149 49 1MB
Hungarian Pages [337] Year 2011
Mint patak a sziklák közt Csernok Attila Magánkiadás (2011) Címke: Esszék Esszékttt Egy Magyarországunk van. – Elõzõ két könyvemet rokonszenv és egyetértés mellett indulat fogadta. A névvel vagy névtelenül írt elutasító vélemények kendõzés nélkül mutatták, hogy honfitársaink számottevõ része legendákban hisz, nem ismeri saját történelmét. E kötettel folytatom, amit elkezdtem. Adatok, érvek sokasága bõvíti az ismereteket, segíti az olvasót, hogy múltunkról szóló legendák helyett a történelemmel ismerkedjen. Elsõ részében az ismeretek hiánya és az elõítélet okozta téveszmék, a minden alapot nélkülözõ hiedelmek ellen érvelek. A Károlyi Mihály igazságáról és az Erdélyrõl szóló fejezetek például hiteles képet adnak Nagy-Magyarország felbomlása, a trianoni béke hátterérõl. A romániai (erdélyi) és szlovákiai (csallóközi) írások a magyar kisebbség, az együttélés mai gondjairól tudósítanak. Ismerd meg hazádat. Ne csak a tájait, a történelmét is. A második részben arra keresem a választ: mi történt velünk az elmúlt húsz évben? Mi módon jutottunk ide? Ehhez a rasszista és soviniszta indulat fertõzte, egymással is ellenséges, jelentõs részében tudatlan, nyomorgó, utat vesztett néphez. Arról a korról írok, amelyben e nép és választott vezetõi, együtt ismerkedtünk a demokráciával és a piacgazdasággal. Ám a szabadság mámora közben lebecsültük a veszélyt, hogy a társadalomban a háború után törvényen kívül helyezett szélsõjobboldali nézetek terjednek. Közös a felelõsség. A tévutakat, a hatalom birtoklásának vágyát, a jóra való restséget nem könnyû, ám el kell ismerni. A korlátlan hatalom részegítõ tudata mellett a jövõrõl, társadalomról és gazdaságról is gondolkodni kell. Hogyan lehet a gyûlölködõket meggyõzni, gyógyítani? A szétvert magyar gazdaságot okosan újjáépíteni?
Hárommillió tanulatlan honfitársunkat felemelni a nyomorból? Beszélnünk kellene egymással, mert ma nincs és e nélkül nem is lesz egységes nemzet. Hazafias és vallásos szólamokkal bõven el vagyunk látva. A népnek munka és kenyér kell. – Csernok Attila
Csernok Attila Mint patak a sziklák közt
ELŐSZÓ A reform nem szuronyroham Rab nép a magyar. Saját felsőbbrendűségéről szóló, hízelgő legenda rabja. Téveszmék: fajgyűlölő előítéletek és soviniszta mítoszok foglya. Balsorsverte nép, mert előítéleteitől, téveszméitől nem tud szabadulni. Történelme során többször elfoglalták az országot, ahol élt, ám előbb vagy utóbb fel is szabadult a mi népünk. Kimentek a tatárok, a törökök, az osztrákok, a románok és a németek. Még az oroszok is kimentek, sokkal hamarabb, mint annak idején a törökök. Csak mérgezett előítéleteink, téveszméink nem akarnak „kimenni” ebből az országból. Belőlünk. Nem tudnak kimenni, mert lelkünk legmélyén – mint valami különleges kincset – féltékenyen ápoljuk és őrizzük őket. – Mit adsz nekik cserébe, ha elveszed az isteneiket, istenként imádott legendáikat? – kérdezte tőlem egy kedves olvasó. – Nem, nem veszem el tőlük sem az isteneiket, sem a legendáikat, csak megmutatom, ha a mítosz forrása egy téveszme. Segítek kiválogatni, ha azt látom, hogy kártékony előítéleteket ápolgatnak – válaszoltam. Nem az istenhitről, nem a nagybetűs Istenről van szó, nem a vallásról beszélek. Meggyőződésem, hogy a hit magánügy, és én nem bolygatom senki magánügyeit. Ám arról beszélni kell, hogy vannak, akik úgy gondolják, a történelem is vallásos legendárium. Akik ezt hiszik, vagy nem hiszik, csak hirdetik, megfeledkeznek arról, hogy a vallás a hit birodalma, a történelem pedig valami egészen más, a tények, a megismerés, a tudomány világa. Azokról a lelkiismeretlenekről beszélek, akik a magára hagyott, tájékozatlan népnek, gyermekeinknek és unokáinknak történelem helyett mítoszokat, legendákat tanítanak. Azokról írok, beszélek, akik az istenhitet akaratlanul vagy tudatosan összekeverik a történelemmel. Lehet, hogy hinni jó. A római katolikus hívő meggyónja bűneit, és a feloldozás után megtisztult lélekkel él tovább. A következő bűnig. Ám gondolkodni még jobb, mert a létező világ időnként kegyetlen valósága elől nem
menekülhetünk a vallás mítoszaihoz. Benjamin Franklin amerikai író, természettudós és filozófus mondta valamikor a 18. században: „Ha a hit vezet, vakon megyünk. (If you keep the faith, we’re going blind.) ” Ő már akkor felismerte, tudta. A döntés az övék: vagy-vagy. Vagy kényre-kedvre kiszolgáltatva magukat, továbbra is téveszmékben, előítéletekben, legendákban hisznek, vagy elkezdenek művelődni, megtanulnak önállóan gondolkodni. Tudom, hogy a közgondolkodás változása, átalakulása nagyon lassú folyamat. Különösen igaz ez Magyarországon, egy olyan országban, ahol a nép századokon át a világtól elzárva élt. Történelme során idegenek – tatárok, törökök és osztrákok, németek és oroszok – mellett saját urai: a földbirtokos egyház, bárók és grófok, intézők és gazdatisztek, csendőrök és pártszolgálatosok sanyargatták. Kegyetlen évszázadok hosszú során át a puszta túlélésért dolgozott, robotolt a magyarság túlnyomó többsége. Hányatott múltunkat, a magyar felsőbbrendűségbe vetett makacs hitet, a rendi hatalom uralkodásra való alkalmatlanságát tekintve nem csoda, hogy az elnyomott, magára hagyott nép legendákhoz menekült. Ott és abban keresett reményt, vigasztalást, ahol és amiben talált. Közben annyi mítoszt és tévhitet, előítéletet és indulatot halmozott fel magában, ami ma gátolja az eligazodásban. Politikai legendákban, vallási mítoszokban hisznek, papok és politikusok csábítják, körmeneteken és tömeggyűléseken andalítják őket. Amíg Csaba királyfiról, hun és sumér őseikről álmodoznak, Magyarország Nagyasszonyához imádkoznak, zászlóikat lobogtatják, addig legalább békén maradnak – gondolta századokon át és gondolja ma is az egyházi és a vele újra összefonódó világi hatalom. A nép tudatlansága nagy előny a hatalom számára. Aki nem olvas, nem tudja, mi van a világban. Jószerivel a szomszéd várost sem ismeri. Aki olvas, aki tájékozott, sokkal nehezebb kezelni, ámítani. Nem csoda, hogy urai nem nagyon serénykedtek, történelmünk utolsó két évtizedében sem sokat tettek azért, hogy népünk műveltebb, tájékozottabb legyen. Nem azt várom, nem azt kívánom tőlük, hogy máról holnapra változzanak meg. Ennek semmi esélye. A társadalom és a gazdaság
reformálása nem szuronyroham. Elméletileg ígéretes reformkísérletek buktak el, mert egyik napról a másikra akartak jelentős változásokat elérni a nép életvitelében, gondolkodásában, magatartásában. Figyelmen kívül hagyva korlátozott megértő- és befogadóképességüket. Hajlandóságukat a változásra. Nem tanulunk a múltunkból. Máig nem tanultuk meg, hogy a Megváltók többnyire a keresztfán végzik, miközben az elvakult tömeg rázza az öklét, szitkozódik vagy röhög. Ma – ebben a némi túlzással demokratikusnak nevezett világban – bizonytalanok és bizalmatlanok. Ahhoz, hogy az életükben valami megváltozzék, egy kicsit jobb legyen, sok mindenen változtatniuk kell. Ám ezt valahol az elején kell elkezdeni. Ne feledjük, nagyon nagy az elmaradás, hosszú évtizedek, néhány évszázad mulasztása, amivel a mai magyar közgondolkodásban szembe találjuk magunkat. Nem könnyű eligazodni, mert őszinte jóakarók és hamis próféták udvarolnak a kegyeikért. Ám nem tudják, kiben bízhatnak, és kire nem szabad hallgatniuk. Azt mondom, ajánlom, kérve kérem, lássanak neki. Olvassanak, művelődjenek, gondolkozzanak. Egy idő után felismerik, mi a helyes, mi az, ami a javukat szolgálja. Elutasítják a hamis prófétákat. Mind többen ismerik fel, hogy a gyűlölet rombol, holott építkeznünk kellene ebben a „művelt nyugattal” összevetve jócskán elmaradott hazában. A nemzeti zászló lengetése kivételes ünnepeinkre való, ezzel nem jutunk előbbre. El lehet játszani hun, etruszk, sumér és szkíta ősök legendáival vagy a genetikával, ám rovásírásból, vállig érő hajból, mindenféle „szent” jelképekből és sérelmeink bőven áradó panaszából nem lesz több kenyér, nem lesz jobb, könnyebb az életük. Az életünk. A magyarság élete. Előítélet és hagyomány, a rossz hagyomány is évszázadokkal dacolva tovább él. Ady írta bő száz évvel ezelőtt: „ Végleg kikapcsolják ezt az országot Európából. Aki gondolkodik s aki mer, az elveszett. Hát jöjjön a gondolat rabsága. Hogy is mondta Apáczai Cseri János: »De ha, és ezt én mondom, oly időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és annak tanítói egy batkára sem becsültetnek, azonnal kétségbe kell-e esnünk.« Ne essünk kétségbe, ha kétszázötven év óta sem változott
itt semmi. Talán kijózanodik még ez az ország s elűzi a fekete lovagokat, kik hamis jelszavakkal nyakunkba ültek. ” (Ady, 1906) A „fekete lovagok” szellemét háromszázötven év múltán sem sikerült „elűzni” ebből az országból. Nem nagy öröm, ám népünk jelentős része ma is távol van az önálló gondolkodástól, a „bölcsesség”-tői. Metternich Kelemen herceg mondta 1830-ban Széchenyinek: „Hátrébb vagytok, mint voltak a Hanza-városok 500 évvel ezelőtt. ” (Széchenyi, 1978, 630.) Meg kellene szabadulni a legendák, a mítoszok, az előítéletek rabságából, a tudatlanság, a tájékozatlanság bilincseitől. Kegyetlenebb elnyomók a világ minden hatalmánál. „Föl kéne szabadulni már” – mondom József Attilával. A „hiszem” ingatag misztikuma helyett az önálló gondolkodás örömét, a „tudom” biztonságát kínálom honfitársaimnak, a művelt, felvilágosult, tájékozott ember, a polgár szabadságát sürgetem, ajánlom, ígérem. Szabad országban szabadon gondolkodni, írni, beszélni vonzó lehetőség. Nagy érték, különleges kiváltság. Ne engedjük elvenni.
TÖRTÉNELMÜNK VÉDELMÉBEN „Senki nem úgy születik, hogy gyűlöli a másikat a színe, a bőre, a származása vagy a vallása miatt. A gyűlöletet tanulni kell. Ám ha meg lehet tanulni gyűlölni, szeretni is meg lehet tanítani az embert. ” (Nelson Mandela) Meg kellene próbálni, hátha sikerül. Furcsa ez a mai magyar világ. A magát a „nemzeti”, a „keresztény” és a „konzervatív” szavak összekapcsolásával meghatározó világ. A hajlékony gerinc, a rugalmas világnézet, a csereszabatos erkölcs világa. Az írástudók árulása. A magukat egy nemes eszme, a kereszténység hőseinek képzelő, ám nem Krisztus tanításainak szelleme, még csak nem is valamilyen polgári etika szerint élő írástudók, politikusok gátlástalansága. Nem tehetnek róla, így nevelték őket. Ami többek között abban nyilvánul meg, hogy képtelenek tisztességes, értelmes vitát folytatni. Győzelmük után nem is tartják
szükségesnek. Készség, műveltség, megfelelő ismeretek hiányában nem képesek, így nem is hajlandók gondolatokról, tényekről, összefüggésekről beszélgetni, vitatkozni. Rágalmaznak. Közülük a fiatalabbja nem is élt a két világháború között vagy a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben, ennek ellenére stílusuk, módszereik kísértetiesen idézik történelmünk említett korszakait. Amikor Trianon után soviniszta és rasszista uszítás, majd a második világháborút követően osztályharcos gyűlölet mérgezte a közbeszédet, határozta meg a közéletet. Egyik is, másik is tökéletesen értelmetlen, a magyar nemzet érdekeivel ellentétes, fennmaradását veszélyeztető „eszmerendszer” volt. Mint tudjuk, a történelem az élet tanítómestere – lehetne, ha valaki tanulni akarna. Van, aki szívesen tájékozódik, ám nagyon vékonyka az a réteg, amelyik él ezzel a lehetőséggel. A tanulási készség riasztó hiánya, az általános műveltség alacsony szintje jellemzi az országot. Hatvanhét évvel a magukat hungaristának nevező nyilasok, és húsz évvel a rendszerváltás után egy szélsőségesen nemzeti és szocialista (úgy is mondhatnám: újnáci) nézeteket hirdető politikai képződmény képviselőire közel egymillió magyar választópolgár szavazott. E nézetekkel már 1992-ben találkoztunk, ám akkor még kevesen és halkabb hangon hirdették. Mára odáig dolgoztuk le magunkat, hogy sovinizmus, fajgyűlölet és osztályharc együtt jelenik meg és kap egyre nagyobb teret a közbeszédben. Hiába kerülgetik, magyarázzák, ki kell mondanunk: amiben élünk, közös mű. Nemzetiek, konzervatívok, liberálisok és szocialisták közös műve. Egyben alkalmatlanságuk szomorú emlékműve. A rendszerváltó magyarság „megméretett és könnyűnek találtatott”. A semlegesek, a hetenként hitet váltók se legyenek nagyon büszkék, és ne mutogassanak senkire. Az ő „munkájuk” is benne van. Az egész ország szenved miatta, csak a fele még nem vette észre. Keserű ébredés lesz, amikor felismerik. Már aki felismeri, mert ne legyenek illúzióink: elég sok híve van az Isten-Haza-Család szentháromságra épített, palástolt diktatúrának. A 2010-es választások előtt a Népszavában megjelent cikkem záró mondata egy kérdés volt: „Biztos, hogy őket akarjátok?” A választások megadták a választ. Őket akarták. Ezt a legújabb
rendszert, ahol „Isten a történelem ura”, több mint hatvan éves szünet után ismét a „nemzeti-keresztény-konzervatív” kurzus diktatúrája van napirenden. Ahol az új urak a Horthy- és a Rákosikorszak sajátos keverékét szolgálják fel nekünk. A magyar választópolgár meg csak nézi. Ki így, ki úgy. Ki boldog, ki nem annyira. E rendszer sajtójának, írástudóinak, értelmiségének bevett szokása, ha nem tudnak valamivel vitatkozni, meghamisítják az eredeti szöveget. Mivel érvek hiányában elég gyakran nem tudnak, a hamisítás rendszerré válik. Azért teszem szóvá, mert az írásaimra kapott támadásoknak is ez az alapja. Nem tudnak ellenállni a csábításnak. A tényeket nem tudják vitatni, ezért kiforgatják amit írtam. Meghamisítják a szavaimat, átértelmezik a gondolataimat. Olyan nézeteket, megállapításokat tulajdonítanak nekem, olyasmiért támadnak, amelyekhez hasonló sincs a könyveimben. Ahol az értelem hiánycikk, ott a történelmünkről folytatott értelmes vita helyett személyeskedés folyik. Helyreigazító írásomat udvariasan elutasítják. Mindezt látva és tudva kötelességem megvédeni, amit írtam. A nézeteimet, amelyekkel nem vagyok egyedül e hazában. Megvédeni a szólás, a vita jogát. Megvédeni azok helyett is, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, de nem jutnak el az írásig.
NEM SZABAD VÁLLAT VONNI „ Menj utadon, s ne bánd, hogy mit beszélnek. ” (Dante Alighieri: Isteni színjáték) Előző két könyvem, A komáromi pontonhíd és A valóság erejével… több olvasót arra késztetett, hogy elmondják, mit gondolnak arról, amit írtam. Amit szerettek, vagy nem szerettek a könyveimben. Esetleg utálták, amit olvastak, ilyen is volt bőven. A tapasztalatok alapján azt mondhatom, ha a közvélemény elé tárjuk a megosztottság gyökereit, történelmünk kényes eseményeit, háromféle válaszra számíthatunk. Lesz, aki üdvözli, egyetért és elfogadja. Olyan is, aki elutasítja, és olyan is, aki indulattal válaszol. Van, aki nem értette meg, alaptalan vádakkal illette, amit írtam.
Van olyan is, aki nem kiált mindjárt hazaárulót, de ártatlan, fájdalmas képpel kérdezi: miért kell a szennyest kiteregetni? Ismerős „érv”. Miért kell a Bocskai-ruhát gúnyolni, a Turul-szobrot eltávolítani? Miért kell a Magyar Gárdát elítélni, betiltani? Sokan vélekedtek-véleked-nek így, akiknek a kérdésekre nincs válaszuk. És olyanok is, akik egyszerűen politikai előnyöket remélnek attól, hogy rájátszanak a túlhajtott nemzeti érzésre. Ez utóbbiakkal nincs mit tenni, ám az igazi kérdésekre válaszolni kell. Több mint negyven évvel ezelőtt, 1967-ben Karinthy Ferenc is írt olyanokat a Naplóikban, hogy az igazság kendőzetlen kimondása a nagy nemzetek kiváltsága, a kis nemzetek számára megengedhetetlen fényűzés. Az erdélyi „magyarok majdnem sírva emlegették a Hideg napok című fűmet, mások önmocskoló cikkeit” írja, majd így folytatja: „Ha Angliában így beszélnek az írók, rendben van, ott ez a hagyomány. […] De itt, ebben az elnyomott kis országban, ahol tulajdonképp az egyetlen és utolsó lehetőség a magyarság – nem ordító propagandája, de az értékek csöndes, szívós védelme –, nálunk így aláadni a szöveget, ilyen ideológiai alapot nyújtani minden elnyomásra – mire jó ez? Kinek jó ez? ” (Karinthy, 1993/178.) Meggyőződésem, hogy Karinthy Ferenc téved. A sovinizmus – legyen az magyar, román, szerb vagy szlovák – öntörvényű kór, az elnyomáshoz nincs, soha nem volt szüksége „ideológiai alapra”. Elég, ha „idegent” lát, máris beindul, megtalálta létének értelmét. Ennek nem mond ellent, hogy a soviniszták mindig találtak-találnak maguknak elméletet is. A magyar soviniszták a magyar felsőbbrendűségre hivatkoznak: „Ezek hozzánk képest primitív szláv népek voltak” - írta az egyik öntudatos magyar fórumozó a szlovákokról. A románok a dák-római származásukra büszkék. A szlovákok Rastislav és Szvatopluk Nagy-Morva Birodalmát emlegetik, ami már jóval a magyar honfoglalás előtt létezett. Tehetségtelen, sikertelen, csalódott soviniszták mindig találnak maguknak „idegent” – cigányt, magyart, meleget, oláhot, rácot, svábot, tótot, zsidót, mikor ki van éppen a „kezük ügyében” –, akit lenézhetnek, elnyomhatnak és becsmérelhetnek, megdobálhatnak és megölhetnek. Mert nem tűrik a
„másságot”. Sikertelen életük minden fájdalmát, dühét rajtuk vezetik le. Megértem „az erdélyi magyarok” érzelmekre alapozott „műbírálatát”, ám nem értek vele egyet. Fel sem merül bennük, hogy tévednek. A Hideg napok - nincs rá jobb szó – torokszorító, nyomasztó film volt. Aki ebben a nagyszerű műben önmocskolást látott, az nem értette meg a film mondanivalóját. Nem értett meg semmit a magyar történelemből. A megrendítő szembenézést Újvidék rettenetes napjaival. Ahogy a helyőrség parancsnoka manipulálta a tisztikar hangulatát, ahogy ép és egészséges csendőrök „sebesültként” való felvonultatásával uszított a „csetnikek”, valójában a helyi lakosság ellen. Ahogy a fegyelmezett katonából az ital órák alatt vérengző vadállatot csinált. És amint az törvényszerűen lenni szokott, az aljas szavakból indulat, a szabadjára eresztett gyűlöletből iszonyú vérfürdő lett. És sorolhatnám a film értékeit. Emlékeztetőül idézem fel, hogy három rövid év múlva Tito jugoszláv partizánjai bosszúból több ezer ártatlan civil magyart gyilkoltak le. Jellemző a súlyosan fertőzöttfélrevezetett-sérült magyar közvéleményre, hogy nagyon sokan Karinthyhoz és a megidézett erdélyi magyárakhoz hasonlóan bemutatója után azonnal elítélték a filmet. „Miért kell a szennyest kiteregetni?” – hangzott a magyar panasz. Fordítsuk meg a dolgot. Ma, Karinthy Ferenc írása után több mint negyven évvel kérdezem: „Mire jó az? Kinek jó az?”, ha rendszeresen ütközünk a szomszéd népekkel. Egy Svájcban élő kedves szlovák barátom (apja szlovák, anyja magyar) kijavított, így én is pontosítok: soha nem nép ütközik néppel, mindig egy maroknyi megvadult soviniszta kisebbség szítja a gyűlöletet. Élükön az elnökök. Pártok, kormányok, köztársaságok elnökei. Korlátozott értelmi képességükhöz máig nem jutott el, hogy ha a sovinizmus szennyes indulata kétszáz év alatt csak gyűlöletet szült, a láncáról szabadon eresztett indulat ma is ugyanabba a zsákutcába tereli a népeket. Miből gondolják, hogy a gyűlölet felszítása éppen most, az egyesült Európában lesz hatásos gyógyszer a népek közeledésének megalapozására?
Kísértetiesen ugyanez játszódott le Romániában. Titus Popovici, a román „Cseres Tibor” is kénytelen volt elszenvedni a román soviniszták szemrehányásait, szidalmait, sőt támadásait. „ Titus Popovici, ki Strainul-jában megírta a Maniu-gárdisták székelyföldi vérengzését, azt mondta később: »Keserű szemrehányásokban volt részem… – Hogy írhattál ilyesmit, még hogyha megtörtént is? Nem gondoltál arra, milyen színben tűnünk fel mi románok? – Számomra azok, akik képesek voltak ilyesmit elkövetni, nem románok. Egy külön alfaj, amelyet irtani kell. -De hát az ippi és ördögkúti bestialitásokról miért nem írtál? … Nem emlékezem, hogy mit válaszoltam erre a kérdésre.« Nos, én Popovici-csal értek egyet, és Cseres Tiborral, aki megírta az újvidéki Hideg napok krónikáját. ” (Száraz, 1984, 682.) Én is csatlakozom, most már négyen vagyunk a Kárpát-medencei megbékélés hívei. Popovici „alfaj”-a összecseng azzal, amit Illyés Gyula írt a Károlyi Mihályt támadókról a Beatrice apródjaiban: „aljapolgár ”, Tanulságos, ahogyan Száraz György összegez: „1941-42 telén csaknem egy időben ropogtak Isopescu csendőr ezredes géppuskái a Déli-Bugpartján, és Zöldi Márton csendőr százados golyószórói az újvidéki uszoda táján. Nem »tízével« számolták az áldozatokat sem ott, sem itt. Az a bizonyos »bűnök egyensúlya«pedig […] számomra is csak egyféleképpen lehetséges: ha a géppuskásokat és golyószórósokat nem tekintjük külön-külön a román vagy magyar »fajta«, hanem együtt a Popovici emlegette »alfaj« képviselőinek. ” (Száraz, 1984, 683.) Nem lakunk ott, nem élünk velük, nem tudjuk pontosan, mi történik a határokon túl. A hírek nem mindig megbízhatóak. Van elnyomás is biztosan. Ám ne legyenek illúzióink: ha mi felháborodunk, tiltakozunk, a határon túli magyarság helyzete ettől nem lesz jobb. Ettől nem teljesen független kérdés a magyar kulturális értékek „csöndes, szívós” védelme. Ami természetes. Itt is kiemelném, hogy „csöndes”. Mert erőszakkal itt sem megyünk semmire. Sem egy-két évtizedes, sem több száz éves nemzetekre nem lehet semmit kívülről ráerőszakolni. Tárgyalni kell, egyezkedni és megegyezni – nincs más út.
Itt most következhetne egy fennkölt bekezdés a demokráciáról, az Európai Unióról, a népek testvériségéről. Nem írok ilyeneket, egyrészt mert már mindenkinek a könyökén jön ki, másrészt, akiknek szólt, azok soha nem figyeltek rá, el se olvasták. Inkább az erőviszonyokra hívom fel a zavarosban halászók figyelmét, akik a viszályban látják a magyar jövőt. Addig játszanak a tűzzel, amíg belobban az egész ház, akarom mondani a Kárpát-medence. És a magyar soviniszták mire számíthatnak? Némi gondolkodás után be kellene látni, hogy egy ilyen kis népnek, mint a magyar nem érdeke a békétlenség. Ám ahol a gondolkodásra való képesség hiányzik… Nem visz sehová, nem lehet európai jövőt, még kelet-európai jövőt sem építeni rá, ha az egykorvolt Nagy-Magyarország térképét tesszük a falra, az autóra, az üzletre, a zászlóra. Ha örökösen a sérelmeinket, a balsorsunkat, az „elrabolt ezeréves hazát” emlegetjük, panaszoljuk. Itthon a félrevezetett „nemzeti” tömegnek, és valamennyi lehetséges nemzetközi fórumon. Az sem segít rajtunk, sem itthon, sem a határon túl, ha a szomszéd népeket, románokat, szerbeket és szlovákokat provokáljuk és oktatjuk, hogy mit tegyenek, és mit ne. Van ember e hazában, aki azt gondolja, ha az erdélyi (?) magyarok egy különösen meggondolatlan, kis csoportja Erdélyben kifütyüli a román államelnököt, ettől lesz a székelységnek autonómiája? E sértés után az a román is ellenünk fordul, aki eddig támogatta volna az autonómiát, és az elnök, még ha akarna se tudna a közhangulat ellen tenni. (Más kérdés, hogy ha nem fütyülnek, akkor is nagyon gyenge lábakon áll a területi autonómia.) Amíg hárommillió tanulatlan, nagyon szegény ember él, tengődik ebben az országban, nem a határon túli magyarok kettős állampolgársága a legsürgősebb tennivaló. (Jellemző a gondolkodásukra, hogy az új hatalom első dolga volt törvényt hozni a határon túliak kettős állampolgárságáról.) Nem azzal kellene foglalkozni, hogy a határon túli magyaroknak miért nincs, és valaha lesz-e területi autonómiájuk, vagy a szlovák parlament miért hozott ilyen vagy akármilyen nyelvtörvényt. Nem jó, ha indulataink vezérelnek, még rosszabb, ha ebben vezető politikusok – ahelyett, hogy csillapítanák az indulatokat - élenjárnak. Bezárják a magyarságot „Csonka”-Magyarországba.
Gondolkodni is kellene néha. Nem ártana néha kitekinteni a zászlók mögül, megtudni, mi folyik a világban. Olvastam a hírt, hogy az egykori kisantant tagjai: Románia, Szerbia és Szlovákia közös memorandumot küldött Brüsszelbe, ebben felhívják a figyelmet, és tiltakoznak az ellen, hogy Magyarországon vészesen terjed a sovinizmus, a környező államok ellen irányuló uszítás. Ez persze csak hangulatkeltés, pontosan annyi értelme, gyakorlati hatása van, mint a mi tiltakozásunknak. Úgyszólván semmi. Ám figyelmet kelt. Nem zörög a haraszt… A világ figyel és feljegyez, kihasznál minden lehetőséget. Az sem válik a javunkra, hogy ma már nemcsak az egykori-újkori nyilasok színeivel ékesített Nagy-Magyarország van az autókon, a zászlókon, vannak, akik már az elcsatolt területeket is visszakövetelik. A két világháború közti világból is visszahoznának egyet s mást: például a királyságot, a csendőrt és a cenzúrát. A külvilág figyel, és amit lát, abból levonja a megfelelő következtetéseket. Nem ártana odafigyelni, milyen hamar megtalálta a közös hangot az egykori kisantant három utódállama. Tanuljunk a múltból, igyekezzünk elkerülni múltbéli hibáinkat. Karinthy Ferenc aggodalma után emlékeztetnem kell, hogy voltak mások, például Illyés Gyula („Növeli, ki elfödi a bajt. ”) és Márai Sándor, akik másként gondolkodtak. Náluk az igazság kimondása, a diagnózis nem a szennyes kiteregetése, hanem a gyógyításgyógyulás nélkülözhetetlen előfeltétele. Márai írja: „Nem hiszem, hogy Széchenyi »ártott« Magyarországnak, mikor hazájáról vallani kezdett. Gyógyulás nincs diagnózis nélkül. ” Mindehhez még hozzáteszi: „Az igazság megváltása soha nem csökkentette még egy nemzet képességeit. A leplezés és a hazugság mindig tragédiához vezet. ” (Napló, 2004 [1945], 29.) Valahogy így kellene ezt, Márai után szabadon, úgy „polgárilag”. Bár egy kritikus olvasóm közhelynek minősítette Márai szavait – felőlem akár még közhely is lehet –, azért én újra idézem, mert fontos. Mert kritikusom nem veszi észre, hogy néhány millió magyar honfitársunk ma sem ismeri e „közhely” igazságát, és dühödten tiltakozik, ha valaki bírálni meri történelmünket. Válaszoljunk a korábban a Bocskai-ruha, a Turul-szobor és a Magyar Gárda ügyében feltett kérdésekre is.
Nem a Bocskai-ruhával van baj. Iskolai ünnepségekre, mint amilyen a Veni Sancte… (évnyitó), a Te Deum… (évzáró) vagy március 15-e volt, tíz-tizennégy évesen én is felvettem. Az a baj vele, hogy mára a névadótól nagyon távol eső, szélsőséges nézetek képviselőinek egyenruhája lett. Azokkal van baj, akik ma hordják. A ruha nem tehet róla, hogy a Kádár-korban szállodafőnök, majd az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) kedvenc elnökhelyettese, az egykori „kommunista nómenklatúra” tagja veszi fel. Aki azzal büszkélkedett, hogy ő svájci származású. Egy svájci bocskaiban. Rajta kívül gondolta valaki, hogy a bocskaiban a Magyar Köztársaság következő elnöke készülődik? Az sem nagyon felemelő látvány, amikor a Kádár-korban kétszeres József Attiladíjas, sikeres drámaíró vonul Bocskai-ruhában az Országház lépcsőjén. A nevében az egykori szélsőjobboldali Magyar Élet Pártját (MÉP – MIÉP) idéző pártja ugyancsak Bocskai-ruhás tagjaival. A ruha arról nem tehet, hogy a benne ágáló embereket nem tanították illemre, etikára, jó ízlésre. A Turul-szoborral több baj van. Először is engedély nélkül építették, azon már meg sem lepődünk, hogy egy fideszes kerületi polgármester uralkodása idején. Jogerős határozat rendelte el a lebontását, máig nincs lebontva. Másodszor a Fidesz egyik vezető funkcionáriusa – az egyes politológusok szerint „kedves és mérsékelt” Pokomi Zoltán – nagy nyilvánosság előtt cinikusan kijelentette, hogy „a madár marad”. Vastaps és énekeljük el a székely himnuszt. Más szóval e „polgári” párt „mérsékelt” alelnöke sokadszorra a tudtunkra adja, hogy ők a törvények felett állnak. (Nem újság, eddig is láttuk-tudtuk.) A „kedves és mérsékelt” Pokorni volt az, aki 2002-ben azt találta mondani Medgyessy Péterre: „nehogy már a nyúl vigye a puskát”. Sokadszorra bizonyítva, hogy a műveletlenségüknél csak a neveletlenségük nagyobb. Az persze igaz, hogy ahol politikusok egész sora képvisel civilizált országban elfogadhatatlan nézeteket, ott Pokomi valóban „mérsékelt” lehet. Harmadszor és legfőképpen az a baj, hogy a szélsőjobbal összefonódott jobboldal nem Emese álma miatt, hanem azért szereti annyira ezt a madarat, mert jelkép. A Horthy-korszak végén volt egy szélsőjobboldali Turul-szövetség Magyarországon,
amely 1940-ben „numerus nullust” követelt az egyetemeken a zsidó származású hallgatók kiszorítása érdekében. Van abban valami sajnálatra méltó, ahogy a neve után szláv származású Pokomi ezt a rasszista jelképet védelmezi. Lehet, hogy nem is tudja: a turulmadár jelkép, totemállat. A 21. századbeli magyar antiszemiták jelképe. A Magyar Gárda pedig egyenruhás párt-katonaság, léte nem fér bele az alkotmányos rendbe. Arról nem is beszélve, hogy egyenruhája az egykori nyilas pártszolgálatosokra emlékeztet. A legenyhébben szólva is tapintatlanság. Ha az ember könyvet ír, a visszhangból érdekes, sőt figyelemre méltó tapasztalatokat szerezhet a közgondolkodás és közbeszéd mai állapotáról. Már az első könyvem után számtalan véleménnyel ismerkedhettem. Onnan, hogy könyveimet kötelezővé kellene tenni a középiskolákban és az egyetemeken, egészen a hazaáruló ortodox kommunistáig, minden előfordult. A második könyv, A valóság erejével… megjelenése után alkalmam volt bővíteni a magyar közgondolkodásról szerzett kicsit sem lelkesítő ismereteimet. A vélemények természetesen ezúttal is az elfogadástól, az egyetértéstől, a dicsérettől az elutasításig, a szidalomig terjednek. Vannak, akik örömmel üdvözlik, hogy „végre valaki mindezt megírta” (Budapestről, Sao Paulóbó! és Svájcból származó vélemények), akik úgy vélik, hogy „tisztességes, tiszta írás” (Budapesten, Párizsban, Sydneyben, Torinóban és Torontóban vélekedtek így). És vannak, akik híveket toboroznak, hogy „ne engedjünk ezeknek a szemeteknek” (új motívum), vagy úgy vélik, hogy „a szerzőt Sándor Zsuzsával együtt csupaszon át kellene kergetni a szlovák határon”. Nem értem, miért csupaszon, ám ebben legalább van egy kis erotikus fantázia.
A KRITIKUS PONT Első könyvem, A komáromi pontonhíd utolsó előtti oldalán közös munkára hívtam mindenkit: „Keressük meg közösen, hogyan lehetne […] honfitársainkat, akiket az erőszak és a faj mítosza megfertőzött, a nevelés, a tanítás, a felvilágosítás eszközeivel, jó szóval, türelemmel ebből az iszonyú állapotból egy más, egy jobb
minőségre felemelni. »Boldoggá és becsvágyóvá« (Széchenyi) tenni. Párbeszédet kezdeményezni mindenkivel, aki erre hajlandó. Meggyógyítani ezt a beteg lelkű országot. ” (Csernok, 2008, 419.) Barátaim és jóakaratú bírálóim már akkor megírták, hogy ez naivitás, ilyen párbeszédre Magyarországon nincs esély. Ám én még küzdöttem. A valóság erejével… című második könyvemben igyekeztem türelmesen vitatkozni azokkal az ellenvéleményekkel, amelyek vitára egyáltalán alkalmasak voltak. Második könyvem után egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy a párbeszéd a másként gondolkodókkal, a magukat „nemzetinek és konzervatívnak” nevező honfitársakkal messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől. Sok rokonszenvező buzdítására mégis elkezdtem írni ezt az immár harmadik könyvemet. Derűlátásom mérséklődött, ám nem enyészett el. Tévedhetek, ám nem hamisítok. A tényeket, összefüggéseket változatlan elkötelezettséggel és tárgyilagosan hozom az érdeklődő olvasók tudomására. Sem az első, sem a második kötet adatait, tényeit nem vitatta senki. Ahogy az első kötet után megkapott „magyargyűlölő”, „hazaáruló” és hasonló vélemények, úgy a második utáni alpári támadások sem ingattak meg abban, hogy folytassam. A kritikus pont néhány írás volt, ami a kezembe került. A döbbenet nyomán határoztam el végleg, hogy folytatom. A magyarországi közgondolkodás, a közbeszéd iszonyú állapotban van. Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György, Nádas Péter, Nyerges András, Spiró György ellen uszítanak. Felszólítják a csőcseléket, hogy a felsorolt írók könyveit vagy lopják ki a könyvtárakból, vagy ha nem lehet, akkor ott helyben rongálják meg. Az interneten antiszemita „lexikon” arcképeket közölve uszít. Ma még csak megrongálják a könyveket, a könyvmáglyákat későbbre tervezik? Miközben magukat konzervatívnak nevező írók, történészek és egyéb értelmiségiek – jórészt a Kádárrendszer haszonélvezői, sőt kedvencei – „kádáristáznak”. Kádár János, a „kommunista diktatúra”, a „kommunista nómenklatúra” egykori tagjai felett mondanak „ítéletet”. Az ő „irodalmi munkásságuknak” is köszönhetjük, hogy az újnácizmus ilyen mértékben terjed. Monarchista (királyságpárti) történész a Népszabadság hasábjain (2009. 11. 03.) a királyság visszaállítását tartja a válság egyetlen
megoldásának. „A jelenlegi gazdasági és politikai válság azt igényli, ami megtart minket a viharban. A királyságunk ilyen volt ezer éven át” -írja tanulmányában. Töredelmesen bevallom, nagy-nagy türelem kell az ilyen szövegek olvasásához. Szerzője a magyar történelem ezer évét emlegeti azok után, hogy a tizenhatodik században működött királyságaink nevéhez a Dózsa-felkelés (1514), Mohács (1526), a másfél százados török (1541) és a több száz éves Habsburg-megszállás fűződik. 1541 után, összesen 377 évig sem önálló Magyar Királyság, sem magyar király, sem Magyarország nem létezett. (A százötven éves török uralom idején Habsburg volt a magyarok mintegy harmadának királya. A maradék kétharmadon az Oszmán Birodalom és az Erdélyi Fejedelemség osztozott.) Hol van az „ezeréves királyságunk” megtartó ereje? Legutolsó két királyunk, I. Ferenc József és IV. Károly (császárként I. Károly) is Habsburg uralkodó volt, uralkodásuk végén pedig az ország barbár megcsonkítása következett. A Magyar Királyság területének több mint kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát elvesztette. Ennyit „ezeréves királyságunk” és a magyar „Szent Korona” megtartó erejéről. Amire idézett szerzőnk és tájékozatlan emberek sokasága olyan büszke. Magyarországon megszűnt a történelem. Legendákat ismételgetnek nap mint nap, el tudom képzelni, mi folyik az iskolákban. A történelem tényei már senkit nem érdekelnek. Elég, ha van a legenda: az „ezeréves királyságunk megtartó ereje”. Könyveim mindenkihez szólnak. Szólnának, ám a „másként gondolkodók”: „nemzetiek”, „konzervatívok” és „radikálisok” el sem olvassák. Legfeljebb a harmadik oldalig, ahol megállapítják, hogy „ez nem az én könyvem”. Ami nagy tévedés, mert e könyvek mindenki könyvei. Lehetnének. Kellene, hogy legyenek. Mások, előítéleteik rabjaként, még a harmadik oldalig sem jutnak, zsigerből utasítják el „a kommunista vezető funkcionárius” írását. Számtalan olyan is volt, aki el sem olvasta a könyveket, egy kétoldalas interjú vagy néhány oldalnyi elfogult, hazugságoktól sem visszariadó „nemzeti-konzervatív” ismertető alapján nyilvánított véleményt, jelentette ki: „ezt sem fogom elolvasni”. Ismételten Márai Sándor jut eszembe, mert fontos, amit írt: „A butaság talán mégis agresszívebb,
mint a kapzsiság és a kegyetlenség. A kapzsi vagy kegyetlen emberrel, ha másképpen értelmes, végül is meg lehet alkudni. De a buta ember életveszélyes, mert kiszámíthatatlan és megközelíthetetlen. Nem lehet vitatkozni vele. Csaknem lehetetlen védekezni ellene; el kell viselni, mint a sorscsapást. ” (Márai, 2004 [1945], 156.) Említhetem Kertész Ákos édesapját is: „És azt is mondta még apám, hogy óvakodj a félművelt emberektől. […] A félművelt nem kételkedik, és aki nem kételkedik, mindig hajlamos a totális diktatúrára, ezért a félművelt életveszélyes. Emberiség-veszélyes. A félműveltekből lesznek a megszállott nacionalisták, fundamentalisták, a vallásos rajongók, a rasszisták, a nyilasok, az ávósok, a besúgók és egyéb bolsik; a félműveltből lesz a hatalomra kerülő hibbant bürokrata és a vérszomjas nyárspolgár és a hívő jobboldali és a szadista tömeggyilkos. ” (Kertész, 2002, 78-79.) Alapfokú ismereteik sincsenek a magyar történelemről, mégis egetverő öntudattal kétségbe vonják A valóság erejével… című kötet Függelékének jelentőségét, mondanivalóját, amely részletesen ismerteti az 1910-es Nagy-Magyarország népességi adatait, „elszámol” a hetvenegy vármegyével. „Nemzeti konzervatívjaink” túlnyomó nagy többsége nem tudja, mi van a könyveimben. Nem is tudják, mi az, amit nem hajlandók elolvasni. Nem akarnak megismerni olyan írásokat, amelyekből felismerhetnék tévedéseiket. Ez náluk főleg tudatlanságból táplálkozó elvi kérdés. Pethő Sándor írta a múlt század elején: „Némi fogalmat alkothatunk Széchenyi fellépésének az egész magyar életet és világot felkavaró hatásáról, ha összevetjük a Szent István monumentális tevékenységét kísérő jelek, botrányok és visszahatások mennydörgésével és villámlásával. Talán csak a pogány magyarság fogadta oly riadtan, ellenséges idegenséggel azt a fejedelmi parancsot, hogy a keresztvíz alá hajtsa fejét […] mint ahogy az »ambitusán pipázó, káposz-taevő«, saját zsírjába ragadt magyar középrend többsége botránkozott a Hitel eszméin. […] Azt a magyar közvéleményt, amely, ha néhanapján ráeszmélt, a maga szégyenletes elmaradottságának okát mindig kényelmesen áthárította az átkos »Ausztria-Bécsre«, mindenesetre furcsán érinthette a nagy gróf
tegezéből kiröpített nyílvessző: az a vád, hogy alacsony nemzeti létünk oka tulajdon bűnünk és léhaságunk. A közönségnél nagyobb sikere van annak a prófétának, aki természetes hajlamainak megfelelő tanácsokat ad. ” (Pethő, 1925, 28.) Nem lehet nem észrevenni a mai párhuzamokat. A reformálókat és a dörgő hangú vagy rikácsoló prófétákat. A tudatlanok „riadt, ellenséges idegenségét” mindenfajta reformmal szemben. Nagy baj, hogy napjainkban a magyar közvélemény nem nagyon akarja, talán nem is képes felismerni „ a maga szégyenletes elmaradottságát ”, még kevésbé annak okait. Ez ellenkezne a felsőbbrendűségükről ápolt hiedelemmel. Ezt sem ma kell felfedezni, a gyökerek a régmúltba nyúlnak vissza. Metternich Kelemen herceg mondta Széchenyinek száznyolcvan évvel ezelőtt, 1830-ban: – „Ti még csak ott tartotok, ahol ökröt adnak pénz helyett. Hiányzik nálatok a 3-ik személy, aki tanult, az pedig a kereskedő. Egy rheingaui vincellérnek tudósnak kell lennie. […] Hátrébb vagytok, mint voltak a Hanzavárosok 500 évvel ezelőtt. ” Széchenyi megjegyzése: „Figyelmesen hallgattam – egyetlen szótagot sem szalasztottam el — igen bölcsen beszélt. ” (Széchenyi, 1978, 630.) 1830-ban 500 év volt az elmaradásunk! Fél évezred. Mára közelebbjutottunk? A Hanzavárosok ma már „csak” 300 vagy csak 200 évvel vannak előttünk? Lehet, hogy Metternich nem a magyarokat nézte le, csupán az elmaradottságukat, a tudatlanságot sugárzó magyar közállapotoktól irtózott? Kérdezem. Ha így volt, meg tudom érteni a herceget. A reményt, hogy a kedvezőtlen tapasztalatok ellenére lehet javítani a közvélemény tájékozottságán, mégsem szabad feladni. A két könyvemre érkezett vélemények ezt egyértelműen jelzik. Vannak, akik azért igyekeznek minden módon elriasztani könyveimtől a „nemzeti érzelmű” olvasókat, nehogy azok – megismerve a tényeket – meginogjanak az ő hitükben. A tévhitükben. Szembesülve történelmünk való világával, esetleg sokan elcsábulnak és a múltunkról terjesztett legendák helyett a történelem valóságát választják. Nem egy honfitársunk megdöbbent, köztük „nemzeti érzelmüek” is, amikor megismerték a „Trianon-hazugságot”: azt a tényt, hogy a történelmi Nagy-Magyarországon mi magyarok évszázadok óta kisebbségben voltunk. „Nem gondoltam volna” –
mondták a könyv elolvasása után, némileg meghökkenve. És elkezdtek önállóan gondolkodni. Gondolkodni sohasem késő. Főként ettől, az önálló gondolkodástól tartanak azok, akik a „nemzeti érzel-müeket” egy nyájba, egy akolba szeretnék terelni. Nem tudom, ki hogy van vele, én nem szeretnék birkák között, „NyájMagyarországon” élni. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Új jelenség, hogy a névtelenség homályából küldött szitokszavak mellett, a szerzők nevének feltüntetésével érvelő, vagy legalább az érvelés látszatát keltő írások, bírálatok is megjelentek.
A VISSZANÉZÉS KOCKÁZATA Két olvasó is elmarasztalt azért, mert úgymond utólag bírálom a történelem szereplőit: „A visszamenőleges kárhoztatás amúgyis az oeuvre (magyarul: mű, életmű, a két könyvemről van szó – Cs. A.) egyik historiográfiai újításának tűnik: kap Kossuth, és az 1867 utáni magyar liberális elit (nem békültek ki a nemzetiségekkel), a Horthy-kor (hadat üzentünk a Szovjetuniónak). ” (Ablonczy, 2009) Azért van abban valami megkapó báj, hogy e hét név: Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Tisza Kálmán, Bánfly Dezső, Széli Kálmán, Tisza István és Wekerle Sándor a kiegyezés utáni „magyar liberális elit”. Bizonyára a választójog kiterjesztését célzó, a nemzetiségek nyelvhasználati és önrendelkezési jogát támogató „rugalmas”, „körültekintő” sőt kifejezetten „liberális” politikájuk elismeréséül kapták az írás szerzőjétől „a magyar liberális elit” kitüntető jelzőt. – Álljunk csak meg, nem volt itt sem választójog-kiterjesztés, sem nyelvhasználat, sem önkormányzat a nemzetiségi megyékben – írja az egyik olvasó. – Akkor nem értem. Mitől voltak ők a „liberális elit”? Milyen volt a többi? A nem liberálisok? – kérdezem. Mivel bírálómnak – mint később látni fogjuk – a tárgyszerűség nem erős oldala, mellékesen, mintegy bemelegítőül említem, hogy – nem azt hiányoltam, hogy „nem békültek ki a nemzetiségekkel”. Nem álltak harcban-háborúban, így nehéz lett volna kibékülni. A hatalom nem szokott „kibékülni” az általa elnyomottakkal. Azt nehezményeztem, hogy nem egyeztek meg velük, nem adtak nyelv-használati és önkormányzati jogot a nemzetiségeknek. Nem a „béke”, a „jog” hiányzott; – nem „ kapott a Horthy-kor ” sem, mert „ hadat üzentünk a Szovjetuniónak”. Ezt már csak azért sem írhattam, mert nem üzentünk hadat a Szovjetuniónak („beállott a hadiállapot”). Ez valahogy elkerülte bírálóm figyelmét. Igaz is, nem lehet minden vacak részletkérdésre figyelni. Menjünk tovább. A történelem szereplőiről utólag mondott bírálatomat egy másik olvasó is elmarasztalta. Mivel ilyen ellenérzés másokban is felmerülhetett, idézem: „Idő múltán, utólag, persze, mindig okosabb az ember és/vagy az emberiség. Amikor már többet
tud. És mások a körülményei is. Tehát a jelenből ítélkezni a múlt cselekvőiről nem éppen korrekt. ” (Egy újságíró, Rózsa András véleménye.) Sem a történésznek, sem az újságírónak nem tetszett, amit írtam. Ez minden olvasó elemi joga. Nem vitattak semmit, egyszerűen elmarasztaltak azzal, hogy „utólag ítélni” a múltról „nem éppen korrekt”, sőt „historiográfiai újítás”. Van itt „érv”, csak győzzük összegereblyézni. Amint azt előre sejtettem, lám bekövetkezett. Azért bírálnak, mert utólag ítélkezem „a múlt cselekvőiről” sőt, „visszamenőleg kárhoztatom” amúgy nagyszerű eleinket. Akik természetesen nem tehettek mást, mint amit tettek. (Elismerem, e sejtéshez nem kellett valami nagy bölcsesség annak, aki ismeri a nagy magyar ugart.) Nemeskürty István egy régebbi írásából vett idézettel válaszolok: „Ki kell gyógyulnunk lelki betegségünkből, hogy bennünket »tündér szerencsénk kénye hány-vet« s hogy múltunkban mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt. Ha ez így volna, akkor nem lennének bűnösök, háborús bűnösök sem; akkor mindenki a végzet bábjátékának bohóca csupán. ” (Nemeskürty, 1975, 14.) A jelek szerint a gyógyulás hosszú folyamat, vannak, akik máig nem gyógyultak ki, és vannak, akik képesség, ismeretek hiányában gyógyíthatatlanok. Olyannyira nem utólag „ítélkezem”, hogy abban, amit hibáinkról írok, nincs semmi újdonság. Francesco Massaro (1523), Antonio Giovanni Burgio (1525), Zrínyi Miklós (1650), Jan Amos Komensky (1654) nevét már említettem. Kisfaludy Károly is már közel kétszáz (!) évvel ezelőtt látta és 1824-ben leírta Mohács című versében, hogy balsorsunkért csak saját magunkat okolhatjuk: „ Hajh! s ezt visszavonás okozá mind, s durva irigység, Egységünk törten törve, hanyatló erőnk, A sorvasztó láncz így készüle árva hazánkra; Nem, nem az ellenség, önfia vágta sebét. ” Mit mondott nekünk Kisfaludy? „Egységünk törten törve, hanyatló erőnk. …nem az ellenség, önfia vágta sebét. ” Van abban valami aggasztó, hogy e szavakat ma, 2011 -ben is elmondhatjuk. Senki nem vette észre 1848-ban, 1867-ben, 1914-ben és 1941-ben sem.
Senki. Kétszáz év alatt nem történt itt semmi? Ne hivatkozzon senki a balsorsra. A műveletlenség, a tudatlanság, az önfejűség és a nyegleség következményeit civilizált országokban nem szokás balsorsnak nevezni. Hitler uralmát a németek nem nevezik „Missgeschick”-nek (balsorsnak), és London német bombázása idején az angolok nem a „misfortune” (balsors) miatt siránkoztak, hanem sürgősen megerősítették a légierejüket és a földi légelhárítást. Persze, nekik könnyű volt, mert – ahogy Márai Sándortól tudjuk – „az angol egy felnőtt nép”. Azt még csak elfogadnám, hogy a közgondolkodás nehezen és lassan változik. Nap mint nap szembesülünk vele, hogy a nagyközönség alapfokú ismeretekkel sem rendelkezik a magyar történelemről. Azt viszont nehéz megérteni, még nehezebb elfogadni, hogy közírók mellett a történészszakma művelői között is vannak, akik téveszméket ápolnak, hangoztatnak. Nem a bírálattal van bajom, hanem azzal, hogy kétszeresen: sem általános értelemben, sem a könyveimre vonatkoztatva nem igaz, amit írnak. Mivel azt mégsem tételezhetem fel – bár kizárni sem lehet -, hogy az idézett bírálatok szerzői úgy mondanak véleményt, hogy könyveimet el sem olvasták, két eset lehetséges: vagy nem értették, amit olvastak, vagy a ledorongolás csábítása győzött a józan ész felett. (Ezen sem kell fennakadni, nem először történik ilyen nálam sokkal-sokkal érdemesebb személyekkel, neves írókkal kapcsolatban is.) Bár nehéz, időnként szinte lehetetlen a logikájukat követni, ennek ellenére lássunk neki, hátha sikerül megfejteni a rejtvényt. Először is, nem vagyok én bíróság, sem ítélőszék, nem „ítélkezem” senki emberfia felett. Politikusokról írok. Nézeteiket, cselekedeteiket, egy-egy döntésüket elemzem és bírálom, ami nagy különbség és nagyon helyénvaló dolog. Nem foglalkozom az életük történetével, sem az életművükkel. Másodszor, ha igaz lenne, amit bírálóim írnak, nem lenne történetírás. A történész nem csupán elmeséli az eseményeket, korabeli okmányok és adatok alapján véleményt is mond arról, ami húsz, száz vagy ötszáz évvel ezelőtt történt. Ha nem ezt teszi, műve egyszerű leírás, lehet történelmi képeskönyv, ám nem történetírás.
Harmadszor, ami a könyveimet illeti, ha ilyen „ visszamenőlegesen kárhoztató”, „nem éppen korrekt” írások lennének, nagyon szégyellném magam. Szerencsémre erről szó sincs. Könyveimben több helyen utalok rá, hogy nem kell utólag okosnak lennünk, mert a kortársak húsz, ötven, száz vagy éppen négy-ötszáz évvel ezelőtt sok fontos dolgot megírtak. Figyelmeztették a döntésekért felelős hatalmat és az érdeklődő közvéleményt a ránk leselkedő veszélyekre. Megoldásokat, járhatóbb utakat javasoltak. (E megállapítás a német megszállás egy és a szovjet megszállás negyvenöt évére csak nagy megszorításokkal igaz.) írásaik egy része fennmaradt, megmaradt az utókor számára okulásul. A komáromi pontonhíd előszavában írtam: „ Mondják, hogy utólag könnyű okosnak lenni, hisz utólag minden olyan egyszerű, minden olyan világos. Először is utólag sem egyszerű, nem is könnyű a történéseket tárgyilagosan elemezni, a kényszerpályákra, tévedésekre rámutatni. […] Ez az írás nem az utólag bölcsek kényelmes nézőpontjából ítél, ahol csak lehet, a kortársak rendelkezésére álló ismeretek alapján elemez. ” (Csernok, 2008, 8.) ígéretemnek eleget téve a két kötetben összesen mintegy 300 (háromszáz) olyan korabeli adatot, idézetet, hivatkozást talál az érdeklődő olvasó, amelyek az általam „utólag” bírált politikusoknak is rendelkezésére álltak. így adok szerény elégtételt a kortársak figyelmen kívül hagyott írásainak, véleményeinek. Utólag, ám korabeli adatokra, írásokra támaszkodva „kortársként” vizsgálódom és bírálok. Anélkül, hogy a két kötet teljes irodalomjegyzékét itt felsorolnám, jelzem, hogy 1215-től napjainkig idéztem a tárgyhoz illő fontos és a bírált korban ismert véleményeket, adatokat, elemzéseket. A komáromi pontonhídban összesen mintegy 100, A valóság erejével… című kötetben kereken mintegy 200 korabeli adat, idézet és hivatkozás található. Aki olvasta e könyveket, biztosan találkozott velük. Volt, aki megbírált ezért, mondván: nagyon sokat idézek. Igaz, bár megkérdezném: mi az, hogy sok? Az idézetekkel szóhoz engedem jutni, „beszéltetem” a kortársakat. így lesz hiteles mondanivalóm lényege: nem igaz, hogy a balsors hozta ránk a tragédiákat.
Egyetlen példaként Teleki László 1849. május 14-én Kossuth Lajos kormányzóhoz intézett leveléből idézek: „Egy van, mi különösen lelkemen fekszik, mert Magyarhon jövője véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt a jogkiosztásban legyünk mentői bőkezűbbek. Nem csak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. […] Feladatunk nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, fraternité még nem elég. A népek nemzetiségi életet kívánnak élni. ” (Csorba, 1998, 143.) Teleki László felismerte, hogy Szent István országa meghalt. Sajnos a helyzet 1849-re annyira elmérgesedett, hogy a kölcsönös bizalmatlanság légkörében esély sem volt a megegyezésre. Mint korábban annyiszor, 1849-ben is elkéstünk. Ha balsorsról egyáltalán beszélhetünk, a hatalmon lévők alkalmatlanságát panaszolhatjuk. Igyekszem, hogy a mai olvasó legendáktól, mítoszoktól, nagy elhallgatásoktól és kis hazugságoktól megtisztítva ismerje meg a múltunkat. „Nem, nem az ellenség, önfia vágta sebét. ” - írja Kisfaludy Károly. Önfia, és nem a balsors. A balsorsot hagyjuk a Himnuszra, ne keverjük bele a történelembe. Aki a könyveim kapcsán olyanokat ír, vagy mond, hogy „ a jelenből ítélkezni a múlt cselekvőiről nem éppen korrekt ”, vagy olyanokat, amit az idézett történész írt, hogy ,, visszamenőleges kárhoztatás ” történik, az nem olvasta el a könyveimet, így fogalma sincs, miről van szó. Vagy olvasta, tudja, és valamilyen meggondolásból tudatosan csúsztat. Hogy finoman fejezzem ki magam.
BALOLDALI BŰNBAKKÉPZÉS? Azzal kezdeném, hogy Magyarországon a gondolkodás, mint olyan, húsz éve szünetel. Miután leírtam ezt a mondatot, rossz érzés vett erőt rajtam. Miket írok, beszélek? Csak húsz éve? Dehogy. Hatvan éve, száz éve, ötszáz éve. Gondolkodók minden korban voltak, ám gondolkodás, mint közös állampolgári tevékenység – soha. Mindez Ablonczy Balázs legújabb könyve kapcsán merült fel bennem, melyben egyebek mellett a következőket írja:
„Azt hihetnők, hogy az efféle egytényezős magyarázatok a nemzeti múlt kisajátítására inkább fogékony jobboldalon tenyésznek (persze ott is): ezzel szemben a közelmúlt egyik a médiában is hosszan méltatott könyvsikere, Csernok Attila közgazdász munkája úgyszólván tökéletes összefoglalása a baloldali pragmatistatechnokrata bűnbakképzésnek, amelynek ideológiai gyökerei a Kádár korszakba nyúlnak. ” (Ablonczy, 2010, 15.) Sokan mondják, hogy reménytelen, ám én még bizakodom, hogy a kurzus-apológia nemzeti-konzervatív, kommunista, liberális vagy szociáldemokrata művelőivel is szót lehet érteni. Hátha egyszer valahol, valakivel, valamikor, valamiben majd sikerül. Sose lehet tudni. Arról a nem lebecsülendő lehetőségről nem is beszélve, hogy ha tíz, száz vagy ezer olvasónak érvekkel segítek az eligazodásban, a kritikus gondolkodásban, már tettem valamit. Valami hasznosat. Mielőtt elmerülnénk a részletekben, vessünk egy pillantást napjainkra, a közegre, ahol e bírálat megszületett. Ahol a „ Kádárkorszak” fontos kifejezés, mert a „kommunista diktatúrára” emlékezteti az olvasót. Nagy előnye, hogy nemcsak a félműveltre, a műveltebb olvasóra is hat. Hívószó és rendező elv. Hívja a „nemzetikonzervatív” rajongókat, egyúttal kirekeszti azt, akire ezt a bélyeget rásütik. Máig nem vették észre, kicsit sem pironkodnak miatta, hogy e módszer hatására milyen mélyre, néha egészen a Rákosikorszakig süllyedt a történelemről szóló közbeszéd színvonala. Mióta „Isten a történelem ura”, még tovább süllyedhet, pedig már nincs hova. Egy „nemzeti-konzervatív” történész új történelmi értékrendet alkot, hirdet. Nem arról beszélünk, hogy a magyar felsőbbrendűség téveszméje, a nemzetiségieket évtizedeken át elnyomó politika hogyan vezetett, vagy nem vezetett (?) NagyMagyarország széthullásához. Nem azt vizsgáljuk, milyen esélye volt az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségi állammá alakításának. A „föderalizálásnak”. Ehelyett az olvasó arról értesül, hogy „ baloldali pragmatista-technokrata bűnbakképzés ” folyik, „amelynek ideológiai gyökerei a Kádár korszakba nyúlnak”. Ezután már nincs miről beszélni. Innen kezdve az öngyilkos magyar nemzetiségi politika, az iskolák bezárása, a csernovai sortűz, az első világháború, a zsidóüldözés, a második világháború, a deportálás már nem kerül
szóba. Ha valaki mégis emlegeti, az hazaáruló vörös mocsok. Személyes tapasztalat. Tetszés szerint más eseményt is választhatunk. Megindító írások születtek arról, hogy Horthy Miklós angolbarát volt. Nincs kitől megkérdezni, hogy ezt honnan lehet tudni? Arra sincs válasz, hogy ha angolbarát volt, miért rakta tele a vezérkart és a hadsereget németbarát tisztekkel? Tudta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, remélem, tudta Poltavát és Borogyinót is, akkor miért támadta meg a Szovjetuniót? És így tovább. Nincs vita, szónoklatok vannak. Kis és nagy vezérek szónoklatai. És történelemről szóló erőszakos művek. Azt meg sem kérdezem, miket tanítottak, és miket tanítanak a jövőben Magyarország történelméről. Azt hajtogatják: „kommunista”, „kádárista”, „dikatúra”. Meg a balsors. Ilyen egyszerű ez a magyar történelem. E szavak váltogatásával igyekeznek lejáratni azokat, akikkel beszélgetni kellene. Ám ez hiú ábránd. Vitatkozni, beszélgetni nem mernek, nem tudnak, mert nincsenek érveik. Kijelentenek. Igét hirdetnek, mint a templomban, ahol a papnak nem lehet ellentmondani. Egyetértek Ablonczyval, hogy az „egytényezős magyarázatok” módszerét kárhoztatja, én sem tartom helyesnek, ha egyetlen tényezőből vonunk le messzevivő következtetéseket. Csak azt nem értem, hogy erről miért az én könyveim jutnak eszébe, amelyekben a történelmünk fontos eseményeihez vezető utakat sokoldalúan igyekeztem bemutatni. íme néhány példa: 1) A mohácsi síkon bekövetkezett vereséghez vezető útról hat tényezőt említettem: a Dózsa-felkelés és az utána következő megtorlás nyomán emberben és bizalomban jelentős veszteséget szenvedtünk, „megfogyatkoztunk”. Az emberveszteség nagyobb volt, mint a mohácsi síkon felvonuló magyar sereg létszáma. A bizalomvesztés lehetetlenné tette, hogy parasztkatonák erősítsék a királyi sereget; a magyar király, II. Lajos elutasította a török szultán békeajánlatát, átvonulásra vonatkozó kérését;
elmulasztották időben megszállni a Dráva vonalát; bár Frangepán Kristóf és Szapolyai János kérte, a király nem várta be seregeiket és az északról közeledő cseh-morva hadakat; nagyon előnytelen terepet, a mohácsi síkságot választották a csata színhelyéül; többen (Tömöri maga is) visszavonulást javasoltak, ám ehelyett - mint egy „vak veréb” – másnap megtámadták a többszörös túlerőben lévő török hadat. 2) A Trianonhoz vezető út bemutatására nem kevesebb, mint hét tényezőről írtam: 1848-49-ben Kossuth és a „liberális” magyar nemesség hibájából „ a magyarság és a nemzetiségek között annyira megromlott a viszony, hogy a kölcsönös bizalmatlanság légköre évtizedek múlva megakadályozza Nagy-Magyarország belső kiegyezését”. (Csernok, 2008, 49.); a kiegyezés után a magyar főrendek a nemzetiségi többségű megyékben is minden gátlás nélkül érvényesítették a „magyar felsőbbrendűség” dogmáját. Nem adtak sem választójogot, sem önkormányzati, sem nyelvhasználati jogot. Nem keresték a megegyezés lehetőségét, nem kötöttek „frigyeket” a nemzetiségekkel; a nemzetiségek elmagyarosítására törekedtek, bezáratták az iskoláikat; megbuktatták Ferenc József császárnak a Monarchia szövetségi állammá alakítását célzó 1871-es tervét; 1914-ben a Monarchia részeként kirobbantottak egy eleve reménytelen háborút; 1917 utolsó heteiben elutasították az antant nagyon előnyös különbéke-ajánlatát; végül – ahogy előre kiszámítható volt – több mint félmillió magyar katona feláldozása mellett elbukták az általuk kirobbantott háborút.
3) A második világháborús részvételt „előkészítő” útról hat tényezőt soroltam fel: a kormányzó – mint Legfőbb Hadúr – a kormányba hadügyminiszternek, a honvédvezérkar főnökének és beosztottjainak, továbbá a hadsereg parancsnoki beosztásaiba sorozatosan németbarát, szélső-jobboldali meggyőződésű tiszteket, tábornokokat nevezett ki; végzetes lépés volt Jugoszlávia megtámadása; Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa moszkvai követünkön keresztül tanácsolta, hogy Magyarország maradjon ki a háborúból, ígéretet tett, hogy semleges magatartásunk esetén a háború után támogatják az Észak-Erdélyre vonatkozó magyar igényt. A szovjet ajánlatról, Kristófíy magyar követ táviratáról Bárdossy sem a kormányzót, sem a kormányt, sem a parlamentet nem tájékoztatta; a magyar és a német vezérkar együttműködve megszervezte Kassa „szovjet” bombázását, hogy ürügyet szolgáltasson Bárdossynak és Horthynak a támadásra; Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik, a vezérkar főnöke – mindketten a Német Birodalom elkötelezett hívei – követelték a Szovjetunió megtámadását; kiképzetlen, rosszul felszerelt alakulatainkat, előbb harmincezer, majd több mint kétszázezer embert – nehézfegyverek, lőszer, téli ruha és élelmezés nélkül – áldozatul vetették oda, küldték ki az orosz frontra. Mindezt azért, hogy időt nyerjünk. 4) A magyar holokauszthoz, a szervezett népirtáshoz vezető útról legkevesebb tíz tényezőről írtam: a római katolikus egyház a zsidóságot már 1215-ben, a negyedik lateráni zsinat határozatával „ mint mindenki mástól
különböző emberfajtát” bélyegezte meg, és megkülönböztető jel viselésére kötelezte őket; a magyar törvényhozás 1920-ban – tizenhárom évvel Adolf Hitler és a német nácik uralomra jutása előtt – megszavazta az első zsidókat korlátozó törvényt, a „numerus clausus”-t; Teleki Pál 1919-ben, Gömbös Gyula néhány évvel később nyíltan „fajok harcáról” beszélt; 1938-tól 1942-ig további törvények születtek a magyar zsidóság korlátozására. E törvények a zsidóságról készített nyilvántartásokkal később elősegítették gettókba terelésüket, majd deportálásukat; a Trianonnal megsebzett, szélsőségekre hajlamos magyar közvéleményt fokozatosan a zsidóság ellen hangolva előkészítették a holokausztot; 1941 nyarán mintegy húszezer Magyarországra menekült hontalan zsidót – nőket, időseket, gyerekeket – Kárpátaljára gyűjtötték össze, majd átadták őket az SS-nek. Kilencven százalékukat augusztusban, egy Kamenyec-Podolszkij nevű ukrán falu határában lemészárolták; 1942 első heteiben Újvidéken és Zsablyán a magyar honvédség és a csendőrség megtartotta a zsidók tömeges kiirtásának főpróbáját; két évvel a német megszállás (1944. március 19.) előtt közel ötvenezer magyar zsidót küldtek ki munkaszolgálatosként aknát szedni az orosz frontra. Kevesebb mint tíz százalékuk tért vissza; mivel Horthy a német megszállás után hivatalában maradt, ezzel mintegy törvényesítette a magyar zsidóság kiirtását, deportálását. Felelőssége megkerülhetetlen; 1944. május-július hónapokban a magyar közigazgatás, a csendőrség és a rendőrség buzgó és hatékony közreműködésével a vidéki zsidóságot előbb gettóba terelték, majd vagonba rakták és átadták a német SS-nek. Mindezt úgy, hogy a kormányzó és a Sztójay-kormány biztosan tudott a megsemmisítő táborokról.
Akik elolvasták, azoknak könyveim bizonyítják, hogy Ablonczy „egytényezős” bírálata velem szemben nem áll meg. Mit tegyek, ha a felsorolt huszonkilenc tényezőből jó ha hármat vagy négyet észrevett. Kis figyelmetlenség, ám nem kellene elméletet gyártania belőle. Ablonczy aggódik a „nemzeti múlt kisajátítása” miatt. Keresem, de nem találom az értelmét. Hogyan lehet egy nemzet múltját kisajátítani? Ő biztosan tudja. Először is legyünk óvatosak ezzel a „nemzeti múlttal”. Magyarországnak soha nem volt egységes nemzeti múltja. Hogyan is lehetne ezt a nyolc-tízféle – kuruc és labanc, katolikus és protestáns, nemes és polgár, földesúr és jobbágy, gazdag tőkés és nyomorgó proletár – múltat kisajátítani. A sokféle múlt harca az elképzelhető legértelmetlenebb, buta háború. Magyarország múltja nem olyan nagyszerű, hogy – ha és egyáltalán volna erre mód – érdemes lenne kisajátítani. E múlt nekem biztosan nem kellene. Ám tegyük fel, hogy valakik valamilyen fondorlattal mégis kisajátítják. És? Utána mit kezdenek vele? Megnyugtatom Ablonczyt: a katolikus egyházzal összefonódott rendi állam, az arisztokrácia, a dzsentri és a jómódú középosztály múltjából nincs mit „kisajátítani”. Teleki László 1849-ben – száz évvel Rákosi Mátyás és a szovjet hadsereg megérkezése előtt – megírta Kossuthnak, hogy Szent István országa meghalt. A Kádár-korszakban egy nagyhatalom megszálló hadserege szabta meg az élet kereteit. A megszállással, 1956-tal, dogmatikusok és reformerek vitájával, sőt politikai harcával terhelt, mégis fokozatosan enyhülő évtizedekből lehet tanulni, ám e korszak sem olyan nagyszerű, hogy érdemes lenne kisajátítani. Múltunkat tanulmányozni kell, el kellene oda jutni, hogy együtt, mindnyájunk hasznára tanuljunk belőle. Aki úgy gondolja, hogy a koronával, a cenzúrával és az egyházak nyomulásával beköszönt a boldog régi-új világ – téved. Nem tanulták meg a Kádár-rendszerből? Taníthatnak, hirdethetnek, amit akarnak, erőszakolhatnak bármit, a nép otthon, a négy fal között azt hisz, gondol, amit akar. Ami a családja és a saját tapasztalatainak megfelel. És akkor az internet nyújtotta tájékozódási lehetőséget még nem is említettem.
Ablonczy elismeri, hogy sikeresek, ám „baloldali pragmatistatechnokrata bűnbakképzésnek” nevezi könyveimet, „amelynek ideológiai gyökerei a Kádár korszakba nyúlnak. ” Más szóval mindaz, amit írtam, nem más, mint kommunista propaganda. A siker elismerését köszönöm, de ezzel a „baloldali bűnbakképzés”sel nem tudok mit kezdeni. Ez valami új lelemény. Csak nem azt akarja mondani, hogy múltunk tévútjaiért senki nem felelős? Hogy bűnbakokat kellett „képeznem”, mert nem találtam igazi felelősöket, sőt bűnösöket? Lehet, hogy van, aki elhiszi ezt a tudományos mezbe bújtatott furcsa elméletet, ami egyenesen vezet a „balsors akit régen tép” mélyértelmű „történelmi elemzés”-hez? Nem kellett bűnbakokat képeznem, volt felelős elég. Hol, kivel kezdjük? Az idősebb Andrássyval vagy Tisza Istvánnal? Az első világháborúval vagy Trianonnál? És folytassuk az irredenta uszítással, a zsidóüldözéssel, a második világháborúba való belépésünkkel, a holokauszttal? Politikusokról és katonákról, a magyar állam felelős vezetőinek tévútjairól írtam. Számos honfitársunk gonosz embertelenségéről is -szégyenkezve. Tagadja a felelősök névsorát? Történelmünket, sorsunkat a kiegyezés után Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Tisza István, Wekerle Sándor, IV. Károly, Horthy Miklós, Teleki Pál, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Bárdossy László, Sztójay Döme, Apponyi Albert, Bartha Károly, Werth Henrik, Vörös János együtt alakította. A nehéz időkben felelős polgári és katonai vezetői voltak az országnak. Nem bűnbakok. Sorozatosan rosszul, nem ritkán érzelmi alapon, a magyar érdekek ellen döntöttek. Egy császár-király, egy tengerésztisztből, Ferenc József császár egyik adjutánsából lett kormányzó, tíz miniszterelnök, két miniszter. És két vezérkari főnök, akik közül az egyik (Werth) belesodorta az országot a háborúba, a másik (Vörös) nem engedte kilépni belőle. A felelősség mértéke különböző, Andrássy és Apponyi felelőssége nyilván nem mérhető Bárdossy, Sztójay vagy Horthy felelősségéhez. Sorolhatom a forrásmunkáimból Bibó István, Winston S. Churchill, Csillag Olga, Dwight D. Eisenhower, Eötvös József, Sebastian Haffner, Franz Herre, Horthy Miklós, Illyés Gyula, Jászi
Oszkár, Jeszenszky Géza, Kádár Gyula, Francesco Massaro, Márai Sándor, Nemeskürty István, Németh László, Pethő Sándor, Szekfű Gyula, Széchenyi István írásait, továbbá A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása című kiadványt. Minden hivatkozásomat ellenőrizni lehet. Nem én mondom, ők mondták. írásaikból elég nehéz lesz olyan „kádárista, baloldali bűnbakképzést” összeeszkábálni, ami nemcsak a „nemzeti érzelmű” rajongók, az elfogulatlan olvasók számára is hihető és elfogadható. Nem tagadom, itt van egy kis gond: Ablonczy nem érvel, igazi „nemzeti-konzervatív” értelmiségihez méltóan kijelent. El kell hinni, így aztán hiába hivatkozom bárkire és bármire. A filozófia nem erős oldalam. „Zöld az élet aranyfája, de szürke minden elmélet” – menekülök Goethéhez. Ahogy elnézem, Ablonczy-hól sem lesz filozófus. Olyan baloldali pragmatistának tart, akinek a gyökerei a Kádár-korba nyúlnak vissza. E mondat szerzője engedményt tett a napi politikának, így született ez a zavaros, a Rákosi-Révai-korszak pártbrosúráit idéző mondat. Nem akármilyen találmány. Nézzük: igaz-e? Először is: Ablonczy önfeledten kádározik, ám a jelek szerint nem tudja, hogy a pragmatista filozófia „gyökerei ” nem a 20. századba és nem a magyarországi Kádár-korszakba „nyúlnak”. Több sikerrel kecsegtet, ha e filozófia gyökereit a 19. században és az Amerikai Egyesült Államokban keresi. (Kiemelkedő képviselői Charles Sanders Peirce és William James voltak.) Ha mindezt tudta, a helyzet rosszabb, mert tudatosan félrevezette az olvasót. Másodszor: a pragmatizmus a filozófia egy elismert ága. Ám olyan megkülönböztetést a forrásmunkákban nem találtam, ami baloldali és/vagy jobboldali pragmatizmusról beszélt volna. Ilyen megkülönböztetés csak nálunk fordulhat elő, valószínűleg a szerző leleménye. Napjaink együgyű antikommunista indulatainak kedvében járva kitalálta a Kádár-korban gyökerező „baloldali pragmatizmus” fogalmat, aminek – ha nem az időszerű kurzuspolitikát, hanem a filozófiatörténetet nézzük – semmi értelme. A pragmatista filozófusok szerint „az emberiség nagy eszméinek igazságát a gyakorlat, a mindennapi élet igazolja. […] Tekintve, hogy a fúozófia a valóság összefüggéseit kutatja, egy gondolat vagy
elmélet nem lehet igaz, ha nem működik a gyakorlatban […] a gondolatokon kívüli valóságban. ” Rendben van, értem. Ám hogy kerülök én ide, egy ilyen előkelő társaságba, mint a pragmatista filozófusok? Könyveimben nincsenek elméletek. Nem védelmeztem semmilyen elméletet, így nem is kellett semmit a történelem tényeivel bizonyítanom. Fordítva van. Azt keresem, hogy történelmünk fontos eseményei, a tények mivel, milyen más, korábbi tényekkel hozhatók összefüggésbe. Melyek azok a történelmi tények, amelyek magyarázzák? Azt mutatom be, milyen utak, milyen események (nem elméletek, hanem tényleges okok) vezettek történelmünk fordulópontjaihoz, a vitathatatlan tényékhez. Feltételezve, hogy a mohácsi vereség, a nemzetiségek elnyomása, az ország kétharmadának elvesztése, a magyar holokauszt hatszázezer áldozata vagy a második világháborús vereség olyan tények, amelyekben nincs vita közöttünk. (Bár ki tudhatja.) A valóságból visszafelé indulva kerestem a gyökereket, a feltételezhető kiindulópontokat, majd innen a történelemben újra előre haladva mutattam be az eseményekhez, a valósághoz vezető úton talált tényeket. Azon lehet vitatkozni, hogy az általam megtalált és kiválasztott tények valóban kapcsolatban voltak-e azokkal a történelmi tényekkel, amelyekkel összekapcsoltam őket. Lehetnek más tények, amelyek elkerülték a figyelmemet. Eközben egy szó sem esik semmilyen elméletről, amit bizonyítanom kellene. Bár lehet, hogy amit és ahogy írtam, az is egyfajta elmélet, mégis úgy vélem, filozófiai értelemben az sem igaz, hogy pragmatista vagyok. Ha netán úgy értette, azért vagyok pragmatista, mert a Szent Korona-tannál sokkal többre becsülöm Széchenyi István, Eötvös József, Jászi Oszkár, Kós Károly, Winston S. Churchill és Márai Sándor írásait, akkor igaza van. A technokrata címkével-váddal (?) nem tudok mit kezdeni. Az értelmező szótárak szerint technokrata az, aki kizárólag technikai, észszerű (racionális) megoldásokat keres, nem törődve az emberi és szociális szempontokkal. E meghatározás alapján könyveimre – amelyek a Kárpát-medencében élő emberekről, a sorsukról szólnak
– sok mindent el lehet mondani, kivéve azt az egyet, hogy technokrata szemléletűek. Marad a baloldali meg a Kádár. Ablonczynak és rajongóinak ez bőven elég. Életük, „tudományos” tevékenységük „origója” a Kádárkor. Minden rossz forrása. Ha valami „Kádár-kor”, ott már érvelni sem kell. Azzal nem törődnek, hogy ez nem tudomány, még csak nem is hétköznapi történelem. Mindössze elég alacsonyan szárnyaló olcsó aktuálpolitika. Amibe bőven belefér – mint később látni fogjuk – a nem kedvelt művek mondanivalójának meghamisítása árán aratott rövid életű, kétes diadal.
HOL, KINÉL AZ IGAZSÁG? Egy olvasó szememre vetette, hogy a rengeteg idézet szemfényvesztés csupán, mert csak olyan idézeteket használok, amelyek az én igazamat bizonyítják. Azokat a szövegeket nem idézem, amelyek gyengítenék a mondanivalómat. Volt, aki könyvemet olvasva úgy érezte, hogy a szerző nagyon szeretheti a hazáját, ám egy másik olvasó ezt vitatta, mondván: „ a könyv szerzője gyűlöli a hazáját. Folyton a tényekre hivatkozik, ám a tényeket úgy csoportosítja, hogy az ö mondanivalóját támasszák alá. ” Mit mondjak erre? Miért gyűlölném a hazámat? Nem volt nékem soha semmi bajom vele, neki sem velem. Elhiszi azt valaki, józan gondolkodású ember, hogy két könyv több mint hétszáz oldala arra szolgál, hogy a szerző igazságát bizonygassa? Ne legyenek kétségeink: a sokfelé elkötelezett elemzők, politológusok, történészek vagy Csemok Attila igazsága – ha egyáltalán lenne ilyen -mellékes kérdés. A történelem tényeiből kibontható igazságot kell keresni. Azokat az írásokat, gondolatokat idézem, amelyek elvezetik az olvasót történelmünk tragikus eseményeihez. Mohácshoz, Világoshoz, Trianonhoz, Auschwitzhoz, Budapest romjaihoz, a közel egymillió elpusztult magyar élethez. 1956-hoz, az utána, sőt belőle következő Kádár-korszakhoz, a rendszerváltáshoz, napjaink magyar valóságához. Mivel a célzatos csoportosítás gyanúja másban is felmerülhetett, lapozzuk át a magyar történelem utolsó ötszáz évét.
Mondhat bárki bármit, csoportosíthatja bárki, ahogy akarja akár az idézeteket, akár a tényeket, a vége mindig ugyanaz: 1444, Várna: I. Ulászló magyar király esküvel megerősített békét kötött II. Murád szultánnal. Rövid három hónap múltán megszegte és Várnáig nyomult, ahol katasztrofális vereséget szenvedett a szultán hadaitól. (A Don-kanyar korai előképe? Annyi a különbség, hogy abban a korban a király nem a budai várból szemlélte az eseményeket. Csapatai élén harcolt, és elesett a csatában.) 1514, a Dózsa-felkelés: több tízezer parasztkatona és a bizalom veszett oda. Nagyon meggyengültünk. 1526, Mohács: a török sereg legalább háromszoros túlerőben volt, mégis, mint egy „vak veréb”, nekimentünk. Itt is odaveszett a király. 1848, szabadságharc: az osztrákok-horvátok-románok-szerbek ellen viselt négyfrontos harc – ahogy Széchenyi félte – nem sok jót ígért. 1849, Világos: az orosz és az osztrák haderő ellen nem volt esély. Görgey felismerte, hogy az egyetlen kiút a fegyverletétel. Ő is úgy járt, mint előtte és utána annyian: a realitások felismerőjéből a nemzet árulója lett. 1914, az első világháború: a Monarchia hadügyminisztere 1913ban figyelmeztetett, hogy a szerbek és az oroszok ellen egyidejűleg viselt háborúban a Monarchiának rosszak az esélyei. Hiába. A kedvezőtlen előjelek mérlegelése nélkül, a Monarchia részeként kirobbantottunk egy világháborút. 1920, Trianon: az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint Nagy-Magyarország lakosságán belül a magyarság a maga 47,6%-os arányával kisebbségben volt. Az 1920-ban elcsatolt területek kereken 13 milliós lakosságából 25 százalék volt a magyar. 1920-1941, csonka ország és fajvédelem: a trianoni sebek, a „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, a „Nem! Nem! Soha!”, a „Mindent vissza!”
korszaka. A trianoni sebeket a környező népek elleni uszítással és fajüldöző törvényekkel „gyógyító” korszak. A magyar országgyűlés megszavazta huszadik századi Európa első zsidótörvényét, a numerus clausust. További tizenkét fajvédő törvény korlátozta a magyar zsidóságot. 1938-1941, az országgyarapítás önfeledt évei: e négy év alatt Dél-Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Délvidék 1920ban idegen uralom alá került magyarsága visszatért az anyaországhoz. Több százezer nemzetiségi lakossal: románnal, ruténnel, szerbbel, szlovákkai együtt. 1941, támadás előbb Jugoszlávia, majd a Szovjetunió ellen: Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunió elleni német támadás után azonnal a világ tudtára adták, hogy a náci Németország megsemmisítéséig harcolnak, és minden lehető segítséget megadnak a szovjet népnek. A szovjet békeajánlatot félretolva vakon beléptünk egy eleve esélytelen, véres háborúba. 1942. január: a magyar hadsereg és a csendőrség újvidéki és zsablyai vérengzése. 1941-1945, a második világháború: mintegy 250-300 ezer magyar katona és polgári személy, továbbá közel 50 ezer zsidó munkaszolgálatos pusztult el ebben az eszement, értelmetlen vállalkozásban. 1944, a magyar holokauszt: mintegy hatszázezer magyar zsidót, a honfitársainkat részben meggyilkolták, részben megsemmisítés céljából átadták a németeknek. 1944-1945, a nyilasok: 1944. október 15-én – egy kétbalkezes kiugrási kísérlet után – Horthy Miklós kormányzó lemondott, és Szálasi Ferenc nyilasvezetőt nevezte ki az ország legfőbb urává. Néhány hónapos uralmuk alatt Budapest súlyos károkat szenvedett, és további ezrek estek áldozatul a harcoknak és a terrornak. Nem „baloldali technokrata-pragmatista” elméletek nyomán jutottam e felsoroláshoz, ezek a magyar történelem eseményei. Tények. Mi módon lehet idézeteket úgy csoportosítani, hogy ne ezekhez a
tényékhez jussunk? A vereség, a bukás, az ország feldarabolása, a pusztulás megtörtént. Persze, értem én. Különböző „nemzeti elkötelezettségű” vagy egyenesen szélsőjobboldali írásokból lehet olyan „tényeket” kibányászni, amelyek a magukat előszeretettel „nemzeti-konzervatív”-nak nevezők ama kedvenc nézetét támasztja alá, hogy történelmünk évszázadai során mi ártatlan bárányok voltunk. Nép, amelyet a „balsors régen tép”, amely tatár, török és osztrák hadaktól, angol, francia, oláh, tót, rác és Habsburg ármánytól, bolsevisták tankjaitól, kommunistáktól szenvedett. Sorsa máig nem „rendeztetett”. E legendákból lesz a „nemzeti történelem”. „Minket belekényszerítettek” - csatákba, háborúkba, mészárlásokba, jogfosztásba, más népek elnyomásába. A népirtást nem mi követtük el, a németek csinálták. így lehet emelt fővel, büszkén-tisztán átlábalni történelmünk mocskos-véres évszázadain. így lehet boldogan lobogtatni a különböző, két- és háromszínü zászlókat. Lehet Trianon-emlékmüveket és Turulszobrokat avatni. A nép ettől lesz öntudatos és boldog. Most már csak a „bruttó hazai termékkel” kellene valamit kezdeni. Mert – lehet, az öntudat hiánya miatt – nem nő megfelelően. Csoportosítani sokféleképpen lehet, ám a vége mindig ugyanaz: a rendszerváltás húsz éve és a végén 2010. Amivel nem tudunk mit kezdeni.
Palackposta Erdélyből Mentsétek meg lelkeinket A palackba zárt, megrázó levelet Kós Károly írta 1911-ben. „Partra vetve” száz év múlva megtaláltam. Közkinccsé teszem, hogy okosodjunk. A szerző, Kós Károly építész, könyvkiadó, író és erdélyi politikus. Temesváron született, eredeti családneve Kosch, ami német felmenőkre utal, ám írása mélyen érző magyar ember tollából született. Megrázó, száz év múlva is magával ragadó, időszerű írás. Segít megérteni, elfogadni Trianont. Idézem néhány részletét. Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről. Kalotaszeg, 1911. szeptember 4. „Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram! Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „ Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók. ” (3. zsoltár, 2. vers.) Mert én láttam az Astra (Asotiatia Transilvana pentru Literatura Romána si Cultura Poporului Román – erdélyi román irodalmi és kulturális egyesület nevének rövidítése – Cs. A.) gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnék az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném le az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket [dászkel: román kántortanító – Cs. A.], iparost, kereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat. Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradiaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. […] És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett ott tanulni sokat az oláhoktól… Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság. Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság. Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan. És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utolsó esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság. Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen -, hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrilag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtük szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrilag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet. […] Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem
tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására nincsen szüksége - hisz nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. […] De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia. Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. […] Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsi-szentgyörgyre telepített Hitelbank akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, azAlbia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúr-miniszter asszisztenciája mellett – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.” Eddig a megrázó levél, a palackposta, ami kezembe került. A trianoni békeszerződés kilencvenedik évfordulóján írom e sorokat. Azokban a napokban, amikor békés házunk falaitól messze, Budapesten elvakult – „a faji gyűlöletre és kegyetlenségre mindenkor kész magyarok, akiket az erőszak és a faj mítosza visszavonhatatlanul megfertőzött” (Bibó, in Losonczi, 2005, 188.) –, soviniszta „megoldásokon” törik a fejüket. Ebben élik ki magukat. Mindennek megkoronázására magyarok, vagy csak magyarkodók külön megjelölt napot kaptak Trianon emlékére. Hol kezdjük el felfejteni e százéves írás szövetét, bemutatni, mit mond Kós Károly a mai magyarságnak? Az biztos: mást mond
nekem és az ország civilizált felének, és megint mást az elvakult szélsőségeseknek, a székelyhimnuszos sovinisztáknak. Nekem ez az írás azt mondja, hogy 1911-ben „a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrilag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van ”. Innentől kezdve kérdéses „ a magyar Erdély léte ”. Kemény szavak. Előre vetítették a komor, semmi jóval nem kecsegtető jövőt. Figyelni kellett volna rá. És tenni, tenni, tenni valamit. Megkísérelni menteni, ami még menthető. Többek között azt is mondja Kós Károly írása, hogy 1911 -ben, Trianon előtt közel tíz évvel a magyarok, románok és szlávok közös akaratából létrejövő szövetségi állam már csupán ábránd volt. Hacsak nem az antant kezéből kapjuk, ha nem az antant, a győztesek akarata hozza létre. Ám ez is csak egy halovány esély volt. Azt mondanám: bár az antant 1917 végén felajánlotta, mi már 1911-ben lekéstünk az Ausztriai Egyesült Államokról, az egyetlenről, ami megmenthette volna NagyMagyarországot. Többek között erről is lekéstünk. „ Mi mindig, mindenhonnan elkésünk. ” Kós Károly balázs-falvi levele azt bizonyítja, hogy tíz évvel Trianon előtt Erdélyben már minden elveszett. A háborúban győztes nagyhatalmak jószerivel csak a pecsétet ütötték rá arra, amit évtizedek hosszú során át az élet a Kárpát-medencében fokozatosan létrehozott. Mondják, hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa. A magyarság olyan különös-különleges nép, amely nem létező felsőbbrendűsége hamis tudatában élve évtizedeken át saját országának-hazájának széthullását készítette elő. Saját szerencsétlenségét kovácsolta. Ezek tények, egy ilyen országban nem nagyon okos dolog a balsorsot emlegetni, panaszolni. Mások hibáját-bűnét emlegetni a történtek miatt. A kiegyezés után és a balázsfalvi gyűlés előtt, bő négy évtizeden át a kezünkben, a magyarság vezetőinek kezében volt minden ütőkártya. Negyven év rengeteg idő. Bőségesen elég volt, lett volna arra, hogy a nemzetiségieket a nyelvhasználat és az önkormányzat megadásával, gazdasági sikerekkel magunkhoz édesgessük. Hogy nap mint nap bizonyítsuk, mennyivel jobb nekik nálunk, mint odaát, a határokon túl. Megszállott arisztokraták, szűk látókörű, félművelt dzsentrik és a helyi műveletlenek, a soviniszta tisztviselők Nagy-
Magyarország felbomlásán dolgoztak. A béke, a megértés, az együttműködés kis helyi hídjainak építgetése helyett évtizedeken át vadították a magyarság ellen a naponta megalázott, elnyomott nemzetiségieket. Nem leltem nyomát, így nem tudom, eljutott-e a korszak miniszterelnökei – gróf Khuen-Héderváry Károly (2 évig és 7 hónapig volt miniszterelnök), Lukács László (13 hónapig) és gróf Tisza István (4 évig) asztalára Kós Károly írása. Ám a levél megjelent a Budapesti Hírlap 1911. szeptember 6-i számában, így jogos azt feltételeznem, hogy tudtak róla. Mást mondok: az 1911-ben kelt levelet megelőzően Széli Kálmán (4 évig és 4 hónapig volt miniszterelnök) és Wekerle Sándor (3 évig és kilenc hónapig) semmit nem tudtak arról, mi folyik Erdélyben? A jelek szerint fogalmuk sem volt, másként nem mondhatták volna, hogy „ a magyarok a magyarok számára foglalták el ezt az országot, és nem másoknak. A magyar szupremácia és hegemónia teljesen jogos ” (Széli), vagy hogy „ a magyar parlament nem tűrhet semmiféle föderatív átszervezésre irányuló tervet. A tartományok régi határait meg kell tartani”. (Wekerle mondta 1917 végén, az antant különbékére vonatkozó ajánlatával egy időben, mintegy arra válaszul.) Aki ismerte Kos Károly levelét, az nem mondhatott ilyeneket. Ha csak egy kicsit ismerték volna a helyzetet, nem mondtak volna olyanokat, hogy „ Erdély uniója és Horvátország közjogi helyzete magyar belügy, s mint ilyen, nem képezheti nemzetközi alku tárgyát. ” (Tisza István mondta 1918 nyarán, a végső összeomlás előtt bő három hónappal.) Sok minden foglalkoztatta őket, főleg a birtokaik sorsa, éppen csak a nemzetiségi többségű vármegyék sorsával, jövőjével nem törődtek. Pontosabban törődtek: az általános kormányzati felfogás szerint a nemzetiségi lakosság magyarrá gyúrásán buzgólkodtak. Még azok után is, hogy ha addig nem tudták volna, Kós Károly 1911-ben megírta nekik: „ az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha”, továbbá „a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg oláhságunkat soha többé Legyünk a megértőnél is megértőbbek. Fogadjuk el, ne minősítsük, csak vegyük tudomásul, hogy a Magyar Királyság kormányainak évtizedeken keresztül a nemzetiségek erőszakos beolvasztása volt a
vezérlő eszméje. Kormányprogram. Mást nem nagyon tehetünk, hisz ez tény, maga az élet valósága volt. Még azt is hajlandó vagyok egy pillanatra elfelejteni, hogy tekintélyes kortársak időben figyelmeztették a magyar főrendeket, a rendi hatalmat: életveszélyes, önpusztító politikát folytat. (Idéztem.) Csak a végzetesen elvakultak, és/vagy a gondolkodásra teljesen képtelenek nem értették meg a nem túl bonyolult szavakat. Mindezt fogadjuk el, mert így történt. Ám akkor ma tessék elismerni, hogy a magyar felsőbbrendűség eszméjébe beleragadt szűk látókörű magyar rendi hatalom robbantotta fel Nagy-Magyarországot, vitte-vezette a Magyar Királyságot Trianonhoz. Elvesztettük Erdélyt, mert méltatlanok voltunk arra, hogy birtokoljuk. Elvesztettük az ott élő magyarságot, mert a történelem ítélőszéke előtt gyengének és alkalmatlannak bizonyultunk, hogy megtartsukmegmentsük őket. Minden más csak mutogatás és mentegetőzés.
Károlyi Mihály igazsága Álomország miniszterelnöke Az igazságát keresem, nem az életrajzát írom. Annyit azonban elöljáróban ki kell emelnem a mozgalmas életútból – bemutatandó az érzékeny embert, aki a politikust soha nem hagyta magára –, hogy nagy-birtokosként kezdte, és földosztó vált belőle. Tisztelői „foldosztó grófként” is emlegették. A mai alantas hangzavarban tájékozatlan emberek országvesztőnek nevezik. Károlyi Mihályra temérdek mocskot szórt az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rendszer. Pedig csak egyetlen „bűne” volt, de ezt az egyet míg élt nem bocsátották meg neki: kápolnai birtokát 1919 februárjában felosztotta a szegények, a nincstelen parasztok között. Bethlen István keményen támadta ezért a „meggondolatlan” tettéért. Persze, kellemetlen volt egy gróf példája, amit az arisztokrácia nem óhajtott követni. Horthy Miklós „igazságszolgáltatása”- egy koncepciós pert törvényes eljárásnak álcázva – hazaárulónak bélyegezte. Trianon felelősei helyett Károlyi Mihályon álltak bosszút. (Lám, Rákosiék nem találtak ki semmi újat. Törvénytelen perek már az őket megelőző rendszerben léteztek. „Haladó hagyomány” volt ez nálunk.) Mivel a rendszerváltással 1990-ben hatalomra került „nemzeti-kereszténykonzervatív” koalíció rövid, megtévesztő szünet után nagy ívben visszakanyarodott a múlt század harmincas éveinek szellemiségéhez, újra divatba jött az őszirózsás forradalom miniszterelnökét szidalmazni. Szélsőséges hangok mellett mértéktartó konzervatívok is – a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyva – arról értekeznek, hogy Károlyi Mihály vesztegette el NagyMagyarországot. A hazát. Azt az országot, amely Károlyi hivatalba lépése napján már nem is létezett. Eleink ezt akkor még nem tudták, becsmérlői máig nem vették észre. Vannak, akik szobrának eltávolítását követelik. Mit tudnak ők az országról, amelyben élünk, mit tudnak a magyar történelemről? Mondjuk el a nemzetnek, mi történt 1916-1918-ban
ezzel a soknemzetiségű Nagy-Magyarországgal. Derítsük ki, mi igaz a vádakból. Beszéljünk az évtizedeken át gondosan takargatott, százszor elhazudott tényekről. Mutassuk be a végjátékot, amelyben elveszett Nagy-Magyarország. Itt az ideje, hogy igazságot szolgáltassunk Károlyi Mihálynak. A tisztességnek, a felelős szónak, a történelmi tényeknek. Saját tisztességünknek, az önbecsülésünknek.
