Mysterium 9789633100684 [PDF]

Zitiervorschau

Rita Monaldi & Francesco Sorti

IMPRIMATUR

Nyitott Könyvműhely Budapest, 2009

Fordította

Bíró Júlia

2

Copyright © 2002 by Rita Monaldi & Francesco Sorti

Möbius tetralógia Kétarcú történetek Az Intrika című regény e történet másik arca

3

Huszonkilenc fordítónknak szerte a világban, legtitkosabb szándékaink hű titkárainak. Hálával, tisztelettel, szeretettel. In memoriam Mario Merlino, a fordító, akinek nagy szíve volt.

4

ÉN TUDOM Én név szerint tudom, kik a felelősök. Ismerem a manővert eltervező „csúcsvezetők” nevét. Ismerem a végrehajtók nevét. Ismerem a hatalmi csoportok tagjainak nevét. Név szerint tudom, kik azok, akik… Meg tudom nevezni ezeket a komoly és fontos embereket. Ismerek minden nevet, és mindent tudok a tényekről. Én tudom. De nincsenek bizonyítékaim. Én tudom, mert író vagyok, aki igyekszik átlátni vagy kikövetkeztetni mindazt, amit nem lehet tudni, vagy amit elhallgatnak; aki egymástól távol álló tényeket hoz összefüggésbe, aki összerakja egy teljes és koherens politikai helyzet szervezetlen és töredékes darabkáit, aki visszaállítja a logikát ott, ahol látszólag az önkény, az őrület és a rejtély uralkodik. Mindez a mesterségem és a mesterségemből fakadó ösztön szerves részét képezi. Azt hiszem, nehezen elképzelhető, hogy a vérfürdők regényének alapgondolata téves lenne, vagyis hogy ne állna szoros kapcsolatban a valósággal, és hogy a tényekre és valós személyekre történő utalásaim pontatlanok lennének. Hiszem, hogy sok más regényíró is tudja azt, amit én – írói mivoltomból adódóan – tudok. Mert az igazság rekonstrukciója végül is nem olyan nehéz feladat…

Pier Paolo Pasolini: Cos’é questo golpe? (Mi ez az államcsíny?), részlet Corriere della Sera, 1974. november 14.

5

PROLÓGUS A titkárról Nem kell lebecsülni és lekicsinyelni azokat a dolgokat, amelyek nélkül a nagy vállalkozások nem létezhetnének. Az egyik ilyen dolog a titkár személye.

A titkár foglalkozásának éltető eleme a gondolatok írott alakban történő megfogalmazása. Angyali tett az, amikor formába önti és papírra veti mindannak a gyökerét és velejét, ami valaki másnak az elméjében formátlan masszaként születik meg. A titkár pennája teszi világossá és egyértelművé a koncepciót, amely ezáltal kiemelkedik az árnyékból, s a fényben megfürödve elevenedik meg – jelen időben láttatja a távoli múlt történéseit, megkönnyíti az eligazodást térben és időben, rögzíti az emlékeket, és egy egész kis világot varázsol oda, ahová írása eljut. A titkár tehát a politikai hatalom angyali részét képezi, egy felsőbb erő részeként. A titkár tekintélyét a teológusok az Istenhez legközelebb álló angyalokéval tartják egyenértékűnek.

A titkárról nem készül portré. Az ő egész élete – az alakja, a gesztusai, az öltözéke és a meggyőződése – a háttérbe húzódás, az ismeretlenség és a tudatosan választott magány homályába burkolózik. Tartományi vagy helyi hovatartozását nem sejteti színekkel, hogy egészséges és robusztus lényének integritását megóvja, sűrű szövésű, komor feketébe gombolkozik, ifjabb korában esetleg hamuszürkébe hajló öltözéket visel, amint azt Castiglione tanácsolja. Karddal és tollbokrétával nem kérkedik, nem vesz részt a közügyekben, kivonja magát a társasági eseményekből, minden tettében megfontolt, tisztességes és szerény viselkedésű, kerüli a társalgást, és inkább egymagában költi el étkét.

Ily módon a titkár csigaházába visszahúzódva rejtőzködik, mely életforma hozzájárul ahhoz, hogy gazdája és közte bensőségessé váljék a viszony.

6

Az ókorban írnoknak nevezték. Manapság a titkár a „titoktár” őrzője, vagyis a fejedelem dolgozószobájában féltve őrzött iratok legfőbb gondozója és kezelője. A titkár első kézből szerez tudomást minden esetről, amelyek gazdájának, a fejedelemnek államában előfordulnak, az ezekkel kapcsolatos gondolatok és tervek csírái hozzájutnak el először, s az ő személye garantálja, hogy olyan biztonságot élvezzenek, mintha egy erődben, jobban mondva egy szent és sérthetetlen sekrestyében lennének elzárva.

A titkár azonban óvatos: nem létezik barátság titkár és gazdája között, csupán formális látszatközeledés alakulhat ki, amely a jóindulat és a kegy megnyilvánulására tiszteletteljes odaadással válaszol. Kiváltságosnak és titkárnak lenni egyszerre veszélyes vállalkozás: a bizalom egyúttal bizalmatlanságot szül – a fejedelem önnön zsarnokát látja a titkárban, mert úgy tűnik neki, hogy szabadsága annak kezében van, hisz lelkiismerete nyitott könyv előtte. A titkár helyzete ennél fogva ingatag és ideiglenes, mivel könnyen megfoszthatják hivatalától.

Ahogyan Justus Lipsius is intelmez, kitartás és óvatos taktikázás szükségeltetik ahhoz, hogy az ember elkerülhesse a hatalom csapdáit és vasöklének ütéseit. Ha úgy kívánja a helyzet, az óvatos és elővigyázatos titkár értetlennek és tétovának mutatja magát, érdektelenséget, sőt tudatlanságot mímel, ahogyan a híres Sallustius Crispus, Tiberius császár titkára, akiről Tacitus így ír az Évkönyvekben: „Műveltségével és ízlésével elütött az ősi szokásoktól, s túláradó gazdagsága közel járt a tékozláshoz. E mögött mégis ott rejlett szellemének ereje, amely nagy feladatok vállalására tette képessé, annál hatékonyabban, mivel tunya álmosságát inkább csak álarcnak használta.” A titkár hivatala minden más tisztséghez szorosan kapcsolódik, de nincs olyan foglalkozás, amely a titkári tevékenységet helyettesítené, ezért aztán a titkár ismeri mások manővereit, míg az ő manővereiről senkinek sincs tudomása. A fejedelem legbelső tanácsadói testületének fontos tagjaként, a titkár szeme, füle és agya a tanácsé, a tanácson kívül azonban a száját tartania kell. A kancellária üzeneteinek és kódolt döntéseinek birtokában hallgatásra és titoktartásra kötelezett.

A titkár egész élete a hallgatólagos tudás jegyében telik.

7

FELETTÉBB HASZNOS ÉRTEKEZÉSEK S az azokat kísérő

OKFEJTÉSEK TUDNIVALÓK PÉLDÁZATOK és

ESZMECSERÉK Válogatás az Úr 1646. esztendejének eseményeiből

Pistoia szülöttének,

ATTO MELANI Úrfinak szíves használatára, ki

A TOSCANAI NAGYHERCEG MUZSIKUSA A FRANCIA UDVARBAN

8

I. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy levél útján megismertetik a dicsőség és a hírnév felé vezető első párizsi út, egyúttal fény derül a történet körülményeire és helyszíneire Őméltósága Girolamo kapitányának

Sozzifanti

Úrnak,

a

Szent

István

lovagrend

Excellenciás Uram, az Ön hűséges és elkötelezett titkáraként hiteles és részletes tájékoztatással adok számot jelen levelemmel az Ön gondjaimra bízott védencének, Atto Melani fiatalúrnak utazásával kapcsolatos történésekről, amelyek 1644. november havában estek meg, midőn Rómából Párizsba tartott, ahol Őeminenciája Mazarin bíboros, Franciaország legfőbb minisztere és az Ön unokanővére, Őfelsége, a királyné vártak érkezésére. Az utasításoknak megfelelően híven ismertetek minden eseményt és körülményt, amelyeket személyesen tapasztaltam vagy másoktól szereztem róluk tudomást. Örömmel teszek imigyen eleget az Ön kívánságának, miszerint rendszeresen tájékozódni kíván Atto úrfi hogylétéről.

Tökéletes egészségben megérkezvén ide, Marseille-be, nemsokára útnak indulunk Párizsba. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem lesz rövid és könnyű az utazás, ugyanis igen silány állapotban találtuk az országutakat, és itt a francia vendéglőkben rossz minőségű és kevés élelemhez jutunk, ami eléggé megviseli Atto úrfit, pedig még hosszú és fáradságos út áll előttünk. Ön, Excellenciás Uram, mindazonáltal számíthat rám, és biztosítom róla, hogy a gondjaimra bízott úrfit a legtökéletesebb állapotban fogom átadni, híven teljesítve az Ön nagylelkű megbízását.

Nos tehát a fiatalúr és én a múlt év november 22-én indultunk el Rómából Firenzébe, ahol felvettük Jacopo Melani tenort, Atto legidősebb bátyját és a szoprán énekesnő Francesca Costa asszonyt, becenevén Checcát, kiket más muzsikusokkal és színészekkel egyetemben Mazarin bíboros Párizsba rendelt, 9

hogy különféle zenei és irodalmi előadásokban közreműködjenek. Livorno kikötőjébe érvén felszálltunk egy Genovába tartó kereskedelmi gályára, az ottani kikötést követően hajót váltottunk, s most Marseille-be megérkezvén a szárazföldön szándékozunk továbbutazni Párizsba. A gályán több literátus és zenész is jelen volt. A kapitány igen álmélkodott azon, hogy a hely szűkössége és a kényelem hiánya sem zavarta meg az utazók körében tapasztalható kitűnő hangulatot. A békés egymás mellett élés – magyaráztam el neki személyesen – ama ténynek volt köszönhető, hogy a legtöbben már ismerték egymást, hiszen együtt szerepeltek a La Finta Pazza című megzenésített komédiában, amelyet Giulio Strozzi írt, s amelyet több mint három évvel korábban hallatlan sikerrel mutattak be a velencei Teatro Novissimóban. A daljáték most Párizsban, a királyi udvarban is bemutatásra kerül, mintegy Őnagysága, a nagytekintetű toscanai Nagyherceg ajándékaként, aki így kívánja kifejezni hódolatát Franciaország királynéjának, az Ön kuzinjának, valamint első miniszterének, Mazarin bíboros úr Őeminenciájának. Az utazás alatt végig nagy segítségünkre volt monsignor Alessandro Fabri, Mazarin bíboros titkára. Ő a konklávéról igyekezett hazafelé, ahol X. Ince pápa néven Giambattista Pamphilit választották meg egyházfőnek a megboldogult VIII. Orbán pápa Őszentsége utódaként. Monsignor Fabri igen kedves és jóindulatú léleknek bizonyult, aki legjobb tudása szerint igyekezett a kedvünkben járni. Ezenkívül örömmel számolok be arról, hogy az említésre méltó utasok mindegyike (a személyzetet, a rakományukat kísérő kereskedőket és az evezőlapátokhoz láncolt mocskos és szerencsétlen gályarabokat kivéve) többször is nagyrabecsüléssel adózott Őnagysága, a tiszteletre méltó és nagyméltóságú Medici Nagyherceg uralkodásának, akit a legbölcsebb, a legerkölcsösebb és a legmakulátlanabb fejedelemként írtak le. Mindenki kihangsúlyozta, hogy a nagyherceg vallásos buzgóságban, helyes viselkedésben és tisztesség dolgában – amint az már a Medici-házban megszokott – követendő példát mutat alattvalói számára, amiért a legnagyobb dicséret illeti őt.

Kötelességem beszámolni arról is, hogy Atto úrfi nem szívesen hagyta el Rómát, mert ott egyre jobban kiteljesedett művészileg és egyre kifinomultabb technikákat sajátított el Luigi Rossi mester, annak felesége, a hárfaművésznő és énekesnő Costanza, nemkülönben pedig Róma legünnepeltebb kasztráltja, a híres Marc’Antonio Pasqualini, becenevén Malagigi hathatós segítségével. Rómában Atto úrfi valósággal remekelt legutóbbi koncertjén, amelyet a Barberini palotában, vagyis a megboldogult pápa unokaöccseinek otthonában adott. Emlékezetes este volt, több nemes és egyházi méltóság volt jelen; Rossi mester és Malagigi olyannyira meghatódtak tehetséges tanítványuk csodálatos előadásától, hogy elégedettségükben könnyekre fakadtak. Biztosíthatom Nagy10

ságodat, hogy a mi ifjú kasztráltunk kitörölhetetlen emléket hagyott a jelen lévő római előkelőségek fülében és szívében, nagy dicsőséget szerezvén ezzel a nagyméltóságú Medici-ház minden sarjának.

A Livornóból Genovába történő tengeri átkelés első napját megnehezítette a viharos keleti szél, amely eltérített bennünket az útiránytól, így aztán alkonyat előtt nem sokkal le kellett horgonyoznunk Gorgona szigete előtt, amely a legkisebb a Toscanai-szigetek közül, s amely a Tirrén-tenger ezen részén lévő többi szigettel együtt Őnagysága a Toscanai Nagyherceg Őfőméltóságának fennhatósága alá tartozik. Az utazás első éjszakáját, amelyet Gorgona előtt horgonyon töltöttünk, az Ön utasításainak megfelelően gondoskodtam arról, hogy Atto kellőképpen kipihenje magát, és ne zavarják idegenek vagy felkavaró gondolatok, így jól és mélyen aludt. Másnap a buonavogliák (a genovai hajósok így nevezik azokat az evezősöket, akik fizetség ellenében szerződnek a gályákra) közül néhányan partra szálltak és vizet vételeztek. Sajnos az egyik utast, aki a buonavogliákkal tartott, hogy egy kicsit kinyújtóztassa a lábát, megmarta egy kígyó. Miután a mi hajónkon nem részesült volna megfelelő ellátásban, a hajóorvos úgy rendelkezett, hogy az illető maradjon Gorgonán, ahol legalább kipihenheti magát, amíg vissza nem szállítják a partra. Atto úrfi, aki egyébként egész álló nap szorgalmasan gyakorolt Őnagysága nagyobb dicsőségére, heves érdeklődést mutatott az incidens iránt, de szerencsére nem rázta meg különösebben a baleset. Az utazás további része nagyobb akadályok nélkül zajlott, egyrészt az időjárásnak köszönhetően, amely derültre fordult, és a szél iránya is megváltozott. Atto úrfi úgy ütötte el az időt, hogy egy kis gitáron kísérte saját énekét, néha kártyázott, de írt egynéhány áriát is, amelyeket, amint lehetséges lesz, el fog küldeni a Nagyherceg Őfőméltóságának (az igazat megvallva még bizonytalan a tehetségében, ezért nem meri nyomban kiadni a kezéből). Ezenkívül Atto nem hanyagolja el az olvasást sem, és örömmel forgatja a számára általam kiválasztott köteteket.

Összességében elmondhatom, hogy az Ön védence példásan viselte magát az út során, soha nem mondott vagy tett illetlen dolgot, követte utasításaimat és tanácsaimat, egyszóval bizton állítom, ifjú korához képest kifejezetten dicséretre méltó magatartást tanúsított. Atto őszinte lelkű ifjú, mindig elégedett azzal, amit az Úr akarata az útjába sodor, és örömteli szívvel kelt útra Franciaországba. Őfőméltósága a Nagyherceg és testvére, a felséges Fejedelem és Nagytekintetű Kormányzó úr 11

elégedettek lehetnek védencükkel, akit az Ön gondjaira bíztak, és biztosak lehetnek abban, hogy továbbra is hűséges marad irántuk, s híven védelmezni fogja a nagyhercegség érdekeit. A Jóisten tartsa meg a kasztráltak kimagasló erényeit és csodálatos képességeit, ők a legtündöklőbb énekhangot adják ajándékba a világnak, azt, amely csak a szférák zenéjéhez hasonlítható! Az ő angyali hangjuk, amely örömmel tölti el a szíveket, az isteni kegyelem rejtelmeibe vezeti be a halandókat. Imigyen szolgálják ők művészetük minden rezdülésével és sokoldalú tehetségükkel Önt is, Nagyságos és Kegyelmes Uram! Hisz magának az apostolnak a kívánságára, az Égi Királyság dicsőségére lettek eunuchok, nem igaz?

II. ÉRTEKEZÉS Amelyben két évvel később ismét szerencsét próbálunk Párizsban Legyen átkozott a nap, mikor megismertelek, Zene, örök halála Annak, ki az udvar kegyéből él. Mert ha a húr szakadhat, Miért ne szakadna meg a szív? Szenvedélyesen daloltál, én kedves Attóm, s miközben ifjúi tested ívként hátrafeszítetted, hosszú karjaid felnyúltak, és vékony ujjaid csigavonalakat karcoltak az ég kékjébe, amely a horizonton egybeolvadni látszott a mi tengerünk, ahogy az ókori rómaiak becézték, a Mare Nostrum indigószínével. A permetet kavaró éles decemberi szél kaparta a torkodat, nem lett volna szabad megerőltetned magad. Az a mély meggyszínű damasztfelöltő volt rajtad, amelyet először Rómában viseltél, azon az emlékezetes estén a Barberini palotában, amikor a dörgedelmes tapstól a freskók csaknem lepotyogtak a mennyezetről, és amelyet attól kezdve kétnaponta felvettél, mert azt gondoltad, hogy szerencsét hoz.

1646. decembere volt; két év telt el az első párizsi út óta. Most a francia hadiflotta egyik naszádjának fedélzetén vendégeskedtünk, egy karcsú és 12

kivételesen elegáns hajón, amelynek pompás orrdísze mestermunka volt. A fedélzeten kevés tengerész tevékenykedett, az evezősök padjai félig üresen álltak, hiszen bő szél dagasztotta az egyetlen árboc vitorláját. Csak nemrég indultunk el. A francia úti cél ezúttal nem Marseille volt, hanem Toulon hadikikötője. Onnan kellett útjára indítanom a szokásos levelet Sozzifanti kapitánynak, az én gazdámnak és a te keresztapádnak, amelyben biztosítom arról, hogy minden rendben ment. A Livorno, Korzika és Orbetello által bezárt területen hajóztunk át, amelyet szigetek pöttyöznek: Giglio, Pianosa, Elba, Capraia és Gorgona, a veszélyes sziklák és alattomos zátonyok, a portyázó kalózok birodalma, nemkülönben bűnözők börtönszigetei és a szerencsétlen elmeháborodottak menedékei. Ezek a gyönyörű szigetek mindazonáltal létfontosságúak a nagyhercegség katonai biztonságának szempontjából, hiszen ezeken keresztül ellenőrzi a Liguria és a Tirrén-tenger déli része, és persze a Franciaország és a Két Szicília spanyol alkirálysága között zajló tengeri kereskedelmet.

Te éppen a La Finta Pazza egyik híres duettjét próbáltad, annak az operának a részletét, amelyet két évvel korábban énekeltél el Párizsban, előtte pedig Velencében, alig tizenöt évesen. Partnered Deidamia hercegnő szerepében tökéletes ütemben lépett be vékony, kissé nazális hangocskájával: Mit suttogsz, félember? Aztán elnevette magát. Barbello volt az, a kicsi és gömbölyded velencei kasztrált, egy barna hajú, apródfrizurás fiatalember szinte a szemébe lógó frufruval, rizsporos arcát szépségflastromok borították. Mindig nagy kedvvel gúnyolta ki elnőiesedett természetedet, pedig hát sorstársad volt, viszont kitűnően szórakozott azon, hogy sikerül kihoznia a sodrodból. – Íme a babérkoszorú, a pálmaág és a szalagok – folytatta utóbb elkomolyodva, szokása szerint Marino Adoniszából idézve, amelynek kötetét mindig magával hordta elmaradhatatlan viaszosvászon tarisznyájában. – Fagyos az idő, Atto úrfi – figyelmeztettelek −, ha elveszíti a hangját az úrfi, akkor jobb, ha most rögtön beugrik a tengerbe és soha nem ér oda Párizsba. Meg egyébként is, verje már ki egyszer s mindenkorra a fejéből ezt a La Finta Pazzát. Franciaországban ezúttal egy egészen más művet kell majd énekelnie. Nincs igazam? Miközben Barbello a fejedre helyezte a koronát, metsző pillantást vetettél rám. Bántott a gondolat, hogy semmit sem tudtál arról, vajon mit kell énekelned Párizsban. Ez a második, a dicsőség felé vezető francia út fellelkesített, ugyanakkor felzaklatott. Vajon az udvar előtti második fellépésed is ugyanolyan nagy sikert hoz majd, mint az első? Vajon ugyanúgy ünnepelni 13

fognak? Valahol a lelked mélyén attól rettegtél, nehogy valamilyen jelentéktelen, kutyaütőknek való szerepet osszanak rád. Még mesterednek, a velünk utazó Malagiginek becézett Marc’Antonio Pasqualininek sem sikerült megtudnia semmit a párizsi programról, pedig ő aztán igazán fényes kapcsolatokkal rendelkezett. A párizsi pápai nuncius már régen megírta Rómába, hogy az udvarban egy balettet szándékoznak bemutatni Enghien herceg tiszteletére, aki a dicsőséges rocroii csata hőse volt, és hogy a mű impozánsnak és nagyszabásúnak ígérkezik, de valójában senki sem tudott róla semmit (a franciáknál a lelkesedés a lényeg, mondogatta Malagigi). Zeneműről azonban egy pisszenést sem lehetett hallani. Amint megérkezett Livorno kikötőjébe, Malagigi hosszasan elbeszélgetett a többi énekessel, akik, akárcsak mi, már napok óta arra vártak, hogy végre hajóra szállhassanak. Az egyik kikötői tavernában, miközben én ide-oda rohangáltam a rakpart és a vendéglő között, nehogy lemaradjunk az esetleges indulásról, a társaság minden létező lehetőséget megvitatott. Elmesélték egymásnak a híreket és a közszájon forgó pletykákat, de az egésznek az lett a vége, hogy kiderült, halvány fogalma sincs senkinek semmiről, csak egy dolog volt biztos: az összes énekesnek és zenésznek mielőbb hajóra kellett szállnia, hogy Mazarin bíboros kívánságának megfelelően mihamarabb Párizsba érjen. Az utolsó pillanatban helyhiány miatt (legalábbis Malagigi ezt feltételezte) két különböző hajóra osztották be az utasokat. Az énekesek nagy részét, köztük a testvéredet, Jacopót, néhány nappal a mi indulásunk előtt szállították fel egy Marseille-be tartó kereskedelmi hajóra.

Malagigit, Barbellót, Rosina Martini szopránt és téged, na és persze engem többször is odarendeltek a rakpartra, ahol aztán órákig várakoztattak bennünket. Mondanom sem kell, nagy volt az öröm, amikor egyszer végre azzal a hírrel állítottam be a tavernába, hogy egy pompás francia hadihajón fognak elhelyezni mindünket. A hajó parancsnoka, miután elnézést kért a késedelemért, elmondta, hogy őeminenciája Mazarin bíboros kifejezett kérésére alakult így a dolog, mert az volt a kívánsága, hogy ti négyen, a legkiemelkedőbb tehetségű művészek a lehető legnagyobb kényelemben utazzatok. Ezért választották hát a francia hadiflotta eme csodás naszádját, amely egy spanyolok elleni csatából tért vissza éppen és Toulon katonai kikötőjébe tartott. Malagigit, amellett, hogy büszkeséggel töltötte el a dicséret, valamelyest megnyugtatta a fejlemények alakulása, hiszen a bíboros szándékai komolynak bizonyultak. A fedélzetre érve azonban a társaságban lassan ismét felütötte a fejét a kétely. Az, akinek az új opera librettóját kellett volna megírnia, Francesco Buti apát, valamint a kijelölt zeneszerző, a te kedves mestered, Luigi Rossi már hónapok óta malmozott Párizsban. Hogy elüsse az időt valamivel, Rossi 14

mester kantátákat komponált, Mazarin viszont a füle botját sem mozgatta és még halvány utalást sem tett egy operára, ugyanakkor naponta leveleket íratott a zeneszerzővel, hogy sürgesse az olasz énekesek mielőbbi indulását. A bíboros más úton is nyomást gyakorolt az olaszokra, és az ügynökei egyre több és több énekest és zenészt zsúfoltak be mindenféle francia kereskedelmi és hadihajókra – de semmi több. Az elkövetkezendő hónapokra csupán egy biztos programot irányoztak elő, mégpedig az Enghien herceg tiszteletére bemutatandó balettet, amelyben viszont a Mazarin által toborzott énekeseknek alig egyötöde, ha egyáltalán, kaphatott helyet. Vajon mire volt jó akkor ez a mármár arrogáns sürgetés a pápa felé, és miért kellett majdnem összerúgni a port a Mediciekkel Firenzében? A bíboros állítólag azt írta a firenzeieknek, hogy Anna királyné ragaszkodik a te jelenlétedhez, és alig várja, hogy megjelenj. Valami mégsem stimmelt a dologban: egy opera librettójának megírása, a zeneszerzés, a zenekari próbák, a díszlet és a kosztümök elkészítése hosszú hónapokat vesz igénybe. Mindez arra engedett következtetni, hogy te is, kedves Atto, hosszú ideig tétlenségre leszel kárhoztatva Párizsban. A szemedből azt olvastam ki, hogy akárcsak a többiek, te is nyugtalan és elégedetlen vagy a helyzettel. Neked ugyanis nem volt vesztegetni való időd. Felfelé ívelő pályádon bármikor bekövetkezhetett volna az igazi, átütő siker, amely meghozhatná a végső dicsőséget, s ez a későbbiekben létfontosságúnak bizonyulna életpályád alakulásában. Még az is lehet, hogy maga a király fogad kegyeibe és életre szóló nyugdíjat vagy egy kanonoki állást biztosít a számodra. Miért kellene akkor Párizsba utazni: hogy ott üres kézzel várakoztassanak? Vajon mit forgat a fejében a bíboros?

– Menj innen, te idióta! – kiáltottál rá Barbellóra, közben egy rúgással megpróbáltad eltalálni az ülepét. A kis hamis ugyanis, miután komoly képpel a fejedre helyezte a babérkoszorút, egy váratlan mozdulattal jeges algadarabot csúsztatott be a nadrágodba, majd vinnyogva elrohant. Nem bírván eldönteni, hogy most sírj vagy nevess, végre felhajtottad a felöltő gallérját, behúztad a fejed és körbepillantottál, vajon akadt-e tanúja az előbbi jelenetnek. A tekinteted minden másnál jobban elárulta elkeseredett kétségbeesésedet. Kétségkívül igaz, az elegáns francia hadihajó egészen más volt, mint az a recsegő-ropogó olasz kereskedelmi gálya, amelyen korábban utaztunk. Ezúttal már nem kellett talpig felöltözve aludnunk az evezősök padjai alatt kialakított szűkös helyiségben, ahol csak szalmát adtak alánk derékaljnak, és az ablakok alig voltak nagyobbak a lőréseknél. Te meg én egy kényelmes kabint kaptunk szálláshelyül, majdnem olyan színvonalút, mint a fedélzeti tiszteké. A hajó nem csupán szép volt, hanem tiszta és gondozott, a gyönyörű aranyozott faragások mélyedéseit rendre kitisztogatták és kifényezték, még a 15

fedélzeti lámpást védő színes üveg is különleges ragyogással csillogott. És ez még mind semmi, megfigyeltem, hogy az evezők nyelét is művészi faragások ékesítették. Téged azonban hidegen hagyott a pompás környezet. Azon a csodás hajón ott a tenger közepén hiányzott neked Rossi mester, római tanítód, aki bevezetett az éneklés titkainak rejtelmeibe, és alig vártad, hogy végre találkozhass vele Párizsban, ahol minden bizonnyal felvilágosítást nyersz tőle Mazarin bíboros terveivel kapcsolatban is. Hiányzott Rossi felesége is, a kedves Costanza, a vörös hajú hárfaművész- és énekesnő, aki oly gyakran kísérte énekedet Rossi tanár úr óráin. Még az arrogáns és piperkőc római hercegek is hiányoztak, akiknek díszes hintói előtt a lakájok ostorral hajtják el a tömeget, hiányoztak a pompázatos öltözékű bíborosok fényes cipőikkel, óriási köves gyűrűikkel, amelyeket megcsókoltál, és azt mondtad: „Eminenciás uram, alázatosan kérem, fogadjon védelmébe…” Hét vagy nyolc nap a tengeren Livornótól Toulonig, aztán a szárazföldi út. Silány koszt, még pocsékabb alvás: a legkitartóbbak is megszenvedik. Az első utunkon jól bírtad a hajó billegését, most azonban már az első napon háromszor is felkavarodott a gyomrod. A szemed előtt dülöngélt a gályarabok kopaszra nyírt, csillogó koponyája, a török rabszolgák hullaszerű teste, a hosszú, izzadságtól fénylő bajuszú, barnára sült buonavogliák dagadó izmai, s mindezt körbelengte az elviselhetetlen bűz, a katonák, a hányás és az ürülék oroszlánszaga, amelyről mindenki azt állítja, hogy a rabszolgahajókénál is rosszabb. Két lapáthúzás között a rabok megvető pillantásokat vetettek feléd és kiköptek: a fedélzeten a nők szerencsétlenséget hoznak, hát még a kasztráltak… Nem utolsósorban a gálya fedélzetének szabadsága hiányzott neked, a varázslatos csillagfényes éjszakák, amelyeket ugyan nem tett kényelmesebbé egy fedélzeti kabin, de mégsem fagyoskodtunk, hiszen égett a tűz, és a velünk utazó állatok is meleget adtak. De legfőképpen a nők hiányoztak neked. Checca ezúttal Párizsban volt; visszasírtad az anyai gondoskodást és a kevésbé ártatlan kedvességet, amellyel a környezetben lévő énekesnők ébren tartották férfiúi ösztöneidet, néha egy diszkrét takaró rejtekében, odakint a nyílt tengeren, a csillagos égbolt sötét leple alatt. Akkor, azon az első úton valóban mindent megkaptál. Úgy volt, hogy Checca helyett a húga, a velencei Margherita Costa fog velünk utazni, akit nagyon szerettél volna megismerni, hiszen neves énekesnő és még híresebb kurtizán volt, amint azt Róma-szerte beszélték. Furcsa módon azonban Margherita nem mutatkozott. Azt mondták, hogy még azelőtt hajóra szállt Franciaország felé, mielőtt mi elértük volna Livorno kikötőjét. Mindazonáltal jól ismertem a te ifjúi szíved legféltettebb titkát: alig voltál tizenöt éves, és jó néhány éve álltál már a Nagyherceg és testvéreinek személyes szolgálatában, amikor megtapasztaltad a szerelem, a valódi szere16

lem örömeit, mégpedig Velencében és éppen a La Finta Pazzának köszönhetően. Le tudtam olvasni az arcodról annak a szenvedélyből és sikerből gyúrt fergeteges kalandnak az emlékeit, az öt évvel ezelőtti események felvillanásait. A próbák első heteiben szemet vetett rád Barbara Strozzi énekesnő, aki maga is tehetséges zeneszerző, egyébként pedig a La Finta Pazza szövegkönyvírójának, Giulio Strozzi költőnek a törvénytelen lánya volt. A nálad hat évvel idősebb Barbarát a szeretője, Giovanni Vidman, egy gazdag velencei nemes tartotta el, akitől akkoriban lett terhes, mellesleg Strozzi mester neki ajánlotta az opera szövegkönyvét. Barbara mindennek ellenére beléd bolondult, méghozzá olyannyira, hogy Velencében még egy kis szatirikus versikét is költöttek rólatok, ami közszájon forgott: Színlelt vagy valódi ártatlanság? Ki tudja, mit takar a látszat. Mert bizony megtehetné vonzó asszonyként és szabadelvű neveltetése okán, hogy szeretőivel töltsön minden éjszakát, gyengédsége mégis egy kasztráltra száll. A fiatal nő élemedett korú és gazdag szeretőjét hidegen hagyták az effajta fellángolások, mint ahogyan Barbara törvénytelen terhessége sem foglalkoztatta különösebben: egyenesen szórakoztatónak találta, hogy az egyik szeretője egy tizenöt éves kis kasztráltba szerelmes. A te helyzeted mindazonáltal egészen más volt: csak egy hajszálon múlt, hogy az affér híre nem jutott el féltékeny gazdád, Matthias de’ Medici fülébe, aki Siena kormányzója és a toscanai nagyherceg testvéröccse volt, és a La Finta Pazza bemutatójára érkezett Velencébe. A Teatro Novissimo dugig tömve volt: az Ismeretlenek Akadémiája, amelynek gyakorlatilag minden velencei nagyság tagja volt, így Giulio Strozzi is, őrületes hírverést csinált az előadás körül. De vége lett a szép napoknak, Barbarának, vége mindennek. Most, egy francia hadihajó fedélzetén csupán a bájos Rosina Martini, a Mazarin bíboros által szintén szerződtetett fiatal és csinos szoprán énekesnő közelsége vidított fel valamennyire. Más nők nem voltak a hajón. Minden jel arra mutatott, hogy Barbello szívesen megosztotta volna veled az ágyát, ha sikerült volna túltennie magát az utálaton, ami belőled iránta sugárzott. A nők kedvelik a kasztráltakat, ez köztudomású. De egy olyan kasztrált, aki a nőket kedveli, az már veszélyes dolog, főleg, ha a gazdája fülébe jut. És mondanom sem kell, hiszen te is jól tudod, egy ilyen affér mindkettőnket koldusbotra juttathat. Azért aztán atyai határozottsággal kivettem Rosina kezét a tiédből és Barbello diadalittas vigyorától kísérve a hajóorrba invitáltalak, ahol szándékomban állt alaposan megmosni a fejedet, de csak röviden és nyugodt hangnemben, mert nem kellett nagy ész ahhoz, hogy megértsem, mi 17

rejlik a mögött a buzgó igyekezet mögött, amellyel a Nagyherceg és a fivérei oly lelkesen megfizetnek, vendégül látnak, csinosítgatnak, ajánlgatnak és ajnároznak téged, én kedves Attóm. Vagy talán ismételjem el azt, amit Firenzében mindenki tud?

TUDNIVALÓ Egyúttal tájékoztatás arról, hogyan űzte a Medici família a szodómiát egyrészt szórakozásból, másrészt hiúságból, harmadrészt államérdekből: az első esetben azzal, hogy csinálta, a másodikban azzal, hogy elhitette, a harmadikban azzal, hogy beszélt róla. A mi szeretett Medici Ferdinánd Nagyhercegünk, aki apja halála után félárva lett és egyedül maradt az anyjával, a keserű és rideg Ausztriai Mária Magdolnával, fiatalkorában egyszer hirtelen belázasodott és napokig önkívületi állapotban volt. Amikor felébredt, természetellenes vágy támadt benne minden apród iránt, aki megfordult a környezetében. Úgy tűnik, hogy ez a rejtélyes láz a Medici-ház minden egyes tagjára lesújtott, és kivétel nélkül ugyanezzel a szerencsétlen szodomita végkifejlettel járt. És így volt ez Lorenzo, a Tündöklő és fivére, Giuliano idejétől kezdve, akik szintén ugyanezt az alantas szenvedélyt táplálták barátaik iránt, akik között olyan hírességek voltak, mint a zseniális festő, Sandro Botticelli és a lágy szavú poéta, Angelo Poliziano. A család azon ritka és erkölcsös káplánjai, akik nem osztoztak ebben a bűnös szokásban, hiába beszéltek ördögi megszállottságról és hiába ajánlották fel az ima, a megbánás és a gyónás felszabadító lehetőségét, rendre kinevették és megszégyenítették őket. Mint mondják, eme szent emberek egyike, egy szűk körű misén, amelyet a Medici-palotában tartottak, váratlanul kántálni kezdett néhány különleges imádságot, amelyekkel megkísérelte elűzni a sátánt, amely szerinte tanyát vert Ferdinánd nagyherceg és testvére, Matthias lelkében. Azt mesélik, hogy mindkét herceg hirtelen gyomorgörcsre panaszkodott, majd fekete epét és bűzös nyálkát kezdett hányni, az egyikük még egy varangyfejet is kiöklendezett a rémült jelenlévők szeme láttára. A szerzetest azonban erőszakkal megakadályozták abban, hogy folytassa a műveletet, így az ördögűző próbálkozás egyetlen következménye az lett, hogy az egyházfit néhány nap múlva holtan találták: egy ismeretlen kéz megfojtotta. Zsenge éveiben a Nagyherceg elsősorban a nagyon fiatal Venosa herceggel szórakozott féktelenül. Széltében-hosszában bejárták Európát, meglátogatták a rokonaikat és az ismerőseiket: egy nagybácsit, történetesen a császárt, egy másik nagybácsit, Ausztria főhercegét, de még a pápát is Rómában. A fölöttébb élvezetes útról visszatérve, az ifjú Ferdinánd elfoglalta 18

a Toscanai Nagyhercegség uralkodói székét, és úgy kormányzott, ahogy kedvére valónak találta. Egyik este váratlanul meglátogatta őt az anyja, a Főhercegnő, éppen amikor a kandalló előtt melegedett. A felháborodott hölgy elmondta, érkezett hozzá egy feljelentés, miszerint Firenze városában egyesek titokban a természet törvénye ellen való fajtalankodást űznek. Elővett egy listát, amely a résztvevők nevét tartalmazta, csupa nagyhatalmú és magas rangú személyét, és azt követelte a fiától, hogy büntessék meg őket. A Nagyherceg rezzenéstelen tekintettel végigolvasta a listát, és azt felelte tekintetes asszonyanyjának, hogy rosszul tájékoztatták: a listáról hiányzott más személyek neve, azoké, akik szintén a megtévelyedés fent említett útjára léptek. Felállt, felvett az asztalról egy pennát, majd a legnagyobb nyugalommal felírta a lista tetejére a saját nevét. Ezek után visszaadta a listát az anyjának. A Főhercegnő: „Csak azért teszi, hogy megmentse őket!” A Nagyherceg: „Milyen büntetést kíván ezeknek az embereknek?” Erre a hölgy: „Elevenen égessék meg őket!” Ekkor Ferdinánd elvette a listát, gombóccá gyűrte és bedobta a kandallóba. Majd így szólt: „Tessék, eleget tettem a kérésének. És ettől a perctől kezdve, asszonyanyám, ne szóljon bele az udvar dolgaiba, és ne zaklasson engem hasonló ügyekkel, amelyeknek egyetlen célja, hogy felforgassák az államom rendjét.” A Főhercegnő nagyon megbántódott. Összeszedte a palotából legértékesebb ékszereit, arany- és ezüstpénzeit, és a német birodalom felé vette az útját. A Trento közelében lévő hegyekbe érve megbetegedett, és nem sokkal később egy vendégfogadóban meg is halt. Nyolc évvel később Ferdinánd megházasodott, Vittoria della Rovere grófnőt vette el, aki nagyon gazdag volt, tőle született Cosimo fia, aki majd egy napon megörökli apjától a hatalmat. Mindez azonban mit sem változtatott az apa hajlamain, és az a hír járja, hogy a házastársak végleg összevesztek, úgyhogy újabb gyermekáldás már nemigen várható ebből a frigyből. A Nagyhercegnő többször rajtakapja férjét a hálószobában fiatal apródokkal, kikkel a legkülönfélébb módon szórakozik. Ő úgy tesz, mintha nem venné észre felesége felháborodását, és tovább folytatja kisded játékait. Abban leli örömét, hogy Firenze éjszakai nyugalmát megzavarván, arra ösztökéli legféktelenebb szeretőit (vagyis azokat, akik a legjobban felizgatják), hogy lopózzanak be magánházakba és csábítsák el ezt vagy azt a szolgálólányt, miközben ő az ajtó mögül kukucskálva figyeli a kéjes előadást, gyakran a saját életét kockáztatva. Egyik éjszaka, miközben egy alkóvban ücsörögve éppen az egyik kedvencét kukkolja, amint egy leányzóval enyeleg, egy gyertya meggyújtja a függönyt, tűz üt ki, és a Nagyherceg majdnem bennég. Egy másik alkalommal, amikor a társai néhány percre magára hagyják egy sikátorban, két briganti 19

megkéseli és kirabolja – ha nem lett volna rajta a páncéling a mellény alatt, egészen biztosan otthagyja a fogát. Honnan ez az elképesztő pimasz vakmerőség? Miképp volt lehetséges, hogy egy megbecsült herceg az utcán mutogatja az ülepét, és nem érzi, hogy emberi méltóságában alacsonyodott le? Az igazság az, hogy pederasztának lenni Firenzében éppen a Mediciek által lett szép, kívánatos, sőt presztízsértékű dolog. A szodómia felmagasztalását egy látszólag távoli tudomány eszközeivel vitték véghez, mégpedig az irodalmi szövegek, különösen az ókori művek tanulmányozásával és rendszerezésével foglalkozó filológia segítségével. Firenzében élt ugyanis Angelo Ambrogini, a modern filológia megalapítója. Az önmagát Polizianónak nevező költő közismerten pederaszta volt, a fiatal fiúkat kedvelte, amit meg sem próbált eltitkolni műveiben. Görög és latin nyelvű verseiben Corydont* és a Szőke Göndörfürtűt imádta. Ezenkívül előszeretettel tárta fel egyes illusztris barátai, például Botticelli és Donatello szodomita hajlamát. Mindezek ellenére Medici Lorenzo először felvette nevelőnek Pietro fia mellé, majd kinevezte oktatónak a firenzei egyetem klasszikafilológia tanszékére. Poliziano új módszert talált ki az ókori szövegek tanulmányozásához: felépített egy úgynevezett családfát, amely a hozzánk eljutott összes kéziratot tartalmazta, hogy rájöjjön, vajon melyiket melyikről másolták, s ennek alapján következtetett eredetükre. Ez a módszer dicsőséget és elismertséget szerzett neki egész Európában (persze jócskán akadtak olyanok, akik plágiummal vádolták és súlyos hibákat róttak fel neki); így történt, hogy a perverzitás és a műveltség zászlaját ugyanaz a kéz emelte a magasba. Poliziano és körének tagjai azt hirdették, hogy pederaszta volt Augustus császár barátja, Vergilius és Horatius pártfogója, a nagy Maecenas. Meggyőződésük szerint Nagy Sándor intim viszonyban állt Hephaestionnal és Bagoas eunuchhal. A Historia Augusta, amelyet egyébként mindenki hamisítványnak tartott, tényként kezelte, hogy Hadrianus császár annyira szerelmes volt az ő Antinoosába, hogy istenné emelte, és ezért állított neki szobrot, a fiú halálát követően. Róma és Athén mágikus ujjának érintése nyomán, Midász királyéhoz hasonló módon, a pederasztia hirtelen arannyá változott. Azóta uralkodik megkérdőjelezhetetlenül az a fajtalankodás, amelyet pedofíliának is neveznek, vagyis „a gyerekek szeretetének” miközben az az ő legnagyobb ellenségük. Ez volt az a nem várt cél, amelyet a sajátos szerelem gyakorlói elértek: hátulról betenni hőstetté vált, amelyet a fejen babérkoszorúval, lanttal a kézben illett véghezvinni.

*

Vergilius alkotta irodalmi férfinév (magyar változata Koridon). 20

Még nem tudhattad, én ifjú Attóm, de a kaland, amely ránk várt, megvilágította számunkra, mennyire hamis volt az a feltételezett ókori világ, amelyet mesterségesen és művészien úgy alkottak meg, hogy minél jobban megrontsa a jelen és a jövő lelkeit.

Korlátolt és gyáva szokás a szodomitáké, a sárdobálás, amellyel mindenkit és mindent beszennyeznek maguk körül, azt remélvén, hogy a züllöttség sötét éjszakájában így minden tehén ugyanannyira feketének tűnik. Ezért aztán, hogy elhárítsák magukról az utálatot, amelyet szánalmas üzelmeik keltettek a népben, s amely utálat felfokozódása egyre inkább lázadással fenyegetett, a Nagyherceg, ahogyan ősei is tették, elterjesztette a hírt, miszerint egész Firenze, sőt, egész Toscana pederaszta, úgy, ahogy van. Senki sem tiltakozott a Mediciek által pénzelt és igen ügyesen működő rágalomterjesztők hatásos pletykaáradata ellen. A Mediciek szűk köréből kiszivárgott valóságos szaftos történetek mellett a firenzei, sőt a toscanai népről fantáziadús mesék kezdtek terjedni, amelyek annál hihetőbbek voltak, minél kihívóbb és eltúlzott részleteket tartalmaztak. Ettől kezdve mindenki óvakodott attól, hogy ujjal mutogasson a valódi szodomitákra, a város uraira és társaikra, Botticellire, Donatellóra, Michelangelóra, Benvenuto Cellinire, Luigi Pulcira, Polizianóra (aki ráadásul Lorenzo, a Tündöklő fiának nevelője volt), vagy Machiavellire, a Köztársaság kancelláriájának vezetőjére. Döbbenetes arcátlansággal egyesek, hogy nyomatékot adjanak hovatartozásuknak, még a nevüket is megváltoztatták, mint a sienai festő, Giovanni Antonio Bazzi aki, hogy így szerezzen magának fiatal fiúkat, Szodomának hívatta magát. Láttad valaha Botticelli arcát a Bölcsek imádása festményének jobb oldalán? Hát persze, hogy láttad, én Attóm, és tudom is, hogy mikor, mert aznap az alulírottal voltál, nekem kellett vigyáznom rád. Egyszóval igen, ott a jobb oldalon van az önarcképe: a duzzadt, kissé leeresztett szemhéj, egy feslett és léha kölyök félig nyitott ajkai, a csábító szem, amely megkapóan bámul a nézőre, miközben a másik oldalon a Tündöklő áll Polizianóval és Pico della Mirandolával szorosan összebújva, a bajtársiasság ürügyén kedvesen átkarolva egymást. Emlékeztesselek tán, én Attóm, a buja szonettekre, amelyeket Pico és az ő Girolamo Benivienije egymásnak írogattak? A sírhelyre, ahová utóbbi eltemettette magát, hogy együtt lehessen előbbivel? A sírkő feliratára, amely a Szent Márk-templombéli idilljüknek állít örök emléket? Francesco di Lazzaro de’ Medicit, a Tündöklő kuzinját, aki házas ember volt, hét alkalommal jelentették fel, méghozzá hasonszőrű társai. Machiavelli például azért, mert Francesco a szajhák valagát használta, ami tilos volt; azt 21

mindenesetre mindenki tudta, hogy a barátaival szívesen levelezett közös ifjúkori szodomita kalandjaikról. Hogy elfojtódjék a népesség széles körében uraik elzüllése okán terjedő elégedetlenség és felháborodás, gomba módjára szaporodtak a firenzei népről költött obszcén és trágár történetecskék, amelyeket ravasz ügynökök terjesztettek szájról szájra: hogy a toscanai boltosok a segédeikkel csinálják, a tanítók a tanítványokkal enyelegnek, az öregemberek a kisfiúkkal szórakoznak, a polgármesterek a polgárokkal, a hatalmasok meg a kisemberekkel bújnak össze. Az efféle gyalázatos rágalmak hamar bejárták a világot, s olyannyira gyökeret vertek, hogy a németek a közelmúltig is florenzernek nevezték a szodomitákat, a pederasztia pedig mint firenzei hajlam vált közismertté. Így történhetett, hogy a Nagyherceg által elterjeszteni óhajtott rosszindulatú pletykák megerősítéseképpen a város urai manapság hat és tizenhat év közötti kisfiúkat és kamaszokat szereznek be maguknak. Az alázatosakat részesítik előnyben, mert aki fent van, az adja, aki meg lent, az kapja. A köldököt szabadon hagyó ingecskékben és elöl-hátul nyitható nadrágokban viszik őket sétálni. Szukának, cafkának, kis lotyónak becézik őket. A köznyelv azonban szodomitának, köcsögnek és szopósnak. Amikor felnőnek és megértik, hogy örökre megbélyegzettek lettek, az életük pedig már nem lehet másmilyen, nem marad más választásuk, minthogy a bordélyokban árulják magukat. A Mediciek szerint tehát egész Firenze a pederasztia lázában ég, mint valami óriási lüktető hólyag: elterjesztik a hírt, hogy aki megunta a férfiak utáni koslatást vagy az otthoni örömöket, éjszaka csinálja, az utcán, a kertekben, az árkokban, vagy éppen Giotto harangtornyában, sőt a Dóm kupolájában, amelyről egyenesen azt állítják, hogy az egyik legkedveltebb hely. Amikor Firenzében egyik napról a másikra felbomlik egy sokgyerekes házasság, nyomban elterjed a híre, hogy nem szeretők vagy kéjnők állnak a háttérben, hanem szodomiták és fartúrók. Jobb esetben, állítják a rossznyelvek, a férj már csak hátulról bírta az asszonyt. Néhány történetet te is ismersz: ott van például a földid, Flaminio Pappagalli da Pistoia lovag esete, akit a Nagyherceg személyesen hívatott magához, hogy tájékoztassa, a felesége mindenkinek azt meséli, hogy a férje kizárólag a farába vagy a szájába hajlandó bedugni a szerszámát. A szerencsétlen lovag, aki mit sem sejtett a gálád csapdáról, magánkívül rohant haza, ahol egy borotvával elvágta gyanútlan és ártatlan feleségének a nyakát, mielőtt még egyáltalán kérdőre vonta volna. Ezek után gyilkosságért lefejezték, és úgy halt meg, hogy sose tudta meg – ő és a felesége a Nagyherceg ördögi propagandájának esett áldozatul. Ezért van az, hogy manapság Toscanában mindenki alávaló pederasztaként emlegeti a boldogtalan Flaminio Pappagalli lovagot. A halottak nem tudnak védekezni. 22

Firenzében való megjelenésük óta, vagyis lassan háromszáz éve folytatják a Mediciek azt a gyakorlatot, hogy éjszakai bandákat küldenek ki az éjszakába, hogy erőszakolják meg a későn fekvőket és csináljanak minél nagyobb felhajtást, ezzel is megerősítve a híreszteléseket, miszerint egész Firenze osztozik az erkölcsi fertőben, leginkább azonban azért, hogy eltereljék az őrök figyelmét a saját szodomita kiruccanásaikról. Egy teljes évszázadon keresztül tűrte Firenze ezt a gyalázatot, de akkor a városi tanács, amely még élvezett némi ősi szabadságjogot, bevezette az Éjszakai Felügyelők intézményét, amely bíróságként működött, és az volt a feladata, hogy kordába szorítsa az anus ellen vétkezők tevékenységét. Milíciát hoztak létre, a tisztségviselőket jól megfizették, és besúgókat alkalmaztak; a borbélyokat kötelezték, hogy jelentsenek minden olyan esetet, amikor gyanús sérüléseket vagy olyan árulkodó jeleket vettek észre, mint a kakastaréjnak is nevezett szemölcsök, a szodomiták rozettájának jellegzetes kitüremkedései. A Medicieknek azonban végül sikerült feloszlatniuk az Éjszakai Felügyelők szervezetét, méghozzá úgy, hogy a nép se nagyon tiltakozzon az intézkedés ellen: elterjesztettek egy álhírt, miszerint in flagranti érték az öreg Doffo di Nepo degli Spinit, az igazságszolgáltatási tanács zászlóvivőjét, a bíróság egyik alapító tagját. A propaganda azt harsogta, hogy a hetvenéves, tisztességben megőszült lovag, a hatvanéves Ciamberlano di Giovannival együtt, aki egyébként a nagy hatalmú Palla Strozzi egyik német rokona volt, megerőszakoltak egy tizennégy éves fiúcskát. Az Éjszakai Felügyelők feladatát az újonnan létrehozott Nyolcak Őrgárdája és a Törvényi Felügyelet vette át. Ezek sokkal diszkrétebben kezelték az ügyeket, nem sokkal később pedig, ki tudja, milyen úton-módon, elveszítették a teljes addigi nyilvántartást.

Ugye nincs szükség további magyarázatra? Te, Atto, nem vagy más, mint egy mocskos és züllött vadrezervátum egyik értékes és ritka prédája. Vigyázz, mert a pistoiaiak, a te földijeid, akik nem látnak a pipától és az irigységtől parádés felemelkedésed láttán, világgá kürtölték, hogy szenvedélyesen szereted a nőket, és fájdalmadat szívedbe fojtod. Ehhez persze te magad is hozzájárultál, amikor tizennyolc évesen nyilvánosan kijelentetted, hogy soha többé nem fogsz fellépni női szerepben. Mindenesetre Pistoiában közkézen forog egy rosszindulatú szurkálódásokkal teletűzdelt költemény, amelyet jól ismersz: az Atto Melaniról, a pistoiai kasztráltról, egy harangozó fiáról címet viselő szatíra, s annak egyik strófájában a női nem hódolójaként emlegetnek: Elterjedt ám a híre, mily játékot kedvel ön, s gatyatolós nyuszi módra 23

dámákat űz szüntelen. De mert az ön pálcácskája sose lesz harangtorony, megérdemli, hogy a mások pálcájának saját nyamvadt ülepével áldozzon. Vigyázz, hiszen jól tudod, hogy a Nagyherceg és Matthias fiatalabb testvérei már két évvel ezelőtt is tűzzel-vassal igyekeztek megakadályozni, hogy elmehess Franciaországba, s csak Mazarin miatt mentek bele, hogy a La Finta Pazzában énekelhess: Giovan Carlo, Leopoldo és Anna attól tartottak, hogy elveszítenek téged, és veled együtt azt az élvezetet is, amelyet a szobájukban nyújtasz nekik az énekkel töltött esték alatt és után. Anna különösen fel volt háborodva, mert mint mondta, megfosztották egyetlen duett partnerétől, persze tudjuk, hogy nem csak az éneklésre értette. Amikor később Innsbruckban meglátogattad, akkor már Ausztria főhercegének feleségét, még mindig oly hevesen élt benne az irántad érzett harag, hogy ott-tartózkodásod két hónapja alatt egyszer sem szólt hozzád, és soha nem hívatott a magánlakosztályába énekelni – állapotos volt, nyilván nem akarta felizgatni magát…

Amikor Attóval odaértünk a hajóorrba, ahol senki sem hallhatott bennünket, nagyon kimérten csupán ennyit mondtam: – Fiatalúr, nem szabad túlerőltetnie magát. Önnek védelmeznie és óvnia kell a művészetét. Emlékszik még? – Emlékszem – felelted ridegen.

OKFEJTÉS Amelyben néhány távoli emlék fényt derít a kasztráltak két alaptípusára, és hogy ezek közül melyikbe tartozik az ifjú Atto Melani. Valóban emlékeztél még rá, ifjú Attóm, arra a tíz évvel ezelőtti napra? Ó igen, emlékeztél. Félig bódult voltál attól a keleti főzettől, amelyet megitattak veled, amikor a teknő forró vizébe merítettek, valahogy úgy, ahogy a homárt szokták, hogy megpuhuljon a páncélja, miközben anyád a szomszédos szobában zokogott, apád pedig, a gyáva féreg, elbújt valahová. Azt azonban nem tudhatod, ifjú Atto, hogy én voltam az, a Titkár, aki fizetett a borbélynak, hogy csak az ondóvezetéket vágja át, és ne távolítsa el a két kis golyót, ahogyan ebben a gyomorforgató világban divat. 24

Az operáció előtt beszereztem néhány információt. Ha az ivarmirigyet, vagyis a heréket elválasztják az ondóvezetéktől, összefonnyadnak, és majdhogynem eltűnnek, ez igaz, de nem teljesen. A végleges eltávolítás sokkal rosszabb; fejlődése során a kisfiú teste elveszíti minden férfias jellegét, a lélek elpuhul, a jellem passzívvá és könnyen befolyásolhatóvá válik, így lesz belőle alázatos játékszer mecénásai mohó kezében. Arról nem is beszélve, hogy a teljes csonkítás százszor nagyobb kockázatot hordoz magában, hiszen könnyen bekövetkezhet fertőzés, halálos láz vagy elvérzés. Vajon hány szerencsétlen kisfiút halt bele a kegyetlen eljárásba? És hányan veszítették el a beszéd képességét, s lettek némák örök életükre? Akkor már megvolt a két lányom és a fiam is, az örökösöm; a dolog egyáltalán nem hagyott hidegen. Annak azonban, hogy a heréket a helyükön hagyták és csupán az ondóvezetéket vágták el, szintén lehetett kockázata, csak másfajta. Ott van például annak a fiatal kasztráltnak az esete, akit ugyanolyan módszerrel operáltak meg, mint téged, és aki olyan mértékben megőrizte férfiasságát, hogy miután látszólag belement a mecénása által megkövetelt játékba, úgy felháborodott és megundorodott, hogy megölte az illetőt, majd elkeseredésében kiugrott a palota ablakán és szörnyethalt. És volt egy másik eset, amikor egy sikeres kasztrált énekes, aki fényes pályát futott be német földön, s miután ottani hercege kápolnájában babérkoszorút helyeztek a fejére és gazdag emberré tették, fogta magát, hazajött Drezdából és kibelezte az apját, aki annak idején kasztráltatta, majd levágta a nemi szerveit és megetette a kutyákkal. A kisfiúkat, mondja ki az egyházi regula, véglegesen kasztrálni kell, utána pedig távol kell tartani őket a nőktől. És kész. Nem véletlenül tiltotta meg V. Sixtus pápa majd hatvan évvel ezelőtt a kasztráltak és a nők közötti bárminemű testi kapcsolatot. A herélteknek tiltják a házasságot mindazonáltal a német eretnek teológusok is, pedig ők aztán elvi kérdésekben igazán szőrszálhasogatók tudnak lenni, mert mint mondják, a magjuk nem képes utódot nemzeni, azt viszont megengedik nekik, hogy more uxorio* együtt éljenek egy másik férfival vagy egy másik kasztrálttal.

Azzal, hogy titokban irányítottam az operációt, megmentettelek attól a mély szakadéktól, amelybe a teljes kasztrálást elszenvedettek kerültek, ugyanakkor önkéntelenül is belelöktelek egy másikba, a szerelmi aktusra való majdnem képtelenség, a fél-férfiasság sokkalta fájdalmasabb és a világ által megvetett gyötrődésébe. Tudatában voltam, hogy azzal, amit tettem, az olyan kasztráltak sorába száműztelek, akiket fejedelmek, teológusok, jogászok és rokonok *

Élettársi közösségben (latin). 25

fognak üldözni, amiért szerelemre gyúlnak egy bájos tanítvány, a kórusvezető lánya vagy egy özvegy szállásadónő iránt, és szerelmük viszonzásra lel. Előtted akadtak szép számmal, akik bejárták ezt az utat, egyesek még azt is megtették, hogy a fiatal lányt, akit szerettek, kasztráltnak álcázták, hogy a tiltott viszonyra ne derüljön fény. A németeknél például volt egy kasztrált, aki olyan sikeresen titkolta az igazságot, hogy csupán a halála után derült ki: a másik kasztrált, akivel leélt egy életet, valójában nő volt, sőt az elhunyt törvényes felesége, akivel titokban összeházasodott, így az özvegy igényt tarthatott az örökségére is. Ezeket a kasztráltakat, amikor elérnek egy bizonyos kort, uraik és mecénásaik rendre kidobják az ágyukból, és fiatalabb heréltekkel váltják fel őket. Szolgálataikért általában egy kanonoki állást kapnak fizetségül. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy egyesek, sőt sokan közülük csupán azt kérik fizetségül, hogy engedélyezzék számukra a házasságot a szeretett nővel, és nem titokban, hanem coram populo*. Nagyot kell csalódniuk! Hogyan is képzelhetik, hogy nem válnak gyűlöletessé az úgynevezett férfias férfiak szemében azzal, hogy ők, a nyomorult félemberek, a megvetett szerencsétlenek képesek voltak magukba bolondítani egy nőt?! Hisz a nép nyelve is úgy tartja, hogy egy nőnek egy férfiból csak az kell, amit az ágyban nyújtani képes, ami ékesen bizonyítja, hogy a nők alacsonyabb rendűek és képtelenek magasztos érzelmekre, nem igaz? Valószínűleg ez az egyébként leplezetten szodomita felfogás játszik közre abban, hogy a lutheránus és kálvinista világban a kasztráltakat és nőszeretőiket még ki is átkozzák; Rómában ugyan valamivel jobb a helyzet, de a pápák is rendre elutasítják az ilyen jellegű kérelmeket, méghozzá eléggé cinikusan azzal az indokkal, hogy az illetőnek „jobban kasztráltatnia kellett volna magát”! A Nápolyi Királyságban mindazonáltal szerencsére még akad néhány egyházfi, aki könyörületből hajlandó, persze csak titokban és az éj leple alatt a házasság szentségében egyesíteni egy szerencsétlen kasztráltat és egy nőt. De azok sem lehetnek teljes biztonságban, akik titokban folytatnak szerelmi viszonyt a szeretett asszonnyal. Túl sokakkal végzett ismeretlen kéz: éjszakai tolvajok, álarcos banditák, akik a hintóban támadtak váratlanul, egy véletlenül leszakadt tető, egy csuklyás járókelő által szívbe mártott tőr és így tovább. Az összes, ily módon meggyilkolt kasztrált énekesnek, micsoda véletlen, szerelmi kapcsolata volt egy nővel.

Igyekeztem minél jobban lefojtani azt a lángot, amelyet én magam tartottam életben benned, nehogy úgy tűnjék, mintha ellenszegülnék uraink, a toscanai nagyhercegek, a Mediciek parancsának. A te jövőd záloga azon gazdáid ágyá*

A nép előtt; nyilvánosan (latin). 26

ban leledzett, akik az éneklés ürügyén egymásnak adogattak: másfajta jövőt egyelőre képtelenség volt még elképzelni is. Figyelmen kívül hagyni Matthias de’ Medici akaratát, aki a Nagyherceg fivére és Siena kormányzója volt, igen kockázatos dolog lett volna, amennyiben Matthias érdeklődése irányodban az volt, amit feltételeztem. Matthias rengeteg és különféle temperamentumú énekest hozatott magának Rómából, és édes mindegy volt neki, hogy vénlány vagy szajha, nő vagy férfi – ő szívesen kipróbálta mindet. Neked ezt az utat kellett végigjárnod ahhoz, hogy hírnevet szerezz a firenzei udvarban, dicsőséget és ismertséget a velencei színházakban, és most eljött az ideje, hogy elnyerd Mazarin bíboros bizalmát. Ezen az úton kellett maradnod.

Néztelek, ahogy ott álltái a hajóorrban, és a Toscanai-szigetek felől fújó hideg szél csapkodta az arcodat, és azt kérdeztem magamban: lehetséges, hogy a magányosságra ítélt kasztrált sorsa előre meg volt írva? Lehetséges, hogy minden azon múlt, miféle apa jutott neked? Az apád: Domenico Melani. Egy csupán nyolc hónapig tartó, majd rejtélyes okokból megsemmisített házasság, állítólag a feleség miatt, akiről a férj azt állította, hogy szexuálisan vonzódott egy szép mosónőhöz. Én jól tudtam, hogy éppenséggel fordítva volt: az ifjú asszony lepte meg in flagranti Domenicót az ágyban a püspökkel, minekutána fogta magát és könnyek között, de a ruháival és a kelengyéjével együtt visszament a szülői házba. A püspök egy jelentős összeggel bírta hallgatásra a hölgyet. Domenico negyvenévesen újranősült, és sok gyereket nemzett. Ez volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy végre megszűnjenek a pletykák a püspökkel való viszonyáról, a püspök úr ugyanis először harangozóból előléptette hordszékvivőnek, majd mind a hét fiának, köztük neked is, szerzett helyet a püspökség felügyelete alatt álló iskola kápolnájának kórusában annak ellenére, hogy oda csupán húsz tanítványt vehettek fel. A pletykaáradat megállíthatatlan volt. Önkéntelenül is felmerült a gondolat, hogy apád titokban gyűlölte a férfinemet. Egyetlen fiú menekült meg, Giacinto, mert neki kellett biztosítania a család fennmaradását. Hat fiút kasztráltak, köztük voltál te is. Én a legidősebbek, Jacopo és Alessandro esetében is megvesztegettem a borbélyt, ahogyan később a fivéreiddel és veled kapcsolatban megtettem, csakhogy a két bátyádnak, amikor pubertáskorba értek, mutálni kezdett a hangja. Milyen éktelenül dühös volt az apád, és hogy szidta a borbélyt… Alessandróból jó nevű zeneszerző lett, Jacopóból pedig tenor, igaz, kis kontraaltos beütéssel. Veled együtt ők is arra vannak ítélve, hogy sohasem házasodhatnak meg. Megtettem, amit tudtam. Miféle apa az, aki a hét fiából hatot még kisfiú korában megcsonkíttat, mellesleg komoly veszélybe sodorja az utódlást? 27

Az emberek azt mondják, hogy a pénzért tette, a mecénások jól megfizették. Nos lehet: de Domenico később mindkét lányát zárdába küldte, amivel a család női ágát is elhervasztotta, viszont nem nyert vele egy vasat sem. Abban biztos vagyok, hogy ti nem áldottátok a nevét. Nem sokkal a harmadik párizsi utunkat követően kiesett a házának ablakából. Fura egy halál.

Miközben magamban imigyen elmélkedtem, fennhangon óvatosan megválogattam a szavaimat, hogy ne okozzak túl nagy fájdalmat neked a szomorú téma emlegetésével. Amikor befejeztem a mondókámat, és behúzódtunk a fedélzeti kabinba, ahol két vastag takaróval próbáltunk védekezni a metsző szél ellen, te még jó ideig hallgattál. Végül beleegyező mosollyal törted meg a jeget. Megértetted.

III. ÉRTEKEZÉS Amelyben felkészülünk az éjszakára, és a takaró alatt másra is Amikor leszállt az éj, a hagyományok szerint egy öreg tengerész felvett egy köpönyeget, a csuklyáját a fejére húzta, meggyújtotta a lámpást és letérdelt a főárboc elé. A hajón mindenütt, az evezősök padjánál, a taton és az orrban, az árbocokon, de még a mentőcsónakon is gyertyák égtek. A látvány azokra a csillagképekre emlékeztetett, amelyeket a láthatatlan vonallal egymáshoz kapcsolódó égitestek alkotnak az égbolton. Az imbolygó ragyogás mögött komor fenségességgel nyújtózott a sötét esőfelhőkkel és széllel terhes látóhatár. A vén tengerész kissé rekedtes hangján háromszor ismételte el az esti ima kezdősorait, kántáló hangsúlya Mohamed müezzinjeinek hívására emlékeztetett, amellyel Konstantinápolyban szólítják imára a híveket a minaretekből. A tengerész a lingua francát beszélte, a francia, olasz és latin szavakból gyúrt keverék nyelvet, amely a hajósok népének közös kifejezésmódja, és nem csupán a tengeri kikötőkben, hanem a messzi Ziban, Meni Mzab és Tuat sivatagi oázisaiban is elterjedt. Durva és egyszerű, de univerzális nyelv a 28

lingua franca, amely nem ismeri a ragozást, mégis olyan egyértelmű és világos, mint a nap, még a legutolsó hajósinas számára is. Azon a késő esti órán az ősi, francia színezetű, jó éjszakát kívánó rituális szavak ünnepélyes harangzúgássá magasztosultak. Laudato sia lo nome de lo bon Giesù! Christe nous mande que bon voyage et bon passage gagne salvament. Áldott legyen a jóságos Jézus neve! Adjon Krisztus jó utat és szerencsés átkelést. A gályarabok, evezősök és tengerészek kórusa érces torokkal és sóvárgó áhítattal válaszolt. Laudato sia lo nome de lo bon Giesù! Christe nous mande que bon voyage et bon passage gagne salvament, amen\ Áldott legyen a jóságos Jézus neve! Adjon Krisztus jó utat és szerencsés átkelést, ámen! Amint a hullámok elnyelték az utolsó hangokat, a vén tengerész folytatta az imát: Vous autres, signeurs marinari, fariez priere a Dieu, monseigne saint Giulian, corpi sainte Marie, nostri confessori, que Dieu nous traite et nous condugue á leur melieure, a leur salvamente de la nau, et de la marcansi, et de vous autres, sieurs marinari, que la meine et que la guide. Et vous autres, signeurs marinari, fariens priguiere a Dieu et á madone sainte Marthe, che nous salve la nauf et la barque, et le genti tutti quanti. Et vous autres, seigneurs marinari, fariens priguiere á Dieu et á madone sainte Helene, que Dieu nous salve l’aubre et l’antenne, la vele che va con elle, la megeane con la pene, lou trinquet con lou penon, et l’ourgeau con lou timon. Christe nous mande un bon port souttovent queste voyage et l‘autre que farem, si Dieu vol. (Ti mindannyian, tengerész urak, imádkozzatok Istenhez és Szent Gyulához, a szentséges Szűz Máriához, a mi mártírjainkhoz, hogy Isten vegyen oltalmába bennünket, tartsa épségben a hajót és a rakományt, és minket tengerészeket védjen és vezessen. És ti mindannyian, tengerész urak, imádkozzatok Istenhez és Szent Mártához, hogy vegye oltalmába a hajótestet, a csónakot és minden utast. És ti mindannyian, tengerész urak, imádkozzatok Istenhez és Szent Ilonához, hogy Isten óvja meg az árbocot és a póznaárbocot a vitorlákkal, az előárbocot és a vitorlát, az árbocrudat és az orrvitorlát, a kormánylapátot és a 29

kormánykereket. Krisztus vezessen minket végül jó szélárnyékos kikötőbe ezen az úton és a következőn, ha Isten is úgy akarja.) Ezután az imavezető és a kórus gyors egymásutánban megismételt néhány rövid fohászt: – Ave Maria per nave! Üdvöz légy Mária a hajónak! – Bon voyage fasi qui la salude. Szerencsés utat annak, aki őt dicséri! – Amen! Ámen! A vén tengerész befejezésül jó éjszakát kívánt a hajó parancsnokának, a kormányos úrnak, a fedélzetmester úrnak, a borbélydoktor úrnak és a hajón szolgáló legénységnek: Dieu vous mande la bonne sere, mesi lou comandant, mesi lou nochier, mesi l‘escrivan, et mesi lou guardian, et tutti quanti la voustre valenti compa-gnie da pouppe á proe, premiere gardi passe á pouppe. Christe nous mande lou vent en pouppe, este voyage et l‘autre que farem, si Dieu voule. – Ámen! – visszhangozta utoljára a kórus.

A francia parancsnok felállt, rövid szemlét tartva körbejárta a hajót, és jó éjszakát kívánt mindenkinek, az evezősöket is beleértve. Ezután a Madonnához fohászkodó litániákat énekelték el közösen. Végül a tengerészek eloltották az összes gyertyát, csak az imádsághoz meggyújtott lámpást hagyták égve, amelyet az imádságvezető egy üvegezett szekrénykében helyezett el, az iránytű mellé. A gálya ily módon majdnem teljes sötétségbe borult, a horizonton kihunytak a nap sugarainak utolsó bágyad fényei is. Mindenki lepihent, csak a kormánynál maradt ott az éjszakai őrség, melynek tagjai kétóránként váltják majd egymást. A tengerészek viaszosvászon takaróikba burkolóztak, a hajó pedig a csend láthatatlan karjaiba süllyedt.

Tán a fizikai szükség, de az is lehet, hogy valamiféle rossz előérzet ébresztett fel az éjszaka közepén. Nem voltál a helyeden. Hiába kerestelek a fedélzeten, a tiszti szálláshelyen sem találtalak, és az evezősök padja alá is hiába néztem be. A kimerült evezősök hátán izzadságcseppek csillogtak, miközben az evezőtámaszoknak dőlve próbáltak megpihenni. Egyszerűen nyomod veszett. A tűzőrző helyiségben sem voltál, az óriási parázstartó mellett, ahol két őrt álló tengerész éppen az evezősök feldörzsölt 30

tenyerére és farpofáira való gyógykenőcsöt kotyvasztott lassú tűzön. Egyszer csak megrázkódtam a meglepetéstől, valaki megnyalta a kezem. A két kecskegida egyike volt az – friss hús gyanánt vittük őket magunkkal az útra −, még nem került rájuk sor. A holdat sűrű felhőtakaró fedte, a durva tapintású levantei kecskeszőr takaró, amellyel éjszakára leborították az evezősök kajütjét, a maradék pislákoló fényt is kioltotta, így mély sötétségben tapogatózva indultam el a hajókorlát melletti kis folyosón, amelyet inkább a sirályoknak, mintsem embereknek találhattak ki, annyira szűkös volt. A hajóorrban egy ponyvával letakart mélyedésből nyögésszerű hangokat véltem hallani. Felemeltem egy kicsit a ponyva szélét és megláttalak benneteket, jobban mondva egy felemelt szoknya és a letolt nadrág körvonalait. Óvatosan leeresztettem a ponyvát és egy szó nélkül visszamentem a fekvőhelyemhez. Te és Rosina már reggel óta szemeztetek egymással, most a tárgyra tértetek, minden figyelmeztetésem ellenére. Te, ifjú Atto, nagyon is jól megértetted a tettetésre vonatkozó felhívásomat, és most fel is használtad, mégpedig azért, hogy a tudomásomra hozd, egészen addig, amíg a férfiasság egyetlen csírája is él benned, nincs a világon az a nagyherceg, aki eltántoríthatna a női nem bájai nyújtotta élvezetektől. Miért is tiltakoztam volna? Hát nem én voltam az, aki tíz évvel ezelőtt gondoskodtam arról, hogy a borbély ne távolítsa el azokat a kis herezacskókat a helyükről? Vajon mit mondtál volna nekem, ha tudtál volna róla? Gyakran feltettem magamnak ezt a kérdést.

IV. ÉRTEKEZÉS Amelyben sor kerül egy veszekedésre két kasztrált között Másnap reggel Rosina vidáman énekelgetett. Az énekesnő és a kasztrált, a tökéletes páros: a gyengébb nem legerősebbjeinek birtokában van az a tudás, amellyel sikeresen felszínre hozzák belőletek, az erősebb nem leggyengébb példányaiból, rejtett képességeitek legjavát. Barbello gyanakvó tekintettel vizslatott benneteket, miközben az ujjai idegesen doboltak elmaradhatatlan viaszosvászon tarisznyájának oldalán. Te széllel szemben álltál, kitéve a téli tenger fagyos levegőjének. Barbello odasétált hozzád, provokatív mosolyra húzván ajkait. 31

„Gyengédsége mégis egy kasztráltra száll” – suttogta el diszkréten, de azért úgy, hogy én, aki egy kicsit távolabb álltam, szintén meghalljam. A kis kasztrált abból a velencei szatírából idézett, amelyet rólad és Barbara Strozziról költöttek annak idején. Összerezzentél, de nem feleltél. Annak a szerelemnek az emlegetése láthatóan felzaklatott. Barbello nem hagyta magát lerázni: – Többször volt alkalmam bőségesen részesülni monna Barbara kegyeiből, tudott róla? – kérdezte kántáló hangsúllyal, mintha színpadon állna. – Sokszor a segítségemre volt a komponálásban, és mondhatom, igen kellemes harmóniában működtünk együtt, végül beavatott művészi tehetségének legféltettebb titkaiba is, talán érti, hogy miről beszélek. Barbello éppen azt közölte veled, hogy neki is viszonya volt Barbara Strozzival. Szemed se rebbent. Nem volt ez olyasmi, amin olyan nagyon meglepődhettél, hiszen tudtad jól, hogy a szeretőd már akkor sem volt a hűség szobra, amikor tizenöt évesen belebolondultál. Másfajta szatirikus költeményecskék is terjedtek Velencében monna Barbara erkölcseiről, aki szívesen vegyítette a szerelmet a muzsikával… Szép dolog virágot ajándékozni Miután a gyümölcsöket már elosztogatta… A virágok alatt itt a Barbara által előadott operaáriák gyönyörű hajlításait értették, a gyümölcsök pedig az élvezetet jelképezték, amelyekben még azelőtt részesítette az arra érdemeseket, mielőtt még a lantra helyezte volna kacsóját. A te Barbarád állítólag egyáltalán nem volt válogatós, szeretett közönségéből bárkinek odaadta magát, s eme közönség főként az apja által tíz évvel korábban alapított Accademia degli Unisoni jeles tagjaiból állt, amely az egyik mellékágát képezte annak az Ismeretlenek Akadémiájának, amely köré a velencei értelmiség csoportosult, s amelynek befolyásos tagja volt maga Giulio Strozzi is. Jól hegyeztem a fülem, hogy ne veszítsek el egy szót sem Barbello piszkálódásából. – Talán túlságosan is lángoló hévvel ecsetelném eme titkokat, ezért nem is osztom meg önnel mindet, de azt azért nem hallgathatom el, milyen gyönyörűséges és illatos az az aprócska, eper alakú anyajegy, amely pompás combjai közt rejtőzik. Ó, mily szívesen áldoztam neki testemet és lelkemet! És persze a számat meg a nyelvemet… Ez a szégyentelen pimasz minden bizonnyal arra utazott, hogy kihozzon a sodrodból, gondoltam magamban elfojtott mosollyal. 32

– …és az orrom mindig oly hideg hegye annyira pompásan felmelegedett az ő sűrű erdőre emlékeztető, dús bozontjának mélyén, ahol oly biztonságban éreztem magam, mint valami aranytölgyesben, amelynek rejtekét nem érhetik el a gonosz és rosszindulatú pletykák fullánkjai – fejezte be hangosan kacagva, majd egy hirtelen mozdulattal a lábad közé fúrta a kezét. Ezúttal nem sikerült időben elmenekülnie, mert elkaptad a gallérját, és alaposan megcsapkodtad az arcát köpenyének bő hajtókájával, szétkenve a rizsport és letépve a szépségflastromokat. Barbello panaszosan vinnyogott, te pedig diadalittasan kuncogtál az édes bosszún, és átvéve dagályos stílusát, így válaszoltál neki: – A te hamisan hangszerelt zsolozsmáid feneketlen unalommal töltenek el! – kiáltottál fel tökéletes komikus stílusban, miközben jól elkaptad Barbello grabancát. – S miután annyira érdekel a véleményem kenetteljes szövegelésedről, hát legyen, ezennel közlöm, hogy senki sem becsmérelheti előttem monna Barbarát, legfőképpen pedig nem teheti egy kis nyavalyás, botoznivaló balga barom Barbello! – fejezted be elégedett vigyorral, aztán egy jól irányzott fenékberúgással elpenderítetted magadtól a kis kasztráltat. Barbello a földre esett, de nyomban felpattant, a kézfejével megtörölte összemaszatolódott arcát, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzítottak az elkent rizsporcsíkok, és újra kezdte, ezúttal még bosszantóbban és idegesítőbben, mint valaha. – Ó, zene füleimnek, monna Strozzi bizonyára hálás lenne, ha hallaná, hisz ő mindig hősies jóindulattal fogadja mások hódolatát! Biztosan nem én voltam az utolsó, ki elnyerte kegyeit, amikor a zellerszáram hódolatteljesen tisztelgett az ő utánozhatatlan bájai előtt – sziszegte az arcátlan kis kasztrált, fúriaként támadva rád. – De nem állt szándékomban megsérteni önt az előbbi ártatlan gesztussal, amit nyilván félreértett, csupán afelől szerettem volna személyesen megbizonyosodni, amit mesélt nekem az ön zellerszáráról, amely, ó, boldog lény! Igen örvendezik, amikor sikerül feljebb kapaszkodnia azoknál a lapos kis zsákocskáknál. Betelt a pohár; nyomban rávetetted magad, de ezúttal Barbellónak sikerült kicsúsznia a kezedből, mert az evezősök padja felé menekült el, és ott már nem leckéztethetted meg, mert a gályarabok társasága ugyan sok mindent eltűrt, de az utasok randalírozását nem: a múltban túl gyakran sértették már fel úri csizmák sarkantyúi a gályarabok csupasz hátát. Feldúlt, sötét arccal tértél vissza: mintha nem szenvedtük volna meg így is az utazás kényelmetlenségeit, most még ez is. Láttam, mennyire nehezedre esik, hogy kénytelen vagy elviselni ennek a pletykás és gonoszkodó kis kasztráltnak a társaságát, akiről ráadásul megtudtad, hogy összeszűrte a levet a te Barbaráddal, aki, nem mellesleg intim részleteket árult el neki a kapcsolatotokról. Közelebb mentem hozzád és a válldara tettem a kezem. 33

– Egy öt évvel ezelőtti régi történet ez, Atto úrfi – vigasztaltam. – Akkor ön egy kamasz volt, ma már kész férfi. És le merném fogadni, hogy azóta már nem is emlékszik egyenként arra a sok arcra, hisz voltak egy páran: az a Strozzi nőszemély, a Checca meg a többiek… – soroltam, közben meg hálát adtam a Jóistennek, hogy Margherita Costa, a híres Checca testvére nem utazott velünk: egy kísértéssel kevesebb. – És itt van Rosina is… – tettem hozzá nyomatékkal hangsúlyozva a nevet.

Igen, Rosina. Egyikünk sem hozta szóba ez idáig az éjszaka történteket. Persze egészen másképpen, dühösen kellett volna reagálnom, hiszen a Ferdinánd nagyherceg és a Matthias herceg által rám bízott ifjú védencem olyasmit engedett meg magának, ami, legalábbis az ő szempontjukból nézve, a természet ellen való vétek volt. Én azonban elégedett voltam. Nem mutattam ki természetesen, sőt egy kis kártyát adtam a kezedbe, amelyen ez állt: Tán elhamarkodottan ítélek, midőn értelmezni próbálom mélyen eltemetett gondolataidat, de úgy látom, a lélek kihunyt tüzének hamva még ott halványlik arcodon. E szürke arc késztet beszédre. A sebek gyógyításának nincs jobb módja egy jól irányzott indiszkréciónál, amely tán felszakítani látszik a sebet, mégis a gyógyulást segíti elő. – A titkár úr beszélni óhajt velem? – kérdeztél rá, amikor elolvastad a kissé magasztos hangvételű írást. Nem sejthetted, hogy naiv kevélységed nem sértett, inkább elérzékenyített. – Igen, Atto úrfi – feleltem. Üvöltött a nyugati szél, így anélkül mondhattam el, amit akarok, hogy illetéktelen fülekbe jutna. – Aki nem képes tettetni, uralkodni sem képes. Őszinte leszek hozzád. A sors szeszélyes, így a nagyságot vagy a meglepetés erejével, vagy árulással szükségeltetik megkaparintani szövevényes útjain. Ezért aztán, édes fiam, hazudnod kell a természetedet illetően, ha szerencsétlenségedet önmaga ellen fordítva akarod leszakítani annak gyümölcseit. A természet férfinak teremtett, apád úgy akarta, hogy nő légy. De a nő természetéből nincs benned több, csak annyi, amennyit az ő hazug állításai teremtettek, amelyeket annak indoklására hozott fel, miért kívánta legyőzni a természetet, és irányítani a sorsodat. Olyannak akart látni, amilyennek képtelen volt megteremteni; nem adott neked, hanem elvett tőled. Azt akarta elhitetni veled és mindenki mással, hogy lélekben is kasztrált lettél, és ezt a hazugságot készpénznek vette a világ: csak rajtad múlik, előnyödre használod-e. Gondolj bele, miféle következménnyel 34

jár ennek a hamis látszatnak a fenntartása, és milyennel a lerombolása: ha nem vagy elég elővigyázatos, a sikert és a hírnevet kockáztatod. Vésd eszedbe, hogy helyzetedből adódóan sok megpróbáltatás vár rád, és ezeket csakis és kizárólag a tettetéssel és a leplezéssel élheted túl. A borbély kése megcsonkított, és akaratod ellenére angyalt csinált belőled. Megtagadták tőled a szokványos életet, gyermeki lábad alól kihúzták a talajt, és egy pengeélen táncoló akrobata sorsára ítéltek, aki addig létezhet, amíg kedvére tesz szodomita gazdái akaratának. Túl hamar koporsóban végeznéd, ha természetes ösztöneidet, s nem az ő undorító terveiket követnéd. Ezért ne mutasd magad férfinak, Atto, a Szerelem ellenségként éljen gondolataidban, mert a benned élő Szerelem oly erős, hogy lerombolhatja mégoly szilárd alapjaidat. Arra gondolj, hogy gyengeségeid okán azt a tőkét veszítheted el, amelyet inkább gyilkosaid ellen fordíthatnál. Vállald és játszd el hát hitelesen azt a szerepet, amely erősíteni látszik a hazugságot, így erőt és időt nyersz. Óriási csapás ért, és keserű a pohár, amelyet kiüríteni kényszerülsz. Ha erőt veszel magadon és felülemelkedsz a gyötrelmeken, meglásd, oly módon rejtheted el valódi énedet, hogy egy napon, ha úgy akarod, szabad emberként léphetsz majd az önismeret kivételes útjára. Nosce te ipsum, vagyis ismerd meg önmagad! De mielőtt megengedhetnéd magadnak ezt a luxust, könyörtelenül és következetesen végig kell járnod a visszafogottság és a megfontoltság útját, s nem a felszínes és gyakran hamis vélemény világában, hanem gondolataid belső és csak számodra feltárható világában kell élned, amelyben az önmagadról alkotott kép érvényesül, és amelyben ott rejlik valódi értékednek pontos definíciója. Hihetetlen, hogy az emberiség mennyire odafigyel arra, hogy meghatározza árucikkeinek értékét, és csak nagyon keveseket érdekel saját lényük értékének felbecsülése. Ha képes leszel arra, hogy alaposan megismerd önmagadat, lesznek olyan pillanatok, amikor akár napokra is megfeledkezhetsz majd sanyarú állapotodról, mert oly elégedettségben lesz részed, amely háttérbe szorítja nyomorúságodat. Olyanok lesznek majd ezek a pillanatok, mintha a sötét gondolatok elaltatásával, s szemet hunyva a valóság előtt megpihennél egy ideális világban; a rövidke, ám üdítő vigasz idejének elmúltával azonban még tágabbra kell nyitnod éber szemedet. Azért mondom, hogy rövidke, mert letargiába és halálba vezetne, ha túl gyakran és hosszasan folyamodnál az illékony megkönnyebbüléshez.

Kezed könyörgően tiltakozó mozdulatával parancsoltál megálljt a mondókámnak: nem kértél a további prédikációból, mert aki nagyságra született, annak nem kell szélvihar, egy apró fuvallattól is szárnyra kap.

35

V. ÉRTEKEZÉS Amelyben megtudunk egyet s mást a gályarabokról és a római kasztráltak hercegéről, a félig ember félig mese Malagigiről. Kijöttem a fedélzeti kabinból, és magadra hagytalak. Az evezősök padjaihoz mentem, ahol csak a gályarabok fele ült a helyén. Megkérdeztem az okát az egyik tapasztalt tengerésztől. – Tél van. Ilyenkor mindig jó szelünk van. És a lélekvesztő, a kis mentőcsónak, amellyel havária esetén el lehet hagyni a hajót? Furcsa módon nem csak egy volt belőle, hanem kettő: egy a fedélzeten és egy másik, amely a gálya farvizén siklott. – Mindig jól jön, ha van tartalék – felelte. Az evezősök túlnyomó része gályarab, folytatta a tengerész, a tolvajok, gyilkosok, csalók közül kerülnek ki, de a legtöbbje nem sok vizet zavart, sőt vannak köztük jólelkű emberek is. Mégha a fedélzeten úgy hullottak is, mint a legyek, jó részük sosem hagyta volna ott a hajóséletet, mert a szárazföldön egy gályarabra nem várt semmilyen jövő. Egykor felhozhatták a hajóra a feleségüket, ha volt nekik, a szeretőiket vagy a kikötőkben felszedett prostituáltakat, akikkel minden szégyenérzet nélkül az evezőspadokon henteregtek, a társaik szeme láttára. Két hajóút között saját készítésű kézműves tárgyaikat árulták a piacokon, így jutottak bevételhez, vagy apró-cseprő megbízásokat vállaltak, egyesek az utcákon vagy a helyi vendéglőkben zenéltek – majd’ mindegyikük játszott valamilyen hangszeren, egyesek közülük kitűnő trombitások vagy oboások voltak. Persze a kikötőbe érve kénytelenek voltak eltűrni, hogy csak kettesével láncra fűzve mehettek ki a partra: csupán a török rabszolgák járkáltak szabadon, hiszen ők rosszul beszélték a keresztény országok nyelvét, így kevés esélyük volt a szökésre (mindenesetre, tette hozzá a tengerész kissé lehalkítva a hangját, minél kevesebb török van a fedélzeten, annál jobb). – De megváltoztak az idők – folytatta immár hangosan −, az evezősfeleségeknek és a kikötői nőcskéknek már nem szabad betenniük a lábukat a hajóra. Így a tengerészeknek nem marad túl sok szórakozási lehetőségük, sok a veszekedés és terjed a pederasztia. Nyomasztó és feszült hangulat uralkodik el a hosszabb utak alatt. Miközben a tengerésszel beszélgettem, láttam, hogy kijöttél a fedélzeti kabinból és odaálltál a hajókorláthoz, a szemed a messzeségbe révedt, a csizmád sarkantyúja idegesen kapirgálta a padlódeszkát. Némán és magányosan, 36

láthatóan elgondolkodtál szavaimon. Nem mondtam én semmi olyasmit, ami váratlanul érhetett, de sosem egyszerű másoktól visszahallani saját szomorúságunk igazságát. Magadba néztél, és azon tűnődtél, hogy vajon valóban ott rejtőzik-e benned az erő és akarat, amelyek felvérteznek az élet nagy kihívásaival szembeni harcra. Örökké tágra nyitott szemed összeszűkült, és amikor felemelted a tekintetedet, apró háromszögletű pupilláid éles tőrökként villantak fel. A kétségbeesés buzgárját örökre elfojtottad, lelked legmélyére száműzted utolsó szivárgó cseppjeit is. Ott senki sem láthatta, és senki sem kereste. Jól tetted, hogy félbeszakítottad a beszélgetésünket, és biztos voltam benne, hogy nem állt szándékodban folytatni azt, sem most, sem később. Soha.

Elmélkedéseimet félbehagyván feléd pillantottam: hátrahúztad a vállad, kidüllesztetted a mellkasod, végül vettél egy jó mély levegőt. Újra feléledt benned a türelmetlen kíváncsiság, hogy végre Párizsba érj és megtudd, mit tartogat számodra a sors. A francia udvarban, két évvel ezelőtt, a Velencében már megmutatkozott tehetséged végleg kiteljesedett a La Finta Pazzában, s ez ismét elhozta a sikert és a dicsőséget. Az anyakirályné, Ausztriai Anna a legnagyobb kegyben részesített, amikor a magánlakosztályába hívott, hogy énekelj neki. És most, hogy az udvar újból Franciaországba invitált, Mazarin bíboros személyes parancsára a legkényelmesebb és legbiztonságosabb eszközt, egy hadihajót bocsátottak rendelkezésedre. Dagadt a melled a büszkeségtől, amikor arra gondoltál, hogy a nagy Giulio Mazzarino, ez a szicíliai vérből való jogtudor, aki kétes származása ellenére francia nemesként lett főminiszter és az anyakirályné szeretője, mindenáron téged akart. Sőt, azért hívatott, hogy a te segítségeddel valósítsa meg egyik hőn áhított és kivételes tervét: egy még meg sem született operával érvényt szerezni az olasz zenei stílus felsőbbrendűségének francia földön, amely az olasz ízlés legragyogóbb és legerősebb, egyúttal a legádázabb ellensége volt. A legjobb társaságba kerültél: melletted volt a zseniális Malagigi, római tanulóéveid másik szeretett mestere, a Szent Város legtündöklőbb kasztrált énekese. Ó, Malagigi! Tizenegy évvel volt idősebb nálad, és istenemre mondom, úgy tisztelted és szeretted, ahogy csak egy jó tanítvány rajonghat egy igazi, nagyformátumú mesterért. Firenzében tűnt fel, alig tizennégy évesen, még fanyar kis gyümölcsként, amikor a nagy Monteverdi vezénylete alatt énekelt a Medici-Farnese esküvőn, amelynek pompáját azóta sem múlta felül egyetlen toscanai menyegzőé sem, és a dámák ájuldoztak az isteni puttó édes, de magabiztos és határozott hangjának hallatán, aki úgy állt ott a színpadon Itália legnagyobb hatalmú nemesei előtt, mint egy angyal, kit nem érintenek holmi földi hívságok. Rómában, hét évvel később a farsangon, Antonio Barberini bíboros, 37

Őszentsége unokaöccse mérhetetlen kegyének köszönhetően, Malagigi fényes dicsőséget szerzett magának és gyilkos irigységet váltott ki ellenfeleiből azon az énekversenyen, amelyet Lengyelország fejedelmének tiszteletére szerveztek. Malagigi a Hírnév diadalhintaján vonulhatott be a pompázatos Magalottipalotába: a hintó egy óriási sast formázott, az énekes aranyszállal szőtt brokátöltözékén drágakövek csillogtak. A hátára erősített gyönyörű angyalszárnyakkal, jobbjában a tritonkürttel, miközben bal kezével áldást osztott a közönségnek. Pasqualini valóságos égi jelenségnek tűnt: akit a tökéletesen kiénekelt magas hangok sem kápráztattak el, azt is elbűvölte színpadi játéka, oly élethűen, tán még a valóságosnál is érzékletesebben ábrázolt minden emberi, állati és égi tüneményt. Bárki szemében, aki egy kicsit is értett a muzsikához és a valódi művészethez, Pasqualini félistennek számított. A dámák a lábai előtt hevertek a férjek áldásával, akik miért is tartottak volna egy kasztrálttól, s eme körülmény igen kapóra jött a féktelen szoknyavadász hírében álló Barberini bíborosnak, aki Pasqualini áldásos tevékenysége folytán minden római úri kisasszony ágyába beférkőzött, persze a családjuk tudta nélkül. A szóbeszéd szerint néhány évvel korábban Barberini bíboros páratlan szépségű képet rendelt Andrea Sacchi festőtől. A mű Pasqualinit ábrázolta, amint Apolló istentől átveszi a legnagyobb művészi elismerést jelképező babérkoszorút. Ezenkívül a bíboros csakis az ő kedvéért állíttatta színpadra az Ariosto művei nyomán született Palazzo incantato című dalművet, amelyben Pasqualini valósággal tündökölt, a legsötétebb sárga irigységet és mély gyűlöletet váltva ki a rómaiakból, mert elterjedt a híre, hogy ő maga választhatta ki a zeneszerzőt, a zenészeket és a díszlettervezőt is: Rómában a hatalmat körüludvarolják, de a túlságosan szembetűnő hatalmat nem viselik el. A Palazzo incantato csodálatos zenéjét a te másik mestered, Luigi Rossi szerezte; a bemutató előadás, a színpadi gépezetek hangos és bántó csilingelése miatt majdhogynem megbukott, de Pasqualini oly csodásán énekelt, hogy bizton állítom, ő mentette meg a darabot. Azóta nevezi őt mindenki Malagiginek, hiszen éppen olyan hősiesnek és ellenállhatatlannak bizonyult, mint az a varázslatos képességekkel bíró, a gonosz démonokat is legyőző testőrlovag, akit a színpadon alakított. Ilyen volt Malagigi, akit eme megkérdőjelezhetetlen képességei óvtak meg a kegyvesztettségtől, amikor a pártfogójának csillaga lehanyatlott. Ugyanis VIII. Orbán pápa halálát követően az unokaöccsei, Francesco és Antonio bíborosok kénytelenek voltak elhagyni Rómát, hogy kitérjenek az új egyházfő, X. Ince pápa haragja elől, aki már nem a Barberini, hanem azok ellenségének, a Pamphili családnak sarja volt, s ezért szándékában állt lefolytatni néhány vizsgálatot ellenük. Malagigi azonban háborítatlanul tovább énekelhetett az Örök Városban, mert az új pápa ugyanannyira kedvelte, mint az elődje, olyannyira, hogy Mazarin római ügynökének kéthónapnyi könyörgésébe került kieszközölnie tőle, engedje el 38

Párizsba kedvenc kasztráltját. Azt azonban előre le merem fogadni, hogy miután Mazarinnek sikerül kipréselnie belőle az oly áhított trillákat és magas C-ket, Malagigi rohanvást hazatér otthonába. Arcra olybá tűnt, mintha testvérek volnátok: ugyanaz a duzzadt száj, az érett szilvára emlékeztető ajkakkal, ugyanaz a pajkos gödröcske az álion, ugyanaz a mandulavágású szem, kivételesen hosszú szempillák és a büszkén magas ívbe hajló, erőteljes szemöldök: mind a kasztráltak jellegzetes vonásai. Majdhogynem tökéletesen egyformák voltatok, Malagiginek azonban sokkal sötétebb volt a bőre és a haja, a szeme pedig majdnem fekete, míg te, sápadt bőröddel, lenszőke tincseiddel és kék ibolyaszín szemeddel valóságos újdonsült Gabriel arkangyalt formáztál, s e vonzó külsővel már tizenöt éves korodban magadba bolondítottad az összes fiatal énekesnőt, de a bájos zeneszerzőnőket is, köztük Barbara Strozzit, és másokat, költőnőket és úri dámákat. És sajnos nem csak őket. A fedélzeten akadtak továbbá kiművelt koponyák, akik még a legigényesebb intellektusokat is képesek voltak lenyűgözni. A német filozófus például, Kaspar Schoppe, akit mi olaszok Scioppio mesternek becéztünk, egy meglepően jó karban lévő hetvenéves öregúr. A német zarándokok mulatságos hangsúlyával beszélte az olaszt (hányszor hallottam őket Rómában!), viszont érdekes módon Páduából jött, de hogy ott mit csinált, az nem egészen volt világos. Impozáns jelenség volt: határozott tekintet, fekete, végtelenül büszke szem, gondozott bajusz és szakáll, magas és vékony testalkat, egyenes derék, s mindehhez dús, az ősz hajszálak elfedésének érdekében kékszőlőmaggal sötétre festett hajkorona, amelynek egy vastag tincsét hátul összefogva viselte. Már abból a néhány szóból is, amelyet tőle alkalmunk volt hallani, még te is, én ifjú Attóm, megértetted, hogy Schoppe páratlan tudással rendelkezik a görög és latin klasszikusok, valamint a vallási doktrínák terén. Egyébiránt mindig gyanakodva tekingetett maga körül, és folyamatosan jegyzetelt kis füzetébe, amit mindig magánál hordott. Vagy ott volt például az a breton, Louis Hardouin, foglalkozása szerint könyvkereskedő és nyomdász, akinek Párizsban volt műhelye, és aki mindent tudott az ókori kéziratokról és a ritka kiadványokról. Az alacsony termetű, de igen mozgékony emberkének fürge volt a szeme is, ahogy jó kereskedőhöz illik, és igazából róla sem lehetett tudni, hogy vajon mit keresett a mi Toscanánkban. Sőt, láthatóan alig várta, hogy végre ismét francia földre tehesse a lábát, s visszatérjen imádott nyomdagépeihez és dugig tömött könyvespolcaihoz, annál is inkább, mert várandós felesége már karácsony környékére várta első gyermekük születését. Hardouin egy európai körutazásról volt visszatérőben, amelyet a könyvkereskedők híres vásárával kezdett meg még szeptemberben, Frankfurtban, a hagyomány szerint ugyanis azt mindig Szent Mihály ünnepén tartották. 39

Velünk utazott továbbá, François Guyet, egy másik hetvenesztendős férfiú, aki azonban egészségileg közel sem volt olyan jó állapotban, mint Schoppe; ő is párizsi volt, fehérbe hajló oroszlánsörénnyel és ellentmondást nem tűrő hanghordozással. Guyet mestert sokan csak latin nevén, Franciscus Guyetusként emlegették, hiszen a görög és latin klasszikusok egyik legkiemelkedőbb tudósa volt; azt beszélték, hogy emlékezetből idézi Horatius összes ódáját, sőt hogy az első betűtől az utolsóig fejből tudja Vergilius Aeneisét. Guyet sosem publikált könyveket: megelégedett azzal, hogy kommentárokat írt a latin és görög költők műveihez, s ezekben az éles elméjű megjegyzésekben igen gyakran meglepő következtetésekre jutott, amelyek felkavarták a párizsi tudományos köröket. Hogy csak egy ilyet említsünk, Guyet például határozottan azt állította, hogy Horatius ódáinak híres első kiadása egy jól sikerült hamisítvány volt. Az utasok között volt továbbá Gabriel Naudé, Mazarin bíboros Őeminenciájának könyvtárosa, egy negyvenöt év körüli, kifogástalan eleganciával öltözködő egyén, aki egyébként briliáns társalgó és kiváló debattőr volt és egy óriási, könyvekkel teli ládával utazott. Azt beszélték róla, hogy a kincsvadász szerepét tölti be a bíboros mellett, aki elképesztő összegeket bocsát a rendelkezésére, hogy kutasson fel és szerezzen meg a számára minél több ritka könyvet, kéziratot, sőt teljes könyvtárakat. Úgy hírlett, hogy Naudé egész Európát bejárta már eme nemes küldetés során, ami nem volt lehetetlen, hiszen a bíborosnak nem okozott gondot biztosítani számára az ehhez szükséges anyagi eszközöket. Naudét két évvel korábban, Párizsban ismertük meg első utazásunk alkalmával, akkor már két éve állt a bíboros szolgálatában. Gabrielt már akkor igen különleges karizma övezte, amelynek okát a továbbiakban ismertetem.

TUDNIVALÓ Amelyben szó esik a Tetrádról, valamint Gabriel Naudé könyvek és antik kéziratok iránti féktelen érdeklődéséről és szenvedélyes vonzódásáról Gabriel Naudé valójában a híres Tetrád, vagyis egy zseniális elmékből álló csoport tagja volt, amelyet Párizs négy legkiválóbb, legműveltebb és legszenvedélyesebb tudósa alkotott, és amely képesnek látszott arra, hogy megváltoztassa a francia történelem irányát, de nem csak azt. A csoport másik három tagja François de La Mothe Le Vayer, Elio Diodati és Pierre Gassendi voltak – három egymástól teljességgel különböző személyiség: Diodati békés és engedékeny, Le Vayer hűvös és távolságtartó, Naudé szenvedélyes, agresszív, vitatkozó kedvű, lobbanékony és bőbeszédű. Ami közös volt bennük az a 40

mindenáron való kitűnés volt: mindegy volt nekik, hogy dicsőítő jellegű írásokban vagy csak pletykaszinten emlegetik a nevüket. Le Vayer, aki döbbenetes könnyedséggel forgatta a tollat, Orosius Tubero álnéven jelentette meg a négy barát esténként folytatott filozofikus eszmecseréinek összegzését, amelyet az ókori dialógusok mintájára alkotott meg, és amelyben a szereplők mind álnevet használtak. Az Orosius Tubero párbeszédei kézről kézre jártak Párizsban, amely ily módon a négy tudós végtelen és kifogyhatatlan lehetőségeket kínáló kísérleti terepévé vált. A Tetrád tagjai ugyan jócskán különböztek, de jó barátok voltak és összetartottak: minden új könyvet megvitattak, végigbeszélték a divatos témákat, sokszor vérre menően hajba kaptak, összevesztek, aztán kibékültek, időközben pedig elérték, hogy egész Párizs róluk beszélt. A mestereik a klasszikusok voltak: Cicero, Seneca, Plinius, Plutarkhosz és a többiek. A stratégiájuk: megtartani a titkokat, örökre. Ami mindenek felett állt azonban a számukra, mint közös krédó, az a vakhit gyűlölete volt: az istenekben, Istenben, a csodákban, a misztériumokban, a mítoszokban és a legendákban való eltúlzott hit. Mottójukat a görög Epikharmosztól vették: Nervi atque artus sapientiae sunt nihil temere credere, vagyis: a bölcs hit minden tudás magva és gerince. Még fedőnevet is kitaláltak, erőslelkűeknek vagy a kiábrándult felvilágosultaknak nevezték magukat. Megvetették a hiszékenyeket, a naivakat, a bigottakat, a babonásakat és mindazokat, aki túlságosan komolyan hittek a lélek halhatatlanságában. Lelkes hívei voltak a pürrhonizmus elnevezésű bölcseleti áramlatnak, amely Pürrhón görög filozófusról kapta a nevét, aki azt kérdezte: mik is valójában a dolgok és miből tevődnek össze? Hogyan kell viselkednünk velük kapcsolatban? Pürrhón válasza mindig ugyanaz volt: nem tudjuk. Meg tudjuk mondani, milyennek tűnnek a számunkra a dolgok, de valós lényegükről semmi sem bizonyos. Ugyanaz a dolog másmilyennek tűnhet a különböző szemlélőknek, a vélemények mind a bölcsek, mind a tudatlanok körében változóak, ami azt bizonyítja, hogy semmit sem lehet ex cathedra kijelenteni, és, hogy egyetlen álláspont sem biztosan helyes vagy biztosan helytelen. Az értékítéleteknek tehát van létjogosultságuk, de a bizonyosság és a megismerés megfoghatatlanok. Ebből pediglen az következik, hogy a dolgokhoz való egyetlen lehetséges viszonyulási forma a közömbösség és a véleménytől való tartózkodás. Semmi sem igazán megragadható, még az sem, hogy az ablaküveg mögött süt a nap, vagy zuhog az eső. Naudé, amikor éppen nem a Tetrád többi tagjával diskurált vagy nem a Du Puy fivéreknél múlatta az időt, akiknek a háza egyébként a párizsi bölcselők és tudósok másik kedvenc fészke volt, ide-oda utazgatott Európában. Még télen is képes volt hajnalban útnak indulni, fittyet hányva a jeges utakra, ha a fülébe jutott, hogy egy távoli kis helységben fellelték azt a bizonyos kéziratot, azt a fellelhetetlen kiadást vagy amazt a ritka fametszetgyűjteményt. 41

Sokszor és sokan látták, amint pókhálókkal borítva és a portól fuldokolva bújik ki azoknak az ócskásoknak a pincéiből, akikről kiszagolta, hogy esetleg hozzájuthattak egy ritkaságszámba menő kötethez. Nem ritkán megesett, hogy Naudé az egész kócerájt felvásárolta, hogy a tulajdonos még véletlenül se sejtse, micsoda felbecsülhetetlen érték van a birtokában. Egy orvvadász ösztönével rendelkezett. Se nők, se szórakozás, se más kósza gondolat nem járt soha a fejében, csak a könyvvadászat a gazdái számára, majd a beszerzettek rendszerezése és közkinccsé tétele minden művelt koponya számára. Naudé húszévesen monsire de Mesmes, a párizsi parlament elnökének szolgálatában szerezte első tapasztalatait, ő azonban nem tett eleget akkor még nagyon fiatal és naiv könyvtárosa kérésének és nem volt hajlandó a nagyközönség rendelkezésére bocsátani a gyűjteményét. A csalódott Naudé elhagyta Párizst és Olaszországba, Páduába utazott tanulni. Később tizenegy évet töltött el Rómában Di Bagni bíboros mellett, aki párizsi pápai nunciusi megbízatása idején szintén gyakori vendég volt a Du Puy fivérek szalonjában, és aki előbbiek közbenjárásának és szíves ajánlásának köszönhetően alkalmazta a francia tudós elmét. Di Bagni 1641-ben bekövetkezett halála után Naudé egy évre a Barberinik szolgálatába szegődött, majd Mazarin bíboros, aki akkoriban lépett Richelieu helyére, Párizsba hívta. Nem is érhette volna nagyobb szerencse: a gazdája a legliberálisabb és legnagyvonalúbb ember volt egész Franciaországban, hiszen a Király akkor még kisfiú volt. Ezenfelül, Őeminenciája megengedte Naudénak, hogy csütörtök délutánonként a tudósok rendelkezésére bocsássa gazdag és már akkor óriási gyűjteményét. Továbbá (de ez bizalmas információ volt, amelyet Atto a francia udvarban tudott meg az esti énekelőadások alatt), Naudé felügyelte a bíboros legértékesebb kéziratainak másolását, mivel a csütörtökönként odalátogató tudós elméknek természetesen nem az eredeti példányokat, hanem az azokról készült másolatokat adták át tanulmányozásra, sosem árt az óvatosság alapon. Naudé velünk utazott Párizsból Firenzébe 1645 májusában: a Mediciek szolgálatában dolgozó másolóknak kellett eljuttatnia egy Bibliát, amely annak a híres Gutenbergnek a műhelyéből került ki, akiről az a hír járta, hogy ő találta fel a nyomtatást. A bíboros kérése egy tökéletes másolatra vonatkozott, amely minden tekintetben megfelel az eredeti nyomtatott példánynak. A feladat korántsem volt egyszerű, Rómában vagy Franciaországban nem létezett olyan másoló, aki képes lett volna utánozni Gutenberg könyvének lapját: a mozgatható betűelemek ugyanis, amelyeket használt, elvesztek. De a Mediciek másolói különlegesek voltak: egy év múlva kész volt a másolat. Abban állapodtam meg Naudéval, hogy levélben értesítem, amint elindulhat átvenni a kész művet. Közbejött azonban egy nem várt fordulat, amiről Naudé nem tudhatott: a levelem útközben elveszett valahol, így még egyszer írnom kellett neki. Ezek után végre elindulhatott Firenzébe, ahol az értékes eredeti példánnyal együtt át is vette a tökéletesre sikeredett másolatot. 42

Naudé a hosszú hajóútra természetesen csak Gutenberg Bibliájának másolatát hozta magával, az eredeti példányt szárazföldi úton küldte el Párizsba, fegyveres őrséggel megerősített katonai futárral.

VI. ÉRTEKEZÉS Amelyben a tudós elmék közötti kölcsönös bizalmatlanságról és annak okairól esik szó. Említés történik egy rejtélyes szerzetes leveléről is. Elült a szél, most az evezősökön volt a sor. – Dalladzás! – kiáltotta el magát az argousin, vagy ahogy a gályarabok nevezték, a hóhérpallér, aki a tempót dobolta az evezősöknek az ostorral a keze ügyében. Az egyik buonavoglia dühösen elkáromkodta magát, néhányan csatlakoztak hozzá: a hajó azért bukdácsol, mondta, mert induláskor egyenlőtlenül osztották el a rakományt a raktérben. Az argousin megsuhogtatta az ostort, mire nyomban csend lett. A gályán, aki fellázad megkóstolja az ostort, és nem vehet bort, amit az argousin ugyan uzsoraáron kínál a fedélzeten, de nincs más, ami enyhítené az elcsigázott evezősök testének gyötrő fájdalmát.

– Atto, fejezd be a kotkodácsolást és kártyázz velünk! Az éneklő velencei akcentus Barbello hangocskájában is érezhető volt, de a kis kasztrált orgánuma jóval gyengébb volt a tiédnél. És veled ellentétben ő imádta a viccet és folyton bohóckodott. Egy dobhártyaszaggatóan magas hang kíséretében hozzávágtál egy cipőt. A takaróba burkolózó Barbello rá se hederített; a padlón ült, a hátát egy faládának támasztva, vele szemben vállára vetett malaclopójával törökülésben pihent Malagigi, és lustán keverte a kártyalapokat. A kis velencei kasztrált, aki alacsony volt, mint Malagigi, de lágyabb vonásokkal és gömbölydedebb idomokkal, hamar alkalmazkodott a gálya mindennapi életéhez, ahol az összezártság, bűz és kosz közepette igen hasznosnak bizonyult, ha az ember félretette lekezelő dölyfösségét és igyekezett jóban lenni az utastársaival. Schoppe, Guyet és Hardouin zavart döbbenettel figyeltek benneteket, kasztráltakat, a híres Malagigit, az ígéretes Atto Melanit és a pimasz Barbellót; sok minden taszította őket, többek között szokatlanul széles felsőtestetek, furcsán elkeskenyedő ujjaitok és persze szabados viselkedésetek. 43

Nem sokkal később abbahagytad az éneklést és visszahúzódtál a fedélzeti kabinba. Barbello időközben elszenderedett, elmaradhatatlan viaszosvászon tarisznyájára dőlve, Malagigit pedig elveszítettem szem elől. Egy ideig a látóhatárt bámultam, mígnem észrevettem, hogy eleredt az eső; hallottam, amint az evezősök némelyike átkozódva fogadja a cseppeket. Mielőtt magam is behúzódtam volna a kis kabinba, egy bögre forralt borért indultam, de egy hang megállított. – A fiú megerőltette a hangszálait a szélben, és most fáj a torka, ugye? Malagigi volt az, a fedélzeti csónak mögül lépett ki. Jól ismertük egymást, hiszen Rómában gyakran elkísértelek az énekleckékre hozzá és Rossi mesterhez is. – Nem, uram. Az ifjú Atto csupán elszomorodott kissé. Elege van az utazásból: a türelem sose volt az erőssége, és már nagyon szeretne Párizsban lenni. – Ó persze – felelte Malagigi csúfondáros ám jóindulatú mosollyal. – És alig várja, hogy kiderüljön, mi a fenét akarnak velünk kezdeni, nem igaz? – Pontosan. – Hát igen, mindenki erre kíváncsi, az összes zenész, aki Franciaország felé hajózik mostanság – helyeselt kedvesen Malagigi. – Nem tudja véletlenül, van itt a fedélzeten valamilyen szerzetes? – Eddig nem láttam egyet sem – feleltem kissé meglepődve. – De lehetséges, mert tudja, elég sokan utaznak ezen a gályán. – Hardouin és Guyet mintha erről beszéltek volna – magyarázta el Malagigi −, de nem tudják, hogy hallottam őket. – Hardouin és Guyet? Szóval két francia, akik a saját nyelvükön beszélgettek. Nem lehet, hogy félreértett valamit? – kérdeztem ártatlanul, mintha nem érteném, hogy Malagigi hallgatózott. – Elképzelhető – felelte. – Mondtak ugyan egy nevet is, de nem értettem pontosan. Abban viszont biztos vagyok, hogy mind a ketten ezt a bizonyos szerzetest keresték, méghozzá egy levél miatt, amelyet tőle kaptak. – Attól tart, hogy valami suskus lehet a dologban? Pasqualini hallgatott egy darabig. – Nem, nem tűnt annak – mondta végül −, de az biztos, hogy mindketten csalódottnak tűntek, amiért nem találták itt a fedélzeten. Szerintem olyasvalakiről lehet szó, akit a bíboros szintén Párizsba vár, és akit ugyancsak a dalmű miatt rendelt oda. Még az is lehet, hogy egy kasztrált szerzetes. És ha nem jelenik meg, az nekünk sem jelent semmi jót. Megígértem Malagiginek, hogy nyitva tartom a fülemet, és amint megtudok valamit, azonnal értesítem. Arról is biztosítottam, hogy személyesen is utánanézek a dolognak. Amint Pasqualini távozott, egy tengerész jött oda hozzám és közölte, hogy Naudé szeretne velem beszélni, a tiszti szálláson vár rám. A feladatom végrehajtása könnyebbnek ígérkezett, mint gondoltam. 44

Egy jelentéktelen apróságról volt szó, mint kiderült, Mazarin könyvtárosának elfogyott a tintája, és úgy tűnt, hogy a fedélzeten senki sem akadt, aki hajlandó lett volna adni neki a sajátjából. Akkor jutottam eszébe. Amióta annak idején együtt utaztunk vissza Párizsból, Naudé, a franciákra oly jellemző módon bizalmas közvetlenséggel viseltetett irányunkban, azzal a fajtával, amelyet mi olaszok csak a legjobb barátainknak tartogatunk, de még azoknak sem mindig. – A költségelszámolást kell naprakész állapotba hoznom a bíboros úr számára – magyarázta el Naudé. – Őeminenciája megköveteli, hogy a könyvelés pontos, világos és egyértelmű legyen. Minden kifizetést részletesen meg kell indokolni, hisz mint tudjuk, a jól megválogatott szó mindent megold. Meg különben is, kezdetben vala az ige, ahogy Lukács evangéliuma mondja – jelentette ki Naudé joviálisán, mellesleg tökéletes olaszsággal, amelyet a megboldogult di Bagni bíboros szolgálatában sajátított el. – János evangéliuma – javította ki Guyet hangja, akit eddig nem is vettem észre, mert egy sötét sarokban felhalmozott párnákon üldögélve pipázott. – Jaj, hát persze, János evangéliuma – dünnyögte mit sem zavartatva magát Naudé, aki rendszeresen eltévesztette az idézeteket. Elmentem hát a szálláshelyemre, a rengeteg apró dobozka közül előkerestem a vadonatúj üveg tintát és átvittem Naudénak. Ő fölöttébb hálás volt és felajánlott egy nevetséges összeget fizetségül, amelyet nagy szabadkozások között visszautasítottam, miközben Guyet halkan kuncogott a sarokban, azt nem lehetett tudni, hogy az én képmutatásom vagy Naudé fukarsága vidította fel jobban. – Viszont valami másban talán tudna nekem segíteni, monsire Naudé… – reszkíroztam meg, és néhány szóban ecseteltem Malagigi rejtélyes szerzetessel kapcsolatos kételyeit. Isten bocsássa meg nekem, de azt hazudtam, hogy te hallottál valamit rebesgetni, Atto fiam, és attól tartottál, hogy egy másik kasztráltról van szó, aki esetleg konkurenciát jelenthet a számodra. Naudé, aki, mint a franciák általában bőbeszédű ember volt, ráadásul olyan környezethez szokott, ahol a hírek úgy röpködtek, mint a legyek, így nem lepődött meg a kérdés hallatán és nem is kérdezett rá az információ forrására. – Hát ez ragyogó – felelte felvillanyozva. Kissé raccsolva ejtette az r hangot, miközben jelentőségteljes pillantást váltott Guyet-vel. – Ezek szerint már mindenki azon morfondírozik, mi a jó istennyila késztette arra ezt az áldott jó szerzetest, hogy elhagyja Livornót, ahol úgy tűnik már hosszú ideje megtelepedett. Nyugodtan megmondhatja a maga Attójának, hogy nincs mitől tartania – tette hozzá felkacagva −, annak a fráternek semmi köze sincs Mazarin bíboros operával kapcsolatos terveihez. 45

– Ó, végtelenül hálás vagyok ezért az információért, a fiatalúr minden bizonnyal nagyon elégedett lesz – feleltem, és éppen el akartam köszönni, amikor váratlanul betoppantál. Egy faládika után érdeklődtél, amelyben Marazzoli néhány áriája lapult, amelyeket elutazás előtt adott át neked, és most, hogy kénytelen voltál búcsút mondani a te kis Rosinádnak, jól jöttek volna unaloműzés gyanánt. Miután megkaptad tőlem a felvilágosítást, hogy hol találod a kérdéses ládikát, elköszöntél, és már az ajtóban voltál, amikor Naudé feltartóztatott. – Az előbb nyugtattam meg az ön kísérőjét, ifjú Atto – mosolygott rád barátságosan a könyvtáros. – A bíboros úrnak nagy tervei vannak önnel! Nincs semmiféle szerzetes, aki el akarná orozni öntől a dicsőséget. Kérdő pillantást vetettél rám, hiszen fogalmad sem volt róla, miről beszél Naudé. Gyorsan kihúztalak a csávából, ugyanis felajánlottam a szolgálataimat a két tudós elmének. – Mondják meg nyugodtan, uraim, ha valamiképpen az önök, netán valamely útitársuk segítségére lehetek ebben az ügyben. Sozzifanti kapitány, a Szent István lovagrend tagjának titkáraként igen gyakran megfordulok Livornóban, hiszen, bizonyára tudják, ott található a lovagrend haditengerészetének főparancsnoksága, és sok kapcsolattal rendelkezem a városban, különös tekintettel a hittérítő rendekre. Nagy örömömre szolgálna, ha hasznossá tehetném magam az önök számára – fejeztem be, miközben a szemedből kiolvastam, mennyire kedvedre való, ahogyan a bíboros bizalmi emberének, kedvenc könyvtárosának tett ajánlaton keresztül valójában a te ázsiódat növelem Mazarin szemében. – Nos, talán valóban tudna segíteni – válaszolt Naudé helyett Guyet két füsteregetés között. – Látja, máris a kegyetlen Filológia Istennő mohó karmaiba került, mon cher – mondta Naudé, majd láthatóan jól szórakozva így szólt hozzád: – Mentse meg a szegény titkár urat, ifjú Atto, amíg nem késő! – Hagyjon már végre beszélni, Gabriel Naudé – dünnyögte bosszankodva Guyet. – Nem bírom elviselni, amikor a tudálékos vénasszonyt játssza – jelentette ki végül a párizsi filológus a tőle megszokott nyerseséggel, amelyet később az út során sokszor volt alkalmam megtapasztalni a részéről. – És ezt éppen maga mondja – vágott vissza rezzenéstelen arccal Naudé. – Hisz’ tudja, hogy csak az igazat mondom: nem csak maga, hanem Schoppe és az a kedves breton, Hardouin, akinek egy fölöttébb érdekes könyvkereskedése és nyomdája van Párizsban, szóval maguk mind a hárman feltettek már egy csomó kérdést arra vonatkozólag, hogy én mit keresek itt ezen a gályán. De most is csak azt tudom mondani, hogy az egész a véletlen műve. Én nem kaptam semmiféle levelet. – Ha már itt tartunk, Hardouin se kapott – vetette közbe Guyet −, ő könyveket felkutatni jött Toscanába, mert a frankfurti vásáron nem talált 46

semmi érdekeset. Én kértem meg rá, hogy legyen a segítségemre, amikor megkaptam azt a bizonyos levelet. – Tehát csak ön és Schoppe kaptak levelet? – kérdezett rá Naudé. – Egészen biztosan nem. Még a párizsi indulás előtt megtudtam, hogy Petavius páternek, a jezsuita teológusnak és kronológia szakértőnek is kézbesítették ugyanezt a levelet, de ő bizalmatlanul fogadta. Ahogyan ki tudja hányan még. Én meg Schoppe vagyunk az egyedüliek, akik felkerekedtünk. Reméljük, nem hiába – fejezte be Guyet egy szkeptikus kis fintor kíséretében. – Hát, nem igazán lep meg, hogy az a vén intrikus Petavius nem volt hajlandó felemelni a fenekét és kimozdulni Párizsból – nevetgélt rosszmájúan Naudé. – Tipikus jezsuita: nem bízik senkiben, mert tudja, hogy benne sem bízhat meg senki – tett rá még egy lapáttal Guyet, ékesen tanúságot téve arról, hogy rosszindulatú pletykálkodásban a tudós elméken senki sem tesz túl. – Fugit impius nemine persequente: menekül a gonosz, bár nem űzi senki, mondja Ezékiel próféta – fűzte hozzá Naudé. – A Példabeszédek könyve – javította ki Guyet. – Áh igen, persze, a Példabeszédek könyve – ismerte el Mazarin könyvtárosa. Guyet elbeszéléséből kiderült, hogy ő, Hardouin és Schoppe, miután elolvasták a rejtélyes szerzetes levelét, abban a hitben keltek útra, hogy Livornóban találkozhatnak vele. Amikor azonban megérkeztek oda, nagy csalódás várta őket: megtudták, hogy a szerzetes már két évvel korábban elhajózott Franciaországba és Lyonba tartott. – Két éve? – lepődtél meg. – De hát mégis mikor írta meg azt a levelet a szerzetes? – Itt van a kutya elásva – felelte Guyet – mivelhogy nem tudjuk. Az én példányomon is és Schoppéén is teljesen elmosódott a jobb felső sarokban lévő dátum, valószínűleg nedvesség érte őket. Feltételezhetően a kikötő postaállomásán kallódtak el valahogy, ahol jóval később előkerültek, és akkor továbbították őket. – Mélységesen sajnálom a történteket – jegyeztem meg. – De meg kell mondanom, hogy a mi Nagyhercegségünkben sajnos igen gyakran előfordulnak hasonló esetek. Nemrég hallottam egy levélkötegről, amelyet hatvanegy év elteltével kézbesítettek: egy postaállomás padlójának cseréje közben akadtak rá. Egyszerűen becsúszott két padlódeszka közé. Időközben a feladó és a címzett is elhalálozott. – Szép kis történet! Nagyon remélem, hogy a mi fráterünk levelével nem ez történt – nevette el magát Guyet, majd a fejét ingatva hozzátette. – Ki sem tettem volna a lábam otthonról, ha tudom, hogy az a levél kétéves. 47

– Ne csüggedjen – vigasztalta Naudé –, egy ekkora tét esetében megéri az a kis utazás. Ahogy Seneca mondja, biztonságosabb a síkság, de laposabb és alacsonyabb, aki fut, többször esik, mint aki négykézláb jár, de a négykézláb járóknak nincsenek érdemeik, míg azoknak, akik futnak, vannak, ha elesnek is. Túl sokan vannak ezen a világon, akik csak a mások által kitaposott ösvényen képesek előrehaladni; számosan vannak azok is, akik egész álló nap csak másokat utánoznak; jobb eltávolodni egy kicsit, hogy ne essünk áldozatul ennek a fertőzésnek, és hogy ne szívjon fel bennünket a tömeg. Új úton haladj, ne a servum pecus, az Ovidius által megénekelt rabszolgák nyáját kövesd balgán. – Plinius, nem Seneca. És nem Ovidius, hanem Horatius. A kettős hiba elhallgattatta Naudét. Hogy mi az a bizonyos tét, tűnődtem el közben, azt a két tudós elme még mindig nem árulta fel. A livornói csalódást követően, folytatta a történetet Guyet, a három üldöző hamarosan megtalálta a módját, hogyan juthatnak el Lyonba a szerzeteshez: felszálltak egy francia hadihajóra, amely az anyakikötő, Toulon felé készült kifutni, amely csak egynapi útra van Lyontól. A francia flotta gályája hazatérőben volt a spanyolok elleni győzedelmes hadjáratból, amelynek során olyan fontos erődöket foglaltak vissza, mint Piombino és Porto Longone. – Ezért vagyunk hát mindannyian ugyanazon a hajón – magyarázta el Guyet. – De meg kell mondanom, hogy a parancsnok csak azért vett fel egy szó nélkül engem és Hardouint, mert a livornói kikötőben véletlenül összefutottunk Gabriellel, és ő segített. – Nem igazán – szólt közbe Naudé −, szerintem csak bődületes szerencsénk volt és kész. Ön, titkár úr, tanúsíthatja: hány napig kellett várnunk a kikötőben, hogy egy francia hadihajó végre felvegyen bennünket? És hányszor volt kénytelen ön, szegény barátom, ide-oda rohangálni a móló meg a taverna között és hányszor könyörgött a francia tiszteknek! A várakozás közben találkoztam a két kollégámmal és honfitársammal, aztán a jó öreg Caspar Schoppéval, aki egyébként elbűvölő személyiség. Persze, hogy érte is vállaltam a felelősséget. Nem ismertem fel rögtön, azt gondoltam, valami nyomorult kisöreg. És hogy örültem, amikor kiderült, hogy ő az… – Be kell vallanom, hogy a Schoppe név semmit sem mond nekem – szóltál közbe, naiv ártatlanságba burkolva kíváncsiságodat.

48

VII. ÉRTEKEZÉS Amelyben fény derül arra, ki is Caspar Schoppe, és hogy európai portyázása során miféle írásokkal sikerült megkeserítenie sokak életét, majd végül tönkretennie a sajátját. Mialatt a tintatartóban lévő folyadék állagát tanulmányozta, Naudé elmesélte, hogy Caspar Schoppe egy Európa-szerte ismert személyiség volt, széles körű propagandatevékenységéből adódóan. Igazi menekült volt, de nem háborús, hanem vallási okokból. A lutheránusnak keresztelt Schoppe ugyanis áttért a katolicizmusra, majd végül ő lett Luther, Kálvin és Zwingli legkérlelhetetlenebb ellensége. Több tucatnyi könyvet publikált a német eretnekség dudvája ellen, amelyeket sok ezer példányban adott ki, s ezekkel kivívta a többség gyűlöletét és a kisebbség elismerését. El kellett hagynia szeretett hazáját; többször követtek el ellene merényletet, volt, hogy egy hajszál választotta el a haláltól; egyházi átokkal sújtottan és ellenséges indulatokkal a háta mögött menekült el. Miután többször lakhelyet váltott (Velence, Spanyolország, Svájc), végül Páduában telepedett le, azt remélvén, hogy ott végre nyugalomra lel. – Amikor felismertem, nem hittem a szememnek – mesélte Naudé a tintával teli üveget rázogatva, hogy a fekete folyadék minél jobban elkeveredjen −, és nyomban összeölelkeztünk. Drága öreg barátom, Schoppe! Fiam – tette hozzá beléd karolva −, tudnod kell, hogy kicsi a világ, a tudósoké pedig abban is a legkisebb! Azóta ismerem a jó Schoppét, amióta Páduába mentem, hogy találkozzak a nagy Galileóval. Te akkor még kisfiú voltál. Pádua ideális város egy olyan egyén számára, aki amellett, hogy mélyrehatóan ismeri a politika tudományát, még a klasszikusokat is kívülről fújja. Pádua ugyanis az ókori szerzők tanulmányozásának egyik bölcsője. Milyen kellemes meglepetés volt újra találkozni Schoppével annyi év után! Amikor felismertem, a döbbenettől kigúvadtak a szemeim, mert ha nem látom magam, nem is hiszem el, ahogy János apostol mondta. – Tamás mondta – javította ki ismét Guyet, aki már szinte alig látszott a sarokban a sűrű pipafüsttől. – Tamás, persze hogy Tamás – dünnyögte Naudé, aki most azon igyekezett, hogy ha már az ujjaival nem sikerült, a fogával csavarja le a tintatartó kupakját, de az úgy odaragadt, mint kagyló a kősziklához. – Eddig csak névről ismertem Schoppét, tekintve, hogy az ókori szerzők egyik legkitűnőbb ismerője, mondhatni elsőrangú filológus – jegyezte meg Guyet, aki egyébként a párizsi filológusok hercege volt. – Az is igaz viszont, hogy már jó pár éve nem adott ki semmit, sőt, úgy tűnik, hogy a rangosabb 49

munkáit mind fiatalkorában írta – tette hozzá azzal a kis gyilkos éllel, amelyet az irodalomtudósok oly mesterien alkalmaznak kollégáik méltatásában, s amellyel egyszersmind földbe is döngölik azokat. – Amit viszont a legjobban kedvelek Schoppénál – folytatta Guyet −, az a vitakészsége: hogy oroszlánként küzd, és az utolsó csepp vérig védi az álláspontját. Fantasztikus volt látni, ahogy egész Európával összeveszett: a jezsuitákkal, az angolokkal, a spanyolokkal, a katolikusokkal, amikor lutheránus volt és a lutheránusokkal, amikor megint katolikus lett. Séta közben megpróbálták leszúrni, rálőttek, miközben az ablak mellett üldögélt, megrágalmazták, megfenyegették, sértegették. Az igaz, hogy azért jött el német földről, mert attól félt, hogy hidegre teszik, de Páduában sem lehet teljesen nyugodt, oly sok ellensége van. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valaki gyűlölni akarja Schoppét, annak sorba kell állnia, és hogy a temetésén óriási lesz a tömeg, mert sokan csak azért fognak eljönni, hogy lássák, a jó öreg Caspar tényleg kipurcant, hihi. – A drága Schoppe nagymestere annak, hogyan kell minél több ellenséget beszerezni – szólt közbe nevetgélve Naudé. – Néhány évvel ezelőtt, amikor még azt tervezte, hogy Franciaországban telepszik le, arra kért, intézzem el neki, hogy a megboldogult XIII. Lajos Őfelségétől kiváltság levelet kapjon annak érdekében, hogy senki se plagizálhassa a műveit. De végül nem lett belőle semmi. Schoppe legsúlyosabb egyben legkiemelkedőbb tette azonban az volt, hogy gyakorlatilag ő okozta minden idők legnagyobb tudósának, Joseph Justus Scaligernek a halálát. Schoppe megtámadta és megrágalmazta az írásaiban és egy egész könyvet írt arról, hogy Scaliger egy csaló, aki meghamisította a világ történetét, jobban mondva kitalált egy nem létező múltat. – Kitalálta a világ történetét? – döbbentél meg. – Ez meg mit akar jelenteni? – Valójában – sietett megjegyezni Naudé −, Scaliger semmit sem talált ki, sőt. Az egész életét arra tette fel, hogy egyszer s mindenkorra rendezze a világ korának kérdését a Teremtéstől kezdve napjainkig, kronologikus sorrendbe állítva az arabok, zsidók, keresztények, rómaiak, görögök, bizánciak, örmények, perzsák, káldeusok, babiloniak és a többi népek történetét, amelyet őelőtte senki sem vetett össze. Ő viszont megkereste a közös pontokat, és a végén mindet szinkronba hozta a mi urunk Jézus Krisztus születésének időpontjával. Scaliger minden bizonnyal jó munkát végzett, mert a hatvan évvel ezelőtt általa publikált Univerzális kronológia ma a történészek egyik nélkülözhetetlen alapműve, hiszen annak segítségével határozzák meg minden múltbéli esemény időpontjának pontos dátumát. – Elnézést kérek – szóltál közbe. – Szóval ez azt jelenti, hogy hatvan évvel ezelőttig nem lehetett tudni, hogy egy bizonyos esemény pontosan mikor következett be az emberiség történetében? 50

– Pontosan – felelte Naudé. – Hihetetlen! Én meg azt hittem, hogy ez a kezdetektől fogva egyértelmű volt, de legalábbis nagy vonalakban mindent tudtunk – vallottad be döbbenten. Naudé és Guyet elmagyarázták, hogy mérhetetlen munka szükségeltetett ahhoz, hogy valaki összevesse a sokféle és számos nép történetének eseményeit, és, hogy Scaliger előtt senki még csak álmodni sem mert arról, hogy ez bárkinek sikerülhet, ráadásul olyan részletességgel, ahogyan neki. A végeredmény látszólag egyszerű volt: egy lista, amely tényeket és dátumokat tartalmazott, és mindegyik a szerint volt időben behatárolható, hogy Krisztus születése előtt vagy után hány évvel következett be. – Tessék, nézzék: van nálam egy idei asztrológiai naptár, amelyben szerepel a világ történelmének kronologikus táblázata a Teremtéstől a mai napig, amelyet, amint azt mindannyian tudjuk, ma már minden almanachban ismertetnek – mondtad és kivettél a zsebedből egy vékonyka kis füzetet, amelynek az első oldalán ez állt: Teremtés Özönvíz Zsidók kivonulása Trója eleste Salamon templomának ledöntése Szamaritánusok Olimpiák kora Róma alapítása Nabunasszár Ezékiás Merodach Romulus halála Nabopollasszar kora Nabukodonozor Jójákin trónfosztása Sedékiás trónfosztása Evil-merodach Kürosz Kambúdzsija Nagy Darius Lucius Junius Brutus halála Maratoni csata Xerxész trónra kerülése Átkelés a Hellészpontoszon Xerxész halála

Kr. e. 3949 Kr. e. 2294 Kr. e. 1496 Kr. e. 1444 Kr. e. 1017 Kr. e. 779 Kr. e. 776 Kr. e. 753 Kr. e. 747 Kr. e. 730 Kr. e. 721 Kr. e. 715 Kr. e. 625 Kr. e. 607 Kr. e 600 Kr. e. 589 Kr. e. 564 Kr. e. 560 Kr. e. 529 Kr. e. 521 Kr. e. 509 Kr. e. 491 Kr. e. 487 Kr. e. 481 Kr. e. 465 51

Dániel próféciái Metón-ciklus Peloponnészoszi háború Hosszúkezű Artaxerxész halála II. Darius kora Artaxerxész Memnon Ifjabb Kürosz hadjárata Alliai csata Leuktrai csata Nagy Sándor Ázsiában

Kr. e. 458 Kr. e. 432 Kr. e. 431 Kr. e. 426 Kr. e. 425 Kr. e. 405 Kr. e. 402 Kr. e. 388 Kr. e. 371

ELSŐ KALLIPPOSZI CIKLUS

Kr. e. 330

Szeleukida kor Kr. e. 312 Szeleukida kor a zsidóknál Kr. e. 311 Szeleukida kor a káldeusoknál Kr. e. 311 II. Ptolemaiosz Philadelphosz uralkodása

52

MÁSODIK KALLIPPOSZI CIKLUS

Kr. e. 185

VI. Ptolemaiosz Philométor

Kr. e. 180

HARMADIK KALLIPPOSZI CIKLUS

Kr. e. 178

Júdás Makkabeus lázadása Simon Maja naptár kezdő éve Julián naptár, kezdete január 1. Julius Caesar halála Augustus Heródes Actiumi csata Császártisztelet Heródes halála Naptárkorrekció Caligula Claudius Nero Vespasianus A Szentély lerombolása Titus Domitianus Capitoliumi játékok Nerva Traianus

Kr. e. 164 Kr. e. 141 Kr. e. 45 Kr. e. 45 Kr. e. 44 Kr. e. 43 Kr. e. 40 Kr. e. 31 Kr. e. 27 Kr. u. 1 Kr. u. 8 Kr. u. 37 Kr. u. 41 Kr. u. 54 Kr. u. 69 Kr. u. 70 Kr. u. 79 Kr. u. 81 Kr. u. 86 Kr. u. 95 Kr. u. 97

Hadrianus Kr. u. 116 Antoninus Pius Kr. u. 137 Diocletianus Kr. u. 284 Vértanúk üldözése Kr. u. 303 Konstantin kora Kr. u. 308 Első niceai zsinat Kr. u. 325 Első indictio Kr. u. 328 Konstantinápoly felavatása Kr. u. 330 Örmény naptár kezdő éve Kr. u. 552 Hidzsra, a muszlim naptár kezdő éve Kr. u. 622 Perzsa naptár kezdő éve Kr. u. 632 Calcuttai naptár kezdő éve Kr. u. 907 Farvardin Gelali Kr. u. 1079 – Azt akarják mondani, hogy ezek a dátumok mind ismeretlenek voltak Scaligert megelőzően? – kérdezted hitetlenkedve. – Sokkal többről van szó, édes fiam – nevetgélt Guyet. – Azt a táblázatot azzal a rengeteg dátummal maga a nagy Scaliger állította össze, méghozzá egyes-egyedül. Hogy véghezvihessen egy ekkora nagyságrendű vállalkozást, Scaliger valóban kitalált valamit, mégpedig a Julián-évet, amelyet az apjáról nevezett el, szóval semmi köze Julius Caesar naptárreformjához. Ez az év 7980 esztendőt ölelt fel, és úgy határozta meg, hogy a szoláris ciklus 28 évét megszorozta a lunáris ciklus 19 évével és a különböző naptárak dátumozása közötti eltérések miatt kieső 15 éves periódusokkal. Visszafelé pörgetve ezt a képzeletbeli évet, Scaliger meghatározott egy képzeletbeli időpontot, amelyet az Idő kezdetének tekintett, amely minden ismert történelmi eseményt megelőzött, még az Özönvizet is. És a dolog működött! Scaliger ezekben a Julián években helyezte el, sok-sok év kitartó munkájával, a különböző civilizációk által ránk hagyott dokumentumokat, amelyeket egymással egyeztetett. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy például, miközben azelőtt senki sem tudta pontosan megmondani, hogy mikor uralkodott Nabopolasszar babilóniai király, immár ki lehetett jelenteni, hogy 110 évvel Romulus halálát követően és 625 évvel Jézus Krisztus születését megelőzően uralkodott. Vagy például meg lehetett mondani, hogy Trója Krisztus előtt 1444 évvel esett el, vagy, hogy a zsidók kivonulása Egyiptomból Kr. e. 1494-ben ment végbe. – De eme dátumok mindegyikéért vért, verítéket és könnyeket kellett hullatnia a nagy Scaligernek – mondta Guyet −, mert csillagászati megfigyeléseket, ókori naptárakat és történelmi forrásmunkákat kellett egyeztetnie. Ahhoz, hogy meghatározza például Nagy Darius uralkodásának idejét, legelőször is át kellett tanulmányoznia a görög történetíró, Hérodotosz munkáit, aki szerint Darius Kambúdzsija után hét évvel és öt hónappal került a trónra, 53

vagyis a Nabunasszár éra 226-ik évében. Ennek a hitelességét megerősítette egy napfogyatkozás leírása is, amelyet a neves görög csillagász, Ptolemaiosz ismertetett Almageszt, vagyis Nagy értekezés című művében, azt állítván, hogy az Darius uralkodásának 20. esztendejében történt. Azt kellett tehát feltételezni, hogy a pontos év a Nabunasszár éra 246. esztendeje volt, már csak azért is, mert azt meg egy holdfogyatkozás leírás erősítette meg, amelyet Ptolemaiosz az ötödik holdciklus idejére tett. Világos, ugye? – Hát többé-kevésbé – felelted megadóan, és inkább lemondtál arról, hogy további felvilágosítást kérj Scaliger kronologikus táblázatának számodra rejtélyesnek hangzó eseményeiről, például a kallipposzi ciklusról, Sedékiás trónfosztásáról vagy a hidzsráról. – Schoppe azért jó dolgokat is művelt, amellett, hogy igazságtalanul befeketítette szegény Scaligert – folyatta Guyet −, hogy mást ne mondjak, kivont karddal védte Galileo Galileit az inkvizícióval szemben, még a pápánál is közbenjárt, hogy ne kényszerítse a tudóst tanainak visszavonására. Csakhogy később, a mi Caspar barátunknak valami miatt megváltozott a véleménye, és azt kezdte terjeszteni, hogy Galileo valójában azt akarta, hogy ítéljék el, és, hogy még egy összeesküvést is szőtt a pápa ellen, csakhogy még jobban maga ellen hangolja. – Micsoda abszurd állítások! – ingatta a fejét Naudé. – Nem csoda, hogy Schoppe teljességgel hiteltelenné vált. A Bölcsészet Köztársaságában ő már egy halott ember. – Sosem értettem igazán – folytatta Guyet hogy milyen indokok alapján fogalmazta meg Schoppe a Galileo elleni vádjait, főleg azok után, hogy annyira védte, de megfogadtam magamnak, hogy most ezen az úton mindenképpen megkérdezem tőle, legalább majd jól elszórakozom rajta, haha!

OKFEJTÉS Amelyben fény derül a filológusok áldozatos munkájára, hogy miféle bizarr vonzalom áldozatai ők, és hogy miféle dicsőséges Köztársaság polgárainak vallják magukat. A mi útitársaink, kedves Atto, ezek a kiművelt koponyák, akik oly szelíd bájjal osztották ki egymást különféle rosszmájú megjegyzéseikkel, tökéletesen szemléltették a filológus prototípusát és foglalkozásának mibenlétét. A filológus áldozatos és precíz munkája abból áll, hogy hosszú évekig tanulmányozza, ízekre szedi és kivesézi az ókori szerzők, Cicero, Vergilius, Szophoklész vagy Euripidész műveit, hogy végül megszabadítsa azokat minden tökéletlenségtől. 54

A filológusok összegyűjtik az összes olyan kéziratot és kódexet, amelyek akár egyetlen utalást is tartalmaznak egy bizonyos művel kapcsolatban, majd az úgynevezett kolláció, vagyis az egyeztetés, származtatás és következtetés aprólékos munkájának segítségével igyekeznek megállapítani olyasmit, hogy például az a melléknév á-ra vagy ó-ra végződik, hogy egy homályos megfogalmazást le lehet-e egyszerűsíteni, hogy ebben vagy abban a bekezdésben nincs-e titkos utalás egy másik szerzőre, hogy egy névtelen levélke melyik szerzőnek tulajdonítható, és így tovább. Kíméletlenül megterhelő munka ez, belefárad gerinc és szem egyaránt, miközben a gyertya fölött görnyedve gyűlik az epe, míg végül mindegyikük megvadul: pökhendivé válnak, mindenkit kritizálnak, irigykednek, gonoszkodnak, és amikor vitatkoznak, hamar össze is vesznek, na akkor aztán mindenféle csúfságokat mondanak egymásnak (persze írásban), mint például ökör, szarrágó, húgyagyú meg hasonlók. Aki nem ismeri az ókori szövegeket, valójában fogalma sem lehet arról a nagy titokról, amely döbbenetes erőfeszítésekre kényszeríti a tudósokat. Amikor Cicerót vagy Arisztotelészt olvasunk, akkor soha nem az általuk saját kezűleg leírt szavakat olvassuk, hanem egy másolat másolata másolatának a másolatát, és még annak is ki tudja hányadik másolatát. Cicero a Krisztus utáni első évszázadban élt? Rendben, nagyon jó – csakhogy amit mi olvasunk tőle, az egy 1400-ban élt firenzei másoló műve, amelyet – állítja ő – egy 1200-ból származó francia kéziratról másolt, amelyet – mondják – egy karoling iratból másoltak 800-ban, amelyet annak idején – feltételezhetően – egy 400-ból való kései latin szövegből másoltak le, amelyik – talán – Cicero eredeti írásának egy nagyon jó másolatából készült. És mi lett Cicero eredeti írásaival? Hát azok elvesztek, de már olyan régen, hogy valójában soha senki nem is említi sehol, hogy valaha látott volna akár egyet is belőlük. És ami Ciceróra érvényes, az érvényes az összes többi ókori meg középkori szerzőre, Homérosztól Nagy Károlyig. Ezenkívül pedig minden másoló eltévesztett, elfelejtett, kihagyott, kijavított, elrontott megváltoztatott és lerövidített valamit; egyszóval a végén ott állt a filológus 1400-ban, négy vagy öt másolattal, amelyek nem egyeztek, egyes pontokon pedig szinte értelmezhetetlenek voltak. Egy bűnügyi vizsgálóbíró szívósságával és egy karthauzi szerzetes türelmével, a filológus megpróbál rendet tenni a káoszban és kibogozni, milyen lehetett a szöveg kezdetben. Összehasonlítja és összeveti a kéziratokat, felállítja az úgynevezett családfát (a pederaszta Poliziano módszerével), amelyet címernek is neveznek, és amelyben minden betű egy-egy kéziratot jelenít meg:

55

(eredeti példány)

Hosszú évekig tartó aprólékos ellenőrzés szükségeltetik ahhoz, hogy meg lehessen határozni egy kódexcsoport címerét, és az abszolút bizonyosságig soha nem lehet eljutni, az írások közötti eltérések miatt. Vajon az ókori írnokok miért ejtettek hibákat? A nagy filológusok azt mondják, hogy három okból: hanyagságból, tudatlanságból, vagy mert sérült volt a látásuk. Hogy egy nagyon régi írásról megállapíthassuk, valóban hiteles-e vagy csak egy jól sikerült hamisítvány, a fennmaradt feliratok is a segítségünkre lehetnek: a szentélyek, sírkövek és más építménytöredékek kövébe vésett szavak, amelyek legalább annyit közölnek, hogy ez vagy az a személy valóban létezet-e. Sajnos azonban ezeknek a nagyobbik része szintén elveszett az idők során. Nem marad más, minthogy a szenvedélyes utazó tudós elmék feljegyzéseire hagyatkozzunk, akik Itáliát, Görögországot és Spanyolországot bejárva állítják, hogy több száz görög és latin epigráfot láttak személyesen, sokan meg is örökítették azokat a füzeteikben. Persze az is igaz, hogy ezeknek a füzeteknek a jó része is elveszett (például a híres anconai Ciriaco Pizzecolli feljegyzései), ráadásul arra is fény derült, hogy egyes esetekben az összegyűjtött, rendszerezett majd fényűző bőrkötésben megjelentetett írások fantáziadús kitalációnak bizonyultak (ez történt Ciriaco füzeteivel is), mivelhogy az azokban emlegetett feliratok soha nem is léteztek.

Végül, miután eloszlott minden kétely, a filológus értékes munkájának megkoronázásaként nyomdába kerül a javított szöveg, amely immár teljességgel mentes a félreértésektől és a másolók hadának fogyatékosságaitól, sőt, talán tökéletesen azonos az eredeti példánnyal, amelyet a szerzője, tizenöt évszázaddal korábban saját kezűleg papírra vetett. A legnagyobb szerencse és természetszerűleg a legnagyobb dicsőség azonban nem ez, hanem egy elveszett mű felkutatása és publikálása. Ah, minő borzongás! Melyik filológus nem álmodozik arról, hogy egy régi könyvtárban vagy egy elhagyatott kolostorban rátalál Lucretius egyik új versére, Cicero egyik ismeretlen beszédére vagy Firmicus Maternus egyik elveszett érteke56

zésére? Egy nagy felfedezés a hírnevet és a halhatatlanságot jelenti, hiszen a korrektorok alacsonyabb rendjéből a feltárók legmagasabb kasztjába juttatja a filológust. Máshová is eljuttatja mindazonáltal, mégpedig az irigység világába, amely sorsokat képes felzabálni, és romba dönteni. S miután az irigység prevencióként is kiváló, minden filológus titokban azon van, hogy ahol csak tudja, aláássa a kolléga reputációját, mielőtt még az, valamely szenzációs felfedezéssel a dicsőség csarnokába lépne. Valójában igen keveseknek adatik meg a halhatatlanság: köztük van, hogy néhány példát említsünk, a spanyol Antonio Agustin, több kézirat felfedezője, a Katolikus Király kedvence; Franciaországban pedig Schottus és Casaubon. Andreas Schottus, a görög költők és filozófusok kiváló ismerője, hogy biztosítsa magának a munkájához szükséges nyugalmat, jezsuita lett, de egyébként ugyanúgy élt, mint addig; Párizsban ott van a dicsőséges Isaac Casaubon, aki csodával határos módon Sztrabón, Suetonius és Aiszkhülosz műveit publikálta. Végül ott van a római katolikus anyaszentegyház néhány bíborosa, mint például a híres Baronio, a grandiózus Annalesek szerzője, amelyek a nevét viselik. A filológusok mindazonáltal, annak ellenére, hogy állandó és kegyetlen harcban állnak, nincsenek egyedül. A Bölcselet Köztársaságához tartoznak, amelynek polgárai valódi lovagokként cserélnek egymás között információt, tanácsot, könyveket de még értékes kéziratokat is, akkor is, ha egyikük francia a másik meg olasz, az egyik lutheránus a másik meg katolikus, az egyik fiatal és ismeretlen, a másik meg idős és híres. És ha nincs is köztük személyes kapcsolat, ismerik egymás tevékenységét. Egyvalami ugyanis mélyen belevésődött e tudós elmék agyába: a küldetésük nem a Múlt, hanem a Jelen megismertetése. A latin és görög nyelvű irodalomban lelhetőek fel az emberi történelem legillusztrisabb és a legigazabb gyökerei: évszázadok óta mindenki elismeri, hogy a klasszikusok alkotják az emberiség valódi közös kincsét, amelyből akarva akaratlanul mindannyian származunk, és amelyhez újra meg újra visszatérünk. A modern nyelvek a latinból és a görögből születtek, mindenki tudja. Az ókoriak gondolatai a vérünkbe ivódtak, még akkor is, ha nem vagyunk vele tisztában. Ki tanította meg nekünk, hogy bíráljuk a hatalmasokat, és ha kell, megdöntsük hatalmukat? Tacitus és Suetonius, akik a római császárok tetteiről és zsarnokságáról beszéltek, meg a görög Thuküdidész, aki a demokrácia veszélyeiről írt. Vergilius, aki halhatatlan eposzában, az Aeneisben, amely a mitikus Róma születését beszéli el, rámutatott, hogy egy állam nagysága és büszkesége szükségszerűen csak nemes eredetéből fakadhat. És ki tanította elsőként a szerelmet? Ovidius, aki felmagasztalta a bujaságot és Szapphó, aki feltárta a női érzékiség kétértelmű rejtélyeit; Petronius a Satyriconban megtanította, hogy pederasztának lenni szép és ajánlatos, elegáns és divatos dolog. Lucretius azt tanácsolta, hogy hagyjuk a szerelem felesleges érzelmeskedését és 57

menjünk inkább bordélyba. Cicero bebizonyította, hogy az írás és a szónoklat stílusa önmagában elegendő, a tartalom másodlagos. Platón megtanította, hogy a világot égi ideák tökéletlen visszatükröződéseként lássuk; Arisztotelész, a Tudók vezére, ahogy Dante nevezi, úgy tanította, hogy az ok és okozat kritériumai alapján találhatjuk meg az arany középutat. Szókratész és a szofisták megtanították, hogyan lehet igazunk akkor is, ha nincs igazunk, ami igen hasznos dolog, főleg a politikában és a bíróságokon. Seneca, a sztoikus, arra tanított, hogy viseljük el a sorsunkat, ha meg nem, folyamodjunk az öngyilkosság különféle rafinált módozataihoz. Szophoklész, a tragédia mestere mindenkit meggyőzött arról, hogy az ember sorsa sötét, ezért jogunkban áll keseregni. A Természet megéneklője, a nagy költő Lucretius huszonnyolc versbe szedett bizonyítékot hozott fel arra, hogy a lélek miért nem halhatatlan, és hogy miért enyészik el a testtel együtt. Egyszóval: a Bölcselet Köztársasága az a képzeletbeli hely, ahol mindezt a sok tudást őrzik, frissítik és bővítik mindig újabb és újabb módszerek és új felfedezések segítségével. A Jelen a Múlt alapjaira épül: a filológusok, akik eldöntik, hogyan zajlott ez utóbbi, mindkettőt életben tartják. Az ókor embere örök: a filológusok egy rólunk készült portrét mutatnak fel nekünk, amelyet évszázadokkal ezelőtt alkotott meg valaki, jóval azelőtt, mielőtt megszülettünk volna. Nemes feladat az övék, kétségkívül; de a nép semmit sem tud Tacitusról vagy Vergiliusról, Platónról vagy Lucretiusról, és nem is nagyon akar tudni. Még kevésbé érdeklik a népet a filológusok: az ő foglalkozásuk homályos, idegesítő, könyvmolyoknak való. Aki ebben él az epés, rágja a körmét, képes felzaklatni magát egy vesszőn, de az ő tudománya valójában hideg és nehéz, mint az ólom. Így aztán a filológusok arra ítéltettek, hogy árnyékban éljenek. Pedig ők döntik el szép csendben, hogy mit gondoltak, mondtak és írtak az ókor végtelen évszázadaiban, de ezért soha senki sem mond nekik köszönetét. A filológusi lét előnye, hogy senki se üti bele az orrát a fiókjaikba, és nem kéri számon tőlük a hibáikat. A hátránya, hogy kivéve egyes ritka eseteket, a névtelenség homályában maradnak. De egy dolog biztos: az, amit ők egyszer kijelentettek a Múltról, azt a mai filozófusok és történészek készpénznek veszik, idézik, kiegészítik és felhasználják a jelenkor történéseinek magyarázatához. Például Tacitusnak vannak követői a mi századunkban is, akik német földön az ő ősi germánokról szóló leírásait használják fel ahhoz, hogy megalapozzák és erősítsék a nemzeti büszkeséget, és nem kizárt, hogy akár egy háborút is sikerül kirobbantaniuk vele. A filológusok Múltból vett építőköveit a történészek és a filozófusok a Jelen és a Jövő ideológiáinak felépítésére használják.

