokkal fontosabb, hogy a gyerekek megtanulják az alapvető társas készségeket, valamint hogy rendezni tudják a gondolataikat, és szépen beszéljenek. És valóban: olvasni nem tanítják a kicsiket az óvodában, de beszélni annál inkább. Tulajdonképpen az derül ki, hogy az óvoda fő célja az, hogy segítse a különféle háttérrel rendelkező gyerekeknek a franciatudásuk tökéletesítését. Az említett, szülőknek szóló brosúra szerint az elvárás az, hogy a gyerekek francia beszéde legyen „gazdag, rendezett és érthető” (vagyis sokkal jobban kell tudniuk a nyelvet, mint nekem). Charlotte, az óvónő azt mondja, hogy a bevándorlók gyerekei szeptemberben rendszerint úgy érkeznek az óvodába, hogy alig vagy egyáltalán nem tudnak franciául. Márciusra már általában egész jól elboldogulnak, sőt vannak, akik folyékonyan beszélnek. Úgy tűnik, a francia logika szerint, ha egy gyerek világosan beszél, akkor világosan is gondolkodik. A nyelvtanilag helyes beszéd csiszolásán túl a kormány brosúrája azt is állítja, hogy a

gyerek megtanul „megfigyelni, kérdezni és azt, hogy a kérdéseit egyre racionálisabban fogalmazza meg. Megtanulja mások nézőpontjából szemlélni a dolgokat, és a logikus gondolkozással való szembesülés során ízelítőt kap az érvelésből is. Tud majd számolni, osztályozni, rendezni és leírni dolgokat…” Úgy tűnik, az a sok filozófus és egyéb értelmiségi, aki minden este kinyilatkoztatást ad a francia tévében, az óvodában kezdett megismerkedni az analitikus gondolkodással. Hálás vagyok az óvodának. Nem felejtettem el, hogy a londoni barátaimnak küzdeniük kell a férőhelyekért az állami és magánóvodákban. Ám azért Franciaországban sem minden tökéletes. Az óvónők állása lényegében életre szóló, akár jók, akár nem. Az intézmények krónikus finanszírozási gondokkal és helyhiánnyal küszködnek. Bean csoportjában huszonöt gyerek van, ami soknak tűnik, de néhol még ennél is többen vannak. (Van egy segédóvónő, aki segít az ellátásban, a fürdőszobahasználatban és a kisebb viták elsimításában.) A pozitívumok közé tartozik, hogy az óvoda ingyenes (az ebéd-hozzájárulás a szülők jövedelmétől függ, minimum napi 13 cent, maximum öt euró). Nyolc percre van a házunktól. És az óvoda nagyon megkönnyíti az anyák munkába állását. 8.20-tól 4.20-ig tart, heti négy napon át. Egy további alacsony összegért az épületben lévő „szabadidőközpont” is igénybe vehető, ahol kora estig vigyáznak a gyerekekre, illetve szerdán egész nap. A központ a legtöbb iskolai szünnapon és a nyár nagy részében is nyitva tart, nyáron parkokba, piknikezni és múzeumlátogatásra viszik a gyerekeket. Bean nemrég az egész napot egy farmon töltötte. Az óvoda nyilvánvalóan sokat tesz azért, hogy az angol–amerikai kislányomból francia kislány váljék. Még én is franciább leszek tőle. A bölcsődével ellentétben itt a többi szülő azonnal érdeklődni kezd Bean iránt, és ennélfogva irántam is. Most már láthatóan a csapat részének tekintik a családunkat, akikkel az iskola alatt végig együtt lesznek (míg a bölcsőde után a gyerekek különböző óvodákba szóródtak szét). Bean csoportjában egyik-másik anyának nemrég született babája, ők szülési szabadságon vannak. Amikor elmegyek Beanért az iskolába, és átviszem a szemben lévő parkba, együtt üldögélek néhány ilyen anyával, miközben a gyerekek játszanak. Egy idő után már meg is hívnak magukhoz születésnapi zsúrra, uzsonnára és vacsorára. Miközben az óvoda mindannyiunkat egyre beljebb visz a francia élet sűrűjébe, azt is megérteti velünk, hogy a francia családok egészen más társadalmi szabályrendszerek alapján működnek, mint mi. Miután befejezzük a vacsorát a barátnőmnél, Esthernél, akinek Beannel egykorú lánya van, Esther ideges lesz, amikor a lánya nem hajlandó kijönni a szobájából, hogy elköszönjön tőlünk. Végül beviharzik a kislány szobájába, és kiráncigálja. – Au revoir – mondja a négyéves kislány megszeppenve. Esther megnyugszik. Természetesen én is sokat mondogattam Beannek, hogy használja a „varázsszavakat” – a „kérem”et és a „köszönöm”-öt. Azonban kiderül, hogy a franciában négy varázsszó van: kérem, köszönöm, bonjour (jó napot kívánok!) és au revoir (viszontlátásra!). A kérem és a köszönöm szükséges, de nem elégséges. A bonjour és az au revoir – különösen a bonjour – létfontosságú. Eddig még nem fogtam fel, hogy a köszönés megtanulása a franciává válás központi eleme. – Nekem az a mániám, hogy a gyerekeim mindig mondják: merci, bonjour, bonjour madame, – mondja Audrey Goutard, egy háromgyerekes francia újságírónő. – Egyéves koruktól fogva, el sem tudod képzelni, naponta tizenötször elmondtam nekik. Vannak francia anyák, akiknek nem elég az egyszerű bonjour. – Magabiztosan kell mondaniuk, hiszen ez a kapcsolat kezdete – mondja egy másik anya. A vékony Virginie, aki otthon neveli a gyerekeit, megköveteli, hogy a gyerekei még udvariasabbak legyenek, és azt mondják: „Bonjour, monsieur” és „Bonjour, madame”. Más szülők, mint például Esther barátnőm, büntetést helyeznek kilátásba, ha nem köszön a gyerek.

– Ha nem köszön, akkor a szobájában kell maradnia, és nem vacsorázhat a vendégekkel – magyarázza Esther. – Így aztán köszön. Nem a legőszintébb ez a köszönés, de az ismétlés a lényeg, legalábbis remélem. Benoît, aki tanár és két gyermek apja, azt meséli: amikor egyszer elvitte a gyerekeket a nagyszülőkhöz, családi válság alakult ki. A hároméves kislánya morcosan ébredt, és a reggeli végéig nem volt hajlandó köszönni a nagyapjának. Végül kiegyezett abban, hogy miközben odament az asztalhoz, odavetette neki: „pas bonjour papi” (nem jó reggelt, nagypapa!). – Ezzel már a nagypapa is megelégedett. Hiszen bizonyos értelemben tudomást vett róla – magyarázza Benoît. Persze a felnőtteknek is köszönniük kell egymásnak. Szerintem a turistákkal gyakran azért is viselkednek gorombán a párizsi kávéházakban és üzletekben, mert nem bonjourral kezdik a beszélgetést, még ha utána áttérnek is az angolra. Nagyon fontos, hogy bonjourral köszönjünk, ha beszállunk egy taxiba; amikor a pincérnő először jön oda az asztalunkhoz az étteremben; vagy mielőtt megkérdeznénk az eladót, hogy van-e abból a nadrágból a mi méretünkben. Ha bonjourt mondunk, azzal tudomással vesszük, hogy a másik is ember. Azt jelezzük vele, hogy teljes értékű személynek tekintjük, nem csupán olyasvalakinek, aki csak azért van ott, hogy kiszolgáljon bennünket. Egészen elámulok azon, hogy az emberek láthatóan megnyugszanak, miután egy szép nagy bonjourral köszönök nekik. Ezzel azt jelzem, hogy – bár idegen akcentusom van – civilizált interakcióra számíthat. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egy négyéves gyereknek nem muszáj köszönnie, ha bejön a lakásomba. Nyugodtan meglapulhat a szülei köszönésének a védernyője alatt. Angolszász kontextusban nekem ezt nem szabad rossz néven vennem. Nincs szükségem a gyerek visszaigazolására, hiszen nem is igazán tartom teljes értékű személynek – ő más világba, a gyerekek világába tartozik. Még ha hosszú ömlengéseket hallok is arról, hogy mennyire tehetséges, ő maga nem áll szóba velem. Amerikában egy családi ebéd során egészen megdöbbenek azon, hogy az asztalnál ülő unokatestvérek és mostoha-unokatestvérek – akik közül a legkisebb öt-, a legnagyobb tizennégy éves – nem beszélnek velem, legfeljebb ha megpróbálok kihúzni belőlük néhány szót. Némelyikük csak egyszavas válaszokra képes. Még a tizenévesek sincsenek hozzászokva, hogy magabiztosan válaszoljanak egy olyan felnőttnek, akit nem ismernek jól. A francia köszönési mánia mögött részben az rejlik, hogy Franciaországban nem elfogadható, ha egy gyerek csupán árnyként van jelen. A gyerek köszön, tehát van. Ahogy egy felnőttnek tudomást kell vennie rólam, ha belép a házamba, egy gyereknek is ezt kell tennie. – A köszönés lényegében azt jelenti, hogy tisztelni való személynek tekinted a másikat – mondja Benoît, a tanár. – Az emberek megbántódnak, ha a gyerek nem köszön nekik. Ezek nem csupán társadalmi konvenciók, hanem nemzeti projektek. Bean óvodájában a szülői értekezleten az óvónő elmondja: az óvoda céljai közé tartozik, hogy a gyerekek megtanulják a felnőttek nevét (Bean a keresztnevükön szólítja az óvónőit), és hogy esetükben is gyakorolják a bonjourt, az au revoirt és a mercit. A francia kormány által kiadott brosúrában az áll, hogy az óvodában a gyerekeknek el kell sajátítaniuk az udvariasság alapszabályait, beleértve azt is, hogy „a nap elején és végén köszönnek az óvónőnek, válaszolnak a kérdésekre, köszönetet mondanak annak, aki segít nekik, és nem vágnak bele mások beszédébe”. A francia gyerekeknek sem mindig sikerül biztatás nélkül köszönniük. Gyakran egy egész kis szertartás alakul ki, amelynek során a szülő noszogatja a gyereket, hogy mondja ki a „varázsszó”-t („Gyere, mondd szépen: bonjour!”). A felnőtt, akinek köszönnek, általában egy darabig vár, aztán barátságosan azt mondja a szülőnek, hogy semmi gond, ne izgassa magát. A kötelezettség már ezzel is teljesül. A gyereknek nem csak a felnőttek kedvéért kell köszönnie. Azért is, hogy megtanulja: nem csak neki vannak érzései és igényei. – Így nem lesz önző – mondja Esther, aki kirángatta a lányát – a tündéri, imádott egykét – a

szobájából, hogy köszönjön nekem. – Azok a gyerekek, akik nem vesznek tudomást a többi emberről, és nem köszönnek, mindig csak a saját buborékjukban élnek… Mikor tanulják meg, hogy nemcsak kapniuk, hanem adniuk is kell? A „kérem” és a „köszönöm” alacsonyabb rangú szerepbe kényszeríti a gyereket, ahol ő az, aki kap. Egy felnőtt megtett nekik valamit, vagy a gyerek kér valamit a felnőttől. A bonjour és az au revoir viszont jóval egyenlőbb helyzetet teremt a felnőtt és a gyerek között, legalábbis arra a pillanatra. Megerősíti azt az elképzelést, hogy a gyerek is teljes értékű ember. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ha hagyok egy angolszász gyereket köszönés nélkül besomfordálni, azzal láncreakciót indítok be – elveti magát a díványomon, üres tésztán kívül nem hajlandó semmit sem enni, és megharapja a lábamat, miközben vacsorázom. Ha az udvariasság első szabálya alól mentesül, akkor ő – és mindenki más is – azt fogja képzelni, hogy sok más szabály alól is mentesülhet, vagy hogy nem képes betartani ezeket a szabályokat. A bonjour azt jelzi a gyereknek, és mindenki másnak is, hogy képes jól viselkedni. Ez adja meg az alaphangot a felnőttek és a gyerekek közötti interakcióhoz. A szülők elismerik, hogy a köszönés bizonyos értelemben felnőtt cselekedet. – Bizonyára nem könnyű köszönni – mondja Denise, aki orvosi etikával foglalkozik, és két lánya van, hét- és kilencévesek. Azonban Denise szerint a gyerekeket megerősíti, ha azt látják, hogy a köszönésük számít a felnőtteknek. – Szerintem az a gyerek, aki nem köszön, nem lehet igazán magabiztos – magyarázza. És a gyerek szülei sem. Hiszen a köszönés a nevelés minőségét is erősen jelzi. Azok a gyerekek, akik nem mondják ezeket a francia varázsszavakat, azt kockáztatják, hogy rájuk sütik a bélyeget: mal élevé, vagyis neveletlen. Denise azt mondja, hogy a kisebb lányához egyszer eljött az egyik barátja, aki sokat kiabált, és tréfásan chérie-nek, drágámnak hívta Denise-t. – Mondtam a férjemnek, hogy többet nem hívjuk meg ezt a gyereket – meséli. – Nem akarom, hogy a lányom neveletlen gyerekekkel játsszon. Audrey Goutard, az újságíró írt egy könyvet Le Grand livre de famille (Nagy családi könyv) címmel, amelyben megpróbál lerombolni néhány francia nevelési szokást. De még Goutard sem meri megkérdőjelezni a bonjour fontosságát. – Őszintén szólva, Franciaországban egy olyan gyereket, aki megérkezéskor nem mondja, hogy bonjour, monsieur, bonjour, madame, mindenki elutasít – mondja. – Egy hatéves gyerekre, aki fel se néz a tévéről, amikor belépek egy barátom lakásába… arra azt mondom, hogy „neveletlen”. Az biztos, hogy nem tekintem normálisnak a dolgot. – A társadalmunkban nagyon sok szabály van. És ha ezeket a szabályokat nem követjük, a társadalom kivet minket magából. Ez ennyire egyszerű. Vagyis rontjuk a gyerekünk esélyeit arra, hogy integrálódjon, hogy megismerkedjen emberekkel. A könyvemben azt írom, hogy jobb, ha a gyerekeid megismerik ezt a szabályrendszert. Juj! Már eddig is feltűnt valamennyire, hogy a francia gyerekek köszönnek. Azonban nem fogtam fel, hogy ennyi minden áll vagy bukik ezen. Ez olyan jel, mint Amerikában a szép fogsor. Amikor köszönsz, azt jelzed, hogy valaki komoly befektetéssel nevelt téged, és hogy hajlandó leszel betartani az alapvető társadalmi szabályokat. Bean három-négy éves társainak már több éve keményen adagolják a bonjourt. Beannél még el se kezdtem. Az ő fegyvertárában még csak a „kérem” és a „köszönöm” szerepel, vagyis a fontos dolgoknak csupán a fele. Lehet, hogy már ki is mondták rá a rettegett verdiktet, hogy „neveletlen”. Megpróbálok az antropológusi vénájára apellálni. Elmagyarázom neki, hogy a bonjour az itteni bennszülöttek szokása, amelyet tiszteletben kell tartanunk. – Franciaországban élünk, és a franciák számára a köszönés nagyon fontos dolog. Ezért nekünk is köszönnünk kell – magyarázom neki. Gyorstalpalót tartok neki a liftben, mielőtt megérkezünk a születésnapi zsúrokra, meg a francia barátainkhoz tett látogatások előtt. – Mit fogsz mondani, amikor belépünk? – kérdezem szorongva.

– Caca boudin – válaszolja. Aztán rendszerint semmit se mond. Így belekezdek a szertartásba, és nagyon feltűnően kérlelni kezdem, hogy mondja szépen: bonjour. Legalább én tudomásul veszem, hogy van egy ilyen szabály. És ezzel talán bele is nevelem ezt a szokást. Egyik nap, amikor Beannel épp az óvodába megyünk, váratlanul odafordul hozzám, és azt mondja: – Ha félénk vagyok, akkor is köszönnöm kell. – Lehet, hogy ezt az óvodában tanulta. Mindenesetre igaz. És jó, hogy tudja. Mégis aggódom, hogy kicsit túlságosan is magáévá teszi a szabályokat. Egy dolog francia kislányt játszani. És megint más bennszülötté válni. Noha kétségeim vannak Bean franciává nevelődésével kapcsolatban, annak kifejezetten örülök, hogy kétnyelvű lesz. Simonnal csak angolul beszélünk vele. Az iskolában pedig csak franciául beszél. Néha egészen elámulok azon, hogy olyan gyereket szültem, aki könnyedén mond ki afféle kifejezéseket, mint „carottes rapées” vagy „confiture sur le beurre”. Régebben azt hittem, hogy a kisgyerekek egyszerűen „magukra szedik” a nyelveket. Pedig a nyelvtudás inkább hosszas próbálgatás révén alakul ki. Egyesek szerint Bean francia beszédének még mindig amerikaias hangzása van. És noha Bean sohasem élt a párizsi körgyűrűn kívül, nekünk köszönhetően nyilvánvalóan kiérezni a beszédéből az angol nyelvet. Amikor egyik nap én viszem a szerda délelőtti zeneórára (ahová általában a bébiszitter hordja), azt hallom, hogy a tanár tört angolsággal beszél hozzá, pedig az összes többi gyerekhez franciául beszél. Később egy tánctanár azt mondja a kislányoknak franciául, hogy feküdjenek le a földre egészen laposan, „comme une crêpe”, aztán Beanhez fordul, és azt mondja: „comme un pancake”. Eleinte még én is észreveszem, hogy Bean sok hibával beszél franciául, és furcsa szerkezeteket használ. Rendszerint az angol „for”-t használja a francia megfelelője, a „pour” helyett. Csak az óvodában tanult szókincset ismeri, ami nem igazán teszi lehetővé, hogy autókról vagy a vacsoráról beszéljen. Egyik nap megkérdezi tőlem: – Az avion ugyanaz, mint a repülőgép? – Kezd magától is rájönni a dolgokra. Nem tudom biztosan, mely hibák származnak abból, hogy Bean kétnyelvű, és melyek abból, hogy hároméves. Egyik nap a metrón Bean hozzám hajol, és azt mondja: – Vomela szagod van. – Kiderül, hogy ez a „vomit” (hányás) és a „Pamela” szavak kombinációja. Egy perc múlva Bean megint hozzám hajol. – Most milyen szagom van? – kérdezem. – Egyetemszagod – válaszolja. Otthon egyes francia kifejezések kiszorítják az angol megfelelőjüket. Coucou-t mondunk kukucs helyett, guili-guilit csiki helyett, ha megcsiklandozzuk. Bean nem bújócskázik, hanem cache-cache-t játszik. A szemetet a poubelle-be tesszük, a cumija tétine. A mi családunkban senki sem pukizik, mindenki proutsol. Bean első óvodás évének tavaszára a barátaim szerint eltűnik az angol akcentusa. Úgy beszél, mint egy igazi parisienne. Annyira magabiztosan beszél franciául, hogy egyszer véletlenül meghallom, amint a barátaival azt utánozzák, hogyan beszél valaki franciául eltúlzott amerikai akcentussal (nyilván engem utánoznak). Szereti szándékosan összekeverni a két kiejtést: például amikor franciául akarja mondani az öntözőt (sprinkle), úgy mondja: szpwínkel. Én: – Hogy mondod angolul: d’accord? Bean: – Tudod! (Olyan kiejtéssel válaszol, mintha most szalajtották volna Alabamából.) Dáákorr! Az apámnak nagyon tetszik, hogy „francia” unokája van. Azt akarja, hogy Bean grand-père-nek hívja. De ő hallani sem akar erről. Pontosan tudja, hogy a nagyapja nem francia. Úgyhogy Grandpának hívja, és kész.

Este Beannel képeskönyveket nézegetünk. Lelkesen és megkönnyebbülten tapasztalja, hogy – akárcsak a repülőgép esetében – bizonyos angol és francia szavak ugyanarra a dologra vonatkoznak. Amikor a híres sort olvassuk a Madeleine-könyvekben: „Something is not right!” (Valami nem stimmel!), máris lefordítja köznyelvi franciára: „Quelque chose ne va pas!” Noha Simonnak brit akcentusa van, Bean nagyrészt amerikai angol kiejtéssel beszél. Nem tudom, ez miattam vagy inkább Elmo, a Muppet-figura miatt van-e. A többi párizsi angolszász gyerekismerősünk mind a saját, egyéni akcentusában beszél. Bean egyik barátja, akinek a papája újzélandi, a mamája félig ír, úgy beszél, mint egy londoni. Egy kisfiúnak, akinek az anyja párizsi, az apja kaliforniai, teljesen olyan az akcentusa, mintha egy francia séf lenne az 1970-es évek amerikai tévéjéből. Pár házzal odébb az egyik kisfiú, akinek az apja fársziul beszél, az anyukája pedig ausztrál, olyan akcentussal beszél, mint egy nyekergős Muppet. Bean angolul néha rosszul hangsúlyozza a szavakat (például a salad szó második szótagjára helyezi a hangsúlyt). Néha az angol mondatokat francia szórenddel mondja („Me, I’m not going to have an injection, me!” – „Én, én ugyan nem fogok injekciót kapni, én”), vagy szó szerint fordít franciáról angolra („Because it’s like that!” – „Mert így van”). Later (később) helyett azt mondja, hogy after (után). (Franciában a kettőt egy szó fejezi ki: après.) Néha Bean egyszerűen nem tudja, hogy az angol anyanyelvűek hogyan mondanak valamit. A rengeteg hercegnős Disney-DVD-ből fura módon az maradt meg neki, hogy amikor azt akarja tudni, hogy valami jól áll-e neki, egyszerűen azt kérdi: „Ki a legszebb a világon?” Ám ezek csak apróságok, és egy londoni nyár után nyomuk sem marad. Egy másik francia szó, amely beszivárog az angol szókincsünkbe, a bêtise. Ez a kisebb csintalanságokra vonatkozik, amelyeket gyerekek követnek el. Amikor Bean feláll az asztaltól, tiltott édességet csen, vagy ledob a földre egy borsót, azt mondjuk neki, hogy amit csinál, az bêtise. A bêtise kisebb bosszantást jelent. Helytelen, de nem vészes. Ha elég sokat felhalmoz a gyerek, büntetés járhat érte. De egyetlen bêtise önmagában még általában nem számít büntetendőnek. Azért vettük át a francia szót, mert nincs jó angol megfelelője. Angolul nemigen mondjuk egy gyereknek, hogy „kis csintalanságot követett el”. Inkább a gyereket bélyegezzük meg, mint a tettet, és azt mondjuk neki, hogy haszontalan, rendetlen vagy egyszerűen csak „rossz”, bármekkora is a tett súlya. Pedig nagy különbség van aközött, hogy a gyerek az asztalra csap, vagy egy másik emberre. Ha vétségnek – puszta bêtise-nek – minősíthetek egy tettet, az nekem mint szülőnek segít a helyes reagálásban. Nem kell kiborulnom és összeomlanom, valahányszor Bean valami rosszat csinál, vagy nem fogad szót. Mert néha csak egy bêtise-ről van szó. Ez a szó megnyugtató hatással van rám. Az új francia szókincsem nagy részét nemcsak Beantől szerzem, hanem a sok francia gyerekkönyvből, amelyek valahogy hozzánk kerülnek, születésnapi zsúroknak, spontán vásárlásoknak és a szomszédok garázsvásárainak köszönhetően. Gondosan ügyelek arra, hogy ne olvassak Beannek franciául olyankor, amikor hallótávolságon belül francia anyanyelvűek is vannak. Magam is kihallom az akcentusomat, és azt, ahogyan egyik-másik szónál megbicsaklik a nyelvem. Általában annyira igyekszem, nehogy rémesen ejtsek valamit, hogy csak harmadszori olvasásra fogom fel a történetet. Hamarosan észreveszem, hogy a francia és az angol gyerekkönyvek nem csak egyszerűen más nyelven íródtak. Gyakran egészen másfajta történetük és tanulságuk van. Az angol könyvekben rendszerint megjelenik valami probléma, aztán következik a küzdelem a probléma megoldásáért, majd a vidám végkifejlet. A kanál villa vagy kés szeretne lenni, de végül is rájön, milyen remek dolog kanálnak lenni. A kisfiút, aki nem engedi, hogy a többiek is ott játsszanak, ahol ő, a többiek kizárják a játéktérből, így aztán megérti, hogy a legjobb az, ha minden gyerek együtt játszik. Levonják a tanulságot, és az élet máris szebb lesz.

És ez nem csak a könyvekben van így. Magamon is észreveszem, milyen elragadtatottan és reménykedve éneklem Beannek: „Ha jó a kedved, üsd a tenyered”, vagy amikor az Annie című musicalt nézzük DVD-n, és az a rész jön, hogy „Holnap, érzem én, kisüt a nap, majd holnap.” Az angolszász világ úgy gondolja, hogy minden problémát meg lehet oldani, és a boldogság itt van, karnyújtásnyira tőlünk. A francia könyvek, amelyeket Beannek olvasok, hasonló szerkezettel kezdődnek. Van egy probléma, amit a szereplők meg akarnak oldani. A siker azonban ritkán hosszú életű. Gyakran azzal ér véget a könyv, hogy a főszereplőnek megint ugyanaz a problémája. Ritka az olyan pillanat, amikor a személyiség átalakul, amikor mindenki tanul és fejlődik. Bean egyik kedvenc francia könyve két csinos kislányról szól, akik unokatestvérek és a legjobb barátnők. Éliette (a vörös hajú) mindig dirigál Alice-nak (a barna hajúnak). Egy napon Alice-nak elege lesz ebből, és nem hajlandó játszani Éliette-tel. A dolog holtpontra kerül, és hosszú ideig mindketten magányosak. Végül aztán Éliette elmegy Alice-ékhoz, bocsánatot kér tőle, és megígéri, hogy megváltozik. Alice elfogadja a bocsánatkérést. Egy oldallal később a kislányok doktornéniset játszanak, és Éliette meg akarja szúrni Alice-t egy injekciós tűvel. Minden a régi, itt a vége, fuss el véle! Nem minden francia gyerekkönyv ér így véget, ám sok közülük igen. És ennek az az üzenete, hogy a befejezésnek nem kell jól fésültnek lennie ahhoz, hogy boldogok legyünk. Bean francia meséiben az élet bonyolult, és egyáltalán nem egyértelmű. Nincsenek jók és rosszak. Mindannyiunkban megvan mind a kettő. Éliette parancsolgatós, de azért jó fej. Alice áldozat, de kicsit mintha ő provokálná ki a dolgot, ráadásul aztán megint ugyanabba a helyzetbe hozza magát. Azt kell feltételeznünk, hogy Éliette és Alice azért tartja fenn ezt a rosszul működő kis kört, mert… szóval, mert ilyen a barátság két lány között. Bárcsak ezt négyéves koromban is tudtam volna, és ne harmincévesen kellene nagy nehezen rájönnöm! Az író Debra Ollivier rámutat, hogy a százszorszép szirmainak a tépkedése közben az angolszász kislányok azt mondogatják: „szeret, nem szeret”, míg a francia kislányok ennél bonyolultabb változatokat is el tudnak képzelni: „kicsit, nagyon, szenvedélyesen, őrülten, egyáltalán nem.”49 A francia gyerekkönyvek szerint elképzelhető, hogy ugyanabban az emberben egymásnak ellentmondó tulajdonságok rejlenek. Bean egyik La Princesse Parfaite könyvében Zoé kinyitja az ajándékát, és kijelenti, hogy nem tetszik neki. De a következő oldalon Zoé már a „tökéletes hercegnő”, aki ugrándozva köszöni meg az ajándékot. Ha létezne a könyvnek angol változata, Zoé nyilván legyőzné a rossz késztetéseit, és teljesen átalakulna „tökéletes hercegnő”-vé. A francia könyv jobban hasonlít a való életre: Zoé továbbra is küzd a személyisége két oldalával. A könyv igyekszik hercegnőhöz illő viselkedésre biztatni az olvasóit (a végén van egy oklevél, amely a jó magaviseletért jár). Azonban magától értetődőnek veszi, hogy a gyerekek hajlamosak arra is, hogy bêtise-eket kövessenek el. A négyéveseknek szánt francia könyvekben sokkal gyakrabban találkozunk meztelenséggel és szerelemmel is. Az egyik könyvünk egy kisfiúról szól, aki véletlenül meztelenül megy iskolába. Egy másikban egy szerelmes óvodásról van szó, aki bepisil, majd beleszeret a kislányba, aki kölcsönadja neki a nadrágját, és a kendőjéből csinál szoknyát magának. Ezek a könyvek – és az általam ismert francia szülők – komolyan veszik az óvodáskori szerelmeket. Megismerkedem néhány olyan emberrel is, aki angolszász szülők gyermekeként nevelkedett Franciaországban. Amikor megkérdezem tőlük, hogy franciának vagy britnek érzik magukat, majdnem mind azt mondják, hogy az a környezettől függ. Franciaországban britnek, Nagy-Britanniában franciának. Úgy tűnik, Beanre is ez vár. Egyes amerikai tulajdonságokat, például a nyafogást és a rossz alvást,

minden gond nélkül át tudok adni neki. A többi azonban sok erőfeszítést igényel. Lassanként elhagyom egyik-másik amerikai ünnepet, főleg azért, mert nagyon sokat kell főzni rájuk. A hálaadás napja ugrik. A halloween viszont marad. Az amerikai függetlenség napja, július 4-e elég közel van a franciához – július 14-éhez –, ezért kicsit úgy érzem, mintha egyszerre ünnepelnénk mindkettőt. A brit ünnepnapok és rossz szokások átadását átengedem Simonnak. Már azt is épp elég nehéz elérni, hogy Bean angolnak és amerikainak érezze magát. De én ráadásul még azt is szeretném, hogy zsidó is legyen. Noha az óvodában feliratkoztunk azok közé, akik nem esznek disznóhúst, ez láthatóan kevés ahhoz, hogy megszilárdítsa Bean vallási hovatartozását. Folyamatosan igyekszik megérteni, hogy mit jelent ez a furcsa, Mikulás-ellenes dolog, és miképp tudna megszabadulni tőle. – Nem akarok zsidó lenni, angol akarok lenni – jelenti be december elején. Nem nagyon szeretnék Istenről beszélni neki. Attól tartok, megijedne, ha azt mondanám, hogy létezik egy teljhatalmú lény, aki mindenhol ott van – állítólag még az ő szobájában is (már így is fél a boszorkánytól meg a farkastól). Inkább készítek egy elegáns pészahi vacsorát. Az első áldás felénél Bean könyörögni kezd, hogy hadd menjen el az asztaltól. Simon az asztal végében ül mogorván, és kiül a képére: ugye, megmondtam! Gyorsan felhajtjuk a maceszgombóclevest, aztán bekapcsoljuk a holland focit. A következő hanuka nagy sikert arat. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy Bean fél évvel idősebb. Meg persze a gyertyák és az ajándékok is. De főképp az nyeri el Bean tetszését, hogy éneklünk, és hórát táncolunk a nappaliban, aztán szédelegve összerogyunk. Csakhogy nyolc ilyen este és nyolc gondosan kiválasztott ajándék után még mindig szkeptikusan áll a dologhoz. – Vége a hanukának, most már nem vagyunk zsidók – mondja. Aztán azt tudakolja, vajon a Mikulás – vagyis a Père Noël, akiről az óvodában hallott – hozzánk is eljön-e majd. Szenteste Simon ragaszkodik hozzá, hogy kitegyük a cipőinket a kandalló elé, és telerakjuk ajándékkal. Azt állítja, hogy ő a maga laza módján a holland kulturális hagyományt követi, nem a vallásit. (A hollandok december 5én teszik ki a cipőjüket.) Bean egészen eksztázisba esik, amikor felébred, és meglátja a cipőit, pedig csak egy olcsó jojó és egy műanyag olló van bennük. – Père Noël nem szokott elmenni a zsidó gyerekekhez, de hozzánk most mégis eljött! – csicsergi. Ezután valahányszor elmegyek érte az óvodába, a beszélgetéseink valahogy így zajlanak: Én: – Mit csináltál ma az óvodában? Bean: – Disznóhúst ettem. Ha már az ember külföldi, jó, ha legalább angol anyanyelvű. Franciaországban persze leginkább angolul tudnak az emberek. A legtöbb negyven év alatti párizsi minimum tűrhetően beszél angolul. Bean óvónője egyszer megkért engem és egy kanadai apukát, hogy egyik reggel tartsunk felolvasást angol könyvekből a Bean csoportjába tartozó gyerekeknek. Bean barátai közül többen is járnak angolórára. A szüleik pedig azt mondogatják, milyen szerencséje van Beannek, hogy kétnyelvű. Azonban a külföldi szülő hátrányokkal is jár. Simon mindig emlékeztet arra, hogy Hollandiában gyerekként milyen kényelmetlenül érezte magát, amikor a szülei hollandul beszéltek mások előtt. Bean óvodájában az évzáró koncerten a szülőket is biztatják, hogy énekeljenek együtt a gyerekekkel. A szülők többsége tudja a dalok szövegét. Motyogok valamit, és közben reménykedem, hogy Bean nem veszi észre. Nyilvánvaló, hogy Simonnal valamiféle kompromisszumot kell kötnünk az angol–amerikai identitás között, amelyet mi szeretnénk átadni Beannek, és a francia között, amelyet egyre gyorsabban kezd elsajátítani. Lassan hozzászokom, hogy Hamupipőkét Cendrillonnak, Hófehérkét pedig Blanche Neige-nek hívja. Nevetek, amikor azt meséli, hogy az egyik fiú a csoportjából szereti Szpídewmánt, Spiderman helyett. Ámde azt már nem tűröm, amikor a hét törpe szerinte azt énekli: ej-ó, ej-ó, az angol

hájhó, hájhó helyett. Ami szent, az szent! Szerencsére kiderül, hogy az angolszász kultúra egyes elemei ellenállhatatlanok. Amikor egyik nap a gyönyörű középkori utcákon át sétálunk az óvodába, egyszer csak énekelni kezd: „The sun’ll come out, tomorrow.” Egész úton ezt énekeljük. Azért csak ott van még benne az én reménykedő amerikai kislányom. Végül elhatározom, hogy megkérdezem a francia felnőtteket, mi az a titokzatos caca boudin. Nagyon viccesnek tartják, hogy ennyire komolyan veszem ezt a dolgot. Kiderül, hogy „csúnya” szó, de csak kisgyerekek használják. Egymástól tanulják el abban az időszakban, amikor elkezdik használni a vécét. A caca boudin kisebbfajta bêtise-nek számít. Ám a szülők tudják, hogy épp ez benne a jó. A gyerek ezzel mutat fricskát a világnak, és hágja át a szabályokat. Akikkel erről beszélek, mind úgy gondolják, hogy mivel a gyerekek annyi szabállyal és korláttal kerülnek szembe, szükségük van az engedetlenséggel járó szabadságra. A caca boudin hatalommal és autonómiával ruházza fel őket. Bean korábbi gondozónője, Anne-Marie elmosolyodik, amikor a caca boudinről kérdezem. – Ez is része az itteni környezetnek – magyarázza. – Kiskorunkban mi is ezt mondtuk. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek bármikor mondhatják a caca boudint. A szülői nevelési kézikönyv, a Votre enfant azt javasolja: mondjuk azt a gyereknek, hogy csak a vécén beszélhet csúnyán. Vannak szülők, akik az asztalnál nem engedik meg a csúnya szavak használatát. Nem tiltják meg teljesen a caca boudint, hanem bíznak a gyerekben, hogy megfelelően használja. Amikor Beannel vendégségbe megyünk egy francia családhoz Bretagne-ban, Bean és az ottani kislány, Léonie nyelvet nyújt a kislány nagymamájára. A nagymama azonnal leülteti őket, és elbeszélget velük arról, mikor szabad és mikor nem szabad ilyesmit csinálni. – Ha egyedül vagy a szobában, akkor szabad. Ha egyedül vagy a vécén, akkor is szabad… Mezítláb járhatsz, kinyújthatod a nyelvedet, mutogathatsz, és mondhatod, hogy caca boudin. Ha egyedül vagy, akkor mindezt szabad. De az iskolában: non. Az asztalnál: non. Ha apával és anyával vagy: non. Az utcán: non. C’est la vie. Meg kell értenetek a különbséget. Most, hogy már többet tudunk a caca boudinről, Simonnal úgy döntünk, hogy visszavonjuk a moratóriumot. Megmondjuk Beannek, hogy használhatja, de ne túl gyakran. Tetszik nekünk a dolog filozófiája, néha még mi magunk is használjuk. Enyhe káromkodás, csak a gyerekek számára: milyen furcsa! És mennyire francia! A caca boudin társadalmi komplexitása végül aztán mégis túl bonyolultnak bizonyul számunkra. Amikor Bean egyik óvodástársának az apja egy vasárnap délután eljön hozzánk a lányáért, aki játszani volt nálunk, meghallja, hogy Bean az előszobában rohangálva a caca boudint ordítozza. A bankár apuka gyanakodva méregetni kezd. Otthon aztán bizonyára elmeséli az esetet a feleségének, mert a kislány azóta nem volt nálunk.

10

Hamis fiúk

Végre befejeztem a könyvemet! És az egyik reggeli előtt – tizenöt hosszú percig – szinte dekára annyi a súlyom, amennyit kitűztem magamnak. Készen állok az újabb terhességre. Csakhogy nem esem teherbe. Körülöttem mindenki terhes. A barátnőim, akik hozzám hasonlóan a harmincas éveik végén járnak, az utolsó pillanatban még gyorsan kihasználják a termékenységüket. Beannel teherbe esni kicsit olyan volt, mint pizzát rendelni. Pizza kell? Tárcsázz, és már itt is van. Rögtön az első alkalommal sikerült. Ám most semmi pizza a láthatáron. Ahogy telnek a hónapok, egyre jobban érzem a növekvő korkülönbséget Bean és az egyelőre csupán elméletben, ám a tények világában sajnos nem létező testvére között. Úgy érzem, már nem sok hónapom van hátra. Három gyereket szerettem volna. Ha a második nem jön össze hamarosan, a harmadik már fizikai képtelenség lesz. Az orvos azt mondja, gyengült a ciklusom. Nem szabad a petesejtet ilyen sokáig parkoltatni, mielőtt áttörne a falon, hogy elinduljon társat keresni. Clomidot ír fel, amelytől több petesejt érik meg, és így nő az esélye annak, hogy egy közülük elég életrevaló lesz. Közben egyre több barátnőm jelentkezik a jó hírrel, hogy terhes. Örülök neki. Tényleg örülök. Nyolc hónap múltán megkapom egy akupunktúrás orvosnő nevét, aki a megtermékenyítésre specializálódott. Hosszú, fekete hajú nő, a rendelője egy nem túl elegáns párizsi üzleti negyedben található. (A legtöbb városban csak egyetlen kínai negyed van. Párizsban öt vagy hat.) A nyelvemet tanulmányozza, néhány tűt szúr a karomba, és megkérdi, milyen hosszú a ciklusom. – Az túl hosszú – mondja, és elmagyarázza, hogy a petesejt várakozás közben elsorvad. Felír egy folyadékot, fakéregíze van. Szófogadóan iszogatom. Nem esem teherbe. Simon azt mondja, neki egy gyerek is elég. Udvariasságból kb. négy másodpercig eltűnődöm ezen a lehetőségen. Ám valami ősi ösztön hajt. Nem afféle darwini érzés, inkább olyan, mint a szénhidrátéhség. Pizzát, még! Megint elmegyek az orvoshoz, és bejelentem neki, hogy kész vagyok emelni a tétet. Mije van még? Szerinte nem kell még lombikbébire gondolnunk. (A társadalombiztosítás a negyvenhárom év alatti nőknek hat mesterséges megtermékenyítési kísérletet finanszíroz.) Inkább megtanít arra, hogy a combomba fecskendezzek egy gyógyszert, amelytől korábban lesz ovulációm, így a petesejtnek nincs ideje elsorvadni. Hogy a beavatkozás eredményes legyen, a ciklusom tizennegyedik napján kell beadnom magamnak az injekciót. Majd abban a szent pillanatban vadul rá kell vetnem magam a férjemre. Kiderül, hogy a következő ciklusom tizennegyedik napján Simon épp Amszterdamban lesz egy munka miatt. Arról szó sem lehet, hogy még egy hónapot várjak. Bébiszittert fogadok Bean mellé, és megbeszélem Simonnal, hogy randevúzzunk Brüsszelben, vagyis körülbelül félúton Amszterdam és Párizs között. Úgy tervezzük, hogy ráérősen megvacsorázunk, majd visszavonulunk a szállodai szobánkba. Ha más nem, egy kellemes kis vakáció mindenképpen kinéz a dologból. Másnap reggel Simon majd visszamegy Amszterdamba. A tizennegyedik napon hatalmas vihar tör ki, és Hollandia nyugati részén összeomlik a vasúti közlekedés. Amikor este hat körül megérkezem a brüsszeli pályaudvarra, Simon felhív, hogy a vonata

Rotterdamban vesztegel. Az sem világos, melyik vonat tud majd továbbmenni, vagy hogy egyáltalán bármelyik elindulhat-e. Lehet, hogy ma el sem fog jutni Brüsszelbe. Majd visszahív. Erre a végszóra elered az eső. Az injekciót egy hűtőtáskában hoztam magammal, és a jégakku csak néhány órára elég. Mi lesz, ha elakadok egy meleg vonatban? A vasútállomáson beugrom egy kisboltba, veszek egy zacskó fagyasztott zöldborsót, és beteszem a hűtőtáskába. Simon felhív, hogy Rotterdamból mindjárt indul egy vonat Antwerpenbe. El tudok menni Antwerpenbe? A fejem fölött lévő hatalmas táblán látom, hogy pár perc múlva indul egy vonat Brüsszelből Antwerpenbe. A következő jelenet olyan, mint egy Bourne-rejtélybe oltott Szex és New York: a zöldborsóba csomagolt fecskendőt szorongatva száguldok a vágányhoz. Futok a zuhogó esőben, majd amikor épp felszállok az antwerpeni vonatra, Simon megint hív: – Ne szállj fel! – kiabálja. Vonaton ül, és Brüsszelbe tart. Taxival megyek a szállodába, amely kényelmes, meleg, és hatalmas karácsonyfa díszeleg benne. Hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán ott lehetek, csakhogy az első szobának, ahová a londiner bekísér, nem olyan hangulata van, mint amilyet elképzeltem. Megmutat egy másik szobát, amely a legfelső emeleten van, és ferde a mennyezete. Ez már alkalmasabb helynek tűnik a szaporodásra. Miközben Simonra várok, megfürdöm, köpenyt veszek, aztán higgadtan megszúrom magam az injekciós tűvel. Nem is lennék rossz narkós gondolom. Remélem, kétgyerekes anyának még jobb leszek. Pár héttel később épp Londonban vagyok munkaügyben. Veszek egy terhességi tesztet a gyógyszertárban. Aztán rendelek egy bagelt egy boltban, csak hogy használhassam a pincében lévő, koszos vécéjüket (na jó, azért a bagelt is megettem). Meglepetésemre a teszt pozitív. Felhívom Simont, miközben a bőröndömet húzva rohanok egy konferenciára. Azonnal elkezd beceneveken gondolkodni. Ha már Brüsszelben fogant, ne nevezzük Csipkének? Simon az ultrahangra is elkísér. Felfekszem az asztalra, és nézem a képernyőt. Iszonyú helyes a baba: szívverés, fej, láb. Aztán oldalt észreveszek egy sötét foltot. – Az mi? – kérdezem az orvost. Kicsit arrébb húzza a botot. Hirtelen egy másik kis test ugrik elő a képernyőn, a saját szívverésével, fejével és lábával. – Ikrek – mondja. Ez életem egyik legszebb pillanata. Úgy érzem, mintha hatalmas ajándékot kaptam volna: két pizzát! Nem beszélve arról, hogy mennyire hatékony módja ez a szaporodásnak egy, a harmincas évei vége felé járó nő esetében. Aztán Simonra nézek, és látom, hogy az életem legszebb pillanata az ő életének talán a legborzalmasabb pillanata. Úgy tűnik, sokkot kapott. Most az egyszer nem vagyok kíváncsi rá, hogy mire gondol. Még mindig szédelgek attól, hogy ikreim lesznek. Simonon viszont látszik, hogy szörnyű csapás érte. – Soha többé nem mehetek kávéházba – mondja. Már látja a lelki szemei előtt, ahogy szertefoszlik minden szabadideje. – Vegyen otthoni kávégépet – javasolja a doktornő. A francia barátaim és szomszédaim gratulálnak a jó hírhez. Nem kíváncsiskodnak, vajon miért lettek ikreim. Az angolszász ismerőseim többnyire kevésbé diszkrétek. – És meglepődtél? – kérdezi egy anya a játszócsoportomból, amikor bejelentem a hírt. Miután egy semmitmondó „igen”-nel válaszolok, újra próbálkozik: – És az orvosod? Ő is meglepődött? Sok a dolgom, nincs időm megsértődni. Simonnal eldöntöttük, hogy egy jobb kávégép helyett inkább nagyobb lakásra van szükségünk (a mostaniban csak két kis szoba van). A dolog még sürgetőbbé

válik, amikor kiderül, hogy mindkét baba kisfiú. Lakásvadászatra indulok. Több tucat lakást is megnézek, de mindegyik túl sötét, túl drága, vagy hátborzongató, hosszú folyosó van benne, a végén pedig apró konyha (a 19. században ugyanis nem volt illendő, hogy beszivárogjon a szobákba az ételszag, amikor a cseléd főzött). Az ingatlanügynökök mindig úgy dicsérik a lakást, amelyet épp megnézni készülök, hogy „nagyon nyugodt”. Úgy tűnik, ez mind a lakások, mind a gyerekek esetében rendkívül értékes tulajdonságnak számít. Az ingatlanozás eltereli a figyelmemet a terhességről, így legalább nem aggódom annyira. Azt is eltanultam a franciáktól, hogy nem kell a magzat minden egyes szemöldökszálának a kialakulását figyelemmel kísérni (pedig van ott jó pár szemöldökszál, épp lenne min aggódni). Párszor azért átfut rajtam egy kis ikerspecifikus aggódás, például, hogy koraszülöttek lesznek. Ám az egészségügy aggódik helyettem épp eleget. Mivel ikrekről van szó, a megszokottnál több orvosi vizsgálat és ultrahang jár nekem. A jóképű radiológus minden alkalommal megmutatja az „A babát” és a „B babát” a képernyőn, majd elsüti ugyanazt a gyenge viccet: nem muszáj ám majd így hívni őket. Igyekszem egy kicsit mosolyogni. Ezúttal inkább Simon szorong – saját maga, és nem a babák miatt. Minden egyes sajttálra úgy néz, mintha élete utolsó sajttála lenne. Én viszont lubickolok a sok törődésben. Noha a mesterséges megtermékenyítés ingyenes, az ikrek még mindig újdonságnak számítanak Párizsban (az orvos gyakran csak egy embriót ültet be). Két hónap elteltével már látszik rajtam a terhesség. Hat hónaposan úgy nézek ki, mint aki mindjárt szülni fog. Még a terhesruhák egy része is szűk rám. Hamarosan a kisgyerekek számára is világossá válik, hogy nem csak egy baba van ott benn. Utánanézek a szakkifejezéseknek is. Az ikreket franciául nem úgy hívják, hogy egypetéjű vagy kétpetéjű11, hanem úgy, hogy vrai és faux – igazi vagy hamis. Lassan megszokom, hogy mindenkinek úgy mondjam: hamis ikerfiúkat várok. Kár volt azon aggódnom, hogy a hamis fiúk túl korán érkeznek. Kilenc hónapos terhesen két teljesen kifejlett baba van bennem, akiknek külön-külön majdnem annyi a súlyuk, mint annak idején Beané volt. A kávéházban ülő emberek mutogatni kezdenek rám. Már nem tudok felmenni a lépcsőn. – Ha lakást akarsz, keress magadnak – mondom Simonnak. Egy héten belül, egyetlen lakás megtekintése után Simon talál is. Régi lakás, még párizsi viszonylatban is. Nincs benne folyosó, a ház előtt a járda a szokásosnál háromszor szélesebb. A lakás felújításra vár. Azonnal megvesszük. A szülés előtti napon találkozom az építésszel, aki a terveket készíti. A magánkórház, ahol Beant szültem, kicsi volt, és makulátlan, a csecsemőosztály napi huszonnégy órában nyitva volt, mindig kaptunk tiszta törülközőt, és a szobába hozták a steaket meg a libamájat. Épp csak pelenkáznom kellett. Már előre figyelmeztettek, hogy az állami kórház, ahol az ikreket fogom szülni, nem nyújt ilyen luxusélményt. A francia kórházakban az orvosi ellátás kitűnő, a kiszolgálás viszont csupán az alapvető dolgokra korlátozódik. Adnak egy listát arról, hogy mit hozzunk a szülésre – többek között pelenkát. Semmi egyedi szülési terv, fürdőkád meg sétálgatás az epidurállal. A babára se adnak csinos kis sapkát. Sokan a „futószalag” kifejezést használják a hatékony, ámde személytelen gépezet nyújtotta élmény leírására. Az Armand-Trousseau Kórházat választom, mert tíz percre van a házunktól taxival, és mert fel vannak készülve az ikerszülésnél esetlegesen fellépő komplikációkra. (Később megtudom, hogy ahhoz a gyermekkórházhoz tartozik, ahová Françoise Dolto heti vizitekre járt.) Egyébként sem akarok fürdőkádban szülni. Valamint úgy képzelem: ha majd elérkezik a pillanat, előveszem a New York-i pofátlanságomat, és úgy rendezem a dolgokat, ahogy én szeretném. Felhívom Simon figyelmét, hogy már egyébként is gazdaságosak vagyunk, hiszen két gyereket fogunk a világra hozni egynek az áráért.