ELŐJÁTÉK Az időpont 1913, az első világháború „előestéje”: – Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg felhívta az illetékesek figyelmét: „egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen (Herre, 2000, 448.); – A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorfkijelentette: „Romániát a hármas szövetség szempontjából elveszettnek kell tekinteni a magyar soviniszta politika által a románok körében keltett elkeseredés következtében. ” (Jászi, 1982, 500.); – A Monarchia bukaresti nagykövete, gróf Ottokár Czemin, a cseh arisztokrata „ ismételten figyelmeztette Bécset, hogy Magyarország nemzetiségi politikáján változtatni kell, különben Románia csatlakozni fog az antanthoz Egy másik jelentésében Károly román király nyilatkozatát idézte, miszerint „ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, háború esetén Románia nem tudna a Monarchiával tartani… ’ (Jászi, 1982, 500.). Megismétlem, mert nehezen „megy át a rivaldán”: nem én mondom utólag, ők mondták – előre. Ne jöjjön senki azzal, hogy „ utólag könnyű okosnak lenni”, hogy „az utólagos bírálat nem korrekt”. Egy közepesen értelmes ember, még egy közepesen elfogult publicista vagy történész is első látásra meg tudja állapítani, ha akarja, hogy semmi nincs „utólag”. A Duna-menti Monarchia legmagasabb beosztású katonája és egy diplomatája, egymástól függetlenül, ám egybehangzóan és előre figyelmeztettek, hogy a „soviniszta magyar nemzetiségi politika” miatt Románia átáll az antanthoz. Es lön. A Monarchia hadügyminisztere időben, előre figyelmeztetett a kedvezőtlen esélyekre. És mi lett a vége? Bukás, a
Monarchia, benne Nagy-Magyarország széthullása. Ne rám és ne rájuk, hanem a korabeli magyar főrendi elitre tessék haragudni. A gőgjüket, a korlátolt világlátásukat, az ő alkalmatlanságukat panaszolják. A felelősségüket kell emlegetni. Senki ne kezdje Trianonért, Erdélyért vagy „kisebbségben szenvedő magyar véreinkért ” az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság és Kun Béla felelősségét emlegetni. Mert ez a történelmi tények tükrében egyszerűen nem igaz. Ha Tisza István és a magyar képviselőház tagjai nem olvasták volna -vagy ha olvasták, rég elfelejtették –, amit Széchenyi István, Teleki László, Eötvös József, Jászi Oszkár és Kós Károly korábban írtak, magas rangú osztrák és cseh személyiségek segítettek nekik. Megismételték a neves magyar elődök intelmeit. A figyelmeztetés azonban elszállt a semmibe, nem jutott el sem Bánffy Dezső, sem Apponyi Albert, sem Tisza István tudatáig. Jellemző, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös időben felismerte a veszélyt, ám ő „szlávbarát, a magyarság ellensége” volt, így a magyar kormány nem tett semmit a magyarromán viszony javítására.
KÍMÉLETLEN NAPTÁR Kísérjük figyelemmel az események időpontjait, könyörtelenül vezetnek lépésről lépésre. S az időutazás végén törvényszerűen ott vár Trianon. 1916. augusztus 17. (három és fél évvel Trianon előtt): Amire 1913-ban ketten is figyelmeztettek, három év múlva bekövetkezett. Részlet „Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépéséről” című iratból: „ 1. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország a Román Királyság területét a jelenlegi határai között minden tekintetben garantálja. 2. cikkely. Románia hadat üzen Ausztria-Magyarc rszágnak és a jelen szerződés katonai egyezményében megállapított módon és feltételek szerint meg is indítja ellene a hadműveleteket. […] 3. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott,
az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére. ” 4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg: Ez a határvonal kezdődik a Prutnál lévő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoselitza mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Caremos folyó összeomlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Slogig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza és a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd — Vásárosnaményt Romániának hagyva – dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Körös, a Fehér és a Sebes Körös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig. ” (Trianon, 2003, 17.) A szerződést akkor nem hozták nyilvánosságra. A Szerződés e cikkelye szerint Erdély új határa a későbbi trianoni határnál mintegy 20-40 kilométerrel nyugatabbra húzódott, Gyula, Békéscsaba és Makó is román fennhatóság alá került volna. Veszélybe került Nyugat-Magyarország is. Benes igyekezett meggyőzni az antant vezetőit egy Csehszlovákia és Jugoszlávia között létesítendő „szláv korridor” (folyosó) létrehozásának szükségességéről. Ha megvalósul, Sopron, Szombathely, Szentgotthárd, Zalaegerszeg is elvész. Furcsán hangzik, ám igaz: hajói meggondoljuk, örülni is lehetne a trianoni békének, mert sokkal rosszabbul is járhattunk volna.
A későbbiek miatt figyelmet érdemel, amire senki nem figyelt, vagy ha igen, eltitkolta: a szerződés „Ausztria-Magyarországról” beszél, „az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területeket” említi. Egy szó nincs benne Magyarországról, a magyar államról, a Magyar Királyságról. Később magyar részről rosszallták, hogy nem állt szóba velük-velünk senki. Népünk vészesen tájékozatlan köreiben máig erősen tartja magát az a vád, hogy a bűnös a Tanácsköztársaság, mert, úgymond, az „antant a kommunistákkal nem akart szóba állni”. Nem erről volt szó. Mint később látni fogjuk, az antant számára magyar állam, magyar kormány jogilag nem létezett. Csak „Ausztria-Magyarország”, az „Osztrák-Magyar Monarchia” meghatalmazott képviselőivel voltak hajlandók szóba állni. Velük írták alá Padovában a később annyit vitatott fegyverszüneti megállapodást. 1917. július 20. (két és fél évvel Trianon előtt): A szerbek és a horvátok képviselői aláírták az úgynevezett „korfui egyezményt” a szerb-horvát-szlovén állam megteremtéséről; 1917. december: Az antant különbékét ajánlott. I. Károly császár – Wekerle Sándor magyar miniszterelnök egyetértése mellett – elutasította az ajánlatot. 1918. június 3.: Franciaország elismerte a „csehszlovák államot”; 1918 nyarán (három hónappal az összeomlás előtt): Gróf Tisza István közölte gróf Esterházy Móriccal: „Erdély uniója és Horvátország közjogi helyzete magyar belügy, s mint ilyen nem képezheti nemzetközi alku tárgyát. ” (Esterházy, 2000, 515.); 1918. augusztus 16.: Nagy-Britannia és … 1918. szeptember 3.: az Amerikai Egyesült Államok szövetségesének ismerte el a „csehszlovák nemzetet”; 1918. október 17.: A miniszterelnök még Wekerle Sándor, amikor gróf Tisza István elismerte, hogy elvesztettük a háborút. Részlet 1918. október 17-én a Képviselőházban elmondott beszédéből: „ T. Ház! En nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnák az ellenségnek a
végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem le-hét, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak. ” (Trianon, 2003, 19.) Végre valaki kimondta a magyar képviselőházban a nyilvánvalót. Éppen ideje volt. Ugyanakkor Tisza ismét túlzott-tévedett. A „hősies védekezéshez” ugyanis, ami „az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenné ”, a Monarchiának már nem volt megfelelő fegyveres ereje. Azokban a percekben, amikor ő beszélt, az olasz és az orosz fronton harcoló hadosztályok, ezredek egész sora tagadta meg az engedelmességet. Badenben már készült a főparancsnokság jelentése a hadsereg felbomlásáról. A felbomlás könnyen megérthető. Egyrészt a legénység és az alsóbb rangú tisztek egy része már nagyon utálta a háborút. Négy éve harcoltak, éhesek, rongyosak voltak, belefáradtak a háborúba. Szerepe volt ebben az általános anyaghiánynak is. Shvoy Kálmán vezérkari őrnagy írta a naplójába: „ 1918. November 3: Nem volt ennivaló, nem volt ruha, nem volt lőszer. ” (Shvoy, 1983, 28.) Ruha nélkül sem könnyű, ám élelmiszer és lőszer nélkül lehetetlen háborúzni. Ebben nem volt különbség magyar, német vagy nemzetiségi legénység között. Másrészt ne feledkezzünk meg arról, hogy a Monarchia hadseregének több mint a fele nemzetiségi legénységből állt, alacsony volt a magyarok aránya. „A színes zekék tarkabarka nemzetiségi keveréket takartak. Száz k. u. k. (kaiserliche und königliche, magyarul császári és királyi – Cs. A.) katonából 29 volt német, 18 magyar, 15 cseh, 9 lengyel, 8 rutén, 7 szerb-horvát, 5 román, 5 szlovák, 3 szlovén, 1 olasz. A németekből tevődött össze a gyalogság 26%-a, a vadászok 46%-a, a tüzérek 40%-a és a műszaki csapatok 50%-a. A lovasság 33%-a magyar volt, az utászok 26%-a cseh. A 102 gyalogezredből mindössze 7 tiszta német.” (Herre, 2000, 381.) A Monarchia hadseregében tehát mindössze 18 százalék a magyar és 28 százalék a Magyar Királyság nemzetiségeiből – ruténekből, szerbekből, horvátokból,
románokból, szlovákokból, szlovénekből – álló legénység aránya. Ha ehhez hozzávesszük a cseh hadsereg 15 százalékát, az adatok kíméletlenül mutatják a magyarság számára nagyon kedvezőtlen erőviszonyokat. A nemzetiségi ezredek 1918 végén már az újonnan alakult államok: a délszláv királyság és Csehszlovákia, továbbá az Erdéllyel és a Bánáttal bővült Román Királyság hadseregét erősítették. Mai „nemzetiek” netán azt hiányolják, hogy Károlyi vagy bárki parancsára a cseh ezredek nem verték ki a román királyi hadsereget a Tiszántúlról és Erdélyből? Gondolkodik is e hazában valaki, vagy csak ábrándozunk? A Monarchia hadseregét az antant túlereje legyőzte a frontokon. A hadsereg felbomlott, a nemzetiségiek a magyarok ellen fordultak. A lehasznált magyar maradék számszerűen és harcértékét tekintve is jelentős hátrányban volt az antant és az utódállamok antant által felszerelt és irányított haderejével szemben. A hadsereg felbomlásában az öntudatra ébredt nemzetiségek mozgalmai jelentős, mondhatni döntő szerepet játszottak. A fronton lévő csapatok nagy része 1918 októberében megtagadta az engedelmességet. A nemzetiségi ezredek részben szétszéledtek, részben vonultak haza. Vagy átvették a hatalmat, mint például Horvát-Szlavonországban, Fiúméban. Még nem Károlyi Mihály, még Wekerle Sándor a miniszterelnök, amikor a főparancsnokság jelentései szerint nem akart tovább harcolni, „a lázadás és a felbomlás között ingadozott” 4 gyalogos hadosztály, 2 lövészhadosztály, 1 huszárhadosztály, 9 gyalogezred, 9 vadászezred, 1 tüzérezred. „A háborúban elkövetett katonai kötelemsértések kivizsgálására alakult bizottság” jelentése szerint a hadsereg október végén már „a legteljesebb felbomlás, lázadás vagy fegyelmezetlenség” állapotában volt. A fölbomlás láttán több csapatparancsnok sürgette a fegyverletételt. Kijelentették, ha a főparancsnokság késlekedik, saját felelősségükre fognak cselekedni. József főherceg jelentése szerint „ a fegyverszünet leggyorsabb megkötése volna az egyetlen radikális megoldás, ha a hadsereg nem akar bolsevizmusban feloszlani (Jászi, 1989, 43-45.) Jászi írja: „A hadsereg-főparancsnokság már Bécsben és Badenben is, a saját főhadiszállásán is bizonytalannak érzi a helyzetet”. Shvoy Kálmánt
idézem az olasz frontról: „ 1918. Október 28. Megkaptuk a parancsot a visszavonulásra. […] A 3. és a 13. hadtest nem tudott az erős támadásoknak ellenállni, áttörték, a 38. hadosztály nem is akart harcolni, ezért […] a hadsereg elrendelte (sic!) a visszavonulás megkezdését. ” (Shvoy, 1983, 26.) Az a hadsereg, amiről Tisza beszélt, már nem létezett. Beszédében mentegetőzött, „az erőviszonyok beállott eltolódását” emlegette. Saját felelősségéről egy szót sem szólt. Arról például hallgatott, hogy Németország illetékes vezetőihez hasonlóan ő sem ismerte fel az Amerikai Egyesült Államok beavatkozásának veszélyét és következményeit. Amire Károlyi egy évvel korábban figyelmeztette a magyar kormányt. Legalább utólag bocsánatot kért volna, hogy tévutakra vezette, a vesztébe vitte a magyar nemzetet, a Magyar Királyságot. Nem tette, a bejelentés után elvonult. Igazi úri gesztus volt, ám nem sokra mentünk vele. A rideg valóságot tudomásul vevő mondata azonban fontos felismerésről, józanságról tanúskodik: „keresnünk kell a békét, oly feltételek mellett, amelyeket ellenségeink elfogadnak”. Tisza legalább nem ábándozott, tisztában volt azzal, hogy a feltételeket a győztesek diktálják. A béke nem „magyar béke”, nem olyan lesz, amilyet mi szeretnénk, amiről mi álmodozunk. Ezt írjuk a javára. Népünk ezt máig nem képes sem felfogni, sem elfogadni. Mindemellett Tisza István felelőssége megkerülhetetlen. Korabeli írások szerint előre látta, hogy egy háború a Monarchia vereségét, felbomlását, a soknemzetiségű Magyarország végét jelenti. Kiváló jós, ám alkalmatlan, sőt felelőtlen politikus volt. Végül a lavina lett a végzete, melynek elindításában több éven keresztül ő is közreműködött. Történelmi ismeretekben (is) erősen korlátozott utódait mindez nem zavarta abban, hogy szoborral jutalmazzák „áldásos” tevékenységét, így fejezzék ki a magyar nép háláját az első világháború több mint félmillió magyar áldozatáért, és a trianoni drámáért. A háborút követő nyomorért. A szobor nem lett volna olyan nagy baj. A köznép azt sem tudja már, hol áll, meg annyi szobor van az országban, amin lehetne vitatkozni. Nem a szobor, az üzenete az, ami megdöbbentette a demokrácia hazai híveit. A választási győzelem után, 1998-ban Tisza István valószínűleg azért
lett oly rokonszenves az „ifjú demokraták” számára, mert fegyveres karhatalommal távolíttatta el a képviselőházból az ellenzéket. Vonzó történelmi példa volt „a parlament ellenzék nélkül is működik” miniszterelnöke számára. A 2010-es választásokig kellett várni, mire felismerték: az ellenzéket demokratikus választásokkal is „el lehet távolítani” az útból. Ide kívánkozik egykori honfitársunk, egy „elszakított” magyar keserű véleménye: „ aki Tisza Istvánnak szobrot állít, az nekünk ne jöjjön a kettős állampolgársággal, meg hasonló lózungokkal! ” Nézzük tovább az időpontokat: 1918. október 28.: A Csehszlovák Nemzeti Tanács Prágában kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot; 1918. október 29.: A horvát sabor (országgyűlés) hivatalosan bejelentette, hogy Horvátország elszakad az Osztrák-Magyar Monarchiától, egyidejűleg kimondta Horvátország függetlenségét; 1918. október 30.: Wekerle Sándor miniszterelnök rendeletére Fiúmét átadták a horvá-toknak. Miután egy horvát gyalogezred lefegyverezte az osztrák-magyar karhatalmat; 1918. október 31.: A császár, I. Károly rendeletére Horthy Miklós főparancsnok átadta a Monarchia flottáját a Délszláv Nemzeti Tanácsnak; 1918. december 1.: Az 1916. augusztus 17-én, az antanthatalmak és a Román Királyság között létrejött „együttműködési szerződés” alapján a Román Nemzetgyűlés kimondta Erdély egyesülését a Román Királysággal. Részlet „A gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozata a románok lakta magyarországi területek és Románia egyesüléséről” című okmányból: „I. Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői december 1-jén nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárott, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés külön is kijelenti a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között elterülő egész Bánátra. ” (Trianon, 2003, 39.) Nagy-Magyarország egykori nemzetiségei kinyilvánították szándékaikat. A Magyar Királyság 1918. november 1-je, Károlyi
Mihály hivatalba lépése előtt megszűnt létezni. A történelem ítélőszéke előtt megmérettünk és könnyűnek találtattunk. Elvégeztetett. Jogilag néhány nappal, gyakorlatilag már évekkel, sőt évtizedekkel Károlyi miniszterelnöki kinevezése előtt. A nemzetiségek elszakadást kimondó határozatai már csak a pecsétet ütötték a történelem ítéletére. Ezek után kérdezem: mit akartak Horthyék, mit akar ma bárki Károlyi Mihálytól? A bemutatott naptárból világosan kitűnik, milyen álságos, koncepciós bosszúper volt, amit Károlyi Mihály ellen Horthy bírósága lefolytatott. Mennyire alaptalan, milyen hazug minden szó, ami manapság ellene elhangzik. 1918. október 31.: Károlyi kinevezésének napja. IV. Károly király megbízásából József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Pontosabb azt mondani: a káosz és a tanácstalanság kellős közepén találtak egy csődgondnokot. Egy gazdaságilag és katonailag a végét járó, nemzetiségi feszültségek szabdalta ország teljes csődjét levezényelni. Megengedem, még az is lehet, I.-IV. Károly császár-király, a bécsi udvar és a vezérkar nem is vették észre, hogy a „hajó” – a kapitány személyétől teljesen függetlenül – menthetetlenül elsüllyed. A császár-király néhány napos bizonytalankodás után – közvetlen környezete heves ellenkezése mellett – úgy gondolhatta, Károlyi Mihály az egyetlen politikus, aki még nem járatta le magát, aki még tehet valamit. Lehet, ám ki tud olvasni egy válságos helyzetben sokféle befolyás között ingadozó király gondolataiban. Károlyi kormánya első napjaiban még azt hihette, hogy a háborús vereség és a gazdasági káosz mellé a nemzetiségi ellentétek jóvátehetetlenül elmérgesedett sebeit is megörökölte. Hamarosan látnia kellett, hogy a gyorsan pergő események ezen már rég túlmentek.
KÜLÖNBÉKE Olyan előzmények után kapta meg a miniszterelnöki megbízatást, hogy egy évvel korábban, 1917 végén álomvilágban élő meggondolatlan elődei (miniszterelnök Wekerle Sándor) és tétova uralkodója (I.-IV. Károly császár-király) közösen elutasították az
antant különbékére vonatkozó – az adott helyzetben számunkra nagyon kedvező – ajánlatát. Ez nem ábránd volt, Smuts tábornok és gróf Mennsdorf, a Monarchia egykori londoni nagykövete tárgyalásait Hajdú Tibor és Jeszenszky Géza történészek mellett Bryan Cartledge is megerősíti. (Hajdú, 1990, Jeszenszky, 2005, Cartledge, 2009, 59.) Az ajánlat számunkra szó szerint az utolsó utáni pillanatban érkezett. Amikor még volt, lett volna lehetőség a károkat mérsékelni, mert az antant 1917 végén szerette volna leválasztani a Monarchiát Németországról. Az ajánlat így hangzott: ha a Monarchia azonnal különbékét köt és önkormányzatot ad a nemzetiségeinek, garantálják a határait. Ez felülírhatta volna a cseheknek, románoknak tett korábbi antant-ígéreteket. Sajnálatos, hogy sem I.-IV. Károly császár-király, sem Tisza István, sem Wekerle Sándor, sem a vezérkar, sőt a magyar képviselőház sem volt tudatában annak, hogy a Monarchia, benne a Magyar Királyság, az összeomlás küszöbén áll. A „magyari urak” nem vették észre, hogy a felbomlásnál minden más megoldás, még egy szövetségi állam is jobb. Nem ismerték fel, hogy mentőövet kaptak, mert a szövetségi állam az egyetlen lehetőség a Magyar Királyság megmentésére. Az önálló Magyar Királyság kikiáltásával a Monarchiától függetlenül is keresni kellett volna a kiutat a csődből. Az egykori rendi hatalom mérsékelten tájékozott késői hívei máig lázasan keresik a bűnbakokat. Akikre rá lehet kenni Trianont. Károlyi Mihály az egyik kedvenc bűnbakjuk. (A másik a „zsidó Kun Béla” és a magyar zsidóság általában.) Az antant kezdeményezése – amelyet titkolt örömmel, ám kellő alázattal azonnal el kellett volna fogadni – nem járt sikerrel. A gőg, a magyar felsőbbrendűség mítosza – mint korábban már annyiszor – ezúttal is legyűrte a józan ész parancsát. A nemzetiségek számottevő – helyenként túlnyomó – többsége a perifériákon önmagában talán nem robbantotta volna fel Nagy-Magyarországot. Ha a kiegyezést követő magyar kormányok – amikor még lehetett – egyezkednek velük. A 19. század végén, legkésőbb a 20. század elején orvosolják sérelmeiket. Magukhoz emelik, emberszámba veszik a nemzetiségieket, nyelvhasználatot és önrendelkezést, esetleg választójogot is adnak nekik. Vonzóvá teszik
számukra Magyarországot. Közel negyven évük volt erre. 1918 utolsó két hónapja – amikor Károlyi jött – már nem az egyezkedésről szólt. Az utolsó néhány hónap egy kivérzett, elfáradt, megvert ország végvonaglása volt, már nem szólt semmiről. Mindez 1918 októberében történt. Azt akarom ismételten rögzíteni, hogy Károlyi a nemzetiségi területek leválása és a katonai felbomlás után, a csőd kellős közepén lépett színre. Megmásíthatatlan tényekkel, zűrzavarral volt kénytelen szembenézni. Esélye sem volt, hogy bármit tegyen a győztes hatalmak akarata ellenében. Utólag hibáztatják Károlyit, miért írta alá a belgrádi egyezményt. Herczegh Géza írja: „A baj nem a belgrádi egyezmény aláírása volt, amivel az ellenforradalom igazságtalanul vádolta Károlyit, hanem az, hogy az egyezményt az antant és az éppen itt döntő szóval rendelkező francia kormány nem tartotta be. ” (Herczegh, 2003, 725.) Mint később látni fogjuk, a francia kormány azért nem tartotta be az egyezményt, mert nem ismerte el a magyar kormányt. Ormos Mária fontos dologra hívja fel a figyelmet: „Láttuk: a magyar kormány két forrásból kétféle értesülést kapott. Egyet Padovából arról, hogy az ott kötött fegyverszünet érvényes; egy másikat Franchet d’Espereytől, aki azt közölte a magyar kormány küldötteivel, hogy a balkáni frontszakaszra vele kell érvényes szerződést kötni. Az ellentmondást Budapesten nemigen lehetett feloldani. ” (Ormos, 2003, 731.) Mint Clemenceau alábbi táviratából kiderül, a tábornok járatlan volt a nemzetközi jogban. Ám mit tehetett volna Károlyi? Ha nem írja alá, Magyarország hadiállapotban marad, a francia, a román és a csehszlovák hadsereg egyesített támadását vonja az országra.
KÁROLYI „ÁLKORMÁNYA” Károlyi miniszterelnökként valószínűleg nem is tudta, hogy egy „nemzetközileg nem létező” állam „álkormányának” a feje. Részlet Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter táviratából, amelyet 1918. december 1-jén a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokának, Louis Franchet d’Esperey tábornoknak küldött:
„A külügyminiszter a következő pontokat jelezte nekem: 1. A szövetségeseink által november 3-án Ausztria-Magyarországgal aláírt fegyverszünet tartalmazhatott volna – ugyanúgy, mint az olasz front esetében – a keleti frontra vonatkozó végrehajtási egyezményt, azonban ezt az egyezményt csak az osztrákmagyar állam megbízottjaival lehetett volna aláírni, akik a fegyverszünetet aláíró fennhatóságtól eredő, annak rendje szerint korlátlan meghatalmazással vannak felruházva. 2. Franchet d’Esperey tábornok, aki felmérte a helyzetet, november 13-án fogadta gróf Károlyi küldötteit, akikkel fegyverszüneti egyezményt írt alá, egy állítólagos magyar állam nevében (amely nem képezte a Szövetségesek elismerésének tárgyát és nemzetközileg nem létezik). 3. Az így megkötött fegyverszünetet azonnal meg kellett volna semmisíteni, mivel a francia tábornoknak semmilyen jogcíme nem volt arra, hogy a Szövetségesek minden határozatán kívül elismerjen egy új államot és tárgyaljon vele. […] 4. Maga a fegyverszünet szövege hibás, mivel a 17. cikkely meghagyja a magyar álkormánynak a lehetőséget, hogy továbbra is az összes magyar területet igazgassa. 5. Gróf Károlyi erre a pontra hivatkozva menesztett magyar csapatokat Szlovákiába, amelyek szlovák területeket dúltak föl, bebörtönözték a korábban a csehekkel együttműködő lakosokat, üldözték és lemészárolták a cseh hadsereg kisebb egységeit, amelyek a forradalom által elűzött magyar hatóságok kivonulása után szállták meg a szlovák területeket. 6. Márpedig a csehszlovák államot a Szövetségesek elismerték, hadseregét szövetséges hadseregként ismerték el, megbízottját elfogadta a versailles-i konferencia, amely az osztrák-magyar fegyverszünet előírásait meghatározta. Következésképpen a csehszlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására, ha másként nem, hát a volt OsztrákMagyar Monarchia területeinek megszállásáról határozó fegyverszünet végrehajtásában részt vevő
szövetséges jogcímén, jóllehet a határok megállapítása még hátravan. ” (Trianon, 2003, 38.) E szöveg nagyon sok máig élő tévhitet felszámolhatna, ha nem lennének napjainkban is nagyon sokan, akik a ködösítésben érdekeltek. Világosan elénk tárul az 1918-as helyzet képtelensége. A Magyar Királyság, a magyar állam – igaz, hogy a Monarchia, egy dualista állam keretében – létezett. Önálló magyar parlament működött, Ausztria császára Magyarország királya volt. Ezzel szemben olyan közjogi egységet, hogy „cseh-szlovák állam”, nem találunk. Ennek ellenére a Szövetségesek a működő magyar államot nem létezőnek tekintették, a nem létező csehszlovák államot viszont szövetségesüknek ismerték el. (Mégiscsak el kellett volna fogadni 1871-ben a „trialista” – oszt-rák-magyar-cseh – Monarchia tervét. Másként, sokkal kedvezőbben alakulhatott volna a történelmünk.) Az előzőkből következik, hogy tájékozatlanság és naivitás minden olyan vélemény, miszerint 1918-1919-ben „szervezés”, „erős kéz”, „határozott”, „rendkívüli” vezetők – mint például Horthy – megakadályozhatták volna az ország feldarabolását. (Horthy Miklósnak egyébként esze ágában nem volt szerény „haderejét” a románok ellen bevetni, vagy bármit „megakadályozni”. Ő akkor és ott felmérte, hogy mire képes – és Szegeden veszteg maradt.) Ha nem ismerjük a korabeli viszonyokat, a katonai erőt és a nagyhatalmak politikai szándékait – minden olyan egyszerű. És százezrek hiszik a történelemként előadott gyermekmeséket. Ismerjük a mondást: a tudatlanság a lehetőségek széles választékát kínálja. Ormos Mária így folytatja: „Azok az elméletek, amelyek szerint Károlyi tévedett, amikor a francia és nem az olasz „vonalat” követte, meglehetősen naivak. „Olasz” fegyverszünetről ugyanis nem volt szó, még kevésbé állt fenn annak a lehetősége, hogy Magyarországot olasz erők szállják meg, részben, mert ezeknek fontosabb feladatokat szántak, részben mert az olaszok egyetlen falut sem szánhattak meg össz-szövetségi jóváhagyás vagy a nemzetközi botrány veszélye nélkül. Hogy azután minden realitástól elvonatkoztatva mit eredményezhetett volna az olasz bevonulás, erről aligha érdemes fantáziáim. Annyit talán mégis meg lehet
említeni, hogy a csehszlovák hadsereg élén 1919 májusáig olasz főparancsnok állt, s az olasz politika ez idő szerint szerfelett barátságos volt mind Ausztria, mind Románia irányában. ” (Ormos, 2003, 733.) Az „ismerd meg hazád népének gondolkodását” mozgalomból tudom, van olyan vélemény is, miszerint „ a budapesti Károlyi-kör renyhe, gondolat nélküli uralkodási vágya” is hozzájárult a történelmi Nagy-Magyarország felbomlásához. Ez az „uralkodási vágy” olyan képtelenség, amit még minősíteni sem érdemes. Károlyi, meg az „uralkodási vágy”? Vannak, akik még ma is olyan részletkérdésekkel bíbelődnek, hogy Károlyi Mihály miért írt alá Belgrádban. Úgy tesznek, mintha a magyar miniszterelnöknek, egy „álkormány” élén, választási lehetősége lett volna. Magyarország a nemzetközi jog szerint a Monarchia egy tartománya volt, a győztes nagyhatalmak szemében ő és országa „nemzetközileg nem is létezett”. Annak a kritikának sincs sok értelme, hogy Károlyi „harc nélkül feladta” a később elcsatolt országrészeket. Miért, ha szétlöveti a városokat, az jobb lett volna? Kun Béla Tanács-köztársasága megkísérelte a lehetetlent. Csapatai Stromfeld Aurél vezetésével északon magyarlakta területeket foglaltak vissza, ám a győztes nagyhatalmak azonnal visszaparancsolták őket. Tényként ismételten le kell szögeznem, hogy 1919-ben nem Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, hanem Kun Béla, a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege volt az, amely legalább megkísérelte, hogy megtartsa azokat a területeket, ahol többségében magyarok laktak. Ebben az időben Horthy Miklós fővezér Nemzeti Hadserege Szegeden baloldaliak, szocialisták, kommunisták és zsidók üldözésével foglalatoskodott. Károlyi Mihály nyakába varrni azt a csődöt, amelyet a rendi Magyarország évtizedeken keresztül akaratlanul, ám vakon készített elő, nem több, mint egy jellemző magyar „nemzeti” legenda. Önfelmentő, bűnbakokra mutogató tisztátalan önámítás. Valami sajátos magyar önvédelmi reflex terméke. Mondván, hogy mi mindig kedvesek, jó szán-dékúak, rokonszenvesek és okosak voltunk, csak a „szegény magyar népet” már megint elárulták. Hol? Kik? Ez már a beszélő felfogásától, pártkötődésétől, világnézetétől függ. Hol
máshol, mint Bécsben. A „Habsburgok, akik a vagyonukat mentették”. Vagy „Kun Béla, a zsidók és a vörösök”. A nyílt vagy burkolt antiszemitizmus gyakran előjön, ott lappang a „nemzetmentő” megoldásokban. Van harmadik változat is: a Habsburgok és a kommunisták együtt. Meg ez a „renyhe, gondolat nélküli uralkodási vágy”, ez a Károlyi Mihály. Van itt választék, kérem. Tájékozódás, ismeretek, gondolkozás nélkül, komolykodva írják, mondják, hogy ott volt „egy félmilliós magyar hadsereg”, ezek kisöpörték volna hazánkból a cseheket, rácokat, románokat, sőt, a franciákat is. Az „antant már ki volt vérezve”. (Ez a „kivérzett antant” friss termés, egy fórumon írta az átlagnál egy kicsit korlátozottabb tájékozottságú magyar.) És a mese folytatódik: e hadsereg csak parancsot várt, de hiába várták, mert Bécsben árulás volt. Azt nem kérdezik meg, zavaros gondolkodásukban fel sem merül, hogy Horthy miért nem adott parancsot ennek a félmilliós magyar hadseregnek? Ő ott volt Szegeden, „délen”, ahol az említett nagyszerű magyar hadsereg állítólag állomásozott, és várta a parancsot. Délen valóban volt egy félmilliós hadsereg, az antant Keleti Szövetséges Hadserege. És volt még Csaba királyfi is „csillagösvényen”. Meg a nagy magyar álomvilág. Mindezt Károlyi Mihály védelmében, és azok számára írom, akik a történelem tényei helyett az álmaiknak, és ami rosszabb: az indulataiknak hisznek. Azoknak írom, akik ilyen nézeteket vallanak, képviselnek, terjesztenek. Ez az elmélet sem jobb, mint az „oláhokat-cseheket-rácokat’’ és a franciákat hibáztatni, akik úgymond „elrabolták a hazánkat”. Azt a „hazát”, ahol tízmillió magyar mellett tizenegymillió nemzetiségi: horvát, német, szerb, szlovák, szlovén, román és rutén élt. A sűrűn emlegetett közös haza, a háromszázhuszonötezer négyzetkilométer az ő hazájuk is volt. Sőt. Mivel többen voltak, mint mi, kicsivel több jogon volt az ő hazájuk, mint a miénk. Akikkel a „boldog békeidőben” nem voltunk hajlandók „frigyeket kötni”. Hiába tanácsolta Széchenyi István. Ő különben is elégedjen meg azzal, hogy „a legnagyobb magyar”, szobra van és a Magyar Tudományos Akadémia róla lesz-van elnevezve. A nézetei? Azokat nem ismerik, ha ismernék, sem kellene. Mert nem
egyeztethető össze az évszázadokon át buzgón ápol-gatott mítosszal, a magyar felsőbbrendűség önpusztító eszméjével. Károlyi Mihály és kormánya mindössze valamivel több, mint két hónapig bírta. Ennyi idő alatt kellett volna évtizedek hibás politikáját jóvátenni, megmenteni a „történelmi” NagyMagyarországot. Azt az országot, amelyet Andrássy Gyula (aki még 1871 -ben megbuktatta Magyarország egyetlen mentsvárát, a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét), Apponyi Albert (a „Lex Apponyi” atyja, aki bezáratta a nemzetiségi iskolákat), Bánffy Dezső, Tisza Kálmán és Tisza István (az erőszakos magyarosítás „apostolai”), Széli Kálmán („A magyar szupremácia és hegemónia teljesen jogos ”), és Wekerle Sándor („A magyar parlament nem tűrhet semmiféle föderatív átszervezésre irányuló tervet”) fokozatosan sodortak a végső bukás felé. Andrássyt 1871-ben még csak meg tudom érteni: a kiegyezést követő nagy boldogság közepette bízott a nemzetiségek magyarrá gyúrásának sikerében. Ám harminc-negyven évvel később Bánffyt és Tiszát, az 1917es Wekerlét még megérteni sem lehet, hisz ők már láthatták, hogy a terv kivitelezése reménytelen. Napjainkban az igazi felelősök szellemi utódai Tiszának szobrot emelnek, Károlyit és a két forradalmat gyalázzák, szobrát letakarják és el akarják távolítani. Mondván, ő a felelős Trianonért. Mint láttuk, Károlyi Mihály egy romokban heverő, „széthordott” ország maradványait, a csődöt vette át elődeitől, ott már nem volt mit sem megmenteni, sem elvesztegetni. Amikor 1918. november 1-jén Károlyi Mihály elfoglalta hivatalát, az állam, amelynek miniszterelnöke lett – mondjuk ki nyíltan – már nem létezett. Október végére a „közös” hadsereg felbomlott. A katonai vereség és a gazdasági csőd mellett a helyzetet az tette végképp reménytelenné, hogy elnyomott és vérig sértett nemzetiségeink 1918. október végére már elvesztek, „körkörösen” elszakadtak a Magyar Királyságtól. A háború előtt Bánffy, Wekerle vagy Tisza még tárgyalhatott volna a nemzetiségiekkel. A magyar felsőbbrendűség konok mítoszától eltelve-elvakítva nem tárgyaltak. 1918 végén már késő, nagyon késő volt. Már nem volt kivel tárgyalni, Károlyival már nem állt szóba senki.
A békeszerződés aláírásáig még öt miniszterelnök lépett hivatalba: Berinkey Dénes (1919. január 19.), Peidl Gyula (1919. augusztus 1.), Friedrich István (1919. augusztus 6.), Huszár Károly (1919. november 24.) és Simonyi-Semadam Sándor (1920. március 15.). Tulajdonképpen sem Károlyi, sem az őt követő „ötök” nem tekinthetők Nagy-Ma-gyarország, a Magyar Királyság miniszterelnökének. A tényekről a közvélemény és a politikusok keveset tudnak. Mehetett Károlyi ahová csak akart: – Horvát-Szlavonország és a Délvidék (egyrészt a szerb-horvátszlovén állam megteremtéséről 1917. július 20-án aláírt „korfui szerződés”, másrészt a horvát sabor 1918. október 29-i döntése következtében, mely szerint Horvátország elszakad a Monarchiától, és önálló államként folytatja), – a Felvidék (miután 1918. október 28-án a Csehszlovák Nemzeti Tanács Prágában kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot), – és Erdély (az antanthatalmak és a Román Királyság között 1916. augusztus 17-én létrejött Szerződés, továbbá a Román Nemzetgyűlés 1918. december 1-ji, „a románok lakta magyarországi területek és Románia egyesüléséről ” szóló határozata következményeként) jogilag vagy gyakorlatilag (katonailag) már nem tartozott a Monarchiához, illetve Magyarországhoz. Miről tárgyalhatott volna egy „nemzetközileg nem létező” ország „álkormányának” feje egy francia tábornokkal? Vagy bárkivel. Nemeskürty István nem sokkal a rendszerváltás előtt fontos dolgokat írt: „ Úgy tűnik, hogy a huszadik századi Magyarország sorsa ekkor, 1896 táján dőlt el. Pontosabban: a Bánffy Dezsőkormány uralomra jutásával. ” Tudni kell, hogy a Bánffy-kormány tevékenységét erőszakos nemzeti-soviniszta politika, a nemzetiségek kíméletlen elnyomása jellemezte. A szöveg így folytatódik: „Az 1896 utáni kormányok, főleg pedig személy szerint Tisza István és köre, de az ellenzék is, azt a súlyos hibát követték el, hogy sem az uralkodó és a közös hadsereg, sem pedig a választójogot követelő közvélemény igényeit nem elégítették ki. […] Ritka eset, és szerfölött tanulságos, hogy egy országot kormány és
ellenzék közös akarattal visz a katasztrófa felé. ” (Nemeskürty, 1987, 262-263.) Megfontolandó, bölcs szavak: sorsunk a 19. század végén dőlt el. Bánffy Dezső, Tisza István, a kormány és az ellenzék „ közös akarattal ” sodorták az országot a „ katasztrófa felé Annál nagyobb a meglepetésünk, mikor húsz évvel később egy egészen más Nemeskürty István, méltatlan stílusban Károlyi Mihályt teszi felelőssé Nagy-Magyar-ország felbomlásáért. Hány véleménye van, és melyik véleménye az igazi? A védelem, a tisztesség szavait Illyés Gyula írásával zárom: „Károlyi tőrbe ejtése, az a csak útszélinek minősíthető gáncsvetés, ahogy tiszteletre méltó pályáján nemcsak elbuktatták, de arról nyomban le is rúgták: a „zárt ajtók”, a repedt kulisszák mögött szokásos aljapolgári politizálásnak oly rikító esete, hogy anatómiai, boncolandó képként lehetne iskolafalra akasztani. […] Burgio pápai követ 1526-os budai jelentéseiből kellene stílust kölcsönözni, hogy Károlyi milyen országtanácsokból jött, s milyenekbe ment. Kik álltak mögötte valóságosan? Kiktől várhatott támaszt és férfias tanácsot abban a mohácsi pillanatban? […] Az egyik párt attól tartva nem akart olyan-amilyen hadsereget sem, mert hátha az ellen-forradalmat csinál, a másik azért nem, mert hátha mégis forradalmat. A hazafiság – népgyilkolás, a néppártiság – hazaárulás – a néptömegek fülébe ez dörögtetett. S ez sem, az sem alaptalanul, kiáltó adatául, hova bomolhat egy nemzet tudata; hova vezet az irányító – az értelmiségi – rétegek műveletlensége, s ami ebből pusztítóan származik: felelőtlensége. ” (Illyés, 1981, 494-495.)
Hetvenegy vármegye népei Adatokkal a mítoszok ellen Az első világháborút lezáró békeszerződés aláírása, 1920 óta Trianon az egyik legtöbbet vitatott kérdés Magyarországon. Gyászlobogó. Keserűség és gyűlölet tárgya. Ürügy az uszításra. Nem vitatva, hogy a közvetlenül érintettek körében még ma is okozhat fájdalmat a visszaemlékezés, el ne higgye senki, hogy kilencven év és generációk múltán a magyar nemzet milliói körében valódi fájdalmat okoz. Trianont a rendszerváltás után belpolitikai céllal a magát nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak és demokratának nevező jobboldali koalíció fedezte fel és porolta le. Ám amikor az első rendszerváltó, jobboldali kormány az országgyűlésben Trianon-megemlékezést tartott, a fiatal demokraták kivonultak az ülésteremből. És közel két évtized múltán mit látunk? Ugyanezek a már nem fiatal és már régen nem demokrata politikusok Trianon-emlékműveket avatnak, Trianonemléknapot iktatnak a naptárba, és élesztgetik, bátorítják a nacionalista, soviniszta érzelmeket. Nagy utat tettek meg. Mire való egy ilyen emlékmű? És az emléknap? Emlékeztet a múltra, amikor évtizedeken át elnyomott nemzetiségeink – „oláhok, rácok, tótok” – a magyar felsőbbrendűség eszméje elől menekülve az első adandó alkalommal elhagyták a Magyar Királyságot? Netán mulasztásunkra emlékeztet, hogy hallgattunk, amikor még volt lehetőség szólni egy jó szót? Esetleg önvád forrása lesz, miért nem nyújtottunk kezet a nemzetiségieknek, miért nem kötöttünk velük „frigyeket”, amikor még az uralkodó nemzet helyzetéből tehettük volna? Vagy az a célja csupán, hogy tartsa ébren az esztelen gyűlölködést? Nem tudom. Azokat kell megkérdezni, akik az emlékműveket emelik, és azokat is, akik avatják. Továbbá azokat, akik a Trianon-emléknapot törvénybe iktatják. Lehet, hogy tájékozatlan honfitársaink számottevő része elhi-SZÍ, ám naivitás, rosszabb esetben cinizmus azt gondolni, hirdetni, hogy Trianon emlékének napirenden tartása vagy a határon túli magyarok kettős állampolgársága a Kárpát-medencében élő népek megbékélését
szolgálja. Az ország közvéleményének gondolkodó része pedig aggódva figyeli, mint romlik a viszony a szomszédainkkal. Trianon előzményeiről és következményeiről előző két könyvemben részletesen beszámoltam. Mivel nem tételezhetem fel, hogy e legújabb írásom iránt csak azok érdeklődnek, akik korábbi könyveimet olvasták, az új olvasó számára összefoglalom a legfontosabbakat, amit Trianonról tudni kell. Reményem szerint azoknak sem lesz haszontalan, akik már olvastak erről korábbi írásaimban. Kilencven év telt el azóta, és nem jutottunk közelebb a higgadt, felelős, civilizált értékeléshez. Ellenkezőleg, Trianon még ma is képes vihart kavarni, máig szélsőséges nézetek élnek róla a magyarság körében. Többnyire olyanok, amelyeknek közük sincs a valósághoz. A „nemzeti” érzelmek felkorbácsolása közben nem veszik észre, hogy sérelmeink emlegetése semmit nem old meg. Gondolataink és tetteink folyamatos és kritikus elemzése, ami előrevisz. Hibáinkat felismerni, elismerni, tanulni belőlük, elhagyni végre évszázadok tévútjait, egy nemzet ebből tud építkezni. Kerülgethetjük, ahogy akarjuk, Trianon elsősorban a mi hibánk. Más népek sem hibátlanok ebben a keserves történetben, ám mindenki a saját felelősségét keresse. Ami felelősségünk a magyar felsőbbrendűség (a hírhedt „magyar szupremácia”) eszméje, az elvakult magyar nacionalizmus, a sovinizmus. Ami abban nyilvánult meg, hogy a kiegyezést követően Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Tisza István és Wekerle Sándor – ez történelmünk fél évszázada és öt miniszterelnök – nem volt hajlandó autonómiát adni a nemzetiségieknek. Még azt is megtagadták tőlük, hogy az oktatásban és helyi ügyeik intézésében saját nyelvüket használják. Ezt egyébként a magyar felsőbbrendűség tántoríthatatlan híve, a magyar országgyűlés sem szavazta volna meg. Engedményekről még tárgyalni sem voltak hajlandók. E szűkkeblű, szűk látókörű politika végül Nagy-Ma-gyarország vesztét okozta. A magyar dráma, a trianoni békeszerződés higgadt, tárgyilagos megítéléséhez hasznos lehet, ha a korabeli statisztikát tanulmányozzuk. Segítségével megtudhatjuk, hogy a múlt század
elején magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és vendek milyen eloszlásban, hol éltek a „történelmi” Nagy-Magyarország területén. A tények ismerete nélkül csak a levegőbe beszélünk. Kilencven év telt el azóta, ennyi idő után talán több a készség, hogy ne csak az eseményt panaszoljuk, vegyük szemügyre és érzelmek nélkül, tárgyilagosan ítéljük meg a hozzá vezető utat is. Könyveim megjelenése után meglepve tapasztaltam, nagyon kevesen tudják, hogy a magyarság a 18. század végétől 1920-ig kisebbségben volt saját hazájában. Szinte hihetetlen, ám tény: a nemzetiségeknek együtt a 19. század közepéig kétharmados többségük volt a magyarsággal szemben. Nagy-Magyarországon a magyarok aránya az 1780-as években mintegy 30, 1842-ben 35, a kiegyezés évében, 1867-ben 42 százalék. Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint 9,9 millió magyar és 11,0 millió nemzetiségi, összesen 20,9 millió lakos élt az országban. A magyarok – a magukat önként vagy valamilyen kényszerből magyarnak valló mintegy 2,5-3%-nyi nemzetiségiekkel és 4,5%-nyi zsidósággal együtt is – csak 47,6%-ot, a nemzetiségiek 52,4%-ot képviseltek az országban. Nagy-Magyarország 71 vármegyéjéből csak 31-ben volt magyar többség, 30 vármegyében a magyarok aránya nem érte el a 30 százalékot. 11 megyében román, 9 megyében szlovák, 6 megyében horvát, 1-1 megyében német és szerb abszolút többség alakult ki az idők folyamán. 8 vármegyében viszonylagos nemzetiségi többség volt, 4 vármegyében két nemzetiség együtt alkotott többséget a magyar lakosság ellenében. Vagyis a népesség adatait alapul véve 40 vármegyében, ahol valamelyik nemzetiség vagy két nemzetiség együtt adta a többséget, nincsenek etnikai érveink. Erdélyben 55%-nyi román lakosság mellett 34 százalék magyar élt. Zömmel a székely vármegyékben (Udvarhely 95, Csík 86, Háromszék 83 százaléknyi magyar lakossággal). Ezzel szemben tíz vármegyében tetemes, 65-90%-os volt a román többség, kilenc erdélyi vármegyében a magyar lakosság aránya nem érte el a 20 százalékot. Délen, a nyolc horvát vármegyében mindössze 4%-nyi magyar élt. Csak Verőce vármegyében volt 14%-nyi, számottevő
magyar. Három megyében 0, egy megyében 1, három megyében jelentéktelen, 4-7 százaléknyi magyar lakos élt. Ha ehhez hozzátesszük, hogy északi határunk mentén 9 megyében jelentős szlovák többséget találunk, így jobban érthető a történelmi Magyarország nagy-nagy gondja: a vitathatatlan nemzetiségi többség az északi, kelet-délkeleti és a déli „végeken”. Északon mindössze 3-5-10, keleten 6-15-20, délen csak 0-7 százalék volt az egyes vármegyékben a magyarok aránya. A magyarság főként a központi megyékben élt, északon szlovákok, keleten rutének és románok, délen szerbek és horvátok voltak többségben. Egy tisztességes etnikai rendezés keretében is jelentős területekről kellett volna lemondanunk. Feltehetjük a kérdést: igazságos vagy igazságtalan, jogos vagy jogtalan volt-e a trianoni békeszerződés? Kétség nem fér hozzá – bizonygatni felesleges –, hogy a trianoni béke „a gyengébb nemzeteket sújtó imperialista rablóbéke” volt, ahogy ezt akkoriban egy bolsevik politikus, bizonyos V. I. Lenin megfogalmazta. Ám csak részben volt igazságtalan, amennyiben több mint hárommillió magyart egyik napról a másikra idegen államok fennhatósága alá helyezett. E hárommillió magyar „elcsatolása” – és csakis az – ésszerűtlen, erőszakos, igazságtalan döntés volt. A döntés azonban részben igazságos volt – nincs értelme tagadni –, mert tízmillió nemzetiségi megszabadult az elnyomó magyar hatalomtól. Legyünk őszinték, korábbi nemzetiségi politikánk oktalan és igazságtalan volt. Igaz, hogy törvényes és jogos volt, mert a magyar parlament által hozott, a kisebbségek jogait korlátozó törvényeket hajtották végre. Már csak ezért sem helyes a trianoni békét egyetlen szóval igazságosnak vagy igazságtalannak, jogosnak vagy jogtalannak nevezni. Nézőpont kérdése. A végső szót kimondó nagyhatalmak mentségére fel kell idéznem, hogy a Trianonban aláírt döntést 1919 végén, 1920 első napjaiban hozták. Az 1916-os és az 1918. október-decemberi előzményeket ismerve eleget tettek egy általuk aláírt szerződésnek, melyben Erdélyt és a Bánátot odaígérték a Román Királyságnak. Továbbá elismertek egy kész helyzetet: a Csehszlovák Nemzeti Tanács és a horvát sabor (ország-gyűlés) 1918 októberében, a Román
Nemzetgyűlés 1918. december 1-jén hozott, az elszakadást szentesítő határozataira. (56-63. old.) Abban viszont el kell a győzteseket marasztalnunk, hogy a végleges határok meghúzásában csődöt mondtak. Unták már az egészet. Annyi figyelmet sem fordítottak a több mint hárommillió magyarra, mint saját parlamentjükben egy marhanyájra. A Trianonhoz vezető út évszázadaiból emlékeztetek az utolsó utáni lehetőségre, a szövetséges hatalmak (az antant) különbékére vonatkozó, korábban idézett (63-65. old.) 1917. decemberi ajánlatát elevenítem fel. I.-IV. Károly – egy nemzetiségi ellentétektől sújtott, roskadozó birodalom császár-királya – a magyar miniszterelnök (Wekerle Sándor) egyetértése mellett elutasította az ajánlatot: a Monarchia szövetségi állammá alakítását. Pedig nagyon kedvező lehetőség volt. Lényegében ugyanaz, amit korábban cseh, román és német politikusok javasoltak és I. Ferenc József akart megvalósítani. Nem közismert a történet, hogy 1871-ben megbízta miniszterelnökét, dolgozzák ki a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét. A szándék osztrák politikusok közreműködése mellett id. Andrássy Gyula ellenállásán bukott meg, aki nem akarta, hogy a csehek ugyanannyi jogot kapjanak a Monarchiában, mint a magyarok. A magyar felsőbbrendűség öntudatából táplálkozó büszkeség buktatta meg a tervet. Az egyetlent, ami egyben tarthatta, megmenthette volna a magyarságot. Súlyos hiba volt, mert egy szövetségi állammá alakított Monarchia keretében létrehozott magyar tartomány alapot teremtett, lehetőséget adott volna arra, hogy 1920-ban a magyarság túlnyomó többsége egy „magyar” Magyarország határai között maradjon. Az önálló magyar tartományban – az 1942-es Magyarországhoz nagyon hasonló területen – élő magyarság 1920-ban a „megcsonkított” Magyarországon maradt volna. Az utókor magyarja főleg az előrelátás és a veszélyérzet hiányát, az elmulasztott lehetőséget fájlalja. Lám, nem volt mindenki vak a DunaiMonarchiában, időnként ígéretes elképzelések is felszínre kerültek. A nemzetiségi többségben rejlő veszélyeket azonban a korabeli magyar elit nem vette észre, nem volt hajlandó egyezkedni a nemzetiségekkel.
A magyar felsőbbrendűség önveszélyes mítosza a 19-20. század fordulójára leszivárgott a köznép soraiba, uraikkal együtt, kéz a kézben meneteltek a biztos katasztrófa felé. Ez a lényeg, a többi masza-tolás. Maguktól nem ismerték fel, nem vették észre a veszélyt, ám nem mondhatják, hogy senki nem szólt. Különböző forrásokból rendszeresen kapták a magyar, osztrák, cseh figyelmeztetéseket. Széchenyi (1835 és 1842), Teleki László (1849), Eötvös József (1865), Albert Scháffle (1871), Luis Eisenmann (1904), Jászi Oszkár, Kós Károly (1911), Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke és Ottokár Czernin gróf bukaresti követ (1913) időben figyelmeztetett az alapjaiban hibás magyar nemzetiségi politika, a magyar sovinizmus miatt éleződő nemzetiségi feszültség veszélyeire, és megfelelő intézkedéseket sürgettek. Ám semmi nem változott, a figyelmeztetésekkel senki nem törődött. Pontosabban ez nem is igaz, mert időközben Apponyi Albert kultuszminiszter bezáratta a nemzetiségiek iskoláit, és Tisza István miniszterelnök kijelentette: Magyarországon nincs nemzetiségi kérdés. Úgy gondolta, amiről nem beszélünk, az nincs. A Trianon miatt panaszkodók fokozzák a zűrzavart, félrevezetik a tájékozatlan közvéleményt. Nem szabad vállat vonni. Aki azt gondolja, mondja, hogy elérkezett az ideje a trianoni szerződés felülvizsgálatának – felelőtlen gyújtogató. És tévedésben van, mert kilencven év alatt nagyot változott a világ. Ma már a mi térségünkben sem a trianoni békeszerződés a sorvezető, egészen más gazdasági-hatalmi, nemzetközi politikai érdekek mozgatják a nagyhatalmakat. Az Európai Uniót pedig a megbékélés érdekli, nem szeretik a nyugtalan, veszekedő tagországokat. Hiába várjuk, nem fognak igazságot tenni. Már csak azért sem, mert nem is értik, hogy az európai államszövetség tagjaként mi a bajunk a szomszédainkkal, és nincs uniós fegyveres erő, ami súlyt adhatna egy brüsszeli döntésnek. (Pozsonyi magyar említi egy cikkében, hogy a térségben egyedül Magyarországnak van baja a szomszédaival.) Nem egészen értem, hogy a régi dicsőség maradványainak elvesztésén túl mi a bajunk. Lehet sokak számára sajnálatos, ám tény: ma Komárom helyett Komarno, Kolozsvár helyett Cluj, Újvidék helyett Növi Sad szerepel a térképeken. Meg
kellene nyugodni végre. Korunk e realitásaihoz kellene valami ésszerűbb, hihetőbb magyar történelmet írni és tanítani. Nem megyünk vele semmire, ha franciák, „oláhok”, „tótok”, „rácok” „ármányaival” búsít-juk/hergeljük magunkat és honfitársainkat. Arról nem is beszélve, hogyan lesz ebből uniós együttműködés? Ami mégiscsak fontosabb, mint azon keseregni, mi történt kilencven-száz évvel ezelőtt. A trianoni döntés után két-három évig el lehetett fogadni a felfokozott érzelmeket. Rendben van, a körülményeket figyelembe véve több mint érthető. Négy-öt évig? Elmegy. Ám húsz, negyven, kilencven hosszú éven át ezen keseregni, beteges lelkialkatra vall. Sajnálom, ám ezt kell mondanom. Mindezek után kilencven évvel van, aki szememre veti, és azt kérdezi tőlem: miért kell a „Nagy Magyar Nacionalizmusról” annyit beszélni? Gondolom, azért, hogy végre mindenki megértse: nem Károlyi Mihály, nem Jászi Oszkár, nem Kun Béla, nem is a Tanácsköztársaság, hanem a sovinizmusba süllyedt magyar felsőbbrendűség rögeszméje, a nemzeti öntudatába zárkózott arisztokratikus gőg robbantotta fel Nagy-Magyarországot. Időben szólok: e rögeszme napjainkban tovább él. Érzelmekkel játszó, megtévesztő, sőt meggondolatlan hangulatkeltés folyik NagyMa-gyarország és a „64 vármegye” körül. Minden jobb magyar (pontosabban: ,jobbmagyar”) autóján, üzlete kirakatában ott díszeleg Nagy-Ma-gyarország térképe. Lehetőleg árpádsávval. Láthatóan nagyon büszkék rá, pedig e térkép tájékozatlanságukról, hiányos ismereteikről, zavaros gondolkodásukról tanúskodik. Nem is érthető, milyen célt szolgál ez a térkép. Először is az a Nagy-Magyarország, amit mutogatnak, 71 vármegyéből állt. Nem 64-ből. Másodszor nem „egy-két” vármegyében élt „tényleg nagyon kevés magyar” – ahogy a tájékozatlanok vélik hanem 30 vármegyében, az összes vármegye kereken negyvenkét százalékában (0 és 27 százalék közötti magyar lakossággal). Harmadszor a borsodi, csongrádi, Hajdú megyei, somogyi és szabolcsi 90-100 százalékos magyar lakosság nem indokolja, hogy Árva, Trencsén és Liptó (3-5%-nyi magyar), Szeben, Fogaras és Beszterce-Naszód (6-8%) vagy Sáros, Szepes és Hunyad (10-16%)
vármegyék elcsatolását panaszoljuk. Nem is beszélve a horvát vármegyékről. Trianon lehetne az önvizsgálat, az újrakezdés jelképe is. Miért ne mondhatnánk: húzzunk egy vonalat, és holnaptól új hang, új szemlélet legyen. Szomszédainkkal együttműködve nyissunk új lapot a Kárpátmedence történelmében. Miért olyan lehetetlen ez? Barátkozni jobb, mint gyűlölködni. A térség népei: magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és szlovének nagy többsége békében él együtt, egymás mellett. A gyűlöletet elvakult, lelkiismeretlen emberek, erőszakos nacionalisták, kártékony soviniszták szítják. Nélkülük olyan szép lehetne az élet itt, a Kárpát-medencében.
Trianon magyar (Szemelvények)
„közvéleménye”
Trianont, a katasztrófához vezető utat elemezni, hibáinkból tanulni kell. Furcsa, ám nem túlzás, Trianonnak van egy sajátosan magyar közvéleménye. Ebben az igazságtalanság miatt érzett keserűség keveredik a tehetetlenséggel és antikommunizmussal. A valós és vélt sebek fájdalma, esetenként a fékevesztett düh és gyűlölet mellett örvendetesen jelen van a helyzetet higgadtan felmérő, józan gondolkodás is. Az ország megcsonkításával foglalkozó írások tömegéből ismertetek egy csokorra valót. Mondják, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Én még csak szent se vagyok, érthető, hogy a Népszavában 2011. január 8-án megjelent írásom átdolgozott változatával kezdem.
TRIANON – ÖRÖK FÁJDALMUNK? Hetvenegy vármegye igazsága címmel cikket írtam, 2010. március 13-án jelent meg a Népszavában. Kilencven év után el akartam mondani erről a magyarság számára tragikus eseményről a véleményemet. Tájékoztatni akartam, hogy gyógyuljanak a sebek. Mindjárt az első mondatok között azt írtam: „Am el ne higgye senki, hogy kilencven év múltán igazi érzelmeket kelt, vagy valódi fájdalmat
okoz. ” Gondolhattam volna, hogy nem mindenki osztja e véleményemet. Ha valaki fájdalmat érez, azon nem érdemes vitatkozni. Tiszteletben kell tartani. A gyógyult sebek is fájnak néha, és vannak makacs, lassan gyógyuló sebek is. Azt gondoltam, kilencven év elég hosszú idő ahhoz, hogy Trianon sebei behegedjenek. Tévedtem. El kell ismernem, van, akinek ma is fáj Trianon. Érdekes közvéleménykutatás lehetne, honfitársaink hány százaléka érez még ma is fájdalmat a trianoni tragédia miatt. Tudom, hogy érzelmekről nem lehet vitatkozni, nem is ez a célom. Csak el akarom mondani, hogy nekem nem fáj Trianon. És azt is, hogy miért nem. Mert nem érzem igaznak a történelem százéves eseményei okozta fájdalmat. Mert saját hibáink „mérgezett gyümölcse”, és nekem a hibáink se fájnak. Szomorúságot okoz, hogy Széchenyi István, Teleki László, Eötvös József, Jászi Oszkár és mások figyelmeztető szavai a magyar ugar homoksivatagába fulladtak. Esélyük sem volt, hogy a hatalom fontolóra vegye, felkarolja, óvja a gondolataikat. Mert a „nemesi nemzet” a magyar felsőbbrendűség eszméje jegyében elnyomó, beolvasztó politikát folytatott. Ma már tudjuk, hogy harmincszázalékos kisebbséget sem lehet beolvasztani. Az uralkodó magyar főrendi elit évtizedeken keresztül szentül hitte, hogy ötvennyolcvan-kilencvenöt százaléknyi kisebbséget is sikerrel magyarrá lehet alakítani. Meg lehet semmisíteni a nyelvét, a kultúráját, a nemzeti múltját. Arra nem is gondoltak, hogy „oláhnak, rácnak, tótnak” is van nemzeti múltja, vannak hagyományaik is. Évtizedeken keresztül nem sikerült ezek helyébe a Szent Korona-tant plántálni. A nemzetiségi közeg ellenállt. A 19. század végére azért már fel kellett volna ismerni, hogy ez nem működik. Nem ismerték fel. És ma, száz évvel későbbi utódok itt vagyunk a Trianon okozta érzelmekkel. Fájdalommal, szomorúsággal, kesergéssel. Az indulat is jelen van és ilyen mondatokat ír: „Azok akkor primitív szláv népek voltak. ” Aki ebben hisz, ilyeneket közzétesz, annak fogalma sincs arról, hogy a magyar törzsek még az ázsiai sztyeppén kószáltak, amikor a „primitív szláv” népeknek keresztény templomuk
volt Nitrawán (Nyitrán). Trianon ma nekem nem okoz fájdalmat, mert kizártnak tartom, hogy a trianoni és a párizsi béke határait meg lehet változtatni. Abban sem hiszek, hogy ha megváltoztatnák, jobb lenne. Akkor pedig meg kell békülni. Nem okos, nem is egészséges százéves sebek fájdalmát őrizni. Nem érzek fájdalmat, mert nem hiszek a fájdalom teremtő erejében. Mert soha nem visszafelé, mindig előre néztem. Ma is az egységesülő Európában látom a Kárpát-medencében élő népek jövőjét. A kis nemzeteket az elkülönülés nem, csak az összefogás emelheti fel. Honfitársaink közül többen a pre-nemzeti közösségtudat mai megfelelőjét keresik. Úgy látom, hogy 1456 (a nándorfehérvári diadal) és 1541 (Buda eleste) között történt egy, a nemzet jövője szempontjából tragikus esemény: 1514, a közismert Dózsa-felkelés. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy vérbefojtása és egészen a Werbőczy-törvényekig terjedő megtorlása Toppantotta meg a középkori Magyarország katonai erejét. Több történész nyomán magam is úgy vélem, ez volt az a választóvonal, ami után e közösségtudat már nem létezett. Gondoljunk csak Mohácsra. Frangepán Kristóf horvát serege és az északról közeledő csehmorva hadak nem a magyar közösségtudat megtestesítői. Ungváry Rudolf azok közé tartozik, akiknek Trianon ma is fájdalmat okoz. íróként az anyanyelvét siratja: „Én csak azt, és egyedül azt érzem veszteségnek, hogy az a nyelv, amelyet anyanyelvi szinten beszélek, és az a kultúra, mely eme anyanyelviség következtében a leg-meghittebb lelki otthonom, a valóságos hazám, elenyészik a szomszédban. ” (Ungváry, 2010) Nem tudom. Nekem borúlátónak tűnik a félelme, a fájdalma. Törvényszerű ez? A magyar nyelv kilencven év alatt sem „enyészett el a szomszédban”. Ám akárhogy van, mit lehet kezdeni a fájdalommal? A fájdalom visszahúz, nem lehet rá jövőt építeni. A mai európai valóságra kellene válaszokat keresni-találni. Lelkünk fájdalmának ápolgatása helyett figyeljünk a szomszédságunkban élő magyar nyelvre. Többet kell tenni a fennmaradásáért. Azon kellene gondolkodnunk, a mindenkori magyar hatalomnak gondolkodnia, hogy a határok túloldalán élő magyarok kulturális életét, a magyar nyelv ápolását hogyan tudja
pártkötődéstől, kicsinyes politikai érdektől függetlenül a leghatékonyabban támogatni. Helyi kulturális egyesületek támogatásával, ösztöndíjakkal, nyári egyetemek szervezésével. A magyar nyelvű kisebbségi könyvkiadás támogatásával. A többségi nemzet nyelve, kultúrája ismeretének egyidejű hangsúlyozásával. Ezzel többre mennénk, mint a szomszédos kormányok kioktatásával, hogy mit tegyenek és mit ne. Ha még azt a maroknyi magyart is két-három-ötfelé osztja az új magyar hatalom, akkor bizony nehéz lesz a magyar kisebbség sorsa, és hamar bekövetkezik, amitől sokan félnek. És erről már nem a többségi nemzetek tehetnek. Mint ahogy az sem vezet sehová, ha a kisebbségben élő magyar fiatalok nem hajlandók megtanulni a többségi nemzet nyelvét. Kertész Ákos írja, hogy évekkel ezelőtt Finnországban, több mint ötszáz kilométerre Helsinkitől forgattak egy tanyán, ahol ötven kilométerre volt az első szomszéd. A gazda, a felesége és két lányuk, mindnyájan finn parasztok, tökéletesen beszéltek angolul, svédül és valamennyire még németül is. Hasonló tapasztalatokkal tért vissza egy ifjú hölgy Norvégiából. Tessék ezt elképzelni Magyarországon! Székelyföldi barátom írja, hogy a magyar kisebbségnek jól kellkellene beszélni románul, hogy versenyelőnye legyen a munkaerőpiacon. Ha nem beszéli a nyelvet, csak alacsony fizetésű segédmunkára tud elhelyezkedni, ha egyáltalán kap munkát. Tipikus közgazdász gondolkodás, ám erre lehet jövőt építeni. A fájdalomra aligha. Nem mindenki tudja elfogadni, hogy „az elkerülhetetlen elenyészés a kényszer gyalázata következtében zajlik le”. (Ungváry, 2010) Ezért fáj Trianon. Megértem. Ám ha úgy látjuk, elkerülhetetlen, meg kellene vele békülni. Vagy tenni valamit ellene. Befektetéssel. Pénzzel és munkával. Ne politikai pártok játékszere legyen a kisebbségi sorban élő magyar, hanem kultúrájában magára hagyott, segítségre szoruló ember. Meg vagyok róla győződve, ha jó kapcsolatokat építünk a szomszéd államok politikusaival, ez jobb helyzetet teremthet a határon túli magyar kultúrának is. Az együttműködést írjuk a zászlóra, ne az önkormányzatot, ami nem a mi dolgunk. Nagyon okosan írja egy pozsonyi magyar: fel kellene
ismerni, hogy a magyar kisebbség sorsa abban az országban dől el, ahol élnek. Trianon-emléknappal, soviniszta hangulatkeltéssel csak ártunk a határon túli magyaroknak, mert ellenük hangoljuk a többségi nemzet eddig semleges tagjait. A határon túl élő magyarság sorsához hasonló – vagy nagyobb – figyelmet érdemel a magyarországi nyomor. A nyomor az első számú közellenség. Szomorúvá, elkeseredetté, kiszolgáltatottá tesz. A nyomor okozta felháborodás jogos. Ám két lényegesen különböző kérdésről van szó: az egyikre van, a másikra nincs hatásunk. Az elmúlt húsz év magyar pártjai és kormányai („pártunk és kormányunk”) ésszerűtlenül viselkedtek e két kérdésben (is). Aktívak voltak a határon túli magyarokat érintő olyan kérdésekben, mint az önkormányzat és a nyelv, amelyek nem tartoztak-tartoznak a hatáskörükbe. Ami pedig a feladatuk, a felelősségük volt – a hazai tudatlanság, a szegénység, a nyomor felszámolása, vagy legalább számottevő mérséklése –, e téren úgyszólván semmi nem történt. Vagy ha igen, ügyetlenül történt, mert nem látszik az eredménye. Hacsak azt nem tartjuk eredménynek, hogy hazánkban eddig nem volt éhhalál. Legalábbis én nem tudok róla. Húsz év szabadság után ott tartunk, hogy két és fél millió funkcionális analfabéta és több mint hárommillió nagyon szegény, nyomorgó ember él az országban. Hogy lehet, hogy tud a hatalom – bármelyik hatalom – együtt élni három-négymillió ember nyomorával? Díjmentes tanácsadás: Politikusaink először saját házunk táján nézzenek szét, és ha itt már nincs semmi tennivaló, csak utána beszéljenek bele a mások dolgába.
A „MAGYAR IGAZSÁG ÉS ÉLET” HANGJA Bíró Zoltán és Sütő Gábor – a Magyar Igazság és Élet Pártja két képviselőjelöltje is foglalkoztak Trianonnal. Sütő Gábor velem és felületesen egyik könyvemmel is. Mindketten elég messziről, a Magyar Szocialista Munkáspártból érkeztek az „igaz magyarok”, a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) sorait erősíteni. Bíró Zoltán neve ismerősen hangzik a politikával foglalkozók körében. Ő az a honfitársunk, aki úgy érzi, nem tudott érvényesülni az elmúlt húsz év Magyarországán. Pedig megérdemelte volna, mert
ő mindent megtett. A húsz éve szorgosan kommunistázott Magyar Szocialista Munkáspárt egykori tagja Antall József miniszterelnöksége idején a kormánypárt, a Magyar Demokrata Fórum elnöke. És még mondja valaki, hogy a rendszerváltáskor megszakadt a folytonosság. Innen kikopva pártot alapított Pozsgay Imrével, egy másik csalódott emberrel, ám a csalódott egykori MSZMP-sek pártja az elenyésző támogatottság miatt csendben feloszlott. Valahogy azonban felszínen kell maradni. Pozsgay most éppen alkotmányoz. Bíró Zoltán pedig a 2010-es választásokon már a MIÉP képviselőjelöltjeként akart karriert csinálni. Lám, az MSZMPtői a MIÉP-ig terjed e „nagyszerű”, az ő hitük szerint „igaz magyar” pályaív. Engem nem zavar, bár töredelmesen bevallom, rosszul tűröm a renegátokat. Akiknek bármelyik rendszer jön, mindig van egy hozzá való ingük, gatyájuk, köpönyegük. Amit tetszés szerint váltanak-forgatnak. Most Bíró Zoltán gondolt egyet, és előhúzta a trianoni kártyát. Úgy gondolta, ő aztán igazán nem maradhat ki a „hősi nemzeti” kórusból. 2010. augusztus 20-i, Trianonról szóló írásában sűrű könnyhullatás közepette vonja felelősségre a nagyvilágot, mert úgymond „csak magyar ügyben nem rendeztetett semmi„ Bíró Zoltán: Trianon Nincs náció Európában, melyet olyan gyalázatoson megaláztak és tönkretettek volna, mint a magyart. S nincs náció Európában melynek akárcsak vélt sérelmeire vagy akárcsak félig-meddig jogos igényeire a hatalmak oda ne figyelnének csak a magyar. Már Németország is egyesült, a Szovjetunió felbomlott és átalakult, új önálló államok is születtek, új rendszerek születnek, átalakult néhány hónap, néhány esztendő alatt egész Közép és Kelet-Európa térképe, csak magyar ügyben nem rendeztetett semmi. Csak éppen az a nemzet vergődik nemcsak Trianon árnyéka, de a trianoni romok alatt, amelyik ezeregy-száz éve telepedett meg a Kárpátmedencében és több mint ezeresztendős államisággal rendelkezik Európa közepén. Amely soha nem kezdett, sem közvetlenül, sem áttételesen világháborút, csak belesodródott abba, mint mások, s a vesztesek oldalára került, miközben semmivel sem követett el több
bűnt és ostobaságot, mint a győztesek – de semmi esetre sem annyit, mint amennyit azok vele szemben elkövettek. ” (Bíró, 2010) E megállapítások megdöbbentik a civilizált embert, aki nem hisz a szemének. Ez egy borzasztó szöveg. Hogy lehet ilyeneket egy ilyen rövidke cikkben leírni? És megjelentetni? Az agymosás semmilyen formában nem rokonszenves, ám téveszmékkel mosni egy többszörösen félrevezetett, jobb sorsra érdemes nép agyát, gonosz felelőtlenség. Menjünk lépésről lépésre, megállapításról kijelentésre. Nézzük, igaz-e, amit Bíró Zoltán ír. 1) … „ Csak éppen az a nemzet vergődik nemcsak Trianon árnyéka, de a trianoni romok alatt, amelyik ezeregyszáz éve telepedett meg a Kárpát-medencében ”… Mit akar mondani azzal, hogy „az a nemzet, amelyik ezeregyszáz éve telepedett meg a Kárpát-medencében”? Ez olyan érdem, aminek alapján nekünk jár itt valami a Kárpát-medencében? Mit szóljon az a nép, amely előttünk jött, vagy az, amely akkor már itt volt, amikor őseink, Árpád lovasai megjelentek Vereckénél? Arról nem is beszélve, hol van ez a mai magyar nép azoktól a törzsektől, amelyek Vereckénél bejöttek a Kárpát-medencébe? A rómaiak jóval előbb jöttek, és eltűntek. Őket ki siratja? Azt is jó lenne végre észrevenni, hogy a magyar „ezeresztendő” a Kárpát-medence népei számára nem jó hivatkozás. Rossz emlékeket kelt bennük az „Ezeréves Magyarország”. Ki kell ábrándítanom: ha mi magyarok egyszer eltűnnénk, nem siratna meg senki. „S a sírt, hol nemzet süllyed el”, legfeljebb a kárörvendők kicsiny, de hangos csapata venné körül Továbbmenve: döbbenten kérdezem, ki vergődik itt a Kárpátmedence közepén, és miért? Ráadásul Trianon árnyéka, a trianoni romok alatt? Ha mondjuk Kassa, Komárom és Kolozsvár, továbbá „Szabadka, Zombor, Újvidék” napjainkban magyar város, mi lenne könnyebb? Ettől a puszta ténytől mivel lenne könnyebb a borsodi, szabolcsi falvakban nyomorgó magyar munkanélkülieknek. Felsorolni is hosszú, mennyi a bajunk, gondunk, de arról talán nem a trianoni békeszerződés tehet, hogy a rendszerváltás első kormánya vak politikai indulatból meggondolatlanul szétverte a magyar
gazdaság legsikeresebb ágazatát, a szövetkezeti mezőgazdaságot. Úgy, hogy semmit nem adott helyette. E lépéssel megsemmisítette a vidéken élők megélhetési alapjait, százezreket lökött kilátástalan nyomorba. Abban az időben, amikor ez történt, Bíró Zoltán, az idézett Trianon-cikk szerzője volt a kormánypárt elnöke. Támogató „atyák” a két „nemzeti Sándor”: Csoóri és Lezsák, továbbá a „kommunisták” kétszeres József Attila-díjasa, a tehetséges és méltán sikeres színházi szerző, Csurka István. Az sem Trianon következménye, hogy a rendszerváltás első kormányában működő első ipari miniszter buzgó kommunistaellenes kereszteshadjárata nyomán iparvállalatok egész sorát számolták fel, százezrek vesztették el a munkájukat, szűkös megélhetésük, emberi tartásuk alapjait. (Őrizzük meg az utókornak, hogy az ipari miniszter Bőd Péter Ákos volt, a későbbi jegybankelnök és professzor. Lám, a „nemzeti-keresztény” pártkáderek is mindenhez értettek, ahova a „Párt” állította őket. Szakasztott úgy, mint a Rákosikorszakban a munkáskáderek.) Ha már „romokról” beszélünk, ne Trianon kilencvenéves romjait emlegessük. Kutakodjunk hozzánk közelebbi korban, a rendszerváltás környékén, és a konzervatív koalíció (Bíró Zoltán saját pártja, a Magyar Demokrata Fórum és koalíciós társai, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt) okozta romokat emlegessük. Meg a felelősséget mindazért, ami mondjuk 1990 és 1993 között történt az országban. Emlegessük azt a másfél-kétmillió embert, akik a rendszerváltás felsorolt pártjai, a koalíció alkalmatlan politikusai hibájából elvesztették az állásukat, a munkájukat, a megélhetésüket. Emberi tartásuk alapjait. Ne Trianon, inkább az ő családjuk „romjait” emlegessük. Az alkotmánybíró Bihari Mihály mondta egy interjúban: „ Sajnos az átmenet a lehető legnagyobb veszteséggel történt. […] Nem voltunk felkészülve. ” (Bihari, 2010) Ez bizony elég nagy baj, hogy felkészületlenül tetszettek beülni felelős döntésekkel járó vezető beosztásokba. Trianon gazdasági és lelki-érzelmi következményein 1990-ben már rég túl volt ez az ország. A gőg, a buta antikommunista düh nem az ország egykori megcsonkításából következett, bár néhány különösen alacsony szellemi színvonalú környezetben máig szívesen „kunbéláznak” és
zsidóznak. Mindez a rendszerváltó pártok és a „nemzeti” koalíció kormányának beszűkült világlátásával, erősen korlátozott ismereteivel függött össze. Bíró Zoltán e panaszos-könnyes szöveggel, Trianon emlegetésével á rendszerváltó elit alkalmatlanságát, a saját tehetségtelenségüket (amit az idősebb Bush és külügyi államtitkára, Baker 1989-ben olyan pontosan látott) igyekszik feledtetni. Sirathatjuk mi az ezeresztendős hazát, ha közben ma ez a kisebb haza nem tud emberhez méltó életet adni néhány millió magyarnak. Nem új jelenség ez történelmünkben. Emlékeztetem a Kedves Olvasót: a rendi hatalmat ez akkor sem érdekelte, amikor még NagyMagyaror-szág hetvenegy vármegyéjében éltek és uralkodtak. Hol volt még Trianon, amikor a 19—20. század fordulóján évente kétháromszázezer ember ment el az országból a nyomor elől. Rácz Gyula gazdasági szakértő, Illyés Gyula és József Attila „kitántorgott” másfél millió magyarja nagyon hiányzott ám a trianoni elszámolásnál. Beszélgessünk csak erről a „másfélmillió emberünk”ről. Ez hogyan történhetett? Ki törődött akkor ezzel? Arról ma senki nem beszél, hogy a nagybirtok urai, a nyomorgók lelkét-testét uraló földbirtokos-egyház és a testükön, a munkaerejükön uralkodó főrendek hideg közömbösséggel nézték, ha egyáltalán észrevették a nyomort. Napjaink könnyes beszéde mindezt elfelejtette, csak arról szól, hogy minket megaláztak. Ami igaz. Ám nem Trianon, hanem az 1990-es MDF-SZDSZ paktum, és a magyar demokratákkereszténydemokraták-kisgazdák konzervatív koalíciója semmisítette meg magyar honfitársaink százezrei megélhetésének, emberségének alapjait. Legelőször azzal kellene elszámolni, mi történt a rendszerváltásnak nevezett néhány év alatt az országgal. Azokat a családokat, ahol nem tudják kifizetni a villanyt és a gázt, ahol a másnapi ebéd is bizonytalan, nem érdekli, hogy a Magyarországról anyagilag támogatott kolozsvári vagy marosvásárhelyi tehetős magyar ügyvédet, újságírót, vállalkozót miként „sanyargatja” a román hatalom. Nem kilencven évvel ezelőtt, nem Trianonban, itt és ebben kell keresni Magyarország huszonegyedik századbeli nyomorúságának gyökereit.
Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ami utánuk jött, az maga volt a fény és a boldogság. Nem volt az, ám ez egy másik történet. 2) … „több mint ezeresztendős államisággal rendelkezik” … Ez a „több mint ezeresztendős államiság” kedvenc szónoki fordulat napjaink jobboldalán. Kár, hogy ez így egy jókora csúsztatás, egyszerűen nem igaz. Ha igaz lenne se mennénk vele semmire, ám ez nem zavarja buzgó híveit. Nem is azért hangoztatják. így akarnak „nemzeti érzelmű” honfitársaik körében politikai támogatást, az új „nemzetikeresztény” kormánytól meg pénzt szerezni. Lássuk, hogy néz ki ez az „ezeresztendős államiság”. „Ezeresztendős”, nem ám „ezeréves”, ez túl pórias, hétköznapi lenne. Van abban valami gyerekes igyekezet, hogy ilyen veretes szavakat használnak. Gondolják, ettől ünnepélyesebb, fennköltebb, hihetőbb a szöveg? Tévednek. Számoljunk. Kezdetben vala 895-től 1541-ig 646 (hatszáznegyvenhat) éves magyar államiság. Ami utána jött, az több mint kétséges. 1542-től 1867-ig, a kiegyezésig előbb a török, majd az osztrák uralom összesen 325 (háromszázhuszonöt) éve következett. Ez a több mint három évszázad az az időszak, amikor NagyMagyarország, Magyar Királyság, magyar állam nem létezett. Ebben a korban „magyar államiságról” nem lehet beszélni. Majd jött a kiegyezés után, 1868-tól 1919-ig 51 (ötvenegy) év, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül újra működött egy korlátozott önállóságú Magyar Királyság. A honfoglalástól számítva összesen 1024 évről beszélünk, ám ebből „csak” 646 és 51, összesen 697 évig volt valamilyen magyar állam. Vagyis kerekítve 650 és még 50 évig beszélhetünk Nagy-Magyarországról. Ez összesen 700 év. Hét évszázad, temérdek idő ez is, nem ér kevesebbet, mint a csökönyösen emlegetett „ezeresztendős államiság”. Kedves Olvasó! Nem „ezeresztendős”, „csak” hétszáz éves a mi N agy- M agyarországunk. 3) … „soha nem kezdett, sem közvetlenül, sem áttételesen világháborút, csak belesodródott abba, mint mások s a vesztesek oldalára került”, … Ilyet azért nem kellene leírni, mert nem igaz. Bíró Zoltán felületesen, sőt rosszul ismeri a magyar történelmet. A Magyar
Királyság nem belesodródott, közvetlenül része volt az első világháború kirobbantásában. Nem köztudott, ám tény: Tisza István magyar miniszterelnök aláírta Ferenc József császár „Népeimhez” intézett 1914. július 28-i, a Szerbiának küldött hadüzenetet követő szózatát. Ez az aláírás tulajdonképpen nem illett oda, hisz Tisza nem volt „Isten kegyelméből” való uralkodó, nem voltak „Népei”, ám jogilag a magyar miniszterelnök ellenjegyzése volt a császári szózaton. Bizonyította a világnak, hogy Magyarország a Szerbia elleni háború mellett áll. Az első világháborút a Szerbia elleni támadással a Monarchia közös hadseregében harcoló magyar ezredek kezdték. Hozzá a magyar hátország: az elszánt magyar országgyűlés és a hangoskodó pesti utca. „Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia!” – zengett a harcias jelszó, és mentek a felvirágozott magyar vonatok, vitték a frontra a magyar bakákat. Apponyi Albert így kiáltott fel a háború hírére: „Végre!” Amikor megjelentek az első veszteséglisták, és jöttek haza a sebesültek, a nyomorékká lőtt-tépett emberek ezrei – döbbenet váltotta fel a nagy háborús lelkesedést. Magyarország nem belesodródott, a történelmi tények igazsága szerint cselekvő, sőt támadó részese volt az első világháború kirobbantásának. Az igaz, hogy végül a vesztesek oldalára került, ám ez csak számunkra szomorú tény, semmire nem mentség. A Monarchia, benne a Magyar Királyság politikai és katonai elitje alkalmatlanságának bizonyítéka. Nem is volt meglepetés. Előre lehetett tudni. Uraink korlátos képességeiért, rövidlátásáért lehetőleg ne másokat szidalmazzunk. Nem okos és nem elegáns. Helyette hasznosabb az önkritika. 4) … „ miközben semmivel sem követett el több bűnt és ostobaságot, mint a győztesek” … Ezzel szemben tény, hogy a Magyar Királyság jóval több ostobaságot követett el, mint a győztesek. Mivel a háborúkban mindig a győztesnek van igaza, a történelem igazsága szerint az Osztrák-Magyar Monarchia, benne a Magyar Királyság nagy, a győzteseknél jóval nagyobb ostobaságot követett el, amikor háborút indított Szerbia és szövetségese, Oroszország ellen. Ráadásul
hadügyminisztere nyilatkozataiból tudhatta, hogy eleve vesztett háborúba ugrik bele. Ami a bűnöket illeti, ezt nagyon nehéz összehasonlítani. A Magyar Királyság elnyomta a nemzetiségeit (választójog, nyelvhasználat, önkormányzat). Igaz, hogy a győztes hatalmak sem büntelenek, ám van egy nagy előnyük: ők győztek egy általunk kirobbantott háborúban. Történelmük századai alatt egységes nemzetállammá alakultak. Nekünk a kiegyezéstől az első világháborúig volt több mint negyven évünk, adhattunk volna önrendelkezési jogot Erdélynek, délen a szer-bek, északon a szlovákok lakta területeknekvármegyéknek. Erre azonban a kiegyezést követő rendi Magyarország nem volt hajlandó. 5) … „gyalázatoson megaláztak és tönkretettek“, … E panaszt Trianon óta ismételgetik. Romantikus túlzás, száz évvel korábban írtak ilyen stílusban lánglelkű magyar költők és írók. Ám tegyük fel, hogy igaz. Csak az a baj, hogy egykori nemzetiségeink némi cinizmussal, de nem minden igazság nélkül azt válaszolhatják: – Most mit panaszkodtok, tőletek tanultuk. Csak azt kapjátok viszsza, amit évszázadokon át velünk tettetek. Nem árt időnként „kívülről” nézni „nagyszerű” önmagunkat. Gyalázatosán megaláztak? Kik? Az antant? A nemzetiségeink? Körkörösen mindenki? A megalázás legfeljebb az elcsatolt magyarokra és rájuk is csak részben igaz. Csehszlovákiában például az avítt, rendies Horthy-rendszerből egy demokratikus országba kerültek az elcsatolt magyarok. Romániában az állam elkobozta a magyar arisztokraták birtokait, és kiosztotta az egykori szegényparasztoknak. Tönkretettek? Mivel? Elvették a bányáinkat, az erdeinket, a földjeinket — hangzik a magabiztos válasz. Csakhogy a bányák és az erdők vidékén nagy többségben románok, rutének és szlovákok éltek, az a vidék soha nem volt a „miénk”, ha ez alatt a magyar népet értjük. Az igaz, hogy mi uraltuk, de ez egy másfajta hatalmi-politikai összefüggés. Az új határok túloldalán élő mintegy kétmillió magyart és a földjeiket joggal panaszolhatnánk, de ennek ma már semmi értelme. Nem is érti az ember ezt a csökönyös, lassan évszázados panaszt.
Először is: az elcsatolt területeken 1910-ben csak 25 százaléknyi magyar élt. A trianoni döntés idején már annyi sem, ma még kevesebb. Többségük a Székelyföldön. Szlovákiában ma tízszázaléknyi a magyar kisebbség aránya. A rendi magyar hatalom száz évvel ezelőtt nyolc-van-kilencven százalékos román vagy szlovák többséget sem volt hajlandó észrevenni, emberi jogait elismerni. Akkor most milyen alapon panaszkodunk? Másodszor: az Európai Unió tagjaként a Szlovákiában és Romániában élő magyarokkal azonos szövetségben élünk. Az összefogást semmi nem akadályozza. Nem Trianont kell emlegetni, panaszolni, hanem a Kárpát-medence népeinek gazdasági és kulturális együttműködésén kell dolgozni. A panaszkodás sehová nem vezet, a sovinisztákat el kell szigetelni. Mert együttműködésre vagyunk ítélve. Ez a történelem, a józan ész parancsa. Most már csak a józan eszünket kellene megkeresni, megtalálni. Ahogy 2010-et elnézem, ez sem lesz könnyű. 6) … „már Németország is egyesült […] csak a magyar ügyben nem rendeztetett semmi. ” Lehet ilyeneket írni, mondani, de ennek a mondatnak sincs semmi értelme. És aki írja, vagy nem veszi észre, vagy tudatosan (tudatlanul?) vezeti félre a tájékozatlan olvasót. Mondhatnám, tessék panasszal fordulni id. Bush elnökhöz és Gorbacsov pártfőtitkárhoz, hogy Máltán annak idején miért feledkeztek meg rólunk. Ha egyáltalán volt miről megfeledkezni. Először is: mi az, hogy „nem rendeztetett ? Kinek kellene rendeznie? Mit és hogyan? Ki fogjon fegyvert, hogy a magyaroknak visszaadják a Székelyföldet és a Csallóközt? Vagy netán az egész Kárpát-medencét? Az Európai Unió? Nincs hadserege. A NATO? Nem fog Románia ellen vonulni, mi lesz akkor a romániai támaszpontjaival? Ez nekik fontosabb, mint egész Magyarország. És az ott élő magyarok egyáltalán akarják ezt? Háború, áldozatok árán is? Mert, hogy Románia vagy Szlovákia nem fogja tálcán visszaadni ezeket a területeket, az biztos. Nem jó, nem okos dolog Koszovó árnyát felidézni. Általános tapasztalat szerint a tüzet könnyű fellobbantani, ám nagyon nehéz eloltani. Már 1941-ben megmondta Szombathelyi Ferenc altábornagy: „A kis nemzetek jobban teszik, ha
a fal mellett járnak. Más kérdés, hogy nem nagyon bölcs eleink az ellenkezőjét csinálták, és ő sem vonta le a felismerésből a személyére vonatkozó következtetéseket. Másodszor figyelni kellene a 2010-es szlovákiai választások eredményére. A szélsőséges, soviniszta Slota-párt éppen csak, hogy bekerült a parlamentbe. A mi szélsőségeseink, a soviniszta Jobbik 16 százalékot kapott, annyit, mint a nyilasok 1939-ben. Ez rendben van? A Bugár Béla vezette Híd-Most párt nyolc százalékkal került be a parlamentbe, tagja a kormányzó koalíciónak. A másik magyar párt kiesett. Sajnálatos, de tény: 2010-ben Szlovákia népe, szlovákok és magyarok együtt, összefogva érettebbnek, civilizáltabbnak bizonyultak, mint a mi népünk. Mit hoz a jövő Magyarországon és Szlovákiában? Nem tudom. Ám ami 20 lO^ben történt, említésre érdemes. Jó kezdet lehet. Harmadszor: Németország nagyon szerencsétlen, ügyetlen példa. A két Németország egyesülése nem vethető össze a Székelyföld vagy Csallóköz magyarjainak esetével. Németország újraegyesítésekor egy korábban egységes német nyelvterület erőszakos szétszakítását orvosolták. A keleti tartományokat nem a lengyel kisebbségek ürügyén csatolták el, magát a németek lakta Németországot vágták ketté, és csináltak két Németországot. Most nagy többségében német területeket újra egyesítettek. Negyedszer: nincs értelme panaszolni, hogy példátlan kegyetlenséggel bántak el velünk, mert „példátlanul” kisebbségben voltunk, és „példátlanul” erőszakosan igyekeztünk a „kisebbségeinket” magyarrá gyúrni. Bíró Zoltánnak is csak azt tudom ajánlani, hogy tegyük félre az indulatokat, és gondolkodjunk. El kellene kezdeni a huszonegyedik század valóságához igazítani a magyar nemzeteszmét. (Ehhez persze előbb egységes nemzetté kellene válnunk. Nem lesz könnyű.) Be kellene látni végre, hogy a magyar felsőbbrendűség máig munkáló téveszméje, ez a gyilkos méreg ölte meg az „ezeréves” Nagy-Magyarorszá-got. Az „unokája” itt fészkel a mai „nemzeti” magyarok mérsékelten tájékozott és kevéssé művelt fejében. Felelőtlen politikusok bujtogat-ják, a nép meg elmegy Szlovákiába és Romániába botrányt kavarni. Barátkozni kellene, ám
a Kárpát-medencében a mi esztelen magatartásunk a barátkozás egyik legfőbb akadálya. Joggal írja egy pozsonyi magyar, hogy a térségben csak a magyarok veszekszenek a szomszédaikkal. Szlovákiának például senki mással nincs vitája, csak Magyarországgal. Barátkozni jobb, mint panaszkodni és gyűlölködni. Ami ma, 2011-ben van, arra mindnyájan, mi is ráfizetünk. Ha senki nem nyújt kezet, soha nem lesz kézfogás – ezt ne feledje. Trianon másokat is foglalkoztat. A trianoni békeszerződéssel, továbbá a nemzetiségek és a magyarság viszonya mellett egyik könyvemmel is foglalkozott Sütő Gábor, aki a 2010-es választásokon a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) listavezetője volt. Régi ismerős. Én medicoros voltam Rio de Janeiróban, ő nagykövet Brazília (Brasil) fővárosában, Brazíliavárosban (Brasília). A Magyar Fórum 2009. decemberi számában megjelent Trianon rendszerének elkerülhetetlen összeomlása című tanulmánya mellékesen említibírálja második könyvemet. Mivel korábban Szőcs Zoltán egy írására adott válaszom ügyében eltanácsoltak, vele már nem próbálkoztam Vasvári Erikánál, a Magyar Fórum szerkesztőjénél. íme a válaszom: Kedves Gábor! Olvastam Trianon rendszerének összeomlásáról írt cikkedet. Korábbi levélváltásunk után meglepett, hogy írásodban „ elrettentő példaként” említed „A valóság erejével… ” című, második könyvemet. 1) Azzal kezded, hogy könyvemnek már „a címe is Aczél Györgynek az „Eszménk erejével” c. könyvére emlékeztet”. Legfeljebb Téged emlékeztet erre, kedves Gábor, aki annak idején a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága titkárságának munkatársaként a Külügyi Osztályon dolgoztál. Aczél György, mint a KB titkára, a főnököd volt. Könyvem címe saját ötlet. Engem nem emlékeztet semmire, mert főnökeid művei nem tartoztak kedvenc olvasmányaim közé. Az „Eszménk erejével” című műről most, Tőled hallok először. Ám a két könyv címe között a hasonlóság felületes, formai csupán. Nem vetted észre a nagy különbséget: Aczél György könyve az „ eszme ”, az enyém a „ valóság” erejéről beszél. Eszme és valóság – két nagyon különböző dolog, így nehéz akár csak a címet ellenem fordítanod. Egyébként miből gondolod, ha Aczél
György nevével összekapcsolsz, ez nekem kellemetlen lehet? Ilyen módszerrel civilizált körökben ma már senkit nem lehet lejáratni. (Az előző mondatból nem a „kört” hanem a „civilizáltat” hangsúlyoznám.) Nem akarlak elkeseríteni, de Aczél György ma már csak egy fogyatékos műveltségű körben szitokszó. Kertész Ákos írta valamikor 1999 és 2002 között: „Az Aczél-éra és a mai kultúrpolitika között csak az a különbség, hogy Aczél György kultúrember volt, volt értékítélete. […] Pilinszkyt tűrte, mert tudta, hogy nagy művész. […] Továbbá Aczélnak voltak elvei, ideológiája, valamiféle hite. Ezeknek nincs. Ezek nem jobboldaliak és nem liberálisok, nem érdekli őket a család, és nem ismerik sem a szolidaritást, sem az empátiát, sem az irgalmat. ” (Kertész, 2002, 112-113.) A 2010-es választások után látjuk a maga meztelen valóságában, hogy az a „csak” milyen nagy különbség Aczél György javára. Aki – igazolnom kell Kertész Ákos szavait – kultúrember volt, voltak elvei, hite. Nagy előny, ha valakinek van ilyen. És hátrányban vannak azok, akiknek nincs. Példákkal tele a rendszerváltás utáni magyar történelem. Tudom, hogy Aczélt nem kedvelted, de legyen ez a Te magánügyed, nem kellene „magyar nemzeti” mozgalmat gerjeszteni belőle. Javasolom, hogy e névvel és egykori munkahelyeddel kapcsolatban előbb saját múltadat gondold végig. 2) Terjedelmes írásodban Trianon rendszerének összeomlásáról értekezel. Láthatóan nem zavar, hogy Belgrád, Bukarest és Pozsony erről az „összeomlásról” nagyon másként vélekedik. Biztosan vannak olyan „elcsatolt” vagy anyaországbeli magyarok, akik boldogan olvassák, amit írtál. Várják, mikor omlik már. Ám mi lesz, ha mégsem omlik? Oda lesz a hiteled. Helyedben én nem keltenék hamis illúziókat. Nem veszed észre, hogy tévúton jársz. Trianon rendszere már csak azért sem omolhat-omlik össze, mert már régen nem „ Trianon rendszeréről” van szó. Új történet van napirenden, és ez napjaink gazdasági és katonai valóságáról, érdekekről és erőviszonyokról szól. Ezen pedig csak úgy érdemes elmélkedni, ha figyelembe vesszük, hogy a környező országokkal egyedül gazdasági téren vagyunk-lennénk, úgy-ahogy versenyképesek. A diplomácia terein
nagyon nagy jóindulattal talán döntetlenre állunk (bár a jogállam felszámolása terén kifejtett buzgóságunk után ezt már nem merném állítani), katonailag pedig esélyünk sincs a „kisantanf ’ ellen. Ez tény, ám soha, sehol, senki nem fogja így a képünkbe mondani. Mert ez illetlenség lenne, és nekik ennél több eszük van. A NATO vezérkaránál nem törődnek a mi panaszainkkal. Azt sem tudják, mi az, hogy Trianon. Szükségük van Románia feketetengeri támaszpontjaira. Ma a világpolitikában senkit nem érdekel, mi történt a Kárpát-medencében kilencven évvel ezelőtt. Tartok tőle, hogy azt sem tudják, mi az a „Kárpát-medence”, és hol van. Irak térképét jobban ismerik. 3) Azt írod, hogy „ Csernok Attila a néhány megfontolandó, de sok vitatható megállapítást tartalmazó A valóság erejével c. könyvében […] az 51. oldalon egyenesen azt állítja, hogy Magyarország robbantotta ki az első világháborút! Ezért Trianon jogosan büntette. ” Azt is írod, hogy „ a háború kitörésekor Magyarország nem volt független állam, mégis, mint ilyet büntették. ” Kedves Gábor! Először is megköszönöm elismerő szavaidat a „néhány megfonotolandó megállapítás ”-ért. Nagy dolog ez a mai szűkös világban, amikor egy „nemzeti-konzervatív” történész egyetlen ilyen mondatot nem talált két könyvem összesen több mint hétszáz oldalán. Ám azt is hozzá kell tennem, hogy én ilyeneket nem írtam. Nem Magyarország robbantotta ki az első világháborút, és nem igaz, hogy „ezért” Trianon jogosan büntette. Az sem felel meg a tényeknek, hogy Magyarországot mint független államot büntették. Idézem pontatlanul hivatkozott szövegemet: „A Monarchia keretei között mi támadtuk meg Szerbiát, kirobbantva ezzel az első világháborút. A Monarchia hadügyminiszterének egy évvel korábbi értékelése szerint ebben a háborúban esélyünk sem volt – közös osztrák-magyar vállalkozásban – mégis kirobbantottuk. ” (A valóság erejével… – Ve, 51.) Könyvemben kicsit másként van, mint ahogy Te hivatkozol rá. Azt írtam, hogy a „Monarchia keretei között” és „közös vállalkozásban” robbantottunk. Ami pontosan megfelel a tényeknek. Egyedül nem is robbanthattunk volna, mert a Magyar Királyság nem volt önálló állam.