58

– Szóval, ennek az útnak az a legnagyobb értéke, hogy jó sok éles elmét és nagy koponyát hozott össze egy helyen – próbáltam hízelegni egy kicsit Naudénak és Guyet-nek, elképzelvén magamban a mélységes frusztráltságot és a mérhetetlen ambíciót, amit ők ketten feltételezhetően tápláltak az egész vállalkozással kapcsolatban. – Akik közé, azonban, szerényen, nem szeretném besorolni magamat – jelentette ki a könyvtáros, akinek végre valahogy sikerült lecsavarnia a tintatartó tetejét és most egy lúdtollal próbavonalakat rajzolgatott egy papírlapra. – Kár, hogy éppen az a szerzetes nincs itt, akit a barátaink oly nagy hévvel keresnek. Naudé egyetértő pillantás váltott Guyet-vel. A kölcsönös egyetértés arra irányult, hogy bizalmat szavaztak nekünk is, és úgy döntöttek, hogy beavatnak végre ebbe a nagy titokba, ami, ki tudja, talán egy valódi kincshez vezet el, amelyről azonban sem Guyet, sem Hardouin vagy Schoppe, de még talán maga Naudé sem tudott szinte semmi biztosat. Guyet elővett egy vékonyka kis jutazsákot, amelyből kihúzott egy összehajtogatott levelet. Odanyújtotta, hogy elolvassam, és akkor vettem észre, hogy néhol foltok vannak rajta.

VIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben végre megtudjuk, mi áll a rejtélyes szerzetes levelében. A szöveg latinul volt, ahogy tudósok között írni szokás. Te előrehajoltál, hogy jobban lásd. Honestissime et sapientissime vir! Cum iám dudum fama tua et profundae tuae doctrinae usque ad remotam regionem pervenisset nostram, visum est mihi etfratribus meis mox tibi de felice novaque inventione sine ulla retractatione notitiam afferre, nonnullorum vetustissimorum membranaceorum latinorum codicum, qui hactenus incognita preaclarorum auctorum continent opera etsaeculo nono vei decimo vei undecimo exarati sunt, ut mihi in antiquos manuscriptos describendoperitissimo videtur… Az olasz köznyelvre fordítva, a szöveg körülbelül így hangzott: 59

Nagy tudású és tiszteletre méltó Uram! Hosszú ideje már, hogy az Ön tudományos hírneve és az Ön végtelen bölcsességének híre eljutott a mi távoli földünkre is, és meggyőzött bennünket, engem és társaimat arról, hogy mindenféle vonakodás nélkül tájékoztassuk Önt egynémely pergamenre íródott latin nyelvű kódex felleléséről, amelyek híres szerzők ez idáig ismeretlen műveit tartalmazzák, és feltételezhetően a kilencedik, tizedik és tizenegyedik századból származnak, legalábbis erre a következtetésre jutottam bőséges másolói tapasztalatom alapján. Ezek a kéziratok a híres toscanai tudós, Poggio Bracciolini gyűjteményéből kerültek elő, amelyet Jacopo fiára bízott halála előtt, megakadályozván ily módon, hogy az a Mediciek, kenyéradó gazdái birtokába jusson a többi rájuk hagyományozott irattal egyetemben. Jacopo, aki zsenge korában és örökösök nélkül váratlanul elhalálozott, nem rendszerezte az iratokat, amelyek a véletlen folytán egyik intézőjének birtokába jutottak, aki egy évszázaddal később, egy paraszt házában talált rá a kollekcióra, amelyet egy pistoiai úriembernek adott át, ki kegyesen megengedte, hogy megtekintsük és megjelentessük azt. A fellelt gyűjtemény a következőket tartalmazza: Cicero ismeretlen beszédei, Petronius Satyriconjának nagy része, Ammianus Marcellinus Rerum gestarum librijének eddig hiányzó fejezetei, idősebb Pliniustól a Germán háborúk és Róma történetének majd mind a harmincegy kötete. Ezenkívül a részét képezik Livius Historiae ab Urbe conditájának utolsó hatvan kötete, Varró teljes De lingua latinája, valamint Quintilianustól az Ars rhetorica és De causis corruptae eloquentiae című művek. Végül, egy teljesen ismeretlen epigrammagyűjtemény Martialis tollából és Statius teljes Achilleis eposza, amelyet eddig befejezetlennek hittünk. Bizonyára megérti, miért tűnik feltétlenül szükségesnek mielőbb nyomdába adni eme felbecsülhetetlen értékű és a tudósok által ez idáig hiába keresett műveket, annál is inkább, mivel egyetlen példányban kerültek napvilágra.

Félbeszakítottuk az olvasást, mert alig hittünk a szemünknek. Nem kellett tudósnak lenni ahhoz, hogy felmérjük ezeknek a kincseknek az értékét. Nem volt kizárt, hogy ezek miatt az elveszettnek hitt művek miatt, amelyeknek még a létezését sem sejtette senki, újra kell majd írni az ókori Róma történetét és irodalmát. Guyet, a filológus és Naudé, a könyvtáros szemében jól láttam a mohó csillogást: ha valaha is a kezükbe kaparinthatták volna ezeket a drágaköveket, a második, ha lett volna rá lehetősége, biztosan fogja magát, és a kéziratokkal együtt elszökik, lelkiismeretfurdalás nélkül elárulván Őeminen60

ciáját, az előbbiről pedig még azt is el tudtam képzelni, hogy a gyilkosságtól sem riadna vissza értük. – Omnia tempus habent, mindennek eljön az ideje, ahogy a Teremtésben áll – törte meg a csendet Naudé, mintha csak a tekintetemből olvasta volna ki a gondolataimat. – A Prédikátor könyvében, Gabriel, a Prédikátor könyvében! – szakította félbe türelmetlenül Guyet, a fejét csóválva. – Hát persze, a Prédikátor könyvében, egyértelmű – bólintott belenyugvóan Őeminenciájának könyvtárosa.

A kéziratok tehát ugyanabból a forrásból származtak: az ókori szövegek legismertebb felfedezőjének, a híres humanista Poggio Bracciolininek az örökségéből. Miközben a levelet olvastam, bólogattam, mert Poggio, Toscana dicső szülöttének neve nagyon is ismert volt előttem. Firenzében mindenki tudta, hogy a tizenötödik század első felében Poggio, a Német-római Birodalomban tett utazásai idején, minden idők legragyogóbb irodalmi gyöngyszemeit bányászta elő a különféle távoli kolostorok mélyéről, ahol évszázadok óta porosodtak, s ezzel páratlan ismertségre és elismertségre tett szert. A német szerzetesek valódi barbárok voltak, mesélte Poggio, a leghalványabb sejtelmük sem volt róla, miféle kincseket hagytak elrohadni elhagyatott tornyokban. Poggio szédületes mennyiségű művet fedezett fel: Cicero több szónoklatát, Lucretio De rerum naturáját, Quintilianustól az Institutio oratoriát, Valerius Flaccus Argonauticáját, Vegetiustól a De veteri disciplinát, Manilius Astronomicáját, Silius Italicus Punicáját, Statius Silvaejét, Ammianus Marcellinus Historiaet, Petronius Satyriconjának egy részét, Frontinus De aqueductibusát, Firmicus Maternus Mathesisét, ezenkívül pedig Eutükhész, Columella, Marcus Valerius Probus nyelvész és több kisebb szerző műveit. Csodálatra méltó, emberfeletti teljesítmény! Egyetlen ember, alig néhány segítő közreműködésével, átszabta az ókori Róma arculatát, a poézis, a szónoklat, a történetírás, az epika, a grammatika, az építészet, a természettan és a filozófia tudományának több tucatnyi elveszettnek hitt remekművével ajándékozta meg az utókort. Nincs is mit csodálkozni rajta, hogy Firenze szobrot állított neki a dómban, és nevének dicsfénye még két évszázad múltán is ugyanazzal az erővel ragyogott. A szerzetes birtokába került kéziratok fenséges tökéllyel egészítették ki Poggio korábbi felfedezéseit: Ciceró új Szónoklatait be lehetett illeszteni a már meglévő beszédeinek sorába, a nagy historikus, Livius művei a most felfedezett fejezetekkel majdnem teljes terjedelmükben olvashatóak lettek. A híres szónok, Quintilianus műve mellé, akinek az Institutio oratoriáját Poggio 61

megtalálta, most még két olyan mű került, amelyet már régóta keresett mindenki, de eddig elérhetetlenek voltak, és így tovább. – Olyan, mintha előkerültek volna annak a darabokra törött vázának a hiányzó részei, amit Poggio már korábban megpróbált összerakni – jegyezte meg csillogó szemmel Naudé. Egy ilyen kivételes és hihetetlen esemény láttán, mondta Naudé, csak hálát adni és meghatódni lehet! A Bölcsészet Köztársaságának polgárai évtizedekre el lesznek látva munkával. A most felfedezett lírai költemények és prózai művek tanulmányozása során végre fény derülhetett a megválaszolatlan kérdésekre: hol született az a bizonyos költő? Miféle titkos skandalumok álltak ennek vagy annak a császárnak az intézkedései mögött; honnan indult ki egy keleti jellegű rejtélyes vallási kultusz; melyik építész vagy szobrász emelte ezt vagy azt a műemléket; hogy hívták azt a faragatlan népvezért, aki annak a híres rabszolgafelkelésnek az élére állt, vagy hogy ki vesztegette meg ezt vagy amazt a pénzsóvár prefektust? Számtalan talány és rejtvény, amelyeken a tudósok évszázadok óta törték a fejüket, most egy csapásra, mintegy varázsütésre megoldódhatott. – De ami a legfőbb, barátom – mondta Naudé elragadtatott hévvel −, a világirodalom több ezer halhatatlan lappal gazdagodik, amelyekből poéták, művészek és irodalmárok merítenek majd ihletet! Végigolvastuk a levelet: Annak érdekében, hogy Ön mielőbb megismerhesse a kódexeket, és az Önnek legmegfelelőbb kiindulási pontot biztosíthassam a munkához, vagyis, hogy a Bölcselet Köztársasága minél hamarabb élvezhesse az Ön fáradozásának gyümölcsét, amelyet máris kitűnőnek gondolok, szándékomban állt személyesen meglátogatni Önt és felajánlani a szolgálataimat, de megroggyant egészségem okán Livornóban kellett maradnom, a Toscanai Nagyhercegségben. Ezért kérem Önt, ha nem esik nehezére, látogasson el hozzám ide Livornóba, ahol az Ön nemzetközi hírnevéből és respektusából adódóan minden bizonnyal találunk egy Önhöz méltó és megfelelően kényelmes, a kéziratok szempontjából pediglen biztonságos elhelyezést. Az Ön rendelkezéseire vagy Uraságod megérkezésére várva megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem legmélyebb hódolatomat és nagyrabecsülésemet, úgyis, mint az Ön hűséges és őszinte tisztelője. A Cucine Vecchie fogadóban tartózkodom. Alázatos szolgája, Philosz Ptétész

– Nagyon remélem – jelentette ki Guyet hogy Lyonban megtaláljuk ezt a mi Philosz Ptétészünket, még ha a címét nem is ismerjük. Először a kolostorokban 62

fogunk érdeklődni. Nos, reméljük, hogy időközben nem utazott tovább valamelyik másik városba. Ha beteg, netán időközben meggárgyult, annál jobb: akkor biztosan nem mehetett messzire. – A Philosz Ptétész görög névnek tűnik…– gondolkodtam hangosan. – Véletlenül nem kérdezték meg Livornóban, hogy hová való? – Dehogynem. Azt mondták, hogy dalmát – felelte Guyet. – Dalmát? Szóval horvát? – kérdeztem rá. – Dalmácia Horvátország tengerparti részén van – erősítette meg Naudé. – Tehát egy dalmát szerzetes – méláztam el. – Azon gondolkodom, hátha hallottam róla valamit. Egy dalmát szerzetes. Az Adriai-tenger másik partjáról való egyházi személyek nem fordulnak meg túl gyakran a toscanai vizeken, és még kevésbé állnak meg Livornóban. Ezzel azt akarom mondani, hogy egy dalmát szerzetes nem maradhat sokáig észrevétlen. Láttam, hogy a szavaimat hallva tágra nyitod a szemed. – Egy dalmát szerzetes, azt mondja? – kérdezted. – Na várjunk csak, lehet, hogy… Mindannyian kérdően néztünk rád, a további magyarázatra várva.

IX. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy két évvel korábbi érdekes eseményről esik szó – Emlékszik? Két évvel ezelőtt, 1644 októberében, az első francia utunkon, amikor felszálltunk arra a francia kereskedelmi hajóra, de a vihar miatt horgonyra kellett állnunk Gorgona mellett – kezdtél bele, hozzám, hűséges titkárodhoz intézve a szavakat. – Akkor a legénység vizet vételezett, de az utasok közül is kiszálltak néhányan, hogy kinyújtóztassák tagjaikat. És az egyik utast, egy nagy termetű, keleties kinézetű szerzetest, azt a hosszú szakállút, megmarta egy kígyó. A hajó parancsnoka úgy rendelkezett, hogy a szigeten kell maradnia az ottani ispotályban, amíg vissza nem szállítják a partra. – Igen, emlékszem – bólintottam. – Nos – folytattad – emlékszem, hogy én magam kérdeztem meg a parancsnokot, hová való az a szerzetes, és azt mondta, hogy Dalmáciába! Mindannyian nagyon meglepődtünk a hallottakon. 63

– Nem kérdezted meg véletlenül azt is, hogy hívták? – kérdezték szinte egyszerre Naudé és Guyet, láthatóan igen türelmetlenül. – Sajnos nem. Arra viszont világosan emlékszem, amikor kirakodták a partra a csomagjait. Négy óriási és nehéz táska volt nála. Ez a mondat kimondhatatlanul felvidította a két tudós elmét. – Ő az, ő az! – kiáltott fel Naudé, Guyet boldogan felkacagott. – Fiam, ugye nem a bolondját járatod velünk? – komorodott el hirtelen Guyet, gyanakvó tekintetét a szemedbe fúrva. – Monsire Guyet, már majdnem húszéves vagyok. Jó ideje leszoktam a gyerekes csínytevésekről – felelted kissé sértődötten. – Szóval Philosz Ptétész nem érkezett meg Lyonba – tanakodott Naudé elgondolkodva. – Akarom mondani, az előtt biztosan nem, hogy ellátták volna a kígyómarás okozta sebet. – Kivéve, ha… – jegyezte meg Guyet elsötétült tekintettel. – Te jó ég, értem, mire akar kilyukadni – vágott közbe Naudé a homlokához emelve a kezét. – És mi van akkor, ha a szerzetes meghalt, és soha nem hagyta el azt a szigetet? – Kedves Naudé – rázta a fejét Guyet −, tudja, ez az egész egyre inkább olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Jobban tettem volna, ha otthon maradok Párizsban, mint az a ravaszdi jezsuita Petavius. – Végül is, ha jobban belegondolunk – folytatta Naudé egyre csalódottabban −, egyáltalán nem biztos, hogy az a dalmát szerzetes, akit a mi ifjú Attónk látott, az valóban Philosz Ptétész volt. A mi szerzetesünk a levelében rendtársakról beszélt, ez egyedül volt, ráadásul az is lehet, hogy a négy táskában nem iratok voltak, hanem mondjuk ruhaneműk. – Na persze, ruhaneműk. Egy szerzetesnek legfeljebb egy váltóruhája van a szandálján kívül, amit hord, miféle ruhaneműről beszél? – förmedt rá idegesen Guyet. A sors szeszélye azonban félbeszakította a két francia tudós spekulációit. Már csak azért is emlékszem erre olyan pontosan, mert az egyik őrszem, igaz franciául, de olyasmit kiáltott, ami mindannyiunk figyelmét elvonta a további beszélgetéstől: – Hajó a láthatáron!

64

X. ÉRTEKEZÉS Amelyben fény derül a fregattok felsőbbrendűségére a gályákkal szemben Egy vitorlás hajó volt az, a miénknél sokkal gyorsabb és fürgébb, amely annak ellenére, hogy nem rendelkezett evezőkkel és jóval szélesebb volt a mi hosszú és keskeny gályánknál, teljes vitorlázatának köszönhetően szinte repült a hullámokon. Az ismeretlen hajó sebesen közeledett. A szélcsendek nélküli téli időszak kiválóan kedvezett ezeknek a vitorlás hajóknak, amelyek a legnagyobb távolságokat is könnyedén leküzdötték. Előbukkant Malagigi és Barbello is (aki kéjes pillantásokat vetett rád), és nyomban elmesélték, mit tudtak meg a legénységtől az idegen hajóról. – Már egy ideje észrevették, de csak most jelentették, mert a hajó felvonta a felségjelzését. Az Egyesült Tartományokból jött. Valóban, a főárbocon ott lengedezett a piros-fehér-kék sávos lobogó, az Egyesült Holland Provinciák zászlaja. Biztosan valamelyik holland kereskedelmi társaságé, mondta Barbello, nekik van a legtöbb ügyletük a livornói zsidó kereskedőkkel. Hirtelen és váratlanul egy trombita hangja hasított bele a hullámok morajlásába. A mi tengerészeink közül néhányan üdvözlésre emelték és meglengették a karjukat. – Trombitaszó? Minek? – kérdezted, nem is vettem észre, hogy a hátam mögé kerültél. – A hollandok gyakran így köszöntik a másik hajót – felelte Malagigi. Először csak szabad szemmel, utóbb egy távcső segítségével a másik hajó fedélzetén három szőke loboncú, robusztus testalkatú fiatalembert pillantottunk meg, akik a szikrázóan csillogó tritonkürtöket fújták. A mi hajónk nem változtatott irányt, látván a barátságos üdvözlést és a hajó felségjeleit. Eltelt néhány perc, és már éppen visszavonultunk volna a fedélzetről, amikor a mi hajónk legénysége hirtelen egyetlen óriási üvöltésben tört ki: az ismeretlen hajó leeresztette a felvont zászlót és egy másikat húzott fel az árbocra, egy sokkal nagyobbat és félelmetesebbet. – A félhold, a félhold! – ordítoztak magukon kívül a rémült tengerészek. A jel egyértelmű volt, akárcsak a csel: egy berber kalózhajó közeledett felénk. A legénység, amely a lobogócsere első pillanataiban lebénult, döbbenetes gyorsasággal összeszedte magát és a szélrózsa minden irányába szétszóródva lázas tevékenységbe fogott. Valamilyen rejtélyes oknál fogva, a tartalék mentőcsónakot előrehúzták, és egy rövid kötéllel a hajótest oldalához rögzítették. Ekkor eldördült az első ágyúlövés. Az ellenséges ágyúgolyó szerencsére 65

jó messze a hajótesttől landolt, magasra fröcskölve a felhabzó vizet. Még mindig jókora volt köztünk és az üldözők közötti távolság, de az erős szél menthetetlenül felénk sodorta az ellenséges hajót. A kalózok lobogóján egyre jobban kivehető lett a három egymás mellett lévő félhold, de az alattuk lévő, talán arab feliratot még nem lehetett jól látni. A gályánk menekülőre fogta a dolgot, az argousin ostora egyre gyorsabb ütemet diktált az evezősöknek, akik most zokszó nélkül minden erejüket megfeszítették. Egyszer csak a semmiből előttünk termett egy feldúlt arcú tiszt, ki megparancsolta, hogy az utasok nyomban húzódjanak le a raktérbe. – A ballasztot, gyorsan, dobáld! – hallatszottak innen is, onnan is francia és olasz hangok, köztük a fedélzeti tiszteké. A fedélzet hirtelen benépesült – a legénység nekiállt megszabadulni minden olyan, a vészhelyzetből adódóan felesleges súlynak minősülő tárgytól, amely lassíthatta a hajó előrehaladását; ládikák, utazóládák, skatulyák, boroshordók, tűzifakötegek, vizeskannák repültek a vízbe, de még teli élelmiszeres ládák és zsákok is, hiszen a nagy sietségben nem volt idő a mérlegelésre. Meg egyébként is, ha a kalózok kezébe kerülünk, úgyis mindenkitől elkobozzák a tulajdonát, nemigen akadt más megoldás. Számomra érthetetlen okokból senki sem nyúlt azonban a tat és az orr viaszosvászonnal letakart üregeiben lévő rakományhoz. Mi, utasok, a mérhetetlen káoszban igyekeztünk eljutni a szálláshelyünkre, hogy magunkhoz vegyük értékesebb tárgyainkat, de attól tartottunk, hogy előbb utóbb azok is a vízben végzik majd. Végül a kis lépcsőn mindannyian leereszkedtünk a raktérbe, amelynek a nyílását takarókkal fedtük el. Te azonnal Rosina segítségére siettél és lovagiasan átkaroltad, hogy ne féljen, és persze, hogy ne essen el. Közülünk csak Schoppe őrizte meg a hidegvérét, jobban mondva szenvtelenségét. Láttuk, hogy elmélyülten diskurál az egyik francia tiszttel. A szűkös raktérben óriási izgalom és rettegés uralkodott el. Támadóink nem egyszerű tengeri rablók voltak, akik haszonszerzésből támadták meg különböző országok kereskedelmi vagy hadihajóit, amelyeken gyakran nemcsak fosztogattak, rabszolgákat ejtettek és számos alkalommal gyilkoltak is, hanem hivatalos felhatalmazással, más nevén kalózlevéllel rendelkező haramiák, akik valamely állam vagy hatalom megbízásából működtek. A mi esetünkben ez a hatalom a török szultán fennhatósága alá tartozó észak-afrikai berber szövetség volt, amelynek hajóit gazdag támogatóik állították ki és szerelték fel. A berberek politikai jelentőségre főleg Barbarossa Frigyes révén tettek szert, aki Algériát és Tunéziát katonai államként egyesítette és elismerte a török szultán fennhatóságát. Barbarossa jövedelmező kalóztevékenységet folytatott. Amikor Rabatba és Tetuanba erős mór törzsek érkeztek, Marokkó lett a kalózok központja, csakúgy, mint az alaví szultánoké, akik hamarosan 66

uralmuk alá hajtották a két köztársaságot, és ők is kalózkodásból gyarapították bevételeiket. Nem csoda, hogy rettegtünk az esetleges fogságba eséstől, ráadásul tehetetlenek voltunk. – A berber kalózok hajóin – mesélte Malagigi, hogy enyhítse valamelyest szorongásunkat – ugyan nincs bor és hús, mert Mohamed híveinek ezek tiltott dolgok, de bőségesen van rizs, kétszersült, zöldség, vaj, olajbogyó és olívaolaj. Télen, amikor kedvezőbb a széljárás, a mór kalózok hajói összehasonlíthatatlanul gyorsabbak bármilyen gályánál. Egy ideig azon folyt a vita, hogy a minket üldöző hajó a vitorlások melyik fajtájához tartozik, hogy vajon egy nef, egy kogge, egy karavella, egy pinasse, netán egy karakk vagy egy fleute, egy szkúner, esetleg egy hulk, de végül abban maradtunk, hogy minden bizonnyal egy fregatt, mert annak van ennyire széles és öblös hasa és óriási terjedelmű keresztvitorlázata. – Átkozott hollandusok – sziszegte Naudé. – Ezek itt kalózok, nem hollandusok – szólt közbe Barbello, aki elmaradhatatlan viaszosvászon tarisznyáját a ruhája alá rejtette, úgy derékmagasságban, és ő is jól beburkolózott, viszont egy cseppet sem látszott megrettentnek, ami pedig elvárható lett volna, főleg egy náladnál jóval gyengébb testalkatú és természetű kasztrálttól. – Tudom, tudom – csattant fel türelmetlenül Naudé −, de egy hollandus, egy flamand renegát tanította meg a berber kalózokat korszerű vitorlás hajókat építeni, és azóta le is cserélték a lomha gályáikat. Az az átkozott Simon Danziger, az áruló, akit mindenki Démon kapitánynak hívott. Szervezett magának egy háromszáz fős, hatvan ágyúval rendelkező flottát, épített magának egy csodapalotát Algírban, és a tuniszi bég lett a legjobb barátja. Azt beszélik, hogy egyszer Spanyolországban huszonkilenc hajót foglalt el egyetlen támadással. Az angolok mindenáron el akarták kapni, élve vagy halva. – És aztán mi lett vele? – kérdezte meg Guyet. – Mi lett volna? Átállt a keresztényekhez, egyszóval megint áruló lett. Aztán amikor a berberek elfogták, lenyisszantották a fejét. Ekkor jelent meg a lépcső tetején Schoppe, aki zaklatottnak és felháborodottnak tűnt. – Egy pokoli gyújtóhajón vagyunk, hogy a fene vinné el! – kiáltott fel dühösen.

67

XI. ÉRTEKEZÉS Amelyből kiviláglik, hogy mi az a gyújtóhajó, és miféle veszélyeknek teszi ki magát, aki egy ilyenre felszáll. Schoppe vérben forgó szemekkel elmesélte, mit tudott meg attól a fedélzeti tiszttől, akivel beszélgetni láttam korábban. Nem egy gályán voltunk, jobban mondva nem egy szokványos harci gályán, amelyet csatára készítettek fel, hanem egy olyanon, amelyet robbantásra használtak. – Pontosan azért van tele mindenféle gyönyörű faragással és díszítményekkel, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy valójában egy úszó bomba. A raktér tele van lőporral meg rengeteg más gyúlékony anyaggal – magyarázta Schoppe az izgatottságtól elakadó hangon. – Arra tervezték, hogy az ellenséges hajó mellé lopakodva különleges kampókkal odaerősítsék a hajótesthez, felgyújtsák, aztán amikor a lángok elterjednek, a másik hajóval együtt felrobbanjon. Világos? Megkövülten meredtünk egymásra. – Most már értem; az a sok gyönyörű aranyozott faragás csak álcázásul szolgál…– mondta Barbello, gyerekes rácsodálkozással. Ezúttal azt is megértettük, hogy miért nem nyúlt senki a taton és az orrban lévő letakart üregekhez: nyilván ott tárolták a szalmát, csepűt és a többi gyúlékony anyagot. – Csak a gyújtóhajóknak van két mentőcsónakjuk, hogy a legénység biztonságosan megmeneküljön. Ezért húzták oda a mi tengerészeink a lélekvesztőt minél közelebb a hajótesthez – folytatta időközben Schoppe. – Attól tartanak, hogy a kalózok, ha észreveszik, nyomban rájönnek, hogy egy gyújtóhajóról van szó, és hogy ne kockáztassanak, ránk lőnek, és felrobbantanak bennünket. Amikor körülnéztünk, most az egyszer nem a biztonságos menedéket, hanem a halálos fenyegetést láttuk a mi gyönyörűséges gályánkban. Többen keresztet vetettek, néhányan a Szűzanyához imádkoztak; láttam, hogy a hajad tövéig elsápadsz, a szád keskeny vonallá vékonyodik, az ajkad elfehéredik. Elhúzódtál egy picit Rosinától és nagyon halkan, hogy ne ijeszd meg a többieket, megkérdezted tőlem: – Ki határozott úgy, hogy éppen erre a gályára kell felszállnunk, és nem egy másik francia hadihajóra? A livornói kikötőben volt belőlük egypár. Valaki fel akart robbantani bennünket? Nem volt időm válaszolni a kérdésedre. – Várjanak, még csak most jön a java – folytatta Schoppe. – Tudják, hogy mit jelent pontosan egy ilyen gyújtóhajón tartózkodni? Hát azt, hogy 68

nincs, aki megvédjen bennünket, mivel az ilyen hajókon alig van legénység, és azok is a minimális fegyverzettel vannak ellátva. – Ez igaz, nekem is feltűnt, hogy túl kevés a tengerész, és az evezősök padjai is félig üresek – mondta Malagigi. – De én úgy tudom, hogy ezek a gyújtóhajók fabatkát sem érnek – szólt közbe Naudé −, ha jól hallottam, a candiai csatában a velenceieknek egyetlen török hajót sem sikerült kiiktatniuk velük. – Ez igaz – vágta rá Schoppe −, de csak azért, mert a törökök ravaszak voltak: óriási fatáblákkal vették körül a saját hajóikat, így megakadályozták, hogy a gyújtóhajók a közelükbe jussanak. Ekkor hatalmas dörrenést hallottunk, majd rögtön utána még egyet. A hajótest megremegett, hallottuk, hogy fölöttünk ide-oda rohangálnak, az argousin, a parancsnok és a fedélzetmester pedig hangosan szidnak valakit vagy valamit. Lehet, hogy a kalózok máris elfoglalták a hajót? – Eltaláltak bennünket – sóhajtott fel Malagigi −, talán jobb lenne, ha felmennénk. – Nem őrültem meg – jelentette ki higgadtan Barbello. – Odafent ágyúgolyók röpködnek. További dübörgés hallatszott, ezúttal nagyon közel volt és fülsiketítő robajjal járt. A gálya ide-oda bukdácsolt, majd egy félkörívet írt le. Feltételezhetően gyors irányváltoztatással igyekezett kitérni az ellenséges hajó útjából, ami valóban az egyetlen lehetőség volt, mert a fregatt egyetlen hátránya éppen lassú fordulékonyságában rejlett. – Én azt mondom, hogy menjünk fel – erősködött Malagigi. – Nem érzik a füstöt? Igaza volt. A levegőben füstszag terjengett, ami azt jelentette, hogy tűzvész van kialakulóban. Vajon mennyi időnk maradt, mielőtt még a gyújtóhajó lőpora meggyullad, és mindannyian a levegőbe repülünk?

Nem vitatkoztunk hát tovább, és mindannyian elindultunk a kis lépcső felé. Emlékszem rá, hogy én mentem legelöl, és csak akkor tétováztam egy kicsit, amikor a lépcső tetejére érve észleltem, hogy a füst odakint még sűrűbben gomolyog. Most már egyértelmű volt – a füst a fedélzetről jött. A szemem nyomban könnyezni kezdett, a borzalmas füst kaparta a torkomat; eszembe jutott, hogy egyszer valamikor hallottam, hogy mielőtt megrohamoznák a kiszemelt hajót, a kalózok ronggyal és kátránnyal töltenek meg üres üvegeket, meggyújtják a tölteléket, azután ezeket átdobálják a fedélzetre, hogy összezavarják, és harcképtelenné tegyék az ott tartózkodókat.

69

– Maradjon mindenki odabent, és jól zárják le a kijáratot, különben mindannyian megfulladnak! – kiáltottam le a raktérbe, bár az utolsó szavaimat elnyelte az ágyúdörgés. Lekuporodtam a földre, aztán négykézláb megpróbáltam közelebb jutni az evezősök padjához, de ott is káosz fogadott: a padok fele üresen állt, néhány buonavoglia élettelen testét vettem ki, de sok volt a sebesült is. Láttam, hogy hárman-négyen a gályarabok közül az egyik társukat ütlegelik, de amikor az egyikük felemelkedett, akkor vettem észre, hogy késsel szurkálják. Igyekeztem minél jobban a földhöz lapulni. Az argousin eltűnt, de a francia legénységből senkit sem láttam a közelben. A parancsnok, az első tiszt, a fedélzetmester és a többi tiszt mind eltűntek valahová, a nagy zajból csak kiabálást hallottam ki, parancsokat senki sem osztogatott. Eszembe jutottak a franciák és a spanyolok közötti tengeri csatákról szóló történetek, azok közül is az, amikor egy ágyúgolyó szabályosan kettészelte szegény Maillé-Brezé admirális testét, véget vetve dicsőséges ámde rövid életének. Belegondoltam, hogy alig néhány órával korábban az egyik tengerész éppen róla énekelt egy buzdító dalt: Si tu demandes des heraus Qui nous deslivrent de nos maux, Les Brezayet les Meillerayes Sont les medecins de nos playes Miközben egy pillanatra lehunytam a szemem, hirtelen megértettem, hogy mi történhetett: a kalóztámadás hírére a gályarabok egy része, feltételezhetően a törökök, fellázadtak, vagy legalábbis abbahagyták az evezést, nyilván abban bízva, hogy megérkeztek a felszabadítóik. Most már azt is értettem, miért mondta az a tapasztalt tengerész, hogy minél kevesebb török van egy gályán, annál jobb. Abban a pillanatban egy nagy lökést éreztem, utána pedig egy kolosszális csattanás hallatszott, mintha egy óriási vihar egyszerre száz fát tépett volna ki gyökerestől. Hiába kapaszkodtam, a billenéstől odébb gurultam és belepottyantam az evezősök üregébe: a kalózhajó megcsáklyázott bennünket. Számbéli fölényben voltak velünk szemben, ez igaz, de hogyhogy nem is lőttünk vissza? Hová bújtak a francia tengerészek? A válasz egyszerű volt: szembesülve a reménytelen helyzettel, jobbnak látták harc nélkül megadni magukat, abban a reményben, hogy így kevésbé hergelik maguk ellen a kalózokat. Amikor feltápászkodtam, örömmel konstatáltam, hogy a térdemnek semmi baja, pedig úgy éreztem, mintha eltört volna. Vasláncok csörgésére 70

lettem figyelmes, aztán recsegés-ropogást hallottam, valaki pergő nyelven utasításokat adott, majd kiáltások következtek, csigák csikorogtak, kötelek húzódtak, miközben a hajótest lassan a kalózhajó oldalához dőlt: a gályát elfoglalták a kalózok.

XII. ÉRTEKEZÉS Amelyben többféle és igen hasznos dolgot tudunk meg a berber kalózokról, azok csáklyázási módszereiről, valamint a lingua francáról A gálya megcsáklyázott oldala felől hallatszó záporozó kalapácsütések hangja azt jelezte, hogy a kalózok már a fapallókat rögzítették, utána dübörgő léptek zaja és egy dörgedelmes lövéssorozat hallatszott, majd egy húsz-harminc érces férfitorokból felszálló diadalittas üvöltés remegtette meg a hajóhíd tartóoszlopait. Önkéntelenül is azok a borzalmas történetek jutottak eszembe, amelyek a berber kalózok kedvenc kínzási módszereit beszélték el hátborzongató részletességgel: tömeges akasztás az árbocokra, izzó vassal való megbélyegzés a vállon vagy a mellkason, karóba húzással egybekötött keresztre feszítés, a foglyok hajának meggyújtása, a túszok ágyúcsőből való kilövése és hasonló borzalmak. Alig néhány pillanat múlva a támadók már az evezősök padjaihoz értek, vagyis a rejtekhelyemhez, ahol minden ízemben remegve kuksoltam. A haramiák a kalózok szokásos öltözékét viselték: turbán, a bokánál összehúzott bő szárú fehér bugyogó, gombok nélküli, a mellen keresztbe hajtott szárú ing és széles bőröv. A livornói kikötőben sokszor láttam török rabszolgákat hasonló ruhában, a kivétel csak a rövid szablya volt, amelyet a barbár foglyok nem viselhettek, és amelyet a mi támadóink most a markukban szorongattak, miközben birtokba vették a hajónkat. Időközben a robbanó üvegek füstje szétoszlott, és a szemem előtt lassan megjelentek a kalózhajó impozáns vitorláinak körvonalai. Mennyivel magasabb és hatalmasabb volt széles tatjával, rengeteg ágyújával és három óriási árbocával ez a vitorlás fregatt a mi kis gályánknál! Úgy tűnt, hogy az utasításokat az egyik tagbaszakadt, zömök, a többieknél valamivel alacsonyabb kalóz adja, aki a rejtekhelyem közelében állt, így alaposan megfigyelhettem. Az ő inge csak félig volt betűrve a bugyogó övébe, 71

a haját turbánja alá gyűrte, rövid de dús, rőt szakálla volt: úgy hatvanéves lehetett. A bal kezében egy szikrázó drágakövekkel kirakott markolatú szablyát tartott – azt mondják, a kalózok valósággal megőrülnek az ilyen drága fegyverekért, és oly nagy becsben tartják őket, hogy még akkor sem válnak meg tőlük, ha mindenüket elveszítik. A kalózok vezérének világos, de napcserzette bőre volt, az arcát mély ráncok barázdálták; a szeme nagyon világos, szinte nefelejcskék színű, komor tekintete könyörtelenséget tükrözött, de nem kevés elszenvedett fájdalomról is tanúskodott. Mialatt azzal küszködtem, nehogy elköhintsem magam a torkot kaparó füsttől, amely úgy látszik semmilyen hatással nem volt a támadóinkra, jól hegyeztem a fülem, hogy elkapjak néhány foszlányt rövid és velős utasításaiból. – Fazir presto! Mehmet, öve ti andar? Mustafá, ti basciar. (Igyekezni! Mehmed, te hová menni? Musztafa, te vigyázni.) Nyersen és ellentmondást nem tűrően adta ki a parancsokat, egy kipróbált tengerész kemény hangján. A lingua francát beszélte, amely a berbereknél is általánosan elterjedt volt. Valószínűleg ő volt a raísz, vagyis a kalózhajó parancsnoka. A fedélzeti kabin felé indult. Nem dughattam ki a fejem, de a szavakat és a hangokat jól kivettem. Kopogást hallottam. – Ki lenni odabent? Kifelé a házból! A kalózok felröhögtek. Ekkor a főnök rájuk förmedt, mire nyomban csend lett, aztán egy szakállas puska lövését hallottam, majd ismét nevetgélés következett, és valamilyen fura nesz, csoszogás, majd egy franciául beszélő hang. A hajó másik végéből is lövések hallatszottak, végül egy zár csattant. Diadalittas üvöltést hallottam, de az nem a kalózoktól származott. A francia tisztek és a legénység tagjai, akik a fedélzeti kabinba zárkóztak be, most egyenként előbújtak, a karjuk a tarkójukon összefonva: megadták magukat. Igazuk volt, mert úgy történt, ahogy sejtettem: a török és arab gályarabok a kalózhajó közeledtére fellázadtak, kiszabadították magukat, és most abban reménykedtek, hogy bosszút állhatnak kínzóikon. A győztesek és a legyőzöttek vezére között lezajlott pergő párbeszédet követően a francia parancsnok hangosan utasítást adott a legénységnek és az utasoknak, hogy mindenféle ellenállás nélkül bújjanak elő és adják meg magukat, akkor nem lesz bántódásuk. Azt is megértettem, noha nem egészen tisztán, hogy a legénységből valaki beszámolt a kalózoknak a raktérben lapuló utasok rejtekhelyéről, mire az egyik kalóz gyorsan odaszaladt és felemelte a lépcsőt lezáró csapóajtó fedelét. Mindannyiunk élete a kalózok vezérének markában volt. Vajon miféle ember? Kegyetlen, szeszélyes és véreskezű, mint a berberek többsége? Netán hűvös és számító, akit csak a zsákmányból származó haszon érdekel? 72

A te sorsodon gondolkodtam, én Attóm, amely immár az Úr kezében volt, és mérhetetlen szorongással töltött el a bizonytalanság. Sozzifanti lovag, a te keresztapád, aki a gondjaimra bízott téged, a Szent István lovagrend kapitánya volt, annak a dicsőséges flottának a parancsnoka, amely a tengereken üldözte a kalózokat és a hitetleneket. Pistoiában, a Sozzifanti házban tucatnyi elbeszélést hallottam a szégyentelen berber haramiákról, ezért egyáltalán nem csodálkoztam, amikor meghallottam, hogy a raísz egyik segédje halkan beszámol főnökének a hajón tartózkodó utasok kilétéről. A kalózvezér végül hangosan összefoglalta a hallottakat: – Három francia, egy német. Jó, nagyon jó. A segéd mondott még valamit, mire a vezér nagyot köpött és keserűen elfintorodott. – Két toscanai, egy velencei, egy római: szart se érnek. A kiejtés nem hagyott semmilyen kétséget: a kalózok vezére olasz volt.

XIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben fény derül a kalózok szónoki képességeire, és sor kerül egy üdvözlő rítusra is. Mindenkit gyorsan feltereltek a fedélzetre és csoportokra osztottak bennünket. Minket, utasokat a kalózok mohó szemmel méregettek, valahogy úgy, ahogy a ketrecbe zárt ritka állatokat szokás. Nem bántak velünk durván, igaz, ide-oda lökdöstek, de nem bántottak. Rosinával kivételesen udvariasak voltak, és még csak hozzá sem értek: nemsokára rájöttünk az okára. Csak Guyet-nek akadt némi kellemetlensége: a kalózok sértőnek ítélték megvető pillantásait, és az egyikük leöntötte egy vödör vízzel, úgy nézett ki szegény, mint egy elázott vén sirály. Felfigyeltem rá, hogy a tengerészeink és a buonavogliáink közül néhányan eltűntek: nem mertem kérdezősködni, hogy meghaltak-e vagy csak megsebesültek, a francia tiszteket ugyanis szinte azonnal láncra verték és átvitték őket a kalózhajóra – valószínűleg azért, hogy a mi gályánkon ne maradjon senki, aki kormányozni képes a hajót. Időközben az összes füstbombát bedobálták a tengerbe, a levegő kitisztult. A kalózok közül néhányan kivetették a horgonyköteleket, a vitorláinkat leeresztették, az evezőket kiemelték a vízből. A gályarabok helyére odaláncolták a buonavogliákat, méghozzá vadonatúj ékekkel és karikákkal, de előtte 73

megbizonyosodtak felőle, nincsenek-e köztük angolok és flamandok, akik vékony testalkatuk miatt alkalmatlanok az evezésre, mert hamar kidőlnek. A kiszabadult gályarabok vidám táncot jártak örömükben és hangosan kurjongattak. Néhányan közülük a hátrakötött kézzel a kalózhajó felé terelt argousinhoz, a fedélzetmesterhez és a tisztekhez rohantak és szembeköpdösték őket. A kalózok azonban, nagy fenékberúgások és komor figyelmeztetések közepette visszarángatták, és hátrazavarták őket. Jó jel, gondoltam, talán mégsem a legvérengzőbb haramiák karmaiba kerültünk. Minket, utasokat egy kupacba tereltek, és figyelmeztettek bennünket, hogy maradjunk állva. Te meg én gyorsan váltottunk egy bizakodó pillantást. Ekkor az egyik kalóz, a főnöke intését követően, felmászott a főárboc egyik keresztrúdjára, ahol szétvetett lábakkal lecövekelt és széles taglejtések kíséretében beszédet intézett hozzánk: – Nektek mondok, minden náció, francőz, hispán, portugés, görög, neápoletán, toszkán, germán, italiánó, mór, héber, török, örmény, perzsa, moszkovit, dánus, svéd, flamand és más: üdvözlet! Mi lenni berber de Tunisz és harcolni mer’ kiüríteni keresztény zsebek. – Azt mondta, hogy tuniszi berberek és azért küzdenek, hogy eltulajdonítsák a keresztények pénzét – súgtam oda neked, én Attóm, aki hófehérré sápadtál a gondolattól, hogy a sorsod egy hajszálon függ. Az öreg Schoppe becsmérlően méregette a kalózokat, a déli népek irányában tanúsított mély megvetéssel, amilyet csak egy német képes érintetlenül megőrizni a halálos veszély közepette. Végig dünnyögött, mintha csak valamiféle képzeletbeli honfitársának számolt volna be a kalózok csürhéjének neveletlen viselkedéséről és slendrián nyelvéről: – Die so genente Frankensprache welche matt aus der Französischen, Wälschen, Spanischen und am allermeisten aus der Italianischen zusammen gefüget gebreuchlich… – morgott gúnyosan, szinte nem törődve a fenyegető veszéllyel, aztán félhangosan még hozzátette – Hunde. – Az mit jelent? – kérdezte Pasqualini. – Kutyák – felelte némi ijedséggel a hangjában Gabriel Naudé, kinek tudománya nem nélkülözte a német nyelv alapismeretét −, akik a lingua francát, vagyis a franciával, kevés hollanddal és spanyollal kevert elferdített olaszt beszélik. A kalóz folytatta a beszédet: – Ha ti jó lenni, én megígér valami, kellemes lenni ismerkedni, és mi elvinni titeket Tunisz, Szulejmán, a Pasa, Ali Mami, Szidi Mamet, Murát bég, Juszuf bej nagy és szép fürdője. – Mit mondott? – kérdezte meg Hardouin, akinek az ijedségtől kigúvadtak a szemei. – Ha jól értettem, szellemeskedni akar – szólt közbe Malagigi, a füsttől véreres és bedagadt szemekkel. – Azt mondja, hogy ha rendesen viselkedünk, 74

örömmel megismerkedik velünk és elvisz bennünket a tuniszi nagy hamamba, a fürdőbe, ahol a rabszolgapiac van. A szónok rövid szünetet tartott, majd befejezésképpen, ünnepélyes komor arccal így szólt: – Isten nagy! Nem képzeledni! Világ ilyen. Ha fejbe írva menni, menni. Ha nem, kinyiffanni.

Ezek után a kalóz egy kecses mozdulattal ügyesen a fedélzetre ugrott, mire a társai dicsérően megveregették a vállát és elismerően kurjantottak néhányat. Ekkor a haramiák csapata szétszéledt, és megkezdték a hajó átvizsgálását, csak ketten maradtak velünk, túszokkal. – Mit mondott a végén? – kérdezted. – Azt mondta, hogy Isten nagy hatalmú, és nehogy eszünkbe jusson megszökni, mert persze megpróbálhatjuk, ha nagyon akarunk, de ha nem sikerül, akkor ők végeznek velünk. – Megszökni egy hajóról a tenger közepén: milyen szimpatikus javaslat – jegyezte meg Schoppe. – Igazi úriemberek ezek a berber kalózok – tette hozzá Barbello. A kalózok közül néhányan csatlakoztak két őrünkhöz és lassan körbejártak bennünket. Először a kezünket vizsgálták meg, hogy lássák, vannak-e rajtuk bőrkeményedések, vagyis, hogy a pórnéphez tartozunk, vagy jómódú utasok vagyunk, akikért jókora váltságdíjat követelhetnek. Miközben téged és Malagigit vizslatták, a kalózok gúnyos pillantásokat váltottak, de te büszkén úgy tettél, mintha nem vennél észre semmit. Még a fogainkat is megnézték, hogy alkalmasak-e a kemény kétszersült megrágásához. Schoppe és Guyet nem váltott ki osztatlan lelkesedést a haramiákból, tekintve, hogy hajlott koruk miatt eladhatatlannak minősültek a rabszolgapiacon; ráadásul a csontos és sovány Guyet igen sanyarú látványt nyújtott csuromvizesen. Ezek után tetőtől talpig megmotoztak mindünket, nyilván pénzt és értéktárgyakat kerestek; szerencsére nem vetkőztettek le bennünket, csak a ruhán keresztül tapogattak végig, de a megalázó procedúra így is nagyon kellemetlen volt. Barbellónál megtalálták a derekára kötött viaszosvászon tarisznyát, kérdőre vonták, mire nagy remegve elmagyarázta, hogy bőrből varrt alsóruházat van benne. Biztosan emlékszel rá, én Attóm, hogy mi utasok már jó előre megszabadultunk mindentől, ami értékesnek bizonyulhatott a kalózok szemében. Én a magam részéről a saját fontos irataimat (a váltókat, a Nagyherceg kézzel írott levelét a párizsi udvarnak, a Nagyherceg titkárával folytatott levelezés titkos kódkönyvét) és a te passzusodat is egy kis ládikába tettem, azt meg egy vászonzsákocskába rejtettem, amelyet a kabinunk padozatának egyik deszkája 75

alá dugtam abban a reményben, hogy később valahogyan alkalmam lesz hozzáférni. Mindazonáltal előrelátóan, szándékosan hagytam a ruházatunk különböző részeibe dugva egy nem elhanyagolható pénzösszeget, hogy a kalózok, miután megtalálják, ne kutassanak tovább. A húzás igen hasznosnak bizonyult, ugyanis Guyet és Hardouin, akik nem voltak ennyire előrelátóak, sajnos nem úszták meg a durvaságot, és a kalózok fenyegetéssel meg néhány pofonnal kiszedték belőlük, hová rejtették az értékeiket. Nagyobb összegű készpénz azonban náluk sem volt, a váltókkal pedig a kalózok nemigen tudtak mit kezdeni. Naudé Gutenberg-bibliájára épp csakhogy vetettek egy undorral teli pillantást: a hajósok népe teljességgel értelmetlennek tartja a terjedelmes, ezért csak útban lévő úti holmikat, nem beszélve a teleírt papírkötegekről. Rosinához egy ujjal sem nyúlt senki. Végül a kalózok mindnyájunknak megparancsolták, hogy üljünk le a hajóhídon lévő asztal lábához. Lelki szemeink előtt már látni véltük sanyarú sorsunkat: talán a berberek földjén vagy Konstantinápoly mellett végezzük birkapásztorként, egy marék rizsen és néhány szem szárított gyümölcsön tengődve; vagy gályarabok leszünk egy török hajó evezőjéhez láncolva, ahol minden fizetségünk néhány penészes kétszersült és a poshadt, bűzös víz; netán egy részeges datolyapálinka főzőnél kötünk ki, aki minden este megver, mert kevesebb pénzt vittünk haza, mint amennyire számított. De az is lehet, hogy egy kőfejtőbe küldenek, ahol a tűző napon súlyos kalapácsokkal óriási tömböket hasogatunk majd, és éjjel sem pihenhetünk, mert a föld alatti barlangokban megáll a levegő, a gyengébbek hamar elájulnak a kimerültségtől, és aki hibázik, annak háromszáz ütést mérnek a talpára az olajfavesszőkből font durunggal, amely olyan kemény, mint a vas. És amikor már senkinek sem kellünk, és a hazából nem érkezik meg a kiváltásunkra küldött pénz, a láztól és az éhezéstől elgyötörten szép lassan elrohadunk a hírhedt tuniszi fürdők rabszolgabörtöneiben, ahol a sorsunk néhány könyörületes rabon múlik, akik néhanapján titokban bedugnak a cellába némi élelmet, és ahol az őrök a legapróbb hibáért képesek levágni a rabok orrát vagy a fülét. Alig fél óra alatt a teljes francia legénység és az evezőseink a mi hajónkról átkerültek a kalózhajóra. Rosinát is átkísérték, Attóm, a te elkeseredésedre és a raísz megelégedésére. Hálát adtam Istennek, hogy a híres Checca nővére, Margherita Costa mégsem utazott velünk: egy prédával kevesebb a kalózok kezében. A tisztek, a buonavogliák és a tengerészek minden bizonnyal már a berber hajó valamelyik üregében kuksoltak bezárva, míg a gályarabok, akik persze nyomban beálltak a kalózok zászlaja alá, visszanyert szabadságukat ízlelgették. Titokban mindannyian azon tűnődtünk, vajon a kalózok rájöttek-e, hogy egy gyújtóhajót zsákmányoltak? Naudé, Schoppe, Hardouin és Guyet tekintetéből dühöt és félelmet olvastam ki: bizonyára rettegtek a börtöntől, ahol hónapokat, talán éveket kell eltölteniük, mire valaki kifizeti értük a váltság76

díjat, vagy fogolycserére kerül sor, ha ugyan a csúf halál el nem ragadja őket idejekorán. A kalózok felől váratlanul ismét diadalittas üvöltés harsant fel: a két hajó közé ékelt pallón egy hatalmas kost terelgettek a gálya fedélzetére. A láthatóan felajzott és rémült állat dühödten rúgkapált, szuszogott, leszegett fejével ide-oda böködött és vérfagyasztó bőgéseket hallatott. A vezér egyik segédje intett, hogy álljunk fel: valószínűleg valamiféle bizarr szertartást kellett végignéznünk. A kalózok lefogták a szerencsétlen állatot, majd az egyikük kezében éppen csak felvillant egy élesre fent kés, amelyet egyetlen határozott mozdulattal a kos torkába döfött. A szabadulni igyekvő állat panaszosan felhördült, kapálózott egy sort, ekkor a kés bevégezte a munkát. Az egyik haramia egy mély tálban fogta fel a kiömlő vért, majd amikor az edény tele lett, diadalmasan a levegőbe emelve megmutatta a többieknek. A kalózok csapata hangos éljenzéssel fogadta a látványt, miközben a társuk a vérrel teli edénnyel a tathoz vonult, ahol ünnepélyes szertartásossággal a vízbe öntötte annak tartalmát. A többiek, a lábainál vonszolva a kos tetemét, követték, majd fölemelték az élettelen testet, meglóbálták, és a tengerbe hajították. A hatalmas csattanás újabb örömkiáltásokat váltott ki a kalózokból, és akkor az egyik őrünk végre intett, hogy most már leülhetünk.

XIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben megismerszik a tudós elmék valódi természete – A kos vére azoknak a keresztényeknek a vérét jelképezi, akiket majd a következő csatákban mészárolnak le – magyarázta Guyet −, ezt Dan atya könyvében olvastam, amelyet az észak-afrikai berber szövetségről írt. – A mohamedánoknak a vallás és a törvény is előírja a kereszténység leigázását és kiirtását – tette hozzá Hardouin. – Ezek a kalózok a Tunéziai Kormányzóságból jöttek, amely Algírral és Tripolival egyetemben a konstantinápolyi szultán fennhatósága alá tartozó berber szövetség része – egészítette ki Schoppe a fejét ingatva −, ki tudja, hány hajójuk cirkál még a térségben. 77

– Az egyáltalán nem biztos – vágta rá Pasqualini −, tél van, a tenger viharos, az efféle gaz rablóknak nem ez a főszezonjuk. Szerintem váltságdíj ellenében minél gyorsabban meg akarnak majd szabadulni tőlünk, főleg, ha jó kapcsolataik vannak a livornói kikötőben. Persze, ha elhúzódik a dolog, akkor valószínűleg Tuniszba visznek bennünket a rabszolgapiacra. Malagigi sötét jóslata egy időre elvette a kedvünket a további beszélgetéstől. Elsőként te nyitottad ki a szádat, kedves Atto, és olyan kérdést tettél fel, amely felfedte ifjúi naivitásodat, egyúttal rávilágított örök optimizmusodra. – És mi lenne, ha saját magunkat váltanánk ki? – Mégis hogyan? – kérdezett rá Hardouin. – Nálam van néhány váltó – súgtad, közelebb hajolva Malagigihez −, szerencsére nem találták meg őket. Ha írásos megbízást adok, beválthatják a nevemben, maguk meg hozzátehetik a készpénzüket. – Felejtse el, ifjú Atto – súgta vissza jóindulatúan Pasqualini −, ha ezzel próbálkoznánk, elvennének tőlünk mindent, és ugyanúgy váltságdíjat követelnének értünk. A kalózok sose játszanak tisztességesen. – A fiú csupán felvetett egy ötletet – védte meg Attót elnézően Naudé. – Sajnos, ifjú Atto, a berber kormányzóságok nem tartják be a jus gentiumot* – vette közbe Schoppe óvatosan körbetekingetve, ügyelve rá, nehogy az őreink meghallják, amit mond −, amely az európai államokban mindenütt érvényes. A múltban előfordult, hogy néhány kereskedő berber hajókon utazott Tripoliba vagy Alexandriába, a berber parancsnok azonban az út közepén fogta magát, kikötött Nápolyban és eladta őket rabszolgának, az árujukat meg értékesítette. Mi keresztények, amikor elfoglalunk egy kalózhajót, mielőtt még eladnánk a rakományt, megbizonyosodunk felőle, hogy beazonosítható-e az eredeti tulajdonos, és visszaszolgáltatjuk neki az elrabolt áruját, akár keresztény, akár zsidó kereskedőről van szó. – Na jó, de akkor mit tegyünk? – kérdezted türelmetlenül. – Kivárunk, és megnézzük, hogy mi történik. Én úgy hallottam, hogy a tunisziak nem a legrosszabbak – füllentettem egy sort, hogy megnyugtassalak egy kissé −, az algériaiak sokkal mohóbbak. – Ha megengedi – szólt közbe Guyet −, ebben ki kell igazítanom. Tunisz, akárcsak Algír, minden zsákmányolt hajó után tíz százalék jutalékot zsebel be. – Butaság. A titkár úrnak igaza van – förmedt rá Schoppe. – Ha valóban olvasta volna Dan atya könyvét, akkor tudná, hogy Algír tizenkét százalékot, Tunisz és Tripoli viszont csak tíz százalék sápot fölöz le. – Mindketten megfeledkeztek arról, hogy a tized fele a hajó parancsnokát és a tulajdonosát illeti, fele-fele arányban – jegyezte meg kimérten Naudé. *

Nemzetek joga, vagyis a birodalom nem római polgáraira vonatkozó jog (római jog). 78

– Ön pedig, kedves Gabriel, arról feledkezett meg, hogy ebből az ősszegből le kell vonni annak a jutalmát, aki elsőként veszi észre a közeledő keresztény hajót – vágott vissza Schoppe elégedetten. A vita, amely a helyzetünkre tekintettel teljességgel érdektelen és jelentéktelen részletkérdésen bontakozott ki, először láttatta velem a maga valóságában, mennyire hiúak és mennyire kicsinyesek a nagy tudós koponyák: könyörtelenül, mindig és bármilyen témában, támadni az ellenfél álláspontját vagy javaslatát, különös tekintettel az egyenrangú és azonos szellemi szinten álló kollégákra. A te ártatlan javaslatod, kedves Atto, noha nagy baj lehetett volna belőle, jóindulatú és megértő fogadtatásra talált, Guyet semleges megjegyzése azonban nyomban heves indulatokat és parázs vitát váltott ki. Ebben a pillanatban az egyik őrünk közölte, hogy álljunk fel, mert mindjárt megérkezik a raísz, a kalózvezér és parancsnok, sorsunk új gazdája. Amint elhangzott a bejelentés, rád pillantottam: sápadt és elgyötört volt az arcod, reménytelen helyzetünk minden kínja rá volt írva. Érdekes módon azonban a tekinteted nem rám fordítottad: megrántottad a kabátujjamat, és a szemeddel jelezted, hogy nézzek fel. A kalózhajó főárbocán ott lengedezett a félholdas lobogó, de immár a messziről arabnak tűnő feliratot is jól ki lehetett venni rajta. A zászlóra aranybrokát szálakkal ezt az olasz nyelvű feliratot hímezték óriási betűkkel: A KERESZTÉNY VALLÁS HAMIS Alig kezdtem el olvasni a szentségtörő kinyilatkoztatást, a többiek követték példámat. Malagigi volt az első, aki döbbenten felhördült: – Ó nem, ez nem lehet igaz! Naudé és Guyet aggodalommal a hangjukban nyomban odafordultak hozzá, hogy mondja el, miféle szörnyűséget olvasott ki a feliratból. Időközben a két őr is felfigyelt rá, mekkora riadalmat okozott körünkben a lobogó feliratának elolvasása és elégedetten elvigyorodtak. Végül Malagigi egyetlen névben foglalta össze borzalmas következtetését, s ez a név akkora súllyal hullott közénk, mint egy vízbe dobott kő: – Ali raísz.

79

XV. ÉRTEKEZÉS Amelyben megismerkedünk Ali raísszal és az ő vastag bőrével. A próbatétel elé állított Schoppe vakmerőnek, Malagigi körmönfontnak, Barbello sebezhetőnek bizonyul. Ezt a nevet nagyjából mindannyian ismertük, de még annál is jobban az azt övező kétes hírnevet: Ali raísz a keresztények kérlelhetetlen pusztítója volt. Alig ocsúdtam fel a döbbenetből, amelyet a lobogó felirata és Ali raísz neve váltott ki belőlem, egy rekedtes és durva hang rezegtette meg a dobhártyánkat: – Üdv néktek, nazarénus kutyák. Kis társaságunkból senkibe nem szorult annyi bátorság, hogy válaszolni merjen a sértő köszönésre, amely olasz nyelven hangzott el; mozdulatlanul álltunk, és vártuk, hogy mi lesz. Körülöttünk a kalózok kis csoportokban tüzetesen átvizsgálták a hajót. Benéztek minden üregbe és helyiségbe, ahol magukhoz vettek mindent, amit értékesnek vagy felhasználhatónak ítéltek: a jóféle kétszersülttel töltött edényeket, a száz hordó kiváló minőségű bort, a sózott hússal megrakott rekeszeket, a kecskesajttal teli ládikákat, valamint a rövid és hosszú köteleket, a kátrányos hordókat, a kanócot, a lőport és az összes puskagolyót, továbbá a takarókat, jutazsákokat és ponyvákat, a viaszosvászonból varrt köpenyeket, végül a tartalék tűzifa-kötegeket. Te meg én azon tűnődtünk, vajon megtalálják-e a mi kis rejtekhelyünket az iratokkal, persze jól tudtuk, hogy jelen helyzetben nincs helye ellenállásnak a részünkről. Ali raísz folytatta. – Ó, el is felejtettem, maguk azok az úriemberek, akikről a francia parancsnok beszélt. Kérem, nézzék el nekem, ha időnként kicsúszik a számon néhány gorombább szó, de én már csak ilyen vagyok – ami a szívemen, az a számon. Közelebb jött. Most látszott, hogy a bőre napcserzett, de nagyon világos, sőt néhol szeplős. Egy nem túl magas, de robusztus testalkatú, középkorú kalóz volt a kíséretében, valószínűleg a helyettese; hosszú, fehér csíkokkal tarkított vöröses loboncos haját kibontva viselte. Amikor a raísz megállt előttünk, mindannyian felálltunk: nem tiszteletből, hanem mert féltünk. A kalózok vezére úgy nézett végig rajtunk, mint aki egy levágásra szánt marhacsordát méreget. Pergő olasz nyelven a következő szónoklatot intézte hozzánk: – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Ali raísz vagyok, annak a hajónak a parancsnoka, amely az előbb a maguk gályájának birtokába jutott. 80

Jól tudják, mi történt: a tuniszi berber kormányzóság, amelynek én és az embereim örök hűséget esküdtünk, időtlen idők óta kénytelen hallatlan sértéseket elszenvedni a francia király részéről, aki egyben ennek a gályának a tulajdonosa. A hajóinkat rendre fenyegetik, kirabolják kereskedelmi flottánk konvojait, sorra megszegnek minden megállapodást és tűzszünetet. A Máltai Lovagrend, amely a mi békés és ártatlan hajóinkat támadja és fosztogatja, szinte kizárólag franciákból áll. A Tuniszi Kormányzóság nem tűrheti büntetlenül eme súlyos sértéseket, ezért kalózlevelet adott nekem, amely felhatalmaz arra, hogy birtokba vegyem, ha kell erőszakkal, az ellenséges hatalmak hajóit. Ma óvatosságból holland lobogót tűztünk ki, de amint felhúztuk Tunisz zászlaját, megtapasztaltuk a maguk parancsnokának rosszindulatát és bizalmatlanságát: ágyúlövéseket adott le ránk, majd menekülőre fogta, mintha valamiféle pestishajó volnánk. Közülünk senki sem vette magának a bátorságot, hogy megjegyzést tegyen az arcátlan beszédre, amely elképesztő hazugságokat vonultatott fel. A berberek ügyesen keverték a kártyáikat: nagyon vigyáztak arra, hogy minden európai állam a három kormányzóság közül legalább az egyikkel hivatalosan háborúban álljon. Ha Velence békét kötött Algírral, Tunisz rögtön talált valamilyen ürügyet, hogy hadat üzenhessen a Serenissimának; ha Spanyolország kibékült Tunisszal, Tripoli kinyilvánította, hogy valamelyik spanyol parancsnok megsértette a területük szuverenitását és nekiálltak fosztogatni a spanyol hajókat. Ha pedig véletlenül Franciaország mind a három kormányzósággal jóban volt, a berber szövetség azzal az ürüggyel támadta a francia hajókat, hogy a máltai lovagrendet – amely Krisztus hitének nevében védelmezvén a szabad kereskedelmet, örök idők óta üldözte a kalózokat és tengeri haramiákat a Mediterráneumban – nagyrészt franciák alkották. A kalózokkal nem volt érdemes vitatkozni: gátlástalan rablók voltak és azok is maradtak. Egyébként sem volt mitől tartaniuk, hiszen a konstantinápolyi szultán többékevésbé kegyes védőszárnya mindig fölöttük lebegett. Miután kiélvezte a részünkről megtapasztalt mélységes csendet, Ali raísz kijelentette: – Az olyasfajta úriemberektől, mint maguk, nem lenne ildomos azt kérnem, hogy velünk, szerencsétlen barbárokkal utazzanak együtt. Ezért megengedem, hogy itt maradjanak, a francia kutyák gályáján, amelynek szagát már bizonyára megszokták. A kalózok, akik időközben a vezér köré gyűltek, gúnyos röhögésben törtek ki. – Csendet! – parancsolta Ali, majd egy hirtelen mozdulattal, görbe szablyájával elvágta az árboc feszítőkötelét, amely óriási robajjal zuhant le a hajóhídra. Az óriási gerenda alig néhány centiméter híján fejbe verte a kalózvezért, de az meg sem rezdült. A bravúros mutatvány elismerő kiáltásokat váltott ki a haramiák csürhéjéből. 81

– És most, nazarénus kutyák, mutatkozzatok be! – parancsolta a vezér, akit hidegen hagyott az ünneplés. Tétován és meglepetten néztünk össze. – Te! – mutatott a szablya hegyével rád, Attóm, Ali raísz. – A neved, honnan jöttél, és miért tartasz Franciaországba? Szegény Atto: mindünk közül éppen téged, a legfiatalabbat szúrta ki elsőként. – Atto Melani vagyok Pistoiából – felelted vékony, de határozott hangon. A kalózvezér közelebb hajolt a segédjéhez, aki a fülébe sugdosott, majd gúnyosan, de elégedetten elhúzta a száját, nyilván tudomást szerzett róla, hogy te is a heréltek közé tartozol. A kalózvezér minden bizonnyal már kihallgatta a török gályarabokat, így teljes képe volt arról, kiféle-miféle zsákmányt sikerült foglyul ejtenie. Ali raísznak kedvére való volt, hogy a hajón több kasztrált is utazik, méghozzá a francia hadiflotta védelme alatt, magának Franciaország főminiszterének, Mazarin bíborosnak a kérésére. A kalózvezér alaposan végigmért, talán már az érted kizsarolt váltságdíj aranytallérjai jártak a fejében. A tekintetével a többi kasztráltat kereste, majd Malagigire mutatott. – Marc’Antonio Pasqualini, Rómából – mutatkozott be mestered, és könnyedén meghajolt. – Szóval te is, Pasqualini, azok közé a fartúrók közé tartozol, akik énekelnek, ugye? – kérdezte Ali megvető mosollyal. – Igenis kérem – felelte Malagigi elbűvölő udvariassággal −, sőt, a Sixtus-kápolna énekese vagyok, amely tele van invertált dalnokokkal, kik oly csodálatosan énekelnek, hogy örömömre szolgálna, ha Excellenciád egy napon a saját fülével hallhatná őket. A kalózvezért meghökkentették Malagigi szívélyes szavai, talán ezért nem figyelt fel arra, hogy a Sixtus-kápolna énekeseinek előadását csak abban az esetben élvezhette volna, ha Rómában tartózkodik, vagyis a pápa foglya – ebben állt Malagigi burkolt üzenete. A vezér helyettese oldotta fel a közjáték keltette apró zavart, mert a szablyája hegyével Barbellóra mutatott, aki szintén bemutatkozott. Amikor a vezér megtudta, hogy őt is a francia udvarba várják, elégedett mosoly ömlött el az arcán – nagyon jó fogást csinált. Általában ugyanis épp az ellenkezője történt: a kalózok által elfoglalt hajók gazdag utasai mindent elkövettek annak érdekében, hogy szerény, sőt szegény flótásoknak mutassák magukat, a gyűrűiket, ékszereiket, a pénzüket és más értékes tárgyaikat a tengerbe dobták, amint meglátták közeledni a kalózhajót. Ez elég sokszor bevált, bár ha a kalózok rajtakapták, kegyetlenül megkorbácsolták őket, mintegy a többi utas okulására. A mi esetünkben azonban a kasztráltakért nem a családjuktól lehetett számítani váltságdíjra, 82

hanem gazdag mecénásaiktól, jelen esetben magától Mazarintől. Titkári mivoltomból adódóan azonban jól tudtam, hogy nagy veszélyben vagyunk: mert mi van akkor, ha a váltságdíj összege túl magasnak bizonyul, és az amúgy sem döntésképességéről híres francia parlament akadékoskodni kezd? Hiszen a bíboros, az olasz talpnyalóival egyetemben már így is szálka volt a szemükben, így elképzelhetőnek tartottam, hogy követelni fogják, a toscanai nagyherceg és a pápa is járuljanak hozzá a kiszabadulásotokhoz szükséges summához, ők meg azzal vágnak majd vissza, hogy Mazarin ragaszkodott minden áron az utazásotokhoz. Végül is ez volt az igazság, mert a nagyherceg és a pápa is csak hosszas vonakodás után engedtek el benneteket az udvarba. Mindezt figyelembe véve, arra számítottam, hogy már a levelezéssel is hónapok telhetnek el, vagyis a huzavona azt eredményezhette, hogy hosszú ideig élvezhetjük úgymond a tuniszi vendégszeretetet. Másrészről viszont, az én gazdám, a te keresztapád, Girolamo Sozzifanti a sors iróniája folytán éppen annak a Szent István lovagrendnek a kapitánya volt, amely, a máltain kívül az egyetlen olyan tengeri haderőt képviselte, amelytől a berber kalózokat valóban kirázta a hideg. És teljes joggal, teszem hozzá, mert ők aztán nem bántak kesztyűs kézzel az útjukba kerülő haramiákkal. Egyszóval, a muzulmán berberek, akik egyébként soha nem tartották be a keresztényekkel kötött megállapodásokat, kétszer is meggondolták, hogy merjenek-e csalni, ha a Szent István lovagrendről volt szó. Amikor rám került a sor, elegendő volt megemlítenem Sozzifanti lovag nevét ahhoz, hogy biztonságban tudjam magam. Igaz, a lovagrend már közel sem volt annyira rettegett, mint mondjuk nyolcvan évvel korábban, de azért még mindig félelmetes híre volt. Vajon mi lesz velünk – tűnődtem el. Mekkora váltságdíjat fognak követelni értünk? Lehet, hogy fogolycserét kínálnak fel? Akárhogyan is, nem fűztem hozzá sok reményt, hogy egyhamar kiszabadulunk a kalózok karmai közül. De az is lehet, gondolkodtam tovább, hogy van egy gyorsabb megoldás. Két évvel korábban, amikor a La Finta Pazza francia bemutatójára kísértelek téged és a bátyádat, olasz körökben azt pletykálták, hogy a bíboros egyre inkább összemossa a saját vagyonát a királyi kincstáréval, állítólag azért, hogy megszabadítsa a koronát a parlament pénzügyi felügyeletétől. És az is igaz, hogy a La Finta Pazzát Mazarin ugyan a királynénak, Ausztriai Annának ajánlotta, és a kis Lajos király tiszteletére adatta elő, de az első sorban ültek bizonyos toscanai, hogy pontos legyek luccai bankárok is, név szerint Cantarini és Cenami, akiket a bíboros még pápai nunciusi kinevezésekor maga mellé vett, és Richelieu halálát követően nyomban kinevezett a francia korona kincstárának élére. Még az is lehet, morfondíroztam, hogy ezeknek a manővereknek a jóvoltából a bíboros olyan fokú pénzügyi önállóságra tett szert, hogy nagyon gyorsan ki fogja fizetni a váltságdíjat. 83

– És te, öreg? Ki vagy, hová tartasz, és a nazarénus kutyák melyik régiójából származol? Ali raísz szablyájának hegye ezúttal Schoppe komor arcára irányult. A német, szenvtelenül, azzal a mozdulattal válaszolt, mint amikor valaki megemeli a kalapját. – Kaspar Schoppe. Szolgálatára excellenciádnak, germán földről. Hund. Visszatartottuk a lélegzetünket. Az utolsó szót Schoppe olyan könnyed hanyagsággal ejtette ki, hogy a meglepett kalóz nem tett fel kérdéseket. Talán azt gondolta, hogy valamiféle becenévről lehet szó, nyilván semmiképpen sem feltételezte, hogy az öreg a keresztények és muzulmánok között a mediterrán régióban használatos legsértőbb kifejezést használta. – Hmm… – dünnyögte gyanakvóan, undorral méregetve a vén csontkollekciót. – És mi végett mész Franciaországba? Miután Schoppe úgy ítélte meg, hogy egy berber kalóz nem éppen a legalkalmasabb közönség egy Philosz Ptétész nevezetű dalmát szerzetesről és Poggio Bracciolini értékes kéziratairól szóló történet meghallgatására, inkább azt válaszolta, hogy Lyonba tart, ahol tanulmányokat szándékozik végezni. Ali raísz rosszallóan összevonta a szemöldökét. Mit kezdjen egy vénséggel, aki alkalmatlan evezősnek, semmi köze Mazarinhez, ráadásul nem is gazdag kereskedő? Schoppe az ő szemében teljességgel értéktelen volt, akit a legjobb lenne nyomban a tengerbe vetni, legalább eggyel kevesebb szájat kell etetnie. Miközben a vezér valamit odasúgott az embereinek, feltételezhetően egy utasítást, hogy egy óvatlan pillanatban hajítsák a vízbe az öreg semmirekellőt, támadt egy mentőötletem, így odasúgtam Guyet-nek, aki mellettem állt, hogy mit mondjon. Szerencsére a francia tudós azonnal felfogta a dolgot, és bátran előlépett. – Ha bátorkodhatom, excellenciás uram, mi ketten – mondta, miközben magára és Hardouinre mutatott – szintén Lyonba tartunk. Mi vagyunk az itt jelen lévő Gabriel Naudé úrnak, a király könyvtárosának szerény kísérete. Neki sikerült meggyőznie a tiszteletre méltó Schoppét, akinek neve nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend egész Európa udvaraiban, hogy végre fogadja el őeminenciája Mazarin bíboros, Franciaország legfőbb miniszterének meghívását, aki immár ötödik éve könyörög e nagy tudású férfiúnak, hogy látogasson el az udvarba. És most elnézést kérek, amiért ily udvariatlanul közbeszóltam, de a tiszteletre méltó Schoppe túlságosan szerény ember, ezért nem szólt arról az általános elismertségről, amely a keresztény világ fejedelmeinek és uralkodóinak körében övezi. Ali raísz helyettese a fejével intett két kalóznak, akik időközben Schoppe háta mögé kerültek, hogy vonuljanak vissza. A halaknak még várniuk kellett a lakomára. Schoppe megmenekült. A kalózvezér szeme szinte elhomályosult az elégedettségtől, amikor arra gondolt, mennyi arany ütheti a markát ezért a két vénségért, meg a két másik 84

tintanyalóért, Hardouinért és Naudéért. Mily kegyes a sors, hogy épp őket sodorta az útjába! Megparancsolta utóbbiaknak, hogy mutatkozzanak be, és amint megerősítették az előbb hallottakat, így szólt: – Allah nagy, nyavalyás keresztény kutyák! – kiáltotta, majd hangos kacagásra fakadt.– Itt maradtok ezen a hajón, amelyet a miénk után vontatunk, és ügyelni fogok rá, hogy egyetlen karcolás se essen a tiszteletreméltó vén majmaitok seggén, haha! Itt marad veletek a helyettesem és ez a másik úriember – mutatott a kis göndörre. – Amint megérkezünk, nyomban átadlak benneteket a francia rezidensnek, amint leszámolja a markomba a váltságdíjat nagy tudású fejecskéitekért. De vigyázzatok! – villant ördögi gonoszsággal a szeme. – Ha netán lázadni merészeltek és nem teljesítitek a parancsaimat, azonnal kivégezlek benneteket. És aki nem jelenti fel a társait, ha tudomására jut valamilyen szervezkedés, annak a dolog súlyosságának függvényében kivágjuk a nyelvét és levágjuk az orrát vagy a fülét. Ebben a pillanatban a mi sorainkból egy furcsa hang hallatszott, aztán szipogásféle, végül nevetgélés. Ali raísz arca hirtelen elkomorult. – Ki volt az? – üvöltötte. A kis göndör kalóz az ujjával mutatta a bűnöst, aki a mi csoportunk közepén állt. Barbello volt az, aki megfázott, és most eltüsszentette magát. Ali kiadta a parancsot: – Fogjátok meg és hozzátok ide! A szerencsétlen kis velencei kasztráltat odarángatták a vezér elé, ahol letérdeltették. Két haramia lefogta, a harmadik meg lehúzta a nadrágját, lemeztelenítve a fenekét. A kis kasztrált nőies formájú hátsója hangos kacagásra fakasztotta a kalózokat, így megelégedtek azzal, hogy csak néhányat vertek rá a korbáccsal. A szerencsétlen remegett a félelemtől, a hidegtől, a fájdalomtól és a megaláztatástól. Ali raísz megfogta Barbello fülét, és a padlóhoz nyomta a fejét. Furcsa volt, hogy egy ártatlan tüsszentés ennyire felbőszítette a kalózok vezérét, miközben Schoppe és Malagigi jóval sértőbb és nagyon is gúnyos megjegyzései büntetlenül maradtak. Ali raísz valószínűleg példát akart statuálni, nehogy mi, foglyok, véletlenül további arcátlanságra ragadtassuk magunkat. A szablyát magasra emelte, a másik kezével Barbello nyakát szorongatta, és így szólt. – Most pedig, ismételd utánam! Én, nazarénus kutya, megtagadom a keresztény hitet, amely álságos, hazug és hamis, és felemelem jobb kezem mutatóujját, hogy örök hűséget esküdjek Mohamed prófétának, aki megtagadta az össze szenteket, Jézust, a Madonnát, a szeplőtelen fogantatást és a szentháromságot! A nyomorult Barbello még ha akart volna, sem tudott megnyikkanni, mert a kalóz ujjai olyan erővel szorították, hogy az elviselhetetlen fájdalomtól csak nyögdécselni bírt és úgy potyogtak a könnyei, mint egy kislánynak. 85

– Ismételd, kutya! – üvöltötte a raísz. – Azt mondtam, ismételd el, és tagadd meg a te Jézusodat, ha nem akarod, hogy azonnal levágjam a szablyámmal azt, ami még megmaradt a nyamvadt kukacodból! A súlyos csendbe, amelyet csak a hullámverés zaja tört meg, Schoppe hangja hasított bele: – Jézus a ti prófétátok is!

XVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben Barbello nagy veszélybe kerül. Ezek után egy váratlan esemény történik, amely több kellemes és egynéhány kellemetlen következménnyel jár. Ali raísz felhördült, de elengedte Barbello fülét. Az áldozat azon nyomban megpróbálta eltakarni a fenekét a köpenyével, de a kalózvezér hanyatt lökte és a hasára tette a lábát. Ekkor felénk fordult és ezt mondta: – Olyan dolgokat láttam, amelyeket ti, nazarénusok el sem tudtok képzelni. Égő hadihajókat Candia falainál. Harci gályák lámpásait a vízben hánykolódni Gibraltárnál. Itt az ideje… a halálnak. Felemelte a szablyát, színpadias mozdulattal Barbello nyakához illesztette, majd egy suhintó mozdulatot mímelt, de valójában megállította a pengét, alig egy hajszálnyira a szerencsétlen fülétől. A kalózvezérnek esze ágában sem volt elpusztítani a számára kincset érő kis velencei kasztráltat. Ekkor azonban váratlan esemény következett be: az alvezér, miközben a raísz vállára tette a kezét, egy rúgással arrébb penderítette Barbellót, aki messzire gurult a fedélzeten. – Ali, könyörülj meg a nazarénus kutyán! – jelentette ki a homlokát ráncolva, miközben világoskék szeme úgy villogott, mint valami éjjeli fáklya a sötétben. Az alvezér olaszul beszélt. – Nem kell megdöglenie, mint egy kutyának itt a tenger közepén, hisz előbb látnia kell a csodás Tuniszt és az ő uralkodójának fenségességét. Kíméld meg az életét, uram: mára elegendő szórakozásunk akadt, hisz alaposan csőbe húztuk ezeket a nazarénus kutyákat a kürtszóval! Ezek szerint az alvezér is azok között volt, akik a tritonkürtökkel vezettek félre bennünket, hogy azt higgyük, hollandus hajó közeledik felénk. 86

– Hagyd még őt egy darabig a sírgödörnek ezen az oldalán, nagy Ali, hátha időközben sikerül megszabadulnia oktalan nazarénus eszméitől – fejezte be a mondókáját az alvezér. A raísz egy ideig elmélázott, aztán felvillantotta hiénavigyorát, az övébe dugta a szablyát, köpött két nagyot és belerúgott a kis kasztráltba, aki még odébb gurult a padlón. Kis társaságunk egy emberként lélegzett fel. – Öltöztessétek fel, a keresztények ülepe undorít – jelentette ki a kalózvezér, a szablya hegyére tűzve Barbello köpenyét, amelyet odahajított neki. A kis kasztrált villámgyorsan felkapta és bele is burkolózott. – És ti, kutyák, tanuljatok az esetből! – kiáltotta oda nekünk a vezér, de már nem ránk figyelt, hanem a köré gyűlt kalózok kezében lévő zsákmányolt tárgyakra fordította a tekintetét. Volt ott mindenféle: távcsövek, órák, ezüst evőeszközök, pisztolyok, és egy drágakövekkel és gyöngyökkel berakott nyelű szakállas puska, nyilván török eredetű, amelyért nyomban heves vita alakult ki a kalózok között, meg más értékes tárgyak. A civakodás alatt sikerült néhány szót váltanunk egymás között. – Barbárok – kommentálta velősen Schoppe, látván, hogy a kalózok ölre mennek a puskáért. – Beszéljen halkabban, a fenébe is – sziszegte Naudé, aki a legrémültebbnek tűnt közülünk.– Nem volt elég, hogy mindnyájunkat veszélybe sodort azzal a kitalált történettel, hogy Mazarin bíboros meghívására utazik Franciaországba? – förmedt rá Schoppéra, nyilvánvalóan megfeledkezvén róla, hogy a hazugságot Guyet tálalta fel a raísznak. – Mellesleg, köszönöm – fordult Guyet-hez Schoppe −, és azt a „tiszteletre méltó” jelzőt is köszönöm. Jól mondta, nagyon jól. Guyet éppen mondani akart valamit velem kapcsolatban, de megelőztem. Nem kellett azt tudnia senkinek sem, hogy kitől származott az ötlet: egy titkár közvetítő, nem kiagyaló. – Nos – folytatta Schoppe −, persze nem járt túl messze az igazságtól, amikor hogy megmentse az életemet, azt állította, Franciaország első minisztere tárt karokkal vár Párizsban. Nagyszámú filológiai és politikai tárgyú értekezésem jóvoltából fél Európa fejedelmeinek kegyét élvezem, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy Rubens portrét készített rólam, a császártól pedig felhatalmazást kaptam a nemesi címek odaítélésére vagy megvonására. Mindezek fényében, valóban kész csoda és fölöttébb furcsa, hogy Mazarin mind ez idáig nem tartott igényt a szolgálataimra, de talán a mi kedves királyi könyvtárosunk – és itt Schoppe Naudéra villantotta gúnyos kis mosolyát – megtalálja a módját, hogy kiküszöbölje ezt a csorbát, amint kikecmergünk ebből a felettébb kényelmetlen helyzetből és visszatérhet Párizsba. – Milyen szerencsés ön, hogy ily magas kort ért meg – sóhajtott fel váratlanul Naudé. 87

– Hogyan? – Csak ebben az élemedett korban éri el az ember, hogy nem fél a haláltól. Ezért aztán ön nem tartja féken a nyelvét még a borzalmas fenyegetések közepette sem, pedig a berberek bármikor elnyisszanthatják bármelyikünk torkát, még akár szeszélyből is. Csodálom a bátorságát. Schoppe, aki nagyon is ragaszkodott az életéhez és megremegett a gondolatára, hogy a feje egy szablya élén végezheti, keserűen mordult egyet, de igyekezett visszafogni magát és inkább csendben maradt. Időközben felfigyeltem rá, hogy néhány kalóz odament Alihoz, hogy beszámoljon valamiről, amit nem a fedélzeten találtak. A sutyorgásból azt vettem ki, hogy a tartalék lélekvesztőről volt szó. A szakállas puska körül kialakult vita végül úgy zárult, ahogy számítottam rá – a vezérhez került, aki két csattanós pofonnal zárta le a veszekedést, amelyet befejezettnek nyilvánított. Időközben te és Malagigi a szegény kis Barbello segítségére siettetek, aki eleinte vonakodott attól, hogy bárki is közelebbről megszemlélhesse a korbács véres nyomait az ülepén, de végül beleegyezett, hogy egy takaró leple alatt elvégezzétek a gyógykezelést. Ali raísz, miután még valamit megbeszélt az embereivel, amiből sajnos egyetlen szót sem értettem, egy pillantásra sem méltatva bennünket távozott a gályáról és visszavonult a kalózok fregattjára, amelynek főárbocán továbbra is büszkén lengedezett a nyugati szélben a keresztény vallást becsmérlő felirat. – Most Ali raísz éhes, mint tigris és fáradt lenni – jelentette ki a kis göndör kalóz, aki a mi felügyeletünket látta el a vezér távollétében. – Elmenni kabin, örül győzelem és habzsol csirke, ünnepel, iszik bor és élvez muchacha. Nekünk követni kell övé hajó a francőz gályával, egészen míg megérkez Tunisz. Én meg a társak vigyázni rátok végig. Tengeri utazás nehéz! Meleg lenni, hideg lenni, szél lenni, víz fröcskölni… De mi nem bánt utazó – ha ti jó lenni, mi nem bilincset rakni, nem öl meg, nem dob bele tenger. Beszélek igaz és helyes, mint Seitán! – kiáltott fel végül, majd fergeteges kacagásban tört ki. – Hund – dünnyögte halkan Schoppe, rosszul leplezett undorral −, ez az Ali még nőket is tart magánál a hajón. – Hallgassatok, és viselkedjetek tisztességesen, nazarénusok! – szólt ránk láthatóan jól szórakozva a hosszú vörös hajú alvezér, aki az előbb megmentette Barbello életét, most pedig egy kötéltartó láda tetejére telepedett és onnan figyelt minket. Már szinte meg is feledkeztünk furcsa jótevőnkről. – Most bújjatok megint a fedélzet alá, ahol alkalmatok lesz imádkozni és megbánni összes bűneiteket – jelentette ki a lépcsőlejárat felé intve −, és persze felkészülni arra, hogy áttérjetek a mi egyetlen és igaz prófétánk hitére, amint megérkezünk. Amint leereszkedtünk a kis falépcsőn és elhelyezkedtünk a szűkös helyiségben, olyan bánatosan néztünk egymásra, mintha máris a hírhedt tuniszi 88

fürdők börtönében volnánk, vagy egy mór család legidősebb tagja fenekének a törölgetésével megbízott rabszolgák lennénk. Te és Malagigi már lent voltatok, éppen befejeztétek Barbello ülepének kezelését, amelyet valamiféle szúrós folyadékkal fertőtlenítettetek le. Szegény kis kasztrált a hasán feküdt és nyögdécselt, te pedig, legnagyobb meglepetésemre, ellágyult tekintettel a kezét simogattad. Úgy tűnt, hogy Barbello szenvedései megindították a szívedet és megbocsátottad neki a sok piszkálódást, amit el kellett tűrnöd tőle korábban. Odamentem hozzátok, hogy felajánljam a nálam lévő gyógykenőcsöt, de Barbello, bágyadtan ugyan, de tiltakozó mozdulatot tett. – Még teljes pánikban van, szegényke – állta utamat Malagigi −, adja ide nekem a kenőcsöt, titkár úr, majd mi ketten Attóval ellátjuk a sérüléseit. Kivettem a zsebemből a kis tégelyt és odaadtam Malagiginek, aki átadta neked, és miközben te gyengéden belemasszíroztad a krémet Barbello sajgó fenekébe, Pasqualini odaállt elétek és kinyújtotta a karját, hogy mint valami óriási denevér, a köpenyével védjen benneteket a kíváncsi pillantásoktól.

ESZMECSERE Amelyben látszólag nem történik más, minthogy lelkünket a Madonna oltalmába ajánljuk, és megvitatásra kerül az a furcsa imádat, amely a Koránban a Szűz irányában tapasztalható, miközben valójában egészen közel kerülünk nagyon is konkrét események megvalósulásához. Fogságunk első és igen szomorú perceiben mindannyian bábuként rogytunk le a padlóra. Egyikünknek sem volt kedve kinyitni a száját. A fejünk fölül a kalózok lépteit hallottuk, akik valószínűleg a maradék zsákmányt gyűjtötték be. Miután elhelyezkedtem a raktér hátsó sarkában, az volt az első dolgom, hogy előkeressem a biztonságba helyezett kis vászonzsákot, benne az iratainkkal és a levelekkel. Hál’ Istennek, érintetlen volt, így mindent gyorsan begyűrtem a nadrágszáramba, ami meg nem fért oda, azt a mellényzsebembe rejtettem. A többiek is azon voltak, hogy magukhoz vegyék a korábban eldugott értékeiket, persze diszkréten ügyelve rá, hogy még véletlenül se pillantsanak egymás rejtekhelyei felé. Már éppen fel akartam állni, hogy odamenjek hozzátok és tájékoztassalak a szerencsés fejleményről, amikor meghallottam, hogy kérdezel valamit Schoppétól: – Ki az a Seitán, akiről az a berber beszélt?

89

– Szerintem az a nyomorult meg akart viccelni bennünket, és szándékosan eltorzította a szátán szót, ami héberül van, és azt jelenti, hogy „ügyész” vagyis „vádló”. De mást is jelent… – … azt, hogy sátán, vagyis ördög – szólt közbe Hardouin, aki egy rózsafüzért pergetett az ujjai között. – Mert Isten dolga a felmentés vagy a büntetés, az ördögé pedig az, hogy vádoljon, vagyis hogy meggyőze a bírát a lelkek bűnösségéről. – Micsoda hülyeség – dünnyögött megvetően Guyet egy fintor kíséretében, amely mérhetetlen szkeptikusságot tükrözött a lélekről, Istenről és az ördögről való bárminemű beszélgetéssel kapcsolatban. – Nem épp ez a legalkalmasabb pillanat a megvető pillantásokra – vetette oda neki Schoppe, aki maga is elővett egy rózsafüzért és csatlakozott Hardouinhez. – Ne játssza itt a hitetlent, inkább maga is imádkozzon és ajánlja fel a lelkét a Mi Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szeplőtelen Szűz Máriának meg az összes szenteknek, ha már ilyen helyzetben vagyunk… – Ó, tiszteletre méltó Schoppe – felelte gunyorosan Guyet −, ha már figyelembe kell vennem a helyzetet, akkor inkább Allahhoz és Mohamedhez imádkozom, nem Krisztusokhoz meg a Madonnákhoz. Sőt, maguk ketten vigyázzanak azzal a pápai huncutsággal ott a kezükben – mutatott a rózsafüzérre az ujjával −, mert ha Allah meghallja, mindkettejüket ropogósra süti. – Tudatlan és közönséges, mint az összes ateista. Ennél azért egy valamivel kevésbé durva tréfát is megereszthetett volna, tudja? – felelte maró gúnnyal a tiszteletre méltó Schoppe. – Tudnia kellene, sőt szerintem, tudja is, csak szándékosan úgy csinál, mintha nem tudná, hogy ezek a mohamedán bestiák jobban hisznek Jézusban és a Szűz Máriában, mint ön, még ha ezt a maguk módján is teszik. A muzulmán vallásban az áldott Szűz kivételes tiszteletnek és különleges kiváltságoknak örvend: a Korán Marjámnak nevezi és többször mint Szajídát, vagyis Úrnőt említi. Én, aki viszonylag jól ismerem a Koránt, tanúsíthatom, hogy Mohamed kivételes tisztelettel viseltetett a Madonna iránt, akit még a feleségénél és kedvenc lányánál, Fatimánál is nagyobbra tartott. Mária az egyetlen nő, aki név szerint szerepel a Koránban, és nem úgy, ahogy általában a nőkről beszélnek, vagyis valaki feleségeként, lányaként vagy nővéreként, hanem saját nevén. Pontosan 34-szer említik meg, míg Jézust 25-ször. A Korán 114 szúrából áll, és Mária neve 70 versben és 13 szúrában szerepel, sőt az egyik szúrát, a 19.-et teljes egészében neki szentelik – ez a Korán egyik legszebb része, a címe pedig „Mária”. Ez olyasmi, ami igencsak elsápasztja azokat a megtestesült ördögöket, Luthert, Kálvint meg Zwinglit, akik nem imádkoznak a Madonnához. – Na jó, most meg ön feledkezik meg valamiről, ami nagyon is fontos – kuncogott Guyet. – Ön is a pápisták protestánsellenes propagandájának esett 90

áldozatul. Hát nem tudja, hogy a Korán német változatához, amelyet Bibliander fordításában Bázelben adtak ki, éppen Luther írta az előszót? – Kinek néz engem? Hát persze hogy tudok róla, sőt, van is belőle egy példányom. A bázeli zsinat betiltotta a kiadványt, még a nyomdászt is letartóztatták, aki kinyomtatta. A török áfium terjedését kellett megakadályozni, mert az magának a földre szállt Antikrisztusnak a hangja, ahogyan – helyesen – a zsinat nagytanácsa állította. De akkor közbeavatkozott Luther meg a szolgája, Melanchthon, a szokásos bárgyú érveléssel, hogy a pápa az igazi Antikrisztus. És Bibliander fordítását kiadták. Így Luther elérte, amit akart: viszályt szított. Mit ne mondjak, piszok nagy siker. – Maguk, pápisták, mindent indexre akarnak tenni. Nem értik meg, hogy a hitetlenek szentírását előbb meg kell ismerni ahhoz, hogy harcolni lehessen ellenük. – Mint mondtam, én ismerem a Koránt – felelte Schoppe −, de a tudósok nyelvén, vagyis latinul, és így tartották helyesnek Pierre de Montboissier és a kettoni Robert is. Luther azonban szokás szerint rosszhiszeműen használt ki egy egyébként helyes elvet csak azért, hogy elhintse a viszály magját a katolikus táborban: a Korán németül, a germán parasztok nyelvén, csakis árthat az egyszerű lelkeknek. A hamis doktrínákat le kell fordítani, de latinra, sohasem a tudatlan tömegek nyelvére! – A Korán – folytatta Schoppe– elbeszéli Mária születését, nevelkedését a Szentélyben, az angyali üdvözletét, szülését, valamint szeplőtelen fogantatásának megkérdőjelezése miatt elszenvedett gyötrelmeit. Mária apját a Korán Imrámnak nevezi, az anyját pedig Hannának. Egyébként ő a harmadik szúra főszereplője – mint minden zsidó nő, Hanna fiúgyermeket szeretett volna, és még a születése előtt felajánlotta a kisfiút Allahnak. – Allahnak? Nem Jahvét akart mondani? – kérdezte meg Malagigi, aki, akárcsak mi mindannyian, egyre jobban hegyezte a fülét Schoppe előadásának hallatán. – A muzulmánoknak Isten, Jahve és Allah egy és ugyanazt jelenti – magyarázta el Schoppe, majd folytatta a történetet. – Szóval nem fiú, hanem egy kislány született, de az anya őt is Allahnak ajánlotta, aki elfogadta a felajánlást, és a Szentélybe vezette Máriát, ahol csodálatra méltóan fejlődött jóságban, hűségben, tisztaságban és engedelmességben. Máriát Zakariás pap vette a szárnyai alá, és minden alkalommal, amikor belépett a szentély oldalszárnyában lévő mihrábba, ahol Mária lakott, az asztalon étel és ital jelent meg. Zakariás megkérdezte: „Ó, Mária, honnan való mindez?” És ő így felelt: „Allahtól való, mert Allah gondoskodik arról, akit szeret, és nem kér fizetséget érte.” A Korán szerint egyszer angyalok jelentek meg, akik elmondták Máriának, hogy dicsőségre ítéltetett és szentté fog válni: „Ó, Mária, Allah kiválasztott téged, megtisztított és minden nő fölébe helyezett. Ó, Mária, hű áhítattal tiszteld a te Uradat, borulj le előtte és imádd őt!” 91

– Ha nem Allah nevét emlegetné, mintha egy templomi imádságot hallanánk, nem a Koránt – dünnyögte Guyet, aki nem jött rá, hogy Schoppe burkoltan a Szűz Máriához intézett fohászt mondott el ebben a vészterhes és aggodalomra intő helyzetben. – Teljes mértékben egyetértek önnel, sőt bóknak veszem! – csattant fel Schoppe, akit feldühített Guyet gúnyos tekintete. Aztán folytatta az elbeszélést. – Az angyali üdvözlet napján Gabriel arkangyal jött el Máriához és imigyen szólott: „Ó, Mária, Allah jó hírrel szolgál néked, mert fiad lesz, és Krisztus lesz az ő neve, Jézus, Mária fia, a világ egyik legnagyobbja, aki egyike lesz azoknak, kik legközelebb állnak Allahhoz.” És ő így felele: „Hogyan szülhetnék gyermeket, ha soha férfi nem érintett meg?” És az arkangyal felelé: „Így lészen. A te Urad mondá: egyszerű dolog ez énnékem.” – Nahát, ez furcsa, ha belegondolunk, hogy a legutóbbi toscanai portyájukon a berber kalózok az egyik zsákmányolt Madonna-szobrot fejjel lefelé bedugták a szemétbe és elégették az összes feszületet – jegyezted meg. – És így tesznek végig az itáliai partok mentén. A berberek különös élvezettel rabolják ki és döntik romba a templomokat, ellopják a szent ereklyéket, a kelyheket, serlegeket, kereszteket, darabokra szedik az oltárokat és összevagdalják a szentképet, meggyalázzák a szenteltvíztartókat és felgyújtják a tabernákulumot. Pugliában, Kalábriában, de Liguriában és a többi helyeken is, a muzulmánok több száz Madonna-szobrot pusztítottak el. – Nehezen összeegyeztethető a Korán szavaival Máriáról és Jézusról, nem igaz? – jegyezte meg szarkasztikus éllel Schoppe. – A Koránban pedig maga Allah mondja, hogy „Mária az, aki megőrizte szüzességét, hogy a mi lelkünk költözhessen belé, így lészen belőle és a fiából jel az emberiség számára.” Megszületését követően pedig maga a gyermek Jézus fedi fel küldetését, amikor csodával határos módon megszólal a bölcsőben és megnyugtatja az anyja rokonait, akik felháborodtak váratlan világra jöttén: „Én Isten szolgája vagyok; Ő adta nekem a könyvet és ő tett prófétává; megáldott, akárhol legyek is. Imádságra és adakozásra szólított fel, ezt kell tennem, amíg élek; és tisztelnem kell anyámat. Nem teremtett erőszakosnak, sem elvetemültnek. Boruljon rám szent béke azon a napon, amikor megszülettem, azon a napon, amikor meghalok és azon a napon, amikor feltámadok.” – Én is áttanulmányoztam a Korán néhány kiadását, amelyekhez Franciaországban jutottam hozzá – szólalt meg bátortalanul Hardouin, aki időközben befejezte az imádkozást. – Valójában Mohamed úgy tartja, hogy a Szűznek kettős feladata van: ayatnak lenni és mátkáinak lenni, vagyis egyrészt megjeleníteni az isteni hatalmat, amikor az beavatkozik a világ dolgaiba, másrészt megjeleníteni egy magasabb rendű női méltóságot, amellyel egyetlen muzulmán asszony sem versenyezhet. Pontosan azért, mert ő, Mária a szülőanyja Jézusnak, aki részben nabi, vagyis próféta, akit Isten bölcsességgel 92

és a szent könyvek tudásával áldott meg, részben pedig rasúl, karizmatikus tulajdonságokkal rendelkező apostol. A Koránban Máriát qánitának is nevezik, ami azt jelenti, hogy hű Allahhoz, mert leborulva imádkozik, és sokszor böjtöl, tehát a tökéletes muzulmánt testesíti meg. Az oltár szúrájában olvasható a Korán talán legszebb Madonnához intézett dicsérete: „Jézus anyja szent!” – Hát, én meg úgy hallottam, hogy a törökök szerint a Madonna valójában egy olyan izé volt…, hm… hogy is mondjam…– jött zavarba Malagigi. – Nem, azt a zsidók mondják – javította ki Naudé. – Az ő Talmudjukban van a Toldoth Jeshu, vagyis az a történet, amely szerint egy bizonyos Pandera nevezetű férfi, talán egy római katona nemzette Jézust, amikor megszentségtelenítette Miriamot, aki egy özvegyasszony lánya volt és egy Dávid házából való fiatalember, Johanan volt a vőlegénye. E történet szerint Jézus tehát bűnben fogant, valamint soha nem nevezte anyjának a saját anyját, ami arra enged következtetni, hogy tudta magáról, hogy egy idegen ember törvénytelen fia, bár hivatalosan József volt az apja, aki feleségül vette a már állapotos Miriamot, akit elhagyott a vőlegénye. – Hűha, erről aztán sejtelmem sem volt – lepődött meg Barbello, aki láthatóan teljesen kiheverte a nagy megrázkódtatást. – Monsire Naudé, kérem…– szóltam közbe, felétek, fiatalok felé intve a kezemmel. – Jézus Isten, a titkár úrnak igaza van, mi ütött önbe, hogy ilyen szentségtörő beszéddel tömi a fejünket? – háborodott fel Schoppe. – Vagy talán Franciaországban így szokás? – Már bocsánatot kérek, én egyszerűen csak beszámoltam arról, ami a Talmudban áll – szabadkozott zavartan Naudé, aki őszintén meglepődött a szemrehányások hallatán. Lehet, hogy Schoppe jól látta: Franciaországban biztosan senki sem háborodott volna fel a történet hallatán. – Alig kétszáz évvel a mi Urunk halála után – folytatta mindazonáltal Naudé a történetet −, Celsus már utal ezekre a pletykákra, amelyek a diaszpóra zsidó közösségeiben terjedtek. Tertullianus is megerősíti, hogy hallott efféle rágalmakat, azzal súlyosbítva mindazonáltal, hogy Mária nem csak egyszerűen megcsalta a vőlegényét, hanem nyíltan kimondva egy… szóval egy quaestuaria* volt – fejezte be Naudé, lefordítatlanul hagyva a latin kifejezést, miután Schoppe gyilkos pillantást vetett rá. – Szóval akkor jól mondja a Korán negyedik szúrája, hogy Isten megbüntette a zsidókat hitetlenkedésük miatt, és mert egy szégyentelen rágalmat terjesztettek Máriáról – ingatta a fejét Schoppe.

*

Prostituált (latin). 93

– Mindenesetre nekem úgy tűnik, hogy a Madonna mindig tudja, melyik oldalra kell állnia – nevetgélt Barbello. – Mi Velencében nem értünk egyet Rómával, mert a kereskedelem és az eszmék szabadságát tartjuk fontosnak mindenekfelett, és ez a vallásra is igaz; de azt azért nem felejtettük el, hogy amikor hetvenöt évvel ezelőtt Lepantónál harcolni kellett a török kutyák ellen, V. Pius pápa az egész keresztény világnak megparancsolta a rózsafüzér imádságot, a csatát pedig az áldott Szűz Mária oltalmába ajánlotta. A franciák, a németek és az angolok dezertáltak, csak a spanyolok és az olaszok maradtak a vízen küzdeni; a török flotta akkora fölényben volt, hogy mi Velencében már csak azt vártuk, mikor jelennek meg a Lagúna vizében az oszmán kutyák hajói. De mégis a keresztények győztek. Az egyik spanyol hadihajón ott volt az a híres poéta, Cervantes, aki hősiesen harcolt és elveszítette az egyik karját: ő mondta, hogy a győzelem igazi csoda volt. A Madonna mentett meg bennünket. – A fiatalság szenvedélyes heve beszél önből – mosolyodott el elnézően Guyet. Barbello nem hagyta magát megzavarni, és folytatta: – Akkortól kezdve október hetedike, a Lepantói csata napja a Rózsafüzér királynőjének ünnepe, amit Győzelmes Boldogasszony ünnepének is neveznek – Így döntött V. Pius pápa, örök emléket állítva a csodatévő Szűzanyának. A velencei szenátus a nagy tanácsteremben ezt a feliratot vésette fel az egyik boltívre: non virtus, non arma, non duces, sed Maria Rosarii victores nosfecit, vagyis hogy nem a bátorság, nem a fegyverek, nem a parancsnokok, hanem a Rózsafüzér királynője vezetett bennünket győzelemre. – Micsoda ékesszólás – ironizált ismét Guyet −, nagyon úgy tűnik, a fiú az éneklés mellett olvasni is megtanult. Barbello úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Még egy tökéletes jelölt a tettetés iskolájához, gondoltam, amelynek tanítványaként neked, kedves ifjú Atto, még oly sokat kellett tanulnod. – De miért nem hívta anyjának Jézus Máriát? – kérdeztél rá kételkedve Naudé előbbi megjegyzésére. – A keleti népeknél a családhoz és a közösséghez való hűség és ragaszkodás mindenekfölött való, Krisztus azonban azt tanította, hogy nincs fontosabb Isten ügyének szolgálatánál – felelt Naudé helyett Hardouin, a tőle megszokottnál jóval határozottabb hangon. – Jézus, hogy eloszlassa a másként gondolkodás irányában tapasztalt bizalmatlanságot, maga mutatott példát, többek között azért, hogy az anyját is saját küldetésének szolgálatába állítsa. Amikor a serdülő Jézus eltűnik otthonról, és sehol sem találják, József és Mária a keresésére indul, végül a Templomban akadnak rá, ahol a Bölcsekhez beszél. Amikor megszidják, azt feleli, hogy Isten dolgai előbbre valók a családi ügyeknél. Jézus valójában nem tesz mást, minthogy a gyakorlatban is érvényesíti a saját maga által felállított szabályt: aki jobban szereti az apját és 94

az anyját Istennél, az nem méltó Istenhez. Jézus ezt nyíltan ki is mondja: nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. – Ámen – bólintott Guyet, majd Schoppe és Hardouin felé fordulva így szólt. – Nos, elégedettek a hitbuzgalmi eszmecsere eredményével? Nyilván most már mind a ketten készen állnak, hogy bátran a berberek szablyája alá dugják a fejüket: hisz úgyis a Paradicsomba kerülnek, ahol személyesen Szent Péter fogja visszatenni a nyakukra a fejüket, sőt még fel is fogja díszíteni színarany glóriával. – Én azt gondolom – szólalt meg szerényen Malagigi, figyelmen kívül hagyva Guyet szellemesnek szánt kommentárját hogy ha Jézus valóban szégyellte volna az anyját, nem vitte volna magával a kánai menyegzőre, se Galileába meg Júdeába, ahol a beszédeit tartotta. A Szűz sohasem szorult háttérbe: ott volt a Golgotán, ahol egész idő alatt a kereszt lábánál imádkozott, ő vette a karjaiba halott fiát, ezenkívül ő az egyetlen nő, aki pünkösd napján az apostolokkal együtt mutatkozott. A Szentlélek őt is megszállta. – Ezt talán a Sixtus-kápolna egyik freskóján látta? – piszkálódott Guyet, nyilván Pasqualini kasztrált voltára utalva. – Tán jobban tenné, ha abbahagyná a szellemeskedést, mivel a Sixtuskápolna mennyezetén az Utolsó ítélet látható, nem az Evangélium. Tudatlan! – förmedt rá Schoppe, szándékosan félreértelmezve Guyet szemtelenkedését. – Már kezdem megbánni, hogy megmentettem az életét – dörmögte Guyet, lehunyva a szemét. – De Mohamed valóban azt prédikálta, amit mesélt? – kérdezted meg. – Hát kérdezd meg attól a csaló Scaligertől, béke legyen vele – felelte Schoppe −, aki az univerzális kronológiában Mohamedet hétszáz évvel Krisztus utánra tette, pedig még arra sincs egy szemernyi bizonyíték se, hogy az iszlám nagy prófétája egyáltalán létezett valaha – válaszolt Schoppe lehalkítva a hangját. Felfigyeltem rá, hogy Guyet és Naudé igazat beszélt, amikor a tiszti szálláson azt mesélték, hogy Schoppe üldözte a nagy Scaligert, most meg ráadásul Mohamed létezését vonta kétségbe, éppen úgy, ahogy – legalábbis a két francia szerint – Galileo Galilei hitében is kételkedett. – Akárhogy is van – fordultál oda reménykedve Schoppéhoz és Hardouinhez −, nem lehetne esetleg audienciát kérni ettől az Ali raísztól és elmondani neki mindazt, amit az előbb ismertettek? Lehetséges, hogy neki is van egy példánya a Koránból, és akkor megmutathatnák neki azokat a részeket, amelyekről beszéltek. Mert lehetséges, hogy a berberek azért viselkednek így a keresztény templomokban, mert tudatlanok, és nem tudják, hogy mi minden van leírva a szent könyvükben. Bájos ifjonti naivitásod mindenkit mosolyra késztetett (még Barbellót is, aki a szokásosnál gyengédebb pillantást vetett rád), és felébresztette Guyet-t. 95

– Jól mondod, fiacskám! Gyerünk hát, tudós kollégák, miért nem mennek megtéríteni az igaz iszlám hitre azokat a kalózokat ott fent a hídon, ahelyett, hogy teljesen feleslegesen megpróbálják felvilágosítani már amúgy is velejükig pápista hittársaikat, nem beszélve rólam, a gyógyíthatatlan szkeptikusról, a Korán csodás igazságairól? Menjenek, menjenek. És adják át üdvözletemet a raísznak, és a szent háborúnak – vihogott fel a végén. – Mi az a szent háború? – kérdeztél rá. – A dzsihád, az iszlám szent háborúja. A Korán azt mondja, hogy addig kell folytatni, amíg az egész emberiség át nem tér az iszlám hitre – magyarázta el Naudé. – És miképpen egyeztethető össze ez a szent háború Jézus tanításával? – kérdezte meg Barbello, miközben a vászontarisznyájából új nadrágot vett elő, és a segítségeddel, valamint Malagigi kitárt köpenyének biztonságában gyorsan átöltözött. – Hát, elég rosszul egyeztethető össze, az igazat megvallva – mondta Naudé egy vékonyka mosollyal. – A belső ellentétek minden vallásra jellemzőek. Csak ott tűnnek jóindulatúnak és irgalmasnak, ahol egy az egyben idézik Jézus tanításait. Amint azonban a vallás a saját dogmáit érvényesíti, nyomban kiderül, mennyire kegyetlen tud lenni. Mondok egy példát… – Majd inkább én – vágott közbe Schoppe, mielőtt még Naudé ismét egy az előbbi, a Talmudból vett istenkáromló történethez hasonlóval állt volna elő. – Luther, Zwingli és Kálvin is egyetértenek velünk egy csomó mindenben a Madonnával kapcsolatban: tényleg szűz, a keresztény élet mintaképe és így tovább. De a gyakorlatban a hívek életéből kitörölték a kultuszát. Kálvin nem engedte meg az Üdvözlégy Máriát és a Rózsafüzér imádságot. A kálvinisták állhatatosan küzdöttek a szentek és a Szűz Mária szobrainak felállítása ellen. Azokon a területeken, amelyeket megtérítettek, a Madonna-szentélyeket lerombolták. – Igaz, a Chablais-ban például – erősítette meg Hardouin −, a reformációt megelőzően a katolikusok szívesen látogatták a két Mária-szentélyt, a Miasszonyunkét Hermone-ban és a másikat Voirons-ban. Luther megjelenése után alig néhány évvel mindkettőt lerombolták. – Egyszóval, ezeknek a berbereknek meg a protestánsoknak inkább a Talmudot tanították, nem a Koránt – nevetgélt egy jót Barbello, de nyomban el is hallgatott, nyilván eszébe jutott, miféle megtorlásra számíthat, ha a kalózok meghallják, hogy miket mond. – Milyen Talmud, milyen muzulmánok, hát nem hallották őket, miféle nyelven karattyolnak? Ezek a nyomorult kalózok úgy beszélnek olaszul, mint a vízfolyás. Én azt mondom, hogy ezek mind olaszok – suttogta el alig hallhatóan, de nyomatékkal Malagigi. – Hogyhogy olaszok? – ámultál el a mestered szavainak hallatán. 96

Abban a pillanatban a fejünk felett felerősödött a dübörgés, majd egy nagy csattanást hallottunk, szinte rögtön utána fény öntötte el a helyiséget és megláttuk az első kalóz csizmáját, amint leereszkedik a kis falépcsőn. Rémülten néztünk össze.

XVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben a sors felülkerekedik a berber arrogancián, de még ez sem elegendő ahhoz, hogy mindannyian biztonságos vizekre evezzünk, sőt a legnagyobb mértékben összezavarja a dolgokat. – Uram Jézus! El akarják kobozni a holminkat! – kiáltott fel Malagigi. Egy pillanat alatt megértettünk mindent; a berberek, ahelyett hogy fáradságos munkával nekiálltak volna átkutatni a hajót, kivárták, amíg mindannyian magunkhoz vesszük az elrejtett értékeinket, hogy aztán nyugodtan ismét átkutassanak bennünket, és végleg kifosszanak. Mindenki nyomban elkeseredetten a zsebére tette a kezét, nem mintha ezzel bármit is megakadályozhattunk volna. Te meg én összenéztünk, aztán kétségbeesetten körbelestünk, hátha valamilyen csoda folytán akad egy hely, ahová az utolsó pillanatban elrejthetjük a számunkra oly fontos iratokat. De túl késő volt, a kalózok, fegyverrel a kezükben, már előttünk álltak. – Nyugalom lenni, mind ideadni nekem pénz! A kis göndör egy óriási muskétát tartott a kezében és diadalmasan vigyorgott. Egy óriási termetű marcona kinézetű alak volt vele, nála egy pisztoly volt, neki kellett átkutatnia bennünket. Úgy tűnt, hogy a két haramiának valami miatt nagyon sietős a dolga. – Igaza volt, nyugodtan megbízhatunk a Seitánban – mondta keserű iróniával Schoppe. A kis göndör a tekintetével kereste, hogy ki merészelt megszólalni, de arra már nem volt ideje, hogy tegyen is valamit. A robbanás úgy érkezett, mint egy éjszakai tolvaj és mindent felforgatott. A hajó a levegőbe emelkedett, úgyhogy többen közülünk beverték a fejüket az amúgy is alacsony mennyezetbe. Ezt követően még egy rengés következett, amely kevésbé volt erős, de beszakította a falakat és a tetőt, így pillanatok alatt repülő fatörmelék eső zúdult ránk, gerendák reccsentek, majd mindent elborított a sűrű fekete füst. 97

– A lőpor, meggyulladt a lőpor! – kiáltott fel Naudé. A kalózok már a lépcső felé rohantak, amikor egy harmadik robbanás mindünket a földre döntött. A gomolygó füsttől alig láttam valamit. A következő percek csak foszlányokban maradtak meg az emlékezetemben; abban biztos vagyok, hogy a nevedet kiáltottam, miközben igyekeztem minél hamarabb kikerülni az egyre jobban elhatalmasodó káoszból. Fogalmam sincs, hogyan, de végül sikerült a fedélzetre vergődnöm. Az ott elém táruló látvány sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. Azon a napon már másodszor, sűrű fekete füst borította be a hajót. Minden oldalról hatalmas lángnyelvek csaptak fel, amelyek már elérték a kalózhajó mentőcsónakját. A kalózok feltételezhetően az utolsó pillanatban jöttek rá, hogy a gályánk egy gyújtóhajó, mert nem találták meg rögtön a francia tisztek által jól elrejtett lőport, és a gyúlékony anyagokra is csak jóval később bukkantak rá. Akkor azonban nyomban felmérték, hogy ha nem szabadulnak meg azonnal a gályától, pillanatok kérdése, és ők is a levegőbe röpülnek. – A lélekvesztőhöz, a lélekvesztőhöz! – kiáltott oda Pasqualini, miközben a füsttől félig vakon és a zajtól félig süketen tétován botorkáltam a fedélzeten. Ekkor következett be a negyedik robbanás, amelyet óriási lángcsóvák kísértek. A kalózok időközben már eloldották a tartóköteleket, és a pallók bezuhantak a vízbe. Sőt, ha jól vettem ki, a fregattjuk már egy kissé el is távolodott a gályánktól. Nyilvánvaló volt, hogy eszük ágában sincs a gyújtóhajón maradtak segítségére sietni – a saját bőrüket mentették. Az óriási ordítozás közepette azért meghallottam, hogy a mi gályánkon rekedt alvezér hangosan biztatja a társait, és láttam, hogy a karjával integetve széles mozdulatokkal mutatja, hogy menjenek minél távolabb: – Ir! Ir! – kiabálta, ami a lingua francán azt jelenti, hogy menjetek, menjetek. Ali raísz nyilván nem kockáztathatott egy egész hajót az alvezéréért, bármennyire kedvelte is. Malagigi arcán egyértelműen csodálatot láttam az alvezér iránt, aki valóban hősies önfeláldozással viseltetett, csakhogy a társait mentse. – Atto! Hol vagy? – kiáltoztam teli torokból, de sehol sem láttalak. Egyszer csak a semmiből előbukkantatok Barbellóval, és a köhögéstől fulladozva, a szátok és az orrotok elé tartott nedves zsebkendővel próbálván védekezni a füst ellen, az ujjatokkal a gálya másik végére mutattatok, ahol néhányan kis társaságunkból azon fáradoztak, hogy kiszabadítsák, és a vízbe eresszék a mentőcsónakot. Én is odarohantam és együttes erővel próbálkoztunk, de lassan és körülményesen ment a dolog: semmilyen hajós tapasztalatunk nem volt, egyikünk sem tudta, hogyan kell bánni a kötelekkel, meg egyáltalán egy mentőcsónakkal. A sűrű füst is jócskán lelassított bennünket. 98

– Szálljunk be a másikba! – kiáltott fel egyszer csak Barbello, a hajótest mellé húzott második lélekvesztőre mutatva. Igaza volt: a két legidősebb közülünk (Schoppe és Guyet) biztosan nem éltek volna túl egy vízbe ugrást a tenger közepén, egyszerűbb volt besegíteni őket a már vízen lévő csónakba, hiszen a gálya fedélzetének pereme nem volt sokkal magasabban a lélekvesztőénél. Sikerült hát – már mindannyian a csónakban ültünk és valamennyire el is távolodtunk a gályától, amikor jött a meglepetés: egy golyó süvített el a fejünk felett. A hosszú hajú alvezér volt az, aki azonban a levegőbe lőtt, de nem ránk – nyilván a pozícióját akarta tudatni a vezérével, esetleg velünk az általános káosz közepette. Amikor egy kicsit eloszlott a füst, az alvezér mögött még egy véres arcot pillantottunk meg: a kis göndör volt az, aki bizonytalanul bámult bennünket, hirtelen nem tudta, hogy most parancsokat osztogasson vagy könyörögjön. A kalózok hajója már jócskán eltávolodott az égő gyújtóhajótól, a két haramiának semmi esélye nem volt – hamarosan a lángok martalékaként végzik. Egy éles fütty és egy újabb detonáció dübörgő hangja rázott fel bennünket: – Ugorjanak át, az Isten szerelmére, de igyekezzenek! – kiáltotta oda Malagigi a két rablónak.

XVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben egyedül maradunk a tenger közepén, igyekszünk rájönni, hogyan történt a szerencsétlenség és közelebbi ismeretséget kötünk két kalózzal, akik nem szeretnének azok lenni. Az ezt követő eseményeket életünk legszomorúbb és legmegrázóbb pillanataiként tartjuk majd számon, amíg csak élünk. A négy evezős – a társaság legfiatalabb és legerősebb testalkatú tagjai, vagyis a két kalóz, Hardouin és Malagigi – erőfeszítései sem voltak elegendőek ahhoz, hogy helyzetbe hozzák a csónakunkat. A fregatt időközben gyors iramban távolodott a gyújtóhajótól, nehogy egy kósza szikra lángra lobbantsa a vitorláit. Biztosak voltunk benne, hogy amint alkalma lesz rá, Ali a nyomunkba fog eredni: a kalózok nem fogják hagyni, hogy Naudé és Schoppe, akikért magától Mazarintől remélték bezsebelni a nem csekély váltságdíjat, kicsússzanak a kezükből. 99

A francia gályából már csak csupasz váz maradt, úgy égett-lobogott a vízen, mint valami óriási fáklya, és egyre jobban megdőlt, a tatja lesüllyedt, az orra emelkedni kezdett. Mivel még nagyon közel voltunk az égő roncshoz, a sűrű füst alaposan megköhögtette szegény Schoppét. A két kalóztól, akik immár sorstársainkká váltak, megtudtuk, hogy valójában mi is történt a szerencsétlenséget megelőző percekben. A franciák alaposan elrejtették a lőport, pontosan azért, mert kalóztámadástól tartottak. A francia tisztek, elfogásukat követően egyetlen szóval sem említették meg a létezésüket. A berberek véletlenül akadtak rá néhány kisebb lőporos hordóra, de később felfedezték a kanócot és a többi gyúlékony anyagot, szalmát, csepűt és hasonlókat. Utána megtalálták a hajó oldalához kötött második mentőcsónakot. Mivel akkor már világos volt számukra, hogy egy gyújtóhajót zsákmányoltak, nyomban értesítették Alit. Csakhogy abban a pillanatban bekövetkezett az első robbanás: az egyik óvatlan kalóznak elsült a puskája, ami lángra lobbantotta a szalmát, és a tűz hamar elterjedt a fedélzeten. Sötétség borult ránk, egyre hidegebb lett, csak az evezők csobbanása törte meg a hullámverés zaját. Hardouin, Malagigi és a két kalóz minden erejüket megfeszítették, hogy minél távolabb kerüljünk a veszélyes gyújtóhajótól, de még mindig láttuk a gályánk körvonalait, amint a tűz lassan teljesen felemészti. Egyszer csak megdöbbentő jelenet zajlott le a szemünk előtt. A francia gálya orra hirtelen éles szögben fölemelkedett, majd egy óriási csikorgás közben a hajó, immár teljesen függőleges helyzetben, lassan, majd egyre gyorsabban süllyedni kezdett, míg a habok teljesen el nem nyelték. Szerencsére már eléggé eltávolodtunk, különben a keletkező örvény minden bizonnyal magával ragadta volna kis csónakunkat is, és mi is a tenger fenekén végezzük. Furcsa érzés kerített hatalmába bennünket – örültünk, hogy megszabadultunk a gályától, ugyanakkor az égő hajó látványa mégiscsak baráti fény volt az éjszakában −, immár teljesen egyedül maradtunk a tenger közepén. Körbenéztem, az arcokon kétségbeesés és döbbenet tükröződött. – Odanézzenek! – kiáltottál fel hirtelen, valahová jobbra mutatva. Ali raísz fregattja közeledett felénk. Nagyon úgy tűnt, hogy a kalózok máris a nyomunkba eredtek. – Értünk jönnek – mondtad hirtelen elbizonytalanodva, hogy most örülj, amiért elhagyhatod a törékeny csónakot, vagy elkeseredj, mert ismét a haramiák karmaiba kerülünk. Az alvezér figyelmesen tanulmányozta a fregatt manővereit. – Hé, miről beszélgetnek maguk hárman? – förmedt rá az alvezér Naudéra, aki Malagigivel és Schoppéval sutyorgott. Úgy látszik, hirtelen megjött a hangja, amint meglátta közeledni a társait. – Majd mindjárt megtudod – mondta Naudé egy pisztollyal a kezében, amit az én kis zsákomból vette elő lopva, mivel a szememmel jeleztem neki, és 100

most az alvezérre fogott. – Azonnal közöld a barátaiddal ott a fregatton, hogy forduljanak vissza és hagyjanak minket békén – szólt fenyegetőn. – Maguk megőrültek? Tényleg azt képzelik, hogy Ali raísz engedelmeskedni fog nekem, amikor tudja, hogy milyen vastag váltságdíjat csikarhat ki magukért? – Nem kell a szöveg. Jelezd nekik, hogy tűnjenek el – szólította fel az alvezért határozottan és rezzenéstelen arccal Naudé, miközben rám villantotta a tekintetét. A fregatt időközben egyre közelebb ért; látni véltem Ali raísz körvonalait, aki a korlát mellől figyelt bennünket egy távcsővel. – Ha Ali észreveszi, hogy pisztoly van maguknál, inkább ő lő le engem, és ezt a másikat is – mondta az alvezér a kis göndörre mutatva. – Az én raíszom nem az a fajta, aki hagyja magát megfélemlíteni. – Tudod, mit? Tegyünk egy próbát – vágta rá Naudé, továbbra is biztos kézzel tartva a pisztolyt. – Vigyázzanak, Ali akár magukra is lőhet – felelte az alvezér. – Ellentmondásba keveredtél, barátom – szólalt meg Malagigi. – Először azt mondtad, hogy Alinak esze ágában sincs lemondani a kincset érő túszairól, most meg azt állítod, hogy halomra ölne bennünket. A fregatt irdatlan sebességgel közeledett. – Azonnal mondd meg nekik, hogy menjenek el! – üvöltötte magából kikelve Naudé. Mazarin könyvtárosa kiesett a merész és könyörtelen gyilkos szerepéből. Abban reménykedtem, hogy valamennyire azért ért a lőfegyverekhez, hiszen olyan sokat utazott Európa-szerte, néha úttalan utakon, csak megtanulta, gondoltam én, hogyan védje meg magát a haramiák támadásaitól. A párizsi könyvtáros hisztériával határos viselkedése azonban nem azt a hatást érte el az alvezérnél, amire számítottam. Ahelyett, hogy felbátorodott volna, egyre feszültebb lett. És igaza is volt: Naudé olyan zaklatott idegállapotba került, hogy gondolkodás nélkül lelőtte volna, ha arra kerül a sor. A berber kalóz sóhajtott egy nagyot, elengedte az evezőt és lassan felállt a csónakban, hosszú haját cibálta a szél. Kiegyenesedett derékkal először kézmozdulatokkal jelezte a társainak, hogy beszélni akar, aztán ahogy a torkán kifért, valamit odakiáltott nekik törökül. Néma csend volt a válasz. Az alvezér megismételte az üzenetet. – És ki a fene érti, hogy mit mond? – idegeskedett Guyet. – Miért nem beszél olaszul, vagy miért nem a lingua francát használja? Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy… Ekkor azonban megérkezett a válasz a fregatt hajóhídjáról. Váltottak néhány mondatot, aztán Ali raísz intett az embereinek, akik felsorakoztak a korlát mentén, mindegyik szakállas puskát tartott a kezében és ránk célzott. Minden gyorsan történt, szóval egyikünk sem ocsúdott fel időben ahhoz, hogy 101

legalább lekuporodjon a csónak fenekére, vagy a tengerbe vesse magát a kivégzőosztagnak tűnő kalózcsapat lövései elől. Ali raísz és az övéi tüzeltek. Miközben hallottuk, amint a golyók pattognak körülöttünk, láttuk, hogy a kalózvezér búcsút int alvezérének és visszavonul a hajóhídról. A fregatt lassan távolodni kezdett. Miközben mindenki alaposan megtapogatta magát, nincsenek-e rajta sérülések, és egészben van-e, te, szegény Atto, a felgyülemlett feszültségtől a csónakból kihajolva kiürítetted a gyomrod tartalmát a tengerbe. Mi is történt? Hát az, hogy Ali raísz valóban elment, csak előtte még jól ránk ijesztett egy kis golyózáporral. A kalózok nyilván a fejünk fölé lőttek. – Látod, hogy igazam volt? A te raíszod mégiscsak szeret téged – ironizált egy sort Naudé, aztán intett nekünk kettőnknek, hogy kutassuk át a két kalóz zsebeit. Amikor a különféle kések, szablyák és tőrök már mind a csónak fenekén pihentek, a könyvtáros elégedetten elmosolyodott, majd visszadugta a pisztolyt a zsákomba, amely közvetlenül mellette volt. – Mégis, mit mondtál a vezérednek, hogyan győzted meg arról, hogy hagyjon bennünket elmenni? – kérdezte meg az alvezértől Guyet, amikor már Ali raísz hajója csak egy kis folt volt a távolban. – Először is azt mondtam neki, hogy nem egy pisztolyuk van, hanem három, szóval, ha ő lő előbb, akkor maguk rálőhetnek a fregattra, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Persze, mondtam, az is egy megoldás, hogy ő lő először, és akkor maguk mindannyian meghalnak, de akkor, agyő váltságdíj. Arról már nem is beszélve, hogy a tuniszi bég, ha a tudomására jut, hogy hagyott elveszni egy ekkora lehetőséget, kettéhasítja a fejét. Meg hogy Mazarintől egészen biztosan szép summát remélhet a túszokért. – A mondókád ezer sebből vérzik, te briganti! – mordult rá Guyet. – Nehogy már bemeséld nekem, hogy a te raíszod beijed egy csapat nyamvadt szerencsétlentől, akik a semmi közepén hánykolódnak egy lélekvesztőben, miközben ő egy ágyúkkal felszerelt fregatton csücsül biztonságban, amelyik tele van állig felfegyverzett banditákkal? És ami a legfőbb: azzal, hogy hagyott minket elmenni, Ali máris elveszítette a váltságdíjat! – De azért továbbra is az a szándéka, hogy elkapjon bennünket, amikor a legkevésbé számítunk rá, nem igaz? – nézett bele kutatón Malagigi az alvezér arcába. Az lesütötte a szemét. Pasqualini kitalálta: Ali raísz és az emberei egyáltalán nem mondtak le rólunk. A nap utolsó sugarainak bágyadt fényében egyenként végignéztem az arcokon. Guyet, Pasqualini szavainak hallatán láthatóan teljesen magába roskadt és lerogyott a csónak orrában, ahol fáradtan összegömbölyödött. A mellette ülő Naudé kihúzta magát és ide-oda tekingetett, nyilván abban bízott, hogy valamelyik irányban talán felfedez egy partot vagy egy öblöt, egyszóval szárazföldet. Közben néhányszor végigsimított súlyos és tömött viaszosvászon zsákján, amelyben Gutenberg féltve őrzött Bibliája lapult. A tatban mellettem 102

gunnyasztó Schoppe, aki testben ugyan vén volt, de lélekben közel sem, folyamatosan dünnyögött valamit németül, ha jól értettem, Ali raíszt szidta, és elátkozta a Mare nostrum összes kalózát, de persze Luthert, Zwinglit és Kálvint is, meg a földkerekség minden eretnekét, viszont mindeközben gyengéden a válladra terített egy pokrócot. Te sápadt voltál és elgyötört, a tekinteted elhomályosult. Abba a fiatalokra oly jellemző fásultságnak tűnő szenvtelenségbe süllyedtél, amellyel az ifjú lelkek tudat alatt igyekeznek megszabadulni a világ bajaitól, amikor azok már elviselhetetlennek tűnnek számukra. – Gyorsan leszállni éjszaka – jelentette ki a kis göndör kalóz. A fiatalembernek egy hófehér, nyilvánvalóan selyemből varrt és gazdagon hímzett sál volt a nyakában, feltételezhetően egy gazdag úriembertől zsákmányolta egy kalóztámadás során. Megkérdeztük tőle, hogy mi a neve. – Musztafa nevez, de igazi nevem nekem lenni Antonio – felelte. – Antonio? Szóval te is olasz vagy? – kiáltott fel meglepetten Malagigi, abbahagyva egy pillanatra az evezést. Erre a kis göndör elmesélte, hogy egy szicíliai faluból rabolták el az anyjával együtt, akitől aztán, még kisgyerekkorában elválasztották. Az apját megölték a kalózok, sajnos még a nevére sem emlékezett már. A sajátját azonban tudta, mert ez volt az egyetlen dolog, amit nem vehettek el tőle, miközben rabszolgaként egyik gazdától a másikhoz került. – De hát nem vagy renegát, nem tértél át Mohamed hitére, nem beszélsz törökül? – kérdezgette Guyet gyanakvón. – Mondtam én – jegyezte meg Pasqualini. – Ezek a berberek végső soron mind olasz renegátok! Rongyemberek, akik a sajátjaikat rabolják ki Allah nevében, micsoda alakok! Ekkor az alvezér is bekapcsolódott a beszélgetésbe és elmondta, hogy őt Kemalnak hívják, de az igazi neve Vincenzo. – A barátom kénytelen volt áttérni a mohamedán hitre – mondta kimérten. – Ugye maguk sem gondolják, hogy ő is, akárcsak én, nem maradt volna szívesen a hazájában, az anyjával, a testvéreivel, a szüleivel? Ahhoz, hogy az ember túlélje, a berber kormányzóság földjén el kell fogadnia Mohamed próféta vallását. Mert ha nem, akkor az ember könnyen a hírhedt tuniszi fürdők rabszolgáinak kegyetlen börtönében találja magát, ahol akár évekig is rohadhat. Az én apám olasz kereskedő volt, az anyám pedig egy angol nő, akit az algíri kalózok raboltak el egy hajóról, amelyen együtt utaztunk, apámat készültünk meglátogatni. Két különböző gazdának adtak el bennünket, és én akkor láttam anyámat utoljára. A kétségbeesésétől, a bánattól és a fájdalomtól három évre megnémultam. Kénytelen voltam áttérni a mohamedán hitre. Nem volt mit tenni, felemeltem hát a jobb kezem mutatóujját és esküt tettem a Koránra, ahogyan sokan mások. Körülmetéltettem magam, 103

ahogyan sokan mások. Mindennap eszem húst és átkozom a nazarénusok Istenét, ahogyan sokan mások. De ha tehetném, keresztény lennék, esküszöm. – Hát akkor miért nem teszed meg? – kérdezte meg Hardouin. – Mert eszemben sincs meghalni. Ha a maguk fajtája elfog és elítél, amiért kalóz voltam és a gályákra küldenek, biztosan összefutok valakivel a kalózok közül, akik felismernek, és akkor megölnek. A berberek árulásért elvágják az ember torkát. Simon Danzigert, a hollandust, aki a berberekhez szegődött, aztán átállt a keresztényekhez, a tuniszi bég felnégyeltette, darabokra szaggattatta, aztán ami megmaradt belőle, egy gödörbe dobatta. Kara Hasszán kapitányt, aki egykor Brabarossa oldalán küzdött Ahmed ben el Kaddi ellen, de fellázadt és átállt a másik oldalra, Barbarossa személyesen végezte ki, amikor elfogta, hogy példát statuáljon: íme, így végzik az árulók. Aki felesküszik Mohamedre, de utána megtagadja őt, az mindig rosszul végzi. – Nazarénusok mucho veszély, de kalózok még muchóbb veszély – jelentette ki Musztafa, elfogódott mozdulattal megigazítva a nyakában a drága fehér selyemsálat. – Micsoda gyáva férgek ezek a renegátok! – kommentálta Schoppe, szokásos rekedtes hangján. Megkérdeztem a kalózokat, hogy melyik errefelé a legközelebb eső szárazföld. – Gorgona szigete, nyugati irányban. Gorgona. A jelentéktelen kis sziget neve, amely görögül „szirént” jelent, lázas felkiáltásokat és ujjongáshoz hasonlatos lelkesedést váltott ki Naudé, Guyet és Hardouin körében, mintha máris elbűvölte volna őket egy szirén hangja. – Támadjon fel Gorgona és Caprara!* – idézte a költőt Naudé, talán abban a hiú reményben, hogy a sziget valamilyen varázslat folytán közelebb kerülhet hozzánk. Schoppe meglepetten pislogott, nem értette, mire fel a nagy izgalom. Miközben Guyet tájékoztatta Hardouint a tiszti szálláson történtekről, miszerint a dalmát szerzetes, akiről azt feltételezték, hogy azonos lehet Philosz Ptétésszel, talán Gorgona szigetén szállt partra, méghozzá jó sok utazótáskával – amelyben talán ott lapultak azok a bizonyos értékes kéziratok −, kiderült, hogy Schoppe minderről semmit sem tudott. – Mi a fene esett magukba? Megkergültek tán? – méltatlankodott az öreg német és gyanakodva méregette tudós kollégáit. Elnéztelek, ahogy ott ültél közvetlenül Schoppe mellett, aki volt olyan kedves és rád terített egy takarót, hogy meg ne fázz, és a szemed sem rezdült. Nyugodtan megtehetted volna, hogy tájékoztatod arról, amiről a te jó voltodból szereztek tudomást Guyet és Naudé. De nem tetted. *

Dante: Isteni színjáték, Pokol, 33. ének (fordította Babits Mihály). 104

A tekintetedből, amely már nem volt annyira homályos, ambíciót és a dicsőség utáni sóvárgást olvastam ki. Ebben a bonyolult históriában érintettek voltak a gazdáid, a Mediciek, de újdonsült pártfogód, a nagy hatalmú Mazarin bíboros könyvtárosa, Gabriel Naudé úgyszintén, méghozzá igen vastagon. Ezért tartottad hát a szádat Schoppe előtt, akitől egyelőre semmiféle támogatásra nem számíthattál jövőbeli karriered szempontjából, viszont jól nyitva tartottad a füled, nehogy elveszíts akár egy morzsányi olyan információt is, amely vagy toscanai, vagy francia gazdáid számára fontosnak és érdekesnek bizonyulhatott. Hiszen siker esetén mindkét helyről, mondanom sem kell, szemernyi gátlás nélkül bőséges jutalomban részesülhettél. Lelkem legmélyén éreztem, túl késő már, hogy megállítsalak. De hát hogyan is tehettem volna? Senki a világon, még én sem voltam képes megmenteni téged és kiragadni abból a brutális és megalázó fertőből, amelynek kínjait elszenvedni kényszerültél. Jól tetted hát, hogy úgy döntöttél, minden lehetséges előnyt kicsikarsz a felkínálkozó helyzetből, még akkor is, ha kettős játékot kell játszanod, és árulásra kell adnod a fejed. Mindazok után, amit tanítottam neked, hogyan akadályoztam volna meg az elkerülhetetlent? Hát nem én voltam az, aki szó szerint azt mondtam neked, hogy a sors szeszélyes, így a nagyságot vagy a meglepetés erejével, vagy árulással szükségeltetik megkaparintani szövevényes útjain? Vajon miért támadt fel hirtelen lelkemben szomorúság és kétségbeesés? Hát nem én voltam az, aki egy döntéssel örökre megváltoztattam az életedet? Hát nem én voltam az, aki felnyitottam a szemedet és láttattam veled a megváltoztathatatlan valóság könyörtelenségét? Igen, én ifjú Attóm, tisztában voltam azzal, hogy az élet kegyetlen lesz hozzád, és azt tanácsoltam neked, éppen ezért te légy még kegyetlenebb. Imigyen keseregtem, de nem telt bele sok idő, és úgy döntöttem, hogy elég volt a nyavalygásból, ezért megkíséreltem lelket önteni útitársaimba, így szóltam hát hozzájuk: – A szél számunkra kedvező irányból fúj. Gorgonán pedig, ami közel van, ott állomásozik a Toscanai Nagyhercegség helyőrsége, amelynek világítótornyát vagy jelzőfáklyáit minden bizonnyal észrevesszük. Bízzunk ebben: meglátják, minden rendben lesz. Abban reménykedtem, hogy ha valahogy eljutunk a szigetre, ott már csak azt kell kivárnunk, hogy kikössön egy vízvételezés céljából megálló francia vagy spanyol hajó, amellyel aztán nyugodtan tovább folytathatjuk utunkat.

105

XIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben igyekszünk megbirkózni az éjszakai navigációval, de hamarosan egy érdekes történet minden másról elvonja a figyelmünket. A négy evezős mindent beleadott; de ahhoz, hogy zavartalanul haladhassanak, azt kérték tőlünk, mindannyian feküdjünk le, és lehetőleg ne mozogjunk. Alig néhány perc elteltével a kimerültebbek már az igazak álmát aludták, az öreg Schoppe még horkolt is. Végül te is elszenderedtél, én ifjú Attóm, Barbellóval az oldaladon. A szemem sarkából észrevettem, hogy Naudé viszont nagyon is éber: kinyitotta viaszosvászon zsákját és elmélyülten kotorászott benne. Felemelte a tekintetét és felfigyelt rá, hogy én sem alszom. – Kimerült vagyok – mondta de nem aludhatok el a nélkül, hogy megbizonyosodjak felőle, Őeminenciájának Bibliája sértetlen – súgta oda bizalmasan. – Megértem önt, monsire Naudé – feleltem, szintén halkan −, nekem is csak csoda folytán sikerült megmentenem a toscanai nagyhercegnek szánt feljegyzéseimet. Ki láthatta előre ezt a borzalmas szerencsétlenséget? Pasqualini járt el a legbölcsebben, szinte semmit sem hozott magával: úgy jött el Rómából, hogy csak a bíboros úr váltóit tartotta magánál. – Ó, Róma! Mit nem adtam volna érte, ha ott maradhattam volna! – sóhajtott fel Naudé. Elmeséltem neki, hogy tizenhárom évvel ezelőtt megismertem egy fiatal franciát, aki szintén lelkes filológus volt, akárcsak ő, egy bizonyos JeanJacques Bouchard-t, aki Antonio és Francesco Barberini bíborosok, VIII. Orbán pápa – a mostani, a Pamphili családból származó X. Ince elődje – unokaöccseinek szolgálatában állt. – Átutazóban volt Firenzében, római volt és ugyanazt a munkát végezte, mint ön, monsire Naudé: a gazdája, Barberini bíboros könyvtárának gazdagításához igyekezett felkutatni értékes és ritka kéziratokat. Bouchard hivatalosan azért jött Toscanába, hogy meglátogassa a nagy Galileo Galileit, pont úgy, ahogyan annak idején Naudé is ezért ment el Páduába. Miután a pápa elítélte az égitestek mozgásáról szóló elméleteiért, a nagy tudós végül elérte, hogy ne börtönbe csukják, hanem házi őrizetben tartsák. Toscanában Galileo különleges védelmet élvezett, mert a Nagyherceg kedvelte, és néha személyesen is meglátogatta. Bouchard látogatásának valódi célja azonban az volt, hogy találjon egy különleges képességekkel rendelkező másolót, aki meg tud fejteni egy ősi görög kódolt nyelvet, amelyet egy igen rejtélyes szerző, egy bizonyos Georgius Syncellus vetett papírra, de olyan apró 106

és kibogarászhatatlan betűkkel, hogy alig lehetett elolvasni. Bouchard ebből a kéziratból szeretett volna egy modern kiadványt szerkeszteni. – A Toscanai Nagyhercegség – meséltem büszkén Naudénak −, de ezt ön bizonyára jól tudja, híres arról, hogy a világ legkiválóbb másolóival rendelkezik. De Bouchard, önnel ellentétben, monsire Naudé, nem a nagyherceg másolóihoz fordult, hanem egy egészen különleges valakihez, aki csak magáncélokra másolt, így elkerülte a hivatalos utakat, és nem kellett engedélyért folyamodnia sem a nagyherceghez, sem más nagy hatalmú személyhez. Viszont kénytelen volt lemondani azokról az előnyökről, amelyeket akkor élvezhetett volna, ha másképp tesz. Az ifjú francia mindazonáltal elégedetten tért vissza Rómába, mert sikerült találnia egy megbízható embert, aki nem csak Syncellus kódolt iratait fejtette meg, hanem sok más fontos szöveget is hűen lemásolt a számára. – Én is ismertem Bouchard-t – mondta halkan Naudé. – Rögtön gondoltam, monsire Naudé – jegyeztem meg. – Mindketten franciák, filológusok, ráadásul Rómában… – Jól mondja. Lehetetlen nem ismerkedni, nem összejárni, mármint a mi szakmánkra értem – mondta Naudé, miközben rendületlenül tovább kotorászott a táskájában. – Rengeteg francia tudós van, akik ide-oda utazgatnak Itáliában, és sokan megfordultak Rómában: Bourdelot, Quillet, Montereul, Saint-Amant… Ekkor Őeminenciájának könyvtárosa elhallgatott. Talán elvonta a figyelmét valami fontos dolog, vagy olyasmi jutott az eszébe, amit nem kívánt megosztani velem. Lehetséges, hogy túl messzire mentem? Naudé Franciaország legfontosabb emberének a legbizalmasabb munkatársa volt, és most csupán a körülmények folytán került intimebb kapcsolatba velem, aki, valljuk be, egy szerény titkár voltam, igaz, nagy hatalmú emberek titkainak tudója. – Mellesleg, mondana néhány szót Gutenberg Bibliájával kapcsolatban, ha nem esik nehezére? – tettem fel az ártatlan kérdést, abban bízva, hogy jobb kedvre hangolom a könyvtárost. Naudé ismét kinyitotta a zsákot és matatott benne egy darabig. – Érintetlen és ép, hála Istennek – mondta. – Két éve már, hogy minden gondolatom, minden tettem és szavam a körül forog, hogy Mazarin bíboros őeminenciájának örömére, dicsőségére és megelégedésére összehozzam a világ legnagyobb és legtökéletesebb könyvtárát – sóhajtott mélyet Naudé.– És egyáltalán nem számít, hogy mennyit kell utaznom, hogy mennyi energiát kell befektetnem ahhoz, hogy eleget tegyek eme nemes feladatnak. Most például, hisz ön is látja, barátom, egy kalóztámadásnak estünk áldozatul. Két évvel ezelőtt, nyáron Picardiában voltam, azután Flandriába utaztam. Azt követően Itáliát jártam be keresztül-kasul: Róma, Firenze, Mantova, Bologna, Ferrara, Velence és a drága Pádua. Miután visszatértem franciahonba, nyomban útnak indultam Svájcba. Ebben az évben már jártam Genfben, Bázelben és 107

Phillipsburgban. Jövőre Hollandia következik, azután Anglia, már ha a háború lehetővé teszi az utazást. Minden egyes alkalommal úgy térek vissza Párizsba, hogy meg vagyok rakva, mint egy öszvér. Százasával gyűjtöm be a ritka és különleges kiadványokat, kéziratokat. Amikor majd bevégzem ezt a hatalmas munkát, esküszöm rá, hogy Mazarin bíboros őeminenciájának könyvtára felül fogja múlni a milánói Ambroisanát, a római Angelicát és az oxfordi Bodleint. Ez lesz az ideális könyvtár. Naudé rövid szünetet tartott, majd körbepillantott, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésünket. De mindenki aludt, miközben Hardouin és Malagigi izzadt az evezők mellett, persze a két kalóz is beleadott apait-anyait. – Hát, ezt a Gorgonát sose találjuk meg – fortyant fel Malagigi. – Nincs olyan sziget a világon, amelyet meg ne lehetne találni – jelentette ki kissé megvető hangsúllyal Ali raísz alvezére. – Maga most szórakozik velünk? – kérdezte, igaz, jóindulatúan Hardouin. – Szó sincs róla – felelte a kalóz komolyan. – Voltak különleges férfiak, mint például Murát raísz, egy haarlemi kálvinista nazarénus kutya, akit valójában Ian Iansnak hívtak, de neki aztán volt egy pár álneve, sokan Johannis Barbernek hívták, egyesek meg Caid Moratónak. Na, akárhogyan is, mindegy, ez a renegát tavaly halt meg, de meg kell mondanom, vérbeli kalóz volt. Gibraltár közelében állomásoztak a hajói. Volt neki felesége meg gyerekei Hollandiában, de Algírban is volt egy asszonya gyerekekkel. Na szóval, egy dán tengerész azt mesélte neki, hogy egyszer elvetődött egy szigetre, valahol a messzi északon, ahol majdnem mindig sötét van, és ott azon a szigeten valamiféle meleg forrásra akadt. És Murát raísz elindult megkeresni a szigetet, egy elbeszélés alapján, és meg is találta. Ma Izlandnak ismerjük ezt a bizonyos szigetet. És ez mind nem volt elég Murát raísznak, utána elment Írországba, ahol elfoglalta Baltimore városát, mindent fölégetett, de azért háromszáz foglyot épen és egészségesen leszállított Algírba. És ezek után te még azt mered állítani, hogy nem vagyunk képesek megtalálni egy pöttöm kis Gorgonát, amelyik ráadásul szabad szemmel látszik a szárazföldről? Na nehogy már, hahahaha! A kalóz olyan fergeteges kacagásban tört ki, hogy szinte bántó volt a fülnek. A többiek el is tévesztették a ritmust, de Kemal nem – ő biztosan markolta az evezőt, és ugyanazzal a lendülettel hajtotta előre a kis csónakot. Malagigi azonban panaszra fakadt, hogy túl nehéz neki, meg hogy feltöri a tenyerét a lapát. – Te, ifjú énekes – fordult oda hozzá az alvezér –, ha azt akarod, hogy ne fáradj el annyira, akkor fogd egy kicsit távolabb a lapát markolatát, lejjebb. Látod, hogyan csinálom én? Nahát, akkor utánozd. Hálát adhatunk Istennek, hogy nem Murát raísz parancsol ezen a kis csónakon: amikor a máltai lovag108

rend tengerészei üldözték, úgy serkentette gyorsabb evezésre az evezőseit, hogy aki panaszkodott, annak levágatta az egyik karját, aztán arra kényszerítette, hogy egy karral evezzen, még diktálta is hozzá a ritmust: egykettő-egy-kettő… úgyhogy szerintem ne nyavalyogj, hanem húzz bele. És te, könyvkereskedő, hogy boldogulsz? – Ez a kis csónak mintha ólomból lenne – felelte csendesen Hardouin. – Olyanok vagytok, mint Bosztán raísz evezősei – mondta erre a kalózok alvezére. – Azok állandóan panaszkodtak valamire, miért ilyen nehéz ez a hajó, mondogatták. Aztán valaki elment megnézni a rakományt, és kiderült, hogy tele van levágott nazarénusfejekkel, hahaha! – Hát, úgy tűnik, hogy te aztán sok történetet ismersz a kalóz kollégáidról – mondta elhúzva a száját Malagigi. – Hát persze. Ez nagyon fontos dolog – jelentette ki egyszerre elkomolyodva. – Azért hasznos, mert példaként szolgál a legénység számára, ihletet ad nekik. De a legfontosabb az az elöljáró példa. És példaképből nem sok akad, de azok közül is Ali raísz története a legkiemelkedőbb. Ő a mi egyetlen igazi hősünk. Az egész élete azt bizonyítja, hogy ő valóban különleges, nincs még egy hozzá fogható kalózvezér. Úgyhogy elmesélem nektek az ő történetét, mert ha nem hallanátok legalább egyszer, nem lenne teljes az életetek.