Amikor megindul a szülés, senki sem kérdezi meg, óhajtok-e epidurált. Az orvos egy steril műtőben helyez el, hogy azonnal császározhasson, ha szükség lenne rá. Háton fekszem, a lábam egy retró jellegű, az 1950-es évekre emlékeztető kengyelben nyugszik, körülöttem úszósapkás, műtőmaszkos idegenek. Többször kérem, hogy rakjanak párnát a hátam alá, hogy lássam, mi történik. Még csak válaszra se méltatnak. Végül annyi engedményt tesznek, hogy egy lepedőt gyűrnek alám, amitől csak még kényelmetlenebbül érzem magam. Ahogy a szülés aktív része megkezdődik, a franciatudásom egy csapásra elillan. Semmit sem értek abból, amit az orvos mond, és csak angolul bírok megszólalni. Ez valószínűleg nem először történik meg, mert egy bába azonnal elkezd tolmácsolni köztem és az orvos között. Lehet, hogy csak összefoglalja az orvos szavait, és az is lehet, hogy nem tud elég jól angolul. De jobbára csak annyit mond, hogy „nyomjon” meg „ne nyomjon”. Amikor az első baba megjelenik, a bába a kezembe adja. El vagyok ragadtatva. Végre itt van „A” baba! Épp ismerkedünk, amikor a bába megkopogtatja a vállamat. – Elnézést, de a másik babát is meg kéne szülni – mondja, majd ismeretlen helyre szállítja „A” babát. Akkor fogom fel, hogy az ikerszülés nem lesz egyszerű dolog. Kilenc perccel később „B” baba is előbukkan. Gyorsan üdvözlöm, aztán őt is elviszik. Hamarosan mindenki eltűnik – Simon, a babák és a nagyszámú kórházi csapat jelentős része. Még mindig háton fekszem, és deréktól lefelé el vagyok érzéstelenítve. A lábam azóta is a kengyelben van, széttárva. Az előttem levő rozsdamentesacél asztalon két vörös méhlepény hever, mindkettő emberfej méretű. Valaki elhúzta a függönyt, amely a szobám falaként szolgált, úgyhogy most bárki, aki arra jár, premier plánban megtekintheti az ágyékomat, öt perccel ikerszülés után. Már csak az altató szakápolónő van velem, aki szintén nem lelkes, hogy otthagyták. Bosszúságát azzal palástolja, hogy csevegni próbál velem: Honnan jöttem? Szeretem-e Párizst? – Hol vannak a babáim? Mikor láthatom őket? – kérdem én. (Közben visszatért a franciatudásom.) Fogalma sincs. És nem szabad magamra hagynia, így nem is tud utánajárni. Húsz perc telik el. Senki sem jön értünk. Talán a hormonok miatt van, de mindez nem zavar. Bár azért hálás vagyok, amikor az ápolónő végre egy kis ágyékkötőt rögtönöz orvosi ragtapaszból a lábam közé. Utána már nem akar beszélgetni velem. – Utálom a munkámat – mondja. Végül valaki begurít a lábadozóba, ahol végre ismét együtt lehetek Simonnal és a babákkal. Fényképeket készítünk, aztán – először és utoljára – megpróbálom mindkét fiút egyszerre szoptatni. Egy műtőssegéd betol a szobába, ahol a következő néhány napot töltjük majd a fiúkkal. Szó, ami szó, nem egy luxusszálloda. Inkább olyan, mint egy olcsó motel. Ha segítségre van szükségünk, egy-két ápoló áll a rendelkezésünkre, az újszülöttszoba pedig kb. hajnali egytől négyig üzemel. Mivel már van egy nagyobb gyerekem, feltételezik, hogy nem csinálok nagy marhaságot, így a személyzet lényegében magamra hagy. Étkezési időben műanyag tálcán hozzák az ennivalót, amely a kórházi étel paródiája: löttyedt sült krumpli, csirkedarabkák és csokis tej. Napokba telik, mire észreveszem, hogy a többi anya nem eszi meg a kórházi menüt: a folyosó végén van egy közös hűtő, ahol a saját maguk által vásárolt ennivalót tartják. Simon otthon van Beannel, így többnyire egyedül vagyok a fiúkkal, akik órákig ordítanak egyvégtében. Általában egyet a lábam közé veszek, hogy így imitáljam az ölelést, miközben a másikat szoptatom. Az óriási zaj és a testrészek kavalkádja miatt úgy érzem, mintha többen lennének kettőnél. Amikor végre sikerül elaltatnom mindkettőjüket – többórás visítás és evés után –, megjelenik Simon. – Olyan békés itt – mondja. Igyekszem nem gondolni arra, hogy a hasam úgy néz ki, mint egy hatalmas, hússzínű zselékupac. Közben nevet kéne adni a fiúknak. (A párizsi önkormányzat három napot ad erre. A második napon egy mérges képű bürokrata masírozik be a kórházi szobába, kapcsos írótáblával a kezében.) Simon csak annyit kér, hogy legyen benne Nelson is, a példaképe, Nelson Mandela után. Ő inkább a tökéletes

becenév kiválasztásán tipródik. Az egyiket Gonzónak, a másikat Elnöknek akarja hívni. Nekem nagyon tetszik, ha sok magánhangzó van egymás mellett egy névben, és felmerül bennem, mi lenne, ha mindkettőt Raoulnak hívnánk. Végül úgy döntünk, hogy az egyik Joel lesz – aztán mindig csak Joey-nak fogjuk hívni –, a másik pedig Leo, amit sehogyan sem sikerül becézni. Még sohasem láttam náluk különbözőbb ikreket. Joey úgy néz ki, mint én, csak platinaszőke. Leo kis barna bőrű, mediterrán pasi. Ha nem lennének ugyanakkorák, és nem lennének mindig együtt, senki meg nem mondaná, hogy közük van egymáshoz. Ha később valaki megkérdezi, hogy egypetéjűek-e, mindjárt tudom, hogy az illetőt egyáltalán nem érdeklik a kisbabák. Négy hosszú nap után hazaengednek bennünket a kórházból. A fiúkkal otthon épp csak egy kicsit könnyebb az élet. Esténként órákig üvöltenek. Éjjel állandóan felébrednek. Alvás előtt Simonnal kiválasztjuk az egyik babát, akiért aztán egész éjjel felelősek vagyunk. Mindketten igyekszünk a „jobbik” babát választani, de változó, hogy épp melyikük az. Egyébként sem költöztünk még be az új lakásba, így mindannyian ugyanabban a szobában alszunk. Ha az egyik baba felébred, mindenki más is felébred. Körülbelül hat hónapos koruktól a fiúk elkezdenek reggel hatig aludni. Még mindig úgy érzem, mintha többen lennének kettőnél. Sose gondoltam volna, hogy egyformán fogom öltöztetni az ikreimet, de most fontolóra veszem a dolgot, hogy legalább vizuálisan egy kis rendet teremtsek – olyan ez, mint amikor egy szigorú iskolában egyenruhában járatják a gyerekeket. Meglepő módon egy kis idegeskedésre is találok időt. Valahogy az a fixa ideám támad, hogy összekevertük a fiúk nevét, vagyis vissza kellene menni a városházára, hogy Leót Joelként, Joelt Leóként anyakönyveztessük. Ritka szabad perceimben ezen gyötrődöm. Aztán jön a körülmetélés kérdése. A francia babák általában nincsenek körülmetélve. Ez lényegében csak a zsidóknál és a muszlimoknál szokás. Augusztus van, ilyenkor Párizsban még a rituális körülmetélést végző mohél is nyaral. Megvárjuk azt, akit ajánlottak (aki megnyugtató módon nemcsak mohél, hanem gyerekorvos is). A szüléssel ellentétben a körülmetélésnél szó sincs „egyet fizet, kettőt kap” akcióról. Még csak engedmény sem jár. A kis szertartás előtt bevallom a mohélnak, hogy attól tartok, összekevertem a fiúk nevét, és lehet, hogy fel kell cseréltetnem őket. Lelki tanácsot nem kapok. De mivel a mohél francia, elmagyarázza, hogy meg fogunk bolondulni a papírmunkától, ami ezzel jár. Ez az információ meg a körülmetélés és az azzal járó beavatás valahogy eloszlatja a kétségeimet. A szertartás után soha többet nem aggódom a nevük miatt. Hál’ istennek közben az anyám is megérkezik Miamiból. Simonnal és vele együtt mindhárman többnyire a nappaliban ülünk, ölünkben a fiúkkal. Egyik nap csengetnek. Egy pszichológusnő érkezik, akit a környékbeli PMI-iroda küldött. Az a dolga, hogy ikerszülések esetén meglátogassa az anyákat, ami tapintatosan kifejezve nyilván annyit jelent, hogy meg akar bizonyosodni: nem kaptam-e idegösszeomlást. Néhány nap múlva ugyanabból a PMI-ből egy bába is meglátogat, és végignézi, ahogy tisztába teszem Joey-t. Majd kijelenti, hogy Joey széklete „kitűnő”. Úgy tekintem, hogy ez a francia állam hivatalos véleménye. A fiúknál végre be tudunk vetni néhány dolgot, amit a francia gyereknevelésről tanultunk. Szép lassan elérjük, hogy betartsák a nemzeti étkezési rendet, és átálljanak napi négy etetésre. Néhány hónapos koruktól – az uzsonnát kivéve – alig nassolnak. A „Szünet”-et sajnos nem tudjuk kipróbálni rajtuk. Újszülött ikrek esetében, akiknek ráadásul

nincs külön szobájuk – és a testvérük pár méterre alszik tőlük –, nemigen lehet ilyesmivel próbálkozni. Így tehát ismét szenvedünk. Amikor egy hónapja már szinte semmit sem aludtunk, Simonnal olyanok vagyunk, mint a zombik. Kénytelenek vagyunk igénybe venni a Fülöp-szigeteki bébiszittert és az ő unokatestvéri és baráti körét. A végén már négy nő is besegít, gyakorlatilag mind a huszonnégy órát lefedő műszakokban. Az összes pénzünk elfolyik, de legalább néha alszunk. Kezdem úgy látni az ikreket szülő anyákat, mint egy üldözött kisebbséget – mint mondjuk a tibetieket. Egyik fiúnak se megy könnyen a szopás. Így rengeteg időt töltök az emeleti szobámban, intim együttlétben az elektromos mellpumpámmal. Bean lassan rájön, hogy akkor lehet egyedül velem, ha ilyenkor odaül mellém. Megtanulja összerakni az üvegeket és a gyűjtőpoharakat – úgy csinálja, mintha egy pisztolyt állítana össze. Remekül tudja utánozni a pumpa hangját: wapa, wapa. Többnyire úgy nézek ki, mint egy lebunkózott állat. Lebotorkálok az emeletről, és cumiztatok, vagy leküldöm Beant a fiúkkal együtt, én meg visszaalszom. Annyi bébiszitter van körülöttem, hogy inkább mellékszereplőnek, mint dívának érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy a fiúk nem tudják, a sok nő közül melyik az anyjuk. Elég bambának tűnhetek, mert egyik nap egy barátnőm vállon ragad, a szemembe néz, és megkérdi, jól vagyok-e. Ami nem könnyű neki, mivel sokkal alacsonyabb nálam. – Jól vagyok, csak fogy a pénzem – válaszolom. Annyit éneklem a Csendes éjt a fiúknak – inkább parancs, mint altatódal gyanánt –, hogy az egyik bébiszitter megkérdezi: csak nem katolizáltam? Közben a felújítás is megkezdődik. Két pumpálás között átszaladok megnézni az új lakást. Találkozom a társasház képviselőjével, egy hatvanas közgazdásszal, hogy megbeszéljem vele, lent hagyhatjuk-e az ikerkocsit a lépcsőház aljában. Nem ígér semmit. – Az előző tulajdonosok nagyon jó szomszédok voltak – mondja. – Mennyiben? – kérdezem. – Nagyon diszkrétek voltak – válaszolja. A lakás borzalmas állapotban van. Egy olyan éjszakán hagytam jóvá a terveket, amikor a fiúknak éppen rémes hasfájásuk volt. Kiderül, hogy nem fogtam fel belőlük semmit. A kétszáz éves ajtók és falak, amelyek nagyon is tetszettek nekem, eltűntek, a helyükbe újak és gyengébb minőségűek kerültek. Csak a felújítás végeztével, a költözéskor döbbenek rá, hogy 19. századi párizsi lakásunkat Miami egyik felhőkarcolójába illő lakássá változtattuk, csak ebben még egerek is vannak. Akkor értettem meg, milyen gyönyörű Párizs – a súlyos ajtók, a bonyolult mintázatú díszlécek –, amikor egy kis darabkáját óriási költséggel tönkretettem. Most aztán rengeteg időt töltök azzal, hogy ezen búslakodom. – Tudod, van az a száma Edith Piafnak, hogy Je ne regrette rien (Nem bánok semmit sem) – mondom Simonnak. – Na hát, a magam részéről je regrette tout (megbántam mindent). Méregdrága, kimerítő életünk néha egyszerűen csak szürreális. A fiúk kicsit már nagyobbak, amikor egy este fektetés előtt beugrik az egyik szingli barátnőm. Nézi, ahogy a fiúk kezeslábasban, némán rugóznak a bútorokon, mintha dadaista táncot járnának. Aztán egy hang nélkül körözni kezdenek a lakásban, a fogkeféjüket magasba tartva, mint valami talizmánt. Simon nézi őket, közben alámondásos dokumentumfilmet imitál: – Ezeknek a fiúknak a kultúrájában a fogkefe sajátos státusszimbólum – magyarázza. Az új életünk tele van szélsőséges érzelmekkel. Simon kimerülten és reményvesztetten botorkál, közben néha odaszúr nekem egy kis passzív-agresszív megjegyzést: – Talán tizennyolc év múlva egy kávét is megihatok. – Hosszasan ecseteli, milyen rettegés tölti el, amikor a házhoz ér, és bentről meghallja a gyerekek sírását. Három darab három év alatti gyerek meglehetősen nagy falat, még a mi termékeny baráti körünkben is. A sok sírás és panaszkodás közepette azért vannak reménykeltő pillanatok is. Azonnal jókedvem támad, amikor Leo öt teljes percen át derűs és nyugodt. Az első olyan éjszakán, amikor hét órát alszik egyvégtében, Simon összevissza ugrál, miközben Frank Zappa Titties and Beer című dalát énekli.

Azonban még így is azt érzem, mint a fiúk születésekor, hogy a figyelmem reménytelenül megosztott. Megkérdezem Hélène barátnőmtől – akinek szintén ikrei vannak, és még egy gyereke –, hogy gondolkodik-e még gyermekvállaláson. – Nem hiszem. A teljesítőképességem határán vagyok – válaszolja. Pontosan tudom, miről beszél. Csak éppen attól tartok, hogy én túlléptem a határt. Még az anyám is azt mondja – aki pedig évek óta könyörgött unokákért –, hogy ne vállaljak több gyereket. Hogy bebetonozza a helyzetemet, Bean egy nap azzal jön haza az iskolából, hogy maman crotte de nez-nek nevez. Azonnal beütöm a Google Fordítóba. Kiderül, hogy „takony mama” vagyok. A körülményeket tekintve egész találó leírás.

11

Isteni ez a bagett!

A barátaim azt mondják, hogy azoknak a szülőknek a körében, akiknek ikreik vannak, magas a válási arány. Fogalmam sincs, hogy ez statisztikailag igaz-e, vagy sem, de nagyon is értem, miért terjedt el ez a pletyka. Az ikrek születése utáni hónapokban Simonnal folyamatosan veszekszünk. Az egyik vita során azt vágja a fejemhez, hogy rebarbative vagyok. Ennek utána kell néznem. A szótár szerint azt jelenti: „visszataszító és kifogásolható, pl. egy modern ház”. Visszaballagok Simonhoz. – Visszataszító? – érdeklődöm. Ezt még a mostani helyzetben is övön alulinak érzem. – Na jó, akkor csak kifogásolható – feleli Simon. Úgy emlékeztetem magam a tisztességes viselkedésre, hogy a lakásban mindenfelé cetliket ragasztok, a következő felirattal: „Nem cseszegetni Simont.” A fürdőszobai tükörre is teszek egyet. Mindketten túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy felfogjuk: azért veszekszünk, mert fáradtak vagyunk. Már cseppet sem érdekel, mire gondol, pedig biztos még mindig a holland focira. A ritka szabad percekben Simon szeret bekuckózni az ágyba egy magazinnal. Ha zavarni merem, kijelenti: – Semmi olyan mondanivalód nem lehet, ami érdekesebb lenne, mint ez a cikk a New Yorkerben. Egy nap megvilágosodom. – Szerintem mégis összeillünk – mondom neki. – Te ideges vagy, én meg idegesítő. Elég riasztó hangulatot áraszthatunk. Miután egy ismerős, gyermektelen chicagói pár négy napot tölt nálunk, úgy döntenek, hogy mégsem vállalnak gyereket. Egy családi hétvége után Bean is elhatározza, hogy nem lesz gyereke. – Túl nehéz – mondja. A kapcsolatunk szempontjából reménykeltő, hogy mindkét fiúnak sikerül helyet szerezni a bölcsődében (még az anyám is megkönnyebbül, amikor ezt hallja). Franciaországban az ikrek még mindig elég ritkák ahhoz, hogy elsőbbséget élvezzünk a felvételnél. A bölcsődei bizottság annyira megsajnált bennünket, hogy egy olyan kis bölcsődébe osztották be a fiúkat, amely két utcára van az új otthonunktól, és amelyről addig úgy tudtam, hogy nincs benne üresedés. A bölcsőde egy kis reménysugarat jelent a jövőre nézve. Azonban a családunknak – és ami talán még aggasztóbb, a házasságunknak – túl kell élnie a következő néhány hónapot, amíg át nem adjuk a fiúkat. Úgy döntöttünk, egyéves korukig otthon tartjuk őket. Néha rizikósnak tűnik, hogy Simonnal képesek leszünk-e kitartani addig. Nyilván nem véletlen, hogy a munkaigényes gyereknevelési stílus elterjedésével párhuzamosan a kutatások szerint a középosztály körében csökkent a házassággal való elégedettség,50 és hogy az anyák kellemesebbnek találják a házimunkát, mint a gyermekgondozást.51 A társadalomtudósok már lényegében magától értetődőnek tartják, hogy manapság a szülők kevésbé boldogok, mint a gyermektelen felnőttek. Kutatások bizonyítják, hogy szülőknél gyakoribb a depresszió, és a boldogtalanság minden újabb gyerekkel egyre nő52 (Simon esetében ehhez elég volt az újabb gyerekek megpillantása az ultrahangos készülék monitorján). Lehet, hogy csupán egy esti kimenőre lenne szükségünk? Amióta Franciaországban élek, az esti kimenő lett a gyermekes angolszász párok új penicillinje. Utálod a házastársad? Menjetek esti kimenőre! Meg akarod fojtani a gyerekeidet? Menj el vacsorázni! Az Obama házaspár is esti kimenőkre

jár. Már a társadalomtudósok is tanulmányozzák a jelenséget. Egy középosztálybeli kanadaiakról készült tanulmány53 azt állapította meg, hogy amikor a párok közös szabadidős tevékenységet folytattak, az „a házasságuknak is rendkívül jót tett, külön-külön is szinte megfiatalodtak, és a gyermeknevelésbe is újult erővel vetették bele magukat”. Azonban ritkán volt idejük efféle tevékenységre. „[A résztvevők közül] sokan úgy érezték, a szélesebb környezetük nyomást gyakorol rájuk, hogy a gyerekeik igényeit mindig a házastársi kapcsolat igényei fölé helyezzék”, vonják le a következtetést a szerzők. Az egyik férj elmondta, hogy valahányszor a feleségével beszélgetett, a gyerekek „percenként megzavarták” őket. Ez persze megint csak a concerted cultivation, a „szervezett nevelés” következménye, amely felfalja a szabadidőt, és a gyerek fejlődésének elősegítését helyezi a család életének a középpontjába. Ezt látom magam körül, valahányszor Amerikába vagy Nagy-Britanniába látogatok. Az egyik unokatestvéremhez – aki négygyerekes ápolónő – közel laknak a rokonai, és szívesen vigyáznának a gyerekeire. Azonban az egész hét után, amelyet azzal töltöttek, hogy mindenkit eljuttattak iskolába, tornára, edzésre és templomba, a férjével – aki rendőrként dolgozik, éjszakai műszakban – eszükbe se jut bárhova is menni. Túlságosan fáradtak hozzá. Egy manchesteri tanárnő azt meséli, hogy a kisgyerekét is magával viszi a nászútra, pedig az édesanyja vállalná, hogy vigyáz az unokájára. – Rosszul érezném magam, ha otthon hagynám – magyarázza. Az angolszász anyáknak mindig van egy rémtörténetük a köreikből olyan anyákról, akik senkire sem hajlandóak rábízni a gyereküket. És ezek az anyák nem csupán városi legendák, magam is gyakran találkozom velük. Egy esküvőn egy coloradói anya mellé kerülök, aki elmeséli, hogy egész nap ott van nála a bébiszitter, de ő sose hagyja egyedül a három gyerekkel. (A férje azért nem jött el az esküvőre, mert a gyerekekre vigyáz.) Egy michigani festőnő elmondja, hogy a fia egyéves koráig nem tudta rávenni magát, hogy bébiszittert fogadjon mellé. – Olyan picinek tűnt, és ő volt az első gyermekem. Elég ideges típus vagyok. Nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy átadjam valakinek – mondja elcsukló hangon. Más angolszász szülők olyan különleges étrendet és fegyelmezési módszereket alkalmaznak, hogy rajtuk kívül senki más nem képes arra, hogy átvegye a feladataikat, és betartsa az összes szabályt – még egy nagyszülő sem. Egy virginiai nagypapa azt meséli, hogy az unokája őrjöngeni kezdett, amikor a babakocsit „rosszul” tolta át egy bukkanón. Az anya ugyanis azt olvasta, hogy kisebb az esélye az agykárosodásnak, ha visszafelé toljuk át a babát a bukkanókon. Nekünk Simonnal persze semmi kifogásunk sincs a bébiszitterek ellen. Jelenleg a fél Fülöpszigetek a mi alkalmazásunkban áll. Azonban mióta megszülettek a fiúk, néhány óránál többet nem töltöttem házon kívül. Általában azt csinálom, amit az a coloradói anya: afféle kisegítőnek használom a bébiszittert, aki főleg mos és pelenkáz. De rendszerint én is jelen vagyok. Ennek a rendszernek több előnye is van: elapasztja a megtakarításainkat, és tönkreteszi a kapcsolatunkat, ráadásul mindkettőt egyszerre. Szinte egyfolytában rebarbative vagyok. Akkor döbbenek rá, hogy kezdek kissé megbolondulni, amikor egyszer – kb. negyedórával azelőtt, hogy az egyik bébiszitternek jönnie kell – pittyeg a telefonom, vagyis SMS-em érkezett. Pánikba esem, hogy késik a bébiszitter. Pedig csak egy üzenet jött a hírszolgálattól, amelyre előfizettem, hogy szörnyű földrengés dúlt Dél-Amerikában. Azonnal fellélegzem. Persze könnyebb jól kijönni a házastársunkkal, ha a babánk három hónapos korára átalussza az éjszakát, a gyerekeink eljátszanak egyedül, és nem kell folyamatosan az egyik különóráról a másikra hurcolni őket. És láthatóan az is sokat segít, hogy a francia párok máshogy állnak a szerelemhez, még olyankor is, amikor pici gyerekeik vannak. Ezt akkor kezdem megsejteni, amikor a szülészorvosom felír receptre egy tíz alkalomra szóló rééducation périnéale-t, vagyis gátizom-erősítő tanfolyamot. Akkor is felírta,

amikor Bean született, és a fiúk születése után is. Az első alkalom előtt csak egészen halvány sejtelmem volt a gát létezéséről, illetve a mibenlétéről. Kiderül, hogy a gát a medencét lezáró, ív alakú terület, amely a terhesség és a szülés alatt gyakran megnyúlik. Emiatt a szülőcsatorna kevésbé lesz feszes, és ezért van az, hogy az anyák néha kissé bepisilnek, amikor köhögnek vagy tüsszentenek. Ennek megakadályozására Nagy-Britanniában a szülésfelkészítő csoportokban azt javasolják, hogy a kismamák otthon végezzenek medencegyakorlatokat. Biztos van is, aki végez. Franciaországban elsőrendűen fontosnak tartják, hogy a nők visszanyerjék a medencéjük eredeti formáját. Barátaim mesélik, hogy a francia szülészorvosaik azzal a kérdéssel próbálják kipuhatolni, vajon szükség van-e rééducation périnéale-ra: – És le monsieur boldog? Az én monsieur-m szerintem örülne, ha egyáltalán bármilyen hozzáférése lehetne a gátamhoz. Túlzás lenne azt állítani, hogy e tájék parlagon hevert, mióta a fiúk megszülettek, kb. egy éve. De azt sem állítanám, hogy fennáll az agyongyötrés veszélye. Egy ideig az volt a helyzet, hogy amikor Simon hozzáért a mellemhez vagy a környékéhez, az tűzjelzőként működött: a mellem elkezdett tejet lövellni. Egyébként is fontosabb az alvás. Érdekel ez a rééducation périnéale, ki akarom próbálni. Az első tanárom egy vékony, spanyol nő, Mónica, akinek a Marais negyedben van az irodája. Az első alkalom egy negyvenöt perces interjúval kezdődik, amelynek során Mónica több tucat kérdést tesz fel a fürdőszobai szokásaimmal és a szexuális életemmel kapcsolatban. Aztán deréktól lefelé levetkőzöm, és ráfekszem egy gyűrött papírral letakart, kipárnázott asztalra. Mónica sebészkesztyűt vesz fel, és megkezdődik a procedúra, amelyet leginkább asszisztált ágyékszorításnak lehetne nevezni, tizenötös ütemekben („és fel, és kienged”). Kicsit olyan, mint valami övön aluli pilates. Utána Mónica mutat nekem egy vékony, fehér botot, amelyet a következő fázisban fog bevezetni. Ez egy olyan eszközhöz hasonlít, amelyet szexshopokban lehet kapni. A bot majd elektromosan stimulál, miközben minifelüléseket végzek. A tizedik alkalomra készen fogunk állni arra, hogy kipróbáljunk egy videójáték-szerűséget, amelynek során az ágyékomra helyezett szenzorok mérik majd, hogy eléggé összehúzom-e az izmokat ahhoz, hogy a számítógép képernyőjén futó narancssárga csík fölötti sávban maradjak. Az izomtorna egyszerre rendkívül intim és ugyanakkor furcsa módon klinikai élmény. Amíg a gyakorlatokat végezzük, Mónicával magázzuk egymást. De közben megkér, hogy hunyjam le a szemem, hogy könnyebben meg tudjam különböztetni egymástól azokat az izmokat, ahol a keze éppen jár. Az orvosom hasizomtornát is felír. Észrevette, hogy több mint egy évvel az ikrek születése után a derekam körül még mindig van egy kis domborulat, amely részben háj, részben megnyúlt szövetek, részben ki tudja, mi. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi van ott. Akkor jövök rá, hogy valamit tenni kéne, amikor a párizsi metrón egy roskatag nénike átadja nekem a helyét. Azt hiszi, hogy terhes vagyok. Nem minden francia nő végez izomtornát szülés után. Ám sokan igen. Miért ne? A francia társadalombiztosítás a tréning nagy részét vagy az egészét fizeti, beleértve a fehér botot is. Az állam bizonyos esetekben még a hasfelvarrást is finanszírozza: általában akkor, ha az anya hasa a szeméremdombja elé is belóg, vagy ha akadályozza a szexuális életét. Persze mindez a tornázás csak arra jó, hogy megadja a kezdő lökést az anyáknak. De mit csinálnak a francia nők azután, hogy a hasuk és a medencefenekük ismét harcképes? Van köztük is olyan, aki csak a gyerekeivel foglalkozik. Azonban az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával ellentétben itt a kultúra ezt nem támogatja, és nem jutalmazza. Rendkívül egészségtelennek és túlzónak tartják, ha valaki feláldozza a házasságát és a szexuális életét a gyermekeiért. A franciák is tudják, hogy a gyermekvállalás megváltoztatja a dolgokat, főleg eleinte. A párok

rendszerint úgy gondolják, hogy a szülés után van egy nagyon intenzív szakasz, amikor minden és mindenki a baba körül forog. Ám utána az anyának és az apának házaspárként fokozatosan vissza kell nyerniük az egyensúlyt. – [Franciaországban] alapvetően úgy gondolják, hogy minden emberi lénynek vannak vágyai, amelyek sohasem tűnnek el hosszú időre. Ha igen, akkor az illető depressziós, és kezelni kell – magyarázza Marie-Anne Suizzo, a texasi egyetem szociológusa, aki francia és amerikai anyák körében végzett kutatást. A francia anyák, akikkel találkozom, egészen másképp beszélnek le couple-ról, mint az angolszász szülőismerőseim. – Számomra a házasság fontosabb, mint a gyerekek – mondja Virginie, a vékony, gyerekeit otthon nevelő anyuka, aki megtanított arra, hogy „vigyázzak”, mit eszem. Virginie következetes, okos és odaadó anya. Azonban esze ágában sincs feladni a szerelmi életét csupán azért, mert van három gyereke. – A házasság a legfontosabb. Ez az egyetlen, amit magunk választunk az életben. A gyerekeinket nem magunk választjuk. A férjünket viszont igen. Így hát vele alakítjuk ki az életünket. Nyilván érdekünkben áll, hogy ez jól sikerüljön. Különösen, miután a gyerekek elmennek otthonról, nagyon fontos, hogy akkor is jóban legyünk. Számomra ez prioritaire – elsődleges fontosságú. Nem minden francia szülő értene egyet Virginie fontossági sorrendjével. Azonban számukra általában nem az a kérdés, hogy folytatják-e a szerelmi életüket, csak az, hogy mikor. – Semmilyen ideológia nem szabhatja meg, melyik az a pillanat, amikor a szülők valóban készen állnak arra, hogy ismét egymásra találjanak – jelenti ki a francia pszichológus, Jean Epstein. – Amikor a helyzet lehetővé teszi, és amikor úgy érzik, hogy készen állnak, a szülők az őt megillető helyre, a páron kívülre helyezik a gyermeküket. Azért néha az angolszász szakemberek is megemlítik, hogy a szülőknek önmagukra is időt kell szakítaniuk. A Spock doktor csecsemő- és gyermekgondozása című könyvben (amelyet barátnőm, Dietlind nyom a kezembe, mielőtt elhagyja Párizst) két bekezdésből áll az a rész, amelynek a címe „A fölösleges önfeláldozás és a túlzott aggodalmaskodás”. Ebben a szerző azt írja, hogy a mai fiatal szülő gyakran „úgy érzi, hogy teljesen fel kell adnia szabadságát és a korábbi kedvteléseit, nem is annyira gyakorlati, mint elvi okokból”. Még amikor ezek a szülők nagy ritkán elosonnak kettesben, „a bűntudatuk miatt nem képesek teljesen élvezni ezeket az alkalmakat”. A könyv arra buzdítja a szülőket, hogy szorítsanak ki „minőségi időt” saját maguk számára, de csak akkor, „ha már elég időt és munkát szenteltek a gyerekeiknek”.12 A francia szakemberek azonban az együtt töltött minőségi időt nem csak amúgy mellékesen vetik oda a végére – ebben a kérdésben hajthatatlanok. Talán azért, mert nagyon határozott véleményük van arról, hogy a csecsemő születése mennyire próbára teszi a házasságot. „Nem véletlen, hogy sok házaspár a gyermek érkezését követő első néhány évben vagy első néhány hónapban válik el. Ilyenkor minden megváltozik”, írja egy cikk szerzője. Azok a francia gyermeknevelési könyvek, amelyeket elolvastam, a házaspárt nem csupán futólag említik meg, hanem központi témaként kezelik. Egyes, szülőknek szóló francia website-okon néha ugyanannyi cikk van a le couple-ról, mint a terhességről. „Nem szabad hagyni, hogy a gyerek a szülők egész világát megszállja… a családi egyensúly érdekében a szülőknek is szükségük van a személyes térre”, írja Hélène de Leersnyder gyermekgyógyász. „A gyermek ellenkezés nélkül is megérti, már egészen pici korában is, hogy a szüleinek szükségük van olyan időre, amely nem a hivatásukról, a házimunkáról, a bevásárlásról és a gyerekekről szól.” Ahogy vége a kezdeti begubózásnak, a francia szülők komolyan veszik ezt a felhívást. Franciaországban a napnak van egy olyan része, amelyet „felnőttidőnek” vagy „a szülő idejének” hívnak. Ez akkor van, amikor a gyerekek lefekszenek. A „felnőttidő” várása a magyarázat arra, hogy – a mese és az éneklés után – a francia szülők miért veszik olyan szigorúan a lefekvés idejét. A

„felnőttidőt” nem csupán ritka, nehezen kivívott privilégiumnak tekintik, hanem alapvető emberi szükségletnek. Judith, egy bretagne-i művészettörténész – aki három pici gyereket nevel – azt mondja, nyolcra vagy fél kilencre már mindhárman alszanak, mert „szükségem van a saját világomra”. A francia szülők úgy gondolják, hogy ezek az elválások nem csak a szülőknek kellenek. Őszintén hisznek abban, hogy a gyerekek számára is fontosak, hiszen nekik is meg kell érteniük, hogy a szüleiknek is megvan a maguk szórakozása. „A gyermek így megérti, hogy nem ő a világ közepe, és ez a fejlődése szempontjából létfontosságú”, magyarázza a francia gyermeknevelési kézikönyv, a Votre enfant. A francia szülők nem csak esti kimenőre mennek el. Amikor Bean óvodás lesz, kiderül, hogy rengeteg kéthetes szünidővel kell megbirkóznunk. És ezekben az időszakokban még csak játszani se lehet áthívni senkit. Bean barátainak a nagy részét ugyanis ilyenkor a vidéki vagy a kertvárosi nagyszülőkhöz küldik. A szüleik pedig munkára, utazásra és szexre használják ezt az időt, meg egyszerűen arra, hogy egyedül legyenek. Virginie elmeséli, hogy minden évben tíz napra elutazik a férjével kettesben. Erről nincs vita. Négy és tizennégy év közötti gyerekei addig Virginie szüleinél vannak egy kis faluban, vonattal kb. két órára Párizstól. Virginie azt mondja: a bűntudat nem rontja meg a vakációs készülődést. – Amit ketten felépítetek abban a tíz napban, amíg távol vagytok, az biztosan jó lesz a gyerekeknek is – jelenti ki. Úgy véli, a gyerekeknek is szükségük van arra, hogy néha távol legyenek a szüleiktől. És milyen jó ismét találkozni a nyaralás után! A francia szülőismerőseim amikor csak lehet, kihasználják a felnőttidőt. Caroline, a gyógytornász a bűntudat legkisebb jele nélkül mondja, hogy péntek délutánonként az édesanyja megy a hároméves fiáért az óvodába, és vasárnapig ő vigyáz rá. A szabad hétvégéken a férjével sokáig alszanak, aztán moziba mennek. A francia szülőknek még olyankor is jut némi „házaspári idő”, amikor a gyerekek otthon vannak. Egy 42 éves nő, akinek három gyereke van – három és hat év közöttiek –, elmeséli, hogy hétvégén reggelente „a gyerekeknek nincs joguk belépni a szobánkba, amíg ki nem nyitjuk az ajtót”. És egészen addig csodák csodájára eljátszanak magukban. (Simonnal mi is kipróbáljuk a dolgot. Meglepetésünkre úgy-ahogy működik is, bár néhány hetente újra meg kell tanítani rá a gyerekeket.) Francia kollégáimnak nehezen tudom elmagyarázni az angolul date nightnak – esti randevúnak – nevezett kimenő fogalmát. Először is Franciaországban nincs az angol datinghez hasonló „randevúzgatás”. Ha valakivel elkezdünk együtt járni, akkor az rögtön, automatikusan kizárólagos lesz. Francia barátaim számára a date túlságosan kísérleti jellegűnek hangzik: nem romantikus kapcsolatnak, inkább olyasminek, mint egy állásinterjú. Ugyanez vonatkozik az együtt élő párokra is. A date night – amit úgy képzel el az ember, hogy ledobjuk a mackónadrágot, és felkapjuk a tűsarkút – francia barátaim számára túlságosan erőltetettnek tűnik. Ők nem értenek egyet azzal a ki nem mondott feltevéssel, hogy a „való élet” kimerítő és cseppet sem szexi, és hogy a romantikus együttlétet úgy kell megtervezni, mint egy fogorvosi vizitet. A Date Night13 című amerikai filmet Franciaországban Crazy Night címmel mutatták be (így, angolul). A film két főszereplője egy tipikus kertvárosi gyermekes pár. Az amerikai és a brit kritikusok gond nélkül megértették őket. Az Associated Press cikkírója „fáradt, hétköznapi, de viszonylag boldog” párnak írta le őket. A nyitójelenetben a pár arra ébred, hogy az egyik gyerekük az ágyon ugrál. A francia kritikusok megbotránkoznak az efféle jeleneteken. A Le Figaro kritikusa „elviselhetetlennek” tartja a filmben szereplő gyerekeket. Noha a gyerekeik reggelente nem ugrálnak rajtuk, a francia nőknek több panaszkodnivalójuk lenne, mint az amerikaiaknak. A nemi egyenlőség tekintetében elmaradnak a britek és az amerikaiak mögött,

például kisebb az arányuk a törvényhozásban és a nagy cégek vezetőségében. A férfiak és a nők keresete között is nagyobb a különbség, mint nálunk.54 A franciáknál különösen a házimunka tekintetében nagy az egyenlőtlenség. A francia nők 89 százalékkal több időt töltenek házimunkával és gyermekgondozással,55 mint a férfiak, míg Amerikában a nők csupán 31 százalékkal fordítanak több időt házimunkára, és 25 százalékkal többet gyermekgondozásra, mint a férfiak.56 Mindezek ellenére a brit és az amerikai barátnőim, akiknek gyerekeik vannak, sokkal dühösebbek a férjükre vagy a partnerükre, mint a francia barátnőim. „Folyton azon dühöngök, hogy egyszerűen nem hajlandó megtanulni egy csomó dolgot, amit kérek tőle”, írja egy e-mailben a barátnőm, Anya a férjéről. „Hisztis lettem miatta, folyton piszkálódom, és ha feldühödöm, utána nehezen nyugszom le.”57 Az amerikai barátnőim – sőt a távolabbi ismerőseim is – vendégségben rendszeresen félrevonnak, hogy morogjanak egy kicsit a férjükre. Egész vacsorákat áldoznak arra, hogy elpanaszolják: nélkülük nem lenne a házban tiszta törülköző, élő növény és összepárosított zokni. Simonban azt értékelem, hogy legalább megpróbálja. Egyik szombaton bátran átvág az egész városon Beannel, hogy amerikai szabványméretű útlevélképet készítsenek. Induláskor Bean teljesen normálisan néz ki, de valahogy mégis olyan fényképekkel tér haza, amelyeken egy ötéves pszichopata benyomását kelti, akinek aznap különösen rossz napja volt. Amióta a fiúk megszülettek, Simon ügyetlensége már kevésbé tűnik bájosnak. Már nem látom olyan megkapóan különlegesnek, hogy minden óráján eltöri a másodpercmutatót, meg hogy a méregdrága angol nyelvű magazinjainkat a zuhanyozóban szereti olvasni. Vannak reggelek, amikor úgy tűnik, a házasságunk azon fog megbukni, hogy nem rázza fel a narancslevet, mielőtt kiönti. Valamiképpen az evésen veszekszünk a legtöbbet. (A konyhába is felragasztok egy „Nem cseszegetni Simont” feliratú cetlit.) Az imádott sajtjait nem csomagolja be, mielőtt a hűtőbe rakja őket, így aztán gyorsan kiszáradnak. Amikor a fiúk már kicsit idősebbek, Simont egyszer épp akkor hívja fel valaki, amikor Leo a fogát mossa. Átveszem tőle a fogmosást, mire kiderül, hogy Leónak egy egész aszalt sárgabarack van a szájában. Amikor ezt szóvá teszem, Simon kijelenti, hogy egészen megbénítom a „bonyolult szabályaimmal”. Amikor az angolszász barátnőimmel találkozom, csak idő kérdése, hogy mikor kezdjük el szidni a pasijainkat. Egy párizsi vacsora során az asztalnál ülő hat nőből három megállapítja – egymás szavába vágva kiabálják: nálunk is! –, hogy a férjük mindig pont fektetési időben vonul el trónolni. Olyan hevesen panaszkodnak, hogy emlékeztetnem kell magamat: ezek a nők mind jó házasságban élnek, nem pedig a válás szélén állnak. Amikor francia nőkkel találkozom, effajta panaszkodásra nem kerül sor. Ha megkérdezik őket, elismerik, hogy néha noszogatni kell a férjüket, hogy végezzenek több házimunkát. A legtöbben azt mondják: velük is előfordul, hogy rosszkedvűek, és úgy érzik, ők cipelik az egész háztartás súlyát, miközben a férjük a kanapén hever. Ám Franciaországban ez a kiegyensúlyozatlanság valahogy mégsem vezet oda, amit egy amerikai bestseller, a The Bitch in the House (A hárpia otthon) című antológia egyik szerzője úgy fogalmaz meg: „kialakul a rettenetes, néma folyamat, amelynek során a nő számon tartja és elraktározza, miben segített a férfi, és miben nem”. Nyilván a francia nők is elfáradnak abban, hogy egyszerre legyenek anyák, feleségek és dolgozó nők. Azonban ezért nem automatikusan a férjüket okolják, vagy legalábbis nem olyan keserűen, mint ahogy azt sok amerikai nő teszi. Lehet, hogy a francia nők egyszerűen csak diszkrétebbek. Azonban jó pár francia anyával barátkozom össze, és egyikük sem tűnik olyannak, mintha titokban azon keseregne, hogy ő nem ezt érdemelte. Ha boldogtalanok, ez nem a férjük iránti dühben nyilvánul meg. Ez részben azért van, mert a francia nők nem várják el a férfiaktól, hogy mindenben egyenlők

legyenek velük. Különálló fajnak tekintik őket, amely természeténél fogva alkalmatlan arra, hogy felhívja a bébiszittert, megvegye az asztalterítőt, vagy hogy ne felejtsen el időpontot megbeszélni a gyerekorvossal. „A francia nők szerintem jobban elfogadják a nemek közötti különbségeket”, véli Debra Ollivier, az Amit a francia nők tudnak című könyv szerzője. „Egyszerűen nem várják el a férfiaktól, hogy ugyanolyan aprólékosan és fontoskodva ragadják meg a munka végét.” Amikor a francia nőismerőseim a partnerük fogyatékosságait említik, többnyire csak azon nevetgélnek, hogy milyen bájosan ügyetlenek a férfiak. – Nem csak ügyetlenek, mi egyszerűen felsőbbrendűek vagyunk! – viccelődik Virginie, a barátnői pedig kuncognak. Egy másik anya kitörő nevetések közepette meséli el, hogy a férje nem keféli ki a lányuk haját, mielőtt megszárítaná, ezért a kislány néha úgy megy iskolába, mint aki konnektorba nyúlt. Ez a szemlélet afféle „angyali kört” hoz létre. A francia nők nem emlegetik fel a férfiaknak a fogyatékosságaikat vagy a hibáikat. Így a férfiaknak nem romlik el a hangulata. Ezért nagylelkűbben állnak a feleségükhöz, és dicsérik őket, hogy milyen remekül intézik a mindennapokat, és irányítják a háztartás dolgait. És a dicséret – az angolszász otthonokban megszokott feszültség és neheztelés helyett – elviselhetőbbé teszi az egyenlőtlenséget. – A férjem mindig azt mondja: „Én képtelen lennék arra, amit te csinálsz” – büszkélkedik Camille, egy másik párizsi anya. Mindez nem illik bele az angolszász feminista forgatókönyvbe. A dolgokat viszont jelentősen megkönnyíti. A párizsi nőismerőseim számára az ötven-ötven százalékos egyenlőség korántsem aranyszabály. Egyszer talán ez meg fog változni. Ma azonban az általam ismert anyák inkább azt választják, hogy működőképes egyensúlyt alakítsanak ki. A háromgyerekes üzletvezetési tanácsadó, Laurence férje hét közben sokáig dolgozik (Laurence félállásra váltott). A pár régebben az egész hétvégét azzal töltötte, hogy azon veszekedtek, kinek mit kell elvégeznie. Az utóbbi időben azonban Laurence mindig arra biztatja a férjét, hogy szombat délelőtt menjen el aikidózni, mert utána mindig sokkal nyugodtabb. Inkább többet vállal a gyerekfelügyeletből, ha cserébe vidám, nyugodt férjet kap. A francia anyák láthatóan arra is hajlamosabbak, hogy lemondjanak a teljes kontrollról, és kicsit lejjebb adják a színvonalat, ha cserébe több szabadidőhöz jutnak, és kevesebbet stresszelnek. – Egyszerűen csak el kell fogadni, hogy amikor hazajövök, egyheti szennyest fogok otthon találni – mondja Virginie, amikor megemlítem neki, hogy Beannel elmegyünk meglátogatni a családomat, Simont pedig Párizsban hagyom a fiúkkal.58 Ha feladjuk ezt az amúgy is reménytelen ötven-ötven százalékos egyenlőséget meg a szigorú feminista elveket, akkor könnyebben örülhetünk annak, hogy vannak olyan városi francia férjek, akik viszonylag sokat főznek, mosogatnak és vigyáznak a gyerekekre. Egy 2006-os francia kutatás59 szerint az apáknak mindössze 15 százaléka vesz részt egyenlő mértékben a csecsemőgondozásban, és mindössze 11 százalékuk ennél nagyobb arányban. 44 százalékuk azonban nagyon aktív, támogató szerepet játszik. Ezeket az apákat ott lehet látni a parkban szombat reggelenként, amint bájosan, borzasan tolják a babakocsit, visszafelé pedig bevásárolnak. Az utóbbi kategóriába tartozó apák gyakran főleg a házimunkában, különösen a főzésben jeleskednek. Francia anyáktól gyakran hallom, hogy bizonyos munkákért a férjük a felelős, például a lecke ellenőrzéséért vagy a vacsora utáni rendrakásért. Talán ez a világos munkamegosztás a titok nyitja. Vagy talán a francia párok a házasságot illetően fatalistábbak. – Az egyik legjobb érzés a párkapcsolatban és a házasságban a másik ember iránt táplált hála, amiért nem ment el – vélekedik Laurence Ferrari, a legnézettebb esti francia hírműsor műsorvezetője. A negyvennégy éves, csinos, szőke Ferrari éppen hat hónapos terhes a második férjétől, és Pascal Brucknerrel, a bohém és profi módon provokatív filozófussal beszélget. Egy francia magazin felkérésére vitatják meg azt a témát, hogy: „Szerelem és házasság: jó-e a kettőt összekapcsolni?” Ferrari és Bruckner a francia elitnek, annak az újságírókból, politikusokból, tudósokból és üzletemberekből álló előkelő körnek a tagjai, akik egymás között barátkoznak és házasodnak. A

nézeteik a francia átlagemberek nézeteinek eltúlzott, talán csak áhított változatai. – A házasságnak ma már nincsen semmi burzsoá felhangja. Épp ellenkezőleg, számomra kifejezetten virtusnak tűnik – jelenti ki Ferrari. – A házasság „forradalmi kaland” – feleli Bruckner. – A szerelem egy megszelídíthetetlen érzés. A szerelem tragédiája az, hogy változik, és hogy ezen a változáson mi nem tudunk uralkodni. Ferrari egyetért: – Épp ezért mondom mindig, hogy a szerelmi házasság egy nagyszerű kockázat. Annak jeléül, hogy mekkorát emelkedtünk társadalmilag, Simonnal meghívást kapunk egy hétvégére – gyerekekkel együtt – francia barátaink, Hélène és William vidéki otthonába. Nekik is ikreik vannak, és még egy gyerekük. Hélène magas, és szív alakú arca meg égszínkék szeme van. Reimsben nőtt fel, Champagne tartomány fővárosában. A családi nyaralójuk is arrafelé van, az Ardennekben, a belga határhoz közel. Az első világháborúban az Ardennekben óriási csaták dúltak. A francia és a német katonák négy éven keresztül árkokat ástak, tüzérségi és géppuskalövedékeket szórtak egymásra. A két oldal olyan szoros közelségben élt egymással, hogy tudták, mikor ki van szolgálatban, és ismerték egymás szokásait, ahogy az már a szomszédoknál lenni szokott. Időnként kézzel írott táblákat mutattak fel a másik oldalnak. A kisvárosban, ahol Hélène családjának a háza áll, a lövöldözés mintha nemrég ért volna véget. Az itteniek nem azt mondják, hogy „első világháború”, hanem „tizennégytől tizennyolcig”. A háborúban elpusztított házak közül sokat nem építettek újjá, így a táj nagy része nyílt mezőkből áll. Hélène és William egész nap rendkívül odaadó szülő. Azonban esténként, mihelyt a gyerekek ágyba kerülnek, mindennap hozzák a bort és a cigarettát, bekapcsolják a rádiót, és egyértelműen „felnőttidőt” töltenek velünk. Ki akarják használni – profiter – a társaságot és a meleg nyári estét. Hétvégénként mindig William kel fel korán a gyerekekkel. Egyik reggel Simon vigyáz a srácokra, ő pedig elugrik friss csokis párnáért – pain au chocolat – és ropogós bagettért. Később Hélène is leballag pizsamában, bájosan kócos hajjal, és lehuppan a reggelizőasztal mellé. – J’adore cette baguette! – mondja Williamnek, ahogy meglátja a kenyeret, amit hozott. Igazán egyszerű, kedves, őszinte mondat. Azonban én nem tudom elképzelni, hogy ilyet mondjak Simonnak. Többnyire inkább leszidom, hogy nem azt hozta, amit kellett volna, vagy aggódom, hogy biztos disznóólat hagyott maga után, amit majd nekem kell feltakarítanom. Nem szoktam ragyogni az örömtől, ha meglátom Simont, legalábbis kora reggel biztosan nem. Ez az igazi kislányos öröm – j’adore cette baguette! – köztünk sajnos nincs meg. Miközben az Ardenneken keresztül hazafelé tartunk, és sárga virágokkal teli mezők és kőből faragott háborús emlékművek mellett haladunk el, elmesélem Simonnak ezt a bagettes történetet. – Nekünk is több ilyen j’adore cette baguette kéne – mondja. Igaza van: több ilyen kéne.

12

Legalább kóstold meg!

A fogantatásuk módján kívül az emberek leginkább azt szokták kérdezni az ikrekkel kapcsolatban, hogy miben különböznek egymástól. Egyes szülőknek kész válaszuk van erre: – Az egyik mindig ad, a másik mindig elvesz – fuvolázza két kétéves ikerkislány édesanyja, akivel egy parkban találkozom Miamiban. – Úgyhogy remekül kijönnek egymással! Leo és Joey között nem ilyen egyszerű a helyzet. Olyanok, mint egy öreg házaspár – elválaszthatatlanok, de folyamatosan veszekszenek. (Lehet, hogy tőlünk tanulták.) Amikor elkezdenek beszélni, egyre jobban kiütköznek a köztük lévő különbségek. Leo, a barna bőrű, hónapokon át csak néhány főnevet mond. Aztán egy nap vacsora közben hirtelen hozzám fordul, és robothangon azt mondja: – Eszem. Folyamatos jelen időben mondja – I am eating –, és nem véletlen, hogy épp ezt az igeidőt sajátította el. Leo folyamatos jelenben él. Állandóan és gyorsan mozog. Nem jár, hanem fut. A léptek gyorsasága alapján azonnal tudom, melyikük jön. Joey-nak a birtokviszony a kedvenc nyelvtani kategóriája: az én nyuszim, az én mamám. Olyan lassan mozog, mint egy öregember, mivel mindig magával cipeli a legfontosabb vagyontárgyait. Változó, hogy épp mik a kedvenc tárgyai, de mindig sok van belőlük (egy időben például egy kis habverővel aludt). Később mindent bepakol két aktatáskába, amelyeket szobáról szobára vonszol. Leo szereti ellopkodni a táskákat, és elfutni velük. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a két fiút, azt mondanám: az egyik mindig elvesz, a másik mindig felhalmoz. Beannek továbbra is a felszólító mód a kedvenc mondatfajtája. Csakhogy ezt most már nem foghatjuk rá az óvónőkre – napnál világosabb, hogy egyszerűen szeret parancsolgatni. Állandóan kampányol különféle ügyek – rendszerint a sajátja – mellett. Simon néha „a szakszervezeti bizalmiként” beszél róla, például: – A szakszervezeti bizalmi spagettit szeretne vacsorára. Már akkor is épp elég nehéz volt francia szokásokat ültetni Beanbe, amikor még egyedüli gyerek volt. Most, hogy három gyerek van a házban – mi pedig továbbra is csak ketten vagyunk –, a francia cadre (keret) megteremtése még nehezebb. De egyben sokkal sürgetőbb is. Ha nem kontrolláljuk a gyerekeket, ők fognak kontrollálni bennünket. Az étkezés terén jelentős sikereink vannak. Az evés persze nemzeti büszkeség forrása Franciaországban, és a franciák nagyon szeretnek beszélni róla. Francia kollégáim az ebédidő nagy részét azzal töltik, hogy megbeszélik, mit ettek vacsorára. Simon azt meséli, hogy amikor meccs után sörözni mennek a francia focicsapatával, nem nőkről beszélnek, hanem ételekről. Amerikai látogatásunk során derül ki, hogy a gyerekeinknek mennyire francia evési szokásaik vannak. Az anyám lelkesen mutatja Beannek a klasszikus amerikai ételt, a dobozban árusított sajtos makarónit. Bean azonban csak ímmel-ámmal eszik egy pár falatot belőle. – Ez nem sajt – jelenti ki (és mintha az első gúnymosoly is megjelenne a szája szélén). Nyaralni járunk Amerikába, így sokat eszünk étteremben. Az amerikai – és a brit – éttermek előnye, hogy sokkal gyerekbarátabbak, mint a francia éttermek. Fantasztikus szolgáltatásaik vannak, úgymint etetőszék, kréta, a mosdóban pelenkázóasztal. (Ezek néhány helyen Párizsban is megtalálhatók. De a három egyszerre szinte soha.)

