Ne pánikolj, sportolj! 9789634752080 [PDF]

Zitiervorschau

Ne pánikolj, sportolj! Tamás Rita Jaffa (2019) Címke: Életmód, Egészség, Pszichológia, Önismeret, gyógyulástörténet Életmódttt Egészségttt Pszichológiattt Önismeretttt gyógyulástörténetttt Néhány éve kezdődött a csoda. Egy emberé, aki leküzdötte a saját félelmeit, és számtalan embernek tanította meg, hogyan harcoljon. Hogyan harcoljon önmagáért. Amikor Tamás Rita öt évvel ezelőtt létrehozta a közösségi médiában Ne pánikolj, sportolj! elnevezésű oldalát, még nem volt más, mint egy elvált anyuka, aki a sok kudarc után először tanult meg nyerni. A pánikbetegség nevű csatában végre ő volt a győztes. Huszonöt évig dolgozott újságíróként, de a napi hajszában sem veszítette el „tizenkilencedik századi lelkét”, azaz ennek a korszaknak a hitét. Talán ez a lelkület a titka a közösségének is, ahol nemcsak sporttal, testedzéssel kapcsolatban kapunk tippeket, de hétköznapi hősöket is megismerhetünk, olyan embereket, amilyenekké mi is válhatunk. Rita hisz a sport és az önfejlesztő gyakorlatok hatásában, ezt a hitet és tudást szeretné most könyv formájában átadni. Mindenkinek, aki szeretne változtatni. A szerző őszintén mesél a betegséggel folytatott küzdelméről, házassága gondjairól és a melleltávolítás okozta nehézségekről, hogy aztán szóljon a sport erejéről, a kitartás fontosságáról és a megújulásról is. Ám nem csupán saját történetével igyekszik mások segítségére lenni, konkrét tanácsokat is ad: az általa követett étkezési alapelveken túl azokat az edzésgyakorlatokat is megosztja az olvasókkal, amelyek segítségével sikerült megerősítenie önmagát és pozitív irányba fordítania az életét.

TAMÁS RITA NE PÁNIKOLJ, SPORTOLJ! UTAM AZ ÖSSZEOMLÁSTÓL A HARMÓNIÁIG

01 EGY 19. SZÁZADI LÉLEK

NYOLCÉVES VAGYOK. Ácsorgunk a pingpongcsarnok előterében. Szüleim az egyik edzővel beszélgetnek. Misi bácsi minden gyerek kedvence. Mert végtelenül kedves és vicces. A kívülről királykék borítást viselő létesítményben belül is visszaköszön a kék, az ajtók és a bútorok középkékre vannak festve, az álmennyezet és a falak fehérek. A padló szürke, néhol megcsillan benne egy-egy kvarcdarab. 1981-et írunk. Minden szögletes. Minden szempontból. Anyu és apu csak áll, és hallgatja Misi bácsit, én pedig nem bírok tovább egy helyben maradni, elkezdek futkosni a többiekkel. Unom a szüleim beszélgetését. Folyton valamelyik edzővel egyeztetnek. Ügyes gyerek vagyok. Állítólag kiemelkedő tehetség. A jövő nagy bajnoka lehetek. Mert fizikálisan és technikailag is kivételesek az adottságaim. Csak hát az idegeim. Meg a lelkem. Néhány kör szaladgálás és ricsajozás után térek vissza a felnőttekhez. Nem értem, amikor Misi bácsi azt mondja, hogy „amit a Rita tud, azt kevesen tudják, de a lelke… hát az a 19. századból maradt itt, nem tudom, hogy fogja megállni a helyét az életben”. Akkor még nem tudom, hogy milyen egy 19. századi lélek. Csak azt, hogy sokat sírok. Hogy egy fél szóval is vérig lehet sérteni. Meg persze azt, hogy imádok pingpongozni. A legjobb akarok lenni. De nem ám úgy, hogy összemérem magam a többiekkel. Szeretném, ha lenne egy másik kategória azoknak, akik szépen pingpongoznak. Akiknek minden mozdulatuk szabályos, van ritmus a játékukban, a sok gyakorlás biztossá tette a kezüket, a lábuk pedig tökéletes összhangban mozog a többi testrészükkel. Én ebben a versenyszámban indulnék, ha lenne ilyen. A meccseket ugyanis utálom. Engem nem érdekelnek a többiek. Pontosabban nem akarom hozzájuk mérni magam. Nem aszerint határozom meg magam, hogy hozzájuk képest milyen vagyok. Én pingpongozni szeretek. A magam örömére. Boldogsággal tölt el, ha fejlődöm. Nekem önmagában a tudás, a sportmozgás tökéletes birtoklása elég. Szeretek gyakorolni. Nem sajnálom rá az időt. Figyelek minden edzői utasításra. Könnyen és gyorsan tanulok. Ami nem megy rögtön, azt addig ismétlem, amíg el nem sajátítom. Azt mondják, hogy kitartó vagyok, de nekem fel sem tűnik. Számomra természetes, hogy ha valami érdekel, akkor nincs az a munka, amitől visszarettennék. Persze ha csúnyán szólnak hozzám, leblokkolok. És ilyen gyakran előfordul. Egy sportklub nagyüzemében nincs idő és energia a bonyolult esetekre. Az edzésen elszenvedett sérelmeken azonban valahogy túljutok. A versenyeken minden más. Rettegek a meccsektől. A labdát is alig találom el attól a másodperctől fogva, hogy a bíró elindítja a mérkőzést. Hatéves koromtól mindennap edzek, napi három-négy órát. A Statisztika akkoriban a világ legeredményesebb női pingpongklubja. Egy teremben gyakorlok Európa legjobbjaival, gyakran be is osztanak a világhírű játékosok mellé az edzéseken. Nagy törést jelent számomra, hogy az edzőm eligazol egy másik klubba. Heni néni hiányát nem tudom feldolgozni. Férfi edzőkhöz kerülök, az egyikük egy verseny előtt felpofoz. Jó húsz évig nem tudom neki megbocsátani, amiért mások előtt lekevert egyet. Később újságíróként sok interjút kell vele készítenem, addigra már nem fontos, ami történt.

Nincs az az edzésmennyiség, amit ne tudnék elvégezni. A teljesítőképességemnek, úgy érzem, nincs határa. Sokat futunk, rengeteget kondizunk, és még többet pingpongozunk. Olyan izomzatom alakul ki, amely később, majdnem harminc évvel később alapja lesz minden sikeremnek. De nem csak ezt nyerem a sporttal. Megtanulok rendszer szerint élni, hatékonyabbá válik az időbeosztásom. Megtapasztalom, hogy mekkora terhelést jelent egyszerre helytállni az iskolában és az edzéseken. Heti ötöt edzek, alkalmanként három-négy, olykor öt órát. A sport által kénytelen vagyok elviselni a kudarcokat, és megtanulom azt is, hogy mások bánatára figyelve illik csak örülni a sikernek. Ott, a Marczibányi téri sportcsarnokban kicsiként éljük a nagyok életét. Hatévesen bekerülünk egy közösségbe, amelyben kialakulnak barátságok és gyűlölködések, összeborulások és csalódások. A kezdő hatéves látja, hogy mennyit dolgozik a harmincéves világklasszis, nyomon követjük a másik fejlődését és hanyatlását. Nyaranként, az edzőtáborokban rengeteg időt töltünk együtt. A napi két-három edzés mellett jut idő kislányos dolgokra is, társasozunk, a pingpongterem lelátója mögötti sötét ficakban kuporgunk és beszélgetünk. Órákon át. Nevetünk, sírunk, vitatkozunk, álmokat szövünk. Mindenkinek megvan a helye. Ez egy csapat. A versenyeken azonban továbbra sem tudom hozni azt, amire képes lennék. Már 12 évesen felnőtt, NB II-es csapatbajnokságban játszom, abban a reményben, hogy hozzászokom a versenykörülményekhez, de minden csak egyre rosszabb. Még többet edzek, de semmi eredmény. A versenyek előtti éjszaka nem alszom semmit. A sorsolásnál azért drukkolok, hogy erős ellenfélhez kerüljek, akitől nem szégyen kikapni. Rettegek az újabb kudarctól. A mérkőzések szinte mindig ugyanúgy alakulnak. Kell egy kis idő, amíg bemelegszem. A játszma közepén aztán összeszedem magam, néhány poén erejéig képes vagyok azt nyújtani, amit tudok, majd amikor már csak pár pontra lennék a szett megnyerésétől, leblokkolok. És beindul a már megszokott forgatókönyv: a labdát is alig találom el, vagy ha igen, bénult végtagjaimban megfagynak a mozdulatok. Hirtelen görcsössé válok, és ami egy-két perccel korábban még simán ment, az megoldhatatlan feladattá nehezedik. Apám a terem végéből üvöltözik, legtöbbször azt, hogy „mi a szart csinálsz?!”, az edzőm az asztal végében ül. Nem is tudom, mi a rosszabb. Amikor mérges, vagy amikor lemondóan legyint. Az én viselkedésem is változó, vagy bosszankodom és hisztizek, amit utólag persze szégyellek, de nem tudom a stresszt máshogy levezetni, vagy beletörődöm, és alig várom, hogy vége legyen az egésznek. A föld alá süllyednék. Akkoriban még nem alkalmaznak sportpszichológusokat, és mivel sem a szüleim, sem az edzőim nem tudnak segíteni, magamra maradok a problémámmal. Tíz év telik el így az életemből. Amikor tizenhat évesen abbahagyom a pingpongot, akkor sincs senki, akivel megbeszéljem a döntésemet. Nincs senki, aki vállalja a felelősséget, aki belássa rajtam kívül is, hogy ennek így semmi értelme. Nem szidok senkit. Az egy másik világ volt. A hetvenes-nyolcvanas években leginkább csak nevelődtek a gyerekek, nem volt ennyi pedagógiai és pszichológiai könyv, nem volt net, ahol a szülők utánanézhettek volna annak, hogy egy-egy krízishelyzetben mi a teendő. Megtörténtek a dolgok. És ezt elfogadtuk.

A tehetség összetett. A mai napig nem szeretem, amikor a múltra visszaemlékezve apám azt mondja, hogy tehetséges voltam. Nem, a tehetség ennél sokkal bonyolultabb fogalom. Ügyes voltam, de nem tehetséges, mert a tehetségnek a mentális alkalmasság abszolút előfeltétele. Apám és anyám között amúgy gyakran vitatéma volt a pingpongkarrierem. Apám a saját fiatalkori álmait akarta megvalósítani, amikor felcsillant a remény, hogy belőlem talán sikeres sportoló lehet. Ő ugyanis hamar leszámolt az álmaival. Édesanyja egyedül nevelt öt gyereket. Apám 1936-ban született, számunkra elképzelhetetlen szegénységben éltek. Szó szerint éheztek, a világháború idején az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán életben maradtak. Apám testnevelő tanár szeretett volna lenni, de abba kellett hagynia az iskolát, mert nem volt pénz a taníttatására. Csak a bátyja mehetett egyetemre, apám pedig ipari tanulónak állt, és hazaadta az ott megkeresett pár fillért, hogy a család ne haljon éhen. Akkor önállósulhatott, amikor a bátyja lediplomázott az egyetemen. Az eltemetett álmok bennem élednek újjá, amikor elkezdek sportolni. Ezért hurcol mindennap edzésre, ezért áldozzuk be a nyarakat tíz éven keresztül, ezért mennek el a hétvégék a versenyekre és a csapatmeccsekre. Anyám közben próbál óvni. Nem biztos benne, hogy ez a jó út, de hát apámmal nehéz vitatkozni. Gyakran bújok anyuhoz és keresek nála menedéket. Az első emlékeim is hozzá fűződnek. Ma is érzem a fiatalkori illatát. Ha most megcsapja az orromat az az illat, olyan gyermeki nyugalom lesz úrrá rajtam, mint soha máskor. Anyut ölelni a legjobb dolog a világon. Úgy szorítom a nyakát, hogy majdnem megfullad. A fogaimat is összepréselem, és úgy szorongatom, ahol éppen érem. Azt hiszem ugyanis, hogy minél jobban magamhoz ölelem, annál tovább él majd az érzés. Egyedül anyu tud megnyugtatni. Gyakran vagyok ideges, és sokat szorongok. Ma is rendszeresen emlegeti anyu, „kislányom, pici gyerekként te folyton ideges voltál”. Buta szokásokkal próbáltam csökkenteni a bennem tomboló feszültséget. Egész pici koromtól például tekertem a hajamat. Bal kézzel, döbbenet, de a bal tricepszem – noha jobbkezes vagyok – most is sokkal erősebb, mint a másik. Ezt teszi húszévnyi hajtekerés. Egy-egy hajtincset kezdtem el birizgálni a mutató- és a hüvelykujjammal, majd úgy összegubancolódott, hogy már csak kitépni lehetett. Alig kétévesen műtenek kétoldali lágyéksérvvel. Megsértődöm, hogy benn hagynak a szüleim a kórházban, ezért amikor bejönnek, hazaküldöm őket. Mindennap próbálkoznak, mindennap hazazavarom a családot. Amikor túl vagyok a műtéten és hazavisznek, akkor veszik észre, hogy a fejem búbján baloldalt nincs haj. Kitéptem az összeset. Kamaszkoromban is kialakul rossz, önromboló szokásom. Az arcbőrömet vakarom és kaparom olykor sebesre. Anyu aggódik, „szegény gyerek, milyen csúnya a bőre”, aztán kiderül, nem a tinédzserkor bűne a ronda bőr, hanem az enyém. Tizenhat éves vagyok. Beoltanak kanyaró ellen, ezt a generációt újra kell oltani, mert a kisgyerekként megkapott szovjet vakcina nem volt hatásos. Nem is sejtik, hogy ekkor már bennem dolgozik a Pfeiffer-féle mirigyláz vírusa is. A két vírus együttesen támad. Minden este felmegy a lázam negyvenfokosra, semmilyen étel nem marad meg bennem. Ekkor olvasom Robin Cook Láz című könyvét. Mikor máskor?

Nem sejtem, hogy nem sokkal később nálam is leukémiát fognak gyanítani. Három hét után a körzeti orvos beutal a kórházba. A májeredményeim kétségbeejtők. Jártányi erőm sincs. Egy négyágyas kórterembe kerülök. Minden vakítóan fehér. Az ablaktól balra én fekszem, a jobb oldalon Anna néni. Haldoklik. Olykor úgy érzem, hogy én is. Az esti fürdések rémisztők. Egyedül vánszorgok ki a mosdóba. A láztól reszketek. A gyengeség, ami átjárja a testemet, számomra ismeretlen. Sokszor voltam már beteg, de ennyire még soha. Ez valami komoly dolog lehet. De senki sem mondja, hogy micsoda. A zuhanyzóban egy szál villanykörte világít árván. Szinte félhomály van. A vakolat omladozik, a csempe hiányos. Én nem tudtam, hogy lehet ennyire fázni. És ennyire félni. Ekkor döbbenek rá arra, hogy az élet nagy feladataiban mindig egyedül marad az ember. Hiába állítom forróra a vizet, azt is hidegnek érzem. Nem lépek be alá teljesen, csak a fontosabb testrészeimet mosom le. Az arcomat közben a könnyeim áztatják. Nem vagyok biztos benne, hogy túl fogom élni. Teljes a kétségbeesés. Fogalmuk sincs, hogy mi a bajom. Az Országos Hematológiai Intézetbe visznek vizsgálatra. Előző éjjel virrasztok. Anna néni ugyanis a haldoklás utolsó fázisába ért. Mi, a szobatársai kimentünk a folyosóra virrasztani, képtelenség volt hallgatni a halálhörgését. Ma ottmaradnék mellette és fognám a kezét. De vannak döntéseink, amelyeket utólag nem lehet megmásítani. A hematológiai intézetben sem születik pontos diagnózis, várni kell. Az állapotom nem javul. Nagyon sok gyógyszert szedek. Anyuék mindennap jönnek be látogatni. Az a napom fénypontja. Anyu veszi észre, hogy a sok gyógyszer ellenére nem sebes az arcbőröm. Ekkor döbben rá, hogy a korábbi sebeimért én vagyok a felelős. De ez most a legkevésbé sem fontos. Látom, hogy aggódik, de persze próbál vigasztalni. Őrlődik, és a küzd a saját félelmeivel. Az osztálytársaim is igyekeznek tartani bennem a lelket. Aztán egyszer csak megfordul valami. Nem megy már fel annyira a lázam, és egyegy falat is megmarad bennem, sőt a májeredményeim sem olyan ijesztően rosszak. Kiengednek az udvarra sétálni. Ilyenkor mindig elkísér valaki, hogy ne legyek egyedül, ha nagyon elgyengülnék. Csodás, ragyogó tavaszi nap van. Hetek óta először húzok utcai cipőt, a pizsamámra csak egy köntöst kapok fel. Összefogom a lázizzadságtól kócos hajamat, és úgy merészkedem ki a szabadba. A kórház kertjében sétálva éppen rálátok az 56-os villamosra. Nyikorogva fordul be a Vörös Hadsereg útjára. Messze van, nem tudom kivenni a benne ülő alakokat. De nagyon irigylem őket. Egészségesek és utazhatnak. Élhetik a mindennapi életüket. Nem a kórház, a láz és az étvágytalanság határozza meg a hangulatukat. A világ legboldogabb embere leszek, ha újra felülhetek a villamosra. Rohamosan javul az állapotom. Anyu és apu szabadságot vesznek ki arra a napra, amikor hazaengednek. Alig vagyok több mint negyven kiló. A doktornő elmondja, hogy a kanyaró és a mirigyláz együttesen támadott meg, ami aztán májgyulladást is okozott. Azt hitték, leukémiám van. Még nem mehetek iskolába, összesen majdnem nyolc hetet

hiányzom majd, és kapok egy egész naptári évre szóló igazolást, hogy bármikor, akár a tanórákon is ehetek. Anyuék a kedvemet keresik egész nap, elmegyünk a Flórián téri Centrum áruházba, veszünk egy csinos pulóvert. Az első villamosozásom emlékezetes marad, zokogok és boldog vagyok. Ami azért nagy dolog, mert ritkán vagyok boldog. Kétségbeesve keresem a helyem. Minden vagyok és semmi. Belül minden, de kívülről nem látszik a belső, gazdag világomból semmi. Senki sem ért és senki sem kíváncsi rám. Későn kezdek olvasni, akkor viszont óriási elánnal vetem bele magam a tudás világába. 12 évesen Shakespeare a kedvencem, 13 évesen a képzőművészet ejt rabul, a szomorú sorsú Michelangelo és Rembrandt különösen közel áll a szívemhez. Az életükről olvasva elkönyvelem, hogy a tehetség ritkán jár együtt a boldogsággal, ennek ellenére erősen foglalkoztat a tehetség természete. Talán azért, mert sejtem, hogy én nem vagyok az. A tudásszomjam azonban példás. Reggelente, a konyhaasztalnál ülve gondosan átlapozom a Népsportot és a Népszabadságot, az Interpress Magazint pedig minden hónapban az utolsó betűig kiolvasom. Minden érdekel, művészettörténet, földrajz, fővárosok, kívülről fújom mindet, vallástörténet. Könyvtárba, színházba és antikváriumba járok, de az iskola hidegen hagy. Sok unalmas és felesleges dolgot tanítanak. Az élet számomra egy csoda. De az intézmények mindent elkövetnek, hogy elzárjanak minket a csodáktól. Csak a rutin van, meg az uniformizálás. Legyen mindenki egyforma, ne kérdezzen senki semmit. Eltérni a tananyagtól nem lehet, annak, amit tanulunk, semmi köze az élethez. Lázadok. Az orosz-, a kémia- és az énekórákat szabotálom. Istenem, mennyire másként kéne ezt az egészet csinálni. Alig akad egy-két tanár, akit kedvelek és akivel szót értek. De ők sem tudnak hatni rám sokáig, mert vagy meghalnak, vagy elmennek az iskolából. Ahol amúgy sem érzem jól magam. Elitiskolákba járok, én vagyok az egyetlen az általánosban és a gimnáziumban is, akinek munkások a szülei. Nem nagy ügy. Én mégis traumaként élem meg. Mert kívülálló vagyok. A sport közegében a mentális gyengeségem miatt nem tudtam érvényesülni. Az életben pedig a hátteremet éreztem hátránynak. Ezt sokrétű tudás megszerzésével igyekszem ellensúlyozni. Minden gondolatomban és lelkem minden rezdülésében jelen van az ambíció. Ami viszont otthon értetlenségre talál. „Minek akarsz továbbtanulni? Mi sem diplomáztunk, mégis megvagyunk” – mondják a szüleim, és tulajdonképpen igazuk van. De én többet és mást akarok. Majd egyszer megmutatni azt a komplexitást, ami bennem van. Ekkor már rajzolok. Elég szépen. Két festőhöz járok tanulni. Az Iparművészeti Főiskolára készülök. A szüleim ellenében. Érthető az értetlenségük. Apu számára a sport lett volna a megfelelő terep arra, hogy kibontakozzam. Őt a többi lehetőség nem annyira érdekli. Anyu meg mindig megelégszik a biztossal. A jóra már nem vágyik. Részéről érthető is. De én nem ő vagyok. Én én vagyok.

Neki nehéz, gyötrelmes gyerekkora volt. Tele fájdalommal és soha el nem múló sérelmekkel. Ezek mind alakítanak engem is. Ha nem tudok róluk, akkor is. Mert anyám zsigereibe beleivódott a szenvedés. És tudtán kívül is továbbadja. Vagy inkább örökíti. A nagyanyám szép nő volt. A szerelmét elvitték az orosz frontra még a második világháborúban. Gyönyörű pár voltak. Mindketten szőkék, kék szeműek, tiszta tekintetűek. Sugárzott róluk a boldogság. A szerelmes férfi rendszeresen küldött haza levelet a kedvesének. Ezeket a dédanyám gondosan eldugta. Nem akarta, hogy a lánya megvárja a férfit, férjhez akarta adni máshoz. És csak jöttek a levelek, és jöttek. De mivel azok mind a fiók mélyén végezték, némaság volt a válasz. A szerelmes férfi abban a tudatban halt meg a fronton, hogy a nő, akit imádott, egyetlenegy válaszlevélre sem méltatta. Dédanyám gaztette kiderült. Nagyanyám tombolt. Majd bosszúból nem dédanyám kiszemeltjét választotta, hanem az első férfit, aki szembejött vele. És hozzáment. Ő volt a nagyapám. Nagyotmondó, féktelen, megbízhatatlan, az alkohol rabja. Anyám nővére 1942-ben született, anyám 1944-ben, vélhetően erőszakban foganva. A bombázás közepette jött a világra. Miután felsírt, a vaságy alá feküdt vele az anyja, hogy a beomló födém ne szakadjon rájuk. Ez a nyitány meghatározta anyám életét. Nagyanyám két, karon ülő gyerekkel, egy alkoholista férjtől sújtva a háború borzalmai elől vidékre menekült a rokonokhoz. Mire befejeződött a háború, két ténnyel kellett szembesülnie: nagyapám eladta a budapesti lakást a fejük fölül, és a másik, ha lehet, még rosszabb, nagyanyám elkapta a tbc-t. A lakást visszaszerezte, a tbc-vel éveken át küzdött. Az egyik tüdejét úgy iktatták ki, hogy feltöltötték levegővel, a nagy nyomás hatására a tüdő összeomlott, így műtét nélkül semlegesíteni lehetett a bal oldali tüdejét. A beavatkozás közben több alkalommal is a klinikai halál állapotába került, de mindannyiszor visszahozták az életbe. Nagyanyám szanatóriumi évei alatt anyám és a nővére vidéki rokonoknál és intézetekben kallódtak. Amikor anyám 13 éves kora körül hazatért, akkor sem fogadta túláradó szeretet. Tizenkilenc évesen hozzá is ment apámhoz. Anyu traumája az enyém is. Mert a mindennapi küzdelmeiben látom a szorongó embert. Azt a kislányt, aki szeretet nélkül nőtt fel. Azt az asszonyt, aki gyerekként lett feleség, hogy aztán kényszerűségből szinte mindig egyedül döntsön családunk pénzügyi és stratégiai kérdéseiben. Az erős nő–súlytalan férfi párosítás generációkon átívelő felállás a családunkban. Az ember nem másolja a szülei hibás döntéseit, hanem egyszerűen csak azt a működési módot tanulja meg. Beszűkül a gondolkodása, nem mer az általa ismert kereteken kívül mozogni, és még azokkal a döntéseivel is reprodukálja az előző generáció hibáit, amelyekről azt hiszi, hogy ellenük dolgozik. Ha az ember nem hozza ki magából a legtöbbet, ha kishitű, bizonytalan és nem fogadja el önmagát, akkor a választásaiban alámegy a reális szintnek, hiszen csak így érzi magát biztonságban. Egy vele azonos kaliberű férfi jelenléte folyamatos bizonyításra és megfelelésre késztetné. Így viszont marad a biztonság – és persze a megalkuvás.

Ezért lenne jó akkor választani társat, amikor a nő már valamelyest tisztába jött önmagával. De persze akkor sincs garancia arra, hogy az érdemei szerint sodor majd mellé egy társat a sors. A szorongás ezekben az időkben nálam alapattitűd. Ha van mitől félni, akkor azért félek. Ha nincs, akkor produkálok olyan helyzetet, ami miatt aggódhatok. Tipikusan az a fajta vagyok, aki minden megoldásra talál egy problémát. Mindenben a rosszat látom meg. Bár szeretem az életet és sok minden érdekel, de a saját törekvéseimben borúlátó vagyok. És kishitű. Mindezt tetézik az egyre gyakoribb, halálfélelemmel fűszerezett rémálmaim és felriadásaim. Éjjel van. A bátyámmal alszom egy szobában. Pici, kilenc négyzetméteres helyiség. A szoba egyik sarkában az ő fotelágya, a másikban az enyém. Vaksötét őrzi az álmunkat. De az is lehet, hogy rátelepszik. Fekete minden. Fekete és végtelen. Hirtelen megébredek. Felülök. Nem kapok levegőt. Úgy érzem, mintha atomjaimra hullanék. Nem köt az élethez semmi. Mintha egymagam bejárnám az évmilliárdok végtelen semmijét és a felfoghatatlan távolságok sötétjét. Most még vagyok. De hol voltam százmillió éve? És hol leszek egymilliárd év múlva? Nem akarok foglalkozni ezekkel az abszurd gondolatokkal, de egy percig, amíg tart a roham, képtelen vagyok elhessegetni őket a fejemből. A létezés és a nem létezés az én elmémben feszül egymásnak. Kis híján megőrülök. Nem ébresztek fel senkit. Nehezen visszaalszom. Másnap a bátyámmal és anyuval beszélek erről. „Majd elmúlik…” – nyugtatgatnak. Azóta sem múlt el, csak ritkult. Az első ijedség miatt pár hónapig anyuékkal alszom egy szobában. Nem mintha ezen a szorongáson bárki tudna segíteni. Miután abbahagyom a sportot, megkönnyebbülök. Nem kell többet versenyeznem. De a mozgás hiánya még frusztráltabbá tesz. Kamaszkoromban jön az első pánikrohamom, amelyről még nem tudom, hogy az. Elviselhetetlen a heves szívdobogásom és a végtagremegésem. Mindig attól félek, hogy megáll a szívem. Eddig is rettegtem tőle, de most, ezen az estén minden korábbinál rosszabb. Apu és anyu a nappaliban ül. Tévét néznek. Aput nem lehet kirobbantani a bordó fotelből, amely épp irányba van állítva, így tökéletes szögből látja a televíziót. Azt hiszem, egy kicsit unja már, hogy mindig gond van velem. Anyu aggódik. Nem tudja, mitévő legyen. Mentőt hív. Mire kiérnek, apu már az ágyban fekszik. A nappaliban van a fekhelyük, aprócska, negyven négyzetméteres lakásban élünk. A mentős megkerüli apuék ágyát, úgy jön be hozzám. Nem tudok feküdni, mert akkor még hevesebben ver a szívem. Le-föl járkálok. Késő este van. Érezhető a feszültség az otthonunkban. Minden szűk. Megfulladok. Alaposan megvizsgál az orvos. Ad nyugtató injekciót, és azt javasolja, vigyenek pszichológushoz. Szerinte nincs szervi bajom, a fejemmel lesz gond. A roham szép lassan csillapodik, hat a nyugtató. Másnap elmegyünk a körzeti pszichológushoz. Tudom, hogy nem szabad első látásra ítélkezni, de eléggé furcsának találom. Ahogy járok hozzá hétről hétre, egyre értelmezhetetlenebb a viselkedése. Habár nem vagyok jobban, de annyi ítélőképességem még maradt, hogy meg tudjam állapítani: ez a nő hülyébb, mint én. Nem járok hozzá tovább.

Közben nem vesznek fel az Iparművészeti Főiskolára. Nem lomboz le a kudarc. A lelkem mélyén érzem, hogy tényleg nem vagyok elég tehetséges. Sok kudarctól óvom meg magam a későbbiekben is annak köszönhetően, hogy tisztában vagyok a képességeimmel és a korlátaimmal. Igaz, akár haragudhatnék is az életre, hogy megint ügyes vagyok valamiben, de nem eléggé. Annyira legalábbis nem, hogy élethivatássá válasszam. Véletlenül megyek el a sportújságíró-iskola felvételijére. A bátyám készült oda, de huzamosabb időre elutazott valahova, nem volt otthon. Úgy döntök, elmegyek helyette én. Végül is a gimnáziumban Pokorny tanár úr, aki az osztályfőnököm volt és az irodalom fakultációt tartotta, mindig mondogatta, hogy jól írok. A sportot meg szeretem. Talán majd kisül belőle valami. Ha már sportoló nem lehettem, sem belsőépítész, sportújságíró még igen. Egyszerre vagyok félénk és bátor. Az első riportalanyokat alig merem felhívni. Egyegy interjúra anyu kísér el. Ugyanakkor a Nemzeti Sportba gátlás nélkül betelefonálok, amikor hangot akarok adni a véleményemnek. 1993-at írunk, 20 éves vagyok. Mohamed Aida vívkadet-világbajnokságot nyer. A hír a leghátsó oldalon található, két sorban. A címlapon viszont valami jelentéktelen futballtörténet. Bosszús vagyok. Az érték a hátsó oldalon, a selejt a címoldalon. Igazságot kell szolgáltatnom. Tárcsázom az impresszumban található telefonszámot. Ahelyett, hogy elküldenének a francba, a terjesztésre kapcsolnak. Ott azt mondják, menjek be nyugodtan a szerkesztőségbe, és megmutatják az eladási statisztikákat szívesen. Ha foci van a címlapon, veszik az újságot, ha nem, a kutya sem kíváncsi a lapra. Még egy olimpia sem generál akkora vásárlói érdeklődést, mint egy labdarúgóbajnoki forduló. Bemegyek, átnézzük a statisztikákat. A Nemzeti Sport Visegrádi utcai szerkesztősége valóságos labirintus. Egy öreg bérház földszintjén bújik meg a sportnapilap műhelye. Recepción be, néhány lépcsőn fel, udvarra ki, másik kapun be, bolyongok, mint egy oktalan kisgyerek. A lambériás, az újság múltjához egyáltalán nem méltó, függönyökkel szeparált irodarendszeren nem lehet észrevétlenül átsurranni, megismerkedem néhány újságíróval. Pár hónappal később egy futóversenyen – ahova csak nézőként megyek ki – beléjük botlom. „Lenne kedved nálunk dolgozni? Üresedés van a lapnál.” Már hogyne lenne? Egy nagy kérdés végére kerül pont. Talán az újságírás lesz az, amiben ki tudok teljesedni. És nem a hitélet gyakorlása. Nem sokkal korábban nyertem felvételt egy hitoktatói intézetbe. Nem mintha azonosulni tudnék az intézményesített vallással. De a hit nagyon érdekel. Amióta az életem része a halálfélelem, keresem istent. Hol kétségbeesve, hol pedig csak csendesen, észrevétlenül. Sok egyházi gyülekezetben megfordulok, katolikusoknál és reformátusoknál egyaránt. Húszévesen keresztelkedem, a saját döntésem szerint. Sokat tanulok, pótlom a hiányosságokat, tizenhat éves koromtól minden nyáron elutazom a franciaországi Taizébe, ahol egy ökumenikus szerzetesrend működik Roger testvér vezetésével. Egyhetes kurzusokra lehet jelentkezni, különböző tematikájú csoportos foglalkozásokon

vesznek részt a fiatalok. A gimnáziumi osztálytársaimmal gyűjtjük közösen az élményeket, tanuljuk a taizéi imadalokat, keressük istent, az életcélunkat, a helyünket. Napi háromszor van ima a hatalmas, mediterrán és futurisztikus stílust ötvöző templomcsarnokban. Az imahely sok meghitt pillanat helyszíne. Narancs fények világítanak mindenütt, mécsesek és gyertyák ontják meleg fényüket. Mirtuszbokrok választják el a szektorokat egymástól. Padok és székek nincsenek, mindenki a földön ül, a szentélyhez közel még sorokban, hátrább már összevissza. A világ minden részéről jönnek istenkereső fiatalok, hogy lecsendesedjenek és közelebb kerüljenek a legjobb önmagukhoz. Meg talán istenhez is. Akár van, akár nincs. Aki hisz, annak minden lehetséges. Keresem a bizonyosságot. Taizében már majdnem megtalálom. Azért akarom itthon folytatni a hitben való elmélyülést. De aztán úgy döntök, hogy az újságírás mellett még lesz lehetőségem tovább keresni az igazságot. Ám ha a hit kutatását választom fő hivatásomul, nem fogok tudni mással foglalkozni. Ha isten akar engem, megtalál és ad feladatot. Az, hogy én keresem őt továbbra is, nem kérdés. A sok taizéi táborozás közül az egyik nagyon elmélyültre sikerül. Megbetegszem odakint. Magas lázam van, a szám beödémásodik, a testem csupa kiütés, mindent kihányok. Több kilométerre van egy orvos, elvisznek oda. Nem tudja, pontosan, mi a bajom, de biztos, ami biztos, ad allergiagyógyszert. És a barátnőimnek azt mondja, éjjel figyeljenek, nehogy az ödéma a garatomra húzódjon, mert akkor megfulladok. Sokat fogyok, a lázam tartósan magas. De nem halok meg. Nem új a helyzet. Sokat vagyok beteg. Ha az országba bejön egy vírus, biztos, hogy az első tízben benne vagyok, aki elkapja. Az immunrendszerem olyan, mintha nem is létezne. Persze tudom, hogy dolgozik szegény. A betegségek alkalmával gyakran van nagyon magas lázam. Ez is mutatja, hogy a védekezőrendszerem bekapcsol. De én örülnék, ha akkor lenne ilyen aktív, amikor eldönti, hogy hagyja-e egyáltalán szóhoz jutni a kórokozókat. Magyarán: szeretnék nem beteg lenni folyton. Tudom, hogy a lelkem viharaival összefügg a folytonos megbetegedés. Ahogy a sok ciszta is. Még gimnazista vagyok, amikor először gyullad be a mellemben egy ciszta. A Kékgolyó utcai onkológiai intézetbe küldenek. Ekkor még nincs szükség sebészeti beavatkozásra. De azt javasolják, hogy járjak kontrollra. Néhány évre rá a szemhéjamról operálnak le egy cisztát, majd a lábujjam körömágyáról. Szeretnék másmilyen lenni. Könnyedebb és lazább. Olyan ember, aki becsüli magát. Akinek van hivatása, útja, hite. Akinek az életszeretete mellé egy jó adag biztonságérzet is párosul. Aki nem elemez folyton, hanem békében van önmagával és a világgal. Aki okosan be tudja osztani az idejét, és hatékonyan dolgozik a céljaiért. Mert tudja definiálni a céljait. De az én életemben egyelőre minden kusza. Nem érzek mást, mint csupa ellentmondást magam körül. Az élet egy káosz. A vágyaim hajtanak előre, de egyben meg is bénítanak. Nem tartom magam alkalmasnak arra, hogy valaha is leszámoljak a bennem dúló háborúkkal, mint ahogy arra sem, hogy kezelni tudjam a szerteágazó gondolataimat és az örökös félelmeimet. Az létezik, hogy így fogom leélni az életemet?

02 LONDONI RANDEVÚ

ELSŐ NAP A NEMZETI SPORT szerkesztőségében. Azon a két újságírón kívül, akik odahívtak dolgozni, nem ismerek senkit. Egyikük a rovatvezető, a másikuk a helyettes. A barátságosabb főnök helyére ülök le, és írok néhány próbacikket. A szerkesztőségbe két oldalról lehet bemenni, a porta felől, ahol meg kell mondani, hogy ki vagyok és honnan jöttem, valamint hátulról, a Visegrádi utca egyik belső udvarán keresztül. Ez a bejárat éppen az ő egymással szembetolt asztaluk mögé visz be, ezen keresztül kezdek közlekedni. Ezekben az időkben több fiatal kap lehetőséget az újságnál, a többiek a nevesebb újságíró-iskolából érkeztek, ismerik egymást, én kívülálló vagyok – megint. A próbacikkek rövidek, a négy-öt soros kishíreken is órákig kotlok. Eddig azt hittem, hogy tudok írni, de most kiderül, hogy nem. Alapvető szabályokkal nem vagyok tisztában, keresem az alanyt, az állítmányt, a határozókat és a jelzőket, egyre jobban összezavarodom. Elbizonytalanodom, hogy az írás tényleg nekem való-e. Nincs időm sokat töprengeni, mert odalép hozzám egy másik újságíró, jóval idősebb, mint a másik kettő. Jópofáskodni próbál, de közben háromszor-négyszer vérig sért. Neki tetszik, nevet. Nekem viszont sírni lenne kedvem, de inkább harcolok az ötsoros szövegeimmel. A két főnök és a jópofa idősebb kimennek ebédelni, én magam maradok. Az arra keresztülhaladó többi újságíró méricskél, mit keresek ott a rovatvezető-helyettes helyén. Most mondjam azt, hogy igazából én magam sem tudom? Alig várom, hogy visszajöjjenek. Nem csak azért, mert éhes vagyok, sokkal inkább azért, mert egyre idegesebb. Mindenki csak néz, senki nem szól semmit, nem tudom, mit csináljak, és azt sem, hogy mikor mehetek végre haza. Amikor visszaesnek a szerkesztőségbe, nem mondják, hogy abból, amit írtam, meg fog-e valami jelenni, vagy ez csak gyakorlás. Nevetnek, viccelődnek, furcsállom, hogy nincsenek köztük egyértelmű párbeszédek, csak kétértelmű élcelődések. Elkeserít az esetlenségem. Izzad a tenyerem, és én magam is izzadok, talán ők is érzik. Mennék már haza, de nem merek szólni. Böködöm a számítógépet, még soha nem dolgoztam ilyenen, pár hónappal korábban mechanikus írógépen tanultam meg tíz ujjal gépelni. Azért, hogy egyszer majd felkészült és gyors újságíró lehessek. Nem tudom, mi zavar jobban. Az, hogy emberként méregetnek? Vagy az, hogy nőként? Huszonegy évesen már illik az embernek felmutatni egy komolyabb kapcsolatot, nekem húszévesen volt az első, gyenge kis próbálkozásom. Se előtte, se azóta semmi. Fiatal vagyok, sportosnak már nem sportos, hiszen az összes izom leapadt rólam, szőkésbarna, amolyan Meg Ryan-frizurás kislány, hajlott háttal és megint gyakran sebes arccal. Hajt az ambíció, a megfelelési kényszer, azt érzem, hogy talán az újságírásban egyszer majd jó lehetek, másfelől viszont nagyon zavar a közeg. Csupa negyven-ötven körüli férfi – na jó, egy-két fiatalabb is akad közöttük –, láthatóan nem tudnak mit kezdeni egy fiatal nővel. A második napon még idegesebben megyek be, mert már tudom, hogy milyen szörnyű volt az első munkanapom. Estig maradtam, addig tébláboltam, amíg végre meg mertem kérdezni, hogy kellek-e még.

A második nap is ott ülök a főnöki asztalnál, a hangulat ugyanaz. Emitt vihorászás, a szerkesztőség többi részében dermedt hangulat. Fogalmam sincs, hogy mibe csöppentem. A jópofa idősebb megkérdezi, nincs-e kedvem kimenni vele egy munkára. Interjút kell készítenie egy teniszezővel. Menjünk, habár nem szívesen maradok vele kettesben. A hátsó ajtón hagyjuk el a szerkesztőséget, beülök a régi, kissé rendetlen kocsijába, és passzivitásba vonulok. Abból nem lehet baj. Ha kérdez, felelek, de magamtól nem mondok semmit. Méreget. Pedig az apám lehetne. Minden második poénja sértő. Legszívesebben kiszállnék az autóból. Tényleg nem tudom, hogy kell-e ez nekem. Az interjúnál odavisz a riportalanyhoz, bemutat, megint elsüt néhány poént, majd nekifog a kérdéseknek. Most legalább nem velem van elfoglalva. Igyekszem figyelni, hogy miket kérdez, és azon gondolkozom, hogy én tudnék-e hasonló kérdéseket feltenni. Leginkább attól függ, hogy az ember kellőképpen tájékozott-e. Ezt a felismerésemet elraktározom. Amikor visszamegyünk a szerkesztőségbe, ő az interjú megírásának lát neki, nekem pedig ad egy egyszerű feladatot. Megint semmi nem jut eszembe, bénultan ülök a főnöki asztalnál. Ijedten rezzenek össze, amikor elkezd ordítozni velem. Ő már megírta a rövid kis interjút, én viszont alig három sorig jutottam. A hátam mögül üvöltözik, meg sem merek fordulni. Ülök a nagy fekete bőrfotelben a szakadt farmeromban és a fehér kis pólómban, az ujjaim remegnek a klaviatúrán, és legszívesebben sírni lenne kedvem. „Te egy olvasatlan, tudatlan senki vagy, ezért nem jut eszedbe semmi. Hogy képzelted, hogy valaha újságíró lesz belőled?” – harsogja. Nem sírok. Leszegett fejjel ülök a helyemen. Ami persze nem az én helyem. Hazafelé zokogok. Nem értem, miért nem lehet emberi hangon megmondani, ha baja van velem. Vagy újságíróéknál ez így szokás? Mindennapossá válnak a kiabálások. Reszketve járok be a laphoz, nem tudom, melyik nap milyen hangulatban találom a vicces kedvű, ordítozós főnökféleséget. Sírni csak hazafelé szoktam, ott bent mindig meg tudom állni, hogy ne bőgjem el magam. 1994. június 14-re virradó éjjel alig alszom. Aznap ugyanis megjelenik az első cikkem. Több hónap telt el azóta, hogy először betettem a lábamat a szerkesztőségbe, de még egy írásomat sem találták méltónak a publikálásra. De most megtörik a jég. Már nyomdában van a lap. Semmi sem állhat útjába annak, hogy nyomtatásban lássam a cikkemet és alatta a nevemet. Olyan izgatott vagyok egész éjjel, hogy nemcsak aludni, de feküdni sem tudok. A bátyám már elköltözött, enyém a kilenc négyzetméteres gyerekszoba egyesegyedül. Egész éjjel járkálok, olykor egy kicsit megpihenek, de nem tud elnyomni az álom. Hajtom az órákat és a perceket, legyen már reggel, hadd szaladjak le a postaládához és vegyem a kezembe az újságot, benne életem első, nyomtatásban megjelent cikkével. A pillanat, amikor korán reggel, papucsban és pizsamában, a postaládánál állva fellapozom az újságot és megtalálom benne az írásomat, plusz alatta kiírva a teljes nevemet, semmihez sem fogható.

Egyszerre vagyok büszke és boldog. Pityergek örömömben. Ez már valami. Aki erre képes, az nem gyenge nő és nem selejt. Az nem az az ember, akit nem becsültek az iskolában, aki vágyott az elismerésre, de utálta a versenyhelyzeteket. Nem. Aki az országos sportnapilapba ír, az tud valamit. Ha írni még nem is, de harcolni már egészen biztosan igen. Fél évvel az első cikkem megjelenése után egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Még mindig nem kaptam egy fillér fizetést sem, és még mindig nincs helyem, ahova háborítatlanul le tudok ülni dolgozni. A többi fiatal újságíró már mind kapott asztalt és számítógépet, én továbbra is csak odakönyörgöm magam valahova, ahol éppen van szabad hely. Egyre több újságírót ismerek. Kezdem világosan látni azt a kényelmetlen helyzetet, amelybe mi, fiatalok belecsöppentünk. Hatalmi harc szítja a kedélyeket a lapnál, a sok elbocsátott idősebb kolléga helyére vettek fel minket. Már akit felvettek. Végre kiderült, hogy az idősebbek ezért néztek minket rossz szemmel. Az én érkezésemet különösen, mert engem a hatalmi gyűlölködésben leginkább érintett főnökök hoztak ide. Igyekszem integrálódni, elfogadtatni magam a többiekkel. De nehéz, mert néhányan már összeboronáltak a főnökökkel. Egy női munkaerő esetében ez a fals feltételezés nem ritka. Lassan ezt is megtanulom kezelni. Már nem merek egy kollégával sem kimenni munkára, mert úgy jönnek vissza, hogy a skalpommal büszkélkednek. Közben az igazság az, hogy magányosan élek, minden tekintetben férfimentesen. Munkával próbálom ellensúlyozni a pletykákat. Sokat vállalok, aminek következtében egyre egészségtelenebb életvitelt folytatok. Éjfélkor van lapzárta, kora délután, egy-két óra körül pedig a kezdés. Szinte minden este bent vagyok zárásig, éjfél után érek haza, utána szükségem van még néhány órára, hogy lecsillapodjak. Vagyis hajnali három-négy óra körül megyek aludni, és tíz körülig alszom. Ébredés után otthon még szöszmötölök, és utána megyek be a szerkesztőségbe dolgozni. Semmi másról nem szól az életem, csak a munkáról. Hét közben, hétvégén egyaránt. Az alváshiányom egyre aggasztóbb. Ráadásul sokat vagyok ébren sötétben, egyedül, a hajnali órák érthetően nem alkalmasak arra, hogy programokat csináljak, vagy a családdal, barátokkal találkozzam. Nem mintha lennének barátaim. Mindenki eltűnt az életemből, aki fontos volt. A barátok más irányba indultak el, többségük egyetemre jár, más a témánk és az érdeklődési körünk, kiüresedtek a beszélgetéseink. A család nem tud rám hatni és nem ért meg, egyedül az új, szerkesztőségi barátok azok, akikbe lehet kapaszkodni, de én inkább nem kapaszkodnék senkibe. Amilyen egysíkú a magánéletem, olyan silány az étkezésem. Alig eszem, amit igen, az is egészségtelen, és a ciklikusságában sincs semmi tudatosság. Előfordul, hogy naphosszat koplalok, majd este teletömöm magam nutellás zsemlével. Zöldséget, gyümölcsöt egyáltalán nem fogyasztok, hiába mondja most már a bátyám is, hogy figyeljek oda magamra, mert nem lesz jó vége. Nem iszom egész nap, sokszor a nap végén jut eszembe, hogy egy korty víz sem csusszant le – kávé viszont három is.

Fogyok, görnyedek, megyek össze. Egyre többet vagyok feszült, frusztrált és szomorú. Bedarál az újságírás. Hajszolom a sikert, az elismertséget, eközben nem vagyok hajlandó tudomást venni a jelekről. Túl nagy a terhelés, de azt hiszem, hogy mindent bírok. Egyre borúlátóbb és zaklatottabb vagyok ugyan, mégis úgy gondolom, hogy velem nem történhet semmi baj, és hogy majd varázsütésre jobbra fordul körülöttem minden. Egyre inkább szakadok el a valóságtól. Miközben a munkám során adódó nehézségek igenis valódiak és kézzelfoghatók. Napilapnál dolgozni számomra átkozottul nagy stresszel jár. Az újság mindennap megjelenik. Ünnepnapokon is. Úgy érzem, sosem érek a feladataim végére, és gyakran futok versenyt a határidőkkel, a lapzártával. Végre kapok szerződést, egy asztalt, ahova leülhetek, és sportágakat. Amelyekért én vagyok a felelős. Minden hírről tudnom kell, ha lemaradok egy fontos értesülésről, megbüntetnek. Hosszú hónapokba telik, amíg az én sportágaimban kialakítom a működő kapcsolatrendszereimet. Rengeteg új embert ismerek meg, nincs idő szemérmeskedni és óvatoskodni, teljesíteni kell, túllépve az alaptermészetemen, a korlátaimon, a tűréshatáromon. Ha külföldön rendeznek olyan sporteseményt, amelyért én vagyok a felelős, el kell kérnem egy vezetékes telefonszámot vagy egy faxszámot a magyar küldöttség vezetőitől, mert a verseny ideje alatt azon tudok kommunikálni velük. Ha én is elutazom a magyar csapattal, telefonon diktálom be a tudósítást a Hungary direct telefonvonalon: felhívok egy számot külföldről – minden országból más számot kell tárcsázni –, és a központ kapcsolja az általam kért magyar hívószámot. Ennek a módszernek a lényege az, hogy a hívott fél, vagyis a szerkesztőség fizeti a beszélgetést, és nem én, a filléres napidíjamból. De olyan is előfordul, hogy a szerkesztőségből a gépírónők hívnak vissza azon a külföldi telefonszámon, amelyen én vagyok elérhető például a szállodában vagy még a sportcsarnokban. Sokszor nincs idő tollal, papírra megírni a tudósítást, ilyen esetekben fejből diktálom le a tudósítást vagy az interjút. Ha az eredményeket nem közli időben a Magyar Távirati Iroda, és én itthon vagyok, mert nem tartottam a magyar csapattal, akkor nekem kell beszereznem a kinti küldöttségtől az eredménysort, ilyenkor vagy faxon továbbítják nekem, vagy bediktálják, még jó, hogy tudok gyorsan, tíz ujjal gépelni. Nemegyszer megesik, hogy már a tördelőgépekhez kérem a telefonhívást, és a kész, betördelt oldalba írom be az eredményeket vagy a tudósítás utolsó mondatait. A korrektor még ránéz, egy gombnyomás, és már megy is a nyomdába az oldal. A budapesti lapszám később zár. A vidéki korábban, hogy a kinyomtatott, friss újságköteg még elérje az éjjeli postavonatokat, amelyek aztán az ország minden pontjára eljuttatják a Nemzeti Sportot és a többi napilapot. A feszültebb, strapásabb napok utolsó óráit heves szívdobogással csinálom végig. Már napközben tudom, hogy mi vár rám. Felkészülök arra, hogy minden eddiginél jobban kell majd sietnem. Tisztában vagyok azzal, hogy a korrektor ugyan még rá fog nézni, de olvasószerkesztő már nem, vagyis tartalmi kérdésekben nem hibázhatok. De hiába minden előkészület, mire a hajrába érek, már alig tudom kontrollálni magam. Nem látja rajtam senki, csak én tudom, hogy mi zajlik bennem, ott, legbelül. A szám kiszárad,

a szívem a torkomban ver, a végtagjaim izzadnak és kihűlnek, de közben olyan forróság önti el a testem, hogy úgy érzem, felgyulladok. Ilyenkor legtöbbször egész nap alig ittam és keveset ettem. Esténként, amikor hazaérek, és lefürdeni sincs erőm, beismerem magamnak, hogy a végsőkig kizsigerelem magam lelkileg és testileg is. Majd megpróbálok jobban odafigyelni. Közeleg a karácsony. A szüleim kérik, hogy néhány napra tegyem szabaddá magam, de elvállalom a legmeghittebb ünnepnapok ügyeleteit. Nekem nincs párom és gyerekem, nem okoz gondot a szabadnapokon is dolgozni. Egy-két pihenőnapom úgyis lesz, hiszen amikor minden zárva van, újság sem jelenik meg, mert nem tudják hol árusítani. Az első karácsonyomra készülök egyedül, az új lakásban. Nagymamám mellé költöztem, a néni, akivel eltartási szerződést kötöttünk, ugyanis meghalt. Nem volt senkije, az utolsó években a nagyi gondozta, de olykor én is felmentem hozzá, hogy érezze, törődöm vele én is. Gyerekként nem szerettem, ha megölt fát veszünk, ezért most, az első önálló karácsonyomra készülve, beszerzek egy gyökeres példányt. Hatalmas földlabdával adják, még szerencse, hogy több árus is ott téblábol a fáknál, az egyiket megkérem, hogy cipelje fel az első emeletre az enyémet, én nem tudom megmozdítani, olyan nehéz. Ülök az aprócska lakásom nappalijában. A konyhából átalakított kisszobát, amelyben nincs fűtés, gardróbnak használom, a főzőfülke olyan pici, hogy csak egy ember fér el benne, de megfordulni ő sem tud. Az előszoba, amelyből minden más helyiség nyílik, arányos négyzet alapú, a fürdőszoba régies, zsúfolt, a csempe világoszöld, a fal többi része meszelt fehér, a bojler olyan idős, mint anyu, a vécé egy dobogón áll, picit vicces, nem tudom megszokni. A nappali a többi helyiséghez képest nagy és világos. Az ablakai forgalmas útra néznek, a szellőztetésnél több benzingőz jön be, mint friss levegő. Régi álmomat valósítom meg azzal, hogy fenyőbútorokkal rendezem be, apránként vásárlom meg az íróasztalt, a komódot és a polcokat, ahogy csepegtetik a fizetésemet, egyelőre nem fix összeget adnak. Az ágyat a nagymamámtól kapom, régi darab, csúnya, sötétzöld kárpittal, de megteszi. Törökülésben ülök a földön, a fa előttem, immár egy nagy fekete vödörben. Még csupasz, azon töprengek, hogy hova tehettem a díszeket, amelyeket nemrég vettem, és hogy mivel fogom bevonni a csúnya műanyag felületet. Nyugtalan vagyok. Akkor érzem magam jól, ha dolgozom. Ha benne vagyok a sodrásban, és visz a lendület. Olyankor nem jut eszembe, hogy firtassam, ki is vagyok valójában. A megoldandó feladatok mindig elterelik a figyelmemet az élet nagy kérdéseiről. Arról, hogy egyedül vagyok. Szégyellem, hogy férfiügyekben sután viselkedem. Sosem tudtam jó színben feltűnni előttük, és ez, ahogy idősödöm, egyre fojtogatóbb. Attól tartok, hogy ez a gátlásosság már beteges. Próbálok változni, de nem tudok. Megfigyelem, hogy a többi nő hogyan csinálja. De azt látom, hogy ők nem tudatosan ügyesek, szellemesek, lazák és kívánatosak, hanem zsigerből jön náluk az áramvonalas viselkedés. Nagyon formás a fenyőfa, egyre jobban tetszik. Lehet, hogy nem is kellene teleaggatni díszekkel, végül is ő egy érző élőlény. Nekem sem esne jól, ha a

végtagjaimat, a hajamat és a fülemet arra használná valaki, hogy különböző színes vackokat akasszon rá. A téli, az ablak sarkából bekukucskáló napfény megtölti derűvel az egész nappalit. Talán nem is baj, hogy egyedül vagyok. Olyan sok dolgom van még önmagammal. Az sem véletlen, hogy a barátok is eltűntek az életemből. Le kell vedlenem a régi énemet és építenem kell egy újat. Fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá. Olyan sok mindent akartam már eddig is. A férfiak számára kívánatos nővé válni. Társasági emberré formálódni. Egy kis bölcsességet magamra szedni, hogy ha baj ér, ne törjön össze azonnal a kétségbeesés. Az időmet okosan felhasználni, hiszen annyi minden fér bele egy emberéletbe, én viszont felesleges dolgokra pazarlom el a drága időmet. Szeretnék az élettel úgy bánni, ahogy megérdemli. Mit ér az a belső meggyőződés, hogy az élet egy kincs, ha én elvesztegetem a lehetőségeimet? Már nem olvasok, nem járok színházba, nincsenek barátaim, a családomat alig látom, és nem tudok örülni a hétköznapoknak. Csak a munkahelyi sikerek jelentenek némi örömet, de már azok is egyre kevésbé. Változni. Valahogy azt kellene megtanulni. Mert így, ebben a formában én soha nem fogom elfogadni önmagam. Csöngetnek. Otthagyom a fát a szoba közepén a fényárban, és ajtót nyitok. Nagyi áll ott, kezében egy tál paprikás krumplival. Megcsapja az orromat a virsli illata. Eddig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok. Behívom nagyit, leül az étkezőasztalhoz, és végignézi, ahogy kanalazom az ebédet. Az elején lelkesen eszem, a vége már nehezen csúszik le. Összeszűkült a gyomrom az utóbbi néhány hónap hajszájában. December huszonharmadika van. Hamarosan indulnom kell dolgozni. De kezdem furcsán érezni magam. Mintha bizseregne az ajkam, és gyengébben hallanék. Meg a torkom is kapar, és egyre nehezebben nyelek. „Valami nem stimmel” – mondom nagyinak. Kiszaladok az előszobába a tükörhöz, látom, hogy kezd megduzzadni a szám. Ijedtség lesz úrrá rajtam. Nagyi nyugtatgat, és átcsoszog a saját lakásába kalcium pezsgőtablettáért. Én az allergiagyógyszeremet kezdem hevesen keresni, parlagfű-allergiásként mindig van otthon egy dobozzal. Bekapok gyorsan egy dupla adagot, addigra nagyi is visszaér, lehörpintem a kalciumot is. Lassan kezd csillapodni az ödéma, és addig, amíg valamelyest megnyugszom, nagyi velem marad. Amikor elindulok dolgozni, még erősen látszik a felső ajkamon a duzzanat. Másnapra belázasodom, de vállalom az ügyeleteket, nem akarok kiszúrni senkivel, én sem örülnék, ha a fix programomat le kellene mondanom egy kollégám betegsége miatt. December végén lesz egy szabadnapom. Nem tudom, hogy várjam-e vagy féljek tőle. Ha benne vagyok a forgatagban, bírom a terhelést, ha leállok, rögtön elkap valamilyen nyavalya. Alig páran vagyunk bent a szerkesztőségben, aki csak teheti, otthon maradt a családdal. Ebédet rendelünk, én sült csirkecombot kukoricasalátával. Néhány falat után megint elkezd duzzadni az ajkam. Nagyon megijedek, már csak azért is, mert nincs nálam

allergiagyógyszer. Körbeszaladok a szerkesztőségen, szerencsére az egyik kolléganőm mindig hord magával, beszedek gyorsan két szemet. Figyelem magam, szerencsére elkezd csillapodni a duzzanat, és az ödéma nem megy a gégémre. Unom az egészet. Unom, hogy folyton beteg vagyok, és hogy mindig utolér valamilyen istenverése. Másnap elmegyek orvoshoz, allergiatesztet csinálnak, és beállítanak keresőétrendre. Első nap csak egy fajta élelmiszert ehetek, a következő nap egy újat iktathatok be, és ez így megy majd heteken keresztül. Mindennap egy új ételt próbálhatok ki. Bizakodnak, hogy kiderül, mire reagálok ilyen heves allergiarohamokkal. Január van. Ritkán süt be a nap az ablakomon, legtöbbször sötét van, szürkeség és elviselhetetlen hideg. Nem győzöm egyre magasabb és magasabb fokozatra állítani az ocsmány szürke gázkonvektoromat, annak kell befűtenie az egész lakást. Az allergiatesztnek és a keresőétrendnek nem lett értékelhető eredménye. Egyet tudok tenni, mindig tartok magamnál allergiagyógyszert. A munkában élem ki azt, amit a hétköznapjaimban nem tudok. Figyelek az észrevételekre, sokat tanulok, azzal, hogy egyre többet írok, nő a gyakorlatom, gyarapszik a tapasztalatom, gyorsabb és összeszedettebb vagyok. Mindezek ellenére a jópofa, ordítozós kolléga egyik nap úgy elveti a sulykot, olyan ordenáré módon üvöltözik velem, hogy nem bírom tovább, elbőgöm magam bent a szerkesztőségben. Másnap anyám jön be és beszél vele. Én már bent vagyok a szerkesztőségben, az asztalomnál körmölök lázasan, amikor anyu bejelentkezik a portán. Előre megbeszéltük, hogy jön, mégis ideges vagyok, amikor megérkezik. Lajoska, a recepciós szól be a belső telefonon, „egy nagyon kedves hölgy jött hozzád, Rituska” – búgja azon a gyönyörű hangján a mi Lajosunk, és tudom, hogy nem lehet más, mint anyu. Kérem a kollégát, hogy jöjjön ki velem a portára. Nem mondom meg, hogy miért. Közben faggat, sérteget, ő mindvégig azt hiszi, hogy szellemes, de már megsértődni sincs hangulatom. Amikor kiérünk a portára, ahol anyu vár ránk, bemutatom őket egymásnak, majd kettesben hagyom a furcsa párost. Még hallom, ahogy anyu belekezd: „Először is azt akarom kérdezni, hogy van-e magának gyereke…” A folytatásnál már nem vagyok ott. Másnap persze szóvá teszi, gúnyolódik rajtam, elmondja a többieknek, hogy a „kedves mama bejött megvédeni a kislányát”. Egyre inkább szánakozást érzek iránta. Nagyon szomorú lehet annak az élete, akinek a legfőbb ellensége egy negyvenöt kilós, védtelen nő. Mire megtanulom kezelni a jópofa gonoszt, talál magának másik kislányt, akit piszkálhat. És nekem is új ellenségem akad. Egy elismert kolléga, nagyfőnök, igazi tekintély a szakmában, hadjáratot indít ellenem. Az összes fiatalt támogatja, segíti, tanácsokkal látja el, csak engem kerül tüntetőleg, és néz levegőnek. Egy ideig miatta is gyomorgörccsel járok dolgozni. A munkáim megítélésében is ellenségesen viselkedik, fúr, kritizál, gyűlölködik. Nem értem. Aztán eljön a fordulópont, hogy már nem is akarom érteni. Kezdem átlátni, hogy a teljesen indokolatlan piszkálódás és utálkozás nem az én bajom. Hanem azé, akinek ez öröm. Akinek annyira üres az élete, hogy kielégülést jelent nekiesni egy ártatlan gyereklánynak.

