Mi lett volna, ha meg sem próbálom? 9789633707814 [PDF]

Zitiervorschau

Fordította Soós András

Valentino Rossi

Mi lett volna, ha meg sem próbálom?

ALEXANDRA Createdby

(cDMindennapiepub

A f ordítás az alábbi kiadás alapján készült: Valentino Rossi: Whal if I had never tried it Arrow Books, 2006 The Random House Group Ltd. 20 Vauxhall Bridge Road London SWiV 2SA Copyright © Valentino Rossi, 2005 Hátsó borítófotó © Kamaralzaman Russaii/Reuters/Vándorkö Hungárián translation © Soós András, 2008

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Szűts Balázs A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 370 7814

Egy CapEtolo Unó

Balra fordultunk, és keményen megdöntöttük a motort. Harmadikban, nagy gázzal, 170 km/órával repcsztettünk, és csak a Yamaha kipufogócsövét láttam a Hondámról. Még mindig előttem volt, amikor a domb tetején megérkeztünk a kanyarba. Itt ér véget a horizont, és a versenyzők itt tűnnek el a nézők szeme elől Rátapadtam. Olyan csata utolsó pilla­ natai voltak ezek, amelyet nyolc motoros kezdett el, de csak kettő fejezett be. Csak mi kelten. Én és Max Biaggi. Ez volt a zooi-es világbajnokság utolsó, döntő futama. A z utolsó kör. A z utolsó kemény pont a pályán. A z utolsó lehetőség a támadásra. A z utolsó esélyem a győzelemre. Ez a kanyar a lágy aszfaltcsík utolsó íve a kis zöld dom­ bon. Szinte hozzátapad a talajhoz, együtt él vele, és követi a lendületét. Olyan, mint egy hosszú S betű. Először egy balos, majd egy jobb kanyar. A kanyarkombináció a domb tetején fut ki. Mindez hegymenetben. Utána azonban már lefelé megyünk. Amikor bemész a kanyarba, még nem látod, hogy mi van a másik oldalon. Fogalmad sincs, mikor fékezhetsz. Csak ak­ kor kezded kapizsgálni, amikor már a másik oldalán vagy. Ha rosszul döntesz, akkor már semmit sem tehetsz. A külső ívet néztem ki magamnak, hogy lefelé a jobb oldalára kerüljek, majd a belső íven forduljak a következő

5

kanyarban. Egyetlen módon lehet bevenni ezt a kanyart. Egyes fokozatban, visszaváltva negyedikből. Ha te jössz ki elsőnek a kanyarból, akkor mindennek vége. Győztél. Éreztem, ahogy a könyököm hozzáér a Ya­ mahához. Először a kipufogó melege csapta meg a ruhá­ mat, majd pedig a hátsó kereket súroltam. Természetesen óriási kockázatot vállaltam, de nem volt más esélyem. Csak így kerülhettem elé a fékezéskor. Mindent megtet­ tem. Jobb oldalról kerültem mellé a belső íven. Késő volt, már nem tudott reagálni a támadásra. Egymás mellett nyomtuk lefelé, de én érkeztem elsőnek a jobbos kanyar­ ba, és előtte maradtam a következő hosszú balos kanyar­ ban is. Biaggi előtt haladtam át a célvonalon. íg y győztem a 2001-es Ausztrál Nagydíjon, és nyertem el az 500 cm3-es kategória világbajnoki címét. Három évvel később ugyanazon a pályán és ugyanabban a helyzetben küzdöttem Sete Gibernau-val. Arra számított, hogy úgy támadom meg őt is, ahogyan Biaggit. Tudta, hogy mi következik. A z utolsó körben motoroztunk. Pár kanyarral korábban is megpróbáltam megtámadni, de óri­ ási hibát követtem el, és Gibernau megtartotta a vezetést. Ezúttal ú gy döntöttem, hogy a dombra vezető kanyar be­ járatánál belülről próbálkozom, mert így elé kerülhetek a lejtő első méterein. Korán el akartam dönteni a csatát, a hosszú lejtős egye­ nes előtt be akartam fejezni az egészet. Azonnal megin­ dultam, és amikor a hosszú kanyarba értünk, az út emel­ kedni kezdett. Megcsináltam! - gondoltam magamban. Csak egyet­ len pillanatig tartott ez az eufórikus állapot. Rosszul gon­ doltam. Gibernau elengedte a féket, lezárta a szöget, és

6

együtt értünk a domb tetejére. A Honda meglökte a Ya­ mahám első kerekét, majd hirtelen észrevettem, hogy Gibernau túl nagy ívben fordult. Nagyon nagy ívben. Ki­ sodródott. Nem tudta íven tartani a motort, és elszúrta a kanyart. Ó, kisodródsz, ugye? Igen! Kisodródsz... Igen! Igen! Igen! Nem tudod megcsinálni... Kisodródik! Igen! Meg­ előzlek! - ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor megtéptem a gázt, és elhúztam mellette. Ezen a szakaszon nagyon gyorsan haladtunk, és jobbra döntöttük a motort. Nem nyúlhattunk a fékekhez, és nem ülhettünk fel a nyeregben. Ha egyszer befordulsz, akkor már nincs mit tenni. Ha csak egy kicsit hibázol, ha nem a megfelelő tempóban kanyarodsz, akkor véged. Gibernau túl gyorsan érkezett a kanyarba, miközben én éppen a megfelelő sebességgel fordultam. Megelőz­ tem, és - mint ahogyan három évvel korábban is tettem elsőként érkeztem meg az utolsó, lassú jobb kanyarba. Megnyertem a 2004-es Ausztrál Nagydíjat. Egy Yamahával győztem. Megvertem a Hondát, és megvédtem a MotoGP bajnoki címemet is. Ezek a győzelmek két intenzív évad egy-egy kiemelkedő versenyét zárták. Az első az 500-as kategória, a második pedig a MotoGP küzdeleméinek a végére tette ki a pontot. Persze gondoltam a véletlen egybeesés lehetőségére is. Mindkét eset ugyanott történt meg, három év eltéréssel. Úgy éreztem, hogy volt valami varázslatos ebben. Sokra becsülöm a 2001-es és a 2004-es világbajnoki címemet, mert mindkétszer kemény küzdelemben győztem. Azt hi­ szem, hogy ezek a legjelentősebbek az eredményeim kö­ zött. Mindkettőt ugyanazon a pályán - Philip Islanden -,

7

ugyanazon a helyen és a bajnokság ugyanolyan kritikus pillanatában nyertem. Mindkét esetben meg akartam ko­ ronázni munkámat, és be akartam biztosítani a bajnoki cí­ met. Őrökké a szívembe zárom azt a hosszú balos kanyart, ahol a karrierem két legélvezetesebb előzését hajtottam végre. Valószínűleg ez volt a pálya legizgalmasabb szaka­ sza. A hosszú rajtegyenes után egy kanyarsorozatot telje­ sítünk, majd lassan elérjük az óceán partját. A kanyarok olykor szélesek, máskor szűkek, miközben állandóan vál­ tozik a sebesség és a szintkülönbség. Kétszer is megérke­ zünk az óceánhoz, amelyet rögtön magunk mögött is hagyok, mielőtt felérünk a hosszú emelkedőre. Ott aztán a híres nyújtott bal kanyar vár ránk. Közvetlenül a kanyar előtt áthaladunk egy nagyon gyors sikánon. 200 km/órás sebességgel negyedikben érkezünk meg, majd visszavál­ tunk harmadikba, és 170 km/óráig lassulunk, hogy felké­ szüljünk a jobb-bal kombinációra. Végül a nyújtott balos vár ránk. Mintha egy örökkévalóságot töltenénk bedőlve a kanyarban. Hatalmas sebességgel haladunk, és nem lát­ juk, mi áll előttünk. Ez az egyik legszebb, leggyorsabb és legbonyolultabb kanyar az egész MotoGP sorozatban. Különösen pontosan és érzékenyen kell irányítani a mo­ tort. Ezen a helyen lehet a legjobban érzékelni a verseny­ zők közötti minőségi különbséget. Ez rám is igaz - és mindegy, hogy az utolsó körről vagy a verseny közepéről van szó. Imádom, ha az utolsó körben verem meg az ellenfelei­ met. Ez a győzelem egyik legizgalmasabb módja. Sokszor jobb lenne elkerülni a problémákat, előrerohanni, és már a verseny elején hatalmas előnyre szert tenni. De előfordul, hogy nem lehet elszakadni az ellenfelektől, és ilyenkor az a

8

legjobb, ha az utolsó körben lövöm el a puskaport. Tanul­ mányozom a többiek kanyartechnikáját. Tudom, hogy hol a legerősebbek, és hol vannak a gyenge pontjaik. Tudom, hogy hol kell megtámadnom őket. Ez a végső hajsza. Az utolsó körben egyszer még meglephetem az ellenfelemet, és utána vége. Utána már semmim sem marad. Mindennek vége. Visszagondolva 2001-re és 2004-re, tudom, hogy Biaggi és Gibernau mindent beleadott. Tudom, mert én is ezt tet­ tem. Az volt a kritikus pillanat. Óriási kockázatot vállal­ tunk mindhárman. A verseny nemcsak a világbajnoki címről szólt, hanem karrierünk jövőjéről is. Biaggival 2001-ben, az 500 cm3-es kategóriában nem csu­ pán az első bajnoki címünkért, hanem a kategória utolsó bajnoki címéért is küzdöttünk. A következő évadban kez­ dődött a MotoGP korszaka, ami leváltotta az 500 cm3-es kategóriát. Csupán egy idényben versenyeztem az 500asokkal, ezért ez volt az első és egyetlen esélyem a bajnoki címre. Mindig is erről álmodtam. Biaggi ugyanebben a ci­ pőben járt, de én mindennél jobban meg akartam szerezni az 500 cm3-es kategória utolsó világbajnoki címét. 2004-ben is nagyon sokat kockáztattam. Otthagytam a Hondát, a Yamahához szerződtem, mert új kihívásokat kerestem. Határozottan hittem abban, hogy a Honda nél­ kül is győzhetek, pedig mindenki azt állította, hogy erre semmi esélyem sincs. A Yamahát választottam. A cég akkoriban komoly problémákkal küszködött, ezért még nagyobb volt szá­ momra a kihívás. Ez a lépés nemcsak egy újabb bajnoki címről szólt, hanem sértődöttségről és büszkeségről, gyű­ löletről és becsületről is. Tudtam, hogy a 2004-es évadban megoldhatok valamit, ami miatt még nagyobb nyomás

9

nehezedett rám. Tudtam, hogy ha rögtön az első évben győzni tudok a Yamahával, azzal örökre megváltoztatom a gyorsasági motorkerékpározás világát. Pontosan ez tör­ tént Ausztráliában, Philip Island dombjain. Ekkor fejez­ tem be egy történetet, amely még Dél-Afrikában kezdő­ dött. Igen, Dél-Afrikában, Welkomban, a Free State-ben fek­ vő fiatal városban indult minden. 2004. április 14-e sokáig emlékezetes marad a motorsport történetében. Ekkor nyertem meg az első versenyemet a Yamahával A Dél-af­ rikai Grand P rk volt a 2004-es világbajnoki sorozat első futama. Hihetetlen dolgot vittem véghez, én is csak nagy nehezen tudtam feldolgozni a történteket. Mindenki láthatta, ahogy megállók a pálya szélén, le­ szállók a gyönyörű Yamahámról, leülök mellé a földre, át­ ölelem a térdemet, és lehajtom a fejem, Biztosan sokan el­ csodálkoztak azon, amit akkor tettem. Azt gondolhatták, hogy sírtam a bennem kavargó érzelmektől és a meg­ könnyebbüléstől Valójában azonban egyáltalán nem ezt tettem. Nevettem. Tiszta szívből nevettem. összekuporodtam a motorom mellett a fűben, csak fe­ küdtem a Yamaha kerekei mellett, és nevettem. Nevettem a büszkeség leírhatatlan érzésétől, a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól, amely abban a pillanatban kerített a ha­ talmába. És végül igazam lett! - gondoltam magamban. - Nem hiszem el! Mindegyiket megvertem... Micsoda show! Emlékszem arra, amikor azt mondtam, hogy olyan mo­ torra van szükségem, amellyel győzhetek Welkomban. Dávidé Brivióval, a Yamaha MotoGP csapatigazgatójával és Lin Jarvisszal, a Yamaha Motor Racing ügyvezető igaz­

10

gatójával tárgyaltam a jövőnkről. Ekkor döntöttem el, hogy a 2004-es évadban a Yamahánál fo go k versenyezni. Elmondtam nekik, hogy olyan motorra van szükségem, amellyel győzni tudok Dél-Afrikában. Olyan motort akar­ tam, amellyel már az első futamot megnyerem. Zavarba ejtettem őket. 2003 vége felé sokszor használtam olyan k i­ fejezéseket a yamahás srácokkal folytatott tárgyalások során, amelyek összezavarták, meglepték, vagy éppen megijesztették őket. Azért fogalmaztam így, hogy moti­ váljam a csapatot. Masao Furusawa, Jarvis és Brivio mindig világosan is­ mertették velem a Yamaha terveit. Mindig elmondták, hogy mit fognak tenni. Emlékszem, amikor a Japánban működő versenyrészlegen tervezett változásokról mesél­ tek. Elmondták, hogy új mérnököket keresnek, és ezt és ezt a f ickót akarják. Mindig ismételték magukat, és min­ dig ragaszkodtak egy mondathoz: - Ne aggódj, jó motor lesz ebből, működni fog! Csöndben hallgattam őket. El kell mondanom, hogy nagyszabású terveket álmodtak meg. De abban az időben egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy valóban mű­ ködni fog. Ekkor még mindig 2003-at írtunk. A MotoGP világa teljesen más volt. A legjobb Yamaha még mindig egy másodperccel lassabb volt a Hondánál. Ha ezen a szinten egy másodperccel vagyunk hátrébb, ak­ kor egy teljes évvel maradtunk le ... íg y hát csak ültem ott, és gondolkodtam a dolgokon. Majd egyszer csak - hogy felrázzam őket - odafordultam Brivióhoz: - Ugye tudod, hogy ha ez a motor nem lesz jó, akkor ezért csak téged foglak hibáztatni? Mert csak téged ismer­

11

lek. Jarvist és Furusawát nem ismerem. Csak téged ismer­ lek, és ezért téged hibáztatlak majd! Brivio csendben ült és figyelt. - Ha ez a motor nem megy, akkor annak te leszel az oka! - mondtam, miközben ő csak ült, és valahol a félelem és a harag között kavaroghattak a gondolatai. Azt is el kell mondanom, hogy mindannyian aggód­ tunk, mielőtt megkezdtük a közös munkát. Az ő dolga az volt, hogy bizakodjon. Természetesen még nálam is opti­ mistábbnak kellett lennie, Ha visszagondolok a kérésemre - hogy olyan motort aka­ rok, amivel győzhetek Welkomban -, akkor tudom, hogy csak fel akartam dobni a hangulatot, és persze ábrándoztam. Ilyet senkitől sem lehet kérni Még ha meg is kapom a mo­ tort, akkor sem biztos, hogy nyerek. Mégis mi, versenyzők, sokszor mondunk ilyesmit. Sokszor elhisszük, amit mon­ dunk, még ha őrültségnek tűnik is. Máskor azonban csak re ­ ménykedünk vagy ámítjuk magunkat. Megpróbáljuk meg­ győzni magunkat valamiről, mert amikor végül kimegyünk a pályára, akkor már egyáltalán nem számítanak a szavak. Már csak te maradsz, a motor és az ellenfelek. Valójában egyedül ekkor kapsz tiszta képet a dolgokról. Amikor már a pályán vagy, az ellenfelekkel küzdesz. Ilyenkor már tudod, hogy hol a helyed és hol állnak a töb­ biek. Tudod, hogy mit bír a motorod, és azt is látod, mi­ lyen teljesítményre képes az ellenfeled motorja. Ez a tisz­ taság pillanata. Ekkor már azt mondasz, amit akarsz: a szerelőnek, az édesanyádnak, a barátnődnek és a sajtó­ nak... Legbelül úgyis tudod, hogy mi az igazság, mert tiszta szemmel, egyértelműen látod. Elmondhatod az em­ bereknek, hogy azért buktál, mert a motor nem azon az íven fordult, amelyen fordulnia kellett volna, vagy elme­

12

sélheted, hogy te nagyon gyors vagy, de a motor nem az. Mélyen magadban úgyis tudod, hogy mi az igazság. Tu­ dod, hogy azért estél el, mert hibáztál, vagy hogy az ellen­ feled egyszerűen gyorsabb nálad. Ennek persze az ellentéte is igaz. Ha mélyen magadba né­ zel, akkor látod, hogy megérdemelted a győzelmet. Tudod, hogy mikor és miért nyertél Mikor nyertél azért, mert jó vagy a kanyarokban, és mikor más képességeid miatt. Tu­ dod, hogy mikor voltál gyors az egyenesekben, és mikor tel­ jesíteti jól a motorod Tudod, hogy a többiek csak kifogáso­ kat kerestek, amikor azt állították, hogy jobb motorral mentél Én mindig is tudtam, hogy mi az igazság a győzel­ meimmel és a vereségeimmel kapcsolatban. Pontosan tud­ tam, hogyan és miért nyertem vagy vesztettem. 2003 végén is tudtam, miután mindent megnyertem a Hondával Tud­ tam, hogy más géppel is győzni tudok. De természetesen nem lehettem egészen biztos magamban, amíg meg nem próbáltam így hát elindultam az úton, hogy megkeressem azt a helyet, ahol a bizonyosság találkozik a valósággal. Mindenki azt mondta, hogy 2004-ben számtalan csaló­ dás ér majd a Yamahával. Még a világbajnoki győzelem puszta említése is óriási merészségnek tűnt. Az egyik barátom elmesélte, hogy a 2003-as évad utolsó versenyén - amikor a Yamaha és az én kapcsolatom volt az egyik legkedveltebb beszédtéma a bokszutcában - összefu­ tott Gibernau-val, aki egy rólam szóló beszámolót nézett, amint éppen nevettem valamin. - Meglátod, hogy jövőre már nem fog így nevetni, ami­ kor a Yamaha összevissza csúszkái alatta, és a hátsó felén landol! - idézte a barátom Gibernau szavait. Amikor meghallottam ezt a történetet, még nem tud­ tam, hogy egyáltalán képes vagyok-e ugyanannyi versenyt

13

nyerni (kilencet), mint előző évben a Hondával. El sem tud­ tam képzelni, hogy egész évben vezetni fogjuk a mezőnyt, és folyamatosan elhúzunk majd a versenytársaktól De valamiben biztos voltam. Olyan dolgot fogok tenni, amellyel történelmet írok a motorsportban. Ezért tartom a welkomi győzelmet karrierem legfonto­ sabb sikerének. Ez volt az első eredményem a Yamaha szí­ neiben. Még az utolsó kanyarban is küzdöttem Biaggival. Mindketten olyan gyorsak voltunk, hogy Gibernau - aki a harmadik helyen végzett - annyira lemaradt, hogy akár másik futamban is indulhatott volna. A negyedik helyen célba érkező versenyző már szinte el is tűnt mögöttünk. Végül sikerült bebizonyítanom, amit akartam. Az ember fontosabb, mint a gép. A Welkomöan aratott győzelem megerősített ebben a hitemben. Elhagytuk Welkom városát, majd a repülőtérre siet­ tünk, hogy elérjük a British Airways járatát, amivel haza­ utaztunk Londonba. Már korábban is úgy terveztük, hogy a verseny után közvetlenül repülök, hogy hétfőre már Európában legyek. A Welkomból Johannesburgba vezető út autóval három órába telik. Béreltünk egy Volkswagen kisbuszt, és elfe­ küdtem a hátsó ülésen. A sofőrrel, a menedzseremmel, Gibóval (igazi neve Luigino Badioli) és legjobb barátommal, Alessio Saiuccival (mindenki csak Ucciónak hívja) utaztam. Csak feküdtem, lazítottam, és élveztem, amit pár órá­ val azelőtt vittem véghez. Állandóan csörgött a telefon, és folyamatosan fogadtam az Olaszországból érkező gratu­ lációkat. Éreztem a barátaim hangján, hogy valami meg­ változott. Valahogy más hangon szólaltak meg. Sokszor elakadt a szavuk, alig tudtak levegőt venni. Nehezen fe­ jezték ki magukat, és nehezen mondták el, amit akartak.

14

Végigfutott a hideg a hátamon, és libabőrös lett a ka­ rom. Éreztem a hangjukban a csodálatot, az örömöt, és hogy beleélték magukat a helyzetbe. Már rengeteg érzel­ mes pillanatot átéltem, de aznap délután éreztem, hogy valami nagyon fontosat értem el. Ekkor kezdtem m egér­ teni, hogy hatalmas tettet hajtottam végre a motorsport történetében. Bizonyos értelemben a motorkerékpározás már nem volt a régi. Nagyon jól emlékszem a versenyzők között elterjedt ál­ talános bölcsességre: - Ha győzni akarsz, akkor Hondára kell ülnöd! Emlékszem azokra is, akik azt mondták, hogy őrültsé­ get teszek, ha elhagyom a Hondát a Yamaháért. Reményvesztett, lehetetlen vállalkozásnak tartották ezt a válasz­ tást, és ú gy gondolták, hogy esélyem sincs a sikerre. Emlékszem arra is, amit a mérnökök mondtak nekem. Ragaszkodtak ahhoz, hogy egy hatalmas fejlesztői háttér­ rel ellátott csapat - mint a Honda - különleges motort tud kifejleszteni a versenyző bevonása nélkül is. Ettől a pillanattól kezdve ez már nem volt igaz. De hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy valaha igaz volt. Ám azon a napon Dél-Afrikában mindenki számára egyértelművé vált, mennyire fontos az emberi tényező és az érzékenység a versenymotor kifejlesztésében, a futó­ mű beállításában és a versenyhelyzetben nyújtott maxi­ mális teljesítmény biztosításában. 2003-ban magamra vállaltam a bizonyítás kényes fel­ adatát, és ez elsőre sikerült. Ezért jelenthetem ki magabiz­ tosan, hogy a welkomi győzelmet ú gy tartják majd szá­ mon, mint azt a napot, amikor minden megváltozott a gyorsasági motorkerékpározásban.

15

Minél többet gondolkodtam ezen, annál biztosabb let­ tem a dolgomban. Ettől kezdve egyetlen versenyző sem hozakodhat elő a szokásos kifogásokkal. Egyetlen mér­ nök sem lehet száz százalékig biztos a dolgában, és nem hagyhatja figyelmen kívül a versenyző véleményét. Ettől kezdve tiszteletben tartják, amit a versenyző gondol és érez a motorokkal, a pályával és minden egyébbel kapcso­ latban. Nagyon büszke voltam erre. Nem elsősorban ma­ gam miatt, hanem inkább a fiatal motorosok miatt, akik a jövőben profitálhatnak a változásból. Mégis, a welkomi futam előtti este - csakúgy, mint hat hónappal később Philip Islanden - semmiben sem külön­ bözött a többi verseny előtti estétől. Egyáltalán nem gon­ doltam arra, hogy mit fogok elérni. Számomra ez teljesen normális dolog, mert nem igazán tűnődöm azon, hogy egy fontos verseny vagy egy manő­ ver hogyan befolyásolhatja a karrieremet. A verseny előtti estén annyira elmerülök a teendőim­ ben - a motor beállításában, a megfelelő gumi kiválasztá­ sában, a pálya bizonyos szakaszainak végiggondolásában, az ellenfelek lehetséges ívválasztásában hogy nem iga­ zán marad időm azzal foglalkozni, mi is forog kockán. A fordulatszámra gondolok, amelyre fel kell pörgetnem a motort a jó rajthoz. Végiggondolom, hogyan engedjem el a kuplungot, vagy hogy az első kanyart talán egy méterrel előbb kell elkezdenem, mert máskülönben veszíthetek fél tizedmásodpercet. Más szóval csak az jár a fejemben, ho­ gyan fogok motorozni. Amikor felveszem a ruhámat, és elindulok a rajtvonal­ hoz, akkor az agyam már minden gondolattól - kivéve persze azokat, amelyek szorosan kapcsolódnak a motoro­ záshoz - megszabadult. Mindent ki tudok zárni, nem va­

ló

gyök ideges, és egyáltalán nem gondolok arra, hogy a hír­ nevem, a bajnoki cím és a karrierem foroghat kockán. Senki sem tett ilyenné, és senki sem tanította meg ne­ kem, hogyan csináljam. A versenyzés természetes módon tör belőlem felszínre. Ezért nem ritka, hogy pár perccel a verseny rajtja előtt még hülyéskedni, nevetni látnak. Szá­ momra nagyon fontos ez a mentális hozzáállás. Nem tu­ dom máshogy elképzelni a versenyzést. Ha túl sok gondo­ lattal töltöm meg a fejem, akkor hibázok. Azt hiszem, a focistáknak is így kell tenniük, amikor odasétálnak a tizenegyes rúgáshoz. Ha csak egy pillanatra is megfordul a fejükben, hogy mi történik, akkor nem tud­ nak kellőképpen összpontosítani, és kihagyják a büntetőt. Akik jók tizenegyesben, azoknak nem az jár a fejükben, hogy az a büntető megváltoztathatja a karrierjüket, hanem csak arra gondolnak, hogy miképp rúgnak majd gólt. Mindenesetre a motorsportban sokszor öt-hatszáz ka­ nyart teszünk meg harminc körön keresztül. Olyan feszí­ tett tempóban motorozunk, hogy a legkisebb Inba is tönk­ retehet mindent. Ezért csökkentenünk kell a nyomást. Máskülönben ha egyszer magával ragad, akkor fokozato­ san átveszi az irányítást feletted. Ezért a verseny előtti este, Welkomban nem ez járt a fe­ jemben: Yamahával megyek. A z első helyről rajtolok. Ha megnyerem a versenyt, akkor megváltozik a karrierem, és beírom a nevem a motorkerékpározás történetébe. Csak később, teljesen más körülmények között gondol­ tam át a helyzet súlyát. Amikor a fűben ültem, a Yamahám mellett. Amikor visszatértem a bokszba az új csapatomhoz. A Johannesburgba vezető úton, miközben elhagytuk Philip Islandet. Amikor hátradőlve utaztam a repülőn London felé.

Ketté Capitolo Due

Nem végződhet rosszul az a kaland, amely egy titkos megbeszéléssel kezdődik Ibizán. Ma már tudom, hogy ez így van. De 2003 februárjában még meg sem fordult a fe­ jemben, amikor Dávidé Brivio először beszélt velem a pro­ jektjéről. Éppen akkor vettem egy házat Ibizán, és teljesen elmerültem az új menedék átalakítási és felújítási munká­ lataiban. A téli Ibiza olyan, mint egy igazi szellemváros, mert nagyon kevesen tartózkodnak ilyenkor a szigeten, íg y hát Gibo és én is úgy gondoltuk, megtaláltuk a tökéle­ tes helyet arra, hogy találkozzunk a Yamaha csapatigaz­ gatójával. - Várjuk meg, hogy mit mond - mondtam Gibónak. Végül is ők a második legnagyobb motorkerékpár-gyártó cég a világon. Ha a Yamaha valóban érdeklődik irántunk, akkor hallgassuk meg őket. Igaz, hogy ezt mondtam Gibónak, de tudni kell, hogy akkoriban egyáltalán nem akartam elhagyni a Hondát. Persze ekkor már nem éreztem magam tökéletes kénye­ lemben a csapatnál. De ez csak egy dolog. A távozás elő­ készítése teljesen más ügy. Akkoriban még csak nem is gondolkodtam a csapatváltáson. Brivio délben érkezett meg, amikor én még mélyen aludtam.

18

Gibo fogadta, és úgy döntöttek, hogy felébresztenek. Már ebédidő volt, amikor igazán magamhoz tértem, és felfogtam a külvilágot. Gyorsan lezuhanyoztam, magamra rángattam pár ruhát, és már úton is voltara Egy étteremben találkoz­ tunk a Las Salinas Beachen. Ez az egyik leggyönyörűbb hely Ibizáa Útközben úgy mutattam be vendégünknek a sziget nevezetességeit, mint egy képzett idegenvezető. Bár egy ideje ismertem már Dávidét, üzleti ügyben még sohasem beszéltem vele. Még sohasem beszéltem vele ar­ ról, hogy a Yamahához szerződjek. Ezúttal mégis tudtam, hogy látogatásának ez az egyetlen oka. Tudtam, hogy alap­ jaiban fog megváltozni a viszonyunk. Éppen ezért válasz­ tottam Ibiza semleges szigetét a találkozó helyszínéül. Ezen a helyen elszigetelhettük magunkat - fizikailag és mentáli­ san is - a MotoGP világától. Eddig a napig csak Gibo tár­ gyalt Brivióval. 2002 szeptemberében ültek le először, ami­ kor győztem Rio de Janeiróban, és megszereztem a bajnoki címet. Azon a versenyen történelmi pillanatnak lehettünk tanúi a szakadó esőben. Nemcsak a saját karrierem miatt, hanem a gyorsasági motorkerékpározás szempontjából is. Én voltam az első versenyző, aki műiden kategóriában 125 cm3-ben, 250 cm3-ben, 500 cm3-ben és MotoGP-ben is megnyerte a világbajnoki címet. Brivio megkeresett min­ ket, és időpontot kért GibótóL Nagyon jól tudta, hogy csak 2003-ban jár le a szerződésem a Hondával. Rengeteg dologról beszélgettünk ebéd közben. A szi­ getről, az új házamról, és igen, még a MotoGP-ről is szó esett egy kicsit. Mindannyian tudtuk, hogy Brivio kizáró­ lag a MotoGP miatt keresett fel minket. Csak ebéd után kezdtünk a jövőről beszélni: - Kellesz nekünk! - kezdte Brivio, és rögtön a tárgyra tért.

19

Hallgattam. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de vala­ hogy mégis megleptek és felkészületlenül értek ezek a szavak. Brivio így folytatta: - Te vagy az egyetlen oka annak, hogy nem tudjuk megverni a Hondát! - mondta. - Addig nem is fogjuk megverni őket, amíg náluk versenyzel. Később beavatott minket a részletekbe is: - Jelen pillanatban ez még csak a saját személyes ötle­ tem, és nem része a Yamaha tervének... Azért jöttem el hozzátok, hogy meghallgass, és megtudjam, érdekel-e a dolog. Ha úgy gondolod, hogy érdemes megfontolni az ajánlatot, akkor készen állok rá, hogy Japánba utazzak, és bemutassam nekik a projektet. Ha nem érdekel, akkor nincs miről beszélnünk. Brivio tisztán és őszintén beszélt velünk. Később meg­ tudtam, hogy egyedül tőle származott az ötlet. A Yamaha még csak nem is gondolt erre a lehetőségre. - Nézd, a japánok tudják, hogy miért jöttem el hozzá­ tok, de jelen pillanatban még nem érdekli őket a dolog tette hozzá. Tovább hallgattam. Őszintén szólva ezen a tárgyaláson senki sem árult zsákbamacskát. Mi sem és ő sem Még mindig Dávidé szavai hatása alatt álltam. Olyan lelkese­ déssel beszélt a Yamaháról, a munkájáról, a csapatról, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Látszott rajta, hogy ez az élete, és élvezi, amit csinál. - Érdekel a dolog, beszélhetünk róla a későbbiekben mondtam Talán úgy tűnik, hogy megpróbáltam diplomatikus vá­ laszt adni, de valójában nem ez történt. Tényleg érdekelt a dolog. Nem akartam sem megtéveszteni, sem kiábrándí­

20

tani. És mint később kiderült, valóban hitt az ötletében. Amikor hazaért, azonnal felvette a kapcsolatot a főnökei­ vel, a japán vezetőkkel. Én pedig - a másik oldalon - egyre jobban érdeklődtem a Yamaha iránt, persze csak tisztes távolságból. Kezdtem más szemszögből figyelni a tevé­ kenységüket. .. Korábban csak egy ellenfelet láttam a Yamahában. Biaggi 2001- ben és 2002-ben náluk versenyzett. A MotoGP első évében, 2002-ben Biaggi két futamot is nyert a Yamahával. Biaggi nagyon gyors volt Brnóban az első versenyen, én pe­ dig bajlódtam a hátsó kerekemmel. A másik alkalommal Alex Barrosszal küzdöttem Malajziában, emiatt sok időt vesztettem, miközben Biaggi elhúzott tőlünk. De 2003-ban elsősorban úgy tekintettem a Yamahára, mint egy olyan csapatra, amelynek nincs versenyzője, aki képes lenne részt venni egy győztes motor kifejlesztésé­ ben. 2002 vége felé a Yamaha iwatai irodája úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg Biaggi szerződését. Időköz­ ben megromlott köztük a viszony, és már nem igazán kedvelték egymást. így hát úgy döntöttek, elölről kezde­ nek mindent. Megtartották Carlos Checát, majd szerződ­ tették mellé Barrost csapattársnak. Elméletben ez egyálta­ lán nem tűnt rossz megoldásnak. Checa nagyon gyors volt, Barros pedig engem is megvert pár alkalommal 2002- ben, amikor még az RCV-vel versenyzett. Abban az évben azonban kiderült, hogy a két versenyző nem képes együtt, egy csapatként fejleszteni a motort. Egyesek szerint a motorral volt baj, de a váz tökéletesre sikerült. Mások azt mondták, hogy a vázzal akadtak problémák, a motor pedig hibátlanul működött. De a mér­ nököknek fogalmuk sem volt, hogy mi a hiba, és melyik úton haladjanak tovább. Ezen felül a motor csak nagyon

21

keveset fejlődött, így a Yamaha a 2003-as évad kezdetén potenciális veszélyforrásnak tekintett mindenkit - bele­ értve engem is. És valóban ez volt a helyzet. A Yamaha összes embere összegyűlt az idény első grand prix versenyén Suzukában. Mindenki jelen volt: az igazgatótanács tagjai, az elnök és közvetlen kollégái, a mérnökök és a szerelők is. Mindannyian eljöttek, mert lát­ ni akarták, hogyan teljesít a csapat. Testközelből nézhet­ ték végig a totális bukást. Checa az első helyről rajtolt, majd a tizedik helyen ért célba. A többi Yamaha még rosszabbul szerepelt. A sikertelen szereplést csak tetézte, hogy Bános súlyos térdszalagsérülést szenvedett a beme­ legítő körben. Azon a napon óriási pofont kapott a Yamaha. Nem csak tőlem. Én a célegyenesben vertem meg Biaggit és Loris Capirossit is, aki akkor debütált a Ducati csapatában. Ami­ kor a Yamaha vezetői visszatértek Iwatába, azonnal össze­ hívták az igazgatótanácsi ülést, és habozás nélkül döntöt­ tek az egész csapatra kiterjedő, átfogó változtatásokról. - Sohasem kerülhetünk újra ilyen kínos helyzetbe! mondták. - Változtatnunk kell! Azon a napon elhatározták, hogy teljesen átalakítják a versenyrészleget, és új projektet dolgoznak ki az Mi he­ lyett. Számomra úgy tűnt, hogy a versenyrészleg kiábrán­ dult, és új motivációra, új kihívásokra volt szüksége. Új ötleteket, új alkotó energiákat kellett bevonni a munkába. A Yamaha mérnökei egy korábbi generációt képviseltek, és nagyon kevés tapasztalattal rendelkeztek a négyütemű motorral kapcsolatos új technológiában. Azt hiszem, hogy ki is merültek, ezért motivációra, új gondolatvilágra volt szükségük.

22

Ami engem illet, egyáltalán nem volt problémám a Hondánál a motorokkal. Az ellenfeleim sem okoztak gon­ dot a pályán. Mégis úgy éreztem, hogy változtatnom kell a környezetemen. Azt kell mondanom, hogy valószínűleg túlságosan nyughatatlan vagyok, de új irányba akartam haladni, és változtatni az életemen. Biztosan szerepet ját­ szott ebben az is, hogy már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatom a Hondával, mint azelőtt. Már másként lát­ tunk bizonyos dolgokat. Ezenkívül úgy éreztem, eljött az idő, hogy meghallgassak más ajánlatot is. Amikor azon­ ban körülnéztem, egyetlen versenyképes motort sem lát­ tam. Ezért nem akartam, hogy Brivio illúziókat tápláljon a szerződésemmel kapcsolatban. És ugyanez vonatkozott a Yamahára is. De az ibizai tárgyalásunk után Brivio elvégezte a házi feladatát. így tett a japán kontingens is Iwatában. Július elején, az Olasz Grand Prix előtt Masao Furusawa, a tech­ nológiai fejlesztések vezetője és a motorkerékpár-osztály vezetője találkozott Brivióval, hogy megtárgyalják a szer­ ződésem kérdéseit. - Némelyik felső vezetőnknek fenntartásai vannak a ter­ veddel kapcsolatban - figyelmeztette Furusawa. Iwatában mindenki egyetértett azzal, hogy a MotoGP-programnak új lendületre van szüksége, de mégsem voltak egységesek abban, hogy nekem keüene-e elindítani a változásokat. Még Furusawa sem értett egyet teljesen az ötlettel. A Yamahák újra kiábrándítóan szerepeltek Mugellóban. Legjobb versenyzőjük is csak a nyolcadik helyen ért célba. Brivio megragadta az alkalmat, hogy tovább lobbizzon öt­ lete mellett Furusawánál.

23

„A versenyző nagyon fontos eleme a tervezett megúju­ lási folyamatnak - írta egy e-mailben Furusawának. Ezért azt gondolom, hogy ha győzni akarunk, akkor Valentino Rossira van szükségünk.” Hozzátette, hogy hajlandó vagyok találkozni vele pár nappal később Barcelonában. Ez igaz is volt. Készen áll­ tain rá, hogy tárgyaljak Furusawával, ha elrepül hozzám Európába. Furusawa elfogadta a meghívást. Valójában azonnal összepakolt, és Tokióból Barcelonába repült. Egy szállodában találkoztunk a Montmelo pálya mellett. Furusawa nem akarta elhinni, hogy valóban fontolóra vettem a váltást. Felfogliatatlannak és ésszerűtlennek tűnt számára a döntés. Természetesen a Yamaha menedzsment­ je sem értette a dolgot Iwatában. Persze én ekkor még nem jelentettem ki, hogy elhagyom a Hondát, és arról sem nyi­ latkoztam, hogy csatlakozom a Yamahához, de valóban ér­ dekelt az ötlet. Furusawa is kíváncsi volt rá, hogy vajon mi­ ért fontolgatom a váltás lehetőségét. - Mi az oka annak, hogy csatlakoznál a Yamahához? kérdezte egyenesen. - Ha akarom, akkor maradiatok a Hondánál, és ha min­ den rendben halad tovább, akkor nyerhetek két újabb vi­ lágbajnoki címet is - válaszoltam - De ezt már elértem. És ezért akarok más motorral is győzni a karrierem vége előtt. Tökéletesen őszinte voltam velük. Semmi mást nem kellett mondanom. Furusawával folyamatosan figyeltük egymást. Pillanat­ nyilag megtaláltuk azokat a válaszokat, amelyeket keres­ tünk. Mielőtt távozott, úgy tűnt, meggyőztük a komolysá­ gunkról Furusawa elmondta, hogy ha visszatér Japánba, akkor megpróbálja a Yamaha menedzsment többi tagját is összehívni egy találkozóra.