TUDNIVALÓ Amelyben eltávolodunk kissé a dolgok jelenlegi állásától és megismerkedünk egy bizonyos Ali raísz, alias Ali Ferrarese, alias Francesco Guicciardo ferrarai születésű rabszolga, renegát és nagy hírű kalóz különös történetével. 1624 nyarán, jó huszonkét évvel ezelőtt, a szicíliai partoknál, Santa Cruz márki, az Itália déli részén uralkodó spanyol alkirály óriási fogást csinált. Heves csatát követően elfoglalt három nagy berber kalózhajót, tele fegyverekkel és emberekkel. A hajókat és a legénységüket a legszigorúbb őrizet alá helyezték: nyomban elterjedt a híre, hogy a kis flotta parancsnoka, aki a berber Bizertéből, Tunisz kormányzóságának anyakikötőjéből hajózott ki, nem volt más, mint a híres Ali Ferrarese, a véreskezű, rettegett kalózvezér. Ez a név Szicília népének szívében tragikus és kegyetlen emlékeket ébresztett. Sok ezren voltak, akik elmondhatták magukról, hogy Ali volt az, aki megkínozta, deportálta, végül rabszolgának adta el őket. A palermói kikötőbe kíváncsiak tömege seregük össze, de a legtöbben Ali egykori áldozatai vannak, akik még mindig viselik a súlyos sebek nyomait, amelyeket a tuniszi börtönökben töltött hosszú rabság alatt, vagy a sivatagban, 109

netán a kalózgályák evezőihez láncolva szenvedtek el. Ők csodával határos módon sikeres szökésnek, vagy a rokonaik által kifizetett váltságdíjnak köszönhetően térhettek vissza hazájukba. Akkor ismerték meg Alit, amikor a bizertei flotta vezérhajójának fedélzetmestere volt, ők pedig az evezősök padjához voltak odaláncolva. Öreg tengerészek, parasztok, vidéki polgárok, mindegyik benne van a korban. A kikötőbe mennek, megtudakolják, hol vannak az alkirály által zsákmányolt hajók, és megtalálják: semmi kétség, ő az, Ali. Hogyan is feledhették volna el átkozott arcát? Ő az, aki évekkel ezelőtt megalázta, megkorbácsolta, véresre verte és összerugdosta őket. Egy olasz, aki olaszokat kínzott. Ali megszegte a hallgatólagos szabályt, amely szerint a renegátok nem bántják egykori honfitársaikat. Ali Ferrarese az ellenkezőjét tette: éppen az olaszokkal bánt a legkegyetlenebbül. Kutyának, állatnak, bestiának nevezte őket, és élvezettel töltötte el az arcukra kiülő megdöbbenés, amikor elolvasták lobogójának szentségtörő feliratát: A keresztény vallás hamis. Ali ezen zászló alatt rabolta végig a Földközi-tengert, hűséget esküdve Mohamed hitének, amelynek felemelkedését köszönhette: egy egyszerű halász fiából a Tuniszi Kormányzóság rettegett, gazdag és megbecsült tanácsadója lett. Palermóban azonban a sors kegyetlen hálót szőtt neki – a híres kalóz bilincsbe verve áll áldozatai előtt. Ali, megismersz bennünket? – kérdezik tőle csúfolódva. Mindenáron a közelébe akarnak jutni, visszaadni a sok sértést, fájdalmat és megaláztatást. A fogoly azonban meg sem rezzen. A mellette álló mór szólal meg: ez itt nem Ali, tudatja, nem ismer senkit azok közül, akik vádolják, mindig is hű volt Mohamed hitéhez, de ami a legfőbb, nem beszél olaszul. Az egykori áldozatok erősködnek, kiabálnak, egyre hangosabban üvöltenek: de hiszen ő az, a hajókon, olasz nyelven adta ki a parancsait, csak hazudik, hogy mentse a bőrét. A fogolyról feltételezik, hogy egykor keresztény volt és megtagadta a hitét, s mint renegátat átadják a palermói inkvizíciónak, amely a hasonló esetekben döntési joggal rendelkezik. Rövid időn belül behívnak és kihallgatnak több tucat tanút. Mindegyikük hosszú éveket töltött rabszolgaként Tuniszban vagy a kalózhajókon, többnyire kiszolgált katonák, tengerészek, de van köztük szabó és kocsis is. Mind felismerik Alit és erre meg is esküsznek – ő az, aki fogságban tartotta őket, mondják, és különös kegyetlenséggel bánt a volt honfitársaival. Vérrel szennyezte be a görög szigetek, Mallorca, az Adriai-tenger partjait. Látták, hogyan vágja le tehetetlen rabszolgák fülét, azt is, hogy némelyiket leharapja és megrágja. Egyszer élve eltemetett egy keresztény foglyot, és hagyta megfulladni a föld alatt. A nazarénusokkal szemben, ahogy a törökök hívják a keresztényeket, Ali kegyetlensége nem ismert határokat. – Kutyák, disznók, állatok, átkozott legyen az anyátok és a ti Krisztusotok!– ezt 110

üvöltötte, hogy megfélemlítse őket. Egy napon, megparancsolta a gályáján lévő rabszolgáknak, hogy vigyék ki a szárazra a hajót, majd a vállukra rakatta a főárbocot, amelyet három órán át kellett tartaniuk. Amikor a szerencsétlenek már sírtak a fájdalomtól és könyörögtek neki, ezt mondta nekik: – Kutyák, mit panaszkodtok? Ez a ti Krisztusotok, nem? Ez itt az ő keresztje… – A sértések, állítják a tanúk, mindig olaszul hangzottak el. Ali török módra öltözködött, a széles ing csak félig volt betűrve a bő bugyogóba, a fején turbánt viselt. Az imádságban élen járt: betartotta a zalatot, soha nem feledkezett meg a guadokról, vagyis a bűnök lemosásának szertartásáról, amelyet rituális fürdőzéssel oldott meg a tenger vizében. Mindig ügyelt rá, hogy lássák a dzsámiban, ahová mezítláb lépett be. Szigorúan betartotta a ramadánt, egyébként pedig mindennap evett húst, pénteken és húsvétkor is. Egyetlen gyengéje volt: néhanapján lehajtott egy-egy pohár bort valamelyik kocsmában. Egyesek szerint azonban olyan buzgó volt az imádságban, hogy sokan marabutnak, vagyis szent embernek tartották, főleg mert még dzsámit is építtetett a saját költségén. Egy dologban az összes tanú egyetért: Ali Ferrarában született. Tuniszban és a hajóin mindenki tudta ezt, a nazarénusok és a mórok is. Valaki még arra is megesküszik, hogy hallotta, amikor a törökök gyaurnak, renegátnak nevezték. Egy másik tanú állítja, a saját fülével hallotta, amikor Ali elmesélte, hogy kereszténynek született Ferrarában. Tuniszban nem véletlenül tartotta a kapcsolatot a többi ferrarai kalózzal és renegáttal: egy bizonyos Alessandróval, aki borbély volt és egy genovai kalóznak volt a rabszolgája; a híres Mamival, egy másik áruló ferraraival, aki a Tuniszi Kormányzóság hajóinak fegyvermestere volt, és Giovannival, aki valójában a saját unokaöccse volt. Amikor Ali megtámadni készült egy pápai vagy a Ferrarai Nagyhercegség tulajdonában álló hajót, a tengerészei mindig tudatták vele, hogy a következő áldozatok a saját honfitársai lesznek. Ő így felelt dühösen: Az én honfitársaim a törökök! Csak amikor a Levante tengerein hajózott, így mondták, akkor engedte meg, hogy ferrarainak nevezzék. Egyszer már elkapták, tíz évvel ezelőtt: akkor a nápolyi alkirálynak sikerült meglepnie és elfoglalnia sebes naszádját, a tengerek gyöngyszemét. Rejtélyes okoknál fogva azonban Alit nagyon hamar kiváltották és visszatért Tuniszba, noha az evezősei jól tudták, hogy egy renegát a kapitányuk. Hogy hogyan csinálta? Egyes bennfentesek azt mesélték, becsapta a nazarénusokat: úgy tett, mintha nem beszélne olaszul és a kérdésekre törökül felelt. Ki tudja, hogy igaz volt-e. A tanúk elmondása szerint Ali nem sokkal ezután lett a tuniszi flotta vezérhajójának fedélzetmestere. Azt is mesélték, hogy Ali hatalmas házat épített magának Tuniszban az összerabolt kincsekből, amelyhez szőlők és szántóföldek tartoztak, és hogy több felesége és gyereke van. Egy évvel végleges elfogása előtt nevezték ki raísznak, vagyis parancsnoknak Juszuf bég, Tunisz kormányzójának egyik fregattjára. Ennek a hajónak 111

az első portyájáról Ali kétszáz nazarénus rabszolgával tért vissza, akik mind a Velencei Köztársaság katonái voltak. A bég ekkor három vadonatúj hajót adott alá, amelyekkel Szicília felé indult, és ott érte utol a végzet, amely a gyűlölt keresztények kezére juttatta. Az Ali elleni vádak közül egy lombardiai tanú, Defendi Massarolo hajóskapitány vallomása volt a legterhelőbb erejű. A parancsnok éppen átutazóban volt Palermóban, amikor megtudta, hogy elfogták Alit, és azt kérte, hogy mutassák meg neki a kalózvezért. Huszonhat évvel korábban ugyanis ő ismerte Alit, mégpedig egy Ariano nevű vénét faluból, amely félúton van Ferrara és az Adriai-tenger között. Szerinte a fiú családneve Guicciardino volt, a keresztnevét sajnos elfelejtette. Az anyját állítólag Lucrezia Valonának hívták. Néhány évvel később a parancsnok hajósinasnak vette fel a fiút, de később szem elől vesztette. Kilenc évvel később Massarolo parancsnok hajóját, a La Ferraresét, üldözőbe vette, megcsáklyázta, majd elfoglalta egy öt hajóból álló bizertai flotta. Massarolót a berber hajó parancsnoka, Rabaxi raísz elé vitték. A fedélzeten az egyik török tengerész széles mosollyal és tökéletes olasz kiejtéssel üdvözölte: Nem ismer fel, kapitány? – A másik tétován nézett rá. – Guicciardino vagyok, emlékszik? Az ön egykori hajósinasa. Sajnálom, hogy éppen mi fogtuk el önt, de a tengeren már csak így mennek a dolgok. Guicciardino azokban az években lett fedélzetmester Rabaxi raísz hajóján. Megvigasztalta Massarolót, azt tanácsolta neki, hogy legyen türelemmel, később pedig még a vacsoráját is megosztotta vele, noha az csak vízbe mártott és mézzel megédesített száraz kenyérből állt. Massarolo hosszú évekig rabszolgaként élt Tuniszban, ahol többször találkozott Guicciardinóval, aki – amikor az olasz parancsnok beteg volt – időről időre az egyik nazarénus szolgáján keresztül gyógyszert, ruhákat, sőt még pénzt is küldött neki. És Massarolo most felismerte Alit. Minden megvolt hát ahhoz, hogy a gyanúsítottat a Szent Officium határozatára a hagyományos börtönöknél jóval hatékonyabban őrzött cellába vigyék. Elterjedt ugyanis a hír, hogy Ali húszezer dukátot ajánlott fel annak, aki segít neki visszanyerni a szabadságát. Most már azt is tudták, melyik faluból származik a kalóz, és mekkora veszélyt jelentene, ha valamiképpen kiszabadulna. Ő maga terjesztette el azt a pletykát, hogy ha egyszer visszatér Tuniszba, halomra fogja gyilkolni az összes útjába kerülő keresztényt. Sajnálatos módon nem sikerült kihallgatni az elfoglalt hajókon szolgáló legénységet, mert azokat már mind különböző hajókra osztották be evezősnek, vagy eladták rabszolgának. Az eljárás így a gyanúsított kihallgatásával kezdődött el. Ali felemelte a jobb kezét és a mutatóujjával felfelé Allahra esküdött, török módra. Törökül beszélt, egy keresztény tolmács fordította le a szavait: 112

– A fekete-tengeri Ali vagyok, török, Szinopéban születtem, és azoknak a hajóknak a parancsnoka vagyok, amelyeket a szicíliai gályák fogtak el másfél hónappal ezelőtt a Capo Bon melletti öbölben. Azokon a gályákon vertek bilincsbe, és ott tartózkodtam tegnapig, amikor is áthoztak ide, ennek a bíróságnak a börtönébe. Negyvenéves vagyok. Apámat, aki már nem él, Iszemnek hívták, és ő is török volt, szinopei születésű. Az anyám is ott született, azt nem tudom, hogy még életben van-e. Anyai nagyszüleim, a megboldogult Mahomet és Ajsa szintén szinopeiek voltak. Apámnak volt egy fivére, Hasszán raísz, aki még élt, amikor én fiatal fiúként eljöttem Szinopéből, más nagybátyám vagy nagynéném nincs. Van egy nővérem, Fatima, aki Szinopéban élt, de nem tudom, hogy mi van vele, mert azóta nem jártam ott. Tuniszban megnősültem, egy török nőt vettem el, a neve Mina. Van egy fiam, Mahomet, négyéves, és egy lányom, Raxia, egyéves. Mindketten Tuniszban élnek az anyjukkal; tíz hónappal ezelőtt egy második feleséget vettem magamhoz, Ajsát, egy mór nőt, aki spanyol anyanyelvű. Amikor elindultam Bizertéből, gyermeket várt. Az inkvizítor gyors egymásutánban teszi fel a kérdéseket: melyik néphez, nációhoz és valláshoz tartozónak vallja magát a gyanúsított? Héber? Mór? Török? Vagy netán egy újonnan alakult szekta tagja? Megkeresztelték? – A családomban mindenki török és mór, törökök és mórok leszármazottja, nem zsidóké vagy keresztényeké. Ezért én török vagyok, törökök fia, ahogy korábban mondtam, és nem keresztény, sem renegát. Egész életemben törökként éltem, mindig betartottam Mohamed törvényeit, és hiszem, hogy ezzel megmentem a lelkemet. Mohamed törvénye ellentétes a keresztényekével, tudom, és ők csak kirabolni való ellenségeim. Kalózként sok keresztényt fogtam el és adtam el, harcoltam ellenük és néhányat meg is öltem. Többször megsérültem én is. Ha tehettem volna, még több keresztényt kirabolok és elfogok. Amikor a múltba tekintek, mindig kalózként látom magam. Majd így folytatta: – Szinopében éltem a szüleimmel, amíg tizennégy éves nem lettem, akkor felszálltam egy hajóra, amelyik a Fekete-tengeren cirkált, hogy kitanuljam a tengerészmesterséget. Kilenc évig ezt csináltam. Ezután Tuniszba mentem, ahol egy egyárbocos teherhajó kapitánya lettem. A spanyol partok mentén harcoltam a keresztények ellen, amikor úgy tizenkét évvel ezelőtt a hajómat nápolyi gályák elfogták, és egy évet börtönben töltöttem Nápolyban, utána kicseréltek egy keresztény fogollyal, aki Tuniszban raboskodott, az egyik hittérítő rendnek a segítségével, akik közvetíteni szoktak az ilyen esetekben. Ezután visszatértem Tuniszba, Palermón keresztül, ahol megálltam egy hónapra. Két évvel a visszatérésemet követően janicsár lettem, és katonaként üldöztem a tengeren a keresztényeket gályákon és galeaszokon. Soha nem voltam fedélzetmester. Egy évvel ezelőtt a tuniszi pasa felfegyverzett három 113

galeaszt, és engem nevezett ki parancsnoknak; a három hajón hatszáz török volt a tengerészek és a katonák közül. Felszedtük a horgonyt és a Levante felé indultunk. Sok keresztény hajót zsákmányoltunk. Akkor fogták el a hajóimat, amikor már visszatérőben voltunk Tuniszba. Ha Ali raísz török születésű, az inkvizíció bíróságának nincs joga ítélkeznie fölötte; a fogolyra rabszolgaság vár, vagyis a gályák, amelyekről a tuniszi hatóságok rövid időn belül kiválthatják, váltságdíj vagy fogolycsere útján. Ha viszont kereszténynek született, az első büszke tanúvallomásával örökre felégetett maga mögött minden hidat, innen már nincs visszaút. Hacsak nem tér át ismét a keresztény hitre. De ez utóbbi (ezt a bírák jól tudják) nagyon veszélyes megoldás: ha a törökök egy napon elfogják Ali-Guicciardinót, egészen biztosan halállal lakolna az árulásért. Ali feltételezhetően nincs tisztában a terhelő vallomások súlyosságával: ahogyan a hasonló típusú eljárásoknál mindig, a tanúk névtelenséget és törvényi védelmet élveznek. Mindenesetre, az inkvizíció nem szokott piszkos játékokat űzni, és nem szokott vádolni bizonyítékok nélkül. Ha lesz vádirat, annak nagyon megalapozottnak kell lennie, a vizsgálóbírónak minden körülményt alaposan meg kell fontolnia. Júliusban egy napon a Szent Officium orvosát sürgősen a börtönbe hívják. Alit eszméletlenül találták a cellájában, alig van pulzusa. Egy keresztény tolmácson keresztül közli, hogy ettől kezdve nem fogad el ételt a nazarénusoktól, és a döntése végleges. A főinkvizítor elmegy a börtönbe és beszél a vádlottal. Ali azt kéri, hogy adjanak mellé egy mohamedán hitű segédet, aki elkészíti az ételét, és tolmácsként is szolgál, és ha nincs ilyen, akkor hozzanak valakit az egyik hajóról – ha nem, ő inkább az éhhalált választja. Mit lehet tenni? Az inkvizítor elküldet egy bizonyos Zufóért, egy volt kalózért, aki szintén a Szent Officium börtönében raboskodik. A bírósági eljárás során a fogoly mellé két tolmácsot jelölnek ki, egy törököt és egy keresztényt. Ali rosszullétét követően úgy döntenek, hogy nem maradhat egyedül a cellájában, kap két cellatársat. Ettől a pillanattól kezdve azonban egyetlen meghallgatás sem folyik le szabályosan. A július 23-ait, a rosszullétét követő napon, elhalasztják, mert a fogoly túlságosan gyenge. A 29-eit félbeszakítják – a fogolynak súlyos fejgörcse van. 27-én és 30-án a vádlott olyan elkeseredettnek látszik, hogy az inkvizítoroknak kell biztatniuk, ne csüggedjen, és egyen végre valamit. Meg egyébként is, miért alszik a földön, amikor kényelmes matracot kapott? Ali bágyadtan tiltakozik: az evés neki nem gond, ő elvan néhány szem datolyán és egy marék rizsen. Augusztus 5-én nem jelenik meg a meghallgatáson, 7-én 114

sem. Az inkvizítorok a cellájába mennek: a földön fekszik, és nem hajlandó megszólalni. A főinkvizítor lehajol, és a fülébe súgja: – Ne hagyd magad lerángatni a pokolba, éppen most, amikor a Mi Urunk keresztény földre vezérelt. – Ali hátat fordít neki. Az eljárást felfüggesztik, a meghallgatásokat elhalasztják, az éhségsztrájk miatt nem lehet folytatni. Ali továbbra is ugyanazzal védekezik: ő török és töröknek született. Az inkvizítoroknak nem marad más hátra, minthogy életben tartsák, aztán tőlük úgy védekezik, ahogy tud. Minden kívánságának eleget tettek, még akkor is, ha felmerült az időhúzás gyanúja, sőt személyesen megjelentek a cellájában, négy alkalommal. Az orvosnak kiadták az utasítást, hogy tartsa minél jobb állapotban a foglyot. Elérkezik a vádemelés napja, immár elegendő terhelő vallomás és bizonyíték áll rendelkezésre. Augusztus 10-én az ügyész hivatalosan megvádolja Ali raíszt, vagyis a keresztény Guicciardót, hogy megtagadta szent keresztény hitét, és áttért Mohamed átkozott vallására. Az ügyész a legsúlyosabb ítéletet indítványozza, végleges kiátkozást, és a legsúlyosabb büntetést kéri: halált. Ezenkívül felveti a kínzás enyhébb formájának alkalmazását, egy beismerő vallomás reményében. Ali elutasítja a vádirat megismerését, a mellé kirendelt két védő nevét sem kívánja tudni. Még nem ismeri az ellene szóló terhelő tanúvallomásokat, amelyek a legsúlyosabb büntetés indítványozására késztették az ügyészt. Az inkvizítorok mindazonáltal a vádemelés jogosultságának indoklására további tanúk meghallgatását rendelik el. Tíz új tanút hallgatnak meg, de nem merülnek fel újabb bizonyítékok. Novemberben ismertetik Alival a terhelő tanúvallomásokat. A tolmácsok felolvassák az iratokat, és szóról szóra lefordítják azokat, csupán a tanúk nevét hagyják ki belőlük. Ali meg sem rezzen: török vagyok, törökök leszármazottja – ismételgeti. Mindent beismer, ami török mivoltából és kalóztevékenységéből fakad, még a gyilkosságokat és a kínzásokat is. Tagadja azonban, hogy leharapta volna valakinek a fülét. Megjegyzi, hogy a munka közben adódnak „kellemetlenségek” is: a hajó parancsnokának határozottnak és könyörtelennek kell mutatkoznia, de semmi több. És mi van az árboc történetével, amelyet három órán keresztül cipeltetett a rabszolgákkal? Nehezen elképzelhető – ellenkezik Ali, mert egy hajó főárboca olyan nehéz és hosszú, hogy a legénység nemhogy három órán át, de még negyedóráig sem lenne képes a vállán tartani. Az sem igaz, mondja, hogy valaha is mondott olyat, miszerint Tuniszba visszatérve halomra fogja öldösni a keresztényeket. Az igaz, hogy sok nazarénus rabszolgát ejtett, de a muzulmán igazságszolgáltatás felelősségre vonná ezek meggyilkolásáért. Ezek után Ali ellentámadásba lendül: a tanúk mind azt állítják, hogy mindig török módra öltözködik, és turbánt hord. Ez azért van, mondja, mert 115

mindig is török volt, amire büszke. Elismeri, hogy Nápolyban elfogták, de az ellenfél állításait a maga javára fordítja: hogyan lehetséges, kérdezi, hogy azok közül, akik állítólag akkor a börtönben felismerték, senki sem vádolta meg azzal, hogy keresztény renegát? Nápolyban azért kezelték törökként, mert török, és ezért cserélték ki egy keresztény fogolyra – mondja. Ali azt is állítja, hogy soha nem nevezték ki fedélzetmesternek egyetlen bizertei gályára sem, sem máshol (érdekes módon, ezt a körülmény még azelőtt cáfolja, mielőtt a tanúk egyáltalán megemlítenék); elismeri, hogy egy öt fregattból álló flotta parancsnokaként behajózott a velencei öbölbe, azután Candia felé indult, ahol kétszázötven keresztény foglyot ejtett. Tuniszban Ali Karandangilsének hívják, mondja, ami azt jelenti, a fekete-tengeri Ali, és nem azt, hogy renegát, ahogy a tanúk állítják. Szinopében született, ismétli meg, nincsen családja Ferrarában, nincs semmilyen rokoni kapcsolata a keresztényekkel, nincsenek keresztény barátai. Nem ismeri az olasz nyelvet, és azokat a keresztényeket sem, akik ellene vallottak, akkor látta őket először, amikor eljöttek a palermói kikötőbe, hogy lássák őt, a leláncolt Sámsont. Ő egyiküket sem ismeri és nem is beszélt velük soha. Érdekes kis megjegyzés – ha Ali Sámsonnak képzeli magát, vajon milyen büntetést szán a filiszteusoknak, ha majd egyszer kiszabadul, és újra erőre kap? Időközben a vizsgálatokat kiterjesztik: november 18-án az inkvizítorok hivatalosan kérnek iratokat és információkat Reggio és Ferrara püspökétől: először is ki kell deríteni, melyik egyházmegyéhez tartozik Ariano falu, AliGuicciardino feltételezett szülőföldje; szükség van továbbá keresztlevelének egy hiteles másolatára is; végül, fel kell kutatni azokat a személyeket, akik gyermekkorában ismerték és ezt a bíróság előtt is megerősítik. A vádlott tisztában van a helyzet súlyosságával. Ha Ali valóban Guicciardino, akkor a szülőfalujából döntő bizonyítékok fogják alátámasztani ennek tényét. Ali az eljárás felgyorsítását kérvényezi, egyre-másra meghallgatásokat követel. Már nyolc hónapja itt senyved, mondja, elég volt, írja január 21-én, ha el akarják ítélni, tegyék meg azonnal. Április 10-én újabb levelet ír: tíz hónapja rohad a föld alatt, ha az inkvizítorokban van némi istenfélelem, ám ítéljék el. Egy napon könnyekben tör ki, de sírás közben burkolt fenyegetéseket és retorziókat is említ: szánja őket és szenved azok miatt a keresztény foglyok miatt, akik a Tuniszi Kormányzó börtöneiben sínylődnek. Ő ugyanis nagyon aggódik érte, Aliért, tudja, hogy milyen helyzetben van, és ismeri iránta való hűségét is. Csak nem gondolják, hogy annak, ami vele történik, nincs semmilyen hatása a Tuniszban bebörtönzött keresztények sorsára? Biztosan a kínok kínját kénytelenek kiállni… Hát akkor, vágnak vissza az inkvizítorok, miért nem tesz végre beismerő vallomást, és miért nem mondja ki, hogy keresztény születésű, hisz akkor véget érnének az említett rabok szenvedései. Ali válasza: ő a saját lelkét akarja 116

megmenteni. „A magukéról, tiszteletre méltó bírák, meg gondoskodjanak saját maguk, ahogy gondolják” – üzeni. Az Arianóval kapcsolatos vizsgálatok nehezen haladnak. Az inkvizítorok palermói küldötte talált egy ilyen nevű falut, de kiderült, hogy az ugyan valóban Ferrara hercegségben van, de kívül esik a ferrararai egyházmegye határain, és a velenceihez tartozik. A küldött az egész eljárást áthelyezné a római Szent Officium hatáskörébe. Március 28-án azonban arról tájékoztatja a tanácsot, hogy a ferrarai inkvizítor Ariano felé tart. Megérkezvén, végre találnak olyan tanúkat, akik ismerték Guicciardinót, akiről kiderül, hogy a teljes neve Francesco Guicciardino. Arianót kereskedők és földművelők lakják, de vannak tengerészek, hajósok és hajóskapitányok is. A kis faluban fellelt tanúk közül ketten egykor egy fedél alatt laktak Alival. Az egyik tanú Isabella, hatvanéves, és a kalóz mostohaanyjának, Lucreziának a nővére. A másikat Simoné Superbónak hívják, negyvennyolc éves, a vádlott vér szerinti unokatestvére. A többi tanú mind arianói lakos, kivéve egy tengerészt, akit Livornóban kellett felkutatni. Francesco háza, mesélik a tanúk, a falu főtere és a folyó között helyezkedett el, egy taverna és egy szatócsbolt mellett, abban a házban együtt éltek Francescóval, az apjával, Battistával, aki a Pó folyón volt csónakos és mostohaanyjával, Lucreziával. A kis Francesco, mondják a tanúk, igazi rosszcsont gyerek volt, örök bajkeverő, hirtelen természetű és különösen csökönyös. Az apja váratlan halála nem könnyítette meg a fiú életét, aki kamaszkorában elszegődött hajósinasnak. A ferrarai inkvizítornak sikerült felkutatnia annak a hajóskapitánynak a feleségét, akinek a hajóján Francesco először szolgált, és ő jól emlékezetett a nyughatatlan fiúra. Simone Superbo, az unokatestvér elmondta, hogy tizenhat éves korában Francescót, aki akkor egy velencei hajón szolgált, bizertei berberek ejtették foglyul. Később, Simone egy Livornóban letelepedett ariánói születésű kerekedőn, Nicolo Prandinuson keresztül üzenetet kapott AliFrancescótól, aki üdvözölte összes olasz rokonát. Prandinusnak a rokona volt a hírhedt Mami, a szintén ferrarai születésű tuniszi kalóz. Ennek a Maminak az anyja többször járt Tuniszban, hogy meglátogassa a fiát, és ott találkozott Francescóval is. Egyszer Simone még egy levelet is kapott az unokatestvérétől, de miután nem tudott sem írni, sem olvasni, csak bedugta a nadrágja zsebébe, és olyan sokáig hordta magával, hogy teljesen szétrongyolódott. A tanúvallomások alapján egyik portyája során Francesco foglyul ejtette a saját nagybátyját és egyik kuzinját, pontosan azt a Giovannit, akiről az inkvizítorok már tudtak: most már azt is tudták, hogy miközben a nagybácsinak sikerült kiváltania magát, Ali-Francesco nem engedte el Tuniszból Giovannit, akit mindenáron át akart téríteni a muzulmán hitre, és a szerencsétlen belehalt a bánatba. Mindenesetre az összes rokon tudott róla, hogy Francesco Tuniszban áttért a török hitre, megnősült és meggazdagodott. 117

Az előző tanúk vallomásait tehát sikerült alátámasztani és kiegészíteni. Most már annyi a terhelő bizonyíték, hogy azokat nagyon nehéz cáfolni. Megtalálják ezenkívül a születési anyakönyvi kivonatot is, amely szerint a vádlott 1584-ben született, vagyis pontosan annyi idős, amennyinek mondta magát a palermói bíróság előtt. Vannak még kétségek afelől, hogy a kalóz azonos az arianói csónakos fiával? Az arianói tanúk közül egy sem találkozott személyesen Francescóval azóta, hogy az a berberek fogságába került. Van azonban egy tanú, akinek a vallomása döntő: Defendi Massarolo, most szicíliai lakos, aki ifjúkorában is ismerte és találkozott vele, amikor már kalózzá lett. A tanú szavahihetőségéhez nem fér kétség, ráadásul pártatlan, nincs rá semmilyen oka sem indoka, hogy bemártsa Ali-Francescót. Ezenkívül a tanúvallomását egytől egyig alátámasztják az arianói lakosok is. De Ali nem tesz beismerő vallomást. Mindent tagad: soha nem járt Arianóban, soha nem hallott Francesco Guicciardóról, soha be nem tette a lábát egy keresztény templomba. A tanúk, akik vádolják, mind keresztények, az ellenségei, tehát szándékosan be akarják feketíteni. Ekkor lép a színre Giulio, Ali egyik cellatársa és a következő történetet adja elő: Március 11-én (az arianói tanúvallomások akkor még nem álltak rendelkezésre) egy dühkitörés során Ali spanyolul és olaszul beszélt; igaz ugyan, hogy sokadik alkalommal bizonygatta muzulmán hitét, de beismerte, hogy keresztény anya és apa nemzették, de ő török lett, mert Isten így akarta. És az is maradt, török és muzulmán. Amikor az inkvizítorok szembesítik a beismeréssel, Ali-Francesco azt állítja, hogy Giulio félreértette a szavait. Majd ismét fenyegetőzni kezd: „Maguk uraim, jobban tennék, ha kiszabadítanának – mondja −, én magam kétezer keresztény foglyot vittem a tuniszi pasa színe elé, akik között négy nemesember van, és azok még mindig börtönben vannak, rabszolgaként. De a pasa nem fogja őket kiadni, amíg én börtönben vagyok. A feleségem minden nap a színe elé járul, hogy közbenjárjon értem, és a pasa ezt mondta neki: Ha Ali meghal Szicílián, itt meghal a négy keresztény nemesember.” Giulio folytatja: Ali-Francesco ekkor, mintegy engedményeket téve, mesélni kezd: igen, van egy keresztény nővére és egy öccse, de a nevüket nem fogja elárulni. És a hazád? – kérdi tőle Giulio. A hazám? – kérdi Ali. Ahhoz egészen az édesvízig el kell menni. Valószínűleg a Póra utal, amely Ariano közelében folyik. Ekkor Ali kirohanást intéz a vizsgálóbírák ellen: átkozott zsidók, átkozott zsidó Szent Officium, zsidó disznók – üvöltözi, de hogy miért nevezi az inkvizítorokat zsidónak, az nem világos. Ali papírt és tollat kér Giuliótól, és ezt mondja: idenézz, három nyelven tudok írni – törökül, spanyolul és olaszul. És hét nyelven beszélek: törökül, mórul, spanyolul, olaszul, flamandul, albánul és franciául. 118

Ali valójában mindig úgy tesz, mintha nem tudna olaszul, csak néha tesz kivételt, amikor olaszul diktálja le az ételek nevét, amelyeket enni akar: olívaolajban pirított metélt tészta, tökből és zabból készült töltelékkel töltött hal… Amikor a bírák ismét kihallgatják, elismeri, hogy beszél olaszul, de írni nem tud, tagadja, hogy valaha papírt és tollat kért volna a társától, és azt is, hogy utalt volna olasz származására. Ha a fejét akarják venni, vagy fel akarják négyelni, ám tegyék, de sohasem fogja megtagadni a hitét. Aztán ismét ellentámadásba lendül. Felsorolja az összes olyan tanúvallomást, amelyek akár egy picit is mellette szólnak, aztán ünnepélyesen kijelenti, hogy Isten előtt ő ártatlan. Azt követeli, hogy keressenek meg és hallgassanak ki négy tengerészt, akik elfogásának pillanatában az ő hajóján szolgáltak. Egy évbe telik, amire felkutatják az immár keresztény hajókra küldött gályarabokat. Amikor végre sor kerül a meghallgatásukra, nem mondanak semmi használhatót: a Fekete-tenger partjáról jöttek, nem ismerik annyira jól Alit. Megesküsznek rá, hogy soha nem hallották emlegetni esetleges keresztény származását, és soha nem hallották olaszul beszélni. Nyilvánvaló, hogy a tanúk vallomását nem lehet figyelembe venni, hiszen a gályákon tudomást szerezhettek az eljárás állásáról, így befolyás alatt állnak. Mindazonáltal ezek a tanúk sem támasztják alá kétséget kizáróan, hogy Ali töröknek született. Az eljárás lezárul. Bonaventura da Trapani páter és Vincenzio Juancarlo páter, akik független bírákként vesznek részt az eljárásban az inkvizítorok mellett, szintén leadják szavazatukat, és megszületik az ítélet, amelyet nyilvános tárgyaláson ismertetnek Alival. Ezt követően átadják a polgári bíróságnak, amely megerősíti az ítéletet: máglyahalál. A döntést azonban jóvá kell hagynia az inkvizíció legfőbb tanácsának, amely Madridban van, és amelyet nyomban értesítenek. Megkezdődik a várakozás. Eltelik egy teljes év, az inkvizíció legfőbb tanácsa kifogással él – nem alkalmaztak kínzást, amelyet az ügyész javasolt, és amelynek eredményeképpen beismerő vallomás születhetett volna. Ekkor elrendelik a kínzást, amelyet követően a tanács jóváhagyhatja az ítéletet. Azonban, ha a vádlott továbbra is tagad, az ítéletet nem fogják végrehajtani, és az egész ügyet perújrafelvételre utalják, amelyben már Madrid lesz az illetékes. Több mint három évvel a letartóztatását követően tehát Alit a kínzókamrába kísérik. Megállapítják, hogy a jobb karján két olyan seb van, amelyek miatt nem fogja kibírni a csigát, viszont ez az egyetlen kínzási módszer, amely a szicíliai börtönökben megengedett. Három orvos is megerősíti, hogy a vádlott azonnal belehalna ebbe, ezért egy enyhébb változathoz folyamodnak: a vádlottat a lábánál fogva felakasztják, majd többször egymás után hagyják a földre zuhanni. Az eljárást tizenötször ismétlik meg, azután a sebészorvos 119

leállítja a dolgot. Másnap újra kezdik, de a vádlott nem vall. Ali inkább meghal, de nem vallja magát kereszténynek. A kínzás alatt Allahhoz és Mohamedhez fohászkodik, és azt üvölti: törökök gyermeke vagyok, nem vagyok keresztény, égessenek meg, ha akarnak! Egy hónappal később, október 18-án, a bírák ismét összeülnek, és új ítélet születik: életfogytig tartó súlyosbított börtön. Alinak azonban nem olvassák fel az ítéletet, és nem hozzák nyilvánosságra. Ali-Francesco kibírta a kínzást és nem tett beismerő vallomást: ez a körülmény általában a vádlott mellett szól. Madrid átkéri egy utolsó tanulmányozásra a teljes peranyagot. A palermói kollégák elégedettek: végre megszabadulnak ettől a kellemetlen ügytől, amelyben egyértelműen látszik, hogy senki sem meri elítélni, de szabadon engedni sem a vádlottat. Telik az idő, és ez Ali malmára hajtja a vizet. Egy évvel később, 1628. február 14-én Ali-Francesco még mindig láncra verve gubbaszt a palermói börtönben, valójában bírái és a tuniszi kormányzó obskúrus politikai ügyleteinek rabjaként. A bírósági eljárás már jó ideje lezárult, eljött a háttéralkuk és a piszkos üzletek ideje. A berberek először tizennyolc, egy olasz hajón foglyul ejtett spanyol egyházfit ajánlanak Aliért cserébe. Az ügylet azonban meghiúsul. Kiderül ugyanis, hogy Ali titokban üzenetet juttatott el a tuniszi kormányzónak, amelyben eltúlozta szenvedéseit. Telik az idő, a fogoly magánzárkában ül. Majd öt évvel később, 1633ban ismét felmerül egy fogolycsere, ezúttal nyolcvankilenc keresztény foglyot ajánlanak fel Aliért. Amikor már úgy néz ki, hogy minden a legnagyobb rendben halad, az inkvizítorok tájékoztatják az ügyletről az inkvizíció legfőbb tanácsát, és az megvétózza a dolgot. Időközben Szicíliába érkezik egy kilencfős csoport, volt tuniszi foglyok, főleg nők és gyerekek, akik a következő üzenetet hozzák: Alit szabadon kell engedni, vagy legalább a gályákra kell küldeni, hogy szabad levegőn lehessen. Palermo püspöke mindent elkövet annak érdekében, hogy Aliért cserébe kiszabadulhasson egyik közeli munkatársa, akit Tuniszban tartanak fogva. Az inkvizítorok ismét kifogást emelnek: a hírhedt Francesco Guicciardót nem adhatják ki egyetlen egyházfiért. Valójában mindenki Ali kiszabadulásának következményeitől tart – mi történik, ha a keresztények legnagyobb ellensége és gyilkosa ismét szabadlábra kerül? Végül beleegyeznek, hogy Ali gályarabként egy hajóra kerüljön, de csak azzal a feltétellel, hogy a szökését mindenáron meg kell akadályozni, még azt sem szabad megengedni, hogy egy esetleges tengeri csatában élve kerülhessen a sajátjai kezébe. Az inkvizíció legfőbb tanácsa jóváhagyja a javaslatot – Alit át lehet helyezni valamelyik hajóra gályarabnak. Ezek után azonban egy teljes évig nem történik semmi. Az Itália déli részén uralkodó spanyol alkirályság legfőbb tanácsa ugyanis kifogást emel a döntés ellen – arra hivatkoznak, hogy II. Fülöp 120

király uralkodásától kezdve az a szabály van érvényben, hogy az elfogott berber raíszokat mindenképpen biztos helyen kell fogva tartani, leginkább szárazföldi erődök bástyáiban, és soha nem szabad megengedni, hogy betegyék a lábukat egy hajóra, ahonnan bármikor könnyedén megszökhetnek. Az sem elhanyagolható tény, mondja a tanács, hogy ez a lépés valójában a kalóz győzelmét és az inkvizíció vereségét jelentené, hiszen hallgatólagosan be kellene ismerni, hogy valóban török, ahogyan mindig is állította. Egyszóval, a dicsőséges tanács azzal a javaslattal áll elő, hogy Alit nyilvános megtérésre kell kényszeríteni, mert ha nem, akkor emelt fővel távozhat a börtönből. Hosszas huzavonát követően mégis az a döntés születik, hogy Alit egy hajóra küldik. Nagy sokára a spanyolok is megenyhülnek, maga a király adja beleegyezését a dologba. Immár nincs akadálya, hogy a kalóz gályarab legyen. Ekkor azonban az ügy teljes homályba borul. – Hogyhogy homályba? – kérdeztem meg. – A spanyol király beleegyező nyilatkozata már 1634-ben megérkezik – felelte az alvezér. – Ismeretlen okok miatt azonban az inkvizítorok még a királyi akaratnak is ellenállnak, és egészen 1640-ig, vagyis hat évvel ezelőttig nem történik semmi. Ugyanabban az évben a palermói püspök ismét megpróbálkozik annak a bizonyos szicíliai egyházfinak a kiszabadításával, aki oly közel áll a szívéhez, és akit a tunisziak fogva tartanak. Eltelik további két év, és az inkvizíció legfőbb tanácsa ekkor visszavonja saját határozatát, és úgy dönt, hogy Alit mégsem lehet áthelyezni semmilyen gályára. Talán attól tartanak, hogy valaki titokban már szervezi a kalóz szökését?

– Attól a perctől kezdve, vagyis immár négy éve, senki sem tudja, hogy merre lehet Ali raísz – foglalta össze az alvezér. – Van, aki azt mondja, hogy még börtönben van, egyesek állítják, hogy látták a Nápolyi-öbölben, ahová a spanyol király parancsára küldték. Néhányan esküsznek arra, hogy Szicília hegyei között egy sziklabarlangban rejtőzik; mások azt bizonygatják, hogy hamis néven Spanyolországba szállították. Végül bizonyos hírek szerint beteg lett, és amikor halálán volt, visszaadták a berbereknek, hogy a saját házában lehelhesse ki a lelkét, és persze, hogy csillapítsák valamennyire a tuniszi kormányzó haragját. De egyik történet sem fedte a valóságot. Az igazság, amelyet különféle államérdekekből elhallgattak és elrejtettek, mondta az alvezér, az, amit mi is láthattunk saját szemünkkel: Ali raísz, a Ferrarai, ismét kalózvezér lett. A

121

francia gálya tisztjeivel és a legénységével együtt immár mi is tanúsíthatjuk, hogy így van. – Azt kérdik: és hogy csinálta? Azt mondom: rejtély, amely egy rejtélybe burkolózik, amelyet még egy rejtély vesz körül és így tovább, és mindenki ezen töri a fejét, haha! A berber vidám kacagásban tört ki, aztán kihúzta a derekát és vett egy nagy levegőt, mert az evezéstől, mondta, máris meghúzódott a háta. – És bizton állítom – tette hozzá −, hogy nekem sem árult el semmit, pedig jobban ismerem, mint a saját tenyeremet, de soha még csak nem is utalt rá, hogyan sikerült neki visszatérnie a korábbi életmódjához. Azt mesélik, hogy egy szép napon egyszer csak megjelent Tunisz főterén egy aranypénzekkel teli tarisznyával, valamint a kormányzó parancsával, hogy toborozzon legénységet egy felfegyverzett fregatthoz: ahhoz, amelyiket ma láttak. És szép lassan, Livornótól Toulonig, Máltától Cadízig terjedt a híre, hogy a nagy Ali Ferrarese, minden idők legrettegettebb kalózvezére, ismét Tunisz, Nápoly és Franciaország között portyázik, és soha nem látott sikerrel rabol és fosztogat. Az inkvizítorokon kívül, akik évekig a hűvösön tartották, immár senki sem ismerte volna fel biztosan, portrék márpedig nem készültek róla. A szemtanúk középkorú, robusztus de nem túl magas, heves temperamentumú, vörös szakállú, világos bőrű férfinak írták le, aki valószínűleg balkezes: a keresztényeket legalábbis mindig bal kézzel bántalmazta. Miközben Kemal kiegészítette a hallottakat, felidéztem magamban a kalózvezért, akit láttam, úgymond, munka közben. És szemernyi kétségem sem maradt. Hogyan nyerte vissza a szabadságát Ali Ferrarese? Olyan enigma volt ez, amelyet senki sem fejthetett meg, és nagyon kevesen ismerték a nyitját: olyan nagy hatalmú szervezetek és uralkodók például, mint a spanyol inkvizíció legfőbb tanácsa, egy-két megbízható szicíliai inkvizítor, a spanyol alkirály, a nápolyi király, a spanyol király és a tuniszi kormányzó. – Esküszöm, a fenébe is: ha egy napon bizalmasan közli velem a titkát és engedélyt ad a nyilvánosságra hozatalára, írok belőle egy könyvet – mondta szenvedéllyel Kemal. – Egy könyvet? – kiáltott fel hitetlenkedve Hardouin. – Igen, egy könyvet: ha nem tudom megírni egyedül, akkor majd tollba mondom valakinek, aki nálam jobban forgatja a pennát; és elhihetik, hogy mindenki el lesz ájulva Ali történetétől, még háromszáz év múlva is, sőt, biztos vagyok benne, hogy… Kemal hangját hirtelen félbeszakította Pasqualini örömujjongása, aki hirtelen abbahagyta az evezést, belemártotta a kezét a vízbe és diadalmasan talpra szökkent, mint valami skorpió, támadásra készen. 122

– Idenézzenek! – mondta, diadalmasan magasra emelve egy víztől csepegő gallyat. Csodálkozva bámultunk rá, fogalmunk sem volt arról, miért váltott ki belőle ekkora lelkesedést a felfedezés. Csak Kemal értette meg: – Ez egy növény zöld levelekkel és bimbókkal teli ága. Közel a szárazföld – jelentette ki.

XX. ÉRTEKEZÉS Amelyben végre szárazföldet találunk, de azt is megtudjuk, hogy a világítótornyok fénye nem mindig a hajózok megsegítésére szolgál. Úgy tűnik, a két berber, Hardouin és Pasqualini erőfeszítései az evezőknél nem voltak hiábavalók. A félhomályban még több, az előbbihez hasonló ágacskát pillantottunk meg ringatózni a vízen. A szárazföld közelségére utalt egy kormoránpár megpillantása is. – Egyes sirályfélék messze a mély vizeken élnek – magyarázta Kemal −, de a kormoránok nem szeretnek eltávolodni a parttól, sőt időnként a szárazföld belsejében raknak fészket. Ha valóban egy sziget közelében voltunk, akkor az nagy valószínűséggel lehetett éppen Gorgona, mert nem távolodhattunk el annyira az eredeti útiránytól. Egyre erősebben fújt a szél, mi pedig mindannyian elcsendesedtünk, és jól hegyeztük a fülünket, hogy meghalljunk bármilyen, a tenger morajlásától elütő hangot, amely a part közelségét jelezhette. Időközben a holdat sűrű fekete felhők takarták el, így majdnem teljes sötétség borult ránk. Heves széllökés billentette meg kis lélekvesztőnket, mire keresztet vetettünk, és halkan imádkozni kezdtünk. Már az is kész csoda volt, hogy eddig nem borultunk fel; reménykedtünk, hogy valahogy mégis sikerült partot érnünk. Az egyre tarajosabb hullámok között hánykolódva immár nem az irány tartása volt a legfőbb gondunk, hiszen a szél és az áramlatok amúgy is a part felé sodortak bennünket – inkább attól tartottunk, hogy egy sziklazátonynak ütközünk, mert akkor semmi esélyünk az életben maradásra. Evezőseink megfeszítették izmaikat, és minden idegszálukkal azon voltak, hogy ne oldalról, hanem szemből kapják a felkorbácsolt hullámokat. Mennyi ideig tartott? Talán félóra volt, de az is lehet, hogy sokkal több, azt már senki meg 123

nem mondaná közülünk. Abban biztos vagyok, hogy mindannyian ugyanúgy számoltuk az időt: még egy hullám, még egy örvény, még egy hatalmas csikorgás, még egy evezőcsobbanás, még egy zöldellő ág, még egy hullámpermet, azután még egy nagy billenés, és még jobban felkavarodó gyomor… – Már nincs messze! – kiáltotta oda Kemal, hogy lelket öntsön belénk. – Nincs ennek az átkozott szigetnek fény a világítótornyában? – kérdezte Schoppe. – Nincs, amennyire én tudom – felelte Kemal. – De ha megpillantjuk, akkor sem szabad közel mennünk hozzá – az csapda lehet. – Hát ezt meg hogy érted? – kérdezte Pasqualini. – Lehet, hogy kalózok tettek ki megtévesztő fényforrást, hogy veszélyes helyre irányítsanak bennünket. Ősi trükk, ami arra szolgál, hogy a hajók szétroncsolódjanak a sziklazátonyokon. A berberek előszeretettel alkalmazzák, és ha a megfelelő pontra helyezik, nagyon hatékonyan működik. Nyáron Gorgonán nem ajánlatos, mert akkor ott állomásozik a toscanai nagyherceg helyőrsége. Igaz, kétbalkezesek gyülekezete, de attól még okozhat kellemetlenséget; télen azonban szabad a pálya. A figyelmeztetés nagy méltatlankodást és átkozódásokat váltott ki belőlünk; de lehetett volna a csaliként kihelyezett fénynek egy jó oldala is, miszerint mégiscsak jobban megfigyelhetjük a part körvonalait anélkül, hogy óvatlanul beleesünk a csapdába. Ekkor egy minden eddiginél nagyobb hullám dobott meg bennünket, és lélekvesztőnk óriási reccsenéssel csobbant vissza a vízbe. – Ha már a világítótorony esetleg csapda, akkor keressetek egy megfelelő helyet, ahol kiköthetünk! – kiáltotta oda Naudé a berbereknek. – Nehéz lenni, nem ismerni jól Gorgona – felelte a kis göndör. Ebben a pillanatban végre kirajzolódott előttünk a sziget sötét, baljós árnyéka.

XXI. ÉRTEKEZÉS Amelyben valahogy sikerül partot érnünk, de nem úgy, ahogy szerettük volna. Mialatt közeledtünk, ezernyi kérdést kellett feltennünk a két kalóznak, hogy legalább hozzávetőleges képet kapjunk az előttünk elterülő szigetről. Antonio és Vincenzo, vagyis Musztafa és Kemal, nem ismerték jól sem Gorgonát, sem 124

a környékbeli vizeket; csak annyit tudtak, hogy Ali többször kikötött itt, hogy vizet vételezzen, amit – árulták el bizalmasan – bármelyik kalózhajó biztonságban megtehetett: a nagyherceg aprócska helyőrsége ravaszul úgy tett, mintha nem venné észre a területen cirkáló kalózhajókat, így ugyanis elkerülték az összetűzéseket, amelyek minden bizonnyal elfajulhattak volna. A két berber azt sem tudta biztosan, van-e a szigeten kikötő, úgyhogy ilyen körülmények között igen nehéz volt eldönteni, hol érhetnénk biztonságosan partot. Annyit már valamennyire láttunk, hogy a sziget keleti felének partja lapos és homokos volt, a nyugati oldalát pedig sziklák pöttyözték. A keleti oldal megközelítése mindazonáltal nagy veszélyeket rejtett magában, mert ha Ali hajója a sziget közelében tartózkodott, nyilvánvalóan a homokos part közelében várakozott megbújva, mint pók a háló szélén. Egyszóval mindenképpen a veszélyesebb partot kellett megcéloznunk. Úgy okoskodtunk, hogy akármennyire sziklás is a nyugati oldal, valahol azért csak akad olyan partszakasz, ahol egy csónak elfér. Evezőseink már erejük végén jártak, ezért cseréltünk – Naudé Malagigi helyére ült be, én Hardouint váltottam fel. Tudtuk, hogy az utolsó erőfeszítések következnek, és nagyon észnél kell lennünk. A sziget sötét körvonalai egy vízen ringatózó hatalmas, vastag páncélú teknőcre emlékeztettek. A partraszállási művelet a lehető legjobb előjellel indult: a hullámok megtörtek a környező sziklákon, amelyektől sikerült távol tartanunk magunkat. Éppen akkor, amikor a szemünk előtt egy lapos, kikötésre kiválóan alkalmas partszakasz tűnt fel, egy óriási hullám borított el bennünket, és jéghideg sós vízpermet zuhogott ránk. – Tartani mucho erősen! – ordította Musztafa. A lélekvesztő orra nekicsapódott valaminek, és rajtunk, evezősökön kívül mindenki a vízbe zuhant. A semmiből hirtelen egy hatalmas szikla bukkant fel épp az orrunk előtt, és úgy tűnt, hogy az erős áramlat mindjárt nekicsapja a csónakot. – Kifelé, mindenki ugorjon! – üvöltötte Kemal. Egyetlen gondolat járt a fejünkben, mindenképpen elhagyni a csónakot, így tekintet nélkül arra, milyen mély a víz, vagy hogy éppen egy sziklán landolunk, villámsebesen a vízbe vetettük magunkat. Fogalmam sem volt, hogy a többiekkel mi történik azokban a percekben. Megpróbáltam megkapaszkodni a csónak peremében, és éreztem, hogy valaki, mint utóbb kiderült, te voltál az, a vállamba kapaszkodik. Vajon te, én kedves Attóm, jobban emlékszel azokra a borzalmas pillanatokra? Vajon mit éreztél ott a háborgó hullámok között a sötétben, az életedért küzdve? Nem hiszem, hogy mélyebben az emlékezetedbe vésted volna a történteket, hiszen később nem tudtál számot adni többről, mint amire én emlékeztem. És jól van ez így – az ilyen borzalmakról jobb megfeledkezni, különösen akkor, amikor Odafentről váratlan és kegyes segítség érkezik… 125

Néhány perc múlva már ott pihegtünk a parti sziklákon, nagyokat szippantva a friss levegőből. Őfelsége, a Legkeresztényibb Király egyik gályájának lélekvesztőjén kívül, amely szétroncsolódva haldoklott a közelünkben, mindannyian életben voltunk.

XXII. ÉRTEKEZÉS Amelyben kihallgatunk egy beszélgetést, amely számos meglepő információt tartalmaz Naudéról és az erőslelkűekről. A Gorgona szigetén eltöltött első percekről fájdalmas és szomorú emlékeim vannak. Annak ellenére, hogy a toscanai szigetvilágban a telek különösen enyhék, mindannyian vacogtunk a borzalmas hidegtől, hiszen csuromvizes ruháink szinte ránk fagytak. Mindenki lázasan a zsebeit tapogatta, azt kerestekutatta, megvan-e még a tarisznyája, zsákja, bugyellárisa, az iratai és más fontos aprósága. Én szerencsés voltam, a tengernek nem sikerült elragadnia tőlem azt, amit szerencsésen kimentettem a berberek markából. Naudé diadalmasan szorongatta nehéz bőrtarisznyáját, amelyben az értékes Biblia lapult, hál’ Istennek, sértetlenül. Nyomban azon kezdtünk tanakodni, hogyan lelhetnénk mielőbb egy száraz és biztonságos barlangra vagy más védett helyre, ahol talán még tüzet is rakhatnánk, hogy megszárítkozzunk, persze minél távolabb a Ferrarai Ali vizslató szemétől. Az éles peremű sziklákon csak négykézláb haladhattunk előre, így a bokánk és a térdünk igen megsínylette a dolgot, arról nem is beszélve, hogy minduntalan felhorzsoltuk a tenyerünket. Egy idő után találtunk egy sziklába vájt mélyedést, ahol végre elterülhettünk és megpihenhettünk kissé a földön, sőt sikerült tüzet gyújtanunk, amely mellett melegedhettünk. És persze a kedvünk is megjött. Mi, nazarénusok természetesen nyomban hálát adtunk az Úrnak szerencsés megmenekülésünkért és háromszor elénekeltük a tedeumot. Csak az a hitetlen Guyet nem nyitotta ki a száját. Még berberek is, akik nem ismerték (vagy már elfelejtették) a hálaadó ima szövegét, összekulcsolták a kezüket és megpróbáltak utánozni bennünket, de legalábbis megismételték az utolsó szavakat. Miután imigyen hálát adtunk az Úrnak, ki mennyire tudott, elhelyezkedett a földön, és álomra hajtottuk a fejünket, tudván, hogy ki kell várnunk a reggelt, így kimerülten, ráadásul vaksötétben úgysem jutnánk semmire. Megbizonyosodtam arról, hogy épségben vagy, én kedves Attóm, aztán 126

lerogytam én is, és úgy éreztem, hogy minden erő elszállt belőlem, a pilláim elnehezültek. De egyszer csak arra ocsúdtam, hogy merőn engem bámulsz, és a szemeddel valahová oldalra mutatsz. Felemeltem egy picit a fejem, és megláttam: két árnyék távolodik lassan a kis barlang kijárata felé. Nyilvánvaló volt, hogy azok ketten forralnak valamit. De kik voltak, talán a két berber kalóz? Amint az árnyékok eltávolodtak, te meg én a legnagyobb csendben és nagyon óvatosan felkeltünk és utánuk lopóztunk. Úgy tűnt, hogy a többiek mély álomba merültek. A két összeesküvő nem mehetett messzire. A holdat már nem takarták felhők, de mégsem volt ajánlatos túl gyorsan haladni a veszélyes sziklák között. Egy idő után meghallottuk őket: az egyik folyamatosan beszélt, szinte hadart, a másik időnként egyszavas válaszokat adott. Amint felismertük a két alakot, megkönnyebbültünk. Ugyanis nem a két kalóz szökött ki titkos eszmecserére, hanem Guyet és Schoppe, és az utóbbi halkan, de igen izgatottan magyarázott valamit. A két tudós elme a mindkettejük számára semleges nyelven, olaszul vitatkozott, és nagy meglepetésünkre tegezték egymást, amit nyilvánosság előtt még nem volt alkalmunk hallani tőlük. – …szóval téged is ugyanazzal a manőverrel. Egy levél Itáliából, a meghívás, és Bracciolini kéziratainak története. Nehogy azt mondd, hogy nem jutott eszedbe az átverés! – De igen, Kaspar, csak tudod, utána…– próbált válaszolni kissé idegesen Guyet, de Schoppe félbeszakította. – Tudom, tudom, érdeklődtél Firenzében, ahogyan én is, és megtudtad, hogy igaz; miután Poggio Bracciolini feldobta a talpát, ahogy az olaszok mondják, tényleg hátrahagyott egy csomó kéziratot. – Hát igen – felelte a másik szűkszavúan, jókora ásítás kíséretében. – Na jó, mondjuk ki: te is az erőslelkűek közé tartozol, mint Naudé – fedte fel a kártyáit Schoppe. – Szóval te is tagja vagy ennek a félateistákból álló bandának, és már megbocsáss, hogy ennyire nyíltan beszélek, de azt hiszem, ebben a korban ez olyan luxus, amit már megengedhetek magamnak: nos, én személy szerint téged mindig is az efféle balgaságok fölött állónak gondoltalak. Azt pedig jól tudom, hogy te sem bízol Gabrielben. Még akkor sem, ha látszólag egészen más miatt van itt, nem annak a szerzetesnek a levele miatt, mert te is tudod, hogy ha ő jut hozzá előbb azokhoz a kéziratokhoz, akkor gátlástalanul át fog verni. – Ahogyan te is, Kaspar. – Hahaha! – nevette el magát Schoppe. – Számomra ez a probléma nem létezik, és ezt most barátként mondom, hisz azok vagyunk, és azt akarom, hogy azok is maradjunk. Meg egyébként sem lennék képes elárulni téged, aki megmentetted az életemet. Arra akarok kilyukadni, hogy te jól ismered a Du Puy fivéreket, a Tetrád tagjait meg a hitetlenek csürhéjét ott Párizsban: 127

Ménage, Luillier, satöbbi… De Gabrielben nem bízol, nem igaz? És azt is értem, hogy miért nem. Beszéljünk világosan: te igazi tudós vagy. És ő? Orvostant tanult, de sosem fejezte be. Jó, jó, Párizsban ajándékoztak neki valami titulust, de csak azért, mert olyan szépen megírta azt az izét, amivel a diplomásokat útjukra engedik, hogyishívják ott nálatok… – A búcsúztatót. – Na, igen, azt. Gabriel márpedig még vizsgát sem tehetett, mert nem járt előadásokra, túlságosan jól érezte magát ott Itáliában… – Kaspar, kérlek, ne kényszeríts rá, hogy goromba legyek veled – szakította félbe az öreg Schoppét Guyet. – Évekig szenvedtem a hólyagkövektől, még meg is operáltak, hogy kiszedjék belőlem… Most hajótöröttek vagyunk egy szigeten, hulla fáradt vagyok, te meg nem hagysz aludni. Nem tetszik ez nekem, az meg főleg nem, hogy tisztességes kollégák háta mögött sutyorgunk. Világosan beszéltem? – Tisztességes?! – háborodott fel Schoppe. – És akkor mit mondasz arról, amit ez a tisztességes kolléga Bouchard-al együtt művelt Rómában? Ott van minden Bouchard naplójában: ezek ketten szé-gyen-te-len pederaszták, érted? Éreztem, hogy elakad a lélegzeted és megmerevedsz. Szóval Gabriel Naudé is azok közé tartozott, akik gyermekkorodtól kezdve aljas módon kihasználták kasztrált voltodat. Ami az elhangzott neveket illeti, a te számodra semmit sem jelentettek – nekem azonban nagyon is sokat, sőt, meg kell mondanom, hogy amit hallottunk, az szenzációs újdonságnak számított. És ezt nem a szerzetes levelére értem – már ismertem a tartalmát. A Naudéval kapcsolatos érdekes körülmények voltak azok, amelyek elgondolkodtattak. Már az is fontos értesülés volt, hogy Naudé nem fejezte be a tanulmányait, de a legmegdöbbentőbbnek a Bouchard-ral kapcsolatos állítást találtam. Most értettem meg, miért jött zavarba és miért hallgatott nagyokat Naudé, amikor a csónakban Bouchard-ról beszéltem neki. És rád gondoltam, én Attóm, meg arra, hogy milyen nehéz lehet neked megemészteni vagy elfogadni azt, amit még a Bölcselet Köztársaságában is sokan félvállról vesznek, vagy cinkos módon elhallgatnak. – És kiábrándult felvilágosultaknak merik nevezni magukat! – erősködött Schoppe, undorodva elhúzva a száját. – Márpedig nevezzük csak nevükön a dolgokat: pederaszták és kész. És most nehogy azt mondd, barátom, hogy Franciaországban nem beszélnek erről! – Kaspar, nem megy ez nekem. Én képtelen vagyok ilyen dolgokról beszélni. Nekem csak a tudomány számít, a kis tanulmányaim, tudod jól. Úgyhogy fejezd be, mielőtt még elküldenélek melegebb éghajlatra – felelte elzárkózva Guyet.

128

– Ne beszélj így, barátom – mondta Schoppe, aztán öreg barátja vállára tette a kezét. – Na jó, és a szerzetesről mit gondolsz? – kérdezte teljesen más hangon. Guyet tétovázott. – Nem is tudom… Az sem biztos, hogy Lyonban van, vagy valahol másutt… Szerintem bárhol lehet, talán a Nagyhercegségben, talán Firenzében. Guyet tehát nem árulta el Schoppénak, hogy Philosz Ptétész valószínűleg Gorgonán tartózkodik. – De hát akkor vissza kell térnünk a szárazföldre! – kiáltott fel döbbenten az öreg tudós. – Nekem már elegem van mindenből. Fáradt vagyok, és mielőbb vissza akarok menni Párizsba, már ha egyáltalán túléljük ezt az egészet. Ekkor vége szakadt a beszélgetésnek. Guyet és Schoppe nehézkesen visszaindult a kis barlangba, mi pedig megbújtunk az árnyékban és megvártuk, amíg lépteik elhalkulnak. Türelmesen kivártuk, amíg azok ketten lefekszenek és elszenderednek, és csak azután merészkedtünk vissza ideiglenes szálláshelyünkre.

XXIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben legelőször is egy kellemetlen meglepetésben van részünk. Ezután megkezdjük Gorgona felfedezését és nyomban belebotlunk az Öregtoronyba. Elaludtam. Hajnal előtt nem sokkal azonban felébredtem, mintha valami neszt hallottam volna. Amikor kinyitottam a szemem, nem voltam biztos benne, hogy álmodom vagy ébren vagyok. Ugyanis megláttalak. És nem voltál egyedül. Tán örülnöm kellett volna? Még az is lehet, hogy igen, mindazok után az átkozott beszédek után, amelyekkel traktáltalak. De nem, bősz haragra gerjedtem, mert amit láttam, az bizony elszomorított és felháborított. Ott voltatok ti ketten, te meg Barbello, aki a fejét az ágyékodba fúrta, te pedig a nadrágjának nyílásánál ügyködtél buzgón a nyelveddel. Szóval mégsem utasítottad el ennek a szemtelen kis kasztráltnak a közeledését! Nos, ha már ennyire megfogadtad a tanácsaimat, diszkrétebben is intézhetted volna a dolgot, és megkímélhettél volna attól, hogy a fekhelyemtől 129

pár lépésnyire add át magad az élvezeteknek. Felpattantam és kiviharzottam; a hajnal előtti fagyos levegő a csontomig hatolt, de eltökéltem, hogy nem megyek vissza, az álom már amúgy is kiment a szememből. És elgondolkodtam. Hogy lehet az, én Attóm, hogy mindaz, amit Naudéról alig néhány órával ezelőtt megtudtál, nem vette el a kedved az efféle üzelmektől? Milyen buta vagyok, gondoltam, hiszen már korábban is voltak arra utaló jelek a részedről, hogy ez a kis szemtelen Barbello nem közömbös számodra – emlékeimben felvillant az a különös gyengédség, amellyel a kezét fogtad, miközben Malagigi a kis herélt sérült fenekét kenegette. És most értettem meg, hogy a nagy Pasqualini mester miért takart el benneteket óriási köpenyével. Hát nem a szemérmesség okán, hanem hogy leplezze gusztustalan gesztusaitokat. Hát igen, voltam kénytelen levonni a következtetést keserűen – végül is engedelmeskedtél, megfogadtad az intelmeimet, és milyen nagy buzgalommal… A felkelő nap nem sugárzott meleget. Az égboltot sűrű fátyol fedte, párás és ködös volt a látóhatár. A sziget nyugati részén voltunk, amelyet napkeltekor elkerülnek a napsugarak, legfőképpen a fölénk magasodó szikla miatt. Kisvártatva egymás után ébredezni kezdtek kis társaságunk tagjai, aztán a fagytól elgémberedetten lassan kivánszorogtak a szabad levegőre. Te is előbukkantál és odajöttél hozzám. A szemedet lestem, hátha magyarázattal szolgálsz az éjszaka történtekért. De nem szóltál semmit. Csendben feltérképeztük a környéket. A reggeli szél már valamennyire felszárította a párát, így jól láttuk, hogy a partszakasz végén egy óriási sziklafal nyújtózik. – Azt még egy vadkecske sem képes megmászni. Barbello volt az, aki felénk közeledett. Ellenálltam a kísértésnek, hogy alaposan elkapjam a grabancát, és a nyakánál fogva belemártsam az arcát a hideg vízbe. Az a gondolat tartott vissza, hogy valójában saját magamat kellene megbüntetnem. – Odanézzenek, ott hátul, a mögött a bokor mögött – szólalt meg Malagigi, előremutatva. A távolban, igaz, elég nehezen kivehetően, de kétségkívül egy ember alkotta építmény derengett, amely leginkább erődre emlékeztetett. Előtte mintha ösvény vezetett volna. Nyomban eldöntöttük, hogy mindenképpen el kell érnünk azt az ösvényt, hiszen minden bizonnyal a sziget belsejébe visz. Elindultunk hát libasorban, hiszen csak így volt biztonságos az út: elöl a két kalóz haladt, nyomukban Pasqualini és Hardouin, akik végig szemmel tartották őket. Kemal felajánlotta, hogy majd a hátán viszi Schoppét, erre rögtön azt mondtad, hogy akkor te meg Guyet-t veszed a karjaidba. A két idős tudós nem sokat húzódozott, bár Schoppe méltatlankodott egy kicsit, de csak a rend kedvéért. Barbello mögötted haladt, míg a sort Naudé és jómagam zártuk. 130

Alig indultunk útnak, amikor a felhők szinte pillanatok alatt feloszlottak, és a vakító fényben egy vártorony csipkés tetejét pillantottuk meg a távolban. – Az ott micsoda? – kérdezte meg Pasqualini a két kalózt. – Öregtoronynak hívják. Ott van elszállásolva nyáron a nagyherceg helyőrsége – felelte Kemal. Mindannyian reménykedve fordítottuk a tekintetünket a magas szirtre, amelynek legtetején, szinte csodával határos módon trónolt az erőd, büszkén csillogtatva csipkézett bástyáját a napfényben. – Ali azt mondta, hogy télen senki sem tartózkodik a toronyban – emlékezett vissza Kemal. – A nagyherceg katonái, akik a szárazföldön állomásoznak, mind tudják, hogy mi, kalózok rendszeresen lehorgonyzunk Gorgona mellett, hogy vizet és tűzifát vételezzünk, de a feletteseik elől elhallgatják a dolgot, mert egyikük sem vágyik arra, hogy a semmi közepére, egy sziklásköves szigetre helyezzék át szolgálatra. A berberek azonban messziről elkerülik a tornyot: ha valaki megdézsmálná ugyanis az ott tárolt muníciót, vagy ellopna néhány ágyút, a nagyherceg minden bizonnyal télire is kirendelne egy népesebb helyőrséget a szigetre. És az a kalózoknak nem lenne ínyére, ezért hagyják békén a tornyot. – És nincs más menedékhely ezen a szigeten? – szólt közbe Schoppe. – Egy kikötő, egy falu, egy tanya? – Nem tudjuk – felelték egybehangzóan a kalózok. Elképedten néztünk egymásra, és csak remélni tudtuk, hogy ezek ketten igazat mondanak, nem vezetnek félre, vagy ami még rosszabb lenne, nem terelnek bennünket egyenesen a raíszuk karjaiba. Megadóan követtük hát a két tengeri haramiát, összeszorítottuk a fogunkat, és minden erőnket összeszedve nekiveselkedtünk, hogy megmásszuk a meredek sziklát.

XXIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben felderítjük a terepet, de nem sikerül ivóvizet találnunk. Végső elkeseredésünkben elindulunk az Öregtorony felé. A fenséges szikla megmászása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak, Kemal, az öreg Schoppéval a vállán mégsem panaszkodott, és te is jól bírtad Guyet csontos testének cipelését. A két tudós azonban szinte folyamatosan 131

nyafogott valamiért, az egyik nem bírta a billegést, a másiknak kifáradt a karja. Barbello szorosan hozzád tapadt, és Malagigi – ó, nyílj meg ég, micsoda förtelem! – cinkos mosollyal minduntalan felétek kacsingatott. Az út alatt egyetlen vigasztalóm a gyönyörű kilátás maradt, mert az ezer színben pompázó sziget valóban csodálatosan szép látványt nyújtott. Az éles peremű sziklákon meglepően dús növényzet zöldellt: rozmaring, mirtusz, illatos hanga és sokszínű tűztövis, amelyek a leghihetetlenebb helyeken, szinte a semmiből nőttek ki, néhány bokor mintha egyenesen lebegett volna a szakadék fölött. A hegytetőn elterülő kis fennsíkon tölgyek, gesztenyefák, magyalok és aleppói fenyők magasodtak. Az alattunk elterülő tenger a kék ezernyi árnyalatában tündökölt, a mélységtől függően smaragdzölden vagy türkizkéken csillogott, de az összhatás mégis különbözött az általam korábban látottaktól, mert azt a téli időszakban megszokott, opálosan márványos színt idézte, amely oly jellemző a mi tengerünkre Carrara, Colonnata és Campocecina partjainál. Lassan, lépésről lépésre egyre közelebb kerültünk a csúcshoz, míg végre megpillantottuk a tengernek azon részét, amelyen túl Korzikát sejtettük. A szigetet, amelynek birtoklásáért oly heves csatákat vívtak a franciák és a spanyolok. Egy idő után az Öregtorony eltűnt a szemünk elől, és még egy jó félórányi gyaloglás után jutottunk el a hegygerincre. Onnan végre vethetünk egy pillantást a sziget belseje felé, gondoltuk mi naivan. Mondanom sem kell, nagyot csalódtunk. A hegytetőről csak sűrű erdőket és további sziklákat láttunk, amelyek eltakarták előlünk a kilátást a tenger és a sziget belseje felé is. A horizonton mindazonáltal kirajzolódott a szárazföld, a nagyhercegség területe. Arra azonban esélyünk sem volt, hogy erről a pontról akár egyetlen hajót is észrevehessünk. – És most, mi legyen? – tettük fel a kérdést a kalózoknak. – Meg kell keresnünk az utat. Mi csak annyit tudunk, hogy itt a közelben biztosan van egy forrás. Ha szerencsénk van, nemsokára végre ihatunk. Elindultunk hát a kalózok nyomában, akik a legsűrűbb bozótosokon keresztül törtettek tovább rendületlenül. További félórás gyaloglást követően azonban a forrásnak még mindig nem volt se híre, se hamva. A két kalóz kénytelen volt beismerni, hogy eltévedtünk, de azt továbbra is állították, hogy a szigeten van ivóvíz. Amikor kérdőre vontuk őket, égre-földre esküdöztek, hogy igazat beszélnek. Nem tehettünk mást, belenyugodtunk. A hosszas és hiábavaló keresgélésben mindannyian teljesen kimerültünk. Már órák óta nem ettünk, és nem ittunk. Vajon hány napot kell eltöltenünk ezen a szigeten? És mi lesz, ha nem találunk ivóvizet? A helyzetet Malagigi mentette meg, aki egy javaslattal állt elő: – Menjünk el az Öregtoronyhoz. Csak találunk ott valamilyen ennivalót! – És hogy a fenébe fogunk bejutni egy megerősített vártoronyba? – aggodalmaskodott Naudé. 132

– Hát majd szépen bekopogunk – viccelt egyet Pasqualini tettetett vidámsággal.

XXV. ÉRTEKEZÉS Amelyben az Öregtorony a korábban feltételezettnél jóval könnyebben meghódíthatónak bizonyul. Elindultunk hát a kis ösvényen, amely a peremen végighúzódva az Öregtorony felé vezetett. Bal oldalon, szédítő mélységben a tenger csillogott, a másik oldalon Gorgona lágy lankái terültek el, olyan zölden és buján, mintha csak egy mocsaras terület közepéből emelkednének ki. A sziget belseje sokkal barátságosabbnak és jóval befogadóbbnak tűnt, mint partjainak durva és köves terepe, a toscanai dombok megművelt teraszainak, gyümölcsöseinek, szőlős- és zöldségeskertjeinek, olajfaligeteinek és nyúlban meg fácánban gazdag mezőinek tükörképe tárult elénk. A rögös és szűk ösvény, amely éles kanyarokat írt le hegyoldalban, lassan kiszélesedett és már meredeksége is enyhült. A cserjés és a bozótos egyszer csak megritkult, és a reggeli fényben végre megpillantottuk az Öregtorony fenséges épületét. Az erődnek már az elhelyezkedése is lélegzetelállító és pompás volt – egy mély szakadék fölé kinyúló sziklás perem szélére építették, valósággal egy óriási sasfészekre emlékeztetett. Az épület alakja szabálytalan hatszöget formált, oldalról azonban csaknem kör alakot idézett. Minden arra utalt, hogy az Öregtornyot, akárcsak az utóbbi két század alatt épített őrtornyokat az itáliai félsziget partjai mentén, a toscanai vagy genovai hadmérnökök tervezték egyrészt megfigyelőállomásnak, másrészt fellegvárnak, ahonnan figyelemmel lehetett kísérni a Ligurtenger és Nápoly, valamint Szicília alkirályságai között zajló tengeri forgalmat; az erőd ágyúi jó sok kalózhajót vehettek célba az idők folyamán. Az elburjánzott növényzet arra engedett következtetni, hogy egykor talán valóban jól őrizték az erőd bejáratát, de az utóbbi időben nemigen járt erre senki. Az Öregtorony lakatlannak és elhagyatottnak tűnt. Amint közelebb értünk, a kép megváltozott; a sziget felőli oldalon az ablakok szinte teljes hiánya valahogy azt sugallta, hogy az erőd mégis lakott. Az impozáns falak alatt húzódó ösvényen nyomasztóan hatott a hatalmas 133

épület robusztus tömbje. Amikor a tövébe értünk, döbbenten tapasztaltuk, hogy a falakat a sziget szikláiból kivésett kőből építették. Vajon hány ember, és micsoda megfeszített munka kellett hozzá, hogy megépüljön ez a félelmetes erőd? Vajon hányan pottyantak le a szerencsétlenek közül a semmibe, miközben sziklát törtek, és a lábuk megcsúszott egy omladékos helyen? A körülöttünk repkedő sirályok vijjogása mintha az egykori kőművesek jajkiáltását visszhangozták volna. A fülsiketítő ricsaj közepette végre célhoz értünk: ott álltunk az Öregtorony bejárata előtt. A kapu a két óriási kőtömböt összekötő boltíves átrium előtt helyezkedett el. Észrevettük, hogy a kapu túloldalán egy másik ösvény indul, amely valahová Gorgona túlsó részére, a Livorno felőli oldalra vezetett. Kovácsoltvas rács zárta le a bejáratot, amelyben egy kis ajtót alakítottak ki. Az átrium mögött egy kisebb tér volt látható, ahonnan négy kis lépcső vezetett egy folyosóra. A rács le volt eresztve, de a kis ajtó nyitva állt.

XXVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben megkezdjük az Öregtorony átkutatását, végre eszünk és iszunk. Ezek után egy értékes kéziratra akadunk. Malagigi állt az előőrs élére, majd Hardouin és a két kalóz következett. Miután egy rövid ideg füleltek, nem hallanak-e gyanús hangokat, a négyes különösebb teketóriázás nélkül bemerészkedett az erőd belsejébe, azután eltűntek a folyosó végén. Megállapodtunk, hogy mi, a többiek, elővigyázatosságból odakint maradunk, elrejtőzünk a környező bozótosban, és csendben meglapulunk, és veszély esetén egyezményes hangjelzéssel tudatjuk egymással a bajt. Számunkra, akik odakint kuksoltunk, feszültséggel teli izgalomban teltek a percek. Óriási volt hát a megkönnyebbülés, amikor egyszer csak meghallottuk Hardouin vidám hangját, amely jó híreket közölt, majd megpillantottuk őt magát is, amint a kapuból integet. – Jöjjenek! Mi vagyunk a ház urai. És annyi víz van, amennyit csak akarunk! Előbújtunk hát rejtekhelyünkről, és sorban egymás után beléptünk a tágas átriumba, ahol nyomban az ódon kastélyok nyirkos levegője fogadott bennünket. A folyosó végén balra fordultunk, ahol egy hosszabb lépcsősor 134

végén megpillantottuk a fellegvár valódi bejáratát. Vasalt kapu volt, de a sarokvasaiból meg a zárából ítélve már jó ideje nem használta senki, mindenesetre az sem volt bezárva. Belépvén egy háromszög alakú téren találtuk magunkat, a közepén hatalmas, csipkézett bástyájú torony terpeszkedett, a fellegvár legmagasabb építménye. Körülötte különböző méretű és alakú épületek sorakoztak, amelyek mögött kisebb terek és udvarok villantak fel, egyszóval egy igazi, felfedezésre váró kis labirintus. Az udvaron kút is volt, körülötte már buzgón serénykedett Hardouin és a két kalóz. – Tessék, mindenkinek jut elegendő víz – jelentette ki elégedetten Hardouin, aki egy nagy vödör friss vizet húzott fel, majd letette a kútkávára. Mindannyian örömujjongásban törtünk ki, és mohón oltottuk szomjunkat. Miután a vízkérdés megoldódott, itt volt az ideje, hogy élelem után nézzünk. A kis téren, a nagy torony árnyékában egy kisebb templom bújt meg; egy apró és meghatóan törékeny, egyhajós építmény volt, amelynek egyik ablaka a tenger felőli oldalra nyílt, középen az oltár, baloldalon egy pici kápolna volt, a mögötte lévő kis ablak a térre nézett. Közvetlenül mellette egy kisebb épület állt, két, egymásban nyíló helyiségét valószínűleg a káplán használta, aki egykoron, ki tudja, milyen régen, ezen az Isten által elfeledett helyen lakott és misét celebrált. Két csoportra oszlottunk. Malagigi, Naudé meg én elmentünk felderíteni a tornyot, a többiek az alacsonyabb épületeket vették szemügyre – a templommal kezdték. Amint a torony belsejébe értünk, ismét szétváltunk, Pasqualini a felsőbb szinteket kutatta át, Naudé meg én a földszinten néztünk szét, amely valójában egy tágas és koszos hodály volt, tele pókhálóval és rozoga padokkal. Néhány perc múlva lelkendező kiáltások ütötték meg a fülünket odakintről, így be sem fejezve a kutatást, kirohantunk a térre, aztán be a kis templom melletti épületbe, ahol ki más, mint Kemal és Musztafa, a két ravasz kalóz, kincset érő zsákmányra bukkant. Az egyik sötét sarokban volt egy rejtett kis ajtó, mögötte egy szűk kis lépcső, amely egy hosszúkás, nyirkos pincébe vezetett. Az onnan nyíló két kisebb helyiségben fedezte fel a két kalóz az élelmiszerkészletet: két hordó sózott szardellát, többzsáknyi kétszersültet, azt a fajtát, amelyiket a hajón már volt alkalmunk kipróbálni, és négy szép vastag szál kolbászt. Hogy mióta lehettek a pincében? Nem tudhattuk, de akárhogyan is volt, hálát adtunk Istennek ezért a váratlan ajándékért és keresztet vetettünk (a két kalóz buzgón leutánzott bennünket, de most is eltévesztettek valamit: először a jobb vállukat érintették meg, nem a balt). Találtunk még ezenkívül néhány zsáknyi száraz borsót, pár guriga sajtot és néhány ládányi szárított, valamint egy kisebb zacskónyi aszalt gyümölcsöt. Mondanom sem kell, a kis társaság egy emberként lélegzett fel. 135

– Éljen az Öregtorony! – kiáltott fel Naudé, úgy emelve fel a kezében tartott kétszersültdarabot, mintha a legfinomabb borral mondana köszöntőt. Persze nyomban követtük a példáját. – Az egyik guriga igen finom kecskesajt, hinnye, mintha csak Arnau Ajmár udvarában lennénk! – lelkendezett Kemal. – Hát az meg ki? – kérdezte gyanakodva Schoppe. – Egy mallorcai renegát, akinek valahogy mindig olyan hajókat sikerült zsákmányolnia, amelyek tele voltak különleges sajtokkal. De ami igaz, az igaz, Ali raísz is nagyon bőkezűen osztja a túrót és a sajtot, amikor ünnepelünk valamit. És akkor jött a meglepetés: valahonnan egy poros demizson került elő, a súlyából ítélve tele volt, szóval ígéretesnek tűnt. A demizson szája körül hamarosan szorgos kezek kezdtek munkálkodni, és amikor mindenféle övcsatokkal és más kevéssé ortodox eszközökkel végre sikerült kihúzni a dugót, kiderült, hogy finom vörösbor van benne. Kupa híján a vizesvödörből ittunk, mindenki két kortyocskát. – Éljen az Öregtorony! Éljen Gorgona! – csatlakozott immár az általános éljenzéshez az öreg Schoppe, sőt még Guyet is, akiket nyomban jobb kedvre derített a borocska. – Éljen ez a csodás fellegvár, most pedig igyunk a megmenekülésünkre, amely… – fogott bele egy kisebb szónoklatba Hardouin, de elakadt, amikor meglátta Malagigit, aki egy papírossal a kezében közeledett a társasághoz. – Ezt nem vették észre? – kérdezte meg tőlem és Naudétól, a lapot lobogtatva. – A torony földszintjén lévő egyik ládikában volt. – Nos nem – felelte kissé zavarodottan Naudé −, mert amint meghallottuk a kiáltásokat innen kintről, hogy ennivalót találtak, nyomban idesiettünk. Mégis mi az? Én időközben közelebb mentem, és igyekeztem elolvasni az apró, alig olvasható betűkkel telerótt papíros szövegét, a többiek pedig lassan körém gyűltek.

ESZMECSERE Amelynek során egy civilizált emberekhez méltatlan veszekedés robban ki, s azt követően megtárgyaljuk az imént felfedezett kézirat dolgát. A szöveg latinul íródott, és egy feljegyzés piszkozatának látszatát keltette, ugyanis tele volt javításokkal, törlésekkel és széljegyzetekkel. Egy érdekes elbeszélést tartalmazott: 136

Sed ut coeperam dicere, ad hanc me fortunam frugalitas mea perduxit. Tam magnus ex Asia veni, quam hic candelabrus est. Ad summam, quotidie me solebam ad illum metiri, et ut celerius rostrum barbatum haberem, labra de lucerna ungebam. Tamen ad delicias ipsimi annos quattuordecim fui. Nec turpem est, quod dominus iubet. Ego tamen et ipsimae satis faciebam. Scitis quid dicam: taceo, quia non sum de gloriosis. Ceterum, quod di volunt, dominus in domo factus sum, et ecce cepi ipsimi cerebellum. Quid multa? Coheredem me Caesari fecit, et accepipatrimonium laticlavium. – Miféle írás ez? – sziszegte hirtelen Guyet, kitépve a lapot a kezemből, épp egy pillanattal megelőzve Schoppét, aki már nyújtogatta érte a mancsát, de Barbello miatt, aki előtte állt, nem érte el. Guyet fennhangon olvasta fel a rövid bekezdés rögtönzött fordítását, amelyben ez állt: De ahogy kezdetben mondtam, ehhez a szerencsés helyzethez saját takarékosságom vezetett el engem. Amikor Ázsiából eljöttem, nem voltam nagyobb, mint ez a lámpatartó. Egyszóval, naponta ehhez szoktam mérni magamat, és hogy gyorsabban tollasodjon az állam, a lámpa olajával kenegettem. Mégis tizennégy évig éltem a gazdám kegyeiben. De hát nem lehet gyalázatos dolog az, amit az embernek a gazdája parancsol. Én viszont még a gazdám feleségének a vágyait is kielégítettem. Tudjátok, miről beszélek: nem részletezem, nehogy hencegőnek tartsatok. Egyébként, ahogy az istenek akarták, magam is gazda lettem saját gazdaságunkban, és háziurunknak lassanként fejére nőttem. Mit szaporítsam a szót, a gazdám örököstársává tett és egy szenátorhoz méltó birtokot örököltem tőle. A latin szöveg mellett mindenféle krikszkrakszok és nyilak tömkelege látszott, erre vagy arra a szóra mutatva, valamint homályos értelmű megjegyzések is sorakoztak, ezúttal olasz köznyelven: Folytatni Trimalchio történetét és beiktatni néhány szerencsétlen fordulatot. Pénz elvesztése. Hajótörés. Harmincmillió sestertius. Aztán a társaság távozik a lakomáról. Visszamennek a fogadóba. A barát zsenge ifjúval vigasztalódik. – Az összes istenekre, mit jelentsen ez az egész? – kérdezte izgatottan Schoppe, akinek sikerült eloroznia a papírlapot Guyet-től. – Egy latin nyelvű kézirat itt Gorgonán csakis Philosz Ptétésztől származhat! – kiáltottam fel önkéntelenül. 137

Schoppe összerezzent a név hallatán. Nem értette, mi köze lehet Gorgonának a dalmát szerzeteshez: még nem ismerte azt a történetet, amit te meséltél el Guyet-nek és Naudénak, vagyis hogy talán Philosz Ptétész ugyanaz a dalmát szerzetes, aki a mi hajónkra szállt fel két évvel ezelőtt, amikor Párizsba utaztunk, de Gorgonán kellett maradnia, mert vízvételezéskor kiment a partra, és megmarta egy kígyó. Láttam, hogy sebtében beszámolsz a tudósnak a történtekről, a tiszteletre méltó Schoppe pedig láthatóan zaklatottan fogadja az értesülést. Ez az írás az első olyan egyértelmű jel volt, amely a dalmát szerzetes jelenlétére utalt, sőt volt valami, ami még inkább felborzolta a kedélyeket, egy fontos nyom: egy név. – Trimalchio! – nyögött fel Schoppe, a megilletődöttségtől rekedt hangon. – Petronius Satyriconjának ő az egyik szereplője. A kijelentés, közérthető nyelvre lefordítva azok számára, akik nem ismerték annyira mélyrehatóan az ókori irodalmat, mint Naudé és Schoppe, a következőt jelentette. Az elveszett művek között, amelyekről Philosz Ptétész azt állította, hogy megtalálta őket, szerepelt Petronius Satyriconja is, amelynek teljes kézirata minden filozófus és a fél világ írástudóinak vágyálma volt. Titus Petronius Arbiter művéből ugyanis csupán úgy egytucatnyi oldal maradt meg, a teljes szövegnek alig egytizede. Az ókor egyik legkeresettebb gyöngyszemének tartott alkotás, a Satyricon, rejtélyes módon veszett el a korábbi sötét évszázadokban, és mára mindenki lemondott arról, hogy valaha előkerül. A regény egyik fontos szereplője Trimalchio, egy rabszolgasorból kiemelkedett újgazdag földbirtokos, aki egy alkalommal vegyes társaságot hív vacsorázni saját házába, ahol a legkülönfélébb módokon szórakoztatja a vendégeket. Trimalchio lakomájának leírása a Satyricon fontos részét képezi, de töredékesen jutott el hozzánk. Most, ennek az írásnak a birtokában, esély mutatkozott arra, hogy talán megkerülnek a felbecsülhetetlen mű eltűntnek vélt részei. Guyet hirtelen, egy ragadozó ügyességével elragadta a papirost Schoppétól. – Add vissza, csak egy pillanatra – nyújtogatta a kezét Schoppe, mint valami sivatagi utazó, aki a vizes kulacsért könyörög. – Most rajtam a sor, én még csak meg sem érintettem – emelte fel a hangját Naudé. A tudós és bölcs elmék között egy szégyentelen és hozzájuk teljességgel méltatlan civakodás tört ki, úgy veszekedtek, mint a kisgyerekek egy játékon. Schoppe, aki mind közül termetre a legmagasabb volt, a feje fölött tartotta a papírost, miközben a többiek kutyák módjára felugráltak, és sűrű átkozódások közepette igyekeztek kitépni a kezéből az iratot. Schoppénak a taszigálás 138

közben kiesett a kezéből a lap és a földre pottyant, ahonnan te, ifjú Atto vetted fel és alulírott kezébe adtad. – Na de uraim, kérem, az ég szerelmére! – próbáltam lecsendesíteni a civakodókat, miközben a papírost szorosan a mellemhez szorítottam. A két kalóz elképedve, tátott szájjal bámulta az előadást, hiszen sehogy sem fért a fejükbe, mire fel ekkora izgalom egy darab papír miatt. – Akkor hát mesélje csak el, miképpen akadt rá! – perdült Guyet Malagigi elé. – De hát már mondtam, Dianára! – felelte sértődötten Malagigi. – Felfigyeltem egy régi ládára, aztán kiderült, hogy nyitva van, és amikor belenéztem, akkor láttam meg. – Nem kellett volna neked is ott lenned a toronyban? – vonta kérdőre Schoppe Naudét, először tegezve a tudós párizsi könyvtárost. – De igen – felelte Naudé −, csakhogy amint meghallottam, hogy idekint élelmet találtak, iderohantam; tartok tőle, hogy Pasqualini úr sokkal figyelmesebben járt el a ládák átvizsgálásánál. – Én is észrevettem, hogy az egyik láda nyitva van – éreztem szükségét, hogy Naudé védelmére keljek −, de nem volt rá módom, hogy bármit találjak, mert éppen egy másik ládát vizsgáltam meg, amikor meghallottam a hangokat kintről, és én is idesiettem. – Bocsásson meg a tolakodásért, monsire Naudé, kérdezhetek öntől valamit? – fordultál oda Naudéhez, akinek az arca már egy kissé kevésbé volt vörös, mint az előbb, a heves vita során. – Nos, tessék – felelte a könyvtáros nagyot sóhajtva, és meglazította a felöltője gallérját. – Ön és tudós kollégái az ókori kéziratok legtekintélyesebb szakértői. Meg tudná mondani, hogy miért annyira fontos ez az írás? – kérdezted, Attóm. Átnyújtottam a lapot Naudénak. Hardouin, Schoppe és Guyet nyomban köré sereglettek és a nyakukat nyújtogatták, de előbb azért váltottak még néhány lesújtó pillantást. – Azt mondanám, nagyon is lehetséges – felelte Naudé −, hogy ez itt Petronius Satyriconjának egy részlete, amelyben szerepel egy bizonyos Trimalchio. Petronius, uraim! Nem tudom, hogy tisztában vannak-e vele, mennyi nemesség sugárzik ebből a kis papírdarabból! – Mikor élt ez a Petronius? – érdeklődtél kíváncsian. – Hát menj, és kérdezd meg azt a csaló Scaligert – mondta indulatosan Schoppe. – Aki ráadásul még a Satyricon meglévő részeit is átírta. – A fenébe is, Kaspar, hogy merészeled csalónak nevezni Scaligert, még most is, hogy halott? – förmedt rá Schoppéra Guyet, immár ő is családias tegeződésre váltva. – Akkor is megmondtam neki a véleményemet, amikor még életben volt, válaszra sem méltatott, úgyhogy biztosan most sem emelne kifogást. Sőt, 139

ha már a témánál vagyunk, hozzátenném: nem véletlen, hogy Scaliger sohasem publikálta a saját átiratát. Azt állította, hogy a Satyricont négy ókori kézirat alapján rekonstruálta, de azok, minő szerencsétlenség, elvesztek valahogy. Egyszóval igenis egy nyamvadt csaló volt. Naudé az égre emelte a szemét és megint felsóhajtott, aztán folytatta: – Amint mondottam volt, uraim, ha ez a darab papiros itt valóban Petronius, akkor a Bölcselet Köztársasága örök hálával tartozik nekünk, amiért megtaláltuk. És ha véletlenül felleljük a többi részét is, akkor örökre bevonulunk a halhatatlanok közé, és még öt vagy hét évszázad múlva is emlegetni fogják a nevünket. A gond abban áll, hogy ez itt nem egy ókori kézirat, de még csak nem is a mi Urunk születése utáni kilencedik vagy tizedik századból származik, hanem nagy valószínűség szerint pár évszázaddal ezelőtt íródott másolat. És én úgy hiszem, hogy a kézírás nagyon hasonlít Poggio Braccioliniére, a híres firenzei humanista tudóséra, aki számos az idáig ismeretlen latin nyelvű művet fedezett fel. Ezt azért említem, mert maga Poggio állította, hogy megtalálta a Satyricon egy töredékét, és jelen esetben lehetséges, hogy ez itt éppen az. Továbbá, ha a következtetéseim helyesek, akkor ez itt annak a töredéknek a másolata, amelyet Poggio egy ősi apátságban talált, majd lemásolt. Az írás ugyanis nagyon hasonlít a firenzei humanisták stílusához, és ha nem is Poggio írta személyesen, akkor minden bizonnyal olyasvalaki, aki másolóként a környezetében dolgozott. Schoppe, Guyet és Hardouin bólogattak: már egy pillantás az írásra is elegendőnek bizonyult számukra, hogy megállapítsák az irat eredetét. – Csakhogy… – tétovázott Hardouin. – Csakhogy micsoda? – sürgette Malagigi, aki akárcsak mi, többiek, laikus volt és nem igazodott el a filológia rejtélyes labirintusaiban. – Igazság szerint semmiben sem lehetünk biztosak – jelentette ki a könyvkereskedő óvatoskodva. – Poggio, amikor papírra vetette a felfedezéseiről szóló feljegyzéseket, nagyon zavarosan írt, és egy sor olyan részlet van, amelyek sehogyan sem stimmelnek. Szent Gallenben például azt írja, hogy a kéziratokat egy ottani kolostor tornyában találta, aztán azt mondja, hogy a könyvtárában; a kódexek, amelyeket állítólag lemásolt, mind elvesztek, és furcsa módon csak az ő másolata maradt fenn, ami tehát nem lehet tökéletes másolat, és így tovább. – És mik ezek a megjegyzések? – kérdezted. – Poggio történetecskéi, amelyeket a Satyricon inspirált? – Ó, hogy áldjon meg az Isten a naivitásodért, fiam! – kiáltott fel egy sóhajtás mellett Schoppe, a fejét ingatva. – Dehogyis, ifjú Atto! – csapott le Guyet. – Még hogy történetecskék! Világos, mint a nap, hogy azok a megjegyzések glosszák, kommentárok, amelyeket mi, tudósok a szöveg mellé jegyzünk fel magyarázatul, belső használatra. Poggio is így tett: valószínűleg felvázolta magának a történet 140

folytatását tőmondatokban. Talán azért tette, mert a szöveg homályos volt, és nem volt teljesen érthető a számára, hogy mi következik. Schoppe ezek után kijelentette, a tőle megszokott fellengzős modorban, hogy jobban ismeri a Satyricont, mint bárki más a földön, mert fiatal korában publikált egy Petronius írásairól szóló elemzést, és mert felülmúlhatatlan érdemeinek elismeréseképpen a híres Melchior Goldast szűk körének tagja lett, vagyis éppen annak a nyomdásznak volt barátja, aki kiadta mindazt, ami a Satyriconból ránk maradt. – Csendet, a tiszteletre méltó Schoppe szól hozzánk – súgta bele Gabriel Naudé Guyet fülébe. Schoppe leírhatatlan pillantást vetett a két kollégára, majd miután csend lett, szigorú képpel kijelentette: – Az én véleményem szerint, az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb filológiai felfedezése áll előttünk, sőt helyesbítek, az utóbbi évszázadoké! Az arcodat fürkésztem, én ifjú Attóm, és mintha világosan látni véltem volna felkavaró gondolataidat: a sors szeszélye folytán ez a kis írás, már ha valóban Petronius Satyriconjáról volt szó, az út elején kettőnk között lezajlott beszélgetés témáját ásta elő ismét. A sors annak kedvez, aki hagyja magát kihasználni a fölötte álló hatalmasok által, és még ha az illető valahol mélyen a gyengébbik nemet részesíti is előnyben, csakis a természet ellen való szerelem útján érvényesülhet. Nem volt ez véletlen, kedves Atto: azok a nevek és azok a címek – és Petronius és az ő Satyriconja csak egy közülük – ismeretlenek voltak és ismeretlenek maradtak az emberiség nagy része előtt, de valahol mélyen mégis befolyásolják az emberek gondolkodásmódját, reakcióit, hajlamát, szokásait, meggyőződését. Az emberek úgy gondolkodnak, reagálnak és hisznek, hogy közben nem teljesen a maguk urai, mert tudat alatt hatnak rájuk azok a modellek, amelyeket Petronius, Cicero, Seneca, Lucretius, Horatius, Vergilius, Ovidius és még sokan mások, de legfőképpen Platón és Arisztotelész mutattak meg nekik. Azok a nevek, amelyeket a nép a legnagyobbak közé sorol, valójában a világ zsarnokai, és erre majd magad is rájössz, amikor kalandunk végére érünk. Az eszmecserét mindazonáltal nem volt alkalmunk lezárni. Abban a pillanatban ugyanis egy fura zajt hallottunk beszűrődni a kis térről.

141

XXVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben üldözőbe vesszük az Öregtoronyban ólálkodót, és a végén el is kapjuk. Mindenki elhallgatott és megborzongott, mintha csak egy jéghideg fuvallat söpört volna végig rajtunk. Neszezés, kopogás, aztán topogó lábak zaja. A motoszkálás zöreje egyértelműen a kis tér felől szűrődött le. A két kalóz ösztönösen a késéhez kapott, de hiába: elővigyázatosságból még a csónakban elvettük tőlük a fegyvereiket. – A pisztoly? – kérdezte Naudé. – Nincs megtöltve. Elfogyott a lőpor – feleltem. Eltelt néhány perc, a kis téren újra csend lett. Azután ismét halk neszezés hallatszott, majd minden újra elcsendesedett. – Ki van ott? – kiáltotta el magát Kemal. Semmi válasz. Aztán valami kopogásféle, majd távolodó léptek zaja. – Gyerünk – intett Malagigi a többieknek, kése markolatára téve a kezét. Öten-hatan óvatosan kimerészkedtünk a pincéből, és megálltunk a küszöbön. A kis tér üres és csendes volt, sehol semmi gyanús mozgás. Körbenéztünk, hátha valahonnan előbukkan a betolakodó. Semmi; a két kalóz egészen a torony bejáratáig végigkutatta a környéket, de nem találtak semmit. Az Öregtoronnyal szemben lévő másik téren sincs egy lélek se, jelentették. A rejtélyes egyén ezek szerint valahol a falak között bújt el. Még mindig jobb, ha mi üldözünk valakit, mintha minket üldöznek, okoskodtunk; úgy döntöttünk, kis csoportokra szakadunk és elcsípjük az ismeretlent. Igen ám, de a feladat egyáltalán nem volt egyszerű: a bizarr és szabálytalan alakú fellegvárban számos szűk folyosó, és rengeteg, labirintusszerűen vagy szőlőfürt módjára egymáshoz kapcsolódó kis helyiség volt: mindet alaposan átkutatni hosszadalmas vállalkozásnak ígérkezett. A kis templomból és a káplán lakhelyéből kijövet, bal oldalon a megerősített várfal húzódott, jobb oldalon a csipkézett bástyájú torony. Ennek három helyisége volt a földszinten, további három az emeleten és még ugyanennyi a padlástérben. A nagyherceg katonái alaposan kiürítették a földszinti hodályokat, és néhány ócska bútordarabon kívül semmi érdekes nem volt bennük. A legfelső szinten azonban érdekes dologra bukkantunk: a tenger felé irányított csövekkel, két öreg ágyú állt a lőrésekben. A két kalóz váltig állította, hogy működőképesek. Az arctalan illetőnek azonban itt sem volt semmi nyoma. A kis térre visszatérve folytattuk hát a kutatást. Onnan, a torony jobb oldala felől egy kis zárt udvarba jutottunk, amelyet egy olyan szűk átjárón 142

keresztül lehetett megközelíteni, hogy egy felnőtt férfi alig fért át rajta. A kör alakú téren, amelyet kisudvarnak neveztünk el, egy kenyérsütő kemence állt; a másik oldalon egy ajtót találtunk, fölötte MUNÍCIÓ felirattal – nyilván itt raktározták egykor a lőport. A kisudvarból egy másik, hosszúkás terecskére jutottunk, ahol még egy ciszterna állt: Gorgona ezek szerint valóban bővelkedett ivóvízben. Jobb oldalon, egy kisebb lépcső vezetett a borospincébe, amelyben, egy sor borral teli hordó mellett egy szőlőprést és erjesztőkádakat is találtunk, egyszóval itóka akadt bőven, de nekünk most csak az ismeretlen járt a fejünkben, akit mielőbb kézre akartunk keríteni. A hosszúkás kis terecske végében egy kazamatára leltünk, amelynek lőrése a fellegvár bejáratára nézett, így egy ellenséges támadás esetén meg lehetett lepni a betolakodókat. A keresésnek azonban itt vége szakadt, mert nem volt több átkutatni való helyiség. – Semmi. Rajtunk kívül nincs itt egy lélek se – jelentette ki Naudé. – Nos, a barátunk biztosan elrepült – ironizált Malagigi. – Még mit nem. Szerintem csak képzelődtünk – vonta meg a vállát Barbello. – Valamennyien? Hiszen mindannyian hallottuk a neszezést arról a kis térről – ellenkezett Hardouin. Kételyek közepette, kis csoportunk végül feloszlott. Csak te meg én maradtunk a hosszúkás téren, Malagigi társaságában, a többiek visszamentek az éléskamrába, ahogyan elneveztük a pincét, amelyben az élelmiszerkészletre bukkantunk. Az elénk táruló panorámában gyönyörködve felfedeztük, hogy a fellegvár uralta sziklaorom nem a sziget legmagasabb pontja: azon tanakodtunk, hogy a távolban kirajzolódó hegycsúcsról talán még alaposabban szemügyre vehetnénk a szigetet. – Később majd mindenképpen fel kell másznunk oda – mutattad az ujjaddal a magaslatot. – Helyes, én is épp ezt akartam mondani… várjunk csak, egy pillanat! – kiáltott fel váratlanul Malagigi. Mindketten kérdőn néztünk rá, mert megmerevedett és magasra emelve az orrát szaglászni kezdett. – Hát ez nagyon furcsa, teljesen olyan mintha egy… Megfagyott a vér az ereinkben, mert a kaparászás most nagyon közelről hallatszott. A betolakodó utánunk lopakodott. – Na, most megvagy! – nyújtotta ki mindkét karját Malagigi, de amaz egy gyors rebbenéssel tovalibbent, a kasztrált pedig elnevette magát, és egy idő után, a nagy kacagástól hétrét görnyedve, elállt az üldözésétől. A kendermagos tyúk, sűrű szárnyverdesés és éktelenül hangos kotkodácsolás közepette bemenekült a baromfiudvarba, amelyet, a szagot követve, 143

hamarosan megtaláltunk. Véget ért hát az üldözés és megoldódott a rejtély. Hajótörött csapatunkat egy tyúkocska tartotta rettegésben.

XXVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy politikai vita zajlik le. Egy időre oly mértékben erőt vett rajtunk a féktelen vidámság, hogy eszünkbe sem jutott értesíteni a többieket. A következő lépés a baromfiudvar szemügyre vétele volt, amely a kemence mellett lévő helyiség oldalában húzódott, egy fal mögött, ezért nem vettük észre korábban. Hét tyúkocska és egy kakas kapirgált odabent, igaz, nem tűntek különösebben jól tápláltnak, mindazonáltal ínycsiklandó táplálékul szolgálhattak kis társaságunknak, legalábbis addig, míg nem lesz alkalmunk elhagyni Gorgonát. Elindultunk hát, hogy értesítsük a kellemes felfedezésről a többieket. A társaság éppen a szalámik egyenlő mértékű elosztásának roppant fontos kérdését vitatta meg. Az éhség minden mást felülírt, a Satyricon, vagy bármi is volt azon a papírlapon, másodlagossá vált, legalábbis egy időre. Javaslatomra az a döntés született, hogy mindennemű hasonló megbeszélést későbbre halasztunk, amikor már megtömtük a bendőnket. Titkári pozíciómat figyelembe véve, Malagigi által fellelt dokumentumot a leendő ebéd végéig rám bízták, és ez ellen senki sem emelt komolyabb kifogást. Afelől persze nem voltak kétségeim, hogy a viták később majd újra fellángolnak, mint száraz levél az izzó parázson. Néhányan kétségbe vonták az állítást, hogy az általunk korábban hallott zajok egy szárnyastól származtak. Elkísértük hát a baromfiudvarhoz a társaságot, amely harcias és elszánt léptekkel követett bennünket. – Nocsak, valóban egy szárnyas volt! Valerius Maximus, a nagy római történetíró jegyezte fel, hogy Fabius Maximus és Gaius Flaminius egy mezei egér cincogása miatt mondtak le: az előbbi a diktátori címről, utóbbi a lovasság parancsnoki tisztéről – nevetgélt Naudé a tyúkketrecek láttán, míg a két kalóz ösztönösen a késéhez kapott, ismételten sajnálattal megállapítva, hogy azok nincsenek a helyükön. – Egy pillanat! – emelte fel a karját Guyet tiltakozóan. – Fogalmunk sincs róla, mennyi időt kell még eltöltenünk ezen a szigeten. A tyúkok ellát144

hatnának bennünket tojással. Azt javaslom, hogy várjunk, és csak végső esetben vágjuk le őket. – Jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb – ellenkezett Hardouin, sajátos módon ferdítve el a közmondást. – Azért csak fontolják meg. Gondoljanak a tojásokra! – erősködött Guyet. – Én inkább a kakasra gondolok – felelte Naudé, a baromfiudvar tarajos urának combocskáit vizslatva mohó szemekkel. – Mindannyiunkra egyetlen kakas, ugye csak viccel? Ez a nyamvadt kanárimadár a fél fogunkra sem lesz elég – vetette ellen Hardouin határozottan, először fedve fel született vezéri természetét. – Tízen vagyunk, nyolc szárnyas van: vagy mindet megesszük, vagy egyet sem. – Talán négy is elég lenne, egyelőre: fejenként fél sült csirke még mindig jobb a semminél – javasolta Barbello. – Akkor tartsuk meg a kakast, hátha akad még errefelé több tyúkocska is, és tekerjük ki a barátnőinek a nyakát… – állt elő újabb javaslattal Naudé. – Hét tyúk és egy kakas tíz éhes szájnak: nagyon nehéz lesz igazságosan elosztani; én biztosan megint rosszul fogok járni, akárcsak a kolbásszal – morgott Hardouin. A szárnyasok ideges pillantásokkal kísérték a sorsukról folyó vitát, ideoda kapkodva a fejüket. A felszólalók minduntalan újabb javaslatokkal álltak elő, és annak függvényében, hogyan reagálnak a többiek, szenvedélyesen vagy kevésbé hevesen védték az álláspontjukat. – A fenébe is! Elég a fecsegésből, az éhség az éhség – avatkozott közbe Kemal, látványosan megsuhogtatva egy bunkósbotnak választott száraz faágat. A kalóznak, Ferrarai Alival közös portyáin feltételezhetően igen kevés alkalma volt elmélyednie a dialektika szépségeiben. – Hallgass, renegát! – üvöltött rá Schoppe, aki ingerült modorából ítélve valószínűleg már farkaséhes lehetett. – Már megbocsásson, tiszteletre méltó Schoppe, bizonyos témákat tán jobb lenne elkerülnie – piszkálódott vele Naudé, az idős tudós kissé kusza vallási tévelygéseire utalva. – Te meg keress magadnak egy szép vaskos témát, aztán dugd fel a… A Gabriel Naudé szexuális hajlamaira utaló csípős megjegyzés azonban befejezetlen maradt, mégpedig egy újabb zaj következtében. Kívülről jött, a kisudvar felől, és igen érdekes módon felettébb hasonlított a legelőször hallott surrogásra. Felcsillanó szemekkel egymásra néztünk: egy újabb szárnyassal a madarak száma kilencre emelkedett volna, vagyis fejenként jutott volna majdnem egy. Miután beleegyező bólintással jóváhagytuk a Kemal mohó tekintetében felvillanó kérdést, az alvezér, jól megmarkolva a bunkócskát, halkan, de 145

villámgyorsan felsurrant a lépcsőn. Néhány másodperc múlva azonban, a várt diadalittas kiáltás helyett egészen másfajta hang ütötte meg döbbent füleinket: – Miféle modor ez fiatalember! Hát így kell bemutatkozni egy dámának? – mondta egy kellemes női hang.

XXIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy szellembe botlunk, majd egy városról esik szó, amely Gorgona, vagy ha úgy tetszik, Nusquama másik végében található. Hitetlenkedve néztünk össze, aztán mindannyian kitódultunk a helyiségből. Kemal, sápadt arccal, szorosan az ajtófélfához tapadva állt és meredten bámult maga elé. Úgy tízlépésnyi távolságra egy fehér lepelbe burkolt szellem közeledett. Ahogy egyre közelebb jött, rájöttem, hogy valójában csak több réteg, különbözőképpen redőzött öltözéket viselt, de a szürkésfehérben játszó kelme természetfeletti látomás látszatát keltette a szórt reggeli fényben. Mintha kissé bizonytalanul lépkedett volna, és csak amikor már egészen közel volt, akkor lehetett kivenni a jelenség arcát: egy fiatal nő volt az. Lassan haladt, de láthatóan nem félt tőlünk. Üdvözlésképpen felemelte a karját és ránk mosolygott. Amikor pár lépésnyire ért a Kemal mögé felsorakozott gyülekezethez, fesztelen közvetlenséggel fordult hozzánk. – Nem túl udvarias gesztus az önök részéről késsel a kézben fogadni egy hölgyet – jelentette ki kellemes, de szenvtelen hangon. A számbéli fölény okán félelem ugyan kevéssé volt bennünk, de a káprázatnak tűnő hölgyemény bárkiben jeges borzongást keltett volna. Megfordultam, és láttam, hogy a többiek is szoborrá meredve állnak. Kemalnak és a társának feltételezhetően nem okozott gondot erőszakot alkalmazni nőkkel szemben, de itt, ebben az elhagyatott fellegvárban, ez a túlviláginak tűnő lény még őket is elrettentette a cselekvéstől. Az ismeretlen hölgy, talán nyugtalanságunkat érzékelve, megállt, mintegy jó szándékáról biztosítva bennünket. Végre alaposabban szemügyre vehettük az arcát. Arányos és finom vonásai voltak: nagy és sötét szeme, apró és pisze orra, húsos ajka és hollófekete haja, amelyet részben kendővel fedett el. Huszonöt éves lehetett; két vagy három, tóga módjára egymásra vetett fátyolszerű leplet viselt, valamint két nagyon világos, kecskeszőrből szőtt 146

köpenyfélét, amelyeket szintén igen furcsa módon terített magára. A bizarr öltözék okán azt feltételeztem, hogy talán apáca lehet: azt beszélték, hogy Gorgonán régebben több női kolostor és apátság működött. Miután én voltam az egyetlen toscanai a társaságban (persze rajtad kívül, de te túl fiatal és tapasztalatlan voltál), kötelességemnek éreztem, hogy elsőként üdvözöljem. – Nővérem – szólítottam meg alázatos és tiszteletteljes hangon −, mi mind szerencsétlen hajótöröttek vagyunk, Livornóból jöttünk és Franciaországba tartunk. Kalózok támadták meg a hajónkat, majd a gályánk kigyulladt. A lélekvesztő, amelyen sikerült megmenekülnünk, itt, ezen a szigeten futott zátonyra. És most itt vagyunk Gorgonán, hajótörötten ugyan, de életben és biztonságban, a mi urunk Jézus Krisztus segedelmével. – El is hiszem, lovag, hogy hajótörést szenvedtek a partjainknál – felelte a hölgy együtt érző hanghordozással. – A sziget egyik oldalát gázlók és sekély öblök szabdalják, a másik oldala viszont sziklás, tele van veszélyes és rettenetes zátonyokkal. Ez a torony itt majdnem a sziget közepén található. Csak mi, Nusquama lakói ismerjük alaposan a szigetünket, de még mi is óvatosan közelítjük meg. – Nusquama? – ismételtük elképedve. – Hát persze. Önök azt hiszik, hogy Gorgonán vannak. Mindenki azt hiszi, amikor idetéved. Aki erre jár, általában csak vizet vételezni áll meg, és már megy is tovább. Senki sem merészkedik el a városig, úgyhogy az átutazókat felesleges tájékoztatni arról, hogy Nusquamán vannak. Kis társaságunk tagjai egy emberként rám néztek, a véleményemre várva. Végül is a Szent István lovagrend tagjának, a Toscanai Nagyhercegség haditengerészete egyik kapitányának titkára voltam, csak kellett tudnom valamit erről a Nusquamáról! – A Nusquama elnevezés teljességgel új számomra – mondtam −, de hát Elba szigetén, amely szintén a nagyhercegség fennhatósága alá tartozik, is bizonyára akadnak olyan települések, amelyekről még nem hallottam. – Nos, Nusquama olyan elnevezés, amelyet mi magunk adtunk a szigetünknek, a saját nyelvjárásunkban – magyarázta el a szép ismeretlen. – Én csak egy szegény tudatlan nő vagyok, és nem tudom, hogyan nevezik a szigetünket a nagyhercegségben. Kemal és Musztafa, akik hamar túltették magukat kezdeti félénkségükön, különböző fintorokkal, jelzésekkel és kézmozdulatokkal kommentálták beszélgetőtársnőnk csinos külsejét; minket, többieket, akiket kevésbé érdekelt a hölgy kinézete, mert túl fiatalok vagy túl öregek voltunk, legfőképpen a nagy bajokat sejtető értesülés foglalkoztatott. Persze azért mi sem voltunk vakok vagy közömbösek, csak némán gyönyörködtünk a bájos és édes harmóniát sugárzó arcocskában.

147

Alaposabban szemügyre vettem a fiatal nő alakját; a szokatlan öltözék alatt karcsú és izmos test sejlett fel, amely mindazonáltal nem nélkülözte egy érett asszony nőiesen telt idomait. – Az előbb említette, hogy egy város is van a közelben. El tudna vezetni oda bennünket, nővér? – kérdezte meg tiszteletteljes modorban Hardouin. – Kérem, ne hívjon nővérnek, kedves lovag, nem vagyok apáca, noha a ruházatom erre enged következtetni. A helyzet az, hogy szinte semmim sem maradt, mióta elküldtek a városból. Attól a naptól kezdve tilos betennem oda a lábamat, ezért nem áll módomban elkísérni önöket; sajnálom, higgyék el. De ha átszelik az erdőt, maguktól is odatalálnak, a sziget másik oldalán van. Nem lehet eltéveszteni: egy hegy enyhe lejtőjén nyúlik el, csaknem négyszögletes területen. Széles oldala valamivel a hegy csúcsa alatt húzódik, és onnan terjed lefelé a város egészen a Száraz-folyóig kétezer lépésnyi távolságon; a folyópart mentén húzódó oldal valamivel hosszabb a felsőnél. A várost a túlsó parttal nem fagerendás és facölöpös, hanem kőből épült, pompás ívelt híd köti össze. Miközben a hölgyemény beszélt, Naudé egy madzaggal összekötött mappaszerűséget vett elő a tarisznyájából és az abból előhúzott lapok fölé hajolva tanácskozott elmélyülten a másik három tudós elmével, akik felváltva mutogattak a papíros különböző pontjaira. – Mi a neve a városnak, amelyről beszél? – kérdezted meg a hölgyeménytől. – Amauroto. – Milyen furcsa neve van! – ámultál el. – Mi így hívjuk – felelte szabadkozva a bájos leányzó. – De azért legyenek óvatosak, amikor odaérnek: a városbeliek nem kedvelik túlzottan az idegeneket… – mondta végül zavartan, mintha szégyenkezett volna honfitársainak modortalanságáért. – Miért üldözték el a városból? – fordult hozzá Barbello. – Mielőtt válaszolnék, megígérik, hogy értesítik a helyzetemről a toscanai nagyherceget, amikor visszatérnek Firenzébe, vagy legalább a titkárát? Nagyon szerettem volna eljuttatni hozzá egy kérelmet, de nem tudom, hogyan érne el a címzetthez. A nagyhercegnek tudnia kell, miféle igazságtalanságok történnek a birtokain! – Beszélünk vele – ígértem meg gondolkodás nélkül. – Hát jó, ami velem történt, az valójában nagyon egyszerű: azzal vádoltak, hogy megszegtem a látogatási szabályokat, amelyek hatályban vannak a városunkban. Ez a kijelentés valami miatt fölöttébb felkeltette Schoppe érdeklődését, és láttam, hogy a többiek is felkapják a fejüket; Naudé időközben visszatette a helyére a mappát. 148

– A látogatási szabályokat? – ismételte meg Schoppe a hallottakat, a homlokát ráncolva. – De hát miféle város ez, netán börtön? – Valóságos Paradicsom lehetne, ha a traniborus nem lenne annyira rosszindulatú. – Kicsoda? – kérdeztük szinte kórusban. – A traniborus – vágta rá a hölgyemény. – A syphograntusok tanácsa pedig semmivel sem jobb. Mindenki ismét felém fordult, nyilván valamiféle magyarázatra számítottak a szokatlan és zavaros kifejezéseket illetően. – Bizonyára a városi elöljárók elnevezései, helyi nyelvjárásban – feltételeztem, megvonva a vállamat, mintegy jelezve, én sem tudok többet náluk. A fiatal nő leült, és nosztalgikus modorban belefogott a magyarázatba: elmesélte, hogy Nusquama szigete csak a partoknál sziklás és köves, belsejében dús növényzet burjánzik, és termékeny földek húzódnak. A családokban rengeteg a gyermek; vidéken mindenfelé tanyák vannak szétszórva, gazdasági eszközökkel fölszerelten: itt élnek a szigetlakok, akik fölváltva költöznek ki. Egy falusi tanyaház népe sem kisebb negyven embernél: férfiak, nők, gyerekek, azonfelül két beosztott cseléd. Mindenki dolgozik, földet művel, de foglalkozhat tudománnyal vagy művészi alkotással is. Senkinek sincs azonban saját tulajdona, és nem részesül a javakból a szükségesnél nagyobb mértékben: a terményeket és a termékeket óriási nagy hombárokban gyűjtik össze és ott is tárolják. A javakat senki sem őrzi, mindenki azt viszi el, amire szüksége van. A közös étkezések nagy csarnokokban zajlanak és ingyenesek, akárcsak az orvosi ellátás az ispotályokban, amelyek a város peremén helyezkednek el, hogy a betegeket ne zavarja a város központjában lévő piac lármája. Senki sem zsákmányolhat ki senkit, mert mindenkinek elegendő javak állnak rendelkezésére a megélhetéshez, a szigetlakok kevéssel megelégszenek; nincsenek élősködők és uzsorások; az aranyat és az ezüstöt megvetik, mert azok egyetlen értéke ritka előfordulásuk. A vasat azonban nagy becsben tartják, mert annyira fontos az élethez, mint a tűz és a víz. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy ez a kedves teremtmény kissé idealizált képet fest a közösségről, amelyből fájó módon kirekesztették. Arra vártunk, hogy rátérjen annak a törvénynek az ismertetésére, amelynek megszegése miatt száműzték a városból. – Hogyan lehetséges, hogy a fellegvár kapuja nyitva áll? És ki szokta megetetni a tyúkokat? – vonta kérdőre Guyet a leányzót, nyilván megelégelve a női fecsegést. – A családban az apa parancsol, ami persze jól is van így – emelte fel az ujját a hölgyemény, figyelmen kívül hagyva a kérdést −, de a férj hozzájárulása nélkül a feleség nem mehet ki a házból, még a földekre sem. Én jó feleség lehettem volna, hacsak… 149

Függőben hagyva a mondatot, a leányzó mélyet sóhajtott, nyilván a szomorúság fojtotta bele a szót, netán a vőlegénye után bánkódott, akitől elválni kényszerült. – A mi hatóságaink csak a toscanai nagyherceget ismerik el maguk fölött valónak. Igaz is, az önök bölcs és igazságos nagyhercegének mielőbb látogatást kellene tennie Nusquamán, hogy lássa, milyen erkölcsös és szorgalmas életet élünk mi itt, és hűséges alattvalóként tiszteljük őt és nemes családját – jelentette ki a kellemetes hölgyemény. Nusquamában, folytatta az elbeszélést, miközben Guyet és Schoppe már a türelmetlenség jeleit mutatta, nemcsak hogy senki sem éhezik, de senkinek a kezében sem összpontosul hatalmas vagyon, és az elfoglaltság olyan jól szervezett, hogy senkinek sem kell napi hat óránál többet dolgoznia. Ily módon mindig marad elegendő idő a kedvenc foglalatosságokra, és az emberhez méltó életre. A legtöbben arra használják a sok szabadidőt, hogy megjavítsák a szerszámaikat, vagy hogy saját készítésű tárgyakkal tegyék kényelmesebbé a lakhelyüket, vagy más, a család számára hasznos dolgokat fabrikáljanak. – De mindezt úgy, hogy kerüljük a felesleges fényűzést! – hangsúlyozta a nő. – A házak mind egyformák, az utak mentén ugyanakkora területű telkek sorakoznak. Mindenkinek csupán egy öltözet ruhája van, az is nagyon egyszerű szabású, amelyet kétévente cserélhet le, és amely saját szövésű, durva tapintású szövetből készül. – Az Isten szerelmére, leányzó, elárulod végre vagy sem, hogy fel szokott-e jönni ide a toronyba valaki? – veszítette el végleg a türelmét Schoppe, aki láthatóan szívesebben beszélgetett volna a leányzónál valamivel kevésbé közlékeny emberi lénnyel. – Ezenkívül – folytatta a hölgy, mintha meg sem hallotta volna a kérdést – Nusquama szigetén béke honol: nincs említésre méltó laktanya, a lakosság csak akkor ragad fegyvert, ha a nagyherceg parancsolja, vagy ha ellenség veszélyezteti a sziget biztonságát és szabadságát. Az ilyen esetekben (de ez igen ritkán fordul elő) minden egészséges felnőttet besoroznak, mivel itt mindenki kész meghalni imádott szigetéért. – Senki sem henyélhet, a lustaságot keményen büntetik – mesélt tovább a bájos idegen −, tilos haszontalan tárgyakat készíteni, minden felesleges holmit elkoboznak és megsemmisítenek. Törvényből kevés van, és azok is nagyon egyszerűek, persze azokon kívül, amelyek a nagyhercegségben érvényesek; ezért aztán nem érdemes bírósághoz fordulni, hiszen ügyvéd alig egy-kettő, ha akad. – Ön azonban megszegett egy szabályt – vetettem ellen −, ha jól értettem, és ezért száműzték. – Ó igen, ez igaz. A következőről van szó. Nusquama polgárainak, amikor meg kívánják látogatni valamely barátjukat, aki a városon kívül lakik, írásos engedélyért kell folyamodniuk. Ezt nevezik látogatási szabálynak, 150

legalábbis mi így hívjuk. Én úgy mentem el otthonról, hogy nem vittem magammal ezt az engedélyt, és az egyik ellenőrzésénél elkaptak. Az a szörnyeteg traniborus pedig még csak nem is hagyta, hogy megmagyarázzam a dolgot, azonnal nyolchónapnyi száműzetésre ítélt. Mindannyian ámultan és elképedve bámultuk ezt a bőbeszédű leányzót, aki magától értetődő természetességgel magyarázta, hogy nem Gorgonán vagyunk, hanem a Toscanai-szigetek egy másik, ki tudja, melyik szigetén. Az igaz, hogy megtaláltuk Petronius kéziratát, de ez még közel sem bizonyította, hogy Gorgonán vagyunk: ha a fiatal nő igazat beszélt, akkor annak a hajónak a kapitánya is tévedhetett, amelyen Philosz Ptétész utazott, egyszóval nem Gorgonán, hanem Nusquamán kötött ki vizet vételezni. Amikor te, én Attóm, megkérdezted a kapitányt, hogy melyik szigeten marta meg a szerzetest a kígyó, ő nyugodt lélekkel felelhette, hogy Gorgonán, mert hiszen maga sem tudhatta az igazságot. Hardouin is gyanakvóan méregette a bizarr nőszemélyt: vajon valóban lehetséges, hogy nem is Gorgonán vagyunk? Ha jól belegondoltunk, a két berber kalóz szaván kívül ezt semmi más nem támasztotta alá.

XXX. ÉRTEKEZÉS Amelyben néhány jól feltett kérdés feléleszti a reményt Philosz Ptétész sikeres felkutatása iránt. – Hogyan lehetséges, hogy a fellegvár kapuja nyitva van? És ki szokta megetetni a tyúkokat? – tette fel ezúttal Hardouin a nem sokkal korábban Guyet szájából elhangzott kérdést, de jóval kedvesebben. – A tyúkokat én gondozom, különben éhen halnának; az Öregtorony kapuja pedig mindig nyitva áll – felelte a nő. – Ha önöknek a szigeten nincs saját helyőrségük, hogyhogy a nagyherceg őrizetlenül hagy egy ekkora fellegvárat, hisz így az első jöttment elfoglalhatja – szólt a következő kérdés. – A nagyherceg katonái – hangzott a válasz −, amikor a szigetre látogatnak, nem a fellegvárban ütnek tanyát. Egy kis házban bújnak meg, az erdő rejtekében. Csak a legvégső esetben jönnek fel ide. Az ő elsődleges céljuk nem Nusquama védelme, hanem a saját bőrük mentése. Félnek a kalózokkal való összecsapástól, tulajdonképpen bármilyen harctól. Ezenkívül mindenki tudja, hogy a berberek, ha ahhoz támad kedvük, a nagyhercegség területére is 151

behatolnak, vagy Liguria belsejébe, rabolnak, fosztogatnak, és mindenkit megölnek, a katonákat is beleértve. Kemalnak és Musztafának szeme se rebbent, utóbbi azonban idegesen és zavartan babrálni kezdte a nyaka köré kötött fehér selyemsálat. – Idehallgasson, asszonyom – fordult ismét a nőhöz Hardouin −, és ez most nagyon fontos kérdés: mikor szokott megfordulni erre hajó? Van állandó összeköttetés a szárazfölddel? – Azt én nem tudom, mert soha nem jártam a szárazföldön. A városban kell megkérdezni. Ott majd mindent megtudnak. De kérem önöket, ne beszéljünk erről többet, mert a száműzetést juttatja eszembe, és ez bizony nagyon fájdalmasan érint – felelte a leányzó sápadtan a semmibe révedve, és a szája széle megremegett. Nem bolygattuk hát tovább a kérdést, legalábbis egyelőre; meg különben is, később is bármikor kikérdezhettük a leányzót. – Még egy utolsó kérdést engedjen meg, bájos hölgy – szólaltam meg. – Egy bizonyos Philosz Ptétész nevezetű illetőt keresünk, hallott róla netán? – Hát persze – felelte a nő, láthatóan megkönnyebbülve. – Jól tudom, kiről beszél. Kis társaságunkból egyesek képtelenek voltak visszatartani hisztérikus örömujjongásukat. Addig kell ütni a vasat, míg meleg, gondoltam, és megkockáztattam: – Nem tudom, hogy mondta-e, de ő dalmát szerzetes. Látott nála esetleg iratokkal teli táskákat? – Szerzetes, igen, igen, tudom – bólogatott lelkesen a leányzó. – Mindig magával hordja a paksamétáit, csak azokkal törődik. De miért kérdeznek róla? – Ne aggódjon, majd később elmesélem. Már jó ideje partra szállt itt… Nusquamában. Mit tud róla? – Nagyon fura szerzet, az biztos! Állandóan a papirosait bújja, néha fennhangon olvas, aztán órákig folyvást csak ír és ír, még csak észre sem veszi, ha ráesteledik. Soha nem szól hozzám, még ha köszönök neki, akkor sem. Úgy tűnik nekem, hogy csak két dolog kedves a szívének: az iratokkal teli táskája meg a feszülete. Mindig maga előtt lengeti, amikor járkál, mintha csak a legyeket csapkodná. Épp tegnap láttam, odakint az erdőben, egy fán üldögélt. Vagy az tegnapelőtt volt? Mindenesetre azt nem tudom, hogy most hol lehet. Neki persze nincs csinos kis háza, ahogyan nekem. Szerintem, ott alszik, ahol helyet talál magának. Én viszont nem vagyok hajléktalan, a kis kunyhómban még olvasni is szoktam, olyan könyveket, amelyeket itt Nusquamán találtam. – Hol keressük akkor? – kérdezett rá, továbbra is türelmesen Hardouin, mialatt Guyet azon igyekezett, hogy lecsendesítse a fölöttébb izgatott Naudét.

152

– Elég nehéz elmagyarázni. Persze bizonyosan sokszor bemegy a városba. Időnként ezen a környéken is szoktam látni, máskor meg a Bérc felé, vagy a Holtak mezején. A Bérc, magyarázta el a leányzó, a sziget legmagasabb dombja, a Holtak mezeje pedig egy elhagyatott régi temető. A hölgy mindazonáltal nem volt hajlandó elárulni, hogy az ő kis kunyhója merre található. – Most mennem kell – szakította félbe hirtelen a beszélgetést. – És a tyúkok? Nem miattuk jött? – Nem érdekes, nem érdekes. A kunyhómnál még rengeteg van belőlük – felelte, de nyilvánvaló volt, hogy csak ürügyet keres, hogy elzárkózhasson a további beszélgetés elől. Keserű szájízzel vettük tudomásul a dolgot. Ha a leányzó nem mondott igazat Philosz Ptétészről, lehetséges, hogy minden másban is hazudott? Nos, minden bizonnyal túlzott bizonyos dolgokban, de ha a sziget másik oldalán valóban van egy város, de legalábbis egy kisebb település, gondoltam, akkor ott egyrészt Philosz Ptétészről is kérdezősködhetünk, másrészt megtudhatjuk, hogyan juthatunk vissza a szárazföldre. – Ne rejtélyeskedj itt, asszony – förmedt a leányzóra talán a kelleténél erélyesebben Guyet. – Segíts nekünk megtalálni ezt az illetőt! Elárulta valaha neked a nevét? – Ó nem, én sohasem beszéltem vele. Csak egy másik szigetlakónak beszélt magáról, aki szintén száműzött volt, akárcsak én. – És hol van ez a másik ember? – kérdeztük kórusban. – Meghalt. A leányzó gyorsan elbúcsúzott, nem felelt Guyet-nek sem, aki még egyszer arra kérte, hogy segítsen nekünk megtalálni Philosz Ptétészt. – Várjon, asszonyom – próbálta visszatartani a hölgyet Hardouin −, kérem, még mutassa meg, pontosan melyik ösvényen kell elindulnunk, hogy a városba érjünk. – Menjenek ki az Öregtoronyból és induljanak el a szemközt lévő úton, az egyenesen a városba visz. Lehetetlen eltéveszteni.

XXXI. ÉRTEKEZÉS Amelyben felmerül a kérdés, vajon valóban Gorgonán vagyunk-e. A nap végére elszontyolodunk. 153

Mialatt a nő a fellegvár kapuja felé tartott, eleredt az eső. – Soha nem hallottam arról, hogy Gorgonán létezne város – tűnődtem fennhangon. – Persze ha egyáltalán Gorgonán vagyunk – vetette közbe Hardouin. – A nőszemély azt állítja, hogy nem – jegyezte meg óvatosan Malagigi. – A mi két kis barátunk Ferrarai Ali soraiból viszont mindvégig azt bizonygatta, hogy ott vagyunk – ironizált egy sort Guyet. Te meg én beismertük, hogy noha két évvel korábban megálltunk Gorgonán, amikor Franciaország felé hajóztunk, mégsem esküdtünk volna meg rá, hogy a sziget, amelyen most vagyunk, ugyanaz, mint ahol akkor kiléptünk a partra. A mi hajónk egy sűrű bozótos közelében horgonyzott le annak idején, és a környező erdők fái túl magasak voltak ahhoz, hogy bármit is lássunk abból, ami mögöttük volt. Az biztos, hogy nyoma sem volt akkor toronynak, városnak, kikötőnek. A sűrű csend, amely ezer szónál beszédesebben borult kis társaságunkra, a két berber kalóz iránti bizalom megrendüléséről árulkodott. Minden szem Kemal és Musztafa felé fordult. – Ez lenni biztos Gorgona – nyögte ki nagy nehezen Musztafa, míg Kemal csak állt összefont karral és sértődött arckifejezéssel, mint egy vén orákulum, akinek kétségbe vonták a szavát. Nagyon is lehetséges, hogy a két börtöntöltelék csapdába csalt bennünket, és szándékosan egy másik szigetre vittek, tudván, hogy a Ferrarai Ali éppen itt áll lesben, hogy ismét megkaparintsa a zsákmányt, amelyik kicsúszott a kezéből. Mert hát Kemal és Musztafa ugyan azt állították, hogy csak merő szükségből tértek át a mohamedán hitre, de vajon mennyire lehettünk biztosak ebben? Talán csak a bizalmunkat akarták elnyerni, hogy a megfelelő pillanatban hátba támadjanak… Naudé elővette értékes tarisznyáját és kihalászta belőle azt az iratköteget, amely fölött oly lázasan diskuráltak nem sokkal ezelőtt a tudós koponyák. – Tessék. Tudván, hogy minden utazásnál számolni kell a váratlan fejleményekkel is, hoztam magammal némi segédanyagot. A témában persze akad ám ezeknél sokkal jobb is, de az alkalomra megteszi – dünnyögött közben. A sok összehajtogatott papírlap közül kivett egyet, szétnyitotta, és elénk terítette. – A szigettérkép-gyűjteményemből való – jelentette ki elégedetten. – Ezek kifejezetten a hajósok számára készült összegző térképek, amelyek a különféle szigeteket ábrázolják. És ez itt, amint azt bárki megállapíthatja, aki egy kicsit is ért hozzá, Gorgona szigetének vízszintes keresztmetszetét mutatja. 154

Mindannyian a térkép köré gyűltünk, jó szorosan egymás mellett, hogy minél jobban lássuk a rajzot. Az előttünk lévő vázlat valóban nagyon hasonlított arra a látványra, amelyet a lélekvesztőből láttunk. – Azt mondanám, hogy biztosak lehetünk a dolgunkban – foglalta össze a benyomásait Mazarin könyvtárosa −, az ábrázolás megfelel annak, amit a saját szemünkkel láttunk. Naudé ekkor összehajtogatta a lapot, és már majdnem visszatette a tarisznyájába, amikor Hardouin váratlanul megkérdezte: – Monsire Naudé, vethetnék egy utolsó pillantást az ön szigettérkép gyűjteményére? – Hát persze – felelte Mazarin könyvtárosa, épp csak egy picit vonakodva, majd átnyújtotta neki a mappát. A jámbor breton könyvkereskedő kivett a mappából néhány másik szigetet ábrázoló rajzot, leguggolt, és egymás mellé helyezte őket a földön, hogy mindannyian jól szemügyre vehessük őket. Nyomban mindenki felsorakozott Hardouin mögé. – Nos nézzék csak – mondta megfontoltan −, figyelembe véve nyomorúságos állapotunkat, amelyben leledztünk, amikor abban a lélekvesztőben partot értünk ezen a szigeten, kizárhatjuk-e, hogy nem inkább ennek a szigetnek a körvonalait láttuk?

Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. – Hát igazából… – szólalt meg Schoppe. – …nem különbözik olyan nagyon attól a másiktól – fejezte be a mondatot Malagigi. – És ez itt – mondta Hardouin – nagyon eltér attól, amit tegnap este láttunk?

155

– Valóban, nézzenek oda, igenis lehetséges – jegyezted meg azonnal. – Én is így gondolom – jelentette ki Hardouin −, és most mondják el, mit gondolnak erről a kettőről itt – mutatott rá a két utolsó rajzra.

– Nos be kell ismerniük – nézett végig az arcokon a breton könyvkereskedő −, hogy biztosan nem ezek a térképek fogják kétséget kizáróan bizonyítani, hogy Gorgonán vagyunk-e. Én úgy látom, gyakorlatilag mindegyik rajz egy picit hasonlít a másikhoz, ami pedig azt jelenti, hogy egyik sem tökéletesen pontos. A legelsőt, amelyet monsire Naudé mutatott, csupán azért tartjuk mind közül a leghitelesebbnek, mert Gorgona nevét írták fölé. Nos, ezt nevezem én az első hír hatalmának. – Vagyis? – kérdezte meg gyanakvón Naudé. – Ezt könyvkereskedői tevékenységem során tanultam meg. Rengeteg olyan alapismeret van, helyes vagy helytelen, amelyeket azért fogadunk el, mert soha senki nem kérdőjelezte meg őket, nem vetette össze őket ellenvéleménnyel. Ezek uralkodó nézetek maradnak, mert elsőbbségüket nem vitatja senki. Mind hitelesnek tűnnek, és első látásra meggyőzőek. Csak az a fontos, hogy minél többször és minél meggyőzőbben ismételgessék őket, vagy sürgős, illetve vészhelyzetben elő lehessen húzni őket, mint egyetlen megoldást. – Ahogyan itt és most velünk is történik – jegyezted meg. – Pontosan – felelte Hardouin. – Ó, mennyi csodálatos gyógymódot tartalmazó füzetet láttam eladni aranyárban csak azért, mert elterjedt a híre, hogy tífuszjárvány közeleg! Hány nyomdászt láttam, akik a leghitványabb szemetet is eladták, csak azért, mert azt állították róluk, hogy a frankfurti 156

könyvvásáron nagy sikert arattak és nemsokára kétszer annyiba fognak kerülni! – Akkor ez azt jelenti, hogy ott vagyunk, ahonnan elindultunk – vontad le a következtetést, a fiatalokra oly jellemző nyers szókimondással. – És nem marad más megoldás, mint megtalálni azt a fránya várost. Már ha létezik – tette hozzá hasonló stílusban Barbello.

XXXII. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy súlyos következményekkel járó szökésre derül fény, amelynek fegyveres hadművelettel járunk a végére. – Na gyerünk, fel a fejjel, ne keseredjünk el! – kiáltott fel vidámkodva Naudé. – Miután „hátha rosszabb lesz a holnap” amint azt helyesen énekelte meg a Tündöklő, az önök gazdáinak, a Medicieknek dicső őse – mondta felénk, toscanaiak felé fordulva −, azt javaslom, hogy vigaszképpen tekerjük ki a szárnyasok nyakát. Tekintve, hogy a sziget általunk ismert egyetlen női lakója azt állította, hogy több tyúkja is van még, amelyekre talán később rátehetjük a kezünket, Naudé javaslatát mindennemű lelkiismeretfurdalás nélkül lelkesen magunkévá tettük. A tyúkocskák kivégzését a két kalózra bíztuk, hiszen kétségkívül ők bántak a legjobban a késsel… Ferrarai Ali alvezére fölöttébb boldog volt, hogy, még ha ideiglenesen is, ismét a kezében tarthatja imádott pengéjét. A társaság korelnökei, Schoppe és Guyet, miután a köpenyeiket elhelyezték a lépcső mellett álló rozoga széken, feltűrték az ingujjukat és lelkesen nekiálltak tüzet rakni az óriási kemencében. A késeken kívül nem volt más fegyverünk, és a lőporunk is elfogyott, ám egy igen kellemes felfedezés következtében végleg elfelejthettük ezt a gondot is. A MUNÍCIÓ feliratú kis helyiségben ugyanis Musztafa felfigyelt rá, hogy a padozat egyik köve meglazult. Alapos vizsgálatot követően észrevette, hogy a kőlap alatt valamilyen fémszerű tárgy lapul, mire annyira meglazította, hogy fel bírta emelni a helyéről. Ekkor látta, hogy a kőlap alatt láncra fűzött vaskarika van, és amikor azt erősen meghúzta, egy mélyedést fedezett fel. A hosszúkás lyukban két szakállas puskát rejtettek el rongyokba csavarva, mellettük két nagy zacskó száraz lőpor hevert. A rejtekhelyei nagyon ügyesen álcázták, de – valószínűleg a hőmérséklet változások következtében – a padozatban repedés keletkezett, amely elmozdította a helyéről az egyik kőlapot. A 157

csodás hír felvillanyozta a társaságot: két tökéletes állapotban lévő muskétával és rengeteg lőporral a birtokunkban már biztosan nem fogunk éhen halni, és meg is védhetjük magunkat támadás esetén. Ezek után óriási csalódásként éltük meg azt, ami a baromfiudvarnál várt bennünket. – A fene vigye el! Ki nyitotta ki az ajtót? – kiáltott fel Musztafa. – Megszöktek! A bestiák kiszabadultak a ketrecből! – csatlakozott hozzá dühösen Malagigi. – Ott az egyik! – süvöltötte Kemal, majd mint akit puskából lőttek ki, az egyik a közelben gyanútlanul kapirgáló csirke után vetette magát. A támadás megrémítette a szárnyast, így a kalóz nyomban elkapta és már ki is tekerte a nyakát. A társaság lázas hajtóvadászatba fogott, ide-oda rohangáltunk és ugrabugráltunk, de a nagy kavarodásban mindössze négy tyúkocskát sikerült elcsípnünk, a többi meglógott. – Árulás! Ki nyitotta ki a ketrec ajtaját? – üvöltötte az öreg Schoppe, aki tőle telhetően mindent megtett a cél érdekében, de mivel a mozgása kissé összehangolatlan volt, összeütközött a nagydarab Kemallal, és óriásit esett. – Kettő, kettőt sikerült megkaparintanom! – mutatta fel a zsákmányt büszkén Naudé. A végeredmény csúfosan festett: mindösszesen hat szárnyast sikerült összegyűjtenünk, a többi a várfal felé menekült, ahonnan pillanatok alatt lezuhantak a mélységbe: minden bizonnyal a tengerben kötöttek ki, vagy összetörték csontocskáikat a meredek sziklákon. Egyszóval a pompás ebéd helyett szerény uzsonna várt ránk. Gyanakvón méregettük egymást, de egy idő után minden szem arra a valakire szegeződött, aki nem vett részt a vadászatban, és végig egy sarokban üldögélt szomorúan és hallgatagon: Barbellóra. – Te voltál az! – szegezte rá vádlón az ujját Guyet. – Mondod te – vágott vissza amaz. – Nem, én mondom – vágott közbe Pasqualini −, ugyanis láttalak. Mint kiderült, a következő történt: Barbello a tyúkketrec ajtajának közelében guggolt le, hogy elvégezze a dolgát, és a könyökével véletlenül meglökte az ajtó zárját, az meglazult, az ajtó kinyílt, a többit tudjuk… – Na jól van, önkénteseket kérek – szólalt meg határozottan Schoppe. – Mialatt a csirkesült elkészül, valaki fogja ezeket a puskákat, és induljon a közeli erdőbe vadat lőni. Bármi jól jön: fácán, üregi nyúl, satöbbi. Barbello pedig tűnjön el a szemem elől, és meg ne szólaljon a közeljövőben, mert megfojtom. A feladatra gyakorlatilag mindannyian alkalmasak voltunk, a két kalózt kivéve – biztonsági okokból −, és persze Barbellót, aki felelős volt a történtekért. Nyomban kiviláglott, hogy a társaságban akad egy mesterlövész is. 158

– Bocsássanak meg a szerénytelenségért, de tavaly több fácánt lőttem, mint a király teljes testőrsége – jelentette ki Naudé. – Gabriel, tudja, hogy mit beszél? – kérdezte gyanakvón Guyet. – Én sem tudtam ezekről a rejtett képességeidről – jegyezte meg Schoppe. Naudé magabiztos felsőbbrendűséggel figyelemre sem méltatta a megjegyzéseket, sőt rendelkezett, mégpedig úgy, hogy te meg én fogjuk elkísérni: én mint tapasztalt vadász, aki Sozzifanti mesterrel töviről hegyire bejártam a toscanai Maremma összes vadászterületét, és te, fegyverhordozói és kísérői minőségben. Úgy döntöttünk, hogy aki nem vesz részt a szárnyasokkal kapcsolatos teendőkben, az salátának alkalmas növényeket és gyökereket fog gyűjteni a környéken. Magunkhoz vettük hát a pompás puskákat, egy adag lőport és a többi szükséges felszerelést, többek között köteleket, néhány bunkócskát és a késeket, majd nekivágtunk az ismeretlennek.

XXXIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben az expedíció célja a tervezettől eltérőnek bizonyul, és kénytelenek vagyunk engedni Gabriel Naudé zsarolásának. – Mondja csak, titkár úr, ön melyik úton indulna el? – kérdezte meg Gabriel Naudé, amint az Öregtornyot a sziget többi részétől elválasztó sűrű bozótos peremére értünk. – Hisz’ egyértelmű, monsire Naudé: ezen a bokros területen kell átvágnunk, a környék minden bizonnyal bővelkedik apróvadban: nyúlban, vadkecskében, sőt talán még vadkant is puskavégre kaphatunk. – Vadkant? – sápadt el Naudé, aki nyilván tisztában volt a vaddisznóvadászat veszélyeivel. – A Toscanai-szigeteken sok van belőlük. Nem tudta? – De… persze, Franciaországban is rengeteg van. – Ön mennyit lőtt ki eddig? – kérdezted meg, mintegy mellékesen. – Izé… hogy mondta? – Hány vaddisznót sikerült elejtenie? 159

– Nos az igazat megvallva én a fácánokat, fogolymadarakat és hasonlókat részesítem előnyben. – Á, értem, a szárnyas apróvadat. – Igen, igen, pontosan ezt akartam mondani. Amikor már jó messze jártunk az Öregtoronytól, Naudé megállt, bizonytalan és idétlen mozdulattal egy fának támasztotta a puskáját, és pihenőt rendelt el. – Végre magunkban lehetünk, és egyik kotnyeleskedő sem lábatlankodik körülöttünk. Nos akkor vessenek egy pillantást erre. A zsebéből előhúzott egy összehajtogatott, réginek tűnő papírlapot, majd szétnyitotta és elénk tette:

160

– Mi ez? – kérdeztük kíváncsian, a szemünket meresztgetve. – Láthatják: egy térkép. Méghozzá ennek a szigetnek a térképe. – És honnan van? – kérdeztem rá elámulva. – Egy csodával határos véletlen folytán akadtam rá – felelte csillogó szemekkel. – Az előtt történt, mielőtt még elvágtuk volna a tyúkok nyakát. Szokás szerint éppen ellenőrizni indultam Őeminenciája Bibliájának állapotát, és elővettem a vászontarisznyámat, amelyet a lépcsőforduló mellett lévő rozoga szék alá dugtam, amelyikre Schoppe és Guyet a köpenyeiket terítették, amikor nekiálltak tüzet rakni. Ahogy fölemeltem az egyik köpeny alját, hogy hozzáférjek a tarisznyához, a sarokban egy négyrét hajtott papírlapra bukkantam. Szétnyitottam, és ezt a térképet pillantottam meg rajta. – Soha nem láttam még ehhez hasonlót – mondtam megilletődve annak ellenére, hogy az ábra meglehetősen kezdetlegesnek tűnt. – Nincsenek rajta feltüntetve a települések nevei, de még a sziget elnevezése sem. – Ha jól látom, a rajz valóban ezt a szigetet ábrázolja, igaz, kissé primitív módon – jegyezted meg. – De a felirata latinul van. Mysterium Thesauri, vagyis a „Kincs Rejtélye”… Egészen bizarr, nemde? – kacsintott ránk Naudé cinkos mosollyal. – Netán úgy hiszi, hogy ez egy titkos kincset ábrázoló térkép? – tetted fel hitetlenkedve a kérdést. – Mi más lehetne? – vágta rá magabiztosan Naudé. – Lehet, hogy egy kalóz ezen a szigeten rejtette el a zsákmányát? – kérdezted meg a lehető legkomolyabb arckifejezést erőltetve magadra, de láttam, hogy alig bírod visszafojtani a gúnyos mosolyt, amelyre Mazarin könyvtárosának megjegyzése késztetett. – Micsoda gyerekes naivitás, édes fiam – felelte Naudé leereszkedőn és egyre vidámabban. – Egy kincsről van szó, természetesen, de nem egy kalóz zsákmányáról. A kalózok nem tudnak latinul… – vigyorodott el. Zavartan fürkészted Naudé arcát, valószínűleg nem bírtad eldönteni, hogy megőrült, vagy komolyan beszél. – A latin cím arra utal, hogy a térképnek köze van Philosz Ptétészhez, nem igaz? – közölte Naudé valamivel óvatosabban, látván, hogy a mondókája enyhén szólva langyos fogadtatásra talált. – A kincs pedig valószínűleg a Poggio Bracciolinitől származó kéziratgyűjtemény. – Valóban figyelemre méltó feltételezés, monsire Naudé – hízelegtél neki egy kicsit. – És miképpen válhat hasznunkra ez a térkép a megtalálásában? – Az egyik ábra egy borjú fejéhez hasonlatos – felelte a könyvtáros, az ujjával rámutatva a kérdéses pontra −, de azt nem tudom, hogy van-e értelme a dolognak, mert azon a részen csak sziklák vannak, szóval feltételezhetően arrafelé nem lehetnek legelőnek alkalmas mezők. A kereszt viszont egy temetőre utal, egy másik szimbólum pedig, itt alul, egy házikót vagy kunyhót 161

jelez. Itt jobbra valamiféle csőszerű járat van, mellette egy magas épület… De el is felejtettem: volt egy másik összehajtogatott lap is, ez itt:

– Érdekes – jegyezted meg visszafogottan de mi köze van ennek a térképhez? – Fogalmam sincs – felelte Naudé. – Talán túlzottan optimista vagyok, de van egy olyan érzésem, hogy ezek itt még igen hasznosak lehetnek számunkra. Ezért döntöttem úgy, hogy nem mutatom meg másnak a térképet, csak önnek, titkár úr és önnek, ifjú Atto, természetesen azzal a feltétellel, hogy a többieknek nem szólnak róla egy szót sem, sőt ha valaki más szóba hozná, nagyon örülnék neki, ha azt nyomban tudatnák velem, jövendőbeli gazdájuk, Mazarin bíboros szerény szolgájával. Megegyeztünk? – Monsire Naudé, megbízhat bennünk – válaszoltad, épp megfelelő mértékű alázattal. – Nem csak hogy megtartjuk a titkot, de mindenről tájékoztatni fogjuk, amit e tárgykörben hasznosnak ítélünk. – Nagyon helyes – felelte elégedetten a bíboros könyvtárosa, visszadugva a zsebébe a fura f betűvel jelölt ábrát. Naudén látszott, hogy mérhetetlenül boldog, amiért egy olyan dokumentum került a birtokába, amelyet nem kellett megosztania Schoppéval és a többiekkel, még akkor is, ha az nem volt annyira értékes, mint Petronius kézirattöredéke. Felkapta a puskáját, de olyan ügyetlenül fogta meg, hogy azonnal el is ejtette. Ezek után valahogy a hóna alá csapta, ráadásul úgy, hogy a csöve egyenesen az arcodra irányult. – Könyörgök, monsire Naudé, ne tartsa a fegyvert csővel felfelé – kérleltem −, mert ha meg van töltve, véletlenül elsülhet, és akkor eltalálhat engem vagy Atto úrfit. Fordítsa a föld felé a puskacsövet. – Persze, természetesen, hisz mindig így teszek – védekezett Mazarin könyvtárosa. – Nem igaz, Atto úrfi? – De igen, monsire Naudé – hazudtad – de ha jól látom, a lőporszarut nem erősítette oda megfelelően a nadrágtartó övéhez; ha ilyen alacsonyan van, nedvesség érheti a puskaport, mert amint látja, az aljnövényzet itt magasra nő és nedves az esőtől. – Hogyan? Ó hát persze, milyen figyelmetlen vagyok, haha! 162

– Psszt! Csendesebben, monsire Naudé – figyelmeztettem −, még elijeszti a zsákmányt. Amint egyre mélyebbre merészkedtünk a sűrű bozótosba, éles szemmel és fülünket hegyezve igyekeztünk felfogni minden apró mozgást magunk körül. Madarak rikoltoztak, apró lábacskák surrantak, a levelekről nagy cseppekben hullott alá az előbbi zivatar alatt összegyűlt esővíz. Atto meg én egy szikla mögött a földre kuporodtunk, valamennyire álcáztuk magunkat néhány lombosabb faággal, és csendben vártuk az első prédát. Intettünk Naudénak, hogy mielőbb húzódjon le, de ő továbbra is szálfaegyenesen állt – mondanom sem kell, a puska csövét továbbra sem eresztette le −, és minden jel arra mutatott, hogy indulni készül. – Monsire Naudé, mit csinál? – súgtam oda neki. – Jöjjön, ez a hely ideális vadászles. – Nem errefelé kellene mennünk, ha a városba akarunk érni? – kérdezte, a mutatóujjával előre bökve. – A városba? – meredtem rá döbbenten. – És mi lesz a vadászattal? – Quae casus obtulit in sapientiam vertenda – jelentette ki a könyvtáros latinul. – Tessék? – Okosan kell hasznunkra fordítani a véletlenül kínálkozó alkalmat, ahogyan Caesar is tette a nagy történetíró Tacitus szerint. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy abban a városban, bármi legyen is a neve, ott üldögél a kincsen az átkozott Philosz Ptétész, miközben mi nyulak meg vaddisznók hajkurászásával vesztegetjük a drága időt. – De… mégis, mit akar tenni? Mit viszünk enni a többieknek az Öregtoronyban? – vontad kérdőre a könyvtárost. – Atto úrfi, titkár úr, hallgassanak meg figyelmesen – fogott bele Naudé a puskatust a lábfejéhez támasztva, ahogy a zöldfülű vadászok gyakran teszik életveszélyes módon, hiszen ha a fegyver véletlenül elsül, a lövedék egyenesen a fejükbe fúródhat. – Amikor majd megérkezünk Párizsba, önök ketten a gazdám, Mazarin bíboros szolgálatba lépnek, akinek részletesen be fogok számolni az utazásunkról, a résztvevők viselkedéséről és az események minden mozzanatáról. – Igen, monsire Naudé. – Nos, bizonyosak lehetnek benne, hogy – főleg bizonyos feltételek mellett −, részletesen ecsetelni fogom neki Atto úrfi fantasztikus tehetségét, ragaszkodását Őeminenciája szolgálatához, valamint kísérőjének, a titkár úrnak talpraesettségét és diszkrécióját, és így tovább. Azért, mert én ilyen vagyok: kedvemre való dicsérni azokat, akik megérdemlik. Világosan beszéltem? – fejezte be a mondókáját nyájas mosollyal a könyvtáros. – Hát persze, monsire Naudé – feleltük kórusban. – Ami pedig a várost illeti, önnek teljesen igaza van: miért ne mehetnénk oda most rögtön, tekintve, 163

hogy éppen a megfelelő irányban haladunk, és ha megtaláljuk Philosz Ptétészt, ön teheti rá elsőként a kezét az irataira. – Tikár úr, Atto úrfi, azt hiszem, tökéletesen megértettük egymást! Biztos vagyok benne, hogy az én helyemben önök sem szívesen osztoznának a felfedezésben Kaspar Schoppéval, aki, szegény öreg, persze jó barát, de javíthatatlan álmodozó. Vagy Guyet-vel, aki elsőrangú filológus, nem mondom, hogy nem az, de az ő korában nem gondolom, hogy képes lenne egy decens kiadványt szerkeszteni a szerzetes birtokában lévő anyagból. Az igaz, hogy a szerzetes nekik címezte azt a levelet és nem nekem; de van-e ennek bármilyen jelentősége, amikor az forog kockán, hogy az emberiség mielőbb megismerhesse azokat a kincseket? – Természetesen nincs, monsire Naudé. – Akkor ezt megbeszéltük, nem igaz? – várt a megerősítésre beszélgetőtársunk beszédes arckifejezéssel. – Természetesen igen, monsire Naudé. A dolog napnál világosabb volt: Mazarin könyvtárosa egyetlen módon kaparinthatta meg Poggio Bracciolini kincsét, mégpedig úgy, ha előbb találja meg Philosz Ptétészt, mint Schoppe és Guyet. Ő ugyanis nem kapott levelet, így joggal aggódott, hogy mindenből kimarad, ha a két öreg előbb találkozik a dalmát szerzetessel. Miután engedtünk Gabriel Naudé közvetett zsarolásának, felkerekedtünk, és elindultunk a feltételezett város felé. A lejtős terepen egyre csúszósabbá vált az út, cuppogott a cipőnk a sárban. Alig láttunk a sűrű bozótosban, így lassan haladtunk a cél felé. Hirtelen fura, gurgulázó hang ütötte meg a fülünket, nem is olyan messziről valamiféle tompa morajlást hallottunk. – Már egy ideje az Öregtoronyból a városba vezető ösvényen kellene lennünk – jegyezted meg. – Pontosan. Furcsának találom a dolgot – értett egyet Naudé. Ebben a pillanatban a lombok között egy mély szurdokot pillantottunk meg, éppen előttünk terült el, az alján kis patak csobogott. – Ha jól látom, eltértünk az útiránytól, túlságosan jobbra kanyarodtunk; az az érzésem, hogy jócskán eltávolodtunk a városba vezető úttól. Szerintem a másik irányban kell lennie. A szurdokon lehetetlen átkelni: mindkét fala veszélyesen meredek – jelentetted ki határozottan. – Az a fura hang vízcsobogás volt, hamarabb is rájöhettem volna – mutattam lefelé. – Segítség! A baleset rajtaütésszerűen következett be. Naudének megcsúszott az egyik lába, megindult alatta a talaj, és megállíthatatlanul csúszott lefelé a mélybe, félő volt, hogy lábát töri, de az sem volt kizárt, hogy halálra zúzza magát. 164

– Kapaszkodjon meg valamiben, egy kiálló gyökérben! – kiáltottam le neki, miközben óvatosan térdre ereszkedtem, nehogy én is pórul járjak. Te időközben hasra feküdtél és kinyújtottad a karodat, hogy elcsípd a könyvtáros lábát, ami majdnem sikerült is, de ekkor mindketten felbucskáztatok, aztán eltűntetek a szemem elől. – Atto! – hallottam Naudé kétségbeesett kiáltását! – Segítsen! Nem volt mit tenni; úgy tűnt, hogy belezuhantok a szakadékba, én pedig semmit sem tehettem, mert a puskával a vállamon alig bírtam tartani magam, és csak csoda folytán menekültem meg, egy fatörzsbe kapaszkodva. Csend lett. Néhány pillanatig csak a vérem zubogását hallottam a halántékomban. Minden erőmet összegyűjtve megpróbáltam felállni, aztán elkiáltottam magam: – Atto! Senki sem felelt. Felemeltem a tekintetemet a toscanai égre és elmondtam egy imát. – Monsire Naudé! – próbálkoztam még egyszer, a gyomrom összeszorult a rettegéstől. Néma csend. Vajon ifjú véred már vörösre festette a patak vizét? Megszédültem, jeges borzongás futott végig rajtam. Hátrébb léptem egy picit, kiegyenesedtem és vettem egy nagy levegőt, hogy még egyszer utoljára a nevedet kiáltsam, mielőtt visszamennék az Öregtoronyba a többiekhez, segítséget hívni. – Kötelet! Dobjon le egy kötelet! Már nem sokáig bírjuk idelent; segítsen, az Isten szerelmére! – hallottam meg ekkor Gabriel Naudé hörgését.

XXXIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben életmentésre kerül sor, és a vállalkozásunk is sikerrel jár. Elrebegtem egy hálaimát az Úrhoz, amiért induláskor nem felejtettem el magamhoz venni a jó erős kötelet, amelyet az Öregtoronyban találtam. Többszöri próbálkozást követően sikerült elkapnotok valahogy a kötelet, a másik végét jobb híján egy satnya tölgyfa törzséhez kötöztem oda. Minden erőnket bele kellett adnunk, nektek a kapaszkodásba, nekem a húzásba, mert a meredély oldala csúszós és szinte csupasz volt. Körülbelül az 165

út felét tehettétek meg, amikor kétségbeesetten konstatáltam, hogy újabb veszély fenyeget. – Siessenek, gyorsan! Ha a kötél meglazulna, azonnal kapaszkodjanak meg egy ágban! – kiáltottam oda. – Megőrült? Mi történik odafent? – hallottam Naudé hangját. – Ki fog dőlni a fa; túlságosan laza a talaj, a gyökere ki fog fordulni a földből! Mindent tőlem telhetőt megtettem, de a fa gyökérzete egyre jobban kiemelkedett a földből. A kötelet nem mertem elengedni, ezért nem maradt más hátra, mint erősen tartani és imádkozni, hogy valahogy épségben kerüljetek ki a szakadékból. És akkor végre, megláttam felbukkanni a fejedet, majd a válladat, s miután kisegítettelek, megragadtam Naudé karját, majd egy utolsó erőfeszítéssel felhúztam a könyvtárost a peremre. Csodával határos módon mindketten sértetlenek voltatok: sárosak, kimerültek, de épek. – Istennek hála! – öleltelek magamhoz meghatottan, majd kezet fogtam a még reszkető Naudéval, aki köszönetképpen csak megveregette a vállamat, pedig hát ő volt az, aki belerángatott minket ebbe a veszélyes kalandba. – Csoda, mondja csak ki nyugodtan – jelentette ki −, ha nem lett volna ott az a rács… – Miféle rács? – A kovácsoltvas rács. Ön nem vette észre, Atto úrfi? Abba kapaszkodtam meg, máskülönben biztosan lezuhantam volna a szakadékba. – Hát én semmiféle rácsot nem láttam – felelted meglepetten. – Pedig ott van, esküszöm, hogy… – Vigyázat! Ezúttal te mentetted meg Naudét, mégpedig azzal, hogy félrerántottad, a kis fa gyökere nagy reccsenéssel kifordult, a körülötte lévő föld beomlott, nyomában rögök gurultak a mélybe. Óvatosságból hátráltunk még néhány lépést. Hát még ezt is megúsztuk. – A gyökerek tartották össze a nedves talajt – magyaráztam. – Ismét hálát adhatunk az Úrnak, hogy ezt a csapdát is elkerültük. Egyikünk sem szólalt meg; a Naudé által emlegetett vasrácsot, már ha valóban létezett, immár amúgy is végleg betemette a föld. Az átélt izgalmak mindazonáltal egy időre elvették a könyvtáros kedvét a város felkutatásától, így visszafordultunk, és inkább zsákmány után néztünk. Jó fél órát barangoltunk a környéken, de vadnak nem volt se híre, se hamva. Ehető madarak sem mutatkoztak, nem hogy üregi nyulak vagy vadkecskék.

166

– Szent ég, csak nem kell üres kézzel visszatérnünk? – tette fel időről időre a kérdést Naudé, mintha első perctől kezdve csakis a sikeres vadászat járt volna a fejében. Végül, amikor már feladni készültünk a dolgot, te voltál az, aki az ajkadra tett ujjaddal csendre intettél bennünket. Pontosan előttünk két pompás vadmacska lopakodott, éppen megfelelő méretűek, egy vörös bundájú és egy szürke: láthatóan zsákmány után szimatoltak. Naudéra pillantottam, és odanyújtottam neki a puskát, mintegy felajánlva az első lövés lehetőségét. Amaz zavartan nemet intett, és a kezembe nyomta a puskát. Sejtettem. Töltöttem, céloztam és lőttem. – Látja, monsire Naudé – mondtam, miközben gyorsan megnyúztam a két állatot, és amennyire tudtam, megszabadítottam őket a sörétektől −, néha nemcsak az a fontos, hogy az ember mit eszik, hanem az, hogy minek hiszi azt, amit elfogyaszt. Ezért, ha nincs ellene kifogása, a barátaink az Öregtoronyban hadd higgyék azt, hogy két pompás nyulat húznak nyársra a csirkék mellett. Higgye el, sokszor még a legtapasztaltabb vadász sem veszi észre a különbséget. Különösen olyan esetekben, amikor az éhség elhomályosítja a látást. Mi a véleménye? – Semmi kifogásom ellene, titkár úr, egyáltalán semmi – dadogta megszégyenülten Mazarin bíboros könyvtárosa. Az Öregtoronyba visszatérve, ahol a többiek a zsákmány láttán kitörő örömmel fogadtak bennünket, Schoppe tűzcsiholó szerszámának segítségével csinos kis tüzet gyújtottunk az egyik nagyobb emeleti kandallóban, majd megfelelő nyárs után néztünk, amelyre felhúzhattuk a tyúkocskákat és a két „nyulat”.

XXXV. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy furcsa füzetre bukkanunk, és megismerkedünk a híres Lükurgosz történetével. A tűz hamarosan vidáman, szinte hívogatóan pattogott; kis csoportokra oszlottunk hát, hogy mielőbb találjunk egy a célnak megfelelő, nyársnak való eszközt. Malagigi meg én a csipkézett torony lépcsőházából nyíló kisebb, 167

pókhálókkal és egérürülékkel teli helyiségeket kutattuk át. Az egyik szűk lépcsőn a félhomályban megbotlottam, és kificamítottam a bokámat. Levettem a cipőmet, hogy alaposan megmasszírozzam sajgó csontomat, de a lábbelim véletlenül az alattunk lévő emeletre pottyant. Pasqualini lement érte, és amikor felhozta, valami más is volt a kezében. – Idenézzen, mit találtam – közölte, láthatóan jól mulatva a dolgon −, még egy ritka és felbecsülhetetlen értékű relikvia a mi tudós elméink számára. Egy papírlapot nyújtott át; a kézírás nagyon különbözött attól, amellyel a Petronius-töredék íródott. – Hol találta? – A padlón. A kezembe vettem a lapot. – Nem is tűnik porosnak. – Régi jutazsákok között hevert – felelte Malagigi −, talán azért nem piszkolódott össze. Odalentről már finom illatokat sodort felénk egy enyhe fuvallat, én pedig olvasni kezdtem a szöveget: Lükurgosz élete: Seneca, Plutarkhosz és Aelianus. A spártai köztársaságban a nagy Lükurgosz a közösségi életet mindennél előbbre valónak tartotta, ezért mindenki együtt és közös helyiségekben étkezett. A serdülő lányok és fiúk meztelenül gyakorolták a birkózást; Spártában nem ismerték a házasságtörést. Kötelezővé tette a gyerekeknek a semmittevést és a tolvajlás mesterségének elsajátítását; ezüstpénz helyett vaspénzt vezetett be, nem érméket, hanem súlyos rudakat; építkezéskor és bútorkészítéskor csak fűrészt és baltát lehetett használni. Ezzel a fényűzés ártalmas szokását szüntette meg. A spártaiak jelleme így edződött. Lükurgosz alkotta meg a rövid és velős tőmondatokban való beszédet, amelyet utóbb lakonikusnak neveztek el. Összevetni a Nevek Kódjával. Pasqualini meg én szinte ösztönösen összenéztünk: lelki szemeink előtt már látni véltük a heves és izgatott vitasorozatot, amelyet ez a bizonytalan eredetű írás minden bizonnyal kivált majd tudós irodalmár társainkból. Amint felértünk az emeletre, a kandalló felől mennyei illat csapta meg az orrunkat, amit még a lecsöpögő zsír kiváltotta enyhe füst sem bírt elnyomni. A két kalóz a földszinti helyiségben talált egy meglehetősen hosszú, villás végű nyársat, amely kitűnően betöltötte a feladatát, mert ráfért az összes szárnyas, a mi „nyulainkkal” együtt, úgyhogy a sütés teljes gőzzel folyt.

168

Pasqualini a papírlapot lobogtatva lépett be a helyiségbe, és figyelmet kért. Persze nyomban mindenki a kasztrált énekes köré gyűlt, a két álmosnak tűnő kalózt kivéve, és izgatottan kérdezősködni kezdett. – Ki találta meg? – kiáltott fel Schoppe, valósággal kitépve a papírost Malagigi kezéből. – Én – felelte amaz, majd elmesélte, hogyan is zajlott le a szerencsés eset. Senki sem kommentálta a véletlen egybeesést, de feltehetően mindenkiben, ahogyan bennem is, felmerült a kérdés, vajon miért éppen Marc’Antonio Pasqualini részesült Fortuna kegyében, ráadásul már második alkalommal… – Barberini bíboros, a gazdám, azt állítja, hogy amolyan minden lében kanál vagyok… vagy legalábbis ezt írja a naplójában – nevette el magát Malagigi, hogy felvidítsa kissé a társaságot, hiszen nem kerülték el a figyelmét a gyanakvón fürkésző pillantások. A társaság felszabadult kacagásban tört ki. Te is elmosolyodtál, de én láttam, hogy a szemed sarkából továbbra is elgondolkodva méregeted kedves mesteredet. Vita alakult ki azonban az írás tartalmával kapcsolatosan, vagyis hogy Lükurgosznak van-e köze, és ha igen, miképpen, Philosz Ptétész kincséhez. Lükurgosz az ókori Spárta, az Athénnel rivális városállam bölcs és dicsőséges kormányzója volt, akit több híres szerző is halhatatlanná tett műveiben, elsősorban Plutarkhosz, később Aelianus, majd Seneca is. Lükurgosz kemény és szigorú, de igazságosnak vélt intézkedéseket vezetett be, mint például a polgárok közötti birtokegyenlőség, a vasfegyelem, valamint a magánélet és a közélet teljes kontrollja. Ezek közül néhányat a rövid szöveg is említett, amelynek kézírása azonban nem egyezett meg a Petronius-töredékével. A két írás csak annyiban hasonlított, hogy mindkettő az ókor valamely híres személyiségére utalt. – Mi a fene van itt? – mordult fel dühösen Schoppe, aki a tűz mellett állt, és ide-oda forgatta a kezében a papírost, mintha valamiféle titkos jelet keresett volna rajta. – Kész bábszínház! Ennek az átkozott erődnek minden egyes sarkában egy névtelen üzenet lapul. És mi ez a badarság a végén, hogy „Összevetni a Nevek Kódjával”, netán egy találós kérdés? – Engedelmükkel, ez nem egészen igaz – avatkozott közbe Hardouin, aki Schoppe mellé húzódott, hogy jobban lássa a papírlapot. – A Petroniustöredékről pontosan tudjuk, hogy kitől származik. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy van valami valószerűtlen abban, ahogy ezek a ritka iratok felbukkannak. – Valószerűtlen? Hát persze: Philosz Ptétész szelleme járt itt! – nevetgélt Guyet gúnyosan, miközben rendületlenül forgatta a nyársat. 169

– De hát ki ez a Philosz Ptétész nevű szerzetes? Szóval, miért izgatják miatta magukat annyira? Valamilyen jelentős tettet vitt véghez? – kérdezte meg Ali Ferrarese alvezére, kinek bosszús arckifejezése elárulta, hogy unalmasnak, sőt méltatlannak ítél szót vesztegetni holmi betűkkel teleírt lapokra. – Valójában semmi különöset nem csinált – válaszolt kioktató hangnemben Guyet, mintha csak egy oktalan kisiskoláshoz beszélne −, az iratok a fontosak, amelyek nála vannak. – Úgy érti, az írások, a papírok, szóval könyvek, ilyesmi? És kinek fontosak azok? – Hát mindenkinek, természetesen! – csattant fel Schoppe türelmét vesztve, a zöldfülűre valló kérdés hallatán. – Aki ráteszi a kezét azokra az iratokra, az egy aranybányára lel. Azok ugyanis az ókori irodalom fő műveinek egyedi és különleges példányai. – És akkor miért nem adja el őket az a szerzetes, megtartva magának a hasznot? – kérdezte a kalóz. Naudé válaszolt, aki az égbekiáltó tudatlansággal szembesülve szenvedőn az égre emelte tekintetét. – Léteznek olyan emberek köztünk, nazarénusok között, akiket nem a gazdagság, hanem a tudás érdekel. És azt érdek nélkül védelmezik, vagyis nem akarnak feltétlenül meggazdagodni általa. Azok a kéziratok a ritkaságuk és a tartalmuk szépsége miatt jelentősek. Ért-he-tő? – De hát akkor az a szerzetes is jelentős személyiség, úgy értem, ő maga is egy csomó pénzt ér, ha ilyesmikkel foglalkozik. Hogy mást ne mondjak, biztosan tudja, hol vannak elrejtve a kéziratok, vagy hogy van-e még több is belőlük. Ezek szerint ő olyan szakértőféle, nem igaz? – vonta le a következtetést a kalózok alvezére a maga sajátos logikáját követve, miközben figyelmesen fürkészte beszélgetőtársainak arcát. – Micsoda beszéd ez! Hogy lehet egy egyházi személy értékét úgy méricskélni, mintha vágómarháról lenne szó? – ingatta a fejét elégedetlenül Schoppe, akin látszott, hogy nagyon nincs ínyére a kalóz közönséges modora, és mielőbb le szeretné zárni ezt a kényes témát.

ESZMECSERE Amelynek során alaposan belakmározunk a finom sültekből, jóféle itókát kortyolgatunk, majd tele szájjal nekiállunk diskurálni az ókori Spárta törvényeiről, de a végén egészen más témánál lyukadunk ki. Zuhogott az eső, de a csirkesült és az állítólagos nyulak (amelyeket egyébként Guyet, nagyon helyesen, kolbászdarabkákkal tűzdelt meg és sütés közben borral locsolgatott) pompás látványa és illata elfeledtette velünk a külvilágot; 170

az arcok kipirultak, mindenki elcsendesedett: a ránk váró lakoma megnyugtató közelsége a felborzolt idegekre is csillapító hatással volt. – A leghalványabb fogalmam sincs arról, vajon mit kell majd énekelnünk Párizsban, már ha odaérünk valaha. De ha ilyen ínycsiklandó nyulakat fognak feltálalni nekünk, mint ezek itt, akkor mindenképpen nemes célra fogjuk használni a szánkat és a torkunkat – jegyezte meg Barbello, zajos tetszésnyilvánítást váltva ki a társaságból; csak Schoppe, aki egyrészt nem volt francia, másrészt nem Mazarin szerződtette, ejtett el néhány piszkálódó megjegyzést a párizsiak álságos katolicizmusával kapcsolatban. – Sok mindent láttam életemben – fűzte hozzá a magáét az ablaknál álló Malagigi, aki időközben megnyugodott kissé, és elmélázva pihentette a szemét a végtelen tenger és a szürke égbolt látványán. – Láttam nagy hatalmú mecénásokat piaci kofa módjára pörölni egymással, pompás előadásokat óriási fiaskóval végződni, dilettáns ripacsok társulatát a hírnév és a dicsőség fényében tündökölni, nagy tehetségeket tönkremenni. De soha nem volt még részem, istenemre mondom, egy ennyire bizarr kalandban. – Én viszont még mindig nem értem – szólt közbe Barbello, tudós koponyáinkhoz intézve a kérdést −, mit találnak annyira érdekfeszítőnek ezekben az irományokban, amelyek itt-ott felbukkannak a szigeten. Ez a mai ráadásul teljesen jelentéktelen. Még csak az sem világos, hogy pontosan miről szól. – Lükurgoszról, a nagy spártai törvényhozóról – fogott bele a magyarázatba kissé leereszkedő stílusban Guyet. – Plutarkhosz írta meg az életrajzát, ez minden idők egyik leghíresebb műve a maga nemében, mert történelmi korhűséggel ábrázolja az ókori Spárta városállamának viszonyait. Lükurgoszról egyébként Aelianus, de legfőképpen a nagy Seneca is írt. Meglepőnek találom, hogy a maguk köreiben nem ismerik a nevét, szóval nagyon úgy néz ki, hogy egyeseknek közülünk sokkal nagyobb tehetségük van a felfedezéshez, mint a tudás elsajátításához. – Na várjunk csak egy kicsit. Semmiféle tehetségről nincs szó, én teljesen véletlenül találtam meg azt a papírlapot! – pattant fel sértődötten Malagigi, miközben te egy percre sem vetted le róla fürkésző tekintetedet. – Jaj, hát persze, én sem értettem másképpen – sietett a magyarázkodással Guyet −, csak azt akartam mondani, hogy fölöttébb furcsa a sok véletlen egybeesés. Guyet elmesélte továbbá, hogy Lükurgosz nagyon kemény és szigorú rendelkezéseket, ugyanakkor forradalmi reformokat is bevezetett Spártában. Elrendelte például, hogy minden megművelhető földet nyilvánítsanak köztulajdonnak, és osszák fel újra a teljes egyenlőség és közösség alapján. A legerényesebb ember legyen egyszersmind a legelső, s ne legyen más különbségtétel, mint az aljasság elítélése és a jó tettekért kijáró dicséret. Erkölcs és erény tekintetében Lükurgosz Spártája még az ókori Rómát is 171

túlszárnyalta, ugyanis Spárta történelmének ebben a korszakában házasságtörés nem is fordult elő. Fennmaradt egy nagyon régen élt, Geradasz nevű spártai férfi mondása, aki midőn egy idegen megkérdezte tőle, mivel büntetik Spártában a házasságtörőket, ezt felelte: „Barátom, nálunk nincs egyetlen házasságtörő sem.” Amikor tovább faggatta az idegen: „Ha pedig mégis lenne?” „Annak akkora bikát kell adnia büntetésül – felelte Geradasz −, amely ha nyakát átnyújtja a Taigetoszon, inni tud az Eurótasz vizéből.” Az idegen csodálkozva kérdezte: „Hogyan lehetne ilyen nagy bika?” Erre Geradasz nevetve csak ennyit mondott: „Hogyan lehetne házasságtörő Spártában?” Ezt tudjuk a spártaiak házassági szokásairól. Időközben elkészültek a sültek, amelyeket vidám éljenzések és kurjongatások kíséretében tálaltunk fel rögtönzött asztalunkra, amelyet néhány kupac téglára fektetett széles deszka alkotott. Ülőhelynek megtette az a néhány rozoga szék és zsámoly, amelyeket a közelben találtunk, de mivel a fenséges illatok valamint az ablakból elénk táruló gyönyörű panoráma és a tenger friss levegője is éreztették jótékony hatásukat kedvünkre és étvágyunkra, a szerény ebéd az olümposzi istenek lakomájával ért fel számunkra. Miután keresztet vetettünk, és a bőséges étekért hálát adva a Mindenhatónak elénekeltük a tedeumot, mindenki jóízűen falatozni kezdett, nagyokat harapva az ízletes szárnyasokból és a pompás „nyulakból” – Azt hiszem, Dávid király sokkal jobban járt volna, ha Spártában uralkodik, és nem Izraelben – viccelődött tele szájjal Malagigi. – Ott aztán nem találkozhatott volna Betsabé-féle nőszemélyekkel. – Nekem csak az tűnik furcsának, hogy miközben a zsidókat Isten minden szeretete sem akadályozta meg abban, hogy újra meg újra bűnbe essenek, a spártaiaknak elég volt egy Lükurgosz, hogy jól betojjanak, és ne merjenek többé rossz fát tenni a tűzre – jegyezte meg Barbello, aztán jól meghúzta az egyik boros demizsont, de úgy látszik, túl nagyot kortyolhatott, mert heves köhögésroham tört rá. – Szóval elég hihetetlenül hangzik – fejezte be, amikor összeszedte magát. – Ezeket a történeteket nem én találtam ki – szabadkozott Guyet egy szárnyat rágicsálva −, hanem történetírók és filozófusok írták le, főleg a nagy Plutarkhosz, aki egyébként még sok mindent részletesen elmesél. Plutarkhosz szerint, folytatta a párizsi filológus, Lükurgosz Lakóniában harmincezer parcellát osztott ki, a Spártához tartozó területeken pedig kilencezret, ennyi volt ugyanis a spártai igényjogosultak száma. Minden parcella akkora volt, hogy hetven mérő árpát teremjen a férj és tizenkét mérőt a feleség részére, ezenfelül pedig ugyanilyen mennyiségű szőlőt és olajbogyót. Lükurgosz úgy gondolkodott, hogy ennyi föld elegendő minden embernek ahhoz, hogy jólétben és egészségesen éljen, másra pedig úgysincs szüksége. Mondják, hogy amikor egyszer aratás utáni időben tért haza egy útjáról, s látta a szép sorjában rakott és egyforma gabonaasztagokat, elmosolyodott, és így 172

szólt: „Lám, egész Lakónia olyan, mint egy családi birtok, melyet most osztottak fel sok testvér között.” – Lükurgosz mosolygott, én viszont nevetségesnek találom az égészét – szólt közbe Barbello, aki már kissé felöntött a garatra. – Azt nem írják le a történetírók, hogy miképpen volt lehetséges meghatározni olyan pontosan azoknak a parcelláknak a nagyságát? Nem lehettek tökéletesen egyformák! – Igazság szerint nem is – szólalt meg Gabriel Naudé, zavartan konstatálva, hogy ami egy filológusnak és egy irodalmárnak természetes, belőlünk, laikusokból elképedést vált ki, sőt, egy kicsit nevetségesnek is tűnik. – Meg kell vallanom, hogy a spártai birtokegyenlőség történetét én is egészen elképesztőnek találom – ismerte be rövid hallgatást követően Mazarin könyvtárosa. – A történészek tényleg sehol sem említik, miképpen oldotta meg Lükurgosz ezt a dolgot úgy, hogy ne rövidítsen meg senkit. Mert hiszen biztosan voltak olyan földek, amelyek a domboldalban helyezkedtek el, míg mások a síkságon, némelyiknek köves és száraz földje volt, némelyiknek meg zsíros és porhanyós. És azt is figyelembe kell venni, hogy az időjárás is közrejátszott abban, milyen volt a termés, no meg annak a szorgalma vagy lustasága, aki a földet megművelte. Hogyan osztotta el Lükurgosz igazságosan a termést? Mindent összegyűjtött, aztán egyformán juttatott belőle mindenkinek? És azok a spártaiak, akik többet dolgoztak, nem tiltakoztak, amiért elvették tőlük a munkájuk gyümölcsének nagy részét? Kérek még egy kis bort, ha lehet. Míg Naudé ivott, az asztal körül teljes csend honolt. Majd a szelíd Hardouin ragadta magához a szót. – A bölcsek számára egyértelmű és világos, hogy az egyenlőség az igaz barátság alapja, és a közös tulajdon az egység és a béke szülőanyja. A köztársaság az már egészen más tészta. Ott egyenlőségről nem beszélhetünk, és nem is lehet, mert az nem két jó és igaz barátból, hanem különböző emberek közösségéből áll, akiket nehéz meggyőzni arról, hogy egyformán szeressék és tiszteljék egymást, mivel a társadalmi együttélést a Teremtő szabta ki ránk, nem szabad akaratunkból döntöttünk mellette. A három tudós elme mélységes hallgatásba burkolózott. Biztosan az járt a fejükben, hogy mi mindent tanultak gyerekkoruk óta Lükurgosz híresnevezetes, tökéletes, utolérhetetlen Spártájáról, amelyet tanítók, tanárok és professzorok hada mindig mint a helyes kormányzás modelljét emlegetett. – Felmerül a kérdés, hogy miképpen szervezte meg Lükurgosz egy egész városnak, hogy egyetlen nagy közös helyiségben egyenek – folytatta Hardouin a maga higgadt stílusában. – Arról sincs semmilyen információ, hol volt ez az ebédlő, hogy nézett ki, mikor és milyen rend szerint étkeztek, ki vásárolt be, ki főzött, ki tálalt, ki mosogatott és így tovább. Felesleges részletek? Talán; ugyanakkor Plutarkhosz fontosnak tartja elmesélni, hogy ez a 173

törvény nagyon hosszú ideig életben volt, és hogy egyszer még egy királyt is megbüntettek az elöljárók, mert nem tartotta be azt. – Egy királyt megbüntettek azért, mert nem akart az alattvalóival közös asztalhoz ülni? – szólaltál meg először a beszélgetés során, amely iránt addig csekély érdeklődést mutattál, mert láthatóan más dolgok jártak a fejedben. – Ezt mondja a nagy Plutarkhosz – magyarázta színtelen hangon Guyet. – A dolog úgy történt, hogy egy alkalommal, midőn Agisz király hazatért az athéniak ellen viselt hadjáratból, szeretett volna feleségével vacsorázni, és elküldött a neki járó ételekért, de kérését a polemarkhoszok megtagadták, majd amikor másnap haragjában elmulasztotta a szokásos áldozatot, büntetést róttak ki rá. Lükurgosz korrumpálhatatlan volt. – Megvesztegethetetlen kormányzók léteznek, csak sokkal többe kerülnek – kuncogott Malagigi, ismét megcsillogtatva kitűnő humorérzékét. – A tudatlanságból fakad, hogy bizonyos tények első látásra hihetetlennek tűnnek – vágott közbe az egyik vadmacska félig már lerágott combjával hadonászva ingerülten Schoppe, akit nagyon felidegesítettek Barbello és Malagigi pimaszkodó megjegyzései. – Ön így látja? – vetette ellen szárazon Hardouin. – Akkor azt mivel magyarázza, hogy a történészek szerint Spártában nem volt szabad semmiféle világítóeszközt használni az utcákon? Ma kifejezetten tilos fáklya nélkül járkálni éjjel; azokban az időkben miért éppen az ellenkezője volt szokásban? Seneca és Plutarkhosz nem magyarázzák meg. – Valóban vannak homályos részletek, ezt el kell ismerni – adott igazat a könyvkereskedőnek Naudé, akinek a szája fénylett a csirkesült zsírjától (persze a „nyulakhoz” hozzá sem nyúlt) −, például az, hogy miközben Lükurgosz állandóan az egyenlőséget emlegeti, arról egy szót sem ejt, hogy vajon egyenrangúnak számítottak-e az ókori Spártában a férfiak és a nők? – Nő és férfi sose egyenlő! Akkor egész világ nagy káosz és rendetlenség. A nők csak a bajt hozzák! – kiáltott fel Musztafa felháborodottan. – Hallgass, te ökör – fojtotta bele a szót Ali raísz alvezére −, és hagyd beszélni a többieket, mert mindjárt elnyisszantom a torkodat! – Miért kell állandóan az egyenlőséget emlegetni? – avatkozott közbe Guyet, aki mellett már jókora halom csontocska gyűlt össze. – Rendben, akkor vegyük Lükurgosz többi törvényét – folytatta rendületlenül és egyre határozottabb hangon Hardouin. – Ott van például az a rendelkezés, hogy a leányok testét versenyfutással, birkózással, diszkosz- és dárdavetéssel kell edzeni, hogy a jövendő magzat erős és egészséges szervezetben foganjon és növekedjen, s a nők könnyen viseljék el a gyermekszüléssel járó fájdalmakat. Leszoktatta őket az elpuhult és elkényeztetett életről, és állandó szokássá tette, hogy az ifjak és leányok ruhátlanul vegyenek részt a körmenetekben; az istenek ünnepein körtáncot jártak, és kardalokat adtak elő, s ilyenkor nézőként jelen volt a város egész ifjúsága. Ami az 174

ifjúságot illeti, mellesleg: azt vajon miért írta elő, az erkölcs bajnoka, hogy a gyerekek lopni tanuljanak? – kérdezte meg végül, hatalmas kacagást váltva ki Kemalból, aki ez idáig csendben maradt. – És te meg honnan húztad elő ezeket a briliáns érveket? – gúnyolódott Guyet. – A könyvekből, természetesen. Könyvtáros vagyok – felelte halálos nyugalommal a breton. – Nektek, könyvtárosoknak, kevesebbet kellene olvasnotok. Guyet éles és keserű megjegyzése rávilágított, mennyire zavarban van az idős filológus, aki csak most ébredt rá, hogy olyasvalakit hozott magával az útra, aki bizony méltó ellenfélnek bizonyul a disputákban, ráadásul nem ért vele egyet mindenben, és ezt ki is meri mutatni. Ekkor Barbello lendült támadásba. – Kérdem én: ez a Plutarkhosz, soha nem emelte fel a pennát a papírról, hogy elgondolkozzon arról, miket ír? Nem merültek fel benne kétségek? Hardouin elmosolyodott a bajusza alatt. Szakmájából adódóan majdhogynem ugyanakkora tudással rendelkezett az ókori írókról, mint a tudós filológusok, de sokkal objektívebben szemlélte az olvasottakat. – Ha Lükurgosz törvényei annyira szigorúak voltak, akkor igaza van Hardouinnek: mi értelme volt kötelezni a gyerekeket a tolvajlásra? – vetette fel óvatoskodva a kérdést Naudé, aki nem kívánt nevetség tárgyává válni. – Mert, ugye, tudják, hogy a fiatal fiúk az ételeiket is lehetőség szerint lopással szerezték, s megtanulták, hogy álmukban lepjék meg az embereket, vagy olyankor, amikor gondtalanok és nem vigyáznak holmijukra. A rajtakapott tolvaj büntetése megkorbácsolás és böjtölés volt. Élelmet szűkösen kaptak, állítólag azért, hogy rászorítsák őket az éhezés elviselésére, és hogy már csak kényszerűségből is, minél merészebbek és ravaszabbak legyenek. A fiúk komolyan vették ezeket a tolvajlásokat, és állítólag egy ifjú, aki lopott rókakölyköt rejtegetett köpenye alatt, eltűrte, hogy a róka fogával és körmével marcangolja a testét, és inkább belehalt sebébe, de titkát nem árulta el. Na mármost, kérdem én – ha alig volt rajtuk ruha, amit Plutarkhosz szintén kihangsúlyoz, hova dugták a lopott holmit, és hogyan rejthette el az az ifjú a rókakölyköt? – Biztosan megoldották valahogy, hiszen az ókoriak mind zseniálisak voltak, na és persze a rómaiak voltak köztük a legnagyszerűbbek, de a spártaiakat még ők sem pipálták le! – kacagott fel gúnyosan Malagigi. – Mennyire hiszékenyek manapság az emberek! – jelentette ki Barbello, mellesleg igen tapintatlanul, mert hiszen a mi tudósaink egész életükben feltétel nélkül csodálták az ókoriakat. – Ha a spártaiak valóban így éltek, biztosan nem voltak boldogok… – A boldogság viszonylagos fogalom – intelmezett Guyet. 175

– Na persze, mint a szépség, a rondaságról már nem is beszélve – nevetett Malagigi tele szájjal. – És akkor még nem is említettük a kötelezővé tett semmittevést – folytatta az általános derültség közepette mit sem zavartatva magát Hardouin, de maga is alig bírta megállni nevetés nélkül. – Plutarkhosz és Aelianus is azt állítják, hogy Lükurgosz egy csomó tevékenységet betiltott. Rendben: kihez fordultak a spártaiak, ha például szabóra vagy cipészre volt szükségük? És persze tilos volt pénzt verni, az ezüst és az arany szintén be voltak tiltva, csak súlyos vasrudakat lehetett használni. Ezek némelyike akkora volt, és ezt Plutarkhosz írja, hogy két ökör húzta szekéren lehetett csak elszállítani. Akkor kérdem én: ki öntötte ki ezeket a rudakat? – És amikor piacra mentek, bevásárolni, akkor hogy vitték magukkal? És hogyan fizettek velük, és mi volt a visszajáró? Egy marék szög, netán? Hahaha! – nevetett, szinte már visítva Barbello, azon a kis vékony, nőies hangján. – És a spártaiak évszázadokon keresztül így éltek? – kérdezted döbbenten. – Ez még mind semmi – tett rá még egy lapáttal Hardouin. – Lükurgosz csak két szerszám használatát engedélyezte, a fűrészt és a baltát. – Hát, tényleg igaz a mondás, hogy a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól – jelentette ki Pasqualini, nyilván Lükurgosz abszurd törvényeire utalva. – És ha valaki másfajta szerszámot is akart használni, akkor mi történt? – kérdeztél rá kellő komolysággal, ami valamennyire kijózanította Malagigit. – Erről nincsenek adataink – felelte szűkszavúan Hardouin. – Feltételezem, sokan lehettek, akik valósággal könyörögtek a nagy Lükurgosznak, hogy engedélyezze a kalapács, az iránytű és a derékszögelő használatát – jegyezte meg Pasqualini, immár nevetés nélkül. – Hát, nem tudjuk, hogyan oldották meg ezt a kérdést a szegény spártaiak. Az biztos, hogy nem volt valami kényelmes életük – válaszolt Hardouin. – Az ifjaknak például az Eurótasz folyó partján növő nádból készült fekhelyen kellett aludniuk, és még csak szalmát sem szórhattak rá, nehogy elkényelmesedjenek. Amikor pedig egy ifjú megnősült, napjait társaival töltötte, éjszakánként velük aludt, s csak lopva és óvatosan látogatta meg fiatal feleségét, félve és restelkedve, nehogy a fiatalasszony háza népe észrevegye látogatásait. Felesége is segített, hogy alkalmi találkozásaik titokban maradjanak. Ez így tartott hosszabb ideig, és nemegyszer előfordult, hogy már több gyermekük volt, de a férj még soha nem látta feleségét fényes nappal. És akkor még nem is szóltam a tömör és velős beszédről… Az ifjakat arra tanították, magyarázta el a breton könyvkereskedő, hogy beszédükben a metsző gúnyt kellemes kifejezéssel vegyítsék, és mondanivalójukat lehetőleg minél kevesebb szóba sűrítsék. Mint már említettem, 176

Lükurgosz nagy súlyú vaspénzének csekély vásárlóértéke volt, a beszéd értékét azonban, éppen ellenkezőleg, kevés szóval és egyszerű kifejezésmóddal tette tartalmassá és mély jelentőségűvé. Arra nevelte az ifjakat, hogy a hallgatás erényét megbecsülve, válaszaik tömörek és kifejezőek legyenek. Mert amiként a nemi kicsapongás rendszerint magtalanságot és meddőséget eredményez, a mértéktelen fecsegés is üressé teszi az emberek beszédét. – Egyszóval a nagy Plutarkhosz azt állítja, hogy Spártában az ifjak privilégiuma volt az, amire valójában csak a legbölcsebb tudós elmék képesek – vonta le a következtetést Hardouin. – És vajon hogyan érte el mindezt, hiszen jól tudjuk, hogy a fiatalok, főleg a kamaszok szinte folyamatosan traccsolnak, vagyis be nem áll a szájuk? Újabb rejtély, amelyre nincs válasz. – Már megbocsássanak – szólt közbe ismét komoly hangon Malagigi, a homlokát ráncolva. – Maguk, filológusok, mindent készpénznek vesznek, amit az ókoriak írnak? Vagyis amiről nem bizonyított, hogy hamis, az igaz? Nem fordítva kellene lennie? – fordult a három tudóshoz, akik egyre komorabb arckifejezéssel hallgatták a beszélgetést. – Nekem, a magam részéről – jelentette ki méltóságteljesen Guyet −, nincsenek skrupulusaim azzal kapcsolatban, hogy felhívjam a figyelmet egyes ókori szövegek ellentmondásaira. Azt is én bizonyítottam be, hogy Horatius Első ódája hamisítvány, és nem törődtem vele, hogy mekkora botrány lett belőle. De Lükurgosszal egészen más a helyzet: hitelt kell adnunk olyan kaliberű történészek állításainak, mint Plutarkhosz, Plinius, Seneca és Aelianus! – Szerintem meg a Lükurgoszról szóló történetek a legékesebb bizonyítékok arra, hogy ezek mind mesék – jelentette ki Barbello. – Na, álljunk csak meg, nehogy már oda lyukadjunk ki, hogy azt a rengeteg tintát arra pazarolták az ókoriak, hogy valótlanságokat állítsanak Lükurgoszról? – csattant fel Guyet. – Miféle rengeteg tintát? – ellenkezett hevesen Hardouin. – Az ókor írott öröksége egyáltalán nem olyan terjedelmes, mint ahogyan hisszük. Platón összes műve egyetlen könyvben elfér. És a teljes ókori irodalom, úgy, ahogy megírták, vagyis kommentárok és jegyzetek nélkül, gyakorlatilag egyetlen nagyobb könyvszekrényben elfér: majdnem ugyanakkora anyag, mint amit az utóbbi száz év alatt sikerült összehoznia alig hat-hét termékenyebb jezsuita tudós szerzetesnek, olyanoknak, mint például Salmerón, Vazquez, Suarez, Bellarmino, Cornelius, Raynaldus és Petavius. – Valóban? – néztünk nagyot mi laikusok, majd a tudóshármasra pillantottunk kérdően, akik azonban lesütött szemmel nagyokat hallgattak. Schoppe szedte össze magát elsőnek, és közölte: – Nekem is kedvemre való az egyenes beszéd. Elismerem, hogy nem lehet pontosan megmondani, mikor élt Lükurgosz, és mikor vezették be Spártában a kérdéses törvényeket, de ez csakis annak a csaló Scaligernek 177

köszönhető, meg az ő Univerzális Kronológiájának, és semmiképpen sem Plutarkhosznak! – Hagyd már abba, Kaspar, annak a szegény Scaligernek a szapulását! – förmedt rá Guyet. – Csak azt akartam mondani – folytatta rendületlenül Schoppe −, hogy itt nem az a kérdés, igazat mond-e Plutarkhosz, hanem az, hogy Lükurgosz Spártája működőképes volt-e vagy sem. Én erre azt mondom: találkoztunk ma egy bájos ifjú hölggyel, aki ismertette velünk a saját városának a törvényeit. Hát nem hasonlít az egész az ókori Spártára? A javak egyenlő elosztása, mindenki együtt étkezik közös helyiségekben, szigorú törvények vannak, és azt, aki nem tartja be őket, azt egy időre száműzik, és így tovább. Nos, talán nem élő, kézzelfogható bizonyíték ez arra, hogy a spártai törvények igenis működnek a gyakorlatban? Szerintem ennél meggyőzőbb érvre nincs is szükség. Mindannyiunkat váratlanul ért Schoppe megjegyzése, és senki sem tudta, mit is válaszolhatna. A csendet te törted meg, én kedves Attóm: – Bocsásson meg, monsire Schoppe, az ön utóbbi eszmefuttatása teljesen logikus. Nekem valami mással kapcsolatban vannak kétségeim. Miért fogadták el szó nélkül a spártaiak ezeket a szigorú törvényeket? Miért nem lázadtak fel ellenük? És miért nem tesznek ellenük semmit Nusquama, vagyis Gorgona lakosai? Schoppénak nem volt ideje válaszolni a kérdésre, mert Hardouin közbevágott. – Tökéletesen igaza van, fiatal barátom – állt fel az asztaltól a breton, és a válladra tette a kezét, majd Gyuet-hez, Naudéhoz és Schoppéhoz intézve a szavait, a következőt mondta. – Lükurgosz ide vagy oda, miféle ördögi hatalom lehetett az, amely arra kényszerítette a spártaiakat, és most arra készteti ennek a szigetnek a lakóit, hogy szó nélkül elfogadjanak olyan törvényeket, amelyek csakis bomlott elméjűek fejéből pattanhattak ki? Hardouin válaszra várt, de a tudós elmék mély hallgatásba burkolóztak. Egy hatalmas robaj húzta ki őket a csávából: dörgött, villámlott, viharos szél kerekedett, és az eső úgy nekieredt, mintha dézsából öntötték volna. Időközben a nyársról eltűnt az összes sült, a bor is elfogyott, megtöltődtek a bendők, így a vitakedv is alábbhagyott valamelyest, legalábbis úgy tűnt. – Kinél van a Petronius-töredék? – váltott témát hirtelen Guyet. – Nálam van – feleltem halkan.

178

ESZMECSERE Jobban mondva egy éles vita Schoppe és Naudé között, amely veszekedéssé fajul. – Könyvtárosi mivoltomból adódóan, talán én alkalmasabb volnék ennek az értékes kéziratnak a megőrzésére – javasolta Naudé. – Na tessék, megszólalt a nagy irodalmár – dünnyögött megvetően Schoppe. – Kedves Kaspar, dilettánsok tömkelege próbálkozott, hogy felülmúlják könyvtárosi kvalitásaimat, de még csak a közelembe sem értek. Possevinus, Justus Lipsius, Grucithanius, Camillo: mindnek volt elképzelése, de egy könyvtár megalapításához a gyakorlatba is átültethető elméletek szükségeltetnek. Hiába, eszményi könyvtáros nem terem minden bokorban, ahogyan király vagy költő sem – jelentette ki elégedett kis mosollyal Mazarin bíboros könyvtárosa. – Nézzenek oda, micsoda felfuvalkodott hólyag! De hát még diplomád sincs! – nevetett csúfondárosan Schoppe. – A medicina doktora vagyok – húzta fel az orrát Naudé. – Na persze, de a záróvizsgát nem tetted le, mert mentesültél alóla, a miatt a… hogy is hívják azt az izét, amit írtál… – Búcsúztatónak hívják – sziszegte bosszankodva Naudé. – És az nem semmi, ha nem tudnád. A nagy Leó Allatius nem véletlenül engem kért fel, hogy működjek közre a neoplatonikus Sallustiosról szóló tanulmányában, a Lagalláról szóló életrajzról nem is beszélve. És Matteo Valli műveit is én rendeztem kiadás alá. – Csupa lényegtelen apróság – legyintett Schoppe. – Majd küldök neked Párizsból egy példányt, és a barátaidnak is… – vágott vissza Naudé, Schoppe elszigeteltségére utalva. – Köszönöm, de inkább megvárom a második kiadást… már ha lesz olyan – nem maradt adósa Schoppe. – Ezenkívül én szerkesztettem Baldus Baldus kiadásait is – folytatta Naudé −, meg Leonardo Aretinus és Augustinus Niphus műveiét, nem beszélve Cassandra Fidelis leveleiről, és… – Na persze, mert azok az eretnek Du Puy fivérek álltak a hátad mögött, akik közül az egyik ráadásul egy karthauzi kolostor perjele Rómában. – Az embereket nem szabad a barátaik után megítélni: Júdás például teljességgel feddhetetlen emberekkel barátkozott – kuncogott Malagigi, aki fölöttébb szórakoztatónak találta a kirobbant veszekedést. – Na nem mondom, jól lejárattad magad, Gabriel – folytatta a támadást rendületlenül Schoppe −, az Aretinus előszavában szép nagy betűkkel leírtad, hogy Lucrezia Barberininek ajánlod a művet, a közepén meg azt mondtad, 179

hogy Isabella Malatestának. A Barberinik jó alaposan megmosták érte a fejedet! Niphus meg egy kretén, de nem csodálkozom rajta, hogy nem vetted észre, mert annyira imádod az arisztoteliánusokat. De ami a legfőbb, az az, hogy egy hazudós megalomániás vagy: a többi könyvet, amit említettél, nem is te szerkesztetted, csak előszót írtál hozzájuk, azt pedig felesleges is mondanom, hogy Baldus Baldus nem is irodalmár, az értekezése orvosi tárgyú volt. – Azok pedig nagyon fontos könyvek, az orvosi tárgyú értekezések – szólt közbe Malagigi tettetett komolysággal. – Ha véletlenül félrenyomtatnak valamit, még belehalhat valaki. – Talán egy orvosnak tilos filológiával foglalkoznia, kedves Kaspar? – kérdezte meg Naudé Schoppétól, figyelmen kívül hagyva a derültséget, amelyet Pasqualini előbbi megjegyzése váltott ki a társaságból. – Te nyilván nem tudod, hogy a nagy Celsus, aki megírta a medicina egyik legjelentősebb művét, valójában nyelvész volt; Dioszkoridész katona volt, Marco pedig praetoriánus prefektus, de mindketten kiválón írtak a növényekről; Hippodamus, akit Arisztotelész is említ a Politikában, kőművesből lett nagy politikus. Plinius azt írja, hogy az ókori festők legszebb művei úgy születtek, hogy csak négy vagy öt színt használt a művész. Ami pedig a te életművedet illeti, nos, az a hír járja, hogy fiatalabb korodban nem átallottál pofátlanul lemásolni terjedelmes szövegeket, amelyeket aztán a saját neved alatt publikáltál. És az utóbbi időben nem adtál ki semmiféle komolyabb disszertációt, szöveggyűjteményt vagy tanulmányt, a legutóbbi filológiai próbálkozásoddal pedig egyenesen nevetségessé tetted magad: elvetélt ötlet volt, hogy megreformáld a latintanítást, mert amikor a jezsuita iskolákban bevezették a Mercurius bilingualis című füzetedet, mint tankönyvet, az totális fiaskónak bizonyult. A nagy Pomponius Laetus, aki a tanácsodra az új módszerrel oktató iskolába íratta be a fiát, döbbenten vette észre, hogy egy év elteltével a gyerek még azt is elfelejtette latinból, amit addig tudott. Szóval, kedves Kaspar, jobban teszed, ha leszállsz rólam, mert nehogy azt hidd, hogy a barátságunk okán majd elhallgatom az igazságot a viselt dolgaidról… pontosan azért vagyok ennyire kíméletlenül őszinte veled, mert a javadat akarom, kedves barátom. – Aki igaz barátra lel, kincsre lel – kommentálta Malagigi az elhangzottakat maró gúnnyal. – Nem is veszem a lelkemre, kedves Gabriel – felelte Schoppe, vérvörösen a felháborodástól. – Én ugyanis fél Európa fejedelmeinek bizalmát élvezem, még Rubens is lefestett, és… – Aki kincsre lel, többé nem törődik a barátaival – szólt közbe ismét Malagigi, ránk kacsintva. – Mint mondottam volt – folytatta mit sem zavartatva magát Schoppe −, egy olyan ember, akit Rubens kétszer is lefestett, és magától a császártól kapott felhatalmazást nemesi címek odaítélésére vagy visszavonására, hogyan 180

is izgathatná fel magát olyan épületes badarságok hallatán, amelyek kicsúsznak a szádon? – Majd ha vén és szenilis leszek, én is lefestetem magam idétlen pózokban – vágta rá válaszképpen Naudé. – Akkor máris nekiláthatsz – torkolta le Schoppe, majd folytatta. – És ha arra gondolok, hogy te úgy publikáltál egy csomó könyvet, hogy Tibullus szájába adtad, amit Propertius mondott, és rendre összekevered Thuküdidész mondásait Hérodotoszéival, mint abban a könyvtárakról szóló tanulmányban, ahol minden oldalon van legalább egy hibás idézet… nos, kedves Gabriel, akkor megbocsátok neked, sőt az összes hülyeségedet elnézem, mert hiszen a napnál világosabb, hogy magad sem tudod, miket hordasz össze. – Micsoda?! Hogy merészeled?! – Naudé már majdnem visított. – Én szerény ember vagyok, tudod, és nem szoktam kérkedni a tudásommal, legalábbis komoly emberek társaságában, nem olyanokban, mint amilyenekben te megfordulsz… Én Salamon elvét követem: coram rege tuo noli videre sapiens, ahogy a Prédikátor könyvében áll: ne mutasd magad túlságosan bölcsnek királyod előtt. Ellenkező esetben ugyanis úgy járhatnék, mint Phormión, a híres grammatikus, aki… – Phormión nem grammatikus volt, hanem peripatetikus filozófus – szólt közbe Schoppe, az égre emelve szenvedő tekintetét. – Szóval nem esem abba a hibába, mint Phormión, a peripatetikus filozófus – folytatta sápadtan Naudé −, aki a nagy Hannibálnak próbált kiselőadást tartani harcászati kérdésekről, aki aztán kinevette. – Pontosan: Phormión azt hitte, nagyon okos, de kiderült, hogy gőze sincs semmiről, így nevetségessé vált – vigyorgott elégedetten Schoppe. – Varró, Saturarum Menippearum – vágta rá Naudé, aki felismerte az idézetet. Ez után azonban mindenképpen győzedelmeskedni akart Schoppe fölött, és rátett még egy lapáttal. – Szóval, összefoglalva a dolgot, kedves Kaspar: figyelembe véve, hogy annyira szeretnéd te magad nyilvánosságra hozni ennek a Philosz Ptétésznek a Petroniusát, már ha valaha is megtaláljuk, akkor talán jobban tennéd, ha érveket és tényeket sorakoztatnál fel! Nem pedig olyan légből kapott vádakat, amelyeket azok ellen hoztál fel, akik rámutattak a hamis diplomáidra, az egyáltalán nem szeplőtelen múltadra, valamint arra, hogy az apád, a koporsókészítő, rendszeresen lefűrészelte a hullák lábát, ha nem fértek be a már kész koporsókba, csakhogy ne kelljen fáradoznia újabbak összetákolásával. Schoppénál elszakadt a cérna. Ökölbe szorított kezével hatalmasat ütve az asztalra elüvöltötte magát: – Gabriel Naudé, megtiltom, hogy további becstelen megjegyzéseket tegyél velem kapcsolatban, mert olyat mondok, hogy attól még az a maradék kis jó híred is elvész! 181

– Te csak ne papolj az én jó híremről, inkább a sajátoddal foglalkozz, te, aki gyakorlatilag megölted szegény Scaligert, mert mindenáron fel akartad hívni magadra a figyelmet, ezért publikáltad róla azt a sok szemenszedett rágalmat – köpte a szavakat Naudé. – Micsoda?! Összetévesztesz azzal a banditával, Galileo Galileivel – hörögte Schoppe −, aki csak azért ítéltette el magát a Szent Officiummal, hogy végre híres legyen, és eladja a könyveit, miközben ott voltak jó helyen, ahol évekig porosodtak, mert ott legalább hasznot hajtottak: sok ezer kisegérnek szolgáltak táplálékul! – Na majd meglátod, hogy fogják szeretni az egerek Philosz Ptétész általad kiadott kéziratait, téged meg majd a sikertelenség fog rágni egész életedben! – Még mindig jobb, ha a saját portám egerei garázdálkodnak a saját kiadványomon, mint hagyni, hogy Mazarin gátlástalanul kihasználjon! Ami pedig Philosz Ptétész kéziratait illeti, hát én azt mondom – pattant fel Schoppe habzó szájjal és ökölbe szorított kézzel −, hogy ti, hitetlen párizsi pederaszták… Egy óriási, még az előbbinél is hatalmasabb mennydörgés fojtotta bele a szót Kaspar Schoppéba. A méltatlan veszekedés változatos sértésekkel tarkított utolsó mondatait jótékonyan elfedte a vihar zaja. Végül Naudé felállt az asztaltól és sértődött tekintettel kivonult a helyiségből, Schoppe pedig odaállt az ablak elé, és megpróbált lecsillapodni. Az elhangzott szópárbaj valójában az ókori történészek átlátszó hazugságai miatt elszenvedett megaláztatás okán felgyülemlett feszültség levezetésére is szolgált a tudós társaság két legimpulzívabb tagja számára. De nem csak a sértett büszkeség játszott közre. Plutarkhosz meséinek alátámasztására Schoppe semmi jobbat nem bírt előhúzni érvként, mint annak az alig néhány órája megismert fiatal nőnek az igen hihetetlen történetét Nusquamáról. Ezenkívül ott volt a Lükurgoszról szóló homályos eredetű írás, amely miatt valójában fellobbant a vita. Akkor most volt annak a papírosnak köze a dalmát szerzeteshez vagy sem? Talán az összes tudós társunknak ez járt most a fejében. – Ki tudja, hol lehet most Philosz Ptétész? – foglalta össze elsőként aggodalmait Guyet. – Szerintem inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy ennél az erődnél kényelmesebb szállást keressünk, és mielőbb találjuk meg azt az átkozott várost – jegyezte meg halkan Malagigi. A Petronius-töredék mellé így került hozzám a Lükurgoszról szóló lap is, amelyről Schoppe a vita hevében megfeledkezett, és véletlenül az asztalon hagyott. Rajtad kívül, kedves Attóm, senki sem vette észre, hogy a zsebembe csúsztatom. 182

XXXVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben alulírott sétál egyet Kemal társaságában. A nap további részében végig zuhogott az eső, így mindenki pihent vagy szundikált (legfőképpen Schoppe és Guyet, akik az éjjel nem sokat aludtak), amikor pedig beesteledett, hamar mély álomba zuhantunk a szalmazsákokon: erőt kellett gyűjtenünk. Másnap reggel, miután megtisztálkodtunk és szakadozott ruhadarabjainkat lecseréltük az Öregtoronyban talált kincstári öltözékekkel, Kemal jóvoltából – aki hagymás rántottával lepte meg a társaságot – fenségesen megreggeliztünk. Már éppen indulni készültünk, amikor a két idős filológus, Schoppe és Guyet, ismét elszenderedett. Az esős és felhős téli nap cinkosaként, Morfeusz az egész társaságra ráborította az álom jótékony leplét. Ti, fiatalok, vagyis te meg Barbello voltatok az egyetlen kivételek, és ki is használtátok a helyzetet, hogy félrevonuljatok egy kis etyepetyére, Malagigi pedig ismét segített nektek, hogy észrevétlenül távozhassatok. A társaságból csak alulírott, a szegény titkár, és a kalózok alvezére figyelt fel a neszezésre, amely kiűzte az álmot a szemünkből. Felajánlottam Kemalnak, hogy sétáljunk egyet a friss levegőn. Ő egy kicsit meglepődött, de utána örömmel ráállt. Szeles volt az idő, de jólesett a mozgás. Hosszasan beszélgettünk, közben nemigen néztünk egymásra. Az igazat megvallva, leginkább én beszéltem, ő figyelmesen hallgatott, nem szólalt meg, de tudtam, hogy megértette és elfogadta a mondanivalómat. Egyszer csak a vállamra tette a kezét. – Pisálnom kell – mondta egyszerűen, majd eltávolodott. Amikor végzett, nem jött oda hozzám, hanem leült egy kisebb sziklára, onnan bámulta a tengert. Nem messze tőle telepedtem le, úgy, hogy lássam a vizet, de őt is, Kemalt, az olasz renegát kalózt. Nem sokkal később az alvezér felállt és odaült mellém. – Tudod mit? Amikor azok ott, akik most mélyen alszanak az Öregtoronyban, összevissza fecsegtek arról a görög városról, a közös ebédlőről meg az egyforma parcellákról, nem beszélve a fiúkról, akiknek meg kellett tanulniuk lopni… hát, az igazat megvallva, nem sokat értettem az egészből. Azt viszont nagyon is jól megértettem, hogy az a dalmát szerzetes aranyat ér. 183

Úgyhogy ha azokat most valaki meghívná, hogy egy király asztalához üljenek, biztosan azt válaszolnák: nem, köszönöm, nem érek rá, meg kell találnom egy dalmát szerzetest. Ugye így van? – Igen – feleltem szűkszavúan. – Akkor hát, akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, végül is mindegyikőtök aranyat ér – vonta le a következtetést Kemal és hangosan felkacagott, nyilván a váltságdíjra gondolt, amit Ali értünk bezsebelhetett volna a franciáktól. – Te is aranyat érsz – hízelegtem neki egy kicsit. – Dehogyis, az én vén renegát csontjaim senkit se érdekelnek, persze az inkvizítorokon kívül. – Ali raísznak fontos vagy – kacsintottam rá. Kemal keserűen elmosolyodott. – Az összes istenekre, na ő aztán olyan ember, aki tudja, hogy mit akar! – kiáltott fel hirtelen szinte erőltetett vidámsággal, és nagyot csapott a combjára, mint valami bűnbánó szerzetes, akinek este jutott eszébe, hogy egész nap nem imádkozott. – Te sem vagy értéktelenebb nála – erősködtem, a vállát veregetve. – Nem, bennem nincs semmi különleges, elhiheted – komolyodott el hirtelen az alvezér. – Mi olasz renegátok ilyenek vagyunk. A kalóztermészet és az olasz jellem valahogy mindig is közel álltak egymáshoz. Mintha csak Allah azért hívta volna magához az olaszokat, hogy kitöltsenek egy hiányt ezen a földön, egyszóval benépesítsék a kalózhajókat. Ó persze, voltak és vannak más kalózok is: angolok, hollandok, törökök, arabok és még sokféle náció… a Rőtszakállú, Hajreddin Barbarossa például görög volt. De amikor Tuniszban vagy Algírban az igazi nagy kalózokról beszélnek, akik képesek átmenni a tűzön, és életben maradni, mint a szalamandra, és úgy támadni fel a hamvaikból, mint a főnixmadár, akkor az olaszokról beszélnek. Az olyanokról, mint Occhialí.

TUDNIVALÓ Amelyben eltávolodunk kissé a dolgok jelenlegi állásától és megismerkedünk a híres olasz származású kalóz, Occhialí történetével, aki gyűlölte az olaszokat. Már azelőtt, mielőtt Occhialí lelkét a Földre küldte, mondta az alvezér, a Jóistennek furcsa tervei voltak vele: úgy intézte, hogy Castellában szülessen meg, egy calabriai kis faluban, ahol az emberek félelemben tengették napjaikat, és a házak pincéinek és titkos föld alatti rejtekhelyeinek falait még a 184

házfalaknál is vastagabbra és tömörebbre építették: ezekben bújt el ugyanis a lakosság, amikor jöttek a törökök. A fiú keresztény neve Giovanni Galeno volt, de azt ne kérdezzék, hogy pontosan mikor született, egyesek szerint száz évvel ezelőtt, mások esküsznek rá, hogy előbb, vannak, akik azt mondják, hogy később. Abból a szerencsétlen és jelentéktelen névtelen tömegből származott, amelyet nem szoktak emlegetni a történelemkönyvekben, de még az is lehet, hogy a parókián sem jegyezték be őket. A szülők neve is vicc – Birno és Pippa: az apa, koldusszegény ember, Motta Sant Agatából való, egy szaracénok által fosztogatott szegény kis faluból, az anya apró kis törékeny asszonyka. A kisfiú világra jöttekor szánalmasan sovány, aránytalan testalkatú, ráadásul ótvar csúfítja el a fejecskéjét; viszont később kiviláglik, hogy intelligens és jó eszű. A szülők a maguk módján taníttatják, megtanulja az abakuszt (a tanító mesterember, aki esténként maga köré gyűjti a falu szegény gyerekeit, és egy gyertya fényénél számolni tanítja őket), és nagyon jó eredményekkel dicsekedhet. A későbbi eseményeket homály fedi: a fiúból halász lesz, de az is lehet, hogy birkapásztor. Akárhogy is van, Giovanni tizenhat évesen végleg elhagyja otthonát, amikor egy kalózbanda, Barbarossa alvezérének, Ali Ahmednek a vezetésével a Squillace-öbölben portyázik: Birnót, az apát megölik, a fiút elrabolják és eladják rabszolgának. Utóbbit Dzsafer raísz kalózvezér vásárolja meg, aki szintén calabriai születésű, és beosztja evezősnek az egyik hajójára. Giovanninak gyenge az egészsége, nem nagyon bírja az életet a fedélzeten; egy idő után azonban megszokja, megerősödik, belejön az evezésbe, sőt megkapja a legjobb evezősnek járó helyet, aki a tempót diktálja a többieknek. Giovanni életében egy másik olasznak köszönhetően következik be a nagy fordulat: az illető egy nápolyi tengerész, sorstársa, hiszen ő is az evezőkhöz van láncolva, de nem hagyja békén a fiút: sértegeti, hatalmaskodik fölötte, sőt megpofozza. Giovanni megverekszik vele, de véletlenül megöli. Csak úgy menekülhet meg a halálos ítélettől, ha áttér az iszlám hitre, Mohamed híveként ugyanis nem büntethető egy keresztény haláláért; persze van, aki azt mondja, hogy csak a turbán miatt csinálta, hogy eltakarja elcsúfított fejbőrét. Hamarosan becenevet kap, úgy nevezik Al Fartasz, vagyis „az ótvaros” de van, aki Uludzs Alinak hívja, ami azt jelenti, „a Rühös” Ez a név ráragad, soha többé nem szabadul meg tőle, de az idők során némileg átalakul, és többféle változata is születik. Az itáliaiak legtöbbször a Lucalí, Locchialí, Uluk Ali, Oluzalí, Uccialí neveken emlegetik, majd végül az Occhialí terjed el. Uludzs Ali immár mohamedán és szabad ember, de nem akarja elhagyni a hajót és beáll a buonavogliák közé, vagyis fizetségért evez. A társai között hamar tekintélyt vív ki magának, mert ügyes, erős és becsületes, a támadásoknál bátor és jó a taktikai érzéke. 185

Most, hogy Allah az istene, minden ajtó megnyílik előtte. Uludzs Ali nagyot lép előre a ranglétrán, amikor elveszi feleségül a fiatal és szép Bracadunát, Dzsafer raísz lányát, és fedélzetmesterré léptetik elő az egyik kalózhajón. Megérkeznek az első nagyobb bevételek, amelyeknek egy részét befekteti: egy gálya résztulajdonosa lesz; Uludzs Ali ügyes és okos, nagyon gyorsan kitanulja a tengerészmesterség minden csínját-bínját, leteszi a parancsnoki vizsgát, s ezzel a karrierje is felgyorsul. Uludzs Ali, vagyis Giovanni-Occhialí húszéves, amikor a híres kalóz, Dragut nagyszabású portyára készül. Dzsafer raísz azt szeretné, ha a fia, Ali részt venne a hadjáratban, hogy tapasztalatra tegyen szert, és megcsinálja a szerencséjét. Giovanni-Occhialí, aki időközben családot alapított Bracadunával, és immár tökéletes egészségnek örvend, elvállalja a kis Ali kíséretét, időközben pedig maga is egyre magasabbra jut az oszmán hadiflotta ranglétráján. Részt vesz a prévezai csatában, ahol a túlerőben lévő keresztények szégyenletes vereséget szenvednek, legfőképpen a genovai admirális, Andrea Doria érthetetlen és igen gyanús tétovázásának köszönhetően. Occhialí tökéletesen érti, mekkora szerepet játszik az árulás a keresztények sorozatos csatavesztéseiben. Jól tudja, hogy honnan fúj a szél: a genovai pénzkölcsönzők felől, akik sohasem hagyják, hogy a keresztények végső csapást mérjenek az Oszmán Birodalomra, hiszen akkor mit csinálna az a rengeteg rokonuk, akik azzal gazdagodtak meg, hogy a szultánnak kölcsönöztek nagyobb összegeket a keresztények elleni háborúhoz. Ördögi kör ez. Mindazonáltal Occhialí tiszteletben tartja a szabályokat: amikor egyszer csak váratlanul megjelenik Genova mellett egy kisebb hajóhaddal és Onegliát fenyegeti, amint tudomást szerez róla, hogy az Doria parancsnok magántulajdonában áll, nyomban a partra küldet egy rabszolgát, akivel megüzeni Doriának, hogy a dolog nem volt szándékos, csupán eltévesztette a házszámot. Három évvel később Uludzs Ali állandó helyet kap Dragut flottájában, és attól kezdve Itália déli részén portyázik; hajókat zsákmányol a rettegett máltai lovagrendtől, elkíséri Dragutot, amikor az követként Konstantinápolyba utazik, majd egy idő után admirálisi rangot, később kinevezést kap. Fontos túszokat ejt, akikért sokat fizetnek, többek között egy katalán nemesembert, Jaime Losadát, vagy Pietro di Mendoza kapitányt, aki utóbb beszámol róla, hogy Uludzs Ali-Occhialí a legnagyobb tisztelettel bánt vele a hajóján, pedig ott a foglyok és a túszok élete fabatkát sem ér. Uludzs Ali-Occhialí gyűlöletét azonban elfogott honfitársai tartják életben. A velenceiek, akik a legjobban szervezett titkosszolgálattal rendelkeznek a Mediterráneumban, mindent tudnak róla: kiváló tengerész, de durva és műveletlen, beszélgetésre alkalmatlan, se írni, se olvasni nem tud, soha nem pihen, és mindig egy lépéssel a többiek előtt jár. Egyszerre kegyes és könyör186

telen; az esze úgy vág, mint a borotva, a haditaktikában hűvös és megfontolt, de érzelmeit képtelen kordában tartani, egy szerelmi fellángolásért képes szövetségesből halálos ellenséggé válni. Amikor haragra gerjed, az arca teljesen eltorzul, ilyenkor féktelenül kegyetlen, félelmetes és igen változatos kínzásokat is alkalmaz. Ha dührohamában tombol, még a felettesei sem mernek hozzá szólni. Két dolgot üldöz következetesen: régi hitét és volt honfitársait. Jobb felső karján egy csúnya heg éktelenkedik, amelyet akkor szerzett, amikor egymagában elfojtott egy rabszolgalázadást a görög tenger vizein. Alacsony termetű, szőrös, az ótvar az idők során az egész fejbőrére átterjed, turbán nélkül képtelen létezni. Az olaszoknak ő a legnagyobb ellenségük, vadászik rá Giovanni Andrea Doria, a híres Andrea unokája, valamint a Szent Sír és a Szent István lovagrend parancsnokai; ő ördögi ügyességgel valahogy mindig kicsúszik a kezükből. Egy katalán kereskedőktől elrabolt gályával és egy nagyobbfajta galeasszal hajózik. Amikor Dzserba szigetének közelében bekerítik, ravaszul zátonyra futtatja mindkét hajóját, és a legénységgel együtt a szárazföldön szökik meg. Olyan durva és közönséges, mint egy utolsó plebejus, a kitüntetések és dicséretek odaítélésében azonban igen kifinomult, a büntetésekben nemkülönben – különös élvezettel bünteti volt honfitársait. Amikor a Máltaicsatornában belefut a Ciprus segítségére siető máltai lovagrend négy gályájába, először saját kezével öl meg nyolcvan lovagot, többek között a főparancsnokot, majd kivégezteti a közkatonákat és majdnem a teljes legénységet; miután azonban elfoglalja a gyönyörű San Giacomo galeaszt, és diadalmasan behajózik vele Konstantinápolyba, nagy meglepetésre kiadja a parancsot, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni – a sebesülteket bekötözteti, a mezíteleneket felöltözteti, az éheseket megeteti. Azokat azonban, akik gyávának mutatkoztak az összecsapásban, megalázza; a lovagrend egyik parancsnokát, Nicola Valorit, aki tisztességtelenül viselkedett a csatában, hangosan sértegeti. Két fiatal franciával viszont igen szívélyes, megkísérli rábeszélni őket, hogy térjenek át a mohamedán hitre. Az elfogott hajók orrdíszén ékeskedő Szent János szobrokat ledönteti, majd a kikötő közönségének tapsától kísérve a lábuknál fogva fellógatja azokat az árbocra. Dzserba szigeténél Uludzs Ali-Occhialí, Dragut kalózvezérrel együtt ismét megszökik a genovaiak elől, majd Szardínia szigetén megtámadja Narboliát és elrabolja annak teljes lakosságát. Dzserbánál aratja egyik legnagyobb győzelmét is, mégpedig az évszázad egyik legnagyobb tengeri ütközetében. A törökök és berberek által folytatott háború éhínséget idéz elő Itália déli részén és Spanyolországban, ezért az új spanyol király, II. Fülöp úgy dönt, hogy ellenlépéseket tesz: egyetlen erős szövetségbe, a Szent Ligába hívja az itáliai fejedelmek egy 187

részét, a pápát, a máltai lovagokat, de még a német választófejedelmeket is. Fél éven keresztül dolgozik az ügyön teljes titokban: a cél Tunisz, a berber kormányzóságok szívének váratlan elfoglalása. Uludzs Ali-Occhialí kémei, vagyis az ezzel megbízott kereskedők azonban, tudomást szereznek a tervről, így az meghiúsul. Tél van, a keresztény flottát járvány tizedeli, borzalmas viharok dúlnak, belső ellentétek alakulnak ki. A flotta Dzserba szigetéhez vonul vissza, ahol egy erődöt is építenek maguknak. Ekkor szinte a semmiből, persze Konstantinápolyból, megjelenik egy óriási oszmán hadiflotta, amelyet Piali pasa, a szultán veje, egy magyar cipész fia vezet: azt mesélik róla, hogy a törökök még pici gyermekként találtak rá az Alföldön, ahol állítólag meztelenül feküdt egy ekén (nagyon valószínű, hogy elrabolták, ahogyan több ezer más keresztény gyermeket, akikből később janicsárokat neveltek). Amikor a nazarénusok látják közeledni Piali pasa hatalmas flottáját, bizonytalankodni kezdenek: harcoljanak vagy meneküljenek? A tétovázás láttán a keresztény flotta tengerészei és egyes tisztjei pánikba esnek, a flotta felbomlik, a törökök könnyű prédára lelnek, és iszonyatos mészárlást visznek végbe. Amikor a keresztények számadást végeznek, kiderül, hogy tizennégy hajót veszítettek, ezren megfulladtak, ötezren fogságba estek; a túlélők esküsznek rá, hogy a tenger vize vörös volt a rengeteg vértől, a vízen lebegő hullákat cápák zabálták, és hogy Uludzs Ali-Occhialí a csata végén azt számolgatta, hogy hány olaszt sikerült megölnie. A török gályákon szolgáló fiatal olasz renegátok sírva fakadtak a szörnyű látványtól, de Occhialí könnyei már régen elapadtak, és most csak a gyilkolás járt a fejében. A Rühes egyenként levadássza a parton a szárazföldre kiúszó menekülőket, a csontjaikból és a fejekből egy gúlát építtet, amelyet a Koponyák Tornyának nevez el. A tengereken már mindenki ismeri a nevét, mindenki róla beszél, de senki sem érti igazából: egy franciának, egy angolnak, egy spanyolnak, de még egy arabnak is a régi hazája olyasmi, amit tiszteletben tart. A renegátok, akik csatlakoznak a berberekhez, mindig gyengédebben bánnak a kezükbe kerülő volt honfitársaikkal. Uludzs Ali-Occhialí azonban egészen mást lát az olaszokban: egy olyan népet, amelyben nem létezik a testvériség, magányos harcosok összeverődött csürhéjét, sötétben rejtőzködő lesipuskásokat, elfuserált hősöket, árulókat, aljas és becstelen népséget; aztán persze lehet, hogy a sötét üzelmeikből fakadóan ők jobban értik Krisztus szavát, gondolja, amelyre nem véletlenül hivatkoznak oly gyakran republikánusok és prostituáltak. Hát nem éppen Krisztus volt az – tanakodik magában Uludzs Ali-Occhialí, felidézve a gyerekkorában, a templomban hallottakat −, aki azt mondta, hogy őt kell követni, és mindent ott kell hagyni, házat, otthont, biztonságot, de még a családot is? Nem ő mondta, amikor közölték vele, hogy 188

az anyja és a testvérei jöttek el hozzá, hogy „Az a testvérem, aki követi az én Atyám parancsát”? Nem ő ígért Szabadságot az Igazság útján keresztül? Az álmatlan éjszakákon, amikor a hajó pihen, a Rühes egy egész kis – ugyan ködös és nyakatekert – filozófiát kovácsol magának, miközben kétségek és fájdalmak között hánykolódik. Megfogalmazni nem tudja, amit érez, mert paraszti tudatlansága nem teszi lehetővé. Én elveszem a saját szabadságomat, gondolja magában, azt a szabadságot, amelyet az Evangélium ígért, és beleteszem Mohamed kezébe, és senkit sem nevezek többé testvéremnek, a bosszúmnak köszönhetően azonban gazdag és hatalmas leszek, és akkor majd mindenki igazat ad nekem. És ha Jézusnak ez nem fog tetszeni, az lényegtelen, mert Allah úgyis velem lesz. Időnként egy könnyek és sóhajok nélkül való, mélyen a lelkében zajló zokogással igyekszik megszabadulni a gonoszságtól, attól a fájdalomtól, amely gyermekkorában igazságtalanul érte, és megoldást nem találván a feje tetejére állítja a világ működésének elvét. Azt vallja: soha többé nem lesznek testvéreim azok, akiket elvettek tőlem, amikor azok voltak. Testvérgyilkosi dühében csatáról csatára, támadásról támadásra tagadja meg az evangéliumi szavakat, alakítja át káosszá a szabadságot, pofonná a simogatást, elidegenedettséggé a magányt; levetette a gályarab láncait, és önként felvette a gonoszét, kinek szolgálatába szegődött, a semmi fekete zsoldosaként, és miközben mindenki azt mondogatja, hogy milyen bátor, éles eszű és zseniális, hajóinak hatalmas vitorláit az őrület szele duzzasztja. Liguriában kimerészkedik a szárazföldre és fosztogatja a kis falvakat, rengeteg rabszolgát szed; a dzserbai győzelmet követően már vakmerőbben támadja a keresztény hajókat. Savoya grófjának területein negyven lövészt ejt túszul, ezerkétszáz escudo váltságdíjat követel értük, és ráadásnak, szemtelenül, egy személyes találkozót a gróf feleségével, a francia király lányával. Igent mondanak neki, de a grófnő helyett az egyik udvarhölgye megy el a találkozóra, amit Ali nem is sejt. Ezek után elégedetten tovább fosztogatja az itáliai partokat, még akkor is, ha a foglyokért nem kaphat váltságdíjat és az emberei már fáradtak. A genovai partok mentén mélyen a szárazföld belsejébe hatol, pusztít, rombol, öldököl, egész falvakat éget fel, ártatlan halászok bárkáit gyújtogatja, akit a parton talál, lemészárolja. Egy Taggia nevű kis faluban a lakosság szembeszáll vele; erre nekiesik a templomnak és a kolostornak, elrabolja az összes feszületet, a padokat, a gyertyatartókat, szétszerelteti az orgonát, és darabokban elhordatja: semmi sem marad. Ettől kezdve közeledtének hírére a liguriaiak nyomban elmenekülnek, és Uludzs Ali-Occhialí már csak üres falvakat talál. Occhialí már majdnem ötvenéves, amikor Magyarországon meghal Nagy Szulejmán szultán. Egy sor intrika, csalás, hazugság és összeesküvés következményeképpen Szelim fia kerül a trónra. Ugyanolyan csúnya, mint a Rühes, inkább szörnyszülött, mint ember, az arca ragyás a pálinkától. Rend189

kívüli élvezettel adja át magát az evés örömeinek, étkezéseihez – a vallási tilalmak ellenére – bort is fogyaszt. Néha három éjjel, három nap nem kel föl a lakomától. Az evésen kívül egyéb testi gyönyöröknek is rabja, nem ismer mértéket; idejének fennmaradó részét pedig sakkjátékkal tölti. Emellett hirtelen haragú és fösvény is, amit az alattvalók nagyon rossz néven vesznek egy uralkodótól. Ezekhez az emberi rossz tulajdonságokhoz még makacs önhittség is járul, ami megakadályozza a helyzetek reális felismerésében. Ingatag jelleme kiszámíthatatlanná, kapkodóvá teszi. Környezete állandó bizonytalanságban él, és retteg tőle. Szelim kedveli és tiszteli Occhialít, ezért nyomban kinevezi az algíri kormányzóság élére. Az algíri melléknevet nem véletlenül emlegetik ezután a legdurvább keresztényellenesség szinonimájaként. Mikor Uludzs Ali-Occhialí hajója megjelenik a kikötő közelében, a janicsár agák mind elébe járulnak, buzgón biztosítják hűségükről és engedelmességükről. Tiszteletük jeléül egy pompás lovat ajándékoznak neki, amelyet egy gyönyörű drágakövekkel hímzett takaróval borítanak le. Így lesz a fosztogató rablógyilkosból egy dekadens és hitvány diktátor által kinevezett, tiszteletre méltó kormányzó. Uludzs Ali-Occhialí diadalmasan vonul be Algírba, ahol ezerötszáz ágyúlövéssel üdvözlik az új kormányzót. Az új címtől megittasult Occhialí tettei egy vizionáriuséra, nem a fegyverek emberére vallanak; felállít egy tizennégyezer török és hatvanezer mór muskétásból álló sereget, majd emberfeletti erőfeszítéssel, nem kímélve embert, állatot és rabszolgát, négyszáz, lőporral és muskétával megrakott tevét vezettet az Arzewi-öbölbe, a Mostaganem közelében lévő Mazagánba, hogy a szenthét alatt támadást készítsen elő Orán ellen, valamint partraszállást Spanyolországban, az andalúziai partoknál. Negyven gályát irányít titokban Almeria közelébe, ahol a két seregnek majd egyesülnie kell. A hirtelen támadás tervét csak véletlenül leplezik le, és a keresztényeknek sikerül elfoglalniuk Uludzs Ali-Occhialí egyik fegyverraktárát is, amelyet a szárazföldön hozott létre titokban. Ekkorra már sok száz rabló, gyilkos és más bűnöző azonnal kész harcba szállni Occhialí nevére is. Occhialí, a Rühes a banditák prófétája lett, a sakálok, a zsoldosok és a bérgyilkosok mocskos messiása. Kihajózik Algírból a kalózaival és ötezer janicsárral, a szárazföldi csapatai is megindulnak, Bona és Constantina érintésével Tunisz felé tart, amelyet most a spanyolok és Mulej Hamida király tartanak ellenőrzés alatt. Mialatt végigmasírozik az északafrikai partok mentén, több mint ezer berber csatlakozik hozzá, szabadcsapatok, amelynek tagjai Cabiliából ereszkednek le. A rémült Mulej Hamida lemond a trónról, és Halg-el-Uadba vonul vissza követőivel és a kincstárral. Tunisz gyorsan megadja magát, mert Occhialí egy föld alatti alagúton keresztül jut be a városba, amelyet nyomban kinevez a kalózok főhadiszállásának, parancsnokságot pedig rábízza a szardíniai születésű Cayto Ramadanra: még 190

egy olasz renegát, saját népének gyilkosa, akit a háború nevezetű őrület emelt ki a nincstelenek sorából. Olaszok voltak, toscanaiak, pugliaiak, genovaiak, akiket a Rühes éveken keresztül bántott és üldözött. Olaszok azok a velenceiek is, akiket mostanában a görög tengereken, Zakinthosz, Korfu, Ciprus és Kréta szigeteinek közelében gyilkol. De calabriaiak, vagyis szintén olaszok, sőt saját földijei azok is, akik jókora, soha be nem gyógyuló sebet ejtenek a hiúságán, amikor alaposan átverik, azt állítván, hogy Don Juan de Austria spanyol flottája még Szicíliában van, pedig már Lepantóhoz ért, ahol nem sokkal később lezajlik minden idők legnagyobb tengeri csatája. A lepantói csatában a Rühes a balszárny parancsnokaként vesz részt, az ő kalózai alkotják a hatvan galeasz és huszonnyolc gálya legénységét. Egy csellel sikerül áttörnie az ellenséges hajóhad védvonalát, ahol először Don Juan de Austria megtámadását fontolgatja, de végül mégis személyes ellenségét, a máltai lovagok egyik hajójának parancsnokát, Pietro Giustiniant veszi célba. Giustiniant öt török nyíl találja el, majd fogságba esik. A Rühes ráteszi a kezét a máltai lovagok hajójára, csak a hajóhídon több mint harminchat embert öl meg, az összes tiszt elesik. Összességében Uludzs Ali-Occhialí tizenkét gályát tesz harcképtelenné, és több mint ezer embert gyilkol le. De amint megkezdi a visszavonulást, a keresztény utóvéd lecsap rá. Occhialí cselhez folyamodik – felvonatja a máltai lobogót, és az ellenség zászlaja alatt elsunnyog a hadszíntérről. Amikor a keresztény szövetségesek felszállnak a máltai lovagok hajójára, könnyekben törnek ki az esztelen mészárlás láttán. Csak két eszméletlen lovagot találnak életben, akik utóbb beszámolnak Occhialí vérengzéséről. A menekülő kalóz otthagyja a tizenkét zsákmányolt hajót és inkább a saját, súlyosan sérült hajóit igyekszik megmenteni. Konstantinápolyban a szultán megdicséri, amiért bravúros teljesítményével megakadályozta a teljes vereséget. A lepantói keresztény győzelmet követően Uludzs Ali-Occhialí kis flottája az egyetlen oszmán tengeri haderő, amely még képes kihajózni a tengerre. Úgy bújik meg két sziget között, ahogy róka a kertek alatt, időnként lesből megtámadja a velencei gályákat, amelyek nehézkesek és lassúak. Decemberben Occhialí Konstantinápolyba vonul a megmaradt hajókkal, ahol már folyik az új flotta építése: végül nyolcvanhét hajó áll készen, és a szultán őt nevezi ki főparancsnoknak. Uludzs Aliból ekkor lesz Kilidzs-Ali, vagyis Ali, a Kard, mert Lepantónál úgy rontott be az ellenség közé, mint kés a vajba. Öt hónap alatt a törökök további százötven gályát építenek, főként a velencei bankárok pénzéből, akik időközben megvonják a támogatást a keresztény flottától: egészen addig így lesz, mondják, amíg az nem lesz hajlandó maradéktalanul kihasználni a lepantói győzelmet, és a védtelenül maradt Konstantinápoly felé venni az irányt. 191

Occhialí, hogy az övéit felszerelje, húszezer muskétát vásárol; a lepantói csatában elveszített evezősök helyére újak kerülnek. Immár kétszázhuszonhárom gálya van a parancsnoksága alatt, ha egymás mellé sorakoztatja őket, eltakarják a horizontot. Banditavirtusát ébren tartva, Occhialí újabb és újabb trükköket eszel ki: Malvasia előtt, amikor a hajóját üldözőbe veszi Marc’Antonio Colonna, a nagy keresztény admirális, az éj beálltával Ali elsüti az össze hajójának összes ágyúját, azt a látszatot keltve, mintha egy óriási flotta gyűlt volna össze. A mindent elborító füstben aztán szépen kereket old. Múlnak az évek, és Occhialí egyre jobban élvezi a saját ravaszságát, a csaták már nem dobogtatják meg a szívét. Több mint hatvanéves, amikor utoljára hajóra száll. Már régen nem olasz, de nem is igazi török. Szép lassan kezd megkopni az engesztelhetetlen gyűlölet, amelyet egykor honfitársai iránt érzett. Occhialí engedményeket tesz az olasz foglyoknak, még azt is megengedi nekik, hogy latinul misézzenek Konstantinápolyban, sőt ingyen lakhatnak a számukra kijelölt házakban, a gyermekeik pedig megörökölhetik azokat. A calabriai renegátoknak, akiket különös kegyetlenséggel üldözött korábban, most közösségi házat építtet abban a városrészben, amelyet Új-Calabriának nevez el. Ahogyan rejtélyesek születésének körülményei, talán mert annyira nyomorúságosak, rejtélyes a halála is, feltételezhetően azért, mert a szultán közvetlen környezetében, egyszóval nagyon magas körökben következett be. Vajon tényleg egy keresztény rabszolga mérgezte meg, ahogy mesélik? Vagy netán – egy másik történet szerint – a borbélya vágott bele véletlenül az ütőerébe? Vannak más verziók is. Felmerült, hogy mivel már húsz napja gyengélkedett, az orvosa megtiltotta neki a szerelmet, de ő nem hallgatott rá, és egy fiatal nő karjaiban halt meg. Uludzs Ali-Occhialí palotájában ötvenezer aranyat találtak, az ingatlanok eladásából további ötszázezer arany származott – az összes pénz az államkincstárba került, az ezerháromszáz rabszolgával együtt. Egyesek azt állítják, hogy Occhialínak azért kellett meghalnia, mert szajhának nevezte a szultán lányát, a nagyvezír feleségét. Szóval szerelmi bosszú, pontosan illik egy calabriaihoz. De persze az is lehet, hogy valamelyik olasz, természetesen névtelen rabszolgája tette el láb alól, hiszen ők voltak az ő élő lelkiismerete, akik a nap minden percében emlékeztették Uludzs Alit, vagy Occhialít, de leginkább Giovanni Dionigi Galenót arra, hogy miféle bűnöket követett el a saját hazája, a saját honfitársai, Isten és megtagadott keresztény hite ellen.

192

XXXVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben cinkos egyetértés születik, majd elindulunk felderíteni a sziget belsejét. – Tudod, mit mondok? – bökte ki végül Ali Ferrarese alvezére. – Ha jól belegondolok, belőled nagy kalóz lehetne, ha akarnád. Azok ott az Öregtoronyban csak a váltságdíj miatt érdekesek, ahogy az a dalmát szerzetes is; de egy hozzád hasonlót szívesen magammal vinnék a fedélzetre! Villámgyorsan karriert csinálnál. – Honnan veszed? Remélem, nem a te híres Occhialíddal hasonlítottál össze – nevettem nagyot, bár az igazat megvallva nagyon meglepődtem az ajánlaton, hiszen egész addigi életemet a kalózok ősellenségének, a Szent István lovagrendnek, illetve kapitányának szolgálatában töltöttem. – Meg aztán vigyázz, hogy mit mondasz, a lélekvesztőn mindenki előtt kijelentetted, hogy legszívesebben újra keresztény lennél… – Igazad van, már elfelejtettem, haha! – kacagott fel Kemal. Önkéntelenül is csatlakoztam hozzá. A séta reménnyel töltött el, és a jókedvem is kezdett visszatérni. – Visszamegyünk? – nézett rám hirtelen elkomolyodva az alvezér. – Igen, menjünk. Amikor az Öregtoronyhoz értünk, egyszerre álltunk meg. Most először kerestük meg egymás tekintetét, és összenéztünk. Az egész alig tartott néhány másodpercig. Aztán átléptük a küszöböt. A többiek szerencsére már mind felébredtek, és láthatóan kipihenten készülődtek. Hamarosan úton voltunk a rejtélyes Amauroto városa felé, már ha valóban így hívták. Mindenki ügyelt rá, nehogy ott felejtsen valamit, hiszen eltökélt szándékunk volt – ha minden a terv szerint alakul −, hogy soha többé nem tesszük be a lábunkat az Öregtoronyba. Időközben sajnos ismét eleredt az eső, így jobb híján a toronyban talált jutazsákokat terítettük a fejünkre és a vállunkra. Amint elhagytuk a megerősített várfal védelmező közelségét, egy latyakos, óriási tócsákkal tarkított területre értünk; az ügyetlenebbek, vagyis Guyet és Schoppe, hamarosan bokáig eláztak, és szörnyű átkokat szórva próbáltak lépést tartani a többiekkel. – Ha kilépünk, lefogadom, hogy nem telik bele fél óra, és célhoz érünk – biztatta őket lelkesen Barbello. Az út hosszú volt és fáradalmas, ráadásul gyors tempóban kellett haladnunk, nehogy útközben ránk esteledjen. Schoppe mindent elkövetett, hogy fürgének mutassa magát, állandóan ugrándozott, így aztán alig pár száz méter 193

után már vörös foltok ütköztek ki az arcán a megerőltetéstől. Amikor felajánlottuk neki, hogy visszafordulunk, hevesen tiltakozott, de azért annyit megjegyzett, hogy talán mehetnénk egy kicsit lassabban is, meg hogy túl csúszós a talaj, és egyébként szó sem volt erőltetett menetről. Háromszor is meg kellett állnunk, hogy az öreg tudós kipihenhesse magát, így aztán már rég elmúlt az ebédidő is, és mi még mindig úton voltunk. Végül, mindenképpen el akarván kerülni, hogy az erdő mélyén kelljen éjszakáznunk, az alvezér a nyakába kapta a német filológust – Így jóval gyorsabban haladtunk, na és persze megkíméltük füleinket a tiszteletre méltó Schoppe örökös dünnyögésétől. – Mint valami újdonsült Anchisés, akit szeretett fia, Aeneas, a vállán menekített ki az égő Trójából! – szavalta az öreg Schoppe színpadiasan előrenyújtva a karját. – Mit zagyvál itt össze? – kérdezte meg Kemal gyanakodva. – Ez Vergilius Aeneiséből való. Ökör – koppintott egy keményet Schoppe az újdonsült Aeneas fejére, mintha csak egy felkészületlen tanítványt büntetne. – Berberek elrabolni őt mielőtt befejez iskola, haha – röhögött fel kajánul Musztafa. – Hallgass, mert kinyírlak! – üvöltött rá az alvezér. Guyet Musztafa karjába kapaszkodott. Naudé, noha biztosan nem volt könnyű teher a hátára vetett súlyos tarisznya – amelyre ráborította csuklyás köpenyét, amitől úgy nézett ki, mint egy púpos koldus −, miután fél Európát bejárta ritka könyvek után és hozzá volt szokva a sok gyalogláshoz, egész jól bírta az iramot. Barbello is köpenyébe burkolózott, amely alatt természetesen ott lapult elmaradhatatlan viaszosvászon tarisznyája.

Az esőcseppek, noha valamivel ritkásabban, rendületlenül záporoztak a fejünkre, így a jutazsákjaink és a köpenyeink hamarosan átáztak. Már jó darabot haladtunk előre, amikor áthatolhatatlan akadályba ütköztünk: az utat vastag törzsű kidőlt fák zárták el; nyomban felmértük, hogy esélyünk sincs megmozdítani, hát még arrébb vinni őket. – A fenébe is, most mit tegyünk? – kiáltott fel bosszúsan Guyet, aki láthatóan nagyon elfáradt, és irigykedő pillantásokat vetett a Kemal nyakában csücsülő Schoppéra. Lehetetlen volt megbecsülni, mekkora távolságra lehettünk a várostól: a pára és a köd, de a sűrű növényzet is akadályozta a kilátást. Az eső, mintegy végszóra, újra zuhogni kezdett, így hát mindenképpen el kellett mozdulnunk valamerre, máskülönben valóban bőrig ázunk. – Ir, ir, menni innen el – sürgetett bennünket Musztafa. 194

Kemal, az alvezér, aki egy kissé eltávolodott a csoporttól Schoppéval a vállán, füttyentett egyet. – Odanézzenek, ott jobbra, egy kicsit távolabb van egy házikó – mutatta az ujjával. – Lehet, hogy a leányzó kunyhója az. A kis házat csak úgy lehetett megközelíteni, ha elhagyjuk a biztonságos ösvényt és bemerészkedünk a térdig érő bozótosba. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a kunyhó egy dombon állt, vagyis újabb erőfeszítésre volt szükség az egyre csúszósabb talajon. Ráadásul visszafelé kellett haladnunk. Miután erőt gyűjtöttünk és megigazítottuk a vállunkon a rögtönzött, immár teljesen elázott takarókat, a lassan sártengerré váló földön elindultunk a félelmetes, sűrű erdő közepébe.

XXXVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben rábukkanunk a vonzó hölgyemény lakhelyére, ahol élénk izgalmat kiváltó felfedezést teszünk. A sűrű aljnövényzetben igen fáradságosan jutottunk előre, az út még az eddiginél is jóval megerőltetőbbnek bizonyult. Alattomos gödrök, kiálló gyökerek, csúszós moha és ágas-bogas tövisbokrok között vergődve még a csúszós talajjal és az időnként bokáig érő sárral is meg kellett küzdenünk. Hosszas menetelést követően végre egy kisebb tisztásra jutottunk, ahonnan már jól kivehető volt a házikó. Egyszerű, kétszintes favázas kunyhó állt előttünk, de gazdája láthatóan rendben tartotta, a falak fehéren csillogtak. A bejárati ajtó a hosszabbik oldalon nyílt; késlekedés nélkül hangos kopogással jeleztük ittlétünket. Háromszor is bekopogtunk, de belülről senki sem felelt. Lenyomtam a kilincset, mire az ajtó nagy csikorgással kitárult – nem volt kulcsra zárva. Beléptünk. – Bájos ifjú hölgy, megengedi? – szólalt meg udvariasan Naudé, köszönésképpen. Néma csend. – Hé, te lány, itt vagyunk! – szólalt meg hangosabban és jóval kevésbé lovagias hangnemben Schoppe. Nagyon úgy tűnt, hogy az ítéletidő ellenére a nő valahol odakint tartózkodott. Körülnéztünk, először a konyhát vettük szemügyre; az asztalon 195

némi ételmaradékot találtunk: kétszersültet, almacsutkákat és egy konyharuhával letakart tányért, amelyen két szelet sajt árválkodott. A jórészt régi és szúette bútorok gondos ápolásról tanúskodtak. Az asztalon kívül a helyiségben nem volt más, csak egy kisebb tálaló, tűzhely és egy konyhakredenc. A kis kandalló melletti lépcső a felső szintre vezetett, ahol a két szerényen berendezett szoba közül csak az egyikben találtunk ágyat, mellette egy ruhásszekrényt, komódot és néhány széket. A szekrényben szerencsére volt néhány használható takaró. – Hé, odanézzenek! Az ablakon kihajoló Hardouin egy kis fészert vett észre, a háztól nem messze. A társaság, a felfedezéstől felajzva, nyomban odacsődült: a pajtában takaros baromfi- és nyúlketreceket találtunk, mögötte gondosan megművelt konyhakert. Négy fehér tyúkocska bújt össze a vihartól rémülten egy fűrészporral és szalmával bélelt ládában, a tapsifülesek, szám szerint hatan, félénken pislogtak ránk a ketrecek mélyéről. – Nagyon ügyes háziasszony a mi kis barátnőnk! – kiáltott fel örvendezve Barbello, a bőség láttán, de Kemal már tolta is félre az ajtóból, berontott a tyúkólba és pillanatok alatt kitekerte mind a négy szárnyas nyakát. – Mit művelsz? És ha a lánynak nincs más ennivalója? Legalább egyet meghagyhattál volna, már csak a tojások miatt is – tiltakozott felháborodottan Barbello, de a társaságból senki sem adott neki igazat, mindenkit megrészegített az ínycsiklandó étel ígérete. – Pompás pecsenye vár ránk! Ezek szerint fejenként mindenkinek jut egy fél csirke és egy fél nyúl! – dörzsölte a kezét elégedetten Naudé. Kemal nem sokáig kérette magát, és hamarosan a szerencsétlen nyulak is a kése alatt végezték. Megundorodtam a felesleges vérengzéstől, de legfőképpen az állatias ösztönök és a nemtörődömség eme durva és kegyetlen megnyilvánulásától. Hiszen az Öregtoronyban bőségesen állt még rendelkezésre ennivaló: ha mindenáron enni akarunk, alig néhány órán belül megtehettük volna. Valóban szükség volt elpusztítani ennek a magányos, és láthatóan igen szorgalmas leányzónak a téli tartalékait? Mennyi munkájába kerülhetett szegénykének etetni és gondozni az állatait ezen az elhagyatott helyen! A pusztítás láttán minden bizonnyal kétségbeesés és szomorúság lesz úrrá rajta, érveltem, arról nem is beszélve, hogy amit teszünk, az valójában közönséges fosztogatás. Miután ellenvetéseimre csak értetlen dünnyögéseket kaptam válaszul, úgy döntöttem, félrehúzódom, és inkább sétálok egyet a ház körül: egy hatalmas fatönk mellett felhasogatott tűzifát, egy nagyobb vödör kátrányt, néhány tartalékképpen félretett tetőcserepet, egy mosóteknőt, erjesztő-kádat és földművelésre alkalmas szerszámokat találtam. Ezek után, mivel elállt az eső, kissé távolabb, egy terebélyes koronájú fa alá telepedtem le. 196

XXXIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben a körülmények folytán más otthonában hajtjuk álomra a fejünket. Végül te és Barbello – jaj nekem, kéz a kézben! – odajöttetek hozzám. Ügyeltetek rá, hogy a többiek ne vegyenek észre semmit, de előttem már nem voltatok annyira óvatosak. Mea culpa, mea maxima culpa, ismételgettem magamban: te feltételezhetően abban a hitben voltál, hogy örömet szerzel nekem, hát, hogy is mondjam – nos igen, azzal, hogy híven követed a tanácsaimat… – Vissza kell mennünk az erődhöz. Keressünk egy kosarat, abban elvihetjük magunkkal a tyúkokat és a nyulakat – javasolta Naudé. – Monsire Naudé, nem látja, hogy mindjárt besötétedik? – vetettem ellen. Hirtelen óriási villám cikázott át az égen, megvilágítva holtsápadt arcunkat, majd egy hatalmas dörgést követően viharos szél kerekedett, és mintha dézsából öntötték volna, eleredt az eső. A fenséges zsákmánytól megittasult társaság nyomban kijózanodott: mindenki belátta, hogy értelmetlen és veszélyes vállalkozás lenne útra kelni a viharban, így gyorsan behúzódtunk a kis kunyhó langymelegébe. – És most mi legyen? – tette fel tanácstalanul a kérdést a reszkető és viaszfehérre sápadt tiszteletre méltó Schoppe. – Megvárjuk, amíg eláll, aztán visszamegyünk az Öregtoronyba – jelentette ki határozottan Hardouin. – Már megbocsásson, monsire Hardouin – tiltakoztam −, úgy gondolom, hogy nem kellene kockáztatnunk, mivel a visszafelé utat jórészt hegynek fölfele kellene megtennünk, és jól tudja, mennyire kimerültek vagyunk, különösen idősebb társaink. Az a véleményem, hogy itt kellene maradnunk, hiszen ebben az ítéletidőben kicsi a valószínűsége, hogy a leányzó hazajön. Ami pedig a várost illeti, holnap reggel kereshetnénk egy másik utat, a nélkül, hogy időt és energiát veszítenénk. Javaslatom egyhangú helyeslést váltott ki a társaságból, így a leányzó tűzifájának és néhány marék száraz szalmának a segítségével nekiláttunk felszítani a parazsat a kis kandallóban. A tűz hamarosan vidáman pattogott, mi pedig nekivetkőztünk és egy kihúzott kötélre kiterítettük száradni nedves ruháinkat. Csupán Kemal tartotta magán csuromvizes öltözékét: a sokat 197

tapasztalt kalózt láthatóan egy cseppet sem zavarta a kényelmetlenség, sőt a saját keze által megkopasztott tyúkocskákat és a megnyúzott, kibelezett nyulakat meglocsolta a leányzó konyhakredencében talált olajjal és borral, majd bedörzsölte néhány marok szárított fűszerrel, és felhúzta egy rögtönzött nyársra. Musztafa is hasznossá tette magát, és hosszas kotorászást követően előkerítette a leányzó faggyúgyertyáit, majd az összeset meggyújtotta. – Legalább egyet meghagyhattál volna, a szegény teremtésnek világítania kell valamivel – róttam meg a pazarlásért, de a kis vörös válaszképpen csak megvonta a vállát, mire kapott egy nagy pofont Kemaltól. – Ne légy tiszteletlen azzal, aki többet ér nálad, te idióta! – förmedt rá az alvezér, mire Musztafa megint vállat vont. Láttam, hogy Kemal szeme megvillan: felpattant, elkapta a kis termetű kalózt, fél kézzel felemelte, a másik kezével gyomorszájon vágta, majd ledobta a földre és végezetül nagyot rúgott a hátsó felébe. – Még sokat kell tanulnia ennek a tudatlan baromnak, de ha így folytatja, nincs neki sok hátra, mert tényleg megfojtom – szólt oda, mintegy magyarázatképpen a többieknek, halálos nyugalommal Ali Ferrarese alvezére. A társaság nem fogta vissza magát a leányzó borkészletét illetően sem, így aztán hamarosan felmelegedtünk és kezdtünk egyre jobban érezni magunkat, csak Naudé panaszkodott meghűlésre, hatalmas tüsszögések közepette. Azt tanácsoltam neki, hogy keressen magának egy takarót a szobában, amit meg is tett, majd láthatóan elégedett képpel, talpig beburkolózva az asztalhoz telepedett. Odakint időközben új erőre kapott a vihar, orkánszerű szél csapkodta az ablakokat: a kis házikó gerendái félelmetes csikorgással ugyan, de ellenálltak az égiháborúnak. – Vajon miért nem jön már ez a lány? – kérdezte meg idegesen Barbello, nagyot kortyolva egy pohárkából. – A mi kis barátnőnk minden bizonnyal hozzászokott a viszontagságokhoz ezen a kietlen vidéken – jegyezted meg −, mégis furcsa, hogy ilyen ítéletidőben odakint kószál. – Bizony, jobban tenné, ha nem a hidegben fagyoskodna, hanem szépen hazajönne, én meg jól felmelegíteném – szólalt meg az öreg Schoppe, kaján vigyorral az ajkán. – Hisz’ tudják, aki tapasztalt utazó, az jól ismeri a nőket. Hajlott kora ellenére a tiszteletre méltó Schoppe imádott a nőcsábász szerepében tetszelegni; kis csapatunk elnéző mosollyal fogadta az öreg tudós hencegését. Már úgy tűnt, hogy végre lecsendesül a vihar, amikor egy hatalmas, minden eddiginél félelmetesebb dörgés hallatszott: mindannyian összerezzentünk. – Szent ég, úgy megijedtem – dadogta elsápadva Barbello. 198

– Felesleges ijedezni. A tengeren pedig tilos, mellesleg veszélyes is – jelentette ki halálos komolysággal Kemal. – Azt akarod bemesélni nekünk, hogy ti renegátok soha semmitől sem féltek? – vetette oda maró gúnnyal Schoppe. – Ó, dehogyis, sok mindentől tartunk – felelte Ali Ferrarese alvezére. – Például Isten haragjától, hogy mást ne mondjak. De a tengeren tilos félni. Enrichi kapitány például, aki az egyik legbátrabb kalóz volt, jól tudta, hogy ha elfogják, élve fogják megégetni, mert tapasztalatlan kezdő korában egyszer ő is ezt tette egy velencei hajó parancsnokával. És így is lett, végül, de Enrichi mégsem félt soha, egyetlen támadásnál sem. A társaságra mély benyomást tettek Kemal szavai, de ezt mindenki próbálta leplezni. Egyesek a tányérjukat törölgették, mások gyorsan a szájukhoz emelték a poharukat. – A tengeren csak veszíthet, aki fél – erősködött tovább Kemal. – Ezért választanak maguknak a kalózvezérek félelmetesen hangzó neveket is, mint például a Féllábú, Lucifer vagy a Rettegett Ördög, és persze a híres Keresztényperzselő, aki most is garázdálkodik a toscanai vizeken, és ne higgyék, hogy ezt csak kitaláltam – nézett ránk sokatmondóan az alvezér. – Dianára, eszünkben sincs kételkedni a szavaiban – felelte a tiszteletre méltó Schoppe gúnyos kis mosollyal, de senki sem csatlakozott hozzá. – A tengeren olyan alakokkal találkozik az ember, mint Karagöz – folytatta a renegát −, a velencei domonkos szerzetes, aki Allah híve lett és Nagy Szulejmán szolgálatába szegődött. Egyik éjjel, alig néhány nappal a lepantói csata előtt, Karagöz feketére festette huszonkét galeászát, hogy titokban közel lopózhasson Igumenitsa kikötőjéhez, ahol a keresztény hajóhad állomásozott. Hogy felmérje az ellenség erejét, Karagöz halásznak öltözött, és titokban megszámolta, hány hajója van a keresztény flottának. Senki sem vette észre. Kis társaságunk egy emberként hördült fel a vakmerő vállalkozásról szóló történet hallatán. – Kár, hogy rosszul számolt – tette hozzá az alvezér −, ugyanis a hegyfok mögötti öbölben horgonyzott a velencei flotta ötven hadihajója, és azokat nem vette észre. Így aztán az oszmánok veszítettek, Karagőzt pedig a saját hajóján érte halálos lövés, úgy bizony – nevette el magát Kemal, aztán intett, hogy kér még egy pohárkával. Mi is megvidámodtunk, és a dicsőséges lepantói csata emlékére összekoccintottuk a poharainkat. – Vagy gondoljanak csak Kucsuk Juszuf bátorságára – folytatta a kalóz aki szintén olasz renegát volt, Calabriában született és nevelkedett. Egyszer, amikor huszonhárom evezőpados galeászával a Passero-fok felé közeledett, észrevett egy kereskedelmi fregattot, és a nyomába eredt. De csapdába került, mert a fok mögött két máltai hadihajó jelent meg, amelyeket a híres 199

parancsnok, Romegas vezetett. Kucsuk nyomban irányt változtatott és menekülőre fogta, de azok egész éjjel a nyomában voltak, sőt másnap reggel sem hagyták abba az üldözést. És mit tett erre Kucsuk? Ismét irányt változatott, célba vette a legközelebbi máltai hajót és megcsáklyázta! Emberek, ez az igazi bátorság! Persze amint a máltai hajóra lépett, nyomban lelőtték, és amikor ájultan bezuhant a máltai evezősök közé, azok a fogukkal estek neki, úgyhogy végül szegény Kucsukból csak a csontjai maradtak meg. A történet vége elvette az étvágyunkat, de az alvezér nem zavartatta magát. – Most a toscanai vizeken vagyunk – folytatta −, ott, ahol négy évszázaddal ezelőtt Genova és Pisa véres harcokat vívott egymással, és ahol a pisaiak rémálma, Vilmos, a Disznó portyázott, akinek egy hajó megcsáklyázása annyi volt, mint nekem megvakarni a tökömet, és aki mindig elsőnek vetette bele magát a harcba. – Vigyázz a szádra, te kalóz – szólt rá Schoppe, feléd és Barbello felé intve a szemével, akik elvörösödtetek a trágárság hallatán. – Miért? A társaságban nincsenek hölgyek… á, már értem, elnézést – kacagott fel Kemal. Nem tűrhettem, hogy sértegesse a kasztráltakat, és persze köztük téged, én kedves Attóm. Egyetlen pillantásom elég volt azonban ahhoz, hogy az alvezér abbahagyja a nevetést. – A mi jó titkárunk, úgy tűnik, igen hatékony tud lenni, ha kell – jegyezte meg Guyet elismerően. – De igaz, ami igaz, senkinek sincs annyi vér a pucájában, mint annak a kalózvezérnek, akit úgy ismerek, mint a saját tenyeremet, és ő nem más, mint a ferrarai Ali – folytatta Kemal, immár elkomolyodva. – Amikor a nápolyi alkirály hajói megtámadták a galeászát és megértette, hogy ezúttal nem menekülhet, mert biztosan elfogják, fogott egy égő fáklyát és lement a lőporraktárba, hogy felrobbantsa a hajót, és vele együtt saját magát is, mert az élete mit sem ért a szabadsága nélkül. Sajnos azonban az alkirály két embere éppen akkor ért oda, lefogták, és megakadályozták, hogy hősi halált haljon. Kemal ekkor lehajtotta a fejét, lehalkította a hangját, és úgy suttogta el, mintha egy súlyos titkot osztana meg velünk. – Senki! Véssék jól az eszükbe, senki sem olyan bátor, mint Ali raísz, és átkozott legyek, ha a sírgödörnek ezen az oldalán létezik még egy ember, aki annyira semmibe veszi a halált, mint ő. – Hol marad már ez a lány? – váltottál témát a beállt csendben, persze szándékosan. – A muchacha kimenni erdő, keres tüzelő, de durung túl vastag lenni, és most nagyon elfoglalt, hihihi – eresztett meg vigyorogva egy trágár tréfát Musztafa, miközben a hüvelykujjával és a mutatóujjával formált körbe ki-be dugdosta fehér selyemsáljának végét. 200

– Hallgass el, te idióta, vagy rögtön elvágom a torkodat! – üvöltött rá az alvezér, és nyomatékképpen jól gyomorszájon vágta a kis vöröst. A sokadik mennydörgés vetett véget a beszélgetésnek; egyúttal az is egyértelművé vált, hogy a kis házban kell kivárnunk a hajnalt. Mindannyian magunkra húztuk a kandalló tüzénél megszáradt ruháinkat, aztán mindegyikünk keresett magának egy megfelelő fekvőhelyet, és nyugovóra tértünk. Mivel tízen voltunk, szűkösen fértünk el a kis kunyhóban, de végül sikerült – úgy-ahogy – kényelmesen elhelyezkednünk. Az egyetlen ágyat az öreg Schoppe kapta, aki meghűlt, és egyébként is ő volt a legrosszabb állapotban. Mi többiek a konyhában zsúfolódtunk össze, úgy helyezkedtünk, hogy minél közelebb legyünk a kandalló parazsának melegéhez. Te meg Barbello persze szorosan egymás mellé bújtatok a lépcső alatti kuckóban. Malagigi közvetlenül előttetek dőlt le, szabályosan keresztbe feküdt, hogy elzárja az utat. Szép kis mesterségre adta a fejét a híres énekes, szodomiták kerítője lett belőle, gondoltam magamban elkeseredve. Barbello, mintegy ráérezve szomorúságomra, egy megfejthetetlen mosolyt küldött felém. Az utolsó égő gyertyát Kemal fújta el, utána csend lett.

Az elgyötört, jóllakott és a bortól jócskán elbódult társaság hamarosan mély álomba zuhant. Én azonban sehogy sem bírtam elaludni, annyira bántott, hogy te meg az a gátlástalan kis Barbello, nos nem volt rá más szó – összemelegedtetek. Buzgón és állhatatosan imádkoztam a Mindenhatóhoz, hogy bocsássa meg a bűnömet, és azt kívántam, bárcsak leharaptam volna a nyelvemet, minthogy azt a bizonyos tanácsot adtam volna neked. Hiszen az a gyalázat, amit neked a nagyhercegtől és testvéreitől el kellett szenvedned gyermekkorod óta, akaratod ellen való gazság és természet ellen való bűn volt (és biztos voltam benne, hogy a mi Urunk megbocsátja vétkedet, és a sokat szenvedett vértanúk közé emel), de jól láttam, hogy amit Barbellóval műveltetek, abban nem csupán önként veszel részt, de még élvezetet találsz benne! Ó, mea culpa, mea maxima culpa, nyögdécseltem elgyötörten és elkeseredetten.

Egy idő után, mialatt félálomban, de még mindig a gyötrő gondolatok közt vergődve forgolódtam, furcsa zörejt hallottam: egy sikertelenül álcázni próbált tüsszentés volt az. Kinyitottam a szemem és megláttam, hogy Naudé, ügyesen átlépve Pasqualini pont előttetek összegömbölyödött testén, a lépcsőn lopakodik felfelé: a könyvtáros egy égő gyertyát tartott a kezében. Nyilván ő is megfázott az esőben, ezért tüsszentett. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedett, hogy ne csapjon zajt. Odafönt az öreg Schoppe aludt. 201

Az eső valamivel alábbhagyott; az árnyékszék odakint volt, a háztól távolabb, úgyhogy Naudé biztosan nem könnyíteni akart magán, hiszen akkor kifelé igyekezett volna. Továbbra is úgy tettem, mintha mélyen aludnék, de jól hegyeztem a fülemet. Semmilyen hang, még egy apró suttogás sem hallatszott, csak a többiek békés hortyogása. Halkan felkeltem, én is kikerültem az alvó Malagigit, majd fellopakodtam a lépcsőn, de előbb vetettem egy pillantást rátok: ahogyan egymást átölelve, mosollyal az ajkatokon feküdtetek Barbellóval, kétség sem fért hozzá miféle tevékenységgel ringattátok álomba magatokat. Elindultam hát fölfelé a lépcsőn, Mazarin könyvtárosának nyomában. Alig dugtam ki az orromat a lépcsőforduló mögül, megláttam az emberemet, amint benyit abba a szobába, ahol korábban a takarókat találta. Lassan kinyitotta a szekrényajtót, körülnézett, aztán benyúlt az aljára és előhúzott egy iratköteget. Ekkor még egyszer óvatosan körbetekintett, majd letelepedett a földre. Nem bírtam tovább, túl kíváncsi voltam, úgyhogy felfedtem magam. – Hogyhogy még ébren van, ezen a kései órán? – kérdeztem meg halkan. Naudé úgy megrémült, hogy ijedtében kiejtette a kezéből a lapokat. – Sajnálom, nem akartam megijeszteni, csak megláttam a fényt… – szabadkoztam. Naudé nagy nehezen összeszedte magát. – Nincs… nincs semmi baj – nyögte ki alig hallhatóan −, de kérem, legközelebb legalább jelezze egy apró köhintéssel, hogy közeledik. Közelebb mentem; és szemügyre vettem az iratköteget. – Azt hiszem, valami nagyon érdekesre bukkantam – bökött a papírokra Naudé. – Á, valóban? Pontosan abban a pillanatban megbotlottam, és felborítottam egy kis zsámolyt. – Óvatosabban, az ég szerelmére! Mindenkit fel akar ébreszteni?– sziszegte Naudé, szinte magánkívül. Szemlesütve bocsánatot kértem ügyetlenségemért. Mazarin könyvtárosa a fülét hegyezte, de szerencsére, úgy tűnt, senki sem hallotta meg a zajt. A kezembe adta az első lapot. Majdnem pontosan ugyanolyan volt, mint az, amit a kezdetleges térképpel együtt az Öregtoronyban talált korábban. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezen most nem egy f, hanem egy s volt:

202

– Azt hiszem, rájöttem – mondtam −, az egész a leányzó műve. Az Öregtoronyban otthagyta az f betűs lapot, itt meg ezt az s betűset. Persze, hogy miért csinálta, az még nem világos. – Egyetértek, titkár úr, a dolognak mindenképpen köze van a bizarr ifjú hölgyhöz – mondta enyhén csalódott hangon Naudé. A térképről, amely Naudé fantáziadús képzeletében első pillantásra a rejtélyes Philosz Ptétész útmutatójának tűnt, kiderült, hogy a számára érdektelen nőszemély műve, vagy annak legalábbis köze van hozzá, ezzel pedig egyelőre nem tudott mit kezdeni. De sok minden más is volt a kötegben, méghozzá egy csomó, sűrűn teleírt papírlap. – Ugyanaz a kézírás, mint a Lükurgoszról írt feljegyzéseké – jegyeztem meg. Naudé egy hang nélkül bólintott. Az eleje különböző ókori íróktól származó idézetek pontokba szedett felsorolása volt, amelyekhez a szerző olykor csípős megjegyzéseket fűzött. Érdekes adalék, hogy a szerző egyes szám harmadik személyben beszélt magáról, Oresztész álneve mögé bújva, amelyet, minden egyes alkalommal, ógörög betűkkel jelölt.

TUDNIVALÓ Amelyben az ókori historikusok ismét igen rossz színben tűnnek fel. Όρεστής meg van győződve arról, hogy ha az emberiség nem volna annyira hiszékeny, vagyis könnyen átverhető, biztosan nem dőlne be rögtön mindennek, ami a nyomdaprés alól kikerül. Az ókori szerzők olyan nagy tiszteletnek örvendenek az utókornál, hogy náluk elegendőnek tűnik az ipse dixit. Ez vagy az a nagy Szerző ezt meg azt mondta, tehát akkor az igaz, nem is kell tovább keresni. Így aztán az ő GYALÁZKODÁSUKAT, vagyis a hazugságaikat, 203

amelyekért büntetést érdemelnének Isten színe előtt, mindenki csodálja, idézi és ismételgeti. Ezenkívül végtelen számú olyan ember van, aki úgy él, úgy jut előre, de még uralkodik is, ahogy Seneca mondja találóan: more pecudum, quo itur, non quo eundum est, vagyis birkák módjára, amelyek arra mennek, amerre a többség megy, független attól, hogy az jó-e nekik vagy sem. Másrészről, Όρεστής kételkedik abban, hogy ezek az ókori GYALÁZKODÓK annyira nagyon szerették volna, ha az utókor simán lenyeli az ő GYALÁZKODÁSUKAT. Ezek a történetecskék nekem inkább poénos szellemeskedésnek tűnnek, ráadásul úgy írták meg őket, hogy minél ékesszólóbbnak és komolynak látszódjanak, szóval az olyan előkelő és megkérdőjelezhetetlen nagyságok szájába adták őket, mint Hérodotosz vagy Titus Livius, valójában viszont alig ha egytizedük igaz, de talán az egész egy nagy humbug, íme néhány példácska: ♦ Cicero szerint a Nílus kataraktáinál élő népek mind süketek. ♦ Hérodotosz szerint Démokritosz kivájta saját szemét, hogy jobban figyelhessen arra, mit mondanak neki, de főleg azért, hogy ne kelljen nézegetnie mások feleségét. ♦ Hérodotosz szerint Xerxész király hatalmas seregének katonái kiitták a folyók vizét, mire a medrek kiszáradtak, így könnyen át tudtak kelni rajtuk. ♦ Valerius Maximus szerint egy Spurina nevű ifjú túlságosan szépnek tartotta magát, ezért szándékosan elcsúfította saját arcát, hogy ne ébresszen a nőkben erkölcstelen gondolatokat. ♦ Plutarkhosz, Valerius Maximus és Velleius Paterculus szerint Marcus Antonius, a szónok, pusztán ékesszólásával beszélte le a meggyilkolására odaküldött katonákat arról, hogy végezzenek vele, míg Hégésziasz, a szónok, sokakat rábeszélt az öngyilkosságra. ♦ Szicíliai Diodórosz szerint Korzikán, miután a nők megszülték gyermeküket, a férjek helyettük feküdtek ágyba, Egyiptomban pediglen a nőknek meg kellett alkudniuk a férjükre: aki többet adott érte, az kapta meg. ♦ Pomponius Mela szerint egyes népek kezdetben nem tudták, hogy mi az a tűz, ezért felnyalábolták, és a mellükre helyezték. 204

♦ Titus Livius és Valerius Maximus szerint Róma leghíresebb consuljait és dictatorait szó szerint a szántóföldekről, az eke szarva mellől hívták el, hogy uralkodjanak. ♦ Plutarkhosz és a szicíliai Diodórosz szerint mivel az etiópok királya sánta volt, minden barátja sánta lett. ♦ Plinius, Sztrabón, Arianus és Pauszaniasz szerint vannak olyan magas fák, hogy egyetlenegynek az árnyékában elfér tízezer ember. ♦ Hérodotosz, Aelianus és Plinius szerint léteztek olyan férfiak, akik növények, főleg fák iránt gyulladtak szerelemre, különös tekintettel egy bükkfára és egy platánra. ♦ Paulus Diaconus szerint az Aétius és Attila között lezajlott kegyetlen csata alatt kiömlő vér óriási folyammá dagadt, amely elsodorta magával a holttesteket. ♦ Seneca szerint egy perzsa király egy egész város lakosságának levágatta az orrát. ♦ Titus Livius, Plutarkhosz, Halikarnasszoszi Dionüsziosz, Valerius Maximus, Silius Italicus, Plinius és Seneca szerint a tíz római szűz, akiket Porsenna királynak küldtek túszul, Clelia vezetésével a Tiberisen úszva tért vissza Rómába. ♦ Valerius Maximus, Aemilius Probus, Plutarkhosz és naukratiszi Athénaiosz szerint Kimón athéni hadvezér annyira liberális volt, hogy a birtokáról eltávolíttatta az összes kerítést és az őrszemeket, hogy bárki szabadon beléphessen, sőt odaülhessen a házigazda asztalához ebédelni vagy vacsorázni. ♦ Plinius, Plutarkhosz és Aelianus szerint Phokion, az athéni hadvezér és államférfi sohasem sírt, sohasem nevetett, és mindig meztelenül járt. ♦ Plinius, Ammianus Marcellinus, Marcus Minucius Félix, Plutarkhosz és Valerius Maximus szerint a perzsák egészen a gyermekkoruk végéig nem láthatták a fiaikat, a gallok pedig egészen addig, amíg véget nem ért a kamaszkoruk.

205

♦ Plinius szerint Maecenas három éven keresztül egyetlenegyszer sem aludt el, valamint Diogenész Laertiosz és Plutarkhosz szerint Epimenidész ötven évig aludt (ezt még Genebrardus, a mi századunkban élő híres szerző is elhitte). ♦ Naukratiszi Athénaiosz és Plutarkhosz szerint, akiket alátámaszt többek között Tacitus, Marcus Velleius Paterculus, Titus Flavius Clemens és Ausonius is, a nagy római hadvezért Manius Curius Dentatust, aki egyébként sem evett mást, csak répát, répafőzés közben lepték meg a szamniták. ♦ Valerius Maximus szerint Aiszkhülosz, a nagy költő úgy halt meg, hogy tar koponyáját sziklának vélve, egy sas teknőst ejtett a fejére. ♦ Plinius szerint létezik egy város, ahol háromszáz nemzetiség él együtt, és mindegyik más nyelven beszél, egy másik városban minden lakos vendéglős. ♦ Seneca, Diogenész Laertiosz és Aulus Gellius szerint Phütagorasz iskolájában a tanítványok egyszer kerek öt éven keresztül nem szólaltak meg. ♦ Plinius és Valerius Maximus szerint Anakreón halálát szőlőevés közben egy torkán akadt mag okozta, Quintus Fabius szenátor pedig egy szőrszál miatt fulladt meg, amely egy csésze tejben úszott. ♦ Titus Livius, Herodianus, Marcus Justinus, Sztrabón, Plutarkhosz és Paulus Orosius szerint a rómaiak nagyon sok olyan győzelmet arattak, amelyekben az ellenség soraiból ezrek haltak meg, míg az ő részükről senki, vagy nagyon kevesen. ♦ Halikarnasszoszi Dionüsziosz, Plutarkhosz, Valerius Maximus, Lucius Anneus Florus és Seneca szerint Mucius Scaevola saját maga égette meg a kezét. ♦ Claudianus, Plutarkhosz és Lactantius Firmianus szerint Arkhimedesz készített egy üveggömböt, amely az égitestek mozgását is megmutatta. ♦ Pauszaniasz szerint a világ sokáig nélkülözte a búzát, és Plinius szerint Rómában 580 évig nem éltek pékek. 206

♦ Claudianus szerint a germánok úgy állapították meg, hogy egy gyerek törvényes-e vagy sem, hogy az újszülötteket egy pénzérmével a pólyában behajították a Rajnába, aztán a gyerekek vagy feljöttek a felszínre, vagy nem. Aelianus szerint pedig a líbiaiak egy kígyókkal teli hordóba zárták a gyerekeket, ugyanezen oknál fogva. ♦ Plinius szerint a római patríciusok a babról (a Fabók), a lencséről (a Lentullók), a kecskékről (a Caprarók) és a disznókról (a Porzik) kapták híres vezetéknevüket. ♦ Szicíliai Diodórosz szerint, a Baleár-szigeteken az anyák egészen addig nem adtak enni a gyerekeiknek, amíg azok a parittyájukkal el nem találtak egy bizonyos pontot, vagy nem találták meg az elrejtett kenyérdarabkát. ♦ Arisztotelész szerint Liguriában olyan ügyesek a parittyások, hogy egy madárrajból bármelyik repülő madarat könnyedén eltalálják. Athénaiosz, Macrobius, Szent Jusztinusz vértanú és mások is állítják, hogy Arisztotelész maga is beleesett néha a gálád hazugságok csapdájába. ♦ Halikarnasszoszi Dionüsziosz szerint Romulust és Remust egy farkasanya táplálta és nevelte fel, Nagy Küroszt pedig, a perzsák királyát, egy nőstény kutya. ♦ Titus Livius szerint 306 Fabo, vagyis az azonos nevű római nemesi família férfiúi egyedül küzdöttek meg Vejo teljes lakosságával, és mindenkit megöltek, csak egy pici gyermek maradt életben. ♦ Titus Livius szerint volt egy idő, amikor mindenféle furcsa dolgok potyogtak az égből, főleg kövek, de tej, vér, hús és gyapjú is. Picenumban állítólag három napig hullottak kövek az égből. Athénaiosz szerint viszont halak potyogtak, Plinius szerint kövek. Titus Livius erre azt mondta, hogy „az ókoriaknak megengedett összekeverni a földi és az égi dolgokat, hogy a történelem visszásságait jobb színben tüntessék fel” És neki mi megengedett? Netán az, hogy jól összekeverje a tényeket a hazugságokkal, aztán jókat röhögjön az utókoron? ♦ Plinius szerint a Tarquiniusok idején olyan sok gabonát vetettek a Tiberisbe, hogy egy sziget keletkezett belőle. Több más szigetről 207

hasonlóképpen vélekedik Pauszaniasz, Titus Livius, Halikarnasszoszi Dionüsziosz és Sztrabón. ♦ Tacitus szerint egyszer egy földrengés alkalmával a Pó folyó magasra emelkedett és boltívet alkotott, amely alatt át lehetett menni. ♦ Athénaiosz és Seneca szerint Démokritosz mindig nevetett, Hérakleitosz mindig sírt. ♦ Seneca, Athénaiosz és mások szerint egyes filozófusok rengeteg könyvet írtak, néhányan közülük pedig olyan sokat, hogy elkoptak az ujjaik. Epikurosz például háromszáz kötetet írt csak a hengerről. (Kérdem én: mi a jó fene járhatott az agyában, ha ennyit bírt írni egy geometriai alakzatról???) Khrüszipposz állítólag hétszáz könyvet skribált tele, Seneca hatszázat, Triszmegistosz pedig harminchatezerhatszázat!, ami ha igaz lenne, azt jelentené, hogy legalább száz évig kellett élnie, és naponta körmölnie kellett egy könyvet attól a perctől kezdve, hogy kibújt az anyja méhéből. ♦ Aelianus szerint Scipio nagyon szerény volt, kevéssel megelégedett és soha nem vett és nem is adott el semmit. ♦ Plutarkhosz szerint az egyiptomi nők addig hordtak egy cipőt, amíg annak a talpa el nem kopott úgy, hogy a saját talpuk is kidörzsölődött. ♦ Valerius Maximus és más történészek szerint nagyon sok kiemelkedő tehetségű és képességű római nemes és hadvezér koldusszegény volt: Agrippa Menenius Lanatus például olyan szegény volt, hogy a családja nem tudta kifizetni a temetését; és így történt Attilius Regulus, Cincinnatus, Quintus Aelius Tubero, Scipio, Fabritius Papo és Quintus Aemilius Papo esetében is. ♦ Titus Livius szerint Marcus Curtius római hős, hogy megmentse a hazát, belevetette magát egy szakadékba, amely a lábánál nyílt meg egy köztéren. ♦ Hérodotosz szerint egy egyiptomi király minden nőt megégetett, Plinius szerint pedig az esszénusok népe nők nélkül élt. ♦ Cicero, Diogenész Laertiosz, Plinius, Velleius Paterculus, Aulus Gellius, Macrobius, Aelianus, Valerius Maximus, Plutarkhosz és 208

Seneca szerint léteztek olyan férfiak, akik egész életüket önmegtartóztatásban, apátiában és sztoikus nyugalomban élték le. ♦ Pauszaniasz szerint egyszer a görög világban kilenc évig nem esett az eső, és kiszáradt az összes folyó. ♦ Titus Livius állítása szerint Scipio katonái Afrikában hangos kiáltásokkal a földre kényszerítették a levegőben repkedő madarakat. ♦ Aelianus szerint Szardínia szigetén olyan kecskék élnek, hogy egyetlen kecske szőréből meleg téli, kifordítva pedig hűvös nyári öltözéket lehet készíteni. ♦ Dulcis in fundo, a szemenszedett hazugságok csimborasszója: a nagy Julius Caesar, saját bevallása szerint, amikor úszva menekült Egyiptomból, úgy menekítette meg híres a Commentariit, hogy a tekercseket végig az egyik kezében szorongatta. ♦ Na most akkor, kérdem én, ez az ókori Róma, gyalázatos hazugok és becstelen csalók tanyája, vajon tényleg ugyanaz a dicsőséges Urbe, amely Vergilius szerint majd „győz a világon… s az Olymposig ér fel erénye”?

Olvasás közben alig bírtam visszatartani a nevetést: a történészek és az ő gyalázkodásaik, ahogyan a névtelen szerző nevezte hazugságaikat és kitalációikat, szép lassan úgy megtöltöttek vidámsággal, hogy valósággal felfúvódtam, mint a híres mese békája. – Nincs valami ötlete, hogy ki lehet ez az Oresztész, vagyis ennek az írásnak a szerzője? – kérdeztem meg Naudétól, miközben a visszafojtott nevetéstől már a könnyeimet törölgettem. – Oresztész? Nem, igazán nem tudom – felelte a könyvtáros, aki egyáltalán nem értékelte az írás szellemességét, sőt úgy láttam, hogy valami miatt nyugtalan és ideges lett. Nem volt időm sem válaszolni, sem folytatni az olvasást. A földszintről egy ajtó nyikorgása hallatszott, majd néhány koppanás és hangos zörej, végül egy ismerős hang állatias üvöltése: – Kutyák, brigantik, gyilkosok! Mit műveltetek az állataimmal?!

209

XL. ÉRTEKEZÉS Amelyben csak egy csoda folytán kerüljük el a biztos halált. Félelmetes csattanás hallatszott, aztán törött üveg csörömpölése, majd fejszecsapások összetéveszthetetlen hangja, fahasábok reccsenése, végül egy szúrós és kellemetlen szag árasztott el mindent – az égő kátrány bűze. – Jaj, csak ezt ne! – Barbello kétségbeesett kiáltása, majd egy tompa puffanás, közvetlenül utána dulakodás zaja hallatszott. Lerohantunk a lépcsőn. Nyomban megértettük a helyzetet: a leányzó hazaért, és most olyasmire készült, amit egyikünk sem feltételezett volna a kedvesnek és jóindulatúnak tűnő bájos jelenségről. Minden bizonnyal megtalálta odakint az állatait, vagyis azt, ami maradt belőlük: a lenyúzott bőrt és a kidobott belsőségeket, a véres csontokat. Felháborodott dühe és elkeseredése ekkor csapott át őrjöngésbe, mert hiszen csak egy elmeháborodott lehetett képes arra, amit ez után tett: ránk gyújtotta a kunyhót. A konyha már lángokban állt, sűrű füst terjengett, amely a leányzó által a padlóra öntött, majd lángra lobbantott kátrányból áradt. A fekete és ragadós massza az asztal alá is befolyt, onnan pedig villámsebességgel terjedt a kandalló felé. A levegő pillanatok alatt belélegezhetetlenné vált, a füstben ideoda tántorogtak álmukból felzavart társaink, akik köhögtek, és könnyező szemüket törölgették. Az ajtó szerencsére nyitva maradt, talán egyeseknek közülünk már sikerült kimenekülnie ebből a pokolból, futott át az agyamon. A konyha közepén őrjöngő nőszemély bosszúálló istennőnek tűnt: villogó szeme szikrát hányt, hatalmas hajkoronájának fürtjei Gorgó-fejre emlékeztettek, hamutól maszatos arcán vörös foltok ütköztek ki. A lobogó lángok fényében az alakja félelmetesnek és legyőzhetetlennek látszott, mintha egy rémálom kelt volna életre. Az egyik kezében az egyik nyúl lenyúzott irháját emelte a magasba, a másikban egy hatalmas serpenyőt szorongatott, amellyel összevissza hadonászott maga körül, darabokra törve a keze ügyébe kerülő tányérokat, poharakat és vázákat. Akármennyire is kótyagosak voltunk még az álmosságtól, nyomban megértettük, hogy itt nem segít az értelem szava, nincs más hátra, mint menekülni, és lehetőleg élve kikerülni az égő házból. Az egyre ördögibbnek tűnő leányzó időközben már nemcsak a serpenyővel tört-zúzott maga körül, hanem a véres nyúlbőrt is durungként használta, méghozzá félel210

metes sziszegések és hörgések kíséretében, így hamarosan véres húscafatok borították a romokban heverő konyhát. – El innen, hamar! – ragadtad meg Barbello kezét, aki időközben megpróbált közelebb lopózni a fúriához, és kitépni a kezéből a serpenyőt. Az őrjöngő azonban nem hátrált, hanem támadásba lendült: nyilvánvalóvá vált, hogy a berendezés után mi következünk. – Ne vele foglalkozzatok, itt már minden lángokban áll! Kifelé, de gyorsan! – üvöltötte el magát Kemal, akinek valahogy sikerült kikerülnie a dühöngő fúriát, és már az ajtó előtt állt. Ekkor megfordult, felkapott egy széket, és óriási erővel a leányzó felé hajította, de a füstben nem találta el, a szék azonban lángra kapott, meggyújtva a padlón szétszóródott szalmát. – Csillapodj, őrült nőszemély! – próbálkozott meg még egyszer bátran Barbello, aki ismét megkísérelt a leányzó közelébe jutni, de az meglengette a véres nyúltetemet, és arcon vágta vele a szegény kis kasztráltat, aki hétrét görnyedt a fájdalomtól. – Meneküljünk! – hallottuk az öreg Schoppét, akinek csak most sikerült lekászálódnia az emeletről. Ebben a pillanatban Barbellónak sikerült az őrjöngő mögé kerülnie és egy hatalmasat lökött rajta. A leányzó megbillent, a földre esett, feldöntve a lángokban álló asztalt, amely óriási reccsenéssel rázuhant. A füst immár mindent elborított. – Gyerünk gyorsan, kifelé! – kiáltotta el magát Naudé, és az ajtó felé rohant, én a nyomában. A lángok, füst, darabokban heverő bútorok és bűzös kátrányfoltok között valahogy sikerült megtalálnom a kijáratot, a nyomomban kitódult az egész társaság, legalábbis így hittem, a hátulról és oldalról rám nehezedő karok és vállak présében. Óriási megkönnyebbülésemre megláttam, hogy te, kedves Attóm, szokás szerint egyedi módszerhez folyamodtál, és a menekülés útjaként nem az ajtót, hanem egy ablakot választottál, azon ugrottál ki ügyesen.

211

XLI. ÉRTEKEZÉS Amelyben tanúi leszünk a leányzó szomorú halálának, majd menedéket keresve bolyongunk, végül Isten segedelmével egy grottára lelünk. Odakint tombolt a vihar. Csupán a biztos halálból való megmenekülés gondolata tette elviselhetővé a nyakunkba ömlő esőt és a kegyetlen szélrohamokat. Amint egy kissé eltávolodtunk a háztól, konstatáltuk, hogy az őrült nő (immár csakis annak lehetett nevezni), bosszúálló vágyainak ellenére mégsem követett bennünket. Hamarosan arra is rájöttünk, hogy miért nem: a házból hatalmas lángnyelvek csaptak fel, amit kétségbeesett, vérfagyasztó kiáltás követett. Valamennyire még ki lehetett venni a pokoli jelenet részleteit: a lángok elharapóztak, és lassan az egész házat elborították. Az őrült lány nyilván képtelen volt kikászálódni a rázuhant asztal alól. Szorosan egymás mellett álltunk meredten, egyikünknek sem volt már ereje megmozdulni. Olyanok voltunk, mint egy elhagyatott temető hűvös márványszobrai, amelyek érdektelenül állnak az emberi lét elmúlása fölött hullatott égi könnyek záporában. – Csináljunk valamit – ordította Barbello, hogy túlkiabálja az eső zaját −, nem hagyhatjuk itt megdögleni! – Nem kell feltétlenül meghalnia – felelte Kemal. – Ha akarna, kimenekülhetne, akárcsak mi az előbb. – De hát ráesett az asztal! – tiltakozott a sírás küszöbén a te kis velencei kasztráltad. Úgy tűnt, hogy a bájos hölgyemény sorsa megpecsételődött: a ház belsejéből még egy vérfagyasztó üvöltés hangzott fel, de ez már halálsikolynak tűnt. Végül, baljós recsegést követően egy dörgedelmes puffanás hallatszott – az egyik tartógerenda lezuhant. Egyértelművé vált, hogy a kunyhó mindjárt összedől. Az alvezér megpróbált közelebb menni az égő házhoz, de a sűrű füstön nem bírta átküzdeni magát, így kénytelen volt visszafordulni. – Őrült, ez igaz, de mégsem hagyhatjuk csak úgy meghalni – kiáltotta szenvedélyesen és szomorú képpel Barbello. Mintegy végszóra, a vihar ereje akkora erővel sújtott le ránk, hogy az erős szél szinte felkapott bennünket, az eső olyan sűrűn esett, hogy már a ház körvonalait is alig vettük ki. – Menjünk innen – szólalt meg színtelen és fáradt hangon a viaszfehérre sápadt Schoppe. Emberfeletti erőfeszítéssel, elgyötört és zavarodott kis csapatunk ismét útra kelt hát, hogy a sötét, fagyos és viharos éjszakában valamiféle menedékre 212

leljen. Az Úr, kinek kegye végtelen, erőt adott nekünk, és hamarosan jócskán eltávolodtunk az égő háztól. Fáradtan és kimerülten, de rendületlenül és elszántan haladtunk előre a sűrű aljnövényzetben. A tiszteletre méltó Schoppe, akit Kemal ismét felvett a vállára, ezúttal megkímélt bennünket örökös dünnyögésétől, csak néha nyögött egy nagyot. – Amikor belépett a házba, megmondta a nevét – szólalt meg egyszer csak váratlanul Hardouin. – És, hogy hívták? – kérdezte meg Naudé. – Úgy, hogy a Hármas. Néhány pillanatig mindannyian döbbenten hallgattunk. – Ezt mégis hogy érti? – kérdezett rá az alvezér, aki azt hitte, hogy rosszul hallotta a nevet. – Amikor kinyitotta az ajtót, rögtön felébredtem, és megkérdeztem, hogy ki az? És ő azt válaszolta, hogy „Én vagyok az, a Hármas”. Akkor kiöntötte a kátrányt a padlóra, és a kezében lévő fáklyával meggyújtotta. A többit maguk is tudják. – Na, most már biztos, hogy őrült volt – jelentette ki az alvezér. Félórányi botorkálást és céltalan kódorgást követően kénytelen voltunk tudomásul venni, hogy eltévedtünk. Szerencsére ráakadtunk egy barlangszerű vájatokkal, valójában kisebbfajta, különböző méretű grottákkal teletűzdelt domboldalra, amely egészen barátságosnak tűnt. A jó Vergilius minden bizonnyal nyomban egy szerelmi légyottról szóló verset költött volna a búvóhelynek is beillő, száraz levelekkel bélelt mélyedések láttán. Amint kitapogattuk a kezünkkel az áldott fészkek belsejét, szinte szó nélkül, néma egyetértésben ki-ki elhelyezkedett, és úgy, ahogy voltunk, átázottan és halálosan kimerülten, hamarosan mindannyian boldogan kucorodtunk össze a szélvédett menedékekben. A fáradtság elemi erővel tört ránk, és már az sem érdekelt bennünket, ha az őrült leányzó utánunk jön, hogy átvágja a torkunkat… Én az egyik legkisebb mélyedést választottam, ahová egyedül húzódtam be, mint a kukac, amelyik gyorsan befészkeli magát a legelső útjába akadó almába.

213

XLII. ÉRTEKEZÉS Amelyben fölöttébb rendhagyó körülmények között ébredünk fel. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak Pistoiában találtam magam, a saját ágyamban, ahol kellemes meleg öntötte el a testemet. Mosolygó hitvesem ölelt át gyengéden, és pedig megkerestem ajkait és magamhoz szorítottam őt, boldogan. Ezek szerint, Istennek hála, megmenekültünk a kalózoktól és szerencsésen hazaértünk, futott át az agyamon a felismerés. Belefúrtam hát arcomat nőm forró és dús keblébe, s lágy emlőit oly duzzadtnak éreztem, mint egykoron, amikor csöppségeinket szoptatta: ezeket simogattam remegő ujjaimmal és mohó nyelvemmel. Éreztem, hogy nőm ujjai lejjebb siklanak, és utat találnak maguknak hímtagomhoz, majd gyengéden a sima combok közé vezetik, a buja és vágyakozón feltáruló ölbe; és akkor eggyé váltunk, hitvesem és én, majd hosszasan ringatóztam az öröm és boldogság hullámain, míg végül, a végtelenségben elolvadván, belé lövelltem magomat, azt, amely oly sok gyermeket adott már nekünk. – Pssszt! A fülembe súgott, alig hallható pisszegés ébresztett fel mély álmomból. Összerezzentem. A hajnali félhomályban tágra nyitottam a szemem. Az ajkamon egy puha kéz érintését éreztem, azét, amely nem sokkal ezelőtt fellobbantotta vágyamat. A fölöttem tornyosuló árnyék elmozdult, és mellém telepedett. Hűvös szél legyintette meg petyhüdt hímtagomat. Képtelen voltam megmozdulni, kétségbeesetten igyekeztem kivenni a mellettem ülő alak körvonalait. Körülnéztem. Nem Pistoiában voltam, a hitvesi ágyban, hanem egy toscanai sziget elhagyatott kis grottájában. Gyorsan felültem, és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy nincs rajtam nadrág – ott álltam, jobban mondva ültem, csupasz alsótesttel. – Nagy örömömre szolgált megismerkedni önnel. Valóban élvezetes találkozás volt – szólalt meg az árnyék, a hang valahogy ismerősnek tűnt. Ekkor hasított belém a felismerés: Barbello volt az. Iszonyatosan megrémültem. Kétségbeesésemben a kezembe temettem az arcomat, és úgy éreztem, hogy szégyenemben menten elsüllyedek: azt hittem, hogy hitvesemmel szeretkezem, erre kiderül, hogy megrontott ez a semmirekellő kis kasztrált. Úristen, miféle fertőbe keveredtem! Nem maradt más hátra, mint belevetni magam a tengerbe, és hagyni, hogy elsüllyedjek a mélyben, mint az evangélium megvadult disznóinak kondája. De mielőtt véget vetek nyomorult életemnek, gondoltam magamban. bősz haragra gerjedve, magammal viszem ezt a gnómot, ezt az undorító, aljas 214

senkiházit, aki nem véletlenül született Velencében, a szajhák városában, amely még a középkori Firenzénél is romlottabb és bűnösebb! Arra kérve az Urat, hogy bocsássa meg bűnömet, hiszen nem tudtam, mit cselekszem, kínomban ökölbe szorított kezemet harapdáltam; ekkor történt, hogy Barbello váratlanul elkapta a kezem, és bármennyire tiltakoztam is, erőnek erejével az ölébe fúrta az ujjaimat. A meglepetéstől felemeltem a tekintetemet, és ekkor láttam meg, hogy miféle test van előttem: eddig annyira el voltam foglalva a bűnömmel, hogy nem vettem észre a dús hajkoronát, a hatalmas kebleket és legfőképpen azt, ami most az ujjaimmal tapintottam ki… Méghogy kasztrált! Immár nem voltak, nem lehettek kétségeim: a mellettem ülő Barbello kétségkívül a gyengébb nem képviselője volt, konstatáltam döbbenten, és valljuk be, megkönnyebbülten. De még mennyire! Időközben a kasztráltnak álcázott nőszemély, mit sem zavartatva magát, széles gézszalagokkal tekerte át igencsak ingerlően domborodó, dús kebleit. – Most már ön is tud az én kis titkomról. Elégedett az eredménnyel? – kérdezte a nő, rám sem pillantva. – Kicsoda maga? – kérdeztem meg mélységes zavarban, hiszen fogalmam sem volt, mire utal. Közben én is gyorsan felvettem a nadrágomat, és örömmel fedeztem fel, hogy a rejtélyes Oresztész írásai épségben vészelték át az előbbi váratlan eseményeket. – Azt akartam elkerülni, hogy ön továbbra is nehezteljen az én gyönyörű Attómra – felelte ráadásul éppen ön, aki őszintén szereti őt. Már akkor rájöttem, amikor megláttam magukat ott a livornói kikötőben. Ennek a szegény fiúnak a világon senkije sincs, csak ön – felelte a nőszemély, majd elvégezte az utolsó simításokat az öltözékén: a mellkasa immár a kasztráltakra oly jellemző tyúkmellre hasonlított. – Kicsoda ön? – kérdeztem meg ismét, egyre nagyobb zavarban. – Hát még mindig nem jött rá? – kérdezett vissza, őszintén elcsodálkozva az ismeretlen hölgy, majd feltekerte a haját, ráhúzott egy szoros kis sapkát, arra pedig föltette a szembe lógó frufrus parókát, amely a felismerhetetlenségig megváltoztatta az arcvonásait. Végül felvette a földről a viaszosvászon tarisznyát, és átvetette a vállán. Nem volt időm, hogy bármit is feleljek, mert a szomszédos kis grottából egy hangot hallottunk: az öreg Schoppe volt az, aki, mint általában az idősek, hajnalban ébredt. – Ha nem bánja, titkár úr, szeretnék még egy pillantást vetni arra a naplóra. Barbello, vagy akárhogyan hívták is valójában a nőszemélyt, jó hangosan megköszönte a zsebkendőt, amit voltam oly szíves kölcsönadni neki, majd sietősen távozott. Későbbre kellett hát halasztanom a felkavaró tapasztalat végiggondolását. Most már nagyon is jól értettem, hogy Malagigi miért óvott 215

benneteket annyira a kíváncsi pillantásoktól: hiszen egyértelmű, ő is tudott az álcáról! Ami azonban a legnagyobb örömmel és megkönnyebbüléssel töltött el, az a felismerés volt, hogy te, én drága Attóm, mégsem műveltél önszántadból semmi olyasmit, ami ellenkezett a természet törvényeivel. Igaz, azt semmiképpen sem volt szabad tudomásodra hoznom, hogy miféle úton-módon szereztem bizonyosságot az igazság felől. Még mindig zsongott a fejem a váratlan erotikus kalandtól: nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy oda tudjak figyelni Schoppéra, és eltereljem a gondolataimat arról a ravasz hölgyeményről, aki Barbellónak nevezte magát, és a fenséges csapdáról, amelynek segítségével magáévá tett. – Honnan veszi, hogy egy naplóról van szó? – kérdeztem meg az öreg Schoppétól, amint egyedül maradtam. – Hülyének néz? – felelte a német tudós. – Öregnek öreg vagyok, ez igaz, de süket azért nem. Maga meg Naudé, akarom mondani, a mi Gabriel barátunk – helyesbített gyorsan, egy pillanatra kidugva a fejét a saját kis vackáról, hogy ellenőrizze, alszik-e még Mazarin könyvtárosa −, tegnap éjjel olyan hangosak voltak, hogy szerintem Livornóig elhallatszott, amit beszéltek. Miután lebuktam (az egész miattam történt, hiszen én borítottam fel a zsámolyt), nem tagadhattam meg Schoppe kérését. Felkeltem hát, úgy-ahogy megtisztogattam a zakómat és a nadrágomat, majd az idős német javaslatára egy kissé távolabb húzódtunk a grottáktól, nehogy felébresszük a többieket. – Nos tehát – mondta az öreg, amikor már a fák és bokrok jól eltakartak bennünket −, elolvashatom, vagy sem, azokat a feljegyzéseket, mielőtt még felébred az a beképzelt Gabriel? Átnyújtottam neki az iratokat, majd két nagy lapos kőre telepedtünk le. – Érdekes… fölöttébb érdekes – szólalt meg időnként a filológus olvasás közben. – A kézírás megegyezik a Lükurgoszról szóló feljegyzésekével. De ki lehet ez az Oresztész? – Nekem úgy tűnik, hogy ő a szerző – jegyeztem meg. – Igen, ez világos. Rosszul tettem fel a kérdést: az Oresztész nyilvánvalóan álnév. Engem az érdekel, hogy kit takar – jelentette ki Schoppe, majd elmélyülten tovább olvasott. Kihasználtam az alkalmat, és vele együtt én is beletemetkeztem az olvasásba, amit félbe kellett szakítanom, amikor a szerencsétlen őrült nőszemély ránk gyújtotta a házát. Az ókori historikusok megkérdőjelezhető, sőt hihetetlen és elképesztő állításainak felsorolását követően az azokhoz fűzött magyarázatok és megjegyzések következtek.