Ha nem is ügyesen, de valamelyest azért már kezdek eligazodni a felnőttek, a frusztrált férfiak furcsa világában. De sokáig nem nyugodhatok meg. Egyre ocsmányabb pletykákat hallok magamról. Istenem, ha tudnák az igazságot, hogy én mennyire, de mennyire nem merültem még el a testiség világában. Olyannyira nem, hogy már-már ez is elkezd aggasztani. Bőven húszon túl még nem volt férfi az életemben, és közben miket beszélnek rólam a tények ismerete nélkül. Milyen világ ez? Pont rólam mondanak ilyet, aki tele van gátlással. Akibe továbböröklődött a család nőtagjainak összes aggodalma és félelme. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha megnyíljak egy férfi előtt. Rettegek az érintéstől, az első csókra is húszéves koromig kellett várni. Nem vagyok más, csak egy frusztrációbomba. Az intimitástól való félelem feloldása kilátástalan feladatnak tűnik. De igazából nem tudom, mi aggaszt jobban: ez a beteges feszélyezettség, a hajszás életmód vagy a magány. Talán mégsem volt olyan jó ötlet különköltözni a szüleimtől. Még az a szerencse, hogy nagyi a szomszédban lakik. A februári születésnapomat betegen töltöm otthon. A lázam 39,5 – mindig is ilyen típus voltam, könnyen felszökik –, óránként járok ki hányni. Anyu kérdezi a telefonban, hogy eljöjjön-e segíteni, de én nem vágyom másra, mint arra, hogy ne szóljon hozzám senki. Nagyi ugrik át olykor, rám néz, megfogja a homlokomat, a számhoz emeli a poharat, pár kortyot belém diktál, és megy vissza a saját lakásába. Oldalt fekszem, hogy ha újra hánynék, gyorsan rá tudjak fordulni az ágy mellett pihenő lavórra. Csukva van a szemem. Nem jó ez így. Nem jó ez sehogy sem. Érzem, ahogy az orrnyergemen átgördül egy könnycsepp, és végigcsordul az orrom peremén. Néhány napot muszáj volt otthon töltenem, nem mentem dolgozni. Anyu átjött egyik nap, hozott aranylevest. Így hívom a grízgaluskás zöldséglevest, amely a tetején gyöngyöző, aranyszínű olajcseppekről kapta a nevét. Ha beteg vagyok, mindig főznek nekem belőle, ez a leves ugyanis képes kipárnázni a zaklatott gyomromat. Néhány tányér belőle, és azonnal jobban érzem magam. Két balhés ügy fogad, amikor újra felveszem a munkát. Egy ártalmatlannak tűnő téma feldolgozása miatt keres telefonon az egyik klubelnök, az ország egyik legnagyobb sportegyesületének vezetője. Már a második mondatnál kiabál velem, az édesanyámat szidja a legalpáribb módon, és engem is oda küld, ahova az anyukámat. Az elnök körülbelül ötvenéves, több ezer gyermek sportol ott, ahol ő az első ember. Szóhoz sem jutok, állok letaglózva az íróasztalom mellett, kezemben a telefonkagylóval, és tanácstalan vagyok: most én is küldjem el oda, ahova ő engem az anyukámmal együtt, vagy úri hölgy módjára inkább hallgassak? Egy harmadik megoldás mellett döntök, finoman azt sugallom, hogy így talán nem kellene beszélnie velem, mert semmi rosszat nem tettem, nem ártottam a klubjának és a versenyzőinek. Egy hét sem telik bele és egy másik klubvezető is nekem esik. Egy versenyen kezd el minősíthetetlen hangon kiabálni velem, mert előző nap hibáztam a tudósításban. Igaza van, valóban elírtam egy nevet. De megértettem volna akkor is, ha rendes hangon szembesít a bakimmal. Olyan jó lenne ilyen esetekben ügyesen megvédeni magam. Végül is az élet erről szól. Az ember dolgozik, olykor pedig hibázik. És ha nem ront el semmit, akkor is érheti kritika, de sem a jogtalan bántások, sem a jogos észrevételek elől nem lehet

elmenekülni a világ végére, vagy földbe gyökerezett lábbal várni a következő gyomrosra. Az, hogy hány pofon után tanulja meg az ember megvédeni magát, egyénfüggő. Sok óvodástársam már pici korában is egy agresszor volt, aztán akadt olyan, aki nem bántott ugyan senkit, de ügyesen lavírozott a kiskirályok és a fennhéjázó hercegnők világában. A közkatonák észrevétlenek maradtak, és voltak az örök áldozatok, akik minden közösségben könnyen céltáblákká válnak. Én közkatona voltam, aki viszont mélyen együttérez a bántalmazottakkal. Aggasztónak érzem, hogy női újságíróként olykor átcsúszom a bokszzsák kategóriába. Egy átlagosnak tűnő délutánon jó hírrel fogadnak a szerkesztőségben. Londonba utazom, egy sportgálára. Óriási megtiszteltetés, hogy engem küldenek, ugyanis Magyarországról csak két újságíró és egy fotós vehet részt az eseményen. A döntés felsőbb szinten született, a jópofizós gonoszt és a nemköszönős újságíró-legendát nem kérdezték meg arról, hogy ki utazzon. Jólesik a bizalom. Először gondolkozom el azon, hogy talán valóban jól csinálom a dolgomat. De ezekkel az érzésekkel egy időben feltámad bennem a rémület is. Még soha nem repültem, ami nem véletlen: rettegek a magasságtól és a bezártságtól. De itt az alkalom, hogy legyőzzem a félelmeimet. Annyira meg szeretnék változni, hát rajta, ennél aztán nem lesz jobb alkalom. Felhívom anyut, és megkérdezem tőle, hogy ő alkalmasnak talál-e erre a kihívásra. Azt feleli, olyan szívós vagyok, hogy biztosan megoldom majd valahogy. Reális ítélet, mint mindig, anyu soha nem áltat, nem néz ki belőlem többet, mint amire képes vagyok. Késő este indul a gép, egyedül utazom, kint csatlakozom majd a magyar kollégákhoz. Előző éjjel már nem alszom – csak a szokásos –, az indulás reggelén lázasan pakolok. Izgulok, és közben arra gondolok, hogy mindez másnak unalmas rutin. Nekem meg emberfeletti kihívás. Elképzelni sem tudom, hogy mi lesz velem fent a levegőben. Az anyuéktól kölcsönkapott bőröndbe rakok meleg és átmeneti ruhákat is, bizonytalan, hogy Londonban milyen időjárás fogad. Esernyőt mindenképpen viszek. Már sötét van, amikor felcsönget a taxis. Viszolyogva megyek le az első emeletről, a bőrönd mellett egy kézitáskát is magamhoz veszek, abban vannak az irataim, a pénzem, és oda rakom be a lakáskulcsomat is. Utazáskor nálam a lakáskulcs a legféltettebb tárgyak egyike, komoly koncentrációt igényel, hogy a nagy izgalomban olyan helyre tegyem, amit aztán később nem felejtek el. Ha lenne nyugtatóm, esküszöm, bevenném. Mindenem reszket, a vágyaim és a félelmeim rabjaként ücsörgök a taxi hátsó ülésén, legszívesebben visszafordulnék. A reptérhez közeledve elfog a kétségbeesés, kis híján sírok. Nem vagyok biztos benne, hogy le akarom győzni ezt a zsigeri félelmet. Talán jobb lenne megbékélni vele. Az ember nem élhet úgy, hogy folyton harcol önmagával. Meg kellene inkább elégedni azzal, ami van, és nem mindig többet, jobbat akarni. De vajon szembe tudnék-e nézni a tükörrel, ha most visszafordulnék? Arról nem is beszélve, hogy mit szólnának a főnökeim. Nincs időm sokat töprengeni, megérkezem. Fizetek, számlát kell kérnem a szerkesztőség címére, majd a taxis villámgyorsan elém pördül a bőröndömmel. És én

ott állok a reptér épületével szemben, mellettem a cókmókom, előttem a rettegett ismeretlen. Magam sem tudom, hogy kerültem fel a gépre. Próbálom folytatni azt az automata üzemmódot, amellyel eljutottam az utastérig, de már nem megy. A folyosó mellett ülök, a bal oldalon, szerencsére nem látok ki az ablakon, bár talán mindegy is, mert vaksötét van. Az utaskísérő elmutogatja, hogy milyen esetben mi a teendő – gondolni sem merek arra, hogy bármelyik lehetőség bekövetkezhet –, megint a sírás kerülget. Bekötöm magam, egy-két morajlás, aztán síri csend. És akkor elindul a repülő. A göröngyös aszfalton rázódik, egyre gyorsabban és gyorsabban száguld a kifutópályán. Nem tudom, miért drukkoljak, hogy álljunk le a csudába és hiúsuljon meg a felszállás, vagy hogy emelkedjünk már fel végre a magasba. A pillanat, amikor a földfelszíntől elemelkedik a gép, minden addigi félelmemet új megvilágításba helyezi. Amit eddig éreztem, az nem félelem volt, csak valami hitvány másolat. A félelem ez. Amikor nincs talaj a lábad alatt. Amikor emelkedsz, és suhansz a fekete semmibe. Nem tudod, hogy mit tartogat az ismeretlen, azt pedig nem is akarod tudni, hogy hány ezer méter magasan vagy egy fémszerkezet foglya. Végig szorítom a karfát, hiába kell pisilni, nem merek kimenni. Azt hiszem, hogy ha nem mozdulok, biztosítom a gép stabilitását. Két órát ülök egy helyben, az érzékszerveimmel nyugtázom a gép megfelelő működését. A leszállás manővere is megvisel, de a tudat, hogy a drága anyaföld felé haladunk, valamelyest mérsékli az ijedtségemet. A reptéren taxit kell fognom, majd egy belvárosi szállodába hajtunk. Belépőkártyával nyílik a szoba, még soha nem láttam hasonlót. Csoda szép lakosztályt kapok, minden pasztellszínű, világoskék az ágy, bézs, magában mintás tapéta díszíti a falat, a fotel halványzöld, az íróasztal pedig törtfehér. Megnézem a fürdőszobát is, minden ragyogó hófehér, akár egy filmben. A tükör csiszolt, a virágmintás keret is fehérre van festve. Elkapom a pillantásomat, ahogy megmosom a kezem. Hős vagyok. És gyáva. Egy személyben. Két interjút készítek, az egyiket gyerekkori példaképemmel, Al Oerterrel. Az amerikai diszkoszvető súlyos sérülések után tért vissza a sporthoz többször is, és nyert olimpiát 1956 és 1968 között négyszer. Donovan Bailey kanadai sprinter pedig előző évben nyert világbajnoki címet. Azt mondják, esélyese a nyári, atlantai olimpiának. És a jóslatok nem csalnak, Bailey nemcsak a 100 métert nyeri meg később, hanem a 4×100-as váltó tagjaként is olimpiai aranyérmet szerez. Az angolom miatt izgulok, félszegen tartom a kezemben a diktafont, amikor én kerülök sorra, de végül megoldom mindkét feladatot. A hazafelé út annyiban más, hogy a kollégákkal együtt repülök – világosban. Győr felett elszakad a cérna, nem bírom tovább. Az egyik kollégám ráteszi a kezét a kezemre, én diszkréten hátrahajtom a fejemet, mintha aludnék. Álcázásképpen ráborítok az arcomra egy újságot és sírni kezdek. Ferihegyig így utazunk. A visszatérésem másnapján bemegyek a szerkesztőségbe, megírom mindkét interjút. Estére végzek, egy kollégám, aki egyre több ügyben segít, felajánlja, hogy hazavisz. Írás közben azt veszem észre, hogy remegnek a lábaim. De nem úgy, ahogy a reptér felé remegtek, hanem másképp. Nem tudom őket kontrollálni.

A rosszullét a hazafelé úton sem múlik el. Sőt, a karjaim is elkezdenek remegni. És mintha fogyna a levegőm. A kollégám megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Ahogy szóra nyílna a szám, hogy válaszoljak, azt érzem, hogy az állkapcsom is remeg. Azt felelem, hogy valami nem stimmel, de nyugodjon meg, a nagymamám otthon van, majd hozzá átcsengetek. Mire a mondat végére érek, kiszárad a szám. Reszketve szállok ki a kocsiból, az úttesten át kell mennem, hogy a ház bejáratához jussak. Ötször is körbenézek, olyan zavarodott vagyok. Félek, nehogy elüssön egy autó. Távolodok el a valóságtól, szűkülök be a saját, félelemmel teli világomba. Jézusom, ez micsoda? Mindjárt megőrülök. Nagy nehezen előkotorászom a kapukulcsomat, alig találok bele a kulcslyukba. Úgy vánszorgok fel a lépcsőn, mint aki az életéért küzd, alig kapok levegőt. A falnak támaszkodom. Máskor mindig rácsodálkozom a rücskös, habarcsos falfelületre, mert sehol sem láttam még hasonlót, most azonban, hiába simul hozzá a testem, távolabbinak tűnik, mint valaha. A korlátot is szeretem. Fekete kovácsoltvas és barna, nemes fa borítja. De most ez is idegen. A lépcső tetején van a megváltás, nagyanyám lakása. Csak oda jussak fel valahogy. Talán ő tud segíteni. Egy örökkévalóság, amíg felérek az emeletre. Szinte rázuhanok a csengőre. Miközben nyomom a gombot, a fejemet nekitámasztom a falnak. A heves szívdobogás nagyon elfáraszt, és a végtagjaim remegése is sokat kivesz belőlem. Egyszerre vagyok hullafáradt és olyan feszült, hogy úgy érzem, szétrobbantom magam körül az egész világot. Elönt a forróság és a verejték. Közben pedig fázom. Lüktet a fejem, a vérnyomásom biztosan az egekben van. Meg fogok halni, a rohadt életbe. Nem tudok nyelni, a torkom annyira összeszorult. Zihálok. „Nyisd már ki azt a rohadt ajtót!” – üvölteném, de nem jön ki hang a torkomon. Hallom, ahogy nagyi közeleg az ajtó felé belülről. Kattan az egyik zár, majd a másik, suhan a függöny. Óráknak tűnik az a pár másodperc, amíg végigcsinálja az ajtónyitás ceremóniáját. Mindjárt elájulok, csillagokat látok. A szívem zakatol, a mellkasom dübörög, a torkom lüktet, és rohamokban önt el újra és újra a forróság. Lassan nyikordul az ajtó. Begördülök a falról nagyanyám elé, és csak annyit mondok: „Hívd a mentőket!”

Vékonyan, gyengén, elgyötörve a pszichiátriai kezelés után

03 EGY HÓNAP A PSZICHIÁTRIÁN

IJEDTEN NÉZ RÁM A NAGYANYÁM. „Mi bajod, gyerekem?” – kérdezi fáradtan, miközben hátrál be a szobába előttem. „Meghalok, meg fogok halni…” – préselem ki az összeszorult torkomon. „De mit érzel?” – firtatja tovább. „Nem tudok beszélni, hívd a mentőket” – felelem röviden, hogy ne fáradjak el a felesleges szavak megformálásban. Le-föl járkálok a lakásában. Leülök, felpattanok, képtelen vagyok egy helyben maradni. Labirintusszerű otthonát jól ismerem. Tele apró kacattal és felesleges bútorral. Ismerősen mozgok nála amúgy, de most minden idegen. A lakkborítású bútor visszaveri görnyedt alakom, a sziluettem olyan, mint egy öregemberé. Vékony vagyok, aszott és reménytelen. Tárcsázza a mentőket. Nem történik semmi. Lehet, hogy ezeken a perceken múlik az életem. Nem tudom, hova fajulhat még ez az őrület, de egyre rosszabb. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már nem is lehet megszámlálni a pulzusomat. „Kiugrik a szívem a helyéről” – mondom, amikor nagyi egy rövid időre feladja a telefonálást. Kibotorkál a fürdőszobába, és egy vizes ronggyal tér vissza: „Rakd a mellkasodra, langyos.” Felhúzom a pulóveremet, a mellemhez szorítom a rongyot, de alig bírom megtartani, úgy remeg a kezem. Megpróbálok hanyatt feküdni, de akkor még erősebben érzékelem a szívem zakatolását, nemcsak a mellkasomban dübörög, de úgy érzem, hogy a hátamat is szétüti. Járkálok újra, de sehol sincs maradásom. Nagyi újra telefonál, végre beszél valakivel. Hosszasan magyarázza, hogy mi bajom. A másik oldalon érezhetően ellenkezés és kétkedés. Kikapom a kezéből: „Hát hagytok meghalni, bassza meg?” – kiabálom, mint a fuldokló, aki utolsó erejéből még felböfög egy-két hangot. Lángolok. Lázat mérünk. Nincs lázam. Nem tudom, meddig bírja a szívem. Levegő után kapkodok. Nem akarok meghalni. Annyi vágyam van még. Annyi tervem. Újra élni. Utazni, színházba járni. Szeretni egy férfit és szeretve lenni. Gyereket szülni. Ehelyett itt döglöm meg, mint egy kutya. Csak már akkor dögölnék, hogy legyen vége. Csöng a kaputelefon. Nagyi kicsoszog, beengedi a mentősöket. Egyedül maradok. A félelem lemarja a lelkemről a remény utolsó foszlányait. Feladnám. De az élni akarásom azt suttogja: nem, nem adhatod fel! Fiatal orvos tűnik fel a nappali ajtajában, mellette két ápoló. Vörös ruhát viselnek, kezükben rengeteg holmi. Az ágyon fekszem, rázkódik a testem. Forróság mar belülről, a hideg pusztít kívülről. Nem vagyok több negyvenöt kilónál, a bordáim kilyukasztják a bőröm. Még mindig tartom a mellkasomnál a nyirkos rongyot. Odaguggol mellém az orvos, és kérdez. Egyszavas válaszokra futja. Nincs erőm beszélni. Megvizsgál, pulzust és vérnyomást mér. Felrakja az EKG-t. Rosszulesnek a gép hideg és nedves tappancsai. Próbál nyugtatni. Nem sikerül.

„Meg fogok halni?” – kérdezem. „Nem, nincs semmi baj” – feleli, és megsimogatja az ágy mellett lelógó kézfejemet. Tovább vizsgál, közben egy kicsit sem érzem jobban magam. „Nem bírom tovább” – formálom száraz ajkaimmal a segélykérő szavakat. „Adok egy injekciót, Haloperidol, nyugtató, ettől egy kicsit jobb lesz” – bátorít. Kiterülve fekszem nagyanyám ágyán három idegen férfi előtt. A nadrágom kigombolva, a nadrág szára feltűrve, a pulóverem felhajtva, a hajam kócos, a szám száraz, a testem elgyötört, a lelkem üres, az életem hiábavaló. „Egy nagyon erős pánikrohamra gyanakszom, bevisszük a János kórház pszichiátriájára, ott alaposan kivizsgálják” – közli az orvos. Nem tudok lábra állni, hordágyon visznek le az utcára és raknak be a mentőbe. A nyugtató kezd hatni. Kábaság veszi át az irányítást a gondolataim és az érzéseim felett. Hanyatt fekszem a mentőben. Késő éjszaka van. Ahogy haladunk a Hűvösvölgyi úton, az út menti lámpák szabályos csíkot húznak a vaksötétben. Minden más értelmet kap, ahogy változik a nézőpont. A hétköznapokban milyen fontos a munkám, a lapzárta és az önbecsülés. Most meg az életemért küzdök. Itt fekszem a mentőben. Velem száguld az autó a kórházba, most én vagyok az, aki elsőbbséget élvez a forgalomban. Bár mást élveznék. Kiszolgáltatott vagyok. Elveszítettem minden kontrollt és önállóságot. Mi vár rám odabent a kórházban? Vajon tudnak segíteni? Bélyeg lesz rajtam egy életen át amiatt, hogy pszichiátriára kerülök? Diliházi lakos. Nem érdekel. Ha tudnak segíteni, még a zárt osztályt is vállalom. Feszült vagyok, mégis mindjárt elalszom. Ahogy ráz az autó, ahogy búg a motor, úgy simulok bele a tőlem független történésekbe. Saját életem mellékszereplője vagyok. Éjjel érkezünk be a kórházba. Feltámogatnak az osztályra, onnan bevezetnek az orvosi szobába. Minden fehér és személytelen, de a sötétben inkább szürkének tűnik a berendezés. Egy lámpa vakít, olyan, mintha kihallgatóteremben ülnék. Már ha ezt ülésnek lehet nevezni. A nyugtató injekció annyira eltompított, hogy nem tudom megtartani magam, szinte fekszem a székben. A mentős stáb átad az ügyeletes orvosnak, mint egy csomagot. Pár szót váltanak, közben az éjszakás nővér kérdéseket tesz fel, egy papírra körmöli a válaszaimat. A mentős csapat elmegy. Elárvulok. Az osztályos orvos kezd faggatni. Milyen volt a gyerekkorom? Ért-e valamilyen trauma? Mit gondolok, mi a mostani rosszullétem előzménye? Artikulálatlanul formálom a szavakat. Hülye kérdésekre hülye válaszok: jó, nem, nem gondolok semmit. Nem vagyok pszichiátertípus, de úgy sejtem, hogy ezeknek a kérdéseknek nem most lenne itt az idejük. Mindjárt lefordulok a székről. Szerencsére feladja. Bekísér a nővér az egyik kórterembe, hoz kórházi hálóinget, és elmondja, mit hol találok. A szoba mély sötétjét a kerti kandeláber fénye ellensúlyozza. Ahogy fejtem le magamról a ruhámat, nyugtázom, hogy még mindig remegek. Felöltöm magamra a hálóinget, és bebújok az ágyba. A hatágyas szoba jobb sarkában húzódik meg az én kis kuckóm, közvetlenül a beépített szekrények mellett. Nem csitul a remegésem, elviselhetetlen ez a tompasággal nehezített belső feszültség. Órák óta nem csillapodik a gyomromból vagy inkább a mellkasomból kiinduló görcs. Mint az érhálózat, úgy járja át az egész testemet a szorongás, csak nem tápanyagot szállít, hanem ideges reszketést.

Alig feküdtem le, de már fel is kelek, kimegyek a nővérhez, és kérek nyugtatót. Azt mondja, hogy nem adhatna, mert annyira erős injekciót kaptam, de megszán. Visszacsoszogok a kórterembe, újra bemászom a vaságy rejtekébe, de nem tudok elaludni. A falon a beszűrődő fény rajzolta mintákat figyelem. Hány és hány nyomorult nézte már ezeket a formákat előttem… Újra felkelek, kimegyek a folyosóra, és járkálok. A hosszú, egyenes közlekedő mindkét végét ablaksor zárja, az ablakok az udvarra néznek. Középtájt egy akvárium töri meg az egyhangúságot, benne halak úszkálnak, mint a halálra ítélt rabok. Hát nem azok vagyunk mi is? Harmadik éjszakámat töltöm a kórházban, harmadik éjszaka virrasztok. Nincs az a gyógyszer és orvosi terápia, ami le tudna annyira nyugtatni, hogy végre álomba szenderüljek. A halakkal már elég jól ismerjük egymást. Közös a sorsunk. A kórház Pesthidegkút gyönyörű, kertvárosi részében fekszik, körötte fák, bokrok, a hatalmas, zöldellő park olyan, mint egy mesebeli tündérkert. Nagy kontrasztot jelent a tágas telek közepén felhúzott, fehér, szocreál épület. A korszellem kiütközik a stíluson, a helyszínválasztás azonban kifogástalan: aki partvonalon kívülre kerül, annak tökéletes megoldás ez a város széli, nyugalmas édenkert. A János kórház kihelyezett pszichiátriáján csupa idős orvos dolgozik, egy kivétellel. Őt kaptam meg. Még nincs negyvenéves, kedves, barátságos. Nagyon sokat beszélgetünk, próbálja kifürkészni, hogy mi állhat a feltételezett pánikbetegségem hátterében. Az már biztos, hogy van enyhe depresszióm is, gyakori, hogy a két nyavalya együtt jelentkezik. Kapok gyógyszert, kedélyjavítót és feszültségoldót, plusz intenzív terápiát javasolnak, ami azt jelenti, hogy még többet kell beszélgetni, és elmondani mindent, ami foglalkoztat, vagy ami valaha is foglalkoztatott. Nem tagadom, hogy unom a saját traumáimat. Hiszen az enyémek nem voltak annyira tragikusak, a tragikus én magam vagyok. Az orvos azt mondja, hogy a pánikreakció teljesen normális reakció, próbáljak nem félni tőle. Japánban például úgy gyógyítják, hogy egy gumiszobában hagyják a beteget egyedül, mindenféle eszköz és gyógyszer nélkül, persze közben megfigyelik. És amikor rájön a páciens, hogy a roham – legyen bármilyen pokoli – magától elmúlik, csökken a pánikrohammal szembeni félelme. Hiszen megtapasztalja, hogy a roham nem egyenlő a halállal, csupán egy eltúlzott testi reakció. Elég elképzelhetetlennek tűnik, hogy én ettől ne féljek. Hiába mondja, hogy nem fogok meghalni, amikor én az adott pillanatban igenis tudom, hogy meg fogok halni. Csoportos foglalkozásokon is részt veszek. Relaxálunk, rajzolunk és sétálunk. Nekem egyelőre nem megy a relaxálás, hiszen már napok óta nem alszom, úgy rohan a szívem, hogy relaxálás közben is csak a pulzusomra tudok figyelni, elvonja a fókuszomat minden mástól. Enni sem tudok. Egy falatot öt percig rágok. Amikor nyelnék, összezáródik a torkom. Anyuék mindennap bejönnek. Amikor először itt jártak, láttam a riadalmat az arcukon. Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok nekik. Anyu telefonált be a munkahelyemre, hogy most néhány hétig nem megyek dolgozni. Ezek szerint nem állt meg az élet azzal, hogy kiestem a munkából.

Anyuék nem engednek be hozzám senkit, csak azt a kollégámat, aki a mentős történet előtt hazavitt, és a volt páromat, akivel régebben kerülgettük egymást. Nem is baj, hogy más nem jön, szégyellni valóan rossz bőrben vagyok. Az orvosom furcsa ötlettel áll elő, azt mondja, hogy újra kell tanulnom élni. Nem folyton napszemüvegben és walkmannel a fejemen járni, mindenkitől elzárkózni, csak nadrágot viselni és a nőt magamban elpusztítani, hanem nyitni kéne, az életet újra szeretni, a szépséget észrevenni, az időt értékelni, az érdekeimet felismerni és képviselni. Nem lesz könnyű. Már csak azért sem, mert most éppen nem tudom, hogy mik az érdekeim. Hogyan tudnám a személyiségemből fakadó, önelfogadásra irányuló vágyakat csillapítani? Egyszerűbben: hogyan lehetnék képes magam végre elfogadni anélkül, hogy azt teljesítményhez kössem? Mással már nem versenyzem régóta, hiszen utálok versenyezni, de talán magammal sem kéne. Ezek persze jogos észrevételek, de valamerre muszáj elindulnom, az irányt pedig a célok határozzák meg. A célom nem más, mint az önbecsülés, az, hogy el tudjam reálisan helyezni magam a világ koordináta-rendszerében. Soha sehova nem tartoztam, nincs identitásom. Csak frusztrációm van, félelmem, aggodalmam, kételyem, bizonytalanságom, kishitűségem és sok-sok aprónak indult, de óriássá nőtt sérelmem. Nem tudom, ki vagyok, mit érek, merre tartok, lehetek-e valaha javára a közösségemnek, mi okoz örömet, képes vagyok-e harcolni egy célért, le tudok-e mondani számomra fontos dolgokról egy még fontosabb álom érdekében. Nem sok jobb alkalom van arra, hogy kipróbáljam, mint ez a kórházi kezelés. Reggel a gyógyszerosztás után, de még a vizit előtt kimegyek futni. A kórház területét nem hagyhatom el, ezért az épület körül teszek meg néhány kört. Olyan lassan futok, hogy a szinte már gyaloglás. De jólesik. Persze folyton a pulzusomat figyelem, de nem leszek rosszul. Óriási szerencsém van, hogy tavasszal tört rám ez a nyavalyás pánik, télen nem ilyen barátságosak a kora reggelek. Hétre már vissza is érek a kórterembe, örömmel újságolom el a viziten, hogy futással kezdtem a reggelt. Megdicsérnek. Összebarátkozom a többiekkel, kezdek oldódni, és már enni is tudok egy keveset. Anyuékat megkérem, hogy hozzanak be savanyú uborkát, az étvágyat csinál, és ha éhes az ember, könnyebben gyűri le a torokszorítás fojtogató érzését. Hol jobb, hol rosszabb, de ennem kell. Tudom, hogy az ételtől lesz erőm. Kérem, hogy pépes ételeket is hozzanak be, pudingot, joghurtot, banánt, ezeket minden körülmények között le tudom gyűrni valahogy. Egyik nap tejbegrízt is hoz anyu, aminek nagyon örülök, kérem, hogy tejberizst is csináljanak másnapra, tartalékolok a nehezebb időkre. Kezd mozgolódni bennem a túlélési ösztön. Két hete vagyok a kórházban, naponta többször lemegyek az orvosomhoz az alagsori szobájába. Vagy ő hívat, vagy nekem van kérdésem. Beindultam. Meg akarok gyógyulni – mindenáron. A szoba előtti folyosó lehangoló, de ahogy belépek a kis birodalmába, egy csoda tárul elém. A piciny helyiséget főként retró bútorokkal rendezték be, két formás fotel, egy

kerek dohányzóasztal (csak nevében az), egy szekrény és egy ágy áll a szobában. Az ajtóval szembeni fal végig ablak – és a tündérkertre néz. Ma is jártam nála, és fontos hírt közölt: még csak a kórházból ugyan, de járhatok újra dolgozni. Munka nélkül könnyű volt betartani az új életmód szabályait, na de milyen lesz, ha megint arcul csap a stresszhullám? Izgatottan készülődöm reggel, sokáig válogatok a ruháim közül. Már jó sok holmim van bent a kórházban, anyuék mindennap hoznak ezt-azt. Szoknyát húzok és egy világos felsőt. Nem szabad folyton feketében és szürkében járnom. Ez is az egyik feladatom. A hajnali futást már letudtam, a reggeli gazdag és tartalmas. A lányokkal a kórteremben női poénokon röhögcsélünk, azóta, hogy bent vagyok, szinte az egész szoba kicserélődött. De nem okoz gondot, könnyebben ismerkedem, mint eddig. A buszmegállóhoz menet érzem, hogy a szívem újra a torkomban dobog. Úgy ítélem meg, hogy ez teljesen normális dolog, hiszen két hét bezártság és bizonytalan útkeresés után lépek ki megint az élet színpadára. A buszon van még hely, leülök. Napszemüveget nem teszek fel, de a walkman fejhallgatóját rárakom a fülemre. Azokat a dalokat hallgatom, amelyeket az orvosom vett fel nekem kazettára. Brazil dzsesszdalok. Imádom mindet. A busz bal oldalán ülök, az egyik egyes helyen. Sokasodnak körülöttem az utasok. Máskor idegesítettek volna, most nem zavarnak. Gyönyörűen süt a nap, minden előttem ülő utasnak glóriát von a feje köré a fény. Hétköznapi és átlagos minden. Nekem mégis ünnepi. Van esély, hogy visszakapjam az életemet. A munkahelyemen nem kérdeznek, és nem firtatnak semmit. Azzal a kollégámmal beszélgetek egyedül, akit most már jó barátomnak mondhatok, nagyon korrektül mellettem áll a bajban. Együtt megyünk ebédelni is, ügyelek arra, hogy eleget egyek, az, hogy mit, most teljesen mindegy. Egy pletyka persze eljut hozzám, a nagy hírű újságíró-legenda azt híresztelte, hogy abortuszon vagyok. Azt csak én tudom, hogy az biológiai világszenzáció lenne. A kórházba visszafelé menet erős roham tör rám a buszon. Remeg kezem-lábam, alig kapok levegőt. Ösztönösen elkezdem rázni a lábaimat, kifogom a szelet a pánik vitorlájából azzal, hogy mozgok. A heves szívdobogásom nem csillapodik, de a remegésem igen. A busztól a kórházig több száz métert kell gyalogolnom, mire a bejárathoz érek, már jobban érzem magam. Akkor az, hogy én mindent megteszek, nem elég a gyógyuláshoz? Négy hét telt el azóta, hogy behoztak a kórházba, két hete járok dolgozni. Délelőtt innen indulok, este ide jövök haza. Most a pszichiátria az otthonom. Minden bonyolultabb, mint hittem. Gyakoriak a pánikrohamok. Próbálok hinni az orvosomban, a gyógyszerekben és önmagamban, de egy-egy roham megint visszavet. Amikor már azt hiszem, na, kint vagyok a vízből, megint visszalök a mélybe egy fejbe vágós rosszullét. Pedig figyelek mindenre, reggelente futok, jó, nem sokat, egy-két kilométert a kórház körül, de futok. Igyekszem minél többet enni, odafigyelek az alvásra, és próbálom kezelni a munkahelyi stresszt. De a rohamok mégis jönnek. Minden előzmény nélkül.

Az orvosom ennek ellenére úgy érzékeli, hogy jobban vagyok – ami persze igaz is, ha ahhoz az emberhez hasonlítom magam, akit egy hónapja behoztak a kórházba –, ezért úgy dönt, hogy megszünteti a tartós kórházi kezelésemet, vagyis: hazamehetek. Persze továbbra is az orvosom marad, sőt járhatok a csoportos foglalkozásokra is, csak a köteléket vesszük egy kicsit lazábbra. Vegyes érzelmekkel csomagolok össze. Annak ellenére, hogy bizakodva tekintek a jövőbe, aggódom, hogy a biztonságot nyújtó környezet, a folyamatos orvosi felügyelet nélkül hogyan boldogulok majd. Az orvosom tanácsára először nem haza, hanem anyuékhoz költözöm, egy hetet náluk töltök, és csak utána térek haza a saját otthonomba. Anyuéknál is futok reggelente, és továbbra is figyelek arra, hogy ne hanyagoljam el az étkezést. Apu imád főzni, sok rántott húst, pörköltet és rakott krumplit készít nekem, naponta egy-két téliszalámis szendvics is lecsúszik, na és az elmaradhatatlan savanyú uborka. Öt hét távollét után térek haza az igazi otthonomba. Noha ismerem a lakásom minden zugát, mégis idegennek érzem magam, ahogy belépek az ajtón. Mintha megváltoztak volna az arányok, a szoba nagyobbnak tűnik, a konyha meg kisebbnek, a falakat ferdének látom. A redőny félig lehúzva engedi be a szűrt napfényt. Por ül a bútorokon, a szobanövények kiszáradva várnak a sorsukra. Ügyetlenül téblábolok, mire végre lerakom a nagy halom cuccomat. Hát itthon vagyok. Akkor kezdjünk elölről mindent! Szerencsém van, néhány gimnáziumi osztálytársamat éppen ezekben az időkben éri utol az elmagányosodás lélekölő érzése – már öt éve, hogy leérettségiztünk –, és találkozót szerveznek. Próbálják újraéleszteni a fiatalkori barátságokat, felnőttkorban komoly, megbízható barátokat szerezni már sokkal nehezebb. Van egy barátnőm, aki évek óta része az életemnek, de ő támaszt nem tud nyújtani, ugyanis súlyos mentális betegségben szenved. Inkább én vagyok az, aki a családja helyett a családja vagyok, intézem a leszázalékolását és a gondnokság alá helyezését, járok hozzá a kórházba, gyakran a zárt osztályra, keresem, ha eltűnik, fizetem a számláit, ha már arra sincs pénze. Rajta és az osztálytársaimon kívül a kollégám az, aki része az életemnek, majd egy másik kollégám is mellém szegődik, velük olykor közös programokra is elmegyek. Ezekre a kikapcsolódásokra mindennél inkább szükségem van, megmondta az orvosom is, hogy újra meg kell tanulnom élni, és ennek az új életnek része kell hogy legyen a szórakozás és a feltöltődés is. Minden programot, minden eseményt, ami része a mindennapjaimnak, gondosan megszervezek, hogy ne érjen meglepetés, és hogy az esetleges kapkodástól ne legyek ingerült. A magas pulzus elkerülése érdekében abbahagyom a kávézást, és fekete teát sem iszom többé, minden élénkítőt kerülök, nem mintha eddig olyan sokszor éltem volna velük. A fegyelmezettségem ellenére gyakran tör rám a roham. Naplót írok, hogy nyomon tudjam követni a lehetséges kiváltó okokat. Egyelőre nem találok összefüggést életem egy-egy eseménye és a rohamok között. Azt látom, hogy a stresszt nem bírom, de ez nem túl nagy újdonság, a feszültséget soha nem bírtam, csak korábban nem váltott ki pánikrohamot. A mindennapi bosszúságaimat is próbálom kontrollálni, úgy élek, mint aki tojásokon lépked. Óvatosan, megfontoltan, kockázat nélkül. Hálás vagyok minden pillanatért,

amikor nincs rohamom, és magával ragad a teljes kétségbeesés, ha mégis rám tör a rosszullét. Reggel időben kelek, függetlenül attól, hogy hányra megyek dolgozni, és este igyekszem időben lefeküdni. Az első napokban még eljárok futni, aztán már nincs hozzá erőm, elviszi az energiámat a többi teendő, a mindennapi szorongást enyhítő erős önkontroll, na meg az újra sokasodó munkahelyi elfoglaltság. Rendet tartok a lakásban, eljárok rendszeresen bevásárolni, hogy mindig legyen otthon ennivaló, és harcolok a gyümölcs- és zöldségfogyasztással. Legalább abból a pár fajtából próbálok magamba tuszkolni egy-egy falatot, amit meg bírok enni. Nem szeretem őket, na. Nem tehetek róla. A gyógyszereket szedem, reggel és este, ezért viszonylag jól tudok aludni. De a rohamok vissza-visszatérően elragadnak, azok ellen nincs ellenszer. Én magam próbálom kikísérletezni, hogy mivel tudom enyhíteni a rosszullétek gyilkos hatását. A remegés ellen továbbra is a legjobb módszer, ha rázom a lábaimat, vagy ha ugrálok, mintha bemelegítenék. A szorongásos rosszullét ellen a rajzolás vagy a színezés hatásos. Magam rajzolok meg nonfiguratív formákat, és kiszínezem őket, saját felnőtt színezőt alkotok. Akár szabadalmaztathatnám is ezt az ötletet, mert tényleg nagyon jó elfoglaltság. Amikor a gondolataimtól félek, akkor megpróbálom a figyelmemet elterelni róluk, ilyenkor filmet nézek. Beléptem egy közeli videotékába, onnan szoktam kölcsönözni filmeket, meg olykor veszek is egy-két kazettát. A filmnézésnek külön pszichológiája van. Nem minden esetben a dramaturgia vagy a cselekmény miatt vágyom egy filmre, hanem sokkal inkább a hangulata miatt. Ha képes nyugalmat ébreszteni bennem, és felmérem, hogy itt nem fog semmilyen váratlan, felkavaró dolog történni, akkor a film békéje átragad rám is. Előfordul, hogy a film csak megy a háttérben, én mégis lecsillapodom az idilli hangulatától, amit áraszt. Illúzió lenne? Nem érdekel, a lényeg, hogy segít. Csak időszakosan segít? Nem érdekel. Aki időt nyer, életet nyer. Nagyi próbál segíteni, nemrég, az egyik rosszullétem alkalmával főzött nekem gyógyteát, amit bele kellett önteni a fürdővizembe, abban áztam egy darabig. Nem használt semmit, viszont felfáztam. Gyakran velem jön az esti, éjszakai sétáimra is, mindketten éjjeli baglyok vagyunk, éjféltájt vagyunk a legaktívabbak. Ezt sokan nem értik, azt mondják, hogy ilyen nincs, meg hogy az éjfél előtti alvás a legfontosabb. De most mit csináljunk, ha mi máshogy működünk? A reggelek nehezek, sokszor azt sem tudom, hogy hol vagyok, amikor felébredek, este kilenc-tíz körül viszont feléledek, mint egy főnixmadár, és elragad a lendület. Nagyi ugyanilyen, na jó, ő már egy picit kevésbé szárnyaló, tekintve, hogy fél tüdeje van, meg már közeledik a nyolcvanhoz, de összességében ő is este és éjjel aktív, nemritkán hajnali kettőig-háromig beszélgetünk. Nagyi elképesztően idegesítő tud lenni. Egyrészt mindig azt mondja, amikor bármilyen változásnak nézünk elébe, akár egyéni, akár társadalmi szinten, hogy „kislányom, mindig csak rosszabb jön”. Ez engem mérhetetlenül idegesített, azt gondoltam, hogy a pesszimizmus ilyen fokán állni már igencsak romboló, aztán ahogy telnek-múlnak az évek… nos, azt kell látnom, hogy nagyi nem beszél hülyeségeket. Aztán az is bosszantó, hogy amit megjövendöl, az általában úgy is lesz. Vagy ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor inkább azt mondanám, hogy mindig bejön a

jóslata. „Nem vagy te boszorkány, nagyi?” – kérdezem ilyenkor kaján vigyorral az arcomon. „Nem, kislányom, csak már sokat éltem.” Istenem, mennyi története van a háborúkról, ötvenhatról, a munkástanácsokról, az emberi játszmákról, az ország újjáépítéséről, az urakról és cselédekről, arról, hogy a korok ugyan változnak, de az ember sosem. Az ösztönök és a vágyak, amelyek vezérlik, mindig ugyanazok. A forma, amelyben megnyilvánul, talán más, de az indíttatás változatlan. Nagyi spórolása sem mindennapi. Nem azért spórol, mert nincs neki. Ő elvből spórol. Vigyáz a Földre, szeretné megőrizni az unokáinak és dédunokáinak, bár nem sok reményt lát rá. Alig termel hulladékot, amit csak lehet, újrahasznosít. Az elhasznált szappandarabokat beletuszkolja egy műanyag hálóba, amelyben a citromot árulják, és azzal mos kezet. Meg persze én is, ha nála vagyok. „Még jó lesz valamire” – ez a szlogenje, legyen szó bármilyen apróságról, a lakása félig-meddig olyan, mint egy lomtár. De a tisztaság kifogástalan, ő nem amolyan habókos öregasszony, akit megesz a kosz. Nem, ő végtelenül logikus és racionális ember, akinek minden tette mögött megalapozott meggyőződés áll, nem lehet vele vitatkozni. Illetve lehet, csak nem érdemes. Azért persze szoktam olykor, csak nehéz, mert mindenre van válasza. Azt mondja, idealista vagyok, ami persze ilyen fiatalon még elfogadható. Az új életritmusom, a korai fekvés és a korai kelés nem mindig valósul meg a nagyiféle beszélgetések miatt, az az igazság, hogy ezekről nem akarok teljesen lemondani. A bölcselkedéseket is nagyon kedvelem, de a legjobban azt szeretem, amikor előkerülnek a családi történetek. Vagy a saját sztorijai, a kedvencem az, amikor elmeséli: „Fél kiló húst kértem a hentesnél, de az efnél kirepült a műfogam, be a húsos pult alá, négykézlábra ereszkedtem, és úgy kezdtem el keresgélni, minden betérő vevő az én sejhajommal találta magát szembe, ahogy belépett az üzletbe.” A nyomorunkból humort csinálni a legnagyobb művészet. És nagyi ebben nagyon jó. A nevetésen kívül más módszerekkel is harcolok a pánik ellen. Vele és nélküle is sokat sétálok. A séta megnyugtat, és akkor is tudom csinálni, ha olyan magas a pulzusom, hogy sportolni nem lennék képes. Nem mintha olyan sokat sportolnék. De tény, magas pulzussal nem is lenne bátorságom a sétánál intenzívebb mozgást végezni. Kezdem azt is megtapasztalni, hogy a pánik ellen nagyon hatásos a vízivás is. Igaz ugyan, hogy utána sokat járok pisilni, mert a szívem hajtja ki belőlem a folyadékot, másfelől viszont megkönnyítem a szívem dolgát azzal, hogy nem a sűrű véremmel kell bajlódnia, nem kell túldolgoznia magát. Mindent kipróbálok, nincs veszítenivalóm. Néhány hónappal a kórházi kezelésem után ki kell mennem Dániába dolgozni több mint egy hétre. Nem merek repülőre ülni, egy sportági ismerősömmel autóval vágunk neki a kalandnak. Van ugyan jogosítványom, de kocsim nincs, ezért ő vezet, az 1300 kilométeres távolság miatt útközben megalszunk egyszer Németországban. Az indulás előtti napokban belázasodom. Nem én lennék, ha nem jönne közbe megint valami gikszer. A körzeti orvos azt mondja, nem enged ki, csak a saját felelősségemre utazhatok. Muszáj mennem, a munkát el kell végeznem, az utazás meg van szervezve, a szállást már lefoglaltuk. Másfelől nyilván fontos az egészségem. Az orvos azt mondja, hogy nem látott még ilyet, de újra előjött a mirigylázam, és az sem kizárt, hogy megint májgyulladásom is

van. Megígérem, hogy odafigyelek magamra. De nem tágítok, úgy döntök, hogy utazom. Lázasan, betegen csinálom végig a munkát, amikor van egy kis szabadidőnk, megismerkedünk Koppenhága látványosságaival. Igyekszem nem foglalkozni a betegségemmel és a pánikkal sem, ami nem mindig sikerül. Ritkán érzem felhőtlenül nyugodtnak magam. El is gondolkozom azon, hogy vajon létezik-e olyan boldogság, amelybe nem piszkít bele semmi, vagy a boldogság az, amikor megtanulom háttérbe szorítani a rosszat. Kezdem azt hinni, hogy inkább az utóbbi. A nehézségek ellenére inkább jó élményként élem meg a dániai utat, még ha teljesen erőtlenül, továbbra is magas lázzal küzdve érek is haza végre a saját kis otthonomba. Megint sok a munka és sok a roham. Gyakran megyek be az orvosomhoz az ügyeletre éjszakánként taxival. Már ismernek a taxisok, egy opeles vagy egy chrysleres jön, előbbivel annyira összebarátkozom, hogy megadja a számát, és már elég, ha csak neki szólok, a chrysleres pedig nemegyszer felajánlja, hogy vezessem a kocsiját, gyakoroljak egy kicsit. „Na, még csak azt kéne” – felelem a pániktól elgyötörve, mégis nevetve. Az ember valóban felemás érzések élő kavalkádja. Hogy tudok nevetni, miközben rosszul vagyok? Vagy talán már ez is a fejlődés jele lenne? Magam sem tudom. Az ügyeletben aztán hosszasan beszélgetünk a pszichiáteremmel, olykor terápiás céllal, máskor pedig az is elég, ha csak eltereli a figyelmemet a rohamomról. Hiába kutakodunk a mélyben, azt érzem, hogy továbbra is csak egy helyben topogunk. A rosszullétekre fókuszálunk, a valódi mélységeket nem tudjuk feltárni. Így viszont hogyan lesz lehetőségem kiszabadulni a pánik, pontosabban a saját magam börtönéből? Egyik nap anyuval a fogaskerekűvel utazunk, anyu is mindent elkövet, hogy jobban legyek, ezért rendszeresen eljár velem sétálni. Minden előzmény nélkül rám tör egy újabb allergiaroham. Tüsszögni kezdek, viszket a szemem, folyik az orrom és dagad be az orrom környéke. Megijedek: mi lesz, ha megfulladok? Az allergia és a pánik együtt taglóz le. Hívom az orvosomat – még a dániai út előtt megvásároltam életem első mobiltelefonját –, azt mondja, siessek be, ad injekciót. Taxival rohanunk be anyuval, élőhalott vagyok, mire beérünk. Gyorsan megkapom az injekciót, amitől elönt a forróság. Anyu kint vár, én bent fekszem az orvosom szobájában. Ugyanazon az ágyon terülök el magatehetetlenül, amelyen már annyiszor szorongtam. Nyakamon a pánik, megint támad az allergia, a munka sok, egyre több, az élet lényegét tekintve egyedül vagyok, a kontrollt megint kezdem elveszíteni. Az igazság az, hogy egy tapodtat sem léptem előre. Zsákutcának érzem az orvosommal való együttműködést. Gyakran kéri a segítségemet újságíróként, sokszor már nem tudom, hogy ki van kiért. Az érthető és elfogadható, hogy jól jön a tapasztalom és a kapcsolatrendszerem, de mégis megingott a belé vetett hitem, betegként és nőként is. Nem csak ebben, de másban is visszaélt a bizalmammal. Többször figyelmen kívül hagyta az orvosi etikát. Döntök: megszakítok vele minden orvosi és emberi kapcsolatot, és ezt személyesen, kulturáltan el is mondom neki. Sok álmatlan éjszakám van emiatt, de érzem, hogy nekem más utat kell bejárnom. És azt is érzem, hogy nem orvos tud segíteni. Az orvosok megtanulták az iskolában, hogy mit kell mondani, steril tudással és persze jó sok tapasztalattal igyekeznek

segíteni, de az igazat megvallva egész más ez az attitűd, mint az, amelyik saját élményeken alapul. Ilyen erővel persze minden orvosi tevékenységet megkérdőjelezhetne az ember, amit sosem tennék. De a pánik, az más. A pánik nem kézzelfogható, ez egy olyan betegség vagy inkább állapot, amelyik annyiféle, ahányan vagyunk. Nincs egy gyógyítási protokoll, ami mindenkinek egyformán segít. Hanem inkább egy alaphozzáállás van, ami a segítségünkre lehet, azt viszont mindenkinek magának kell megtalálnia. Fogalmam sincs, hogy én valaha megtalálom-e az enyémet. De azt tudom, hogy az az út, amelyen eddig jártam, nem vezet a célhoz. Nincs sok időm töprengeni azon, hogy merre tovább. Tagja vagyok a szerkesztőségben az atlantai olimpia hazai stábjának. Az időeltolódás miatt éjjel dolgozunk, felborul az életritmusom. A rengeteg és megterhelő munka mellett is tudom, hogy nem keresek új orvost. Ezt a harcot egyedül fogom megvívni. Soha nem volt jellemző rám a magabiztosság. De azt tapasztalom, hogy a pánik terén teljes a káosz. Divatorvosok és -guruk neve bukkan fel a semmiből, majd tűnik el. Az emberek körülöttem mindent kampányszerűen csinálnak. Nem sokat tudok, de azt igen, hogy kampányszerűen semmit sem lehet tartósan jól csinálni. Ezt a gyerekkori sportkarrierem során tanultam meg. Én is azért tartok ott, ahol, mert semmit sem csináltam eddig még kitartóan az újságíráson kívül. Az én megoldásom nem az lesz, hogy egy orvos megmondja, mit kell csinálnom, belelkesülök, aztán el is hagy a lendületem, hanem az, hogy magam jövök rá a saját működésemre. Felismerem, hogy mi mozdít meg, mi lendít ki a tunyaságból és tehetetlenségből. Még nem tudom, mi lesz az. De azt tudom, hogy nem mástól kell várnom a megoldást. Szerelmi téren nagy változás áll be az életembe. Újra egy párt alkotunk azzal a fiúval, akivel a kórház előtti időszakban már kerülgettük egymást. Én közel vagyok a huszonnégyhez, ő egy esztendővel idősebb. Az első próbálkozásaink idején még nem teljesedett ki a kapcsolatunk. Most igen. Nő lettem. Jót mosolygok magamban a kórház utáni pletykákon, az állítólagos abortuszomon. Ha nem lenne olyan intim a téma, talán még viccelődnék is vele. Így viszont csak elgondolkozom azon, hogy már mennyivel jobban bírom az emberi gonoszságot. Ami néhány hónapja bántott, azon most már csak nevetek. Kezdem megtanulni beosztani az energiáimat: elengedek sérelmeket, már nem harcolok akkora elánnal az igazságért. A kapcsolatunk nem bizonyul tartósnak. Szeretjük egymást, de inkább csak barátilag. Szeretjük egymás társaságát, de valami mégis hiányzik. Közösen hozzuk meg a döntést a pár hónapnyi újrapróbálkozás után, hogy mindkettőnk számára az a legjobb, ha barátként folytatjuk. És ez most nem amolyan „jó, csak szakítsunk már végre” hangulatú döntés, tényleg megőrzöm őt a szívemben, csak máshol, mint ahol a szerelmeket szokták. Vele és nélküle is sok a rohamom. Amíg egy párt alkottunk, előfordult, hogy a gyógyszereim nélkül mentünk el valahova. Csak attól rosszul lettem, hogy észrevettem, nincsenek nálam a piruláim. Százzal száguldott át az Árpád hídon, csak hogy minél előbb a gyógyszereimhez jussak.

Érzem, hogy ez így nem jó, de nincs bennem elég erő ahhoz, hogy változtassak. Fenekestül kellene felforgatnom az életemet, újra korán kelni, újra mozogni, új célokat meghatározni, de fogalmam sincs, hogy ez miként lenne lehetséges. Igyekszem elkerülni a rohamokat, és amennyire tudom, kiiktatni a stresszt az életemből, rendszert vinni a mindennapokba, de újra és újra elbukom. Rám nem igaz az a mondás, miszerint „még nem annyira rossz, hogy változtass”, hiszen a kórházi élményeim az azóta is jelentkező rohamaim bizony nagyon rosszak, tényleg elviselhetetlenek. Akkor mégis miért vagyok ilyen tehetetlen és erőtlen? Mi a francra várok még? A szerkesztőségben minden a feje tetejére áll, kineveznek rovatvezető-helyettesnek. 24 éves vagyok, akad olyan beosztottam, aki férfi és ötven elmúlt. Rettegve vállalom el a megbízatást. Kell a fenének megint egy újabb galiba. Van is belőle balhé odabent, amit meg tudok érteni. Én magam sem tartom jó döntésnek. Mert nem vagyok az a típus, akinek muszáj igazolnia a saját igazát, akkor is, ha nincs igaza. Kifelé azonban mégsem kommunikálhatom, hogy „tényleg butaság volt a kinevezésem”, próbálom méltósággal elviselni a kritikákat. Meg persze igyekszem felnőni a feladathoz. Pont egy pánikbetegnek való küldetés. A stressz, ami ellen harcolok hol meditációval, hol sétával, hol olvasással, máskor meg aktív zenehallgatással, újra eluralkodik az életemen. Ebben a káoszban ismerem meg őt. Egy sportklubban dolgozik, interjút készítek vele. Gyönyörű nyári nap van, június tizenharmadika. Péntek. Ahogy megérkezem a sportklub irodaházába, nem találok senkit a bejáratnál, elindulok hát a folyosón. A lambéria fekete, a falak fehérek, sorra megyek el az irodák előtt, üvegajtajukon átszűrődik a napfény. Az egyik ajtó nyitva van, de ahogy bekukucskálok, nem látok senkit. Ballagok tovább, nem is tudom, miben reménykedve, amikor a hátam mögül megszólal egy mély férfihang: „Engem tetszik keresni?” Ahogy megfordulok, egy középmagas, szőkésbarna hajú, a harmincas évei közepén járó kölyköt pillantok meg, ahogy támasztja az ajtófélfát. Kék pólót visel, amely tökéletesen harmóniát alkot vakítóan kék szemével. Farmer és sportcipő van rajta, egyszerre férfi a mély hangjával és a tartásával, és kisfiú a huncut mosolyával. Csak annyit felelek, hogy „igen”, és lesütött szemmel elindulok az irányába. Kedvesen hív be az irodájába, a titkárnője éppen kiszaladt ebédelni. Ő szolgál ki, kérdezi, mit iszom, amikor azt felelem, hogy mentes vizet, csak annyit mond: „gondoltam”. Az interjúval hamar végzünk, megdöbbenek, hogy mennyire ugyanúgy gondolkodik, mint én. Iszom a szavait. Bárhogy lesz is, most már nem úgy halok meg, hogy nem tudom, milyen az, amikor megpillantod a másik feledet. Délután visszaolvasom neki a cikket. Egy-két dolgot szeretne javítani, de inkább személyesen mondaná el. Találkozzunk este! Találkozunk este. Amit az interjú közben éreztem, az most hatványozódik bennem. Ha a világ végezetéig kellene beszélgetnem vele, tudnék, lenne miről. Ugyanazon nevetünk és ugyanazok a témák bosszantanak fel minket. Ugyanolyan dolgokkal szemben érzünk ellenállást és ugyanolyan dolgok iránt érzünk szimpátiát. Isszuk egymás szavait. Egy Váci úti sörözőben találkozunk, majd onnan elmegyünk a Dunapartra.