24

A Yamaha felső vezetése nem akarta elhinni, hogy ott­ hagynám a Hondát egy Yamaha-szerződésért. Tudták, hogy nagyon lemaradtak a MotoGP világától Ezért visel­ kedtek egész idő alatt közömbösen az ötlettel kapcsolat­ ban. El sem tudták képzelni, hogy megvalósulhat Brivio terve. El kell árulnom azonban azt is, hogy abban az idő­ ben még én is inkább arra hajlottam, hogy a Hondánál maradok. Tetszett, hogy tárgyalhattam a Yamahával, és tetszett, hogy új lehetőségek körvonalazódtak, de még nem akartam dönteni. Mégis úgy tűnt, hogy okosan te­ szem, ha feltérképezem a lehetőségeimet, mert a Honda egyre különösebben viselkedett velem. Gibo egyre furcsább hírekkel tért haza a HRC (Honda Racing Corporation) vezetőivel folytatott tárgyalásokról. Az egyik hír különösen mellbe vágott: - Ukawa szerződésével azonos feltételeket kínálnak ne­ ked - mondta. Ügy gondoltam, hogy ez teljeséggel lehetetlen. Azt hit­ tem, én vagyok az első számú versenyző a csapatban. Gibo mégis biztos volt ebben. Én továbbra is kételkedtem, ezért Gibo javaslatára a Holland Grand Prix előtt részt vettem a következő HRC-megbeszélésen június végén, Assenben. A tárgyaláson nemcsak Koji Nakajima, a HRC igazga­ tója és megszokott tárgyalópartnerünk volt jelen, hanem főnöke, Suguru Kanazawa, a HRC elnöke is. Mindketten azzal a tudattal repültek Hollandiába, hogy uralják a hely­ zetet. Azt hiszem, a csapat mondhatta nekik, hogy min­ den rendben van. Kanazawa ezért rögtön azzal kezdte, hogy egy aláírt szerződéssel tér majd vissza Japánba. Szá­ momra megfoghatatlannak tűntek a dolgok a tárgyalás során. A HRC vezetőinek az elképzelése nagymértékben

25

különbözött a saját, MotoGP-vel kapcsolatos álláspon­ tomtól. Ettől teljesen összezavarodtam. A tárgyalás után az volt a beny omásom, hogy a helyes úton járok, ha meg­ próbálok más lehetőségeket felkutatni, új kihívásokat ke­ resek, vagy akár egy másik motorral próbálom megnyer­ ni a világbajnokságot. A HRC vezetői rendíthetetlenek voltak, és kicsit sem akartak engedni. Az volt az érzésem, hogy semmiféle egyezségre sem hajlandók, így nem hallgatják meg a kéré­ seimet sem. Talán tényleg eljött az idő, hogy máshol próbál­ jak szerencsét. Ezért pár nappal később úgy döntöttünk Gibóval, komolyan hozzálátunk a jövő évad előkészítésé­ hez. Ez természetesen újabb tárgyalásokat jelentett - és nemcsak a Yamahával. Gibo először fel akarta venni a kapcsolatot a Yamahával. - Nézd, a Hondával már megmutattad, hogy annyival jobb vagy az ellenfeleknél, hogy akár egy másik motorral is meg tudod verni őket - mondta. Mégsem sikerült meggyőznie. Talán a sajtóban megje­ lent találgatások is befolyásolták a gondolataimat, ame­ lyek szerint a győzelem teljességgel lehetetlen a Honda nélkül egy másik csapat motorján. Azt állították, hogy erre senki sem képes. Gibónak azonban nem voltak kétsé­ gei. - Ha mindent beleadtál volna a Hondával, akkor sokkal nagyobb előnnyel győztél volna. Sokkal nagyobb előnnyel, mint most - mondta. - Tehát logikus, hogy ha a Yamahával egy kicsit keményebben próbálkozol, akkor biztosan veszí­ tesz majd az előnyödből, de még mindig kitűnő esélyed lesz a győzelemre. A legközelebbi barátaim mind osztották a véleményét. Emlékszem, amikor egyik este a barcelonai verseny után

26

Flavio Fratesi (aki partnerem volt jóban-rosszban, beleért­ ve a viccelődéseket is, és a fan club egyik vezetője, Rino Saluccival, Uccio édesapjával együtt) így szólt hozzám: - Nagyon tisztán láttam azon a versenyen, biztos va­ gyok benne. Annyi van még benned, hogy egy másik mo­ torral is győzhetsz. Még egy Yamahával is! A 2003-as Katalán Grand Prix rendkívül izgalmas ver­ senyt hozott. Capirossi után motoroztam, hibáztam és ki­ csúsztam a pályáról. Nagyon visszaestem. Amikor vissza­ álltam a mezőnybe, elkezdtem felzárkózni és körönként egy másodpercet vertem a mezőnyre, Pár kör alatt renge­ teg versenyzőt sikerült megelőznöm. Capirossi után ér­ tem célba, de addigra jól ledolgoztam a hátrányomat. Az a vicces az egészben, hogy amikor Flavio azt mond­ ta, hogy „még egy Yamahával is” győzhetek, nem tudta, hogy már tárgyalunk - és magával a Yamahával tárgya­ lunk. Mindenesetre megnyugtatott, hogy ő is arra a kö­ vetkeztetésre jutott, mint én és Gibo. Lehetséges a győze­ lem egy Yamahával. Mégis hagytam, hogy teljen az idő, és olyan lustán ke­ zeltem mindent, mintha csak megbénított volna a tavaszi hangulat. Majd egyszer Lin Jarvis és Brivio újra találkozni akart velem. Tudakolták, hogy tényleg komolyan fontoló­ ra vettem-e az ajánlatukat. Persze gondolkodtam a dol­ gon, sőt még egy újabb találkozóba is belementem. Az volt a gond, hogy akkoriban sohasem lehetett elér­ ni. A versenynapok után Londonból mindig Ibizára repül­ tem, és ott végleg eltűntem a világ szeme elől Rengeteg dolgom volt, és úgy lehetett a legkönnyebben megtalálni, ha a verseny hétvégéjén kerestek fel. ő k így is tettek. Természetesen első hallásra egyáltalán nem tűnt ésszerű ötletnek a bokszutcába szervezett találkozó. Mindannyian

27

hatalmas kockázatot vállaltunk. Ha valaki megtudta volna, hogy miről tárgyalunk, akkor azonnal elszabadult volna a pokol. De - talán éppen a találkozó óriási kockázata miatt senki sem tudta elképzelni, hogy ilyen fontos kérdésekről eshet szó. íg y hát „kevésbé titkos” találkozókkal indult az évad, mert Doningtonban és Brnóban került sor a legfon­ tosabb megbeszélésekre, A Honda júliusban kezdett nyomást gyakorolni ránk Doningtonban. Habozás nélkül, egyértelműen ismertették velünk céljaikat. Le akarták zárni a szerződést, de legvégső esetben legalább tisztázni kívánták a folytatás körülménye­ it. Nakajima később beszámolt róla, hogy Kanazawa kifeje­ zetten neheztelt amiatt, hogy érvényes szerződés nélkül kellett Barcelonából Tokióba repülnie. - Közölnöd kell velünk, hogy mit akarsz tenni, és va ­ sárnapig kell válaszolnod - mondta Nakajima. - Máskü­ lönben a következő versenyen talán már nem vehetsz részt a motorod fejlesztésében! Nyersen és egyenesen fogalmazott. Nem számítottam ekkora nyomásra. Az évnek ebben a szakában a versenyzők gyakran tárgyalnak, és gyakran váltanak csapatot. Teljesen normális dolog a csapatok és a versenyzők részéről, hogy átértékelik a viszonyokat, fel­ térképezik a lehetőségeiket, és tárgyalnak egymással. Be­ szélgetésünk után azonban ú gy éreztem, hogy nyomaszt a Honda hozzáállása, és nehezen dolgoztam fel a zsarnoki módszereket. Persze az is igaz, hogy időközben új lehető­ ségek után kutattam, és már más járt a fejemben. Új kihí­ vásokra vágytam, és másra volt szükségem. Meghallgat­ tam a más irányból érkező ajánlatokat is. Ugyanakkor még mindig nem határoztam el, hogy elhagyom a Hon­

28

dát. A Honda versenyzője voltain, és még egyetlen dön­ tést sem hoztam, ami változtatott volna ezen a tényen. Furcsa érzésem támadt, amikor szembesültem a döntéshozatal kőkemény kényszerével Boldogtalanságot érez­ tem, amikor felmerült bennem, hogy meghosszabbítom a szerződésemet a Hondával, Nem tudtam megszabadulni ettől az érzéstől, és túl régóta hurcoltam már magammal. Emiatt pedig még inkább elgondolkodtam. Történt még valami azon a hétvégén. Valami nagyon fontos és nagyon titkos dolog. Felültem az Mi-re. Termé­ szetesen ez is egy titkos akció keretében történt késő éjjel a Yamaha istállójában. Végül ugyanazt tettem, mint négy évvel korábban, amikor a Honda csempészett be a HRCbokszba Philip Islanden. A z is késő éjjel történt. A kkor még mindig az Apriliánál versenyeztem a 250 cm3-ben. Ma is tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor felmász­ tam az NSR 500 nyergébe. M ost is déjá vu-m volt. Ezúttal Doningtonban, Angliában került sor az akcióra. Ugyanabban az időpontban, éjfél körül találkoztunk. Ka­ pucnis fölsőt viseltem, és eltakartam az arcomat, amikor feltűnés nélkül, csendben beosontam a Yamaha bokszba. Azonnal bezárult mögöttem az ajtó. Levettem a kapucnit, és hirtelen megpillantottam Ichiro Yodát, az M i vezető konstruktőrét. Láttam rajta, hogy fáradt és rosszkedvű. Vörösen égtek a szemei, és számára már késő volt. Nagyon késő. ő ültetett fel Checa Miesére... az egyik hivatalos verseny Mi-esre. Nem tett rám jó benyomást a motor. Rögtön megállapí­ tottam, hogy az M i jócskán le van maradva a Hondához képest, össze sem lehetett hasonlítani az én RC2iiV-mel. Az M i valójában ronda, gyenge tákolmány volt. A bonyo­ lult kialakítás azt bizonyította, hogy túl sokan foglalkoz­

29

tak vele. És ugye sok bába közt elvész a gyerek. Észrevet­ tem azt is, hogy ésszerűtlen a motor felépítése. Túl sok kábel vezetett rajta összevissza, és jó néhány elemet hely­ telenül helyeztek el. A versenyző pozíciója, a kormány és a tank elhelyezése is hibásnak tűnt. Be sem kellett indíta­ nom, és megállapítottam, hogy az M i korántsem olyan racionális kialakítású motor, mint a Honda. Mert a Hon­ da gyakorlatilag minden elemében tökéletes, akárcsak Mary Poppins. A megjelenése olyan érzést kelt, mint egy utcai motor. Nem hasonlít a versenymotorokhoz. A Hon­ dán minden a helyén van. Tiszta és fegyelmezett. Kiválóan tükrözi mérnökei személyiségét. Mégis voltak olyan elemek az Mi-en, amelyek felkeltet­ ték az érdeklődésemet, és őszintén szólva még tetszettek is. Ezek azonban elvesztek abban az összegabalyodott rumliban, amely maga volt a 2003-as Mi. Ránéztem a mű­ szerfalra, és láttam, hogy a Yamaha már digitális műsze­ reket használ. Ezzel szemben a Hondán egy kis analóg műszer kapott helyet, amely hagyományos megoldásnak számított. A Ya­ maha műszerfala nemcsak elektronikusan működött, ha­ nem hatalmas volt, és rengeteg adatot jelenített meg. Yoda észrevette, hogy megtetszett a műszerfal. Odalé­ pett hozzám, bekapcsolta, és megmutatta a különböző funkciókat. El kell mondanom, hogy rengeteg olyan dol­ got tudott, amit a Honda RCV nem. - Nagyon szép - mondtam. - Szép nagyra terveztük, hogy ha a verseny közben van rá időd, akkor meg tudj nézni rajta egy DVD-t is - mond­ ta Yoda közönyösen, rezzenéstelen arccal. Mindenki elhallgatott. Gibo, Uccio és én még egymásra néztünk gyorsan, aztán hangos nevetésben törtünk ki.

30

Yoda is csatlakozott a vidám társasághoz. Tetszett nekem. Ez a kis jelenet azt bizonyította, hogy a Yamaha mérnökei és az egész Yamaha-csapat rendelkezik bizonyos szellemi­ séggel, bizonyos életörömmel. Nevetnek, hülyéskednek, és van bennük valami pimaszság. Ez a légkör elképzelhetetlen lenne a Hondánál, ahol mindenki halálosan komoly és fe­ gyelmezett, és állandóan azzal van elfoglalva, hogy a Hon­ da Birodalom felsőbbrendűségét bizonygassa. A z első találkozásom az Mi-gyel, és az azt követő vicce­ lődés már előrevetítette a későbbi csapatom képét. Egy el­ kötelezett és keményen dolgozó csapatot láttam, akik de­ rűs és könnyed hangulatban dolgoznak együtt, miközben nagyon jól szórakoznak. A zt azért nem mondanám, hogy ennyi idő alatt már meg is született a döntés a fejemben. Nem akartam rögtön a Yamahához szerződni. Csupán annyit mondhatok, hogy kitűnő benyomást tettek rám. Igaz, hogy akkor így gondoltam, de abban az időben a Yamaha menedzsmentje mégis ú gy tárgyalt velem, mint­ ha állandóan a féket húznák. A zt hitték, hogy csak félté­ kennyé akarom tenni a Hondát, és így akarok kicsikarni belőlük egy jobb szerződést. Nem hitték el, hogy igazán komolyan tárgyalok velük. Július elején jártunk, és én nyi­ tott voltam minden lehetőségre. Ekkor jelent meg egy újabb játékos a színen - a Ducati - és már három csapattal is tárgyaltam. Én akartam meghallgatni a Ducatit. Amikor romlani kezdett a viszonyom a Hondával, arra gondoltam, hogy érdemes lenne megnézni, mit ajánlanak. Bár már tárgyal­ tam a Yamahával, mégis ú gy gondoltam, nem árt tudni, mit mond a Ducati. Különösen azért, mert eleinte nagyon tetszett az ötlet, hogy a Ducatival versenyezzek. A csapat vezető szerelői, Massimo Bracconi és Brúnó Leoni k o ­

31

moly Superbike-tapasztalattal rendelkeztek, és nagyon jó barátaim voltak. Sokat hülyéskedtünk együtt. - Gyere, csatlakozz hozzánk, versenyezz nálunk! mondták. Persze ezek komolytalan meghívások, de egyértelműen jelezték az együttműködési hajlandóságot. Bizonyos érte­ lemben ez valami flört lehetett közöttünk. Nemsokára el­ jutott a hír a Ducati felső vezetéséhez, és az, egyik fő­ szponzor nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy számításba vettem az olasz csapatot. így hát egy júliusi estén Gibóval útnak indultunk a Bo­ lognába vezető autópályán a Borgo Panigale régió felé, a Ducati főhadiszállására és versenyrészlegére. Nagyon for­ ró nap volt, és alig lézengett valaki arrafelé. Megtaláltuk Livio Suppót, az akkori csapatigazgatót, és az ügyvezetőt, Claudio Domemcalit. Természetesen már vártak ránk. Teljesen magával ragadott a gyár. Amikor körbesétál­ tunk, magunkba szívhattuk a történelem és a tradíció le­ vegőjét. A gyár falai ódonnak tűntek, a falakon belül azonban minden a jövőről szólt. Technológia, ötletek, szenvedély. Ahogy sétáltunk, éreztem a kreativitást. Nagyon késő volt, és szinte már mindenki hazament. Egy ideig beszélgettünk, elsősorban a versenyzésről és a közös jövőnkről. Körbevezettek a gyárban, bár azt hi­ szem, semmivel sem láthattam többet, mint amennyit egy hivatalos látogatás esetén is megmutatnak egy átlagos vendégnek. Én még mindig a Honda embere voltam, és számukra ellenfelet jelentettem Azt hiszem, hogy a Ducati szemszögéből volt értelme a tárgyalásnak. Csak most csatlakoztak a MotoGP-hez, na­ gyon sok tervet készítettek, és kifejlesztettek egy léleg-

32

zetelállító motort, a Desmosedicit. Capirossi éppen akkor győzött vele Barcelonában, és sohasem volt messze a do­ bogótól. Nem kétséges, hogy abban az időben a Ducati jó pár lépéssel megelőzte a Yamahát. Nagyon büszke voltam rájuk, hiszen olasz csapatról volt szó, és örültem, hogy tárgyalhattam velük. Ez a talál­ kozó elsősorban az ismerkedésről szólt. A kkor és ott sem­ mit sem akartunk befejezni. A Hondával és a Yamahával folytatott hosszú és intenzív tárgyalásokkal ellentétben a Ducatinál minden őszintén zajlott. Összehasonlítottuk a terveket és a kilátásokat, elemeztük a motor és a verseny­ zés technikai hátterét, a szponzorokkal ápolt kapcsolato­ kat és a promóciós kötelezettségeket. Minél többet beszélgettünk, annál inkább úgy éreztem, hogy - bár mindketten készen állunk a kihívásokra - én mégis inkább valami mást szeretnék. Természetesen mindketten rajongtunk a sportért, és óriási akaraterővel vetettük bele magunkat a harcba. Mégis létezett számos olyan kérdés is, amiben távol álltunk egy­ mástól Éppen emiatt gondoltam azt, hogy nem a Ducati útját kell választanom. Talán ez csak filozófia kérdése mindenesetre megértettem, hogy az ő víziójuk különbözik az enyémtől. Legalábbis abban az időben ezt éreztem Vé­ gül is 2003-at írtunk, és a Hondánál minden nagyon könynyedén jött. Erős cég állt mögöttünk győztes tradíciókkal, amihez egy kis felvágás is párosult. A Hondának nem oko­ zott gondot bizonyítani, hogy a versenytársak előtt halad, és a technológiája mindenki másénál jobb. Ez volt a fő oka annak, hogy a Honda részt vett a versenysportban. Ezt so­ hasem titkolták. Azért versenyeztek, hogy megmutassák, a motorjuk és a cégük is jobb. Én csapdában éreztem magam ettől a gondolkodásmódtól, és taszított ez a viselkedés.

33

Mint már említettem, meg akartam mutatni, hogy vég­ eredményben az ember fontosabb, mint a gép, és a ver­ senyzőnek döntő szerepe van a motor fejlesztésében. Ez a gondolat vezérelt. Talán ez okozta azt is, hogy a kapcsolatom feszültebb lett a Honda vezetőivel. A Honda japán vezetői kissé más­ hogy látták a dolgokat, és nézőpontjuk nem esett egybe az enyémmel. Ez különösen igaz volt az új rögeszméjükre, amely szerint a motor fontosabb, mint a motoros. Ezt nevezhetjük önteltségnek is, ha akarjuk. Egy bizo­ nyos ponton nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az én egóm lassan összeütközik a Honda vezetőinek egojával. Visszatérve a Ducatihoz, úgy éreztem, hogy a Ducati terveiben is túlságosan sok a Honda attitűdjéhez hasonló elem Azért küzdöttek, hogy megalapozzák a saját motor­ juk és a saját technológiájuk sikerét. Ezt mindenek elé he­ lyezték. A Ducati egy született harcos, és tetszett az általuk képviselt agresszivitás, amellyel félelem nélkül szállnak harcba a nagy japán csapatokkal. A tiszteletre méltó ambí­ ció árnyoldala azonban az, hogy elszántságuk meghatároz­ za a viselkedésüket is. Ez pedig nagyban hasonlított a Hon­ da hozzáállásához. Más szóval a Ducati olyan csapat, amelynek első számú célja a márkanév megerősítése. Ezzel természetesen semmi probléma sincs, de én vala­ hogy megijedtem ettől Emellett pedig ez volt az oka annak, hogy a Honda és én egyre távolabb kerültünk egymástól Küldetésem volt. Ki akartam söpörni a fejemből a saját képességeimmel kapcsolatos kétségeket, de ehhez új kihí­ vásra volt szükségem. Tesztelnem kellett a hitemet, a cse­ lekvőképességemet, illetve azt, ahogy a motorokról, a versenyzésről vagy éppen a csapatokról gondolkodtam Ambícióim m egegyeztek a Ducati ambícióival, de nem ér­

34

tettünk egyet abban, hogy a versenyzőnek részt keE-e vennie a motor fejlesztésében. Szerintem meghatározó a szerepe, Íriszen neki kell irányítania a csapatot, és neki kell elvezetnie a motort a győzelemig. Éppen ezért úgy kell megépíteni a motort, hogy megfeleljen a versenyző igényeinek és személyiségének. A Ducati számára a versenyző korántsem ennyire fon­ tos a fejlesztés folyamatában. Az ő cégük rendíthetetlenül hisz a technológiában. Sok szempontból a számítógépes tá­ mogatással összegyűjtött adatok és információk irányítják a Ducatit. Az alkalmazott filozófia és módszertan tekinte­ tében nagyon hasonlítanak egy Formula-i-es csapathoz, Természetesen a technológia szempontjából tiszteletben tartom ezt a gondolkodást, de mégis megszólalnak tőle a vészharangok a fejemben. Tartottam attól az elnyomás­ tól, amit a Hondánál tapasztaltam. A Hondának szüksége van egy emberre, aki vezeti a motort, de nem igazán érde­ kes, hogy ki az az ember. A motort állítják a középpontba. A motor győz vagy veszít, és nem a versenyző. Aznap este Bolognában a Ducati főhadiszállásán mind­ annyian tudtuk, hogy nem döntő fontosságú találkozón veszünk részt, hanem csak előzetes beszélgetésen. így egyik tárgyaló fél sem követelt vagy tett számon kérhető ígéretet. Ahogy teltek a hetek, és megpróbáltam feldol­ gozni az érzéseimet, lassan észrevettem, hogy a Ducati teljesen más vállalkozás, mint a Yamaha. Én nem ilyen kihívásra vágyom! - gondoltam magam­ ban. Úgy éreztem, hogy a Ducati nem figyelne és nem hall­ gatna rám olyan mértékben, mint ahogyan azt a Yamaha tenné. Meggyőztem magam arról, hogy a Ducati megpró­ bálná a saját ötleteit és megoldásait rám erőltetni. Az ő

35

szempontjukból nézve igazuk is van, de én tudtam, hogy ezzel a háttérrel nem építhetek olyan csapatot és kapcso­ latot, mint a Yamahánál. Mondok egy példát. Hónapokkal később a bokszban álltam a 2004-es Dél-afrikai Grand Prix-n, és Capirossit néztem a televízió képernyőjén. Annyira mozgott alatta a motor, hogy úgy tűnt, mintha egy vad lovat próbálna meg betörni. Ez volt a híres-nevezetes Desmosedici. Jeremy Burgess odalépett hozzám, rápillantott a monitorra, és így szólt: - Ki gondolná, hogy a számítógépeik szerint a Desmo­ sedici jó formában van! Jeremy nem akarta leszólni őket. Igen, tényleg volt vala­ mi fanyar angol humor a szavaiban, de nem akarta leszólni a Ducatit. Ez a mondat azt jelentette számomra, hogy Jeremy érti a gondolataimat, és hasonlóan gondolkodunk a versenyzéssel kapcsolatban. Olyan csapatra volt szüksé­ gem, amely legalább annyira - vagy jobban - bízik az embe­ ri tapasztalatokban és érzékenységben, mint a számítógé­ pes eredményekben. Jó hangulatú, laza csapat kellett. Olyan csapat, amely megengedi, hogy én és Jeremy - a motoros és a vezető mérnök - közösen fejlesszük ki a motort. Egyáltalán nem tűnt könnyű feladatnak megtalálni azt a csapatot, amely ekkora felelősséggel ruházna fel egy versenyzőt és egy vezető mérnököt. A z volt a benyomá­ som, hogy a Ducati nem akarja vagy nem tudja ezt meg­ tenni. Kezdtem megérteni, hogy a Yamaha áll legközelebb az elképzeléseimhez. Abban az időben a Yamaha nagyon nagy gondokkal küzdött. Sokkal nagyobb bajban volt, mint a Ducati. Fel kellett rázniuk a céget, és - hozzám hasonlóan - új irány­ ba kellett tartaniuk. íg y aztán lassan beláttam, hogy a Ya­

36

maha megadhatja nekem azt, amire a legjobban vágytam. Vezető szerepet a motorfejlesztés folyamatában. Erről szólt a dolog. Szabadságot akartam. Ebben az ér­ telemben a Ducati egyenlő a Hondával. Nem szívesen en­ gedtek szabadon. Velük elentétben pedig a Yamaha sok­ kal nyitottabbnak tűnt. Ezt kellett mérlegre termem azzal a ténnyel, hogy a Ducatinak sokkal jobb volt a motorja. Csak akkor hagyom ott a Hondát, ha igazi kihívást találok magamnak. Egy hihetetlen, látszólag lehetetlen kihívást. Máskülönben nincs értelme. Ennyi erővel ma­ radhatok is! - gondoltam magamban. A Yamaha jelentette a legnagyobb kihívást. Meg akartam változtatni a Yamaha mentalitását, forra­ dalmasítani akartam a versenyrészleget. Fejlesztem akar­ tam azt a motort, amely technikai értelemben nagyon le­ maradt a versenytársaktól. Csatlakozni akartam azokhoz a mérnökökhöz, tervezőkhöz és fejlesztőkhöz, akik. ren­ geteg csalódást éltek át, és el sem tudták képzelni, hogy győzhetnek. Győzelemre akartam vezetni a csapatot. Abban az időben úgy tűnt, hogy a Ducati óriási megle­ petést okoz a MotoGP világában. Be kell vallanom, hogy jó benyomást tettek rám, mert agresszívan és izgalmasan léptek a porondra. A Yamaha a Ducatival ellentétben pad­ lón volt. Nekik sokkal nagyobb szükségük volt rám, mint a Ducatinak. Július vége felé már kezdtem biztos lenni a döntésembea Nagyon vonzott a Yamaha múltja, az olyan nevekkel, mint például Kenny Roberts, Wayne Rainey, Giacomo Agostini és Eddie Lawson. Mindannyian a Yamahával győztek. A Yamaha nagyon jó cég, de az utóbbi időben nem tudott világbajnokokat nevelni. Az én feladatom, hogy felébresszem az alvó oroszlánt...

37

Ideje volt, hogy a versenyrészleg is felzárkózzon az él­ mezőnyhöz. Végeredményben a Yamaha nemcsak a múlt­ ban ért el lenyűgöző sikereket. A Yamaha off-road és utcai motor részlege akkoriban is kitűnően működött. Viszont katasztrofálisan szerepeltek a MotoGP-ben. Amikor találkoztam a Yamaha vezetőivel, úgy éreztem, meg akarják ismertetni velem a cég szellemiségét. Minden egyes alkalommal elmondták nekem és Gibónak, hogy ha­ talmas és mélyreható átszervezési folyamat indult meg Ja­ pánban, és 2004 elejére minden megváltozik. Érdekes projekteket mutattak, de be kell vallanom, hogy egyáltalán nem találtam őket meggyőzőnek. A Ya­ maha motorokat minden versenyen lemészárolták, a ver­ senyzők pedig a mezőny végén értek célba. A grand prix versenyeken átlagosan húsz másodperces hátránnyal fe­ jezték be a futamokat. Természetesen magával ragadott a cégvezetők lelkesedése, de amikor leültem és elemeztem a tényeket, kétségeim támadtak. Gondolkodnom kellett. Július végén elszabadultam egy hétre, és - hátrahagyva a motorokat és a versenyzést - Ibizára utaztam. Óriási nyo­ más nehezedett rám, ezért a szigeten kerestem menedé­ ket, hogy lazítsak és nyugodt környezetben gondoljam át a helyzetemet. A barátaimmal töltöttem az időt, és élvez­ tük a nyarat, a napot és a tengerpartot. Ott tudtam eldön­ teni, hogy mit fo go k tenni. Olyan döntést hoztam, amely abban a pillanatban egyszerűen őrületnek tűnt, de még­ sem tudtam kiverni a fejemből. Úgy döntöttem, hogy be­ levágok.

A Yamahát választom! Megnézzük, mi lesz ebből! gondoltam. 2003 nyarán történt, Ibizán. Eldöntöttem, hogy szakí­ tok a Hondával és leszerződöm a Yamahához.

38

Különös véletlen, ugye? Ibiza ugyanaz a hely, ahol Brivlo először beszélt, velünk a Yamaha ajánlatáról, és ahol udvariasan meghallgattam előadását, de nem igazán győ­ zött meg. Majd három hónappal később készen álltam, hogy elfogadjam a kihívást. Miután érdeklődve flörtöltem a Ducatival, és újra mér­ legeltem a Hondát, már a Yamaha felé vezető úton jártam. - Bonyolult kihívást akarok, egy őrült kihívást! A leg­ bolondabb és legnehezebb kihívást akarom, amit csak ta­ lálhatok! És ez a YAMAHA! - mondtam magamnak. Viszonylag csendben zajlott a dolog. Nem volt sem időnk, sem lehetőségünk, hogy hivatalos bejelentéseket tegyünk. Jól ismerem magam, és bízom az ösztöneimben. Minden egyes nappal intenzívebben éltem meg azt az ér­ zést, hogy a jövőben a Yamahával dolgozom. Ez napról napra erősödött bennem. Akkor is így éreztem, ha elsőre nagyon-nagyon őrült választásnak tűnt. A szünet után folytatódott a MotoGP-bajnokság, és én még határozot­ tabb lettem, Lassan kezdtem érezni a nyomást is. Nem a bajnoki cím miatt. Az még messze volt - a Hondám töké­ letesen működött, és senki sem állhatott az utamba. Nem, nem ez volt a probléma. Egyáltalán nem féltem a jelentől A jövő okozott fejtörést. Vajon mi fog történni velem a következő évben? A Cseh Köztársaságban, Brnóban rendezték a követke­ ző világbajnoki futamot. Mindenki a válaszomra várt - a Honda, a Ducati és a Yamaha is. Különösen a Yamaha sür­ getett, mivel ők tárgyaltak velem a legtöbbet az előző he­ tekben. Brnóban megbeszéltük Brivióval, hogy újra találkozunk. Gibo szervezte meg a tárgyalást, és gondosan ügyelt a rész­ letekre, mert ezúttal nagyon óvatosnak kellett lennünk.

39

Megfelelően diszkrét és biztonságos helyet kerestünk a megbeszéléshez. A mobil klinikára gondoltunk, amely a versenyterület végén, a lehető legtávolabb helyezkedik el a bokszoktól, az utolsó kanyar mellett. A mobil klinika az a hely, ahova a versenyzők fordul­ hatnak, ha segítségre vagy orvosi ellátásra van szüksé­ gük. Számunkra ez jelentette a menedéket, távol a csapa­ tunktól, a sajtótól, a szurkolóktól. Biztos voltam abban, hogy az orvosok - különösen Costa doktor barátom megengedik, hogy használjuk a mobil klinikát, ha udva­ riasan megkérjük őket. Egyedül az jelentett gondot, hogy mire megegyeztünk, nagyon késő volt. Senki nem tartóz­ kodott a versenyterületen, és az orvosok is elhagyták már a mobil klinikát. íg y hát ú gy döntöttünk, hogy behato­ lunk. .. nem, nem egészen így történt, csak viccelek. Úgy döntöttünk, hogy beosonunk a vendéglátó területre, és nem a mobil klinikát használjuk. Robogóval érkeztünk a helyszínre. Gibo, Uccio és Nello, egy közeli barátunk, a Törzsem oszlopos tagja kísért el. A kapu nyitva állt. A sátor zárva volt, de a nagy cipzá­ rakat senki sem lakatolta le. Kinyitottuk, és bementünk. Éppen beosontunk, amikor megérkeztek a Yamaha embe­ rei, Brivio és Jarvis. ő k is a sötétből bukkantak elő a robo­ gókon. Átvágtak az erdőn, mint ahogyan mi is. Olyanok voltunk, mint a szerelmesek egy éjféli rande­ vún. - Ki ez? - kérdezte Jarvis, és Nellóra mutatott. - Egy barát - mondtam. - Ne aggódj miatta, tartani fogja a száját. Nello igazán kapóra jött nekünk. Megkértük, hogy ma­ radjon kint, és figyelje a mozgást. A z ő feladata volt fi­ gyelmeztetni minket, ha valaki közeledne. El kell monda­

40

nőm, hogy Nello nem ideális őrszem, mert rövidlátó. De nem volt más választásunk, és tennünk kellett valamit. Nello - mint mindig - most is gondosan végezte a fel­ adatát, és elbújt a sátor előtt. Bent pedig habozás nélkül tájékoztattam Jarvist és Briviót a döntésemről. - Csatlakozom a flottához! - jelentettem be. Hitetlenkedve néztek egymásra. - Igen, csatlakozom a csapathoz! - ismételtem meg. - Várjunk csak. A zt akarod mondani, hogy a következő évadban a Yamahánál versenyzel? - kérdezte Brivio. Lassan és megfontoltan fogalmazott, mint aki el akar kerühú mindenféle félreértést. - IGEN! - mondtam megint. - Vagyis azt mondod, hogy a Yamahánál akarsz verse­ nyezni 2004-ben? - kérdezte újra Brivio lassú, hitetlenke­ dő hangnemben. - M i másért lennék itt? - mondtam. Már kezdtem él­ vezni a helyzetet. Egy pillanatra mindannyian elhallgattunk. Pár másod­ perc telt el, de mégis hosszú perceknek tűnt. Mindenki el­ merült a saját gondolataiban, és megpróbálta helyre rakni az elhangzottakat. Nello hangos kiáltása törte meg a csen­ det. Igen. Nello. A képzett őrszemünk. - Jön egy robogó! - mondta. Megpillantotta egy lámpa fényét, megijedt, és azonnal riadót fújt. - Tűnés! Tűnés! Gyorsan! Bújjunk el! - kiáltottuk egy­ szerre. Mindannyian pánikba estünk, és futva próbáltunk búvóhelyet keresni. Kifelé nem futhattunk, mert ú gy néz­ tünk volna ki, mint a tolvajok, akik éppen elhagyják a tett színhelyét.

41

Semmi sem jutott eszünkbe, ezért bebújtunk az asztal alá. A mobil klinikán dolgozó srácok ezen tartották a teát, a kávét, a cukrot és az aprósüteményt. Mindannyian be­ másztunk az asztal alá. Hihetetlen volt. Nem tudom, hogy a többiek mit gondoltak, de én nagyon élveztem. A móka feledtette velem még a lebukás kockázatát is. Időközben Nello annyira megijedt, hogy elfutott. Egy ideig az asztal alatt kuporogtunk, majd egyszer csak kidugtam a fejem. - Bocs, fiúk, de ha valaki bejön ide, és meglát minket az asztal alatt bujkálni, akkor mi a fenét fogunk mondani neki? Gibo és Uccio szerint jogos volt a kérdés. Abban a pilla­ natban nagyon jó ötletnek tűnt bebújni az asztal alá, de nagyon röhejesen nézhettünk ki. Öt felnőtt férfi szoron­ gott egy kis asztal alatt. így aztán hárman kimásztunk az asztal alól, és helyet foglaltunk előtte. Ú gy tettünk, mintha csak beszélget­ nénk, még süteményt is rágcsáltunk. Jarvis és Brivio eköz­ ben biztonságban az asztal alatt maradt. Ekkor belépett az éjjeliőr. Nello az ő fénye miatt riasz­ tott minket. - Minden rendben van? - kérdezte tőlünk kissé gya­ nakvó hangnemben. - Persze, miért? Minden rendben van - válaszoltuk ma­ gabiztosan. Ránk nézett, végigmért minket, majd körbenézett a he­ lyiségben. - Hát, akkor jó éjt! - mondta. - Jó éjt magának is! - válaszoltuk.

42

A hogy az éjjeliőr elment, Jarvis és Brivio kidugta a fejét az asztal alól. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ezúttal nagyon közel jártunk a lebukáshoz. A félelem elmúlt, és elkezdtünk beszélni az üzletről. De én semmi mást nem tudtam mondani. Elmondtam, amit el kellett. Mégis hitetlenkedve néztek rám. Azt hiszem, nem készültek fel arra a lehetőségre, hogy igent mondok. Be akartam bizonyítani, hogy komolyan gondolom a dol­ got, ezért kezembe vettem az irányítást. A szó szoros ér­ telmében. Kinyújtottam a kezem, megragadtam Brivio kezét, és erősen megráztam. Részemről ezzel a kézfogás­ sal m egkötöttük az üzletet. Nem írtam alá egyetlen szerződést sem. Erre nem volt szükség. Döntöttem. Közvetlenül ezután elbúcsúztunk egymástól, és mindannyian azon az úton távoztunk, ame­ lyen jöttünk. A z éjszaka leple alatt újra végigosontunk a depón. Annyira körültekintőek voltunk, hogy a mobil künikás srácok sohasem jöttek rá, mi történt... egészen mostanáig. Egyáltalán nem könnyebbültem meg a döntés bejelen­ tése után. Szeptember elején újra magamon éreztem a nyomást. A Honda azt akarta, hogy újítsam meg velük a szerződésemet. Szóban már megegyeztem a Yamahával, de még rengeteg dolgot tisztáznunk kellett. Elsősorban olyan gyakorlati kérdések merültek fel, hogy hogyan fo g ­ juk összeállítani az új csapatomat. Nagyon akartam, hogy Jeremy és a csapat többi tagja kövessen a Yamahához. Elsősorban a titkolózás okozott gondot számomra. Nem akartam, hogy bármi is kiszivárogjon, és ezzel ha­ talmas vitákat szítsak. Úgy éreztem, tájékoztatnom kell a Ducatit a helyzetről. Időre volt szükségem, hogy ezt meg­ tegyem. Nem akartam azt sem, hogy tovább romoljon a

43

viszony a Hondával, mert egy újabb világbajnoki cím megszerzése előtt álltunk. Miért rontottam volna el a dol­ got? Mosolygok, amikor felidézem ezeket a pillanatokat, M o­ solygok, mert most már tudom, hogy túloztam, és túlságo­ san aggódtam a dolgok miatt. Kemény napok voltak ezek. Tudom, mennyire fontos a diszkréció, ha ilyen lényeges és kényes ügyben tárgyalunk. A z információ visszatartása is része a játéknak. Visszatekintve úgy gondolom, hogy a Honda akkor sem tett volna semmit sem, ha tudomást sze­ rez a terveimről. A Honda szellemisége szerint keménynek kett lenni, de egyben tisztességesnek is. Ebben a tekintet­ ben a Honda nagyon komolyan viselkedik. Akkor sem szó­ rakoztak volna a motorommal, ha tudják, hogy el akarok menni tőlük. Mindig tökéletes gépem volt, és - egészen a döntő futam utolsó köréig - mindent megkaptam, amire szükségem volt. Figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy el akarom hagyni a csapatot, és ugyanúgy bántak velem, mint korábban. Abban az időben mégis olyan feszült légkör vett körül, hogy nem tudtam racionálisan gondolkodni. Túl sok volt az ismeretlen, és túl nagy nyomás nehezedett rám. Sem­ mit sem írtunk még alá, ezért bármi megtörténhetett. Szeptember közepén megérkeztem Rio de Janeiróba. Nakajima megpróbált újra nyomást gyakorolni rám. Per­ sze az ő szemszögéből nézve helyesen cselekedett. Nyer­ tem egy kis időt, és hamarosan rájöttem, hogy ideje be­ szélnem Jeremyvel és a csapatommal. Úgy döntöttem, hogy akkor és ott, Rióban kerítek sort a beszélgetésre. Mindenkit összehívtam egy nagy terembe. Amikor meg­ fogalmazódott bennem, hogy elhagyom a Hondát, azonnal

44

tudtam, hogy nagyon fontos lenne Jeremyt is magammal vinnem.

Ez óriási lépés, de ha Jeremy nem jöhet velem, akkor minden megváltozik - gondoltam magamban. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy Jeremy visszauta­ síthat. Talán azért sem, mert amikor elindultak a pletykák, hogy elhagyom a csapatot, akkor Jeremy többször biztosí­ tott róla, hogy ő sem marad a Hondánál, ha én távozom. - Mondd meg nekem, ha el akarsz menni, mert veled megyek - mondta. - Nem érdekel, ha nincs náluk hely ne­ kem, bármit megteszek. Még a motort is lemosom. Úgy gondolom, hogy - sok más emberhez hasonlóan Jeremy sem hitte el, hogy tényleg elhagyom a Hondát. Mégis nagyon körültekintően viselkedett, állandóan fi­ gyelte az újságot, és hallgatta a bokszutcában keringő pletykákat. A hogy teltek a hetek, egyre többet viccelődött ezen. Tapintatos volt, és szokásához híven nagyon vicces. Emlékszem, egy időben azt rebesgették, hogy a Ducatival tárgyalok. Jeremy odalépett hozzám, és így szólt: - Emlékszel? Nagyon szeretem Olaszországot, az olasz nőket és a tortellinit! A tortellini a bolognai régió helyi ételkülönlegessége. A régió a Ducati hazája. Tetszettek a viccei, mert Jeremy megerősített abban, hogy jó úton járok, és mellettem áll. - Beszélnem kell veled, de az egész csapat előtt szeret­ ném megtenni - mondtam. - Össze tudjuk hívni őket? Ekkor péntek este volt, Rióban a bokszutcában. A zt akartam, hogy az összes szerelő jelen legyen, mert Jeremy mindig azt mondta, hogy azért működik a csapatunk, mert teljes az egység, és mert olyan emberek dolgoznak együtt évek óta, akik tökéletesen megértik egymást.