216

TUDNIVALÓ Amelyben kissé eltávolodunk a dolgok jelenlegi állásától és meghallgatjuk a rejtélyes Oresztész magvas és fölöttébb lesújtó véleményét az ókori historikusokról, valamint az ő hazugságaikról. ♦ Amikor Cicero azt állítja az égitestek mozgásának hangjáról, hogy azért nem halljuk a zajt, amit keltenek, mert a fülünk nem érzékeli a finom rezgést, hozzáteszi, hogy a hallás az összes emberi érzékszerv közül a legsilányabb és legcsököttebb. Erre pedig azt a példát hozza fel, hogy a Nílus kataraktái mellett élő népek mind süketek voltak, a zuhatagok keltette zaj miatt. Όρεστής ezt akkora nagy GYALÁZKODÁSNAK tartja, hogy szinte megsüketül tőle. Mert hát akkor hogyan beszéltek egymással, és hogy kormányoztak ezek a népek? GYALÁZATOS GYALÁZKODÁS! De Seneca úgy tűnik, elhiszi, és azt mondja, hogy egy várost is alapítottak arrafelé. Ha ott voltak a zúgók, miért mentek oda lakni? És amikor odamentek, ott folyt a Nílus, vagy nem? Voltak vagy nem voltak katarakták? Ha igen, akkor minek alapítottak oda várost? Nem jöttek rá, hogy a hely lakhatatlan? Hab a tortán: Seneca szerint ezek a népek persze nemcsak süketek voltak, hanem némák is, így tökéletesen kiélvezhették az általa oly nagyra tartott „békés és nyugodt létezést” Ó, mily tökéletes város, ó, milyen jól megregulázott köztársaság! Ó, mekkora nagy baromság! ♦ Hérodotosz, a híres historikus, az a Hérodotosz, akit Cicero a História atyjának nevez, az a Hérodotosz, aki elsőként – mondja Cicero – írta le hitelesen a Történelmet, Hérodotosz, akit a prusai Dión csodálatosnak tartott, Hérodotosz, aki Xerxész kortársa volt, historikusként azt állítja, hogy Xerxésznek akkora hadserege volt, hogy a katonái egész folyókat szárítottak ki: kiitták a folyók vizét. És még meg is nevezi ezeket a folyókat: Szkamandrosz és Lüsszosz, ráadásul hozzáteszi, hogy a hadsereget kísérő állatok egy négy mérföld átmérőjű tavat szárítottak ki ugyanezzel a módszerrel. ♦ Valerius Maximus szerint volt egy Spurina nevezetű ifjú, aki mivel gyönyörű volt, megvágta a saját arcát, hogy a nőkben ne ébredjenek iránta tisztátalan gondolatok. Toscanában élt ez az ifjú, aki imigyen védte meg a hölgyeket a bűnbeeséstől. (Vajh miért haltak ki mára ezek a kegyes és szerény ifjak?) Szóval mit művelt? Ó, hallatlan szemérmesség! Ó, utánozhatatlan bölcsesség! Ó, mily erős akarat! Az arcához tartotta a kés pengéjét, és jól összevagdosta magát. 217

Tanuljanak hát e példából a mi időnk jóképű fiatalemberei. És mit is? Hogy a féltékeny férjek és apák ellen a legjobb védekezés az öncsúfítás? Bődületes hülyeség! Szégyellheti magát, aki leírta! ♦ Nincs olyan ember, még ha épp csak hogy megmártózott a tudás folyójában, aki ne hallott volna ezerszer Orfeuszról, Amphiónról vagy Ariusról, akik csupán ékesszólásukkal, zenéjükkel vagy énekükkel műveltek csodákat. Az első vadállatokat szelídített meg, a második köveket mozdított el a helyükről, a harmadik a halakat terelte a neki tetsző irányba. Nincs olyan épeszű ember azonban, vagyis annyira nem lehet valaki hiszékeny és buta, hogy ezeket a történeteket ne tartaná költői túlzásnak, amellyel a szerző csupán eme dalnokok és szónokok képességeit kívánta felmagasztalni. A historikusok mindazonáltal, ráadásul a legnagyobbak, mint például Plutarkhosz, Valerius Maximus és Vellius Paterculus, megetették az utókorral, hogy Marcus Antonius római szónok csupán szónoki képességeivel sikeresen eltántorította a szándékuktól a kegyetlen hadvezérek, Caius Marius és Cinna által a megölésére küldött katonákat. Na, szépen vagyunk: szóval a kipróbált harcosok nemcsak hogy kivárták, amíg Marcus Antonius végigmondja az előadását, hanem a végén még meg is hatódtak, olyannyira, hogy hüvelybe dugták kardjukat és még bocsánatot is kértek a szónoktól. És persze Caius Marius meg Cinna ezért nem vették a fejüket. Nos, ez már nem egy kis GYALÁZATOCSKA, hanem arcátlan GYALÁZAT, főleg ha azt is elolvassuk, mit tettek még hozzá ehhez a történethez ugyanezek, szóval Valerius Maximus és Plutarkhosz. Nem mást, mint azt, hogy Hégésziasz rétor olyan fondorlatosán bánt a szavakkal, hogy képes volt öngyilkosságba kergetni egyeseket. Miért is nincsenek ma ilyen szónokok? Nagyon úgy néz ki, hogy éppen a historikusok a legjobb szónokok mind közül, sőt nem is ők, hanem azok, akik kitalálták őket, aztán a szájukba adták ezeket a szemenszedett hazugságokat és égbekiáltó GYALÁZKODÁSOKAT. ♦ Szicíliai Diodórosz, az a Diodórosz, akit Szent Jusztin vértanú olyannyira méltat, azt írja, hogy Korzika szigetén, miután kilenc hónapig a méhükben hordták, majd fájdalmak és görcsök közepette megszülték gyermeküket, az anyák véresen, félájultan és legyengülve a városba mentek sétálni, miközben a férjek befeküdtek az ágyukba és ették a húslevest meg a kappansültet. Hát ez szép, de kinek is kellett szoptatnia a kicsit? Az anyának. Kérdem én, akkor miért nem írják egyenesen azt, hogy a férjek szoptattak? És a rokonoknak meg a barátoknak, amikor látogatóba jöttek és kérdezősködtek: hogy volt, 218

mi történt, minden rendben ment, mit mondtak? Azt, hogy kérdezzék meg a feleségemet, majd ha visszajön? GYALÁZAT! ♦ Όρεστής időnként él a gyanúperrel, hogy az ókori szerzők néha szeszélyből írtak, csak úgy, a maguk szórakoztatására, mert épp kedvük volt írni valamit. Vagy hogy az ókori szerzők soha nem is léteztek. Máskülönben teljességgel érthetetlen, hogy miért írtak le Isten tudja mennyi hazugságot… Pomponius Mela, amikor Etiópiáról ír, azt mondja, hogy léteznek népek, amely képviselőinek vagy nincs nyelvük, vagy összenőtt a két ajkuk, ezért csak az orruknál van egy csőrszerű lyuk, hogy inni tudjanak. Amikor pedig megéheznek, akkor búzaszemeket vagy más magokat csipegetnek, mint a tyúkok. Mily csodás népek! És ehhez az elképesztő GYALÁZKODÁSHOZ Pomponius Mela hozzáteszi, hogy amíg egy bizonyos Eudosius meg nem mutatta nekik, hogyan kell használni a tüzet, addig uti amplecti etiam flammas et ardentia sinu abdere donec noceret maximé libuerit, vagyis felnyalábolták és a mellükre tették, amíg meg nem égtek – donec noceret: na és ez vajon mi a fenét jelent? Hát lehet egyetlen másodpercig is létezni egy égő fáklyával a mellünkön? Azért idézem Mela mester szavait pontosan, nehogy valaki azt higgye, hogy én, Όρεστής, azért találtam ki ezeket a GYALÁZKODÁSOKAT, hogy megnevettessem az utókort. Όρεστής-nek úgy tűnik, hogy a szerző ez esetben nem is figyelt oda arra, hogy mit írt! És a másolók, akik továbbadták ezt a hülyeséget, édes istenem, hát ők sem olvasták el, hogy mit másolnak le? Nem kímélhették volna meg a világot attól a sértéstől, hogy a szerző akkora kreténnek tekinti az utókort, hogy majd simán beveszi ezeket a hazugságokat? ♦ Pólyás korunk óta hallgatjuk az ókori rómaiakról szóló hőstörténeteket. Titus Livius azt meséli Cincinnatusról, hogy a Tiberisen túl lévő birtokáról hívták el, hogy legyen dictator és harcoljon a szabinok és az aequusok ellen. Cincinnatus becsülettel eleget is tett kötelességének, majd lemondott tisztségéről és visszament földet művelni. És ezt mind Livius írta le. Csodás, valóban, csak az a fura, hogy miért nem tett hozzá néhány apró felvilágosítást? Miért éppen őt választotta a nép? Szóval a rómaiak úgy hívták el Cincinnatust kormányozni, hogy semmit sem tudtak róla? Mert hát vagy egy olyan gazdag patrícius volt, aki kedvtelésből néha földet művelt, vagy tényleg igazi földműves volt. De ha patrícius volt, miért nem rohant azonnal a köztársaság segítségére, amely nagy veszéllyel nézett szembe? Vállalt valaha valamilyen közszolgálati tisztséget? Harcolt 219

valaha, irányított hadsereget? Erről miért nem mond semmit Livius? Ha pedig mindig is egyszerű parasztként élt, akkor Róma népe miért éppen őt kérte meg arra, hogy dictator legyen, hiszen nem volt semmilyen tapasztalata? Ha egész Róma őt akarta, valószínűleg ismert volt és köztiszteletben állt. Livius azt mondja, hogy monna Racilia, Cincinnatus felesége, nyomban beszaladt a kunyhóba és megkereste a férje tógáját. A senatori tógáját? Vagy esetleg a gyolcsinget, amit a parasztok ünnepnapokon hordtak? Ebből is látszik, hogy mi, az utókor, bármit elhiszünk, amit az ókori rómaiakról olvasunk, és amikor azt mondjuk, a nagy rómaiak, nyomban a hősiesség, a bátorság, az erény, a művészet, szóval csupa szép és jó jut eszünkbe. GYALÁZKODÁS, HALLATLAN GYALÁZKODÁS! ♦ Plinius tudósít arról, hogy Nikokreón ciprusi türannosz Anaxarkhósz nagy ellensége volt. Amikor Nagy Sándor meghívta a zsarnokot egy vacsorára, Anaxarkhósz is ott volt, és Nagy Sándor megkérdezte tőle, mit gondol a lakomáról. „Minden tökéletes ó, Király – mondta Anaxarkhósz −, csak egyvalami hiányzik, egy satrafának a feje” – és ezzel Nikokreón fejére mutatott. Amikor Nagy Sándor meghalt, Anaxarkhósz pedig elhajózott Macedóniából, Ciprus közelében hajótörést szenvedett. Ekkor Nikokreón elfogta, és bosszúból ki akarta vágatni a nyelvét, de Anaxarkhósz megelőzte, méghozzá úgy, hogy a fogaival leharapta a saját nyelvét, majd a zsarnok arcába köpte. Ez a történet, ami persze borzasztó nagy átverés, egyrészt igen egyedi, másrészt teljességgel megvalósíthatatlan, merthogy az ember állkapcsában nincs akkora erő, hogy ezt véghez tudná vinni, másrészt már az is elviselhetetlen fájdalommal jár, amikor véletlenül evés közben beleharapunk a saját nyelvünkbe, hát még ha megpróbáljuk leharapni! Az is érthetetlen, hogy miért jutott eszébe Pliniusnak épp Anaxarkhószt dicsőíteni, aki azt tanította Nagy Sándornak, hogy minden, amit egy király tesz, az megengedett? ♦ Plutarkhosz szerint, mivel az etiópok királya sánta volt, minden barátja sánta lett. Hogyan, kérem alássan? Viccből vagy komolyan? Ha komolyan, akkor mégis, hogyan? Csak nem törték el a saját lábukat, vagy mi a szösz? Ha meg viccből, a király nem vette észre a gúnyt? Na ne szórakozzunk már! ♦ Plinius szerint vannak olyan magas fák, hogy egyetlenegynek az árnyékában elfér tízezer ember. Ezt Vergilius is állítja, de tudjuk, hogy a költők hajlamosak a túlzásra, hiszen nekik megengedett, hogy 220

képzelődjenek, hogy valótlanságokat költsenek. De Plinius historikus, nem poéta. Hóhohó! Plinius a világ legnagyobb GYALÁZKODÓJA. Angelo Poliziano azt mondta, hogy Plinius füllentéseiből könyvet lehetne írni. De még Pliniusnál is rosszabbak Sztrabón és Arianus, komoly írók, akik arcátlanul azt állítják, hogy még nagyobb fák is vannak azoknál, amelyeket Plinius leírt. ♦ Egyes mesék olyan férfiakról szólnak, akik szobrokba szerettek bele, csókolgatták és mindenféle kimondhatatlan bűnös dolgokat műveltek velük; de hogy léteztek olyanok, egyébként makulátlan hírű és tiszteletre méltó személyek, szóval minden bizonnyal ép eszűek, akik fákba szerettek bele… Plinius azt állítja, hogy Crispus Passienus, kétszeres consul, Agrippina császárnő férje, Néró mostohaapja, egy bükkfába lett szerelmes. Na ezt vegye be, aki akarja, én biztosan nem fogom. Xerxész meg állítólag egy platánba szerelmesedett bele, legalábbis ezt írja Aelianus és Hérodotosz. Ami egyébként a platánokat illeti, Pauszaniasz azt meséli, hogy a Pierus folyó partján van egy platánerdő, amelyben olyan széles törzsűek a fák, hogy lakomát lehet rendezni bennük. ♦ Az 451. esztendőben történt, hogy a catalaunumi csatában, amely hunok és az Aetius vezetése alatt álló gótok és rómaiak között zajlott le, 180 ezer ember halt meg: állítólag a kifolyó vérből egy széles és sebes folyam keletkezett, amely magával sodorta a hullákat. Na persze! És az összes hulla mind teljesen elvérzett! GYALÁZKODÁS, amely miatt még az is megkérdőjelezhető, hogy a csata egyáltalán bekövetkezett-e valaha. Háromszáz évvel ezelőtt a fekete pestis fél Európa lakosságát elpusztította, és velük együtt sok emléket is. A túlélők, gyakran számításból, egy kissé „átalakították” az archívumokat, így a visszaemlékezések, tudósítások, feljegyzések, naplók és – legfőképpen – a tulajdoni lapok! a túlélők érdekeinek megfelelően, úgymond, módosultak… Mindig is beszélték, hogy bizonyos nemesi családok birtokai és úgynevezett „kutyabőre” egyszer csak előkerült, és nem lehet tudni, hogy valójában honnan. És érdekes módon általában 1350 környékén… Akkor mitől vagyunk benne annyira biztosak, hogy 451-ben valóban az történt, amit valaki leírt? ♦ Seneca szerint egy perzsa király egyszer egy egész városnak levágatta az orrát. A várost állítólag Rinocolurának hívják, ami görögül azt jelenti, hogy orr nélküli, és Seneca szerint éppen a híres 221

orrvágásról kapta a nevét. Jó, és akkor korábban mi volt a neve? És hogy hívták azt a királyt? Na, hagyjuk már a hülyeséget! ♦ A római hőstörténetek közül az egyik legismertebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő kétségkívül Clelia története. Minden ókori szerző megemlíti, és az utókor szerzői is mind az egekig magasztalják. Mondanom sem kell, hogy ez is az egyik legégbekiáltóbb GYALÁZKODÁS. A történet arról szól, hogy a rómaiak tíz szüzet ajánlottak fel Porsenna királynak, aki Rómát ostromolta. Köztük volt a tizenkét éves Clelia is. Egy napon Clelia engedélyt kapott, hogy lemenjen mosni a Tiberishez, és kihasználta az alkalmat, hogy megszökjön, sőt a társnőit is magával vitte, egyszóval a Tiberisen úszva jutott el Rómáig. Όρεστής csodálja, tiszteli és imádja a caput mundinak is nevezett várost, amely kétségkívül a világ egyik legfontosabbja. De azért nem annyira naiv, hogy ne tudná, a Tiberis mindig is híres volt életveszélyes örvényeiről, amelyek mélyek voltak és még a legerősebb férfiakat is könnyedén elnyelték, hát még a tizenéves kislányokat! Plutarkhosz egyébként a szüzeket kiskorúaknak nevezi, tehát egyik sem volt 17 évesnél idősebb. A rómaiak, folytatódik a történet, akik szavatartó emberek voltak – ó, tisztesség netovábbja! −, visszaadták a lányokat Porsennának. Azok a becsületes rómaiak! A háború kellős közepén! Az ostromlóknak tettek szívességet! Hát, Ábrahám istenét biztosan nem bosszantotta volna fel egy ilyen engedelmes népség! ♦ Valerius Maximus azt írja, hogy Kimén athéni hadvezér annyira liberális volt, hogy a birtokáról eltávolíttatta az összes kerítést és az őrszemeket, hogy bárki szabadon beléphessen, sőt odaülhessen a házigazda asztalához ebédelni vagy vacsorázni. És Aemilius Probus azt meséli, hogy a Kimón kíséretében lévő szolgáknál mindig volt pénz, amit az útjukba kerülő szegényeknek osztogattak. Az ókori szerzők tényleg azt hitték, hogy ezzel a történettel Kimón nagyságát növelik? A javakat megőrizni kell, nem szétszórni az első utunkba eső csalónak, aki lehet, hogy csak tetteti a szegénységet! Az efféle buta pénzszórás és az ilyenfajta liberalizmus nem erény, hanem nevetség tárgya! Hiszen egyetlen év alatt mindent széthordták volna arról a birtokról. És a pénztárca hamar kiürül, ha az ember mindenkinek ad belőle, aki kér. És még valami: ezek szerint csak az evangéliumban létezik olyan dúsgazdag ember, aki nem ad semmit a Lázár féle koldusoknak?? Úgy tűnik, az ókori szerzők olyannyira el voltak telve önnön nagyságuktól, hogy Jézus tanításai biztosan nem fogtak volna rajtuk. 222

♦ Plutarkhosz szerint, Phokión, a nagy hadvezér soha nem sírt és soha nem nevetett, valamint mindig meztelenül járt. Phokión, aki Plutarkhosz szerint ezt Pliniustól vette át, a görögök egyik leghíresebb hadvezére és egyik legnagyobb szónoka volt, és húsz kerek évig állt az athéni hadsereg és a város élén. Mit ne mondjak, szép kis vezetőik voltak ezeknek az athéniaknak! ♦ Az állatok szívében oly mélyen fészkel a kölykeik iránt érzett védelmező ösztön, hogy nincs olyan vadállat, bármennyire vérengző legyen is, amelyik ne nyalogatná és babusgatná örömmel kicsinyét. Minucius Félix említi, hogy még a rablógyilkosok is odafigyelnek a gyerekeik neveltetésére, Plutarkhosz pedig felhozza Agészilaosz spártai király történetét, aki amikor az egyik barátja váratlanul betoppant és rajtakapta, ahogy pálcán lovagol a gyerekeivel, megkérte rá, ne árulja el senkinek, hogy ennyire gyengéd apa. Ezért felháborítóan nagy GYALÁZKODÁS az az állítás, hogy a perzsák addig nem láthatták saját gyerekeiket, amíg azok el nem érték a hétéves kort. Azt még értem, hogy a fejedelmek, akik valahol mindig háborúztak, vagy fontos államügyekben utazgattak ide-oda, talán így tettek, de mi van az egyszerű polgárokkal, mesteremberekkel, művészekkel és parasztokkal, akik nyilván egy helyiségben laktak a családjukkal – ők hogy csinálták? Letakarták őket egy lepedővel? Az anyák meg az alatt szoptattak? Szegény Hosszúkezű Artaxerxész, akinek 150 gyermeke volt – bizonyára igen szomorú lehetett, már ha valóban nem láthatta a piciket. Mekkora GYALÁZKODÁS ez is. Idetartozik még egy történet, ami semmivel sem jobb, sőt. Caesar a Commentariiban azt állítja, hogy a galloknál még egy a korábban említettnél is szigorúbb rendszer volt, miszerint ők addig nem látták a gyermekeiket, amíg azok nem értek harcképes ifjúvá. Caesar azért hozzáteszi, hogy palam, vagyis teljes titokban (nyilván éjjel, vagy ki tudja) azért mégis láthatták őket, de ezt a gyermekek még csak nem is sejthették. Na ne! Szégyen. Szégyen kimondani is, hát még leírni. És elhinni? Förtelem. Ráadásul egy Caesar! Hazudozó. És GYALÁZKODÓ. ♦ Ami a leginkább megdöbbenti Όρεστής-t: ezek a komoly historikusok úgy mesélnek égbekiáltó hazugságokat, hogy szemernyi kétség sem merül fel bennük, még véletlenül sem. Még az is lehet, hogy csak próbára akarnak tenni bennünket, a bárgyú utókort. De van olyan tudós elme, például Genebrardus, a mi századunk egyik legnagyobb tekintélye, aki simán elhiszi, hogy Epimenidész tényleg 223

57 évig aludt. Gregorius Turonensis és Paulus Diaconus is elhitte például, hogy a hét bölcs kétszáz évig aludt, vagyis Decius császár ideje óta. ♦ Manius Curius Dentatust, a rómaiak egyik legnagyobb és legszerencsésebb hadvezérét, aki sok barbár népet igázott le, például a szamnitákat, és elüldözte Róma alól Phürrosz királyt, Róma kérlelhetetlen ellenségét, egyszer egy szamnita küldöttség répafőzés közben lepte meg egy szegényes kis kunyhóban. Úgy bizony. Valerius Maximus szerint Manius Curius egy tuguriumban lakott, és egész életében nem evett mást, mint tarlórépát, de abból is csak keveset. És ez még mind semmi. Amikor a küldöttség megmutatta neki a gazdag ajándékot, amit hoztak, Curius azt felelte nekik, hogy az ő számára az arany értéktelen, mert sokkal jobb azokat birtokolni, akiknél az arany van, mint magát az aranyat… Na jó, mondom én, tételezzük fel, hogy Curius valóban ilyen udvariatlanul viselkedett a küldöttekkel; de hogy ennyire ne érdekelte volna az arany, hát azt elég nehéz elhinni. És mégis, ezt a történetet sokan és többször leírták, megerősítették, ismételgették, dicsőítették, olyannyira, hogy Όρεστής szinte az egyetlen, aki azt állítja róla, hogy hazugság. Pedig az. Mert hogy is van az, hogy Curius nem hallotta meg a lódobogást a kunyhóban, de meg azt sem, hogy kopogtatnak az ajtaján? Jó, nem hallotta meg. De azt csak látta, amikor a küldöttség tagjai beléptek a kunyhóba? És ennek ellenére továbbra is ott maradt a tűz mellett és nyugodtan főzte tovább a tarlórépát. Meg sem igazította a tógáját, fel sem állt, hogy üdvözölje a küldöttséget? Nem, Curius maradt a fenekén. És Athénaiosznak még ez sem elég, ő még azt is hozzáteszi, hogy Curius egész életében csak tarlórépát evett. Vigyázzon, Curius mester, mert a tarlórépa szélgörcsöt okoz, mellesleg pedig bujálkodásra csábít, ami persze önnek nem okozhatott túl nagy gondot, mert – Plutharkosz szerint – önnek volt egy felesége is, ő rántotta be a tarlórépa-főzeléket… Ugyanilyen szemenszedett hazugság Titus Livius és más historikusok állítása, akik szerint a római hadvezéreket és dictatorokat az eke szarva mellől hívták el kormányozni a birodalmat, majd amikor elvégezték a kötelességüket, szépen vissza is tértek a földműveléshez. És ugyanilyen hazugság Plinius története arról, hogy a római patríciusok a babról (a Fabók), a lencséről (a Lentullók), a kecskékről (a Caprarók), és a disznókról (a Porzik) kapták híres vezetéknevüket.

224

Szóval akkor hogy is van ez? Mi különböztette meg a római parasztokat azoktól, akik kormányoztak és uralkodtak? Semmi? Na ne. CSÚCSGYA-LÁZKODÁS. ♦ Aiszkhülosz, a híres szicíliai tragédiaíró, egyszer, amikor kiment város környékére sétálni, megállt egy mezőn. És akkor arra repült egy sas, amelyik a csőrében egy teknőcöt tartott. A nagy költő kopasz volt, ráadásul soha nem hordott fejfedőt. A sas azt hitte, hogy a sima felület, amelyet fentről lát, egy lapos szikla, ezért aztán lepottyantotta a teknőcöt, hogy feltörje a páncélját, így történt, hogy a nagy tragédiaíró életét vesztette. Nagyon rosszul tették egyes kései kollégái, hogy még drámát is írtak a történetből, mivel ez sem más, mint egy GYALÁZKODÁS. Aelianus azt mondja, hogy Agathoklész szürakuszai türannosz, aki szintén kopasz volt, el akarván kerülni Aiszkhülosz sorsát, mindig mirtuszkoszorút viselt a fején. Suetonius azt mondja, hogy Caesar, akinek csak hátul volt némi haj a fején, egyébként pedig kopasz volt, megnövesztette a haját és előrefésülte, hogy eltakarja tar koponyáját, egészen addig, míg a senatus meg nem engedte neki, hogy babérkoszorút viseljen. Cassio Dio Cocceianus azt mondja, hogy Tiberius császár is kopasz volt, és amikor Seianus meghívta Flóra ünnepére, azt akarta, az összes őt kiszolgáló rabszolga mind kopasz legyen, ezért ötezer embernek gyorsan leborotválták a koponyáját. Mekkora kockázatot vállalt Seianus: mert hát mi lett volna, ha éppen arra repül egy sas egy teknőccel a csőrében?! Na de kérem, hát hogy lehet elhinni ekkora badarságot? Hogy mást ne mondjak, a sasnak van a legélesebb szeme az összes ragadozó madár közül. Arról nem is beszélve, hogy egy sas soha nem merészkedik egy város fölé, az pedig tény, hogy a görög időkben az összes ókori szicíliai város a tengerpartra épült. ♦ Plinius szerint létezett egy város, amelyben háromszáz különböző népcsoport élt. Na és vajon hogyan kommunikáltak egymással ezek a népek? Velencében, ahol a kiterjedt kereskedelem okán igen sokféle náció megfordul és le is telepszik, nincs tíznél több népcsoport, de ezek közül is csak négy képes elfogadható szinten megértetnie magát, azok is csak egymás között. ♦ Όρεστής, születése óta gyakran hallotta emlegetni azt a történetet, hogy Püthagorasz arra kényszerítette a tanítványait, öt éven keresztül ne beszéljenek, csak figyeljenek a tanításaira és tanulmányozzák a műveit. Diogenész Laertiosz hozzáteszi, hogy amíg a tanítványok le 225

nem tették az első vizsgát, még csak nem is láthatták a mestert, aki egyébként éjszaka tanított. Viszont ha letették a vizsgát, akkor a mester házába is bebocsátást nyertek. Na jó, az még csak valahogy elmegy, hogy nem láthatták, és hogy Püthagorasz éjszaka tanított, pedig hát ez is eléggé hihetetlen. De hogy a tanítványok öt évig úgy járjanak iskolába, hogy nem kérdezhetnek, nem vitatkozhatnak, sőt még csak meg sem pisszenhetnek? Όρεστής biztos benne, hogy ez is bődületes GYALÁZKODÁS. ♦ Plinius és Valerius Maximus szerint Anakreón úgy halt meg, hogy egy szőlőmag megakadt a torkán, Quintus Fabius senator pedig megfulladt egy szőrszáltól, amely egy csésze tejben úszott. Először is: hogyan lehet meghalni egy szőlőszem magjától, még a legnagyobbtól is? Όρεστής szándékosan egy ilyet választott, és nem egy szőlőmagot, hanem többet is lenyelt, mégsem akadt meg a torkán semmi. Valerius Maximus hozzáteszi, hogy nem a mag okozta Anakreón halálát, hanem a benne lévő mérgező nedv. És miféle nedv lehet egy sértetlen szőlőszem magjában?? Aki nem ért egyet Όρεστής -szel abban, hogy ez a történet GYALÁZKODÁS, végezze el maga a próbát. És mit is mondhatnánk Quintus Fabius római szenátorról és praetorról, akit állítólag egy szőrszál tett el láb alól? Volt valaha ember a világon, aki szőrszáltól halt meg? És miféle szőrszál volt az? A szakállából hullott ki? Vagy egy hajszál volt? Netán kecskeszőr? A fejőnő hajszála? A mi vidékünkön a tej fehér, a szőrszálak pedig általában feketék. Hogyhogy nem látta, hogy mi úszkál a tejében? Netán egy hajtásra megitta? És ha így volt, akkor hogyhogy utóbb látták meg, hogy egy szőrszál volt az?! Miféle Hippokratész vagy Galénosz állapította meg, hogy a szenátor halálát egy szőrszál okozta? Ha meg felnyitották a holttestet, hogyhogy észrevettek egy aprócska szőrszálat?! Én, Όρεστής azt mondom, hogy ez a történet sem más, mint egy bődületes GYALÁZKODÁS. ♦ Az ókori historikusok mindazonáltal a csaták leírásánál adják a legtöbb okot az utókor olvasóinak arra, hogy kétségbe vonják az állításaikat. Sztrabón például azt írja, hogy a rómaiak és valamelyik barbár törzs között lezajlott csatában tízezer barbár pusztult el, míg a rómaiak csak két embert veszítettek. Egy másik alkalommal a rómaiak és a Nagy Antiokhosz szeleukida uralkodó seregei közötti harcban 24 római lovas és 300 gyalogos halt meg, míg amazok 50 ezer lovast veszítettek. Marcus Valerius Volusus és a szabinok közti csatában a rómaiak 13 ezer embert öltek meg, de közülük senki sem 226

halt meg. Marius állítólag úgy ölt meg 120 ezer kimbert és ejtett foglyul 70 ezret, majd másnap 20 ezret vágott le, és 800 foglyot ejtett, hogy a saját seregéből csak 23-an haltak meg. VI. Mithridatész Eupatór, amikor Sulla ellen harcolt, 10 ezer emberét veszítette el, míg Sulla csak 14-et. Lucullus úgy írja le a Tigranész elleni győzelmet, hogy a harcban elpusztult az ellenség teljes lovassága és több mint 10 ezer gyalogosa, de a rómaiak közül csupán öten haltak meg és ötszázan estek fogságba. A rómaiakról szóló ilyetén meséket, nagyot mondásban csak a spártaiak hősiességét tanúsító történetek pipálják le. Szicíliai Diodórosz például azt írja, hogy egyszer, amikor a spártaiak az árkádiaiakkal harcoltak, a spártaiak egyetlenegy embert sem veszítettek, viszont az ellenség soraiból 10 ezer embert megöltek. Justinus azt írja Nagy Sándor Darius fölött aratott győzelméről, hogy Darius perzsa uralkodó seregében 70 ezer gyalogos és 10 ezer lovas vesztette életét, míg a macedóniai Nagy Sándor vesztesége csupán 130 gyalogos és 150 lovas volt. Szóval két Nagy Sándorral ezer Dariust lehetett legyőzni… ♦ Seneca, Plutarkhosz, Lucius Florus és Valerius Maximus szerint Mucius Scaevola saját maga égette meg a kezét. Na, ez aztán mindennek a teteje! Ráadásul ez a döbbenetesen felháborító hazug mese lett a rómaiak legszebb, legnemesebb és leghíresebb hőstörténete. Így szól: egy Mucius nevezetű bátor római katona beszökött a városát ostromgyűrűbe záró Porsenna etruszk király táborába, hogy a királyt ledöfve szerezzen Rómának szabadulást. A merénylet nem sikerült, mert Mucius a király helyett az írnokot ölte meg (csak nem összetévesztette a gyolcsba öltözött írnokot egy bíborba öltözött királlyal?!). Amikor rajtakapták és a király elé vitték, Mucius Porsenna szeme láttára az ott álló áldozati oltár tüzébe tartotta kezét és szemrebbenés nélkül tűrte a fájdalmat, mígnem keze már égett (na persze!). Közben Mucius Scaevola kijelentette, háromszáz, hozzá hasonló római ifjú áll készen, hogy kioltsa Porsenna életét (szóval hazudott egy nagyot – szégyentelen!). A király annyira megdöbbent és megijedt (mert nem volt római, ugye?), hogy nemcsak a hőst engedte szabadon, de Róma ostromát is feladta. A bátor római jobbja csontig égett, ezért kapta a Scaevola, azaz „balkezes” melléknevet. Itt végződik a történet, jobban mondva a mese. Nos hát kérem szépen, mesélje már el nekem valaki, hogy is van ez? Elfognak egy gyilkost, vagyis egy merénylőt, aki a királyt akarta megölni: annak nem kellene nyomban, minimum, megkötözni a kezét?! Legalább akkor, amikor a király elé viszik! Ezek meg hagyták, hogy bedugja a kezét egy parázstartóba… Ezenkívül, jól tudjuk, hogy már egyetlen 227

ujj levágása is halálhoz vezethet, amint azt a tolvajok kivégzésénél volt alkalmunk tapasztalni, akiknek a hóhér először levágja az ujját, majd alaposan bekeni egy vérzéscsillapító kenőccsel, nehogy azonnal elvérezzenek és meghaljanak, vagyis jó sokáig szenvedjenek… És hányszor tér vissza Seneca Mucius Scaevola meséjéhez! Egyébként ez a hazugság nagyon hasonlít ahhoz, amit Valerius Maximus említ, és amely szerint Nagy Sándor egyszer egy áldozati ünnepség alkalmával – amelyen állítólag a saját fegyverhordozóját áldozta fel az istenek oltárán! −, nem akarván megzavarni a szertartást, hagyta, hogy egy izzó faszéndarabka, amely az áldozati oltárból pottyant ki, lyukat égessen a karjába. Nos egyrészt egy ilyen oltárból még véletlenül sem tud kiesni semmi, személyesen ellenőriztem, másrészt hogyhogy senki sem figyelt fel az égő hús bűzére? Emberáldozat? Lehetetlen. De akkor miféle áldozatot mutatott be Nagy Sándor? Csak nem egy bárányt sütögetett nyárson? Hát az végül is lehetséges, mert csak annak lehetett olyan illata, hogy elnyomja a másik szagot, vagyis azt, amikor a parázs megégette a bőrét. Végezetül álljon itt Valerius Maximus legdöbbenetesebb állítása az egész történetben: szerinte a feláldozott személy nem egy fegyverhordozó volt, hanem – tessék kapaszkodni! – egy infimam aetatem, vagyis egy csecsemő! GYALÁZAT. ♦ Claudianus szerint, Arkhimédész készített egy üveggömböt, amellyel az égitestek mozgását lehetett figyelemmel kísérni. Όρεστής pólyás kora óta hallgatja az Arkhimédészt dicsőítő történeteket, aki zseniális matematikus meg egyébként is fantasztikus elme volt, a rómaiak majdhogynem istenként tisztelték. És volt is rá okuk, hiszen a neve akkor lett halhatatlan, amikor Marcellus, a nagy római hadvezér Arkhimédész szülővárosát, Szürakuzát ostromolta. Ekkor történt, hogy a nagy tudós egyedül, vagyis saját invenciózus szerkezeteinek és gépezeteinek segítségével védte a várost, és az ostrom feladására kényszerítette Marcellust, akinek nem maradt más hátra, minthogy megkísérelje nevetségessé tenni a tudóst, de persze hiába. Szóval Arkhimédészről sok mindent lehet állítani, de azt, hogy üvegből – ebből az igen törékeny anyagból – egy olyan szerkezetet fabrikált volna, amellyel égitesteket lehetett nézegetni, hát az enyhén szólva nagyon hihetetlen, és igen valószínű, hogy gyalázatos hazugság. Meg egyébként is, ezt egyese gyedül Claudianus említi, aki ráadásul azt mondja, hogy parvo vitro volt, vékony üveg, míg Lactantius Firmianus concavo aeréről, vagyis üreges bronzról beszél.

228

♦ Pauszaniasz és más nagyon jelentős historikusok szerint, a világ egykor nélkülözte a gabonát és a malmokat, Plinius szerint pedig Rómában, megalapításától kezdve 580 évig nem voltak pékek. Én, Όρεστής, nem tudom eldönteni, hogy a kettő közül melyik a nagyobb hazugság. Ha a historikusoknak a mellébeszélés volt a szándékuk, akkor egy kicsit azért több fantáziát is alkalmazhattak volna. A mese úgy szól, hogy a világ sokáig csak makkal táplálkozott, és amikor az valamilyen oknál fogva eltűnt, egy nő megpróbálta megtörni a búzaszemeket, és azt keverte el vízzel, majd ezt megtanította a többieknek is. Mekkora hülyék lennénk, ha elhinnénk ezt a hazugságot! És aztán ott van Plinius, aki szokás szerint a semmiből előhúzva a dolgot, azt állítja, hogy Rómába 580 évvel ab urbe condita (megalapítását követően) érkeztek meg a pistores, vagyis a pékek. Micsoda precizitás, Plinius! Szóval egészen addig a nők maguk sütötték a kenyeret. Ez a hazugság csodás párt alkot egy másikkal, amely szintén Plinius tollából származik, mégpedig azzal, hogy Rómában évszázadokig nem működtek borbélyok. Nahát, milyen ügyesek voltak a királyok, és milyen ügyes volt Caesar, hogy egyedül borotválkoztak… Ami a kenyeret illeti, Lactantius cáfolja Pliniust, mert arról számol be, hogy Rómában már a gallok támadásainak idejében is voltak pékek. ♦ Istennek nem tetsző dolog a feleségek becsületességét és hűségét firtatni. Mi férfiak, sohasem lehetünk benne biztosak, hogy a gyerekeink „a mi ágyékunk termékei” ahogy mondják, vagy néhány csepp „idegen anyag” is van bennük. Όρεστής azt olvassa Aelianusnál, hogy Líbiában a gyereket, amint megszületett, egy kígyókkal teli hordóba tették, és, ha a kígyók megszelídültek, vagyis nem marták halálra az újszülöttet, akkor az apa törvényes gyermekének fogadta el őket. Rendben, csakhogy ha meg rosszul sült el a dolog, akkor apa vagy sem, a szerencsétlen szülőnek nem maradt más hátra, mint eltemetni szegény kisdedet. És hát az sem kizárható, hogy a felháborodott anya ezek után már csak bosszúból is felszarvazta a kegyetlen férjet… Jó, hagyjuk, hiszen ez nyilvánvalóan egy óriási GYALÁZKODÁS, világos és egyértelmű. Semmivel sem jobb azonban Claudianus története, aki azt állítja, hogy a Germánok az újszülötteket a Rajnához vitték, ahol egy pénzérmét dugtak a pólyájukba, bedobták őket a vízbe, és ha elsüllyedtek, akkor törvénytelennek kiáltották ki őket, ha meg feljöttek a víz színére, akkor törvényesnek. Igen fájdalmas dolog, hogy Justus Lipsius, a mi századunk egyik legkiemelkedőbb koponyája, simán elhitte ezt a hazugságot. 229

– Na, várjunk csak egy pillanatra – mondta Schoppe, amikor befejezte az olvasást. Visszament a kis grottákhoz, majd nemsokára visszatért, Guyet és Hardouin társaságában, akik még álmosan dülöngéltek és a szemüket dörzsölgették. A tiszteletre méltó Schoppe kifújta az orrát elázott zsebkendőjébe, aztán elvette tőlem az írást, és a másik kettő elé tette, majd röviden elmagyarázta, milyen körülmények között akadtunk rájuk; én időközben, mintegy megerősítésképpen, bólogattam. Olvasás közben Hardouin arca egyre jobban felderült. A breton könyvkereskedő vidáman bólogatott, míg Guyet, épp ellenkezőleg, egyre komorabb lett. Eszembe jutott, mennyire zavarba jöttek ő és tudós társai Hardouin Lükurgoszról és Spártáról tett megjegyzéseinek hallatán; nos, igen – az, amit most a kezünkben tartottunk, még Plutarkhosz meséinél is súlyosabb hazugságokra derített fényt. Itt minden nagy név állításait kétségbe vonták, Cicerótól Titus Liviusig, Senecától Pliniusig. Ha az ő műveikben valóban ennyi hazugság volt, vagyis gyalázkodás, ahogyan a rejtélyes Oresztész nevezte ezeket, akkor hogyan adhatnánk hitelt a többieknek? Ennek alapján az ókori görög és latin irodalomban nem létezett egyetlen olyan alapkő sem, amelyet ne lehetett volna egy legyintéssel megingatni. Feltételeztem, hogy az öreg párizsi filológus arca ezen feltevések miatt szürkült el oly nagyon. De kiderült, hogy tévedtem, legalábbis részben. – Mit nem adnék érte, ha tudnám, ki lehet ez az Oresztész, aki ráadásul ógörögül írja a nevét – jegyezte meg Schoppe, amikor a másik kettő befejezte az olvasást. – A mi Gabriel Naudé barátunk sem sejti, hogy ki rejtőzik a név mögött, és nekem sincs ötletem. Felfigyeltem rá, hogy az öreg német ódzkodik az írás tartalmának kommentálásától. Nos nem is csoda: nem lehetett könnyű szembesülni efféle dolgokkal olyasvalakinek, aki az egész életét azoknak a szerzőknek a tanulmányozásával töltötte, akik, legalábbis Oresztész szerint, a legenyhébben is szólva, gátlástalan hazudozók voltak. – Furcsa, hogy Naudénak fogalma sincs arról, ki lehet ez az Oresztész – szólalt meg színtelen hangon Guyet. – Hiszen nagyon is közelről ismeri. – Ön tudja, hogy ki az? – kérdeztük szinte egyszerre, döbbent elképedéssel. – Hát persze, hogy tudom. Jean-Jacques Bouchard.

230

XLIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben ismét felmerül Jean-Jacques Bouchard neve, akit öt évvel ezelőtt gyilkoltak meg Rómában. Megint ez a név, mint valamiféle újra meg újra kinyíló jégvirág a párás téli ablakon… Jean-Jacques Bouchard. Gabriel Naudé kebelbarátja, a kiábrándult felvilágosultak közé tartozó fiatal, sziporkázó elméjű filológus, akit öt évvel ezelőtt gyilkoltak meg Rómában. Hallottam, amikor Kaspar Schoppe utalt Mazarin könyvtárosával való, mondjuk úgy, igen bensőséges kapcsolatára. – Az Oresztész álnév; az pedig, hogy a neveket ógörögül írja a szövegben, Bouchard jellegzetes szokása – folytatta Guyet, miközben Schoppe már magában fortyogott. – A halála után terjedt el ennek a híre köztünk, vagyis filológusi körökben. Filológus volt Bouchard is, és nagyon tehetséges, ezt bizton állíthatom, különösen most, hogy a saját szememmel olvastam az írását – ismerte el őszintén Guyet. – És az a nyomorult Naudé, az a kis álszent görény – mondta indulatosan Schoppe −, még azt meri állítani, hogy fogalma sincs arról, ki az az Oresztész! – Lehet, hogy tényleg nem tudja – jegyezte meg Hardouin. – Naudé nem filológus. – És ógörögül sem tud, latinul viszont jól pörög a nyelve, amint azt már volt alkalmunk hallani – jelentette ki Guyet egy sokatmondó mosoly kíséretében. – Drága barátaim, a mi Gabrielünk úgy ismerte Bouchard-t, mint a saját tenyerét! És ki tudja, mi mindent tud még erről az egészről, de persze eltitkolja előlünk! – panaszkodott az öreg német. – Mondtam én, mind ilyenek ezek, akik kimondhatatlan bűnökkel szennyezték be magukat! Szép kis társaságba keveredett Mazarin bíboros, nem mondom, jó kezekbe adta a könyvtárát! – Túl messzire mész, Kaspar, nem gondolod? – próbálta csitítani szokás szerint Guyet. – Mialatt én, Kaspar Schoppe, az írásaimmal szembeszálltam a hatalmasokkal és a bűnösökkel az igaz hit védelmében, Naudé és Bouchard a Római Katolikus Anyaszentegyház bíborosainak szolgálatában álltak, az Őszentségéhez legközelebb álló patrícius családok palotáiban dőzsöltek, egyszóval boldogan és gondtalanul éltek annak a pápai államnak az árnyékában, amelyből aztán, a háta mögött, ateista krédójuk nevében csúfot űztek. Senki sem jött 231

rá kisded játékaikra, de később, amikor Bouchard halála után napvilágra kerültek azok a gyomorforgató naplók… – Odanézzenek! – kiáltott fel abban a pillanatban Hardouin, aki a hátunk mögött zajló jelenségre lett figyelmes. Az őrült leányzó kis háza felől hatalmas füstoszlop szállt az ég felé. Mindannyian keresztet vetettünk és elmormoltunk egy imát a szerencsétlen elmeháborodott lelki üdvéért, kivéve persze Guyet-t és a két kalózt. Ekkor láttunk meg benneteket, Barbellót és téged, amint hevesen integetve és láthatóan izgatottan rohanva közeledtek felénk. Még nem tudtam, milyen névvel illessem ezt a fondorlatos, hosszú, göndör hajú és ingerlően dús keblű nőszemélyt, aki egy mesterien megalkotott paróka és néhány ősi női kozmetikai trükk segítségével oly sikeresen álcázta magát. Amikor megláttam, furcsa, mélyen felkavaró érzés fogott el: megrémültem, de végtelenül hálás is voltam. Lopva bűnbánó mosolyt villantottam rád. Ti időközben odaértetek hozzánk nagy lihegve. Barbello fújta ki magát elsőnek, és a következőt mondta: – Jöjjenek gyorsan, hajót láttunk!

XLIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben meglátunk egy a közelben elhaladó hajót. Barbello elvezetett bennünket arra a kis dombra, amelyikre az előbb felmászott, és ahonnan messzire el lehetett látni nyugat felé. Valóban egy hajó közeledett, a sziget felé tartva. Vajon angol, holland vagy spanyol kereskedőhajó? Livorno közelsége miatt mindhárom lehetőség szóba jöhetett. Esetleg egy berber kalózhajó az? Netán a Szent István lovagrend valamelyik hadihajója? – Rakjunk tüzet, biztosan észreveszik a felszálló füstöt! – javasoltad, miközben reményteljes pillantásokkal méregetted a messzeségben még alig kivehető hajót. – Bizony, nagy butaság lenne a részünkről – vetette ellen Schoppe. – Ha ezek is kalózok, csöbörből vödörbe kerülünk! Hamar odahívtuk magunkhoz a két kalózt, akik vonakodva bocsátkoztak feltételezésekbe a hajó hovatartozását illetően. 232

– Háromárbocos vitorlás hajó, tizennégy ágyúval – jelentette ki végül Kemal. – Ezt a fajtát a kalózok is használják. Az biztos, hogy nem Ali raíszé, mert azokat mind ismerem. Persze az sem kizárható, hogy időközben a vezérem megcsáklyázta, aztán birtokba vette. Az is lehetséges, hogy egy másik berber kalóztársaságé, mindenesetre a zászlajukat nem bírom kivenni, így messziről nagyon nehéz megállapítani, kik lehetnek. A lobogó viszont lehet félrevezetés is. – De az is lehet, hogy egy kereskedelmi hajó, nem igaz? – kérdezte reményteljesen Barbello, aki már alig várta, hogy elhagyja a szigetet, és mielőbb Párizsba érjen. – Meg az is, hogy ezek kalózok, tengeri haramiák – akadékoskodott Guyet, aki még egy ideig szívesen a szigeten maradt volna, hogy megkeresse Philosz Ptétészt. Kemal szorongatott helyzetbe került: ha azt meri állítani, hogy a hajó berber kalózoké, aztán kiderül, hogy mégsem, elveszíti a maradék bizalmunkat is; ellenkező esetben viszont ő maga kerül veszélybe, kalóz mivolta folytán. Ezért aztán bölcsen hallgatott. – Felelj! – förmedtem rá. A kalóz alaposan megfontolta a választ: – Semmiben sem lehetünk biztosak: a franciák és a spanyolok közti háború miatt ezeken a vizeken mindenféle teknő megfordul – felelte óvatoskodva. – Kedves titkár úr – fordult hozzám Hardouin tekintve, hogy ez a nyomorult ma reggel óta csak a maga kívánságait hajlandó figyelembe venni – az most mellékes, hogy miért −, lenne oly szíves és megkérdezné tőle, hogy szerinte annak a hajónak a legénysége észrevehette-e a leányzó háza felől felszálló füstöt? – Hát persze, hogy észrevették – felelte sértődötten Kemal. – De ez nem jelenti azt, hogy ez az oka, amiért erre jönnek. Lehet, hogy eleve ezt az útvonalat jelölték ki maguknak, és kész. – Rakjunk hát tüzet, és jelezzük a jelenlétünket! Most akkor el akarunk menni erről az átkozott szigetről, vagy sem? – erősködött idegesen a felháborodott Malagigi. – Maga nem hallotta, hogy mit mondott a berber? Azon a hajón kalózok is lehetnek! – csattant fel dühösen Guyet. – Amikor majd közelebb érnek, és kiderül, hogy tényleg kalózok, még mindig elrejtőzhetünk a sűrű bozótban – vetette ellen Barbello −, úgyhogy szerintem mindenképpen megér egy próbát! Ki tudja, mikor jár erre legközelebb hajó? – A vitorlás a part felé vette az irányt – jelentette hivatalos hangon Kemal, aki időközben árgus szemekkel figyelte az ismeretlen hajó mozgását. 233

Schoppe és Guyet persze továbbra is azt hajtogatta, hogy nem szabad vállalni ekkora nagy kockázatot: inkább várjunk egy kedvezőbb alkalomra, a kalózokkal jobb nem ujjat húzni, és így tovább… Az érveik kétségkívül megállták a helyüket, de nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben a szigeten maradnának, hátha valahogy sikerül elcsípniük Philosz Ptétészt. Hardouin tartózkodott a megjegyzésektől: a breton könyvtárost érezhetően sokkal jobban érdekelte, hogy időben hazaérjen, és lássa megszületni a gyermekét, minthogy az öreg Guyet filológusi szeszélyeinek engedelmeskedve kísérteteket üldözzön egy ismeretlen szigeten. Naudé határozottan a mielőbbi távozás mellett foglalt állást. Feldúlt arckifejezéséből és a sürgetésből, hogy mielőbb lépjünk kapcsolatba az elhaladó hajóval, csak úgy sütött a menekülési vágy. Vajon mi ijeszthette meg ezen a szigeten Mazarin könyvtárosát olyannyira, hogy könnyedén lemondjon Philosz Ptétész kincséről? Észrevettem, hogy a te figyelmedet sem kerülte el Naudé furcsa viselkedése. Azzal a jellegzetes, szúrós tekintettel vizslattad, amelyet ártatlanságod hamvaiból láttam megszületni: háromszögletűre összeszűkült szemed éles tőrként fúródott Naudé hátába. Malagigi és a két kalóz megpróbálkoztak a tűzrakással, de az éjjeli esőtől átázott gallyak sehogy sem akartak meggyulladni. – Ne késlekedjünk, ereszkedjünk le a partra, hisz’ éppen alattunk van! – elégelte meg a tétovázást Barbello. Igaza volt: ha elég gyorsak leszünk, pontosan addigra érkezünk meg a part menti sziklazátonyokhoz, körülbelül arra a helyre, ahol partot értünk a lélekvesztővel, mire az ismeretlen hajó odaér. Ha minden jól megy, alig egy óra múlva már messze járunk Gorgonától, vagy akárhogy is hívják ezt a nyavalyás szigetet. Hatan indultunk el, a legjobb erőben lévők: Kemal, te meg én, Naudé, Hardouin és Malagigi. Úgy döntöttünk, hogy a többiek majd csak akkor csatlakoznak hozzánk, ha a küldetésünk sikerrel jár, addig pedig odafentről figyelnek, jól elrejtőzve, és az első gyanús mozdulatra berohannak a sűrű bozótba. A döntés nem volt kockázat nélkül való, hiszen ha a dolog rosszul sül el, a csapat egyik fele fogságba esik, míg a többiek, ki tudja, hogyan és mikor hagyhatják el a szigetet. Láttam, hogy Barbello halkan kérlel, hadd jöhessen velünk. A kasztráltnak álcázott nőszemélynek maradnia kellett: sérülékeny alkata miatt alkalmatlan volt az erőltetett menetre a vad és veszélyes sziklák között. Szó nélkül hátat fordított, el sem köszönt kis csapatunktól, amely bátran útnak eredt.

234

XLV. ÉRTEKEZÉS Amelyben majdnem sikerül felkerülnünk a hajó fedélzetére, de egy múló rosszullét mindent elront. Az ereszkedés villámgyors volt, így nem úsztuk meg horzsolások és néhány apró, de kellemetlen sérülés nélkül: egy meredek hegyoldal megmászása fölfelé sem könnyű, de az ereszkedés mindig jóval veszélyesebb és kockázatosabb. Az út felénél tartottunk, amikor Kemal pihenőt rendelt el. Szemellenzőként a homlokához emelve a kezét, alaposan szemügyre vette a hajót, majd kijelentette: – Livornóiak. Livornói lobogójuk van. Fehér alapon vörös kereszt. Nézze csak meg, titkár úr: a maga imádott Szent István lovagrendje is ez alatt a zászló alatt hajózik, nem igaz? A berbernek igaza volt. De amikor felém fordult, látta, hogy nem is figyelek rá. Hétrét görnyedve egy sziklának támaszkodtam, kezem a gyomromon. – Szent ég, barátom, mi van magával? Hogy elsápadt! – kiáltott fel hangosan, felkeltve a többiek figyelmét. Az egész csapat körém gyűlt. – Semmiség, csak egy kis gyomorrontás, úgy látszik, túl sokat ettem. Menjünk csak tovább, mindjárt elmúlik – feleltem, noha már tudtam, hogy nem így lesz. Folytattuk hát az ereszkedést, közben pedig mindannyian lázasan integettünk a hajónak, amely pontosan az orrunk előtt siklott a vízen. A hajóhídon megjelent egy tengerész és üdvözlésre emelte a karját: az első reményteljes jel. Néhány percnyi várakozást követően láttuk, hogy a hajóról mentőcsónakot eresztenek le a vízbe. Négy tengerész ült benne, gyors evezőcsapásokkal közeledtek felénk. Naudé és Pasqualini előredőltek, és önkéntelenül is evező mozdulatokat tettek, az arcukon széles mosoly ömlött el az úton lévő segítség láttán. A kis csónak azonban egyszer csak megállt. Az egyik tengerész felállt. Kemal ellentmondást nem tűrően közölte: – Mindenki hallgasson. Csak én beszélek. Senki sem mert tiltakozni: hajózási ügyekben mégiscsak neki volt a legtöbb tapasztalata. – Hányan vannak, és melyik országból jöttek? – kiáltotta oda jó hangosan a tengerész az immár alig negyvenlépésnyire lévő csónakból. 235

– Az önök nagyhercegének, Franciaország uralkodójának, a Legkeresztényibb Király, Lajos őfelségének, a Velencei Köztársaságnak és Őszentségének, a római pápának alattvalói vagyunk – kiáltott válaszképpen Kemal. – Összesen tíz személy: három zenész, négy tudós, egy titkár és két tengerész! – Mit keresnek errefelé? – Kalóztámadás! A hajónk kigyulladt, a lélekvesztőn menekültünk el! – sorolta tömören Kemal, aki még az ereszkedés megkezdése előtt az általam kölcsönzött köpenyt jól összehúzta magán, loboncos haját meg a csuklyája alá gyűrte, hogy megjelenése még véletlenül se emlékeztessen kalózra. A „két tengerész” alatt Kemal nyilván önmagát és Musztafát értette. Most az volt a legfontosabb, hogy valahogy feljussunk a hajó fedélzetére, vagyis el kellett nyernünk a livornóiak bizalmát. Ott aztán nyilván Kemal előjött volna egy hihető történettel a renegátok, vagyis ő maga és Musztafa ellenállhatatlan késztetéséről a kereszténységre való megtérésre… – Kinek a flottájába tartozott a hajójuk? – kérdezte meg a tengerész. – A Legkeresztényibb Királyéba. Megcsáklyázták a hajót, aztán felgyújtották. Ali Ferrarese, a kegyetlen kalózvezér emberei voltak! Rövidebb csend állt be: a négy tengerész döbbenten nézett össze, nyilván mély benyomást tett rájuk a hírhedt név. – Súlyos veszteségeink voltak – ütötte tovább a vasat az alvezér −, a legénységünket láncra verték, a rakományt elrabolták, a hajót elsüllyesztették! A lélekvesztőn menekültünk, de partraszálláskor hajótörést szenvedtünk. Segítséget kérünk, a Mi Urunk nevében! – Minket, zenészeket személyesen Mazarin bíboros őeminenciája rendelt nagy sürgősséggel a francia udvarba, ahol várnak bennünket! – jutott Pasqualini eszébe még egy nyomós érv. A négy tengerész, rövidebb tanácskozást követően, határozott mozdulattal megmarkolta az evezőket és elindultak felénk. – Hála legyen Istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Pasqualini. Alig tízlépésnyire voltak már, így az alakjukat is jól ki lehetett venni. A Kemallal tárgyaló férfi volt a legidősebb, egy középkorú, rövid ősz szakállú, alacsony emberke; a többiek mind jóval fiatalabbak voltak, húszhuszonöt évesek. Láthatóan érdeklődve, de még mindig tartózkodóan és némi gyanakvással méregettek bennünket. – Hol vannak a többiek? – kérdezte meg a főnökük. – Legalább kétszer kell fordulnunk, hogy mindannyiukat felvehessük, és az nem kevés időbe telik, aztán meg… – Szentséges ég, titkár úr, de hát azt mondta, hogy jobban van! – kiáltott fel ekkor rémülten Kemal. A fehér szakállú emberke és a társai mind szerény személyemet bámulták elképedten, én ugyanis, egy sziklának támaszkodva próbáltam megszabadulni háborgó gyomrom tartalmától. 236

– Rögtön jobban leszek… ez csak… egy pillanat – nyögtem kínkeservesen, miközben szörnyen keserű, zöldes folyadékot öklendeztem ki a földre. A látvány nem sok jót ígért. – Karantén! Karantén! – kiáltotta el magát a csónakban ülő fehérszakállú emberke. A tengerhajózás egyik kőkemény és megkérdőjelezhetetlen törvénye, hogy a gyanús rosszulléttől szenvedő, egészségügyi igazolással nem rendelkező személyeket minden teketória nélkül fertőzöttnek kell tekinteni. Ezenkívül pedig Kemal történetét semmi sem támasztotta alá: akár szándékosan is hazudhatott, például hogy eltitkolja Gorgonáról való sietős távozásunk valódi okát, netán egy lehetséges járványt – Így okoskodtak a csónakban ülők. Én mindenesetre nyomban megpróbáltam kiegyenesedni, de nem sokáig tartottam magam: újabb hányásroham tört rám. A szemem sarkából láttam, hogy Naudé és Pasqualini dühödt pillantásokat vetnek rám. – Fertőzöttek! Maguk fertőzöttek! – kiáltoztak a csónakból. – Kénytelenek leszünk értesíteni az összes toscanai kikötőt, hogy senki se vegye fel magukat a fedélzetre negyven napig! – Micsoda? Negyven napig? – ordítottátok egyszerre felháborodottan te és Malagigi. – De minket sürgősen Párizsba rendeltek, őeminenciája Mazarin bíboros személyes parancsára! – üvöltötted teli torokból. Felesleges volt erőlködni: a kis csónak már irányt is változtatott, és egyre távolodott. Az ősz szakállú emberke egyszer csak jelt adott a többieknek, mire azok abbahagyták az evezést. – Keresztények vagyunk, és együtt érzünk magukkal – kiáltotta oda −, de óriási kockázatot vállalnánk, ha felvennénk magukat a hajóra. Mert ha a betegségük fertőző, és eljut Livorno kikötőjébe, akkor onnan pillanatok alatt elterjedhet, még az is lehet, hogy az egész világon. – Egy lelkiismeretes tengerész, nocsak. Egy igazi, jóravaló keresztény – jegyezte meg váratlanul Kemal, érezhetően őszintén elcsodálkozva. – Na persze, még hogy rendes keresztény! – förmedtél rá indulatosan. – Mennyit akarsz? – kiáltottál oda a szakállas emberkének. – Toscanai, pápai vagy francia pénzt fogadunk el, de persze arany vagy igazgyöngy is megteszi – derült fel a szakállas képe. – Berber pénz vagy váltó viszont szóba sem jöhet! Határozott fellépésed mindannyiunkat elképesztett: te, a pelyhes állú ifjonc, nálunknál, tapasztalt öregeknél is jobban tudtad, hogy nincs olyan dolog a földön, amit ne lehetne pénzzel megvásárolni. Mintha csak éles tőr hasított volna a szívembe, oly égető fájdalmat okozott a felismerés; még háborgó gyomromról is megfeledkeztem egy időre. A Mediciektől elszenvedett megaláztatások, hasonszőrű társaik becstelen és erkölcstelen viselke237

dése, de legfőképpen apád árulása, gondoltam magamban, idő előtt cinikus és keserű felnőtté érleltek… – Maradt még valamennyi pénz maguknál? – kérdezte meg tőlünk halkan Kemal. Mindannyian szomorúan ráztuk a fejünket. – Hiszen jól tudod, te gazember, hogy az a drágalátos főnököd mindenünktől megfosztott bennünket! – süvöltötte Hardouin, akinek szokásos szelídségét most mintha elfújták volna. – Itt van nálam Gutenberg Bibliája. Felbecsülhetetlen érték. Mazarin bíboros bármit megtenne azért, hogy ne veszítse el – próbálkozott az utolsó szalmaszállal Naudé, azt persze nem tette hozzá, hogy másolatról van szó. – Csak egy nagyon értékes régi könyvünk van, amely őfelsége, a francia király tulajdonában áll! – kiáltotta oda a választ Kemal az ősz emberkének. – Haha! Köszönjük szépen, de a fedélzeten minden széknek jó a lába, és az evezősök is rendesen viselik magukat! – röhögött a kis szakállas, arra utalva, hogy a hajósnép a nyomtatott papírt nemigen használja másra, minthogy kitámassza vele a billegő bútorok lábát, vagy hogy egy kevés vízbe áztatva, undorító péppé gyűrje a lapokat, majd a „tintakását” – büntetésképpen – lenyelesse a lázadni merészelő gályarabokkal. Dolguk végeztével a csónakban ülő tengerészek válaszra sem méltatva bennünket hátat fordítottak, és erőteljes evezőcsapásokkal a hajójuk felé vették az irányt. Hallottuk, hogy közben a mi állítólagos értékes könyvünkön viccelődnek egymás között. – Banditák! – fakadtam ki, immár teljesen üres gyomorral, miközben a verítékcseppeket törölgettem a homlokomról. – Mások szerencsétlenségéből akartak hasznot húzni! Meg hát, nem vagyok én pestises! Ez csak egy egyszerű gyomorrontás! – A tengeren nem foglalkoznak holmi apró részletekkel – magyarázta el Kemal. – Ha felmerül akár csak a gyanúja, hogy fertőző beteg van a fedélzeten, megtörténhet, hogy egy kereskedelmi hajót negyven napig nem engednek be a kikötőbe. Ki kell várnia a karantént. Ilyenkor aztán fuccs a szerződéseknek, meg persze a bevételnek, mert az áru sem hagyhatja el a hajót. És ha a parancsnok titokban partra teszi a fertőzésgyanús utasokat, és valaki rájön, csillagászati összegű bírságot szabnak ki rá, sőt az engedélyét is elveszítheti. Tudja, kedves titkár úr, nagy pénzek forognak ám kockán a tengeren, és aki nem vigyáz, könnyen ráfizet. Mintegy nyomatékot adván utolsó szavainak, az alvezér visszaadta a köpenyemet, amelynek csuklyája alá rejtette hosszú loboncát, aztán barátilag – talán vigasztalásképpen – egy jó nagyot csapott a vállamra, de akkora erővel, hogy megtántorodtam. Utóbbi gesztusban benne volt szerencsétlen útitársaim ellenem irányuló összes elkeseredettsége és tehetetlen dühe, de ők megelégedtek néhány megvető pillantással. 238

Szomorú szívvel és igen fáradtan kapaszkodtunk fel a partról a dombtetőre. Ki tudja, mikor adódik legközelebb alkalmunk elhagyni ezt a nyavalyás szigetet, gondoltam, amelyet nem ismertünk, fogalmunk sem volt róla, hogy valóban létezik-e a leányzó által említett város, és, hogy egyáltalán van-e említésre méltó kikötő Gorgonán, vagy akárhogy is hívják ezt az átkozott helyet. Ráadásul a vitorlás tengerészeitől sem volt érkezésünk felvilágosítást kérni a szigetről, olyan gyorsan és hirtelen hagytak sorsunkra bennünket. Legalább fél órára volt szükségünk ahhoz, hogy visszaérjünk oda, ahonnan elindultunk. Kapaszkodás közben a csontjaimig hatolt a társaimból felém sugárzó gyűlölet – hiszen miattam történt minden, az én gyomorrontásom miatt jártunk ily szerencsétlenül. Bárcsak ne éppen a döntő pillanatban jött volna rám a rosszullét, gondoltam elkeseredve. Azóta már régen a livornói hajó fedélzetén lehetnénk, úton a biztonságos szárazföld felé. Szégyen és gyalázat, hulljon ezernyi átok ennek e nyomorult titkárnak a fejére! Mindazonáltal nem vertem a mellem és nem jajveszékeltem hangosan, magamba fojtottam a bánatom. A jó titkár kötelessége, hogy minden helyzetben megőrizze hidegvérét, mert így tarthatja meg saját tekintélyét, s ezzel szolgálja leghűbben urának érdekét is.

ESZMECSERE Amelyben, a kalózháborúkról és annak okairól való beszélgetés során szóba kerül az árulás, különös tekintettel arra, mely népeknél dívik leginkább, hogy miért az olaszok ennek legrafináltabb mesterei, és, hogy miképpen befolyásolta őket ebben a mérhetetlen szegénység. Tekintetemben őszinte megbánás és mély szégyenérzet tükröződött – útitársaim talán ennek okán nem tettek szemrehányást; az elfojtott indulatoknak azonban valamiképpen felszínre kell jutniuk, gondoltam, és ez nemsokára be is következett. – Csak némi lélekjelenlétre lett volna szükség, akkor nem itt tartanánk – dünnyögte bosszankodva Malagigi, az alvezérnek szánva a csípős megjegyzést. – Miféle lélekjelenlétről beszélsz? – mordult fel Kemal. – Rögtön oda kellett volna állnod a titkár elé, hogy eltakard szem elől. Azok nem is vették észre, hogy rosszul van, amíg el nem kezdtél jajveszékelni. – Először is: én nem jajveszékeltem – felelte kimérten az alvezér – mivel nem szoktam. Azok meg nem voltak se vakok, se ostobák, úgyhogy előbb-utóbb észrevették volna, hogy valami nincs rendben. 239

– De legalább megpróbálhattad volna, nem igaz? Szóval az a bátorságról, meg a kalózok rettenthetetlenségéről és fondorlatosságáról szóló fennkölt beszéded, amit annak az őrült nőnek a házában olyan érzékletesen előadtál nekünk, az mind csak mellébeszélés volt! – kötötte az ebet a karóhoz Malagigi, aki sehogyan sem bírt megbékélni azzal a szomorú ténnyel, hogy még ki tudja, meddig kell a szigeten rostokolnunk. Az önérzetében sértett berber alvezér keményen visszavágott: – Még te mersz beszélni bátorságról! Mi a fenét tudsz te arról? A bátorság az olyanok sajátja, mint a Ferrarai Ali, aki naponta szembesül a halál rémével! Meg egyébként is, a bátorság és a lélekjelenlét a kalózkodásban csak adalékok: fontosak, és ebben nem hazudtam. Amit nem mondtam el, mert azt hittem, hogy magadtól is rájöttél, az az, hogy a kalózok bátorságának, jobban mondva vakmerőségének legfőbb mozgatórugója a pénz. Sőt! Az egész, úgy ahogy van, a kalózkodás intézménye, mint olyan, a pénz függvénye. A pénz mindennek a veleje. De, igazad van, honnan is tudhatnád te azt, kasztrált énekes barátom? Mondd, jártál te egyáltalán valaha bármelyik berber kormányzóságban? – Hát, igazából nem. Még nem. Persze, hogy nem… De, micsoda hülye kérdés ez… – dadogta zavartan Pasqualini, akit váratlanul ért a kalóz heves kifakadása. – Nos, ha valaha megtörténik veled, római kasztrált barátom, hogy mondjuk egy diplomáciai küldöttség kíséretének tagjaként eljutsz oda, akkor azt ajánlom, hogy vess egy pillantást Tripoli, Algír és Tunisz hajóépítő műhelyeire, és beszélj az ott dolgozó mesterekkel! Akkor majd rájössz, hogy az ottani iparosok, a hajóácsok, árboc- és gerendafaragók, mind olaszok: nápolyiak, velenceiek, genovaiak és palermóiak, akiket azért fizetnek, hogy megépítsék azokat a vitorlásokat, amelyekkel majd megtámadják és elfoglalják volt honfitársaik hajóit. És mit gondolsz? Az a rengeteg csörlő, csiga, kötélzet és vitorlavászon, az a sok kormánykerék és kormánylapát, a horgonyok és a műszerek, főleg az iránytűk – honnan vannak? Mert azokat ugyan senki sem képes előállítani ezekben az elmaradott országokban, azt sejted, ugye? Nahát: azokat mind az angoloktól és a hollandoktól vásárolják meg, akik szívesörömest elégítik ki a berber szükségleteket, mégpedig úgy, hogy a termékeket eljuttatják Livorno piacára. Ott aztán a zsidó kereskedők – persze négyszeresötszörös haszonnal – szépen eladják őket a berber kormányzóságok megbízottainak. Ti keresztények látványosan szidtok bennünket, berber kalózokat, s miközben az egyik kezetekkel hatalmas hadiflottákat vezettek ellenünk, a másikkal teletömtök bennünket pénzzel és fegyverrel. A keletről érkező erőszak és terror a nyugat akaratából él, mert az szervezi meg, és az tűri el. Nélkületek mi még csak nem is léteznénk; mindhárom berber kormányzóság lakatlan sivatag lenne nélkületek; már rég nyomorba süllyedtünk volna, ha ti nem lennétek! Ti csak a kirakatot látjátok, azt a néhány meggazdagodott, 240

híressé vált és gyűlölt renegát parancsnokot, akik mind a déli keresztény földekről jöttek: Itáliából, Görögországból, Franciaországból és Spanyolhonból. De a kalózkodás és a kalózháborúk kiváltói, az igazi métely, az mind a messzi északról származik, onnan ered. A hideg és sötét hollandiai partokról, Dániából, Svédországból, Angliából és a teljesen nyíltan működő nagy hatalmú kereskedelmi társaságok központjaiból. Így van ez, és így lesz örökkön örökké. És mondjuk ki őszintén: nektek halvány lila gőzötök sincs arról, hogy Mohamed földjén mit jelent szegénynek lenni. Az adók behajtásához a kormányzóknak egész hadseregeket kell bevetniük, hogy egyáltalán eljussanak az eldugott beduin táborokig, ahol aztán a dűnék között orvlövészek várnak rájuk. A ti nazarénus pénzetek nélkül nekünk már rég befellegzett volna! Alig néhány órával a lepantói győzelem előtt még egymással marakodtatok. Velence, a keresztény Velence, legalábbis a szavak szintjén, a tenyerét dörzsöli, ha a berber hajók elsüllyesztenek néhány spanyol galeaszt. Spanyolország, a katolikus Spanyolország, vagy legalábbis annak nevezi magát, örömünnepet ül, ha a törökök elragadják Velencétől Candiát vagy Korfut. Mit gondolsz, a berber kormányzóságok kereskedői kivel kötik a legjobb üzleteket, kinek adják el, persze feketén, a tengereken összerabolt kincseket? De hát egyértelmű: ismét a livornói zsidó kereskedőket veszik igénybe, hűséges alattvalóit annak a toscanai nagyhercegnek, aki – milyen érdekes! – éppen Livorno kikötőjét ruházta fel különleges kiváltságjogokkal, olyanokkal, amelyek leginkább kedveznek a háborítatlan árucserének és a szabad kereskedelemnek! – Hogyhogy… ezek szerint Livorno… – nyögted ki meglepetten. – Igen, kedves fiam, az egész a ti drága házatok táján, jobban mondva a mi házunk táján zajlik, mert mi vagyunk a legravaszabbak. Ti nem láttátok azt a rengeteg, láncra felfűzött nazarénusfejet a kalózhajókon, de én láttam őket! És azokat bizony mind az olasz renegátok zsákmányolták, ők vitték el ajándékba a szultánnak azokat a nazarénusfejeket! Pasqualini döbbenten hallgatott, láthatóan felzaklatta az előbb hallott érvelés, amellyel igen nehezen lehetett volna vitatkozni, mert egy igazi, hamisítatlan kalóz szájából származott. – Mi franciák sokkal kevésbé vagyunk hajlamosak az árulásra – szólalt meg Guyet. – Mesebeszéd – hallgatta el az alvezér. – A maguk királya, az első valamirevaló, Ferenc, szövetséget kötött Nagy Szulejmánnal Habsburg Károly császár ellen. Ezt használta ki a híres-hírhedt Dragut kalózvezér, hogy elpusztítsa a szardíniái Olbiát, ahol aztán jó sok keresztény vér öntözte a földet. Ugyan eleinte minden nazarénus uralkodó felháborodott ezen a paktumon, de később újra meg újra, úgy egy tucatnyi alkalommal, mégis megújították a szerződést, mind Szulejmán, mind Ferenc utódai. Harmadik Fülöp király katolikus Spanyolországa Marokkó királyának egyik örökösével, 241

El Mansurral kötött szövetséget, amikor annak a trónbitorlókkal kellett megküzdenie. Olasz városokat, mint például a liguriai Nizzát, együtt ostromolták a török és a francia hadak. A franciák fejéből pattant ki az az ötlet, hogy Nápolyban felkelést kell szítani a spanyolok ellen, s mindezt török segédlettel vitték véghez. – Látom, hogy két kalóztámadás között történelmi ismeretekkel szórakoztatod magad – jegyezte meg enyhe gúnnyal Pasqualini. – Nem szórakoztatom én magam semmivel: azt a keveset, amit tudok, az előbb mind hallhatták. És ezt Ali Ferrarese tanította meg nekem, az, aki a hosszú börtönévek alatt sokat diskurált ezekről a dolgokról a palermói inkvizítorokkal, és aki kénytelen volt minden lehetséges érvet előhúzni a tarsolyából, hogy valamiképpen cáfolja azt a sok igazságtalan vádat, amelyet felhoztak ellene. Egyvalamit azonban teljesen világosan látok magamtól is. Ez pedig az, hogy igenis létezik olyan helyzet – ha valakinek például az élete forog kockán −, amikor bárki hajlandó az árulásra: gazdagok és szegények, spanyolok, franciák, németek és angolok, férfiak és nők egyaránt. Azért mondom ezt, mert olasz vagyok, és mi olaszok vagyunk az árulás nagymesterei: szóval pontosan tudom, hogy miről beszélek. – Ha belőled indulok ki, hát, mit ne mondjak, el is hiszem, hogy ti olaszok nagymesterei vagytok az árulás művészetének – piszkálódott egy sort Hardouin. – A lélekvesztőn még esküdöztél, hogy legszívesebben újra keresztény lennél, most meg csak úgy ömlik a szádból a sok megvető „ti idióta nazarénusok” kifejezés. Kemal meg én összenéztünk. Pontosan ugyanezt mondtam neki én is, amikor elmesélte a híres kalóz, Occhialí történetét, sőt még azt is felajánlotta, hogy bevesz a kalózok közé. – Mostanáig erről szólt az életem – védekezett az alvezér lesütött szemmel. – De ennek igazából semmi köze a jövőbeli terveimhez és szándékaimhoz. Egyébként pedig, szerintem ezennel le is zárhatjuk ezt az egész beszélgetést, mert én aztán tényleg semmit sem tudok a történelemről. Amit az életről tudok, azt pedig mind a saját szememmel láttam vagy a saját bőrömön tapasztaltam, és úgy gondolom, hogy ennél jobb tanulási módszer nem létezik. A kalózok alvezérének fellengzős kijelentése nyilvánvalóan csak arra szolgált, hogy elegánsan kimásszon a slamasztikából. Mindazonáltal a mondókájában sok igazság volt: vad farkaskölyök módjára nőtt fel, a gyilkolás és rablás mindennapi kenyerévé vált. Vajon mit tudhatott ő arról, amit minden olvasott, világlátott és művelt nazarénus nagyon is jól tudott?

242

TUDNIVALÓ Amelyből kiviláglik, hogy a Földközi-tengeren az európai királyságok ügyletei a berberek kezében vannak, és a berber kalózok ügyletei az európai királyságok kezében vannak. A Földközi-tenger, amelyet még mindig büszkén nevezünk Mare Nostrumnak, a mi tengerünknek, ahogyan őseink, az ókori rómaiak hívták, hosszú évszázadok óta két egymástól elszakított részből áll – a keleti részét a hitetlen gyilkos törökök sajátították ki, elragadván a kereszténységtől, a nyugati rész Franciaországig, majd egészen a katolikus Spanyolországig húzódik. E két tűz között próbálják érvényesíteni befolyásukat a dicsőséges múlttal rendelkező kisebb hatalmak, amelyek azonban egyre gyengébbek, és képtelenek versenyezni a franciák, a spanyolok és az oszmánok hatalmas flottáival: a Serenissima, vagyis a Velencei Köztársaság, a Toscanai Nagyhercegség, a Pápai Állam és a Genovai Köztársaság. Mint köztudomású, a törökök már kétszáz évvel korábban meghódították Konstantinápolyt, véres véget vetve a Keletrómai Birodalom tündöklésének. Nem sokkal előtte bekebelezték a Balkánt, Ruméliát és Havasalföldet, aztán pedig a görögök földje volt soron. A törökök folytatták a terjeszkedést a rákövetkezendő évtizedekben is, elfoglalták Szíriát és a Szentföldet. 1517-ben, miután legyőzték Iszmael sah síita perzsáit, végül Egyiptomot is megszállták. Európa másik oldalán, a kereszténység védőbástyájaként megerősödött a Spanyol Királyság, ahol az 1492. esztendő, vagyis a granadai győzelem óta a mórok nemkívánatosak lettek, és kiüldözték őket az Ibériai-félszigetről. A spanyol erők ezek után átvágták magukat a Gibraltári-szoroson is, és jelentős erődöket létesítettek Észak-Afrikában: többek között Oránt, Melillát és Velezt. Ekkor, három kisebb kormányzóság, Tripoli, Tunisz és Algír az oszmán birodalom és a spanyol királyság harapófogójába került. Ezek a rablásból és gyilkosságból született diktatúrák a szultánhoz fordultak segítségért, cserébe elismerték fennhatóságát. Csak Marokkó állított fel saját hadsereget, így valamennyire független maradt. Időközben Velence megpróbált ellenállni az oszmán térhódításnak, és eltökélten védelmezte birtokait az Adrián, a görög tengereken és Krétán, részben ügyes diplomáciai húzásokkal, részben véres és kegyetlen csatákban. Néhány évtized leforgása alatt több ezer keresztény állt át a berber kalózok soraiba, megtagadván családjukat, barátaikat, vallásukat és állampolgárságukat. Ezek többsége egyszerű tengerész volt, akik a tuniszi vagy algíri kalózok kezére kerültek; egy ideig túszként tartották fogva őket, de a hazájukból senki sem bírta vagy akarta értük kifizetni a követelt váltságdíjat, ezért, hogy megmeneküljenek a rabszolgasorstól, áttértek (gyorsított eljárással) 243

a Próféta hitére, így szabad emberekké váltak, akik előtt nyitva állt minden lehetőség. Megnősültek, gyakran több feleséget vettek magukhoz, családot alapítottak, házat vettek. Sokan közülük rövid időn belül magas rangra emelkedtek a berber hadiflotta ranglétráján, ahol a gyors észjárás, a határozottság és a kegyetlenség megbecsült tulajdonságoknak számított. A tengerészeken kívül mások is elindultak szerencsét próbálni Tuniszba, Tripoliba és Algírba: szegény napszámosok, de kéregetők, koldusok és naplopók is. A hazájukban az élet nem sok reménnyel kecsegtetett a számukra – szegények voltak és azok is maradtak. A berber kalózok között azonban minden ajtó nyitva állt előttük: a tengerészek ugyanúgy részesültek a zsákmányból, mint a kapitányok, vagyis meggazdagodhattak, híressé és rettegetté válhattak. A kalózbirodalmak tudták, hogyan kell lekenyerezni az ellenséget: egy jobb élet lehetőségét kínálták, amelyben a nők alárendeltek, az idegeneket nem nézik le, nem létezik arisztokrácia, és a legnyomorultabb senki is megbecsült helyet szerezhet magának a társadalomban. A vallás is csak néhány alapvető dolgot követel meg, pénteken is lehet húst enni, mindenki kiélheti kalandvágyát, és bosszút állhat a régi hazájában őt ért sérelmekért. Egy szempillantás alatt bárki beléphet a berberek tengeri milíciájába, amely a bátorságot, jobban mondva a könyörtelenséget csengő aranyakkal díjazza. Aki ott helyet kap, gyakran elhívja a rokonait és a barátait, támogatást és hasznos ismeretségeket garantálva nekik. Amint szolgálatba lépnek, a renegátok szíves örömest megosztják új főnökeikkel az óhazában szerzett ismereteket: hol lehet biztonságosan kikötni, merrefelé lehet vizet vételezni, melyik helyőrség elől lehet könnyedén elbújni, melyik part menti falu a legvédtelenebb. Gyakran ők maguk vezetik a támadást egykori falujuk ellen; a ravaszabb kapitányok, mint például a görög származású renegát, Hajreddin Barbarossa, a vörös szakállú kalózkirály, ünnepélyes ígéretet tesznek nekik, hogy egyszer földbirtokosok lesznek volt hazájukban. Gyakran közvetítenek is a kalózok és a nazarénusok között, s ezzel is presztízsüket növelik, de a pénztárcájuk is duzzad. Így teljesedik be a névtelen senki bosszúja a gazdagon, a szerencsétlen bosszúja a szerencsésen, az irigyé a nagylelkűn. Az Ördög jól tudja, mi a leghatékonyabb eszköz a viszály és a gyűlölet szítására: az irigység. Elegendő elhitetni a szegénnyel, hogy nyomorúságos állapotát nem Isten akaratának köszönheti, hanem a gazdag és befolyásos keresztények által kierőszakolt igazságtalanságnak, ezért aztán azoknak még az írmagját is ki kell irtani – ha kell, erőszakkal, rablással és gyilkolással. A három kormányzóság ereje a kalózkodásból ered, állami segédlettel, illetve felhatalmazással, vagyis hivatalos megbízólevél alapján folytatott szabad rablásból. A kalózok ügyesen elrejtőznek egy rejtett kis öbölben vagy sziklazátony mögött, majd meglepik, megtámadják, és végül elfoglalják az arra haladó kereskedelmi hajókat. Azt a legénységet, amely nem hajlandó 244

azonnal megadni magát, kegyetlenül megbüntetik: nem ritka a tömeges kivégzés, de olyan kalózvezérek is akadnak, mint például Kamal raísz, akik a vízbe fullasztják az elfoglalt hajók teljes legénységét, aztán a levágott fejeket láncra fűzik, úgy viszik ajándékba a szultánnak. Ilyenkor majdnem a teljes rakományt elkobozzák, az olajtól a borig, a búzától a fehérneműig, de legfőképpen az emberi prédára fenik a fogukat, mert azokért váltságdíjat remélnek. Ha pedig magas rangú és köztiszteletben álló személyekről van szó, annál jobb: ilyenkor indulnak el a politikai háttéralkuk. Egyszóval egy maroknyi gátlástalan bandita, felrúgva minden logikát és szabályt, egyenrangú félként tárgyalhat a pápával vagy a francia királlyal. A legértékesebb zsákmányt a haditengerészet tisztjei, egyházi méltóságok vagy követek jelentik, mert az ő esetükben mindig akad valaki, aki fizet. Rögtön utánuk következnek a kereskedők vagy a gazdag utasok, mivel értük általában a család vagy a céhek szurkolják le a váltságdíjat. Azok, akik képtelenek fizetni, örökre a berberek földjén maradnak, egy gazdagabb család megvetett és rosszul táplált szolgájaként. Léteznek ugyan jótékonysági egyletek, amelyek az elraboltak kiszabadítására gyűjtenek, de ez lassú és nehézkes folyamat, amely éveket vesz igénybe. Az emberi árut a kalózok a kereskedelmi hajókról gyűjtik be, vagy a spanyol, velencei és vatikáni hadihajók elfoglalása révén. A legbőségesebb zsákmányt azonban az éjszakai szárazföldi portyák adják, amikor berontanak a szárazföld belsejébe, és százasával hurcolják el az embereket. Ilyenkor esnek meg a legdurvább kegyetlenkedések, főleg ha a falu vagy városka lakossága ellenáll. Erről tanúskodnak egyes harci kalóznevek is, mint például a Keresztényperzselő, aki toscanai földön rabolt és gyilkolt. Amikor megérkeznek Tuniszba, Tripoliba vagy Algírba, a foglyokat a fürdők rabszolgabörtöneinek celláiba vetik, ahol éheztetik őket, betegségeiket senki sem kezeli, egyszóval hagyják őket elrohadni. Azok számára, akik nem számíthatnak segítségre otthonról, nem marad más hátra, mint az áttérés. A dolog annyira egyszerű, hogy sokan képtelen ellenállni a kísértésnek. „Nincs más isten Allahon kívül, és Mohamed az ő Prófétája!” – ennyit kell mondani, és kész. Aki kimondja ezt a mondatot a gazdája és két tanú előtt, miközben a jobb kezének mutatóujját az ég felé fordítja, az máris mohamedánná lesz. És attól kezdve egy új élet kezdődik, egy érdekes és izgalmas élet, amelyben a tengerparton úgy lehet aratni, hogy soha nem vetettek, amelyben a rablás és fosztogatás nem számít bűnnek, a vandalizmust pedig erényként dicsőítik és díjazzák. A keresztények csapatostul adják meg magukat a kísértésnek. Algírban a lakosság fele renegátokból áll. A tisztikarban hemzsegnek az olasz renegátok, akik mindenkinél dörzsöltebbek és gátlástalanabbak. Mint például a nagy Occhialí, a calabriai; a szicíliai Vincenzo Cicala, vagy a velencei Mohammed di Chio, Ramadan tripoli pasa lányának férje, aki egy össze245

esküvéssel megdönti az apósa hatalmát, egyenrangúként tárgyal a környező régiók fejedelmeivel, majd tevékkel, eunuchokkal, rabszolgákkal és fiatal lányokkal üzletel velük. Lázadásokat fojt el, meggyilkolja a riválisait, erőszakkal megtérít egy Ágoston rendi szerzetest, majd amikor az visszavonja az adott szavát, meglincselteti a többi renegáttal. Utóbb megbánja bűneit, még egy francia hittérítő rendet is beenged a kormányzóságba: végül, amikor valaki megmérgezi tizenkét éves fiát, öngyilkos lesz. Nagyon kevesen vannak, akikben még él egy morzsányi kegyelem: ilyen például az angol kalóz, Digby, aki egykor katolikus báró volt. Egy görög portya során összeakadt egy védtelen hajóval, amelyen a tengerészek egytől egyig részegek voltak, és bántatlanul elengedte őket.

– Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy sokan azért állnak át a másik oldalra, mert még kisgyermekkorukban rákényszerítik őket – jegyezte meg Hardouin. A breton könyvtáros elmagyarázta, hogy a szultán hadserege legrettegettebb alakulatának, a janicsárok hadtestének egy jelentős része keresztény szülők gyermekeiből áll, akiket az oszmánok a devsirme, vagyis az úgynevezett gyermekadó beszedésekor hurcolnak magukkal, vagy háborúk alkalmával ragadják el őket otthonaikból, leginkább a Balkánról. Ezeket a fiúkat fokozatosan szoktatják át a mohamedán kultúrára, és persze az iszlám hitre. A jó képességűek az oszmán birodalom ranglétráján a legmagasabb pozíciókig emelkednek, meggazdagodnak, és hatalmat kapnak, mígnem teljesen megfeledkeznek saját eredetükről, sőt egykori honfitársaik gyilkosaivá válnak. – Ez igaz – mondta az alvezér. – A janicsárok esetében igazából nem beszélhetünk árulásról. De a nazarénusok között én magam láttam testvért testvér ellen, unokaöcsöt saját nagybátyja ellen fordulni. A liguriai Cerialé-ban beszéltem a túlélőkkel, akik elmondták, hogy amikor egy éjjel a berberek titokban partra szálltak a környéken, az egyik család házába berontott egy állig felfegyverzett török, akiről kiderült, hogy nem más, mint az ő rég nem látott egykori szomszédjuk, csak közben áttért a mohamedán hitre. Semmiféle könyörgés nem hatott, az illető és a társai erőszakkal elhurcolták a lakosság nagy részét, a házakat felgyújtották. A cerialei tanítót az egyik volt tanítványa verte fel álmából az éjszaka közepén, három oszmán társaságában, és bekiáltott: „Gyere ki, régi tanítóm, eljöttünk érted, és jobb, ha nem állsz ellen, mert betöröm az ajtót és lenyisszantom a fejedet!” A plébános, amint észrevette, hogy mi történik, rohant félreverni a harangot, hogy figyelmeztesse az embereket. Mire odaért, a harangtorony ajtaját felfeszítették, a köteleket 246

elvágták – olyasvalaki tette, aki nagyon jól ismerte a templomot. Cerialei renegátok voltak a támadók, akik miután évekig kalózkodtak, azon az éjszakán visszatértek a szülőföldjükre, hogy láncra verjék egykori barátaikat, gyerekkori játszópajtásaikat, a plébánosukat és az első szerelmüket.

XLVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben belenyugszunk, hogy még jó darabig a szigeten kell maradnunk. Kemal borzalmas története hosszabb időre hallgatásra késztette kis csoportunk tagjait. Mire valamennyire megnyugodtunk, és végre feljutottunk a dombtetőre, történt valami, amitől nyomban jobb kedvre derültünk, és a szívünk ismét reménnyel telt meg. – Odanézzenek! – mutatott lefelé Hardouin, arra a pontra, ahol a hullámok megtörtek a sziklákon. A feketés árnyék kissé pityókásan billegett, előre-hátra, mintha azon igyekezett volna, nehogy a víz ismét elragadja. A lélekvesztő, amellyel partot értünk, mégsem süllyedt el, és most, igaz, viharverten és félig tengervízzel telten, de szép csendesen ott lebegett a sziklazátonyok között. – Még az is lehet, hogy javítható – szólalt meg Kemal −, de ehhez persze újra kellene kalafálni*, szurkos kóccal kitömni az illesztéseket, hogy biztonságos legyen. De mivel nincs szurkunk, amit fel tudnánk melegíteni, nem hiszem, hogy érdemes foglalkozni vele. – Talán visszamehetnénk a leányzó kunyhójához, és újjáéleszthetnénk a tüzet – javasolta Naudé −, talán egy erre járó hajó meglátja, és felvesz bennünket. És jobb lesz, ha sietünk, mert ha elterjed a híre, hogy Gorgonán járvány van, negyven napig senki se fogja idedugni az orrát. – Micsoda ötlet, visszamenni oda, ahol porrá égett az a szegény nőszemély, és feléleszteni azt a tüzet, amelyikben a halálát lelte – dünnyögött felháborodottan Schoppe, a részvétteljes könyörület mögé rejtve titkolt szándékát: mindenáron Gorgonán maradni, amíg elő nem keríti Philosz Ptétészt. – Mi az, hogy szegény? Tegnap éjjel az a nő halomra akart gyilkolni bennünket! – tiltakozott Malagigi. *

Tömít, dugaszol (arab). 247

– Ez igaz, de azért mégis csak egy szerencsétlen elmeháborodott leányzóról beszélünk – rótta meg Guyet, csatlakozva Schoppe képmutató kenetteljességéhez. – A Hármas őrült volt és kész – jelentette ki Kemal. Nem volt nehéz rátalálni a kis ösvényre, amely arra a helyre vezetett, ahol majdnem mi is befejeztük földi pályafutásunkat. Csupán a füstoszlopot kellett követnünk, amely már nem volt annyira sötét és vastag, de azért még jól látszott. – Szentséges Isten, milyen szörnyű pusztítás! – mormolta halkan Pasqualini. A házból semmi sem maradt, nem volt ott más, csak egy szénné égett, csupasz és élettelen váz. Csupán néhány tartófal állt még, némelyik alaposan megperzselődött vastag gerenda, és a kémény kürtőjének egy része, a kunyhó és a pajta teteje is beomlott. Nagyon úgy tűnt, hogy a kis házikó, amelyben előző éjjel oltalmat találtunk, már alig tartja magát, csak idő kérdése, mikor dől össze teljesen. Guyet, Schoppe és én félrehúzódtunk, és egy fa alá telepedve figyeltük a többieket; ők ketten azért, mert túl öregek és fáradtak voltak a romok közötti mászkáláshoz, én meg azért, mert még mindig rosszul éreztem magam, testileg-lelkileg egyaránt. – Tessék, csak néhány száraz falevél és ágacska kell, és máris lángra fog kapni – mondta Naudé a még izzó parázsra hajítva néhány megmaradt vékonyabb fahasábot, majd a pajta felé indult, hogy szemügyre vegye az ottani pusztítást. – A muchacha jó lenni halott, nem ijesztgetni többet senki, nem, biza! −, röhögéséit Musztafa, aztán Naudéról példát véve, ő is egyre-másra dobálta a parázsba a környéken összegyűjtött nedves gallyakat, úgyhogy hamarosan sűrű füst kezdett terjengeni a zsarátnok felől. Hardouin időközben csatlakozott Naudéhoz. Egyszer csak Kemal váratlanul elkiáltotta magát: – El onnan! Túl késő volt. A pajta egyik tartógerendája, amelyik látszólag még jó állapotban volt, hirtelen elvált a faltól és egy óriási puffanással a földre zuhant. Egyenesen telibe találta Naudét és Hardouint.

Mindenki azonnal odarohant segíteni: óvatosan, nehogy még több sérülést okozzanak a szerencsétlenül jártaknak, felemelték, és odébb tették a gerendát. Naudé hanyatt feküdt, élettelenül, csukott szemmel, a feje csupa vér; Hardouin elhaló hangon segítségért könyörgött. A többiek a vállunkon vitték arrébb sérülteket, majd a dús és puha aljnövényzetre fektették őket, hogy minél kényelmesebben feküdjenek. 248

Schoppe, Guyet meg én eleinte meg sem bírtunk mozdulni rémületünkben, de aztán összeszedtük magunkat és odamerészkedtünk. – Gabriel, az Isten szerelmére, nyisd ki a szemed! – könyörgött Barbello. Naudé sokkal rosszabb állapotban volt, mint a breton; a gerenda pontosan a fején találta el, a sérülése, legalábbis a két kalóz szerint, akik értettek hozzá, elég komolynak bizonyult. Mivel még kissé gyenge voltam, én inkább Hardouinnal foglalkoztam, aki csípőfájdalmakra panaszkodott. A te segítségeddel, én Attóm, részlegesen levetkőztettem: kiderült, hogy csúnya seb éktelenkedik a derekán, amelyből még szivárgott, de szerencsére nem ömlött a vér, egyszóval úgy tűnt, hogy megfelelő kezeléssel rendbe fog jönni. Időközben Kemal a környező levelekről esővizet gyűjtött, majd a legnagyobb elővigyázatossággal és körültekintéssel, gyengéden lemosta Naudé fejét és megtisztogatta a seb környékét. Mindennel megpróbálkoztunk, hogy valahogy felélesszük a szerencsétlent. Malagigi és a kis vörös kalóz, miután begyűjtötték tőlünk a még tiszta zsebkendőket és kötést készítettek a sérülteknek, elindultak, hogy gyógynövényeket gyűjtsenek a közelben, meg persze, hogy vizet hozzanak, ha találnak. Musztafának volt egy kisebb kulacsa, azt vitték magukkal. – Szegény fiú. Igaz, hogy feslett életű volt, de nagyon intelligens és okos is – motyogta Schoppe, mintegy magának. – Először elmondja mindennek szegény Naudét, most meg siránkozik rajta? Hát tudja, ha már halott, úgysem fog megbocsátani magának onnan fentről, mert a halál után nincs semmi – piszkálódott Guyet, aki láthatóan komolyan aggódott a könyvtáros sorsa miatt. – Először is: Naudé, a halála után, nem oda fel, hanem oda le fog kerülni, akárcsak maga – vágott vissza nyomban az öreg német, mit sem zavartatva magát. – De ami a legfőbb, szerintem rosszul értette, amit mondtam. Én nem Naudéról beszéltem: ő is feslett életű, persze, de hogy intelligens? Huh! Én Jean-Jacques Bouchard-ra utaltam. Guyet egy ingerült horkantással vette tudomásul a csattanós választ. Jó sokáig tartott, amíg Naudé végre kinyitotta a szemét, ami nem csekély megkönnyebbülést váltott ki a társaságból; az viszont egyértelmű volt, hogy továbbra is katatón állapotban van. Kemal egy percre sem hagyta magára és megpróbálta beszéltetni, vagy legalábbis kiváltani belőle valamilyen reakciót, de nem sok sikerrel: amikor a sérült résnyire nyitotta a szemét, tekintete homályosnak és zavarosnak tűnt, aztán egy párszor megrebegtette a pilláit, majd újra lehunyta a szemét. Guyet aggodalmas pillantásokat vetett rá. – Tudják, én is Bouchard-ra gondoltam éppen, vagyis hát a feljegyzéseire, amelyeket ma hajnalban olvastunk együtt – próbáltam beszélgetést kezdeményezni. – Lélegzetelállító szöveg, én legalábbis sose láttam még így 249

csokorba szedve az ókori történészek zagyvaságait. Az emberiség valóban nagyon hiszékeny, Bouchard-nak igaza volt! Semmiféle válasz nem érkezett a megjegyzéseimre: a két tudós elmének láthatóan semmi kedve nem volt megvitatni velem azokat a feljegyzéseket, amelyek nem csupán a nagy történészek hitelességét ásták alá, de igen rossz fényt vetettek a Bölcselet Köztársaságára is. Az világos volt azonban, hogy Schoppe nem véletlenül említette meg Bouchard nevét az előbb, valamin rágódott magában, csak azt nem értettem, hogy mi az, ami ennyire felzaklatta. – Tudod, Guyet – törte meg végül a csendet Schoppe, aki láthatóan valamiféle döntésre jutott magában −, én erről a Naudé gyerekről döbbenetes dolgokat hallottam! Az pedig, amit Bouchard-nak volt pofája leírni abban a gyomorforgató naplóban, amit az iratai között találtak meg a halála után, hát, édes Istenem, fogalmad sincs, mennyire undorító! – Kedves Kaspar, az a te bajod, hogy egy megrögzött bigott vagy – felelte hűvösen Guyet. – Méghogy én bigott? Akkor hát te sem olvastad azt a naplót! – Miért, te elolvastad? – kérdezte meg Guyet. – Nem, de elmesélték, hogy mi van benne. Itáliában és Franciaországban közszájon forgott a dolog. És a mi kedves Naudé barátunk neve jó sokszor előfordult benne… Most meg azt akarja elhitetni velünk, hogy fogalma sincs, ki lehet Oresztész, pedig pontosan tudja, hogy régi jó barátja, Bouchard az. – Kaspar, kérlek, tanúsíts több tiszteletet: lehet, hogy Gabriel haldoklik. – Haha, túl kemény ahhoz az ő feje, hogy egy kis ütésbe belehaljon! – jegyezte meg kegyetlen fekete humorral az öreg német, miközben a szegény könyvtáros továbbra is mozdulatlanul feküdt, Barbello pedig – Kemal utasítására – lapos kövekkel hűtötte a fejseb környékét, hogy minél hamarabb lelappadjon a duzzanat. Ezek után a tiszteletre méltó Schoppe, a maga sajátos gunyoros modorában, amelyet akkor vett elő, amikor az ellenfeleit igyekezett elegánsan a földbe döngölni, elmesélte nekünk a korán meghalt francia filológus, JeanJacques Bouchard történetét.

TUDNIVALÓ Amelyben ismertetődík mindaz, amit Bouchard-ról tudni lehetett a halála előtt Amint köztudomású, kezdett bele Schoppe, Naudé 1631-ben érkezik meg Rómába, Bagni bíboros meghívására. Naudé új gazdája, volt párizsi pápai nuncius, azután tért vissza az örök városba, miután megkapta bíborosi kinevezését. 250

Naudé titkári minőségben lép a bíboros szolgálatába. Párizsi barátai, a szalontudós Du Puy fivérek kezeskednek érte, kiknek házát maga Di Bagni is sokszor meglátogatta. Az ifjú párizsi jól ismeri Itáliát, és kiválóan beszél olaszul. Fiatalabb korában ugyanis a Stúdiumban, vagyis a nagy hírű Pádua egyetemén tanult, ahol már egy ideje divatban vannak az ateizmussal kacérkodó liberális gondolkodók, mint például, Petrus De Apono, Pomponatius, Zabarella és Augustinus Niphus. A páduai egyetemet a Serenissima, a Velencei Köztársaság tartja fent, amelynek több lezáratlan számlája van a katolikus egyházzal, és amely bátorítja a rebellis eszméket. A páduai Stúdiumban az ifjú Naudé a híres Ceasar Cremoninusnak, Itália legjobban fizetett filozófusának tanítványa lesz. A dugig tömött aulákban Cremoninus Arisztotelész és az ő arab kommentátora, Averroës doktrínáját tanítja, amely a világ természetéről, emberről és Istenről szól, de az a hír járja, hogy Cremoninus az előadásaiban tagadja a lélek halhatatlanságát, éppen az averroësi szövegmagyarázatra alapozva, és kihasználja Arisztotelész kétértelműségét ebben az igen érzékeny témában. Cremoninus nem tagadja, de nem is erősíti meg a pletykákat; többször feljelentik névtelenül, az inkvizíció perbe fogja, de valamilyen rejtélyes okoknál fogva mindig sikerül kisiklania a keze közül. A Velencei Köztársaság minden egyes ilyen alkalommal megemeli a fizetését. Eközben az erkölcsfilozófia tanszék, amelynek istenfélelmet kellene tanítania, olyan szegény, hogy már jó ideje nem találnak professzort, aki elvállalná a vezetését, így az előadásokat maguk a diákok tartják. A tanszékvezető tizenöt forintos évi fizetését másfél évszázada nem emelték, miközben a többi docens ezerötszáz forintot, Cremoninus pedig több mint négyezret kap. Arról nem is beszélve, hogy az erkölcsfilozófiát tanító docenseknek csak egy évre szól a szerződésük, míg a többi katedrán gyakorlatilag minden professzor életre szóló kinevezést kap. Az is köztudomású, mennyire elégedetlenek az ott végzettek, hiszen a Stúdium nem nyújtja nekik azt a szellemi felvértezettséget, amely a társadalmi-politikai életben, a magánéletben és a családi életben is nélkülözhetetlen hivatásuk megfelelő ellátásához. – Mindezt azért mondom el, hogy értsék, miféle istentelenek kormányozzák Velencét – hangsúlyozta Schoppe a maga rettenthetetlen nyíltságával, aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy hosszas vándorlást követően éppen a Velencei Köztársaságban talált menedékre azok elől, akik fullánkos nyelve miatt bosszút forraltak ellene. Páduából az ifjú Naudé így ír haza: „Itália a hitetlenek és eretnekek földje, itt senki nem hisz semmiben.” Amikor egy szép május elsején megérkezik Rómába, Naudé még mindig érzi az orrában a csodás és kusza összevisszaságban töltött páduai hónapok illatát. Bouchard már az előző év februárja óta a Szent Városban tartózkodik. Az ideig a két ember kevéssé 251

ismeri egymást; Párizsban találkoztak néhányszor a Du Puy fivérek szalonjában. Egy idegen városban természetes, hogy felújítják és megerősítik ismeretségüket; közös a baráti körük, ugyanazok a támogatóik. A nagy tudós Peiresc, az egyik közös barát, a szinte aszkéta filológus (szenvedélyes nőgyűlölő), akit egyes kiábrándult felvilágosultak a mesterek mesterének hívnak, még mielőtt Bouchard útnak indulna Rómába, lediktálja neki az összes szabályt, amelyekhez tartania kell magát, hogy ne kerüljön bajba a Szent Városban. Soha ne beszéljen Istenről és a pápáról, se rosszat, se jót; hosszított felöltőt viseljen, hogy tiszteletre méltó külsejűnek látsszon; kerülje a pazarlást és a fényűzést; minél kevésbé tartsa a kapcsolatot a franciákkal, az olaszokkal pedig soha ne vesszen össze, se nők, se szerencsejáték miatt, kezelje őket visszafogott, de tiszteletteljes udvariassággal. De ami a legfőbb – óvatosság, óvatosság, óvatosság. Rómában tehát Naudé és Bouchard magukévá teszik a Peiresc által javasolt szabályokat. Megfontolt beszéd, semmi feltűnősködés, kevés bizalmas barát; a helyi szokások szigorú betartása, néhány kaland, de diszkréten és elővigyázatosan. Bouchard nagy hatalmú támogatókra tesz szert a pápa városában: Francesco és Antonio Barberini, két bíboros, egyébként a pápa unokaöccsei (az első aszkéta, a második kevésbé) felveszik őt a titkáraik közé, és hamarosan felfigyelnek Bouchard kiváló kvalitásaira és jóságára. Annyira elégedettek vele, hogy ezt meg is írják Richelieu főminiszternek Párizsba, sőt Bouchard-ra bízzák a vatikáni könyvtárban őrzött ókori görög szerzők műveinek fordítását. A megbízás igen kényes feladat: Georgius Syncellusról és Theophanészről van szó, híres ókori történetírókról, akik a világ történetét foglalták össze a Teremtéstől a Római Birodalom bukásáig. A Barberinik könyvtárosa, Lucas Holstenius szerette volna megkapni a kurátori engedélyt Syncellus és Theophanész műveit illetően, de Francesco Barberini bíboros Bouchard-t bízta meg a feladattal, mert rátermettebbnek és lelkiismeretesebbnek tartotta. Itáliába való megérkezésekor Bouchard még csak tonzúrát kapott, de ez volt az első pici lépés az egyházi hierarchia ranglétráján. Szépen építgeti a karrierjét, nemsokára apáttá léptetik elő. Mindennap elmegy a Szent Péter bazilikába, hogy beszámoljon a pápának az elvégzett munkáról. Ezek a találkozók akár éjjel három-négy óráig is eltartanak; az egyházfő maga is kitűnő és felkészült szakértője a görög irodalomnak, ráadásul nagyon érdekli a történelem. Elterjed a híre, igaz, még csak suttogják, hogy Bouchard felettébb érdekes felfedezéseket tett, amelyek forradalmasíthatják a történelemről, valamint a római és a görög irodalomról alkotott képünket. De Bouchard nagyon ügyel rá, hogy ne szivárogjon ki semmi. 252

Felfedezéseit később szándékozik nyilvánosságra hozni, miután befejezte a kutatást – majd akkor mindenki megtud mindent, ígéri. Párizsból azonban Bouchard aggasztó jelzéseket kap. Régi tisztelői, mint például a Du Puy fivérek szép lassan elpártolnak mellőle. Néhány híres és elismert párizsi tudós elme, többek között Balzac és Chapelain karrieristának, hiúnak, parazitának és ármánykodónak bélyegzi, látható ok és indok nélkül. Talán csak az irigység beszél belőlük. Rómába eljutnak ugyan a párizsi pletykák, de nincs semmilyen hatásuk Bouchard ottani megítélésére, továbbra is mindenki megbecsüli és értékeli a teljesítményét: szakértelme és kivételes filológusi kvalitásai magukért beszélnek. A Barberinik számára ő lett az arbiter artium, vagyis a művészi és különleges alkotások szaktekintélye: a doktrínává előlépett élvezeteké, amelyeket mértékkel kell adagolni. Amikor a Barberinik ajándékba kapnak egy kaméleont, Bouchard dolga, hogy az egzotikus állatot bemutassa a nyilvánosságnak; amikor egy külföldi követ érkezik Rómába, Bouchard mutatja meg neki a város nevezetességeit. Bouchard egyre-másra aratja sikereit Rómában: a Barberini palotában egy latin nyelvű komédiát terveznek bemutatni farsangra: ezt is rábízzák. Pedig nem csekélység a dolog: Seneca Trójai nőkjét kell megzenésített formában előadni. A zenei résszel Virgilio Mazzocchi és Gian Battista Doni foglalkoznak, két nagyon ismert név, míg Bouchard, az ókori világ ismerője gyakorlatilag dramaturgként működik közre – neki kell összehangolnia a zenét az ókori poézissel, a hellenisztikus zenei tradíció alapján. A Trójai nők fenemód tetszik a kiábrándult felvilágosultaknak, a szkepticizmus gladiátorainak, a rejtőzködő hitetleneknek. A tragédiában van egy híres passzus – a kórus egyik szózata, amelyben Seneca arról beszél, hogy a világ nem más, mint zavaros káosz, és a lélek egyáltalán nem halhatatlan −, amelyet minden erős lelkű imád, persze Bouchard is, aki nagyon élvezi, hogy most lehetősége van becsempészni egy eretnek szöveget az előadásba, méghozzá a pápa orra előtt: Semmi nincs a halál után, mert a halál a semmi, röpke pályafutás végső céloszlopa. Ott – kapzsin ne remélj, s nyugtalanul ne félj – felfal mindent a chaos, és a mohó idő. Egységes a halál, nemcsak a testnek árt, lelkünk is megöli: Taenarus és a zord Dis országa s az őr, mely küszöbén hever, s nem nyíló kapuját őrzi, a Cerberus, csak hitvány fecsegés, szalmaüres szavak, lázálomra hajazó rémmese mákonya. 253

Hol lesz holtod után, kérded, a nyughelyed? Ahol születésed előtt. Naudé és Bouchard rajong ezekért a sorokért: átütőek, borzongtatóak, tökéletesek a hitbuzgóság ellenségei számára. És a pápa füle hallatára fognak elhangozni. A Barberinik vajon rájönnek? Egészen biztosan nem, hiszen nagyon lefoglalja őket Róma kormányzásának felelőssége, és az európai nagyhatalmakkal folytatott ezernyiféle ügylet. Ezenkívül, ahogyan sokan mások, ők is őszintén és naivul rajonganak Senecáért, és fejet hajtanak az ókori szerzők előtt; máskülönben az ifjú francia apátot bizonyosan kőkemény támadások és retorziók érnék. De nem így van, sőt: a Humoristák Akadémiája, amelynek az egész Barberini család, és persze maga a Szentatya is lelkes tagja, azt kérik Bouchard-tól, hogy írjon ünnepélyes búcsúztató beszédet a nemrég elhunyt mesterek mestere, Peiresc temetésére. Később Őszentsége személyesen kéri meg Bouchard-t, hogy írjon szentbeszédet Jézus mennybemenetelének napjára, és a jeles napon maga a szerző olvassa fel azt a pápa jelenlétében. Franciaország védelmezője, Szent Lajos napján is Bouchard tarthatja a szentmisét a piazza Navona és a Pantheon között található kis francia templomban, méghozzá bíborosok, nemesemberek és a francia nagykövet, valamint népes kíséretének jelenlétében. A dicsőség csúcspontját 1641 januárjában éri el, pontosan tíz évvel Rómába érkezését követően: az egybegyűlt püspökök, teljes egyetértésben, beválasztják a pápa tanácsadó testületébe, a Szent Konzisztóriumba. A püspöki kinevezés immár elérhető közelségbe kerül. Naudé soha nem veszíti szem elől Bouchard-t, és végig tartja vele a kapcsolatot. Mindig igen diszkréten, de azért gyakran találkoznak, így Naudé közelről kíséri figyelemmel barátja sikereit és előrehaladását. És ekkor következik be a tragédia. Egy langyos márciusi estén, nem sokkal a diakónusi kinevezést követően, a Szent Péter téren Bouchard-t megtámadja két ismeretlen, és botokkal véresre verik. Bouchard egyedül volt, nincsenek tanúk. Több ütés érte a fejét, erősen vérzik, alig van ereje, hogy bemeneküljön egy templomba, ahol segítséget kér. Hazaviszik, a pápai kancellária épületében lévő lakására. A barátai, hogy megvédjék a becsületét, elterjesztik a hírt, hogy karddal támadtak rá: csak szolgákat és a legalacsonyabb rangúakat szokás bottal megtámadni. A legfőbb gyanúsított d’Estrées marsall, a Legkeresztényibb Király nagykövete, akinek nem volt ínyére való, hogy Bouchard a konzisztórium diakónusa lett, mert egyrészt ellenezte, másrészt nem kérték ki a véleményét. Általános a felháborodás: a két Barberini nyilvánosan kijelenti, hogy „a lelkűk mélyéig sértettek”; a konzisztórium tiltakozó levelet küld Franciaországba; a 254

pápa kinyilvánítja, hogy személyesen fog intézkedni d’Estrées kitoloncolásáról, ha a Legkeresztényibb Király nem tesz lépéseket. A sebesült ágyánál tucatjával jelennek meg a pápai udvar legismertebb nevei, nagykövetek, hercegek, bíborosok; az éjjeliszekrényén gyűlnek a mielőbbi felépülést kívánó kártyák. A Szent Kollégiumban arról folyik a szó, hogy nem kellene tovább várni a püspöki kinevezéssel, hiszen Bouchard már így is rengeteg hűséges szolgálatot tett a Szentszéknek, sokan vértanúságot emlegetnek. Igaz, Franciaországban épp sehol sincs üresedés, viszont a pápai államban van egy szabad hely Cagliban, és szegény Bouchard ott például nyugalomban be is fejezhetné nemrégiben elkezdett nagyszabású munkáját, a görög katolikus egyház történetét a kezdetektől napjainkig. Telnek a hónapok, és a sérült állapota nem javul. Bouchard még mindig a kancellárián lévő lakás kis szobájában fekszik, ahol érdekes körülmény, naponta hosszasan diskurál a gyóntatójával. Elmúlik a tavasz és a nyár, van némi javulás, de utána mindig visszaesik, állandóan lázas, és a nyári melegben ez kimeríti a szívét. Bouchard feljelentést tesz d’Estrées egyik szolgája ellen, úgy hiszi, ő volt az egyik támadója, egy bizonyos Charlier, de az Franciaországba szökik, ahonnan egy királyi rendelet alapján nem adható ki Itáliának. Bouchard már elkészítette a végrendeletét, de amikor augusztus 15-én érzi, hogy közel a vég, magához rendeli a közjegyzőt és újat írat: most a lelkére gondol, vagyis annak halál utáni állapotára; arra a lélekre, amelyet ez idáig halandónak vélt. Félretetet egy nagyobb összeget, és úgy rendelkezik, hogy száz misét celebráljanak a lelki üdvösségéért halálának napján, valamint utána minden évfordulón egyet; az az utolsó kívánsága, hogy az angyalok és vértanúk Szűz Máriájának templomában temessék el. Személyes iratait részben a Barberinikre, részben azok főkamarására, Cassiano dal Pozzo lovagra, a római tudós elmék hercegére hagyományozza. A Syncellus és Theophanész-féle fordítások és kutatások befejezetlenül maradnak. Két héttel később, a La Gazette közhírré teszi az egész királyságban a szomorú hírt: Bouchard apát, harmincöt éves, francia nemzetiségű, a teológia doktora és a konzisztórium diakónusa, súlyos betegségben elhunyt Rómában, a kancellárián lévő lakásában, miután felvette a szentségeket, és számos kegyes rendelkezést csatoltatott végrendeletéhez. A Barberinik rendelkeznek: emeltessék Bouchard tiszteletére síremlék a templomban, amelyben örök nyugalomra kerül, a poéták emlékezzenek meg róla dicsőítő költeményekben, mert az ifjú apát ugyan termetre kicsi, de lélekben óriás volt, és páratlan tudású, különösen a görög és latin irodalom és történetírás tekintetében. A poszthumusz laudációkban ez áll: mindig szívvel-lélekkel segítette a barátait, udvarias és szerény viselkedésű volt, nem törekedett hírnévre és dicsőségre, kivételes alázatot táplált a tudomány iránt és briliáns társalgó volt. 255

Ha a sors nem ragadta volna el idő előtt, minden idők egyik legnagyobb elméjeként emlegethetnénk.

– Megjöttünk! Hogy érzi magát a két beteg? A hangok durván visszazökkentettek bennünket a valóságba: Musztafa és Malagigi érkeztek meg. Sikerült jóféle árnikát és körömvirágot gyűjteniük, amelyek kiválóak a sebek gyógyítására, és vizet is hoztak, amelyet sajnos – forrás híján – a levelekről gyűjtöttek össze cseppenként, nagy türelemmel. – Nincs miért aggódni – felelte Kemal, aki folyamatosan ellenőrizte Hardouin sérülését és Naudé fejsebének állapotát. – Mondtam én. Kemény kobakja van ennek a tökfejnek – jegyezte meg elégedetten Schoppe, majd folytatta a történetet.

TUDNIVALÓ Amelyben ismertetődik mindaz, ami Bouchard-ról a halála után elterjedt. Minden együtt van hát ahhoz, hogy Bouchard neve dicsőségesen vonuljon be a történelembe. De a halál nem a legjobb sáfára a múltnak. Cassiano dal Pozzo, akivel Bouchard a végzetes támadás és a halála között eltelt öt hosszú hónap alatt többször konzultált, majd végrendelete végrehajtójaként jelölt meg, az elhunyt hagyatékában lapozgatva olyan írásokra bukkan, amelyek tartalmától elakad a lélegzete. Egy naplóról van szó, amely a nekrológokban leírttól teljességgel eltérő személyiséget tár fel. Kiderül, hogy Bouchard fiatal korában elszökött otthonról, pontosabban, hogy a szülei dobták ki felháborodásukban. Miért? Látszólag egy banális dolog volt a háttérben: a fiú szerelmi viszont folytatott az egyik szolgálólánnyal, ezért a család megharagudott rá. Egy köztiszteletben álló főbíró apa köreiben az ilyen méltatlan kapcsolat szégyenletes és megengedhetetlen volt. Bouchard, miután elkergették otthonról, egy kis lakásba költözött, amelyet a kiábrándult felvilágosultakhoz közel álló Digne püspök ajánlott fel neki. Azokban az években az ifjú Bouchard minden erotikus tapasztalatát leírta a naplójában: a nőkkel kapcsolatos ügyeit és a fiúkkal folytatott viszonyait is, méghozzá megdöbbentő részletességgel. Mocskos és undorító dolgok derültek ki, például az, hogy a szerszáma az erotikus kalandokban rendre csődöt mondott, méghozzá éppen azokban a pillanatokban, amikor a legerősebb volt a vágy, és az alkalom is tálcán kínálkozott. 256

Ha azonban a dolog lehetetlennek, vagy csak csavaros, szóval görbe úton megvalósíthatónak bizonyult, akkor minden a legnagyobb rendben működött. Pontosan ez történt a kis szolgáló esetében is: a fiatal lány nem volt hajlandó elmenni a végsőkig, és ez felkorbácsolta Bouchard szenvedélyét, míg végül fájdalmas és könnyes szakítást követően a fiatalok szűzen és ártatlanul váltak el egymástól. A kéziratban mindazonáltal a legterhelőbbnek, egyúttal a legfelháborítóbbnak Bouchard férfiakkal folytatott zavaros, vad és végtelenül kicsapongó szerelmi kalandjai bizonyultak, legfőképpen a testrészek és a testnedvek szinte anatómialeckének is beillő, ám igen buja és aberrált leírásai, valamint az állatias erotikus játékok és a legváltozatosabb és legalantasabb perverziók undorítóan precíz taglalása. Egyszóval olyan dolgoké, amelyek bárkinek a jó hírét tönkretehették, hát még egy olyan emberét, aki évekig mindent elkövetett, hogy elnyerje a püspöki kinevezést. Ezenkívül ott voltak Bouchard visszaemlékezései itáliai tartózkodásának hasonló élményeiről francia szabadgondolkodók tömegeivel – a nevek kódjával együtt! – de még a zsenge ifjúkori kalandok is, rokonokkal, barátokkal, iskolatársakkal… és mindig ugyanazzal a visszatérő momentummal: az esetek nagy többségében a kudarccal záruló végkifejlettel. Mindez szánalmas vallomásokkal megfűszerezve: lopások, csalások, családtagok ellen szőtt összeesküvések, hazudozás a gyónás alatt anyagi előnyökhöz jutás reményében, soha be nem tartott házassági ígéretek és hasonló borzalmak. Végül hab a tortán: a közös féktelen élvhajhászás és szórakozás Gabriel Naudéval. A Rómába való megérkezésüket követő első hónapokban Bouchard és Naudé csak pár alkalommal találkoznak, a vatikáni kertekben. Egy közös barátról beszélgetnek, a Tetrád egyik tagjáról, Gassendiről, aki Párizsban éppen teljes szívvel-lélekkel az ateista Epikuroszról folytat tanulmányokat. A két fiatalember hamar megtalálja a közös hangot, hiszen érdeklődési és baráti körük is hasonló; amint szóba kerül a nagy szkeptikus filozófus, Phürrón, akiről a francia ifjak véleménye tökéletesen egybevág, barátság születik. A rá következő évben, 1632-ben, a barátság szoros kötelékké alakul. Jól kiegészítik egymást: Naudé közvetlen és hirtelen, Bouchard félénk és megfontolt. Az első kellemes kinézetű és délceg termetű, a másik kicsi és szürke. A farsang kellős közepén vagyunk, mindenki egy kicsit jobban elereszti magát, mondhatni kirúg a hámból. Naudé és Bouchard, az olasz féktelenségen felbuzdulva, együtt járják Róma zsúfolt utcáit, elvegyülnek a tömegben, és kitűnően szórakoznak. Akrobaták, jelmezes alakok énekelnek és vigadoznak, az emberek az ablakokból záptojásokat dobálnak, lisztet szórnak és vízzel öntik nyakon a járókelőket, az általános duhajkodásban mindenki részt vesz: pórnép és arisztokraták, bírák és papok, gyerekek és öregek, de még a gettó zsidó pénzkölcsönzői is. A Via del Corsón Bouchard-t arcon találja egy aranyozott tojás, amelyet a pápa unokaöccse, Róma prefektusa, Taddeo Barberini dob felé; a szemüvege összetörik, de végül kiderül – ó, mily 257

csodálatos! hogy a tojás finom rizsporral van tele. Hirtelen paták dobogása hallatszik, aztán egy hangos vivát!, mire a tömeg gyorsan félrehúzódik: először berber kalóznak öltözött lovasok vonulnak fel, majd feldíszített szamarak következnek, kisfiúkkal a nyergükben. A csőcselék lelkesen integet a menetnek: az első sorban Ludovisi bíboros nyújtózik el fekete bársonnyal bevont hordszékében, mögötte, egy nyitott tetejű hintóban üldögélnek a bíborosok, akik visszaintegetnek az ablakokból kihajoló dámáknak. Fergeteges kacagás, vicces bemondások és pajzán megjegyzések kísérik a felvonulók következő csoportját – egy csomó teljesen meztelen öregembert; mögöttük a fiúcskák szaladnak, utánuk az ifjak, persze ők is ruhátlanul, de rajtuk sárga kalap van. Őket a kolomppal a nyakukban lustán vánszorgó fejőstehenek felvonulása, sőt versenye követi: amikor odaérnek a Szent Márk térre, a tehenek orra alatt római gyertyákat és pörgettyűket gyújtanak meg – az a tehén győz, amelyik nem ijed meg, és jámboran kérődzve tovább ballag. A környező épületek ablakaiban zászlókat lengetnek, petárdákat durrogtatnak, a járókelőkre narancszápor zúdul, vannak, akik hatalmas fecskendőkkel vizet spriccelnek az ablakok alatt elvonulókra. Egymás után gördülnek a diadalszekerek – elöl a púposok királya vonul úgy harminc púpos törpe kíséretében, mögötte egy hatalmas, az ülepénél lyukas hordszéken a kakakirály csücsül diadalmasan. Bouchard és Naudé fenemód jól szórakozik a féktelenül duhajkodó, arcátlanul szégyentelen olaszokon, aztán bajtársiasan összekapaszkodnak, majd a titkos kiábrándult felvilágosultak felsőbbrendűségének tudatában elnéző mosollyal figyelve a hiszékenyek csürhéjét, kart karba öltve vágnak át a maskarák tömegén. Van ott minden: medvék, ördögök, klistélypumpával* és ágytállal felszerelkezett orvosok, pápaszemes ügyvédek; csak papnak tilos beöltözni, de vannak, akik fütyülnek a szabályra. A két francia négy ismerős olaszhoz csatlakozik, és felszállnak egy női ruhákba bújt, vastagon kirúzsozott, parókás, fűzős fiatalemberekkel teli hintóra, beöltöznek ők is, és nevetnek, végre nevetnek. Beszállnak a záptojásdobálásba, aztán még jobban nevetnek, mert éppen ők, látszólag két egyszerű titkár, abban a pillanatban az erőslelkűeket képviselik, akik immár a csúcsra értek: egy utazás Itáliába, a humanisták (Petrarca, Boccaccio…) dicsőséges hazájába, minden kiábrándult felvilágosult életének legfontosabb és elmaradhatatlan momentuma. És ők ketten – az egyik a mesés Tetrád tagja, a másik ígéretes követője −, a boldog hitetlenek, ők bizony a legékesszólóbb és legrafináltabb szkepticizmus élcsapata, akik ráadásul nagy hatalmú bíborosok szolgálatában állnak, sőt magával a Szentatyával vannak napi kapcsolatban! Vidám tojásdobálás közepette vonulnak át a Szent Városon, a bigottak Mekkáján, miközben boldogan szórják szét a magasztos libertárius eszméik *

Fafecskendő beöntéshez. 258

termékeny magvait, s világgá kiáltva a vallás iránti megvetésüket azt ordítják: Éljen Phürrón, a szkeptikusok mestere! És nevetnek, aztán még jobban nevetnek, és akkor, női ruhában és kifestve egymásra mosolyognak, és tudják, hogy immár elválaszthatatlan barátokká váltak, talán még annál is többé, mert az erőslelkűek nemes társasága mindent megenged. Az estéit Bouchard a színházi előadásoknak szenteli: most a Sant‘Alessio van soron, egy megzenésített színmű, amelynek zenéjét Stefano Landi, a librettóját pedig Giulio Rospigliosi, a Brevi, vagyis az apostoli kamara titkára írta. Bouchard-t a művel személyesen Francesco Barberini bíboros ismerteti meg, a cselekményt maga Lucas Holstenius, a pápai család könyvtárának nagy tudású vezetője súgja a fülébe, aki a mesterek mesterének, a nőgyűlölő Peirescnek közbenjárására kapta meg ezt az állást a Barberinik szolgálatában. A színpadon a város legkiválóbb kasztráltjai vonulnak fel, a zsöllyében Bouchard felfedezi Aldobrandini és Sangiorgio bíborosokat, akiknek csorog a nyáluk az elnőiesedett fiatal puttókért, az ajkukat nyalogatják, önkéntelenül is a szájukat csücsörítik, miközben gyengéd szavakat mormolnak – legalábbis Bouchard később így meséli el a barátainak. Nappal Naudé a legjobb francia társaságokba invitálja Bouchard-t, amelyek közül a leglátogatottabb a piazza Navonán lévő Sole könyvesbolt – a zugfirkászok, követségi alkalmazottak, költőcskék és naplopók kedvenc gyülekezőhelye. Itt vitatják meg az új könyveket, itt beszélik ki a filozófusokat, pikáns pletykákat terjesztenek, mindezt intim és bensőséges légkörben, hiszen maguk között vannak: ők aztán nem veszik be a bárgyú történeteket a túlvilágról, lenézik a hitbuzgók falkáját és az öngyilkos bölcselőket, Szókratészt meg Senecát istenítik. Az öngyilkosságot nagyra tartja a mi két fiatalemberünk, és a barátaik is: az egészséges szkepszis megnyilvánulásának hiszik, éppen azért, mert a keresztény vallás tiltja a lélek üdvösségére hivatkozva. Ezért csodás dolog mosollyal az ajkon vetni magunkat a halálba, ahogyan Petronius tette, vagy alapos megfontoltsággal, mint Seneca: mindkét öngyilkosról bőséges felvilágosítást ad Tacitus, akit a nagy Poggio Bracciolini fedezett fel újra. Naudé és Bouchard immár elválaszthatatlanok, de erre senki sem figyel fel, mert hűen követik Peiresc szabályát: óvatosság, óvatosság, óvatosság. Talán maguk sem tudják, mit éreznek egymás iránt: barátok, kollégák, cinkosok vagy valami más. Egy vasárnap este, vacsora után, Naudé elviszi Bouchard-t az egyik barátjához, Joseph Trouiller-hez, egy francia orvoshoz, aki bennfentes a pápai udvarban. A magasröptű eszmecserék során Bouchard számára egyértelművé válik, hogy a francia orvos is a kiábrándult felvilágosultak közé tartozik, és különösen kedveli az úgynevezett kifinomult módszert, amelyről egy kiselőadást is tart. Az orvos szerint ideje „világosan látni” az ügyben, hiszen, mint állítja, a rozetta használata során sokkal kevesebb mag vész el, mint 259

amikor valaki a muffot dugja: a magömlés hirtelen következik be, ezért aztán a kedély sem sínyli meg túlzottan a megterhelést, és a látás sem romlik, sőt megerősödik, és az érzés az egész testet felvértezi egyfajta ellenálló képességgel. Nem véletlenül állította Bacon, hogy semmi sem tartja ifjabban és edzettebben a testet, mint ha a férfi felizgatja magát a coitus során, de nem megy el a végsőkig; pontosan a fiatal fiúkkal való gyakorlásnak köszönhetik az ókori filozófusok kiváló egészségüket. Egyesek, mint például Arnaldus de Villanova, világosan leírták, hogy az anális közsülést mindenki számára engedélyezni kellene az egészség megóvása érdekében. Trouiller enciklopédikus tudással rendelkezik a tárgykörben: maga Hippokratész is előírja, mondja, a kifinomult módszert, amelyet a leghatásosabb gyógymódnak tart dizentéria és a végbél gyulladásának megszüntetésére; sok öregember, mondja, az aranyér miatt dugatja meg magát, de sok fiatalember van, mondja, akik nem haszon reményében, hanem az élvezet kedvéért csinálják. A himlőt, teszi hozzá, is meg lehet előzni, ha valakinek hátulról teszik be, pontosan azért, amiért nem kapja el az, aki a fertőzött poharából iszik, vagy a tányérjából eszik. A levedző ánusz pedig, mondja Trouiller, nem más, mint egy nedvedző fekély, amelyet többször alkalma volt látni még nyolcvanéves öregembereknél is, amikor a lateráni Szent János kórházban dolgozott. A kitüremkedések, amelyeket a jámbor orvosok kakastaréjnak neveznek, nem mások, mint a túl erőszakos vagy túl gyakori behatolásnak kitett ánuszon keletkezett fekélyek, hiszen a rozetta egy izmokból álló testrész, s mint ilyen könnyen felhorzsolódik, illetve hajlamos a gyulladásra. Az ilyen kitüremkedések lebenyszerűek, gyakran akár két-három centiméter szélesek is lehetnek; vannak igen rövidek, de duzzadtabbak, amelyek egymásra nőttek és úgy néznek ki, meséli az ezt a fajtát igen szórakoztatónak találó Trouiller, mint a francia módra halomban feltálalt eper. Mindenesetre megnehezítik a járást és az ülést (ezért mondják viccesen az olaszok azoknak, akiknek ilyen problémáik vannak, hogy „üljön le, ha tud”), és ha túlságosan feldörzsölődnek, gangrénás fertőzés léphet fel. A sebésznek ezért kell egy jó éles beretvával levágnia az ánusz környékén lévő kitüremkedéseket, majd izzó vassal kiégetnie a sebek peremét, végül pedig az égési sérüléseknél szokott módon kezelni a helyet. Rómában ezt az eljárást alkalmazzák a jelentkező fiatal fiúknál a kórházakban, legfőképpen a Szent Jakabban és a Santo Spiritóban, ahol a betegeknek semmiféle retorziótól nem kell tartaniuk. Trouiller elmeséli, hogy volt egy fiatalember, aki négyszer is kezeltette magát ezzel a módszerrel. Ezekkel a páciensekkel, meséli az orvos, a sebészek mindig viccelődnek: „Na gyere ide, kedvesem, maradj nyugton, csinálok neked egy vadonatúj segget.” Nápolyban viszont a kezelés előtt ötven korbácsütést mérnek a páciensek hátára. Naudé erre elmeséli, hogy Párizsban a kúra után szokás megkorbácsolni a pácienseket. 260

Az épületes társalgás felszabadítja a gátlásokat, immár kötetlenül folyik a csevegés, és Trouiller-nek úgy megered a nyelve, hogy kikotyogja a Rómában tartózkodó összes francia kiábrándult felvilágosult nevét. Micsoda fantasztikus eszmecsere, mennyi érdekes és hasznos tudnivaló! Bouchard később többször meglátogatja Trouiller-t, akit tanultnak, műveltnek, elegánsnak és gálánsnak tart. Végül is, ha úgy vesszük, nem pletykálkodásról, hanem komoly beszélgetésekről van szó. Akkoriban történik, vagyis 1632 első hónapjaiban, hogy Trouiller-t egy illusztris haldokló betegágyához hívják: az illető Antonio Bosio régész, a római katakombák híres kutatója. Vágjunk eret rajta – javasolja a francia orvos. A jelenlévők tiltakoznak: haldoklik, miért fosszuk meg a maradék erejétől is? Hívjunk inkább egy papot, hogy adja fel neki az utolsó kenetet. Trouiller erősködik: vágjunk eret rajta, így könnyebb lesz a halála. Bosio, a johannita rend szerzetese, úgy hal meg, hogy nem veszi fel a szentségeket. De Trouiller-nek ez nem probléma, sőt. Az orvosokról amúgy is az a hír járja, hogy hitetlenek. Hogyan is szól az a közmondás? Keress három orvost, akkor rögtön találsz két ateistát. A könyvtára tele van eretnek kéziratokkal, amikor meghal, a felesége csak titokban tudja értékesíteni a műveket: egy ateista könyvtárától nem könnyű megszabadulni. Az erőslelkűek barátja javíthatatlan, megrögzött szkeptikus, aki teljes szívéből tagadja a lélek halhatatlanságát. Nos tehát – nem lett volna logikus, hogy Bouchard, ha már úgy döntött, hogy megőrzi ezeket az írásokat, Naudéra hagyományozta volna azokat, a régi barátra és cinkosra, aki elvitte Trouiller-hez és ki tudja, még hány kiábrándult felvilágosulthoz? De nem – Bouchard éppen Cassiano dal Pozzót, egy egyházi lovagrend mesterét, szigorú és komoly irodalomtudóst, régészt, orvost, alkimistát, botanikust és híres régiséggyűjtőt, Róma legműveltebb emberét és legtekintélyesebb tudós elméjét választotta. Nála azonban Bouchard reputációja körülbelül annyira volt biztonságban, mint egy friss húsdarab egy oroszlánketrecben. Na és hol volt Gabriel Naudé azokban az órákban, amikor kirobbant a botrány? Akkoriban halt meg támogatója és védelmezője, di Bagni bíboros: Naudé egy csapásra állás és pénz nélkül maradt. Át kellett szegődnie a Barberinik szolgálatába, de nem szívesen tette: nem akarom a pápa kenyerét enni, mondogatta, megfeledkezvén arról a nem elhanyagolható tényről, hogy szkeptikus és hitetlen barátainak nagy része szintén azt a kenyeret eszegeti. Végül sikerül találnia egy helyet Richelieu és annak jobbkeze, Mazarin szolgálatában, Párizsban, de a Barberinik még egy jó ideig visszatartják, sehogy sem akarják elengedni. Szóval Naudénak ég a lába alatt a talaj, és kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy halott barátjának hagyatékával foglalkozzon. 261

Cassiano dal Pozzo időközben széljegyzetekkel látja el Bouchard naplóját. Ekkor lép a színre váratlanul az egyik Du Puy, a két párizsi szalontudós bátyja, aki egy Róma melletti karthauzi kolostor perjele. A nemrég elhunyt fiatalember éppen az ő kolostorára hagyományozta minden megtakarított pénzét (és nem csekély összegről van szó, hanem nyolcszáz ezüst- és kilencszáz aranyforintról!). Christoph Du Puy atyát azonban a legkevésbé sem hatja meg a kegy. Azt írja Párizsba a fivéreinek, hogy Bouchard hagyatéka nevetséges könyöradomány, és hogy dal Pozzo lovag megmutatta neki Bouchard naplóját, de nem csak azt, hanem a pajzán költeményeket és a többi szodomitával folytatott levelezését is. Ezek után a lovag az egész paksamétát elküldte neki, hogy olvassa el. Du Puy atya fel van háborodva: hogy merészelt Cassiano dal Pozzo éppen neki elküldeni egy ilyen undorító irományt, arról már nem is beszélve, hogy mi ütött abba a szégyentelen Bouchard-ba, hogy ennyi obszcenitást összehordjon, ráadásul magáról, ha meg már megtette, akkor miért nem volt annyi esze, hogy a halála előtt az egészet elégesse. A Du Puy-k a pletyka koronázatlan királyai, ráadásul már korábban is irigykedtek Bouchard-ra, amikor még életben volt: villámgyorsan elterjesztik a hírt. Bouchard-t szinte pillanatok alatt törlik a tiszteletre méltó személyek sorából, és ez örökre így is marad. És előjönnek a sakálok: Rómában egy bizonyos Gian Vittorio Rossi, egyébként Naudé és Bouchard barátja, már korábban kiadott egy igen pikáns kis könyvecskét Trouiller-ről. Most eszébe jut, hogy beleírja a Bouchard-ról újonnan érkezett „érdekességeket” is. A mű már nyomdakész állapotban van, amikor a Barberinik, hogy megakadályozzák nevük besározását, a kölni apostoli nunciatúrán keresztül nyomást gyakorolnak a könyvkiadóra, egy német nyomdászra, és sikerül kitöröltetniük az ominózus fejezetet Rossi könyvéből.

Időközben azonban Párizsban, akárcsak Rómában, a pletykák eljutnak minden érdekelt és érintett fülébe. És mi van Bouchard görög és latin tanulmányaival? Nos a kéziratok rejtélyes módon eltűnnek, senki sem tudja pontosan, hogy mennyi volt belőlük és mit tartalmaztak, de azt sem, hogy mi lett velük. Nyomuk sincs azoknak az állítólag döbbenetes és eget rengető felfedezéseknek, amelyeket Bouchard még legjobb barátai előtt is titokban tartott. Bouchard hagyatéka, az igazi, a tudósé, eltűnik a semmibe. A párizsi erőslelkűek, a tettetés bajnokai, szintén elhatárolódnak halott barátjuktól: szerintük megbocsáthatatlan, hogy valaki ilyen bután elárulja magát, felfedve valódi természetét, pedig hosszú ideig olyan jól csinálta… Hogy a fenébe fordulhatott elő, hogy egy püspöki kinevezés várományosa ne tüntessen el ennyire kompromittáló iratokat, de ha már megtörtént, miért 262

kellett éppen egy Cassiano dal Pozzo kezébe adni azokat? Bouchard azért járt így, mert semmibe vette Peiresc mottóját: óvatosság, óvatosság, óvatosság. Mert igenis lett volna ideje haldoklásának öt hónapja alatt eltüntetni az összes iratot, és megőriznie makulátlan nevét az örökkévalóságnak! A gyilkosság megrendelőjének van neve: d’Estrées marsall a merényletet megelőző hetekben fűnek-fának eldicsekedett vele, hogy jó alaposan meg fogja leckéztetni azt a szemtelen Bouchard-t. Most, hogy a francia irodalmár halott, a konzisztórium megüresedett diakónusi posztját d’Estrées egyik protezsáltja fogja megkapni. Ezenkívül vannak szavahihető tanúk, akik hallották, amikor a követ felesége Bouchard megbüntetéséről számolt be. A nagykövet mindazonáltal, hiszen Őfelsége a Legkeresztényibb Király képviselőjeként mentesül bármilyen büntetés alól, nem is tagadja a vádat: csak annyit tesz hozzá – hogy még jobban megalázza az áldozatot −, hogy Bouchard-nak nem karddal, hanem bottal látták el a baját, és nem megölni akarta, csak megleckéztetni, mert igen arrogánsan beszélt az embereivel. Nos akárki akármit is mond, annyi bizonyos, hogy Bouchard halálának körülményeit soha senki nem fogja közelebbről megvizsgálni: Franciaországban az apja már rég meghalt, a féltestvére megveti, az anyja sose szerette – senkinek sem áll érdekében bolygatni az ügyet, de legfőképpen nem a holttestet ott a messzi Rómában. A megboldogultat a botrány bűze lengi körül, ezért aztán mindenkinek jobb, ha békében nyugszik. Jean-Jacques Bouchard háromszoros hulla: halott emberként, halott a Bölcselet Köztársaságának polgáraként, halott kiábrándult felvilágosultként.

Miközben Schoppe beszélt, én elővettem azt a hosszú listát, amely az ókori történészek gyalázkodásait sorolta fel, de Hardouin, aki mellettem ült és már sokkal jobban érezte magát, elkérte tőlem az írást, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. Időközben Naudé is magához tért. – A nagy ijedségtől ájult el, nem a fejét ért ütéstől – jelentette ki Ferrarai Ali alvezére, és megkönnyebbülten elnevette magát. Mialatt kezelésbe vette Naudét, mi is közelebb mentünk. – Jó lenne, ha még egy ideig pihennének mindketten – tanácsolta Kemal Naudénak és Hardouinnak. – Nagyon óvatosnak kell lenni. Tudják, a belső sérülések miatt… előfordul, hogy valakit látszólag jelentéktelen baleset ér, jól érzi magát, feláll, és egyszer csak, zsupsz, már holtan esik is össze. – Hogyhogy holtan? – kérdezte meg Naudé színtelen hangon. Érdekes látvány nyújtott: a feje bekötve, az egyik szemét még mindig nem tudta rendesen kinyitni, az arca csupa karcolás, a homlokán jókora dudor, 263

szenvedő arckifejezése pedig akár egy haldoklóé, aki az utolsó kenetet készül felvenni. – Bizony így van: belső vérzés, rejtett vérömlenyek, vérrögök, megpattant erek, bármi lehet… De te állítólag orvos vagy, nem igaz, nazarénus barátom? Én ezeket a harc közben tanultam, de neked az iskolában kellett volna. Hát mégse diplomáztál Párizsban? – Haha, Gabriel meg az ő diplomája – kuncogott kárörvendően az öreg Schoppe. – Jaj, annyira rosszul vagyok! – nyögdécselt, akár egy kisgyerek Mazarin könyvtárosa, a híres Tetrád oszlopos tagja, az előkelő párizsi társaság üdvöskéje. – Most már értik, drága barátaim – fejezte be a mesélést Schoppe, miután vetett egy lesújtó pillantást Naudéra −, hogy miféle áruló van köztünk? Kérdem én, ki hiszi el, hogy Naudé nem tudja, ki rejtőzik Oresztész álneve alatt, amikor elválaszthatatlan jó barátjáról, Bouchard-ról van szó? Óvakodjanak Gabriel Naudétól, óvakodjanak! Most, hogy kiderült, Naudé nem is magától az ütéstől, hanem a félelemtől ájult el, a tiszteletre méltó Schoppénak már nem kellett attól tartania, hogy a társaságból bárki is szemrehányást tesz neki. – Be kell vallanom, hogy igazából semmit sem tudtam ennek a barátságnak a… izé, mondjuk úgy, részleteiről – jelentette ki Guyet, jelentőségteljesen felhúzva a szemöldökét −, de én továbbra is azt gondolom, hogy a mi Naudénk, mivel nem filológus, talán mégsem jött rá, hogy a barátja ezt az álnevet használta. Abban a pillanatban Hardouinnak éles fájdalom hasított az oldalába, felsikoltott és hétrét görnyedt. Széttártuk a köpenyét, és láttuk, hogy a sebből ömlik a vér. Rémülten segítségért kiáltottunk, mire Kemal rögtön odarohant. – Ettől tartottam. Belső vérzés. Nehéz megmondani, hogy mije sérült. Lehet, hogy csak egy kis hajszálér, de az is lehet, hogy valamelyik fontos szerve vérzik. Imádkozzatok, nazarénusok, a ti Istenetekhez, hogy ez az ember lássa megszületni a gyermekét – közölte az alvezér nyíltan, nem kímélve a breton könyvkereskedő érzéseit, aki már úgy bőgött, mint egy csecsemő. – Nyugodj meg, nazarénus – mondta neki keserűen-vigasztalóan az alvezér −, mert az ilyen halál nem fájdalmas. Szépen elalszol és ezzel vége. Túlságosan el voltunk keseredve, ezért senki sem rótta meg Kemalt hallatlan nyerseségéért. Az alvezér a segítségünkkel lefektette a földre a szerencsétlen Hardouint, és amikor alaposan megvizsgálta a sebet, parancsot adott Musztafának, hogy rakjon rendes tüzet, majd elkérte a saját kését. A kérés általános ellenkezést és ideges aggodalmat váltott ki a társaságból, még maga a breton is tiltakozni próbált. – Ki kell égetnem a sebét – felelte szenvtelenül és tömören az alvezér. 264

– És miért? – kérdezte félénken Guyet. – És azt én honnan tudjam? A berber szokás szerint a hasonló sebeknél ezt kell csinálni. És időnként beválik, mert a sebesült nem hal meg. Megkérdeztük Hardouint, hogy mi legyen, és mivel a sebéből továbbra is ömlött a vér, beleegyezését adta a művelethez, aztán zokogva belekezdett a rózsafüzérimába. Az operáció elég kegyetlen dolognak bizonyult. Kemal megkérte Malagigit, Musztafát és téged, kedves Attóm, hogy fogjátok le a bretont, aztán elővette a kést, a tűzbe tartotta, és hogy utána mit csinált pontosan, azt most sem tudom, mert nem mertem odanézni, igaz, a többiek is mind elfordították a fejüket. A szagot viszont mindannyian éreztük, az égett húsét, és persze hallottuk Hardouin fájdalmas kiáltását… Amikor ismét odanéztünk, azt láttuk, hogy a sebesült elájult, a vérzés azonban valóban megszűnt. Kemal egy saját maga által készített gyógykenőccsel kente be az égett felületet, aztán az ingéből tépett csíkokkal bekötözte. – Most pedig, nincs más hátra, mint várni egy-két órát, és aztán meglátjuk, mi lesz ezzel a szegény emberrel – jelentette ki Ali Ferrarese alvezére. – Musztafa, szítsd fel jól a tüzet, a nazarénust melegen kell tartani. Kisebb csoportokban mindannyian a tűz köré gyűltünk: én Schoppe és Guyet mellé telepedtem, te persze Barbello mellé ültél, ő pedig állhatatosan ápolta Naudét a lapos kövekkel hűtve a homlokát, Malagigi pedig Kemal mellett foglalt helyet, és már a legújabb izgalmas kalóztörténetet hallgatta. Musztafa hűségesen őrizte a tüzet, és még némi ennivalót is készített: összegyűjtött néhány ehető gyökeret is, és most ezeket pirította lassú parázson. Miután lőfegyver nem volt nálunk, nemigen reménykedhettünk táplálóbb étekben. Jóllakni biztosan nem fogunk, gondoltam, de éhen halni sem, annyi szent.

XLVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben ismét szóba kerülnek Bouchard feljegyzései. – Furcsa egy történet – jegyeztem meg, miközben átnyújtottam Schoppénak egy nagy, gömbölyű gyökeret, amiről ugyan nem tudtam, hogy igazából micsoda, de legalább jól átsült, és az illata sem volt rossz. – Ki kívánhat magának olyat, hogy a halála után bemocskolják a nevét? 265

– Hát ez az. Én mondom, nagyon óvatosnak kell lennünk – helyeselt Schoppe suttogva, miközben lapos pillantásokat vetett a tűz közelében pihenő Naudé felé −, mert a mi Gabrielünk talán sokkal többet tud erről az egész ellentmondásos históriáról, mint amennyit bármelyikünk is feltételez. Maga is így gondolja, titkár úr? Hé, figyel maga egyáltalán? – Bocsánat – szabadkoztam −, de csak most vettem észre, hogy amikor rosszul lett, Hardouin kiejtette a kezéből Bouchard írását. Gyorsan felálltam, és halkan, hogy ne zavarjam a többieket, felszedegettem a földről lapokat. – Hát igen – folytattam, miután visszaültem a helyemre, és rágicsálni kezdtem egy hosszúkás gyökeret −, igaza van, igen furcsa dolgok ezek. Sehogy se fér például a fejembe, hogy azok a filológusok, akik a kommentárokat írták az ókori történészek műveihez, nem vették észre azt a sok badarságot. Meg aztán ott vannak a híres könyvtárakban dolgozó, nagy tudású könyvtárosok, akik rendszerezték az anyagokat, azokban sem merült fel semmilyen gyanú? Hiszen azok a történetek, amelyeket az előbb olvastunk Aiszkhüloszról, Anaxarkhószról, Anakreónról meg a többiekről, hozzáférhetőek voltak, ha máshol nem is, a nagy alexandriai könyvtárban biztosan, nem igaz? – Ó, ki tudná azt megmondani? Azt a csodálatos könyvtárat, az ókori világ leggazdagabb gyűjteményét még Krisztus előtt 48-ban elpusztította Julius Caesar! – sóhajtott fel Guyet, aki már behabzsolt egy jókora sült gyökeret, és most türelmetlenül várta, mikor lesz kész a következő adag. – Kedves Guyet, a könyvtár sajnos valóban elpusztult – mondta Schoppe de egy valamiben tévedsz. Nem Caesar gyújtotta fel, hanem Aurelianus, Krisztus után 270-ben. – Nem Theodosius, 391-ben? – bátorkodtam közbeszólni. – Hát ami azt illeti, egyesek azt állítják, hogy az arabok tették tönkre Kr. u. 642-ben – mondta Schoppe. – Ez is annak a csaló Scaligernek a bűne, mert összevissza játszadozott az évszámokkal, amiből aztán egy óriási nagy káosz lett. – Kaspar!– csattant fel Guyet. – Nem hagynád végre abba a halottgyalázást? Nem elég, hogy a rágalmaiddal sírba tetted szegény Scaligert, csak hogy népszerűséged szerezz magadnak? – Hagyjuk már a süket dumát – mordult fel Schoppe. – Nem érted, hogy én nem vagyok olyan, mint az a ravaszdi Galilei? Én nem az ő módszereit alkalmazom, nem a dicsőség vagy a pénz érdekel, nem játszom el a szerencsétlen áldozatot, csak azért, hogy minél nagyobb példányszámban fogyjanak a könyveim, vagy hogy örömet szerezzek az egereknek. Guyet lemondóan legyintett, halkan eldünnyögött néhány szitokszót, de nem bocsátkozott további vitába. Schoppe felvetette a fejét, kihúzta magát, és 266

olyan elégedetten igazította meg mocskos köpenyét, mintha az éppen most került volna ki a mosodából, frissen vasalva. – Na mindegy, akárhogy is van, soha senki sem fogja tudni megmondani, pontosan biztosan nem, hogy milyen művek voltak az alexandriai könyvtárban, amelynek 40 ezer kötete a tűz martaléka lett. Egyébként az is lehet, hogy sokkal több könyvük volt: Seneca 40 ezret mond, de Ammianus Marcellinus 70 ezerről, Aulus Gellius meg 700 ezerről beszél, ellenben Cicero, Sztrabón, Livius, Lucanus, Florus, Suetonius, Appianus és Athénaiosz, akik csak az alexandriai kikötőben történt tűzvészről írnak, egyetlen szóval sem említik meg a könyvtárat. – Beszéljünk nyíltan – mondta Guyet. – Mi mind, filológusok, történészek, irodalmárok és hasonlók, ugyanabban a betegségben szenvedünk. Magányosan, éjjel, amikor a könyveinkre borulva alszunk el, elsiratjuk Arisztotelész, Platón, Szophoklész vagy Démoszthenész valamelyik művét, amelyről azt mondják, hogy egyszer régen létezett, aztán valamikor, valahogyan, több évszázaddal később rejtélyes módon elveszett. És arra gondolunk, hogy talán éppen arról a műről van szó, amelyik lehetővé tenné, hogy megértsünk több száz értelmetlen passzust, kiegészíthetnénk több ezer töredéket, kijavíthatnánk százezer hibát, amelyet a másolók vétettek. Horatius például leír három zavaros sort, aztán hozzáteszi, hogy ezt meg ezt részletesen elmagyaráztam ebben meg ebben a művemben – igen ám, csakhogy az a mű elveszett, soha senki nem látta. Vagy Polibius azt mondja: ennek a könyvemnek Titius egyik munkája a forrásműve. De Titius művei nem maradtak fenn az utókorra. És akkor mit tehetünk? Ha a másolatok mind elpusztultak, mi gyakorlatilag örök kesergésre ítéltettünk, mert a dolgunk bevégezetlen marad. Az emberiség emlékezete szép lassan elenyészik, és erre nincs orvosság. A teljes amnéziát csupán egyetlenegyszer győzték le a történelem folyamán, akkor, amikor Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi király úgy döntött, hogy az ő Alexandriájában olyan tökéletes és páratlan egyetemes könyvtárat létesít, amelyben összegyűjti a világ összes könyvét. Ezt a könyvtárat viszont egy igen szomorú napon felgyújtották, és leégett. Ettől kezdve teljesen mindegy, hogy Julius Caesar tette-e, vagy az arabok 600 évvel később. Hogy milyen felbecsülhetetlen értékű remekművek pusztultak el, és mennyi volt belőlük? Sírjunk, filológus barátaim, zokogjunk mind: mert ezt soha senki nem fogja megállapítani, de ha valaha meg is tudnánk az igazságot, valószínűleg belehalnánk, akkora lenne a veszteség miatt érzett fájdalom. – És ott a többi borzalom – heveskedett Schoppe −, megannyi súlyos veszteség. Két évszázaddal ezelőtt, a cesenai Malatesták által Konstantinápolyból rendelt görög kéziratokat túlsúlynak minősítve a tengerbe hajították, amikor a hajó viharba került. Guarino da Verona ugyanígy veszített el kétládányi értékes kéziratot, amelyeket Konstantinápolyban vásárolt. Szegény ember egyetlen éjszaka alatt beleőszült a fájdalomba. Xenophón azt írja, hogy 267

Trákiában egyszer látott több olyan, a tengerben rothadó hajóroncsot, amelyek tele voltak papirusztekercsekkel. Suetonius, a Terentius életében írja, hogy egy bizonyos Quintus Cosconius azt mesélte neki, egy hajótörés során elveszítette Menandrosz már latinra fordított komédiáit, méghozzá száznyolc kötetet, mondom, száznyolc kéziratot! És hát mit is írt Poggio Bracciolini? Nem kevesebbet, mint hogy egy fűszeresnél akadt rá Quintilianus egyik művére: a boltos sajtot, olajbogyót meg szárított sonkát és hasonlókat csomagolt bele… Te, kedves Atto, időközben csatlakoztál a társaságunkhoz. Komor arckifejezésed arról tanúskodott, hogy nagyon nincs ínyedre az az önzetlen odaadás, amellyel Barbello Naudét ápolta, legfőképpen azonban az háborított fel, hogy Mazarin ferde hajlamú könyvtárosa, bárgyú kifejezéssel az arcán, mit sem sejtve Barbello valódi természetéről, minduntalan a csinos kis kasztrált keze után kapkodott. A rejtélyes nőszemély időről időre ugyan gyengéden eltolta magától a könyvtáros mohó ujjait, de végig kedvesen mosolygott rá, és szorgalmasan rakosgatta a homlokára a hűvös, lapos köveket, ahogyan Ali Ferrarese alvezére előírta, közben pedig néha odanyújtott neki egy-egy sült gyökeret, amelyek rágicsálása kéjes nyögéseket váltott ki a betegből. – Hogyan égett le tulajdonképpen az alexandriai könyvtár? – kérdezted meg, miután tüntetően hátat fordítva a bizarr párocskának, leültél közénk.