Sehol nem írtam, mert nem igaz, hogy az első világháború kirobbantásáért Nagy-Magyarországot „Trianon jogosan büntette”. Mást írtam erről, ám ezt nem tartottad említésre méltónak: „ Trianonról is meg kell állapítanunk, el kell ismernünk, hogy elsősorban a mi bűnünk, a mi felelősségünk, nemzedékek keserves, nehéz terhe az elvakult magyar nacionalizmus, ami NagyMagyarország vesztét okozta. ” (Csemok, 2009, 41.) Nem írtam, hogy a háború kirobbantása, azt írtam, hogy nemzetiségeink elnyomása, az „elvakult nacionalizmus” okozta Nagy-Magyarország vesztét. Tévedsz, mert Magyarországot nem „független államként… büntették”. Az antant tisztában volt azzal, hogy a Magyar Királyság mint független állam a nemzetközi jog szerint nem létezik (66-67. old.). Ez volt az oka, hogy a magyar kormány megbízottjaival – lett légyen az Károlyi vagy Kun Béla kormánya – nem voltak hajlandók tárgyalni. Trianon sokkal bonyolultabb előzmények következménye volt. A nemzetiségek politikusai már vagy húsz éve panaszolták a nagyhatalmak, elsősorban Franciaország vezető köreinél, hogy népüket a magyarok elnyomják. Győzködték a nagyhatalmak vezető személyiségeit, mégsem történt semmi. Nem jöttek az indiai angol vagy az afrikai francia ezredek, hogy a Felvidéket vagy Erdélyt tálcán átadják a cseheknek vagy a románoknak. A Monarchiával közösen, meggondolatlanul kirobbantott és elbukott háború mindent felborított. A Monarchia hadügyminisztere mellett Tisza István is tudta, hogy a háborút elveszítjük, és a Monarchiának vége. A túlerő levert, és nem tudtuk megakadályozni, hogy az antant által támogatott nemzetiségeink körkörösen elszakadjanak Magyarországtól. Az antant a végső határok meghúzása kapcsán hibáztatható, ám mint korábban említettem, jelenlegi határainknál voltak „szűkebb” tervek, elképzelések, sőt szerződések is forgalomban. A következő mondatot sokan nem szeretik, ám ettől még tény: tulajdonképpen örülhetünk, mert sokkal rosszabbul is járhattunk volna. (Ezeket a tényeket is kilencven éve gondosan tit-kolták-titkolják. Viszonylag tájékozottabb emberek is Budapesttől Londonig kételkedve
csóválták a fejüket, mondván: ez azért már túlzás, ilyeneket leírni. Mit tegyünk. Ez történelmi tény, csak „nemzeti” érzelmű történészeink elhallgatják.) írtam, hogy Magyarország – mivel nem volt független állam „ csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire” – ahogy Apponyi Albert említette a békekonferencia résztvevői előtt elmondott beszédében. Erre a következőket írtam: „ Tisza István azonban még ezt a »részleges« befolyást sem tudta – személyes elkötelezettségei miatt valószínűleg nem is akarta – érvényesíteni. Erre utal az a tény; hogy magyar miniszterelnökként nem tett olyan háborúellenes lépést, ami megronthatta volna a viszonyát az uralkodóval és II. Vilmos német császárral, aki háborúzni akart. ” (Csernok, 2008, 64.) Apponyinak és a magyar országgyűlésnek sem volt kötelező örömmel üdvözölni a szerb háborút. Említettem, hogy a magyar „parlamenti ellenzék nacionalista jelszavakkal hangoskodó része osztozik a felelősségben. ” (Csernok, 2008, 64.) A „közös” osztrák-magyar műben bizony erős volt a magyar jelenlét. Ha egy állam, akár társtettesként, kirobbant egy háborút és elbukja, utána hiába hivatkozik jogra és igazságra. A győzteseket a történelem során soha nem érdekelte a jog, és még annyira sem az igazság. Ezt persze nem tanították nekünk az iskolákban. Helyette könnyek között a „szép vagy, gyönyörű vagy” Nagy-Magyarországról tanultunk. Csoda, hogy itt tartunk? Azért kilencven év után lassan fel kellene már ismerni a 21. század realitásait. Mielőtt ismét jön egy balsors, és megint pórul járunk. 4) Panaszolod, hogy „a Monarchia békekötési javaslatát az Antant elutasította Miből gondolod, hogy a győzteseknek el kellett volna fogadniuk a vesztesek javaslatát? A háború nem így működik. Jaj a legyőzötteknek - közismert mondás. Az antant 1917 végén tett nagyon kedvező ajánlatát, amit elutasítottunk, azt miért nem említedidézed? (Csemok, 2008, 68-69.) Zavarná a panaszáradatot. Nem veszed észre, hogy Horthy ék irredenta propagandáját ismételgeted? Hónapokkal később, amikor végre észrevettük, hogy
nincs tovább, akkorra az antant már megnyerte a háborút, nem óhajtott alkudozni. Panaszaink hangoztatása helyett hasznos lenne észrevenni az elkövetett hibákat, uraink balfogásait. 5) írod, hogy „folyik saját történelmünk meghamisítása, annak a téveszmének az erőszakos terjesztése, hogy a történelem folyamán és jelenleg is mindig és mindenben mi voltunk/vagyunk a hibásak, vétkesek, bűnösök; szomszédainknak, no meg a saját kisebbségeinknek és másságainknak […]pedig mindig mindenben igazuk volt és van. ” Én ilyen butaságokat sehol nem olvastam, nem is írtam. A valóság erejével… című könyvemben ez áll: „Nem tudom, hogy a trianoni dráma szereplői közül ki volt pozitív, ki volt negatív. ” (Csemok, 2009, 72-73.) Azt írtam, hogy a nyelvhasználat és az autonómia kérdésében volt igazuk. Nem írtam, hogy „mindig mindenben igazuk volt”. Nem írtam olyat sem, hogy „mindig, mindenben mi voltunk […] a hibásak, vétkesek, bűnösök; Ezek hazug vádak. Azt írtam, hogy „ önpusztító rövidlátás volt a hatalom birtokosai, a főrendek, a rendi Magyarország részéről”. Ha a hatalom birtokosai alkalmatlanok a feladatra, amivel megbízták őket, ez nem bűn, nem is vétek. Ez hiba. Ez történt 1920-ban, amikor hárommillió magyar fizette meg az árát, hogy a rendi Magyarország urai képtelenek voltak meghallani: a történelem döngeti a kapukat. Amikor a kapukat betörték, meg voltak sértődve, évtizedek óta panaszkodnak és másokra mutogatnak. Durván leegyszerűsítve tételezzük fel, hogy a nemzetiségi lakosság csupa-csupa ártó szándékú gazember, csupa „negatív” elem volt. Ez nyilván nem igaz, de átmenetileg fogadjuk el. A mi nagy-nagy bajunk az volt – amit sem egykori uraink nem vettek észre, sem napjaink magyar panaszosai nem akarnak megérteni, sem elfogadni –, hogy többen voltak, mint mi. Külön-külön többségben voltak az északi, a keleti és a déli végeken. Az ebből származó veszélyeket a korabeli uralkodó elit nem ismerte fel, ahelyett, hogy egyezkedett volna velük, növelte a feszültséget. Azt képzelte, hogy tízmillió magyar erőszakkal magyarrá tud változtatni tizenegy millió nemzetiségi lakost. Nem tudta. Ráadásul a nemzetiségek lakta megyékben 5-10-20 százaléknyi magyarnak kellett volna magyarrá gyúrnia 60-70 százalék románt vagy szlovákot. A valóságtól
elrugaszkodott, reménytelen elképzelés volt. A háborús vereség mellett ez vezetett Trianonhoz. A nemzetiségi kérdés kapcsán nem általában a „magyarokról”, az uralkodó elitről beszélek, az ő működésüket minősítem. (Mi közük volt uraik balfogásaihoz az uradalmakban robotoló jobbágyoknak-cse-lédeknek vagy a falusi kovácsmestemek, cipésznek, fűszeresnek?) 6) írod, hogy a „szerző láthatólag széleskörű kutatást végzett, de csak az eleve magyarellenes ügyeskedések ragadták meg a figyelmét”. Kedves Gábor! Miért rágalmazol? Jó lenne, ha a „magyarellenes ügyeskedésekről ” egyetlen mondatomat idézni tudtad volna. Azt sem tudom, mi az, hogy „magyarellenes ügyeskedés”. „Ügyeskedést” nem találtál, az itt következő szöveget meg nem akartad idézni, mert akkor kiderült volna, hogy könyvem nem „elrettentő példa”: „Elvesztettük az utak és a vasutak több mint 60, az ipar több mint 70 százalékát, az erdők túlnyomó részét, bányákat, gazdag gabonatermő területeket. Elképesztő csapás bármely ország számára. Az igazság kedvéért tegyük azonban hozzá, hogy e területek nagyobb részén nem magyarok, hanem románok, horvátok, németek, szlovákok, szerbek, ruszinok laktak és dolgoztak. ” (Csemok, 2008, 77.) És ezt miért nem idézted?: „Kétség nem fér hozzá — szinte felesleges bizonygatni —, hogy a trianoni béke részben igazságtalan, »a gyengébb nemzeteket sújtó imperialista rablóbéke« volt (V. I. Lenin), […] Hárommillió magyar »elcsato-lása« – és csakis az – erőszakos, ésszerűtlen és igazságtalan döntés volt. A mintegy tízmillió nemzetiségi távozására már nem lehet ezt mondani. Ezért nem helyes a trianoni békét […] egyetlen szóval, általában igazságosnak vagy igazságtalannak nevezni. Részben, a nemzetiségeink szempontjából igazságos volt, mert megszabadultak az elnyomó magyar hatalomtól. […] Részben, a mi szemünkben igazságtalan volt, mert több mint hárommillió magyart egyik napról a másikra idegen államok területére, fennhatósága alá helyezett. ” ( Csemok, 2009, 42.)
Növelte volna írásod hitelét, ha „néhány megfontolandó” megállapításomra is szántál volna néhány sort. Legalább tudnám, hogy miben értünk egyet. így csak az világos számomra, mi az, amiben másként gondolkodunk. Oda jutottál, hogy meghamisítod az írásaimat, így akarsz sikert aratni a Magyar Fórum olvasói körében. Akikhez nem engeditek eljutni az én írásomat. Gábor! Szerinted milyen Fórum az ilyen? Üdvözöl: Attila
FÓRUMOZÓK ÍRJÁK „A magyar népből pedig emlékezet óta soha nem hiányzott az, hogy időnkénti felgerjedései-nek mámorában túlbecsülje a maga hatalmát s kitermeljen magából olyan lelki diszpozíciókat, amelyek elhályogosítják szemevilágát a valósítható és valósíthatatlan dolgok megkülönböztetésével szemben. ” (Pethő Sándor: Világostól Trianonig) A hetvenegy vármegye népeiről szóló írásom a 2010 márciusában a Népszavában megjelent cikkem átdolgozott, bővített változata. A cikk több honfitársamat arra késztette, hogy kifejtsék véleményüket. Nem lepett meg, hogy egyetértő vélemények mellett dühös, gyűlölködő írásokkal is szembesültem. Ez utóbbiak a sötét tudatlanság, az elfogultság olyan mélyrétegeiről tudósítanak, ami szomorúságot és őszinte sajnálatot kelt az olvasóban. Hírek a magyar ugarról. Bizonyítékai annak, hogy népünk egy jelentős részében máig sem fejlődött ki az a készség, ami a „valósítható és valósíthatatlan dolgok” közötti különbséget felismerné. E „duhaj” írások, a tájékozatlanság félművelt indulata mellett többségben voltak a civilizált, higgadt, okos vélemények, ezek is megjelennek a következő néhány oldalon. Mindezt okulásul idézem. Célom, hogy azok is megismerjék a magyar közvélemény egy-egy szeletének hangját, tudják, hogy mi minden van a magyar fejekben, akik nem látogatják, nem ismerik az internet fórumait. Általában én sem szoktam, nem vagyok önkínzó természet, ám amikor saját írásomról van szó, mégiscsak tájékozódnom kell a visszhangról. Örültem az egyetértő véleményeknek. Megerősítettek abban, hogy nem vagyunk egyedül, csak a hangerőnk kisebb. Ami nem olyan
nagy baj. Indulattal, hangerővel még senkit nem sikerült meggyőzni. Először néhány elutasító véleményt idézek: Szemelvények egy „magyarérzelmű szentföldi zsidó” (?) írásából: „Nem tudom ki vagy Csernok! Szerintem slendrián firkász vagy áltörténész. Tudd meg, hogy sebeket szakítottál. Lehet nálad ez kaján élvezet. Tudom, hogy provokálsz. Engem, a magyarérzelmű szentföldit is. Ez egy jól megszervezett, izgága, rámenős csoport műve volt, akiket szabadkőműveseknek nevezünk. Mögöttük a hazai és a nemzetközi zsidóság és a nagytőke állt. Ember vagy te? Undorító tanulatlan, kioktató, manipuláló provokátor vagy. Ezekért is vannak antiszemita felhangok, és lesznek is, ha ilyen fajankó, műveletlen fizetett provokátorok éket vernek. Ezekkel is el kell számolni. ” Cs. A.: Ez egy tanulságos hozzászólás. Akit a statisztika adatai provokálnak. Szentföldi zsidónak mondja magát, ám szavai leleplezik. Aki a „ szabadkőművesekről ”, a „ nemzetközi zsidóságról ”, a „ nagytőkéről” szónokol, az Hitler propagandaminisztere, dr. Göbbels egykori beszédeit és a magyar nyilas sajtót ismételgeti. Új találmány: Trianon előzményeiről írt cikkem miatt van antiszemitizmus. Ha valóban zsidó - amiben kételkedem –, akkor ő a zsidóság árulója. Ilyen szöveggel civilizált ember ne szálljon vitába, mégis megkérdezem: netán azt is a szabadkőművesek és a nemzetközi zsidó nagytőke szervezte, hogy a hetvenegy vármegye 56%-ában, negyven vármegyében a nemzetiségi lakosság volt többségben? Még egy „magyarérzelmű” olvasó: „Igen, igazi érzelmeket kelt. A szívem szakad bele. Szinte minden nap hallhatjuk, olvashatjuk a médiában, hogy az »igazságos« döntés folyamán határainkon túlra szakadt honfitársainkat hogyan alázzák meg minden nap. […] Ki akarnak irtani…[…] Igen beteg a lelkünk, mert egy vörös féreg rágja még mindig, korrupt, hazug, tolvaj csürhe vezeti az országot, akik megtagadták a határon túli magyarokat… ” Cs. A.: Magyar sajtóban olyan szöveget nem olvashatott, hogy a trianoni béke „igazságos” volt. A „vörös” nagyon megfeküdte a gyomrát.
„A Népszava mindegyik száma egy-egy Magyar megye elvesztésével volt egyenlő a trianoni tárgyalásokon – mondta Márton Ferenc, a legnagyobb székely festő. ” Cs. A.: Ez a szegény székely biztosan nagyon jó festő volt, ám a történelem nem volt az erős oldala, azért mondott ilyen butaságokat. „ Megbocsátani: soha. Ezek hozzánk képest akkor primitív szláv országok voltak. […] Magyarország többet érdemel, mint hogy barátkozzon a kirablóival. ” Cs. A.: Különösen Románia volt „primitív” és „szláv” ország. Megjegyzem: senki nem kérte tőlünk, hogy bocsássunk meg egykori kisebbségeinknek. Egyezségről lenne szó. Megbékélésről és nem megbocsátásról. „Ez egy szélsőséges írás, melyet eltévelyedett kozmopolita szemlélettel, és tárgyilagosnak látszó módon, de a tények egyoldalú felsorolásával írtak meg! […] Egy ilyen nyikhaj újságírónak, de manapság senkinek sincs joga ahhoz, hogy ezeket az őseinket besározza, naciona-listázza. Ez sajnos a kommunisták által bevezetett aljasság, hogy saját őseinket tekintsük bűnösnek. ” Cs. A.: „Őseink” bűnt viszonylag keveset követtek el, ám annál többet hibáztak. Felelősök voltak mindazért, amit az ország vezetőiként tettek, vagy elmulasztottak megtenni. Ez ellen a „kommunista” elég szegényes érv. „Magyar ember sohasem érthet Trianonnal egyet!! Vissza mindent. ” Ennyi talán elég, mert az önkínzásnak is van határa. Ha valaki csodálkozott volna, hogy egy szélsőjobboldali párt 16 százalékot kapott a 2010-es választásokon, annak figyelmébe ajánlom az elutasító véleményeket. Igen, vannak, még ma is vannak soviniszta, rasszista, újnáci érzelmű magyarok. Részben lappangva túlélték a Kádár-korszakot, részben – mivel külföldön nem sokra vitték – „hazatántorogtak”, részben pedig nagyszerű szabadelvű demokráciánk húsz éve alatt fejlődtek ki a szemünk előtt. Ez olyan, mint a dudva, nem tudunk mit kezdeni vele. Az a jobbik eset, ha csak valahonnan a tengeren túlról írják ezeket az elvadult szövegeket, ám valószínű, hogy a többség hazai földön élő honfitársunk.
A végére hagytam az egyetértő véleményeket: Egy fórumozó olvasó megkísérelte az elvadultakat jobb belátásra bírni: „ E dolgozat pont magának szól, és a magához hasonlóan gondolkodókhoz. Meg kéne tanulni elviselni a vereséget, mert ez a talpraál-lás első feltétele. […] A vesztes választhatja azt az utat, hogy férfiasán szembenéz azzal, ami történt: levonja a tanulságokat. […] Vagy nem néz szembe semmivel, úgy viselkedik, mint a sápítozó vénasszony, akinek elveszett a műfogsora: átkozódik, másokat hibáztat. Úgy viselkedik, mint egy idióta. ” Cs. A.: Megszívlelendő, okos szavak. A műfogsor egyenesen elragadó. „ Ez egy figyelemre méltó, nagyon jó cikk. Kérdés: eljut-e mondjuk egymillió olvasni és értelmezni tudó magyarhoz? Félő, hogy nem. Tovább uralkodik a fejekben a sötétség és bizony egyszer » s a sírt, hol nemzet süllyed el« a kutya se veszi körül. ” Egy másik honfitársunk véleménye, aki a tények történelmét szereti: „A cikk teljesen korrekt. Történelmi hivatkozásai pontosak. Következtetései (hogy fel kellene hagyni a nagymagyarországozással) helyesek. ” „Abszolúte így van! Nemeskürty István A kőszívű ember unokái című könyvében is pontosan ez van! Tisza István életrajzában olvasható: »Pontosan tudta, hogy a történelmi Magyarország akkori helyzetével valamit csinálni kell. Ezt vagy mi fogjuk tenni, vagy a külföld. Ha a külföld, az országnak vége.« A végeredmény ismert. ” „A cikkben arról van szó, hogy mi volt Trianon előzménye, és nem arról, hogy mi volt utána. […JA magyarok kivándoroltak, a nemzetiségek meg inkább elmentek a szomszédba. ” „A rárontásról annyit, hogy mind a két vesztes háborúba jobboldali egypárt-rendszerű kormányok vitték bele az országot. Ez tény, még ha […] el is felejtik nektek megmondani. Kun Béla a Felvidék felé próbált hadakozni. A román hadsereg nem volt »szedett-vedett«, francia fegyverekkel jól felszerelt katonai erő volt. ” „Nagy-Magyarországon több volt a nem magyar, mint a magyar! Ezen kellene meditálni! ” - e tényt kevesen akarják elfogadni.
„A legmesszebbmenőkig egyetértek!!” — írta egy olvasó. „Abszolúte így van! El lehet olvasni többször is ” – így vélekedett egy másik, egy elcsatolt magyar. Továbbá: „A cikk egészével lényegében egyetértek. Van azonban vitára késztető rész is: a 20-40-90 évvel való foglalkozás miért beteges? ” Cs. A.: Lehet, hogy a „beteges” kicsit erős kifejezés. Ám él a mi hazánkban vagy három-négymillió magyar, aki a holnapi „kenyér”, a gyerekei, az unokái jövője miatt aggódik. Aki nem tudja befűteni a szegényes lakást, műanyag papucsban megy a hóban vásárolni valamit ebédre, mert nincs pénze cipőre. Talán megérthető, hogy kisebb gondjuk is nagyobb annál, mi történt kilencven évvel ezelőtt, vagy mi történik ma a határon túl élő magyarokkal. Ebből a szemszögből írtam, hogy beteges. A jól fűtött lakásból, a holnapi ebéd biztonságából másként néznek ki történelmünk nagy kérdései. „A magyar uraknak gyűlöletesebbek voltak a kommunisták. Számukra a jól felfogott osztályérdek volt mindenek előtt való. ” Egy okos, együttműködő vélemény: „A Trianon után történtek egy másik fejezet. A cikk arról szól, hogy mi vezetett oda! Manapság is Trianon után vagyunk, megérjük a szabad határokat, az egyforma pénzt, soha nem látott kapcsolattartási lehetőségeket. Ennek örülni kellene és nem tovább szítani az ellentéteket! Ez érvényes Magyarországra és az utódállamokra egyaránt. ” Öröm olvasni a józan, felelős véleményeket.
„Dunának, Oltnak egy a hangja” Romániában, Erdélyben és Szlovákiában élő magyar és szlovák szerzők írását idézem. Ne csak magunk között vitatkozzunk nemzetről és nacionalizmusról, hazáról és együttműködésről, barátságról és viszályról. (Miket írok: vita? Hol van nálunk higgadt vita? Monológok vannak.) Ismerjünk meg a határainkon túl élők véleményéből is néhányat. Erre már csak azért is szükség van, mert a 2010-es szlovákiai választásokon a szlovák választópolgárok jelzést küldtek nekünk. A két magyar pártból azt juttatták be a parlamentbe, amelyik a hidak építését, az együttműködést írta zászlajára. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ám a Híd-Most párt sikere figyelemre és követésre méltó. A válogatás persze önkényes, olyan véleményeket idézek, amelyek a Kárpát-medence népeinek megbékélését, a nacionalista, soviniszta nézetek, a viszály elleni közös fellépést szolgálják. A barátkozás, az együttműködés kis hídjait építő higgadt, tiszta beszéd hívei.
SZLOVÁKIÁBÓL ÍRJÁK „ Szlovákia mindannyiunké. ” Eduard Chmelár: Dobré slovo Mad’arom súcim na slovo (Jó szó a magyarokhoz, akiknek van fülük a hallásra) „Drahí mad’arskí priatelia! Drága magyar barátaim! Nyílt levelem címében Michal Miloslav Hodza 1847-ben írt híres pamfletjére utalok, amelyben föl szerette volna ébreszteni az eltunyult (egykedvű) szlovák társadalmat, megpróbált párbeszédet folytatni vele és együttműködésre serkenteni. Akárcsak neki, nekem is fő célom az egyenesség és a jogi egyenlőség. Jó szóval for-dúlok Önökhöz, mert a jó szó emeli az emberi méltóságot és vitézi rangra emeli a párbeszédet. A jó szóból sohasem elég, és tudom, közös történelmünk során nem gyakran éltünk vele. Pedig, ha nem pazarolnánk időnket és energiánkat az elszenvedett sérelmek sorolására, hanem együttélésünk kellemes pillanataira összpontosítanánk, biztosan eszünkbe jutnának kapcsolataink kellemes eseményei is. Lehet, hogy nincs belőlük sok, de ezekre a pozitív példákra lehet alapozni
egy optimistább jövőt. […] Emlékezzünk e szavakra, amikor a nacionalisták mindkét oldalon hangos gyűlöletkoncertet adnak. Senki nem törölheti ki történelmünkből, hogy itt együtt alapítottunk és építettünk városokat, együtt védtük Európát a töröktől, együtt vérez-tünk ki a népek által támogatott II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában. Többet kellene emlékeznünk Bel Matej nagy jelentőségű szlovák tudós üzenetére, aki a 18. század elején erőfeszítéseket tett a két nép kölcsönös megértéséért. Jobban kellene értékelnünk a nagy magyar államférfi, Deák Ferenc tevékenységét, aki a 19. század hatvanas éveiben igyekezett megegyezni a szlovákokkal, de a mindkét oldalon lévő nacionalisták visszautasították elképzeléseit. Új jelképek kellenek az együttműködéshez, viszont szükség van sokkal több őszinteségre is. Mindig védelmeztem – és védelmezni is fogom – Önöket a nacionalista támadásoktól. Nagyon jól tudom, hogy kisebbségben élni, bármilyenben is, bizonyos körülmények között átkozott dolog. A mi és az Önök (közös) drámaírója, Madách Imre írja Az ember tragédiájában (XI. szín): »…En társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt. Közös erővel összeműködik.« Az olyan »haza-fogalom«, amely csupán előítéletekből táplálkozik, s csak a szűkkeblűség tart össze, mindig távol állt tőlem. A haza nem csak »egyenes és öntudatos szlovák nők és férfiak konkrét társadalma«, azt nem egyedül „az államalkotó nemzet” képezi, mint ahogy azt botor módon mondta Fico, kirekesztvén Önöket. Vallom: az én hazámnak Önök is részét képezik, Önök is államalkotók, értéket teremtenek és alakítják közös történelmünket. Büszke vagyok arra, hogy a mi országunkban születtek és éltek egymás mellett olyan hatalmasságok, mint Ján Kollár, Madách Imre, Milán Rastislav Stefanlk és Márai Sándor, Alexander Matuska és Fábry Zoltán. Ók valamennyien identitásom részét képezik. Az Önök szabadsága az én szabadságom is, az Önök gondjai az én gondjaim is, az önök boldogsága az én boldogságom is. De mindezt már el kellett volna mondania a Szlovák Köztársasági Elnöknek, mint államfőnek, valamint a Miniszterelnöknek, aki Önöktől lojalitást vár,
viszont nem oldja meg az Önök legalapvetőbb, mindennapi életüket és jogaikat érintő kérdéseket. Azok közé az emberek közé tartozom, akik a megértés hídjait igyekeznek építeni a szlovákok és a magyarok között. A híd, amint azt Fábry Zoltán irodalomkritikus szokta mondani, »az etika legmagasabb foka, az emberiesség igaza és szépsége, az emberi találkozások jelképe és valósága«. Polgári kötelességemnek tartom szembehelyezkedni a kormánnyal, amely a 19. század buta nacionalistái szavait használva, nyílt konfliktusba bocsátkozik a megrettent magyar kisebbséggel. És velem együtt így érez egyre több szlovák is, akik elég fejlettek ahhoz, hogy az, aki a mai globalizált világban csak a nacionalizmusra tesz, veszít. Elismerem, hogy a kisebbségnek igénye van – identitásuk megőrzését segítendő – bizonyos dolgokat másként, érzékenyebben értelmezni, mint a többségi nemzet tagjainak. Elfogadom, hogy az életérzést nem lehet racionálisan magyarázni. Olyan, mintha azt mondanánk a feleségünknek, hogy ha villában lakik, autóval jár és kétszer évente üdülni megy, nincs joga semmire panaszkodnia, viszonyuk minősége egyáltalán nem fontos. De az, ami engem ma leginkább nyugtalanít, nem a szlovák kormány nacionalista ostorcsattogásának hangja. Hanem az Önök hallgatása, drága magyar barátaim. Mondom, nem szeretem a nacionalizmust, de nem csak a szlovákot. Ellensége vagyok mindenféle nacionalizmusnak. A dogmatizált, az ideologizált, a szenvedélytől elborult, saját magában tetszelgő tekintetű egyéneknek, akik harcra buzdítanak bizonyos célokért, anélkül, hogy racionálisan felmérnék a valódi értékeket. Meglepő, hogy eme világ-szemlélettel az Önök „ nemzeti társadalmában ” nem tudnak nyíltan szembeszállni. Nem könnyű ellenállni a szenvedélynek. Mint ahogy azt közös írónk, a kassai születésű Márai Sándor írta: a szenvedélynek teljesen mindegy a másik fél hozzáállása, érvényre akar jutni, óhaját beteljesíteni, különben nem szenvedély, hanem okos megegyezés lenne. Egyre több és több szlovák nő és férfi személyesen tapasztalja, milyen az a tömeg logikájával szemben menni, kiválni a tömegből és individuális hangot megütni a nacionalizmus ellen. Hálátlan feladat ez még mindig, az önállóan gondolkodókból lesznek a gyűlölet
céltáblái. Ezek az emberek nem vágynak hálára. Saját polgári önérzetük hajtja őket. Ezért sem tudom tovább leplezni csalódásomat, hogy amíg ezek a személyiségek önként viszik a bőrüket a vásárra, az Önök oldalán nem látok semmi törekvést arra, hogy kijönnének a kényelmes nemzeti csigaházból és világosan elítélnék, vagy legalább nevén neveznék a magyar politikai színpadon érvényesülő nacionalista tendenciákat. A saját nacionalistáinkkal nekünk van dolgunk. De ahhoz, hogy közös erőfeszítésünknek megbízható eredménye legyen, szükségünk van az Önök segítségére. Nagyon kevés jelzést kapunk arról, hogy Önök képesek-e és főként hajlandóak-e megzabolázni nacionalistáikat. A szlovák kormány nacionalizmusa nagyon nyugtalanító, de úgy gondolom, a magyar politikai elit nacionalizmusa még előbbre szaladt. A mi országunkat jobban érinti és ezért jobban bántja Fico nacionalizmusa, de nem hunyunk szemet Orbán nacionalizmusa felett sem, mert a jövőben még veszélyesebbnek bizonyulhat. Miként lehet, hogy önök között nem akadt egyetlen magyar értelmiségi sem, aki ezekre a veszélyes tendenciákra nyíltan felhívta volna a figyelmet? Miként lehet, hogy nem undorodnak attól a szörnyű, 19. századi beszédtől, mely arról hablatyol, hogy csak egy magyar nép van, egy magyar világ van és egy Isten uralkodik a történelem fölött? Milyen messze van ettől a gondolkodástól az Ein Volk, ein Reich, ein Führer? Hova tűntek a magyar liberálisok akik szembeszállnának ezzel a hamis elképzeléssel és kezébe adnák nemzetüknek a modern Európaiak szótárát? A szlovák értelmiségiek (a többi európai ország elitjéhez hasonlóan) nagyon érzékenyen reagálnak saját kormányuk minden nacionalista túlkapására, a magyar értelmiség Budapest minden lépéséhez ízléstelen lojalitással viszonyul, szemernyi kritika nélkül. Csendben maradtatok, amikor Németh Zsolt azt mondta: »Magyarország saját magával határos«. Úgy csináltatok, mintha nem hallanátok, amikor a magyar Parlamentben a Fidesz frakcióvezetője kijelentette: »A történelmi Magyarország él.« Nem találtatok kivetnivalót abban, amikor Sólyom László Köztársasági Elnök azt hangoztatta, hogy a szlovák állampolgárságú magyar
gyerekeknek idegen nyelvként kellene tanulniuk a szlovákot. Végül is nem akarózik Önöknek megbolygatni a nemzeti társadalmukban már történelmileg leegyszerűsített, politikailag átrajzolt Trianonmítoszt. Az ilyen jelek azt bizonyítják, hogy a magyar politika egész skálája a mai napig nem szabadult meg gyarmatosító gondolataitól, és a déli szomszédunk politikai elitjének beállítottságát tükrözik. így viszont nem lehet bizalomra alapozott partnerséget folytatni. Nem érdemes Önöket nyugtatgatni, és bagatellizálni a magyar nacionalizmust. Önök már nem gyerekek, és mi az Önök barátai vagyunk. A barátoknak viszont nyitottaknak, őszintéknek kell lenniük egymáshoz. Vegyék tudomásul, kérem, hogy a nem egyértelmű szóhasználat levon barátságuk őszinteségéből, és végeredményben Önöknek árt. Amikor egy pozsonyi kávéházban találkozunk, vagy egy tudományos konferencián beszélgetünk, nagyon jól megértjük egymást. Csakhogy nekünk nem csak gondolati síkon kell egyetértenünk. Nem elég a vulgáris népieskedőket kifigurázni, megmosolyogni, olcsó kritikával illetni. A szlovák— magyar megbékélés a széles tömegek megnyerése nélkül csak illúzió. Ha azt akarják, hogy segítsünk ledönteni az előítéleteket, saját maguknak kell jó példával elöl járni és nem nyújtani alibit a szlovák nacionalistáknak „zsigeri” összeférhetetlenség okán. Saját magukban kell önvizsgálatot tartaniuk és az eredményt nem eltitkolni előttünk. A bizalom világítótornyai legyenek azon az úton, amin mi közelítünk Önökhöz. Meg kell tenni ezt a jelentős lépést, barátaim. Nem vagyok egyedül, aki erre a gesztusra vár, hogy összeölelkezhessünk és büszkén kimondhassuk: »Slovensko patrí nám vsetkym!« (Szlovákia mindannyiunké!) ” (Chmelár, 2010) Ide másolom két pozsonyi magyar tanulságos cikkét, amit a határon túli magyarok kettős állampolgársága ügyében írtak. Hushegyi Gábor írja Pozsonyból: „Ez a fordulat alapjaiban szerkeszti át a magyar külpolitika prioritásait, a korábbi egyensúly felbomlani látszik: a határon túli magyarok kérdésének kezelése felértékelődött, a szomszédsági kapcsolatok pedig mellékvágányra kerültek. […] Két szomszédnál –
Ausztria és Ukrajna - nem is vitatéma ez a törvény, jogrendjük kizárja a következő állampolgárságfelvételének lehetőségét. Ehhez csatlakozott most Szlovákia, mintegy lezárva Magyarország körül a Kárpátok koszorúját, nyugat és észak irányában nincs ezek után kettős állampolgárság (kissé távolabb Csehországban sem), marad a balkáni kontextus és hasonlat. ” (Hushegyi, 2010) Morvay Péter a pozsonyi Sme című napilap kommentátora. Cikkét érdemes hosszabban idézni: „Józan ésszel a magyar oldalon is meg lehetne érteni, hogy ha a hatalmat mostanság megragadó miniszterelnök állandóan nemzetegyesítésről beszél, és Nagy-Magyarország matricával díszített autóban érkezik valahová, ha kormánya államtitkárainak irodáiban mindenütt Nagy-Magyarország térképek fogadják a külföldi látogatót, ráadásul a választásokon majd’ tizenhét százalékot szerzett a határ módosítást nyíltan követelő párt (amely az említett miniszterelnök és pártja cinkosságának is köszönheti azt, hogy elfogadhatóvá vált a társadalom nagy része számára), akkor még a legértelmesebb szlovákban is ott motoszkál némi gyanú és bizalmatlanság a szomszédos országgal, annak népével és e népnek szlovákiai »nemzetrészével« szemben. […] Szlovákia számára fekvése és kapcsolatrendszere miatt nem Budapesten keresztül vezet az út Európába. […] nincs is vitája más szomszédjával Magyarországon kívül. […] Jó lenne ugyanis már végre a magyar oldalon is (beleértve a szlovmagy politikusokat) megérteni, hogy a szlovákiai magyarok kérdése Szlovákiában fog megoldódni, vagy ott marad meg a maihoz hasonló nyitott sebnek. Az előbbi pedig lehetetlen a szlovákok többségének támogatása vagy legalábbis jóindulatú semlegessége nélkül. Budapest csinálhat, amit akar, izmozhat, erőszakoskodhat, vagy szaladgálhat mindenkihez az ENSZ-től az Európai Unión keresztül az Ebtenyésztők Nemzetközi Szervezetéig, ezen az alapvető tényen nem tud változtatni. ” (Morvay, 2010)
ERDÉLY HANGJA „ Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. De magyar is. ” (Bíró Béla)
Romániából, Erdélyből, Sepsiszentgyörgyről Bíró Béla kisebbségkutató újságíró írja: „Együtt kellett volna ünnepelni a románokkal. Azt a tényt, hogy a román parlament a román nemzeti ünnep időpontját december elsejére, Erdély Romániához való csatolásának (román nézőpontból csatlakozásának) évfordulójára időzítette, mi, romániai magyarok is provokációnak érzékeltük. Nem elsősorban azért, mert Erdélyt úgymond ekkor veszítettük el. Erdély ekkor már régen nem volt a mienk, sőt talán soha nem is volt kizárólag a mienk, hanem azt mindig is több etnikum birtokolta. S a XVI. századtól kezdődően a magyarság részaránya gyorsuló ütemben csökkent. 1919-ben a népességnek már csak egynegyede volt magyar, a szászokkal együtt alkottunk kb. egyharmadot. Annak igénye tehát, hogy a tartományt önmagunknak tarthassuk meg, évszázadok óta nem volt reális. […] Egyetlen lehetőségünk lett volna: a kisebbségeknek az állam számára való megnyerése. Szándékosan nem mondtam magyar államot, mert az az állam, mely a kisebbségek számára is elfogadható lehetett volna, már nem lehetett volna magyar állam, hanem egy Svájchoz hasonlatos többnyelvű és többkultúrájú államszövetség, melyben mindenki hosszú távú és szilárd garanciákat kaphatott volna nyelvének és kultúrájának megőrzésére, a némethez és a magyarhoz való felzárkóztatására. Ennek az államnak a neve sem lehetett volna magyar. Am a magyar politika nem is csinált titkot abból, hogy a kisebbségeket hosz-szabb távon asszimilálni akarjuk. Zichy János kulturális és kultuszminiszter az 1910-es évek elején nemzetiségi képviselők interpellációjára válaszolva az Országgyűlés nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy a románoknakjoguk van nyelvük használatára, de Magyarországon csak egyetlen kultúra engedhető meg, az, amelyik a magyar nemzet élő leikéből fakad, amely örök és halhatatlan, azaz a magyar nemzeti kultúra. Ennek a kultúrának az örök hivatása a magyar nemzeti szupremá-cia fenntartása. Tiszta beszéd volt, melyet a történészek is legfeljebb szaktudományi munkákban emlegetnek, a nyilvánosság előtt tapintatosan elhallgatnak. Gondoljunk bele, hogyan hangzanának ma egy román, szlovák,
szerb vagy ukrán politikus szájából az ilyen mondatok. Tudomásom szerint felelősségteljes politikus effélét még nem hangoztatott sem románul, sem szlovákul, sem szerbül. Magyarország mindenáron föl akart kapaszkodni egy olyan vonatra, mely teljes sebességgel kifele rohant már a történelemből. A következmény nem lehetett más, mint hogy a kerekek közé zuhant. Túlélte ugyan a balesetet, de nehezen kiheverhető csonkulásokkal. Azok, akik zokon veszik a románságtól, hogy nem voltak hajlandóak elfogadni Zichy „ajánlatát” és az elszakadás mellett döntöttek, súlyos személyiségzavarban szenvednek. A románok helyében ők sem tehettek és tettek volna másként. Ma sem tennének! Arról nem is beszélve, hogy Erdély túlnyomó része a népszavazás elvének elfogadása esetén is Romániához csatlakozhatott volna. Ha a Partiumtól eltekintünk, Erdély Romániával való egyesülése ellen ma sem hozhatunkfel demokratikus, tehát a nemzetközi közvélemény szempontjából is elfogadható kifogásokat. A román döntést tehát – tetszik, nem tetszik – nemcsak el kell fogadnunk, de respektálnunk is kell. Legalábbis, ha igényt tartunk a Székelyföld és a Partium autonómiájára. Amit határozottan el kell utasítanunk, az nem Erdély Romániához való csatolásának ténye, hanem Magyarországtól való elszakításának módja: az, hogy az 1919 utáni román hatalom a népakaratnak aposztrofált Gyulafehérvári határozatokban lefektetett ígéreteit cinikus módon megszegte, átvette a Zichy-féle magyar hazafiak kisebbségellenes-ségét, egyik pillanatról a másikra hátat fordított a magyarországi román kisebbség kisebbségjogi elveinek, s az európai »demokráciák« támogatásának birtokában a veszedelmesnek tekintett ellenfél végleges tönkretételének bosszúszomjas igénye határozta meg a lépéseit. Erdély Romániához csatolása önmagában még nem lett volna tragédia, hiszen németek, angolok, spanyolok, portugálok, olaszok stb. a világ számos országában élnek szabadon és elégedetten. Mi is szabadnak és elégedettnek éreznők magunkat, ha Erdélyben úgy érezhetnők magunkat, mint a franciák Svájcban vagy a svédek Finnországban.
Éppen emiatt lett volna értelme a románokkal együtt a Nemzeti Színház épületében ünnepelni az évfordulót, elismerve a román döntés elvi létjogosultságát, elutasítva annak gyakorlati végrehajtását, s távlatilag az ünnep román pátosza által is megkönnyíteti kompromisszumra jutni a kérdésben. Románia ma már úton van afelé, hogy elismerje tévedéseit, hogy megmaradt kisebbségeivel megtalálja a számukra is elfogadható modus vivendit. Ezt a folyamatot kockáztatni, érzelmi irredentizmusunkat Zichy János-i korlátoltsággal közszemlére tenni, mindennek tekinthető, csak ésszerű cselekedetnek nem. A politika persze nem csupán ésszerűség, érzelmek nélkül talajtalan. Az új magyar kormány politikája mintha ezen a felismerésen alapulna. Csakhogy az érzelmek a szándékok és a lehetőségek közti távolság (gyakorta szakadék) áthidalásának eszközei. Nem képesek valósággá varázsolni a valóságtól elszakadt álmokat, azaz Erdély »ismételt« magyarrá tételét, ahogy azt a székely himnusz sugallja (»ne hagyd elveszni Erdélyt, lstenünk«). Az igény, hogy vegyünk részt egymás ünnepein, azt alázhatja meg, aki csak akkor érezné szabadnak magát, ha ő alázhatna meg másokat. Nem kétséges, hogy a román közvélemény elsöprő többsége csaknem egy évszázadon át ezt a perverz örömet gyakorolta. Fölöttem is. De én azóta érzem szabadnak magam, amióta a sértettség traumájától és az ebből fakadó bosszúvágytól megszabadultam. Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. De magyar is! Nem is akárhogyan! Meg román is, meg szász is, meg cigány is, meg zsidó is, meg örmény is. S ez az a tény, amit a románokkal és a nemzetközi közvéleménnyel is el kell és el lehet fogadtatnunk. Ha nemzeti érzelmeinket ennek a célnak a szolgálatába állítjuk, eredményesek lehetünk. Az autonómiáig elmenően. Ha annak az Erdélynek az elvesztését siratjuk, mely korábban is csak az egynyelvű, egykultúrájú nemzetállam lélekmérgező, polgár- és világháborúkat generáló fantazmagóriájába szédült nacionalista értelmiség szemében volt kizárólag a mienk, a magyar Erdély maradékának megtartását tesszük ismét kockára.
[…] A magyar népesség arra érzékeny, amire az általa megválasztott s ettől kezdve az ő nevében uralkodó, de vele többé már nem konzultáló (mindenkori) kisebbség érzékennyé teszi. Az értelmiség feladata tükröt tartani ez elé a kisebbség elé, hogy magára ismerhessen. Arról nincs információ, hogy mi történt volna az ünnepségen. De ha a szervezők a Nemzeti Színházban béreltek termet, akkor az ünnepet nyilván nem csak románoknak szánták. A részvétel gesztusa pedig a magyar fél számára nemcsak erkölcsi, de érzelmi alapot is teremthetett volna arra, hogy a Gyulafehérvári határozatok elsikkasztását, a magyar kisebbség intézményeinek felszámolását nem a sértés vagy az ünneprontás, hanem a tisztességes szótértés szándékával tehessék szóvá. Mi magyarok is jól járnánk azzal, ha március 15-én a román fél — például éppen Aradon – szóvá tenné az elsöprően román többségű Erdély Magyarországgal való 1848-as egyesítésének botrányát, és azt, hogy ennek a lépésnek az utólag egyértelművé vált elhibázottságát a magyar közvélemény máig nem ismerte fel, illetve el. Mert attól, aki részt vesz az örömemben vagy a bánatomban, sokkal könnyebb elfogadni kritikát, mint attól, aki kívül áll. Azt az ünnepet, mely a kritikát-lan eufória jegyében zajlik, nem lehet már elrontani. El van az rontva. Nem vagyunk kívülállók. Ezt a tényt meg lehet élni tragédiaként, de – egy rossz emlékű román döntés dacára – a majdani tényleges összetartozás örömének ígéreteként is. És nem lehet kétséges, hogy mind-annyiunk számára a második megoldás lenne a szerencsésebb. ” (Bíró Béla, 2010) Bíró Béla Sepsiszentgyörgyről fontos dolgokat tett közzé, néhányat érdemes kiemelni: megírta, hogy „Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. De magyar is!… Erdély ekkor már régen nem volt a mienk, sőt talán soha nem is volt kizárólag a mienk, hanem azt mindig is több etnikum birtokolta. S a XVI. századtól kezdődően a magyarság részaránya gyorsuló ütemben csökkent. 1919-ben a népességnek már csak egynegyede volt magyar… ” Nem árt, ha a „Nem! Nem! Soha!” bódult magyarjai a népesség adatait is tanulmányozzák. Száz évre visszamenőleg. Bíró figyelmeztet, hogy
a román-magyar közeledést kockáztatni, „érzelmi irredentizmusunkat Zichy János-i korlátoltsággal közszemlére tenni, mindennek tekinthető, csak ésszerű cselekedetnek nem ”, Félénk, ám bizakodó örömet okoz, ha bárki magyar cselekedeteinket az ésszerűség oldaláról ítéli meg. Figyelemre méltó írás, bár a december elsejei dátum megítélésében nem vagyunk egy véleményen. December 1-jét én nem érzem provokációnak, igaz, én nem élek, sosem éltem Erdélyben. Egyszerűsítésnek vélem, hogy e dátumot „ román döntés ”-ként említi. Talán nem köztudott, hogy 1916. augusztus 17-én az antant szerződésben a Román Királyságnak ígérte Erdélyt, ha Románia átáll, és megámadja az Osztrák-Magyar Monrchiát. A románok felismerték a helyzetet, tudtak számolni, és átálltak. Mi nem tudtunk számolni, így Erdély az övék lett. (Mi soha nem tudtunk, ma sem tudunk számolni!) A dátum, amikor ezt kihirdették, lényegtelen. Tudom, hogy már csak azért sem ítélhetünk azonosan, mert én soha nem éltem kisebbségben, nem ismerem a kisebbségi léttel járó könnyeket. Azt is csak mellékesen jegyzem meg, ne higgye senki, hogy mondjuk a két világháború között „Csonka-Ma-gyarországon” élni mindenki nagy boldogsága volt. Nem volt az, de erről más alkalommal kellene beszélgetnünk. Ha nem is éltem át, de tudom a kisebbségeket ért sérelmeket, és bízom benne, hogy közeledhetünk egymáshoz. Ha a provokáció érzésétől eltekinthetünk, fontosnak, érdekesnek tartom fejtegetését. Régi barát írja Erdélyből-Erdélyről: „Eszmélő gyerek voltam, amikor 1940. szeptember elején bevonult a falumba a magyar hadsereg egy zászlóalja egy tábornokkal az élen. Kimondhatatlan volt az öröm, úgy éreztem, el sem lehet viselni. Az udvarunkon pihenő katonák közül valaki jelenti, hogy a románok még nem adták át az egyik figyelő pontot a (történelmi) határnál. Megszólal egy hetyke őrmester: ha nem adják át azonnal, lemegyek egy golyószóróval és lesöpröm őket. Tizenkét esztendős agyam lázasan kutatta, hogy vajon mit csinálnak a túloldaliak, amíg ő söpröget? Kettőnk életének egy képzelt és egy valódi párhuzamos eseményét idézem fel.
Az első: 1944 szeptembere, amikor a megmaradt két tehenünket hajtottam itatni a közeli patakhoz. A front előző nap ment keresztül rajtunk. Kétségbeesetten zokogtam, becsapva éreztem magam, nem tudtam kire haragudjak az elvesztett illúziókért. Te szűk egy év múlva hajtottad a megmaradt két lovat a komáromi pontonhídra. Azt nem tudom, voltak-e illúzióid. (Nem voltak. – Cs. A.) A másik: elérzékenyültem, amikor a Karádi Józsefről szóló emberi szavakat olvastam első kötetedben. Engem is ő szedett fel az utcáról 1949-ben. (Bizonyíték, hogy bármilyen pártban-rendszerben lehet valaki tisztességes – Cs. A.) Napjainkból: Szülőföldem – szűkebb értelemben Csík megye – értelmiségének jó része a bálványosi (Tusnádi) rendezvények és a Székely himnusz bűvöletében él, az autonómiáról álmodozik. A fiatalság nem akar románul tanulni. Néhány hete kijelentette az egyik ottani »nagyon mély« magyar politikus, hogy »nem gazdasági programokra van szükség, hanem a nemzeti öntudatot erősítő nevelésre«. Egyik volt iskolatársammal – szakmája elismert tudósa – terjedelmes interjút készített egy ottani magyar folyóirat munkatársa. Mikor visszaküldte nekik az átjavított szöveget, kiegészítette két, kihagyott markáns gondolattal: az ottani intézmények nem használták fel az ő ismereteit az oktatásban, nevelésben, mint ahogy nem használták ki X. Y. jelentős nemzetközi, gazdasági tapasztalatait sem. A másik, hogy »a székely embert nem a székely himnusz teszi jó magyarrá«. Tudtam, hogy ez csattanni fog. Huszonnégy óra múlva ott volt a válasz: »Ön tagja volt-e a pártnak, X. Y-ról tudjuk, hogy ő az volt.« (Bizonyíték, hogy jöhet bármilyen rendszer, a buta ember buta marad – Cs. A.) Júliusban a Csíkszeredái színház műsorát nézegetve szemembe ötlött az egyik program: »Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.« A román politika hallatlanul rugalmas, tűrőképes. Évekkel ezelőtt egy köztiszteletben álló öreg, volt csíki tanárral beszélgettem Erdély sorsáról. Szerinte Erdélyt vissza kell csatolni Magyarországhoz. – És mit tegyünk az ott élő közel ötmillió románnal? – kérdeztem.
– Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek — így a válasz. Konyec fllma. ” Halkan megkérdezem: mit szólna e „köztiszteletben álló csíki tanár”, ha egyszer a románok mondanák neki, hogy legjobb lenne, ha visszamennétek Ázsiába, ahonnan jöttetek. Tanulságos írások. Ha ehhez hozzátesszük egy barátunk „élményét”, aki egy székelyföldi családnál tett látogatásról számolt be. Meglepve hallották, hogy a fiatalok nem hajlandók románul tanulni. Az éjszakába nyúló vita úgy elmérgesedett, hogy éjfélkor összepakoltak és hazahajtottak Budapestre.
Történelemóra Kicsinyeknek és nagyoknak. Asszonyoknak és lányoknak, apáknak és fiúknak, mindenkinek, aki tenni akar a jövőért. Akiknek elegük van a legendák történelméből. Konzervatívoknak és szabadelvűeknek, szociáldemokratáknak és szocialistáknak, hívőknek és materialistáknak, mérsékelt és radikális honpolgároknak. Mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a sorsunk, Magyarország sorsa, a magyar történelem. Múltunk ismerete nélkül nincs szilárd jövő. Első könyvem, A komáromi pontonhíd megjelenése után Sándor Zsuzsanna interjút készített velem a 168 Óra című népszerű hetilap számára. Többek között megkérdezte: – A történészek mit szóltak állításaihoz? – Nem kaptam tőlük visszajelzést. Nem is nagyon vártam. Az ember tudja, hol a helye. Én „csak” egy közgazdász vagyok. Ugyanakkor több történelemtanár is üdvözölte a könyvemet – válaszoltam. Módosítanom kell, amit az interjúban mondtam. E beszélgetés után jó fél évvel véletlenül jutott a tudomásomra, hogy egy történész valahol egy társaságban így értékelte műveimet: – Csernok könyvein látszik, hogy nem történészszemmel írták. Mit lehet erre mondani? Köszönöm, hogy elolvasta könyveimet. Mentségemre szolgál, hogy közgazdász vagyok, nem történész, így eleve nem írhattam „történészszemmel”. Megjegyzem, a történelemnek csak használ, ha néha olyanok is írnak róla, akik nem szakmabeliek. Egyúttal megkérdezném: ha történészszemmel írom, megnyerjük a mohácsi csatát, legalább az egyik világháborút, és Erdély elvesztése helyett hozzánk csatolják Romániát? Egyébként értem én: nem vagyok szakember abban, amiről írok, ez a bajuk velem. Kívülálló vagyok, aki idegen területre merészkedik. Beleártja magát a „nagyok” dolgába. Súlyosbító körülmény, hogy nem a szűk szakmának, hanem az érdeklődő olvasóközönség széles körének írok. Igyekszem oldott, csevegő stílusban, közérthetően írni. A történészszakma feszesebb, szárazabb stílusban írja értekezéseit. A szélesebb közvélemény számára ez nem elég vonzó. Akkor most
mit tegyünk? Szerintem az is egy szakma, hogy a történelmet a tudománytól egy kicsit elválasztva közelebb vigyük az olvasóközönséghez. Őket is ki kell szolgálni. Akadt egy történész, aki nemcsak elolvasta, vagy legalább átlapozta két könyvemet, ismertetést is írt róluk. (Ablonczy, 2009) Megtiszteltetésnek tartom, hogy egy szakember is foglalkozott a könyveimmel. Tanulmánya címében „hamisrealistának” nevez, előre megadva ezzel könyveimről kialakított lesújtó véleményét. Ellenpontként illőnek tartom idézni egy messzi földről jött levél néhány sorát: „Nagyon élveztem a könyveit, óriási tárgyi tudását, megejtő fllorealitását, konok becsületességét, következetes, gondos gondolatvezetését. Köszönöm. ” Egy történész „hamisrealistának”, egy olvasó, egy idegenbe szakadt honfitársunk „filorealistának” minősítette könyveimet. Látszólag nézőpont kérdése az egész. Csakhogy vagy az egyik, vagy a másik megállapítás nem igaz. Ezt mi ketten nem tudjuk eldönteni. Nincs is ilyen szándékom, könyveim megítélését továbbra is rábízom az olvasóra. Csak az Olvasó számít. Miután az indulást sikerült így egyensúlyba hoznom, mehetünk tovább. Ott folytatnám, hogy a tanulmány szerzőjének neve nekem nem mondott semmit, halványan a színházi szakmával kapcsolatban merült fel a múltból. Egy megyeszékhelyen élő történésztől kapott levél azonban arról tudósított, hogy „a Teleki szakértőjeként futtatott fiatal történész a Rubiconban írt az egykori miniszterelnökről egy apologetikus tanulmányt”. Vagyis nem színházigazgató, hanem történész. Annál jobb, így legalább nem a Lear királyról vagy a Hamletról, nem Csortos Gyuláról és Somlay Artúrról leszek kénytelen vitatkozni, hanem Tisza Istvánról, Teleki Pálról (ha már szakértője az egykori főcserkész-mi-niszterelnöknek), az orosz hadjáratról, Horthy Miklósról vagy Kádár Jánosról beszélgetünk. Gondoltam, hogy tényekről, eseményekről, összefüggésekről vitatkozunk. Ami az „ apologetikus ” jelzőt illeti, bizonytalan voltam. Lehet, hogy csak egyéni vélemény. Ám hírt kaptam az MTV egyik 2010. októberi műsoráról, melyben Ablonczy Balázs többedmagával arról
igyekezett meggyőzni a magyar dolgozó népet, hogy köztereinkről már nagyon hiányzik egy Teleki-szobor. Ez a rendszerváltás után már a második roham Teleki Pál életművének köztéri szoborral való elismerése érdekében. Ahogy végiggondolom, van is ebben valami. A hazai zsidóüldözőknek csak egy vacak kis utcája van, a Haller utca, és még csak egy szobra: Prohászka Ottokáré. Hol másutt, mint Lakitelken. Igazán időszerű már egy Teleki-szobor is. Ha Prohászkának lehet, miért ne lehetne szoborral elismerni Teleki Pál életművét is? Néhány mondat erejéig nem érdektelen felidézni a magyar nemzet érdekében kifejtett „áldozatos munkáját”, ami 1920 és 1941 között a zsidóságot korlátozó tizenhárom törvényben öltött testet. Amelyek -tetszik, nem tetszik, tény – hozzászoktatták a közvéleményt, hogy a zsidóság olyan veszélyes faj, amelyet korlátozni kell. Teleki egy interjúban külön hangsúlyozta: „Ami most történik, az semmi egyéb, mint fajok harca. ” (Nyerges, 2003, 45.) Az interjú 1919-ben készült, nem lehet Hitlerre hivatkozni. Ám Teleki következetes maradt, később sem módosított álláspontján. 1928-ban a képviselőházban a következőket mondta: „ Mi csak zsákbamacskát árulunk addig, amíg egész őszintén és világosan nem látjuk, hogy itt egy faji harcról van szó. ” (Nyerges, 2003, 46.) Ungvári Tamás írja Telekiről: „ Teleki Pál nemegyszer hangsúlyozta, hogy a nemzet magasabb létérdeke kívánja a zsidóság korlátozását. […] A zsidóság megkülönböztetésének, visszaszorításának célja nem az üldözés, hanem »a jogos és indokolt védekezés«. ” (Ungvári, 2010, 257.) Ez igazán kedves. Nem azért üldözik, hogy üldözzék, csak azért, hogy védekezzenek ellene, hogy visszaszorítsák. (Megjegyzem, ez az igyekezet, hogy a támadást védekezésnek tüntessék fel, annak idején Kállay Miklós miniszterelnöknél is feltűnt. Ő is arra hivatkozott egy levelében, hogy „ minket az orosz elleni védekezés vitt a háborúba ”. Vagyis azért támadtuk meg őket, hogy védekezzünk ellenük.) Aki ezt nem érti, magára vessen. Teleki a második zsidótörvény vitájában fejtegette 1939-ben: „A faj és a vér ideológiáját nem külföldi példákból sajátította el, hanem már több mint húsz éve vallja és hirdeti. ” (Karsai, 2004)
El kell ismernünk, Teleki e törvényekben „csak” korlátozta a magyar zsidóság életét. A törvények egy szóval sem mondják, hogy Ukrajnában az aknamezőre kell hajtani őket. Ez majd a keretlegények feladata lesz. Arról sincs szó e törvényekben, hogy a magyar zsidóságot minél nagyobb számban német gázkamrákba kell deportálni, vagy rövid úton a Dunába lőni. Nem, egyetlen ilyen paragrafus sincs e törvényekben. Többek nagy örömére a numerus claususról szóló első, 1920-as törvényben a „zsidó” szó elő sem fordul. Akkor meg minek ezeket emlegetni, nem igaz? Pedig hiába szeretnék elkenni, szétbeszélni: Teleki Pál buzgón vívta a fajok harcát. Számomra is furcsa, hogy egy művelt, szelíd ember hogy juthatott odáig, hogy elméletileg megalapozza, ezzel mintegy előkészítse a magyar zsidó holokausztot. Amit Teleki Pálról írtam, kettős bizonyíték. Egyrészt bizonyítja, hogy két évtizeden keresztül következetes fajvédő-fajüldöző politikus volt. Másrészt megerősít abban, hogy Ablonczy apológiára hajlamos történész. Nem vagyok lélekbúvár, nem keresem Teleki indítékait. Azt is csak halkan kérdezem: Teleki Pál szobra valóban hiányzik Budapest bármelyik közteréről? Térjünk vissza a könyveimhez. Mint a szerzők általában, minden olvasónak örülök, és őszintén sajnálom, hogy az öröm ezúttal nem kölcsönös. Amint Ablonczy könyveimről írt bírálatából kitűnik, nagyon utálta, amit írtam. Van ilyen, nem vagyunk egyformák. Szerencsére. Van, aki apológiát ír, és van, aki bírál. Apológiát írni hálásabb. Bekerülni a közös csodálat szívet melengető társaságába jó dolog lehet. Szerkesztői, tanácsadói, egyetemi állásokat, külföldi tanulmányutakat, szakértői megbízatásokat fial. Az akolmeleg egyetértő közege jót tesz az önbizalomnak is. Nincs is ezzel semmi baj, nem irigylem tőlük. Ám valakinek a múlt kritikáját is meg kell írnia. Egyoldalú marad, szegényebb lesz a nemzeti történelem, ha okkal, ok nélkül imádott politikusairól, a „nemzeti emlékezet szeplőtelen hőseiről” csak hősköltemények születnek. Még a felületes közbeszédben gyalázkodva emlegetett nevek is megérdemlik, hogy tárgyilagosan írjanak-írjunk róluk. A történelem furcsa érem, több oldala is elképzelhető. Ha eseményeiről és szereplőiről nem készül a tévutakat, a hibákat is bemutató,
árnyalt elemzés, az utókor hamis színben, fekete-fehérnek gondolhatja saját múltját. Többek között ezért sem tanultunk az elődök tévedéseiből. Én jónak, hasznosnak tartom, ha egy politikusról vagy egy történelmi korszakról – a tárgyilagosság keretein belül, tiszteletben tartva a tényeket, a korabeli mozgásteret – ellentétes értékelések jelennek meg. így az olvasónak megadatik a mérlegelés és a választás lehetősége. Bárki eldöntheti, kinek hisz. Esetleg a kettőből rakja össze a maga igazságát. A gondolkodás, az elemzés kényszere nyomán mindenképpen gazdagodik a közgondolkodás. Ha csak ennyi lenne, az egészet akár kettőnk magánügyének is tekinthetnénk. Ám nem tekinthetjük, mert amiről írunk – a magyar történelem fontos eseményei, fordulópontjai – közügy. Ha pedig közügy, akkor a közre tartozik, közérdeklődésre tart számot.
EGY TÖRTÉNÉSZ, AKI ELFOGULT… „Mindenki olvasson, és ne higyjen (sic!) annak, aki azt állítja, hogy olvasott. ” (Ablonczy Balázs) Ezzel a vonzó ajánlással kezdődik a könyvismertetés, ám később meglepve tapasztaljuk, hogy a mondat szerzője az ellenkezőjére, arra ösztönzi olvasóit, nehogy elolvassák a könyveimet. Tudathasadás? És a rajongói nem veszik észre? Mielőtt folytatnám, a Kedves Olvasónak tudnia kell, hogy a történészszakma e bizonyára ígéretes, konzervatív tagja – saját bevallása szerint – elfogult. Ez nagyon megnehezíti a dolgunkat. Őt annyiban zavarja, hogy sok mindent egy előítéletes, torz tükörben lát. Nekem pedig – aki szeretne értelmes párbeszédet folytatni – az okoz gondot, hogy elfogult emberrel, tárgyilagos elemzésre képtelen történésszel nagyon nehéz „párbeszélni”. E megállapítás igazát hivatkozott könyv-ismertetése ékesen bizonyítja. Ama fölöttébb érdekes filozófiai és etikai kérdés taglalásába most inkább nem mennék bele, hogy egy magára valamit is adó történész lehet-e elfogult, és megfordítva: egy elfogult ember lehet-e szavahihető történész? Erre talán válaszoljon a szakma, a történészek tudományos egyesülete.
„Nemzeti-konzervatív” vélemények szerint természetes, hogy egy „kommunista”, egy „kádárista” történész – mint például Karsai Elek, Ránki György vagy a még csak nem is történész Kopátsy Sándor (aki 1956 októberében a tervhivatal forradalmi bizottságának elnöke volt) – a „kommunista diktatúra” javára elfogult. „Mi mást várhatunk tőlük” – hangzik az ítéletük. Ha ráadásul még a „kommunista nómenklatúra” tagja is volt valaki, mint én is, azt sújtsa a „nemzeti érzelmű igaz magyarok” megvetése. Amit írt, biztosan az ördögtől való. Aki a magyar történelem fontos eseményeit, sőt korszakait illetően saját bevallása szerint nem tud tárgyilagos lenni, kényes helyzetben van. Mindenekelőtt azért, mert önmagából kiindulva másokról is feltételezi, hogy írásaikban, véleményük kialakításában személyes szempontok: családi sérelem, rokonszenv vagy elutasítás, sőt – ami még rosszabb -szolgálat: politikai értékválasztás vezérli őket. A dolgozat szerint nemcsak a „kommunisták” megbízhatatlanok. Konzervatív körökben Shvoy Kálmán, a múlt század harmincas éveinek derekán büntetésből nyugdíjazott altábornagy naplója; Kádár Gyula, egykori vezérkari ezredes, aki 1919-ben Horthy nemzeti hadseregének tisztjeként vonult be Budapestre és a második világháború után - soha el nem követett „háborús bűnök” vádjával – tíz évet kényszer-munkán a Szovjetunióban töltött. Szegény, ártatlanul bűnhődött uraink oroszországi kalandjáért; Bárczy János százados, aki előbb Ukrajnában, majd a háború végén a Szent László hadosztály tisztjeként harcolt a szovjet hadsereg ellen; vagy Reviczky Ádám hadnagy emlékiratai sem megbízhatóak. Olvasom, hogy ezek „a Kádár-kor slágerkönyvei”. Nem egészen értem. „Kádár”, a „Kádár-kor” a konzervatív beszédben szitokszó, a „sláger” viszont a közbeszédben sikert jelent. Most akkor dicsér, vagy bírál? Az igaz, hogy e könyvek – honfitársaink kevésbé civilizált részének lebutított stílusában szólva — a „kommunista diktatúra” idején születtek, ez azonban nem jelenti azt, hogy amit írtak, nem igaz. Már csak azért sem, mert megállapításaik nagyjából egybevágnak apáink háborús élményeivel, és azokat más források is alátámasztják. Nem is beszélve Moldova György műveiről, amelyeknek az idézett könyvismertetés megállapítása szerint
végképp „semmi köze a magyar történelemhez”. Már persze, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy Moldova György minden írása a magyar történelemben játszódik. E könyveket lehet szeretni vagy utálni, értékelni vagy elutasítani, az azonban tagadhatatlan, hogy túlnyomó többségük a magyar történelem egy-egy szeletéről szól. Jobban szerettem volna, ha a könyvismertetés ürügyén írt bírálat kevesebbet foglalkozna a személyemmel, többet az írásaimmal. A tényekkel, vagy a következtetéseimmel, amelyekkel a tényeket összekapcsoltam. Ez azonban hiú ábránd maradt, ilyesmire a szóban forgó írás nem vállalkozott. Gondolom, azért nem, mert szerzője a történelmi tényeket nem tudja vitatni, így aztán mi marad? A (túl)buzgó igyekezet a könyvek szerzőjének lejáratására. Ez egyébként bevett szokás lett napjainkban. Trianonról és a Kárpátmedencében élő népek együttműködéséről írtam egy cikket 2010 márciusában. Az észrevételek fele egyetértett, a másik fele a mondanivaló vitája helyett személyemet támadta. Erre írta egy józan gondolkodású hozzászóló: „Az a baj ezzel a kommentjével – és a Konzervatórium könyvszemléjével is (utalás Ablonczy: Az utolsó hamisrealista című „könyvismertetésére” -Cs. A.) –, hogy a szerzőt, és nem az általa leírtakat minősíti. Ezt ad hominem-típusú érvelésnek nevezik, és bizony, jobb körökben, egyszerűen körberöhögik. Nem személyeket kellene talán minősítgetni, hanem gondolatmenetek ellenében érvelni, már ha vannak értelmes érvek.” Amikor ilyeneket olvasok, derűsebben látom a jövőt. Nincs még veszve Magyarország! (E mondatot még a 2010-es választások előtt írtam, és töretlen derűlátással úgy döntöttem, hogy a választások után, az eredmények ismeretében sem törlőm. Legfeljebb hozzáfűzöm: talán.) Vágjunk bele. Ablonczy könyvismertetésének már az első mondatával vitatkoznom kell: „Az első könyv címe (ez A komáromi pontonhíd Cs. A.) szimbólumértékű szeretne lenni: a szerző a szovjetek által épített ideiglenes hídon tér vissza Felső-Magyarországról 1945-ben, s a déli hídfőben szovjet katonák segítenek neki feltolni a családi szekeret a folyóparti meredélyen. ” Ellent kell mondanom.
Először is nem csak „szeretne lenni”, a címnek valóban szimbólumértéke van. Függetlenül attól, hogy egy elfogult konzervatív történésznek nem tetszik. Ez legfeljebb hívei körében fontos, máshol alighajön számításba. A jelek szerint a cím kettős jelentését – nem csupán e hídon jöttünk át a „régi” világból az „új” világba, azok az orosz vörös katonák vittek fel a rakpartra, akik elől elmenekültünk – észre sem vette. (Egy Kossuth-díjas költő például észrevette és értékelte.) Még az is lehet, hogy észrevette, ám – mivel nem „fért bele” a magyar konzervatívok Vörös Hadseregről kialakított képébe – úgy vélte, jobb, ha csak „szeretne” szimbólum lenni. Hogy is van ez? Van egy esemény. A magyar királyi honvédség frontot járt tisztjének családja a közeledő Vörös Hadsereg elől nyugatra menekül. Amikor néhány hónap múlva hazatérnek, Komamóban a Vörös Hadsereg katonái viszik fel őket, lo-vastól-szekerestől, a déli, a komáromi rakpartra. Jellemző napjaink viszonyaira, hogy e jelenet a „nemzeti konzervatívok” mai – többek véleménye szerint már nem annyira demokratikus – Magyarországán nem lehet szimbólum. Buzgó fanatikusok, félművelt törtetők mindent elkövetnek, hogy ne legyen. Másodszor: Mi nem „Felső-Magyarországról”, hanem Csehszlovákiából, egy Prága melletti kis faluból tértünk vissza Magyarországra. (Jobb, ha tőlem tudja: 1920 óta csak az irredenták, a soviniszták vagy a múltat indok nélkül feldicsérők értelmetlen szokása „Felső-Ma-gyarországot” emlegetni. Arról nem is beszélve, hogy 1945 nyarán a Csallóköz már ismét Csehszlovákia volt, nem „Felső-Magyarország”.)
NAGY TRIANONTÓL HÁBORÚIG
A
NAGY
OROSZ
A könyvismertetés szerzője mindenekelőtt Trianonnal kapcsolatban elfogult, mert – ahogy azt egy internetes interjúban elmondta (ahonnan később kitörölték ezt a részt) – családja sokat szenvedett a Trianonban (pontosan: a Grand Trianon – Nagy Trianon palotában) aláírt békeszerződés következményei, az ország megcsonkítása miatt. Ha eddig nem tudtuk volna, ebből az eredeti interjúból megtudhattuk, hogy voltak, akik az elcsatolt területeken (például
Erdélyben) maradtak, ám sokan kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, mert nem akartak román, csehszlovák vagy szerb fennhatóság alatt élni. Vagy nem önszántukból menekültek, az új, soviniszta urak kiüldözték őket. Nem kétséges, hogy 1919-1920-ban fájdalmas idők köszöntöttek a magyarságra. Az „elcsatolt” magyaroknak, akik elmenekültek az új hatalom elől, joggal nagyon fájhatott a szülőföld, az otthon, esetenként a vagyon (földbirtok), a család megélhetését biztosító hivatal elvesztése. Az igazságtalanság. Akik az elcsatolt területeken maradtak, azoknak a többségi nemzet sovinisztából naponta elszenvedett megalázás, a tehetetlenség, a kisebbségi lét fájt. A komáromi pontonhíd – amennyire ez egyáltalán lehetséges, és egy „kívülálló” család sarjától elvárható – átérzi Trianon drámáját: „A történelem olyan, amilyen. Elviseljük. De a korabeli Magyarországon nem volt ember, aki ne érezte volna egekig kiáltó igazságtalanságnak, hogy magyar falvak és városok egyszer csak egy cinikus és ostoba nagyhatalmi önkény rajzolta új határok túloldalán, egy idegen országban találták magukat” – írtam a Pontonhídban. (Csemok, 2008, 74.) Majd néhány oldallal később: „Kétség nem fér hozzá, hogy a trianoni béke igazságtalan, sőt aljas, »imperialista rablóbéke« (Lenin) volt. Nem az elcsatolt összesen mintegy 10 millió nemzetiségi lakosság miatt, mert – bár Apponyi ezt sem volt hajlandó tudomásul venni – ezt az adott helyzetben természetesnek kell tekintenünk. A velük együtt és – mivel többnyire nem etnikai szigetekről volt szó – szükségtelenül más országokba helyezett 3,3 millió magyar miatt. (Mielőtt valaki nekem esne – nem a mondanivaló miatt, hanem mert Vladimír Iljics neve láttán elvesztette maradék lelki nyugalmát és józan ítélőképességét felhívom a figyelmet, hogy Lenin ugyanazt mondta, amit mi – Cs. A.) A békekonferencián Apponyi Albert »követelte«, mégis megtagadták tőlünk még a lehetőségét is, hogy az elszakított területek sorsáról népszavazás döntsön.[…] Apponyinak igaza volt: 1920. június 4-én 3,3 millió magyart, megkérdezésük nélkül, »mint valami marhanyájat« idegen államok fennhatósága alá helyeztek. Biztos vagyok benne, hogy a nagyhatalmak képviselői saját hazájuk parlamentjében egy marhanyájra sokkal nagyobb gondot fordítottak, mint Trianonban erre a 3 millió magyarra. ” (Csernok, 2008, 81-82.)
Mindez fájdalmas és igaz. Ám mielőtt másokat okolnánk, először nézzünk körül saját házunk táján. Ha az erdélyi magyar birtokosok földjein kettős – földesúri és magyar – elnyomás alatt dolgozó román jobbágy, zsellér, gazdasági cseléd, törpebirtokos helyzetére, az erőszakos magyarosítási politika túlkapásaira, Apponyi magyarosító iskolapolitikájára, a „Lex Apponyi”-ra, a nemzetiségi iskolák bezárására gondolunk, kinek tegyünk szemrehányást? Nem hibáztathatjuk még Vajda-Voevod Sándort, a magyar parlament román képviselőjét sem, „aki az Österreichische Rund-schaunak, vezető bécsi körök folyóiratának 1913. októberi számában szenvedélyes vádiratot intézett a magyar soviniszta politika ellen, felszólítva Ferenc Ferdinánd főherceget (a trónörököst – Cs. A.), hogy hajtsa végre az »európai Mongólia megbékítését«. Indulatos cikkében a román vezető részleteiben is leleplezte és elutasította a mesterséges magyarosítás egész politikáját. ” (Jászi, 1982, 499.) Onnan nézve „Európai Mongólia” voltunk-lettünk. Erre nem lehetünk nagyon büszkék. (Vajda-Voevod egyébként nem véletlenül fordult Ferenc Ferdinándhoz, aki nem rokonszenvezett a magyarokkal, meg akarta törni a dualista rendszerben a csehek-szlávok rovására élvezett előnyös helyzetünket.) Nem válik történészünk bírálata javára, hogy felületes és elfogult. Téved, amikor elmarasztal, mondván: „gyalázza”, „leszólja”, sőt „ köpködi ” a magyar történelem nagy neveit. Jellemző, hogy ezt csak kijelenti, ám egyetlen mondatot, egyetlen szót nem tudott idézni, ami ezt alátámasztaná. Ez egyébként egész dolgozatára jellemző, szerzője nem elemez, nem érvel. Összefoglalja a két könyvet, majd elmondja az olvasónak, hogy mit olvasott. El kell hinni. Annyit tennék hozzá, hogy engem gyerekkoromban a szülői házban megtanítottak néhány – az emberi együttéléshez nélkülözhetetlen fontos dologra. Például arra is, hogy köpködni illetlenség. Az intelmet máig nem felejtettem el, így nem életszerű, nem lehet igaz, hogy könyveimben „köpködtem” a „magyar történelem nagy neveit”. Ezt csak Ablonczy és kritikátlanul rajongó „nemzeti érzelmű” hívei látják, érzik így. Bíráltam őket, ami nem köpködés. Ne tévesszük
össze őket a római katolikus egyház szentjeivel. Időnként tévúton járó gyarló emberekről, hibázó politikusokról van szó, a bírálat megengedett, sőt szükséges. E nélkül nincs történetírás, helyette romantikus hősköltemények születnek a múltról. A bírálat elfeledkezett arról, amit A komáromi pontonhíd előszavában írtam: „A történelem szereplőiről beszélek, de nem az életükről szól a történet, szerepüket csak egy-egy adott eseménnyel összefüggésben említem, minősítem. ” (Csemok, 2008, 7.) Ezzel azt akartam előre tisztázni, hogy nem Tisza vagy Teleki életművét, csak Nagy-Magyarország felbomlásában (Tisza) és a magyar holokausztban (Teleki) játszott szerepükkel foglalkozom, azt bírálom. Meglepő és sajnálatos, hogy a dolgozat szerzője egy kicsit sem akar tájékozódni. Értem én, hogy a családját ért sérelem fáj, ám egy történész nem engedheti meg magának, hogy ennyire elfogult legyen. Képes ilyeneket írni: „S nehezen látszik az értelme annak is, hogy Csernok függelékként hosszú oldalakat közöl kivonatolva az 1910-es népszámlálás adatsoraiból. ” Ismét ellent kell mondanom. Nem adatsorokat közöltem, hanem szövegben elemezve részletesen elszámoltam a 71 vármegye népeivel. Ha valaminek, ennek a függeléknek volt igazán értelme. Sajnálatos, hogy vannak – mint például történészünk , akik ezt a viszonylag egyszerű és igazán közhasznú célt sem képesek megérteni. Vagy az is lehet, hogy értik, csak nem szeretik, ha a köznép tájékozódik. Horthyék sem szerették. A nép elégedjen meg annyival, hogy „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. ” Ennél nagyobb hazugságot keveset hirdettek a két világháború közötti Magyarországon. Tereinken harsogott a „Mindent vissza!”, ami az embereket félrevezető jelszó volt. Több esetben tapasztaltam, hogy nemzeti érzelmektől túlfűtött magyarjaink nem kedvelik a statisztika adatait. Pedig megismerve az adatokat, talán oldódna a családot ért sérelem miatt ápolgatott ellenszenv. Talán még valami megértésféle is kialakulna a lelkekben. A család sebei attól még sajoghatnak, ha megértjük és elfogadjuk a történelem – akár igazságtalan – szükségszerűségeit. A megismerés megnyugvást hozhat. A második világháború után az én családom is
panaszkodhatott volna, ápolgathatta, mutogathatta volna a sebeit, a sérelmeit. Nem ezt tette, hanem dolgozott, így többre vitte, mintha évtizedeken keresztül a könnyeit törülgeti és panaszkodik. (A népi bölcsesség szerint az úriember ott kezdődik, hogy a macskát akkor is macskának nevezi, ha hasra esett benne, és betörte az orrát.) írásaimmal a magyar közvélemény tájékozottságát akarom javítani. Ne legendákból, ne a két világháború közötti kor irredentakönnyes írásműveiből tájékozódjanak. Ne azokból alakítsák a véleményüket, a világlátásukat. Könyveimnek – a kifogásolt Függelékkel együtt – az az értelme és érdeme, hogy tájékoztatnak. Az érdeklődők lássák, nincs „64 vármegye”, és tanulmányozzák a magyarság elhelyezkedését Nagy-Magyarország 71 vármegyéjében. A valóság erejével… címet viselő kötet a magyar népesség adatait vármegyénként és térképen is bemutatja. Azt reméltem, ha semmi mást, legalább ezt üdvözölni fogják. Mert ebből végre megtudják, mindenki megtudhatja, miről szólt a trianoni történet. Mi húzódik meg a Nagy-Magyarország térképek mögött, amelyeket autókra, üzleteikre, a háromszínű magyar és az egykori hungarista-nyilas színekben pompázó kétszínű zászlókra nagy büszkén – ám nem nagyon okosan – felraknak. Mindenki ismerje meg, aki akarja a Nagy-Magyarország 71 vármegyéjének népességi összetételét bemutató részletes adatokat. Nem kell félni a statisztika adataitól. Nagy előnyük, hogy nincs világnézetük. Igaz, nem „konzervatívok”, nem mindig és nem mindenben támasztják alá a konzervatív mondanivalót. Ám nem is „kommunisták”, amivel egy tudományos kutató elutasította az 1910es magyar népszámlálás függelékben bemutatott adatait. A magukat „nemzetinek” nevező olvasókat a jelek szerint a „magyar királyi” statisztika cáfolhatatlan igazsága sem érdekli. Hagyják őket békén, nekik megvan a maguk „igazsága”. Ők hinni akarnak abban, amit a tereken hallanak és kedvenc sajtójukban olvasnak. Aminek persze nem sok köze van a tényékhez. Pedig nem ártana senkinek, sőt bővülnének az ismereteik, ha tanulmányoznák a népszámlálás adatait. Vagy értsem úgy, hogy „nemzeti konzervatív” honfitársaink nem óhajtanak szembesülni a számukra kényelmetlen tényekkel? Még értelmiségük, egyik-másik történészük sem? Netán
zavarja őket, hogy amit Horthyék a „Nem! Nem! Soha!” jegyében évtizedeken keresztül sikeresen a szőnyeg alá söpörtek, amit elzártak, eltitkoltak a nagyközönség elöljön és közhírré teszi egy ilyen senkiházi, egy „kommunista diktatúra” (ez én vagyok, ez a „nemzeti” táborban nagyon kemény szidalom). Amiről a Kádárkorban sem beszéltek, nagyon keveset írtak - valószínűleg azért, hogy ne bolygassák sem belül a lappangó, elfojtott magyar sovinizmust, sem kívül a „szocialista testvérországok” érzékenységét –, most a széles nyilvánosság elé került. Ráadásul egy hajdani „kommunista főember” jóvoltából, akinek az idézett dolgozat szerint „az olvasottsága korlátozott”, „ úgy ír a történelemtudományról, hogy annak eredményeit nem ismeri ”. Bírálóm a jelek szerint nem értette meg könyveim mondanivalóját. Őszintén sajnálom. Hogy kis hazámban úgynevezett Jobb” körökben is teljesen up-to-date (naprakész) legyek: I’am verysorry (nagyon sajnálom). írhatnám azt is: „Lamento muito”, hogy még kevesebben értsék. Bírálóm a fák között bolyongva eltévedt, nem vette észre az őszi erdő gyönyörűségeit. Valahogy elkerülte a figyelmét, hogy én nem a „történelemtudományról”, nem is az „eredményeiről”, én a magyar történelem eseményeiről írok. Benne a szenvedő emberről. Aki például Teleki Pál törvényei, Horthy Miklós háborúja vagy Rákosi Mátyás önkénye miatt pusztult, ő és a családja szenvedett. A történelemtudomány eredményeit írják meg a történészek, ez a szakmájuk. Ha azt is én írnám meg, mit csinálnának a történészszakma hozzá hasonló reménységei? Nem vagyok történész, engem nem a történelemtudomány eredményei érdekelnek. Az nyugtalanít, hogy a joggal említett eredmények mellett mi vezetett a magyar közgondolkodás mai siralmas állapotához. Számomra – és hitem szerint a magyar társadalom számára – az a kérdés, hogy neves történészek tudományos munkája mellett és ellenére hogyan terjedhetnek NagyMagyarország megcsonkításáról, második világháborús részvételünkről, a népirtássá fajult fajgyűlöletről – hogy csak a legfontosabbakat említsem – esztelen mítoszok, a valóságtól elrugaszkodott, a társadalom tudatát romboló hazug elméletek a
közvéleményben. Húsz év telt el a nagy szabadságban. E két évtized alatt mi történt – vagy miért nem történt semmi - a történelemoktatás terén? Tudja valaki? Felmérte-e valaki, hogy mi történik az iskolákban a történelemórákon? Tudja valaki, hogy mi vezetett a mai helyzethez? Amikor Trianonért Károlyi Mihályt, a Tanács-köztársaságot, Kun Bélát és a magyar zsidóságot, az oroszországi fegyveres kalandért az oroszokat, a „bolsevistákat”, a magyar zsidóság tragédiájáért a németeket teszik felelőssé. így büszkébbek? Nyugod-tabban alszanak? És minden „igaz nemzeti”, „keresztény” és „konzervatív” magyar ellenségesen fogad és elutasít minden olyan írást, kísérletet, ami ezt a Bethlen István szerint „ súlyosan beteg lelkű, megha-sonlott” nemzetet, Bibó István szerint „organikusan beteg szellemű és beteg társadalmú ” országot a történelem tényeivel gyógyítaná. Mert a beteget, a beteg társadalmat is gyógyítani kell. Kellene, ha hagyná. A történelmet leválasztaná a napi poltikáról. Megnyitná a párbeszéd, a megértés csatornáit. írásaimban a magyar történelem sorsdöntő, fontos eseményei érdekelnek. Keresem az előzményeket, az összefüggéseket. Felteszem a kérdést: hogy jutottunk ide (oda)? Keresem a választ a kérdésre. Ha van valami mondanivalóm, igyekszem egyszerűen, közérthetően megírni. Azoknak a honfitársaimnak írok, akiket untatnak a tudományos értekezések, ám szeretnének tájékozódni. Nem is hinné az ember, milyen sokan vannak. Ehhez nem kellett többet olvasnom, mint amennyi írást eddig sikerült megismernem. „ Történelemről beszélek, de nem „a” magyar történelmet írom” – jeleztem a Pontonhíd előszavában. (Csernok, 2008, 7.) Úgy látszik, hiába. Aki „nemzeti konzervatív”, annak nem kell. Nem olvassa, legfeljebb felületesen lapozgatja könyveimet, így nem is tudja, mi van benne. Mi az, amit utál, amit zsigerből elutasít. Félrevezető „nemzeti-konzervatív” könyvismertetésekből – például Ablonczy elöljáróban említett, elfogultnak is felületes dolgozatából – tájékozódnak. Szakasztott úgy, ahogy a múlt század ötvenes éveiben Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Révai József elvtársak brosúráiból okosodtak a dogmatikus szemléletre hajlamos pártemberek. A „konzervatív pártemberek” ma is szívesen
elnyomnák azokat, akik önállóan gondolkodnának a magyar történelemről. Kitérő: Érdekes megfigyelni azt a napjainkat is kísérő jelenséget, hogy fiatal emberek konzervatív nézeteket hirdetnek, az öregek meg forradalmárnak képzelik magukat. Okos emberek mondják, hogy ez természetellenes állapot, fordított világ. Egy ifjú ember konzervativizmusa csak utánzat lehet, alkalmazkodás. Hiányzik belőle a tapasztalat, az átélés hitelessége. A sokat megélt, tapasztalt idős korosztályokhoz meg az ifjonti hevületnél sokkal jobban illik a megfontoltság. Új találmány: manapság a „nemzetiek” azt szegezik az adatokkal szembe, hogy a magyarságnak Trianon érzelmi kérdés, amit a baloldal és a liberálisok nem is értenek. Ja, ha érzelem, akkor egészen más a helyzet. Érzelmekkel valóban nem lehet vitába szállni. Olyan ez, mint a rajongás és a szerelem. Mivel Trianont átvitték az érzelmek és a hit világába, nem kell többé vitatkozniuk, sőt, gondolkozniuk sem kell. Kényelmes, védett állapot. Mindezek ellenére célomat így is elértem: aki elolvasta – és már több ezren vannak –, sok mindent másként lát, mint előtte. Nem kell minden szavával egyetérteni („ minden szava vitatható ” - írtam A komáromi pontonhíd előszavában), de el kell gondolkodni azon, amit írtam. Értelmezni kell az adatokat. Könyveim megjelenése óta például sokkal nehezebb a Nagy-Magyarország legendát terjeszteni, butaságokat beszélni, siránkozni, követelőzni. (Volt köztársasági elnökünk javára írom, hogy a Nagy-Magyarország térképek ügyében szót emelt. Ugyanakkor nem értem, mit keresett a komáromi hídon? Giccses jelenet volt, kicsit nevetséges is. Már csak Horthy Miklós fehér lova hiányzott.) A dolgozat nemcsak Trianon ügyében, saját bevallása szerint szovjet ügyekben is elfogult. Még abba az eseménybe is képes volt belekötni, sőt elméletet is gyártott rá, amit így írtam le: „Elmondhattuk, hogy – nagy meglepetésünkre – a Szovjetunió Vörös Hadserege a tenyerén hordozott, így hozott be Magyarországra. ” (Csemok, 2008, 167.) Miért fáj ez neki vagy bárkinek? Kicsit lekezelően, ám nem nagyon okosan így oktat bennünket: „Lehet így gondolkodni Magyarország történelméről, abszolút igazságnak
mégis nehezen venném. ” Ha nem veszi, ne vegye, jelentéktelen magánvélemény. Ami nem változtat azon, hogy az esemény, amit leírtam, megtörtént. Szó szerint úgy, ahogy a könyvben megírtam. Nem tettem hozzá és nem vettem el belőle semmit. Még akkori ijedtségem is tökéletesen élethű. Lehet, hogy ez konzervatív körökben nem tetszik, ám a jelenet ettől még „abszolút igazság”. Mást mondok: 1945-ben ennél abszolútabb igazság nem is létezett Magyar-országon. Egy esemény pontosan úgy leírva, ahogy megtörtént. Ritkaság. Nem kell aggódni, senki értelmes ember nem gondolja, hogy ez „ Magyarország történelme Az elfogultság gyökere, oka itt is a családi tapasztalat. íme a történettudomány új módszere: a családi sors nem adalék, nem mellékes közjáték csupán, hanem a történelmi elemzés alapja, sőt iránytűje. Nem nagyon szerencsés. Az ellenszenv okát is megtudjuk: „Családunk inkább ezüstkanalak és Singer varrógépek viszonylatában látja ugyanezt, én viszont nem is állítom, hogy az ügyben harag és részrehajlás nélküli lennék. ” Rokonszenves őszinteség. (Az egész tanulmányban az egyetlen mondat, ami megérdemli rokonszenvünket.) Kevésbé költőien leírva, ami történt: a „ruszkik” elvitték (elrabolták) a családi ezüstkanalakat, és e valóban sajnálatos esemény következtében van egy erősen elfogult történészünk. Indulatos is, ez azonban nagyon mai és nagyon magyar irigységből táplálkozik. Helyezzük egy picit szélesebb összefüggésbe ezt „a szovjet hadsereg esete az Ablonczy család ezüstkanalaival” ügyet. Ahogy történészhez, a történettudomány művelőjéhez illik. Mint idősebb, tapasztaltabb jóakarója segítek. A történet, vagyis a kanalak és a varrógép szomorú sorsa ott kezdődött, hogy meggondolatlan eleink egykor botor módon megtámadtak egy kétszáz milliós nagyhatalmat. (íme, mi mindenen múlik-múlhat a családi ezüstkanalak és egy varrógép sorsa.) Sajnálatos módon 1941-ben a hatalmas és reménytelenül erős Szovjetunió volt a kezünk ügyében. Ha mondjuk Albániát, a Monacói Nagyhercegséget vagy Luxemburgot támadjuk meg, talán jobban járunk, bár Albánia esetében ebben nem vagyok teljesen biztos. Mindez abban a korban történt, amikor egy magát ugyancsak nemzetinek, kereszténynek és konzervatívnak nevező hatalom
uralkodott az országon. Volt „Nem! Nem! Soha!”, „Mindent vissza!”, volt háromszínű zászló, Szent Korona, Szent Jobb, körmenet, Turul, meg minden. A kétszínű zászlóval a véreskezű félbolondok majd csak a történet végén jelennek meg a színen. Mit mondjak, nem volt vonzó zárókép. Térjünk vissza a támadáshoz. Ami úgy kezdődött, hogy hadseregünk benyomult a Szovjetunióba, a hadműveletek során számos ukrán falut feldúltak, sok békés polgárt lemészároltak. Túszokat szedtek, és ha a helyi parancsnok szükségét látta, a túszokat később kivégezték. (Forrás: Jány Gusztáv egykori vezérezredes, hadseregparancsnok vallomása a népbíróság előtt.) Érthető, hogy az ukránok mindezt nagyon rossz néven vették. Kitérő 1.: Ifjú történészünk elmarasztal, mert kényes ízlése szerint túl gyakran emlegetem, hogy „hadat üzentünk a Szovjetuniónak”. Meg is számolta: több mint hétszer idéztem a két kötetben. Ez „olyan, mint a skíz a tarokkban: mindent visz” - írja méltatlankodva. (Az „indigná-lódva” helyett a magyar szót választottam. Igaz, így egy kicsit közönséges lett a szöveg, nem is elég tudományos, ám van egy nagy előnye: nem csak az úri szalonokban, ahol magyarok élnek, mindenki megérti. Számomra ez a fontos.) Elfogadom, hogy az általa használt olyan szavak, mint „ deklarál ”, „ distinkció ”, „ erudíció ”, „faktum ”, „hardlájner”, „historiográfia” (ezt a szót alig tudtam leírni), „inspiráció”, „origó”, „oeuvre”, „paradigma”, „skíz”, „szummum”, történészek és egyéb művelt népek körében biztosan erősen emelik egy dolgozat vagy egy előadás értékét. Ha elég sok ilyen külföldi szót sikerül elhelyezni egy tanulmányban, a mondanivaló mindjárt műveltebbnek tűnik, üressége már nem annyira szembetűnő. Én azért nem használom az ilyen és hasonló szavakat, mert népünk kevésbé pallérozott leányai és fiai esetleg nem értik. Én sem vagyok olyan művelt, mint a dolgozat szerzője, például soha nem láttam közelről tarokkot. Fogalmam sincs, mit jelent az, hogy „skíz”. Apámnak soha nem volt ideje kártyázni, mint egykor a Horthy-korszak földbirtokos, hivatalbéli és egyéb urainak. Vagy a hazát védte, gyógyította a hadsereg lovait, vagy a parasztok teheneit, szóval el volt foglalva. Amikor meg éppen itthon volt és volt egy kis szabad ideje, a patkolókovácsok szakmai tudását
gyarapítandó, a lovak helyes patkolásáról írt tanulmányt. Meg is jelent az állatorvosi szaklapban. Visszatérve: a bírálat sokallja a szovjet hadüzenet emlegetését. Pedig száz oldalanként egyszer, az igazán nem sok. Ha meg a több százezer elpusztult életet, a romokat és a világ négy tája felé széthurcolt javainkat nézem, ez a hét említés még akár kevés is lehet. Nagyon-na-gyon kevés. Aki özvegy lett, mert az orosz fronton elesett a férje, aki árva maradt, mert az ukrán hómezőn fagyott meg az apja, vagy mert az apját aknamezőre hajtották és ott felrobbant, akinek Auschwitzba deportálták, helyben kiirtották, Dunába lőtték a családját, biztosan többször emlegeti ezt az eszement támadást, mint én. És a fájdalom, a harag, a keserűség könnyei között emlegeti. Talán jobban megérti, hogy miről van szó, ha idézek Schőner Alfréd, a Dohány utcai zsinagóga egykori rabbija írásából: „Amikor idejöttem Pannonhalmára, azon gondolkodtam, vajon hány ezer, hány tízezer zsidó élhetett az ország nyugati részének ezen a területén, mondjuk hat-hét évtizeddel ezelőtt. Nagyon sok. Ezer, tízezer? Vajon mennyi él ma, talán százas nagyságrendben. Nagyon fájó így az emlékezés. Fájó az emlékezés, a személyes érintettség is motivál. Hiszen jómagam Soát túlélő családból származom. Három évvel születtem a háború után. Szinte az egész családomat elpusztították: 39 embert, négy testvéremet. Néhány nappal ezelőtt Csengerből, Kelet-Magyarország kis városából – ott éltek a szüleim, édesapám – elküldték mártír hozzátartozóim születési anyakönyvi kivonatát: Schőner Imre, született: ekkor és ekkor, élt 4 évet, halál oka: Auschwitz. Schőner Jenő, született: ekkor és ekkor, élt 3 évet, halál oka: Auschwitz. Schőner Éva, élt 2 évet, a halál oka: Auschwitz. Schőner Edit, élt 1 évet, a halál oka: Auschwitz. ” Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a második világháborút túlélők nem a „ hadüzenetet”, hanem a támadást emlegetik. Mert – egy történésznek illene tudni – hadüzenet nem volt, egyszer csak „beállt a hadiállapot”. így támadtuk meg a Szovjetuniót. Hozzáteszem: aki a háború alatt elvesztette a családját, biztosan ízléstelennek tartja az elrabolt kanalak ügyében évtizedek múlva elhangzó panaszt. Íme, sérelmeink sem voltak egyformák.