45

Tudtam, hogy igaza van, ezért azt akartam, hogy min­ denki ott legyen. A hosszú épület első emeletén találkoztunk, amely el­ választja a versenyterületet a Rio de Janeiró-i Jacarepagua pályán. A z egyik oldalon találhatók a nagyobb csapatok bokszai, a másik oldalon kapnak helyet a privát csapatok, a 125 cm3-es és a 250 cm3-es versenyzők. Középen helyez­ kednek el az irodák. Ide hosszú fémlépcsőkön vezet az út, és először egy széles erkélyre érkezünk. Az erkélyen lóg­ nak a motorosok versenyruhái, amelyeket a napon szárí­ tanak. A z irodák kicsik, de kényelmesek. Már mindenki ott volt, amikor beléptem. Jeremy és a fiúk. Mindenki. Megpróbáltam olvasni a tekintetükből. Láttam rajtuk, hogy azon tűnődnek, vajon mit is mondok majd nekik. Mindenki kíváncsian és csendben várt. íg y hát belevág­ tam ... - A zon gondolkodom, hogy itthagyom a csapatot vágtam bele. - A Yamahához szeretnék menni, és szeret­ ném, ha mindannyian velem tartanátok. Döbbent csönd volt a válasz. - Ez nem vicc, tényleg gondolkodom a dolgon - mond­ tam, és Jeremyhez fordultam. Láttam a sokkot és az értet­ lenséget az arcokon. Ez a tipikus reakció azoktól az embe­ rektől, akik folyton azt mondogatják: követünk téged, bárhova is mész. Valójában el sem tudják képzelni, hogy valaha tényleg elmész. Jeremy már végigcsinálta ezt egyszer M ick Doohannel. M ick többször is választhatott, hogy a Yamahához igazol, vagy marad a Hondánál. Végül aztán sohasem ment el. Véleményem szerint Doohan győzhetett volna egy másik motorral, de soha­

46

sem próbálta meg. Jeremy úgy gondolta, velem is ez a helyzet. Biztos volt benne, hogy végül én is a Hondánál maradok. Nem kellett semmit sem mondania, mert min­ dent láttam az arcán. Egyetlen szót sem szólt, de az arcki­ fejezése mindent elárult. - Sajnálom. Senkit sem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni ezzel, de szükségem van a válaszotokra a kővetkező verseny előtt - mondtam a srácoknak. Nem hagytam sok időt nekik, talán csak tíz nap volt a grand prix-ig. Persze nekem sem maradt sok időm. Időközben Gibo a Yamahával tárgyalt, és elmondta ne­ kik, hogy szükségem lesz Jeremyre és a csapatomra. Ez az akció sokkal bonyolultabb volt, mint azt az első pillanat­ ban gondoltuk.. Nemcsak azért, mert Jeremy látszólag vo­ nakodott, hanem azért is, mert a Yamaha meg akarta tar­ tani a meglévő csapatát. Végül is ők ismerték legjobban az Mi-et. Tudtam, hogy kifutunk az időből. A Honda választ várt tőlem. A Ducati szintén. így gyorsan döntenem kellett. Amikor visszatértünk Japánba a motegi versenyre, már tisztán éreztem a feszültséget. Gibóval egész nyáron folya­ matosan tárgyaltunk a HRC felső vezetőivel Minden alka­ lommal változtattak valamit a szerződésen az asztal mel­ lett, és az igazán fontos dolgokban sohasem értettünk egyet. Egy ultimátum várt, amikor megérkeztem Japánba. - Ez a szerződés végső változata - mondta Nakajima a verseny előtti csütörtökön. - Ha nem írod alá vasárnap reggelig, akkor ez számunkra azt jelenti, hogy a követke­ ző idényben nem akarsz a Hondánál versenyezni. Megértettem, hogy így vagy úgy, de itt az ideje, hogy pontot tegyek az ügy végére.

47

- Köszönöm - mondtam. - Elolvasom a szobámban. Elindultam, hogy megkeressem JeremyL Eljött a vála­ szok órája. Észrevettem, hogy amióta megérkeztem a pályára, a fiúk közül senki sem akart beszélni a dologról. Éreztem, hogy Jeremy is kerüli a témát. Vártam még egy napot, de nem kaptam választ. Nem maradt más választásom, szom­ bat délután egyenesen hozzá indultam, hogy beszéljünk. - Nos? - kérdeztem. Jeremy tudta, hogy miről beszélek. .Semmi szükség nem volt további magyarázkodásra. - Sajnálom, mindannyian sajnáljuk -- mondta -, de nem tartunk veled. Megrázott a válasz. Hatalmasat csalódtam. El sem tud­ tam képzelni, hogy a csapatom ne kövessen. Őszintén szólva óriásit csalódtam Jeremyben is. Úgy gondoltam, hogy nagyon nagy kockázatot vállalok a Yamahával. Rengeteget küzdöttem azért, hogy Jeremy is helyet kapjon a csapatban, mert először elutasították az öt­ letet. A Yamahánál kételkedve fogadták a hírt, amikor kö­ zöltem, hogy nagyon fontos nekem a csapatom. Kétfrontos csatát vívtam. Egyrészről meg kellett győz­ nöm a Yamahát, hogy fogadják el a régi csapatomat, és ne a saját embereiket alkalmazzák. Másrészről viszont meg kellett győznöm Jeremyt és a fiúkat, hogy kövessenek a Yamahához. Ehelyett Jeremy Motegiben tudatta velem az igazi elha­ tározást. ő és a csapat is azt akarta, hogy gondoljam meg magam. íg y elkerülhették volna a választással járó nehéz­ ségeket. Számukra az volt a legegyszerűbb, ha meggon­ dolom magam, nem változtatok, és a Hondánál maradok.

48

-M it gondolsz, merre lépsz tovább? - kérdezte Jeremy. - A Hondának több tapasztalata van, különösen a moto ­ rok területén. A Yamaha sohasem fog felzárkózni, egy­ szerűen nincs annyi tapasztalatuk és mérnökük, mint a Hondának. Egyre tisztábban láttam a dolgot. Jeremy és a csapat ha­ talmas dilemmával került szembe. Nem volt elég bátorsá­ guk ahhoz, hogy elhagyják a Hondát, nélkülem pedig nem akartak a cégnél maradni. Tudtam, hogy a Honda ve­ zetői megmondták Jeremynek, hogy ha én távozom a csa­ patból, akkor Nicky Haydennel kell dolgoznia. Hayden a csapattársam volt abban a szezonban, és abban az évben mutatkozott be, miután megnyerte az A M A Superbike sorozatot az Egyesült Államokban. Arra gondoltak, hogy egymás mellé teszik a fiatal tehetséget, Nickyt és a tapasz­ talt öreg rókát, Jeremyt. Jeremy szempontjából ez annyit jelentett, hogy bármit is hoz a jövő, kitűnő kilátásai van­ nak a Hondánál. Ettől azonban egyáltalán nem éreztem jobban magam. Valójában felkavarodott a gyomrom, amikor végighall­ gattam Jeremyt, a technikai támaszomat, ahogy a Yama­ háról beszélt. Otthagytam Jeremyt, és azon gondolkodtam, hogy viszszamegyek a szállodába. A Honda szerződése még mindig a szobámban várta az aláírásomat. Felültem a robogóra, és gyorsan elhagytam a pályát. Felfelé haladtam a dombon a csapat szállodájához. M otegi „iker ringjein” csak gyalog vagy robogóval lehetett közle­ kedni. Minden csapat egy-egy robogót biztosított a ver­ senyzőinek. A robogók ott sorakoztak a szálloda előtt. A motegi pályaszálloda teljesen elszigetelten áll egy magas dombon. Ez a kissé nyugtalanító épület az Overlook Ho­

49

telre emlékeztetett Stanley Kubrick klasszikus filmjéből, a Ragyogásból, Tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. Akár hányszor szállók meg abban a hotelben, mindig eszem­ be jut, ahogy Jack Nicholson megőrül a filmbeli szállodá­ ban. Látom, hogy miért. Motegiben mindig mindennap ugyanazt teszed, ugyanabban az időben. Itt mindig előírt és állandó program szerint történnek a dolgok. Minden reggel felkelsz, elhagyod a szobád, találkozol a srácokkal a bokszutcából, és odamész az asztalodhoz. Igen, a saját asztalodhoz, mivel itt egy asztalt a nevedre foglaltak, és az marad az asztalod a tartózkodásod egész ideje alatt. Ez nem olyan étterem, mint a többi, ahova csak bemész és kérsz magadnak egy asztalt. Ha a japán pincérek nem ta­ lálják a neved a foglalási listán, akkor éhes maradsz, még ha teljesen üres is az étterem. íg y aztán mindennap kimész, találkozol ugyanazokkal az emberekkel, ugyanannál az asztalnál eszel, és ugyanazt eszed. M egfogod a robogódat, ugyanazon az úton mész a pályára, bemész ugyanabba az irodába, megcsinálod a tesztet, és a nap végén felugrasz ugyanarra a robogóra. Visszamész a szállodába, bemész a szobádba, és - feltéve, hogy van foglalásod (!) - lemész vacsorázni ugyanahhoz az asztalhoz. Mind a négy nap így telik Motegiben. Ezért szörnyen éreztem magam azon az éjszakán. Csak pár órát kaptam a Hondától, hogy döntsék, ráadásul a ve­ zető mérnököm nem akart velem jönni. Teljesen magam­ ra maradtam. Ezúttal a saját személyiségemet is próbára kellett tennem. Csapdában éreztem magam, és nem tud­ tam, hogyan másszam ki belőle. Csak távoli, ködös jövő­ képnek tűnt az a tény, hogy másnap rajthoz kell állnom a versenyen, és a világbajnoki cím forog kockán. Úgy dön­ töttem, hogy újra tárgyalok a Yamahával. Természetesen

50

megint szupertitkos körülmények között. Intéztem egy szobát a szállodában, és felkerekedtünk Gibóval. Ezúttal tényleg súlyos, kritikus megbeszélés előtt áll­ tunk. A Yamaha - mintha csak meg akarta volna mutatni, mennyire komolyan veszi ezt a tárgyalást - elküldte Kitagawát, a sportigazgató-helyettesét. Azonnal tájékoztattam őket a Jeremyvel folytatott beszélgetésről Elmondtam, hogy sem Jeremy, sem pedig a csapat nem kíván velem tar­ tani. Ezt követően egyéb technikai kérdésekről kérdeztem Furusawát. Azt akartam, hogy világosítson fel a projekttel kapcsolatban. Kíváncsi voltam, hogy - ígéretüknek megfe­ lelően -- valóban be tudnak-e fejezni bizonyos dolgokat. És közben Jeremy véleménye még mindig ott motoszkált a fe­ jemben. A Yamahának hosszú utat kell megtennie. Vajon tényleg le tudják majd faragni a hátrányt a Hondával szem­ ben? Furusawa arra kért, hogy higgyek a programjukban. Elmondása szerint komoly tervet készített elő a Yamahá­ nál. Gyönyörű szavak voltak, de végeredményben tényleg csak szavakat hallottunk. Figyeltem őt, figyeltem az ar­ cát, és megpróbáltam kitalálni, mit is gondol valójában. Közben a gondolataimat megtartottam magamnak. Aztán egyik pillanatról a másikra Kitagawa elaludt a tárgyalás kellős közepén. Úgy, ahogy mondom. EGYSZERŰEN ELALUDT. Micsoda?! A jövőről beszélünk, ami nekem ugyan­ olyanfontos, mint nekik, ez a fickó pedig egyszerűen el­ alszik? - gondoltam magamban. Láttam, ahogy az ágyon fekve lassan elaludt, és kétség­ beestem. A jövőm forgott kockán. Furusawa megpróbált meggyőzni, hogy fogadjam el az ajánlatukat. Mindenki

51

feszült volt, kom oly kérdésekben kellett döntést hoz­ nunk, erre ez az ember ELALUDT! Csak később tudtam meg, hogy a japánok ritkán marad­ nak femi késő estig. Nagyon korán lefekszenek, hogy más­ nap nagyon korán tudjanak felkelni. És el kellett ismerem, hogy nagyon késő volt. De ezt abban a pillanatban még nem tudtam. Ahogy megláttam, hogy - miközben a jövőm forgott kockán - a fickó elaludt, teljesen összezavarodtam, és émelyegtem. Mégsem szóltam egy szót sem. Ennél sok­ kal fontosabb dolgok jártak a fejemben. Amikor visszatértem a szobámba - ellentétben Kitagawa úrral -, nagyon nehezen tudtam elaludni. Aznap éj­ szaka, a vasárnapi verseny előestéjén, csak bámultam a szobám ablakából a szemközti dombot. Lassan megszüle­ tett bennem a döntés: akkor is csatlakozom a Yamahához, ha Jeremy nem tart velem. Vége a történetnek - gondoltam. - Itt és most meg­

húzzuk a vonalat. Mindent feláldozok, és a Yamahához szerződöm. Még akkor is, ha Jeremy nem tart velem. Nélküle is sikerülnie kell! Ki kell találnom valamit. Végül döntöttem. Ezúttal tényleg döntöttem Már nem volt visszaút. Augusztusban kezet ráztam Brivióval. Mégis, előttem még senki sem döntött úgy, hogy a leg­ nagyobb technológiai fölény pillanatában otthagyja a vi­ lág legsikeresebb csapatát azért, hogy egy olyan céggel szerződjön, amelyet a teljes pangás jellemez, és egy rossz perióduson m egy keresztül. Szóval igaz, hogy meghoz­ tam a döntést, de mégis rengeteget gyötrődtem rajta. A z­ nap éjjel szinte alig aludtam. Hajnalban sikerült végre elaludnom, így pár órát pihen­ tem Készen álltam. Életemben először nem a verseny volt a

52

legfontosabb dolog a programok között. Épp indulni ké­ szültem, amikor megcsörrent a telefon. Carlo Fiorani, a csapatunk menedzsere keresett, és kérdezte, hogy minden rendben van-e velem. - Csak emlékeztetni akartalak, hogy be kell ugranod a nagyfőnökökhöz a szerződésed miatt - mondta. - Persze, tisztában vagyok vele - válaszoltam azonnal. Pár perc múlva felugrottam a robogóra, és már úton is voltam. Fiorani és a Honda vezetői már vártak az ügyvé­ dek társaságában. Minden készen állt. Észrevették, hogy nem írtam alá a szerződést. És nem is akartam aláírni. K o­ mor tekintettel meredtek rám. Egyértelműen láttam a csalódottságot az arcukon. A z volt a legérdekesebb az egészben, hogy - a szerző­ dés súlya és fontossága ellenére - nagyon keveset beszél­ tünk. Nem is volt igazi tárgyalás. Csak ránéztek az üres szerződésre, és már tudták, hogyan döntöttem. Csendben maradtunk. Nem volt vita, nem volt magyarázkodás, és meg sem próbáltak újra tárgyalni velem. Megértették, hogy semmit sem kell hozzáfűzni a dön­ téshez. Egyébként nem is volt rá időnk. Meg kellett nyernem a világbajnoki címet. Lassan kezdődött már a bemelegítés, ezért elköszöntünk, és elindultam a csapatirodába, hogy átöltözzek. Pár perccel később Fiorani is megérkezett. Fe­ szült és ideges volt. - Nézd, nem értik. Egyszerűen nem tudják felfogni, hogy mit akarsz tenni... nem értik, hogy ez egyfajta tár­ gyalási technika... ők nem ilyenek... egyenesen kell m eg­ mondanod nekik! A szemébe néztem.

53

- Szerintem nagyon is jól tudják, hogy mit akarok mondtam. - Sokkal jobban megértenek engem, mint te. Megértik, hogy változtatni akarok, ki akarok próbálni va­ lami újat, és új kihívásokkal akarok szembenézni. Fiorani csendben végighallgatott, és egy szót sem szólt. Felvettem a ruhámat, felhúztam a csizmámat, belebújtam a kesztyűmbe és m egfogtam a sisakom. Elindultam a be­ melegítésre. Tűrhetően versenyeztem. A második helyen végeztem, de kicsit bánom a dolgot, mert nyugodtabban valószínűleg győztem volna. De még mindig tudtam, hogy hét nap múlva Malajziában megszerezhetem a világbajnoki címet. Ú gy gondoltam, addigra talán megszaba­ dulok a rám nehezedő nyomástól is. A verseny után úgy éreztem, hogy van még feladatom arra a napra. Tisztáznom kellett a dolgot Jeremyvel. M eg­ találtam és félrehúztam. - A Yamahához igazolok! - mondtam. - Fia nincs más választásom, egyedül megyek. Nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynom téged! A zt hiszem, egyáltalán nem kellett magyarázkodnom. Talán túlságosan is nyersen fogalmaztam, de abban a pil­ lanatban nem találtam más szavakat. Mindent beleadtam abba a pár szóba, amivel kifejeztem mindazt, amit mélyen magamban éreztem. A csalódottság, a fájdalom és a düh egyvelege tört felszínre belőlem. Ez az egész ü gy rányomta bélyegét a kapcsolatunkra. Zavarban voltunk egymás előtt, és nem tudtunk nyíltan, őszintén beszélni, jeremyt valószínűleg bántotta, hogy nem sikerült meggyőznie. Ezenkívül még talán azért is csalódott volt, mert elég bátor voltam ahhoz, hogy kilép­ jek a Hondától, ő pedig nem tudta ezt megtenni. De legalább elültettem a kétely csíráját a gondolataiban.

54

Japánból egyenesen Malajziába repültünk. M egnyer­ tem a versenyt, és ezzel megszereztem a bajnoki címet Sepangban. Ez volt sorozatban a harmadik világbajnoki címem a Hondával. Egyet az 500 cm3-es kategóriában, a másik kettőt pedig a MotoGP- ben szereztem. Ez volt pá­ lyafutásom ötödik világbajnoki címe. A verseny után Jeremy megkeresett, és csak ennyit mondott a m egszokott nyugodt hangján: - Beszélni akarok a Yamahával. - Nagyszerű! - mondtam nevetve, miközben éreztem, hogy megkönnyebbülök, és az egész testem fellélegzett. Megszervezek neked egy találkozót! A verseny után a fiú k pár napos szünetre Ausztráliába repültek, hogy kipihenjék magukat a verseny előtt. Jere­ my szavait hallva már tudtam, hogy megváltozott benne valami. Rengeteget gondolkodott Japán és Malajzia kö­ zött. Felülvizsgálta korábbi álláspontját, majd ú gy dön­ tött, hogy velem tart. Én csak másnap délután repültem Sydney-be. Alá kel­ lett írnom a Yamaha előszerződését. Természetesen meg­ bíztak bennem, amikor azon az éjszakán kezet ráztunk Brnóban a mobil klinikán, és elmondtam nekik, hogy hoz­ zájuk szerződök. De ekkor már biztosra akartak menni. Úgy gondolták, nagyon kínos helyzetbe hozhatom őket, ha valamiért megváltoztatom a döntésemet, vagy meg­ gondolom magam. De ha én egyszer a fejembe veszek va­ lamit, akkor általában nem könnyen gondolom meg ma­ gam. Persze ők ezt akkor még nem tudták, mert nem ismertek annyira. íg y hát az ő szempontjukból érthető volt ez a viselkedés. Nekik is voltak félelmeik, mert ők is mások voltak. Tar­ tottunk attól, hogy ha aláírom a szerződést, akkor valaki

55

- akár véletlenül, akár szándékosan - nyilvánosságra hoz­ za a hírt. A z egy dolog, hogy tárgyalunk valamiről, és az megint egy másik, hogy aláírjuk a szerződést. Ekkor még mi sem ismertük eléggé a Yamaha szervezetét. Sokat ag­ gódtunk amiatt, hogy a hír kiszivárog a sajtóhoz. Éppen ezért mindig azt mondtam, hogy semmit sem írok alá, amíg meg nem nyerjük a bajnoki címet. Mivel vasárnap délután Sepangban világbajnok lettem, ezért a Yamaha megkért, hogy aláírásommal is erősítsem meg a szóbeli megállapodást. Persze ekkor már a Honda is tudta, hogy nem újítom meg velük a szerződésemet. Érte­ sítettük a Bucatit is, hogy nem fogadom el az ajánlatukat. Készen álltunk rá, hogy formálisan is megerősítsük a kap­ csolatunkat a Yamahával. Sokan azt hiszik, hogy ilyen koc­ kázatos helyzetben legalább egy ötcsillagos szálloda elnöki lakosztályában írjuk alá az ennyire fontos szerződést egy sor ügyvéd és közjegyző előtt, gyémántberakásos aranyhe­ gyei tollal. Én pedig csak megjelenek egy háromrészes öl­ tönyben az elegáns bőrmappámmal, miközben nagyon pro­ finak és komolynak tűnök Nos, hát elfelejthetjük ezt az egészet. Vasárnap este a hondás srácokkal ünnepeltünk Kuala Lumpur egyik felhőkarcolójának bárjában. Amikor vissza­ tértünk a szállodába, összefutottunk Angel Nietóval, aki mesélni kezdett bajnoki címeiről, kalandjairól és az ellenfe­ lekkel folytatott legendás küzdelmeiről Olyan jól szóra­ koztunk, hogy észre sem vettük, már hajnali öt órára járt az idő. Későn feküdtünk le, és másnap persze mindannyi­ an elaludtunk Ez egy ilyen nap volt. Tudtam, hogy fel kell kelnem, de képtelen voltam megtenni. Tényleg megpróbál­ tam, de mindig visszaaludtam. Meg sem tudtam moccanni

56

Néha felébredtem, de azonnal visszaaludtam. És ez így ment hosszú perceken keresztül. Természetesen elkéstem. Nagyon sokat késtem a yamahás találkozóról. Egy szállodai szobában vártak rám, és ahogy teltek a percek, egyre jobban aggódtak. Tudták, hogy el k e l érnem a Sydney-be tartó járatot, de időközben az is megfordult a fejükben, hogy talán el sem megyek. Átverem őket. Majd hirtelen beállítottam. Alig kaptam le­ vegőt, és elég szarul festettem. Hátizsák volt a hátamon, és magam mögött cibáltam a poggyászomat. - Megjöttem! - kiáltottam, miközben beviharzottam a szobába, és ledobtam a cuccaimat a sarokba. - Csak tizen­ öt percem van, úgyhogy iparkodjunk, jó? El kell érnem a gépemet! Nem értették, hogy mi történik. Megpróbáltam oldani a feszültséget, és fel akartam dobni a hangulatot. Bejött. Ha tudod, hogy hibáztál, és halálosan nagyot hi­ báztál, akkor még mindig megpróbálhatsz támadni, mi­ előtt ők támadnak rád. - Gyerünk, késő van, lekéssük a gépet, hadd nézzem azt a szerződést... Nagyszerű! Jól néz ki! Rendben mondtam, miután nagyvonalakban átfutottam. - Hát ak­ kor írjuk alá! Életem egyik legfontosabb szerződését úgy írtam alá, mint ahogyan a legtöbb ügyemet intézem. Az utolsó perc­ ben. Most már talán látható, hogy állandóan és folyamato­ san késésben vagyok. Ez az egyik legnagyobb hibám. Csak abban az esetben tudok koncentrálni, és a legjobbat kihozni magamból, ha szorít az idő, ha minden ki van szá­ molva, és pengeélen táncolok. Egyszerűen nem tudok tel­ jesíteni, ha van időm, és mindent szépen, nyugodtan lehet intézni.

57

Mielőtt távoztam, tájékoztattam a Yamaha vezetőit, hogy Jeremy még nem döntött, és előfordulhat, hogy meggon­ dolja magát. - Jeremy találkozni szeretne önökkel - mondtam. - Ké­ rem, még nincs vége. Kérem, tegyenek meg mindent, ami önöktől telik, hogy Jeremy is csatlakozzon hozzánk. Megállapodtunk, hogy Philip Islanden újra találkozunk. Megragadtam az alkalmat, és másfél napos szünetet enge­ délyeztem magamnak Sydney-ben, Megnyertem a világbaj­ nokságot, teljesítettem a küldetésemet, és mentális érte­ lemben is lezárult életem egy meghatározó fejezete a Hondával. Csak lazítani akartam, hogy nyugodtan átgon­ doljam a jövőt. Szerda délután érkeztem Philip Islandre. Még aznap este találkoznom kellett Jeremyvel és a Yamaha képvise­ lőivel. Elrohantam, hogy megkeressem Jeremyt. Termé­ szetesen most is késésben voltam. Este tizenegy órakor még sehol sem voltam, ezért Jeremy azt gondolta, bizto­ san a következő napon lesz a találkozó. Ezért Jeremy összefutott a kollégáival, és egyáltalán nem fogta vissza magát, amikor eldöntötték, hogy rendelnek pár sört. Am ikor megtaláltam Jeremyt, fogalm azzunk úgy, h o gy ... boldog volt (meglehetősen spiccesen-boldog). Be­ pakoltam a kocsiba. Elmondtam neki, hogy magammal viszem, és találkozunk Furusawával és a Yamaha többi ve­ zetőjével. Ekkor vette csak észre, hogy komolyan beszé­ lek. Jeremy csodálatos dolgot vitt végbe. A z ötperces út alatt - amíg m egérkeztünk a találkozó helyszínére - telje­ sen kijózanodott. Hihetetlen volt. Akár egy számítógép, amelyen újratelepítették a programokat. Újra az elragadó arcát mutatta, és pár perc alatt m eggyőzte Furusawát is.

58

A zt hiszem, Jeremynek azért sikerült meggyőznie a ja­ pánokat, mert Furusawa teljesen másnak gondolta őt, mint amilyen valójában volt. Furusawa kissé öntelt ember­ nek képzelte el Jeremyt, aki arrogánsán büszke a csodála­ tos eredményeire és a bajnoki címeire (kilenc bajnoki cí­ met szerzett a Hondánál a tíz év alatt). Furusawa arra számított, hogy Jeremy lenézi őt, és ú gy kezeli majd, mint egy kontárt. Ehelyett Furusawa megismerte az igazi Je­ remy Burgesst, és magával ragadta a személyisége, intelli­ genciája és modora. - Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire szerény, laza, és kész elfogadni a kihívásokat! - mondta nekem Furusawa a megbeszélés után. Jeremy érthetően beszélt. - A Honda nagyon jó csapat, de egyáltalán nem boszor­ kányság, amit művelnek - mondta. - Ha azt teszik, amit Vaientino mond, akkor meglátják, hogy magától működ­ nek majd a dolgok. Láttam, hogy Jeremy nyugodt és átlátható gondolkodá­ sa lenyűgözte a Yamaha megjelent képviselőit. Furusawán, Brivión és Jarvison kívül még mások is jelen voltak. - A félreértések elkerülése végett az a legjobb, ha a mér­ nökök közvetlenül Valentinéval beszélnek, mert ha nekem kell fordítanom vagy közvetítenem, akkor könnyen elszúr­ hatjuk a dolgot - tette hozzá. - A mérnököknek nagyon so­ kat kell beszélniük. Hallatni kell a hangjukat. Végül is ők építik a motort, Vaientino pedig vezeti, ezért nagyon jó kommunikációra van szükség közöttük. Nézzék, ha így tesznek, akkor nem lesz probléma. Pontos, lényegre törő és megnyugtató. Ez Jeremy Sür­ gess. Mint mindig.

59

Másnap, vasárnap éjjel, a verseny éjszakáján Jeremy alá­ írta a szerződést. Vasárnap estére összehívtuk az összes szerelőt, akik egyenként tár gyaltak a Yamahával. A legtöb­ ben egy héttel később, Valenciában már alá is írták a szer­ ződést. Köztük volt Alex Briggs, Bemar d Ansieau, Gary Coleman és Bren, az új-zélandi szerelő, aki Ausztráliában élt, és már a Yamahánál dolgozott. Nagyon jól ismerte a motorokat, és ügyesen eligazodott az ausztrálok között. Továbbra is Matteo Plamigni felelt a telemetriáért, mivel már kitűnően kezelte a szoftvert, és az utolsó alkatrészig ismerte az Mr elektronikai rendszerét. Csak Dickie és Peter esett ki a csapatból, ő k a Hondá­ nál maradtak, mert egyszerűen nem volt számukra hely a Yamahánál. Érdekes, hogy milyen gyorsan megváltoztak a dolgok. Két héttel korábban még senki sem akart velem jönni a Yamahához, most pedig annyian akartak velünk dolgozni, hogy egyszerűen nem volt számukra hely. Érdekes hangulatban telt a Honda valenciai sajtókonfe­ renciája. Feszült volt a légkör, és mindenütt érezni lehe­ tett a bizonytalanságot. Úgy döntöttünk, hogy közös kon­ ferenciát tartunk a verseny után, de valójában mindenre az utolsó pillanatban került sor. Nakajima már ekkor be akarta jelenti, hogy elhagyom a csapatot, majd hirtelen megváltoztatta döntését. Ú gy tűnt, hogy Japánban még az utolsó verseny után sem akarják bejelenteni a hírt. Ré­ szünkről jobbnak láttuk, ha őszinték vagyunk, és min­ denkinek elmondjuk az igazságot. Szombat délután összefutottam Gibernau-val a ver­ senyterületen. - Hallottam, hogy holnap sajtókonferenciát tart a HRC - mondta. - Igen, közvetlenül a verseny után - válaszoltam.

60

- Es bejelented, hogy a Hondánál maradsz, ugye? - kér­ dezte. - Nem, valójában nem. Bejelentem, hogy a Yamahához igazolok - válaszoltam. Láttam, hogy fennakad a szeme. Először megdöbbent, majd pedig megkönnyebbült. Láttam, hogy rögtön érté­ kelte a helyzetet, és rájött, hogy ez csak jól jöhet neki. Arra számított, hogy semmire sem leszek képes a Yamahán. Ugyanazt láttam rajta, mint később azokon, akik kétel­ kedtek bennem és a döntésemben. A sajtótájékoztatón búcsút vettem a Hondától. Később megöleltem Fioranit, Florenzanót, Pétért, Dickie-t és Rö­ gért, akikkel nagyon jól kijöttem, amíg a csapatnál vol­ tam. Egész hétvégén - ahogy a boksz körül mászkáltam, vagy a személyes dolgaimat szedtem össze a lakóautóban - csak szomorúsággal találkoztam. Erős érzelmek kerítet­ tek hatalmukba, mert tudtam, hogy lezárult életem egy nagyon fontos fejezete. Hátrahagytam a biztonságot, a kiszámítható dolgokat, és nekivágtam egy bizonytalan és ismeretlen útnak. Igen, elindult bennem valami, de még mindig bizonytalan voltam. A Honda egyáltalán nem esett kétségbe. A z egész csapat biztosra vette, hogy 2004-ben mindenkit legyőznek, és csöppet sem aggódtak. Meg voltak róla győződve, hogy nélkülem is megnyerik a bajnoki címet. Úgy gondolták, hogy csupán az egyik versenyző vagyok a sok kö zü l Én is egy fogaskerék vagyok a hatalmas gépezetben, és könnyen lehet pótolni Ez mindössze annyit jelentett, hogy a gyári motort Barrosnak, Biagginak vagy Gibernau-nak adják majd. Nem volt okuk az aggodalomra. Egyedül én aggódtam. Szombat éjjel készítettünk pár fotót, amint megölelem és átkarolom az RC2nV-t. El

61

akartam búcsúzni a motoromtól, mert tudtam, hogy más­ nap utoljára versenyzünk együtt. A z fájt a legjobban, hogy meg kellett válnom a RCzuV-től. Ma már úgy gon­ dolom, hogy azért halogattam ilyen sokáig a döntést a Ya­ mahával kapcsolatban, mert nagyon hozzám nőtt az a motor. Ahogy néztem az RC2iiV-t, arra gondoltam, hogy ha­ marosan már külön utakon járunk. Attól féltem, nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra megízlelhessem a győzelem ízét. Ezért elhatároztam, hogy megnyerem a 2003-as évad utolsó versenyét. A lehető legelegánsabb módon akartam elbúcsúzni a Hondától, és persze nem tudtam kibújni a saját bőröm ből Nem akartam túl mélyre temetni a győze­ lem érzését, mert nem tudtam, mikor léphetek újra a do­ bogó legfelső fokára a Yamahával. Mint később kiderült, rosszul gondolkodtam. Egyálta­ lán nem kellett sokáig várnom. Csupán a következő sze­ zon első versenyéig. Persze 2003 végén ez még meg sem fordult a fejem ben...

Három CapitiSs Tre

A hosszú és megerőltető 2003-as évad tapasztalatai odáig vezettek, hogy elhagytam a Hondát, és a Yamahához szer­ ződtem. Nagyon intenzív mentális utazáson mentem ke­ resztül, amíg meghoztam a döntést. Az utazás során végig­ jártam az önfelfedezés útját, számtalan kérdésre próbáltam megkeresni a választ, és átestem a nélkülözhetetlen belső vizsgálatokon is. őszinte önvizsgálatnak vetettem alá ma­ gam Ennek köszönhetően ma már szabadon azt mondha­ tom, hogyha 2003 vége és 2004 eleje között nem építettük volna fel a kitűnő csapatot a Yamahával, akkor huszonöt évesen talán már nem is versenyeztem volna többet. Sohasem fogom elfelejtem azt a hat hónapos időszakot, amikor felfedeztem, hogy mit is keresek valójában. Jókedv­ re és boldogságra vágytam. Egy vidám csapatra volt szük­ ségem a bokszutcában is, és a pályán kívül is. Szükségem volt rájuk, hogy tökéletesen felfedezzem a motoron túli életet. Azt hiszem, emellett valami mást is kerestem. A mo­ tivációt. És azt hiszem, hogy sokan - akik hozzám hasonló­ an nagyon fiatalon lesznek sikeresek -szembesülnek ezzel a problémával. Igen, mert minden hihetetlenül gyorsan történt velem. 2003 februárjában lettem huszonnégy éves, és már el kellett számolnom az életemmel. Felfedeztem,

63

hogy bizonyos dolgokat már egyáltalán nem élvezek, és már nem tudok eltűrni bizonyos helyzeteket. Természetesen tudtam, hogy nem vagyok boldog a Hon­ dánál. Ez már így volt egy ideje. De még 2003 elején sem vettem észre, hogy ugyanolyan jól megvagyok a Honda nélkül is. Amikor Dávidé Brivio ellátogatott hozzám Ibizára, és a Yamaháról beszéltünk, még nem értettem meg, hogy ezzel valójában egy metaforikus útvonalengedélyt ka­ pok olyan távoli helyekre, ahol még - legalábbis a modern motorkerékpározás korszakában - senki sem járt. Még nem értettem teljesen, hogy ha elfogadok egy új, még ko­ molyabb kihívást, akkor ezzel magasabb szintre emelhe­ tem a karrieremet, miközben megtalálom a belső erőt és akaratot a folytatáshoz. Ha végigcsinálom, még jobb lehe­ tek. Persze elsősorban mint versenyző, de talán mint em­ ber is. Időre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem mind­ ezt, és sok minden mást is. De végül eljutottam idáig. őrült ötletnek tűnt elhagyni a Hondát a Yamaha miatt, amely talán éppen a történelme legsötétebb korszakát élte. Nem éreztem igazán jól magam a Hondánál, de még ekkor is csak nehezen tudtam elképzelni nélkülük egy versenyképes jövőt. Eközben pedig minden versenyző különösen az ellenfeleim - arról álmodott, hogy a Hondá­ nál versenyezzen. 1999 óta együtt éltem és lélegeztem a Hondával. 1999-ben csatlakoztam hozzájuk, hogy valóra váltsam a győzelemről szóló álmaimat. Különösen akkor örültem, hogy a csapat tagja lehetek, amikor a gyári NSR 500-zal versenyezhettem. A világ leggyönyörűbb motorjá­ nak tartottam - és valóban az is volt. Végül három idény halálos iramban bezsebelt trófeáival a hátizsákomban ú gy készültem a 2003-as évre (az ötödik világbajnoki címemre, és a harmadik világbajnoki címem-

64

re a Hondával), hogy legbelül már éreztem: elindult ben­ nem a visszafordíthatatlan változás. Csupán egyetlen apró eseményre volt szükség ahhoz, hogy minden megváltozzon. Egyetlen apró esemény kel­ lett csak, és megértettem, hogy már más úton kell jár­ nom. A 2003-as szezon elején egyetlen dolgot láttam tisztán. Nem voltam boldog a Hondával. Újra leírom: egyszerűen nem voltam boldog. Ennek egyedüli oka a filozófiájukban rejlett, amely nagyon eltért az enyémtől. Nem akartam to­ vább élni abban a környezetben, és nem akartam újra és újra szembesülni egy olyan helyzettel, ahol nem ismerik fel a képességeimet. Úgy éreztem, egy feszült buborék­ ban élek, állandó nyomás alatt. Nehezen fogadtam el, hogy a csapatszellem gondolata nagyon távol áll a Honda kultúrájától Én imádom érezni és megölelni a csapattár­ saimat, velük együtt akartam szenvedni és örülni. Éreznem kell, hogy egy csapat része vagyok, de a Hon­ dánál már nem volt csapat, amelynek a része lehettem vol­ na. Annyira rossz volt a helyzet, hogy bekövetkezett az elképzelhetetlen: már nem élveztem a versenyzést. Ezt ko­ rábban el sem tudtam volna képzelni. Lehetetlen volt szá­ momra, hogy ne élvezzem a versenyzést. Pedig pontosan így történt. Emlékszem, hogy csak ültem és merengtem a Honda előszerződése felett. Rossz szájízzel ücsörögtem a papírok előtt. Azokra az emberekre gondoltam, akik min­ den reggel munkába indulnak, csak becsekkolnak a mun­ kahelyen, elnyomja őket a főnök, és a kollégák sem veszik emberszámba. Azokra gondoltam, akik egy olyan munka és olyan élet csapdájába esnek, amelyet nem szeretnek. Egy MotoGP-versenyző nem élhet így.