ESZMECSERE Amelyben megtudjuk, hogy az alexandriai könyvtár sohasem égett le, és hogy sem Caesar, sem más nem gyújthatta fel, mivel soha nem is létezett. Egy sötét éjszakán – fogott bele a történetbe Guyet – egy kis hajó, amelynek fedélzetén egy szőnyegkereskedő is tartózkodott, kikötött az alexandriai kikötőben, nem messze a királyi palotától, ahol Ptolemaiosz király éppen Julius Caesart látta vendégül. Amikor megérkezett a városba, a nagy római hadvezért fölöttébb furcsa ajándékkal fogadták – tálcán átnyújtották neki legnagyobb ellensége, Pompeius levágott fejét. Sokat próbált és rettenthetetlen harcos volt a nagy Caesar, de nem állt tőle távol az irgalom és a könyörület, így a hátborzongató trófea láttán elsírta magát. Egyszóval Egyiptom a heves érzelmek földje volt, és erről még aznap este bizonyosságot szerzett. A szőnyegkereskedő, amikor vállán egy nagyobb batyuval kilépett a mólóra, bebocsátást kért a királyi palotába, úgymond, meghozta a megrendelt árut. A trónterembe érve levette a válláról a batyut, amelyben egy összetekert szőnyeg volt, s amikor leterítette a földre, hogy, hogy nem, egy csodálatos szépségű fiatal nő gurult ki belőle a király és vendége lába elé: Kleopátra hercegnő volt az, Ptolemaiosz lánya. Plutarkhosz elbeszélése szerint Caesart 268

nyomban megbabonázta a buja és csábító viselkedésű nő, aki fesztelenül szóba elegyedett vele görög nyelven, és azt kérte tőle, hogy közvetítsen közte és a bátyja között, mivel mindketten a trónra pályáznak. Caesar, akit máris magába bolondított a felkavaró jelenség, beleegyezett. Miután lezajlott a megbeszélés, a testvérek, kibékülésüket megünneplendő, hatalmas ünnepség szervezésébe fogtak. Caesar borbélya azonban, a hadvezér hűséges és odaadó szolgája, gyanúsnak találta a túl könnyen megkötött megállapodást: attól tartott, hogy az elrendelt ünnepségsorozat csak arra szolgál, hogy elterelje gazdája figyelmét. Lopva végigjárta hát a palota termeit és kihallgatott egy beszélgetést, amelyből megtudta, hogy a királyi hadsereg fővezére és Pothinus, a hataloméhes főeunuch, még aznap este merényletet terveznek, hogy megöljék Caesart. A hűséges borbély tájékoztatta urát, Pothinust elfogták és megölték, a hadsereg parancsnoka azonban megszökött, és lázadást szított a városban Caesar ellen, aki a palotában barikádozta el magát. Nos, ekkor következett be a tűzvész, amelynek kitöréséről csupán egyetlen szerző számol be, Lucanus, a költő: az ostrom alatt lévő palotában Caesar azt a parancsot adja, hogy az ablakokból, amelyek közvetlenül a kikötőre néznek, szurokba mártott égő fáklyákat dobáljanak az ott horgonyzó hajókra. A hajók egy része kigyullad, a tűz hamarosan az egész kikötőre átterjed. Az egyik kikötői raktárban – ezt Dio Cocceianus és Orosius írják, akik Titus Liviusra hivatkoznak – éppen akkor negyvenezer papirusztekercset tárolnak, ezek szintén lángra kapnak. Caesar azonban, amikor beszámol erről az incidensről, csupán a hajókról tesz említést, könyvekről vagy tekercsekről nem. Sőt, az egyik parancsnoka, az, aki befejezte a Commentariit, arról számol be, hogy az alexandriai kikötőt kiváló anyagokból építették, amelyek ellenálltak a tűznek. A tekercsek alatt tehát valószínűleg árut kell érteni, vagyis exportra szánt könyveket, amelyeket az alexandriai könyvkereskedőktől rendeltek más országokból. Caesar persze győzött: időt nyert, így sikerült kivárnia, hogy megérkezzen a felmentő sereg. Ptolemaiosz belefulladt a Nílusba, Caesar meg trónra ültette Kleopátrát, aki időközben a szeretője lett, hivatalosan persze volt férje, a másik fivére. A történet vége közismert: miután Caesart meggyilkolták a híres Brutus féle merényletben, Kleopátra összeszűrte a levet az új hódítóval, Antoniusszal, aki azonban csúfos vereséget szenvedett Octavianustól. Őt már nem sikerült meghódítania, úgyhogy Kleopátra inkább a halált választotta: az áspiskígyós történetet bizonyára mind ismerik. – Ezek szerint a tűzvésznek semmi köze nem volt a könyvtárhoz? – kérdeztél rá kíváncsian. – Nem tudjuk – tárta szét a karját Guyet. – Valójában azt sem tudjuk, hogy hol állt pontosan a könyvtár épülete. Ott ugyanis, ahol állítólag lennie kellett, vagyis a Brukheiónban, a város ókori palotanegyedében, semmi nyoma nincs a könyvtárnak – folytatta a párizsi filológus. – Vagyis nem lehet tudni, 269

hogy a palotán belül vagy kívül volt, esetleg a Muszeionban, amely mint állami, a király pártfogása alatt álló tudományos központ a kor legkiválóbb görög tudósainak adott otthont, biztosított szállást, ellátást és nyújtotta a legkedvezőbb kutatási lehetőségeket. Ha az a tűzvész – amelyben állítólag leégett a könyvtár – ugyanaz, amelyet Caesar okozott, amikor felgyújtotta a hajókat, akkor a könyvtárnak mindenképpen a kikötő és a palota közvetlen közelében kellett lennie. Sztrabón, a római történész, aki tökéletesen ismeri az érintett helyszíneket, egy szóval sem említi, hogy a könyvtár a Muszeionban lett volna. A híres bizánci tudós, Ioannes Tzetzes viszont azt állítja, hogy a Muszeionban volt egy könyvtár, és hogy maga az épület is a palota falain belül állt. Gellius, Plutarkhosz és Ammianus Marcellinus „a nagy könyvtár tűzvész általi pusztulásáról” beszélnek, de mivel tudjuk, hogy a Muszeiont nem egy tűzvész döntötte romba, mindenki úgy hitte, hogy két különböző épületről van szó. Másrészről azonban mi értelme lett volna elkülöníteni a két intézményt, mert hiszen a Muszeionban laktak a tudósok, akik éjjel-nappal a könyvtárban lévő kéziratokat tanulmányozták. – Nagyon úgy tűnik nekem, hogy az alexandriai könyvtár története enyhén szólva kissé zavaros – jegyezted meg elgondolkodva. – Felmerül az a kérdés is – szólt közbe Schoppe −, hogy ha nem Caesar idejében semmisült meg a könyvtár, akkor mikor? Egyes arab szerzők szerint Krisztus után a hetedik században került rá sor, mégpedig Omár kalifa „jóvoltából”. Állítólag amikor Omár vazallusa, Amr ibn el-Asz elfoglalta Alexandriát, tájékoztatták (fogalma sem volt róla), hogy a világ legnagyobb könyvtárának birtokába jutott. Miután a helybéli tudósok könyörögtek neki, hogy ne hagyja elpusztulni a város páratlan kincseit, Amr ibn el-Asz megkérdezte Omárt, hogy mit tegyen. A válaszlevélben a következő állt: „Ha azok a könyvek nem ellentétesek a Koránnal, akkor feleslegesek, mert a Próféta szavánál többre nincs szükség, ha meg ellentétesek a Koránnal, akkor kártékonyak. Úgyhogy tedd a dolgod, és égesd el mind.” Alexandriában akkoriban négyezer közfürdő volt: a könyveket állítólag ezeknek a fűtőkemencéiben égették el, egyes szerzők szerint több mint fél évig tartott, amíg az összeset eltüzelték. Azok a keresztény krónikaírók azonban, akik részletesen foglalkoztak Alexandria arab hódításának történetével, soha egy szóval nem említik ezt a tényt, sőt, tucatnyi kiváló arab történész van, akik szintén ezzel a periódussal foglalkoztak, és ha valakinek, hát nekik aztán tudniuk kellett volna erről, de érdekes módon egyikük sem említi, még felszínesen sem. – Egyszóval – vontam le a következtetést – a könyvtár pusztulásának ez a verziója is csak puszta feltételezés. Akkor hát ezt a történetet is be lehet illeszteni az ókori historikusok Bouchard által összegyűjtött „gyalázkodásai” közé? 270

– Na várjunk csak, nem eszik olyan forrón a kását – ellenkezett nyomban Guyet. – Amint azt te is jól tudod, Kaspar, én bátran ki mertem jelenteni, hogy Horatius Első ódája hamisítvány, akárcsak a második óda első négy strófája, és azt is tudod, mekkora botrány lett belőle, és hogy hányan estek nekem, mint valami vadállatok. Én aztán nem esem hanyatt semmiféle állítólagos megkérdőjelezhetetlen tézistől! De ha annyira biztos vagy abban, amit állítasz, akkor azt mivel magyarázod, hogy annyi híres tudós és irodalmár műve éppen Alexandriában látott napvilágot? Hogy csak a legnagyobbakat említsem: Eukleidész, pergai Apollóniosz és Hipparkhosz matematikusok; szamoszi Arisztarkhosz csillagász; Zénodotosz, bizánci Arisztophanész és szamothrakei Arisztarkhosz filológusok; Theokritosz, Apollóniosz Rhodiosz és Kallimakhosz költők; phaléroni Démétriosz, Sztratón, Plótinosz és a tanítványa Porphüriosz, filozófusok. Szerinted lehetséges, hogy ezek a zseniális tudósok mind úgy dolgoztak Alexandriában, hogy nem állt rendelkezésükre könyvtár? – Lehet, hogy nem is könyvtáruk volt, csak néhány könyvespolcuk – bocsátkozott feltételezésekbe a tiszteletre méltó Schoppe. – Görögül ugye bibliotékának nevezzük a könyvtárat, ami a biblos – könyv és a theke – polc szavakból áll össze, vagyis szó szerinti fordításban „könyvespolc”-ot, nem „könyvekkel teli helyiség”-et jelent. Nincs igazam? – Dehogynem, teljesen igazad van – értett egyet kivételesen Guyet. – Na ugye. És ha hitelesnek fogadjuk el Sztrabón leírását a Muszeionról, akkor kiderül, hogy ezek a bibliotékák nem egy külön helyiségben voltak, hanem egy félig nyitott folyosó falába vájt üregekben. No de ott biztosan nem férhetett el több tízezer könyv, úgyhogy az én becslésem szerint jó, ha néhány száz volt belőlük. Egyébként pedig Aphtonius írásaiból tudjuk, hogy a nagy könyvtáron kívül volt egy másik, jóval kisebb, ez esetben templomi könyvtár, Alexandria nyugati részében, a Szarapieionban, vagyis Szarapisz, Alexandria fő istenének templomában. Csakhogy, kedves barátaim, az alexandriai könyvtár épületének egyetlen árva kövecskéjét sem sikerült fellelni mind a mai napig, de a Muszeionról és a Szarapeionról sem tudja senki, se az ókoriak, se a maiak, hogy pontosan hol voltak, ahogyan a híres világítótoronyról sem, pedig a történészek ezeket mind kolosszális méretű épületekként emlegetik. Nem furcsa ez egy kicsit? Nekem az a sanda gyanúm, de hát én már csak ilyen megrögzött vén kételkedő vagyok, hogy az Alexandriáról szóló történetek jó része a szárnyaló képzelet műve, és ide tartozik a mesés könyvtár létezése is. De ezzel befejeztem, nem fárasztóm magukat tovább.

271

Egy ideig csendben maradtunk, Schoppe szavain elmélkedtünk. Guyet egy hosszú bottal a parázsban kotorászott, hátha akad még egy kis ennivaló a számára. – Az előbb hallott okfejtés megerősíteni látszik Hardouin állítását az ókori irodalom terjedelméről – törtem meg a csendet. – Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy az egyáltalán nem olyan bődületesen gazdag, ahogyan korábban hittük, és az összes ránk maradt mű tényleg elfér egy nagyobb könyvszekrényben; szóval körülbelül ugyanannyi írásról van szó, mint amit az utóbbi száz év hét termékenyebb jezsuita tudósa, Salmeròn, Vazquez, Suarez, Bellarmino, Cornelius a Lapide, Raynaudus és Petavius önmagában produkált. – Hát igen… – jegyezted meg rövidebb gondolkodás után, majd hozzátetted. – És ha az Alexandriáról szóló történetek kitalációk, nem lehet, hogy Rómáról és Athénről is csak fantáziáltak a történészek? Bouchard jól rávilágít a hazugságokra ebben a felsorolásban, de kérdem én, tényleg ő volt az egyetlen, akiben felmerült a gyanú? Vagy igaza van a mesteremnek, a nagy Malagiginek, amikor azt mondja, hogy a filológusok minden forrást hitelesnek tekintenek, amíg be nem bizonyosodik, hogy hamis? – Engem igazából most egy jóval égetőbb kérdés foglalkoztat – vágott közbe Schoppe, válasz nélkül hagyva a kérdésedet. – Mi a fenét keresnek Bouchard írásai egy elhagyatott kis szigeten a Toscanai-tenger kellős közepén? – Hát ez az – csóválta a fejét Guyet −, annál is inkább, mivel az írások nagy valószínűséggel filológiai kutatásainak részét képezik, vagyis úgy tűnik, hogy éppen abból a tanulmányból valók, amelyről Kaspar az előbb mesélte el, hogy Bouchard halála után nyoma veszett. – Pontosan – bólogatott Schoppe. – Hogy lehet az, hogy ezek az értékes feljegyzések itt sínylődnek, miközben Cassiano dal Pozzónál maradt egy enyhén szólva terhelő napló, ami semmi másra nem jó, minthogy besározza szerzőjének emlékét? – Igazad van, semmi értelme – értett egyet a párizsi filológus. – Semminek sincs értelme attól a perctől kezdve, hogy partot értünk ezen a nyavalyás szigeten – simította végig a kézfejével a homlokát fáradtan és lemondóan az öreg Guyet. E szavak hallatán súlyos csend ereszkedett a társaságra. Guyet-nek igaza volt: a két idős kéziratvadász, akik a rejtélyes Philosz Ptétész levelén fellelkesülvén oly nagy reményekkel a szívükben keltek útra, már napok óta mást sem csináltak, mint összefagyva és kimerülten bolyongtak egy ismeretlen szigeten, ráadásul kegyetlen kalózok üldözték őket. A dalmát szerzetes által ígért felbecsülhetetlen értékű kéziratok a legelképesztőbb helyeken bukkantak fel a szigeten, akkor is töredékesen, találtak viszont egy csomó titkos feljegyzést egy olyan tanulmányból, amely hadat üzent a múltnak, és amelyet egy öt évvel korábban kegyetlen módon meggyilkolt fiatal filológus írt, de nem ám egy ismeretlen, hanem maga Jean-Jacques Bouchard, aki fura baráti kapcsolatban 272

állt hajótörött társaságunk egyes tagjaival. Nem csoda, hogy szegény francia filológus azt sem tudta, hol áll a feje, nem tudván mire vélni a sok váratlan és döbbenetes eseményt, még talán az is felmerült benne – gondoltam −, hogy valamilyen átok vagy varázslat lehet a dologban. – Gorgona neve ógörögül azt jelenti „szirén” – mormogott magában Guyet, mintegy megerősítvén aggodalmaimat −, értem már, nyilván az ártatlan utazókat bűvös varázserővel megbabonázó gyilkos tengeri nimfák hatalmába kerültünk, hát persze. A lélekvesztőben Naudénak sejtelme sem volt arról, milyen találó próféciának bizonyulnak majd a szavai, amikor a nagy költőt idézte: „Támadjon fel Gorgóna és Caprára s az Arnót torlaszolják el keresztbe, hogy benned mindent megfullasszon árja!”* Meg van pecsételve a mi sorsunk, én mondom. Itt fogunk elpusztulni: megfulladunk vagy éhen halunk, megfagyunk, vagy beleőrülünk ebbe az egészbe! Mennyivel jobban tettem volna, ha szépen otthon maradok Párizsban, mint az a ravaszdi jezsuita Petavius, ő bezzeg nem ült fel holmi dalmát szerzetes firkálmányainak! És még, ki tudja, hányan vele együtt, csak mi ketten voltunk olyan balgák – fordult elkeseredetten Schoppéhoz −, hogy besétáljunk ebbe a csapdába. – Nos ami a bűbájt illeti, igazán nincs mitől tartanunk! – próbáltam tréfálkozni egy kicsit, hogy jobb kedvre derítsem a párizsi filológust. – Hiszen itt van velünk Pasqualini, akit éppen azért neveztek el Malagiginek, mert olyan élethűen alakította a varázserővel felvértezett testőrlovagot Luigi Rossi Palazzo Incantatojában, amelyben a mester az Atlasz palotájában bolyongó Roland hányattatásait állította színpadra. – Ez az Isten által elfeledett, átkozott sziget a mi elvarázsolt kastélyunk – mormolta el síri hangon Guyet −, ahol Nagy Károly testőrlovagjaihoz hasonlatosan hiába üldözzük vágyaink tárgyát, sohasem kaparinthatjuk meg. Ez a sziget, akárcsak az a bűvös palota, nem más, mint szemfényvesztés, a felcsillanó, majd elenyésző remény birodalma. Itt nekünk nem terem babér. Arra ítéltettünk, hogy végeláthatatlan labirintusokban bóklásszunk haszontalanul, feleslegesen. – A halandók sorsa a hiábavaló fáradozás – jelentette ki ünnepélyesen Schoppe. – Az emberek minduntalan saját szenvedélyeiket hajszolják, de azok csalóka árnyak csupán. – Gratulálok! Teljesen igaza van – szólalt meg valaki a hátunk mögött. Az ismeretlen hang hallatán a társaság kővé dermedt, aztán néhányan közülünk, te is, én Attóm, gyorsan lehajoltak, hogy felkapják a földről az első kéznél lévő botot vagy követ, amely védekezésül szolgálhat a betolakodó ellen. Mindannyian az erdőszél felé bámultunk, ahonnan a hang hallatszott. Egy sűrű bokor mögül három férfialak lépett ki az árnyékból. Mind hosszú, bozontos fekete szakállat viselt, az öltözékük kopott és elnyűtt paraszti *

Dante: Isteni színjáték, Pokol, 33. ének (fordította Babits Mihály). 273

gúnya; szinte egyforma testalkatúak voltak, alacsonyak és izmosak, csupán az egyikük furán ferde tartása volt feltűnő: kacska lába miatt erősen sántított. – Mi járatban vannak ezen az Isten háta mögötti helyen, idegenek?

XLVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben három szigetlakó még jobban összezavarja kis társaságunk gondolatait. A hozzánk legközelebb lévő szakállas volt, aki megszólalt, s mialatt közelebb lépett, lesöpörte a válláról a ráhullott száraz faleveleket. – A barátom jól mondja – jelentette ki a társa, aki jókora, ki tudja, miféle holmival tömött bőrtarisznyát cipelt a hátán. – Kik vagytok? – kérdezte meg Kemal, aki nyomban felpattant és a kellemetlen meglepetések elkerülése végett, támadóállásba helyezkedett. – Megmondom én örömest, csak három jámbor férfiember, ennek a szigetnek a lakói, szíves szolgálatukra. – A legutóbbi élményünk itt Gorgonán nem a legszívélyesebb fogadtatásról szólt, mivel egyesek pecsenyét akartak sütni belőlünk – dünnyögte Kaspar Schoppe. – Pecsenyét? Á, már értem. Biztosan a Hármas házában keletkezett tűzről beszél! Ha előbb találkozunk, figyelmeztethettük volna magukat, hogy óvakodjanak attól az őrülttől. Az a buggyant már halott, de előtte biztosan maguknak is elmesélte a képzelgéseit, ahogyan általában szokta volt az erre tévedő idegeneknek – mondta a vezető, miközben a másik kettő hevesen bólogatott. – Honnan tudjátok, hogy a leányzó meghalt? – tette fel a kérdést a gyanakvó Kemal. A három szigetlakó elmondta, hogy már jártak a kis kunyhónál, mivel ők is felfigyeltek a füstoszlopra. Mialatt letelepedtek mellénk a tűzhöz, röviden beszámoltunk nekik az előző éjjel történt eseményekről, és persze azok tragikus végkifejletéről. – Mit tudnak arról a szerencsétlen leányzóról? – kérdezte Malagigi. – Hogy egyszerűen és póriasan fejezzem ki magam – közölte a szakállasok vezetője −, az egy kötözni való bolond volt. Mindenkinek azt mesélte, hogy azért él az erdőben, mert megszegett valamilyen törvényt, és ezért az egyik kegyetlen elöljáró száműzte a városból. 274

– Azt állította, hogy ez itt Nusquama szigete – szólalt meg Naudé, aki időközben látványosan jobban lett, visszanyerte szellemi frissességét is, talán annak köszönhetően, hogy Philosz Ptétész felkutatásának reménye ismét felcsillanni látszott. – Haha! Hallottátok? Már megint kitalált egy újat – szólt oda nevetgélve a társainak a második szakállas, aztán elmagyarázta a dolgot. – Minden egyes alkalommal új nevet eszelt ki, csak a történeten nem változtatott. Nagyra becsült idegenek, az egész sziget nevében elnézést kérünk önöktől. Most, hogy a Hármas meghalt, végre… – De tényleg így hívták? – szakította félbe a második szakállast Kaspar Schoppe. – Dehogyis – nevette el magát ismét a második szakállas −, ezt a nevet ő választotta magának, közülünk a szigeten senki sem tudta, hogy igazából hogy hívták. A Hármas Livorno környékéről származott, ahol állítólag egy örökösödési perben mindenét elveszítette, a saját rokonai semmizték ki. Többször megpróbáltunk megtudni valami közelebbit róla, de a leányzó mindig elzárkózott a beszélgetés elől. Vannak ilyen emberek: a fantáziájuk akár egy költőé, de amikor saját magukról kellene mondani valamit, akkor hallgatnak, mint a csuka. – Egy pillanat – vágott közbe még egyszer Schoppe −, azt akarják mondani, hogy mindazt, amit elmesélt nekünk, az a szegény leányzó, hogy a jó Isten vegye oltalmába a lelkét, csak kitalálta? – Nem tudhatom pontosan, mit mesélt maguknak a Hármas, de el tudom képzelni – kacagott szívből jövően az első szakállas −, mert a képzelőereje döbbenetesen élénk volt. Különösen élvezte a névváltoztatásokat, hogy minél jobban megzavarja az idegeneket. Összekutyult mindent, eltorzította vagy kiszínezte a dolgokat, egyes részleteket megmásított, vagy éppen elhallgatott, szóval ügyesen ötvözte a valóságot a képzeletbelivel, egy egész kis világot kreált magának – az elmeháborodottaknak különös tehetségük van ehhez. Szóval megnyugodhatnak, Gorgonán vagyunk, nem Nusquamán. Nálunk természetesen nem léteznek kegyetlen elöljárók, akik száműzik a polgárokat, sem pedig azok az abszurd és betarthatatlan törvények, amelyekről az a szerencsétlen nőszemély örökké karattyolt. – Tökéletes, akkor nyugodtan elindulhatunk – mondta Pasqualini. – Hová? – kérdezték a szakállasok. – Hát a városba, hova máshova? – A városba? – kérdezték kórusban a szakállasok, kivéve a sántát, aki most sem szólalt meg, csak a szemét meresztgette nagy csodálkozva. – De hát akkor nem is tudnak róla? Elmagyarázták, hogy a megboldogult leányzó egyenesen a halál torkába küldött bennünket. Az Öregtoronynál kezdődő út valóban a városba vezet, ahogy a Hármas mondta, de jelenleg járhatatlan – és ezt a nőnek tudnia kellett 275

−, nem is annyira a sűrű növényzet, hanem az évnek ebben az időszakában áthatolhatatlan és életveszélyes szakadékok miatt. – Az út első szakaszának viszonylag széles ösvénye enyhén lankás terepen húzódik, de később egy sor meredek völgytorok következik, ahol szédületes szerpentineken kell átküzdenie magát az embernek. Ha ott véletlenül földcsuszamlás következik be, az illető menthetetlenül lezuhan és szörnyethal. Már sokszor előfordult ilyen haláleset, a városban mindenki tud róla. És ami az egészben a legrosszabb, az Öregtorony kilátójából nem lehet látni, mennyire veszélyes az út, olyan dús növénytakaró fedi. Uraim, higgyék el, nagy szerencséjük volt, hogy nem indultak el arrafelé. Mi a szigeten csak Halál-ösvényeknek nevezzük azokat a kanyargós csapásokat. – De hát akkor hogyan és mikor juthatunk el a városba? – Csak pár nap kérdése, amint a talaj felszárad, és az út járhatóvá válik; persze csak akkor, ha addig időközben nem esik újból. – És maguk hogyan tartják az összeköttetést a várossal? – kérdezte Guyet. – Összeköttetést, télen? – kérdezett rá a második szakállas, szinte sértődötten felhúzva a szemöldökét. – Isten őrizz! Itt úgyis megvan mindenünk, ami kell: az állataink, gyümölcs, zöldség, liszt… – Az állataik? – ragyogott fel Musztafa szeme. – Persze: tyúkok, nyulak, kecskék… – felelte a két szakállas, Kemal pedig feltűnés nélkül jól oldalba bökte a könyökével a kis vörös kalózt, és félreérthetetlen arckifejezéssel csendre intette. – A városban viszont szinte mindig éhezünk, tekintve, hogy a nagyherceg hajói által ideszállított termékek ára megfizethetetlen – mesélték vendégeink, vagyis csak ketten, mert a harmadik társuk, a sánta, továbbra sem nyitotta ki a száját. – És a hajók milyen időközönként jönnek a szigetre? – kérdeztem meg. – Ebben az évszakban nem lehet pontosan tudni, mert a parancsnokok nem szívesen merészkednek errefelé a kalózveszély miatt – felelte a második szakállas, gyanakvó pillantást vetve a mi két kalózunkra, főleg törökös bugyogóik és Musztafa szokatlan fehér nyaksálja keltette fel a figyelmét, de nem tett rá megjegyzést. – Akkor mit tehetnénk, hogy mielőbb távozhassunk innen? Egy berber kalóztámadást követően szenvedtünk hajótörést a szigeten, és mielőbb folytatnunk kell utunkat Franciaország felé – kérdezte türelmetlenül Kaspar Schoppe, gondosan ügyelve arra, akárcsak mi többiek, nehogy egy halvány utalást is tegyen a livornói hajóval megesett kudarcunkra. Ezek után Schoppe tömören összefoglalta viszontagságaink történetét, amelyből persze kihagyta, milyen okokból került a társaságunkba két berber kalózhoz igen hasonlatos egyén. – Jaj, mennyire sajnálatos, hogy ennyi borzalmon mentek keresztül – szörnyülködött együtt érzőn a két szakállas, míg a sánta komor arccal bólo276

gatott – Az egyetlen megoldás az lesz, ha kivárják, amíg teljesen felszárad az út, elmennek a városba, és onnan az első arra járó hajóval visszamennek a szárazföldre. Sajnos mi nem láthatjuk vendégül magukat, mert a mi kunyhónk eléggé messze van innen. – Semmi baj, majd visszamegyünk az Öregtoronyba, ott már megaludtunk egyszer, sőt még élelmet is találtunk – jelentette ki Naudé kissé csalódottan. – Az Öregtoronyba? Nagyszerű – közölte elégedetten az első szakállas. – Fivéreim, szívesen elkísérjük magukat. – Egy pillanat. Miért mondta azt, hogy „fivéreim”? Maguk talán szerzetesek? – kérdezte meg Naudé, akinek felcsillant a szeme, nyilván abban reménykedett, hogy Philosz Ptétész nyomára bukkant. – Ó nem, ne haragudjanak, csak megszokásból mondtam – szabadkozott zavartan a szakállas. – Tudják, mi a városban mind fivéreknek és nővéreknek nevezzük egymást, ha pedig a korkülönbség 15 évnél nagyobb, akkor anyám – apám, illetve fiam – lányom a megszólítás. Tudom, maguknak ez nagyon furcsa lehet, de mi így szoktuk meg. A városunk nem túl nagy, és nálunk minden másképpen van, mint Firenzében, amelyet viszont nyilván maguk ismernek jobban.

XLIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben rájövünk, hogyan élnek valójában a szigeten, amelyet nem is Nusquamának hívnak. A szakállas egyén elmagyarázta, hogy a várost persze nem olyan őrültek irányítják, akikről a Hármas beszélt nekünk; ellenkezőleg, igen bölcs és felvilágosult vezetői vannak. A kormányzói feladatokat az elöljáró és a triumvirek látják el, akik felváltva foglalkoznak a katonai ügyekkel, valamint a tudomány, a művészetek és a szaporodás felügyeletével. – A szaporodás felügyeletével? – kérdezte hitetlenkedve Pasqualini. – Hát persze, vagyis a szerelemmel, így is nevezhetik, ha akarják. Természetesen ezen a téren senki még csak nem is álmodik arról, hogy bármit is előírjon embertársainak, nem is lenne helyénvaló. A szabadság mindenek felett áll! A korlátozás csupán arra vonatkozik, hogy a férfiak huszonegy éves, a nők pedig tizenkilenc éves koruk előtt nem párosodhatnak. 277

– Így írja elő a szabály. A hatóságok gondoskodnak továbbá arról, hogy a legmegfelelőbb párokat hozzák össze, a faj tökéletesítése érdekében. Képzeljék, még tanácsokat is adnak, hogy a nap melyik órájában a legtermékenyebb az aktus! A meddő nőkkel természetesen bárki párosodhat. A gyermekeket kétéves koruktól fogva nevelők és nevelőnők felügyeletére bízzák, így hatalmas terhet vesznek le az anyák válláról. Ó, bárcsak bevezetné a nagyherceg ezt a csodálatos rendszert egész Toscanában! A gyerekek nálunk rengeteget tornáznak, mezítláb és fedetlen fejjel. Hétéves koruk után kezdenek el tanulni, főleg természettudományokat, aztán matematikát, orvostant és más tárgyakat. A gyerekeknek az elöljáró választ nevet, jellemük és hajlamaik alapján, a vezetéknevük pedig attól függ, milyen foglalkozást űznek majd felnőtt korukban. A nehezebb fizikai munkákat a fiúk végzik, míg a lányok a könnyebb ülőmunkákat kapják. Zenélni csak a nőknek és a gyerekeknek szabad. És ne gondolják, hogy ezek szeszélyes hóbortok! Ez egy kis sziget, a telek hosszúak, és számtalan nehézséggel kell megküzdenünk. Minden erőforrással takarékoskodnunk kell, és persze közösen, mert a magántulajdon minden rossz és baj forrása. – És mi van a berber kalózokkal? Nem szokták kirabolni magukat, vagy fenyegetőzni legalábbis? – kérdezte meg Hardouin. – Mégis mit gondol, mit vehetnének el tőlünk a kalózok? Itt nincsenek kincsek, gazdag zsákmányra nem számíthatnak. Az ételt is közösen főzzük, és közösen fogyasztjuk el, az alapanyagok egyszerűek: hús, vaj, méz, kecskesajt, datolya és a szigeten megtermő zöldségek. A szakácsaink az évszaktól függően váltogatják az étrendet. A borfogyasztás csakis vízzel keverve engedélyezett, tiszta bort csak az ötven éven felüliek ihatnak; a terítést a gyerekek végzik, és mindenkinek jut elegendő étel, hiszen, mint mondottam, minden közös. Senki sem meri megszegni a törvényeket, mert azok igen szigorúak, de egyértelműek is. A húsz éven felüli polgárok mind részt vehetnek a gyűléseken, kifejthetik a véleményüket és ismertethetik az észrevételeiket. Senki sem ülhet túl hosszú ideig börtönben: a büntetéseket éppen ezért a szemet szemért, fogat fogért elv alapján foganatosítják. De ez is a szabadság része: senkinek sem kell azzal bajlódnia, hogy megvédje a saját jogait, mert azok az első pillanattól kezdve világosak és egyértelműek. Nincsenek urak és szolgák, az összes polgárnak ugyanazt tanítják, mindenki egyenlő jogokat élvez. Lássuk csak, mit is mondhatnánk még magunkról? Á, igen: az öltözékünk is egyforma, csak a nők ruhája térdig érő. Nappal a városban fehér ruhát viselünk, a városon kívül és éjszaka pedig vöröset. Csak a fekete tilos, mert azt senki sem kedveli. A ruházatunkat négyszer cseréljük le egy évben, az évszaknak megfelelően, és havonta kimossuk. Á, igen, ha látnák azt a sok szép frizurát a városban! A nők hosszú hajukat befonják, és kontyban feltűzik a fejük tetejére. A férfiak hajviselete egyforma: mind kopaszok, csak 278

egyetlen tincset hagynak a fejük tetején, vagy fehér, illetve vörös fejfedőt viselnek, az évszaknak vagy a foglalkozásuknak megfelelően. – Elnézést – szóltál közbe −, az előbb azt mondta, hogy mindenki egyformán öltözködik: akkor maguk miért nem vöröset viselnek, mint azok, akik a városon kívül laknak? – De kedves fiam – felelte kissé leereszkedően és enyhén ingerülten a második szakállas – hát nem látja, hogy földművesekkel van dolga? A mezei munkához természetesen megengedett, sőt ajánlatos, a megfelelő munkaruha és fejfedő. A mi szabályrendszerünknek is megvannak a kivételei, mert hiszen az nem azért született, hogy megnehezítse a polgárok életét, ahogyan azt a Hármas állította, hanem ellenkezőleg, hogy megkönnyítse azt. – Az elöljáróknak például – folytatta a második szakállas, miközben a sánta továbbra sem szólalt meg, csak néha bólogatott vagy bárgyún vigyorgott −, hogy megkülönböztessék magukat az átlagpolgároktól, megengedett a díszesebb fejfedő viselete, de annak sem szabad túlságosan fényűzőnek lennie. Ugyanis a hiúságot keményen büntetik, és aki látványosan cicomázza magát, még halálbüntetést is kaphat. – Halálbüntetést? – hüledezett Hardouin, míg mi többiek, elborzadva, meg sem mertünk mukkanni. – Látnák csak – folytatta a második szakállas, figyelmen kívül hagyva a kérdést −, micsoda örömünnepet ülünk, amikor a Nap a Rák, a Mérleg, a Bak vagy a Kos jegyébe lép! Vagy holdtöltekor! Kürtökkel és trombitákkal kísért zenére táncolunk, a fiatalok kórusa pedig gyönyörű dalokat ad elő… A költők a harcosokat dicsőítő ódákat szavalnak, persze a triumvirek ügyelnek rá, hogy a versek ne tartalmazzanak hazugságokat vagy túlzásokat: azt ugyanis tiltja a törvény. De minek is beszélek annyit? A városban majd mindannyian személyesen is meggyőződhetnek ezekről a dolgokról.

L. ÉRTEKEZÉS Amelyben, mindennek ellenére még egyszer közel kerülünk Philosz Ptétész személyének azonosításához – Ez a történet erősen emlékeztet valamire – tűnődött hangosan Kaspar Schoppe, aggodalmas tekintettel vizslatva a három szakállas ismeretlent. – Még egy város, amelyik Lükurgoszéra hasonlít – tette hozzá Naudé. 279

Az öreg német nem válaszolt. – Ne haragudjanak – kérdeztem meg −, de nem ismernek véletlenül maguk is egy dalmát szerzetest, akit Philosz Ptétésznek hívnak? A Hármas, úgy tűnik, ismerte. Úgy tudjuk, hogy néhány évvel ezelőtt érkezett erre a szigetre, és egy csomó kézirat volt nála. A Hármas állította, hogy látta őt a Szirt és a Holtak mezejének környékén. És azt is mondta, hogy ismer egy szigetlakot, aki beszélt is vele, de hozzátette, hogy az illető sajnos már meghalt. – A szerencsétlen elmeháborodott szokásos badarságai! – csóválta a fejét az első szakállas. – Hát persze, hogy ismerjük ezt a Philosz Ptétészt; egy olyan alakot, mint ő, nem lehet nem észrevenni. Az az illető, aki beszélt vele, nem halt meg, de nem ám, mi is ismerjük! Sőt, mi magunk is beszéltünk a maguk szerzetesével, többször is, és lám, itt vagyunk, élünk és virulunk! Az a Philosz Ptétész egyébként, akkor sem válik meg a tarisznyájától, amikor az erdőben mászkál, pedig jó nehéz lehet az a sok irat meg könyv! Izgatott moraj söpört végig a társaságon: szóval a szakállasok is látták Philosz Ptétészt a szigeten! A második szakállasnál is volt egy terjedelmes hátizsák, így önkéntelenül is mindannyian odanéztünk, ami persze nem kerülte el a figyelmét. – Nos az én tarisznyám is elég nehéz, csakhogy én nem papirost tartok benne! Ami pedig a Hármast illeti, ebben sem mondott teljesen igazat maguknak. Philosz Ptétész soha nem tette be a lábát a Holtak mezejére, ezt egészen biztosan állíthatjuk. – Hogyhogy? – Hát úgy, hogy a Holtak mezején mi hárman lakunk! – nevette el magát az első szakállas, aztán a második és a sánta is kacagásban törtek ki. – Mi pedig csak tudjuk, hogy ki járkál a házunk táján, nem igaz? – Sikerült véletlenül valaha is belekukkantaniuk ennek a Philosz Ptétésznek a tarisznyájába? Tekintve, hogy sokszor találkoztak vele, és az a zsák mindig vele van, gondoltam… – kérdezte meg félénken és reményteljesen Naudé. – Miket nem feltételez rólunk – háborodott fel a második szakállas −, mi ugyan nem szoktunk mások holmijában kutakodni! – Micsoda feddhetetlen úriemberek – suttogta el egy gúnyos kis kacaj kíséretében a hátam mögött Schoppe −, és mekkora faragatlanság Naudétól ilyen indiszkrét kérdéseket feltenni. – Hát jól van akkor – jelentette ki talpra szökkenve Malagigi −, amint kiderült, egyelőre felesleges reménykednünk abban, hogy eljutunk a városba, itt az ideje, hogy megszárítsuk a ruháinkat és pihenjünk egyet az Öregtoronyban. És nem ártana enni is valami tartalmasabbat, mert az igazat megvallva nekem máris korog a gyomrom. 280

– Egy utolsó kérdés, és előre elnézést kérek, ha túl indiszkrét lennék: hogyan sérült meg a barátjuk lába? Csak nem kígyó marta meg véletlenül? – kérdeztem. A három szakállas egy pillanatig tétovázott, az első kettő jelentőségteljesen összenézett, mintha csak egyeztetni akarták volna a válaszukat. A sánta azonban, furcsa módon, most sem szólt, egyetlen árva szót sem. – Valóban egy kígyó marta meg, uram – felelte végül az első szakállas −, de ez nem szokatlan dolog, mivel a sziget tele van viperákkal. Szinte a nyakamon éreztem, mint forró leheletet, azt az érzelmi felhevülést, amelyet ez utóbbi kijelentés váltott ki a tudós társaság lelkében. Philosz Ptétészt kígyó marta meg, akárcsak ezt a néma földművest. A hosszú szakáll és a paraszti öltözék is ugyanolyan volt, ahogyan te, kedves Atto, annak idején leírtad a dalmát szerzetest. Társaink szeme ránk szegeződött, rád és rám, a tekintetükben ott lapult a kérdés: lehetséges, hogy ő lenne az? És a súlyos hátizsák csak félrevezetésképpen van a társánál? – A barátjuknak talán nem tetszünk, ezért nem szól hozzánk? – tette fel a kérdést Schoppe, a sánta felé intve. – Már nagyon régen elveszítette a beszéd képességét – sietett a magyarázattal az első szakállas −, egy súlyos betegség következtében. – Ezek szerint soha nem élvezhetjük a vele való társalgás örömét – vonta le a következtetést Schoppe. – Sajnos, így van – zárta le határozottan a beszélgetést a szakállas −, most pedig, ha maguk is úgy gondolják, akár el is indulhatnánk az Öregtorony felé. – Hát persze!– kiáltottak fel lelkesen Guyet és Naudé −, meghívjuk magukat vacsorára. – Reméljük, hogy meg lesznek elégedve szerény étkünkkel – fűzte hozzá Schoppe, méghozzá olyan alázatos és udvarias hangon, amelyet ez idáig soha nem hallottunk tőle. Ekkor egy pajkos napsugár talált telibe bennünket, mintegy megáldva a három szakállas egyénnel való találkozásunkat. A szigetlakok álltak a csapat élére, hiszen ők ismerték a legjobban az Öregtoronyhoz vezető utat – lehet, hogy az egyikük árnyéka, gondoltam magamban, a mi oly nagyon keresett Philosz Ptétészünké.

281

LI. ÉRTEKEZÉS Amelyben a három szigetlakó, akik eddig haszontalannak bizonyultak, értékes tudnivalókkal szolgálnak, és szóba kerül Gorgona híres kolostora. A derült időnek köszönhetően ezúttal sokkal könnyebben értük el a sűrű aljnövényzeten átvágva az Öregtorony felé vezető szélesebb ösvényt. A három fura szakállas szerzet egyértelműen jól kiismerte magát a szigeten, láthatóan lazán és határozottan vezettek bennünket, ráadásul olyan gyorsan haladtak, hogy alig tudtunk velük lépést tartani. A mi tudós elméink ide-oda lökdösték egymást azon igyekezetükben, hogy minél közelebb kerüljenek a feltételezett dalmát szerzeteshez, és minduntalan kérdésekkel bombázták a szakállasokat, hátha sikerül valamilyen fontos tudnivalót kicsikarni belőlük. – Gyakran ellátogatnak az Öregtoronyba? – kérdezte Guyet. – Ó nem annyira, elég unalmas hely az – felelte szűkszavúan a második szakállas. – Miért, vannak érdekes helyek is a szigeten? – kérdezte Schoppe. – Hát persze, ott van például a kolostor. – Egy kolostor? Erről semmit sem tudtunk – jegyezte meg Naudé. – Á, hiszen akkor maguk előtt ismeretlen a sziget legnagyszerűbb épülete! – kiáltott fel szinte szemrehányón az első szakállas, miközben a társa és a sánta gúnyosan néztek össze. – Nem is értem, hiszen Gorgona csodái között tartják számon. Nem nehéz elképzelni, hogyan érezhették magukat nagy tudású társaim, akik csak azért voltak kénytelenek eltűrni a három madárijesztő pökhendi modorát, mert azok tudhattak valamit Philosz Ptétészről és az ő csodálatos és rejtélyes kéziratairól. – Nos akkor talán meséljen róla, ha kérhetem – szólalt meg végül erőltetett szívélyességgel Kaspar Schoppe. A két szakállas erre nagy kegyesen elmagyarázta, hogy Gorgona szigete többek között azért vált igen híressé, mert az első tavaszi napokon, amikor kristálytiszta a levegő, a tenger felől a sziget látványa egy női alakra emlékeztet, pontosabban a mitológiából ismert Gorgóra, akit a hős Perszeusz ölt meg. A sziget, leginkább megközelíthetetlensége miatt, idővel a remeték kedvelt tartózkodási helyévé vált, amint arról már az ókorban beszámolt. Rutilius Namatianus történész. A Mi Urunk feltámadását követő hatodik évszázad vége felé, Orosio apát alapított itt egy kolostort, amelynek szent relikviái között őrizték többek között korzikai Szent Júlia maradványait, és 282

amelyet egyszer még Sienai Szent Katalin is meglátogatott. Ezt követően a kolostor a karthauzi rend birtokába került, a szerzetesek azonban az állandó kalóztámadások miatt kénytelenek voltak elhagyni a szigetet. Később bazilita szerzetesek telepedtek le Gorgonán, de a kalózok zaklatását ők sem viselték el, és visszamenekültek a szárazföldre. – A kolostor mindazonáltal évszázadról évszázadra egyre bővült, míg végül valóságos építészeti csoda lett belőle. Amint az idő jobbra fordul, elvisszük magukat, hogy megnézzék, milyen gyönyörű. Sajnos nagyon nehezen megközelíthető, és nedves időben elég veszélyes felkapaszkodni a dombra, amelyre épült. – Mégis, milyen küllemű ez a kolostor? – kérdeztem rá. – Valóságos ékszerdoboz – áradozott álmatag tekintettel az első szakállas. – Az épület szabályos hatszöget formáz, és hat szintje van. Minden egyes sarkában kör alakú, jó hatvan lépés széles bástya áll. A legalsó szint udvarán, egykor a három Gráciát ábrázoló szoborral ékesített alabástrom szökőkút állt. A tornyok között mindenütt kis kertek voltak, telis-tele díszcserjékkel és gyümölcsfákkal. A kolostornak több ezer szobája volt, vannak, akik azt állítják, hogy több mint kilencezer! Mindegyiknek volt előtere, fürdőszobája, öltözője, kis kápolnája, és mindegyik máshogyan volt berendezve. A padlót zöld posztó borította, és mindegyik előszobában hatalmas, aranyozott keretű, gyöngyberakású kristálytükör állt. – Egészen biztos benne, hogy egy kolostor ennyi kényelemmel rendelkezett? – kérdezett rá hüledezve Malagigi a négy tudós elme szemrehányó pillantásainak kereszttüzében, akik nyilván attól tartottak, hogy a legapróbb kritikai észrevétel is felbosszanthatja a három szakállas egyént, akik ki tudja, miféle titkokat tudnak Philosz Ptétészről. – De hát, szegény barátom – felelte az első szakállas gúnyos és öntelt hangnemben −, magának nyilván fogalma sincs arról, hogy hány kézen ment át az idők folyamán a kolostor: egyházi rendek, a toscanai nagyhercegség nagybirtokosai és sokan mások. Egyértelmű, hogy sok kincsnek nyoma veszett, és vajon hová kerülhetett. Én most az épület aranykoráról beszélek, azokról az időkről, amikor a kolostorban csak felvilágosult, művelt, gondolkodó és kifinomult személyek éltek, akik hat-hét nyelvet beszéltek, briliáns eszmecseréket folytattak, szerették a zenét és a költészetet. Az ott lakók kardot vagy tőrt viseltek, pompázatos ruhákba öltöztek és fehér tollal díszített bársony fejfedőt viseltek. – Kardot és tőrt? – csodálkoztál el. – De hát egy kolostorban nem csak szerzeteseknek lett volna szabad lakniuk? – Dehogynem. És azok is voltak. De ők így öltözködtek – zárta rövidre a dolgot a szakállas. – Senki sem szabott nekik meg semmit: hogy mit ehetnek, mit ihatnak, mit mondhatnak, mit gondolhatnak, hogy mit tehetnek. Azért, mert a szabad embernek, aki tisztességes társaságban nő fel, természettől 283

fogva oly ösztöne és tapintata van, mely mindig az erényes cselekedetre készteti, a bűntől visszatartja, s ez adja meg emberi méltóságát. Az ott lakók nem önző módon, saját élvezetükre gyakorolták a művészet minden formáját, hanem társaik épülésére. Télen francia módra, nyáron török módra öltözködtek. A dámák és a lovagok mindent megtettek azért, hogy tessenek egymásnak. – Nők? Egy kolostorban, a szerzetesek között? – kiáltott fel döbbenten Malagigi. – Apácák voltak – szólt közbe a második szakállas, míg a harmadik, a sánta, szokás szerint csak bólogatott. – A kolostorban minden szellős, szabad és könnyed volt. Egyetlen szabály volt csupán: tedd, amit akarsz. A kolostort nem vette körül magas várfal, mert a tervezői tudták, hogy ahol falakat húznak fel, ott felüti a fejét az uralkodási vágy, az irigység és a színlelés. Hogy ne engedjenek teret semmilyen korlátozásnak, a kolostorban nem voltak órák, így az idő sem gátolhatta semmiben az emberi tevékenység szabad folyását. – Biztosak benne, hogy nem valamiféle legendáról van szó? – kérdezted meg bátran, egyáltalán nem tartva attól, hogy a szakállasok megorrolnak rád. Azok ketten fergeteges kacagásban törtek ki, mire a sánta, aki minden egyes alkalommal némi késleltetéssel csatlakozott a másik kettő megnyilvánulásaihoz, még barátságosan hátba is veregetett, ami (az arcodon világosan látszott), egyáltalán nem volt ínyedre. – Haha, ez a maguk ifjonca igazán bájos jelenség – mondta a második szakállas −, végre megértette! Hát persze, hogy az egész csak mese, mendemonda, kitalált történet. Nem vagyunk mi bomlott elméjűek, mint a szegény Hármas, aki az első arra járó idegen fejét mindenféle marhasággal tömte! – De hát akkor mi az igazság? – erősködtél tovább. – A kolostor valóban annyira fenséges, és a története oly messzire nyúlik a múltba, hogy rengeteg furcsa történet kering róla, persze mind koholmány. Nálunk, Taprobanában vannak olyanok, akik akár napokig elszórakoztatnák magukat ezekkel a mesékkel – jelentette ki a második szakállas kissé fátyolos hangon, gondoltam, honvágy gyötörheti. Az utolsó mondat hallatán Schoppe torkából szinte állatias hörgés tört fel, majd egy sorozat igen cifra német káromkodást volt alkalmunk hallani. Guyet összehúzta dús szemöldökét. – Taprobana? – A várost hívják így, igen – felelték a szakállasok. – Milyen egyedi név – jegyezte meg Naudé mézesmázosan. – Jelent is valamit, talán helyi nyelvjárásban? Naudé kérdése további türelmetlen morgásokat váltott ki Schoppéból.

284

LII. ÉRTEKEZÉS Amelyben élénk és indulatoktól sem mentes szóváltásra kerül sor, minekutána ráébredünk, hogy csúnyán átvertek bennünket, majd némi méltatlan alkudozást követően sikerül biztosítani magunknak a kitűnő emlékezőtehetséggel megáldott ifjú Atto Melani felbecsülhetetlen szolgálatait. – Na végre! Most már maguk is megértették, tökfejek? Az a három szakállas idióta csak az időnket vesztegette – förmedt ránk indulatosan a német úriember. Kaspar Schoppe világos és egyértelmű szavakkal nyilvánította ki, mit gondol a vendégeinkről, valamint Naudé, Hardouin és Guyet szellemi képességeiről. Amint megérkeztünk az Öregtoronyhoz, Schoppe odasúgta Malagiginek, hogy ő és Barbello tereljék el a szakállasok figyelmét, mi hatan a társaságból (a három tudós, Hardouin, te meg én) pedig sietősen elvonultunk tanácskozni a baromfiudvarhoz. Kemal elértette az öreg német szándékát, így az élelmiszerraktárunkba, vagyis a pincébe invitálta a három atyafit. – Te, Gabriel – folytatta Schoppe −, orvostant tanultál, ráadásul diplomád sincs, úgyhogy a te esetedben még érthető, hogy nem ismerted fel Campanella zagyvaságait. De te, Guyet – tette össze a két kezét színpadias mozdulattal az öreg német −, te állítólag jónevű filológus vagy, összehasonlító elemzéseket meg hasonlókat végzel különféle írásművekkel. És mégsem jöttél rá, hogy a két szakállas földműves annak a vizionárius Campanellának a könyvéből idézget! Guyet kővé meredt. – Éreztem én, hogy jobb lett volna, ha úgy teszek, mint az a ravasz jezsuita Petavius, aki nem hitt Philosz Ptétész levelének, és szépen otthon maradt Párizsban. Csak egy olyan hülyével, mint én, meg egy olyan túlfűtött őrülttel, mint te – bökött Schoppéra −, lehet így elbánni. Ráadásul a mi korunkban… Hogy ezt kellett megérnem… Aztán hátat fordított; egy ideig érthetetlenül motyogott, majd kifakadt, és tett egy igen trágár megjegyzést, amelyet félreérthetetlen, obszcén kézmozdulattal kísért: nem lehetett tudni, hogy Schoppénak, vagy a cudar sorsnak szánta, amely hajlott korára ily kegyetlenül megtréfálta.

285

– Igaz. Jól mondod – bólintott kelletlenül Naudé, ezúttal eleresztve a füle mellett az öreg német szokásos csípős megjegyzéseit. – A szakállasok elbeszélése tényleg Campanella Napvárosára emlékeztet. Mi ketten csupán hallomásból ismertük az említett könyvet, ezért Schoppe sebtében elmagyarázta, hogy egy néhány évvel korábban elhunyt olasz szerzetes, Tommaso Campanella művéről van szó, amelyben a szerző, sajátos filozófiai elméleteire alapozva, egy ideális társadalom képét rajzolta fel. – Taprobana egy elképzelt város neve, amelyben Campanella fantáziálása szerint megvalósul a tökéletes kormányzás: közös tulajdon, a javak egyenlő elosztása, a polgárok életének szigorú törvényekkel való szabályozása és hasonlók. A sziget másik oldalán egyszóval a nagy semmi van, hogy a fene vinné el! Az a két szakállas atyafi csupán papagáj módjára elismételte a Napváros leírását. Méghozzá eléggé részletesen, úgyhogy szerintem megvan nekik a könyv valahol itt Gorgonán. – Igaz: Campanella valóban egy Taprobana nevű helyet jelöl meg, mint az ideális várost – ismerte el kelletlenül Guyet is, majd elgondolkodva hozzáfűzte: – De hát akkor lehetséges, hogy a Hármas elbeszélése is… – A leányzó azt mondta, hogy a szigetet Nusquamának hívják – szóltam közbe −, a várost pedig Amaurotónak… – Amaurotónak?! – ugrottak talpra a tudós elmék, mintha darázs csípte volna meg őket. – És mikor mondta ezt, az ég szerelmére? – Az urak azért nem hallották a szerencsétlen leányzót, mert akkor éppen monsire Naudé térképeivel voltak elfoglalva… – hebegtem kissé megzavarodva, a vádló tekintetek láttán. – És csak most jön elő ezzel a fontos adalékkal? – vont kérdőre Schoppe. – Ha rögtön felhívta volna rá a figyelmünket, azonnal rájöttünk volna, hogy a nagy Morus Tamás Utópiájáról van szó, vagyis arról a művéről, amelyben egy szigeten elképzelt tökéletes világról beszél, hiszen abban nevezte Amaurotónak az eszményi várost! – Egyértelmű – nézett rám szemrehányóan Naudé. – Úgy bizony! – csatlakozott a többiekhez Guyet, rosszallóan csóválva a fejét. Megsemmisülten sütöttem le a szemem, és egy szót sem szóltam, noha nagyon is jól tudtam, hogy a legjobb védekezés a támadás: tudós társaim a saját hibájukat próbálták az én nyakamba varrni, egyszóval a szerény és persze védtelen titkárra hárítani a felelősséget önnön tudatlanságukért. – Nusquama – ízlelgette a szót Hardouin némi gondolkodás után. – Ezt a kifejezést márpedig mindannyian hallottuk az őrült nő szájából, mégsem gondolt rá egyikünk sem, hogy a latin nusquam szóból ered, ami azt jelenti „sehol sem” És hogy mondjuk ógörögül, hogy sehol sem? Hát úgy, hogy ou toposz. 286

– Így jön ki az utópia – foglalta össze Schoppe, idegesen dobolva az ujjaival egy tyúkketrec tetején. – Pontosan. Sajnos nekem is csak most ugrott be, hogy Morus Tamás eredetileg a Nusquama címet szánta a tanulmányának… – ismerte be szégyenkezve Guyet. – Nos – folytatta Hardouin, mialatt Naudé hallgatott és idegesen fel-alá járkált a tyúkól előtt, mint egy kotlós – a Hármas történetében gyakorlatilag minden pontosan úgy van, ahogyan Morus Tamás leírta az Utópiában. Közös ebédlők, nagy hombárokban tartják a terményeket, amelyekből mindenki szükségletei szerint részesül, ingyenes kórházak, az arany és az ezüst értéktelenek… Hogyan lehetséges, hogy korábban nem jöttem rá? – És ez még nem minden – jelentette ki jelentőségteljesen Schoppe −, csak most jön a java. Olvasta valamelyikük Rabelais regényét, a Gargantua és Pantagruelt? – Még szép, hogy olvastam – felelte sértődötten Naudé, hiszen francia lévén honfitársa volt a híres François Rabelais-nek, egy igen mozgalmas életű szerzetesnek, aki először ferences, majd bencés lett, aztán levetette a reverendát, teherbe ejtett egy özvegyasszonyt, orvos lett, és fölöttébb érdekfeszítő tudományos munkákat tett közzé. – Nahát akkor: ha visszaemlékszel rá, miket mesélt a kolostorról az a három csirkefogó, nem jut eszedbe semmi, kedves Gabriel? – tette fel a kérdést provokatív hangsúllyal Schoppe. Mazarin könyvtárosa picit elgondolkodott, aztán az égre emelte a szemét, majd a kezébe temette az arcát. – Ó, te szentséges ég! A kolostor is! Rabelais Thelema kolostorának koppintása! A szögletes alaprajz, a hat szint, a tornyok, a tükrös szobák, a szabályok nélküli élet… Valaki biztosan a kezükbe nyomta ezeknek a nyomorultaknak a Gargantua egyik példányát, mert maguktól biztosan nem olvasták volna el azokat a fejezeteket, amelyekben Rabelais Thelemáról ír. – Tulajdonképpen miről van szó? – kérdeztem meg. – Egy képzeletbeli kolostorról – felelte Schoppe, nem titkolt örömmel konstatálva Naudé megszégyenülését −, amelynek lakói igen sajátos közösséget alkotnak, és nem szabályok és törvények szerint élnek, hanem saját szabad akaratuk és kedvtelésük szerint. Többé-kevésbé úgy, ahogyan a három szakállas elmesélte. – Természetesen ilyesmi sohasem létezett a valóságban – szólalt meg Naudé, láthatóan még mindig zaklatottan −, mindez csupán Rabelais agyszüleménye, de nekünk úgy adták elő, mintha egy valahai gorgonai kolostorról beszélnének. Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Képtelen vagyok elhinni, hogy így hagytam magam becsapni! – Bocsásson meg nekünk, kedves barátom – tette rá a vállamra a kezét Hardouin −, igazságtalanok voltunk önnel. Tévedni emberi dolog, másokat 287

hibáztatni még inkább; nincs igazam? – tette fel a kérdést a breton tudós társainak, akik zavartan sütötték le a szemüket. – Minden részlet a rendelkezésünkre állt, hogy rájöjjünk, az őrült nőszemély Morus Tamás Utópiájából idézte a mondókáját, mégsem figyeltünk fel rá. Ahogyan arra sem, hogy a Taprobana elnevezés Campanella Napvárosából való, egészen addig, amíg a tiszteletre méltó Schoppe fel nem hívta rá a figyelmünket. – Hát ez fölöttébb furcsa – szólaltál meg ekkor váratlanul −, az értéktelen arany és ezüst, amelyeket vassal helyettesítenek, Plutarkhosz Spártáról szóló történetében és Morus Tamás Utópiájában is szerepel. És mind a három mű, ahogy Campanella Napvárosa is, megemlíti a közös étkezést és a polgárok magánéletének szigorú szabályozását… Naudé, Schoppe és Guyet mélységes zavarban néztek össze. Nusquama, Morus Tamás szigete, amelyről a Hármas mesélt, döntő bizonyítékul szolgált a Lükurgoszról folytatott vitában, azzal támasztották alá Spárta létezését. Most azonban a Nusquama történet megdőlt, Taprobana lépett a helyére, de arról is kiderült, hogy a képzelet szüleménye. A te ártatlan és jóhiszemű kérdésed úgy hullott közéjük, mint valami súlyos kő a csendes tó állóvizébe. Egy valami viszont nyilvánvaló volt: Campanellát és Morust is Lükurgosz mitikus Spártájának története ihlette meg. Tekintve, hogy tudós sorstársaink egyike sem mert akár egyetlen szót is szólni Spárta védelmében, a megjegyzésedet néma csend követte. Így hát Spárta, Lükurgosz, Nusquama és Taprobana nélkül maradtunk, de ami a legrosszabb, nem létezett semmiféle város, amelybe eljutva találhattunk volna valakit, aki elvisz bennünket Gorgonáról. – Ha már itt tartunk, valami továbbra sem világos a számomra – törtem meg a csendet. – Ha Morus Tamás utópisztikus Nusquamája, nem létezik, és ugyanez igaz Taprobanára, akkor melyik évszázadban virágzott Lükurgosz Spártája, amelyikről Plutarkhosz ír? Naudé, Schoppe és Guyet tétován nézett össze. – Nem lehet tudni. Plutarkhosz maga mondja, hogy Lükurgosz személyével kapcsolatban semmi sem biztos – felelték egymás szavába vágva, de egybehangzóan a trió tagjai. – De a törvényeit és a kormányzati intézkedéseit valóságosként írja le – vetettem ellen. – Igen, és más történészek is egyetértenek vele – felelte Hardouin, szigorú pillantást vetve a másik háromra, akik megmakacsolva magukat, összeszorított szájjal álltak; nem igazán akaródzott beismerni a kényelmetlen igazságot. – Nos akkor még kevésbé értem – erősködtem. – Ha Lükurgossszal kapcsolatban semmi sem biztos, és a törvényei is eléggé valószerűtlennek tűnnek, nem lehet, hogy azok is a képzelet szüleményei? És akkor felmerül a kérdés; ha ő és a törvényei soha nem is léteztek, akkor mi volt helyettük? Egy 288

másik kormányzat, másfajta törvények? Vagy egyáltalán semmi? És ha így van, akkor az ókori görög világ történelméből ki kell törölni Lükurgosz uralkodásának idejét, amelyet Plutarkhosz oly részletesen ismertet? – Ezt attól a csaló Scaligertől kellene megkérdezni! – kárált szokás szerint Schoppe. – Mi a fenének foglalkozunk annyit az idővel – csattant fel türelmét vesztve Guyet −, van nekünk most sokkal fontosabb dolgunk is ennél! – Pontosan – értett egyet Naudé. – Lehet, hogy egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy végre rátehessük a kezünket Philosz Ptétész kincsére. Még az is lehet, hogy percek kérdése az egész. – Percek kérdése? – kérdezted elképedten, miközben a szemed ide-oda járt rajtunk, és ha jól láttam, nem is a szavainkra figyeltél, inkább a testbeszédünket tanulmányoztad élesen. – Hát persze. Az a tény, hogy az itteniek kívülről fújják Morus Tamás, Campanella és Rabelais sorait, arra utal, hogy valaki odaadta nekik a könyveiket. És ki más lehetne ez a valaki, mint maga Philosz Ptétész? Már azt is tudjuk, hogy létezett egy szerzetes, bárki legyen is ő, aki itt élt a szigeten és nyomokat hagyott maga után. És az is nyilvánvaló, hogy a három szakállas atyafi, akiknek még a nevét sem tudjuk, sokkal többet tudnak az egész ügyről, mint amennyit az orrunkra kötöttek. – Ez igaz – értettem egyet. – Maguk nem gondoltak arra, hogy ezeket a híres művekből vett idézeteket talán csak csalinak használták? Még az is lehet, hogy a szerzetes rendelkezett így. – Csalinak? – rezzent össze Guyet. – Úgy érti, hogy rájöjjön, mennyire állunk a helyzet magaslatán? – sötétült el Gabriel Naudé arca. – Pontosan – bólintottam. – Minek a magaslatán? – tett úgy Guyet, mintha nem értené a dolgot, noha nagyon is jól értette, és már látszottak is rajta a rosszullét első jelei. – Hogy megállapítsa, melyikük érdemes rá, hogy megkapja az értékes kéziratokat, a nagy Poggio Bracciolini örökségét – jelentettem ki tiszteletteljes udvariassággal −, amelyről abban a levélben volt szó, amit Philosz Ptétész küldött önöknek, uraim. – Mégis mit képzel maga? Atyavilág, miféle elvetemült ötlet ez? Hogy mik nem jutnak az eszébe! – kiáltott fel Schoppe megjátszott felháborodással, majd erőltetett kacagásban tört ki. – Tudósok között ilyesmi fel sem merülhet! – Elképeszt a durva modora és a tudatlansága. Hát miféle titkár maga? – támadt rám hasonlóképpen zaklatott hangon az öreg Guyet. – Nem vagyunk mi kisiskolások, hogy vizsgáztatni kelljen bennünket! – csatlakozott a többiekhez Naudé, aki lopva nyugtalan pillantásokat váltott nagyra becsült kollégáival. 289

Ó én szerencsétlen titkár! Azon a napon egészen biztosan nem váltottam ki útitársaim szimpátiáját. Először az én váratlan rosszullétem miatt nem vettek fel bennünket egy arra járó hajó fedélzetére, aztán kiderült, hogy nem tájékoztattam őket időben arról, hogy Nusquama egyetlen városát Amaurotónak hívják, végül azzal idegesítettem fel őket, hogy azt mertem feltételezni, Philosz Ptétész próbára teszi a tudásukat. Naudé neheztelt rám a legjobban. Miután téged és engem jól megzsarolt a szerzetes térképeivel és kicsikarta belőlünk, hogy nem szólunk róluk a többieknek, úgy érezte, hogy elárultam: én voltam ugyanis, aki hangot adtam az ő legnagyobb félelmének, vagyis hogy hiába találná meg elsőként Philosz Ptétészt, mindenképpen osztoznia kellene a kincsein a filológus Guyet-vel, de elsősorban az oly megvetett Schoppéval, hiszen – vele ellentétben – ők kaptak levelet a dalmát szerzetestől. – Ne is foglalkozzunk tovább a mi titkárunk fantáziadús feltételezéseivel – javasolta Naudé. – Inkább arról beszéljünk, hogy nyilván maguk is felfigyeltek néhány furcsa egybeesésre: a sántát és Philosz Ptétészt is egy kígyó marta meg. Mindketten sokat jártak a Holtak mezejének környékén. Ezenfelül a mi szakállas földműveseink közül az egyik pontosan ugyanolyan tarisznyát cipel a vállán átvetve, mint amilyen Philosz Ptétésznél volt, amikor ön, kedves Atto, látta őt két évvel ezelőtt, vízvételezéskor. Na már most három lehetőség van. Az első: a sánta maga Philosz Ptétész. A második: a három szakállas közül valamelyik az. A harmadik: a szerzetes itt bujkál a szigeten, méghozzá egy olyan helyen, amelyikről az atyafiak még nem beszéltek. – És mégis miképpen szándékozik kitalálni, hogy a három feltételezés közül melyik felel meg a valóságnak? – kérdezte meg Hardouin. – Maguk ketten! – kiáltott fel Guyet felpattanva, miközben a mutatóujját vádlón az arcunkra szegezte, és úgy tartotta, mint valami csőre töltött pisztolyt. – Maguk az egyetlenek, akik szemtől szemben látták Philosz Ptétészt! Hogyhogy nem ismerték fel? – De hát, értsék már meg… – próbáltam lecsillapítani −, azóta eltelt két év! És nehogy azt gondolják, hogy olyan alaposan megnéztük magunknak. Csak egy átlagos utas volt, mint a többi. Nem álltunk neki közelről megbámulni az arcát. Miért is tettük volna? Jól mondom, Atto úrfi? – Természetesen, titkár úr – vágtad rá gondolkodás nélkül, kissé megrémülve a gondolattól, hogy éppen neked kellene felismerned a szellemet, amelyet oly nagy hévvel üldöztünk. – A fiúnak, éppen zsenge korából fakadóan, sokkal jobb az emlékezőtehetsége, mint nekünk együttvéve – jelentette ki Hardouin. – Hát akkor, gyerünk fiam – veregetett hátba Schoppe, körülbelül úgy, ahogyan a gazda teszi a fiatal szamárral, amelyik megmakacsolja magát és nem hajlandó tovább húzni a kordét −, mondd meg szépen, akkor melyik az a három közül? 290

Te nyomban elzárkóztál az azonnali válaszadás elől, mondván, hogy a szerzetes, akit két évvel ezelőtt láttunk, pontosan ugyanolyan szakállat viselt, mint a három atyafi, és hogy két év távlatából igazán nem várhatják el, hogy felismerd Philosz Ptétészt, akit csak futólag láttál… Amint várható volt, mindhárom tudós elme megpróbálta a saját malmára hajtani a vizet, és ahogyan számítottam is rá, jobbnak látták, ha nem közvetlenül hozzád fordulnak, hanem engem környékeznek meg az ajánlatukkal. Gabriel Naudé szinte azonnal félrevont és a következőt mondta: – Titkár úr, én nem vagyok egy szószátyár típus. Őeminenciája Mazarin bíborosnak gyakorlatilag határtalan lehetőségek állnak rendelkezésére, elég, ha csak ennyit mondok. Egyszóval kizárólagosságot akarok, bármibe kerül is. Megmondhatja az ifjú Attónak: egy csinos életjáradék a francia királytól és egy sine cura* Bretagne vagy Provence valamelyik kellemes kis egyházmegyéjében. Rómából, ha a bíboros elejt egy-két jó szót, akár három hónap alatt megérkezhet a jóváhagyó dekrétum. Megértettük egymást? – Ön tehát jutalmat ajánl fel Atto úrfinak – próbáltam összefoglalni a hallottakat −, ha önnek, és csakis önnek tárja fel, hogy a három szakállas közül, akikkel ma találkoztunk, melyik Philosz Ptétész. Nos, ez nagyon jól hangzik, monsire Naudé, de értse meg, én nem tehetem… Mazarin könyvtárosa nem hagyta, hogy befejezzem a mondókámat, sarkon fordult, és visszament a többiekhez, akik időközben valósággal össztűz alá vettek téged, én Attóm… Én is lassan visszaindultam, ám ekkor Schoppe sietett oda hozzám, az arcán vörös foltok ütköztek ki az izgatottságtól. – Akármit is mondott önnek Gabriel Naudé, nehogy higgyen neki – figyelmeztetett, aztán a karomba fűzte a karját és szabályosan elvonszolt magával, mialatt irdatlan sebességgel a fülembe sugdosott. – Annak a csirkefogónak egyetlen peták sem áll a rendelkezésére, és csak felelőtlenül ígérget. Ma reggel vetettem egy pillantást a könyvelésére, amikor elment pisálni, úgyhogy tudom, mit beszélek. Én nem kertelek, kimondom kereken: ha a maga Atto úrfija nekem súgja meg, melyik a három közül a dalmát szerzetes, aláírok neki egy váltót, amelyet beválthat Párizsban, Rómában, Firenzében, vagy másutt, ahol ő akarja. Az összegben majd közösen megegyezünk, a lényeg az, hogy viselkedjünk valódi úriemberek módjára. Nekem kitűnő kapcsolataim vannak a császári udvarban, bármikor igénybe vehetem néhány befolyásos barátom segítségét, akik… Ezúttal én vágtam közbe, ugyanis felfigyeltem rá, hogy Guyet elhúzott a többiektől, és valamit sugdos a füledbe. Biztos voltam benne, hogy ő is azon fáradozik, hogy elsőként szerezzen tudomást a dalmát szerzetes kilétéről, csak azt nem tudtam, vajon mit ígért érte cserébe… *

A. m. gondok nélkül (kevés munkáért sok járadék) (latin). 291

– Atto úrfi! – hívtalak oda magamhoz jó hangosan, és amilyen erélyesen csak tudtam. Te nyomban udvariasan elnézést kértél a francia filológustól és odasiettél hozzám. Intettem, hogy kövess: hogy még véletlenül se hallgassanak ki bennünket, a kis templomba húzódtunk be. Nem tettél fel kérdéseket, azonnal megértetted, hogy miről akarok beszélni veled. – Senkinek sem tökéletes és tévedhetetlen a memóriája. Maga nem biztos a dolgában, én sem vagyok biztos a dolgomban – oktattalak. – Az ajánlatokra bólintson, de ne bízzon egyikben sem, és főleg ne ígérjen semmit senkinek. Majd én gondoskodom róla, hogy a maga idejében megtegyük a szükséges lépéseket. Csak írásba foglalt szerződés jöhet szóba. Egyikük sem érdemli meg, hogy ön vagy én a szavunkat adjuk nekik. – Értem, mindent értek – súgtad oda cinkosan −, hiszen tudja, hogy mindig engedelmeskedem az ön parancsainak, és ez így lesz a továbbiakban is. Hát nem profitálok bőségesen az ön tanításaiból már most is, eme rövidke utazás alatt? A könnyed és leheletfinom utalást egy kedves mosoly kísérte, amely villámcsapásszerűen egyszerre világossá és egyértelművé tett mindent. Miután kényszerűen végighallgattad atyai intelmeimet, amelyekben a nőket túlságosan is szerető kasztráltak sanyarú sorsát ecsetelve figyelmeztettelek a veszélyekre, amelyek gazdáid részéről fenyegetnek, első haragodban kerülted a társaságomat. Később azonban ellenem fordítottad a tanmesét: szinte kéjelegtél benne, hogy a kasztrált Barbellóval nyíltan enyelegve mutatkozz előttem, vagyis álszent módon eljátszottad, hogy szóról szóra betartod az utasításaimat. Hát jó! Idővel lelepleztem álságos engedékenységed okát, de semmiképpen sem árulhattam el, éppen neked, hogy ezt a legbiztosabb és a legtiltottabb módszerrel tettem meg. A sors fintora folytán tanítómesterből majdhogynem riválisoddá lettem a szerelemben. Igaz, erős túlzás és kifejezetten groteszk lett volna azt állítani, hogy valódi rivalizálásról volt szó, hiszen éles helyzetben biztosan vesztettem volna: te fiatal voltál és szabad, én pedig házas ember és családapa, aki akaratán kívül belekóstolt a tiltott gyümölcsbe. Ez a te közeged volt, nem a titkárod világa. Egyelőre azonban úgy kellett tennem, mintha semmiről sem tudnék. Az azonban nagyon is érdekelt, hogy ki lehet valójában Barbello. Ez idáig egy percnyi időm sem volt arra, hogy alaposan végiggondoljam a lehetőségeket. Most elgondolkodtam a dolgon. Talán Margherita Costa az, annak a velencei énekesnőnek, Checcának a húga? Úgy volt, hogy Livornóban ő is csatlakozik a társasághoz, de nem jelent meg a kikötőben. Checcát, a híres szopránt azonban jól ismertem, még két évvel korábbról, amikor együtt utaztunk vele a La Finta Pazza párizsi bemutatójára: magas, vékony, szögegyenes szőke hajú, kék szemű hölgyemény volt, buján dús ajkakkal. Magam 292

sem hittem, hogy az alacsony, gömbölyded, barna göndör hajú, picike szájú Barbello az édestestvére lenne. Hamar félbeszakítottam azonban ezen eszmefuttatásaimat – bár ígéretet tettem magamnak, hogy később még visszatérek rájuk −, és megpróbáltam végiggondolni azt, ami most a legfontosabb volt: azt a furcsa folyamatot, amely benned zajlott. Egy lassú átalakulás volt ez, amelynek során egyre többször hallottam tőled kétértelmű kifejezéseket, egyre ügyesebben használtad ki mások gyenge pontjait, és borotvaéles eszeddel valamint döbbenetes ráérzéssel szinte azonnal rátapintottál egy-egy beszélgetés vagy gondolat lényegére. A viselkedésed azt sugallta: mondd csak nyugodtan, én úgyis azt csinálom, amit én akarok, mert képes vagyok átverni téged. Pontosan tudtam, hogy egyre közeledik az a nap, amikor az ágyból már nem az a hallgatag és tüskés, az engedelmesség igájában vergődő ifjú kel majd fel, aki este belefeküdt, hanem egy felnőtt férfi, aki választ, dönt és cselekszik. Vajon csodás vagy borzalmas lesz az a reggel?

ESZMECSERE Amelyben igyekszünk jó színben feltűnni Philosz Ptétész előtt, noha nem tudjuk, hogy ki ő, és azt sem, hogy jelen van-e, de még ezen is összeveszünk. Szerény vacsoránk az éléskamránkban még fellelhető ennivalókból állt. Túl késő volt már ahhoz, hogy vadászni menjünk, és persze az is közrejátszott, hogy Naudé semmiképpen sem akarta szem elől téveszteni a három szakállast: ha Philosz Ptétész az ő távollétében fedi fel magát, akkor örökre búcsút mondhat Poggio kéziratainak. Tizenhármán ültük körül az asztalt, már ha annak lehetett nevezni a kezdetleges tákolmányt, amelyet szokás szerint a csipkézett tetejű torony legalsó szintjének hatalmas kandallója előtt állítottunk fel. Amint elfoglaltam a helyem, nyomban felfigyeltem a megváltozott hangulatra. A szakállas atyafiak egyáltalán nem zavartatták magukat körünkben, és bármit jóízűen befaltak, amit eléjük tettünk, a beszélgetésben mindazonáltal egyikük sem vett részt. A tudós elmék fejében kavargó kimondatlan kérdések, megannyi sötét felhő, végig ott lebegtek a furcsa figurák körül. Vajon az egyikük valóban Philosz Ptétész? Netán csak tudomásuk van róla, hogy merre van a rejtélyes dalmát szerzetes? Milyen kérdéseket kell feltenni nekik, hogy elszólják magukat? Vajon jóindulatúan segítenek majd, vagy tévútra vezetnek? A véletlen úgy akarta, hogy a te hamis Barbellód mellé üljek le. Az álcázott nőszemély teljes érdektelenséggel viselkedett irányomban: még csak rám se nézett, nem is üdvözölt. Kétségek közt gyötrődtem: megsértődött talán, 293

amiért nem ismertem fel? Megbánta, hogy odaadta nekem magát? Akkor őszintén elcsodálkozott azon, hogy nem tudom, ki ő. De hát miért is kellett volna tudnom? A feleségemen kívül nőt csak a házasságom előtt ismertem, zsenge ifjúkoromban. Ez a nőszemély pedig túl fiatal volt, nem lehetett a régi szeretőim egyike. De az is lehet, hogy a hűvössége a te jelenlétednek volt köszönhető (közvetlenül mellette ültél), a te érzéseidet kímélte, és ebben igaza volt. Láttam, hogy a kezetek az asztal alatt egymáshoz ér, aztán összekulcsolódik. Édes Istenem, milyen vakmerő ez a nő, gondoltam magamban, milyen könnyedén és fesztelenül játssza a szerepét! Csak a női esztelenség képes ennyire megtéveszteni a férfiúi józanságot. Ki vagy te, kasztráltnak álcázott nőszemély? Elhessegettem azonban magamtól ezeket a gondolatokat, mert egy titkár elméjének semmi sem árt jobban, mint a női praktikákkal való foglalatosság: mert a nők szája és füle rengeteg titkot őriz, de ugyanannyit ki is kotyog – és a titkok a titkár egyedüli, valódi kincsei, amelyeket tisztségéből adódóan bármi áron és minden körülmények között védelmeznie kell. – Egy megismételhetetlen történelmi pillanat részesei vagyunk – jelentette ki váratlanul Naudé, megszakítva az asztaltársaság halk zsibongását. – Egy történelmi pillanaté, mondom, amelyben lehullnak az évszázados rabláncok, amelyek fogva tartották az embert és annak szellemét. És a rabláncot merész és hősies férfiak ökle szakítja széjjel, azoké, akiknek volt bátorságuk szembeszállni a Régivel, és győzelemre vinni az Újat. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amelyben Mazarin könyvtárosa levetette szokásos, könnyed és fesztelen modorát, és magasztos, szinte színpadias ünnepélyességgel szónokolt. Kissé meglepetten néztünk össze. Láttam, hogy Schoppe többször is nyugtalan, aggodalmas pillantást vet a beszélőre és a vendégeinkre, azok azonban nem adták semmiféle jelét, hogy akár meghallották volna Naudé mondókáját. Ezúttal Guyet-nek vágott a legfürgébben az agya. – Hát igen – helyeselt buzgón. – Hálásnak kell lennünk az olyan titánoknak, mint Galileo Galilei, Ferrante Pallavicino, Giulio Cesare Vanini vagy… Tommaso Campanella – mondta, és hatásszünetet tartott, jelentőségteljes pillantást vetve a vendégeinkre, miközben Schoppe, teli szájjal, csuklott egyet: végre ő is megértette. – És a szabad szellem minden mártírjának, akik börtönnel, kínzással és halállal fizettek kiállásukért. – Én jól ismertem Tommaso Campanellát, az oroszlánszívű jámbor domonkos szerzetest. És tudom, milyen drágán fizettette meg vele a pápa bátor és erkölcsös példamutatását. Ó Tommaso, hány embert testesítettél meg egy személyben! – kiáltott fel szenvedélyesen Naudé, a szívéhez emelve jobb kezét. – Nagy mártír volt, bizony! – tett rá még egy lapáttal Guyet, az égre emelve tekintetét. 294

– Úgy, úgy! – emelte fel hirtelen és váratlanul a kezét a három szakállas közül a sánta, aki ez idáig egyetlen szót sem szólt. A mégoly banális megjegyzés hallatán is izgatott moraj futott végig a tudós társaságon. Hardouin felhúzott szemöldökkel elfojtott egy mosolyt. Naudé mindenáron ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, a többiek pedig vették a lapot, és mindent elkövettek, hogy a feltételezett Philosz Ptétész előtt minél jobb színben mutassák magukat, abban a reményben, hogy az őket ítéli a legalkalmasabbnak arra, hogy elnyerjék Poggio Bracciolini értékes kéziratait. Ezek szerint tudós társaim mégis hajlottak arra, hogy hitelesnek fogadják el az én elméletemet, amelyet nem sokkal korábban felháborodottan utasítottak el. Hardouin, aki egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, lopva Schoppe felé pillantott – jól számított, a vén német tudós semmiképpen sem akart alulmaradni a versengésben. – Amint azt te is jól tudod, Gabriel, én a legelsők, és azon ritka kevesek között voltam Rómában, de egész Itáliában, akik Campanella letartóztatásakor kiálltak mellette – jelentette ki mézesmázos hangon Schoppe. – Éppen ezért kötelességemnek érzem, hogy pontosítsam az általad elmondottakat, ugyanis az igazság az, hogy szegény Tommaso nem a pápaság, hanem Spanyolország áldozatául esett, tekintve, hogy 27 évig volt börtönben, Nápolyban, amely ugyebár a spanyol alkirályság fennhatósága alá tartozik, de ezzel bizonyára te is tisztában vagy – fejezte be a mondókáját a szokásos gúnyos mosoly kíséretében az öreg német. – Úgy, úgy! – helyeselt ismét a sánta. – Kedves Kaspar, Campanellának élete során öt igen komoly bírósági eljárást kellett elszenvednie. Az első letartóztatását az apostoli nunciatúra gárdistái hajtották végre; akkor az volt ellene a vád, hogy írásaiban a neoplatonista filozófus, a szintén calabriai szerzetes Bernardino Telesio doktrínáját követi, és nem Arisztotelészét, amelyet akkoriban – Aquinói Szent Tamás áldásos tevékenységének köszönhetően – a katolikus egyház saját hivatalos doktrínájaként ismert el. – Tíz évig éltél Rómában, ahol először di Bagni bíboros, aztán Barberini bíboros titkára voltál, most meg Mazarin bíboros könyvtárosa vagy. Úgyszólván eszmélésed óta csak papi talárok között mozogtál. Remélem, hogy a hosszú évek alatt legalább annyit megtanultál a katolikus egyházról, hogy annak kebelén belül mindig legalább két ideológiai áramlat létezett: a Szent Officium dogmatikus arisztoteliánusaié, akik szerint Arisztotelész az igazság egyetlen letéteményese, és egy másik vonal, a toleráns filoplatonista teológusoké, és hadd említsem meg, hogy közéjük tartozott például a nemrég elhunyt VIII. Orbán pápa is. Ennyit elöljáróban. Most pedig szeretnélek emlékeztetni arra, hogy az általad említett esetben Campanellának csupán annyit kellett tennie a kiszabadulása érdekében, hogy elmormol néhány 295

zsoltárt, és nyolc napon belül szépen visszatér a kolostorába. A jó Tommaso ugyanis arról volt híres, hogy szívesebben tartózkodott vendégségben a barátainál, akikkel bankettről bankettre járt, mind az apátság zord falai között – adott csattanós választ Schoppe. – Hát az elég érdekes lett volna, ha rögtön kiengedik a börtönből. Az ítélet akkor született meg, amikor már egy éve a zárkájában csücsült! – vágta rá Naudé diadalittasan. – Nem zárkában volt, hanem házi őrizetben, kedves Gabriel: Campanella egy kényelmes kis szobában ücsörgött, hatalmas ablakokból nézegette a kilátást, olvashatott, írhatott, dolgozhatott, sőt, azt fogadott, aki akart. És a bánásmód nem változott egyszer sem, pedig a Szent Officium többször elítélte, úgymond vallási eltévelyedésért. Egészen más tészta volt azonban a nápolyi fogság, a spanyolok ugyanis már nem bántak vele kesztyűs kézzel. – Drága jó Kaspar, a nápolyi börtönbe Campanella egy polgári és egyúttal egyházi eljárást követően került, és a bírák között két inkvizítor is volt. – Börtön! – kiáltottak fel hirtelen utálkozva a szakállasaink, és nyugtalanul fészkelődni kezdtek a helyükön. Naudé a Campanella sorsa miatti felháborodásnak tulajdonította a megnyilvánulást, ezért még jobban felbátorodott. – Campanellának őrültnek kellett tettetnie magát. Az inkvizíció álláspontja az volt, ugyanis, hogy elmeháborodottság esetén a halálbüntetést fel kell függeszteni, annak a teológiai megfontolásnak az alapján, hogy ha egy személy tiszta elméjű, akkor még az utolsó pillanatban megbánást tanúsíthat, így a Paradicsomba kerülhet; míg ha egy bomlott elméjű bűnözőt halálra elítélnek, és végre is hajtják a büntetést, akkor tulajdonképpen a pokolba küldik, azt pedig csakis Isten döntheti el, ember semmiképp. Campanella, mesélte el Naudé, hónapokig játssza az őrültet, döbbenetes lelkierőről téve tanúságot. Úgy tesz, mintha a kínzások és a börtön viszontagságai miatt megbomlott volna az elméje. A bírák kételkednek, és odaültetnek valakit a cellája elé, aki állandóan figyeli a viselkedését. Campanella észreveszi a besúgót, és hat hónapig őrültnek tetteti magát. 1600 nyarán végrehajtják rajta a végső esetekben alkalmazandó kínzást – a csuklójánál fogva fellógatják, és addig húzzák a kötelet, amíg a vállízületei ki nem fordulnak a helyükből. Időről időre szünetet tartanak – leeresztik, aztán újra kezdik. Egy ilyen eljárás általában félóráig tart, de Campanella esetében az úgynevezett „virrasztást” alkalmazzák: negyven órán keresztül kínozzák, étien szomjan tartják, két fellógatás között kihallgatják. Félóránként leültetik egy szöges ágyra, a szerencsétlen több mint fél liter vért veszít. Campanella, hihetetlen lelkierővel, egészen a harminchatodik óráig kitart, de ekkor kétségbeesetten felkiált, az édesanyját hívja segítségül. Ezután azonban, elképesztő lélekjelenléttel, egy értelmetlen mondat hagyja el a száját: 296

„Tíz fehér ló.” A bírák végre elhiszik, hogy megőrült, és további négy órát követően Campanellát hivatalosan bomlott elméjűnek nyilvánítják. A halálbüntetést elkerülte, de életfogytig tartó börtönbüntetést szabnak ki rá, majd a Maschio Angioino erődbe viszik, ahol ki kell várnia a végső ítéletet. Itt naponta fél órára kiengedik a napfényre, ezt az időt a breviáriumának olvasásával (továbbra is a Domonkos-rend szerzetese) és nagyszabású művének, a Napvárosnak a megírásával tölti. Amikor kiejtette a száján a híres könyv címét, Gabriel Naudé jelentőségteljes pillantást vetett a három szakállas vendégre, azok azonban teljesen elmerültek az evés-ivásban, úgyhogy Mazarin könyvtárosa nem kapta meg a várt visszajelzést. – Huszonhét hosszú évet, én ifjú Attóm – fordult ekkor feléd, a társaság legfiatalabb tagjához Naudé −, ismétlem, huszonhét évet töltött börtönben. Tanulj belőle! Így járnak azok, akik ellent mernek mondani az inkvizíció, a pápa és a katolikus vallás erőszakos hatalmának. Naudé szájából enyhén szólva paradoxonnak hatott ez utóbbi kijelentés, különös tekintettel arra, hogy – amint Schoppe az előbb kihangsúlyozta – mindig is bíborosok szolgálatában állt, ráadásul a Barberinik családjához tartozott VIII. Orbán pápa is. A végtelennek tűnő börtönévek alatt, folytatódott az elbeszélés, Campanella folyamatosan írt, időnként látogatókat is fogadhatott, és mindvégig állhatatosan bizonygatta az ártatlanságát, persze hasztalan. Végül 1626-ban engedték szabadon. A börtönévek alatt még arra is volt ereje, hogy támogasson más üldözötteket, például felszólalt Galileo Galilei védelmében, amikor a nagy tudóst perbe fogták. – A fogság viszontagságai nagyon megviselték, és amikor még egyszer letartóztatták, de ezúttal szerencsére sikerült elkerülnie a börtönt, úgy döntött, hozzánk, Franciaországba menekül, ahol már igen nagy hírnévnek örvendett. Nem sokkal a szökése előtt találkoztam vele Rómában, és akkor hosszasan elbeszélgettünk. A barátságunk új erőre kapott, amikor visszatértem Párizsba. Ott is halt meg, Párizsban, de immár szabad emberként. Ó milyen nagyszerű ember volt, micsoda filozófus, és milyen nagyformátumú egyéniség! – fejezte be az elbeszélést Naudé, melankolikus sóhajjal emelve az égre elhomályosuló tekintetét. – Befejezted végre a kiábrándult felvilágosultak szokásos propagandájának ismertetését? – Tessék? – kérdezte élesen Naudé, egy pillanatra megfeledkezvén az átszellemültségről. – Ha nem csak orvostant tanultál volna, amiből ráadásul még csak le sem diplomáztál, hanem mondjuk, megerőltetted volna azt a csökött kis agyadat némi közigazgatási földrajzzal, történelemmel és egyházi joggal is, akkor tudnád, hogy az inkvizíció, amely ellen olyannyira ágáltál Campanella 297

perével kapcsolatban, az nem a római volt, hanem a spanyol. És csakis VII. Kelemen pápának köszönhető, hogy Campanella a börtönévek alatt háborítatlanul dolgozhatott, megírhatta a Napvárost, és szót emelhetett Galileo Galilei védelmében, bár igaz, őrültséget kellett színlelnie ahhoz, hogy egyáltalán életben maradhasson. És többet mondok: Maffeo Barberini bíboros, vagyis a jövőbeli VIII. Orbán pápa még azt is megpróbálta kieszközölni, hogy Campanellát helyezzék át Nápolyból Rómába, ahol sokkal jobb körülmények között tarthatták volna fogva, talán még a házi őrizetet is engedélyezték volna a számára. Ezért történt, hogy amikor Campanella kiszabadult, VIII. Orbán maga mellé vette személyi asztrológusként és tanácsadóként, sőt még olyan hírek is elterjedtek, hogy ki akarta nevezni a Szent Officium élére! Campanella, mint inkvizítor, el tudják képzelni? Csakhogy volt két rendtársa, két domonkos szerzetes, akik igen féltékenyek voltak rá, és titokban megjelentették néhány kevéssé ortodox asztronómiai írását, amelyeket a fiókja mélyén rejtegetett, és akkor a kinevezés kútba esett. És amikor az utolsó alkalommal letartóztatták, VIII. Orbán pápa hallgatólagos beleegyezésével szökött meg és menekült el Franciaországba, és ezt Rómában mindenki tudja. Egy pápa részéről mindez igen nagy fokú könyörületességre és előrelátásra vall, ezt azért te sem tagadhatod. – Pletykák, látszatgesztusok. Nehogy már azt állítsd, hogy nem tudod: a spanyol inkvizíció a pápa fennhatósága alá tartozik! És a spanyol király talán nem katolikus? Hisz’ az a beceneve is, hogy a katolikus király, haha! – kelt ki Guyet Schoppe ellen, Naudé védelmében. – Kedves Guyet – rótta meg Schoppe – Gabriel esetében még megbocsátható a tudatlanság, de nálad, aki közel sem vagy annyira műveletlen, mint ő, most sajnálatos módon csak egy hitetlen ember rosszhiszeműségét látom, aki mindenáron sarat kíván dobálni az ellenfelére. – Bagoly mondja verébnek! – fortyant fel Guyet. – Ne szakíts félbe. Te is nagyon jól tudod, hogy valójában mennyire ellentmondásos a viszony az idegen hatalmaktól független Szent Officium, és a spanyol királynak alárendelt spanyol inkvizíció között. És te is meg Gabriel is jól tudjátok, hogy a spanyolok nem az eretnek tanai miatt kínozták meg olyan kegyetlenül Campanellát Nápolyban, hanem mert a jó Tommaso Calabriában, a szülőföldjén, felkelést szervezett a spanyol alkirály ellen, méghozzá bűnözők és egy olasz renegát kalóz, egy bizonyos Cicala közreműködésével, akinek egy adott pillanatban partra kellett szállnia a szigeten, és segítenie a lázadóknak a hatalomátvételben. Egyszóval Campanella államellenes összeesküvést szőtt, meg akarta dönteni a törvényes rendet. Ezt nyilván nem tűrhette a spanyol alkirály. Vagy talán azért kellett volna szabadlábon hagynia Campanellát, mert az olyan gyönyörű filozófiai értekezéseket írt? Ami 298

a legszebb az egészben, Campanella végül elárulta a cinkosait, mindegyiket feladta. – Szeretném én látni, te hogy viselkednél, ha megkínoznának – förmedt rá Guyet. – Ebben igazad van – ismerte el Schoppe. – Mindenesetre nagyon remélem, hogy mindannyian megértették, mi a különbség a pápai, egyszóval a római és a külországi inkvizíciók között, amelyek elsősorban a helyi politikai érdekeket szolgálják, és csak az után, ha egyáltalán, a pápáét. A feltételezett boszorkányokat a protestáns inkvizítorok szokták máglyára küldözgetni, nem a rómaiak. Giulio Cesare Vanini, az a fiatal félőrült pugliai karmelita szerzetes, aki úgy harminc évvel ezelőtt Antikrisztusnak kiáltotta ki magát, a szerencsétlen hülyéje, addig volt biztonságban, amíg csak Rómával húzott ujjat. Összevissza váltogatta a vallásokat, aztán egymás után mindegyiket megtagadta, ahogy éppen kedve volt, és annak ellenére, hogy fél Európában elterjesztette eretnek írásait, a Szent Officium mindig szemet hunyt a viselt dolgai fölött, sőt még segített is neki elmenekülni Angliából, ahol bebörtönözték. Amint azonban betette a lábát Toulouse-ba, a derék polgárok népgyűlése nem sokat teketóriázott vele: egy harapófogóval kitépték a nyelvét, megfojtották, aztán meg megégették a főtéren. 34 éves volt. Ferrante Pallavicino, egy 28 éves fiatalember, aki önhatalmúlag kinevezte magát a Barberinik ostorozójának, és pápaellenes kirohanásaiban mindennek lehordta őket, szabadon flangálhatott keresztül-kasul az itáliai félszigeten, és senki nem nyúlt hozzá egy ujjal sem, de amint betette a lábát Franciaországba, rögtön lefejezték. Schoppe példabeszédei láthatóan hipnotikus hatással voltak a szakállas atyafiakra, akik módfelett jóllaktak. – Igen, ez igaz, Ferrante Pallavicinót valóban Franciaországban végezték ki, de Avignonban, tudod, kedveském – szólt közbe gúnyos éllel Naudé −, és az a pápai pontifikátus területe. – Pallavicino írt egy könyörgő levelet a Barberiniknek, hogy mentsék meg az életét, és azok megbocsátottak neki, már meg is írták a kegyelmi nyilatkozatot, de akkor, micsoda véletlen, egy ismeretlen valaki megjelentette Pallavicinónak azt a borzalmas könyvét, a Jézus mennyei szakítása a római egyházzal címűt. És, ugye, Avignonban kétszer is meggondolták, hogy kivégezzenek-e valakit pápai jóváhagyás nélkül… Ami ezeket a történeteket illeti, ti kiábrándult felvilágosultak sokkal tájékozottabbak vagytok nálam; annál is inkább, mivel Pallavicino barátja, aki azzal a hazugsággal csábította át Franciaországba, hogy Richelieu-nek szüksége van rá, aztán meg a zsandárok kezére játszotta, egy francia volt…– fejezte be Schoppe a mondókáját sokatmondó szemhunyorgatás kíséretében. – Mit akarsz sugalmazni ezzel? – sziszegte Naudé. 299

– Nem sugalmazok én semmit, csak kifejtem szerény véleményemet a dologról – felelte gúnyosan Schoppe. – Nekem úgy tűnik, hogy ti, kiábrándult felvilágosultak, vagy ahogy magatokat nevezitek, erőslelkűek, csak azért, hogy komolyan vegyenek benneteket, mindig kerestek magatoknak néhány szörnyeteget meg néhány mártírt. Ez esetben a szörnyeteg a pápa, a mártírokat viszont lámpással kell keresni, de ti mindig találtok egy áldozatot, aztán teli torokból üvöltöztök, hogy jaj, szegényt üldözik! Tessék, ott vannak: Campanella, Pallavicino, Vanini és az a khm… Galileo. Schoppe ezúttal mellőzte azokat a jelzőket, amelyekkel általában illette a nagy toscanai tudóst, az Inkvizíció áldozatát, vagyis a „bandita” és „furfangos” elnevezéseket, mert nem volt benne biztos, hogyan viszonyulnak a dologhoz a szakállasok, és nem akart hibázni. – Úgy, úgy! – mondta a sánta, talán helyeslésképpen. – És szeretném ismét kihangsúlyozni: én nagyon jó barátságban voltam Campanellával – mondta végezetül a tiszteletre méltó Schoppe, széles mosolyt villantva a három szakállas felé, miközben a szemében már ott csillogott a diadal öröme – ezek után kétsége sem volt afelől, ki fogja megkapni Philosz Ptétész kincsét. Néhány pillanatra mély csend ereszkedett a társaságra, csak némi halk csámcsogás és a rágószervek jellegzetes őrlő hangjai hallatszottak: megszólalni, senki sem mert. Schoppe legutóbbi rosszindulatú célozgatására, a két francia kiábrándult felvilágosult, Naudé és Guyet, a márvány fagyosságával reagáltak. – Azért hagytalak beszélni, Kaspar – szólalt meg néhány perc múlva Mazarin könyvtárosa félelmetes indulatokat leplező higgadtsággal −, mert csak úgy tudtalak volna félbeszakítani, ha torkom szakadtából üvölteni kezdek. A mondanivalódban nincs semmi, amit érdemben válaszra méltónak tartok. Erkölcsi kötelességem azonban, már csak a nagy Campanella emléke iránti tiszteletből is, hogy pontosítsák egy fontos részletet: te többször meglátogattad őt a nápolyi börtönben, ez igaz. Azt azonban elfelejtetted megemlíteni, hogy ő átadta neked egynémely kéziratát, mérhetetlen erőfeszítéseinek gyümölcseit, és megesketett, hogy közzéteszed őket. Te megígérted, hogy segítesz neki – itt Naudé hatásszünetet tartott −, ámde nem tettél mást, minthogy plagizáltad a bebörtönzött kolléga írásait és felhasználtad azokat a saját könyveidben. És persze tojtál az ígéretedre. A tiszteletre méltó Schoppe elvörösödött haragjában. – Te! Még te mersz beszélni Campanelláról! Te is meglátogattad, mindent kiszedtél belőle, aztán cserbenhagytad. Több mint egy éven keresztül rendszeresen találkoztál vele Rómában, és te voltál az, te, nem én, aki elloptad az ötleteit, a gondolatait és a kéziratait, hogy aztán sajátodként jelentesd meg azokat, alig három évvel a halálát követően, vagyis pontosan négy évvel ezelőtt. És valóban kiadtad azt az egyetlenegy írását, de csak a lelkiismereted 300

megnyugtatására, na és persze, mert így a nemes lelkű jótevő szerepében tetszeleghettél! – Badarság. Téged sose érdekelt Campanella sorsa, a szenvedése, ez az igazság. Téged csak az ügy politika oldala érdekelt – vágott vissza Naudé kimért hűvösséggel. – Páratlan lehetőség volt első kézből értesülni egy olyan filozófus-teológus gondolatairól, mint Campanella, aki bőven ellátott anyaggal Luther, Kálvin meg a többi protestáns elleni politikai írásaidhoz. Mert hiszen Campanella egy egyetemes katolikus monarchia létrehozásáért szállt síkra, amely szükségszerűen lutheránusellenes volt. Ideális alany volt, a végletekig kihasználhattad: Campanella a börtönben szorgos méhecske módjára írta egyik könyvét a másik után, te pedig felhasználtad az érveléseit a saját könyveidben, politikai programokat hirdettél, de legtöbbször csak meddő vitákat provokáltál, ugyanis ahhoz értesz a legjobban. – Amikor sikerült elkerülnie a börtönt – ordította rekedten Schoppe −, azért ment Párizsba, mert azt hitte, hogy te majd segítesz neki talpra állni és új életet kezdeni! De te méltatlanul mellőzted, sőt rögeszmés félbolondnak állítottad be. Te mindig is csak a pillanatnyi divatot követted. Eleinte akkora szenvedéllyel foglalkoztál vele, hogy sokan Campanella hívőnek kiáltottak ki. De egy idő után a megnyomorított filozófus kényelmetlen koloncnak bizonyult, már senki se foglalkozott vele. Ezért aztán te meg a Tetrád béli barátaid, kihajítottátok, mint egy ócska rongyot, és elterjesztettétek, hogy egy szenilis vén bolond lett belőle, mindezt csak azért, mert már nem volt divatos. Mert akkor már megvolt az új hősötök, a friss hús, ezért kezdtétek el olyan fürgén nyalni Galileo Galilei seggét, nem igaz? – Te is meglátogattad Galileót, ha már itt tartunk – vonta meg szenvtelenül a vállát Naudé, ügyesen kihasználva a helyzetet, mivel Schoppe továbbra sem merte nyíltan támadni a híres filozófust, nehogy véletlenül kiváltsa a három szakállas, és persze köztük Philosz Ptétész ellenszenvét, tekintve, hogy a klérus tagjai között is számosan akadtak olyanok, akik szimpatizáltak Galileo Galileivel. Guyet jókat nevetgélt. – Vesztettél, Kaspar. Az öreg német lemondóan legyintett, kortyolt egyet a poharából de ekkor heves köhögés fogta el – úgy tűnt, hogy ebben a vitában végleg Mazarin könyvtárosa kerekedik felül. Naudé azonban nem elégedett meg ennyivel, úgy gondolta, még nagyobbat üthet a vén németen: így hát felállt, méltóságteljesen meghajolt, mint valami ókori római szenátor, aztán mintegy áldomásra emelve a poharát, a következő szónoklatot intézte Schoppéhoz. – Az igazat megvallva, szegény drága Kaspar, nincs is rá szükségem, hogy igazam legyen. Az igazság benne van azoknak a szavaiban, akik képesek rámutatni, ott van az arcukon, bele van vésve az utókor emlékezetébe. Ami 301

téged illet, Kaspar, jegyezd meg: nem szégyen az, ha az embert legyőzik, ha bátornak mutatkozott a harcban. Így legalább nem vonulsz be dicstelenül az árnyak közé életed végén. Küzdöttél, és nem keveset: úgy hitted, hogy győzni fogsz, de a sors és a természet elgáncsolták nagyra törő terveidet és legyűrték erőfeszítéseidet. De már az is dicséretes, hogy megpróbáltad: az elkövetkezendő évszázadok el fogják ismerni, hogy a legjobbat hoztad ki magadból. Azt azonban nem értetted meg, hogy ebben a vakokból és vakvezetőkből álló világban a sors akaratából nem utóbbiak, hanem előbbiek közé tartozol. Az élő köztársaság testében – mondjuk ki végre – mi vagyunk azok, és nem te, akiknek odaítéltetett a látás feladata és hivatása, mi rendeltettünk arra, hogy amennyire csak erőnkből telik, védelmezzük az igazságot és a szellem világosságát. Naudé felhajtotta a pohár tartalmát Schoppe roggyant egészségére, és leült. Schoppénak csak ekkor sikerült végre lecsillapítania a heves köhögésrohamot, amelynek hangjai dobpergésként kísérték végig Naudé előadását. – Mi, mi… Ti, kicsodák? Eredj már, az ég szerelmére! Nincs annál rosszabb, mint egy nagy gondolat egy szűk agyban. Te meg azok a pederaszta libertárius barátaid egzaltált őrültek vagytok, semmi más! Arról már nem is beszélve, hogy az előbbi szónoklat sem a te kútfejedből származik, hanem elloptad Gior… – Idéztem Giordano Brúnót, a filozófust – vágott közbe Naudé. – Mi rossz van ebben? – Filozófusnak nevezed? Azt a gyalázatos kémet, aki segített az angol protestánsoknak eltenni láb alól Stuart Máriát?! Az egy fekete mágiával megfertőzött fantaszta volt, aki nem átallott… Ekkor az öreg Schoppéra ismét rátört egy keserves köhögésroham, és ezúttal annyira berekedt tőle, hogy csak suttogni volt ereje. Vége volt. A szópárbajból Naudé került ki győztesen. Schoppe egy megszállott, Naudé egy emelkedett szellem benyomását keltette; persze nem azért, amit mondtak, hanem az élesen elütő hangnem miatt. A felszín megtévesztő látszatától elvakítottan, egyikünk sem vette magának a fáradságot, hogy elgondolkozzon azon, vajon Schoppe túlzott hevességét nem a jogos felháborodás váltotta-e ki, és hogy vajon mennyi rosszhiszeműséget palástolt Naudé azzal az ő fene nagy magabiztosságával. Mazarin könyvtárosa, derűs mosollyal az arcán, elégedetten fordította tekintetét a három vendégre; az idős német tudós, feldúlt képpel, kényszeredetten ugyanezt tette. Ekkor azonban a két arckifejezés helyet cserélt: a jámbor atyafiak, ki tudja mióta, édesdeden szunyókáltak.

302

LIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy új felfedezés egyértelműen bizonyítja, hogy Philosz Ptétész a három vendég egyike, vagy, hogy az elcsíphetetlen dalmát szerzetes titokban találkozott valamelyikükkel. A két beszélő szakállas egymás vállára dőlve, a harmadik az asztalra borulva aludt el. – Mind a hárman jócskán felöntöttek a garatra, úgy láttam, nemigen bírják az italt – jegyezte meg, még egy vékonyka mosolyt is megengedve magának, Malagigi. – A nyavalyába – sziszegte dühösen Naudé, elsápadva haragjában, míg Schoppe láthatóan megkönnyebbülten lélegzett fel. – Szerintem ősidők óta nem kóstoltak egy csepp vörösbort sem – értett egyet Barbello. Kényelmetlen bizonytalanság lett úrrá a társaságon. Ha a három atyafit ennyire nem érdekli Campanella, lehet, hogy téves a feltevésünk, és még sincs köztük Philosz Ptétész? Guyet-nek hirtelen támadt egy ötlete. – A táska! – pattant fel. Nyomban rávetettük magunkat a bőrtarisznyára, amely a bejárat mellett lévő, előszobaféle kis helyiség padlóján hevert. Naudé és Schoppe, megfeledkezvén ellenséges indulataikról, közös erővel próbálták mihamarabb kinyitni a zsák száját, végül mohón kotorászni kezdtek benne. Naudé húzta ki elsőnek a kezét, a markában néhány sűrűn teleírt papírost szorongatott. – Győzelem, győőzeleeeeem! – kiáltott fel, de Guyet de hátulról gyorsan a szájára tapasztotta a tenyerét, nehogy felébressze a három szakállast. Hardouin, izgatottan, de szokásához híven türtőztetve magát, Schoppe válla fölött nyújtogatta a nyakát, így próbált belepillantani az iratokba, Malagigi meg a könyökével csinált magának helyet, hogy minél közelebb kerüljön a három szakállas tarisznyájából előkerült paksamétához. – Ezek Philosz Ptétész dolgai, már teljesen biztos, idenézzenek! – Petronius, még egy Petronius! Bracciolini kézírásával! – lelkesedett Guyet, alig bírta lehalkítani a hangját izgatottságában. Ezúttal a zsákmány valóban kolosszális volt, mondhatni korszakalkotó felfedezést tettünk.

303

Szóval a vendégeink szándékosan félrevezettek bennünket! Megesküdtek rá, hogy nem iratok vannak a táskájukban, most viszont kiderült, hogy szédületes kincseket őrizgetnek benne! Mivel az asztal jó részét a három szakállas atyafi foglalta el, a tudós négyes inkább a földön helyezkedett el, Pasqualini meg úgy repdesett közöttük, mint valami méhecske, virágról virágra szállva, hol itt, hol ott kapva el egy-egy értelmes szót a nagy dünnyögés, motyogás és mormolás közepette. Végül rajtad is erőt vett az izgatott kíváncsiság, melléjük telepedtél, és lelkesen belevetetted magad az általános kutakodásba. Barbello intett, hogy csatlakozz hozzá, és hagyd az egészet a tudós elmékre, de egy elutasító mozdulattal elhessegetted, így a kasztráltnak álcázott nőszemély magára maradt, majd nemsokára eltűnt szem elől. Én a magam részéről úgy gondoltam, jobb, ha nem veszek részt az új felfedezés körül kialakult tülekedésben. – Titkár úr, maga mit művel itt? – jöttél oda hozzám egy idő után, amikor észrevetted, hogy az ablak előtt állok, elmerülve az ég meg a tenger csodálatos látványában. – Elfáradt a szemem, Atto úrfi – hazudtam. – És túl nagy ott a tolongás. Menjen csak vissza nyugodtan, aztán nézze meg helyettem is azokat az írásokat. Kénytelen voltam elküldeni téged, ugyanis amikor kihajoltam az ablakon, jól ráláttam az alattunk lévő partszakaszra, ahol olyasmi volt készülőben, amiről úgy ítéltem meg, hogy jobb ha nem tudsz róla, és főleg, ha nem látod. A hangokat is jól ki lehetett venni. – Csak nem azt állítod, hogy nem is érdekel, hogyan jöttem rá? – kérdezte meg éppen Kemal a te Barbellódtól.

LIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben, egy szerelmi légyott kapcsán fény derül a kalózok édesanyjuk iránt táplált gyengéd érzelmeire. Igen egyedi adottsága egyes kietlen és szél tépázta helyeknek, mint amilyen a Gorgona északi sziklazátonyai előtt elterülő partszakasz is, hogy az áramlatok tréfájának jóvoltából, ha az ember a megfelelő irányba fordul, még a leghalkabb hangokat is élesen és tisztán hallja. És most pontosan ez történt: 304

épphogy csak kidugva az orromat az ablakból, a teliholdnak köszönhetően láttam, a víz és a szél csodája folytán pedig hallottam is mindent, ami odalent Kemal és Barbello között lejátszódott. – Nem, egyáltalán nem érdekel, hogyan jöttél rá – felelte Barbello durcás hangon, abban a meggyőződésben, hogy hitelesen adja elő a sértődöttet, ahogyan az már a nők esetében lenni szokott, pedig közel sem olyan jó színésznők, amilyennek képzelik magukat. – De én akkor is elmondom: láttalak, hogy leguggoltál pisilés közben, így jöttem rá. Te persze nem vetted észre, hogy meglestelek az erdőben. De akkor nem volt ott a két kasztrált barátod, hogy eltakarjanak, ahogy szokták. – Hallgass el, idióta – szakította félbe Barbello. – Nem, most te fogsz elhallgatni. És még azt is kitaláltam, hogy anyuka vagy – nevetgélt a kalóz, Barbello dülledt mellkasára mutatva. – Szerintem legalább három csöppséget szoptattál azokkal a cicikkel. Szerencsére te, kedves Atto, teljesen beletemetkeztél a fellelt kéziratok tanulmányozásába, és a torony másik végéből egy szót sem hallhattál a beszélgetésből. Szóval Kemal rájött az álcázott nőszemély titkára, amit ez idáig a társaságból – persze kettőnkön, én Attóm, és Malagigin kívül – senki sem sejtett. Néhány pillanatig csend honolt. – Undorodom tőled – mondta Barbello. Kemal nem tűnt sértődöttnek. A heves szél belekapott az alvezér hosszú göndör hajába; egymással szemben álltak odalent, Barbello háttal az Öregtornyot tartó szikla oldalának, a kalóz mögött a tenger felé mélyülő szakadék, fölöttük vijjogó sirályok. – Jobb is így. Én is undorodom tőled, anyuci – felelte rekedten Kemal. A hamis kasztrált felemelte a kezét és a következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant el a kalóz arcán. Az alvezér már emelte is a karját, de még mielőtt bármit is tehetett volna, Barbello megragadta a gallérját, magához rántotta és az ajkára tapasztotta a száját. A kalóz csak ekkor tűnt meglepettnek, de csupán egy pillanat erejéig. Ekkor a nőszemély az egyik lábával átkulcsolta Kemal csípőjét, szabad kezét a nyaka köré fonta, és teljes testével hozzásimult a kalózhoz. Az alvezér két kézzel a nő ülepe alá nyúlt, felkapta, és egy gyengéd, de határozott mozdulattal a szikla falának döntötte, miközben alsótestét a combjai közé tolta. Barbello kéjesen felsikoltott. – Psszt! Azt akarod, hogy a te kis kasztráltad odafent meghallja? – csitította Kemal, aki időközben, ha jól láttam, a nőszemély nyakát csókolgatta szenvedélyesen. – A te hibád, túlságosan is szereted az anyukákat – mondta Barbello, ívben megfeszítve a hátát, majd mindkét karját felemelte, aztán nyögött 305

valamit, amit nem igazán értettem, de lehet, hogy csak a türelmetlen sürgetés hangja volt. – Ez igaz, a kalózok nagyon szeretik az anyukákat – mondta halkan a kalóz, miközben az ujjai a Barbello melle köré tekert szövetcsíkok körül babráltak. Nem tudtam, mitévő legyek. Még néhány sikkantás, és biztosan felfigyelsz a zajra. Másrészről azonban, ha valamiképpen figyelmeztetni próbálom a rögtönzött szeretőket odalent, mondjuk, ledobok valamit az ablakból, Barbello talán a besúgódnak hisz majd, ifjú Attóm, és ezzel helyrehozhatatlanul megrendül a kettőtök közötti bizalom. Nem volt szívem szólni neked, de nem akartam Barbello cinkosává válni, mert azzal téged árultalak volna el. Ráadásul lelkiismeret-furdalás is gyötört, hiszen Barbello engem is részesített a kegyeiből, abban pedig biztos voltam, hogy gyengéd érzelmeket táplálsz az álcázott nőszemély iránt; úgy döntöttem hát, meglapulok, és reménykedem, hogy az odalent tilosban járók nem árulják el magukat azzal, hogy még hangosabban juttatják kifejezésre kölcsönös élvezetüket. Mert erősen tartottam attól, hogy a kéj, amit a tapasztalt és erőtől duzzadó kalóztól Barbello kaphatott, jóval meghaladta azt, amit te voltál képes nyújtani neki.

LV. ÉRTEKEZÉS Amelyben az a veszély fenyeget, hogy az ifjú Atto Melani életében először megtapasztalja a szerelmi csalódás kínját, de szerencsére néhány új és fölöttébb érdekfeszítő filológiai felfedezés elvonja a figyelmét. – Valaki megsérült? – kaptad fel a fejed Barbello egyik újabb fojtott kis sikolya hallatán. – Csak a sirályok lármáznak – hazudtam. – Mindig ilyentájt, alkonyatkor őrülnek meg, összevissza csapkodnak a szárnyaikkal, bámulatos, hogy miket művelnek. Itt az ablak alatt kettő éppen párosodik. – Á, már értem – nyugodtál meg, és ismét elmerültél a lapok tanulmányozásában. Szerencsére a kéziratokkal foglalkozó társaságból is felhangzottak időnkét meglepett vagy ujjongó kiáltások, így az odalentről felszűrődő zajok beleolvadtak az általános lelkendezés zsibongásába. Nagyon úgy tűnt, hogy a szakállas atyafiak zsákjából előkerült lelet kivételes meglepetéseket tartogat. 306

– Ez az! Itt van a teljes Trimalchio lakomája! – ugrott talpra Schoppe és úgy emelte fel a két karját, mintha éppen most győzött volna az olimpián az ókori Hellászban. Vigyázó őrszemként álltam abban az ablakban, két ellentétes irányú, ám egyformán túlfűtött szédület káprázata között vergődve: a filológusok írott szó iránti ellenállhatatlan vonzalma idefent; a test, a vér és a vágy szent rítusa, egy férfi és egy nő egyesülésének ősi titka odalent. – A rettegett Cicala volt az a kalózok közül, aki a legjobban szerette az anyukáját – mondta Kemal, akiben felülkerekedett a türelmetlenség, így egyetlen mozdulattal lerántotta az álcázott nőszemély melleit rejtő, már valamennyire meglazult kötést. – Ó, a rettegett Cicala… biztos vagy benne, hogy ilyesmiket csinált a mamájával? – sóhajtott fel kacarászva Barbello, mialatt Kemal szája kebleinek dombján kalandozott. – Amikor pici volt, persze, hogy így tett, hiszen onnan kapta a finom fejecskét – felelte a kalóz nyögdécselve, gyengéden simogatva a dús emlőket – De amikor mohamedán lett, elveszítette szem elől az anyukáját, mert az Szicílián maradt És akkor egy napon, Cicala tudatta nagy ellenségével, a spanyol alkirállyal, aki Szicília uralkodója volt, hogy harminc év után találkozni szeretne az anyjával. Az alkirály erre tett egy nagylelkű gesztust, megengedte Cicalának, hogy lehorgonyozzon Messina kikötője előtt, ahol ráadásul díszlövéssel üdvözölték a kalózt, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy egy renegátról van szó, aki Mohamed szektájának egyik legkegyetlenebb rablógyilkosa volt. Az idős asszonyt felszállították a hajó fedélzetére, és végre, oly sok év után, anya és fia átölelhették egymást; néhány órát kettesben töltöttek, sírtak egy sort, átadták egymásnak az ajándékaikat, majd örökre elbúcsúztak. Cicala anyja visszament a szárazföldre. – Milyen megható történet! De ugye, az ajándék, amit Cicala az anyjának adott, nem olyan volt, mint az, amit te nekem tartogatsz? – Hát persze, hogy nem! Az én ajándékom minden kalózénál fenségesebb, tudod? – Ó, azt el is hiszem! – sóhajtott fel Barbello, majd halkan felnyögött, mert a renegát, aki közben leültette egy lapos sziklára, élénk szorgalommal hozzálátott, hogy végre megadja neki azt, amire már oly nagyon vágyott. Elvörösödtem az erotikus előadás láttán, ugyanakkor szinte belesápadtam a gondolatba, mi minden történhet, ha a szeretők lebuknak, úgyhogy felétek, a tudós társaság irányába fordultam, és úgy tettem, mintha már engem is nagyon érdekelnének Philosz Ptétész iratai, csak időnként vetettem lopva egy pillantást a hátam mögé. – Te hazug, be akarsz csapni – nyögdécselt közben Barbello, aki apró fehér kezével szinte kétségbeesetten kapaszkodott Kemal nyakába, könnyedén felvéve a férfi testének ritmusát. 307

– Esküszöm, hogy igaz, szerelmem, és ez neked köszönhető, mert anyuka vagy – duruzsolt tovább a kalóz, szerelmetesen gyötörve társnője testének minden rejtett zugát. Mert nem más a szerelmi találka, mint egy orvtámadás fényűző paródiája, amelyben a támadó tőre nem halált, hanem életet és élvezetet ad önkéntes áldozatának, aki nem segítségért kiált, inkább támadásra buzdít, s miközben a tőr beléhatol, nem menekülni vágyik asztaltól, ágytól vagy faltól, csak arra, hogy megadja s átadja magát az édes gyötrelemnek. – A nagy Occhialí – mondta Kemal, mialatt durva jobbjával társnője nyakának izmait morzsolta, a balját meg Barbello tomporának mélyére süllyesztette −, az a másik híres calabriai renegát, már török admirálisként tért haza csak azért, hogy meglátogassa az édes mamáját, de az látni sem akarta megtagadott fiát. És akkor a nagy kalóz elsírta magát, mint egy kisgyerek. Mi kalózok teljes szívünkből szeretjük az anyukánkat… hát nem érzed? – nevette el magát az alvezér, majd gyengéden felemelte Barbellót és lágyan hanyatt döntötte a szikla tövében. Az álcázott nőszemély szerencsére valamivel visszafogottabb nyögdécseléssel fogadta az új felállást. – Milyen pompás és ellenállhatatlan a te ajándékod. Egészen biztos vagy benne, hogy egyik kalózé sem ily gyönyörteljes? – suttogta az élvezettől remegő hangon Barbello. – Tudod mit, kis hazudósom, hadd találjam ki: fogadok, hogy csak a vezéredé, a nagy Alié képes felülmúlni, de csakis az övé, nem igaz? – kuncogott incselkedve Barbello, a beletúrva kezével az alvezér sűrű göndör loboncába. – Úgy bizony! – kiáltott fel a kalóz, nem bírva megállni, hogy a végső gyönyör pillanatában felszabadult, vidám kacagásban törjön ki.

LVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben tudós társaink örömittas ujjongással fogadják Trimalchio lakomája teljes szövegének előkerülését, majd a fenséges lelet egyik részletét ízlelgetik. – Úgy bizony! – kiáltottam fel én is, majdnem ugyanabban a pillanatban, kétségbeesetten igyekezvén elnyomni Kemal diadalittas üvöltését, abban a reményben, hogy megtéveszthetem érzékeny füledet, és a többiek sem vesznek észre semmit. Szerencsémre, te éppen akkor kérdezted meg, igaz, már másod308

szor, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzátok, és vetni egy pillantást a kéziratokra, hiszen kétségtelenül csodálatos dolgok kerültek napvilágra. – Úgy bizony, Atto úrfi, nagyszerű felfedezés ez – szőttem tovább a szót −, ezért is húzódtam félre, hogy ne akadályozzam tudós elméinket a tanulmányozásban. De látom, hogy immár nincs akadálya a jelenlétemnek. – Hát akkor jöjjön már ide, az ég szerelmére! – sürgettél türelmetlenül. Közelebb mentem: a társaság tudós tagjai alig bírták kordában tartani érzelmeiket. Schoppe ünnepélyes arckifejezéssel fordult oda hozzám, közelebb hajolt, aztán megölelt, utána pedig meghatottan bejelentette: – Megvan. – Nagyon jó. De micsoda? – bámultam rá elképedve. – Hogyan? – eresztette el a vállamat az öreg német, mintha hirtelen érdemtelenné váltam volna a bizalmára. – Hát nem érti?! A Trimalchio! Megtaláltuk a teljes Trimalchio lakomáját, azt, amelynek létezéséről még csak álmodni sem mert soha senki! Mindenki körém gyűlt és lázasan lobogtattátok, meg az orrom alá dugdostátok a különféle papírlapokat, közben meg egymás szavába vágva magyaráztátok, miről is van szó. Végül Naudé csendet intett és magához ragadta a szót. – Minden teljesen világos. Philosz Ptétész elhozta erre a szigetre azt a kéziratot, amelyben szerepel Trimalchio lakomája Petronius Satyriconjából, amit Poggio Bracciolini másolt le. Vagyis ezt a kéziratot itt. Már sikerült összeraknunk az egészet. Szerencsére, noha a lapok nincsenek összefűzve, kitűnő minőségű pergamenről van szó, és kiválóan olvasható a szöveg. Tessék, titkár úr, legyen ön is tanúja ennek a nagy felfedezésnek, nézze és csodálja! És azonfelül, hogy itt van a Satyricon, amelynek mi filológusok eddig csak hírét hallottuk és csupán töredékeit ismertük, előkerült Trimalchio lakomája is, az a rész, amelyet soha senki nem látott. Tessék, élvezkedjen csak nyugodtan! Sőt, válasszon egy bekezdést, és olvassa el. Kiválasztottam hát egy lapot és olvasni kezdtem. Mialatt a szememmel követtem a sorokat, Schoppe fennhangon fordított, így nyomban meg is értettem a szöveget: arról volt benne szó, hogy Fortunata, Caius Trimalchio felesége éppen megérkezik a vacsorára, ahol már várja a barátnője, Scintilla és egyik barátja, Habinnas. „– Hát téged is lehet látni? Ekkor aztán az történt, hogy Fortunata elhízott karjairól lehúzta karkötőit, és sorra megmutogatta a csodálkozó Scintillának. Végül még lábszártekerőit és arany hajhálóját is leoldozta; utóbbiról azt állította, hogy színaranyból van. Észrevette ezt Trimalchio, és az összes holmikat magához kérette, mondván: 309

– Íme, itt láthatjátok asszonyi rabságunk bilincseit. Így fosztják ki a magunkfajta szegény papucshősöket. Legalább hat és fél librányinak kell lennie. De nekem is van ám egy tíz libránál semmivel sem kisebb súlyú karkötőm, amelyet jövedelmeim Mercuriusnak felajánlott ezredrészéből csináltattam. Végül is, nehogy hazugnak tartsuk, behozatott egy házimérleget, és körbevitetve elismertette velünk, hogy az ékszer súlya csakugyan akkora. Scintilla, aki ugyancsak nem maradt el mögöttük hiúság dolgában, letépte nyakáról talizmánjának aranytokját, amelyet Szerencsehozónak nevezett; aztán két fülbevalóját is előszedte, és átnyújtotta Fortunatának, hogy legyen neki is mit megbámulnia. – Az uram jóvoltából – mondta – senkinek sincs ennél különb ékszere. – Hogy mondod? – szólt közbe Habinnas. – Addig kínoztál, míg meg nem vettem ezt az üvegbabot. Esküszöm, ha lányom volna, tövestől levágnám jó előre mindkét fülét. Ha asszonyok nem lennének, annyiba vennénk minden ilyet, mint a sár. De hát meleget pisálunk, és hideget iszunk. Közben a bortól elgyengült asszonyok nagyokat kacagtak, és részegségükben egymást csókolgatták, mialatt egyikük háziasszonyi erényeit, másikuk a férje szerelmi ügyeit és közönyét hánytorgatta. Miközben a két nő csaknem egymásba bújt, Habinnas lopva fölemelkedett, és Fortunata lábait megragadva, a kerevetre hajította. – Juj, juj! – visított fel az, minthogy tunicája felcsúszott a térdéről.”* – Csodálatos! Ön is így látja, nemde, titkár úr? – jegyezte meg Naudé. – Valóságos remekmű – jelentette ki Guyet, meg sem várva a válaszomat. – Egy zseni, a mi Petroniusunk – értett egyet Schoppe. Te és Malagigi kissé zavartan néztetek össze. – Bocsássanak meg – feleltem félénken −, de én nem vagyok szakértő a témában, ezért nem is vagyok alkalmas arra, hogy teljes mértékben felmérjem ennek a felfedezésnek a jelentőségét. Guyet türelmetlenül rám förmedt. – Titkár úr, hogyhogy nincs tudomása arról, amit mindenki tud? Tacitus, a híres történész, akinek a műveit Poggio Bracciolini fedezte fel szerencsésen, részletesen ismerteti Titus Petronius Arbiter kivételes alakját, és nehogy azt mondja, hogy sose hallott róla!

*

Petronius: Satyricon (fordította Horváth István Károly). 310

TUDNIVALÓ Amelyben a tisztánlátás végett ismertetődik, hogy ki is volt Petronius, majd utóbb az is, miről szól az ő híres Satyriconja. Guyet elmesélte, hogy Tacitus elbeszélése alapján, Petronius egy hallatlanul kifinomult ízlésű ember volt, aki szerette a ravasz és körmönfont beszédet, valamint nagyúri pompában és kényelemben élt: az éjszaka volt az ő világa, amelyet az élvezeteknek szentelt, és általában hajnalban feküdt le. Miközben más előkelőségek ezerféle módon és mindenáron a hírnévre törekedtek, Petronius semmi különöset nem tett, mégis híres és nagyra becsült lett. Ő ugyanis az elegancia nagymestere volt: hasonszőrű éjszakai bagoly barátait szinte elemésztette a hiúság, ő visszafogott és mértéktartó volt. Sokan, csakhogy felfigyeljenek rájuk, drágaköveket aggattak magukra vagy kényelmetlen, de extravagáns öltözéket viseltek, nemkülönben pedig minél vaskosabb rosszindulatú pletykákat engedtek útjukra, mégsem méltatta őket pillantásra a kutya se. Petronius azonban, noha mérhetetlenül gazdag volt, nem új ruhákat vett, hanem a régieket alakította át vagy egészítette ki valamilyen apró részlettel, úgy, hogy újnak nézzenek ki; esténként mindig kitalált valamilyen elmés és frappáns szójátékot; nem vett új gyűrűket, hanem a régieket más sorrendben rakta fel az ujjaira – persze mindenki megpróbálta leutánozni, és az estélyeit követő napon egész Róma széltében-hosszában taglalta legújabb zseniális újításait. Petronius mindenkit lenézett, de oly kedvesen, barátságosan és rokonszenvesen tette, hogy senki sem volt biztos benne, valóban ennyire leereszkedően kegyes és kedélyes volt, vagy csak szerepet játszott, a tettetés bajnokaként. Amikor Petroniust komoly politikai tisztségekre jelölték, hirtelen és váratlanul megváltozott, és nyoma sem maradt benne annak, aki addig volt: amikor a rebellis Britanniában volt prokonzul, olyan kivételes határozottsággal és keménységgel lépett fel, hogy a felettesei nem győzték dicsérni rátermettségét. Amint hazatért azonban, ugyanazt az életmódot követte, amelyet korábban; az ügyes komédiás hírében álló Petronius kedves volt Néró szívének. A császár csodálta kifinomult ízlését, amely ezernyi apró gesztusban nyilvánult meg, s miután bevonta részeg és féktelen tivornyáiba, amelyek során méltó társra lelt benne, elnevezte arbiter elegantiarumnak, vagyis a jó ízlés legfőbb bírájának. Tigellinus prefektus azonban, a császár személyi testőrségének, a hírhedt pretoriánusoknak a parancsnoka, féltékeny volt Petronius sikereire, és attól tartva, hogy az a császár kegyeibe férkőzve kiüti őt a nyeregből, aljas 311

összeesküvést szőtt ellene. Nem sokkal az előtt derült fény egy Néró ellen tervezett merényletre, amelynek Gaius Calpurnius Piso, egy ifjú patrícius volt az értelmi szerzője. Tigellinus azt sugallta Nérónak, hogy Petroniusnak mindenképpen köze volt a dologhoz, hiszen az egyik összeesküvő a legjobb barátja volt. Hogy hitelesnek állíthassa be a vádat, Tigellinus korrumpált egy szolgát, aki hajlandó volt tanúvallomást tenni Petronius ellen, ezek után pedig letartóztatta Petronius szolgáinak nagy részét, nehogy azok uruk mellett tanúskodhassanak. Miközben mindez történt, Petronius a császár megbízásából Campaniába utazott. Amikor Cuma városába ért, parancsot kapott, hogy álljon meg és tekintse magát letartóztatottnak, addig, míg a császár meg nem érkezik, és nem dönt további sorsáról. Világos volt, hogy a halálos ítéleten kívül másra nemigen lehet számítani. A szabad szellemű Petronius, meséli Tacitus, úgy döntött, hogy nem várja be a császár ítéletét, és önkezével vet véget életének, de úgy, ahogy ő akarja, és nem elsietve a dolgot. Mintha csak római estélyeinek egyik legújabb kihívó ötletét valósítaná meg, Petronius felvágatta az ereit, azután bekötöztette azokat, majd ismét hagyta, hogy vérezzenek, és így tovább, amíg szép lassan el nem vérzett. Időközben nem szent és komoly dolgokról beszélgetett maga köré gyűjtött barátaival, hanem vicceket mesélt, pajzán dalocskákat énekelt velük és érdekes történeteket mesélt nekik, imigyen nevette ki az erkölcs magasztos bajnokait. S mintha csak halálának napja is pontosan ugyanolyan nap lenne, mint a többi, megjutalmazta vagy megbüntette a rabszolgáit, egyszóval a saját halálából egy utolsó ihlettel az elegancia mesterművét alkotta meg; megebédelt, szokása szerint szunyókált egyet, azután rendelkezéseket adott. Petronius nem nyúlt a végrendeletéhez, vagyis nem iktatott be az utolsó pillanatokban olyan klauzulákat, amelyekben Néró, Tigellinus és más potentátok javára rendelkezett volna, ahogyan általában szokás volt, annak érdekében, hogy az elhunyt vagyonát ne kobozzák el valamilyen mondvacsinált ürüggyel. Épp ellenkezőleg: mintegy posztumusz bosszúként, írt egy igen kompromittáló elbeszélést Néró féktelen és tébolyodott tivornyáiról, méghozzá szodomita ifjak és prostituáltak szájába adva a gyomorforgató és obszcén részletekkel teli történetet, majd a kész művet lepecsételte és megcímezte Néró császárnak. Végül összetörte a saját pecsétgyűrűjét, hogy a halála után senki se használhassa fel azt az ártatlanok ellen. Hősies öngyilkosságával követendő példát mutatott, s talán ennek köszönhető, hogy többen azok közül, akik állítólag vagy valóban részt vettek Piso összeesküvésében, szintén önkezükkel vetettek véget életüknek: Seneca, a filozófus, Lucanus, a költő, Gnaeus Domitius Corbulo tábornok, Epicharis, a felszabadított rabszolganő és sokan mások.

312

– Így élt és halt Petronius, arbiter elegantiae – fejezte be az ismertetőt ünnepélyes képpel Guyet. – És amint bizonyára megértette, kedves titkár úr, a Satyricon valójában szerzőjének lelkivilágát tükrözi: egy vakmerő, nemes, igaz és húsbavágó vádirat ez Néró császár förtelmes uralkodása és a dekadens Róma ellen, amelyben lelepleződik az a közönséges, bestiális, aljas és erkölcstelen életmód, amely akkoriban a császárságban uralkodott. – Tehát a Satyricon az az írás, amelyet Petronius, a halála előtt elküldött Nérónak. Elmesélné azt is, hogy mi a cselekménye? A kérdést te tetted fel, én ifjú Attóm, és az láthatóan telibe talált, mert a francia filológus ily módon arra kényszerült, hogy elmagyarázza, valójában miről is szól a Satyricon, amelynek oly nagy jelentőséget tulajdonítottak a mi tudós elméink. – Nos, ki ne ismerné a Satyricon történetét? – felelte Guyet, aki kissé zavartan, kutató pillantást vetett Schoppéra, mintegy abban a reményben, hogy az majd leveszi a válláról ezt a kényelmetlen feladatot, de a tiszteletre méltó német úriember úgy tett, mintha nem venné észre a segélykérést. Naudé azonban boldogan jelentkezett – úgy tűnt, hogy tudós társaival ellentétben ég a vágytól, hogy élvezkedhessen az ókor legízesebb irodalmi falatjának csócsálgatásában.

A Satyricon, magyarázta el Naudé, Encolpius, egy érett férfi és Giton, egy fiatal kamasz története, az egyik a gazda, a másik a szolgája, egyébként pedig szeretők. Ezek ketten városról városra vándorolnak Ascyltos, egy harmadik pederaszta társaságában, aki időnként elcsábítja az ifjú Gitont, kiváltva ezzel Encolpius dühét és féltékenységét. A két felnőtt férfi művelt embernek állítja be magát, de valójában mindketten sötét bunkók. Ascyltos egyszer eltűnik: amikor előkerül, elmeséli, hogy egy családapa majdnem megerőszakolta, aztán egy bordélyban találta magát. Encolpius impotens, ugyanis megátkozták, mert részt vett egy borzalmas és tiltott rítusban Priapus, a szex istenének szentélyében. A három vándort befogadja Quartilla, Priapus papnője, aki elkábítja, megkínozza, majd közösülésre kényszeríti őket, végül orgiát rendez nekik, amelyben részt vesz a szolgálólánya és egy hétéves kislány, akinek Giton veszi el a szüzességét, mialatt Encolpius és Quartilla az ajtó mögül lesik őket és közben ők is hevesen párosodnak; a többi szereplő többé-kevésbé részegen, kéjnőkkel, buzeránsokkal és kisfiúkkal teszi ugyanezt. Háromnapnyi, hasonló jellegű fáradozást követően Encolpius, Giton és Ascyltos meghívást kapnak Trimalchio lakomájára, amely ennek a remekműnek a legtartalmasabb részét képezi. Caius Trimalchio egy felszabadított rabszolga, 313

aki megörökölte volt gazdájának hatalmas vagyonát, aki erotikus szolgálatai fejében hagyta rá a mesés örökséget. Imádja fitogtatni a gazdagságát, ezért aztán a lakomát minden képzeletet felülmúló látványosságok kísérik: rabszolgák, zenészek, pantomimesek és táncosok hada özönlik be, az ételek alakja különféle állatokat, istenségeket és az állatöv csillagjegyeit idézi, egy kis szökőkútból bor folydogál, aztán egyszer csak szétnyílik a mennyezet, és csillárszerű képződmény ereszkedik le, amely tele van aggatva különféle ajándékokkal a vendégek számára. Egy élő disznót vezetnek az asztalhoz, a házigazda parancsot ad, hogy azonnal süssék ropogósra; amikor feltálalják, kiderül, hogy a belsőségek benne maradtak. Trimalchio éktelen haragja gerjed, de amikor felvágják az állat hasát, abból kolbászok, sonkák és mortadellák ömlenek ki, a vendégek legnagyobb gyönyörűségére. Mialatt a táncosok, akrobaták, csepűrágók és a közönséges semmirekellők zabáinak és vedelnek, Trimalchio először filozófiai értekezésbe fog az emberi élet semmisségéről, aztán megveri és megalázza a feleségét; az bosszúból flörtölni kezd a jelen lévő asszonyokkal. Időközben a bankettre mindenféle gazfickók, csirkefogók, ingyenélők, sőt tolvajok szivárognak be. A három jó barát elmenekül a fáradságos ünnepségről, majd a sokadik alkalommal összevesznek Giton miatt. Encolpius egy időre egyedül marad, ám amikor ifjú és szeszélyes szeretője visszatér hozzá, ismét féltékenységi rohamot kap, mert Giton kikezd a vén fűzfapoétával, Eumolpusal, aki végül átveszi Ascyltos helyét. Az új trió különféle kalandokban vesz részt: először egy hajóra szállnak, de hajótörést szenvednek, végül Croton városában kötnek ki, ahol gátlástalan örökséghajhászok, a pederasztia bűnébe esett férjek, babonás papnők, vén boszorkányok valamint feslett nőszemélyek és buja dámák közé keverednek. Amikor Encolpius, aki továbbra is reménytelenül impotens, két egymást követő alkalommal csődöt mond Circe, a kéjvágyó matróna ágyában, a nő megkorbácsoltatja és leköpdösteti a szolgáival. Végül a főszereplő elkeseredésében a vén és rusnya Eumolpus kezébe adja a szerszámát, ahol az ideiglenesen életre kel, de ekkor az istenek megkönyörülnek rajta, és Mercuriusszal gyógyírt küldenek neki. Ezek után Encolpius férfiassága soha nem látott erőben tündököl. A három barát végül úgy dönt, elhagyják Croton városát, de Eumolpus előbb még ír egy hamis végrendeletet, amelyben előírja leendő örökösének, hogy az egye meg az ő holttestét. A legbetegesebb örökséghajhászok még a halottevésre is hajlandónak mutatkoznak. A történet itt szakad meg.

A végtelenül trágár, obszcén és közönséges történet hallatán te, én és Malagigi, szerintem érthető módon, nem törtünk ki zajos tetszésnyilvánításban. Guyet kénytelen volt a tudós kolléga segítségére sietni. 314

– Csak, hogy világos legyen, itt magasröptű irodalomról van szó! Az obszcenitás, a pederasztia, a perverzió és az alantas ösztönök dicsérete csupán ürügy arra, hogy egy maró gúnnyal átitatott zseniális szatírát lehessen írni. Hardouin egész idő alatt egy szót sem szólt. És igazából Schoppe sem csatlakozott Guyet lerendezéséhez, noha a kérdéses művet egészen biztosan töviről hegyire ismerte. Eszembe jutott, hogy ez idáig, minden egyes alkalommal, amikor valamilyen szentségtörő vagy erőszakos téma került szóba, Schoppe mindig beavatkozott és hevesen tiltakozott annak részletes taglalása ellen, úgymond a ti, vagyis a még romlatlan ifjúság védelmében, és sikerült is megakadályoznia a botrányos vagy trágár beszédet. Most azonban, a Satyriconról lévén szó, még csak nem is húzta össze rosszallóan a szemöldökét. Olybá tűnt, mintha az ókoriak iránti túlzott tisztelet megzavarta volna az elméjét. – Nem csupán egyszerű ürügyről van itt szó, kedves Guyet, de nem ám! – javította ki cinkos mosollyal Naudé az idős filológust. – Petronius a Satyriconnal tanúságot tett arról, hogy ő az Ókor, vagyis minden idők legbriliánsabb zsarnokságellenes és legszabadabb szellemű írója. Az, ami első látásra trágárságnak tűnik, valójában az eszményített és álszent, képmutató szerelem fogalmának tagadása, és a testi szerelem szépségének, az érzékiségnek, a vágynak és a szórakozásnak a felmagasztalása. Arra mutat rá, hogy a szerelem nem más, mint az élvezetre való törekvés, amelyet nem lehet korlátok közé szorítani! – Te perverz disznó – dünnyögte el halkan, de azért hallhatóan Schoppe, aki Naudé szónoklata hallatán mintha elveszítette volna kezdeti lelkesedését Petronius nagyra becsült kézirata iránt. – Petronius a mai nagy szabad szellemű írók előfutára volt – folytatta Naudé, eleresztve a füle mellett Schoppe megjegyzését −, azoké, akik az életüket adták a szabadság védelmében és a korlátok ledöntésének érdekében, és itt elsősorban az ifjú Ferrante Pallavicinóra gondolok. De más barátaimra is, például Antonio Rocco retorikaprofesszorra Páduából, aki azt tanította, hogy csak egyetlenfajta szeretet létezik, amit saját magunk iránt érzünk, és aki ezt tagadja, az álszent képmutató; vagy Busenellóra és Badoaróra, a nagy Monteverdi szövegíróira. – Igen, igen, a te barátaid – szakította félbe Schoppe. – Nos ők valójában mind a velencei Ismeretlenek Akadémiájának tagjai, vagyis egy olyan bagázsé, amelyből csak hozzád hasonló perverzek kerülnek ki. Hogy mást ne mondjak, a te kiváló professzorod, Cremoninus, aki szinte valamennyi tanítványát megrontotta a páduai univerzitáson. – Nem vagy más, csak egy mocskos szájú plebejus, Kaspar, és az is maradsz örökre – vágott vissza Naudé szenvtelenül.

315

– Én csak a nevén nevezem a pederasztiát, a tiédet meg azokét a nyomorultakét, akikkel tele van az Ismeretlenek Akadémiája, akik csak akkor érzik jól magukat, ha nőnek öltözhetnek, aztán jól se… – Kaspar, türtőztesd magad! – tiltakozott Mazarin könyvtárosa. – Csak nem azt állítod, hogy megbotránkoztatlak! Hát már nem vagy annyira képmutatás-ellenes? – ironizált a vén német. – Az ismeretlenek filozófiája bezzeg nem botránkoztat meg, pedig azok dicsőítik a hermafroditákat, a pederasztákat meg a transzvesztitákat, és bármire képesek, hogy rátehessék a kezüket a kisfiúkra vagy a szerencsétlen heréltekre, bocsánat. Szenvedélyes kitörésében az öreg Schoppe megsértett benneteket, kasztráltakat. Elsötétült arccal lopva rám pillantottál. Talán neked is eszedbe jutott, hogy az Ismeretlenek Akadémiájának tulajdonában állt a velencei Teatro Novissimo, ahol tizenöt évesen debütáltál a La Finta Pazzában. Az Ismeretlenek Akadémiája azoknak a nagy hatalmú személyiségeknek a zártkörű csoportja, akik évszázadok óta meghatározták a Velencei Köztársaság sorsát. Imádták a női-férfi szerepcserét, és akik olyan műveket szerettettek meg a közönséggel, mint Ferrante Pallavicino Hermafrodita hercege, amelyben a főszereplő egy férfinak öltözött nő volt, vagy mint Giulio Strozzi La Finta Pazzája, amelyben Achilleuszt az anyja fiatal lánynak maszkírozza, hogy ne kelljen elmennie a trójai háborúba, mert tudja, hogy ott a halál vár rá. Elgondolkodva, aggodalmasan vizslattál, ezúttal meg sem próbáltad elrejteni sötét gondolataidat, pedig már elég magasra kapaszkodtál a tettetés iskolájának szamárlétráján. Talán ismét kasztrált voltod és az azt óhatatlanul kísérő megaláztatások jártak a fejedben.

Magamban elátkoztam azt a szószátyár Schoppét, aki először felháborodik a legenyhébb pajzánság hallatán, aztán egy árva szót sem szól Petronius obszcenitásairól, végül – igaz, nem szándékosan – sértegeti a kasztráltakat. Gyermekkorod óta hallgattad kéjvágyó uraid szájából a herélteket dicsőítő történeteket, amellyel az eunuchok kivételes és kiváltságos helyzetének csodálatos előnyeit ecsetelték. Milyen szép mesék is voltak azok! Dariusnak kasztráltak egész sora adott tanácsokat, sőt valójában ők kormányoztak helyette, mint például az a pederaszta Bagoasz, aki magával Nagy Sándorral volt szenvedélyes szerelmi viszonyban. Néróról egyenesen azt állították, hogy titokban feleségül vette Sporust, az eunuchot, méghozzá ünnepélyes házassági ceremónia kíséretében. Martialis és Statius ódákat zengtek Flavius Earinusról, Domitianus császár kegyeltjéről. Ammianus Marcellinus szerint az eunuchok gyakorlatilag átvették a hatalmat Rómában, akkora befolyásuk volt a szenátorokra, akikkel megosztották az ágyukat. A kasztráció, amelyet eredetileg a halálbüntetés 316

helyett alkalmaztak, az ókori historikusok történeteiben a siker záloga lett. Herélt volt a nagy hatalmú Narses, a bizánci hadsereg főparancsnoka Justinianus császár idejében, és Ignatius, Konstantinápoly pártiárkája, I. Mihály császár fia, akit az apja ellenségei fosztottak meg férfiasságától. Vagy ott van Eutropius története, aki I. Theodosius császár udvarában volt eunuch, majd Arcadius kamarásaként gyakorolt nagy befolyást a konstantinápolyi udvarra, utóbb konzulnak jelölték, és meg is választották. Mekkora dicsőség várt a kasztráltakra, gondolhatta volna valaki, eme csodás történetek hallatán. És hát végül is, a te tanítómestered, monsignor Felice Cancellieri, aki gyermekkorodtól kezdve énekelni tanított téged és a fivéreidet, ő is kasztrált volt. És nyilván nem a pénzért, tekintve, hogy előkelő bankárcsaládból származott… Talán ezek a gondolatok jártak a fejedben, miközben lopva engem lestél. Vagy talán mégsem. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha nem megosztani kívánnád velem belső vívódásaidat, hanem épp ellenkezőleg, azt próbálnád kitalálni, hogy mi jár az én fejemben. Figyeltelek, és láttam, hogy szeretett Barbellódra fordítod a tekintetedet. És akkor, mintha éles fény villant volna fel a sötét éjszakában, pontosan abban a pillanatban, amikor az álcázott nőszemély visszanézett rád, nos akkor értettem meg. Eszembe jutottak Kemal szavai az anyaságról, és végül ez volt az az apró részlet, ami nyomra vezetett. Rájöttem, hogy kicsoda Barbello! A gyanúm nagyon is megalapozott volt, de ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzek, ki kellett kérdeznem Malagigit. De nem ez volt rá a megfelelő pillanat.