Történészünk a boldog szerencsések között tudhatja magát, hogy családja néhány ezüstkanállal megúszta. A kanalak szóba sem jönnek ott, egy olyan országban, ahol százezer számra pusztult az élet. Akit a Vörös Hadsereg szabadított ki egy lengyelországi haláltáborból, az a szovjet katona megnyugtató szavaira emlékszik: „nye bojsza, nye bojsza” – ne félj. Élete végéig hálás, nem felejti el. Nem is érti, mi baja lehet valakinek, bárkinek a szovjet katonával, a szovjet hadsereggel. Mit siratja a kanalait? Ám itt a példa: van, aki szovjet ügyekben a kanalak miatt elfogult, és nem szereti, ha anynyit emlegetik a nem létező hadüzenetet, vagy akár a támadást. Igen ám, de ha nem emlegetjük, akkor mi lesz a kanalakkal? Nem is beszélve a varrógépről, amit a szovjet katonák elvittek. Ha se hadüzenet, se lámadás, hogy kerültek ide a szovjet katonák? Egyszer csak átkeltek a kárpátok bércein, és egy óvatlan pillanatban gáládul megszállták ezt a „szép vagy, gyönyörű vagy” Magyarországot? A „bokrétát Isten kalapján”? A folytatás ismert. A Szovjetunió, ez az óriás, az első meglepetésből felocsúdva – nem csekély szövetséges, angol és amerikai hadianyag és élelmiszer segítségével – összekapta magát és csapatainkat a németekkel (meg az olaszokkal és a románokkal) együtt kisöpörte az országából. Kicsit emelkedettebben fogalmazva: a szovjet katona felszabadította a hazáját, kiűzte a népét gyilkoló betolakodókat. Alig telt el három rövid év, és a háború megérkezett Magyarországra. – Na de kérem, mi nem így gondoltuk – riadoztak az urak Budapesten. Késő bánat. A Vörös Hadsereg páncélosokkal bőven megtámogatott személyi állománya konokul nyomult előre a nagy magyar rónán. Volt olyan, hogy egy alakulat útközben valahol elhagyta a kanalát. Nem volt ez ritka abban a nagy zűrzavarban, amikor a katona örült, ha a bőrét menti, ki törődött ilyenkor a kanállal. Ám tudjuk, a katona nem késsel-villával eszik. A katona kanalaz. Vagyis kanál nélkül nem katona a katona, a kezével mégsem ehet. Ártana a harckészségének. Mivel a hadsereg utánpótlásával kanál nem jött, az első úri házban vételeztek kanalat. Ja, hogy az éppen ezüst volt? Ki tehet róla? Miért nem tartottak
egyszerűbb kanalakat? (Vagy miért nem rejtették el? Amikor közeledett a front, előrelátóbb emberek elásták a családi ezüstöt meg az órákat. Elismerem, egy varrógépet nehezebb elásni.) – És azok mit csináljanak, akik Budapesten, a nagykörúton laknak? Azok hova ássanak? – kérdezheti joggal valaki. A szovjet katonák nem az egész készletet vitték el. Csak azt, amire szükségük volt: a kanalakat. A háborús szükség törvényt, akarom mondani ezüst étkészletet bont. Ami a varrógépet illeti, biztosan nem vették a hátukra, és a harckocsira se kötözték. Több mint valószínű, hogy a harmadik vagy a negyedik utcában egy magányosan élő magyar hölgy kapta ajándékba, mert egy hétig főzött, mosott rájuk. Megvarrta az elszakadt inget, gatyát, zubbonyt. Esetleg megmosta a hátukat, és egyéb ügyekben is szolgálatukra volt. Ilyen egyszerű volt ez a korabeli történelem. Ahogy megtörtént. Kitérő 2: igazán csak az ismeretterjesztés szándékával említem újra, mert egyszer már megírtam, ám lehet, hogy elkerülte történészünk figyelmét, vagy nem illett bele a szövegébe. Történt valamikor 1946-ban, hogy Kéri Kálmán vezérkari ezredest (aki két évvel korábban Dál-noki Miklós Béla vezérezredes, hadseregparancsnokkal együtt cserbenhagyta a rábízott 1. hadsereget, és átment a szovjet csapatokhoz) okította a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tábornoka. Kéri nem szerette, amit hallott, mert az angol tábornok olyasmiket mondott, hogy a magyarok „vegyék végre tudomásul: a szovjet hadseregnek Magyarországon mindenhez joga van. Akár embereket is kivihet a Szovjetunióba, hogy a magyar hadsereg által okozott károkat helyreállítsák. ” (Kubinyi, 1989, 226.) Nehogy valaki ebből arra következtessen, hogy ennek örülni kellett. Nem, erről szó sincs. Ám tudomásul kellett venni. Nem feledkezve meg arról sem, hogy ez is csupán következmény volt. Nagyon kellemetlen következménye egy érzelmi alapon hozott meggondolatlan döntésnek. A sokat emlegetett támadásnak. A jó magyar nép természetesen ezért is a „ruszkikat” gyűlölte-gyűlöli. Mert nem volt és ma sem képes két lépéssel hátrább keresgélni. Felejthetetlen kormányzónk, Horthy Miklós és – ahogy csodálói írják -rendkívül művelt (?) miniszterelnöke, Bárdossy László meggondolatlan támadásánál
kezdeni a történetet. (Történelemoktatásunk csődje?) Ha nem mentünk volna oda (Ukrajnába), legalább düh, ellenszenv és személyes bosszúvágy nem élt volna a megszálló szovjet katonák lelkében. Ha nincs támadás, Magyarország történelme nagyon másként alakul. Nincs tankcsata Debrecen közelében, és nagy valószínűséggel nem viszik el a kanalakat. Sem a varrógépet. így néz ki az ezüstkanalak szomorú sorsa nagy nemzetközi összefüggések tükrében. Márai írta 1948-ban: „E. (Esterházy – Cs. A.) Móriccal találkozom, aki már igazán rongyos; igaz, ehhez mindig volt hajlama, akkor is, amikor tízezer holdja közül látogatott Pestre, rongyosan. Ez az ember, aki Nagy-Magyarország utolsó miniszterelnöke volt s mérhetetlen vagyon ura – a németek deportálták – ma is sértetlen belülről: nem sértődött meg. Az arisztokraták, az igaziak, sokkal jobban viselik a változást, mint a bugris, aki sopánkodik, a vitrin és az igazgatósági tagság miatt. A szuverén ember soha nem sértődik meg -legfeljebb dühös – és Magyarországon nem ritka ez az embertípus. Van szuverén paraszt, szuverén arisztokrata. Szuverén polgár nincsen, egyszerűen, mert nincs polgárság. ” (Márai, 2008 [1948], 41.) Az általam elmesélt esetben nem is egy egész vitrin, mindössze néhány ezüstkanál és egy varrógép veszett oda. Tisztelettel és illő szerénységgel jelentkezem. Édesapám nem volt sem paraszt, sem arisztokrata, mégsem panaszkodott. Szuverén polgárhoz méltó módon tudomásul vette, hogy a háború már csak ilyen. És mintha mi sem történt volna, tovább dolgozott a szakmájában. Kitérő 3: Márai Sándor megjegyzéséhez csupán a rend kedvéért említem, nehéz megmondani, ki volt Nagy-Magyarország utolsó miniszterelnöke. Gróf Esterházy Móric biztosan nem. Őt a király 1917. június 15-én nevezte ki miniszterelnökké, bő két hónap múlva, augusztus 20-án kormányával együtt már le is mondott. 1917. augusztus 20-án alakult meg Wekerle Sándor harmadik kormánya. A Wekerle-kor-mány 1918. október 30-ig volt hivatalban. Ha a tényleges helyzetet nézzük, Nagy-Magyarország utolsó miniszterelnöke Wekerle Sándor volt. Őszintén sajnálok mindenkit, aki sok évtizedes sebeket hordoz magában. Sebeik a jelek szerint máig sajognak. Az már nehezebben
érthető, hogy a fájdalom zavarja a tárgyilagos értékelést. A panaszkodók-nak vigasztalásul elmondok egy másik történetet. Az én családomnak is voltak a háborúban sérelmei. A mi történetünk kicsit korábban, már 1938 októberében kezdődött, amikor bevonultunk a visszacsatolt területre, és első szakasza csak évek múlva, 1945. szeptember 23-án ért véget. Édesapám ezen a napon jött haza az amerikai hadifogságból. Ez alatt a hét év alatt az ország valamennyi fontosabb hadi vállalkozásában részt vett. 1938 és 1941 között: Dél-Felvidék, Észak-Erdély, Bácska. (Kárpátalja visszafoglalásából valahogy kifelejtették. Talán azért, mert a magyar csapatok tüzérség nélkül támadtak.) 1942-ben megjárta a Donkanyart is. Ez alatt a hét év alatt nem sokat láttam. Két vállalkozás között néhány hónapra itthon volt, ám mire megszoktuk egymást, már megint elment. Úgyszólván apa nélkül nőttem fel. Ez nem panasz, egyszerű tény. Miközben a haza „nagyszerű” elitje és az árja középosztály itthon üldögélt és szépen gyarapodott, apánk, a tót tanító unokája, a tót-cipszer tanító fia a Donnál a hazát védte. Ja, majd’ elfelejtem: meg a „keresztény Európát”. Menjünk tovább. A háború végén összes ingóságainkat – három szoba bútorát, ruhaneműt, étkészletet, a több száz kötetes könyvtárat, ágy- és asztalneműt – mindent elveszítettünk. – Mit mondott, hogy persze, ilyenek voltak a ruszkik? Nem, nem „a ruszkik” vitték el. Mit is kezdtek volna a könyvszekrényünkkel vagy a díszkötéses Jókai-összessel? Közel két évtized alatt összegyűjtött javainkat, mindent magyar honfitársaink tulajdonították el. Hogy ezt a finom kifejezést használjam a lopás helyett, a szó ugyanis háborús viszonyok között amúgy is értelmét vesztette. Hányszor nagyobb veszteség volt ez, mint az ezüstkanalak meg a Singer varrógép? Mit szólna, ha mindenüket, minden ingóságukat elvették volna? Nem „a ruszkik”, nem az ellenség, hanem „kedves” magyar honfitársaik. A sokat szenvedett magyar nép. Kedves ifjú történészünk! A háború már rég elmúlt, Jöjjön föl” végre az óvóhelyről, és nézzen szét a világban. Tárgyilagosabban, egy icipicit szélesebb látókörben, történészhez méltóan tekintsen arra, amit lát. Meglepő dolgokat fog tapasztalni. Azt is mondhatnám: örüljön. Örüljön, hogy ilyen olcsón megúszták. Örüljön, hogy egyáltalán
túlélték. Magyar százezreknek, a honfitársainak nem volt ilyen szerencséje. Mielőtt az ezüstkanalakat meg a varrógépet panaszolja, gondoljon ezekre a százezrekre, akik nem élték túl a háborút. Es ha tanácsolhatom, ne az oroszok-ra-ukránokra haragudjon. Akiknek a magyar hadsereg feldúlta az otthonát, lemészárolta a családját. Akiknek a szüleit túszként kivégezték. I laragudjon mondjuk Werth Henrik vezérezredes, vezérkari főnökre, aki a cirill betűs repeszdarabokkal becsapta Horthyt. Haragudjon Horthy Miklós kormányzóra, a „vitéz nagybányaira”, aki ilyen könnyen hagyta magát becsapni, és Bárdossy László miniszterelnökre, hogy személyes ellenszenvből oktalanul megtámadták őket. íme, van itt választék, akikre „a ruszkik” helyett jogosan lehet/lehetne haragudni. Ha valakinek ez hiányzik a lelki egyensúlyához. Ha e keserves történetben az utólagos haragnak, bármilyen indítékú haragnak a kétes értékű hangulatkeltésen kívül lenne bármi értelme. Hagyjuk a háborút. Túléltük, menjünk tovább. Apámat 1946-ban nem a kommunisták, még a kisgazda-kormány idején – végkielégítés és nyugdíj nélkül kirúgták a hadseregből. Örült, hogy nem vágták be egy intemálótáborba. Csak tizennégy év múlva, valamikor a hatvanas évek elején kapott nyugdíjat. Engem a származásom miatt, kitűnő érettségivel két egymást követő évben (1948-1949) nem vettek fel az egyetemre (bírálóm ezt sem szereti, ha emlegetem, de mit tegyek, ez is egy abszolút igazság és ide tartozik). Ahova nagy nehezen bejutottam, onnan néhány hónap múlva kirúgtak. Akkoriban kicsit nehezebb volt talpon maradni a magamfajtának, mint sok egykori „üldözöttnek”, a manapság naponta elátkozott Kádár-korban. Most én is vicsorgassam a fogamat és szidalmazzam – tényleg, kit is szidalmazzak? Árpád apánkat, hogy miért nem vonultak egy kicsit tovább? A gólyát, hogy miért pont Fejér megyébe pottyantott, miért nem vitt legalább háromszáz kilométerrel nyugatabbra, még a Wiener Waldon is túl? Horthyt és Bárdossyt, mert nem láttak távolabb az orruk hegyénél, és még a veszélyérzetük sem működött? Miért hoztak ránk egy véres háborút? Szidjam Sztálint, amiért egy beteg ötlettől vezérelve, büntetésből Rákosit ültette a nyakunkra? Évszázadokon át butított,
nyomorított magyar honfitársainkat szidalmazzam, akik vittek mindent, amit értek? Lett volna rá okom bőven, szidhatnék én is „körkörösen” mindent és mindenkit: a balsorsot, Horthy háborúját, a honfitársainkat, Nagy Ferenc kormányából és Rákosi kommunistái közül azokat, akik ártottak nekünk. Kivéve az oroszokat, a románokat, a szerbeket, a szlovákokat - és Kádár János rendszerét. Nem mintha ez utóbbiak között ne lett volna olyan, aki esetleg rászolgált erre. Mi a háború után nem mutogattuk a sebeinket, nem hibáztattunk senkit. Egyrészt örültünk, hogy túléltük. Apám a Don-kanyart, mi meg a menekülést. Budejovice közelében Vlaszov tábornok „hős” ukránnáci katonáit, majd néhány héttel később a Bmo melletti nevenincs kis faluban az addigra már nagyon felbátorodott, fosztogató morva partizánokat. A háborút követő években a túlélés valami olyan felemelő érzés volt, ami sok kellemetlenséget vagy akár szenvedést elnyomott. Másrészt – félig-meddig talán tudat alatt – éreztük, hogy sok igazságtalansággal, de valamiféle történelmi igazságtétel tanúi vagyunk. Tanúk olyan értelemben, hogy mi a háború előtt sem voltunk sem elnyomók, sem elnyomottak. A történelemre meg hiába haragszik az ember. Apám 1945-ben az amerikai fogságból nem ment Dániába – pedig a szakmájába hívták –, hanem hazajött. Az ’56-os zűrzavar után sem menekültünk el az országból. A család megkereste a helyét abban az új világban, amelyben élnie adatott. Mi ilyen „röghöz kötött” család voltunk. Eredeti szándékom szerint én is csak „ideiglenesen” távoztam Brazíliába. Néhány évre: „amíg Magyarországon kicsit jobb lesz a helyzet” – gondoltam magamban. Elismerem, naivitásom nem ismert határokat. Magyarországon ugyanis évről évre rosszabb, Brazíliában meg évről évre jobb lett a helyzet, a helyzetünk, így aztán a néhány évből közel három évtized lett. Egyelőre. (Úgy jártunk, mint a szovjet hadsereg Magyarországon: immár közel harminc éve tartózkodunk „ideiglenesen” Brazíliában.)
A STÍLUS MAGA AZ EMBER Avagy „le styl, c’est l’homme mérne” – ahogy ezt Georges Louis Leclerc, Comte de Buffon francia filozófus már több mint kétszáz
évvel ezelőtt megfogalmazta. Könyveim stílusa sem nyerte el bírálóm tetszését. Nagyon lesújtóan nyilatkozott róla, mondván: Csemok stílusa „gyarló”, „a butikosok” stílusa. Hozzá még „szövegfolyam” is. Mit mondjak erre? Az rendben van, hogy gyarló, milyen legyen a „kádárista nómenklatúra” egykori tagjának stílusa. A magamfajta már annak is örülhet, ha az állítmányt néha sikerül egyeztetnie az alannyal. Ha szövegéről türelmesen lehántom leplezetlen ellenszenve túlzásait, tulajdonképpen azt kifogásolja, hogy nem a történészszakma nyelvén írok. Nos, minő bor-zadály, én ezt a „butikos” stílust könyveim erényének tartom. En ugyanis azt szeretném, hogy minél többen és szívesen olvassák, amit írtam. Én nem kétszáz vájt fülű szakembernek és nem „történészszemmel”, hanem valóban, ösztönösen a „butikosok” nyelvén írok. Az áruházak népe, az eladók és a vásárló háziasszonyok nyelvén. A buszvezetők és a taxisofőrök, az esztergályosok és a lakatosok nyelvén. A föld népe, a nyugdíjas tsz-tagok, Juli Néni és Jani Bácsi nyelvén, aki almát meg sárgarépát árul a piacon. Újságárusok és ápolónők, mérnökök, ügyvédek és orvosok, takarítónők, pedagógusok és a színházi jegyszedők, a magyar olvasóközönség mindennapi nyelvén igyekszem írni. így értem el, hogy a szerényebb képzettségű olvasó és a diplomás ugyanazt mondja a könyveimről: nem tudtam letenni. Nincs ennél nagyobb dicséret egy szerző számára. Nem dicsekvés ez, csak halk, szerény öröm.
HIBÁIM JEGYZÉKE Ablonczy azt írja rólam, hogy „ idegenül mozog a történelem világában, gyakran vét tényhibákat”. A következőkben bemutatom, hogy ritkán és mondanivalóm szempontjából lényegtelen kérdésekben vétettem néhány tényhibát. Továbbá azt is, hogy az az Ablonczy ír ilyeneket rólam, aki – mint azt a következőkben bizonyítani fogom – tizennyolc esetben valótlanságokat állít a könyveimről. Hibaként négy témát jogosan emleget. Összesen hétszázhetvenhét oldalnyi két könyvemből négy hiba csekélység, akár elfogadható is lenne. Egy buzgó történész, egy bíráló számára fontos, mondanivalóm szempontjából mellékes, lényegtelen dolgokat kifogásol: 1) írja, hogy „A Le Monde című francia lap 1920-ban még nem létezett. ” Igaz, ha nincs Le Monde, más lapra kell hivatkozni. A bírálat jellemzésére azért megemlítem, hogy a „Le Monde” a szövegben általánosságban a francia sajtót képviseli. Mondanivalómban az újság neve sokadrangú kérdés. Formailag tökéletesen igaza van, ám értetlenül állok „a harcmezőn”. Trianonról, a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófájáról beszélünk, és akkor egy történész azzal bíbelődik, volt-e 1920-ban Le Monde, vagy nem volt. 2) Szememre veti, hogy „ Teleki Pál 1920 után saját birtokain nem csinálhatott földreformot, mert helyette csinált a román állam. ” Teleki Pál földbirtokait nem ellenőriztem. Hiba volt. Teleki Pál példamutatásának hiányáról írtam, hogy ő vagy a Teleki család kioszthatta volna a földjeit. Némi emberi együttérzéssel vagy politikushoz méltó előrelátással megelőzhette volna „a román államot”. Ha ő és az erdélyi magyar arisztokrácia mondjuk 1912-ben akár csak részleges földreformot csinál a birtokain, milyen népszerűek lettek volna a román parasztok körében. Még az is lehet, hogy más irányt vesz a magyar történelem. Teleki a két világháború között jelkép is a szövegben: a földreformot elutasító nagybirtokos arisztokrácia jelképe. A jelek szerint bírálóm a „dátumok történelmét”
műveli, a mondanivaló lényege nem nagyon érdekli. Nem érti, ezért nem szereti a jelképeimet. 3) írja, hogy „Apponyi nem Versailles-ba ment béketárgyalásokra. ” Bár sehol nem írtam, hogy Versailles-ban volt a béketárgyalás, azt valóban írtam, hogy „Apponyi Albert Versailles-ban mondott beszéde”. Nos, a beszéd valóban nem Versailles-ban, hanem Párizsban, a Quai d’Orsay-n, a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében hangzott el. írásomban Trianon és Versailles Magyarország megcsonkításának jelképei. Szimbólumok, amelyeket mindenki ismer. A párizsi Quai d’Orsay-t (ejtsd: kédorzé), az Orsay rakpartot csak a szakértők ismerik. Ha én ilyen bonyolult szavakat írnék, amelyeket kiejteni is csak azon kevesek tudnak, akik valamennyire járatosak a francia nyelvben, az olvasó azonnal a falhoz vágja a könyvet. Ám az igaz, hogy ebből pontatlanságok születtek. 4) írja, hogy szerintem „a két világháború között kereszténydemokrata rendszer volt Magyarországon. ” Ez így csak félig igaz. A Horthy-rendszert A komáromi pontonhíd 98-99. oldalain jellemeztem, ahol az a szó, hogy „demokrata” semmilyen formába nem szerepel. A „kereszténydemokrata”, amire a bírálat hivatkozik (Valóság, nem 149., hanem 151. oldal), egy mellékes megjegyzésben elírás, figyelmetlenség. A teljes mondatból ez egyértelműen kiderül: „ a két világháború között működő kereszténydemokrata, lényegét tekintve antidemokratikus, tekintélyuralmi rendszer ”, Nyilvánvaló, hogy egy „antidemokratikus”, „tekintélyuralmi” rendszer nem lehet „kereszténydemokrata”. Vagyis a helyes szöveg: „keresztény, lényegét tekintve antidemokratikus, tekintélyuralmi rendszer”. Minden demokrata nélkül. A bírálat egy figyelmetlenséget fúj fel, egy elírást kifogásol, formailag is csak félig van igaza.
RÁGALOMÁRIA Elöljáróban annyit: családunkban azt is megtanultam, hogy nem szabad hazudni, mert a hazugság csúnya, illetlen dolog. E felvezető után folytassuk a dolgozattal.
A rágalomáriát Rosina zenetanárja, Basilio énekli Rossini: A sevillai borbély című vígoperájában. Magyarországon az Operaházon kívül is él e műfaj. Sikertelen, csalódott, irigy, beteg lelkű emberek műfaja. Kár, hogy Ablonczy is megirigyelte Basilio sikerét. Sokféle jelző van a magyar nyelvben arra, amit „könyvismertető” dolgozata könyveimmel művelt. A legenyhébb az, hogy nehéz volt számára a műfaj, nem értette meg, amit írtam. Nem akarom megbántani a szerzőt. Amikor azt írom, hogy sorozatosan „téved”, ez egy nagyon udvarias kifejezés akar/szeretne lenni. Egyúttal ki kell ábrándítanom a rajongóit, akik ilyeneket írtak a könyveim „ismertetését” követő fórumban: „ Ablonczy Balázsról csak az általa leírtakból van képem és ha nem is mindenben, de gyakran egyetértek vele. Hamis állításon, tévedésen sosem kaptam. ” Lehet, hogy azért nem kapta, mert a kedves fórumozó is rosszul tudja. Most majd „kapja”. Tanulság: mindig van egy első eset. íme, egy másik „hitvallás”: „Balázs szakértelme elegendő biztosíték arra, hogy ezt a két fércművet alaposan le kellett húzni, ezzel a kérdés el is lenne intézve. ” Ez a kedves fórumozó a jelek szerint nem is olvasta a könyveimet. Neki elég a „Balázs szakértelme”, hogy fércműnek nevezze írásomat, amit nem ismer. Mondhatnám, tévedni emberi dolog. íme, a szakértelem nem minden. Ha nem párosul elfogulatlan távolságtartással, tárgyilagos szemlélettel, az eredmény olyan lesz, mint a könyveimről írt „konzervatív” vélemény: hazugságok, sőt rágalmak gyűjteménye. Tanulság: hinni jó, ellenőrizni még jobb. Melegen ajánlom a rajongók figyelmébe a dolgozat szerzőjének intelmét: „Mindenki olvasson, és ne higyjen (sic!) annak, aki azt állítja, hogy olvasott. ” (A nyelvtani ellenőrző szerint helyesen: higgyen.) Az ismertető szerzője „hamisrealistának” nevez, ám éppen ő az, aki könyveimről egy sor hamisságot állít. És még csak nem is realista. Teheti, rajongói a jelek szerint mindent elhisznek neki. Azért rajongók. Hinni egyszerűbb, kényelmesebb, mint olvasni és gondolkodni. A terjedelmes „könyvismertető” bírálatának műfaja a mese, Pósa bácsi is megirigyelné, ha élne. Összefoglalja és elmeséli ámulóbámu-ló olvasóinak, hogy milyen elképesztő butaságok vannak a könyveimben. Módszere a hamisítás. Ablonczy helyettem a
nevemben írt egy harmadik – butaságokkal teli – könyvet, és azt keményen megbírálta. Ám amiket bírál, az csak az ő fejében létezik. Két eset lehetséges: bírálóm – hogy nagyobbat szóljon – egyszerűen meghamisította, vagy felületesen olvasott, és nem értette meg, amit írtam. Lássuk, miről van szó. Bírálóm téved, amikor könyveimből ilyeneket „olvas”, hogy 1) Csernok „szidalmazza a magyar nacionalizmust/nemzeteszmét”. Először is a nacionalizmus és a nemzeteszme nem rokon értelmű szavak. Továbbá a „nacionalizmus”, „nacionalista” nem egyértelműen pozitív jelentésű szavak. Van olyan, a magyar szókincset tárgyaló mű, amely „pejoratív”-nak minősíti. A bírálat rosszhiszemű állításával szemben az igazság az, hogy én ilyen fennkölt szót, hogy „nemzeteszme” sehol nem használtam. A szót a két könyvben egyszer sem írtam le, így azt nem is szidalmazhattam. A magyar nacionalizmust is csak olyan összefüggésben kárhoztattam – nem „szidalmaztam ” - , amikor a nemzetiségek elnyomásában, erőszakban, túlzásokban jelentkezett. Arról írtam, azt mutattam be, hogyan vezettek a nacionalista túlzások Trianonhoz. 2) „ a nemzeti érzület rossz, de a kommunista rendszer menedzselte sportsikerek és a nyomukban feltámadó büszkeség jó” Nem ártott volna, ha feltünteti a szöveg feltalálási helyét. Idézet valószínűleg azért nincs, mert a szöveg csak a bíráló fejében létezik, könyveimben ilyen szöveg sehol nincs. – Nem gondolom és sehol nem írtam, hogy „a nemzeti érzület rossz”. Vagy nem értette, vagy szándékosan (?) félreértett: nem „a nemzeti érzület” rossz, hanem az, amikor ez az „érzület” túlzásokba esik, nemzetiségei elnyomásában éli ki magát. – Azt sem írtam, hogy „ a kommunista rendszer menedzselte sportsikerek”. Már csak azért sem, mert a túlbuzgó szerzővel ellentétben én tudom, hogy a rendszer nem volt kommunista, és a sikert nem a menedzselésnek, hanem a háború után életben maradt tehetséges sportolóknak köszönhettük. – Nem írtam, hogy a sportsikerek „nyomán feltámadó büszkeség jó”. Mert nem tudom, hogy a büszkeség jó, vagy nem jó. Én is örültem a sikereknek, ám nem voltam rájuk büszke. Számomra kicsit
furcsa, ha valaki mások tehetségére, sikerére büszke. Az erősíti nagy magyar öntudatát, ha Puskás vagy Gyarmati csapata győz. Ha nem, az maga a nemzeti gyász. 3) „ Csernok többször is deklarálja idegenkedését az egyházaktól, hittől. ” Ez egy különösen csúnya hazugság. Ezzel a szerzője is tisztában van, ezért óvakodik attól, hogy idézze „idegenkedő” szavaimat. Az igazság az, hogy ilyen „idegenkedést” egyetlenegyszer sem „deklaráltam ”. A bírálat tudatosan félrevezeti a hívő olvasót. Nem „idegenkedtem”, hanem protestánsként elemeztem és bíráltam. (Érdekes, hogy „konzervatív” körökben milyen rosszul tűrik a bírálatot. Náluk az a szokás, hogy hinni kell, amit a papok és a vezérek mondanak.) Könyveimben nem általában az egyházakat, csak a földbirtokos egyházat, mint földbirtokost, és a szószéket politikai kampányra használó papokat, a pártpolitikába keveredett egyházat, az inkvizíciót idéző egyházat bírálom. Meggyőződésem szerint jogosan. A hit teljesen más kérdés, ne keverjük össze az egyház világi hatalmával. Nem vagyok hívő, sem ateista, ám az hazugság, hogy idegenkedem a hittől. A hit kérdésében közömbös, semleges vagyok, magánügynek tekintem. 4) „a holokausztért mindenki felelős, a nemzet egésze”. Bírálóm téved. Könyvemben a következő szöveg szerepel: „Napjainkban is sokan szeretnének mindent a német megszállásra fogni. A németek mögé bújni. Nem kellett volna több ezer magyar embernek, csendőrnek, rendőrnek, vasutasnak, az egész magyar közigazgatásnak olyan lelkesen és szorgalmasan együttműködnie a végrehajtásban, a kiszolgáltatott sok százezer ember elhurcolásában. ” (Csernok, 2009, 125.) A dolgozat állításával ellentétben nem emlegettem „a nemzet egészét”, „mindenkit”, sem tizennégymilliót, sem százezreket. A valósághoz híven mindössze „több ezer” magyar felelősről írtam. 5) „ a Rákosi-korszak, amelyben bár »történtek törvénytelenségek«, emelkedő korszak az ország életében. Miután megjegyzi, hogy a sötét oldalak »eltúlzott hangsúlyt kaptak« a visszaemlékezésekben, általánosságban így értékel: »Uj élet
kezdődött a romok helyén! Ma említésre sem érdemes közhely, akkoriban boldog igazság volt. Magyarország igazsága, a mi igazságunk. (KP 215).« ” Nem felel meg a valóságnak, soha nem gondoltam és sehol le nem írtam, hogy az ötvenes évek „emelkedő korszak az ország életében”. A rágalom bemutatása és leleplezése érdekében kénytelen vagyok hosszabban idézni a könyvből, lehet ellenőrizni: „A történetnek ez a része az ötvenes évek első felében játszódik. Túl vagyunk a koncepciós pereken, kommunista riválisok, horthysta katonatisztek, papok likvidálva vagy börtönben, horthysta elit kitelepítve, lassan, fokozatosan előtérbe kerültek a gazdasági gondok. […] Az eleve nehéz helyzetet az önkényes gazdaságpolitika hibás döntései tovább súlyosbították. ” Továbbá „A háború utáni új történelem nem Rákosi Mátyással, hanem Budapest romjaival, a felrobbantott hidakkal, a lerombolt, kifosztott országgal kezdődött. […] Tény, hogy 1949-től kibontakozott a diktatúra, a törvénytelenség, a koncepciós perek, a recski internálótábor, az önkény. Ez azonban a történetnek csak az egyik, ma sem kell bizonygatni, hogy a sötét oldala. Abban biztos vagyok, hogy nem a fontosabbik oldala, mégis ez kap eltúlzott hangsúlyt a korról szóló visszaemlékezésekben. ” Ám „Emlékeztetni kell arra, hogy ebben az utólag sokat gyalázott évtizedben több millió magyar nagyon nehéz körülmények között, tisztességgel dolgozott azon, hogy a háború következtében teljesen megbénult ország újra működjön. Úgy, ahogy lehetett. Kiemelkedjen abból a szörnyűségből, amibe a Horthy Miklós kormányzó nevével jellemzett »nemzeti-keresztény« korszak és rendszer polgári és katonai elitje vitte. Az egyszerű embernek legyen reménye. ” Ebből a szövegből elég nehéz lehetett azt kihámozni, hogy „emelkedő korszak”. Az ország újra működjön, legyen remény. Hol van itt az „emelkedés”? Ki emelkedik és hova? És még egy idézet, hogy aki nem olvasta a könyveimet, annak is teljes legyen a kép: „Mi, a háború miatt sokat szenvedett nép – lehetőségeink szűkre szabott korlátái között jól vagy rosszul – igyekeztünk napról napra élhetőbbé tenni ezt az országot, amelyet egy tébolyult rögeszme háborúba sodort, és egy aljas lázálom romba döntött. Nehéz körülmények között gyógyítottuk a sebeket, új hidakat
építettünk, tettük amit kellett, és amit lehetett. Az egész ország munkája, erőfeszítéseink eredménye tükröződött az ipar és a mezőgazdaság, az oktatás és a kultúra fokozatos fejlődésében. […] Az élet fokozatos javulásában. Abban, hogy a magyar nemzet a háborúban elszenvedett iszonyatos veszteségek után talpra állt, és úrrá lett a pusztuláson. Új élet kezdődött a romok helyén! Ma említésre sem érdemes közhely, akkoriban boldog igazság volt. Magyarország igazsága, a mi igazságunk. ” (Csemok, 2008, 212215.) Nem a politikai rendszerről, nem Rákosi Mátyás és rendszere érdemeiről, hanem egy romba dőlt országról, a háborúban sokat szenvedett, meggyötört nép, az egyszerű emberek erőfeszítéseiről írtam. Az utolsó két mondat annyira „abszolút igazság”, hogy vitatkozni sem tud vele, csak szömyülködve idézi. Valljon színt: mi a baja azzal, amit az ötvenes évek első feléről írtam? Tagadja, hogy a Horthy-korszak, bár különböző mértékben, de Horthy, Bárdossy, Gömbös, Imrédy, Teleki, Szálasi sodorta az országot oda, ahol 1945 júniusában találtuk. Tagadja a romba döntött, kifosztott országot? Tagadja, hogy új élet kezdődött a romok helyén? Hogy már volt tető meg ablak a házon? Ha szűkösen is, de volt mit enni. Ezek tények. Tagadja, hogy ez igazság volt? Tagadja, hogy milliókat, minden jóérzésű embert boldoggá tett, hogy a romok – bár sok embert halálra zúztak – nem temették maguk alá az országot? Boldogok voltunk, hogy Magyarország él, létezik. Magukat konzervatívnak nevezők, Torquemada új „keresztényei” még a tagadhatatlan tényeket, akkori érzelmeinket is felül akarják bírálni? A kort, amelyben éltünk, utólag meg akarják hamisítani? Nem hihetem, hogy annak örülnének, ha magyar százezrek pusztultak volna el Budapest ostrománál, a bombazápor alatt vagy a háború után az éhségtől. Bár igaz, így nagyobbat szólna a kommunisták ellen szított oktalan gyűlöletük. Ha tudja, cáfolja meg, amit írtam. Ha erre nem képes, jobban teszi, ha hallgat. 6) „ a Kádár-korszak Magyarország aranykora Ezzel szemben az igazság az, hogy ilyen szó: „aranykor”, egyik könyvben sem fordul elő. El nem tudom képzelni, honnan vette ezt a badarságot? Kádár Jánosról érvekkel alátámasztva azt írtam, hogy: „Mindent összevetve, a XX. század politikusai között Kádár
János volt az egyetlen államférfi az ország élén”. (A komáromi pontonhíd, 379. old. és A valóság erejével… 196—198. old.) Ha nem ért velem egyet, írja meg, miben tévedtem. A Kádár-korszakról sok mindent írtam, azt az egyet kivéve, hogy „Magyarország aranykora” volt. Kérdezem: az utolsó ötszáz évben volt egyáltalán Magyarországnak valamikor aranykora? 7) „Kádár az első kötet hőse is egyben. A másodiké inkább Gyurcsány Ferenc. ” Bírálómat oly mértékű előítélet vezérli, hogy lépten-nyomon téved. Könyveimnek nincs „ hőse ”, csak szenvedő alanya: Magyarország, a magyar nép. Sajnálom, bár nem csodálkozom, hogy ezt sem vette észre. Ami Kádár és Gyurcsány szerepét illeti, az igazság az, hogy az első kötet 431 oldalából nagyjából mintegy 10 oldal (3%) érinti Kádár Jánost. A második kötet 346 oldalából közel 10 oldal (3%) foglalkozik Gyurcsány Ferenccel. A jelek szerint a két személy, akiket bírálóm kinevezett a „hőseim”-nek, elég szerény teret kapott a könyveimben. 8) „ azok a legnagyobb kommunisták, akik a jobboldalon szerepelnek manapság” E szöveg a „konzervatív” értelmiség egy részének szokásos zagyvasága. Az igazság az, hogy ilyen vagy akár csak hasonló mondat egyik könyvemben sincs. A komáromi pontonhídban a következőt írtam: „ Rongálja a közállapotokat, hogy a nemzet erkölcseit olyanok óvják, akik erre eleve alkalmatlanok. ízléstelen, hogy az MSZMP egykori vezető politikusai, párttitkárok kommunistáznak, szónokolnak a jobboldalon. A névsor gondolom ismert. Akkor nekem hazudtak, vagy most hazudnak az új gazdának? Mit kezdjek a köpönyegforgatók igazságával?” (416. oldal) A jelek szerint történészünk is azt az együgyű tételt vallja, hogy MSZMP = kommunisták. Én tagja voltam az MSZMP-nek, ám nem voltam kommunista. Kár a gőzért, hiába akarnak ebbe a zsákba gyömöszölni. Nem tudtam, mert soha nem foglalkoztatott, nem is kerestem, ki a kommunista. így azt sem tudom, ki „a legnagyobb kommunista”. Azt meg végképp nem tudom, hogy az egykori MSZMP vezető politikusai közül kik voltak kommunisták. Azt sem tudom, hogy azok az egykori MSZMP-tagok, akik „a jobboldalon
szerepelnek manapság”, kommunisták voltak-e valaha. Könyveimben általában „a köpönyegforgatók ”-at ítélem el, ám ez a jelek szerint elkerülte túlbuzgó bírálóm figyelmét. 9) a „ hadat üzentünk a Szovjetuniónak kijelentés számtalanszor tűnik fel a kötetekben. ” A dolgozat felületes, nem csoda, hogy sokadszorra ebben is téved. Az igazság az, hogy a „ hadat üzentünk a Szovjetuniónak kijelentés ” egyetlenegyszer sem „tűnikfel a kötetekben”. Nem a „hadüzenetet” emlegetem, hanem a „hadiállapot beálltát” és a „támadást”. Merthogy hadüzenet nem volt, beszűkült látókörű eleink hadüzenet nélkül támadták meg a Szovjetuniót. Ha már mellékes kérdésekben pontosko-dunk, legyünk pontosak. Nem mindegy, hogy „hadat üzentünk”, vagy hadüzenet nélkül támadtunk. 10) „ Van néhány utolérhetetlen mélypontja a szövegfolyamnak. Ilyen például […] a szlovákiai magyarok provokatív magatartásának taglalása (miért beszélnek magyarul és miért magyar nyelvűek a boltfeliratok? VE 57). ” Kételyeim támadnak, hogy bírálóm milyen szinten bírja a magyar nyelvet. A „nemzeti konzervatív” bírálat módszerének bemutatására könyvemből idézem a hivatkozott részt, ítéljen az Olvasó: Egy pozsonyi szlovák lány egy csallóközi magyar faluban tett rokoni látogatás alkalmával „ rosszul érezte magát. Úgy érezte, a magyarok lenézik a szlovákokat. Ennek egyik jele, hogy nem hajlandók szlovákul beszélni. Csak magyar feliratokkal találkozott. (Miért kell provokálni a többségi szlovák nemzetet? – Cs. A.) ” (Csernok, 2009, 57.) Lám, milyen könnyű leleplezni a hazugságot. (A régi magyar közmondás szerint a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Ez csak úgy eszembe jutott.) Én ugyanis soha nem gondoltam, olyan butaságot sehol le nem írtam, hogy a magyarok magyar beszéde és a magyar nyelvű boltfelirat provokatív. A „csak magyar” felirat, a „csak magyar beszéd”, ami határaink másik oldalán provokatívnak minősül. Lehet, hogy egy ilyen egyszerű különbségtétel meghaladta bírálóm képességeit? Az önkormányzati jogok legtágabb értelmezése is természetesnek veszi, hogy a kisebbségi területeken kétnyelvű
feliratokat kell alkalmazni. A feliratoknak az államalkotó többségi nemzet és a nemzeti kisebbség nyelvén egyaránt tájékoztatniuk kell. Ez csak a saját felsőbbrendűségüktől eltelt magyarok körében nem természetes. Sem a Csallóközben, sem a Székelyföldön. Nem okos dolog, inkább gyerekes dacnak és provokációnak vélem, hogy nem szólalnak meg a többségi lakosság nyelvén. (A Székelyföldre látogató ismerősök is meséltek hasonló esetekről.) Ezzel csak saját maguknak ártanak. És a buta sovinisztáknak segítenek, akiknek érdeke a feszültség szítása. Mert ebből élnek, és milyen jól. Miután a – Duray Miklós szellemiségéhez hű – csallóközi panaszát sikerült így helyretennünk, beszéljünk magyar hazánkról. Ablonczy mit szólna hozzá, ha a Sopron környéki horvát falvakban csak horvát feliratokat találna, ha az üzletekben és a postán csak horvátul beszélnének? Biztosan felháborodna, és intézkedést sürgetne, mert civilizált országban ez nem elfogadható eljárás. A magyarországi horvátoknak ilyen eszükbe sem jut, ami arra enged következtetni, hogy civilizáltabbak egyes csallóközi magyaroknál. 11) Duray „megélhetési politikus”. Ez pontosan úgy igaz, mint egykor a jereváni rádió híre: – ilyen kifejezést, hogy Duray „ megélhetési politikus ”, egyik könyvemben sem írtam; – a szövegben nem „megélhetési politikus”, hanem „megélhetési nacionalista ” szerepel; – a megjegyzés nem Durayra, hanem Csoóri Sándorra vonatkozott. Igaz, ennek felfedezéséhez el kellett volna olvasni még egy mondatot. (Csemok, 2009, 226.) 12) „a szummum mindenképp az, amikor Jeszenszky Géza kap ki azért, mert egy 2005-ös cikkének állításait nem tanították a két világháború között a középiskolákban. (KP 69). ” Ez sem felel meg a valóságnak. Időnként mosolyogtam azon, ahogy bírálóm igyekszik elvenni a konzervatív olvasók kedvét a könyveimtől. Mindent elkövet, hogy ellenem és írásaim ellen hangolja őket. Az igazság sokadszorra az ellenkezője annak, amit ír. Ami lehet, hogy „ szummum ”, de nem igaz. Az igazság az, hogy Jeszenszky nem „kap ki”. A hivatkozott oldalról idézem: „Jeszenszky Gézától tudjuk, hogy »1917 végén […] komoly
formában felmerült a Monarchiával kötendő különbéke gondolata, s ez esetben az antant […] az egész délszláv térséget, sőt Ukrajnát is el tudta volna fogadni egy föderálissá átszervezett Monarchia részének a Németországgal való szakítás fejében. […] A császár-király és Auszt-ria-Magyarország vezető politikusai azonban nem akarták vagy nem merték vállalni német szövetségesük cserbenhagyását, ezért a különbéke helyett a kölcsönös engedményeken alapuló általános békét szor-galmazták.« (Jeszenszky, 2005) Ezt miért nem tanították a két világháború között a történelemórákon? ” (Csernok, 2008, 69.) íme, Jeszenszkyt én a történész-kutatónak kijáró tisztelettel említettem, idéztem. Idézett szövegemet még nagy rosszindulattal sem lehet Jeszenszkyt támadó, elmarasztaló vagy akár csak megkérdőjelező szövegként értelmezni. Ablonczynak ez a bravúr is sikerült. Szinte szégyellem említeni: természetesen nem Jeszenszky 2005-ös tanulmányát, hanem az antant 1917-es ajánlatát kellett volna tanítani „a két világháború között a történelemórákon Vagy a képesség, vagy a figyelem sajnálatos hiánya, vagy kifejezett rosszindulat vezethetett oda, hogy könyveim buzgó bírálója ezt nem ismerte fel, nem vette észre. A „szummum” nagyszerű fordulat. Ilyen tekintélyt parancsoló szavak nekem eszembe sem jutnak. Igaz, ha eszembe jutnának sem írnám le, mert az olvasók széles körének írok, akik között lehet olyan, aki nem olyan művelt, mint Ablonczy, és esetleg nem érti. 13) „Megesik az is, hogy ha valamiről nincs tudomása, azt egyszerűen kétségbe vonja: így jár Oláh György publicista a »hárommillió koldus« kifejezés szerzőségével kapcsolatban (VE 77). Pedig hát az ő volt, nincs mit tenni. ” Ablonczy nagy igyekezetében itt is téved: egy ilyen hazug vagy nyegle szöveggel szemben egy demokráciában mindig van mit tenni. Bírálata ismét felületes, és sokadszorra valótlanságot állít. Azt fel sem merem tételezni, hogy írásomat tudatosan hamisítja meg, ezért ismét csak azt gondolhatom, nem érti, amit írtam. Van ilyen, nem kell szégyellni. Meg kell kérdezni okosabb embereket.
Idéznem kell a hivatkozott szöveget: „Antall József azt találta mondani egy interjúban, hogy »a hárommillió koldust egy nyilas hajlamú ember, Oláh György szélsőjobboldali, radikális publicista fogalmazta meg, csak ezt mindig elfelejtik. És nem árt, ha ezt is a szociális demagógia körébe soroljuk. Hárommillió koldusról ugyanis nem lehet beszélni. « (Kő, 2008)” Könyvemben a szöveg így folytatódik: „Lehet, nem lehet, azért beszéljünk csak róla, mert ezzel a miniszterelnöki nyilatkozattal több baj van. Először: azt nem tudom, hogy Oláh György mondott-e ilyet, vagy nem. Vele nem ez volt a baj, hanem az, hogy »szélsőjobboldali, radikális« volt. Sőt: »nyilas hajlamúit. Másodszor: az viszont biztos, ha mondta, igazat mondott, mert a hárommillió koldus létezett. ” (Csemok, 2009, 77.) A biztonság kedvéért megismétlem könyvem Oláh Györgyre vonatkozó szavait: „az viszont biztos, ha mondta, igazat mondott”. Vagyis Oláh György kapcsán én – bírálóm félrevezető állításával ellentétben - semmit nem vontam kétségbe. Ablonczy Balázs politikai irányultságának bemutatására nem mellékesen említem, hogy számára Oláh György nemes egyszerűséggel csupán „publicista”. Antall József jelzőit, hogy „szélsőjobboldali”, „nyilas hajlamú ember” volt, „meg sem parittyázza ” - hogy az ő furcsa, nyegle stílusát idézzem. Gondolom, a nemes, magyar konzervatív pártatlanság jegyében ma csak kommunistázni illendő. Arról nem illik ími-beszélni, hogy nyilasok is tevékenykedtek ebben az országban. Azt a szót, hogy nyilas, az ő köreikben nem illik emlegetni. 14) „így kap rendesen Ungváry Krisztián a kassai bombázás és a doni katasztrófa bemutatásáért (KP 135-136, 145) – pedig szakértelmét a kérdésben aligha lehet kérdésessé tenni. ” Az igazság ezzel szemben az, hogy „ Ungváry nem kap rendesen ’’ semmit. Ablonczy nagy buzgalmában ismét „félreérti” vagy meghamisítja írásomat. Mint a következőkből kiderül, természetesen nem „ tettem kérdésessé ” Ungváry Krisztián szakértelmét. Először könyvem Kassa bombázására vonatkozó szövegét idézem: „A magyar honvédség második világháborús részvételével foglalkozó, gazdagon dokumentált, figyelmet érdemlő könyvében Ungváry Krisztián is említi ezt az eseményt. ” (Csernok, 2008, 135.)
A „gazdagon dokumentált, figyelmet érdemlő” szavakat csak a gátlástalan „nemzeti” és a vakságig elfogult „konzervatív” ellenszenv szemüvegén keresztül lehet Ungváry Krisztián szakértelmét kétségbe vonó véleményként olvasni. Vagy én nem tudok magyarul, de ez kevéssé valószínű. Másodszor Ungváry nem „ mutatta be ” a kassai bombázást. Ez tévedés. Nem is a szövegben, csak egy jegyzetben, mindössze egy bizonytalan megjegyzés erejéig foglalkozott vele, idézem: „Bár a kassai bombázás körülményei máig tisztázatlanok, itt is a szovjet légierő beavatkozása a legvalószínűbb. ” (Csernok, 2008, 135.) Ennyi. Itt sem tettem kérdésessé Ungváry szakértelmét. Mindössze egy kétsoros jegyzetben, bizonyíték nélkül odavetett „legvalószínűbb ” szót vitattam. Jellemző a bírálat módszerére, hogy egy szóval sem említi, amit öt oldalon keresztül írtam Kassa bombázásáról. (Csernok, 2008, 136-140.) Bizonyítottam, hogy Ungváry „legvalószínűbbje” nem valószínű, sőt nem lehet igaz. Többek között idéztem 1941 októberéből egy repülőtiszt rokonunkat, Horthy Miklós, Kádár Gyula, Bárczy János emlékiratát, és Karsai Elek írását Ujszászy tábornok nürnbergi tanúvallomásáról. Vagyis a kassái bombázás részleteit kielégítően tisztázták. Egy olyan neves hadtörténésznek, mint Ungváry, nem kellene fenntartania az orosz érintettségre vonatkozó mesét. Harmadszor: a „doni katasztrófával” kapcsolatban mindössze egyetlen szót vitattam: „kellett” vagy nem kellett beugrani a nagyhatalmak háborújába. Idézem: „ Ungváry Krisztián azzal mentegeti a magyar hadvezetést, hogy a magyar hadsereg technikai színvonala, felszereltsége megfelelt a környező államok színvonalának. Az volt a »szerencsétlensége«, hogy a legjobban felszerelt, legerősebb szovjet hadsereggel kellett megmérkőznie. Ez a »kellett« erős csúsztatás, emlékeztetek Molotov ajánlatára. Ungváry túlságosan megértő. Nem kellett! Láttuk, hogy Horthy tudta, Szombathelyi is tudta (tegyük hozzá: az egész ország tudta – Cs. A.), akkor pedig Werth Henrik vezérkari főnöknek is tudnia kellett, hogy katonailag nem vagyunk egy súlycsoportban a szovjet hadsereggel. ” (Csernok, 2008, 145.) Utólag olvasva elismerem,
hogy a „csúsztatás ”, amit írtam, kicsit erős, talán méltatlan is. Találhattam volna helyette jobb szót is, például: „túlzás”. Vagyis Ungváry Krisztián több mint ötszáz oldalas, „figyelmet érdemlő” könyvében – oldalakon át részletesen érvelve – mindössze két szót, a „legvalószínűbb” és a „kellett” szavakat vitattam. Ehhez az egészhez Ungváry „szakértelmének” semmi köze. Különösen tetszett az a feddő, kioktató kijelentés, miszerint Ungváry „szakértelmét aligha lehet kétségessé tenni ”. Már szinte a múlt század ötvenes éveiben éreztem magam. Akkor voltak Rákosi Mátyás és Révai József környezetében ilyen „megkérdőjelezhetetlen szakértelmű” félistenek. Ám mindezt a 21. század „nemzetikonzervatív” értelmiségije ma mondja. (íme a bizonyíték, milyen nehéz „a múltat végképp eltörölni”.) Olyannyira nem vontam kétségbe Ungváry szakértelmét, hogy három másik helyen is idéztem a könyvéből. (Csernok, 2008, 139., 140. és 146.) Mondanám, ha még nem hallotta volna: demokratikus viszonyok között mindenki szakértelmét „kétségessé lehet tenni”. Csernok és Ungváry könyveit, még egy történész bíráló dolgozatát is. Csak érvelni kell hozzá, ami bírálatából sajnálatosan hiányzik. Az írásában gyakorolt és sugalmazott csalhatatlanság pápák és párttitkárok, pártelnökök és apológiában utazó kurzustörténészek sajátja. 15) „a dualizmus-kori és a két háború közötti Magyarországfertelmes volt. ” Ablonczy ezt is csak úgy gondolja. Nem tudom, honnan vette, a mondat nem a könyveimből származik. Már csak azért sem származhat, mert sem a „ dualizmus-kori ”, sem a ,, két háború közötti ” Magyarországgal általában nem foglalkoztam. Trianon előzményeiről, a nemzetiségek elnyomásáról, első világháborús részvételünkről, a sovinisz-la és antiszemita uszításról, a második nagy háborúba való „bekapcsolódásunkról” és a magyar holokausztról írtam. Biztosan volt, akinek ragyogó korszak volt mindkettő. Annak a másfél milliónak, akik a 19-20. század fordulóján a nyomor elől Amerikába mentek szerencsét próbálni, és a hárommilliónak, akik helyben maradva nyomorogtak, biztosan „fertelmes ” volt. 16) hogy „Az újvidéki »Hideg napok« ” 1941-ben voltak. ”
Könyveimben nincs szó az újvidéki mészárlás dátumáról, nem tudom, mit kifogásol. A komáromipontonhídb&n a következő szöveg szerepel: „ 1941 halmozottan szerencsétlen év volt Magyarország számára. […] Nem az „örök barát” Jugoszlávia elleni hitszegő támadás vagy az Újvidéken történt megbocsáthatatlan tömeggyilkosság miatt, […]. Nem. A Szovjetunió elleni támadás miatt, ami a korlátolt és felelőtlen politika iskolapéldája. ” (Csernok, 2008, 124.) Kifogásolhatta volna azt is, hogy sem az urivi áttörés (1943-ban), sem Budapest ostroma (1945-ben) nem 1941-ben volt. Szinte szégyellem, ám kénytelen vagyok elmagyarázni a szerzőnek: kifogásolt mondatom helyesen rögzíti egy nép, százezrek tragédiájának kiindulópontját. 1941-1945 minden szörnyűsége, Újvidék is az 1941. évi támadással kezdődött. Magyarország számára a Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni támadás éve, 1941 a „halmozottan szerencsétlen év”. Minden későbbi rossz kiindulópontja. Amikor Magyarország elindult lefelé azon a lejtőn, ahol Újvidék, Urív és Auschwitz várta, végül „megérkezett” Budapest romjaihoz és Potsdamba. Ezt mondja a könyv idézett mondata. Bírálóm nem értette meg a mondanivaló lényegét. Szememre vetette, hogy 17) „a keresztény egyházak papjai nem szavazták meg a 3. zsidótörvényt. (Valóság, 123.)” Néhány oldallal korábban (Valóság, 116.) már megírtam: „aparlamentben ülő keresztény egyházi vezetők – az utolsó, a »negyedik« kivételével – rendre megszavazták a zsidótörvényeket. ” Bírálóm úgy tesz, mintha ezt „nem vette volna észre”. Miután a zsidóságot korlátozó törvényeket, „szépen sorjában valamennyi törvényt”, az egyházi vezetők megszavazták, nem olyan nagy öröm, nem is dicsőség, nem érdemel külön kiemelt említést, hogy a harmadik (a „numerus clausus”-szal együtt a negyedik) zsidótörvény már nekik is sok volt. Ez nem menti azt, hogy az előző hármat megszavazták. Kettőnk felfogása között ez az igen nagy, a lényegbevágó különbség. Végül Ablonczy megállapította, hogy
18) gondjaim vannak „egyszerű kronológiai és földrajzi faktumokkal”, és elmarasztal, mondván: „Fiume városa nem volt Modrus-Fiume vármegye része. ” Először is én ilyen kétértelmű mondatot nem írtam sehol, hogy Fiume város Modrus-Fiume vármegye „része volt”. Valami „része” valaminek, az egy bizonytalan meghatározás, lehet közigazgatási és földrajzi összefüggésében is értelmezni. Mégiscsak érdemes lett volna figyelmesen elolvasni A valóság erejével… című, méltatlanul lesajnált kötetet, melyben két helyen is ezt írtam: „Külön közigazgatási egységnek („ corpus separatum ”-nak) számított, de nem volt külön megye a Modrus-Fiume vármegye területén, vagyis Horvát-Szlavonországban található Fiume. ” (Csernok, 2009, 61., 329.) Egy harmadik helyen ez a szöveg szerepel: „Fiume város Modrus-Fiume vármegye területének része, sem közjogi, sem földrajzi értelemben nem volt önálló vármegye. ” (Csernok, 2009, 68.) A bírálat még ebbe a szövegbe is képes volt belekötni. A térképek, vagyis a „földrajzi faktumok” tanúsága szerint Fiume bizony Horvát-Szlavonországban, Modrus-Fiume vármegye területén volt. Nem kell bűvészkedni a „része”, „nem része” szavakkal. Bírálómnak három szövegrész sem volt elég, hogy ezt egyszer megértse. Sajnálom. Ez összesen tizennyolc, nagyon finoman kifejezve téves megállapítás, amivel elismerést érdemlő buzgalommal igyekszik lejáratni a könyveimet. Ám nagy igyekezetéből csak kétes értékű kis lódításokra tellett. Mondják, hogy egy statisztikusnál minden mondat statisztikai adattá válik. Talált négy hibát a két könyvem 777 oldalán. Ez oldalanként 0,0052 hiba. Bíráló dolgozata kilenc oldalán találtam tizennyolc hibát. Ez oldalanként 2,00 hiba. Vagyis háromszáznyolcvannégyszer kevesebb hibát vétettem, mint bírálóm.
ÉRZELMEK „TÖRTÉNELME” Az említetteken kívül is van néhány megállapítása, ami ugyan messze van a tényéktől, ám ezeken lehet vitatkozni. Ilyenek például, hogy 1) „Kopátsy (aki néha vérlázító hülyeségeket publikált) inspirálólag hatott Csernokra is, alapvetéseire több helyen hivatkozik, sőt nem
habozik őt egy helyütt vátesznek nevezni. ” Elöljáróban annyit: ez egy elég modortalan szöveg. Megjegyzem, én elég sok Kopátsyt olvastam, de sem „vérlázító”, sem „hülye” írásával nem találkoztam. Igaz, én nem vagyok sem konzervatív, sem történész. Ráadásul nekem könnyű, mert nem történészszemmel nézem a világot. Én például olyanokat nem írnék le Ablonczyról, hogy „vérlázító hülyeségeket” ír. Mindenekelőtt azért nem, mert engem másként neveltek. Azért sem írok ilyeneket, mert az én vérem nem lázad senki hülyeségére. Mert megértő vagyok honfitársaim fogyatékosságaival szemben, pedig Ablonczy a könyveimről írt bírálatával éppenséggel kivívta magának ezeket a jelzőket. Az igaz, hogy „ nem haboztam vátesznek nevezni ” Kopátsyt. (íme, az elég alacsonyan szárnyaló bírálat időnként, mintegy véletlenül igazat is ír.) Szövegkörnyezetbe illesztve ezt írtam: „Húsz évvel ezelőtt, 1989-ben írta Kopátsy Sándor: »A jelen legnagyobb veszedelmét a feléledő magyar nacionalizmusban látom.« Egy vátesz szavai, akire -magyar hagyomány – senki nem figyelt. Ellenkezőleg, a rendszerváltás első kormányában egy miniszter »körkörös védelemről« szónokolt a parlamentben. Egy következő kormányban pedig egy miniszterelnök magyar-igazolványt osztogatott. ” Vagyis Kopátsy előre látta, félte a „feléledő magyar nacionalizmust”. (Csemok, 2009, 48.) Váteszként óvott tőle mindenkit, mert tudta, hogy nem tesz jót a magyarságnak. Sajnos hiábavaló igyekezet volt. Ha a hatalmon lévő politikusokat, a parlamentet, a közbeszédet hallgatom, a sajtót olvasom, azt kell mondjam: Kopátsy nagyon enyhén fogalmazott. És ezek után jön valaki – aki a nemzeti-nacionalista-soviniszta kérdéskörben csak mérsékelten tájékozott –, és képes Kopátsy Sándorról azt írni, hogy „vérlázító hülyeségeket publikált”. Az indíték nyilván az, hogy neki nagyon tetszik ez a mai Magyarország. Csak még egy Teleki-szobor hiányzik. ízlés, neveltetés, műveltség. Ezen múlik, hogy kinek mi tetszik, mi nem. Ami a megjegyzés rám vonatkozó részét illeti, az igazság az, hogy Kopátsy Sándor összesen mintegy kétoldalnyi „teret” kapott könyveimben. Ez nagyjából 0,3 százalék. „Inspiráció”-nak elég
soványka. Sokadszorra vagyok kénytelen megállapítani, hogy történészünknek láthatóan gondot okozott könyveim lényegét, célját felismerni, megérteni, ezért segítek. Nekem nem egy személy volt az „inspiráció”. Engem egy nép szellemi állapota, a szinte általános tájékozatlanság, a zavaros gondolkodás, a történelem címén előadott téveszmék, legendák, mondák és mítoszok sokasága és az elvadult közbeszéd késztetett az írásra. (Ha tudományos babérokra pályáznék, azt írtam volna: inspirált. Mivel nem pályázom ilyen babérokra, jó nekem a „késztetett”.) 2) „ Csernok világképének origója az 1968-as gazdasági reform és a statisztikai hivatalban töltött évek. ” Azt csak a dolgozat szerzője tudná megmondani, hogy ezt miből állapította meg. Valószínű, hogy ezzel szűk látókörömre akarja felhívni a figyelmet, nem elismerésnek szánta. Nézzük, mit lehet ezzel kezdeni? Eddig eszembe nem jutott, hogy nekem origóm is van. Ha a tisztességet tudományosan origónak lehet nevezni, legyen. Pályámat „az átkos Rákosi-korszakban”, 1951-ben a Központi Statisztikai Hivatalban kezdtem. Nagyon jó légkörben színvonalas munka folyt, sokat tanultam. Szakmát, tartást, világlátást. Ez, ha valaki nagyon akarja, akár még origó is lehet. Becsületes, színvonalas origó. A ’68-as gazdasági reform más kérdés. Sok kis megnyert csata után és ellenére a „háborút” végül elvesztettük. Részben a reformer hevület egyenes következményeként, mert nem ismertük-ismerték fel, hogy a reformálandó közeg nincs felkészülve, túlnyomó többségében képtelen befogadni a piaci viszonyok irányában tett legenyhébb elmozdulást is. A tudatlanság fogott össze a kényelemmel és a hatalomféltéssel. Ugyanakkor a reform vereségében a külső feltételek kedvezőtlen alakulása is közrejátszott. Fel kellett ismernünk, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) keretében működő, központi terv vezérelte, a magántulajdont elvető gazdasági közösségben nem lehet piacot játszani. Többen a reform hívei közül úgy gondolták, hogy akkor szimuláljuk a piacot. És szimulálták, ami több kárt okozott, mint amennyi hasznot hajtott. Mert piacot még csak lehet, magánérdeket nem lehet szimulálni. Az vagy van, vagy nincs, hiába
szimulálom. Ezt a korszakot semmiképpen nem sorolnám az origóhoz. Ám elismerem, hogy egy történész, aki nem képes elfogulatlanul közelíteni hazája korábbi évtizedeihez, nehezen fogja fel, érti meg múltunk különböző korszakait: például a „gúzsba kötve táncoltunk” évtizedeit. Időnként nekünk, a kortársaknak sem volt könnyű. 3) „ egy Csernok Attila nevű közgazdász pedig a kommunista diktatúra vezető tisztviselője, majd ugyanezen rendszer külkereskedője volt Dél-Amerikában. ” E megállapítást egy olyan mondat vezeti be, melyben megtudjuk, hogy miközben Duray Miklós a magyar kisebbségért harcolt, egy… és itt jövök én meg Dél-Amerika. Igazán nem akarok cinikus lenni, minden tiszteletem a harcosoké. Azt azért megkérdezném: és mire jutott a magyar kisebbség e harc eredményeként? Hacsak a szlovák nyelvtörvényt nem tekintjük Duray harca „hozamának”. Igaz, ez újabb ok az újabb harcokra, és így megy ez az idők végezetéig. A bírálat történész szerzője számára sokadszorra a megértés, számomra a válasz okoz nehézséget. Nem könnyű egy ilyen alamuszi mondatra, melynek nagyobb része nem igaz, bármit mondani, de azért ne adjuk fel. A mondatból annyi igaz, hogy „Csernok Attila”, „közgazdász”, „vezető tisztviselő” és „Dél-Amerika”. Ismerve a dolgozat irányultságát, már ez is valami. Sokan mondják, hogy ez teljesen reménytelen, ám a kurzus-apológia „nemzetikonzervatív” művelőivel is meg kell kísérelni szót érteni. Hátha egyszer valahol, valakivel, valamiben sikerül. Sose lehet tudni. Valahol el kell kezdeni, hát kezdjük el. Erről a „kommunista” lóról bírálóm sem tud leszállni. Mit tegyünk? Manapság már szakmai kérdések eldöntésére is gyakran használt „érv”, hogy valaki „ kommunista ”, sőt „ a kommunista diktatúra vezető tisztviselője ” volt. Lám, már egy könyvismertetésben is érvek helyett alkalmazzák a politika e bugyuta szitokszavát, mint „elemző” módszert. Ha nincs érv,jön a bunkó: „kommunista”, nyeglébb változatában a „komcsi”. Sajnálom, hogy történészünk, a nemzeti konzervatív értelmiség tagja ilyen olcsó eszközhöz nyúlt. Kommunistázni félművelt politikusok, fogyatékos műveltségű funkcionáriusok és híveik szoktak, amikor már végképp
semmi nem jut eszükbe. Ilyen szövegeket az 1968 utáni korról komoly történész, aki ad magára valamit, ma már nem ír le. Először is a Kádár-rendszer, különösen 1965-68 után „puha” diktalúra volt, nem volt „kommunista diktatúra”. (Csernok, 2009, 191.) Bírálóm e megállapításomat is rosszallóan idézi, odáig azonban nem ereszkedik le, hogy érveljen ellene. Egy társadalmi rendszernek, így a kommunizmusnak is vannak bizonyos jegyei, amelyek más rendszerektől megkülönböztetik. Ha kevésbé civilizált körben elterjedt vélemények szerint az a rendszer, amiről beszélünk, kommunista volt, tessék érveim ellenében érveket felvonultatni. Hogy okosodjak. Ha vannak érveik is, nemcsak szitokszavakat szajkóznak. Tudom, hogy érvelni fárasztó, mégis meg kéne próbálni. Egy rendszer attól még nem lesz „kommunista”, hogy a jobboldal különböző árnyalatai utálják és következetesen annak nevezik. Attól sem, hogy az uralkodó egypárt mindenható politikai bizottságában ül két vagy három kommunista meggyőződésű ember. (Több nem nagyon volt.) Voltak kommunista meggyőződésű emberek, ám a rendszer nem volt kommunizmus. Másodszor: A rendszer, amiről beszélünk, még csak szocialista sem volt. Mi annak idején csak „leraktuk az alapokat” és „építettük a szocializmust”. így csak ennek a „szocializmust építő” rendszernek lehet-tem-voltam a vezető tisztviselője. Harmadszor: Semmilyen „diktatúrának” nem voltam a tisztviselője. Bárhol bármilyen beosztásban voltam, mindig a saját „protestáns”, mindenféle dogmát elutasító gondolkodásom, politikai és egyházi diktatúrától független meggyőződésem szerint dolgoztam, beszéltem, bíráltam vagy döntöttem. Negyedszer: Amikor 1981 októberében (lám, október a nagy döntések hónapja) úgy láttam, hogy erre nincs tovább lehetőség, otthagytam a „nómenklatúrát”. Egy ponton túl nem voltam hajlandó azonosulni sem a gazdaságirányításban alkalmazott módszerekkel, sem a gazdasági intézkedésekkel, ezért lemondtam a Magyar Nemzeti Bankban betöltött elnökhelyettesi beosztásomról. (A dolgozat ezt diszkréten elhallgatja.) E lépésnek semmi köze nem volt a kommunizmushoz, még a szocializmushoz sem (amit éppen építettünk). Tettem ezt azzal az önbizalommal, hogy sokkal jobb
munkát tudok szervezni magamnak. Azt gondoltam, hogy onnan kezdve én valahol máshol fogok építeni. így, és csak hónapokkal a lemondásom után hívott dr. Martos István, a Medicor Művek vezérigazgatója, Brazíliába, ahol… Ötödször: …nem voltam „ugyanezen rendszer külkereskedője”, és nem voltam „a Medicor brazíliai leányvállalatának vezetője” sem. Mennyi tájékozatlanság egy egyszerű mondatban. Megkísérelem valósághűen leírni a helyzetet. Rövid korrajz következik: – Egy brazil vállalkozó és a Medicor Művek alapítottak egy Brazíliában bejegyzett brazil-magyar vegyes vállalatot. E vállalat, a Medicor do Brasil nem volt a Medicor „leányvállalata”. A brazil vállalatnak lettem a brazil többségi tulajdonos által felkért és a vállalat közgyűlése által egyhangúlag megválasztott „brazil” elnökigazgatója (mindez benne van A komáromi pontonhídban, ám bírálóm „nem vette észre”); – Ha valaki ettől boldog és nagyon akarja, lehetett Magyarországon akár kommunizmus is (nem volt), ám én egy: 1982 óta Brazíliában éltem, nem Magyarországon, kettő: bejegyzett brazil vállalatnál, három: magyar állampolgárként brazil igazgató voltam; – Nem „kineveztek”, hanem megválasztottak. Megértem, hogy egy történész, aki járatlan a vállalkozások világában, nehezen tesz különbséget a két művelet között, ám ha ilyen nehézségei vannak, kevesebbet írjon és többet kutasson, olvasson, gondolkozzon. Többek szerint ez hasznos lehet; – Egy brazil vállalat műszaki munkáját, ügyfélkapcsolatait, pénzügyeit szerveztem, irányítottam. Mindehhez – „személyzetisként” -biztosítottam a megfelelő személyi feltételeket. Külkereskedtem is, amennyiben új üzletek felkutatásán, előkészítésén dolgoztam. Egyidejűleg egy brazil vállalat igazgatója voltam, ami sokkal több, szerteága-/.óbb feladat volt, mint a külkereskedelem (ez egyszerűbb viszony, talán könnyebben megérti); – A gondjaimra bízott brazil vállalat a részvényesek megelégedésére sikeresen képviselte a magyar Medicor Műveket
Brazíliában, amit a húsz év alatt kiszállított közel nyolcvanmillió dollár értékű, nyereséges Medicor-export bizonyít; – A Medicor do Brasil nem a magyar politikai rendszert, hanem több száz Medicorban dolgozó magyar honfitársunk megélhetését, munkahelyének megtartását, így közvetve Magyarország népét szolgálta. A bírálat és szerzője szellemiségét, dolgozata színvonalát minősíti, hogy a Medicor do Brasil nevű vállalatnál mintegy húsz, továbbá a Medicor Művekben további kétháromszáz magyar műszaki, kereskedelmi és pénzügyi szakember sikeres munkáját „nem vette észre”, az nem érdekli. Helyette „kommunista diktatúrázik”. – Milyen könnyen leírnak ma egy ilyen buta mondatot: „a kommunista rendszer külkereskedője Lehet egy országban akármilyen rendszer, egy külkereskedő soha nem a rendszer nevében dolgozott-dolgozik. Egy magyar vállalat megbízásából és képviseletében tárgyalt amerikaiakkal, arabokkal, brazilokkal, csehekkel, dánokkal, kínaiakkal, oroszokkal, románokkal, spanyolokkal. Az ár, a minőség, a garancia, az előleg, a szállítási és fizetési határidő foglalkoztatta, eszébe nem jutott, nem is érdekelte, hogy éppen milyen rendszer van Magyarországon. A saját és a családja megélhetését, az országot, a népet, nem a rendszert szolgálta. 4) „ múltidézés címén saját diktatúra-képüknek próbálnak meg híveket szerezni. ” Ennél szörnyűbb mondatot régen olvastam. (Talán csak Bíró Zoltán Trianonról szóló, idézett dolgozatában.) A bírálat jó magyar „konzervatív” hagyomány szerint itt is érvek nélkül csupán kijelent. És eléggé el nem ítélhető módon feljelent. A Gestapo egykori iratai szerint magyar hagyomány. Egy összeesküvés képét festegeti, ahol sötétben bujkáló „bolsik” a „saját diktatúraképüknek próbálnak híveket szerezni Kicsit együgyű, de azért aranyos, nem? (Hofi emlékét felidézve.) Szerzője hozzá van szokva, hogy nem túl igényes rajongóinak ez is elég. Mivel én nem tartozom e táborba, tennék néhány megjegyzést. Elöljáróban: Amit csinálok, tájékoztatás. Értem én, hogy „nemzetikonzervatív” magyarjaink nagyon nem szeretik, hogy az 1910-es
nép-számlálás adatai közforgalomba, nyilvánosságra kerültek. Lassan, de terjednek. Szűkült az a tér, ahol hazugsággal, szemfényvesztéssel meg lehet élni. Azt sem szeretik, hogy ötszáz év balfogásairól szól a két könyvem. Ahelyett, hogy „szentkoronáznék”. Szeretik, nem szeretik, az a célom, hogy honfitársaim tudomására hozzam mindazt, amit eddig eltitkoltak előlünk, vagy nem jutott el hozzájuk. Amennyiben ez a tájékoztatás „múltidézés”, ám legyen. így vagy úgy, már nagyon időszerű volt. Továbbmenve soha nem írtam semmit valami „ címén ”, könyveimet is valamilyen cél elérése érdekében írtam. Lehet, hogy túl bonyolult, ezért nem sikerült megértenie. Segítek. Amit csinálok: nagytakarítás. Célom részt venni a munkában, amely a kártékony legendák hazug „történelmétől” igyekszik megtisztítani kis hazám közgondolkodását. Szerény hozzájárulás ahhoz a folyamathoz, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Széchenyi István, Eötvös József, Jászi Oszkár, Szekfű Gyula és Bibó István. Vagy a legújabb korból Ormos Mária és Romsics Ignác, Debreczeni József és Nyerges András. Hogy csak néhány nevet említsek. Nagyralátó kísérlet? Igen. Ám én bizakodom. Hiszi vagy nem, nekem soha, még a Rákosi-rendszerben sem volt „diktatúra-képem”. (Lehet, hogy rövidesen foglalkoznunk kell ezzel is, mert rémalak járja be Magyarországot, a két- és háromszínű, „nemzeti” szocializmus réme.) Tudtam, hogy diktatúrában élünk, eleinte saját bőrömön is megtapasztaltam. Tudomásul vettem, mint télen a fagyot. Egyiket sem szerettem. Akkor nem foglalkoztam vele, utólag sincs rá sem okom, sem szükségem, hogy mutogassak rá, vagy szidalmazzam. Híveket pedig nem egy „diktatúra-kép”-hez, hanem a szabad gondolkodás számára, a nagytakarításhoz gyűjtök. A Kádár Jánosról elnevezett rendszer – bár fokozatosan enyhült-puhult – végig diktatúra volt. Nem hiszem, hogy ezt bárki vitatná. Elismerem a múltnak, hogy az akkori világban, az adott nemzetközi viszonyok között, megszállt országként nem volt más választásunk. Ha valaki ezt vitatná, emlékeztetem, hogy 1956. november 4-én a keleti és a nyugati világ nagy egyetértésben elég keményen a buta fejünkbe verte. Az sem vitatható, hogy a diktatúrák egyik legenyhébb formájában volt
szerencsénk élni. Ez nem jelenti azt, hogy a diktatúra kívánatos volt. A diktatúra sem fehér, sem vörös, sem internacionalista, sem nacionalista köntösben nem kívánatos politikai rendszer. Erről napjainkban sem kellene elfeledkezni. Bibótól tudjuk: a palástolt diktatúra is diktatúra, mindegy, milyen mázzal öntik le, milyen színű zászlókkal, milyen jelszavakkal, hangerővel igyekeznek leplezni. Külön elemzést igénylő bonyolult kérdés, hogy a rendszerváltást követő húsz évben a rendi, a feudális, az újnáci, a teokratikus, a liberális és a szocialista-szociáldemokrata eszmék milyen módon keveredtek és keverednek ma is az országban. Sok minden rossz létezett a múlt század ötvenes éveiben, amivel én – nagy szerencsémre – nem találkoztam. Nem voltam része a diktatúrának, jóval később a Nemzeti Bankban is kívülről nézhettem. Annyit tudok róla, hogy valami nagyon bonyolult világ volt. Voltak, akik okkal, ok nélkül, sokan igazságtalanul szenvedtek tőle, és vannak sokkal többen, akik a tehetség és/vagy a szorgalom hiányát, a szakmai kudarcaikat is a „diktatúra” nyakába varrták-varrják. (Moór Mariannt kérdezte Friderikusz Sándor egy műsorában, hogy a rendszerváltás után miért nem jöttek elé a fiókokból azok a művek, amelyeket a „kommunisták” nem engedtek megjelenni? Nem találkoztunk ilyen művekkel.) Aki nem akarta a rendszert megdönteni, szakmailag szilárdan állt a lábán, továbbá nem akart a nyugdíjig mindenáron vezető beosztásban üldögélni, annak nem kellett feltétlenül részt vennie a diktatúrában. Példákkal tele a Kádárkor történelme. Amikor engem is elért a diktatúra szele – amikor csupa jószándéktól vezérelve, ám kicsinyes politikai szempontokat előtérbe helyező „kézi vezérléssel” akarták a vállalati hitelezést befolyásolni –, kiszálltam. Nemrég társaságban találkoztam a korabeli belügyminiszterrel, aki tréfásan megjegyezte: „Igen, emlékszem, Te mindig kilógtál a sorból. ” Nem jutott eszembe megkérdezni: „Engem is figyeltetek?” 5) „ Vannak olyan élő alakok, akiket Csernok Attila nem kedvel: Csoóri, Sólyom László, Orbán Viktor, Borbándi Gyula, és még sokan mások. ” E szöveget ezzel az alcímmel vezeti fel: „Rettenetes alakok”. írásaimban sehol nem írtam, ilyet még kiolvasni is nehéz, ami ebben
a sunyi alcímben szerepel. Azért, mert én nem kedvelem őket, attól még nem rettenetesek. Ahhoz ők nem elég fajsúlyosak. Európában – sőt, Brazíliában is – ma minden ember, minden állampolgár természetes joga, hogy kedveljen vagy ne kedveljen másokat. Csak nem azt akarja sugallni, hogy vannak, akiket kedvelnem kellene? Valamiről lemaradtam? Ma már ez az elvárás, elvtársak? Azt az együgyű állítást, hogy „Csernok nem szereti” Tiszát, Telekit meg Horthyt, a szélsőjobboldaltól már megkaptam. Válaszoltam is rá (Csernok, 2009, 39.). Kinek milyen szolgálatot tesz azzal, ha közzéteszi, hogy Csernok Attila „nem kedveli” Csoórit, Borbándit „és még másokat”, a magyar történelem szereplőit? Állításával ellentétben nem rokonszenvtől vagy ellenszenvtől vezérelve vizsgálom őket. Jól vagy rosszul, ám gondolataikat, írásaikat és tetteiket mérlegelem. A történelem nálam – egyes liberális, konzervatív vagy szocialista kurzustörténészekkel ellentétben – tényekről, az összefüggések tárgyilagos elemzéséről szól, nem a „kedvelem” vagy a „haragszom rá” műfaja. Ami ebből érzelem, az a szomorúság. Ennyi. 6) „A doni katasztrófa leírásában Nemeskürty István hetvenes évek eleji munkájánál van jobb és frissebb, Szabó Péteré: az sem kellett neki. ” Bizony, nem kellett. Bírálóm azt nehézményezi, hogy én más szempontok alapján válogattam a forrásmunkák között, mint ahogy ő tenné. Azt mondja, hogy a doni katasztrófáról van jobb és frissebb leírás, mint a Nemeskürtyé. Kérdezem: és ebben a „friss”-ben minden megszépül? Ez a, jobb” leírás feltámasztja az ottveszett magyar tízezreket? Megmagyarázza a front megerősítésére fegyver nélkül kiküldött ezre-deket? Az utánpótlás csődjét, a téli ruha, az élelmiszer, a lőszer hiányát? Ezt a felelőtlen háborút? Felmenti Bárdossyt és Horthyt? Nem folytatom. Először: Csupán érintettem, nem „írtam le” a doni katasztrófát. Megtették ezt helyettem mások, többek között Nemeskürty István, Ungváry Krisztián, és ezek szerint Szabó Péter is. Minden tiszteletem a szerzőké. Az első kettő művét ismerem, a Szabó Péterét nem.
Másodszor: Nemeskürty lényegében úgy írja le az eseményeket, ahogy egykor „első kézből” apám és más, a Don-kanyart és Voronyezs körzetét megjárt tisztek elbeszéléséből hallottam. Kevesebb „hadi-szakmai” részletről ír, ám személyesebb, „emberszemmel” nézve jobban átéli mindazt, ami ott történt. Ungváry írása szikárabb, szakmai oldalról, adatokra támaszkodva sokkal részletesebben, ám hűvösebben mutatja be a magyar hadsereg szerepét, működését a szovjet fronton.
HOGY LEHET EZT BEFEJEZNI? Legegyszerűbben úgy, hogy itt a vége, pont. Terjedelmes, ám felületes és elképesztően célzatos dolgozatát ezzel fejezi be Ablonczy: „A múltért vívott harc szemmel láthatóan új szakaszába lépett. ” Jaj, ne! Hagyjuk ezt az „új szakaszt”! Én, ha kérhetem, ebben nem akarok részt venni. Én már eleget harcoltam a békéért, Vietnamért, a selejt ellen és a termelési terv teljesítéséért. Nekem elegem van a harcból. Ha kis hazám nemzeti konzervatívjainak ez a mániája, ám harcoljanak, de nélkülem. Ha valamiért, egy felvilágosultabb köz-gondolkodásért, tisztább közbeszédért teszem, amit teszek. Múltunk egyébként nem olyan nagyszerű, hogy érdemes lenne harcolni érte. Ha ezt az elvakult gőggel és elnyomással, tehetségtelenséggel, kudarccal és nyomorral teli magyar múltat akarják konzerválni, vigyék, legyenek vele boldogok. És majd számoljanak el a nemzettel. Szívesen beszélgetnék, vitatkoznék bármiről, amit írtam. Ám erre nincs mód, csak borzad, csúsztat, felsorol, félreért, hüledezik, téved, valótlanságokat állít. Furcsa, egyoldalú szemléletére jellemző, hogy két könyvem összesen hétszázhetvenhét oldalán egyetlenegy elismerésre méltó vagy akár csak elfogadható gondolatot, megállapítást sem talált. Egyetlen olyan mondatot sem, amire azt írta volna: „Ezen talán érdemes elgondolkodni.” Ami azért, valljuk be, nem kis teljesítmény. Amivel még a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) 2010-es listavezetőjét, Sütő Gábort is alulmúlja. Aki a Magyar Fórumban írt bírálatában legalább elismerte, hogy könyvem a számos vitatható rész mellett „néhány megfontolandó” megállapítást is tartalmaz. Ablonczy nemhogy néhány, de egyetlenegy megfontolandó gondolatot sem talált. Ja, aki keres, az talál, aki nem is keres… Még valamit: Ablonczy dolgozata nemcsak elfogult, irigy is. Engem gyerekként a család arra tanított, hogy az irigység csúnya dolog. Bírálóm azon sopánkodik, milyen sokat foglalkozott könyveimmel a média. Véleménye szerint érdemtelenül, mert közben fontos könyvek nem keltettek figyelmet. (Hogy melyek ezek a fontos könyvek, az homályban marad.) Meggyőződésem szerint ebben is
téved. Indulattal párosult tapasztalatlansága rendre tévútra viszi. Egy értékes, fontos mű soha nem kerüli el a figyelmet. Lehet, hogy kicsit lassabban, de előbb-utóbb felfedezik, áttör. Az általa említett „fontos” művek elmaradt sikeréért azonban ne engem és ne a sajtót hibáztassa. Még az is lehet, hogy alacsony a mércéje, e művek nem is olyan jók, nem is olyan érdekesek, mint amilyennek gondolja. Még az is elképzelhető, hogy a tudomány mércéjével mérve talán értékesek, ám stílusuk nehézkes, unalmas, ezért maradt el az érdeklődés, a siker. Unalmas műveket csak a szakma olvas, az is csak kötelességből. Vagy azért, hogy megtudja, mit írt a vetélytárs. Egyébiránt rosszul tudja. Nem ötször, ahogy sérelmezte, hanem még leírni, elolvasni, kimondani is borzasztó – két év alatt több mint harmincszor szerepeltem a médiában. Hozzá még azok, amelyekről nem is tudok. Most mondja: milyen ország ez, ahol ilyesmi megtörténhetett? Azért ne keseredjen el, még nincs itt a „nemzeti-keresztény-konzervatív” magyar világ vége. Sőt, ahogy elnézem, most kezdődik csak igazán. Használja ki. Élvezze. Nem szégyellem, nem is tagadtam: nem az úri középosztály zsúrjain nevelkedtem, béresek, lovászok és katonák között nőttem fel. Kubikusok és szökött csepeli munkások között, tizenöt évesen lettem felnőtt. Komáromban a pincében rettegtem, mert bombáztak és remegett a föld. Menekülés közben, 1944 őszén-1945 tavaszán kapcsolatba kerültem a világháború négy hadseregének katonáival. Beszélgettem magyar utászokkal, akik a menekülésben segítettek nekünk. Az ausztriai Melk mellett németül magyaráztam (hála Szemere Gyula tanár úr németóráinak a gimnáziumban) a szekerünket fosztogató német katonáknak. A Praha-Bmo országúton hazafelé egy orosz katonával kézzel-lábbal alkudoztam egy lóra, és szó nélkül el kellett tűrnöm, hogy átvertek, mert fél óra múlva egy másik orosz katona visszavette a lovat. Barátságos és udvarias román tüzértisztekkel – úriemberekkel – masíroztam hazafelé, majd fosztogató morva partizánok elől mentettem a családi ékszereket. A szovjet hadsereg vöröskatonái Komarnóban nem dobtak szekerestől-lovastól a Dunába, éppen ellenkezőleg: segítettek az átkelésben. Néhány hónap alatt javarészt gyalogmenetben oda-viszsza megjártam Prágát úgy, hogy a csizmám a végére csaknem
szétment a lábamon. 1945 nyarán – 16 évesen – két lóval és a szekérrel gabonabetakarításnál dolgoztam egy gazdánál. Látástól vakulásig, meg egy kicsit előbb és egy kicsit tovább. Jó iskola volt. Fizikailag megedződtem, és megtanultam alkalmazkodni. Télen magyar katonabakancsban és német katonaköpenyben, nyáron fatalpú szandálban jártam iskolába. Nem voltam nagyon büszke egyikre sem. A nyári szünetben maltert hordtam, kapáltam, asztaloskodtam. Ebből állt az ifjúságom. A háború után 1948-tól 1951-ig deklasszált elemként némi szerencsével a felszínen tudtam maradni. A Központi Statisztikai Hivatalba kerülve megbecsült pártonkívüli „bolsevik” lettem. ’56 kurucait döbbenten, idegenkedve szemlélő labancból ortodox marxisták és dogmatikus reformerek között liberális baloldali lettem. Ötvenévesen, a „kommunista nómenklatúra” tagjaként árkot ástam, téglát, cserepet raktam és betont hordtam saját házunk építésénél. Amikor ízlésem szerint már túl gyakran szóltak bele felülről a munkámba – lemondtam. A pártközpontban kicsit bolondnak néztek, a világ másik végén, Brazíliában befogadtak. Kedves brazilok között gringó, ám mint „dotor Ácsila”, sikeres vállalati vezető lettem. Pályám végén félművelt „nemzeti konzervatívok” szerint a „kommunista diktatúra” képviselője, bután soviniszta mélymagyarok és elvadult rasszisták között – miközben a csőcselék az utcán tombol – „hazaáruló”, „magyargyűlölő”, sőt „vörös mocsok” vagyok. Kedves történészünk későn jelentkezett be ebbe a kórusba. Ezekhez az „igaz magyar” jelzőkhöz képest a „hamis realista”, a „kommunista nómenklatúra” vagy a „gyarló, butikos stílus” már szinte dicséretnek számít. Komolyan azt gondolja, hogy tud nekem valami újat, valami megrendítőt mondani? Vagy csak a mélységes ellenszenvét – ja, és alig leplezett irigységét – akarta kiírni magából?
Egy „igaz magyar” bozótharcos A Magyar Fórum nevű folyóirat 2009. decemberi számában Szőcs Zoltán – a lap egyik szerkesztője – a két könyvem ürügyén foglalkozott velem. – Nem, nem, hova gondol? Nem tartozom e folyóirat olvasói közé. Valaki postán elküldte nekem a cikket. Szépen, akkurátusán, a feladó nevével és címével. Amikor felhívtam, hogy megköszönjem a figyelmét, fel volt háborodva, gorombán kikérte magának, hogy zaklatom. A szomszédja írta a borítékra feladónak az ő nevét. Na, gondoltam, szép kis szomszédság. Máig sem értem, miért volt felháborodva, hisz én nem mondtam neki semmit, hogy mi volt a borítékban, amit kaptam. Akkor meg honnan tudta? Szőcs Zoltán neve nekem nem mondott semmit. Tájékozódtam, és rátaláltam a Magyar Demokrata című lap 2010. augusztus 25-i számában egy cikkre, amely vele foglalkozott: „Ekkoriban történt, hogy a csurkista Szőcs Zoltán figyelmét felhívtam Molnár Tamásra és írásaira, aki mielőtt még bármit is érdemben mondhattam volna róla, a magafajta türelmetlen, dogmatista módján rögtön le is hazaárulózta Molnárt, mert Szőcs szerint minden emigráns hazaáruló. Nem sokkal később Szőcs lett a legkritikátlanabb rajongója a hazaárulónak. ” (Bognár, 2010) Ebből megtudtam, hogy Szőcs „ csurkista ”, „ dogmatista ”, és azt is, hogy szerinte „minden emigráns hazaáruló”. Ekkor értettem meg, Szőcs Zoltán azért nevezett ki engem is emigránsnak, hogy utána mint hazaárulót bírálhasson. Ügyes. Könyveim mondanivalójába nem tudott belekötni, így jó „nemzeti” szokás szerint a személyemmel foglalkozott. Magam is tapasztaltam, és más forrásokból azt is megtudtam, hogy Szőcs Zoltán gyakran ír antiszemita cikkeket a Magyar Fórum című lapban. (Szégyen és gyalázat, 2000, Elegem van, Zsidózakata, Csoda és bizonyosság, 2001, Auschwitz Nobel-díjat kapott,2002, stb.) Arthur Koestlerről és Soros Györgyről is jelentek meg hasonló szellemiségű írásai. így az a dilemma merült fel számomra, hogy egy „türelmetlen dogmatistával”, egy „csurkista”, ráadásul a jelek szerint elkötelezett antiszemita újságíróval szabad-e, érdemes-e
vitába keverednem. (Aki korpa közé keveredik… stb.) Más megközelítésben viszont nem hagyhattam szó nélkül azokat a valótlanságokat, amelyeket említett cikkében rólam írt. Van ugyanis egy másik mondás, miszerint a hallgatás beleegyezés. Ezért nem hallgathatok. Úgy gondoltam, hogy a megtámad-tatás jogán mégis válaszolok írására. Hátha… Szőcs Zoltánnak írt levelemet a Magyar Fórum szerkesztősége, Vasvári Erika szerkesztő udvariasan elhárította, mondván: nem óhajtanak vitát nyitni a lapban. Tudomásul vettem, hogy a Magyar Fórumban nem szeretik a vitát. Mellékesen kérdezem: milyen Fórum az, ahol csak igehirdetés folyik? Ezeket a helyeket civilizált országokban templomnak, imaháznak nevezik. Ahol papok mondják el a népnek az arra a napra rendelt szent igét. Úgy látszik, az ő lapjukban csak az ő papjaik hirdetheik az igét. Vasvári Erika javasolta, hogy a hozzám hasonló felfogású sajtóban „tegyem helyre” Szőcs Zoltánt. Ezúton hozom a Kedves Olvasó és Vasvári Erika tudomására, nem volt szándékomban „helyre tenni” senkit. Néhány helyreigazítás mellett beszélgetni, vitatkozni akartam – ahogy ez civilizált országok sajtójában szokás. Sajnálom, hogy nem volt sikerem. Láthatóan mi még nem tartunk itt (ott). Következzék a levél, amelyet a Magyar Fórum szerkesztősége úgy hárított el, hogy nem is tudta, mit tartalmaz. Szőcs Zoltán Úrnak. Tisztelt Szerkesztő Úr! Érdeklődéssel olvastam a Magyar Fórum 2009. decemberi számában megjelent írását (Emigránsok – itthonról nézve). Nem gondoltam volna, hogy A komáromi pontonhíd (Kp) és A valóság erejével… (Ve) című, segítő, tájékoztató szándékkal írt két könyvem ilyen indulatokat kavar. Megtisztelő, hogy bár pontatlanul, de ismertette életrajzomat, ám hasznosabb lett volna, ha írásaimról, a magyar történelemről szól a vitánk. 1) Köszönöm elismerő szavait: „Becsülettel végigszolgálja előbb László Andort, majd Tímár Mátyást. Önzetlen hozzáállásával minden erkölcsi, emberi és szakmai elismerést megkap. ” Örülök, hogy úgy ítélte meg, „becsülettel” és „önzetlenül” szolgáltam. Az elismerés is igaz. Mindezt azzal egészíteném ki,
hogy szándékom szerint László Andorral és Timár Mátyással együtt Magyarországot, a magyarságot szolgáltam. Egy megszállt országban, nehéz és bonyolult korban. Dévénynél be lehetett törni „új időknek új dalaival”, ám nem lehetett kiírni, hogy „Magyarország átmenetileg szünetel”. Mindenki nem „merülhetett alá”, valakiknek működtetniük kellett ezt az országot. A magyar folytonosságért. Nagyon is emberi, hogy tízmillió magyar évről évre könnyebben, jobban szeretett volna élni. Családot alapított, dolgozott, gyermekeket nevelt. Igyekezett élhető országot teremteni magának. Nem érdekelte, hogy a nagypolitikában mi történik. Ma – az elmúlt húsz év nem nagy dicsőségére – még annyira sem érdekli, mint régen. Megundorodott tőle. Nagyobb baj, hogy joggal, de ez egy másik történet, amiről e könyv más fejezeteiben írok. Mindezt igyekeztem valósághűen („a valóság erejével”) megírni: „Nem lett többpártrendszer, nem léptünk ki a Varsói Szerződésből, és itt maradtak a szovjet csapatok. Ez azonban a nagy többség számára elfogadható egyezség volt, és Magyarország […] egy évtized alatt élhető ország, »a szocialista tábor legvidámabb barakkja« lett. Amit évtizedek távlatából lehet elemezni, bírálni. Gúnyolni nem kellene, mert az utólag bátrak azt azért ne felejtsék el, hogy az elnevezés akkor — viták, kölcsönös engedmények és soksok munka eredményeként -Magyarország teljesítményének nemzetközi elismerését, több millió magyar ember nyugalmát, javuló életét jelentette. […] Megnyílt a nyugati határ, a magyar turista a Trabantjával eljutott Párizsba és Ver-sailles-ba, […] az üzletekben egyre nagyobb lett a választék. Az ország nagy többsége ideológiai béklyók nélkül élhetett, és a kulturális életben is érezhető volt a fokozatos enyhülés. ” (Csemok, 2008, 379-380.) 2) Túloz amikor azt írja rólam: „ ő a reformkommunisták etalonja”. Híve és népszerűsítője voltam a reformnak, ám nem voltam sem reformer, sem kommunista, sem etalon. Nem vettem részt a reform kidolgozásában, a végrehajtást szolgálni hívtak előbb a minisztertanács titkárságára, majd a Nemzeti Bankba. írja, hogy „a szocializmus építése mindig is igényelte a megbízható káderek szorgalmát”. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az én időmben a „szocializmus építése” tízmillió magyar életét igyekezett
jobbá tenni. Megszüntetni az írástudatlanságot, megteremteni a művelődés feltételeit, munkát, kenyeret, emberhez méltó életet adni a családoknak, lehetőséget, hogy évről évre jobb körülmények közt éljenek. Mindez együtt volt „a szocializmus építése”. Aki itthon volt ezekben az években, mindezt látnia kellett. Hozzátenném, hogy megbízható, szorgalmas emberekre nemcsak a szocializmusnak, minden rendszernek, a mainak is szüksége van. Fellengzős írások és beszédek, tudománnyal álcázott társadalmi-gazdasági „elemzések” mellett szükség volt/van azokra, akik esztergálnak, szántanak, vetnek, igazgatnak, „tették, (teszik) ami kell”. Az olvasók tájékoztatása érdekében néhány tévedését ki kell igazítanom. 1) Téved, amikor azt írja: „Csernok Attila 1929-ben született tót, germán eredetű tarkabarka családból. ” Az igazság ezzel szemben az, hogy a „16 ükszülőm alapján számítva 55 százalék magyar, 23 százalék német és 22 százalék szlovák (tót) vér van bennem.” (Csernok, 2008, 21.) Miért kellett 55 százaléknyi magyar véremet, protestáns prédikátor, lelkész és tanító, ötvösmester és gazdálkodó őseimet kitörölni a múltamból? így nagyobbat szól? Az életrajzok iparszerű átírása főleg a Rákosikorszakban volt szokás, bár napjainkban újra divatba jött. Harminc felmenőm – magyarok, németek és tótok, reformátusok, katolikusok és evangélikusok, egyszerű polgárok és nemesemberek, mind hozzájárultak a magyar nemzet, a haza fennmaradásához. 2) Úgy látszik, Ön nem olvasta a könyveimet, csak hallott róluk. Messze jár az igazságtól, amikor azt írja, hogy: „ Csernok elvtárs büszke rá, hogy sosem volt párttag, pedig ez rosszabb fényben tünteti fel, mintha az lett volna: a jelek szerint önként, saját egyetértéssel csatlakozott a kommunistákhoz, és tette azt, amit kértek tőle. ” Először is Ön és én, mi ketten soha nem voltunk, nem lehettünk, nem vagyunk elvtársak. (Akkor sem, ha netán Ön is az MSZMP tagja volt.) Másodszor, ha könyveimet olvasta volna, kis szerencsével rátalál a következő szövegre: „Időközben beléptem a Magyar Szocialista Munkáspártba. Ez abban a korban nem volt sem különleges, sem egyedi eset. Manapság az MSZMP-tagságról
rengeteg buta, gyermeteg »történet« él a köztudatban. [..] »Rendszerváltó elitünk« bölcs politikusai és ideológusai azt el sem tudták képzelni, hogy valaki saját elhatározásából, segítő szándékkal lépett be a pártba. Mivel kellő fantázia híján nem tudták elképzelni, következésképpen el sem tudták fogadni, mert nem fért bele a nap mint nap gyalázott rendszerről terjesztett rémtörténeteikbe. ” (Csernok, 2008, 328.) Megírtam a könyvemben is, nyilvánvaló, hogy Ön téved, mert – minő borzalom – tagja voltam a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Mert úgy éreztem, hogy van mondanivalóm a reform számára, és hatni akartam az eseményekre. Belülről segíteni a reformnak, az országnak. így nem is lehettem büszke, hogy nem voltam párttag. Az meg soha nem érdekelt, hogy milyen „fényben tűnök fel”. Vagyok, aki vagyok, olyan, amilyen. Van, aki elfogad, és van, aki olyan cikkeket ír, mint Ön. Nem vagyunk egyformák. Szerencsére. 3) Téved, amikor azt írja: „A valóság persze az, hogy külföldre vágyik, ENSZ-megbízások után kuncsorog […], de elvtársai nem engedik: ő itthon kell. ” Mindennek szóról szóra az ellenkezője igaz: nem vágytam, nem kuncsorogtam, és az „elvtársaim” engedték volna, ha nagyon akarom. A történet a hatvanas évek elején kezdődött, amikor az ENSZ statisztikai hivatala szakértőket toborzott, akik majd a fejlődő országokban megszervezik a nemzetgazdasági számlarendszerhez (System of National Accounts-SNA) szükséges statisztikai adatszolgáltatást. Akkoriban a Központi Statisztikai Hivatalban egyedül én ismertem ezt a rendszert, így engem jelöltek. Az ENSZ malmai lassan őröltek, mire a kikérés megérkezett, már a minisztertanács titkárságán dolgoztam. Úgy éreztem, nem lenne etikus, ezért nem kértem, hogy engedjenek el az érdekes és jól fizető ENSZ-állásba. Ilyen egyszerű ez a történet. A jelek szerint ez Önnek vagy másoknak is furcsa, hihetetlen, ám tény: sokan voltunk a Kádár-rendszerben, akik valamiféle polgári etika mentén szerveztük az életünket. 4) Ön téved: bármennyire szeretné, nem voltam „bukott ember”.