Ám egyre inkább rettegek az amerikai éttermek szokványos „gyermekmenüitől”. Akármilyen étterembe megyünk – halétterem, olasz, kubai –, a gyermekmenü lényegében mindenütt ugyanaz: hamburger, panírozott csirkefalatok (amit manapság eufemisztikusan „omlós csirkének” is neveznek), sajtos-paradicsomos pizza, esetleg spagetti. Zöldséget szinte sohasem kínálnak, hacsak a sült krumplit vagy a csipszet nem számítjuk annak. Néha van gyümölcs. A gyerekeket még csak arról se kérdezik meg, mennyire süssék át a hamburgert. A hús – talán jogi okokból – mindig lehangoló szürke színben érkezik. Nemcsak az éttermek kezelik úgy a gyerekeket, mintha még nem fejlődtek volna ki teljesen az ízlelőbimbóik. Az egyik hazautazásom során beíratom Beant egy pár napos tenisztáborba, ahol ebédet is kap. Kiderül, hogy a tíz gyerek számára készített „ebéd” nem más, mint egy zacskó fehér kenyér és két csomag amerikai sajt. Még Bean is megdöbben, pedig ő legszívesebben tésztát vagy hamburgert enne minden étkezésre, ha hagynám. – Holnap pizza lesz! – csiripeli az egyik edző. Az uralkodó elképzelés láthatóan az, hogy a gyerekek finnyásak és válogatósak, és hogy azok a felnőttek, akik a grillezett sajtnál messzebbre merészkednek, ezt csakis a saját felelősségükre tehetik. Ez a hiedelem persze önmagát beteljesítő jóslattá válik. Amerikában és Nagy-Britanniában sok olyan gyerekkel találkozom, akik valóban finnyásak és válogatósak. Gyakran előfordul, hogy évekig lényegében monodiétán élnek. Egy atlantai barátnőm egyik fia csak fehér ételeket evett, például rizst és tésztát. A másik fia csak húst evett. Egy másik barátnőm bostoni unokaöccse karácsony körül kapott először szilárd ételt. Amikor kiderült, hogy a kisfiú ezüstpapírba csomagolt csokimikuláson kívül semmit sem hajlandó megenni, a szülei óriási készleteket halmoztak fel csokimikulásból, mert attól féltek, hogy az ünnepek után kifogy. A válogatós gyerekek élelmezése rengeteg munkába kerül. Egy Long Island-i ismerős anya mind a négy gyerekének külön reggelit készít, a férjének meg egy ötödiket. Egy amerikai apa, aki látogatóban járt Párizsban a családjával, áhítatosan mesélte, hogy a hétéves fiának nagyon sajátos ízlése van, ami az ételek állagát illeti. Külön-külön a sajtot is szereti, meg a tortillát is, de ha a kettő együtt készül, akkor nem hajlandó megenni, mert a tortilla – ekkor suttogva a fiára néz – „túl ropogós” lesz. Ahelyett, hogy ellenállnának a válogatósságnak, a gyereknevelési tanácsadók inkább kapitulálnak előtte. A What to Expect: The Toddler Years című könyv álláspontja ebben a kérdésben a következő: „Ha engedjük, hogy a gyerek hónapokon keresztül müzlin, tejen és tésztán vagy sajtos kenyéren éljen (már ha némi jól megválasztott gyümölcsöt és/vagy zöldséget is adunk neki az egyensúly kedvéért), az egyáltalán nem kényeztetés, és nem elfogadhatatlan, hanem tökéletesen rendjén való. Sőt, nem tisztességes ragaszkodni ahhoz, hogy a gyerekek egyék meg, amit eléjük raknak, miközben a felnőtteknek meglehetősen nagy választási szabadságuk van az asztalnál.” És aztán ott van a nassolás. Amikor angolszász barátokkal és a gyerekeikkel találkozom, az étkezések között állandóan felbukkannak a kis pereces- és cheeriosos zacskók. Dominique, egy New Yorkban élő francia anya azt meséli: először egészen megdöbbent, amikor kiderült, hogy a lánya óvodájában egész nap óránként etetik a gyerekeket. Azon is meglepődött, hogy a szülők a játszótéren is egész nap nassoltatják a gyerekeket. – Ha a kisgyerek hisztizni kezd, ennivalót dugnak a szájába, hogy megnyugtassák. Arra használják az ételt, hogy elvonják a figyelmét a válságos helyzetről – mondja. Franciaországban egészen máshogy állnak az evéshez. Párizsban főként a helyi szupermarketben vásárolok. A gyerekeim mégsem ettek még soha magas fruktóztartalmú kukoricaszirupot vagy tartósított kenyeret, egyszerűen azért, mert mások sem teszik. Gyümölcsízű szörp helyett gyümölcsöt esznek. Annyira hozzászoktak a friss ételekhez, hogy a feldolgozott ételeket furcsa ízűnek találják. Ahogy már említettem, a francia gyerekek általában csak étkezési időben esznek, illetve a délutáni goûter idején. Sohasem láttam francia gyereket délelőtt tízkor perecet (vagy bármi mást) majszolni a parkban. Egyes francia éttermek – leginkább a sarki bisztrók és a pizzériák – gyermekmenüt is tartanak, amelyek nem feltétlenül az haute cuisine remekei. Sok helyen adnak sült húst sült krumplival. (– Otthon

sose csinálunk sült krumplit, úgyhogy [a gyerekeim] tudják, hogy csak így jutnak hozzá – mondja a barátnőm, Christine.) A legtöbb étteremben azonban a gyerekeknek is az étlapról kell rendelniük. Amikor egy kellemes olasz étteremben paradicsomos spagettit rendelek Beannek, a francia pincérnő nagyon kedvesen azt javasolja, hogy rendeljek inkább valami izgalmasabbat – például padlizsános tésztát. Nem mintha a francia gyerekek állandóan zöldséget követelnének. Természetesen ők is jobban szeretnek egyes ételeket, mint másokat. És persze a franciák között is van jó néhány finnyás hároméves gyerek. Olyannal azonban még sohasem találkoztam, aki csak egyféle ételt evett volna. A szüleik nem engednék, hogy ételek egész csoportját kizárják az állaguk, a színük vagy a bennük levő tápanyag miatt, pusztán azért, mert nekik így tetszik. Az az extrém finnyásság, amely Amerikában és NagyBritanniában ma már normálisnak számít, a francia szülőknek veszélyes étkezési rendellenességnek, de legjobb esetben is rendkívül rossz szokásnak tűnik fel. Ennek a különbségnek súlyos következményei vannak. A francia öt-hat éves gyerekeknek mindössze 3,1 százaléka van elhízva,60 míg Nagy-Britanniában a négy-öt éveseknek csaknem 10 százaléka.61 Ahogy nőnek, a francia és a brit gyerekek közötti szakadék is egyre nő. Amerikában és Nagy-Britanniában még a jómódú városnegyedekben is látok elhízott gyerekeket. Azonban öt év francia játszóterezés alatt egész pontosan egy gyereket láttam, akit elhízottnak lehet nevezni (és gyanítom, hogy ő is csak látogató volt). Az evéssel kapcsolatban különösen égetőnek látszik ugyanaz a kérdés, amelyet a francia gyereknevelés annyi más aspektusával kapcsolatban teszek fel: hogyan csinálják a francia szülők? Hogyan faragnak kis ínyenceket a gyerekeikből? És ezenközben a francia gyerekek miért nem híznak el? Bárhová nézek, az eredményt mindenhol látom magam körül, de mitől válnak ilyenné a francia gyerekek? Gyanítom, hogy a dolog már csecsemőkorban elkezdődik. Amikor Bean kb. hat hónapos lesz, és szilárd ételt készülök adni neki, kiderül, hogy a francia szupermarketekben nem árulnak darált rizst, pedig az anyám és az angolszász barátnőim mind azt mondják, hogy először azt kell kínálni a babának. Bioboltokba kell zarándokolnom, hogy megvegyem egy drága biováltozatát, amelyet Németországból importálnak, és az újrahasznosított pelenkák alatt lapul. Kiderül, hogy a francia szülők nem ízetlen, színtelen magokkal kezdik a gyerekek etetését. Az első falattól kezdve ízletes zöldségeket kínálnak nekik. A francia babák első ételei általában a párolt, pürésített zöldbab, spenót, sárgarépa, hámozott cukkini és a póréhagyma fehér része. Persze az amerikai babák is esznek zöldséget, néha már a kezdetektől fogva. Azonban mi, angolszászok hajlamosak vagyunk arra, hogy a zöldségeket kötelező, vitaminszállító eszközöknek tekintsük, és az „unalmas” kategóriába soroljuk. Egy barátnőm annyira eksztázisba esik, amikor a gyerekei avokádót vagy brokkolit esznek, hogy hangosan kiabálja az összes tápanyag nevét, amelyhez ezúton hozzájutnak. Noha kétségbeesetten vágyunk arra, hogy a gyerekeink zöldséget egyenek, mégsem mindig várjuk ezt el tőlük. Bestseller szakácskönyvek tanítják meg a szülőket arra, hogyan tegyenek lopva zöldségeket húsgolyóba, halrudacskába vagy sajtos makaróniba, anélkül hogy a gyerek észrevenné. Egyszer tanúja voltam, ahogy barátaim sietősen kanalazták a joghurtba mártott zöldséget a gyerekeik szájába étkezés után, miközben a gyerekek tévét néztek, és láthatóan nem vették észre, mit esznek. – Ki tudja, meddig tudjuk még ezt csinálni – magyarázta a feleség. A francia szülők egészen más szinten közelítenek a légumes-höz, szándékban és elkötelezettségben egyaránt. Minden egyes zöldségről részletesen elmesélik, milyen az íze, és úgy kezelik a gyermek első találkozását a zellerrel vagy a póréhagymával, mint egy életre szóló kapcsolat kezdetét. – Azt akartam,

tudja meg, milyen ízű a sárgarépa önmagában. Aztán meg, hogy milyen ízű a cukkini – áradozik a szomszédom, Samia. Ahogy a többi francia szülő, akivel beszélek, Samia is úgy tekinti a zöldségeket – és a gyümölcsöt –, mint a lánya kulináris nevelésének építőköveit, amelyek segítségével beavathatja őt az ízek gazdag világába. Az angol nyelvű csecsemőgondozási könyveim is elismerik, hogy vannak olyan ételek, amelyeket meg kell szokni. Azt javasolják, hogy ha a baba visszautasít egy bizonyos ételt, a szülők várjanak egypár napot, aztán ismét kínálják meg vele. Ezt az angolszász barátaim is így csinálják, és én is így csinálom. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy ha néhány próbálkozás után sem járunk sikerrel, akkor a babánk nyilván nem szereti az avokádót, az édesburgonyát vagy a spenótot. Franciaországban ugyanezt a tanácsot, hogy többször is kínáljuk meg a babát ugyanazzal az étellel, szinte a küldetés rangjára emelik. A szülők magától értetődőnek tartják, hogy bár a gyerekek egyes ízeket jobban szeretnek, mint másokat, minden zöldség gazdag és érdekes ízű. A szülők feladata a gyereket rávezetni arra, hogy ezt értékelje. Úgy vélik: ahogy a gyereket meg kell tanítaniuk aludni, várni és köszönni, meg kell tanítaniuk enni is. Senki sem állítja, hogy a különféle ételek bevezetése könnyű feladat. A francia kormánynak a gyermekek etetéséről szóló ingyenes kiadványa leszögezi, hogy minden csecsemő más. „Van, aki örül, ha új ételt fedezhet fel. Mások kevésbé lelkesek, náluk a változatos étkezés kialakítása egy kicsit több időbe telik.” Azonban a kézikönyv arra biztatja a szülőket, hogy kitartóan próbálkozzanak az új ételek bevezetésével, és ne adják fel még akkor sem, amikor a gyerek már háromszor vagy még többször visszautasított egy ételt. A francia szülők mindig lassan haladnak. „Kérjük meg a gyereket, hogy legalább egy falatot egyen belőle, utána térjünk rá a következő fogásra”, javasolja a kézikönyv. A szerző hozzáteszi, hogy sohasem szabad másikat adni a visszautasított étel helyett. És hogy a szülő reagáljon semlegesen, ha a gyerek nem hajlandó megenni valamit. „Ha nem reagálunk túlzottan a visszautasításra, a gyermekünk fel fog hagyni ezzel a viselkedéssel”, jósolja a szerző. „Ne essünk pánikba. Továbbra is adhatunk neki tejet, hogy biztosan elegendő táplálékhoz jusson.” A gyermek ízlésbeli nevelésének ez a hosszú távú szemlélete tükröződik Laurence Pernoud legendás gyermeknevelési könyvében, amelynek címe J’élève mon enfant (Nevelem a gyermekem). A csecsemők szilárd étellel való etetéséről szóló rész címe: „Hogyan tanul meg a gyerek fokozatosan mindent megenni?” „Nem hajlandó articsókát enni?”, írja Pernoud. „Ebben az esetben is várni kell. Amikor pár nappal később megint megkíséreljük a dolgot, próbáljunk beletenni egy kis darab articsókát egy nagy adag pürébe (például krumplipürébe).” A kormány etetési útmutatója azt javasolja, hogy a szülő sokféle módon elkészítve kínálja a gyereknek ugyanazt az ételt. „Próbáljuk meg párolva, sütve, sütőpapírban elkészítve, grillezve, magában, szósszal vagy fűszerezve”, javasolják a szerzők. „Így gyermekünk különféle színeket, állagokat és aromákat fedez fel.” A kézikönyv azt is tanácsolja, hogy beszéljünk a gyerekhez, à la Dolto. „Fontos, hogy megnyugtassuk, és meséljünk neki az új ételről”, írja. Az ételről való beszélgetés ne merüljön ki abban, hogy „ízlik”, „nem ízlik”. Azt javasolja, hogy mutassuk fel a zöldséget a gyereknek, és kérdezzük meg: „Szerinted ez ropogós? Vajon hangos lesz, amikor beleharapsz? Mire emlékeztet téged ez az íz? Mit érzel a szádban?” Ízlelőjátékokat is javasol, például hogy kínáljuk meg különféle almafajtákkal, és a gyerek döntse el, melyik a legédesebb, melyik a legsavanyúbb. Egy másik játékban a szülő beköti a gyerek szemét, akinek már ismert ételeket kell felismernie. Az összes francia csecsemőgondozási könyv, amelyet olvasok, arra biztatja a szülőt, hogy étkezéskor maradjon nyugodt és vidám, és legfőképpen pedig tartson ki, még akkor is, ha a gyerek egyetlen falatot sem eszik az ételből. „Ne erőltessük, de ne adjuk fel a próbálkozást”, mondja a

kézikönyv. „Fokozatosan egyre jobban megbarátkozik vele, megkóstolja… és a végén egész biztosan megszereti.” Hogy jobban belelássak abba, miért esznek olyan jól a francia gyerekek, elmegyek a párizsi Commissions Menus, vagyis az étrendi bizottság ülésére. Itt vizsgálják felül azokat a kifinomult menüket, amelyeket Bean bölcsődéjében minden hétfőn kifüggesztenek. A bizottság célja, hogy alaposan átgondolják, mit fognak felszolgálni ebédre a következő két hónapban a párizsi bölcsődékben. Valószínűleg én vagyok az első külföldi, aki valaha is részt vett ilyen értekezleten. A helyszín egy Szajna-parti kormányépület ablaktalan tárgyalóterme. Az értekezletet Sandra Merle vezeti, a párizsi bölcsődék fő táplálkozástudományi szakértője. Merle helyettesei is ott vannak, és pár bölcsődei szakács. A bizottság valóságos mikrokozmosza a gyerekekről és az ételről alkotott francia eszméknek. Az első lecke: nincs olyan, hogy „gyerekétel”. Amikor egy dietetikus felolvassa a javasolt menüt, vagyis minden egyes ebéd mind a négy fogását, szó sincs sült krumpliról, csirkefalatokról, pizzáról vagy akár ketchupról. Az egyik péntekre javasolt menü vöröskáposztából és fromage blanc-ból készült salátával kezdődik. Aztán hekk (colin) következik kapormártással, biokrumplival, à l’anglaise. A sajt ezúttal egy darab coulommiers (lágy, camembert-hez hasonló sajt), a desszert pedig sült bioalma. Minden fogást a gyerekek kora szerint vágnak fel, illetve pürésítenek. A bizottsági ülés másik tanulsága a sokféleség fontossága. A tagok leveszik az étrendről a póréhagymalevest, amikor valaki felhívja a figyelmet arra, hogy az előző héten a gyerekek már ettek póréhagymát. Merle kihúz egy paradicsomos fogást, amelyet december végére tervezett, mert már az is volt, és főtt céklasalátát ír be helyette. Merle hangsúlyozza, hogy látványban és állagban is a változatosságra kell törekedni. Azt mondja, ha egy napon ugyanolyan színű minden étel, a bölcsődevezetők mindig panaszt tesznek. Emlékezteti a bölcsődei szakácsokat, hogy ha a nagyobb gyerekek (vagyis a két-három évesek) zöldségpürét kapnak köretnek, akkor desszertnek egész gyümölcsöt kell kapniuk, mert két pürés ételt egy étkezésre túlságosan kisbabásnak találnának. Némelyik szakács eldicsekszik a sikereivel. – Szardíniahabot készítettem egy kis tejszínnel elkeverve – meséli egy göndör, fekete hajú szakács. – Nagyon ízlett a gyerekeknek. Rákenték a kenyérre. A levest sokat dicsérik. – Nagyon szeretik a levest, bármelyik hüvelyesből vagy zöldségből – mondja egy másik szakács. – A kókusztejes póréhagymalevest különösen imádják – teszi hozzá egy harmadik. Amikor valaki megemlíti a fagot de haricots verts-t, mindenki nevet. Ezt a hagyományos karácsonyi ételt tavaly minden bölcsődében el kellett készíteni. Úgy készül, hogy először leforrázzuk a zöldbabot, aztán néhányat vékonyra szeletelt füstölt sertéshúsba bugyolálunk, a csomót átszúrjuk fogpiszkálóval, majd grillezzük. Úgy tűnik, ez még az esztétikummániás bölcsődei szakácsoknak is sok volt (akik pedig még azon sem akadnak fenn, ha azt kérik tőlük, hogy vágják a kivit virág alakúra). A Commissions Menus egy másik alapelve – nem meglepő módon –, hogy ha a gyerekeknek először nem ízlik valami, akkor újra és újra próbálkozni kell. Merle emlékezteti a szakácsokat arra, hogy az új ételeket fokozatosan kell bevezetni, és különféle módon kell elkészíteni. Javasolja, hogy a bogyós gyümölcsöket először püré formájában adják, mivel ez az állag már ismerős lesz a gyerekeknek. Utána már darabokra vágva is kínálhatják. Az egyik szakács megkérdi, mi legyen a grépfrúttal. Merle azt tanácsolja, hogy eleinte szórják meg cukorral, majd fokozatosan hagyják el a cukrot. Ugyanez vonatkozik a spenótra. – A mi gyerekeink egyáltalán nem eszik meg a spenótot. Megy az egész a kukába – morog az egyik szakács. Merle azt javasolja: keverje össze rizzsel, hogy étvágygerjesztőbb legyen, és megígéri, hogy küld egy

„módszertani ismertetőt” emlékeztetőül. – Kínáljanak nekik spenótot az év során többször is, és végül majd megszeretik – ígéri. Ha az egyik gyerek elkezd spenótot enni, állítja, a többiek is követni fogják. – Ez a táplálkozástudományi nevelés alapelve. A zöldségek nagy gondot okoznak a csoportnak. Az egyik szakács azt mondja: náluk a gyerekek csak akkor eszik meg a zöldbabot, ha rengeteg tejfölt vagy besamelt tesznek rá. – Tartani kell az egyensúlyt: néha kínálja mártással, néha anélkül – javasolja Merle. Majd egy hosszú vita következik a rebarbaráról. A neoncsövek alatt töltött két óra után kissé szédülni kezdek. Szeretnék már hazamenni vacsorázni. Ám a bizottság még csak most jutott el a közelgő karácsonyi ebéd kérdéséhez. – Libamáj, nem? – tesz javaslatot az egyik szakács az előételre. Egy másik kacsamájhabbal kontráz. Először azt hiszem, mindketten viccelnek, de senki sem nevet. Majd a csoport megvitatja, hogy lazacot vagy tonhalat szervírozzanak a gyerekeknek (az első gondolatuk az ördöghal volt, azonban Merle szerint az túl drága). És milyen legyen a sajt? Merle megvétózza a zöldfűszeres kecskesajtot, mert az őszi piknikezés alkalmával a gyerekek már kaptak kecskesajtot. A csoport végül egy olyan menü mellett dönt, amelyben van hal, brokkolihab és kétfajta tehénsajt. A desszert fahéjas almatorta, répás joghurttorta és hagyományos karácsonyi galette körtével és csokoládéval. (– Nem térhetünk el túlságosan a hagyománytól. A szülők ragaszkodnak a galette-hez – mondja valaki.) Merle aggódik, hogy az aznapi uzsonnára tervezett „ipari csokoládéból” készült mousse nem lesz elég ünnepi. Végül a bonyolultabb chocolat liégeois mellett döntenek, amely egy üvegpohárban felszolgált fagyasztott csokoládé mousse, tejszínhabbal a tetején. Egyetlenegyszer sem veti fel senki, hogy egy íz esetleg túl intenzív vagy bonyolult lenne egy gyerek szájának. Egyik étel se borzasztóan erős – sok zöldfűszert használnak, de semmi mustárt, savanyúságot vagy olívát. Viszont bőven kerül az asztalra gomba, zeller és sok más zöldség. Nem az a lényeg, hogy minden gyerek szeressen mindent, hanem hogy minden ételnek adjanak egy esélyt. Nem sokkal azután, hogy részt veszek az étrendi bizottság ülésén, egy barátomtól kölcsönkapom az amerikai gasztroíró, Jeffrey Steingarten The Man Who Ate Everything (Az ember, aki mindent megevett) című könyvét. Steingarten azt írja: amikor kinevezték a Vogue étteremkritikusának, rájött, hogy a személyes preferenciái miatt méltánytalanul részrehajló. „Attól féltem, hogy nem tudok majd objektívabb lenni, akár egy műkritikus, aki utálja a sárga színt”, írja. Ezért elhatározta, hogy nekiáll megtapasztalni, vajon meg tudja-e szerettetni magával azokat az ételeket, amelyeket utál. Steingarten utált ételei között található a kimcsi (erjesztett káposzta, koreai nemzeti étel), a kardhal, a szardella, a kapor, a disznózsír és az indiai éttermekben felszolgált desszertek, amelyekről azt írja: „ízük és állaguk is arckrémre emlékeztet”. Elolvassa az ízlelés tudományáról szóló szakirodalmat, és arra a következtetésre jut, hogy az új ételekkel egyszerűen az a gond, hogy újak. Ezért ha gyakrabban találkozunk velünk, fokozatosan elmúlik a velünk született ellenállás. Steingarten bátran elhatározza, hogy mindennap eszik egy olyan ételt, amit utál. Igyekszik minden ételt a lehető legkiválóbban elkészítve fogyasztani: az apróra vágott szardellát fokhagymás mártásban Észak-Olaszországban kóstolja meg, a tökéletesen elkészített capellinit fehérkagylós szósszal egy Long Island-i étteremben. Egy egész délutánt tölt el azzal, hogy disznózsírt gyárt, a kimcsit pedig tízszer is megkóstolja, tíz különböző koreai étteremben. Hat hónap múltán az indiai édességeket még mindig utálja. („Nem minden indiai desszertnek van arckrémíze és -állaga. Korántsem. Van olyan, amelyiknek teniszlabdaíze és -állaga van.”) Ám az összes többi, korábban utált ételt majdnem mind megszereti, sőt kifejezetten kívánja. Mire eljut a tizedik kimcsihez, addigra „már az én nemzeti savanyúságommá vált”, írja. Végül arra jut, hogy „Nincs olyan

szag vagy íz, amelyet velünk születetten undorítónak éreznénk, amit pedig megtanultunk, azt el is felejthetjük.” Steingarten kísérlete jól summázza a franciák hozzáállását a gyerekek etetéséhez: ha mindig új dolgokat kóstolunk meg, végül a legtöbbet meg is szeretjük. Steingarten úgy jutott erre a felfedezésre, hogy beleolvasta magát az ízlelés tudományába. A francia szülők azonban láthatóan ösztönösen tudják ezt, és automatikusan így cselekszenek. Az, hogy a gyerekeket újra és újra sokféle zöldséggel és más étellel kell kínálni, Franciaországban nem csupán egy célkitűzés a sok közül. Ez a gyerekek kulináris nevelésének az alapelve. Az általam megismert átlagos francia szülők szinte igeként hirdetik, hogy létezik egy gazdag ízvilág, amelyet a gyerekeiknek meg kell tanulniuk értékelni. És ez nem csupán valami elméleti ideálkép, amelyet csak a bölcsőde kontrollált környezetében lehet megvalósítani. Ugyanez történik az átlagos francia családok konyháiban és ebédlőiben is. Ezt magam is megtapasztalom, amikor ellátogatok Fannyékhoz, aki magazinkiadóként dolgozik, és egy hatalmas belmagasságú lakásban lakik Párizs keleti részén a férjével, Vincent-nal, a négyéves Lucie-vel és a három hónapos Antoine-nal. Fannynak bájos, kerek arca van, és elgondolkodó tekintete. Rendszerint este hatra ér haza, fél hétkor ad vacsorát Lucie-nek, miközben Antoine a babahordozóban ül, és cumisüvegből iszik. Hét közben Fanny és Vincent kettesben vacsoráznak, amikor a gyerekek már lefeküdtek aludni. Fanny azt mondja, hogy ritkán készít olyan bonyolult ételeket, mint a párolt endívia vagy mangold, amiket Lucie a bölcsődében kapott. Ám minden egyes vacsorára úgy tekint, mint ami Lucie kulináris nevelésének a része. Nem aggódik túl sokat azon, hogy mennyit eszik a lánya. Ahhoz azonban ragaszkodik, hogy minden ételből, ami a tányérján van, legalább egy falatot egyen. – Mindent meg kell kóstolnia – mondja Fanny, megfogalmazva azt az evési szabályt, amelyet szinte minden francia anyától hallok. A megkóstolási kötelezettséggel az is együtt jár, hogy Franciaországban mindenki ugyanazt eszi vacsorára. Nincs választási vagy helyettesítési lehetőség. – Sohasem kérdezem meg, mit kérnek. Egyszerűen azt mondom: ez meg ez lesz – mondja Fanny. – Ha nem eszi meg az egyik ételt, az nem baj. De mindannyian ugyanazt kapjuk. A brit és az amerikai szülők szemében ez a gyámoltalan gyermekek fölötti szülői hatalomgyakorlás példájának tűnhet. Azonban Fanny szerint ő ezzel éppen hogy hatalmat ad Lucie kezébe. – Nagyobbnak érzi magát, ha mindannyian ugyanazt esszük, ha nem is ugyanakkora adagot – mondja Fanny. Az angolszász vendégei mindig megdöbbennek, amikor látják, hogyan étkezik Lucie, meséli. – Azt kérdezik: „Hogy lehet, hogy máris meg tudja különböztetni a camembert-t, a gruyère-t és a chèvre-t?” Fanny arról is beszámol, hogy igyekszik örömtelivé varázsolni az étkezéseket. Persze Lucie már tapasztalt szakács, hiszen majdnem minden hétvégén tortát süt. Fanny a vacsorakészítésbe is igyekszik bevonni Lucie-t: némelyik fogást ő készíti, vagy ő teríti meg az asztalt. – Segítünk neki, de az egészet játékosra vesszük. És ez így megy mindennap – meséli Fanny. Amikor elérkezik az étkezési idő, Fanny nem kezdi el szigorúan fenyegetni Lucie-t, és nem parancsolja meg neki, hogy kóstoljon meg mindent. Inkább beszélgetnek az ételekről. Gyakran megvitatják minden egyes sajt ízét. És mivel Lucie részt vett az étkezés előkészítésében, neki se mindegy, hogyan sikerül. Cinkosság van köztük. Ha az egyik étel nem sikerült, „akkor jót nevetünk”, mondja Fanny. A kellemes hangulat megőrzése érdekében az étkezés nem tart túl sokáig. Fanny azt mondja, hogy miután Lucie mindent megkóstolt, el szabad mennie az asztaltól. A Votre enfant című könyv azt mondja, hogy kisgyerekekkel egy étkezés nem lehet félóránál hosszabb. Ahogy nőnek, a francia gyerekek megtanulják, hogy hosszabb ideig is elüldögéljenek az ebédlőasztalnál. És ahogy egyre később kerülnek ágyba, egyre többször vacsoráznak együtt a szüleikkel hét közben. A közös étkezés az asztalnál való viselkedésre, társas készségekre és társalgásra is megtanítja a gyerekeket.

A vacsora megtervezése egyensúlyra is tanít. Egészen megdöbbenek azon, hogy a francia anyáknak, így Fannynak is, a nap egész kulináris ritmusa láthatóan készen megvan a fejében. Abból indulnak ki, hogy ebédre a gyerekek megkapják a nap fehérjében dús étkezését. Így vacsorára inkább szénhidrátot adnak nekik, például tésztát, a zöldségek mellé. Noha Fanny csak most esett haza a munkahelyéről, mégis nyugodtan szolgálja fel a többfogásos vacsorát, ahogy a bölcsődében is csinálják. Lucie hideg zöldséges előételt kap, például répadarabokat vinaigrette-ben. Aztán jön a fő fogás, rendszerint zöldséges tészta vagy rizs. Néha készít egy kis halat vagy húst, de többnyire arra számít, hogy Lucie ebédre már megkapta a fehérjeszükséglete nagy részét. – Este nem nagyon adok neki fehérjét, biztosan azért, mert engem is így neveltek. Állítólag napi egy alkalommal is elég. Inkább sok zöldséget kap. Vannak szülők, akik télen gyakran levest adnak vacsorára bagettel, esetleg egy kis tésztával. Ez a kiadós étel szintén elsősorban gabonafélékből és zöldségekből készül. Sok szülő pürésítve adja a levest. És ennyi a vacsora. Reggelire vagy uzsonnára esetleg gyümölcslevet is kapnak a gyerekek, de ebédhez és vacsorához vizet isznak, általában szoba-hőmérsékletű vagy enyhén hűtött vizet. A hétvége a családi étkezésé. Szinte minden francia családnál, akiket ismerek, nagy családi ebéd van szombaton és vasárnap is. A gyerekeket majdnem mindig bevonják az ebédfőzésbe és a terítésbe. Hétvégénként „sütünk, főzünk, vannak gyerekeknek szóló szakácskönyveim, és nekik is megvannak a saját receptjeik”, meséli Denise, az orvosi etikával foglalkozó, kétgyermekes anyuka. A hosszas előkészületek után leülnek az asztalhoz. Claude Fischler és Estelle Masson szociológusok, a Manger (Az evés) című könyv szerzői azt mondják, hogy ha valaki az íróasztala mellett majszol el egy szendvicset ebédre, azt a franciák nem számítják úgy, hogy „már evett”. A franciák számára „az evés azt jelenti, hogy asztalhoz ülsz másokkal, rászánod az időt, és közben nem csinálsz egyebet”. Míg az amerikaiak számára „az evés fő oka az egészség”.62 Bean ötödik születésnapi buliján bejelentem, hogy érkezik a torta. Erre minden gyerek – akik addig visítoztak és hancúroztak – bevonul az ebédlőbe, és leül az asztalhoz. Egyszerre mindannyian sage-ok lesznek. Bean az asztalfőn ül, és kiosztja a tányérokat, a kanalakat és a szalvétákat. A gyertyagyújtáson és a torta behozásán kívül nincs semmi dolgom. Ötéves korukra a francia gyerekek számára automatikus reflexszé válik, hogy ha étkezés van, nyugodtan ülnek az asztalnál. Szó sem lehet arról, hogy a kanapén, a tévé előtt vagy számítógépezés közben egyenek. Ha van némi cadre az otthonunkban, annak persze épp az az egyik előnye, hogy néha ki is léphetünk belőle, mégsem kell aggódnunk, hogy összeomlik. Denise azt meséli: hetente egyszer megengedi a lányainak – akik hét-, illetve kilencévesek –, hogy a tévé előtt vacsorázzanak. Hétvégén és a gyakori iskolai szünetek idején a francia szülők lazábban kezelik a gyerekek evési és lefekvési idejét. Bíznak abban, hogy a cadre ott lesz, ha megint szükség lesz rá. A magazinokban néha cikkeket olvashatunk arról, hogy az iskola kezdetén hogyan szoktassuk vissza a gyerekeket a korábbi lefekvésre. Amikor egyszer Hélène barátnőmmel és a férjével, Williammel nyaralunk, kissé pánikba esem, amikor már fél kettő van, és William még mindig nem ért haza az ebéd néhány hozzávalójával. Hélène azonban úgy gondolja, hogy a gyerekek tudnak alkalmazkodni. Hiszen ők is emberek, akik hozzánk hasonlóan képesek némi frusztrációtűrésre. Felbont egy zacskó csipszet, mire a hat gyerek a konyhaasztal köré sereglik, és elrágcsálja. Aztán ismét kiszaladnak játszani, amíg elkészül az ebéd. Nem nagy ügy. Mindannyian alkalmazkodunk a helyzethez. Kicsit később mindannyian leülünk a hosszú, finom ebédre az asztalhoz, amelyet egy fa alatt terítettünk meg. Ha a szülői túlbuzgóságnak légitársasága lenne, a brooklyni Park Slope negyed lenne a központja. A legújabb nevelési trendek és termékek mintha mind onnan származnának vagy ott tankolnának fel. A Park Slope-ban található „New York első babahordozó- és szoptatóbutikja”, valamint egy évente

tizenötezer dollárba kerülő óvoda, ahol az óvónők „aktívan ellenzik és leállítják a szuperhősjátékokat”. Ha valaki többszintes lakásban lakik a Park Slope-ban, a Baby Bodyguards nevű cég hatszáz dollárért vállalja, hogy gyermekbiztossá teszi az otthonát. (A cég alapítója elmagyarázza, hogy „Amikor megszültem a fiamat, aki onnantól kezdve a külvilág részévé vált, azonnal félni és szorongani kezdtem.”) Noha a Park Slope híres a buzgó szülőkről, arra mégsem vagyok felkészülve, amit egy napsütötte vasárnapon látok egy ottani játszótéren. Először úgy tűnik, mintha az apa és a fia csupán a „kommentált játék” egy különösen lendületes válfaját űzné. A fiú hatéves lehet. Az apa – drága farmerben, dögös hétvégi borostával – utánamászik a mászóka tetejére. A folyamatos alámondással kísért játék két nyelven zajlik, angolul és németül, az utóbbit a papa amerikai akcentussal beszéli. A fiú láthatóan megszokta, hogy a csúszdán az apja is lecsúszik utána. Amikor továbbmennek a hintákhoz, az apa folytatja a kétnyelvű monológot, miközben löki a fia hintáját. Mindez még nem megy túl azon, amit már máshol is láttam. Ám aztán megérkezik az anya. Cérnavékony, barna hajú nő, szintén drága farmerban, kezében egy zacskó, benne a közeli termelői piacon vásárolt termékek. – Itt a petrezselyemrágicsád! Kéred a petrezselyemrágicsát? – kérdezi a fiútól, és átnyújt neki egy zöld ágacskát. Petrezselyem? Rágicsa? Azt hiszem, értem, milyen szándék rejlik a dolog mögött: ezek a szülők nem akarják, hogy a fiuk elhízzon. Azt szeretnék, hogy változatos ízlése legyen. Eredeti gondolkodónak tartják magukat, akik különleges élményeket is tudnak kínálni a fiuknak – a német társalgás és a petrezselyem nyilván csak ízelítő ezekből. Azt is el kell ismernem, hogy a petrezselyem bizonyára nem fogja elrontani a fiuknak – vagy bárkinek – az étvágyát. Csakhogy annak oka van, hogy a petrezselyem nem terjedt el mint „rágicsa”. Méghozzá az, hogy a petrezselyem egy fűszer, és magában nincs jó íze. Az az érzésem alakul ki, hogy ezek a szülők az emberi faj kollektív bölcsességéből igyekeznek kivonni a fiukat, és annak az ösztönös megítéléséből, hogy mi finom, és mi nem az. Képzelem, mekkora erőfeszítésbe telik ez az egész. Mi lesz, ha a gyerek egyszer felfedezi a kekszet? Amikor amerikai szülőknek mesélem a „petrezselyemrágicsa” esetét, egyáltalán nincsenek meglepve. Elismerik, hogy a petrezselyem nem rágicsa. Ám az erőfeszítést nagyon is értékelik. Ebben a fogékony korban miért ne? A Park Slope üvegházi környezetében egyes szülők már a nagy amerikai kérdést – hogyan lehet felgyorsítani a fejlődési szakaszokat? – is meghaladták. Most már azt a kérdést teszik fel: hogyan lehet hatástalanítani az alapvető érzékszervi élményeket? Akkor döbbenek rá, hogy én is bűnös vagyok ebben, amikor az első halloweenpartijára viszem Beant, kb. kétéves korában. A franciáknál még nem terjedt el annyira ez az ünnep, mint a briteknél. (Párizsban egyetlen felnőtteknek rendezett halloweenon veszek részt, ahol a nők szexi boszorkánynak, a férfiak pedig nagyrészt Drakulának öltöztek.) A Párizsban élő angolszász anyák egy csoportja minden évben kibéreli a Bastille melletti Starbucks felső emeletét, és kis asztalokat állít fel a teremben, ahol a jelmezbe öltözött gyerekek körbejárnak, és édességeket kapnak. Amint Bean felfogja a dolgot – ezek az emberek itt mind édességet adnak neki –, azonnal nekiáll falni. Ám nem elégszik meg csak pár darabbal – megpróbálja a táskájában levő összes édességet megenni. Leül az egyik sarokba, és rózsaszín, sárga és zöld ragacsos csomókat töm a szájába. Közbe kell lépnem, hogy kicsit lassabban egyen. Ekkor gondolom először azt, hogy talán nem jól álltam hozzá az édességekhez. A halloweenparti előtt Bean alig evett finomított cukrot. És tudtommal egyetlen gumicukrot sem. Ahogy a petrezselymes szülők, én is próbáltam úgy tenni, mintha az édesség nem is létezne. Megfigyeltem, hogy más angolszász szülők is sokat problémáznak azon, hogy adjanak-e cukrot a gyerekeiknek. Egyik délután egy ismerős brit anya elárulta nekem, hogy a kislánya nem ehet kekszet, pedig az összes többi gyerek eszik, majd hozzátette: – Nem kell tudnia róla. – Egy másik ismerős anya,

egy pszichológus egy alkalommal láthatóan rettenetesen gyötrődött amiatt, hogy a másfél éves gyereke kaphat-e jégkrémet, pedig egy forró nyári nap végén voltunk, és a gyerekeink egész nap kint játszottak. (Végül beadta a derekát.) Egyszer láttam egy amerikai párt – akiknek együtt összesen három diplomájuk volt –, amint idegesen tanácskoznak, hogy a négyéves gyerekük ehet-e nyalókát. Márpedig a finomított cukor létezik. És a francia szülők ezt pontosan tudják. És nem is próbálnak meg minden édességet kizárni a gyerekeik étrendjéből. Inkább beillesztik az édességet a cadre-ba. Egy francia gyerek számára az édességnek megvan a maga helye, és eléggé rendszeres részét képezi az életének ahhoz, hogy ne vesse rá magát, mint egy frissen szabadult fogoly, ha nagy ritkán hozzájut. Általában születésnapi bulikon eszik, különleges iskolai események során, és más kivételes alkalmakkor. Ilyenkor rendszerint annyit ehetnek, amennyit csak akarnak. Amikor megpróbálom korlátozni a fiúk cukorka- és csokoládétorta-fogyasztását a bölcsődei karácsonyon, az egyik gondozónő közbelép. Hagyjam csak, hadd élvezzék szabadon a partit, mondja. Eszembe jut vékony barátnőm, Virginie, aki hét közben szigorúan odafigyel arra, hogy mit eszik, hétvégén pedig azt eszik, amit akar. A gyerekeknek is szükségük van olyan pillanatokra, amikor a szokásos szabályok nem érvényesek. Azonban ezeket a pillanatokat a szülőknek kell meghatározniuk. A házunkban lakó Abigail születésnapi zsúrjára Bean érkezik elsőnek (akkor még nem jöttünk rá, hogy a szülinapokra nem illik pontosan érkezni). Abigail mamája épp akkor teszi ki az asztalra a kekszeket és más édességeket. Abigail megkérdezi a mamáját, hogy ehet-e az édességekből. A mamája azt válaszolja: non, mert még nincs itt az evés ideje. Abigail vágyakozó pillantást vet a cukrokra, aztán szalad játszani Beannel egy másik szobába. A csokoládé ennél rendszeresebben van jelen a francia gyerekek életében. A francia szülők úgy beszélnek a csokoládéról, mint az ételek egy bizonyos csoportjáról, amelyet mértékletesen kell fogyasztani. Amikor Fanny felsorolja, mit eszik Lucie egy átlagos hétköznapon, a menü mindig tartalmaz kekszet vagy egy szelet süteményt. – És persze előfordul, hogy csokoládét is kér – mondja Fanny. Hélène hideg időben kakaót készít a gyerekeinek. Reggelire adja egy darab bagettel, vagy uzsonnára, keksszel. A gyerekeim nagyon szeretik a T’choupiról szóló könyveket. T’choupi egy francia gyerekkönyv szereplője, aki pingvinhez hasonlít. Ha T’choupi beteg, az anyukája megengedi, hogy otthon maradjon, és kakaót igyon. Amikor elviszem a gyerekeimet az Aranyfürt és a három medve előadására egy hozzánk közeli színházba, az is kiderül, hogy a medvék nem zabkását esznek, hanem bouillie au chocolat-t (liszttel sűrített forró csokoládét). – Ez egy kis vigasztalást jelent, ha iskolába kell menniük, és szerintem energiát is ad nekik – magyarázza az orvosi etikával foglalkozó Denise, aki kerüli a McDonald’sot, és minden este maga főzi a lányainak a vacsorát. Reggelire azonban mindkét kislánynak ad egy szelet csokoládét a kenyér és a gyümölcs mellé. A francia gyerekek nem nagy mennyiségben kapják a csokoládét, csupán egy kis szelet, egy pohár ital vagy a pain au chocolat tölteléke formájában. Boldogan megeszik, de nem várnak ráadást. A csokoládé számukra a táplálkozás része, nem pedig tiltott gyümölcs. Bean egyszer egy csokoládés szendviccsel állított haza az iskolai nyári táborból: egy bagettet kaptak, benne egy szelet csokoládéval. Annyira meglepődtem, hogy még le is fényképeztem. (Később megtudtam, hogy a csokoládés szendvics – ami rendszerint étcsokoládéból készül – klasszikus francia uzsonna.) Ami az édességeket illeti, ott is a cadre a kulcsszó. A francia szülők nem félnek a cukros ételektől. Mindennek, még a süteménynek és a csokoládénak is megvan a maga helye. A francia szülők általában ebédre vagy uzsonnára adnak süteményt vagy kekszet. Vacsorára azonban a gyerekek nem kapnak csokoládét és más tápláló desszertet. – Amit este megeszel, az évekig rajtad marad – magyarázza Fanny. Fanny vacsora után általában friss gyümölcsöt vagy kompótot ad desszertnek – az utóbbi a kis

dobozokban mindenütt kapható almamártás, más pürésített gyümölcsökkel keverve (amely vagy tartalmaz hozzáadott cukrot, vagy nem). A francia szupermarketekben van egy compotes részleg. Fanny többféle natúr joghurtot is vesz, amelyekbe Lucie lekvárt keverhet. Mint az élet legtöbb területén, a francia szülők étkezéskor is arra törekszenek, hogy világos határokat szabjanak a gyerekeknek, a határokon belül viszont szabadságot adjanak nekik. – Például muszáj az asztalhoz ülnie, és mindent meg kell kóstolnia – magyarázza Fanny. – Nem kényszerítem arra, hogy az utolsó falatig megegyen mindent, de mindent meg kell kóstolnia, és ott kell ülnie velünk. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem többfogásos étkezéseket felszolgálni a gyerekeimnek, de ma már minden étkezésnél ezt teszem. Ez egy zseniális francia találmány. Már a reggelinél is ez van. Amikor a gyerekek leülnek, darabokra vágott gyümölcsöt teszek az asztalra, amit elrágcsálnak, amíg elkészítem a pirítóst vagy a müzlit. Reggelire ihatnak gyümölcslevet, azonban tudják, hogy ebédhez és vacsorához vizet iszunk. Ez ellen még „a szakszervezeti bizalmi” sem tiltakozik. Megbeszéljük, milyen tiszta érzést ad a vízivás. Ebédre és vacsorára először zöldséggel kínálom őket, amikor még a legéhesebbek. Addig nem állunk neki a főételnek, amíg legalább meg nem kóstolták az előételt. De általában az egészet megeszik. Hacsak nem egészen új ételt kínálok, csak ritkán kell bevetnem a megkóstolási szabályt. Ha Leo nem hajlandó megenni egy ételt, amit először kap, rendszerint hajlandó legalább megszagolni, utána pedig még bele is harap. Bean néha a szabály szó szerinti értelmezésére hivatkozva megeszik egyetlen darab cukkinit, aztán közli, hogy teljesítette a kötelességét. Nemrég kijelentette, hogy mindent hajlandó megkóstolni „a salátán kívül”, amin a zöld fejes saláta leveleit érti. De általában ízlenek neki az előételeink. Olyasmiket adunk előételnek, mint például avokádószeletek, paradicsomsaláta vagy párolt brokkoli egy kevés szójaszósszal. Jókat nevetünk, amikor carottes rapées-t – reszelt répasalátát – adok, és megpróbáljuk kimondani a nevét. A gyerekeim éhesek, amikor asztalhoz ülnek, mivel az uzsonna kivételével a főétkezéseken kívül nem kapnak enni. Sokat segít, hogy a körülöttük levő többi gyerek sem kap. Ám még így is acélos akaraterőre volt szükség, hogy eljussunk idáig. Egyszerűen nem adom be a derekam, ha egy kiadós szelet kenyérért vagy egy egész banánért könyörögnek az étkezések között. És ahogy egyre nőnek, már nem is nagyon könyörögnek. Ha mégis, csak annyit mondok: – Nem, mert félóra múlva vacsora lesz. – Hacsak nem nagyon fáradtak, általában megelégszenek ennyivel. Elönt a büszkeség, amikor Leo a szupermarketben rámutat egy kekszre, és azt mondja: – Goûter! (Uzsonna!) Igyekszem nem túl fanatikus lenni ebben a dologban (vagy ahogy Simon fogalmaz, „franciább a franciáknál”). Főzés közben néha adok egy kis ízelítőt a vacsorából – egy szelet paradicsomot vagy pár szem csicseriborsót. Amikor új összetevőt vezetek be, például fenyőmagot, megkínálom őket néhány darabbal főzés közben, hogy ráérezzenek az ízére. És vizet persze akkor isznak, amikor csak akarnak. Néha nagyon sok munkába kerül, hogy az evésben betartsuk a cadre-t. Különösen amikor Simon nincs itthon, gyakran érzek kísértést, hogy elhagyjam az előételt, eléjük tegyek egy tál tésztát, és közöljem, hogy ennyi a vacsora. Amikor néha sor kerül erre, lelkesen felfalják, és persze nem követelik a salátát és a zöldségeket. De általában nincs választási lehetőségük. A francia anyákhoz hasonlóan elfogadtam: az én feladatom megtanítani őket arra, hogy sokféle ízt kedveljenek, és hogy ügyeljek a kiegyensúlyozott étkezésre. (Viszont a fanatikus hozzáállásom teljes mértékben amerikai.) És a francia anyákhoz hasonlóan én is igyekszem fejben tartani a napi étrendet, hogy mindig meglegyen az egyensúly. Általában a francia modellt követjük, amit kiadós, fehérjedús ebéd és könnyebb, szénhidrát alapú vacsora jellemez, utóbbiból azonban nem maradhatnak ki a zöldségek. A gyerekeim sok tésztát esznek,

bár igyekszem változatos formában és különféle szószokkal készíteni. Amikor van időm, vacsorára főzök egy nagy fazék levest (bár arra nem vagyok képes rávenni magam, hogy pürésítsem), és rizzsel vagy kenyérrel kínálom. Nem meglepő módon a gyerekeknek jobban megjön az étvágyuk egy étel iránt, ha az friss hozzávalókból készült, és gusztusosan néz ki. Arra is odafigyelek, hogy a színek egyensúlyban legyenek a tányérjukon, és néha odateszek néhány szelet paradicsomot vagy avokádót, ha a vacsora túlságosan egyhangúan néz ki. Egész gyűjteményünk van színes melamintányérokból, de a vacsorához fehér tányérokkal terítek, amin jobban érvényesül az ételek színe, ráadásul azt jelzem a gyerekeknek, hogy felnőttétkezésen vesznek részt. Igyekszem hagyni, hogy minél több dolgot egyedül csináljanak. Amikor tészta van vacsorára, már a fiúk egészen kicsi korától mindig körbeadok egy tál reszelt parmezánt, és hagyom, hogy maguk szórják rá. Azt is megengedem, hogy maguk tegyenek egy kanál cukrot a kakaójukba és néha a joghurtjukba is. Bean az étkezés végén gyakran kér camembert-t, vagy bármilyen sajtot, ami épp otthon van. A különleges alkalmakat kivéve este nem eszünk süteményt vagy fagylaltot. Arra még mindig nem tudom rávenni magam, hogy csokis szendvicset adjak nekik. Időbe telt, mire mindez második természetükké vált. Sokat segít, hogy nagyon szeretnek enni, főleg a fiúk. Az egyik bölcsődei gondozójuk szerint gourmand-ok, amivel udvariasan azt akarja kifejezni, hogy sokat esznek. Kedvenc szavuk az encore – még! –, mondja a gondozónő. Azt az idegesítő szokást vették fel – amit nyilván a bölcsődében tanultak –, hogy étkezés végén felemelik a tányérjukat, ezzel jelezve, hogy befejezték az evést. Így a maradék szósz vagy folyadék mindig az asztalra folyik. (A bölcsődében nyilván kitörlik előtte a tányért kenyérrel.) Az édességet ma már nem száműzöm a házunkból. Bean most, hogy ha mérsékelt mennyiségben is, de kaphat, nem úgy tekint minden egyes édességre, mintha életében utoljára jutna hozzá. Amikor kint nagyon hideg van, kakaót készítek nekik reggelire, az előző napi bagettel, amelyet a mikróban kissé megpuhítok. Egy kis tálka szeletelt almát kínálok hozzá, amelyet a gyerekek belemártanak az italukba. Ilyenkor úgy érzem, hogy igazi francia reggelit kapnak. Chocolat chaud à la Hélène (kb. 6 csészényi adag) 1 liter félzsíros tej 1-2 teáskanál kakaópor cukor, ízlés szerint Egy lábasban keverjünk össze egy púpozott teáskanál cukrozatlan kakaóport egy kevés hideg vagy szoba-hőmérsékletű tejjel. Addig keverjük, amíg sűrű krémet nem kapunk. Öntsük hozzá a többi tejet, és keverjük, amíg a kakaópor egyenletesen el nem oszlik. Közepes lángon melegítsük forráspontig. Hagyjuk kihűlni, szedjük le a fölét, majd tegyünk kanalat a csészékbe, és öntsük bele a kakaót. A gyerekek maguk cukrozzák meg az italt az asztalnál. Gyors változat, reggelire Egy nagy csészében készítsük el a sűrítményt 1 teáskanál kakaóporból és kevés tejből. Töltsük tele a csészét tejjel, és keverjük össze. Melegítsük a csészét a mikróban két percig, vagy amíg felforrósodik.

Keverjünk bele egy teáskanál cukrot. Ezt a kakaókoncentrátumot öntsük szét több csészébe. Töltsünk hideg vagy szoba-hőmérsékletű tejet mindegyik csészébe. Kínáljuk ropogós bagettel vagy pirítóssal.

13

Én döntök!

Leo, a barna bőrű iker mindent gyorsan csinál. Nem úgy értem, hogy tehetséges, hanem hogy kétszer olyan sebességgel mozog, mint az emberek többsége. Kétéves korára már egészen atletikus testalkata van, amit pusztán azzal fejlesztett ki, hogy szobáról szobára rohangált. Gyorsan is beszél. Bean születésnapján visítva énekli, hogy „Bodogszinapot!” – pár másodperc alatt már vége is a dalnak. Nehéz megbirkózni ezzel a kis minitornádóval. Már szinte gyorsabban fut nálam. Amikor lemegyek vele a parkba, én is folyamatosan mozgásban vagyok. A játszótér kapuit úgy tekinti, mint állandó felhívást a távozásra. A francia nevelés egyik legtiszteletreméltóbb – és talán a legnehezebben elsajátítható – része a tekintély. Sok francia szülő, akivel találkozom, könnyedén, nyugodtan bánik a gyerekeivel, amit csak irigyelni tudok. És a gyerekeik tényleg szót fogadnak nekik. A francia gyerekekre nem jellemző, hogy folyton elszaladnak, visszabeszélnek vagy hosszasan alkudoznak. De hogy a csudába érik el ezt a francia szülők? És hogyan tudnék szert tenni én is erre a varázshatalomra? Egyik vasárnap reggel a szomszédom, Frédérique végignézi, hogyan próbálok megbirkózni Leóval a parkban. Frédérique Burgundiából származik, és egy utazási ügynökségnél dolgozik. A negyvenes évei közepén jár, a hangja a dohányzástól reszelős, és kertelés nélkül kimondja, amit gondol. Évekig tartó papírmunka után végre örökbe fogadhatta Tinát, egy gyönyörű, vörös hajú hároméves kislányt, aki addig egy orosz árvaházban élt. A sétánk idején még csak három hónapja annak, hogy anya lett. De máris leckét ad nekem nevelésből. Pusztán azért, mert francia, egészen más elképzelése van arról, hogy mit szabad, és mit nem szabad. Ez a homokozóban szépen kiderül. Ott üldögélünk Frédérique-kel a homokozó szélén, és beszélgetni próbálunk. Csakhogy Leo állandóan kiszaladgál a homokozót körülvevő kerítés kapuján. Valahányszor ezt csinálja, felállok, üldözőbe veszem, megszidom, és visszaráncigálom, ő pedig üvölt. Mindez roppant idegesítő és kimerítő. Frédérique eleinte némán figyeli ezt a kis szertartást. Majd minden leereszkedés nélkül azt mondja: ha állandóan Leo után szaladgálok, akkor nem tudjuk kiélvezni ezt a kis örömöt, hogy néhány percig ott ülhetünk és beszélgethetünk. – Ez igaz – válaszolom. – De hát mit tegyek? Frédérique azt mondja, hogy szigorúbbnak kellene lennem Leóval, és akkor megértené, hogy nem szabad elhagynia a homokozót. – Máshogy nem megy – jelenti ki. Az én agyamban elképzelhetetlen, hogy ne a Leo utáni rohangálással töltsem a délutánt. Az ő agyában viszont ez pas possible. Frédérique stratégiája számomra nem tűnik valami ígéretesnek. Felhívom a figyelmét, hogy már húsz perce mondom Leónak, hogy ne hagyja el a homokozót. Frédérique elmosolyodik, és azt mondja, hogy hangsúlyosabban kell nemet mondani, és valóban hinni is kell benne. Amikor Leo ismét megpróbál kiszaladni a kapun, élesebben szólok rá, mint ahogy szoktam. De ő azért csak kiszalad. Utánamegyek, és visszarángatom. – Látod? – mondom Frédérique-nek. – Egyszerűen nem megy. Frédérique megint elmosolyodik, és kijelenti, hogy meggyőzőbben kell nemet mondanom. Hiányzik belőlem a hit, hogy tényleg hallgatni fog rám, mondja. Ne kiabáljak, inkább beszéljek meggyőzőbben.