Késő estig beszélgetünk. A Szentlélek téri Duna-szakasz lépcsőire ülünk le. Komótosan hömpölyög előttünk a hatalmas folyam, a víz enyhén hullámzó felületén visszatükröződik a hold fénye. Soha nem szeretnék hazamenni. Amíg csak élek, vele szeretnék maradni.

04 INTERJÚBÓL SZERELEM

MA CSAKNEM NYOLCMILLIÁRDAN lakjuk a bolygót, a Földön valaha élt összlakosságot 108 milliárdra teszik, de abban biztos vagyok, hogy nő még soha nem szeretett úgy férfit, mint én őt. Rajongok érte. Mindent szeretek rajta. A hibáit is. Százszázalékosan alárendelem magam neki. De nem esik nehezemre, ő határoz meg engem. Általa vagyok valaki. Teljesen egyformán gondolkozunk. Ami, bármennyire furcsa is, nem ijesztő. Mert azért legyünk őszinték, ha az ember találkozik a saját kivitelével férfiban, az akár ijesztő is lehetne. Nem tudom hova tenni a rajongásomat. De nem is igazán akarom. Nem érdekel, hogy ha az eddig setesután viselkedő nő gyerekes rajongása buzog bennem. És az sem bánt, ha félig-meddig elveszek ebben a kapcsolatban. Mert benne még elveszni is jó. Sok időt töltünk együtt. Ő elmeséli, hogy mi történt a sportklubban, ahol dolgozik, én beszámolok neki a szerkesztőségben zajló dolgokról. Elég sok kollégám ismeri, hiszen korábban ő maga is sportoló volt és most, sportvezetőként is akad dolga olykor egyikkelmásikkal. Én is tudtam megismerkedésünk előtt, hogy kicsoda, hallottam már a nevét, de túl sok információm nem volt róla. Olyan furcsa, de gyerekkoromban, amikor a szerelmi életemről fantáziáltam, gyakran írtam le kis novellákban a kitalált történeteimet. A fiú főhős nevét az ő legnagyobb sportbeli riválisától kölcsönöztem. A fene se gondolta volna, hogy a való életben aztán éppen ő, a másik sportkiválóság lesz a párom. Az élet néha nagyon furcsa történeteket tud írni. Különlegesebbeket, mint a fantáziánk. Tizenkét évvel idősebb nálam. Nagy élettapasztalata van. De nem tűnik gondnak, hogy nekem nincs. Egyszerre szeretem, imádom és tisztelem, felnézek rá, vágyom őt, a jelenlétét, az érintését, a hangját, az illatát, a haja puhaságát, a szeme kékjét, a cinkos mosolyát, a lapos hasát, az izmos combjait, a markáns kézfejét. Tetőtől talpig tökéletes, igazi szerelemgyerek, akit az édesanyja tizenhét évesen szült. Furcsa, égi jelnek vélem, hogy a családtagjaink születésnapjai szinte napra pontosan egyeznek, az apám és a szerelmem öccse különböző évben, de egy napon született, ahogy az unokahúgaink is, anyáink egy évben, egy hónapban, csak egy hét eltéréssel, az apja és a bátyám egy nap eltéréssel – persze más évben –, olyan, mintha odafent jelölték volna ki a közös sorsunkat. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd egy ilyen teljes szerelem részese lehetek, de bizonytalan voltam abban, hogy ilyen szerelem egyáltalán létezik. Amikor ennyire egymásra vannak hangolva a gondolatok, amikor olyan, mintha egy agyunk lenne két különböző testben. Amikor nem kell beszélni ahhoz, hogy tudjam, mire gondol, amikor ízlésben, humorban, értékrendben is teljesen egyformák vagyunk. Amikor mindig vele akarok lenni, amikor a csendünk sem kényelmetlen, amikor a jelenléte ünnep, mégis hétköznapi, mert nem kell mellette viselkednem. Sokat gondolkozom azon, hogy ezt a nagy harmóniát elrontsam-e a pánikról szóló vallomásommal. Amióta ismerem, azóta is volt rohamom, de a jelenlétében még egyszer sem, ebből adódóan eddig nem kellett elmondanom neki, hogy mi a helyzet velem valójában. Végül úgy döntök, hogy nincs várni- és félnivalóm, belevágok a közepébe. Egy ebéden terelem a szót a pánik irányába. Három hónapja ismerem, tudom, hogy nem fog a betegség miatt kidobni.

Angyalföldön ülünk be egy vendéglőbe, a teraszon foglalunk helyet. Körülöttünk zöldellő fák, egy szép park, a piros-fehér kockás terítő és a zöld kerítés falusias jelleget kölcsönöz az étteremnek. Szép kora őszi idő és derűs napfény ad bátorságot ahhoz, hogy beszéljek a problémámról. „Be kell vallanom valamit – kezdek bele, mire kikerekedik a szeme. Mielőbb nagyobb bajra gondol, gyorsan folytatom. – Szeretném, hogy tudd, pánikbeteg vagyok. Olykor vannak rosszulléteim, éppen most tanulgatom, hogy miként lehet együtt élni ezzel a helyzettel” – magyarázom. Látom, hogy nem érti. Bővebben kifejtem, hogy mi az a pánikbetegség. Elmesélem, hogyan kezdődött, hogy milyen tünetekkel járnak a rosszullétek, és hogy egyelőre elég hatástalanul veszem fel a harcot ezzel az egésszel. Bevallom neki, hogy kedélyjavító és feszültségoldó gyógyszert szedek, és egyelőre nem tudom abbahagyni. Most van alkalmam bővebben kifejteni neki azt is, hogy valószínűleg az ezzel összefüggő idegrendszeri gyengeség tesz alkalmatlanná a hormonok szedésére is. Ezért kell óvszerrel védekeznünk, habár kérdéses, hogy egyáltalán valaha lehet-e gyerekem, mert nagyon gyenge a peteérésem, ezzel magyarázható az is, hogy pokoli kínokkal járnak a havivérzéseim. Úgy érzem, megnyugszik. Valószínűleg nagyobb bajra számított. Megfogja a kezem és megsimogatja. „Hol itt a probléma? – kérdezi. – Úgy szeretlek, ahogy vagy.” Egyre több és több időt töltünk együtt. Nálam vagyunk, amikor először kapok rohamot a jelenlétében. Próbálom kontrollálni magam, de nem sikerül. Remeg kezem, lábam, és a torkomban ver már megint a szívem. Fogalmam sincs, hogy mitől jött a rosszullét, de szégyellem, nagyon szégyellem magam. A nappaliban teszek-veszek éppen, a polcokon rendezgetem a könyveket, amikor rám tör, mint egy tornádó. Ő a franciaágyon fekszik és olvas. Percekig kínlódom úgy, hogy nem veszi észre, de aztán megérez valamit, és rám néz. Nem szól semmit, csak leteszi a könyvet, és kinyújtja a két kezét felém. Odamegyek, ahogy kéri, mellékuporodom, de még rosszabb. A vállára rakom a fejem, ő az egyik karjával átölel, a másikkal megfogja a hasán pihenő kezemet. Nem csitul a remegésem, a levegőm fogy, nem jelent megkönnyebbülést a közelsége. Egyre jobban remegek, már hányingerem is van, úgy érzem, rögtön meghalok. Hiába van mellettem, az agyam felfoghatatlan sebességgel rohan ki a valóságból, már nem tudom, hol jár, csak azt, hogy gyorsan kell tennem valamit, különben megőrülök. Kibontom magam az öleléséből, és folytatom a pakolást. Nem szól semmit, olvas tovább, kisvártatva odamegyek hozzá, és megsimogatom a fejét. Beszélni nincs kedvem, csak jelezni szeretném neki, hogy nem vele van a baj. A rohamok az én belső viharaim, azokkal kívülről nem tud megbirkózni senki, de még csak segíteni sem tud abban, hogy elcsendesítsem ezeket a viharokat. Egyezményesen, szavak nélkül úgy döntünk, hogy a rosszullétek az enyémek, és én vagyok az egyedüli, akinek hatása van felettük. Vagy még én sem. De az biztos, hogy más, odakintről ebben a helyzetben nem lehet a segítségemre. Amióta egy párt alkotunk, kevesebb időm jut életem többi szereplőjére. Még nem lakunk együtt, de az, hogy együtt vagyunk, sok mindenben befolyásolja a mindennapjaimat. Egy kicsit átalakítottuk a lakást, hogy jobban elférjünk, folyamatosan újítgatjuk fel. Persze a jó az lenne, ha nagyobb és kényelmesebb lakásba tudnánk

költözni, de erre egyelőre nem sok esélyt látok. Elég sok teher nyomasztja őt is, anyagilag leginkább csak magamra számíthatok. Hiába vagyok szerelmes és érzem magam boldognak, mégis folyamatos szorongás és nyugtalanság dolgozik bennem. Nem igazán látom, hogy merre halad az életem. Ő szeret ugyan, de érezhetően fél az elköteleződéstől. A pánikkal nem boldogulok, a munkámat egyre egysíkúbbnak érzem. Van bőven izgalom a szerkesztőségben, az emberek folyton nyírják egymást, de ha tehetem, én ezekből a harcokból inkább kimaradok. Persze nem mindig van lehetőségem távol tartani magam a hatalmi játszmáktól. Olykor legszívesebben elmenekülnék egy lakatlan szigetre, ahova csak a pánikgyógyszereimet vinném magammal és egy-két könyvet. Bár lehet, hogy ott még a gyógyszerekre sem lenne szükségem. Egyre gyakrabban elgondolkozom azon, hogy vajon meddig kell szednem a gyógyszereket. Mivel az orvosommal szakítottam, a felíratásuk mindig gondot okoz, meg különben is: hány évig fogok függni ezektől a piruláktól, meddig fogok rettegni attól, hogy néhanapján otthon felejtem őket? Elhatározom, hogy semmi sem szól ugyan mellette, hiszen életem minden területén kitartóan bóklászik a káosz, leszokom a gyógyszerekről. Először a feszültségoldót kezdem csökkenteni. A reggeli adagról elég hamar le tudok állni, az estit azonban egyelőre békén hagyom, az ugyanis, hogy tudjak aludni, mindennél fontosabb. A kedélyjavítóból csak napi egyet szedek, ezt az adagot elkezdem felezni. Több mint egy év telt el a kórházi kezelésem óta, semmi sem indokolja, hogy a jövőben is gyógyszereken éljek. Arra jók voltak, hogy a kezdeti válságon átsegítsenek, de az életminőségemet nem javították. Rohamaim így is, úgy is vannak, akkor meg minek? A megoldást biztos, hogy valahol máshol kell keresnem. Az átmeneti időszakban jobban odafigyelek magamra. Ügyelek arra, hogy rendszeresen étkezzem, azt ugyanis megfigyeltem, hogy ha éhes vagyok, ha lemegy a vércukorszintem, automatikusan elkezdek remegni, az meg már majdnem olyan, mint egy roham. Arra nem fordítok különösebb figyelmet, hogy mit eszem, a lényeg csupán az, hogy a hirtelen jövő éhségérzetet elkerüljem. Nagyival gyakran szövetkezem, bár egyre rosszabb állapotban van, a csontritkulás miatt meggörnyedt, levegőt alig kap, fáradékony és feledékeny. Korábban ő főzött nekem, most én kezdek el kotyvasztani, és gyakran viszek át neki enni ezt-azt. Mindig ízlik neki, amit csinálok. Én pedig boldog vagyok, hogy örömet tudok szerezni neki. Kedvence a borsóleves és a kukoricás csirke, azokat tényleg mesterien készítem el. Meg persze mással is próbálkozom, egyre több főzeléket és húsételt tudok megcsinálni, egy kis füzetbe írom bele az újonnan gyűjtött receptjeimet. A főzés abból a szempontból sem rossz elfoglaltság, hogy közben nem gondolok a gyógyszerről való leszokásra. Azt látom, hogy ha az ember eltereli a figyelmét az aktuális gondjairól, akkor azok kevésbé emésztik. Ha az aggodalmával táplálja a bajait, akár a pánikot, akár mást, akkor az duzzad, növekszik, szinte a végtelenségig. Nem haladok zökkenőmentesen a kedélyjavító adagjának csökkentésével. Előfordul, hogy legszívesebben visszafordulnék ezen a meggondolatlanul elkezdett úton, mert elegem van abból, hogy nem vagyok stabil, hogy az otthoni és a munkahelyi ügyekben is bizonytalanul reagálok a történésekre. De aztán ahelyett, hogy visszafordulnék, megyek tovább, még ha rosszul érzem is magam. Mert azt látom, hogy amíg szedtem a

gyógyszert, addig sem voltam jól. Addig sem tudtam azt az életet élni, amit igazán szeretnék. Persze nem azt az életet, amit a pánik előtt éltem, mert az sem volt irigylésre méltó. Érzem, hogy az egész életemet, a világhoz való hozzáállásomat kellene megváltoztatnom. Nem a körülményeimben keresni a hibát, hanem magamat formálni olyanná, aki megbirkózik a körülményeivel, aztán nagy erővel a saját javára tudja alakítani őket. De hogyan? Istenem, hogyan? És leginkább, mikor? Éppen a gyógyszereimről kellene leszoknom. Nőgyógyászatilag egy fájdalombomba vagyok, mert hol a hasam, hol a melleim robbannak szét a kínzó görcstől. A munkahelyemen áll a bál. És a kapcsolatom sem egyszerű. A továbbra is mély és kivételes szerelembe bele-belepiszkít az a tudat, hogy az igazán fontos dolgokban, mint például a közös jövőnk tervezése vagy az anyagi terhek, magamra vagyok utalva. Eldöntöm, hogy fontossági sorrendet állítok fel a feladataim között. Először is hagyok időt magamnak arra, hogy békésen leszokjak a gyógyszerekről. Ha ezzel megvagyok, utánajárok a nőgyógyászati gondjaimnak, az mégsem természetes, hogy a melleimben a ciszták folyton begyulladnak és hogy a menstruációkat katasztrofális, depresszív időszakok előzik meg, a menzesz idején pedig hányok, úgy görcsölök, hogy majdnem belepusztulok, olykor még be is lázasodom. Majd ha ezzel is végzek, akkor a munkahelyi káoszon próbálok enyhíteni, annyit azonban már most megteszek, hogy lemondok a rovatvezető-helyettesi posztról, és kérem, hogy adjanak engedményt: tegyék lehetővé, hogy ne csak a saját sportágaimról írjak, hanem más sportágakról is, mert az egyhangúságba belepusztulok. Zöld jelzést kapok. Több a munkám, de legalább van olyan része is, amit élvezek, ami teremtő munka, sokkal inkább alkotás, mint futószalag. És ha mindezzel megvagyok, az otthoni ki nem mondott feszültségeken is próbálok oldani. Törekedni fogok arra, hogy megbeszéljük, hogyan tovább, ki mit akar az élettől, ki mit akar a másiktól. A gyógyszerek csökkentése nincs rám jó hatással. Borúsabban látom az életemet, és még gyakrabban vagyok feszült. Visszahozom a mostanában elmaradt sétáimat, és eldöntöm, hogy elkezdek sportolni. Ez újra és újra visszatérő cél az életemben, a kórházas időszakban segített a kocogás, de aztán elhanyagoltam. Egyik este, munka után nagy nehezen erőt veszek magamon. Felhúzom az edzőcipőmet, felkapok egy melegítőnadrágot és egy pólót, magamra csatolok egy övtáskát és elindulok, a lakáskulcsot berakom az övtáskába. Ahogy leérek az utcára, megcsap a város forró, benzingőzös szaga. Hát ez nem biztos, hogy jó ötlet. Közben elkezdek tüsszögni, na igen, ősz van, parlagfűszezon, de talán egy rövid futást azért kibírok. Elsétálok belső-Óbuda kevésbé forgalmas utcáiba, ott kezdek futni, talán arrafelé kevésbé szennyezett a levegő. A szmog tényleg kisebb, a parlagfű pollenjének koncentrátuma viszont biztosan magasabb. Egyre inkább dugul el az orrom és könnyezik a szemem. Elviselhetetlenül viszket az egész arcom. Sok futásra nincs lehetőségem, érzem, hogy durran szét a fejem, hazaszaladok. Belenézek a tükörbe, az orrom melletti rész mindkét oldalon úgy bedagadt, mintha megcsípett volna egy-egy darázs. Természetesen megint egyedül vagyok otthon, átcsöngetek nagyihoz. Ő már nem tud annyit gyalogolni, hogy velem jöjjön, de

egyetértünk abban, hogy el kéne sietnem az ügyeletre. Lóhalálában futok jó másfél kilométert, és mire odaérek az orvoshoz, már egyáltalán nem kapok levegőt az orromon, belül, az orrüregeimben is elhatalmasodott az ödéma, most már attól rettegek, hogy a torkom is elkezd dagadni. Ahogy meglátnak, haladéktalanul behívnak, és azonnal beadják az injekciót. Elönt a forróság, eluralkodik rajtam az ijedtség. Látja az orvos és a nővérke, hogy remegek. „Pánik” – közlöm röviden. Együttérzőn bólogatnak. Még ne induljak haza, várjak odakint, ez nem játék. Hosszú percekbe telik, amíg megnyugszom. Sírok. Unom az egészet. Napokra elmegy a kedvem a sportolástól. És igazából mindentől. Ez egy véget nem érő ügyetlenkedés. A sírba fogom vinni magammal az álmaimat. Hogy mik azok? Nos, régebben az önbecsülés volt. Most is valami olyasmi. Szeretnék másmilyen lenni. Olyan ember, aki következetes és kitartó. Aki ha elhatároz valamit, akkor fel tudja mérni, hogy ahhoz a célhoz mennyi energiabefektetésre van szüksége, és az erejét nem sajnálja a megvalósítás érdekében mozgósítani. Ehelyett mit csinálok én? Tervezgetek, már vagy húsz füzetet írtam tele a hülyeségeimmel és a merész terveimmel, aztán az első napon elbukom. Hányszor képes egy ember újrakezdeni? Hányszor képes hitet fakasztani a lelkében? Vagy éppen az a baj, hogy nem hiszek magamban és a sikeres megvalósításban eléggé? A fene se tudja. Tényleg nem tudom, hogy mi zajlik bennem. Csak a tehetetlenséget érzem, és azt, hogy noha gyakori a nekibuzdulás hevülete, azt az erőt nem tudom előcsalogatni magamból, ami a következetes, kitartó munkához kell. Nem szeretem magam. Nem, én így nem tudom elfogadni magam. Annyi minden érdekelt régen, olyan szép álmaim voltak, annyira erős volt bennem a küldetéstudat annak ellenére, hogy senki sem hitt bennem. Hol van az a belső ragyogás? Hol van a bennem élő gyermek, aki imádott fára mászni, aki naphosszat képes volt pingpongozni, aki nekifutásból ugrált bele a tengerbe az Adria egyik eldugott kis kikötőjében egészen addig, amíg le nem ment a nap? Aki olvasott, bújta a tudományos folyóiratokat, és aki boldog, tevékeny, szárnyaló életre vágyott? Igazán nem tudom, hogy hol veszett el bennem ez a gyermek, hol akadt el a tetterő, de meg fogom keresni, ha addig élek is. Az allergiaroham lelassította a gyógyszerről való leszokásom folyamatát, ugyanis annyira nagy volt bennem az ijedtség, de most újra nekidurálom magam. És megint megpróbálok sportolni. Elmegyek aerobikozni. A 86-os buszon utazva láttam meg a termet, a stúdió üvegablakán keresztül be lehetett lesni egy éppen zajló órára. Ha ilyen sok lánynak jó ez az edzés, akkor biztosan megfelel nekem is. Izgatottan lépek be a terem előterébe, kérdezek pár dolgot a recepción, kelletlenül válaszolnak, majd megveszem a belépőjegyemet. Az öltözőben tömegnyomor van, alig férek oda a szekrényemhez. Az előző csoport tagjai tülekednek, többen az arcomba legyintik a törülközőjüket, úgy menekülök ki a zajos tumultusból. Nem ismerek senkit, téblábolok a terem bejárata előtt, izgatottságom kezd rohammá fajulni. Folyamatosan azt mantrázom, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy ha nagyon rosszulesik az edzés, akkor otthagyom az egészet, de már késő. Teljesen eluralkodik rajtam a félelem. Végre megérkezik az edző, mindenki elfoglalja a helyét, miután leemelt

a torony tetejéről egy steppadot. Én természetesen a bejárathoz legközelebbi sarokba állok, mindenkitől távol. Rövid bemelegítés után kezdődik az edzés, a steppadon lépdelve, ugrálva, mindenféle bonyolult koreográfiát követve kellene edzeni. Nagyon ügyetlen vagyok, minden energiámat elviszi az, hogy a lépésekre figyeljek. Ez nem edzés, hanem paródia, vagy inkább tragikomédia. Fogy a levegőm, nem segít senki, persze talán jobb is, hogy észrevétlen vagyok ott leghátul, a senki földjén. Egyszerre háborog bennem a pánik, a düh, az önutálat és a tehetetlenség. Ennek így nincs semmi értelme. Felrakom a steppadomat a legközelebb padtorony tetejére, és kimegyek az óráról. Senki sem kérdezi meg, hogy miért. Az öltöző addigra már megüresedik, gyorsan átöltözöm és hazasietek. Egy darabig nem próbálok ki új sportot. Úgy érzem, csapdában vagyok. A szerkesztőség bedarál. Most már nem olyan egyhangú a munkám, viszont a napilapos tempó kikészít. A lapzárta, a hétközi és a hétvégi ügyeletek, sokszor ünnepnapokon is dolgozom. A mobiltelefonnak köszönhetően immár mindig, mindenhol, mindenki elér, folyamatos készenlétben állok. Talán ez az állandó stressz sem tesz jót a női gondjaimnak. Felkeresem a körzeti nőgyógyászt, a panaszaimat végighallgatva azt mondja, amit az eddigi összes nőgyógyász: rendellenes a peteérésem, emiatt minden hónapban kínlódik a szervezetem. Hormonkészítményt ír fel. Mondom neki, hogy épp leszokóban vagyok a kedélyjavítóról, de azt feleli, hogy ez nem probléma, az új hormongyógyszerek már nagyon gyengék, és az a gyógyszermennyiség pedig, amit a pánikra szedek, már egészen minimális. Azon a véleményen van, hogy a gyermekvállalás számomra nagyon problémás lesz, épp itt az ideje, hogy hormonpótlással kiegyenesítsék a megbillent rendszeremet, illetve egyáltalán nem biztos, hogy a rendszer megbillent, valószínűleg mindig ilyen rossz volt, ez sajnos adottság. Félve kezdem el szedni a gyógyszert. És a félelmem jogosnak bizonyul. Egyre rosszabbul vagyok. Mindennaposak a pánikrohamok, a téboly szélén állok. Mindenhol rám tör a rosszullét, de ez másmilyen, mint az eddigiek. Most erősebbek a mentális szétesés tünetei. Egyik éjjel arra riadok, hogy mindjárt megőrülök. Ki akarok ugrani az ablakon. Tudom, hogy nem szabad, tudom, hogy baj van, de visz a lábam az ablak felé. A mindenség éjfekete sötétje burkol be, ahogy járkálok a nappaliban a tévé és az ágy között. Megmegállok, teszek néhány lépést az ablak felé, aztán visszafordulok. Soha nem kértem a segítségét. Mindig megoldottam egyedül a rohamokat. Hol így, hol úgy, de azért sikerült. Most azonban fel kell ébresztenem. Még tétovázom egy kicsit. De egyre jobban nyel el a sötétség, ami az agyamban növekszik. A valóságból egy vákuum szív kifelé, a vákuum bejárata a fejemben van. Ha még várok egy percet, tényleg megtébolyodom. Felébresztem. Azt suttogom, hogy nagy a baj, hogy ki akarok ugrani az ablakon. Az álmából felriadva nem teljesen érti, hogy miről beszélek. Behúz maga mellé az ágyba, és átölel. Hamarosan újra elalszik, de most megnyugtat az amúgy nagyon idegesítő horkolása. Másnap már nem szedem be a gyógyszert.

Újra felkeresem a nőgyógyászt, ő hallani sem akar arról, hogy abbahagyjam a hormonkészítményt, ciklus közben nem lehet leállni róla. De hajthatatlan vagyok. „Meg akartam ölni magam, érti ezt? – kérdezem tőle. – Én egy gyógyszer miatt sem akarok kifordulni önmagamból.” Minden nyomorom ellenére bízom egy boldogabb életben. Minden bánatom ellenére sosem végeznék magammal. Az a nő, aki majdnem kiugrott az ablakon, egy hormonnal mérgezett ember volt, és nem én. Felír egy másik gyógyszert. Ez még gyengébb, biztosan beválik. Szedjem folytatólagosan. A második napon elkezdek vérezni, és vérzek 29 napig. Megint visszamegyek az orvoshoz. Hitetlenkedik. „Hogy maga milyen érzékenyen reagál mindenre! Ezt a gyógyszert szoktunk felírni a tizenéveseknek, ők bírják, maga meg teljesen kikészül.” A harmadik hormonkészítménytől a mellkasom és a lábaim fájnak elviselhetetlenül. Tisztességből beszedem az egész dobozt, a végére már járni is alig bírok, mert csak kapkodom a levegőt, mintha egy mázsányi teher nehezedne a mellemre. Többször nem megyek el az orvoshoz. Hagyom az egészet a csudába. Megbékélek azzal, hogy egész életemben megnyomorít majd a menzesz, és még az sem biztos, hogy lesz gyerekem. Tudom, hogy változtatni kell az életemen. Folytatom a kedélyjavítóról való leállást. Minden gond ellenére már csak negyed tablettát szedek be naponta. Késsel szabdalgatom a pirulát, ugyanúgy, ahogy a feszültségoldót. Abból is már csak negyedet kapok be esténként. Gyakran rosszul vagyok. De vállalom a rosszat egy későbbi jó érdekében. Tudom, hogy a halogatás sehova sem visz. Ha már a sportban nem tudok elköteleződni, legalább a gyógyszerrel vívott harcban legyek következetes. Amikor rosszul vagyok, szorongok, vagy éppen borúsan látom az életemet, mindig kitalálok egy célt, amiért hajlandó vagyok lépéseket tenni. Mivel jó a kézügyességem, és mivel mindig is vágytam rá, beiratkozom egy fazekastanfolyamra. Szeretek oda járni, sokkal nehezebb a korongon dolgozni, mint hittem. Sokfelé kell figyelni, a kezeimet összehangolva használni, a korongot taposni, ügyelni, hogy az anyag ne száradjon ki, de ne is tocsogjon a vízben. Elnézem, hogy a többiek miket készítenek, és szembesülök azzal, hogy hiába vagyok amúgy ügyes, bármiben, amit újonnan kezdek, olyan ügyetlen vagyok, mint egy kisgyerek. Megvan a bája ennek a próbálkozásnak, és én lelkes vagyok, legalább olyan lelkes, mint amikor pingpongozni tanultam, hosszú-hosszú évekkel korábban. És itt még versenyezni sem kell. Fellelkesülök. Megtapasztalom, hogy az aktivitás épít, nem úgy, mint a passzivitás és a folytonos filozofálgatás. Azok rombolnak. Nemcsak a testet lökik a tunyaság felé, de a lélek bénult állapotát is konzerválják. Valamit tenni magamért felemel. Új impulzusok érnek, még azokat az élményeket is ideszámítom, amelyek nem olyan kellemesek. Például az, hogy lassabban tanulok, mint a többiek. Vagy az, hogy csalódom magamban, amiért ezt egyáltalán észreveszem és számontartom. Miközben korongozom, nem figyelek semmi másra. Azt élvezem. Szeretek alkotni, jó érzés, hogy egy nagy kupac semmiből készítek valamit. Öröm

megtapasztalni, hogy fejlődöm, hogy hétről hétre egyre magabiztosabb vagyok abban, amit csinálok. Ilyenkor elfelejtem a hétköznapi ügyes-bajos dolgaimat. Máskor úgy megyek haza esténként, hogy tele van a fejem a munkahelyi gondokkal, a fazekastanfolyam után úgy térek haza, hogy szárnyalok, sokkal felszabadultabb és energikusabb vagyok. Döntök. Adódik egy lehetőség, az egyik kollégám, akivel jó barátságot ápolok, belevágott egy fotóstúdióba a belvárosban, azt kérdezi, hogy nem akarok-e az üzlettársa lenni. Anyu ad pénzt, hogy meg tudjam venni az üzletrészt és a fotósfelszerelést, a lapnál elintézem, hogy külsős munkatársként folytathassam tovább a munkát. A bejelentett állásomat elveszítem, ami nagy kockázatot jelent, viszont végre leszámolhatok a folytonos ügyeletekkel, ünnepnapi szolgálatokkal és hatalmi harcokkal. Marad annyi jövedelmem, hogy ha nehezen is, de meg tudok élni, és azt remélem, hogy ha a fotóstúdió majd beindul, akkor abból is számíthatok fix, rendszeres bevételre. Az első dolgom azonban az, hogy megtanuljak fotózni. A kollégám kiokít mindenre, sportfotózásra, műtermi fotózásra, fényt mérni, beállítani a lámpákat, megismerem a záridő, a mélységélesség fogalmát, és még sok-sok szakmai kifejezést. Fotózunk rendezvényeken, sporteseményeken, vállalunk esküvői fotózásokat, és műtermi munkát is kapunk tárgyfotózás, katalógusfotózás és magazinfotózás témakörökben. Papírom ugyan nincs róla, de megtanulok egy új szakmát, a vizualitás terén eddig is otthonosan mozogtam, most a nehezebb munkákat is rám tudja bízni a társam, nem egy plakát anyagát én fotózom nagyfilmes diára. Élvezem. Alkotok. Megint egy bizonyíték arra, hogy tanulni, alkotni, előre menni mindig jobb, mint egy helyben topogni. A boldogság mellett azonban van bennem félsz is. Helyt kell állnom a lapnál is, és nem könnyű menedzselni egy fotóstúdiót, nem egyszerű munkákat szerezni, pláne úgy, hogy a piacot már leosztották. Küzdünk, több fronton. És bizakodunk. Otthon sok elvi támogatást kapok, gyakorlatit már kevesebbet. Az alkotó folyamatok eufóriája alkalmassá tesz arra, hogy végleg letegyem a gyógyszereket, a feszültségoldót csak akkor szedem be olykor esténként, ha nagyon zaklatott vagyok, vagy nem tudok aludni. A kedélyjavítótól végleg megválok. Sok tépelődés előzi meg azt a pillanatot, amikor eldöntöm, hogy nem veszem be többé a kedélyjavítót. Mérlegelek, harcol bennem a félelem és a szabadságvágy. Egyszerre van jelen a gondolataimban a fejlődés igénye és a szorongástól való rettegés. Nem tudom kivel megbeszélni a döntésemet. Magamra vagyok utalva, de bízom a megérzéseimben. Talán azért, mert nincs más választásom. Az első nap gyógyszer nélkül vegyes érzéseket vált ki belőlem. A fotóstúdióban dolgozom, olykor elfog a remegés, máskor, ha elfeledkezem magamról, felhőtlenül intézem a teendőimet. Egyre inkább azt érzem, hogy fejben dől el minden. Ha nem vagyok rosszul olyankor, amikor nem gondolok bele a helyzetembe, akkor hogyan lehetek rosszul máskülönben? Mi a különbség a két helyzet között? Csak a figyelmem. Ha a figyelmemet odaadom a pániknak, növesztem. Ha a figyelmemet nem adom oda neki, megfojtom. Ezt mondogatom magamnak akkor, amikor közeleg az újabb rémisztő gondolatörvény. Nem túl rózsás a helyzetem. A stúdió nem megy, egyikünknek sincs túl nagy érzéke az üzlethez. Az időzítésünk is katasztrofális, fél évvel azután, hogy belevágtunk a

vállalkozásba, és nem kevés pénzt öltünk bele, megjelenik a digitális technika. Horrorisztikus felszerelésárakkal. Nincs pénzünk fejleszteni, a versenyt nem tudjuk felvenni azokkal, akik digitális fényképezőgépekkel dolgoznak – anyagár, vagyis film és előhívási költség nélkül. Otthon nem számíthatok segítségre, az újságtól néhány hónappal korábban végleg eljöttem, nincs jövedelmem. Nem várok sokáig, megkeresek egy másik lapot, felvesznek újságírónak és fotósnak. Egyelőre külsősnek. A pénz nem sok, de legalább a megélhetésre futja. Mélyen elgondolkozom azonban azon, hogy milyen kapcsolat az, amelyben az ember ennyire magára van utalva. Tudom, hogy neki is nehéz. A szerelmem és a szeretetem nem csökken, jó vele lenni, már az a tudat teljessé teszi az életemet, hogy van nekem. De ettől még egyedül vagyok a gondjaimmal. A pánik nem jön üres kézzel. Az immunrendszerem teljes összeomlását hozza magával. Fél év alatt hatszor betegszem le, mindegyik betegségnél 39-39,5 fokos lázam van. A körzeti orvos tehetetlen, beutal a László kórházba. Anyu kísér el. Aggódik, és sajnos már megint van rá oka. Immungyengeség, de nincs kóros elváltozás. Javallat: változtassak az életvitelemen. A fotóstúdiós üzletrészemet eladom, a pénzt nem kell visszaadnom anyunak, nehezebb időkre tartalékolok belőle. Az új munkahelyemen viszonylag szabadon tudok dolgozni, bár annak ellenére, hogy külsős vagyok, befognak ügyelni. A legjobbkor jön egy felkérés, a 2000-es olimpia egyik magyar győzteséről kell könyvet írnom fix összegért. Sokat dolgozom, de lelkes vagyok. Érdekel ez a munka, ilyet még soha nem csináltam. Azért én kaptam a felkérést, mert a könyv mecénása tiszteli az újságírói munkásságomat. Hát, ha másért nem, ezért érdemes volt az elmúlt hat évet végiggürcölnöm. Az az időszak, ami a fotóstúdió felszámolását megelőzte, idegőrlő volt. És ez hat rám most is. Gyógyszer és minden egyéb segítség nélkül lebegek a teljes bizonytalanságban. Nagyi, anyuék és az a két kollégám, akik valójában a jó barátaim, meghallgatnak persze, de a döntéseimben egyedül vagyok. A napi vívódásaimat egyedül élem meg. A csekkek befizetésének mindennapi nyűge engem terhel. A saját rossz döntéseim feletti kifakadásaimat csak magamra zúdíthatom. Elveszítem a biztonságérzetemet. És ezzel együtt kinyitom a kaput a pánik szörnyetegének. Felismerem, hogy mindig akkor jön a pánik, amikor nem érzem magam biztonságban. Amikor kapaszkodnék valakibe vagy valamibe, de nincs kibe és nincs mibe. Lehet, hogy ez valakinek nem okoz gondot, de nekem igen. Amikor leváltam anyuékról, akkor kezdődött a pánik, majd amikor elküldtem a kezelőorvosomat, akkor is rosszabbodott az állapotom, és most, hogy anyagilag és érzelmileg is meginogtam, újra támad, mégpedig elemi erővel. Nincs más hátra, mint megteremteni a saját érzelmi biztonságomat. Persze sejtelmem sincs, hogyan. A könyv utolsó fejezetét írom, kapkodnom kell, mert szorít a határidő. Ahogy befejezem, indulok anyuval és apuval Korzikára amolyan őszi nyaralásra. A sok munkám és az otthoni mindennapos feszültség miatt már régóta nem volt intim együttlétünk. Nyilván az is jelzésértékű, hogy a szüleimmel utazom külföldre pihenni. A

szinte tapintható feszültség ellenére szükségünk van egymás közelségére, még úgy is, hogy nincs otthon óvszer. Megfontolt, bízom benne. A könyvet leadom. A következő napokban elintézem azokat a dolgokat, amelyekre addig a megfeszített könyvírás miatt nem volt időm, majd elindulunk Korzikára busszal. A harminckilós csomagommal egyedül tömegközlekedem ki az indulás helyszínére. Majdnem harminc órát utazunk, kompozunk, aludni nem tudok, de élvezem, hogy kiszabadultam a gondterhelt életemből. Korzika lenyűgöz. Mennyit, de mennyit utaztunk gyerekkoromban, Jugoszláviába, Bulgáriába, Csehszlovákiába. Még az NDK-ba is kiautóztunk a szakadt Trabantunkkal, mennyi élmény és látnivaló ejtett rabul. Akkor világutazó vagy útifilmkészítő szerettem volna lenni. Aztán ezt a vágyamat is elfelejtettem, mint a többit. Mert az embert a felnőttkori küzdelmek eltávolítják a legalapvetőbb igényeitől. Megfojtják benne a felszabadult lelket, a kíváncsi gyermeket és az ösztönösséget. Korzika olyan, mint én. Még nem fedezte fel igazán senki. Vad és megtörhetetlen. Zabolátlan és szerény. Halk szavú, szikár és sokszínű. Messze áll mindentől, ami divatos. Csak van. A vörös szikláival, a fekete köves tengerpartjával, bozótos növényzetével, a függetlenség soha el nem múló vágyával. Sokat barangolunk, az idegenvezető egy fiatal fiú, szenvedélyes utazó. Az idősebbek nem jönnek velünk mindenhova, mi, fiatalabbak az összes sziklára, az összes hegyre felmászunk, minden lyukba bebújunk, bebolyongjuk a titkos rejtekeket. Megfürdünk a tizenhét fokos tengerben, hatszáz lépcsőfokot kutyagolunk le és fel csak azért, hogy megcsodáljuk az egyik érintetlen tengerparti szakaszt. A vállamon a tízkilós fotósfelszerelés, de most más terhet nem cipelek. Telefonon keresztül vannak ugyan vitáink, de felhőtlenül boldog vagyok. Elhatározom, hogy ha lesz rá lehetőségem, rendszeresen fogok utazni. És igenis a kezembe veszem a sorsom irányítását. Mert ha egy utazás ennyire sokat tud adni, akkor az életem megoldása is az lehet, hogy nyitok, hogy megyek, hogy végre elindulok – és a lendületből nem engedek. Fájó szívvel indulok haza Korzikáról. Szeretek itt. És nemcsak azért, mert távol vagyok az otthoni életemtől. Hanem azért is, mert a tenger alapvetően jó hatással van rám. És azért is, mert úgy érzem, hogy ez az én világom. Az emberek nyugodtak, az idős bácsik a parkokban pétanque-oznak, a nénik ülnek a kerítés tövében, és csacsognak. A falvak nem néptelenek, mint nálunk, a kávézókból hangos terefere hangja szűrődik ki. A mosoly olyan természetes tartozékuk az ittenieknek, mint nálunk a mérgelődés. Itt nincs rohamom, nem rág a stressz, csak egyszer vagyok rosszul: a hazaindulásunk előtti napon a telefonban összeveszünk – ahogy nem vitt ki az induláshoz, úgy az érkezéshez sem akar értem jönni –, és úgy is maradunk. Ahogy minden stresszhelyzetben, úgy most is egész éjjel virrasztok, így vágok neki a több mint harmincórás buszozásnak. Amikor hazaesünk, csak kijön elém autóval, majd egyből, még cuccostól, egy ismerős családhoz megyünk, és ott a gyerekekkel focizom pár órát. Ötven órája nem alszom. Éjszakára is maradunk a házigazdáknál. Elviselhetetlen hasgörcsre ébredek. Vérzek. Nagyon megijedek, ilyen görcs még soha nem abajgatta az alhasamat. Felébresztem. Megijed a látványomtól. Kiszaladok a fürdőszobába, és elintézem, amit el kell. Amikor

visszatérek hozzá, még mindig tanácstalanul ül az ágy szélén. Én sem tudom, hogy mitévők legyünk. Furcsán és nagyon erősen fáj a hasam. És a vérzés is erőteljes. A vendéglátóknak csak annyit mondunk, hogy nem vagyok jól, meg sem reggelizünk. Hétvége van, a nőgyógyászomat nem tudom hívni, meg minek is hívnám, a legutóbbi, hormonos sztorinál elveszítettem a belé vetett összes bizodalmamat. Hazafelé felhívom az ügyeletet, és megkérdezem, hogy mit kell ilyenkor tenni. Megnyugtatnak, hogy egy vérzéstől nem kell annyira megijedni. Otthon lepihenek, próbálok aludni. Valami nagyon nem stimmel. De nem panaszkodom. Nem jön álom a szememre, de csendben fekszem, ő is ledől mellém. Nem tudom, hogy a testem vagy a lelkem fáradtabb-e. Hétfő van, az állapotom semmit sem javul, de azért elvánszorgok dolgozni. Még szerencse, hogy aznap nem ügyelek, amilyen gyorsan csak tudok, hazasietek. Másnap reggel átmegyek nagyihoz, óvatosan megkérdezi, nem vagyok-e terhes. Ez eddig eszembe sem jutott. Megijedek. Lemegyek a közeli patikába, és veszek egy tesztet. Ő még otthon alszik. Izgatottan olvasom a használati utasítást, és csinálom, amit kell. Pillanatok alatt megjelenik a két csík. Nem hiszek a szememnek. Elolvasom még egyszer a tudnivalókat, nem értelmezek-e valamit félre. Meg vagyok zavarodva. Én terhes? Amikor nem is biztos, hogy lehet gyerekem. Amikor amúgy is minden a feje tetején áll az életemben. Nem tudom felfogni. Lemegyek a patikába, és veszek még egy tesztet. Szétmarcangol az idegfeszültség, amíg megjárom az utat. Most szándékosan egy másik fajta tesztet veszek. Megismétlem a körülményes folyamatot. Megint villámgyorsan jelez a papír, harsányan virít a két csík. Leülök a kád szélére. Megállíthatatlanul elkezdek zokogni. Egyszerre vagyok a világ legboldogabb és legkétségbeesettebb embere. Gyerekem lesz. Nekem? Akinek nem lehet. Aki alkalmatlan rá. Aki amúgy is folyton fél. Aki még csak félkész ember. Aki gyenge. Törékeny. Bizonytalan. Rabja a pániknak. Kiszolgáltatottan szeret. És nem látja a jövőjét. Gyerekem lesz. Nekem! Akinek minden oka megvan ugyan rá, hogy féljen, mégis kap egy lehetőséget. Anya lehetek. Nő bennem egy baba. Meg fogom szülni. Istenem, hogyan? A pánik lesz az erősebb, vagy az ösztön, hogy kihordjam, megszüljem, felneveljem? Tébolyító ez a sok kérdés. Téboly ez az egész helyzet. Vajon alkalmas leszek rá? Már azt sem tudom elképzelni, hogy megbirkózzam a terhesség kihívásaival, a szülésről nem is beszélve. Hogy fog reagálni minderre a pánikom? Na és mi lesz velünk, ha kiesem a munkából egy időre? Így is rám hárul az anyagi terhek nagyobb része. Meg fogok őrülni. Félve megyek be a szobába és ébresztem fel. Hagyok neki egy kis időt, hogy magához térjen. Nem mondok semmit, csak megmutatom neki a két tesztet. Folynak a könnyeim. Ő sem mond semmit, csak magához ölel. Hálás vagyok neki. Most már biztos, hogy anya leszek. A család kétségbeesik, ők sem tartanak alkalmasnak arra, hogy megálljam a helyem anyaként. Az fel sem vetődik, hogy a babát elvetessem, egyszerűen csak a folytonos harc önmagammal és a nem éppen ideális körülményeim kérdőjelezik meg a terhességem időszerűségét.

Apám kifejezetten haragszik ránk, hiába, igazi lányos apa. Anyu tele van aggodalommal. Nagyanyám tesz pontot a családi vita végére, „majdcsak felnevelődik az a gyerek valahogy”. Négy hete ismerkedem azzal a gondolattal, hogy anya leszek. Továbbra sem tudom felfogni. Életet adni óriási felelősség, és bizonytalan vagyok abban, hogy kész vagyok-e rá. Egy gyereket gondozni, nevelni, terelgetni nem olyan egyszerű, mint egy cikket megírni, vagy egy rovatot helyettesként elnavigálni. Anyának lenni életre szóló feladat és szolgálat. Hogy tudnék egy másik embert gyámolítani, amikor a saját életemet sem tudom normális mederbe terelni? Egy pillanat műve alatt válik kis híján időszerűtlenné a kérdés. Hétfő hajnal van. Szörnyű görcsre ébredek. Újra vérzek. Szélsebesen rohanunk be a kórházba, a fogadott orvosomhoz. A görcs egyre elviselhetetlenebb, a vérzés egyre erősebb. Órákat várakozunk a folyosón, egy hideg és kemény fémpadon ülve. Végre behívnak, sötét fogad az orvosi szobában, ő is bejön velem. Nem az én orvosom vizsgál meg, mert ő nincs bent, hanem egy másik doktor készíti el a helyzetjelentést. A sírástól nem tudok beszélni, siratom a babámat, siratom az anyaságomat, siratom az egész istenverte életemet. Ő mondja el, hogy mi történt, én közben levetkőzöm és óvatosan mászom fel a vizsgálószerkezetre. Az orvos alaposan megvizsgál, ultrahanggal is megpróbálja kifürkészni, hogy mi zajlik a hasüregemben. „Öltözzön fel” – mondja szűkszavúan. Hangtalanul sírok tovább. Miután nagy nehezen magamra öltök mindent, leülök közéjük és várom a verdiktet. „Két milliméter tartja a magzatot a méh falán – közli az orvos. – Maga bent marad a kórházban, egy hét teljes mozdulatlanságra van szüksége, nyugtatókat fog kapni. Megpróbáljuk megmenteni a magzatot. Ha betart mindent, van esély. Ha jobban lesz, akkor sem dolgozhat a terhessége idején.” Nem tudom, hogy kerültem fel a kórterembe. Két milliméter. Két milliméter. Két milliméter…

Korzikán már terhes vagyok, de nem tudok róla

05 MAJDCSAK FELNŐ VALAHOGY

MEGINT KÓRHÁZ. Megint egy élet a tét. Csak most nem az enyém, hanem a babámé. Tudom, hogy még nem baba. De én már szeretem. Sejtelmem sincs, hogy milyen az arca. Hogy fiú lesz-e vagy lány, bár szerintem lány. Azt sem tudhatom, hogy milyen színű lesz a haja és a szeme, és hogy milyen hangon sír majd fel. De én már kötődöm hozzá. Lehet, hogy ez amolyan önámítás, lehet, hogy csak akarom szeretni. Mindenesetre szigorú fegyelmezettséggel fogadok szót az orvosoknak és nővérkéknek. Négyágyas szobában fekszem, a bejárattól jobbra, az ablak mellett. Három másik nő sorsa sejlik fel előttem, egyikük még nincs húsz, és a harmadikat szüli, a másikuk, aki mellettem fekszik, már többször elvetélt, a harmadik, aki közel jár a negyvenhez, az első gyermekének ad életet. Amikor az egyik nővérke vigasztalni próbál, hogy ha elmegy a babám, majd lesz másik, felháborodva válaszolok neki, „nekem ez a baba kell”. Seduxent kapok, ami azt a célt szolgálja, hogy meg tudjam őrizni a nyugalmamat ebben a szorongatott helyzetben. A magzatnak talán nem a legideálisabb gyógyszer, de annál feltétlenül jobb, mint ha szétszoronganám magam a nap 24 órájában – és azzal megnyomorgatnám az ő kis kialakulófélben lévő aprócska testét és idegrendszerét. Félek ugyan, hogy mi lesz vele, hogy tudok-e neki olyan biztonságot teremteni, ami a megmaradásához kell, de a félelem a pániktünetek nélkül jelentkezik. Ez a félelem most reális és van tárgya, nem olyan, mint a pánik, amely mindig csak növekszik bennem, egyre távolabbra sodorva az elmémet a valóságos fenyegetettségektől. Egy hét után szabadulok. Úgy tűnik, a baba megmarad. Ahogy kijövök a kórházból, feladatok sokasága vár rám. Megtartjuk a könyvem bemutatóját, és egy új könyv megírása is naprendre kerül, ezúttal egy Európa-bajnok sportoló életét dolgozom fel. A mecénás ugyanaz az ismerősöm, aki az első könyvem megvalósulását is segítette, bár inkább azt mondanám rá, hogy ő már egy jóbarát. Elkezdődnek a főiskolai tanulmányaim reklámmenedzser szakon. Fontosnak tartom, hogy szerezzek egy diplomát, sosem tudhatom, hogy mit hoz az élet, mikor lesz szükségem egy magasabb szintű képesítésre. Egyre több a teendőm nagyival is, folyamatosan gyengül, már nem tud kimenni az utcára, anyu jár hozzá és látja el, persze amiben tudok, én is segítek. Nem dolgozhatok, az első időkben sokat kell feküdnöm, nehogy megint vetélésközeli állapotban kerüljek. Ami az étkezést illeti, nem tudományoskodom túl a terhességet, azt eszem, amit a baba kíván: mindent és sokat. Folyamatosan hízom, de nem foglalkoztat különösebben, ki akarom párnázni az idegeimet. Tovább nehezíti az életünket, hogy a szerelmem vidéken kap munkát. Sokat ingázik, és amikor tehetem, én is vele tartok, egy szállodában bérel nekünk szobát a sportklub, amelynek dolgozik. Furcsállom, hogy a pánikom nem rakoncátlankodik, de aztán utánaolvasok: a terhesség idején szorongáscsökkentő hormonok termelődnek a nők szervezetében. Pedig lenne okom pánikolni, nehezen viselem a kiszolgáltatottságot, megszoktam, hogy kereső nő vagyok, aki gondoskodik magáról, és ha kevéssel gazdálkodik is, a maga ura. Utálok kérni, és nem is mindig tud miből adni. Sokat idegeskedem a terhességem alatt. Várom ezt a babát, de nem tudom, hogyan alakul hármunk sorsa, nem sejthetem, hogy van-e kiút ebből az anyagi

kilátástalanságból, amely egyre inkább bizalmi kilátástalanságba torkollik. A szerelmem munkája nagyon stresszes, a feszültség átragad rám is. Bizonytalanságban élünk, szinte csak egyik napról a másikra. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, hogy a babát ne tegyem tönkre, de képtelen vagyok rá. A békésebb időszakokat mindig viharos periódusok követik, a szerelmemre nehezedő nyomás agyontipor engem is. A baj az, hogy nem tudom, miből adódnak az ő anyagi nehézségei. Ezért a bennem növekvő bizalmatlanság egyre mélyebb. 2002. május utolsó napjának éjjelén erős görcsre ébredek. Még egy hónap van még hátra a terhességemből. Ijedtség lesz rajtam úrrá. Már megint mi történik? Kicammogok a fürdőszobába, leülök a vécére, és nem tudom abbahagyni a pisilést. Te jó isten, ez a magzatvíz lesz. Visszacsámborgok a szobába, felhívom a kórházat. Ő tovább alszik, pedig hallania kellene, hogy percek óta mocorgok. „Asszonyom, távgyógyításban nem tudjuk megmondani, hogy a magzatív folyt-e el. Be kellene fáradni” – közlik kissé szarkasztikus stílusban. A cuccaim nagyobbik része már össze van csomagolva, átöltözöm, majd felébresztem. Álmosan kászálódik ki az ágyból, mire elindulunk, már elkezdődnek a rendszeres fájások. Szorongáscsökkentő hormonok ide vagy oda, úgy rettegek, mint talán még soha. Nem tudom, kit féltek jobban, a babát vagy magamat. Átnyargalunk a városon, és mire megérkezünk, a szülésznő már ott van, a nőgyógyászom nem tudott bejönni a kórházba, mert vidékre utazott konferenciára. Az ügyeletes orvosnál fogok szülni. Egyszer már jártam itt, amikor megismerkedtem a körülményekkel, bejártam a szülészetet, az előkészítőt, elmesélték a felkészítés folyamatát, de most minden más. Reszketek, mint egy sérülékeny gyermek – miközben akkora vagyok, mint egy kisebbfajta bálna –, bénultan végzem a feladatokat, alig tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. A szülésre történő előkészítés eléggé embertelen, beöntés, borotválás, picit olyan, mint egy vágóhíd, már a helyiség felszereltsége okán is. A hideg csempefal, a fémlábú ágyak, a bádoglavórok és az omladozó falú zuhanyzó nem teremt túl barátságos légkört. Hiába van mellettem és segít, amiben tud, mégis rám telepszik az érzés, hogy ezen az alagúton megint csak egyedül kell átmennem. A bennem növekvő fájdalom és aggodalom csak az enyém. Ami azt illeti, már az túl kemény kihívás egy pánikosnak, hogy a teljes lecsupaszítás után felüljön az ágyra, és odatartsa a gerincét az epidurális érzéstelenítés bekötéséhez. Remegek, pedig nem szabadna, képtelenek megnyugtatni. Ott ülök görnyedt háttal az előkészítő ágyon, hatalmas hassal, a lábam nem ér le a földig, lóg, mint egy tehetetlen bábunak. Gyorsan elébe megyek minden okoskodásnak, elmondom, hogy pánikbeteg vagyok, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ne zavarjam meg a munkájukat. Ami tőlem telik, megteszem, higgyék el, nekem is ez az érdekem. Kérem őket, hogy a pulzusfigyelő hangját kapcsolják ki, nem szeretném hallani egyikünk szívverését sem. Elmondom, hogy mi az, ami zavar, nem árulok zsákbamacskát, de hangsúlyozom, hogy végtelenül együttműködő leszek, hiszen a célom az, hogy ez a gyermek minél előbb megszülessen. Június elseje van, reggel 9 óra 53 perc. Nyolc órával azután, hogy megkezdődik a szülés, Lulu teljes terjedelmével kibukfencezik erre nyakatekert világra. Egy fél tucat

orvos bóklászik körülöttem, mind jött segíteni, hogy könyökkel is tolják ki belőlem ezt a tömör gyönyörűséget. 3800 gramm és 58 centi. Nyolc hónapra. Úristen, mi lett volna, ha kilenc hónapig bent marad? „Mindene megvan? Nyugtassanak meg, hogy mindene megvan!” – mondom el vagy tízszer. „Ne aggódjon, anyuka, teljesen egészséges a kislánya. Koraszülött, inkubátorba fog kerülni, de egy rövid időre megkaphatja.” A mellkasomra fektetik. Érzem odalent, hogy varrnak. Addigi 29 évem minden pillanata, minden szenvedése és gyötrelme értelmet kap. Sírok a boldogságtól. A teljesség, ami átjárja a lelkemet, abban a pillanatban jelentéktelenné tesz minden fizikai fájdalmat, ami a szüléssel járt. Lulu a mellemen gubózik össze, az édesapja meghatottan tartja a hátát, hogy le ne essen. A szememmel követem kettejük első érintkezését. Történjen bármi, én ennek az embernek az életem végéig hálás leszek, amiért megajándékozott a boldogság legtökéletesebb pillanatával. A sebem begyulladt, nem tudok járni, ülni. Lulu képtelen megtanulni szopizni, napok óta bajlódunk, az összes nővér velünk vesződik. Otthon csőtörés van, nincs víz, nem mehetünk haza. Anyutól rossz híreket kapok: nagyi haldoklik. Elviselhetetlenül meleg a nyár. A lakás pedig, tekintve, hogy csak egy kis lyuk, alig szellőzik. Egy katlanban élünk, a gyerek nem akar enni és aludni, gyakran egyedül vagyok vele, és nem tudok mást tenni, csak tehetetlenül sírni. Anyósom, aki vidéken él, és anyu próbál segíteni, de anyunak a nagyinál is van kötelezettsége. Mindennap jár be hozzá az elfekvőbe, nagyi nem mindig tudja, hogy hol van, és mi történik vele. Lulu háromhetes, amikor beviszem őt a nagymamámhoz. A nővérek nem akarják beengedni, arra hivatkoznak, hogy nem tudják garantálni a csecsemő egészségét, a sok idős, haldokló ember kórtermében minden takarítási előírás ellenére valószínűleg sok a kórokozó. Megértem és felfogom. Mégis beviszem. Hetek óta nem láttam a nagymamámat. Megrökönyödöm azon az ürességen, ami a tekintetéből árad. Az én okos nagymamám, aki a racionalitás mentén intézte az egész életét, aki soha nem félt semmitől, még a haláltól sem, már valahol máshol van. Nyolcan fekszenek a kórteremben. Nyolcan várják a megváltó, mégis félelmet ébresztő halált. Fülledtség van odakint, nyirkos, fojtogató meleg fullasztja az elfekvő élőhalottait. És minket. Erős fény hatol be az ablakon át a terembe, nagyi, ahogy belépünk, a bal oldalon fekszik, az ajtótól a harmadik ágyban. Szinte eltűnik a hatalmas paplan alatt. Csont és bőr. Ősz haja csatakosan lapul fényes homlokára, járomcsontja kiáll, szeme beesett, ahogy az arca is. A gyönyörű nőt, akiért fél Óbuda bomlott, megtörte és felemésztette az idő. Összeszorult szívvel lépek oda az ágyához. Kezemben Lulu, az életkezdemény. Előttem nagyi, a távozó. Odahajolok hozzá, és úgy tartom a gyereket, hogy meg tudja nézni. Nem tudom, mennyit ért az egészből. Zokognék, de nem lehet. Itt maradnék vele, de nem lehet. Végigkísérném az úton, hogy ne egyedül kelljen átmennie a másik világba, de nem lehet. „Milyen pici” – csak ennyit mond. Ez az utolsó találkozásunk.