Amikor már túl gyakran szóltak bele felülről a munkámba, lemondtam az MNB elnökhelyettesi posztjáról. Néhány hét múlva beszélgetni hívott az egyik miniszterelnök-helyettes. Hallotta, hogy szabad vagyok, és a Pénzügyminisztériumban ajánlott 1 miniszterhelyettesi beosz tást. Bukott embernek ritkán tesznek ilyen ajánlatot. Mivel nekem nem a nemzeti bankkal, az egész gazdaságpolitikával volt vitám, így aztán tisztelettel megköszöntem a bizalmát, hogy gondolt rám, és udvariasan elhárítottam a lehetőséget. Nem sokkal ezután ajánlotta fel a Medicor vezérigazgatója a riói állást. 5) Pontosítanom kell, amit brazíliai működésemről írt: „kinevezték Rio de Janeiróba, az ottani Medicor leányvállalat igazgatójának”. Nem „neveztek ki” a „Medicor leányvállalat” igazgatójának. A riói vállalat, a Medicor do Brasil nem volt a Medicor „leányvállalata”. Brazil-magyar vegyes vállalat volt, brazil igazgatóval. Amikor a vállalat néhány hónapos működés után csődközeli helyzetbe került, a brazil többségi tulajdonos kért fel, hogy vállaljam az el nőkigazgatói posztot, hozzam rendbe a céget. A közgyűlés egyhangú döntése alapján lettem magyarként „brazil” igazgató, és két év alatt teljesítettem a feladatot. 6) Ily módon nem lehet igaz, amit írt: „Amikor Jézus feltámasztotta a már eltemetett Lázárt – az csoda volt. Az, hogy önnek ma Rio de Janeiróban van egy tengerre néző lakása, nem csoda, hanem fizetség. Fizetség, ha úgy tetszik júdáspénz, amit egykori elvtársaitól kapott a három évtizedes hűséges csinovnyik-létért cserébe. ” Szerkesztő Úr! Önnek nagyon hézagos, felületes és elfogult ismeretei vannak a korról, amiről beszél. Amit ír, tele van tévedésekkel és tudatosan tálalt valótlanságokkal. Kérdezem: Ön Magyarországon töltötte a Kádár-kor „sanyarú” éveit, vagy csak úgy hallomás alapján írja harcias cikkeit? Az igazság prózaibb, igaz, hogy nehezebb „nemzeti” szöveget írni róla: a) Ha Ön szerint nem voltam párttag, akkor milyen „elvtársaimtól” kaptam „fizetségül” a lakást? Ez álkérdés, mert akkor
már párttag voltam. b) Az Ön alaptalan sugalmazásával ellentétben nem az elvtársaimtól, hanem – a vállalat „brazil” igazgatójaként – a Medicor do Brasiltól kaptam nem lakást, hanem a havi fizetést. c) Fizetésemet pénzben, nem természetben, nem „lakásban” kaptam. d) Ha jól ismerem a magyar nyelvet, a „júdáspénzt” valamilyen árulásért szokták adni-kapni. Ám Ön erről hallgat, magamtól meg nem tudtam kitalálni, hogy kit árultam el, mikor, hol, kinek. így megállapítása nem több, mint rágalom. Ahelyett, hogy engem rágalmaz, jobb lenne az Ön lapja, a Magyar Fórum háza táján söprögetni. Az Önök elnökével – a „kommunizmus” sikeres és elismert drámaírójával – ellentétben engem nem lehetett hírbe hozni a „kommunista” elhárítás semmilyen, sem II per, sem III per szervezetével. Mert soha semmi közöm nem volt hozzájuk. e) Ha annyira akarja, engem nem zavar a „csinovnyik”, ám ez mellékszál. A lényeg az, hogy én nagyon sikeres „csinovnyik” voltam Brazíliában. És ezt az Ön kétes hitelű írásával szemben a vállalat eredményei hitelesítik. Az a tény, hogy húsz év alatt közel 80 millió dollár értékű kórházi műszer, készülék és berendezés kivitelének teremtettük meg a kereskedelmi-pénzügyi-műszaki feltételeit. Mindez hozzájárult a Medicor-gyárakban a munkahelyek megtartásához, munkánk tehát magyar családok anyagi biztonságát, a magyarság érdekét szolgálta. Ha tanácsolhatom, egy ilyen „nemzeti elkötelezettségű” folyóiratban, mint a Magyar Fórum, ezt kellene emlegetni. f) A Medicor exportja után a brazil vállalat kereskedelmi-, felszerelési- és szerviz-jutalékot kapott. Ebből és a készülékeik karbantartásáért a kórházaktól kapott pénzből tartottuk fenn magunkat. És, bár nem fogja szeretni a hírt, … g) … a fizetség fordítva volt: nem mi kaptunk, mi fizettünk. A Medicor do Brasil sikeres üzletszerző tevékenysége tette lehetővé, hogy a Medicor többször tízmillió dollár bevételhez jusson. Ez kicsit bonyolult művelet volt, de meg lehetett tanulni. És a hazának sokkal hasznosabb volt, mint például napjainkban a „komcsizás”.
h) Ne irigykedjen és ne vádaskodjon. Mivel nem árultam el senkit és semmit, így nem kaphattam ,júdáspénzt”. A Medicor do Brasil sikeres munkájáért kaptam a fizetésemet, és a megtakarított pénzből vettük a lakást. i) Csoda ügyben Ön félreértett: a „csoda” az volt, hogy llántapusztától és Kópházától Rio de Janeiróig, vagyis „az Értől az ()ceánig” jutottunk. j) A „hűséges” igaz. Amit rám bíztak, hűséggel, tisztességgel csináltam. k) Evangélikusként úgy vélem, hogy Lázár feltámasztását – ami egy római katolikus mítosz – jobb, ha nem keverjük össze a röntgengépekkel. 7) Téved, amikor ezt írja: „rohan vissza megnyugtató brazíliai otthonába, az emigráció keserű kenyerét enni, mert nem tudja elviselni az itthoni náci légkört. ” El nem tudom képzelni, hogy lehet egy ilyen…, szóval egy ilyen mondatot kitalálni. Ez is egyfajta művészet? Egyedül írta, vagy valaki segített? Ráadásul egy mondatban egy igazságra öt tévedés jut. Elég rossz arány, nem gondolja? Önt elragadta az írói hevület – és a mélységes, személyes ellenszenv. Sajnálom, idővel majd rájön, hogy mindkettő rossz tanácsadó. a) Nem „rohanok” vissza. Soha nem rohantam sehova. b) Összetéveszt valakivel. Soha nem voltam, ma sem vagyok emigráns. c) Ne sajnáljon. A kenyér, amit Brazíliában eszünk, nem olyan jó, mint Magyarországon, de nem is keserű. d) Az itthoni légkör még nem teljesen náci, bár a legjobb úton van, hogy ide eljusson. Az újnácizmus csak megjelent a közbeszédben, az utcán és már a parlamentben is. A „fejlődés” letagadhatatlan, ám miből gondolja, hogy „nem tudom elviselni”? Nem lesznek a kedvenceim, ám ha több mint három és fél millió magyarnak és a megválasztott magyar országgyűlésnek ez így jó, ők tudják. Én bezárom a kertkaput és elviselem. Van benne gyakorlatom. A Rákosi-rendszerben is alkalmaztuk az „elviselés” változatos technikáit. Persze huszonévesen köny-nyebb volt.
e) Az viszont igaz, hogy a „brazíliai otthon” a hazai légkörhöz képest kedves, befogadó, nagyon „megnyugtató”. Ezt tőlem függetlenül számos magyar látogató két nap alatt megállapította, és szóvá is tette. 8) Téved, amikor azt írja: „Mondjuk ki nyíltan: fél. Csurkától és Csoóritól fél. És a katolikusok nyomulásától. ” Szerkesztő Úr! Egy buta, hazug mondatból soha nem lesz, mert nem lehet okos igazság. Akkor sem, ha valaki „nyíltan kimondja”. Még „magyar” igazság sem. Ön szerint félnem kellene Csurka Istvántól, Csoóri Sándortól és a katolikusoktól? Meg tudná mondani, hogy miért? Műveik és a politikájuk taszít, ám nincs miért félnem tőlük. Vitatandó, ám nem félelmetes személyek. Pontosítanom kell, amit írt: nem a „katolikusok”, a „katolikus egyház” nyomulásáról írtam. Nagy különbség. Egyébként a katolikusoktól sem félek, amit az is bizonyít, hogy mindkét feleségemet római katolikusnak keresztelték. 9) Téved és zavaros is, amikor ezt írja: „ Csernok elvtárs akkor nyugodna csak meg, ha Csurka és Csoóri nem lennének a magyar nemzet részei, »mert mi magunk voltunk a magyar nemzet, és ezt akkor senki, sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János nem kérdőjelezte meg«. Istenem,. Istenem, mekkora türelme van ennek az országnak, és a vénséges macárságnak, hogy ilyesmit következmények nélkül lehet a képébe mondani! ” a) Megismétlem: mi ketten nem voltunk, nem vagyunk, nem lehetünk elvtársak. Kíméljen meg ettől. b) Nem vagyok ideges, így nem kell megnyugodnom. c) Bár nagyon különbözőképpen gondolkodunk a világ dolgairól, nem zavarja a nyugalmamat, hogy Csoóri Sándor és Csurka István olyannyira része a magyar nemzetnek, hogy a múlt század ötvenes éveiben – amikor én osztályidegen elemként éltem a hazában – Csoóri Sándor „költő elvtárs” Rákosi elvtárs „leghűbb iijú katonája” volt. Később Csurka István „író elvtársnak” pedig Kádár János kultúrpoli-tikusa, Aczél György elvtárs adta át a megérdemelt József Attila-díjat. Jó, ha tudja: aki magyarnak született, attól ezt nem lehet elvenni. Szálasi nyilasai és az áldozataik is magyar emberek voltak. Beethoven, Goethe és Thomas Mann sem tehet
róla, hogy Himmler, Borman és Göbbels is német volt. Jó lenne, ha legalább ezekkel a viszonyokkal tisztában lenne. d) Ne rágalmazzon! Mit mondtam én a „magyarság képébe”, amitől így felháborodott? Senkinek nem mondtam a képébe semmit. írtam egy könyvet, amiben az áll, hogy élt itt tízmillió magyar, mi, akik az országért dolgoztunk. Ami egy földrajzi és népmozgalmi közhely. Arra nem emlékszem, hogy Rákosi vagy Kádár megkérdőjelezte volna e tízmillió magyar létezését. Arra sem, hogy kétségessé tették volna Csoóri vagy Csurka magyarságát. Csurka István „író elvtársat” a „kommunisták” két alkalommal is megérdemelten József Attila-díjjal ismerték el. Arra is emlékszem, hogy Csoórinak Duray-ügyben voltak gondjai, ám akkor sem a magyarsága, hanem a politikai szereplése miatt. Értem én, hogy nincsenek érvei, és ez annyira zavarja, hogy fenyegetőzik. Ám Istent nem kellene a mi vacak kis ügyeinkbe belekeverni, mert ez – bár újabban nagyon divatba jött – alantas dolog. Tanultuk a hittanórán: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi. ” Elfelejtette? e) Szőcs Úr! Milyen következményekkel fenyeget? Jöjjön az inkvizíció? Csak nem Torquemada főinkvizítor szerepét nézte ki magának? Dicstelen szerep volt, lebeszélném róla. Minősíthetném az írását, ám nem teszem, nem akarom sértegetni. Mert meggyőződésem szerint beszélgetni jobb, mint gyűlölködni. Ami valóban „kis” hazánkban ne növeljük, oldjuk a feszültséget. Gondolkozzunk, beszéljünk, vitatkozzunk. Ám közben ne feledkezzünk meg arról, ami fontos: a Kárpát-medence népeinek jövője. Ami a magyarság jövője is egyben. A béke és az együttműködés kívül és belül. Nincs más járható út. Csak veszélyes zsákutcák vannak. Üdvözlettel: Csemok Attila
Levelezés Helvéciával Évszázadok alatt sokat változott körülöttünk a világ. Például a technika. Szilágyi Erzsébet levelét még holló vitte: „Ki viszi levelem hamarabb Prágába?” Ma már a levél egy perc alatt ezer kilométereket lesz meg úgy, hogy a postára sem kell elmenni. Lám, a technika hamar „megadja magát”. Régmúlt korok eseményeivel nem ilyen egyszerű, mert a történelem ellenáll az évszázadoknak. Az ország törvényes vezetőit például 2003-2008-ban éppen úgy cserbenhagyták a „magyari urak”, mint egykor Muhinál IV. Bélát, vagy II. Lajost a mohácsi síkon. Bő ötszáz éve írta egy velencei a magyar nemesekről („persze, könnyű neki kívülről beszélni” – mondják a minden hibánkra mentséget kere-ső-találó honfitársaim): „Nincs semmi engedelmesség közöttük, büszkék és arrogánsak és nem tudnak sem uralkodni, sem kormányozni és tanácsot sem fogadnak el olyantól, aki ért hozzá. ” (E. Kovács, 2008) Hiába minden, a hagyomány évszázadokkal dacolva tovább él. E sorokat akár tegnap is írhatta volna egy mai „velencei”. Könyveimet olvasva négy „svájcbaszakadt” magyar keresett meg levelével. Mini-Magyarország – Svájcban. Ketten szeretik a könyveimet („minden szavával egyetértek”, „minden betűjével azonosítom magam”). Volt, aki úgy vélte: „könyveiből sugárzik a gyűlölet”. Tisztázó levélváltásunk után nézeteink közeledtek. A negyedik Trianonig dicsérte a könyveimet, 1920 után és a második világháborút követő kortól kezdve semmi nem tetszik neki, amit írtam. Ő nagyon megértő szemmel nézi a Horthy-korszakot. Mindig talál mentséget, magyarázatot a szereplők számára: „mi mást tehettek volna”. Felmenti azokat, akiket én elmarasztaltam, elítéli, akiket elismertem. Jókat vitatkoztunk. Látszólag teljesen feleslegesen, mert egy lépéssel sem jutottunk közelebb egymáshoz. Ám mégsem volt felesleges e vita, mert egy sor olyan kifogásra, ellenérvre kellett válaszokat találnom, amelyekkel a szélesebb olvasóközönség is naponta találkozik. Másoknak is megfor-dúlt a fejében. Nagy részét közreadom, válaszaim előrevihetik a vitát. Szenvedélyes bajvívásból idővel békés egyetértés lehet.
AZ ELSŐ LEVÉL
1) „Kedves Csemok Attila! Könyvét elolvastam – nagyon tetszett. Mi több: hasznát is veszem, mert unokáimnak szerettem volna jól leírni, hogy milyennek látom Magyarország történelmét. Korrekt leírásokból, szüleim, nagyszüleim elbeszéléséből, majd pedig a magam tapasztalatából. Könyve megoldja ezt a feladatot. Öt hónappal vagyok fiatalabb, a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumba jártam, és lehet, hogy ugyanazokból a tankönyvekből tanultunk. („História est magistra vitae” első latinleckénk végén szereplő sententia volt. História docet, História delectat, Históriám legimus volt előtte.) Érthető, miért jutottunk nagyon hasonló következtetésekre. 2008-ban volt a 60 éves érettségi találkozónk. Erre egy Emlékezzünk! című rövid eszmefuttatást készítettem. Felolvasására sajnos nem volt alkalmam, csupán megküldtem néhány évfolyamtársamnak, barátomnak. Emlékezzünk! Kedves Osztálytársak, Barátaim! Míg a 60-éves érettségi találkozónk előkészítésével foglalkoztam, számos emlék villant elém 60-70 év távlatából. Emlékeimet és Magyar-ország további sorsát illető aggályomat osztom meg most Veletek. 1938. március 13: Hitler megszállta Ausztriát. Családunk ausztriai ágának egy héttel előbb sikerült onnan elmenekülni: hajóra szállni és Amerikába jutni. 1938. március 15. Békéscsabán a Turul Bajtársi Szövetség fáklyás felvonulása a »Márciusi Ifjak emlékére«. Emlékszem, mit skandáltak: Vesszen Trianon! És Ribbentropp! így kezdődött a turulos fiúkkal. De mi köze volt ennek 1848-hoz? 1938. november: Hitler vezetésével az »1. Bécsi Döntés«. Nagy öröm és zászlólengetés. Visszatért a Felvidék! Kedves ismerősünk, Weisz bácsi szomorúan mondta: Sajnos ezért Hitler még súlyos árat fizettet Magyarországgal. Emlékszem a gimnáziumi történelem-, valamint honvédelmi órákra, amikor azt sulykolták belénk, hogy »nekünk magyaroknak mindig igazunk volt«. A mi harcaink igazságos küzdelmek voltak, az
ellenség meg mindig gálád. Ismerős? Nekem már a Szvatoplukkal kötött egyezmény is gyanús volt, ahogy Árpád »megvásárolta« hazánk földjét, vizeit és füveit, mezőit. Aztán a mi harcosaink csupán »kalandoztak« Nyugat felé. Később a tatárok hasonló kalandozását »tatárdúlás« néven tanították nekünk. A »mieink« gáláns viselkedésére bizonyítékként a Szt. Gallenben történtekről egy bolondos barát esetét írták le, akit nem öltek meg őseink, hanem vele együtt lakmároztak és ittak, mígnem egy erősebb sereg közeledéséről hírt kapva gyorsan felnyergeltek és elnyargaltak. Én a Szt. Gallenben lévő könyvtárban viszont azt olvastam, hogy kalandozó eleink sokakat megöltek, köztük megölték Wiborádát is, egy apácát, aki a könyveket és fóliánsokat igyekezett menteni. A pápa később Wiborádát szentté avatta. Amikor egy épp odalátogató magyar csoport vezetőjének a figyelmét felhívtam erre a tényre, azt mondta nekem és csoportja tagjainak, hogy íme, a svájciaknak ezért is hálásnak kellene lenni irányunkban, mivel még azt is nekünk »köszönhetik«, hogy egy ilyen szentet kaptak tőlünk. Ennyit egyesek »elfogulatlanságáról«, cinizmusáról és történelemszemléleti leleményességéről. Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi döntés nyomán pár nap múlva Észak-Erdélybe vonultak be csapataink. Emlékszem az 1940. dec. 12-én Belgrádban megkötött magyar-jugoszláv »Örök Barátsági Szer-ződés«-re, majd pár hónappal később, 1941. április 3-án Teleki Pál miniszterelnök gyanús körülmények között bekövetkezett halálára. Három nappal később Hitler megtámadta Jugoszláviát, majd április 11-én Magyarország is csatlakozott Hitler támadásához és megtámadta »Örök Barátját«. 1941. június 22.: Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Pár nappal később Kassa gyanús bombázása, majd a Magyar Országgyűlés »megál-lapította«, hogy a repülőtámadás miatt hadban áll a Szovjetunióval. 1941 decemberében előbb Anglia hadat üzent Magyarországnak, majd Magyarország hadat üzent Amerikának: benne voltunk a II. világháborúban. A győzelmi jelentéseket nem hittük el. A házunkban lakott egy hadnagy. Neki sikerült két alkalommal is Békéscsabára küldeni a tisztiszolgáját. (Küldött vele néhány ikont, meg más festményt is –
hadizsákmányt az orosz frontról.) Nos, a tisztiszolga sok mást is elmondott: a helyi lakosság elleni fellépésről és a munkaszolgálatosok aknamezőre hajtásáról. így találkoztam én a magyar „honvédek” cselekedeteivel és az események elhallgatott részleteivel. Keretlegényeink cselekedeteit ma meg sem illik említeni. Pedig kellene. (A valóság erejével… .pótolja e mulasztást – Cs. A.) Hivatkozom Gyóni Gézára, aki iskolánk diákja és (ha ambivalensen is) háborúellenes volt. Az volt már a boszniai okkupáció idején is (1912-ben). Gyóni Ferenc dr., a budapesti evangélikus gimnázium tanára írta róla: Békéscsabára hívtam tízéves érettségi találkozónkra (1912) augusztus 20-ára. Válasza ez volt: nem jöhet, megint behívta a k. u. k. zsarnokság. A katonaság tartja el a mozgósítás alatt. A drága asszonyt ott kellett hagynia, a szabad, ellenzéki lapra várnia kellett: ebben a testi és lelki megfeszültségében született meg a Cézár, én nem megyek című verse. Vérben úszik vad hegyek orma, Paskolja vér; paskolja ár. S engem a halál-dáridóra Cézár parancsa vár. Már összeszedtem kis cókmókom. Indulni kell. Jaj, hogy lehet. Vérben úszik vad hegyek orma. Cézár, én nem megyek. Cézár, lásd, ép a szüret áll már, Gerezd hegyén tömött gerezd. Vérben úszhat vad hegyek orma, A földem nem ereszt. Cézár, énnekem asszonyom van, Forróölű, dalos, szelíd. Te éretted jaj, hogy áztassam Könyűvel szemeit. Emlékszem, hogy már 1939 őszétől a BBC adásait hallgattuk (nagyon halkan, nehogy megtudják a szomszédok). 1941-1944
között naponta meghallgattuk és reménykedtünk abban, hogy megverik Hitler hordáit és a Balkán felől felszabadítanak bennünket. Apámat, aki »frontharcos«-hadnagyként szerelt le az I. világháborúban – nagyezüst, két kisezüst, összesen 11 kitüntetés munkaszolgálatosként elvitték Gyomára útépítésen csákányozni. Mellesleg mérnök volt és útépítő. Régi beosztottja lett az őrmestere… Amikor feljebbvaló nem volt látható közelben, akkor emberségesen viselkedett. 1944. március 19-én Hitler csapatai megszállták Magyarországot, a zsidóknak és zsidó származásúaknak sárga csillagot kellett felvarrni. Anyám (aki 1939-ben meghalt) nagyon vallásos, evangélikus, tót családból való volt, apám házasságkötés előtt megkeresztelkedett, az evangélikus egyház tagja lett, én és a húgom megszületésünkkor evangélikusok lettünk. Ennek ellenére mindhármunknak sárga csillagot kellett felvarrni. (Rádiónkat le kellett adni a rendőrségen: számunkra megszűnt a hiteles hírforrás.) Egy hét, vagy talán tíz nap múlva enyhítettek a rendelkezésen és mi levehettük a sárga csillagot. 1944 júniusában apai-ági rokonaimat – akik megmaradtak zsidó hitükben – mind deportálták. 74 éves nagymamám, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek (kettő kivételével) mind Auschwitzba, gázkamrába kerültek. 1944 augusztusában apámat zsidó származása miatt megbízhatatlannak nyilvánították és rendőri felügyelet alá helyezték. 1944. szeptember 21-én az amerikai légierő bombázta Békéscsabát: a vasútállomást és az odavezető vízvezetéket akarták használhatatlanná tenni. Ez sikerült is nekik, de a házunkat is lerombolták. Apám egy ügyvéd barátja befogadott bennünket a házába, és amikor apámat keresték (a lebombázott házunkban), hogy elvigyék a rendőrségre vagy a csendőrségre, nem találták meg. Ez mentette meg az életét. Kb. két héttel később Békéscsabát körülvették a szovjet csapatok, és a magyar csapatok kisebb csetepaté után 1944. október 6-án elvonultak. Tíz nappal később már a félig elfoglalt országban – Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után – Szálasi lett a nemzetvezető. Tudjuk, mitől menekültünk meg.
Iskolánkból minden zsidó tanulót deportáltak, és csupán ketten, Hirsch Gábor és Leipnikker Péter élték túl a borzalmakat. Hazatérésük után sokan éreztették velük, hogy jobb lett volna, ha ők is ott maradtak volna… Hirsch Gábor itt van köztünk, és jól emlékszik, hogy mi történt. Mindez legyen figyelmeztetés a mai fiataloknak, mert az antiszemitizmust Magyarországon egyre erősebben szítják. Akkor is hasonló rágalomhadjárat előzte meg, továbbá annak felcsillantása, hogy a zsidóvagyon felosztásra fog kerülni. Magyarországon a legnehezebb sorban élő szegények, köztük a cigányok helyzetével kevesen törődnek. Itt és most lenne szükség országos összefogásra, felemelkedésük elősegítésére. Ebben az egyházaknak is részt kellene venni, hiszen a krisztusi szeretet éppen a szegények (akik a felebarátaink) megsegítésére kell irányuljon. Sajnos, vannak egyházi személyiségek, akik most is a kirekesztést prédikálják. Sőt, nem csupán sportcsarnokban hangzott el, hogy „ cigányokat/zsidókat -gázkamrába!” Cinkos az, aki ilyen körülmények között hallgat, mint ahogy cinkosok voltak azok az egyházi személyiségek is, akik a magyar Országházban a zsidótörvényeket rendre megszavazták. Én szóltam. Béke legyen Tivéletek. Békéscsaba, 2008. június Nos, A komáromi pontonhíd és ez az Emlékezzünk! olyan testamentum, ami talán segít helyrebillenteni azokat a torzításokat, amelyek Magyarországon élő leszármazottamat érik. Mindegyik unokám, dédunokám kap egy-egy példányt. Szívélyes üdvözlettel: Párkány Mihály (Dr. Michael Párkány) ” Gyóni Gézával nekem nem volt sikerem. Székesfehérváron 1946ban középiskolás szavalóversenyt rendeztek, ezen én is indultam. „Nem a győzelem, a részvétel a fontos” – e filozófia jegyében jelentkeztem. (E mondást hosszú időn át Pierre de Coubertin bárónak tulajdonították. Itt az alkalom, hogy közreadjam: Nemrég olvastam, hogy a híressé vált szavakat nem ő, hanem Ethelbert Talbot anglikán érsek mondta a londoni olimpia előtt, 1908-ban a Szent Pál katedrálisban egy misén. Még az is lehet, hogy mindketten mondták.)
Egy kötelező és egy szabadon választott verset kellett elmondani. A kötelező Ady: „ Fölszállott a páva ” című verse volt. Buzgón szavaltam: „ Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet. ” Ady ma is milyen korszerű, mennyire időszerű. Nem nagy dicsőségünkre, mert „régiben maradt”. Szabadon Gyóni Géza: Csak egy éjszakára című versét választottam. Miért választottam éppen ezt a verset? Mert megragadott a háborút elítélő indulata. Részletek a versből: “Csak egy éjszakára küldjétek el őket, Gerendatöréskor szálka-keresőket, Csak egy éjszakára: Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, […] Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, […] Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára. ” 1946-ot mutatott a naptár, még zsigereinkben hordtuk a háborút, még fájt az áldozatok emléke. Azt gondoltam, ez egy nagyon időszerű vers. Kiderült, hogy 1946-ban már nem volt az. A bírálóbizottság egyik-másik tagján látszott, hogy nincsenek tőle elragadtatva. Máig nem értem, mi bajuk volt vele. Sokadiknak végeztem, de nem Gyóni Géza tehetett róla. 2) Kedves Párkány Mihály! Megtisztelő, hogy elolvasta a könyvemet. Én egy amatőr vagyok, aki örül, hogy tetszett, amit írtam. Külön örülök, hogy hasznát veszi. Az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Brazília, Franciaország, Izrael, Kanada, Németország és Olaszország után Svájc már a kilencedik ország, ahonnan írtak ott élő magyarok, nagy többségében elismerő véleményeket. Az Emlékezzünk szívszorító, nagyszerű írás. Örülök, hogy nagyon más családból származva, más múlttal, egymásról nem tudva,
egymástól távol élve mennyire azonosan gondolkodunk. Nem tudom biztosan, ám azt hiszem, hogy ez kevésbé az azonos tankönyveknek, sokkal inkább a tisztességes-toleráns családi, munkahelyi környezetnek köszönhető. Első könyvem bemutatóján valaki megkérdezte: világnézetem alakulásában mennyire hatott rám a családi környezet? Azt válaszoltam, hogy biztosan sokat számított. Hozzátettem: arra nem tudnék válaszolni, mi lett volna belőlem, ha egy nyilas érzelmű családba szülétek. A Szt. Gallen-i történet jellemző ránk. Ez a félművelt hencegés. Szörnyű! Szívélyes üdvözlettel: Csemok Attila 3) Kedves Csemok Attila, Igaza lehet, a családi háttér valószínűleg sokat számított. […] Érdekes az a mondata, amelyben azt kérdezi (önmagától), hogy mi lett volna, ha nyilas érzelmű családba születik. Ismerek egy esetet, amely erre a kérdésre adott egy elképzelhető választ: Egy magyar zsidó lány – az első világháború kitörésének napján – Freiburg-im-Breisgau-ban férjhez ment egy katolikus némethez. Anélkül, hogy megkeresztelkedett volna, katolikus templomban volt az esküvő, de az egyházközség anyakönyvébe (tévedésből, vagy szándékosan) katolikusként jegyezték be. Két fiuk született, akik azután az iskolában „bekerültek” a Hitlerjugendbe. A szülők (az anya nagyszerű tudós, kémikus volt, az apáról nem tudok semmit) nem merték a gyerekeiket felvilágosítani. Az egyik a szovjet fronton esett el, a másik Hitler bunkerjében szolgált, és ott pusztult el. A másik választ a magam esetén tudom „tippelni”: hét- vagy nyolcéves voltam, amikor az iskolában hallottam, nálam egy-két évvel idősebbek beszélgettek, hogy a zsidók megölik a keresztény kislányokat, hogy a vérüket a pászkába keverjék. Otthon elmeséltem, hogy mit hallottam, és ekkor apám mindent elmagyarázott a tiszaeszlári perről. Később odaadta Eötvös Károly könyvét, amit elolvastam. Elképzelhetőnek tartom, hogy lelkes fajvédő lett volna belőlem, ha olyan családba szülétek… Szívélyes üdvözlettel: Párkány Mihály”
KÉPZELT VITA TÉVES NÉZETEKRŐL
Kedves Barátom! Megtisztelő, hogy mindkét könyvemet elolvastad. Örülök, hogy megírtad: „Nem tudtam letenni. Minden elismerésem minden vonatkozásban. ” Majd később: „Történelemszemlélete megkapó: most is, a Pontonhídban is, rokonszenvező egyetértésben olvastam minden sorát, egészen a közelmúlt boncolgatásáig. Innentől más irányokban szemlél-getünk, mígnem mindkettőnk közös és aggasztó kérdésénél találkozunk megint: quo vadis Magyarország? A jelent szemlélve mindketten a homlokunkat ráncoljuk. ” Aki elkövet egy könyvet, annak minden olvasó fontos. Aki olyan kalandos természetű, hogy kettőt ír, annak még fontosabb. Ilyeneket meg ne is gondolj, hogy az „életművünk között milyen nagy különbség van” a javamra. Mindenkinek van életműve, és egy egészséges társadalomban mindenki életműve fontos. A földművelő, a pék vagy az asztalos ugyanolyan fontos, mint egy miniszter. Sőt fontosabb, mert miniszter bárki lehet, csak nehezen és lassan derül ki – ha egyáltalán kiderül –, hogy nem ért hozzá. A földműves, a pék és az asztalos viszont fontos dolgokat tud, nélkülük nincs „mindennapi kenyerünk”, sem asztalunk, amelyhez leülhetnénk. Monarchiabeli család leszármazottjaként én is igyekeztem hasznára lenni annak az országnak, ahol születtem. Jól érzékelted: Moszkvából elég erős ellenszél fújt, bizonyos kereteken nem lehetett túllépni. Szakasztott úgy, ahogy ma sem lehet, csak most nem a Párt, hanem egy másik „P”, a Pénz szabja a korlátokat. E mondatomat nagyon nem szeretted, mondván, hogy a párt önkényesen, a pénz viszont a tehetség, az érdemek szerint válogat. Engedd meg, hogy az „érdem szerint”-ben kételkedjem. Ez nem más, mint a gazdagok önámítása, köze nincs az élet kevésbé felemelő valóságához. Például tanárok, tanítók éppen csak megélnek szégyenletesen alacsony fizetésükből, miközben ügyesen befektetők milliókat, százmilliókat keresnek. Jobb, ha hagyjuk az érdemeket. Nem igaz, hogy nem volt mozgástér. Volt. Hol kisebb, hol nagyobb. Voltak „falak”. A nagy kérdés az volt, hol vannak, és akkor voltunk igazán sikeresek, ha minél közelebb tudtunk menni a falakhoz. (Ma is jól emlékszem Kovács András: Falak című
nagysikerű filmjére.) Úgy láttam, hogy a gyengébb képességű, a lustább ült, ahol volt. És panaszkodott a „ruszkikra” meg a „kommunistákra”. Olyan is volt, aki névtelen feljelentéseket írt. Szakmai munkámban nem korlátoztak. Nem kellett különösen nagy ész, hogy felismerjem: tenni valamit csak belülről lehet. Mivel nem lavírozni, hanem tenni akartam, beléptem a Magyar Szocialista Munkáspártba. Attól kezdve amit mondtam, nemcsak a szakmai vezető, egyúttal a Párt szava volt. Legalább azzal nem tudtak akadályozni, hogy „Csemok elvtárs, a Párt ezzel nem ért egyet.” Nem mondhatom, hogy felhőtlen leányregény volt, ám évről évre egy kicsit szabadabban, egy kicsit jobban éltünk. Jól látod és igazad van: az igazi szerencsém a szerencsés természetem volt. Ez részben biztosan a gének műve. Ám az is igaz, hogy tizennégy és tizenhét éves korom között jó „iskolám” volt. Az élet, a túlélés iskolája. Hasznos volt együtt dolgozni munkásokkal és uradalmi cselédekkel. Megismerni az életüket. Szántani, boronálni a béresekkel, tartani az iramot a kubikusokkal, együtt dolgozni a gazdával a betakarításnál. Kapálni, cserepezni, gyalulni. Tenni, amit a munkavezető mondott. Szava parancs volt, nem lehetett demokratikus vitát nyitni róla. Megedződtem és alkalmazkodtam. Megtanultam befogni a lovakat és a pofámat, ha úgy adódott. így alakult ki bennem, hogy nem megyek fejjel a falnak. Mint ahogy a patak megtalálja a sziklák közt az utat, én is arra mentem, amerre „meder” adódott. A patak kikerüli a sziklát, én is kikerültem. Igazad van abban, amit ’56-ról, „a következmények elől szerencsésen kimenekült ügyes honfitársaink”– ról írsz. Jól érezted: természetesen nem soroltam ide a tízezreket, akik éltek az alkalommal, és elmentek szerencsét próbálni. Réges-rég is volt olyan, hogy a fiatalok elmentek világot látni, tanulni. Aztán okosabban, tájékozottabban, képzettebben hazajöttek. A 18. század végén egyik szépapám is „felment” Németországba és Hollandiába tanulni, és amikor két és fél év múlva hazajött, kinevezték egy faluba prédikátornak. Csak azon kevesekről írtam, akik akár a politikában, akár az utcán a november 4-i szovjet fegyveres beavatkozásig sodorták az országot. Utána szépen leléptek, és itt hagyták nekünk a csődtömeget.
– Nesztek, csináljatok, amit tudtok – így hangzott a ki nem mondott üzenet. Egyetértünk: amikor szögesdrót meg aknazár mögött éltünk, az volt a természetellenes állapot. Nem mi találtuk ki magunknak, a történelem volt ilyen. Ne húzd el a szádat, mondván, hogy nem a történelem, hanem az oroszok. Igazad van. Ám jó néhány évtizeden keresztül az oroszok csinálták a történelmet ezen a tájon – ezt nem kellene elfelejteni. Tetszik, nem tetszik, Magyarországon és még néhány országban a történelem a szovjet hadsereg emberi, anyagi és eszmei valóságában jelent meg azokban az években. Tudom, hogy Helvéciában más történelmet írnak, az is érthető, hogy nektek ez a szöveg nem tetszett. Hangot is adtál ennek: „Igaz, hogy ez történelem volt, de miért kell ezt ilyen szépen és nem közvetlenül kiírni?! Miért még húsz évvel később sem?” Értékelem, hogy legalább elismered: „Igaz, hogy ez történelem volt. ” A határzárral kapcsolatban ennyi a történelmi mondanivaló. A miértre az a válaszom, hogy azért, mert az én mondanivalóm ott ér véget, ahol a „volt” után a pont van. Mert unos-untalan az oroszokat, a szovjeteket, a bolsevistákat emlegetni, ez nem történelmi elemzés. Ez indulat. Nem kellene elfelejteni: mi támadtuk meg őket, és nem fordítva. Hiba volt. Köztudott, én is legalább háromszor leírtam: a szovjet jelenlét Kelet-Európában egy háromhatalmi alku eredménye volt. Megértem, hogy a Lajtától nyugatra erről csak elvétve írnak, ezt nem szeretik hallani, olvasni. Vagy mindent tudnak, de el akarják felejteni. Érzelmekkel szemben nem lehet történelmi tényekkel érvelni. A Lajtától nyugatra sem szeretik, ha rájuk olvassák, hogy az angolszász hatalmak is felelősek abban, ami a második világháború után Kelet-Európábán történt. Pedig ez egy többszörösen bizonyított történelmi tény. Ha ezt nem lehet megérteni és elfogadni, akkor jobb, ha abbahagyjuk a vitát. Mert nincs miről vitatkozni. Amint írod, a mottóknál még egyetértéssel indultunk. Fontos dolgokról jelented ki, hogy azonos nézeten vagyunk. Egyetértünk könyveim talán legfontosabb mondanivalójával: elítéljük a mindig mindenért másokat okoló, önfelmentő gondolkodást, érvelést. A teljesen alaptalan magyar felsőbbrendűség önimádó szellemiségét. Ez az egyetértés a 20. század elején, Trianon után hirtelen eltűnik.
Nem csupán arról van szó, hogy „innentől más irányokban szemlélgetünk”. A Horthy-korszakhoz érve a két könyvem tényeivel, elemzéseivel és hivatkozásaival szöges ellentétben álló nézeteidet szegezed velem szembe. Te-Ti Horthyt még magával Horthyval szemben is megvédi-tek. írásodból a Horthy Miklós országlását mentegető, a korszakot megszépítő, avítt „nemzeti-konzervatív” közhelyek mellett a nyugati polgári (mérsékelt jobboldali) sajtó ismert szemlélete, antikommunis-ta, antiszocialista, antiszovjet közhelyei köszönnek vissza. Érzelmek. A hozzánk képest gazdag nyugati kispolgár érzelmei. Riadt gyanakvása egy rendszerrel szemben, amiről halvány fogalma sincs. Az egyenlő elbírálást, az egyenlő mércét hiányolom. Kádár János és rendszere számára miért nem keresel, miért nem találsz mentő körülményeket. Csak azt látod, azt veszed észre, hogy nálunk diktatúra, kommunizmus, elnyomás, szegénység, minden rossz volt. Nektek ezt tálalta nap mint nap a sajtó. Az valahogy elkerüli a Kádárrendszert bírálók figyelmét – ha a baloldallal (eszmékkel és emberekkel) szemben táplált ellenszenvükön, sőt gyűlöletükön kívül (elvették a földet-gyárat-bérházat, a kellemes hivatalt, nem bírtuk a Rákosi-rendszert, stb.) egyáltalán képesek figyelni bármi másra –, hogy milyen körülmények között éltünk. Nem akarjátok észrevenni, hogy Kádár János harminchárom éven át egy megszállt országban volt első ember. Egy olyan országban, amelyet egy esztelen támadás és egy vesztett háború után a nagyhatalmak alkuja a Szovjetunió érdekszférájába sorolt. Ez az ország az európaitól vallásában, múltjában, gondolkodásmódjában és politikai rendszerében gyökeresen eltérő hatalom katonai, politikai és társadalmi megszállása, szoros ellenőrzése mellett volt kénytelen működni. Úgy, ahogy lehetett. A fontos az volt, hogy működött. Nem kell hozzá elnéző jóindulat, csak egy kis tárgyilagos figyelem, hogy akár egy szigorú bíráló is észrevegye: Kádár János mentségére sokkal több szól annál, mint amit Horthy Miklós szűk látókörű, soviniszta, rasszista kormányzása, „palástolt diktatúrája” mentegetésére kitalálnak. Kádár János egy vesztett háború és egy elbukott-levert felkelés-forradalom-lázadás (a kívánt szót tessék aláhúzni) után gazdaságilag, politikailag és lelkileg talpra állította az
országot. Horthyhoz képest sikeres, „modernizáló” államférfi volt. Megbékítő egyéniség, aki sokat tett a népért, az országért. Ezt Te is figyelmen kívül hagyod. Úgy hasonlítgatod össze Magyarországot a nyugattal, mintha 1941-1945 között és 1956-ban semmi rendkívüli nem történt volna ebben az országban. Elfelejted, hogy amikor Budapestet rommá lőtték 1945-ben, majd jóval kisebb mértékben 1956-ban, Svájc okosan semleges maradt, és békésen gyarapodott. Nekünk nem volt sem időnk, sem alkalmunk, hogy az elveszett szabadságot meg az önrendelkezést sirassuk. Nem is tudtuk, mit kellene siratnunk, mert történelme során a mi népünk ilyesmivel soha nem találkozott. Időnk sem volt rá, mert először túl kellett élnünk a háborút. Amikor ez nagyjából sikerült, utána körülnéztünk a romokon. Felrobbantott hídjaink, lebombázott házsorok – nem volt felemelő látvány. A Horthy-rendszer háborúja miatt és után ránk maradt romokat (emlékezetes örökség) ennek a hazában maradt magyar népnek kellett eltakarítania. Ki másnak? A történelem később, 1957-ben kicsiben megismétlődött: a „forradalom” romjait takarítottuk. Működtetnünk kellett az országot. Biztosítani a magyar folytonosságot. Te mindezen átlépsz, nem mérlegeled, mert nálad minden, ami kommunista, eleve ellenszenves, és minden bajunk a Szovjetunió bűne. A nyugati demokráciák viszont gazdagok és nagyszerűek. Ezzel még csak megbirkóznánk valahogy. Ám úgy nehéz vitatkozni, hogy olyanokat is panaszolsz, vitatsz, amiket én nem írtam sehol. (Elég nekem magamért helytállni, nem akarom felvállalni az összes téveszme, legenda és mítosz vitáját.) Tényeket nem cáfolsz, csak mondod a magadét, jobbára amit magyar emigráns történészek műveiben és a svájci sajtóban olvastál. Sok kedves olvasó mellett Te is észrevetted, hogy szándékom tisztességes, segíteni, tájékoztatni, gyógyítani akarok: „A Pontonhidat elolvasva őszinte jószándékát valamennyire is normális ember nem vonhatja kétségbe. ” Pedig mennyien kétségbe vonták. Mindezek után és ellenére legutóbbi leveledben már úgy fogalmazol, hogy mindaz, amit a második világháború utáni korról írtam, „kádároid aberráció”. Hogy lehet az, hogy az első könyvem „őszinte jószándék”, a második meg „aberráció ”? Időközben valahol
elhagytam a józan tisztánlátásomat? A jó szándékomat? A tisztességemet? E nem túl hízelgő minősítés után sem bosszankodtam, nem is „horkantam fel”, mert tudom magamról, hogy elfogultság nélkül, tények és nyilvánvaló összefüggések mentén, a felfedezés izgalmával és örömével haladtam előre az időben. Én nem a sajtóra, saját kutatásaimra támaszkodtam. Ez nyugalmat és önbizalmat ad. Csak a nagyon buta em-bér csinál a saját elfogultságából történelmet. Az elfogult történetíró hazug ember, ami előbb-utóbb kiderül. Ám az igaz – minek tagadjam hogy utolsó leveled olvastán valami ólmos fáradtság vett rajtam erőt. A reménytelenség fáradtsága. Magyarországon kevesen olvasnak történelmet. Ráadásul ha nem azt a téves, mitikus „történelmet” olvassák, ami az iskolában és apáiktól a fejükbe rögződött, azonnal, szinte reflexből elkezdenek kommunistázni. Kényelmes megoldás, nem kell gondolkodni. Voltak képzett, diplomás emberek, akik a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal 1912. évi kiadványában közzétett népszámlálási adatokra is azt mondták: kommunista hamisítvány. Kis magyar abszurd. A magyar közvélemény tájékozottsága a történelemről – iskolai végzettségtől szinte teljesen függetlenül – a nulla és a mínusz végtelen között bolyong. Ettől függetlenül minden háziasszonynak, járókelőnek, politológusnak, újságírónak, tudományos kutatónak és taxisofőrnek, közgazdásznak és mérnöknek nagyon határozott véleménye van a magyar történelemről. Többnyire olyan, ami köszönő viszonyban sincs a történelmi tényekkel. Mégis határozottan írják, mondják, hirdetik. A kedvezőtlen előjelek ellenére megkísérelem, hogy válaszoljak leveleidre. Végül is mi baj történhet? Lehet, hogy mások is tájékozódnak belőle. Ha megvitatunk néhány kérdést, ez továbbgondolásra ösztönöz, új érvek, szempontok kerülhetnek felszínre. Akár még új tények is. Bevezetőül egy „szolgálati közlemény”: Egy tiszteletre méltó barátodtól azt kérdezted, idézem: „Ne azt mondd majd, Csernoknak van igaza, hanem azt, miért nem nekem?” Időnyerés céljából az általad kért rendszerben válaszolok.
HORTHY MIKLÓS ÉS KORA Ahogy leveleidet olvasom, egykori kormányzónk nehéz ügy lesz. Horthy politikai felelőssége ügyében engem nagyon nehéz lesz kimozdítani onnan, amit a tények alapján érvelve röviden összefoglalva itt és részletesen a könyveimben leírtam. 1) Azt írod, hogy „Horthy szerepéről és felelősségéről megoszlanak a vélemények. ” Igazad van: Tetszik, nem tetszik, a történelem részben érzelmi kérdés. Vannaklesznek, akik a történelmi tényéktől, a kormányzása idején történtektől függetlenül imádják, és vannak, akik a negyedszázados uralma alatt történtek miatt utálják Horthyt. És nincs igazad, mert: Egy politikus, egy államfő megítélésénél a tettei számítanak, nem az, hogy kinek mi a véleménye róla, ki szereti, ki nem. Ez a „ megoszlanak a vélemények” nem több, mint hamis tárgyilagosság. Közismert és kevésbé ismert tények sorozatával bizonyítom Horthy felelősségét. A magyar történelem tragikus negyedszázadáról beszélünk. Ha az ország kormányzója, a hadsereg Legfőbb Hadura nem, akkor mégis ki a felelős mindazért, ami 1919. október 15-e és 1944. október 15-e között Magyarországon, magyarokkal történt? (Mielőtt egy olvasó kijavít: tudom, hogy Horthy Miklóst 1920. március 1-jén választották meg kormányzónak. Ám csapataival már 1919 őszén a Dunántúlon állomásozott, és november 16-án bevonult Budapestre.) Ki a felelős Siófokért és Orgoványért? A terrorista tiszti különítmények több száz, több ezer (?) áldozatáért? A soviniszta, irredenta hangulatkeltésért, a környező népek elleni uszításért? Ki a felelős a fajüldöző törvényekért, a részben legyilkolt, részben a németek kezére adott magyar zsidóságért? Ki felel az orosz fronton aknamezőre hajtott közel ötvenezer zsidó munkaszolgálatosért, a Kamenyec-Podolszkijban az SS-nek átadott mintegy húszezer zsidó menekült életéért? A Jugoszlávia elleni hitszegő támadásért, az újvidéki vérengzésért? Ki a felelős a Szovjetunió elleni támadásért, a frontokon elesett, megfagyott, fogságba esett magyar katonák tízezreiért? A „nincs hátra, csak előre van” embertelen és
tökéletesen értelmetlen parancs kiadásáért? A kormányzó ennyire korlátolt, vagy ennyire gyáva volt, hogy nem mert ellentmondani Hitlernek? Ki felel a közel kilencszázezer magyar – nők, férfiak, gyerekek – pusztulásáért? Kivel számoljunk el a romba döntött fővárosért, több százezer magyar család szenvedéséért, a nemzet vagyonában keletkezett iszonyú kárért? Végül Szálasi kinevezése – ezért ki felel? Mindezt nehéz lenne a kommunisták, a bolsevisták vagy a balsors számlájára írni. Azért, mert valaki akár okkal-joggal utálja Kádár Jánost, ettől még Horthy Miklós nem lesz „államférfi, a magyar történelem kimagasló alakja”. Az a benyomásom, hogy mivel a „kommunista” Magyarországon Horthyról csak elítélően írtak, beszéltek, az emigráns történetírók szinte kötelességüknek érezték, hogy mellette szóló érveket keressenek, és felmentsék őt. Az én családom nem a háború után és nem valamilyen ideológiától befolyásolva, hanem a háború alatt és saját tapasztalatai alapján mondott elmarasztaló véleményt a kormányzóról. Katonatisztek különösen a Szovjetunió megtámadása után beszéltek nagyon elítélően Horthyról. (Olyanokat mondtak róla, hogy „ez egy őrült”, „ez egy vén marha”. Én a másik szobában hitetlenkedve hallgattam, mert nekem nagyon imponált a sötétkék tengernagyi egyenruha és a töméntelen, csillogó kitüntetés. Ez a serdülő gyerek érzelme volt.) A tábornoki kar egyik tagja Horthy nevét nem említve, lényegében ugyanezt mondta: „ Mi lesz ebből, uramisten mi lesz ebből? Kellett nekünk ebbe a marhaságba beleugrani? Kész katasztrófába, a vesztünkbe rohanunk” – fakadt ki Szombathelyi Ferenc altábornagy 1941 nyarán, a Szovjetunió elleni hadműveletek megindulása előtt a Tatár-hágónál. (Simonfly, 1981, 18.) A kormányzóról kialakult vélemények a felmentés és az elmarasztalás között szóródnak. Ha jól meggondoljuk, nincsen ebben semmi különös, a bíráló vagy mentegető életutak is különböztek. Könnyű volt Budapesten, majd később Münchenben vagy Svájcban a fűtött szoba biztonságában elmélkedni, írogatni szép, kellemes és megértő dolgokat Horthy Miklósról és országosáról. Ám nagyon más volt a Don-ka-nyarban és Urivnál
harmincöt fokos csontig ható hideggel, hófúvással, hiányos fegyverzettel, élelmiszerhiánnyal és a szibériai lövészekkel küszködve valahogy túlélni. Túlélni Horthy Miklós kormányzó, Bárdossy László miniszterelnök, Bartha Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter és Werth Henrik vezérezredes, vezérkari főnök orosz-országi „kalandját”. A szovjet frontra küldött és ott „beáldozott” 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes a háború után az életével fizetett azért, mert hadseregparancsnokként is szó szerint vette és a szolgálati szabályzat betűi szerint, mereven alkalmazta a Legfőbb Hadúr, Horthy Miklós már-már bűnös parancsát: „ nincs hátra, csak előre van”. Tette ezt abban a káoszban, amikor hófúvás és orosz támadás kellős közepén egy zászlóalj parancsnok is gondolkozott, és a helyzet ismeretében döntött. Budapestről Ukrajnába olyan hadsereghez ment a parancs, amelyről Horthy és vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc vezérezredes is nagyon jól tudta, hogy szét van verve, hiányos a felszerelése, az élelmezése, nincs megfelelő fegyvere, lőszere, nincs téli ruhája, és retteg az oroszoktól. Nemeskürty István írta Horthyról 1987-ben: Tény, hogy Deák Ferencék után „ a hatalmat minden tekintetben tehetségtelenebb, rövidlátóbb, távlatokban való gondolkodásra képtelen nemzedéktársaik vették át. Milyen jellemző, hogy az 1920ban visszaállított Magyar Királyság államfője a megszűnt birodalom egy udvari katonatisztviselője lett, a király és császár szárnysegédei közül a sokadik, aki kevesebb volt és kisebb tudású, mint akár komlóskeresztesi Fejérváry Géza, az örök honvédelmi miniszter. ” (Nemeskürty, 1987, 277.) 2) írod, hogy „ Hitlerrel szemben mindig is ellenszenvvel viseltetett, ha minden volt is, csak nem lángész, jelleméhez és alapjában jóindulatú beállítottságához nem fér kétség. ” Már hogyne férne. Abban egyetértünk, hogy enyhén szólva nem volt lángész. Sőt, a helyzet rosszabb. Nem én mondom, a Foreign Office, a brit külügyminisztérium egy diplomatája írta közvetlenül a második világháború után Horthy mentségére annak „korlátolt intellektuális hátterét”. Azért nincs igazad, mert:
Hitlerrel szembeni ellenszenve – ha volt ilyen – a földbirtokos úr, a „nagybányai Horthy”, a nemesember ellenszenve lehetett, amit egy „felkapaszkodott senkivel”, egy „piktorral” szemben érzett. Az alten-gemagy undora és ellenszenve egy káplárral szemben. Semmiképpen nem a demokrata érzelme volt egy nácival szemben. Akitől ráadásul félnie kellett. Ám mindez nem akadályozta meg abban, hogy a Szovjetunió elleni német támadás után néhány nappal ilyen hízelgő levelet írjon Hitlernek, akit utált (Gosztonyi idézi): „A küzdelem, melyet kegyelmes uram a bolsevizmussal szemben […] kezdett, nem csupán a magyar nemzetet, hanem egész Európát kegyelmes urammal szemben örök hálára kötelezi. […] Boldognak nevezem magam, hogy fegyvereink […] vállvetve a dicsőséges és győzelmes német sereggel, részt vesznek a kommunista veszélyfészek elpusztítására és kultúránk fenntartására irányuló keresztes hadjáratban. ” (Csemok, 2008, 95.) Nem vagyunk egyformák. Horthy boldog volt, hogy „fegyvereink vállvetve ”. Ez az ömlengő levél lenne a legjobb módszer a Hitler iránt érzett ellenszenv kifejezésére? Az „ egész Európa hálája ” Horthy szellemi képességeiről árulkodó fordulat. Gondolom, a belgák, a csehek, a hollandok, a franciák, a lengyelek és a szerbek lehettek különösen hálásak. És azért nincs igazad, mert: Nem tudom, hogy az „alapjában jóindulatú” megítélést ki mire alapozza. Az ukrán hómezőkön értelmetlenül elpusztult több tízezer magyar katona, a közel ötvenezer elpusztított munkaszolgálatos, továbbá a Kamenyec-Podolszkijban lemészárolt közel húszezer zsidó emléke megkérdőjelezi ezt az „alapjában jóindulatú beállítottságot’’. Néhány gazdag zsidó család megmenekült, ez igaz. Ám ezen az alapon az SS is jóindulatúnak minősíthető szervezet volt, mert azokat a zsidó családokat, amelyek a vagyonukat átadták az SS-nek, Portugáliába menekítették. A számottevő vagyonnal nem rendelkező vidéki zsidóságot, közel félmillió embert, Horthy nagy jóindulata mellett gettóba zárták, majd embertelen körülmények között Auschwitzba, a gázkamrákba deportálták. Mindezt Horthy Miklós kormányzósága idején a magyar hatóságok művelték. 3) írod, hogy Horthy számára „ szűk volt a mozgástér
Azért nincs igazad, mert: A „szűk mozgástér”, bár Horthy mentségére szorgalmasan ismételgetik, nem több, mint legenda. Egy szó nem igaz belőle. Nem állítom, hogy Horthy és a magyar kormányok könnyű helyzetben voltak, ám az nem igaz, hogy nem volt mozgásterük. Nem volt kötelező: – 1920-ban a zsidók korlátozása céljából törvényt hozni a numerus claususról. – hogy a magyar országgyűlés további törvényeket szavazzon meg a zsidóság korlátozására. Ezekkel – megengedem, hogy akaratlanul -előkészítették a „végső megoldás” (az Endlösung) hazai változatát, a magyar zsidóság megsemmisítését. – a brit kormány erélyes figyelmeztetése, sőt fenyegetése ellenére 1941-ben megtámadni az „örök barát” Jugoszláviát. Teleki 1941. április 3-án írt búcsúlevelében figyelmeztette a kormányzót: „A gazemberek oldalára álltunk. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. ” A figyelmeztetéssel senki nem törődött. Felmerül a kérdés: ha Teleki e súlyos mondatot leírta, milyen alapon lehet Horthyt felmenteni mindazért, ami az országgal 1941 után történt? Mit akarsz tőlem-tő-lünk? Horthy Miklós kormányzó vádlója saját miniszterelnöke: Teleki Pál. – a Délvidéken („ Visszatért szép Délvidékünk, visszaadta Horthy nékünk” – dalolta boldogan az ország), több ezer ártatlan embert lemészárolni. – 1941 júniusában megtámadni a Szovjetuniót. Nem felel meg a valóságnak, hogy 1941-ben a németek nyomást gyakoroltak ránk, hogy lépjünk be a háborúba. Bizonyítékok vannak, hogy 1941-ben Hitler nem követelte, még csak nem is kérte, hogy támadjunk. – közel húszezer Magyarországra menekült hontalan zsidót 1941 nyarán kitoloncolni és német hadműveleti területre, az SS kezére adni. – 1942 tavaszán a 2. magyar hadsereget, kétszázezer rosszul felszerelt magyar katonát Ukrajnába, a pusztulásba küldeni. – közel ötvenezer – túlnyomó többségében zsidó – munkaszolgálatost az orosz frontra, aknamezőre hajtani.
– az urivi áttörés után, 1943 elején kiadni a „nincs hátra, csak előre van ” esztelen, bűnös parancsot. – 1944. március közepén Hitlerhez Klessheimbe utazni. – 1944 tavaszán-nyarán „zsidó ügyekben szabad kezet” adni a köztudottan náci Sztójay-kormánynak, és ölbe tett kézzel nézni a vidéki zsidóság gettóba zárását, majd deportálását. – a román kiugrás után, 1944 augusztusában bénultan, tehetetlenül szemlélni az eseményeket. Emlegetik, hogy Horthy angolbarát volt. Az általam megismert tények ezt nem támasztják alá. Ellenkezőleg: a kormányba honvédelmi miniszternek, továbbá a vezérkarba és a hadsereg kulcsfontosságú parancsnoki beosztásaiba sorozatosan szélsőjobboldali, németbarát tábornokokat, tiszteket nevezett ki (Gömbös Gyula, Rátz Jenő, Bartha Károly, Beregfy (Berger) Károly, Hindy Iván, Vörös János, László (Laucsek) Dezső, Heszlényi József, kisbarnaki Farkas Ferenc, Feketehalmy-Czeydner Ferenc és sokan mások). Horthy felelőssége ott kezdődött, hogy teret engedett a rasszista és soviniszta uszításnak, továbbá telerakta szélsőjobboldali érzelmű, németbarát tisztekkel a vezérkart és a hadsereget. így valóban nehéz volt Németország ellenében bármit csinálni. 4) Azt írod: „Hogyan is lehetett volna 1941-ben abban a Szovjetunióban bízni, amelyik 1939-ben Hitlerrel szövetkezve lerohanta Lengyelországot, utána még bekebelezte a Baltikumot és Besszarábiát? Hogy Katynban tízezer lengyel tiszt lemészárlását évtizedeken keresztül nem voltak képesek beismerni. ” Segítek és hozzáteszem, hogy a Horthy Miklóst és háborús kalandját mentegetők azt is mondják: „Molotov ajánlata bolsevik propaganda volt csupán. ” Azért nincs igazad, mert: Nem kellett bízni bennük. Félni kellett volna tőlük. Nem írtam sehol, hogy bízni kellett vagy lehetett a Szovjetunióban. Azt írtam: „Ha valaki vette volna magának a fáradságot és számol, mérlegeli a háború végső kimenetelét, láthatta volna, hogy az 1938-1941-ben visszakapott területek legalább részleges
megtartására az egyetlen halvány reménysugár nem Hitler, hanem Molotov ígérete volt. Megjegyzem, a »lövészárok« túloldaláról, az angolszász hatalmaktól, nem kaptunk semmilyen biztatást. Nem volt miben válogatni, egyedül a szovjet kormány üzent valamit. ” (Csernok, 2008, 132. old.) Nagyon barátságosan üzent, és támogatást ígért Észak-Erdély megtartása ügyében. Ezt egyébként Horthy is elismerte. Komolyan vette a szovjet ajánlatot. Nem írt olyan butaságot, mint félművelt késői hívei, hogy „bolsevik propaganda” volt, pedig mentegetőzhetett volna. Emlékiratában rosszallóan említi Bárdossyt, mert elhallgatta előtte Molotov üzenetét. Azt írtam: Molotov volt az „egyetlen halvány reménysugár”, hogy a visszacsatolt területek egy részét megőrizhetjük. A „halvány reménysugár” nagyon messze esik a „bizalom”-tól. Azért nincs igazad, mert: Mindettől eltekintve 1941. június végén nem az volt a kérdés, lehete bízni Molotov ígéretében, vagy nem. Sőt, a helyzet annyira egyértelmű volt, hogy épeszű ember számára kérdés nem is merült fel. Több mint nyilvánvaló volt, hogy ez a félmaroknyi Magyarország, a maga gyengén felszerelt és rosszul kiképzett hadseregével nem támadhat meg egy Szovjetuniót. Ez nem a bizalom, ez a realitások kérdése volt. Czettler Antalt idézem, aki helytelenítően írja: Bárdossy „Kassa bombázására hivatkozva belevitte Magyarországot egy 200 milliós nagyhatalom elleni háborúba. ” (Borbándi, 2001) Én is ezt ítélem el. Ám a történeti hűség kedvéért Horthyt is említem a felelősök között, hisz ő volt a hadsereg főparancsnoka, a Legfőbb Hadúr. Minden más csak utólagos magyarázkodás, mentegetés, szépelgés. A nagyhatalmak háborújában egy kis ország ne azt keresse, hogy kiben bízhat. Senkiben sem bízhat, mert mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt. Példa rá Csehszlovákia és Lengyelország második világháború utáni sorsa, keserű tapasztalata. Pedig mindketten az elsők között írták alá az Egyesült Nemzetek megalakulásáról szóló okmányt. (Ahol elefántok harcolnak egymással, körös-körül mindent
és mindenkit letaposnak – mondták a bölcsek.) Egy kis ország egyetlenegyet tehet: számol. A nemzetközi erőviszonyok lebecsülésében mutatkozó évszázados hagyományainkat bemutatandó Wesselényi Miklóst idézem, aki 1848 szeptemberében kimondta kertelés nélkül: „Nem az a kérdés, van-e okunk, jogunk magunkat habár a forradalom terére lépve is, védeni. A kérdés az, van-e erőnk magunkat katonai erővel és fegyverrel megoltalmazni. Én azt mondom, mély fájdalommal, levert érzettel mondom, hogy nincs. ” (Trócsányi, 1965, 547-549.) „Azok, akik külföldre menekültek, vagy vidéki magányukba húzódtak, azért tették, mert nem bíztak a fegyveres ellenállás sikerében, bármilyen érvekkel is indokolták akkor vagy később magatartásukat. ” (Herczegh, 1981, 421.) Ismételten idézem Pethö Sándort, aki jól ismeri lelkivilágunkat: „A magyar népből […] soha nem hiányzott az, hogy […] túlbecsülje a maga hatalmát s kitermeljen magából olyan lelki diszpozíciókat, amelyek elhályogosítják szemevilágát a valósítható és a valósíthatatlan dolgok éles megkülönböztetésével szemben. “ (Pethö, 1925, 31.) Azért nincs igazad, mert: A Szovjetunió sem Lengyelországnak, sem a Baltikumnak nem ígérte az ellenkezőjét annak, mint ami történt. Ami Lengyelország orosz „lerohanását” illeti, egy 1939. október 1-ji rádióadásban Churchill a következőket mondta: „Oroszország hideg, számító politikát követett. Talán kívánatosabb lett volna, hogy az orosz seregek ugyanezeket a vonalakat ne megszállóként, hanem Lengyelország barátjaként és szövetségeseként foglalják el. De hogy elfoglalják, arra Oroszországnak minden kétséget kizáróan szüksége volt, mert csak így biztosíthatta magát a náci fenyegetéssel szemben. ” (W. S. Churchill, 1995, 167.) A nyilatkozat ugyan nem érintette, ám „Oroszország” (pontosítva: a Szovjetunió) biztonsági szempontjai ugyanúgy a Baltikumra is vonatkoztak. Churchill megértette az oroszokat, mert maga is hidegfejű, számító, vagyis jó politikus volt. Lengyelország „lerohanása” kapcsán a Szovjetunió – biztonsági szempontjai mellett – még a történelmi múltra is hivatkozhatott
volna. Arra, hogy 1793-ban Oroszország, Poroszország és Ausztria egymás között felosztották Lengyelországot. Ettől számítva 125 éven át az ország nem létezett, egy részét Oroszország kapta. A bécsi kongresszuson, 1815-ben létrehoztak egy Lengyel Királyságot, ám ennek uralkodója az orosz cár lett. Az ország csak 1918-ban lett újra független állam. Tegyük hozzá: nem tudjuk, hogy a lengyelek hagyományosan oroszellenes érzelmei milyen mértékben vezettek oda, hogy „Oroszország” (a Szovjetunió) hadserege nem „barátként és szövetségesként” foglalta el a biztonságához szükséges vonalakat. Azért nincs igazad, mert: Emlegeted Katynt, amit 1941 júniusában még nem ismertünk, a döntésnél nyilvánvalóan nem lehetett mérlegelni. (A tömegsírokat a németek csak 1943 februárjában kezdték felnyitni.) Végképp történelmietlen Katynt emlegetve azt nehezményezni, hogy ezt „évtizedeken keresztül nem voltak képesek beismerni”. Egy 1941. júniusi döntésnek mi köze ahhoz, hogy „évtizedekkel később” mi történt? Ám legyen: tételezzük fel, hogy mindent tudtunk. Ez ugyan nem igaz, de megnézhetjük így is a kérdést. Tételezzük fel, hogy ismertük a Szovjetunió valamennyi általad emlegetett „gazságát”: „lerohanta Lengyelországot”, „bekebelezte a Baltikumot”, „Katynban lemészárolt tízezer lengyel tisztet” (írtam a Pontonhídban, hogy nem tízezer volt, hanem tizenötezer, de ezt most hagyjuk). Jövőbe látóként 1941 júniusában még azt is előre láttuk, hogy Katynt az oroszok „ évtizedeken keresztül nem lesznek képesek beismerni”. (Kérdezem: mi változik, ha beismerik, és azt mondják a lengyeleknek: bocsánat?) A magyar vezetés azt is tudta, gyerekként még én is tudtam, hogy „Sztálin egy bolsevista, véreskezű diktátor”, „elnyomja az orosz és az ukrán népet”. Tudtuk, hogy Molotov ajánlata „bolsevik propaganda”. Fogadjuk el, hogy mindez igaz volt, és mi mindent pontosan tudtunk. És? Mindezek ismeretében el kellett küldeni az orosz télbe, a vágóhídra több mint kétszázezer magyar katonát? Ötvenezer zsidó munkaszolgálatost? Mit nyerhettünk mi azzal, hogy megtámadtunk egy hozzánk
viszonyítva egészen más súlycsoportba tartozó hadsereget? Hagyomány, á la Mohács, vagy 1914? Van erre valakinek értelmes válasza? És azért nincs igazad, mert: Mindezektől függetlenül az a határozott véleményem, hogy a nagyhatalmak nem vethetnek semmit egymás szemére. Tudjuk, hogy az angolszász hatalmak hogyan és miért „adták el” a keleteurópai országokat Sztálinnak. Mert a háború elején tartottak attól, hogy „Joe bácsi” (a Churchill-Roosevelt levelezésben Sztálin kódneve) különbékét köt a németekkel. Churchill írta 1941. július 10én az admiralitás és a hadi-tengerészet első lordjainak: „Felmérhetetlen előnyökkel járna, ha az oroszok tartani tudják magukat és képesek volnának legalább a tél be-köszöntéig folytatni a háborút. Ha Oroszország idő előtt békét kötne, az szörnyű és tömeges csalódást keltene hazánkban. Amíg folytatják a harcot, nem is számít igazán, hol húzódik a frontvonal. Máris bebizonyították, hogy érdemes támogatni őket… ” (Churchill, 1995, 537.) És mindezek után az erkölcs magaslatairól önfeledten csatlósozták a kelet-európai országokat. Akiket eladtak Sztálinnak. Mintha mi vagy a lengyelek kértük volna, hogy lehetőleg kerüljünk szovjet érdekszférába. Rákosi Mátyást és a kommunistákat, vagyis azokat szidalmazták, akiket közvetve ők segítettek a hatalomba. Több mint érthető és elfogadható, hogy Nagy-Britanniának Görögország, a Földközi-tenger feletti ellenőrzés kellett, nem a nagy magyar Alföld. Az angolszász hatalmak üzletet kötöttek a Szovjetunióval, ám ezért közösen, együtt felelősek. 5) írod: „Lehet ezek után állítani, hogy a magyar hadüzenet hozta volna a szovjet csapatokat Magyarországra? 1990 után nyilvánosságra kerültek Európa lerohanásának szovjet tervei. Nyugat-Európában minden épeszű ember tudta, hogy az USA katonai védelme nélkülözhetetlen. Ez lett volna a „hidegháború első lépése?” Igazad van (de ne örülj e kétes értékű igazságnak), mert: Nem lehet ezt állítani. Ilyet én biztosan nem írtam, hogy „a magyar hadüzenet” hozta Magyarországra a szovjet csapatokat. Nem írhattam és nem is hozhatta, mert nem volt hadüzenet. Úgy látszik,
nem közismert, hogy hadüzenet nélkül támadták meg a Szovjetuniót. Nem a hadüzenet, a magyar támadás hozta Magyarországra a szovjet csapatokat. És nincs igazad, mert: Össze nem tartozó eseményeket hozol össze. Az 1941-es döntés mérlegelésénél csak azokat az ismereteket vehetjük figyelembe, amelyek a korabeli magyar kormány rendelkezésére állottak. Történelmi elemzésről van szó, ezért nem fogadható el, hogy 1945 utáni eseményekkel, kétes eredetű hírekkel magyarázzuk, mentegessük 1941-es oktalan belépésünket a háborúba. Hogy jön ide egy olyan – vitatható hitelességű – tervezet, ami 1990-ben került nyilvánosságra. Amikor beléptünk a háborúba, 1941 nyarán ez a terv még nem is létezett. És azért nincs igazad, mert: A hidegháború tény volt, a NATO évekkel előbb alakult meg, mint a Varsói Szerződés. E megállapítás azonban nem jelenti azt, hogy én kizárólag az angolszász hatalmakat teszem felelőssé a hidegháborúért. A különbség kettőnk között az, hogy – veled ellentétben – én egyik nagyhatalomért sem rajongok. Nem teszek különbséget NyugatEuró-pa, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ha valamiért, én a tényékért rajongok. Megírom például, hogy a nagyhatalmaknak vannak érdekeik, és azokat érvényesítik. Ezért nem haragszom rájuk. Ezekkel kapcsolatban nem érdemes igazságot, jogot, méltányosságot keresni. Ahol nincs, ott ne keress. A nagyhatalmak politikája az érdekérvényesítés, minden ésszerű vagy (számunkra) ésszerűtlen áron. Továbbmenve: történészek elmélkedhetnek a Szovjetunió elnyomó, antidemokratikus rendszerén. Ám ne feledkezzenek meg arról, milyen Oroszországból lett a Szovjetunió. A cárok Oroszországának esze ágában nem volt demokratikus vagy csak kicsit lazább rendszert bevezetni, a tanulatlan, tudatlan orosz nép pedig, amelyet urai elzártak a világtól, nem is volt alkalmas a demokratikus eszmék befogadására. (Ahogy 1990-ben Magyarország sem – Cs. A.) Abban tévedsz, és tévednek mindazok, akik Putyinon a demokráciát kérik
számon, hogy megfeledkeznek erről a múltról, a cárok Oroszországáról. 6) írod, hogy Horthy „Kállayval egyetértésben igyekezett Magyarország előnyére »az időt addig húzni«, ameddig lehetett. ” Elöljáróban idézek Kállay Miklós 1944 márciusában Ullein-Reviczky Antal svédországi magyar követnek írt mentegetőző leveléből: „Mint a közép-európai államok nagy részét, minket kizárólag az orosz elleni védekezés gondolata vitt a háborúba. ” (Ullein-Reviczky, 1990, 131.) E mondat jól jellemzi a korabeli magyar elit gondolkodását, a gondolkodás színvonalát. Kállay példaként a „közép-európai államok nagy részére” hivatkozik. Amikor beléptünk a háborúba, két középeurópai állam létezett: Szlovákia és Magyarország. Kétségtelen, hogy e két állam „nagy része” Magyarország volt, de ez egy nagyon gyenge érv. Továbbá olvasom, hogy „ az orosz elleni védekezés gondolata vitt a háborúba Hogy van ez? Az „orosz” nem támadta meg Magyarországot, sőt, békés szándékait hangoztatta. Ha nem volt orosz támadás, akkor mi ellen védekeztünk? Milyen védekezés gondolata „vitt” a háborúba? Kétségbeejtő, hogy egy magyar miniszterelnök miket volt képes leírni, aláírni. Megjegyzem, nem „vitt” senki a háborúba. Többszörösen bizonyított tény, hogy önként, saját elhatározásunkból támadtunk. És bölcs eleink csodálkoztak, hogy az ilyen és hasonló gyerekes érvek nem hatották meg a szövetségeseket. Lehet, hogy valóban ezt gondolták, ám ez esetben a helyzet sokkal rosszabb: a magyar elit képtelen volt logikusan, felelősen gondolkodni. Kivétel Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter. Bárdossy „nagyszerű” kormányában egyedül ő szavazott a Szovjetunió megtámadása ellen. A megszállás után a németek elhurcolták, és koncentrációs táborba vitték. Ez az időhúzás is egy kedvenc legenda. Nézzük meg közelebbről Kállay időhúzását. Kállay Miklós 1942 márciusában lett miniszterelnök, miután Horthy és Bárdossy elfogadta a németek követelését, hogy Magyarország nagyobb erőkkel vegyen részt a kormányzó nagy boldogságát kiváltó oroszországi hadjáratban. Már javában folyt a 2. hadsereg „összeállítása”. Úgy kell értenünk, hogy pusztán időhúzás céljából kiküldtek a Don mellé, a biztos pusztulásba kétszázezer magyar katonát? A Don mellett akarták
„húzni az időt”? A mínusz harmincöt fokban? Téli ruha és tápláló élelem nélkül didergő csapatokkal? Partizánokkal a hátukban? És, ha szabad kérdeznem, mi volt a célja az időhúzásnak? Ez a velejéig maradi, feudális, antimodemista, antikommunista, antiszocialista, antibolsevista, és nem tudom még milyen „anti” társaság azért akart időt nyerni, mert temérdek eszükkel azt gondolták, hogy a balkáni partraszállás után az angol-amerikai ex-pedíciós hadsereg előbb ér Budapestre, mint az oroszok. Nem ebben a versenyfutásban dőlt el, hogy a háború után hol lesz az USA-Szov-jetunió határvonal. KeletEurópábán a Szovjetunió jelentős helyzeti előnyben volt. A magyar vezetés abban bízott, hogy a szövetségesek a Balkánon szállnak partra, ott nyitják meg a második frontot. Máig élő információk szerint a második front Balkánon történő megnyitását Churchill kezdeményezte. Churchill ezt határozottan tagadja: „Sok félrevezető beszámoló jelent meg arról az álláspontról, amit ezen a [teheráni] konferencián a brit vezérkari főnökök teljes egyetértésével képviseltem. Amerikában valóságos legendává nőtt az a híresztelés, hogy megpróbáltam megakadályozni az »Overlord« nevű vállalkozást, az átkelést a Csatornán, s hogy szerettem volna rávenni az amerikaiakat egy olyan tömeges balkáni partraszállásra vagy a Földközi-tenger keleti medencéjében kínálkozó nagyszabású hadműveletre, amely lényegében lehetetlenné tette volna az »Overlord«-ot. Ezt a képtelenséget jelentős részben már az előző fejezetekben is pellengérre állítottam és megcáfoltam. ” (Churchill, 1995/2, 301.) Katonailag teljesen ésszerűtlen volt, ezért Churchill sem akarhatott a Balkánon második frontot nyitni. Ez az álmainkban létező balkáni második front máig él a magyar közvéleményben is. Egy fórumozó írta, hogy „Magyarország sorsa akkor dőlt el, amikor a szövetséges hatalmak elfogadták Sztálin tervét, hogy ne a Balkánon nyissák meg a második frontot, hanem Normandiában. Sztálin ezzel azt akarta biztosítani, hogy Közép-Euró-pát a szovjet hadsereg szállja meg, a régió szovjet érdekszférába kerüljön. ” Ebből egy szó sem igaz, sehol nem találtam nyomát, hogy az angolszászok balkáni második frontot mérlegeltek volna. Vagy, hogy vita lett volna a normandiai partraszállás körül. Aki ilyet leír, halvány fogalma sincs a katonai
szempontokról. A távolságról, az utánpótlás szempontjairól. És ugyan miért nyitottak volna második frontot a Balkánon? Az angliai bázis és a harcoló csapatok közti távolság megsokszorozódik, az utánpótlás kockázata nő. És messzebb kerültek volna Németországtól, Berlintől, mint egy normandiai partraszállás esetében. Mindez a szokásos oroszellenes hangulatkeltés egy jellemző eleme, semmi több. Említést érdemel Náday István nyugállományú vezérezredes olaszországi küldetése. Náday Horthy megbízottjaként 1944. szeptember 22-én repült Olaszországba, Casertába, hogy a szövetséges parancsnoksággal tárgyaljon. Horthy azt szerette volna elérni, hogy a szövetségesek Fiúméban sürgősen szálljanak partra néhány hadosztállyal, és mielőbb szállják meg a Dunántúlt. A szövetséges hatalmaknak azonban Németország megsemmisítése százszor fontosabb volt, mint Horthy admirális jövője. Arról nem is beszélve, hogy a kérésnek hadászati szempontból semmi realitása nem volt. Az angolok közölték Nádayval, hogy a magyarok forduljanak a szovjet kormányhoz, mert „Magyarország Sztálin hatáskörébe tartozik”. Jókait idézem egy egészen más korból. Ő évtizedekkel korábban világosan látta, amit Horthy Miklós és környezete, Bethlen, Kállay, Lakatos 1944 szeptemberében, az utolsó utáni órában sem volt képes felismerni: „Egy erdélyi angol őslakos, arra a kérdésre, hogy mit fog tenni Anglia, ha Oroszország elfoglalná Magyarhont, ezt felelte: – Ha Oroszoroszág elfoglalja Magyarországot, akkor Anglia represszáliák fejében elveszi Szicíliát vagy Görögországot, s azt mondja: hogy az európai súly egyen helyreállt. ” (Jókai, 1980, 215.) Ennyit az angolok „Magyarhon”-nal kapcsolatos nagy igyekezetéről. Ismerjük Churchill mondását: „Nagy-Britanniának nem barátai, érdekei vannak.” E kísérletekkel értékes idő veszett el. A román példa ott volt az orruk előtt, ám a magyar kormány mégis csak nehezen és lassan fogta fel a nyilvánvalót: azt, hogy a kelet-európai hadszíntér a szovjeteké. Pedig már régen lépni kellett volna, mert minden hónap,
minden hét késedelem ezrekkel növelte a magyar áldozatok számát, rontotta helyzetünket. Volt, aki azzal mentegette a háborúba való belépésünket, hogy „versenyfutásban voltunk Romániával”. Elfogadom, hogy annak idején a magyar vezetés körében volt ilyen nézet. Ám egyoldalú volt, mert csak a rossz döntésben versenyeztünk velük. Mert a magyar politikai és katonai elit erős antibolsevizmusának tetszett a Szovjetunió megtámadása. Figyeljünk a dátumra: 1944. augusztus közepén Románia nem kérdezett senkitől semmit, azonnal megtámadta a német-magyar csapatokat. Érdekes, hogy mi ettől sem ébredtünk fel. Amikor románok jól döntöttek, nem versenyeztünk velük, hogy kövessük őket. Olaszországba utaztunk tárgyalni. Egy barátom rákérdezett: – Honnan tudod, hogy a román király nem kérdezett senkitől semmit? Nem tudom, csak következtetem. Abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy hol álltak akkor a szovjet csapatok. Aki államfő vagy miniszterelnök 1944 augusztusában – amikor a szovjet csapatok a Szé-kelyfold határához érkeztek – kérdezősködni akart, csak azt bizonyította, hogy teljességgel alkalmatlan a posztjára. 1944 nyarán már nem volt mit kérdezni. Miért nem 1941 nyarán kérdezték meg Őfelsége kormányát, mi a véleményük arról, hogy megtámadjuk a Szovjetuniót? Mert akkor „versenyfutás” volt? Amikor a huszonnegyedik óra utolsó percei peregtek, amikor az orosz hadak már karnyújtásnyira voltak Budapesttől, 1944. szeptember elején Lakatos Géza vezérezredes, miniszterelnök és Bethlen István tanakodtak, hogy mit kellene tenni. Magyar földön is folytatni a háborút a szovjet ellen a magyar néppel szemben elkövetett bűn volt. Nagy baj, hogy Horthynak és tábornokainak együtt és összesen nem volt annyi eszük, hogy 1944 augusztusában felmérjék a hadi helyzetet. Jellemző, hogy az egyetlen helyes lépést, az azonnali fegyverszünetet a Szovjetunióval a „civil” (nem katona és nem politikus) Ambrózy Gyula, a kormányzó kabinetirodájának főnöke képviselte. Őt természetesen leszavazták. A hadi helyzetet és az erőviszonyokat mérlegelve jutottam arra a következtetésre, hogy a román király nem kérdezett senkitől semmit.
Mert meggyőződésem szerint az adott helyzetben nem volt mit kérdezni. Azért nincs igazad, mert: A végeredményt nézve meg kell állapítanunk, hogy minden haszon nélkül húztuk az időt, mert ebből semmi előnyünk nem származott. Az ország a fővárossal együtt hadszíntér lett. Az senkinek nem tűnik fel, hogy Bécset a németek puskalövés nélkül kiürítették. A magyar főváros a német vezérkarban senkinek nem fájt. Hitlernek sem. Arra nincs bizonyíték, hogy mi lett volna, ha semlegesek maradunk. Arra azonban van, hogy Európa nagy többsége, például Csehország a németek „ölében” nem a mi utunkat választotta. Van bizonyíték arra, hogy volt másik út. És ezek közül egyik ország sem szenvedett megközelítően sem annyit, mint mi. Ott voltam mint szemtanú: Prága német helyőrsége egy puskalövés nélkül megadta magát – a cseh felkelőknek. Nehéz azt feltételezni, hogy Európában mindenki hülye volt, csak mi döntöttünk helyesen. 7) Azt írod, hogy „a németek hamarabb deportálták volna a magyar zsidóságot”. Azért nincs igazad, mert: A magyar zsidóságot nem a németek, hanem a magyar hatóságok (közigazgatás, csendőrség, rendőrség) deportálták. Emlékeztetőül: Edmund Veesenmayer vallotta Nürnbergben, hogy „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságokat a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év már krízisév volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. ” Ez a magyar apparátus a legjobb meggyőződéssel végezte embertelen munkáját. Mert a Várban október 15-ig ott ült Őfőméltósága a Kormányzó, aki hivatalban maradásával törvényesítette a gazságot. Erősen kétséges, hogy ha nem lépünk be a háborúba, mintegy félmilliós, érintetlen hadsereggel a határainkon belül, a németek kockáztatták volna Magyarország megszállását. Azért, hogy
deportálhassanak. Az 1944-es megszállás után is csak a magyar közigazgatás „lelkes” munkája tette lehetővé a világra kiáltó gazságot: a mintegy félmillió embert számláló vidéki zsidóság gettókba zárását, majd deportálását. MAGYARORSZÁG ÉS A DEMOKRÁCIA 8) Azt kérdezed: „Annyira rosszabb emberanyag a magyar, annyira vaskalapos vérengző diktátor volt Horthy, hogy Magyarországból nem lehetett volna ugyancsak demokratikus jogállam? ” Kérdésedből kiérezhető, hogy a számodra kedves válaszokat várod tőlem, valahogy így: – Nem, dehogyis volt rosszabb a magyar emberanyag, sőt az egyik legjobb volt Európában; – Nem, Horthy nem volt sem vaskalapos, sem véreskezű, sőt: „alapjában jóindulatú beállítottságú” volt; – Igen, Magyarország lehetett volna demokratikus jogállam. Bonyolult, részben a messzi múltba visszanyúló dolgokról kérdezel. A korszak történelme nem olyan egyszerű, ahogy kérdéseid sugallják. Az emberanyagról: Milyen (volt) a magyar emberanyag? Nagyon nehéz erre válaszolni, mert ilyen is, meg olyan is. Ennek az emberanyagnak elég jelentős része iskolázottság, műveltség, általános ismeretek terén még ma sem felel meg a kor követelményeinek. (Ez egy bonyolult mondat, mert nem akarok senki magyart megsérteni.) Azt nem tudom megmondani, hogy „a magyar emberanyag” rosszabb, vagy nem, mint mondjuk Kelet- vagy Dél-Európa népei. Biztosan vannak erre vonatkozó tudományos összehasonlítások. Példaként említhetem Csehország és Magyarország válsághelyzetben tanúsított magatartásának jelentős különbségét. Churchillt idézem: 1939. március 12-én Chamberlain (Nagy-Britannia miniszterelnöke) bejelentette az alsóházban: „A német haderő ma reggel hat órakor megkezdte Csehország megszállását. A cseh kormány megtiltotta a lakosságnak, hogy ellenállást tanúsítson.” (Churchill, 1995/1, 116.) Ilyen is volt. Jellemző a két nép általános műveltségében, gondolkodásában, vérmérsékletében felismerhető
jelentős eltérésre. A csehek, sem a hadsereg, sem a nép 1968-ban sem tanúsítottak ellenállást, amikor a „testvéri szocialista” országok hadseregei megszállták őket. Prágában az emberek sírtak, az öklüket rázták, de tudomásul vették, ami történt. Ellentétben a magyarokkal, akik 1956-ban puszta kézzel nekimentek a szovjet tankoknak. Horthy Miklósról. Azért nincs igazad, mert: Sehol nem írtam, hogy Horthy Miklós „vaskalapos” volt, azt sem, hogy „véreskezű diktátor”. Az elég nagy biztonsággal állítható, hogy az ország kormányzása – ami valamivel bonyolultabb feladat volt, mint a vezénylés a Novara nevű cirkáló parancsnoki hídján az otrantói szorosban – meghaladta Horthy képességeit. A demokráciáról. Kérdésedre nem tudok válaszolni, mert nem tudom – és már soha nem fogjuk megtudni –, hogy ebben a korszakban Magyarország lehetett volna-e „demokratikus jogállam”. Elméletileg persze lehetett volna, ám ehhez olyan változásokra lett volna szükség (például átfogó földreformra és a választójog gyökeres reformjára), amelyekre az uralkodó elit nem tudta elszánni magát. Azt tudjuk, hogy a szovjet megszállás előtt Horthy Miklósnak és az uralkodó elitnek megadatott húsz békés év, és ez alatt az idő alatt Magyarország nem lett „demokratikus jogállam”. A közelébe sem került egy ilyen társadalmi berendezkedésnek. Nyilván azért nem, mert sem a kormányzó, sem a katonai-polgári elit nem akarta. Az ő érdekük a rendi, a feudális Magyarország, a nagybirtok, az egyház, a főrendek uralmának fenntartása volt. Ezért szerettek volna egy angol megszállást. Mindezeket összevetve azt mondanám: Magyarország az adott körülmények között nem lehetett „demokratikus jogállam”. Jellemző epizód, hogy 1944. október elején – öt perccel a végső katasztrófa előtt – Horthy és az ellenzéki vezetők tanácskozásán a kormányzó szinte mindent elfogadott, kivéve a földreformot. 1944 októberében, a román kiugrás után, amikor a szovjet csapatok már Erdélyben nyomultak előre, román alakulatokkal együtt. Ezután a magyar ellenzéknek már csak a szovjet lehetett a reménye. Más
kérdés, hogy a remény és a későbbi tények elég messze estek egymástól. Am erről nálunk sokkal nagyobb érdekek, hatalmak döntöttek. 9) írod: „Nem Magyarország bűne, a Szovjetunió bűne, amiért ebben a (demokratikus) fejlődésben Magyarországot meggátolta. ” Jaj! Azért nincs igazad, mert: Minden ésszerű alapot nélkülöz a Szovjetuniót azzal vádolni, hogy Magyarországon „meggátolta” a demokratikus fejlődést. Milyen fejlődést emlegetsz, amit a szovjet hatalom úgymond: „meggátolt”? Magyarország 1945 előtt soha nem volt demokratikus jogállam, nálunk soha nem volt demokratikus fejlődés, nem volt mit „meggátolni”. A szovjetek ellenséges államként megszálltak, nem tartozott a feladataik közé a soha nem létezett magyar demokrácia alapjainak lerakása, majd ápolása és fejlesztése. Magyarország a szovjetek nélkül – sem az őket megelőző hetvenhét, sem az őket követő húsz évben – nem volt és (sajnálatos, bár törvényszerű) nem lett demokratikus jogállam. Miért nem Bánfíy Dezső, Tisza István vagy Horthy Miklós korában kutakodsz? Miért csak a szovjet megszállás évtizedei fájnak? Miért nem az 1900-tól 1940-ig terjedő negyven évet, a korabeli vezetőket panaszolod, amikor még nyoma sem volt a szovjet „elnyomó” hatalomnak, a Szovjetuniónak? Nélkülük sem kerültünk – sem Széli Kálmán, sem Tisza István, sem Wekerle Sándor miniszterelnöksége, sem Horthy kormányzása alatt – egy kicsi lépéssel sem közelebb egy demokratikus jogállamhoz. Van olyan vélemény, hogy ha az oroszok nem szállják meg Magyarországot, „Magyar Svájc” lehettünk volna. Ezek jellegzetes – a magyar felsőbbrendűség „kisunokájára” támaszkodó – magyar álmok. Már csak azért sem lehettünk volna „Magyar Svájc”, mert ehhez hiányoztak a svájci polgárok és a svájci évszázadok. HÁBORÚ UTÁN 10) írod, hogy „Magyarország nem háborús bűnei, hanem geopolitikai helyzete miatt került szovjet uralom alá. Ugyanúgy oda került volna, ha nem vett volna részt a háborúban, mint ahogy a nem résztvevő (és már előzőleg lerohant) Lengyelország és Bulgária is oda kerültek. ”
Egyetértek, igazad van: Ám én sehol nem írtam, hogy „ Magyarország háborús bűnei ” miatt került szovjet uralom alá. Nem írtam Magyarország háborús bűneiről sem. Voltak magyar háborús bűnösök, az országot azonban a szövetséges hatalmak nem nyilvánították háborús bűnössé. 11) „ Ugyanúgy odakerültünk, mint Lengyelország és Bulgária”. Igazad van, mert „ugyanúgy odakerültünk”. És nincs igazad, mert: Nem „ugyanúgy kerültünk oda”. Emlékeztetek előbb Csehországra. A német csapatok 1939. március 12-én bevonultak Prágába, és átvették az állam irányítását. Március 14-én a Csehszlovák Köztársaság megszűnt létezni, Szlovákia független államként különvált a Cseh-Morva Protektorátustól. A másik ország Bulgária. E két ország – velünk ellentétben – szinte „karcolás nélkül” úszta meg a háborút. Óriási különbség volt ez a mi veszteségeinkhez képest a javukra. Ráadásul Bulgária a háború után megtarthatta a tengelyhatalmak jóvoltából megszerzett/visszaszerzett területeket. Ami utólag megenged egy olyan következtetést, hogy mégis bízni kellett volna Molotov ígéretében. Mit veszthetünk? 12) Kérdezed: „Hát akkor micsoda NATO-támadás ellen kellett volna megvédeni nyugati határainkat? Az olyan ellen, amelyik kiszabadítana minket az akaratunk ellenére rólunk döntő szovjet kezekből? ” Nem a saját véleményemet, hanem – idézőjelben – a Varsói Szerződés létrehozásának indokául leírt vagy elmondott szövegeket idéztem. Ám ettől függetlenül az vitathatatlan tény volt, hogy „egy esetleges NATO-támadás estén” a magyar hadsereg nem tudta volna nyugati határainkat megvédeni. Az „esetleges” az elméleti lehetőségre utal. Annyira azért ne legyünk naivak, hogy egy esetleges NATO-támadás lehetőségét teljesen kizárjuk. Sehol nem írtam, hogy ez várható vagy valószínű lett volna, ám az elméleti lehetőség fennállt. És azért nincs igazad, mert: Történelmi tény: az USA kormányának esze ágában nem volt, hogy a kelet-európai országokat „kiszabadítsa” a Szovjetunió hatalmából. Az USA nem óhajtott ilyen kalandba bocsátkozni. 1956.
október 29-én a moszkvai nagykövetet utasították, személyesen tájékoztassa a szovjet vezetést, hogy az USA a kelet-európai országokat „nem tekinti potenciális katonai szövetségesének”. (Csemok, 2008, 282.) Idéztem John Foster Dulles-t, aki 1956. november 9-én (a szovjet támadás után öt nappal) nyilatkozta: „sohasem kedveltük az erőszakos lázongásokat. ” (Csemok, 2008, 220.) Magyarországért, „Hitler utolsó csatlósáért”, de még Lengyelországért sem óhajtottak egy atomfegyverekkel megvívott világháborút kockáztatni.