Attól félek, hogy akkor megijesztem. – Ne aggódj – biztat Frédérique szelíden. Leo a következő alkalommal se fogad szót. Azonban kezdem érezni, hogy egyre meggyőzőbben mondok nemet. Nem hangosabban, csak magabiztosabban. Úgy érzem, mintha egy másfajta szülőt személyesítenék meg. A negyedik próbálkozásra, amikor végre már sugárzik belőlem a meggyőződés, Leo odamegy ugyan a kapuhoz, de – csodák csodájára – nem nyitja ki. Hátranéz, és gyanakodva vizsgálgat. Meregetni kezdem a szemem, és igyekszem rosszallást sugározni. Vagy tíz perc elteltével Leo végleg felhagy a szökéssel. Úgy tűnik, egészen elfeledkezik a kapuról, és onnantól kezdve egyszerűen csak játszik a homokozóban Tinával, Joey-val és Beannel. Kisvártatva már a lábamat kinyújtva beszélgetek Frédérique-kel. Egészen megdöbbenek attól, hogy hirtelen tekintélyem lett Leo előtt. – Látod – mondja Frédérique, minden hencegés nélkül. – A hanglejtésed miatt volt. Arra is felhívja a figyelmemet, hogy nem úgy tűnik, mintha Leo számára ez traumatikus élmény lett volna. E pillanatban – és talán most először – egészen olyan, mint egy francia gyerek. Most, hogy egyszerre mindhárom gyerek sage lett, kezdek ellazulni. Ilyen élményben még sohasem volt részem a parkban. Lehet, hogy így érzi magát egy francia anya? Ellazulok, de azért kicsit hülyének is érzem magam. Ha ez ennyire könnyű, miért nem csináltam ezt az elmúlt négy és fél évben? Nemet mondani – ezt a nevelési technikát nem épp tegnap találták ki. Ami új a dologban, az Frédérique tanítása, hogy ne legyek kétértelmű, és sugározzam magabiztosan a tekintélyt. Mindez Frédérique neveltetéséből és szilárd hitéből fakad, és úgy hangzik, mint a józan ész szava. Frédérique abban is egészen biztos, hogy ami nekünk, szülőknek a legkellemesebb – nyugodtan beszélgetni a parkban, miközben a gyerekek játszanak –, az a gyerekeknek is a legjobb. Ez is igaznak tűnik. Miközben beszélgetünk, világosan látszik, hogy Leo sokkal kevésbé feszült, mint egy félórával azelőtt. A szökés és az ismételt börtönbe vettetés ördögi köre helyett vidáman játszik a többi gyerekkel. Már épp tervezem, hogy palackozom és sürgősen áruba bocsátom a vadonatúj technikát, a tökéletesen átérzett nemet mondást. Frédérique azonban figyelmeztet, hogy a tekintély kivívására nincs varázsszer. Folyamatosan dolgozni kell rajta. – Erre nincsenek kialakult szabályok – mondja. – Mindig mást kell csinálni. Jaj, de kár! Akkor mivel magyarázható, hogy a francia szülőknek, például Frédérique-nek, olyan nagy tekintélyük van a gyerekeik előtt? Honnan a csudából szedik elő ezt a tekintélyt nap mint nap, minden egyes vacsoránál? És hogyan tehetnék szert rá én is? Egy francia kollégám azt mondja: ha a tekintély érdekel, beszéljek az unokatestvérével, Dominique-kal. Dominique három gyereket nevel, New Yorkban él, ahol francia énekesnőként dolgozik, és a francia és az amerikai szülők közötti különbségek nem hivatalos szakértője. A negyvenhárom éves Dominique úgy néz ki, mint egy újhullámos film hősnője. Sötét haja van, finom vonásai és átható gazellatekintete. Ha vékonyabb és szebb lennék, és tudnék énekelni, azt mondanám, hogy az életünk szinte tükörképe egymásnak: ő párizsi nőként New Yorkban neveli a gyerekeit, én pedig valaha New Yorkban éltem, és Párizsban nevelem a gyerekeimet. A franciaországi élettől én nyugodtabbá, kevésbé neurotikussá váltam, Dominique pedig fülledt szépsége ellenére rászokott arra a folyamatosan pezsgő önelemzésre, ami a manhattani élettel együtt jár. Izgatottan, francia akcentussal beszél angolul, és gyakran használ olyan kifejezéseket, mint like meg oh, my God. Dominique huszonkét évesen, diákként érkezett New Yorkba. Az volt a terve, hogy fél évig angolt tanul, aztán hazamegy. Ám hamarosan otthon érezte magát New Yorkban. – Nagyon jól éreztem

magam, sok új inger ért, és rengeteg energiám volt, amit Párizsban már régóta nem éreztem – meséli. Aztán hozzáment egy amerikai zenészhez. Már az első terhessége idején elbűvölte az amerikai nevelés. – Fantasztikus közösségi szellem uralkodik itt, amit Franciaországban nem lehet tapasztalni… Ha valaki szereti a jógát, és terhes, akkor máris bekerül a jógázó terhes nők csoportjába. Az is feltűnt neki, hogy mennyire másképp viselkednek az amerikaiak a gyerekekkel. A férje családjánál egy nagy családi vacsorán vettek részt, ahol megdöbbenten tapasztalta, hogy amikor egy hároméves kislány megérkezett, a húsz felnőtt mind abbahagyta a beszélgetést, és a kislányra kezdett figyelni. – Akkor azt gondoltam: ez a kultúra fantasztikus. Olyan, mintha a gyerek lenne az isten, ez egészen elképesztő. Nem csoda, hogy az amerikaiak ilyen magabiztosak és boldogok, a franciák meg olyan depressziósak. Hát nem? Nézzük csak meg, mennyi figyelmet kapnak. Idővel azonban Dominique elkezdte másképp látni ezt az odafigyelést. Észrevette, hogy ugyanaz a hároméves kislány, aki miatt a beszélgetés abbamaradt a családi vacsorán, kicsit túl sokat kezd megengedni magának. – Akkor meg már úgy voltam vele: „Na, ebből elég volt, ez a gyerek rettentően idegesítő.” Azt hiszi, ha ő ott van valahol, akkor mindenkinek abba kell hagynia a saját életét, hogy rá figyeljen. Dominique, akinek a gyerekei most tizenegy, nyolc- és kétévesek, elmeséli, hogy a kétségei csak tovább fokozódtak, amikor meghallotta, hogy az óvodában a gyerekek azt mondják az óvónőnek, ha kér tőlük valamit: „Nem vagy a főnököm.” (– Ilyet Franciaországban soha, de soha nem hallani – mondja Dominique.) Amikor a férjével kisgyerekes amerikai családokhoz volt hivatalos vacsorára, gyakran rá maradt a főzés nagy része, mert a vendéglátók azzal voltak elfoglalva, hogy a gyerekeiket benn tartsák az ágyban. – Ahelyett, hogy határozottan megmondták volna nekik: „Ebből elég volt, most már nem foglalkozom veled, aludnod kell, ez a szülők ideje. Most jött el az én időm, amikor felnőttbeszélgetést folytathatok a barátaimmal. Feküdj le, és kész” – na, hát ezt nem csinálják. Nem tudom, miért, de nem csinálják. Nem képesek megtenni. Inkább szolgálják a gyerekeiket. Én meg csak nézek, és teljesen el vagyok képedve. Dominique továbbra is imádja New Yorkot, és sokkal jobban szereti az amerikai, mint a francia iskolákat. Nevelési kérdésekben azonban egyre jobban visszatért a francia szokásokhoz, amelyek világos szabályokkal és határokkal járnak. – A francia módszerek néha túlságosan nyersek. Szerintem azért lehetnének egy kicsit kedvesebbek és barátságosabbak a gyerekekkel – mondja. – Az amerikai módszerek viszont szélsőségesek. Úgy nő fel a gyerek, hogy azt hiszi, övé a világ. Nehezen tudnék vitatkozni a „hasonmásommal”. Nagyon is el tudom képzelni ezeket a vacsorákat, amelyekről beszél. Az amerikai szülők – engem is beleértve – gyakran nagyon ambivalensen viszonyulnak a főnökszerephez. Elméletben úgy gondoljuk, hogy „a gyerekeknek korlátokra van szükségük”. Az amerikai nevelésben ez közhelyszámba megy. Gyakorlatban viszont sokszor nem vagyunk biztosak benne, hol vannak ezek a határok, vagy kényelmetlenül érezzük magunkat a rendőri szerepben. – Amikor dühös leszek rá, nagyobb bűntudatot érzek, mint amennyire dühös vagyok – indokolja Simon egyik egyetemi barátja a hároméves kislánya rossz viselkedését. Egy barátnőm azt meséli, hogy a hároméves fia megharapta, de ő „rosszul érezte volna magát”, ha rákiabál, mert tudta, hogy a gyerek sírni kezdene, így tehát annyiban hagyta a dolgot. Az angolszász szülők aggódnak, hogy a túlzott szigor megtöri a gyerek kreativitását. Egy amerikai vendégem, szintén anya, meg volt döbbenve, amikor a párizsi lakásunkban járókát talált. Úgy látszik, nálunk ma már a járóka is túlságosan korlátozónak számít. (Mi ezt nem tudtuk. Párizsban a járóka de

rigueur, vagyis kötelező.) Egy Long Island-i anya elmeséli a rossz magaviseletű unokaöccse esetét, akinek a szülei – szerinte – riasztóan engedékenyek voltak. Az unokaöcs azóta egy jelentős amerikai klinika onkológiai osztályának a vezetője lett, és ezzel utólagos felmentést kapott egykori elviselhetetlen magatartása miatt. – A nagyon okos és fegyelmezetlen gyerekek kiskorukban elviselhetetlenek. De szerintem az ilyenek nagyobb korukban kevésbé fojtják el a kreatív ösztöneiket – mondja. Nehéz megtalálni, hol legyenek a határok. Ha arra kényszerítem Leót, hogy maradjon benn a járókában vagy a homokozóban, azzal megakadályozom, hogy egyszer majd megtalálja a rák ellenszerét? Hol ér véget a szabad véleménynyilvánítás, és hol kezdődik az értelmetlen rosszalkodás? Ha engedem, hogy a gyerekeim megálljanak, és hosszasan tanulmányozzanak minden egyes aknafedelet a járdán, ez vajon a boldogság felé viszi őket, vagy csupán ahhoz, hogy elviselhetetlen suttyókká váljanak? Számos angolszász szülőismerősöm egy kellemetlen köztes zónában lavírozik, amelyben hol a gyerekeik diktátoraként, hol a múzsájaként lépnek fel. A végeredmény pedig az, hogy folyamatosan vitáznak a gyerekeikkel. Bean hároméves, amikor először kapok ebből egy kis ízelítőt. A nemrég kimondott új szabály szerint naponta háromnegyed órát tévézhet. Az egyik nap azt kéri, hadd nézze még egy kicsit tovább a műsort. – Nem. Mára megvolt a tévézés – felelem. – De amikor még kisbaba voltam, akkor semennyit se nézhettem tévét – mondja erre ő. Hozzánk hasonlóan a legtöbb angolszász szülőismerősöm állít valamiféle határokat. De a nevelési filozófiák arzenáljában még olyan is akad, amely mindenfajta tekintélyt ellenez. Egy amerikai látogatásom során találkozom is egy olyan szülővel, aki ezt tette magáévá. Liz harmincas tervezőgrafikus, és egy ötéves kislánya van, Ruby. Kapásból fel tudja sorolni, kiknek a nevelési elképzelései hatottak rá leginkább: William Sears gyermekgyógyászé, Alfie Kohn íróé és B. F. Skinner behaviorista pszichológusé. Amikor Ruby rosszalkodni kezd, Liz a férjével együtt igyekszik meggyőzni a kislányt, hogy a viselkedése morálisan kifogásolható. – Úgy akarjuk megszüntetni az elfogadhatatlan viselkedést, hogy közben ne folyamodjunk hatalmi játékokhoz – jelenti ki Liz. – Igyekszem nem kihasználni azt a helyzetet, hogy nagyobb és erősebb vagyok nála, és képes vagyok fizikailag megfékezni. És azon is igyekszem, hogy ne éljek vissza azzal a helyzettel se, hogy nekem van pénzem, neki pedig nincs, és így könnyen mondhatom neki, hogy ezt megveheti, azt pedig nem. Meghatónak találom azt az óriási erőfeszítést, amelyet Liz már eddig is beletett abba, hogy kialakítsa a saját elképzelését a nevelésről. Nem egyszerűen átvette valaki másnak a szabályait, hanem gondosan megemésztette több gondolkodó művét, és kialakított egy átgondolt, hibrid változatot. Az általa teremtett új nevelési módszer teljes szakítást jelent azzal a rendszerrel, amelyben ő maga nőtt fel. Liz azt mondja, hogy sok szomszédjától és anyatársától elszigetelődött az eklektikus nevelési stílusa miatt, meg persze amiatt is, hogy nem szereti, ha ítélkeznek fölötte. A szülei is meg vannak döbbenve, és nyíltan helytelenítik, ahogy Rubyt neveli; már nem is tud beszélni velük erről. A hazalátogatások során feszült hangulat van, különösen amikor Ruby rosszalkodik. Azonban Liz a férjével együtt eltökélte, hogy nem fogja a hatalmát fitogtatni. Az utóbbi időben Ruby mindkettőjüket többször megütötte. Minden alkalommal leülnek vele, és megbeszélik, hogy miért helytelen verekedni. Ám ez a jó szándékú érvelés nem sokat segít. – Azóta is megüt minket – mondja Liz. Franciaország mintha egy másik bolygón lenne. Még a legbohémabb szülők is azzal dicsekszenek, hogy milyen szigorúak, és láthatóan semmi kétségük afelől, hogy ők állnak a családi hierarchia csúcsán. Egy

olyan országban, amely áhítatosan tiszteli a forradalmat és a barikádharcot, a családi vacsoraasztalnál mindenki megszűnik anarchista lenni. – Ez valóban paradox helyzet – ismeri el Judith, a bretagne-i művészettörténész és háromgyerekes anya. Judith azt mondja, hogy a politikai nézeteiben tekintélyellenes, de ha a nevelésről van szó, akkor ő a főnök, és kész. – Elsők a szülők, aztán jönnek a gyerekek – vázolja fel a családi hierarchiát. – Franciaországban – magyarázza – fel sem merül, hogy megosszuk a hatalmat a gyerekkel. A francia média és az idősebb generáció tagjai néha szóba hozzák a szülőkre rátelepedő „gyerekkirály” szindrómáját. Ám amikor párizsi szülőkkel beszélgetek, mindig csak azt hallom, hogy „C’est moi qui décide” – én döntök. Van egy kissé harciasabb változat is: „C’est moi qui commande” – én parancsolok. A szülők szerint ezek a mondatok arra jók, hogy a gyerekeiket is, és őket is emlékeztessék arra, ki a főnök. Az angolszász emberek számára ez a hierarchia néha zsarnokságnak tűnik. Robynne amerikai nő, aki Párizs mellett él francia férjével és két gyerekükkel, Adriennel és Léával. Egyik este náluk vacsorázunk, és Robynne elmesél egy esetet, amikor egyszer kicsi korában elvitte Adrient a gyermekorvoshoz. Adrien sírt, és nem volt hajlandó rálépni a mérlegre, ezért Robynne letérdelt mellé, hogy rábeszélje. Az orvos félbeszakította. – Azt mondta: „Ne magyarázzon neki. Mondja egyszerűen azt, hogy »csak«. Azonnal rálépsz a mérlegre, kész, nincs vita.” – Robynne egészen megdöbbent. Végül is más orvost keresett, mert ezt az orvost túlságosan szigorúnak találta. Robynne férje, Marc is végighallgatta a történetet. – Nem, dehogyis, nem ezt mondta! – szól közbe. Marc, aki profi golfozó, és Párizsban nőtt fel, azok közé a francia szülők közé tartozik, akik minden erőlködés nélkül képesek tekintélyt sugározni. Észreveszem, hogy a gyerekei mindig figyelmesen hallgatják, ha szól hozzájuk, és azonnal válaszolnak neki. Marc szerint az orvos viselkedése egyáltalán nem volt öncélú hatalmaskodás. Épp ellenkezőleg: segített Adrien nevelésében. Jellemző módon Marc így emlékszik vissza a beszélgetésre: – Azt mondta, hogy magabiztosan kell viselkedned: meg kell fogni a gyereket, és rá kell tenni a mérlegre… Ha túl sok választási lehetőséget adsz neki, akkor nem érzi magát biztonságban. Meg kell mutatnod, hogyan csinálja a dolgokat… Meg kell mutatnod, hogy ezt így kell csinálni, nem azért, mert jó vagy rossz, hanem mert így kell csinálni, és kész. – Egyszerű kis gesztusról van szó, de ilyeneken múlik az egész. Vannak dolgok, amiket nem kell megmagyarázni. Meg kell mérni a gyereket, úgyhogy meg kell fogni, és rá kell tenni a mérlegre. És pont. Pont! Szerinte az eset tanulságához az is hozzátartozik, hogy Adrien számára ez egy kellemetlen élmény volt. – Az életben vannak olyan dolgok, amiket nem szeretünk, mégis meg kell csinálnunk – mondja Marc. – Az ember nem mindig azt csinálja, amit szeret, vagy amit csinálni akar. Amikor megkérdezem Marctól, honnan van ekkora tekintélye, kiderül, hogy a dolog nem olyan magától értetődő, mint ahogy kinéz. Rengeteg erőfeszítésébe telt, hogy kialakítsa ezt a dinamikát a gyerekekkel. Nagyon sokat gondolkodik a tekintélyről, és rendkívül fontosnak tartja. És mindezt az erőfeszítést azért teszi meg, mert hisz abban, hogy a gyereknek megnyugtató, ha a szülei magabiztosak. – Szerintem jobb, ha van egy vezető, aki utat mutat – mondja. – Egy gyereknek éreznie kell, hogy a mama vagy a papa parancsol. – Mint a lovaglásnál – szól bele Adrien, aki most kilencéves. – Ez jó hasonlat – mondja Robynne. Marc hozzáteszi: – Van egy francia mondás: könnyebb kilazítani a csavart, mint becsavarni. Ami azt jelenti, hogy nagyon keménynek kell lenni. Ha túl kemény vagy, akkor lazíthatsz egy kicsit. De ha túl engedékeny vagy, és később próbálnál bekeményíteni… hát azt felejtsd el. Marc itt azt a bizonyos cadre-t magyarázza el, amelyről már annyit hallottam. A francia szülők láthatóan a cadre kialakításával töltik a gyerek életének első néhány évét. Ezt részben úgy érik el, hogy

megalapozzák a jogukat arra, hogy néha olyasmit mondjanak: állj fel a mérlegre, és kész. Mi, amerikai és brit szülők eleve azt feltételezzük, hogy a parkban egész délután futkosnunk kell a gyerekeink után, vagy hogy a vacsora felét fektetéssel kell töltenünk. Ez persze idegesítő, de ma már normálisnak számít. A francia szülők szerint egy gyerekkirállyal élni rettenetes egyensúlyvesztés, ami az egész családnak rossz. Szerintük ez kiszívja a mindennapi élet örömeit a szülőkből is, és a gyerekekből is. Tudják, hogy iszonyú energiába kerül a cadre felépítése, de az alternatíva szerintük elfogadhatatlan. A francia szülők számára nyilvánvaló, hogy a cadre az egyetlen dolog, amely köztük és a kétórás fektetési procedúra között áll. Az angolszászok „elfogadják, hogy ha van gyereked, az időd nem a tiéd”, mondja Marc. Szerinte viszont: – A gyerekeknek meg kell érteniük, hogy nem mindenki velük foglalkozik. Meg kell érteniük, hogy nem körülöttük forog a világ. De hogyan hozzák létre a szülők a keretet? A keret felépítésének folyamata néha nyersnek tűnik. Ám nem csak egyszerű nemet mondásról van szó, meg arról, hogy „én döntök”. A francia szülők és nevelők azzal is építik a cadre-t, hogy sokat beszélnek róla. Vagyis sok időt töltenek azzal, hogy elmagyarázzák a gyerekeiknek, mit szabad, és mit nem. És ettől a sok beszédtől a cadre lassan létrejön. Szinte fizikai formát ölt, ahogy egy jó pantomimos is meg tud győzni arról, hogy a fal tényleg ott van. A cadre-ról folytatott beszélgetés gyakran nagyon udvarias hangnemben zajlik. A szülők sokszor mondják azt, hogy „légy szíves”, még a csecsemőknek is. És gyakran beszélnek jogokról. Nem azt mondják, hogy „ne üsd meg Jules-t”, hanem hogy „nincs jogod megütni Jules-t”. Ez több, mint puszta szemantikai különbség. Egészen más érzés, ha így mondják. A francia megfogalmazás azt sugallja, hogy a jogoknak van egy állandó, koherens rendszere, amelyre a gyerekek és a szülők is hivatkozhatnak. És azt is világossá teszi, hogy más dolgokat viszont a gyereknek joga van megtennie. Ezt a mondatot a gyerekek is elsajátítják, és egymás felett is őrködnek. Egy kisgyerekek által énekelt, rímelő játszótéri nóta szerint „Oh là là, on a pas le droit de faire ça” (Olálá, nincs jogunk ezt csinálni). A felnőttek egy másik kifejezést is gyakran használnak, ha gyerekekhez beszélnek: „Nem értek egyet”, például: „Nem értek egyet azzal, hogy ledobálod a borsót a földre.” A szülők ezt komoly hangon mondják, és közben egyenesen a gyerek szemébe néznek. A „nem értek egyet” több az egyszerű „nem”nél. Azt jelzi, hogy a felnőttnek más gondolatvilága van, amelyet a gyereknek figyelembe kell vennie. Közben azt is elismeri, hogy a gyereknek is megvan a maga nézete a borsóról, még ha ezt a nézetet a felnőtt ezennel elutasítja is. Ettől a borsódobálás olyasminek tűnik fel, mint amit a gyerek racionálisan döntött el, így éppenséggel másképp is dönthet. Ez talán magyarázatot ad arra, hogy miért olyan nyugodtak az étkezések Franciaországban. Ahelyett, hogy kivárnák a válsághelyzetet, és drámai büntetésekhez folyamodnának, a szülők és a gondozók sok kis udvarias, megelőző jellegű figyelmeztetést adnak a gyereknek, amelyek jól meghatározott szabályokon alapulnak. Ezt látom a bölcsődében is, amikor beülök a másfél évesek pazar, négyfogásos ebédjére. Hat kisgyerek ül egy szögletes asztal körül, nyakukban egyforma rózsaszín frottírpartedlivel, Anne-Marie pedig felügyeli az étkezést. A légkör rendkívül nyugodt. Anne-Marie részletesen leírja az egyes fogásokban szereplő ételeket, és elmondja a gyerekeknek, mi a következő fogás. Észreveszem, hogy alaposan szemmel tartja a gyerekek minden mozdulatát, és – anélkül, hogy a hangját felemelné – figyelmezteti őket a kisebb kihágásokért.

– Doucement (lassan, finoman), a kanál nem arra való – mondja az egyik fiúnak, aki ütni kezdte az asztalt a kanalával. – Nem, nem, még ne nyúlj a sajthoz, az később jön – mondja egy másiknak. Amikor egy gyerekhez szól, mindig szemkontaktust létesít vele. A francia szülők és gondozók nem mindig követik ilyen aprólékosan a gyerekek mozdulatait. Azonban feltűnt, hogy étkezések idején gyakrabban csinálják ezt, hiszen akkor több apró gesztusra és szabályra kell figyelni, és nagyobb az esély arra, hogy káosz alakul ki, ha valami nem a megszokott rendben megy. Anne-Marie a félórás étkezés alatt végig beszél hozzájuk, és időnként kedvesen, de határozottan figyelmezteti őket. A végére a gyerekek teljesen összekenik az arcukat étellel, de a padlóra legfeljebb egy-két morzsa hullik le. Az általam megismert francia szülők és gondozók Marchoz és Anne-Marie-hoz hasonló tekintéllyel rendelkeznek, méghozzá anélkül, hogy diktátorként viselkednének. Nem az a céljuk, hogy engedelmes robotokat neveljenek. Épp ellenkezőleg: folyamatosan odafigyelnek a gyerekekre, és beszélgetnek velük. Sőt, a legnagyobb tekintélyű szülőismerőseim nem úgy beszélnek a gyerekhez, mint úr a szolgához, hanem mint egyik egyenlő fél a másikhoz. – Mindig el kell magyarázni, miért tiltunk meg valamit – mondja Anne-Marie. Amikor a francia szülőktől azt kérdezem, hogy mit szeretnének legjobban a gyerekeik számára, olyasmiket mondanak, hogy „jól érezze magát a bőrében” és „megtalálja a saját útját az életben”. Azt akarják, hogy a gyerekeik kialakítsák a saját ízlésüket és véleményüket. Sőt, a francia szülőket kifejezetten aggasztja, ha a gyerekeik túlságosan engedelmesek. Azt szeretik, ha karakteresek. Azonban úgy gondolják, hogy a gyerekek csak akkor tudják elérni ezeket a célokat, ha tiszteletben tartják a határokat, és van önuralmuk. A caractère mellett tehát cadre-ra is szükség van. Nehéz dolga van az embernek, ha ennyi jó magaviseletű gyerek és ilyen hatalmas elvárásokkal rendelkező szülő között jár-kel. Nap mint nap szégyenkeznem kell amiatt, hogy a fiúk szinte mindennap ordibálni vagy nyafogni kezdenek, valahányszor végigmegyünk az udvaron a lifttől a kapuig. Mintha minden alkalommal bejelenteném annak a több tucat lakónak, akiknek udvarra néző lakásuk van: itt vannak az amcsik! A karácsonyi szünet egyik napján uzsonnára vagyunk hivatalosak Beannel az egyik óvodástársához. Amikor mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál (én teát kapok), Bean úgy dönt, hogy elérkezett az idő némi kis bêtise-re. Belekortyol a kakaójába, aztán visszaköpi a csészébe. Szégyellem magam. Belerúgnék, ha tudnám, melyik az ő lába. Persze rászólok, de nem akarom elrontani a hangulatot azzal, hogy túlságosan nagy patáliát csapok. Közben a vendéglátónk három kislánya rendesen (vagyis sage módon) ül az asztalnál, és majszolja a kekszet. Láthatóan nem esnek kísértésbe, hogy utánozzák Beant. Azt már látom, hogyan építik ki a francia szülők a cadre-t. Azt viszont még mindig nem értem, hogyan képesek nyugodtak maradni, és mégis benn tartani a gyerekeket a cadre-ban. Erről mindig az a mondás jut eszembe, hogy ha benn akarsz tartani valakit az árokban, be kell másznod mellé az árokba. Nálunk ez kicsit így zajlik. Ha beküldöm Beant a szobájába, benn is kell maradnom vele, különben kijön. A parkban történtek sikerén felbátorodva megpróbálok mindig szigorú lenni. Csakhogy ez nem mindig működik. Bizonytalan vagyok, mikor szorítsam a csavart, és mikor lazítsam egy kicsit. Útmutatásért Madeleine-hez fordulok, aki régebben Robynne-nál és Marcnál dolgozott bébiszitterként. Egy kisvárosban lakik Bretagne-ban, Franciaország nyugati részén, de az utóbbi időben éjszakai műszakban dolgozik, egy új babához jár Párizsba. (A baba épp most „keresi az éjszakáit”, mondja Madeleine.) A hatvanhárom éves Madeleine maga is három fiú édesanyja. Rövid, őszbe hajló barna haja van, és

meleg mosolya, és ugyanazt a teljes biztonságot sugározza, amit Frédérique-nél és más francia szülőismerőseimnél látok. Hozzájuk hasonlóan ő is nyugodt meggyőződéssel vallja, hogy a módszerei működnek. – Minél elkényeztetettebb egy gyerek, annál boldogtalanabb – jelenti ki szinte azonnal, ahogy leülünk ebédelni. De hogyan tudja kordában tartani a rábízott gyerekeket? – Les gros yeux – nagy szemeket meresztek – válaszolja. Aztán meg is mutatja, ott helyben. Miközben mereszteni kezdi a szemét, hirtelen átalakul: az egymáshoz illő rózsaszín sálat és pulóvert viselő nagymamából riasztó bagollyá válik. Még így is meggyőző, pedig csak az illusztráció kedvéért csinálja. Én is meg akarok tanulni nagy szemeket mereszteni! Amikor megérkezik a salátánk, gyakorolni kezdünk. Először nem tudok bagollyá változni anélkül, hogy elvihognám magam. De aztán, mint Frédérique-kel a parkban, amikor végre sikerül valódi meggyőződéssel csinálnom, én is érzem a különbséget. És akkor már nem is érzek késztetést arra, hogy elnevessem magam. Madeleine azt mondja: nem az a célja, hogy megijessze a gyerekeket, és ezért behódoljanak neki. Csupán érvényesíti a tekintélyét. Azonban azt mondja, hogy a szemmeregetés akkor működik a legjobban, ha erős kapcsolata van a gyerekkel, és kölcsönös tisztelet uralkodik közöttük. Madeleine akkor talál a legnagyobb örömöt a munkájában, amikor „cinkosságot” alakít ki egy gyerekkel, mintha ugyanúgy látná a világot, mint ő, és ilyenkor szinte előre tudja, mire készül a gyerek. Ahhoz, hogy idáig eljussanak, alaposan meg kell figyelni a gyereket, beszélgetni kell vele, és bizonyos dolgokban szabadon kell hagyni. És azt is figyelembe kell venni, hogy ő is ember. Ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki a gyerekkel, amelyben a szemmeregetés működik, a szigorúságnak rugalmassággal kell párosulnia, és ebbe az is beletartozik, hogy autonómiát és választási lehetőségeket biztosítunk a gyereknek. – Szerintem hagyni kell némi szabadságot a gyerekeknek, hogy megmutatkozzon az egyéniségük – mondja. Madeleine semmi ellentmondást nem lát abban, hogy erős, kölcsönösségen alapuló kapcsolatot kell kialakítani a gyerekkel, ugyanakkor nagyon határozottnak kell lenni. Úgy tűnik, a tekintélye a gyerekekkel való kapcsolatából fakad, és nem felülről jön. Képes arra, hogy egyensúlyban tartsa a cinkosságot és a tekintélyt. – Meg kell hallgatni a gyereket, de a határokat nekünk kell megszabnunk – mondja. Franciaországban a szemmeregetés technikája közismert dolog. Bean is említette, hogy a bölcsődében ő is megkapta néha. A franciák közül sokan még felnőttkorukban is emlékszenek arra, hogy nekik is részük volt szemmeregetésben és más hasonló arckifejezésekben. – Volt egy bizonyos nézése – meséli az anyjáról Clotilde Dusoulier, a párizsi gasztroíró. Mindkét szülőjének „volt egy bizonyos hangsúlya, és ha azt meghallottam, akkor azonnal tudtam, hogy átléptem egy bizonyos határt”. – Ilyenkor szigorúan, bosszúsan és szomorúan néztek, és így szóltak: „Ilyet nem mondunk.” Én meg úgy éreztem magam, mint akit megbüntettek, és kicsit meg is aláztak. De ez hamar elmúlt. Az az érdekes, hogy Clotilde nagyon is szeretettel emlékszik a szemmeregetésre és a keretre, amelyet a szemmeregetés az eszébe juttatott. – Mindig nagyon világosan éreztette, mit szabad, és mit nem – meséli az anyjáról. – Szerető anya volt, de ugyanakkor tekintéllyel is rendelkezett, anélkül hogy akár egyszer is felemelte volna a hangját. Ami azt illeti, én elég gyakran felemelem a hangom. Kiabálással néha sikerül elérni, hogy a gyerekek megmossák a fogukat, vagy étkezés előtt kezet mossanak. Azonban ez sok energiámba telik, és rettenetes légkört teremt. Minél hangosabban kiabálok, annál rosszabbul érzem magam utána.

Néha a francia szülők is élesen szólnak a gyerekeikhez. Azonban ők jobban szeretik az irányzott csapást, mint az állandó szőnyegbombázást. A kiabálást a fontos pillanatokra tartogatják, amikor valamit igazán meg akarnak értetni a gyerekekkel. Amikor a parkban vagy otthon kiabálok a gyerekeimmel, a francia barátaim egészen megrémülnek, mert azt gondolják, hogy a gyerek valami főbenjáró bűnt követett el. Az angolszász szülőknek – hozzám hasonlóan – a tekintély gyakorlásáról gyakran a fegyelmezés és a büntetés jut az eszükbe. A francia szülők ezekről nem sokat beszélnek, de annál többet a gyerekek neveléséről (éducation). És ahogy a kifejezés sugallja, az éducation inkább arról szól, hogy folyamatosan megtanítjuk a gyerekeknek, mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem. Ez a különbség az oka, hogy Franciaországban sokkal szelídebben beszélnek. Amikor Leo nem hajlandó evőeszközt használni vacsoránál, megpróbálok arra gondolni, hogy ugyanúgy kell megtanítanom neki a villa használatát, mint az ábécé egyik betűjét. Így könnyebben maradok türelmes és nyugodt, és nem háborodom fel, amikor nem engedelmeskedik azonnal. És mivel a légkör sokkal kevésbé feszült, ő is sokkal kedvesebben próbálkozik. Én nem kiabálok, és a vacsora máris sokkal kellemesebb mindenki számára. Időbe telik, mire megértem, hogy a francia és az angolszász szülők a „szigorú” szót is egészen másképp használják. Amikor brit vagy amerikai szülők „szigorúnak” bélyegeznek valakit, akkor általában úgy értik, hogy az illető autoriter. Zord, örömtelen tanár képe jelenik meg a lelki szemeik előtt. Nem sok olyan amerikai szülőt ismerek, aki ezt a kifejezést önmagára használná. Amikor a francia szülők azt mondják magukról, hogy „szigorúak”, egészen mást értenek rajta. Úgy értik, hogy néhány dologban nagyon szigorúak, minden másban azonban meglehetősen lazák. Ez a cadre-modell lényege: a hatalmas szabadságot körülvevő szilárd keret. „A gyereket a lehető legszabadabban kell hagyni, anélkül hogy értelmetlen szabályokat kényszerítenénk rá”, írja Françoise Dolto Les Étapes majeures de l’enfance (A gyermekkor fő szakaszai) című könyvében. „Csupán olyan szabályok keretét kell megadnunk neki, amelyek a biztonsága szempontjából létfontosságúak. Tapasztalatból rá fog jönni, amikor megpróbálja áthágni őket, hogy létfontosságúak, és hogy nem az ő bosszantására találjuk ki őket.” Vagyis ha a szülők néhány kulcsfontosságú dologban szigorúak, akkor a gyerekek észszerűbbnek és barátságosabbnak tartják őket, és nagyobb valószínűséggel engedelmeskednek nekik. Dolto szelleméhez hűen a párizsi szülők azt mondják, hogy általában nem húzzák fel magukat a kisebb bêtise-eken, vagyis a kisebb csintalanságokon. Abból indulnak ki, hogy ezek hozzátartoznak a gyerekkorhoz. – Ha mindenfajta rosszalkodást ugyanazon a szinten kezelünk, akkor honnan fogják tudni, mi a fontos? – mondja barátnőm, Esther. Ugyanezek a szülők azonban azt is mondják, hogy bizonyos fajta kihágások esetében azonnal ugranak. Változó, hogy melyek azok a területek, ahol zéró tolerancia van érvényben. Azonban szinte minden általam ismert szülő egyetért abban, hogy a fő terület, amelyben nincs vita, az „mások tiszteletben tartása”. Ezzel a sok bonjourra, au revoirra és mercire utalnak, meg arra, hogy a gyerekeknek meg kell adniuk a tiszteletet, ha a szülőkkel vagy más felnőttekkel beszélnek. A fizikai agresszió a másik általánosan tiltott terület. Az amerikai gyerekek gyakran megússzák a büntetést, ha megütik a szüleiket, pedig tudják, hogy nem szabad. A francia ismerőseim ezt egyszerűen nem tűrik. Egyszer Bean megüt az egyik szomszédunk, Pascal előtt, aki bohém lelkű, ötvenes agglegény. Pascal általában nagyon lezserül viselkedik. Ekkor viszont azonnal szigorú képet vág, és szónokolni kezd arról, hogy „ilyet nem szabad csinálni”. Tiszteletet ébreszt bennem, hogy milyen meggyőződéssel beszél. És látom, hogy Beanben is. A fektetési szabályoknál látszik igazán, milyen kiegyensúlyozottak a franciák abban, hogy bizonyos dolgokat szigorúan vesznek, de a legtöbb dologban nagyon is engedékenyek. Több szülőtől hallom, hogy ha eljött a lefekvés ideje, a gyerekeknek a szobájukban kell maradniuk. A szobában

viszont azt csinálnak, amit akarnak. Ezt Beannél is bevezetem, és nagyon tetszik neki. Nem azzal foglalkozik, hogy be van kényszerítve a szobájába, hanem büszkén mondogatja: – Azt csinálok, amit akarok. – Rendszerint egy darabig játszik vagy olvas, aztán lefekszik. Amikor a fiúk kétévesen kinövik a rácsos ágyat, és rendes ágyban alszanak, náluk is bevezetem ezt a rendszert. Mivel ők egy szobában alszanak, kissé lármásabbak. Sokszor hallom, hogy repül a legó. De ha a helyzet nem tűnik vészesnek, igyekszem nem bemenni, miután már elköszöntem tőlük. Néha, ha már későre jár, és még mindig nagyon vadulnak, bemegyek, és emlékeztetem őket arra, hogy alvásidő van, és leoltom a lámpát. Ezt nem tekintik úgy, mintha megszegtem volna az „azt csinálsz, amit akarsz” alapelvét. Akkorra már általában fáradtak, és ágyba bújnak. Hogy még jobban megszabaduljak a tekintély egyoldalú szemléletétől, meglátogatom Daniel Marcellit. Marcelli egy nagy kórház gyermekpszichiátriai osztályát vezeti Poitiers-ban, és rengeteg könyvet írt, köztük a nemrég megjelent Il est permis d’obéir (Engedelmeskedni szabad) című kötetet. A könyv szülőknek íródott. Azonban – jellemző módon – egyben meditáció is a tekintély természetéről. Marcelli hosszasan fejtegeti az érveit, Hannah Arendtet idézi, és nagy örömét leli a paradoxonokban. A kedvenc paradoxona: ha a szülő azt akarja, hogy tekintélye legyen, akkor legtöbbször igent kell mondania. – Aki mindent megtilt, az autoriter – mondja Marcelli, miközben kávézunk és csokoládét eszünk. A szülői tekintély lényege szerinte az, hogy felhatalmazzuk a gyerekeket a cselekvésre, ahelyett hogy gátolnánk őket. Marcelli azt a példát hozza fel, amikor a gyerek narancsot kér, vagy egy pohár vizet, vagy a számítógéphez akar hozzányúlni. Azt mondja, a mostani francia „liberális nevelés” azt diktálja, hogy a gyereknek meg kell kérdeznie, mielőtt hozzányúlna valamihez vagy elvenne valamit. Marcelli egyetért ezzel, de úgy gondolja, hogy a szülőknek majdnem mindig igent kell mondaniuk. – Csak nagy ritkán szabad megtiltaniuk valamit… ha törékeny vagy veszélyes. De [a szülő dolga] alapvetően az, hogy megtanítsa a gyereket: kérdezzen, mielőtt elvesz valamit. Marcelli azt mondja, hogy ebbe a dinamikába egy hosszabb távú cél is bele van ágyazva, amelynek szintén megvan a maga paradoxona: ha mindent jól csinálunk, a gyerek végül elér egy olyan pontra, amikor úgy is dönthet, hogy nem engedelmeskedik. – A sikeres nevelés jele az, ha megtanítjuk a gyereket engedelmeskedni, amíg csak képes nem lesz arra, hogy saját magát hatalmazza fel, hogy néha ne engedelmeskedjék. Hiszen hogyan is tudná megtanulni valaki, hogy egyes parancsoknak ne engedelmeskedjék, ha nem tanult meg engedelmeskedni? – Az alávetettség lealacsonyító – magyarázza Marcelli –, az engedelmesség viszont lehetővé teszi, hogy a gyermek felnőjön. – (Szerinte az is helyes, ha a gyerek néha tévézik egy kicsit, hogy legyen közös témája a többi gyerekkel.) Marcelli okfejtését lényegesen könnyebb követni, ha az ember Franciaországban nőtt fel, ahol a középiskolában filozófiát is tanítanak. Annyit azonban megértek, hogy a szilárd cadre kiépítése a gyerekeknek azt az örömöt is megadja, hogy néha elhagyhatják a keretet, de attól az még sértetlen marad. Marcelli egy másik érvet is hangoztat, amelyet Franciaországban már sokaktól hallottam: korlátok nélkül a gyerekeket a saját vágyaik emésztik fel. (– Az ember természeténél fogva nem ismer korlátokat – jelenti ki Marcelli.) A francia szülők azért hangsúlyozzák a cadre fontosságát, mert tudják, hogy korlátok nélkül a gyerekek a saját impulzusaik rabjai. A cadre segít összetartani és megfékezni ezt a belső zűrzavart. Ez talán magyarázatot ad arra is, miért szinte csak az én gyerekeim hisztiznek a párizsi parkokban.

A gyerek akkor hisztizik, amikor a vágyai elborítják, és nem tudja, hogyan állítsa le magát. A többi gyerek hozzászokott ahhoz, hogy nemet mondanak neki, és ezt el kell fogadnia. Az enyémek nem. Az én „nem”-em esetlegesnek és gyengének tűnik nekik, és nem állítja le a folyamatos akarás láncolatát. Marcelli azt mondja, hogy a keretek között élő gyerekek abszolút kreatívak és „éberek” lehetnek – ezt az állapotot a francia szülők úgy is hívják, hogy „virulnak”. A francia ideál a gyerek „kivirulásának” elősegítése a kereteken belül. Marcelli azt mondja, hogy egyes francia szülők szerint csak az a fontos, hogy a gyerek viruljon, és nem szabnak neki kereteket. Eléggé egyértelmű, hogy Marcelli mit gondol róluk. Ezeknek a szülőknek a gyerekei „egyáltalán nem jól teljesítenek, és minden értelemben elkeserednek”. Nagyon megtetszik nekem ez az új szemlélet. Elhatározom, hogy mostantól tekintélyes leszek, de nem tekintélyelvű. Egyik este fektetés közben megemlítem Beannek: tudom, hogy néha muszáj bêtise-eket csinálnia. Megkönnyebbültnek látszik. Ebben a pillanatban cinkostársak vagyunk. – Ezt apának is megmondod? – kérdezi. Bean, aki végül is egy francia óvodában tölti a napjait, sokkal jobban ért a fegyelmezéshez, mint én. Egyik reggel a házunk előcsarnokában állok, késésben vagyok. Be kell tennem a fiúkat a babakocsiba, hogy futhassak Beannel az óvodába, aztán pedig a fiúkkal a bölcsődébe. Simon elutazott. Csakhogy a fiúk nem hajlandóak beszállni az ikerkocsiba. Gyalog akarnak menni, ami több időbe telik. Ráadásul a ház udvarán vagyunk, és a szomszédok jól hallhatják, sőt láthatják az egész jelenetet. Magamra öltök annyi tekintélyt, amennyit így, kávézás előtt csak tudok, és kitartóan követelem, hogy szálljanak be. Semmi hatás. Bean, aki végignézi a dolgot, úgy véli, hogy két kisfiúval azért el kellene tudnom bánni. – Mondd azt, hogy „egy, kettő, három!” – javasolja, meglehetősen ingerülten. Úgy látszik, ezt mondják az óvónők, amikor egy makacs gyereket együttműködésre akarnak serkenteni. Éppenséggel ez az „egy, kettő, három” sem atomfizika. Természetesen Nagy-Britanniában és Amerikában is alkalmazzák. Ám a mögötte rejlő logika nagyon is francia. – Időt ad a gyereknek, és tiszteletben tartja – mondja Daniel Marcelli.63 Szerinte a gyereknek aktív szerepet kell adni az engedelmeskedésben, amihez az is hozzátartozik, hogy időt kell hagyni a reagálásra. Engedelmeskedni szabad című könyvében Marcelli azt a példát hozza fel, amikor a gyerek hozzányúl egy éles késhez. „Az anyja ránéz, és »hideg« arckifejezéssel, határozott, semleges hangon, enyhén összevont szemöldökkel azt mondja: »Tedd le!«” A példában említett esetben a gyerek ránéz az anyjára, de nem mozdul. Tizenöt másodperccel később az anyja még határozottabb hangon azt mondja: „Azonnal leteszed!”, majd tíz másodperc múlva: „Megértetted?” Marcelli elmondása szerint a kisfiú ekkor leteszi a kést az asztalra. „Az anya arca ellazul, a hangja kedvesebb lesz, és azt mondja: »Jól van.« Aztán elmagyarázza neki, hogy a kés veszélyes, és könnyen megvághatja vele magát.” Marcelli megjegyzi, hogy bár a gyerek végül engedelmeskedett, ugyanakkor aktív résztvevője volt a dolognak. Kölcsönösen tiszteletben tartották egymást. „A gyerek engedelmeskedik, az anya pedig megköszöni, de nem túlzottan, a gyerek elismeri az anya tekintélyét… Ehhez szavakra, időre, türelemre és kölcsönös elismerésre van szükség. Ha az anya lerohanja a gyereket, és kikapja a kést a kezéből, a gyerek nem sokat ért meg a dologból.” Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy mi legyünk a főnökök, ugyanakkor a gyereket is meghallgassuk, és tiszteletben tartsuk. Egyik délután, amikor Joey-t öltöztetem a bölcsődében, egyszer csak sírva fakad. Épp nagyon rá vagyok állva erre a működési módra, hogy „én döntök”. Neofita buzgóságomban úgy gondolom, ez pont olyan helyzet, mint amikor Adrient rá kellett állítani a mérlegre: kényszeríteni fogom Joey-t, hogy felöltözzön.

Azonban Fatima, Joey kedvenc gondozónője meghallja a lármát, és aggódva lép be az öltözőbe. Az én taktikámnak éppen a fordítottját alkalmazza. Joey ugyan rengeteget hisztizik otthon, de a bölcsődében nem szokott. Fatima lehajol Joey-hoz, és simogatni kezdi a homlokát. – Mi baj van? – kérdezgeti kedvesen. Nem úgy tekinti a hisztit, mint a kétéves dackorszak egyik absztrakt, elkerülhetetlen megnyilvánulását, hanem mint egy nagyon kicsi, de racionális lény kommunikációját. Egy-két perc múlva Joey eléggé lenyugszik ahhoz, hogy – szavakkal és gesztusokkal – elmagyarázza: a sapkáját kéri, ami az öltözőszekrényben van. Az egész jelenet mindössze ezért volt (mintha korábban már meg is próbálta volna kivenni). Fatima leemeli Joey-t a pelenkázóasztalról, aztán végignézi, ahogy odamegy a szekrényhez, kinyitja, és kiveszi a sapkát. Utána azonnal sage lesz, és már indulhatunk is. Fatima cseppet sem gyenge. Komoly tekintélye van a gyerekek előtt. Fel sem merült benne, hogy a gyengeség jele lenne türelmesen meghallgatni Joey-t. Először megnyugtatta, aztán lehetőséget adott neki, hogy kifejezze, mit akar. Sajnos számtalan lehetséges forgatókönyv létezik, és nincs egyetlen szabály sem, amely megmondaná, hogyan kell eljárni a különféle esetekben. A franciáknak van egy csomó egymásnak ellentmondó elvük, és néhány szilárd, változtathatatlan szabályuk. Néha figyelmesen meg kell hallgatni a gyereket. Máskor egyszerűen rá kell állítani a mérlegre. Határokat kell szabni, azonban meg is kell figyelni a gyereket, cinkosságot kell kialakítani vele, aztán alkalmazkodni kell a különféle helyzetekhez. Vannak szülők, akiknek egy idő után ez valószínűleg automatikusan megy. Én egyelőre kétlem, hogy ez az egyensúly valaha is természetes lesz a számomra, és magától tudom alkalmazni. Kicsit olyan ez, mintha harmincévesen tanulnék meg salsázni, más meg már gyerekkorában is salsázott volna a papájával. Egyelőre még számolom a lépéseket, és folyton rálépek mások lábujjára. Egyes angolszász otthonokban nem ritka, hogy egy gyereket szinte minden étkezés során beküldenek a szobájába. Franciaországban azonban számos apró dolog emlékezteti a gyerekeket a helyes viselkedésre, és csak kirívó esetekben büntetik meg őket. A szülők gyakran azzal büntetik a gyereket, hogy beküldik a szobájába, vagy sarokba állítják. Néha el is fenekelik. Én magam csak néhányszor voltam tanúja annak, hogy francia gyerekeket nyilvánosan megütöttek, noha a párizsi barátaim azt mondják, hogy ők gyakrabban látnak ilyesmit. Az Aranyfürt és a három medve előadásán az anyamedvét játszó színésznő megkérdezi a közönségtől, mi legyen a kismackóval, aki rosszalkodott. – La fessée! Fenekeljék el! – kiabálják kórusban a kisgyerekek. Egy országos felmérés szerint64 a francia szülők 19 százaléka üti meg „időnként” a gyerekeit, 46 százalékuk azt válaszolta, hogy „ritkán” ütik meg a gyereket, 2 százalék pedig azt, hogy „gyakran”. A maradék 33 százalék azt nyilatkozta, hogy sohasem ütik meg a gyerekeiket.65 A fessée régebben valószínűleg nagyobb szerepet játszott a francia gyereknevelésben és a felnőttek tekintélyének az érvényre juttatásában. Mára megfordult a helyzet. Az összes nevelési szaktekintély, akiknek a munkáit olvastam, ellenzi.66 Verés helyett azt ajánlják, a szülő tanuljon meg nemet mondani. Marcellihez hasonlóan azt vallják, hogy takarékoskodni kell a „nem”-mel. De ha egyszer kimondtuk, akkor nincs apelláta. Ez az elképzelés nem új keletű. Valójában Rousseau-ra utal vissza. „Engedélyt szívesen adjatok, a visszautasítást ímmel-ámmal tegyétek”, írja az Émile-ben. „De legyen minden tilalmatok visszavonhatatlan, semmiféle zaklatás ne ingasson meg benneteket. Az egyszer kiejtett nem legyen ércfal, mellyel szemben a gyermek hiába meríti ki ötször-hatszor erejét, végül is eláll attól, hogy megkísérelje ledönteni. Így teszitek türelmessé, kiegyensúlyozottá, beletörődővé, békés természetűvé,

még akkor is, ha nem érte el, amit akart.”14 A gyorsmozgásosság génjén kívül Leo lázadó génnel is meg van áldva. – Vizet akarok – jelenti be az egyik vacsoránál. – Mi a varázsszó? – kérdezem kedvesen. – Víz! – mondja vigyorogva. (Furcsa módon Leónak – aki leginkább hasonlít Simonra – enyhe brit akcentusa van. Joey és Bean úgy beszél, mint az amerikaiak.) A cadre kiépítése sok munkába telik. A korai években sok ismétlésre és figyelemre van szükség. De ha már egyszer kialakult, az élet sokkal egyszerűbbé és nyugodtabbá válik tőle (legalábbis úgy tűnik). Elkeseredettebb pillanataimban elkezdem azt mondogatni a gyerekeknek franciául: – C’est moi qui décide – én döntök. Furcsa módon már attól is erősebbnek érzem magam, ha kimondom ezt a mondatot. Olyankor egy kissé megmerevedik a hátam. A francia módszerhez paradigmaváltásra is szükség van. Annyira megszoktam már, hogy minden a gyerekek körül forog. Attól válok „franciábbá”, ha a súlypontot elmozdítom a gyerekektől, és engedem, hogy a saját igényeim is egy kicsit nagyobb teret kapjanak. Amikor úgy érzem, hogy én vagyok a helyzet ura, olyankor sokkal könnyebben kezelem a három pici gyereket. Egyik tavaszi hétvégén Simon elutazik, én pedig megengedem a gyerekeknek, hogy szőnyegeket és pokrócokat vigyenek az erkélyre, amitől az egész olyan lesz, mint egy marokkói terasz. Kakaót viszek nekik, körbeülnek, és iszogatnak. Amikor ezt később elmesélem Simonnak, azonnal megkérdezi: – Nem volt túl macerás? – Pár héttel azelőtt valószínűleg még az lett volna. Úgy éreztem volna, hogy a gyerekek túlságosan rám telepszenek, vagy a nagy aggódástól egyáltalán nem élveztem volna a dolgot. Biztos sokat kellett volna kiabálni, és mivel az erkélyünk az udvarra néz, a szomszédok meghallották volna. De most, hogy én döntök, legalábbis valamennyire, három kakaót iszogató gyerek az erkélyen nem tűnik megoldhatatlan feladatnak. Sőt, fogom a kávémat, és leülök közéjük. Egyik reggel csak Leót kell vinnem a bölcsődébe (Simonnal megosztva végezzük a reggeli feladatokat). Ahogy haladunk lefelé a lifttel, rettegni kezdek. Határozottan közlöm Leóval, hogy az udvaron nincs kiabálás. Úgy adom elő ezt az új szabályt, mintha mindig is érvényben lett volna, és határozottan magyarázom el, közben a szemébe nézek. Megértette-e, kérdezem tőle, majd elhallgatok, hogy esélyt adjak neki a válaszra. Egypillanatnyi gondolkozás után azt mondja, hogy igen. Amikor kinyitom az üvegajtót, és kilépünk az udvarra, szokatlan csend van. Semmi kiabálás és nyafogás. Csak egy nagyon gyors kisfiú vonszolja maga után az anyukáját.

14

Hagyd élni!

Egyik nap felirat fogad Bean óvodájában. Az áll rajta, hogy a négy és tizenegy év közötti gyerekek szülei jelentkezhetnek egy nyaralásra: a helyszín az Hautes-Vosges, egy Párizstól autóval kb. öt órára lévő hegyvidék. A nyaralás – amelyen a szülők nem vesznek részt – nyolcnapos lesz. El sem tudom képzelni, hogy Beant ötévesen elengedjem egy nyolcnapos óvodai nyaralásra. Eddig legfeljebb egy-egy éjszakát töltött el nélkülem, azt is a nagymamájánál. Ami engem illet, én először felső tagozatos koromban mentem többnapos kirándulásra, a Sea Worldbe. Ez a nyaralás megint csak arra emlékeztet, hogy noha már megtanultam a subjonctif használatát, sőt azt is elértem, hogy a gyerekeim szót fogadjanak nekem, mégse leszek soha francia. Franciának lenni annyit tesz, hogy ha ránézel egy ilyen feliratra, akkor olyasmit mondasz, mint egy másik ötéves gyerek anyukája, aki mellettem áll: – Jaj, de kár! Pont akkor nem érünk rá. – A francia szülők egyike sem találja riasztónak, hogy elküldje a négy-öt éves gyerekét egy hétre a közös zuhanyozók és hálótermek világába. Hamarosan kiderül, hogy ez az óvodai nyaralás még csak a kezdet. Én tíz-tizenegy éves voltam, amikor először mentem ottalvós táborba. Franciaországban viszont több száz különféle ottalvós colonie de vacances – szünidei tábor – létezik, már négyéves kortól. A kisebb gyerekek általában hét-nyolc napra mennek el vidékre, ahol pónin lovagolnak, kecskéket etetnek, dalokat tanulnak, és „felfedezik a természetet”. Az idősebb gyerekek számára különféle aktivitásokra – például színjátszásra, kajakozásra vagy csillagászatra – szakosodott colonie-k vannak. A francia nevelésben határozottan nagy szerepet kap a függetlenség kialakítása, valamint a rugalmasság és az önbizalom hangsúlyozása. A franciák ezt úgy hívják, hogy autonomie – autonómia. Általánosságban arra törekszenek, hogy annyi autonómiát adjanak a gyereknek, amennyit elbír. Ebbe beletartozik a fizikai autonómia is, például az iskolai kirándulások. És beletartozik az érzelmi elszakadás is, például hogy engedjék neki kialakítani az önbecsülését, ami nem a szülők és más felnőttek dicséretétől függ. Sok mindent csodálok a francia nevelésben. Igyekszem elsajátítani a francia étkezési szokásokat, a tekintélygyakorlást, illetve megtanítani a gyerekeimet arra, hogy képesek legyenek elszórakoztatni saját magukat. Hosszasan beszélek a csecsemőkhöz, és hagyom a gyerekeimet, hogy maguk „fedezzenek fel” dolgokat, ahelyett hogy sürgetném őket, hogy mihamarabb elsajátítsanak mindenféle készségeket. A válságos, zűrzavaros pillanatokban gyakran kérdezem magamtól: mit tenne egy francia anya? Azonban a franciák autonómiára való törekvését, például az óvodai-iskolai kirándulásokat, már sokkal nehezebben tudom elfogadni. Természetesen nem akarom, hogy a gyerekeim túlságosan függjenek tőlem. De mire ez a nagy sietség? Muszáj ilyen korán az autonómia felé lökdösni a gyereket? Nem viszik a franciák ezt kicsit túlzásba? Az autonóm viselkedés hajszolása nálam néha összeütközésbe kerül a legalapvetőbb ösztöneimmel: vagyis hogy megvédjem a gyerekeimet, és örömet okozzak nekik. Az amerikai szülők egészen másképp adagolják a függetlenséget. Csak miután feleségül megyek Simonhoz, aki európai, akkor derül ki számomra, hogy gyerekkorom nagy részét túlélési készségek elsajátításával töltöttem. Nem látszik rajtam, de tudok íjazni, felborult kenut felállítani, biztonságosan tüzet gyújtani valakinek a hasán, és vízben kapálózva farmernadrágot átalakítani felfújt

mentőmellénnyé. Simon Európában nem kapott efféle, túlélési készségekre szakosodott nevelést. Nem tud se sátrat verni, se kajakozni. Azt se tudja, melyik végén kell bebújni a hálózsákba. A vadonban körülbelül egy negyedóráig maradna életben – de addig is csak akkor, ha lenne nála könyv. A dologban az a vicces, hogy ezeket az álpionírkészségeket szoros napirendre épülő nyári táborokban szereztem meg, ahova csak úgy mehettem el, hogy a szüleim előtte jogi nyilatkozatot írtak alá, miszerint vízbe fulladásom esetén a táborvezetést nem terheli felelősség. És mindez még azelőtt történt, mielőtt az osztálytermeket webkamerával szerelték volna fel, és a születésnapokon vegán, diómentes tortát kínáltak volna a vendégeknek. Cserkészkitűzőik és fantasztikus fonákjaik ellenére a középosztálybeli amerikai (és brit) gyerekek híresen védettek. „A jelenlegi nevelési trend az, hogy a gyerekeket igyekszünk megvédeni az érzelmi és fizikai kellemetlenségektől”, írja a pszichológus Wendy Mogel The Blessing of a Skinned Knee (A lehorzsolt térd áldása) című könyvében. Ahelyett, hogy szabadságot adnának a gyerekeiknek, a jómódú szülők, akik Mogelhez fordulnak tanácsért, „készségek vastag rétegével próbálják meg felvértezni [a gyerekeiket] – rengeteg különórára járatják őket, és nyomást gyakorolnak rájuk, hogy versenyezzenek, és tűnjenek ki a többiek közül”. Nem csupán arról van szó, hogy az angolszászok nem hangsúlyozzák az autonómiát. Inkább arról, hogy nem vagyunk biztosak abban: egyáltalán jó dolog-e az. Abból indulunk ki, hogy a szülőknek fizikailag a lehető legnagyobb mértékben jelen kell lenniük, hogy megvédjék a gyerekeiket az ártalmas dolgoktól, és elcsitítsák az érzelmi viharaikat. Simonnal Bean születése óta gyakran „viccelődünk” azon, hogy majd oda költözünk vele, ahol egyetemre fog járni. Aztán olvasok egy cikket arról, hogy egyes amerikai egyetemek „búcsúszertartást” rendeznek az elsőévesek szüleinek, hogy jelezzék: a szülőknek most már távozniuk kell. Úgy tűnik, a francia szülők nem dédelgetnek illúziókat azzal kapcsolatban, hogy kontrollálni tudják a gyerekeiket. Meg akarják védeni őket, de nem aggódnak kényszeresen a legkülönfélébb eshetőségek miatt. Amikor elutaznak, nem e-maileznek naponta a házastársuknak, mint én, hogy emlékeztessék: reteszelje be a bejárati ajtót, és gondosan csukja le a vécéfedeleket (nehogy valamelyik gyerek beleessen a vécébe). Franciaországban a társadalmi nyomás éppen az ellenkező irányba hat. Ha egy szülő állandóan a gyereke sarkában jár, előbb-utóbb valaki biztosan mond neki valami olyasmit, hogy: „Hagyd már élni!” Barátnőm, Sharon, a kétgyermekes irodalmi ügynök ezt így fogalmazza meg: – Nálunk nagyon vitatott dolog, hogy jó-e túlterhelni a gyereket. Mindenki azt mondja: „Hagyni kell őket, hadd éljék a maguk életét.” Az autonómia hangsúlyozása Franciaországban egészen Françoise Doltóra vezethető vissza. „A legfontosabb, hogy a gyerek a teljes biztonság mellett minél korában minél autonómabbá váljék”, írja Dolto a Gyermekkor fő szakaszaiban. „A szülő-gyermek kapcsolat csapdája az, ha nem ismerjük fel a gyermek valódi igényeit, amelyek közül az egyik a szabadság iránti vágy… A gyermeknek szüksége van arra, hogy »szeressék azt, amivé válik«, biztosan mozogjon a térben, napról napra szabadabban, a saját felfedezéseire és személyes élményeire hagyatkozva, amelyeket a vele egykorúakkal kialakított kapcsolatokban él át.” Dolto itt részben arról beszél, hogy a gyereket hagyni kell, hogy biztonságban, de egyedül találja ki a dolgokat. De arról is, hogy tiszteletben kell tartani mint különálló lényt, aki képes megbirkózni a kihívásokkal. Dolto szerint a gyereknek hatéves korára már mindennel tudnia kell bánni a házban – és a társadalomban –, amivel dolga lehet.67 A francia módszer még a legjobban beilleszkedett angolszász betelepültek számára is nehezen elfogadható. Andi barátnőm, aki több mint húsz éve él Franciaországban, azt meséli, hogy a nagyobbik fia hatéves volt, amikor kiderült, hogy iskolai kirándulásra készülnek.