Nem tudok elmenni nagyi temetésére, mert a gyermekem édesapja mindhármunkat elköltöztet vidékre, végre bérel egy lakást, és nem szállodában kell laknunk. Hiányzik nagyi. Hiányzik anyu. A pánik pedig újra próbálkozik. Gyógyszereket már nem szedek, a gyerek miatt sem. Alig alszom. Lulu reggeltől estig sír. Amit megeszik, azt kibukja. A megőrülés szélén állok, amikor anyósom hozzánk költözik, hogy segítsen. Egy picit megkönnyebbülök, de a pánikon ez sem segít. A főiskolát folytatom, vidékről utazgatok Budapestre vizsgázni, az órák tananyagait postán kapom meg havi egyszer az egyik csoporttársamtól. Ismerkedem az anyasággal. Olykor úgy érzem, hogy megállítanám az időt, mert Lulu olyan szép és békés. Gyakran a legváratlanabb pillanatokban veszek el a babaillatában, ölelem magamhoz, és sírva adok hálát a sorsnak ezért a csodáért. Imádom a kis gribedlit az állán, a szeme kékjében tényleg látni vélem az egész világot. Megőrülök a görbe lábaiért és a párnás kézfejéért. A körömvágás mindig kihívás, az orrszívó porszívóról már nem is beszélve, hárman fogjuk le, annyi ereje van. Ahogy bújnak ki a fogacskái, úgy alakul át csecsemőből babává, angyali arcát a göndörödő fürtjei teszik még elragadóbbá. Imádja, ha a hasát puszilgatom, és a számat odatapasztva meleg levegőt fújok a pocakjára, puffogó hangokkal kísérve a műveletet. Hangosan kacag, ami aztán mindig csuklásba torkollik, ezért próbálom visszafogni magam. Nem szeretem, ha csuklik, annyira féltem. Kevés a felszabadult pillanatunk. Sokat bukik, nem is tudjuk fekve altatni, gyakran még éjjel is ülve tesszük le, a babakocsi támláját enyhén megemelve, mert hiába sűrítjük az ennivalóját, minden kikívánkozik belőle. Nagyon keveset alszik, anyósommal együtt alig bírjuk a tempóját. Sok orvos látta, de nem tudják mire vélni ezt a jelenséget. Én arra gyanakszom, hogy a terhességem alatti stressztől ilyen érzékeny és nyugtalan folyton. Bűntudatom van. A szeretet egyre mélyebb minőségét ismerem meg. Bármikor feláldoznám az életemet, ha az ő boldogulásáról lenne szó. Az édesapját is szeretem, de Lulut valami egészen másfajta érzelemmel szövöm körül. Háttérbe szorul minden, ami velem kapcsolatos, és a figyelmem csak rá összpontosul. Ilyesmi lehet a tudatmódosítás. Nem az az ember vagyok, aki voltam. Megtanulok második lenni, sőt gyakran harmadik, ha az édesapját is belehelyezem életünk koordináta-rendszerébe, márpedig miért ne helyezném bele. Nehezen élünk, keveset van otthon, de a kislányom lénye eloszlatja bennem a nyugtalanságot. De a kételyt még ő sem tudja semmissé tenni, érzem, hogy valami nincs rendben az életünkben, mégis úgy gondolom, hogy ezen az úton kell továbbmennünk. Felnevelni ezt a tengerészgyalogos erejű, mégis apró tüneményt, és hagyni, hogy a szeretet, amit az édesapja iránt érzek, lerázza magáról a napi nehézségeket. Ne üljön meg rajta a bizalmatlanság pora és ne árnyékolják be az aggályaim. Szeretem a kisvárosi életet. Egy lakótelepen lakunk, közel a város széléhez, ahonnan pár lépésnyire van egy füves, fás, vadregényes terület. A belváros sincs messze, szokatlan, hogy bárhova odaérek tíz perc alatt, szemben a budapesti közlekedéssel és léptékekkel, ahol gyakran egy órával előbb el kell indulnom, hogy ne késsek el.

Azt kezdjük fontolgatni, hogy talán ide kellene költöznünk végleg, ezért elkezdünk lakásokat nézegetni. El tudnám képzelni itt az életünket, Lulu majd ide járhatna óvodába, aztán iskolába, és nem reménytelen, hogy én is kapjak majd munkát újságíróként. Sorra szemrevételezzük a lehetséges ingatlanokat, pénzünk ugyan nincs, de hitünk van: ha az ember nagyon akarja, minden probléma áthidalható. Én persze nem vagyok ebben olyan biztos, de azért hagyom magam győzködni. Mielőtt mélyebben beleássuk magunkat a fészekrakás kérdésébe, templomban is összeházasodunk, és megtartjuk Lulu keresztelőjét. Ő már egyéves, mi pedig kapcsolatunk hatodik évfordulóját ünnepeljük. A szűk családot hívjuk csak el a ceremóniára, amelyet a lakótelep modern, de nagyon ízléses kis templomában tart meg a helyi pap. Előtte részt veszünk jegyesoktatáson, továbbá be kell mutatnunk az összes hivatalos iratot, keresztlevelet, bérmálkozási igazolást, a plébános nagyon komolyan veszi a küldetését. Még szerencse, hogy a felnőttkori keresztelésem után bérmálkozni is elmentem. Ugye, hogy mi mindenre jó a fiatalkori útkeresésből adódó hitbuzgóság! Gyónni is elmegyünk. Megtisztulva várjuk az esketést. Lulu keresztszülői teendőit a bátyám és a szerelmem unokahúga vállalják magukra. Igazán megható, ahogy a csoda szép, égbe nyúló toronnyal büszkélkedő templom kertjéből, amely egy kis tó partján fekszik, a családi kompániánk besétál az oltár elé. Én egyszerű, fehér ruhát viselek, nem volt könnyű választanom, mert képtelen vagyok visszafogyni az eredeti súlyomba. Lulu szintén fehérben van, csipkék szegélyezik a könnyű kis tunikáját. Amikor a pap a fejére csorgatja a szenteltvizet, elkezd sírni, haragszik mindenkire, aki megzavarta a délutáni programjában. Nézem a férjemet. Aki hamarosan duplán is az lesz, hiszen a lányunk születése előtt egyszer már összeházasodtunk a polgármesteri hivatalban. Érte is bármikor feláldoznám az életemet. Nem mintha szükség lenne rá, csak olykor megpróbálom méricskélni azt a szeretet, amelyet iránta érzek. Minden hibája ellenére tökéletesnek találom. Létezik olyan egymásra hangoltság két ember között, aminek semmi sem állja útját. Ami olyan erő, mint a gravitáció. Nem felülírható. Van, és kész. Nehéz időkön vagyunk túl, én nem dolgozhattam a terhesség alatt, ő munkát váltott, és eljöttünk vidékre, sok az életünkben a bizonytalanság, a pánikom meg-megragad a csápjaival – de együtt vagyunk, szeretjük egymást, továbbra is úgy érzem, hogy egy agy lüktet a koponyáinkban, ő az enyém és én az övé vagyok. Szeretem. És szeretni fogom mindörökké. Három héttel az esküvő után, egy álmos péntek délutánon csörög a telefonom. A férjem hív. Azt mondja, nagy baj van, menjek le a ház elé, de ne szóljak az édesanyjának semmit. El sem tudom képzelni, hogy miféle baj történhetett. Idegesen kapom fel a nadrágomat és a cipőmet, az anyukájának hazudok valami. Mire leérek, már ott áll a kocsival. Beszállok, remegő hangon kérdezem, hogy mi a gond. Idegesen fürkészem az arcát. Sápadt. Még soha nem láttam ilyennek. Nem akarom tudni, hogy mi történt. És közben mégis. Utálom ezeket a kettős érzéseket. Olyan feszültséget generál bennem, hogy kis híján szétrobbanok. Hányszor, de hányszor megtapasztaltam már hasonlót. Tudom, hogy közeleg a rossz, de elfutni már nem lehet. Csak beleállni tudok, aztán vagy elsodor a tornádó,

vagy valahogy talpon maradok. Reménykednék, hogy nem akkora a baj, de látom, hogy itt a reménynek nincs helye. Pár pillanat telik el a kérdésem és a válasz között, mégis örökkévalóságnak tűnik. Az idő relatív. És a kegyetlensége abban rejlik, hogy nem én határozom meg a sebességét. „A sportklub fel akar jelenteni a rendőrségen, mert elvettem pénzt a kasszából.” Amikor megkérdezem, hogy mennyit, már tudom, hogy az egész életünk összeomlott. „Több mint tízmillió forintot.” És még másnak is tartozik. A pénzt a helyi kaszinóban játszotta el. Mivel korábban hozott egy támogatót a sportklubhoz, ő úgy értelmezte, hogy jár neki a jutalék. A többiek nem így gondolják. Úttalan utakon száguldunk fel a hegyekbe, hogy ott beszélgessünk tovább. Nem mintha tudnék beszélgetni. Azt firtatnám, hogy a játék mennyire szenvedély az életében, de nem jön ki hang a torkomon. Összeszorult, és nem enged ki a görcs. Sem levegőnek, sem hangnak nincs átjárása a blokád miatt. Fuldoklom. Minden, ami tíz perccel korábban még foglalkoztatott, érvényét veszítette. Minden, amiben hittem, most megsemmisült. Itt ül mellettem, nyomja a gázt, gyötri fel az autót a hegyre. Hirtelen felvillannak az elmúlt hónapok kimaradásai. A folytonos pénzszűke. Megértek mindent. És mégsem értek semmit. Megint oldalra pillantok. Csak néz előre, nem tudom megfejteni, hogy mire gondol. Sajnálom. Imádom. És gyűlölöm. Elkezd remegni a kezem-lábam. Kimegy belőlem minden erő. Csak ülök a kocsiban, zötykölődünk együtt a hepehupás földúton, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy meg szeretnék halni. Ehhez a harchoz már nem érzek magamban elég energiát. Jobb lenne most kiszállni, amíg lehet. Aztán megmozdul bennem a túlélési ösztön. Csak fogalmam sincs, hogy milyen irányban lehetne elindulni. Megérkezünk az erdőbe, a parkolóban lerakja az autót. Kiszállunk. Émelygek, remegek, a lábaim nem tartanak meg. Odajön hozzám, és pár lépésnyit támogat. Nem tudunk továbbmenni, mert képtelen vagyok megállni a lábaimon. A hónom alá nyúl, a fejemet a vállára hajtom. Így állunk ketten az erdő közepén. Összekapaszkodva. Teljesen összezavarodva. Két beteg ember. Otthon pedig épp az első lépéseit teszi meg a kislányunk. Hazaérve nem mondjuk el az anyósomnak, hogy mi történt, csak annyit közlünk vele, hogy összecsomagolunk, mert szerződést bontott a fia a klubbal, és hazaköltözünk. Egy teljes háztartást pakolunk össze egy nap alatt, majd két napig ingázunk autóval, mire elcuccolunk mindent abból a városból, ahol le akartam élni az életemet. Közben a sajtóval hadakozunk, mert persze minden kiszivárgott. A családtagjaink is az újságból tudják meg az igazságot. Elfogy körülöttünk a levegő. Az ügyvéd barátunk tart ki mellettünk, az anyósomék és a szüleim, bár anyuék érthetően romokban vannak. Kilátás és remény nélkül érkezünk meg Budapestre, vissza a negyven négyzetméteres odúba. Először négyen, majd miután az apósomnál tüdőrákot diagnosztizálnak, öten. Anyósommal felváltva tartjuk egymásban a lelket. Hol ő omlik össze, hol én. Pillanatok alatt lefogyok, negyvenöt kiló vagyok megint, átszalad rajtam minden, már amit egyáltalán le tudok tuszkolni a torkomon. A pánik a nap huszonnégy órájában marcangol. A szívem olyan hevesen ver, hogy gyakran az ájulás kerülget. Minden

biztonságérzetemet elveszítem. A tartalék pénzemet kifizetem az adósságokra. Egy fillér és remény nélkül maradunk. Azonnal elkezdek munkát keresni. Minden barátom, aki segíthetne állást találni, visszautasít. Nagyon nehezen élem meg, főként úgy, hogy én korábban másoknak sokat segítettem. Ha az anyósom nem állna mellettem, belehalnék a mindennapok küzdelmeibe. Ha nem lenne Lulu, feladnám az egészet. A legreménytelenebb pillanataimban őt szorítom magamhoz. A könnyeim áztatják a piciny vállát. Csak ölelem és ölelem, véget nem érően, és kérem az istent, hogy segítsen. Négy hónap telik el így. Feltárul előttem a játéktermek, adósságok fura, kegyetlen és kíméletlen világa. Egyik-másik uzsorással én is találkozom. Megdöbbenek magamon, ahogy kezdek megkeményedni. Védem a családomat, mint egy anyatigris. Szégyellem, ami történt, de nem szívódhatok fel. Az élet megy tovább, a lányomat fel kell nevelni, ennünk, laknunk kell, nem nyalogathatom a sebeimet, amíg világ a világ. Mások előtt tartom magam, otthon összeroppanok. Éjszakánként sírok. Gyakran úgy, hogy a minden sejtemen áthatoló fájdalom görcsbe rándítja a testemet. Egy idő után elfogynak a könnyeim. A sírás szárazon torzítja el az arcom. Mindenhonnan elutasítanak, ahol jelentkezem munkára. A perselyemből minden aprópénz elfogyott, a bankszámlám az adósságok miatt lenullázódott, anyósomék nyugdíjából élünk. Minden nap fáj. Minden perc fáj. Jobban esett volna, ha megcsal. Ha nőként tipor a földbe. De most úgy érzem, hogy emberként semmisített meg. Tudom, hogy nem engem akart tönkretenni. Értem, hogy a szenvedélybetegség bonyolultabb annál, mint hogy haraggal reagáljon rá az ember. Mégis elvette az életemet. És a gyerekét is. Feje tetejére állította a világunkat, és a jövőt illetően sem érzek benne kellő együttműködést. Végre kapok munkát. Oda megyek vissza, ahonnan szülés előtt eljöttem, csak azóta a lap valamelyest átalakult. Teljesen mindegy, valóban életet ment ez a lehetőség. Óriási elánnal vetem bele magam a munkába, a férjemet nem alkalmazzák egyetlen klubnál sem, néhány magántanítványt fogad. A semmiből építjük fel az életünket újra. Vagy inkább a kezelhetetlennek tűnő mínuszokból. A munkahelyemen sikereket érek el, nem sokkal azután, hogy felvesznek, én leszek a hónap dolgozója, ami prémiummal jár, és az sem mellékes, hogy a kötelezőn túl vállalt munkákat pluszban kifizetik. Rengeteg adósságot törlesztek, mintha felcsillanna egy kis remény, hogy egyszer véget ér ez a rémálom. A férjem dolgai felemásan alakulnak, kap ugyan munkát, de nem vagyok biztos benne, hogy tudja kontrollálni a betegségét. A főiskolát folytatom, ha már ennyi időt és energiát belefektettem, nem hagyhatom abba, és persze ott van a gyerek is. Továbbra is ő az, aki miatt úgy érzem, hogy érdemes harcolni. A kezdeti sokk idején szedek feszültségoldót, de amikor kapok munkát, abbahagyom. Egyrészt a munkahelyemen nem láthatják rajtam, hogy ennyire megviselnek a történtek, és hogy pirulával tompítom magam – a családomat érintő történésekről amúgy a sajtó jóvoltából mindenki tud –, másrészt megtanultam, hogy a gyógyszer csak időszakos mankó, a problémákat tartósan nem oldja meg.

A pánikom sokféle tünetet produkál, a legaggasztóbb, hogy alig tudok enni. Képtelen vagyok hízni, csont és bőr vagyok. A másik kritikus pont, ami világéletemben gondot okozott, az alvás. Túl sok a fejemben a gondolat. Még az a szerencse, hogy a munkahelyemen akad egy új barátnőm, aki nagyon korrekt és diszkrét, vele mindent meg tudok beszélni. Végtelenül hálás vagyok neki, nemegyszer bőgöm el magam neki, ha megint arra utaló jeleket észlelek, hogy a férjem gyógyulási folyamata megtorpan. Sokat kivesz belőlem, hogy kontrollálni kell őt is, magamat is, és a kislányommal is sok a teendő. A munkahelyi kötelezettséget és a főiskolát már nem is említem. A pánik ezért tud újra utat törni magának. Mert nem érzem magamat és a szeretteimet biztonságban. És mert az idegrendszerem nem tud megpihenni. Folyamatos a készenlét, újra és újra megoldhatatlan problémákkal találom magam szemben, nyomasztanak az anyagi terhek, szorongatnak a kötelezettségek. Az éjszakáimat is ezek az aggodalmak zilálják szét. Az éveken át tartó folyamatos idegfeszültség megbosszulja magát, és mire eljutok egy kardiológushoz, már tartósan 110 a nyugalmi pulzusom. Az a barátom visz el az orvosához, aki a könyveim mecénása volt. Nem bírja tovább nézni a szenvedésemet, és aggódik, hogy a magas nyugalmi pulzus súlyosabb egészségi problémához vezet. Mi, laikusok nem tudjuk eldönteni, hogy a szívem betege, vagy az idegeim játéka ez az egyre ijesztőbb tünet. Budán, egy erdő szélén van a szívkórház. Régi, ódon épület, pár méterrel odébb a zöldellő fák sokasága és a madarak csivitelése jelzi, hogy közeleg a tavasz. Én azonban a télből érkezem. A végtagjaim hidegek, a hitem elhagyott, az utolsó utáni erőtartalékaimat mozgósítva teszek egy kísérletet az orvossal, adva ezzel egy esélyt magamnak. Hosszas vizsgálatoknak vet alá. Tüzetesen átnéz mindent, ultrahang, EKG, majd rám rak egy 24 órás mérőműszert. Másnap vissza kell mennem, hogy kielemezzék az eredményeket. Aludni persze alig tudok ebben a kényelmetlen masinában, de megéri a szenvedés. A gép eredményeit és a napi tevékenységnaplómat egyeztetve kiderül, hogy gyakran 150-160-ig ugrik ki a pulzusom napközben úgy, hogy semmit sem csinálok. Átlagban 110, amit eddig is tudtam. Éjjel is magas, de szerencsére egy-egy rövidebb időszakban lemegy 50-60 környékére. Sokat töpreng az orvos, mielőtt közölné velem a javaslatait. A magas pulzus mögött nem lát szervi problémát, vagyis egyértelműen a pánik egy továbbfejlesztett változatának tartja ezeket az irreálisan magas értékeket. Legszívesebben felírna pulzuscsökkentőt, de azt sem tartja kizártnak, hogy mozgással valamelyest lehet javítani a helyzeten. Egyelőre a kezembe adja a döntést: állandó gyógyszerezés vagy mozgás. A receptet átnyújtja, a többi az én dolgom. Megnyugtatónak tartom a diagnózist, de nem tudom elképzelni, hogy újra képes lennék elkezdeni sportolni. Az csak az egyik dolog, hogy ezzel a pulzussal sétálni is alig tudok, a nagyobb problémát az jelenti, hogy napi tíz-tizenkét órát dolgozom, főiskolán tanulok, és van egy pici lányom, aki teljes joggal megköveteli a jelenlétemet. Ráadásul ő is alig alszik. A délutáni alvásaival akkor álltunk le, amikor hajnali háromig-négyig virrasztott, miután délután kipihente magát. Nem láttunk más megoldást,

mint hogy megvonjuk tőle a délutáni alvásokat. Anyósom továbbra is mindenben partner, ő teszi lehetővé, hogy megbirkózzak családunk férfifeladataival. Egyre több dologban kell nekem döntenem, igyekszem rajta tartani a szemem mindenen, mert úgy érzem, hogy csak így van esélyünk a betegségeinket legyőzni. A sportot az államvizsgáig elhalasztom. A szerkesztőségben tanulok, mert otthon, abban a pici lakásban, a világ legelevenebb kislánya mellett képtelen vagyok odafigyelni a tananyagra. A diplomamunkámat is bent írom meg, a tételeket is ott dolgozom ki, és aztán a magolás időigényes folyamatának is ott esek neki. Gyakran késő estig maradok, dolgozik bennem a kötelességtudat. Nehéz a figyelmemet a tanulásra fókuszálni, de tudom, hogy akkor sem lennék nyugodt, ha feladnám az iskolát, pár héttel a vége előtt. Mint már annyiszor, most is a negatívum motivál. Az a gondolat, hogy ha hagynám a csudába az egészet, akkor sem lennék jobban. Nagyot csalódnék magamban, és kárba menne az eddigi munkám, a sok-sok tanulás. A fogamat összeszorítva küzdök hát tovább, és végül leállamvizsgázom ötösre. Nem tudok fellélegezni tartósan. Lezárul a férjem elsőfokú bírósági tárgyalása. Letöltendő börtönbüntetést kap sikkasztás miatt. Éppen a villamoson ülök, amikor telefonon közli velem az ítéletet. A vidámpark mellett zötykölődöm el. A hullámvasúton féktelenül sikítozó emberek hada kalimpál. Egyszer fent, egyszer lent. Mi most újra lent vagyunk. Nemrég kapott munkát, én is dolgozom már egy jó ideje, épp kezdenénk talpra állni, amikor megszületik az ítélet. Elképzelésem sincs, hogy ezt hogyan ússzuk meg. Letesszük a telefont. Magam maradok. Körülöttem tömeg. Arctalan embermassza. Biodíszlet, nem több. Utálok mindenkit, akinek nincs olyan fájdalma, mint nekem. Elegem van. Sírok. Apa nélkül fog felnőni a lányom. És mi lesz vele odabent, a börtönben? Hogy állja majd meg a helyét a rácsok mögött? Milyen esélyekkel folytatja az életét, ha majd kijön? Csak ne szeretném ennyire. Akkor külső szemlélőként tudnám végigasszisztálni mellette ezeket a nehéz éveket. Így viszont minden vele kapcsolatos döntés, kritika, vád és bántás szíven üt. Mi kell ahhoz, hogy ne szeressem? Baráti összefogással megvalósult kártalanítás eredményeként másodfokon felfüggesztett börtönbüntetést kap. Fellélegzünk. Másfelől viszont látom, hogy továbbra sincs rendben. Próbálom kontrollálni, amennyire tudom. De gyakran kicsúszik a kezeim közül, mint egy sikló. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsek neki. A magam baja megint háttérbe szorul. Az én pánikom tombol, mert őt próbálom menteni. Már nem vagyok boldog mellette. Szeretem, de túl sok a fájdalom és a küzdelem. Túl sok a hazugság és a teher. Pattanásig feszült vagyok mindig, ami pusztítja bennem a gondtalan, odaadó anyát, és megöli bennem a gyengéd feleséget. Keményedem, egyre csak keményedem. De nincs más választásom. Ha gyenge maradok, mind belepusztulunk. Lehet, hogy így is. Eldöntöm, hogy amíg élek, vele maradok. Feláldozom a boldogságomat azért, hogy őt megmentsem. Hiszen akkor sem lennék boldog, ha magára hagynám. Hogy

számolnék el a lelkiismeretemmel? Egyszerre szeretem és tartom az életem megrontójának. Haragszom rá, amiért a lányunknak nem olyan élet jut, amilyen járna neki. Felelőssé teszem azért, amiért én sem tudtam az anyaságot felhőtlen boldogságban megélni. Hibáztatom azért, amiért megint rosszul vagyok. Éjszakákat virrasztok át miatta, egyik roham követi a másikat, és ez mind-mind azzal magyarázható, hogy nem tud felülkerekedni a saját démonjain. Mérlegre teszek mindent. És akkor sem tudok máshogy dönteni, mint hogy maradok. És küzdök érte, amíg csak tudok. Az a terv, hogy elkezdek sportolni, megint eltolódik. Meg lehet szokni az álmok nélküli életet. A hétköznapok éppen eléggé leszívják az energiáimat, nem jut időm a saját életemet és vágyaimat siratni. A szerkesztőségben kineveznek rovatvezető-helyettesnek, elképesztően sokat kell dolgoznom, emellett pluszmunkákat is vállalok a pénz miatt. Egyvalami tölt fel: a lányommal való foglalatosság. Viszem koncertekre, játszóházba, sokat olvasok neki. Imád babázni, amit én utálok, de mindig ő nyer. Legózni viszont én is szeretek, még megmaradtak a gyerekkori legóim, azokból építünk babaházat, istállót a póniknak, és mindenfélét, amit Lulu kitalál. Szeretek vele lenni. Különleges gyerek. Bizonyos dolgokban nagyon érett és ügyes. Más dolgokban meglepően setesuta. Semmiképpen sem szabályos kislány. De hát milyen is lenne két ilyen szülővel a háttérben? Kell hozzá türelem, ami nekem nem mindig van. Elhasználtam az apjára. Ritkán csinálunk programokat hármasban, olykor anyósomat vagy anyut visszük magunkkal egy-egy koncertre. De leginkább kettesben megyünk. Úgy érzem, nagy páros van kialakulóban. A pánikot felemásan kontrollálom. Ha a gyerekkel vagyok, ritkán adódik baj, de ha mégis úgy alakul, meg tudom oldani, hogy ő ne érzékeljen belőle semmit. A munkahelyi vagy az otthoni stressz azonban gyakran rohamot generál. A szerkesztőségben nemegyszer annyira rosszul vagyok, hogy mentőt akarunk hívni a benti barátaimmal. Mert időközben még egy jóbarátom akadt a szerkesztőség tagjai között. Legtöbbször a heves szívdobogás torkollik teljes káoszba. Ezekre az esetekre felírattam a körzeti orvossal azt a szívgyógyszert, amelyet még a kardiológus ajánlott. Olykor muszáj bevennem, mert tehetetlen vagyok. A helyzetet aztán egy otthoni ügy taszítja a teljes reménytelenség állapotába. Megint csalódnom kell a férjemben. És összeomlok. Nem bírom tovább. Élőhalottként járok dolgozni. Nem tudok a gyerekkel foglalkozni. Nem érdekel semmi. Napokig mindenen elsírom magam. Az, amiről eddig azt hittem, hogy kilátástalan, csak egy halvány előzménye volt a mostani kilátástalanságnak. Hát mit tudok még tenni azonkívül, hogy odadobom a saját életemet? Hogy lemondok a boldogságomról? Milyen eszközöm van arra, hogy megváltoztassam? Hogy együttérzést ébresszek benne? Hogy könyörületet fakasszak a lelkében? A legmélyebb felismerés napjaiban darabjaira bontom a személyiségemet. Hogy aztán újra felépítsem. Már az erőt feltételez, hogy eddig életben maradtam. Hát én ezt az erőt most megsokszorozom. És holnaptól elkezdek sportolni.

06 SPORTTAL A GONDOK ELLEN

TEGNAP MÉG NAGYON ERŐS VOLT az elhatározás, ma elbizonytalanodtam. Valóban kell nekem az edzés? Annyi nyűg jár vele. Oda kell menni, át kell öltözni, egy csomó idegennel kell találkozni, a recepción kérdezgetnek majd mindenfélét, nekem viszont nincs sok kedvem az emberekhez. Az edzésről már nem is beszélve. Mi lesz, ha rám tör a rosszullét? Ha mentőt kell hívni? Ha annyira rossz élményeket gyűjtök, hogy egy életre elmegy a kedvem az egésztől? Van néhány ismerősöm, aki rendszeresen sportol. Igazi csodabogárnak tartom őket, és nem tudom elképzelni, hogy valaha ilyen életet éljek majd én is. Irigylem őket, imponál az az elszántság, ami jellemzi őket, de látok egy elég nagy adag fanatizmust is bennük, ami megijeszt. Mintha más nem is érdekelné őket. Ilyen azért nem szeretnék lenni. De az elköteleződésük tetszik. Az is, hogy sokkal inkább jellemző rájuk az önrendelkezés, mint azokra, akik nem sportolnak. Róluk elmondható, hogy túlnyomórészt ők irányítják az életüket. Olyan szenvedélyesen szeretik a mozgást, hogy képesek a sportért áldozatokat hozni a mindennapjaikban, sőt a munkahelyükön is sikeresen harcolnak a jogaikért. Hol vagyok én ettől? Ráadásul ezek a sportfanatikusok hajnalban kelnek, na és miket képesek enni… Nyers zöldségek, zöldséglevek, natúr húsok, semmi édesség, kalóriákat méregetnek, ijesztően tudatosak. És miket eszem én? Reggelire pilótakeksz vagy vaníliás karika. Kedvencem a fonott kalács és a kakaó, de még ennél is jobban szeretem a bundás kenyeret, a pörköltet nokedlivel, a legnagyobb kedvenceim egyike a rakott krumpli. A csokoládé pedig minden formában jöhet, tábla, fagylalt, torta, jégkrém, csokiöntet piskótával. Nem csoda, hogy a sokkoló időszakok után, amikor minden étel átszaladt rajtam, jött egy raktározósabb periódus. És ennek, valamint a sok finom falatnak köszönhetően szépen kiterebélyesedtem. De ha csak az alakformálás lenne a célom, nem kezdenék el sportolni, az biztos. Nekem az életemet kellene megoldanom. Menjek? Ne menjek? Miért van az, hogy amikor nagy a baj, amikor az ember úgy érzi, hogy összeroppan a terhek alatt, akkor erős az elhatározása? Aztán alszik egyet, elterelik a figyelmét a napi teendők, és az elhatározása elhalványul? Hányszor jártam már így. Hagytam magam lebeszélni arról, hogy elinduljak a fejlődés, a változás vagy a gyógyulás útján. Mert erősebb volt bennem az egy helyben topogás kényelme, a halogatás biztonsága, a megszokásaimhoz való kicsinyes ragaszkodás. És hova jutottam? Minden feladatot, amit kaptam az élettől, csak félig oldottam meg. Vagy még úgy sem. Nem, most nem hagyhatom, hogy megint győzzön bennem a tehetetlenség. Mert valójában min múlik a boldogulás? Azt hiszem, csak azon, hogy elindulok-e. Mert ha elindulok, akkor ott a lehetőség, hogy kimozduljak a csapdahelyzetből. Hogy változtassak az életemen. Hogy új dolgokat, új embereket ismerjek meg. Hogy többet megtudjak magamról, és ezáltal pontosabban meg tudjam határozni, hogy mire vagyok képes. Ha nem indulok el, akkor viszont nem történik semmi. Tartósítom az adott helyzetet. De én ebben a helyzetben nem tudok tovább élni.

Elindulok hát edzésre. A sok korábbi próbálkozásból tanulva leegyszerűsítem a helyzetemet. Eldöntöm, hogy olyan helyre megyek, ahol nem fogok akadályokba ütközni. Az edzőterem éjjel-nappal nyitva van, vagyis nem lehet kifogás egyszer sem, hogy hamarosan bezár a terem, már nem érdemes elindulnom. Nem választok edzőt, a régi pingpongos karrierem erősítő edzéseinek emlékére fogok támaszkodni, így olcsóbb, és időben sem kell alkalmazkodnom senkihez. Az edzőtermi erősítő edzés azért is lesz megfelelő, mert valóban senkire és semmire nem kell tekintettel lennem. Nem kell hozzá partner, mint a teniszhez, a pingponghoz vagy a fallabdához, és nem kell a csoportos órák időpontjait sem figyelembe vennem. Vagyis lecsupaszítom a témát. A probléma megoldását egy ember kezébe rakom: a sajátoméba. Bolyong bennem az izgalom, amikor visz fel a lift a harmadikra, ahol az edzőterem van. A gyomrom tájékán furcsa, zsibbadáshoz hasonló érzés kezd növekedni. Még visszafordulhatok. „Csináld végig, Rita! Csak legalább egyszer próbáld ki!” – mondogatom magamnak. A pultnál persze sor áll, várakozni kell. Még visszafordulhatok. Elkezdek könnyezni. Nem látja senki. Egy vagyok a tömegből, aki be akar jutni a terembe. Nem tudhatom, ki milyen terheket cipel a puttonyában, de én úgy érzem, hogy az enyémek elviselhetetlenek. Mégis itt vagyok. Várom a sorom. És talán ha ezen az akadályon túljutok, már nem fogok visszafordulni soha. Sorra kerülök, nyolcalkalmas havi bérletet veszek. Heti két edzésnél többet nem merek vállalni. De a napijegy szóba sem jöhet. Ha megveszem a bérletet, biztos, hogy el fogok jönni a többi edzésre is, nem állok úgy anyagilag, hogy hét alkalmat kidobjak az ablakon. A sportág- és teremválasztás után ez a harmadik tudatos döntésem. Az öltözőbe menet körbenézek a teremben. Sok gép ismerős, de az embereket bizalmatlanul fürkészem. Már mind a saját útján lépked, én meg csak most kezdem. Irritál a magabiztosságuk. Persze lehet, hogy az ő önbecsülésük sincs rendben, a látszat sokszor csal, ezt már volt alkalmam megtapasztalni. A női öltöző nem az én világom. Mindenki hangos, alig van hely, a szekrény, amelyikhez kulcsot kaptam, foglalt, keresek egy másikat. Miközben helyre vadászom, több lány dezodorfuvallata megcsapja az arcom. Úgy látszik, sokan edzés előtt is befújják a hónaljukat. Az egyik sarokban húzom meg magam. Észrevétlenül öltözöm át. Míg a többiek csinos, nőies ruháiktól szabadulnak meg éppen, és még csinosabb, kihívó edzésholmit húznak fel, addig én a férjem hatalmas edzőgatyáját és pólóját öltöm magamra. Láthatatlan szeretnék maradni. Egy pici szütyőbe rakom bele a lakatkulcsomat, a telefonomat és a gyógyszeremet, nem merek feszültségoldó nélkül bemenni a terembe, a telefon meg azért kell, hogy ha esetleg rosszul lennék, tudjam hívni a mentőket. Mi kell még? Ja, a vizem. Az is megvan. Akkor bemegyek. Tömeg. Neonfény. Hangos zene. Jól kezdődik. Egy félreeső zugban megállok, és átgondolom, hogy mivel kezdjem. Igazából azért jöttem, hogy felvigyem a pulzusomat, anélkül hogy rosszul lennék. Már akkor is 110, ha nem csinálok semmit. Most, hogy izgulok, biztosan van 120-130 is. Pulzust nem akarok mérni közben, mert akkor végig azzal leszek elfoglalva, bőven érzem magam is, ha a baj közeleg.

A tervem az, hogy sokszor felviszem a pulzusomat mozgással, és ha mindezt tartósan tudom csinálni, akkor a nyugalmi pulzusom lejjebb megy majd, és hozzá fogok szokni a szapora szívveréshez és a légszomjhoz. Ezzel a módszerrel ellenállóbbá teszem magam a roham pokolinak tűnő tüneteivel szemben. Mert ha megtapasztalom, hogy ezek csak tünetek és nem a vég jelzései, akkor nem fogok tőlük annyira félni. Nem tudom, hogy jól okoskodom-e, de nekem logikusnak tűnik a saját kis elképzelésem. Ez persze csak az egyik része annak, amiért nekifogok a sportnak. A másik hatás, amit várok tőle, az a feszültség oldása. Ki akarom mozogni magamból a csillapíthatatlan ingerültséget. Azt az érzést, ami a pánik sajátja. Amikor minden porcikám reszket. Amikor a belső, mellkasi idegesség szétfeszít. És még valami: tudom, hogy boldogsághormonok termelődnek sport közben a szervezetben. Nyilván az enyémben is. Talán nem véletlenül szerettem edzeni gyerekkoromban is. Ezek a hormonok bizonyára nekem is segítenek majd abban, hogy kiegyenlítődjön az életem. Hogy szerezzek néhány boldogságpercet, ha már amúgy a strapás hétköznapjaimban erre nincs lehetőségem. Megszületik az akcióterv: a futópadnál kezdek, aztán majd kipróbálok néhány gépet. Szerencsére éppen üres az egyik futógép az ablak mellett. A hatalmas, szürke és piros színekben játszó terem egyik kiszögellésében ugyanis, éppen ahol a kardiogépek vannak, megpillantok néhány ablakot. Tökéletes. Megkérdezem a környéken kocogókat, hogy kinyithatom-e, és végül nyitott ablaknál, vagyis oxigénben dús, friss levegőben kezdem el a gyaloglást. Lassan emelem a tempót, közben figyelem a reakcióimat, a pulzusom az egekben, de még nem elviselhetetlen. Öt percet tudok lassan kocogni, több nem megy. Gyaloglással folytatom. Hogy mit lehet látni belőlem kívülről? Egy harmincon túli nőt, akik sötétkék mackóalsóban, egy hatalmas piros pólóban, rövid, seszínű frizurával, görnyedt tartással értékelhetetlen edzést végez. Amíg a többiek harminc, ötven, nyolcvan perceket futnak igen elismerésre méltó tempóban a padon, addig én öt perctől majdnem kipurcanok. De nem jön a roham. És ettől boldog vagyok. Talán a legboldogabb azok közül, akik most itt koptatják a futópadok lendkerekeit. Kezdem tanulgatni, hogy a teljesítmény és az abból fakadó boldogság mennyire relatív. Rengeteg dologtól függ. Aki ezt átlátja, annak van esélye arra, hogy megtalálja a saját elégedettségét, aki mindig mások után kullog, az örökké kielégületlen és boldogtalan lesz, bármilyen eredményeket ér is el. Az edzés többi része a gépek felfedezésével telik. A legtöbbet ismerem, de a súlyokat ki kell próbálgatnom. Tízes ismétlésszámokkal dolgozom, három köröket csinálok, köztük pihenek. A pihenőidőkben figyelek, nézem, ki hogyan edz, milyen tematika szerint dolgozik. Van, aki két gyakorlat sorozatait keveri, megint más a súlyokkal variál, kisebb súllyal és nagyobb ismétlésszámmal kezdi, majd növeli a súlyt és csökkenti az ismétlésszámot. Tőlem ezek a dolgok még messze állnak. Egyelőre csak a saját kis küzdelmeimet akarom megvívni. Boldogan és elégedetten megyek haza, anyósomnak elmesélem, hogy milyen jól éreztem magam.

Harminchárom éves vagyok, Lulu már négy, megtudom, hogy a teremben van gyerekmegőrző, attól kezdve szinte mindig magammal viszem őt is. Lassan lejár az első bérletem, amikor edzés közben rosszul leszek. Nálam van a gyógyszerem, de nem veszem be. Éppen kocogok, amikor kezdem érezni, hogy a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Alig kapok levegőt, elönt a forróság. Lassítok a tempón, majd megállítom a gépet. Odasétálok a nyitott ablakhoz, és próbálom az orromon keresztül lassan beszívni a levegőt, a számon pedig még lassabban kifújni. A kifújó fázisnál mindig lelassul a szívdobogásom, ez alapszabály, eddig is tudtam. Beletelik pár percbe, amíg megnyugtatom magam. Azt mantrázom, hogy annyi minden történt már velem, amit túléltem, ez sem lesz több az életemben, mint egy pár perces epizód. Próbálom a roham jelentőségét csökkenteni. Azzal, hogy a vihar elvonultával folytatom az edzést, bebizonyítom magamnak, hogy sikerült. A rosszullét nem vet vissza. Annyira nem, hogy legközelebb már 12 alkalmas bérletet veszek. Azt egyelőre nem érzem, hogy a pánikban sokat segítene a mozgás, de az a tudat, hogy hetente többször elmegyek mozogni, önbecsülést ébreszt bennem. A sok munka mellett némi rendszert is viszek az életembe azzal, hogy be kell illesztenem az edzéseket a heti rendembe. Persze az sem mellékes, hogy a teremben eltöltött idő csak az enyém, csak arra kell figyelnem, hogy ott helytálljak, ilyenkor elfelejthetem az életem terheit. Nem sok a heti három edzés. Szeretek járni, kezdek nyitni mások felé. Ha valamit nem tudok, megkérdezem az éppen szolgálatban lévő teremedzőtől. Ahogy elbeszélgetek másokkal, világossá válik számomra, hogy itt is igaz, ami odakint: mindenki cipeli a maga keresztjét. Ki könnyebbet, ki nehezebbet, de az nem igaz, hogy az edzőterem csak felszínes, üresfejű emberektől hemzseg. Lulu is jól érzi magát a gyerekmegőrzőben, az óvó nénik sokat foglalkoznak vele. Új otthonra lelünk. Ahogy telnek a hónapok, egyre inkább az életem részévé válik a mozgás. Nemcsak a testem erősödik általa, de a lelkem is. Az otthoni nézeteltérések ugyanúgy megviselnek, de nem roppanok össze a súlyuk alatt. Mintha határozottabban tudnám képviselni a véleményemet egy-egy családi vitában. Megérzem az ízét annak a fajta sikernek, amelynek a motorja én vagyok. Bebizonyosodik, hogy képes vagyok befolyásolni a sorsomat. A figyelmemet áthelyezem máshova. Magamra. Mert ha én elég erős vagyok, akkor nem tudnak agyonnyomni a körülményeim. Akkor én leszek a körülményeim megteremtője. De legalábbis a formálója. A gondok nem gondok lesznek többé, hanem feladatok. Úgy érzem, hogy a zsákutcából kilépek egy hatalmas és széles sugárútra. És már nem az anyósülésen kuporgok tehetetlenül, hanem egyre gyakrabban átveszem a volánt. A férjem iránti szeretetem nem változik. Az az elhatározásom sem, hogy megpróbálom megmenteni a családunk egységét. De belátom, hogy ez az egység valójában látszólagos. Ő továbbra is éli a maga életét a saját titkaival és belső harcaival. Én pedig próbálok részévé válni ezeknek a küzdelmeknek. Mégis kívülálló vagyok. Gyermeki rajongással és a legőszintébb asszonyi odafigyeléssel szállok bele az általa provokált érzelmi hullámvasútba. De kezd világossá válni, hogy ennek semmi

értelme. Elkezdek erősebben fókuszálni a saját életemre. Bár lemondtam arról, hogy valaha más formában éljek, akár egyedül, akár egy másik férfi oldalán, lemondtam ezáltal a saját boldogságomról, de lassan átfogalmazódik a beletörődéssel vegyült elhatározásom, a ki nem mondott esküm: nem, álmok nélkül nem lehet élni hosszú távon. Nekem is lesz egy nagy célom. Mivel nem tudom, hogy mi lehet az én saját álmom, hiszen csak most térek magamhoz, egyelőre csak arról ábrándozom, hogy egyszer majd nekem is lesz egy ilyen álmom. Megdöbbentő, ahogy alakul át a testem az edzések hatására. Az izomzatom nem felejtette el a gyerekkori, tíz éven át tartó sportolást. Hamar formásodom, amire büszke vagyok. Ez ugyan nem volt szempont, amikor belefogtam az edzésekbe, de nagyon jó érzés fogadni a teremben az elismerő szavakat. A tartásom is kezd javulni. Felébred bennem az igény a jobbra. A többre. Anyu gyakran mondogatta az utóbbi időben, hogy elhanyagolom magam. Már hogyne hanyagoltam volna el, amikor sem pénzem, sem motivációm nem volt arra, hogy jobb legyek bármiben is? A sport felszínre hozza a mélyen eltemetett reményeimet. Szembesít önmagammal. Rendszert és kapaszkodót ad. Jobbra sarkall. Gondolkozom, hogy mi az egyre lendületesebb változásom forrása. És arra jutok, hogy valószínűleg a sikerélmény. Amiben olyan régen volt részem. A sikerélmény felbátorít. Lökést ad és mozgásban tart. A sikert nem kilókban és kilométerekben mérem. Hanem a teljesítés tényében. Tudom, hogy sosem leszek olyan sportoló, akit a számok tartanak bűvöletben vagy éppen fogságban. Engem az tesz boldoggá, ha valamit, amit elhatározok, képes vagyok megcsinálni. Tudom, hogy sosem fogom elfelejteni, honnan indultam. A pszichiátria alagsorát, a napot, amikor szakítok az orvosommal, a percet, amikor a férjem közli velem, hogy összeomlott az életünk. Nekem ezek a traumák és a túlélés katarzisa ad erőt. Sosem fogok mással versenyezni. Csak magammal. Minden egyes teljesített edzés része az önfejlődésem folyamatának. Nem vagyok megszállott. Egy nő vagyok, aki több terhet kapott, mint amennyit elbírt. De aki megtalálja azt az utat, amelyik kivezet a terhek erdejéből. Többre vágyom. A sikeres edzőtermi próbálkozás arra bátorít, hogy új dolgokat próbáljak ki. Az egyik munkahelyi barátommal megyünk el először futni a szabadba. A Margitszigeten próbálunk teljesíteni egy kört. Nem elég, hogy ő velem van, a telefont is elrakom, hátha szükségem lesz rá. Sokszori megállással tudom csak lefutni az öt kilométert. Gyakran szorít a mellkasom, szúr a szívem. Zihálok, és többször is átfut rajtam az ijedség. A szívem meg kiugrik a helyéről. Tudom, hogy a szívem mindig gyenge pont lesz az életemben. Évente tizenötmillióval vert többet, mint egy átlagembernek. És nekem ezzel a szívvel kell átvészelnem az élet megpróbáltatásait. De ez a szív, még ha többet dolgozik is, mint másé, nagyon akar. Bízom benne és szeretem. Már nem haragszom rá, hogy túlmozgásos. Hogy ennyi gondot okozott az

életemben. Mert valójában semmiért sem ő tehető felelőssé. Hanem én. Ez a szív minden kihívással megbirkózott, és a legnagyobb hűséggel szolgál engem. Amiért dicséret jár neki. Elkezdem szeretni a gyengeségeimet. Mert valójában ezek a gyengeségek tanítják nekem a legtöbbet. Ezek tanítanak alázatra, önismeretre, a helyzetek helyes felismerésére, kezdeményezőkészségre, bátorságra, az önmagamba vetett hitre. Sokan csak átrohannak az életen. Én meg az elviselhetetlennek tűnő nehézségek mellett megélem a legcsodálatosabb magasságokat. Lulu életem minden szépségének a csúcsa. De egyre több a sportbeli élmény és öröm is. Az első margitszigeti futást sok más futás követ. Néhány hónap múlva le tudom futni az öt kilométert megállás nélkül. Úgy örülök neki, akár egy maraton teljesítésének. Egyre jobban tetszik, hogy már nem akarok máshol mozogni, mint a saját lehetőségeim rendszerében. Az atletikus alkatom alapján sokkal jobb futóteljesítményt lehetne feltételezni rólam, de engem nem bánt, hogy a külső megjelenésem és a belső működésem között minimális összhang sincs. Nem azért fogadom el a helyzetet, mert a női magazinok azt írják, hogy el kell fogadnom magam úgy, ahogy vagyok. Mert ebben nem hiszek. Én sem fogadtam el magam úgy, ahogy vagyok, mert ha így lenne, nem kezdtem volna el sportolni. Még mindig nyalogatnám a sebeimet, és a pánik börtönében élnék. Én azért fogadom el a korlátaimat, mert tudom, hogy amit meg lehet tenni a legyőzésük érdekében, azt megteszem. Én azt a részt fogadom el, amin már nem tudok változtatni. Nyitva hagyva azt a lehetőséget, hogy egyszer talán majd ezekben a dolgokban is valamelyest előre tudok lépni. Az élet csak egyrészt verseny. És amikor verseny, akkor sem a külvilág az ellenfél, hanem a tegnapi önmagam. Másrészt viszont az élet nem verseny. Az önfejlődés terepe ugyan, de legalább ennyire a harmónia és az egyensúly otthona is. Egyre többet sportolok. És egyre hatékonyabban kezelem a pánikot. Kevesebb a roham, és ha van is, hamar túljutok rajtuk. Az életem immár nem arról szól, hogy menedzseljem az újabb és újabb válságokat, hanem vannak céljaim, amelyek egy része a sporthoz köthető, a másik részük pedig abból adódik, hogy a sport felszabadított. Rádöbbenek, hogy milyen kiábrándító tévúton jártam évekig. A gondjaimat ugyanazokkal a módszerekkel akartam megoldani hosszú időn keresztül, amelyekről többször is bebizonyosodott, hogy nem működnek. Nem engedtem be az életembe új impulzusokat, letompítottam magam, és csak arra fókuszáltam, hogy ne legyen rohamom, a férjem pedig győzzön a saját betegsége felett. Nem értettem meg, hogy az élet a bajok ellenére sem szólhat csak a rettegésről, a passzivitásról és az aggódásról. A sport ezt a szemléletet is megváltoztatja bennem. Nincs kevesebb gondom attól, hogy sportolok. Viszont máshogy tekintek a problémáimra. Egyrészt a pánik megítélése is megváltozik bennem. Amit megjósoltam, azt bejött, valóban sokkal ellenállóbb vagyok a rohamokkal szemben. Másrészt az életre sem úgy tekintek, mint egy háborúra, amelyet túl kell élni. Hanem egyre inkább meglátom benne a lehetőségeket. Visszatérek a régi hobbijaimhoz. Elkezdek újra olvasni. Nincs pénzem ugyan könyvekre, de beiratkozunk Luluval a könyvtárba. Havonta járunk, ő mesekönyveket válogat, én mindenfélét, amihez csak kedvem van. Felébred bennem a tudásszomj. Amit éveken át elfojtott a körülményeimből adódó bénultságom.

A futásnak nagyon hálás vagyok. Máshogy terhel, mint az erősítő edzés. A konditeremben, erősítés közben felmegy ugyan a pulzusom, de a pihenőidőben visszaáll. A futás közben azonban végig magasabb pulzuson tudok edzeni, ami az én szempontomból létkérdés. Ezért az erősítő edzéseknél is meghonosítom a keringésfokozást. Vagy a rope-pal dolgozom, vagy ugrálókötéllel, tulajdonképpen mindegy, hogy milyen eszközzel tartom magasan a pulzusomat, a lényeg, hogy az edzés egy-másfél órájában – olykor már kettőben – érezhetően magas pulzuson tudjak dolgozni. Ilyen szempontból a futás megjelenése az életemben döntő fontosságú, hiszen ennek hatására kezdem el átalakítani az erősítő edzéseimet is. Túl azon, hogy keringésfokozással pörgetem fel az edzéseket, egyre többször keverem a gyakorlatokat. A pihenőidőmben sem pihenek, hanem egy másik gyakorlat, olykor több gyakorlat sorozatait iktatom be. Ezzel is növelem az edzések intenzitását. Ezzel és a futással, magamhoz képest, elképesztő állóképességre teszek szert. Sokan kérnek tanácsot az edzőteremben tőlem, holott nem vagyok edző. Elmondom, hogy nem tanultam edzőnek, leginkább ösztönből edzek, és felvázolom azokat az elveket, amelyeket követek. Fontolgatom, hogy el kellene végeznem egy edzői iskolát, de hamar lebeszélem magam róla, nem szeretném, ha a hobbim lenne a munkám, hátha megutálnám. Érzékelem, hogy évről évre új trendek jelennek meg az edzőteremben. Nem tudom eldönteni, hogy melyik hasznos és melyik nem – mondjuk, van olyan ostobaság, amiről azonnal meg tudom mondani, hogy tévút –, de azt látom, hogy a szabadidősport egyre nagyobb üzlet, amit aki csak tud, meglovagol. Én viszont abban hiszek, hogy a boldogulás nem trendek kérdése. Vannak edzők, akik szakmailag nagyon elhivatottnak és hitelesnek tűnnek, mégsem tudnak hatni a klienseikre, mert a szakmai arrogancia eltávolítja őket a valóságtól. Aztán vannak olyan edzők is, akik minden tanítványukkal ugyanazt csináltatják, nem személyre szabottan dolgoznak velük, mégis megértők, empatikusak, remekül motiválnak, és igenis érnek el eredményeket. Aztán persze akadnak olyan edzők is, akik a telefonjukat nyomkodják naphosszat, láthatóan nincs bennük szakmai igényesség, mégis sokan járnak hozzájuk hűségesen. Én nemcsak azért nem vágyódom edzőhöz, mert nincs rá pénzem, hanem azért sem, mert ösztönösen kialakítottam a saját edzésmódszeremet, amivel nemcsak a pánikomat győztem le, de visszakaptam az életemet. Mit adhat egy edző, ami ennél több? A Balatonon futok félmaratont. Az 21 kilométer. Az otthoni gondok állandóak. De én már hiszek magamban. Kora reggel indulunk a kollégáimmal Siófokra. Őszi időpontot választottunk, mert olyankor nincs annyira meleg. Megy a futás, de hőségben azért még nehezebben. Borús idő fogad minket, az eső szemerkél. Még soha nem futottam le egyben 21 kilométert. Azt mondják, aki edzésen 13-15 kilométert tud futni, az a versenyen képes a huszonegyre. Én a tizenötön már túl vagyok. Az három szigetkör. Emlékszem még, hogy milyen érzés volt egyet lefutni, sok-sok megállással. Most meg négyszer annyira készülök. Elérzékenyülök a rajtnál. Aztán elvisz a tömeg. Túl gyorsan kezdünk, eltelik pár kilométer, mire beállunk a tempómra. A kollégáim velem futnak. Ezzel is támogatnak. Nem tudok elég hálás lenni nekik.

Egy kijelölt kört futunk le többször, a pálya egy része közvetlenül a Balaton partján vezet a strandon, ahol magas fűcsomók nehezítik a dolgunkat. Az eső esik, a fű csúszik, és a lábszáram amúgy sem szereti az egyenetlen talajt. Káromkodom mérgemben. De futok. Tizenöt kilométernél elkezd fájni a térdem és a derekam. Érzem, hogy nem jó a cipőm, és lenne még hova erősítenem. A futás messze több, mint egyszerű futás. Ide kell állóképesség, mentális erő, de fizikai erő is. Fájok, de futok. Egyre jobban fájok, de futok. Sírok, de futok. Meglátom a célt. Menni is alig tudok, de futok. A két kollégám a két oldalamon. A cél előtt pár méterrel megfogják a kezemet. Felemelt karokkal futunk át a célvonalon. Zokogok. És nem a fájdalomtól. Egész testemben remegek. Nagyon elfáradtam. Percekbe telik, amíg elvánszorgok a közeli padhoz. Egy öregasszony mozgékonyságával ülök le. Minden tartalékomat elhasználtam, félek, hogy a kiürülés okozta remegés átcsap rohamba. Hazafelé megállunk ebédelni. Csak egy levest rendelek, de azt sem tudom megenni. Ugyanolyan retesz alakul ki a torkomban, mint amikor az első pánikrohamommal kórházba vittek. Remegek és félek. De már tudom, hogy ettől még nem fogok meghalni. Otthon a férjem és Lulu ápol. Borogatják a lábamat, meg is masszírozzák, hoznak enni, amit kérek, ekkor már lecsusszan egy-két falat. Nem értik, mi szükség volt erre az egészre. Ezt egyes-egyedül én értem. A lapnál kineveznek rovatvezetőnek. Még több felelősség, még több bent töltött idő, még több stressz. Nem igazán hiányzott, de hát ez nem kívánságműsor. És persze továbbra is ott vannak a maszek munkáim is. A férjem közben súlyos döntést hoz, vidékre megy dolgozni. És oda is költözik. Ezzel egy időben anyósomék is közlik: hazaköltöznek vidékre. Ketten maradunk Luluval. Megkapom férjem öreg, de még használható szolgálati autóját, el kell kezdenem ugyanis vezetni. A város szélén lakunk, eddig is sok idő ment el a buszozással, ráadásul ezentúl Lulut is én hordom majd iskolába. Sokat gondolkozom a férjem döntésén: vajon ez egy lépés a házasságunk megmentése érdekében, vagy inkább már kihátrálás a közös életünkből? Tudom, hogy neki is nehéz. Korábban azt mondtam neki, amikor megint aggasztó jeleket észleltem nála, hogy „melletted maradok, de nem vagyok a feleséged többé”. Kiköltöztem a nappaliba. Azóta nagyon igyekszik, de én már nem hiszek benne és nem hiszek neki. Elengedni még nem tudom, mert féltem és továbbra is szeretem. De a bizalmat nem tudom újraépíteni magamban. Patthelyzet. Meddő és bénító szeretet. És legalább ennyire távolságtartó is. Miközben valós és féltő érzelem is egyben. Talán ettől akar megszabadulni. Lassan kialakul a Luluval közös életünk, bár vele is éles meccseket kell vívnom. Nagyon hasonlít az édesapjára, magának való és keveset beszél. Csak akkor szól, amikor már nagy baj van. De gyerek mivoltában is bölcs. Különleges kis gyermek, semmilyen módon nem kockásítható. Abba az iskolába kezdett járni, amelyikbe én is jártam. Poroszos nevelés, teljesítménykényszer, igazi versenyistálló. De láttam, hogyan ölik ki belőle az önbizalmat és a kezdeményezőkészséget. Elhoztam hát onnan egy másik állami iskolába. Az

intézmény hozzáállása más volt ugyan, mint az első helyen, de az oktatási elvek semmiben sem különböztek. A gyerek szenvedett és sok megaláztatás érte. Lefalcoltunk hát onnan is. Most magániskolába jár, és végre jól érzi magát. Ahogy változik az életünk, úgy alakul át bennem a szülői attitűd. Régen azt hittem, hogy azzal teszek neki jót, ha a teljesítmény felé terelem. Én is azért tudtam helytállni a súlyos krízishelyzetekben, mert jó munkám volt, amivel sok pénzt tudtam keresni. Nem láttam más megoldást, mint ezen az úton elindítani őt is. Nem emlékeztem arra tisztán, hogy én is mennyire utáltam az iskolát, mennyi felesleges energiám ment el a magolásra. Ahogy fejtettem ki magam életem szövevényes kuszaságából, úgy láttam egyre tisztábban, hogy Lulunak mire van szüksége valójában. És amilyen gyorsan csak tudtam, kimenekítettem ebből a romboló közegből. Most jó helyen van. Törekvőbb, mint valaha. Vannak céljai, amelyekért küzd, megtanulta, hogy ha valamibe sok energiát fektet, annak meglesz az eredménye. Itt nem törik le a lelkesedését, kiválóan tud csapatban dolgozni és gondolkozni. Ki tud állni a jogaiért, de egyben tisztában van a kötelességeivel. Örülök, hogy nem ragaszkodtam vakon a szülői elveimhez. Hanem ahogy kirajzolódott előttem a gyermekem személyisége, úgy tudtam formálni a neveléssel kapcsolatos elképzeléseimet. Amelyek rá vannak szabva, az ő igényeit és természetét veszik alapul. Nem egyengondolatok, hanem rá illeszthető elvek. A második félmaratonomat Bécsben futom le. Izgatott vagyok, éjjel – menetrendszerűen – nem alszom. És jön egy kis pánikroham is. Nem tudom értelmezni a történéseket, egy kicsit újragondolom a taktikámat. Kialvatlanul is lehet futni, de lassabban. És én ezt mindenképpen szem előtt tartom. Nem hősködni jöttem, hanem békésen futni. Úgy, hogy ne zavarjak mást meg a saját futásában. Megint a kollégáim a futótársaim, csapatban haladunk. Vannak mumusaim, főleg az emelkedők. Nem tudom, hogy valaha hozzá tudok-e szokni a felfelé futáshoz. De igyekszem nem sokat töprengeni ilyen dolgokon. Élvezem a város látványát. A varázslatos hangulatot. A pálya mentén muzsikáló zenekarokat. Az afrikai dobokat és a harsonákat. A nevezetességek sokszínűségét. A felismerést, hogy egyre jobban kinyílik előttem a világ. Hogy már nem otthon gubbasztok a rohamtól rettegve. Hanem itt futok a tömegben. Úgy is, hogy éjjel rohamom volt. De már tudom, hogy a roham mellékzönge. Nincs jelentősége. Minden egyes lefutott kilométer igazolás, hogy jó úton járok. Fogy az erőm és a szuflám, de nem érzem magam veszélyben. A pulzusomat továbbra sem mérem, de tudom, hogy nincs gond. Szapora a szívverésem, fogy a levegőm, olykor úgy érzem, hogy lángol az arcom, de semmi sem zökkent ki a nyugalmamból. Lejtmenetben futunk a célegyenes felé. Már hallom a hangosbemondót. A Burgban felállított lelátók között haladunk a befutóhoz. Üvölt a zene, és szpíker is tombol. Visz a lejtőn összeszedett lendület és az életszeretet. Igazából megint fáj mindenem. Benne van a lábamban újabb 21 megveszekedett kilométer. Körbenézek. Igazi színkavalkád és nemzetköziség. A célkapuig már csak pár száz méter van hátra. Fáradt vagyok, de azt szeretném, ha ennek az érzésnek, ami most

kavarog bennem, soha nem lenne vége. Ha ez a pillanat örökké tartana. Mert a célba érkezés pillanataiban benne van minden, amiért élni érdemes. Megint zokogok. Ezúttal sem a fájdalomtól. Nem mondom meg anyuéknak, de újra félmaratont futok. Egy hét telt el Bécs óta, és én elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy megint lefussak 21 kilométert, ezúttal Budapesten. A helyzet annyival nehezebb, hogy most nagyon meleg van, ellentétben a bécsi időjárással. Megint a kollégáimmal együtt vágok neki a távnak. A rakparton végighúzódó aszfaltkatlan nagyon megvisel. Dől a forróság mindenhonnan, de kitartok. Mint minden versenyen, most is vannak nehéz pillanataim. A meleg mindig óriási kihívás a számomra. Mivel alig izzadok, a testhőmérsékletem a nagy melegben felmegy, ami alapvetően magasabb pulzust okoz. Ha ezt összeadom a futás miatti, plusz a pánik miatti magas pulzussal, akkor kiszámítható, hogy a végeredmény nem annyira megnyugtató. De lassú tempóval kontrollálható. A mélypont 19 kilométernél következik be, amikor felfelé kell csapatni. Káromkodom. Ez ilyenkor segít. A pálya kijelölőit kívánom a pokolra, hogy miként lehetett ilyen melegben ilyen idióta pályát kialakítani, pont a végére időzíteni ezt a nagy emelkedőt. Aztán belegondolok, hogy ha mérgelődni meg káromkodni van erőm, akkor olyan nagy baj nem lehet. Zokogva érek be megint. És nem a hőségtől sírok. A verseny után egyáltalán nem vagyok fáradt. Emlékszem még az első félmaratonomra, amikor közvetlenül a futás után majdnem elájultam, és egy napig alig tudtam enni. Most meg mintha mi sem történt volna. Újabb igazolása annak, hogy minden fejleszthető, ha lassan is. Tisztában vagyok persze azzal, hogy ezek a félmaratoni idők nem jók. Lassan futok, ez az igazság. Csakhogy a kérdés nem az, hogy milyen gyorsan futok, hanem az, hogy futok-e. Ha fel tudom tenni magamnak a helyes kérdést, akkor nyert ügyem van. És úgy látom, hogy ez nekem egyre jobban megy.