A KESERVES VITA: 1956 13) Te vagy a sokadik, aki megismétled, hogy „ ’56-ban a világ hirtelen felfigyelt Magyarországra ”. Ebben igazad van. Ám kétlem, hogy ebből nekünk, Magyarországnak valami haszon vagy előny származott volna. A nyugati értelmiség elég olcsón kompenzálta lappangó rossz lelkiismeretét, hogy a 20. században négy évtizeden belül háromszor árulták el a magyarságot: először 1920-ban a trianoni békével, másodszor 1947-ben a párizsi békével, és harmadszor 1956-ban. Nem vitatom el tőlük, hogy 1956-ban az ő szempontjukból a szuezi válság sokkal fontosabb volt annál, hogy mi történik Budapesten. Te sem gondolod, hogy mi döntöttük meg a Szovjetuniót. Ezt egyetértéssel üdvözlöm. 14) Ketten is írták: „ Van egy pont, amikor a sok keserűségből meggondolatlan lavina lesz. ” Igaz lehet: Én nem ismerem ezt az érzést, de nem vitatom, hogy lehet ilyen. Ha higgadt gondolkodásra képtelen sok ember összeverődik, ebből valóban lehet „meggondolatlan lavina”. Ám kéretik ebből kihagyni azokat, akik nincsenek elkeseredve és akik az orruk hegyénél tovább látnak. Aki hős és forradalmat csinál, ha leverik, utólag ne panaszkodjon. 15) Többen vélik úgy, hogy „az elegünk volt-ban valóban megvolt a nemzeti egység”. Ez tévedés, mert: Legfeljebb október 23-án estig volt valamilyen egyetértés. Mondjuk abban, hogy Nagy Imre és Kádár jobb lenne az országnak, mint Gerő és Hegedűs. Minden ellenkező híresztelés ellenére a nép nem szereti, nem szerette, hogy lövöldöztek az utcán. Azt különösen rosszul tűrtük, amikor a szovjet tankok lövöldöztek. Október 24-én megvalósult a nép követelése: Nagy Imre lett a miniszterelnök, és Kádár lett a párt első titkára. Kérdezem, 24-e után vajon miért folytatódott a felkelés, a harc? Ki ellen? A Szabad Európa Rádió ostoba híresztelése alapján, hogy úton vannak a felszabadító
csapatok? Rákosira ne hivatkozzon senki, mert ő már 1956 nyarán a Szovjetunióba távozott. A szovjet vezetés kivonta a forgalomból. Én és a barátaim biztosan nem voltunk tagjai ennek a nagyszerű nemzeti egységnek. Én reformban gondolkodtam, mert utáltam az utcai politizálást. Tovább megyek: Buda sem volt benne ebben a nagy egységben. Tartok tőle, hogy ezt az egységet főleg az ’56-os emigránsok és a politikai vagy a fegyveres mozgalmakban részt vevők hangoztatják. Önigazolásként. KÁDÁR JÁNOS ÉS RENDSZERE 16) Ketten is írták: „Az életszínvonal, a gazdasági mutatók növekedése, […] Keleten és Nyugaton ugyancsak különböztek egymástól. És ezek a különbségek abban is megnyilvánultak, hogy […] Keletről valamivel többen távoztak Nyugatra, mint a fordított irányban. ” Igazuk van: Innen többen mentek nyugatra, mint megfordítva. Azért nincs igazuk, mert: Ez a „Keletről valamivel többen távoztak nyugatra, mint a fordított irányban ” jelenség nem új dolog. Úgy ötven-hatvan évvel a Kádárrendszer előtt – a dualizmus, a Magyar Királyság idején – kezdődött. Amikor 1895 és 1905 között mintegy másfél millió magyar hagyta el az országot, menekült az Amerikai Egyesült Államokba a nyomor és a kilátástalanság elől. Biztosan emlékszel József Attilára: „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”. (Ezt egyébként nem József Attila találta ki. A Jászi Oszkár szerint,jeles gazdasági szakértő”, Rácz Gyula írt erről 1908-ban.) Vagyis az, hogy amint az első lehetőség adódott, kétszázezer ember nyugatra menekült, azt akár hagyományként is említhetjük. Magyarország évszázados elmaradottságát, szegénységét jelezte, a Kádár-rendszert illetően nem bizonyít semmit. A gazdaság, a kultúra, a társadalombiztosítás, a csecsemőhalandóságjavuló adatait abban az összefüggésben és azok ellen mutattam be, akik máig olyanokat irkáinak, hogy Magyarországon 1945 után egy meghasonlott, elnyomott, elkeseredett, kétségbeesett nép élt. Ez ellen a szemlélet ellen érveltem ezekkel a fejlődést bizonyító adatokkal. Magyarországot
korábbi önmagához képest mutattam be. A második nagy háború gyászos „eredménye”, 1945 romjai valahogy kimaradnak a nagy magyar nemzeti elszámolásból. A Tiédből is. Egy háborúban megtizedelt nép, egy félig lerombolt ország teljesítményét ismertettem. Igazat írtam, sőt a valódit. Azért nincs igazuk, mert: Mondanivalómnak még kiragadva sincs semmi köze ahhoz, hogy a nyugati országok hogy élnek. Ezt is meg lehet nézni, be lehet mutatni, de ahhoz egy másik könyvet kell írni. Akit ez érdekel, majd megírja. Azért nincs igazuk, mert: Nem azért nem mutattam be a nemzetközi adatokat, mert „kerülöm, mint macska a forró kását”, hanem azért, mert nem volt célom egy ilyen elemzés. Egyébként ki kell ábrándítsalak: a „nyugati” országok gazdagsága népünk olvasottabb köreiben még Magyarországon is közhely. Közhely volt már a „szovjet rabiga” idején, a „kommunista elnyomás” alatt is. És ezt ne pont nekem „fedezd fel”, aki több mint negyven évvel ezelőtt, 1967. szeptember 3-án a Magyar Nemzet (akkoriban egy kulturált napilap) hasábjain írtam erről, többek között a következőket: „ Gazdasági növekedésünk üteme elérte, sőt több esetben meg is haladta a fejlett tőkés országokban megvalósult ütemet, ami nem lebecsülendő teljesítmény, hisz tudjuk, hogy ezeknek az országoknak a gazdasága fejlett, erős és napjainkban is dinamikusan fejlődik. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy gazdasági fejlettség tekintetében el vagyunk maradva ezekhez az országokhoz képest. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1965-ben pl. az USA-ban 2900, Francia-országban és az NSZK-ban 1400, Ausztriában 1000 dollár körül volt, ugyanakkor Magyarországon hozzávetőleges számítás alapján 600 dollárra tehető. Ilyen körülmények között számunkra nyilvánvalóan nem lehet elegendő, hogy lépést tartunk ezekkel az országokkal, hisz így a köztünk levő különbség nem, vagy csak nagyon lassan csökkenhet. Más szóval: az életkörülmények tekintetében így nem közeledhetünk az ezekben az országokban kialakult színvonalhoz. ” (Csernok, 1967)
17) Szinte dicsekszel a nyugati gazdagsággal. Emlegeted a nagyszerű nyugati példákat, és írod, hogy nálunk „nem létezett olyan talaj, amit ki lehetett volna húzni”, amire építeni lehetett volna a rendszerváltás után. Igazad van, mert valóban nem létezett. Ám nincs igazad, mert: Újra és újra rácsodálkozol valamire, és büszkén megállapítod, hogy íme a nyugati demokrácia mire képes. Csakhogy ez így sántít. Nyugat-Európa már évszázadokkal a demokratikus hatalommegosztás megjelenése előtt sokkal fejlettebb volt, mint a földrész keleti fele. A fejlődési pályák eltéréseit kellene elemezni, a feudalizmus és a polgárosodás fejlődését ott és itt. Arról kellene beszélni, hogy a keleti periféria lemaradása a földrész nyugati fele mögött a 10. században, a feudális rendszeren belül kezdődött. Később, a 13. században azzal, hogy nyugaton megjelent és fejlődött a polgárság, keleten meg maradt – Magyarországon egészen 1945-ig – a rendi, feudális berendezkedés, a lemaradás tovább nőtt. Ám mindezt már többen részletesen megírták, egy ilyen elemzés, fejtegetés nem volt könyveim témája. Ajelentős különbség évszázadok alatt halmozódott fel. Nem Kádár János és rendszere tehetett róla, hogy a nyugati példával ellentétben ezen a tájon nem létezett olyan „talaj”, amit „ki lehetett volna húzni”. Melyik múltunk lett volna erre alkalmas? Egyik sem. Hozzám közel álló nézetek szerint az idejétmúlt feudális, rendi Magyarországot csak egy diktatúrával lehetett megtörni. Azon is érdemes lenne elmélkedni erős oroszellenes érzelmektől fűtött honfitársainknak, hogy ha a második világháborúban a náci Német Birodalom győz, mi magyarok sokkal rosszabbul jártunk volna, mint az oroszokkal. Abban igazad van, hogy: A háború után szovjet politikai megfontolásból nem részesülhettünk a Marshall-terv áldásaiban, pedig erre a lerombolt országra nagyon ráfért volna ez a segély. Ám szegénységünk csak részben, csak ennyiben „a Szovjetunió bűne”. Kárpótlásként segítette a gazdaságunkat.
Jó, ha tudod: a nyugathoz képest évszázadok óta el voltunkvagyunk maradva. Nemcsak mi, az egész régió. A keleti periféria: lengyelek, lettek, litvánok, ukránok, oroszok, szlovákok, magyarok, románok, szerbek, horvátok, albánok, görögök. Gazdasági fejlettségben a cseh-osztrák-szlovén sáv egészen más minőség. És tudod, hogy miért? Mert a keleti régióban történelmi okokra visszavezethetően nagyon megkésett a földosztás, a polgárság kialakulása, fejlődése. A dánok és a svédek már a harmadiknegyedik században – amikor mi még Ázsiában kószáltunk – a Római Birodalommal kereskedtek. Az angolok, belgák, franciák, hollandok, spanyolok meg a portugálok behajózták a világot. Gyarmatokat létesítettek Kelet-Ázsiában és Afrikában. A franciák aló. században műutat építettek. Mi meg egymással és a törökökkel birkóztunk, nemességünk a jobbágyain élősködött. Feudális rendszerek, főrendek, bojárok, grófok, hercegek, császárok, királyok, cárok uralkodtak e tájon. Hűbérurak, földesurak, akik jó, ha az orrukig láttak. Ami kevés polgárság nálunk nagy nehezen kialakult, vagy bevándorolt, „alkatilag buta” (Márai) eleink „szépen, ügyesen” felszámolták: a zsidókat kiirtották, vagy deportálták, a svábokat kitelepítették. És utána büszkén néztek szét a „nagy magyar” rónán. Máig szenvedjük a polgárság hiányát, ám a történelmet nem lehet visszamenőleg megváltoztatni. 18) írod, hogy „ a Szovjetunió nyúzta Magyarországot és a többi kelet-európai országot Rosszul tudod, mert: Éppen ellenkezőleg történt. A Szovjetunió gazdasági téren támogatta Magyarországot. Közepesnek is csak nagy jóindulattal nevezhető iparcikkeinket a szovjet piac korlátlan mennyiségben felvette. Úgynevezett „puha” termékeinkért olajat, földgázt, nyersanyagokat kaptunk. A nyersanyagok egy részét dollárért exportált termékeinkbe építettük be, így a kliring rubelt dollárra alakítottuk át. Húsért, gabonáért dollárban fizettek. Kedvező volt a cserearány is: általában a világpiacinál magasabb áron adtunk el, és alacsonyabb áron vásároltunk tőlük. Ezek tények. (Valószínűleg más volt a helyzet az iparilag fejlett Csehszlovákia és az NDK szemszögéből.) A mai több százezer munkanélküli jelentős részben
abból adódik, hogy a rendszerváltás kormánya érzelmi alapon lebecsülte és elutasította a szovjet piacot, „lebizáncizta” a Szovjetuniót. Antibolsevista rövidlátásuk miatt százezrek vesztették el a megélhetésüket, és máig csak tengődnek, nyomorognak. Ennyire törődtek a „magyar néppel”, akik megválasztották őket. 19) írásod tele van „ az önrendelkezés, a szabadság, a felelősségvállalás ” nagyszerű eszméivel. Gondolom, ezzel van tele a svájci polgári sajtó. A „világlapok”. Azért nincs igazad, mert: Az eszedbe sem jut, hogy ezek csak a tankönyvekben hangzanak ilyen jól. Meg Svájcban. (Ezt Svájc, a svájci viszonyok elismeréséül írom.) Kelet-Európábán azonban, ahol ezeknek az eszméknek – a Szovjetuniótól teljesen függetlenül – évszázadok óta nyoma sincs, ott azt se tudják, miről beszélünk. Magyarországról is beszélünk. Ahol a múlt század harmincas éveiben 30% körül volt az írástudatlanság. Ahol kétmillió agrárproletár csak 1945-ben szabadult fel a nagybirtok elnyomó hatalma alól. Egy olyan országról beszélünk, ahol még ma is riasztóan magas a tudatlanok, a képzetlenek vagy alacsony képzettségűek aránya. Ezt a népet urai századokon át nem tanították, nem is tanult meg gondolkozni. Nekünk erre a valóságra kellett-kell-kellene megoldásokat találni. 20) Megőriztem nyugalmamat akkor is, amikor ilyeneket olvastam Tőled, hogy mi: „ Megalkuszunk a rabok sorsával”. Azért nincs igazad, mert: Ezek a nyugati sajtó és a nyugatra menekült, ott jó anyagi körülmények közé került kelet-európai emigránsok szövegei. A neofiták szövegei, akik mindig túlteljesítenek. Ez a Szabad Európa Rádió ’56 októberi hangja. Bell ezredes és Borbándi hangja. Amikor uszítottak a „kommunista”, a „véreskezű” Nagy Imre ellen. Aki akkor Magyarország egyetlen reménysége volt. Borbándiék ezt a reménységet vették el tőlünk. Miért? Azért, hogy kenyéradó gazdáik tovább lobogtathassák a „véreskezű Szovjetunióról” szóló szövegeiket. És buzdították a sok műveletlen, tudatlan, megtévesztett magyart, akik az utcán lövöldöztek, hogy „ne alkudjanak meg”. Már kéznyújtásnyira van a szabadság. Közben a
felkelők „hősiessége” (én inkább úgy mondanám: felelőtlensége) miatt ártatlan polgárok haltak meg, mert a harckocsik ágyútüze nem tud különbséget tenni orvlövész és békés, esetleg kommunista polgár között. Tisztelettel kérdezem: ha nem alkuszunk meg, akkor mégis mit csináljunk? Akkor nyilván harcolni kell azok ellen, akik elnyomnak, „rabbá tesznek”. Esély? Ki törődött Münchenben azzal. Azért nincs igazad, mert: Nem voltunk mi gyerekek, volt felelősségünk is. Például a gyermekeink felnevelése. Aztán az a felelősség, hogy mindenki a saját helyén keresse és találja meg a létező legjobb lehetőségeket. Tapogassa ki a mozgásteret. Mert az nem igaz, hogy nem volt mozgástér. Ilyet csak a lusták és a tehetségtelenek vagy az örök ellenzékiek mondanak a saját alkalmatlanságukat mentegetendő. Mi ketten más körökben mozogtunk. Ebből adódik, hogy Te nem kerültél kapcsolatba olyan emberekkel, akik jól érezték magukat a Kádár-rendszerben, mert a történelemben először emberszámba vették őket. Te nem tudod, milyen – félállati – sorban élt kéthármmillió proletár a felszabadulás előtt. Azt hiszem, Te egy jómódú polgári család viszonyait, igényeit, gondolkodását és lehetőségeit – ami az igazságnak csak egy kis szelete volt – vetíted vissza egy egész nemzetre. A nagy többségnek a magyar valóság nem ilyen volt. A félreértések elkerülése végett említem: én pontosan fogalmaztam, amikor azt írtam, hogy sokan voltak – a régi elnyomottak, a szegények és leszármazottaik –, akik „ nem tartották megvalósíthatónak, vagy akár szükségesnek se a szovjet fennhatóság megszűnését”. Amit írtam, nem elszólás. Ami az én meggyőződésemet illeti, én megálltam ott, hogy „nem tartottuk megvalósíthatónak” a szovjet fennhatóság megszüntetését. Ha pedig nem megvalósítható, akkor félre kell tenni. Mivel szerintem nem volt megvalósítható, nem is elmélkedtem azon, hogy „szükséges-e” vagy nem a szovjet katonai jelenlét Magyarországon. Nyugat-Európában lehetett ilyesmiken elmélkedni, hogy önrendelkezés meg felelősségvállalás, önállóság meg szabadság. Magyarországon akkor ennek nem lett volna semmi értelme. A felelős beosztásba kerültek többsége, mi azon töprengtünk, hogy
egy megszállt országban hogyan bővítsük a gazdasági-politikai mozgásteret. Hogyan szolgáljuk a legjobban a hazánkat. (Nekünk is volt hazánk, ha nem is lobogtattuk percenként és úton-útfélen e szót.) És mivel a semminél is kevesebb esélye volt annak, hogy majd éppen Magyarország fogja kikergetni az oroszokat KeletEurópából, arra kellett vámunk, hogy a nemzetközi helyzet alakulása nyomán ez majd magától „megvalósul”. Erre 1989-ig kellett várni. Történelmi léptékkel mérve nyúlfarknyi idő. Aki annak idején józanul gondolkodott, fel kellett ismernie, hogy amit nem tudunk megváltoztatni, azt el kell tűmi. (Vagy el kell menni Svájcba. Gazdag, nyugodt, polgárosult ország, biztosan kevesebbet kell tűrni, mint nálunk.) Emlékeztetőül Wesselényi Miklósra hivatkozom, aki 1848 szeptemberében hiába írta: nem az a kérdés, van-e jogunk a szabadságra, hanem az, van-e erőnk e jognak fegyverrel érvényt szerezni. És válaszolt a saját kérdésére: „sajnálattal mondom, hogy nincs erőnk.” Amit írtam, nem csak „meggyőződés”. Bizonyíték is, hogy a könyv szerzője nem akar a magyar valóság elé tolakodni. Hajlandó észrevenni, meghallgatni és továbbadni mások véleményét, életérzését. Akkor is, ha esetleg vitatható. Igyekeztem mindig „leszállni” a jól szituált értelmiség – nem beszélve a régi uralkodó osztályokról és ezek leszár-mazottairól – nem mindig „magasztos” régióiból. Nem gondolom, hogy egy idézet perdöntő lehet, ám olvastam, hogy „A francia forradalom 200. évfordulóján sok baloldali francia történész a forradalmak sok vérbe kerülő következményeiről vitázott, és a békés evolúció nagy értékeit méltatta. Ideje lenne erről alaposan elgondolkodnunk. Tanuljunk a finnektől, akik meggazdagodtak a Szovjetunióval való együttműködésben, és korszerű tudásra építve megújították országuk gazdaságát, és ma a jólét mellett virágzik a finn kultúra. ” (Sándor, 2002, 239.) Csak támogatni tudom a finn példát. Tanuljunk a finnektől, hogyan kell alkalmazkodni. Ám van egy nem lényegtelen különbség: Finnországban soha nem volt nagybirtok. Magyarországon a nagybirtok, a rendi-feudális rendszer makacs jelenléte 1945-ig megbénított minden tár-sadalmi-gazdasági-kulturális reformot. És a
tájékozódás helyett alkalmazott érzelmi-sérelmi politika a Szovjetunióval való együttműködést is nagyon megnehezítette. Még azt sem írták-írtuk a javukra, hogy elítélték a trianoni békét. Tudom, hogy nem az irántunk érzett forró szeretetből, poltikai megfontolás vezette őket. Ám a végeredmény, ami számít. 21) Megvéded az Orbán-kormányt: „Amit az egész IX. fejezetben írsz, annak az Orbán-kormány érdemeinek/hibáinak analíziséhez -márpedig az objektivitás ezt követelné – semmi köze, egyszerűen csak szidod. ” Olyat kérsz számon tőlem, amire én nem vállalkoztam. Azt írtam a második rész bevezetőjében: „két évtized rosszkedvű szemelvényei” következnek. Nem feladatom egyik kormány, így az Orbán-kormány elemzése sem. Senkit nem szidok, Orbánt és a kormányát sem. Tényeket, összefüggéseket sorolok fel. Elemzek és bírálok. Te úgy látod, hogy szidom, „ 99 %-ban csak azért, mert nem tetszett neked, ahogyan a miniszterelnöksége előtti időkben viselkedett. ” Tévedsz. Felületesen olvasol, ha csak azt tudtad kiolvasni a könyvemből, hogy Orbán „nem tetszett” nekem. Az, hogy nekem vagy neked ki tetszik és ki nem, so-kadrangú kérdés. Magánügy. A Valóság XI. fejezetében bemutattam Orbán és társai személyes tulajdonságait, pártjuk átalakulását, „fejlődését”. írtam 2010 elején a Népszavának egy cikket. Ebben érvelve megírtam, hogy véleményem szerint Orbán, a Fidesz és a benne és tőle jobbra található indulathalmaz nem megoldás, hanem fenyegetés a magyar demokrácia számára. A cikk végén megkérdeztem: Biztos, hogy őket akarjátok? Megkaptam a választ: a szavazók 68 százaléka őket akarta, ami 78 százalékos többséget biztosít nekik a parlamentben. Ami a 2010-es választásokat követő egy év alatt történt, utólag igazolja jóslatomat. Befejezésül: Az első világháborút követő kor megítélésében nagyon nem értünk egyet. Mert ahogy Te látod és láttatod a dolgokat, az többségében téves, legenyhébb megfogalmazás szerint is egyoldalú. A történelmi tényeket nem ismered, amit ismersz, azt a nyugati polgári sajtóból szerezted. Aminek nem sok köze van ahhoz a történelemhez, amelyet én saját kutatásaim során megismertem. Te leragadtál ott,
hogy „a bolsevisták legázolták, eltiporták a magyar szabadságot és a magyar demokráciát”. Ennek ugyan nem sok értelme van, ám ezen lehet akár köny-nyekre fakadni, kezek ökölbe szorulnak. Otthon, a négy fal között. Ez az „eltiporták” kicsit avítt, és nem ezzel kell foglalkozni. Én például nem panaszkodom miatta, hanem megpróbálom megérteni és megmagyarázni a világot, amelyben mi magyarok is élünk. Meggyőzni, akit lehet, hogy egy ilyen félmaroknyi nép csak művelődéssel és óvatos együttműködéssel juthat előre. Elmondani, hogy csak a „hősök” és a hülyék mennek neki a „tankoknak”. Nekünk Mohács óta… mit Mohács óta, 1444, Várna óta nem adatott meg, hogy valamit, bármit erőből oldjunk meg. Meg kell érteni a következményeit annak, hogy háromnégymillió magyar csak 1945 után emelhette fel a fejét, államköltségen tanulhatott. Ez a feudális urai bűnéből következően félművelt, az elviselhetőnél jóval nagyobb részben tudatlan nép csak lassan veszi észre, hogy az indulataival nem jut sehová. Csak a tanulás, a higgadt mérlegelés, a józan ész, a fontolva haladás segíthet rajtunk. Kár, hogy ma sem a józan ész trónra emelése van napirenden. Új uraink jóvoltából éppen ellenkező irányban masírozunk. Ne másban, magunkban keressük a hibát. Levélváltásunk elején Te is elítélted a balsorsra mutogató nagy nemzeti önfelmentést. A végére meg – észre sem veszed – Te is a „balsorsra” mutogatsz. Csak az a különbség, hogy nálad a sok rossznak, ami bennünket ért, nem az „oláhok, rácok, tótok”, nem a franciák és Benes, hanem a Szovjetunió és a kommunisták az okai. És ami még nagyobb baj, mindezt mélyen hiszed is. Nem veszed észre, hogy a színdarab szövege ugyanaz, csak a szereposztás változott. Üdvözöl: Attila
Legendák rabjai Él egy nép a Kárpát-medencében. Ott él már évszázadok óta, zömmel a Duna-Tisza közén, a Tiszántúlon és a Dunántúlon. Ez utóbbi egykor Pannónia néven a Római Birodalom provinciája volt. Valahonnan Ázsiából, Szkítiából jött e nép, nem a saját jószántából. Erősebb, harciasabb népek szorították egyre csak nyugat felé. Az ősidőket idézi a Csodaszarvas története. Nemród (Nimród) fejedelemről és két fiáról, Hunorról és Magorról. (Mi annak idején így tanultuk.) A két név a mondák nyelvén azt sugallja, hogy a magyarok a hunok rokonai. Történt egyszer a Meotisz vidékén, hogy e két daliás levente és kísérete vadászat közben egy csodaszép szarvast üldöztek. „A magyar történelem mondákkal átszőtt regényes őskora is a Pontusz és a Meotisz vidékére vonzza inkább szívünket, a hol nemzetünk a történelem világa elé lép, […] A magyar történeti mondák Hunor és Magorja is itt üldözi a csoda-szarvast, a mely a Meotisz ingoványain át menekül előlök. ” (Szádeczky, 1898, 108.) A Csodaszarvast nem sikerült elejteniük, ám üldözés közben egy szépséges-szép szigetre kerültek, ahol egy csapat lány táncolt önfeledten. Mire észrevették a jövevényeket, azok már nyergükbe kaptak egy-egy szép leányt. Hunor és Magor természetesen a két legszebbet, és elvágtattak velük. Ahogy az a mondákban és a mesékben lenni szokott, a két gyönyörű leány első látásra szerelmes lett a két daliába, ahogy a többi lány is szerelmes lett a párjába, aki elragadta. Akkoriban nagy férfihiány lehetett azon a tájon. Elhangzott a tömeges holtomiglan-holtodiglan, s ők lettek a hunok és a magyarok ősei. Kedves mese a hunok és a magyarok közös eredetéről. Ám a tudomány nem támasztja alá a hun-magyar rokonságot. „Ma már szó sincs többé egyoldalúan hun, de egyoldalúan finnugor szemléletről sem. Tévedés lenne finnugor múltunk alapjait tagadni, hiszen nyelvünk az eleven bizonyság, […] De a történetíró, amikor kénytelen megállapítani, hogy eszmei hagyományainknak és társadalmi fejlődésünk motívumainak több közük van a hunokhoz, mint a finnugor népekhez, egyúttal azt is meg kell, hogy állapítsa: a
hunokkal sem lehet szó nyelvi-faji azonosságról. ” (Dümmerth, 1977, 29.) Vagy itt van „Emese álma”, az Árpádok eredetmondája. E szerint „ Emese álmot lát, a turulmadár megtermékenyíti s ágyékából ezüst folyam indul. ” Fia az álomra utalva az Álmos nevet kapta. Az ő fia, Árpád lesz a honfoglaló magyarok vezére. A legenda egyik legújabb változata szerint Árpád nem egyedül, hanem a „Szent turulmadár”-ral együtt vezette „Isten választott népét, a magyarságot Európa szívébe”. Szent Turulmadár? Isten választott népe? Mi jön még? Halkan kérdezem: ezt a madarat ki avatta szentté, míg nem figyeltünk oda? És hogyan lettünk „választott nép”? A honfoglalás utáni időkből is számtalan legendás történetet ismerünk. Botond vitézről, aki 958-ban buzogányával bezúzta Bizánc kapuját, a Porta Aureát, az Aranykaput. A legenda szerint a magyar had útját égő városok és falvak, menekülők százai szegélyezték. Akárcsak korábban a hunok, majd később a kalandozó magyarok nyugati portyázásai idején. A Szent Korona sem több, mint egy újabban nagy igyekezettel terjesztett legenda. Történt, hogy 1041-ben elűzték az előző királyt, az I. István által utódjául jelölt Orseolo Pétert, és Aba Sámuelt koronázták királlyá. Valószínűleg mindkettőjüket azzal a koronával koronázták meg, amelyet a pápa küldött I. Istvánnak. Péter Regensburgba menekült, és III. Henrik császártól kért segítséget. (Figyeljünk: I. István német zsoldosokkal verte le Koppányt, Orseolo Péter is a németekhez futott segítségért Aba Sámuel ellen.) Henrik benyomult Magyarországra. „A csata 1044-ben a Győr közelében fekvő Ménfőnél zajlott le. Aba vesztett, István koronája a császár zsákmányává lett a lándzsával együtt. A magyar krónika tapintatosan elhallgatja ezt az eseményt, s csak jó harminc évvel későbbről, egy 1074 őszén kelt pápai levélből értesülünk arról, hogy »a boldog emlékű Henrik császár Szent Péter tisztességéért megtámadva az országot (ti. Magyarországot), legyőzte királyát, győzelmet aratott, és a lándzsát és koronát Szent Péter testéhez (a Vatikánba) küldte el.«” (Benda-Fügedi, 1979, 12.) Annak nincs nyoma sehol, hogy mikor kaptuk vissza, vagy valamikor visszakaptuk volna a pápától István király koronáját.
A ma ismert és valamilyen rejtélyes meggondolásból a Magyar Köztársaság parlamentjének épületében kiállított korona jóval I. István halála, 1038 után készült. A szakértők többségének véleménye szerint valamikor 1172 és 1196 között, III. Béla korában két részből illesztették össze. A felső rész a „görög korona” (corona graeca), az alsó a latin korona (corona latina). A szakértők – gyakran egymásnak ellentmondó – véleménye alapján annyi biztosnak látszik: ez a korona nem lehetett I. (Szent) István koronája. Mindezt ésszerű gondolkodásra képes hívei is elismerik. Ám azzal érvelnek, nem az a lényeg, hogy a korona a maga tárgyi valóságában I. István koronája volt-e. A lényeg az, hogy a nép ebben higgyen. Elég ingatag alap egy olyan, sokak által nagy becsben tartott dogma, mint a Szent Korona-tan számára. Külön kérdés, hogy az I. Istvántól nyilvánvalóan független korona kitől-mi-től lett „szent”? Netán van valamilyen okirat a Vatikán irattárában a korona és a turul szentté avatásáról? A nép sok mindenben hisz, amit kicsi korától kezdve elég erőszakosan és kitartóan plántálnak a fejébe. A legendák és terjesztőik nagy szerencséjére mindig szép számmal vannak hiszékeny, tájékozatlan, félrevezethető emberek. I. (Szent) István halála után, 1051-ben I. András király vitéz katonája, a magyar legendáriumban Búvár Kund néven ismert Zothmund Pozsonynál megfúrta a támadó német hajókat. A hajók elsüllyedtek, a német hadak eltakarodtak, a város megmenekült. Ez a Zothmund neve után valószínűleg morva vagy német lehetett. Ha nem egy legendáról lenne szó, megkérdezném, hogy lett Búvár Zothmundból Búvár Kund? A Kund magyarabb, jobban illett-hangzott a magyar dicsőséghez? Későbbi korból ismert a Szent Lászlóról szóló legendás történet, aki egy pogány kun vitéz legyőzésével megmentett egy szép magyar leányt. Vagy az igazságos Mátyás királyról szóló legenda, aki időnként álruhában kiment a nép közé, hogy meghallgassa panaszaikat. így lehetett igazságos. Büszke, szívet melengető történetek. Mesék. Nem bántanak senkit. Századok múltán, a nemzeti érzés felerősödésével együtt másfajta, nem nagyon hasznos legendák is születtek, ám ezek még nem osztották meg a magyarságot. Kisfaludy Károly 1824-ben írta Mohács című versét a tragikus kimenetelű csatáról, ahol állítólag a
„nemzeti nagyiét” hullt a sírba. E korral függ össze a máig élő legenda a „keresztény Európáról”, amelyet mi magyarok „vérünk hullásával védelmeztünk a pogány töröktől”. A történelem rideg valósága szerint azonban nem a kereszténységet védtük a pogányoktól (minő csalódás), hanem „esküdt ellenségeinket”, a Habsburgokat az I. Ferenc francia király által 1526-ban életre hívott Cognac-i Liga ellen. Melyben a franciák mellett Milánó, Firenze és a pápa is az Oszmán Birodalom, a „pogány” törökök szövetségese volt. íme, a világ már századokkal előbb sem volt egyszerű, és uraink már akkor sem tudtak eligazodni benne. Az anyja révén félig horvát származású Rákóczi Ferenc korából is van legendánk. 1703-ban kibocsátott manifesztuma e szavakkal kezdődik: „Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera ” – Fölszakadnak a nemes magyar nemzet sebei. A sebek leginkább a „nemes magyar nemzet”, vagyis a birtokosok, a főnemesség sebei voltak, a mintegy kilencven százaléknyi jobbágynép sebeiről sem a manifesztum-ban, sem a legendákban nem esett szó. Nekik egyébként is mindegy volt, hogy magyar vagy német, esetleg román, szerb vagy tót foldesúr birtokán kínlódnak. Valószínűleg hazafias érzelmeik hiányára vezethető vissza, hogy sebeik nem illettek a „nemes magyar nemzet” legendáriumába. Lépjünk tovább legendáink „történelmében”. Évente megünnepeljük az 1848-as forradalom évforulóját. Ma is emlékszem az iskolai ünnepségekre, a lelkes beszédekre. A századik évfordulóra még verset is írtam a gimnázium lapjába: „Negyvennyolc szelleme / Hit, s erős akarat, / Minden akadályon át / Diadalt arat.” Veretes sorok. Mit mondjak, tizenkilenc éves se voltam, az irodalmi önképzőkör diákelnöke, taIán megbocsátható. Ám ha jobban megnézzük, nagy nemzeti ünnepünk, 1848. március 15-e sem áll valami szilárdan a lábán. Máig ünnepeljük a forradalmat, ami a történelem szikár tényei szerint nem, csupán romantikus lelkekben létezett. „Március 15-e jórészt a mi képzeletünk szüleménye. A tények helyett szívesebben mítoszokra építő magyarságtudaté. Amelyet ez esetben inkább hiedelemvilágnak kellene nevezni: forradalmastul, »Tizenkét pontostul« és Nemzeti dalostul (amit Petőfi nemcsak a »Felsőházban«, […] de a Nemzeti Múzeum lépcsőjén sem szavalt
el. ” (Debreczeni, 2007) E mondatokat a legu-jabbkori felvilágosodás reményében külön köszönöm a történelemtanár Debreczeni Józsefnek. Oszlassuk együtt a ködöt. Az ünnepelt napon, 1848. március 15-én nem volt forradalom Pesten, még kevésbé Budán. A budai polgár a pesti rendzavarok ellen szervezkedett, fegyverkezett. Nem döntötték meg a hatalmat. „ Ez itt egyáltalán nem is lett volna lehetséges: Pesten valójában nem lehetett forradalmat csinálni. A régi rend és a hatalom meghódítandó bástyái nem itt voltak: az országgyűlés több mint 150, az uralkodó jó 200 kilométerre székelt innen, Pozsonyban, illetve Bécsben. ” (Debreczeni, 2007) E korba tartozik Világos mezeje, ahol Görgey letette a fegyvert. És ez alapozta meg az árulás legendáját, miszerint Görgey tábornok „a hazának gyáván hóhérjává lön”. Mert – úgymond – „ha Görgey mesterkélt árulással nem lép közbe, megtörjük a fél világ erejét is győzhetlenül ”. Görgey árulásának legendáját Kossuth apánk kürtölte világgá, hogy az eseményekért viselt felelősségét leplezze, menekülésének szégyenéről elterelje a figyelmet. A sikeres menekülés után, Viddinből már ilyen rózsaszínű volt ez a büszke magyar világ. A meggyőződés, hogy „ megtörjük a fél világ erejét”, jól a nyakunkra ült, máig nem tudtunk szabadulni tőle. Néhány évtized múltán újabb, már kifejezetten kártékony, a nemzetet máig megosztó legendák születtek. Először jött a „Kárpátmedence megbonthatatlan földrajzi és etnikai egységéről” terjesztett legenda. Apponyi a párizsi béketárgyalások zárórendezvényén is előadta. Mérsékelt sikert aratott. A földrajzi egységet még csak el tudták volna viselni. Ám nem volt szerencsés etnikai egységről beszélni egy olyan országban, ahol a kisebbségben lévő magyarság mellett további hét nemzetiség – horvát, német, román, rutén, szerb, szlovák, szlovén -élt, lakott. Majd 1920 után jött a Trianon-hazugság. Ebből a Horthy-korszak szorgos kurzus-történészei és termékeny udvari írói – „hazafias”, irredenta kezek és tollak – rövid idő alatt felépítették és útjára bocsátották a Trianon-legendát. A balsorstépte nép legendáját. Miszerint oláhok, rácok, tótok az álnok franciák segítségével „elrabolták Nagy-Magyarország, az ezeréves magyar haza kétharmad részét”. Azóta e téveszme töretlenül, szívósan
uralkodik egy jobb sorsra érdemes népen. Makacsabbul tartja magát, mint a Csodaszarvas története. Rossz, nagyon rossz cserét csináltunk. A Csodaszarvas legendája egy kedves mese, Trianonról pedig félművelt emberek, felelőtlen „nemzeti” politikusok lelkeket mérgező, a Kárpát-medence népeit újból egymás ellen uszító soviniszta hazugságokat terjesztenek. És azt akarják, hogy évente legalább egyszer e gyászos napra emlékezzünk. Először is vannak, akiket nem kell törvénnyel emlékeztetni, nap mint nap erre emlékeznek. Hetente, havonta világgá kürtölik. Ebből élnek. Másodszor vannak, akiknek ez ugyanolyan hétköznap marad, mint a többi. Mire akarnak emlékeztetni e nappal? Arra, hogy eleink híján voltak a józan gondolkodás képességének? Netán arra, hogy vakon rohantunk a vesztünkbe? A magyar felsőbbrendűség legendájától máig nem tudtunk megszabadulni. A szovjet megszállás éveit részben a felszín alá szorítva, időnként, kicsit átalakított szöveggel, búvópatakként élte túl. Sajnos átvészelte. Lengyelekkel, „tótokkal” és „oláhokkal” szemben felsőbbrendűségünk boldog öntudatában, a keleti németeket némi kisebbségi érzéssel nézve, ám a mellünket verve, a, jugókkal” kapcsolatban alig palástolt irigységgel vegyülve. Ennyit arról, hogy milyen sikeres volt a Kádár-rendszer sokat panaszolt elnyomása. Szép kis elnyomás volt az, ahol ilyen buta, mérgezett „eszmék” zavartalanul tovább éltek, virultak. A rendszerváltás után a Trianon-legenda, az ezeréves magyar haza mítosza új hátszelet kapott. Új bátorságot, új teret nyert, évről évre erőszakosabban van jelen a közbeszédben. Hazug meséivel mérgezi a magyarság, főleg a fiatalok lelkét, aláássa, megingatja enélkül is hézagos történelmi ismereteinket. A legenda arról bölcsen hallgatott, máig hallgat, hogy a sokat emlegetett ezer évnek van némi szépséghibája: hiányzik belőle, valahol elkallódott néhány évszázad. Arról nem is beszélve, hogy a Trianont megelőző utolsó két-háromszáz évben mi magyarok kisebbségben voltunk ebben a büszkén ezerévesnek és magyarnak hirdetett hazában. Népünk máig nem hajlandó tudomásul venni, hogy Nagy-Magyarországon 1910-ben nagy jóindulattal számolva is csak 47,6, szigorúbban
mérve 40-45 százalék, az 1920-ban elcsatolt területeken csak mintegy 25 százaléknyi magyar élt. E 25 százalékot főként a Csallóköz és a Székelyföld magyarjai jelentették. A helyzet nem máról holnapra, évszázadok alatt alakult így. Már a honfoglaláskor sem üres országba jöttek a magyar törzsek. Már amennyire tiszta magyar törzsekről volt szó, volt ott besenyő, kabar, kazár és székely meg nem tudom, még milyen más töredéknépek, akik a vándorlás során a magyarokhoz csapódtak. Korabeli források tanúsága szerint már a honfoglalás előtt éltek itt különböző népek, köztük keresztény hitű szlávok is. A 9. századból származó írások tesznek először említést „a Duna másik oldalán fekvő Nitrawa (Nyitva) helységről, ahol 828 táján Adalrám salzburgi érsek pannóniai útja során templomot szentelt fel. ” (Szarka, 1993, 17.) Nitrawa a szláv többségű Nagy-Morávia egyik jelentős települése volt. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy voltak-maradtak lakatlan területek: „ a betelepülő törzsek már csak számuknál fogva sem szállták meg az ország egész területét; egymás között hatalmas, szabad sávokat hagytak egyrészt határul, […] másrészt bölcsen mintegy tartalékul, mert elképzelték, hogy szaporodni fognak. ” (Illyés, 2003, 68-74.) I. István okosan érvelt a többnyelvű, többnemzetiségű ország előnyei mellett. Árpád-házi királyaink németeket telepítettek, részben, határvédelmi céllal Bizánc ellen Dél-Erdélybe, részben Észak-Magyarországra, a lakatlan területek benépesítésére. Későbbi korokban a török elől menekülő szerbek települtek Dél-Magyarországra. Végül a román beszivárgás, majd a másfél száz éves török uralom okozta magyar emberveszteség alakította azt a helyzetet, amivel a 18. század végén, a 19. század elején szembesültünk. Rontotta esélyeinket, hogy a nemzeti öntudat térnyerését egyoldalúan, csak magunkra vonatkoztatva fedeztük fel. Hozzánk hasonlóan nemzetiségeink körében is a nemzeti érzéstől hevült tanult emberek képviselték, terjesztették, ébresztgették népük nemzeti öntudatát. Eleink nem vették észre, hogy hét nemzetiségünk nemzeti öntudata a miénkkel együtt szökött szárba. A kortársak – olyan nevek, mint Széchenyi István („frigyeket kell kötni a nemzetiségekkel, mert nekik is mosolygott a nemzetiség angyala ”),
Teleki László („ bőkezűen kell bánni a nemzetiségeknek adandó jogokkal”), majd később Eötvös József („ azon ellentét, mely most a magyar nyelv ellen létezik, a magyar állam, a haza egysége elleni ellentétté változnék által ”) – figyelmeztetéseit semmibe véve a rendi hatalom a nemzetiségiek törekvéseiről egyszerűen nem vett tudomást. A nemzeti emlékezet felfrissítése érdekében említem, hogy korábban az úri-rendi Magyarország 70-90%-os nemzetiségi többségű vármegyéknek még azt sem engedte meg, hogy helyi ügyeiben (oktatás, közigazgatás, jogszolgáltatás) a nép a saját nyelvét használhassa. A nemzetiségiek önrendelkezési jogának még az említésétől is idegesek lettek az urak Pozsonyban vagy Pesten, az országgyűlésben. Manapság pedig vannak, akik egy mindössze tízszázaléknyi magyar nemzetiség jogai miatt csapnak nemzetközi lármát. Panaszkodhatunk ma már, tisztelt „nemzeti” érzelmű Hölgyeim és Uraim, akkor kellett volna egyezkedni a nemzetiségeinkkel, amikor még volt, lett volna erre lehetőségünk. Ma lényegtelen, mellékes körülménynek tűnik, vagy meg sem említjük, hogy a korabeli – „liberá-lis”-nak nevezett – magyar hatalom elemi emberi jogaitól fosztotta meg az országában élő kisebbségeket. Olyan jogtól, mint például az általános és egyenlő, titkos választójog, amelyet Ausztria a saját cseh, lengyel, ukrán, szlovén, olasz, szerb, horvát és román nemzetiségeinél 1907ben elismert és törvényben biztosított. Még abban az évben öszszeült az új törvény szerint megválasztott parlament. A császári Ausztriánál is maradibb Magyar Királyságban a magyar felsőbbrendűség legendájára támaszkodó elnyomás élt tovább. Előítéleteink sűrű dzsungelében tovább haladva egy skót utazóval találkozunk. A „Seton-Watson”-legenda kedvenc bűnbak a „nemzetikonzervatív” történetírásban. Az önmagában megdöbbentő, hogy nálunk Magyarországon a „pragmatikus-technokrata” történetírás mellett működik egy, a történelem tényeit a legendákkal lazán összemosó, kifejezetten nemzeti-konzervatív fogyasztásra szánt „történetírás” is. Oda jutottunk ebben a „nagyszerű” demokráciában, hogy az „igaz magyarok”, a „nemzetiek” számára külön történelem készül. (Örülhetünk, ha nem tiltják be a nekik nem tetsző nézeteket. Egy barátom mondta: ne adj nekik ötleteket.) A magyar
felsőbbrendűség legendájának hívei napjainkban azt akarják velünk elhitetni, hogy nem a Kárpát-medence perifériáin kialakult nemzetiségi többség vezetett Trianonhoz. Nem az okozta NagyMagyarország területe több mint kétharmadának elvesztését, hogy az elcsatolt területek túlnyomó többségén főként szlovák, rutén, román, szerb, horvát, német, vend népek éltek. A „nemzeti” legendák hívei és ápolói szerint nem az volt bajaink okozója, hogy e nemzetiségeket nem tekintettük velünk egyenrangú emberek közösségének. Nem az szította a magyarsággal szemben ellenséges érzelmeket, hogy „frigyek kötése” helyett erőszakos eszközökkel beolvasztásukra törekedtünk. Ez mind „kriptokommunista” propaganda. Marxista téveszme. Tanultabb „nemzetiek” inkább e tudományos jelzőt használják. (Szó szerint idéztem nem nagyon okos „nemzeti” magyar véleményeket a világ távoli pontjairól.) Szerintük a katasztrófát az okozta, hogy egy skót mindezt közhírré tette. Nemzetközi „közhírré tétetik”. A „SetonWatson”-legenda szerint ez a „magyargyülölő skót” volt minden bajunk okozója. Mondják, ő kürtölte tele a világot, hogy a magyarok elnyomják a nemzetiségeiket. Ő hangolta a nagyhatalmak befolyásos elitjét a magyarok ellen. A „nemzeti konzervatív” történelem szerint ő a fő oka annak, hogy „a magyarságot gyűlölő nagyhatalmi önkény megcsonkította Nagy-Ma-gyarországot, e csodálatos földrajzi és etnikai egységet”. Mondják, hogy ez a skót, ha nem is okozta, de Benes aknamunkája mellett nagyban hozzájárult Trianonhoz. Halkan kérdezem: Miért? A nemzetiségiek elnyomása talán nem volt igaz? Vagy csak az a baj, hogy ezt valaki elmondta? Alig hihető, hogy egyetlen ember a fél világot befolyásolni tudta. Joggal merül fel a kérdés: és mi? Mi miért nem léptünk fel a „hazug vádakkal” szemben? Azért, mert a skót igazat írt és mondott. Mert nem voltak érveink. És sajnos nemcsak ő, más nemzetbeli újságírók is írtak a magyarországi nemzetiségek elnyomásáról, kellően kiszínezve sanyarú sorsukat. Az igazat írták. A korabeli magyar uralkodó elit ismerte a rólunk terjesztett „vádakat”. Időben fel kellett volna ébredniük a magyar felsőbbrendűség álmából. A nyelvhasználatot engedélyezni, sőt ösztönözni kellett volna. Az
önkormányzati jog elismerésével és fokozatos kiterjesztésével hangosan hirdetni, bizonyítani a világban a magyar hatalom jó szándékát. Nemzetiségi lakosai számára vonzóvá tenni a Magyar Királyságot. Lehet, hogy -amint Tisza István joggal félte – a nyelvhasználatból önrendelkezés, az önrendelkezésből a nemzetiségi területek elszakadása következett volna. Lehet. Ám ha mindez bekövetkezik, csak a nemzetiségi többségű területeket vesztettük volna el. A Trianonban elcsatolt 3,3 milliónyi magyar töredéke került volna idegen uralom alá. (A rend kedvéért írom: a győztesek „békekonferenciája” nem Versailles-ban, nem a NagyTrianon-palotában, hanem Párizsban, a Quai d’Orsay-n, a francia külügyminisztérium dísztermében zajlott. írásaimban Trianon és Versailles az 1920-as békediktátum jelképe, amit mindenki ismer. Ahogy a „Szent Mihály útját” is, ahova, mint Adytól tudjuk, beszökött az ősz. A „Quai d’Orsay”-t, az Orsay rakpartot csak nagyon kevesen, főként a szakemberek ismerik.) Az ország sorsáról döntő magyar főrendek korlátáit, az előrelátás hiányát, a korabeli ésszerű tanácsok (időrendben haladva Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Teleki László, Eötvös József, Louis Eisenmann, Jászi Oszkár, Kós Károly) lebecsülését nem lehet átlépni, sem félretolni. Nem lehet meg nem történtté tenni azzal, hogy a „balsors” plusz külhoni rosszakaróink, sőt ellenségeink hada az oka mindennek. Ebből csak népbutító legenda lesz, ahonnan a 21. században csak tévutak, sőt soviniszta zsákutcák nyílnak. Ha valaki azt gondolná, hogy mindezzel elvoltunk a második világháborúig, téved. A korabeli romantikus képeken szereplő mellbe szúrt magyar delnő mellé bűnbak is kellett. Ki volt kéznél e szerepre? Mindenekelőtt Károlyi Mihály, aki „nemzetikonzervatívjaink” vádjai szerint „felelőtlenül elvesztegette a hazát”. E kilencvenéves legenda konok, félművelt szerelmeseit cseppet sem zavarja, hogy Károlyi Mihály miniszterelnöksége első napján, 1918. november 1-jén Nagy-Magyar-ország már sem jogilag, sem gyakorlatilag nem létezett. Nem volt mit megmenteni. (Részleteket e kötet Károlyi Mihály igazsága című fejezetében talál a Kedves Olvasó.) Értelemszerűen a Károlyit követő Tanácsköztársaság sem lehetett felelős Trianonért. Sőt. Ők katonai akcióval is kísérleteztek,
ám hamar beleütköztek az antant ultimátumába és a román királyi hadseregbe. Károlyi Mihály és Kun Béla elmenekültek az országból, ki maradt itthon? A magyar zsidóság. Az ország szorgalmas és tehetséges polgárai, a dzsentrivilág kellemetlen versenytársai. Kitalálták és hirdették előbb az „ezeréves hazát eláruló zsidó”, a „nemzet vérét szívó zsidó” gonosz mítoszát, majd a „zsidóságot védő zsidótörvények” önfelmentő legendáját. Eleinte még lehetett magyarázni, mellébeszélni, később véres, szégyenletes valóság lett belőle. Auschwitz-Birkenau, Bor és Dachau, Kamenyec-Podolszkij, Maut-hausen, Sobibor és az ukrajnai aknamező nem legenda. A múlt század negyvenes éveinek, a rendi Magyarország és a magyar középosztály erkölcsi csődjének szégyenteljes bizonyítékai. És a lejtőn nem volt megállás. A zsidótörvények után törvényszerűen jött a „Kassát bombázó orosz repülők” és a „ránk támadó bolsevisták” legendája. Több mint érthető, hogy ebbe a legendáriumba a szovjet kormány, Molotov szovjet külügyi népbiztos üzenete, mely semlegességet javasolt a magyar kormánynak, nem fért bele. Valóságos párbeszéd 2010-ből, a magyarországi magyar közvélemény történelmi tudatának – jobban mondva: tudatlanságának – hű tükre: – Milyen jogon szólnak bele az oroszok abba, hogy Budapesten mi történik a Szabadság téri szovjet emlékművel? Miért nem maradtak otthon? Ha nem támadnak ránk, nem haltak volna meg a katonáik Budapest ostrománál. – Rosszul tudja, nem ők támadtak ránk, mi támadtuk meg őket. A sok ezer elesett magyar katona sírján, a Don partján is van emlékmű. Mindkettő emlékeztető egy véres háborúra. – Ez nem igaz, ez kérem kommunista hazugság. A „beszélgetés” itt véget ért. Amikor elkezdenek kommunistázni, megszűnik a civilizált beszéd lehetősége. A közvélemény túlnyomó része nem tudja, aki tudja, jobbnak látja elhallgatni, hogy a szovjet kormány barátságos üzenetét elsikkasztva (forrás Horthy Miklós emlékiratai), hadüzenet nélkül mi támadtunk rá a Szovjetunióra. Figyelmen kívül hagyva a történelemből, így XII. Károly svéd király (Poltava, 1709), és Bonaparte Napóleon (Borogyi-no, 1812) katasztrófába fulladt
oroszországi vállalkozásaiból adódó tanulságokat. Arra a nagyhatalomra támadtunk rá botor módon, melynek elődjével, a cárok Oroszországával kapcsolatban 1849-ben és az első világháborúban nekünk is kifejezetten kedvezőtlen tapasztalataink voltak. Ebben az összefüggésben ki kell emelnem, hogy a magát utólag angolbarátnak valló magyar elit Nagy-Britannia szövetségesét, egy velünk szemben békés szándékát hangoztató nagyhatalmat támadott meg. Bizonyíték a józan ítélőképesség fájdalmas hiányára. Aki tudja, hogy mi támadtunk, a máig élő korabeli legendát ismételgeti: – A magyar hadsereg szabadította fel az ukrán népet a „bolsevisták uralma” alól. Az valahogy kimaradt a magyar legendáriumból, hogy az ukránok nem kértek ebből a felszabadításból, és ezt erőteljes partizánháborúval kifejezésre is juttatták. (Következmény: „vagy lövünk, vagy eszünk, vagy a lovak esznek” – foglalta össze az én Don-kanyarban állomásozó édesapám, hogy nézett ki az utánpótlás 1942 november-decemberében, a fronton. Ami nem legenda volt, hanem maga a vészterhes, tragikus valóság.) Konokul sulykolták az „ismét harcol a magyar, az önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta”, a Donnál „önvédekező hős honvédeink” hazug legendáját. Az orosz háború alkalmából új életre kelt az „Európát védtük” több száz éves, buta mítosza. Csak a huszadik században nem a „pogány törököket”, hanem az „istentelen bolsevistákat” kellett (kellett volna) feltartóztatnunk. Azt máig a feledés jótékony homálya fedi, a történelemtanárok az iskolában nem tanítják, a történészek nem nagyon emlegetik (őszinte tisztelet a kivételeknek), hogy Európa nagyobbik fele a „bolsevisták” szövetségeseként ellenünk harcolt, vagy a németek által megszállt ország volt. Mindegy, amiről nem beszélünk, az nincs – gondolták fenn a Várban és a vezérkarnál is. Ahol az éleselméjűség sajnos nem tartozott az erények közé. Olyan elképesztő – „véleményének álcázott – legendák terjednek e hazában, hogy mit akarnak „ezek” (mármint az oroszok) tőlünk? „A mi hadseregünk semmi kárt nem okozott Ukrajnában.” Ijesztő az a zagyvaság, ami, mint a buzgár,
időközönként a legkülönbözőbb helyeken és változatban a felszínre tör. Itthon vagy a tengeren túl, félrevezetett, tájékozatlan magyarok, származás és családi hagyomány okán eleve konzervatív vagy szélsőségesen jobboldali családok leszármazottai köréből. Ukrajnában a magyar megszálló erőknél szolgáló magyar tiszt, egy századparancsnok mesélte 1942 karácsonyán, amikor itthon volt szabadságon: „Ami ott történik, az szörnyű, és súlyos következményei lesznek ránk is (Veress Géza történész emlékirataiból. Kézirat.) A háború után a „nagy magyar” legendárium ’56 legendáival folytatódott. E szerint 1956-ban a „soha nem látott egységben felkelt nép forradalmát és szabadságharcát” megint a „ruszkik” verték le. Az senkit nem zavar, hogy „a nép” nem kelt fel, velem együtt otthon ült, és nem nagy örömmel nézte a zűrzavart. Máig mint magától értetődő dolgot emlegetik: „’56 forradalma”. Ezzel a legendával sem néztünk soha szembe. Nincs elfogadható válasz arra, hogy ’56 mennyiben volt forradalom. Kinek a forradalma volt, és meddig volt vállalható? Egyébként több mint jellemző: a mi felsőbbrendü magyar öntudatunk táplálása mindig valami nagy, valami világraszóló teljesítményt követelt. Mi „a keresztény Európát” védtük, hol az oszmán töröktől, hol a bolsevista oroszoktól, 1956-ban mi „rengettük meg a szovjet birodalmat”, és hasonlók. Mi – saját felsőbbrendűségünktől elvakítva – hol Krisztus keresztje, hol a nagyszerű szocialista jövő megváltását várva, hol Kelet-Európa éltanulójának szerepében tetszelegve mindig a horizontra emelt büszke tekintettel meneteltünk. Nem csoda, nem is balszerencse, inkább törvényszerűnek mondanám, hogy a lábunk elé kerülő ki-sebbnagyobb kövekben rendre orra buktunk. Ez a huszadik században kétszer is több százezer áldozattal járt. Az ország szerencséje, hogy 1956-ban két-háromezer áldozattal megúsztuk. Ám a történelem megint adott egy lehetőséget. Jött 1990, „a ruszkik” kimentek, végre felszabadultunk. Szabadok lettünk-vagyunk, mint a madár. Jött és máig velünk él a rendszerváltás legendája. Egyidejűleg nagy bajba kerültünk, mert innentől kezdve nem volt kire mutogatni. „Nemzeti konzervatívjaink” ezt a kérdést is „megoldották”: 1990 óta az „igaz magyarok” a „kommunistákat”
(együgyűbb változatában a „komcsikat”) és az „idegenszerűeket” (napjaink Magyarországán ez lett a „zsidó” kódolt változata, amit a magyar konzervatív és radikális jobboldal szalonképesnek gondol) szidalmazzák. A rendszerváltó demokratikus „nemzeti-konzervatív” hatalom is egy mítoszra, a ragyogó jövőt ígérő „szociális piacgazdaság” legendájára, az eljövendő nagyszerű, szabad jövő mítoszára támaszkodott. Eredmény: szinte egyik napról a másikra százezrek maradtak munka, megélhetés nélkül. Szociális, vagy nem, a piacgazdaság már csak ilyen. Ám azt az „apró kényelmetlenséget”, hogy a felső néhány tízezer szabadsága, szabad gazdagodása azt jelenti, hogy „lent” százezreket „megszabadítanak” a munkahelyüktől, megélhetésük alapjától - a szabad választások előtt nem kötötték a nép orrára. Viharsebesen ismét hárommillió koldus országában találtuk magunkat. Mindez nem legenda, inkább sajnálatosnak, sőt szégyennek mondanám. Nem csoda, hogy népünk nagyobbik fele semmit nem érzett a „szabadság mámorából”. E mámor a rendszerváltás haszonélvezőinek kiváltsága maradt. Az alkotmánybíró Bihari Mihály mondta egy interjúban: – Sajnos az átmenet a lehető legnagyobb veszteséggel történt, gondolok itt a kárpótlásra, az erőltetett privatizációra, a piacgazdaság fe-tisizálására. Munkahelyek tömege szűnt meg hónapok alatt, ekkor jött létre a tömeges munkanélküliség, melynek nagyságáról csak becsléseink vannak. Senki nem volt felkészülve arra, hogyan kell kezelni egy negyven évig fennállt kötelező teljes foglalkoztatás és „ munkakényszer’’ után ezt a jelenséget. (Bihari, 2010) Döbbenetes beismerés. Kedves Nép! „Sajnos az átmenet a lehető legnagyobb veszteséggel történt”. Bizony sajnos. És ezzel valaki, valamikor, valahol elszámolt? Netán bocsánatot kért a nemzettől, valahogy így, hogy „elnézést kérünk, alkalmatlanok voltunk a történelmi feladatra”. Ahogy azt az idősebb Bush és külügyi államtitkára, Baker pontosan látták. Csak Palmer nagykövet nem látta, ő azon buzgólko-dott, hogy az ellenzék kezébe kerüljön a hatalom. Nálunk mindenre van a balfogásainkat magyarázó, mindenkit felmentő „tudományos” magyarázat. „Senki nem volt
felkészülve” - mondja nekünk az alkotmánybíró. Pozsgay Imre egykori fegyverhordozója, aki meghatározó szerepet játszott az emlékezetes alkotmánysértő népszavazás átengedésében. Amit mond, felületes általánosítás. Az, hogy ő nem volt felkészülve, nem jelenti azt, hogy „senki” nem tudta, mit kellene csinálni. Miért és hogyan került 1990-ben felkészületlen emberek, műkedvelők kezébe a kormányzati hatalom és felelősség? E bájos felkészületlenség következményeként rövid két-három év alatt másfél-kétmillió honfitársunk kiszorult a munka világából, és ma milliók nyomorognak. Van ilyen. Ma már azt mondják nekünk: ez volt a szabadság ára. Ez először is nem igaz, másodszor pedig miért nem előre mondták? Az első szabad választás kampányrendezvényein, liberálisok és „nemzeti konzervatívok” kulisszahasogató, fellengzős beszédeiben erre kellett volna figyelmeztetni az istenadta népet. Aki akkor mást mondott, azonnal lekommunistázták. Százezrek szabadságáért, jólétéért milliók nyomorával fizettek a rendszerváltás „nagyszerű” hősei. Az új urak. Nem kellene mellébeszélni. Nem csak felkészületlenség, mohóság és poltikai vakság volt. A mély butaság mellett zsigeri utálat a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsával és a Szovjetunióval szemben. Azokkal szemben, akik magyar százezrek megélhetését biztosították, és biztosíthatták volna az 1990-et követő időkben is. Ám mindkettő a „kommunistákra” emlékeztette az új urakat, és nem sokat törődtek a magyar nép egyszerű millióival. Akiknek a nevében elmondták fellengzős szónoklataikat, akiket félrevezettek és akik megválaszották őket. Ma egymillió jóléte, sőt mesés gazdagsága áll szemben hárommillió nyomorával és a másik hárommillióval, akik még egyik napról a másikra küszködve, vergődve valahogy megélnek. Szabadságunkat, aminek akár örülhetnénk is, örülnünk kellene, nem mi vívtuk ki. Bush amerikai elnök és Gorbacsov szovjet pártfőtitkár máltai egyezsége nyomán az ölünkbe hullt. Utólag ismerjük el a két igazi „rendszerváltó” érdemeit. Erre a rendszerváltásra büszke a magyar elit. Utólag azok a legbüszkébbek, a legerőszakosabbak, akiknek annak idején semmi közük nem volt a változásokhoz. Érti ezt valaki?
A szabadságunk a farkasok szabadsága lett: „ Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk! ” Petőfi Sándor: A farkasok dala (1847) Ez bizonyára egy nagyszerű költemény. Mára a „fázunk és éhezünk”, továbbá a „részünk minden nyomor” hiánytalanul megvalósult. A szabadságból azonban nem mindenkinek jut, és egyre kevesebb van belőle. Akinek e hazában nincs munkája, aki nyomorog, aki nem tud rendesen fűteni, mert még a létminimum alatti nyugdíjából is elvettek, annak mindegy, hogy ki a miniszterelnök, és melyik párt nyúl bele a közösbe. Amit a szabadság nyújtani tud, nem jut el hozzá, az egyszerű, a kirekesztett, a három-négymillió nyomorgó emberhez.
MÚLT ÉS ÖNTUDAT A Kárpát-medence kihívása: A közös jövő. Minden rendes népnek van múltja és jelene. A szerencsésebbeknek, a jobbaknak jövője is. Gondolnánk, ám nem így van. Létezik olyan nép is, amely máig nem tudott nemzetté válni, mert egyszerűen nincs múltja. Ez persze így butaság, olyan nincs, hogy valakinek, különösen egy népnek ne lenne múltja. Múltja mindenkinek van, legfeljebb – mint asszonykorában a megesett lány – nem dicsekszik vele. Nem ritka, amikor egy „megesett” nép igyekszik takargatni, magyarázni, szétbeszélni a múltján esett foltokat. Nem hajlandó szembenézni a múltjával. Nem képes elfogadni, megbékélni vele. Helyette legendákat ápol, mítoszokat terjeszt. (Üdítő és biztató kivétel Európában Németország, ahol keményen és következetesen leszámoltak a múlt tévútjaival, a hibákkal és a bűnökkel.) Múltjával mindenki azt tesz, amit akar. Egyet nem tehet: nem tudja eltörölni. (A jogfosztott milliókban már a tizenkilencedik század végén volt ilyen szándék: „A múltat végképp eltörölni, Rabszolgahad, indulj velünk!” – énekelték az Intemacionálét. Ám ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, nem
értenénk: nem általában a múlt, hanem a jogfosztottság „eltörléséről” volt-van szó.) A legendákat, mítoszokat is csak ideig-óráig lehet fenntartani. Jöhet egy irigy szomszéd, és – ahogy mondani szokták – kitálal. (Nem, nem ők. Nem az egykori kisantant országairól, egy általános jelenségről beszélek.) Mondhatnánk, mondjuk is: csúnya dolog az irigység meg a bosszúvágy is, ám tudjuk, van ilyen, és nemcsak a filmekben. A mi népünk -jobban mondva csak egy része, amely, nem tudni milyen alapon kinevezte magát a magyar nemzetnek – rosszul tűri, ha valaki emlékezteti eleink száz-kétszáztöbb száz év előtti ballépéseire, tévedéseire, sőt bűneire, amit hitük szerint már régen sikerült az emlékezet legmélyebb bugyrába örökre elhantolni. Erre jön valaki, most éppen egy kóbor betűvető, aki rossz hírt hoz. Aki tükröt tart eléjük. És amit a tükörben látnak, megtépázza, kikezdi nemzeti öntudatukat, nemzeti büszkeségüket. Megingatja a hitüket, nemzeti, sőt egyéni létük értelmét. Megkérdőjelezi, bizonytalanná teszi a legendák homokján felépített, túltengő nemzeti öntudatukat, mítoszokra támaszkodó nemzeti büszkeségüket. A századokon át napjainkig dédelgetett magyar felsőbbrendűség makacs mítoszát. Az öntudat fontos dolog, sem az egyén, sem a nemzet nem lehet meg nélküle. Ám ahogy az életmentő gyógyszer is ártalmas, ha túladagolják, az sem jó, ha az öntudat nem ismer mértéket. Ha egymásra utalt emberek, népek nem ismerik fel, hogy senki öntudata nem sértheti szomszédjai hasonló érzéseit, akkor nem ismerik az emberi együttélés legfontosabb alapszabályait: a megértést, az alkalmazkodást, a tapintatot. Senkinek, ám elsősorban a Kárpátmedencében élő magyarságnak nem használ, ha nemzeti öntudata az évszázadok óta vele együtt élő népek, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és szlovének lenézésében, ócsárlásában éli ki magát. Nem okos dolog provokálni a szomszéd népeket. Nem a körülöttünk élő népek tehetnek róla, hogy 1920-ban Párizsban a győztesek mit döntöttek rólunk. Ná-lunk-náluk erősebb érdekek, nagyobb hatalmak, ügyesebb politikusok keverték a kártyát. Saját évszázados mulasztásaink, hibáink, gőgünk megkönnyítették a győztesek dolgát. Ám időközben változott a helyzet: egy európai közösség tagjai lettünk. Biztos vagyok benne,
hogy az értelmes, a közös jövő útja az együttműködés. Sem egy nyelvtörvény, sem az üres, szimbolikus térben bemutatott szoboravatások, szigorú tekintetek, tiltakozások, keménykedő, buta szavak, hidas szembenézések nem visznek sehova. Olyanok, mint egy igazi zsákutca. Ahol még visz-szafordulni is nehéz lesz. Pedig előbb-utóbb vissza kell fordulni. Aki ezt előbb felismeri, előnybe kerül. A szlovák nyelvtörvény, majd később a kettős állampolgárság körül kialakult feszültségben a magyar politikai elit – párthovatartozástól függetlenül – ésszerűtlenül, időnként nevetségesen viselkedett. Azt meg már egyenesen szánalmas volt látni, ahogy liberálisok és szocialisták kezdtek üresen kongó, amúgy tökéletesen értelmetlen kijelentéseikkel a magyar „nemzetiek” soviniszta szónoklatai nyomában loholni.
Nem vezet sehova, ha nemzeti öntudatunk az „ezeréves”, „történelmi” Nagy-Magyarországra épül. Van rosszabb is. Jászi Oszkártól tudjuk: „egy lelkes magyar tudós »bebizonyította«, hogy Adám, az első ember magyar volt”. (Jászi, 1982, 353.). A hagyomány, a legenda legyűri a józan ész parancsát, ilyen lelkes magyarok ma is élnek közöttünk. Mondhatnám: jó, de ettől nem lesz több a nemzeti jövedelem, nem lesz tájékozottabb, képzettebb, okosabb a magyar nép. Sőt. Mint Ádám népe több fejlesztési pénzt sem kapunk az Uniótól. A „nemzeti összetartozás” fontos, ám a trianoni békeszerződés aláírásának emléknapja nem alkalmas arra, hogy ezt erősítse. Okosabb lenne legendák -mint március 15 – vagy nemzeti katasztrófák – mint június 4, október 6 – helyett a déli harangszóval együtt a nándorfehérvári diadalra emlékezni. A kettő összekapcsolásának sincs történelmi alapja, ám ha valami nagyszerűt keresünk keserves múltunkban, Nándorfehérvár jobb választás lenne. Biztos vagyok benne, hogy velem együtt civilizált honfitársaink is meg vannak győződve róla, hogy nem a legendák, még csak nem is a „dicső múlt”, hanem a „kiművelt emberfő”, a szorgos, gondos, jól végzett munka, ami felemel, előrevisz egy nemzetet. A sok százezer egyéni teljesítmény nap mint nap a munkahelyen – ez az öntudat igazi alapja, erre lehet büszke az egyén és a közösség is. Gyorsan hozzáteszem: lehetne, ha lenne munkája. Ha a rendszerváltással az új, „nagyszerű, szabad” rendszer nem vette volna el a megélhetését. Emberi tartása anyagi, erkölcsi és lelki alapjait. Nagyjából a tizenkilencedik század eleje, a nemzeti érzés előtérbe kerülése óta folyik ezen a tájon a „ki az ősibb nemzet” licitje. Nem vigasztal, hogy a történelem romantikus túlzásaitól más népek sem voltak mentesek. Más népeknek is voltak „táltosai”, hosszú lenne itt valamennyit elsorolni. Déli szomszédunknál például „ Vük Stefanovic Karadzic szerb nyelvész, a nagyszerb gondolat első apostola, aki ezt a felfogást szembeállította Gaj nagyhorvát elképzelésével, »történeti« kutatások alapján megállapította, hogy a szerb »a földgolyó legnagyobb népe« volt, hogy kultúrája ötezer éves, és magában foglalja az egész világtörténelmet – Jézus apostolai is szerbek voltak. ” (Jászi, 1982, 353.) Őskutatás helyett
jobb lenne angolul, németül, oroszul, kínaiul tanulni. Félve mondom: esetleg románul, szerbül és szlovákul. Ebből kijöhet valami. Sumér ősökkel viszont éppúgy nem megyünk semmire, mint a finnugor vagy a hun gyökereinkkel. Nem az őseinken kellene vitatkozni, nem bizonyítható, nem is cáfolható elméletekkel előhozakodni. Azzal kellene foglalkozni, hogyan lehet élhető országot teremteni a Kárpát-medence közepén élő tízmilliónak, benne az elszegényedett, lecsúszott, nyomorgó három-négymillió magyarnak.
„Magyar, oláh, szláv bánat” Leltár az Ember szenvedéséről Régtől fogva tudjuk, hogy nincs, azt is tudjuk (már aki tudja), hogy kellene egy ilyen „leltár”, mely emléket állít a Kárpátok övezte egykori Nagy-Magyarország és a benne élő népek szenvedésének. Leltár a magyar-oláh-szláv bánatról. Ebben nyilván nem lehet több millió ember sorsával elszámolni, ám a legfontosabb, a legjellemzőbb, a kirívó eseményekről – mintegy jelzésszerűen be lehet számolni. Segítené közös múltunk józan felmérését, az eligazodást, a megbékélést. E valóban különleges földrajzi egységben századokon át együtt éltünk urak és jobbágyok, hatalmasok és elnyomottak. Kevés öröm, sok szenvedés jutott osztályrészül. Horvát, magyar, német, román, rutén, szerb, szlovák és szlovén – együtt vészeltük át az évszázadokat. Volt, mikor együtt harcoltunk elnyomóink ellen, majd egymásba marva, testvérharcban véreztünk, fogytunk. Volt, amikor a Magyar Királyságban, volt, hogy török vagy osztrák hódoltságban, végül egy kis ország magyarjaként vérezve, egymás és mindenki ellen vívtuk keserű, reménytelen, oktalan harcainkat. A leltárért keveset tettünk. Tisztelet a kivételes embereknek, a szellem környezetvédőinek. íróknak, filozófusoknak, újságíróknak és történészeknek, filmrendezőknek, papoknak, háziasszonyoknak és politikusoknak. Valamennyi felelősséggel élő honfitársunknak. Mindenkinek, akik tettek és tesznek valamit a tisztább gondolatokért. Az élhetőbb életért, a Kárpát-medencében élő népek békéjéért, összefogásáért. Sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk, ám nem tudunk egymásról, így ma még nem vagyunk elegen. Ember emberre, magyar magyarra és románra, szlovákra, szerbre gyanakszik. És viszont, a környező népek, egykori honfitársaink sem bíznak bennünk, magyarokban. Gyűlölködés is van bőven. Lassan ott tartunk, mint száz évvel ezelőtt. Sokat beszéltünk erről korábban is, ám mindenki a saját fájdalmát, a saját szenvedését, családja kálváriáját emlegette. Önmagukban igaz, ám párhuzamos szenvedéstörténetek születtek-születnek. Egyszer erről is beszélni kell. Úgy, hogy a fő mondanivaló a nép
szenvedése legyen. Beszéljünk erről végre egyszer úgy, hogy nemzeti hovatartozástól, vagyontól, társadalmi helyzettől, foglalkozástól, vallástól, politikai meggyőződéstől függetlenül az Ember szenvedéseit, a Kárpát-medence népeinek fájdalmát, pusztulását vesszük számba. Biztos vagyok benne, hogy sok félreértés, fájdalom, ellenérzés, sőt gyűlölet származott és származik ma is abból, hogy hiányzott egy ilyen minden szempontból semleges szembenézés. Ahol mindegy, hogy magyar, román, szlovák vagy szerb, arisztokrata vagy zsellér, gazdag vagy szegény, hívő vagy materialista, római katolikus, protestáns vagy zsidó, mindenki emberként szenvedett a történelem – gonosz emberek, katonák és páncélos szörnyek, fagy és légibombák – kegyetlenségeitől. Mindenki szenvedését el kell ismernünk, mindenkivel, valamennyi emberrel, minden élettel el kell számolnunk. Tudom és vallom, hogy nem jó a sebeket újra meg újra elvakami. Amikor a magyar múltról beszélek, nem ez a szándékom. Meggyőződésem, ha higgadtan, tárgyszerűen beszélünk a múltról, azzal emléket állítunk az 1848-49-ben ártatlanul meggyilkolt magyar, román és szerb polgároknak. Segítjük végleg begyógyulni 19011914 nemzetiségi mozgalmai, az 1907-es csernovai sortűz, a nagybirtokon jog, remény és jövő nélkül tengődő pórnép, az 1918— 1919-es forradalmak és az ellenforradalom sebeit. Enyhítjük a Trianon okozta fájdalmat. Segítjük a megbékélést a második világháború és a holokauszt fájdalmas-szégyenletes emlékével. Az önkény sújtotta ötvenes évek, a többszörösen szerencsétlen 1956, a Kádár Jánosról elnevezett korszak és a rendszer-váltás sebeit is gyógyítani kell. A huszadik század háborúk, forradalmak, ellenforradalom, jogtalanság, igazságtalanság, gyűlölet és népirtás korszaka volt. Vér, erőszak szennyezte évszázad. Fájdalmasan hosszú a szenvedések listája. Ám a borzalmak nem hozták közelebb a magyart a másik magyarhoz. Ahelyett, hogy a bajban összekapaszkodtak volna, a háború, a szegénység a széthúzást gyűlöletté változtatta. Mindez ma már történelem, örökre beleégett, ám nem egyformán „égett bele” az emlékezetünkbe.
A megosztottság évszázados, régi kór. Most már csak a kórokozót kellene megtalálni. Nem felesleges fáradozás ez, mert amíg nem vesz-szük számba a magyar népet napjainkig fertőző vírustvírusokat, tehetetlenek vagyunk. Valahogy úgy, mint a huszadik század, vagy akár csak az elmúlt húsz év jószerivel valamennyi közírója és politikusa. Valamennyi politikai erő és oldal. Nézzünk szembe a megosztottság kórokozóival. Nehéz lesz, de nem lehet megúszni, és nem szabad feladni. Mert enélkül nem lesz élhető jövő a Kárpát-medencében.
KOPPÁNYTÓL TRIANONIG A nagy kérdés, mikor, hol, mivel kezdjük a Kárpát-medencében élő népek, a magyarság és a hét nemzetiség: horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok, szlovének szenvedéstörténetét. Akár természetesnek is vehetjük, hogy a nagy többség a saját megpróbáltatásaival kezdené a történelmet. Legszívesebben a saját népe, családja szenvedéseit emelné történelemmé. Nemzetiségeink a magyaroktól kapott hántást, megalázást, az „oláh”, „tót”, „rác” kisebbségként Nagy-Magyarországon elszenvedett elnyomást, a sérelmeiket emlegetik. A magyarság Trianont, az Erdélyben, a Délvidéken és a Felvidéken maradt szülőföldet, a családot siratja. A vagonban töltött nyomorúságos hóna-pokat-éveket panaszolja. Az elcsatolt magyarok egykori nemzetiségeink sovinisztáitól szenvednek. A múlt század harmincas éveinek nyomorgó proletárjai a szenvedést, a megaláztatást emlegetik, amiben a nagybirtokon vagy az üzemben, az intézőtől vagy a művezetőtől, a csendőrtől és a rendőrtől része volt. Aztán jönnek sorban a magyar fajvédelem megaláztatásai, a háború iszonyú szenvedései, a német megszállás, a fajüldözés sok százezer áldozata. Később a szovjet megszállás és az ötvenes évek kárvallottjait, üldözöttéit, az ’56-os harcok és a megtorlás áldozatait, a puhuló diktatúra okozta sérelmeket kell leltárba vennünk. A sort a rendszerváltás vesztesei zárják, nekik is van panaszolni valójuk, róluk sem kellene megfeledkezni. Az erőszakosan sulykolt, hazug „történelemmel” ellentétben az egyszerű népnek a rendszerváltás sem volt „üdvtörténet”.
Az időrend a legelfogulatlanabb módszer. Kezdjük az elején. A megosztottság, a szembenállás már I. István korában tetten érhető. Akkor az „egyedül üdvözítő” vallás, a korszerű, európai életforma nevében mészároltak le ezreket. Testvérharcban, német segítséggel. Koppány a születési elsőbbség jogán lépett fel az ősi hagyományok védelmében. Ne kerülgessük, jogtalanságtól, önkénytől szenvedett. Mondják, hogy e jogtalanság az ország érdekében történt. Ez akár még igaz is lehet, csak az a baj, hogy a történelem logikája szerint a győztes mindig az ország érdekében cselekszik. Más megfogalmazásban: a történelmet mindig a győztesek írják. A győztes soha nem mondja, nem is engedi beírni a történelemről szóló írásokba, könyvekbe, hogy a legyilkoltak vagyona vagy a hatalom kellett. Mindig lehet találni két-három fennkölt mondatot a legnagyobb hazugság, gazemberség, gyilkos indulat fedezésére is. Koppány igazát keresve senki nem fogyasztotta a papírt meg a tintát. Ma is csak kevesen veszik a fáradságot, hogy Koppány és hívei mártíromságának, szenvedésének józan tárgyilagossággal hangot adjanak. Igazuk volt, vagy sem – szenvedtek ők is. Vagy itt van Vazul herceg, aki István király utódjaként szóba jöhetett, ezért fülébe forró ólmot öntöttek és megvakíttatták. Fiait száműzték. Elbukott a dinasztikus harcban, és iszonyú szenvedéssel bűnhődött. A „nemzeti” történetírás buzgósága a „Szent királyt”, I. Istvánt mentegeti, szerintük minden felelősség a bajor Gizellát és a velencei Orseolo Pétert terheli. Érthető, hisz idegenek voltak. Sőt „idegenszívű-ek”. Nehezen hihető, hogy I. István minderről semmit nem tudott. Ha igaz lenne, nagyon naiv, sőt alkalmatlan királynak kellene őt gondolnunk, pedig nem volt sem naiv, sem alkalmatlan. Folytassuk Endre herceggel, aki Kijevbe menekült, nehogy Vazul sorsára jusson. Nem elég szenvedés, hogy majd saját testvére, Béla herceg lázadása öli meg? Folytassuk a Flunyadiakkal, a Garai nemzetség régi vetélytársa-ival, sőt ellenségeivel. Hunyadi Lászlóval, akit Garai nádor kivégeztetett? Ám akkor Ciliéi Ulrikot is említenünk kell, akit viszont Nándorfehérvárott László hívei tisztázatlan körülmények között levágtak. „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály” – énekli a kórus. Ciliéi valóban cselszövő, vagy
csak útban volt? Mint ember, nem szenvedett? Vagy Mátyás, aki „Prága városában” raboskodott? És az anya, Szilágy Erzsébet szenvedése, fájdalma, aggodalma a fiáért? Királyok és főnemesek mellett ne feledkezzünk meg a földet művelő pómépről, Dózsa György őseiről és unokáiról. Az apák szenvedése előzménye volt az 1514-es parasztfelkelésnek, liaik és unokáik pedig az elbukott felkelés következményeit viselték, a bosszú ostora rajtuk csattant. Majd később az országon is, de ez csak később derült ki. (Átok ül rajtunk? Nálunk mindig, minden később, utólag derül ki?) „A XV-XVI. század fordulóján Magyarország legalább három és fél milliónyi lakosságának mintegy 90%-a jobbágyi sorban élt. A jobbágyparasztság tehát a magyar társadalom messze legnépesebb osztályát alkotta. (Mellette szinte elenyésző a polgárság és nemesség aránya: 2,5; itt. 4,5%.)” (Barta-Fekete Nagy, 1973, 44.) A birtokon dolgozók századokon át jobbágyok, cselédek voltak. A magyar király alattvalói, függetlenül attól, hogy magyarul, románul vagy tótul beszéltek. Az időben legrégibb szenvedésről a rabszolga, az elnyomott, kizsákmányolt jobbágy, a gazdasági cseléd, a nincstelen, nyomorgó szegényparaszt és családja panaszai szólnak. El lehet képzelni, milyen nyomorúságos, embertelen körülmények között éltek, ha egy hazánkban járt francia utazó 1502ben arról írt, hogy a földesurak „ baromnak nézik a jobbágyot, és úgy is bánnak vele Mit tehetett ez ellen az elnyomott, kizsákmányolt agrárproletár? A 16. század végén Gianmichele Bruto olasz tudós így írt rólunk: „ Vannak teljesen vagyontalan mezőgazdasági munkások is, akikkel a földesúr […] embertelenül bánik. Az alsóbb néposztálybeli embereket a hatalmasabbak rabszolga gyanánt tartják […] elmondani is nehéz, minő hatalmaskodás, minő kemény sarcoltatás van a szegény népen […] olyan alávaló dolguk van, mint az árverésen rabszolgául eladott hadifoglyoknak. ” (Nemeskürty, 1975, 70.) A jobbágyot „baromnak nézik”, „embertelenül bánnak vele”, „rabszolga gyanánt tartják”. Ilyen körülmények között a fennmaradásához szükséges keveset is alig tudta megkeresni. Dézsma és kilenced sújtotta őket, a robot ingyenmunkájától
szenvedtek. Mély, kilátástalan nyomorban éltek, és az sem volt, aki panaszaikat meghallgassa, mert bírájuk is a földesúr volt. A kényrekedvre kiszolgáltatott, megalázott, megerőszakolt jobbágylányok és asszonyok jajkiáltásait ugyan ki hallotta meg, könnyeit ki vette észre? Ha meghallotta, ha észrevette, ki jegyezte fel? Aki kútba ölte magát, mert nem bírta elviselni a szégyent, az anyján kívül elsiratta valaki? E kilátástalan élet, a már-már elviselhetetlen szenvedés ellen a 15. században Budai Nagy Antal magyar és román parasztjaijobbágyai lázadtak. A lázadást nagy egyetértésben a magyarszékely-szász rendi hatalom fegyverrel verte le, és kegyetlenül megtorolta. (Már itt felsejlik, hogy a lázadások kezdetben nem nemzeti-nemzetiségi ütközések miatt, hanem osztályellentétből ott robbantak ki, ahol a földesúri elnyomás túlment az elviselhető határon.) A 16. század elején újabb parasztfelkelés tört ki. A Bakócz Tamás kereszteseiből Dózsa György felkelőivé lett tízezrek földbirtokos nemesi családokat mészároltak le. „A cseri barát mennydörgő hangja száll […] a tömeg fölött. Mi a végső igazság? Hogy minden ember egyenlő. Krisztus is ezt vallja, és aki nem azt vallja, mint Krisztus, az bűnös. Azt el kell pusztítani. ” (Nemeskürty, 1975, 83-84.) A korabeli ferences szerzeteseket a szürke kámzsájukról nevezték „cseri barát”-nak (a szláv nyelvben cseri, seri szürkét jelent). Nem okos dolog Marx Károlyt és a marxizmust kidobni a szemétbe. A fbldesúr és a jobbágy egymástól elkülönülve, ellentétes érdekű osztályként létezett. Marx megállapította a földbirtokos és a jobbágy érdekeinek kölönbözőségét, érdekeik ellentétét, és társadalmi osztályok ellentétének nevezte. Lehet szemet hunyni felette, lehet úgy tenni, mintha nem létezne kibékíthetetlen ellentét közöttük. Évszázadokon át, egészen 1945-ig minden rendi hatalom így tett. Ám hiába tagadták, az ellentét létezett, és időnként véres felkelésekben, összecsapásokban jelentkezett. „Nézzétek azt a vénembert ott. Azért szökött úttalan utakon, hogy hírt hozzon fiának: otthon korbáccsal verik az asszonyát, amiért a férje a keresztesekhez állt” - folytatja a cseri barát.
„Lehet, hogy a földesúrnak eszébe sem jutott, mi lesz erőszakosságának következménye. [ …] Valóban nem tartotta embernek a jobbágyot, ha megszökött az igavonó hím, kalickába kell zárni a nőstényét, hátha annak sírására hazajön. Hát hazajött. De azt sok kegyetlen földesúr nem élte túl. ” (Nemeskürty, 1975, 88-89.) Azt azért hozzáfűzném, ha a családfő vagy a jószágigazgatója kegyetlen is volt a jobbágyaival, a családja, az asszonya vagy a lányai mit tehettek róla. Mégis meggyalázták és elképzelhetetlen kínok között meggyilkolták őket is. Ezek a nemesi családok is ártatlanul szenvedtek. A düh, a bosszú nem válogat és nem mérlegel. Lesznek, akik legyintenek: közhely. Igaz, ám nem teheti semmissé a nevében és jegyében elkövetett aljasságokat. A történet végét ismerjük. Szapolyai Temesvárnál leverte Dózsa paraszthadát, a kegyetlen megtorlás során újabb ezrek pusztultak. Megroppant az ország védelmi képessége. Molnár Erik írta: „…ha a parasztság Magyarországot csak valamennyire is a saját hazájának érezhette volna, az a paraszthadsereg, amely erejét Nándorfehérvárnál egyszer már megmutatta, az ország védelmére újból felsorakozott volna. – Mohácsnál így már csak a bárák mutathatták meg, hogy az ország megvédésére teljesen képtelenek. ” (Molnár, 1949, 366.) Elekes Lajos hasonlóképpen látja a Mohács előtti évtizedet: „A vereség, a megtorlás megtörte a parasztság erejét. A földesúri bosszú azt az erőt törte meg, amely egykor, 1456-ban végső veszélytől mentette meg az országot. A török ellen fegyverkező paraszthad megsemmisült. […] a vezetők, végtelen elvakultságukban […] biztosak voltak saját hatalmukban, szövetségeseik bizonytalan támogatásában. Megnyílt az út a mohácsi csatamező felé. ” (Elekes, 1964, 289.) íme a „balsors” sújtó keze, prózában elbeszélve. A 16. század elején, még a mohácsi csata előtt többek között Nagy-szombati Márton, a velencei Francesco Massaro és az olasz Antonio Giovanni Burgio figyelmeztetett az önzés táplálta nemesi széthúzás veszélyeire. Ilyen előzmények után, jócskán megfogyatkozva érkeztünk Mohács mezejére. Ahol az alkalmatlanság véres következményeként II.
Lajos király, Tömöri érsek, a táborba szállt főrendek és több mint húszezer katona veszett oda, akiket a török túlerő elpusztított. Ahol a király és a főrendek valóban csak azt bizonyították, hogy a hősi halálra képesek, ám az ország megvédésére nem. Nem enyhíti, inkább növeli a fájdalmunkat, hogy vesztüket jelentős részben uralkodójuk tapasztalatlansága, fiatal korából eredő meggondolatlansága okozta. A több mint háromszáz éves, részben oszmán-török, részben Habs-burg-megszállás alatt mennyit szenvedett a magyarság? És a vele élő nemzetiségiek? Gyakran megfeledkezünk róla, hogy nemcsak a magyar szenvedett ezen a tájon, együtt szenvedtek a vele élő nemzetiségiek is. A másfél száz éves török hatalom a jobbágyságot is megtizedelte. II. József császár, a reformer Habsburg, zömmel magyar földesuraik ellenében megkísérelt segíteni rajtuk, ám törvényeit elszabotálták, majd vissza is vonta őket. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás többet ártott, mint használt. A jogilag felszabadított jobbágy földet nem kapott, a falusi nincstelenek számát gyarapította. A földet követelő elégedetlenséget a magyar kormány karhatalma verte le. A vezetőket kivégezték. „Az agrárnépesség fele úgy élte meg a jobbágyfelszabadítás pillanatát, hogy már az utolsó talpalatnyi föld is kicsúszott a lába alól. Ezek a jogi egyenlőség kétes vigaszán, jó esetben a házhelyen kívül semmit sem kaptak. A falvakban felszaporodtak a termelőeszközöktől „ megszabadított” proletárok, de a szabad munkaerő felhalmozódásával párhuzamosan nem halmozódott fel a társadalom másik pólusán a tőke, nem nyílt számukra munkalehetőség. […] Ha most újra leszögezzük, hogy az áprilisi felszabadítás történelmi vívmány, azonnal hozzátehetjük: részeredmény, mert a társadalom alapkérdése ugyanaz maradt, ami volt: a földkérdés. ” (Várady, 1976, 93.) Nem magyarokról és nemzetiségiekről, jobbágyokról és földesurakról szól ez a sok évszázados történet. Amikor a földművelő nép sanyarú sorsáról, szenvedéséről beszélünk, mindegy, hogy magyar vagy román, rutén vagy szlovák volt a jobbágy, a zsellér, a gazdasági cseléd. A szenvedés, a fájdalom nem
etnikumhoz, az emberhez kötődött, kötődik. Okozója is „nemzetközi”: a földbirtokos. A római katolikus egyház és a magyar, román, szerb, tót nemesember. Az 1848-as szabadságharc nem csupa nagyszerű diadal. Ezrek pusztultak el a csatatereken. És mintha ez nem lett volna elég, békésnek látszó városokban, falvakban magyarok és nemzetiségiek estek egymásnak, egymást gyilkolták. Mihálcfalván 1848. május 12én a magyar karhatalom sortüze tizenkét román paraszt életét oltotta ki. Zalatnán 1848. október 24-én a város magyar lakossága megegyezett a románokkal, hogy a magyar nemzetőrség leteszi a fegyvert, és a magyarok szabadon elvonulhatnak a városból. A kivonuló, fegyvertelen magyarokat Ompolygyűrü határában a románok tőrbe csalták és lemészárolták. Több mint hatszáz magyar, férfiak, nők, öregek és gyerekek estek áldozatául a vérengzésnek. Megjegyezném, hogy ebben az esetben a román lakosságnál nem csak a nemzetiségi ellentét, a módosabb magyar családok kirablásának lehetősége is csábíthatott. Mondják, hogy a hírvágy elválaszthatatlan az embertől, vannak, akik ölni is képesek azért, hogy más vagyonát megszerezzék. Beszéljünk Nagyenyedről is, ahol 1849. január 8-a és 17-e között román felkelők kirabolták, a szó szoros értelmében elpusztították a várost. Mintegy nyolcszáz embert, zömmel magyarokat lemészároltak. A gyilkos őrjöngésnek asszonyok és férfiak, öregek és gyerekek estek áldozatául. Válogatás nélkül. A végén, 1849-ben az osztrák bosszú áldozatait kellett számba vennünk. És újra ott kísért a családok, az ártatlan hozzátartozók szenvedése: a megtorlás áldozataiért és a családjukért imádkoztunk. Ha pedig azt kérdezzük, mire volt jó az egész, nincs értelmes válasz. Csak a balsorsot emlegetjük. Azt azért jegyezzük meg, hogy Wesselényi Miklós világosan látta és 1848 őszén megírta, mi lesz a vége. Senkit nem érdekelt. A szabadságharc leverésével Magyarország sokkal rosszabb helyzetbe került, mint két évvel korábban. Két évtizedbe került, mire a bizalom úgy-ahogy helyreállt. A föld népének a kiegyezés sem hozott semmit. A Habsburg-ház és a magyar főrendek kiegyezése nem is hozhatott, az a történet nem a jobbágyokról szólt. A pómép jogilag-formailag ugyan nem volt
már jobbágy, ám földje nem volt, s ez ugyanúgy korlátozta, mint korábban a röghöz kötöttség. A földkérdés, az évszázadokon át hol lappangó, hol felszínre törő feszültség a jobbágyok felszabadításával nem oldódott meg. Ki tudja, mi volt és mikor történt a csemovai tragédia? A Liptó vármegyei Rózsahegy (Rozemberok) közelében, Csemova (Cemova) faluban 1907. október 27-én, a falu híres szülötte, Andrej Hlinka evangélikus lelkész mellett tüntető szlovák lakosok közül 15 ember életét oltotta ki a csendőrség sortüze. (Egyik-másik honfitársunk azzal érvel: a csendőrök soraiban szlovákok is voltak. És? Ez menti a sortüzet? A gyilkolást? A csendőrség a magyar kormány karhatalma volt. Az áldozatok vére a magyar kormány, sőt a magyarság fejére hullt.) Az esemény – amellyel a korabeli nemzetközi sajtó elítélően foglalkozott -elég széles körben bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyarok elnyomják, sőt gyilkolják a nemzetiségieket, és Magyarország, a magyarok elleni hangulatkeltésre adott alkalmat. Ki döntheti el, hol, kivel, mikor kezdődött a szenvedés? „A királyság ezer éven át megóvta a magyarságot” – mondják napjainkban ravasz-együgyű lelkek, bár ennek köze sincs a történelem tényeihez. A királyság sem a 16., sem a 20. században, sem 1526-ban, sem 1541-ben, sem 1918-ban nem tudta megóvni a magyarságot. Napjaink „nemzeti keresztényei”, a Szent Korona-tan hívei között sokan gondolják, hogy minden bajunk 1918-ban kezdődött, addig minden a legnagyobb rendben volt. Az egyházi és a világi elit magaslatairól nézve vagy tájékozatlan úri szalonokból biztosan így nézett ki ez az ország. Ha eltekintünk a nyomorgó, kiszolgáltatott gazdasági cselédségtől, a zsellérektől, a városi és falusi proletárseregtől. Bár az nem igaz, hogy rájuk nem gondolt a hatalom: ott volt a csendőrség, hogy a szegénységet féken tartsa. Na persze, volt két forradalom: gyűlöletük és fájdalmuk örök tárgya, hivatkozási alapja. Hozzá Tisza István méltatlan vége, akit 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom első napján kóbor katonák gyilkoltak meg. Hajói meggondoljuk, „ex lex”, törvényen kívüli állapotban volt az ország, ez azonban az oktalanul elkezdett és törvényszerűen elbukott háború egyenes következménye volt.
Wekerle már nem, Károlyi még nem volt miniszterelnök. Tisza – kormánya élén – az országra nézve rossz, sőt végzetes döntéseket hozott, ám ez nem jogalap, ürügynek is gyenge ahhoz, hogy meggyilkolják. Kétség nem fér hozzá, hogy Tisza is a vak indulat, a fékevesztett terror ártatlan áldozata volt. Beszéljünk a vörös- és a fehérterror okozta szenvedésről, a proletárdiktatúra és a különítményesek 1919-1920-as ártatlan áldozatairól. A számháborút nem részletezem, mert a vörös- és a fehérterrorra – az adatot közreadó politikai elkötelezettségétől függően – jelentősen eltérő adatokat ismerünk. Mivel lényegesen tovább tartott, valószínűleg azoknak van igazuk, akik szerint a fehérterror lényegesen több áldozattal járt. Végül is teljesen mindegy, ki gyilkolt öttel vagy ötszázzal többet vagy kevesebbet. Csupán jelzésképpen említek néhány nevet: emlékezzünk Hollán Sándorra és fiára, ifjú Hollán Sándor államtitkárra, akiket 1919-ben vörös terroristák lőttek agyon a Lánchídon. Emlékezzünk Bacsó Bélára és Somogyi Bélára, a Népszava két tragikus sorsú újságírójára, akiket fehér terroristák, az Ostenburg-különít-mény három tisztje gyilkolt meg 1920 februárjában. Mind az öten -Tisza István, a két Hollán, Bacsó Béla és Somogyi Béla –, és a soksok névtelen, mind az esztelen, vak gyűlölet, a vörös- és a fehérterror ártatlan áldozatai voltak. A nem elhanyagolható különbség az, hogy a két Hollán gyilkosai tettükért életükkel fizettek, a Népszava két újságírójának gyilkosai, a különítményes tisztek Horthy jóvoltából megúszták. Beszéljünk arról is, hogy a családok min mentek keresztül. Az asszony, akinek a szeme láttára lőtték agyon a férjét. A család, ahol hiába várták haza a férjet, az apát. A mai huszonévesek tudják egyáltalán, hogy kik voltak és mi történt velük? Annak idején sem Szamuely, sem Horthy nem vállalta a gyilkosságokat. Olvasom, hogy Szamuely Tibor csak túszok szedésére adott parancsot, a Lenin-fiúk egy csoportja – személyes bosszútól vezérelve – mégis meggyilkolta a két Hollánt. Horthy Miklós meg mosta kezeit: ő csak azt mondta: csináljanak már valamit ezzel a két kellemetlen újságíróval. Azt nem mondta, hogy öljék meg őket. Túlbuzgó tisztek félreértették a szavait. Hosszan
lehetne beszélni a különítményesek gyilkosságairól, az áldozatok és családjuk szenvedéséről is. Ide kívánkozik az őszirózsás forradalom miniszterelnöke, Károlyi Mihály emlékirataiból néhány sor: „Kezdettől fogva elleneztem a diktatúra kíméletlen módszereit és a háború megindítását, de nem csatlakoztam azokhoz, akik a kommün bukása után hazugságokat terjesztetlek Kun Béla terrorizmusáról és kegyetlenségéről. Az igazság az, hogy azokhoz a rendszerekhez képest, amelyeket Magyarország és Európa a későbbi években megismert, a magyar kommün holmi szelíd előjáték volt csupán. […] A magyar proletárdiktatúra akkor terméketlen kísérlet volt, amelynek létrejöttéért nagyrészt az antantot terheli a felelősség, és amelyet humanitárius emberbarátok, szentimentális hazafiak, marxista teoretikusok egy csoportja hajtott végre, mint ez minden forradalomban lenni szokott, olyan kétes figurákkal együtt, akik személyes érvényesülésre és magánjellegű bosszúra törekedtek. ’’ (Károlyi, 1977, 224-225.) Károlyi Mihály véleménye a kor egy kiemelkedően tisztességes politikusának üzenete egy felbolydult korból. Mondják, akkor ilyen volt a történelem ezen a tájon. Vagyis megint a balsors volt a felelős. Én inkább azt mondanám, a rendi Magyarország csődje, az összeomlás hozta ránk mindazt, ami történt. A magyar felsőbbrendűség gőgje, az előrelátás, a gondos, felelős számítás hiánya vezetett ide. Ahogy Tisza István jóval a háború kitörése előtt előre látta, hogy mi következik, ám csak félszívvel és keveset tett ellene. Pedig minden rendelkezésére álló eszközzel (akkor már ismert volt a lemondás) meg kellett volna akadályoznia a magyar háborút.