– Mindenki arról beszél, hogy jaj, de jó, áprilisban classe verte [szó szerint „zöld óra”] lesz. Én erre megkérdezem: „Na és az mi? Ja, hogy kirándulás. Egyhetes? Egy teljes hétig tart?!” – A fia iskolájában az első osztályban az osztálykirándulás még nem kötelező. Utána viszont mind a huszonöt gyereknek minden tavasszal el kell mennie egy egyhetes kirándulásra a tanárral. Andi azt mondja, hogy amerikai mércével mérve nem számít olyan anyának, aki csüng a gyerekein. Mégsem tudott megbarátkozni a classe verte gondolatával, amelyet Franciaország nyugati partvidékére terveztek, valami sós mocsarak mellé. A fia azelőtt még soha nem vett részt ottalvós programon. Esténként még Andi terelgette be a zuhanyozóba. Nem tudta elképzelni, hogy a fia képes lenne elaludni, ha nem ő fekteti le. Andi kedvelte a tanárt, de a kiránduláson felügyelőként részt vevő többi felnőttet nem is ismerte. Az egyikük a tanár unokaöccse volt. A másik egy játszótéri felügyelő. A harmadik, sorolja Andi, egyszerűen „a tanár egyik ismerőse”. Andi elmesélte a dolgot a három Amerikában élő nővérének: – Teljesen kiborultak. Azt mondták: „Ezt nem tehetik kötelezővé!” Az egyikük, aki ügyvéd, azt kérdezte: „Aláírtál valamit?” – Andi szerint elsősorban a pedofilok miatt aggódtak. A kirándulásról szóló előzetes megbeszélésen egy másik angolszász mama megkérdezte a tanárt, hogyan birkóznának meg egy olyan helyzettel, ha egy elektromos vezeték véletlenül beleesne a vízbe, amikor egy gyerek épp a víz felé tart. A francia szülők kuncogni kezdtek, meséli Andi. Örült, hogy nem ő tette fel a kérdést, amely azonban az ő „rejtett neurózisát” is jól tükrözte. Az ő legfőbb aggodalma – amit nem mert szóba hozni a megbeszélésen – az volt: mi lesz, ha a fia szomorú lesz, vagy valamin kiborul a kirándulás alatt. Otthon ilyenkor „igyekszem segíteni neki, hogy megnevezze az érzéseit. Ha nem tudom, miért sír, megkérdezem: »Félsz, csalódott vagy, mérges vagy?« Én így csinálom. És közben azt gondolom: »Jó, akkor csináljuk végig együtt.«” A franciák nem csak az iskolai kirándulások dolgában hangsúlyozzák az autonómiát. Gyakran megdobban a szívem az ijedségtől, amikor a környékünkön sétálok, mert a francia szülők sokszor megengedik a kisgyerekeknek, hogy előttük fussanak a járdán. Bíznak benne, hogy a sarkon majd megállnak, és bevárják őket. Ez különösen a rollerrel közlekedő gyerekek esetében rémisztő látvány. Amikor Hélène barátnőmmel összefutunk az utcán, és megállunk beszélgetni, ő nem bánja, ha a három lánya a járda szélére áll. Bízik benne, hogy nem fognak hirtelen kirohanni az útra. Valószínűleg Bean se tenné. De a biztonság kedvéért magam mellett tartom, és fogom a kezét, amíg Hélène-nel beszélgetek. Én mindig fel vagyok készülve a legrosszabbra. Simon eszembe juttatja, hogy egyszer nem engedtem meg Beannek, hogy a lelátóról nézze őt, amint focizik, mert attól féltem, hogy nekirepül a labda. A franciák nem esnek ennyire pánikba. Gyakran előfordul, hogy véletlenül összetalálkozom a fiúk bölcsődei gondozónőivel, amint egy csapat pici gyereket terelgetnek az utcán – mennek megvenni az aznapi bagettet. És ez még csak nem is hivatalos kirándulás, csak egy kis séta pár gyerekkel. Bean egyszer az állatkertbe ment az óvodával, amiről csak hetekkel később értesültem, egészen véletlenül, amikor ugyanabba az állatkertbe mentünk. Soha nem kell aláírnom felelősségi nyilatkozatokat. A francia szülők láthatóan nem aggódnak azon, hogy bármi baj történhet ezeken a kirándulásokon. Sok más olyan helyzet is van Franciaországban, amikor azt hiszem, hogy el kell kísérnem a gyerekeimet, de kiderül, hogy egyedül kell menniük. Amikor Bean fellépésen vesz részt a tánccsoportjával, még a színfalak mögé se engednek be. A szülők egyetlen feladata, hogy fehér harisnyát adjanak a gyerekekre. A tánctanárral soha egyetlen szót sem váltok. Beannel van dolga, nem velem. Amikor a színházhoz érünk, átadom a gyereket egy segítőnek, aki a színfalak mögé kíséri. Bean már hetek óta azt mondogatja nekem: – Nem akarok marionett lenni! – Eddig fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Ahogy a függöny kettéválik, minden világos lesz. Bean a színpadra lép, jelmezben, kifestve, vagy tíz másik kislánnyal együtt, és egy Marionetta című dalra dobálni kezdik a karjukat és a lábukat. Enyhén szólva nem egyszerre mozognak. Leginkább úgy néznek ki, mintha

elszabadult, bekonyakozott marionettek lennének. Viszont az is kiderül, hogy Bean a tudtomon kívül betanult egy tízperces táncot. Amikor az előadás után kilép a színpad mögül, áradozni kezdek, milyen fantasztikusan ügyes volt. Bean azonban csalódottnak látszik. – Elfelejtettem, hogy nem is akartam marionett lenni – mondja. A francia gyerekek nemcsak a tanórákon kívüli tevékenységeikben függetlenebbek. Sokkal autonómabbak az egymással való kapcsolataikban is. A francia szülők lassabban avatkoznak be a játszótéri vitákba, és a testvérek közötti veszekedésekben is ritkábban közvetítenek. Elvárják a gyerekektől, hogy maguk oldják meg ezeket a helyzeteket. A francia játszótereken köztudottan nagy verekedések zajlanak, amelyeket az óvónők leginkább csak az oldalvonalról szemlélnek. Egyik délután, amikor Beanért megyek az óvodába, a lányom nemrég jött vissza a játszótérről, és az arcán egy vörös vágás húzódik. Nem mély, de kicsit vérzik. Nem hajlandó elmondani, mi történt (de nem fáj neki). Az óvónő azt mondja, ő sem tudja, mi történt. Már a könnyeimmel küszködöm, amikor az igazgatónőt vonom kérdőre, de ő sem tud semmit. Mindketten meglepettnek tűnnek, amiért ekkora ügyet csinálok a dologból. Az anyám épp nálunk van, és nem akarja elhinni a történteket. Azt mondja, Amerikában egy ilyen sérülés hivatalos vizsgálatokat, telefonhívásokat és hosszas magyarázkodásokat vonna maga után. A francia szülők számára az efféle események bosszantóak, de korántsem számítanak Shakespearetragédiáknak. – Franciaországban szeretjük, ha a gyerekek verekszenek egy kicsit – mondja az íróújságíró Audrey Goutard. – Ez kicsit a francia, kicsit a mediterrán karakterrel függ össze. Szeretjük, ha a gyerekeink meg tudják védeni a területüket, és kicsit veszekszenek más gyerekekkel… Egy bizonyos szintű erőszak a gyerekek között nem zavar bennünket. Amikor Bean nem hajlandó megmondani, hogyan szerezte a sebét, az valószínűleg az autonómiaethosz egy másik aspektusával is összefügg. A másik gyerekre való „árulkodást” – a franciák a rapporter szót használják – nagyon rossz szemmel nézik. Többektől hallom, hogy ez részben a második világháborúra vezethető vissza, amikor sokan feljelentették a szomszédjukat, és ez az illető életébe is kerülhetett. A házunk éves közgyűlésén, ahol olyanok is jelen vannak, akik a háború idején is éltek, megkérdezem, tudja-e valaki, ki borította fel a babakocsinkat a lépcsőházban. – Nem árulkodunk – mondja egy idősebb nő. Mindenki nevet. A britek se szeretik a spicliket. Franciaországban azonban még a gyerekek között is alapvető követelmény, hogy legyen bennük tartás, és fogják be a szájukat, ha el kell viselniük néhány karcolást. Az embereknek még a családon belül is joguk van a saját titkaikhoz. – Lehetnek közös titkaink a fiammal, amelyeket nem mondhat el az anyjának – mondja Marc, a francia golfjátékos. Egy francia filmben az ismert közgazdásznak egy párizsi rendőrőrsről kell elhoznia a tizenéves lányát, akit bolti lopáson és marihuána birtoklásán kaptak. Hazafelé a lány azzal védekezik, hogy legalább nem köpte be a barátját, aki vele volt. Ez a titkolózós kultúra szolidaritást teremt a gyerekek között. Megtanulnak bízni egymásban és saját magukban, ahelyett hogy rögtön futnának megerősítésért a szüleikhez vagy az iskolai tekintélyszemélyekhez. Viszont ennek az az ára, hogy nem ragaszkodnak feltétlenül az igazsághoz. Marc és amerikai felesége, Robynne elmesél egy nemrégiben történt esetet, amikor a tízéves fiuk, Adrien tanúja volt annak, hogy az egyik társa petárdákat robbantott az iskolában. Nagy vizsgálat kezdődött. Robynne unszolta Adrient, hogy mondja el az iskolai hatóságoknak, amit látott. Marc viszont azt tanácsolta neki, hogy vegye figyelembe, népszerű-e a másik fiú, és meg tudja-e verni Adrient. – Számításba kell venni a kockázatokat is – mondja Marc. – Amennyiben előnyösebb, ha nem csinál semmit, akkor ne csináljon semmit. Azt akarom, hogy a fiam képes legyen elemezni a dolgokat. A lakásunk felújításakor is kiderül, hogy a franciák szerint jobb, ha a gyerekek a maguk kárán tanulnak. Ahogy minden angolszász szülőismerősöm, igyekszem mindent szigorúan gyermekbiztosra

csináltatni. Gumipadlót választok a gyerekek fürdőszobájába, nehogy elcsússzanak a vizes kövön. Ahhoz is ragaszkodom, hogy minden készülék gyerekzáras legyen, és a sütő ajtaja olyan anyagból készüljön, amely nem forrósodik át. A kivitelezőm, a nyers, vagány burgundiai Régis teljesen hülyének néz. Szerinte egy sütő attól lesz „gyerekbiztos”, ha egyszer hagyjuk a gyereket hozzányúlni, és rájön, hogy forró. Régis nem hajlandó gumipadlót tenni a fürdőszobába, mert szerinte az iszonyú ronda. Beadom a derekam, de csak akkor, amikor felhívja a figyelmemet a lakás újraeladási értékére. A sütő dolgában viszont nem engedek. Amikor a maternelle-ben mesét olvasok Bean csoportjának angolul, az óvónő a felolvasás előtt rövid angolórát tart. Rámutat egy tollra, és megkéri a gyerekeket, hogy mondják meg a színét angolul. Válaszképpen az egyik négyéves kisfiú a cipőjéről mond valamit. – Ennek semmi köze a kérdésemhez – mondja az óvónő. Meghökkenek ezen a válaszon. Azt vártam volna, hogy az óvónő mond valami pozitívat is, még akkor is, ha a válasznak semmi köze a témához. Az amerikai hagyományhoz vagyok szokva, amely – a szociológus Annette Lareau megfogalmazásában – „minden gyerek gondolatait különleges hozzászólásként kezeli”.68 Ha még a legérdektelenebb megjegyzések miatt is megdicsérjük a gyereket, azzal az önbizalmát és az önmagával kapcsolatos pozitív érzéseit igyekszünk erősíteni. Az efféle nevelés Franciaországban nagyon kirívó. Ez akkor tűnik fel, amikor a gyerekeimet egyszer elviszem a Tuileriák kertjébe, a Louvre melletti ugrálókhoz. Egy elkerített részen minden gyereknek megvan a maga ugrálója, a szülők pedig a kerítésen kívüli padokról figyelik őket. Ám az egyik mama beviszi a székét a kerítésen belülre, és közvetlenül a fia ugrálója mellé ül le. – Hűha! – kiabálja minden ugrásnál. Még mielőtt közelebb lépnék hallgatózni, már tudom, hogy csakis angolszász anyáról lehet szó. Méghozzá onnan tudom, hogy bár az ugrálóknál sikerül visszafogni magam, én is kényszeresen hűházom, valahányszor a gyerekeim lecsúsznak a csúszdán. A „hűha” annyit jelent: „Látlak! Helyeslem! Fantasztikus vagy!” És ugyanígy még a legrosszabb rajzaikat és más műveiket is agyondicsérem. Úgy érzem, muszáj ezt tennem: az önbecsülésük rajtam áll vagy bukik. A francia szülők is azt szeretnék, ha a gyerekük jól érezné magát a bőrében – bien dans sa peau. Erre azonban más stratégiát választottak, amely bizonyos tekintetben az amerikai stratégia szöges ellentéte. Nem hisznek abban, hogy a dicséret mindig jót tesz. A franciák úgy gondolják, hogy a gyerekek akkor lesznek magabiztosak, ha képesek egyedül megcsinálni a dolgaikat, méghozzá jól. Amikor a gyerekek már tudnak beszélni, a felnőttek nem dicsérik meg őket pusztán azért, mert mondtak valamit. Akkor dicsérik meg őket, ha valami érdekeset mondanak, és ha szépen beszélnek. Raymonde Carroll francia szociológus szerint a francia szülők arra tanítják a gyerekeiket, hogy szóban is „jól meg tudják védeni magukat”. Idézi az egyik adatközlőjét, aki szerint „Franciaországban, ha egy gyereknek mondanivalója van, a többiek odafigyelnek rá. De ha túl hosszasan próbálkozik, akkor nem tudja megtartani a közönségét – ha sokáig késlekedik, a család befejezi helyette a mondatot. Így megszokja, hogy jobban megfogalmazza magában a mondanivalóját, mielőtt megszólal. A gyerekek így gyorsan megtanulnak beszélni, és érdekesnek lenni.” Ám még amikor a francia gyerekek érdekes dolgokat mondanak – vagy megadják a helyes választ –, a francia felnőttek akkor is visszafogottan válaszolnak. Nem ragadják meg az alkalmat, hogy minden egyes jól elvégzett feladat után áradozzanak a gyereknek, milyen ügyes volt. Amikor Beant vizsgálatra viszem az ingyenes klinikára, a gyermekorvos megkéri, hogy rakjon össze egy fából készült puzzle-t. Bean minden darabot helyesen összeilleszt. Az orvos ránéz a kész kirakósra, majd olyasmit tesz, amire én alkatilag képtelen vagyok: gyakorlatilag semmit. Egészen halványan mintha azt morogná, hogy „bon” – ami inkább úgy hangzik, hogy „haladjunk”, mint hogy „jó” –, majd folytatja a vizsgálatot.

Nem csak arról van szó, hogy a francia szülők és más tekintélyszemélyek nem dicsérik szembe a gyerekeket. Nagy csalódásomra a szüleiknek sem dicsérik őket. Először abban reménykedtem, hogy ez csak Bean meglehetősen mogorva első óvónőjének a fura szokása. A következő évben két másik óvónője lett. Az egyik egy lendületes, rendkívül melegszívű fiatal nő, Marina, akivel Beannek remek kapcsolata van. De amikor megkérdezem Marinát, hogy mennek a dolgok, egyszerűen annyit mond, hogy Bean „très compétente”. (Ezt begépelem a Google Fordítóba, hogy megbizonyosodjam: nem kerülte-e el a figyelmemet a compétent szó egyik jelentésárnyalata, amely a zsenialitásra utal. De nem, egyszerűen csak annyit tesz, hogy „nagyon ügyes”.) Szerencse, hogy nem érkezem nagy elvárásokkal a fogadóórára, amelyet Agnès, Bean másik óvónője tart a félév közepén, és ahová Simonnal együtt megyünk el. Agnès is nagyon kedves és figyelmes. Mégis úgy tűnik, ő is vonakodik címkézni Beant, és általános kijelentéseket tenni róla. Egyszerűen annyit mond: – Minden rendben. – Aztán megmutatja az egyetlen feladatlapot – a több tucat közül –, amelyet Bean nehezen tudott befejezni. A fogadóóra után úgy állok fel, hogy fogalmam sincs, hogyan viszonyul Bean teljesítménye a társaiéhoz. A találkozás után egészen megbántva érzem magam, amiért Agnès semmit sem említett, amit Bean jól csinálna. Simon azonban felhívja a figyelmemet, hogy Franciaországban ez nem tartozik a feladatai közé. Az ő szerepe az, hogy az esetleges problémákra hívja fel a figyelmet. Ha a gyerek küszködik, a szülőknek tudniuk kell róla. Ha a gyerek megállja a helyét, nincs mit mondani. A negatív dolgokra való fókuszálás – a gyerekek (és a szülők) hangulatát javító pozitív megerősítés helyett – a francia iskolák jól ismert (és gyakran bírált) jelensége. A francia érettségin (baccalauréat) szinte lehetetlen maximális pontszámot elérni. 20-ból 14 pont kitűnőnek számít, 20-ból 16 szinte tökéletes.69 Barátaimon keresztül ismerkedem meg Benoît-val, aki kétgyermekes apa, és Franciaország egyik elit egyetemén tanít. Benoît azt mondja, gimnazista fia remekül tanul. Ennek ellenére a legpozitívabb megjegyzés, amelyet egy tanár valaha is egy dolgozatára írt, az volt, hogy vannak bizonyos erényei – „des qualités”. Benoît azt mondja, a francia tanárok nem az összesített eredmények alapján osztályozzák a diákokat, hanem egy ideálhoz viszonyítva, amelynek szinte senki nem tud megfelelni.70 A franciák még egy kiemelkedő dolgozatra is azt mondják, hogy „rendben van, nem rossz, de ez, ez meg ez nem helyes”. Benoît szerint a gimnáziumban (lycée) már nem sokra értékelik, ha a diákok kifejezik az érzelmeiket és a véleményüket. – Ha valaki azt írja, hogy azért tetszik neki egy vers, mert egy általa átélt élményre emlékezteti, az teljesen rossz… A gimnáziumban a gyerekek érvelni tanulnak. Nem kreatívnak kell lenniük, hanem tagoltan és világosan kell beszélniük. Amikor Benoît egy ideig a Princetonon tanított, egészen meglepődött, amikor a diákok azzal vádolták, hogy túlságosan szigorúan osztályoz. – Megtanultam, hogy még a legrosszabb dolgozatokról is kell valami pozitívat mondanom – emlékszik vissza. Egyszer meg kellett indokolnia, miért adott az egyik diáknak D-t. Másfelől viszont azt hallom, hogy egy francia középiskolában tanító amerikai tanárra azért panaszkodtak a szülők, mert 20-ból 18, sőt 20 pontot is adott. A szülők azt feltételezték, hogy az óra nyilván túl könnyű, és a jegyek nem a valóságot tükrözik. Azok a francia szülők, akiket ismerek, sokkal támogatóbbak, mint a francia tanárok. Dicsérik a gyerekeiket, és pozitív megerősítést is adnak nekik. De azért nem halmozzák el őket dicsérettel úgy, mint mi, angolszász szülők. Gyanakodni kezdek, hogy a franciáknak talán igazuk van abban, hogy kevesebbet dicsérik a gyerekeket. Talán azért teszik ezt, mert tudják: azok a kis örömkapszulák, amelyeket a gyerekek minden olyan alkalommal bezsebelnek, amikor egy felnőtt azt mondja nekik: „ügyes voltál”, egyszerűen

függővé tehetik a gyerekeket a pozitív megerősítéstől, ha túl gyakran kapják meg. Egy idő után szükségük lesz egy másik ember helyeslésére ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Ráadásul ha a gyerek biztos lehet a dicséretben, bármit csinál, akkor nem is nagyon kell igyekeznie. Hiszen úgyis megdicsérik. Mivel amerikai vagyok, engem a kutatási eredmények győznek meg. A dicsérethez való hozzáállás is egy olyan területnek tűnik, ahol a francia szülők – a hagyományra és az intuíciójukra támaszkodva – pontosan azt csinálják, amit a legújabb tudományos kutatások javasolnak. A 2009-ben írott NurtureShock című könyvében Po Bronson és Ashley Merryman azt írja, hogy a régi, hagyományos bölcsességet, amely szerint „a dicséret, az önbecsülés és a teljesítmény együtt jár”, cáfolják az új kutatási eredmények, amelyek szerint a túlzott dicséret „eltorzítja a gyermek motivációját: csak azért csinál meg valamit, hogy megkapja a dicséretet, és így szeme elől veszti a magában a dologban rejlő örömöt”. Bronson és Merryman olyan kutatási eredményeket találtak, amelyek szerint, amikor az agyondicsért diák egyetemre kerül, „kockázatkerülő lesz, és nem adja tanújelét az autonóm viselkedésnek”. Ezek a diákok „gyakran inkább leadnak egy tárgyat, mint hogy el kelljen viselniük a közepes jegyeket, és főszakot is nehezen tudnak választani. Félnek elköteleződni valami mellett, mert attól tartanak, hogy nem lesznek elég jók.”71 Az új kutatások azt a hagyományos angolszász bölcsességet is cáfolják, amely szerint a gyerek sikertelensége esetén a szülőknek kell kivédeniük a csapást pozitív megerősítéssel. Jobb taktika, ha finoman megpróbáljuk kideríteni, mi volt a baj, ezzel megadva a gyereknek a javuláshoz szükséges önbizalmat és eszközöket. A francia iskoláknak is megvannak a maguk hibái, de Bean francia pedagógusai pontosan ezt csinálták. Mintha a franciák a gyermeknevelésre is azt a tudományos módszert alkalmaznák, hogy próbálgatják, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Általában nem hatják meg őket azok az elképzelések, amelyek előírják, minek kellene működnie a gyerekeiknél, és meglehetősen tisztán látják, mi az, ami valóban működik. Így arra a következtetésre jutnak, hogy némi dicséret jót tesz a gyereknek, de ha agyondicsérjük, akkor nem hagyjuk, hogy a maga életét élje. A téli szünetben Beannel Amerikába látogatunk. Egy családi összejövetelen Bean előadja magát, ami nagyrészt abból áll, hogy tanárt játszik, és parancsokat osztogat a felnőtteknek. Nagyon cuki, de őszintén szólva nem éppen zseniális. Mégis szép lassan minden felnőtt figyelni kezd rá, és megjegyzik, hogy Bean mennyire aranyos (a lányom bölcs módon elejt néhány francia kifejezést is, mivel tudja, hogy attól mindig odavannak). Mire vége az előadásnak, Bean ragyog a sok dicsérettől. Számára valószínűleg ez a látogatásunk csúcspontja. Én is ragyogok. Úgy gondolom: ha Beant dicsérik, tulajdonképpen engem dicsérnek, márpedig Franciaországban már nagyon kiéheztem a dicséretre. Utána az egész vacsora alatt mindenki arról beszél – a fülünk hallatára –, hogy milyen fantasztikus volt Bean előadása. Vakáció idején ez nagyon jólesik. Ám nem vagyok biztos benne, hogy szeretném, ha Bean állandóan megkapná ezt a feltétel nélküli dicséretet. Jó érzés, de aggasztó mellékhatásokkal jár, például azzal, hogy a gyerek állandóan belevág mások beszédébe. És félő, hogy Bean így nem lenne képes bemérni, mi az, ami tényleg szórakoztató mások számára, és mi az, ami nem. Már belenyugodtam abba, hogy ha Franciaországban maradunk, a gyerekeim valószínűleg sohasem fognak megtanulni íjazni. (Nehogy aztán egyszer megtámadják őket a 18. századi indiánok.) A dicséretet is mérsékelni kezdtem. Az autonómia mindenre kiterjedő francia elképzeléséhez azonban sokkal nehezebb alkalmazkodnom. Természetesen tudom, hogy a gyerekeim érzelmi élete az enyémtől különböző, és hogy nem védelmezhetem őket állandóan a visszautasítástól és a csalódástól. Csakhogy

az én érzelmi térképemtől egyszerűen idegen az az elképzelés, hogy nekik is megvan a „maguk élete” és nekem is a magamé. Pedig el kell ismernem, hogy a gyerekeim akkor tűnnek a legboldogabbnak, amikor megbízom bennük, és engedem, hogy maguk csinálják a dolgaikat. Persze nem adok kést a kezükbe, hogy egyedül vágják fel a dinnyét. Többnyire tudják, mi az, ami meghaladja a képességeiket. Azonban engedem, hogy egy picit túlmenjenek a határon, még ha csak annyira is, hogy egy törékeny tányért az asztalhoz visznek. Az ilyen kis sikerek után nyugodtabbak és boldogabbak. Doltónak egész biztosan igaza van abban, hogy az autonómia a gyerek egyik legalapvetőbb szükséglete. És talán abban is igaza van, hogy hatéves korban lépik át a küszöböt. Egyik éjjel éppen influenzásan fekszem, és Simon nem tud aludni a köhögésemtől. Ezért az éjszaka közepén átköltözöm a kanapéra. Amikor reggel fél nyolc körül a gyerekek bejönnek a nappaliba, alig tudok megmozdulni. Nem állok neki reggelit készíteni sem, ahogy szoktam. Így hát megcsinálja Bean. Fekszem a kanapén, szememen még mindig rajta van az éjszakai maszk. Hallom, ahogy a lányom a háttérben fiókokat nyitogat, megterít, és kikészíti a tejet meg a müzlit. Öt és fél éves. És átvette a feladatomat. Még alvállalkozót is bevont: Joey-t, aki az evőeszközöket rakja ki. Pár perc múlva Bean odajön a kanapéhoz. – Kész a reggeli, de a kávét neked kell megcsinálnod – jelenti ki. Nyugodt, és nagyon elégedett. Egészen megdöbbenek, hogy az autonómia mennyire boldoggá – pontosabban mennyire sage-zsá teszi. Se nem dicsértem, se nem bátorítottam. Egyszerűen valamit újat csinált saját magának, aminek én is a tanúja voltam, és ennek nagyon örül. Nagyon tetszik nekem Dolto nézete, hogy bíznom kell a gyerekeimben, és hogy ha bízom bennük, és tiszteletben tartom őket, akkor ők is bízni fognak bennem, és tiszteletben tartanak engem. Sőt, ami azt illeti, egészen megkönnyebbülök tőle. A kölcsönös függőség és aggódás, amely gyakran köti az angolszász szülőket a gyerekeikhez, néha elkerülhetetlennek látszik, de sohasem jó érzés. Nem úgy tűnik, mintha ez lenne a legjobb nevelés alapja. Amikor hagyjuk a gyerekeket, hogy „éljék a maguk életét”, az nem azt jelenti, hogy lökjük ki őket a vadonba, vagy passzoljuk le őket (noha a francia iskolai kirándulásokat néha egy kicsit így élem meg). Inkább azt, hogy elfogadjuk: a gyerekek nem a szüleik ambícióinak a letéteményesei, és nem is projektek, amelyeket a szülőknek kell folyamatosan tökéletesíteniük. Különállóak és életképesek, önálló ízléssel, örömökkel és élettapasztalatokkal. Andi barátnőm végül is elengedte a fiát a kirándulásra a sós mocsarakhoz. És azt mondja, a gyerek nagyon jól érezte magát. Úgy látszik, mégsem volt igénye arra, hogy minden este lefektessék – inkább Andinek volt erre igénye. Amikor eljött az ideje, hogy a kisebbik fia is elmenjen ugyanezekre az iskolai kirándulásokra, Andi kapásból elengedte. Talán egy szép napon én is hozzászokom ezeknek a kirándulásoknak a gondolatához, bár eddig még egyikre sem engedtem el Beant. Azt akarom, hogy a gyerekeim magabiztosak, rugalmasak és boldogok legyenek. De nem szeretném elengedni a kezüket.

Utószó

A francia jövő idő

Az anyám nagy nehezen elfogadta, hogy egy óceán választ el bennünket tőle. Még franciául is elkezdett tanulni, bár ez nem megy neki olyan könnyen, mint szeretné. Egyik amerikai barátnője, aki Panamában élt, és alig tudott spanyolul, a következő technikát javasolta neki: mondj egy spanyol mondatot jelen időben, aztán kiabáld a használni kívánt igeidő nevét. „Megyek a boltba… pasado!” például azt jelenti, hogy elment a boltba. „Megyek a boltba… futuro!” pedig azt, hogy majd később megy. Megtiltom anyámnak, hogy ezt csinálja, amikor látogatóba jön hozzám. Ugyanis – nagy meglepetésemre – most már jó a hírnevem, amire vigyáznom kell. Három gyerekem jár a helyi óvodába, és szívélyes viszonyt ápolok a környékbeli halárusokkal, szabókkal és kávéháztulajdonosokkal. Azóta sem vagyok elájulva Párizstól. Kimerítőnek találom a körülményes köszöngetést, és a magázódást a kollégákon és közeli barátokon kívül szinte mindenkivel. Franciaországban az élet egy kissé túl formális – háttérbe szorul a szabad, gondtalan énem. Akkor döbbenek rá, hogy mennyit változtam, amikor egyik reggel a metrón ösztönösen elhúzódom az egyetlen szabad ülőhely mellett ülő férfitól, mert az a benyomásom, hogy nem teljesen normális. Később visszagondolva rájövök, hogy ennek az volt az egyetlen jele, hogy rövidnadrágot viselt. Mégis otthon érzem magam Párizsban. Ahogy a franciák mondják, „megtaláltam a helyemet”. Sokat segít, hogy lett néhány remek barátom. Kiderült, hogy a fagyos arckifejezésű párizsi nőknek igenis szükségük van a tükrözésre és a kötődésre. Sőt, még egy kis narancsbőrt is rejtegetnek. Ezeknek a barátságoknak az is a hozadéka volt, hogy tisztességesen megtanultam franciául. Gyakran előfordul, hogy a beszélgetés kellős közepén meglepetéssel tapasztalom, hogy összefüggő francia mondatok jönnek ki a számon. És nagyon izgalmas az is, hogy megfigyelhetem, ahogy a gyerekeim kétnyelvűvé válnak. Egyik reggel, miközben öltözködöm, Leo rámutat a melltartómra. – Mi az? – kérdezi. – Melltartó (angolul bra) – válaszolom. Erre rámutat a karjára. Beletelik egy másodpercbe, mire felfogom, hogy azt akarja mondani: franciául a bras szó (néma s-sel) azt jelenti: „kar”. Biztosan a bölcsődében tanulta ezt a szót. Végigkérdezem a fő testrészeket, és a legnagyobb meglepetésemre kiderül, hogy mindegyiket tudja franciául. Ám mindenekelőtt a francia gyereknevelés bölcsessége miatt kezdtem el kötődni Franciaországhoz. Annak köszönhetően, hogy Párizsban éltem, megtanultam, hogy a gyerekek képesek magabiztosan és figyelmesen viselkedni, amit angolszász szülőként sohasem hittem volna. És ezt most már mindig tudni fogom, még akkor is, ha végül máshova költözünk. Persze egyes francia alapelveket könnyebb megvalósítani, ha az ember francia földön él. Ha a többi gyerek sem majszolgat semmit a játszótéren délben, egyszerűbb a helyzetünk, amikor nem adunk a miénknek sem nassolnivalót. Könnyebb határokat szabni a gyerekeink viselkedésének, ha körülöttünk mindenki nagyjából ugyanazokat a határokat tartatja be (gyakran kérdezem Beantől: „Az óvodában szabad ilyet csinálni?”).

Azonban a „francia” gyereknevelésben sok olyan elem van, amely nem függ attól, hol élünk, és hogy könnyen hozzájutunk-e bizonyos sajttípusokhoz. Inkább az kell hozzá, hogy a szülő megváltoztassa a gyerekeihez való viszonyát és az elvárásait. És ez Canterburyben vagy Clevelandben éppolyan könnyen megvalósítható, mint Cannes-ban. A barátaim gyakran kérdezik, hogy inkább franciának, vagy inkább amerikainak nevelem-e a gyerekeimet. Amikor nyilvános helyen vagyok velük, olyankor általában azt gondolom, hogy valahol a kettő között vannak: az általam ismert francia gyerekekhez képest rosszul viselkednek, az amerikaiakhoz képest viszont elég jól. Nem mindig köszönnek, de tudják, hogy kellene. Mint egy igazi francia anya, mindig emlékeztetem őket erre. Elkezdtem úgy tekinteni ezt a dolgot, mint a folyamatos éducation részét, amelynek során egyre inkább megtanulnak várni, és tiszteletben tartani a többi embert. Úgy tűnik, ez az éducation fokozatosan kezd gyökeret ereszteni bennük. Továbbra is igyekszem megfelelni annak a francia ideálnak, hogy őszintén meghallgassam a gyerekeimet, de ne érezzem úgy, hogy mindig meg kell hajolnom az akaratuk előtt.72 A kritikus pillanatokban még mindig kijelentem: „Én döntök”, hogy mindenkit emlékeztessek arra, ki is itt a főnök. Feladatomnak tekintem megóvni a gyerekeimet attól, hogy a saját vágyaik emésszék fel őket. Ugyanakkor igyekszem igent mondani, amikor csak lehet. Simonnal mostanában nem beszélünk arról, hogy maradunk-e Franciaországban. Ha igen, nem tudom biztosan, mi vár a gyerekeinkre idősebb korukban. Mire a francia gyerekek tinédzserkorba kerülnek, a szüleik elég nagy szabadságot adnak nekik, és meglehetősen gyakorlatiasan viszonyulnak a gyerekek magánéletéhez, sőt a szexuális életükhöz is. Így talán kevesebb okot adnak a tinédzsereknek a lázadásra. A francia tinédzserek könnyebben elfogadják, hogy a mamának és a papának is megvan a magánélete. Hiszen mindig is úgy viselkedtek. Nem csak a gyerekeik köré szervezték az életüket. A francia gyerekek is úgy tervezik, hogy egyszer majd elhagyják a családi fészket. De ha egy huszonéves még a szüleivel lakik, az mégsem számít olyan megalázónak és tragikusnak, mint Amerikában. Hiszen mindegyikük hagyja, hogy a többiek is éljék a maguk életét. Azon a nyáron, mielőtt Bean iskolába megy, rádöbbenek arra, hogy a francia gyereknevelés tényleg a véremmé vált. Nyáron a lányom szinte minden francia barátja több hetet tölt a nagyszülőknél. Elhatározom, hogy Beant is elküldjük Miamiba az anyámhoz. Úgyis készül hozzánk Párizsba, visszafelé elviheti magával Beant. Simon ellenzi a dolgot. Mi lesz, ha Beannek őrült honvágya támad, miközben egy óceán választ el bennünket egymástól? Találtam egy napközis tábort Miamiban, ahol mindennap úszóleckék vannak. Az utazás időpontja miatt félidőben kell kezdenie a tábort. Nem lesz túl nehéz barátokat szereznie? Simon szerint várnunk kéne még egy évet, amíg Bean kicsit nagyobb lesz. Bean viszont szuper ötletnek találja az utazást. Nagyon jó lesz neki egyedül a nagymamával, mondja, és izgatottan várja a tábort is. Simon végül beletörődik; titokban talán arra számít, hogy ha Bean nem lesz otthon, többet mehet kávéházba. A végén majd elrepülök érte Miamiba. Anyámat ellátom utasításokkal: semmi disznóhús, rengeteg napvédő krém. Beannel egy hetet töltünk a repülőgépre felvihető táskája tartalmának alapos végiggondolásával. Egy pillanatra kissé elszomorodunk, amikor megígérem, hogy mindennap felhívom. És fel is hívom. Ám ahogy megérkezik Miamiba, máris annyira lefoglalja a nagy kaland, hogy egy-két percnél többet nem hajlandó telefonálni velem. Kénytelen vagyok az anyám barátnőinek a jelentéseire hagyatkozni: „Ma este nálunk volt, szusit evett, franciára tanított minket, elmesélt néhány rendkívül fontos dolgot az óvodai barátairól, aztán lefeküdt, és mosolyogva elaludt”, írja az egyikük e-

mailben. Még csak néhány napja van ott, és az angol beszéde – amely addig fura módon a közép-atlanti államok kiejtésére hasonlított, enyhe brit beütéssel – már szinte tökéletesen amerikainak hangzik. A car szóban tisztán ejti az r-t. Ugyanakkor egyértelműen kihasználja a külföldi státusát. Anyám azt meséli, hogy az autóban hallgatták a francia nyelvi kazettáit, és Bean kijelentette: – Ez az ember nem is tud franciául. Bean azért arra is kíváncsi, hogy mi történt Párizsban az elutazása óta. – Apa meghízott? Anya megöregedett? – kérdezi kb. egy hét után. Anyámtól azt is megtudom, hogy Bean egyfolytában azt meséli mindenkinek, mikor jövök Miamiba, meddig maradok, és hova megyünk utána. Ahogy Françoise Dolto megjósolta, függetlenségre is szüksége van, és arra is, hogy racionálisan megértse a világot. Amikor Bean nyaralásáról mesélek, a reakciók egyértelműen nemzeti hovatartozás szerint oszlanak meg. Az észak-amerikaiak szerint Bean nagyon „bátor”, és azt kérdezik, hogy bírja a távollétet tőlünk. Egyetlen angolszász szülőismerősöm sem küldi az ekkora gyerekét tíznapos látogatásokra a nagyszülőkhöz, különösen nem az óceánon túlra. A francia barátaim azonban abból indulnak ki, hogy egy kis elválás mindenkinek jót tesz. Magától értetődőnek tartják, hogy Bean jól szórakozik nélkülünk, én pedig élvezem a megérdemelt pihenést. Ahogy a gyerekek egyre függetlenebbé válnak, Simonnal is egyre jobb a kapcsolatunk. Még mindig sokat idegeskedik, én pedig még mindig idegesítő vagyok. Azonban úgy döntött, hogy néha azért szabad vidámnak is lenni, és beismeri, hogy élvezi a társaságomat. Néha még nevet is a vicceimen. Én is tettem engedményeket. Kevesebbet vezényelek neki – még olyankor is megállom, ha reggel azt látom, hogy nem rázta fel a gyerekek narancslevét. Rájöttem, hogy a gyerekekhez hasonlóan ő is autonómiára vágyik. Ha ez azt jelenti, hogy nekem már csak egy pohár gyümölcspép jut, az se baj. Már nem faggatom, hogy mire gondol. Megtanultam, hogy nem árt – sőt kifejezetten értékelendő –, ha a házastársak között titkok is vannak. Tavaly nyáron megint elmentünk abba a tengerparti városba, ahol először láttam a francia gyerekeket derűsen vacsorázni az egyik étteremben. Ezúttal nem egy, hanem három gyerekkel érkezünk. És ahelyett, hogy egy szállodában próbálnánk kezelni a helyzetet, bölcsen kiveszünk egy házat, konyhával. Egyik nap étteremben ebédelünk a gyerekekkel, közel a kikötőhöz. Tipikus, idilli francia nyári nap van, a fehérre meszelt házak ragyognak a déli napfényben. Mind az öten élvezzük a dolgot. Nyugodtan rendeljük meg a többfogásos ebédet. Mindenki a helyén ül, és élvezettel falatozza a saját ételét, köztük halat és zöldséget is. Semmi sem esik le, és senki sem kiabál. Annyira azért nem engedjük el magunkat, mintha kettesben ebédelnénk Simonnal. De valóban úgy érezzük, hogy nyaralunk. A végén még kávézunk is.

Köszönetnyilvánítás

Rendkívül hálás vagyok Marianne Velmans-nak a Transworldtől; ügynökeimnek, Suzanne Glucknak és Eugenie Furnissnek, valamint Ann Godoffnak és Virginia Smith-nek a Penguin Kiadótól. Külön köszönet illeti Sapna Guptát a kézirat alapos elolvasásáért. Adam Kupertől tanácsot és bátorítást kaptam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Pauline Harris szakszerű segítséget nyújtott a kutatásaival. Ken Druckerman nemcsak megjegyzéseket fűzött az első fejezetekhez, hanem csomagokat is átvett a nevemben. Merci az anyukáknak, akik elolvasták a szövegemet: közéjük tartozik Christine Tacconet, Brooke Pallot, Dietlind Lerner, Amelia Relles, Sharon Galant és a hősies Hannah Kuper, aki úgy olvasta a terhességről szóló fejezeteket, hogy közben szülési fájdalmai voltak. Általános támogatásukért, amit gyakran étel vagy szállás formájában kaptam tőlük, köszönet illeti a következőket: Scott Wenger, Joanne Feld, Adam Ellick, Jeffrey Sumber, Kari Snick, Patrick Weil, Adelyn Escobar, Shana Druckerman, Marsha Druckerman, Steve Fleischer, valamint Nancy és Ronald Gelles. Köszönet a kollégáimnak a rue Bleue-n bajtársiasságukért, nevelési tippjeikért és a tanításukért, hogy hogyan élvezzük ki az ebédet. Örökre lekötelezettje maradok annak a sok francia családnak, akik engedték, hogy időt töltsek velük, és azoknak, akik bemutattak nekik: Valérie Picard Cécile Agonnak, Hélène Toussaint-nak, William Oirynak, Véronique Bouruet-Aubertot-nak, Gail Negbaur-nak, Lucie Porcher-nak, Émilie Walmsley-nek, Andrea Ipaktchinak, Jonathan Rossnak, Robynne Pendariès-nak, Benjamin Benitának és Laurence Kalmansonnak. Köszönet a Cour Debille és az Enfance et Découverte bölcsődének, ezen belül különösen a következőknek: Marie-Christine Barisonnak, Anne-Marie Legendre-nak, Sylvie Metaynak, Didier Trillot-nak, Alexandra Van-Kersschavernak és Fatima Abdullarifnak. Külön hála illeti Fanny Gerbet családját. Sokkal könnyebb könyvet írni a nevelésről, ha az ember maga is olyan rendkívüli szülőkkel – Bonnie Green és Henry Druckerman – van megáldva, mint én. Az is nagy ajándék, ha a házastársunk nálunk jobban ért ahhoz, amit csinálunk. Nem lettem volna képes megírni ezt a könyvet férjem, Simon Kuper bátorítása és türelme nélkül. Minden változatot alapos kritikával illetett, és ettől határozottan jobb íróvá váltam. Végül köszönet Leónak, Joelnek és Leilának. Ezt csinálta a mama, amikor a dolgozószobában ült. Remélem, egy nap majd ti is úgy gondoljátok, hogy volt értelme.

II. RÉSZ 100 praktikus tipp

Simonnak és az egyéniségeknek

Bevezető

Amikor könyvet írtam arról, amit az idő alatt tanultam, amikor Franciaországban neveltem a három gyerekemet, nem voltam benne biztos, hogy anyámon kívül más is el fogja olvasni. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy a végére ér (jobban szereti a kitalált történeteket). Ám, meglepő módon, sokan mások is olvassák a rokonságomon kívül. Egy időben számos dühös hangvételű cikk jelent meg a könyvvel kapcsolatban. Kinek képzelem magam, hogy inzultálom az „amerikai” gyereknevelést – ha egyáltalán létezik ilyen? Biztos létezik rengeteg kis elkényeztetett francia kölyök is! Csak a gazdag párizsiak háza táján néztem körül? A szocializmust – vagy ami még rosszabb –, a bébitápszert magasztalom? Az a fajta ember vagyok, aki ha kritikát hall önmagáról, akkor rögtön azt gondolja: ez milyen igaz! Berezeltem. De később e-mailek érkeztek a hozzám hasonló, hétköznapi amerikai szülőktől. (Ezen emailek közül többet közzé tettem a weboldalamon.) Gyorsan jobb kedvre derültem. Nem gondolták, hogy helytelen az állításom, miszerint az amerikaiaknak nevelési problémáik vannak. Hozzám hasonlóan ők is küszködtek ezekkel a problémákkal, és vágytak arra, hogy megismerjenek egy másik lehetőséget. Néhány szülő elmondta, hogy a könyv megerősítette őket abban, amit csak titokban – és gyakran bűntudattal – tettek. Mások elmesélték, hogy a könyv módszereit kipróbálták a gyerekeiken, és működött. (Senki nem könnyebbült meg jobban ennek hallatán, mint jómagam.) Sokan még több tippet és részletet szerettek volna hallani, vagy a könyv egy másik, az én személyes háttértörténetem és felfedezéseim nélküli változatát, amelyet mint egy használati útmutatót adhatnak a nagyszüleik, a partnerük és a bébiszitter kezébe. Ez az a könyv. A francia gyereknevelés 100 praktikus tippje kísérlet a francia szülőktől és szakemberektől az általam megismert legokosabb és leglényegesebb elvek összefoglalására. Nem kell Párizsban élned ahhoz, hogy a gyakorlatban alkalmazd ezeket. Még az sem kell hozzá, hogy szeresd a sajtot. (Bár a könyv végén található receptekbe bele kellene olvasnod. Egy ízelítő abból, hogy mit esznek a francia gyerekek a bölcsődében, és a felnőtteknek is a kedvére való.) Mind a 100 praktikus tippben hiszek. Azonban ezek nem az én találmányaim vagy a saját kinyilatkoztatásaim. Továbbá nem mindenkire igazak. A franciák nem hagynak kétséget afelől, hogy minden gyerek más, és hogy néha meg kell szegned a szabályokat. Miközben az ismérveket olvasod, észre fogod venni, hogy sok különálló tipp csak néhány alapelv mentén szerveződik. Jómagam amerikai lévén, az egyiket igen radikálisnak tartottam: Ha a családi élet teljes mértékben a gyerekek körül forog, az senkinek sem jó, még a gyerekeknek sem. Szerintem az amerikai szülők mostanra felismerték ezt. Már születtek olyan statisztikák, amelyek azt mutatják, hogy ezzel az intenzív stílusú gyerekneveléssel egy időben – amely úgy tűnik, hogy a semmiből bukkant fel az elmúlt húsz évben – csökkent a házassággal való elégedettség. A gyerekesek köztudottan boldogtalanabbak, mint a gyerektelenek, és minden egyes további gyermek megszületésével még boldogtalanabbá válnak. (A texasi dolgozó anyák egyértelműen jobban kedvelik a házimunkát, mint a gyereknevelést.) A középosztálybeli amerikai családok körében végzett, általam megismert kutatások közül a leglehangolóbb arról szólt, hogyan váltak a szülők a tekintély megtestesítőiből a „gyerekek cselédeivé”. A rendelésre főzés és az ide-oda hurcolászás mennyisége

alapján én még hozzátenném, hogy „személyi szakácsok” és „sofőrök” is. A döntő érv az, hogy elkezdtünk kételkedni abban, hogy ez a megterhelő gyereknevelés jó-e a gyerekeknek? Mára sok minden megkérdőjeleződött jó szándékú tetteinkkel kapcsolatban – a babák agyának fejlesztéséről szóló videóktól kezdve a mindent felemésztő főiskolai felvételig. A gyereknevelés ezen módszerén felnőtt első, végzős nemzedék tagjait némely szakember „teáscsészenemzedéknek” hívja, mert annyira érzékenyek. Továbbá arra figyelmeztetnek, hogy a siker általunk elfogadott meghatározása következtében ezek a gyerekek boldogtalanok lesznek. Nyilván a francia szülők sem tesznek mindent helyesen, és nem mindnyájan ugyanazt teszik. A kulcsfontosságú ismérvek az ország hagyományos bölcsességéről szólnak. Azt, amit a francia gyereknevelési könyvek, magazinok és szakemberek szerint tenned kell; és amit a legtöbb olyan középosztálybeli szülő tesz, vagy legalábbis amiről hiszi, hogy tennie kellene, akiket személyesen ismerek. (Egyik francia barátnőm mondta, hogy azt tervezi, hogy a bátyjának is ad egy példányt, hogy „még franciább” lehessen.) Sok „francia” bölcsesség a józan paraszti ész szavának tűnik. Kaptam olyan olvasói leveleket, amelyek a francia gyereknevelés és Montessori, illetve egy magyar származású hölgy, Gerber Magda tanításai közötti átfedésekről írtak. Mások afelől biztosítottak, hogy mi, amerikaiak ugyanezt csináltuk a reagani gazdaságpolitika, a pszichoterápia felvirágzása és azon tanulmány előtt, amely szerint a szegény gyerekek nem hallanak elég szót kiskorukban. (Elég csak annyit mondanunk, hogy az amerikai felső középosztály erősen túlkompenzált.) Némely francia elképzelésnek az ereje és eleganciája teljesen egyedi. A francia szülők erősen hisznek abban, hogy a babák racionálisak, hogy egy kis szigort a nagy szabadsággal kell vegyíteni, és figyelmesen meg kell hallgatni a gyerekeket, de nem mindig azt tenni, amit mondanak. Figyelemre méltó az a képességük, hogy a „gyerekételeket” elhagyassák a kicsikkel. Mindenekelőtt pedig a franciák szerint akkor nevelsz a legjobban, ha nyugodt vagy. Ami tényleg csúcs dolog, az az, hogy Franciaországban az egész nemzet egyszerre próbálja ezeket az elveket követni. Olyan, mint egy országos méretű kontrollcsoport. Gyere el, és nézd meg! Meg fogsz lepődni. A fő ok, amiért a francia gyereknevelés számunkra fontos, az, hogy egyfajta fordított képe annak, ami Amerikában történik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a gyerekeinknek mielőbb meg kell tanítani a kognitív készségeket, mint például az olvasás. A franciák a korai években a társas készségekre helyezik a hangsúlyt, mint például a beilleszkedés és az együttérzés. Mi azt szeretnénk, ha a gyerekeinket sok inger érné; a franciák szerint a nyugalmi idő ugyanolyan fontos. Mi gyakran tétovázunk, mielőtt frusztrálnánk a gyerekünket; szerintük az a gyerek, aki nem tud megbirkózni a frusztrációval, felnőttkorában nyomorultul fogja érezni magát. Mi a nevelés eredményeire összpontosítunk; szerintük az együtt töltött nagyjából tizennyolc év minősége is sokat számít. Mi hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a sokáig elhúzódó, rossz alvás, a rendszeres hisztik, a válogatás az asztalnál és az állandó szavunkba vágás legtöbbször elkerülhetetlenek, ha kisgyermekeink vannak. Ők úgy hiszik, hogy ezek a dolgok lehetetlenek – és itt képzeld el, ahogy francia akcentussal mondom ki azt, hogy impossible!15 Újságíró vagyok, nem gyermeknevelési szakember. Ezért engem a francia elvekkel kapcsolatban az adatok győztek meg igazán. Sok minden, amit a francia szülők intuíció, hagyomány vagy a sikeres próbálkozások arányai miatt tesznek, teljesen egybeesik a legfrissebb amerikai kutatások ajánlásaival. A franciák biztosra veszik, hogy meg tudod tanítani a babákat, hogyan aludják át az éjszakát; hogy a türelem tanulható; hogy a túl sok dicséret káros lehet; hogy a baba életritmusára rá kellene hangolódnod; hogy a totyogós kisgyerekeknek nincs szükségük tanulókártyákra; hogy a kóstolgatás megszeretteti a különböző ételeket – mindaz, amit a tudomány is tanácsol. (Az egyszerűség kedvéért számos lényeges tanulmányt felsorolok a bibliográfiában.) Kérlek, tekintsd ezt a könyvet inspirációnak, és ne tananyagnak! Legyél rugalmas! Az egyik

francia mondás, amelyet nem tudtam belevenni a könyvbe terjedelmi okok miatt, hogy: „Csak a változás legyen állandó abban, amit teszel.” A gyerekek gyorsan változnak. Amikor ez zajlik, ugyanazokat az irányelveket kövesd, de alkalmazd őket másképpen! Remélem, hogy ez a könyv segítségedre lesz ebben. Egy terjedelmes, részletes szabálygyűjtemény helyett ez a könyv inkább egy szerszámosláda, amely segít a szülőknek saját maguktól rájönni a dolgokra. Ahogy a régi mondás tartja: „Ne adj egy embernek édesköménnyel párolt lazacszeletet (franciául: Filet de saumon à la vapeur de fenuil)! Csak tanítsd meg halászni!” Ne tarts a különböző eszmék terjedésétől sem! Az amerikai gyereknevelés változik, mint ahogy mindig is. Ám bármi legyen a következő időszakban, az nem francia (vagy kínai vagy izlandi) lesz, hanem a saját, hazai „főzetünk”. Örömmel járulok hozzá néhány gondolattal. Legalábbis anyám szerint rájöttem valamire.

1

Croissant a sütőben

Minden terhes nő aggódik. Végül is egy emberi lényt hozol világra. Vannak közülünk, akik a vacsorát is alig tudják elkészíteni. Azonban az aggodalom olimpiai sportág lett Amerikában. Úgy érezzük, mérlegelnünk kell minden egyes falatnál, hogy az a baba érdekeit szolgálja-e. Ez az egész szorongás nem egy kellemes érzés. Gyakran mégis szükségesnek érezzük. Azt jelezzük vele folyamatosan, hogy nincs semmi, amit ne áldoznánk fel a még meg nem született gyermekünkért. A franciák nem tartják sokra a terhes nő szorongását. Ehelyett a terhességgel kapcsolatos francia szövegfelhőben rendszeresen olyan szavak bukkannak fel, mint a higgadtság, kiegyensúlyozottság és a zen. A kismamáktól azt várják, hogy azzal jelezzék rátermettségüket, hogy milyen nyugodtak, és legyen egyértelmű, hogy még mindig képesek örömet érezni. Ez a kis hangsúlyeltolódás nagyon nagy különbséget jelent. 1. A terhesség nem egy önálló kutatási projekt A francia kismamák talán elolvasnak a babákról egy-két könyvet. Azonban ezt nem tartják kötelező olvasmánynak, illetve nem érzik úgy, hogy gyereknevelési filozófiát kellene választaniuk. Fontos a különbség egy felkészült személy és aközött, aki a vacsoránál sorolja a kromoszómarendellenességeket. Egy babát megszülni rejtelmesebb és nagyobb jelentőségű, mint bármi más, amit előtte tettél (hacsak nem voltál már előtte teherben, vagy nem voltak macskáid). Ennek nagyságán anélkül elmélkedhetsz, hogy megpróbálnád minden részletét az irányításod alá venni, és szerezni egy saját, felkent gurut. A fejedben megszólaló legfontosabb hang a sajátod. 2. A babának jobb, ha nyugodt vagy Ha nem vagy arról meggyőződve, hogy nyugodtnak kell lenned a saját kedvedért, akkor tedd meg a születendő babád kedvéért! A francia terhességi magazinok szerint a magzat érzékeli az anyja hangulatait. A túl nagy stressztől izgága lesz, és megnyugszik, amikor örömhormonok haladnak át a méhlepényen. A szakértők arra buzdítják a terhes nőket, hogy csökkentsék aggodalmaikat, a gondjaikat osszák meg egy orvossal vagy terapeutával, és kényeztessék magukat pedikűrrel, (lehetőleg a gyermek apjával töltött) romantikus estével, barátokkal elköltött ebéddel. A francia mondás szerint a zen mama zen babát fog kipottyantani, és a nyugodt terhesség megadja a nyugodt szülőséghez az alaphangot. 3. Ne ess pánikba a szusi miatt!