Már izmosabb vagyok, de még mindig csontsovány

07 ÚJRA TÁMAD A PÁNIK

HETI KÉTSZER FUTOK és három erősítő edzést végzek. Mivel három munkahelyen dolgozom, és az alvásminőségem sem a legjobb, az edzéseim inkább improvizatívak, mintsem előre megtervezettek. A futások tíz kilométer felettiek, de nem írok elő magamnak időbeli követelményt, az erősítő edzéseim másfél-két óra hosszúságúak. Nem bontom az edzéseket izomcsoportra, hanem alsótestre, felsőtestre vagy egész testre dolgozom. Reggel 5.30-kor kelek, 6.20-kor indulunk Luluval, őt kirakom az iskolában 6.40-kor, és hétkor már az edzőteremben kezdek. Vannak olyan napok, amikor munka után megyek le a terembe, ezek a hosszabb edzések, és a futásokra is munka után, illetve hétvégén kerítek sort. A rendszer működik, bár nagy fegyelmezettséget igényel tőlem és Lulutól is. Az időszakonkénti rövid leállásaim főleg egészségi gondokkal függnek össze. A mellemben megint begyullad egy ciszta, ekkor pár napig nem tudok edzeni, a karomat sem tudom felemelni, mert annyira fáj. Csinálnak mammográfiai vizsgálatot, elmegyek ultrahangra, vesznek mintát, tűvel szúrnak bele a mellembe és szívják ki a ciszta tartalmát, már amelyiket tudják. Hetekig várok az eredményre, a fájdalom lassan múlik el, ebben az időszakban nem edzek, viszont mindennap gyalogolok. Nem adok alább az aktivitásomból, azt érzem, hogy ha elhagyom magam, akkor azonnal rám törnek a rossz gondolatok. A szövettani eredményétől félek. Elképzelem a legrosszabbat, hogy közlik velem, ez bizony rák. Elhessegetem a gondolatot, próbálom sulykolni magamba, hogy nincs semmi bajom. A két véglet között egyensúlyozom, hol az egyik elmélet hangosabb bennem, hol a másik. Lélekölőnek tartom, hogy folyton van valami bajom, másfelől meg hálás vagyok a sorsnak, vagy az isten tudja, kinek, hogy végül mindig mindent megúszok. A férjem feljön vidékről, hogy elkísérjen az eredményért. Ahogy közeledünk a rendelő felé, úgy növekszik bennem a félelem. Pontosan tudom, hogy ha visszafordulnék, csak elodáznám az igazság pillanatát. Igenis be kell mennem, és szembesülnöm kell a valósággal. Hosszú perceket ülünk a váróban. Nem szólunk egymáshoz. Habár már végtelen köztünk a távolság, mégis megfogja a kezem. Szótlanul veszteglünk az aprócska helyiségben, aki kívülről lát minket, azt hihetné, hogy igazán tökéletes ez az idill. Egyedül megyek be. Lüktet a fejem, a torkom elszorul, a szívem maximális erővel dobol a mellkasomban. Az orvos int a fejével, hogy üljek le. Előveszi a felvételt és a dokumentációt. Elemi erővel tör rám a vizelési inger. Nincs baj, közli a nyomasztó csendet megtörve, de ez a cisztatenger továbbgondolást igényel. Folyamatos önellenőrzést és félévenkénti emlőultrahangot javaslok. A gyaloglásaim közben sokat gondolkozom. Továbbra is érzékelem magamban a helyét kereső kamaszt. Akinek nem stabil az identitása. Aki alapvetően borúlátó, és nem mindig tudja, hogy mi értelme van reggelente felkelni. Nem értem, miként fér meg a depresszióra hajlamos énem mellett az életigenlő, életszerető személyiségem. Aztán persze szót kér a már sokat megélt felnőtt jellemem is. Olyan, mintha egymást túlkiabálva beszélgetnének a fejemben, egyszerre vagyok bizonytalan és magabiztos. Egyszerre vagyok bátor és gyáva. Egyik pillanatban kitárulkozom, a másik percben

pedig bezárkózom. Olykor azt hiszem, hogy van küldetésem, és ezt az életesszenciát, amit felhalmoztam az évek során, egy jó mozgalom szolgálatába állíthatom, aztán meg úgy érzem, hogy nem vagyok más, mint egy csapdában vergődő vad, aki önmaga is segítségre szorul. Az anyagi terheink miatt három munkahelyen dolgozom. A rovatvezetés mellett egy weboldal tartalomfeltöltését vállalom el, és egy sportklub sajtósa vagyok. Gyakran este tíz körül végzek a szerkesztőségben, heti egy-két, olykor három alkalommal pedig a sportcsapat meccsein kell ott lennem. Ilyenkor is este tizenegy körül végzek. Minden igyekezetem ellenére a sportklubnál gyakran keveredem vitába a tulajdonosokkal. Tudom, hogy jól végzem a munkám, de több kell. Tisztában vagyok azzal, hogy új alapokra helyeztem a klub kommunikációját, de több kell. Nem csak a tudásom. A lelkem is. Óriási dilemma előtt állok. Menjek vagy maradjak? A házasságom bizonytalansága és a kemény tempó mellé be tudom-e még vállalni a lelki terrort, vagy rosszul fog végződni ez a próbálkozás? Kell a pénz, maradok. Minden kétkedésem ellenére bízom magamban. Úgy érzem, vagyok már annyira rutinos, hogy jól meg tudjam ítélni a terhelhetőségemet. Hiába enyhül a mellemben a gyulladás, nem kezdek el újra edzeni, ugyanis egyre kevesebb időm van, folyton valamelyik munkahelyemet szolgálom. Fokozódik a bennem uralkodó feszültség. És egyre gyakrabban érzek szorítást a mellkasomban. Futni nem járok. Egyik éjjel arra riadok fel, hogy nem kapok levegőt. Hirtelen felülök. Magával ragad az ijedtség. Nem is tudom, mikor volt legutóbb rohamom. Fogalmam sincs, mi történik velem. A rohamtól már nem félek, de ez valami más. A szívem olyan gyorsan ver, hogy szédülni kezdek. Alig tudok kikelni az ágyból. A férjem véletlenül pont itthon alszik, hozzá próbálok átmenni. De nem tudok. Úgy kapkodok a levegő után, mint egy partra vetett hal. Kisvártatva elkezdenek zsibbadni a végtagjaim. Aztán a szám és az arcom. Valahogy át kell jutnom hozzá, hogy hívja ki a mentőket. Ez nem pánik. Most tényleg baj van. Sötétbe burkolózik a hideg, téli éjszaka. Az udvari lámpa fénye keskeny csíkokban szűrődik be a redőny résein. Nem szeretnék meghalni. Egyszerre fojtogatja a torkomat a sírás és a rosszullét. Kimászom az ágyból, de alig tudok megállni a lábamon, annyira zsibbad. A karom még rosszabb. Végül sikerül átbotorkálnom a férjem szobájába. Felébresztem. Rosszul vagyok, suttogom. Próbálja megmérni a pulzusomat, de nem tudja számolni, olyan szapora. Már remegek, és még mindig zsibbadok. Nehezemre esik a beszéd, még soha nem éreztem ilyen erőteljes zsibbadást az ajkaimban. Hívjunk mentőt? – kérdezi. Ezt én is komolyan fontolgatom. Kikísér a konyhába. Felhívjuk az ügyeletet. Szívgyógyszert és feszültségoldót ajánlanak, én is erre gondoltam. Beveszem a koktélt, majd kivánszorgok a teraszra. A jéghideg éjszakában kezdek el járkálni, egy szál hálóingben. És melegem van. Le-föl kóválygok. Ő áll az ajtóban és didereg. Megkérem, hogy feküdjön vissza, majd szólok, ha nem boldogulok. Mértani pontossággal lépdelek a térköveken, a fugacsíkokat kikerülöm. Mintha bármi is múlna rajta. Megállás nélkül cirkálok, ha néha felnézek, a nagy feketeségben fénylő csillagokat fürkészem. Minden rendben lesz, nyugodj meg, minden rendben lesz, ismétlem magamban folyamatosan.

Akkor hiszem el, hogy ez megint pánik volt, amikor egyszerre csak elkezdek elviselhetetlenül fázni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értem, ami történt. Igenis értem. Nem szabad leállnom azzal az életvitellel, ami kihúzott a bajból. Tilos felhagynom a mozgással. Nem szabad engedni, hogy a munkahelyeimen kizsigereljenek. És tisztáznunk kell a házasságunk részleteit is. Nem lehetek biztos abban, hogy a férjem jól van. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha jól lenne is, én már akkor sem tudnék bízni benne. Mégis félek elengedni. Hiába érzem, hogy ezt a házasságot már nem lehet megmenteni, mégis igyekszem neki stabilitást biztosítani. Közben látom, hogy fuldoklik ebben a semmire sem jó ragaszkodásban. Menne is, maradna is. Elképzelni sem tudjuk egymás nélkül az életet. De már egymással sem. Nem látok megoldást, hát belehajszolom magam az alattomos rosszullétekbe. Megint megtelepszik bennem a félelem, de elkezdek újra sportolni. Pontosan tudom, hogy fokozatosan szabad csak belevágnom, a futást egy kicsit hanyagolom, csak az erősítő edzéseknek ugrok neki. A munkahelyeimen jelzem, hogy visszaveszek a tempóból, senkinek sem lehet az az érdeke, hogy kidőljek hónapokra. Nem mindenhol értik meg. Hiába minden próbálkozásom, érzem, hogy megingott a stabilitásom. Alig egy hónappal a tomboló rohamom után új veszedelem tör rám: nem tudok aludni. Egy hétfői napon egyetlenegy perc alvás nélkül viszem el a gyereket reggel az iskolába. Aznap sok a munkám, de este még lemegyek egy kis átmozgató edzésre. Inkább a lelkemnek kell, a testem nem kívánja. A következő éjjel megint nem alszom. Reggel ugyanúgy beülök az autóba, irány az iskola és a szerkesztőség. Aznap nem edzek. A harmadik éjszaka is alvás nélkül telik. Várom, hogy álom jöjjön a szememre, de semmi. Megpróbálok tévére elaludni, aztán könyvre. Majd zenére. Sötétben és világosban. Sehogy sem megy. Kezdek megijedni. A szívem zakatol. Elegem van az egészből. A negyedik éjszakának már rettegve megyek neki. Beveszek feszültségoldót, de az sem segít. Nem próbálkozom tovább az alvással. Végigolvasom az éjszakát. Másnap is dolgozom. Óvatosan vezetek el az iskoláig. Elmondhatatlanul fáradt vagyok. Edzésre nem is gondolok. Sétálni azért elmegyek. Ötödik nap. Viszolygok. Próbálkozom az alvással, veszek be gyógyszert, jól kiszellőztetek, bizakodom – feleslegesen. Egy megveszekedett percet sem tudok aludni. Hajnalban kikelek az ágyból, szép lassan elkészülök, hogy mire Lulut ébresztenem kell, nekem már ne legyen dolgom a fürdőszobában. Elviszem az iskolába, aztán elautózom a kerületi pszichiátriára. Tudom, hogy orvos kell. Még egy éjszakát nem kockáztathatok meg. Az első helyen nem látnak el, elkocsikázom a másikra. Nem kell beutaló, de a portán bejelentkezem, felcaplatok a másodikra, miközben a szívem kis híján kiugrik a helyéről, majd leülök a váróban. Minden fehér. A fémlábú, egymáshoz csavarozott furnérszékek padként fogják közre a folyosószerű helyiséget. A nagy méretű ablakokon bátortalanul szűrődik be a téli fény, a kinti szürkeség a tompaság fátylát borítja az ott ülőkre. Egy vagyok közülük. Megint a diliosztályon. Lila melegítő van rajtam, napok óta ezt az öltözetet viselem. Nincs erőm felöltözni. Valójában semmihez sincs erőm. Ide

jutottam újra. Én, a rovatvezető. A harcos. A futó. A konditermek amazonja. A férjem gyámolítója. A lányom oltalmazója. Én, a gyenge. Az érzékeny. A törékeny. A gyáva. A megalkuvó. A tévelygő. Én. Aki most mindennek a legalján őgyeleg újra. Ősz hajú, hatvanas doktor ücsörög az asztal mögött. A kórházi kezelőorvosom szóba sem jöhet mint megoldás, bármelyik kerületi szakemberben jobban bízom, mint benne. Néhány alapkérdés után röviden el kell mondanom, hogy miért vagyok itt. Hallgat, majd halvány mosollyal az arcán csak ennyit mond: „Asszonyom, az a teher, amit maga cipel, egy elefántnak is sok lenne, két hétig szedje a feszültségoldóját, akár komolyabb adagot is bevehet, aztán kezdjen el újra sportolni, maga olyan erős, hogy mutogatni kellene.” Szót fogadok. Félek az első éjszakától, de a nagyobb adag gyógyszer segít. Pár nap eltelik, amíg újra lemerészkedem az edzőterembe. A munkahelyeim nem tolerálják a helyzetet. A sportklub, ahol sajtós vagyok, a legvégsőkig elmegy. Karácsony napján is zaklat a tulajdonos. A karácsony amúgy is feszültségforrás nálunk, úgy van együtt a család, hogy valójában nem vagyunk együtt. December 26-án éjjel megint egy tomboló rosszullétre ébredek. A pulzusom újra megszámlálhatatlanul magas, a zsibbadás erősebb, mint legutóbb, émelygek, a forróságtól, ami elönt, kis híján elájulok. A férjem megint épp otthon van, tekintettel az ünnepekre. Kétségbeesetten ébresztem fel megint, a már bevált szívgyógyszer-feszültségoldó kombinációt szedem be gyorsan. A teraszon szédelgek le-föl, és imádkozom. Ha ezt túlélem, felmondok, ígérem meg az istennek. December 27-én idegesen, de eltökélten telefonálok a sportklub tulajdonosának, és közlöm vele, hogy visszaadom a megbízatást. Patthelyzet. Pénzt kell keresnem, a múlt ránk nehezedő terheitől továbbra sem szabadulunk. Lehet, hogy nem kellene közösséget vállalnom a férjemmel, de nem tudok mást tenni. Amikor kimondtam az igent, esküt tettem arra is, hogy a rosszban is kitartok mellette. De nemcsak ez kötelez. Hanem a szeretet is, amit iránta érzek. Sokszor azt érzem, hogy őt jobban féltem, mint magamat. Tudom, hogy én a legnagyobb zűrökből is előbb-utóbb kikecmergek valahogy. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ő is megtalálja a kiutat a saját bonyodalmaiból. Ezért vállalok a kelleténél talán többet abból a csomagból, ami vele jár. Nem hősködésből, és a legkevésbé sem mártíromságból. Csak szeretetből és féltésből. Majdnem tíz év telt már el azóta, hogy az életünk darabjaira hullott, és az illúzióimmal le kellett számolnom. És én ebbe a tíz évbe – szeretet ide vagy oda – belefáradtam. Harcolok az egzisztenciális talpon maradásért. Harcolok a férjem egészségéért. Küzdök a pánik ellen. És a legnagyobb igyekezetemmel próbálok jó anya lenni. De ha kicsinálom magam, életem minden területén megbukom. Megfogadom, hogy soha többé nem hagyok fel a sporttal. Megígérem magamnak, hogy olyan munkát nem vállalok el többé, ahol megsemmisítően be akarnak darálni. És megesküszöm arra, hogy újra apránként szétszedem magam, hogy aztán legyen miből újjáépülnöm. Sokadszor kezdem a nulláról. De már tudom, hogy milyen az, amikor a magam ura vagyok. A sportban könnyű újra felvennem a fonalat. A futás is lassanként visszatér az életembe. Öt kilométerekkel kezdem, ebben már van gyakorlatom.

Eddig sem néztem sok tévét, de most teljesen kizárom a mindennapjaimból. Időpocsékolásnak tartom, és csak dől belőle az agresszió, a lehangoló hír és a reménytelenség. Megint elkezdek olvasni, megújítjuk a könyvtári tagságunkat. Visszatérek fiatalkori szerelmemhez, a színházhoz. Számos társulat szervezőjével megismerkedem, ők nagylelkűen lehetővé teszik, hogy kedvezményesen vásároljak jegyeket, főleg pótszékeken. Luluval sok előadást megnézünk, a színház iránti vonzalmam átragad rá is. Aztán az övé sokkal jobban elmélyül. Elkezdünk idehaza kirándulni. Olyan helyeket fedezünk fel ebben a csepp országban, amelyekről azelőtt nem is hallottunk. Megalapozom az új életemet azzal, hogy új élményeket gyűjtök. Visszatérek ahhoz a nyitottsághoz, ami egyszer már olyan hatékonyan segített. Itt a nyár, nyaralni nincs pénzünk. Megszokom az anyagi feszességet, nem szégyellek beszélni róla, vagy ennek tükrében döntéseket hozni. Sosem voltam anyagias, a pénz számomra nem a luxus lehetőségét, hanem a biztonságot jelentette. Egész életemben mástól vártam a biztonságot, és akárhányszor megingott a vélt stabilitásom, jött a pánik. Most már tudom, hogy a saját biztonságomat magamnak kell megteremtenem. Az anyagi és az érzelmi biztonságot sem várhatom mástól. Vannak nők, akik alkalmasak arra, hogy kiszolgáltassák magukat, aztán persze biztosan akadnak olyan kapcsolatok is, amelyekben a szerepek igazságosan és arányosan vannak felosztva. De én nem ilyenben élek. A választásom mögött ezernyi ok van. Láttam a szüleim kapcsolatát, amely aszimmetrikus volt, tele kompromisszummal és megalkuvással, de az idő próbáját kiállta, 55 – lassan 56 – év együtt csodálatra méltó. Én mégsem ilyen házasságra vágytam. Kishitű és bizonytalan nőként azonban esélyem sem volt megalapozott döntést hozni, bár ha őszinte akarok lenni, a férjem intellektuálisan egészen kivételes partner. A köztünk több mint tíz éve szövődő szeretet is rendkívüli. Viszont tudom, hogy sok mindent nem képes megadni nekem. Például a biztonságot sem. De azt is tudom, hogy ennyire soha nem fogok szeretni senkit, mint amennyire őt szerettem. Ilyen összhangot nem fogok megélni senki mással. De biztonságot nem kaphatok tőle. Nem feltétlenül azért, mert nem akar adni. Hanem az előzményeink nem teszik lehetővé, hogy én azt, amit ő adni tud, biztonságként éljem meg. Szóval, mivel nincs pénzünk nyaralni, de szeretnénk Luluval pancsolni, elmegyünk az egyik óbudai strandra. Egy mellékutcában parkolunk, nagy nehezen találunk helyet. Egy fa árnyékában rakom le a kocsit, a hőség olyan átható, hogy szinte elveszi az ember eszét. Mivel előző nap egy kollégám lányát kirabolták egy másik strandon, kivételesen az autóban hagyom az irataimat és a lakáskulcsomat, megelőzés céljából. Egész nap fürdünk, napozunk, nagyokat nevetünk, Lulu élvezi a vizet, és azt, hogy végre felhőtlenül szórakozunk. Napbarnítottan, izzadtan sétálunk ki a strandról késő délután, hátunkon, vállunkon cucc, szívünkben sok-sok, még feldolgozatlan élmény. Szállnánk be a kocsiba, de nem találjuk. Elbizonytalanodunk, hogy hova parkoltuk le az autót. Felhívom a kollégáimat, hogy nyomozzák ki, nem vittek-e el innen kocsikat szabálytalan parkolás miatt. Nem történt ilyesmi, hangzik a válasz. Nincs más lehetőség: ellopták. Hívom megint a kollégáimat, hogy jelentsék a rendőröknek a lopást. Miután lerakom a telefont, elönt a méreg. Őrjöngök. Szegény Lulu is elkezd sírni. Próbálom összeszedni

magam. Még mindig elviselhetetlen a hőség, a vizünk elfogyott, az ott lakók hoznak nekünk innivalót egy kis palackban. Nekem az idegességtől megjön a havibajom, a törülközőt magamra tekerem, mást nem tehetek, mert meg kell várnom a rendőröket. Közben hívom anyut, hogy szaladjon oda a lakásomhoz, mert a kocsiban hagytam a lakáskulcsot és az irataimat is, ha már az autó ugrott, legalább a lakást ne pakolják ki. A rendőrök kedvesek, segítőkészek, gyorsan elvégzik a helyszínelést és hazavisznek, hátha előbb érünk oda, mint anyu. Szabadkozom, hogy remélem, nem piszkolom össze a kocsit, azt felelik, ne aggódjak, történt már annyi minden azon az ülésen. Anyu már otthon vár minket, nekem az első dolgom, hogy lezuhanyozzak, majd folytatódik az adategyeztetés, tekintve, hogy nincs semmilyen iratom. Hullafáradt vagyok, mire elmennek. És elgondolkozom. Hova hátrálhatok még? Úgy érzem, hogy már eddig is alázatosan álltam az élet kihívásai elé. Nem háborgok, hogy sok a gondom. Hogy egy hullámvasút az életem. Hogy válságba jutott a házasságom, és hogy férfifeladatokat kell ellátnom hosszú évek óta. Hogy sok a feszültség és a felelősség a munkahelyemen. Hogy igazából az élet fontos dolgait nézve teljesen egyedül vagyok. És hiába nem háborgok, hiába vagyok alázatos, egy hétköznapi strandolást sem tudunk lehozni zökkenőmentesen, mert még egy ilyen egyszerű, hétköznapi tevékenység is kocsilopásba torkollik. Nem tudom, az élet akar-e még tanítani nekem valamit. Én úgy érzem, hogy már eleget tudok, de biztosan tévedek. Az első percek dühe elszáll. Szép lassan megnyugszom. Nem háborgok. Ennél sokkal nagyobb tragédiák vannak az életben. Kocsi volt. Kocsi nincs. Majd lesz másik. Egyben vagyunk, egészségesek vagyunk, élünk. Ez a lényeg. A kocsilopásnál jelentkező váratlan menzesz csak az első jel volt. Pécsre készülök, a kollégáimmal mennék kirándulni, de nem tudok velük tartani. Huszadik napja vérzek. Lemondom az utat, és keresek egy orvost. Ajánlásra megyek, egy vagyont fizetek ki a vizitért, de nem tud túl sok használhatót mondani. Szedjek fogamzásgátlót, javasolja, de elmondom neki, hogy a hormonkészítményektől nagyon rosszul vagyok. Akkor hormontartalmú spirál, ez az újabb javaslata. Nem váltom ki. Úgy gondolom, hogy talán létezik ennél barátságosabb megoldás. A vérzés ellenére edzek, nem széthajtósan, de azért rendszeresen mozgok. Tartom magam az ígéretemhez: a sportot soha többé nem engedem el. Ha az edzéseim eddig improvizatívak voltak, akkor most még inkább azok. Figyelembe kell vennem a testem jelzéseit. Ha vérzek, kevés az erőm, és görcsöl az alhasam, akkor könnyített edzést végzek. Ha nincs panaszom, belehúzok, és nem kímélem magam. De számomra nem újdonság, hogy mindig az aktuális állapotomnak megfelelően vagyok kénytelen edzeni. Eddig is sok tényezőt kellett figyelembe vennem, számomra ez nem nehézség. Sokan furcsállják, hogy nem ragaszkodom a mindenáron való fejlődéshez, a súlyok emeléséhez vagy éppen az ismétlésszámok variálásához. Ám én továbbra is azt tartom, hogy a magam örömére mozgok, és nem azért, hogy az átalakulásom még látványosabb legyen, vagy netalántán meghökkentsem a környezetemet. Magamért, az egészségemért edzek, nem az elismertségért. Majdnem hét éve járok rendszeresen konditerembe. De engem egyszer sem érintett meg a versenyzés szele. Kockahasam van, izmos az egész testem, de mégsem viszi el

a fókuszt a külső megjelenésem a sportolásom valódi céljáról. Számomra a sport mást jelent, nekem a mozgás nem elsősorban alakformálási eszköz. Nem egy hétre, esetleg egy hónapra akarok csúcsformába lendülni, hanem az a célom, hogy tartósan stabil legyen az egészségem, és ha már a külsőnél tartunk: mindig vállalható legyen a megjelenésem. Az én esetemben a versenydiéta sem jöhet szóba, hiszen az egészségemért sportolok, a versenydiéta pedig minden, csak nem egészséges. És hát, ami nem elhanyagolható, sajnos az amatőr sportban is egyre gyakoribb a dopping. Rengeteg olyan edzőtársat látok a teremben, aki egy-két évvel azután, hogy elkezdett edzeni, belevág a versenyzésbe. Olyan változásokon megy keresztül a testük, és ráadásul olyan gyorsan, hogy joggal feltételezi az ő esetükben mindenki a dopping használatát. Egyesek edzői segítséggel, mások egyedül indulnak el a doppingolás beláthatatlanul veszélyes útján, hogy aztán évekkel később, amikor felhagynak a szerhasználattal, egy lerongyolódott testben folytassák tovább az életüket. Egyfelől azt gondolom, hogy mindenki azt csinál magával, amit akar, de ha mindez edzői irányítással zajlik, és az edző nem világosítja fel a kliensét a lehetséges következményekről, akkor ott nagyon nagy a felelősség. Én, aki a legnagyobb alázattal fogadom el a saját korlátaimat, döbbentem nézem, ahogy ezek az átalakulások végbemennek. Tudom, hogy a világ ma jobbára a külsőségekről szól, a csinos, vonzó és szép megjelenésről, de nem foghatom fel, hogy miért éri meg egyeseknek az egészségük árán harcolni a megnyerőbb külsőért. Amely – mindenki tudja – doppingszer használatával csak átmeneti lehet. Aki az egészségéért edz, annál ezek a kérdések fel sem vetődnek. Én mindenekelőtt egy betegséget akartam legyőzni, ezért fogtam neki a sportolásnak. Ma pedig azért edzek, mert a sporttal tudom karbantartani magam, a mozgás teszi lehetővé, hogy alkalmassá váljak életem újabb és újabb problémáinak megoldására. Lehet, hogy másnak nem nagy gondok ezek, de az én erőmet meghaladják. Ebben a helyzetben pedig nem lehet másként helytállni, csak úgy, ha az ember tudatosan trenírozza magát. Nekem az edzés nem más, mint felkészülés az élet kihívásaira. Egy sikeresen teljesített edzés másnap erőt ad a munkahelyi gondok kezeléséhez. Egy lefutott félmaraton felhatalmaz arra, hogy magabiztosságot demonstráljak a férjemmel való nézeteltérések során. A végigedzett évek megacélozzák a magamba vetett hitet. Tíz évvel ezelőtt egy kocsilopás hetekre kikészített volna. Most egy-két nap alatt túljutok a sokkon, és a barátaim segítségét elfogadva megtaláljuk a megoldást, a casco fizet, a munkahelyi főnököm ad vállalati kölcsönt, és nem sokkal később tudok venni új autót. Vagyis a sport, a mozgás iránti hűség, az elvégzett munka, a futások során megtapasztalt küzdelmek új embert varázsolnak belőlem. Már nem károgok folyton, nem érzem magam annyira szerencsétlennek, nem sajnálom és nem sajnáltatom magam. Gond van? Rövid ideig mérgelődöm, átfut rajtam a méreg, aztán előrenézek. Megoldom. Mert már tudom, hogy képes vagyok megoldani. És akit a sport ezzel a saját magába vetett hittel ruház fel, akinek a sport új identitást ad, annak nemhogy nincs szüksége a doppingra, hanem tudja, hogy a dopping agyonütne mindent, amiért dolgozik. A dopping nem formál jellemet, hanem rombol. Hazuggá teszi a sportolót, bemocskolja a jellemét, hazudik magának, a környezetének, hazugságot árul, és egy hazug illúzióval csapja arcon azoknak a küzdelmét, akik tisztán szeretnének érvényesülni.

Úgy érzem, hogy minden igyekezetemmel próbálom az irányításom alatt tartani az életemet, de mégsem sikerül. A vérzésem egyre aggasztóbb méreteket ölt, vagy három hétig menstruálok, vagy ha nem, akkor viszont kéthetente. Orvostól orvosig járok, a vérvételek azt mutatják, hogy mintha a klimax közeledne, de nem egyértelmű a helyzet. Mivel eléggé szálkás vagyok, a testtömegindexemet is megnézik, hátha az a gond, hogy túl kevés a testzsírszázalékom, de bőven az egészséges értéken belül vagyok. Akkor hát klimax. Női ágon a családomban eléggé korán kezdte mindenki a változókorral folytatott küzdelmet, de nem ennyire. A szinte folyamatos vérzés nagymértékben korlátozza az edzéseimet, mindig csak annyit és azt csinálom, ami jólesik. Igyekszem nem erőlködni túl sokat, kevesebbet futok, és az alhasamat is kímélem. További problémát jelent, hogy mivel a ciklusom szétesett, a ciklushoz köthető mellfeszülés és -fájás is mindennapos. Ha egy hónapban egy hetet nem fáj a mellem, akkor az már jónak számít, ezenfelül pedig újra és újra begyulladnak a cisztáim. A fájdalom mindennapos része az életemnek. A nőgyógyászom – a sokadik – műtétet javasol. Azt mondja, hogy az egészségügyi küret megoldás lehet ilyen esetekben. A munkahelyemen nem túl együttműködők a kollégák, a műtét másnapján rám jut az ügyelet. Az egyik idősebb beosztottam felháborodva veszi tudomásul a vezetőtársaim érzéketlenségét, én csak legyintek. Kocsival megyek be a kórházba, már vár az egyszemélyes szobám, hálóingre vetkőzve olvasgatok, mielőtt szólítanának. Ideges vagyok, még soha nem altattak. Pokolian félek tőle, nem erősségem a kontrollvesztés tolerálása. A szobám apró, egy ágy, egy pici öltözőszekrény, egy szék és egy szűk vécéfülke alkotja csupán, minden matt fehér, az ablakom egy másik, öreg kórházépületre néz. El-elkalandoznak a gondolataim a könyvemről, hol az eget bámulom, aztán meg a szemben tornyosuló kéményt bűvölöm, de valójában az altatás foglalkoztat. Félek. Egyedül vagyok. Hálóingben, bugyi nélkül, papucsban sétálok be a műtőbe enyhén cidriző végtagokkal. Felmászom a műtőasztalra, lábak szét, karokat oldalvást helyezem, és mielőtt még bármibe belefognának, gyorsan elmondom, hogy rettegek az altatástól. Tájékoztatom őket arról, hogy nekem ez az egész kálvária egy nagy probléma, küzdök magammal, és felhívom a figyelmüket arra is, hogy az idegességem miatt még véletlenül se adjanak több altatót, mint amennyit kellene. Hosszas párbeszédet folytatok az altatóorvossal, attól félek a leginkább, hogy nem ébredek fel, fejtegetem – és még mindig nem alszom. Aztán egyszer csak azt érzem, hogy egyre nehezebben forog a nyelvem. Majd mély sötétségbe süllyedek. A szobámban ébredek. Egy kicsit kába vagyok, vakít a fehérség. Megkönnyebbülök, hát nem altattak el örökre. Ettől a gondolattól nevetni támad kedvem. Egyáltalán hogy gondolhattam, hogy nem fogok felébredni? Azon tűnődöm, hogy ennyi nyoma még maradt a pániknak, vészhelyzetként tudom értékelni azt, ami valójában nem az. De ennél nagyobb bajom sose legyen. Nem mozdulok, jólesik gondtalanul heverni. Nagyon szeretem az ilyen helyzeteket. Amikor egy számomra emberfelettinek tűnő kihíváson túl vagyok. Előtte nyomaszt a bénítóan nagy feladat. Sokkoló, hogy csak előre tudok menekülni. Amikor viszont letudom az aktuális próbatételt, minden fájdalom és bizonytalanság ellenére, olyan felszabadultságérzés lesz rajtam úrrá, hogy valósággal szárnyalok. A

sötét kilátások helyére fény kúszik be, a vállamat és a mellkasomat agyonpréselő tehernek nyoma sincs. Esküszöm, boldog vagyok. Pedig csak túlestem egy kisebb műtéten. Nem tudom, mennyi idő telt el, mert lehet, hogy visszaaludtam egy kicsit. A nővérke ébreszt, kérdezi, hogy jól vagyok-e. Soha jobban, felelem. Tájékoztat arról, hogy mikor kelhetek fel, mikor ihatok pár korty vizet, és közli azt is, hogy estefelé már jöhetnek értem. Egyedül megyek haza, válaszolom, mire tágra nyílt szemekkel csak annyit mond, hogy ezt ugye nem gondolom komolyan. Hosszas huzakodás után megegyezünk abban, hogy a saját felelősségemre hazamehetek egyedül, kocsival. Lassan vezetek, másnap is, amikor megyek be ügyelni a szerkesztőségbe. Gond nélkül levezénylem a napot. Hétvégén otthon maradok, kertészkedem egy kicsit és nagyokat sétálok. A kaparás után néhány nappal újra az edzőteremben vagyok. Óvatosan edzek, tartom magam az elveimhez: nem olimpiára készülök, a magam örömére mozgok. Lassanként futni is elkezdek, de egyre zavaróbbak a már eddig is jelentkező panaszaim, zsibbad az alsó lábszáram, elöl. Az első, ösztönös reakcióm persze az, hogy háborgok, aztán lehiggadok. Futok, ahogy tudok. Ha meg már nem tudok, akkor kitalálok valamit. Végül is nem erről szól ez elmúlt húsz évem? Mindenesetre az újabb és újabb egészségi gondjaim arra sarkallnak, hogy elkezdjek az étkezésemre is még jobban odafigyelni. Kenyeret, krumplit, édességet, tésztát, cukros üdítőket, élénkítőszereket már egy jó ideje nem fogyasztok. De most elkezdem apránként kitapasztalni, hogy mi az az étkezési módszer, amellyel javíthatnék az állapotomon. A húsról nem tudok lemondani. Néhány évvel korábban volt egy kísérletem, de katasztrofális eredménnyel zárult, alig volt erőm mozogni. Ebbe tehát, logikusan, nem vágok bele újra. Alapelvem, hogy egyszerre csak egy új dolgot próbálok ki, hogy egyértelműen tudjam észlelni a hatását. A tejtermékek elhagyásával kezdem. Több mint egy évig nem eszem tejterméket, de nem érzek különösebb változást. Tejet, tejfölt és tejszínt továbbra sem eszem, de sajtot, natúr joghurtot, kefirt és túrót igen. A glutén elhagyása, akár érzékeny vagyok rá, akár nem, jótékony hatásúnak bizonyul, nem puffadok, és az addig eléggé gyakori hasmenésem megszűnik. Sok glutént egyébként már amúgy sem ettem abból adódóan, hogy elhagytam a kenyeret, a tésztát és összességében a lisztes élelmiszereket, de egyszer-egyszer még becsúszott. Most már jó ideje semmilyen formában nem veszek magamhoz gluténtartalmú élelmiszert. Az étkezéseim gerincét a zöldségek – nyersen vagy párolva –, a hús, a tojás, az olajos magvak adják, ezeken felül állati zsírt és hidegen sajtolt növényi olajokat használok. Kemény edzésnapokon rizst, barna rizst, kölest, quinoát fogyasztok, olykor eszem gyümölcsöt is, reggelire pedig rizstejes banánturmixot kollagénnel. Nem mérem az étkezéseimet, nem számolgatok mikrót és makrót, nem akarok az életmódom rabja lenni. Azért csinálom, hogy jól érezzem magam a bőrömben, nem azért, hogy a pánik után egy másik rabigába hajtsam a fejem. A lábzsibbadásom, annak ellenére, hogy életem minden részletére odafigyelek, nem enyhül.

Az orvosok tehetetlenek, MR-rel megvizsgálják a gerincemet, és van ugyan egy-két probléma, például csigolyaív-szakadás – amiről eddig is tudtam –, de egyik sem indokolja a zsibbadást. Lökésterápiát kapok – amennyire drága, annyira nem ér semmit. Újabb orvos, újabb diagnózis, ő is lökésterápiát javasol, köszi, nem kérem. A körülöttem élők szeretete és a futótársaim segítőkészsége megható, de ettől még nem oldódik meg a komplikáció. Cipőt váltok, egyszer, kétszer, háromszor. De semmi, ugyanúgy zsibbad, én pedig ugyanolyan szomorú vagyok. Nem akarom elengedni a futást. Sokat ad. A legtökéletesebb módon fáraszt ki. Mindenemet megmozgatja, bölcsen terheli a szívemet, megolajozza az ízületeimet, a legjobb stratégiával formálja az egyébként vastagodásra hajlamos izomzatomat. Hiába vagyok rossz futó, egyszerűen imádom. Az edzőterem is jó, hálás vagyok a kondiedzésekért, de a futás egész más mozgásforma, egészen máshogy vesz igénybe. A futás több mint sport. Valóságos spirituális élmény. Nyilván abból adódóan is, hogy sokkal természetesebb mozgás, mint a súlyemelgetés. A súlyzós edzésnél nagyon sok körülményre ügyelnem kell. Futásnál semmi másra nem figyelek, csak magamra. Na meg az erdőre. Futás közben nincs súly, ismétlésszám, ilyen-olyan mozdulat, edzőtárs, aki épp elfoglalja a gépemet, futásnál én magam vagyok a sporteszköz, én magam vagyok a kardiogép, én magam vagyok az út és a cél is. Semmi máshoz nem tudom hasonlítani azt az élményt, amikor az erdőben futok. Csend van. Mennyei környezet. Attól függetlenül, hogy milyen évszakban járunk. Az életem nem más, mint rohanás, kötelezettség, kihívás, vita, konfliktus, folyamatos helytállás és készenlét. Az erdőben futás közben ezek megszűnnek. Lihegek ugyan, sokszor ég a tüdőm, lángol a fejem, és agresszívan kalapál a szívem. De tudom, hogy ezek természetes folyamatok. Észre sem veszem őket. Mert a küzdelmem összeolvad az erdő életével. Szeretem, ahogy a lábam alatt zenél az avar. Szeretem, ahogy a lombkorona között bekúszik a nyári napfény. Mélyen megérint a téli erdő törékenysége és felvillanyoz a tavaszi erdő illata, ereje és megújulási képessége. Ezt készül elvenni most tőlem a sors. Kevesebbet futok, de futok. Ha nagyon zsibbad, akkor lábujjhegyen. Ebben a természetellenes lábtartásban nem zsibbad, viszont egy idő után görcsöl a vádlim. Így futok le több félmaratont. És bízom a csodában, hogy egyszer majd lesz megoldás erre az istenverte problémára is. Erre is. A klimaxra is. A vállalhatatlanul sok munkára is. De mindenekelőtt a házasságom gondjaira.

08 MEGERŐSÖDVE

NEM TUDOM, KI MONDJA KI ELŐSZÖR, hogy váljunk el. De szinte belehalok. A férjem vidéken dolgozik, olykor azonban eljön hozzánk és velünk tölt egy-két napot. Semmiképpen sem szokványos az életünk, mert a legtöbb házasságban, ahol feszültség uralkodik két ember között, ott rendszerint már nincs ragaszkodás, és nem szeretnek időt eltölteni egymás társaságában a felek. Mi viszont igen. Lulu azt mondja, mindig kirekesztve érzi magát, ha hárman vagyunk, mert nekünk, az apjának és nekem, egy agyunk van. Igazából senki sem érti azt, ami köztünk zajlik, mi magunk sem. Hiába gondolkozunk egyformán, hiába alkotunk az élet dolgairól nagyjából azonos véleményt, hiába rezeg egy hullámhosszon a humorunk, egyszerűen az a bizalom, ami megsérült több mint tíz évvel korábban, nem építhető újjá. Látom, hogy most már jól van, ügyesen rendezi az életét, biztos lehetek benne, hogy megállja a helyét nélkülem is. El kell tehát engednem. Azt, hogy mikor tudunk leválni egymásról végleg, nem sejthetem. Talán soha. De meg kell próbálnunk. Még annak tudatában is, hogy valószínűleg a jövőben nem találunk olyan partnert, akivel ennyire hasonszőrűek lennénk. Emlékszem, A szív hídjai című Clint Eastwood-filmet néztünk egyszer, amelyben azt mondja a főhős a szerelméről, hogy „ilyen bizonyosság csak egyszer van az életben”. „Ezt érzem én is” – utalt akkor a mi szerelmünkre a férjem, és nem tudok vitatkozni vele. Az a szerelem, amelyik át tud formálódni mély szeretetté, amelyik beágyazódik a mindennapi viselkedésbe, és minden emberi hiba ellenére a kölcsönös tiszteletet veszi alapul, egyszerre kincs és teher. Mert ha minden tökéletessége ellenére sem működik, akkor olyan magasra teszi a lécet, amit az élet további részében egy kapcsolat sem tud megugrani. Az, hogy a válás mellett döntünk, úgy érzem, előrevetíti a jövőmet. Soha többé nem találok olyan intellektuális harmóniát, mint amit vele megéltem. De azt a bizonytalanságot, amely a mi furcsa harmóniánkon is túlnő, képtelen vagyok tovább elviselni. A bírósági tárgyaláson döbbenten veszi tudomásul a bírónő, hogy ennyire szeretjük egymást. Nem érti, hogy miért van köztünk ekkora bizalom bizonyos kérdésekben, nem ragaszkodunk a gyerektartás és a láthatás mértékének megállapításához, ő mondja, hogy ezeket sajnos muszáj a végzésbe beleírni, vagyis kikerülhetetlenek. Gyorsan mondunk valamit, leginkább arra hagyatkozunk, amit ő javasol, majd – kedvesen túllépve hivatali megbízatását – újra megkérdezi, hogy valójában miért engedjük el ezt a kapcsolatot. Hosszú lenne kifejteni, mondom halkan, és közben tisztában vagyok azzal, hogy ez a házasság az én igazi tragédiám. A pánik szinte semmi ahhoz képest, amit nekem ez a kapcsolat adott – és amit elvett. A pánik esetében csak mi ketten voltunk: a betegség és én. De valójában a betegség is belőlem nőtt ki. Egy párkapcsolat sokkal összetettebb. Ott nem elég, ha én magam rájövök a titok nyitjára. Nem megoldás, ha felerősítem a személyiségemet a válságokhoz. Az is kevés, ha teljesen átalakítom magam, és csitriből érett nővé válok, hogy a hátamra vegyem az életünk batyuját. Az sem elég, ha a férjem megváltozik. Az sem, ha leszámol a saját betegségével.

Más kell. Az, hogy a sérülések, amelyeket elszenvedtünk, ne akadályozzák meg a közös folytatást. Hogy a bizalom ne csak a gyerek jövőjével kapcsolatban legyen meg, hanem minden másban. Hogy ne rezzenjek össze, ha árulkodó jeleket vélek felfedezni. És hogy ne higgyem árulkodó jelnek azt, ami egyébként nem az. De a sebek túl mélyek. A szerepek összekuszálódtak. A szeretet nem építő, sokkal inkább fojtogató. Mégis azt érzem, hogy ez a házasság minden nehézsége ellenére egyedülálló. A kitartás, a hűség, a szeretet, a szerelem, a barátság, a szolidaritás, a segítő szándék és az együvé tartozás mintapéldája. Az, hogy a hétköznapok nem működnek, egyáltalán nem minősíti. Sokkal inkább minősíti az, hogy a betegségeink, hibáink, korlátaink ellenére a másik javát akarjuk. Hogy ha bántjuk is a másikat, az sosem akarattal történik. Az ilyen ritka esetekben a ragaszkodó, önző, de el nem múló szeretet nyilvánul meg. Szeretni nemcsak azért teher, mert elveszíthetjük a másikat. Hanem azért is, mert annyira belénk ivódik, annyira meghatároz minket, hogy mérce lesz a követező szeretetkísérletek alkalmával. Nem értem azokat az embereket, akik gyakran váltogatják a partnereiket. Furcsállom, hogyan lehet ilyen sűrűn szeretni, elmélyülni egy kapcsolatban, és elhinni, hogy tényleg épp az adott kedves az igazi. Hát ezért is tragédia a számomra ez a kapcsolat. Mert úgy érzem, alkalmatlanná tesz arra, hogy még egyszer ugyanezt az „egyagyúságot” átéljem. A válásunk napja ugyanaz, mint az esküvőnk napja, tizenkét év eltéréssel. Az első válási évfordulónkon a volt férjem meg is kérdezi: „Most mit ünnepeljünk, a házasságunkat vagy a válásunkat?” A különköltözés szívbe markoló. A lakásban én maradok Luluval, ő részletekben megy el, mindig visz egy kis csomagot. Az utolsó fordulónál már csak egy sporttáskát dob a vállára. Ő nem sír. Sosem sír. Én zokogok. És megkönnyebbülök. Csupa ellentmondás. Talán ezen az érzelmi zűrzavaron tudunk valamelyest csillapítani, ugyanakkor féltem őt. Sokkal, de sokkal jobban féltem, mint magamat. Mert én valójában már jó ideje egyedül vagyok. A válás furcsamód közelebb hoz minket. A nőgyógyászati műtétem után nem sokkal megyünk nyaralni, velünk jön a volt férjem is, pár héttel az operáció után ugyanis nem túl biztonságos egyedül utazni a gyerekkel. Amíg házasok voltunk, nem nyaraltunk külföldön együtt soha. Most, hogy elváltunk, igen. Tényleg nyakatekert egy kapcsolat a miénk. A válásom, a klimaxom és a lábzsibbadásom ellenére teljes erőbedobással sportolok. Sosem hittem volna, hogy negyven felett elkezdek szárnyalni. Egy pihenőnapom van egy héten. Élvezem, hogy mindenre van erőm, újabb és újabb tervekre hatalmaz fel a ráeszmélés, hogy nemcsak erőm van mindenre, de időm is. Nem azért, mert nincs semmi dolgom. Továbbra is több helyen dolgozom, és egyedül nevelem a lányomat. Időm azért van mindenre, ami fontos, mert megteremtem rá az alkalmat. Én, aki sosem tudtam bánni az időmmel. Aki kamaszként és fiatal felnőttként nem tudta legyőzni azt a tehetetlenségi erőt, amely visszafogta minden változási kísérletnél. Kezdem tisztelni magam. Mert azt érzem, hogy már van miért. A munkahelyem ingyen edzéslehetőséget biztosít, és angolra is lehet járni, szintén térítésmentesen. A több mint száz emberből egy kollégámmal ketten vagyunk azok, akik

mindkét lehetőséget kihasználják. A többiek pedig panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük és pénzük. Ilyenkor nem szólok, csak ha kérdeznek. Márpedig egyre gyakrabban és egyre több helyen kérdeznek. Mit eszem? Mennyit eszem? Hogy csinálom? Mit edzek? Mennyit edzek? Mikor edzek? Kivel edzek? Miért edzek? Hogyan edzek? Milyen táplálékkiegészítőt fogyasztok? Mennyit alszom? Milyen pulzuson futok? Ki az edzőm? Hány éves vagyok? Hogy lehet ilyen kockás a hasam? Volt-e plasztikai műtétem? Akarok-e szerepelni valamelyik tévéshow-ban? Miért nem megyek edzőnek? Hogy tudtam ennyire megváltozni? Mi történt velem, hogy így megerősödtem? Úristen. Én erre a kérdésözönre nem vagyok felkészülve. Mert már sokkal jobban tisztelem ugyan magamat, mint fiatalabb koromban, de úgy érzem, hogy nem csinálok semmi különöset. Az élet különböző helyzetekbe sodor, amelyeket meg kell oldanom. Elfuthatok előlük vagy beléjük állhatok. De én sosem futok el. Mert mi történne akkor? Gyötörne a lelkiismeret, hogy volt lehetőségem megkeresni a megoldást, de én mégsem tettem lépéseket. Képtelen vagyok dolgomvégezetlenül elengedni egy problémát, mert ebben az esetben mardosna a bűntudat, hogy ott, akkor, abban a pillanatban, amikor a jó irányba indulhattam volna el, én inkább begubóztam, összeroppantam, tétlenül vártam a tragédia betetőzését. Amikor egy nehéz helyzet jön velem szembe, persze sosem tudom előre, hogy melyik a helyes út, amelyiken el kell indulnom. Amikor elkezdtem sportolni, akkor sem lehettem biztos benne, hogy célt érek vele. Csak azt tudtam, hogy valamit tennem kell. Nagyon sok próbálkozásom volt korábban is. Többször újra kellett kezdenem akkor is, amikor már rutinos sportolónak számítottam. De mindig újra is kezdtem. Nem vártam arra, hogy majd valaki továbbrugdos a fejlődés útján. Vagy majd valaki a hajamnál fogva kihúz a nyomorom pöcegödréből. Hanem inkább magamat rángattam ki mindig. Nem féltem lépéseket tenni erre, aztán arra, később pedig amarra. Minden helyzetben más és más tevékenység jelentette a megoldást. Olykor a futás, máskor az erősítő edzés, egy következő alkalommal pedig a gyaloglás. Sosem az volt a lényeg, hogy éppen mit csinálok. Hanem az, hogy egyáltalán csinálok-e valamit. Nem másra várok. Nem a passzivitás csapdájában vergődöm. Nem a sebeimet nyalogatom. És nem az elszalasztott lehetőségeket siratom. Hanem elindulok. Aztán ha rossz az irány, változtatok. De csinálom. Nemcsak a sport kérdésében vallom ezt az elvet, hanem másban is. „Szeretnék diétázni, de nem tudok.” Szerintem a leggyakoribb mondat a konditermek környékén. Nem értem a felvetést. Mi az, hogy nem tudok? Maximum nem akarok. Akinek nincs súlyos emésztőrendszeri vagy hormonális betegsége, az igenis oda tud figyelni az étkezésére, csak nem akar eléggé. Ma már az interneten minden információ elérhető a táplálkozással kapcsolatban, innentől kezdve pedig az embernek nincs más dolga, mint hogy kipróbálja magán a különböző módszereket, és amelyik hosszú távon is vállalható, valamint megfelelő eredményeket tud elérni vele, akkor azt kell követnie. A változtatás lehetősége persze mindig adott, én is folyamatosan variálok az étrendemen. Nincs két egyforma napom, hetem, hónapom, az étkezésemet mindig az éppen aktuális időszak terheléséhez igazítom. Kemény edzésnapon többet eszem, passzívabb napon kevesebbet. Meleg időben, amikor erőteljesebben izzadok, többet

iszom, amikor nincs ilyen jellegű kihívás, kevesebbet. Jönnek-mennek az új és régi élelmiszerek az étkezésemben, ami beválik, megtartom, amire ráunok vagy találok jobbat, elhagyom. Nyilván bizonyos kereteken belül. Azért, mert szeretem a csokitortát, még nem fogom beiktatni az étrendembe, inkább glicines, aszalt áfonyás túrót nassolok helyette. „Szeretek túrázni, de nincs rá lehetőségem.” Ez is a kedvenc mondataim közé tartozik. Mi Luluval, aztán később egy baráti családdal, ahol a szülők járatosak voltak a térképolvasásban, rengeteg gyönyörű helyet bebarangoltunk. Ma már térkép sem kell a túrázáshoz, számos telefonos applikáció segít abban, hogy bárki eligazodjon az erdőben. Persze emlékszem azokra az időkre, amikor én is inkább a kifogásokat kerestem, mint a megoldást. De arra is emlékszem, hogy mennyire elkeserítő volt újra és újra ugyanazokat a köröket futni. Jó lenne elmenni a túrázni, de képtelen vagyok rávenni magam. Mennyire hasznára válna a gyereknek, ha kivinném a természetbe, de olyan nehéz elindulni. Biztosan tele van kullanccsal az erdő, inkább ne menjünk. Most fáradt vagyok, most nincs időm, most meleg van, máskor meg túl hideg. Esik a hó vagy éppen hét ágra süt a nap. Kifogás, kifogás, kifogás. Istenem, egy idő után mennyire lélekölő. Ahogy megtapasztalom, hogy a sportnál milyen elemi erővel hat rám a korlátok ledöntése, hogy mennyi energiát szabadít fel a magam feletti mindennapos győzelem, úgy az élet más területein is tudom alkalmazni a magammal való szkanderozást. És egyre gyakrabban a jobbik felem nyer. Bejárjuk a Vértest, a Börzsönyt, a Pilist, a Budai-hegységet, a Visegrádi-hegységet, bóklászunk a solymári várnál, Nagykovácsiban, Szentendrén, Budakeszin, Budaörsön, ott megmásszuk a Kő-hegyet is, aztán gyönyörködünk az alcsúti arborétumban, felfedezzük Szilvásváradot, Bélapátfalvát, Hollókőt, Bonyhádot és környékét, tobzódunk a jobbnál jobb programokban. Nem pénzkérdés, hogy elindulok-e, megteszi a legközelebbi erdő is, mi például az első túráinkat a közeli, III. kerületi hegyekben tesszük meg. Van még kedvenc mondatom bőven. Például: „Úgy vágyom színházba, de nincs rá pénzem.” Rendszerint azoktól hallom, akik cigarettára, italra, bulizásra, drága ruhákra nem sajnálják a pénzt. Nincs ezzel semmi baj, mindenki maga dönti el, hogy mire költ, mibe fektet időt és energiát. A mondat jelentősége inkább szimbolikus. Tökéletesen példázza azt, hogy életünkben a legtöbb dolog csak mérlegelés kérdése. Aki sajnálja a pénzt a színházra, de nem sajnálja például cigarettára, az nem azért nem megy színházba, mert nincs rá pénze, hanem azért, mert nem elég fontos neki. Csak magát is becsapja. Az, hogy engem becsap, nem gond. Viszont az, hogy magával sem őszinte, már sokkal inkább. Az életmódváltás vagy az életvitelváltás esetében mindig ez a kulcskérdés: van-e olyan fontos, hogy azért áldozatot hozzak? A konkrét példánál maradva: van-e olyan fontos a színház, hogy az egyik ruhát ne vegyem meg, esetleg kevesebb cigarettát szívjak, vagy amire már gondolni sem merek, hogy esetleg a leszokjak a dohányzásról? (Nyilván nem én, mert én, ugye, soha nem dohányoztam.)