65

Én mindig a csoportot helyeztem előtérbe. A csoport alatt azokat értem, akikkel kapcsolatba kerültem az első 125 cm3-es napoktól kezdve. A bokszban olyan embereket szeretnék látni, akiket szeretek, akikkel a motorokon kí­ vül más dolgokról is lehet beszélni, és akikkel együtt ne­ vethetünk. Azért kerültem egyre távolabb a HRC-től, mert nem tetszett a csapatban uralkodó légkör. A HRC mindennapjait a kemény tartás és a fegyelem határozta meg, ez pedig rányomta bélyegét a mi életünkre is. Én nem érzem jól magam olyan környezetben, ahol még csak mosolyogni sem lehet. Olyan emberekre van szükségem magam körül, akik szabadon kifejezhetik alapvető emberi érzéseiket: hálásak lehetnek, örülhetnek, vagy éppen együtt érezhetnek vala­ kivel. Szükségem van arra, hogy összekössön minket az öröm, a lelkesedés és a közös élmények. Máskülönben nem mondhatom el, hogy egy egységes csapat része va­ gyok. Persze győztesek voltunk, és lehet, hogy ennyi ép­ pen elég a japán menedzsereknek. De nekem nem volt elég. Én cselekedni akarok, és közben élvezni azt, amit csinálok. Ez azt jelenti, hogy úgy akarok győzni, hogy közben élvezem az egészet. Bármire képes vagyok, ha össze tudom egyeztetni a győzelmet és a jókedvet. A Hondánál én voltam az első számú versenyző. Ez igaz. De a Honda menedzserei és én teljesen mást értet­ tünk első számú alatt. Nekik ez annyit jelentett, hogy pár héttel a többiek előtt én próbálom ki a legújabb technikai fejlesztéseket. Ha megjött az új cucc, akkor teszteltem, fejlesztettem, és ha elkészült, akkor megkapták a többiek is. De nem tudták megérteni - különösen a hondás csa­ pattársaim -, hogy sohasem volt lényegesen jobb a moto­ rom a többi Hondánál. 2003 végére az én RCV-mben

66

mindössze 250 körrel volt több, mint Gibernau és Biaggi motorjában. Ennyi az egész. Semmi több. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez miért alakult így. A Hondának az volt a legfontosabb, hogy elő ­ ször cégen belül bizonyítsa az új technológia sikerét, és a későbbiekben a fejlesztések átkerüljenek a versenysport­ ból az utcai motorokba is. A Honda mindenképpen azt akarta bizonyítani, hogy a győzelem egyedül a motornak köszönhető. Éppen ezért volt annyira fontos nekik, hogy az első három helyen is Honda érjen a célba Ezért ugyan­ olyan jól ment a többi motor is, mint az enyém. Ez mindig is így volt, és így maradt távozásom után is. A Honda 2003-ra ördögi körbe került. Ha minden év­ ben győznek, akkor egy idő után a győzelem önmagában már nem lesz elég, és uralni akarják a teljes mezőnyt is. Természetesen rengeteg pozitív dologgal jár a győzelem, és a Hondánál hagyománya van a győzelemnek, de én na­ gyon nyomasztónak éreztem ezt. 2003-ban, sikereink csú­ csán - amikor szinte legyőzhetetlenek voltunk - ú gy gon­ doltam, hogy csak teszem a dolgom, amikor felülök a motorra és megnyerek egy versenyt. Semmi több. Külö­ nösebben senki sem örült a Hondánál a győzelemnek, és senki sem ujjongott az eredmények láttán. Teljesen mindegy volt, hogy én győztem, vagy éppen Biaggi vagy Gibernau, mert mindannyian Hondával ver­ senyeztünk. Valójában kapóra jött nekik, ha nem én nyer­ tem, mert ezzel azt is bizonyították, hogy a „nem gyári” motorok legalább ugyanolyan jók. Egyedül én vettem ész­ re ezt, és meg akartam bizonyosodni az elméletemről. így hát egyenesen rákérdeztem. A következő választ kaptam közvetlenül a Honda menedzsmentjétől:

67

-- Nos, igen. A fő célunk mindenekelőtt az első, a máso­ dik és a harmadik hely megszerzése egy versenyen! mondták. - Mindig három Hondát akarunk látni a dobo­ gón. Szemrebbenés nélkül, a legnagyobb természetességgel mondták mindezt. Ha áttekintjük az eredményeket, ak­ kor láthatjuk, hogy elég gyakran végeztünk az első három helyen. Talán a többi Honda-versenyzőt sohasem érdekel­ te ez a hozzáállás. Ú gy tűnt, hogy Biaggi és Giberneau megszállottan be akarta bizonyítani, hogy az én motorom jobb, mint az övék, és egyedül ez indokolja, hogy jobb va­ gyok náluk. Mindenki máshoz hasonlóan azonban ők is tudták, hogy csak az a 250 kör volt az eltérés a motorok között. Ezzel nem magyarázható a közöttünk meglévő különbség. Ezt természetesen sohasem vallották be. Más is zavart a Hondánál. Ügy éreztem, nem érdekelte őket őszintén, hogy a mérnökök milyen észrevételeket tettek vagy javasoltak egy adott problémával kapcsolat­ ban. Sohasem ismerték el a választás fontosságát. Mindig hűvösen és távolságtartóan viselkedtek. Persze hatéko­ nyan dolgoztak. Valójában nagyon is hatékonyak voltak. De ha az emberi tulajdonságaikat vizsgáljuk, akkor el kell mondanom, hogy meglehetősen nyomasztó hangulat ural­ kodott a csapaton belül. Amikor 2002-ben csatlakoztam a HRC-hez, akkor kezd­ tem igazán megismerni a Honda világát. A Honda előtti két évben, a Nastro Azzuro csapatában minden máshogy működött. A Nastro Azzuróban volt egy japán kollégánk, Sato, aki a telemetriáért felelt. Ezenkívül semmilyen köz­ vetlen kapcsolatunk nem volt a HRC-vel. Minden kérdés­ ben mi döntöttünk. Jeremy is és én is boldogok voltunk, mert megkaptuk a gyári motort, de saját elképzeléseink

68

szerint dolgozhattunk olasz barátaink és Jeremy kollégái közreműködésével. Ám 2001-ben, a MotoGP megszületése után egyre kö­ zelebb kerültünk a Hondához. Pontosabban a Honda saját gyári csapatához, a HRC-hez. Nyilvánvalóan azért alakult így, mert egyedül a gyári csapat volt képes arra, hogy ki­ fejlessze az első négyütemű RCV-t. 2002-ben ez a motor még csak a fejlesztés első fázisában tartott. Prototípus volt csupán, ezért egyik külső csapat sem értett hozzá. 2001 augusztusában próbáltam ki először az első RC2nV-t a nyolcórás suzukai versenyen. Nagyon furcsa érzés volt. Egy kis motort kaptam, amelyet még a karosszériaelemek sem védtek. Leginkább játék motorra hasonlított. Amikor megérkezett a műhelyből, azonnal fel­ figyeltem a szokatlan beállításokra. A motor hátulját ma­ gasra építették, az íve folyamatosan esett az eleje felé, így az orra sokkal alacsonyabban helyezkedett el a farához ké­ pest. Amikor ráültem, még kisebbnek tűnt. Abban az időben a motort és a vázat tartották a ver­ senymotor legfontosabb elemének. De amikor kipróbál­ tam, azonnal észrevettem, hogy kom oly problémák van­ nak vele. Am ikor a hátsó gumi felmelegedett, az RCV azonnal csúszkálni kezdett a pályán. Annyira gyengén ta­ padt, hogy a hátsó kerék még a bokszutcában is össze­ vissza csúszkált alattam. Az erőforrás kitűnően működött, ezt azonnal éreztem rajta. Óriási erő volt benne, és tudtam, hogy a fejlesztők jóval a versenytársak előtt járnak. A z RCV első verziója ígéretesnek bizonyult, de - a benne rejlő lehetőségek elle­ nére - a motor mégsem tudta kezelni a hatalmas erőt. Ezért ú gy döntöttem, hogy 2002-ben - a MotoGP első évében - is az 500 cm3-ben szeretnék versenyezni. Kicsit

69

aggódtam, és ú gy éreztem, hogy a négyütemű Honda még nem veheti fel a versenyt a kétütemű 500-assal. És most megint a Hondáról van szó. A második tesztre - no­ vemberre - teljesen áttervezték a motort, és Jerezben már sokkal meggyőzőbben teljesített az RCV. Az biztos, hogy a Honda - minden hiányossága ellenére - nagyon is jól tudja, hogyan kell motort építeni. Amikor leszerződtem a Hondához, új menedzsment kezdte meg a munkáját. Ez a csapat új környezetet terem­ tett, és új vállalati kultúrát hozott magával, amely sokban különbözött a korábbitól. Ettől kezdve a formális, rideg és távolságtartó viselkedés jellemezte a céget. Ezt akkor vet­ tem észre, amikor a 2002-2003-as szerződés utolsó pont­ jait tárgyaltuk. Éppen a hegyekben síeltem, amikor csörgött a mobilom. Gibo keresett, hogy tájékoztasson a tárgyalások fej­ leményeiről. - Egyedül vagyunk! - mondta. - Mire gondolsz? - kérdeztem. - A zt hittem, hogy min­ den rendben va n ... - Nem, minden rendben volt . .. de már más a helyzet mondta, és ezzel nagyon meglepett. - A zt hiszem, hama­ rosan találkoznunk kell. Később kiderült, hogy a Honda egyáltalán nem tartotta sürgősnek, hogy új szerződést kössön velünk. Ezzel elég kínos helyzetbe hoztak minket. El kellett döntenünk, hogy maradunk-e a csapatnál, vagy lépünk, és körülné­ zünk más istállóknál is. íg y hát - a tesztidőszak kezdete előtt - csapat és szer­ ződés nélkül maradtam. Szomorúan vettem búcsút a sílé­ cektől és a barátaimtól, majd Rómába siettem a Honda

70

Európa központjába. Gibo előkészített nekem egy komoly tárgyalást. A síeléssel ellentétben egyáltalán nem értek kellemes él­ mények Rómában. Megpróbáltuk m eggyőzni őket, és áttekintettünk min­ den lehetőséget, hogy létrejöjjön a megállapodás. Végül óriási nehézségek árán sikerült megegyezni. M egújítot­ tam a szerződésemet a Hondával, és újabb két szezont vállaltam a csapatnál. Ettől függetlenül egyáltalán nem éreztem magam elé­ gedettnek. Zaklatott voltam, amikor befejeztük a tárgya­ lást. Hihetetlen élményen mentem keresztül. - Oké, és most előugrik egy televíziós stáb, és azt mondják, hogy mindannyian a Scherzi a Partébán szere­ pelünk! - hülyéskedtem. Megpróbáltam oldani a feszült­ séget. A Scherzi a Parte olasz televíziós műsor, amelyben bolondot csinálnak az emberekből, és titokban lefilmezik. Olyasmi, mint a Beadle’s About Angliában, vagy mint a

Kandi Kamera. Sajnos azonban mégsem került elő a rejtett kamera. Ez volt a valóság. M indezek ellenére ú gy éreztem, jobban te­ szem, ha pozitívan állok a dologhoz, és a jövőmre össz­ pontosítok. Elkezdődött a 2002-es szezon, és nagyon sok munka várt még ránk. Több hónapon keresztül fejlesztet­ tük az RC2nV-t a japán mérnökökkel. Ez a vadonatúj mo­ tor a második teszt után is rendkívül sokat fejlődött, de még mindig rengeteg feladatot adott a csapatnak. A z óra nem állt meg. Nagyon keményen dolgoztam, de mégsem tudtam elfelejteni a szerződésemmel kapcsolatos elhúzó­ dó tárgyalásokat. Ekkor kezdett megromlani a kapcsolatom a Hondával. Nem ez volt az egyetlen kellemetlen eset.

71

Van valami, amit sohasem fogok megbocsátani a Hon­ dának. ígéretük ellenére nem engedték, hogy megtartsam az NSR 500-as motort, amivel 2001-ben megnyertem a vi­ lágbajnokságot. Hatalmasat csalódtam a Hondában, mert nagyon szorosan kötődtem ahhoz a motorhoz. És itt nemcsak a motorról volt szó, hanem arról, ahogyan az egész dolgot kezelték. Már jóval a 2001-es szezon vége előtt megkértem a csapatot, és ők biztosítottak róla, hogy megkapom a motort. De aztán sohasem került sor az át­ adásra. - Érkezik már - ismételgették. Ekkor kezdtem gyanakodni. - Ne aggódj! - mondták. De én egyre jobban aggódtam. A z a furcsa az egészben, hogy sohasem mondták, hogy nem. Mindig azt ismételgették, hogy „Nem probléma, jön a motor!” , de sohasem jelölték meg az átadás időpontját. Majd egyszer azt mondták, hogy egy nyílt, hivatalos ün­ nepség keretében fogják átadni nekem, de nem találták meg a megfelelő szponzort vagy eseményt ehhez. - Már a vámon van, úton van ide - mondták egyszer. - Nagyszerű! Már nagyon várom - mondtam. M i mást tehettem volna? - Hiányzik még a kipufogó és pár alkatrész. Ha meg­ vannak, készen leszünk - mondták legközelebb. - Rendben! Én türelmesen várom! - mondtam. A képzeletbeli vámtisztektől kezdve a képzeletben hi­ ányzó alkatrészeken át odáig húzódott az ügy, hogy a mo­ tor sohasem érkezett meg. És 2001-ből 2002 lett, majd a 2002-es dátum 2003-ra változott. 2003 telén meguntam az egész halogatást, és keményebben léptem fel. Fioraiiival kezdtem, de ő ügyesen elhárította magától a felelősséget.

72

- Na? M i van az 500-asommal? - kérdeztem tőle egyik nap. - Nem tudom, mit tehetnék még. Ezen a ponton túl már a japánokkal kell beszélned - mondta, és a HRC me­ nedzsmenthez irányított. - Rendben - válaszoltam. Ekkor már annyira ingerült voltam, hogy bárkivel hajlandó voltam tárgyalni. Meg akartam kapni a motort. Lassan azonban kezdtem tisztán látni a dolgokat. Rá­ jöttem, hogy sohasem lesz az enyém a szeretett NSR 500-asom. Nem is lett. Ó, igen, felkerekedtem, és találkoztam a ja­ pán srácokkal is. Elővettek minden elképzelhető és elkép­ zelhetetlen indokot, csak hogy lerázzanak. Sohasem mond­ ták meg egyenesen, hogy miért. Egyszerűen csak nem adták át a motort. Egészen addig húzták a dolgot, amíg annyira megharagudtam, hogy már nem is érdeklődtem utána. Ez nagyon sokba került nekem. Még egyszer feltettem magamnak a kérdést: Vajon

miért viselkednek így? Igazán úgy éreztem, hogy megérdemlem azt a motort. Végül is azzal nyertem meg a világbajnokságot. Azt hittem, hogy egy kis köszönet jár azokért a trófeákért, amelyeket Honda felirattal a mellemen gyűjtöttem össze. Megnyertem a nyolcórás versenyt, az 500 cm3-es bajnokságot, megszerez­ tem a Honda ötszázadik győzelmét az 500-as kategóriában, és 2002-ben - kilenc futamgyőzelemmel - megszereztem az első MotoGP világbajnoki címet is. A z hittem, ezek az ered­ mények feljogosítottak arra, hogy szívességet kérjek. De lát­ tam, hogy ez tévedés. Elutasítottak. A mai napig nem értem ezt a helyzetet.

73

A 2001-es szezon végén - amikor a Honda egy tesztet szervezett az NSR 500-zal - újabb kellemetlen eset tör­ tént. Egy ideje már ineg akartam tudni, hogy az édes­ apám, Graziano és a barátaim kipróbálhatják-e a motoro­ mat. íg y hát megkérdeztem, mehetnek-e a Honda NSR 500-zal a szezon végére szervezett tesztnapok valamelyi­ kén Jerezben. A Honda beleegyezett a dologba. Végül ezt mondták nekem egy nappal a teszt előtt: - Nem tehetjük meg, mert holnap az újságírók tesztelik a motort. - Mit értetek azon, hogy az újságírók tesztelik a mo­ tort? - kérdeztem. - Megengeditek, hogy az újságírók menjenek a motorommal, miközben a kétnapos teszt alatt még az édesapám sem próbálhatja ki egy körre, aki korábban a világbajnokságban versenyzett? Igen, pontosan ezt mondták. Kitartottak a döntés mel­ lett. Ugyanúgy, ahogyan máskor is tették. Más dolgokra is rájöttem az önfelfedezés évében. Olya­ nokra, amelyek ennyi év távlatából már sokkal komo­ lyabbnak tűnnek. Egy bizonyos ponton megkérdeztem magamtól, hogy mit várok a jövőmtől. A kellemetlen em­ beri kapcsolatokat félretéve még mindig esélyem volt arra, hogy a Hondánál maradjak. A legjobb esetben ez azt jelentette, hogy megismételhetem az előző két évet, vagy­ is megnyerhetem a világbajnokságot. Banális dolognak tűnik, de tényleg nagyon fontosnak éreztem. Valójában ez volt a legfontosabb dolog. Nagyon zavart, hogy az emberek szerint csak azért tudok győzni, mert mindig - különösen motorból - a legjobbat kapom az életben. Állandóan ezt mondták. A MotoGP első évé­ ben csak Ukawa és én kaptuk meg az RC2nV-t, és min­

74

denki azt állította, hogy az a motor annyira jó volt, hogy bárki győzhetett volna a nyergében. 2003-ban rajtunk kívül mások is megkapták az RC2iiV-t. Többek közt Biaggi is, aki az előző évben azért panaszko­ dott, mert a Yamaha nem teljesített elég jóL Amikor meg­ kapta az RC2iiV-t, akkor már az volt a gondja, hogy az övé nem olyan jó, mint az enyém. Gibernau ugyanezt tette. így mindenkinek az volt a benyomása, hogy az én motorom kétszer olyan gyors, mint az övék. Már azért is elővettek, ha a második helyen értem célba, és nem én győztem. Sohasem gondoltak arra, hogy talán nagyon jó ver­ senyt futottam, de aznap az egyik ellenfelem mégis jo b ­ ban teljesített nálam. Nem. Rossi vesztett. És szégyellnem kellett volna magam. Ha én győztem, akkor teljesen nor­ mális dolognak tekintették. Semmi különös nem történt. Ha viszont vesztettem, akkor elbuktam. Tudtam, hogy jó volt a motorunk. Ebben biztos voltam. De azt is tudtam, hogy a Honda mérnökeivel együtt én fejlesztettem a motort. Éppen ezért tökéletesen tisztában voltam azzal is, hogy a többi RC211V sem olyan rossz, mint ahogyan állították. A zt is tudni kell, hogy azokon a versenyeken, amelyeken gond volt velem vagy a m oto­ rommal, mindig a másik RC2nV-vel versenyzők vertek meg. Nem más m otorok végeztek előttem. Bosszantott a kialakult helyzet. Nem tudtam megbarát­ kozni azzal a gondolattal, hogy a motoromat csodálatos aura veszi körül, és lényegében egyedül versenyez, míg én csak egy toldalék vagyok a rendszerben. Tovább súlyosbí­ totta a helyzetet, hogy emiatt nagyon nagy nyomás nehe­ zedett rám. Ugyanabban a helyzetben találtam magam, mint amely­ nek - az újságokon és a bokszutcában elterjedt pletykákon

75

keresztül - Mick Doohannel kapcsolatban közvetve a tanú­ ja lehettem. Látszólag úgy tűnt, hogy Mick karrierje egy bi­ zonyos pontján olyan motorral versenyzett, amelyről a ver­ senytársak még álmodni sem mertek. Egyfolytában erről beszéltek, és ez a hír átszivárgót! a sajtóba és a közvéle­ ménybe is. Még én is sokat gondolkodtam azon, hogy va­ jon milyen lehet M ick motorja. Mindenki azt hitte, hogy egy igazi szupermotorrú megy. Pedig tudnom kellett vol­ na, hogy ez nem igaz. Miután csatlakoztam a Hondához, megkérdeztem er­ ről Jeremyt, aki korábban vezető mérnökként dogozott Doohan mellett. - Mivel tudott az ő motorja többet, mint másoké? - Semmivel - válaszolta. - Semmivel sem tudott többet. Talán egy-két alkatrészt előbb kapott meg, mint a többi­ ek, de ennyi az egész. A z az igazság, hogy egyszerűen gyorsabb a többieknél. Érdekes, ahogyan ismétli magát a történelem. Hirtelen M ick Doohan helyében találtam magam, és ugyanazokkal a problémákkal szembesültem, mint ő. Rájöttem, hogy győzhettem volna Biaggi vagy Gibernau motorjával is. Mégsem voltam nyugodt versenyzés közben. Egész hétvégén azon agyaltam, hogy az ellenfele­ im azt mondják majd: „Könnyű neki, mert az övé a leg­ jobb motor!” Úgy érkeztem meg a pályára, hogy tudtam: nincs más lehetőség, csak a győzelem. Tudtam azt is, hogy ez senkit sem ráz majd fel, normális dolognak tekintik csupán, mert ugye az enyém a legjobb m otor... Egyszerűen undo­ rodtam ettől az egésztől. Lassan paranoiás lettem. Egyszer még az is megfordult a fejemben, hogy másik motorral versenyezzek. Igen,

76

arra gondoltam, hogy beszélek Biaggival vagy Gibernauval, és pár verseny erejéig motort cserélünk. Én kipróbá­ lom a motorjaikat, ők pedig mehetnek az enyémmel. Szól­ tam Gibónak, hogy keressük meg a Hondát, és kérjünk engedélyt a cserére. - Ez tök egyszerű - mondtam. - Csütörtökön odame­ gyek a pályára, odaadom nekik a motoromat, és elhozom az egyikük motorját. Természetesen mindketten nyilat­ kozunk, hogy elfogadjuk a különböző beállításból fakadó kockázatot. Legalább meglátjuk, hogy mi történik, Úgy gondoltam, óriási ötlettel álltam elő. Valóban azt hittem, hogy akár a verseny napján is ki­ cserélhetjük a motort. Csak odamegyek Gibernau-hoz vagy Biaggihoz, és azt mondom: Hééé! Szállj le a motor­ ról, és vidd el az enyém et... verseny után visszakapod! Természetesen hiába próbálkoztam. A Honda sohasem engedélyezte a cserét, és a szponzorok sem egyeztek bele. 2003 nyarán a HRC új kipufogókat küldött nekünk. Úgy döntöttem, hogy nem használom őket. Már elegem volt. Mindenkitől csak azt hallottam, hogy az én cuccaim a leg­ jobbak a mezőnyben. Éppen ekkor egyáltalán nem voltam jó formában. Egyrészt a stressznek, másrészt pedig annak köszönhetően, hogy akkor tárgyaltam a Hondával, a Ya­ mahával és a Ducatival is. Néha nem tudtam megfelelően összpontosítani, és olyankor hibáztam. Barcelonában tör­ tént az egyik legismertebb ilyen eset, amikor elszúrtam a kanyart, és kicsúsztam. Ezt is annak köszönhettem, hogy elaludtam Capirossi mögött. A történtek után azt mondták az emberek, hogy a motorom miatt megengedhetem ma­ gamnak azt a luxust, hogy csak a verseny vége felé kezdjek hajtani, és az utolsó körben verek meg mindenkit.

77

Nyilvánvaló, hogy nem ez történt. Ha meg tudok lépni a mezőnytől, akkor meglépek. Mindig meglépek. Óriási kockázatot vállalok, ha az utolsó körben akarom eldön­ teni a versenyt, mert veszíthetek. Rengeteg meleg hely­ zetet elkerülhetek, ha már a verseny elején meglépek a többiektől. Csak akkor ülök valaki mögött, és csak akkor várok, ha nincs más választásom. Csak akkor érzem úgy, hogy a ki­ várás a legjobb taktika, ha így van a legnagyobb esélyem a győzelemre. Németországban például hibáztam az utolsó körben, és Gibernau azonnal kapott az alkalmon. Egyálta­ lán nem azért vártam a végső pillanatig, hogy megaláz­ zam az ellenfelemet. Egyszerűen elkövettem azt a hibát, hogy nem előztem meg korábban, és később már nem tudtam elszakadni tőle. Kom oly taktikai hibát vétettem. Tudtam, hogy nem koncentráltam eléggé. A verseny után hazafelé azt gon­ doltam magamban: Elég! Innentől kezdve nem ejtünk

foglyokat. Ezért attól a perctől kezdve minden versenyen csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Minden körben uralni a mezőnyt. A z utolsó hat versenyből ötöt meg is nyertem. Csak a Csendes-óceáni Grand Prix-n végeztem a második helyen, Motegiben. De mint már korábban említettem, alig aludtam a verseny előtti éjszaka. Akkor döntöttem el, hogy otthagyom a Hondát. Emiatt nehezen tudtam összpontosí­ tani a futamon. Ez mind eszembe jutott, amikor 2003-ban végiggondol­ tam a jövőmet. Egy bizonyos ponton azonban nagyon ér­ dekes helyzetben találtam magam. Minél többet gondol­ kodtam azon, hogy a Hondánál maradok, annál kevesebb

78

érv szólt a Honda mellett. Egyik nap rájöttem, hogy ép­ pen a Honda áll a fejlődés útjában. Tudom, hogy furcsának tűnik. Nekem is időbe telt, amíg felismertem, hogy éppen a Honda jelenti számomra azt a falat, amelyet le kell döntenem. M ások véleményével ellentétben nem a pénz befolyásolta a döntésemet. Ez ki­ zárólag motiváció kérdése volt. Hosszú tárgyalásaink elle­ nére a Honda anyagi értelemben mindent megadott ne­ künk, amit csak kértünk. Amikor megkaptam a végső szerződés tervezetét Japánban, egyáltalán nem találtam benne semmi kivetnivalót. A Honda minden feltételünket elfogadta, és ú gy tűnt, hogy tényleg meg akarnak tartani. Ám 2003 októberében én már határoztam. Nem mara­ dok a csapatnál. Nyugodt körülmények között, tiszta fej­ jel, hosszú mérlegelés után hoztam meg ezt a döntést. Mélyreható, alapos elemzés eredményeként döntöttem a Yamaha mellett. Természetesen Brivio és a Yamaha többi vezetője meg­ könnyítette a döntést. Mindig nagyon kedvesen bántak velem. Briviót ismertem már egy ideje, és egyike volt azoknak, akikkel szívesen beszélgettem. 1995-ben talál­ koztunk először, amikor mindketten az olasz bajnokság­ ban szerepeltünk. Én a 125 cm3-es mezőnyben versenyez­ tem, ő pedig a Yamaha-csapat menedzsereként dolgozott a Superbike kategóriában. Imádtam a Yamaha motorok megjelenését és a csapat laza, nyugodt hangulatát. Éppen ezért nagyon sok időt töltöttem velük. Végső soron azért döntöttem a Yamaha mellett, mert a kihívás felkeltette az érdeklődésemet, és nagyra becsül­ tem a csapat embereit. Megértettem, hogy létrehozhatok egy hazai és külföldi munkatársakból álló egységes csapa­ tot, akiket már jól ismerek, és akikkel együtt dolgoztam a

79

Hondánál. Olyan embereket kerestem, akik nyugodt és biztos környezetet biztosítanak számomra, támogatnak, és - nem utolsósorban - akikkel otthon érezhetem ma­ gam. Nem akartam, hogy zsaroljanak vagy fenyegessenek egy olyan fölényeskedő környezetben, mint ami a Hondát jellemezte. Elegem volt az önkényeskedésből és a nyomásgyakorlásból. Amikor végre megértettem, hogy valószí­ nűleg nem találom meg ezt a nyugodt környezetet a Ducatinál, akkor rájöttem arra is, hogy a Yamaha vezetői tökéletesen megértik, amit keresek. Ezenkívül a Yamaha emberei nagyon udvariasan viselkedtek velem, és mellőz­ tek mindenféle nagyképűséget. Megértettem, hogy a Yamaha biztosíthatja nekem azt az ösztönző légkört, amelyre régóta vágytam. A z már csak külön pozitívum, hogy a Yamaha a második legna­ gyobb motorkerékpár-gyártó a világon. íg y legalább még­ sem egy családi vállalkozáshoz csatlakoztam. A Yamaha vezetősége - a felső vezetőktől kezdve egé­ szen a versenyrészlegig - egyértelműen tudatta velem, hogy szükségük van rám A segítségemet kérték, és ezért különlegesnek éreztem magam. Részt vehettem a ver­ senymotor fejlesztésében és a Yamaha versenysikereiben is. A csapatkeresés ideje alatt pedig - még ha csak rövid időre is - kapcsolatba kerültem a Ducatival. Úgy éreztem, nagyon hasznosnak bizonyult ez az időszak. Miközben végiggondoltam a Ducati ajánlatát, egyre tá­ volabb kerültem a Hondától. Már említettem, hogy elein­ te sokkal közelebb éreztem magamhoz a Ducatit, mint a Yamahát. Am ikor azonban rájöttem, hogy a Ducati gon­ dolatvilága nem felel meg nekem, akkor már lelkileg is el­ szakadtam a Hondától.

80

Ha a Ducatihoz akarsz szerződni, akkor a Yamahá­ hoz is szerződhetsz - gondoltam. - Ez azt jelenti, hogy a Honda nélkül is megállód a helyed. Több lépcsőben jutottam el odáig, amíg végre felismer­ tem, hogy a versenyzés nemcsak a Hondáról szól. Ez rendkívül fontos pont volt a mérlegelés folyamatában. Be kell vallanom, hogy korábban sohasem gondoltam át, mi lenne, ha a Ducatihoz szerződnék. Ugyanígy a Yamahát sem fontolgattam, mivel eleinte meg sem fordult a fejem­ ben, hogy elhagyom a Hondát. A zon a nyáron, azon a bi­ zonyos napon azonban eldöntöttem, hogy a Yamahánál folytatom a pályafutásomat. Ekkor minden megváltozott. Egyszerű és logikus gondolkodással győztem meg ma­ gam, amely korábban még sohasem fordult elő velem.

A Honda nem úgy kezel engem, mint ahogyan megérdemlem - gondoltam. - Ezzel szemben megkeresett a második legnagyobb cég, a Yamaha. Azt mondta, hogy bármit kérhetek, csak mondjam el nekik. Ez óriási kü­ lönbség! Az első pillanattól kezdve kölcsönösen tiszteltük egy­ mást a Yamahával, bár eleinte kissé merev volt közöttünk a viszony. A zt hiszem, ez teljesen érthető egy ilyen hosszan elhúzódó tárgyalási folyamat után. Bármit is tettünk, en­ gem mindig magával ragadott a Yamaha munkatársainak szenvedélye. Igen, valóban jellemzően japán mentalitással dolgoztak, de valahogy mégis sokkal nyitottabbak, mint a hondás srácok A Yamahánál olyan emberek vettek körül, akik mindent feláldoztak, hogy megszerezzenek Mindent beleadtak, hogy leszerződjek velük. Ez is bizonyítja, hogy szenvedélyesen rajongtak a gyorsasági motorozásért. Korábban már beszámoltam róla, hogy néha feszült pil­ lanatokat éltem át. A z volt a legrosszabb, amikor Jeremy és

81

a csapat közölte velem, hogy nem követnek a Yamahához. Akkoriban nagyon feszült voltam, Több fronton vívtam a csatáimat, és több dolog foglalkoztatott egyszerre. így amikor Jeremy nemet mondott, csak ez járt a fejemben:

Óriási! Kőkeményen küzdők azért, hogy velem jöhess és meggyőzzem a Yamahát, hogy szükségük van rád, te meg nem értékeled az erőfeszítéseimet! Feszült és feszélyezett kapcsolat alakult ki közöttünk, és a yamahás srácokkal is meggyűlt a bajom. Biztos vol­ tam benne, hogy Jeremy személye kulcsszerepet játszhat a Yamaha jövőbeli sikereiben. Nem értettem, miért kétel­ kednek benne és a többi csapattársamban. Ha láttam volna, hogy a srácoknak fenntartásaik van­ nak a Yamahával kapcsolatban, akkor máshogy próbál­ koztam volna. Különösen Jeremynél. Megpróbáltam a helyébe képzel­ ni magam. Karrierje végéhez közeledik, jóval ötven felett jár, és húszéves szolgálat után ott kell hagynia a világ leg­ jobb cégét. Mindezt egy olyan időszakban, amikor számá­ ra már minden kényelmes és kiszámítható. A zt kértem tőle, hogy döntsön, vállaljon kockázatot és bonyolítsa az életét. A z én koromban - huszonnégy évesen - sokkal könnyebb ilyen döntést hozni, de az ő korában sokkal több szempontot kell mérlegelni, és már több dolog szól a biztonság mellett. Megértettem Jeremyt, de mégis csalódott voltam. Csa­ lódtam, mert azt hittem, hogy Jeremy és a csapat ért en­ gem, és velem együtt ők is bizonyítani akarnak valamit. A kik szerint a Honda a mezőny felett áll, azt állítják, hogy a csapat egyáltalán nem fontos a sikerhez. A zt hitték, hogy minden alkatrész készen érkezik Japánból, és semmi

82

más teendőnk nincs vele, mint beszerelni és használni. Ennyi az egész. Tudtam, hogy őket is bosszantja ez a gondolkodás. Tisz­ tában voltam ezzel. De még ez sem motiválta őket a változta­ tásra Mindig meg tudtunk állapodni, anélkül hogy elvesz­ tettük volna a türelmünket, és elemeztük, illetve értékeltük volna a helyzetet. Egész nyár végén kényelmetlenül éreztem magam. A feszültség hétről hétre nőtt bennem Azon a nyáron csupán egyszer álltam rajthoz nyugodt idegállapotban. M égsem vette észre senki sem, hogy mennyire feszült vagyok, mert 2003-ban nagyon-nagyon gyorsak voltunk. Valójában ez volt a leggyorsabb évem a Hondával. Tényleg igaz, hogy a motor sohasem ment gyorsabban. Nagyon-nagyon nagy hibát kellett elkövet­ nem ahhoz, hogy veszítsek. Feladtuk a leckét az ellenfeleknek. Ha visszagondolok erre az időszakra, akkor tisztán lá­ tom, hogy ennek köszönhettem. Ennek köszönhettem, hogy a legmagasabb szinten versenyeztem, és közben az egész szezon alatt az átigazolás előkészítésével foglalkoz­ tam. Merész vállalkozásra készültem Eközben - mintha ez önmagában nem volna még elég - 2003 nyarán újra szárnyra kapott a régi elmélet, amely szerint kizárólag a motornak köszönhetem a sikereimet. Annyian vágták ezt a fejemhez, hogy egyszerűen már nem tudtam elviselni többé.

Azt hiszem, csak úgy hallgattathatjuk el ezeket az em­ bereket, ha a Yamahához szerződöm! - gondoltam újra és újra. - De vajon elég tökös gyerek vagyok ahhoz, hogy belevágjak? Csak részleges választ tudtam adni a felvetődő kérdé­ sekre.

83

Tudom, hogy a Honda nélkül is tudok győzni! - gon­ doltam. - E z azt jelenti, hogy a Yamahával is győzhetek, de lehet, hogy nem vagyok elég tökös ahhoz, hogy ott­ hagyjam a Hondát! Tökös. Vajon elég tökös vagyok ehhez? - kérdeztem magamtól állandóan. - Tényleg elég tökös vagyok ehhez? Csak ú gy törhettem ki a kellemetlen helyzetből, hogy azt mondtam magamnak: Igen! Igen, elég tökös vagyok,

meg tudom csinálni! Csak így szabadulhattam meg a belső feszültségtől Egyik reggel ébredés után azt mondtam magamnak: Meg­

csinálom! És máris szabad voltam. Sohasem fogom elfelejteni azt a szombat éjszakát és azt a vasárnap reggelt, amit Motegiben töltöttem. Azok az órák pályafutásom legintenzívebb, legfeszültebb és legkeményebb pillanatai. Ez volt az egész tárgyalási folya­ mat legnehezebb pontja. Valójában alig aludtam azokban a napokban. Csütörtökön, pénteken és szombaton ismer­ tem fel, hogy lépnem kell. A kkor szabadultam ki a csapdából, amikor levetkőz­ tem a gondolataimat befolyásoló mentális fékeket és bék­ lyókat. M ég egy trükköt is alkalmaztam: elképzeltem ma­ gam további két szezonban a Hondánál. Ez éppen elég volt. Felismertem, hogy döntenem kell. A pozitív és a negatív gondolatok egyszerre kavarog­ tak a fejemben, és állandóan váltogatták egymást. Egy bi­ zonyos ponton feltettem magamnak a kérdést:

Ha a Hondánál maradok, akkor olyan emberekkel dolgozom majd együtt, akik nem becsülnek meg, és azt gondolják, hogy a motor sokkal fontosabb nálam... va­ lóban ezt kellene tennem? Valóban még két évet kellene

84

eltöltenem egy olyan helyzetben, amelyben folyamato­ san azt vágják a fejemhez, hogy csak azért tudok nyerni, mert jó a motorom? Nem, nem hiszem! így egyszer és mindenkorra megszabadítottam magam. Ezzel megszabadultam egy régi szellemtől is, amely a kez­ det kezdetétől kísértett. Bizonyos fokig zavart az a tudat, hogy a Hondával együtt feladom azt a motort is, amelynek a fejlesztésére rengeteg időt szántam. Most tálcán kínáljam fel az ellenfeleimnek? Ügy adjam át a motoromat, hogy közben a Yamahánál olyan gép vár rám, amely előrelátható­ an egy ideig még nem lesz versenyképes? Úgy tűnt, hogy ezzel óriási előnyhöz juttatom az ellenfeleimet. Aztán egy pillanat alatt megszabadultam ettől a szellemtől is, és már nem éreztem a bizonytalanságot. Már egyáltalán nem érde­ kelt, hogy mi lesz a Hondával. Valóban az tűnt a legéssze­ rűbb megoldásnak, ha hátrahagyom a legjobb motort az el­ lenfeleimnek. íg y véget vethetek az állítólagos előnyömről keringő pletykáknak. Ez a gondolat még elszántabbá tett. - Nyomás a Yamahához, és nézzük meg, mi történik mondtam Gibónak. Ezután pedig már csak magam miatt kellett aggód­ nom, és az előttem álló feladattal kellett foglalkoznom. Jeremy hasonló cipőben járt. Azonnal megváltozott, amikor aláírta a szerződést a Yamahával. Láttam rajta, hogy ő is végigment ugyanazon a mentális hullámvas­ úton, amelyen én is. Szembenézett a félelmeivel, és észér­ vekkel támasztotta alá a gondolatait. Nála is láttam a kez­ deti kíváncsiságot, és a kezdeti elutasítást is. Láttam a középső szakaszt, amely tele volt bizonytalansággal, féle­ lemmel és kétséggel. Ekkor következett a végső fázis, amikor azt mondta magának: Ha most nem próbálom

85

meg, akkor később sohasem fogom megbocsátani magamtiak. Én is itt tartottam, A legkényesebb utolsó szakaszban ezt gondoltam: Ha

nem kapod össze magad, és nem vágsz bele, akkor soha­ semfogod megtudni, hogy mi történt volna. Sohasem fo ­ god megtudni, hogy megverheted-e őket egy másik mo­ torral. Láttam, ahogyan Jeremyből is távozik ez a szellem. Lát­ tam, ahogy hirtelen ó' is megváltozik. A következő napok­ ban nemcsak azt éreztem, hogy csökken a feszültség és megkönnyebbülök, hanem újra lelkes és energikus lettem. Nem véletlen, hogy miután a Honda bejelentette távozáso­ mat, különösebb nehézség nélkül három világbajnoki futa­ mot - a Malajziai, az Ausztrál és a Valenciai Grand Prix-t nyertem. Jeremy ugyanebben a helyzetben volt. Ő is lelke­ sen készült az új kihívásokra. Ez újra összehozott minket, így egymás mellett indultunk előre. Úgy érzem, erősebb lettem azáltal, hogy ilyen súlyos döntéssel kellett szembe­ néznem. Legalábbis mentális értelemben biztosan. A Honda nem engedte meg nekem, hogy 2003 vége előtt teszteljem a Yamahát, ezért 2003-2004 telén töltöt­ tem életem leghosszabb vakációját. Majdnem három hó­ napig szabadságon voltam, és három hónapig azt tehet­ tem, amit csak akartam. Olyan napok voltak ezek, amikor délután háromkor ébredtem, és napfelkeltekor feküdtem. Nagyon sokat síeltem, és rengeteg időt töltöttem a baráta­ im m al Lazítottunk, és közben nagyon jól szórakoztunk. Ez a pár hónap segített nekem abban, hogy újra rátaláljak a régi jókedvű önmagámra. A súlyos döntés óriási mentális szabadságot eredménye­ zett, a hosszú pihenő pedig legalább ilyen fontos volt fizi­

86

kailag. Nagy boldogságot éreztem, amikor végre először tesztelhettem az Mi-et. Örültem, hogy együtt dolgozhatok Jeremyvel, a csapat többi tagjával, valamint a japán srácok­ kal Különösen örültem Furusawának, a kutatás-fejlesztési részleg vezetőjének, akiben rendkívül nyitott és kommuni­ katív embert ismertem meg. Érdeklődve fogadott minden új ötletet, nem kockafejjel gondolkodott, és vele mindig mindenről tudtam beszélni. Számomra ő testesítette meg a Yamaha szellemiségét. Ő vezette azt a csapatot, amely a lel­ két is beleépítette a motorba. Nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy olyan sokan rajongtak a Yamaháért. Életemben először éreztem azt, hogy igazán egy húron pendülök a munkáltatómmal Nagyon büszke voltam arra, hogy a csa­ pat tagja lehetek. Mert minden nagyszerű a Yamahában: a lógója, a története, a szellemisége, a motorjaik és a ver­ senyzőik is. Olyan nevek versenyeztek a csapatban, mint Agostini, Roberts, Lawson, Rainey és jómagam. Egyálta­ lán nem rossz nevek... szerintem.