TRIANON UTÁN … Kezdjük a szenvedések történetét 1920-ban? Amikor valóban „feltárultak a nemzet sebei”? Ennek is voltak-vannak hívei, ám senki ne mondja, hogy váratlanul érte az országot, ami történt. Előző két könyvemben idéztem Széchenyi István 1835-ben és 1842-ben született írásaiból. Teleki László 1849-ben Kossuthnak írt leveléből. Idéztem Eötvös József 1865-ben a nemzetiségi kérdésről írt
tanulmányából. Mindhárom, de különösen Eötvös előrevetítette a trianoni katasztrófát. Döbbenetes volt számomra, mennyire előre láttak mindent. Ha egy osztály - a főrendekről beszélek, akik a kiegyezés után meghatározó szerepet játszottak az ország irányításában – képtelen arra, hogy felismerje saját osztálya és az ország súlyosan veszélyeztetett helyzetét, legalább olvasson. Es gondolkozzon el azon, amit nála okosabb emberek írtak. Az 1920 utáni magyar politika gyengéje, hogy bezárkózott Cson-kaMagyarországba, és kizárólag a magyarság szempontjából nézte, láttatta az eseményeket. Arra nem gondolt, arról nem beszélt, valószínűleg fel sem fogta, hogy tízmillió nemzetiségi lakosnak 1920, Trianon maga volt a megváltás. A felszabadulás. Szabadon használhatták saját nyelvüket, Romániában és Szlovákiában felosztották a jórészt magyar földesurak birtokait, a paraszt földet kapott. Az sem volt maga a mennyország, ám jobb volt, mint korábban, amikor lépten-nyo-mon a soviniszta magyar kistisztviselő vagy a szolgabíró önkényét kellett elviselniük. Csehszlovákia ráadásul már akkor demokratikus ország volt. A magyarságot urai bezárták egy békétlen, sebeket kapott és a sérelmeit panaszoló csonka országba. A fejlődésben száz évvel korábban megrekedt feudális-rendi államba. Melyről megszületett a nem nagyon bölcs jelszó: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Holott tudták, hogy „egész Magyarországára sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy mennyország. Továbbá azt is felmérték, hogy esélyünk sincs az „egész Magyarország” helyreállítására. Akkor viszont értelmetlen azzal búsíta-ni-hergelni a tájékozatlan, tudatlan milliókat, hogy a csonka ország, amelyben élnek, nem is tekinthető országnak. Persze ha abban a korban csak e jelszóból hiányzott volna az értelem, sok minden bajt elkerülhettünk volna. Trianon után a magyarság szenvedéseiről, a velünk szemben elkövetett igazságtalanságról szóló történetek meghatározó, egy ideig szinte uralkodó szerepet kaptak a magyar politikában, az irodalomban, a költészetben, a magán- és közbeszédben. Minden reggel elmondtuk az iskolában: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. (Papp-Váry Elemémé, 1920) E néhány sort művelt, okos emberek is hirdették. íme, százötven évvel később találkoztunk Franklin Benjámin igazságával: „Ha a hit vezet, vakon megyünk. ” Többen mondják, hogy hinni jó, ám én utólag sem tudom elképzelni, mégis kivel és főleg hogyan gondolták ezt a feltámadást? Vagy uraink sem hittek benne, csak a népet kábították? És a szomszéd népek sovinisztáinak adtak bizonyítékot a magyarok nyíltan hangoztatott szándékairól ezzel az irredenta, revizionista szöveggel? Emberileg érthető, hogy mindenki, aki elmenekült, vagy akit elüldöztek az otthonából, családja veszteségét, saját fájdalmát érezte a magyar történelem legnagyobb gyalázatának. Nem kell csodálkozni. „Elszakított véreinkről”, az elcsatolt területekről az anyaországba menekült magyarokról olvastuk a szenvedés megrázó történeteit. Szétszakított családok ezreiről, az elvesztett szülőföldről, birtokról, házról, földről, hivatalról szóltak a történetek. Vagy csak a lakásról, bútorról, ágyneműről, az évtizedek alatt összegyűjtött ingóságokról beszéltek a kárvallottak. És a megélhetésről, hisz a birtokaikat vesztett családok mellett tízezrek vesztették el megélhetésük forrását: a hivatalt. A jegyző és a tanító, az iskolaigazgató és a vasúti forgalmista egyaránt munka, megélhetés nélkül maradt. Aki a szülőföldjén maradt, cseh, román, szlovák és szerb soviniszták túlkapásairól, helyenként bosszújáról küldte panaszait. Többségükben igaz történetek voltak. A bosszú sok félművelt embernek adott elégtételt a korábban elszenvedett megaláztatásokért. A csonka országba menekültek ezrei vagonokban, mostoha körülmények között laktak, szenvedtek. Nem csupán és már nem is elsősorban az elveszett múlt, hanem kilátástalan életük, a bizonytalan jövő miatt. 1920-21-ben tizennégytizenöt-ezer ember lakott vagonokban. Elképzelni is fájdalmas. Még 1924-ben is közel háromezer vagonlakót tartottak számon, akiknek még nem sikerült emberhez méltó körülményeket teremteni. (Losonczi, 2005, 63.)
Történelmi nevet viselő család sarja, Jánosi Pétemé Szilassy Tekla családja a nagybirtokos lét után földönfutóvá vált: „Apámföldbirtokos és építészmérnök volt. Trianon után nem akarta egyedül hagyni idős szüleit, így visszatért. A második világháború után édesapámat bebörtönözték. Ott nem tudni mitől, erős orrvérzést kapott és meghalt. A Felvidékről a magyaroknak menni kellett. így egy tollvonásra házat és hazát vesztettünk. Mindent, amit több generáció felépített egy tollvonással megsemmisítettek. A kastély előkertjét tüzelőnek hordták szét, a kúriában állami gondozottak számára létesítettek otthont. A forrást most adták el az amerikaiaknak. Mi ebből mind kicseppentünk, és mint a koldusok éltünk itt. ” (Losonczi, 2005, 67.) Igaz történetekkel, szívettépő tragédiák garmadájával ismerkedett az ország. A baj ott kezdődött, amikor ezeket a történeteket a kárt szenvedők felkarolása, támogatása, megértő beszélgetés helyett a szomszéd népek elleni hangulatkeltésre használták. A megrázó történetek a fájdalom kibeszélése és a sebek gyógyítása, tanulságok keresése helyett irredenta uszításra szolgáltak. Megrázó és igaz, ám egyedi szenvedéstörténetek voltak ezek. 1920 után Trianon panaszai mellett a Tanácsköztársaság, „a kommün”, a „vörös terror” történetei kaptak helyet. A különítményesek terrorja okozta szenvedésről, az áldozataikról szinte semmi, a nyomorgó proletár milliókról, a „tulajdon” túlkapásairól alig-alig jelent meg valami a nyilvánosság előtt. Nem hallgathatunk a magyarországi zsidóüldözésről, ami 1920-ban azzal kezdődött, hogy Trianonért a magyar zsidóságot tették felelőssé. Ungvári Tamást idézem: „apolitika rajzolta Trianondrámában […], amely Csonka-Magyarország képzelt megváltástörténetére épült, a zsidóság ördögszarvakkal és megválthatatlanul szerepelt bűnbakként”. (Ungvári, 2010, 261.) És úgy folytatódott, hogy már 1920-ban, azon melegében megszületett az első zsidótörvény, a numerus clausus. A megbélyegzett százezrek rettegését, szenvedését nem boríthatja a feledés jótékony homálya. Mert mindez „megtörtént aXX. században”. Nem hallgathatjuk el az 1938-1941 -es időszak üdvtörténetnek előadott négy évét sem. Az „országgyarapítást”, az elcsatolt
területek visszaszerzését kísérő sajnálatos eseményeket. DélFelvidéken a magyar parasztoktól elvett és az egykori löldesuraknak visszaadott földeket. Észak-Erdélyben az Ipp és Ördögkút községekben 1940. szeptember 9-én történteket. Az Ipp községbe bevonuló magyar honvédség közé román ellenállók kézigránátot doblak. Négy magyar katona meghalt. A megtorlás során 155 románt gyilkolt le a magyar hadsereg. Ör-dögkúton a bevonuló magyar csapatokra a templomtoronyból rálőttek. Áldozatokról nem szól a krónika. A megtorlás 100 román lakos életét követelte. Valószínűleg sok román gondolta úgy: nagyszerű, sőt hősies tett volt kézigránátot dobálni és lövöldözni. Az ártatlan áldozatok családja és a túlélők biztosan másként gondolták. Bácskai bevonulásunk az Újvidéken és Zsablyán rendezett vérí’ürdő, a több ezer magyar és szerb polgári személy legyilkolása miatt vált „emlékezetessé”. A háború után Tito partizánjai sok ezer magyar legyilkolásával álltak bosz-szút. Az áldozatok száma megközelítően tizenöt-húszezerre tehető. Pontos, megbízható adat itt sincs, a becslések ötezer és negyvenezer között szóródnak. Az ötezer biztosan nem igaz, a negyvenezer meg a korabeli érzelmek szülte túlzás. Mennyi vér, mennyi ártatlan áldozat. Vérük a fejünkre hullt, örök szégyenbélyeg az arcunkon. A második világháború okozta szenvedés elbeszéléséhez, leírásához nehéz megfelelő szavakat találni. Az ember csak dadog, a mintegy kilencszázezer magyar áldozatról, katonákról és civilekről csak közhelyek jutnak az eszébe. A Don-kanyarban elpusztult, az ukrán télben megfagyott tízezrekről. A magyar történelem legnagyobb szervezett népirtásáról, a magyar holokausztról. Az áldozatok és a túlélők emlékét nem boríthatja a feledés homálya. Közel egymillió elpusztult életre kell emlékezni. Ha az özvegyeket és árvákat, az árván maradt szülőket is számba vesszük, a legyilkoltak, a frontokon elesettek, a légibombáktól leroskadt házak alatt pusztultak, az ártatlan áldozatok és a szenvedő családtagok száma elérheti, sőt meg is haladhatja akár a két-három milliót. A zsidók sorsa a megsemmisítés, a sváboké az elűzés lett. Barátom említette mentségünkre, hogy a svábok kitelepítésére nemzetközi határozat kötelezte Magyarországot. Ez igaz. Ám ezt
Bibó is tudta, mégis megírta 1946-ban azt a memorandumot, amiből többször idéztem. Volt egy határozat, ám azt, hogy hány honfitársunkat érinti, magyar hivatalnokok, nem egy esetben az irigység döntötték el. Százan vagy tízezren, vagy hányán kényszerülnek elhagyni a hazájukat? Ez sem volt kisebb emberi szenvedés, mint a magyarok elűzése a Csallóközből. Kevesen vették észre, még kevesebben tették szóvá, hogy százezrek pusztulása, milliók szenvedése mellett értékes polgárait vesztette el a nemzet 1941-1947 ámokfutásában, gyűlöletben fogant tévútjaiban. Bethlen István írta 1944 júliusában: ,,Hogyan süllyedhettünk idáig? […] Kétségtelen, hogy a nemzet lelke súlyosan beteg, hogy a belső meghasonlás marcangolja, és hogy a meghasonlás ezen percében kizárólag azok jutottak hangadó szóhoz, akik a gonosz indulatoknak, az alantas szenvedélyeknek, az öngyilkos és bűnös akarásnak hangos szócsöveivé szegődtek, amely indulatok a józan ész szavát, az önfegyelmezés kötelességét, a meggondolt ítélőképességet csíráiban fojtották meg… ” (Nemeskürty, 1995, 284-285.) Bibó majd 1946-ban fogalmazza meg lényegében ugyanezt, a „beteg szellemű, beteg társadalmú ország”-ról. És napjainkban….? Vannak, akik azt mondják, a szenvedéstörténetet 1945-ben kell kezdeni. Ennek is vannak hívei, ám ez a változat is ezer sebből vérzik. Amikor a szovjet csapatok megszállták az országot, akkor kezdődött volna az igazi szenvedés? Már akinek. Voltak százezrek, sőt milliók, akiknek 1945 igazi felszabadulás volt. Láttam őket, együtt éltem velük. A bántapusztai béresek fiaival, unokáival. Nem a felszabadult egyszerű szegény nép tehet róla, hogy a finnyás értelmiség annak idején nem találta meg őket. Nem kereste, nem is kérdezte, mert szenvedett, sebeit nyalogatta. Mert egy orosz katona elvette az ezüstkanalait, egy másik meg az óráját. Vigasztalódjanak, Horthy Miklós családjától és apámtól amerikai katonák vették el az órát. A háború már csak ilyen, örülni kell az életnek, ha megmaradt. Ha volt ilyen írás, műsor, mélyen a raktárak legmélyére, a feledés homályába zárták, vagy megsemmisítették. Kezdjük a történetet 1948-ban, amikor a Magyar Kommunista Párt hatalomra került? A háborút követő évtizedben, a Rákosi Mátyás
nevével jelzett korszakban ismét csak egyoldalú szenvedéstörténetek láthattak napvilágot. Csak most fordult a kocka: az új rendszer a Horthy-korszak elitjét és középoszályát üldözte, ölte meg, zárta be. Vagyonukat elkobozta, nyomorúságba lökte őket és családjukat. Arisztokraták, földbirtokosok, katonatisztek, papok, hivatalnokok, iparosok, kereskedők és tehetős parasztgazdák kerültek az üldözöttek, a szenvedők listájára. Nemzetiek és liberálisok, szociáldemokraták és kommunisták, királypártiak és köztársaságiak, keresztények, keresztyének és zsidók, hívők és ateisták váltak jogfosztottá. Az egykori magyar királyi honvédség tisztje csak úgy tudta fenntartani magát és családját, hogy elment vagont rakni, és együtt lapátolta a szenet az Argentínából hazatért gyanús, idealista kommunistával.Vagy portásnak állt. Sem a katonatiszt, sem a kommunista szenvedéseiről nem emlékezett meg senki. Nem a háborús bűnök miatt felelősségre vont személyekről beszélek. A nagy többség azonban ártatlanul szenvedett. Nem volt tisztességes eljárás, ám ismét csak egyoldalúan, a háború előtt üldözöttek hangja jelent meg a sajtóban és a rádióban. E korszak, az önkényuralom, a téboly külön szégyene, hogy saját elvtársaikat is üldözték, gyilkolták. Nem feledjük sem Recsk rabjainak szenvedését, sem a törvénytelen pereket, sem a hatalom ámokfutását, de meg kell békülni. A földművelő szegénység sorsa a Horthy-rendszer alatt nem változott: a „hárommillió koldus” nagyjából háromnegyedét a nagybirtok gazdasági cselédei, a zsellérek, sommások, kubikusok, a három hold alatti törpebirtokosok tették ki. Sorsuk jobbra fordulásának lehetőségét csak az 1945-ös radikális földosztás hozta el. A változás jelentőségének érzékeltetésére idézem, hogy a 10 holdnál kisebb gazdaságok területe 6 millió holdra nőve megduplázódott, aránya az összes földterületen belül 19%-ról 39%ra nőtt. Ám ez a jelentős változás is csak lehetőséget nyitott. Nem hozta el a várva várt jólétet, mert az új földtulajdonosok szinte megoldhatatlan gondokkal küszködtek. Ahogy általában az ország, úgy a mezőgazdaság is nagyon megsínylette a háborút. Az általános szegénység, a kifosztott ország ebben az ágazatban is igaz volt. Hiányzott a vonóerő. A lóállomány
a háború alatt nagyon lecsökkent. Traktor alig volt, nagy részük sérült, üzem-képtelen. A gazda, a nagyfia vagy a felesége nemegyszer saját magát volt kénytelen az eke vagy a vetőgép elé befogni. A tapasztalat is hiányzott a sikeres gazdálkodáshoz. A sok ezer korábbi cseléd a maga urának érezhette magát, ám iszonyatos nehézségekkel volt kénytelen megküzdeni, hogy talpon maradjon. Mire az új tulajdonosok nagyjából megismerkedtek az új helyzettel, két súlyos politikai hiba szinte mindent tönkretett. Az egyik a „kulákok” üldözése. Már viszonylag kis gazdaságokat is kuláknak minősített a hatalom – nemegyszer irigy -helyi képviselője. A másik a termelőszövetkezetek szervezésénél alkalmazott erőszak. Ami — nem mellékesen — szembe ment a mezőgazdaság szocialista átszervezésének sokat hangoztatott lenini elveivel. Aki vonzó nagyüzemeket javasolt létrehozni, hogy a módos parasztok is lássák, érdemes összefogni. Nem így történt. A dogmatikus új hatalom nem törődött vele, hogy az erőszak sehol, a gazdaságban különösen nem, a mezőgazdaságban meg végképp nem vezet eredményre. Naponta hangoztatták a „lenini elveket”, ám saját szavukat is semmibe vették: a hatalom önkénye éppen ott, ahol a legfontosabb lett volna, a társadalmi átalakulás tervezésénél lépte át, tolta félre. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezésénél alkalmazott erőszak, a szükségtelen és értelmetlen törvénytelenségek sora nagyon sokat ártott az országnak. Becsületes, szorgalmas parasztcsaládok ezrei váltak az erőszak áldozatává. Tehetős parasztok, akiknek se teste, se lelke nem kívánta a közöst. Miért kívánta volna, azt sem tudta, miről van szó. Amit tudott a szovjet „vörös kolhozról”, attól ugyan nem jött meg a kedve a közös gazdálkodáshoz, a szövetkezéshez. A szenvedő emberről beszélünk. Ebből a szempontból közömbös, hogy a néhány száz hektáros nagyobb üzemekbe szervezett mezőgazdaság korszerűbb, mint a „nadrágszíjparcellák” egyéni gazdaságai. Az egykori áldozatok gyermekei mesélik apjukról: „Az élete csúcspontja az volt, hogy kiszabadult a cselédéletből, a mélypont, a tragédia az, amikor az oly nehezen összegürcölt és kapott földet be kellett vinni a téeszbe. ” (Losonczi, 2005, 176.) És egy másik történet: „Én apámat
nem láttam sírni, de akkor nagyon, amikor beadta a földet, mert igazságtalanság, jogtalanság érte. Mikor aláírta a belépést, akkor láttam sírni. Hát az élete munkája.” (Losonczi, 200, 177.) A szovjet példa szolgai másolása egyéni tragédiák ezreihez vezetett. A helyzet 1956 után, ha lehet, még zavarosabb lett. Kádár János a háború után üldözöttek panaszai mellé az ’56-os barikád háromnégy oldalának emésztő gyűlöletét is megkapta „hozományként”. Ám az is igaz, hogy a józanul gondolkodók nagy többsége megértette, elfogadta a hatalom álláspontját: ’56-ról nem beszélünk. Volt az „ellen-forradalom”, meg az áldozatok, és kész. Sokan véltük úgy, hogy ’56 megbeszéléséhez-kibeszéléséhez távlat kell. Friss sebek, indulatok hatása alatt beszélgetni nem, csak vicsorogni lehet. Példákkal tele a hatvanas-hetvenes és a rendszerváltás utáni évek Magyarországa. Hozzá kell tennem: tévedtünk. Ötven év sem volt elég, hogy ötvenhatot… Mit ötvenhatot? Kilencven év nem volt elég, hogy Trianont higgadtan meg lehessen beszélni. Vagy higgadtnak lehet minősíteni például egy ilyen véleményt?: „Magyar ember nem fogadhatja el Trianont. Mindent vissza!” Vagy ez: „A magyarok lakta területek csak Magyarországhoz tartozhatnak. ” Fórumozók írták, névtelenül. Megkérdezném: és mi legyen mondjuk Erdéllyel? Ahol az egyik falu román, a másik magyar. És az „igazi” román is joggal mondja: románok lakta területek csak Romániához tartozhatnak. Az „igaz magyar” fejekben van erre is megoldás: „a románok menjenek vissza oda, ahonnan jöttek”. És ha valaki a magyaroknak mondaná: menjetek vissza Ázsiába? Nem volt, ma sincs olyan szándékom, hogy az ’56 utáni megtorlás áldozatainak szenvedését elhallgassam. Sok sérelem nyoma sajog itt 1956 miatt is. Megértem, nagy csalódás volt a felkelők számára, amikor végre észrevették, hogy a nyugat nevében a Szabad Európa Rádió csak uszítja őket, ám senki nem lép fel a szovjet támadás ellen. (Jól néztünk volna ki, ha fellépnek, itt kő kövön nem marad.) Kádár János harminchárom éve a „falak” kitapogatása, az egyensúlyozás jegyében telt. A megszállt országban nyugalmat kellett teremteni, hogy biztosíthassák a magyar túlélést, az ország jövőjét. Úgy, ahogy lehetett. Annak a nagy többségnek a békés jövőjét, akik nem örültek ’56 októberének. Úgy nagyon nehéz ám
kártyázni, hogy nincs jó lap a pakliban. Ezt utólag, elkeseredve és „fogcsikorgatva”, ám a korszak kárvallottjainak, bírálóinak is észre kellene venniük, el kellene ismerniük. Az 1956-ot követően elmenekültek között is mind többen vannak, akik hajlandók erre. Külföldről, Svájcból írta nekem egy ’56-os emigráns, hogy „könyveiből sugárzik a gyűlölet”. Kértem, írjon egyetlen mondatot, ami ezt bizonyítja. – „Hát nem éppen gyűlölet, de megvetés” -jött a válasz, ismét példamondat nélkül. Ma már beszélgetünk. Nem mindenben értünk egyet, ám nincs gyűlölet, sem megvetés. Ilyen levelet kapok tőle: – „Azt én sem vitatom, hogy harminc év alatt Kádár sokat tett az országért. ” Bizonyság, hogy lehet és érdemes beszélgetni a történelemről. így mindenki rákényszerül, hogy gondolkozzon egy kicsit a múltunkról. Sebeket gyógyít, tévhiteket oszlat, megnyugvást hoz. Milyen ország, milyen nép az, ahol egyetlen évszázad ennyi szenvedést és gyászt hordoz, ennyi gyűlöletet hív életre? Sokan, nagyon sokan kaptak-kaptunk – hisz rólunk szól ez a történet – temérdek sebet ebben az országban. Előző két könyvemben az ember szenvedése háttérbe szorult a történelem, Trianon, a második világháború, a népirtás vagy 1956 megrázó eseményei mögött.
RENDSZERVÁLTÁS UTÁN És itt van az áldott és elátkozott, üdvözölt és szidalmazott, vagy egyszerűen csak eltűrt, néma keserűségben és gyűlöletben elszenvedett rendszerváltás. Csak nézzük, és józan fejjel sem tudunk vele mit kezdeni. Száraz György Erdélyről megjelent könyve előszavában, 1988-ban írta Szalay György: „A kötet sajtó alá rendezése közben megkísértett a gondolat – ahogy az olvasóban is felmerülhet majd a kérdés vajon a párbeszédre mind alkalmatlanabbnak bizonyuló legutóbbi időkben is akarta volna-e, képes lett volna-e az író, hogy megőrizze higgadt, jobbító szándékú tárgyilagosságát? Nem tudhatjuk. ” (Száraz, 1988, 9.) Volt, aki már a múlt század nyolcvanas éveinek végén felismerte, hogy a kor „mind alkalmatlanabb” a párbeszédre. Dobolt itt valaki akkor riadót? Észrevette itt valaki, hogy a liberálisok, a kisgazdák és a magukat „fiatalnak” nevező demokraták féktelen, alaptalan és igazságtalan kommunistázása a nemzet megosztásához vezet. Évtizedekre megmérgezi a levegőt. Szólt valaki akkor ez ellen? Mondta valaki tekintélyes ember: nem lesz ez így jó? Nem mondta senki. A Magyar Szocialista Munkáspárt egykori tagjai mit mondhattak volna? Például talán azt, hogy a rendszer nem volt kommunizmus, és ők nem voltak kommunisták. Nem tudom megítélni, hogy csak túl óvatosak, visszahúzódók voltak, vagy a rendszerváltó hangzavarban senki nem figyelt rájuk. „Nagyszerű” rendszerváltó elitünk pedig éppenséggel a kommu-nistázás lovára ülve akart bevágtatni a hatalomba. Még aki közülük tudta is, hogy butaságokat beszélnek, azt látta, hogy az egyszerű népnek tetszett, hogy íme, már újra lehet szidni a kommunistákat. Azóta a helyzet sokkal rosszabb. Hova jutottunk az 1988-as, mai szemmel „békésnek” tűnő időkhöz képest? Rátermett vezetők, a „vörös” és a „zöld bárók” politikai gyűlöletből fakadt eltüntetése, az ipar és a mezőgazdaság harminc-negyven százalékának felszámolása nyomán, két-három év alatt közel kétmillió ember veszítette el az állását, a megélhetését. Szemünk előtt zajlik a munka nélkül maradt százezrek kínlódása a túlélésért, a családért, az emberség maradványaiért. Ahol még maradt valami belőle.
A rendszerváltás után eltelt húsz év alatt – fejletlen, elmaradott országban szinte törvényszerűen a másik oldalra lengett az inga – ismét csak az egyoldalú „történelem” szabályai, hagyományai érvényesültek. „Avéhás gyilkosokat”, „kommunista gazembereket” szidalmaztak. Mindenki „ávéhás” és „kommunista” volt, aki nem tartozott az új urak, a „nemzetiek” csapatába. Aki egykori párttagként vagy kommunistaként az új urak talpnyalójává vált, annak a múlt meg van bocsátva. Az egykori keretlegények, kis- és nagy nyilasok, a Horthy-rendszer elnyomó intézményeit szolgáló csendőrök, rendőrök, hivatalnokok és leszármazottaik is egyik napról a másikra a „kommunisták” üldözöttjei, áldozatai, ártatlanul meghurcolt polgárok lettek. Ki vette észre, hogy a szabadság „szent” nevében akkor szabadították ki a csatornából az újnáci szennyet? Fájdalmas, ám ki kell mondani, ez valóban a Pató Pálok országa: csak ne kelljen soha, semmit csinálni. Majd a társadalom. Kiveti, megoldja, feldolgozza, mellé áll. Ez megy húsz éve. Csakhogy olyan intézmény nincs, hogy „a társadalom”. Még akkor sincs, ha a rendszerváltás után nem sokkal sikerült százezer tiltakozó állampolgárt kivinni az utcára. Azóta se sikerült megismételni, pedig a demokratikus berendezkedés ellen a Fi-desz-éra alatt sokkal durvább lépések történtek és történnek ma is, mint Antall József kormánya idején. Flozzászoktunk. Emelkedett az ingerküszöb, részben azért, mert sok naiv ember hitt a „tisztaszemű iíjaknak”. Várta, hogy majd jobb lesz. Nem lett jobb, sőt: egyre rosz-szabb lett. Ám ne tévedjünk, és ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Ebben a hiúság vásárában nem az eszme volt a fontos. A háttérben az egykor elvett és visszaszerezhető, vagy általában a megszerezhető vagyonról, házról, földről, üzletről, jól fizető hivatalról szóltak a „megindító” történetek. És napjaink „koppányai”, a rendszerváltás után munka, megélhetés nélkül maradt nyomorgó százezrek-milliók? Ok mit vétettek? Egy szabadnak mondott „szép, új világ” gátlástalan győztesei „mészárolták le” őket, ám könnyet se ejtett értük senki. Sőt, tiszteletet parancsoló öntudattal, szenvtelen hangon elmagyarázzák nekik, hogy mi „csak a gazdasági szempontokat tudjuk elmondani”,
és hogy „mindenkinek egyformán áldozatot kell hoznia”. Kedves Olvasó! Végre egy igazi öröm. Mi magyarok egy rendes, becsületes rendszerben élünk. Ahol mindenki áldozatot hoz a honért: az is, aki a befektetései hozamát, és az is, aki azt számolja, telik-e majd holnap vacsorára. Abból a havi tizenhat(!)-harminc-negyven-ötvenezer forintból, amit egy érzéketlen, a szolidaritás nyomait is felszámoló szocialista frakció és gátlástalan, a szolidaritást hírből sem ismerő kormánya meghagyott nekik.
A FÁJDALOM ÖSSZEMÉRÉSE A Kárpát-medence népeinek történetéből árad a szenvedés, a sérelem, a panasz. Mindenki úgy érzi, joggal elvárja, hogy ismerjék el, vagy legalább értsék meg a családja szenvedését. Előző két könyvemben igyekeztem megértéssel, jó szóval gyógyítani a sebeket, ám nem gondolom, hogy ezzel minden rendben van. Már csak azért sem, mert az írásaimhoz érkező észrevételek, bírálatok, támadások mutatták, hogy a magyarság sebei évtizedek alatt sem gyógyultak be. A szülők-nagyszülők szenvedése, a temérdek sérelem az utódokban is fáj. A megismert véleményekből az tűnik ki, hogy a legyilkoltak emléke, a százféle okból megtiport, jogtalanságot szenvedett ember legalább erkölcsi igazságtételre vár. Emberek százezreinek pusztulása, ártatlanul börtönben töltött évek, évtizedek szenvedése mellett szerény és jelentős vagyonok váltak semmivé. Nem vitatom a szenvedés tényét, az ember fájdalmát. Botorság lenne. Ellenkezőleg, csak az ember, ami számít. Az emberi szenvedés, amit el kell ismernünk és méltányolnunk kell. Függetlenül attól, hogy magyar, német, román vagy szláv, szegény vagy gazdag, keresztény vagy zsidó családban ringott a bölcsője. Ám azt is gondolom, hogy évtizedes sérelmek a családi megemlékezésekbe és a történelemről szóló elemzésekbe valók. A nemzet jövőjét tekintve méltatlannak, sőt ártalmasnak tartom, ha emberi tragédiákat bárki napi politizálásra használ. A sérelmi politika megosztja a magyarságot, csak az indulatok felszítására való. A túlélők és utódaik hajlamosak arra, hogy – gyakran akaratlanul rangsorolják a szenvedést. Valamiféle „szenvedés-egyenértéket”, „sérelem-egységet” keresnek. Pedig ez lehetetlen vállalkozás. Olyan
kérdésekre kellene válaszokat adnunk, hogy például a tizenegymillió – elnyomott, jószerivel emberszámba sem vett – nemzetiségi lakosság évszázados szenvedése, pusztulása összemérhető-e azzal a fájdalommal, pusztulással, amivel a magyarság Trianon után szembesült? Azzal, amit a hárommillió „elcsatolt” magyar kénytelen volt elszenvedni. E tizenegymillió évszázados szenvedése, sérelme, fájdalma több, kevesebb vagy egyenértékű a trianoni béke nyomán kisebbségi sorba került magyarok szenvedésével? Lehet erre válaszolni? Honnan kezdjük el számolni a lemészárolt ártatlan magyar, román, szerb és szlovák embereket? A Trianon okozta bánat érthető, ám nem írhatja felül a két háborúban elpusztult, legyilkolt, fogságot szenvedett milliók és családjuk szenvedését, kilátástalan nyomorát. Van erről valakinek fogalma? Erről hallgat a média és a közvélemény. Egy textilgyár, egy gyógyszertár vagy egy körúti bérház államosítása egyenlő-e azzal, hogy magyar családok tízezreit kiirtották, százezreit megsemmisítő táborokba küldték, vagyonukat elrabolták, ingóságaikat a még náluk is szegényebb helybéliek széthordták. Az ukrajnai aknamezők hány halottja egyenértékű szenvedés a néhány ezer gazdag vagy csak tehetős termelőszövetkezetbe kényszerített parasztgazda érthető fájdalmával, könnyeivel? Az egyházi vagy a nemesi birtokon végzett robot egy napja, egy roncsolt lábú béres vagy egy megerőszakolt jobbágy asszony hány hold elkobzott vagy „közös”-be kényszerített földdel egyenértékű? Hány ezüstkanál, hány karóra elvesztése ér fel az ukrajnai hómezőn megfagyott egyetlen magyar katona családjának veszteségével, szenvedésével, fájdalmával, nyomorával? A Recsken átvészelt egy év mások milyen más szenvedésével egyenlő? Kérdőjelek, amelyekre nincs válasz. Nem is lesz válasz, mert nincs „szenvedés-egyenérték”. Csak megbocsátás-egyenérték, felejtés-egyenérték és egymásra találás-egyenérték van. Csak összefogás- és közös felemelkedés-egyenérték van. Meg kellene békélni végre. Ez a huszonegyedik század parancsa. Európában, a Kárpát-medencében, Magyarországon, Horvátországban, Romániában, Szerbiában és Szlovákiában a túlélés parancsa. Minden más zsákutca. Mondom, bár ezt ma még
sokan nem értik, nem fogadják el. Ám sokan vannak, akik szükségesnek tartják, hogy kiszellőztessük a legendákat, és közös múltunkat végre a történelem tényei-ből „rakjuk össze”. Sokan gondolják, hogy beszéljünk róla, vitassuk meg. Harag és részrehajlás nélkül. Hogy mind e szenvedés és viszály ellenére mi is elmondhassuk Vörösmarty val: „És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. ” (Szózat, 1836)
A NEMZETI EGYSÉG KÉK MADARA Egy Magyarországunk van Nem csoda, hogy ilyen múlttal, temérdek csalódással és téveszmével a hátunk mögött mára olyan lett a mi népünk, mint egy gondatlanul leejtett vagy gonoszul földhöz vágott és darabokra tört tükör. Lehet utálni a kóbor betűvetőt, ám az eseményeket, a tetteket, a múltat számba kell venni. Az önvizsgáló közös szembenézést el lehet odázni akár évtizedekre, sőt évszázadokra is, ám nem lehet megkerülni. Amíg csak kerülgetjük, takargatjuk, magyarázzuk a múltunkat, megrekedünk ott, ahol ma vagyunk. Amikor népünk részekre szabdalva többféle múltat ápolgat. Ha egy népben ennyi, ráadásul híveit egymással szembeállító múlt él, nem beszélhetünk nemzetről. Ilyen esetben a nemzet – mint gondolati, érzelmi egység – nem létezik. Következménye: érzelmi és gondolati egység nélkül nincs nemzetstratégia, nincs jövőkép, nincs cselekvési egység sem. Kormányok jönnek-mennek, elkezdenek valamit. Ám jön a másik, és új történelmet akar írni. Némelyik kevéssé pallérozott csapat ír is. Saját (elég csúf) Nemzeti Színházat épít, új alkotmány, új „nemzeti” tanterv, új telefonkönyv, új, „polgári” világ jön. Az ő világuk. Papokkal, reggeli közös imával, körmenettel. Hol van ma már az állam és az egyház szétválasztása? A költő érzékeny lelkében ez így jelenik meg: „Elvették tőlem a Himnuszt, csak mert elénekelték. Torkukkal beszennyezték. Elvették magyarságomat, mert maguk magyarnak mondták. […] Most itt állok az ország ajtajában, hol valaha kopogtatnom se kellett, állok a küszöbön, semmit sem érzek, mert elfeledtették velem, hogyan kell megörülni a hazaérkezésnek. ” (Baranyi Ferenc: Kifosztva, 1993)
így vagyunk a nemzeti színekkel is. A nemzeti zászló – mint a neve is mutatja – az egész nemzeté, a nemzeti ünnepek örömét adja, fényét emeli. Emelné, ám mára már ez sem igaz, mert a vezérét imádó bódult tömeg pártgyűléseken lengeti. Pedig a nemzeti zászló nem arra való. Ennél még az is jobb, ha az árpádsávosokat lengetik, ezzel legalább megkülönböztetik magukat a nép civilizált részétől. Ám hiába lengetik a nemzeti színeket, vezérük hiába mondja, ők a nép másik része nélkül, nélkülünk soha nem lesznek a „magyar nemzet”. Jó ideig úgy éreztem, hogy tőlem a Himnusz mellett a zászlót vették el. A háromszínűt. Aztán véletlenül megtaláltam Gyurkó László könyvében Kádár János szavait: „Én olyan korban nőttem fel, amikor a nemzeti zászló a Horthykorszak jelképe volt, a haza fogalma a fennálló társadalmi rendet jelentette. Ezt a rezsimet én gyűlöltem, jelképeit, fogalomrendszerét megvetettem. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a piros-fehérzöld a nemzet jelképe, nem a Horthyéké, s a haza a magyar nép földje, nem a Horthy-rendszeré. ” (Gyurkó, 1982, 351.) Hozzátenném: a haza földje a magyar népé. Rendszerek jönnekmennek, ám a magyarság örök e földön. Már csak azért sem kellene egymást mami, mert csak ez az egy Magyarországunk van. A magukat „nemzeti”-nek nevezők mellett él még ebben az országban néhány millió magyar, aki nagyon másként gondolja a múltat, a jelent és a jövőt is. Ezen a „nagyon másként”-en kellene valahogy változtatni. El kellene érni, hogy ezen a szűk kilencvenháromezer négyzetkilométeren, ebben a félmaroknyi, „sikeresen” részekre szakított kis hazában csak egy kicsit, csak némileg gondolkozzunk másként a múltról, a jövőről, „közös dolgainkról”. Ésszerű, kezelhető nézeteltéréseink legyenek, amelyekről adott esetben el lehet, el tudunk beszélgetni. Legalább abban egyet kellene értenünk, hogy mielőtt rendeznénk közös dolgainkat a Kárpát-medencében velünk együtt élő szomszéd népekkel, előbb valamiféle belső, magyar-magyar kiegyezésre lenne szükség. Már csak azért is, mert manapság szomszédaink nem nagyon tudják, kivel kellene kiegyezniük. Az együttműködésben érdekelt, mérsékelt, civilizált politikai erőkkel, vagy a „ nem nem
soha bohócaival”? Megjegyzem, a szlovák nyelvtörvény körüli nagy (mű?)fel-háborodásban alig találtam civilizált megszólalót. Kiélezett helyzetben nem tudunk viselkedni. A magyar sovinisztákkal aligha lesz kiegyezés. Velük még a határon túl élő magyarságnak is csak elenyészően kisebb, anyagilag érdekelt része tud és akar együttműködni. A többségi nemzetekről nem is beszélve. Az osztrákokkal, évszázados elnyomóinkkal ki tudtunk egyezni, csak éppen egymással nem tudunk egyezségre jutni? Tetszik, nem tetszik, a kor követelménye, hogy enyhüljön, szűnjön meg a gyűlölet, legalább beszélni tudjunk egymással. Ha nem is teljesen egységes, mert ilyen elméletben sem létezik, ám egymást elfogadó, a nézetkülönbségekről legalább kulturáltan beszélgetni tudó magyar nemzetté váljunk. Sokan mondják, én is tapasztalom, hogy a nemzet azon részével, amely minden alap nélkül „nemzetinek”, „kereszténynek” és „polgárnak” nevezi magát, nagyon nehéz, szinte reménytelen vállalkozás szót érteni. Mégsem szabad feladni, ebbe nem lehet belenyugodni. Fájdalmas és aggasztó, ám ki kell mondanunk: olyan, hogy magyar nemzet, ma sem létezik. Amit ma közírók, papok és politikusok fennkölt írásaikban és beszédeikben magyar nemzetnek neveznek, nem más, mint ábrándkép. A tükör összetört. Cserepeit, azt a részekre szakadt tízmilliót, akik ma a Magyar Köztársaság területén élnek, sok mindennek lehet nevezni, csak nemzetnek nem. Ám mielőtt erről bármi érdemlegest mondanánk, el kell készítenünk a nemzeti leltárt. Vegyük számba, mi történt velünk a Kárpátmedencében az elmúlt századok során. Mi az, ami a közelmúltban szembeállította és mind a mai napig megosztja a magyarságot. Elválasztja a szomszéd népektől. Van-e esély, hogy ezt felismerjük? Felismerjék és elfogadják azok is, akik húsz éve – nemtelen eszközöktől sem visszariadva – a nemzet megosztásán munkálkodnak. Nem könnyű erre válaszolni, hisz a megosztottság évszázadokon át kísérte történelmünket. Nemes és polgár, földesúr és jobbágy, urak és szolgák, római katolikusok, protestánsok és zsidók, hívők és materialisták, konzervatívok, liberálisok és szociáldemokraták, nemzetiek és
internacionalisták, mérsékeltek és szélsőségesek éltek-élnek együtt e kilencvenháromezer négyzetkilométeren. Amíg öt- vagy tízféleképpen és egymástól nagyon eltérő módon gondolkodunk múltunkról, esély sincs közös nemzeti jövőre. Bonyolítja a helyzetet, rontja a közös jövő esélyeit, hogy vannak, akiknek nem elég, hogy fenntartás nélkül imádják egyik-másik, már a maga korában is avítt „múltunkat”, de – ami nagyobb baj – át akarják hozni a mába, a huszonegyedik századba. Amikor az egyházak visszanyerik régi politikai hatalmukat, befolyásukat. Évszázadokra visszanézve nem látok olyan időszakot történelmünkben, olyan múltat, amelyet érdemes lenne leporolni, és napjainkban folytatni. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert ma – történelmünk során először – lehetőségünk van (lenne) arra, hogy egy demokratikus országot hozzunk létre. Ám nincs olyan demokratikus tapasztalat, olyan demokratikus múlt, amelyre támaszkodhatnánk. Nekünk kell megépítenünk, megkínlódnunk az utat, amelyen a jövő nemzedékek is járni tudnak. Amely megkíméli őket a gyűlölködéstől. Határainkon belül és azokon túl is. Olyan utat kell találnunk, amelyen a magyarság minden erejét, tehetségét az összefogásra, az együttműködésre, jobbításra, temérdek gondunk megoldására fordíthatja. A megosztottság – néhány évtizedes elfojtás után – a rendszerváltás első pillanatától jelen van. Mint egy nyitott seb. A végletekig kiélezett szembenállás, a gyűlölködés, a szélsőséges jobboldali nézetek térnyerése, a nyakunkba szakadt újnácizmus, mindez a gyűlöletben fogant rendszerváltás „édes gyermeke”. A mindnyájunk által várt szép új világot nem a megbékélés, nem a szolidaritás, nem a nemzeti egység elvét valló civilizált demokraták alakították. Mai világunkat az ölükbe hullott hatalomtól elalélt dogmatikusok, a történelemből soha semmit nem tanult soviniszták, a bosszú elvakult öreg és nyegle iljú megszállottjai, „az erőszak és a faj mítoszától visszavonhatatlanul megfertőzött, beteg szellemű” politikai csoportosulások erőszakos nyomulása alakítja, határozza meg. A nagyapák és az apák – akik ténylegesen végigszenvedték Horthy Miklós csendőreit, Szálasi hungaristáit, Rákosi ávéhás
önkényuralmát, Kádár enyhülő puha diktatúráját – jórészt rég nincsenek közöttünk. Az utódok kit, mit akarnak megbosszulni? A régmúlt eseményeit csak a szülők – nemegyszer a nagyszülőktől hallott történetekre alapozott -nem mindig tárgyilagos elbeszéléseiből ismerik. Érthető keserűséggel előadott, szükségképpen egyoldalú családi történeteket hallanak, amelyekkel évtizedekkel később semmit nem lehet kezdeni. Történelemtanár panaszolta: – Diákjaimnak az igazsághoz híven beszéltem Trianonról. A vállukat vonogatták, nem hitték, amit mondok. – Szüleink, a nagymama ezt másként mesélte nekünk – válaszolták, íme, sérült lelkű nagymamák „történelmét” hallják, tanulják az utánunk következő nemzedékek. A rendszerváltás nem hozott sem megbékélést, sem okos, demokratikus közéletet, kormányzást. Az új rendszert, amelyben húsz éve élünk, azok honosították meg az országban, akik a nemzet megosztásában találták meg hatalmuk biztosítékait. Gazdasági és politikai számításukat, egyéni jólétük, érvényesülésük kulcsát. A számítás bevált, a megtalált kulccsal sok és sokféle ajtót sikerült kinyitniuk. Meggazdagodtak. Ki tehetsége, ki szerencséje, ki érdemei szerint. És voltak, akik érdemtelenül. Ahogy ez a kapitalizmusnak nevezett társadalmi rendszerekben lenni szokott. Egy olyan társadalmi rendszerről beszélünk, ahol a pénz a fő rendező elv. Olyanok építették ki az új rendszert, akiknek az olyan szavak, mint demokrata, nemzeti vagy polgár nem mondanak semmit, bármikor lecserélhetők más jelszavakra. A „rendszer-váltók” a szabadság (és hatalomra kerülésük) nagy boldog révületében nem a megbékélésen, nem az együttműködésen, nem a nemzet felemelésének módozatain – a bosszún munkálkodtak. Amikor a magyarság egy része magát „nemzetinek” nevezte-nevezi, ezzel milliókat eleve kirekesztett, ma is kizár a nemzetből. Híveit nemzetiszínű kokárda viselésére buzdítja, kijelenti, hogy számára a szociáldemokrácia (ők csökönyösen „kommunizmusnak” nevezik) ellenség. A kommunistázás valójában igazi szándékaik leplezésére szolgál. Jó hívó szó, mert erre vevő a vészesen tájékozatlan, századokon át butított magyar nép jelentős része. Nem ismerhetik
el, nem mondhatják ki, hogy az előző rendszerben is élt ebben az országban – nem is nagyon rosszul – tízmillió magyar, mert akkor elveszítenék egyetlen hatásos ütőkártyájukat: „a kommunistát”. Nem mondják ki nyíltan, ám évek óta a szemünk láttára zajlik a demokrácia, a jogállam felszámolása. Népe ellen cselekszik, aki visszaélve a tudatlanságukkal, embertársai, honfitársai ellen uszítja őket. Mindezek ellenére meg kell keresnünk a hozzájuk vagy legalább a híveikhez vezető utat. A népet meg kell békíteni. Úgy, ahogy lehet, annyira, amennyire lehet. Mert másfelé nem vezet járható út. Csak zsákutcák vannak. Esetleg Koszovó. A helyzet 1990 és 2002 között sem volt kellemesnek, még csak normálisnak sem nevezhető, ám végletesen csak a 2002-es választások első fordulója után mondott „emlékezetes” uszító beszéd, majd az elbukott választást követően a Várban tartott nagygyűlés (ahol megtudtuk, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”) után vadult el. (Nem vagyunk sem büszkék, sem boldogok, sem nyugodtak, ha arra gondolunk, kik sajátították ki maguknak „a hazát”.) Mindezek ellenére a 2002-es után a 2006-os választáson is a mértéktartás, az együttműködésre kész magyarok voltak többségben. Ebből kiindulva azt kell mondjam, hogy a helyzet „életveszélyes”, de nem teljesen reménytelen. Ezt ugyan a 2010-es választás eredményei nem támasztják alá, ám korai lenne egyetlen eseményből messzemenő következtetéseket levonni. Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Akik 2006-ban a társadalmi békére szavaztak – annak ellenére, hogy 2010-ben nem mentek el szavazni, vagy más pártra szavaztak –, azok képesek és valószínűleg hajlandók is az ésszerű együttműködésre. Ha van, ha lesz kivel együttműködni, együtt menni. Itt már vannak kételyeim. Azt viszont tudom, mert kétség sem férhet hozzá: minden lehetőt el kell követnünk, hogy a mai helyzet megváltozzék. Ez a darabokra sza-kított-szakadt nép az általános műveletlenség egyenes következménye. E téren – a mindenkori kormányok mellett – a politikai osztályt és az értelmiséget súlyos, közös mulasztás terheli. Az elmúlt húsz évben alig tettek valamit azért, hogy a nép
tájékozottsága, az általános műveltség javuljon. Aggasztó, hogy a hírek szerint olyanok is kikerülnek a középiskolákból, elvégzik az egyetemet, akiknek esetenként a magyar szöveg megértése, a helyes magyar beszéd is gondot okoz. És akkor a mintegy kéthárommillió felnőttkorú magyar alapfokú műveltségének fehér foltjairól még nem is beszéltünk. Ez a mi nagy-nagy bajunk. Nem az, hogy mekkora lesz a költségvetés hiánya, milyen legyen az önkormányzati rendszer, a nemzeti alaptanterv vagy a szociálpolitika. Kétségtelen, hogy ezek fontos dolgaink. Ám egyidejűleg el kell oszlatni azt a mérhetetlen sötétséget, ami századok óta velünk él, az elmúlt húsz évben Magyarországon uralkodóvá és erőszakossá vált. Ami ellen senki nem tett semmit. Csendes aprómunkával el kell érni, hogy bővüljenek az ismeretek, hogy javuljon a magukra hagyott milliók tájékozottsága, műveltsége. Ezért kell dolgozni. És nem csak a politikusoknak. Mindenkinek, aki nem belháborúban, nem örökös gyűlölködésben akar élni. Aki nem hazug sovinizmusban, nem aljas rasszista uszításban érdekelt. Márai „alkatilag buta”, műveletlen magyarjaival soha nem lesz együttműködés. Még megértés sem. Sokan, akik már eddig is tettek, a jövőért tenni kész társakkal, teremtsünk együtt egy élhető Magyarországot. Nehéz, rögös út, ám ez az igazi kihívás! Ennek érdemes nekigyürkőzni. Úgy érzem, Magyarországon van ilyen, van erre többség, csak meg kell találni, fel kell rázni. Barátaim kérdezik, miért kell erről annyit beszélni, hisz mindez minden normális, civilizált ember számára természetes. Meggyőződésem, hogy ez nem így van. Először is nem felejtettük el a közmondást, amit a gimnáziumban latintanárunk egykor a fejünkbe vésett: repetitio est mater studiorum, vagyis, hogy ismétlés a tudás anyja. Másodszor (ám nem mellékesen): Magyarországon a letűnt századok történelméről nem lehet elég sokat beszélni. Mert kevés a „normális, a civilizált”, és nagyon sok a tájékozatlan, legendákkal táplált, félrevezetett, megkeseredett, megvadított, mindenből kiábrándult ember e hazában. A megtiportak, a sebzett lelkűek is többen vannak, mint kellene. És talán nem nagyon sok, ám a kelleténél jóval több rosszindulatú, gonosz lelkű, irigy természetű,
lusta és kifejezetten buta ember is. Márai írta elhagyott hazájáról 1948-ban, az emigráns keserűségével: „Mihez legyen közöm? Vinnyogó önzésükhöz? Alkati butaságukhoz, féltékeny tunyasággal óvott műveletlenségükhöz? És mit remélnek? Miféle csodát? Lejön az égből az Értelem, és bennük testet ölt? ” (Márai, 1948, 155.) Nem százezrekről beszélünk, milliókról van szó. Egy olyan országban, ahol hárommillió ember elment népszavazni, és eltörölte a gazdag családok gyermekeire kirótt tandíjat. Ahol olyan az alkotmánybíráskodás, hogy ezt a népszavazást átengedte (Pozsgay Imre „kádárista” művelődési miniszter egykori buzgó MSZMP-s főosztályvezetője, Bihari Mihály „bölcs” vezetésével). Ahol közel egymillió ember szavazott egy szélsőséges pártra, ott minden megtörténhet. Mindenkinek, a hárommilliónak is szól a történet. Tort ül a műveletlenség. A mindennapokban nélkülözhetetlen polgári magatartási szabályok hiányoznak. Harmadszor: azért kell erről ennyit beszélni, mert nagy-nagy baj, százéves gondunk – az általános műveltség riasztóan alacsony színvonala egyenes következményeként –, hogy e népnek soha nem volt, ma sincs a nagy többség által elfogadott, közös múltja. Mindemellett a huszadik századig azért nagyjából, fő vonalaiban meg tudtunk egyezni abban, hogy mi történt és abban is, hogy miért. A huszadik század elnyomott nemzetiségeinkkel, Trianonnal, a két világháborúval, sovinizmussal, rasszizmussal, népirtással, a két és fél forradalommal, két ellenforradalommal és a három rendszerváltással alaposan felkavarta, mélységesen megzavarta a magyarság érzelmeit, kialakulatlan, ingatag gondolkodását. A Kárpát-medencében élő magyarságon, nem is egyszer keményen, kíméletlenül átgázolt a történelem. Alig tudunk eligazodni. Százezrek vesztek oda a két értelmetlen világháborúban, egymást gyilkoltuk a forradalmak és a megtorlások során, erőszakkal elszakították a rokonainkat, honfitársainkat. Az utódállamok sovinisz-táitól szenvedtünk, a megmaradt hazában egymásra találás helyett új ellenségeket kerestünk. Fajüldözés, népirtás bűne terhel, honfitársaink vére tapad kezünkhöz, a szomszéd népek ellen uszítottunk. Két nagyhatalom (előbb a Német Birodalom, majd a Szovjetunió) hadserege foglalta el, szállta meg országunkat. Ám
negyvenöt év múlva ismét két nagyhatalom fordított a sorsunkon. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, az idősebb Bush és Gorbacsov egyezsége, az „antijalta” jóvoltából esélyt kaptunk, hogy új életet kezdjünk. És íme, mire mentünk vele? Kimentek „a ruszkik”, és mit kezdtünk a hirtelen ölünkbe hullott nagy szabadsággal? Valljuk be, nem tudtunk élni az eséllyel, amit értelmiségünk mértékadó képviselői az előző rendszerben annyira hiányoltak, mindnyájan hiányoltunk. Sajnos a huszonegyedik század követelménye, az új, „szabad” magyar nemzet felépítése kifogott rajtunk. Az elmúlt húsz év alatt hatszor szabadon választhattuk a követendő utat. Demokratikus, szabad választásokon szavaztunk. Megválasztottuk a vezető politikusokat-pártokat, ám az eredmény siralmas. És ma ott tartunk, mint nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Megmérettünk és könnyűnek találtattunk. Éppúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt, egymást gyűlölő, „magában irigykedő, agyarkodó méhraj ” maradtunk. A gyűlölet hagyományos népi motívumai mellé – amikor a szegény a gazdagot, a gazdag a szegényt, a buta az okost, a szerényebb képességű a tehetségest, a csúnya a szépet, az alacsony termetű a magasabbra nőtt honfitársát gyűlöli – felsorakoztak a rendszerváltást megelőző bő negyven év kárvallottjai. Vannak elegen, akik gyűlölik egymást és a nép másik felét, csak győzzük őket számba venni. A Horthykorszak polgári és katonai elitje, a földbirtokosok és a felső középosztály leszármazottai, a valaha számottevő földdel rendelkező és a termelőszövetkezetekbe terelt tehetős parasztság. ’56 megtévesztett, becsapott „forradalmárai”, a megtorlás kárvallottjai, az áldozatok rokonai, a Kádár-kor „ellenállói”, a nyilasokkal, a náci nézetekkel nyíltan vagy burkoltan régtől rokonszenvezők stb. gyűlölik az összes többit. (Az „stb.” azokat jelzi, akik egyik felsorolt csoportba sem „férnek bele”.) Gyűlölik azokat, akik az 1945-ös felszabadulással „csak a láncaikat veszítették”. Nem vettek el tőlük semmit, mert nem volt semmijük, így nem volt mit elvenni. Sem földet, sem gyárat, sem hivatalt. Azokat, akik ’56-ban nem akartak forradalmat csinálni. Akik nem szenvedtek, hanem boldogultak a buta, felületes egyszerűsítéssel „kommunizmusnak” nevezett bő negyven év alatt. E honfitársaikat műveletlen emberek
„prolinak”, „kripto-kommunistának”, „hazaárulónak”, „magyargyűlölőnek”, „vörös mocsoknak” nevezik. Éppen úgy, ahogy a múlt század harmincas éveiben az úri középosztály kommunistázott, lenézte és „prolizta” a szegényeket. Annyi a különbség, hogy napjainkban a „panelproli” járja, mert a múlt nyomorgó szegényei a „szocializmus építésének” nevezett Kádárkorszak jóvoltából már nem nyomortelepeken, hanem panelházakban laknak. Ahol van vízvezeték, csatornázás és központi fűtés. Említettem, hogy a történelem adta körülményeket figyelembe véve nem csoda, hogy ez a magára hagyott, többszörösen csalódott nép avítt legendákhoz menekült. Közben sem ő, sem az értelmisége nem vette észre – vagy ha észrevette, lebecsülte a veszélyt. Megkülönböztetett tisztelet illeti többek között Debreczeni Józsefet és Nyerges Andrást, akik konok rendszerességgel kongatták a vészharangot: felelőtlen, elvadult emberek aljas eszméket terjesztenek az országban. Ám nagyon kevesen figyeltek rájuk. A liberális elvek szerint a szólásszabadság elengedhetetlen feltétele egy demokráciának. Igaz. Ám ellentmondást nem tűrő, merev, már-már dogmatikus értelmezése sokkal több kárt okoz a társadalomnak, mint amennyi hasznot hajt. A szólás régóta áhított szabadsága jegyében előbb óvatosan, lappangva feltűntek, majd fokozatosan polgárjogot nyertek a soviniszta, rasszista hagyományok, az egykor a nyilasok által használt eszmék és színek. A neoliberalizmus „nagyszerű” eszméitől elalélt politikusaink az orrukig sem láttak, liberális politikus így nyugtatgatott bennünket: „Magyarországon nincs fasiszta veszély.” Közben a rendszerváltás hordalékaként fajgyűlölet és sovinizmus, a szomszéd népek elleni gyűlölet éledt újra, vagy csak most tört a felszínre, mert az előző rendszerben a fold alá, a csatornába szorították. Eredmény: az elmúlt húsz év valamennyi „nagyszerű” politikai pártja, kormánya és politikusa jóvoltából ma az új nácizmus kényelmes százalékkal bekerült a magyar parlamentbe. Húsz év politikai elitje népével együtt felelős azért, hogy ide jutottunk, ide jutott az ország. Azok, akik közelről bambán nézték, ami az orruk előtt nőtt fel, és
azok is, akik vacak, kicsinyes politikai érdekből, suba alatt támogatták, bátorították ezeket a politikai nézeteket. Valaki egyszer megmutathatná, hol van – ha van egyáltalán ilyen a jobboldalon – a „közép” és a „széle” között húzódó határ. Csak azért kérdezem, mert egy felmérés szerint a Fidesz-hívek fele a Jobbikkal rokonszenvez. „Összenő, ami összetartozik” – mondotta volt a jobboldal vezére, az „örökös miniszterelnök” a liberálisok és a szocialisták koalíciójára. A vezér – szavainak mélyebb értelmét bizonyítandó -nem sok idő múlva koalícióra lépett a néhány héttel korábban szélsőségesnek nevezett kisgazdákkal. A mérsékelt jobboldalinak igazán nem mondható MIÉP meg „ellenzékből” kívülről támogatta őket. Egy akol, egy pásztor. Egyébként teljesen mindegy, Árpádig vagy akármeddig visszavezethetik a színeiket, vagy lengethetnek olyan színeket, amilyeneket csak akarnak. Nem a színeikkel van a baj, hanem azokkal, akik lengetik. Azzal, amit e színek alatt hívei írnak, beszélnek. Mert az kísértetiesen hasonlít a német nácik és egykori magyar híveik, a nyilasok szövegeire. Ha a piros-fehér színek alatt rendszeresen a rasszizmus ellen tüntetők vonulnának fel, egészen más lenne a jelentése. Voltak, akik magabiztosan néztek szét az országban, mondván: a társadalom majd kiveti magából a rasszizmust. Fogalmam sincs, honnan vették e badarságot. A tömegnek, természetéből következően még nálunk „egészségesebb” társadalmakban sincs veszélyérzete. Tájékozódási képességét – ha valaha volt neki ilyen egyáltalán – már régen elveszítette, szellemi immunrendszere csődöt mondott, értelmisége cserbenhagyta. Az értelmiség civilizált része meg van zavarodva, fél, vagy megvásárolták. Tisztelet a kivételeknek. Közben sokan rázzák tévútra vezető kolompjaikat, és nagyon sokan gondolkodás nélkül, mint a birkanyáj, mennek a kolomp után. Jeléül annak, hogy Magyar-ország népét még nem vette birtokába a felvilágosodás. Van itt még teendő bőven. Azért kell erről ennyit beszélni, mert közös múlt nélkül nem lesz közös jövő. Élhető jövő sem lesz. Nagyon nem mindegy, hogy a nemzetnek van-e olyan közös múltja, amire közös jövőt lehet építeni. Nem lehet a közöny áldozata az sem, hogy mire vagyunk büszkék, milyen útravalót adunk gyermekeinknek, utódainknak. Meg kell
találnunk az együttműködésre hajlandó kezeket. Magyarországért, a magyar nemzetért, utódaink jövője érdekében. A hordószónokok Magyarországának nincs jövője, csak dicstelen múltja és taszító jelene van. Üres na-gyotmondás, fellengzős politikai közhelyek, sistergő gyűlölet soha nem segítettek ezen a népen. Hazánkat nem a politika gátlástalan színjátszói, csakis a magyarság szorgalma, a szorgos kezek és a megfontolt, higgadt, bölcs gondolatok képesek „európai” nemzetté formálni. A sokat emlegetett és hiányolt „öngondoskodás” feltétele, hogy ha nem is mindenki, de a meghatározó nagy többség képes legyen gondoskodni magáról. (Ismerjük a mondást: a szegényt ne azzal segítsd, hogy halat adsz neki, többet ér vele, ha megtanítod halat fogni.) Milliókat kell megismertetnünk történelmünk legendáktól, hazugságoktól megtisztított fordulópontjaival, fontos eseményeivel, tanulságaival. Százezreket kell megtanítanunk „fogat mosni” és „halat fogni”. Kérek mindenkit, hogy legalább ne ártson ennek a százszor magára hagyott, ezerszer félrevezetett, becsapott népnek. Hívok mindenkit, aki igazán aggódik a magyarság jövőjéért, hogy közösen tegyünk meg mindent, ami lehetséges és amire képesek vagyunk. Mindenki annyit, amennyit a körülményei engednek. A családban, a szomszédban, a faluban, a megyében, az országban. Ha a nemzetről, nemzeti egységről van szó, Petőfi Sándor megkerülhetetlen: „ Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében! ” (Szájhősök. 1847. augusztus)
Az ÚT Jó cím, rejtelmes cím. Nem mond semmit. – Milyen útról, melyik útról, kinek az útjáról lesz szó? – kérdezi a Kedves Olvasó. Mert temérdek út van ám, nagy a választék. Itt van mindjárt az istenhívők, „az igazság és az élet” útja. Jézus mondta: „És ti megtudjátok az utat. ahová én megyek. Mondá néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mész; hogyan tudjuk az utat? Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet („ ego sum via veritas et vita”), senki nem jön az Atyához, hacsak nem általam. ” (János, 14/4, 5, 6) (Ezek szerint a különleges kapcsolat sem új találmány.) Vagy említsük a honfoglalást, „ Verecke útját ” a Kárpátokban? A hagyomány szerint a honfoglalók lovai tapodtak rajta. A Fehérvárra vezető útról egy nagyon régi írás is megemlékezik: „feheruuaru reá meneh hodu utu reá ”. Vagyis „A Fehérvárra menő hadi útra ”. Tudjuk, „melyik út vezet Budára”, Toldi Miklós mutatta Arany Jánosnál. Ismerjük a Branyiszkói-hágón át vezető út történetét. A Guyon Richárd honvéd ezredes vezette magyar csapatok győzelmes átkelését 1849-ben. Nemzetközi kitekintésünk is van. Tudunk a volokalamszki országúiról, ahol a Vörös Hadsereg Moszkva határában megállította a német támadókat. A háború után megtanultuk, hogy „ az úton végig kell menni”. Végigmentünk. Tudjuk, hogy a Via Appia Rómában van, a magyar Amerigo Tót sétálhatott rajta. A Szent Mihály útján pedig Ady Endre és Illyés Gyula is járt Párizsban. Az Unter den Linden, az út a hársfák alatt, ahol Kertész Imre és Nádas Péter sétált, Berlinben várja az andal-gó párokat. Béke van. Hol van már a Kaiser, II. Vilmos, a múltba vesztek a náci parádék és az orosz tankok. Sétáltunk a Váci utcában. A szerény körülmények között élők, a kevésnél is kevesebbet nehezen beosztok emlékeket idéznek az „akácos útról”, és „macskakövön járják az utat” Angyalföldön. Sokan és sokszor mondják nekünk, ám ne higgyük el, ha azt halljuk: „ mások vittek rossz utakra engem Történelmünk nyugtalan századai gyakran találták tévúton eleinket, akik nem vették észre, hogy zsákutcába menetelnek. Béke, egyezkedés helyett többre becsülték a „ hadak útját”, mert akkor
még nem tudták, hogy „a béke útja biztos út”. Nem mindig jártunk a becsület, ritkán a dicsőség útján. Volt, hogy elmentünk Várnáig, bár ne tettük volna. Századokkal később Napóleon nyomdokán megjártuk Ukrajna úttalan útjait, egészen a Donig. Arra senki nem gondolt, vagy ha igen, gondosan titkolta, hogy Napóleon félmilliós hadserege milyen gyászos véget ért az orosz hómezőkön. Ez várt ránk is: a végtelen orosz föld és a tél. Meggondolatlan vállalkozásunk végén csak keveseknek adatott meg a visszaút. A hadsereg zöme ott pusztult a Don mellett, ott fagyott meg Ukrajna hómezőin. Történelmünk évszázadai azt bizonyítják, hogy régen sem tartozott az erényeink közé a képesség, hogy különbséget tudjunk tenni „valósítható és valósíthatatlan” dolgok között. A túltengő nemzeti önbizalom újra meg újra tévútra vitt, és erre mindig ráfizettünk. Büszkén mentünk a szocializmus felé vezető úton, felemeltük az elnyomottakat, a „föld rabjait” és az „ éhes proletárt”. Kevesen vannak, akik megköszönték. Azok, akik a szocializmus építése során emelkedtek ki a nyomorból. Akiknek a fiaiból nem lett uradalmi cseléd, leányai sem cselédlánynak, hanem egyetemre mentek. Később ők lettek az „el-sőgenerációs”-nak nevezett értelmiségiek, akiket a régi urak és leszármazottaik lenéztek. Ám a parancsra szervezett szövetkezet nem volt jó, százezrek gondolták úgy, hogy a néhány hektáros kisgazdaság lesz az igazi, a sikeres út. A nagy nemzetiszínű lármában elveszett azon kevesek szava, akik megkísérelték rávenni őket, hogy az eszükre hallgassanak. Reménytelen vállalkozás volt, mert ésszel, ésszerűséggel elég szűkösen voltunk ellátva. A helyzet azóta sokat romlott. Nagy hanggal és nagy reményekkel indultunk el a kapitalizmus, a „tőkés”, sőt a „szociális piacgazdaság” (így papíron milyen szépen hangzik) útján. Nem sok idő, mindössze néhány év kellett, és százezrek állás, kereset nélkül maradtak. Az elmúlt évtizedben korszerű, többsávos utakat építettünk, mert az általános európai tapasztalat azt sugallta, hogy az utak összekötnek. Nálunk nem így történt. Már-már azt kell hinnünk, hogy nálunk minden fordítva történik, mint általában a világ civilizált
részén: félművelt emberek ócsárolták az utakat, a nagyon szép és forgalmas Megyeri hidat is. Minél több út épült, annál reménytelenebbül távolodott egymástól ez a maroknyi tízmillió magyar. Mert az építők nem tudták jól, az egyszerű ember számára is érthetően elmagyarázni, hogy építeni kell. A rombolásban érdekeltek érthetőbb hívószavakat találtak. A rikácsolás legyőzte a higgadt, ésszerű beszédet. Pontosan úgy, ugyanazzal a forgatókönyvvel, ahogy a német nemzeti szocialista munkáspárt hetvennyolc évvel korábban megbuktatta a weimari köztársaságot. Az út, amiről beszélünk, 1989-ben kezdődött, és egyelőre 2011 -ig tart. A harmadik (negyedik? merthogy volt egy Tanácsköztársaság is) köztársaság bő két évtizedét kell szemügyre vennünk. Nem ígérem, hogy mindenre van válasz. Azt sem, hogy kellemes lesz. Rosszkedvű kísérlet következik, hogy legalább megértsük, ami történt. Legalább megkíséreljük megérteni, ami megérthetetlen. Választ keresünk a kérdésre: hogy jutottunk ide, ilyen mélyre.
TÉVUTAK ORSZÁGA „Hogyan süllyedhettünk idáig? ” (Bethlen István) Bethlen István 1944 júliusában írt feljegyzése indít e szavakkal. A kérdés ma, 2011 -ben időszerűbb, mint valaha. Az ország civilizált fele, barátok, ismerősök és ismeretlenek kérdezik. Egymástól, önmaguktól, tőlem: – Hogy jutottunk ide? – Mi az oka annak, hogy ide jutottunk? – Hova? – kérdezem, hogy időt nyerjek, bár tudom, hogy mit kérdeznek. – A mai Magyarországhoz – hangzik a válasz. Ha a részletek után érdeklődünk, nagyjából a következő válaszokat kapjuk: Ahhoz az országhoz, ahol a választóktól ötvenhárom százalékot kapott egy magát minden alap nélkül középjobb
polgári pártnak nevező, a demokratikus kulisszák mögött egypárti hatalmat építő csapat. Ahol egy év alatt a jogállam néhány fontos biztosítékát pártkatonák kinevezésével gyakorlatilag felszámolták. Ahol a választók tizenhat százaléka egy új náci nézeteket hirdető párttól várja gondjai megoldását. Ahol a miniszterelnök egyik helyettese személyén keresztül – jeléül az állam és az egyház szoros szövetségének – egy nemzetközi szervezet, a római katolikus egyház közvetlen befolyást, sőt hatalmat kapott a Magyar Köztársaság kormányában és parlamentjében. Más nemzetközi szervezet, még az Európai Unió sem élvez ilyen előjogokát Magyarországon, mint a Vatikán. Protestánsként tiltakozom, hogy hazám megint a római pápa és helyi püspökei uralma alá kerül. Ahol törvényt hoztak arról, hogy „Isten a történelem ura”. Ahol az istenhit mellé soviniszta, rasszista, antiliberális, antiszocialista uszítást kaptunk. Ahol a jobboldali sajtóban polgárjogot nyert a nyílt vagy alig kódolt antiszemitizmus és cigányellenesség, ahol a soviniszta, rasszista kisebbség egyre erőszakosabban nyomul. Ahol mindenki kommunista és/vagy zsidó, aki nem azonosul a magyarok felsőbbrendűségét hívő és hirdető hagymázos nézetekkel. Ahol a királyság visszaállításáról elmélkednek. Ahol olyan országban találjuk magunkat, amelynek népét választott képviselői húsz éven át magára hagyták, elárulták, ahol a szegény még szegényebb, a gazdag még gazdagabb lett-lesz. Nézzünk szembe ezzel a mai magyar valósággal.
EGY ORSZÁG, AHOL „EMBEREK ÉLNÉNEK” Ha az ország minden polgárának lenne lehetősége emberi életre. Csak a műveltség emelhet fel egy nemzetet. Remények temetője.
(Kárpáti Sándor: Ezt akartuk?) Természetesen nem ezt akartuk. Egy nemzet, egy társadalom sokféle ember közössége. A magyar nemzet, a „nép” egyik tagja havonta milliót vagy milliókat visz haza a „borítékban”, a másiknak meg válságkezelés ürügyén elvették a negyvenötezer forintnyi tizenharmadik havi nyugdíját. Mindketten a magyar néphez tartoznak, mégis micsoda különbség van köztük. Az is a „magyar nép”, aki a televízióban szemrebbenés nélkül azt mondja: én kérem csak a közgazdasági összefüggéseket tudom megítélni, a társadalmi hatásokról nem tudok semmit mondani. Aki merev vigyor-ral magyarázza, hogy ilyen a kapitalizmus. És nem mondja neki a műsorvezető, hogy a kapitalizmus legfeljebb ha Zimbabwéban ilyen. Minden felesleges érzelemtől mentes, hideg, szakszerű, sőt tudományos szavak: a változások „nyertesei” és „vesztesei”. Az egyik szó mögött drága autók, yachtok, nyaralók, befektetések, bankbetétek. Jólét és parfümillat. A másik szó mögött alultáplált milliók nyomora, nélkülözés, „fázás és éhezés”. A szegénység, a reménytelenség nehéz „szaga”. Ferge Zsuzsát idézem: „KSH-adatok alapján mintegy hárommillió ember él a létminimum alatt, […] A fogyasztást persze a minimum alá szorítják, de így sem sikerül mindig kigazdálkodni a havi rezsiszámlákat. [..JA kormányzat – akár érthetőnek is nevezhető módon – fő figyelmét a gazdasági válság kezelésére fordítja. Ezenközben azonban mindinkább elfelejti, hogy itt emberek élnek, pontosabban szeretnének emberhez méltóan élni, de legalább valahogy megélni. ” (Ferge, 2009) Kedves Zsuzsa! Ne legyünk ennyire megértőek. Nem tudom, mire ment az a nagy „válságkezelő figyelem”. A kormányzás főként a szegények bőrére-rovására „kezelte” a válságot. Jövedelmet csoportosított át a szegényektől a gazdagokhoz. Kedvezett a gazdagoknak, mert ahelyett, hogy emelte volna, lecsökkentette az adójukat. És elvette a legszegényebbek tizenharmadik havi nyugdíját, amivel tovább növelte a nyomorgók számát. Civilizált országokban ennek az ellenkezője történik. Ne beszéljen nekem senki a válság terheinek közös vállalásáról. Hozzávetőleges
számítás szerint mindez harmad-negyedrészt a nyugdíjasok bőrére történt. Mielőtt valaki nekem esne – legalább ezért ne –, minden félreértést és félremagyarázást megelőzve sietve fűzöm hozzá: nem a jóléttel, még csak nem is a luxussal van a baj. (Az egy másik, nem mellékes kérdés, hogy egy országban, ahol válság van, ahol háromnégymillió ember nyomorog, nem kellene-e a luxust kicsit önként visszafogni? Ez persze neveltetés, polgári viselkedés, műveltség kérdése.) Régi igazság, az ember a fejével sokszorosan többet tud keresni, mint a két kezével. Aki megkereste, nem kell irigyelni tőle. Az irigység egyébként is az egyik főbűn. Már a Tízparancsolat figyelmeztette az embert: „Ne kívánjad a Te felebarátodnak a házát, se feleségét, se szolgáját, se szolgáló leányát, se ökrét, se szamarát, se semmit, ami a Te felebarátodé. ” (Exodus, 20.) (Az rendben van, hogy se házát, se ökrét, se a szamarát. De Uram! A feleségét, még a szolgáló leányát se?) A gazdagoktól elvenni, ezt már megpróbáltuk néhányszor nem nagyon dicső történelmünk folyamán. Nem jutottunk vele sehova. A baj a másik végén, az alul lévőkkel, a nyomorral van. Azzal az országgal, amelyben kihalt a szolidaritás. – Most mit tegyünk? Egy átalakulásnak mindig vannak nyertesei -a rátermettek, az ügyesek, az erősek –, és mindig vannak vesztesei, a gyengék, az ügyetlenek, a tanulatlanok, az idősek mondják a „rátermett” elemzők a képünkbe. Köztük sokan emberi érzés nélkül, és nem kevesen olyanok, akiket a tőke fizet, nem is rosszul. Európai megítélés szerint a társadalom valamilyen egységet jelent. Emberek közösségét, akiket valamilyen szolidaritás, egy néphez, nemzethez tartozás köt össze. Nem attól lesz nemzet egy népből, hogy mindenféle zászlókat lengetnek neki. Csakis attól, hogy valamennyi tagja emberhez méltó körülmények között élhet. Beteg az a társadalom, „beteg szellemű” az az ország, amelyben a szolidaritás nem működik. Rio de Janeirói barátaink lányának egyetemi évzáróján a rektor többek között azt fejtegette, hogy a 21. század megváltozott világában már nem elég a francia forradalom három jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség (liberté, égalité, fraternité). Ki
kell egészíteni a sokszínűség, a tolerancia és a szolidaritás fogalmaival. Felhívom a figyelmet, hogy egy brazil egyetem rektora évzáró beszédében nem a „fenntartható növekedésiről szónokol, hanem a szolidaritást hangsúlyozza. Azért említem az eseményt, mert ki akarom emelni belőle a szolidaritást. Mondják, hogy a szolidaritás baloldali érték. Lehet, nem tudom, elég nagy baj, ha így van. Ha a demokratikus, szabad választásokon egy jobboldali felfogású, keresztény-konzervatív meggyőződésű társadalmi csoport (nem a jelenlegi rohamcsapatra gondolok) kerül hatalomra, a szolidaritás akkor sem szűnhet meg. Nem lehet egyszerűen, egy törvénnyel „megszüntetni”. Nem lehet Dévénynél kiírni: a szolidaritás további intézkedésig szünetel. Miket írok? Szolidaritás? Mondhatnám, hogy a társadalom ésszerűségét hiányolom. Ahol a lét-fenntartáshoz szükséges jövedelmet sem kapja meg hárommillió ember. Beteg az a társadalom, amely saját egyharmadát kirekeszti az emberi létből. Nemhogy terve, de homályos elképzelése sincs arról, hogyan lehetne milliókat kiemelni abból az ember alatti állapotból, amibe ez az új rendszer közel húsz évvel ezelőtt lökte őket. Beteg az a társadalom, ahol ember és ember között ekkora különbségek vannak, mint nálunk. Konzervatívok, nemzetiek, szabadelvűek és szocialisták kormányozták az elmúlt húsz évben ezt az országot. Kormányzásnak nevezett működésük minőségét most hagyjuk. Ám azt nem lehet elég hangosan kimondani, hogy együtt felelősek azért a nyomorért, ami ma van az országban. Olvastam, hogy a Kádárkorban is volt hét-nyolcszázezer nyomorgó ember. Lehet, de az több mint húsz évvel ezelőtt a Kádár-kor volt. Ám a mai „nagyszerű, szabad polgári demokráciában” ennek a négyszeresét „sikerült” elérnünk. Nem kellene elfelejteni, hogy Magyarország az Európai Unió tagja. Nem Közép-Afrikában vagyunk, ha szabad emlékeztetnem a politikus hölgyeket és urakat. Azokat, akik olyan büszkék voltak, hogy milyen nagyszerűen kezelték a válságot. Mintha valami különleges teljesítmény lenne, hogy ahol a legkisebb az ellenállás, onnan elveszünk a jövedelmekből. Azt hallottuk, hogy mindenkinek áldozatot kell hoznia. Szép szavak. A valóságban az történt, hogy a jelentős adócsökkentés miatt még azok a
magas jövedelműek is jól jártak, akiknek tizenöt százalékkal csökkentették a fizetését. Az adójuk nagyobb mértékben csökkent. Arról meg bölcsen hallgatnak, hogy az intézkedések tovább csökkentették a fogyasztást, ezzel a költségvetés bevételeit. Magyarország, a magyar nép tragédiájának, az elmúlt húsz év tragikus tévedésének tartom, hogy a szolidaritás kikerült a napi politika szótárából. A kormányzó elitek határidőnaplójából. Az elemi emberi érzést hiányolom az utolsó húsz év valamennyi hatalomra került pártjából és kormányából. Az országgyűlési képviselőkből. A hatalmon lévő emberekből. Volt itt szó az elmúlt húsz év alatt mindenről. Beszéltek Istenről, koronáról, nemzetről és hazáról, demokráciáról, jogállamról, a hatalom megosztásáról, liberális, keresztény és szocialista jövőről. Az első szabad választás előtt szociális piacgazdaságról is beszéltek, de ez olyan régen volt, hogy már senki nem emlékszik rá. Beszéltek költségvetési egyensúlyról, magas adókról és adócsalókról. Adó-csökkentésről, egykulcsos adóról is. Beszéltek a Nemzetközi Valutaalapról, az Európai Unióról, a közös valutáról. Beszéltek a fenntartható fejlődésről is, ám nekem úgy tűnik, vannak, akik elfelejtették, hogy a „fenntartható” a természeti erőforrásokra vonatkozik. Nem azt jelenti, hogy el kell venni a nyugdíjakból, segélyekből. Merthogy akkor lesz fenntartható. Tereinken és a sajtóban harsogott a „nemzet”, a „magyar”, a „nemzettestvér”. Csak az emberről nem beszélt itt senki. És mit látunk ma? A három szociálliberális koalíció szabadelvű filozófiára alapozott politikájára – némileg törvényszerűen – neonácizmus a válasz; az ésszerűtlenül szélesre nyitott demokratikus jogok ernyője alatt rasszizmus terjed; A magát kereszténynek nevező párt a krisztusi szeretet helyett a gyűlöletet hozta az országra; A jobboldal, amikor ellenzékben volt – európai polgári pártra nem jellemző módszerekkel – a kormány minden ésszerű tervét
megbuktatta. Európában egyedülállóan alantas módszerrel rombolta a gazdasági egyensúlyt és a közbizalmat. Fent az elitek politikai-pénzügyi manőverei folytak-folynak, a társadalom másik végén, a periférián iskolázatlan, tudatlan milliók körében a nyomor, a szegénység, a reménytelenség rombol. Tanításukkal, felemelésükkel az elmúlt húsz év kormányai közül egyik sem törődött. Nem vették észre, hogy csak a műveltség emelhet fel egy nemzetet. A munka nélkül tengődő, képzettség nélküli százezreknek valamilyen szakmát, megélhetési lehetőséget kellett volna adni. Milliók élnek úgy, hogy még reményük sincs. Kialakult, és úgy tűnik, mozdíthatatlan a nyomor, a mélyszegénység, a kilátástalanság. Mindez az elmúlt húsz év parlamenti pártjainak dicstelen műve-mulasztása. A rendszerváltás tizedik évfordulóján írta valaki: „Átéltük az összesűrűsödött időt, a rendszerváltás zaklatott tíz évét, a társadalmi jobbraátot, az illúziók szétfoszlását; azt, hogy a rózsaszín álmok helyett/után milyen a kendőzetlen valóság, a remények temetője. Kihúzták alólunk a biztonságot. Megismertük a fogyasztói társadalmat, az importált életstílust, a kiszidolozott restaurációt, az igazi létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot. Tudjuk, mit jelent a tőke uralma, a piac mindenhatósága, a privatizáció, a munkanélküliség, a hajléktalanság, a szociális alultápláltság. Tudjuk azt is, hogy kik és hányán vannak az átalakulás nyertesei és vesztesei, kik és hányán élnek kipárnázott anyagi helyzetben, luxuskörülmények között, és a létminimum körül, alatt. Megtapasztaljuk az indokolatlan különbségeket, az esélyek egyenlőtlenségét, a pénz hatalmát, a közbiztonság félelmetes hiányát, a konzumkultúra térnyerését. ” (Kárpáti, 2000, 9.) A múlt segíthet eligazodni, ám mindenre nem ad választ.
MÁSFÉL SZÁZ ÉV – NYITOTT KÖNYV Azoknak, akik tudnak olvasni. „Egy társadalom, ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének […] természetes fejlődési szakaszokat sem át nem
ugorhat, sem parancsszóval el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat. ” (Marx Károly) A múlt sok mindent elmond, csak jól kell kérdezni. Válasszuk ki és nézzük a kiegyezéstől napjainkig tartó közel másfél évszázadot, ezt a pontosan 144 évet. E rengeteg időt első megközelítésben hagyományos módon öt, egymástól jól megkülönböztethető szakaszra oszthatjuk: 1. A kiegyezéstől (1867) Trianonig (1920) eltelt több mint fél évszázad. Az Osztrák-Magyar Monarchia, a dualizmus kora (52 év). 2. A Trianontól (1920) a második világháború végéig (1945) tartó negyedszázad. A Horthy Miklósról elnevezett korszak, a végén fél év Szálasi nyilasaival (26 év). 3. A második világháború befejezésétől (1945) 1956-ig tartó időszak. Az első szűk három év a Köztársaság kora, azt követően a Rákosi Mátyásról elnevezett népi demokratikus korszak (összesen 11 év). 4. Az 1957-től a rendszerváltásig (1990) eltelt több mint három évtized. A Kádár Jánosról elnevezett, szocializmust építő korszak (33 év). 5. A rendszerváltástól napjainkig (1990-2011) eltelt bő két évtized. A polgári demokrácia és a piacgazdaság korszaka (22 év). Mondanivalóm lényegéhez közelítünk, ha másként szakaszoljuk e 144 évet: 1. A kiegyezéstől (1867) a második világháború végéig (1945) feudális, rendi hatalom (78 év) 2. A második világháború végétől (1945) a rendszerváltásig (1989) szovjet megszállás, „szocializmust építő” „népi
demokrácia”, meghatározó szovjet-kommunista befolyással (44 év). 3. A rendszerváltás után, 1990-től napjainkig polgári demokrácia, többpártrendszer, szabad választások, piacgazdaság (22 év). Ám az elmúlt 144 év a demokratikus jogokat és a piacgazdaságot nézve tulajdonképpen két szakaszra osztható: 1) A kiegyezéstől (1867) a rendszerváltásig (1990) előbb konzervatív-palástolt, majd a múlt század harmincas évei végére nyílt „fehér” diktatúra. Elhúzódó Jobbágy rendszer”. Az elbukott háború után nyílt „vörös” proletárdiktatúra. Első másfél évtizedében szovjetkommunista, majd fokozatosan magyarosodó, palástolt-szocialistává enyhült diktatúra. Különböző színű, jellegű és „keménységű”, ám kivétel nélkül elnyomó diktatúrák. Lett légyen fehér, vörös vagy rózsaszín, végig „feudális, rendi” vagy ilyen jellegű hatalom vezérelte ország, számottevő polgárság, szabad választások és piacgazdaság nélkül (122 év). 2) A rendszerváltástól (1990) napjainkig (2011) polgári demokrácia, szabad választások és piacgazdaság. Olyan társadalomról beszélünk, amely nehezen igazodott el a nyakába szakadt új rendszerben (22 év). Mit lehet ebből a közel százötven évből kiolvasni? A mai helyzet megértéséhez az a legfontosabb, hogy Magyarország népe a rendszerváltást megelőzően soha nem élt – sem polgári demokratikus politikai rendszerben, – sem tőkés piacgazdaságban. így nem is szerezhette meg azokat a készségeket, tapasztalatot, amelyek az új rendszerben segíthették volna az alkalmazkodásban, az eligazodásban, a felszínen maradásban. Ha ehhez a nem túl biztató képhez hozzávesszük, hogy az elmúlt húsz év politikai elitje sem élt ilyen rendszerben, elenyésző kisebbségük is csak olvasmányaiból ismeri, akár törvényszerűnek is tekinthetjük, amit látunk. Már akinek van szeme a „látásra”. – Most mit akartok tőlünk, azt sem tudjuk, miről van szó – mondta 1990-ben teljes joggal a fél ország.
Nem a rendszerváltás nyerteseiről beszélek. Azokról van szó, akik csak nézték a forgatagot. Meg a fergeteget, amely elvitte a biztonságot a családjuk alól. Nem ők tehettek róla, hogy a nagy demokratikus buz-gólkodásban egyszer csak valahol elveszett kétmillió munkahely. Vannak, akik azt mondják, ne túlozzak, alig több mint másfél millió volt. így vagy úgy, a magyar nép sorsáról volt szó, róluk is kellett volna beszélni. A „térkép” kiterítve ott volt a rendszerváltók orra előtt. Éppúgy, mint 1914-ben és 1941-ben is. Ahogy a döntéshozó elit akkor sem vette észre a nyilvánvalót, ugyanúgy a lehetőségtől megrészegült rendszerváltó elit sem figyelt sem az ország „térképére”, sem a megelőző évszázad történelmére. A magyarság tragédiája, hogy újra olyanok ültek be a kormányzó székekbe, akik arra sem voltak alkalmasak, hogy a kor sorskérdéseit felismerjék. Az meg végképp meghaladta a képességeiket, hogy az ország előtt tornyosuló gondokra helyes vagy legalább ne nagyon rossz válaszokat találjanak. A rendszerváltás színpadán ágáló politikusok azt gondolták, megváltják az országot, és máról holnapra átvezetik a magyarságot kommunista múltból a demokrácia és a piacgazdaság ragyogó jövőjébe. Szakasztott úgy képzelték, ahogy Rákosiék. A vezető politikusok hibás döntései nagy károkat okoztak ennek az országnak: 1920-ban Nagy-Magyarország, 1941-1945-ben közel egymillió magyar, 1990-93-ban mintegy kétmillió ember munkahelye esett áldozatul a döntéshozó elit hiányos képességének. Mindezt előre lehetett látni. Tapasztaltabb politikusok, mint például az amerikai elnök, idősebb Bush, külügyi államtitkára, Baker és a nyugatnémet vezető politikusok nem nézték jó szemmel, ami Magyarországon „rendszerváltás” címén történt. Ők már akkor tudták, hogy az a „különös” ellenzék nem képes szilárd új rendszert létrehozni. A rendszerváltás után uralomra került pártemberek, kormányok nem ismerték fel, hogy az ország népe nagy többségében nincs felkészülve egy ilyen mélyenszántó, nagy horderejű, az országot és az életüket felforgató változásra. Ahogy az 1914-es és az 1941-es öngyilkos lépéseket sem lehet ép ésszel felfogni, megérteni, úgy az 1990-es változások mozgatóinak szűk látókörét sem könnyű
megmagyarázni. így kaptuk, a nép választotta őket. Ám a népet becsapták. A szavazófülkében a választópolgár azt nem tudta, hogy műkedvelők, költők, írók és filozófusok, jámbor népművelők, történészek és jogászok veszik át a kormányrudat. Arra meg végképp nem számítottak, legvadabb rémálmaikban sem jött elő, hogy az új hatalom Jóvoltából” a munkahelyek fele megszűnik. A választások előtt ezt nem mondták meg nekik. A demokratikus politikai rendszernek vannak ilyen buktatói. Jól meg kell nézni, kik nyerik el a bizalmunkat, mert aztán négy évig ők döntenek az életünkről. „A kiömlött tejet hiába siratjuk.” Az 1990-ben hatalomra került politikusoknak halvány fogalmuk nem volt, hogy mire vállalkoztak, így kísérletet sem tettek arra, hogy mérsékeljék a gyökeresen új helyzet ellentmondásaiból törvényszerűen következő társadalmi és gazdasági károkat. Magát az ellentmondást sem ismerték fel, hogyan is tehettek volna bármit a károk elkerülésére vagy enyhítésére. Hogy a saját és udvartartásuk gazdagodása mellett netán az ország, az egyszerű nép sorsára, megélhetésére is figyelni kellene. Mást mondok: először ezt kellett volna megnézni. A végeredmény itt van előttünk, és a civilizált honpolgár nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ám nincs mit egymás szemére vetnünk. Konzervatívok, szabadelvűek és szocialisták, nemzetiek és unionisták, nacionalisták, soviniszták és az együttműködést pártolók közös műve. Alkalmatlanságuk riasztó bizonyítéka. Az egészben az a szomorú, hogy a jelek szerint 1990-ben a hatalmat „átadó” néhány politikus legfőbb gondja az volt, milyen egyezséget tud kötni az új, az „átvevő” hatalommal. Nem csodálom, hogy volt, aki undorodott ettől a vásári alkudozástól. Az elhíresült kerékasztal-tárgyalásokon mindenről szó esett, csak az ország népéről nem. Azzal, hogy velük mi lesz, senki nem törődött. Máig szégyellem. Pedig azoknak kellene szégyellniük, akik végig ott ültek: Pozsgay Imre, Sólyom László, Szabad György, Tölgyessy Péter, Orbán Viktor. Boldogok és büszkék voltak, hogy „megdöntik a kommunizmust”, Pozsgay meg helyezkedett. Hogy is mondta Marx Károly: „ Természetes fejlődési szakaszokat sem át nem ugorhat, sem parancsszóra el nem tüntethet. ”
Igazán megtanulhatták volna a leckét. Bár nem igazságos éppen a nemzeti-konzervatívoktól számon kérni Marx Károlyt. Lényegét tekintve Rákosiék is antimarxista gazdaságpolitikát folytattak. Társadalmi-gazdasági-fejlődési törvényszerűségeket egyszerűen félretolva gondolták boldogítani az ország népét. Csakhogy a közismert fényképen Rákosi hiába morzsolgatta a kalászt, kevés búza termett. Lengyel László írta: „A rendszerváltó elit szellemi teljesítménye nem korszakalkotó, sőt a várakozások alatt maradt. A »nemzet«, az »ország« nevű mű nem olyanná vált, mint amilyen lehetett volna. Az új Magyarország alkotmányos, gazdasági, szociális képének szellemi megformálása kevéssé sikerült. ” (Lengyel, 1996, 176.) Ha ez nem sikerült, akkor mire olyan büszkék, mi az, ami sikerült? Újra meg újra bebizonyosodik, hogy erős polgárság nélkül nincs polgári demokrácia, polgári párt, polgári erkölcs. Nálunk pedig 1940ig szerény mértékű és gyenge volt a polgárság. Ami volt, a következő években fölszámolták. A Rákosi-korszak talpra állásról, romeltakarításról, újjáépítésről, „szociálizmusról” (sic!) és koncepciós perekről szólt. A Kádár-rendszer idején modernizálódtunk, a megszállt országban azonban a történet nem szólhatott a polgárság megerősödéséről. így érkeztünk a rendszerváltáshoz, a polgári demokráciához, polgári tapasztalattal, múlttal rendelkező számottevő polgári réteg nélkül. A Horthy-korszak hivatalnok-gárdája középosztály volt, annak is gyenge. Nem volt polgárság. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a rendszerváltó elit az átállás egyik legfontosabb eleméről, a gazdaságról úgyszólván semmit nem tudott. Megbízottak járták a gyárakat, felmérendő, hogy mit lehet privatizálni az állami vagyonból. Ami tízmillió magyaré volt eredetileg. A rendszerváltók abban a tévhitben éltek, hogy az egész átállás a megszerezhető vagyonról és arról szól, hogy néhány tucat törvényt és rendeletet újra kell írni. És meg kell bosszulni a kommunista múltat. Nem Marx Károly tehet róla, hogy a rendszerváltás politikusai kidobták őt és eszméit a szemétbe. Nálunk a marxizmus a fogyatékos műveltségüek körében szitokszó lett. A világ civilizált felén tanulmányozzák, van, amit elfogadnak, van, amit vitatnak,
bírálnak, gondolkoznak rajta. A társadalmi mozgások világában járatlan műkedvelők – költők, történészek, jogászok, tapasztalatlan, botcsinálta politikusok – úgy döntöttek, hogy „átugornak” és „parancsszóval eltüntetnek” a magyarság életéből kimaradt „fejlődési szakaszokat”. Két-há-romszáz évet. Áldásos működésük végeredményétől ma milliók szenvednek. Két témáról részletesebben írok: – a kormányzásról és – a köztársaság válságáról. Biztosan van még ezen kívül száz fontos kérdés, én most ezt a kettőt választottam. Aki sokat markol, keveset fog. Lássunk neki.
Kormányozni nehéz Jól kományozni lehetetlen. De törekedni kell rá. Ha bármiről ítéletet akarunk mondani, akkor járunk el helyesen, ha figyelembe vesszük a környezetet, amelyben működik. Egy kormányról például nem lehet az ellenzéke nélkül ítéletet mondani. Különösen nehéz egy kormányról bármit mondani egy országban, ahol az ellenzék mellett olyan – az alkotmány és a polgári demokrácia elvei szerint elfogulatlan, pártatlan – intézmények, mint – a köztársasági elnök, – az Alkotmánybíróság, – a jogszolgáltatás egy része – és a jegybank nyíltan a kormány ellen dolgoznak. Ahol baloldali kormánynak soha nem volt az európai polgári demokráciákban használatos fogalmak szerint működő ellenzéke. Amikor baloldali pártok nyerték a választást, a kormánynak mindhárom alkalommal ellenséges jobboldallal kellett szembenéznie. Ez az ország Magyarország. A három baloldali kormány mentségére idézem Márai Sándort: „A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a »nemzeti« jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal. ” (Márai, 1990 [1944], 195.)
ELLENSZÉLBEN Ellenzékben, a háromszínű zászló árnyékában a mai hatalom is méltatlanul, sőt hazafíatlanul viselkedett. Megbénította a kormányzást. A jobboldali képviselők 2006 és 2010 között rendszeresen kivonultak az országgyűlés üléseiről. Úgy vették fel a millióikat, a fizetésüket meg a költségtérítésüket, hogy nem vettek részt a munkában. Bár a pénzért egy demokráciában is meg kell dolgozni, ám a jelek szerint itt a keleti periférián, a magyar országgyűlésben más a módi. Ha pedig egy országban hiányzik a kulturált, ésszerűen működő ellenzék – mint ahogy az nálunk nyolc éven át történt –, ott lehetetlen kormányozni. Erre Európa civilizált országaiban aligha találunk példát. Az új magyar miniszterelnököt az
Európai Parlamentben oktatták a parlamentáris polgári demokrácia lényegére. (Jobb későn, mint soha.) Arra, hogy a parlament a képviselők munkahelye, ahol megvitatják az ország-országok ügyeit. Nem az a dolguk, nem azért választották, nem azért fizetik őket, hogy kivonuljanak a munkahelyükről. Egy szerencsétlen mondatot, egy beszédet fel lehet használni arra, hogy az ember, akinek a hatalom a mindene, visszakapja kedvenc játékszerét. Ha az ország népének, a választók többségének ez kell, kapják meg és legyenek vele boldogok. Lehet olyan eszközöket bevetni, amelyeket még Közép-Afrikában, Zimbabwében sem használnak. Lehet, ám egy polgári demokratikus államban, civilizált körülmények között nem szokás. Egy kulturált polgári köztársaságban nem ildomos mindezt a munka nélkül tengődő nyomorgó milliók bőrére, az ország kárára csinálni. Házbirtokosként, földbirtokosként, szőlőbirtokosként. Gazdagon. Mondhatott Gyurcsány Ferenc Őszödön bármit, attól még nőhetett volna a kivitel, a költségvetés bevétele, ha a függetlensége és egy kétes érvényű dogma mögé bújva a Magyar Nemzeti Bank néhány év alatt nem okoz több ezer milliárd forintos kárt az országnak. Az ország népének. Mert lehet, hogy „nagyszerű” működésűk nyomán a bürokraták nagy örömére egy-két százalékkal alacsonyabb volt az infláció, ám kiszorultunk a piacainkról, nőtt a munkanélküliség és a nyomor. Hagyjuk a tájékozatlan, ésszerű gondolkodásra képtelen tömegnek kitalált jelszót, hogy „Gyurcsány hazudott”. Ha netán igaz lenne (nem igaz), mi köze van ennek ahhoz, hogy az önkormányzati rendszer tíz éve reformra várt. Húsz év valamennyi parlamenti pártja és képviselője alkalmatlanságának bizonyítéka, hogy egy akkora országban, mint a miénk, több mint háromezer önkormányzat van. Fele is sok lenne. Már régen el kellett volna kezdeni fokozatosan csökkenteni a számukat. (A közel kétszázmillió lakosú Brazíliát öt és félezer önkormányzat igazgatja. Nevetséges, vagy inkább tragikus, hogy egy tenyérnyi városban, mint Budapest, 23 önkormányzat működik. Az ötször akkora Rio de Janeiróban ennek negyedrésze.) Mi meg húsz éve hurcoljuk e kölöncöt a költségvetés nyakán. Mindegy, hogy milyen volt az a kormány, az ország jövőjéről volt szó.