A leendő francia mamanok megpróbálják a kockázati tényezőket összefüggéseikben látni. Tudják, hogy néhány dolog – mint a cigaretta és az alkohol – egyértelműen károsak születendő gyerekükre nézve. A francia orvosok manapság azt javasolják, hogy ezeket teljesen hagyjuk el (bár néhány nő így is elfogyaszt alkalmanként egy coup de champagne-t, egy pohár pezsgőt). Ám más dolgok akkor válnak veszélyessé, ha éppen fertőzöttek. A szusi, a szalámi, a nyers rákok és kagylók, továbbá a pasztőrözetlen sajtok tartoznak ezek közé. Kérlek, ne rohanj osztrigát enni! Hallgass az orvosodra! Ám ne feledd, hogy nem kell idegösszeroppanást kapnod, ha véletlenül pasztőrözetlen parmezán sajtot eszel a tésztához. 4. A magzat nem kívánja a sajttortát Ne tekints úgy a terhességre, mint válogatás nélküli zabálásra, amelyre az együtt járás és a házasság koplalással töltött évei miatt váltál jogosulttá! A francia irányelvek szerint, ha a tested briósért kiált, tereld el a figyelmét egy almával vagy egy darab sajttal! A nők hosszú távú stratégiája, hogy alkalmanként élvezettel fogyasztanak el egy tálka csokoládémousse-t, ahelyett hogy teljesen lemondanának róla. Ezzel csillapítják a bennük rejlő állatot, és kevesebb lesz az esélye, hogy később túlzásba esnek az ilyesfajta étkek fogyasztásában. Az ilyen étrend – mértékletesség a megvonás helyett – magyarázattal szolgálhat arra, hogy miért az a címe egy új, francia, terhességről szóló könyvnek, hogy Vészhelyzet! Epret kíván! 5. Egyél egy helyett (és még egy kicsit)! Úgy tervezz, hogy a terhesség végén visszatér a régi vonzerőd! Vedd komolyan az orvosod által megadott maximális súlygyarapodást! (A francia maximumok alacsonyabbak az amerikaiaknál, és a francia nők számára ez szentírás.) Ne feledd, hogy sokkal könnyebb lesz leadni a bébihájat, ha nem híztál túl sokat a terhesség alatt. Egy francia irányelv azt mondja, hogy egy mérsékelten aktív terhes nőnek napi 250 pluszkalóriára van szüksége, és figyelmeztet, hogy efölött minden „óhatatlanul zsírrá válik”. Ettől nem kell úgy érezned, hogy puritánként kell élned. Nagyon fontos, hogy a francia nők nem csak a baba táplálása miatt esznek. Hisznek benne, hogy joguk van jól érezni magukat. 6. Ne vedd kölcsön a férjed ingeit! Formátlan amőbának öltözni rossz hatással van az erkölcsökre (a tiédre és a partneredére; talán még a babáéra is). Ruházz be tervszerűen néhány csinos kismama-ruhadarabra! Ezután alakíts át a szekrényedből néhány kardigánt és cicanadrágot kismamaruhává, dobd fel az arcodat egy kis rúzzsal, és viselj színes sálakat! Ha figyelsz ezekre a részletekre, az azt jelzi, hogy nem fogsz átalakulni „femme”ból „maman”-ná. Mindkettő leszel. 7. Ne veszítsd el a vonzerődet! A francia terhességi magazinok nemcsak úgy megemlítik, hogy a nemi élet teljesen rendjén való a

várandósság idején, hanem pontosan leírják, hogyan kell csinálni. Többek között terhességre ártalmatlan szexuális játékszereket (egyik sem elemes) és afrodiziákumokat (mustár, fahéj és csokoládé) ajánlanak, és utasításokat adnak arra nézve, hogy hogyan vegyük fel a pozitúrákat a harmadik trimeszterben. A mellékelt divatoldalakon terhes nőket láthatunk csipkés fehérneműben „gyere csak ide” arckifejezéssel az arcukon. Van ebben valami szándékos. A francia terhes nők nem alakulnak át szexistennőkké; ugyanolyan váltakozó a libidójuk, mint nekünk. Ám nem feltételezik, hogy átkerülnek egy olyan valóságba, ahol még az intimitás látszata is esetleges. Tudják, ha lefagyasztod a vonzerődet, azt később nehéz lesz kiolvasztani. 8. Az epidurális érzéstelenítés nem az ördögtől való A franciák a szülést nem a fájdalomtűrés hősies próbatételének tartják, vagy korai bizonyítéknak arra, hogy az anya hajlandó próbatételeken átesni a gyermekéért. Nem jellemző, hogy a francia nők részletesen megkomponált őrület közepette hozzák világra a babájukat, amikor a világítás, a vendéglista, és még az is meg van szabva, hogy ki „kapja el” a babát, amikor az kipottyan. Élnek köztünk bábák, szülés előtti babasuttogók, és még néhány otthonszülés is előfordul Franciaországban. A franciák nem gondolják, hogy bármi rossz lenne abban, hogy úgy szülsz, ahogy akarsz. Azonban azt tartják lényegesnek, hogy a baba a méhedből biztonságosan érkezhessen a karodba. Míg néhány dolog lehet, hogy jobb au naturel (a mellek és a juharszirup jut az ember eszébe), addig mások jobbak egy nagy adag gyógyszer kíséretében. Még azok a francia nők is megkönnyebbülnek, amikor megérkezik az aneszteziológus, akik bioételeken élnek, és azt tervezik, hogy óvodáskorban még bőven szoptatni fognak. 9. Ne állj a puska cső felőli oldalán! Apukáknak: ha éppen nem a baba világrahozatalánál segédkezel, ne állj az „alagút végén”! Igen, az élet csodájának leszel szemtanúja. Természetesen szeretnéd, ha úgy tűnne, hogy örömmel fogadod a gyermeked érkezését. Ám annak érdekében, hogy a partnered női misztikuma megmaradhasson, vedd fontolóra, hogy egy másodperccel később találkozzatok. Ahogy a francia mondás tartja: „Nem kell minden igazságot felfedni.”

2

A bébi Einstein

A franciák úgy tartják, hogy a babák nem tehetetlen zsákok. Még az újszülötteket is aprócska, racionális lényekként kezelik, akik értik a nyelvet, és képesek tanulni (ha gyengéden és a saját ütemükben tanítják őket). Ez nem akkora túlzás, mint amilyennek hangzik. Az amerikai tudósok mostanában bizonyították be, hogy a babák agya nem üres lap. Képesek erkölcsi döntést hozni és alapszintű matematikai műveleteket végezni. Ki tudja, milyen baba-szuperképességet fognak felfedezni legközelebb? Legalább azt nem kellene elfelejtenünk, hogy amikor beszélünk, megeshet, hogy odafigyelnek ránk. 10. Vidd körbe a babát az otthonotokban! Mint bárki, aki először lép be egy új otthonba, úgy a babád is szeretne eligazítást kapni és megtudni, hogy hol fog aludni. Amikor hazaviszed a kórházból, vidd körbe! Ez az: a bázis! A későbbiekben rendszeresen köszönj el tőle, amikor elmész, és mondd meg neki, hogy mikor jössz vissza! Segíts neki, hogy értelmet kapjanak számára a világ dolgai azáltal, hogy elmagyarázod, a nagymama apa (vagy anya) édesanyja, és hogy mi az az ismeretlen hang odakint. A franciák hisznek benne, hogy amikor egy babához beszélnek, nemcsak a szülő hangjával nyugtatják meg, de fontos információkat is átadnak. Úgy gondolják, hogy egy felzaklatott baba megnyugszik, ha elmagyarázzák neki a dolgokat. 11. Figyeld meg a babádat! Ha megkérsz egy francia anyukát, hogy magyarázza el a gyereknevelési filozófiáját, gyakran vállat von, és azt feleli: „Egyszerűen csak figyelem a babát.” Ezzel azt akarja mondani, hogy szó szerint sok időt tölt azzal, hogy megfigyeli, mit csinál a baba. Ez sokkal fontosabb – és kevésbé nyilvánvaló –, mint amilyennek hangzik. Próbál ráhangolódni arra, amit a baba megtapasztal, és igyekszik megtanulni olvasni, majd követni a jelzéseit. (Az amerikaiak ezt érzékenységnek nevezik, és úgy tartják, hogy ez az egyik legfontosabb tulajdonság a gondozói szakmában.) A lényege az, hogy ott akarsz lenni, amikor a babának szüksége van rád. Amikor azonban boldogan énekelget a játékszőnyegén, miközben folyik a nyála, akkor megpróbálod békén hagyni. Arra törekszel, hogy elérd azt, amit a franciák complicitének neveznek – a kölcsönös bizalmat és megértést, még azzal is, aki rendszeresen lehány téged. 12. Mondj igazat a babának! Franciaország leghíresebb nevelési szakértője, Françoise Dolto szerint a gyerekeknek nincs szükségük arra, hogy a családi életük tökéletes legyen. Ám arra igen, hogy az érthető legyen, ne pedig titokzatos. Az volt az álláspontja, hogy a babák érzik, amikor baj van otthon, és szükségük van valamilyen

megnyugtató megerősítésre, mint mindnyájunknak: „Nem vagy bolond! Valami tényleg nincs rendben.” Dolto szerint hat hónapos kortól kezdve a szülőknek el kell mondaniuk a babának, ha válnak. Amikor meghal egy nagyszülő, a szülők gyengéden magyarázzák meg ezt a babának, és egy rövid időre vigyék el a temetésre. Egy örökbefogadottnak hallania kell a vér szerinti anyjáról, még ha egyszerűen csak annyit is mond az örökbefogadója, hogy „Nem ismerem, de te ismerted.” A franciák hisznek benne, hogy a gyerek kicsi korától kezdve megkönnyíthetik a különböző helyzetek elfogadását pusztán azáltal, ha azokat előtte tisztázzák. 13. Légy udvarias! A francia szülők hajlamosak arra, hogy ne leereszkedően, gügyögve beszéljenek a kisgyerekeikkel. Viszont megtisztelik őket azzal, hogy így szólnak hozzájuk: „bonjour (jó napot kívánok!)”, „légy szíves” és „köszönöm”. Ha a baba megért téged, sosem túl korai megmutatni neki, milyen a jó modor! A korai politesse (udvariasság) megteremti a későbbi nyugodt és tiszteletteljes kapcsolat alapját. 14. Ne próbáld meg állandóan lefoglalni! Természetesen szükséges beszélni a babához, olvasni és megmutatni neki a dolgokat. Ám mint mindenkinek, a babának is szüksége van nyugalomban töltött időre. Nem akarja, hogy állandóan figyeljenek rá, és figyeljen valakire. Szüksége van rá, hogy befogadja a sok-sok új információt, amely rá zúdul. (A szüleinek is szükségük van erre.) A kapcsolat és a társalgás természetes ritmusban folyjon! Hagyj időt arra, hogy egy biztonságos térben hemperegjen, és szabadnak érezze magát! 15. Finoman szoktasd hozzá egy napirendhez! Az első néhány hónapban a francia szülők akkor etetik a babájukat, ha az kéri. Pár hónap után néhány dolgot természetesnek vesznek: A baba többé-kevésbé mindig ugyanabban az időpontban eszik mindennap. Kevesebb nagy étkezés jobb, mint több kicsi. A babának alkalmazkodnia kell a család megszokott étkezési rendjéhez. Ha szem előtt tartod ezeket a dolgokat, fokozatosan ki tudod tolni az etetések közötti időtartamot. Vond el a figyelmét az éhségérzetről azzal, hogy elviszed sétálni, vagy berakod a hordozóba! Eleinte lehet, hogy csak néhány percet nyersz naponta. Ám hozzá fog szokni, hogy várjon egy kicsit. Végül három óra telik el az etetések között, nemsokára pedig már négy. Hamarosan többé-kevésbé kialakul az étkezési rend, amit élete fennmaradó részében követni fog: reggeli, ebéd, vacsora, plusz egy délutáni nassolás. (Ez megközelítőleg reggel 8 óra, dél, délután 4 és este 8 óra, de nem óraműpontossággal.) 16. A babatápszer nem méreg A francia anyák tudják, hogy az anyatej a legjobb. Ám a szoptatást nem tekintik az anya

értékmérőjének, és nem folytatják a fájdalom és a kellemetlenségek dantei poklán keresztül is. Sokan, gyakorlatias észjárással rámutatnak arra, hogy ők maguk is egészségesek, annak ellenére, hogy sok poralapú tápszert fogyasztottak – a régi, rosszabb tápszereket (vannak más tényezők is, de mégis). Némi bűntudat kezd megjelenni Franciaországban is. Ám a francia nők még mindig hajlamosak úgy gondolni, hogy erkölcsi megfontolásból szoptatni egészségtelen és kellemetlen. Hisznek benne, hogy az a saját, személyes döntésed, hogy szoptatsz-e, és meddig, nem pedig a játszótéri anyukák csoportjáé. Azt mondják, hogy a legjobb érv a szoptatás mellett az, ha te és a kisbabád is élvezitek. 17. A zöldség legyen az első ételfajta, amivel a gyereked megismerkedik! Ha a kisbabád első étele a fűszerezetlen rizsből készült gabonapehely, valószínűleg megeszi. Ám miért ne kezdenénk valami izgalmasabbal? Hat hónapos kortól a francia szülők ízletes spenóttal és répapürével, kimagozott cukkinival és más zöldségekkel etetik a babákat. Nem sokkal később beveszik az étrendbe a gyümölcsöket, egy kis húst és különféle halakat. Arra törekszenek, hogy egy életre szóló kapcsolat vegye kezdetét ezen ízek és a gyermekük között, és bevezessék őket az étkezés örömeibe.

3

Csicsíja, babája!

Íme, a francia paradoxon: a francia babák gyakran átalusszák az éjszakát már három vagy négy hónapos korukban vagy akár hamarabb. A szüleik mégsem hagyják órákon keresztül, hogy „álomba sírják magukat”. Ez nem a véletlen műve, vagy egy rejtélyes dolog, vagy a konyak, amit a tejbe öntenek. Ha hiszel abban, hogy a kisbabák képesek a tanulásra, akkor tudod is őket tanítani. Az egyik dolog, amit elég korán meg tudsz nekik tanítani, az, hogy hogyan aludjanak. 18. Az alvás tudományának a megértése A kisbabád páratlan és csodálatos, akit egyszer felvesznek egy művészeti főiskolára. Kétségtelen, hogy készülni fog az életéről egy film, amelyben az öregedő Gwyneth Paltrow fog játszani téged, az idős, ám még mindig elragadó anyát. De ahogy azt a francia szülők tudják is, még a te babádra is érvényesek a tudományos igazságok. Ezek közül az egyik az, hogy minden egészséges baba, még a tiéd is, rövid ciklusokban alszik. Gyakran minden ciklus végén felébrednek, és sírdogálnak egy kicsit. A hosszabb alvási ciklusok kialakulásának a kulcsa az, hogy a baba megtanulja, hogyan kapcsolja össze a ciklusokat saját magától. Képesnek kell lennie arra, hogy egy ciklus után felébredve belealudjon a következőbe anélkül, hogy bárki másnak fel kellene kelnie. A felnőttek – kivéve az álmatlanságban szenvedőket és a változókorban lévőket – minden éjjel ugyanezt teszik. Az alvási ciklusok összekapcsolása egy készség. Igen kevés szerencsés baba születik ezzel. A legtöbbnek gyakorolni kell, mielőtt elsajátítja. 19. A babák zajos alvók A gyerekek sok zajt keltenek alvás közben. Nyöszörögnek. A karjuk úgy mozog, mint egy forgalomirányító rendőré. Ez nem jelenti azt, hogy ébren vannak. Ha rögtön a szobájukba sprintelsz, vagy a karodba veszed őket minden egyes alkalommal, amikor kinyitják a szemüket, néha fel fogod ébreszteni őket. 20. Alkalmazd a „Szünet”-et! Tudjuk, hogy a babák gyakran sírnak, miközben megtanulják, hogyan kössék össze az alvási ciklusaikat. Azt is tudjuk, hogy olyan hangot is tudnak adni, mint egy mérges béka, miközben még mindig alszanak. Ezért néhány hetes koruktól kezdve tarts egy kis szünetet, ha éjszaka felsír.16 Várj, hogy lásd, ezúttal megtörténik-e az áttörés, és belealszik-e a következő alvási ciklusba

magától, segítség nélkül! Ha azonnal szaladsz felvenni, nincs esélye, hogy kifejlessze ezt a készséget. Talán még nem kész rá, hogy összekösse a ciklusait. Ám, ha nem vársz egy kicsit, nem fogod megtudni, és a baba sem. Azt fogja gondolni, hogy minden ciklus végén szükséges, hogy visszaaltasd. Ha berohansz, attól talán elkötelezett és áldozatkész szülőnek érzed magad. Valójában azonban úgy kezeled a babádat, mintha tehetetlen zsák lenne, aki nem kész a tanulásra és a fejlődésre. Továbbá a kisbaba alvás közben is kiadhat hangokat. Ezért ha bemész hozzá, és felveszed – legjobb szándékod ellenére – esetleg épp felébreszted. Nem kell, hogy túl sokáig várj. Némely francia szülő öt percet vár. Mások kicsit többet vagy kevesebbet. Nem hagyják, hogy a baba álomba sírja magát. Ha ez után a néhány perc után még mindig sír, tényleg szüksége van valamire, és ekkor felveszik. 21. Teremtsd meg az alvás hangulatát! A „Szünet” szükséges, de nem elegendő feltétele annak, hogy megtanítsuk a babákat aludni. A franciák szerint kellenek rituálék, amelyek megteremtik az alváshoz szükséges hangulatot. Napközben legyen a baba fény közelében, akkor is, ha csak szundikál. Azáltal, hogy megfürdeted, pizsamát adsz rá, altatódalt énekelsz, és tényleg „jó éjszakát!” kívánsz neki, jelzed számára, hogy a nagy éjszakai alvás következik. Ha megnyugszik, de még mindig inkább ébren van, éjszakára sötét szobában fektesd le! Az alvás előtti bensőséges időtöltés számít. Úgy kell elaltatnod, hogy eléggé biztonságban érezze magát ahhoz, hogy egy kicsit elváljon tőled, és így is rendben lesz minden. 22. Próbáld ki a beszédterápiát! Miért beszélsz mindenki mással arról, hogyan alszik a babád, kivéve a babát? Mondd el neki, hogy itt az alvás ideje! Magyarázd el neki, hogy az egész családnak szüksége van a pihenésre! Mondd el, hogy egy kis szünetet tartasz, mielőtt bemész hozzá, mert azt szeretnéd, ha saját magától elaludna újra! Mondd el, milyen jó lesz mindenkinek – őt is beleértve –, ha többé nem kell felébrednie hajnali háromkor! Az egyik francia, babákról szóló könyv szerint, amikor egy baba először alussza át az éjszakát, a szülőknek el kell mondaniuk neki, mennyire büszkék rá, és mennyire örülnek. Ezzel segítjük azt, hogy a baba újonnan szerzett készsége megszilárduljon. 23. A jó alvás jót tesz a babának A francia szülők nem csak a saját kényelmük érdekében tanítják a babákat aludni. Úgy tartják, hogy a jó alvás a gyerek érdekét is szolgálja. A kutatás őket igazolja: egy rosszul alvó gyerek hiperaktívvá és ingerlékennyé válhat, tanulási és emlékezetzavarai lehetnek, és több baleset történhet vele. (Személyes tapasztalataim arra utalnak, hogy ugyanez igaz a kialvatlan anyákra is.) Az alvás pedig egy fontos, szimbolikus üzenetet hordoz a gyerekek számára: ezt elsajátítani része annak, hogy megtanulnak a család tagjává válni. A babáknak végül alkalmazkodniuk kell mindahhoz, amihez a többieknek is. A három hónapos kort – amikor sok francia baba átalussza az éjszakát – körülbelül akkor érik el, amikor a francia gyes véget ér, és sok mamannak frissen kell ébrednie reggel, a munka előtt.

24. Ne számíts rá, hogy bármi is azonnal működni fog! Valószínűleg nem. Ám tarts ki, és higgy benne, hogy a babád, ahogyan a franciák mondják, „megcsinálja az éjszakáit”! Ezt a hitet sugározd a baba felé is (segíteni fog!). Higgy benne, hogy ha gyengéden és türelemmel tanítod a babádat arra, hogyan aludjon jól, végül meg is tanulja – gyakran éppen akkor, amikor kezded úgy érezni, hogy elviselhetetlen a te kialvatlanságoddal kapcsolatos kísérleted. 25. Ha elszalasztod a „Szünet” időszakát A gyengéd alvástanítási módszer, a „Szünet” a baba első négy hónapjában a leghatásosabb. Amennyiben a szülők lemaradnak erről az időszakról, a francia szakértők gyakran azt javasolják, hogy valamilyen formában hagyják, hogy a baba álomba sírja magát – vagyis hagyják hosszabb ideig sírni. Erről is beszélj a babával! Általában néhány éjszaka elteltével működni fog.

4

Az ínyenc baba

Képzelj el egy bolygót, ahol a családi étkezések kellemesen telnek, a gyerekek ugyanazt eszik, mint a szüleik, és kevés gyerek hízik el! Ez a bolygó Franciaország. Ám mindez nem történik meg automatikusan. A francia szülők elhatározzák, hogy megtanítják a gyerekeiket jól étkezni, és ezen kitartóan dolgoznak. Erőfeszítésük naponta négyszer elnyeri a jutalmát. A francia ételsztori tanulsága: ha úgy bánsz a gyerekeddel, mint egy kis ínyenccel, akkor (fokozatosan) felnő a feladathoz! 26. Nincs olyan, hogy „gyerekétel” Franciaországban is létezik a csibefalat, a halrudacska és a pizza. Ám ezeket csak alkalmanként eszik a gyerekek, és nem naponta (ugyanez igaz a sült krumplira is, amit itt frites-nek hívnak). A szülők szinte soha nem engedik meg, hogy a gyerekek válogatósak legyenek, tészta és fehér rizs diétán éljenek. A gyerekek nagyon kis kortól kezdve leginkább azt eszik, amit a szüleik. A heti menü a párizsi állami bölcsődékben négyfogásos étkezésekből áll (az egyik egy sajtétel), ami körülbelül úgy néz ki, mint amit egy bisztróban rendelhetsz (lásd a heti bölcsődei menüt a 413. oldalon). 27. Naponta egyszer van nassolás Régebben nehezen tudtam elképzelni, hogy a gyerekek a reggeli és az ebéd között egy falatot se kapjanak be. Ám kiderült, hogy ez a csoda megtörténhet, és még kellemes is lehet. A francia gyerekek általában csak az étkezési időben esznek, és délután nassolnak egyet, amit goûter-nek hívnak (ejtsd: gúté). Az a helyzet, hogy ha a gyerek nem nassol sokat, az étkezések idejében tényleg éhes, ezért többet eszik. Van valami megnyugtató abban, ha nem tartunk minden pillanatot étkezésre alkalmas időpontnak. Mindenki tud haladni a többi dolgával. Amikor pedig ráállsz az egyszeri nassolás rendszerére, a goûter mindennap egy kis különleges alkalommá válik. Ez általában az édesség, a tejtermék és a gyümölcs valamilyen kombinációja. Gyakran egy kis csoki is kerül bele. Az egyik klasszikus goûter a csokis szendvics – egy darab étcsoki bagettben. Egy dobozos gyümölcslé is járhat hozzá. 28. Ne keksszel kezeld a válsághelyzetet! Hosszú távú nyereséggel járhat, ha nem varázsolsz elő egy szelet Oreót minden alkalommal, amikor a gyerek nyafog. Először is, nem jutalmazod a kitöréseit, így nem bátorítod arra, hogy újra elkezdjen nyafogni. Másodszor, megtanítod rá, hogy ne egyen, ha valami felborítja a lelki békéjét. Harmincéves korában majd megköszöni neked, és még mindig bele fog férni a gimis farmerjába.

29. Te vagy a hűtőszekrény gazdája Franciaországban a gyerekeknek nincs joguk a hűtőszekrényt kinyitni, és kivenni bármit, amit szeretnének. Először meg kell kérdezniük a szüleiket. Ez a házban nemcsak a nassolás, hanem a káosz mennyiségét is csökkenti. 30. Hadd főzzenek a gyerekek is! A szomszédunkban lakó ötéves francia kislány a családi vinaigrette-hez teljesen önállóan kiméri és összekeveri az olajat, az ecetet, a mustárt és a sót. Nem véletlen, hogy szereti a salátákat. Mindnyájunknak jobban ízlik az az étel, amelynek az elkészítésében részt veszünk. (Csak idézd fel, mennyire szeretnéd, hogy mindenki megkóstolja a ragut, amit hálaadásra készítettél.) Láttam kétéves kis franciákat, amint a konyhában a spenótlevelet tépdesik. Háromévesek megtanulják az uborkát hámozni, tompa hegyű késsel felvágni a paradicsomot, és bekeverni a palacsintatésztát. A szülők felügyelnek, és nem haragszanak egy kis felfordulásért. Továbbá nincs annál jobb alkalom, hogy megtudd, mi történt az óvodában, mint amikor a kemény tojást együtt hámozzátok. Amikor elkészülnek az étellel, tipikusan francia módra étkeznek: együtt, asztalnál, tévé nélkül. 31. Fogásonként szolgáld fel az ételt! Először a zöldségeket! Nem kell, hogy a családi étkezések flancosak legyenek. Nem kell gyertyát gyújtani vagy fehér kendőt teríteni a karodra. Legeslegelőször a zöldségeket tálald fel! Ha a gyerekek nem nassoltak egész nap, akkor éhesek lesznek, és valószínűbb, hogy megeszik. (Ugyanez a stratégia működik reggelinél, összevágott gyümölccsel.) Egy zöldséges előételnek nem kell bonyolultnak lennie. Lehet egy tál hámozatlan borsó (még jobban esik meghámozni), némi felszeletelt koktélparadicsom, sóval és olívaolajjal, vagy pirított brokkoli. Csak tegyél egy adagot minden gyerek tányérjára, és várj! 32. Mindenki ugyanazt eszi Franciaországban nem a gyerekek döntik el, hogy mit esznek vacsorára. Nincs válogatás vagy különcködés. Csak egyfajta étel van, ugyanaz mindenkinek. Otthon ezt biztonságosan ki lehet próbálni. Ha a gyerek nem eszik meg valamit, vagy csak nagyon keveset, reagálj semlegesen! Ne adj neki mást helyette! Ha éppen egy gyerekkaja-gettóból jön, csalogasd olyan ételekkel, amelyeket a családban mindenki szeret, ezután fokozatosan mutass be újakat! Mindenekelőtt, maradj pozitív és nyugodt! Hagyj időt arra, hogy az új szabályok beépüljenek! Ne feledd, hogy azzal megtiszteled a gyerekedet, ha képesnek tartod arra, hogy ugyanazt egye, amit te! Az új szabályokat kísérjék bizonyos szabadságjogok, mint például, hogy megengeded, hogy a lepényből magának vágjon, vagy saját maga szórja a parmezán sajtot az ételre. Ha étteremben esztek, engedd meg, hogy bizonyos határokon belül azt rendelje, amit szeretne! 33. Csak meg kell kóstolni!

A legtöbb gyerek azonnal megszereti a jégkrémet (bár furcsa módon, az enyémek panaszkodtak, hogy „túl hideg”). Azonban sok más ételre rá kell hangolódniuk. A gyerekeket már maga az újdonság megzavarja. Csak ha sokszor megkóstolják, akkor kezdik el ezeket az ételeket megszeretni. Ez az alaptétele annak, ahogyan a franciák etetik a gyerekeiket. A gyerekeknek legalább egy harapást enniük kell minden ételből, ami az asztalra kerül. Bizonyára vannak olyan francia családok, amelyek nem tartják ezt a szabályt szentnek és csalhatatlannak, de a velük való találkozásom még várat magára. A kóstolás szabályát úgy add elő a gyereked előtt, hogy ez egy természeti törvény – mint a gravitáció! Magyarázd el, hogy az ízlésünket az formálja, amit eszünk! Ha ideges amiatt, hogy valamit első alkalommal kóstol, engedd meg, hogy vegyen egy darabkát, és megszaglássza (ezt gyakran egy kis majszolás követi)! Étkezésenként elég egy új étel, amit olyasmivel együtt tálalj, amiről tudod, hogy szereti! Ne úgy figyeld ezt a folyamatot, mint egy börtönőr! Legyél nyugodt, vagy éppen játékos ezzel kapcsolatban! Miután megtörtént a szükséges kóstoló, dicsérd meg! Semlegesen reagálj, ha azt mondja, hogy nem ízlik neki! Soha ne ajánl fel helyette egy másik ételt! Ne feledd, hosszú távra tervezel! Nem akarhatod, hogy egyszer megegyen egy articsókát kényszerből. Azt szeretnéd, hogy lassan megszeresse az articsókát. 34. Készítsd el az ételeket újra meg újra! Ha egy bizonyos étel nem nagy sláger, akkor is feltétlenül készítsd el újra meg újra! Tegyél brokkolit a levesbe, olvassz rá egy kis sajtot, vagy pirítsd meg! Lehet, hogy a brokkoli soha nem fog a kislányod kedvenc ételei közé tartozni. Ám minden alkalommal, amikor megízleli, közelebb kerül ahhoz, hogy felvegye a repertoárjára. Normálisnak fogja tartani. Ha egyszer beépült az étrendjébe, tartsd is ott! Végtére is, a gyereked nem fog szeretni minden ételt. Ám mindnek fog adni egy esélyt. 35. Te választod ki az ételeket, ő választja a mennyiségeket Egy gyerek tudja (vagy meg kellene tanulnia), hogy mikor evett eleget. Tálalj kisebb adagokat, és ne erőltesd, hogy mind megegye! Várd meg, hogy kér-e még, mielőtt többet raksz a tányérjára. Ha harmadjára is kér a tésztából, ajánlj helyette egy joghurtot vagy egy kis sajtot! Tedd vonzóbbá az ajánlatot azzal, hogy megengeded, hogy mézet vagy egy kanál dzsemet rakjon a natúr joghurtba! Ezután engedd meg, hogy friss gyümölcsöt vagy gyümölcspürét válasszon (mint például a kis dobozos, édesítetlen almaszószok)! Nem az a cél, hogy elég tápanyagot édesgessünk a gyerek szájába minden étkezés során. Ezek irányelvek ahhoz, hogy önállóan egyen később, élvezze az ételt, és tudja szabályozni az étvágyát. Ha nem eszik eleget egy étkezésnél, majd legközelebb bepótolja. Ha mindig nassol, nem tanulja meg, hogy étkezési időben egyen. 36. Változatosság és változatosság A franciák a változatosság megszállottjai. Sokféle, különböző ételt adnak a gyerekeiknek, változatosan

elkészítve. Az állag és a színek változatossága is céljuk. Ennek számos jótékony hatása van: A gyerekek sokféle tápanyaghoz hozzájutnak. Nagyobb a valószínűsége, hogy kiegyensúlyozottan fognak táplálkozni, ha sokféle ételt fogyasztanak. Az étkezés nyugalmasabbá válik. Ha a gyerekeid megszokták a különböző ételeket, nem kell attól rettegned, hogy egy válogatós hisztizni kezd, ha meglát egy zöldfűszert a levesében. A gyerek jobban viseli majd a társaságot. Bárhová elviheted, és talál majd olyasmit, amit szeret. Nem kell bocsánatot kérned a vendéglátóidtól, akik nem tálalnak fel sima tésztát. Cinkosság alakul ki közted és a gyereked között, ahogy ezeket a helyzeteket megoldjátok. Élvezetesebb a gyerek számára. A világ kitárul előtte, amint felfedezi a különböző ízeket, szagokat és állagokat. Megmutatja a gyerekednek, hogy bízol benne. Ha úgy viszonyulsz hozzá, mint egy felfedezőhöz, aki éppen az ételek vizsgálatába kezdett bele, tényleg úgy is fog viselkedni. Azonban ha finnyásként kezeled, aki csak a rántott sajttal és alkalmanként a banánnal képes megbirkózni, akkor olyanná is válik. 37. Igyál vizet! Franciaországban a hűtött vagy langyos víz az ételeket kísérő ital ebédnél és vacsoránál (és bármikor a köztes időben). A szülők általában nem vesznek fel italrendelést; egy kancsó vizet tesznek az asztalra. (Ez gyorsan szokássá válik.) Reggelihez és az esetenkénti, délutáni nassoláshoz való a dzsúsz. A cukros italok olyan különleges alkalmakra valók, mint a bulik. Pont. Santé! 38. A megjelenés számít Mindenkit vonz az étvágygerjesztő étel látványa. A párizsi éttermekben majdnem annyi figyelmet szentelnek az étel küllemének, mint az elkészítésének. Ez lehet az otthoni vezérelv is. Szedjetek tálból! Egy egyhangú vacsorát dobj fel koktélparadicsommal vagy reszelt sárgarépával! Toborozz gyerekeket, hogy elrendezzék egy tányéron a nyers zöldségeket, vagy dobjanak össze színes szendvicskrémeket! Két-három éves kortól minden gyerek tud porcelántányérból enni és kis pohárból inni, ahogyan a francia gyerekek teszik. 39. Beszélj az ételről! A franciák sokat beszélnek az ételről. Így azt közvetítik a gyerekek felé, hogy az evés nem csak táplálkozás – ez egy összetett érzéki élmény. Az étkezési irányelvek azt sugallják, hogy jussunk túl azon, hogy „ízlik”/„nem ízlik”, és helyette olyan kérdéseket tegyünk fel, mint például: az alma savanyú vagy édes? Miben különbözik a makréla íze a lazacétól? Melyik jobb – a lollo rosso vagy a rukkola? Az ételt tekintsd úgy, mint kimeríthetetlen társalgásindító témát! Amikor a sütemény összeesik vagy a pörkölt katasztrofálisra sikerül, nevessetek együtt! A szupermarketben tegyetek egy sétát a zöldségosztályon, és hagyd, hogy a gyereked válasszon gyümölcsöt és zöldséget (az egyik fiam a bevásárlókocsiban egy óriás póréhagymát lengetve szeret utazni)!

De a legfontosabb, hogy mindig pozitívan beszéljetek az ételről! Ha a gyereked hirtelen bejelenti, hogy többé nem szereti a körtét, kérdezd meg tőle, hogyan döntött, helyette mit fog szeretni? 40. Tartsd szem előtt az egész nap tápanyagegyensúlyát! A francia szülők egy kis térképet hordoznak a fejükben arról, hogy a gyerekeik mit esznek mindennap. Azt várják tőlük, hogy a legtöbb fehérjét ebédidőben fogyasszák, míg a vacsora középpontjában a magvak és a zöldségek állnak. A gyerekek a cukros ételeket és a desszertet főleg ebédnél fogyasztják, vagy a goûter-nél. A vacsora desszertje általában a joghurt, a sajt vagy a gyümölcs. („Amit megeszel estére, veled marad évekre”, mondta nekem az egyik francia anyuka.) 41. A vacsora nem jelent közelharcot is Egy francia táplálkozáskutató azt állítja, hogy a legjobb tanács, amit adhat: ne hagyd, hogy a gyereked észrevegye, mennyire szeretnéd, hogy megegye a zöldséget! Ne mutass túláradó örömet sem az ételekkel kapcsolatosan! Maradj higgadt! A zöldbab, amit a tányérra raktál, nem a messiás. A derűs hidegvérűség látszatát akard elérni étkezések idején! Legyél egyszerűen nyugodt és pozitív az étellel kapcsolatban! Mondd a gyerekeknek, hogy az étkezés ideje az, amikor az egész család együtt van, és élvezi egymás társaságát. 42. Egyél csokit! Ne kezeld a cukorkát úgy, mintha kriptonit lenne, illetve ne tegyél úgy, mintha a finomított cukor nem létezne! Ettől csak nő az esélye, hogy a gyerekek túllőnek a célon, amikor végre hozzájutnak. Inkább azt tanítsd nekik, hogy az édesség alkalmi öröm, amit korlátozott adagokban lehet élvezni! A francia gyerekek rendszeresen esznek egy kis csokit vagy kekszet, általában a délutáni goûter alkalmával. Gyakran esznek sütit hétköznap, csak nem túl sokat. Születésnapokon és iskolai bulikon a szülők hajlamosak szabad kezet adni a gyerekeknek. Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha lazítson a gyeplőn. 43. Az étkezések legyenek rövidek és szeretetteljesek! A vacsora nem túszdráma. Ne várd el, hogy kisgyerekek húsz-harminc percnél többet maradjanak az asztalnál! Ha kérik, hogy engedd el őket, hadd menjenek! Amikor idősebbek lesznek, az étkezések hosszabbra nyúlnak. Az éttermekben általában nem lehet otthagyni az asztalt. Tervezd meg ezeket a kirándulásokat! Gondoskodj róla, hogy a gyerekek éhesen és kimerülten érkezzenek! Vigyél könyveket és rajzeszközöket! Mielőtt beléptek valahová, magyarázd el a kisebb gyerekeknek is, hogy különleges szabályok érvényesek! Az egyik az, hogy kiválaszthatják, hogy mit fognak enni. (Nem úgy, mint az angol megfelelője, a „legyél jó”, ami bizonyos bölcsesség és önkontroll meglétét feltételezi.)

5

Nem igaz, hogy annál jobb, minél hamarabb

Kísértő a gondolat, hogy a korai gyerekkort úgy tekintsük, mint egy maraton startját, ahol a célvonal a sikeres egyetemi felvételi (a győztesek bejutnak az elit egyetemekre.) Ennek a logikus következménye, hogy a gyerekeidet gyorsan útnak szeretnéd indítani – kezdjenek el beszélni, olvasni és számolni, amilyen hamar csak lehet. Adnál nekik tanulókártyákat, elmefejlesztő játékokat, és talán még egy különleges szerkezetet is, amely segít nekik megtanulni járni. A franciák is szeretnék, hogy a gyerekeik sikeresek legyenek. (Létezik náluk is az elit egyetemek fogalma, franciául grandes écoles.) Ám valószínűleg nem használnák a maratoni párhuzamot. Nem hajlamosak azt gondolni, hogy a kisgyerekeket érdemes lenne áthajszolni a különböző fejlődési szakaszokon, vagy olyan készségeket tanítani nekik, mint az olvasás és a számolás, azelőtt, hogy teljesen készen állnak rá. A francia óvodások megtanulnak néhány betűt, de ténylegesen olvasni nem tanulnak meg első osztályos korukig, amely körülbelül a hatéves kor. (A nyugati világban a finn tizenévesek érik el a legmagasabb pontszámokat olvasásból és matematikából, és a gyerekek itt nem tanulnak meg olvasni hétéves korukig.) A legfrissebb amerikai kutatás alátámasztja ezt a lassúbb megközelítést. Kiderült, hogy az óvodásoknak fontosabb olyan készségeket megtanítani, mint a koncentrálás, a közösségbe való beilleszkedés és az önkontroll (erről a 6. fejezetben esik több szó). Ezek a készségek szilárd alapot teremtenek a későbbi iskolai sikerekhez – jobbat, mint a matekpéldák vagy az olvasás tanítása iskoláskor előtt. Továbbá, ahogy azt a franciák is meg tudják erősíteni, a babamaraton kihagyása sokkal élvezetesebb a szülők és a gyerekek számára is. 44. Ne tanítsd a totyogós kisgyereket olvasni! Igen, lehetséges hároméveseket megtanítani a szavak felismerésére. Ám minek ez a nagy sietség? Nem akarhatod elvonni az időt attól, hogy olyan dolgokat taníts meg neki, amik a legfontosabbak ebben a korban, mint például, hogyan legyen összeszedett, érthető és együttérző. A francia óvoda azt tanítja a gyerekeknek, hogyan társalogjanak, fejezzék be, amit elkezdtek, és kezeljék a problémákat. Egy szép napon a lányom párizsi óvodájában az egyik foglalkozáson az volt a feladat, hogy a huszonöt írástudatlan kisgyerek tartson beszédet az „igazságról” és a „bátorságról.” Amikor ezek a gyerekek hatévesek lesznek, sokkal gyorsabban megtanulnak olvasni, mint ha hároméves korukban tették volna. 45. Ne siettesd a fejlődési szakaszokat! Van egy francia mondás: „Nem táncolhatsz a zenénél gyorsabb ritmusban.” Úgy tartják, hogy egy gyerek akkor fordul meg, áll fel, lesz szobatiszta, és kezd el beszélni, amikor készen áll rá. A szülők

feladata, hogy szeretettel bátorítsák és támogassák ebben – nem az, hogy kiképzőtáborrá változtassák a gyerekkorát. Különben sem kellene, hogy a kisgyermeklét kemény munka legyen. Arra lesz bőven idő később. 46. Tanítsd meg a négy varázsszót! Nekünk, amerikaiaknak van a „kérem” és a „köszönöm” szavunk. A franciáknak van még kettő: a „jó napot” és a „viszlát”. Különösen fontos számukra, hogy egy gyerek mondja azt, hogy bonjour, amint átlépi valaki más otthonának a küszöbét. Nem surranhat be a szülei köszönése mellett. A francia szülők szemében a bonjour az együttérzés igen fontos leckéje. Ha ezt kimondja, azzal a gyerek kénytelen önzése buborékjából kilépni, és ráeszmél, hogy másoknak is vannak szükségleteik és érzéseik – mint az az egyszerű szükséglet, hogy észrevegyenek. A bonjour ráhangolja, hogy az udvariasság többi szabályát is kövesse. Ha azt mondja, bonjour, akkor kisebb a valószínűsége, hogy ráugrik a kanapéra. Számításba veszik, mint személyt; kicsike személyt, de akkor is, mint személyt. 47. Hagyd, hogy a gyerekek „ráébredjenek” és „felfedezzenek”! A francia művészet, konyhaművészet és dizájn nagyszerű évszázadai hatással voltak a francia gyereknevelésre is. A mai francia szülők megtanítják a gyermekeiket olyan érzéki örömökre, mint az új ételek megízlelése, a testük „felfedezése” a mozgás által (az amerikaiak ezt tornának hívhatják) vagy az új érzékelésekre való „ráébredés”, olyanokra, mint beugrani egy medencébe (ez sokkal korábban történik meg, mint hogy megtanulnának úszni). A ráébredés gyakran nem igényel nagy erőfeszítést a szülők részéről. Előidézheti egy piknikezéskor a pléden hempergés vagy a fűben tanulás. A ráébredés valószínűleg az idegpályák kialakulását segíti. A lényeg viszont az, hogy megtanítsuk a gyerekeinknek, hogy hogyan élvezzék egyszerűen azt, hogy a világon vannak. 48. Bátorítsd a gondtalanságot! Néhány énekóra rendben van, de maradjon rengeteg szabadidő a játékra. „Amikor a gyerek játszik, akkor építi fel saját magát”, magyarázta a lányom egyik bölcsődei gondozója. (A bölcsőde úgy van kitalálva, hogy a gyerekeknek sok szabadidőt biztosít.) A legfrissebb kutatások osztják a franciák álláspontját. Az idegtudományokkal foglalkozó kutatások sora sem tudja eléggé hangsúlyozni a felfedező játék jótékony hatásait: erősíti/fejleszti a kitartást, a kapcsolati készségeket, és kreatív problémamegoldást tanít a gyerekeknek; javítja a figyelemfenntartás képességét, és erősíti az önbizalmat; lehetőséget ad arra, hogy bizonyos tevékenységeket magas szinten elsajátítsanak. Ám a játék nemcsak a fejlődés szempontjából fontos, hanem egyben szórakozás is. 49. Hagyd, hogy a gyermeked barátkozzon a többi gyerekkel! Átélted már, mennyire tudsz vágyódni a felnőtt társaság után, ha egész nap egymagad foglalkoztál egy háromévessel? Nos, képzeld el, hogyan érezhet egy hároméves – csak fordítva. A francia anyák akarnak

időt tölteni a csemetéjükkel, de úgy gondolják, az is életbevágóan fontos, hogy a gyerekeik olyan társaságban legyenek, ahol mindenkit lenyűgöz egy tűzoltóautó és a kishercegnős kellékek. Azt akarják, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan kössenek barátságot, várják ki a sorukat és illeszkedjenek be egy csoportba. A középosztály- és felső középosztálybeli szülők inkább beadják gyerekeiket egy jobb bölcsődébe, mintsem hogy otthon hagyják egy bébicsősz társaságában. 50. A játszótéren maradj háttérben! A francia szülők szerint attól kezdve, hogy egy gyerek már biztonságosan tud járni és felmászni a csúszdára, az ő dolguk annyi, hogy kintről figyeljék, ahogy játszik. A francia játszótereken nem látod, hogy a szülők gyermekük minden mozdulatát követnék, a csúszdán a gyerek után lemennének, vagy minden vitás helyzetben automatikusan ugranának, hogy megvédjék a gyereküket. Megadják neki a lehetőséget, hogy saját maga kezelje a konfliktusokat. Állj ellen a kísértésnek, hogy ingó fahidakon menj át, vagy szüntelenül megjegyzéseket tegyél, és bátoríts! Egyszerűen ülj le egy padra, figyelj, és töltődj fel! Így sokkal vidámabb és türelmesebb leszel, amikor tényleg szüksége lesz rád. 51. Az órákon kívüli elfoglaltság célja az örömszerzés legyen! Nem bionikus gyereket építesz. Ne adj neki hegedűórákat, és ne olvasd fel a tizenkettedik könyvet is csupán azért, hogy feltételezett pontokat szerezhessen egy IQ-teszten! Válassz olyan tevékenységeket, amelyeket a gyereked élvez, és ezután természetes ütemben haladjatok! Ha akarod, olvass tanulmányokat a gyermek fejlődéséről, de ne hagyd, hogy ezek alapján szerveződjön a gyerek egy napja! 52. Nem csak az eredményekről szól ez az egész Igen, versengő világban élünk. Természetesen azt szeretnéd, hogy a csemetéd jobb legyen, mint az a három nyelven beszélő tökmag a szomszédban. Ám a gyerekkor nem csak a jövőre való felkészülésről szól. Annak a közel két évtizednek, amit együtt fogtok tölteni, a minősége is számít. Tanuld meg észrevenni és élvezni azt, amit a franciák moments privilégiés-nek hívnak: ezek az öröm vagy a nyugalom kis csomagocskái, amikor egyszerűen csak élvezitek egymás társaságát.

6

Álljunk meg egy pillanatra!

Az egyik oka annak, hogy a francia családi élet sokszor nyugodtnak tűnik, az, hogy a szülők hangsúlyozzák a türelmet. Nem tekintik a várakozást – és a hozzá kapcsolódó készségeket, mint például a frusztrációval való megbirkózást vagy a jutalom késleltetését – olyan készségeknek, amelyek egy gyerekkel vele születnek (vagy nem). Úgy tartják, hogy ezek tanulhatók. A francia szülők célja, hogy a gyerekeket ugyanúgy tanítsák meg a türelemre, mint ahogyan később biciklizni. Az ettől való eltérést pedig megengedhetetlennek tartják. A francia szülők elképzelhetőnek tartanak egy olyan világot, amelyben nem tudnak befejezni egy telefonhívást vagy nem tudnak meginni egy csésze kávét, és ahol a gyerekek minden alkalommal összeomlanak, ha nem kapnak meg egy cukorkát. Láttak már olyan gyerekeket, akik rendszeresen, másodpercek alatt hisztérikussá válnak, és amerre csak járnak, mindenki nyomorultul érzi magát miattuk. Nem akarnak egy ilyen világban élni, és nem gondolják, hogy ez elkerülhetetlen. Továbbá azt sem gondolják, hogy a gyerekeket boldoggá tenné, ha ott élnének. 53. Adj a gyerekeknek lehetőséget arra, hogy gyakorolják a várakozást! A türelem titka az, hogy nem várjuk el, hogy egy gyerek sztoikus nyugalommal, mozdulatlanul és némán várakozzon. A tudósok arra az eredményre jutottak, hogy akkor fogják a gyerekek jól viselni a várakozást, ha megtanulják, hogyan szórakoztassák magukat – kitalálnak egy dalocskát, vagy példának okáért, a tükörbe böfögnek. Ez teszi elviselhetővé a várakozást. Erre rájöttek a francia szülők is. Tudják, hogy még csak nem is kell tanítaniuk, hogyan szórakoztassa magát egy gyerek. Ha csak sokszor mondják azt, hogy „várj!” (franciául attend), és naponta gyakoroltatják a gyerekkel a várakozást, akkor ki fogja találni, hogyan szórakoztassa magát. Ám ha azonnal eldobnak mindent, amikor panaszkodik a gyerek, hogy unatkozik, vagy ha leteszik a telefont, amikor közbeszól, a gyerek nem tanul meg várakozni. Ellenben megtanul nyafogni. 54. Növeld a reakcióidőt! Vedd át a francia életritmust! Ha a tojás felverésével foglalatoskodsz, és a kislányod megkér, hogy vizsgáld meg a tornyot, amit vécépapír-gurigákból készített, magyarázd el kedvesen, hogy néhány perc múlva odamész! Vacsoránál ne ugorj szalvétáért, mihelyst kéri (vagy még jobb, ha a szalvétát egy alacsony polcra teszed, így tud venni magának)! Ha elfoglalt vagy, udvariasan hívd fel a gyerek figyelmét arra, hogy éppen mit csinálsz, és kérd meg, hogy ezt vegye figyelembe! Ettől nem csak nyugodtabb lesz az élet. Ezt a franciák kötelező beavatási rítusként tartják számon, amikor a gyerek megtanulja, hogy nem ő a világ közepe. A szülők úgy hiszik, hogy az a gyerek, aki erre nem jön rá – és aki úgy érzi, minden jár neki, amit csak akar –, az nem látja majd értelmét a felnőtté

válásnak. A franciák elvárásai észszerűek. Nem arra kérik gyermeküket, hogy üljön végig egy Shakespeare(vagy Molière-) drámát. Csak azt szeretnék, hogy legyen képes várni néhány másodpercet vagy pár percet. A dolgok ilyen kismértékű lelassítása is azt eredményezi, hogy a gyerek jobban meg fog birkózni az unalommal, és nem esik pánikba. A türelem olyan, mint egy izom. Minél többet játszik egy gyerek magában, annál inkább megerősödik. 55. Kezeld úgy a gyereket, mint aki képes az önuralomra! A gyerek intelligenciájának a maximumát vedd figyelembe! Várd el tőle, hogy ne ragadja meg azonnal a dolgokat, és képes legyen az összes legóját visszatenni a dobozába! Ülj le a padlóra, és mondd el kedvesen a totyogósnak, aki a könyveket kihúzkodja a polcról, hogy hagyja abba, és mutasd meg neki, hogyan tegye vissza őket! Ha szőlőszemeket rugdos a padlón, mutasd meg neki, hogyan tarthatja azokat a tányérján! Legyél türelmes és egyenes! A gyereknek meg kell ismernie a határait, de szeretetre is szüksége van. Az egyik szakértő magyarázata szerint „szeretet és frusztráció is kell ahhoz, hogy egy gyerek felépítse önmagát”. Ha határtalan a szereteted a gyermeked iránt, akkor hamarosan kis zsarnokká válik (franciául ezt hívják enfant roi-nak, azaz gyermekkirálynak). 56. Ne engedd, hogy félbeszakítson! Amikor egy gyerek közbevág (feltéve, hogy éppen nem elvérezni készül), a francia szülők szerint az alábbiakat kell elmondanod nyugodt hangon: „Egy beszélgetés közepén vagyok. Egy pillanat, és figyelni fogok rád!” Azután tartsd is be ezt az ígéretet! Folytasd a megkezdett beszélgetést, de amikor befejezted, fordulj a gyerek felé, és hallgasd meg! A vacsoraasztalnál is tanítsd meg neki, hogy várja ki a sorát, amikor beszélhet, és mondjon legalább annyit, hogy „elnézést”, ha valami sürgős mondanivalója van! (A sürgős nálunk általában azt jelenti, hogy a sárkány második feje – mindig azt mondogatom, hogy a kevésbé fontos feje – megint leesett). Ne felejtsd el, hogy nem egyszerűen egy gondolat befejezését szeretnéd élvezni! Arra is tanítod a gyereked, hogy tiszteljen másokat, és legyen tudatában annak, hogy mi történik körülötte. Az egyik francia anyuka azt mondta, hogy miután a fia közbevágott, rá kell néznie arra a személyre, akivel az anyuka éppen beszél, azért, hogy teljesen tisztában legyen vele, hogy éppen mi zajlik. „Ez az együttélés egyik formája” – mondja. Mindez nem fogja eltántorítani a gyereked attól, hogy újra közbevágjon. Ám fokozatosan ráhangolódik a helyiség ritmusára. 57. Ne szakítsd félbe a gyereket! Az otthonodban mindenkinek joga van belemerülni valamibe, anélkül hogy félbeszakítanák. Amikor egy gyerek boldogan belefeledkezik valamilyen tevékenységbe, a szülőknek meg kell próbálniuk, hogy ne támadják le egy kérdéssel vagy a terv megváltoztatásával. Amikor az emberek nem rontanak egymásra, a teljes családi élet ritmusa egy fokkal lelassul. 58. Figyeld a francia étkezési szokásokat!