Négy Sapitsls Quattro Mindig motoros voltam. Még akkor is, amikor gokarttal versenyeztem. Már akkor is motorozni akartam, amikor két és fél éves koromban elkezdtem bringázni tanulni. 1982-ben, két és fél éves koromban kaptam egy kis minikrossz motort édesapámtól, Grazianótól. Graziano autóversenyző volt. Egy Imolában elszenvedett nagyon súlyos baleset után váltott át a kocsikra a motorokról. Ab­ ban az időben csak minikrossz motorokat lehetett kapni, és azzal a kis motorral versenyeztem a kertben és a ház körül. Minden azzal a kis minikrosszal kezdődött. Miatta alakult ki bennem a versenyzés utáni vágy, és miatta aka­ rom állandóan összemérni magam másokkal. De akkor még nagyon pici voltam. 1989 karácsonyára megérkeztek Olaszországba az első minimotorok, az igazi grand prix versenymotorok minia­ tűr változatai. Szerelem első látásra. Rávettem a szüléi­ mét, hogy vegyenek nekem egyet, és innentől kezdve már a pályán versenyeztem. Valójában ekkor már rendszere­ sen versenyeztem. A minibike korszak volt életem egyik legboldogabb fejezete. Ez az a korszak, amikor megala­ poztam a jövőmet a MotoGP-ben. Kezdetben gokarttal mentem, mert akkoriban olyan fiatalon csak gokarttal versenyezhettem a pályán. Azt hi­

88

szem, minikrossz motorral is versenyezhettem volna, de én nagyon kötődtem az aszfalthoz és a versenypályához. Ezért gokartoztam, és tértem át később a minimotorra. Két évig mindkettővel versenyeztem. A gokart - leg­ alábbis fiatalkorban - sokkal komolyabb, mert az ala­ csony osztályokban is komolyan veszik a versenyeket. Ha kicsi vagy, akkor a versenyzés komolyabbnak tűnik négy kerékkel, mint kettővel. Nem tudom pontosan, hogy mi­ ért, de a gokartot sokkal komolyabban vettem akkoriban, és a minimotort valamiféle játéknak tekintettem M a már úgy látom, hogy a gokarttal versenyeztem, a minimotor­ ral csak játszottam. A hogy nőttem, eltávolodtam a go­ karttól, és egyre jobban beleszerettem a motorba. Amikor eljött a választás ideje, akkor a motort választottam 1992 telén történt, amikor tizenhárom éves voltam. Grazianóval autóztunk. A nyolcezres San Giovanni in Marignanón haladtunk keresztül, amely Tavuilla és Cattolica között helyezkedik el, félúton a Valié delia Concában. - Miért nem motorral versenyzőnk? - kérdeztem egy­ szer hirtelen. Sohasem fogom elfelejteni Graziano arckifejezését, ami­ kor válaszolt nekem A z öröm és a félelem keverékét láttam rajta. Rajongott a motorokért, de félt is tőlük, mert sokkal veszélyesebbnek tűntek a gokartnál. Tudtam, hogy édes­ anyám, Stefánia is ugyanígy érez. Mégis döntenünk kellett, és meg kellett határoznunk, hogy milyen irányban haladunk tovább. Gokart vagy motor? Számomra nem okozott gondot a döntés. Tisztán gon­ dolkodtam. Éreztem, ahogy egyre nő bennem a szenvedély a motorok iránt. Emellett anyagi problémák is felmerültek a gokarttal kapcsolatban. Százmillió lírás (ma megközelítő­

89

lég 50 000 euró) költségvetésre volt szükségünk, A korom miatt a 60-as gokart osztályból a 100-as kategóriába kellett volna lépnem. Ez azt jelenti, hogy ki kell köhögni százmillió lírát. Természetesen nem voltak szponzoraink, mert senki sem fektet ekkora összeget egy olyan osztályba, amelyet a versenyzők, a családjuk és a barátaik kivételével - senki sem követ figyelemmel. Ezért a szüleimnek kellett volna kifizetniük ezt a pénzt. Graziano és Stefánia nagyon sokáig töprengett azon, hogy okos döntés-e egy ekkora összeget befektetni a gokarto­ zásba. Láttam rajtuk, hogy kétségbeesetten próbálnak dűlőre jutni, ezért én döntöttem helyettük. - Próbáljuk meg a motorozást - mondtam Grazianónak, majd édesanyámnak is beszámoltam a dologról. Va­ lahogy ú gy éreztem, hogy ez a helyes döntés. Természetes döntést hoztam. A hogy válaszút elé érkeztem, nagyon könnyen kiválasztottam azt az irányt, amely a motorok felé terelt. Valahogy ez közelebb állt a személyiségemhez. De talán azért indultam el a MotoGP felé vezető úton, m trt a 100-as gokart kategória igen kom oly anyagi befek­ tetést igényelt. Fiatalabb koromban mindenkinek azt mondtam, hogy a Formula-i-ben szeretnék indulni. De csak azért, mert a gokart volt az első motorhajtású jármű, amivel versenyez­ tem. A gokartnak köszönhetem, hogy megszerettem a pá­ lyát, és feltámadt bennem a versenyszellem. Élveztem a gokartot. Imádtam, hogy irányíthattam és uralhattam egy gépet. Mégis jobban szerettem, ha csak két kerék volt alattam négy helyett. Be kell vallanom, hogy ha nem számított volna a pénz, akkor valószínűleg mindketőt megtartom, és állandóan autóba ültem volna a

90

motor után, és motorra szálltam volna az autóból De ez egyszerűen nem volt elérhető számunkra. Mégsem az anyagi szempont döntött el mindent. Biz­ tos vagyok benne, hogy ha annyira szerettem volna a négy kereket, mint a kettőt, akkor megtaláljuk a megol­ dást. De én a motort akartam. Éppen ezért azt mondha­ tom, hogy ez egyedül az én döntésem volt. Csakis az enyém. - Elmehetünk egy igazi pályára Misanóba, és kipróbál­ hatjuk a barátom 125-ös Apriliáját - mondtam Graziamé­ nak, amikor San Giovanni in Marignanóban autóztunk, pár kilométerre Misanótól. - Kérlek, engedd, hogy tesz­ teljem a motort egy igazi pályán, és akkor meglátjuk. Ekkor már mindent átgondoltam, és követtem a ter­ vem. - Egy barátom oda fogja adni a 125-ös Apriliát - folytat­ tam. - Maurizio Paganónak hívják, és biztosan odaadja a motort. Nagyon sok időt töltöttem Maurizióval és öccsével, Marcóval. A testvérek Gatteo di Maréban éltek, és együtt versenyeztem velük a minimotor mezőnyben. Éppen ak­ kor ültek át az igazi széria sportmotorokra. Egy 125-ös Apriliájuk volt. - Rendben, nézzük meg! - mondta Graziano. Felderült az arcom. Nagyon boldog voltam 1992 novemberében, egy hideg őszi napon, a hét köze­ pén, megtettem első körömet egy igazi, nyílt - szinte tel­ jesen üres - versenypályán. Nem volt kimondottan motorosoknak való időjárás, de ez engem csöppet sem zavart. Graziano egyik sárga-vörös Dainese ruháját vettem fel. Ezt akkor kapta, amikor pár évvel korábban az egyik pályán tesztelt. A z Arai Schwantz

91

Replica-sisakomat húztam fel, amelyet a minimotorozáshoz is használtam. Mindig Schwantz Replica-sisakot visel­ tem, mert fiatalkoromban óriási Schwantz-rajongó vol­ tam. A z első körben semmi különöset nem éreztem. Termé­ szetesen nagyon izgultam, de igazából csak követtem a pá­ lya vonalát. A pályán minden megváltozik. Különösen az lepett meg, ahogyan a perspektíva hirtelen elmozdult, mi­ közben követtem a szememmel az aszfaltot, és a táj elsu­ hant mellettem. Láttam a kavicsot, láttam magam mögött a dombokat, és láttam a lelátót is... Minden olyan távolinak tűnt, pedig minden nagyon közel volt. Meg sem próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, amikor a versenyen több ezer néző kíséri figyelemmel a teljesítményemet. Éppen elég volt nekem az is, hogy megbirkózzam valahogy a 125-ös Aprilia kezelésével A vékony és könnyű tizenhárom éves önmagámnak a motor nagynak és nehéznek tűnt. Azt hiszem, tényleg nagy és nehéz volt. A széria sportmotorok valójában utcai modellek Természetesen nem grand prix motor. A 125-ös 150 kilót nyomott, mint egy igazi MotoGP versenymotor. Lassan gurultam, és körbenéztem. Biztonságban érez­ tem magam. Már 250 méterrel a Tramonto kanyar előtt elvettem a gázt, pedig normális esetben csak 150 méterrel előtte kell lassítani. Meglepve láttam, hogy mennyi min­ dent megtanultam a minimotoron eltöltött évek alatt. Na­ gyon sokat segítettek nekem a korábbi tapasztalatok. Elsősorban a gép mérete és tömege miatt volt nehéz dolgom. Emellett akkor ültem először többsebességes motoron, ezért rögtön meg kellett tanulnom a kuplung használatát is. Egyik feladat sem okozott különösebb gondot.

92

Nagyon hamar megfeledkeztem a gokartról, és csak a motorokra koncentráltam. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy olyan utazás kezdődött el, amely örökre megváltoztatja majd az életemet. Mégis tisztázni szeret­ ném, hogy a motorozás nem a második választásom volt. Az anyagi szempontok csak segítették a döntést. Igaz, hogy Graziano sohasem szeretett feleslegesen pénzt kiad­ ni, és egy kicsit vonakodott ennyi pénzt fektetni a gokarto­ zásba. A zt hiszem, a motorozás anyagi előnyei kiegyensú­ lyozták a kétkerekű járművekkel kapcsolatos félelmét. Graziano és édesanyám is tartott a motoroktól. Ez akkori­ ban kom oly gondot jelentett nekem. Nehéz karrier állt Graziano mögött. Több sérülést is szerzett, és olykor nagyon kom oly baleseteket szenve­ dett. 1982-ben, Imolában, amikor én hároméves voltam, súlyosan megsérült a feje. Nagy szerencse, hogy egyálta­ lán túlélte a balesetet, és hogy a helyszínre érkező mentő­ sök, majd később Costa doktor és a mobil klinika munka­ társai profi munkát végeztek. Aznap túlélte a balesetet, de akkora volt az ütközés, hogy elvesztette az emlékeze­ tét. Ma már nem nagyon érezzük a hatását, de néha még emlékeztetnünk kell őt bizonyos dolgokra... A baleset után Graziano visszavonult a motorkerékpá­ rozástól, és inkább autóversenyzéssel foglalkozott. Édes­ anyám végig mellette állt, a szörnyű és a boldog pillanato­ kat együtt vészelték át. Egyáltalán nem tetszett nekik az ötlet, hogy én is motorokkal akartam versenyezni. Ezért történhetett, hogy amikor kiejtettem a versenyzés szót, a szüleim rögtön négy kereket raktak alám. Szerintük az autóversenyzés biztonságosabb a motorkerékpározásnál. Graziano nagyon is jól tudta, hogy mivel kell szembe­ néznie annak, aki motorkerékpár-versenyzésre adja a fe­

93

jét. Meg tudom érteni édesapám és édesanyám félelmeit. A motorok veszélyesek, bár közel sem annyira, mint aho­ gyan sokan képzelik. De tény, hogy veszélyesek. Graziano azonban még mindig imádta a motorokat. Végül is még mindig motoros volt. A szüleim fiatalon há­ zasodtak össze, ezért édesanyám a bokszutcában nőtt fel. Nagyon is ismerős számukra a motorkerékpározás világa. Létezett egy másik tényező is. Egyszerűen nem lehetett kiverni a fejemből a motorokat. Igen, mindig is szerelmes voltam beléjük. Ez a szerelem akkor kezdődött, amikor Graziano két és fél évesen elvitt minikrosszozni. Akkori­ ban még bringázni sem tudtam Amikor végleg m eggyőz­ tem a szüléimét a motorkerékpározásról, azonnal a sport előnyeire koncentráltunk Grazianóval. Igaz, hogy valóban könnyű dolgom volt, amikor a motorokról volt szó. Gra­ ziano barátai készséggel segítettek nekünk. Az ajtók na­ gyon gyorsan kinyíltak előttem. Amikor meggyőztem Grazianót, hogy vigyen Misanóba, mert ki akarom pró­ bálni a barátom 125-ös Apriliáját, akkor azt is eldöntöttem, hogy eljött a versenyzés ideje. Pár hónappal később, 1993 februárjában betöltöttem ti­ zennegyedik életévemet, amely a versenyzés alsó korhatá­ ra a 125-ös mezőnyben. Graziano azonnal munkához látott. Felhívta Virginio Ferrarit, és innentől kezdve az egyik barát beszélt a másik baráttal, aki mesélt egy következő barátnak, majd végül egy Cagiva nyergében találtam magam. - M otorra van szükségünk Valentinénak. Tudsz ne­ künk segíteni? - kérdezte Graziano Virginiótól. - Persze, segítek - mondta Virginio, és azonnal felhívta Claudio Castiglionit, a Cagiva tulajdonosát. - Segítenünk kell Graziano fiának - mondta Virginio.

94

-O k é, megnézem, mit tehetek - válaszolta Castiglioni. A Claudio Lusuardi csapatba, a Cagiva széria sportmo­ torok gyári csapatába kerültem. Lusuardi megengedte, hogy gyerekek is versenyezzenek, ha a szülők állták a költségek egy bizonyos részét. íg y hát Grazianónak, Ferrarinak, Castiglioninak és Lusuardinak köszönhetően na­ gyon jó üzletet kötöttünk. Mi fizettük a szerviz és az uta­ zás költségeit, a Cagiva biztosította nekünk a motort és az alkatrészeket. Ez nagyon kedvező megoldásnak tetszett, mert a szé­ ria sportmotorok bajnoksága akkoriban jelentős versenysorozat volt. Nagyon fontosnak éreztem. Akkoriban úgy nézett ki egy 125-ös országúti motor, mint egy igazi ver­ senymotor. Egy kisfiú nem is álmodhatott volna szebbről, Nagyon menőnek számított, tele volt vele az utca és az is­ kola parkolója. Persze a pályákon is mindenhol ezt láttuk, mert az Olasz Széria Sportmotor Bajnokság nagyon nép­ szerű kategóriát jelentett akkoriban. Magionéban találkoztunk először, és ott teszteltem a 125-ös Cagivát. Urbinóban születtem, ezért a C zónába so­ roltak. Abban az időben annyian indultak a kategóriában, hogy négy zónába osztották a versenyzőket. A D zónába tartoztak a szigetek, a C-be a déliek, a B-be Misano és Mugello, az A-ba pedig Monza és Varano. Nem zavart, hogy a C zónába kerültem, mert ott nem volt olyan magas a színvonal, műit a B-ben, ahol az Emília Romagana-i ver­ senyzők szerepeltek. A z északi versenyzők az A zónában álltak rajthoz. Minden versenyző emlékszik az első szereplés összes apró részletére. Ezzel én is így vagyok, mert őszintén szól­ va nem tudnám elfelejteni a bemutatkozásomat. Nem vol­

95

tam gyors. Arról sem tudok beszámolni, hogyan küzdöt­ tem a többi gyerekkel, mert valójában egész idő alatt a motorommal harcoltam. A Cagiva ugyanúgy viselkedett Magionéban, mint az Aprilia Misanóban. Nagy volt és nehéz. Felvettem a ruhát, belebújtam a bakancsomba, felhúztam a sisakot és a kesz­ tyűt. Felszálltam a Cagivára, kigurultam a bokszból a bokszutcába, és máris a pályán álltam.

Na, egész jó! De alig hagytam el a bokszot, már el is estem. Egy kis balkanyar következett, és én rögtön elestem. A z igazi be­ mutatkozásom napján (a barátom Apriliáján megtett körök nem számítanak), az első kör első kanyarjában buktam. Űj gumikkal mentem, hideg volt, és azonnal a „padlóra” ke­ rültem. Hát, ez kicsit nehezebb, mint ahogy kinéz - gondol­ tam, miközben visszagurultam a depóba. Kicsit meg is ijedtem, de az elkeseredés nagyobb volt. El tudom képzelni, mit gondoltak a csapattársaim, ami­ kor lehajtott fejjel, leejtett vállal és összekarcolt burkolat­ tal gurultam vissza a bokszutcába. Átnézték a motort, és felhívták a figyelmemet a szokásos dolgokra. Először is ezt hajtogatták: Légy óvatos! Graziano - mint ahogyan a csapat többi tagja - aggó­ dott. Visszatértem a pályára, átvészeltem az első kanyart, váltottam, és közben gázt adtam. Hat kör után újra eles­ tem. Igen, még egyszer. És ugyanazért, mint amiért ko­ rábban is. Túlterheltem az első villát, és megcsúszott az első kerék. Újra kínos helyzetbe hoztam magam. Két bukta hat kör alatt! - csak erre tudtam gondolni, amikor hazaértünk.

96

Már tisztán láttam, ahogyan a csapatom komolyan számba veszi a képességeimet - vagy inkább a képessége­ im hiányát, őszintén szólva én is kételkedtem magamban. Csak annyit mondhatok az első szereplésemről, hogy elég rosszul sikerült. Ugyanaz történt, mint évekkel később. Minden bemu­ tatkozásom alkalmával azonnal a határig vittem a motort és magamat. Vagyis rögtön keményen mentem, de még nem irányítottam elég magabiztosan a motoromat. így hát vagy elestem, vagy kicsúsztam a pályáról. Ugyanez történt velem első bemutatkozásomon a 250-es, az 500-as kategóriában, és az első ralin is. Rögtön összetörtem a ko­ csit, amikor Angliában részt vettem az első rali világku­ pa-versenyemen. Természetesen akkor is megpörögtem az első kanyarban, amikor a Ferrari Fi-et teszteltem. Ezért úgy gondolom, hogy saját magamhoz képest egyáltalán nem sikerült rosszul a bemutatkozás - persze akkor ezt még nem tudtam. Még azon is elgondolkodtunk, hogy érdemes-e folytat­ ni. Ekkor már minden készen állt a szezonra, volt ver­ senynaptárunk és időbeosztásunk is, így hát folytattuk. De tévednek, ha az gondolják, hogy hamar m egváltoz­ tak a dolgok. Szinte az egész szezon eltelt, mire kicsit föl­ engedtem. A z első versenyemen a kilencedik helyen vé­ geztem Magionéban. A szezon további részében pedig általában az első tízben, vagy legalábbis az első tíz hely környékén végeztem. Csak a szezon vége felé gyorsultam fel, amikor az Olasz Széria Sportmotor Bajnokság utolsó szakaszának kvalifikációjára került a sor. Binettóban rendezték a futamot. Buktam az időmérőn, ezért a versenyen kicsit óvatosabb voltam. Végül a hato­ dik helyen értem célba, és ezzel bejutottam a misanói dön­

97

tőbe. A hely kedvezett nekem, mert ki tudtam használni a hazai pálya előnyeit... Csapattársam, Andrea Ballerini a gyári Cagiva motorral indult, Roberto Locatelli a gyári Apriliával versenyzett. Ők ketten fej-fej mellett álltak a bajnoki címért folytatott küz­ delemben. Számukra ez volt a mindent eldöntő verseny. Ballerininek két motorja is volt: az egyiket Lusuardi építet­ te, a másikat pedig a Cagivánái szerelték össze Varesében Mindkettőt hivatalos, gyári motornak tekintették. Nekem csupán egy volt, de az sajnos teljesen különbözött ezektől És nem csak a színe m iatt... Mindenesetre úgy gondolom, hogy Lusuardi ekkor már megkedvelt engem, Megkérdezte Ballerinit, hogy melyik motorral szeretne versenyezni, ő a varesei modellt válasz­ totta. Lusuardi odajött hozzám, és azt mondta, hogy verse­ nyezhetek a másikkal, ha akarok. Természetesen kaptam az alkalmon. Gyári motorral mehettem Azonnal megsze­ reztem az első rajthelyet. Nem is akartam elhinni, inért a korábbi versenyeken mindig lassabb voltam az időmérőn, mint a versenyen. Most én indultam a pole pozícióból. Locatelli követett a második helyen, majd Ballerini indult a harmadik helyrőL ő k már az összetett bajnoki címért küzdöttek. Én pedig előttük rajtoltam Persze nem így történt. Annyira izgultam, hogy totáli­ san elcsesztem a rajtot, és visszasoroltak a huszadik hely­ re. Mégis nagyon jól alakult a verseny, és végül a harma­ dik helyen értem célba. Nem tudtam m egfogni Locatellit és Ballerinit, de melléjük állhattam a dobogón. Nagyon boldog voltam. Számomra ez volt az első verseny, amikor igazán magasra tettem a mércét. A kitűnő teljesítmény­ nek köszönhetően Misano mindig is csodálatos hely ma­

98

rád nekem. A következő szezonban - a misanói tapaszta­ latoknak köszönhetően - megnyertem a bajnoki címet. Mindig idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan lehetek gyors. De ha egyszer rájöttem, akkor attól kezdve gyors voltam. Nagyon gyors. Mindig így történt a karrierem kezdetén. Akkoriban -- pedig az 1993-as misanói teljesítmény után én lettem a Cagiva gyári versenyzője az 1994-es szezonra még el sem tudtam képzelni, hogy kom oly karrier előtt ál­ lok. Óriási lehetőséget kaptam, mivel az a három srác, aki előttem végzett, automatikusan a GP-bajnokságban foly­ tatta a versenyzést. Én csak szórakozásból versenyeztem, de Graziano egy igazán profi programot állított össze ne­ kem. Nagyon jól tette, mert ezzel rengeteget segített. Bi­ zonyos értelemben Graziano mindig az élenjárt. Csodála­ tos ötlete támadt. Benevezett az Olasz GP-bajnokságba és a Széria Sportmotor-bajnokságba. íg y aztán egyszerre két különböző bajnokságban versenyeztem. Mivel a széria sportmotorok valójában olyan utcai mo­ torok, amelyek nagymértékben különböznek a GP m oto­ roktól, ezért Graziano ú gy gondolta, hogy csak az időmet vesztegetem, ha egyedül a széria sportmotor kategóriá­ ban indulok. A zt akarta, hogy a GP m otorokkal kapcso­ latban is szerezzek tapasztalatot, mert pár éven belül ú gy­ is azokkal kell majd rajthoz állnom. Legalábbis ebben reménykedtünk. Graziano a világbajnoki sorozatban is versenyzett, ezért nagyon jól ismerte a gyorsasági motorkerékpározás vilá­ gát. Mindenre gondolt. Egy Sandroni 125-tel versenyeztem. Erről a - szinte teljesen egyedi építésű - motorról álmodoz­ tak a pesarói és tavulliai rajongók. Peppino Sandroni vezet­ te a csapatot, aki pár helyi szponzort is intézett nekünk.

99

A Sandronit Rotax-Aprilia motor hajtotta, a vázát pe­ dig a pesarói Guido Mancim szerelő tervezte, aki Grazianóval dolgozott. Graziano és Guido nagyon jó barátok voltak, és együtt tervezték meg a szezonomat. Rengeteg időmet lekötötte a versenyzés. Négy regionális versenyen és négy széria sportmotordöntőn kellett részt vennem, miközben öt futamon indultam a GP sorozatban. Szeren­ csénkre év elején rendezték meg a GP-versenyeket, így mindig egy sorozatra tudtunk koncentrálni. A motorok azonban sokban különböztek egymástól. Úgy éreztem, amint hozzászoktam az egyikhez, már el is felejtettem, hogy milyen a másikkal menni. Lusuardi egyál­ talán nem örült ennek. Úgy gondolta, hogy később nagyon komoly nehézségekbe ütközöm majd emiatt. Mi azonban ragaszkodtunk az ötlethez, és bejött a számításunk. Minden célomat sikerült elérnem, megnyertem a széria sportmotorbajnokságot, és kezdtem megismerni a GP-t is. Mint később kiderült, minden Graziano elképzelése szerint történt. Versenyben voltam Locatellivel, Ballerinivel, Omarinivel, Cremoninivel és a többi sráccal is, akik a széria sportmotor kategóriából léptek fel a GP-be. így amikor 1995-ben először indultam az Európa-bajnokságon, már jól ismertem ezeket a motorokat. Csak akkor mutatkoztam be, de már tapasztalt voltam. Persze akad­ tak problémáink is abban az időben a Sandronival. Mon­ zában a tizenegyedik helyen végeztem, Vallelungában pe­ dig elestem. A z utolsó versenyekre kaptunk egy jobb motort az Apriliától, és ezzel az eredményeim is javulni kezdtek. A negyedik versenyen, Misanóban már az olasz csapathoz m értük magunkat. Locatelli, Ballerini és Cremonini nagyon gyorsak voltak, és mind a hárman kiváló motorokkal indultak. Őket tartották a verseny esélyesei­

100

nek, de én szorosan mentem utánuk a negyedik helyen, amíg a motorom meg nem állt. Később, Mugellóban olyan srácokkal is versenyeztem, mint Gábrielé Debbia, aki a vi­ lágbajnokságban is szerepelt. A z egész versenyen mellette haladtam, végül az ötödik helyen végeztem. Akkoriban beteljesült álomként éltem meg, hogy egy világbajnoki résztvevővel versenyezhettem. Abban az évben keményen meg kellett dolgoznom a széria sportsorozatban. A pályán kívül viszont nagyon jól szórakoztunk. Végül megnyertem az olasz bajnoki címet, de még az utolsó métereken is küzdenem kellett. Abban az évben Paolo Tessari volt a legnagyobb vetélytársam a regionális versenyeken és a döntőben is. Az első regionális versenyen akkora csatát vívtunk Tessarival, hogy még ma is a legemlékezetesebb futam ok között tartom számon. Igaz, veszítettem. Jóval a mezőny előtt haladtunk, majd az utolsó körben minden kanyarban megelőztük egymást. Szó szerint, ő az Apriliával, én pe­ dig a Cagivával. Végül megelőztem az utolsó kanyarban, de megint túl­ terheltem a teleszkópot, és elestem. Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Már akkor is tudtam, amikor megelőztem. Annyira mentem, hogy esélyem sem volt arra, hogy a pá­ lyán maradjak. Mégis megpróbáltam, mert egy egészsé­ ges küzdelem végső pillanatait vívtuk, és mindketten be­ leadtunk mindent. Majd megkaptam az új Cagivát (az első versenyen még mindig az előző évi modellt használtam), és a második re­ gionális versenyen, Misanóban győztem. Ez volt életem első motoros győzelme. A 26-os rajtszámot viseltem. Tes­ sari megnyerte a két utolsó regionálist, ezért mindketten bejutottunk a döntőbe. Végül m egszereztem a bajnoki cí­

101

met, miután kitűnően szerepeltem az utolsó versenyen, és véget ért a hónapokon keresztül tartó vita Crucianival Csodálatos kis világot ismertem meg, amíg a széria sportmotor kategóriában versenyeztem. Tökéletesen em­ lékszem mindenre. Agresszív környezet vett körül min­ ket, hiszen mindannyian hiperaktívak voltunk. Mégis úgy gondolom, hogy igazságos világ ez. Rendkívül intenzív küzdelmet hoztak a döntők, hiszen mindent bele kellett adnunk a pályán, a verseny után pedig megkezdődtek a hosszú fellebbezések. Minden apróság számított. Minden versenyen igazi harcot vívtunk. Ennek ellenére a bokszban nagyon barátságos hangulat uralkodott. Tényleg barátságok köttettek. Bizonyára nem osztják mindannyian a véleményemet, de úgy érzem, hogy olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyek közel álltak az igaz barátsághoz. Nem véletlen, hogy még ma is szíve­ sen és szeretettel gondolok vissza a legtöbb versenyre. Olyan srácokkal éltük át ezeket a kalandokat, akik a pá­ lyán ellenfelek voltak, de a pályán kívül a barátaim. Mondanom sem kell, hogy a világbajnokság világa egy­ általán nem hasonlít erre. A zt nem tudom, hogy korábban milyen lehetett a helyzet, de manapság teljesen más a ver­ senyzők közötti viszony. Éjjel tizenegykor már teljesen ki­ halt a versenyterület. Senki sincs a bokszban, mindenki visszahúzódik a lakóautójába. M ég beszélgetni sem dug­ ják ki a fejüket. Egyszerűen lehetetlen bármiféle kapcsola­ tot kialakítani a versenyzőkkel, így beszélgetni vagy hü­ lyéskedni sem tudunk. Csak az elszigetelődés létezik. Csak biccentünk, vagy legfeljebb köszönünk, és ennyiben ki is merül a kapcsolatunk, pedig szinte egymás mellett élünk, évek óta ismerjük egymást, és rengeteg közös em­ lék köt össze minket.

102

A széria sportmotor kategória világa teljesen más. Tisz­ tán emlékszem a döntőre, mert nagyon különleges él­ ményt jelentett. Rengeteg kölyök érkezett a versenyre, és már ránézésről is tudtuk, hogy ki az, aki nem tartozik a mi zónánkba. Az A zónában szereplő lombardiai srácok nagyon fontosnak tartották magukat, és sokkal divato­ sabbnak tűntek a többieknél. A döntőben találkoztam a Bariból érkezett Marco Dellinóval. Nagyon jól összebarátkoztunk. Csakúgy, mint Diego Giugovazzal, aki Milánóból jött a versenyre. Aztán ott volt még Paolo Tessari is, akivel remek csatákat vívtunk, és végül a barátom lett. Bárhova is mentünk, mindenhol pusz­ títottunk. Én voltam a legfiatalabb, de ez egyáltalán nem jelentett problémát. Nyáron óriási vízibombacsatákat vív­ tunk esténként. Majd éjfél után mindannyian felpattan­ tunk a robogóra (aminek - mondanom sem kell - tuningolt motorja volt), és a pályán ökörködtünk. Még éjszakai baj­ nokságot is rendeztünk... Lekapcsolt fényszóróval versenyeztünk, hogy ne kap­ janak el minket. Csak a holdfény világított nekünk. Még az sem zavart, ha felhős volt az éjszaka, mert kiválóan is­ mertük a pályát. Nagyon jó kis csapat voltunk, és mindannyian felkerül­ tünk az Európa-bajnokságba, ahová vittük magunkkal a botrányos viselkedésünket is. Fizetés nélkül menekül­ tünk el az éttermekből, és készre vágtuk a bérelt kocsikat. Persze minden megváltozott, amikor eljött a hajnal, és készülődni kellett. Ekkor minden komolyra fordult, és csak a versenyre összpontosítottunk. Senkit sem enged­ tünk előre, és senkinek nem tettünk szívességet. Minde­ nért meg kellett küzdeni. A z első döntőben, Vallelungában meghibásodott a motorom, és Tessari könnyen győzött. El­

103

romlott a Cagiva egyik dugattyúja, de később sikerült meg­ oldanunk a problémát. Mégis szerencsés voltam, mert Tessarin kívül - minden gyors versenyző elesett. Óriási csatát vívtunk Mugellóban. Tizenöten haladtunk együtt, a rajttól a célig egy bolyban motoroztunk Tessarival, Crucianival, Dellinóval, Borsóival, Goival és Giugovazzal. Számtalan ütközés és bukás után végül Borsoi győ­ zött, én pedig a második helyen végeztem. A következő versenyen én győztem Monzában, ami azt jelentette, hogy a döntő előtt négyen is esélyesek voltunk a győzelemre: Tessari, Cruciani, Borsoi és én. És persze én élveztem a ha­ zai pálya előnyét. A z utolsó körben a második helyen ér­ keztem a Brutapela kanyarba. Virtuálisan már megnyertem az egészet, de a mögöttem haladó Cruciani fékezés nélkül vágódott a kanyarba. A motorok összeértek, lesodródtunk az ívről, de ő ért ki előttem. Végül Cruciani a második he­ lyen végzett, én pedig harmadik lettem. Ezzel ő nyerte meg a bajnoki címet. Mégsem érhetett így véget a széria sportmotorsorozat. A hogy leszálltunk a motorról, szinte azonnal folytatódott a küzdelem: lökdösődés, szitkozódás, majd fellebbezés és ismét fellebbezés. Végül kizárták Crucianit, és én lettem a széria sportmotor kategória bajnoka.

©t Capitalo Cinqye

A tanárok az iskolában imádnak olyan kemény kijelentése­ ket tenni, amelyek visszapattannak a falakról, majd végig­ gurulnak a folyosókon. Szeretnek ítélkezni a tanulók felett - különösen akkor, ha olyan fiatalról van szó, aki még nem elég biztos magában. Bevallom, hogy fiatalkoromban nekem is akadtak önbizalom-problémáim, és egyszerűen nem talál­ tam közös nevezőt az iskolával. Nem rajongtam érte. A ta­ náraim korán felismerték ezt, és számtalanszor vágtak a fejemhez szörnyű ítéleteket és katasztrofális jóslatokat, amelyekről később természetesen bebizonyosodott, hogy mindegyik pontatlan és alaptalan. Hála istennek... A művészettörténet-tanáromtól hangzott el az egyik leghihetetlenebb és legszörnyűbb kijelentés. Egyik nap így szólt hozzám: - Komolyan azt hiszed, hogy később meg tudsz majd élni abból, hogy folyton a hülye motorodon száguldozol? Ma már csak nevetek, ha eszembe jut ez a kérdés. A k ­ koriban azonban nagyon mélyen megsértett, és sokszor eszembe jutott a karrierem során. De van valami, amiben talán még a kritikusaim is egyetértenek velem. Mégpedig abban, hogy a motorozással sikerült megteremtenem a megélhetéshez szükséges feltételeket. Ugye?

105

Akkor is eszembe jutott a tanárom megjegyzése, ami­ kor 2005 májusában átvettem a tiszteletben diplomámat az urbinói egyetemen kommunikációból A zt hiszem, hogy a művészettörténet-tanárom kijelen­ tése a legsötétebb jóslat az életemben. Úgy emlékszem, hogy a művészetet kedveltem a legkevésbé a matematika után. Ki nem állhattam a művészettörténet-órákat, és er­ ről nem a tanárom tehetett. Persze ennek köszönhetően nem én voltam a legjobb és a legéberebb diák az osztály­ ban. A művészettörténet-tanár pedig mindig nagyon mér­ ges volt rám, mert sohasem figyeltem. Kétségbeesett, és valószínűleg ezért támadt rám a történelem egyik legpon­ tatlanabb jóslatával. De én ilyen voltam. Én így védtem meg magam azokkal a tanárokkal szemben, akik nem ünnepeltek, miután - jó pár napos távoliét után - visszatértem egy versenyről. - Hol voltál a múlt héten? - kérdezte az egyik tanárom, miután hazatértem egy hosszú spanyolországi utazásróL - Spanyolországban versenyeztem - válaszoltam olyan lelkesen, ahogy csak tudtam. - És nagyon jól sikerült. Harmadik lettem. Harmadik lettem Jaramában! Óriási versenyt vívtam Jaramában. A futam része volt egy kimondottan spanyol sorozatnak, az Open Ducadosbajnokságnak. Nagyon jó ötletnek tartottam, hogy részt vegyek a versenyen, mert rajthoz álltak a legjobb spanyo­ lok is - köztük több világbajnoki résztvevő. Nagyon sokat tanultam a versenyzésről az Open Ducados-sorozatban, és nagy büszkeséggel töltött el a dobogós helyezésem, mert tényleg elég gyors voltam a pályán. Alzamora győzött, Martinez végzett a második helyen, és én - fiatal korom és tapasztalatlanságom ellenére -

106

megszereztem a harmadik helyet a két világklasszis ver­ senyző mögött. De még ezzel sem tudtam lenyűgözni a tanáromat. Ezt rögtön tudtam, mert éreztem, hogy árad a gúny a szavai­ ból - A kkor bravó! - vágta a fejemhez. - Utazz csak to­ vábbra is a kis vakációkra, versenyezz csak a kis m otoro­ don. .. Szórakozz csak tanulás helyett! Szerencsére nem vált valóra egyetlen középiskolai ta­ nárom jóslata sem, és mégis sikerült elérnem egy-két dol­ got az életemben. De tény, hogy iskoláskoromban nem voltam mintadiák. Természetesen ezt is a motorok iránti szeretetemnek kö­ szönhettem, mert a motorok tartottak távol a tanteremtől Azokban az években az olasz és az Európa-bajnoki címért küzdöttem. Az 1994-es és 1995-ös szezonban motorokkal versenyeztem, és robogókkal szórakoztam 1995-ben kezd­ tem külföldön versenyezni, és ezután már elég gyakran hiá­ nyoztam az iskolából Hosszú ideig voltam távol az ottho­ nomtól és az iskolátóL A végén már akár egész hetekig is. Akkoriban nagyon sokat buktam, ezért sokszor össze­ törve és csúnya horzsolásokkal tértem haza. Abban az időben Lucio Cecchinello számított a legnagyobb ellenfe­ lemnek. Egy HRC felszerelésű Hondával ment. Lucio na­ gyon gyors volt, és el kell ismerni, pontosan tudta azt is, hogyan kell motorozni - ami egy egész más képesség. Tartanom kellett vele a lépést, ezért sokszor kom oly koc­ kázatot vállaltam, és sokszor el is estem Cecchinello ren­ geteg versenyt nyert. Vele ellentétben én - ugyan párszor felállhattam a dobogóra - egyszer sem lettem első. Soha nem fogom elfelejteni azt az esetet, amikor meg­ próbáltam lépést tartam vele a hollandiai Assenben. A z ­

107

nap sérült meg a kisujjam a bal kezemen. Ez a mai napig nem gyógyult be. Assenben gyorsabb voltam nála, megtá­ madtam, de ő bevágott elém, a motorok összeütköztek, és elestem. Akárhányszor ránézek a sebesült kisujjamra, mindig eszembe jut Cecchinello és azok a tanárok is, akik mindig ugyanazt ismételgették, amikor sérülten tértem vissza az iskolába. - Nem látod, hogy csak tönkreteszed magad azokkal a hülye motorokkal? - mondogatták mindannyian. - Hagyd abba a motorozást, és koncentrálj a tanulásra. A z sokkal jobb lesz neked. Természetesen abban az időben még egyáltalán nem voltam híres. Graziano Rossi fia voltam, aki nagyon sze­ rette a motorkerékpárokat. Ez minden. Vicces, mert járt az osztályba egy fiú, aki futballozott, ő is nagyon elfog­ lalt volt, ő is nagyon sokat hiányzott, mégsem esett neki soha senki... senki nem mondta neki egyszer sem, hogy felejtse el a focit, és koncentráljon a tanulásra. Azt hi­ szem, a motorozás nem olyan nemes sport... A pesarói Liceo Mamianiban tanultam - már persze amikor otthon tartózkodtam. Ez a középiskola idegen nyelvek oktatására specializálódott. A diákoknak minden héten egy vagy két osztályfőnöki órájuk volt, amikor megbeszélhették az iskolában előforduló problémákat, aktuális ügyeket. Be kell vallanom, hogy nem nagyon ér­ dekeltek azok a kérdések, amelyekkel az iskolában talál­ koztam. Nem foglalkoztattak ezek a dolgok. De nagyon kemé­ nyen dolgoztam azon, hogy mindig szerdán legyen az osztályfőnöki óra. Miért éppen szerdán? Mert ekkor je­ lent meg a kedvenc motoros magazinom, a MotoSprint. íg y amíg a többiek olyan dolgokról beszélgettek, mint a

108

menza, a zuhanyzók állapota az öltözőkben vagy a tan­ terv, addig én nyugodtan hátradőlhettem, és kiolvashat­ tam az elejétől a végéig a MotoSrintet. Ekkor már tisztában voltam vele, hogy a tudományos pályafutásom valószínűleg nem lesz hosszú és sikeres. Ér­ telmetlen és lassú munka volt ez számomra. Majd később, amikor már a világbajnokságban versenyeztem, és még több elfoglaltságom akadt, választanom kellett. Ekkor már nem tudtam összeegyeztetni az iskolát a versenyzés­ sel. Természetesen a motorozást választottam. A sport mellett döntöttem. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Emellett a szezon első három versenyét a Távol-Kele­ ten rendezték meg, Malajziában, Indonéziában és Japán­ ban. Egymást követő hétvégéken került sor a futamokra, és rájöttem, hogy emiatt legalább egy hónapot ki kellene hagynom az iskolából. A tanáraim egyértelműen közölték velem, hogy nem engedélyeznek ennyi hiányzást, különö­ sen tavasszal nem. Ekkor újra beszélnem kellett a szüle­ immel. Arra jutottunk, hogy úgysem engednének át év végén, mert nagyon sok hiányzást szednék össze. Abba­ hagytam az iskolát. Mégis nagyon sajnálom, hogy sohasem fejeztem be a középiskolát. Ugyanakkor nem ért óriási érzelmi csapás a tanulmányaim megszakítása miatt. Vicces, de még há­ rom-négy évvel az iskola után is arra riadtam fel néha, hogy nem hallottam meg az ébresztőt, elaludtam, és elkések a suliból. Amikor elhatároztam, hogy a versenyzést választom, akkor úgy döntöttem, hogy minden energiámat a motoro­ zásra fordítom. 1996 elején - egy jerezi tesztelés során - ke­ rültem először a világbajnokság közelébe. Lenyűgöztek a versenyzők. Mindannyian nagyon gyorsak voltak. Kazuto