Ugyanez a helyzet a könyvekkel, azzal a különbséggel, hogy könyvet még kölcsönözni is lehet, fillérekért be lehet iratkozni a könyvtárba, ahonnan szinte korlátlanul lehet elhozni könyvet, ha elég gyorsan olvas az ember. Ehelyett? Mindenki a telefonját nyomkodja, és sajnálkozik, hogy nincs ideje olvasni, drága a könyv, jaj, legutóbb is elkezdtem egyet, de olyan unalmas volt. Akarom, vagy nem akarom? A történet nem szól többről. Ha akarja az ember, megtalálja a módját, hogy mozogjon, túrázzon, olvasson, színházba menjen, utazzon, szeresse az életet. Ha nem akarja eléggé, ha csak sóhajtozik és panaszkodik, akkor egy lehúzó, ingoványos mocsárhoz lesz hasonlatos az élete. A kollégákból lett barátaim több ilyen eszmefuttatásomat hallgatják végig. Tudják, hogy milyen életet élek, hogy mennyit dolgozom, edzek, hogy egyedül nevelem a lányomat, közben jövök-megyek, aktív vagyok, fejlődöm, olvasok, jó értelemben véve habzsolom az életet. És egyik nap előállnak a gondolattal: indítsak egy Facebook-oldalt azzal a céllal, hogy a pánik felett aratott győzelmem mikéntjét és a látványos életszemlélet-változásom tapasztalatait osszam meg másokkal is. Tegyem közkinccsé azt a tudást, amit felhalmoztam, írjak az életemről, a gondjaimról és azok megoldásairól, ösztönözzem azokat, akik ugyanolyan mélyről indulnának, mint én – csak nekik még nem sikerült elrugaszkodniuk. Furcsállom az ötletet, de elgondolkozom rajta. Egészen más feladat a barátok, ismerősök körében beszélni arról, hogy miként vélekedem az életmódváltásról, és egész más, ha idegenek előtt fejtegetem a meglátásaimat. Meg különben is, kit érdekel az, hogy én, Tamás Rita, 41 éves elvált asszony, mit gondolok a világról, a pánikról, az életről, a sportról, az étkezésről, úgy egyáltalán, a körülöttünk érzékelhető dolgokról. De a kollégáim azt mondják, hogy szerintük érdekes. Hiszen annyi minden történt velem már eddig is, és valószínűleg még fog is, olyan mélységeket éltem meg, és ami a legfontosabb, nemcsak túléltem ezeket, de fejlődtem is általuk, hogy ez az út mindenképpen tanulságos lehet mások számára is. Hetekig fontolgatom az elhangzottakat, és nem tudok dönteni. Kételkedem abban, hogy az én véleményem és világlátásom bárki számára érdekes és tanulságos lehet. Persze ami azt illeti, gyerekkoromban elég erős küldetéstudat dolgozott bennem. Talán ez az a küldetés, amelyről mindig is álmodoztam. De ennek ellenére sem vagyok biztos abban, hogy tudok tartósan olyan tartalmakat előállítani, amelyek valóban elgondolkodtatják az embereket, esetleg még adnak is nekik valamit. Ösztönzést, lendületet, tanulságot, erőt, hitet, reményt. Halogatok, nem tudok dönteni. A kollégáim szinte mindennap megkérdezik, hogy jutottam-e már valamire. Belevágok-e végre? De én csak húzom a számat. Nem, még mindig nem határoztam el magam. Egy forró nyári délutánon kel életre az ötlet. Elégtelenül működik a légkondicionáló a szerkesztőségben, áll a levegő, ráadásul meleg, a munka sok, szinte mindenki kókadozik a rekkenő hőségben. Mintha megállna körülöttem az élet. Miért is ne vágjak bele? Ha nem érdekel senkit, legfeljebb nem olvassák. Ha viszont mások segítségére tudok lenni, talán beteljesíthetem a fiatalkori küldetéstudatomat. Az életembe most belefér. Egy-két éve, amikor még a váláson kérődztünk, nem lett volna hozzá lelkierőm. De már túljutottam rajta. Persze van még sok megoldandó feladatom,

de úgy érzem, rengeteg a kiaknázatlan energiám, és a jobbító szándék, ami már olyan régóta vezérel, mindig megreked az elhatározás szintjén. Az én sajátosságom viszont a tetterő. Halogató és töprengő ember voltam, de már nem az vagyok. Megfordult körülöttem a világ, vagy inkább én alakultam át teljesen. Mások épülésére kell használnom ezt az erőt. Akkor hát belevágok. Nem én szerkesztek, vagyis van egy kis időm gondolkozni. Magam elé veszek egy tollat és egy papírt, majd elkezdem leírni sorjában a jövőbeni Facebook-oldalam lehetséges neveit. Tízet körmölök fel gyorsan, de mivel még friss az élmény, nem tudok választani közülük. A kollégáimat riadóztatom, és ők ketten aláhúznak a tízből hármat. Ezek közül kellene nekem döntenem. Kérlelve nézek rájuk, megszánnak, és egymástól függetlenül böknek rá a tízes lista harmadik sorára: Ne pánikolj, sportolj! Visszaszaladok a helyemre, rámegyek a Facebookra, megkeresem az oldal létrehozása funkciót, és megalapítom az oldalt. A felkiáltójelet kénytelen vagyok elhagyni, mert oldalcímben nem lehet írásjelet használni, amit bánok egy picit, hiszen így helyesírásilag kifogásolható a mondat, de megkötöm ezt a kompromisszumot. Legyen hát Ne pánikolj, sportolj. Felkiáltójel nélkül. Így is érthető. Írok sportról, étkezésről, a saját történeteimről, mások tapasztalásáról, napról napra egyre több levelet kapok. Kérdeznek mindenről, pánikról, mozgásról, étrendről, egy kicsit úgy érzem, mintha elapróznám magam. És azt is érzem, hogy nem minden témában vagyok kellőképpen kompetens. Amire tudok, arra válaszolok, ahol úgy érzem, hogy túlnő rajtam a kérdés, ott igyekszem szakembert ajánlani. Nagyon sok tartalmat teszek fel az oldalra, sokan anélkül kérdeznek, hogy előtte beleolvasnának az írásaimba, amit furcsállok. Gyakran meglep az emberek tehetetlensége és kényelme. Elgondolkozom azon, hogy ha nekem a pánik kezdeti szakaszában lett volna egy ilyen segítségem, akkor milyen attitűddel fogtam volna hozzá a kapcsolatteremtéshez. Egész biztos, hogy nem ilyennel. Nem rohannám le a segítőmet, hanem előtte elolvasnám, hogy miket gondol és ír a pánikról. Emlékszem, az orvosom azt mondta, hogy soha nem találkozott olyan pácienssel, aki ennyire meg akart volna gyógyulni, mint én. És kezdem azt érezni, hogy a lényeg ebben az egy mondatban van elrejtve. Aki meg akar gyógyulni, vagy aki változtatni akar a sorsán, az megtalálja hozzá a megoldást. Aki kényelmes, és mástól várja a megváltást, annak akarhatok én a legnagyobb elszántsággal segíteni, sosem fog kimozdulni a cselekvőképtelenségéből. Ennek ellenére tisztességgel válaszolok mindenkinek, még akkor is, ha olykor teljesen feleslegesnek érzem. De a lelkiismeretem nem engedi, hogy egyetlen pánikbeteget is magára hagyjak. Nagyon sok kérdés érkezik étkezés és edzés témakörben is. Mivel nem vagyok edző, csak azt tudom leírni, hogy én milyen elvek alapján edzek, és az étkezéssel kapcsolatban is csak a saját tapasztalataimat tudom elmondani. Mindenkit arra ösztönzök, hogy ne legyen lusta a saját módszereit kikísérletezni. Hiszen ami jó és hatásos nekem, nem biztos, hogy másnak is célravezető. Meglep, hogy sokan kész edzéstervet és étrendet kérnek, amivel több bajom is van. Egyrészt nem vagyok sem edző, sem dietetikus. Másrészt nincs időm arra, hogy ilyen mélységben segítsek másoknak, harmadrészt a valóságban – ha szakember lennék – ez egy szolgáltatásnak felel meg, amit nem illik baráti alapon kérni. Az ilyen érdeklődőt

szépen visszautasítom, és megkérem, hogy keressen fel egy edzőt vagy egy dietetikust, akinek ez a hivatása, és kellő fizetség ellenében egész biztosan rendelkezésre fog állni. Beszólásokat és trollok garázdálkodását is kénytelen vagyok elviselni, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy van egy „felhasználó letiltása” funkció. Olykor szexuális tartalmú leveleket kapok, máskor nyíltan, kommentben doppingolással vádolnak meg. Szemrebbenés nélkül használom a letiltás gombot, ehhez persze az kellett, hogy néhányszor belemenjek egy-két felesleges vitába. Ezekből megtanultam, hogy vannak emberek, akikkel nem érdemes eszmét cserélni, mert számukra nem a gondolatok ütköztetése a fontos, hanem maga a vita feszültsége. Ehhez mást kell keresniük. Az oldal irányítása és moderálása rengeteg időt vesz igénybe, és akkor a posztok megírásáról, a kommentek és kérdések megválaszolásáról még nem is beszéltem. A rengeteg rossz tapasztalat mellett azonban nagyon jó élmények is érnek. Örömmel tölt el, hogy láthatom, milyen sok egykori pánikos győzedelmeskedett már a betegsége felett. Hányan találtak rá a sportra tőlem függetlenül is, és lettek úrrá a panaszaikon. És persze boldoggá tesz az is, hogy szembesülök azzal a sok kezdeményező pánikossal, aki miattam fogott neki a változtatásnak. Barátságokat is kötök egy-két olvasómmal. Igaz, mély barátságok ezek. Timi rákbeteg. Nagyon sokat levelezünk. Fiatal anyuka, egy nagy- és egy kislánya van, a férje gondosan ápolja. Amikor megismerkedünk, rendszeresen edz, igaz, csak óvatosan. Nagyon hullámzó az állapota, meglep, hogy akkor is reagál életem egy-egy fontosabb eseményére, amikor nagyon rosszul érzi magát. Lenyűgöz az önzetlensége, nem találkoztam még ilyennel eddig. Belépek egy csoportba, ahol Timi lánya tájékoztatja az ismerősöket az édesanyja helyzetéről, mert Timi állapota rohamosan romlani kezd. Nem akarom zavarni privátban, nem írok rá, aggódva figyelem a híreket. Egy keddi reggelen tervezem, hogy megyek neki vért adni. Hétfőn jön a hír, hogy Timi meghalt. Még nem volt negyvenéves. Mélyen megérintenek az emberi sorsok. Rengeteg levelet kapok, gyakran nemcsak pánik, edzés és étkezés, de olykor válás, játékszenvedély, depresszió, életvezetés és sok más témában. Mindig hangoztatom, hogy nem vagyok szakember. Csak egy egyszerű, sokat megélt nő. De azért válaszolok, leírom, hogy én mit csinálnék – vagy mit nem csinálnék a levélíró helyében. De úgy érzem, hogy ez kevés. Eldöntöm, hogy elkezdem az edzői iskolát. A rovatvezetés, a maszek munkák, a gyereknevelés, a saját edzéseim és az egészségi nyavalyáim mellett. De kell a tudás, nem elég az ösztön és a tapasztalat. Valamit valamiért: a túrázással egy időre felhagyok, mert szinte minden hétvégén az iskolapadban ülök. Tanulni mindig is szerettem, iskolába járni azonban sosem, ugyanis sok felesleges marhaságot is végig kell hallgatni, amihez nincs türelmem. Van olyan tudás, ami hasznosul a saját edzéseimben, és van olyan is, amit én magam is kitaláltam korábban, csak nem tudtam, hogy van neve. Persze azért sok fontos dologról is szó esik, alaposan kivesézzük az energianyerő folyamatok részleteit, beleásom magam a pulzuszónák világába, noha ezután sem akarok eszerint edzeni, megismerem a szuperszett, a triszett és az óriási sorozatok fogalmát, és ugyanígy belelátok a piramis, a súlycsökkentéses vagy éppen a negatív ismétléses edzésmódszerek lényegébe. Változatosabbá teszem a saját edzéseimet,

edzek kézi súlyzóval, saját testsúllyal és gépekkel. A gyakorlati órákon mindent kipróbálok, sokat kérdezek, szívom magamba azt a tudást, aminek van értelme. A világ tovább nyiladozik előttem. És én ezt nagyon élvezem. A klimax megállás nélkül gyötör, sokat szenvedek. Addig keresgélek használható és együttműködő nőgyógyászt reménytelenül, amíg végül a klimaxambulancián kötök ki. Az orvosi váróban szokatlan benyomást keltek, az idősödő hölgyek és nénik között viccesen mutatok a szinte gyerekes külsőmmel. Egy-két éve még diákjegyet akartak adni az egyik múzeumban, most pedig itt ülök a kórház perifériáján, azon az osztályon, ahol segíteni már nem tudnak, legfeljebb enyhíteni a páciensek kínját. A betegtársaim halkan beszélgetnek, előkerül egy-egy Nők Lapja és Kiskegyed, én a telefonomon dolgozom. Több mint egy órát várok, mire végre sorra kerülök. Egy idős orvos fogad, az asszisztensnő ősrégi számítógépbe pötyögi be az adataimat, lehet, hogy gyorsabb lenne, ha én ülnék oda, és begépelném, amit kell. De türelmes vagyok, a klimax megtanít minden olyan dolog elviselésére, amire a többi traumám nem volt képes ránevelni. Sokadszor mondom el a történetemet, ezúttal az idős nőgyógyásznak. Hangsúlyozom, hogy ha nem szenvednék ennyire, hagynám az egészet a csudába, de elviselhetetlen az állandó alhasi görcs, az összevissza vérzés és a folyamatos, végletes hangulatingadozás. Hüvelyi ultrahangvizsgálatot rendel el, de mivel ő nem tudja elvégezni, áthív egy másik, fiatalabb orvost a nőgyógyászatról. Életem több helyzetében éreztem már úgy, mintha egy paródiában szerepelnék, ez a szituáció is ilyen érzéseket kelt bennem. Megpróbálok a röhögés legkisebb jele nélkül felmászni az ágyra, a fiatal orvos gyorsan megvizsgál, közli, hogy hány milliméter vastag a nyálkahártya, kóros elváltozás nincs, keljek fel, törülközzek meg és fáradjak vissza a doktor úrhoz. A konklúzió a szokásos: szedjek hormont. Kis ellenkezés után feladom, mert látom, hogy személyében érzi sértve magát az idős doktor, amiért kételkedem a hozzáértésében. Igyekszem elmagyarázni, hogy nem vele van bajom, hanem az eddigi tapasztalataim szerint nem bírom a hormonokat, de látom az arcán, hogy ezt a meccset már nem tudom döntetlenre hozni. A béke érdekében rábólintok a hormongyógyszer ötletére. Az ember, amikor úgy érzi, hogy nincs más választása, hisz a csodákban. A kételkedés legcsekélyebb jele nélkül kezdem el szedni a hormont. Erős vagyok, sokkal erősebb, mint pár éve voltam, kizárt dolog, hogy bajom essen tőle. Bizakodó vagyok, az előéletem feljogosít arra, hogy elhiggyem, én már ebben a tekintetben is ellenállóbb és keményebb vagyok, mint annak előtte. A francokat. Néhány napja szedem a gyógyszert, és egyre sötétebben látok mindent. Újabb napok telnek el, és gyakran, minden ok nélkül elsírom magam, reggel alig tudok kikelni az ágyból, olyan reménytelennek látom az életemet. Érzem, hogy valami nem stimmel. A másik, józanabbik énem tudja, hogy nincs okom a depresszióra. Szépen megy az életem, iskolába járok, van munkám, a válásom ellenére jóban vagyok a volt férjemmel, a gyerekkel sincs gond. Mi történhetett? Alig tudok dolgozni. A kínok kínját átélve megyek le edzésre. Minden nehéz és hiábavaló. Nem akarok élni.

Egyik este azt érzem, hogy véget kellene vetnem mindennek. A konyhapultnál állok, félek. Inkább elrakom az evőeszköz-szárítóból a késeket. Ebben a pillanatban az ablakpárkányon meglátom a hormongyógyszert. Ekkor áll össze a kép. A hormon ölt ki belőlem minden életerőt és életkedvet. Másnap felhívom az orvost, közlöm vele, hogy én ezt a gyógyszert nem tudom tovább szedni, mert meg fogom ölni magam. Sértetten feleli, hogy ezek a hormonok nem csinálnak ilyet, eltúlzom a dolgot, de azért menjek be, ír egy másikat. Életem paródiája már nem olyan vicces. Leginkább azért nem, mert ott van a gyerek. Meg hát azért az értelmetlen halálhoz fiatal vagyok még én is. A harmadik gyógyszer is katasztrofálisan hat rám, ezért – utolsó próbálkozásként – a doktor felír egy hormontartalmú hüvelygyűrűt. Ez tényleg a leghisztisebb nőket is ki szokta szolgálni, aki ettől is nyavalyog, azzal tényleg más gond van, nem nőgyógyászati, közli türelmetlenül. Este felrakom, másnap délelőtt a szerkesztőségi vécében kell kioperálnom magamból, olyan elviselhetetlenül feszül és ég az egész medencém. Egy időre feladom. Pihenek. Van más gondom. Begyulladt a mellem. Sokadszor. Mindenfajta krízis idején edzek, és élem az eseménydús életemet, de a mellem miatt most képtelen vagyok edzeni, és másban is korlátozva érzem magam. 38 fokos lázam van és szörnyű fájdalmam. Elmegyek a radiológus doktornőhöz, nézze meg, hogy nincs-e komolyabb gond. Hosszasan elbeszélgetünk a kockázatokról, a folyamatos fájdalomról, a mostani gyulladásról és a lehetőségekről. Szövettani mintát egész biztos, hogy kell majd venni, de nemcsak ebből a hatalmas cisztából, hanem a többiből is. Aztán hangosan gondolkozik: érdemes-e egyenként szurkálni, vagdalni, vagy szabaduljunk meg inkább az egésztől? Felvázolja a lehetséges forgatókönyveket, ami hiányzik a nőgyógyászati küzdelmeimben, mégpedig az együttérzés, és a mindenáron való segíteni akarás, azt itt megkapom. Nem ijeszt rám, de közli, hogy minél inkább megyek be a korba, minél elégtelenebb a hormontermelődésem, annál nagyobb a kockázata egy komolyabb megbetegedésnek. Az utóbbi években már sejtettem, hogy ez lesz a vége, de most megszületik a döntés: teljes mellszövet-eltávolítás mindkét mellemben. Már csak egy orvost kell keresni. Meg összeszedni rá a pénzt, ugyanis mivel nem vagyok rákbeteg, a társadalombiztosítás nem fogja fizetni a költségeket. Pár nap alatt lezongorázom az ügyet, találok orvost, a volt férjem pedig együttérző és nagyvonalú, kifizeti a műtétemet. Mi több, el is visz Pécsre, ott fognak műteni. Egy szerdai napon, hajnalban indulunk a pécsi klinikára, anyu is velünk jön. Mint minden hasonló helyzetben, éjjel megint nem alszom. Olvasgatok, pakolgatok. Hátra ülök be a kocsiba, begubózom, nekem most így jó. Az idő szürke és komor, halk zene szól. Nézem a mellettünk elsuhanó fákat. Megint előremenekülök, mint már olyan sokszor. Nem szólalok meg, hálás vagyok a csöndért. Reggel nyolc órára érünk a klinikára, elfoglalom a helyemet egy háromágyas szobában. Kapok Betadine-t, azzal kell lefürdenem, felveszem a kórházi köntöst, és étlen-szomjan várakozom. Egészen délután négy óráig. Akkor szólnak, hogy mehetek a műtétre. Még egyszer le kell tusolnom, majd a nővér kíséretében leslattyogok az alagsori műtőbe. Dermesztő hideg vár a hófehér előkészítőben. Minden csupa csempe, a fémajtók matt szürkék. Ekkor már nincs rajtam más, csak egy bugyi és a papucs. A

hermetikusan elzárt teremben várom az orvost. Didergek, de nem csak azért, mert fázom. Nagyon félek. Nem jó érzés, ha az ember tudja, hogy fel fogják vágni a mellkasát, ki fogják venni mindkét mellének a szövetállományát, beraknak a mellkas falára egy-egy kapszulát, majd bedugják a mellek helyére az implantátumot. Aztán szépen összevarrják. Próbálom elhessegetni a gondolataimat, ami azért nehéz, mert már percek óta állok egyedül az előkészítő közepén, csak a fehér falak néznek vissza rám, nem ér semmilyen impulzus. Csak a kétségbeesés, az egyedüllét és a hideg hat rám. Megérkezik az orvos, kezében egy fekete filctollal. Bitang lesz ez a test az új cicikkel, mondja, az arcát nem látom, mert maszk van rajta. A filccel összefirkálja a mellkasomat, egy gombnyomással kinyitja a fémajtót, majd beterel a műtőbe. Felmászom az asztalra, az egész helyzet olyan, mintha egy jövőben játszódó filmben szerepelnék. Ez most a legkevésbé sem paródia. Minden hatalmas és fehér. Ijesztőek a méretek és a személytelenség. Nincs kinek elmondanom, hogy rettegek az altatástól. Leszíjazzák a végtagjaimat, minden porcikám reszket. Az asztal jéghideg, az asztalra ráboruló reflektor megsemmisítően vakítja el a valóságomat. Bekötik az infúziót, még kérdeznek valamit, de már nem tudok válaszolni. Ijesztő fekete mélységbe zuhanok bele hátrafelé. Ilyen lehet a halál. Zavarodottan ébredek. Nem tudom, hol vagyok. Érzem, hogy remegek. Résnyire tudom csak kinyitni a szememet. Annyit látok, hogy anyu fogja az egyik bokámat, a volt férjem a másikat. Próbálják enyhíteni a reszketést. Semmi gond, mondja a volt férjem a nővérkének, pánikbeteg, majd elmúlik. Nem tudom, mennyi idő telt el. Köszönöm, hogy itt voltatok, most már mehettek, csak ennyit nyöszörgök. Amikor legközelebb megébredek, már egyedül vagyok. Ébrenlét és álom között vándorlok napokig. Jobb aludni, a fájdalmaim elviselhetetlenek. Nem tudok megmozdulni, el sem tudom képzelni, hogy ebből a helyzetből hogyan lehetek képes felállni, újra élni, mozogni, sportolni, erősnek lenni. Folyamatosan kapom a fájdalomcsillapítókat, belemenekülök a tompaságba, mert a fájdalommal szemben totálisan tehetetlen vagyok. Ilyen erős fájdalmat, mint most, még sosem éreztem. Napokig nem fürdök, a karjaimat ugyanis nem tudom felemelni, az itteni nővérek pedig nem segítenek. A volt férjem jön el a klinikára és fürdet meg. Sokat sírok, erre a fájdalomra és kiszolgáltatottságra nem voltam felkészülve. Úgy terveztem, hogy a műtét után öt nappal már ügyelek a szerkesztőségben, most a negyedik napnál tartok, és olyan cselekvőképtelen vagyok, mint egy csecsemő. Betelefonálok a laphoz, hogy ne számítsanak rám egy darabig. Össze kell szednem magam és kidolgozni egy stratégiát, hogy ebben a váratlan helyzetben is legyen miben reménykednem. Négy dréncsővel a hónaljamban engednek ki a kórházból, a volt férjem visz haza Budapestre. Ahogy ereszkedünk le kocsival a domboldalról, olyan érzés ragad el, mintha kiszakadna mindkét mellem a helyéről. Ez nehéz menet lesz, már látom. A melleim hatalmasak, pedig direkt kértem az orvost, hogy természetes méretük legyen, a mellkasom lángol, a dréncsöveimet két hétig nem tudják eltávolítani, mert folyamatosan tisztulnak a sebek. Az orvos megnyugtat, hogy csak a gyulladástól ilyen nagyok, majd visszahúzódnak, amúgy pedig semmi ok az aggodalomra. Autót vezetni továbbra sem tudok, a sebeim és a dréncsövek lyukai átkozottul húzódnak, hónaljat

mosni hetek óta nem tudok, a fájdalom olyan erős, hogy éjjel ülve alszom, ügyelve arra, hogy a dréncsöveket ne rántsam ki. A helyzetem nem fényes, de elhatározom, hogy megint az aktivitás irányba fogok elmozdulni. Sportolni értelemszerűen nem tudok, de a gyaloglás megy. Felváltva jönnek a barátaim és a kollégáim sétáltatni. Mindennap egyre többet és többet megyek. Erőt ad a testemnek a lelkem ereje. És fordítva, amikor lelkesen könyvelem el, hogy megint egy picivel többet tudtam gyalogolni. Egy hónappal a műtét után lent vagyok az edzőteremben. A melleim mérete tényleg normalizálódik, mégiscsak milyen vállalhatatlan lenne, ha görögdinnye méretű cicikkel térnék vissza az olvasóim elé. Meg különben is. Amúgy sem tudnék azonosulni a természetellenes műmellekkel. Ha olyanokat választottam volna, szembeköpném azt az életszemléletet, amit mindig hangoztatok. Hogyan kérhetnék bárkit is arra, hogy fogadja el a korlátait, ha én meg irreális méretű cicikkel villognék? Jó nekem így, és lassan a fájdalom is enyhül. Sosem gondolok arra, hogy megcsonkítottak. Csak arra, hogy megszabadultam a cisztáktól, a veszélytől és a fájdalomtól. Nem hiszem, hogy a nőiességemen csorba esett volna. Igaz, hogy a melleim érzéketlenek, az idegek nem tudtak regenerálódni, és az is igaz, hogy szinte mindig jéghidegek, hiszen épp csak annyi szövet maradt bennük, hogy meglegyen a minimális vérellátottság, de ezeken is felül tudok emelkedni. Meg azon is, hogy esztétikailag sem szép. Továbbra is járok ugyan ultrahangos kontrollra, de a műtét, minden fájdalom és kín ellenére, megkönnyebbülést hozott az életembe. És én csak ezt nézem. Nem azért, mert magamra erőltetem a pozitivizmust. Hanem azért, mert megtanultam, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Az egészség pedig fölényesen veri a szépséget.

Már azokban az időkben is, amikor pingpongoztam, gyakran begyulladtak a cisztáim

09 RABSZOLGASÁG? ÚJ HIVATÁS

HÁROM HÉTTEL A KÉTOLDALI melleltávolítás után vizsgázom az edzői iskolában. A gyakorlati vizsgát úgy tudom letenni, hogy az egyik osztálytársam mutatja be az én utasításaim alapján a gyakorlatokat, súlyokat ugyanis még nem tudok emelni. Ötösre vizsgázom elméletből és gyakorlatból is. Majd nekiveselkedem annak, hogy találjak egy termet, ahol el tudok kezdeni edzőként dolgozni. Az egyik nagy budapesti hálózathoz kerülök, ahova eddig is jártam edzeni, csak egy másik, kevésbé zsúfolt termet választok a hálózaton belül. A Facebook-oldalamon teszem közzé, hogy elkezdtem edzőként dolgozni, szépen jelentkezgetnek is a tanítványok. A kezdeti egy-két hétre szabadságot veszek ki az újságnál, hogy semmi se zavarja meg a munkakezdésemet. Utána pedig úgy osztom be az időmet, hogy hétvégenként ügyeletet vállalok az újságnál, ezekért az ügyeleti napokért hétköznapi szabadnapokat kapok, ezeket a szabadnapokat meg reggeltől estig a teremben töltöm. Ellentmondásos helyzet, hogy egyik nap rovatvezető vagyok az ország második legnagyobb napilapjánál, a másik nap pedig egy kezdő, 42 éves edző, aki csak keresi a helyét az új szakmájában. De nemcsak a helyét, hanem a munkamódszerét is még csak próbálgatja. Az első munkanapomon az edzőteremben nagyon izgulok. Azok, akik jönnek hozzám, mind ismernek, hiszen rendszeresen olvassák, amiket írok és megosztok, én azonban nem ismerem őket, nem tudok róluk semmit. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, de aztán arra gondolok, hogy nincs más dolgom, mint átadni azt, amit tudok és szeretek csinálni. Esetlen vagyok az elején. Füzetbe írom a gyakorlatokat, súlyokat, ismétlésszámokat, a terembeli kollégám, aki rövid idő alatt a jó barátom lett, azt mondja, hogy ez felesleges, gyorsan memorizálni fogom mindenkinek a terhelhetőségét, és a szerint osztom majd ki a feladatokat. Igaza van, nem telik bele egy-két hónap, és már én is így csinálom. Gyorsan tanulok, és egyre magabiztosabb vagyok, ettől függetlenül úgy érzem, hogy még nagyon sok mindent nem tudok. Sőt, minél többet tudok, annál inkább tisztában vagyok azzal, hogy mennyi mindent nem tudok még. Az első tanítványok nem pánikbetegek, de aztán feltűnnek a pánikosok is. Nem könnyű velük, mert éppen a betegségük miatt halogatók és bátortalanok. Nekik tízszer annyi erőfeszítésbe kerül eljönni edzeni, mint annak, akit nem hátráltat ez az állapot. Úgy próbálok nekik biztonságot nyújtani és megteremteni a komfortos edzés lehetőségét, hogy közben szigorúnak is kell lennem. Ha hagynám, hogy következmények nélkül lemondják az edzéseket, vagy ne dolgozzanak rendesen, nem fejlődének semmit. Szinte minden pánikbetegre jellemző, hogy pulzusmérő órával edz. Ez nekem az első egy-két alkalommal jó támpont, meg tudok győződni arról, hogy nincs semmi baja, minden, amit érez, csak a pánik tünete. A bemelegítést követő első percekben szinte le sem veszik a szemüket az óráról, kontroll alatt akarnak tartani mindent. Tudom, mit éreznek. Nagyon is tudom. Én éppen ezért nem használtam volna akkor sem órát, ha az én időmben elérhető lett volna. Mert pánik esetén felesleges kontrollnak tartom, inkább akadálynak, mint segítő társnak. De hagyom, hogy rajtuk legyen, tudom, hogy az elején szükségük van rá.

Sőt, annyiban nekem is a segítségemre van, hogy meg tudom mutatni, az, amit ők elviselhetetlenül magas pulzusnak éreznek, nem más, mint egy 130 körüli érték. Vagyis mozgás esetén szinte semmi. Éppen hogy zsírégető pulzuszóna, még csak nem is állóképességi. A pánikosok azonban nagyon magasnak érzik, a szívük a torkukban ver, a vér a fejükbe tolul – és rohamközeli állapotba kerülnek. Jön az ijedség, közeleg a halálfélelem és a valóságtól való eltávolodás. De ott vagyok. És szembesítem őket azzal, hogy nincs semmi gond. Mozog, ezért felmegy a pulzusa. Ennél természetesebb folyamat a világon nem létezik. Felmegy a pulzusa, tehát fogy a levegő. Ez így van rendjén. Az lenne a baj, ha nem így történne. Látom az ijedtséget a szemükben. Olyankor eltűnik a tekintetükből a fény és az élet. Nem rám figyelnek, máshol van a fókuszuk. Mintha befelé néznének, fürkészik és méregetik saját magukat. Nyitva van ugyan a szemük, de nem engem látnak. Vizionálnak valamit, keresik a menekülő útvonalat, körbefonja őket a félelem és a rettegés. De ott vagyok. És visszahúzom őket a valóságba. Feladatot kapnak, elterelem a figyelmüket. Nem beszélek velük edzés közben a pánikról. Nem kérdezem, hogy vannak, és mit éreznek, nem etetem a pánik egóját. Inkább elhallgattatom. Az első egy-két edzés után levesszük a pulzusmérő órát, anélkül edzünk. Ilyenkor én már tudom, hogy tényleg nincs semmi bajuk, a pánikot – edzés szempontjából – nem tekintem bajnak. Mert nem is az. Egy pánikbetegnek edzést tartani egészen más feladat, mint egy olyan tanítványnak, akinek más edzéscéljai vannak. A legtöbben fogyási, alakformálási álmokat dédelgetnek, megint mások meg szeretnének erősödni a futáshoz, kerékpározáshoz, triatlonozáshoz. Ezekben az esetekben hamar fel lehet mérni a sportoló adottságait, lehetőségeit, korlátait és terhelhetőségét. De egy pánikosnál más a helyzet. Ott az objektivitásnak sokkal kisebb szerepe van. Egy pánikost a pillanatnyi érzései vezérelnek, az az állapota határozza meg, amelyben éppen benne van. Lehet, hogy reggel még semmi baja nem volt, de edzésre jövet a villamoson rosszul lett, és azóta is csak ténfereg, a pulzusával és a légzésével van elfoglalva, alig hall meg valamit abból, amit mondok. Egy pánikbeteggel dolgozni egy kicsit olyan, mint az orosz rulett, bármikor beüthet a baj. Na, ezért vagyok ott én. Nekem elhiszik, hogy nem lesz gubanc. Meg tudom győzni őket arról, hogy egy kis edzés jót fog tenni. És igazam is van rendszerint. Nehezebb időszakban, közvetlenül rosszullét után nem azért edzünk, mert annak a mozgásnak az adott pillanatban élettanilag, izomzatilag nagy haszna van, hanem azért, mert lelkileg sokat jelent. Ha egy pánikbeteg elhiszi, hogy képes edzeni akkor is, ha rossz passzban van, akkor át fogja értékelni a roham jelentőségét. Ha van élet rohamközeli állapotban is, ha tud mozogni magasabb pulzuson is, akkor nem fogja démonizálni a rohamot többé. Ha tartósan, rendszeresen le tudja győzni az aktuális rosszulléteket és megingásokat, átalakulnak az erőviszonyok. Az egyensúlyt persze nem könnyű megtalálnom. De mindig ráérzek. Mert tudom, hogy mi történik velük odabent. Sok pánikbeteggel kezdtem a nulláról, és jutottunk el oda, hogy úgy végigedzettek a többiekkel együtt két órát, mint a profik. Most már egy nyikkanás nélkül tolják le a teljes testes edzést, benne a legemberpróbálóbb gyakorlatokkal, guggolással, kitöréssel,

felhúzással. Van, aki tíz kilométeres futóversenyt teljesít, megint más edzés közben nem szédül, amúgy meg folyton – ez is gyakran pániktünet. Feldob, hogy tudok segíteni másokon. És gyakran elérzékenyülök. Nem gondoltam volna húsz évvel korábban, hogy egyszer majd én leszek a pánikosok gyámolítója. A sikereken felbuzdulok, ezért elvégzek egy életmódiskolát, ahol a táplálkozás alapjait tanulom meg, és TRX-instruktori képesítést is szerzek. Közben persze ott van a többi feladat: rovatvezetés, maszek munkák, gyerek, saját edzés, ráadásként a klimax, na meg az edzősködés. Anyuék aggódnak, gyakran megfogalmazódik a kérdés bennük, amit persze nem mulasztanak el megosztani velem, hogy nem vállalom-e túl magam. De. Túlvállalom. Azonban nincs más lehetőségem. A házasságom nem volt szokványos. Az érzelmi kötődés és az egymásra hangoltság mellett sok nehézség is volt benne. Például az, hogy míg más a húszas-harmincas éveiben egzisztenciát épített, addig nekem erre nem volt lehetőségem, hiszen a férjem ügyeit kellett elrendezni, az adósságait visszafizetni. Ez több mint tíz évbe telt, nekem ennyi esett ki az életemből. Ezért van az, hogy mindig sok munkát kell vállalnom az anyagi stabilitásunk érdekében. Nem vagyok pénzhajhász, sosem költök luxusra, egy célom van csupán anyagi szempontból, a biztonságunk megteremtése. Fél évvel azután, hogy elkezdek edzősködni, érzem, hogy túl sok a teher. A klimax tovább gyötör, ezért elmegyek egy holisztikus doktornőhöz. Azt mondja, ne csodálkozzak, hogy elhasználódtak a női szerveim, hiszen több mint tíz éve úgy élek, mint egy férfi. Azt javasolja, igyekezzek lágyságot és ciklikusságot csempészni az életembe. Így elsőre csak egy szó jut eszembe: hogyan? Sok időm nincs lamentálni, a klimax már megint a végsőkig elgyötör. Húsz napja vérzek. Újabb műtét, szól az orvosi határozat. Annyi szerencsém van, hogy végre találok egy megbízható nőgyógyászt a kerületi rendelőben. Amikor elmesélem az előzményeimet, rákérdez, hogy a mellek rendben vannak-e, azokat is megvizsgálná. Hát azokat nehezen, mondom kínomban már mosolyogva, maximum az implantátumokat tudná szemrevételezni. Zavarában ő is mosolyog, közlöm vele, hogy semmi gond, én ezzel az állapotommal vígan együtt tudok élni. Sőt elmesélem azt is, hogy a klimaxambulanciáról végül azért menekültem el, mert ki akarták venni a méhemet, illetve volt még egy javaslatuk, a méh faláról a nyálkahártyát véglegesen el lehet távolítani egy darálószerű szerkezettel. Egyik műtéthez sem járultam hozzá, mondom a körzeti nőgyógyásznak, ő pedig megnyugtat, hogy jól tettem. Majd belenéz a naptárába, és kijelöli a következő kaparás időpontját. Újabb beavatkozás, újabb altatás. Anyu jön be velem a kórházba, mindketten olvasunk, amíg várok a soromra. Ötágyas szobában fekszem, mindkét oldalamon piheg egy-egy beteg, plusz egy nő szemben tesz-vesz megállás nélkül. A kórház furcsa képet nyújt, mert a folyosó korszerű, de a kórterem retró hangulatú, ősrégi radiátorok, világoszöld fal és csempék, a vécéajtót nem lehet becsukni, a vakolat málladozik. Egyszerre érzek félelmet és nyugalmat. Félek, mert az altatást, ahogy a repülést, nem tudom megszokni. Másfelől viszont egy hang azt súgja, hogy nem lesz semmi baj. Ha végignézem az elmúlt éveimet, másról sem szólt az életem, mint a válságok megoldásáról és elhárításáról. És kifogott rajtam bármelyik is? Nem. Jól alakult a sorsom? Igen. A legkétségbeejtőbb pillanatokban mellém szegődtek segítők? Igen.

Berezeltem a krízishelyzetekben? Nem. Adódott megoldás akkor is, amikor már tényleg úgy tűnt, hogy nincs remény? Igen. Na, akkor ennek fényében kell nekiugrani ennek a műtétnek, mormolom magamban, és nem is remegnek a lábaim, amikor besétálok a műtőbe. Azt nem mondom, hogy a szokásos eszmecsere az altatóorvossal elmarad, megint hosszasan fejtegetem, hogy természetesen félek a kontrollvesztéstől, meg aztán nehogy túladagolják az altatót, de addig magyarázok, míg végül elszendergek. Utólag mesélték, hogy másfélszer annyi altatót kellett beadniuk, mint amennyit terveztek. Ugyanígy jártam az előző kaparásnál is. Úgy látszik, picit túl aktív vagyok. Műtét után is pörgök, nem sokkal az ébredés után. Az edző kollégám párja jön be hozzám, a szakdolgozatához készít velem interjút. Utána beszélek telefonon néhány emberrel, majd megírok egy posztot, kirakom Facebookra, hogy a műtét jól sikerült, minden rendben van, köszönöm az aggódást. Egy picit visszaalszom, majd amikor felébredek, újra elkezdek telefonálni, mindenkit újra értesítek az állapotomról. Nem emlékszem, hogy egyszer már hívtam őket. És mi tagadás, a kirakott poszt megírására sem emlékszem. Ahhoz képest egész jól sikerült. A műtétek után mindig egy picit jobb, a ciklusom persze már nem rendeződik, de az alhasi görcseim és a hangulatingadozásaim nem olyan erőteljesek. De ott van még a lábam. Zsibbad továbbra is, a keringésfokozó edzéseim továbbra sincsenek megoldva. Ezért gondolok egyet. Elhatározom, hogy elkezdek triatlonozni. Ha rövid távú versenyt választok, ott csak pár kilométert kell futni, azt négykézláb is teljesítem. Egy apró gond van. Illetve kettő. Nem tudok úszni. És nem tudok kerékpározni. Amikor valaki megkeres és megosztja velem a gondjait, rendszerint azt szoktam válaszolni, hogy találjon magának célt, lehetőleg olyat, amelyik megvalósítható, közeli, konkrét és kézzelfogható. Ne olyat, amelyik demoralizálja, amelyik annyira távoli és elérhetetlen, hogy nagyon hamar fel fogja adni, mert minden igyekezet ellenére megvalósíthatatlan lesz a számára. Ha ezt veszem alapul – márpedig ezt a tanácsot komolyan gondolom –, akkor az én esetemben nem tűnik logikus választásnak a triatlon. És mégis izgat. Nem vágyom nagy távokra, ismerem a korlátaimat, tudom, hogy mire lehetek képes és mire nem. De azt gondolom, hogy új sportágakkal bővíteni a repertoáromat mindenképpen hasznos. Az edzőteremben otthonosan mozgok. Majdnem tíz éve erősítek, sok újat már nem tudok tanulni. Szükségem van új impulzusokra. Szeretnék valamiben megint kezdő lenni. Vágyom arra az élményre, amikor rácsodálkozhatok új dolgokra. Tudom, hogy megvan a bája a kezdeti lépéseknek, annyira tudok örülni egyegy részsikernek, mint egy kisgyerek. Ezt szeretném átélni újra. Tét nélkül. Hiszen soha nem mással versenyzem, csak magammal. Nem tartozom elszámolnivalóval senkinek, nem teszek ígéretet senkinek, nem érdekelnek a távok, kilométerek, pulzusértékek, a VO2-max, a sebesség, a kütyük, az adatok és a számok. Csak szeretném élvezni, a magam örömére. Azt érzem, hogy az önismeret mellett mindig szükség van egy kis vakmerőségre is. Amikor megszólnak, mert egy edzést túltolok, vagy túl sokat edzek, esetleg bevállalok egy-egy hosszabb futást, akkor mindig elmagyarázom, hogy nem jellemző rám a felelőtlenség. Viszont fontos ismertetőjelem a bátorság és a ritkán azért igenis megnyilvánuló vakmerőség.

Ha nem így lenne, nem kezdtem volna el sportolni, egy félmaratont sem futottam volna le. Nem repültem volna el Londonig, Cardiffig, Dublinig, Lisszabonig, Eindhovenig – hiszen rettegek a repüléstől –, nem szültem volna gyereket, számos felejthetetlen élménnyel lennék szegényebb. Akkor nem maradtam volna a férjem mellett a bajban, hanem az első krízisnél elfutottam volna. Ha nem lennék bátor, akkor még mindig a pánik, a mellpanaszok és a klimax börtönében vesztegelnék. Ha nem lenne bennem kezdeményezőkészség, akkor egész biztos, hogy nem tanulok három új hivatást negyven felett. Nem vágtam volna bele az edzősködésbe, és soha, egyetlen egy percig sem hittem volna abban, hogy egyszer majd olyan életet élhetek, amilyet szeretnék. A triatlon ezeknek a döntéseknek a meghosszabbítása, még ha elsőre kicsit hajmeresztőnek tűnik is. Úszni negyvenkét és fél évesen kezdek el. Kerékpározni negyvenhárom esztendősen, miután a barátaim és a családom összedobják egy versenykerékpár árának egy részét. Mindkét sportág nehéznek bizonyul. A bringázás azért, mert ügyetlenül egyensúlyozom, ráadásul a fenekemet nyomja a nyereg, plusz, ha előrehajolok, fáj a derekam, arról nem is beszélve, hogy a jobbra kanyarodás nagyon esetlenül megy. De azért elboldogulok, közben jókat röhögök magamon. Van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy tényleg nem vagyok normális. Az úszás más szempontok miatt vesz nagyon igénybe. A testtömegemhez képest eléggé nagy az izomtömegem. A szívemnek, amely amúgy sem annyira erős, ezt a viszonylag nagy izomzatot kell ellátnia oxigénnel dús vérrel. Nyögvenyelős az ügy, rettenetesen elfáradok pár méter megtétele után. Persze akad más galiba is, a vízfekvésem pocsék, mint egy zsák cement, úgy süllyedek el a medencében, ha nem kapálózom. Ebből adódik, hogy a csípőm rendszerint túl mélyen helyezkedik el, vagyis tolom a vizet. Közben még túl szálkás is az izomzatom, a vízben ezzel a domborzattal eléggé nagy ellenállást fejtek ki. Ahogy a kerékpározásnál nem tudok rendesen jobbra kanyarodni, úgy gyorsúszás közben nem tudok balra levegőt venni. Ha balra ki kell emelnem a fejem, leáll a kar- és lábtempóm. Hosszasan próbálkozunk, aztán úgy döntünk, hogy ráállunk a kizárólagos jobb oldali levegővételre. Gyorsan megállapítjuk az edzőmmel, hogy nem az én sportágam az úszás, de nem adjuk fel. Hamar felmérem, hogy komoly eredményekre itt sem számíthatok, ugyanolyan rossz úszó leszek, mint amilyen gyenge futó vagyok, de ettől én még mindkettőt nagyon szeretem. Az egyik legjobb tulajdonságomnak tartom, hogy el tudom fogadni a gyengeségeimet, és kellő öniróniával tudom szemlélni őket. A kerékpározást sosem szeretem meg igazán, az úszást viszont igen. Bámulatos állóképességet fejleszt, tovább szálkásít, ráadásul az, hogy sokat úszom békatalppal, a zsibbadós alsó lábszáramra is jó hatással van. Közben az a szerencse ér, hogy az egyik tanítványom, akiről kiderül, hogy kranioszakrális terapeuta, elkezdi kezelni a lábamat. Ez a gyógymód idehaza még nem annyira ismert, a lényege, hogy a koponyát – cranium – és a keresztcsontot – sacrum – a gerincoszlop köti össze, az agy és a gerincvelő ebben a kranioszakrális rendszerben termelődő folyadékban lebeg. A testünk harmonikus működéséhez az kell, hogy ez az agyi-gerincvelői folyadék akadálytalanul áramolhasson, a kezelés során ezen dolgozik a terapeuta. Addig semmi és senki nem

tudott segíteni, pedig legalább egy fél tucat szakembernél jártam, az ő kezelései révén viszont kezd javulni a lábam. Az úszás a fentieken túl azért is hasznos, mert sérülten is lehet következmények nélkül űzni. A legfájdalmasabb, zsibbadós időszakaimban az úszás tartja bennem a lelket. Szinte semmit nem tudok háborítatlanul edzeni a felsőtestemen kívül, úszni viszont bármikor képes vagyok, megmozgat, feltölt, és ellensúlyozza azt a hiányt, amit a futás elvesztése okoz. Meghitt és tartalmas élményeket gyűjtök az úszásnak köszönhetően. Kora reggel, gyakran hajnalban járok edzésre az edzőmhöz a kis csapatom társaságában. A hideg vizet nem tudom megszokni, percekbe telik, amíg a fáradt testemet és az álmos lelkemet meg tudom győzni arról, hogy nekem a fagyos medencében lenne a helyem. Az első tempók vérfagyasztóak, szenvedek. Aztán ahogy mozgok, felengedek. Nézem a medence alját, a víz gyönyörűen csillámlik, az alattam tátongó kékség fennkölt érzéseket kelt bennem. Két sáv csak a miénk, nem kell osztoznom az úszás és a látvány élményében senki mással. Hálás vagyok a sorsnak, hogy itt lehetek. Örülök, hogy úszhatok. Hogy van erőm reggel felkelni. Hogy Lulu a kedvemért hajlandó busszal bemenni az iskolába. Boldog vagyok, amiért megvan bennem a döntés szabadsága – és én legtöbbször jól döntök. Elégedetté tesz az életem, a rendszerem, amit kialakítottam. Hogy mindig találok az elképzeléseimhez partnereket és lehetőségeket. Nem törnek meg az apró nehézségek. Az úszás esetében a hideg. A korán kelés, vagy az, hogy a kezdeti időkben – valószínűleg az uszoda számomra új baktériumflórája miatt – folyton beteg vagyok. Mellém áll egy vitaminokat forgalmazó cég, és szép lassan hozzáerősödik az immunrendszerem az uszodához, sőt a klórallergiámon is úrrá leszek. A klimaxomra is ajánlanak egy gyógynövényes bogyót, a legdurvább tüneteket enyhíti. Hajtós az életem. De szeretem. Van viszont valami, amit nem bírok tovább elviselni. Úgy érzem, hogy a rovatvezetés már sok nekem. Képtelen vagyok két ennyire felelősségteljes és egymástól ennyire eltérő munkát végezni. Amikor edzést tartok, aggódom, hogy mi történik a rovatomban, ha rovatot szerkesztek, ölöm magam, hogy inkább a tanítványaimra kellene áldoznom az időmet. Régóta vágyom már arra, hogy a napilapozás rabszolgaságából kiszakadjak. Napilapnál dolgozni a folyamatos a készenlét miatt embertelen. Több mint húsz éve napilapnál dolgozni pedig maga az öngyilkosság. Egyre nő bennem a feszültség és egyre fáradtabb vagyok. Magamra és a lányomra alig marad időm. Érzem, hogy ha nem változtatok az életemen, ha nem állok le azzal, hogy reggel hattól este kilencig folyamatosan nyomás alatt állok, akkor hamarosan kipurcanok. Döntök: lemondok a rovatvezetésről, és kérvényezem, hogy kötetlen munkaidőben, egyszerű újságíróként folytathassam a munkámat. Hatalmas fizetéscsökkentéssel, de belemegy a főnökség, amiért nagyon hálás vagyok. Sokan nem értenek meg. Az emberek többségének nagyon fontos a pozíció, mindent megadnának egy-egy hangzatos megbízatásért. Amíg nem építettem fel az önbecsülésemet, addig számomra is fontosak voltak az effajta címek, titulusok. De ma már nem. Nyilván számít az út, amit bejártam. Magabiztosságot ad a tudat, hogy képes vagyok segíteni másokon, és immár hivatásom szerint is. Óriási fegyvertény, hogy túléltem a házasságom megpróbáltatásait is, sőt sokkal erősebben jöttem ki belőle, mint ahogy

beleléptem. Ezek a sikerek segítenek abban, hogy reálisabban meg tudjam ítélni saját magamat. De ha jól megnézem, ezek nem olyan sikerek, amelyeket a világ is annak tekint. Csak én tudom – és talán a közvetlen környezetem –, hogy ezek mekkora erőfeszítéseket követeltek tőlem. És a lényeg pont ez. Nem a világ értékítélete szerint kell mérnem magam. Hanem egy mindentől és mindenkitől független, stabil önértékelést kialakítani. És immár tudom becsülni a saját utamat. Képes vagyok tisztelni az erőmet. Szeretem magamban a szívósságomat. Innentől kezdve pedig nincs szükségem a címekre. Egy könnyed mozdulattal dobom ki a kukába a rovatvezetői névjegykártyáimat. Úgy zárul le egy hosszú korszak az életemben, hogy közben már benne vagyok egy másikban is. A Ne pánikolj, sportolj kezdi branddé kinőni magát. Minden döntést egyedül hozok meg. Nem tudom, hogy ha lenne férjem, akkor is ugyanígy lenne-e. Valószínűleg igen, a házasságomban is azt szoktam meg, hogy egyedül kell döntenem a családunk életét érintő kérdésekben. Gyakran eszembe jut ilyenkor, hogy milyen félős és bizonytalan kisgyerek voltam, majd kamaszként is micsoda harcokat vívtam magammal és a környezetemmel. Mennyire híján voltam az önbecsülésnek, milyen kétségbeeséssel vágtam neki az életnek. Most meg itt állok, mint egy kikezdhetetlen kőszikla. De a kőszikla hideg. Élettelen. És magányos. Gyakran érzem magam én is annak. Kevés tapasztalat birtokában mentem férjhez, a házasságom az átlagtól eltérő erőpróbák elé állított, és ami azt illeti, kamaszként sem volt túl intenzív a szerelmi életem. Mindezek ellenére – vagy épp ezért? – vágyom társra. És próbálkozom is. De ebben a tekintetben is ellentmondásos körülöttem minden. Fiatalnak nézek ki. De a melleimet leoperálták. És régóta klimaxolok. A csomagolás lehet, hogy tetszetős, a tartalomra sem lehet panasz, hiszen figyelmes és jó társ vagyok, lehet velem beszélgetni, van egzisztenciám, még ha óriási erőfeszítések árán tartom is fenn, de valójában komoly „szépséghibák” rontják az esélyeimet. A barátnőim rémtörténeteket mesélnek. De próbálok ezeken felülemelkedni. Beengedek férfiakat az életembe – és egy-két kivétellel megbánom ezeket a nyitásokat. Egy közülük nem lesz társ, de örökre szóló jó barát. A többi? Mondhatnám azt, hogy felejthető, de hitelesebb és igazabb, ha azt mondom, hogy nem felejthető az a sok rossz, amit elkövetnek ellenem. Rosszul választok, nyilván az én hibám. De nehezen szabadulok attól az igénytől, hogy egy férfira szeretnék felnézni. Elvárnám, hogy intellektuálisan legyen partner, és bizonyos dolgokban felettem álljon. De azt tapasztalom, hogy aki életrevaló, ügyes, vonzó, és mindezekkel tisztában is van, az rendszerint megbízhatatlan. Aki megbízható, vannak érzelmei – tehát amolyan női lelkű férfi –, az viszont nem ügyes, nem életrevaló, és nehéz rá felnézni. Ezt tudomásul véve új rendszert dolgozok ki. Elfogadtatom magammal azt az elképzelést, hogy olyan férfit biztosan nem találok, akiben a legfontosabb összetevőket egy személyben megkaphatom. Ezért több férfiból próbálom összerakni azt az egyet, akire szükségem lenne. De ez sem működik, már csak azért sem, mert az élet intim területén monogám vagyok. A következő lépcsőfok az, amikor azt fogadom el, hogy sok az, amit elvárok egy férfitól. Ezért úgy alakítom az életemet, hogy a barátaimat és barátnőimet is bevonom ebbe a rendszerbe. Van, akivel a munkával kapcsolatos elképzeléseimet osztom meg,

megint mással a gyereknevelés nehézségeit beszélem át, a harmadikkal színházba járok, felosztom a feladatokat, és nem egyetlen férfira aggatom rá az összes igényemet. Persze elgondolkoztat, hogy ez így normális-e, hiszen egy nő igenis képes ezer elvárásnak megfelelni, egyszerre kell a munkahelyén helytállnia, a háztartást vezetnie, gyereket nevelnie, esetleg több munkahelyen bizonyítania, a család stratégiai kérdéseiben döntenie és a nagy feladatokat levezényelnie, összetartania a családot és még kívánatosnak is maradnia. De hát úgy látszik, hogy az evolúció más irányt és tempót vett a nők és a férfiak esetében. A nők fejlődnek. A férfiak pedig… hagyjuk inkább. A nők és férfiak közti örök egyensúlytalanság sok fejtörést okoz nekem. Minden elméletemet újra és újra felülírom, végül megállapodom annál az elképzelésnél, hogy minden baj forrása a túl jó magyarországi nőállomány. A magyar nők köztudottan csinosak, háziasak és családcentrikusak. Eleve több nő születik, de azt látom, hogy ha az emberi minőséget nézzük, akkor pláne túlsúlyban vannak a „jó nők” a „jó férfiakkal” szemben. Ez azt jelenti, hogy a jó nők között elkezdődik egy kőkemény verseny a jó férfiakért. Mi sül ki ebből? A nők még igyekvőbbek lesznek, még inkább megerősödnek, a magukkal szembeni igényt tovább fokozzák, vagyis emelik fel a lécet, hogy célt érjenek, és végre becserkésszék a számukra megfelelő férfit. Eközben mit csinál a férfi? Karba tett kézzel ül, és vár. Mert ha nem csinál semmit, akkor is körülbelül tíz értelmes, kedves, csinos, szeretetre ácsingózó nő áll sorba érte. Na, én ezt mérem fel – és ezzel egy időben le is számolok minden illúziómmal. Elfogadom, hogy egyedül fogok maradni. Mert inkább egyedül maradok, mint hogy méltatlan kapcsolatokban sínylődjek. A férfiak nagyon csúnya, önző, kicsinyes, gyáva és aljas arcát ismerem meg. Minden rossz, amit a férjemtől kaptam, nem volt szándékos. Minden rossz, amit tőle kaptam, annak az következménye volt, hogy a démonjai erősebbnek bizonyultak nála. Egyszer anyu azt mondta neki: tönkre fogod tenni ezt a lányt. És ő csak annyit felelt: tudom. De ez az érzéketlennek tűnő reakció sem az esetleges érzéketlenségéből fakadt, hanem abból, hogy tisztában volt a saját harcának akkori kilátástalanságával. Noha sokat szenvedtem miatta, noha többször is úgy éreztem, hogy bele fogok halni ebbe a házasságba, hogy soha nem keveredünk ki az adósságok útvesztőjéből, mégis tudtam, hogy nem szándékosan bánt. Mindig biztos lehettem benne, hogy a bajok egyik legérintettebb elszenvedője én voltam ugyan, de ha megtehetné, inkább megvédene engem. Ezek a kapcsolatok máshogy őrölnek fel. Azt hiszem, ezek a férfiak nem szeretnek, csak a közelembe akarnak férkőzni. Izgatja őket az a rengeteg ellentmondás, ami körülvesz. Negyven pluszos, de még fiatalos, tudom, hogy ezt gondolják rólam. Értelmes, határozott, ki tudja fejezni magát, mégis milyen érzékeny és törékeny, sejtem, hogy ez mozgatja meg őket. Nem nyafog, erős, sok mindenen túl van, nincs vele sok gond, nem hisztizik, látom, hogy ez az egyik legnagyobb erényem a szemükben. Na de mit kapok én? Hol vagyok én? Ki áll mellettem, amikor nyúz a klimax? Vagy amikor karambolozom, és kéne a segítség? Rájövök, hogy nemcsak az övék, hanem az én felelősségem is az, ahogy bánnak velem. Eldöntöm, hogy soha többé nem kap helyet az életemben olyan ember, aki arra méltatlan.