A francia étkezési rituálék lehetőséget teremtenek annak gyakorlására, hogyan tanítsuk meg a gyereknek a jutalom késleltetését. A gyerekek a legtöbb étkezést fogásonként eszik, nem mindent egyszerre. Megízlelik az ételeket, még azt is, amit nem szeretnek – ez a frusztrációval való megküzdés egyik formája. Megvárják az evéssel az étkezés idejét. Ha reggel kapnak csokit, jellemző, hogy nem eszik meg a délutáni goûter-ig. Gyakorlással mindez könnyebbé válik; valójában természetes lesz, és egyáltalán nem fog nehezükre esni. 59. Engedd meg, hogy egyenek süteményt! Sok francia családnál a sütés rendszeres hétvégi tevékenység, tulajdonképpen attól fogva, hogy a gyerek képes egyedül ülni a székben. Az összetevők mennyiségének kimérése és a sorrend betartása a türelem kiváló leckéje. A sütemény elfogyasztásával a családok rendszerint megvárják a goûter idejét. Mindenki, a szülők is, arra törekszenek, hogy észszerű adagot egyenek (a mértékletességet próbálják bemutatni a gyerekeiknek). 60. A frusztrációval való megküzdést tekintsd különösen fontos készségnek! A francia szülők nem aggódnak amiatt, hogy tönkreteszik a gyereküket azzal, ha frusztrálják. Au contraire, vagyis ezzel ellentétben úgy gondolják, hogy egy gyerek nem lehet boldog, ha azonnal meg kell kapnia a dolgokat, és ha saját szeszélyeinek a rabja. Szerintük a gyerekeket büszkévé teszi, és örömüket lelik abban, ha képesek eldönteni, hogyan reagálnak a dolgokra. Ha megtanítod a gyerekeket, hogyan kezeljék a frusztrációt, később nagyobb lesz a tűrőképességük. Azok a kisgyerekek, akik jók a jutalom késleltetésében, nagyobb valószínűséggel válnak olyan tizenévesekké, akik tudják kezelni a hullámvölgyeket, és jók az összpontosításban, illetve az érvelésben. Vedd úgy, hogy a francia paradoxon ez: ha megpróbálod a gyerekeket folyamatosan boldoggá tenni, emiatt lesznek később kevésbé boldogok. 61. Kezeld higgadtan a hisztirohamokat! A francia szülőket ugyanúgy lebénítják és lehangolják a hisztirohamok, mint bárki mást. Nincs varázslatos receptjük, amivel megszüntetik a sírást. Amiben általában véve egyetértenek: nem szabad engedned egy észszerűtlen követelésnek. („Semmiképp ne engedj!” – mondta az egyik apa.) A hisztirohamok nem írják felül a szabályokat! Ez nem azt jelenti, hogy viselkedj ridegen. A francia szülők azt mondják, hogy érthető, ha a gyerekek mérgesek, amikor nem kapnak vagy nem tehetnek meg valamit. A szülők próbálnak együttérzést mutatni („Ki ne szeretne egy darab kekszet ebéd előtt?”), és hagyják, hogy a gyerek kifejezésre juttassa az elégedetlenségét. Némely szülő azt mondja, hogy megkérdezi a gyereket, szerinte mi a megoldás az adott szabályok betartása mellett. Amikor a gyerek eléggé megnyugszik ahhoz, hogy beszéljen, gyakran értelmes ötlettel áll elő – mint például, hogy azt a kekszet délutáni nasiként megehesse. Néha megváltoztathatja a hangulatot, és megnyugtathatja a felzaklatott gyereket, ha nagyobb autonómiát adunk a kezébe. Engedd, hogy segítsen a vacsora elkészítésénél, vagy hogy kiszolgálja

magát! Hangolódj rá a ritmusára! Ne várd el, hogy egy kimerült gyerek elmenjen a közértbe vagy valahová vacsorázni! Ha a hisztiroham otthon történik, és túl sokáig tart, az a jellemző, hogy a szülők beküldik a gyereket a szobájába, és azt mondják, hogy akkor jöjjön ki, ha már megnyugodott. „Amikor már túl hangos, azt mondom, hogy »menj a saját szobádba üvölteni!« De megértem, hogy ez nagyon feldühíti” – mondja egy ötéves anyukája. Jellemző, hogy „bemegy a szobájába, üvölt, aztán visszajön, és megteszi, amire megkértem” – mondja az anyuka. Ha egy gyerek nyugodtan ki tud jönni, a szülők kedvezően reagálnak, és aztán mindenki túllép az ügyön. Röviden annyi, hogy legyél nyugodt és együttérző, anélkül hogy beadnád a derekad! 62. Tanítsd a türelmet türelmesen! A gyereked nem válik egyik napról a másikra a késleltetés mesterévé. A várakozás elsajátítása része a készségek és értékek tanítási folyamatának, amit a franciák éducation-nak hívnak, és aminek semmi köze az iskolához. Legyél következetes! Ha elkezdesz tétovázni, gondolj bele a másik lehetőségbe!

7

Hagyd, hogy élje a saját életét (is)!

Ha egy anya Franciaországban túl sokat legyeskedik a gyereke körül, valószínűleg lesz valaki, aki azt mondja, hogy „Hagyd, hogy élje a saját életét!” A francia szülők sok mindent megtesznek a gyerekeikért, de nem próbálnak meg elhárítani az útjukból minden akadályt, legyen az fizikai vagy érzelmi. Helyette megpróbálják független lényként kezelni a gyerekeiket, akik amint idősödnek, egymaguk is egyre jobban meg tudnak birkózni a kihívásokkal. Ez az önállóság észszerű ütemben fejlődik ki. A francia kisgyerekek nem vezetnek autót, és nem irányítanak munkagépeket. A szülők a közelből figyelnek, és eldöntik, mikor képes egy gyerek a következő lépés megtételére. Ám hisznek benne, hogy az önállóság létfontosságú a gyerekek számára. Ha a gyerekeket ügyesnek és megbízhatónak tartjuk, arra még több felelősségvállalással és jobb viselkedéssel fognak reagálni. Ha pedig adunk nekik egy kis mozgásteret, valójában közelebb kerülnek hozzánk. 63. Adj a gyereknek értelmes feladatokat! Ne becsüld le, mire képes egy gyerek némi útmutatás segítségével! Például teljesen normális, hogy három- vagy négyéves gyerekek segítenek bepakolni a mosogatógépbe vacsora után. (Az anyukák csak néhány törött tányérról számolnak be.) Egyik barátom hatéves gyereke azt mondja, hogy a kedvenc tevékenysége egyedül kivinni a szemetet. Büszkén beszél arról az esetről is, amikor anyukája a kisbolt előtt várta meg, hogy egyedül bemenjen és citromot vegyen. Ha az önállóság ezen apró megnyilvánulásai rendszeresek, akkor jelentőségük lesz. Azok a gyerekek, akik a háztartásban segédkeznek, önállóbbá válnak, és megtanulják, hogy a felnőtteknek nem az a dolguk, hogy kiszolgálják őket. Furcsa módon a gyerekek még szórakoztatónak is találják ezeket a tevékenységeket. A lelkesedés nyilván nem tart örökké. Ám az a gondolat valószínűleg igen, hogy a segítségük számít a családban. 64. Hozz létre egy keretet! A cadre („keret” vagy „keretrendszer” értelemben) az a képzeletbeli kép, amely a francia nevelési ideált jeleníti meg. A francia szülők arra törekszenek, hogy néhány kulcsfontosságú dologban nagyon szigorúak legyenek – ez a keret. Ám az is céljuk, hogy a kereten belül annyi szabadságot adjanak a gyerekeknek, amennyivel csak meg tudnak birkózni. A szülők döntik el, mely dolgokban lesznek szigorúak. Az általam megismert párizsiak gyakran választották a többi ember iránti tiszteletet, a képernyő előtt töltött idő hosszát és az evéssel kapcsolatos különböző dolgokat. A francia gyerekeknek egyértelműen tiltott dolog, hogy a szüleiket megüssék. A cadre, a szigor és a szabadság koktélja sokféle helyzetben alkalmazható. Íme, néhány ezek

közül, amelyeket francia szülőktől hallottam: A lefekvés idejére már a szobádban kell lenned, de a szobán belül azt csinálsz, amit akarsz. Most hétvégén két órát tévézhetsz, de te választod meg, hogy mikor használod ki ezt az időt, és te választod ki a DVD-t vagy a programot, amit meg akarsz nézni. Mindent meg kell kóstolnod az asztalnál, de nem kell mindent megenned. Ha elmegyünk otthonról, megvétózhatom, amit felvettél, ha az nem megfelelő, de itthon azt veszel fel, amit akarsz. Az idő legnagyobb részében nem ehetsz édességet, de a délutáni nassoláskor igen. Nem veszek meg szükségtelen dolgokat, amikor csak kéred, de megveheted azokat a zsebpénzedből. (A francia gyerekek általában körülbelül hétéves korukban kezdenek zsebpénzt kapni. A tipikus összeg a gyerek korának megfelelő, azaz, egy hétéves hét eurót, kb. kétezer forintot kap havonta.) 65. Mindenkinek szüksége van egy csúnya szóra Van a francia óvodások körében egy különleges szó, a caca boudin („kaka buden”-nek ejtendő, a végén nazális n-nel). Szó szerinti fordításban „kakahurka”, de ez egy univerzális szó, amely jelentheti azt, hogy „csak szeretnéd”, „baromság” vagy „tök mindegy”. Senki nem tanítja a gyerekét arra, hogy azt mondja, hogy caca boudin. A gyerekek egyszerűen eltanulják egymástól. A szülők talán kicsit megszeppennek, amikor meghallják, de nem igazán tiltják meg. Vannak, akik azt mondják a gyerekeiknek, hogy a caca boudint csak a fürdőszobában használhatják, vagy amikor egyedül vannak a barátaikkal. Nem mondhatják a tanáraiknak vagy vacsoránál. A gyerekeknek sok szabályt kell betartaniuk. Néha egyszerűen szükségük van rá, hogy kimondják, hogy caca boudin. 66. Passzold le a gyerekeid! Ha rendelkezésre áll egy nagyszülő vagy egy megbízható rokon, engedd, hogy a gyereked valamennyi időt tőled külön töltsön! (Az ötéves francia gyerekek többnapos csoportkirándulásra mennek a szülők nélkül, kizárólag az óvónőikkel. Az iskolai szünidőben gyakran töltenek egy-két hetet a nagyszülőknél.) Lásd el a pótszülőt néhány alapvető tanáccsal, és mutass derűs önbizalmat, amikor elköszöntök! Ne aggódj, hogy másképp fognak menni a dolgok, mint otthon; a gyermekednek leginkább gyengédségre, figyelemre és egy kis ennivalóra van szüksége. Kezdd egyéjszakás ott alvásokkal, majd folytasd hosszú hétvégékkel! Egy francia gyerekpszichiáter mondja három-öt éves gyermekekről, hogy „ha minden jól megy, okosabban lesz, mire hazajön. Azt fogod tapasztalni, hogy megváltozott, és megtanulta, hogy nagygyerek módjára viselkedjen. A függetlenedésben is előrelép.”17 Nem is beszélve a szülőkre tett jótékony hatásról. 67. Ne játssz döntőbírót! A francia ideál az, hogy a felnőttek elkerülik a döntőbíráskodást bármilyen vita esetén – legyen az testvérek, játszótársak vagy a homokozóban újonnan szerzett ismerősök között. Egy apa mondta nekem, hogy amikor az ötéves ikrei vitatkoznak, megkéri őket, hogy javasoljanak egy megoldást. (Azt mondja,

általában kitalálnak valamit.) A tanárok elmondásuk szerint háttérbe vonulnak, hogy megadják a gyerekeknek a nagyon szükséges szabadságot. („Ha minden alkalommal közbeavatkozunk, attól kicsit megőrülnek” – mondja az egyik bölcsődei gondozónő.) A francia szakemberek szerint a testvérek közötti versengés elkerülhetetlen, és egy kisbaba érkezése a családba igazi sokk egy idősebb gyerek számára. Ebben az esetben „meg kell vigasztalnod, segítened kell, hogy kifejezze önmagát, nyugtasd meg, mondd el neki, hogy megérted a szorongását, a bánatát, a féltékenységét. Nyugtasd meg, hogy ezek az érzései teljesen normálisak” – írja az egyik gyermeknevelési szakkönyv. 68. Kezeld a helyén a veszélyt! A francia szülők ismerik a megfulladás, az allergia és a pedofilok jelentette veszélyeket. Meg is teszik az észszerű óvintézkedéseket. Ám arra törekszenek, hogy ne váljanak a legrosszabb eshetőségről való képzelgések megszállottjaivá. Az aggodalmaskodás internalizálása helyett szerintük beszélni kell a gyerekekkel a veszélyekről, és meg kell tanítani őket, hogyan védjék meg magukat. Egy francia szakértő azt javasolja, hogy akár egy egyéves gyereknek is magyarázzuk el, hogy az autók veszélyesek, ezért nem mehet át az úton felnőtt kísérete nélkül. Létezik egy döntő különbség aközött, hogy óvjuk a gyermeket a veszélyektől, és aközött, hogy elzárjuk a külvilágtól. Ne feledd, hogy a gyerekek abból merítenek önbizalmat, hogy leküzdik a nehézségeket, és a saját erejükre támaszkodnak. Amint egy francia író figyelmeztet rá: „Veszély nélkül felnőni azzal a veszéllyel jár, hogy nem növünk fel.” 69. Ne nevelj dicséretfüggő gyereket! Egy francia anya elmesélte, hogy amikor ötéves gyereke valamit jól csinál, nem mondja azt, hogy „bravó”, hanem inkább megkérdezi, hogy „Büszke vagy magadra?”. Sok más francia szülőhöz hasonlóan úgy gondolja, hogy a gyerekek önbecsülése nem attól alakul ki, hogy fáradhatatlanul biztosítjuk őket afelől, hogy jól csinálnak valamit. Attól alakul ki, hogy új dolgokat tesznek saját maguktól, és jól csinálják azokat. Ha túl sokat dicsérünk egy gyereket, az tényleg káros lehet. Annyira fontos lesz neki, hogy megmaradjon a róla alkotott jó véleményed, hogy nem akar majd új dolgokat kipróbálni. Vagy csak azért fog csinálni valamit, hogy bezsebelje a rövid ideig tartó jó érzést, amikor azt hallja, hogy „bravó”, ellenben, ha nem vagy ott, hogy ezt kimondd, akkor elveszti minden motivációját. Természetesen bátorítanod kell (ne legyen a dicséretből túl kevés sem). Csak ne vidd túlzásba! 70. Biztasd arra a gyerekeket, hogy beszéljenek helyesen! Ha egy gyerek már tud folyamatosan beszélni, a francia szülők és tanárok nem fognak automatikusan éljenezni, ha bármit is mond. Ha nagyon eltér a témától, megmondják neki, és visszaterelik. A vacsoraasztalnál jobban figyelnek rá, ha okos dolgokat mond, és jól fejezi ki magát. Ezt konstruktív hozzáállásnak tartják. Az a céljuk, hogy a gyerekből jó beszélgetőtársat faragjanak, nem egy unalmas alakot, aki összevissza fecseg. (Ezzel ellehet a nagymamánál; kevésbé lesz vonzó a későbbi randik alkalmával.)

71. Számíts a „déclic”-re! A déclic (a kiejtése: déklik) az a heuréka! pillanat, amikor egy gyerek rájön, hogyan kell megcsinálni egyedül valami fontosat. Valami a helyére kerül. A kicsi gyerekeknél ez abban az időszakban történhet, amikor szobatiszták lesznek, vagy rájönnek, hogyan szerezhetnek barátokat. Tizenéves korban ez az a pillanat vagy időszak, amikor többé már nem a szüleik kedvéért igyekszenek, hanem elkezdenek azért dolgozni, mert sikereket akarnak elérni. Mindez az érettség és az önállóság jele. A francia szülők gyakran várnak és reménykednek, hogy eljöjjön a gyerekeiknél a déclic. A nem francia szülők is ezt teszik. Segít, ha van erre egy szavunk. 72. Hagyd, hogy a gyerekeknek legyen egy „titkos kert”-je! A franciák hisznek benne, hogy mindenkinek joga van egy „titkos kert”-re – egy saját birodalomra. Ez része annak, hogy független emberré váljunk. Még a nagyon törődő szülők is elismerik, hogy a gyerekeknek szükségük van a magánterületre – különösen, ahogy nőnek –, és hogy lesznek titkaik. Nem számítanak rá, hogy gyermekük életének minden részletét megismerjék. Azt viszont elvárják, hogy tudják, a nagy dolgokat tekintve minden rendben van. 73. Tiszteld a gyermek saját terét, és ő is tisztelni fogja a tiédet! Az önállóság a gyermeked alapvető szükséglete. (Françoise Dolto azt mondta, hogy hatéves korára egy gyereknek képesnek kell lennie arra, hogy otthon, egyedül megcsinál maga körül mindent.) Ha megadod a gyereknek az önállóságot, amikor készen áll rá, az azt bizonyítja, hogy bízol benne, és tiszteled. Ez egy felhívás a magasabb rendű énjéhez. Add ezt meg neki, és nagyobb lesz a valószínűsége, hogy ő is tisztelni fogja a szükségleteidet! Ideális esetben, ahogy a franciák mondják, a család minden tagjának megadatik, hogy élje az életét.

8

Keresd a nőt!

A francia anyák egy nagyon különleges egyensúlyra törekszenek az életükben. Ez nem a tartsuk-atányérokat-a-levegőben fajta egyensúly. Inkább olyan, mint egy kiegyensúlyozott étkezés (nem akarsz csak krumplit enni). A francia ideál az, hogy életed egyik része – a feleség, a dolgozó nő vagy az anya – sem szoríthatja a háttérbe a többit. Még a legönfeláldozóbb mamanról is azt feltételezik, hogy a gyerekén kívül más dolgokra is szán az energiájából és a szenvedélyességéből. Franciaországban ezt sokféle szociális szolgáltatás is megkönnyíti. Azonban az anyákat ebben segíti a nőiességhez, a bűntudathoz és a szabadidőhöz való másfajta hozzáállás is. Franciaországban az a leginkább elterjedt nézőpont, hogy amennyiben a gyermek a nő egyedüli célja, attól mindenki szenved, beleértve a gyereket is. Nem minden francia anyukának sikerül fenntartani a teljesen megfelelő équilibre-t. A lényeg azonban az, hogy ezt észben tartják. 74. A bűntudat csapda Az amerikai anyák elképzelésében a bűntudat olyan lehet, mint egyfajta adó, amit azért fizetsz, mert távol vagy a gyerekedtől. Szabadidőt vásárolsz rajta. Feltéve, hogy érzel bűntudatot amiatt, hogy otthagytad, elszabadulhatsz néhány órára. (A szociológusok az aggodalom kíséretében töltött szabadidőt „szennyezett idő”-nek nevezik.) A francia anyukák megértik a bűntudat érzésének kísértését, de nem akarják az értékes szabadidejüket elrontani. Ahelyett, hogy a keblükre ölelnék, megpróbálják a bűntudatot elhessegetni. Ha összejönnek egy italra, emlékeztetik egymást, hogy „a tökéletes anya nem létezik”, és büszkék arra, hogy képesek lazítani és elszakadni gyermekeiktől. „Amikor ott vagyok, száz százalékban ott vagyok, de amikor nem, akkor nem” – mondja egy hároméves édesanyja. 75. Mutasd meg a gyerekeidnek, hogy rajtuk kívül is van életed! A francia anyukák nem elégszenek meg azzal, hogy a gyerekeiken kívül is vannak örömeik és érdeklődési körük. Ennek tetejébe még azt is szeretnék, hogy a gyerekek tudjanak erről. Úgy gondolják, hogy egy gyerek számára teher, ha azt érzi, hogy az anyja boldogságának és elégedettségének ő az egyedüli forrása. (Egy egyedülálló anya, akit Párizsban ismertem meg, elmondta, hogy a lánya kedvéért megy vissza részmunkaidős állásba.) A francia nők azt akarják, hogy a többi felnőtt lássa, hogy létezik a „nemanyuka” életük is. Ha picinyke zoknik hajtogatásával töltötték is a napot, igyekszenek ellenállni a kísértésnek, hogy gyermekük vécézési szokásairól hosszasan értekezzenek. Tudják azt, hogy ha úgy cselekszel (és öltözködsz), mint akinek lenyűgöző belső élete van, talán nemsokára rájössz, hogy ez így is van – és ennek eredményeképp kiegyensúlyozottabbnak érzed magad.

Vannak gyakorlatias okai annak, hogy miért legyen saját életed. Némely francia nő kiesik a munkából egy gyerek születésekor, de sokan nem. A stabil házasságban élők is számolnak vele, hogy saját jövedelem híján anyagilag sérülékennyé válnak válás esetén. Továbbá úgy gondolják, hogy fizetés nélkül otthonukban gyengül a státuszuk és a döntéshozatali képességük, ezzel párhuzamosan pedig kevésbé lesznek érdekesek a többi ember számára az otthonukon kívül. 76. Ne vegyél részt a gyerekek szülinapi partiján! Ezt gyerekeknek szervezik. Párizsban körülbelül hároméves kortól kezdve a születésnapi partik és a közös játék olyan események, ahol otthagyod a gyereked. A szülők nem érzik úgy, hogy felügyelniük kellene egy másik felnőtt felügyeletét, vagy hogy jelen kellene lenniük, hogy a gyereket támogassák. Megbizonyosodnak róla, hogy jó kezekbe kerül, és ezután távoznak. Általában a végére visszahívják őket egy kávéra vagy koktélra. Ez egy praktikus megoldás, amikor a szülők nagyon-nagyon elfoglaltak. Még örülünk is neki – még ha nem is vagyunk igazi barátok –, hogy a gyerekeink jól kijönnek egymással. 77. Add le a bébihájat! A francia nők számára nincs annál ékesebb bizonyítéka annak, hogy nem alakultak át „nőből” „mamanná”, mint az, hogy visszanyerték a babavárás előtti alakjukat vagy valami ahhoz hasonlót. A párizsiak gyakran ezt a célt a baba három hónapos korára tűzik ki. Az is segít, hogy nem szednek fel túl sokat a terhesség alatt, és nem élnek állandó kimerültségben az éjszakai felkelések miatt. Sok francia anyuka magától értetődően nem folytat koplalós diétát. Hétköznap kisebb adagokat fogyasztanak, a főétkezés ebédidőre esik, nem nassolnak étkezések között, kerülik a kenyeret, a tésztát és a cukros ételeket. Ám hétvégén (vagy egy hétköznap) nem vonnak meg maguktól semmit. Más szóval, nem esküdöznek, hogy soha többé nem esznek lasagnét vagy croissant-t; ezeket csak különleges alkalmakra tartogatják. A francia nők a bizonyítékai annak, hogy az embernek sokkal nagyobb az önfegyelme, ha nem zár ki örökre bizonyos ételeket, ami összhangban áll a modern kutatás eredményeivel is; csak éppenséggel azt mondják maguknak, hogy majd később. A tanulmányok azt is javasolják, hogy rendszeresen figyeld a súlyodat (a francia nők ezt odafigyelésnek hívják). 78. Ne öltözz úgy, mint egy anyuka! Hacsak nem tart éppen a karjában egy gyermeket, rendszerint nagyon nehéz megmondani, hogy egy francia nő édesanya-e. Nincsenek árulkodó külső jegyek vagy tipikus nadrágok. Nem próbál meg túlságosan kihívó lenni, hogy ellensúlyozzon valamit (nincs az angol MILF kifejezésnek francia megfelelője, mert nem látnak rá okot, hogy egy anyuka miért ne lenne szexis). Ám nem sétálgatnak melegítőnadrágban és hajgumival sem. Inkább keresnek egy elegáns középutat. A francia nők nem tartják önzésnek, hogy törődnek a megjelenésükkel. (A Marie Claire magazin francia kiadásában egy háromgyerekes anya bevallja, hogy néha annyira elfoglalt, hogy „olyan melltartót és bugyit vesz fel, amelyek nem passzolnak egymáshoz”.) A kellemes külső javítja a hangulatot, és kiegyensúlyozottabbnak érzed magad tőle. Ez egyszerűen így van.

79. Ne legyél „taximama”! A párizsi anyák szerint teljesen logikus, hogy amikor a gyermekükkel kapcsolatban döntenek, mérlegelik ennek a saját életminőségükre gyakorolt hatását is. Az a francia nő, aki a legtöbb szabadidejét azzal tölti, hogy a gyerekeit az iskolán kívüli elfoglaltságokra hurcolássza, nem számít odaadó anyának – úgy tekintenek rá, mint aki drámai mértékben kibillent az egyensúlyából. Az áldozatosságát még a gyerekek szempontjából sem tartják jónak. Igen, lehet, hogy a dzsúdóedzés- és a zongoraóra a gyerekek javára válik. Ám szükségük van otthon eltöltött, szervezetlen időre is. Egy francia pszichológus azt mondja, hogy lényeges különbség van aközött, hogy fogékony és figyelmes vagy a gyerekeddel, és aközött, hogy olyan „automatává” válsz, amelyik mindig működik. 80. Lehetsz boldogabb a boldogtalan gyerekednél Tényleg lehetsz. Ez nem azt jelenti, hogy rossz ember vagy, hanem azt, hogy különálló személy, saját szükségletekkel és vérmérséklettel. A francia anyákat mélyen megérintik a gyermekeik érzelmei. Ám úgy tartják, hogy a legjobb, ha egy felzaklatott gyerekre tárgyilagosan és nyugodtan reagálsz. Ezáltal szemlélteted, mit szeretnél, hogyan érezze magát.

9

Visszatalálni a párodhoz

A francia szakértők szerint a baba születése utáni első néhány hónapban a szülőknek alá kellene rendelniük magukat – tényleg muszáj – a babáról való gondoskodásnak. A fusionelle fázisban vannak. Néhányan ezt, mint az elnökségben, az első száz napnak hívják. Azonban valahol a három hónapos kor környékén a szülők kapcsolatának újból teret kell engedni. Nincs szigorú menetrend. Senki nem várja el, hogy otthagyják a babát, és felugorjanak egy Baliba tartó gépre. Inkább olyan, mint egy új egyensúly beállítása, amikor „újra megtanulják az intimitás körvonalait” – mind testileg, mind érzelmileg, és a családi fészekben megteremtik azt a teret, ahol párként működhetnek. 81. A kisbabád nem helyettesíti a férjedet Ennivalóan édes, csodálatos, és anyád imádja. Ám nem szabad, hogy a gyereked állandóan a képen kívülre taszítsa a párodat. „A család alapja a párkapcsolat. Ha csak a gyerekeken keresztül létezik, akkor elsorvad” – magyarázza egy francia pszichológus. Egyes családokban három hónapos korában jön el az ideje annak, hogy a baba elkezd a saját ágyában aludni. (Előtte a szülők szobájában vagy akár az ágyukban alszik, mózeskosárban.) A sokáig elhúzódó együtt alvás nagyon ritka Franciaországban, részben azért, mert akadályozza, hogy a dolgok apa és anya között visszarázódjanak a rendes kerékvágásba. A franciák híresek arról, hogy úgy tartják, minden egészséges ember – az öregek, a csúnyák, még a friss szülők is – egészséges vágyat érez a szexualitásra. Egy vezető francia gyereknevelési magazin azt írja, hogy ha a libidód négy-hat hónappal a szülés után nem tér vissza, akkor szakember segítségére van szükséged. 82. A hálószobád a várad Őrizd gondosan a kapuit! A gyerekednek nincs joga bármikor berontani, amikor csak akar. Először is, szükséged van alvásra. Magyarázd el neki, hogy reggel a szobájában kell játszania, amíg nincs teljesen világos odakint (vagy tanítsd meg a digitális óra olvasására, és magyarázd el, hogy addig nem jöhet be, amíg az első számjegy nyolcas – tanítási napokon hetes – nem lesz). Az is fontos, hogy megértse – finom gesztusok és csukott ajtók segítségével –, hogy van a szülei életének egy olyan része, amelyben ő nem szerepel. Egy francia nő visszaemlékezik arra, hogy „a szüleim szobája szentnek számított, a ház többi részétől elkülönült. Nem léptél be, ha nem volt rá alapos okod. Volt közöttük egy örömteli kötelék, valami, nekünk, akkor még gyermekek számára, ismeretlen tartalommal.” Ha a gyermeked azt hiszi, hogy megvan mindene – nem létezik semmilyen misztikus felnőttvilág, amire vágyjon –, miért bajlódjon a felnőtté válással?

83. Legyél tisztában vele, hogy a gyerekek mennyire megterhelnek egy kapcsolatot! A franciák odavannak a gyerekekért, de beszélnek a „le baby-clash”-ről, annak kockázatáról, hogy a pár szétválik az első két évben a szülővé válás és a szabadságuk elvesztése miatt. A szakértők kezében nincs varázsszer, de azt mondják, hogy hasznos, ha látjuk, amikor közeledik („Nem rólunk van szó, kedvesem, hanem a le baby-clash-ről!”), és megbeszéljük a problémákat. Az intimitás újraélesztése is segít, csakúgy, mint a babával kapcsolatos teendők egyértelmű felosztása. 84. Tegyél úgy, mint aki egyetért! Nem számít, mennyire hamisak a partnered otthoni szabályokról szőtt elképzelései, ne mondj neki ellent a gyerekek előtt! Várj, és beszéljetek négyszemközt! Neki ugyanezt kell tennie. Cinkosságot fogsz vállalni a házastársaddal. Ha pedig nem képezik vita tárgyát, akkor a szabályok erősebbé válnak. Mindkettőtök tekintélye nő a gyerekek szemében, és ez megnyugtatja őket, mert az lesz az érzésük, hogy a családnak van szilárd alapja. 85. A fifti-fifti nem aranyszabály Ha úgy érzed, hogy a házimunkában és a gyereknevelésben a tökéletes egyenlőség jár neked, lehet, hogy a neheztelés és a düh biztos receptjét tartod a kezedben. A fifti-fifti ritkán történik meg. Próbáld meg a feminista elméleteidet némi ódivatú francia pragmatizmussal megszelídíteni! A francia nők imádnák, ha a partnerük többet segítene, de sokan kiegyeznek a munkamegosztás olyan formájával, amely nem egyenlő, de többé-kevésbé működik. Az egyenlőséget megpróbálják összemérni azzal, hogy a férjük nyugodt és ellazult a szombat délelőtti focimeccs után. Rájöttek arra is, hogy kevesebb a konfliktus, ha mindenkinek megvan a saját otthoni feladata –, még akkor is, ha az időráfordítás nem egyforma. Paradox módon, ha kevésbé vagy mérges, esetleg többet akarsz szexelni, és ennek eredményeképp a férjed esetleg több mindent megcsinál otthon. 86. A férfiakat kezeld úgy, mintha egy más fajhoz tartoznának! Az egyenlőtlenség okozta rossz érzés élét még inkább elveheted, ha a férfiakat úgy kezeled, mint sok francia nő – imádni valóan esetlen teremtményekként, akik a legtöbb esetben biológiailag képtelenek arra, hogy nyomon kövessék a gyerekek oltási rendjét. Természetes, hogy nem a jó gabonapelyhet hozzák a boltból, és az eper úgy néz ki, mintha kalapáccsal ütögették volna. Ők férfiak! Egyszerűen nem tehetnek róla. (Az egyik francia nő elmondta nekem, színlelt kétségbeeséssel, hogy a férje csak a saját oldalán rendezi el az ágyat.) A francia nők azt tanácsolják, hogy próbáljunk meg nem hisztizni, amikor hazajövünk egy üzleti útról, és szennyeshalmok várnak. Lehetséges, hogy szegény tényleg megtette, ami tőle telt. 87. Férfiak, dicsérjétek az anyát azért, ahogyan az e világi dolgokat intézi!

Az udvarlás évszázadai megtanították a francia férfiakat arra, hogy soha nem dicsérhetsz eléggé egy nőt. Otthoni hiányosságaikat azzal próbálják ellensúlyozni, hogy ámuldoznak rajta, hogy a partnerük milyen unalmas és időrabló tevékenységeket végez, és bevallják, több feladat ellátása egyszerre ezen a szinten meghaladja a képességeiket. (Amikor gálánsan mondják, nem hangzik annyira atyáskodóan, mint gondolnád.) Ha a nőnek nincs fizetett állása, a francia férfiak vannak annyira bölcsek, hogy soha ne kérdezzék meg: „Mit csináltál egész nap?” 88. Őrizz meg egy kis titokzatosságot magad körül! Ne legyen házasságon kívüli viszonyod, és ne tegyél szörnyű dolgokat titokban! (Meglepőnek tűnhet, de az átlag francia polgár ritkán lép félre; a francia elnökök azok, akik hajlamosak rá, hogy ne legyenek nagyon hűségesek.) Azért tarts fenn egy kis titokzatosságot a házasságodban, à la française! Legyen egy kis célozgatás és ki nem mondott dolgok, mindentudó pillantások kíséretében. Az is belefér, ha másokkal flörtölsz. Vedd észre, hogy – a hollywoodi forgatókönyvekkel ellentétben – ezek az interakciók energiával tölthetnek fel, anélkül hogy mindenképpen megcsalás és halál lenne a következményük. 89. Az este legyen a felnőttek ideje! A mesék, dalok és ölelések után a lefekvés idejét a francia szülők következetesen betartják. Úgy gondolják, hogy egy kis gyerekmentes esti időtöltés nem alkalmi elő-, hanem alapvető emberi jog. Ugyanígy vonatkozik ez egy-egy nem otthon töltött estére vagy egy frissítő, kettesben eltöltött hosszú hétvégére. Nincs francia megfelelője a randizós estének. Amikor tudnak, elmennek valahová – ahogyan a mi szüleink tették. A tartós és szeretetteli házasság elengedhetetlen az egész család örömteli életéhez. Magyarázd el ezt őszintén a gyerekeknek; meg fogják érteni! 90. Ne rendszeresítsetek sátrat a nappaliban! A franciák tudják, hogy a felnőtteknek nehéz úgy élvezni az idejüket, hogy közben egy játék konyhát bámulnak. Nem jellemző, hogy a gyerekek játékait folyamatosan a nappaliban tartsák. Legyen családi rituálé, hogy lefekvés előtt ezeket visszaviszitek a gyerekszobába! Legyen egy (nem szivárványszínű) doboz a nappaliban, amelybe eldughatod az ottfelejtett legót és babavégtagokat! Ne az legyen a legfőbb lakberendezési szempont, hogy bababiztos legyen az otthonod!

10

Csak annyit mondj, hogy „nem”!

A francia gyereknevelés csatakiáltása: Én döntöm el (C’est moi qui décide)! A szülők ezt a mondatot mondják – és néha kiabálják –, hogy mindenkit emlékeztessenek rá, ki a főnök, vagy hogy a hatalmi viszonyokat visszarendezzék a maguk javára. Ha kimondod, máris erősebbnek érzed magad. (Próbáld meg kimondani, akár franciául is! Érezni fogod, ahogy közben kihúzod magad.) Az, hogy te döntesz, nem jelenti, hogy ogrévá kell változnod. A francia szülők nem akarják, hogy a gyerekeikből engedelmes robot váljon. Azonban még mindig egyetértenek Jean-Jacques Rousseau kétszázötven éves állításával, hogy a folyamatos egyezkedés nem tesz jót a gyereknek. „A legrosszabb nevelés, ha a saját és a ti akaratotok között hagyjátok ingadozni, s ha eltűritek, hogy folytonos vita tárgya legyen köztetek, hogy ki fog felül maradni.” 91. Meggyőződéssel mondj nemet! Nem a franciák találták ki a nem szót. Ám különösen jók abban, ahogy kimondják. Nem aggódnak, hogy ha leállítanak egy gyereket, azzal gátolják a kreativitását, vagy összetörik a lelkét. Azt tartják, hogy a gyerekek korlátok között fejlődnek a legjobban, és hogy megnyugtató tudni azt, hogy egy felnőtt kormányozza a hajót. A francia non részben azért meggyőző, mert a szülők nem mondogatják állandóan. Úgy gondolják, hogy néhány stratégiailag átgondolt nem jobb eséllyel tudatosul a gyerekben, mint ha tucatjával zúdítanánk rá. Néhány kulcsfontosságú dologban következetesen szigorúak. A titok nyitja azonban az, hogy megingathatatlan a közlés. A gyerekek meg tudják különböztetni, mikor mondasz komolyan nemet, amit nem fogsz visszavonni. Nem szükséges, hogy kiabálj. Nézz csak egyenesen a gyerekre, térdelj le, ha kell, és magyarázd el a szabályt nyugodt magabiztossággal! Ez némi gyakorlást igényel. Tudni fogod, mikor mondasz jól nemet. Nemcsak a tekintélyed fog nőni a gyerek szemében, hanem valóban elhiszed, hogy te vagy a főnök. 92. Mondj igent, amikor csak teheted! A franciák szerint a gyerekek előtti tekintélyszerzés másik kulcsa, ha igent mondasz, amikor csak teheted. Kis áthangolódásra van szükség, amíg az alapértelmezett válaszod az igen lesz. Viszont ha megteszed, az nyugtatólag hat. A gyerek úgy érzi, jobban tisztelik, és a szükségleteit úgy elégíti ki, hogy tesz is valamit magáért. Természetesen a teljes szabadság túl sok. Az ideális francia forgatókönyv az, hogy a gyerek engedélyt kér valamire, és a szülő megadja azt. 93. Magyarázd el a szabály célját!

Amikor nemet mondasz, mindig magyarázd el, hogy miért! Ne próbáld meg a gyereket engedelmességre kényszeríteni azzal, hogy megijeszted! Inkább olyan világot akarj neki teremteni, amely érthető és logikus, és amelyikben meg akarod mutatni neki, hogy tiszteled az önállóságát és az intelligenciáját. Ha egy helyzet veszélyessé válik, először cselekedj, aztán indokold meg a tetted! Legyél mindig tárgyilagos: nem szeretnéd, ha a magyarázatod egyezkedésnek tűnne (nem az)! Néha segít, ha felfrissíted a gyerekek szabályokkal kapcsolatos emlékezetét! Egy francia anyuka azt mondja, hogy amint belépnek a szupermarketbe, a lányait emlékezteti rá, hogy nem azért jöttek, hogy játékokat vagy cukorkát vegyenek, hanem hogy a szükséges dolgokat beszerezzék. Elmondása szerint annyira következetesen teszi ezt, hogy a lányok már nem is kérnek semmi ilyesféle extrát. (Dönthetnek úgy, hogy megveszik a zsebpénzükből.) Amikor a gyerekekhez beszélnek, a francia szülők gyakran használnak jogi nyelvet. Ez arra utal, hogy van egy logikus szabályrendszer, és a gyereknek van joga más dolgokat megtenni. 94. Néha a gyereked gyűlölni fog Francia pszichológusok szerint a gyermek vágyai gyakorlatilag kielégíthetetlenek. Szülőként az a dolgod, hogy ezt a láncot néha megakaszd azzal, hogy nemet mondasz. Amikor ezt megteszed, a gyerek valószínűleg dühös lesz. Átmenetileg utálhat is téged. Ez nem annak a jele, hogy szörnyű szülő vagy. „Ha a szülő nincs ott, hogy megállítsa, akkor neki kell megállítania, vagy nem megállítania saját magát, ami sokkal nagyobb szorongást kelt benne” – mondja az egyik pszichológus. Más szóval, ha szükséged van arra, hogy a gyereked egyfolytában szeressen, egyszerűen nem tudod végezni a dolgod. Légy erős, és akkor a gyereked, ahogy a franciák mondják, „megtalálja a helyét!” 95. Szüntesd be a drámázást! Ez a mondat sokszor előkerül Franciaországban, amikor zaklatott vagy házsártoskodó gyerekkel kell foglalkozni, függetlenül a gyerek korától. Ennek az a lényege, hogy a konfliktusos pillanatok hevességét valamelyest csökkentened kell azáltal, hogy nyugodtan reagálsz, vagy egy tréfával javítasz a hangulaton. Kerüld a gyerek megbüntetését mások előtt! Egy francia anyuka elmondta nekem, hogy gyanította, hogy a tizenéves lánya cigizett, amikor egy barátja náluk aludt, de addig nem tette szóvá, amíg másnap reggel el nem ment ez a barát. „Ha jelenetet rendezel, a gyereked nem fog hozzád szólni” – mondta. Az legyen a célod, hogy anélkül szerezz tekintélyt, hogy megszakadna a kapcsolat közted és a gyereked között. Ha annyira dühbe gurulsz, hogy időre van szükséged a megnyugváshoz, mondd meg! „Nem hiszem, hogy a gyerekek világa annyira más, mint a felnőtteké. Mindent megértenek” – mondta ugyanez az anyuka. 96. Nem fegyelmezel, hanem nevelsz Legközelebb, amikor a gyerek tésztával teli szájjal megszólal, ne feledd, hogy fokozatosan tanítod meg az étkezési szokásokat, ugyanúgy, ahogy a matematikát tanítanád! Más szóval, a tanulás nem megy

egyik napról a másikra. Ahogy a franciák mondják, nem fegyelmezel, hanem nevelsz, ami egy nagyon fiatal korban kezdődő, állandó folyamat. A fegyelmezéssel ellentétben a nevelés (aminek semmi köze az iskolához) olyasmi, amiről a szülők azt feltételezik, hogy folyamatosan csinálják. Segít abban, hogy kevésbé érezd azt, hogy dühös vagy, és nem tisztelnek, amikor az uborkaszelet időről időre az öledben landol, ha emlékezteted magad rá, hogy nevelsz. Ne ess neki a gyereknek minden szabályszegés alkalmával! A franciák a rosszalkodás kis aktusait bêtise-nek hívják (a kiejtése: betíz). A szó létezése segít, hogy a bűnt a helyén kezeljük. Amikor a gyereked felugrik a kanapéra, vagy vacsora előtt lelök egy darab kenyeret a konyhapultról, csak egy bêtise-t követett el. Minden gyerek megteszi néha. A büntetést tartogasd a gaztettekre! Ez segít, hogy megtanulja, mi a fontos. 97. Meregesd a szemedet! Franciaországban a bêtise-re adott egyik megfelelő válasz, ha a szemed meregeted. Ez egy helytelenítő, bagolyszerű nézés, amely figyelmeztetésül szolgál. Azt jelenti, hogy láttad, mit csinált, és jobb lesz, ha viselkedik. „Az a fontos, hogy tudja, hogy megszegett egy szabályt” – mondta az egyik anyuka. 98. Adj időt a gyerekeknek, hogy megtegyék, amit kérsz! Családot vezetsz, nem katonai zászlóaljat. Ne várd el, hogy a gyereked azonnal ugorjon, mihelyst kiadod a parancsot! Magyarázd el, mi az, amit szeretnél, ha megtenne; azután figyelj, és várd meg, amíg teljesíti! Nyilvánvaló, hogy nyomást gyakorolsz. Viszont annyi önállóságot akarsz adni, hogy eldöntse, hogyan és milyen gyorsan teljesít. Inkább olyan ez, mint egy hosszú távon hatékony lecke, ha úgy érzi, hogy neki is van beleszólása a dologba. 99. Büntess ritkán, de az számítson! Egy francia családban a büntetés nagy dolog. Nem olyasmi, ami minden este megtörténik a vacsoránál. A szakértők szerint a büntetést azonnal végre kell hajtani, tárgyilagosan és rosszindulat nélkül. Az a jellemző, hogy a szülők beküldik a gyereket a szobájába, hogy ott füstölögjön, vagy elgondolkozzon, és megmondják neki, hogy akkor jöjjön ki, ha már megnyugodott, és kész a párbeszédre. Az idősebb gyerekek esetében a büntetés gyakran az, hogy néhány napig meg kell lennie tévé, számítógép vagy videójátékok nélkül, vagy elveszik tőle a telefont egy hétre. A szülők azt mondják, hogy ügyelnek rá, hogy figyelmeztessék a gyereket, mielőtt megbüntetik, és hogy beváltsák a fenyegetéseiket. A másik oldalon próbálnak sportszerűek maradni – visszaadják a telefont a megígért napon. Azt mondják, hogy egy konfliktus után a szülő dolga, hogy helyreállítsa a kapcsolatot, például úgy, hogy az egyik kedvenc játékukat együtt játsszák. Tanítsd meg a gyereknek, hogy vihar után jön a megnyugvás! 100. Néha nem tehetsz semmit Tudd, mikor kell dobni a lapjaidat! Előfordul, hogy semmi nem működik, és ki kell várnod. Ne feledd,

egy hosszú távú, nevelő célú küldetésben vagy! Nem kell megnyerned minden csatát.

Kedvenc receptjeim a párizsi bölcsődéből

Ilyen ételeket esznek a hároméves és kisebb gyerekek, akik a párizsi bölcsődékbe járnak. Jellemző módon mindegyik intézmény saját szakácsai ütik össze őket. Négyfogásos étkezés részeként kerülnek felszolgálásra, amely előételből, körettel gazdagított főételből, sajtételből és gyümölcsös desszertből áll (az egyévesnél kisebb gyerekek csak két fogást kapnak). A bölcsőde dietetikusa az adagokat a családi étkezésekhez igazította, két felnőttel és két gyerekkel számolva.

ELŐÉTELEK ÉS KÖRETEK Carottes râpées à l’orange Reszelt sárgarépa naranccsal Közvetlenül tálalás előtt elkészíthető, vagy egy éjszakára hagyhatjuk összeérni az ízeket Hozzávalók: 2 teáskanál repceolaj 1 narancs leve fél gerezd passzírozott fokhagyma 1 csipet só 3 sárgarépa Reszeljük le a sárgarépát. Keverjük össze egy kis tálban az olajat, a narancslevet, a fokhagymát és a sót. Öntsük rá a reszelt sárgarépára, és keverjük össze.

Veloute d’artichaut à la crème Articsóka-krémleves Hozzávalók: 1 nagy idaho vagy russet burgonya 2 finomra vágott mogyoróhagyma 2 evőkanál olívaolaj 6 konzerv articsókaszív, kockára vágva víz (körülbelül két csésze) só 2 evőkanál crème fraîche (vagy tejföl) zöldfűszerek, összevágva (petrezselyem, bazsalikom vagy koriander) Mossuk meg és hámozzuk meg a burgonyát. Vágjuk fel nagyobb kockákra. Egy nagy serpenyőben vagy tűzálló edényben pirítsuk meg a mogyoróhagymát egy kis olívaolajban. Adjuk hozzá a burgonyát és az articsókát. Pirítsuk 2-3 percig. A zöldségekre öntsünk annyi vizet, amennyi ellepi. Adjunk hozzá egy kis sót, és kb. 40 percig főzzük (kuktában 20 percig). A főzés után adjuk hozzá a tejfölt, és jól keverjük össze. Ha az egyenletes, sima állagot szeretjük, használjunk botmixert, hogy jól összekeverjük a levest. Tálalásig tartsuk a levest melegen. Fogyasztás előtt adjunk hozzá egy csipet összevágott

zöldfűszert.

Brocoli braisé Párolt brokkoli Hozzávalók: kb. 0,5 kg fagyasztott vagy friss brokkoli só 1 evőkanál sózatlan vaj A friss brokkolit pároljuk 4-5 percig, vagy főzzük forrásban lévő vízben 5-6 percig. A fagyasztott brokkolit 8-10 percig pároljuk, vagy forrásban lévő vízben 10-12 percig főzzük. A brokkolinak keménynek kell maradnia, nem pedig pépesnek. Tegyünk félre a főzővízből. Jól csöpögtessük le a brokkolit, és adjunk hozzá néhány csipet sót. A vajat olvasszuk meg egy serpenyőben. Pirítsuk meg rajta a brokkolit közepes hőfokon 5 percig, amíg puha nem lesz. Ha kemény maradna, adjunk hozzá egy kicsit a főzővízből.

FŐÉTELEK Potage complet lentilles Lencseleves egytálétel Hozzávalók: 2 mogyoróhagyma, összevágva olívaolaj 2 csésze lencse 2 közepes burgonya, meghámozva, megmosva és közepes darabokra vágva 5 csésze hideg víz 1 gerezd fokhagyma, összevágva bors fél teáskanál köménymag 2 szál közepes sárgarépa, meghámozva só negyed csésze crème fraîche (vagy tejföl) 6 dkg csont nélküli csirkemell, kis kockákra vágva petrezselyem zöldje, apróra vágva Egy nagy serpenyőben pirítsuk meg a mogyoróhagymát egy kis olívaolajban, adjuk hozzá a lencsét és a burgonyát, és öntsük rá a hideg vizet. Adjuk hozzá a fokhagymát, a borsot, a köménymagot és a sárgarépát. Forraljuk fel, majd lassú tűzön, lefedve, közepes hőfokon főzzük 45 percig, vagy amíg a burgonya és a lencse megpuhul. Adjunk hozzá vizet, ha szükséges. Sóval fűszerezzük. Keverjük a crème fraîche-t a lencsébe (ha akarunk, kevesebbet is keverhetünk bele, vagy tálalás előtt tegyünk minden tányérba, a leves tetejére egy kiskanálnyit). Amíg a lencse fő, kicsit pirítsuk meg a csirkét olívaolajon egy serpenyőben. Szedjük ki a levest, majd adjunk egy kis csirkét és egy csipet petrezselymet minden adaghoz.

Saumon à la créole Lazac kreol módra Ez az étel a párizsi bölcsődékben elterjedt, hála a sok szakácsnak, akik a Karib-térség francia szigeteiről érkeztek. Hozzávalók: 1 közepes fej vöröshagyma, apróra vágva másfél evőkanál napraforgó- vagy olívaolaj 40 dkg konzerv- vagy friss paradicsom, kockára vágva

fél evőkanál kakukkfű, apróra vágva 1 babérlevél petrezselyem zöldje, apróra vágva só, bors 3-4 fagyasztott vagy friss, közepes méretű lazacfilé 1 citrom leve A sütőt melegítsük elő 220 °C-ra. Egy nagy serpenyőben pirítsuk meg a hagymát egy kis olajon. Adjuk hozzá a paradicsomot, a kakukkfüvet, a babérlevelet, a petrezselymet, a sót és a borsot. Fedjük le, és 15 percig főzzük lassú tűzön. A lazacfiléket tegyük egy tűzálló tálba. (Ha fagyasztott filét használunk, először olvasszuk fel mikrohullámú sütőben.) Facsarjuk a citromot a lazacra, majd kanállal szedjük rá a paradicsomos keveréket. Süssük sütőben 20-30 percig, vagy amíg át nem sül. Tálalás előtt távolítsuk el az összes szálkát és a babérlevelet, és adjunk hozzá egy csipet friss petrezselyemzöldet vagy metélőhagymát minden adaghoz. Tálaljuk rizzsel és zöldségsalátával (párolt brokkolival ajánlott).

Flan de courgettes Cukkinitorta Hozzávalók: 3 közepes méretű cukkini 2 apróra vágott mogyoróhagyma 2 evőkanál olívaolaj 4 tojás kicsit kevesebb mint egy csésze crème fraîche (vagy tejföl) negyed teáskanál só negyed teáskanál őrölt szerecsendió negyed csésze reszelt sajt (svájci vagy gruyère) A sütőt melegítsük 180 °C-ra. Mossuk és hámozzuk meg a cukkinit. Pároljuk 9 percig, vagy főzzük 15 percig forró vízben. Alaposan csöpögtessük le a cukkinit. Vágjuk vékony karikára. Pirítsuk meg a mogyoróhagymát az olívaolajban. Keverjük össze a tojásokat, a crème fraîche-t, a mogyoróhagymát, a sót és a szerecsendiót. Ne keverjük össze túlságosan. Béleljünk ki egy négyszögletes vagy négyzet alakú tepsit sütőpapírral (ha van). Egyenletesen rendezzünk el benne egy réteg cukkinit. A tojásos keverékből egy kanál segítségével annyit adagoljunk rá, hogy teljesen befedje. Adjunk hozzá még egy réteg cukkinit, és újra tegyünk rá a tojásos keverékből. Ezt addig folytassuk, amíg elfogy az összes hozzávaló. Szórjuk a sajtot a tetejére, és süssük 30-40 percig. Ízlés szerint (de erősen ajánlott) tálaljunk minden adag cukkinitortát meleg paradicsomszósszal a

tetején (a receptet lásd alább).

Paradicsomszósz Hozzávalók: 4 nagyobb érett paradicsom (vagy 30 dkg kockára vágott konzervparadicsom) 3 evőkanál olívaolaj 1 gerezd fokhagyma, egészben, megtisztítva fél teáskanál kakukkfű, összevágva fél teáskanál petrezselyem zöldje, apróra vágva 1 babérlevél fél evőkanál cukor só és bors Friss paradicsommal: vágjuk be a paradicsomhéjat a paradicsom alján. Fél percre tegyük a paradicsomot forró vízbe, hogy könnyen meg lehessen hámozni. Hámozzuk meg, magozzuk ki, és vágjuk kockára. Melegítsünk olajat egy serpenyőben. Adjuk hozzá a fokhagymát, a kakukkfüvet, a petrezselymet, a babérlevelet, a paradicsomokat, a cukrot. Fűszerezzük sóval és borssal. Fedjük le, és lassú tűzön főzzük 20-30 percig. Tálalás előtt vegyük ki a fokhagymát és a babérlevelet.

DESSZERTEK Purée de poire et banane Körte-banán püré Hozzávalók: 2 vagy 3 nagyobb puha körte 2 banán fél citrom leve negyed csésze víz Mossuk és hámozzuk meg, majd vágjuk fel a körtéket és a banánokat. Egy közepes méretű serpenyőben, a citromleves vízben 15-20 percig lassú tűzön főzzük. Időnként kavargassuk meg egy fakanállal. Vegyük le a tűzről a keveréket, és hagyjuk pár percig hűlni. Amikor már nem gőzölög, szedjük kis csészékbe. Takarjuk le, és tálalásig tegyük a hűtőbe.

Pomme au four à la canelle Fahéjas sült alma Hozzávalók: 4 alma (bármilyen főzni való alma, lehet téli zöldalma vagy édes golden alma) 1 1/3 evőkanál sózatlan vaj 4 teáskanál cukor fahéj Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra. Mossuk meg és magozzuk ki az almákat (ha tudunk, hagyjunk meg egy kis magházat az aljukon.) Tegyünk egyujjnyi vajat és egy teáskanál cukrot mindegyik alma közepébe. Szórjunk rá fahéjat. Öntsünk körülbelül 2-3 centi magasságú vizet egy sütőedénybe (hogy ne ragadjanak le az almák), és tegyük bele az almákat. Főzzük 20-30 percig, amíg az almák közepe megolvad. Vegyük ki az almákat a vízből. Tálaljuk hidegen vagy melegen.

Gâteau chocolat Csokis sütemény Hozzávalók:

vaj és liszt a serpenyő kikenéséhez 150 g főzőcsokoládé 7 evőkanál sótlan vaj (kicsit több mint 10 dkg) 6 evőkanál porcukor 6 evőkanál liszt 3 vagy 4 kisebb tojás, a sárgája és fehérje különválasztva só ízlés szerint: tejszín vagy crème fraîche Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra. Kenjünk ki vajjal, és lisztezzünk be egy 22 cm-es, kerek sütőedényt. Egy kerámia- vagy műanyag tálban nagyon alacsony hőfokon lassan olvasszuk fel a csokoládét és a vajat mikrohullámú sütőben. Ezután ne melegítsük tovább a csokoládés keveréket. Fakanállal keverjük hozzá a porcukrot, majd a lisztet. Állandó keverés mellett adjuk hozzá egyenként a tojássárgákat. Egy tálban verjük fel keményre a tojásfehérjéket egy csipet sóval. Lassan adjuk hozzá a tojásfehérjéket a csokoládés keverékhez. Ne keverjük el túlságosan. Azonnal öntsük a sütőedénybe. Süssük 30 percig. Hagyjuk a süteményt kihűlni. Tálaljuk egy kiskanálnyi tejszínnel.