109

Sakata nagyon keményen ment, de a többiek is a nyomá­ ban jártak. Nehéz napokat éltem meg. Azon a télen - a tesztek so­ rán - jöttem rá, hogy mennyivel jobbak nálam a világbaj­ nokságban szereplő motorosok. Teljesen más világban ta­ láltam magam. Mégis nagyon sokat segített, hogy 1995-ben az Európa-bajnokságban szerepelhettem. Ez volt az utolsó alka­ lom, hogy a grand prix európai futamával egy időben ren­ dezték meg a versenyeket. Ez óriási előnyt jelentett nekem két szempontból is: először is - és ez nem lebecsülendő do­ log - megismerhettem a pályákat, másrészt közelről láthat­ tam a világbajnoki versenyzőket. Tanulmányozhattam a stílusukat, a döntéseiket a pályán, és a kanyarodási techni­ kájukat. Megpróbáltam kitalálni, hogy miért gyorsabbak az európai sorozatban szereplő versenyzőknél. Lesújtó él­ mény volt. Amikor megnéztem az időeredményeket, és összehasonlítottam a saját eredményeimmel, kőkeményen szembesültem a hátrányommal. Találkoztam olyannal, amikor legalább négy másodperccel lassabb voltam egy körben. De legalább kaptam egy kiindulási pontot, ami­ hez viszonyíthattam. Abban a szezonban, 1995-ben nagyon gyors voltam, és különösebb nehézség nélkül - már versenyekkel a döntő előtt - megnyertem az olasz bajnokságot. A z Európa-bajnokság azonban sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Többször buktam, és egy csuklósérülés is lassított, ame­ lyet edzés közben gyűjtöttem be egy krosszmotorraL Végül elcsíptem a harmadik helyet, és ezzel virtuális út­ levelet vettem kezembe a világbajnokságra. Abban az évben Gian Piero Sacchi - az Aprilia akkori sportigazgatója - összehozott Carlo Pernat-vaL Akadt pár

110

szponzoruk, és csapatot építettek az 1996-os szezonra. Két motorral akartak indulni két különböző osztályban. Luca Boscoscurót a 250 cm3-re, engem pedig a 125-ös motorra szemeltek ki. Sacchi kitűnő szervezőnek bizonyult, és sike­ rült egy erős csapatot felállítania. AGV-csapatként ismer­ tek minket, mert az AGV volt a fő szponzorunk. A tehetsé­ ges Aldo Drudi készítette el a ruhánkat sárga, kék és fekete színben. A z Apriliától megkaptam az előző évi gyári mo­ tort, amelyet Perugini használt. Mérnököm, Mauro Noccioli biztosra vette, hogy repülni fogok az ApriliávaL Na­ gyon jó csapat voltunk, és nagyon jól éreztük magunkat az 1996-os szezonban. Vagyis inkább én éreztem magam na­ gyon jól. A kkor csináltam a legnagyobb marhaságokat. Va­ lóságos átok lehettem. Senkit sem tiszteltem a pályán, szá­ momra mindenki egyforma volt. Nem számított, hogy veteránnal, az összetett címért küzdő tapasztalt motoros­ sal, vagy egy hozzám hasonló zöldfülűvel kerültem szem­ be. Én csak gyors akartam lenni. Nagyon gyors. Azonnal támadtam, ahogy megláttam egy lehetőséget. Azonnal előzni akartam, és senki sem állhatott az utamba. Más szóval kellemetlen helyzetbe hoztam az embereket. Gyors voltam, de sokat hibáztam. Túl sokszor estem ki előnyös pozícióból. A zt hiszem, abban a szezonban leg­ alább tizenötször buktam. Az első versenyen vitába keveredtem Jorge MartinezzeL A Shah Álamon történt Malajziában. A kkor mutat­ koztam be, de bebiztosítottam a helyem a harmadik sor­ ban. Nagyon jól startoltam, és nem is tudom, hogyan, de ha­ marosan az elsők között találtam magam. Valahol a hete­ dik és a nyolcadik hely között haladtam. Egyszer Dirk Raudies haladt előttem, és Martinez követett. Raudies

111

motorja hirtelen leállt. Fékeztem, hogy elkerüljem az üt­ közést, és más íven haladjak tovább. Martinez nem tudott kikerülni, belém jött és elesett. Ez abban az évben történt, amikor a gyári Apriliával versenyző Martinezt tekintették a legesélyesebbnek a baj­ noki címre. Én pedig éppen akkor bosszantottam fel az egyik nagy kedvencet, a világbajnokság egyik érinthetet­ len emberét. A hatodik helyen fejeztem be a versenyt, és nagyon örültem az eredményemnek. Valójában mindenki örült körülöttem, és ünnepeltük a sikert. Majd hirtelen szembe kerültem Martinezzel és Angel Nietóval. - Rohadék! - kiáltottak rám - Szétrúgjuk a seggedet! Ekkor vettem észre, hogy valószínűleg nem igazán kedvelnek. Úgyhogy beugrottam az egyik hatalmas ter­ metű szerelő mögé. ő t használtam élő pajzsként. A két spanyol őrjöngött, és úgy tűnt, össze akarnak verni, ezért a szerelőt alkalmaztam az elrettentő testőr szerepére. Egyáltalán nem ijedtem meg, hanem hamarosan élvezni kezdtem a műsort. A spanyol páros tovább tombolt és na­ gyon nevetségesen viselkedett. Csak az apró termetű em­ berek tudnak ilyen viccesen festeni, amikor őrjöngenek Mindketten kimondottan alacsonyak voltak. Egyáltalán nem féltem tőlük. Még mindig nagyon sokat hibáztam, és továbbra sem hoztam azokat az eredményeket, amelyeket keEett volna Abban a szezonban azonban megnyertem életem első vi­ lágbajnoki futamát a csehországi Brnóban. Ez volt a for­ dulópont, mert ettől kezdve sokkal kifinomultabb stílus­ ban versenyeztem. Természetesen nem egy csapásra változtam meg. Egy időben - éppen a stílusom miatt - rendszeresen összezör-

112

rentem a csapat többi tagjával. Emlékszem a Holland Grand Prix-futanira Assenben. Intermediate gumikkal startoltam, és a huszadik helyen álltam a rajt után. Mégis úgy mentem, mint egy őrült. Rengeteg embert megelőz­ tem, minden kanyarban megtámadtam valakit, és a máso­ dik kör végére már harmadik voltam. Nem elégedtem meg ennyivel, mert az első helyet akartam, ezért olyan gyorsan mentem tovább, ahogy csak tudtam. Egyszer az egyik S kanyarban a gumim megcsúszott a fehér vonalonés elestem. Sacclii és Noccioli végignézte az esést. Behívtak Sacchi irodájába. - Ez egyszerűen nem mehet így tovább - kezdte Sacchi, én pedig csöndben figyeltem. - Fegyelmezettebbnek kell lenned. Nagyon jó versenyeid lesznek, mert tudod, ho­ gyan kell gyorsan menni, de le kell nyugodnod végre. A zt hittem, befejezte. De tévedtem. - Választanod kell, hogy milyen akarsz lenni - tette hozzá Sacchi. - Ha továbbra is így motorozol, akkor egy nap olyan lehetsz, mint [Kevin] Schwantz... de ha lenyug­ szol és fegyelm ezed magad, akkor akár olyan is lehetsz, mint Biaggi! Rosszul éreztem magam, de nem válaszoltam semmit sem. Csak ennyit gondoltam magamban: Mint Biaggi?

Dehogy. Felejtsd el! Akkor inkább mint Schwantz... Ezt persze soha nem mondtam meg neki. Akkoriban teljesen idegen volt számomra a diplomatikus viselkedés fogalma. Mindig kimondtam, ami az eszembe jutott. Ami a szívemen, az a számon. Eleinte például nem igazán tudtam, hogyan viselkedjem a médiával, ezért gyakran hoztam magam kellemetlen helyzetbe. ítélkez­

113

tem mások felett, és egyáltalán nem gondoltam bele a dol­ gok súlyába. Előfordult, hogy odajött hozzám egy újság­ író és ezt kérdezte: - Tudtad, hogy ez és ez a versenyző ilyen szörnyűsége­ ket mondott rólad? Én egyáltalán nem fogtam vissza magam, Mindig vissza­ vágtam A z újságírók nevettek rajtam és szerettek, mert le­ hetett rólam írni. Én is nevettem Csak annyi a különbség, hogy miután az újságírók befejezték a nevetést, elmentek az irodába, leírták a szavaimat, és másnap már meg is jelent az újságban. Túlságosan szókimondó és őszinte voltam. Pontosan emiatt kezdődött a véget nem érő háborúskodás Max Biaggival.

Hat Cipitolo Sei

Az ellenségeskedés M ax Biaggival 2000-ben kezdődött, amikor átmentem az 500 cm3-esekhez. Pontosabban in ­ kább a versenypályára koncentrálódó viszályom kezdő­ dött vele 2000-ben, mert az első összetűzésünkre 1996ban került sor a bokszban. 2000-től kezdve viszont min­ den versenyen egymás ellen küzdöttünk. Biaggi és én sohasem beszélgettünk egymással. Csak annyi időt szántunk egymásra, amennyi feltétlenül szük­ séges volt egymás sértegetéséhez és a lehető leggono­ szabb provokációkhoz. Mindenesetre nem gyűlölöm őt. Igaz, hogy nem nevezhetném a barátomnak, de a gyűlölet azért egészen más, és ezzel a szóval nem lehet jellemezni a viszonyunkat. Egyáltalán nem. Kölcsönös ellenszenvvel viseltettünk egymás iránt. Nem kétséges, hogy a kenyérkeresetünknek köszönhetjük a viszályt. Pontosabban an­ nak, hogy minden egyes alkalommal győzni akarunk. Per­ sze olyan alapvető tények is szerepet játszottak a helyzet kialakulásában, hogy tökéletesen különböző személyisé­ gek vagyunk, és teljesen máshogy látjuk a világot. Mégis úgy gondolom, hogy - bármennyire is megpróbálták az újságírók elhitetni - nem gyűlöljük egymást. A zt hiszem, akkor tudnék gyűlölni valakit, ha sokkal rosszabb dolgot

115

művelne, mint Biaggi. Például ha egy barátom elárulna, akkor azt hiszem, gyűlölném ezért. Biaggi azonban - annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk barátok - nem fogja elárulni a barátságunkat. Világos és egyértelmű a viszony kettőnk között. A pályán egymással küzdünk, a pályán kí­ vül mindenki megy a maga útján. Azt is mondhatjuk, hogy tiszta szívből utáljuk egymást. Talán mégsem min­ dig tiszta szívből, hiszen egyszer még verekedtünk is. 2001-ben történt Barcelonában. Ebben az évben újabb mélységekbe süllyedt a kapcsolatunk. A csípős megjegy­ zések és a kis gúnyolódások kom oly sértésekké „fejlőd­ tek” , és a pályán is szembe kerültünk egymással, amikor bejutottam az 500-as kategóriába. Fej-fej mellett halad­ tunk egy egyre erősödő feszültséghullám közepén. őszintén elmondhatom, hogy én robbantottam ki a konfliktust. Igen, én kezdtem a dolgot, én dobtam el az első követ. Biaggi folytatta a háborút, és ő emelte újabb szintre a viszályt. Nagy bajkeverő hírében állok, és azt mondják, szeretem a csatát és a vitákat. Nagyrészt annak köszönhetem a hírnevem, hogy amikor bemutatkoztam a világbajnokságban, rendszeresen provokáltam Biaggit, aki abban az időben érinthetetlennek számított, ő volt a mo­ torkerékpározás aranyifjúja. De nem az én szememben... A z a vicces az egészben, hogy tizennégy éves korom bán - néhány évvel korábban - még egy Biaggi-poszter is lógott a szobámban. Biaggi is ott szerepelt az egyik posz­ teren, amint egy 250-es Hondával motorozik. Semmi kü­ lönös nincs ebben. Biaggi olasz, és én az olasz versenyző­ ket támogattam. Emellett agresszívan versenyzett, én pedig mindig nagyon tiszteltem azokat a versenyzőket, akik bátran támadtak. Még nem ismertem őt személye-

116

sen. Csak akkor változott meg a véleményem vele kapcso­ latban, amikor megnéztem az interjúit, és elolvastam a vele készített riportokat. Biaggi esetében - bármi történt is vele - soha semmi sem lehetett az ő hibája. Mindig a motor vagy a gumi okozta a problémákat. Úgy gondoltam, hogy Biaggi ren­ geteg dolgot állít, amelyek egyszerűen nem lehetnek iga­ zak. Amikor bekerültem a világbajnokságba, elmondtam róla, amit gondoltam. Az egyik interjúban azt nyilatkoz­ tam, hogy nem szeretem Biaggit, mert valamiért ellen­ szenves nekem. Ú gy éreztem, semmi rosszat nem teszek azzal, ha őszintén elmondom a véleményemet, A sajtó azonban ügyesen kiválogatta a szavaimat, és ezzel elindí­ totta az ellenségeskedést, amivel persze növelni tudta az eladott példányszámot. Különböző főcím eken jelentek meg a szavaim. A magazinok - amelyek a pálya körül él­ tek - ad hoc jelleggel kreálták ezeket az ellenségeskedése­ ket. Az az igazság, hogy ezek a riportok tovább mérgez­ ték a viszonyunkat. Sok ember húzott hasznot abból, hogy nem szerettük egymást. Igyekeztek állandóan szin­ ten tartani a feszültséget. A szurkolók, a sajtó és az egész versenyvilág érdekét szolgálta ez a konfliktus. Belőlünk születtek a főcím ek és a hasábok, és velünk növelték a szurkolók érdeklődését is. Valóban nem voltam tapintatos, amikor Biaggi személyi­ ségéről nyilatkoztam. Felgyorsultak az események. 1999-ben a malajziai Sepangban nagyon csúnyán buktam a 250-es ka­ tegóriában. A motor rommá tört, és gyalog kellett visszasé­ tálnom a bokszba. Biaggi éppen elhaladt mellettem, majd pár méterre tőlem megállt. - Ugorj fel! - mutatta a fejével.

117

Elfogadtam a fuvart, és elvitt a bokszutcába. Kicsit naiv voltam abban az időben. Úgy gondoltam, nagyon kedves gesztus tőle, és igazán önzetlenül próbál segíteni nekem. De az újságok igyekeztek ekkor is rossz fényben feltüntetni Úgy készítették el beszámolóikat, mintha azt akarták volna sugallni, hogy: Nézd! Segített Rossinak, el­

vitte a bokszba, de Rossi mégis szarul bánik vele... Úgy gondolom, hogy az egész ügyet az eltúlzott őszinte­ ségem robbantotta ki. Én csupán annyit tettem, hogy el­ mondtam az igazságot - legalábbis azt, ami az én fejemben kialakult. Idővel persze észrevettem, hogy a mi világunk­ ban egyáltalán nem kifizetődő az igazmondás. De én ilyen voltam - és ma is ilyen vagyok. Elmondom, amit gondolok. Még mindig azt hiszem, hogy ez pozitív tulajdonság, de már rájöttem, hogy bizonyos körökben negatívnak számít Mindenesetre az 1990-es évek közepén Biaggi volt a sport ikonja. Minden tekintetben ő volt az olasz sajtó numero unója.. El tudom képzelni, mennyire kellemetlen lehetett számára, amikor meghallotta, hogy egy zöldfülű kemény szavakkal illeti. De akkoriban még csak tizenhét éves vol­ tam, és egyáltalán nem érdekeltek ezek a dolgok. A hivatalos verzió szerint konfliktusunk az 1997-es Ma­ lajziai Grand Prix idején tetőzött. Ez volt a második évem a világbajnokságban. A Shah Álam pályán versenyeztünk a malajziai főváros, Kuala Lumpur mellett. Szombaton meg­ szereztem a pole pozíciót, vasárnap - miközben Biaggi megnyerte a 250-et - az első helyen végeztem a 125-ös kate­ góriában. Biaggi akkor mutatkozott be a Hondánál, miután három világbajnoki címet szerzett az ApriliávaL Ekkor hagyta el a Noale gyári csapatát, és a győzelmével felhívta magára a figyelmet Olaszországban. A sajtó azonban rám is szánt egy kis időt.

118

- Te akarsz lenni a 125-ös kategória Biaggija? - kérdez­ ték, miközben tökéletesen tisztában voltak vele, hogy bár­ milyen választ is adok, azzal óriási vitát robbantok ki. - Sajnálom, de a legjobb esetben is ő álmodozik arról, hogy a 250-es Rossija legyen! - válaszoltam, és ezzel olajat öntöttem a tűzre. A sajtó imádta a nyilatkozatot, és persze rögtön fel is használta a szavaimat. Ezzel is a viszályt szították. Biaggi megsértődött. A verseny után Japánba utaztunk. Suzukában a teszt előtti napon pár olasz újságíró társaságában ültem egy pálya melletti étteremben. Megjelent Biaggi, és ahogy meglátott, rögtön odajött hozzám, mintha meg akart volna félemlíteni. - Ki kellene mosnod a szádat, mielőtt rólam beszélsz! mondta. Pontosan ezeket a szavakat használta. Most az egyszer én maradtam a jófiú, megőriztem a hi­ degvéremet, és befogtam a számat. M ost ő volt a hunyó. Egyáltalán nem vártam tőle ezt a reakciót. A szemébe néz­ tem, de egy szót sem szóltam. Végül is én csak tizennyolc éves voltam, ő pedig huszonhat. De ettől kezdve még rosszabbra fordultak közöttünk a dolgok. A 2000-es szezon elején felkerültem az 500-as kategóriá­ ba, és Biaggi a következőket mondta egy magazinnak adott interjújában: - Rossi most a nagyfiúk közé keveredett. A z 500-asoknál van, most már igazi versenyzőkkel áll szemben. Igen. Úgy gondolom, hogy Biaggi bizonyára m egfeled­ kezett Rossi 250-ben eltöltött idejéről, amikor is képzelet­ beli ellenfelekkel küzdött. Mindenesetre hozzátette:

119

- Most már le kell vetnie és vissza kell akasztania a szekrénybe minden álarcot. Már nem játszhatja többé a bohócot. Úgy tűnt, mintha minden ilyen egyszerűen működött volna közöttünk. Oda és vissza. De 2001-ben nagyon csú­ nyán elfajultak a dolgok. libben szerepet játszott az is, hogy mindenki várta a baj­ noki címért való küzdelmünket. Csak mi ketten, Biaggi és Rossi. Suzukában Biaggi 220 km/órás tempónál könyökkel meglökött az egyenesben. Ez olyan cselekedet volt részé­ ről, amelyet a mai napig nem tudtam megbocsátani. Suzuka nem éppen a megfelelő hely bizonyos dolgok­ hoz. A suzukai pályán kom oly kockázatot vállalunk akkor is, ha nagyon óvatosan motorozunk. Nem beszélve arról, ha a könyökünkkel hadonászunk 220 km/órás tempónál Akkoriban lejtmenetben kellett bevennünk a célegyenes előtti sikánt... az a kombináció pedig nem késztette lassí­ tásra a versenyzőket. Éppen ellenkezőleg. Biaggi közvetlenül előttem haladt, amikor megérkez­ tünk a sikánhoz. Nem akarta, hogy megelőzzem az S kijá­ ratánál, ezért halogatta a fékezést. Arra számított, hogy majd belülről próbálkozom. Későn lassított, és megpró­ bálta lezárni a szöget. Én azonban átvágtam az ívén, így hamarabb tudtam gázt adni és gyorsítani. Csak azért sike­ rült, mert túl sokáig várt a fékezéssel, és kom oly gondjai adódtak a kanyarból kifelé. A célegyeneshez érve már fel­ készültem rá, hogy megelőzöm. Hallotta a motoromat, ahogy megérkeztem a külső ív­ ről. Amikor mellé értem, rám nézett és meglökött a kö­ nyökével. M ég mindig azt hiszem, azért tette, hogy leta­ szítson a pályáról. M egőriztem az uralmamat a motor felett, de az egyenes nagy részét a füvön tettem meg 220

120

km/órás sebességgel. Mondanom sem kell, hogy csak ke­ mény küzdelem árán maradtam a motoron. Több helyet visszaestem, és nem tudtam kiverni a fe­ jemből az esetet. Nagyon felidegesített. Ilyesmi nem tör­ ténhet meg ekkora tempónál. Agresszívan kell küzdeni a verseny során, de ennek is van határa. Végül sikerült lenyugodnom. A kezdeti adrenalinlöket után - nem beszélve a fejembe tóduló vértömegről visszatértem a pályára, és több versenyzőt is megelőztem. Mielőtt feleszméltem, már újra Biaggi mögött találtam magam. Egy hosszú és gyors jobb kanyarban megelőz­ tem, és ahogy kifelé haladtam, levettem a kezemet a kor­ mányról és bemutattam neki. Én így fejeztem ki, hogy egyáltalán nem tetszett, amit korábban művelt. Megnyertem a versenyt, mert elhatároztam, hogy egy centit sem engedek tovább a m egszerzett előnyömből. A z ellenségeskedés azonban folytatódott a célban is. - Semmit sem tettem! - kiáltotta, miután kérdőre von­ tam. - Ó, igen? Csak éppen a falnak akartál lökni kétszázas tempónál! - üvöltöttem. - M i a francról beszélsz? - kérdezte. - Nézd, ha máskor ú gy gondolod, hogy valami hason­ lót kellene termed, akkor fogj egy pisztolyt, és puffants le! - mondtam. - Azzal gyorsabban megoldanád a dolgot! Az adok-kapok egészen a sajtószobáig folytatódott, miközben egyre nőtt a feszültség közöttünk. Majd külön távoztunk. Ma sem érzem úgy, hogy rosszul cselekedtem. És ak­ kor is így gondoltam. Persze a középső ujjam felmutatása egyáltalán nem nevezhető elegáns gesztusnak, de úgy

121

gondolom, Biaggi kockára tette az életemet. Ezért érthe­ tő, hogy egyszerre feszült és dühös voltam. Visszagondolva mégis úgy érzem, hogy ez a karrierem egyik legszebb pillanata. Ennek ellenére az olasz sajtó azonos szinten kezelte a „vulgáris megnyilvánulásomat” és Biaggi megfélemlítési kísérletét. A zt írták, hogy ú gy viselkedtem, mint egy őrült vagy egy huligán. Véleményem szerint ez az erkölcsi bírálat nem volt he­ lyes. Össze sem lehet hasonlítani a két dolgot. Igen. Lehet, hogy vulgárisán nyilvánultam meg, de ezzel senkit sem sodortam veszélybe. Persze a sajtó nem tette fel magának azokat a kérdéseket, hogy jogos lehetett-e Biaggi könyök­ mozdulata, vagy nemkellene-e elítélni őt ezért. Csak a fel­ mutatott középső ujjam lebegett a szemük előtt. Mások feltétel nélkül elhitték Biaggi érvelését, és engem hibáztat­ tak. Ragaszkodtak hozzá, hogy Biaggi csak biztonsági ok­ ból tette ki a könyökét. A z előzési kísérletem veszélyes volt, és Biaggi azért használta a könyökét, hogy a kormá­ nyok ne akadjanak össze. Hihetetlen! Mindez Suzukában, a szezon kezdetén történt. El lehet képzelni, hogy milyen feszültség uralkodott, amikor ugyan­ abban az évben Barcelonába értünk. Folyamatosan üzenget­ tünk egymásnak a pályán és azon kívül is. Nagyon közel vol­ tunk egymáshoz az összetettben, de egy kicsivel mégis megelőztem őt. Megnyertem az első három versenyt: Japán­ ban, Dél-Afrikában (Welkomban) és Spanyolországban (Jerezben). Franciaországban ő nyert, Mugellóban elestem az utolsó körben a nedves aszfalton. Biaggi a harmadik helyen végzett, és ezzel bezsebelt pár értékes pontot. Mindenki tud­ ta, hogy kényes verseny vár ránk Barcelonában. Egyszerűen nem engedhettem meg, hogy hibázzak.

122

Megszereztem az első rajthelyet. Nem gondoltam, hogy bármi történhet a verseny során, mert nagyon gyors vol­ tam, Tévedtem. Saját magam okoztam gondot magamnak. Pocsékul rajtoltam, beragadtam, majd az első kanyarban egy csoport ideges versenyző között találtam m agam Gibernau megtámadta Alex Crivillét, akinek egyenesen kel­ lett továbbhaladnia, hogy bukás nélkül megússza a manő­ vert. Sajnos aztán Crivillé engem is „kiegyenesített” , mivel közvetlenül mellette mentem, amikor megpróbálta össze­ szedni magát és a motort. Mindketten végig érintettük a fehér vonalat az első kanyarban, és kétségbeesetten próbál­ tuk elkerülni a bukást. Annyira lemaradtunk, hogy Sabre előttünk járt, amikor kijöttünk a kanyarból. Hogy a francba lehet így kezdeni egy versenyt? - gon­ doltam, miközben magamat átkoztam, mert nem kenhet­ tem senki másra a dolgot. M egkezdtem az üldözést. Győzni akartam, és nem fo ­ gadtam el, hogy egy rossz rajt miatt veszítenem kellene. Fékezéstől fékezésig, kanyarról kanyarra haladtam, és mindenkit m egelőztem Minden egyes ellenfelemet ma­ gam mögött hagytam, majd megérkeztem Biaggi hátába. Könnyedén elhúztam mellette, de az egyik kanyarban sú­ lyos hibát vétettem. Egy kicsit szélesen vettem a kanyart, és nyitva hagytam a szöget. Biaggi azonnal kihasználta az alkalmat. Két körrel később azonban megint megfogtam, és újra megelőztem. Ezúttal már nem hibáztam. M egelőz­ tem, és megnyertem a versenyt. Számomra fantasztikus, Biaggi számára szörnyű gr and prix volt ez. A verseny után találkoztunk a célvonal köze­ lében, azon az elzárt területen, ahol a versenyzők a m oto­ rokat hagyják. Valósággal őrjöngött, miközben én ujjong­

123

tam. Nagyon örültem. Annyira örültem, hogy azonnal ünnepelni kezdtem, és a barátaim csatlakoztak hozzám. Manapság ez már nem így történik Ma a verseny végén a rendezők azonnal elvezetik az első három helyezettet, és elkülönítik őket a díjátadó ceremóniáig. De akkoriban mindannyian egy teremben gyűltünk össze, ahova sokkal több embert engedtek be, mint ma. Valójában a protokollt is megváltoztatták azért, ami aznap Montmelóban történt. Óriási tömeg vett körül a verseny után: szerelők, mene­ dzserek, barátok, operatőrök, riporterek. A rengeteg em­ ber pedig óriási zajt csapott. Amikor megláttam Gibót, együtt ünnepeltünk tovább. Egyszer csak szóltak a Dornás rendezők, hogy ideje felmenni a dobogóra. Nagyon kes­ keny lépcső vezetett odáig. Biaggi olyan gyorsan akart fel­ menni, ahogy csak bírt, de mivel nagyon sokan álltak az út­ jában, ezért nem volt egyszerű mutatvány. Egy operatőr kicsit az útjában állt, de Biaggi elsietett mellette, így már csak Gibo állt háttal előtte. Biaggi a könyökével hátba ütöt­ te, és ellépett mellette. Gibo ráordított. Biaggi megfordult, és visszakiáltott. - Mi a szart csinálsz? - szólítottam meg, ahogy ment fel a lépcsőn. - Kell valami? - kérdezte, és hozzám fordult. - Gyere csak fel, te is kaphatsz, ha nagyon akarod! - Rendben, ott leszek! - válaszoltam, és elfogadtam a kihívást. Innen már nem volt visszaút. Felsiettem a lépcsőn. Biaggi a lépcső tetején várt rám. A szeme vérben for­ gott, és tombolt. Még sohasem láttam ilyennek. Pofoz­ kodtunk, és ütöttük egymást. A z emberek kiabáltak. Carlo Fiorani, az akkori csapatmenedzserem állt közénk, és ő választott szét minket.

124

Véget is ért a küzdelem, mert a Dornás srácok azonnal kilöktek minket. Kicsit késésben voltunk, és amikor kilép­ tünk a dobogó elé, mindketten vörös arccal, felajzva és li­ hegve, kócosán jelentünk meg a közönség előtt. Mégis tel­ jesíteni kellett a feladatunkat. A díjátadás után a sajtó következett. Mindketten nagyon keményen küzdöttünk, hogy leplezzük a feszültséget, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Am ikor a m ikrofonok fölé hajoltunk, mindenki láthatta, hogy vörös az arcunk. - Kemény verseny, mi? - kérdezte az egyik újságíró, és csak bámult ránk. - Ó, igen! Nagyon kemény volt - válaszoltam, és csak bólogattam. Miközben fel-le mozgattam a fejem, azt gon­ doltam: Felejtsd el a versenyt, éppen most verekedtünk

össze! A teremben senki sem tudta meg, hogy mi történt a lépcsőn. Visszatekintve már úgy gondolom, néhányan sejthették, hogy mi történt, mert nagyon nagy zajt csap­ tunk. Mégis az volt a benyomásom, hogy az újságírók nem tudták, hogy pár perccel korábban verekedtünk. - M i az? - kérdezte egy másik újságíró Biaggitól, és az arccsontján lévő sebre mutatott. - Szúnyogcsípés! - vágta rá habozás nélkül. A sajtótájékoztató különösebb fennakadás nélkül foly­ tatódott. Senki sem kérdezősködött többet az állapotunk felől, és mindketten gondosan ügyeltünk rá, hogy senki se fe ­ szegesse a témát. Közvetlenül a sajtótájékoztató után a verseny rendezői magukhoz kérettek minket a csapatmenedzsereinkkel együtt. Én Fioranival mentem, Biaggit pe­ dig Lin Jarvis kísérte.

125

- Rendben, most pedig elmesélitek nekünk, hogy mi is történt pontosan - mondták a rendezők. A zt akarták, hogy mindketten számoljunk be a történ­ tekről M eg is tettük. Elmondtuk a saját verziónkat. Tájé­ koztattak minket, hogy megvitatják az esetet. Eldöntik, hogy megbüntetnek-e minket, és ha igen, akkor milyen szankciókra számíthatunk. Ezzel otthagytak mind a né­ gyünket a teremben. Szemben ültünk egymással, és min­ denki hallgatott. Senki sem akart megszólalni. Hihetetlen helyzet volt. Érezhetően nőtt a feszültség a kínos csöndben. Fiorani megpróbálta feldobni a hangulatot, és a futballról kérdez­ te Biaggit. - Nos - kezdett hozzá -, hogy szerepelt ma a Róma? - Nem tudom - felelte Biaggi morcosán, és még csak fel sem nézett. - Ó, nagyszerű, csodálatos! - mondta Fiorani, és to­ vább hallgattunk. Úgy éreztem, mindjárt elnevetem magam, de tudtam, hogy ez nagyon rossz ötlet. Mégis nagyon viccesnek tar­ tottam a helyzetet. A számba vettem a kezemet és össze­ szorítottam a fogamat, nehogy elnevessem magam. M i a francot csinált Biaggi? Úgy tett, mintha nem tu­ dott volna az AS Romáról! A Róma aznap nyerte meg a scudettó t! Ezt még én is tudtam. Biaggi pedig vörös-sárga kendő­ ben jött a dobogóra. A Róma színeit viselte, ezzel tisztel­ gett a Serie A új bajnoka előtt. Valójában még a teremben is rajta volt a kendő. Világos, hogy Biaggi egyáltalán nem akart beszélni Fioranival, de szerencsére visszatértek a rendezők az eredménnyel, így nagyon hamar megtörték a ránk nehezedő súlyos csendet.

126

- Rendben, ezúttal senkit sem büntetünk meg - mond­ ták. - De ne beszéljetek erről a sajtónak. Hallgatnunk kell az ügyről. Ködösítsetek, ha valaki rákérdezne az esetre. Legközelebb viselkedjetek, legyetek szívesek! - Természetesen. Köszönjük, uram - válaszoltuk mind­ ketten. M egegyeztünk, hogy nem számolunk be róla a sajtónak. Persze az újságírók vártak már ránk a terem előtt. Mindannyian összegyűltek, mint egy hatalmas, új hírre éhes falka. Hallani akarták a nagy sztorit. Látszott rajtuk, hogy már tudomást szereztek a csetepatéról, de még nem ismerték a részleteket. A RAI munkatársai mellettünk áll­ tak a verekedéskor, és - bár nem láttak semmit az egész­ ből - hallottak minket, és hangfelvételt készítettek. - Nos, ismertettük egymással a nézőpontunkat, meg­ osztottuk a véleményünket, és kissé elragadtattuk ma­ gunkat. Ennyi az egész, semmi kom oly nem történt mondtam a sajtónak. Más szóval pontosan azt tettem, amit mondtak nekem. Ködösítettem, és csak felületesen számoltam be az esetről. Velem ellentétben Biaggi azonban részletesen beszá­ molt a történtekről. A zt mondta, hogy először meglök­ tem, majd pedig megtámadtam őt. íg y hát megint - ki tudja, hányadszor - én lettem a rosszfiú és a felelős. Megint ú gy áhítottak be az olasz sajtóban, mint egy elké­ nyeztetett kis ficsúrt, aki nem tudja visszafogni magát, és állandóan balhéba keveredik. A barcelonai perpatvar után még mindig nem álltunk meg a lejtőn. A következő versenyen, Hollandiában értük el kapcsolatunk mélypontját. Am ikor m egérkeztünk Assenbe, a Honda szinte kényszerített minket, hogy csókol­ gassuk egymást és legyünk haverok. A zt akarták, hogy

127

egyszer és mindenkorra hagyjuk magunk, mögött a barce­ lonai eseményeket. Szerveztek egy találkozót, ahol Biaggi és én kezet rázhatunk a teljes nyilvánosság előtt. Ez annyit jelentett volna, hogy újságírók és fotósok előtt is megpecsételjük a békénket. A Dornás srácok ragaszkodtak ehhez, viszont egyi­ künk sem akarta megtenni. Végül azt mondtam: - Ha továbbra is így rugdossák a seggemet, akkor rendben, kezet rázok vele, és akkor legalább békén hagy­ nak. Legfeljebb majd magánúton utálhatjuk tovább egy­ mást! Mégis viszonylag őszintén fogtam kezet BiaggivaL ő azon­ ban nagyon kedvesen és nyájasan viselkedett, és szép dol­ gokat mondott a sajtó jelenlétében. Amikor a kézfogásra került sor, még a szemembe sem nézett. Mindegy, nem nagy ügy! - gondoltam. Másnap összefutottunk a pályán. Mindketten egyedül voltunk, és éppen gyalogoltunk. - HeEó! - mondtam. Tudomást sem vett rólam. Rendben, értettem - gondoltam. - Ha azt akarod,

hogy így legyen, akkor azt hiszem, végeztünk. Lezártam ezt az egészet! Ennyi volt. Akkoriban még ú gy gondoltam, hogy ez egyáltalán nem nagy ügy. Végül is sohasem jöttünk ki egymással, so­ hasem álltunk közel, így hát nem nagyon változik semmi sem. A zt hiszem, semmi gond nincs ezzel. Ki mondja azt, hogy mindenkivel ki kell jönnöm? A z ellenszenv teljesen normális emberi érzés - így van ez a pályán is. Még pár évvel később sem tettünk semmit a helyzet ja­ vítása érdekében. Sem a pályán, sem azon kívül. A kezdeti

128

szóbeli sértegetések után ő beszélt a legtöbbet, és sokkal keményebben támadott engem, mint én őt. A viszályunk 2000 -ben és 2001-ben érte el csúcspontját. Persze később is egymásnak estünk néha, de az már ko ­ rántsem volt annyira intenzív és csúnya, mint az 500-as kategória két évében. Olykor csak jelentéktelen incidensek történtek, más ­ kor azonban nagyon is kom oly sértések hangoztak el. Gyakran tettünk olyan dolgokat, amellyel kellemetlen helyzetbe hoztuk a másikat, vagy egyszerűen csak inge­ reltük egymást. Biaggi mindig szeretett azzal szórakozni, hogy hirtelen megjelent egy másik motoros mellett, és na­ gyon közel húzott el - pont akkor, amikor az egyáltalán nem számított rá. Csak gurulsz, talán éppen csak a boksz­ utca felé, majd hirtelen ott terem a semmiből, és elhúz melletted 200 km/órával. Mindig ezt játszotta. Mindenki­ vel, nemcsak velem. Élvezi, amikor így szórakozhat, pe­ dig ez nagyon bosszantó. Különösen akkor, amikor a bokszutcába készülsz, és egyáltalán nem számítasz rá. 2002-ben Doningtonban is ezt csinálta a tiszteletköröm alatt. M egnyertem a versenyt, éppen ünnepeltem, félol­ dalasán ültem a motoron, ő pedig elhúzott mellettem. Szereti az ilyen marhaságokat, és nem ő az egyetlen ver­ senyző, aki szerint hasznos ez a trükk. Csupán az a prob­ léma, hogy az efféle ügyeskedés egyáltalán nem zavar en­ gem. Talán más versenyzőket igen, de engem nem. Úgy gondoltam, 2001-ben, Suzukában megmutattam neki, hogy senki sem tud megfélemlíteni. Néha még a tesztek alatt is bizonyítottam ezt. Máskor tudomást sem vettem róla, vagy éppen elfogadtam a kihí­ vást. A 2000-es szezon kellős közepén egyszer különösen jól szórakoztam ezen. M otegiben m otoroztunk, Japán­

129

bán. A szokásos napi teszt után - amikor éppen a boksz­ utcába tartottam - újra eljátszotta a kis játékát. Hirtelen elhúzott mellettem. Ahelyett, hogy elengedtem volna, megrántottam a gázt, és utánaeredtem. Láttam magam előtt a pályán. Megállt, mert ki akarta próbálni a rajtautomatikát. Lassítottam, üresbe tettem a gépet, hogy ne is hallja a hangomat, majd hátulról nekimentem. Az első kerekem meglökte a hátsó kerekét. Jó erős lökés volt, és egyáltalán nem számított rá. M egfordult és rám nézett. Semmit sem tettem, csak fel­ emeltem a karomat és integettem neki. - Viszlát! Elindult, és én újra követtem. Éppen az alagút előtt, az egyenesben értem utol. Újra ki akarta próbálni a rajtauto­ matikát. Lassítottam, és bumm! Megint nekimentem a hátsó ke­ rekének. Ugyanúgy, mint az előbb. Hátrafordult, én pedig újra integettem neki. Nem reagált, ezért szépen visszamen­ tünk a bokszba, és ezzel véget is ért a mulatság. Ha hülyés­ kedni akar velem valaki, akkor örömmel veszek részt a mó­ kában. Nagyon gyorsan le tudok süllyedni bárki szintjére, mert sohasem fogom vissza magam. Sem a pályán, sem a pályán kívül. Ezért ha Biaggi élvezte ezeket a kis játékokat, akkor nem akartam elrontani az örömét. Biaggi nemcsak a pályán szórakozott. Ó, nem. Imádta ezt a trükköt a bokszutcában, a robogóval is. Soha nem fogom elfelejteni azt, ami 2000-ben történt Jerezben. Ba­ rátommal, Alberto Tebaldival robogóztunk, és egy mű­ anyag idomokkal megrakott dobozt vittünk, amelyeket házilag fényeztek le. Abban a szezonban Aldo Drudi és Roby fényezte az idomokat. Elvittem a lakóautóhoz, majd odaadtam Jeremynek, hogy szereltesse fel a srácokkal.