Ám ezzel a jobboldali ellenzék nem törődött. Fontosabb volt a – köztünk szólva gyerekes – gesztus, a kivonulás. Az önkormányzatok reformja már régen a körmünkre égett, valamit kellett volna velük csinálni. Ha a kormány terve nem volt jó, ki kellett volna vesézni, megmondani, hogy lenne jobb. Megvitatni, közösen keresni a megoldást. Ahogy egy civilizált ország parlamentjében szokás. Egy jó, korszerű, az ország jövőjét szolgáló tervet buktatott meg az ellenzék úgy, hogy még megvitatni sem volt hajlandó. Lehet, hogy egy ilyen vitához a képességük is hiányzott, ezért menekültek a vita elől? Elismerem, szakmai vitát folytatni nehéz, szónokolni sokkal könnyebb. Mi köze van egy akármilyen beszédnek ahhoz, hogy az egészségügy is már régen átalakításra érett. Tovább hurcoljuk a kétszer annyi kórházat, mint amennyi az ország méretei és pénzügyi lehetőségei alapján ésszerű és finanszírozható lenne. Tűrjük a rosszul elköltött, kidobott milliárdokat. Kevesen képesek megérteni, hogy a kórházak azért kénytelenek kevés pénzből szinte napról napra valahogy túlélni, mert kétszer annyi intézmény között kellettkell az egészségügyre fordítható pénzt szétosztani. Lehet, hogy a kormány terve nem volt jó, az országgyűlés arra való, hogy ott megvitassák. Módosítsák. Javítsák. Ám a Fidesz erre nem volt hajlandó. Bezártak volna két kórházat (első lépésként is húszatharmincat kellett volna), és mekkora felháborodás volt miatta. Az Alkotmánybíróságnál elértek egy alkotmányellenes népszavazást a hazájuk érdekei ellen. Ilyen a nemzetijobboldali hazafíság. Más kérdés, hogy milyen emberek ültek-ülnek abban az Alkotmánybíróságban, amely ezt a népszavazást átengedte. A nép, az istenadta nép pedig elment népszavazni, és megbuktatta az egészségügy reformjának egy nagyon szerény kezdeményét. Nem lehet egy buta jelszó mögé bújva megúszni a felelősséget azért, hogy megbuktatták az önkormányzati és az egészségügyi reformot. Azt írom, nem lehet, pedig tudom, hogy a miénk olyan ország, ahol lehetett. Nagyon alacsony szinten lehet népünk eligazodási képessége, tájékozottsága, ha képesek voltak egy háromszáz forintos vizitdíjat leszavazni. (Létminimum körüli nyugdíjából élő hölgy panaszkodott nekem: A körzeti orvosnál
kifizettem a háromszáz forintos vizitdíjat, és megkaptam a receptet. Most, hogy ez a sok „okos” ember eltörölte a vizitdíjat, ezer forintot fizetek egy receptért, mert ennyi az „elvárás”.) Ez még csak hagyján. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy megszavazzák a tehetős polgárok gyerekeinek ingyenes egyetemi oktatását. És elment hárommillió emberünk, hogy mindezt az értelmes, bár szerény kezdeményezést a nép nevében leszavazza. Itt véget ért a józan gondolkodás. Ez az ország itt Magyarország. Van két és fél millió félanalfabéta honfitársunk, akiket az elmúlt húsz év kormányai nem vérteztek fel olyan tudással, képzettséggel, amivel bekerülhetnének a munka világába – ők is a magyar nép. Az is a magyar nép – bár az elit szeretné elfelejteni –, akinek a hivatalosan számított létminimumnál kevesebb a jövedelme, akinek a napi legszerényebb táplálékra sem telik, a téli időszak beköszönte utáni gondjairól nem is beszélve. Egy barátom úgy vélte, lehet, hogy mások is hasonlóan gondolják: túl sokat írok a szegényekről, a nyugdíjakról, a nyugdíjasokról. Én nem tartom soknak. Ami az elmúlt húsz évben Magyarországon ez ügyben történt-történik, az egyszerűen felháborító. Velem együtt azok gondolják így, akikben még van tisztesség, van szolidaritás, van emberi érzés. Akik át tudják érezni három-négymillió létminimum körülialatti jövedelemből nyomorgó honfitársunk sorsát. Azokról van szó, akik a létminimum feléből-harmadából-negyedéből(l) igyekeznek megélni. Túlélni legalább a telet, mert tavasszal és nyáron már könnyebb. Nem kell fűteni. Csak néztem és csodálkoztam, amikor azt mondta 2009-ben az akkori „válságkezelő” miniszterelnök, hogy „mindenkinek áldozatot kell hoznia”. És lám, mindenki áldozott a haza üdve oltárán. A magas fizetésű állami alkalmazottak fizetését 15%-kal csökkentették. Aki eddig havi 600 ezret keresett, ezután csak 500 ezret kapott. Aki egymilliót, annak 850 ezerre csökkent a havi jövedelme. És így tovább. (A nyugdíjasok számottevő része egy év alatt sem kap ennyit.) Most arról ne beszéljünk, hogy ez szemfényvesztés volt, mert közben a magas jövedelműek adóját
lecsökkentették, és így végül még az is lehet, hogy a bércsökkentés után többet keresnek, mint korábban. Az egyenlő teherviselés magasztos elve alapján a nyugdíjasoktól elvették a tizenharmadik havi nyugdíjat. Ami mindössze csak 8%. Na ugye, milyen figyelmes volt ez a baloldali, ez a szocialista kormány, hogy a nyugdíjasoktól csak 8%-ot vett el. Nem 15-öt vagy 20-at. Mert ezt is megtehette volna. De lám, nem tette. Ám a rideg valóságban ez úgy nézett ki, hogy egy havi mondjuk 40 ezerből tengődő kisnyugdíjas (van ennél kevesebb nyugdíj is) ebből a tizenharmadikból tudott a téli hónapokban legalább egy héten egyszer befűteni. Hogy ne 8 (nyolc!) fok legyen a szobában, legyen legalább két számjegyű, mondjuk 12. Egy másik ebből a tizenharmadikból tudott néha egy kis párizsit venni. Ne beszéljünk a nyugdíjasról. Ő legalább kap valamit. Ne panaszkodjon, mert a munkanélküli egy rövid idő után nem kap semmit. Mindenekelőtt munkát nem kap, de ez senkit nem érdekel. Különben is válság van. Tessék tudomásul venni. Annak a nagyszerű tőkés piacgazdaságnak a világméretű válsága, amiben mi is élünk. Segélyt sem kap, mert azt mondják: „a gazdaság nem bír el ennyi szociális kiadást”. Meg kéne már kérdezni, hogy ha megvonjuk a segélyt a munkanélküliektől – akiket még a rendszerváltás kormánya lökött ki a munka világából, ahova azóta se sikerült visszakapaszkodniuk – akkor miből éljen meg ő és a családja? Erre nincs válasz. Az úgynevezett gazdaságipénzügyi elit és a mindenkori kormány húsz éve nem talált, nem is keresett megoldást e három-négymillió magyar gondjaira. Amiket a „szakértők” ímakbeszélnek, abból az derül ki, hogy nincs többé emberi érzés, megszűnt a szolidaritás. Csak mondják, mint a gép, hogy „nem lehet finanszírozni”, „le kell csökkenteni”, stb. Eszükbe sem jut, hogy miből éljenek ezek az emberek. Pedig ez is egy fontos gazdasági kérdés ám. Azokról van szó, akiket húsz évvel ezelőtt egy gőgös, szűk látókörű „nemzetikeresztény-konzervatív” hatalom – a „rendszerváltók” – antibolsevista indulatból megfosztott az emberi lét alapjától: a munkától. Mert az urak utálták az oroszokat, a bolsevistákat, az első adandó alkalommal megszüntették a Kölcsönös Gazdasági Segítség
Tanácsát (KGST) és rendszerét, ami eltartott több százezer magyar embert. Mivel felszámoltuk, elvesztettük a szovjet, a bolgár, a lengyel, a román és a csehszlovák piacainkat. Pedig a Közös Piac egyik vezető tisztviselője időben figyelmeztetett, oktatta a magyarokat: nem kellene a KGST-t olyan gyorsan megszüntetni, mert a Közös Piac országai biztosan nem fogják megvenni azokat az áruinkat, amelyeket eddig a KGST-országoknak adtunk el. Kit érdekelt? A zsigeri politikai gyűlölet, a történészek, jogászok fogyatékos gazdasági ismerete mindjárt a rendszerváltás elején nyomorba lökött hárommillió embert. Többségük azóta se tudott talpra állni. Ehhez vegyük hozzá, hogy a régi nyugdíjak elértéktelenedtek, idős emberek egy tisztességgel végigdolgozott élet után a szó szoros értelmében éheznek, fáznak, nyomorognak. Azt minden közepesen értelmes ember fel tudja fogni, hogy harminc-negyvenezer forintból élni nem, legfeljebb lassan elpusztulni lehet. A zárójelentésben a halál oka tüdőgyulladás, izomsorvadás, szívelégtelenség szerepel majd. Azt egyetlen orvos sem fogja beírni, hogy a beteg éhen halt, vagy kihűlt. Itt az ideje, hogy megkérdezzük: volt-e, van-e egyáltalán tervük a szegénységgel? Mert sok itt a felesleges, öreg, beteg ember, akiket „a gazdaság nem képes eltartani”. Tessék nyíltan beszélni. Húsz év mulasztásával szembesülünk, erről beszélünk, ám tenni csak a hatalmon lévők tudnak. Mondjanak, tegyenek valamit, mert ami ma van, az embertelen és az ország szégyene. Az az egymillió is része a népnek, akiket a rendszerváltás nyerteseiként tartanak számon, ám az a négy-öt millió is, akik vesztesei ugyanannak a felfordulásnak. Nem kellett volna, nem kellene elfelejtkezni azokról, akik a rendszerváltó kormány hibájából húsz éve leszakadtak, és a következő kormányok és parlamentek jóra való restsége miatt azóta sem voltak képesek felzárkózni. Felzárkózni? Hová? A szétvert magyar gazdaságba? Az elmúlt húsz évben képviselők hada vett fel szép fizetéseket, a költségtérítésükről nem is beszélve, és senkinek nem jutott eszébe, hogy annyi nyugdíj járulékot kell kivetni és beszedni, ami fedezi a nyugdíjat? Évekkel ezelőtt megszüntették a nyugdíjbiztosító önkormányzatot, a nyugdíj járulék címén beszedett pénzt bevonták a
költségvetésbe. Rájöttek, hogy ha a nyugdíjkassza önfinanszírozó, akkor nem lehet befolyásolni-zsarolni a nyugdíjasokat. (Ebben is nagy volt az egyetértés a két oldal képviselői között.) Legutóbb, hogy felére leszállították a gazdagok jövedelme után fizetendő adót, ott volt az alkalom emelni a nyugdíjjárulékot, megfelelő alapot biztosítani a nyugdíjaknak. Eszük ágában nem volt egy ilyen intézkedés. Panaszkodni, a nyugdíjasokra mutogatni jobb? Kellemesebb? A nyugdíjak fedezete az állami vagyon volt, ám azt, a közüzemeket is vitatható áron külföldiek kezébe adták. A bevételből nem hoztak létre alapot, aminek a jövedelméből ki lehetne váltani a kölségvetés hozzájárulását a nyugdíjakhoz. Nem vagyok szakember, lehet, hogy van jobb megoldás. Ám tenni kellene, kellett volna valamit. Például fel kellett volna lépni a tömeges adó- és járulékcsalókkal szemben. (Az önkormányzatokban nem sok hasznot hajtők nagy részét át lehetne képezni adóellenőrnek.) Van itt megoldás, kérem, csak az a baj, hogy a barátok, a kliensek, a pártot pénzelők érdekeit sérti. Másrészt lusták is vagyunk, még gondolkozni is. Mit kezdjünk egykori pénzügyminiszterünk ama kijelentésével, hogy: A Bajnai-kormány „a rövid időn belül finanszírozhatatlanná váló nyugdíjrendszerben […] megszüntette a finanszírozhatatlan tizenharmadik havi nyugdíjat”. (Rádai, 2010.12.23.) És a tapasztalt, okos Rádai Eszter nem kérdezte meg a pénzügyek e szakértőjét, mondaná el nekünk, laikusoknak: egy tizenháromezerötszáz milliárd (13.500 milliárd) forintos költségvetésben honnan lehet azt tudni, hogy mi az, amit már végképp nem lehet finanszírozni? lis ha ő ezt ilyen pontosan tudja, miért pont az 1,8 (egy egész nyolctized) százaléknyi tizenharmadik havi nyugdíj mintegy kétszázötvenmilliárd forintja, ami finanszírozhatatlan? Amitől rövidesen összeomlik a magyar haza. És miért pont a nyugdíjalap mintegy öthatszázmilliárdos költségvetési kiegészítése lesz finanszírozhatatlan, ami a költségvetési kiadások mintegy 5 százaléka? Remélem, nem azt akarják velünk elhitetni, hogy a költségvetés kiadásainak 95 százaléka mind jó helyre megy és kőbe van vésve. Ugye nem azt tetszik nekünk mondani, hogy az alacsony nyugdíjak kevesebb mint egyszázaléknyi tizenharmadikja hiányzott
ahhoz, hogy Magyarország kimásszon a gödörből? És milyen büszkék voltak „nagyszerű” művükre! (Nem értem, Rádai Eszter miért kímélte ennyire interjúalanyát?) Nemzetközi „szakértőtől” olyan „bölcsességeket” is olvasunk, hogy: „A vasfüggöny lehullása után […] ahogy a kormányok követték egymást, versengtek a jóléti juttatások növelésében. Magyarország gulyáspopulizmusa Gyurcsány Ferenc kormánya alatt érte el a csúcspontját, és a költekezés rekorddeficithez vezetett”. A „szakértő” úr ne beszéljen Gyurcsány Ferenc kormányának költekezéséről, mert ehhez nincs erkölcsi alapja. Inkább arról beszéljünk, hogy Járai monetáris tanácsának tagjaként ő is felelős azért a háromnégyezer milliárd forint kárért – vagy annak egy időarányos részéért -, amit a külföldi befektetők zsebét jól megtömő kamatpolitika öt év alatt okozott az országnak. A brazil parlamentben fejtegette egy alkalommal az egyik képviselő, hogy minek jön ide az IMF egyiptomi vagy indiai szakértője, aki szükségképpen csak felületesen ismeri az országot, nem is tud mást, mint közhelyeket mondani. Nem gondolhatják komolyan, hogy a szakértő jobban tudja az ország számára legjobb megoldást, mint a képviselők a parlamentben. Azt már én teszem hozzá, hogy az IMF mindig tud valami „okosat” mondani bármelyik országnak. Most éppen az a bajuk Brazíliával, hogy „túlfűtött” a gazdasága. A 7,5 százalékos növekedés túl gyors. Van olyan feltételezés, hogy ezek az urak Brazíliát a fejlett világ kellemetlen versenytársaként akarják féken tartani, visz-szafogni. Úgy kell a költségvetés hiányát csökkenteni – olvassuk a nemzetközi hírű szakértő idézett írásában –, hogy „ munkára, megtakarításra, befektetésre ösztönözzön Ezt persze csak úgy lehet elérni, ha a szegénytől elvesszük a jövedelme egy részét, mert úgyis csak megeszi. És oda kell adni a gazdagoknak, azok majd megtakarítják és befektetik. Ilyen egyszerű ez kérem. Befektetési brókerek álma egy ilyen „szakcikk”. Ám nem nagy felfedezés. Azt a szerző nem fejti ki, milyen módon lehet a költségvetés kiadásait úgy csökkenteni, hogy az munkára ösztönözzön. Valószínűleg úgy gondolta, minden kezdő pénzügyes tudja, ha elveszik tőlük a segélyt, kénytelen lesz dolgozni ez a sok „lusta magyar”. Arra nincs
javaslat, hogy ha világválság van, akkor mit kell csinálni. Ha a német gazdaság is gondokkal küzd, mert a kereslet világméretekben visszaesett. Amikor nincs vevő, nincs munka, nincs munkahely, akkor mit lehet tenni? Ez lenne egy szakértő dolga, erre azonban nincs megoldási javaslatuk. Azt minden hülye meg tudja csinálni, hogy csökkenti a segélyeket meg a nyugdíjat. Ehhez nem kell „nemzetközi szakértő”. Az ember csak néz, amikor ilyeneket olvas, és nem hisz a szemének. Magyarországon ímak-mondanak ilyeneket érzéketlen „szakértők”, ahol ma mintegy három és fél-négymillió magyar ember a hivatalosan számított létminimumnál kevesebb, sőt jóval kevesebb jövedelemből „él”, ha életnek lehet nevezni a nyomort. Megkérdezném nagyszerű „nemzetközi szakértőnket”, ugyan mondaná meg nekünk, hová is lett a „gulyás”, amit szerinte „Gyurcsány Ferenc populizmusa” osztogatott? És egy ilyen országban gazdag emberek, havi több százezer (vagy nem tudom, hány millió) forintos jövedelem mellett nem szégyellnek ilyeneket leírni. Milyen emberek ezek? Embernek milyenek? írása végén gusztustalan, hízelgő befejezés: „ 1989-ben Orbán Viktor a Hősök terén félelmet nem ismerve követelte […] a szovjet csapatok kivonását. ” Nevetséges, kínos szöveg. „Szakértőnk” nem tud különbséget tenni gazdasági tanácsadást, és a Fidesz melletti kampányolás között. Ez bizony hiba. Tájékozottsága bővítése érdekében Pozsgay Imrét idézem: „A beszéd politikai mestermunka […] Igazi bátorságot nem igényelt, mert a szovjet csapatok kivonásáról Grósz már tárgyalt Gorbacsovval, és 1988 őszén lényegében eljutott oda, hogy a kivonás időszerű, sőt el is kezdődött. ” (Pünkösti, 2006, 481.) Erről kis kedvence, a „félelmet nem ismerő” Orbán pártja, a Fidesz is tudott, mert a beszédet megelőző este tüntettek a szovjet követség előtt, a csapatkivonás meggyorsítását követelve. Ok tudták, alig hiszem, hogy elfelejtettek szólni a Főnöknek. Szánakozást keltett bennem, amit Bajnai miniszterelnök és a szocialista párt parlamenti frakciója az utolsó évben válságkezelés ürügyén művelt. Elmentek Brüsszelbe és olyan körülmények között, amikor az eurózónában Görögország, Írország, Portugália és
Spanyolország költségvetési hiánya 9-14 százalékra emelkedett, felajánlottak és elvállaltak egy 3,8 százalékos költségvetési hiányt. Amit a felsorolt országok - az eurózóna tagjai – majd csak évek múlva érnek el. Ha az ígéreteik teljesülnek. Ilyen „okosan”, a nyomorgó magyarok terhére-bőrére „kezelték” a válságot. Maradt a tőkés elit „receptje”: a költségvetés költsön kevesebbet. Senkinek nem tűnik fel, hogy a tőke azt üzeni nekünk: Magyarországon a fél ország nyomora kell ahhoz, hogy ez az egyedül üdvözítő tőkés piacgazdaság működjön? Ez így rendben van? Ha ez a „nagyszerű” piacgazdaság nem tudja emberhez méltó módon eltartani az ország népét, akkor mit szeressünk rajta? Miért szeresse-türje az a háromnégymillió magyar, akit húsz éve nyomorba löktek és ott tartanak. Az nem tisztességes válasz, hogy mi csak a gazdaságipénzügyi összefüggéseket ismerjük. Ennél azért valamivel okosabbat kellene ki-találni-mondani. A világ civilizált országaiban a válságot nem a szegények, hanem a tehetősebbek, a gazdagok terhére „kezelik”. A tehetősekre raknak nagyobb terhet, az ő adójukat emelik, mert ők jobban bírják, mint a nép szegény rétegei. Civilizált országokban nem vezettek be egykulcsos jövedelemadót, ami egyértelműen, rendszerszerüen a magasabb jövedelműeknek kedvez, a minimálbéresek, a szegények terhére. Ezt Kupa Mihály – rövid ideig Antall József pénzügyminisztere – évekkel ezelőtt a Magyar Televízióban elmagyarázta a dolgozó népnek. (Nem is tudom, hogy rajtunk kívül van-e valahol ilyen.) Brazíliában például a személyi jövedelem az adómentes sávon kívül négy adókulcs szerint adózik. Forintra átszámítva a sávokat, 170 ezer forintig adómentes a jövedelem. Az adókulcs 260 ezer forintig 7,5,350 ezer forintig 15,440 ezer forintig 22,5 és ezen felül 27,5 százalék. Nálunk az új, „forradalmi” hatalom megadóztatta a minimálbért is. Ugyanúgy 16 százalékkal, mint azokat, akik mondjuk ötszázezer forintot keresnek. Havonta. Ennél aljasabb adórendszer kevés van Európában. A mi forradalmárainknál még az adórendszer is „ellenforradalmi”. Azt gondolták… Itt most bizonytalan vagyok, mert kétlem, hogy a százkilencven fős szocialista frakcióban akár egyetlenegy ember gondolkodott volna. Erre abból lehetett következtetni, hogy a hírek
szerint a frakció valamennyi tagja – az egy szem Warvasovszki kivételével – aláírt valamilyen kötelezvényt Bajnainak, hogy bármit megszavaznak. Ez legyen az ő szégyenük. Nem hiszem, hogy európai országban ilyen valaha megtörtént. Hogy Európa civilizált felén ez megtörténhetne. Hogy százkilencven országgyűlési képviselő aláírjon egy biankó csekket. Ahol az összeg-rovat nincs kitöltve. Ezt a „biankó csekket” valahogy lenyeltem volna. Az azonban nekem már sok volt, amikor mérsékelték a magas jövedelműek adóját, és elvették a tizenharmadik havi nyugdíjat, ami a költségvetésben kevesebb mint 2 (kettő) százalék terhet jelentett. Magyarul beszélve úgy „kezelték” a válságot, hogy a szegények jövedelmének egy részét a gazdagoknak adták. Ez buta, sőt: gusztustalan húzás volt. Ami nem mellesleg azt is jelentette, hogy a válságkezelés miatt szükséges kiadáscsökkentés mintegy harmadát a nyugdíjasok rovására oldották meg. Szó sem volt arról, hogy mindenki egyformán járult volna hozzá a terhekhez. És nem volt egyetlen képviselő közöttük, aki azt mondta volna: Hölgyeim és Uraim! Köszönöm! Nekem ebből elég volt. Ebben az ízléstelen bohózatban nem óhajtok részt venni. Átülök a függetlenekhez, hazamegyek – bármit mondhattak volna. Senki nem akadt. Sem a szocialisták, sem a liberálisok között. A félreértések elkerülése érdekében gyorsan hozzáteszem: az ellenzék képviselői mélyen e szint alatt kóvályogtak. Amit a liberálisok Fodor vezetésével műveltek, arról még csak szót sem érdemes ejteni. Mondhat bárki bármit, igenis van egy pont, amikor jobb felállni, mert az ember az arca vesztése nélkül nem folytathatja. Európa civilizált felén volt erre példa. Portugáliában a miniszterelnök lemondott. A pártja követte (ebből is látszik, hogy egy civilizált országról beszélek), és új választások lesznek. Mindezt a válság kellős közepén, 9 százalék körüli költségvetési hiánnyal. Úgy látszik, nem minden kormány olyan hülye, hogy éppen neki kell mindenáron válságot kezelni. A miniszterelnök pedig azért mondott le, mert a parlament nem szavazta meg a válságkezelő csomagját. És nem dőlt össze a portugál világ, nem zárták ki őket az eurózónából sem.
Új választások lesznek és egy új kormány – vagy a régi, ha újra bizalmat kapnak a néptől – kezeli majd a válságot. Ilyen is van Európában. Igaz, hogy ez méltatlan összehasonlítás, mert mindez – mint említettem – Európa másik, a civilizált felén, nem Kelet-Európa keleti perifériáján történt. Portugálokkal. Könnyű nekik, akik behajózták a világot, gyarmatokat alapítottak, miközben mi a törökkel, némettel, főurakkal, az egyházzal birkóztunk. Mivel a felnőtt emberek nevelésében mutatkozó fogyatékosságokat nem a parlamentben kell, mert ott biztosan nem lehet kijavítani, a polgári viselkedés elemi szabályait nem ismerő – magát minden alap nélkül polgárnak, nemzetinek, kereszténynek és konzervatívnak nevező -csapatot ott kellett volna hagyni. Csináljanak, amit akarnak. Ez senkinek nem jutott eszébe? Ha van egy elvi állásfoglalás, mellé lehet állni, vagy el lehet utasítani. Ha van egy törvényjavaslat, lehet ellene vagy mellette érvelni, akár szenvedélyesen vitatni. Abban az Európában ismeretlen népszínműben azonban, amelyet a Fidesz jóvoltából volt alkalmunk végigélvezni, a szocialista pártnak nem kellett volna részt vennie. Senki a szocialista frakcióban nem érezte, hogy méltatlan a magyar parlamenthez, ami történik? Nem volt kötelező végigülni a ciklust. Ha a szocialista frakció legkésőbb 2008 tavaszán, a többszörösen szégyenletes népszavazás után feláll, hamarabb kiderült volna, hogy ez a magát polgárinak nevező ellenzék kordonbontásban, a rombolásban a legjobb. És az üres, semmitmondó szónoklatokban. A szocialisták nem ismerték fel, hogy mit követel a képviselői tisztesség. A környezet nyíltan ellenséges magatartása ellenére tovább folytatták ezt az iszapbirkózást, amit nézni is undorító volt, hát még részt venni benne. Nem kellett volna.
TÁRSASJÁTÉK – KI LOPOTT TÖBBET? Ez a buta társasjáték még tájékozottabb honfitársainkat is elbűvöli. Néhány tízmillió forint foglalkoztatja őket, ezen rágódnak. Egy-tízhúsz-száz millió forintot jogosulatlanul elvenni a közösből büntetendő cselekmény. Ám arra már nem marad se képesség, se figyelem, azt nem veszik észre, hogy például az önkormányzati reform megakadályozása százezer millió forintokban mérhető kárt
okozott az országnak. A parlamentben hideg politikai számításból évi hat-nyolcszáz milliárd - hat-nyolcszázezer millió – forintos kárt okozni az országnak – okos ellenzéki politika. így működik a mi „nagyszerű” demokráciánk. Ez itt Magyarország. Két olvasó is elmarasztalt, mondván, hogy elfogult vagyok a szocialisták javára. Úgy látták, hogy nem látom és nem írom meg, milyen korruptak voltak. A bírálat jogos, valóban nem látom. Mert nem foglalkozom senki korrupciós ügyeivel. Lehet, hogy korruptak voltak, lehet, hogy nem. Nem tudom. Könyveimben korrupcióra még csak utalás sincs. Több indokom is van erre. Elfogultságom bizonyítéka, hogy meg vagyok győződve, az én felfogásom a helyes. Először is: meggyőződésem, hogy az országnak nem az a baja, hogy volt-van valamennyi korrupt politikusa. Nem jó, nem nagy dicsőség, ám ettől még az ország állhatna jobban. Lehet, hogy cinikus vagyok, ám nekem nem az a bajom a magyar politikai elittel, hogy ellenőrizhetetlen mendemondák szerint korruptak, hanem az, hogy alkalmatlanok voltak. Húsz év valamennyi kormánya és ellenzéke együtt - tragikusan alkalmatlanok. Másodszor: amíg a Magyar Demokrata Fórum és a Fiatal Demokraták Szövetsége hiteles bizonylatokkal nem számol el a székházeladásból származó másfél milliárd forinttal, amíg hatalmas vállalkozói vagyonok tűntek fel, amelyeknek eredetéről nemhogy válasz, de kérdés sincs, addig nem vagyok hajlandó erről a témáról még csak beszélni sem. Mert nálunk az erről folytatott beszéd szükségképpen érzelmekre alapozott, párt- és oldalfuggő. Harmadszor: volt és van kitekintésem a világra. Korrupció mindenütt van. Brazíliában, az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban, Hollandiában és a dél-európai országokban is. A sajtó mindenütt kiszolgálja a mérsékelten tájékozott emberek híréhségét, és rájátszik. Időnként a legalantasabb emberi ösztönök egyikére, az irigységre is. A kérdés az, és a különbség abban van, hogy a bűnüldöző szervezetek világnézettől, pártkötődéstől függetlenül bírálják-e el ezeket az ügyeket. Ez az, amiben az elmúlt évek tapasztalatai alapján a mi hazánkat illetően kételyeim vannak.
Végül negyedszer: azért nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert Magyarországon a legundorítóbb törvényesített korrupció húsz éve az orrunk előtt, nyilvánosan az országgyűlésben zajlik. Ahol kormánypárti és ellenzéki képviselők – akik a nemzet sorsát, jövőjét érintő kérdésekben húsz éve szinte semmiben nem értettek egyet – amikor a saját zsebükről volt szó, együtt és nagy egyetértésben leszavazták a szociál-liberális kormány (Gyurcsány Ferenc) törvényjavaslatát, amely megtiltotta volna, hogy polgármester országgyűlési képviselő, és viszont, országgyűlési képviselő polgármester lehessen. Van, aki elhiszi, ép ésszel el tudja képzelni, hogy két ilyen felelősségteljes feladatot egyszerre és tisztességgel el lehet látni? Az országgyűlési képviselők nagy egyetértésben fenntartották azt az erkölcstelen, korrupt állapotot, hogy a képviselőpolgármeseterek teljes fizetésért félig-meddig (se) látják el feladataikat. Ugyanezek a képviselők pirulás nélkül leszavazták azt a törvényjavaslatot is, amely arra kötelezte volna őket, hogy számoljanak el a költségtérítésre kapott pénzükkel. Fenntartották azt a disznóságot, hogy a képviselőknek továbbra sem kell elszámolniuk a költségtérítésre felvett több százezer forinttal. Nem néhány ezer forintról, évente és fejenként millió forintokról van szó. Ami a 386 képviselőre számítva felmehet akár egy-két milliárd forintra. Hol van ehhez az a vacak tízhúsz, vagy nem tudom, hány millió, amit az ügyészség buzgón üldöz, és amiért első fokon 8 év börtönt lehet kapni. Hol van ebben az országban az erkölcsi egyenszilárdság? Kedves Nép! Szemfényvesztés, ami a szemünk előtt zajlik. Az igazi nagy pénzek sokkal erkölcstelenebbül, mert a törvényesség leple alatt folynak el a költségvetésből. Ez itt Magyarország.
A „NEMZET” JEGYBANKJÁRÓL „Aki” mindentől és mindenkitől független. Pontosabban „független”. (Az idézőjel csak egy vélemény.) Annak részletezésébe most nem mennék bele, hogy a parlamenttől és a kormánytól független jegybank hogy illik bele egy demokratikus jogállamba. Azt nem tudom, nem kutattam utána, hogy
Európa civilizált országaiban ez hogy van megoldva. Kizártnak tartom, hogy a mienkhez hasonló keleti módon. Csak annyit jegyzek meg átgondolásra, hogy van egy választott felelős parlament és kormány, és van egy jegybank, ahol vitatható felkészültségű emberek azt csinálnak, ami éppen eszükbejut. A magyar jegybank független működése nyomán 2002 és 2008 között, öt év alatt közelítő számításaim szerint mintegy háromnégyezer milliárd forint kár érte az országot. A jegybank elnöke pedig a szociális kiadások csökkentését sürgette. Amihez – függetlenként -semmi köze. Nem tudom eldönteni, hogy szomorú, vagy nevetséges. Van egy megválasztott kormány, miniszterelnök, ellenzék, parlament, és akkor jön egy bankelnök, és megmondja, mit kell csinálni. Felette a csillagos ég és a Jóisten. És vannak, akik ezt pirulás nélkül polgári demokráciának nevezik. Szánalmas. Boldog az az ország, akinek ilyen jegybankja van. Nem kell földrengés, sem árvíz, nem kell buldózer, sem jégeső, mindent elvégez helyettük a „Nemzet” bankja. Az Európai Unió független államok szövetsége. Nem kellene összekeverni az Európai Egyesült Államokkal, ami jogilag nem ugyanaz. Évekkel ezelőtt Andor László, Bácskai Tamás, Békési László, Surányi György, Várhegyi Éva, Zdeborszky György – közülük hárman egykori nemzetibankosok – határozottan fellépett a Magyar Nemzeti Bank ártalmas és elméletileg is téves kamatpolitikája ellen. Nem volt foganatja. A független jegybank – mint valami elszabadult hajóágyú a viharban – tovább folytatta a magyar gazdaság, a költségvetés és a fizetési mérleg egyensúlya ellen, az ország érdekei ellen dolgozó kamat-politikáját. Lehet, hogy ma egy-két százalékkal alacsonyabb az infláció. Minő boldogság: dolgozó népünk egy-két százalékkal olcsóbban vásárolhat. Ám csak azok, akik nem veszítették el az állásukat, a megélhetésüket e miatt az egy-két százalék miatt. A Nemzeti Bankban eszükbe sem jutott, hogy a nyomorgó több mint hárommillió magyarnak mindegy, ha három vagy ha öt százalékkal nő az árszínvonal, eny-nyivel „romlik” a forint értéke. Saját bevásárló tapasztalataink mellett felmérések bizonyítják, hogy az árszínvonal három-négy
százalékos emelkedését a vásárló nem is érzékeli. A ragaszkodás a „szentségként” imádott – amúgy értelmetlen – háromszázalékos emelkedéshez nem más, mint bank-bürokraták üres hivatkozása. Ha ez a három-négyezer milliád nem hiányozna, kevesebb bajunk lenne. Fejünk se fájna. Az egészben az a legszebb, hogy erről egy hang sincs. Fontoskodó politológusok, „mérvadó” közgazdászok, filozófusok, biológusok és történészek, bukott liberális és szocialista politikusok úgy „elemzik” az elmúlt húsz, benne az utolsó nyolc év társadalmi-gazdasági mozgását, hogy erről nem tudnak, nem beszélnek. Mintha ez a három- vagy négyezer milliárd valami lényegtelen mellékszál lenne. Mintha ezt a temérdek pénzt nem vették volna ki a zsebünkből. Mintha 2002 óta a jegybank kamatpolitikája körül minden a legnagyobb rendben lenne. Kérdezem: erről miért nem beszélnek? Csak nem az van a háttérben, hogy ők is szerették a magas kamatokat? Kedves Nép! Azért kellett elvenni az évente mintegy kétszázötven milliárdnyi tizenharmadik havi nyugdíjat – még a nyomorgóktól is, ami legfeljebb, ha százmilliárd volt –, mert van egy független jegybankunk, és az ő monetáris tanácsa, ahol a döntéshozók szakértelme nem éri el egy másodéves közgazdászhallgató színvonalát. (Ez egy jóindulatú vélemény, az eredményből szűrtem le.) Tragikus. Az is, ha ez igaz, és az is, ha nem. Ha a forint védelme csak fügefalevél, valójában arról van szó, hogy a befektető a magas kamatokat szereti. Mert az ő ügyfelük a befektető. Nem Magyarország, hisz tőlünk függetlenül, ellenőrzésünk, befolyásunk nélkül működnek. (Ez egy vélemény.) A valóságot soha nem fogjuk megtudni. És milyen az élet, a 2001 óta hivatalba lépett két jegybankelnök korábban a tájékán sem járt a monetáris politikának. Előző életében mindkettő befektetési bróker volt. Ami egy fontos, felelősségteljes foglalkozás, csak semmi köze a jegybankhoz, így talán közelebb jutunk egy elfogadható magyarázathoz. A hiányzó kockákat már nem különösebben nehéz megtalálni és a helyükre tenni. A magas kamatok nyomán létrejött „erős” forint, vagyis a monetáris tanács és az MNB okozta mintegy három-négyezer milliárd forintos hiány tette különösen sebezhetővé a magyar gazdaságot, a
költségvetést. Erről kell beszélni, nem Gyurcsány Ferencről és az ő „rekord-deficitjéről”. Furcsa, hogy ő sem beszél róla. Magyarországon ma kevés olyan ember van, aki ki meri mondani, olyat le mer írni: nem az állami költségvetés túlköltekezése, nem a magas költségvetési hiány bajaink oka. A költségvetési hiány maga is csak következmény. A 2002 óta önkényes, az ország érdekeivel szembe menő jegybanki kamatpolitika egyenes következménye. Ez bizonyítható, ám ez senkit nem érdekel. A százezreket, ha nem milliókat kereső „szakemberek” és országgyűlési képviselők a nyomorgó kisnyugdíjas havi két-háromezer forintnyi nyugdíjában fedezték fel a megoldást. Nem teszek megjegyzést, mert nem biztos, hogy kibírná a nyomdafestéket. Róna Pétert idézem, azt a szakembert, aki érvényes, megszívlelendő mondatokat mond. Rá sem figyelt senki. Nem törődve az ország érdekével, a saját érdekükben a maguk (tév)útját járták: „ Mi értelme van a szociális kiadások lefaragásának szükségességéről értekezni – mint ahogy tette Simor András és teszi most Karvalits amikor a nyaklótlan hitelezés a plazmatévék százezreit zúdítja az országra a velejáró eladósodással? Tényleg a tizenharmadik havi nyugdíj a fő kérdés egy olyan országban, ahol […] a háztartások szabad rendelkezésű jövedelmének több mint a felét a hiteltörlesztések emésztik fel? Tényleg nem gondolták, hogy az eladósodás ilyen rohamos növekedése a kereslet összeroppanásához vezet, ami a költségvetés bevételeit elapasztja? Tényleg azt hitték, hogy az égbekiáltó ellentmondást a magyar reálgazdaság siralmas állapota és a magyar pénzügyi szféra Európában egyedülálló jövedelmezősége között a vizitdíj fogja feloldani?” (Róna, 2010) Kedves Róna Péter! Nem gondolták, mert az összefüggésekről fogalmuk sincs. Végül is befektetési brókerektől és pénzügyi bürokratáktól ezt nem lehet elvárni. Olvasták valahol, nekik az a dolguk, hogy őrizzék a forint értékét. Olyan sikeresen őrizték, hogy közben magyar termelők egész sora, a gazdaság értékes részei mentek tönkre. Azt nem vették számításba, hogy ha a reálgazdaság megroppan, nő a fizetési mérleg és a költségvetés hiánya, a forint
értéke nem tartható. Az árfolyam manipulálása a magas kamattal legfeljebb átmenetei időre hat, ám utána még nagyobb lesz a baj. (Részletesen lásd: alapfogalmak a monetáris politikához.) A jegybank csak úgy járulhat hozzá a forint értékének védelméhez, ha a gazdasági egyensúlyt szolgáló monetáris politikát folytat. Ha nincs gazdasági egyensúly, nincs értékálló valuta. Ez az infláció elleni harc bürokraták lapos szövege. Az infláció a gazdasági egyensúly megbomlásának jele. Hőmérő. A Magyar Nemzeti Bank nyolc év óta ezt a hőmérőt igyekszik „lerázni”, megtévesztve ezzel a gazdaság szereplőit és a lakosságot. Nagy baj, hogy ezt egyik jegybankelnök sem volt képes felismerni. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az elmúlt nyolc év monetáris politikájával a magyar jegybank rongálta a gazdasági egyensúlyt. Az indítékok homályba vesznek. Egyetlen parlament sem akarta tudni, hogy mi történik. Az ország kasszájára valahogy nem maradt idő, sem figyelem. A Nemzeti Bank minden kritikával dacolva fenntartotta a befektetőknek kedvező magas kamatot. Azt azonban tudjuk, mert itt van az orrunk előtt, hogy a jegybank jelenlegi és előző elnöke nem a saját háza táján nézett körül, a nyugdíjasok, a szegények zsebében kotorászott. Hogy több pénz maradjon a befektetőknek. Részben sikerült. Meg sem próbálták, hogy a befektető netán alacsonyabb kamatnak is örült volna. És írják, mondják, hirdetik avítt közgazdasági-pénzügyi dogmáikat, közhelyeiket. „Mi a forint értékállandóságát védjük.” Gondolkodni fárasztó és bonyolult. Nagyjából kiszámoltam a jegybank kamatpolitikája okozta károkat, és a második könyvemben megírtam. Ez az a bizonyos „három-négyezer” milliárd forint. Róna Péter megírta, hogy a költségvetés hiányát a gazdaság „szétverése” okozta. Én meg hozzáteszem, hogy a „szétverés” pedig a jegybank kamatpolitikájának a műve. Róna Péter így folytatja: „A legtöbb magyar közgazdász szerint a nemzetgazdaság rákfenéje a költségvetés túlköltekezése, az újraelosztás túlzott mérete, amiről az MNB nem tehet. Tévednek. A 2008-as válság kirobbantója nem a költségvetés valóban rozoga állapota volt,
hanem a belföldi devizaadósság-halmaz, illetve bedőlésének és azt követően a bankrendszer összeomlásának a veszélye volt. Nem a költségvetés hiánya okozta a nemzetgazdaság szétesését, hanem a nemzetgazdaság szétverése eredményezte a költségvetés hiányát. ” A magyar gazdaság állapotához képest esztelenül magas kamat és „erős” forint legalább négy ponton támadta meg a magyar gazdaságot: – fékezte a kivitelt, egyidejűleg a behozatalnak, vagyis a külföldi termelőknek kedvező, tisztességtelen versenyt gerjesztett. E kettő együtt a magyar gazdaság „szétveréséhez”, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg egyensúlyának felborulásához vezetett, – a gazdaság szétverése következtében csökkent a költségvetés adó- és járulékbevétele, egyidejűleg a magas kamat miatt nőttek a kiadásai, mindez együtt növelte a költségvetés hiányát, – hamis tájékoztatást adott a lakosságnak, akik a magas forintkamat elől elmenekülve elképzelhetetlen mennyiségű, jórészt fedezetlen devizahitelt vettek fel. Ami természetesen növelte az ország külföldi pénzben fennálló adósságát, és családok százezreit sodorta a csőd szélére. Részletesen bemutattam, hogy a jegybank kamatpolitikája hogyan és milyen mértékben ártott a magyar gazdaságnak. Az összefüggések világosak, mint a nap, és nem támasztják alá azok véleményét, akik a költségvetést hibáztatják, ott keresik a megoldást. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a költségvetés körül minden rendben van. Semmi sincs rendben, mert a költségvetés rendbetételéhez szükséges reformok még váratnak magukra. Húsz éve. Nem voltam ott a bizalmas tárgyalásokon. Szocialista körökből a liberálisokra mutogatnak, és fordítva. Ebből nem jött ki semmi. Ám akármelyik volt a hibás, a másik miért nem állt fel, hogy köszönjük szépen, jobb, ha felmondjuk a koalíciót, és megpróbálunk valami mást. Mindent mondhatnak, csak a haza érdekére senki ne hivatkozzék. Senki, aki az elmúlt húsz évben képviselő volt a magyar országgyűlésben. A szocialista frakció sem állt a sarkára, meg sem kísérelték Járait leváltani. Arra már szót sem érdemes vesztegetni,
hogy Simor Andrást találták a legalkalmasabbnak a jegybank elnöki posztjára. – Meg tudja Ön mondani, mitől „magyar” és mitől „nemzeti” a mi jegybankunk? – szegezte nekem a kérdést egy olvasó. Nem tudtam, ma sem tudom megmondani. Civilizált országban a jegybanknak egyetlen feladata van: a gazdasági egyensúly szolgálata. Csak így lehet a hazai valuta értékét védeni. Hagyjuk a magyar jegybanktörvényt, annak a parlamentnek a szégyene, amelyik megszavazta. És a következőknek is, amelyek hagyták, hogy így maradjon. A szociálliberális koalíció is alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az egyetlen igazán fontos kérdést, a jegybanki kamat és az árfolyam szerepét felismerje. És tegyen valamit. Erre már nem jutott elég figyelem, a saját költségelszámolásuk szabadsága fontosabb volt nekik.
EURÓ – BELÜL VAGY KÍVÜL „TÁGASABB”? A kérdés több mint jogos, mert e téren is ködösítés folyik. „Szakemberek” ködösítenek. Öt évvel ezelőtt írtam az euróról a következőket: „Az eurózónába való belépésünk üres jelszavak ismételgetése helyett közgazdasági, szociológiai és politikai szempontok együttes mérlegelését igényli. […] Olvasom például, hogy gyorsabb lesz a növekedés, de az Unió eddigi tapasztalatai tendenciaszerűen ezt nem támasztják alá. Kétlem, hogy a közös valuta bevezetése tovább könnyítené a magyar áruk piacra jutását. […] Az előnyök és a hátrányok széles körű bemutatásával érvelve kellene döntést hozni arról, hogy most (2010-ben) tegyünk-e még egy lépést „ beljebb ”, vagy adjunk magunknak egy kicsivel több időt, hogy a szükséges átalakulások meginduljanak. ” (Csemok, 2006) Arra persze nem gondoltam, hogy az átalakulások nem fognak megindulni, mert lesz egy dühödt, ellenséges ellenzék és egy százfelé húzó szociálliberális koalíció. Nem eurószkepticizmus, amit írtam, csupán józan mértéktartás. Hogy jövök én ahhoz, hogy azokat a döntéshozókat bíráljam, akik eldöntötték-eldöntik, kik legyenek az eurózóna tagjai? Azon azonban
a döntéshozóktól függetlenül el kell gondolkodnunk, működhet-e egy olyan pénzügyi rendszer, ahol az országok gazdasági fejlettségében nagyon nagyok a különbségek. Arra gondolok, hogy például Görögország, Portugália, Spanyolország és Szlovákia gazdasága nagyon mesz-sze van Németország, Belgium, Hollandia vagy Franciaország fejlett gazdaságától. Egyes esetekben e különbség két-háromszoros is lehet. Egy fejletlenebb gazdaság sebezhetőbb, működéséhez más pénzügyi politika kell, mint amivel egy fejlett gazdaság kiválóan működik. Nem beszélve a felzárkózási időszak, ami egy-két évtized is lehet, különleges körülményeiről. Ma is olvasok olyan nyilatkozatokat, amelyek azt fájlalják, hogy nem léptünk be hamarabb az eurózónába. És még a mai helyzetben is azt javasolják, hogy mielőbb be kellene lépni. Miért? „Mert az nagy fegyelmező erő?” És ha bevezetjük az eurót, többé nem lehet a forint ellen spekulálni. Kérdéseim vannak. Kit akarnak fegyelmezni? A ma már közel négymillió nyomorgó magyart? Akiknek a segélyétnyugdí-ját szerintük „nem lehet finanszírozni”? Milyen gondolkodás ez? Másrészt egy fejletlen-fejlődő-felzárkózó gazdaságnak több fontosabb szempontja van annál, mint hogy lehet-e a valutája ellen spekulálni. Emlékezetem szerint sok évvel ezelőtt még az angol font ellen is spekuláltak. Az Egyesült Királyság mégsem menekült az euró védőszárnyai alá. Az euró bevezetésének előnyeit laikusok mellett közgazdasági végzettségű emberek is mondják. Az eurózóna előnyei ködös hivatkozások, a válság éveiben, napjainkban valahogy nem jöttek felszínre. A hátrányát senki nem említi. Azt, hogy a közös valuta egyben „kényszerzubbony” is, az egyik legfontosabb kérdésben, a monetáris politikában az ország elveszti az önálló cselekvés lehetőségét. Látjuk, hogy Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország – ahol a költség-vetés hiánya 2009-ben 9-14 százalék között volt – mire mentek az euróval. Az euró nem segített rajtuk, ellenkezőleg. Mindez nyilvánvaló, és attól nem lesz erősebb közgazdaságipénzügyi igazság, amit leírtam, hogy nemzetközileg elismert neves szakember is ezt mondja. Fejtegetéseimet, érveimet megtámogatandó Paul Krugman, a Princeton Egyetem Nobel-
emlékdíjas professzora, a New York Times szakírója véleményét idézem: „Erre figyelmeztettek a szkeptikusok. Lemondani az árfolyam módosításának lehetőségéről – mondták – válsághoz vezet. Ez történt. És most? Mi lesz az euróval? Ha korábban lehetetlennek tartották, hogy az országok kilépjenek az eurózónából, ez a lehetőség ma fennáll. És a válság tanulsága, hogy nem a kormányok túlköltekezése okozta, hanem az a tény, hogy kényszerzubbonyban vannak. ” (Krugman, 2010) Felhívom a figyelmet: Paul Krugman is úgy látja, hogy nem a kormány túlköltekezése, hanem a monetáris politika kényszerzubbonya okozza a költségvetés hiányát. Ez egyébként annyira nyilvánvaló, olyan közhely, amin komoly szakembernek vitatkoznia sem lenne szabad. Nem tudom, ki hogy van vele, én Paul Krugmannak, Róna Péternek és saját fejemnek jobban hiszek, mint „egylámpás” közgazdászok, a nagytőke pénzelte pénzügyi bürokraták, politológusok, biológusok és publicisták üres közhelyeinek, amelyeket mint a papagáj ismételgetnek: „nem lehet finanszírozni”, „a kormány költsön kevesebbet”. A gazdagok felére leszállított adóterhét lehet finanszírozni? Ja, értem: ezért kell elvenni a nyugdíjakból, segélyekből, a „szociális kiadásokból”. Van itt még más is. Az O Globo című brazil napilap interjút készített egy német közgazdásszal, aki a Krugmanéhoz hasonló indoklással odáig ment, hogy Görögország, Írország, Olaszország, Spanyolország és Portugália akkor járna el helyesen, ha kilépne az eurózónából. Mert a közös valuta kényszerzubbonya nehezíti a válságból való kilábalásukat. Saját valutával, rugalmas árfolyammal ez könnyebb lenne. Ide tartozik az a hír, hogy Szlovákia is mérlegeli a kilépést, mert van olyan vélemény, hogy ez segíthetné az országot a gazdasági válság leküzdésében. Tisztelt szakértő hölgyek és urak. Az előnyök és hátrányok sokoldalú bemutatásával kellene az eurózónába való belépésünk kérdésével is foglalkozni. Eddig közepesen sikerült vezércikkek színvonalát alulról közelítő „elemzések” jelentek meg az eurózónába való belépés mellett. A belépésnek nemcsak előnyei (melyek azok,
nem tudom), jelentős hátrányai is vannak. Abban biztos vagyok, ha a magyar gazdaságjelenlegi állapotában lépünk be az eurózónába, hosszú évtizedekre félgyarmati helyzetben maradunk. Mindezzel azt akartam bemutatni, nem mindenki gondolja úgy, hogy az euró-valuta bevezetése a megoldás a gazdasági gondokra. Éppen ellenkezőleg. És arra is szeretnék nagyon szerényen rámutatni, hogy a gazdaság, a pénzügy nem olyan, mint a futball, amihez tudvalévőén mindenki ért. Ezt az egyszerű igazságot kormányfőink a Magyar Nemzeti Bank két utolsó elnöke kiválasztásánál figyelmen kívül hagyták.
A KÖZTÁRSASÁG VÁLSÁGÁRÓL „ Akarni kell a szocializmust, mert a szabadság és a liberalizmus csak a szocializmus ellenőrzése mellett lehet méltányos és emberszabású. ” (Márai Sándor, 2008, [1949], 75.) Senkit nem akarok sem elkeseríteni, sem fellelkesíteni, ám Márai Sándor mellett Spiró Györgynek is van megismerésre, megfontolásra érdemes véleménye. Tájékozódni semmi esetre sem árt. Különösen azután, hogy a legfejlettebb kapitalista mintaállam, az Amerikai Egyesült Államok történelme talán a legnagyobb válságába sodorta a világot. Napjainkban óvatosabban kellene lelkendezni a magántőke, a magántulajdonos nagyobb gondosságáról, a legendás megbízhatóságról, hatékonyságról stb. „A szocializmus és a kapitalizmus között, ezt ma már a vak is láthatja, az olyan fejletlen országokban, mint amilyenek a keleteurópai, afrikai, közel-keleti, dél-amerikai és ázsiai államok, az a különbség, hogy a kapitalizmus még nagyobb korrupciós veszteséggel, még rosszabb hatásfokkal műveli ugyanazt, és a társadalom szellemi, lelki és erkölcsi épülését még kevésbé képes biztosítani. ” (Spiró György, 2005) Azt hiszem, Spiró György nagyon derűlátó. Nálunk még a látók sem látják ezt, a vakokról nem is beszélve. Nevenincs „szakértők” Márait ócsárolják, harmadvonalbeli sajtómunkások Spirót támadják, ám én reménykedem, hogy mindezek ellenére, vagy éppen ezért gondolataikat mind szélesebb körben megismerik. Azt már fölmértük, hová sikerült ledolgozni magunkat, az országot. Most már „csak” azt kellene tisztáznunk, miért és hogyan jutottunk ide. És arra is kellene egy pillantást vetnünk, hogyan lehet innen kiemelkedni. Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy mindez nem a balsors, hanem a közérdeket húsz éve rosszul szolgáló politikusaink műve. A politika színpadán ágálok nagy többsége felkészületlen, a rábízott feladatra alkalmatlan volt. A jó szándékot hiúság, gőg, bosszú, a hatalom és a vagyon megszerzésének vágya kísérte. A középszerrel
összeházasodva mindez együtt vezetett a csecsemőkorát élő Magyar Köztársaság lezülléséhez. Minden szóhoz nevet, névsort lehetne kapcsolni. Bárki felismeri, ki volt gátlástalan, ki volt gőgös, ki volt hatalomvágyó. Ki volt alkalmatlan? Erre a legkönnyebb válaszolni, mert húsz év valamennyi parlamenti pártjának és kormányának valamennyi politikusa alkalmatlan volt. Másként nem jutottunk volna ide. Tisztelet a ritka kivételeknek, akik kevesen voltak ahhoz, hogy mást irányt adjanak a Köztársaságnak. A köztársaság válságáról bizonyára számos cikk, tanulmány jelent meg. Köztük olyanok is, amelyek tagadják, hogy a köztársasággal bármi baj lenne. Nagy valószínűséggel ebben sem fogunk egyetérteni sem a magát minden alap nélkül polgárinak, kereszténynek, nemzetinek és konzervatívnak nevező csapattal, sem a haza és a világ dolgaiban mérsékelten tájékozott híveikkel. Gondolkodó, tapasztalt, civilizált emberként van saját véleményünk arról, hogyan süllyedhettünk ilyen mélyre. És olvasunk is szorgalmasan. Erről a mindnyájunkat érzékenyen érintő kérdésről Kis János filozófus, a Szabad Demokraták Szövetségének egykori elnöke írt nagyon időszerű, figyelemre méltó tanulmányt. E kérdésre keresi a választ Rádai Eszter és Pető Iván történész, a Szabad Demokraták egykori elnöke beszélgetése is. Mindkettő tanulságos, érdekes írás. Hozzászólásra késztet, vitára hív. Baj ez? Nem hiszem. A magyar köztársaság ügye ennél több tisztázó vitát is megérdemel. Sem Kis János, sem Pető Iván nem képzeli magát prófétának, biztosan készek a vitára. Amikor mindezt írtam, még nem tudtam, ha mondják, nem hiszem el, hogy a „forradalmi” hatalom a Magyar Köztársaság felszámolását fontolgatja. Kis János tanulmányából idézem: „A köztársaság mind nyilvánvalóbb válságát sokan a magyar történelem hosszú távú torzulásaival hozzák összefüggésbe. Értelmezésük szerint annyi történt, hogy a szovjet birodalom összeomlását követően Magyarország megkezdte visszasodródását régi helyére, az európai perifériára, a kapitalizmus és a demokrácia megemésztésére képtelen, az egyszerre gyönge és túlburjánzó államnak kiszolgáltatott, diktatúrára és nacionalizmusra hajlamos
társadalmak közé. A köztársasági alkotmányt nem a magyar népre szabták, és le is foszlott róla. Ez a leírás pontos képet ad a veszélyről, mellyel az ország 1989 után szembekerült. De nem tárja föl a perifériára sodródás okait, és így azt a hamis képet kelti, mintha a modern, demokratikus és toleráns Magyarország ügye eleve bukásra lett volna ítélve. Valójában még ma sem veszett el. ” (Kis, 2009) Menjünk sorjában, így nem tévedhetünk el. Kis János véleményeket idéz, miszerint „sokan” úgy vélik, hogy „Magyarország megkezdte visszasodródását régi helyére, az európai perifériára”. Az idézett megállapítás nem kevesebbet mond, mint hogy a „szovjet birodalom ” fennállása idején, a Kádárrendszerben elkerültünk a perifériáról, és csak a birodalom összeomlását követően, vagyis a demokratikus korszakunkban kezdtünk oda visszasodródni. Szép lenne, kár, hogy nem igaz. Magyarország a szovjet birodalom idején is az európai periférián igyekezett megtalálni a helyét. Ám hagyományosan nagy magyar öntudatunk – a régi felsőbbrendűség szívós maradványa – elhitette velünk, hogy különbek vagyunk, mint a periféria többi nemzetei: bolgárok, lengyelek, románok, szerbek, szlovákok. Ebből adódott az a téves meggyőződés, alakult ki az a hamis tudat, hogy mi kiemelkedtünk közülük, elhagytuk őket és a perifériát. A valóság az, hogy Európa perifáriáján voltunk és maradtunk földrajzi elhelyezkedés, általános műveltség és gazdasági fejlettség szerint is. Más kérdés, hogy akkoriban – periféria ide, fogyatékosságaink oda – mindenkinek volt munkája, megélhetése. Magyarország fejletlen gazdaságával 1990 után is a periférián maradt, ahol korábban is volt, ám a két világháború között uralkodó, az országot tragédiába vezető politikai rendszerhez nagyon hasonló körülmények közé sodródott vissza. Igaznak kell elfogadnom azt a véleményt, hogy „ a kapitalizmus és a demokrácia megemésztésére képtelen […] diktatúrára és nacionalizmusra hajlamos ” ország vagyunk. Ám e megállapítás némi kiegészítésre szorul. Meglep, ha ezen bárki meglepődik. A kiegyezés óta, viszonylagos önállóságunk viszaszerzését követően végig ilyenek voltunk. Hozzá kell tennem: az uralkodó főrendi elit
mulasztása következményeként, mert nem tettek semmit a nép polgárosodásáért. Nem osztottak földet, „másfélmillió emberünk” menekült a nagybirtok árnyékából Amerikába a nyomor elől. Nem adtak választójogot, nem segítették a népet, hogy ismeretei bővüljenek, hogy megismerkedjenek a kapitalizmussal és a demokráciával. Trianont követően sem jutott eszébe senkinek, hogy a népet tanítani, művelni kellene. Elindítani azon az úton, ami Európába vezet. A rendi Magyarország elitje csonkaságunkat siratta, revízióról, igazságról szónokolt. Eszükbe sem jutott, hogy a három-négymillió szegény nem sokat törődött azzal, hogy az arisztokraták birtokai Romániában maradtak. A háborút követő közel fél évszázad egy kommunista nagyhatalom árnyékában végképp nem a demokráciáról, nem a kapitalizmusról szólt. Aki azt várta tőlük, hogy 1990-ben mintegy varázsütésre látni és tudni fog e nép – tévedett. Ám ezért csak magának tehet szemrehányást. Kis János világosan látja, hogy „A pártharcok hideg polgárháborúvá fajultak. A közéletet eluralta a gyanakvás és gyűlölködés. ” Mindez tény, a válság letagadhatatlan jele. Ám semmi nem szokott csak úgy magától „fajulni”, sem „eluralni”. Bő húsz évvel korábban, a kezdeteknél kell keresni az okokat. Meg is találjuk abban, hogy az új magyar demokrácia nem vérben, ám gyűlöletben fogant. Bölcsőjét a kommunisták elleni hisztéria ringatta. Célpont a Magyar Szocialista Párt volt, amelyet nehezen lehetett kommunista szellemiségű pártnak nevezni. A hisztéria kigondolói és első harcosai a liberálisok voltak. Ők sem tudtak felülemelkedni a sérelmeken, amelyeket „demokratikus ellenzékként” elszenvedtek. Pedig úgy is gondolkodhattak volna: milyen jó, hogy túléltük és eljutottunk a szabad választásokhoz. Amiért harcoltunk. Nem így gondolkodtak, nekik is bosszú, elégtétel kellett. Ez volt az első hiba. Kis János ma sajnálkozik, hogy a demokráciában polgárháborúvá, gyűlölködéssé fajult a politika. Egyetértünk, én is sajnálkozom. Ám abban téved, hogy fajult. A liberális párt kezdte a nemzet megosztását, ami mára általánossá vált. A kommunistázás a
mérsékelten civilizált emberek egyetlen érve maradt. Nem Kovács László, nem Horn Gyula, nem Vitányi Iván nem fogott kezet egykori ellenzékével. Kis János utasította vissza Vitányi kézfogását, akit hozzá hasonlóan a magyar választók küldtek a parlamentbe. Hol, mikor és hogyan is kezdődött ez a köztársaság? Ami aztán elfajult? Pető Ivánt idézem: „A rendszerváltás esszenciájának, a liberális demokráciának és a piacgazdaságnak a széles körű elutasítása maga alá temette a szabadelvű politikát is. Ami ebből a szabad demokratákat illeti: az SZDSZ egyszerre és együtt vállalta az emberjogi elkötelezettséget, a szabadságjogok képviseletét és a piacgazdaság értékeit. Olyan társadalmi közegben próbálta az említett két szempontot integrálni, ahol a piacgazdaság és a szabadságjogok, kisebbségi jogok sem voltak igazán népszerűek, és bizony ma sem azok. ” (Rádai, 2010.12.03.) Pető Ivánnak tökéletesen igaza van. Ám fel kell tennem a kérdést: mitől lett volna, mitől lenne népszerű „ a liberális demokrácia és a piacgazdaság”, amit az új hatalom 1990-ben máról holnapra „elrendelt ”? Láttuk, hogy ezekkel az „értékekkel” a magyarság korábban soha nem találkozott. Az a másfél-kétmillió ember, akiket kilöktek a munka világából, akik egyik napról a másikra elvesztették a megélhetés biztonságát, nem érzékelték a szabadságjogok előnyeit. A piacgazdaságot pedig – amely nyomorba lökte őket és családjukat – kifejezetten utálták. Ám aki nem került ilyen kétségbeejtő helyzetbe, az sem találkozott korábban sem a demokráciával, sem a szabadságjogokkal, sem a piacgazdasággal. Honnan ismerte volna. Az ismeretlentől meg érthetően idegenkedett. Egy népet nem lehet minden előkészítés nélkül, máról holnapra egyik rendszerből egy gyökeresen különböző másikba egyszerűen áthelyezni. Ezt a diktatúrában, legutóbb az 1968-as reform bevezetésekor is alkalmunk volt megtapasztalni. 1990-ben is hiányzott a fokozatosság, hiba volt a nagy sietség. Bethlen Istvánnak igaza volt, amikor 1929-ben arra figyelmeztetett, hogy a népet fel kell készíteni a demokráciára. (Más kérdés, hogy a felkészítés terén az ő korában és azóta sem történt úgyszólván semmi.) Paradoxon: a
demokráciát 1990-ben tulajdonképpen diktatórikus úton vezették be. Csoda, hogy ide jutottunk? Az évszázados múlt és a ragyogónak festett jövő között tátongó űrt 1990 nagy boldogságában senki nem vette észre, figyelmen kívül hagyták. Ez volt a második hiba. A rendszerváltáskor a liberális párt a jobboldali koalíció és a szocialisták között helyezkedett el. A maga huszonnégy százalékával jelentős szerepe volt az ország jövőjének alakításában. És mi történt? A Szabad Demokraták Szövetsége a lekommunistázott szocialisták helyett a tőle eszmeileg nagyon távol álló soviniszta és antiszemita jobboldal mellett kötött ki. A jelek szerint az antiszemitizmus jobban illett a liberális elvekhez, mint a reformer szocialisták. Akiktől elhatárolódtak és a tudottan rasszista jobboldali koalícióval kötöttek paktumot. ízlés és politikai értékválasztás dolga volt. Ez volt a harmadik hiba. Menjünk tovább a köztársaság válsága mentén. Ismét Kis János tanulmányából idézek: „ 1944-1945-ben a hagyományos magyar jobboldal megbukott. A »történelmi osztály« katasztrófába vezette az országot, és a katasztrófa őt magát is elsodorta. Ilyen súlyos vereség rendes körülmények közt mélyreható önvizsgálatot szokott elindítani. Csakhogy a történelmi osztály« már 1946-1947 rövid életű, megszorított demokráciájában sem jelenhetett meg önálló politikai erőként, a sztálinista diktatúra éveiben pedig üldöztetés jutott osztályrészéül tagjainak. […] Amikor eljött a rendszerváltás, az új jobboldal hangadó körei oda tértek visz-sza, ahol a régi abbahagyni kényszerült. De immár nem történelmünk egyik legszörnyűbb kataklizmájáért felelős vesztesként, hanem a kommunista diktatúra bukásának revánsra vágyó nyerteseként. Újra előve-hették a háború előtti »keresztény középosztály« hiedelmét, mely szerint a magyar jobboldal kitüntetett kapcsolatban áll a nemzet lényegével, és történelmi jogon hivatott az ország vezetésére. […] Nem kellett felülvizsgálniuk […] a magyar liberális hagyománnyal szemben táplált ellenszenvüket, sem azt a hajlandóságot, hogy
ellenérzéseik és félelmeik tárgyát a zsidóság képében személyesítsék meg. ” (Kis, 2009) Kiváló összefoglalás a hazai jobboldalról. Helyesen látja és pontosan írja le, hogy miért nem lehetett-lehet, miért oly nehéz a magyar jobboldallal kezet fogni. Azon az egyszerű akadályon kívül persze, hogy a magyar jobboldal – ellentétben a civilizált európai országok szokásával – saját szélsőségesein kívül nem hajlandó senkivel kezet fogni. Jellemző, tanulságos tünet és bizonyíték erre az 1990-et követő időszak. A „paktumbéke” mézeshetei hamar véget értek. Akár törvényszerűnek is mondhatnám, hogy a jobboldali koalíció számára a liberálisok mindig is „zsidók”, a szocialisták meg „komcsik” voltak és maradtak. A szabadelvűek kezdték 1989-ben, az avítt jobboldali koalíció folytatta és elmélyítette a megosztás, az ellenségeskedés légkörét. Tennék néhány megjegyzést: Egy: nem gondolom, hogy annak a „történelmi osztálynak”, amely történelme egyik legnagyobb katasztrófájába sodorta az országot, amely antiszemitizmustól erősen fertőzött, népirtásban is részes, soviniszta osztály volt és maradt, „önálló politikai erőként” kellett volna megjelennie 1946-1947 rövid életű demokratikus kezdeményében. Kettő: történelmi tény, hogy 1990-ben így történt, ahogy Kis János leírta, ám több mint bűn, hiba volt, hogy így történhetett. Hogy a két világháború közt erkölcsileg és politikailag megbukott magyar jobboldal szellemi-politikai utódai – elkerülhetetlenül „ revánsra vágyó nyertesként ” térhettek vissza; – a legkisebb akadály vagy ellenállás nélkül „elővehettek a háború előtti »keresztény középosztály« hiedelmét”; – „nem kellett felülvizsgálniuk” a liberális hagyománnyal és a zsidósággal szemben táplált ellenszenvüket. Minezt azért tehették, mert az egyetlen politikai erő, amely ezt 1990-ben magakadályozhatta vagy legalább megkérdőjelezhette volna, a magyar szabadelvű politikusok hagyták, hogy mindezt megtehessék. Hogy a szellemi utódok visszaüljenek oda, ahonnan apáikat 1945-ben teljes joggal és azzal a reménnyel űzték ki, hogy
az, amit ők képviselnek, soha többé ne térhessen vissza a magyar közéletbe, a magyar politikába. A liberális párt, az SZDSZ hallgatott, sőt közreműködött abban, hogy ez a magyar jobboldal mint új kormányzó erő megjelenhessen. A „kommunisták” visszatérését megakadályozandó paktumot kötött vele. Ez a borzalom, amit Kis János leírt, azért történhetett meg, mert a liberális párt 1989-1990ben rosszul, nagyon rosszul mérte fel a politikai helyzetet és az abból kirajzolódó jövőt. Nem állt a sarkára, hogy márpedig ezt nem lehet. Nem jelentette ki, hogy a magyar történelmet nem lehet 1920tól új szereplőkkel, Horthy Miklós helyén Antall Józseffel újra lejátszani. A liberálisoknak nem kellett Bossányi Katalin, Békési László, Horn Gyula, Németh Miklós, Nyers Rezső, Vitányi Iván szocialista pártja, pedig a szocialisták biztosan melléjük álltak volna. Tölgyessy Péter szerepe sem tisztázott. Az SZDSZ-ben kihasznált egy helyzetet, ám ő elsősorban antikommunista volt, és csak másodsorban jobboldali liberális. Ez vezetett oda, hogy egyszer csak áthurcolkodott a Fideszhez, és magával vitt hat-nyolc százaléknyi jobboldali liberális szavazót. Tény, hogy a rendszerváltás idején a magukat liberálisnak vallók körében jelentős volt a megrögzött antikommunisták aránya. Elismerem, hogy egy ilyen megosztott háttérrel nagyon nehéz volt elvi politikát folytatni. Márai Sándor negyven évvel a rendszerváltás előtt megjósolta, ami bekövetkezett: „A jövőt sűrű, sötét fátylak borítják […ja hatalmak kivonják Európa területéről csapataikat, így talán a Balkánról, Magyarországról is… s előbb új választásokat tartanak […] Mindez nem valószínű, de megtörténhet. És aztán? Mit kezdek én? Hazamegyek egy Magyarországba, ahol az emigráns és hazai nyilasság, náciság tombol, kárpótolja magát, ahol dühös papok »nevelnek«, ahol – torzabb és elvadul-tabb alakzatban – élni kezd a Horthy-világ kísértetjárása. Ez végzetes lenne… ” (Márai, 2008 [1949], 177.) Mit mondjunk? Minden pontosan bekövetkezett, és valóban végzetes lett. Félelmetes, hogy Márai negyven évvel a kivonulásuk előtt milyen pontosan, világosan látta, hogy mi vár ránk azután, hogy kimennek a megszállók. Amit senki, sem a liberálisok, sem a szocialisták nem
vettek észre, ő hatvan évvel ezelőtt megjósolta, leírta: a rendszerváltás után a személyesen vagy leszármazottaiban visszaszivárgott „ nyilas-ság, náciság tombol”, „torzabb és elvadultabb” formában újjáéled a Horthy-rendszer. „Ez végzetes lenne” – figyelmeztette olvasóit 1949-ben. Nem olvastunk Márait, büntetésből itt tartunk. Nem kell rácsodálkozni arra, ami 2010-ben történt. Ez részben az elhibázott rendszerváltás, részben az azt követő húsz év műve. A magyar jobboldaltól nem lehetett nagyon mást várni. Mindez a liberálisok és a szocialisták közös vakságabűne. Biztosak lehetünk abban, hogy az a három és fél millió, akik 2010ben a jelenlegi hatalmat választották, nem olvasnak Márait. Ám abban is, hogy ha olvassák, akkor is ugyanígy szavaztak volna. A címert azért még nem kellene befordítani. Ne feledjük Bethlen István („súlyosan beteg lelkű, meghasonlott” nemzet) 1944-ben írt szavait. Okos, higgadt szóval már régen el kellett volna kezdeni gyógyítani ezt a „beteg lelkű, meghasonlott” népet. Volt, aki megpróbálta, ám a rendszerváltás után az okos, higgadt szó fokozatosan háttérbe szorult. A végeredményt 2010-ben kézbesítették a címünkre. Nem tudok mást mondani: közös a felelősség. Akik 1990-ben az új alkotmányt fogalmazták, ismerték a demokráciát és a piacgazdaságot. Igaz, hogy könyvből, de legalább volt valami fogalmuk róla. Ám lelki szemeik előtt egy civilizált nyugateurópai ország, Anglia, Dánia, Hollandia lebegett. Csak két dologról feledkeztek meg: Egy: az ország, ahol az alkotmány készült, a nyugat-európai országokkal ellentétben „ az erőszak és a faj mítoszától visszavonhatatlanul megfertőzött organikusan beteg szellemű, beteg társadalmú ország” (Bibó) volt és maradt. Messze vinne, hogy gyökereit felkutassuk és elemezzük. Sok minden keveredik ebben: a már a kiegyezés előtt megjelent antiszemitizmus, a századfordulótól éleződő kenyérharc (utalok a kereskedelemre, a pénzügyekre, az antiszemitizmustól fertőzött orvosi és ügyvédi kamarára), a Tanácsköztársaság, Trianon, a csonka országba özönlött állástalanokkal, az ország megcsonkítását sovinizmussal, irredenta
és antiszemita uszítással ellensúlyozó rendi hatalom, a Horthyadminisztráció kétlelküsége a szélsőjobboldal, a nyilasok nyomulásával szemben. Benne volt az a politika, amely saját felelősségét leplezendő Károlyi Mihály mellett a magyar zsidóságot tette felelőssé a Tanácsköztársaságért és Trianonért. Azokat, akik a legkevésbé sem voltak felelősek a történtekért. Szavuk nem volt sem Bánffy Dezsőről, sem Apponyi Albertról, sem Tisza Istvánról. Kettő: Magyarország évszázados hátrányban volt Európa nyugati feléhez képest a polgári tapasztalat, életmód, az évtizedek, évszázadok alatt beépült és megszilárdult polgárság hiánya miatt. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kelet-európai régió, az észak-déli Lengyelország-Szlovákia-Magyarország-Szerbia sáv fejletlen, elmaradott, szegény országokat jelentett és jelent ma is. A Csehország-Ausztria-Szlovénia sáv nem tartozik ide. Az egy másik, egy fejlettebb sáv. Kelet-Európa keleti perifériáján tanulatlan, fegyelmezetlen százezrekkel, elnyomott, elbutított, marakodó, legendákban hívő néppel mit lehet kezdeni? Ez nem a szocialista rendszer, ez az önmagát legkevesebb száz évvel túlélt feudalizmus következménye. A szocializmus csak megörökölte, és keveset tudott javítani rajta. Azt a kevés polgárságot, ami nagy nehezen összejött, nem nagyon bölcs eleink 1941 és 1947 között kitakarították az országból. A szovjet megszállás közel fél évszázada sem a polgárosodás jegyében telt. A félénk és felemás polgárosodás ellen magyar írók is felléptek, akik még a hűtőszekrény ellen is képesek voltak politikai harcba szállni. (Bizonyára van, aki emlékszik, a hatvanas évek elején ők nevezték a rendszert „frizsider-szocializmusnak”.) Az Európa nyugati felétől évszázadokon át távol élő magyar társadalom 1990-et követően nem volt képes, nem is volt alkalmas egy európai szellemiségű alkotmány, a demokrácia és a piacgazdaság befogadására. A szólás- és véleményszabadság biztosítása ügyében – ha már semmi értelmes nem jutott eszükbe – miért nem a német, az osztrák vagy az amerikai példát vették alapul. Juszt László beszélgetett Ungvári Tamással 2001-ben, ebből idézek egy részletet:
„Juszt: No, előkerült az antiszemitizmus – egyébként én hoztam volna szóba, ha nem teszed. Mi a véleményed arról a nézetről, amit leegyszerűsítve úgy foglalhatnék össze, hogy megint erősödik az antiszemitizmus, és a kormány nem lép fel ellene? Ungvári: Isten ments, hogy a kormány lépjen föl ellene, mert ez nem az ő dolga. Illetéktelen benne. A törvénykezés dolga, hogy elintézze ezt az ügyet. Elmesélek egy kinti esetet. Nevadában öt skinhead Molotov-koktélt dobott egy zsinagógára, de a bomba kialudt és nem történt semmi. Érted? Sem sérülés, sem kár nem történt. Mégis kaptak tizenöt évet, és csak azért nem többet, mert fiatalkorúak. Majd ha az első magyar skinhead magkapja ugyanezért az első tizenöt évet, akkor a kormánynak nem lesz több dolga az antiszemitizmussal. ” (Juszt, 2001, 252.) Magyarországon? Tizenöt évet? Ahol szétverték a köztelevíziót, és kaptak érte néhány hónapot? Ahol kordont bontani bocsánatos bűn. (Még jó, hogy kitüntetést nem kaptak a kordonbontók.) Ahol az Alkotmánybíróság – nyilvánvalóan alkotmányellenes érveléssel – „bebizonyította”, hogy a költségvetés bevételi oldaláról lehet népszavazást tartani? Ahol megtűrik, sőt ösztönzik a sovinizmust, a rasszizmust? Ahol népünkből hárommillió ember képes volt az ország és saját érdekei ellen népszavazni? Csak azért, hogy a „komcsik” megbukjanak. Elismerem, egy ilyen országban teljesen mindegy, hogy mi van az alkotmányban. A 2010-es választásokon közel hetven százalékot kapott a jobboldali-szélsőjobboldali politika. Benne az újnácizmus. A lobogó zászlók, az üres szónoklat, a rikácsolás. Ha körülnézek a nagy magyar ugaron, nem látom, nem tudom, Kis János mire alapozza ama derűlátó megállapítását, hogy a köztársaság ügye „még ma sem veszett el”. En ezt nem merném így kijelenteni, bár tudom, hogy a remény hal meg utoljára. Igaz, hogy én nem vagyok filozófus. Persze, az is kérdés, milyen időtávban gondolkodunk. Egy mai harminc-negyven éves még reménykedhet, hogy tíz-tizenkét év után ezek is megbuknak és valami jobb jön. Már aki ennél valami jobbat szeretne. Ám az idősebb korosztály rövidebb időszakokban gondolkodik.
Kis János ír arról is, hogy a baloldal miért és miben felelős a válságért. Érvei nem győznek meg: „A baloldal […] nem tudott mit kezdeni azzal, hogy 1945 egyszersmind az ország évtizedekre szóló szovjet megszállását is magával hozta, s hogy a megszállók támogatását élvező kommunista párt kisebbségből is maga alá gyűrte a második köztársaságot. ” (Kis, 2009) Hosszasan elemeztem e mondatot, ám nem sikerült megfejtenem. Kérdezem: mégis mit lehet baloldali elméleti alapon kezdeni egy megszállással? Amiből egyébként egyenesen következett a kommunista párt hatalma. Sem a Magyar Szocialista Munkáspárt, sem a Magyar Szocialista Párt nem tudott vele mit kezdeni, mert a szovjet megszállás nem a magyar politikai pártok hatáskörébe tartozott. A két atomhatalom világméretű birkózásának elkerülhetetlen mellékterméke, nem magyar belpolitikai kérdés volt. Joggal mondhatja valaki: sajnálatos melléktermék. Ezzel egyik párt sem tudott, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Mást mondok. A kérdést talán azoknak a jobboldali pártoknak kellene feltenni, akik eszmei-politikai utódai a Szovjetuniót egykor megtámadó magyar politikai vonalnak. Esetleg ők kezdhetnek azzal valamit, hogy meggondolatlan támadásukkal és mindazzal, amit Ukrajná-bán műveltek, ellenségként ránk hoztak egy kommunista nagyhatalmat. Kértek ezért valaha, valakitől bocsánatot? Azt is hozzá kell azonban mindehhez tenni: kérdés, hogy Nagy Ferenc és Tildy Zoltán kisgazda demokráciája alkalmas lett volna-e az egyházi és főnemesi birtokok elkobzására? A rendi hatalom megtörésére? Erre persze nem adható érvényes válasz, mert nem tudjuk. Ám következtethetünk. Ha mindaz igaz, amit Kis János az 1990-es magyar jobboldalról leírt – és tudjuk, hogy igaz –, abból egyenest következik, hogy e jobboldal 1946-ban sokkal erősebb volt, mint 1990-ben. Kétséges, hogy a legalább száz éve megoldatlan földkérdésben meg tudtuk volna tenni azt a korszakos lépést, amit megtettünk. Tárgyilagosan nézve még a szovjet megszállás is hozott valami jót az ország népének. Az egykori elitnek, a nemességnek és a középosztálynak nem. Ám annak a hárommilliónak biztosan, akiket Szekfű Gyula a harmincas évek közepén nyomorgó magyarokként emlegetett.
Kis János a köztársaság válságáért viselt felelősséget szétmérve azt is a baloldal szemére veti, hogy: „Az 1956-os forradalomról azonban a legszívesebben megfeledkezett volna, miként a forradalom leveréséről és az azt követő megtorlásról. ” (Kis, 2009) Lám, az 1956-os forradalom legendáját sokan ápolják. Bármi történt 1956. október végén, ebből is hősköltemény és tananyag lesz, mint az 1848-as forradalomból, ami ugyancsak a hősi leírásokban, utólag lett forradalom. Amit március 15-én szoktunk megünnepelni. Mindenekelőtt tisztázzuk: amit 1956-ban forradalomnak nevezhetünk, az jobboldali fegyveresek harca volt a „kommunista”, valójában népi demokratikus rendszer ellen. Ami a szocializmus demokratikus reformálása lett volna (a Nagy Imre-vonal), az a rendszeren belül zajló reformmozgalom volt, nem forradalom. Esélye egyedül ennek volt. Végül a szovjet csapatok elleni harc esélytelen és értelmetlen akciók sorozata. Legfeljebb „szabadságharc”, végképp nem forradalom. Milyen forradalmat kellene a baloldalnak elismernie? Kis János egészében forradalomként emlegeti mindazt, ami 1956 október végén-november elején történt. Az én ismereteim, élményeim ettől nagyon távol vannak, az események tükrében ez a nézet nem is megalapozott. Ám legyen, nézzük meg így is az eseményeket. Mindenekelőtt tud arra valaki válaszolni, hogy mi magyarok miért imádjuk annyira a forradalmat? Ezeket mindig elbuktuk, mégis újra próbálkozunk. Történelmünk során olyan kevés esély talán soha nem volt, mint 1956-ban, mégis felkelt – ha nem is a nép, legfeljebb néhány száz meggondolatlan ember. Ez is hagyomány? Emlékszünk, Pethő Sándor írta 1925-ben a magyarokról, hogy hajlamosak túlbecsülni a lehetőségeiket, mert képtelenek arra, hogy különbséget tegyenek „valósítható és valósíthatatlan” dolgok között. (Pethő, 1925, 31.) Idézhetem Wesselényi Miklóst 1848 szeptemberéből: „Nem az a kérdés, hogy van-e okunk jogunk […JA kérdés az, van-e erőnk magunkat katonai erővel, fegyverrel megoltalmazni. És […] mély fájdalommal mondom, hogy nincs. ” (Trócsány, 1965, 547-549.)
Nem tudom, mit kellett volna tennie a baloldalnak „a forradalom leverése” ügyében? A kérdésben egyetlen megbízható tanú Zsukov marsall, aki arról nyilatkozott, hogy a „ lázadás leverésére ” elegendő szovjet csapat van Magyarországon. Azon ne vitatkozzunk, hogy for-radalom-ellenforradalom-lázadás-felkelés, már csak azért se, mert úgysem jutunk sehova. Mindegy, hogy mi magyarok ma minek nevezzük, vagy bármi volt, ami Budapesten történt. A szikár tény, hogy a magyar felkelőket a szovjet hadsereg alakulatai verték le. Ebben magyar karhatalom, fegyveres erő nem vett részt. Már csak azért sem, mert a magyar csapatokat a szovjetek november 4-én lefegyverezték és laktanyáikba bezárták. A szovjet hadsereg pedig 1956 novemberében nem a „forradalmat”, hanem – „testvéri segítségnyújtás” keretében -„a törvényes kormány elleni lázadást” verte le és torolta meg. Most mit tud kezdeni a magyar baloldal egy szovjet katonai akcióval? Észre kellene venni azt, és levonni a szükséges következtetéseket abból, hogy Magyarország megszállt ország volt. A többi ábránd vagy utólagos naiv belemagyarázás. Ami a megtorlást illeti, történelmi tapasztalat, ha egy forradalmat, felkelést levernek, utána megtorlás következik. Azt Kis János se gondolhatja komolyan, hogy a szovjetek leverik a felkelést, majd jön Hruscsov, megsimogatja Király Béla fejét, és Nagy Imrét visszahelyezi a hatalomba. Ezt egyébként Hruscsov – saját sztálinista ellenzéke miatt – ha akarta, se tudta volna megtenni. Azok miatt, akik később megbuktatták. Igen, legszívesebben megfeledkeztünk volna róla, mert ha beszélünk, akkor a hősi legendákkal szemben mindezt el kellett volna mondanunk. El kellett volna mondanunk, hogy a felkelők az ország egyetlen reményét, Nagy Imrét buktatták meg. Beszélnünk kellett volna arról, hogy a felkelők lemészároltak mintegy ötvenhatvan embert, akik a Rádiónál és a Köztársaság téri pártházban védekeztek. Lelőtték Mező Imrét, aki fehér zászlóval jött ki a pártházból. A siker legcsekélyebb esélye nélkül néhány száz ember ész nélkül nekiment a szovjet tankoknak. Ez az ő magánügyük – gondoltam akkor, és vallom ma is. Október 25-től nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió fegyveres erővel vet véget annak, ami
Budapesten, Magyarországon történik. Most mit kezdjen ezzel elméletileg vagy akárhogy a magyar baloldal? Ha valaki 1956. október utolsó hetéről tud valami nagyszerűt mondani, szívesen meghallgatom. Vitassuk meg. Nem az érzelmeket, érvet érv ellen. Ki kellene egyszer beszélni a rögeszméinket. Hogy történelmünkről kialakuljon valami közösen vállalható. „Most kezd csak megmutatkozni, mekkora bajt okozott az SZDSZ azzal, hogy szétverte önmagát” – írja Kis János. Egyetértünk. Bizony, nagyon nagy a baj. Ám ismerjük el, hárommillióhatszázezer magyar választó ezt nem így látja. Ok boldogok. Mint láttuk, a köztársaság válsága már a rendszerváltás eseményeibe bele volt kódolva. Elismerem, hogy 1989-1990 lázas éveiben könnyű volt tévedni. Kevesen gondolták, hogy a nagy ünnepi beszédek, a lelkesedés után jönnek a hétköznapi gondok. A gazdaság, az oktatás, a föld népének gondjai. Senki nem vette észre, hogy a rendszer-váltást mintegy diktátumként egy olyan nép élte át, amely sem demokráciát, sem piacgazdaságot soha nem tapasztalt. És erre a múltra kapott egy liberális-demokratikus, lazán megfogalmazott alkotmányt. Nem tudom, hogy lefoszlott vagy nem foszlott le róla. Tartok tőle, hogy nem foszlott le, mert a nép magára se vette. A „ruha” nem rá volt szabva. A liberális demokráciával szemben álló jobboldal 1994-ben súlyos vereséget szenvedett, a szociálliberális koalíció hetvenkét százalékos többséget szerzett a választáson. Kérdezem: mit csináltak a többségükkel? Az önkormányzati választási rendszer reformjától eltekintve egyetlen reformot nem kezdeményeztek. A két párt csődje, joggal mondhatnám: szégyene, hogy értelmes megegyezés hiányában képtelenek voltak új alkotmányt adni az országnak, a Köztársaságnak. Akkor mire kellett a koalíció, ha ezt nem tudták megoldani? Elmaradt a parlamenti választási rendszer reformja, a képviselők számának csökkentése, az önkormányzati rendszer és az egészségügy reformja. Még csak kezdeményezés sem történt. Nem tették rendbe a korrupció melegágyát, a pártfinanszírozási rendszert. A temelőszövetkezetek szétverése után
a több százezer néhány hektáros apró gazdaság sorsával senki nem törődött. Nem dolgoztak ki a másfél-kétmillió félanalfabéta felnőtt oktatását szolgáló programokat. Ami netán létezett, nem vitték végig. Az elszegényedett vidékek magukra maradtak. Kifejezetten kormányzati feladat lett volna átgondolni, hogyan lehet az ott élőket megtartani, vagy visszahozni a munka világába. Megélhetést biztosító programokat kezdeményezni, mert segélyekkel nem lehet a szegénységet megszüntetni vagy akár csak mérsékelni. Nem ismerték fel, hogy a szegénység, a három-négymillió nyomorgó ember alkalmatlanságuk bizonyítéka, az új demokratikus rendszer csődje, sőt szégyene. Amikor együtt kormányoztak, jobban mondva együtt kellett volna kormányozniuk, egymással voltak elfoglalva. Ugyanakkor a két frakció közül egyiknek sem volt annyi tartása, hogy felmondja a koalíciót. Különösen vonatkozik e megállapítás első koalíciójukra, amikor a szocialistáknak egyedül is többségük volt az országgyűlésben. Nem csoda, hogy híveik, szavazóik fokozatosan elhagyták őket. Amit pedig a végén válságkezelés ürügyén műveltek, az csak arra volt jó, hogy végleg szétzilálja a baloldali és a liberális gondolkodást Magyarországon. Nincs mit csodálkozni, tehetségtelen kormányzásuk közben a szélsőségeseivel összenőtt jobboldal újra szervezte magát. Két köztársasági elnökkel, az Alkotmánybírósággal, a jogszolgáltatás egy részével és a jegybankkal együtt súlyos csapást mértek a szociálliberális kormányzásra. Hozzáteszem, hogy ne sikkadjon el: egyidejűleg az ország népére is. Az a közel ötezermilliárd forint kár (ez a külföldi adósságunk negyedrésze), amit az ellenzék és a jegybank közös erővel hat év alatt, nem állíthatom (legfeljebb gondolhatom, feltételezhetem), hogy szándékosan okozott az országnak, nagyon hiányzott 2008-ban, amikor a válság elérte Magyarországot. A helyzet a szólásszabadság leple alatt viharsebesen romlott. És ma elérkeztünk oda, ahol ez a magyar jobboldal – ez Európában szinte példa nélküli – közel hetvenszázaléknyi szavazatot kapott a 2010-es választásokon. A padlóról mindig fel lehet állni, ám ezúttal ez nagyon nehéz mutatvány lesz. Főképpen azért, mert csak a
műveltség emelhet fel egy nemzetet. A felemelkedés útja százezrek nyomorának enyhítésén, a tanulatlanok oktatásán, művelésén keresztül vezet. Kétségeim vannak, hogy abban az országban, ahol évente Trianonra kell emlékezni, ahol Isten a történelem ura, ott korszerű, hasznos, a társadalmi békét szolgáló ismereteket adnak a rászorulóknak. A magyar baloldal és a magyar liberalizmus – jórészt saját hibái miatt – súlyos sebeket kapott. Kis János tanulmányát tovább kell gondolni. Beszélni kell arról is, ami hiányzik a tanulmányból és Pető Iván interjújából is. Elemezni kell a liberálisok által elkövetett hibákat is, szerepüket a válság kialakulásában. A rendszerváltástól a dicstelen Fodor-Retkes végjátékig. Kíméletlenül fel kell tárni az okokat, a szocialisták és a liberálisok sorozatos hibáit, amelyek végül megrendítették a magyar baloldalt, és padlóra küldték a magyar liberális pártot. Nem a balsors, „ön fia vágta sebét”. Márai mindezt előre látta, megjósolta. Leírta beszélgetését Benedetto Croce olasz filozófussal: „ Croce az európai szellem egyik öregatyja. Liberalizmust akar és szabadságot. Azt hiszem igaza van, ha ez a vágy jámbor óhaj is, mert a tömegek nem akarnak többé liberalizmust, sem szabadságot: biztosítékot akarnak, hogy nem lesz munkanélküliség, aztán új, olcsó fogsort a betegpénztártól és rendszeresen folyósított különóra díjakat. Mást alig akarnak. De igaza van Crocénak, a tömegek helyett is akarni kell a többet, a szabadságot, a liberalizmust: és akarni kell a szocializmust, mert a szabadság és a liberalizmus csak a szocializmus ellenőrzése mellett lehet méltányos és emberszabású. ” (Márai, 2008 [1949], 75.) Nem lehet eléggé sajnálni, hogy szellemi és politikai nagyjaink ezt nem ismerték fel, amikor undorral eldobtak mindent, ami a szocializmusra emlékeztette őket. Sokan meggyőződésből, sokan alkalmazkodásból. Húsz év tehetségtelensége, hibája, bűne, hogy most megkaptuk az újnácizmust. Most jobb? Nem: Jobbik. Gratulálok a közös műhöz mindenkinek, aki ebben szerepet játszott: nemzeti konzervatívoknak, szabadelvűeknek, szocialistáknak. Párton kívüli „semleges” íróknak, filozófusoknak, politológusoknak,
történészeknek, újságíróknak. Valamennyi bámészkodó, okoskodó „semlegesnek”. Nincs szerencsénk a polgári köztársasággal. 1918-1919-ben néhány hónapig bírta, aztán jött Horthy a különítményeseivel, és mindenki kedvét elvette a köztársaságnak még a gondolatától is. Közel harminc év múlva jött az 1946-os köztársaság. Ki volt az első ellensége? Mindszenty-Pehm József, Magyarország hercegprímása. Ennek ellenére reménykedtünk, hogy több szerencsénk lesz, mint korábban. Nem volt. Bár ezúttal két évig tartott, és végül nem Mind-szenty, hanem a polgári köztársaság másik ellensége, a szélsőbal buktatta meg. A harmadik Köztársaság, amelyben élünk, igazán büszke lehet magára. Bár ismét jobboldalról támadják, már több mint húsz éve bírja. Ma válságban van, ám reméljük, hogy túléli. Az új hatalom kettős játékot játszik. Nem új jelenség. Az új alkotmányban is benne lesz két-három szó arról, hogy az államforma köztársaság. így ez a sok „rohadt liberális, kommunista, zsidó” nem kürtölheti világgá hogy az „ellenforradalmi rendszer” eltörölte a köztársaságot. Ám a köztársaság minden jelét eltüntetik, vagyis a hétköznapok gyakorlatában mégiscsak az „eltörlés” esete forog fenn. Helyébe a Szent Korona, „Isten, a történelem ura” és „a Boldogságos Szűzanya”, a római katolikus egyház és mítoszai lépnek. Egy protestáns vagy más, nem római katolikus ember, például aki Franklin Benjáminnál vallja: ,J~fa a hit vezet, vakon megyünk”, furcsa helyzetbe kerül. Összefoglalom, miben látom a Köztársaság válságának legfőbb okait. Ez az én tíz pontom: 1. A rendszerváltó elit nem ismerte fel, hogy a nép – amelyet a „kommunista rabiga” után boldogítani kívánt – történelme során soha nem élt sem demokratikus politikai, sem kapitalista gazdasági viszonyok között. Nem vették észre a meghaladni kívánt múlt és a biztató jövő között tátongó űrt. Nem számoltak azzal, hogy a múltat csak lépésről lépésre, a népet kézen fogva lehet meghaladni. Az űrt csak fokozatosan lehet áthidalni.
2. A liberálisok kommunistaellenes hangulatkeltéssel már az 1990es választások előtt megosztották az ország népét. 3. A köztársaság bölcsőjénél a liberális párt a dicstelen régmúltat élesztgető, sovinizmussal és antiszemitizmussal erősen fertőzött jobboldali koalícióval kötött egyezséget („paktumot”), őket támogatta. 4. A jobboldali koalíció a liberális párttal együttműködve hetvenöt éves feudális-félfeudális rendszer és negyvenöt éves tervgazdálkodás — ez összesen százhúsz év — után, minden átmenet nélkül liberális demokráciát és piacgazdaságot vezetett be egy országban, melynek népe egyiket sem ismerte, mindkettőt idegenkedve fogadta. Mivel nem ismerték fel a helyzetből törvényszerűen adódó korlátokat, politikai és gazdasági lépéseik a boldogítandó nép elemi érdekei, sőt életfeltételei, létbiztonsága ellen hatottak. * 5. Az átgondolatlan „piacosítás”, az ésszerűtlen magánosítás és a „keleti” piacok politikai-érzelmi indítékból történt tudatos feladása nyomán másfél-kétmillió ember és családja rövid néhány év alatt elvesztette a munkáját, a megélhetés biztonságát. A rendszerváltás kormánya és parlamentje milliókat lökött a nyomorba. 6. Az első jobboldali koalíció – ahelyett, hogy enyhítette volna elmélyítette a nemzet megosztását. 7. A magára hagyott nép belezuhant a tátongó űrbe. A további jórészt politikavezérelt – lépések húsz év alatt fokozatosan ásták alá a köztársaságot. Lépésről lépésre süllyedtünk oda, ahol ma vagyunk. 8. Húsz év valamennyi kormányzó koalíciója gyengén működött. Ennyi alkalmatlan politikus temérdek balfogása még egy bejáratott rendszert, országot is padlóra küldött volna. 9. Külön említendő a három szociálliberális koalíció kiábrándító teljesítménye. Választóik ki is ábrándultak belőlük. A liberálisok eltűntek, a szocialisták tanácstalanok, csak a széthúzás a régi. 10. A szocialista végjáték szánalmas volt. Az a – magát minden alap nélkül „baloldaliénak nevező – párt, amely elvette a
szegények tizenharmadik havi nyugdíját, kétes jövő elé néz. Kár erőltetni. Láttuk, utólag el kell ismerni: a harmadik Köztársaság homokra épült, ma halott. Lehet, hogy tetszhalott, ám senkinek ne legyenek illúziói: akiknek ma a kezében van, ez a hatalom nem támasztja fel. Ha egy jó tündér teljesítené három kívánságomat, először egy új, hiteles baloldali pártot kérnék, tulajdonképpen egy civilizált jobboldali párt is nagyon hiányzik, és jó lenne egy új, hiteles szabadelvű párt is. És ha már a kívánságoknál tartunk, jó lenne, ha egy jó tündér adna nekünk – mintegy ráadásként – egy civilizáltabb országot. Aki látja az alagút végét, szóljon. Márai írta 1943-ban a Naplóba: „Mit kezd a világ a kimondott igazsággal? Ez a világ dolga. ” (Márai, 2004 [1943], 30.) Mióta 2008-ban, 2009-ben és 2011-ben megírtam és közreadtam három könyvemet, nyugodt a lelkiismeretem. Én szóltam.
ZÁRSZÓ Tisztelt rendszerváltó elit! Konzervatívok, szabadelvűek és szocialisták! Nemzetbe zárkózók és együttműködésre vágyók, hívő keresztények és materialisták! Egyszerű karrieristák! Felejthetetlen közreműködésükkel megérkeztünk Őfoméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó „torzabb és elvadultabb alakzatban” feltámasztott országába. A fajvédők, Teleki Pál, Gömbös Gyula és Prohászka Ottokár országába. A hárommillió koldus, a növekvő nyomor, az „oligarchikus, palástolt diktatúra”, a vitézek, a csendőrök, a honfitársaikat megbélyegzők országába. Valóban nagyszerű teljesítmény. Fogadják őszinte elismerésemet. Horthy Miklós, Prohászka Ottokár és Teleki Pál szobrot kap e hazában, Gömbös Gyula újra díszpolgár Orosházán. Egy faluban Szálasi Ferenc emlékére oszlopot avattak. A mítoszokra épült állameszmét, a fajvédők, a soviniszták örökségét, a palástolt diktatúrát talán mégsem kellene felvállalni. Mert végleg kiiratkozunk Európából.