Heti ebédmenü egy párizsi bölcsődében

HÉTFŐ 1 éves kor alatt

1–1,5 éves korig paradicsomsaláta citrommal és zöldfűszerekkel

Előétel Főétel Köret

filézett, pürésített tőkehal pürésített citromos szósszal biospenót-főzelék

filézett tőkehal összevágva, citromos szósszal filézett tőkehal citromos szósszal

Sajtfogás Desszert

alma-eper püré hozzáadott cukor nélkül 1 éves kor alatt

Előétel Főétel Köret Sajtfogás Desszert

pürésített pulykahús bazsalikomos szósszal cukkinipüré

biospenót-főzelék coulommiers sajt (lágy, tehéntejből készült sajt, a brie sajthoz hasonló)

biospenót-főzelék besamelmártással mimolette sajt (kemény, narancs sárga színű, tehéntejből készült sajt)

alma-eper püré hozzáadott cukor nélkül

alma-eper püré hozzáadott cukor nélkül

KEDD 1–1,5 éves korig

1,5–3 éves korig

fokhagyma-krémleves

fokhagyma-krémleves

apróra vágott pulykahús bazsalikomos szósszal cukkinipüré chanteneige sajt (kenhető, fehér sajt) friss kivi

apróra vágott pulykahús bazsalikomos szósszal cukkinipüré chanteneige sajt friss kivi

SZERDA 1–1,5 éves korig

1 éves kor alatt Előétel Főétel Köret

1,5–3 éves korig paradicsomsaláta citrommal és zöldfűszerekkel

lassan főtt, pürésített bárány sárgarépával és paradicsommal gombapüré

Sajtfogás Desszert banán-rebarbara kompót cukorral

1,5–3 éves korig reszelt cékla lágy fehér sajttal reszelt cékla lágy fehér sajttal (fromage blanc) (fromage blanc) lassan főtt, apróra vágott bárány sárgarépával lassan főtt bárány sárgarépával és és paradicsommal paradicsommal gombapüré gombapüré fehér tomme sajt (kemény, tehéntejből készült fehér tomme sajt sajt) banán-rebarbara kompót cukorral banán-rebarbara kompót cukorral CSÜTÖRTÖK

1 éves kor alatt Előétel Főétel apróra vágott sonka Köret friss endíviapüré Sajtfogás főtt mag nélküli mandarin és Desszert bioalmapüré

1–1,5 éves korig macedóniai zöldségsaláta (zöldbab, sárgarépa, zeller és flageolet bab citromos szószban) sonka, összevágva friss endíviapüré rokfort sajt

1,5–3 éves korig búza, paradicsom és zöldpaprika saláta csőben sült endívia és sonka

friss mag nélküli mandarin

friss mag nélküli mandarin

1 éves kor alatt Előétel Főétel

pürésített lazacfilé citromos-kapros szószban brokkolipüré

Köret Sajtfogás Desszert főtt bioalmapüré

PÉNTEK 1–1,5 éves korig finomra reszelt biosárgarépa-saláta apróra vágott lazacfilé citromos-kapros szószban brokkolipüré kecskesajt sült bioalma

rokfort sajt

1,5–3 éves korig reszelt biosárgarépa-saláta lazacfilé citromos-kapros szószban orsótészta vajjal kecskesajt sült bioalma

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv Ann Godoffnak, Suzanne Glucknek, Marianne Velmansnak és Virginia Smithnek köszönhetően született meg – ők szerkesztették hősiesen a kéziratot, miközben egy hurrikán fogságában sínylődtek. Köszönet illeti a párizsi Direction des Familles et de la Petite Enfance dietetikusát, Sandra Merle-t, amiért a rendelkezésemre bocsátotta a recepteket, és megválaszolta a velük kapcsolatos számos kérdésemet. Hálás vagyok Claire Smithnek, aki fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy kipróbálja a recepteket (és Kate babának meg a többieknek, akikkel megetettük az így elkészült étkeket). Sok köszönet Adam Kupernek és Sapna Guptának a kézirattal kapcsolatos észrevételeikért, valamint Sarah Hutsonnak, Aislinn Casey-nek és Kate Samanonak. Fáradhatatlan illusztrátoromnak, Margaux Motinnek: köszönöm, hogy a lábamat kétszer olyan hosszúra rajzolta, mint amilyen valójában. Kimondhatatlanul hálás vagyok a Nem harap a spenót olvasóinak, amiért kérdéseiket, észrevételeiket, történeteiket megírták nekem, és bátorítottak. Ezt a könyvet a ti lelkesedésetek ihlette. Merci a sok francia szülőnek, akik megengedték, hogy kérdezzek tőlük, és megfigyelhessem őket természetes közegükben, köztük Frédérique Souverainnek, Ingrid Callies-nak, Christophe Delinnek, Solange Martinnek, Esther Zajdenwebernek, Cécile Agonnak, Christophe Dunoyer-nek, Aurèle Carièsnak, Benjamin Bardanak, és Véronique Bouruet-Aubertot-nak. Egy gyermeknevelési könyv megírásában az a paradoxon, hogy kerülnöd kell a családodat, ha be akarod fejezni. Örök hálám Bonnie-nak és Hanknek. Köszönöm Leónak, Leilának és Joey-nak a türelmüket (és a szeretetüket). De mindenekelőtt köszönöm Simonnak – férjemnek és gyermekeim édesapjának. Après toi, le déluge.

Francia gyermeknevelési kifejezések jegyzéke

Attend – Várj, hagyd abba. Francia szülő utasítása a gyerekhez. „Várj” – ebben a kifejezésben benne van, hogy a gyereknek nincs szüksége azonnali kielégülésre, és képes néhány másodpercig vagy akár néhány percig is elszórakoztatni magát. Au revoir – Viszontlátásra! A francia gyereknek ezt kell mondania, amikor elhagyja egy ismerős felnőtt társaságát. A gyerekeknek tanított négy francia „varázsszó” egyike. Lásd bonjour. Autonomie – Autonómia. Függetlenség és magabiztosság keveréke, amire a francia szülők már kiskoruktól bátorítják a gyermekeiket. Bêtise – Apró csintalanság. Ha egy csintalanságot puszta bêtise-nek nevez a szülő, ez segít neki abban, hogy mérsékelten reagáljon rá. Bonjour – Jó napot kívánok! A gyereknek ezt kell mondania, amikor ismerős felnőttel találkozik. Caca boudin – Szó szerint: „kakahurka”. „Csúnya” kifejezés, amelyet szinte kizárólag óvodás gyerekek használnak. Cadre – Keret. Egy vizuális kép, amely a francia nevelési ideált jeleníti meg: világos határokat szabnak a gyerekeknek, de a határokon belül óriási szabadságot adnak nekik. Caprice – A gyerek impulzív szeszélye, ötlete, követelése, amelyet gyakran nyafogás vagy sírás kísér. A francia szülők úgy gondolják, hogy veszélyes engedni a caprice-nak. Classe verte – Erdei iskola, szó szerint „zöld óra”. Éves osztálykirándulás, amelynek során már a hathét éves gyerekek is kb. egy hetet természetes környezetben töltenek. A tanár és néhány szülő kíséri el a gyerekeket. Colonie de vacances – Szünidei tábor. Több száz ilyen tábor létezik, ahová a gyerekek már négyéves koruktól elmehetnek a szüleik nélkül, általában vidékre. Complicité – Cinkosság. Kölcsönös megértés, amelyet a francia szülők és gyermekgondozók már a születéstől fogva igyekeznek kiépíteni a gyerekekkel. A complicitében az is benne van, hogy a csecsemő is racionális lény, akivel a felnőttek kölcsönösen tiszteletteljes kapcsolatot építhetnek ki. Crèche – Egész napos francia bölcsőde, amelyet a kormány finanszíroz és szabályoz. A középosztálybeli francia szülők rendszerint előnyben részesítik a bölcsődét a bébiszitterrel vagy a magánlakásokon történő gyermekfelügyelettel szemben. Doucement – Finoman, óvatosan. Ezt a szót a francia szülők és gyermekgondozók gyakran mondják a kisgyerekeknek. Arra utal, hogy a gyerekeket képesnek tartják az önuralomra és a figyelmes viselkedésre. Doudou – A pici gyerekek elmaradhatatlan vigasztaló tárgya, rendszerint puha plüssállat. École maternelle – Ingyenes francia állami óvoda. Annak az évnek a szeptemberétől vehető igénybe,

amikor a gyermek hároméves lesz. Éducation – Nevelés; ahogy a francia szülők a gyerekeiket nevelik. Enfant roi – Gyerekkirály; túlzottan követelőző gyerek, aki folyamatosan a szülei figyelmének a középpontjában áll, és nem tűri a frusztrációt. Équilibre – Egyensúly. Amikor nem hagyjuk, hogy az élet egyik része – köztük a szülői szerep – elborítsa a többit. Éveillé(e) – Éber, stimulált. Ez az egyik elérendő cél – ideál – a francia gyerekek számára. A másik, hogy sage-ok legyenek. Gourmand(e) – Aki túl gyorsan és túl sokat eszik egyvalamiből vagy mindenből. Goûter – A gyerekek délutáni uzsonnája, amelyet négy óra körül fogyasztanak. A goûter az egyetlen alkalom a nassolásra. A szó igeként is használható. Les gros yeux – Nagy szemek, szemmeregetés. A figyelmeztető tekintet, amelyet a francia felnőttek a gyerekekre vetnek. Azt jelzi, hogy abba kell hagyni a bêtise-t. Maman-taxi – Taximama. Olyan nő, aki szabadideje nagy részét azzal tölti, hogy a gyerekeit szállítja különórákra. Ez ellentétben áll az équilibre-rel. N’importe quoi – Bármi; amit akarsz. Az a gyerek, aki fait n’importe quoi, korlátok és másokra való tekintet nélkül cselekszik. Non – Nem. Nem, és kész. Profiter – Kihasználni és élvezni a pillanatot. Punir – Megbüntetni. Ha egy gyereket megbüntetnek, az komoly és jelentőségteljes dolog. Rapporter – Árulkodni. A francia gyerekek és felnőttek szerint ez nagyon rossz dolog. Sage – Bölcs és nyugodt. Olyan gyerekről mondják, aki uralkodik magán, vagy belemerül egy tevékenységbe. Ahelyett, hogy „légy jó”, a francia szülők azt mondják, „légy sage”.

Bibliográfia

Antier, Edwige: Plus on lève la main sur un enfant, plus il devient agressif. (Minél inkább kezet emelünk egy gyerekre, annál agresszívabb lesz.) Le Parisien, 2009. november 15. Auffret-Pericone, Marie: Comment réussir à se faire obéir? (Hogyan érjük el, hogy engedelmeskedjenek nekünk?) Enfant, 2009. október. Badinter, Élisabeth: L’amour en plus: Histoire de l’amour maternel. (A szeretet mint ráadás. Az anyai szeretet története.) Paris, 1980, Flammarion. Badinter, Élisabeth: Le Conflit: la femme et la mère. (A konfliktus: a nő és az anya.) Paris, 2010, Flammarion Lettres. Badinter, Elisabeth: The Conflict: How Modern Motherhood Undermines the Status of Women. (A konfliktus: hogyan ássa alá a nők státuszát a modern anyaság?) New York, 2012, Metropolitan Books. Baumeister, Roy F. – Tierney, John: Willpower: Rediscovering the Greatest Human Strength. (Akaraterő: legnagyobb erőforrásunk újrafelfedezése.) New York, 2011, Penguin Press. Belsky, Jay: Effects of Child Care on Child Development: Give Parents Real Choice. (A gyermekgondozási intézmények hatása a gyermek fejlődésére: adjunk a szülőknek igazi választási lehetőséget.) 2009. március. Bennhold, Katrin: Where having it all doesn’t mean having equality. (Ahol minden megvan, csak egyenlőség nincs.), New York Times, 2010. október 11. Bloom, Paul: Moral Life of Babies. (A csecsemők erkölcsi élete.) New York Times Magazine, 2010. május 3. Bornstein, Marc H. – Tamis-LeMonda, Catherine S. – Pecheux, Marie-Germaine – Rahn, Charles W.: Mother and infant activity and interaction in France and in the United States: a comparative study. (Anya és csecsemő aktivitása és interakciója Franciaországban és az Egyesült Államokban. Összehasonlító tanulmány.) International Journal of Behavioral Development (1991), 21–43. Bronson, Po – Merryman, Ashley: NurtureShock: New Thinking About Children. (NurtureShock: új gondolatok a gyerekekről.) New York, 2009, Twelve. Brunet, Christine – Benlakhel, Nadia: C’est pas bientôt fini ce caprice? Les calmer sans s’énerver. (Még mindig tart ez a szeszély? Nyugtasd meg őket anélkül, hogy felidegesítenéd magad.) Paris, 2005, Albin Michel. Calhoun, Ada: The battle over ‘cry it out’ sleep training. (Viták a „sírni hagyás” alvástréning-módszer körül.) Salon.com, 2010. március 17. Carroll, Raymonde: Cultural Misunderstandings: The French-American Experience. (Kulturális félreértések. A francia–amerikai tapasztalatok.) Chicago, 1990, University of Chicago Press. Cimpian, Andrei – Arce, Holly-Marie C. – Markman, Ellen M. – Dweck, Carol S.: Subtle linguistic

cues affect children’s motivation. (A finom nyelvi jelzések hatással vannak a gyerek motivációjára.) Association for Psychological Science, 18 (2007), 4. sz. Cohen, Abby J.: A brief history of federal financing for child care in the United States. (A gyermekgondozási intézmények finanszírozásának rövid története az Egyesült Államokban.) The Future of Children: Financing Child Care, 6 (1996). Cohen, Michel: The New Basics. (Az új alapok.) New York, 2004, Collins. De Leersnyder, Hélène: L’enfant et son sommeil. (A gyermek és az alvás.) Paris, 1998, Robert Laffont. Delahaye, Marie-Claude: Livre de Bord de la Future Maman. (A leendő mama naplója.) Marabout, 2007. Dolto, Françoise – Lévy, Danielle Marie: Parler juste aux enfants. (Helyesen beszélni a gyerekekhez.) Paris, 2002, Gallimard. Dolto, Françoise: Les Étapes majeures de l”enfance. (A gyemekkor fő szakaszai.) Paris, 1994, Gallimard. Dolto, Françoise: Lettres de jeunesse: Correspondance 1913–1938. (Fiatalkori levelek. Dolto levelezése 1913–1938 között.) Paris, 2003, Gallimard. Dolto, Françoise: Lorsque l’enfant paraît, Tome 1. Paris, 1977, Éditions du Seuil. Magyarul: Amikor a gyermek megjelenik. Ford. Tarafás Laura. Budapest, 2013, L’Harmattan Kiadó. Dyck, Vera – Kerry Daly: Rising to the challenge: fathers’ role in the negotiation of couple time. (Megfelelni a kihívásnak. Az apák szerepe a pár együtt töltött idejéről való egyezkedésben.) Leisure Studies, 25 (2006), 2. sz. 201–217. Eisenberg, Arlene – Murkoff, Heidi E. – Hathaway, Sandee: What to Expect: The Toddler Years. (Mire számítsunk? Az első évek.) London, 1996, Simon and Schuster. Epstein, Jean: Parents, faites-vous confiance! (Szülők, bízzatok magatokban!) Interjú az aufeminin.com-on. Ford, Gina: The New Contented Little Baby Book. (Az elégedett kisbaba új könyve.) London, 2006, Vermilion. Franrenet, Sandra: Quelles punitions pour nos fripons? (Hogyan büntessük meg a kis gazfickót?) madame.lefigaro.fr, 2011. február 28. Galinsky, Ellen – Aumann, Kerstin – Bond, James T.: Times Are Changing: Gender and Generation at Work and at Home. (Változnak az idők. Nemek és generációk a munkahelyen és otthon.) 2009, Families and Work Institute. Gallais, Marie: Impossible de s’occuper seule. (Nem lehet egyedül foglalkozni vele.) Parents, 2012. október, 99–100. Gerkens, Danièle: Comment rendre son enfant heureux? (Hogyan tegyük boldoggá a gyermekünket?) Interjú Aldo Naorival. Elle Magazine, 2010. február 26. Girard, Isabelle: Pascal Bruckner et Laurence Ferrari: Le Mariage? Un acte de bravoure. (Pascal Bruckner és Laurence Ferrari: a házasság bátor tett.) Le Figaro – Madame, 2010. szeptember 11. Gravillon, Isabelle, et al.: Nos enfants sont-ils trop protégés? (Túlságosan óvjuk gyermekeinket?) Enfant Magazine, 2012. szeptember, 56–57.

Guiliano, Mireille: French Women Don’t Get Fat. New York, 2005, Alfred A. Knopf. Magyarul: A francia nők nem híznak. A boldog táplálkozás titkai. Ford. Csáki Judit. Budapest, 2006, Athenaeum 2000. Haberfeld, Ingrid: Quel est l’impact du stress sur la grossesse? (Hogyan hat a stressz a terhességre?) Parents, 2012. április, 60–61. Hausmann, Ricardo – Tyson, Laura D. – Zahidi, Saadia: The Global Gender Gap Report 2010. (A nemek egyenlőtlensége a világban. 2010-es jelentés.) World Economic Forum. Heckman, James J.: Schools, Skills and Synapses. (Iskolák, készségek és szinapszisok.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen Henry, Dominique: Il part sans vous, et c’est bon pour lui! (Nélküled indul el, és ez jót tesz neki!) Famili, 2012. augusztus/szeptember, 104–106. Hulbert, Ann: Raising America: Experts, Parents, and a Century of Advice About Children. (Felnevelni Amerikát. Szakértők, szülők és egy évszázadnyi tanács a gyermekekről.) New York, 2004, Vintage Books. Kahneman, Daniel – Alan B. Krueger: Developments in the measurement of subjective well-being. (A szubjektív jóllét mérésének új fejleményei.) Journal of Economic Perspectives, 20 (2006), 1. sz. 3– 24. Kamerman, Sheila: A global history of early childhood education and care. Backround paper. (A kisgyermekkori nevelés és gondozás világtörténete. Háttértanulmány.) 2006, UNESCO. Kamerman, Sheila: US Senate Testimony. (Az Egyesült Államok szenátusának meghallgatásán elhangzottak.) 2001. március 27. Krueger, Alan B. – Kahneman, Daniel – Fischler, Claude – Schkade, David – Schwarz, Norbert –Stone, Arthur A.: Time use and subjective well-being in France and the US. (Az idő kihasználása és a szubjektív jóllét Franciaországban és az Egyesült Államokban.) Social Indicators Research 93 (2009), 7–18. Krueger, Alan B. szerk.: Measuring the Subjective Well-Being of Nations: National Accounts of Time Use and Well-Being. (Az egyes nemzetek szubjektív jóllétének mérése. Az időkihasználásról és a jóllétről szóló beszámolók az egyes nemzeteknél.) Chicago, 2009, University of Chicago Press. Lareau, Annette: Questions and answers about unequal childhoods. (Kérdések és válaszok az egyenlőtlen gyermekkorról.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen. Lareau, Annette: Unequal Childhoods: Class, Race and Family Life. (Egyenlőtlen gyermekkorok. Osztály, faj és családi élet.) Berkeley, 2003, University of California Press. Marbeau, J. B. F.: The Crèche or a Way to Reduce Poverty by Increasing the Population. (A bölcsőde, avagy egy megoldás a szegénység csökkentésére a lakosság növelése által.) Montreal,1994 (első kiad. 1845). Marcelli, Daniel: Il est permis d’obéir. (Engedelmeskedni szabad.) Paris, 2009, Albin Michel. Marchi, Catherine: 12 conseils pour faire le Bonheur de votre enfant. (12 tipp, hogy gyermekünket boldoggá tegyük.) Parents, 2010. augusztus, 52–54. Melmed, Matthew: Statement submitted to the Committee on Education and Labor, US House of Representatives, Hearing on Investing in Early Education: Improving Children’s Success. (Az

Egyesült Államok képviselőházának Nevelési és Munkaügyi Bizottsága elé terjesztett jelentés. Meghallgatás a korai nevelésbe való befektetésről: a gyermekek sikerességének javítása.) 2008. január 23. Merle, Sandra: Pamela Druckerman 2012. szeptember 20-i interjúja Mindell, J. A. et al.: Behavioral treatment of bedtime problems and night wakings in young children: AASM Standards of Practice. (A kisgyermekek alvási problémáinak és éjszakai ébredésének viselkedés-lélektani kezelése. Az American Academy of Sleep Medicine standard gyakorlata.) Sleep, 29 (2006), 1263–1276. Mischel, Walter önéletrajza. In: Lindzey, G. – Runyan, W. M. szerk.: A History of Psychology in Autobiography. (A pszichológia története önéletrajzi írásokban.) Washington, DC, 2007, American Psychological Association. Mischel, Walter: Pamela Druckerman 2010. július 20-i interjúja. Mogel, Wendy: The Blessing of a Skinned Knee. (A lehorzsolt térd áldása.) New York, 2001, Scribner. Murkoff, Heidi – Eisenberg, Arlene – Hathaway, Sandee: What to Expect When You’re Expecting. New York, 2002, Pocket Books. Magyarul: Az a kilenc hónap. Ford. Lorschy Katalin. Budapest, 2005, Park. Ochs, Elinor – Izquierdo, Carolina: Responsibility in Childhood: Three Developmental Trajectories. (Felelősségtudat a gyermekkorban: három fejlődési pálya.) Ethos 37 (2009), 4. sz. 391–413. Ollivier, Debra: What French Women Know About Love, Sex, and Other Matters of Heart and Mind. (Amit a francia nők tudnak a szerelemről, a szexről, valamint a szív és az ész más dolgairól.) New York, 2009, G. P. Putnam’s Sons. Parker, Kim: The harried life of the working mother. (A dolgozó anya zaklatott élete.) 2009. október 1., Pew Research Center. Pernoud, Laurence: J’élève mon enfant. (Nevelem a gyermekem.) Paris, 2007, Éditions Horay. Pinella, Teresa – Birch, Leann L.: Help me make it through the night: behavioral entrainment of breastfed infants’ sleep patterns. (Segíts át az éjszakán. A szoptatott csecsemők alvásmintáinak viselkedéses szabályozása.) Paediatrics, 91 (1993), 2. sz. 436–443. Prochner, Larry: The American creche: ‘Let’s do what the French do, but do it our way’. (Az amerikai bölcsőde: „Csináljuk azt, amit a franciák, de úgy, ahogy mi szeretjük”.) Contemporary Issues in Early Childhood, 4 (2003), 3. sz. Richardin, Sophie: Surfez sur les vagues du désir! (Szörföljünk a vágy hullámain!) Neuf Mois, 2009. február. Rossant, Lyonel – Rossant-Lumbroso, Jacqueline: Votre Enfant: Guide à l’usage des parents. (Az ön gyermeke. Útmutató szülőknek.) Paris, 2006, Robert Laffont. Rossant, Lyonel – Rossant-Lumbroso, Jacqueline: Votre Enfant: Guide à l’usage des parents. (Az ön gyermeke. Útmutató szülőknek.) Paris, 2006, Robert Laffont. Rousseau, Jean-Jacques: Émile or On Education. New York, 1979, Basic Books. Magyarul: Emil, avagy a nevelésről. Ford. Győry János. Budapest, 1957, Tankönyvkiadó. Rousseau, Jean-Jacques: Émile, or On Education. Publications LLC, 2007. Sawica, Leslie (koordinátor): Le guide des nouvelles mamans. Free booklet prepared with support from

the French health ministry. (Újdonsült mamák kalauza.) A francia egészségügyi minisztérium támogatásával készült ingyenes brosúra. Senior, Jennifer: All Joy and No Fun. (Sok öröm, semmi szórakozás.) New York Magazine, 2010. július 12. Sethi, Anita – Mischel, Walter – Aber, J. Lawrence – Shoda, Yuichi – Rodriguez, Monica Larrea: The role of strategic attention deployment in development of self-regulation: predicting preschoolers’ delay of gratification from mother–toddler interactions. (A stratégiai figyelem szerepe az önszabályozás kifejlődésénél: a kielégülés-késleltetésre való képesség megjósolása óvodáskorú gyermekeknél az anya és az 1-2 éves kisgyermek interakciói alapján.) Developmental Psychology, 36 (2000. november), 6. sz. 767–777. Skenazy, Lenore: Free-Range Kids. (Szabad tartású gyerekek.) San Francisco, 2009, Jossey-Bass. Steingarten, Jeffrey: The Man Who Ate Everything. (Az ember, aki mindent megevett.) New York, 1997, Vintage Books. Suizzo, Marie-Anne – Bornstein, Marc H.: French and European American child-mother play: culture and gender considerations. (Anya és gyermek játéka a franciáknál és az európai amerikaiaknál. Kulturális és nemi megfontolások.) International Journal of Behavioral Development, 30 (2006), 6. sz. 498–508. Suizzo, Marie-Anne: French and American mothers’ childrearing beliefs: stimulating, responding, and long-term goals. (A francia és amerikai anyák gyermeknevelési hiedelmei: ösztönzés, reagálás és hosszú távú célok.) Journal of Cross-Cultural Psychology, 35 (2004. szeptember), 5. sz. 606–626. Suizzo, Marie-Anne: French parents’ cultural models and childrearing beliefs. (A francia anyák kulturális modelljei és gyermeknevelési hiedelmei.) International Journal of Behavioral Development, 26 (2002), 4. sz. 297–307. Suizzo, Marie-Anne: Mother–child relationships in France: balancing autonomy and affiliation in everyday interactions. (Anya-gyermek kapcsolat Franciaországban. Az autonómia és a kapcsolat egyensúlya a mindennapi interakciókban.) Ethos, 32 (2004), 3. sz. 292–323. Thirion, Marie – Challamel, Marie-Josèphe: Le sommeil, le rêve et l’enfant: de la naissance à l’adolescence. (Az alvás, az álom és a gyermek: a születéstől a kamaszkorig.) Paris, 2002, Albin Michel. Thompson, Caroline: Pamela Druckerman 2010. április 20-i interjúja Turkle, Sherry: Psychoanalytic Politics: Jacques Lacan and Freud’s French Revolution. (Pszichoanalitikus politika. Jacques Lacan és Freud francia forradalma.) New York, 1992, The Guilford Press. Turkle, Sherry: Tough Love. Introduction to When Parents Separate by Françoise Dolto. (Nehéz szeretet. Bevezetés Françoise Dolto Amikor a szülők elválnak c. könyvéhez.) Boston, 1995, David R. Godine. Twenge, Jean M. – Campbell, W. Keith – Foster, Craig A.: Parenthood and marital satisfaction: a metaanalytic review. (Szülői szerep és házastársi elégedettség. Metaanalitikus felmérés.) Journal of Marriage and Family, 65 (2003. augusztus), 3. sz. 574–583. Vaineau, Anne-Laure: 5 conseils pour éviter le baby-clash. (Öt jótanács a baby-clash elkerülése érdekében.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen.

Warner, Judith: How to raise a child. (Hogyan neveljünk gyereket?) New York Times, 2012. július 27. Elérhető a [Külső hivatkozás – törött link] címen. Warner, Judith: Perfect Madness: Motherhood in the Age of Anxiety. (Tökéletes őrület. Anyaság a szorongás korában.) New York, 2005, Riverhead Books. Winter, Pam: Engaging Families in the Early Childhood Development Story; Neuroscience and Early Childhood Development: Summary of Selected Literature and Key Messages for Parenting. (A családok bevonása a korai gyermekkori fejlesztésbe. Idegtudomány és korai gyermekkori fejlődés: a kiválasztott irodalom összefoglalása és a kulcsfontosságú szülői üzenetek.) Education Services Australia Ltd. As the Legal Entity for the Ministerial Council for Education, Early Childhood Development and Youth Affairs. 2010. Zellman, Gail L. – Johansen, Anne: Examining the Implementation and Outcomes of the Military Child Care Act of 1989. Research brief. (Az 1989-es, a katonai családok gyermekeinek gondozásáról szóló törvény alkalmazásának és következményeinek vizsgálata. Kutatási összefoglaló.) 1998, Rand Corporation. Zigler, Edward – Marsland, Katherine – Lord, Heather: The Tragedy of Child Care in America. (Az amerikai gyermekgondozás tragédiája.) New Haven – London, 2009, Yale University Press.

Szerző nélküli szakirodalom

ABCs of Parenting in Paris. Fifth edition. (A párizsi gyermeknevelés ábécéje.) 5. kiad, France, 2006, MESSAGE Mother Support Group. CIA; The World Factbook. (Tények a világban.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen. Direction de la recherche, des études, de l’évaluation et des statistiques (DREES). 2006. április. Le temps des parents après une naissance. (A szülők ideje a gyermek születése után.) Doctissimo.fr: Enfants tyrans: un peu de bon sens! (Zsarnoki gyermekek: egy kis józan ész! Interjú Didier Pleux-vel.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen. Famili.fr: Devenir parents et rester amants? (Szülővé válni és szeretőnek maradni?) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen. Famili.fr: La reprise de la sexualité après bébé. (A szex újrakezdése szülés után.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen. INSEE; Time-Use Surveys. 1986 and 1999. (Az időkihasználás felmérése. 1986 és 1999.) Lemangeur-ocha.com: France, Europe, the United States: what eating means to us: Interview with Claude Fischler and Estelle Masson. (Franciaország, Európa és az Egyesült Államok: mit jelent nekünk az evés. Interjú Claude Fischerrel és Estelle Masonnel.) 2008. január 16. Mairie de Paris: Mission d’information et d’évaluation sur l’engagement de la collectivité parisienne auprès des familles en matière d’accueil des jeunes enfants de moins de trois ans. (Párizsi Polgármesteri Hivatal; A párizsi önkormányzat részt vállalása a családok életében a háromévesnél fiatalabb gyermekek befogadásában. Információk és értékelés.) 2009. június 15. Military.com: Military Child Care. (Katonacsaládok gyermekeinek gondozása.) Elérhető a [Külső hivatkozás] címen. Mon enfant à l’école maternelle. (A gyermekem az óvodában.) Elérhető a [Külső tartalom – PDF] címen. National Institutes of Health: Child Care Linked to Assertive, Noncompliant, and Aggressive Behaviors; Vast Majority of Children Within Normal Range. (A gyermekgondozás és az asszertív, az engedetlen és az agresszív viselkedés kapcsolata. A gyermekek nagy többsége a normális tartományon belül van.) 2003. július 16. National Institutes of Health: Child Care Linked To Assertive, Noncompliant, and Aggressive Behaviors; Vast Majority of Children Within Normal Range. (A gyermekgondozás és az asszertív, az engedetlen és az agresszív viselkedés kapcsolata. A gyermekek nagy többsége a normális tartományon belül van.) 2003. július 16. OECD; Éducation et accueil des Jeunes Enfants. (A kisgyermekek nevelése és befogadása.) 2003. május. OECD; Éducation et accueil des Jeunes Enfants. (A kisgyermekek nevelése és befogadása.) 2003. május.

Pew Global Attitudes Project; Men’s Lives Often Seen as Better: Gender Equality Universally Embraced, but Inequalities Acknowledged. (A férfiak életét gyakran jobbnak látjuk. A nemek közötti egyenlőséget mindenki hirdeti, de az egyenlőtlenségek bevallottan léteznek.) 2010. július 1. Programme National Nutrition Santé: La santé vient en mangeant et en bougeant. (Az egészség kulcsa az étkezésben és a mozgásban rejlik.) 2004. UNICEF; Child poverty in perspective: an overview of childhood well-being in rich countries. (Gyermekszegénység távlatból. A gyermekkori jóllét áttekintése a gazdag országokban.) Innocenti Report Card 7, Firenze, 2007, UNICEF Innocenti Research Center. US Bureau of Labor Statistics; American Time Use Survey Summary, 2009 results. (Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának statisztikája: Az amerikaiak időkihasználásának áttekintése. Összefoglalás. 2009-es eredmények.)

LÁBJEGYZETEK

1 Arlene Eisenberg – Sandee Hathaway – Heidi Murkoff: Az a 9 hónap. Ford. Lorschy Katalin. Budapest, 2005, Park, 71. 2 Attachment parenting – William Sears nevéhez fűződő nevelési filozófia. (A ford.) 3 Kioltás, kiirtás. 4 J.-J. Rousseau: Emil, avagy a nevelésről. Ford. Győry János. Budapest, 1957, Tankönyvkiadó, 61. 5 Uo. 39. 6 Uo. 90. 7 J.-J. Rousseau i. m. 73. 8 Uo. 79. 9 J-J. Rousseau i. m. 72. 10 A magyar gyermekjátékok közül az „Elvesztettem zsebkendőmet” hasonlít leginkább erre a játékra. 11 Angolul identical (egyforma) és fraternal (testvéri). 12 Benjamin Spock – Steven J. Parker: Spock doktor csecsemő- és gyermekgondozása. Kézikönyv szülőknek a gyermek helyes gondozásáról, születéstől a kamaszkorig. 7. kiad. Ford. Cholnoky Péter. Budapest, 2010, Medicina, 35. 13 Magyar címe: Párterápia. 14 J.-J. Rousseau i. m. 50. 15 Lehetetlen. 16 Amikor már jobban ismered a baba sírását, talán meg tudod majd különböztetni a szedjél-márki-ebből-a-nedves-pelenkából fajtát a többitől. Ha ezt hallod, nem szükséges várni – tedd tisztába! 17 Idézet egy cikkből, amely egy francia gyereknevelési magazinban jelent meg az alábbi címmel: He’s Going Away Without You, It’s Good For Him! (Nélküled indul el, és ez jót tesz neki).

VÉGJEGYZETEK Előszó: A francia gyerekek nem dobálják az ételt 1 Az International Social Survey Program egy 2002-es felmérése szerint a francia felnőttek 90 százaléka egyetértett vagy erősen egyetértett azzal az állítással, hogy „a legnagyobb öröm az életben nézni, ahogy a gyerekek felnőnek”. Az USA-ban ez az arány 85,5 százalék volt, NagyBritanniában 81,1 százalék. 2 Joseph Epstein: The Kindergarchy: Every Child a Dauphin. (Gyermekek oligarchiája: minden gyerek kis trónörökös.) The Weekly Standard, 2008. június 9. Valószínűleg Epstein találta ki a „kindergarchy” kifejezést is. 3 Erről Judith Warner ír Perfect Madness: Motherhood in the Age of Anxiety (Tökéletes őrület. Anyaság a szorongás korában.) című könyvében (New York, 2005, Riverhead Books). 4 Alan B. Krueger – Daniel Kahneman – Claude Fischler – David Schkade – Norbert Schwarz – Arthur A. Stone: Time use and subjective well-being in France and the US. (Az idő kihasználása és a szubjektív jóllét Franciaországban és az Egyesült Államokban.) Social Indicators Research, 93 (2009), 7–18. 5 Az OECD 2009-es adatai szerint Franciaországban minden nőre 1,99 születés esik. Belgiumban ez az arány 1,83; Olaszországban 1,41; Spanyolországban 1,4; Németországban 1,36.

1. Gyermeket vár? 6 Edmund White: The Flâneur: A Stroll Through the Paradoxes of Paris. (A flâneur: séta Párizs paradoxonjain keresztül.) London, 2001, Bloomsbury.

2. Émelygés Párizsban 7 The Complete Mothers’ Index. (Az anyák helyzetének teljes körű áttekintése a világ országaiban.) 2010, Save the Children alapítvány. 8 The World Health Report 2000 – Health systems: improving performance. (Az Egészségügyi Világszervezet jelentése, 2000. Egészségügyi rendszerek: javuló teljesítmény.) 2000, World Health Organization. 9 Denis Campbell: „It’s good for women to suffer the pain of a natural birth, says medical chief”. (A tisztiorvos szerint jó a nőnek, ha megszenvedi a természetes szülés fájdalmait.) Observer, 2009. július 12. 10 Maman. fr, „Les Tops des Maternités” (A legjobb szülőotthonok).

3. Megcsinálja az éjszakáit 11 Jodi Mindell et al.: Behavioral treatment of bedtime problems and night wakings in young children: AASM Standards of Practice. (A kisgyermekek alvási problémáinak és éjszakai ébredésének viselkedés-lélektani kezelése. Az American Academy of Sleep Medicine standard gyakorlata.) Sleep, 29 (2006), 1263–1276. 12 Teresa Pinella – Leann L. Birch: Help me make it through the night: behavioural entrainment of breast-fed infants’ sleep patterns. (Segíts át az éjszakán. A szoptatott csecsemők alvásmintáinak viselkedéses szabályozása.) Paediatrics, 91 (1993), 2. sz. 436–443.

4. Várj! 13 Mischel kísérleteit Jonas Lehrer ismerteti a The New Yorker 2009. május 18-i számában. 14 Walter Mischel azonban hangsúlyozza: attól, hogy a francia kisgyerekek tudnak várni, még nem feltétlenül válnak sikeres felnőtté. Ezt sok más dolog is befolyásolja. És noha az amerikaiak általában nem várják el a kisgyerekektől, hogy tudjanak várni, abban nagyon is bíznak, hogy a gyerekek majd valahogy elsajátítják ezt a készséget az életük során. – Szerintem egy fegyelmezetlen gyerek nincs feltétlenül arra ítélve, hogy fegyelmezetlen felnőtt váljék belőle – mondja Mischel. – Attól, hogy egy gyerek hét-nyolc éves korában dobálja az ételt az étteremben… tizenöt év múlva még lehet belőle kiváló üzletember, tudós, tanár vagy bármi. 15 Mischel azt is kiderítette, hogy a gyerekek könnyen megtanulják elszórakoztatni magukat. Egy későbbi pillecukorteszt során a kísérletvezetők azt mondták a gyerekeknek, hogy a pillecukor helyett gondoljanak inkább valami vidám dologra, például hogy „hintán ülnek, és mama löki őket”, vagy tegyenek úgy, mintha csak képen látnák a pillecukrot. Miután ezt az utasítást adták, az átlagos várakozási idő drámai módon megnövekedett. A javulás annak ellenére következett be, hogy a gyerekek tudták: tulajdonképpen becsapják magukat. Ahogy a kísérletvezető visszajött a szobába, a gyerekek, akik tizenöt percen át buzgón igyekeztek elvonni a saját figyelmüket, azonnal felfalták a pillecukrot. 16 Jennifer Steinhauser: Snack Time Never Ends. (A nassolásnak sosincs vége.) New York Times, 2010. január 20. 17 Marie-Anne Suizzo: French and American mothers’ childrearing beliefs: stimulating, responding, and long-term goals. (A francia és az amerikai anyák gyermeknevelési hiedelmei: ösztönzés, reagálás és hosszú távú célok.) Journal of Cross-Cultural Psychology, 35 (2004. szeptember), 5. sz. 606–626. 18 NICHD Study of Early Child Care and Youth Development. (Az NICHD [National Institute of Child Health and Human Development] tanulmánya a korai gyermekgondozásról és az ifjúkori fejlődésről.) 19 Egy 2006-os tanulmányban, amelyben fehér bőrű, középosztálybeli kanadai párokat vizsgáltak, a szerzők arra az eredményre jutottak, hogy amikor a gyerekek is jelen vannak – ami nagyon gyakran előfordult –, a szülők képtelenek minőségi időt tölteni együtt. Az egyik résztvevő arról számolt be, hogy miközben a feleségével beszél, a gyerekek „percenként félbeszakítják”. A szerzők következtetése szerint: „Azért az élményért, hogy együtt lehessenek a párjukkal, egyszerűen el kellett szabadulniuk a gyerekektől.” Vera Dyck és Kerry Daly: Rising to the challenge: fathers’ role in the negotiation of couple time. (Megfelelni a kihívásnak. Az apák szerepe a pár együtt töltött idejéről való egyezkedésben.) Leisure Studies, 25 (2006), 2. sz. 201– 217. 20 A pszichológus Christine Brunet-ről van szó, akit a Journal des Femmes 2005. február 11-i számában idéznek. 21 Anne-Catherine Pernot-Masson (idézet a Votre Enfant című könyvből).

5. Apró kis emberek 22 Judith Woods: I’m a pushy parent, and proud. (Rámenős szülő vagyok, és büszke vagyok rá.) Daily Telegraph, 2010. január 6. 23 Elisabeth Badinter: L’amour en plus: histoire de l’amour maternel. (A szeretet mint ráadás. Az anyai szeretet története.) Paris, 1980, Flammarion.

24 Uo. 25 Uo. 26 Marie-Anne Suizzo: French and American mothers’ childrearing beliefs: stimulating, responding, and long-term goals. (A francia és az amerikai anyák gyermeknevelési hiedelmei. Ösztönzés, reagálás, és hosszú távú célok.) Journal of Cross-Cultural Psychology, 35 (2004. szeptember), 5. sz. 606–626. 27 Dolto: une vie pour l’enfance. (Dolto: egy élet a gyermekkorért.), a Télérama magazin különszáma, 2008. 28 A pszichoanalitikus Alain Vanier visszaemlékezése. Dolto: une vie pour l’enfance. (Dolto: egy élet a gyermekkorért.), a Télérama magazin különszáma, 2008. 29 A pszichológus Muriel Djéribi-Valentin, akivel Jacqueline Sellem készített interjút: Françoise Dolto: quand l’enfant est un sujet à part entière. (Françoise Dolto: A gyermek mint teljesen önálló lény.) Az interjú Kieran O’Meara angol fordításában a L’Humanité angol kiadásában olvasható. 30 A Marie-Anne Suizzo által megkérdezett párizsi anyák 86 százaléka „határozottan állította, hogy azért beszél a gyermekéhez, hogy kommunikáljon vele”. Marie-Anne Suizzo: Mother-child relationships in France: balancing autonomy and affiliation in everyday interactions. (Anyagyermek kapcsolat Franciaországban. Az autonómia és a kapcsolat egyensúlya a mindennapi interakciókban.) Ethos, 32 (2004), 3. sz. 292–323. 31 Paul Bloom: Moral Life of Babies. (A csecsemők erkölcsi élete.) New York Times Magazine, 2010. május 3. 32 Alison Gopnik azt írja: ezek az új tanulmányok „azt mutatják, hogy a csecsemők és az egészen kicsi gyerekek többet tudnak, figyelnek meg, derítenek fel, képzelnek el és tanulnak meg, mint amit valaha is lehetségesnek hittünk volna”. Gopnik a Berkeley Egyetem pszichológusa és a A babák filozófiája című könyv szerzője.

6. Bölcsőde? 33 A párizsi polgármesteri hivatal 2009-es jelentésében az áll, hogy a gondozók nem beszélhetnek sértő módon egy gyermek szüleiről, eredetéről vagy a külsejéről, még akkor sem, ha csecsemőről van szó, és a megjegyzést másvalakinek teszik. „Az effajta megjegyzésekbe beleértett üzenetet a gyermekek ösztönösen mindig érzékelik. Minél fiatalabbak, annál jobban értik, mi rejlik a szavak mögött”, írják a jelentés szerzői. 34 OECD; Starting Strong II: Early Childhood Education and Care. (Erős kezdés II. Nevelés és gondozás a korai gyermekkorban.), 2006. 35 NICHD Study of Early Child Care and Youth Development (A NICHD [National Institute of Child Health and Human Development] tanulmánya a korai gyermekgondozásról és az ifjúkori fejlődésről.). 36 Jay Belsky: Effects of child care on child development: give parents real choice. (A gyermekgondozási intézmények hatása a gyermek fejlődésére: adjunk a szülőknek igazi választási lehetőséget.) 2009. március. Elérhető a [Külső tartalom – PDF] címen.

7. Szoptatás francia módra 37 OECD; France Country Highlights, Doing Better for Children. (A Franciaországra vonatkozó adatok. A gyerekek életminőségének a javítása.), 2009.

38 WHO Global Data Bank on Infant and Young Child Feeding, 2007–2008. (A WHO Globális Adatbankja a csecsemők és kisgyermekek etetéséről, 2007–2008.) Amerikában az anyák 74 százaléka szoptat valamennyi ideig, egyharmaduknak a csecsemője négy hónapos korában még kizárólag anyatejen él. 39 Helen Kirwan-Taylor: Why do babies turn so many brilliant women into slummy mummies? (Miért válik annyi értelmes nő a gyerekszüléstől slampos mamává?) Mail Online, 2009. szeptember 2. 40 Amikor a francia és az amerikai anyáknak azt az állítást kellett értékelniük, hogy „mindig helyezzük a csecsemő szükségleteit a miénk elé”, az amerikai anyák 5-ből 2,89 pontot adtak, a francia anyák pedig 1,26-ot. Marie-Anne Suizzo 2004-es tanulmányának címe: French and American mothers’ childrearing beliefs: stimulating, responding, and long-term goals. (A francia és az amerikai anyák gyermeknevelési hiedelmei. Ösztönzés, reagálás és hosszú távú célok.) a Journal of Cross-Cultural Psychology című lapban jelent meg. 41 Violaine Belle-Croix: Géraldine Pailhas, des visages, des figures. (Géraldine Pailhas, arcok, alakok.) Milk Magazine, 2010. szeptember 10. 42 „A francia nők tudják, hogy a belső élet szexi. Olyasmi, amit folyamatosan táplálni, fejleszteni, kényeztetni kell…”, írja Debra Ollivier What French Women Know (Amit a francia nők tudnak) című könyvében.

8. Márpedig tökéletes anya nincs! 43 A baby boom – vagyis a születések számának hirtelen emelkedése – és a bölcsődei férőhelyek korlátozott száma miatt a francia állam kb. 500 eurót fizet havonta egyes anyáknak a saját gyerekeik gondozásáért, ameddig a legkisebb gyerek el nem éri a hároméves kort. Az első három évben az anyáknak ahhoz is joguk van, hogy részmunkaidőben dolgozzanak. 44 Perfect Madness (Tökéletes őrület) című könyvében Judith Warner azt írja, hogy miután az első gyermeke megszületett, „folyamatosan beszéltem, énekeltem, meséket találtam ki, vicces hangon beszéltem, autózás közben egyfolytában meséltem, étkezéskor felolvastam neki. Mire aztán a lányom négy és fél éves lett, rájöttem, hogy valóságos tévékészülékké váltam, amelyben huszonnégy órán át mennek a gyerekadások, s így egyetlen önálló gondolatom sem maradt”. 45 Alan B. Krueger – Daniel Kahneman – Claude Fischler – David Schkade – Norbert Schwarz – Arthur A. Stone: Time Use and Subjective Well-being in France and the US. (Az idő kihasználása és a szubjektív jóllét Franciaországban és az Egyesült Államokban.) Social Indicators Research, 93 (2009), 7–18. 46 Annette Lareau: Unequal Childhoods: Class, Race and Family Life. (Egyenlőtlen gyermekkorok. Osztály, faj és családi élet.) Berkeley, 2003, University of California Press. 47 Annette Lareau azt írja, hogy a legtöbb általa vizsgált középosztálybeli család elképesztően elfoglalt volt. A szülők teljes munkaidőben dolgoznak, utána vásárolnak, főznek, ellenőrzik a gyerekek fürdését és leckéjét, valamint különórára szállítják a gyerekeket. „Az élet olyan hektikus, hogy néha úgy tűnik, mintha az otthon csupán a különböző tevékenységek közötti várakozóhely lenne”, írja. 48 Robert Pear: Married and Single Parents Spending More Time with Children, Study Finds. (Az együtt élő és egyedülálló szülők egyaránt több időt töltenek a gyerekekkel.) New York Times, 2006. október 17.

9. Caca boudin 49 Debra Ollivier: What French Women Know About Love, Sex, and Other Matters of Heart and Mind. (Amit a francia nők tudnak a szerelemről, a szexről, valamint a szív és az ész más dolgairól.) New York, 2009, G. P. Putnam’s Sons.

11. Isteni ez a bagett! 50 Jean M. Twenge – W. Keith Campbell – Craig A. Foster: Parenthood and marital satisfaction: a meta-analytic review. (Szülői szerep és házastársi elégedettség. Metaanalitikus felmérés.) Journal of Marriage and Family, 65 (2003. augusztus), 3. sz. 574–583. 51 Egy híres, 2004-ben megjelent tanulmány szerint a texasi dolgozó anyák azt állították, hogy a gyermekgondozás az egyik legkellemetlenebb napi feladatuk, és hogy jobban szeretik a házimunkát. Daniel Kahnemann et al.: A survey method for characterizing daily life experience: the day reconstruction method. (Egy vizsgálati módszer a mindennapi élettapasztalatok jellemzésére: egy nap rekonstrukciója.) Science, 2004. december 3. 52 Uo. Jean M. Twenge. 53 Vera Dyck – Kerry Daly: Rising to the challenge: fathers’ role in the negotiation of couple time. (Megfelelni a kihívásnak. Az apák szerepe a pár együtt töltött idejéről való egyezkedésben.) Leisure Studies, 25 (2006), 2. sz. 201–217. 54 A Világgazdasági Fórum által 2010-ben készített, a nemek közötti egyenlőtlenséget vizsgáló Global Gender Gap Indexben Nagy-Britannia a tizenötödik, az Egyesült Államok a tizenkilencedik, Franciaország pedig a negyvenhatodik helyezést érte el. 55 Az Insee francia statisztikai ügynökség szerint. 56 Az Egyesült Államok munkaügyi minisztériuma által készített statisztika (US Bureau of Labour Statistics) szerint. 57 Egy 2008-as tanulmány szerint a foglalkoztatott amerikai férfiak 49 százaléka azt nyilatkozta, hogy ugyanakkora vagy nagyobb részt vállal a gyermekgondozásból, mint a partnere. Ugyanezt a nőknek csupán 31 százaléka látta így. A tanulmányt Ellen Galinsky, Kerstin Aumann és James T. Bond készítette a következő címmel: Times Are Changing: Gender and Generation at Work and at Home (Változnak az idők. Nemi szerepek és generációs különbségek a munkahelyen és otthon), 2009, Families and Work Institute. 58 Alan B. Krueger és mások tanulmánya szerint a francia nők 15 százalékkal kevesebb időt töltenek a házimunkával, mint az amerikai nők. 59 Denise Bauer: Le temps des parents après une naissance. (A szülők ideje a gyermek születése után.) Études et Résultats, 2006. április.

12. Legalább kóstold meg 60 Nathalie Guignon – Marc Collet – Lucie Gonzalez: La santé des enfants en grande section de maternelle en 2005–2006. (A nagycsoportos óvodás gyermekek egészsége 2005–2006-ban.) Études et Résultats, 2010. szeptember. 61 National Child Measurement Programme, 2010. június. Az adatok 2008-ra és 2009-re vonatkoznak. 62 Lemangeur-ocha.com: France, Europe, the United States: what eating means to us: Interview with Clause Fischler and Estelle Masson. (Franciaország, Európa, Egyesült Államok: mit jelent

nekünk az evés. Interjú Clause Fischlerrel és Estelle Massonnal.) 2008. január 16.

13. Én döntök! 63 Az Enfant Magazine-nak adott interjúban: Comment réussir à se faire obéir? (Hogyan érjük el, hogy engedelmeskedjenek nekünk?) 2009. október. 64 TNS Sofres/Logica: Les Français et la fessée. (A franciák és a fenekelés.) Dimanche Ouest France, 2009. november 11. 65 55 százalékuk nyilatkozta azt, hogy ellenzi a verést. 66 Marcel Rufo, egy ismert marseille-i gyermekpszichiáter szerint: „Van két szülőgeneráció… a tegnapiak, akiket [gyerekkorukban] elfenekeltek, azt mondják, hogy ez semmilyen traumát sem okozott nekik. A maiak viszont szerintem jobbak, mert fontosabb számukra, hogy megértsék a gyereket, mint hogy mindenféle dolgot megtiltsanak neki. A szülő feladata az, hogy mondja el a véleményét a gyerekének, és hogy elmagyarázza neki a dolgokat. A gyermek ezt elfogadja.” Le Figaro Magazine, 2009. november 20.

14. Hagyd élni! 67 Amikor francia és amerikai anyáknak pontozniuk kellett, szerintük mennyire fontos, hogy „a baba ne függjön túlságosan az anyjától”, az amerikai anyák 5-ből 0,93 pontot adtak. A francia anyák 3,36-ot. A tanulmány címe: French and American mothers’ childrearing beliefs: stimulating, responding, and long-term goals. (A francia és az amerikai anyák gyermeknevelési hiedelmei: ösztönzés, reagálás, és hosszú távú célok), és a Journal of Cross-Cultural Psychology című lapban jelent meg 2004-ben. 68 Raymonde Carroll írja Cultural Misunderstandings (Kulturális félreértések) című könyvében, hogy az amerikai szülők „lehetőség szerint kerülik, hogy kritizálják a gyerekeiket, kigúnyolják az ízlésüket, és állandóan megszabják nekik, hogyan csinálják a dolgokat”. 69 A 20-ból 16 a brit egyetemeken „ritka, kiemelkedő teljesítménynek” számít a Cambridge-i Egyetem vizsgabizottságának jelentése szerint. (A Chorus of Disapproval. [Rosszalló kórus.] The Economist, 2010. szeptember 30.) 70 Ez a társadalomtudósoknak is gondot okoz, amikor az amerikaiak és a franciák életmódját próbálják összehasonlítani. „Az amerikaiak erősebb kifejezéseket használnak, amikor a hogylétükről tudósítanak”, írják az ohiói és rennes-i nőkről szóló tanulmány szerzői. Az amerikaiak gyakrabban választották a szélsőséges válaszokat – „nagyon elégedett” és „egyáltalán nem elégedett” –, míg a francia nők kerülték ezeket. A kutatók ennek megfelelően igazították ki az eredményeiket. 71 Po Bronson – Ashley Merryman: NurtureShock: New Thinking About Children. (NurtureShock: új gondolatok a gyermekekről.) New York, 2009, Twelve.

Utószó: A francia jövő idő 72 „Françoise Dolto számára a vágy nem azonos a szükséglettel. Nem kell feltétlenül kielégítenünk, azonban meg kell hallanunk, és beszélnünk kell róla, minden ezen múlik”, mondja Muriel Djéribi-Valentin a Jacqueline Sellem által készített interjúban: Françoise Dolto: quand l’enfant est un sujet à part entière (Françoise Dolto: amikor a gyermek teljesen önálló lény). Az interjú Kieran O’Meara angol fordításában olvasható a L’Humanité angol kiadásában.

Table of Contents Borítószöveg Címlap Copyright Nem harap a spenót I. rész Előszó: A francia gyerekek nem dobálják az ételt 1. Gyermeket vár? 2. Émelygés Párizsban 3. Megcsinálja az éjszakáit 4. Várj! 5. Apró kis emberek 6. Bölcsőde? 7. Szoptatás francia módra 8. Márpedig tökéletes anya nincs! 9. Caca boudin 10. Hamis fiúk 11. Isteni ez a bagett! 12. Legalább kóstold meg! 13. Én döntök! 14. Hagyd élni! Utószó: A francia jövő idő Köszönetnyilvánítás II. rész Bevezető 1. Croissant a sütőben 2. A bébi Einstein 3. Csicsíja, babája! 4. Az ínyenc baba 5. Nem igaz, hogy annál jobb, minél hamarabb 6. Álljunk meg egy pillanatra! 7. Hagyd, hogy élje a saját életét (is)! 8. Keresd a nőt! 9. Visszatalálni a párodhoz 10. Csak annyit mondj, hogy „nem”! Kedvenc receptjeim a párizsi bölcsődéből Heti ebédmenü egy párizsi bölcsődében Köszönetnyilvánítás Francia gyermeknevelési kifejezések jegyzéke Bibliográfia Szerző nélküli szakirodalom Jegyzetek Lábjegyzetek Végjegyzetek Tartalom