130

Elég bizonytalanul haladtunk a robogón, mivel ketten ül­ tünk rajta. Én tartottam a kezemben a dobozt és a kiegészítőket. Biaggi meglátott minket, és teljes gázzal utánunk eredt. Annyira közel húzott el mellettünk, hogy métereken ke­ resztül inogtunk a motoron. Végül összeszedtük magun­ kat. Büszke voltam rá, hogy nem estünk el, és nem ejtet­ tük el egyik idomot sem. Sikerült elkerülnünk egy potenciális katasztrófát. Mint már mondtam, sok versenyző szórakozik hasonló trükkökkel. Én is ismertem párat, még Jorge Martineztől tanultam őket. Hatalmas csatát vívtunk Martinezzel a 125-ösöknél. Martinez nagyon jól fékezett, és nagyon okos volt. Rengeteg trükköt ismert. Eleinte egyáltalán nem kedveltük egymást, csak visszavonulása után kezdtem ér­ tékelni a társaságát. Martinez jóval idősebb nálam, így az­ tán eleinte én voltam a tapasztalatlan ficsúr, ő pedig az őszülő veterán. Számtalan trükkje közül azt utáltam legjobban, amikor egy gyors körön szándékosan lezárta az íveimet. Mindent megtett, hogy keresztbe tegyen nekem. 1995ben az Open Ducadoson vettünk részt Cartagenában. Pár nappal korábban óriási versenyt vívtunk Jerezben, ahol megszereztem a vezetést, majd - mivel teljesen szétesett a kerekem - át is kellett engednem. Martinez mentett meg a pálya szélén, majd folytatta a versenyt, és győzött. Cartagenában egymás mellett álltunk a rajtnál a harma­ dik sorban. - Oké, kölyök, lassíts, nehogy felborulj! - mondta. Szét tudtam volna szedni a motorjával együtt. - Majd megmutatom neked! - feleltem szinte suttogva.

131

Mindketten rosszul rajtoltunk. Visszaestünk pár helyet, de aztán kezdtük felverekedni magunkat. Megelőztem há­ rom versenyzőt, és három kör után már az első helyen ha­ ladtam. Röviddel ezután azonban elestem, és lám-lám, Martinez győzött. A következő versenyt hazai pályán, Misanóban rendez­ ték. Azt csináltam, amit ő tett Cartagenában, Már a rajthelyen álltunk. Jól hátba veregettem, és így szóltam hozzá: - Sok sikert, fiam. Csak el ne szállj nagyon. Szörnyen nézett rám. Megnyertem a versenyt. Azóta sem változott semmi.

H ét Géplista Sitté Nagyon sokat tanultam az 1996-os világbajnokságon. El­ sősorban azt, hogy minden képességem megvan. M eg­ nyerhetem a bajnokságot, és világbajnok lehetek. Tud­ tam, hogy ezt akarom a legjobban. Imádtam a 125 cm3-est, és be akartam fejezni azt, amit a széria sportmotor kate­ góriában kezdtem el. 1996 után Carlo Pernat ú gy döntött, hogy továbbra is támogat, és nekem adja a legjobb m o­ tort. íg y hát maradtam az AGV-nél Sacchival és NocciolivaL Pernat kedvenceként megkaptam a gyári Apriliát. Éreztem, hogy ez lesz az én évem, és nem akartam a 250 cm3-es kategóriában folytatni a pályafutásomat. Pedig megtehettem volna, mert az Aprilia felajánlott egy helyet a 250 cm3-ben egy gyári motorral. - Magas és elég erős vagy, sokkal jobban illik hozzád a 250 cm3 - mondta Pernat. - Miért nem hagyod ott a 125 cm3-t, és lépsz azonnal a 250 cm3-be a következő évben? Graziano egyetértett Pernat-val, de én máshogy gon­ doltam Elmagyaráztam nekik, hogy miért nem kívánok a 250 cm3-ben szerepeim. - Az előző évben már majdnem megszereztem a világbajnoki címet, és most azt akarod, hogy hagyjam ott a ka­ tegóriát? - kérdeztem

133

Megpróbáltam ügyesen érvelni, és közben provokál­ tam őket egy kicsit. - Igazad van. De ha egy évvel több tapasztalatot szerzel a 250 cm3-ben, akkor 1998-ra megkaphatod a gyári 250-est, és akkor megnyerheted a világbajnokságot 250-ben - vála­ szolta Pernat, miközben felvázolta az Aprilia elképzeléseit. - Igen, de miért is tenném ezt? - kérdeztem. - Először meg akarom nyerni a 125-öt! Addig nem megyek a 250 cm3-be, amíg meg nem nyerem a 125-öt! Mindenkivel tudattam, hogy ebben a kérdésben nem vagyok hajlandó tárgyalni. Egyedül döntöttem Akkor sem mérlegeltem tovább a dolgot, és most sem tenném. A zt hiszem, egy versenyzőnek egyszerre csak egy lépést kell megtennie. Ha meg lehet nyerni a bajnoki címet, ak­ kor meg kell próbálni mindent emiek alárendelni. Csak ezután lehet a következő szintre lépni. Legalábbis én így akartam, és ebben később is következetes maradtam Évek múlva a Honda az 500 cm3-es kategóriában indított volna, pedig még meg sem nyertem a 250 cm3-t. Ugyan­ ilyen makacsul ragaszkodtam a saját elképzelésemhez. Csak akkor lépek a következő szintre, ha győztem azon, ahol éppen versenyeztem. Ezért a 125-ösöknél m aradtam Jó választás volt. A kö­ vetkező szezonban uraltam a mezőnyt. Száraz pályán, nedves pályán, mindenféle pályán nyertem. A z asseni Holland Grand Prix volt az egyik legjobb verseny abban az évben. Pontosabban ezt tekintem a 125 cm3-es pályafu­ tásom legjobb versenyének. Nagyon hideg volt a rajt előtt, ezért karbon-fékkarburkolattal indultam A verseny alatt lassan felmelegedett az idő, a fékem „feldagadt”, ezért a kar hozzáért a burkolathoz.

134

Akkoriban a fék túlf olyótartálya még nem a kormányon kapott helyet, hanem a műszerfalon. Nem akartam leszállni a gázról, mert egy másodpercet sem akartam elveszteni. A bal kezemmel próbáltam állítani a féken. Három vagy négy körön keresztül sikertelenül kísérleteztem Az egyik alkalommal a kesztyűm beragadt a műszerfalba, és majd­ nem elvesztettem az uralmat a motor felett. Ekkor elegem lett. Lassítottam, levettem a kezemet a gázról, és állítottam a féken. Persze rengeteg időt vesztettem, mert szinte telje­ sen leálltam Amikor azonban újra elindultam, őrületes tempóban haladtam tovább. A z utolsó körben sikerült elér­ nem a vezető bolyt, majd a célegyenesben otthagytam min­ denkit, és elsőnek érkeztem be. Győztem! A zt mondhatom, hogy 1997-ben könnyen jöttek az eredmények. Nagyon sokat tanultam, jól bántam a motor­ ral, és - ami még fontosabb -, kitűnően uralkodtam ma­ gamon a versenyek alatt. Abban a szezonban kezdődött a népszerűségem Olaszországban. Akár Rossi-mániának is hívhatjuk a jelenséget. A zt hiszem, hogy ezt részben a győzelmeimnek, részben pedig azok önfeledt ünneplé­ sének köszönhettem Bármelyik is játszott nagyobb szere­ pet, én lettem Valentino Rossi, a sztár. Ekkor kezdtük kidolgozni azokat az apró vicceket, amelyekkel megpró­ báltam oldani a feszültséget a motorsport világában. Sze­ rintem sokan túlságosan komolyan veszik magukat a mi sportunkban. Bevallom, hogy ezek a szituációk - bár többnyire spontán akcióknak tűnhettek - részletesen ki­ dolgozott, előre megtervezett és tökéletesen végrehajtott poénok voltak. A legtöbbet egyedül találtam ki, de néhányat barátaim kreatív munkájának köszönhetek.

135

Mindenre gondoltunk, amikor megterveztük a kis mű­ sort. Ha győzök, akkor ekkor és ekkor találkozunk itt és itt, de ha veszítek, akkor nem csinálunk semmit. A z évek során azonban minden megváltozott. Kezdet­ ben Pedro barátom tavulíiai bárjában kezdődtek a bolon­ dozások. ő ma már éttermet üzemeltet Tavulliában. Ab­ ban az időben még gyerekek voltunk, és a falu bárja jelentette a második otthonunkat. Mindig ott találkoz­ tunk, és ott születtek a poénok is. Esténként, amikor ki­ ürült a bár, órákon át beszélgettünk a dolgainkról, vagy éppen csak a semmiről Azon a helyen találtuk ki az összes ugratást. Ott született például a felfújható baba öt­ lete is. A hogy lassan felnőttünk, átvettem a kezdeménye­ zést. A viccek megtervezésében és végrehajtásában ko­ moly segítséget jelentett állandó bűntársam és barátom, Flavio Fratesi. Szakértője volt a különleges ünneplések és pólók megtervezésének. Ha a barátaim közül bárki bedo­ bott egy ötletet, valójában mi ketten dolgoztuk ki és haj­ tottuk végre. A világbajnoki szereplésem első két évében állandóan bolondoztunk, később egyre ritkábban. Ez részben azért történt, mert mi is megváltoztunk. Egyre nehezebben talál­ tunk ki olyan lenyűgöző poénokat, amelyek megnevettet­ ték az embereket. A z egész egy ötlettel, egy megérzéssel kezdődött, amely boltban vagy katalógusból nem kapható Nekünk kellett kitalálni a műsor minden elemét. Kipattant a fejünkbőL De ez sajnos nem esett meg minden verseny előtt. Ezért ú gy döntöttünk, hogy csak olyan vicceket való­ sítunk meg, amelyek szimbolizálnak valamit. Általában csak akkor hajtottuk végre az akciót, amikor megnyertem a versenyt. Az 1998-os Olasz Grand Prix után döntöttem így Mugellóban. A 250 cirf-es kategóriában ver­

136

senyeztem, és Marcellino Lucchi győzött. A futam előtt kita­ láltam, hogy úgy megyek fel a dobogóra, mintha strandra mennék. Kirdőnadrágban, napszemüvegben, fürdőlepedő­ vel a nyakamban. Nagy hibát követtem el, mert végül tény­ leg így álltam a dobogóra, pedig nem is én nyertem Akkor nem éreztem, mert nagyon boldog voltam, hogy legyőztem az igazi ellenfeleimet, Capirossit és Tetsuya Haradát. Ügy gondoltam, még akkor is ünnepeim fogok, ha nem én nyertem a versenyt. íg y hát bemutattam a kis műsort, és ú gy léptem fel a dobogóra, mintha strandra készülnék. Másnap újságolvasás közben vettem észre, hogy sokak­ nak csalódást okoztam ezzel. A zt írták, hogy nem voltam fair Lucchival szemben. A huszonnégy éves Lucchi pálya­ futása során csak néhány versenyt nyert. Ez az ő napja volt, és ő akart ünnepelni. Én pedig akaratlanul is háttérbe szo­ rítottam Természetesen nem állt szándékomban. Én csak ünnepeltem, és meg szerettem volna nevettetni az embere­ ket. A z újságok pedig azt állították, hogy megfosztottam Lucchit a nagy pillanattól, mert nekem állandóan a közép­ pontban kell lennem

Elég! Csak akkor tehetek ilyet, ha én vagyok a győztes - gondoltam Elszomorított ez az eset, és nem tetszett, hogy a sajtó újra és újra elővette a dolgot. Már a 2004-es világbajnokság előtt - arra az esetre, ha megnyerném az első grand prix-t - elkezdtem kidolgozni az ünnepi rítust. Akkor mégis úgy döntöttem, hogy nem terve­ zek semmit sem A welkomi teljesen spontán akció volt. Később még szót ejtek arról, hogy mit és hogyan tet­ tem Leszálltam a motorról, nekitámasztottam a falnak, és lefeküdtem a fűbe. Majd pedig felkeltem, és „homlo­

137

kon” csókoltam őt - mármint a motoromat. Ezt egyálta­ lán nem terveztem. Valójában nem ebben a fejezetben, nem a poénok és az ünneplések között kellene erről írnom. Ez egy igazán in­ tenzív és személyes pillanatban történt. Rengeteg feszült­ ség és nyomás volt bennem. A verseny végén ú gy érez­ tem, hogy mindent ki kell engednem magamból. íg y hát teljesen ösztönösen cselekedtem, amikor megálltam, és megcsókoltam a motoromat. Különleges jelenettel zártam a különleges eseményt. A bolondozások és a vicces műsorok azonban más ka­ tegóriába tartoztak. Ezeknél már ú gy érkeztünk a pályá­ ra, hogy tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy mi lesz. Sepangban és Philip Islanden pontosan tudtam, hogy hol és mit csinálok majd. Malajziában, a La Rapidán ironiku­ san próbáltam utalni egy olyan dologra, am ely... még ne­ kem sem volt teljesen tiszta. A pólón a Che spettacolo! (Micsoda látvány!) felirat állt, és így akartam megünne­ pelni egy eseményt, am ely... látványos volt. Egyáltalán nem könnyű elkészíteni ezeket a pólókat. Nem lehetnek középszerűek, mert én sohasem teszek kö­ zépszerű dolgokat. Ugyanakkor egyáltalán nem könnyű állandóan eredeti ötletekkel előállni. Akár hiszik, akár nem, a Che spettacolo! ötlete egy álom alapján született meg. Ezt nem én eszeltem ki. Alvás közben jutott az eszembe. 2004-ben történt, ami­ kor már az járt a fejemben, hogy megnyerhetem a világbajnoki címet. Egyik éjjel otthon aludtam az ágyamban, amikor álmomban megjelent az Ausztrál Grand Prix pódiu­ mának képe. Ott álltam, ünnepeltem, és a pólómon ez állt:

Che spettacolo!

138

Nagyon nagy hatással volt rám ez az álom, mert egyéb­ ként szinte soha nem álmodom a motorokkal és a verse­ nyekkel. Senkinek nem meséltem az álomról. A Malajziai Grand Prix után Gibóval és Uccióval beszélgettem. Egyszer csak így szóltam: - Tudom, hogy milyen pólót akarok viselni, amikor vi­ lágbajnok leszek. Totális csend fogadta ezt a mondatot. Amikor már azon gondolkodsz, hogy mit is fogsz tenni, ha megnyered a világbajnoki címet, akkor hihetetlenül tiszta és nagyon erős helyzetben kell lenned. Sepangban megnyertem a versenyt, és éppen úton voltunk Ausztráliába, miközben nagyon jól szórakoztunk. Gibo és Uccio már tudta, hogy mit jelentenek a szavaim. Aztán Philip Islanden megnyer­ tük a világbajnoki címet. Flavio azonnal összepakolt, és Olaszországba utazott. Csak pár napja volt, hogy elkészítse a pólót, és visszatér­ jen Melbourne-be. Nagyon rázós út állt előtte, de minden­ képpen megérte. A fan clubban is mindenre készen álltak a srácok, ha egy ilyen fontos eseményt kellett m egszer­ veznünk. A fan club 1995-ben alakult Misanóban, az első olaszor­ szági 125 cm3-es versenyem előtt. Ez volt az első alkalom, amikor az ismerőseimből álló csapat felkerekedett Tavulliából, hogy megnézzék a futamot. Szerencsére nem kellett sokat utazniuk. Misano autóval körülbelül tíz perc Tavulüától, de ne­ kem még így is óriási élményt jelentett, hogy eljöttek és megnéztek. Emellett sohasem fogom elfelejteni azt a ver­ senyt. Hibáztam a rajtnál, és az első kör végén az utolsó helyen találtam magam. Nem estem kétségbe, hanem to ­ vább húztam a gázt, és addig küzdöttem, amíg újra a m e­

139

zőnyt vezető Lucio Cecchinello mögé kerültem, ő bukott, én pedig az első helyen végeztem. Ez nagy győzelem volt nekem, és nagy azoknak is, akik azért utaztak Tavulliából Misanóba, hogy megnézzenek versenyzés közben. Hatal­ mas ünneplés kezdődött, akkor és ott megszületett a fan club. Mindenesetre Sepangban elmagyaráztam Gibónak és Ucciónak, hogy milyen pólót szeretnék viselni Philip Islanden. - Fehér legyen, és csak két szó álljon rajta: Che spettacolo! - mondtam. - Semmi mást nem akarok. Semmi lógó, vagy ilyesmi. Ne is említsük, hogy megint világbajnok let­ tem. Mindössze két szó. Csodálkozva néztek rám, de nem szóltak egy szót sem. - Senki sem várja tőlem, hogy egy ilyen pólóban állok az emberek elé - magyaráztam tovább. Elég jól ismertek, ezért tudták, hogy ez már elég is nekem. Eleinte megle­ pődtek, de hamarosan megértették (és talán csalódtak is egy kicsit), hogy mit is akarok, őszintén szólva még azt sem kértem, hogy rajtszámomat - a 46-ost - nyomják rá a pólóra. Mégis rákerült. Végül is ez az én rajtszámom, és nem lehet csak úgy, egyszerűen elhagyni... A La Rapida poén - amikor ú gy tettünk, mintha mi is a takarítórészleg tagjai lennénk - pár órával a Katari Grand Prix után jutott eszembe. Uccióval a hotelszobában lazítottunk. A z olasz televízió adását néztük műholdon keresztül, és közben a repülő­ térre készültünk, hogy hazarepüljünk. Amikor elhagytam Dohát, még nem gondoltam, hogy hamarosan vissza fo­ gok térni. De dühös és csalódott voltam a történtek miatt. A Honda panaszt nyújtott be, mert Jeremy leporolta a starthelyemet. Úgy éreztem, hogy össze kell szednem ma­

140

gam. Két nagy verseny állt még előttem - a Malajziai és az Ausztrál Grand Prix ezért úgy döntöttem, hogy haza­ utazom pihenni és felkészülni Olaszországba. A hogy a hotelszobában kapcsolgattam a tévét, és múlattam az időt, megszületett bennem a La Rapida koncepció.

Ez az! Ha győzök a következő héten Sepangban, ak­ kor nekiállok feltakarítani apályát - gondoltam. Egy bukáskor megsérült a kezem Katarban, és kezel­ tetnem kellett. M egmutattam az, orvosnak, majd telefont ragadtam, és felhívtam Drudit. - Találkoznunk kell - mondtam. Tudtam, hogy sejt valamit, mert semmit sem mondtam neki. íg y válaszolt: - Nekem is van egy ötletem! Beszéljük meg, és meglát­ juk, melyik a jobb. Elmentünk vacsorázni Romagnában. Halat ettünk egy tengerparti étteremben. Érdekes módon azonos hullám­ hosszonvoltunk, és szinte ugyanaz az ötletünk támadt. így született meg a La Rapida. Természetesen értesítettem állandó bűntársamat és vezető koreográfusomat, Flavio Fratesit is. Mindig átbeszéltük a műsort, még jóval a végre­ hajtás előtt, ő az egyetlen, aki - grafikai és tartalmi szem­ pontból is - pontosan el tudja készíttetni a pólókat. Természetesen óriási segítséget jelentett, hogy a cége csak ezzel foglalkozik - pólókat gyárt. A La Rapida eseté­ ben barátom, Aldo felelt a tervezésért, és Flavio a gyártá­ sért. Összesen két darab készült belőle: egyet én kaptam, egyet pedig Jeremy. Ja, és a babonánk miatt senki sem láthatta idő előtt a pólókat, csak Flavio és én. Úgy gondoltuk, hogy máskép­ pen nemcsak a műsor sikerülhet laposra, hanem akár el is veszíthetem a versenyt.

141

A fejemben elkészítettem a tréfás műsoraink listáját, amelyen a legjobb poénok szerepeltek. Nem kérdés, hogy Pollo Osvaldo (Osvaldo Csirke) dobogós helyen végzett. Valójában a )erez vécé Pit Stop az első, de a Pollo Osvaldo és a tavulliai közlekedési rendőr is biztosan felkerülhet a dobogóra. Természetesen nagyon élveztem az első igazi műsort, a felfújható babát is. A felfújható baba koncepciója is a tavulliai sportbárban született meg. Hol máshol is kez­ dődhetett volna... Ki kellett találnunk egy megfelelő ün­ neplés! módot arra az esetre, ha győzök a következő ver­ senyen, a 125 cm3-es grand prix-n, Imolában (ez 1996-ban történt). Kom oly esélyem volt a győzelemre. Amikor nem nyertem, félretettük a gumibaba-koncepciót. 1996-ban mutatkoztam be a világbajnokságban, és a barátaimmal mindent megfigyeltünk, ami ott történt. Ta­ nulmányoztuk a pilótákat, a versenyzési stílusokat, illetve azt is, hogy az indulók hogyan viselkednek más pilóták­ kal, a rajongókkal vagy éppen az újságírókkal. Minél töb­ bet figyeltük őket, annál biztosabbnak éreztük magunkat abban, hogy a legtöbbjük unalmas, észrevehetetlen és al­ kalmazkodó figura. - Mennyire unalmas, hogy amikor győznek, csak annyit tesznek, hogy párszor meglengetik hazájuk zászlaját mondtuk. - Miért nem csinálunk valami olyasmit, amit még senki sem a motorkerékpározás világában? Ettől kezdve nagyon furcsa dolgokon törtük a fejün­ ket. Olyat akartunk, amit nem lehet gyakran látni. Egy­ szer csak valaki előállt egy ötlettel, és mindannyian egyet­ értettünk vele. - Igen! Szerezzünk egy guminőt - kiáltottuk egysége­ sen. Mindannyian lelkesedtünk az ötletért.

142

Azonnal hozzáfogtunk a szervezéshez. Egy küldöttség ellátogatott Misano egyetlen szexshopjába. Kicsit megilletődtünk, amikor beléptünk, bár ekkor már többé-kevésbé felnőttek voltunk (páran inkább kevésbé, hiszen én ekkor még csak tizenhét éves voltam!). Mindannyian zavarban éreztük magunkat. - Elnézést uram, egy felfújható gumi szexbabát szeret­ nénk vásárolni - mondta egyikünk, miközben megpróbált olyan udvarias, felnőttes és kom oly lenni, amennyire csak lehetett. - Egy őrült vicchez van rá szükségünk... é s... - próbál­ tam kisegíteni a barátomat. - Ó, igen, persze - mondta a tulajdonos, miközben saj­ nálkozva nézett ránk. - Vicces, hogy mindenki ezt mond­ ja. Oké, fiúk, ahogy akarjátok... egy vicchez kell... per­ sze. Nyilvánvalóan nem hitt nekünk, és azt gondolta, egy csapat szánalmas tinédzser lúzerrel áll szemben, akiknek valószínűleg teljesen más célra kell a guminő. - Uram, valóban egy tréfához kell nekünk a baba - vá­ laszoltuk mindannyian kissé zavartan. - Nagyot téved, mert tényleg egy tréfás műsort tervezünk. - Persze, egy tréfa. Ezt még sohasem hallottam koráb­ ban - válaszolta. - Végül is mindegy. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Itt a babátok... Használjátok egészséggel! Szerintem valójában egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mit csinálunk a babával íg y hát az újdonsült felfújha­ tó barátnőnkkel hagytuk el a szexshopot. A baba 1997-ben mutatkozott be Mugellóban, és kom oly felhajtást okozott. A sajtó azon spekulált, hogy talán Biaggit próbáltuk meg kifigurázni, akit akkoriban Naomi Campbell-lel láttak.

143

Talán az is szerepet játszott ebben, hogy a Claudia Schiffer nevet adtuk a babának. Ettől függetlenül úgy kel­ lett volna kiejteni a nevét, hogy „skiffer”. A „skiffer” olaszul úgy hangzik, mint a „schifo”, ami ordenárét vagy undorítót jelent. Hibáztunk, mert páran félreértették a tréfánkat. Akaratunkon kívül a média azon­ nal összekapcsolta Schiffert Biaggival. A tetejébe Biaggi ko­ rábban bejelentette, hogy Naomi Campbell lesz az egyik vendége Mugellóban. Amikor a sajtó megkérdezett, hogy mit gondolok erről, csak ennyit válaszoltam; - Nos, Claudia Schiffer lesz az én egyik vendégem. Ez az eset valószínűleg nem igazán tett jót az egyéb­ ként is viharos kapcsolatunknak. Ezzel elérkeztünk minden idők legjobb tréfájához. Szá­ momra ez jelentette a pódium csúcsát. Talán azért, mert ezt a mókát nem terveztük meg előre. Minden teljesen spontán módon történt 1999-ben, Jerezben, a Spanyol Grand Prix 250 cm3-es futamán. A mobil vécé az én ötletem volt. Focizás közben jutott eszembe. íg y igaz, focizás közben. Abban az időben a ver­ seny előtti csütörtökön egy laza átmozgató kört tettem a pályán bringával vagy görkorival. Ezúttal azonban kitalál­ tam, hogy Michelével, Uccióval és Albival focizva járom be a pályát. Passzolgattunk, futkároztunk, vezettük a pá­ lyán a labdát, amíg elértünk arra a pontra, amely legin­ kább egy futballstadionra hasonlított. Itt lelátók vették körbe a placcot. A terület közepén, a pálya mellett egy mobil vécé állt. Ilyet lehet látni minden építkezésen. Na­ gyon különösnek tartottam, mert semmi keresnivalója nem volt ott. A dombtető, a domb gerince és egy mobil vécé, amely nem illett oda. Elképzeltem, ahogy a közön­ ség három oldalról körbeveszi a területet, és egyenesen a

144

vécére néz. Ekkor rögtön eszembe jutott valami: Ez az!

Vasárnap megállók itt, és bemegyek. Senkinek sem szóltam erről, csak a versenyre összpon­ tosítottam. Vasárnap győztem. A tiszteletkor alatt megálltam a mobil vécé előtt, nekitámasztottam a motoromat, és be­ mentem. A közönség tapsolt és kiabált. Valószínűleg azt hitték, hogy hozzájuk indulok, mint ahogy a focisták a közönséghez futnak ünnepelni egy gól után. Ehelyett megfordultam, és a vécé felé indultam. A közönség tom ­ bolt, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik. Belép­ tem. Egy pillanat alatt elhallgatott mindenki, mintha Isten megnyomta volna a kozmikus Némítás gombot. A vécé­ ben semmit sem hallottara Csodálatos volt. Egy-két má­ sodpercig tartott a csönd, de csodálatos volt. Kiléptem, és a közönség újra tombolt. Hangosabban, mint mielőtt be­ mentem. Gyönyörű volt. Ez volt életem legnagyobb ötlete. Ren­ getegen beszéltek erről szerte a világon, pedig valószínű­ leg a legtöbben egyáltalán nem rajongtak a motorokért. Még most - évekkel később - is beszélnek róla. A tréfáim lényege tehát, hogy szórakoztassam és meg­ nevettessem az embereket. Mindig egyszerű dolgokat vá­ lasztok. Olyat, amit könnyen meg lehet érteni, és azonnali reakciót vált ki. Fontos szabály, hogy a tréfa ne tartson to­ vább pár másodpercnél, és azonnal nevetésre késztesse az embereket. Ugyanakkor fontos, hogy azonosítható le­ gyen egy olyan eseménnyel, amelyről mindenki hallott már. 2004-ben például egy faéremnek feldíszített sisakkal álltam a dobogóra Mugellóban. Nem éppen úgy sült el a tréfa, ahogyan terveztük, de attól függetlenül nagyon vicces volt. Egymás után két versenyen is a negyedik he­

145

lyen végeztem, és ez nem volt jellemző rám. A szakértők már azon spekuláltak, hogy versenyzői krízisben vagyok, és most jönnek elő azok a problémák, amelyre ők már ak­ kor figyelmeztettek, mielőtt a Yamahához szerződtem. Semmi újat nem láttam az egészben. A szokásos pletykák­ ról, a kritikusok elhamarkodott ítéleteiről és üres szavak­ ról volt csak szó. Ezért famintázatúra festettem a sisako­ mat. Emlékeztem egy régi történetre, amely szerint az olimpián a negyedik helyezettet fából készült éremmel ju­ talmazták, míg az első három arany-, ezüst- és bronzér­ met kapott. Ugyanígy gondolkodtam, amikor a rabláncot választot­ tam 2003-ban. Elvégre győzelemre ítéltettem. Ha ugyanis egyszer a második helyen végeztem, akkor már azt mond­ ták, hogy nekem befellegzett. A sikereim rabja voltam, és ezt fejezte ki a rablánc. Osvaldo, a Csirke viszont többször is életre kelt. Az is egy focimeccsel kezdődött, és semmi köze nem volt a mo­ torokhoz. Tavulliában minden évben megrendezik a „legé­ nyek a férjek ellen” focimeccset. Minden évben megmér­ kőznek a fan club tagjai. A Törzsem - mivel mindannyian kicsit fiatalabbak vagyunk - képviseli a legényeket, akik megküzdenek az idősebb korosztályból válogatott férjek­ k e l A kölykök a felnőttek ellen - valójában ez volt az alap­ ötletünk. Egész komolyan vettük a játékot, de persze első­ sorban jól akartuk érezni magunkat. Még menedzserünk is volt. Egy nap Flavio Fratesi odalépett hozzánk, és így szólt - Srácok, szponzorunk is van. A z az egyetlen feltétele, hogy ő akarja kiválasztani a szerelésünket... - Oké, végül is ha elég jó ahhoz, hogy szponzoráljon minket, akkor ez már nem nagy ü gy - válaszoltam.

146

Amikor a meccs előtt m egérkeztünk a pályára, Fratesi elővette a mezeinket. Ez állt rajta: Polleria Osvaldo, vagy­ is Osvaldo csirkeüzlete. - Nem fogunk ebben játszani - tüntettünk mindannyi­ an. Valójában kicsit meg is sértődtünk, mert nevetségesen nézett ki a mez. Pár embert nem lehetett meggyőzni. Fel­ lázadtak, és kifordított mezben játszottak a meccsen. Abban az évben mutatkoztam be a 250 cm3-ben. 1998-at írtunk, és nagyon kemény szezon állt előttem. Abban az évben én is csirke voltam - legalábbis a szó átvitt értelmé­ ben. Olaszországban a pollo szót arra az emberre is hasz­ nálják, akit könnyen be lehet csapni, vagy aki túlságosan naiv. És be kell vallanom, hogy abban a szezonban jó pár­ szor én is polló ként viselkedtem. Gyors voltam, de Capirossi és Harada gyakran csak a verseny utolsó szakaszában mentek el mellettem, amikor már azt hittem, hogy nem veszthetem el a futamot. Ebben az értelemben pollo voltam - különösen Haradával szem­ ben. Ezért Fratesi úgy gondolta, hogy később még jól jö­ het nekünk a Polleria Osvaldo póló a pályán. íg y is történt. Szeptemberben Imolában léptem először pályára az olasz nemzeti színű versenyruhámban. Vörös, fehér és zöld színekben pompáztam. Még a hajamat is há­ romszínűre festettem. A nyári szünet után nagyszerűen éreztem magam, feltöltődtem, kom oly voltam, és kemé­ nyen összpontosítottam. G yőztem Am ikor megálltam a lelátónál, ahol a fan club tagjai összegyűltek (az alsó sikán előtt), Flavio odarohant hozzám. - Fogd meg ezt! - mondta, és a kezembe nyomta a pó­ lót. - Ez a póló a műsorhoz. - És mi a fenét csináljak ezzel? - kérdeztem. - Nem tudom, csak tartsd meg, és menj - mondta.

147

Elindultam a pályán, a pólót pedig begyűrtem a ruhám alá. Amikor befejeztem a tiszteletkört, ez járt a fejemben: Mit csináljak a dobogón ezzel az idióta Polleria Qs-

veldo-pólóval? Ki kell találnom valamit! Gyorsan ki kell találnom valamit! Amikor láttam, hogy az újságírók és az operatőrök is megérkeztek a díjátadás helyszínére, még mindig nem tudtam, hogy mit fogok mondani. Majd liirtelen - amikor éppen kinyitottam a számat - eszembe jutott valami. - Köszönetét szeretnék mondani szponzoromnak, Osvaldónak, mert mindig kiállt mellettem, és egészen a minimotoros időktől kezdve támogatott - mondtam a le­ hető legkomolyabb arckifejezéssel. - Mindig hitt bennem, és mindig számíthattam rá. Olyan szezonokban is, mint amilyen az idei, amikor csak néhány alkalommal tudtam nyerni. Ebből is lehet látni, hogy kik az igazi barátaink Ezért köszönetét szeretnék mondani neki ebben a boldog pillanatban. - Ki ez az Osvaldo? - kérdezték az emberek. Néhányan ta­ nácstalanul álltak, mások teljesen összezavarodtak, megint mások pedig egy az egyben bevették a tréfát, ahogy kelL ők azonnal megtapsoltak. - Nagyszerű, Valentino - mondták. - Nagyon szép do­ log, amikor a szupersztárok hálásak az átlagembernek. Természetesen mindannyian csodálkoztunk azokon, akik gratuláltak nekem. Sohasem tűnt fel nekik, hogy éle­ temben egyszer sem viseltem a feltételezett támogatóm, Osvaldo egyetlen hirdetését sem? Még egy szlogen is szerepelt a pólón. A z egyik oldalán a Polleria Osvaldo felirat díszelgett, a másikon pedig ez állt: Minden csirke ismeri Osvaldót!

148

A z akció után részünkről lezártuk a történetet. Fogal­ munk sem volt, hogy itt még nincs vége a csirkesztorinak. Pár nappal később egy srác felhívta a fan clubot, aki kaba­ lákat készített kosárlabdacsapatoknak. - Hallottam, hogy egy csirkeüzlet szponzorálja Valentinót - mondta. - Nos, én terveztem egy csirke kabalaru­ hát egy kosárlabdacsapatnak, de sohasem használták. Azt szeretném megtudni, hogy érdekelne-e benneteket a jel­ mez? - Hogy érdekel-e minket? Mire vársz még?! Azonnal hozd ide! A srác áthozta a jelmezt. A z óriáscsirke-jelmez olyan gyönyörű volt, hogy úgy döntöttünk, magunkkal visszük Barcelonába a következő grand prix-re. Viseltük a tiszteletkor alatt is. Egyik barátomnak bele kellett bújnia a jelmezbe. Ekkor szabadult el a Pollo Osvaldo-sztori... Pár újságíró elhitte, hogy a Pollo Qsvaldo a szponzo­ rom. Igazából az első pár perces riport után mindenki el­ hitte. Persze mindig vannak kivételek. Egy nap megkeresett a RAI olasz televíziós társaság egyik újságírója. - Gyerünk, Valentino! Készítsünk egy riportot az esti híradónak Osvaldóról - mondta. - Nagyon jó kis sztori lesz, hiszen ő egy igazi pozitív figura. Természetesen nagyon kínos helyzetbe kerültem ezzel, mert Osvaldo valójában nem létezett. Ő csupán egy hatal­ mas csirkejelmez volt. Most mihez kezdünk ? - merült föl bennem a kérdés. Jól szórakoztam azon, hogy valakit ennyire könnyen meg tudunk tréfálni, ráadásul teljesen félreértelmezi a dolgot. De tudtam, hogy közel vagyok a lebukáshoz.

149

Megpróbáltuk elvenni a riporter kedvét az interjútól. - Nézd, üsvaldo nagyon fiúra személyiség - magyaráz­ tam. - Érzékeny ember, szégyenlős és ingerlékeny is. Nem akar beszélni a sajtóval, egyszerűen nem képes rá. Nem éri meg, hogy időt fecséreljetek Osvaldóra, hagyjátok a szto­ rit. Hiába próbálkoztunk. A tévések csak azért is találkozni akartak OsvaldóvaL Minden alkalommal előhozakodtak az Osvaldo-riporttal, akárhányszor találkoztunk. - Oké, rendben! Hagyjuk, hogy a tévések megcsinálják a riportot, majd keresünk valakit, aki eljátssza Osvaldo szerepét - mondtuk. Közösen döntöttük el a kérdést, mert ez volt az egyetlen megoldás a problémára. Újra működésbe lépett a kiváló szervezőgépezet. Ke­ resnünk kellett valakit, aki eljátssza Osvaldo szerepét. Úgy képzeltük, hogy Osvaldo kicsit túlsúlyos, és szép kis szakálla van. íg y hát Stefano Bordoni barátunkat válasz­ tottuk Riminiből, aki pénztárosként dolgozott az autópá­ lyán. Hatalmas termetű srác, és szakálla is volt, így látszó­ lag kitűnően illett a feladatra. Mivel megteremtettük a hamis Osvaldónkat, már csak hamis tyúkólra volt szüksé­ günk, ahol Osvaldo a csirkéit tartja. Palazzi, a fan club egyik tagja mondta, hogy az édesapjának kis földje van valahol vidéken, amelyen egy megrongálódott ház is áll Egyik nap kimentünk, feltakarítottunk, és megtöltöttük csirkével. Rengeteg csirkével. Készítettünk egy hatalmas táblát, amelyen ugyanaz a lógó szerepelt, mint a pólón: Minden csirke ismeri Osvaldót! A táblát felszereltük a ház oldalára. Eszünkbe jutott, hogy Osvaldónak szüksége van egy megfelelő járműre is. íg y hát fogtunk egy Apecart ász­ oké, időt kérek!

150

Lehet, hogy nem is tudjátok, mi az az Apecar, így hát inkább elmagyarázom, Az Apecar szó az ape vagyis méh, illetve a cár, vagyis autó szavak összetételéből származik, így az Apecar gyakorlatilag a motorkerékpár és a teher­ autó keresztezése. Platós kialakítású, elöl pedig egy kis kabinban ül a sofőr, amelyben csak egy olyan kormány van, mint a motorkerékpáron. Nagyon népszerű a vidéki farmokon, mert egész tágas a platója. A zt hiszem, ez az olasz megfelelője az amerikai pickupnak, amelyet Texas­ ban és máshol is használnak. Végül egy mobil tyúkólat alakítottunk ki az Apecarból. Tökéletes volt. Osvaldónak egész csinos kis infrastruktú­ rát teremtettünk. - Ha valóban meg akarjátok látogatni Osvaldót, akkor megpróbálok megszervezni vele egy találkozót - mond­ tam az újságírónak a következő találkozásunkkor. Természetesen rögtön kapott az alkalmon, és egyeztet­ tünk egy időpontot. Már vártuk őket, amikor a megbeszélt időpontban megérkeztek az álfarmra. A játék azonnal megkezdődött. - Nézzétek, nagyon sajnáljuk, hogy egészen idáig eljöt­ tetek, de Osvaldo meggondolta magát - mondtuk. - M ég­ sem kíván a televízióban szerepelni, mert nagyon magá­ nak való ember. Hirtelen a bal oldalunkon megpillantottuk az Apecart/mobil tyúkólat, ahogy az országúton kacsázott. - Ott van! - kiáltottuk. - ő az! Ő Osvaldo! Az operatőr azonnal bekapcsolta a kameráját, és fil­ mezni kezdett. - Menjünk, kövessük! - mondta az újságíró a csapatá­ nak.

151

- Nem, nézzétek... Kérlek, ne tegyétek - könyörög­ tünk. - Osvaido nagyon ügyel a magánéletére, nem aka­ runk összeveszni vele. - Miről beszélsz? Menjünk! Utána! - ragaszkodott a té­ véstáb. - Oké, rendben -- mondtuk, miközben megpróbáltunk a lehető legkomolyabb tekintettel válaszolni. - De ha mér­ ges lesz, akkor ne mondjátok, hogy nem szóltunk. - Mindegy, menjünk. - Rendben, ahogy akarjátok! De minket ne hibáztassa­ tok. .. így hát elindultunk a földeken keresztül, és üldözőbe vettük Osvaldót és a mobil tyúkólat. Amikor utolértük, az ál-Osvaldo kitűnő alakítást nyújtott. - Kik maguk? - üvöltötte torkaszakadtábóL - Mit akar­ nak? Tűnjenek el! El innen! H ogy találtak meg? - Nem! Ne, Osvaido, nyugodj meg! - Tűnjetek el! Tűnjetek eeeeeeeeel! - üvöltözött tovább. Minden erőnket és tréfamester tudományunkat össze kellett szednünk, hogy ne nevessünk hangosan. - Beszélek vele, hátha meg tudom nyugtatni! - mond­ tam. Odamentem hozzá, és ú gy tettünk, mintha nagyon kom oly beszélgetést folytatnánk, miközben a többiek ár­ gus szemekkel figyeltek minket. Visszaszaladtam a televíziós stábhoz, és így szóltam: - Rendben, meg fogja tenni. Mehet az interjú. Nagyon örültek. A beszélgetés legalább negyedórán ke­ resztül tartott, és Osvaido nagyon intelligens dolgokat mondott. Vagyis inkább a haverom, Stefano - aki Osvaldot játszotta - mondott nagyon intelligens dolgokat. Nagyszerűen sült el a móka. A RAI esti híradójában le­ adták az interjút, és soha nem derült ki az igazság.