Kipucolok mindenkit, aki nem oda való. Ha egyedül fogok megöregedni, akkor ez lesz a sorsom. Nem azért, mert valaki megírta előre – ebben nem hiszek –, hanem azért, mert egyedül lenni milliószor jobb, mint anyagi vagy érzelmi kiszolgáltatottságban vergődni. Egyszer egy férfi azt mondta, ijesztően erős vagyok. Nem felelhettem mást, mint azt, hogy ti tettetek azzá. De az erőmet sosem fitogtatom. Az erő nem büszkeség, hanem melléktermék. Azért vagyok erős, mert az élet ilyenné tett. Nyilván megadhattam volna magam a teljes összeomlásnak, de akinek gyereke van, akiben buzog a boldogságvágy, az képtelen feladni. Az erő önmagában nem ér semmit. Csak akkor van értéke, ha emberség és segítő szándék párosul mellé. Az erő akkor erő igazán, ha gyengeségből születik. Amúgy csak rutin, genetikai plusz. Ezért mutatom meg gyakran a gyengeségeimet. Ezért beszélek a nehézségekről is. Mert szemléltetni akarom, hogy ez az erő nem született erő, ez kiérlelt erő. És ha nekem sikerült magamban felszítani és életre kelteni, akkor másnak is fog. A gyengeségem megmutatása más szempontból is fontos. Ma Magyarországon rengetegen élnek nehéz körülmények között. Nagyon sok a csonka család. Én olyan példát próbálok a nők – és gyakran a férfiak – elé állítani, amelyik nagyon hétköznapi. Amelyikben vannak könnyek és fájdalmak. Amelyikben van magány és magunkrautaltság. Ezért mondom mindig, hogy én nem vagyok influenszer, hanem csak egy átlagos nő. Egyedülléttel, kétségbeeséssel, gondokkal, olykor anyagi nehézségekkel, csalódásokkal és pofára esésekkel. Manapság ezekről beszélni szégyen. Pedig az élet erről szól. Nem akarom túldimenzionálni a problémáimat, de a hitelességnek az őszinteség az egyetlen módja. Az illúziókeltést bűnnek tartom, ezért nem tudok azonosulni a doppingoló testépítőedzők, fitneszversenyzők vagy élsportolók által ébresztett igényekkel. Ugyanilyen ártalmasnak gondolom azoknak az influenszereknek a ténykedését, akik valóban többgyerekes anyukák ugyan, de közben bébiszitter és háztartási alkalmazott segíti a mindennapjaikat, mert bőven átlagon felüli a családi hátterük. Ez mindig kimarad a történetből, a hétköznapi magyar anyuka pedig magában keresi a hibát, amiért gyerek mellett nem tudja nádszálvékonyra edzeni magát, és neki nem futja méregdrága plasztikai műtétekre. A hiba ezekkel a sztorikkal nem az, hogy vannak olyan nők, akiknek látszólag gondtalan az életük, hanem az, hogy illúziót keltenek, olyan vágyakat ébresztenek, amelyek az átlagemberből frusztrációt váltanak ki. Nyilván nemcsak az influenszerek, de az olvasók felelőssége is, hogy ki mit hisz el és kit követ. De nekünk, akik amolyan véleményformálók vagyunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek manapság kétségbeesve keresik a kapaszkodókat. Ez hitehagyott társadalom, tele félelemmel, aggodalommal és bizonytalansággal. Ennek a társadalomnak minden szinten a hazugsággal kell szembesülnie. A reklámokban, a közéletben, a kapcsolatokban és az új istenekben, az influrenszerekben. Hát én többek között ezért sem vagyok influenszer. Mert nem élek vissza az emberek hiszékenységével és kétségbeesésével.

10 A KIRÚGÁS ELŐNYEI

BŐVEN NEGYVENEN TÚL vagyok már – és bizonyos szempontból megint gyerek. Mivel nincs társam, és a lányom is kamaszodik, és egyre kevesebbet kér belőlem, egyedül érzem magam. Vannak ugyan barátaim, akiket szeretek, és a tanítványaimmal is sokszínű közösséget alkotunk, de nyaralni például egyikükkel sem tudok elmenni. És itt jönnek képbe a szüleim. A kapcsolatunk az utóbbi időben elmélyült. Teljesen máshogy látom őket, mint gyerekként vagy fiatal felnőttként. Nyilván átalakította a nézőpontomat az a tény, hogy már magam is anya vagyok, és az sem elhanyagolható, hogy egy házasság tapasztalataival gazdagabban szemlélem őket. A kamasz lányommal vívott harcok más megvilágításba helyezik az én kamaszkori vívódásaimat és a szüleim hősies viselkedését, amellyel átvészelték ezt az időszakot. Kamaszként az ember azt hiszi, hogy a szülő csak azért él, hogy a gyerekét segítse, és a gyerek különböző korszakaival járó bonyodalmakat tolerálja. Ma már tudom, hogy a szülőnek is van saját élete. Vannak vágyai és álmai. Vannak igényei, gondjai, fájdalmai és elviselhetetlenül rossz napjai. A Házibuli című filmet a lányommal nézem újra. Régen fel sem tűnt a filmben szereplő felnőttek konfliktusa. A fókuszom kizárólag a főszereplő lány, Vic harcai felé irányultak. Amikor Luluval ülök le a film elé, akkor döbbenek rá arra, hogy Vic szülei között is micsoda csatározások folynak, de erre egyáltalán nem emlékeztem, mert gyerekként ezt a témát egy kicsit sem tartottam fontosnak. A mostani újranézésnél azonban a kamasz lány gondjait tartom lényegtelennek, és a szülők konfliktusa ragad meg, azzal tudok azonosulni, Vic csip-csup szerelmi gyötrelmein úgy siklom át, mintha meg sem történnének. Ahogy ehhez a filmhez viszonyulok, ahogy változik bennem a történések súlyának megítélése, úgy formálódik át a szívemben, az eszemben és a lelkemben a szüleim iránti érzelmem, ragaszkodásom és elköteleződésem. Nem érdekel, hogy sokan butaságnak tartják, amiért velük megyek nyaralni. Én isteni lehetőséget látok benne. Olyan is előfordul, hogy egy nyugdíjas csoporthoz csatlakozom, csupa idős emberrel utazunk együtt a buszon, hogy aztán Horvátországban töltsünk el egy hetet, ott már persze némileg különválunk a csapattól. Biztosan akadnának olyanok, akik búslakodnának emiatt, mi több, kellemetlennek éreznék, hogy negyven fölött a szülők társaságára vannak utalva. De egyrészt nekem sem volt kötelező így döntenem, másrészt páratlan élményeket gyűjtünk együtt. Habzsolom a velük töltött időt, rengeteget beszélgetünk, kártyázunk, várost nézünk – amennyire még tudnak mozogni, hiszen az öregség egyre nagyobb károkat tesz bennük –, kihasználok minden percet, amit velük tölthetek. Valóban csak döntés kérdése, hogy sajnálom magam, amiért nincs egy normális férfi az életemben, ezért kénytelen vagyok a szüleimmel nyaralni, vagy lehetőségként fogom fel. Én úgy látom, hogy ezeket a közös utazásokat csak a sors kissé szokatlan, de annál értékesebb ajándékaként lehet értékelni. Ahogy múlnak az évek, úgy értékelődik fel az életemben az idő. Az én arcomra is kiülnek a ráncok. Érzem a fizikális terhelhetőségem határait. A szüleim testét már eltorzították az évek. És mi tagadás, a gondolataik ébersége, a memóriájuk élénksége és úgy összességben a szellemi nyitottságuk is hanyatlik.

De éppen a korlátaik megismerése növeli meg az értékét annak az odaadásnak, amit irántam és a bátyám iránt tanúsítottak, amikor még gyerekek voltunk. Bánt, hogy akkor igazságtalan voltam velük, lelkiismeret-furdalásom van, amiért kamaszként nem tiszteltem őket eléggé, sőt egy-egy becsípődésemért őket okoltam. Bevallom, néhány rossz döntésem valóban visszavezethető hozzájuk, pontosabban a nevelési attitűdjükhöz. A gyerekkori kishitűségem például egész biztosan anyámtól eredeztethető. Ő sem hitt saját magában, a szülői kívülállást és objektivitást – „én nem áltatlak soha, kislányom” – mindig előbbre helyezte a dicséretnél. De ma már tudom, hogy ezt is meggyőződésből tette, úgy hitte, hogy ezzel válik a hasznomra leginkább. Az, hogy apám az őrületbe kergetett az élsporttal, szintén nagy károkat okozott bennem, de ő is a legjobbat akarta, akárcsak anyu. Az, hogy apaként nem tudtam felnézni rá, nem azzal magyarázható, hogy ő ne tett volna meg mindent, így is legalább százötven százalékon működött, amiért felnőtt fejjel persze már végtelenül hálás vagyok neki. Gyerekként, kamaszként kritikusan ítéljük meg a szüleinket. Felnőttként, amikor már túl vagyunk megannyi konfliktuson, csalódáson, összeomláson, vargabetűn és újrakezdésen, azt a hőst tiszteljük bennük, akik minden nehézség ellenére képesek voltak stabilitást teremteni életünk legváltozékonyabb és legérzékenyebb időszakában. És nekem ezekért a felismerésekért ér aranyat az életük alkonyán velük eltöltött közös idő. Horvátországot még azokból az időkből ismerjük, amikor Jugoszlávia része volt. Apu hányszor, de hányszor vitt el minket Trabanttal messzi vidékekre, a jugó tengerpartra, Bulgáriába, de még az NDK-ba is. A papírkocsi megpakolva sátorral és konzervvel, hátul a két gyerek, a bátyám és én, a Trabi pedig sírva vergődött át a Dinári-hegységen vagy éppen a Rodopén. Halálfélelmünk volt, mert azon túl, hogy aput tériszony gyötörte, a Trabantot pedig nem hegymenetre tervezték, még az utazótársaink tempójával is meg kellett küzdenünk. Apu ész nélkül robogott utánuk, ha látott, ha nem, ha szakadék tátongott mellettünk, ha kőomlás fenyegetett a hegygerincen. Sosem tudtuk meg, mit akar bizonyítani, a félelmünket az feledtette, hogy amikor már ott voltunk, mesésen éreztük magunkat. Egy kicsit olyan minden múltbeli nyaralás, mint amikor egy fekete-fehér film színesre vált. Az otthon rutinja, az iskola reménytelen szürkesége, az élsport nyomasztó sötétsége, az egymásutániság végeláthatatlan folyama egyszeriben élő, vibráló örömpillanatokba megy át. Kipróbáljuk a minigolfot, a teniszezést, kólót táncolunk, mediterrán városok szűk utcácskáin csámborgunk, minden színes, harsány és nagyon más, mint otthon. A tenger felfoghatatlanul kék, a horizonton a tenger és az ég kékje találkozik, a sziklás parton habzó hullámok ütik az időtlenség ritmusát, a sós illat és a csalfán lengedező szellő simogatása édesen ringat álomba, miközben a parton fekszem. Imádom a tengert, de csak karúszóval merészkedek be a vízbe. Még nem vagyok tízéves. Az egyik karúszóm azonban kiszakad. Apu úgy érzi, hogy eljött a pillanat. Leveszi a karomról a másikat is, hátrál pár métert, és azt mondja: „Gyere, ússz ide hozzám” – majd hosszas hezitálás után, néhány felismerhetetlen tempóval odavergődöm, éppen elé. Arcán felhőtlen boldogság, ami valószínűleg az én tekintetem visszatükröződése.

Majdnem negyven évvel később Montenegróban nyaralunk. Anyu, apu és én. Apu már elmúlt nyolcvan. Pacemaker diktálja a szíve ritmusát. Rossz a tüdeje, beteg a veséje, érzékeny a gyomra. Vérhígítót és vízhajtót szed. De ki nem hagyná a nyaralást. Félve jön be a tengerbe, nyomja a mellkasát a víztömeg. Inkább a zuhany alatt hűsíti magát. Anyu folyton kontrollálja, ezt ne csináld, azt ne csináld, menj árnyékba, kend be magad. Félti. Olykor azért apu is bemerészkedhet a vízbe, de csak felügyelettel. Hol anyu, hol én kísérem be. Anyu elszenderedik a napon. Itt az alkalom. Apuval bemegyünk a vízbe, közben fogom a kezét. Amikor megbizonyosodom arról, hogy anyu továbbra sem figyel, mert szunyókál, pár lépést hátrálok. És azt mondom apunak: „Gyere, ússz ide hozzám.” A tekintete újra olyan vágyakozó, mint negyven éve. A szeme, amely olykor szürke, máskor zöldes, most olyan kék, mint a legrikítóbb türkiz. Nagy levegőt vesz, lemerül a víz alá és néhány esetlen tempóval odaúszik hozzám. Fejét kidugja a vízből, a tekintetéből olyan dolgokat olvasok ki, amiket százezer szóval sem lehet elmondani. Ez az a pillanat, amit nem felejtek el, amíg élek. Vannak eseménytelen időszakok és vannak olyanok, amikor csak kapkodom a fejem. Nem sokkal azután, hogy hazaérünk, a lányom közli, hogy elköltözik az apjához. Kedden szól, szerdán már megy is. Tudom, hogy sok minden kifogásolható bennem. Türelmetlen, olykor indulatos vagyok. És talán nem is mindig következetes. Ritkán mosolygok, a nehéz időszakokban teher velem az élet. Mégis fáj, hogy a lányom éppen az apjához megy – igaz, hova menne? –, ahhoz az emberhez, aki által szinte megoldhatatlan feladatok elé állított az élet. Aki miatt egy hajsza volt az elmúlt tizenvalahány évem, aki miatt nem élhettem biztonságban – sem érzelmileg, sem anyagilag –, aki miatt nem lehettem felhőtlenül boldog anya sosem, hiszen a családfenntartás nyomasztó terhét én cipeltem. Három napja sírok, szinte megállás nélkül. Aztán elfogynak a könnyeim. És kezdem meglátni a lányom döntésének jó oldalait is. Azt, hogy évek óta össze voltunk zárva, hiszen az apja szinte soha nem vitte el magához hétvégére, ennek vége. Most mindketten egy kis levegőhöz jutunk. Végtelenül, szinte már természetellenesen egymásra voltunk utalva, amin ez az új helyzet enyhíthet. Hiányzik, persze hogy hiányzik. De elkezdem nem a saját anyai teljesítményem csődjének tekinteni a döntést – az elején kudarcként fogtam fel –, hanem meglátom ebben is a lehetőséget. Azt, hogy a mindennapi veszekedéseket felválthatják a konstruktív beszélgetések. Azt, hogy a távolság majd újra közel hoz minket egymáshoz. Amikor sportolok, tudom, hogy nem menekülök. Sokan hiszik azt, hogy számomra a mozgás pótcselekvés, menekülés valami elől, legyen az pánik, házassági gondok, magány, kiábrándultság. De én egyre inkább tudom, hogy nem az. Mert a lányommal kapcsolatos történéseket is átgondolom mélyen. Dolgozom a problémával. Sírok, elemzek, mérlegelek, kibeszélem magamból a barátaimmal, megfontolom a lehetőségeket. Rengeteg lelki munkára van szükségem ahhoz, hogy képes legyek a helyén kezelni, hogy ne maradjon bennem méreg és sértődöttség. Ahogy telik az idő, egyre inkább becsülöm Lulut azért, amiért ezt a döntést meg tudta hozni, volt mersze elém állni és közölni velem, hogy mit szeretne. Nem túlzás azt állítani, hogy a kapcsolatunkat mentette meg ezzel a döntésével. Addig, amíg eljutok

erre a felismerésre, minden szomorúságom és frusztrációm ellenére, ugyanúgy járok edzeni, mint a békésebb időkben. De ez nem azt jelenti, hogy a sporttól várom a megoldást. A sporttól azt várom, hogy a lelki vívódásaimmal járó feszültséget levezessem. Óriási különbség. Sokan vetik fel a tevékenységemmel kapcsolatban, hogy „csak sporttal nem lehet pánikot gyógyítani”. Senki nem állította ezt. Sem én, sem más. A sport az eszközök egyike. De nagyon fontos eszköz. Mert minden lelki folyamat közben rengeteg salakanyag termelődik, amit vagy dühkitöréssel, vagy sírással, vagy sporttal – és még sok minden mással – ki lehet üríteni. A sport azért az egyik legjobb az összes közül, mert nemcsak a mérget mossa ki, hanem annál sokkal többet ad: épít. Testet és lelket. Izomzatot és állóképességet. Boldogságot és egyensúlyt teremt. Az edzést most nemcsak az erősítő edzés jelenti, hanem az úszás és a kerékpározás is. Közeledik a keszthelyi verseny, ahol a legrövidebb távon indulok, nekem mégis nagyon hosszú lesz. Nem mozgok otthonosan a bringázásban továbbra sem. És az úszásban sem vagyok olyan stabil, mint az, aki évek óta úszik. Egyedül autózom le Keszthelyre, eddig nem sokat vezettem autópályán, és mint minden új helyzet, azért ez eléggé igénybe vesz. A szállás előre lefoglalva. Sötétben érkezem meg, a kerékpárt gyalog cipelem fel a másodikra – a lift nem működik –, annyi cuccot hoztam magammal, mintha egy többhetes kirándulásra érkeztem volna. De hát a triatlon eszközigényes sportág. Másnap a többiek versenyét nézem meg, vasárnap kerülök sorra én. Ott van a mezőnyben két olvasóm is, akikkel az utóbbi időben azon viccelődtünk, hogy melyikünk ér majd be utolsónak. Egyikük súlyos betegségből épült fel, a másik nagy túlsúlyától igyekszik megszabadulni. Korábban egyiküket sem ismertem, csak most, a kommentelgetés közben kerültünk haveri viszonyba. A verseny előtt nem találkozunk. Nehezen alszom, nagyon izgulok. Végigfut bennem a múltam. Lesz-e elég erőm megbirkózni ennyi új dologgal, a balatoni nyílt vízzel – amúgy mindig medencében úszom –, a kerékpározás távjával és az esetleges technikai malőrökkel, na és a futás közbeni lábzsibbadással? Egyáltalán, mit keresek itt? Viharos szél tombol a rajt előtt. Hosszú perceket állunk a vízben, mire elindítják a mezőnyt, didergek. Nem húztam neoprént, mert féltem, hogy nem tudom leszedni magamról elég gyorsan az úszás után, így csak egy egyszerű triatlondressz védi a testemet a hideg vízben. A tömeg türelmetlenül toporog. Én pedig menetrendszerűen elkezdek sírni. Felfoghatatlan számomra, hogy honnan hova jutottam. Bevillan a pszichiátria, a pillanat, amikor megtudom, hogy darabokra hullott az életünk, a mellműtét kálváriája és az azt követő mérhetetlen fájdalom. Mindegyikből döntések sorozatával kecmeregtem ki. És egy döntés az is, hogy most itt vagyok. Értékelhetetlenül kis lépés a közösségnek. Hatalmas lépés nekem. Rajt! A mezőny második felével indulok el, a hatalmas hullámok miatt futok, ameddig tudok, majd belevetem magam a Balatonba. Meglep, hogy vannak nálam is lassabbak, és megnyugtat, hogy érzékelem a mezőnyt kísérő kis csónakokat. Semmit sem látok, bizonytalan vagyok, olykor beterít egy-egy hullám, megy víz a számba, az orromba, de arra gondolok, hogy ha nagy a baj, meg tudok állni, majd segítenek a csónakban ülők.

Megtorpanás nélkül tudom le a távot, hátranézek, és látom, hogy jó sokan úsztak mögöttem. Nem vagyok fáradt, vizes kezeslábasban szaladok el a kerékpárhoz, nagy nehezen húzom fel a zoknit a csuromvizes lábfejemre és bújok bele a cipőmbe, majd rakom fel a sisakot és a biciklis szemüveget a fejemre. A szervezők valamit átállították a kerékpáromon, az első egy-két kilométert rossz áttéten teszem meg, és hiába próbálok váltani, nem sikerül. Amikor már kiérek a városból, akkor kérem meg az egyik szervezőt, hogy segítsen, végül az egyik néző babrál valamit a váltón, ennek köszönhetően végre rendesen tudok tekerni. Továbbra is fúj a szél, de nekem mindig a fenekem a legnagyobb ellenségem. Szülés után varrni kellett az intim részeimen, ott továbbra is nagyon érzékeny. Bárhogy fickándozok is a nyergen, szörnyen nyom. Aztán a derekam kezd el fájni menetrendszerűen, de tisztességgel tekerek. Sokan lehagynak, tudtam, hogy a bringa lesz a leggyengébb láncszemem. Végre beérek a depóba, cipőt váltok, sisak landol a földön, iszom pár kortyot, és nekiállok futni. Irtózatos hőség kínozza a mezőnyt. A frissítőállomásokon mindenki betankol. Érzem, hogy a fejem lángol, a lábam persze már zsibbad, de rendületlenül futok. Behozom azt a rengeteg embert, aki bringa közben megelőzött. Hátulról pillantom meg az egyik olvasómat. Elfuthatnék mellette, de látom, hogy a halálán van. Együtt kínlódunk tovább. Illetve én már nem szenvedek, nekem lassú a tempó, de mérlegelnem sem kell ahhoz, hogy tudjak dönteni: az én helyezésem nem számít, neki viszont lehet, hogy a teljesítés a tét. Közösen könnyebb futni. Beszélek hozzá, elterelem a figyelmét. Szép lassan haladunk. Aztán egyszer csak megpillantjuk a másik olvasómat. Utolérjük. Vánszorog. Lassítunk. Meg sem kell beszélnünk, szavak nélkül is hozzálassulunk. Együtt fordulunk be a célegyenesbe. Előttem a Balaton. Mellettem a két olvasóm. Mögöttem a 44 évem összes gyötrelme. Kéz a kézben futunk be hárman. Ez a sírás nem olyan, mint a többi. Az eufóriát követő öröm nem tart sokáig. A verseny utáni héten kiderül, hogy eladják a lapot, ahol dolgozom – és eladják a termet, ahol edzősködöm. Mindkét tulajdonosváltás mögött politikai törekvések húzódnak meg. Több mint tíz évvel korábban döntöttem úgy, hogy nem kérek a közéletből. Nem nézek tévét, nagyon megválogatom, hogy milyen újságokat olvasok, nem ártom bele magam olyan dolgokba, amelyekre úgysincs ráhatásom. Nem gyávaságból. Csak az energiáimat az életem azon területeire fordítottam, amelyeket tudok befolyásolni. Amelyek a hatáskörömbe tartoznak. Körbejárom, hogy melyik munkahelyemen milyen változások várhatók. Az újságnál még maradok. A teremből elmegyek, és máshol folytatom az edzői munkámat. Két út áll előttem, ahogy mindenki előtt. Vagy az egész életét olyan céloknak, illúzióknak, ábrándoknak, hiedelmeknek szenteli, amelyekre nincs hatása. Vagy a saját környezetében törekszik a legjobbra, a saját közösségében próbál hasznára válni a többieknek. Egyre inkább látom, hogy a politika az emberi gyarlóság legtipikusabb kifejeződése, és ezért törekszem a lehető legtávolabb tartani magam tőle. Nem érdekel párt, szín, program, kampány. Csak az érdekel, hogy jó-e a cél, jó-e az ember, aki a cél mögött áll,

több lesz-e az adott törekvéstől a közösség, a jövőbe mutat-e az a bizonyos kezdeményezés. És emellett persze egyre nagyobb elánnal igyekszem a magam kis közösségét építeni. Egyre többet írok az oldalamra, egyre több témában nyilvánulok meg, mert úgy érzem, szükségük van az olvasóimnak arra, hogy mindenről beszéljek, amiben érintett vagyok. Mintha útmutatást várnának tőlem, pedig igazából egy senki vagyok – ha a közéletet vagy a celebritások világát nézzük. Ahogy korábban felháborított, hogy egy-egy olvasóm kész edzéstervet és étrendet kért tőlem baráti alapon, úgy fogadom el egyre inkább, hogy az emberek inkább tájékozatlanságból követelnek túl sokat. Amint vadul el a hangvétel odakint, a nagyvilágban, úgy szelídülök meg én, idebent, a magam rezervátumában. Ha vállalhatatlanul nagy kérést intéznek hozzám, udvariasan válaszolok, és nem veszem személyes sértésnek. Sokat tanulok az emberekről, akik gyakran sokkal inkább csak meggondolatlanok, mintsem rosszindulatúak lennének. Gyakran számonkérik rajtam a középen állásomat. De nem tudok máshol állni, mint középen. Nem köteleződöm el sehova. Sem politikailag, sem szakmailag, sehogy. Fiatalként sem tudtam egyik vallási irányzat mellett sem megmaradni. Nem éreztem magam elég bölcsnek ahhoz, hogy eldöntsem, melyik isten az egy igaz isten. Az én istenem – azóta már tudom – nem található meg egyik intézményesített szervezetben sem. Az én istenemnek nincs maradása ott, ahol az ember rendelkezik világról, megváltásról, igazságról, törvényről, hitről, reményről. Az én istenem fenn lakik a hegyekben. Titokzatosan csillámlik a csendesen csordogáló patak vízében. Méltóságteljesen hajlong a fák törzsével együtt. És érzem a napfény melegében. Az éjszakai pánikrohamaim idején az ég sötétjében is ott volt. Nem mondom, hogy fogta a kezem, de messziről vigyázta a hitem, hogy ne ragadjon magával a téboly. Ott volt azon az délutánon is, amikor a férjem közölte velem, hogy eljátszott mindent, múltat, jelent, jövőt. Láthatatlanul vékony szállal fűzött magához, és nem engedte, hogy a mélybe zuhanjak, végérvényesen. Nem, nem fogta a kezem. De a gyengeségből nyert erőmet jutalmazta. Egy főnök jóságával, egy barát segítségével, egy mosolyfakasztó gesztussal, egy lelket feltöltő naplementével. Ott volt abban a két milliméterben is, amely életben tartotta Lulut. Nincs elrendezve semmi, nincs megírva semmi, de ahogy alakulnak a mindennapok, ahogy folyik, kanyarog az életvonalunk, úgy épül fel az egész – persze, ha hajlandók vagyunk meglátni azt, hogy mit miért kapunk, és az adott kihívással mi a teendőnk. Nem állok le kicsinyes ügyekért harcolni. Nem gondolom azt, hogy a hatalmasok romlottságát van lehetőségem jósággá formálni. Nagyon úgy néz ki, hogy az emberiség elpusztítja magát, és a profitúthenger, valamint a közönyköszvény megsemmisíti ez a gyarlóságában is csodálatos teremtményt, az embert. Nekem az a dolgom, hogy meglássam a rosszban a szépet. És megmutassam azoknak is, akik nélkülem erre képtelenek, mert ők még azt hiszik, hogy érdemes olyan dolgokért harcolni, amelyek már rég eldőltek. De ha eldőltek is, a pillanat még a miénk. És az örökkévalóság akár egy pillanatban is formát tud nyerni. Ha az a pillanat annyira tökéletes.

Azzal, hogy az élet egyre több területével foglalkozom – pánik, melleltávolítás, edzés, étkezés, szenvedélybetegség –, egyre több témában hívnak meg különböző tévéműsorokba, sok újságcikket írnak rólam, előadásokat tartok, kerekasztalbeszélgetések vendége vagyok. Az újságnál is női, életmód és motivációs témákban kérnek tőlem írásokat, ami kedvemre való, de egyre inkább úgy érzem, hogy az edzősködés már szűk nekem. Ezért jön az az ötlet, hogy workshopokat tartsak pánikbetegség és életmódváltás témakörökben. Előadás, kérdezz-felelek és edzés szerepel ezeknek a workshopoknak a programjában. Ahhoz azonban, hogy komfortosan érezzem magam az új feladatköreimben, elvégzek egy coachiskolát. Megint hétvégenként járok képzésre, miközben még az újságnál és az edzőteremben is dolgozom. A coachképzés közben arra döbbenek rá, hogy ha az ember egész életében szemlélődő és alapos megfigyelő, akkor sok mindenre rájön maga is. Lehet, hogy nem tudtam eddig nevükön nevezni a dolgokat, de az biztos, hogy a tanultak nagy részére korábban magam is rájöttem. Csak nem kutattam évekig, nem készítettem több ezer ember bevonásával felmérést – hanem figyeltem magamra, kritikusan vizsgálgattam a saját reakcióimat, a tudatosság és az ösztönösség egyvelegével haladtam a saját megoldásaim felé. Semmivel sem vagyok okosabb, mint más. És nem kicsinylem le a kutatók munkáját. Csak próbálom elhitetni az emberekkel azt, hogy aki figyel, az bizonyos problémakörökben lehet önmaga megmentője. Már ha nem spórolja meg az önmagára fordított minőségi időt. Végül is mi az, amit én máshogy csinálok, mint a többiek? Épp a lányom kapcsán fogalmazódik meg bennem egy gondolat, amit aztán egy héttel később a coachiskolában is hallok: nem az igazság a fontos, hanem a megoldás. Telitalálat! Nem kutattam az igazságot számos olyan esetben, amikor más egész biztosan kereste volna. Mert azt éreztem, hogy az nem visz előre. Egyedül a megoldás felé irányuló törekvés az, ami továbblendíti az embert. Ahogy Lulut elengedtem, úgy vettem tudomásul több esetben is, hogy emberek leírnak, annullálnak, letiltanak, megszakítják velem a kapcsolatot, és még csak nem is köszönnek onnantól fogva. Nem egy kollégával – és sajnos baráttal is – zárult így a kapcsolatom, egyik esetben sem én kezdeményeztem a szakítást. A volt férjem problémás ügyeivel kapcsolatban sem maradt bennem tüske. Tudom, hogy ő is elszenvedője volt a tragédiánknak, minden kín és gyötrelem ellenére a gyógyulása felé navigáltam nemcsak őt, hanem az egész családunkat, évekkel a válásunk után is védtem, mint egy anyatigris, ha bárki a szájára vette a nevét. Ahogy emberi kapcsolataimban, úgy a magammal zajló küzdelmeimben is a legteljesebb őszinteséggel fordultam a problémáim felé. Hamar rájöttem, hogy a megoldást sosem várhatom mástól. Lehet, hogy ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a pszichiáteremben nagyot csalódtam, úgy élt vissza a bizalmammal, ahogy semmi esetre sem lett volna szabad, de azt hiszem, ettől függetlenül is a magányos harcosok útját jártam volna. Szeretek mindent én kipróbálni, addig semminek és senkinek nem hiszek, amíg én le nem tesztelem az adott módszert vagy lehetőséget. Ezért nem

éreztem késztetést arra, hogy a fórumokat bújjam, vagy folyton szakirodalmat olvassak. Ezerszer többre értékeltem az átgondolás, az önálló elemzés, a fontolgatás, a mérlegelés, a számvetés és a tettek egyvelegéből kifejlődő, megnevezhetetlen, de végül mégis működő fortélyaimat. Ez persze nem azt jelenti, hogy elzárkóztam volna az olvasástól, a tájékozódástól és a tudástól. De sokaknál látom, hogy megrekednek a szakirodalomnál, és nem tudják áttenni a gyakorlatba azt, amit az elméletben már kívülről fújnak. Elvesznek a részletekben, és már sok mindent tudnak ugyan, de meglátnak egy újabb könyvet, abban megint elmélyednek, majd a hatalmas tudástenger közepén összezavarodnak, és továbbra sem indulnak el. Bénultan toporognak. Fejben persze megvan, hogy mit kéne tenniük. És mégsem mozdulnak előre egy tapodtat sem. Vannak a kampányváltoztatók is, akik fellelkesülnek, bevásárolnak könyvekből, határidőnaplókból, edzőholmikból és sok-sok egészséges élelmiszer-alapanyagból, aztán ahogy telnek a hetek, a könyvek elkallódnak, a határidőnapló iránti lelkesedés lanyhul, az edzőcuccok a szekrény mélyére csúsznak, a quinoa és a cékla pedig a szemetesben landol. Sokáig ezt csináltam én is. Ezért határozom meg tudatosan az arányokat. Tudásra szükség van ahhoz, hogy a munkáimat el tudjam látni, olykor ahhoz is, hogy ha elakadok egy kérdésnél, akkor legyen alternatívám – akár szakértői –, hogy milyen irányba folytassam az utam, de a legfontosabbak a tettek. Az álmok megvalósításához szükséges út nem a szakirodalommal, az elméletekkel, az ábrándokkal, a naplókba írt motivációs mondatokkal vannak kikövezve, hanem a gyakorlati megvalósítás konkrét tetteivel. Annak ellenére, hogy rendben vagyok, nem tudom, mi vagyok. És nem tudom, ki vagyok. Újságíró. Edző. Coach. Motivátor. Mind és egyik sem. Amikor az egyik színház workshopján részt veszek, meg kell mondanom, hogy mi a hivatásom. Keresem a szavakat, de nem találom. Kinyögöm, hogy Ne pánikolj, sportolj. Együtt működik az egész, az egyik tudáshalmaz erősíti a másikat, az egyik tapasztalás egészíti ki a másikat, az egyik szenvedély hatványozza a másikat, így épül egymásra a rendszer, amelynek egyelőre nincs neve. A barátaim ösztönöznek arra, hogy alkossak meg egy átfogó szisztémát, de egyelőre hiányzik belőlem az indíttatás. Aki nem tudja definiálni magát, az még ne alkosson iskolát. Adni és építeni anélkül is lehet. És talán egyszer majd az iskolateremtésnek is eljön az ideje. Egyre több cég keres meg, egyik-másikkal partneri együttműködési megállapodást kötök. Persze csak olyannal, amelyiknek a tevékenységével azonosulni tudok. Itt is ugyanúgy működöm, mint az életem többi területén, ha a próbán átmegy a cég, ha hitelesnek tartom, akkor igent mondok, ha nem győződöm meg az általa képviselt minőségről, vagy nem illeszthető hozzám a cég profilja, akkor elutasítom. Úgy tűnhet, hogy ügyes vagyok üzleti ügyekben, pedig ez nem igaz. Nehezemre esik egyedül tárgyalni, olykor nem jól határozom meg az áraimat, gyakran kifejezetten sutának érzem magam. Soha nem volt üzleti érzékem, és ebben – sok más területtel ellentétben – nehéz fejlődni.

De igyekszem, mert tudom, hogy közeleg az idő, amikor önállósulnom kell, amikor a lappal összekötő köldökzsinór elszakad. Amikor kivet magából az egyre politikusabb újságírás. Ami még csak az előszele annak a földindulásnak, ami egyszer majd a nyomtatott sajtó halálához vezet. Itt állok negyvenöt évesen. Négy hivatást tanultam negyven felett. És egyelőre nem látom, hogy hol a vége, mire adom még a fejem. Belátható időn belül elveszítem az egyetlen fix munkámat. A lányom az apjánál lakik. A szüleim egyre idősebbek, rám szorulnak. Még mindig fizetem a lakáshitelemet. És a kocsit. A napokban törtek be a lakásomba, hajnali ötig helyszíneltek a rendőrök. Egyedül álltam a sarat a helyszínelésnél, majd a reggeli zárcserénél is. Most pakolok össze. Nézem, ahogy a betörők cipőjének talpnyoma kirajzolódik a hivatalos irataimon és a gyerek fotóin. Próbálom értelmezni a lelketlenséget, amellyel emberek behatolnak mások otthonába. Igazi megbecstelenítés. Kell pár nap, amíg nyugodtan alszom itthon, egyedül, a földszinten. De a dolgok lényegét tekintve derűs vagyok. Minden bizonytalanság, ami odakint van, független attól a biztonságtól, ami bennem növekszik. Korábban mindig akkor jöttek a rosszullétek vagy a testi tünetekkel járó lelki krízisek, amikor elveszítettem a biztonságérzetemet. De mára eljutottam oda, hogy a biztonságérzetem nem a körülményeimtől függ. Nem is attól, hogy én magam mennyire vagyok jó passzban. Nem pillanatnyi érzés vagy meggyőződés. Annál sokkal több. Végső leszámolás az aggályaimmal, a jogos félelmeimmel. És elköteleződés a magabiztossággal. De nem a szó szokványos értelmében. Nem a női mivoltom magabiztossága ez. És még csak nem is azé az emberé, aki a munkaerőpiacon lavíroz. Hanem az emberé. A nemtől független harcosé, aki nem harcos többé, hanem megfigyelő. Egyre szélesebb kommunikációs csatornákkal az éterben. És egyre szelídebb hanggal a magánéletben. Tudom, hogy bármilyen vihar tépné szét a kialakult életfolyamomat, bármilyen földrengés zilálná össze az alapjaimat, a tapasztalás, hogy eddig mindent kibírtam, a legmélyebb hittel és bizonyossággal vértez fel: mindent meg tudok oldani. Egy év sem telt el azóta, hogy a lányom elköltözött. És most úgy dönt, hogy hazajön. Örülök, hogy újra része a mindennapjaimnak. Attól, mert nem nyafogtam, valójában nagyon hiányzott. A szövetségünk erősebb, mint valaha. Amíg nem itthon lakott, addig is voltak közös pontjaink, én kísértem el például a castingokra. A színjátszás érdekli, több színházba is jár foglalkozásra. Egy nyári táborban kiválasztották mint egy nagyjátékfilm lehetséges szereplőjét. A táborba amúgy nem akart elmenni, én noszogattam, aztán már taszigáltam. Végül életének egyik legnagyobb élménye lett ez a tábor, és a kiválasztás is jelentősen befolyásolta a további sorsát. Merthogy a castingfolyamaton is sikerrel ment végig, övé lett a szerep. A nyári forgatás idején már nálam lakik. A forgatás éppen egybeesik egy másik fontos programmal. Dániába ment volna tanulni egy évre. Dánia halasztódik. A film forog. Én meg egyszerre féltem, bízom benne és melengeti a szívemet a büszkeség. 16 éves. Sokszor úgy érzem, több esze van, mint nekem és az apjának együttvéve. Sokkolóan bölcs gyerek. Muszáj volt felnőttnek lennie két ilyen problémás szülő mellett. Sokszor ad erőt a tudat, hogy van nekem.

Ugyanúgy, mint régen, amikor görnyedeztem a problémák súlya alatt. Sokszor elég volt egy ölelés tőle, és harcoltam tovább. Most elég rá gondolnom, és tudom, hogy semmi sem hiábavaló. De mindezt úgy csinálom, hogy ő ne érezzen belőle semmit. Nem akarok több terhet rakni rá, mint amennyi már nyomja a vállát. Tudom, hogy benne volt a levegőben, mégis rossz érzés, amikor kirúgnak az újságtól. Pár hónap híján éppen huszonöt éve vagyok újságíró, és pár hónap hiányzott ahhoz, hogy tizenöt éve dolgozzak a lapnál. Vegyesek az érzéseim, mert egyrészt rendkívül hálás vagyok azért, hogy eddig is ott dolgozhattam, és hogy egy olyan munkarendben tevékenykedhettem, ami a mai magyar sajtóban már nem létezik, ugyanakkor furcsa, hogy miközben a saját olvasóim falják a szavaimat, imádják, amiket írok és nagyon jók a visszajelzések – a lap olvasóitól is sok bátorítást kaptam –, addig az újságnál nem tartanak igényt rám. Persze az utóbbi időben semmi sem volt ugyanolyan, mint régen. A barátaim többségét már korábban kirúgták, hiányoztak a mély beszélgetéseink, a szakmai eszmecserék, a jótanácsok, a nagy röhögések, a nosztalgiázás, a fesztelen cimborálás. Most csak bemegyek, megírom, amit kell, egyedül ebédelek, aztán rohanok tovább. Habár lélekből kell írnom, de lélektelen, amit csinálok. A távozásom meg lelketlen, a papírjaimmal körbejárom a szerkesztőség különböző osztályait, a rendszergazda nem hajlandó lementeni tizenöt év munkásságát, magam pepecselek a pendrive-val, merthogy számos egyéb dokumentációt is őriz a gépem. Amikor közlik velem a tényt, hogy ez az utolsó napom az újságnál, egy percre bemegyek a vécébe sírni, de végigcsinálom a procedúrát. Huszonévesen ez az egy perc háromhétnyi, önsajnálattal eltöltött időszak lett volna. Most a második percben már egy új gondolat hasít belém: szabad vagyok. Olyan szabad, mint még soha az életemben.

11 NEM FÉLEK A MÉLYSÉGTŐL

A SZABADSÁGNAK ÁRA VAN. Az anyagi bizonytalanság. Újra beállok valahova rabszolgának, vagy járom a magam útját? Eladom magam valamelyik kifogásolható szemléletű újságnak – független már alig van –, vagy az írástudást más módon értékesítem? Beállok egy ügynökséghez vagy egy sportklubhoz, ahol kitapossák belőlem a lelket is, vagy tovább építgetem a magam kis világát? Afelé hajlok, hogy megpróbálom egyedül. Vállalva az anyagi bizonytalanság kockázatát. A pénzhez való viszonyom a korábbi évek gyötrelmes nehézségei miatt nagyon érzékeny. Szinte mindennél fontosabb számomra a biztonság. A tudat, hogy képes vagyok eltartani a lányomat, hogy be tudom fizetni a csekkjeimet, hogy nem fenyegeti veszély az otthonunkat. De az élet nem szólhat csak erről. Sőt, az életnek legkevésbé erről kellene szólnia. Éppen ezért kezdem azt érezni, hogy elveszíteni egy munkát – lehetőség. Gondolkodóba ejt ez a meglátás. Ha megint elhelyezkedem valahol, csak folytatom azt, amit eddig csináltam. Más rendelkezik az időmmel, az energiámmal és a gondolataimmal. Megint csak lopva tudok elmenni kirándulni, színházba, nyaralni, edzeni. Nem lesz időm a lányomra, a barátaimra, a szüleimre és magamra. Magyarázkodnom kell, hogy miért ennyire sokrétű a tevékenységem. Irányítani akarnak, miközben már én magam irányítok egy hatalmas közösséget. Több olvasóm van a közösségi médiában, mint amennyi olvasója a legtöbb napilapnak. Sehol sem szeretik igazán, ha valakinek önálló véleménye van, és félelem nélkül beszél is az elképzeléseiről. Ezzel is számolnom kell, amikor azt fontolgatom, hogy elszegődjek-e egy munkaadóhoz újra, legyen az újság, edzőterem vagy fitneszstúdió. A döntésemet megnehezíti, hogy üzletileg még nem elég stabil a brandem, de erkölcsileg egyre nagyobb értéke van. Minden bizonytalanság ellenére azonban hiszek abban, hogy ez az erkölcsi érték előbb-utóbb, ízléses formában, majd megélhetést biztosít. A dilemmázás közepette aztán arra jövök rá, hogy optimális helyzet a változtatásra soha nem lesz. Ez a kérdés egy kicsit hasonlít a gyermekvállalással kapcsolatos gyakori dilemmákra. Ritkán adódik olyan szituáció, amikor minden tökéletes. A munka világában lezajló átalakulás, a saját út kitaposása, önmagunk definiálása ritkán történik meg dilemmák, kételyek és félelmek nélkül. Természetes, hogy vannak aggályaim. Mi lesz, ha felsülök? Hogy oldom meg, ha veszélybe kerül a megélhetésünk? Annyit szenvedtünk már, szükségünk van újabb bizonytalanságra? De aztán belátom, hogy a változtatás és a kockázatvállalás olykor talán ijesztő feladata joggal ébreszt bennem szorongást. Persze hogy félek. A gondok, a döntések, az életfeladatok továbbra is csak az enyémek. Ha már coach vagyok, elkezdek magamon dolgozni. Felállítom életem értékeinek fontossági sorrendjét, majd hozzárendelem az erőforrásaimat, és megnyugszom. Adok magamnak időt mérlegelni, fontolgatni, megrágni a döntést. Aminek ráadásul nem is kell véglegesnek lennie. Ha nem boldogulok egyedül, még mindig változtathatok. Persze a szuverenitásomból akkor sem engednék.

Vagyis: a döntés a helyére kerül, nem kap az életemben nagyobb súlyt, mint amennyit valóban érdemel. Mivel a saját időmet egyre inkább tisztelem és értékelem, húzok egy merészet. Úgy döntök, hogy az edzősködést is abbahagyom, mert az is – akárcsak a napilapos újságírás – időben kötött tevékenység. Ráadásul komplexebb formában képzelem el a segítői munkámat. Nagyobb hangsúlyt kapnak az életemben a workshopok, amelyeken vagy a pánikbetegség, vagy az életmódváltás kerül terítékre. Gyakori, hogy amikor edzőként dolgozom, nem tudok csak edzőként megnyilvánulni, mert a coach szerepköröm miatt gyakran fordulnak beszélgetésekbe az edzések. Persze tudom, hogy ez nem jó irány, de ha úgy látom, hogy a lélek segélykiáltása hangosabb, mint a testé, akkor nem mondok nemet az effajta igényekre. Egy workshopon minden lehetek, edző, coach és étkezési tanácsadó is. A pánik témában természetesen csak úgy adok tanácsot, mint gyógyult beteg, hiszen a coachképesítés nem hatalmaz fel terápiás munkára, bár nyilván rengeteget tudok a gyógyulás folyamatáról, a tipikus hibákról, a legalapvetőbb technikákról és a technikákon túli, egyénenként változó megoldásokról. Úgy érzem, hogy ezekkel a döntésekkel növök fel igazán. És ahogy merek váltani, merek új dolgokba belefogni, elég bátor vagyok ahhoz, hogy „ne csüngjek egy munkaadó csecsén”, úgy találnak meg az újabb és újabb lehetőségek. Egyre több előadásra hívnak meg, és egyre több cég lát bennem fantáziát. Nem hiszek abban, hogy ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy másik. Csak akkor nyílik ki, ha az ember mozgásban van. Ha csak passzívan várja, hogy megtörténjen a csoda, egész biztos, hogy elkerüli a siker. De ha megtartja a vitalitását, ha új dolgokat tanul, új képességekre tesz szert, ha szórakoztatóan, előremutatóan és tartalmasan kommunikál, akkor előbb-utóbb észreveszik azok a partnerek, akikkel együtt tud dolgozni. Mondhatnám azt, hogy 45, sőt, inkább 46 évesen már eljárt felettem az idő. Ami egyrészt biztosan igaz is. Másfelől viszont nem. Új kommunikációs eszközökkel bővítem a tárházamat, belevágok az instagramozásba, videókat készítek, elkezdek rádiózni, hogy ne csak írásban tudjak szabatosan fogalmazni, hanem élőszóban is. Meghallgatom a kritikákat, sőt követelem is, bár én képtelen vagyok visszahallgatni a saját rádióadásaimat. A stílusom is változik. Egyre kifinomultabb, érettebb írások csordulnak ki belőlem. Azok a legjobb posztok, amelyeket nem tudok nem megírni. Amelyeket egyhuzamban, egy lendületből, a saját ritmusomban, valóban szívből, a következményekkel nem számolva írok. Az időm értéke nemcsak azért nő rohamosan, mert rádöbbenek, hogy eddig mennyire nem én rendelkeztem vele, hanem azért is, mert helyet kap az életemben egy férfi. Én Budapesten élek, ő százharminc kilométerrel odébb, vidéken. Jó érzés, hogy végre valaki tartósan keresi a társaságomat. Meghallgat, bátorít, biztat. Nem elvesz, hanem ad. Tölt, a javamat akarja. Drukkol nekem. Lelassít, amikor túlzottan felgyorsulnék a sok munka miatt. Segít az egyensúlykeresésében, rávilágít arra, hogy nem kell folyton tartalékolni, hanem a pillanatnak is kijár a nagyvonalúság. Az ösztönzésére lakásfelújításba fogok és lecserélem az autómat. Továbbra sem luxusban gondolkozom, arra nincs szükségem, de egy kicsit megengedőbb vagyok

magammal szemben. Erre eddig nem volt lehetőségem. Aki sokáig él kicentizve, az elfelejti, hogy az élet nem kardélen egyensúlyozás. Így vagyok ezzel én is. Néha úgy tűnhet, mintha már képtelen lennék prés és megfeszülés nélkül létezni. Ő tanít meg arra, hogy tudjak engedni a szorításból. Nem lett több pénzem. Csak a szemléletem változik. Az életvitelem persze továbbra is szigorú. Sokat futunk együtt, ha nála vagyok, a szokásos vasárnapi félmaratonjaim után még elmegyünk úszni is. Az étrendem fegyelmezett, azért, mert van párom, még ugyanúgy odafigyelek magamra, nem kényelmesedem el. De a borozgatás tekintetében például engedékenyebb vagyok. Hétvégenként ülök a tornácán, kezemben egy pohár finom muskotály, nézem a naplementét, és alig hiszem el, hogy ez a szépség velem történik meg. Nem tervezek, nem férjet keresek, nem firtatom a jövőt. Egyszerűen csak megtanulom élvezni a pillanatot. Egy pillanat nem attól tökéletes, hogy nincs semmi gondom. Mert olyan állapot nincs. Hanem attól, hogy máshol tudom hagyni a problémáimat. Ha a legmélyebb elfogadással veszem tudomásul, hogy búsulnivalóm mindig lesz, aggódnivalóm mindig akad. De képes vagyok függetleníteni magam tőlük. Megadom az időt és az energiát a problémáknak. Ugyanúgy, ahogy megadom a figyelmet és a hátradőlés súlytalanságát az élet szerethető pillanatainak is. Éppen hozzá tartok, nem sokkal a negyvenhatodik születésnapom után. Már a város szélén járok, alig tízpercnyi autóút választ el tőle, amikor balról hatalmas ütés éri a kocsimat. Pördülök egy nagyot, a füvön landolok. Az autóban maradok, a biztonsági öv megtart, látom, hogy az idős asszony, aki a kocsijával felöklelt, szintén egyben van. Kiszabadítom magam, kiszállok, dermesztő hideg van, süvít a szél. Nem én vagyok a hibás, ő nem adta meg az előnyt a jobbkezes kereszteződésben, pedig én érkeztem a jobbról, de kötekedik. Nem reagálok. Hívom a páromat, hogy jöjjön segíteni. Elérzékenyülök. Ez a sokadik karambolom, de az első, amikor van kit felhívnom. Az autóban várom meg. Mire megérkezik, a nő családja már ott toporog. Rendőrt hívnak, fel vannak háborodva. Nem igazán tudom, hogy miért. A kocsiban ülve intézkedem, hívom az autószalont – az autót néhány hónapja vettem –, keresek az interneten egy autómentőt, péntek délután van. A szalonban nagyon kedvesek, közlik, hogy bármilyen buta időpont van, befogadják a roncsot. A párom közben kint tartja a frontot. Látom rajta, hogy szétfagy. Az én szívembe ettől melegség költözik. Kiszállok, közben a rendőr is megjön. Nincs türelme a vétkes sofőrhöz és a háborgó családhoz, nem is érti, hogy miért hisztiznek, hiszen egyértelmű a helyzet. Ha nem lát, vagy nem ismeri a KRESZ-t, akkor ne vezessen autót – összegzi a véleményét. Ismerős a helyzet. Tizenöt éve történhetett. A volt férjem munkahelyének karácsonyi ünnepségén jártunk. Rengeteg finomság maradt, az egyik idős kollégája vitt haza a maradékból. Elég sok holmival kellett volna hazabattyognia, ezért eldobtuk autóval. Leparkoltunk az út szélén, vészvillogóval jeleztük, hogy egy perc, és megyünk tovább. A hátsó csomagtartóból épp hogy kipakoltuk a temérdek táskát és vittük a kapuhoz, amikor egy fekete sportkocsi hatalmas robajjal csapódott bele a mi kocsinkba, kétautónyit repítette előre. Megdermedve álltunk a cuccokkal a kezünkben. Tíz, de maximum húsz másodpercen múlt az életünk, merthogy ezt a csattanást nem éltük volna túl, az

egészen biztos. A fiú, aki legalább százzal repesztett, felháborodottan mászott ki a roncsból, rendőrt hívott. A járőr, miután felmérte a helyzetet, ugyanúgy kioktatta a száguldó sofőrt, mint a mostani rendőr a nőt. Az az autónk is totálkáros lett. Meg persze ez is. Biztosítás, ügyintézés, bonyodalmak. Új autót kell venni. Ekkor már jó ideje más is lefoglalja a figyelmemet. Más, a balesetnél és a totálkárnál sokkal fontosabb változás. Anyu régóta nem az igazi. Először csak memóriazavar jelentkezik nála, majd egyre nagyobb bizonytalanság az élet minden területén. Súlyos hangulatingadozás, aztán már nem is ingadozik, mert mindig a mélységben vesztegel. Bizonyos dolgokban már nem boldogulnak apuval, hármasban járunk orvoshoz, én megyek be vele a vizsgálatokra. Neurológus, pszichiáter, egyik intézmény, aztán a másik. A negyedik helyen, úgy tűnik, tudnak enyhíteni a bajokon. És a negyedik gyógyszer, ha hihetünk benne, végre csillapítja a pokoli szenvedést. Új időszámítás kezdődik az életemben. Anyura vigyázni kell. Minden békés pillanatot kihasználni. Minden értelemmel megélt percet jól elraktározni. Örülni a jókedvének. Kihasználni, ha beszédes. Vinni, ahova csak lehet, gyakran az előadásaimra is elkísér. Beülünk az autóba, útközben beszélgetünk, leginkább a múltról, mert arra jobban emlékszik. Megyünk moziba és múzeumba, eljárunk a keresztanyámhoz múltidézésre és fényképnézegetésre, gyakran bóklászunk turkálókban és veszünk új ruhákat, mert több mint tíz kilót fogyott, minden régi öltözék esetlenül lóg rajta. Olyan érzésekkel ismerkedem, amelyeket eddig távol tudtam tartani magamtól. Van időszak, amikor anyu már nagyon el akar menni. Tudom, hogy úgy nem lehet valakit marasztalni, ha azt mondom, anyu, ne menj, annyira szeretünk. Csak úgy lehet előremozdítani a saját békéjét, ha még valamiért érdemesnek találja itt maradni. Gyomorszájon vág az elmúlás gondolata. És megijeszt a lehetősége annak, hogy anyu a méltóságát is elveszítheti. Az élet elveszejtése nem olyan fájó már egy idős ember számára, mint a méltóságtól való megfosztottság. Azt akarom, hogy minden úgy történjen, ahogy ő szeretné. Igyekszem megszépíteni a még együtt tölthető időnket. Hol sikerül, hol nem. Próbálok nem beleesni abba a hibába, hogy a saját érzéseimmel felülírjam az ő vágyait. Miért kapjuk ezt már megint? – teszem fel a kérdést magamnak többször is, aztán szépen megérkezik a válasz: hát azért, hogy el tudjuk engedni egymást. Nagyon másak vagyunk ugyan, én inkább a keresztanyámra hasonlítok, mégis egészen különleges kötelék fűz édesanyámhoz. Azt hiszem, egész életemben az ő értékítélete volt számomra a legfontosabb. Gyerekként nem becsült különösképpen, felnőttként már igen. Persze értelemszerűen felnőttként már kevésbé van szükségem az ő elismerésre, most már meg tudom ítélni magamat nélküle is. Mégis fontos a dicsérete, a gyerekkorom békés perceit idéző nyugalom fog el, ha elismerően beszél a hozzám köthető dolgokról. Közben, csak hogy tetézzük a bajt, sérvvel műtik. A lágyéksérve aznap jön ki, amikor aput – nem vicc – lágyéksérvvel műtik. Pár hónapra rá fekszik kés alá anyu is. Mindkét műtét alatt ott vagyok a kórházban, és azon tűnődöm, hogy miként tudnám ennyi helyre elkísérni őket, ha lenne egy fix munkahelyem.