– És mi most Petronius Satyriconjának melyik részét is találtuk meg itt, Gorgonán? – tetted fel a kérdést, amelynek hallatán Schoppe láthatóan megnyugodott. – Trimalchio lakomájának második részét – felelte Guyet. – Ami azért olyan páratlanul értékes, mert szokatlan, igen különleges nyelvezettel írja le az asztaltársaság tagjait, ami minden bizonnyal óriási érdeklődést és csodálatot kelt majd a Bölcselet Köztársaságának minden polgárában. Már legalább húsz olyan kifejezést találtam, amelyek, és ebben biztos vagyok, az ókori római irodalmi művek egyikében sem fordulnak elő, csak és kizárólag itt. És pontosan ezekből a részekből világos, mint a nap, hogy a Satyricon szerzője azonos azzal, akiről Tacitus beszél. Köszönettel tartozunk Philosz Ptétésznek, és természetesen Poggio Bracciolininek, aki saját kezűleg jegyezte le Trimalchio lakomájának teljes szövegét. 317

– Emlékszem rá, hogy az első töredékben, amelyre itt rábukkantunk – jegyezted meg ekkor −, volt néhány megjegyzés Poggio tollából, olyanok például, mint az, hogy Pénz elvesztése. Hajótörés. Harmincmillió sestertius és hasonlók. Ugye jól emlékszem, titkár úr? – Igen, nagyon is – feleltem −, de mivel az írás itt van nálam, akár utána is nézhetünk. – Én eléggé tapasztalatlan vagyok, és nem igazán igazodom el a filológia tudományában, ezért is remélem, hogy elnézik nekem, hogy akkor azt hittem, Poggio történetecskéiről van szó, amelyeket a Satyricon ihletett. De szerencsére önök felvilágosítottak arról, hogy olyan kommentárokról van szó, amelyeket általában a tudósok széljegyzetben a szöveg mellé írnak, vagyis személyes használatra szóló megjegyzésekről. A tudósok igenlően bólogattak. – Nos, most, hogy elolvastam azt a szöveget, amit az előbb találtunk, felfigyeltem rá, hogy Trimalchio a lakoma alatt elmeséli: fiatal korában egy hajótörés folytán elveszített néhány hajót, és ebből legalább harmincmillió sestertius kára származott. Egyszóval olybá tűnik, mintha Poggio feljegyzései megelőznék azt, ami a regényben később történik. – És akkor mi van? Ez valószínűleg azt jelenti, hogy Poggio ahhoz fűzött kommentárt, ami a folytatásban történt – vágta rá Naudé, akit láthatóan felidegesített az akadékoskodásod. – De azt is leírta – jegyeztem meg én, és elővettem a zsebemből az összehajtogatott papírlapot −, hogy, idézem: Folytatni Trimalchio történetét és beiktatni néhány szerencsétlen fordulatot. Ez vajon mit jelenthet? – Ne szórakozzunk már, csak nem fogunk belekötni minden apróságba? – tiltakozott Schoppe. – A magyarázatokat ráérünk akkor értelmezni és rendezni, amikor már megszerkesztettük az első kiadást! – Egyetértek! – csatlakozott ellenfeléhez Naudé. – Ne vesztegessük az időnket holmi marginális kérdésekre. Hát nem elég, hogy megtaláltuk a híres Satyricont? Mint az előbb mondottam volt, ennek a remekműnek a nyelvezete, modernsége, szellemessége és gördülékenysége egyértelműen arra a Petronius Arbiterre utal, akit Tacitus, a nagy Poggio Bracciolini másik felfedezettje oly képletesen leír. És a Bölcselet Köztársasága ezért örök hálával tartozik Poggiónak! Naudé úgy emelte fel az ujját, mint egy ókori római szenátor egy nagy sikerű beszédet követően. Már csak a kitörő tapsvihar hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép, de ekkor megint közbeszóltál. – Egy pillanat: ha jól értem, két évszázaddal ezelőtt Poggio Bracciolini egy időben fedezte fel a Satyriconnak ezt a részét, és Tacitus azon írásait, amelyek Petroniusról szólnak – foglaltad össze a lényeget. – Pontosan. – Milyen furcsa egybeesés – mondtad. 318

– Az az igazság, hogy túlontúl is sok van itt a véletlen egybeesésekből. A megjegyzés Hardouin szájából hangzott el.

LVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben felbukkan a szegény Bouchard egyik írása, és Naudé szorult helyzetbe kerül, de közönyösnek mutatkozik. A vita egész ideje alatt, de a Satyricon olvasása idején is, a breton könyvtáros végig a földön ült, és egy halom írás fölé görnyedt, amelyek nagyon különböztek a Petronius kézirattól. – Azt hiszem, mindenképpen vetniük kell egy pillantást erre – jelentette ki most, és felemelte a kezében lévő paksamétát. Közelebb húzódtunk. Egyértelmű volt, és ezt Guyet-nek köszönhetően már Schoppe és Hardouin is tudták, hogy Bouchard kézírása van előttünk. Május havában Όρεστής-nek le kellett lassítania a Syncellus kézirattal kapcsolatos munkáját, mert komoly fejfájások gyötörték. Az ókori historikusok gyalázkodásai megrontják az időt: az impia cohors még egyet kavart a már amúgy is zavaros levesen. A feljegyzés stílusa egy bensőséges naplóra vallott. – Kérdem én: mit keresnek Bouchard feljegyzései Petronius műve mellett? – tette fel a kérdést Hardouin, majd jelentőségteljes és gyanakvó pillantást vetett a társaságra. – Bouchard? Ez a napló tehát az én szegény barátomé? Ő lenne Oresztész? – kérdezte Naudé döbbenetesen őszintének tűnő elképedéssel. Schoppe, Guyet és Hardouin kérdő és kutató tekintettel figyelték Mazarin könyvtárosának reakcióját: vajon valóban fogalma sem volt róla, ki rejtőzik Oresztész neve alatt? Schoppe részletesen beszámolt arról, hogy Rómában Naudé és Bouchard sülve-főve együtt voltak. Guyet röviden megjegyezte, hogy minden filológus előtt ismert tény volt: Bouchard előszeretettel használta az Oresztész álnevet. – Te idefigyelj, nehogy már azt állítsd, hogy semmit sem tudtál erről? Ti ketten egészen közeli barátok voltatok – förmedt rá az öreg német a francia könyvtárosra. 319

– Kedves Kaspar, éppen te szoktad állandóan a szememre vetni, hogy csak orvostant tanultam, és gőzöm sincs a filológiáról. Akkor hát miért csodálkozol azon, hogy nem ismertem az álnevet, amelyet Bouchard a filológiai munkája során használt? – gúnyolódott Naudé. – Igazad van, kedves Gabriel. Csak azt felejtetted el hozzátenni, hogy hiába tanultál orvostant, diplomát abból sem szereztél – veregette meg lesajnálóan Naudé vállát az öreg Schoppe. Mielőtt még a dolog elfajulhatott volna, Hardouin közbeavatkozott. – Megismétlem a kérdést: valamelyikük meg tudja mondani, hogy mit keresnek Bouchard feljegyzései itt, három szakállas földműves tarisznyájában, ezen az elhagyatott szigeten, a Tirrén-tenger kellős közepén, ráadásul a Petronius mellett? – húzta fel a szemöldökét a breton. Megjegyeztem, hogy a feljegyzések az ókori történészek hazugságainak felsorolására utalnak, Bouchard nyilván behatóan tanulmányozta azokat. De hogy mit értett az alatt, hogy „megrontják az időt”, és hogy mi lehet az impia cohors, vagyis „a gonosz horda” na arról halvány fogalmam sem volt. – Egy valami holtbiztos – jelentette ki Naudé. – Ennek az egésznek semmi köze sem lehet Philosz Ptétészhez, vagyis a vendégeinkhez, akik most jókat hortyognak az asztalunknál. Ami a többit illeti, tanácstalan vagyok. – Hát igen – csatlakozott Guyet letörten, széttárta a karját és szomorúan lehajtotta a fejét. – Megmondtam én, Atlasz elvarázsolt kastélyában vagyunk. Vagy egyszerűen csak zavaros hallucináció áldozatai lettünk. – Az is lehet, hogy ezek hárman nem is alszanak, csak úgy tesznek, mintha – mondta halkan Malagigi −, és csak arra vártak, hogy maguk átkutassák a tarisznyájukat. És ha így van, akkor bizony elég nagy pácban vagyunk. Talán jobb lenne elmondani nekik az igazat, és akkor… – Vigyázat, felébredtek! Hardouin figyelmeztetett bennünket a veszélyre: a három szakállas közül az egyik már a szemét dörzsölgette, és úgy tűnt, hogy a másik kettő is ébredezik. Miután rövid úton elvetettük Pasqualini ötletét az igazság töredelmes bevallásáról, és gyorsan, noha nehéz szívvel, visszacsempésztük a helyükre a kéziratokat, aztán a tarisznyát is letettük oda, ahonnan elvettük (persze előbb megállapodtunk, hogy az első adandó alkalommal végigolvassuk Bouchard feljegyzéseit), mindenki lázasan nekilátott meggyőzni a vendégeinket, hogy maradjanak ott éjszakára, hiszen már amúgy is nagyon-nagyon késő van.

320

LVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben elindulunk az úgynevezett Holtak mezeje felé, abban a reményben, hogy rátehetjük a kezünket Philosz Ptétész többi kincsére. Másnap reggel a három szakállas atyafi későig aludt. Én szokásomhoz híven korán ébredtem, és azt javasoltam neked, Barbellónak és Malagiginek, hagyjuk pihenni Naudét és Hardouint, hiszen a mozgalmas nap után nagyon is volt mit kiheverniük, rájuk fért az alvás. Tájékoztattuk a dologról Schoppét és Guyet-t, de az idős és elgyötört tudósok épphogy csak kinyitották a szemüket, elmormoltak valamit, aztán a másik oldalukra fordultak és aludtak tovább. Ily módon megbizonyosodván a felől, hogy a tudós elmék közül senki sem használhatja ki a helyzetet, jobban mondva, nincs olyan állapotban, hogy egyedül maradván a szakállas atyafiakkal értékes információt csikarhat ki belőlük, amelyet aztán a maga előnyére fordíthat, nyugodt szívvel keltünk útra: ebédrevalót kellett szereznünk. Tekintve, hogy Naudé alkalmatlan volt a vadászatra, úgy döntöttünk, kivételesen engedélyezzük Kemalnak a fegyverhasználatot; így hát te, Malagigi, az alvezér meg én bemerészkedtünk a sűrűbe apróvad után, Musztafát meg elküldtük fűszernövényeket gyűjteni a pecsenyéhez, meg gyökereket ásni, és salátának valót szedni a körethez. Barbellót az Öregtoronyban hagytuk. A vadászat, mint várható volt, rövid ideig tartott: Ali Ferrarese alvezére egyetlen lövéssel leterített egy jókora vadkecskét. Kemal tisztességesen járt el, szó nélkül visszaadta a puskát, aztán segített megkötözni az állat lábát, hogy közös erővel el tudjuk szállítani az Öregtoronyba. Amint az Öregtorony közelébe értünk, Ali Ferrarese alvezére elkérte tőlem az egyik kését, és szakszerű mozdulatokkal nekiállt megnyúzni a zsákmányt. Te már alig vártad, hogy visszamehess Barbellóhoz, én pedig nem tartóztattalak. Valójában nekem is kedvezett a dolog, hiszen így egyedül maradhattam Malagigivel, és feltehettem neki a kérdéseimet, amelyek már jó ideje foglalkoztattak. – Tudja, Pasqualini, én éjjel-nappal azért imádkozom, hogy valahogy elszabaduljunk innét, és végre Párizsba érjünk, de ami a legfontosabb, hogy időben odaérjünk, mert akkor ön és Atto nem keresztezhetik Mazarin bíboros terveit – jelentettem ki. – Amelyekről azonban semmit sem tudunk – csóválta a fejét elégedetlenül Malagigi; azt nem igazán lehetett tudni, hogy a bíboros tervei aggasztották jobban, vagy a mi igen kétes esélyeink a sziget elhagyására. – A bizarr események, amelyeknek részesei vagyunk, amióta csak kikötöttünk ezen a szigeten, engem is nagyon megviselnek. Nagyon remélem, hogy őeminenciájának megfelelő számú muzsikus áll rendelkezésére, hogy 321

megoldja a mi késésünkből adódó vészhelyzetet. Nem emlékszik rá véletlenül, hogy az énekesnők közül például kit hívott meg Párizsba? – Rosina Martinit, amint azt mindketten tudjuk, aki viszont jelenleg Ali Ferrarese markában van, és a Costa nővéreket. – Talán Francescát és Margheritát, ugye így hívják őket? – tettem úgy, mintha nem emlékeznék a nevekre. – Igen, Checca hangja a táblán csikorgó krétáéra emlékeztet, a Margherita gyászos sirámait meg csak a halottak bírják elviselni, míg Rosina az egyetlen, akit szeretek: amikor ő kiereszti a hangját, akkor egész idő alatt bármiről nyugodtan hangosan beszélgethet az ember a színpadon, mert úgyse hallja meg senki – nevetgélt gúnyosan Pasqualini. Mint minden kasztrált, ő is imádta pocskondiázni női vetélytársait. – De mi lett Margheritával? Ha nem tévedek, Livornóban neki is meg kellett volna jelennie. – Hát, igazából fogalmam sincs. Az is lehet, hogy már korábban útra kelt, a nővérével, Checcával együtt: ő, ha jól tudom, már egy hónapja Párizsban van. Mindenesetre jobb is, hogy nem velünk utazott, így legalább nem került a kalózok karmaiba. – És az a másik velencei énekesnő, Barbara Strozzi, Giulio Strozzi szövegírónak a lánya, vele mi a helyzet? Őt is az udvarba várják, a nagyherceg mesélte el nekem személyesen, hiszen tudja, a hölgy apja firenzei születésű. Malagigi nagy szemeket meresztett, de gyorsan összeszedte magát. – Hát… iiigeeen, őt is az udvarba várják, ha jól tudom… – felelte fölöttébb tétován. – De most, ne haragudjon, titkár úr, de nagyon fázom, szeretnék visszamenni az Öregtoronyba, hogy felmelegedjek egy kicsit a kandalló tüzénél. – Hogyne, tessék csak, menjen nyugodtan, én majd itt maradok és felügyelek Kemalra – mondtam nyugodtan, semmi jelét nem adván, hogy bármit is észrevettem volna a zavarából és a hirtelen támadt sietségéből.

Alig bírtam megállni, hogy ne törjek ki hangos örömujjongásban. Barbello és Barbara: micsoda bugyuta kis szójáték! Immár tudtam annak az életveszélyes, fenséges idomokkal rendelkező, dús hajkoronájú álcázott nőszemélynek a nevét; végre lelepleztem a kis huncut, frufrus parókás kasztráltat, aki vastagon bepúderezte, meg szépségflastromokkal rakta tele az arcát, hogy még véletlenül se lehessen felismerni a vonásait! Szóval a híres-hírhedt Barbara Strozzi buja öle fogadta magába az én nedveimet. Hogyhogy nem jöttem rá azonnal? Miféle csúfolódó Mómosz* takarta el a szememet? Hiszen ő maga is, miután tolvaj módjára belopózott az ágyamba és csalárd furfanggal használta *

A gáncsoskodás, gúnyolódás görög istene. 322

ki kábulatomat, őszintén elcsodálkozott, hogy nem sejtettem meg az igazságot a kilétéről. Akkor jöttem rá, hogy ki ő, amikor a beszélgetés során szóba került az Ismeretlenek Akadémiája. Eszembe jutott, hogy Giulio Strozzi, Barbarának, a te első szerelmednek az apja, szintén az Ismeretlenekhez tartozott. Ezért vetetted hát rá azt az együtt érző pillantást! És ezért figyeltél engem oly aggodalmasan: attól tartottál, hogy előbb-utóbb Giulio lányának a neve is elhangzik – mintha elegendő lett volna nevén nevezni a hölgyeményt ahhoz, hogy álcája lelepleződjön. Hát még, ha tudomásod lett volna arról, hogy a nőd alulírottal is enyelgett, az alvezérrel való kalandjáról nem is beszélve… Végiggondoltam magamban, mit is tudtam Barbara Strozziról. Jobban mondva kettőtökről. Ő volt az, ugyanis, aki beavatott téged a szerelem művészetébe, még tizenöt éves korodban, Velencében. Az apja, Giulio Strozzi szerezte a La Finta Pazza, egy megzenésített komédia szövegét, és ennek a dalműnek a próbái alatt vetett szemet rád Barbara, aki hat évvel volt idősebb nálad. Az énekesnőt a szeretője, Giovanni Vidman, egy gazdag velencei nemes tartotta el, akitől akkoriban lett terhes, mellesleg Barbara apja éppen ennek a bőkezű mecénásnak, a lánya szeretőjének ajánlotta az opera szövegkönyvét. Barbara mindennek ellenére beléd bolondult, méghozzá olyannyira, hogy Velencében még egy kis szatirikus versecskét is költöttek rólatok, ami közszájon forgott. A fiatal nő élemedett korú és gazdag szeretőjét hidegen hagyták az effajta fellángolások, mint ahogyan Barbara törvénytelen terhessége sem foglalkoztatta különösebben: egyenesen szórakoztatónak találta, hogy az egyik szeretője egy kis tizenöt éves kasztráltba szerelmes. A hajó fedélzetén Barbello-Barbarának eleinte esze ágában sem volt felfednie magát előtted, sőt élvezte, hogy provokálhat. Amikor azonban Ali Ferrarese kegyetlenül elpáholta csupasz fenekét, kénytelen volt hozzád és Malagigihez fordulni segítségért, és elárulni a kilétét. Elidőztem egy darabig azon, vajon mekkorát dobbant ifjúi szíved, amikor rájöttél, hogy öt hosszú év után ismét előtted állt a te oly nagyon megsiratott Barbarád. Mert a sors elszakított benneteket egymástól: egy kasztrált és egy kitartott énekesnő nem alkothattak igazi párt… Ilyetén dolgokon merengtem, miközben Kemalt figyeltem, aki rendületlenül és ügyes mozdulatokkal végezte a dolgát. Az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem következik be az az incidens a kalózvezérrel. Az is lehet, hogy Barbara végig, az egész út alatt titokban tartotta volna a kilétét. Ez a feltevés súlyos kételyeket ébresztett bennem. De nem, mégsem, gondoltam végig a dolgot: Barbello erotikus provokációi arra utaltak, hogy Barbara előbb-utóbb, legalábbis előtted biztosan, leleplezte volna magát, hiszen szüksége volt egy barátra, aki segít neki bizonyos váratlan helyzetekben. A véletlen folytán nyomban két barátra is szert tett – rád és a mesteredre, Malagigire. 323

Teljesen felesleges lett volna részemről tovább faggatni Pasqualinit, ezt pontosan tudtam. A kézenfekvő magyarázat, amit ő is valószínűleg elővezetett volna, vagyis az, hogy Barbara azért álcázta magát kasztráltnak, hogy szabadon enyeleghessen veled, azon nyomban megdőlt, ha arra a könnyedségre gondoltam, amellyel a furfangos nőszemélynek sikerült elcsábítania először engem, aztán Ali Ferrarese alvezérét. Az látszott, hogy nagyon kedvel téged, ott a kis grottában be is vallotta, hogy a szívén viseli a sorsodat. Az is nyilvánvaló volt azonban, hogy Barbara nem tudhatta előre, kinek a társaságában fog utazni, mert az az utolsó pillanatig nem derült ki. Mi indította hát Barbara Strozzit arra, hogy ott hagyja kicsiny gyermekeit Velencében, és kilétét gondosan álcázva keljen útra a francia udvarba? Ha valóban Mazarin bíboros felhívásának tett eleget, mi szükség volt rá, hogy magára öltse egy kasztrált ruháit? És miért osztogatta a kegyeit rajtad kívül másoknak is? Az egyértelmű volt, hogy Kemal miért kaphatta meg: a kalóz rájött, hogy nő, Barbarának nem volt más választása: a cinkosává kellett tennie, ehhez pedig a legegyszerűbb és legbiztosabb módszert választotta. De akkor miért adta oda magát alulírottnak, jobban mondva, miért csalt csapdába, és miért éppen engem? Képtelen voltam válaszolni ezekre a kérdésekre, mindazonáltal megfogadtam magamnak, hogy mindenképpen a végére járok a dolognak, mert a zsigereimben éreztem, hogy valamiféle súlyos titok lappang e körül a félelmetes vonzerővel bíró nőszemély körül.

A Kemal által összeütött, egyébként fűszernövények nélkül is igen ízletesre sikeredett vadkecskeragut eléggé ideges hangulatban fogyasztottuk el, tekintve, hogy az alvezér eleinte csak dünnyögött, aztán felháborodottan szitkozódott, végül komolyan aggódni kezdett Musztafa miatt, aki még mindig nem tért vissza a gyűjtögetésből. Igaz, időközben hatalmas vihar kerekedett, így arra gondoltunk, a kis vörös kalóz talán behúzódott valahová az eső elől. Ebéd után a tudós elmék kijelentették, hogy szívesen hazakísérnék a szakállas atyafiakat. Most ugyanis az volt a legfontosabb, hogy a saját szemükkel lássák azt a bizonyos helyet, amelyet a Hármas a Holtak mezejének nevezett, hogy megállapítsák, valóban ott bujkál-e a dalmát szerzetes. Nekünk, többieknek nem maradt más választásunk, mint csatlakozni a társasághoz, és erre mindenkinek megvolt a saját bejáratú oka: nekem és neked Naudé zsarolása, Malagiginek és Barbellónak – vagy inkább Barbarának – egyszerűen az, hogy kisebbségben maradtak, Kemal pedig végül is a foglyunk volt, de kíváncsi természetű, így őt sem hagyta hidegen Philosz Ptétész kilétének felderítése. A Satyricon már önmagában is páratlan felfedezésnek számított, ugyanakkor reményt ébresztett további, ki tudja, miféle kincsek fellelésére. 324

Philosz Ptétész híres levelében egy lélegzetelállító lista szerepelt, és a Petronius talán csak az ígéretes kezdet volt… Rövid úton meggyőztük a vendégeinket arról, hogy igen üdvös lenne, ha elkísérhetnénk őket, egyrészt mert kihangsúlyoztuk, hogy nagyon érdekelnek bennünket a sziget szépségei, másrészt, mert a szívességért felajánlottunk egy tetemes összeget és néhány demizsonnyi bort. A felbecsülhetetlen értékű Petronius ott lapult a három szakállas egyikének tarisznyájában, amelyet a tudós elmék állandóan szemmel tartottak, mintha csak a túlélésük függött volna annak épségétől. – Tudatlan barmok! – háborgott a tiszteletre méltó Schoppe. – Ilyen méltatlan módon hurcolásszák ide-oda azokat az egyedülálló kéziratokat! De nem baj, jobb is így. – Méghogy barmok! Csak megjátsszák az együgyűt, hidd el – súgta oda a németnek Guyet. Épp az indulás előtti pillanatban megjelent Kemal. – Á, ti balga nazarénusok – köpte oda dühösen −, nem is csodálkozom rajta, hogy nem vettetek észre semmit! Musztafa eltűnt. Már órák óta vissza kellett volna jönnie. Ki tudja, mit művel ezen az átkozott szigeten az a kis gennyláda, de ha egyszer elkapom, esküszöm, hogy darabokra szaggatom azt az idiótát! Ekkor halkan, hogy a szakállasok ne hallják, az alvezér egy kérdést intézett Schoppéhoz. – Na szóval, akkor az a Philosz Ptétész köztük van, vagy sem? – Ezt mi is szeretnénk tudni – felelte őszintén az öreg német. – Ezek szerint még mindig nem tudjátok! Mekkora balfácánok vagytok! Én a ti helyetekben már régen láncra vertem volna őket, akkor biztosan megeredne a nyelvük – mondta az alvezér, aztán dühösen távozott. Schoppe meg én meglepetten néztünk össze. Szóval még a kalózok alvezérének is, aki pedig semmilyen módon nem volt érdekelt semmiféle filológiai felfedezésben, elege lett a három szakállas atyafi képmutató magatartásából, vontuk le a következtetést. Abban a pillanatban jelentetek meg, te és Barbello, kéz a kézben, és láttam, hogy kíváncsian nézel Kemal távolodó alakja után – az arcodon semmilyen jelét nem láttam, hogy akárcsak sejtésed is lenne arról, mi történt nemrég a szeretőd és Ali Ferrarese, a hírhedt kalóz alvezére között. Minden rosszban van valami jó – gondoltam magamban. Zsenge ifjúként, mit sem tudván a nők természetéről és lényegéről, még nem nyílt ki a szemed, gyanútlan voltál. És jobb is volt így, sőt titkon abban reménykedtem, soha nem jutsz el odáig, hogy kinyíljon a szemed, mert ez azt jelentette volna, hogy felülkerekedik benned a férfitermészet – és neked, a kasztráltnak, nem kívántam ily súlyos terhet. 325

LIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben Musztafának nyomát sem leljük útközben, mellesleg a három szigetlakó közül az egyikről már gyanítjuk, hogy valószínűleg ő Philosz Ptétész. Rendezetlen sorokban indultunk útnak, mindenki a gondolataiba merült, így egyesek lemaradtak, vagy éppen előrerohantak, aztán be kellett várniuk a többieket. A három tudós elme még mindig az előbbi kivételes felfedezés hatása alatt állt: gondolatban már látták magukat, amint győzedelmesen elterjesztik a nagy hírt a Bölcselet Köztársaságában. Kemal ismét a vállára kapta az öreg Schoppét, de továbbra is szünet nélkül átkozódott és a vén tudós tiltakozásának ellenére minduntalan letért az útról, Musztafa nyomait kutatva. A szedett-vedett csapat élén a három szakállas atyafi haladt rendületlenül, még álmatag arccal, monoton, ámde kíméletlen iramban. Szinte látni véltem, miféle gondolatok jártak társaim fejében, mialatt a három szakállas nyomában baktattak: tényleg lehetséges, hogy ezek közül a madárijesztők közül valamelyik Philosz Ptétész? Végül is, az ő táskájukból kerültek elő Trimalchio lakomája és Bouchard feljegyzései! De ha mégsem volt közöttük a dalmát szerzetes, akkor honnan ásták elő azokat a felbecsülhetetlen értékű írásokat? Rád néztem: komor tekintetedet nem a gyanú váltotta ki, mit sem sejtettél Barbara és Kemal kalandjáról. A Satyricon cselekményének megismerése kényszerített rá, hogy szembesítsd magadban a két Atto Melanit: a férfit, akivé lehettél volna, ha senki sem avatkozik bele a Természet és Isten dolgába (és aki, ugyan csak intim közelségben egy nővel, de időnként mégis férfi lehetett), a megcsonkított Atto Melanival, akit gyűlöltél, de akinek köszönhetően megtaláltad a helyed a világban. És miről is szólt a Satyricon? A pederasztia győzedelmeskedett, tarolt, földbe döngölt. Egy regényről volt szó persze, de a valóságot ábrázolta, figyelmeztetett Schoppe. Rideg hüllőként uralkodott rajtad a te fájdalmasan hamis éned, egy borotva és egy forró vízzel teli teknő álságos teremtménye, amelyet arra terveztek, hogy élvezetet adjon, és ezért jutalomban részesüljön. Te azonban minden erőddel küzdöttél ellene, és leghőbb vágyad volt, hogy megőrizd a másik, az eredeti, a férfiúi énedet. És azt is tudtam, hogy türelmetlenül várod az igazi szerelmet, azt az egyetlen nőt, akinek egy életre 326

odaadhatod a szívedet, még akkor is, ha érzéseid talán soha nem lelnek viszonzásra. Valós természetedet illetően azonban hazudnod kellett, hiszen jól tudtad, hogy a sors szeszélyes, így a nagyságot vagy a meglepetés erejével vagy árulással szükségeltetik megkaparintani szövevényes útjain. És végigfutott az agyamon, hogy talán Guyet-nek van igaza: ez a sziget a hatalmában tart bennünket, és valamiképpen mindünket próbára tesz: játszik az érzelmeinkkel, előhozza legbelső félelmeinket, életveszélybe sodor, felvillantja a reményt, hogy aztán újra meg újra a kétségbeesésbe taszítson. És az őrültebbnél őrültebb feltételezések között, amelyek mind lehetségesnek tűnnek, de sűrű homályba burkolóznak, úgy bolyongunk itt, mint Nagy Károly testőrlovagjai Atlasz elvarázsolt kastélyában… – Üdítő hegyi levegő, egy kis élénk tengeri széllel! – rángatott ki mélabús elmélkedésemből egy vidám kiáltás, amely közvetlenül mellettem hangzott el. Az egyik szakállas atyafi volt az, frissen, ruganyosan lépkedett. Jó neki, gondoltam magamban, én máris megerőltetőnek éreztem a gyaloglást. – Nincs is ennél jobb, nem igaz? – mosolygott rám kedvesen. Valamilyen közhellyel válaszoltam, és így történt, hogy egy idő után már élénk társalgást folytattunk. „Nem is olyan faragatlan” gondoltam meglepetten. Könnyed locsogásunk nem kerülte el a társaság tudós tagjainak figyelmét, akik szép lassan egyre közelebb húzódtak hozzánk, hogy jobban hallják, miről folyik a szó. – Igen, helyes! Pontosan! – kiáltott fel válaszul valamelyik megjegyzésemre szakállas beszélgetőtársam, mire mindenki felkapta a fejét és felénk fordult. – Galileo Galilei! A kezében egy papírlapot lobogtatott.

LX. ÉRTEKEZÉS Amelyben váratlanul felmerül a nagy Galileo Galilei neve, és szóba kerül a néhány évvel korábban ellene folytatott eljárás. A társaság zúgó méhkasként bolydult fel. Nagy igyekezetében Schoppe olyan hirtelen fordult meg az alvezér vállán, hogy majdnem kitörte szegény Kemal nyakát, aki a vállán cipelte. A tudós elmék úgy méregettek bennünket ádáz szemekkel, mint valami zsákmányra leső farkasfalka. 327

– Honnan szedte? – suttogta a fülembe Naudé, aki villámsebesen ott termett, pontosan a szakállas és köztem cövekelt le. – A tarisznyájából húzta elő, mást nem tudok – súgtam vissza, egy köhintés ürügyén a szám elé emelve a kezem. – Megnézhetem? – kapta ki egy könnyed mozdulattal a szakállas kezéből a lapot Naudé. A meglepett atyafi tett ugyan egy bágyadt ellenkező mozdulatot, de hangosan már nem mert tiltakozni, mert a könyvtárost pillanatok alatt szorosan körbevették a többiek, köztük Pasqualini és te is, én Attóm, és a nagy tülekedésben szabályosan félresodortátok az útból. Reményeinkkel ellentétben, nem egy újabb ókori töredék került elő, hanem Bouchard egyik további feljegyzése. Nem kerek mondatok, inkább gondolatfoszlányok voltak előttünk, írójuk érezhetően sietősen vetette papírra őket. Életrajz: nem lesz belőle semmi. G. nem bízik bennem. Szenilisnek tűnik, de nagyon is vág az agya. Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről. Újrarendezni a per anyagát és a tanúvallomásokat. G. mindenáron el akarta ítéltetni magát. E. D. mindenről gondoskodott. Ezekkel lehetetlen szembeszegülni. A gyalázkodás az úr, mint az ókori historikusoknál. G. Scaliger nyomdokaiba lépett. Impia cohors. Darmariosz. Minden az Időhöz vezethető vissza. A szerényen csak „G.”-nek emlegetett személy kiléte egyértelmű volt. Nem sokkal alatta ugyanis egy nagyon híres könyv, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, Galileo Galilei halhatatlan remekművének címe szerepelt. A rövid feljegyzésekből kiderült, hogy Bouchard anyagot gyűjtött Galileo életrajzához, amelyben szerepeltek volna annak a pernek az anyagai is, amelynek során az egyházi bíróság elítélte a tudóst, találkozott is vele, de aztán a dolog megrekedt. A toscanai asztronómus nem bízott Bouchard-ban, mert egy bizonyos E. D. már gondoskodott mindenről (de miről?). Bouchard azon állítását, miszerint Galileo szándékosan ítéltette el magát, enyhén szólva fenntartásokkal fogadta a társaság, kivéve persze az öreg Schoppét, aki hevesen bólogatott: ő mindig is ezt állította, nem igaz? Az nem volt világos, kire utalt Bouchard azzal, hogy „ezekkel lehetetlen szembeszegülni”. Az ókori historikusok gyalázkodásait már ismertük abból a hosszú felsorolásból, amelyet korábban az Öregtoronyban találtunk. Az utolsó sorok mindazonáltal megfejthetetlennek tűntek: megint előkerült az impia 328

cohors, vagyis a „gonosz horda” kifejezés, amelyet a Hardouin által fellelt paksamétában is olvashattunk, de nem értettünk, azt pedig, hogy mire utalhatott Bouchard azzal, hogy „Galileo Scaliger nyomdokaiba lépett” meg hogy ki volt az a Darmariosz, na, arról halvány sejtésünk sem volt. A legrejtélyesebb azonban mind közül az utolsó mondat volt: „Minden az Időhöz vezethető vissza.” Bouchard már említette egyszer az Időt, amikor arról beszélt, hogy „az ókori historikusok gyalázkodásai megrontják az Időt”. Szegény Bouchard, gondoltam magamban.

A lap kézről kézre járt, de legnagyobb meglepetésemre nem váltott ki a tudós elmékből lelkesedést vagy örömujjongást: halotti csend ereszkedett a társaságra. Sűrű hallgatás közepette folytattuk hát utunkat, immár rendezett sorokban, az előbbi összevisszaságnak nyoma sem maradt. Hardouin a csapat élére állt, közvetlenül a három szakállas mögé, Malagigi és a te hamis Barbellód zárták a sort. Miután a Holtak mezeje felé igyekeztünk, feltételeztem, hogy Naudé megnézte a térképen, merre kell mennünk. Mivel ez idáig nem tett fel kérdéseket ezzel kapcsolatban a szakállasoknak, biztosra vettem, hogy jó irányban haladunk, vagyis Gorgona azon része felé, amelyet a térkép egy nagy kereszttel jelölt. Csak az öreg Schoppe, aki szinte soha semmit sem hagyott szó nélkül, nem bírta ki egy velős kommentár nélkül, és halkan odasúgta Naudénak: – Hihetetlen, az a csaló Scaliger mindenütt felbukkan! – Hagyd már ezt a témát, Kaspar! – hallgattatta el Naudé, szintén suttogva.

ESZMECSERE Jobban mondva egy érdekes, veszekedésbe torkolló vita a híres Galileo Galilei ténykedéséről. A három szakállas érdeklődő pillantásokat vetett kis csapatunk felé, talán azt várták, hogy valamelyikünk kifejti a véleményét az előbbiekkel kapcsolatosan, de senki sem mert megszólalni. Nyilván mindenkinek az járt a fejében, hogy ha az atyafiak közül az egyik mégis Philosz Ptétész, vajon milyen következtetést fog levonni, ha a megszólalónak valamilyen butaság csúszik ki a száján. Titokban én is a szakállasokat figyeltem: ha valóban ezek között a madárijesztők között van a dalmát szerzetes, gondoltam magamban, akkor nagyon ügyesen álcázza magát. 329

Az öreg Kaspar Schoppe végül nem bírta tovább a hallgatást. – Én eddig úgy tudtam, hogy a barátod nem tervezte kiadni az életrajzát – szólt oda Naudénak. – Miért nevezed a barátomnak? – Miután Campanellát leselejtezted, Galileóhoz kezdtél dörgölőzni, annál is inkább, mert épp abban az időben jártál egyetemre Páduában, amikor ő ott tanított. Téged mindig is vonzottak a híres emberek – felelte Schoppe, lopva a szakállasok viselkedését leste. – Kedves Kaspar, ahogy Plinius mondta Traianus császárról: „csak a legtisztább lelket tekintem érdemesnek a bizalmamra”. Már az előbb is tettél aljas kis célzásokat ezzel kapcsolatban, és akkor azt válaszoltam, hogy te is ismerted Galileót, ha már itt tartunk. Szóval téged is vonzanak a híres emberek – vágott vissza Naudé. – Sőt, te még ki is álltál mellette. Közbenjártál az érdekében VIII. Orbán pápánál. Esküdöztél, hogy semmi olyasmit nem írt, ami ellentétben állna a Szentírással, és meg kell, hogy mondjam, valóban egy hajszálon múlt, hogy nem sikerült megmentened. – Először is, a mondás nem Pliniustól, hanem Tacitustól való, de ezúttal megbocsátok, mert te is csak papagáj módjára ismétled Justus Lipsiust, és meg se próbáld tagadni – előzte meg Schoppe a közbeszólni kívánó franciát −, mert lebuktál, ugyanis én is olvastam Lipsius Civilis Doctrinae-jét, amelyben ugyanebbe a hibába esik. Ettől eltekintve, elismerem, hogy amit állítasz, az igaz. Később azonban rájöttem az igazságra. – Én is tisztában vagyok az igazsággal – jelentette ki Naudé. – Galileo nem csupán egy híresség volt, ahogyan te nevezted, hanem egy lángelme. Gabriel Naudé valószínűleg a szakállasok és a feltételezett Philosz Ptétész előtt akart minél jobb színben feltűnni, de valójában csak azt ismételte el, amit még a gyerekek is tudnak: hogy Galileo volt az, aki a távcsövet, ezt a hasznos tengerészeti segédeszközt elsőként irányította az égboltra azért, hogy a csillagokat tanulmányozza vele, valamint, hogy neki sikerült bebizonyítania Kopernikusz elméletét, miszerint a Föld forog a Nap körül és nem fordítva. – És ekkor kezdődtek az ő gondjai – vetett egy jelentőségteljes pillantást a francia könyvtáros a három atyafira. – …az egyházzal – fejezte be a mondatot Guyet, aki semmiképpen sem kívánt lemaradni tudás fitogtatásban a feltételezett Philosz Ptétész előtt. A szakállas, aki előhúzta az előbbi írást, heves érdeklődést mutatott. – Kérem, mondja el, miféle gondjai voltak? Galileo története olyannyira közismert volt, hogy a kérdés szinte csapdának tűnt. Naudé egy pillanatra gyanakvóan el is hallgatott, de aztán, noha nagyon óvatosan fogalmazva, folytatta az elbeszélést. – A Bibliában Józsué próféta azt mondja: „Nap, állj meg!” Tehát a Napnak kell forognia a Föld körül, máskülönben a Szentírásra rá lehet fogni, hogy hamis dolgokat állít. Galileo tehát egy hitbéli alaptétel ellen fordult, és ez 330

lett a veszte. Kétszer fogták perbe, börtönnel és halállal fenyegették, és a végén vissza kellett vonnia a tanait. A Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című művében azonban, és más írásaiban is, lehetősége volt arra, hogy kifejtse felfedezéseinek eredményeit és ismertesse a tapasztalataiból leszűrt következtetéseit, amivel elősegítette a modern Tudomány megszületését. Naudé úgy fejezte be a kis szónoklatát, mint egy római szenátor, felemelt mutatóujjal, ami elismerő zsibongást váltott ki a szakállasokból. – Egy istentelen állításai, aki szokás szerint kiforgatja az igazságot – mondta megvetően az öreg Schoppe. – Mit akarsz ezzel mondani? – vette fel a kesztyűt Naudé. – Tudod te azt nagyon jól! Kopernikusztól Galileóig kilencven év telt el. Ez alatt az idő alatt nem kevesebb, mint tizenegy pápa uralkodott, és egyik sem tett ellenvetést Kopernikusz tanaival kapcsolatban, sőt gyakran még támogatták is. – Tényleg? – csodálkozott el az atyafi. – Elég, ha csak annyit mondok, hogy XIII. Gergely pápa hatvan évvel ezelőtt a Tabulae prutenicae, vagyis a Kopernikusz elméleteire épülő táblázatok alapján hajtotta végre a naptár reformját. – Hűha! – kiáltott fel az atyafi. – A pápákat csak az érdekli, hogy Kopernikusz számításai lehetővé teszik az idő és a bolygók mozgásának pontos mérését. Hogy úgy mondjam, gyakorlati megfontolásból használják fel azokat a számításokat. Az, aki valóban komoly támadást intézett Kopernikusz ellen, az Luther volt, aki botcsinálta asztrológusnak nevezte, és kijelentette, hogy az elmélete „tiszta őrültség”. – Te egy javíthatatlan pápista vagy, Kaspar – ingatta a fejét szomorúan Guyet. – Hát persze, minden Luther miatt volt, a katolikus egyháznak meg semmi köze sem volt az egészhez… – Márpedig pontosan így volt, kedves barátom, sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom téged – felelte Schoppe, ezúttal gúnyos él nélkül. – Melanchthon, Luther fullajtárja, ugyanazokkal az érvekkel támadta a kopernikuszi világképet, amelyeket nyolcvan évvel később a katolikus egyház felhasznált Galileo Galilei perében, tanai visszavonására kényszerítve a tudóst. Szóval Galileo valódi ellensége nem a római katolikus egyház volt, ahogyan te állítod, kedves Gabriel, hanem a német református egyház. A két szakállas meglepetten és elégedetten nézett össze. Schoppe izgatottan mozgolódott Kemal vállán, bosszús horkantásra késztetve az egyébként béketűrő alvezért. – Hát ez egy nagyon érdekes történet! – jegyezte meg az egyik atyafi, a tőle már megszokott, ártatlan lelkesedéssel. – A barátaimmal együtt arra kérjük, hogy folytassa, ha lehet. Tudja, mi itt télen általában nagyon 331

unatkozunk, és igen nagy szerencsénknek tartjuk, hogy a véletlen ilyen nagy tudású lovagokkal hozott össze bennünket! Két eset volt: vagy egy mérhetetlenül naiv és gyermeteg lélek őszinte megnyilvánulását hallottuk, vagy a tettetés magasiskolájának remekbeszabott előadását. Nem volt érkezésünk azonban túl sokat filozofálni a dolgon: a bizarr helyzet, amelybe belecsöppentünk, előbb-utóbb úgyis megoldódik, gondoltuk, és a végkifejlet majd magyarázatot ad mindenre. – Tegyük fel, hogy valóban minden úgy van, ahogyan te állítod Kaspar Schoppe – avatkozott közbe Guyet, látszólag alaposan mérlegelve a szavait, pedig csak a sűrű zihálást igyekezett leplezni, ugyanis nagyon kifárasztotta a sok gyaloglás. – A katolikus egyház ellopta a protestánsok elméleteit, hogy vád alá helyezhesse Galileót. És szerinted ezt a javára kellene írnunk? VIII. Orbán pápa ezek szerint Luther érveit használta fel arra, hogy tanainak visszavonására kényszerítse Galileót. Én ezt igazán nem nevezném derék dolognak! – Mialatt Galileo pere folyt – vágott vissza nyomban Schoppe −, VIII. Orbán mindent megtett azért, hogy segítsen Keplernek, aki szintén a kopernikuszi elmélet híve volt, hogy egyetemi katedrát kapjon Tübingenben. Ezek után személyesen szentelte fel és áldotta meg a spanyol Salamancai Egyetem természettudományi fakultását, ahol Kopernikusz doktrínáját tanították. Ebből is láthatod, kedves Guyet, hogy a pápa egyáltalán nem ellenezte azt az elméletet, hogy a Föld a Nap körül forog. Épp ellenkezőleg! – Na persze – csattant fel Naudé −, talán még bemagyarázod nekünk, hogy a pápa nem is ítélte el Galileót, és az egészet csak álmodtuk! – Halvány fogalmam sincs róla, hogy te meg a züllött párizsi barátaid mikről álmodoztok – felelte hűvösen Schoppe. – Az a ti legnagyobb bajotok, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen nem vagytok hajlandóak tudomást venni. VIII. Orbán, hogy precízen fogalmazzunk, soha nem volt az eretnekek ellensége. – Bummm! – nevetgélt Guyet egy ágyúlövést utánozva. A három szakállasnak láthatóan nagyon tetszett az előadása. – Fogd be, és robbantsd fel a szádban azt az ágyúgolyót – förmedt rá türelmét vesztve Schoppe; a három szakállas elnevette magát. – Hagyd, Guyet barátom, hadd mondja csak a magáét; most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit akar kihozni ebből az egész badarságból – gúnyolódott Naudé. – Szóval, mondd csak, ó, tiszteletre méltó Schoppe, miért nem válaszoltál az én nagyon egyszerű kérdésemre: elítélte az egyház Galileót vagy sem? – Kedves Gabriel, az egyszerű magyarázatok éppen mérhetetlen egyszerűségüknél fogva olyannyira népszerűek, ugyanakkor gyakran előfordul, hogy túlságosan is leegyszerűsítik a lényeget ahhoz, hogy igazak is legyenek. Schoppe végtelen méltósággal és komolysággal vezette elő utóbbi állítását, amivel teljesen összezavarta Naudét és Guyet-t, akik a szokásos 332

gúnyos és csúfolódó hangnemhez voltak hozzászokva és most is arra számítottak. A három szigetlakó jelentőségteljesen nézett össze. – Kérem, magyarázza el részletesebben, a megjegyzése fölöttébb érdekesnek tűnik – jelentette ki az egyik szakállas atyafi. Schoppe elégedett mozdulattal igazította meg magán kissé félrecsúszott köpönyegét, mintha annak zsebében máris ott lapulnának Philosz Ptétész felbecsülhetetlen értékű kéziratai. – Nos, akkor haladjunk sorrendben – közölte az előbbi, méltóságteljes hanghordozással. – Először is, Galileónak, amikor az égbolt felé fordította a távcsövet, nem volt semmiféle problémája az egyházzal, amint azt a felszínes és tudatlan szamarak állítják, hanem a tudósokkal volt baja, azokkal, akik kétségbe vonták a felfedezéseit, és az arisztoteliánus filozófusokkal, akik nem bíztak a műszaki újításokban, de a gondolat erejében sem, mivelhogy az ő számukra Arisztotelész volt mindennek az alfája és omegája. Schoppe elmagyarázta, hogy Caesar Cremoninus, az ateistagyanús nagy arisztoteliánus filozófus, nemkülönben megátalkodott pederaszta, aki Galileo kollégája volt a páduai egyetemen, egész egyszerűen megtagadta, hogy akárcsak egyszer is belenézzen a távcsőbe: „Azon csak azt lehet látni, hogy mennyi kosz tapadt a lencsére” – mondta. De Galileo mégis győzött, mégpedig az egyháznak köszönhetően. A híres Specola, a vatikáni obszervatórium csillagászai voltak azok, akik megerősítették a felfedezéseit, aki pediglen előterjesztette és propagálta azokat, nem volt más, mint Roberto Bellarmino jezsuita bíboros, a Szent Officium vezetője. Galileót kitüntették, méghozzá egy ünnepélyes fogadás keretében, amely a pápai rezidencián zajlott le, és kinevezték a nagy tekintélyű Accademia della Crusca és a Hiúzok Akadémiájának tagjává, utóbbi létrehozását egyébként VIII. Kelemen pápa is lelkesen támogatta. – Ebből is kiviláglik, hogy az egyháznak semmi baja nem volt se Kopernikusszal, se Galileo Galileivel – fejezte be az előadást Schoppe. – És mi van azzal a domonkos szerzetessel, Niccolo Lorinivel, aki eretnekséggel vádolta meg a kopernikuszi elméletet 1612-ben? – vetette ellen Guyet. – A Szent Officium úgy döntött, hogy nem vizsgálja ki a vádakat – felelte szárazon Schoppe. – Pontosan. És ez is azt bizonyítja, hogy az egyház kettős játékot játszott: a Galilei-ügyben a klérus alsóbb rétegei dühöngtek és háborogtak, a felső vezetés meg csitította őket, és igyekezett elkenni az egészet. Így aztán mindkét fronton azt csináltak, amit akartak – húzta el a száját megvetően Guyet, kinyilvánítva lesújtó véleményét Szent Péter örököseinek manipulatív húzásairól. – Ügyes vagy, Guyet! – dicsérte meg kollégáját teljesen váratlanul Schoppe. – Beletrafáltál ennek az egész ügynek a leglényegébe. Szóval az 333

egyház szerinted kettős játékot játszott. Szerintem meg inkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy miféle játékot játszott Galileo Galilei! Az egyház nem foglalt egyértelműen állást, ez igaz: de csakis azért, mert nem tudta, hogyan reagáljon Galileo ellentmondásos viselkedésére. – Jól van, Kaspar, most aztán tényleg hagyd abba! Téged hallgatva még azt is el kellene hinnünk, hogy márpedig léteznek repülő szamarak! – Nagyon is jól tudom, hogy miről beszélek. Te magad emlékeztettél rá az előbb, Gabriel: én a magam részéről mindent elkövettem, hogy segítsek Galileónak: kivont karddal védtem, csakis jót mondtam róla Orbán pápának, és minden lehetséges fórumon hangoztattam, hogy az elméletei egyáltalán nem mondanak ellent a Szentírásnak. Még a kiadójával, Louis Elzevirrel is összevesztem, amiért olyan gátlástalanul lopkodta az írásaiból származó bevételt. De végül, akárcsak Bouchard, én is rájöttem az igazságra. Schoppe hatásszünetet tartott. – Én viszont egy szót sem értek az egészből – felelte maró gúnnyal Guyet, aki nagyon is értett mindent. – Megértettem, hogy Galileo nem akarja, hogy bárki is megvédje. – Hát ez hallatlan – tette össze a kezét látványosan Guyet, mintha a Mindenhatóhoz fordulna segítségért. – Itt van még egy őrült, mint az az áldott jó lélek, Bouchard. Ugye nem akarod te is elismételni azt a bárgyú történetet, hogy Galileo szándékosan ítéltette el magát?! – Galileo dicsőségre, sikerre és hírnévre vágyott, de sehogyan sem sikerült elérnie. Naudé és Guyet szenvedő tekintettel néztek fel az égre. – És nehogy azt higgyétek, hogy ezzel a meggyőződésemmel egyedül vagyok – tette a kezét a szívére Schoppe, mintha esküdözni készülne. – Az első éppen az a kis ateista pederaszta Cremoninus volt, akit ti, istentelenek olyan nagyra tartotok. Mindenki tudta, hogy Galileo Páduában állandóan panaszkodott Cremoninusnak, hogy senki se veszi komolyan az írásait. – ”Tiszta összeesküvés, szándékosan agyonhallgatják a könyveimet!” – mondogatta Galileo, és tanácsot kért Cremoninustól, hogy mit tegyen. Az meg ezt válaszolta: „Csatlakozz az összeesküvőkhöz!” – És akkor mi van? – tiltakozott Naudé. – Köztudomású, hogy Cremoninus nem értékelte nagyra Galileo kutatásait. A tudós elmék végig lopva a szakállasok viselkedését figyelték, még a legnagyobb vita hevében is. Csak Hardouin tartózkodott a megjegyzésektől és nem igazán kísérte figyelemmel a szakállasok viselkedését: egyrészt azért, mert ő nem kapott levelet Philosz Ptétésztől, másrészt, és ez volt a döntő ok, ő Guyet meghívására indult el erre az útra, így végül is társa lett a francia tudósnak: nyilván nem szállhatott vitába patrónusával. Naudé ugyan szintén nem kapott levelet a dalmát szerzetestől, de Mazarin bíboros könyvtárosaként, meg volt győződve róla, hogy ő az egyetlen, aki valóban érdemes arra, hogy 334

megkapja az értékes kéziratokat. Eltökélt szándéka volt, hogy erről meggyőzze az egyelőre láthatatlan Philosz Ptétészt. Galileónak, magyarázott tovább Schoppe rendíthetetlenül, ügyet sem vetve a provokációkra, az idegeire ment a katolikus egyház Kopernikusszal szemben tanúsított engedékenysége. Ezért aztán mindent megtett azért, hogy belerángassa Rómát egy vérre menő konfliktusba, és ezt azzal kezdte, hogy magát a pápát támadta meg. Amint az mindannyiunk számára ismert, folytatta a tények ismertetését Schoppe, Galileo Galilei döntő lépésre szánja el magát: megírja a négy híres értekezést, a Kopernikuszi leveleket, amelyek ugyan személyes írások, de széles körben elterjeszti őket. Ezekben kivont karddal kel a kopernikuszi elmélet fizikai valóságának védelmére, és annak rendszerét „bizonyított igazságának nevezi. Tehát a Föld valóban a Nap körül forog, Kopernikusz számításai nem csupán matematikai képletek, hanem a Föld bolygó valós mozgását írják le. Következésképpen, írja Galileo a levelekben, a Biblia egyes részeit nem lehet szó szerint értelmezni. Galileót szinte azonnal megtámadja Tommaso Caccini atya, a firenzei Santa Maria Novella templom esperese, de Giustiniani bíboros megparancsolja neki, hogy nyilvánosan vonja vissza a vádjait. Galileo pártját fogják többek között Benedetto Castelli páter és a domonkos szerzetes Luigi Maraffi. 1615-ben Galileót meghívják Rómába, hogy a Szent Officium és a pápa előtt ismertesse a nézeteit, és vezesse elő a bizonyítékait. Időközben Galileo hatalmas baklövést követ el. Az égen három üstökös jelenik meg, és a híres tudós, Orazio Grassi, a nagy Tycho Brahe elméletei alapján azt feltételezi, hogy az üstökösök égitestek, amelyek a Föld légkörén kívül mozognak. Galileo, aki mindenkit lenéz, aki másként gondolkozik, mint ő, kijelenti, hogy üstökösök nem is égitestek, ezért mozognak egyenes vonalban, a felső légkörben, amint azt Arisztotelész állítja. – Ez igaz, nekem Párizsban mind a két könyv megvan, Orazio Grassié és Galileóé is, a Discorso delle Comete – vetette közbe Hardouin. Nem sokkal Galileo eme nagyszerű bejelentését követően terjed el az arisztoteliánusok között, hogy lám-lám, Galileo mégiscsak nekik ad igazat, sőt a Szent Officium előtt látványosan visszavonta a tanait. Erre Galileo dühödt levelet ír Bellarmino bíborosnak, a Szent Officium fejének, és azt követeli, hogy a bíboros körlevélben tájékoztassa a tudóstársadalmat az igazságról. Erre Bellarmino szépen le is írja, hogy a Szent Officium semmiféle büntetést nem rótt ki Galileo Galileire, és a legkevésbé sem kényszerítette tanainak visszavonására. Galileótól tehát semmit sem követeltek és semmit sem tiltottak meg neki. – Ezt én is pontosan így hallottam Barberini bíboros, a gazdám házában, aki egyébként igen sokat segített Galileo Galileinek – szólalt meg ekkor, 335

felbátorodva, Malagigi. Te és Barbara Strozzi időközben hallgattatok és figyeltetek. 1623-ban Galileo megjelenteti az Il Saggiatore – A becsüs – című művét, amelyben ismét a földbe döngöli Orazio Grassit, és az üstökös témában végleg leteszi a voksát – egyszóval megerősíti hatalmas tévedését! – az arisztoteliánusi modell mellett. A művet Galileo az új pápának, VIII. Orbánnak ajánlja, aki szívesen olvasgatja az írást, állítólag még evés közben sem képes letenni, annyira tetszik neki. És ekkor jön az áruló tőrdöfés: kihasználva a pápa barátságát, Galileo 1632-ban megjelenteti A két legnagyobb világrendszerrőlt, amelyben abszurd módon kijátssza a Szent Officium imprimatúrát, és nevetségessé teszi a pápát. Ez a fő műve, amelyet szándékosan olasz nyelven ír meg, hogy minél szélesebb körben terjedjen. – Nos, ez is csak azt bizonyítja, amit kezdettől fogva állítottam: Galileo mindenképpen látványos szakítást akart kiprovokálni az egyházzal, és a lehető legnagyobb mértékben felfújni az egész ügyet – jelentette ki Schoppe, minden egyes szótagot nyomatékosan kihangsúlyozva. – De hát miféle imprimaturról beszélsz, Kaspar, te szegény idióta? A Szent Officium indexre, vagyis a betiltott könyvek listájára tette A két legnagyobb világrendszerrőlt! – kiáltott fel felháborodottan Guyet. – Ebben is tévedsz! – védte álláspontját hevesen Schoppe. – Az egyházi cenzúra csak arra kötelezte Galileót, hogy a könyv szövegéhez csatolja Ptolemaiosz elméletét is, miszerint a bolygók mozgását valójában nem lehet pontosan meghatározni. Galileo ezt meg is tette, csakhogy, a dialógusok formájában írt műben a legbutább és legellenszenvesebb szereplő, az idióta Simplicio szájába adta ezt a szöveget, aki mellesleg állandóan VIII. Orbán pápa egyik kedvenc elméletét ismételgette, vagyis, hogy a tudomány csak a dolgok felszínét képes tanulmányozni, mert azok valós mibenlétéről egyedül Istennek van tudomása! Azok után, hogy elkövetett egy ilyen aljas húzást, mégis miben reménykedett Galileo? A Szent Officiumnak nem maradt más választása, mint tiltólistára tenni a könyvét! Galileo megsértette a pápát, azt a pápát, aki megtisztelte a barátságával és a támogatásával: és szándékosan tette. Ez megmagyarázza azt is, hogy VIII. Orbán, miközben menedéket kínált Keplernek, akit a német protestánsok azért tagadtak ki, mert Kopernikusz tanait követte, miért nem bocsátott meg Galileónak, és miért volt kénytelen szabad kezet adni az ügyében az Inkvizíciónak. – Vagyis a börtönnek és a kínzásoknak. Ali Ferrarese mindkettőbe belekóstolt – jegyezte meg Kemal, aki nem bírta megállni, hogy megjegyzést ne tegyen az inkvizíció szó hallatán. – Börtön és kínzások? Ugyan már – nevetgélt Schoppe. – Galileo fenséges bánásmódban részesült. Egy ötszobás lakosztályt bocsátottak a 336

rendelkezésére, kilátással a vatikáni kertekre, és egy szobainas szolgálta fel neki a toscanai nagykövet által küldött ételeket. – A végén még oda fogsz kilyukadni, hogy a tanait sem kellett megtagadnia – fortyant fel felháborodottan Guyet. – Nem, dehogyis. Tizenhárom évvel ezelőtt, június 22-én érkezett meg a Szent Officium határozatát tartalmazó levél, amelyben az állt, hogy Galileónak tíz bíboros előtt nyilvánosan meg kell tagadnia tévtanait. A büntetés heti hét zsoltár felmondása volt három éven át, valamint egy börtönbüntetés, amit azonban Galileónak sohasem kellett letöltenie. Az eljárás után előbb a toscanai nagyherceg, majd a sienai érsek vendégeként élt, azután pedig állami nyugdíjasként egy Firenze melletti kis faluban, Arcetriben, a saját villájában, ahol zavartalanul folytatta kutatásait, egészen 1642-ben bekövetkezett haláláig. Ó, minő döbbenetes kegyetlenség! Ez volt hát a Római Katolikus Anyaszentegyház borzalmas büntetése! Galileo egyébként többé ki se mozdult a villájából és az eget se nagyon nézegette, mert a látása annyira megromlott, hogy majdnem megvakult. – És legyőzöttként halt meg, szegény pára, hiszen a gondolatai miatt ítélték el – ingatta a fejét Naudé. – Dehogyis! Galileo győzött! Mosolygott, mialatt ünnepélyesen visszavonta az állításait, miközben VIII. Orbán pápa elsötétült arccal hallgatta. – Na jól figyelj ide, Kaspar – szólalt meg furán rekedt hangon az öreg Guyet, akinek az ingerküszöbét olyan mértékben túllépte az egész vita, hogy már csak egyfajta fáradt rezignáltsággal volt képes beszélni. – Talán úgy van, ahogy te mondod, vagyis, hogy az egyszerű válaszok igazából leegyszerűsítések, tehát nem biztos, hogy igazak, viszont a te ünnepélyes szónoklatod, akár igaz, akár nem, gyanúsan tekervényes! – Tudod, hogy mi a tekervényes? Az, amit Galileo művelt! Én egyszerűen csak beszámoltam a cselekedeteiről. Galileónak sikerült megkötnie a katolikus egyház kezét a protestánsokkal folytatott háború egy igen kényes pillanatában, éppen akkor, amikor a katolikusokat azzal vádolták, hogy nem tisztelik a Szentírás betűjét! – Egy pillanat! Állj és csend! Mindenki hallgasson el, Dianára! Kemal volt az. Letette Schoppét, aztán fürgén felmászott egy közeli fára, és körülkémlelt. Mindannyian kíváncsian bámultuk. Amikor leereszkedett, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – A mi kunyhónk nincs túl messze, de sűrű növényzet veszi körül, úgyhogy innen nem lehet látni – figyelmeztette az alvezért, feltételezhetően merő jóindulatból, az egyik szakállas. – Egyáltalán nem érdekel a maguk kunyhója – felelte foghegyről Kemal −, én csak az elkóborolt tengerészemet kerestem. Az előbb úgy láttam, mintha megmozdult volna arrafelé egy ág. De úgy látszik, tévedtem. Na, akkor menjünk tovább. 337

Alig telt el néhány perc, és a Schoppe, Guyet és Naudé közti vita új erővel lobbant fel. – Ha valóban úgy gondolod, hogy Galileo szándékosan hozta nehéz helyzetbe a katolikus egyházat, nos, akkor nyilván az is eszedbe jutott, hogy talán csak bosszút akart állni a sok elszenvedett sérelem miatt – vetette oda Naudé Schoppénak. – Drága kedves Gabrielem – válaszolt az öreg német, idegesítően mézesmázos hangon −, ugyan diplomád az nincs, de azért mégiscsak egy római bíboros titkára voltál! Nálamnál is jobban tudnod kellene, hogy minden egyes alkalommal, amikor a Szent Officiumhoz hivatalos feljelentést nyújtanak be, az köteles kivizsgálni az ügyet. És ki ne tudná náladnál jobban, hogy tudományos körökben csak úgy hemzsegnek az irigyek meg a rosszakarók. A Galileo ellen beérkezett feljelentéseket viszont mind elásták, jó mélyre. Hogy miért? Hát azért, mert Galileónak temérdek barátja volt egyházi körökben. Évtizedekig együtt élt egy nővel, egy egyszerű parasztasszonnyal; de amikor híres lett és mindenféle előkelő helyekre hívták meg, a plebejus társnő már csak kolonc volt a nyakában, így hát rövid úton megszabadult tőle, mégpedig a barátai, a papok segítségével: a kisfiát papnöveldébe, a kislányait zárdába küldte. Prelátus barátai biztosították róla, hogy majd ők gondoskodnak annak az egyházi törvénynek a megkerüléséről, miszerint kiskorú gyerekek nem tehetnek fogadalmat. Az édesanyjától elszakított és akarata ellenére kolostorba zárt idősebbik leányt annyira megviselte a megrázkódtatás, hogy megbomlott az elméje. Mondjam tovább? – Drága édes Kaspar, te, akinek oly temérdek tudás szorult az alá az oly gondosan festett és oly kackiásan ágaskodó bóbitád alá, tényleg azt akarod velünk elhitetni, hogy Galileo arra kényszerítette az egyházat, hogy ítélje el? – kérdezte meg lesajnáló mosollyal Naudé. – A te Galileo barátod, Gabriel kedvesem, én szentem, arra kényszerítette az egyházat, hogy végre foglaljon állást! – Ugyan már, Galileo semmit sem tehetett a dogmatikusok ellenében! – Te tudatlan ökör. Egyszer már elmagyaráztam neked, hogy mi a különbség az egyházon belül uralkodó két ideológiai irányzat, vagyis a dogmatikus arisztoteliánusok és a felvilágosult neoplatonisták, többek között VIII. Orbán pápa álláspontja között! – Bocsánatot kérek – szólalt meg félénken az eddig legbőbeszédűbb szakállas atyafi −, nem fejtené ki egy kicsit bővebben ezt a számomra igen bonyolultnak tűnő kérdést? – Természetesen nagyon szívesen elmagyarázom – felelte Schoppe csillogó szemmel; láthatóan fölöttébb megörült neki, hogy a feltételezett Philosz Ptétész éppen őt szemelte ki a téma ismertetésére. – Hogy rövid és tömör legyek, a probléma abban áll, hogy gyarló emberi lénynek nem adatott meg ezen a világon, hogy az igazság egyetlen és tévedhetetlen bajnokának 338

kiáltsa ki magát. Az égitestek mozgásáról sokan és sokfélét állítottak, és mindenki a saját megfigyeléseire és számításaira hagyatkozott. Ptolemaiosz táblázatai évszázadokig kiválóan beváltak, egészen addig, amíg Kopernikusz – a saját számításai alapján – azt nem kezdte állítani, hogy nem a Föld, hanem a Nap az univerzum középpontja. Ezek azonban mind csak elméletek, tudományos kísérletekkel és mérésekkel alátámasztott állítások, és egyáltalán nem zárható ki, hogy egy másfajta tudománnyal és egy másfajta megközelítéssel egészen más következtetésekre lehet jutni. Nem abszolút igazságokról van tehát szó: Kopernikusz lemosta a pályáról Ptolemaioszt, de holnap őt is megcáfolhatja valaki, aki mondjuk, bebizonyítja, hogy a Nap is forog valami más körül. Minden igazság mögött ott lapul egy további igazság, és az ember arra ítéltetett, hogy folyamatosan bővítse az ismereteit a Földről, de soha ne értse meg tökéletesen annak működését és titkait. Az abszolút igazságot csak Isten ismeri. – Elég legyen, Kaspar! Csak össze akarod zavarni a fejünket! – támadtak az öreg németre immár közös erővel Naudé és Guyet, egymás szavába vágva. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád: azzal, hogy az egyház elítélte Galileót, egyúttal szentesítette azt a dogmát, hogy a Nap forog a Föld körül! – Ugyan már, micsoda badarság! Az egyház semmi ilyesmit nem szentesített! Nagy kár, hogy te meg azok a züllött barátaid ott Páduában csak orvostant tanulgattatok. Máskülönben biztosan tudnád, hogy a Galileo ellen 1633-ban lefolytatott eljárás eredményéről szóló dekrétumot egy egyházi kongregáció adta ki, és az egyház azt in forma communi hagyta jóvá. Ami azt jelenti, hogy az eljárás tárgya nem érintett olyan hittételeket, amelyekben az egyház tévedhetetlennek vallja magát. Más szóval – nem dogmák szentesítéséről van szó, hanem tekintélyes egyházi személyek kongregációjának a dekrétumáról. És ez nagy különbség ám, kedves Gabriel! Látom, hogy te is csak a szóbeszéd alapján ítélsz az egész ügyről, és nem vetted magadnak a fáradtságot, hogy legalább megnézd azokat a dokumentumokat! – Egy pillanat! Mit mondtál az előbb? Hogy, a pápa is a filoplatonista teológusok közé tartozik? Megfeledkezel Aquinói Szent Tamásról, kedves Kaspar! Az egyház arisztoteliánus, úgy, ahogy van! – vágott vissza keserűen Naudé. – Gabriel, könyörgök! Ne idegesíts a hülye általánosításaiddal, és ne kényszeríts arra, hogy kismilliószor elismételjem ugyanazt! – dörögte az öreg német, aztán nagyot csapott Kemal vállára, mintegy gyorsabb ügetésre ösztökélve jámbor csacsiját. A kalóz, aki döbbenetesen engedelmessé vált, amint a nyakába vette Schoppét, egy szó nélkül felgyorsította a lépteit. – Nahát, ez szép – dörmögött Guyet, aki megpróbálta tartani a lépést az alvezérrel. – Szóval kifogytál az érvekből, ezért aztán menekülőre fogod. Schoppe elvörösödött a felháborodástól. 339

– Méghogy én, menekülök? Azonnal vond vissza, amit mondtál, különben…– és ekkor, a tiszteletre méltó Schoppe meglendítette a karját, az ökle pedig pontosan telibe találta szegény Guyet fejét. A francia filológus elesett, aztán feltápászkodott, és megpróbálta lerángatni Kemal válláról az öreg németet. Ali Ferrarese alvezére jobbnak látta, ha kimarad az egészből, így egy könnyed mozdulattal elkapta a vén német derekát, megfordult, és úgy, hogy Guyet ne férhessen hozzá, letette a vén tudóst a földre. Amint a francia meglátta, hogy mi történt, gyorsan a német mögé került, és nagyot csapott Schoppe fejére. Az nem maradt adósa, és jól sípcsonton rúgta tudós kollégáját. A két öreg egymásnak esett, a szakállasok szájtátva bámulták a nem mindennapi, és valljuk be, gyalázatosán közönséges jelenetet. A társaságból már mindenki odarohant, én is többek között, és igyekeztünk szétválasztani a verekedőket, ami sikerült is, de azt már nem tudtuk megakadályozni, hogy a híres tudós elmék ne illessék egymást fröcsögve válogatott sértésekkel. A német, Guyet édesanyjának és nőnemű rokonainak kétes erkölcseit emlegette, mire a francia válogatott káromkodások kíséretében biztosította ellenfelét, hogy legközelebb eszében sem lesz megmenteni az életét, sőt segít Alinak belökni a vén német hülyét a tengerbe, hadd zabálják fel a halak. – Elég volt, kérem, hagyják már abba – könyörgött Hardouin az acsarkodóknak, de hasztalan. Ekkor a breton könyvkereskedő ügyes cselhez folyamodott. – Platón vagy Arisztotelész ide vagy oda – jelentette ki jó hangosan −, kedves Guyet barátom, el kell ismerned, hogy ebben az ügyben, VIII. Orbánnak volt igaza. A pápa és Galileo közül ugyanis Galileo volt az igazi dogmatikus. Ez a kijelentés valóban lefegyverezte az idős francia tudóst, aki szabályosan megdermedt. – Tu quoque? – kérdezte latinul, vagyis Julius Caesart idézte, aki a halála előtti pillanatban döbbenten vette tudomásul, hogy az életére törő gyilkosok között van nevelt fia, Brutus is. Hardouin szemrehányó tekintettel nézett idős mentorának szemébe, egészen addig, amíg a másik nem bírta tovább, és szégyenkezve elfordította a tekintetét. A breton könyvkereskedő és nyomdász egészen más nézeteket vallott, mint az erőslelkűek, akik közé Guyet és Naudé is tartoztak. És ami az egészben a legrosszabb, azzal a kinyilatkoztatással Hardouin elismerte, méghozzá a feltételezett Philosz Ptétész füle hallatára, hogy a győzelmi babérkoszorú egyértelműen Schoppét illette. Az öreg német tudós elégedetten kuncogott: végre bosszút állt a Campanelláról folytatott vitában elszenvedett vereségért. Boldogsága mindazonáltal igen rövid ideig tartott. 340

– Miért állítják azt, hogy az egyház megosztott az arisztoteliánusok és a platonisták között? – tetted fel ártatlanul a kérdést. – Arisztotelész és Platón pogány filozófusok voltak, akik, ha jól tudom, Krisztus előtt éltek. Az egyháznak nem a keresztény filozófiát kellene követnie? Miért foglalkoznak a keresztény teológusok pogány doktrínákkal? Már akkor feltettem magamnak ezt a kérdést, amikor Campanellával kapcsolatban szóba került, és be kell vallanom, hogy már akkor sem értettem igazán a dolgot. – Tessék csak, magyarázd el, ó, tiszteletre méltó Schoppe, ha van hozzá bátorságod – élénkült fel hirtelen Guyet. – Valld be ennek az ártatlan és tisztalelkű ifjúnak, hogy a kereszténység valójában csak egy ügyes koppintás, ókori filozófiák és régmúlt vallások silány utánzata. Egy zavaros kotyvalék, amelynek alapanyagát Platón, Püthagorasz és a többiek szolgáltatták, aztán megfűszereztek Zarathusztra és Mithrász rejtélyes kultuszaival, utána belekeverték Íziszt, Oziriszt meg Hóruszt, az eleusziszi misztériumokat, és még sok minden mást, többek között Attisz termékenységi rítusait, majd végül az egészet nyakon öntötték Szent Pál tanításaival, hogy minél harmonikusabb, koherensebb, és legfőképpen hihető vallást kreáljanak belőle. – Hallgass, hitetlen! A kereszténységgel való azonosságok, amelyek a Krisztus előtti filozófiákban és vallásokban fellelhetőek, egészen egyszerűen az emberiség a Messiás, a Megváltó eljövetele iránti végtelen vágyakozását fejezik ki – felelte szenvtelenül Schoppe. – Nem, nem, kedves Schoppe, úgy válaszolj a fiúnak, hogy logikus és okos felelet adsz: ne emlegess „vágyakat” és próféciákat. Magyarázd el neki, például, hogy lehet az, hogy a tiáltalatok, bigottak által istenített Szentháromság már jóval Krisztus előtt létezett, mégpedig a plátói hármas egység, a „lét, élet és gondolat” de a káldeus „atya, hatalom és szellem” formájában is. Meséld el neki, hogyan sajátították ki az egyházatyák Platón eszméit, és hogyan nyomták rá a katolikus egyház pecsétjét a zsinatok áldásával. Magyarázd el, hogy az alapító atyák miért vették át éppen alexandriai Porphüriosztól, a kereszténység ellenségétől a „hármasság az egységben” történetecskéjét. És nehogy letagadd, mert ezt még Szent Ágoston is elismeri! Na, ezt magyarázd meg, ha tudod, ennek az ártatlan léleknek! – Isten útjai kifürkészhetetlenek – felelte Schoppe, rideg és hűvös felsőbbrendűséggel. – Nincsenek szavaid, ugye? – támadott immár felbátorodva Guyet. – Akkor majd én beszélek: az Egyetlen és Igaz Isten ötletével, aki egyúttal egy személyben testesíti meg a Három Alapigazságot, és akit a görög filozófusoktól loptak, az alapító atyáknak sikerült elszakadniuk a judaizmustól, és feltalálni a kereszténységet mint önálló vallást. És ezzel hódították meg Rómát! Az Atyával, a Fiúval meg a Szentlélekkel! Az öreg német tudós hallgatott. 341

– Tessék, fiam – vonta le a következtetést Guyet −, gondolom, most már érted, hogy VIII. Orbán pápa miért érvel Platón doktrínájával. – Neked elment az eszed – sziszegte Schoppe. Az utolsó szavakat követően teljes csend állt be. Schoppe talán valóban kifogyott az érvekből az igaz hit védelmében. Mindenesetre az idős német tudós ettől kezdve hallgatott. Mialatt kis csapatunk ismét útra kelt, lopva téged figyeltelek: mélyen elgondolkodva bandukoltál. Vajon mi járt a fejedben, talán Guyet vádjai? Nem mélyedtél el behatóbban az ókori filozófiában tanulmányaid során, de azt azért te is tudtad, hogy Platón és Arisztotelész Jézus előtt éltek. Ez talán azt jelentette volna, hogy a mi vallásunk valóban egy pogány doktrínák által megihletett találmány? Nagyon jól tudtam, mennyire zavaros, gyenge és ingatag volt a te hited. Végül is, miben vagy kiben kellett volna hinned? A pistoiai püspökben, aki az ágyába vitte az apádat? Vagy apádban, aki kasztráltatott téged és a fivéreidet? Azt mondani neked, hogy azért bízz Istenben, mert ő az Atya, nem volt igazán vonzó hívó szó a számodra, gondoltam magamban keserű iróniával. Láttam, hogy Guyet mellé húzódsz. – Az előbb említette alexandriai Porphüriosz nevét. Az egyiptomi Alexandriát értette ez alatt? – Igen. Porphüriosz Plótinosz tanítványa volt, és később az ő filozófiáját tanította Alexandriában – felelte Guyet. – Porphüriosz követője volt alexandriai Hüpatia is, a híres matematikusnő, és az apja, Theón, aki csillagászattal és filozófiával is foglalkozott. Hüpátiát eretnekséggel és boszorkánysággal vádolta meg Kürillosz püspök, aki fellázította ellene a tömeget, amely megtámadta és brutálisan meggyilkolta a Muszeionból hazafelé tartó tudós nőt. Egyszóval igen, arról az egyiptomi Alexandriáról beszéltem, amelyet Krisztus előtt 331-ben alapított Nagy Sándor, és amelyben újra felvirágozhatott a görög filozófia és kultúra. – Egyúttal arról a városról, amelynek híres könyvtárából, Muszeionjából, Szerapeumából és világítótornyából nem maradt fenn egyetlen töredék sem – állapítottad meg színtelen hangon, felidézve Guyet és Schoppe a Hármas házának üszkös romjainál folytatott beszélgetését. Ekkor udvariasan biccentettél a francia filológusnak, majd sietősen előrementél és a menet élére álltái, egyedül hagyva a gondolataiba mélyedt Guyet-t.

Én hátrébb húzódtam, minél távolabb a tudós elmék között ismét megélénkült, szerencsére immár semleges témákról folyó társalgás hangjaitól, és a Bouchard feljegyzéseivel kapcsolatban felmerült kérdéseimre próbáltam választ találni. Vajon ténylegesen milyen viszonyban voltak Bouchard és 342

Galileo? És ki lehetett az az E. D.? Mit takart az impia cohors kifejezés, amely már korábban is előfordult Bouchard írásaiban? Kik voltak azok, akikkel „lehetetlen szembeszegülni”? Hová vezettek az ókori történészek aprólékos gonddal kivesézett gyalázkodásai? Talán valamiféle tiltott elmélethez? És végül: miért nem tiltakoztak a szakállasok, amikor a hatalmas veszekedés végén, titkári minőségben, zsebre vágtam azt a bizonyos papírlapot, mintegy megőrzés céljából? De nem volt idő, hogy alaposan végiggondoljam ezeket a kérdéseket, mert egy váratlan esemény mindünket felkavart, és egyszeriben minden másról megfeledkeztünk.

LXI. ÉRTEKEZÉS Amelyben Musztafa nyomára bukkanunk. – Bestia, idióta! Megölöm azt a hülyét! – bődült el váratlanul bősz oroszlánként Ali Ferrarese alvezére, aztán egy hirtelen mozdulattal lekapta a válláról a tiszteletre méltó Schoppét. Az egyik kisebb bokor ágán jól láthatóan ott lengedezett Musztafa fehér selyemkendője, amelyet állandó jelleggel a nyakában viselt. Úgy tűnt, hogy Kemal alárendeltje elhagyta az ösvényt, és a tenger irányába húzódó, meredek sziklás rész felé vette az irányt. – Vajon miért indult el arrafelé? El akart szökni? – tetted fel a kérdést, amely mindannyiunkban felmerült. – Egy fenét! Időnként rájön a bolondóra, aztán messzire elbóklászik, persze engedély nélkül. Jó sokszor megbüntettem már, de képtelen megérteni, hogy a szárazföldön is az én parancsaimat kell követnie. Egyszer még fel is lógattam egy fára a lábánál fogva. Két órán keresztül hagytam, hadd szenvedjen, de úgy látszik, még az sem volt elég. De most aztán betelt a pohár: elkapom, és úgy megleckéztetem, hogy egyszer s mindenkorra elmegy a kedve a csavargástól! Ezzel Kemal bevetette magát a sűrű bozótba, nyilván azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszahozza Musztafát. – Hé, egy pillanat! – kiáltott utána Guyet. – És mi mit csináljunk? Várjunk, vagy menjünk tovább? 343

Túl késő volt: a kalóz pillanatok alatt eltűnt; az egész olyan hirtelen történt, hogy teljes tanácstalanság uralkodott el rajtunk. – Nem állhatunk itt, ki tudja meddig, mindenképpen tovább kell mennünk – jelentette ki dühösen Naudé. – Rendben – feleltem, – majd én utánamegyek. Várjanak meg itt. Gyorsan körülnézek, aztán visszajövök. Ha megtalálom őket, akkor velük, ha nem, akkor nélkülük. Lehajtott fejjel gyalogoltam néhány percig, óva az arcomat a tüskés ágaktól, közben a talajt figyeltem, Kemal nyomait kutatva. Egy idő után hátranéztem: a sűrű bozótos teljesen eltakarta a szemem elől az ösvényen várakozó társaságot. – Kemal! – kiáltottam el magam többször egymás után, de senki sem felelt. És akkor történt. A lábam megcsúszott, és hirtelen a nagy semmi fölött lógva találtam magam. Egy önkéntelen mozdulattal hátrafelé lendítettem a karomat, és sikerült megkapaszkodnom egy vastag ágban. Áldott legyen az Úr, gondoltam magamban. Lehunytam a szemem. Néhány pillanatig nem mertem megfordulni, de végül összeszedtem minden bátorságomat, és lepillantottam a szakadék mélyére, amely az előbb majdnem elnyelt. Odalent a mélyben a tenger hullámai habos tajtékkal törtek meg az éles peremű sziklákon. A lábammal elértem egy biztonságosnak tűnő kiálló rögöt, amely közvetlenül a szakadék pereme alatt volt. Nekirugaszkodtam, és sikerült felhúznom magam a peremig: teljes súlyommal előredőltem és kúsztam, kapaszkodtam, toltam magam előre, egészen addig, amíg nem éreztem biztos talajt a térdem alatt is. Csak ekkor mertem oldalra gurulni. Miközben már hanyatt feküdtem, keresztet vetettem, és elmondtam egy hálaimát a Mindenhatóhoz. Óvatosan a peremhez kúsztam és lenéztem a szakadékba. A tenger mosta sziklákon a szerencsétlen Musztafa élettelen testét pillantottam meg. Szinte időm sem volt rá, hogy felfogjam a borzalmas látványt, valahonnan a hátam mögül egy furcsán rekedt hangot hallottam. – Esküszöm, nem akartam. Alig néhány lépésnyire tőlem Ali Ferrarese alvezére állt és merően engem nézett. Az arca az ókori színházi maszkokra emlékeztető, félig gúnyos, félig rémült fintorba merevedett.

344

LXII. ÉRTEKEZÉS Amelyben Musztafa halála, amely egyértelműen véletlen baleset jegyeit mutatja, szomorúságot vált ki, mindazonáltal némi gyanút is kelt. A ránk várakozó kis csapat döbbenten és hitetlenkedve fogadta Musztafa halálhírét. A tétován faggatózó kérdésekre, a viaszfehérre sápadt alvezér szinte szóról szóra elismételte a történtek velem már ismertetett változatát: Musztafa a magas szikla peremére telepedve üldögélt, és onnan figyelte a tengert, hátha észrevesz egy arra járó hajót. Nem is lepődött meg Kemal láttán, mint elmondta, a fehér sálat figyelmeztető jelzésként hagyta a bokron, arra az esetre, ha a keresésére indulnánk. Kemal dühödten felelősségre vonta, veszekedtek, elhangzott néhány fenyegetés, elcsattant egy pár pofon, dulakodni kezdtek, végül a kis kalóz lába véletlenül megcsúszott, és bekövetkezett a végzetes zuhanás. Hardouin és Naudé elkísértek a helyszínre, ahol maguk is meggyőződtek a tényállásról, amely időközben annyiban változott, hogy a holttestet a tenger már messzire sodorta a szikláról, a zátonyok mögött lebegett. Bele kellett hát törődnünk, hogy a kis vörös kalóz a hullámsírban lel örök nyugalomra. Hardouin és én letérdeltünk, elmondtunk egy Miatyánkot, egy üdvözlégyet és egy Glóriát, végül arra kértük a Mindenhatót, hogy kegyelmezzen a vétkezőnek és vegye oltalmába Musztafa bűnös lelkét. Naudé idétlen mozdulatokkal igyekezett utánozni bennünket és zavarodottan elmormolt néhány latinnak hangzó zagyvaságot. Miután imigyen leróttuk a halott iránti kötelességünket, visszamentünk a többiekhez, és néma csendben folytattuk utunkat a Holtak mezeje felé. Az általános szomorúság ellenére úgy tűnt, hogy mindenki belenyugodott a megváltoztathatatlanba, de a nyugtalan és aggodalmas pillantásokból meg a lázas sutyorgásokból nyilvánvaló volt számomra, hogy útitársaim nem tették túl magukat olyan könnyen a történteken. Kemal lehajtott fejjel bandukolt, sütött róla, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri. – Mit gondol? Szándékosan csinálta, ugye? – súgta a fülembe Schoppe, lopva közelebb húzódva. – Lehetetlen megmondani – ismertem be −, én magam is majdnem lezuhantam, mint már mondottam volt. Odafent azon a peremen, elég egy hirtelen mozdulat, és az ember nyomban szörnyethal. Amikor én odaértem, már vége volt. – Milyen állapotban találta? – Nem is tudom, nagyon furcsa volt az arckifejezése. 345

– Hát ezt meg hogy érti? – Az volt az érzésem, hogy nincs magánál. Egyszerre sírt és nevetett. Soha életemben nem láttam még ilyet. Schoppe meg én összenéztünk. – Megölte – jelentette ki elkomorodva.

LXIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben nehézkesen ám rendületlenül haladunk előre. A tragikus események elvették a kedvünket a csevegéstől, így a Galileóról szóló beszélgetés, egyelőre, félbeszakadt. Egy idő után elhagytuk a főutat, és egy kanyargós ösvényre tértünk rá, amely a sűrű bozótosban szinte láthatatlan volt, de a három szakállas földműves határozott léptekkel vezetett bennünket előre. Érdekes módon, még a ritkásabb helyeken sem volt érkezésünk, hogy tájékozódjunk, mert valami mindig takarta a kilátást. – A fenébe is! – átkozódott türelmét vesztve Naudé, aki hiába nyújtogatta a nyakát, hogy lásson valamit −, ez a sziget mintha szándékosan úgy lenne kitalálva, hogy ne lehessen látni, mi van a másik oldalán. – Úgy érted, hogy ne lehessen tudni, egyáltalán létezik-e a másik oldala – javította ki szarkasztikusan Schoppe. – Nincsenek félig létező szigetek – mondta Naudé. – De féligazságok azért vannak – felelte Schoppe, Kemal felé intve a szemével, aki a három atyafihoz csatlakozva a menet élén haladt. – Jól értem, hogy mire akarsz kilyukadni, Kaspar – bólintott Naudé, félreértve (talán szándékosan) Schoppe homályos utalását, bármire is vonatkozott az.

A sziget belsejében a talaj már nem csupán rögös volt, teli veszélyes gyökerekkel meg gödrökkel, de irgalmatlanul csúszós is: nehezen száradt fel a hosszan tartó esőzések után. A szakállasok példáját követve, mi is felszerelkeztünk vastag ágakkal, amelyeket bot gyanánt használtunk, de még így is nehézkes volt az előrejutás. Ha az ember nem vigyázott, könnyen a hátsó felére pottyanhatott a fagyos sárban. 346

– Sokáig tart még, amíg kiérünk ebből az átkozott latyakból, és megérkezünk a maguk házához? – kérdezte meg Naudé a három atyafitól, szokatlanul heves ingerültséggel. – Már majdnem odaértünk – jelentette ki a középső szakállas −, az urak nem fognak csalódni, majd meglátják. Szinte tapintható izgatottság söpört végig a társaságon eme szavak hallatán. Lehet, hogy megannyi borzalom és bolyongás után végre valahára mégis megkaparinthatjuk Philosz Ptétész kincsét? – Jaj, nagyon fáj! Segítség! Gabriel Naudé jajveszékelt. Mazarin könyvtárosa a nagy izgalomban elvétette a lépést, megcsúszott egy kiálló rögben, és kibicsaklott a bokája; most azt dörzsölgette, könnybe lábadt szemekkel. Kemal levette a válláról az öreg Schoppét, és Barbellóval meg Malagigivel nyomban a sérült segítségére sietett; a francia hangosan és fájdalmasan nyögdécselt. – Jaj, jaj, hogy sajog! Szerintem eltört, biztos vagyok benne – nyöszörgött. – Nem baj, majd amputálod, méghozzá saját magad, te, aki latinul meg görögül ugyan nem tudsz, de azért majdnem szereztél egy orvosi diplomát, hahaha – gúnyolódott vele Schoppe. Kemal alaposan megtapogatta a könyvtáros lábfejét és a bokáját, ami már-már a böllér kése alatt vergődő malac visításához hasonlatos hangokat váltott ki a franciából. – Ne, ott ne, könyörgöm! Elviselhetetlenül fáj! – tiltakozott a sérült, aki képtelen volt nyugton maradni és összeszorítani a fogát. – Súlyos? Ugye nem kell levágni a lábamat? – Ha már amputálni kell, akkor azt a kis ványadt valamit ott, a lábad között: a száraz ágaktól kell először megszabadulni – kiáltotta oda messziről Kaspar Schoppe, aki fölöttébb nagy örömét lelte ellenfele szenvedésében. – Majd amikor rád kerül a sor – vágott vissza a németnek Guyet −, azt a villás végű undormányt fogjuk kivágni, amit a szádban hordasz: mindenki számára végtelenül előnyös műtét lesz. – Mit is várhatnánk egy olyantól, aki merő számításból lett katolikus? Jaj ne, elég, nem bírom! – nyöszörgött a könyvtáros. – Ó, ti szárazföldi patkányok! – sóhajtott fel Kemal. – Kishitűek és gyáva férgek vagytok mind! Én a saját szememmel láttam, amikor Ali raísz kirántott egy nyílvesszőt a lábából! Mondom, saját kezűleg húzta ki, és közben egyetlen jajkiáltást sem hallatott! Te meg itt egy kibicsaklott boka miatt ekkora hűhót csapsz! – Tudod, kedves Gabriel, én huszonhárom évesen egy kerek hónapig gondolkodtam, mielőtt rászántam magam a nagy lépésre, és áttértem az egyetlen igaz hitre, ami nem más, mint a Római Katolikus Anyaszentegyházé, 347

és eszemben sincs mindenféle arra méltatlan alakoknak bizonygatni, hogy egyáltalán nem érdekből tettem – jelentette ki az öreg Schoppe méltóságteljesen, mindazonáltal már jóval kevésbé vidáman. – Na persze, úgyis mindenki tudja, hogy önként jelentkeztél spionnak, de még így is csak az áttérésednek köszönhetően kerülhettél be Ferdinánd császár seregébe – vágott vissza Guyet. – Megbocsátok, de csak azért, mert jó filológus vagy, viszont gőzöd sincs a politikáról. – Te sem vagy valami nagy politikus, kedves Kaspar, mivelhogy az ókori klasszikusok az eredeti szakterületed. – Igen, de Kaspar nem filológus – rosszmájúskodott Naudé. – Amint áttért, azon nyomban felhagyott az ókori kéziratok tanulmányozásával, ugyanis addig csupa kálvinista meg lutheránus szerzők kommentárjaira hivatkozott, ami ugye kicsit kínos lett volna azok után, hogy vallást cserélt, hihihi… jaj, jaj – fordult hirtelen fájdalmas nyögdécselésbe Naudé gúnyos kacagása. – Egyébként pedig mindig is azt suttogták, hogy az első művét másoktól plagizálta – kuncogott Guyet. – Ha jól emlékszem Symmachus, Apuleius, Petronius, a Priapeia, Propertius, Lucretius, Plautus és Terentius műveihez írt magyarázatokról volt szó, nem igaz? Két jelentéktelen kis könyvecske, persze telis-tele öntömjénező mondatokkal. A mi Kasparunk csak akkor boldog, ha a tükörbe néz, vagy a saját könyveit olvasgatja, haha! – És még nekem van felvágva a nyelvem? – csattant fel Schoppe. – A te nyelved felülmúlhatatlan, Kaspar! – piszkálódott tovább Guyet. – Emlékszel Gifaniusra, arra a jóravaló ingolstadti professzorra, aki befogadott a házába a barátaid ajánlásának köszönhetően? Gifanius könyvtárában titkon lemásoltál egy kéziratot, amelyben tucatnyi kommentár volt Symmachushoz, aztán szépen megjelentetted őket a saját neved alatt. Amikor Gifanius tiltakozni merészelt, te mindennek lehordtad, ráadásul lopással vádoltad! – Soha nem plagizáltam Gifanius egyetlen kéziratát sem! A kódexet pedig, amelyiket a könyvtárában találtam és el is olvastam, ő maga lopta el Bessarione bíborostól, úgyhogy jobban tette volna, ha hallgat, és nem engem vádol mindenféle hazugsággal! Ez az igazság! A három szakállas időközben figyelmesen asszisztált a berber kalóz bokagyógyító műveleteihez, és tanácsokat adtak ennek vagy annak a csontocskának a helyretételével kapcsolatban, valamint részletesen ecsetelték a különféle gyógynövények jótékony hatását a húzódásokra és duzzanatokra. Úgy döntöttünk, hogy Naudéra való tekintettel hosszabb pihenőt tartunk. Az orvosi vizsgálatot felfüggesztették. Úgy tűnt, csont nem tört, de a könyvtáros bokája csúnyán bedagadt. A kimerült Schoppe egy széles fatönkre telepedett le. Naudé időközben, persze végig suttogva, hogy a német ne hallja, elmesélte a szakállasoknak, hogy a katolikus hitre áttért Schoppe egy idő után 348

valóságos megszállottá vált, és háborút hirdetett a római egyház ellenségei ellen. – Kasparnak mindig is az volt a leghőbb vágya, hogy a középpontba kerüljön. És sikerült neki! Magánkihallgatásokon fogadták pápák, császárok és bíborosok, ő meg elárasztotta őket tanácsokkal, figyelmeztetésekkel és tanulmányokkal, legfőképpen olyanokkal, amilyenekre a kutya se tartott igényt. A könyveivel sokakat besározott és megsértett, úgyhogy az áldozatai, átutazóban Páduában, ma is rendszeresen érdeklődnek a lakóhelye iránt… – És az egészben az a legszebb, hogy ezzel a kétfilléres kis módszerrel hatalmas tekintélyt, de még vagyont is szerzett magának – tett rá egy lapáttal Guyet, közelebb hajolva a szakállasokhoz. – V. Pál pápa, Isten nyugosztalja – folytatta Naudé −, őt bízta meg azzal, hogy kísérje figyelemmel a német politikai és vallási helyzetet. Sőt, azzal is, de persze nem hivatalosan, hogy ijesszen rá néhány túlbuzgó személyre. Ezért fenyegette meg például Paolo Sarpit, azt a velencei papot, akinek a nézeteit nem fogadták jó szívvel Rómában: Schoppével megüzenték neki, hogy ha így folytatja, abból baj lesz. És mi történt? Egy hónappal később, az éjszaka kellős közepén, Sarpit megkéselték: összevagdosták az arcát meg a nyakát, csodával határos módon maradt életben, bizony. – Te kis ostoba pletykás pederaszta! Hallottalak ám, ugye tudod? – kiáltott oda Naudénak Schoppe, aztán felpattant, és fúriaként támadt a franciára. – Torkig vagyok a velem meg Paolo Sarpival kapcsolatos pletykákkal! Elég, ha csak annyit mondok, hogy miután beszéltem vele, a velencei hatóságok szinte azonnal letartóztattak. Szóval ki volt itt az üldözött, ő vagy én? Egy idő után elegem lett a két ősellenség végeláthatatlan szópárbajából, és félrehúzódtam, Hardouin és Malagigi mellé telepedtem le, kicsit távolabb tőled és Barbellótól. – Fáradt vagy? – kérdezted meg halkan álcázott barátnődtől. Barbello bólintott. Lopva ismét szemügyre vettem Barbara Strozzi arcát. Az elmémben csak úgy kergették egymást a válaszra váró kérdések. Először is, vajon az udvarban Barbellót vagy Strozzit várták? Esetleg mindkettőt? Ez utóbbit lehetetlen volt megvalósítani az álca felfedése nélkül. Ha Mazarin Barbellót várta, ki ajánlott a figyelmébe egy nem létező, tehát teljességgel ismeretlen kasztráltat? Ha viszont a Strozzi nőszemélyt várták Párizsban, akkor annak előbb-utóbb meg kellett szabadulnia az álcájától, és valamilyen ürüggyel felfednie a kilétét. A sziget nem is lehetett volna alkalmatlanabb helyszín ez utóbbira, hacsak Barbara nem úgy képzelte a dolgot, hogy eljátssza a habokból megszülető Venust… Volt egy harmadik, sokkal bonyolultabb és összetettebb lehetőség is, mégpedig az, hogy őeminenciája Barbellóra várt, tudván, hogy annak álcája 349

alatt a velencei énekesnő rejtőzik. Ez esetben a zenének csupán felszínes szerepe volt valamilyen más ügyben, amely összekapcsolta Mazarin bíborost és Barbara Strozzit. De vajon mi lehetett az? Aki a kilétét álcázva utazik, gondoltam, nyilván azért teszi, mert titkolni akar valamit: sehogy se fért a fejembe, miért minősül titoknak, ha valaki énekesi vagy zenészi szerepet vállal a francia udvarban. Mindenképpen meg kellett tudnom, miben sántikál ez a veszélyes nőszemély, már csak a te érdekedben is, én Attóm. De hol kezdjem?

– Méghogy üldözött! – kiáltott oda időközben Naudé Schoppénak. – Megérdemelted: gyűlölködő írásokat tettél közzé a kálvinisták és a lutheránusok ellen, amelyekben kifejezted azon reményedet, hogy majd egy nagy vallásháborúban írmagja sem marad az eretnekségnek. Aztán, kedves Kaspar, ki is tört az általad oly nagyon áhított háború, egy évvel azután, hogy hangosan követelted Milánóban, ahová attól való félelmedben menekültél a hazádból, hogy valakinél betelik a pohár, és drágán megfizetteti veled az uszító frikálmányaidat. Véres háborúvá fajult az általad szított vallási konfliktus, és még most is tart, vagyis majd harminc éve. Rájöttél, hogy igencsak elvetetted a sulykot, ezért aztán tizenkét évig távol tartottad magad germán földtől, és ügyesen, mindig találtál magadnak egy fejedelmet, aki eltart. A baj csak az, hogy olyan sok és sokféle úr szolgálatába állítottad a pennádat, hogy a végén már senki sem vett komolyan. – Az, hogy én provokáltam ki a háborút, a legbődületesebb hazugság mind közül, és még meg is sértődnék, ha az egész nem lenne mérhetetlenül nevetséges – felelte a vén német. – Én ugyanis nem tettem mást, harminc évvel ezelőtt sem, és most sem, mint hogy emlékeztettem az embereket, a Biblia világosan beszél az eretnekségről… – Ebben az egy dologban a mi Kasparunknak tökéletesen igaza van – vágott közbe Guyet. – Az írásaiban valóban mást sem tett, csak állandóan az Ótestamentumot idézte. Salamon azt mondja, hogy a hitetlenek hátát korbáccsal kell simogatni, hogy örökre elmenjen a kedvük a gyalázkodástól. Dávid, a megtestesült irgalom, akit utálattal tölt el az összeesküvőknek még a látványa is, nem hogy a vérük kiontása, egy napon így kiáltott fel. „Gyűlöltem a gonosztevők gyülekezetét; és az istentelenekkel nem ülök.” Ha ez Izrael Istenének Bibliája, mit várjunk azoktól, akik hisznek benne? – Ha te rendes keresztény volnál, kedves Kaspar, akkor szeretnéd az ellenségeidet, ahogy az evangélium hirdeti – jelentette ki Naudé. – Ehelyett, és kénytelen vagyok századszorra is elismételni, azt a szerencsétlen Scaligert például szabályosan kiüldözted a világból, annyit szapultad és pocskondiáztad; úgy megaláztad a nyomorultat, hogy bánatában megszakadt a szíve, te meg közben élvezted, hogy a fél világ rólad beszél. 350

– Én pedig csupán annyit mondok, és ha kell, ezerszer is elismétlem, hogy amit Scaligerről állítottam, az utolsó szóig igaz volt. Joseph Justus Scaliger egy csaló volt, aki azt terjesztette magáról, hogy a Scalák családjának sarja, de az igazi vezetékneve Bordone volt. Ami a népszerűségemet illeti, csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy ne keverj össze drágalátos Galileo Galilei barátoddal. Merthogy ő volt az, aki csak azért játszotta el az áldozat szerepét, hogy végre valaki felfigyeljen a fércműveire, amelyek egyébként az egereken kívül senki mást nem érdekeltek.

– Na jó, akkor elindulunk végre, vagy továbbra is itt akartok ücsörögni, és közben hülyeségekre vesztegetni az időt?

LXIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben sor kerül egy újabb perpatvarra, amely váratlan következményekkel jár. A kellemetlenül sürgető, mind hangnemében mind tartalmában igen tiszteletlen kérdést Ali Ferrarese alvezére tette fel. – Nem hülyeségekről, hanem komoly dolgokról beszélgetünk, ahogy úriemberek között szokás, de nyilván csak olyanok számára érthetően, akik némi tudással is rendelkeznek – feleltem szárazon. A kalóz nem sértődött meg a műveletlenségére utaló megjegyzés hallatán. – Sok mindent képes vagyok felfogni, már ha érdekel a dolog. De csak olyankor, amikor férfiak, és nem kappanok társaságában vagyok – válaszolta Kemal kimérten, és közben látványosan végigmért téged, én Attóm, aki éppen akkor csatlakoztál hozzánk, és az idáig nem is vettél részt a társalgásban. – Hogy merészeled? Azonnal hagyd békén Atto úrfit – förmedtem rá dühösen. – És mosd ki a szádat, mielőtt kiejted rajta a nevét. – Megteszem, de csak akkor, ha ő meg kimossa a seggét, mielőtt… – Te nyomorult fattyú. Te… gyilkos! – kiáltottam az alvezér arcába közvetlen közelről, mielőtt még kimondhatta volna a borzalmat. A kalóz akkora pofont kevert le nekem, hogy megtántorodtam, és a földre zuhantam. A meglepetéstől szinte megbénult a karom meg a lábam is. 351

– És adj hálát az égnek, hogy nem Ali raisszal akadtál össze, mert ő most biztosan betuszkolna egy ágyúcsőbe, aztán szépen kilőne a semmi közepére – sziszegte fölém hajolva Kemal, aztán sarkon fordult, és döngő léptekkel távozott. Amint sikerült feltápászkodnom, utána rohantam és jó nagyot rúgtam a hátsó felébe. A berber kalóz valószínűleg számított a támadásra, mert nyomban megfordult, a fülemnél fogva elkapott, a földre döntött, gyomorszájon vágott és csépelni kezdett, ahol ért. – Nee! Azonnal hagyd abba! Kaspar Schoppe volt, aki felkiáltott, de pillanatok alatt odarohantak a többiek is, és megpróbálták leszedni rólam az őrjöngő kalózt. Az ezt követő percekről csak zavaros emlékeim vannak; te, ifjú Atto, bizonyára sokkal pontosabb fel tudod idézni az eseményeket. A lényeg az, hogy a társaságnak csak együttes erővel sikerült szétválasztania bennünket. Amikor végre elvonszoltatok és lefektettetek arra a puha mohaágyra, csak annyit éreztem, hogy az ajkam felhasadt, az arcom feldagadt és a karomat mintha eltörték volna, úgy fájt. Te és Barbara tartottátok a fejemet, és nedves levelekkel borogattátok a duzzanatokat az arcomon. Igyekeztem nyitva tartani a szememet, így lassan végigpásztáztam Barbara arcát, a parókát, a vastag fehér púderréteget, a szépségflastromokat, aztán a nyakát, a vállát, a szövetcsíkokkal leszorított melleket… és akkor hirtelen eszembe jutott az örökké a dereka köré csavart viaszosvászon tarisznya. Igen, ez az, futott át az agyamon. Talán ez lehet a titok nyitja. Mit rejteget Barbara abban a vászonzsákban? A velencei énekesnő felállt és eltávolodott, így kettesben maradtam veled. Valahonnan a távolból jutott el hozzám a többiek hangja: Hardouin kemény szavai, a Strozzi nőszemély és Malagigi felháborodott szemrehányásai, Guyet intelmei, aztán Kemal eleinte dühödt, majd egyre megadóbb hangú védekezése. Megpróbáltam felkönyökölni, hogy lássak is valamit, de csak a vitatkozó felek körvonalait vettem ki, ráadásul a nyakam is fájt. Egyszer csak éreztem, hogy elengeded a kezem, és beszaladsz valahová az erdőbe. Odafordítottam a fejem, és akkor láttam, hogy Barbello elé siettél, aki éppen onnan jött, és a karjával hadonászva igyekezett felhívni magára a figyelmet. – Mi az ördög történhetett? – fordult arra Naudé is, aki mindvégig Ali Ferrarese alvezérével vitatkozott. – Monsire Naudé, titkár úr, barátaim… – lihegte az énekesnő, aki teljesen kifulladt a nagy futásban −, a három atyafi… – Mondd már – sürgetted türelmetlenül. – Eltűntek. Megléptek.

352

LXV. ÉRTEKEZÉS Amelyben egyeseken úrrá lesz a csüggedés, ám mindennek ellenére rendületlenül haladunk a cél felé. Mindenki részt vett a szakállasok utáni hajtóvadászatban, még én is, noha erősen sajgott a fejem. Az egész környéket bejártuk, de hasztalan. A szakállas atyafiakat mintha a föld nyelte volna el. Malagigi, aki igen jó erőben volt, háromszor is körberohant, de ő sem járt sikerrel. Kemal a maga részéről hangosan kiáltozott és borzalmas dolgokkal fenyegetőzött, de a szavai falra hányt borsónak bizonyultak. Végül a teljes csapat összegyűlt, csak te nem jelentél még meg: úgy tűnt, jó mélyre bemerészkedtél a sűrű erdőbe. – De hát itt voltak, alig kétlépésnyire tőlünk – ismételgette zavarodottan Hardouin −, és most egyszer csak nyomtalanul eltűnnek. Ilyen nincs! Valamilyen nyomnak lennie kell. Mindenképpen meg kell őket találtunk, hiszen náluk van a Petronius, a fenébe is! Az egész alig pár pillanat alatt történhetett, és ezúttal semmiképpen sem gyanúsíthattuk vagy hibáztathattuk Kemalt, mégis mindenki lopva az alvezérre pillantgatott, hiszen Musztafa tragikus halálának emléke még ott lógott a levegőben. – Tudtam én: azok hárman jól csőbe húztak minket. Úgy tettek, mintha a Holtak mezejére kísérnének bennünket, aztán itt hagytak a semmi közepén – morgolódott felháborodottan az öreg Kaspar Schoppe. – Mit hordasz itt össze mindenféle zagyvaságot Kaspar – förmedt rá Naudé −, semmi értelme annak, amit mondasz! Nyugodtan elutasíthatták volna, hogy hazakísérjük őket, megígérhették volna, hogy reggel eljönnek az Öregtoronyba, aztán szépen örökre eltűnhettek volna. – Én beszélek badarságokat? Te vagy az, aki nem értesz semmit! – rángatta meg Naudé vállát az öreg német. – Azok elvitték a Petroniust, még mindig nem fogtad fel? És szerinted most mihez kezdünk, egyedül, ezen az átkozott szigeten? – Engedj el – lökte el magától Schoppét Naudé. – Te tényleg azt hiszed, hogy nem vagyok tisztában a helyzet súlyosságával? Csak legalább azt a szívességet megtennéd, hogy abbahagyod az örökös károgást, te vén holló, mert már nem bírom hallgatni! Vén hülye! – Na jól van, szerintem üdvös lenne, ha azonnal beszüntetnénk a veszekedést, mert most ennél sokkal fontosabb dolgunk is van, nem gondolják? – szólalt meg határozott hangon Hardouin. 353

Pasqualini hangosan helyeselt, de sajnos senki nem figyelt oda rá. A tudós elmék megalázott, kimerült és reményvesztett csapatának a három szakállas eltűnése volt az utolsó csepp a pohárban: a felbecsülhetetlen értékű kézirat, a Trimalchio lakomája kicsúszott a kezükből; úgy tűnt azonban, hogy a tehetetlenség nem csüggedt fásultságban, hanem egy végső, hatalmas és eszeveszett dühkitörésben kulminálódott. – Elegem van mindenből! – ordított fel váratlanul, magából kikelve Guyet. – Ez a sziget, ez az átkozott szirén lesz a vesztünk, itt fogunk elpusztulni mindannyian! Először az az őrült nő, a Hármas hülyített bennünket, utána meg három szakállas idióta! A hármas szám visz bennünket a sírba, én mondom! Mindjárt megőrülök én magam is, sőt mindannyian úgy járunk, mint a szerencsétlen Roland, aki elvesztette az eszét, de annak legalább voltak barátai, akik visszahozták neki a Holdról. A miénket ki fogja visszahozni?! Na és a Satyricont, amit magával vitt a három idióta? Azt hogy fogjuk visszaszerezni? – Nyugodj meg, öreg barátom, meglátod, hogy minden rendbe jön… – próbálta csitítani Hardouin, a vállára téve a kezét. Guyet erre lekevert neki egy hatalmas pofont, aztán hirtelen megfordult, két kézzel elkapta Kemal gallérját, és magához rántotta a kalózt. – Itt fogunk megdögleni, érted? – üvöltött magánkívül az idős francia, miközben már forgott a szeme és habzott a szája. Kemal egy laza mozdulattal közelebb lépett, és a térdével gyomorszájon rúgta az öreget. Guyet rongybabaként csuklott össze. – Egy jól irányzott ütés a gyomorra rendkívül hasznos dolog, jó időre semlegesíteni lehet vele az ellenfelet. És abban is segít, hogy megfeledkezzünk a félelemről. A legenda szerint a híres Hajreddin Barbarossa, a Rőtszakállú kalózvezér ezzel az egyszerű trükkel vette elejét egy kialakulóban lévő zendülésnek. A tengerészek mindig a félelem miatt lázadnak fel, nem fegyelmezetlenségből. Meglátjátok, a barátotok hamarosan lecsillapodik. Mintegy végszóra, egy hangos és diadalittas kiáltás hallatszott valahonnan az erdő felől: visszajöttél. – Megvan! Megtaláltam a három szakállas házát! – bukkantál elő egy bokor mögül, széles mosollyal. – És találtam még valamit, egy érdekes kis szerkentyűt, épp itt a közelben. A kezedben egy viharvert, de épnek tűnő távcsövet szorongattál.

354

LXVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben a Holtak mezeje újabb meglepetéseket tartogat. Talán a fiatalságodból adódó humorérzék, de az is lehet, hogy a jó ízlés tartott vissza attól, hogy előre közöld velünk: a három szakállas háza valójában egy temetőőr elhagyatott hajléka volt. Az elhanyagolt sírkert közvetlenül a romos épület mögött terült el. – Szent ég! – hüledezett Schoppe, miközben gyorsan keresztet vetett. – Nem valami barátságos környék. Az egykori temetőből mára csak egy halvány emlék maradt, ugyanis a sírok, sírkövek és sírboltok alig látszódtak: a sírhelyek besüppedtek, a feliratok szinte olvashatatlanokká váltak. Alig húsz, még valamennyire épnek mondható sírhantot és néhány kisebb kriptát találtunk, de ezeket is dús moha vagy sűrű borostyán borította. Alacsony, rozoga és repedezett kőfal vette körül a kis temetőt, a kovácsoltvas bejárati kapu kilincsét rég szétmarta a rozsda. A rejtélyes módon elpárolgott szakállasok lakhelye nem egy kis kunyhó volt, mint a Hármas házikója, hanem egy tágas régi udvarház. Kihasználva a még derengő nappali fényt, a pincétől a padlásig átkutattuk az épületet, lázasan kutatva Philosz Ptétész kincsei után. A dalmát szerzetesnek, mondanom sem kell, nyoma sem volt. A földszinten egy istállót, egy szénapajtát, egy konyhát, egy ebédlőt és egy fogadószobát találtunk. Az emeleten galéria húzódott, onnan nyíltak a hálószobák. Annak ellenére, hogy még a fenti ablakokból sem nyílt kilátás a tengerre, a barátságosnak tűnő ház kényelmes hajlék lehetett egykoron. Most azonban mindenütt évtizedes elhanyagoltság jeleire bukkantunk: a szétmállott vakolat nagy darabokban hullott a falakról, az istálló láthatóan jó ideje üresen állt, akárcsak a szénapajta. A fáskamrában szétporladt fahasábokat találtunk, a háztól a temetőhöz vezető kis ösvényt benőtte a gaz. Immár teljes sikertelenség koronázta vállalkozásunkat: a pincében sem találtunk semmit, még egy árva ládikát sem. – Szóval ez volt a temető egykori őrének lakhelye. Az istálló és a szénapajta helyén lehetett eredetileg a ravatalozó, de amikor bezárták a temetőt, az ideköltözők átalakították a helyiségeket – jegyezte meg elgondolkodva Naudé. – Az egész egyszerűen hihetetlen – mondta Pasqualini. – Nem fér a fejembe, hogy miért léptek meg a szakállasok, és miért hagyták, hogy egyedül nézzünk körül a házukban. – A legnagyobb baj az, hogy nincs ennivalónk – közölte Naudé. – Úgyhogy sürgősen cselekednünk kell. 355

– Mégis, mire gondolt? – Hát elmegyek vadászni, nem? – Most, hogy mindjárt besötétedik? – bámultunk el. – Tudom, hogy ilyenkor a madarak alszanak, de az éjjeli ragadozó madarak nem. – Talán csak nem kuvikra meg fülesbagolyra fáj a foga? – mosolyodott el Malagigi. – Ha már itt tartunk, miért ne? A gyöngybagoly meg a búbos banka se rossz eledel. – Undorító – húzta el a száját Barbello-Barbara. – Nagyon ízletes étkek készíthetőek belőlük, ezt még Svédországban tanultam, régebben sokat jártam arrafelé. A svédek bármit megesznek. Sőt, egyszer még meg is kínáltak gyöngybagoly-pecsenyével, amelyet előzőleg tejbe áztatott zsemlével és fűszeres babbal töltöttek meg. Ez az egyik legszebb emlékem arról a barátságtalan vidékről, amely egyébként pénzsóvár, írástudatlan és tisztességtelen népek hazája. – Hát, biztosan nem érezte túl jól magát Svédországban, ha egy bagolypecsenye a legszebb emléke – nevetett az alvezér. – De tudja mit, benne vagyok! Én semmitől sem undorodom. Ami nem öl meg, az táplál, ahogy a nagy Ali szokta mondani. De hogy fog lőni a sötétben? – Azzal te ne foglalkozz – zárta rövidre a dolgot Naudé.

LXVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben Naudé bemutatja az ábécé harmadik betűjét, majd kezdetét veszi egy éjjeli hatóvadászat, amely igen kellemetlennek bizonyul, ám meglepő eredménnyel jár. – Az előbb nem akart válaszolni Kemal kérdésére: hogy fog bármit is eltalálni a sötétben? – kérdeztem meg Naudétól, mialatt egy ütött-kopott, de működő olajlámpással felszerelkezve, veled együtt, én Attóm, a temető kijárata felé tartottunk. – És ki beszélt lövöldözésről? Amint látja csak vödröket, meg ásókat hoztunk magunkkal – felelte magabiztosan a könyvtáros. – Majd megelégszünk azzal, amit a természet az utunkba sodor.

356

Őeminenciája könyvtárosa azon nyomban feltárta előttünk hirtelen támad optimizmusának okát, amint becsuktuk magunk mögött a temető rozoga kapuját. – Idenézzenek: a három szakállas házában volt, bárki észrevehette volna. De én leültem a földre, ezért láttam meg, ott volt szinte az orrom előtt.

– Nagyszerű! – kiáltottam fel lelkesen. – Ez talán azt is jelenti, hogy nem a leányzó rejtette el a szigeten ezeket a lapokat és a térképet. – Pontosan! – bólogatott Naudé elégedetten. – Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a lapokat a betűkkel és a térképet is maga Philosz Ptétész rejtette el. És szerintem üzenni akar valamit. Hogy pontosan mit, az nem teljesen világos, de az biztos, hogy köze van a kéziratokhoz! És a térkép elnevezése sem lehet véletlen: Mysterium Thesauri! Úgyhogy most a következő a helyzet – mondta fontoskodva a könyvtáros, és újra elővette a térképet.

357

– Ennek alapján azt feltételezem, hogy a térképen jelölt többi helyen is biztosan elrejtett egy-egy lapot valamilyen betűvel. Összesen hét betű van. És ha az összeset megtaláljuk, akkor… – Akkor, monsire Naudé, ön lesz a győztes: önnél lesz Philosz Ptétész üzenete. Le vagyok nyűgözve – jelentetted ki lelkesen. Nekem rögtön feltűnt, hogy a mondókádat ugyanazzal az alig észrevehető gúnyos éllel adtad elő, amelyre már akkor felfigyeltem, amikor Naudé először mutatta meg a térképet. Mazarin könyvtárosa szerencsére nem vett észre semmit. – Pontosan. De az is lehet, hogy még az előtt megtaláljuk a mi kedves dalmát szerzetesünket. Főleg, ha a szerencse is társunkul szegődik – tette hozzá Naudé megvidámodva, szándékosan sejtelmes hangon. 358

– Mire kellenek a vödrök meg az ásók? – Egyelőre nem mondhatok semmit, de bízzanak bennem! Lehetséges, hogy a közeljövőben szükségem lesz két megbízható segítőtársra… Nem tettünk fel felesleges kérdéseket, csak összenéztünk, te meg én, én Attóm. Jól emlékeztünk Naudé zsarolására és az ígéretre, amit ünnepélyesen neki tettünk – végül is, Párizsban mindkettőnknek szüksége lesz Mazarin bíboros támogatására… – Tessék, nézzék csak meg. Nem fér a fejembe, hogyhogy rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. A könyvtáros egy omladozó sírkőnél állt meg, amelynek feliratát olyannyira elkoptatta az idő vasfoga, hogy csak néhány betű volt rajta kivehető. A szöveg a következőképpen festett: …..SS…. FIL…. ………GON.. ….TUUS…. …..XXXIV – És akkor mi van? – néztél kérdőn Naudéra. – Hogyan? Tőlem kérdezi, Atto úrfi? Hát nem érti? – hajolt oda egészen közel hozzánk a könyvtáros, mintha Kaspar Schoppe ott rejtőzne valahol a sötétben, és hallgatózna. – Lehet, hogy ez itt a mi dalmát szerzetesünk sírfelirata! És elmagyarázta, hogyan kell értelmezni a szöveget: MONACHUS PIISSIMUS PATER FILOS PTETES HIC GORGONAE MORTUUS EST A.D. MDCXXXXIV – Vagyis többé-kevésbé helyesen írták le, csak a Philosz „Ph”-ját cserélték fel egy „F”-fel, de hát ez nem is számít, hiszen a kiejtése úgyis ugyanaz – közölte magabiztosan Naudé. – Na szóval: Itt nyugszik a jámbor Filos Ptetes – ahogy latinul írják – szerzetes atya, aki Gorgonán hunyt el, az Úr 1644-ik esztendejében. Nos, mi a véleményük? Naudé meg sem várta a válaszunkat, máris felkapta az egyik ásót és buzgón munkához látott. 359

– Ha kígyómarás okozta a halálát – folytatta −, nagyon is valószínű, hogy az iratait mellé temették: egy ilyen kietlen és a világ többi részéről távol eső helyen nem volt senki, akire rábízhatták volna a kéziratokat. Szóval egyedülálló lehetőség áll előttünk. – Vagyis meg akarja gyalázni a sírt – közöltem fagyosan. – Nagy és súlyos szavak, kedves barátom: én csupán biztos akarok lenni abban, hogy nem olyasvalakit keresünk, aki, ahogy az a nagypofájú Kemal mondaná, már a sírgödör alsó felén tartózkodik. És most, gyerünk, lássanak neki! Jusson eszükbe, hogy szerény személyemben örök párizsi pártfogóra leltek, aki csakis a legjobbakat fogja mesélni önökről őeminenciája Mazarin bíboros úrnak! Úgyhogy talán érdemes megtenni néhány apróságot a kedvéért, nem igaz? – Dehogynem, monsire Naudé, hát persze – felelted rosszul leplezett undorral. Én hallgattam, de hát a hallgatás beleegyezés: nekiláttunk hát a „munkának”. Fél óra elteltével már mind a hárman teljesen kimerültünk, de ekkor Naudé felkiáltott. – Megvan! Itt a koporsó… Most szépen körbeássuk, hogy óvatosan emelhessük le a fedelét. Gyerünk, ne hagyjuk abba, mindjárt megleszünk! – Monsire Naudé, kérem, nem lehetne mégis… – próbáltam meg tiltakozni az utolsó pillanatban. – Titkár úr, ugye nem akar cserbenhagyni éppen most, amikor már olyan közel vagyunk a célhoz! – lihegte Naudé letörölve az izzadtságot a homlokáról. – De hát fel kell feszítenünk a tetőt… bűnt készülünk elkövetni… – Csend legyen! Ugye nem akarja azt mondani, hogy maga is hisz a lélekben, meg a bűnben és a hasonló badarságokban? Csalódtam önben titkár úr, ön nem követi az idők szavát – jelentette ki Naudé, aztán kiegyenesedett és alaposan körülkémlelt. – Te jó ég! Ha most Schoppe látna bennünket… ki tudja, mire lenne képes – mondtad fújtatva. – Képzeljék csak el, biztosan őrjöngene. – Schoppe apja koporsókészítő volt, és ha a holttest nem fért bele a koporsóba, inkább levágta a halott lábát, de nem állt neki újat csinálni. Szóval, ha ide merészkedik, és megjegyzéseket tesz, én majd befogom a száját, ne aggódjanak. Naudé nekiállt felfeszíteni a koporsófedelet, de bármivel próbálkozott, sehogy sem akart sikerülni a dolog. – Az istennek se akar kinyílni az átkozott – hörögte dühösen Franciaország leghíresebb könyvtárának nagyra becsült őre, őeminenciája Mazarin bíboros bizalmas barátja. Végül, a deszka engedett. Naudé megrántotta, és a koporsó fedele kinyílt. 360

Ösztönösen mindhárman hátrahőköltünk és elfordítottuk a fejünket a borzalmas látványtól. A holttest mindazonáltal meglepően jó állapotban volt: egy galambősz hajú, szigorú tekintetű idős férfi feküdt a koporsóban, hosszú, fekete, szerzetesi öltözékben. Az ujjai köré egy rózsafüzér kulcsolódott. Hihetetlen módon egy irattartó mappa feküdt mellette. Egyértelmű volt, hogy a halál nemrég következhetett be, egyszóval Naudé talán helyesen értelmezte a sírfeliratot, a dátum legalábbis megegyezett azzal az időponttal, amikor a feltételezett Philosz Ptétész a szigetre érkezett. Mi is megdöbbentünk, Naudé viszont egyenesen térdre rogyott a meghatottságtól. – Philosz Ptétész…– sóhajtott fel, lehunyta a szemét és a szívére tette a kezét. – Itt vagy hát, csupán végső nyughelyeden mutatod meg nekem a kincseidet. Nos, barátom, szívesebben vettem volna, ha még életben vagy, amikor találkozunk, de a sors másképpen akarta. Mors omnia solvit, vagyis a halál minden adósságért megfizet, ahogy a nagy Cicero mondta. – Valójában Szent Jusztinusz mondta – szóltam közbe. – Á igen, persze. És most, bocsásd meg nekem, kedves szerzetes testvérem, de munkához kell látnunk. Neked köszönhetően ez lesz a világtörténelem legszenzációsabb lelete. Én és önök ketten, titkár úr, és Atto úrfi, örökre bevonulunk a történelembe. És ne aggódjanak, részletesen tájékoztatni fogom őeminenciáját az önök felbecsülhetetlen értékű segítségéről. Szomorúan néztünk össze, te meg én: a semmirekellő Naudé, az ajándékba kapott diplomás jelentéktelen áltudós, a hatalmasok fullajtárja, a középszer hercege ezúttal győzött. A könyvtáros felállt és ünnepélyesen elszavalta: – És most, ti, a Történelem, a Filológia, a Régészet, az írástörténet és a Numizmatika láthatatlan szellemei, hajoljatok meg mind: itt, ebben az ismeretlen nekropoliszban, áradjon szét a Tudás fénye! Hulljon le a Feledés leple, táruljon fel az Idő szentélye, és hajoljon földig előtte a Tudatlanság barbár fenevadja! Ekkor Naudé kinyújtotta a kezét, és óvatosan kihúzta a mappát az ujjak mellől. – Anyám, minő borzongás… Fogja, titkár úr – nyomta a kezembe a leletet, amelyből finom fekete porfelhő szállt fel. És ekkor következett be a csoda.

361

LXVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy megmagyarázhatatlan rejtély részeseivé válunk. – Nézzék! – kiáltottál fel rémülten, és ijedtedben megragadtad a karomat. A halott arca és keze, amelyek az előbb még teljesen épnek tűntek, a szemünk előtt porladtak szét, és alig néhány pillanat alatt már csak egy kupacnyi szürke por maradt belőlük. Döbbenetes és elképesztő látványban volt részünk. A feltételezett Philosz Ptétész testéből a szemünk láttára lett csontváz: a fej koponyává, a karok és a lábak csontokká csupaszodtak, míg végül a hús végleg eltűnt, és csak a haj tapadt még valamennyire, obszcén parókaként a koponyatetőhöz; legvégül a száj tűnt el, és a helyét elfoglalta az emberi koponya állkapcsának jellegzetes, gúnyos vigyora. – Ó, nem! Mit tettem! – temette az arcát a kezébe Naudé. – Maga nem csinált semmit, monsire Naudé, annyi történt csupán, hogy próbáltam elmagyarázni a dolgot. – Szentséges Isten – esett térdre az istentagadó Naudé −, könyörgök, bocsásd meg az én bűnömet… – De hát mi történt? – kérdezted meg, még mindig reszketve. A borzalmas vízió mélyen felkavart, úgyhogy erősen kellett, hogy tarsalak, különben elestél volna. – A természet, monsire Naudé – közöltem szenvtelenül. – A természet? Miket mond itt, ez mágia, varázslat, de még az is lehet, hogy átok! – remegett a francia könyvtáros, mint a nyárfalevél. Látszott rajta, hogy legszívesebben elmenekülne, ha megtartanák a lábai… – Ismerem ezt a jelenséget. Amikor nem túl hosszú idő elteltével felnyitnak egy koporsót, a friss levegő hatására az akkor már száraz testrészek bomlásnak indulnak és szétmállanak. Láttam már ilyet. Előfordul, hogy a hozzátartozók ráveszik a sírásókat, hogy egy idő után nyissák fel az elhunyt sírját, mert szeretnének még egy utolsó pillantást vetni szerettükre. Ilyenkor pontosan az szokott bekövetkezni, amit az előbb mi is láttunk. Naudénak beletelt némi időbe, amire felfogta a magyarázatot, és akkor, még mindig sápadtan, de már kevésbé remegve, nekilátott, hogy áttanulmányozza a paksamétát. Kiderült, hogy nem egy, hanem rengeteg különféle irat van benne, de nem irodalmi természetűek: közjegyzői okiratok kerültek elő; végrendeletek, telekkönyvi kivonatok, adásvételi szerződések, tulajdonjog átruházásáról szóló nyilatkozatok, aztán különféle periratok, jegyzőkönyvek, feljelentések, egy válás iránti kérelem a Szentszékhez, szakértői vélemények, panaszok, folyamodványok és kérvények. Többször előfordult bennük egy Ariodante 362

Pizziconi és egy bizonyos Jacopa Filippucci neve, valamint mindkét fél részéről legalább öt különböző ügyvédé, akik beadványokkal és ellenbeadványokkal bombázták egymást. A lámpás bágyadt fényénél lassacskán kirajzolódott előttünk egy szerencsétlen ember, Ariodante élettörténete, aki élete utolsó percéig megpróbálta kimenteni a tulajdonát a sógornője, Jacopa és a felesége, Lucinda karmaiból. – Tessék, itt van, ez az! – mondtad végül. – Mi az? Egy szózat? Egy epigramma? Egy dialógus? – vetette rá magát mohón a papírlapra Naudé, aki továbbra sem volt képes ránézni a halottra, akiről annyi már kiderült, hogy ha irodalom dolgában ugyan nem, de jogi kérdésekben egészen biztosan szakértő volt. – Nem, monsire Naudé – felelted előzékenyen −, úgy értem, azt hiszem, megtaláltam azt a dokumentumot, amely fényt derít a rejtélyre. Az előttünk lévő írás kusza és szabálytalan betűiből arra lehetett következtetni, hogy aki papírra vetette őket, minden bizonnyal súlyos lelki gyötrelmeket élt át.

ANNAK A REPEDT SARKÚ SÓGORNŐMNEK Na, te mocskos némber, tépjed csak a hajad Zokogjál, oszt nyüszíts, csak a könnyed marad. A nagy semmire leltél, hiába is kaparsz, Sehol se találod, mit oly nagyon akarsz! Méreggel etettél, sose hagytál békén Koppantál te céda, nem nevetsz a végén. Átláttam én rajtad, utálatos kígyó Csúful pórul jártál, te átkozott ringyó. Az én pénzemre fájt a te vásott fogad Fekete a lelked, mert a szennytől ragad. Ügyvédet és bírát átverni hasztalan, Így maradtál hoppon, bizony vigasztalan. Te meg az az undok pióca nővéred Véremet szívtátok, a fene belétek. Ámde így se jött be gálád kis cseletek, Nesztek a koporsóm, oszt Isten veletek!

363

Oly édes a bosszúm, csak röhögök, hihi Mint az a furfangos eszű Gianni Schicchi. Most, hogy a temető bús lidérce vagyok, Almának csutkája, amit nektek adok Nem hagyok én rátok egy büdös fityinget Unokaöcséim örökölnek mindent. Ti meg csak bőgjetek, aztán pucoljatok, Vissza se nézzetek, eltakarodjatok! Kedves Jacopa, ugye tetszet a vers? képzeld egy igazi poéta csinálta nekem nagyon irodalmas firencei és egy csomó pénzt attam neki érte oszt piszkosul élveztem mer azt se rád hagytam de nem is a nővéredre, de az má mindegy mer ti ketten két polip vagytok egy fejel szóval a tiéddel. Amint látod, jól kicsesztem veled, oszt majd tanulsz belőle! mit képzeltél nyomorult életem minden áldot napján csak baszogatál és állandóan veszekettél fojamatosan mindenkivel még a testvéredel is szóval a nővéredel Lucindával az én feleségemel, és mindenbe beleütöted az orodat az én magánügyeimbe és éjjel-nappal halgathatam meg etethettem az asztalomnál azt a büdös koszos részeges Curtisit aki aszonta hogy asztalos volt az újvilágba de egy mérföldrül orditot rúla hogy börtönbe vót. És mivel én minden alkalomal amikor megérdemelted jól segbe rúgtalak, szóval mindig, te végül boszuból mérget raktál a gesztenyés levesbe, mer én jól tudom hogy te voltál aki meg akartál ölni valami mérgezős fűvel amit a faludba szóval Poppiba tanultál az öregszonyoktul és a mezőn szetted ősze merhogy mindenkivel észt csináltad aki egy rósz szót mert mondani rád, de mostan jól ráfaragtál mer amikor az orvos megmonta hogy valószínűleg megmérgezet valaki és lehet hogy meghalok rögtön elmentem a közjegyzőhöz és az összes drágaköveket meg az aranyakat mega rubinokat meg az ametiszteket na meg az öszes pénzt ami a San Giovanni bankba vót a számlán, meg a Signába lévő malmot, aztán a jobbik szamarat amelyik egy rakás pénztér, mega firenzei nagy házat az unokaöcséimre iratam, akik Szicíliába vannak az apátságba mer szerzetesek, úgyhogy ha pereskedni akarsz a bíróságon ahogy má töbször megcsináltad velem, akko má most elindulhatsz Szicíliába amihez legaláb két hétig köll utazni és lefogadom mire odaérsz kipurcansz aztán majd tanulsz belőle, hehe. És mivel az unkaöcséim nagyon hálásak varatak nekem egy szerzetesi csuhát, ami az ő rendjüknek a ruhája és aszonták, hogy biztos nagyon vallásos vagyok és ezér van olyan áldot jó és tiszta és szent lelkem meghogy majd ha meghalok akkor ebbe a ruhába temesenek el a rózsafüzérei a kezembe, mer akkó biztosan és gyorsan gond nélkül feljutok a Paradicsomba. Merhogy te olyan kiváncsi vagy mint egy majom hótbiztos vagyok hogy rá fogod beszélni valamejik bírót hogy nyitasafel a koporsómat mer asziszed 364

hogy it majd megtalálod a pénzt meg az ékszereket és akko majd sémit se találsz csak ezeket a sorokat amiket most írok és remélem hogy megpukacc a méregtül és tudod mit azt is megmondom hogy egy ócska ribanc vagy és büdös a szád és nem érdemelsz mást minthogy megégesenek egy nagy máglyán mer egy nyomorult állat vagy és szart se érsz, érted? És kár hogy most haldoklok és nem vagy itt előtem mer akkor egy jó nagyot köpnék a szemedbe de lehet hogy attúlvilágról még megpróbálom. Menj a búsba oszt maradj ot örökre A.D. 1634 Sógorod Ariodante

LXIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben fény derül a rejtélyre, és egy újabb, még kellemetlenebb vadászatra kerül sor. Ólmos, nyomasztó csend ereszkedett közénk. Mazarin könyvtárosa kigúvadt szemmel meredt a koporsóban fekvő csontvázra. A sors kegyetlenül csúfot űzött belőlünk. Az illúzióromboló felfedezés szinte fejbe kólintotta Mazarin könyvtárosát, aki úgy állt ott, gyámoltalanul pislogva, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. – De hát a sírkő… – nyögte ki nagy nehezen. – A tények ismeretében, monsire Naudé – szólaltam meg −, szerintem így szólhat: CARISSIMUS FILIUS ARIODANS PIZZICONIUS HIC GORGONAE MORTUUS A.D.MDCXXXIV Ami azt jelentette, hogy „Legkedvesebb fiunk, Ariodante Pizziconi elhunyt Gorgonán, az Úr 1634-ik esztendejében”. 365

A szerencsétlen Naudé egyetlen árva szóval sem kívánta kommentálni a vereséget. Miután visszatettük a helyére a koporsófedelet, elborult tekintettel és elképesztő vehemenciával lapátolta vissza azt a rengeteg földet, amit az előbb reményteljes szívvel ásott ki. Miután elvégeztük a munkát, ami nem volt éppen könnyű, tekintve, hogy el kellett tüntetnünk az istenkáromló cselekedet minden nyomát, még mindig maradt egy gondunk. – Honnan szerzünk most fülesbaglyot meg kuvikot vacsorára, monsire Naudé? – tetted fel a nagy kérdést. – Mielőtt elindultunk, úgy tűnt, hogy van valamilyen ötlete. – Á, igen. Nos, természetesen van ötletem, méghozzá egy kiváló ötletem. Naudé a közelben lévő kis kápolna felé vette az irányt. Hamar visszajött, valamit tartott a kezében. – Gyorsan, gyorsan! Adjanak valamit, amibe bedughatjuk ezeket. – Fúj, de undorítóak! – kiáltottál fel a szőrős kis lények láttán. – Svédországban a denevéreket is megfőzik? – A denevérek, hogy pontos legyek, Norvégiában és Finnországban számítanak valódi ínyencfalatnak – közölte szárazon Naudé.

A szokatlan zsákmány egyöntetű undort és iszonyatot váltott ki a társaságból, jobban mondva azért nem mindenkiből. – Hát végül is a feladatot teljesítették: szereztek vacsorára valót, haha! – vihogott Kemal, aztán fogta a denevéreket és pillanatok alatt kitekerte a nyakukat. Nem is csodálkoztunk különösebben: Ali raísz alvezére nyilván számos alkalommal került olyan helyzetbe, amikor nem volt helye a finnyáskodásnak. El is kérte tőlem az egyik kését, szakszerű mozdulatokkal nekiállt megnyúzni a denevéreket, feldarabolta a húst, majd egy fazékban feltette főni a tűzre a különös vacsorát. – Vörösborban párolva és fokhagymával ízesítve ezekből a bőregerekből egészen elfogadható ragut lehet főzni. A belső részeket viszont felakasztom ide a füstbe, aztán megvárjuk, amíg kiszáradnak. Porrá őrölve, pikánsan édeskés ízesítőszer lesz belőlük, ami különösen gombafélékhez kitűnő. De jó alaposan meg kell füstölni, hogy minden nedvesség elpárologjon belőlük.

366

LXX. ÉRTEKEZÉS Amelyben szomorúan hajtjuk álomra a fejünket. A váratlan események miatt jócskán eltértünk az eredeti tervtől, így szóba sem jöhetett, hogy még aznap visszainduljunk az Öregtoronyba. Kénytelenek voltunk a három szakállas földműves roskatag otthonában tölteni az éjszakát. Nem igazán hittük, hogy az atyafiak egyszer csak váratlanul előkerülnek, azt pedig már remélni sem mertük, hogy valaha is újra a kezünkbe kerül a Petronius Satyriconját rejtő táska. Síri hangulatban tértünk nyugovóra. A három hálóhelyiségben csak rongyos és igen gyanús tisztaságú pokrócokat találtunk, de legalább volt mivel betakaróznunk. Schoppe Kemallal és Guyet-vel osztotta meg a szobáját; én szándékosan hozzád társultam be, abban a reményben, hogy Barbara melletted alszik majd, így alkalmam lesz kikémlelni rejtélyes viaszosvászon tarisznyáját. Mialatt a többiek lefekvéshez készülődtek, azon tűnődtem, vajon mit rejteget Barbara Strozzi abban a tarisznyában? Amikor Ali Ferrarese kalózai átkutattak bennünket, Barbello azt állította, hogy bőrből varrt ruhaneműt tekert a derekára, de jól láttam, hogy minden ízében reszketett. A kalózokat nem érdekelték a kis kasztrált ruhái, így nem derült ki, hogy pontosan miről van szó.

Meglepődtem, amikor láttam, hogy Hardouin jelenik meg a szobánk ajtajában. Barbara Strozzi váratlanul úgy döntött, hogy Naudé és Malagigi társaságában tölti az éjszakát. Magamban eltűnődtem rajta, hogy vajon nem kaptatok-e össze valamin a szeretőddel. Érdekes módon Guyet-nek már jó ideje színét se láttuk. Szenvedélyes dühkitörése óta nem állt szóba senkivel, egész este végig odakint ücsörgött, félrehúzódva a többiektől, a vacsora alatt nem szólt egy szót sem, a temető iránt sem mutatott érdeklődést. Mély hallgatásba burkolózott, és az volt az érzésem, hogy komolyan rágódik valamin: teljes apátiába süllyedt, ami időnként beláthatatlan következményekkel jár. Amikor megosztottam veled az idős franciával kapcsolatos aggodalmaimat, csak ennyit mondtál, már félálomban. – Fura népség, ezek a filológusok.

367

LXXI. ÉRTEKEZÉS Ezennel szembesülünk a nők azon képességével, amellyel a legnehezebb pillanatokban is megőrzik józanságukat és hidegvérüket. Alig néhány perc múlva az egész társaság hangosan horkolt. A gyaloglás és a nap során átélt érzelmi megrázkódtatások mindenkit kimerítettek. Csak a kedves és kitartó álmatlanság, éjszakáim hűséges társnője tisztelte meg jelenlétével alulírottat. Ezúttal azonban örömmel fogadtam. Ígéretet tettem ugyanis magamnak, hogy kikémlelem Barbara Strozzi viaszvászon tarisznyájának titkát. Vártam egy félórácskát, hogy mindenki kellően mélyálomba merüljön, aztán kilopóztam a szobából: a konyhára nyíló folyosó felől suttogás és halk neszezés hangjai ütötték meg a fülemet. – Na, szépen vagyunk: Kemal és Barbara – gondoltam. Lábujjhegyen leereszkedtem a lépcsőn: jól sejtettem, a ritmikus mozgás hangjai odalentről szűrődtek föl. A konyha bejáratát függöny takarta. Még éppen időben ahhoz, hogy ő ne vegyen észre, Gabriel Naudé árnyékát vettem ki – a függöny előtt guggolt, leskelődött és hallgatózott. Visszafojtott lélegzettel odasettenkedtem a közelébe, úgy, hogy résnyire én is belássak a függöny mögé. Kemal a te hamis Barbellód lába között ügyködött serényen, térden állva, alulról meg saját magának segédkezett nagy buzgón. A szeretők időközben váltottak halkan néhány szót, mintha csak egy kerti pádon üldögélnének. Naudé eltorzult arccal itta be a látványt. Hirtelen átvillant az agyamon egy rémisztő gondolat: most rájön, hogy Barbello nő! Ami Barbarát illeti, miatta aggódtam a legkevésbé. Sokkal jobban érdekelt, hogy mi lesz veled, ha netán kitör a botrány. Mi lesz a te üstökösként felívelő karriereddel, ha a pederaszta Naudé kifecsegi gazdáidnak, a Medicieknek, hogy tiltott szerelmi viszonyt folytatsz egy nővel?! Naudé, szerencsére, egyelőre még nem látta Barbara azon testrészét, amely e pillanatban olyannyira lefoglalta alkalmi szeretőjét, és úgy láttam, hogy a dús kebleket rejtő szoros kötés sem került még le Barbello, a kasztrált tyúkmelléről. De mi lesz később, amikor majd sor kerül a végső rohamra? Kétségek közt vergődtem. Mindenáron meg kellett tudnom, mit rejteget a Strozzi nőszemély abban a tarisznyában, ugyanakkor nem veszíthettem szem elől Naudét: valahogy meg kellett akadályoznom, hogy felfedje Barbara kilétét. – Már régen meg kellett volna tennem – búgta ekkor halkan a te hamis Barbellód. 368

A másik elnevette magát, jobban mondva egy rekedt kis kuncogást hallatott, aztán így szólt: – Végül is… nekem is eszembe juthatott volna, nem igaz? – De igen… azt hiszem, igen – nevette el magát Barbara is. Ekkor gyorsan hátrahúzódtam, Naudé ugyanis felállt és ideges léptekkel távozott. Először azt hittem, hogy a szobájába megy, de láttam, hogy behúzódik egy üres helyiségbe, ahonnan alig néhány pillanat múlva halk nyögdécselés szűrődött ki… Végre szabad lett az út: fürgén, mint a mókus, besurrantam Barbara szobájába, és óvatosan szemügyre vettem a viaszosvászon tarisznyát. Mivel lámpást nem gyújthattam, a sötétben az ujjhegyeimmel igyekeztem kivenni, hogy mit tartok a kezemben. Alaposan végigtapogattam a bársonyszövetnek tűnő hosszúkás valamit, de továbbra sem jöttem rá, hogy mi lehet az. Ha az ötlet nem lett volna túlságosan bizarr, azt mondtam volna, hogy valamiféle állati bőr az, de varrásnyomokat, érdekes módon, nem találtam rajta. A konyha felől fura zajt hallottam, így gyorsan visszatettem a dolgot Barbara tarisznyájába, visszasettenkedtem a folyosóra, és belestem a függöny mögé. Odabent már a nagy finálénál tartottak, mindketten a földön feküdtek: a kielégült Barbara éppen a megfelelő pillanatban tapasztotta az ajkát a szeretője szájára, hogy elnyomja a kéj végső kitörésének hangját, amely minden bizonnyal az egész társaságot felébresztette volna. Azt a mindenit, micsoda lélekjelenlét! Csak a nők képesek arra, gondoltam magamban, ők, akik természetüknél fogva arra hivatottak, hogy biztosítsák az emberi nem fennmaradását, hogy éberek maradjanak a két legnagyobb misztériumot magában rejtő élethelyzetben: a szülés és annak előzménye, az eredendő bűn pillanatában. Ilyetén gondolatok jártak a fejemben, de hamar elnyomta őket valami más: egy furcsa és megmagyarázhatatlan kétely, amely kezdettől fogva ott motoszkált bennem. És akkor egy pillanatra megláttam egy arcot, majd bevillant a hozzá tartozó hang is. Immár nem voltak kétségeim: a te hamis Barbellód szerelmi játszótársa nem Kemal volt, hanem Marc’Antonio Pasqualini, becenevén Malagigi.

369

LXXII. ÉRTEKEZÉS Amelyben döntés születik egy titkos és vakmerő vállalkozásról. A szobámba menet meghallottam Kemal hangos horkolását: végül is, gondoltam magamban, ő is benne van már a korban, nem csoda, ha alaposan kifáradt. Becsusszantam hát a durva pokróc alá, és azon tűnődtem, hogy mikor fogok végre én is olyan jót szundítani, mint Ali raísz alvezére. Nem sokkal később halk lépteket hallottam: Barbara Strozzi tipegett, Malagigi csoszogott a folyosón. Éppen abban a szent pillanatban, amikor úgy éreztem, hogy végre álomba merülök, megint valamilyen zajt hallottam. Na, most aztán elég, gondoltam bőszen: ha Barbara Strozzi még egy szeretőt fogad a konyhában, akármi lesz is, én megyek, és felébresztelek! Kisurrantam a folyosóra: senki. Már éppen visszaindultam volna a szobámba, amikor egy alakot vettem észre a folyosó végén: égő gyertyával a kezében közeledett. Mivel gyertyát az egész házban nem találtunk, csakis egy idegen lehetett az. Amint közelebb ért, ösztönösen védekező állásba helyezkedtem, és ütésre emeltem ökölbe szorított kezemet. – Titkár úr, mit művel? Én vagyok az! – Hardouin úr! Mit csinál maga itt a folyosón késő éjjel? És honnan szerezte azt a gyertyát? – Nem csak gyertyát szereztem, hanem mindent megtaláltam! Mindent, ami kell!! – lelkendezett a breton könyvkereskedő. – Gyertyát, tűzcsiholó szerszámot, kovakövet, és a legértékesebb dolgot, amit az isteni gondviselés csak az utunkba sodorhatott!

Néhány perc múlva már a konyhában ültünk, és haditanácsot tartottunk. Hardouin könyörtelenül felrázta mély álmából Ali Ferrarese alvezérét. – Mégis hol találtál szurkot, kendert meg kötelet? – kérdezte gyanakodva Kemal, még nagyokat pislogva az álmosságtól. – Hát nem figyeltél arra, amit az előbb mondtam? A fáskamrában, a tűzifarakás mögött. És ez kész csoda, mert minden tökéletesen száraz, vagyis nyomban fel tudjuk használni. Ezért rohantam rögtön ide. Szerintem, most azonnal hozzá kell látnunk a munkához. – Micsoda? Méghogy azonnal? Szó se lehet róla – tiltakozott Kemal. – Éjszaka van, én meg nem vagyok se kuvik, se tolvaj, én csak nappal vagyok képes bármit is csinálni. Ilyen munkát meg nem lehet sötétben elvégezni. 370

– Én csak annyit kérek, hogy ne szalasszuk el a lehetőséget, mert lehet, hogy később nem lesz még egy ilyen alkalom – mondta Hardouin, aztán előadta a tervét. Most, hogy van kátrányunk, tüzünk és kenderkócunk, megkalafálhatjuk, vagyis újra használhatóvá tehetjük a lélekvesztőt. Ha ezzel megvagyunk, együtt az egész társaság akkor sem indulhat el Livornóba. Először is azért, mert ha túlterheljük a csónakot és viharba kerülünk, nagy az esélye, hogy felborulunk. Kettő: a tudós elmék állandó vitája kockázatnövelő tényező, úgyhogy semmiképpen sem lehetnek összezárva egy kis csónakban. Három: akkor van a legnagyobb esély a sikerre, ha olyanok mennek, lehetőleg hárman, akik összedolgoznak, és felváltva eveznek. – Na jó, ha a többiek előtt titokban akarjátok tartani a dolgot, akkor engem miért ébresztettetek fel? Aha, már értem – legyintett egyet Kemal – munkáskézre van szükségetek. – Egy tengerészre van szükségünk. Sem a titkár úr, sem én nem rendelkezünk egy igazi tengerész erejével és tapasztalatával – nézett Kemal szemébe Hardouin −, de hárman együtt jól elkormányozhatnánk a csónakot: az egyik oldalon egy erős evezős, a másikon két gyenge. Annak az esélye, hogy Ali raísz, vagy más kalózhajó észrevesz bennünket, szinte a nullával egyenlő. A csónak kicsi, messziről szinte nem is látszik. Viszont tengerálló: úgy számolom, hogy négy evezővel meg lehet csinálni a dolgot, különösen, ha az idő nem romlik el, és elkapjuk a megfelelő áramlatokat. Amikor megérkezünk Livornóba, értesítjük a francia konzulátust, és ideküldünk egy hajót, hogy szedje fel a többieket, akik végül is addig biztonságban lesznek itt Gorgonán. De nagyon gyorsan kell cselekednünk, és főleg titokban: még ma éjjel partra kell húzni a csónakot, megkalafálni, és már holnap reggel útnak indulni, mielőtt még Schoppe, Guyet és Naudé megsejtenének valamit, és azon kezdenének el vitatkozni, hogy melyiküknek van több joga, hogy elsőnek hagyja el a szigetet, vagy hogy egyáltalán jó ötlet-e az átkelés. Szóval, azt javaslom, hogy senkinek se szóljunk a dologról: minél kevesebben tudunk róla, annál jobb. Amint ma éjjel elvégezzük a munkát és visszajövünk ide, eldugjuk a kátrányt, a kenderkócot és minden mást, hogy a többiek még véletlenül se találják meg. Kemal kérdőn nézett rám: tétovázott. Intettem neki, hogy mondja el a véleményét. – Hát jó, de… a kalafálás nem gyerekjáték – figyelmeztetett bennünket. – Megpróbálhatjuk, de nem garantálok semmit. Meg kell nézni, hogy milyen állapotban van a csónak. Először ki kell vontatnunk a szárazra: hárman meg tudjuk csinálni, ha még mindig ott van a zátonyok közelében. Ha nem, akkor kötélre lesz szükségünk. Ha szerencsénk van, meg sem kell gyújtanunk a kátrányt: elég lesz egy kalapáccsal jó erősen beletömködni a résekbe a kenderkócot. Amikor a fa vízbe merül, megszívja magát, ráfeszül a kenderkócra, az 371

meg légmentesen tömíti a lyukakat. Ma éjjel tiszta idő van, úgyhogy a holdfénynél elég gyorsan fogunk tudni dolgozni. Ha a kátrányt is használni kell, az már egy kicsit munkásabb, ott nagyon észnél kell lenni. Imádkozzatok a ti nazarénus Istenetekhez: mert ha hibázunk, akkor ezek az utolsó óráitok a sírgödör innenső oldalán.

LXXIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben útra kelünk, amint feljön a hold. Útra keltünk hát nagy settenkedve Gorgona sötét és hideg éjszakájában, és utunkat ugyanannak a holdnak a fénye kísérte, amelyik az előbb megleste egy valódi és egy hamis kasztrált bizarr szerelmét. Köteleket, vödröket, kátrányt, tűzcsiholásra alkalmas eszközöket és egy csomó szerszámot cipeltünk a vállunkon. – Ez aztán az igazi gyaloglás! – mondta jókedvűen Kemal. – Az igazat megvallva, már torkig vagyok azokkal a vénemberekkel, a ti tudós barátaitokkal, nem is beszélve az őrült vitáikról. Sehogy se fér a fejembe, hogy ezekért valaki hajlandó váltságdíjat fizetni; hogy rogyasztaná rá az eget Allah az összes átkozott kéziratra ezen a szigeten, meg arra a sok marhaságra, amit összehordtak bennük, és ami szerintem csak nektek, nazarénusoknak tűnik olyan nagyon fontosnak: a pápa, az a mocskos szájú Petronius, Galilei Galilui… – Galileo Galilei – javította ki Hardouin. – Abban igazad van barátom, hogy nagyon jól meg lehet lenni azok nélkül a dolgok nélkül, amikről Schoppe meg a többiek állandóan fecsegnek. Van azonban egyvalami, ami valóban fontos, és nemcsak nekik, hanem az egész világnak, az olyan embereknek is, mint amilyen te vagy. És Bouchard erre jött rá. – És mi lenne az? – kérdezte meg gyanakvón a kalóz. – Az idő kulcsa. – Igen – szóltam közbe. – Bouchard azt írta, hogy „minden az időhöz vezethető vissza” De vajon mit akart ezzel mondani? – Az Időt pontosan csak egyféle módon lehet mérni: a bolygók látszólagos mozgásával odafent az égen, ami ott van a fejünk fölött. Azokból lehet kiolvasni a jelent, rekonstruálni a múltat, vagyis az emberiség történetét, és következtetni a jövőre. Egy nap a Nap és a Hold váltakozása. A hónap egy 372

teljes holdciklus. Az év az az időtartam, amely alatt a Nap látszólag megkerüli a Földet (Kopernikusz szerint a Föld a Napot). Az égitestek látszólagos mozgása nélkül az Időt képtelenség mérni. Ha manipuláljuk az égitestek mozgásának bizonyosságait, akkor az Időt manipuláljuk, vagyis megváltoztatjuk a világ történetét. – Nem hiszem, hogy érteném, amit az előbb elmondott… – feleltem. – Nem igazán értek az asztronómiához. – Na látja, ebben téved, barátom. Ön azt hiszi, hogy asztronómiáról van szó, pedig a kronológiáról beszéltem. Miért is kezdte el az emberiség tanulmányozni a bolygók mozgását? Hogy mérni tudja az időt. – Igen, ez igaz – értettem egyet. – De a történelmet úgyis lehet tanulmányozni, hogy elővesszük, például, a múltbéli uralkodók listáját. – Persze. De kimondja meg, hogy mi történt például Kínában, amikor Rómában Tiberius császár uralkodott? Hogyan lehet pontosan összhangba hozni a világ történetét? Csakis a bolygók mozgásával. Amikor a források azt állítják, hogy ekkor meg ekkor ilyen és ilyen csillag volt látható az égen, vagy holdfogyatkozás volt, netán napfogyatkozás, vagy újhold, satöbbi, akkor ezeket összehasonlítjuk a bolygók periodikus mozgásával, és megoldjuk a problémát, úgy, hogy visszafelé keresve a múltban megtaláljuk azt a pillanatot, amikor az égen egy bizonyos jelenség volt látható. Hardouin felsorolt néhány példát, vagyis olyan történelmi eseményeket, amelyeknek időpontját Joseph Justus Scaliger állapította meg, az égitestek mozgásának alapján. Mikor halt meg Heródes? Josephus Flavius azt mondja, hogy nem sokkal egy holdfogyatkozást követően. A peloponnészoszi háború idejét, vagyis hogy Krisztus születése után 431-ben volt, három napfogyatkozásnak és egy holdfogyatkozásnak köszönhetően volt lehetséges megállapítani. A Szentírás szerint Jézus születését egy üstökös megjelenése kísérte. Plutarkhosz tudósít arról, hogy Róma alapításakor napfogyatkozást figyeltek meg, akárcsak Romulus, a város alapítójának halálakor. A gaugamélai csata, amelyben Nagy Sándor legyőzte a perzsákat és megnyitotta Ázsia kapuját, tizenegy nappal egy olyan napfogyatkozást követően zajlott le, amelyet Krisztus előtt 331. szeptember 20-án jegyeztek fel, vagyis pontosan október elsején. Mercator szerint Julius Caesart konzulságának ötödik évében gyilkolták meg, és az esemény egybeesett egy Vergilius által leírt napfogyatkozással, amelyet Servius azonosított, ebből tudjuk, hogy Krisztus előtt 44-ben történt. – Ezek azonban csak kiragadott példák. Ma gyakorlatilag bármelyik történelmi esemény dátumát pontosan meg lehet határozni annak a Juliánévnek nevezett, képzeletbeli évnek a segítségével, amelyet Scaliger hozott létre, és amely 7980 szoláris évet ölel fel. Ez azonban egy igen bonyolult rendszer, és nem hiszem, hogy most bele kellene fognom a magyarázatába. A lényeg az, hogy ha valaki manipulálja az égitestek látszólagos mozgásának 373

bizonyosságait, akkor az a valaki magát az időt, és vele együtt a világ történetét, és az emberiség történelmét is manipulálja. Így már valamivel érthetőbb a dolog? – Talán – mondtam. – Naudé és Guyet, amikor még a francia gálya fedélzetén voltunk, nagy vonalakban felvázolták Scaliger munkásságát, említették a Julián-évet is, és hát Kaspar Schoppe is nagyon sokszor emlegeti… – És nem véletlenül – sóhajtott egy nagyot Hardouin. – Most inkább térjünk vissza egy kicsit arra, amit az előbb mondtam. De vigyázat! Amikor a bolygók mozgásáról beszélek, azt a mozgást értem alatta, amelyet mi innen, a Földről látunk, nem a valós mozgásukat. És itt van a kutya elásva. Ha valaki a bolygók valós mozgásától akarja függővé tenni az Időt, és nem a látszólagos mozgásuktól, na, akkor beszélünk manipulációról. Miért? Mert a bolygók valós mozgása nem ismert, ezért az erről szóló elméletek csak feltevések, nem tények. – Az ön szavaiból arra következtetek, hogy ön osztja VIII. Orbán véleményét. Mellesleg, ha már itt tartunk, miért mondta azt Guyet-nek, hogy nem a pápa, hanem Galileo volt az igazi dogmatikus? VIII. Orbán azon elméletére utalt, amit Schoppe magyarázott el? Nekem, az igazat megvallva, első hallásra elég naiv elméletnek tűnt… – vetettem fel tétován. – Nos, mon ami, az az elmélet márpedig az idő kulcsa – mosolyodott el Hardouin. – Aki kiforgatja, megmásítja az emberi tevékenység és a bolygók mozgása között fennálló összefüggéseket, az szó szerint a markában tartja az időt, és azt tesz vele, amit csak akar. – De milyen célból tenne ilyet? – Például azért, hogy kedve szerint meghosszabbítsa a múltat. Bouchard az ókori historikusokat tanulmányozta, tehát régmúlt idők eseményeit, vagyis az idő rendkívül fontos volt a számára, nem igaz? És ezért, legalábbis én így gondolom, csakis ezért volt fontos számára annak megértése, hogy mi rejlik Galileo elméletei mögött. Ezért van az, hogy Galileót Scaligerrel együtt emlegeti. Hardouin ekkor kötelességének érezte, hogy összefoglalja mindazt alulírott számára, amit te meg én már nagy vonalakban tudtunk Scaligerről, Guyet és Naudé jóvoltából.