Életem egyik legnehezebb pillanata az, amikor látom anyámat és a lányomat elbúcsúzni egymástól. Lulu Dániába megy tanulni egy évre, egy cserediákprogram keretében, ezt az utat halasztottuk el a filmforgatás miatt. Aznap, amikor felmegyünk anyuhoz és apuhoz, sokat időzünk ott. Fotókat nézegetünk és beszélgetünk. Meg persze jókat eszünk. Apu szeretetnyelve az étel. Világéletében imádott főzni, és még mindig a főztjével kommunikál a legerőteljesebben. Ha dicsérjük, földöntúli boldogság keríti hatalmába. Ha repetát is kérünk, akkor a mennyekben jár. És most kérünk. Az az ízvilág, amelyet a csirkepörköltje képvisel, sajátos univerzum. Nem spórol a fűszerekkel, kiérezni belőle a pirospaprikát és a fokhagymát, de egész biztos, hogy jó néhány fej hagyma is szétfőtt az alkotás folyamata közben. Ha csak rágondolok a pörköltjére, érzem a számban a gazdag zamatát, ha eszem is belőle, az íze nem áll meg a számban, elégedettség és öröm formájában fut végig az agyamon és a gerinccsatornámon, végül az egész testemet átjárja az élvezet. Ebéd után tovább beszélgetünk, majd eljön az indulás pillanata. Az előszobában húzzuk fel a cipőinket, anyu és apu már ott toporog. Először anyu öleli át szorosan az unokáját, majd apu vonja magához. Úgy szorítja, ahogy az erejéből telik. Nézem őket, látom, hogy apu kézfeje meggyötört, és a vérhígítótól csupa véraláfutás. Lulu apu nyakába fúrja a fejét, majd újra átpártol anyuhoz. Anyu szeme párás, vigyázz magadra, kicsim, ígérd meg, hogy vigyázol magadra, mondja. Lulu mosolyogva nyugtatja anyut, hát persze, mama, tudod, hogy én mindig vigyázok. Visszavárunk, sóhajt apu. Hazafelé Luluval nem szólunk egy szót sem. Nem kell mondania ahhoz semmit, hogy tudjam, ugyanarra gondol, mint amire én is. Anyuék sérülékenyek. Fix munkahelyem nincs. A párom 130 kilométerre lakik tőlem. A lányom 1300 kilométerre készül. A klimax hatévnyi erőteljes ostrom után még mindig aktív. De már nincs mitől félnem. Ezért vért adok. Teljesen új kihívás. Egy volt kollégám küzd a rákkal, még nincs negyven. Mindenképpen szeretnék neki segíteni. Nem felejtem el, hogy amikor legutóbb a véremmel akartam hozzájárulni egy olvasóm gyógyulásához, addig vacakoltam, amíg elkéstem. Most sem járok sikerrel. Leveszik ugyan a vért, minden rendben megy, de a fiú, aki nagyon közel állt a szívemhez, nem tudja legyőzni a betegséget. Ettől kezdve viszont rendszeresen adok vért. Volt pánikosként lelkileg rá kell készülnöm, mindig tájékoztatom az asszisztenseket, hogy van bennem egy kis félsz, de eddig egyszer sem lettem rosszul. Utána napokig nagyon gyengének érzem magam, ennek ellenére szoktam sportolni, csak jelentősen csökkentem a terhelést. Nem a véradás az egyetlen új kihívásom és terápiám. Repülök. Én, akinek egy porcikája sem kívánja a magasságot. De vannak helyek, ahova nehéz lenne máshogy eljutni. Még amikor a lapnál dolgoztam, jó tíz évvel ezelőtt munkaügyben látogattam meg Lisszabont, labdarúgó Bajnokok Ligája-mérkőzésre mentem. Majd egy barátnőmmel és Luluval Eindhovenbe repültünk, onnan aztán bérelt autóval körbejártuk Hollandiát. Persze választhatnám azt a megoldást is, hogy nem megyek sehova, hagyom a félelmeimet győzedelmeskedni a vágyaim és a kíváncsiságom fölött, de az nem én

lennék. Habár kikészítenek a repülőutak, de lélegzetelállítóan gyönyörű helyekre jutok el, amelyeket máskülönben nem csodálhatnék meg. Valamit valamiért. Ennyire egyszerű. Aztán elkezdek túrázni komolyabban, Ausztriát, Szlovákiát és Montenegrót barangoljuk be a túracsoporttal, amelyhez csatlakozom. Kétezer méter fölötti hegyekre is feljutunk, egy-egy alkalommal alaposan próbára teszem a tériszonyomat. Montenegróban például egy drótkötélpályán lecsúszás gondolatával is kacérkodom. Száznyolcvan méter magasan és nyolcszázötven méter hosszan szeli át a kanopi a Tara-kanyont. Csússzak? Ne csússzak? Nem szeretem kísérteni a sorsot, utálok túl nagy feladatokat magam elé állítani. De az sem megoldás, ha mindig csak azokon a kereteken belül mozgok, amelyeket már jól ismerek. Nem felejtem el azokat az időket, amikor az élet leghétköznapibb tennivalói is kifogtak rajtam, például a tömegközlekedés. A megoldás azonban nem az volt, hogy újra és újra leszálltam a buszról, vagy éppen fel sem szálltam. Bármilyen fejlődéshez szükség van egy nagyon erős belső elhatározásra. A magunkon elvégzett munkát nem lehet megspórolni sem egy betegség legyőzésében, sem más célok megvalósításáért folytatott harcban. Vagyis nekem a drótkötélpályán való lecsúszás nem a kivagyiság megtestesülése, hanem ennek a folyamatos fejlődési szándékomnak a megnyilvánulása. Odaérve a kanyonhoz megrémülök. A drótkötélpályával párhuzamos hídról nézem, ahogy a többiek csúsznak az enyhén lejtős vezetéken. Visítoznak, de többnyire örömükben. Euforikus sikolyok visszhangoznak a szurdok meredek falai között. Becserkésszük az indítóállomást. Én úgy döntök, nem megyek, nekem ez sok lenne. Párosával indítják a lelkes adrenalinfüggőket, egyáltalán nem bánom, hogy nekem ilyen nagy probléma az, ami másnak csak egy jópofa móka. Nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Épp ezért csak annyira feszegetem a határaimat, amennyire az még egészséges, amíg a kontrollt meg tudom őrizni. Az egyik túratársam, akivel nagyon jól összebarátkoztunk, egyedül marad a végére, a mellette lévő drótkötélen senki sem süvítene lefelé, nincs senki, akivel meg tudná osztani ezt az élményt. Már bent ül a hevederben, amikor gondolok egyet. Kiabálok a biztosítóköteleket rendezgető fiúnak, hogy várjon. Odaszaladok a dobogóra, és mondom, hogy én is mennék. Reszketve ülök be az összevissza himbálózó szerkezetbe. A félelem a torkomban tajtékzik, a tudatomban viaskodik a rettegés és a fejlődés szándéka. Nekem segít, ha ilyenkor hangosan beszélek. Hülye vagy, mondom magamnak. Nem lesz semmi gond, felelem. Visszafordulnék, de tudom, hogy akkor nagyobb lenne a veszteségem lelkileg, mint amilyen nagy bennem a rémület. Bármilyen döntésnél, bármilyen előrehaladásnál mindig van legalább két lehetőség, ami közül választhatok. A kisebb ellenállás felé menni kényelmesebb. Éveken át fontolgatni és nyalogatni a sebeimet kevésbé fájdalmas. Csak nem jutok vele semmire. Megmarkolom a kötelet, majd a lábaimat és a csípőmet rögzítik az ülésben. Nem nézek oldalra, csak előre. Száznyolcvan méternyi mélység tátong előttem. Nem látok el a pálya végéig. Remegek. Folyamatosan beszélek. És meredek magam elé. Hatalmasat taszajtanak rajtam. A szerkezet elindul a pályán, és a mélység, amely előbb még előttem terpeszkedett, alám kerül. A társam a szomszédos drótkötélen nem kiabál. Ugyanolyan némán száguld az enyhén lejtős kötélen, mint én.

Alattam a folyó, száznyolcvan méter mélyen. Eszembe sem jut, hogy lezuhanhatok. Csak szabadon szárnyalok a semmi közepén, félelem nélkül. Hátrahagyok mindent, ami fogva tartott. Könnyű vagyok. Lebegek a létezés láthatatlan tenyerén. Nem akarom, hogy vége legyen. A győzelem, amit ma megint arattam, elveszíti győzelem jellegét. Sodródás ez. Elemi erejű lendület. Súlytalan boldogság. Letörlöm a könnyeimet, mielőtt megérkeznék a túlsó partra. Régen a tenger megszállottja voltam csak, de mára a hegyek és az erdő rajongójának is mondhatom magam. A hegy nem csak egy megmászandó, élettelen kőszikla. A hegynek lelke van. A hegy őrzi az időt. A hegy méltóságos. Tiszteletet ébreszt és erőt áraszt. A hegyhez meg kell érni, akárcsak az erdőhöz. Mély fájdalommal veszem tudomásul, hogy az erdőnek ma nincs becsülete. Csak egy elpusztítani való fahalmaz, amelynek a helyén lakóparkot, strandot, luxusszállót, parkolóházat és még ki tudja, milyen felesleges objektumot lehet építeni. Az erdő, azonkívül, hogy a Föld tüdeje, vagyis az ember tüdeje is egyben, a legjobb terápiás helyszín. Amikor elkezdtem az erdőt járni, ezt még nem tudtam. Csak ráéreztem, mint minden másra az életemben. A közeli erdőben kezdtem el bóklászni, majd egyre távolabbi és távolabbi célpontokat néztem ki, először egyedül, aztán Luluval, majd a túracsoporttal, amelyhez csatlakoztam. Ahogy a tenger rezgése hat rám, úgy az erdő légköre is megnyugtat. Ha a tengernél vagyok, mindig azt érzem, hogy az idők végezetéig el tudnék ücsörögni a parton, hallgatva a hullámok ritmusos csapkodását és gyönyörködve a horizont megnyugtató végtelenségében. Az erdőben csavarogva ugyanilyen béke költözik a szívembe. Minden évszaknak megvan a maga hangja és hangulata az erdőben. Meg persze a színei és illatai is. Nyáron megóv a forróságtól, a legbrutálisabb hőségben is elviselhető az élet, ha az erdő menedékébe húzódom. Az év többi részén messze nincs olyan sok futó fenn a hegyen, mint nyaranként, jól érzékelhető, hogy egyre többen felfedezik az erdő enyhet adó bőkezűségét. Ősszel a színek varázsolnak mesés látványt a rengetegbe. Sárga, vörös, barna, okker, bordó, bíbor, lila, mályva, bézs, sötétzöld, narancs és még ki tudja, mennyi szín és mennyi árnyalat üti fel a fejét a levéltengerben. A fák között az elmúlás is olyan szép. Ebben az időszakban az erdőt járva csak úgy tombol bennem a lelkesedés, pedig régen hogy utáltam az őszt. Mondjuk, nem jobban, mint a telet. De amióta az erdővel ilyen mély barátságot kötöttem, a téllel is megbékéltem. Nem sok szebb természeti jelenség van, mint a hóborította erdő. Habkönnyű paplanként borul a fákra és az aljnövényzetre az érintetlen hótakaró. Gyakori, hogy szűz hóban lépdelek, körülöttem néma csend, merthogy a hó súlyos csendet hoz magával az égből, a csipkeszerű, mélyen ülő ágak pedig meseszerű díszletet vonnak körém. A tavasz illatos, derűs, frissen zöldülős, rügyfakadós. Minden tavasz győzelem a halál és az elmúlás fölött. Az embertől teljesen függetlenül. Ez az én erdei körforgásom. Aki ehhez csatlakozik, aki odafigyel a természet hangjaira és jelenségeire, az nemcsak a pánikot, a szorongást és a depressziót fogja tudni jobban kezelni, de számos egészségi problémájára talál gyógyírt. Az erdő stresszoldó, hozzájárul a szív- és keringési rendszer jobb állapotához, nyugtatja az

idegeket, javítja az összpontosító képességet, erősíti az immunrendszert, energiát ad, vitalitásra serkent, javítja az alvás minőségét, feltölt, az erdei túra boldogsághormont termel. Az erdő pozitív hatásáról külön könyvet lehetne írni, de én most beérem ennyivel. A túrázásban és az erdei futásban való elmélyülésem más tekintetben is közelebb visz a természethez, illetve a természetben előforduló jelenségekhez. Régebben utáltam a hideget. Most azt veszem észre, hogy a rendszeres téli futások ellenállóbbá tesznek a hideggel szemben. Sőt, arra leszek figyelmes, hogy a téli futás után gyönyörűen kisimul az arcbőröm, de az egész testemben megélénkül a keringés, és sokkal jobban érzem magam utána. Más kapcsolatom kezd kialakulni a fázás élményével. Olyannyira, hogy elkezdem keresni a hideget. Először csak hideg fürdőt veszek, akkor is, ha nincs tél és nem megyek futni. Aztán fokozatosan szoktatom magam hozzá a hó hidegéhez, fürdőruhában megyek ki a havas kertbe, és néhány percig mezítláb járkálok a friss havon. Én, aki régen a legenyhébb hidegtől is felfáztam lábról, percekig képes vagyok járkálni fürdőruhában, mezítláb a jéghideg hótakarón. Azt veszem észre, hogy a hideg nemcsak a bőrömre és a keringési rendszeremre van jó hatással, de energikusabbá tesz, javul tőle az immunrendszerem, feldob, egészségesebbnek érzem magam attól, hogy ezeket a kihívásokat – szép fokozatosan növelve az adagjaimat – gond nélkül teljesítem. A következő állomás a jégszauna, most már ott tartok, hogy mínusz 180-200 fokban három percet szenvedés nélkül el tudok tölteni. Amikor bővítem a repertoáromat, és érzem az új módszer jótékony hatását, utána is olvasok, de érdekes, hogy tényleg mindig csak utána. És legtöbbször igazolást nyer az, amit én is érzek. Jelen esetben az, hogy a hidegterápia jó hatással van a szívre és a keringési rendszerre. Mivel a szervezetem törekszik arra, hogy az extrém hidegben fenntartsa a testhőmérsékletemet, automatikusan beindulnak a sejtszintű öngyógyító folyamatok. A kisebb sérülésekre nagyon jó gyógyír a jégszauna, de javítja az általános immunrendszert és közérzetet is. Amilyen jó kapcsolatot ápolok a hideggel, olyan közvetlen barátságban vagyok a napfénnyel is. Csak a legritkább esetben kenem magam, akkor is a lehető legtermészetesebb készítménnyel. Ha nem esik jól a nap, akkor árnyékba megyek. De a napfénynek inkább a jótékony, mint a káros hatását érzem magamon. Kint futok és úszom a szabadban, még soha életemben nem égtem le, és nem venném észre, hogy a bőröm öregedne a nap káros sugaraitól. Inkább energikusabbnak érzem magam tőle, jó hatással van a hangulatomra, ha kisebb bőrsérülésem van, az meggyógyul a napfény hatására, aztán az olvasmányaimból megtudom, hogy valóban jó „terápiás eszközt” választottam a napfény esetében is. Összeáll az életem. Kialakulnak a módszereim. Használom a hideget, hálás vagyok a napfényért. Eljárok LPG-kezelésre, ez nem más, mint gépi nyirokmasszázs, plusz, ha a lábam igényli, élek a kranioszakrális terápia lehetőségével. Futok, edzek és úszom. És persze sokat dolgozom. Menedzselem a közösségi médiafelületeimet, válaszolok a rengeteg kérdésre. A partnercégeknek írok. Workshopokat és előadásokat tartok. Sporttábort és szinglitábort szervezek. Merthogy szívemen viselem az egyedülállók ügyét is. Kiadom a motivációs határidőnaplómat, immár a harmadikat.

A nap, amikor a lányomat felteszem a repülőre, és elutazik Dániába egy évre, annyira sokkoló, hogy a búcsúzás másfél órájára járó motorral hagyom kint a kocsit a reptér előtt, elfelejtem leállítani az izgalomtól. Mindketten sírunk, még ha tudjuk is, hogy két nyelvet megtanulni, egy új kultúrát és csodás embereket megismerni jó dolog, egész biztos, hogy az előnyére válik majd. Már kint van Dániában, amikor napvilágot lát a filmjének az előzetese. Nehéz téma, molesztálás, Lulu játssza az abúzust elszenvedő kamasz lányt, én már ennek a másfél perces klipnek a látványától elsírom magam. Több százszor megnézem, lenyűgöz a lányom érettsége és profizmusa. Nézem az arcát. Fürkészem a könnyeit. Hallgatom a reszkető hangját. Egyszerre Nóri – a főhős, akit játszik – és Lulu. Fájdalmak, titkok, félelmek, szorongás, meg nem értettség, igazi drámák. Nehéz út vezetett el eddig a filmig. Mennyi sérelem, kicsinyes bántás, mennyi fájdalmas megsebzettség kísérte az előrehaladását. A felnőttek és a kortársak részéről is. Nem direkt akart eltérő lenni, ő saját jogon ilyen. Érzékeny, önálló, más világlátású és életszemléletű, mint ami a megszokott. Kívülálló, csendes bölcs, a megalkuvást csak eltűrő, de nem beletörődő, észrevétlenül bátor, állhatatos, kikezdhetetlen, a végsőkig kitartó, szívós és az érzelmeit egész más rezdülésszinteken megélő gyermekapostol. A film ezeket a tudásokat és érzelmi pluszokat hozta felszínre. Úgy dolgozott, hogy közben megélt mindent. Nóri járkált a lakásban a forgatás egy hónapja alatt. Hajnalban kelt, előfordult, hogy már reggel öt előtt jöttek érte, éjjel érkezett, a szöveg az övé volt – lelkileg is az övé –, már a kezdetektől. A profizmus kéz a kézben járt a tehetséggel, a fegyelmezettség nem ölte meg az átható érzelmeket. Olykor belehalt, másnap feltámadt. Belerakott mindent. És még annál is többet. Nem tudom, van-e annál csodálatosabb, mint amikor egy szülő a büszkeséggel összefonódott tiszteletet érezheti a gyermeke iránt. A lányom külföldi kiküldetése engem is további tanulásra sarkall, továbbfejlesztem az angolomat. És mást is tanulok: gazdálkodni a saját időmmel, amiért annyit harcoltam. A jó időbeosztás életünk „vázizomzata”, ezt vallom. Amíg rabszolga voltam – elnézést, hogy ezt a szót használom, de én így éltem meg –, szigorú napirend szerint éltem. Most a magam főnöke vagyok, nincs fix munkaidőm, viszont azt látom, hogy én szinte kegyetlenebb munkaadó vagyok, mint a korábbi főnökeim. Nehéz kijelölni a határokat, hogy egy nap mennyi időt szánjak a munkáimra, már csak azért is, mert az interakció folyamatos, a levelek, a megkeresések szakadatlanul érkeznek. Kijelölöm tehát az időt, hogy mikor ülök a géphez, mikor dolgozom, mikor gyűjtök anyagot, mettől meddig edzek, milyen közösségi program fér még bele az életembe, és melyikre nem jut már időm vagy energiám. El kell döntenem azt is, hogy kinek, mikor és mennyit adjak magamból, melyik munkámra a nap mely szakában kerítsek időt. Ez utóbbi azért is nehéz feladat, mert minden munkám szellemi tevékenység és nagy kreativitást igényel. Ezért – de persze magamért is – fontos az én békémre is szánni időt, hogy néha kiengedjek, feltöltődjek, és én is inspirálódjak. Mert aki csak ad, az előbb-utóbb elfogy. Korábban gyakran teljesen kiürültem, olyannyira, hogy már egyetlenegy mondatot sem

tudtam leírni. Ma már ilyen nem fordul elő. Érzem, hogy mikor kell behúzni a féket, és olyankor egy-két napig teljesen elhallgatni. Ahogy mondtam, nincs tökéletes állapot. 46 éves vagyok. És a klimax továbbra is kínoz, kilátásban van egy harmadik műtét. A hormonok forradalmat szítanak bennem, a lelkemben mégis békesség honol. Ismerem a hormonharcot, tudom kezelni. Igazából mindent tudok kezelni. És éppen azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy nincs tökéletes, ideális állapot. Ha ezt tudatosítom magamban, és elfogadom, akkor képes vagyok a jelenben élni. Korábban sokszor estem bele abba a hibába, hogy tudat alatt elképzeltem egy ideális helyzetet, anyagi biztonsággal, tökéletes párkapcsolattal, egészséges szülőkkel, a kertben rohangáló gyerekekkel, még klímakatasztrófa, műanyag-invázió és közéleti abszurditások nélkül. Feltételekhez kötöttem a lelki békémet. Majd ha meggyógyulok. Majd ha a férjem meggyógyul. Majd ha lesz munkám. Majd ha lesz időm. Majd ha nagyobb lesz a gyerek. Majd ha lesz párom. Majd ha lesz kocsim. Majd ha ez. Majd ha az. Azóta már tudom, hogy ha az egyik feltétel megvalósul, borul a másik. A boldogság, vagy legalábbis a lelki béke kulcsa talán abban rejlik, hogy leszámolok a „ha” használatával. Amim van, azzal boldogulok. De nem kényszerből, hanem teljes meggyőződésből. Mert ráeszmélek, hogy talán éppen ez az a pillanat, amelyre tíz év múlva úgy gondolok majd vissza, mint életem legtökéletesebb momentumára. Amit viszont akkor, amikor benne voltam, elmulasztottam szeretni. Ha képtelen vagyok értékelni ezeket a periódusokat, ha csak utólag látom meg bennük a szépségét, akkor egész életemben a jövőben élés hibáját reprodukálom. A múltammal kapcsolatban könnyebben megtanultam ezt a gondolatmenetet követni. Nem siratom magam, amiért soha nem lehetettem felhőtlenül boldog feleség és gondtalan édesanya. Nekem ez jutott. Másnak más. Rák. Megcsalás. Egyéb traumák. Mindenki hordoz sérelmeket, fájdalmakat, hiba lenne azt gondolnom, hogy az enyém nehezebb, súlyosabb, kínzóbb, mint a többieké. Szeretem a múltamat. Egy momentumra sem úgy emlékszem vissza, mint elvesztegetett pillanatra. Az lenne elvesztegetett idő, amit azzal töltenék, hogy a múlton rágódom. A múltamnál már csak a jelenemet szeretem jobban. A magam ura vagyok. Szabad ember. Aki rendelkezik a saját idejével. És akinek nem kell vállalhatatlan kompromisszumokat kötnie. A ma embere legtöbbször a munka rabja. Kevesen vannak olyanok, akik azzal foglalkozhatnak, amit szeretnek. És még kevesebben vannak olyanok, akik ezt a szabadságot és önállóságot az élet más területein is megélhetik. Sokáig úgy tűnt, hogy én is benne ragadok a mókuskerékben. Hogy nem lesz elég erőm kirobbantani magam a megszokottból. Hogy bedarál az élet, a betegség, a sok konvenció. De a boldogságvágy nem hagyta, hogy elvesszek. És addig kerestem a megoldásaimat, amíg meg nem találtam őket. Igen, szeretem a jelenemet. Amit elsősorban annak köszönhetek, hogy nem tartom magamra nézve kötelező érvényűnek a járt utakat és az elvárásokat. Inkább azt keresem, hogy mi kell az én békémhez, mi kell a szeretteim nyugalmához, és mivel lehetek a környezetem segítségére.

Itt most töredelmesen bevallom, hogy nem szoktam például főzni. Hiába fordítok gondot az étkezésemre, akkor sem érdekelnek a konyhai teendők. Megvannak a helyeim, ahol beszerzem az ennivalót, az időmet pedig inkább másra fordítom. Lehet, hogy kifogásolható, de éppen erről beszélek: ha kifogásolható is, engem mások véleménye ebben a kérdésben sem befolyásol. Van, aki szeret főzni, az főzzön. Aki pedig nem szeret, és megteheti, mert például nincs férje, és a gyermeke már nagy vagy külföldön él, az ne főzzön. A fókusz persze nem a főzésen van, hanem azon, hogy csak azért, mert a társadalom elvár valamit, nekem muszáj-e csinálnom. Teljesen nyilvánvaló, hogy azokat a kötelezettségeket, amelyek egy család működtetéséhez szükségesek, elvégzem. De amelyek nem létfontosságúak és nekem terhesek, azokat elengedem. A szabadságom másban is megnyilvánul. Például a koromhoz való hozzáállásomban. Szeretem a koromat. És szeretem a ráncaimat. Nem mindig szerettem őket. Volt idő, amikor azt hittem, hogy a tökéletesség a belépő a boldogság című „előadásra”. Ma már tudom, hogy nincs tökéletes, és azt is tudom, hogy a tökélyre törekvés mögött mindig csillapíthatatlan hiányérzet áll. A ráncaimat az idő vájta mélyre. A kor nem érdem, de ahogy együttműködöm az idővel, az sokat elárul rólam. A ráncaimért nemcsak az idő a felelős, de a sok fájdalom is. A könnyek. Egyre csak mélyítették az árkokat, ahogy az aggodalom arckifejezései is. De persze a nevetések sem kímélték a szarkalábakat. A szelíd mosolyok, a harsány kacajok és a nyerítésszerű hahoták, ez utóbbit állítólag anyutól örököltem. A legemlékezetesebb ráncvájó események a sírva röhögések. Nem tudom, miért, de ezek mindig nőkhöz kapcsolódtak… Istenem, mennyire sokféle tud lenni ez a fajta érzelmi hullámzás is. A ránc nem felvarrni való tünemény, hanem ékszer. Kitüntetés, mint hős harcoson a büszke gyűjtemény. Privát történelem, szenvedélyhistória, huncut erény és bölcsességjegy. A korommal kötött békém kiteljesíti a többi békémet. A korábbi kishitűségemben mindig volt egy nagy adagnyi női kishitűség is, ami szép lassan felszívódik, mint egy csúnya véraláfutásos ütésnyom. Ennek a fajta gyógyulásnak sincs köze a külvilághoz. Van ugyan párom, de valójában egyedül élek. A női létezésem egyre távolabb van párkapcsolati ügyektől, a nemiségben megélt veszteségektől – melleltávolítás, klimax – és a múlt történéseitől. Minden hibám és gyengeségem ellenére jóleső érzéssel nézek bele a tükörbe, és nincs bennem szorongás, ha valahol nőként kell megjelennem. Tartást ad a múltam szövete. Emberként és nőként is. Célom persze mindig van. Mert nincs kész ember. És nincs állandósult állapot, az élet mindig hoz új feladatokat. A lényeg azonban soha nem változik. Minden vívmányt ápolni kell, nem hanyagolom el életem eredményeit. De éppen csak annyira, amennyire az előnyömre válik, ugyanis a jövővel is foglalkoznom kell. A leginkább azonban a jelent szeretném gondozni. Mert a termékeny, gyümölcsöző most jelenti az életet valójában. Nem tudom, honnan jöttünk és hova tartunk. De azt tudom, hogy a hatalmas univerzum végtelenjében az emberi szellem ad jelentést mindennek. És az emberi szeretet tölti ki a sötétség űrjét. Hálás vagyok a teremtő erőnek, hogy ennek a megismételhetetlen játéknak a részese lehetek.

Ez a hála mélyíti el bennem az élet iránti tiszteletet. Ez serkent munkára, ez ösztönöz fejlődésre, és ez hatalmaz fel arra, hogy az életszeretetemet tettekké alakítsam át. És elhitessen másokkal is, hogy a csodához csak egy dolog kell: te magad!

+ TIPPEK

KISOKOS PÁNIKBETEGEKNEK 1 Fontos a helyes diagnózis: orvos mondja ki, hogy pánikbeteg vagy, ne te diagnosztizálj otthon Google, baráti tippek és a különböző fórumokon olvasottak alapján. 2 Gyakran elmulasztják a teljes kivizsgálást. Nemcsak arról kell meggyőződni, hogy a szívednek nincs semmi baja, de például hormonvizsgálatot is érdemes csinálni, pajzsmirigy alul- és túlműködés is okozhat pánikszerű tüneteket. 3 Nagyon sokan félnek a gyógyszerektől, de úgy vélem, hogy vannak helyzetek, amikor lehet gyógyszert szedni. Mivel a pánik beszűkíti az életteret, elszigetel, gyakran depresszióval jár együtt. Ha annyira mélyre kerülsz, ahhoz, hogy a gödörből kimássz, szükséged lesz gyógyszerre, de hosszú távon nem jelent majd megoldást. 4 Minden pánikos elköveti azt a hibát, hogy a rohamok ellen harcol. A roham csak tünet, a testi kivetülése a belső vívódásnak. Mindenképpen azon dolgozz, akár egyedül, akár terapeutával, hogy megtaláld az okokat, amelyek a pánikot kiváltják. 5 Az okok sokfélék lehetnek, munkahelyi stressz, egy mérgező kapcsolat, olyan elakadások, amelyek fel sem tűnnek, mert azt hitted, hogy már megszoktad őket, feldolgozatlan negatív érzelmek, valóban bármi, ami ott dolgozik benned mélyen. A feladatod az lesz, hogy ezeket feltárd és kezeld. 6 A pánik elleni harc egyik legfontosabb eleme tehát az, hogy őszinte legyél magaddal. Mert ha nem tudod feltárni az okokat, hogyan lennél képes megdolgozni a megoldásaidért? Nézz szembe önmagaddal, ne félj ettől a lépéstől, mert nincs vesztenivalód. Az őszinteségre később is szükséged lesz, amikor meghatározod, hogy milyen lépésekkel jutsz előbbre, melyek azok az erőforrásaid, amelyekkel tudsz dolgozni és melyek azok a gyengeségeid, amelyek akadályoznak abban, hogy legyőzd a pánikot. 7 Nagyon sok hibát el fogsz követni. Például azt, hogy mástól várod a megoldást. Hogy türelmetlen vagy. Tipikus hiba az is, hogy mindenki azt hiszi, a fejlődés és a gyógyulás egyenes ívű görbe, amely felfelé mutat. Az is elő fog fordulni, hogy nem vagy hajlandó elég munkát belerakni a gyógyulásba. Azt mondod, hogy ez nehéz, meg azt, hogy félsz. A pánikbetegség legyőzése nem kényelmes művelet, sokszor kell olyan dolgot csinálnod, ami nehéz és fáradságos lesz. Ezt már az elején vésd az eszedbe! 8 De minden nehézség ellenére őrizd meg a hitedet! Sok millió ember legyőzte már a pánikot, és sok terapeuta meg módszer van ugyan, amely biztos gyógyulást ígér, azért a legtöbb pánikbeteg azt vallja, hogy mindenkinek saját magának kell kitaposnia az útját. 9 A valódi okok feltárása mellett néhány praktikus tanácsot is adok. Mert vannak olyan alapvetőségek, amelyek mindenképpen segítségedre lesznek ebben a folyamatban. 10 Igyekezz kiiktatni a felesleges stresszt az életedből, legyen az a tévéhíradó negatív hangvétele, a folytonos telefonnyomkodás, az elektronikus eszközök esti, lefekvés előtti használata vagy a reggeli kapkodás. Egész biztos, hogy van olyan stresszfaktor, amelyet el tudsz hagyni, törekedj erre. 11 Ahogy az élénkítőszerekre sincs szükséged, sem a kávéra, sem a fekete teára, sem az energiaitalokra, sem a függőséget okozó káros szenvedélyekre. 12 Amúgy is nézd meg, hogy mit eszel, mit iszol. Ennél a pontnál írom, pedig írhattam volna korábban is, hogy érdemes tevékenységnaplót vezetni, amelybe leírod,

hogy mikor mit csináltál, mikor mit ettél, és így vissza tudod keresni, hogy van-e összefüggés a rosszullétek és bizonyos élelmiszerek, illetve tevékenységek között. Van, aki a cukros vagy a lisztes, más a keményítős, megint más a gluténes vagy a laktózos élelmiszer hatására lesz rosszul. A napló segítségével ezt ki tudod deríteni. 13 A stressz részleges kiiktatása és a helyes étrend mellett ügyelj arra, hogy legyen rendszer az életedben, a korlátok a kezdeti időkben kapaszkodót jelentenek, nem kell tőlük félni. Ha rosszul alszol, igyekezz nagyjából egy időben feküdni és kelni. Ne legyenek semmiben túl nagy kilengések, hogy az idegrendszered és a szervezeted meg tudjon pihenni, az energiáidat arra tudd fordítani, hogy a pánikkal megküzdj. 14 A pánik rettegés. És ez a rettegés, a rohamtól való csillapíthatatlan félelem beszűkít, egyre kevesebb helyre mersz elmenni, riasztanak az új helyzetek, az új élelmiszerek, a magas pulzus, a légszomj, ha tömegbe kell menned, minden, ami a pánikra emlékeztet. Ez a beszűkülés azonban egyre rosszabb lesz, ha nem harcolsz ellene tudatosan. Pánik elleni kényelmes harcot még nem láttam. Olykor igenis erőltetni kell azt, amitől félsz. 15 Készülj fel arra is, hogy a pánik olyan, mint a kaméleon, változtatja a színét, vagyis a tüneteit. Amíg nem kaparod ki a pánik gyökerét, addig újabb és újabb alakjában fog jelentkezni. Éppen ezért mondtam az elején, hogy a roham ellen harcolni felesleges. Ha az egyik fajta roham ellen már van ellenszered, egyáltalán nem biztos, hogy az hatásos lesz az újfajta rohammal szemben is. Az ellenség a pánik, és nem a tünet. 16 Hiszem, hogy már az is gyógyult pánikbetegnek számít, akinek vannak ugyan olykor rohamai, de nem fél tőlük. Mert ő már megértette, hogy mi az igazi probléma. Ő már a helyén tudja kezelni a roham jelentőségét. 17 A cél azonban az, hogy rohammentes életet tudj élni. Ha minden energiáddal a pánikot fürkészed, akkor a figyelmeddel táplálod a pánikot. Ha a fókusz az életeden van, a céljaidon, a szeretteiden, a hobbijaidon, a pánik éhezni fog, majd elhal. Úgyhogy én, minden lelki munka mellett, fontosnak tartom, hogy tudatosan törekedj arra, hogy szerethető legyen az életed. 18 Ezért ajánlom azt, hogy mindenképpen válassz egy olyan hobbit, amely feltölt, épít, és megtanít arra, hogy a befektetett energia megtérül, amely eltereli a figyelmedet és érzelmileg megerősít. Ezzel nem söpröd a szőnyeg alá a gondokat, csak felvértezed magad örömmel és érzelmi plusszal a harcokhoz. 19 Minden hobbi közül az egyik legjobb a sport. Egyrészt sportolás közben olyan élettani jeleket észlelsz magadon, mintha közelegne a roham, és ha ezt folyamatosan modellezed, ellenállóbb leszel a rohammal szemben, továbbá a jobb állóképesség a nyugalmi pulzusodra is jó hatással lesz. A sport által termelődő boldogsághormonok is elősegítik a jobb közérzetedet, a stresszt is hatékonyan tudod kezelni a sporttal, arról nem is beszélve, hogy a sport testileg és lelkileg is erősebbé tesz, magabiztosságot ad, rendszerre tanít, épít, szépít, stabillá tesz. 20 A mozgást fokozatosan iktasd be az életedbe. Nyilván 110-es nyugalmi pulzussal nem lehet nekiesni a sportolásnak, elég, ha gyaloglással, lassú futással, kerékpározással vagy egyéb, kevésbé megterhelő mozgásformával kezded. Mindvégig tartsd be a fokozatosság elvét, de összességében az a lényeg, hogy ha már van lehetőséged választani, mert olyan állapotban vagy, akkor olyan mozgásforma mellett dönts, amelyet szeretsz, mert akkor tartósan fogod csinálni.

21 Attól, hogy a pulzusod felmegy, ne ijedj meg, teljesen természetes folyamat. Ha hozzászoksz ehhez az érzéshez, a pánikroham sem lesz annyira ijesztő. Egyrészt hidd el, hogy nincs fejlődés szenvedés nélkül, másrészt ügyelj arra, hogy ne erőltesd a dolgokat ész nélkül. A középutat próbáld megtalálni ebben is, mint minden másban.

ÉTKEZÉSI TIPPEK 1 A táplálkozáson bukik el a legtöbb ember, ha belevág az életmódváltásba. Ezért az egyik legalapvetőbb gondolattal kezdem: tudom, hogy szeretsz enni, de próbálj úgy tekinteni az étkezésre, mint üzemanyag-feltöltésre, és ne úgy, mint egy pótcselekvésre. Az, amit megeszel, fogja meghatározni azt, ahogy érzed magadat a bőrödben, ahogy működik az egészséged, és ahogy kinézel. 2 Az élelmiszereinket két nagy csoportra, makro (szénhidrátok, fehérjék, zsírok) és mikro (vitaminok, ásványi anyagok) tápanyagokra osztjuk, ez alapján fogok írni róluk, de nem kell megijedni, én magam sem méregetek sem makrót, sem mikrót, sem kalóriát. Ezt csak azért mondom el, hogy tisztában legyél az alapokkal. 3 Kezdjük a szénhidráttal, a mumussal. A szénhidrát lehet egyszerű és összetett. Az egyszerűt alkotják a cukrok, ezek gyorsan szívódnak fel, megemelik a vércukorszintet. Cukortartalmú élelmiszereket nem szabad enni, ahogy tiltólistásak a fehér lisztes ételek, a hozzáadott cukros élelmiszerek és a cukros üdítők, édességek. Az effajta élelmiszerek fogyasztása hízáshoz, zsírtömeg-növekedéshez vezet. Az összetett szénhidrátok a lassú felszívódásúak (alacsony a glikémiás indexük, vagyis hosszú idő alatt emelik meg a vércukorszintet, nem azonnal), ilyen a barna rizs, basmati rizs, puffasztott rizs, köles, édes burgonya, hajdina, quinoa, a teljes kiőrlésű tönkölytészta, a tönkölypehely és a zabpehely. Ezeket fogyaszthatod, de a legjobb, ha a nap első felében eszed őket, és értelemszerűen nem ipari mennyiségben. Ha már szénhidrát: gyümölcsöket, a magas cukortartalom miatt, kora délutánig egyél, külön étkezésként fogyaszd, vagyis: tízóraira vagy korai uzsonnára. A gyümölcsökön belül is igyekezz bogyós gyümölcsöket enni (málna, áfonya, ribizli, szeder), mert ezeknek alacsonyabb a cukortartalmuk. 4 A fehérjékről köztudott, hogy van állati és növényi eredetű. A fehérjéket aminosavak alkotják, szám szerint 22, ebből tíz esszenciális aminosav, vagyis az emberi szervezet nem tudja előállítani, ezért az élelmiszereink által kell pótolnunk őket. Az állati eredetű fehérjék teljes értékűek, azok a megfelelő arányban tartalmazzák a szervezet számára szükséges aminosavakat, a növényi fehérjék nem teljes értékűek, egy-egy esszenciális aminosav hiányzik belőlük. Komplettálásnak hívjuk azt az eljárást, amelynek során összeválogatjuk a növényi fehérjéket aminosavtartalmuk szerint, így érhető el, hogy minden esszenciális aminosav bejusson a szervezetbe. Magam is voltam vegetáriánus, számomra nem volt megfelelő az az étrend, azóta újra eszem húst, marhát, halat, csirkét, pulykát, olykor sertést is, ha tehetem, vadhúst, és a mindennapi kosztom része a tojás is. Igyekszem mindennap többféle fehérjeforráshoz hozzájutni. 5 A zsírok is két nagy csoportra oszthatók: van a telített (többségében nem jó) és telítetlen zsír, utóbbiból egyszeresen és többszörösen telítetlen. A többszörösen telítetlen zsírok (olajok) közül a lenmagolaj, extraszűz olívaolaj, mákolaj, szőlőmagolaj, tökmagolaj ajánlott, ezeket csak hidegen használd. A telített zsírok közül lehet alkalmazni a kacsa- és libazsírt, én leginkább ezeket használom, ha például tojást sütök. Az olajos magvak fogyasztása is fontos, a dió, a mandula, a kesudió, a tökmag, a

pisztácia hasznos tápanyagokat tartalmaz, de ügyelj arra, hogy a magvakat ne pörkölt, hanem természetes állapotban fogyaszd, és csak kis mennyiségben. 6 A rostokról tudni kell, hogy a zöldségek és a gyümölcsök tartalmazzák legnagyobb mértékben, amelyek nemcsak vitamintartalmuk miatt fontosak, hanem inkább a rosttartalmuk miatt, ugyanis a rostok emészthetetlenek, a bélfalakat hatékonyan lepucolják, ennek köszönhetően könnyebben szívódnak fel a fontos tápanyagok. A gyümölcslevek nem tartalmaznak rostot, viszont magas a cukortartalmuk, ezért azokat ne fogyaszd. 7 Ha már tudod, hogy mikből választhatsz, igyekezz belőni a mennyiséget és azt, hogy mit mivel és mikor fogyassz. Kezdjük a mennyiséggel: ha most fogsz bele az életmódváltásba, azt javaslom, egy hétig írd, hogy mit eszel, és a kezdeti próbálkozások során mégiscsak számolj egy kicsit. A kalóriatáblázat segítségével egy hétig írd és számold, hogy mit ettél eddig. Ha van egy számod mint naponta elfogyasztott kalóriamennyiség, akkor ezzel kell elkezdened dolgozni. Hétről hétre csökkentsd a mennyiséget, hetenként tíz százalékkal. Vagyis ne azonnal, drasztikusan csökkentsd a bevitt kalóriamennyiséget, hanem fokozatosan. 8 Ezzel egy időben igyekezz a minőségen is változtatni. Vagyis szép lassan vond ki a forgalomból a cukros és a fehér lisztes élelmiszereket. A fentiekben írtam, hogy mikhez tudsz nyúlni helyettük, a kalóriatáblázatban nézd meg, hogy melyik mennyi kalóriát tartalmaz, és a szerint váltsd le az eddig fogyasztott élelmiszereidet. Ne aggódj, csak az elején kell számolgatni, utána be fog állni a rendszered. 9 Ha tudatosan belefogtál az étkezésed átalakításába, azt ajánlom, hogy kezdd el fotózni is magad. Havonta készíts egy fotót, ugyanannál a tükörnél, ugyanabban a napszakban, ugyanabban a fehérneműben. Így látni fogod az átalakulásodat. Ha nem kontrollálnád magad ezen a módon is, nem vennéd észre a változást, hiszen te mindennap látod magad a tükörben. Hidd el, egy hónapnyi újszerű étkezés már érezteti a hatását közérzetben és látványban is. 10 Lesznek olyan élelmiszerek, amelyek egészségesek, sokaknál beválnak az életmódváltás során, de neked nem. Semmi gond, akkor ne erőltesd őket. Ilyen lehet például a zab, ami sokakat puffaszt, mást viszont nem. Ugyanez mondható el az almáról is, amely praktikus élelmiszer, magaddal tudod vinni, hogy napközben elfogyaszd, de ha nem bírod, mert téged az alma is puffaszt, akkor felejtsd el. 11 Gyakori probléma a puffadás kérdése a zöldségek esetében is. Én a magas rosttartalmuk miatt főként nyers formában fogyasztom őket, de nem mindenki tudja jól emészteni a nyers zöldséget. Ebben az esetben párold meg nyugodtan, de ne főzd agyon, mert akkor a vitamin- és a rosttartalma is az értékelhető szint alá süllyed. 12 Sokaknál probléma a tejtermék. Én magam – a vegetarianizmus mellett – megpróbáltam a tejtermékmentes életmódot is. Nem tapasztaltam különösebb változást, ezért ha kismértékben is, de újra fogyasztok tejterméket. Tejet nem, sem tejfölt és tejszínt, viszont natúr joghurtot, kefirt, túrót és sajtot igen. Nem sokat, de kismértékben igen, és a tiltólistás tejtermékek meghajtanak ugyan, de ezek nem, sem a bőrömön, sem az emésztésemben nem érzem káros hatásukat. 13 A glutén megítélése is vitatott, a vizsgálatok ugyan nem mutattak ki nálam gluténérzékenységet, mégis jobb a közérzetem, ha kerülöm. Ezért már évek óta gluténmentes étrendet folytatok, ami egyáltalán nem bonyolult és nem drága, hiszen semmiből sem kell gluténmenteset vennem – például kenyeret –, hanem egyszerűen

nem eszem olyan ételt, amiben van glutén. De mivel ez egybeesik az egyéb elveimmel – nem eszem tésztát, kenyeret, finomlisztes élelmiszereket –, valóban nem igényel külön odafigyelést. 14 Gyakran kérdeznek a mennyiségekről is, és ez a téma valóban kikerülhetetlen, ha étkezésről beszélünk. De mivel nekem nincs két egyforma napom a munkáim és az edzéseim miatt, így az étkezésem is változó. Mindig az adott nap terheléséhez igazítom az elfogyasztott étel mennyiségét. Ösztönösen adagolom a kosztomat, de amiből bátran merek enni, az a zöldség és a hús. Ha mégis kell mondanom mennyiséget, akkor egy futónapon, amikor majdnem két órát futottam, a reggeli banánturmixom banános szénhidrátján túl megeszem még két szelet puffasztott rizst (futás előtt), és az esti tojásrántottámhoz a zöldségek mellett négy-öt evőkanál barna vagy fehér rizst, esetleg kölest is elfogyasztok. 15 Ha mondanom kellene egy kiemelkedően fontos alapszabályt, amelyet az étkezésem legfontosabb kitételének tartok, akkor az a kevés szénhidrát fogyasztása. Plusz a jó szénhidrátokhoz való ragaszkodás. Úgy látom ugyanis, hogy a legtöbb baj forrása a nem megfelelő szénhidrátok fogyasztása. És nemcsak azért van gond a cukros, fehér lisztes élelmiszerekkel, mert hozzájárulnak a zsírtömeg növekedéséhez, hanem azért is, mert rövid távú hatásukkal felborítják a rendszert. Ahogy az elején elmondtam, ezek az élelmiszerek gyors reakciót váltanak ki az emberi szervezetben, vagyis a hirtelen elégedettségérzést a szűnni nem akaró éhségérzet követi. Úgyhogy amikor egy-egy finom sütemény sorsáról kell döntenem, nem feltétlenül azért mondok nemet, mert azt hiszem, hogy attól az egy sütitől nagyobb lesz a fenekem, hanem azért, mert a kiegyensúlyozott, éhségmentes mindennapjaimat egy cukorbomba sütemény fel tudja borítani. És nekem egy süti nem ér ennyit. 16 És néhány váratlan húzás, amire sokan nem számítanak. Ha édességre vágyom, glicint használok, ez egy fehérjealkotó aminosav, amely ugyanolyan édes, mint a kristálycukor, viszont nincs kalóriatartalma. Teát is ezzel édesítek, de például előfordul, hogy a túrómra is szórok egy keveset. Kiváló édességhelyettesítő a fahéj, amely nem édes ugyan, mégis zabkásába, túróba keverve ad egy különös, finom ízt a nassolnivalónak. A gyömbér szintén megbolondítja a teát, a túrót, de még a salátát is. 17 Tudom, hogy manapság mindenre van megoldás: sokféle lisztet gyártanak, rengeteg az édesítőszer, egész iparágak épülnek az egészséges táplálkozásra. Ez jó lehetőség azoknak, akik szeretnek főzni, és nem tudnak lemondani a finom falatokról, ezért a hagyományos ételeket elkészítik a modern alapanyagokból. Semmi kifogásom ez ellen, de mivel az én életem úgy alakult, hogy számomra a főzés inkább nyűg, mint öröm, ezért én a legegyszerűbb módon étkezem, de természetesen azt sem kifogásolom, ha valaki ebbe sok energiát és pénzt rak bele. 18 Az étrend-kiegészítők témája is sokakat foglalkoztat. Egyrészt úgy gondolom, hogy vitaminokat, ásványi anyagokat érdemes szedni, hiszen sajnos az élelmiszereink már nem tartalmazzák ezeket az anyagokat olyan arányban, mint régen. Másfelől viszont elhamarkodottnak tartom azt, hogy valaki még el sem kezdett sportolni, de az az első kérdése, hogy milyen fehérjeport igyon. Először az étkezést kell rendbe tenni, és utána érdemes a részletekben is elmélyülni. Ha már itt tartasz, akkor elmondom, hogy én miket szedek: C-, Dés E-vitamint, kalciumot, magnéziumot, flavonoidokat és carotenoidokat,

kollagént, GABA-t az alvás segítésére, fehérjeport pedig akkor, ha például úszás után rohanok tovább, és nincs időm enni. Vagyis ilyen sok edzés mellett sem érzem azt, hogy nekem mindennap fehérjeport kell fogyasztanom. 19 A mikor és hányszor témája is fontos. Egyre népszerűbb az időben korlátozott diéta, amelynek az a lényege, hogy a napi első és utolsó étkezés között minél kevesebb idő teljen el, igyekezz a 10-12 órás intervallumban maradni,vagyis ha reggel hatkor eszel, az utolsó étkezésed ne essen 18 óra utánra. Én magam kipróbáltam ezt a fajta módszert, de nem tudtam megvalósítani, az izomtömegem a testtömegemhez képest nagy, az anyagcserém gyors, folyton éheztem, de tudok olyanról, akinek bevált, vagyis nem mondom rá, hogy rossz. Tartja magát az a hiedelem is, hogy este hat után már nem szabad enni, de ez olyan esetekben igaz, amikor az ember délután már passzív, aki még este is dolgozik vagy esetleg este edz, annak igenis engedélyezett a késői vacsora. A napi ötszöri étkezést sem tartom minden esetben indokoltnak, sőt. Én akkor ettem napi ötször, amikor vagy kettőt edzettem, vagy napi 10-12 óra munka után mentem edzeni. Annak, aki nincs extra terhelésnek kitéve, nincs szüksége a napi öt étkezésre. Legalábbis az én esetemben ez így van. 20 És pár szó a folyadékpótlásról. Tisztított vizet vagy szénsavmentes vizet fogyassz (a csapvíz a harmadik lehetőség), napi fél liter/10 testsúly kg ajánlott, de vannak olyanok, akiknek ez sok. A túl sok víz fogyasztása is káros tud lenni, a vizeletből megállapítható, hogy túl sokat iszol-e vagy túl keveset. Aki sötét, szagos vizeletet produkál, az egész biztosan nem iszik eleget, akinek szinte vízszínű, világos a vizelete, az túl sokat. A víz mellett gyógyteák fogyasztása javasolt, de ne mindig ugyanazt idd, variáld őket, fontos tudni, hogy az egyéb híg ételek, innivalók, a levesek-gyümölcslevek nem váltják ki a tiszta vizet. Lényeges továbbá az is, hogy az élénkítő italok, a kávé például vízhajtó hatású, vagyis pont az ellen dolgozik, hogy kellőképpen hidratált legyél.

KEZDETI LÉPÉSEK A SPORTOLÁS ÚTJÁN 1 Olyan mozgásformával kezdd, amelyben otthonosan érzed magad! Így nem kell az új ismeretekkel vesződnöd, lesz lehetőséged tényleg mozogni. 2 Ha ez a mozgásforma nagyon emberpróbáló, válassz egy másikat! Magas nyugalmi pulzussal, szédelegve, légszomjjal, rossz állóképességgel csak óvatosan szabad kezdeni a sportolást. 3 Amit ajánlok a kezdeti időkre, az a gyaloglás, a szobakerékpár (amíg tél van, utána mehetsz a szabadba), az elliptikus tréner, illetve a könnyű, súly nélküli gimnasztika. 4 A terhelést fokozatosan kell növelned, a sebességet, időtartamot, terepet, illetve az erősítésnél a súlyokat is apránként emeld. 5 A fokozatosság mellett a rendszeresség a másik legfontosabb tényező. Egy hét sportolás nem hoz csodát. Ebben ne is reménykedj! 6 A kezdetekkor a legkisebb erőfeszítés is megterhelő lesz, de akkor is csinálnod kell tovább, mert fejlődés csak erőltetés árán érhető el. 7 Fontos, hogy a mozgás gyakoriságát és intenzitását kövesse a táplálkozásod, a tápanyaghiány ugyanis gyakran idéz elő rohamközeli állapotot pánikbetegeknél. De fáradtságot, rossz közérzetet idézhet elő olyanoknál is, akik nem pánikbetegek. Magyarán: figyelj oda, hogy mikor, mit és mennyit eszel! 8 A fejlődés sosem egyenes ívű. Front, kevés és rossz minőségű alvás, munkahelyi és magánéleti gondok okozhatnak visszaesést, de akkor is csinálnod kell tovább, csak éppen az állapotodhoz kell igazítanod a terhelést. 9 Az étkezés mellett fontos a folyadékbevitel, ami víz legyen, a dehidratáltság sport nélkül is gondot okozhat, de sport mellett egészségtelen, és rohamot idézhet elő: sűrűbb lesz a véred, ami megterheli a keringésedet. Nem pánikbetegekre is igaz, hogy fontos a folyadékpótlás. A sport igénybe veszi a szervezetet, az izzadással elveszített folyadékot maradéktalanul pótolni kell. 10 Lehet, hogy rosszul leszel edzés közben. Lehet, hogy csak úgy érzed, mintha jönne a roham. Semmi baj, éppen ezért csináljuk. Ha megtanulod sport közben kontrollálni magad, menni fog roham előtt/közben is. Aztán a sport által termelt jótékony hatású hormonok, a sportnak köszönhető rendszeresség, a sport következtében kialakuló testi és lelkierő, a mentális fejlődés, a nagyobb önbizalom, a magadba és a gyógyulásodba vetett egyre növekvő hited mind-mind kapaszkodót jelent számodra a nehéz időkben. A fentiek igazak a nem pánikbetegekre is, ők nem a pánikbetegség ellen küzdenek, hanem egy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb élet eléréséért. De az sem megy könnyen, pláne, ha nincs semmilyen sportmúltad, és nem tudod, hogyan kezdj bele. Könnyen elbizonytalanodhatsz, kedvedet szegik a nehéz kezdeti lépések, de hidd el, megéri átrágnod magad az elején, mert nem sok kifizetődőbb befektetés van, mint az, ha magadért harcolsz, a saját szebb jövődért küzdesz.

+ EDZÉSTERVEK

Minden négy gyakorlatból álló gyakorlatsorból, melyet betűvel jelöltünk, három kört csinálj (a gyakorlat mellett az ismétlésszám, illetve az időtartam látható). Súlyokat nem adok meg, olyan súllyal csináld, amellyel az adott ismétlésszámot három körben meg tudod csinálni – nehezen.

LÁBEDZÉS BEMELEGÍTÉS

HENGEREZÉS

A GUGGOLÁS SÚLLYAL / 12 ismétlés A KITÖRÉS – KAROK FEJ FÖLÖTT A ALKARTÁMASZOS PLANK / 2 SÚLLYAL / 10-10 lépés perc

A ROPE WORKOUT PÁROS KARRAL / 40 mp

B KITÖRÉS B GUGGOLÁS – B ALKARTÁMASZOS SÚLLYAL KAROK OLDALTARTÁSBAN / 1-1 perc / 10-10 lépés A FEJ FÖLÖTT SÚLLYAL / 12 ismétlés

B ROPE WORKOUT VÁLTOTT KARRAL / 40 mp

PLANK

C TRX-KITÖRÉS SÚLLYAL / 10-10 ismétlés

C PADRA LÉPÉS SÚLY NÉLKÜL – ENYHÉN ELŐREDŐLVE / 20-20 lépés

C FITBALLON KIGÖRDÜLÉS 20 ismétlés

D CSÍPŐEMELÉS SÚLLYAL 15 ismétlés

C UGRÁLÓKÖTELEZÉS 1 perc

D UGRÁLÓKÖTELEZÉS 1 perc

D TRX-PIKE / 20 ismétlés

D GUGGOLÁSBÓL SZÖKELLÉS / 30 ismétlés

E MEREV LÁBAS FELHÚZÁS RÚDDAL / 15 ismétlés

E ÜLŐTÁMASZ FALNÁL / 2 perc

E TRX-CRUNCH / 20 ismétlés

E GUGGOLÓ SZÖKELLÉS STEPPADRA / 20

F FELHÚZÁS F TÖRZSEMELÉS HASON FEKVE – LÁBFEJ A RÚDDAL / 15 ismétlés TALAJON MARAD / 20 ismétlés

F TRX-KIGÖRDÜLÉS / 20 ismétlés

F ROPE WORKOUT ROTÁCIÓS / 40 mp

FELSŐTESTEDZÉS BEMELEGÍTÉS

HENGEREZÉS

A HÚZÓDZKODÁS ALSÓ FOGÁSSAL SZŰKEN 8 ismétlés (gépen vagy gumikötéllel 10 ismétlés)

A HASON FEKVE ELLENTÉTES A BICIKLI HAS – HANYATT FEKVE KAR ÉS LÁB EMELÉSE / 20-20 ELLENTÉTES TÉRD ÉS KÖNYÖK ismétlés ÉRINTÉSE

A UGRÁLÓKÖTELEZÉS / 1 perc

B TOLÓDZKODÁS / gépen 10, padon 20 ismétlés

B DÖNTÖTT TÖRZSŰ EVEZÉS RÚDDAL, ALSÓ FOGÁSSAL / 12 ismétlés

B OLDALSÓ B GUGGOLÁSBÓL C HÚZÓDZKODÁS SZÉLESEN PLANK-TARTÁS – SZÖKELLÉS / 30 / 8 ismétlés (gépen vagy gumikötéllel CSÍPŐEMELÉS / 20-20 ismétlés 10 ismétlés) / 1-1 perc

C FEKVŐTÁMASZ TRX-EN / 20 ismétlés

C ROTÁCIÓS HAS GUMIKÖTÉLLEL / 20-20 ismétlés

C GUGGOLÓ D EGYKAROS EVEZÉS D FEKVENYOMÁS SZÖKELLÉS STEPPADRA / KÉZI SÚLYZÓVAL / 10-10 RÚDDAL / 12 ismétlés 20 ismétlés ismétlés

D FÜGGESZKEDVE LÁBEMELÉS HASRA / 10 ismétlés

E HÚZÓDZKODÁS VÍZSZINTIG LEENGEDÉSSEL ALSÓ, SZŰK FOGÁSSAL / 8 (gépen vagy gumikötéllel 10)

E TRX-TRICEPSZ / 20 ismétlés

E TWIST HASRA / 30-30 E ROPE WORKOUT PÁROS KARRAL / 40 ismétlés mp

F ELŐREEMELÉS VÁLTOTT F DÖNTÖTT TÖRZSŰ OLDALEMELÉS KARRAL / 10-10 ismétlés VÁLTOTT KARRAL / 10-10 ismétlés

F OLDALRA HAJLÁS HASRA / 15-15 ismétlés

NYÚJTÁS F UGRÁLÓKÖTELEZÉS / 1 perc

TELJES TESTES EDZÉS BEMELEGÍTÉS

HENGEREZÉS

A GUGGOLÁS A DÖNTÖTT TÖRZSŰ OLDALEMELÉS VÁLTOTT SÚLLYAL 15 ismétlés KARRAL / 10-10 ismétlés

A GUGGOLÁS SÚLLYAL / 15 A VÁLLBÓL NYOMÁS RÚDDAL / 12 ismétlés ismétlés

B ALKAR TÁMASZOS LÁBEMELÉS / 20-20 ismétlés

PLANK

B ROPE WORKOUT VÁLTOTT KARRAL / 40 mp

B TRX-CSIPŐEMELÉS B OLDALEMELÉS LÁBBEHÚZÁSSAL / 20 ismétlés KARRAL / 10-10 ismétlés

VÁLTOTT

B KARTÁMASZOS PLANK EVEZÉSSEL / 10-10 ismétlés

B PADRA C GUGGOLÁS SZÉLES C FEKVŐTÁMASZ SZŰKEN UGRÁLÁS / 1 TERPESZBEN SÚLLYAL / 15 / 10 ismétlés (női fekvőtámasz 20) perc ismétlés

C TRX-CRUNCH OLDALRA / 15-15 ismétlés

C ROPE WORKOUT PÁROS KARRAL / 40 mp

D EGYLÁBAS FELHÚZÁS / 10-10 ismétlés

D BICEPSZ KETTLEBELLEL / 20 ismétlés

D CRUNCH FITBALLAL / 20 ismétlés

D UGRÁLÓKÖTELEZÉS / 1 perc

E BOLGÁR GUGGOLÁS SÚLLYAL / 10-10 ismétlés

E TRX-EVEZÉS / 20 ismétlés

E KARTÁMASZOS ÉS E ROPE F VÁDLI EGY ALKARTÁMASZOS PLANK VÁLTVA WORKOUT LÁBBAL SÚLLYAL / NÉGY ÜTEMBEN / 15 ismétlés ROTÁLVA / 40 mp 20-20 ismétlés

F TRX-Y FLY / 15 ismétlés

F KARTÁMASZOS PLANK – TÉRD INDUL AZ ELLENTÉTES HÓNALJHOZ BOSUVAL / 15-15 ismétlés

NYÚJTÁS F KITÖRÉS SÚLY NÉLKÜL / 30-30 ismétlés

TARTALOM Egy 19. századi lélek Londoni randevú Egy hónap a pszichiátrián Interjúból szerelem Majdcsak felnő valahogy Sporttal a gondok ellen Újra támad a pánik Megerősödve Rabszolgaság? új hivatás A kirúgás előnyei Nem félek a mélységtől Tippek Edzéstervek