TUDNIVALÓ Joseph Justus Scaligerről. Joseph Justus Scaliger, magyarázta el Hardouin, csillagász és történész volt egyszerre, és fél évszázaddal korábban írt egy nagyszabású művet, az 374

Univerzális kronológiát, amelyben ismertette a görögök, rómaiak, egyiptomiak, zsidók, babiloniak és a többi népek történetét, akik a történelem folyamán mind másképpen mérték az időt. A görögök az olimpiák idejét, a rómaiak a császáraik és konzuljaik hatalomra kerülését, az egyiptomiak a különböző dinasztiák trónra lépését tekintették kiindulópontnak, a zsidók a hányattatásaikat és így tovább. Scaliger előtt azonban, amikor valaki megpróbálkozott sorrendbe rakni mindezeket az eseményeket és történéseket, abból csak óriási káosz lett. Hogyan is számolták a hónapokat a rómaiak és a görögök? A káldeusok szerint mikor is volt az első olimpia? Az egyiptomiak mikorra teszik a zsidók kivonulását? Hosszú évszázadokon keresztül senkinek még csak meg sem fordult a fejében, hogy pontos választ lehetne adni ezekre a kérdésekre. A különböző népek története persze párhuzamosan folyt, de ahogyan egyes utasok, akik napokig nem szólnak egymáshoz, pedig ugyanabban a hintóban utaznak, ezek sem álltak úgymond szóba egymással. Vajon lehetséges volna olyan időtáblázatot létrehozni, amely egyetlen időfolyamban ábrázolná a népek történetét? A kihívás leküzdéséhez alapos csillagászati ismeretekre volt szükség: ha valaki tudta, hogy mikor következtek be a nap- és holdfogyatkozások az évszázadok alatt, akkor talán az előbb említett kiindulópontok és utóbbiak összevetésével hiteles kronológiát állíthatott fel. Az pedig, aki sikerre visz egy ilyen kolosszális vállalkozást, kétségkívül kiemelt helyet kap a Tudás Olümposzán. És Scaligernek sikerült: két monumentális művel, az Emendatio Temporummal és a Thesaurus Temporummal sikerült kibányásznia a krónikákból az egyetemes történelmet, a csillagászati korszakokból pedig az egyetemes időt. Óriási szinoptikus táblázatok segítségével sikerült meghatároznia, hogy a keresztény éra melyik évében, sőt hónapjában következtek be a múlt történései, de ehhez minden tudását fel kellett használnia: történelmi, régészeti, irodalmi, numizmatikai, építészeti és más ismereteit. Olyan kronologikus időhálózatot alkotott, amelybe mindenki számára közérthetően, nagy pontossággal helyezte el az eseményeket. Scaligert nem véletlenül nevezték Európa Főnixének, a Világ Világosságának, a Bölcsesség Végtelen Óceánjának, Mindentudónak, Fáradhatatlannak, a Természet Csodájának és az Idő Legyőzőjének, akadtak olyanok, akik dicsőséges felfedezésének jelentősége miatt egyenesen Arisztotelészhez, a Tudók vezéréhez* hasonlították.

Scaliger munkásságára azonban árnyék vetül: ahol nem talált megkérdőjelezhetetlen csillagászati adatokat, nem hagyta nyitva a kérdést, de még csak nem is tétovázott: vindikálta magának a találgatás jogát. Ami gyakorlatilag azt *

Dante: Isteni színjáték. 375

jelenti, hogy az Univerzális kronológia egyes fejezeteit csupán feltételezte és valószínűsítette; egyszóval kitalálta.

ESZMECSERE Amelyben a tudás és az alaposan elsajátított ismeret közötti különbségről esik szó. – Ezek szerint Schoppénak van igaza? – kérdeztem meg. – Ő azt állítja, hogy Scaliger egy csaló volt, aki egész történelmi epochákat talált ki… – Mindenki tudja, hogy ezek ketten megveszekedett ellenségek voltak. Nem tudom, hogy Schoppénak milyen ütőkártyák vannak a kezében, amikor azt állítja, hogy Scaliger egy csaló volt; én a munkásságának a módszertani részét ismerem, és azzal kapcsolatban erős kételyeim vannak. A feltevései jól illeszkedtek a Kronológiában leírt elméleteihez, nem mondom, hogy nem; de ez még nem jelenti azt, hogy egyúttal helyesek is – jelentette ki Hardouin. – Szerintem Scaliger ugyanabba a hibába esett, mint Galileo, aki csak azért ragaszkodott egy elmélethez, mert az jól illeszkedett a megfigyeléseihez, és nem vette figyelembe annak lehetőségét, hogy létezhetnek más, ugyanannyira érvényesnek mondható elméletek, csak azokat még nem fedezte fel senki. – Szóval ön valóban úgy gondolja – mondtam meglepetten −, akárcsak VIII. Orbán pápa, Galileo ellenfele, hogy egy elméletet nem lehet csak azért érvényesnek kikiáltani, mert jól passzol ahhoz, ami látható, és matematikailag kiszámítható? Nem túlzás az, hogy csak azért kérdőjelezünk meg valamit, mert esetleg még ismeretlen módszerekkel is ugyanarra a következtetésre lehet jutni? Ha valóban így volna, akkor soha egyetlen elméletről se lehetne kimondani, hogy helyes, és akkor a világ megismerhetetlenné válna! – És ön úgy gondolja, hogy a világ megismerhető? – kérdezett vissza Hardouin. – Nos igazából… nem tudom – jöttem zavarba egy kicsit. – Egy matematikus erre azt mondaná, hogy még nem fedezték fel azt a képletet, amellyel bizonyítható lenne, hogy a világ megismerhető. – De tudás nélkül nincs fennmaradás! – tiltakoztam. – Vigyázat, ne tévesszük össze a tudást az elsajátított ismeretekkel. – Vagyis? – Titkár úr, igazán nem szeretnék a filozófus szerepében tetszelegni. Az idők során felmerültek bennem gondolatok, amelyek legfőképpen az olvasmányaimból származnak. Nos, én úgy gondolom, hogy az ember, természeténél fogva, képes uralni a körülötte létező világot és annak látszólagos törvényeit, de legalábbis felhasználhatja azokat ahhoz, hogy élni tudjon benne. De semmi 376

sem támasztja alá teljes bizonyossággal, hogy az ember képes megérteni a dolgok valós mibenlétét. Sőt, semmi sem utal arra, hogy egy ilyen jellegű tudás feltétlenül szükséges lenne az emberi élethez, még a legemelkedettebb szellemekéhez sem. Nicolaus Cusanus a De docta ignorantiábán, már kétszáz évvel ezelőtt azt mondta, hogy lehetetlen, hogy egy véges értelem egzakt igazságokat sajátíthasson el. – Mondok egy példát, kedves titkár úr. A kör mibenléte valami olyasmi, ami láthatatlan, és az, ami nem kör, nem hasonlítható ehhez a valamihez. Egy vonalzóval végtelen számú oldallal rendelkező sokszögeket rajzolhatunk fel, amelyek annál jobban hasonlítanak egy körhöz, minél több oldaluk van. De egyetlenegy sem lesz azonos a körrel, mert az csakis saját magával azonos. Hardouin felkapott egy ágacskát a földről, és a következő ábrákat rajzolta a talajra.

– Látja, barátom? Ugyanez van az igazsággal: amit mi felfogunk, az valójában nem az igazság. A mi értelmünk soha nem lesz képes olyan precíz módon felfogni az igazságot, hogy azt majd egyszer, később ne lehessen még pontosabban felfogni. És így megy ez a végtelenségig. Az igazság tehát, folytatta Hardouin, valamilyen módon ellenáll az elménknek: nem tesz lehetővé sem csökkenést, sem növekedést; az értelmünk tehát csupán egy lehetőség, amely mindig fogékony lesz a fejlődés, a haladás és az ismeretek elmélyítése iránt. Ily módon, rá fogunk jönni, hogy az igazságról nem tudunk semmit, hacsak azt nem, hogy nem érthetjük meg. – Milyen következtetést kell levonnunk mindebből? – folytatta a breton könyvkereskedő. – Azt, hogy számunkra nem lehetséges a dolgok valós 377

mibenlétének, a létezés lényegének tökéletes mértékben való felfogása. És minél hajlamosabbak leszünk elfogadni ezt a tudatlanságot, annál közelebb kerülünk az igazsághoz. Az ember annál bölcsebb, minél inkább elismeri önnön tudatlanságát. – De a megismerés szükséges! – ellenkeztem. – Ha nem ismernénk az emberi testet, nem lennénk képesek gyógyítani azt, hogy csak egyetlen példát mondjak. – Drága barátom, ismerjük az emberi test működésének látszólagos törvényeit, de nem létezik olyan abszolút bizonyítás, amely szerint azok alkotják annak valódi lényegét. Még egyszer elismétlem, kedves titkár uram: ön összetéveszti a dolgok valódi lényegét a látszólagos jelenségek egy elmélettel való egyszerű egybeesésével. És hány elmélet dőlt meg az idők során, hány elméletről bizonyosodott be, hogy tévesek voltak, pedig mindenki igaznak vélte őket. Hány embert tettek el láb alól jóhiszemű orvosok téves elméletek alapján! Lehunytam a szemem, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy legalább egy példa eszembe jusson, amellyel alátámaszthatnám a kijelentésemet. De egy se jutott eszembe. – Mindazonáltal – sietett a segítségemre nagylelkűen beszélgetőtársam – én csupán óvni szeretném önt attól, hogy kinevesse mások elméleteit és gondolatait, ahogyan Galileo tette VIII. Orbán pápa álláspontjával. Az az elmélet ugyanis, amelyet ön naivnak nevezett, olyan alapelveken nyugszik, amelyek nem valamelyik ókeresztény szenttől származnak, hanem olyan ókori filozófusoktól, akik jóval a kereszténység megjelenése előtt éltek. – Megállj! Fogjátok be a szátokat mind a ketten! Csend legyen! Kemal állított meg bennünket. Mi ketten nem figyeltünk fel semmi különösre, de úgy látszik, a kalóz valamilyen gyanús mozgásra lett figyelmes. Engedelmesen megálltunk és néhány percig teljes csendben figyeltünk. Semmi mozgás. Egyszer csak az egyik bokor mögül egy hollószerű madár röppent fel hatalmas szárnycsapásokkal. – Én meg már azt hittem, hogy valaki követ minket. Öregszem, hiába, már a fülem se a régi – jegyezte meg a kalóz. – Folytassátok csak nyugodtan a beszélgetést, de azért gondoljatok a csónakra is, maradjon bennetek elég szufla, mert nem szeretnék mindent egyedül csinálni.

ESZMECSERE Amelyben bizonyítást nyer, hogy az emberi tudás az évszázadok folyamán nemhogy semmit sem fejlődött, hanem egyenesen elsilányodott. 378

Hardouin folytatta. – Ismétlem, kedves barátom, eszemben sincs valamiféle mindentudó bölcsnek beállítani magamat ön előtt. Azt látom, hogy önt fölöttébb érdekli ez a téma, ezért szeretném megvilágítani egy kicsit a dolog hátterét, már amennyire tőlem telik. Az Orbán pápa és Galileo Galilei közötti konfliktus lényegét csakis úgy lehet átlátni, ha leásunk a két elmélet gyökereihez, vagyis két híres görög filozófus, Arisztotelész és Platón tanításához. Platón úgy gondolta, hogy csak azokat az asztronómiai elméleteket szabad helyesnek elfogadni, amelyek egybeesnek azokkal a jelenségekkel, amelyeket szabad szemmel megfigyelhetünk. – Sozéin ta phainòmena, mondta Platón, vagyis csak az a fontos, hogy megőrizzük a jelenségeket. – Most ezzel azt akarja mondani, hogy az ókori filozófusokat nem érdekelte a valóság? – Pontosan! Szerintük, az emberi kutatás célja nem az, hogy felfedezze, vajon a Föld forog-e a Nap körül vagy fordítva, hanem az, hogy találjon egy olyan számítási rendszert, amely lehetővé teszi gyakorlati célokra felhasználható prognózisok felállítását. Amint az előbb már mondtam, mi asztronómiának nevezzük, de valójában a kronológiáról van szó, bár leginkább krononómiának kellene hívni, vagyis olyan tudománynak, amely meghatározza az Idő törvényeit. Nem csak Platón, de sok más, kevésbé híres filozófus is így gondolkodott, például Poszeidóniosz vagy a pontoszi Hérakleidész. Kevesen voltak az ellenzők, ezeket az utókor már elfeledte, de azért említsük meg a szmürnai Theónt, például. – Bocsásson meg – vetettem ellen. – Én nem ismerem annyira a filozófiát, de azt tudom, hogy Galileo egy nagyon egyszerű dolgot állított: a geometriában, egy feltételezés abszurd volta gyakorlatilag bizonyítja, hogy az azzal ellentétes feltételezés a helyes. Tehát ha két egymással vetélkedő rendszer közül az egyikről bebizonyosodik, hogy téves, akkor az azt jelenti, hogy a másik helyes. – Ez egy nagyon egyszerű szabály, ez igaz. De Kaspar Schoppénak igaza van, amikor azt mondja, hogy az egyszerű magyarázatok éppen mérhetetlen egyszerűségüknél fogva olyannyira népszerűek, ugyanakkor gyakran előfordul, hogy túlságosan is leegyszerűsítik a lényeget ahhoz, hogy igazak is legyenek. És ez érvényes Galileo érvelésére is. Ha a feltételezéseink egybevágnak az érzékelésünkkel, vagy egy olyan eszközzel végzett megfigyelésünkkel, mint a távcső, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy azok igazak lehetnek, de semmiképpen sem juthatunk arra a következtetésre, hogy azok biztosan igazak. Mert ezt csak akkor állíthatnánk, ha valakinek sikerülne bebizonyítania, hogy semmilyen más feltételezés, azok sem, amelyeket még fel sem tett senki, nem vág egybe ugyanolyan mértékben a látszattal. És ilyen bizonyítást soha senki nem volt képes felmutatni. 379

– De hát lehetetlen bizonyítani egy ilyen dolgot! – tiltakoztam hevesen. – Kétségem sincs afelől, hogy így van. Azt hiszem, már kezdi kapisgálni – mosolyodott el Hardouin a bajusza alatt −, hogy a nagy bölcselők, a híres ókori filozófusok miért elégedtek meg azokkal az elméletekkel, amelyek egybevágtak a felfogható és megismerhető világ jelenségeinek magyarázatával, és miért utasították el ab initio, vagyis eleve, a kezdetektől fogva a dolgok valós lényegének megismerésére irányuló kutatásokat. Vegyük például Ptolemaioszt. Ő mindig is hangsúlyozta, sőt határozottan állította, hogy a bolygók rendkívül összetett és bonyolult mozgásainak – amelyek alapján meghatározta az égitestek röppályáját, majd mindezt összefoglalta nagy művében, az Almagesztben – nincs semmiféle valóságalapjuk, csupán elvont következtetések. Tehát a bolygók nem léteznek az égbolton, csak az asztronómus, vagyis az ő elméjében. Ptolemaiosz Almagesztje tette lehetővé a bolygók röppályájának és várható mozgásuk irányának kiszámítását, valamint azoknak a numerikus táblázatoknak a létrehozását, amelyeket az emberiség évszázadokig használt. Ptolemaiosz mindazonáltal mindig is szerénységre intett, és arra figyelmeztetett, hogy az emberi tudománynak soha nem szabad az emberi dolgokat az isteni dolgok fölébe helyeznie. Csak Isten ismeri a dolgok valós természetét; az embernek pedig egyszerű számítási rendszerre van szüksége ahhoz, hogy a természeti jelenségeket előnyére fordítsa, de semmi másra. – Két, egymással szöges ellentétben álló feltételezés – fejezte be Hardouin a magyarázatot – két tökéletesen azonos következtetésre vezethet, amelyek ugyanolyan jól alátámasztják a jelenségeket, vagyis egybevágnak a látszattal. Ez világosan jelzi, hogy az emberi tudomány nem versenyezhet az istenivel. De nézze csak, milyen hosszú utat tettünk már meg!

Hirtelen olybá tűnt, mintha a növényzet teljesen eltűnt volna: megérkeztünk ahhoz az ösvényhez, amelyik a szakadék peremével párhuzamosan haladt. A holdfény tökéletesen megvilágította az utat, a levegőben a tenger sós illata összekeveredett a rozmaringbokrokból áradó fűszeres kipárolgással. Noha valóban hosszú utat tettünk meg, frissnek és üdének éreztük magunkat. Kemal bizonyos időközönként hátrafordult és mögöttünk lévő sötétséget kémlelte, sőt néha még bele is szagolt a levegőbe. Aztán megrázta a fejét, és dünnyögött valamit magában. – Valami baj van? – kérdeztem tőle. – Ellenkezőleg, minden a legnagyobb rendben van. Nemsokára megérkezünk ahhoz a szakadékhoz, amelyik egészen a partig húzódik. Mindenesetre

380

vigyázzatok az ereszkedésnél, a tüskés bokrok alaposan felsérthetik a bőrötöket, aztán majd úgy fogtok kinézni, mint Bragadin, haha! – Ki az a Bragadin? – kérdezte Hardouin. – Egy velencei nazarénus, akinek a híres famagusztai csata után Musztafa pasa alaposan kidekorálta a bőrét egy késsel. Szörnyű egy história, Ali raísztól hallottam. A breton könyvkereskedő csak szomorúan megrázta a fejét, de nem szólt semmit. – Nézzétek csak! Ott, azon a bokron volt Musztafa fehér nyaksálja, de már nincs ott! – kiáltottam fel. – Vajon hová tűnhetett? – Talán egy állat szaggatta le? – tanakodott Kemal. – Lehetetlen – mondta határozottan Hardouin. – Túl magasan volt, ráadásul csomóra volt kötve. Azt azért nem hiszem, hogy a ragadozók képesek lennének kibogozni egy csomót… Egy darabig tanácstalanul álldogáltunk a bokor előtt, ám egyikünk sem talált magyarázatot a történtekre. De nem vesztegethettük a drága időt, úgyhogy elindultunk a szakadék felé.

OKFEJTÉS Amelynek végén kiderül, hogy Kemalnak mégiscsak jók a megérzései. Éppen akkor, amikor arra gondoltam, hogy Hardouinnek bizonyára elege van a társalgásból, és inkább nem teszem fel neki a kikívánkozó kérdéseimet, a breton könyvkereskedő váratlanul ismét megszólalt, és folytatta, jobban mondva befejezte az előbbi okfejtést. – Az igazság az, kedves titkárom, hogy az, ami ma nekünk egzotikusnak vagy feleslegesnek tűnik, az ókorban igen elterjedt elmélet volt, és nem csak a görögöknél vagy a rómaiaknál, de az araboknál is. És éppen az araboknál következett be egy igen jelentős fordulat, de sajnos nem a helyes irányba terelte a dolgokat. Csillagászati kutatásaikban az arabok – magyarázta el a breton könyvkereskedő – sokáig egy helyben topogtak, évszázadokig a görög feltételezésekre hagyatkoztak, sőt valósággal istenítették Ptolemaiosz Almagesztjét. Vagyis megmaradtak az Almageszt ismertetésénél, magyarázatánál és összefoglalásánál. Szorgalmasan elkészítették a táblázatokat, amelyekkel alkalmazni lehetett az alapelveket, viszont semmilyen módon nem elemezték ki, és nem vizsgálták meg azoknak a feltételezéseknek a módszereit, értelmét és természetét, amelyekre az egész ptolemaioszi rendszer alapult. Abulwafa, Alfraganus vagy Albatenius írásaiban hiába is keresnénk bármilyen, akár a 381

legapróbb utalást arra, vajon mennyire reálisak azok a kiindulópontok, amelyeket Ptolemaiosz elvont következtetésekként kezelt. Egészen a kilencedik századig kell várnunk, amíg végre az araboknál megjelenik valaki, vagyis a filozófus Thebit, aki veszi magának a fáradságot, és elgondolkodik Ptolemaiosz mechanizmusainak természetén. Utána még egy század telik el, és akkor lép színre Alhazen… – …akit Profatius fordít le héberre, majd Abraham de Balmes fordít le héberről latinra, de elég borzalmas eredménnyel, ugyanis benne hagy egy csomó értelmezhetetlen zagyvaságot, nem igaz? Megdermedtünk, mert a hátunk mögül jövő hang nagyon is ismerős volt. – Szent ég, hát te mit keresel itt? – fordult hátra meglepetten Kemal. – Hát, nem lelkesedem oly nagyon azért az ötletért, hogy magamra hagyjanak ezen az átkozott szigeten – felelte Barbello, alias Barbara Strozzi, aki az árnyékból egyenesen a holdfénybe lépett.

LXXIV. ÉRTEKEZÉS Amelyben fény derül Barbello eddig feltáratlan tehetségére. – Ügyesen követtél bennünket – ismerte el Hardouin de miért csak most fedted fel magad? – A szurdokhoz értetek, és segítség nélkül itt már nem boldogultam volna. – Viszont elárultad magad, mert amikor elébünk kerültél, elloptad Musztafa kendőjét – tette hozzá Hardouin. – Tévedés, végig mögöttetek voltam. És nem loptam el semmiféle kendőt. – Mindegy, én előbb-utóbb úgyis elkaptalak volna – jelentette ki Ali Ferrarese alvezére. – Én meg persze hagytam volna magam elkapni éppen általad – felelte a te hamis Barbellód, egy kaján kis mosollyal, amelynek okát Hardouin nem érthette, nekem pedig úgy kellett tennem, mintha nem érteném. – Azt semmiképpen sem szerettem volna – mondta Barbara szemrehányó hangon −, hogy itt hagyjanak ezen a szigeten. 382

Ekkor kénytelenek voltunk felfedni előtte a titkos tervünket: életre kelteni a lélekvesztőt, és Livornóba jutván, segítséget kérni. – Ez megnyugtat. Azt hittem, hogy egyszerűen csak meg akartok lépni – válaszolta megkönnyebbülten Barbara. – Most már te is tudsz a tervről. Velünk jöhetsz, de ha egy szót is szólsz a többieknek, elnyisszantom a torkodat – figyelmeztette Kemal. – Jobban tudok én vigyázni a titkaimra, mint te, kalóz – felelte hetykén, láthatóan cseppet sem megrettenve az álcázott nőszemély. – Akkor hát induljunk. De előbb, légy szíves, árulj el nekem valamit – nézett kérdően Hardouin Barbellóra. – Honnan ismered az olyan csillagászok nevét, mint Alhazen, Profatius, Abraham de Balmes és a többiek? – Látszik, hogy nem ismeri Velencét, sem az oktatást és a képzést, amelyben mi kasztráltak ott részesülünk, természetesen a zenei tanulmányokon kívül. – Nos, annyit azért tudok, hogy Velencében több híres irodalmi és zenei akadémia működik – felelte kissé zavartan Hardouin. – Mint például a híres Ismeretlenek Akadémiája, nem igaz? – szóltam közbe, szándékosan provokálva a hamis kasztráltat. – Pontosan. Az akadémikusok tudományos, irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkoznak, többek között asztronómiai témákkal is – felelte Barbara, egy szóval sem említve az akadémikusokról elterjedt, pederasztiával kapcsolatos vádakat, amelyekről Schoppe beszélt. – Estélyeket adnak, ahol a tudományos előadások mellett zenei koncertek is zajlanak, így nekünk, kasztráltaknak is képzettnek kell lennünk valamennyire, hogy részt vehessünk a szerepléseink előtt és után zajló eszmecserékben. – Értem – felelte őszinte csodálattal a hangjában Hardouin. A Strozzi nőszemély ez idáig nagyon ügyelt rá, hogy tájékozottságát és műveltségét titokban tartsa: soha nem vett részt érdemben a vitákban, vigyázott, hogy csak ártalmatlan és naivnak látszó kérdéseket tegyen fel. Most azonban, tekintve, hogy egy hosszú tengeri út állt előtte Livornóig, amely alatt nélkülöznie kellett a védelmezőit, vagyis téged és Malagigit, úgy döntött, szép lassan felfedi a tudását, hogy komolyan vegyék, és tekintélyt vívjon ki magának.

OKFEJTÉS Amelyben az arabok tarolnak. – Na hát akkor, hol is tartottam? – folytatta a breton könyvkereskedő. – Á, igen. Az Alhazen által felállított téziseknek olyan nagy sikere volt, hogy a 383

tudóst elnevezték második Ptolemaiosznak. Azokban az időkben az iszlamista filozófusok többsége Arisztotelész, „a Tudók vezérének” doktrínáját követte, amelyet az úgynevezett peripatetikus iskola tanított: ugyanaz, amelyet egyes görög tudósok, mint például Szoszigenész és Xenarkhosz szembeállítottak Ptolemaiosz asztronómiájával. Nemsokára bekövetkezett az összecsapás, magyarázott tovább Hardouin. Az arab peripatetikusok, Arisztotelész követői, minden fronton támadták az Almageszt doktrínáját. Az arisztoteliánus elmélet szerint az égboltot egymásba helyezett koncentrikus szférák alkották. A szférák olyan égi szerkezetek voltak, amelyeket bámulatosan érzékletes módon lehetett ábrázolni fából, márványból és fémből, és az arab kézművesek csodálatra méltó alkotásaikban meg is tették ezt – ezzel kielégült az arabok leküzdhetetlen vágya, hogy az elvont fogalmakat kézzelfogható módon jelenítsék meg. Averroës, Avempace, Alpetragius, Abu-Bakr: arab teoretikusok egész hadserege száll szembe Ptolemaiosz és Platón tanításaival, hogy érvényt szerezzenek Arisztotelész doktrínájának. Szerintük a bolygók pontosan úgy mozognak, ahogy Arisztotelész állította, és ezt határozottan állítják, annak ellenére, hogy a tapasztalati úton szerzett adatok nyilvánvaló összeütközésben állnak ezen állításokkal. Arisztotelész azt mondta, hogy a bolygók szabályos kör alakú, koncentrikus pályákon keringenek, mondják az arabok, ezért ez így van, és kész; még akkor is, ha a szemünk és a matematikai számítások mást mondanak. Innen ered a dogmatikus gondolkodás; az arisztotelészi doktrínát az arabok oly nagy szenvedélyességgel imádják, hogy Arisztotelészt egyszerűen a Filozófusnak nevezik. Averroës, aki az egész életét azzal tölti, hogy kommentárokat ír a Mester gondolataihoz, a Kommentátor becenevet kapja. Egyszóval az arabok találták ki azt az elvet, hogy az asztronómiai hipotéziseknek összhangban kell lenniük a filozófiai doktrínákkal. – Ránk, keresztényekre időközben szintén befolyással volt Alpetragius doktrínája, és ez váltotta ki a nagy nyugati filozófiai háborút. A keresztény skolasztikus filozófia, amely az idáig egységesen követte Platón és Ptolemaiosz tanításait, egyre-másra kétségbe vonta azokat, és Alpetragius pártjára állt, legfőképpen a miatt a hatalmas tekintély miatt, amelyet Arisztotelész doktrínája az egyházon belül élvezett. Alpetragius doktrínája valójában egyáltalán nem illeszkedett a jelenségekhez: a tudományos eredményei nem estek egybe a bolygók Földről megfigyelhető mozgásával. Ezt elismerte a tudós ferences rendi szerzetes Roger Bacon is, aki, ennek ellenére, rejtélyes okokból mindenáron igazat akart adni az arab filozófusnak. A bagnoreggiói Szent Bonaventura, akit az utókor Szeráfi Doktornak nevezett el, szintén sokáig tétovázott Ptolemaiosz és Alpetragius doktrínája között, de 384

végül ő is, szerencsére, Ptolemaiosz pártjára állt, akárcsak az Angyali Doktor, vagyis Aquinói Szent Tamás. Elérkezik az 1300. esztendő. Párizsban, Janduni János, aki egyébként szintén a Filozófus és a Kommentátor nagy tisztelője volt, végül mégis Ptolemaiosz elmélete mellett szállt síkra, ugyanis az volt az egyetlen, amely numerikus táblázatokat is közölt, amelyekkel ki lehetett számítani az égitestek várható mozgását. Itáliában, az alapvetően arisztoteliánus Petrus Conciliator végül szintén Ptolemaiosz mellett tette le a voksát. Noha félelmetes támadások érték, az ógörög asztronómusok filozófiájának sikerült érintetlenül megőriznie két alappillérét, vagyis két alapelvét: az asztronómiai feltevéseknek a lehető legegyszerűbbeknek kell lenniük, és összhangban kell állniuk a jelenségekkel. A rá következő két évszázadban ez így is maradt. – És akkor, ahogyan azt Kaspar Schoppe helyesen mondta, jött Luther, és jól összezavart mindent – fejezte be az eszmefuttatást Hardouin. – De Galileót a katolikus egyház ítélte el. Hogy jön ide Luther? – kérdeztem. – Elég volt! Hagyjátok abba a csevegést. Megérkeztünk, ha nem vettétek volna észre – förmedt ránk Ali Ferrarese alvezére.

LXXV. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy káprázatos kimenekítésre kerül sor. Még mindig ott volt: a lélekvesztő lustán ringatózott, jobban mondva szinte pityókásan dülöngélt a hullámokon. Valamiféle isteni csoda következtében, beszorult két szilazátony közé, ahonnan az áramlat hol előre, hol visszafelé sodorta. Döbbenetes szerencsénk volt. Mintha az isteni Gondviselés állt volna a pártunkra ebben a vállalkozásban. A mentési műveletet Ali Ferrarese alvezére irányította. Többször is ki kellett vetnünk a kötelet, de végül sikerült elhúzni a csónakot a sekélyesbe, ahol először is a vödrökkel kimeregettük belőle a vizet. Amikor már kellőképpen kiürült, és könnyebben meg tudtuk mozdítani, a szárazra húztuk és felfordítottuk, hogy szemügyre vegyük az alját, amelyet Kemal alaposan megvizsgált. – Szerencsénk van, kedves nazarénusok – jelentette ki elégedetten a kalóz. – Amennyire látom, nincsenek lékek, azt a sok vizet a hullámverés 385

okozta, nem szivárgás. Csupán néhány repedést találtam, amelyeket viszont mindenképpen be kell tömni kenderkóccal, és be kell kenni szurokkal. Valójában a művelethez a fának teljesen száraznak kellene lennie, de mivel erre most nem várhatunk, tűzzel kell kiszárítanunk a repedések környékét. Úgyhogy gyorsan készítsétek elő a fáklyákat, na, mozgás, mire vártok! Miután alaposan felmelegítettük a kérdéses részeket, megkezdődött a kalafálás. Először is lassú tűzön megolvasztottuk a szurkot. Hardouin és én az ékekkel picit kiszélesítettük a gyanús repedéseket, és óvatosan beletömködtük a kenderkócot. Amint a szurok megolvadt, Kemal, aki sokkal gyakorlottabb volt ezen a téren, mint mi, egy spatula segítségével ügyesen bekente azokat, jó alaposan, hogy a szurok minden rést lefedjen. – Ez a spatula azért ilyen kicsi, mert ezeket a dolgokat csak lassan és óvatosan lehet csinálni, nagy türelem kell hozzá. Ali raísz nem véletlenül választott a kalafáláshoz mindig kietlen és távoli szigeteket, mert ott nyugalomban elvégezhettük a javításokat. Már majdnem befejeztük a munkát, amikor a kátrány hirtelen meggyulladt, hatalmas lángok csaptak fel, és sűrű füst kezdett terjengeni. Kemal azonnal eltávolodott a csónaktól, a szemét dörzsölgetve. – Gyorsan hozzatok néhány vödör vizet! – adta ki a parancsot. Mindhárman azonnal felkaptuk a vödröket, és a vízhez rohantunk, de a dolog közel sem bizonyult olyan egyszerűnek, ahogy gondoltuk. Időközben feltámadt a szél, és felerősödött a hullámverés. Egy szeszélyes áramlat pillanatok alatt elsodorhatott bennünket. Ekkor következett be. Megcsúsztam egy kövön, elestem, és csak annyit láttam, hogy egy árnyék van mellettem. – Vigyázz! – kiáltott fel Hardouin, aztán egy nagy csobbanás hallatszott. A velencei énekesnő a vízbe esett. – Segítség! – kiáltozott a szerencsétlen, kézzel-lábbal kapálózva. – Nem tudok úszni! Azon nyomban odadobtunk neki egy kötelet, abban a reményben, hogy sikerül elkapnia, de nem történt semmi. Aztán egy kéz emelkedett ki a habokból, majd lehanyatlott. Összenéztünk Kemallal. Nem volt vesztegetni való időnk: egy pillanat alatt ledobáltuk magunkról a ruháinkat, és a vízbe vetettük magunkat. Barbarának nyoma sem volt. – Hol vagy? – ordított fel teli torokból Ali Ferrarese alvezére, majd lebukott a víz alá, és a karjait előrenyújtva próbálta kitapogatni a jéghideg hullámok között Barbara testét. – Gyerünk, mutasd magad! – kiabált az alvezér, miután felúszott a víz színére; kétségbeesett üvöltéséből őszinte aggodalmat véltem kihallani.

386

Egyszer csak a víz felszínén egy kéz jelent meg. Csodával határos módon sikerült elkapnom, de ugyanabban a pillanatban egy hatalmas hullám borított el. Alig kaptam levegőt. – Ott van, éppen maguk előtt, húzzák ki! – biztatott bennünket a partról Hardouin, aki felmászott az egyik sziklára, ahonnan sokkal jobban látta, hogy mi történik, mint mi, a vad hullámok között vergődve. – Megvan! – kiáltott fel ekkor diadalmasan Ali Ferrarese alvezére. Csak annyit láttam, hogy Kemal lebukik a víz alá, aztán egyszer csak, mint valami tengeri istenség, kiemelkedik a habokból, majd a hullámok közül végre felbukkan Barbara élettelennek tűnő teste. A kalóz, ki tudja, hogyan, végig a víz felszíne fölött tartotta erős karjaival a velencei énekesnő fejét, így jól láthattam Barbara viaszfehérre sápadt arcát. – Segítsetek! – kiáltott elfúló hangon Kemal, amint levegőhöz jutott. – Hamar a kötelet! – kiáltottam oda Hardouinnek, akinek rögtön elsőre sikerült a megfelelő irányban és a kellő lendülettel eldobnia a kötelet: pontosan előttem csapódott a vízbe. Közös erőfeszítéssel sikerült átvetnünk a kötelet Barbara derekán, és jelt adtunk Hardouinnek, hogy elkezdheti húzni. Közvetlenül a part közelében lévő egyik laposabb sziklára fektettük le a szerencsétlent, ahol már biztonságban volt: úgy tűnt, hogy lélegzik, de a szemét továbbra sem nyitotta ki, az arca hófehér volt. Kemal és Hardouin közös erővel felemelték az áldozatot, és noha fennállt a veszélye, hogy a mozgatás során esetleg megsérül, óvatosan kivitték a partra. Vége volt hát. Nagy nehezen én is kikecmeregtem a vízből, és csak amikor lerogytam a parton, akkor vettem észre, hogy tele vagyok horzsolásokkal és apró sebekkel. A tenger ismét megmutatta félelmetes erejét.

LXXVI. ÉRTEKEZÉS Amelyben Hardouin igen diszkréten kezel egy tudomására jutott titkot. A szerencsétlenül járt nőszemély végre feléledt valamelyest, de egész testében reszketett. Mindenképpen le kellett róla hámoznunk a csuromvizes ruhát, különben egészen biztosan kihűl. Nekiláttunk hát a műveletnek, annak ellenére, hogy hármunk közül ketten tisztában voltunk az álcázott kasztrált kilétével, de ez most kevéssé számított: Barbara Strozzi élete volt veszélyben. 387

Amikor letekertük a mellkast leszorító szövetcsíkokat (a paróka szerencsére nem csúszott le a fejéről), ketten úgy tettünk, mintha nagyon meglepődnénk, Hardouin döbbenete viszont a legteljesebb mértékben őszinte volt. De Barbara magánál volt, és senkinek sem volt bátorsága szóvá tenni a dolgot, mindannyian úgy tettünk, mintha nem vettünk volna észre semmit. Most már mindhárman tudtuk, hogy nő, de hogy ki ő valójában, azt csak én tudtam.

Amikor az áldozat végre megszabadult a lenyelt tengervíztől és a reszketése is alábbhagyott valamelyest, nyomban fontolóra vettük a visszaindulást, amelyet mihamarabb meg kellett kezdenünk, mert a jeges éjszakai szélben mi is rettenetesen fáztunk. Barbarát ugyanis a saját ruháinkkal tartottuk melegen, takaró pedig nem volt nálunk. – A zsákocskám, a tarisznyám – nyögdécselte alig hallhatóan Barbara. – Tessék, itt van. A viaszosvászon borítás megvédte, a belseje épp csak egy kicsit lett nedves – nyújtotta át a tarisznyát Hardouin, miután gyorsan végigtapogatta, hogy nem ázott-e át. – De mi az ott benne, valamiféle cserzett bőr? – kérdezte kíváncsian a könyvkereskedő. – Igen… ruhának való – suttogta el Barbara, aki most valahogy még haloványabbnak tűnt, mint az előbb. – Az elmúlt napok viszontagságai nyilván nem tettek jót neki – jegyezte meg Hardouin. – Igen, sajnos én is tudom – sóhajtott fel bágyadtan az énekesnő. A szerencsétlenül járt nőszemély ugyan magánál volt, és nem voltak rajta külsérelmi nyomok, de képtelen volt lábra állni. Amint a nyakába akasztotta a viaszosvászon tarisznyát és megpróbált tenni néhány lépést, azonnal összecsuklott. Úgy döntöttünk hát, hogy ha kell, akkor felváltva cipeljük, mert tovább már nem késlekedhettünk a visszaindulással. A dolgok szerencsére jól alakultak: Barbara egyre virgoncabb lett, és egy idő után már arra sem volt szüksége, hogy rátámaszkodjon valamelyikünkre. Természetesen tisztában volt vele, hogy Hardouin felfedte a titkát, de nem mutatta jelét, hogy ez különösebben zavarná. Akárhogyan is, a vállalkozásunk első része sikerrel zárult. Amint a kátrány megszárad, a csónak használható lesz. Egyelőre jól elrejtettük szem elől, abban a kis grottában pihent, ahová, a partraszállásunk éjjelén behúzódtunk. Miközben a szakállasok rozoga hajléka felé tartottunk, eleinte senkinek sem volt kedve beszélgetni. Mindenki a gondolataiba mélyedt: feltételeztem, hogy a többieknek is a holnapi nap jár a fejükben: vajon sikerülhet-e azzal a kis csónakkal eljutni Livornóba? Én a magam részéről optimistán viszonyultam a dologhoz – ha nem tör ki vihar, és az áramlatok a segítségünkre 388

lesznek, megcsináljuk. Az evezők szerencsére mind megvoltak, ráadásul jó állapotban. Milyen jól tettük, hogy jó szorosan a csónakhoz erősítettük őket! Egy ideig lassan és csendben bandukoltunk, de aztán megkértem Hardouint, hogy ha van kedve, fejezze be a Galileóról szóló történetet.

OKFEJTÉS Amelyből megtudjuk, hogy Luther adott ihletet az Inkvizíciónak, sőt valami annál is rosszabbnak, és hogy Galileo Galileinek nem volt igaza. Amikor megjelent Luther Márton és állást foglalt az arisztoteliánusok és a Ptolemaiosz pártiak között zajló évszázados vitában, az 1500-as évek első felében jártunk. Akkoriban az asztronómiának két központja volt: Bécs és Pádua. A bécsi asztronómusok a ptolemaioszi rendszer posztulátumait az öröktől fogva létező igazságok közé sorolták, a páduai iskola averroistái viszont következetesen kitartottak az arisztotelészi doktrína mellett. Akárcsak a mesterük, az olasz averroisták is elvitatták az asztronómia tudományától annak jogát, hogy olyan hipotéziseket állítson fel, amelyek nem állnak összhangban a Filozófus és az ő Kommentátorának filozófiájával. A páduai docensek színlelt megvetéssel kezelték a részleteket, azt állítván, hogy azok feleslegesek, filozófusokhoz méltatlanok. Egyesek közülük, mint például Achillini, Fracastoro és Giambattista Amico, saját magukat tették nevetségessé, amikor előszavaikban ilyeneket írtak: tudjuk, hogy a műveinkből talán hiányoznak az apró részletek, de igazán nem foglalkozhatunk ezekkel a szőrszálhasogatóan részletes számításokkal, meg egyébként is, azokat olyan könnyű utólag elvégezni. Ennyi. Messziről bűzlik az egész, a rosszhiszeműség egyre terjed: a vitákat szép lassan felváltja a propaganda, a filozófia helyébe a mellébeszélés lép. És akkor jön Luther. A nagy reformátor minden és mindenki ellen felemeli a szavát: lehordja a Ptolemaiosz pártiakat, a kopernikánusokat, a katolikusokat, de még a saját embereit is. Mindenki bűnös, aki el akarja választani a teológiát a tudománytól. Szerinte korruptak és gyávák mindazok, de legfőképpen a pápák, akik akkor is elfogadják Ptolemaiosz ajánlásait, és hasznosnak nyilvánítják a tapasztalatokkal egybevágó hipotéziseket, amikor pontosan tudják, hogy azok ellentmondanak a Szentírásnak. Luther bőszen csattogtatja az ostort, és követeli, hogy a tudomány ne alkalmazhasson egyetlenegy olyan hipotézist sem, amely Arisztotelész elméleteinek alapján nem bizonyítható, vagy legalábbis nem nyilvánítható lehetségesnek, valamint olyan hipotézist sem, amely ellentmond a Szentírásnak. 389

Tehát: ismét a dogmának kell győzedelmeskednie. – Luther sortüzének meg is lesz az eredménye: a tapasztalati érzékelés ismét a filozófia és a teológia fennhatósága alá kerül, a tudományos kutatás korlátok közé szorul, és a katolikus egyház arra kényszerül, hogy mindezt elfogadja, sőt, hogy alkalmazkodjon hozzá. – Súlyos szavak ezek. Nem hiszem, hogy létezne bárki, aki arra kényszeríthetne egy pápát, hogy térjen el az egyház isteni dolgokról vallott nézeteitől – vetettem ellen. – Abszurdnak tűnik, ugye? – mondta Hardouin. – Pedig pontosan ez történt. 1543. május 24-én meghal Kopernikusz, éppen akkor, amikor nyomdába kerül a fő műve. A könyv ismertetőjében, amelyet III. Pál pápának ajánl, Kopernikusz elmondja, hogy a Föld mozgásának elméleti feltételezéséből kiindulva megállapította, hogy annak alapján még a ptolemaioszi elméletnél is jobban alá lehet támasztani a jelenségeket, sőt még pontosabb számításokat lehet végezni, vagyis még pontosabb táblázatokat lehet készíteni. Csakhogy Kopernikusz nem elégedett meg azzal, hogy mindezt megállapította, ó, nem. Kopernikusz be akarta bizonyítani ennek a feltételezésnek a helyességét, és úgy hitte, hogy ez sikerült is neki. És mi volt erre a pápa reakciója? Semmi, se pro, se kontra. – Csak hogy világos legyen: a pápa semmiféle gonosz vagy eretnek szándékot nem fedezett fel ebben a tudományos meggyőződésben, annak ellenére, hogy Kopernikusz elmélete nyilvánvalóan és egyértelműen ellentmondott a Szentírás betűjének. A pápa egészen egyszerűen kitért az elől, hogy állást foglaljon az ügyben – foglalta össze Hardouin. – Esze ágában sem volt a tiltott könyvek listájára, vagyis indexre tenni Kopernikusz könyvét. Mialatt a breton könyvkereskedő mesélt, kis társaságunk már szinte erőltetett menetben csörtetett a cél felé. Barbara, úgy tűnt, teljesen rendbe jött és visszanyerte az erejét, jobban mondva csak annyira látszott rajta a fáradtság, mint rajtunk, akik a fél éjszakát ébren töltöttük. Német földön, folytatta Hardouin, a dolgok egészen másképpen alakultak. Kopernikusz könyve egy névtelen szerző tollából származó előszóval jelent meg – a szerzője valójában a humanista Andreas Osiander volt −, amely az olvasó számára íródott, és amely a ptolemaioszi vonal mellett foglalt állást. A lényege a következő volt: nem feltétlenül szükséges, hogy az asztronómus feltételezése valóságos legyen, de még csak az sem, hogy valószerű legyen; elegendő, ha a számítások, amelyek kikövetkeztethetőek belőle, megegyeznek a megfigyelések eredményeivel. Az asztronómusnak, amikor felállít egy hipotézist, nem az a célja, hogy bárkit is meggyőzzön arról, hogy a dolgok a valóságban is így vannak, hanem az, hogy egy pontos számításra tegyen szert. 390

– Az idő mérése az, ami az emberiséget érdekli. Ma is ez érdekli, és ez érdekelte tegnap is – magyarázta el Hardouin. – És az idő mérésére, a múltbéli és a jövőbeli idő mérésére is, egyetlenegy univerzális eszköz létezik: az égbolt tanulmányozása. Ezért van szükség táblázatokba foglalt számításokra, amelyekkel egyre pontosabban, alaposabban és persze az emberiség számára minél hasznosabb módon lehet következtetni az égitestek mozgására. Annak, hogy Kopernikusz feltételezései valóságosak vagy képzeletbeliek, innentől kezdve nincs jelentősége, mert semmilyen módon nem befolyásolja a számításokat. A német tudósok, pontosan ezen okokból, nem is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A tudomány emberei német földön tehát egységes álláspontot képviselnek ebben a kérdésben, de Luther megjelenése mindent felforgat. A német tudósok hamarosan arra kényszerülnek, hogy meghazudtolják saját magukat, és szembehelyezkedjenek saját korábbi állításaikkal, mert csak így menthetik meg a bőrüket. Melanchthon, aki korábban az egyik írásában kifejtette, hogy Kopernikusz elméletei támadhatatlanok, most kijelenti „a filozófia és a Szentírás nevében” hogy a Föld nem mozog. Kaspar Peucer, aki alig húsz évvel korábban még kivont karddal védelmezte az égi jelenségek megismerhetetlenségének elméletét, most hevesen támadja Kopernikusz elméleteit, és azt írja róluk, hogy „teljességgel ellentétesek az igazsággal”. Még a legnagyobb asztronómusok is visszakoznak: a protestáns Tycho Brahe leszedi a keresztvizet Kopernikuszról, mert az ellentmond Arisztotelésznek és a Szentírásnak. Horstius lázasan hangoztatja, hogy ő minden egyes tudományos eredményét alá tudja támasztani a Bibliával és Arisztotelész téziseivel.

A baj megtörtént, a kár hatalmas. Az asztronómia a dogma hatalmába került. A protestáns világban, az Univerzum tanulmányozóinak immár nem csupán munkahipotéziseket kell felállítaniuk ahhoz, hogy egyáltalán kutathassanak, de azt is bizonyítaniuk kell, hogy ezek a hipotézisek megfelelnek a filozófia és a vallás követelményeinek. A hipotézisek immár nem lehetnek instrumentális jellegűek, vagyis nem szolgálhatják egy gyakorlati cél elérését (vagyis az Idő mérését az égitestek mozgásának kiszámításán keresztül), hanem reálisnak kell lenniük, de hogy pontosan milyennek, azt a filozófusok homályos értekezéseiből kell kihámozni. Alig néhány év alatt a reformáció által érintett országokban a gondolkodás szabadságát a szabad gondolkodás elnyomása váltja fel. És itt következik be a fordulat. A protestánsok annyira szigorúak és következetesek, hogy már Rómára mutogatnak: azzal vádolják a katolikus egyházat, hogy Arisztotelésszel és a Szentírással ellentétes elméleteket engedélyez, sőt támogat. Rómában teljes a tanácstalanság. Mit kellene lépni? 391

Csak nem hagyhatják a katolikusok, hogy éppen Luther prédikáljon nekik helyes vallásról meg tudományos szigorúságról! És akkor a katolikusok is visszakoznak. A jezsuita tudós, Christophorus Clavius, aki ez idáig teljes nyugalommal használta fel Kopernikusz kutatásainak eredményeit, amikor újra kiadja a műveit, csatol hozzájuk egy kritikát, amelyben támadja a geocentrikus világképet, de nem a vallás, hanem az arisztoteliánus filozófia szemszögéből! Ébredezni kezd a római inkvizíció is, amelyik korábban Kopernikuszpárti volt. Így aztán, amikor elé kerül a Galilei-ügy, a toscanai tudósnak megtiltják, hogy hangoztassa Kopernikusz hipotéziseit, elsősorban azért, mert filozófiai szempontból helytelennek ítélik azokat. Az egésznek az lett a vége, hogy az új tudomány ellenfele, a valódi győztes, nem a pápa, nem is Krisztus, hanem a pogány Arisztotelész lett. – Egészen biztos abban, amit állít? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hogy lehet az, hogy egy keresztény inkvizíció, akár katolikus, akár protestáns, olyan pogány ókori filozófusok elméleteit tegye magáévá és fogadja el, akik még a lélek halhatatlanságában sem hisznek? – Hát, érdekes egy kérdés, szerintem fel is kellene tenni Luthernek, Kálvinnak meg a Római Katolikus Anyaszentegyház inkvizítorainak – nevette el magát a breton könyvkereskedő −, de kötve hiszem, hogy bármelyik közülük őszintén válaszolna rá. Ekkor merült fel bennem ismét az a kérdés, amit már régóta fel szerettem volna tenni Hardouinnek. – VIII. Orbán pápa gondolatai valóban szintén pogány eredetűek voltak, ahogy Guyet állította, annak ellenére, hogy keresztényi hitvallásnak tűntek? Platón jóval előbb élt, mint Jézus Krisztus, de mégis hasonló dolgokat mondott: hogy lehet ez? – A kérdés eléggé összetett. Sokan támadják azzal a kereszténységet, hogy több különböző pogány doktrínából gyúrták össze, elsősorban a platonikus eszmerendszerből. Eckhart mester, a német misztikus filozófus, úgy háromszáz évvel ezelőtt a kereszténység valódi gyökereit a neoplatonizmusban vélte felfedezni. A kereszténységnek önmagában, vagyis vallásként, amely az embert felsőbbrendű eszmék és fogalmak befogadására képtelen lényként kezeli, nincs szüksége filozófiára. A hitnek nincs szüksége magyarázatokra, amelyek kielégítik az emberi elmét; ahhoz, hogy valaki hívő legyen, még iskolába sem kell járnia. A hit az hit, és kész: vagy elfogadja valaki, vagy elutasítja. Amikor azonban az egyházi hierarchia eljutott arra a pontra, hogy felmerült benne egy egyeduralkodó hatalmi erő létrehozásának igénye, amelyik valós befolyással rendelkezik a világban, olyan teológiai doktrínára volt szüksége, amely az emberi elme által is kutatható. Ezért támaszkodtak az egyház tudósai hol a platonikus doktrínákra, hol az arisztotelészi doktrínákra, illetve azok azon részeire, amelyek nem álltak ellentétben a kereszténységgel. 392

Ezért van az, folytatta Hardouin, hogy a Szent Officium Galileo Galileit elítélő határozatának, paradox módon, vajmi kevés köze van a Szentíráshoz. Az ítéletben az inkvizítorok a kopernikuszi hipotéziseket stultae et absurdae in Philosophia, vagyis „filozófiájukban sületlenségnek és abszurditásnak” írták le, azért, mert ellentmondtak Arisztotelész és az ő kommentátora doktrínájának. Ami a Szentírást illeti, az inkvizítorok egy pillanatig sem foglalkoztak annak felderítésével, hogy abban ténylegesen mi áll, szépen behunyták a szemüket, és szó szerint követték az egyházatyák vonatkozó magyarázatait, nehogy véletlenül alapot szolgáltassanak a protestánsoknak arra, hogy engedékenységgel vádolhassák őket. – A kopernikuszi elméletek akkor talán az evangéliummal is összeütközésben álltak? – kérdeztem, mivel furcsállottam, hogy a Bibliának ezt a jóval fontosabb részét Hardouin egyszer sem említette meg a magyarázataiban. – Az evangéliummal? – csodálkozott el a könyvkereskedő. – Az túlságosan is átlátható és kristálytiszta, túlontúl mentes az intrikától és a furfangtól ahhoz, hogy tetsszen az inkvizítoroknak. Különösen érzékelhető volt ez a dogmatizmustól távol álló Bellarmino bíboros halálát követően, akkortól ugyanis az inkvizítorok egyre inkább filozófusokként, és nem teológusokként kezdtek viselkedni: hogy pontos legyek, arisztoteliánus filozófusokként, akik sokkal több rokon vonást mutattak a jeruzsálemi Templom szadduceusaival, mint a keresztényekkel. – A szadduceusokkal? A Szinhedrion főpapjaira gondol, akik elítélték Jézust? – Pontosan rájuk gondoltam. A szadduceusok, akárcsak az arisztoteliánusok, tagadták a lélek halhatatlanságát, a holtak feltámadását, a világvégét, a sorsot és az isteni beavatkozást az emberi dolgokba. Meg voltak győződve arról, hogy az Isten által ígért mennyei boldogság éppen hogy nem a mennyekben, hanem itt, a földön fog megvalósulni, még életükben. A halállal pedig mindennek vége van. Adieu. – Micsoda öngyilkos gondolatok – avatkozott közbe Kemal, akinek sikerült felfognia Hardouin utolsó mondatainak értelmét. – Hogy a fenébe lehet így élni? Biztos mindig rosszkedvűek voltak – vihogott. Hardouin folytatta. Galileo kopernikuszi igazsága és az inkvizíció ptolemaioszi igazsága összecsapásának idejében csupán két józan, valóban igazi keresztényhez méltó hang intett békességre, türelemre és visszafogottságra, emlékeztetvén a feleket az ember által felállított elméletek múlékonyságára. Az egyik hang Bellarmino bíborosé volt, aki harminc évvel korábban nyílt levélben emlékeztette Galileót arra a töretlen hagyományra, amely a rodoszi Poszeidónioszon, Ptolemaioszon, Prokloszon és Simplitiuson keresztül egészen Osianderig húzódott. A másik hang Maffeo Barberini bíborosé volt, a leendő VIII. Orbán pápáé, aki egyetértett Bellarmino bíboros intelmeivel, és amikor személyesen találkozott Galileóval, akit barátjaként 393

kezelt, rávilágított a tudós okfejtésében rejlő fogyatékosságra és annak veszélyeire. „Azt kívánja bebizonyítani, méghozzá anélkül, hogy ellentmondásba keveredne, hogy a következtetései nem lennének elérhetőek egy másik, az önétől eltérő rendszer segítségével – mondta Maffeo Barberini barátjának, Galileónak. – De hát nem Jézus Krisztus volt az, aki feltárta előttünk, hogy Isten abbà, vagyis »apa«, sőt »apuka«? Abbà, így hívták a kisgyermekek Jézus idejében az édesapjukat. Jézus ezzel azt mondja, hogy az emberi elme, noha nem vonja kétségbe annak kivételes felfogóképességét, nem tudja jobban befogadni a dolgok valós lényegét, mint egy kisgyermek. A legbölcsebb dolog tehát, amit tehetünk, kedves Galileo, hogy megelégszünk a fiktív tudományos ismeretekkel, és amennyire tőlünk telik, felhasználjuk azokat a gyakorlatban. Ami a többit illeti, rá kell bíznunk magunkat az Atyára, ahogyan a kisgyermekek is teszik.” – Na és vajon Bellarmino és VIII. Orbán pápa elővigyázatosságra intő tanácsai eltérítették Galileót a szándékától? – tette fel a költői kérdést Hardouin. – Nem. Sőt: a híres Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerrőlben Galileo nevetségessé tette a pápa intelmeit azzal, hogy egy idióta szájába adta azokat. Ha Galileo latinul írta volna meg a fő művét, a sértés csupán a művelt és tudományos körökben vált volna közismertté, olasz köznyelven viszont széles körben elterjedt a híre. Az alattomos mókáról rövidesen egész Európában tudtak, ami hatalmas publicitást kölcsönözött a könyvnek. VIII. Orbánt tehát kiröhögték, méghozzá nyilvánosan, Európa füle hallatára. Kénytelen volt reagálni, így aztán, sajnálatos módon, a Szent Officium arisztoteliánusai győzedelmeskedtek. Hardouin eszmefuttatásaiból nagyon úgy tűnt, hogy Galileo Galilei valóban mindenáron el akarta ítéltetni magát, amint azt Schoppe is állította; az viszont még mindig nem volt világos a számomra, hogy tényleg csak nagyobb hírnevet akart szerezni magának, vagy valamilyen más oka is volt rá. Eszembe jutott az is, hogy ez idáig senki sem beszélt a rejtélyes E. D.ről, akit Bouchard emlegetett, és aki, akárcsak Galileo, szerinte az impia cohorshoz tartozott. Már éppen fel akartam tenni ezt a kérdést Hardouinnek, de összerezzentem. Kemal vasmarokkal szorította meg a vállamat, és úgy megrázott, mint egy rongybabát. – A Prófétára, abbahagyjátok végre a pofázást? Ha nem vettétek volna észre, megérkeztünk: nézzetek az orrotok elé, nem látjátok a házat? Ettől kezdve egy pisszenést sem akarok hallani. Mindenki úgy surranjon be a vackára, hogy senki se vegye észre; közel a hajnal, és ilyenkor az álom már könnyen kimegy az alvó szeméből.

394

LXXVII. ÉRTEKEZÉS Amelyben először kerül szóba E. D. Csukva volt a szemem, és egy durva kéz könyörtelenül rázta a vállamat. Dühösen felültem, és legszívesebben elküldtem volna a fenébe a zaklatót. – Na de titkár úr, mi van magával ma reggel? Már egy jó ideje próbálom felkelteni, de meg sem rezzent. Naudé volt az, akivel az este megbeszéltük, hogy ma reggel vadászni megyünk. Miközben ásítozva felhúztam a nadrágomat, megláttalak, amint belopózol Barbara szobájába. Utánad mentem, és meglestelek. Hiába próbáltad felkelteni a te hamis kasztráltadat, hiába simogattad meg a fejét, hiába sugdostál neki szép szavakat. Sejtelmed sem lehetett róla, hogy mennyire fáradt, ahogyan a hűtlenségéről sem tudtál, és persze arról sem, hogy miféle veszélyeknek tette ki magát, és hogy alig néhány órával ezelőtt még a halál réme fenyegette. Barbara, aki legalább háromszor annyira kimerült volt, mint én, mélyen aludt, és nem tudtad felébreszteni. Végül szomorúan lemondtál a dologról, és visszajöttél. Rád mosolyogtam, mire egy erőltetett félmosolyt kaptam válaszul. – Elkészült az úrfi? A segítségére lehetek valamiben? Jól aludt? – kérdezgettelek, de az arckifejezésem azt sugallta, hogy valójában a te Barbellód állapota felől érdeklődöm. – Menjünk – felelted ridegen, szándékosan szigorú tekintettel, amely oly jellemző a húszéves fiatalemberekre, akik úgy hiszik, hogy ha kellően távolságtartóak, nyomban tiszteletre méltóvá is válnak a környezetük szemében. Kényszeredetten átvettük a puskákat Naudétól, magunkhoz vettük a lőportartókat és bánatos képpel elindultunk a kijárat felé. Naudé, velünk ellentétben, nagyon is vidáman és energikusan lépkedett. Hamarosan már mélyen bent jártunk az erdőben; szerencsére az éjjel nem esett, így a tegnapinál valamivel könnyebb volt az előrejutás. – Ezúttal, kedveseim, néhány nyamvadt kis denevérnél valamivel tartalmasabb fogást kell prezentálnunk a társainknak, különben az lesz a vége, hogy minket húznak nyársra – nevetgélt idegesen Mazarin könyvtárosa. – De mielőtt ezt megtesszük, mindenképpen meg kell találnunk a szakállas földműveseinket, akik oly udvariatlan módon hagytak bennünket faképnél. És ha nem járunk szerencsével, akkor legalább azt ki kell derítenünk, hogy merre lehet az az átkozott város. Az út első szakasza semmi jóval nem kecsegtetett, csak néhány jelentéktelen kismadarat láttunk, négylábúnak még a neszezését sem hallottuk. 395

– Valami azt súgja, hogy jó helyen vagyunk, itt biztosan sikerrel járunk – jelentette ki Naudé, a nagy vadász. – Menjünk még egy kicsit beljebb, hátha találunk egy magaslesnek alkalmas fát, ahonnan legalább azt is kivehetnénk, hogy van-e errefelé út vagy ösvény, ami a városhoz vezet. Utána majd szétszóródunk, aztán majd meglátjuk, hogy sikerül-e puskavégre kapni egy finomabb falatot, mert korog már a gyomrom, és nagyon jólesne egy tartalmasabb ebéd. Kihasználtam az alkalmat, és mielőtt még komolyabbra fordultak volna a dolgok, feltettem Naudénak a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott. – Monsire Naudé – vágtam bele egyenesen a közepébe −, szerintem van valami, amiről önnek pontosan ugyanaz a véleménye, mint nekem. – Ez könnyen lehetséges, titkár úr. És mi lenne az? – Hogy az E. D. nem más, mint Elia Diodati, a maga barátja a Tetrádból. Jó sokáig gondolkodtam rajta, de most már majdnem teljesen biztos vagyok benne. Naudénak szeme se rebbent, csak egy fura fintor jelent meg egy pillanatra az arcán, de rögtön válaszolt. És olyasmit mondott, amitől tátva maradt a szám. – Elia Diodati? A legsunyibb, legmocskosabb és legalattomosabb alak volt, akit valaha ismertem.

OKFEJTÉS Amelyben ismertetődik, hogyan holt hamvába, majd miképpen éledt fel újra a Tetrád. – Tudja, titkár úr – folytatta Naudé szabadkozva, látván az arcomra kiülő döbbenetet −, vannak olyan dolgok Párizsban, amelyeket az ember csak akkor ért meg, ha hosszabb ideig ott él. Előfordul, hogy az ember egy időre elutazik a városból, aztán amikor visszamegy, rájön, hogy minden megváltozott. Elég, ha csak egy hétig van távol, és mire megérkezik, lőttek a meghittségnek. Pontosan ez történt velem akkor, amikor négy évvel ezelőtt visszatértem Párizsba, miután tíz évet töltöttem el Itáliában. Naudé egy picit lelassított, noha továbbra is árgus szemekkel figyelt, hátha észrevesz valami érdekeset. Nem világosítottam fel róla, hogy a hangos beszéddel csak elijeszti a zsákmányt, legalábbis az erre a névre méltót mindenképp. – Barátom, Bouchard halálát követően, isten nyugosztalja – vetett sután keresztet időközben −, Mazarin bíboros Őeminenciájának szolgálatába szegőd396

tem, és a szívem repesett az örömtől. De amint betettem a lábam Párizsba, nyomban felfigyeltem rá, hogy nagyon sok minden megváltozott. A hangulat, mesélte Naudé, eléggé nyomott volt. Nem sokkal korábban lepleztek le egy spanyolok által szervezett összeesküvést a Korona ellen, és a francia támogatókat felakasztották. Az egyik közülük az erőslelkűek nagy barátja, a híres államtanácsos, De Thou volt. Az alig néhány évvel korábbi szabadságból semmi sem maradt, az erőslelkűek duhajkodásának vége, a Korona kormánya nem nézi jó szemmel a túlságosan liberális összejöveteleket. A Du Puy-k szalonjában egyre kevesebb a vendég. Gaffarel atya, a kiábrándult felvilágosultak barátja és híres Kelet-kutató az egyik prédikációjában kicsit elveti a sulykot, mire megvádolják, hogy megsértette a hivatalos doktrínát. Luillier, egy másik erőslelkű, emelkedett szellemű pletykafészek, a nemrég felakasztott De Thou barátja, sötét jövőt jósol. Mindenki Peiresc, a nemrég elhunyt mesterek mesterének mondását idézgeti: óvatosság, óvatosság, óvatosság. – Nos, rá kellett ébrednem – mondta Naudé −, hogy az én Tetrádom sem a régi már. Elia Diodati úgy döntött, hogy kilép. Az utóbbi időben megváltozott: már nem tájékoztat senkit sem a külföldi barátainak híreiről, ahogyan korábban mindig tette, nem segít, nem bátorít, nem csinál semmit. Bizonytalan, komor, hallgatag lett. Nyilvánvaló volt, hogy elege lett belőlünk. Azt nem hiszem, hogy félt volna, mindenesetre nem magyarázta meg, hogy miért akar kilépni, egyszerűen csak kirekesztett bennünket az életéből. Mi hárman, a jó Gassendi, Le Vayer meg én, meg voltunk döbbenve. Hogy van ez? Elia ezek szerint csak tettette az érdeklődést irántunk? Úriemberhez méltatlan viselkedés. Miután Diodati kilépett, a Tetrád új tagot vett fel, Guy Patint, egy orvost, aki az irodalom szerelmese volt, és ugyanúgy gyűlölte a modern bigottakat, mint az ókoriakat. De ez már nem volt ugyanaz a társaság. – Patinben nem volt meg Elia tehetsége, a képességei, az ő… hogy is mondjam, az ő rejtélyes titokzatossága. Naudé tétovázást színlelt, szándékosan ejtette el mintegy véletlenszerűen a szót, hogy ráharapjunk. – Titokzatosság? – kérdeztél rá. – Á, én ifjú Atto Melanim – mondta sejtelmesen és szomorkásán Naudé −, vannak dolgok, amelyeket majd csak később fog megérteni, de majd eljön annak is az ideje. Egyelőre többet nem mondhatok, de nem lesz vidám az a nap… Elia Diodati – folytatta Naudé – igen híres és ismert, ugyanakkor nagyon rejtélyes családfával rendelkezett. Azt jól tudtuk, hogy Luccából való, azt is, hogy az anyanyelve olasz, az üzleteit franciául bonyolítja, a tanulmányait németül végezte el. Tökéletesen ismerte a tudomány nyelvének királyi triptichonját: a latint, az ógörögöt és a hébert. Úgy hírlett, hogy a családja 397

gazdag kereskedőfamília, amelyik egy csomó másik híres és nagyon gazdag családdal állt rokonságban, olyanokkal, mint a Calandrini, a Burlamacchi, a Balbani, a Turrettini, sőt még Mazarin bankáraival is, Cantarinivel és Cenamival, és végül, de nem utolsósorban Michele Particellivel, Franciaország pénzügyi főfelügyelőjével, Mazarin jobbkezével. Ezeket a neveket elég csak kiejteni, máris az arany ízét érzi az ember a nyelvén. Az ő legbelső titkuk az volt, hogy mindannyian kálvinisták voltak: Itáliában Luther és Kálvin református tanai alig terjedtek el, de abban a toscanai kisvárosban, Luccában, ki tudja, miféle rejtélyes okokból, az eretnekség dudvája mélyre eresztette a gyökereit. A katolikus környezet okán nem meglepő, hogy a luccai kálvinisták mindig is Itálián kívül keresték a meggazdagodás és az érvényesülés útját, így Elia családja is, akik végül Genfben telepedtek le. Szokás szerint bibliai neveket adtak a gyerekeiknek: Illés (Elia), Ábrahám, Izsák, Dávid, Ráchel meg Judith és Zsuzsanna (így hívták Elia nővéreit). Mindenhol sikerült megvetniük a lábukat: Párizsban ügyvédkedtek, Londonban kereskedtek, Amszterdamban bankárkodtak, Antwerpenben teológiát tanítottak. Olyan kiterjedt hálózatot hoztak létre, amelyik mindenütt jelen volt és mindenhová elért. Mindegyiknek voltak barátai, rokonai, levelezőtársai szerte a világban, így bármelyik városból nagyon hamar eljutottak hozzájuk a hírek. A bankáraik királyoknak adtak kölcsön, a jogászaik a legfontosabb állami megrendeléseket intézték, a prédikátoraik az elméket befolyásolták és terjesztették a doktrínát (az ő családjuk egyik tagja adta ki a híres Diodati bibliát, amelyik a legelterjedtebb volt Európában). A fivérek egymás között üzleteltek, az unokatestvérek egymás között házasodtak, a nagybácsik segítették az unokaöcsöket, így a tulajdon meg a vagyon mindig a családon belül maradt. Olyan is volt, nem is egyszer, hogy az egyik családból két nővér a távoli rokon családból való két fivérhez ment férjhez. Elia tudásszomja csillapíthatatlan: mialatt a jogi tanulmányait végzi, ókori görög és latin filológiával foglalkozik, levelezésben áll a leghíresebb szakértőkkel és tudósokkal. Egzotikus országokról szóló útinaplókat gyűjt, hevesen érdeklődik az orientalisztika és a zsidó hagyományok iránt. Az anatómia is foglalkoztatja, sokat tud a vérkeringésről, a szem működéséről, a mágnesességről, az optikáról; tanul egy kevés meteorológiát, földrajzot, ásványtant, de mind közül talán a csillagászat kelti fel leginkább a figyelmét. A kronológia pedig egyenesen a szenvedélyévé válik. Amikor Európában kitörnek a vallásháborúk, a rokonai abban reménykednek, hogy Itáliában végre döntő fordulat következik be, és megdől a gyűlölt római egyház hatalma. Elia azonban pacifista marad. Toleranciát, barátságot, megértést hirdet. Közvetít a tudósok, az írók, a filológusok, az asztronómusok között. A rokoni és baráti kapcsolatok szövevényes hálójának segítségével könnyedén szerez információt, kapcsolatokat teremt, ajánlásokat 398

ír, menedéket nyújt. Minden városban van egy ismerőse, barátja vagy rokona: ez a kálvinista internacionálé, amely büszke a függetlenségére, aggodalommal tekint a jövőbe, és céljai elérésének érdekében nem válogat az eszközökben. Elia nem publikálja a saját írásait és nincs szakterülete. Nem ír, hanem írat: bátorít, tanácsot ad, finanszírozza a kiadványokat, fordíttat. – Elia a könyvek erejében hitt, és azok ereje egyúttal az övé is volt. Tudta, hogy az eszmék idővel áthatolnak a köveken is, és sokkal nagyobb hatalmat biztosítanak, mint a fegyverek – jegyezte meg Naudé. Elia mindenkinél hamarabb megértette, hogy a jövő kulcsa nem a háború, hanem a kommunikáció. És az ő dolga nem az, hogy tegyen, hanem hogy előmozdítson. Békeidőkben a propaganda mélyebbre hatol, a tudomány álcája alatt terjed. A tudás terjesztője látszólag az emberek szolgálatában áll, pedig az a célja, hogy idővel a rabszolgáivá tegye őket. Diodati és köre számtalan fontos ügyletet intéz titokban. Ők támogatják például a velencei szerzetest, Paolo Sarpit, aki a katolikus egyházat támadja. Sarpi két könyvét Elia adja ki Genfben, a harmadikat az egyik kuzinja Londonban. – Eliában megvolt az a képesség, hogy befejezze, amibe belekezdett. Ha ezt a képességét az abszolút Jó szolgálatába állította volna, ma egészen biztosan a Paradicsomban élnénk – mondta Naudé egy félig gúnyos, félig angyali mosollyal. Naudé mérhetetlen utálata Diodati iránt arra indította, hogy elmondja nekünk az igazságot róla, annak ellenére, hogy a kiábrándult felvilágosultak köreiben kiadni egy társukat a legnagyobb árulásnak számított. Úgy tűnt, hogy megkönnyebbült, amiért kiadta magából a mérget. Attól nem tartott, hogy a dolognak következményei lehetnek, végül is csak egy fiatal kasztrálttal és egy szerény kis titkárral volt dolga, akik nem érhettek fel őhozzá. – Elia legnagyobb húzása azonban kétségkívül az volt, amit Galileo Galileivel tett – jelentette ki végül Naudé.

OKFEJTÉS Amelyből kiviláglik, hogyan lett hős Galileo Galileiből. Elia Diodati levélben keresi meg Galileót. Egy bizonyos Giacomo Badovero barátjaként mutatkozik be, és hódolatteljes alázattal engedélyt kér a toscanai zseni műveinek tanulmányozására. Ha a tudósnak netán gondjai lennének a publikálással, teszi hozzá, Franciaországban megoldható lenne a dolog. A közös barát emlegetése ügyes manőver, mert ugyan Badovero már évek óta halott, de Diodati tudja, hogy húsz évvel korábban ez az obskúrus 399

illető Galileo tanítványai közé tartozott, sőt hosszabb ideig mesterének házában élt. – Ami egyébként egy teljességgel elfogadott szokás volt, félreértések elkerülése végett – sietett hozzátenni Naudé. Galileo egy alkalommal arra kérte Badoverót, hogy tegyen neki egy óriási szívességet, amit az meg is tett: egy per során eskü alatt vallotta, hogy a mestere találta fel a geometriai és katonai iránytűnek elnevezett mérőeszközt, így Galileo szabadalmaztathatta a találmányt, amely nem kevés pénzt hozott a konyhára. Utóbb, a Sidereus Nunciusban, éppen abban a könyvében, amelyben néhány jelentős felfedezéséről írt, Galileo lerótta háláját Badoverónak, mert nyilvánosan elismerte, hogy ő volt az a tanítványa, aki felhívta a figyelmét egy műszerre, amelyet akkoriban találtak fel a holland tartományokban: a távcsőre, amelyet később saját maga tökéletesített, létrehozva az első teleszkópot. Badoveróról – folytatta Naudé – valójában nem sokat lehetett tudni. Egy hugenotta ékszerész fia volt, de ki tudja, miért, áttért a katolikus hitre. Aki ismerte, azt állította róla, hogy igazából nem volt se hugenotta, se katolikus, ennek ellenére valamiféle egyházi kegydíjból tartotta el magát. Miután Páduában befejezte a tanulmányait, a francia korona szolgálatába szegődött, és különféle, közelebbről meg nem határozott diplomáciai küldetéseket teljesített. Kicsapongó, züllött, rosszindulatú ember hírében állt, szodomita hajlamokkal. Az olaszok azt hitték, hogy francia, a franciák úgy tudták, hogy olasz. És mindenki meg volt győződve arról, hogy egy spion, mivel szoros kapcsolatokat ápolt a francia király rettegett gyóntatójával, és rengeteget utazott, főleg Párizsba és Londonba, de hogy pontosan milyen célból, azt senki sem tudta. A halálának körülményeiről is csak pletykák terjengtek, egyesek azt állították, hogy jómódban, mások meg, hogy egy velencei szegényházban lehelte ki a lelkét, de abban mindenki egyetértett, hogy gyónás nélkül, merthogy megrögzött ateista volt, és nem hitt a túlvilágban. – Nos, erre a senkiházi söpredékre hivatkozva jelentkezik Diodati Galileónál, és nyomban szívélyes fogadtatásra lel – mondta Naudé, aki egyre kelletlenebből beszélt Galileo és Diodati furcsa históriájáról, de túlságosan is élvezte, hogy végre büntetlenül szapulhatja volt barátját, aki oly megalázó módon hagyta faképnél a Tetrádot, amelynek tagjait még arra sem méltatta, hogy legalább valamilyen ürügyet hozzon fel a mentségére. Diodati tudja, hogy Galileo fiókjában nagyjelentőségű művek lapulnak, amelyek az égitestek mozgását taglalják: ezt a bizalmas információt csakis Badoverótól szerezhette. Galileo és az ügyvéd-mecénás között kiterjedt levelezés veszi kezdetét. Diodati felajánlja a segítségét, támogatást és publicitást ígér. Szokatlan és kivételes módon, Galileo nem utasítja el, pedig köztudott róla, hogy nem szívesen áll szóba még szakértőkkel sem, hát még amatőrökkel. Amikor például a nagy Kepler a véleményére kíváncsi egy bizonyos kérdésben, Galileo eléggé udvariatlanul azt válaszolja, hogy nem áll 400

módjában válaszolni. Galileo gyűlöli a csapatmunkát, jobban szeret egyedül alkotni, és a sidereus nuncius, vagyis az egyik fő művének címéül választott „égi hírnök” szerepében tetszelegni; egy ízben kijelenti, hogy a munkájához közvetlenül a Teremtőtől kap ihletet. A csillagászat óriása mindazonáltal hanyagolja az újdonságokat, csak azokat a könyveket ismeri, amelyeket ajándékba küldenek neki, mások eredményei nem érdeklik. A magának való, mogorva Galileo, aki falat húz önmaga és a világ közé, egyre jobban megnyílik Diodatinak. Hat évvel a kapcsolatfelvételt követően, 1626-ban, sor kerül egy személyes találkozóra is. A kedves barát, Elia Diodati, Itáliába utazik, és meglátogatja a zsenit, aki majdnem két hétig vendégül látja a saját házában. Az a Galileo Galilei, aki betegnek tetteti magát, és még a legillusztrisabb látogatókkal is csak néhány percet hajlandó eltölteni! – Galileo és Diodati tizenhárom napot töltenek el együtt, és megvitatják a modern tudomány atyjának akkoriban elkészült fő művét, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerrőlt, amelynek kézirata akkor még a Párbeszédek az apályról és a dagályról címet viseli. A kiszivárgott pletykák persze ezt egy szóval sem említik. A bennfentesek arról sutyorognak, hogy a két barát a természet különböző arkánumairól társalgóit – mosolyodott el Naudé a homályos utalás említésekor. – Ki tudja – tette hozzá gúnyosan Naudé −, talán még azokról a rejtélyes módszerekről is elbeszélgettek, amelyekkel Diodati, egy egyszerű ügyvéd, aki soha nem írt és soha nem publikált semmilyen tudományos művet, képes volt befolyásolni fél Európa tudósait. Vajon valamiféle közös projekt is szóba került? Ha még így is lett volna, az sose derült ki, ugyanis erről a kéthetes látogatásról egyikük sem ejtett el soha még egy félmondatot sem. Hét évvel később, miután a Szent Officium elítéli Galileót, Diodati mindent elkövet, hogy minél nagyobb publicitást szerezzen Galileo munkásságának. Nyomást gyakorol a kiadókra, fordítókat bíz meg, gyakorlatilag felvállalja a tudós ügynökének szerepét. Galileo Rómában vereséget szenvedett, de a világban győzedelmeskednie kell. 1634-ben, alig egy évvel az után, hogy Galileo nyilvánosan visszavonta tanait, azok villámsebességgel terjednek a Bölcselet Köztársaságában. Diodati minden követ megmozgat: csodálok, követők és támogatók egész hada dolgozik azon, hogy a tudomány világa tudomást szerezzen a tudós meghurcoltatásáról. Párizsban, Leydenben, Lyonban, Strasbourgban és Antwerpenben kézről kézre adják Galileo műveit. Egy vatikáni tilalom a protestáns Európában a leghatékonyabb reklám. Galileo és Diodati jól tudják, mivel keresik magukat degeszre Európa lutheránus és kálvinista nyomdászai: az inkvizíció által indexre tett művekkel. Az olvasót semmi sem bűvöli el jobban egy betiltott könyvnél. Galileo könyveit elkapkodják, az eladások az egekbe szöknek: a német filológusnak, Berneggernek, aki latinra fordította a tudós műveit, vannak olyan könyvei tőle, amelyek már harminc éve porosodnak a raktárában. Amikor kitör 401

a botrány, új dátumot nyomtat a borítókra, és elárasztja velük a könyvkereskedéseket. Hollandiában Galileo kiadója, az Elzevier Nyomda, amelyik ez idáig alig néhány példányban adta ki a műveit, csatasorba állítja a nyomdapréseit. Mindazonáltal, tudományos körökben a legnagyobb érdeklődést Galileo egyik, az idáig igen kevéssé ismert alkotása, a Matematikai érvelések és bizonyítások két új tudományág, a mechanika és a mozgások köréből váltja ki. A galileói életmű fergeteges sikere mögött Diodati kitartó propagandája áll. Időközben a toscanai villájában úgynevezett rabságát töltő Galileóhoz egyre-másra érkeznek a csodálok, akik támogatásukról biztosítják. Külföldön egyre többen emelik fel a szavukat az érdekében. Párizsban a köz-tiszteletben álló, nagy tudású Mersenne atya megsokszorozza az áldozat érdekében tett erőfeszítéseit. Még az is szóba kerül, hogy a tudóst valahogy Hollandiába kellene menekíteni, ahol nyugalomban és zavartalanul folytathatná kutatásait. Galileo elutasítja az ötletet, arra hivatkozik, hogy túl öreg és fáradt egy ilyen vállalkozáshoz. Mindazonáltal az már világos, hogy a tudósból időközben szimbólum lett. Diodati egyenesen Prométheuszhoz, a görög mitológia dicsőséges hőséhez hasonlítja. Galileo „az én szeretett és igaz barátomként” emlegeti Diodatit. Galileónak sokat számít a dicsőség: „Csak két dolog van – írja a tudós kedves barátjának −, ami igazán fontos: az élet és a hírnév.” Galileo elég sokáig élt ahhoz, hogy kiélvezze Róma fölött aratott édes bosszújának ízét. – A konok és jellemes vénségek általában sokáig húzzák – kuncogott epésen Naudé, aki nem bírta eldönteni, hogy melyik késztetésének engedjen jobban: Galileót védje, vagy tovább szapulja Diodatit. Utóbbi bizonyult erősebbnek. Az ügyvéd-mecénás áldozatos tevékenységének köszönhetően egy tudományos mű, a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a háború eszközévé lép elő. Mert hiszen egyértelműen bizonyítja a katolikus egyház elvakultságát, amellyel bünteti a libertas filosofandit, vagyis megtagadja a tudománytól a kutatás szabadságát, valamint brutalitását, amellyel zsarolja áldozatát. Meglepő módon azonban Galileo egyáltalán nem hisz abban, hogy az emberiségnek joga van a tudás elsajátításához. A Diodati gondozásában megjelentetett írásainak egyikében aláhúz egy Platóntól idézett mondatot: Naturam rerum invenire, difficile; indicare in vulgus, nefas. Vagyis: „Megérteni a dolgok természetét nehéz, a nyilvánosság elé tárni pedig tilos.” – Nos, ami azt illeti, Galileo már egy negyedszázaddal korábban, a teleszkóp feltalálásakor is jól vigyázott arra, hogy megtartsa magának a felfedezés és megismerés monopóliumát: szívesen ajándékozott saját készítésű távcsöveket uralkodóknak és fejedelmeknek, akik mit sem értettek a fizikához és a csillagászathoz, de tudós kollégáinak, akik veszélyeztethették volna a pozícióját, soha egyet sem – fejezte be az elbeszélést Naudé. 402

Csak most értettem meg, hogy mire utalt Bouchard a Galileóval és Deodatival kapcsolatos rejtélyes feljegyzéseivel. Annak ellenére, hogy Naudé nem mondta ki nyíltan, végre világosan láttam, hogy Galileo miért akarta mindenáron elítéltetni magát az egyházzal, ahogyan Schoppe állította, és mire kellett a hatalmas felhajtás a per körül. Elia Diodati tervelte ki az egészet, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a katolikus egyház évszázadokig ne moshassa le magáról azt a sok szennyet és mocskot, amely a per alatt és az azt követő sárdobálás folytán rátapadt. Galileo, aki egy életen keresztül áhítozott a dicsőségre és gazdagságra, de sehogy sem sikerült elérnie, lelkesen csatlakozott a tervhez, és végül el is érte, amit akart: a hírnevet, amelyet az áldozat szerepe kölcsönzött neki. És akkor Galileo végre megszerezte magának az oly áhított helyet az örök dicsőség oszlopcsarnokában.

LXXVIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben egy érdekes találkozásra kerül sor. A zsákmány elejtése iránti teljes érdektelenségünk, amint az várható és megérdemelt volt, fényesen megbosszulta magát. Egyszer csak, szinte a semmiből, egy hatalmas és félelmetes vadkan bukkant elő. Te voltál az – emlékszel, én Attóm? −, aki egy elfojtott kiáltás kíséretében a vállamra tetted a kezed, és egy közeli bokor felé intettél a fejeddel. Naudé és én mit sem sejtve követtük a pillantásodat: abban a pillanatban, az addig takarásban lévő állat kicsörtetett a bozótosból, és hirtelen megtorpanva, éppen előttünk cövekelt le. – Mit csináljunk? – súgta oda kétségbeesett hangon Mazarin könyvtárosa, aki a félelemtől szinte kővé dermedt. – Ne nézzen a szemébe, tegyen úgy, mintha észre sem venné. Lassan induljon el. – De merrefelé, az ég szerelmére? – nyöszörgött Naudé. A kérdés jogos volt: a hatalmas vadkan gyakorlatilag elállta az utat. – Szép nyugodtan induljanak el jobbra, de közben ne nézzenek rá. Mialatt te és Naudé bizonytalanul ugyan, de eleget tettetek a parancsomnak, óvatosan és lassan megpróbáltam megtölteni a puskát, arra számítva, hogy a mozgásotok eltereli az állat figyelmét. A vadkan azonban dühödt 403

horkantással felvetette a fejét, és bőszen nekilendült, egyenesen felétek trappolt. Nyomban rád vetettem magam, hogy a testemmel védjelek a megvadult állattól, a földre döntöttelek és odébb gurultam veled. Már szinte a nyakamon éreztem a félelmetes agyarakat és a vaddisznó, vagy inkább a halál? bűzös leheletét, amikor eldördült egy fülsiketítő lövés, és alig pár lépésnyire tőlünk a hatalmas állat élettelenül rogyott össze. – Biztosan nem először került ilyen helyzetbe ez a kedves kis állat – szólalt meg ekkor egy ismeretlen hang a hátunk mögött. – Nyomban felismerte a veszélyt, amint meglátta a puskát az ön kezében, monsire. A hang egy borostás képű, ibolyakék szemű és nyájas arcú illetőtől származott, aki egy fa mögül lépett elő, muskétával a kezében. Egy kopottas, valamikor jobb napokat látott, fekete, csipkés gallérral ellátott köpönyeget viselt.

Miután te, Naudé meg én feltápászkodtunk és leporoltuk magunkat, bemutatkoztunk, de a fura emberke nem viszonozta az udvariasságunkat, csak bárgyú tekintettel mosolygott ránk. Zavartan néztünk össze. – Kinek köszönhetjük az életünket? – kérdezte végül Naudé, tekintve, hogy az illető nem mondta meg a nevét. – Hát a Teremtőnek, micsoda kérdés! – felelte amaz, és máris sarkon fordult, majd sietős léptekkel elindult a rekettyés felé. – Úgy értem – pontosította a kérdést a könyvtáros a váratlan felelet hallatán, miközben mindhárman ösztönösen elindultunk a köpenyes alak nyomában −, kit tisztelhetünk önben? – Az enyém a megtiszteltetés! – felelte az ismeretlen ugyanazzal a bárgyú mosollyal. – Önök látogatóban vannak itt a szigeten? Talán rokonaik élnek itt? – Nos, nincsenek itt rokonaink, de keresünk valakit, aki talán a szigeten tartózkodik – feleltem óvatosan, a szemem sarkából figyelmeztetve Naudét, nehogy elszólja magát. – Akkor minden bizonnyal már találkoztak a három hülyével? – kérdezte meg váratlanul az ismeretlen, aki hirtelen megállt egy sziklánál, amelynek tövében egy nagy kupac ócska ruhanemű hevert a földön. – Hát igen – ismerte be Naudé. – Rögtön gondoltam. Amikor látogató érkezik a szigetre, valahogy mindig belefut azokba a naplopókba – legyintett az ismeretlen lemondóan, aztán váratlanul nagyot rúgott a földön heverő kupacba. Ekkor a halom megmozdult, mire ösztönösen hátrébb húzódtunk. Először egy kar, aztán egy fej jelent meg, végül egy furcsa alak került elő, a szemét dörzsölgetve. 404

– Mi van már? – kérdezte álmatagon a fura szerzet. A kövérkés, tömzsi emberke nem volt valami bizalomgerjesztő jelenség: hatalmas és durva lapátkéz, sötét, borostás arc, kócos haj, a bőre feketéllett a kosztól. Amikor felállt, akkor láttuk, hogy szinte nincs is nyaka, és a rongykupacnak hitt halom valójában az öltözéke, amelyet láthatóan maga varrt ügyetlenül, mindenféle foltokból. Szegény pára úgy nézett ki, mint egy madárijesztő. – Találkoztak a három hülyével – mondta a köpenyes. – Szegény nyomorultak – felelte a másik. – Az igazság az, hogy elveszítettük őket szem elől. Nem tudják véletlenül, hogy merre lehetnek most a… szóval a barátaik? – kérdeztem meg. – Úgy érti a Hetes, a Tizenkettes és a Tizenkilences. – Tessék? – Így hívják őket. Ők választották maguknak ezeket a neveket – mondta az ibolyakék szemű. – Gondolom, már rájöttek, hogy miért – tette hozzá egy cinkos kis kacsintás kíséretében. – Mert menekülőben lévő bűnözők? – találgattam. – Pontosan – erősítette meg a köpenyes, ravaszkásan elmosolyodva. – Minden, amit mondanak, csupa hazugság. Egy szavukat se lehet komolyan venni. Mindig úgy tesznek, mintha kicsit hibbantak lennének, hogy senki se jöjjön rá, valójában szökött rabok. – Tehát tolvajokról van szó, ha jól értem – mondtam. – Tolvajok azok, úgy bizony. Mindent ellopnak, ami a kezük ügyébe kerül. – Gondolom, itt a szigeten is ezt csinálják. Magukat is meglopták? – De még mennyire! Egyszer még a ruháimat is elvették, azok a disznók, ott álltam egy szál gatyában! – Valójában amikor találkoztunk velük, az egyiküknél volt egy nagy táska, jobban mondva egy tarisznya, tele mindenféle iratokkal. – Az az enyém, hogy a fene vinné el. Szóval ők lopták el azt is, gondolhattam volna! Ha elkapom őket, végük van! – Úgyse fogod elkapni őket – mondta a kövérkés madárijesztő. – Azok még nálam is jobban ismerik a szigetet, pedig én kormánybiztos voltam. A kövérkés illető elmesélte, hogy tizenkét évvel ezelőtt a toscanai nagyherceg kinevezte őt kormánybiztosnak ide, Gorgonára, és hosszú ideig tisztességesen el is látta a feladatait, de néhány évvel ezelőtt a nagyherceg, takarékossági okokból, úgy döntött, hogy megszünteti ezt a tisztséget, ő pedig, mivel megszokta az itteni életet, nem ment vissza a szárazföldre. Amúgy sem volt családja, se élő rokonai, akik visszavárták volna a szülőfalujában, így aztán a szigeten maradt, mert itt jól megélt a kis nyugdíjából, és annyit vadászhatott meg halászhatott, amennyit csak akart. – És ön? – faggatta Naudé a kék szeműt. 405

– Ó, az én személyem nem fontos – nevette el magát a köpenyes. – Én azért maradtam a szigeten, mert felégettem magam mögött minden hidat, szóval örökre eltemettem a múltat. Hívjanak csak nyugodtan Harminckettesnek, ahogy az a három hülye elnevezett. – Valami sántít a dologban – súgtam a könyvtáros fülébe. – A táska. Az a táska a Satyriconnal az övé! Hát még mindig nem jött rá, hogy ki ez? Naudé összerezzent, elsápadt, aztán rám nézett tanácstalanul. A tekintetéből azt olvastam ki, hogy képtelen feltenni a kérdést, így hát a segítségére siettem. – Uraságotok bizonyára már sejtik, hogy nem a véletlen sodort bennünket erre a távoli szigetre. Vajában egy dalmát szerzetes keresünk, egy bizonyos Philosz Ptétészt, akit két évvel ezelőtt megmart egy kígyó, és attól kezdve itt tartózkodik – jelentettem ki széles mosollyal, aztán tiszteletteljesen meghajoltam a köpönyeges illető előtt. – Feltételezem, hogy most végre célhoz értünk, és kutatásunk lezárulhat. Ha nem tévedek, Philosz Ptétészhez van szerencsém, nem igaz? Az illető nagyot sóhajtott. – Személyesen – ismerte be a kék szemű, köpönyeges alak, megadóan széttárva a karját, mintegy azzal is jelezvén, „hát jó, elcsíptetek”. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azt a bárgyú, döbbent és hitetlenkedő, de boldog és gyerekes vigyort, ami akkor Naudé arcára kiült. A homlokát ellepte a veríték, a keze remegni kezdett, a meghatottságtól alig tudott megszólalni. Aztán kicsit összeszedte magát, és egy szuszra elhadarta, hogy ő magának Mazarin bíborosnak a könyvtárosa, tudós, történész, filológus, irodalmár, poéta, ókori szövegek fordítója, szóval az égvilágon minden, ami kell. Alig bírta elhinni, hogy vágyainak tárgya teljes életnagyságban ott áll előtte, ráadásul olyankor, amikor megvetett kollégái hál’ istennek jó messze vannak. – Csupán a szerénység tart vissza, hogy felsoroljam mindazon uralkodókat, kiket van szerencsém személyesen én bensőségesen ismerni – sorolta a saját érdemeit buzgón Naudé, hogy minél jobban elkápráztassa Philosz Ptétészt. – Teljes hozzáférésem van bármelyik nyilvános és magánkönyvtárhoz, egyháziakhoz és laikusokhoz egyaránt, és eme szentélyekben kedvemre vadászhatok bármely nemes prédára, úgy bizony – jelentette ki ünnepélyesen Naudé, apró kis biccentéssel nyugtázva az önnön nagyságához intézett laudációt. Philosz Ptétész szenvtelenül hallgatta végig az öntömjénezést, az arcán továbbra is az a megmagyarázhatatlan, bárgyúnak tűnő kis mosoly ült. Az exkormánybiztos a maga részéről egyáltalán nem reagált a könyvtáros mondókájára. Kíváncsi voltam, mit fog válaszolni Naudé, ha Philosz Ptétész felteszi neki a kérdést, hogy honnan ismeri a nevét, és miért éppen ezen a szigeten 406

indult a keresésére. De a könyvtárosnak szerencséje volt, a kérdés nem hangzott el. Miután még egy jó darabig ecsetelte önnön nagyságát, és felsorolta filológusi pályafutásának minden jelentősebb állomását, Mazarin könyvtárosa bezsebelt néhány elismerő pillantást és dicsérő szót Philosz Ptétésztől, de továbbra sem hangzott el egyetlen szó sem Poggio kéziratairól. Naudénak ekkor eszébe jutott, hogy talán a dalmát szerzetes fülébe is eljutottak a kiábrándult felvilágosultakkal kapcsolatos pletykák, és hogy Philosz Ptétész, aki, ugye, mégiscsak egyházi személy, nyilván ezért annyira bizalmatlan iránta, úgyhogy más irányból próbálkozott. – Valójában a vallási tárgyú írásokért rajongok leginkább – mondta kenetteljes képpel. – Az én gondozásomban jelent meg Jacopo Gupilius munkája, amelyben Szent Pál Titusnak írt leveleit értelmezi, valamint Kempis Tamás híres írása, az Imitatio Christi, vagyis a Krisztus követése, a lelki élet aranykönyve, valamint több más szerző, például Giorgio Heserius és Tommaso Carreo e témával kapcsolatos tanulmánya. Naudé kétségbeesetten igyekezett, ám erőfeszítései továbbra sem hozták meg az oly áhított eredményt; a kétségbeesett segélykérő pillantásokból egyetlen következtetést szűrtem le; közbe kell avatkoznom. – Nagyméltóságú monsire Naudé – fordultam hozzá olyan alázatos tisztelettel, mintha ő maga lenne a toscanai nagyherceg −, engedje meg, hogy azzal a tiszteletteljes kéréssel forduljak az itt jelen lévő uraságokhoz, részesítsenek bennünket abban a megtiszteltetésben, hogy elkísérhessük őket lakhelyükre, s ily módon útközben is folytatván eme érdekes eszmecserét, nem rabolnánk drága idejüket… – Ó nem, nem – tiltakoztak sietve amazok. – Mi csak most indultunk el vadászni, úgyhogy még nem szándékozunk hazamenni. De holnap reggel visszajövünk ide gesztenyét gyűjteni, és akkor örömmel vendégül látjuk önöket a házunkban. Akkor hát a holnapi viszontlátásra, ugyanebben az időben. – És mi lesz a vadkannal? – kérdezted a megmentünktől. – Ön kapta puskavégre, megmentve az életünket, így önt illeti. – Dehogyis, szó sem lehet róla. Az isteni Gondviselés mentette meg önöket, nem én – felelte az emberünk, tanújelét adva szerzetesi mivoltának. – A vadkan az önöké, és isten áldja mindnyájukat. A visszafelé úton nemigen szólalt meg egyikünk sem. Naudé átszellemült arca arról tanúskodott, hogy ismét feléledt benne a remény, de mivel babonás volt, attól tartott, hogy ha ezt ki is mondja, valami baj történik, és akkor fuccs a kéziratoknak. Diadalittas bevonulásunkat a Holtak mezejére kitörő örömmel fogadták kimerült és elgyötört társaink, akik fölöttébb elégedettek voltak a hatalmas vaddisznóval, főleg azok után, hogy ez idáig csak denevéreket sikerült az 407

asztalra varázsolnunk (no és persze néhány nyúlnak álcázott vadmacskát, de erről szerencsére nem tudtak). A délutánt, Kemal javaslatára azzal töltöttük, hogy száraz gallyakból meg szalmából tüzet raktunk, és a felszálló füst fölé, egy jókora rúdra felaggattuk a vaddisznó húsának maradékát. Az ebéd ugyanis majdnem teljesen ehetetlennek bizonyult, mert a vadkan húsa csak akkor lett volna porhanyós – állította Kemal −, ha előtte bepácoljuk, mégpedig néhány napra. Nagyon úgy nézett ki, hogy hiába tértünk vissza gazdag zsákmánnyal, mégis ennivaló nélkül maradtunk. A társaságon már alkonyaikor az álmosság jelei mutatkoztak. A két öreget, Schoppét és Guyet-t amúgy is megviselte a sok gyaloglás és a rengeteg bosszankodás, de a többieken, még az egyébként kitartó Kemalon is látszott, hogy ráférne egy kis pihenés. Úgy döntöttünk hát, hogy korán álomra hajtjuk a fejünket. Elalvás előtt Hardouin még halkan figyelmeztetett, hogy alig néhány óránk van kipihenni magunkat, mert már kora hajnalban el kell indulnunk. Bólintottam, hogy megértettem, aztán a sötétben kezet ráztunk, és hamarosan mély álomba merültünk. A jó Hardouin akkor még nem sejtette, hogy a várva várt átkelésből nem lesz semmi.

LXXIX. ÉRTEKEZÉS Amelyben kellemetlen meglepetésre ébredünk. – Idenézzen! A félhomályban nagyon meg kellett erőltetnem a szememet, hogy a pislákoló gyertya fényében el tudjam olvasni az írást, amit a breton könyvkereskedő tartott elém. Egy üzenet volt Guyet-től, valamilyen oknál fogva csupa nagybetűvel írta. A VERESÉG TELJES ÉS VÉGLEGES. MINDEN ERŐFESZÍTÉSÜNK HIÁBAVALÓ. FELESLEGES TOVÁBBHALADNI EZEN AZ ÚTON. EGY MÁSIKAT VÁLASZTOK, ÉS ÖRÖKRE. CSAK A BECSÜLETEM MARADJON MEG. MINDENKINEK MEGBOCSÁTOK, BARÁTOKNAK, ELLENFELEKNEK. 408

GUYET IGAZA VOLT ANNAK AZ ALJAS PETAVIUSNAK, HOGY OTTHON MARADT. Ezúttal nem a szokásos (na jó, egy kicsit túlzók) Petronius töredék volt az, vagy Bouchard sokadik vallomása. Hanem egy öngyilkos búcsúlevele. Atlasz elvarázsolt kastélya végleg legyűrte szegény Guyet lelkét. – Itt találtam, közvetlenül az ágyam mellett – mondta Hardouin. – Rögtön a szobájába rohantam, nincs ott. – Akkor most mi lesz? – kérdeztem. – Nem tudom, de úgy néz ki, hogy tényleg eltűnt – felelte nagyot sóhajtva Hardouin, aztán elment, hogy felébressze Kemalt meg a MalagátA búcsúlevél mélyen megrázta a társaságot. A felkelő nap fényénél lázas kutatás vette kezdetét: átfésültük a házat, aztán a környéket, még az erdőbe is bemerészkedtünk, de az idős franciának nyoma sem volt. Alig néhány perc alatt sötét búskomorság lett úrrá mindünkön. Nyilvánvaló volt, hogy szegény Guyet az éjjel írta meg a búcsúlevelet. Ki tudja, mi lett vele azóta, még az is lehet, hogy úgy végezte, mint az a szegény Musztafa… Kötelességemnek éreztem, hogy tájékoztassam a többieket valamiről, amiről ez idáig hallgatnom kellett. – Barátaim, el kell mondanom valamit, mert a történtek fényében úgy érzem, hogy tudniuk kell róla – jelentettem be a társaságnak. Minden szem felém fordult. Belefogtam hát. – Alig néhány órával ezelőtt, az éjszaka közepén szegény Guyet bevallott nekem valamit. Még akkor, amikor az Öregtoronyban éjszakáztunk, eltulajdonított néhány oldalt a három szakállas atyafi kéziratai közül, méghozzá Bouchard naplójának egy részét. – Hallatlan! – dörögte az öreg Schoppe. – És én még azt hittem, hogy Guyet kifogástalan úriember – dünnyögte Gabriel Naudé. – Alig tudom elhinni – mondta szomorúan Hardouin. – És lelkiismeretfurdalása volt? – kérdezte Malagigi. – Nem, egészen másról van szó, és erről mindjárt a saját szemükkel is meggyőződhetnek – mondtam, és a takaróm alól előhúztam néhány papírlapot, majd átadtam Hardouinnek. – Sikerült rábeszélnem Guyet-t, hogy szolgáltassa vissza azt, amit elvett. Nem tiltakozott, sőt. Az volt az érzésem, hogy megkönnyebbült. Hardouin hangosan felolvasta a naplórészletet: Όρεστής először Νοδέtól kért véleményt Syncellusról, és a válasz csak megerősítette a gyanúját. Bigottság és vakhit. Όρεστής nem hagyta annyiban: 409

ha az erőslelkűek bűnösök bigottságban és hiszékenységben, nekünk miért kellene ugyanezt felvállalni, csak azért, mert az ókor érinthetetlen nagyságairól van szó? Őexcellenciája keresi, de Όρεστής teljes joggal, nem hajlandó fogadni. Ha a ház falából kivesznek egy téglát, az egész összedőlhet. Νοδέ kérdezősködik, az érdekli, hogy haladok a Syncellusszal. Párizsból írtak Δυπυί és Γυιέτυς. Cave gallum. Inkább érdeklődőek, kevésbé szívélyesek. Elmagyaráztam a helyzetet. A kronológia kérdésének megoldása nélkül semmit sem lehet csinálni. Poggio Bracciolini: Petronius, Tacitus, Silius Italicus, Manilius, Lucretius, Cicero. Mind gyalázkodás. Platón dialógusainak címei és szereplői. A Nevek Kódja. – Idenézzenek – mutatta Hardouin, amikor befejezte. – Itt alul van egy betoldás. Úgy tűnik, hatalmas erőfeszítéssel vetették papírra. Halálom száradjon az ő lelkükön. Egy időre teljes csend borult a társaságra. Örökre az emlékezetembe vésődtek azok a tanácstalan, döbbent és sápadt arcok. Νοδέ, Γυιέτυς: Hardouin jól ismerte a görög betűket, így mindannyian hallottuk Naudé és Guyet nevét, amelyet Bouchard latinosan Guyetusnak írt. – Mielőtt visszament volna aludni, legalábbis én nem sejtettem, hogy mire készül – folytattam −, Guyet még valamit közölt velem. Biztosan sokat gyötrődött; gondolom, maguk is észrevették, hogy az utóbbi időben magába zárkózott. Titkár úr, mondta nekem, megesküszöm magának, hogy semmi közöm Bouchard halálához. Mások, akik vérrel szennyezték be a kezüket, megpróbálnak majd befeketíteni. Csakis tettekkel menthetem meg a becsületemet; de nem vagyok bosszúálló, megbocsátok nekik azért, amit tettek vagy amit tenni fognak. Ezzel elbúcsúzott, és távozott. Ismét súlyos csend ereszkedett a társaságra. – Manilius… – ismételgette halkan, szinte magában dünnyögve Naudé, színtelen hangon és elborult tekintettel. – Manilius írta az Astronomicát, azt a versbe szedett didaktikus értekezést a bolygók mozgásáról, amelynek hatására Scaliger érdeklődni kezdett a kronológia iránt. És éppen Scaliger publikálta az Astronomica első modern kiadását… Mindenkinek úgy tűnt, hogy Naudé csak el akarja terelni a figyelmet Bouchard haláláról, így aztán senki sem figyelt arra, hogy valójában miről is beszélt. Hardouin gyanakvó tekintettel méregette Naudét. Schoppe feldúlt arckifejezése kihívást, szemrehányást és megvetést tükrözött. 410

– Nem tudok semmit Bouchard haláláról. Az igaz, hogy adtam neki néhány tanácsot, mert a barátom volt, de a halálához semmi közöm – jelentette ki Naudé határozottan. – De ha már itt tartunk, nemcsak Guyet és én ismertük Bouchard-t, hanem az itt jelen lévő Malagigi is jól ismerte. Minden tekintet Pasqualini felé fordult. – És igencsak furcsának találom – tette hozzá Naudé hogy amikor az Öregtoronyban megtaláltuk azokat a kéziratokat, mindkét esetben éppen ő volt az, aki rájuk akadt. Szerintem ez nem lehet véletlen egybeesés. – Jean-Jacques Bouchard-ról beszélnek? Igen, többször is találkoztam vele a Barberini palotában – dadogta feldúltan Pasqualini. – De hát ebben nincs semmi különös, hiszen a gazdámnak dolgozott, Barberini bíborosnak! Jól emlékszem rá, hogy Bouchard több hónapos, hosszú betegség után halt meg, miután valaki merényletet követett el ellene a Szent Péter téren, amikor is véresre verték. Akkoriban az a hír járta, hogy személyesen a francia nagykövet volt a támadó, sőt, ha jól emlékszem, még dicsekedett is vele. De istenemre mondom, én erről az egészről semmi mást nem tudok. A síri csendben továbbra is mindenki Malagigit bámulta. – A fenébe is! – fakadt ki a kasztrált énekes. – Én is Barberini bíborosnak dolgoztam, akárcsak Bouchard. És akkor mi van? A Barberini család tagja volt VIII. Orbán pápa: több százan álltak a szolgálatukban. Ha most elkezdjük egymást vádolni, azzal csak az időnket vesztegetjük, és semmit sem fogunk elérni vele, csak azt, hogy jól összeveszünk. – Akkor is, fölöttébb furcsa, hogy éppen ön volt az, aki megtalálta azokat az iratokat – kötötte az ebet a karóhoz Naudé. – Esküszöm, ha még egyet találok, rögtön széttépem – heveskedett Malagigi. – Na jól van, azért ne essünk túlzásokba – sietett lecsendesíteni a kedélyeket a tiszteletre méltó Schoppe. – De meg kell értenie, hogy valóban igen furcsa dolog, hogy ezen az átkozott szigeten egyre-másra egy szegény meggyilkolt fiú írásaira bukkanunk, az meg még furcsább, hogy közülünk hárman is ismerték… – Aha, szóval akkor minden határt átlépünk? – veszítette el türelmét Malagigi. – Na, akkor ahhoz mit szólnak, ha azt mondom, hogy a mi ifjú Melanink is ismerte Bouchard-t, merthogy Barberini bíboros titkára, akit Francesco Bracciolininek hívtak, szóval ugyanaz volt a vezetékneve, mint Poggiónak, Pistoiában született, akárcsak a mi kedves Attónk. És a pistoiaiak összetartanak, mint tudjuk. Az pedig, hogy Francesco Bracciolini Bouchard nagy barátja volt, mindenki tudta, merthogy írt az emlékére egy gyönyörű elégiát, amikor a szerencsétlen kilehelte a lelkét. Na erre mit lépnek? Gyanúsítsuk meg Attót, aki mindössze tizenöt éves volt, amikor Bouchard meghalt? Maguk szerint ez is logikus lenne? Mert szerintem nem. Egyébként, Atto, ha már itt tartunk, te tényleg ismerted Bouchard-t, ugye? 411

– Hát persze, természetesen, hiszen Rómában mindannyian a Barberinik vendégei voltunk. De hát mi rossz van ebben, nekem semmi közöm az egészhez, ugye titkár úr? Ön is tudja… Schoppe és Naudé nyomban biztosítottak róla, hogy senki sem gyanúsít semmivel, de rögtön utána hajba is kaptak valamin a te hamis Barbellóddal, aki hol Malagigit, hol téged próbált védeni foggal-körömmel. Úgyhogy volt rá időm, hogy félrevonjalak, megnyugtassalak, és arra is, hogy néhány mondatban elmagyarázzam, mit kell tenned…

– Rendben uraim, bevallom. A társaság döbbenten bámult rád, ugyanis te voltál az, aki megszólaltál. – És mégis, mit akarsz bevallani? – kérdezte Schoppe gyanakvóan. – Felesleges tovább hallgatnom – felelted. – Az én pistoiai honfitársam, Francesco Bracciolini, lánglelkű poéta és Barberini bíboros titkára, valójában Poggio Bracciolini egyenes ági leszármazottja volt, és ő örökölte meg az értékes kiadatlan kéziratait, többek között Petronius Satyriconját. És mivel nem tudott velük mit kezdeni, odaajándékozta Bouchard-nak, aki, miután megverték, úgy döntött, hogy visszaadja neki azokat, sőt még a feljegyzéseit is ráhagyta, és Francesco Bracciolini ezeket a halála előtt átadta Philosz Ptétésznek, akit ki tudja, hol ismert meg. És ezért van az, hogy itt ezen a kietlen szigeten, ahol a mi szerzetesünk partra szállt két évvel ezelőtt, egyre-másra hol Poggio, hol meg Bouchard kézirataira bukkanunk. Most már elégedettek, uraim? Csak azt sajnálom, hogy ki kellett adnom a barátom titkát, hogy megvédjem magam az aljas vádaktól, mert nekem aztán tényleg semmi közöm nem volt Bouchard halálához, mivel tizenöt éves voltam, amikor az egész történt, ráadásul nem is voltam Rómában, mert a velencei Teatro Novissimóban énekeltem a La Finta Pazzábán. Egyvalamit viszont elmondhatok, és ez holtbiztos, mégpedig azt, hogy Poggiót valójában Giovanni Francesco Poggio Bracciolininek hívták, szóval majdnem ugyanúgy, mint Barberini bíboros titkárát, akit Francescónak hívtak, és hogy mindketten 79 éves korukban haltak meg. Az egy szuszra ledarált történet hallatán mindenki nagyon meglepődött. Naudé volt az, aki elsőnek tért magához. – Köszönjük a leckét, ifjú Atto – mondta Mazarin könyvtárosa mosolyogva. – A története nagyon érdekes, csak az a szépséghibája, hogy Poggio eredeti vezetékneve nem is Bracciolini volt. A vezetékneve volt Poggio, a keresztneve pedig Giovanni Francesco. Ezenkívül, Poggio Bracciolininek a halálakor nem volt egy darab élő rokona se. A fia, Jacopo, aki szintén irodalmár, fordító és humanista filozófus volt, részt vett a híres Pazzi-féle összeesküvésben, amelynek során megölték Giuliano de Medicit, a Tündöklő 412

öccsét, és ezért halálra ítélték, még nagyon fiatal korában, gyermekei pedig nem voltak. – Mindketten 79 évesen haltak meg? – kérdezett rá az öreg Schoppe. – Ezek szerint a kedves Francesco Bracciolini halott – dünnyögte szomorúan. – Na, tessék. Szóval maga is ismerte! – kiáltott fel Malagigi. – Mondom én: ha elkezdjük egymást vádolni, ki fog derülni, hogy valamiféleképpen mindannyiunknak köze van ehhez a szomorú históriához. Egyébként sajnálom, tiszteletre méltó Schoppe, hogy így kellett tudomást szereznie Francesco Bracciolini haláláról… Amikor VIII. Orbán pápa meghalt, ő azonnal elutazott Rómából, visszament Pistoiába, már nagyon öreg és fáradt volt. Sokat betegeskedett. Körülbelül egy évvel ezelőtt halt meg. – Nagy költő volt, és fantasztikus humorérzékkel rendelkezett. Nem találkoztunk személyesen, de néhány évvel ezelőtt elkezdtünk levelezni, amikor kértem tőle egy könyvet, és nagyon segítőkésznek bizonyult – mondta az öreg német. – Ami pedig Bouchard halálát illeti, arról végképp nem tudok semmit – tette hozzá gyorsan, a biztonság kedvéért. – Erről van szó – csapott le Naudé. – Ezek szerint se Pasqualininek, se az ifjú Attónak, és neked, kedves Kaspar sincsen semmi közötök Bouchard halálához. Nem látom be, hogy nekem miért kellene bármit is tudnom róla. Szerintem éppen Guyet az, aki… – Guyet nincs itt, hogy megvédje magát – förmedt rá Hardouin. – Na igen, de eltűnt, és ez fölöttébb furcsa, akárcsak Bouchard homályos utalásai… – Barátaim, szerintem most inkább azt kellene kiderítenünk, hogy a mi kedves dalmát szerzetesünk miért szórta tele ezt a szigetet Poggio Bracciolini és Jean-Jacques Bouchard kézirataival, és hogy milyen összefüggés van a két filológus között – jelentette ki Hardouin. – Philosz Ptétész nyilván meg tudná adni a választ erre a kérdésre, ez világos – mondta Schoppe. – Úgy tűnik, hogy Bouchard feljegyzései, amelyeket most találtunk, a filológiai kutatásaival kapcsolatosak, mégpedig azokkal, amelyeket a halála után senki sem talált meg – jegyezte meg Hardouin. – Amit pedig hozzáírt, vagyis az, hogy „Halálom száradjon az ő lelkükön” nyilvánvalóan az őt ért támadást követően került oda. Látszik a kézíráson, hogy nagyon zaklatott állapotban volt, amikor lejegyezte. Azon tűnődöm, hogy kikre érthette. – Ez még mind semmi, Bouchard egész élete egy nagy rejtély, nem csak ezek a feljegyzések – szólt közbe Schoppe. – Zaklatott állapotban lehetett akkor is, amikor megírta azokat a förtelmes naplókat, amelyek a halála után előkerültek… Az idős német tudós megjegyzése ezúttal süket fülekre talált, mert amikor Hardouin elismételte azt a borzalmas mondatot, hogy „Halálom 413

száradjon az ő lelkükön”, nemcsak szegény Bouchard, hanem szegény Guyet is mindenkinek eszébe jutott. – Ami engem illet – jelentette ki Naudé −, én úgy gondolom, hogy azok a szavak valóban egy zaklatott elmétől származnak, de azt hiszem, hogy teljesen világos, kikre értette: a franciákra. Bouchard feljelentett egy bizonyos Charlier-t, a francia nagykövet egyik szolgáját, őt nevezte meg támadójaként. Ennek a Charlier-nek aztán valahogy sikerült elmenekülnie Rómából, és amikor a Barberinik a kiadatását kérték, kiderült, hogy diplomáciai mentességet élvez. Amikor végül sikerült elérni, hogy mégis bíróság elé állítsák, a pert elhalasztották sine die, vagyis az egész ügyet eltussolták…

Naudé még egy jó darabig beszélt, de én közben a kezembe vettem azt a bizonyos papírlapot, és eltűnődtem azon, hogy Bouchard feljegyzésében vajon Gabriel Naudé neve miért szerepelt olyan szavak mellett, mint a bigottság és a vakhit. És mi köze volt ezeknek az ókori historikusokhoz? Syncellus után Bérósszosz és Manethón neve következett, aztán egy utalás Őexcellenciájára, nyilván Barberini bíborosra, Bouchard patrónusára. Görög betűkkel szerepelt a híres Du Puy fivérek neve, akiknek a házában az összejöveteleiket tartották a párizsi kiábrándult felvilágosultak, köztük a Tetrád tagjai. Ezek után jött egy latin mottó, cave gallum, vagyis „óvakodj a franciáktól” – ironikus utalás arra, hogy a saját honfitársaitól is tartania kell. Majd egy csomó ókori szerző neve, köztük Petroniusé, aztán a nagy Poggio Bracciolini neve, majd (teljességgel érthetetlen módon) egy utalás Platón dialógusainak címeire és szereplőire. Legvégül valami, aminek látszólag semmi értelme nem volt: „A Nevek Kódja”. Ez a kifejezés már egyszer előfordult, mégpedig Bouchard azon feljegyzésében, amit először találtunk. A legérdekesebb, egyúttal legrejtélyesebb és legborzongatóbb mondat kétségkívül az utolsó volt, amely úgy hangzott, mint egy átok. „Halálom száradjon az ő lelkükön.” – Hát persze, senkinek sincs semmi köze semmihez, senki sem tud semmit – hallottam az öreg Schoppe színtelen hangját. Ezek szerint még mindig a Bouchard-t ért támadásról beszélnek, konstatáltam szomorúan. – Meg különben is, mindenki tudja, hogy d’Estrées, a francia nagykövet volt az, aki megverette Bouchard-t, nem igaz? A jelenlévők közül tehát senkit sem vádolunk, ezért aztán nincs szükség mentegetőzésre senkinek a részéről sem, különösen azok részéről, akik a szegény fiatal filológus közeli barátai és kollégái voltak, ugye, kedves Naudé barátom? – nézett rá Mazarin könyvtárosára gúnyosan Schoppe. – Ettől kezdve minden excusatio non petita, vagyis kéretlen mentegetőzés felesleges, úgyhogy téma lezárva. 414

– Már megbocsáss, kedves Kaspar, de miért találod furcsának, hogy két filológus barátkozik egymással? Hiszen mi mindannyian a Bölcselet Köztársaságának polgárai vagyunk, természetes, hogy kapcsolatban állunk egymással – jelentette ki képmutató mosollyal Naudé. Schoppe lemondóan legyintett. – Úgyhogy igazad van – folytatta mit sem zavartatva magát Naudé −, ezt a témát nyugodtan ejthetjük. Inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy a három szakállas valószínűleg követett és kikémlelt bennünket, mert az az érzésem, hogy nem véletlenül akadtunk most rá egy olyan feljegyzésre, amelyben a neveink szerepelnek. – Ha nem véletlenül találtuk meg ezt a feljegyzést, akkor az azt jelenti, hogy Philosz Ptétész a szakállasok között van – vidámodott meg Schoppe −, és már azt fontolgatja, hogy odaadja nekünk Poggio kéziratait. – Vagy hogy valamelyikünknek odaadja a kéziratokat – sietett megjegyezni Naudé. – Ne ringasd magad illúziókba. Neked nem írt levelet a dalmát szerzetes – hallgattatta el durván Schoppe, akinek sejtelme sem lehetett arról, hogy Naudé már találkozott Philosz Ptétésszel… Miután a maga részéről befejezettnek nyilvánította a beszélgetést, a tiszteletre méltó Schoppe alig titkolt fölényes mosollyal figyelte Pasqualini és Naudé arcát, hiszen ő volt az egyetlen a társaságból, akinek semmilyen gyanús kapcsolata nem volt Bouchard-ral. – Én nem maradok itt, elindulok – kiáltott fel hirtelen Malagigi. – De hová akar menni? – kérdeztük szinte egyszerre. – Megkeresni Guyet-t. Vagy a holttestét – felelte Pasqualini színtelen hangon, és a kijárat felé indult. – Én is megyek – szaladt oda hozzá a te hamis Barbellód, a válla fölött hívogatóan rád pillantva, intett, hogy menj velük. – Atto úrfi itt marad – jelentettem ki határozottan, mit sem törődve izgatottságoddal. – Majd én utánuk megyek, sose lehet tudni – nézett rám sokatmondó pillantással Ali Ferrarese alvezére, és már ki is lépett az ajtón, még mielőtt bárki ellenvetést tehetett volna. Öten maradtunk: te, én és a tudós elmék, igaz, megfogyatkozott számban.

415

LXXX. ÉRTEKEZÉS Amelyben ismertetődik, mivel magyarázta Guyet Bouchard felfedezéseit, vagyis a világ korának titokzatos rejtélyét. – Szeretném kihasználni az alkalmat, hogy a szegény Guyet-vel folytatott éjszakai beszélgetésünk azon részéről is beszámoljak, amelyről ez idáig hallgattam – közöltem a meglepett társasággal. Guyet ugyanis felfedte előttem az ő mérhetetlen bánatának és elkeseredettségének valódi okát, és annak legfőképpen a filológia tudományához volt köze: felesleges lett volna a tudós elméken kívül másokkal is megosztani a vallomását, téged pedig, én Attóm, azért marasztaltalak, hogy okulj és tanulj ebből a szomorú történetből. – Guyet elmondta nekem – fogtam bele −, hogy szegény Bouchard levélben megkereste őt: bizalmasan beszámolt neki a gyanújáról, a kétségeiről, és tanácsot kért tőle. Bouchard akkoriban egy bizánci történész, Georgius Syncellus, görög nevén Georgiosz Szünkhellosz, és az ő híres krónikái folytatójának, Theophanésznek a műveit tanulmányozta, mert a Barberinik felkérték, hogy fordítsa le azokat, és szerkesszen belőlük egy modern kiadványt. Az ókori szerzők szövegeinek pontos és hiteles fordítása, ezt Bouchard nagyon jól tudja, magában foglalja azt is, hogy ellenőrizni kell egy kazalnyi tényt és adatot, egyszóval rengeteg kérdésre kell választ találni. Pontosan mikor született a kézirat? A szerző maga is tanúja volt az eseményeknek, amelyekről beszél, vagy megelégedett azzal, hogy lemásolja egyes, még régebbi szerzők műveit? A szöveg vajon hiteles, vagy már elferdítették a kompilátorok? Bouchard alig fog bele a dologba, máris rosszullét környékezi: először is rájön, hogy Georgius Syncellusszal kapcsolatban semmi sem biztos. Még a létezéséről szóló úgynevezett bizonyíték is csupán egy Cedrenus nevezetű bizánci szerzetes tollából származik, aki néhány évszázaddal Syncellus után élt, és az egyik történelmi értekezésében futólag megemlíti a nevét. Vagyis csak mendemondák léteznek, amelyek arról szólnak, hogy Syncellus szerzetes volt, aki Nagy Károly idejében Palesztinában élt, és később a konstantinápolyi érsek bennfentes titkára lett. Ráadásul elég nehéz volt különbséget tenni a sok Georgius Syncellus között, ugyanis ezen a néven többen is írtak, tekintve, hogy a neve – synkellos – ógörögül eredetileg azt jelenti: „titkár”. Syncellus tollából származott állítólag az Ecloga chronographica, egy értekezés, amely a világ történetének egy részét foglalta össze. Úgy egy évszázaddal Bouchard előtt, gomba módra megszaporodtak Syncellus kéziratai 416

– és ezek közé tartozott a Barberinik tulajdonában lévő is −, amelyek egytől egyig Pompeius jeruzsálemi hódításával kezdődtek, és Diocletianus római császár halálával végződtek. Ezek után nem csoda, hogy hatalmas érdeklődést váltott ki, amikor 1601-ben a nagy protestáns tudós, Isaac Casaubon megjelentetett egy jóval tartalmasabb Syncellus kéziratot, az ugyanis egyenesen a világ teremtésével kezdődött. Scaliger ennek a kéziratnak egyes részeit beépítette átfogó művébe, az Univerzális kronológiába. Bouchard, mesélte Guyet, ekkor azt kéri párizsi barátaitól, hogy küldjék el neki Scaliger művét, mert az létfontosságú a kutatásaihoz, de azok tétováznak és késlekednek. Bouchard más utakon később mégis megszerzi az Univerzális kronológiát. Bouchard megkéri Párizsból a Casaubon által felfedezett Syncellust is, de az sem érkezik meg. 1634-ben végül Bouchard könyörgő levelet ír a maga és a Barberinik nevében a mindenható Peirescnek: végre megérkezik a várva várt példány – pontosan egy év múlva. Döbbenetes késlekedés. Lehetséges, hogy ilyen nehéz volt szabad másolót találni? Akkoriban Casaubon többször is egy görög másoló, Andreasz Darmariosz szolgálatait vette igénybe, aki egyúttal kéziratokkal és kódexekkel is kereskedett. Guyet elmondása szerint ez a Darmariosz eléggé furcsa szerzet volt, és rengeteg embert foglalkoztatott a műhelyében. Bouchard felfedezi, hogy Syncellus krónikájának első, vagyis a világ eredetét taglaló részét más, jóval régebben élt történészek munkáiból merítette, egészen pontosan Bérósszosz és Manethón műveiből. Bérósszosz, ismerteti Syncellus, káldeus származású pap volt, aki Babiloniéban élt II. Ptolemaiosz uralkodásának idején, vagyis több mint ezer évvel Syncellus előtt. Bérósszosz a Babiloniakban a teremtés és az emberi tudás keletkezésének történetét írja le: egy mitikus, félig ember, félig hal teremtmény, az óceánból kiemelkedő Óannész adott át minden létező tudást az embereknek, ő tanította meg nekik a művészeteket és a tudományt. Attól az időtől kezdve semmit sem fedeztek fel és semmit sem találtak fel annak ellenére, hogy több ezer év telt el, olyan sok, hogy sorsokban (3600 évet felölelő periódus), tersekben, (600 év) és msesekben (60 év) kellett mérni az időt. Manethón egyiptomi pap Bérósszosz kortársa volt, írja Syncellus, feltételezhetően a Szerápisz-kultusz követője. Az Egyptiacában („Egyiptomi történetek”) Manethón megírta az ókori Egyiptom történetét és kidolgozta uralkodóinak sorrendjét, amely harmincegy dinasztiát ölelt fel. Olyan ősrégi időkről van szó, hogy az ember szinte beleszédül: Manethón szerint az első egyiptomi fáraók nemhogy az Özönvíz előtt, hanem egyenesen a rabbik által a Teremtés idejeként megjelölt idő előtt léptek a trónra, vagyis körülbelül hatezer évvel ezelőtt. Manethón egyszóval látványosan cáfolja a Szentírást, 417

amely mind a zsidók, mind a keresztények, mind pedig a muzulmánok számára szent könyv. Nem csoda, írja Guyet-nek Bouchard, hogy a humanisták rávetették magukat Syncellusra… Bouchard bizalmasan közli a barátaival, hogy rengeteg fura gondolat jár a fejében, sok mindenre rájött, de addig nem szeretne semmit sem nyilvánosságra hozni, amíg kellő számú és perdöntő bizonyítékot nem talál a gyanújára, ahhoz pedig idő kell. Bouchard előtt hatalmas és felelősségteljes feladat áll. Hamar ráébred, hogy itt nem csupán filológiai kérdésekről van szó, hanem olyan komoly dolgokról, mint az Idő. Melyik évben járunk tulajdonképpen? Mikorra tehető valójában a világ teremtése? Syncellust ez idáig soha senki nem fordította le teljes egészében: ő lesz az első, az ő munkájától függ, hogy a jövő történészei miképpen viszonyulnak majd az időszámításhoz, főleg akkor, ha sikerül kideríteni a teljes igazságot azokról az ősrégi írásokról. Még az is lehet, hogy egy napon a Krisztus előtti időket egészen másképpen fogják mérni, mint ma. Bouchard tehát éjjel-nappal Syncellust tanulmányozza; még az ágyba is magával viszi, mint valami titkos szeretőt, hogy aztán a reggeli napfény első sugaránál ismét kézbe vegye, még mielőtt kinyitná a pápai kancellária épületében lévő kis szobájának ablakát. Syncellus forrásai rendre egymásra épülnek, és kölcsönösen alátámasztják egymást; ha egyetlenegy kimarad, az egész kártyavárként dől össze. „Ha a ház falából kivesznek egy téglát, az egész összedőlhet” – írja a feljegyzéseiben Bouchard. Bouchard mindezt megírja Guyet-nek, beszámol neki a kétségeiről, a szív és az ész gyötrelmeiről. Az idős párizsi filológus biztosítja arról, hogy teljességgel szükségtelen kételkednie az ókori történészekben. „Éppen ez a baj – válaszolja Bouchard −, hogy mi filológusok soha nem kérdőjelezünk meg semmit, talán jóval bizalmatlanabbnak kellene lennünk, nem gondolod? Nem tehetek úgy, mintha nem venném észre azt a sok ellentmondást Syncellus krónikájában.” Itt van például ez a rejtélyes egyiptomi Manethón, aki Krisztus előtt élt háromszáz évvel. A munkásságáról keveset, valójában szinte semmit sem lehet tudni, ráadásul olyan dolgokat állít, amelyek enyhén szólva is elképesztők. Ezenkívül még azt sem lehet pontosan tudni, hogy két Manethón van, vagy csak egy. Merthogy az ókori historikusok megemlítenek egy mendeszi Manethónt és egy szebennütoszi Manethónt. Akkor most Syncellus melyiket idézi? Bouchard elmesélte Guyet-nek, hogy ennek a Manethónnak a művei, vagyis a töredékek (merthogy az írásai természetesen elvesztek), amelyeket Syncellus átvett tőle, bizarr és hihetetlen dolgokat tartalmaznak. Manethón szerint például Neferkaré idejében a Nílus vize tejjel-mézzel folyt; a második dinasztiából való Neferkasokar akkora volt, mint egy elefánt; a nyolcadik 418

dinasztia királyai, mind a 76-an!, egytől egyik kevesebb mint két évig uralkodtak, viszont a tizenötödik dinasztia királyai fejenként fél évszázadig! „Minden hazugság, hamis az egész – gondolta magában Bouchard −, ugyanolyan ocsmány gyalázkodás, mint a római meg a görög historikusoké, Liviustól Valerius Maximusig, Hérodotosztól Plutarkhoszig.” – Manethón! – vágott közbe Schoppe. – Tanulmányoztam az írásait, és egyetértek Bouchard-ral. Manethónról tényleg semmit se lehet tudni, de ha létezett, bizony cégéres gazember volt a megátalkodott hazugja! Bérósszosz, folytattam Guyet vallomásának ismertetését, a Syncellus által idézett másik nagy történész, maga volt a rejtélyekbe burkolt rejtély: az még semmi, hogy egy prófétaszerű halemberről mesélt, a legnagyobb baj az volt, hogy akárhol nézett utána az ember, hogy mit is írt valójában, milyen forrásokból dolgozott, csupa eltűnt vagy elveszett írásokba botlott. És ezt nemcsak a korabeli szerzők állították, hanem az oly termékeny humanisták is megerősítették. Ők is leírták ugyanis, hogy az ókori szövegek középkori másolataiban, amelyekből dolgoztak, azt lehetett olvasni, hogy egyetlen olyan ókori történész sem volt, aki valaha is látott volna akár egyetlenegy eredeti Bérósszosz szöveget, mindenki csak más történészek hivatkozásaiból ismerte a műveit, vagyis Kleomedész, Pauszaniasz, Athénaiosz, Censorinus et caetera* írásaiból, de ezeknek a szerzőknek a művei is sajnálatos módon majdnem mind elvesztek. Caesar, idősb Plinius és az ifjabb Seneca műveinek középkori másolataiban az szerepelt, hogy ők is csak közvetett módon ismerték Bérósszoszt, leginkább apameiai Poszeidóniosz idézeteiből, ámde az idők során az ő művei is mind elvesztek. Alig néhány hónap munkája elég ahhoz, hogy teljesen összezavarja szegény Bouchard-t. Már semmiben sem biztos. Évszázadról évszázadra átnézett minden szerzőt, de a nagyra becsült Bérósszosz és Manethón munkáiból, valamint azokéból, akik lemásolták, idézték, emlegették vagy hivatkoztak a műveikre, gyakorlatilag alig maradt valami, amiről azt lehetett állítani, hogy hiteles, vagy legalábbis valamennyire hihető, a többi pedig mind olyasmi volt, amit egy maroknyi hamisító alig egy hét alatt elő tudott állítani. Bouchard már régen rájött arra, hogy mennyi gyalázkodást, ahogy ő nevezte, tartalmaznak a római kori historikusok művei; most, hogy még régebbre ásott az időben, kiderült, hogy ott sem jobb a helyzet. És persze felmerült a kérdés, hogy ha a római kori történészek ennyi hazugságot hordtak össze, akkor vajon mennyire lehet komolyan venni azt, amit más szerzőkről állítottak: görögökről, egyiptomiakról, babiloniakról vagy másokról. Hogyan lehetne elválasztani a búzát az ocsútól? Honnan ered a hazugság folyója? Hogyan lehetséges, hogy soha senki nem vette észre, és nem hívta fel rá a figyelmet, miféle bűzös mocsárba merészkedik be az, aki az ókori és a még *

És a többi (latin). 419

régebbi történelem ismeretlen vidékeit próbálja feltárni? Mindaz, amit a tudósok biztosnak, sőt magától értetődőnek tartottak, valójában egy hajszálon függött, és ott ólálkodott körülötte a kétely, a hamisság, a feltételezés, de még a szárnyaló képzelet árnyéka is. Vagy valami még ennél is rosszabb: Bouchard hosszas töprengés után arra a következtetésre jut, hogy az összes általa megvizsgált kéziratnak van egy közös gyenge pontja, és talán ebben lehet a rejtély kulcsa: alig néhány év leforgása alatt kerültek elő, és mind ugyanazoknak a humanistáknak az áldásos tevékenysége folytán. Párizsban több ókori görög kézirat volt forgalomban, mint egész Európában együttvéve. Hogy lehet ez? Bouchard továbbá képtelen volt felfogni, miképpen lehetséges, hogy a német kolostorok tömve voltak ókori római szerzők kézirataival, miközben Rómában annak ellenére, hogy a birodalom központja volt, méghozzá kilenc hosszú évszázadig, soha nem került elő egyetlen darabka papiruszra vagy pergamenre írt ókori szöveg. Úgy tűnt, mintha az ókori Rómában sose létezett volna se irodalom, se történetírás, Hellászban pedig mintha sose hallottak volna az ógörög irodalomról. És hogyan volt képes a nagy Scaliger, tűnődött Bouchard, összehangolni annyiféle nép történelmét, majd megalkotni belőle egy homogén és hitelesnek tűnő kronológiát, ha közben olyan szerzőkre kellett támaszkodnia, mint Syncellus, Bérósszosz és Manethón? – Én még mindig alig tudom elhinni – szóltál közbe ekkor −, hogy hatvan évvel ezelőttig nem lehetett tudni, pontosan mikor következtek be az ókori történelem jelentős eseményei. – Márpedig ez az igazság – felelte Naudé. – És szerintem a legtöbb írástudó ember is így van vele, vagyis úgy gondolja, hogy a történelmi dátumokat örök időktől fogva ismerjük, nagy vonalakban biztosan. – Édes fiam, beletrafáltál a közepébe, tudod? – dicsért meg atyai szívélyességgel Schoppe. – Az emberiséget alaposan félrevezették az olyan csalók, mint Scaliger, meg az ő nagy rajongója, Cazobono, és hitvány követőik. Ezek először kiszopnak valamit a kisujjukból, aztán abszolút igazságként próbálják elterjeszteni a szélhámosságaikat. Sőt, többet mondok… – Fejezd már be egyszer s mindenkorra, Kaspar, a rágalmazást! És miért hiszed azt, hogy szellemes vagy, amikor Isaac Casaubont azzal az ocsmány névvel illeted? Nem szórakoztál már eleget azzal, hogy az írásaidban szándékosan így emlegetted? Gyomorforgató. – A Cazobonóra gondolsz? Én azt hittem, hogy ti pederaszták imádjátok az ilyen sikamlós kis szójátékokat – vigyorgott kajánul Schoppe. – Elég volt, Kaspar, hallgass. Hagyd, hogy a titkár úr befejezze, amibe belekezdett – förmedt rá Naudé, akinek nyilván már a Philosz Ptétésszel való találkozó járt a fejében. 420

– Igazad van, kedves Gabriel. Egyik nyamvadt kis protestáns hamisító sem méltó arra, hogy szót vesztegessek rá. Tessék, „szünkhellosz” úr, az öné a szó… – ironizált Schoppe, apró fejbólintással intve nekem, hogy folytassam a beszámolót. Szóval, nyugtáztam a felkérést én is egy bólintással, Bouchard, minél jobban beleássa magát a témába, annál jobban összezavarodik. Hogy nyugodtan dolgozhasson Syncellus, Bérósszosz és Manethón írásain, levonhassa a következtetést, hinnie kellene mindabban, amit az erőslelkűek, a Tetrád, a Du Puy-k, egyszóval a kiábrándult felvilágosultak elutasítanak. És képtelen rá; megtorpan, habozik, tétovázik. Barberini bíboros időről időre persze nagy jóindulattal és tapintatosan a tudomására hozza, hogy ideje lenne már valamilyen előrelépést felmutatni a rábízott munkával kapcsolatban; a kétségek közt gyötrődő Bouchard nem bírja rászánni magát, hogy mindent bevalljon neki, így kerüli a találkozást a bíborossal. – Guyet elmagyarázta azt is, hogy mit jelent a Nevek Kódja? Esetleg van valami köze Syncellushoz, Manethónhoz és Bérósszoszhoz? – kérdezted te. – Sajnos, erről nem mondott semmit – feleltem. Ebben a pillanatban, az ajtóban megjelent Kemal, Barbara és Malagigi. Üveges tekintetük, hamuszürke arcuk, vértelen ajkuk minden szónál többet mondott. – Felakasztotta magát – jelentette be Ali Ferrarese alvezére.

LXXXI. ÉRTEKEZÉS Amely Guyet tragikus halálát beszéli el. – Ő talált rá – mondta Malagigi a kalóz felé intve. – Guyet-nek valószínűleg nem volt bátorsága leugrani a szakadék pereméről, ezért felakasztotta magát egy fára. De az ág nem bírta el a súlyát; önök is tudják, nem volt se sovány, se könnyű csontú. Mialatt a mi Kemalunk megpróbálta kibogozni a csomót, hogy leszedje, az ág kettétört, a teste legurult a sziklákon és belezuhant a tengerbe. Éppen akkor történt, amikor odaértem, láttam, ahogy zuhan lefelé. – Hatalmas zuhanás volt – erősítette meg Kemal −, és onnan fentről nem lehet jól látni a partot. A holtteste ott lebeg a vízen, de a szárazföldről nehéz 421

egészen pontosan megmondani, hogy a partszakasz melyik részén van. Csónakkal kellene megközelíteni a helyet, hogy ki tudjuk húzni a partra. – Vegyünk tőle búcsút és imádkozzunk a lelki üdvösségéért, mert nagyon ráfér – mondta halkan Barbara Strozzi, aztán keresztet vetett. – Hiszen öngyilkosságot követett el. – Igaza volt Rutilius Namatianusnak, amikor azt mondta: „Miért csodálkozunk azon, hogy az ember halandó? Még a sírhelyek is elpusztulnak egyszer, szétmállanak a sírkövek és a sírfeliratok” – idézte Naudé kenetteljesen. – Nem Rutilius Namatianus mondta, kedves Gabriel, hanem Ausonius – javította ki legalább annyira kenetteljesen Schoppe. – Milyen siralmas – ingatta a fejét a könyvtáros, azt nem lehetett tudni, hogy Guyet halálára vagy a hibás idézetre értette. – Vergilius jól mondta: „eldőlt Ílium, és hamu lett az egész neptúnusi Trója”* – tette hozzá Schoppe, ünnepélyes komorsággal tetézve a gyászos hangulatot. Pasqualini egy bugyellárist húzott elő: a bokrok között találta, nem messze attól a helytől, ahol Guyet elszánta magát a halálra. Az idős francia filológus személyes holmija volt benne: egy kevés pénz, az útlevele, két kulcs, és az itáliai tartózkodásának költségvetését tartalmazó feljegyzések. A szegény Guyet nyilván elhajította, mielőtt rászánta volna magát a végső lépésre, gondolván, úgysem veszi már hasznát. – Már-már irigylem – sóhajtott fel Naudé. – Ő elnyerte a hősi szívet, mely nem fél semmi haláltól, s természettől nyert adomány volt neki élete teljes tartama; nem volt olyan fáradság, mit ki ne bírt volna, nem volt benne semmi harag se vágy. Nagyobbnak ítélte Hercules oly keserű munkáit, fáradozását, mint egy Sardanapal kéjét, tollát, lakomáit”* – ahogy Martialis mondta. – Juvenalis – javította ki Hardouin.

* *

Aeneis: III. ének (fordította Lakatos István).

Juvenalis: Szatírák (fordította Muraközy Gyula). 422

LXXXII. ÉRTEKEZÉS Amelyben titkos találka szerveződik Philosz Ptétésszel. Te, Naudé és szerénységem nem sokkal később már a megbeszélt találka helyszínén voltunk. Az úton szerencsésen puskavégre kaptam egy szép kis nyulat, amelyet büszkén az övtáskám mellé akasztottam. Naudé komor képpel, a gondolataiba mélyedve bandukolt, ki tudja, mi járt a fejében: vajon Guyet öngyilkosságán rágódott, vagy inkább az bántotta, hogy Bouchard feljegyzéseiben váratlanul felbukkant az ő neve is. Úgy láttam, éppen rászánta magát, hogy megszólaljon, de akkor egy váratlan esemény jött közbe. Alig néhány másodperc alatt történt az egész, még felocsúdni sem igen volt időnk: szinte abban a pillanatban, hogy megláttuk Philosz Ptétészt és az exkormánybiztost, akik hatalmas kosarakba gyűjtötték a szelídgesztenyét, hideg puskacsövek fúródtak az arcunkba. – Fel a kezekkel, nazarénus kutyák! – hallottuk a kiáltást, mire Philosz Ptétész és a barátja ijedtükben elejtették a kosaraikat, és rémülten hátrahőköltek. Négy marcona tekintetű alak bukkant fel előttünk a semmiből, az öltözékükből és a szóhasználatukból arra következtettünk, hogy kalózok lehetnek. – Majd adunk mi nektek gesztenyét gyűjtögetni! Átkozottak! – ordított ránk az egyik, miközben a szakállas puska tusával nagyot húzott az exkormánybiztos fejére. Naudé elsápadt és a tenyerébe temette az arcát eme borzalom láttán, nyilván azt hitte, hogy gyilkosság szemtanúja lett. A gömbölyded emberkének azonban jó kemény lehetett a koponyája, mert nem esett össze, csak panaszosan felüvöltött, aztán hangosan segítségért kezdett kiáltozni. A támadók ráförmedtek, hogy hallgasson, mire halk nyüszítésbe fogott. – Vigyék, tessék, itt van az összes gesztenye! A maguké! Csak hagyják meg az életünket! – esett térdre Philosz Ptétész, kétségbeesetten nyújtogatva a rablók felé gesztenyével teli markát. – Kegyelem, kegyelem! – ismételgette az exkormánybiztos, szintén térdre hullva. – Kinek kell a ti ehetetlen gesztenyétek? – csapott rá szerzetesünk kezére az egyik marcona alak, mialatt a másik letépte Philosz Ptétész válláról a tarisznyáját, és messzire hajította. A másik kettő mindvégig ránk szegezve tartotta a puskája csövét, noha erre nem volt semmi szükség, mert addigra már elkobozták tőlünk a fegyvereinket, és sajnos a nyulacskámat is. 423

– Legalább azt mondják meg, hogy mit akarnak tőlünk – könyörgött Naudé. – Csend legyen! Most pedig indulás, és aki nem engedelmeskedik, az golyót kap a fejébe! – intett a puskával az egyik rablóbandita. Ettől kezdve egyikünk sem mert megszólalni. A négy marcona alak libasorba állított bennünket, intettek, hogy kövessük elöl haladó tagbaszakadt társukat, és időnként nagyokat löktek rajtunk a puskájukkal. Ketten oldalról kísértek bennünket, a negyedik hátulról figyelte a menetet. Eleinte egy kitaposott ösvényen haladtunk, de hamarosan letértünk az útról, és a sűrű bozótos felé vettük az irányt. A váratlan támadással utolsó reményeink is szertefoszlottak: az átkelés Livornóba végleg meghiúsult, gondoltam magamban, és ki tudja, miféle alakok kezébe kerültünk. Miféle céljuk lehet velünk, hacsak az nem, rémüldöztem, hogy eladjanak rabszolgának… Ilyen sötét gondolatok közt vergődtem, amikor mindennek ellenére mégis felsejlett bennem egy halvány kis reménysugár. Észrevettem ugyanis, hogy a sziget általunk még felderítetlen része felé tartunk. Ha szerencsénk van, futott át az agyamon, most végre megtudjuk, valóban létezik-e az a sokat emlegetett rejtélyes város.

LXXXIII. ÉRTEKEZÉS Amelyben Gorgona ismeretlen vidékére tévedünk, és a helyzet reménytelennek tűnik. Időközben egy igen meredek ösvényhez értünk, amelyen szinte a fenekünkön csúszva kellett leereszkednünk. Hamarosan ráébredtünk, hogy nagy valószínűséggel annál a szakadéknál vagyunk, ahol az első közös vadászatunk során majdnem otthagytuk a fogunkat. A sejtésünk be is igazolódott, mert a növényzet megritkult és egyre világosabb lett körülöttünk, mígnem egyszer csak teljes valóságában ott nyújtózott előttünk a Gorgonát a szárazföldtől elválasztó tengerszoros. – Mit akarnak csinálni velünk? Talán letaszítanak bennünket a szikláról a tengerbe? – kérdezted rémülten, ugyanakkor dühös felháborodással. Válasz gyanánt az egyik marcona alak alaposan oldalba bökött a puskatussal, mire a fájdalomtól összegörnyedtél; a gazfickó mindazonáltal elérte, amit akart: elhallgattál. 424

Az ösvény időközben szinte járhatatlanná vált, egy kötéltáncos akrobata ügyességére volt szükség, hogy valahogy átküzdjük magunkat rajta: a mandulafenyőket, kocsányos tölgyeket, szelídgesztenyefákat és cserfákat szúrós bozót és tüskés bokrok váltották fel, az éles peremű sziklákba rozmaringbokrok, mirtusztelepek és rekettyecserjék gyökerei kapaszkodtak. Nem elég, hogy összevissza törtük a kezünket meg a lábunkat a köveken, még arra is ügyelnünk kellett, nehogy megcsússzunk és a tengerbe pottyanjunk, ezért aztán minden lehetséges ágban megkapaszkodtunk, legyen akár szamártövis vagy vadrózsa hajtása. Amikor már úgy tűnt, hogy sose lesz vége a veszélyes és kimerítő botorkálásnak, kísérőink álljt parancsoltak. Az egyikük lehajolt, aztán leereszkedett egy gödörbe, amelyet eddig nem is vettünk észre, olyan jól eltakarták szem elől a sűrű bokrok. Miután a marcona alak elmatatott egy darabig a gödör alján, egyszer csak kiemelt onnan egy széles fadarabot, amelyről csak közelről derült ki, hogy egy deszkákból ácsolt zárófedél; alatta jókora lyuk tátongott. A bandita leereszkedett a csőszerű mélyedésbe. Hitetlenkedve néztünk össze. Vajon odalent volt a banditák titkos búvóhelye? Kérdőn néztünk Philosz Ptétészre és a társára, de azok ketten annyira meg voltak rettenve, hogy még csak felnézni sem mertek, lesütött szemmel álldogáltak gyámoltalanul. A dalmát szerzetes, akinek az életünket köszönhettük, egyszeriben olyan engedelmessé vált, mint egy kisbárány. – Mi ez a lyuk? – kérdezte félénken Naudé. – Irány lefelé! – vágtak el minden további kérdezősködést kísérőink, puskáikkal intve, hogy ereszkedjünk csak le nyomban a nyílásba. Nem volt hová menekülnünk, így kényszeredetten követtük az utasítást. Amint megkezdtem az ereszkedést, a lábammal nem vasat, nem is fát, hanem természetes kőbe vájt, lépcsőszerűen kiképzett mélyedéseket érzékeltem. Vajon miféle óriás, milyen hatalmas erő vájta ki ezt a titkos átjárót Gorgona kemény kőzetében, gondoltam magamban. Hamarosan kiderült, hogy rosszul tettem fel a kérdést. Ahogy lejjebb ereszkedtem, egyre sötétebb lett, és éppen, amikor vízszintes talajt éreztem a talpam alatt, hirtelen égett szag csapta meg az orromat: abban a pillanatban egy fénynyaláb világított meg téged, én Attóm, aki közvetlenül utánam ereszkedtél le a szűk járaton. Valaki fáklyát gyújtott. Amikor odalent körülnéztem, akkor értettem meg: senkinek sem kellett sziklát törnie és alagutat vájnia. Egy természetes barlangban voltunk. Időközben mindenki megérkezett, sápadtan, de épségben. Társaim kutató pillantásai arra utaltak, hogy valamiféle menekülési lehetőséget keresnek, persze úgy, hogy elrablóink ne vegyék észre. Szűk és alacsony járatban voltunk, le kellett hajolnunk, hogy ne verjük be a fejünket a kősziklába. A lábunk alatt a sziget sziklazátonyaihoz hasonló, 425

szabálytalan alakú és érdes felületű, de lapos köveket észleltünk, amelyek szinte vízszintes padozatot képeztek. És ekkor következett be a támadás: – Most!– kiáltotta el magát Philosz Ptétész, és rávetette magát a hozzá legközelebb álló banditára. A társa nyomban követte a példáját, és gyomorszájon vágta a mellette álló gazfickót. Mi is gyorsan magunkhoz tértünk, és cselekedtünk. Te meg én rávetettük magunkat a harmadik alakra, akit sikeresen letepernünk. Naudé Philosz Ptétész segítségére sietett. Négyen voltunk öt ellen, így nem voltunk teljesen esélytelenek, de akkor lövés dördült. Az ötödik bandita, aki valamivel előttünk járt, eldurrantotta a puskáját. – Kérem, ne! – hallatszott abban a pillanatban egy könyörgő hang. Az exkormánybiztos a földön feküdt, az egyik haramia pedig a hasán ült, és egy hatalmas, villogó pengéjű kést szorított a nyakához. Philosz Ptétészt a banda egy másik tagja markolta szorosan a hajánál fogva, fenyegetőn az arca előtt tartva a fáklyát. Nem volt értelme a további ellenállásnak. – Megadjuk magunkat – mondta remegő hangon a dalmát szerzetes. Ekkor a gazfickó elengedte Philosz Ptétész haját, aztán sűrű átkozódások közepette nagyot köpött a földre. A másik is feltápászkodott és megkímélte áldozatának életét, de azért nem bírta megállni, hogy ne rúgjon egy jó nagyot a szerencsétlen bordái közé, ami fájdalmas nyögdécselést váltott ki a gömbölyded emberkéből. Ekkor a legelöl haladó haramia komor hangon a következőt mondta: – Eddig nem használtuk a puskákat, mert a sötét