152

Egy másik híres tréfánkban közlekedési rendőrök sze­ repeltek. Mint már korábban is említettem, 2002-ben, a MotoGP-karrierem első évében mindenki azt állította, hogy csak azért uralom a mezőnyt, mert kiemelkedően jó motorral megyek. Mindenki azt állította, hogy a Honda egyszerűen túl gyors. Ezért kitaláltam egy újabb tréfát. A z Olasz Grand Prix-n a Mugello egyenes után elérhetjük a 340 km/óra sebességet is. Azt terveztem - feltéve természetesen, hogy győzök, amire nagyon jó esélyem volt -, hogy a tiszteletkörben megállók a célvonal után. Akkor odajönnek hozzám a közlekedési rend­ őrök az utakon használt kézi traffipaxszal felfegyverkezve. Egyszerűen megbüntetnek gyorshajtásért. A z ötlet a fan club egyik tagjától, Stefano Francától szár­ mazott. Ő játszotta az egyik rendőrt, pedig valójában hege­ dűtanár. A barátaim is, és én is tudtunk már pár dolgot a közlekedési rendőrökről, mert nagyon sok időt fordítot­ tunk az elkerülésükre. Mégis mindig összefutottunk velük. Általában akkor áhítottak meg minket, amikor a robogók­ kal szórakoztunk. Emlékszem, hogy párban jártak. Ugyan­ úgy, mint az olasz katonai rendőrség, a carabinieri, akik számos vicc alapjául szolgáltak. Általában egy vékonyabb és egy testesebb rendőr állított meg minket. És mindig - ki tudja miért - a vékonyabb volt a rosszindulatú, aki soha nem akart elengedni minket, ő volt a gonosz. A dagi pedig legtöbbször csak figyelmeztetett bennünket, valahogy így: - Gyerünk, srácok, lassítsatok, nagyon veszélyes, amit csináltok. Mindig a vékony büntetett meg minket. Ez a klasszi­ kus jó zsaru, rossz zsaru történet. Legalábbis a mi tiné­ dzser éveink alatt ez volt a módi. Kellett tehát egy vékony és egy kövér rendőr.

153

Stefano megfelelt a vékony rendőr szerepére, Uccio édesapja, Rino pedig elvállalta a kövér zsarut. Igazi egyen­ ruhát használtunk, amelyet a tavulliai rendőrségtől kap­ tunk kölcsön. Még egy dokumentumot is aláírattak, ve­ lünk, hogy nem használjuk helytelen célokra. M egkértük a világbajnokságot rendező céget, a Dornát, hogy engedélyezzék az áltraffipax elhelyezését a cél­ vonal után. Örömmel beleegyeztek. Ezért amikor befejez­ tem a tiszteletkörömet, még egy büntetést is kaptam gyorshajtásért. Szerencsére ez most hamis volt. Nem úgy, mint az összes többi...

N y o lc (Bspit©a© Ottó

Említettem, hogy én már akkor a Yamaha mellett döntöt­ tem, amikor Jeremy végre elhatározta, hogy otthagyja a Hondát. Abban a kérdésben azonban, hogy az első sze­ zonban győzhetünk-e a Yamahával, Jeremy hitt előbb fenntartások nélkül. Ezt 2003 novemberében értettem meg a Yamaha malajziai tesztjén. Sajnos nem lehettem ott, mert a Honda nem engedett el. Ragaszkodtak hozzá, hogy ne teszteljek más csapattal, amíg 2003. december 31-én le nem jár a szerződésem. Ü gy döntöttünk, hogy ha­ zarepülök, de Jeremy elutazik, és részt vesz a teszten, hogy jobban megismerje a motort. Jeremy véleménye na­ gyon fontos volt nekem. íg y megtudjuk, hogy mi is a helyzet valójában a Yamahánál

Húsz évig folyamatosan sikert aratott a Hondával Neki azonnal tudnia kell, hogy mire van szüksége a Ya­ mahának a győzelemhez - gondoltam Jeremy is észrevette, hogy súlyos problémákat kell megoldania. Nem tudta leplezni, hogy hatalmas munka vár ránk a motor fejlesztése során. Nagyon nagy gondok voltak a Yamahánál. Tudni akartam, hogy mi vár rám ja­ nuárban. Abban az időben nem a Yamaha volt a győztes csapat, és ezt mindketten tudtuk. A z motivált minket, hogy megtud­

155

juk ennek az okát. Tudni akartuk, hogy mi hiányzik. Ez volt az első számú feladatunk novemberben, még mielőtt felültem az Mi-re. Ezért különlegesen fontosnak éreztem Jeremy utazását.

Csak meg kell győződnie arról, hogy rendelkezésre állnak-e a győzelem alapvető építőkövei - mondtam ma­ gamban, mielőtt elbúcsúztam tőle a sepangi utazás előtti estén. - Ne aggódj emiatt - biztosított Jeremy. - M egyek és megnézem, hogyan dolgoznak, aztán beszámolok róla. Igenis aggódtam. Mindennap türelmetlenül vártam a malajziai beszámolót. Naponta kétszer beszéltünk telefo­ non. - Ne aggódj, jók vagyunk - mondta az utolsó napon. Biztos, hogy a Yamahának mindene megvan, amire szük­ séged lehet. Ezeket a szavakat akartam haliam. Éppen London kör­ nyékén autóztam, amikor hívott. Nagyon izgultam. - Nagyszerű! Óriási! - mondtam kíváncsian, és persze megkönnyebbülten. - Mondj el mindent a motorról. - Nos, csak azt tudom elmondani... de lehet, hogy job­ ban utána kell néznem, hogy a gáz a jobb oldalon van, a kuplung a bal oldalon, az első fék pedig megint a jobb ol­ dalon. .. - mondta a rá jellemző közönyös hangján. Jeremy mindig fanyar humorral közli a legfontosabb híreket. Mindketten hangosan nevettünk. Én Londonban, ő pedig Sepangban. Értettem, hogy mire gondolt. Jeremy örült, mert megtalálta a számítását. - A Yamaha végeredményben csak egy motor. Minden attól függ, hogy ki fejleszti, és ki vezeti - mondta Jeremy. Pár hónappal később a saját bőrömön tapasztaltam, hogy Jeremynek igaza volt. Mint mindig.

156

Az utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával Jeremy meg­ erősített engem. Én mégis ú gy éreztem, hogy talán nem volt teljesen őszinte a motorral kapcsolatban. Semmi ko­ moly dolog nem történt, csak rossz előérzetem támadt. Ennek ellenére egyáltalán nem zavart a hozzáállása, mert tudtam, hogy minden a végső cél, a siker irányába haladt. Jeremy megpróbált pozitívan állni a dologhoz. Felismerte a problémákat, de tudta, hogy együtt meg tudjuk oldani őket. Semmi okunk nem volt az aggodalomra. M egértet­ tem és elfogadtam ezt. Mivel jól ismerem Jeremyt, tudom, hogy ez része a taktikának: mindenekelőtt pozitív és opti­ mista légkört akart kialakítani az új csapatnál. Azért csele­ kedett így, mert pontosan tudta, hogy abban az időben közös kalandunk kezdetén - elengedhetetlen a derű, az ön­ bizalom és a lelkesedés. Ez bizonyult a legfontosabb kiin­ dulópontnak, amelyre a legjobban szükségünk volt. Én tö­ kéletesen egyetértettem vele. Ezenkívül azonban ő Jeremy Burgess. Ilyen, ő egy ilyen pali. íg y állt a versenyzéshez és a bokszban folyó munkához. A nyugalom, a gondolkodás, az optimizmus és a megérzés a fegyvere. Nagyon szere­ tem a hozzáállását, mert ki nem állhatom a pesszimistá­ kat. Különösen akkor nem, ha idegesek. Nagyon dühíte­ nek azok az emberek, akik ú gy elemeznek egy helyzetet, hogy először a negatív vonásokat emelik ki. Komolyan bosszantanak. Jeremy éppen ennek az ellenkezője. Ha valami balul sült el egy versenyen, akkor mindig optimizmusra ala­ pozta az elemzését. Jeremy nem álmodozó, és nem is ro­ mantikus alkat. Mégis elindul, hogy megkeresse a pozití­ vumokat, erőt merítsen belőlük, és átverekedje magát a negatívumokon. Igazán lenyűgöz ez a szemlélet. Éppen ezért nagyon jól dolgozunk együtt.

157

Amikor Jererny hozzáállása jár a fejemben, akkor min­ dig eszembe jut a 2001-es Német Grand Prix. Ma is sok­ szor magam elé állítom követendő példaként ezt az esetet. Mindenki számára tanulságos lehet. Nagyon feszült pillanatok voltak. Hetedik lettem a Sachsenringen. Biaggi nyerte a futamot, és - bár megőriztem a vezető helyem az összetett versenyben az előnyöm mindössze tíz pontra csökkent. Tudtam, hogy rosszul ver­ senyeztem, A verseny után a bokszban ültem a ládán, amelyben a tartalék alkatrészeket tartottuk. Nagyon rossz kedvem volt. Mindenütt csüggedt emberekkel találkoz­ tam, és már láttam a keselyűket a fejem fölött körözni, ahogy a zsákmányra - vagyis rám - vártak. Ott voltak az olasz újságírók, és tudtam, hogy megérezték a sebesült vad szagát, és a nyilvánosság előtt akartak kivégezni Beszélni szerettek volna velem, de engem ez egyáltalán nem érde­ kelt. Természetesen volt véleményem, de meg akartam tar­ tani magamnak. Már beszéltem Jeremyvel a fontos dolgok­ ról, és tájékoztattuk a sajtót, hogy később nyilatkozunk. Ekkor elszabadult a pokol. Nem ez volt az első alkalom, hogy elhalasztottuk a ver­ seny utáni interjúkat. Ezúttal azonban az újságírók el­ vesztették a türelmüket, és a lehető legabszurdabb szto­ rikkal álltak elő. - Ó, igen, most, hogy rossz versenye volt, Valentino már nem is akar beszélni a sajtóval Ez aztán az igazi sportem­ ber. Éppen a bokszban voltam, amikor elhangzottak ezek a szavak. Mégis hallottam mindent, mert csupán egy vékony fal választott el minket egymástóL Csak ültem, a lábamat a ládára tettem, a fejemet a kezembe hajtottam, a könyökö­ met pedig a térdemre támasztottam. Hatalmasat csalód­

158

tam, de ugyanakkor dühös és ingerlékeny voltam. A hu­ szonkettedik életévemben jártam csak, és ez volt a második szezonom az 500 cm3-ben. Valóban, ekkor még mindig ta­ pasztalatokat gyűjtöttem - de mégis az első helyen álltam. Jeremy átjött hozzám, és beszélgetni kezdtünk. Jeremy hozzálátott a verseny elemzéséhez, megpróbál­ ta megkeresni a probléma okát, és levonni a következteté­ seket. Nagyon jó hangulatban volt. Észrevettem, hogy op­ timizmusra alapozta az értékelést. - Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat a bizako­ dásra - mondtam. Jeremy mosolygott. Ú gy festett, mint aki örül valami­ nek. Nem tudom, talán azt gondolhatta, hogy ez vicces. Lehet, hogy egy kívülállónak tényleg az is volt. De tény, hogy egyáltalán nem tudom elviselni a vereséget. Ki nem állhatom, ha legyőznek. Ilyenkor mindig nagyon dühös vagyok. Sokszor még akkor is őrjöngtem, amikor a máso­ dik lettem. A kkor el lehet képzelni, mit éreztem, amikor a hetedik helyen végeztem. - Sohasem szeretted ezt a pályát - mondta Jeremy. Most értünk vissza Japánból, ahol a nyolcórás versenyre készültünk Suzukában. Nem is akartál eljönni, és részt venni a teszten. A Honda kényszerített rá. Szóval nagyon szar kedved volt, amikor megjöttél. Ezenkívül teljesen ki­ merültén érkeztél. A z időeltolódásról nem is beszélve. Ezek a körülmények aláásták a pszichológiai állapotodat. Nem ú gy jöttél ide, hogy béke és boldogság áradt belőled, tehát nem voltál olyan állapotban, hogy sikeresen verse­ nyezz ezen a grand prix-n. Elgondolkodtam a szavain. - Emellett ezen a versenyen öt Yamaha után értél célba, amire eddig szinte nem is volt példa - tette hozzá. - Ez

159

annyit jelent, hogy különösen szokatlan körülmények kö­ zött találtad magad. Ez nem egy megszokott verseny volt. Minden a feje tetejére állt, és a való világban nem ezt jelen­ ti a megszokott. A való világban mi vagyunk a leggyorsab­ bak. Ezen a ponton megnyert magának. -- Emellett még mindig az első helyen állunk - mondta. - Tíz ponttal vezetünk. Tíz pont pedig elég sok. Ha leülsz és elgondolkodsz... akkor valójában mi is a probléma? Ekkor már én is másként láttam a helyzetet. - Igen, ha így gondolkodunk, akkor valóban... Mi is a probléma? - mondtam ragyogó szemmel Újra rátaláltam a humorérzékemre, és egyre jobban megbarátkoztam Jeremy nézőpontjával Magával ragadott a pozitív szemlélet, és már másként láttam a világot. Ekkor tanultam meg, hogy egy adott helyzet áttekintésekor pozitívan és negatívan is vizs­ gálódhatunk, de mindig jobb az előzőből kiindulni íg y is tettem. Elkezdtem a jövőnek dolgozni. Arra gondoltam, amit még el kellett végeznem. Azokra a versenyekre, amelyek még előttem álltak. A Cseh Grand Prix következett Brnóban. Egy egész hónap szünet volt a Sachsenring és a brnói verseny között, de már tudtam, hogy nem állhatok le sokáig az edzésseL Suzukába indul­ tam, hogy részt vegyek a nyolcórás versenyen, amelyen nem is akartam indulni. Végül megnyertem. Amikor visszatértem Japánból, megpróbáltam kicsit pihenni. Nem volt sok időm, mert foglalkoznom kellett a rengeteg újságcikkel, amelyek szerint Biaggi virtuálisan már utolért engem, mert a tízpontos előny szinte semmi, és ezúttal meg fogja mutatni, hogy ki az úr a háznál. A saj­ tó nagy részének véleményével a szurkolók többsége is egyetértett.

160

A sisakom... a szemé­ lyiségem két oldalát képviselő nap és hold alakját választottam. A pályán kívül derűs és melegszívű vagyok, a pályán viszont agresszív és kegyetlen

* Jk

Talán éppen arról álmodom, hogy egyszer világbajnok leszek.

1 des

í versenyemtől kezdve végigkísérte pályafutásomat. Még ma |M uk| gymást, amikor versenyen vagyok. Ma is azt mondja

1997

Az egyik kedvein versenyem, a Brit G rantl P rix . Á kép a második „ha,-; versenyemen ké szült, 1997-ben, amikor a 125-osöi nél versenyeztem. Megérintett &obí)

Mugello, Olasz Grand Prix, 2002. A legjobb tréfáim egyike. Abban az évben foly­ ton azt mondogatták, hogy csak azért győzök, mert az én motorom a leggyor­ sabb. Miután győztem Olaszországban, „megbüntettek” gyorshajtásért

Mick Doohan, az 500 cm-’es kategória egyik legna gyobb alakja. 2001-ben el­ jött az idő, hogy átvegyem az uralkodást a legmaga sabb kategóriában

A tenger vagy a hegyek - számomra nincs nagy különbség, amíg velem van­ nak a legjobb barátaim, és jól szórako­ zom. Imádok nyáron űszkálni és sütkérezni a napon. De télen nagyon szeretek síelni is

Ezt a tréfát azért találtam ki, hogy ironikusan

A szemközti oldalon lent:

szemléltessem a Hondához fűződő viszonyomat.

2004. április, Maranello,

Mindenki győzelmet várt tőlem. így hát elítélt

Fiorano pálya. Itt pró-

voltam ... győzelemre ítéltek

háltam ki először a Fer­ rari Fi-et. Schumacher délután csatlakozott ho/

Malajziai Grand Prix, 2004. Miután megnyertem a versenyt, megjelent a színen La Rapida (a Gyors). La Rapidának neveztem a takarítószolgálatomat.

zánk. Talán csak meg akart bizonyosodni arról, hogy semmit sem tettem

íg y űztem viccet abból, amikor Katarban a csapatóm megtisztította a rajthelyemet

tönkre!

A teknó'stetkó a lényeg!

Imádom a futballt. A legkedvesebb csapatom az Inter Milán. Am ikor az Inter leigazolta az egyik kedvence­ met, Ronaldót, akkor azonnal fel­ kerekedtem, hogy találkozzam vele

Imádok éjjel a bokszban tartózkodni. Ilyenkor kettesben lehetek a motorommal. Mindig ellenőrzőm, hogy minden a megfelelő helyre került-e. Beleértve a matri­ cákat is...

Különleges kapcsolatban vagyok Jeremy Burgesszel. 1999 végén találkoztunk először. A Hondánál győztes párost alkottunk, és sikerült megőriznünk a len­ dületet a Yamaha csapatában is

Emellett a brnói pálya volt Biaggi kedvence. Már több­ ször győzött Csehországban, és mindig jól szerepelt azon a pályán. Éppen ezért azt feltételeztem, hogy Biaggi a g ­ resszívan fog versenyezni, és nekem inkább a védelme­ met kell erősítenem. Mint a legtöbb hatalmas küzdelem­ ben, a kiélezett harc csak fokozza a drámai hangulatot. Ekkor - eddig ismeretlen csoport - megalakította a Max Baggi fan clubot egy Tavullia melletti kisvárosban, hogy felvegyék a versenyt az én szurkolóim klubjával. Ez persze része volt a játéknak, de a munkájuk ezúttal in­ kább csak kapcsolatunk túlfeszítésére szolgált. Brnóban megpróbáltam visszafogni magam. Legalább­ is eleinte. A csütörtöki sajtókonferencián hagytam, hogy mások beszéljenek, inkább nyugton maradtam. M aga­ mon hagytam a napszemüvegemet, és - bár közvetlenül Biaggi mellett kaptam helyet - csöndben ültem a sor szé­ lén. - Még sohasem láttunk ennyire elkeseredettnek. Elége­ detlennek tűnsz. A feszültség teszi? - Nem. Azért látjátok így, mert nem tetszik a társaság válaszoltam. Mindenki tudta, hogy kire gondolok. Biaggi kimagaslóan teljesített a pénteki edzésen. Ő volt a leggyorsabb, én pedig - másfél másodperccel lemaradva - a hetedik helyen álltam Vasárnap megszerezte a pole pozíciót, miközben én a második helyről rajtoltam, és egy tizedmásodpercre csökkentettem a hátrányomat. Nagyon gyorsan fejlődtem. Biaggi elég jól kezdett, az első pillanattól kezdve hatal­ mas tempót diktált, de sikerült mögötte maradnom Fur­ csa, de akkoriban nagyon jól rajtoltam a versenyeken, ami meglehetősen szokatlan tőlem, mert általában ebben rossz vagyok. A verseny első fele ugyanígy telt. Biaggi megin-

161

dúlt, én pedig megfogtam. Újra és újra ismétlődött a jele­ net. Hasonlított kicsit a welkomira. Akkor is mindketten meg akartuk nyerni a világbajnoki címet, de az összetett ál­ lása alapján neki kellett támadnia és megvernie engem. Ne­ hezen tartottam vele a lépést, mert nagyon-nagyon gyor­ san ment. Minden mentális és fizikai erőmet összeszedtem, hogy rajta maradjak. Óriási kockázatot vállaltunk mindket­ ten. Össze kellett szednem magam. A pálya egyik pontján - a bal-jobb sikán kijáratánál mindig hátranézett, hogy hol vagyok. Minden körben megpróbáltam olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak lehetett. Amikor hátrafordult, levettem a bal kezemet a kormányról, és integettem neki. íg y tudattam vele, hogy egyáltalán nem a csúcson m otorozok, mert van még ben­ nem tartalék, és minden körben ott vagyok a nyomában. Mindketten üt öttük-vágtuk a motorunkat, és olyan ke­ ményen nyomtuk, amennyire csak bírták a gép ek Mivel Biaggi nagyon agresszívan m otorozott, egyszer csak elesett. Befordultunk egy balos kanyarba, ahol ő annyira keményen fordult, hogy a Yamahája elvesztette a ta­ padást, és kicsúszott. Lassan esett eL Úgy tűnt, mintha lassított felvételen láttam volna az egészet. Egyáltalán nem ú gy nézett ki, mint amikor számtalanszor megpö­ rögnek a versenyzők az 500-asoknál. Inkább mintha a motorja egyszer csak úgy döntött volna, hogy lefekszik az aszfaltra. Nagyon furcsa érzelmi állapotba kerültem. Nem vet­ tem észre - vagy talán csak nem akartam észrevenni hogy Biaggi elesett. Minden energiámmal az egyetlen fel­ adatomra koncentráltam. Nem engedtem, hogy behozha­ tatlan előnyre tegyen szert. Szinte már sajnáltam, amikor elesett.

162

Talán meg sem történt. Várjunk még egy kicsit - gon­ doltam. Majd a következő körben megláttam a motor nyomait az aszfalton. Hihetetlen! Tényleg eldobta a motort - állapítottam meg magamban. Továbbra is tartottam a kemény tempót, pedig ekkor már jelentős előnyre tettem szert, és még tíz kör volt hát­ ra. Egyszer csak valami vibráló hangra lettem figyelmes az NSR-ből, mintha valamilyen alkatrész le akart volna esni. Ilyet még sohasem tapasztaltam korábban, különö­ sen a Hondán nem. Valójában semmi sem történt. Annyi­ ra feszült idegállapotban lehettem, hogy csak képzeltem az egészet. A motor nem adott ki semmilyen hangot. Brnóban került sor a döntő összecsapásra közöttünk. Mindketten tudtuk, hogy a győztes hatalmas lépést tesz a bajnoki cím felé. Éppen ezért viselkedtem így. A verseny előtt a következőket mondtam Jeremynek: - Rendben. Ha ő győz, és én második leszek, akkor öt pontot szerez, és még mindig marad öt pont előnyöm. Még sok verseny áll előttünk, ezért semmi sem dől el. Ez a gondolkodás is azt bizonyítja, hogy a nap végére megnyugodtunk. Persze a lelkünk mélyén mégis úgy éreztük, hogy nem vagyunk annyira nyugodtak, mint amennyire mutatjuk. Óriási feszültséget okozott a ver­ seny. Biaggi bukása után megerősítettem a pozíciómat az összetett versenyben. Emellett nagyon örültünk annak is, hogy azonnal kitűnően reagáltam azokra a problémákra, amelyekkel a Sachsenringen szembesültem. Mindent Jeremynek köszönhetek. A Suzukában - ahol nagyon kemény harcban, óriási erőfeszítések árán győz­

163

tem - történtek és a Jeremyvel folytatott beszélgetések be­ indítottak egy pozitív folyamatot. Jeremy már a sepangi tesztelés első napján, 2003 novemberében is megfertőzte hozzáállásával a Yamaha-csapatot. Visszagondolva azt hi­ szem, hogy jeremy elkezdhette volna sorolni a motor hibáit - mert kezdetben nagyon sok volt. Rengeteg munka várt még ránk, és a legtöbb feladatot azonnal el kellett végezni Amikor telefonon beszéltem Jeremyvel, akkor azt hit­ tem, teljesen más dolgokat fog mondani. Ügy gondoltam, hogy ilyesmivel áll majd elő: Nos, nem igazán működik jól a sorban elhelyezett négy henger, nem ad le elég erőt, át kell építenünk a vázat, és a motor nagyon hamar elhasz­ nálja a gum ikat... A zt hittem, ilyeneket mond majd nekem. Ezek - mint később kiderült - igazak voltak. Nem lepődtem volna meg, ha Jeremy a jogos problémákat említi. Biztosan fel­ rázott volna a mondandója, de nem lepődtem volna meg. Nagyra értékeltem azt is, hogy Jeremy mindig minde­ nért vállalta a felelősséget. Sohasem akarta elkerülni a ki­ hívásokat. Ha felhívott volna, hogy felsorolja a Yamaha hibáit, akkor ezzel másokra hárítja a felelősséget. Ezzel ezt mondta volna: Nagyon sok problémánk van, ezt már korábban is mondtam. Ha nem sikerülnek a dolgaink, ak­ kor ez nem a mi hibánk, mert a Yamaha végül is még min­ dig a Yamaha... Ehelyett inkább így állt hozzá: - Nos, a mi feladatunk lesz kijavítani a hibákat. Ezt nagyon szeretem Jeremyben. Mindig kiegyensú­ lyozott, jókedvű, optimista és megfontolt. A kkor is így van ez, ha nagyon jól m egy a motor, és akkor is, ha gond­ jaink vannak.

164

Úgy érzem, hogy a Yamaha korszak előtt Jeremy en­ gedte, hogy őt is m egfertőzze a Honda mentalitása. Az utolsó hónapokban ő is úgy kezdett gondolkodni, mint a HRC-csapat, amely szerint a győzelem egy logikus és el­ várható teljesítmény, amelynek egyáltalán nem kell örül­ ni. Jeremy nem engedte, hogy magával ragadja az izga­ lom, és mindig tárgyilagos maradt. Minden megváltozott azonban akkor, amikor a Yamahához került. Vagyis in­ kább visszatért korábbi énjéhez, amilyen a Hondánál töl­ tött utolsó hónapok előtt is volt. Jeremy nem az a fickó, aki ordibálva és vérben forgó szemmel ront be a helyiségbe, és ezzel mindenkit felka­ var. ő mindig mosolyog, boldog, és nem rejti véka alá az örömét. Más szóval jól érzi magát, és ezt csöndben, béké­ ben teszi. Ebben az értelemben Jeremy nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy én is nyugodtan állok a sporthoz. Nyugodt emberekre van szükségem magam körü l Nyu­ godt és laza emberekre van szükségem a bokszban, nyu­ godt és visszafogott embereket szeretek látni a pályán k í­ vül is. Valahol mélyen én is ilyen vagyok. Van még valami, amit szeretek Jeremyben. Ez nagymér­ tékben hozzájárult ahhoz, hogy jól kijövünk egymással, akármilyenek legyenek is a körülmények. Jeremy hozzám hasonlóan őszinte és egyenes ember. Nyíltan beszélünk egymással, és megvitatjuk a legfontosabb dolgokat. Ennyi az egész. Nincs szükségünk egy órára, hogy összefoglal­ juk azt, amit tíz percben is el lehet mondani. Nem pazarol­ juk az időt üres fecsegésre, és nem beszélünk érdektelen dolgokról. Jeremy nem az a fajta fickó, aki este tízig sétál a boksz körül, és közben arra vár, hátha történik valami, és csele­ kedni kell. Beszél, keményen dolgozik, és ha nincs külö-

165

nősebb probléma, akkor be is fejezi a munkát. Tudja, ho­ gyan kell elhagyni az irodát. Okos egyensúlyt tart fenn maga körül. Ezt mindig is nagyra becsültem benne és a srácaiban, akik a csapatomat alkotják. feremy módszeres ember, aki - és ez f ontos a számomra - tudja, hogy mit akar. Éppen ezért nagyon rövid technikai értekezleteket tartunk. Mindig tudjuk, hogy miről kell be­ szélnünk, mindig a legfontosabb kérdésekre fókuszálunk, és meghatározzuk a legnagyobb problémákat, hogy aztán megoldjuk őket. Áttekintjük a fontos tényezőket, ellen­ őrizzük a gumikat, a beállításokat, összehasonlítjuk a dol­ gokat, és eldöntjük, hogy mi a teendő. Ennyi. A többi már csak céltalan duma. A motorkerékpár-versenyzésünk kon­ cepciója a tömör kifejezésen és azon alapul, hogy a legfon­ tosabb dolgokra koncentrálunk. Jeremy mindig tiszta és világos ötletekkel áll elő. Gon­ dolkodik, érvel és elemez. Semminek sem állunk neki anélkül, hogy el ne hangozna leghíresebb mondása: - Na, csináljuk! Figyelek, és én is elemzem a dolgokat. Amikor rábólintok, akkor nagyon gyorsan cselekszünk. Mert mi ketten tökéle­ tes harmóniában dolgozunk. Sohasem vonjuk kétségbe a másik véleményét, és megbízunk egymásban. A munka után együtt lazítunk, és - akár a bokszban, akár a pályán kívül mindig jókat nevetünk. Néha észreveszem a technikai értekezleteken, hogy Jeremy egy bizonyos pont után már nem figyel. Lehet, hogy bólogat, de a gondolatai már máshol járnak. Lehet, hogy éppen problémákat old meg, vagy megoldásokat ér­ tékel Mindig százszázalékosan koncentrál az előttünk álló problémára. Biztos vagyok abban, hogy Jeremy ezt te­ szi, és azt is tudom, hogy éppen mire gondol Elég, ha

166

csak ránézek, mert már az arckifejezéséből is látom, hogy mi van a fejében. Ha valamelyikünknek fontos mondani­ valója akad, akkor beszélgetünk. Angolul. Ezt nem mi vá­ lasztottuk, hanem úgy kényszerítettek rá minket. - Nagyon jól meg kell tanulnod a technikai kifejezése­ ket, és én is igyekszem minél többet elsajátítani az olasz­ ból - mondta nekem, amikor 1999 végén megérkeztem a Hondához. Megtanultam a technikai kifejezéseket angolul, de Je­ remy egyetlen szót sem tanult meg olaszul. Eleinte próbál­ kozott, de már akkor láttam, hogy az erőfeszítéseinek nem lesz eredménye. Jeremy nem is foglalkozott többet a nyelvvel, amikor észrevette, hogy megtanultam a techni­ kai kifejezéseket angolul. Rájött, hogy az olasz nyelvnek sem a pályán, sem a magánéletben nem fogja hasznát ven­ ni. Emellett tényleg egyetlen szót sem tud olaszul - kivéve pár káromkodást, amelyeket tőlem vagy a barátaimtól ta­ nult meg. Elég gyakran ugrattam a nyelvi korlátok miatt. Ez az egyetlen dolog, amit megígért nekem, de nem tar­ totta be. Ha azonban én angolul rosszul vagy nem egyér­ telműen fejezem ki magam, akkor ő nem kezd el viccelőd­ ni a nyelvtudásom hiányosságain, hanem inkább arra koncentrál, hogy megértsen. A z is szerepet játszik ebben, hogy nagyon jól tudja, ha elkezd ugratni az angoltudásom fekete foltjai miatt, akkor én is ezt fogom tenni a nem lé­ tező olasztudásával kapcsolatban. A Yamaha emberei átvették Jeremy filozófiáját. Az ő gondolkodásmódja és hozzáállása mindenki szá­ mára elfogadott és közös érték. Nagyon jók a szakmájuk­ ban, és emellett nagyon precízen és tudatosan fejezik ki magukat. Jeremy sokszor a filozófia határát súrolja mon­ danivalójával. A csapaton belül hamar kiérdemelte a Bölcs

167

becenevet. Ha Jeremy véleményét mesélem valakinek, ak­ kor általában így látok hozzá: - Ahogy a Bölcs mondta... Azt is szeretem Jeremyben, hogy türelmesen végighall­ gat másokat, majd pár perc múlva összefoglalja a lénye­ get, és legtöbbször egy kis iróniával fűszerezve kommen­ tálja az elhangzottakat. Jeremy nevén nevezi a gyereket. Győztes típus. Gyak­ ran még nálam is rosszabb. Csillapíthatatlan vággyal kere­ si a győzelmet. Minden egyes versenyt meg akar nyerni Mindegyiket. Nem akar tudomást venni a problémákról egyszerűen csak győzni akar. Ha veszítek, akkor természetesen nem jön oda hozzám panaszkodni, hogy így és így kellett volna versenyeznem. Nem foglalkozik a motorázási stílusommal és az abból adódó gondokkal. Ez nagyon különös,. Általában minden­ kinek van valamilyen jó tanácsa a versenyzőknek. Min­ denki megpróbál beleavatkozni azokba a dolgokba, ame­ lyek kizárólag a versenyzőkre tartoznak. Az önkéntes és szükségtelen tanácsadás pedig olykor komoly problémá­ kat okoz. Létezik számomra egy nagyon fontos szabály: mindenki a saját dolgával foglalkozzon. A versenyző feladata az, hogy vezesse a motort a pályán. Ha Jeremy úgy gondolja, hogy összességében jobban is szerepelhettünk volna, akkor ezt - a szokásos nyugodt és laza stílusában, megőrizve hi­ degvérét - el is fogja mondani. Az viszont biztos, hogy má­ sokkal ellentétben nem fog nyomást gyakorolni rám, vagy nem fogja megszorongatni a tökeimet. Jeremy sohasem gyakorol nyomást az életemre. És ez nagyon fontos. Amikor hinni kezdett a projektben, akkor az ügynek szentelte minden energiáját.

168

- Két éviink van - mondtam, amikor összeültünk, és a jö­ vőt tervezgettük. - A z első szezonban szinte esélyünk sincs a győzelemre, de a második évben meg tudjuk csinálni Jeremy összevonta a szemöldökét, és rám nézett. Ügy tűnt, hogy meghökkent. - Foglalkozzunk csak a motorral, rakjuk rendbe, és hét vagy nyolc verseny után már a többiek előtt fogunk járni - vázoltam tovább az elvárásaimat. Jeremy figyelmesen hallgatott, és folyamatosan a sze­ membe nézett, miközben beszéltem Majd elmondta, hogy mit is gondol valójában a terveinkről - Biztos, hogy így is hozzáláthatunk - mondta. - De azt hiszem, győzhetünk azonnal is. -- Azonnal? Úgy érted, hogy már az első szezonban? kérdeztem Ezúttal én hökkentem meg. Soha nem gondoltam vol­ na, hogy egy mérnök ennyire szókimondó és ambiciózus lehet, különösen egy ilyen rémisztő feladattal kapcsolat­ ban. - Igen, rögtön - mondta. - Magyarázd ezt el, légy szíves! •- kértem. Tele voltam kétségekkel. Nem hittem el, amit mond. - Nos, minden szezonban hittem abban, hogy meg­ nyerhetjük a világbajnoki címet - kezdte. - Most sem sze­ retnék ezen változtatni. Nem kérdés, hogy nagyon érdekes hozzáállásnak tűnt. Volt valami a gondolatmenetében. Legalábbis ú gy tűnt. - Nem követhetjük el ugyanazt a hibát, amit 2000-ben - mondta. - Emlékszel még, ugye? - Persze, hogy emlékszem - válaszoltam bosszankodva. - A z sohasem történhet meg még egyszer - jegyezte meg Jeremy, és ezzel be is fejezte a beszélgetést.

169

Annak Idején 2000-ben óriási hibát vétettünk A szezon elején nem hittünk benne, hogy esélyünk lehet a világbajno­ ki címre. Úgy gondoltuk, hogy a bajnoki cím elérhetetlen. Ez volt az első évem az 500 cm3-ben, és ekkor dolgoztam elő­ ször JeremyveL Huszonegy éves voltam Feltételeztük, hogy a bemutatkozásom évében szinte lehetetlen megnyerni a baj­ noki címet. De később megbántuk, hogy a szezon kezdetén így gondolkodtunk, mert Kenny Roberts egyáltalán nem volt messze tőlünk. Pedig még csak bele sein adtunk min­ dent. .. A szezon végére Roberts előnyben volt az összetett­ ben, de én nem a győzelemért, hanem a tapasztalatszerzé­ sért versenyeztem. Nem terveztem, hogy megnyerem a bajnokságot. És később, amikor saját és ellenfeleink teljesít­ ményét elemeztük, akkor tisztán láttuk, hogy győzhettem volna. jeremy jól emlékezett a 2000-ben történtekre. Ezzel azt is mondta nekem, hogy a kezdetektől támadnunk kel, és a legelső versenytől a győzelemért kell harcolnunk a Ya­ mahával. - Ügy kell felkészítenünk a motort, hogy az első pilla­ nattól győzhessünk - mondta. - Az első grand prix-től kezdve. Lenyűgözött ez a gondolat. Nagyon sokat köszönhetek Jeremynek, mert sikerült megfertőznie a gondolkodásá­ val. Persze tényleg azt mondtam Briviónak a tárgyaláson, hogy azonnal győzni akarok, és olyan motorra van szük­ ségem, amellyel már az első versenyen, Welkomban is győzhetek. De a kezdeti hencegésből jeremy fejlesztette ki az igazi önbizalmat. Nem csak én profitáltam Jeremy határtalan energiájából Jeremy lassan, de biztosan meg­ fertőzte az egész Yamaha-csapatot. Mindenkiben elültet­ te az új gondolkodásmód csíráját. Mindig a megfelelő

170

gombot nyomta meg, és mindig a megfelelő módon moti­ válta a projektbe bevont embereket. Pontosan így is történt. Bebizonyosodott, hogy igaza van. A téli tesztek idején különösen jól dolgoztunk együtt, és áprilisban azonnal megnyertük az első versenyt. Nyugodt, bizakodó és kiegyensúlyozott voltam a ha­ gyományos téli síszünet alatt. De egy idő után napról nap­ ra türelmetlenebb lettem. Vissza akartam térni a munká­ hoz. - Miért nem utazol kétszáz kilométerrel többet, és láto­ gatsz el Monzába? - javasolta Brivio az egyik telefonbe­ szélgetésünkben. - Most érkeztek meg a m otorok Japán­ ból. M ost vettük ki őket a konténerből. Már Jeremy is úton van a csapattal, és azonnal hozzáfognak a munká­ hoz. Talán nem kell mondanom, hogyan döntöttem. Amint vége volt a szünetnek, összepakoltam a holmimat, feldob­ tam a snowboardot a kocsi tetejére, és már indultam is Monzába. A Yamaha európai főhadiszállása Gerno di Lesmóban található, éppen a híres monzai pálya mellett. Ezen a helyen működik a versenycsapat központja is. Néhány barátom társaságában érkeztem a Yamahához. Nem hagyhattam senkit sem a hegyekben. Senki sem vet­ te észre, hogy velem vannak, mert addigra már mindenki elmerült a munkájában. Óriási érzés volt besétálni a ver­ senyrészleg épületébe. Egy oldalsó bejáraton keresztül léptünk be, végigm entünk a folyosókon, majd m egérkez­ tünk a garázs területére. Láttam a motorjaimat, és azt, hogy Jeremy és a fiú k már keményen dolgoznak. Ez volt az én csapatom, és az Mi-esem fölé hajolva szereltek. Ez nem olyan Mi-es volt, mint amit Doningtonban láthattam közelről. Ez az én Mi-esem volt.

171

A levegő szinte vibrált, érezni lehetett az emberek vára­ kozását. Ezt rögtön észrevettem, amint beléptem a csar­ nokba. Normális esetben a téli hónapok nyugodt időszakot jelentenek a legtöbb versenyrészleg életében. A motorokat úgy állították fel, mint valami misztikus tárgyakat. Már ab­ ból éreztem, hogy valami megváltozott, ahogyan a szerelők jobbra-balra mozgatták a motort, és végrehajtották a meg­ szokott műveleteket. Odaléptem az Mi-esemhez, és felültem rá. Mintha el­ lenállhatatlan vonzerő kerített volna hatalmába. Megra­ gadtam a kormányt, meghúztam a fékkart, kitapintottam a kuplungot az ujjammal, elhelyeztem a lábamat, éreztem alattam a nyerget, és a lábammal megszorítottam a tan­ kot. Ugyanazokat a jelentéktelen mozdulatokat végeztem el, mint amelyeket már milliószor megtettem korábban. De most mégis síri csönd honolt a csarnokban. Mindenki megállt egy pillanatra, és abbahagyta a munkát. Megder­ medtek, és hallgatásba burkolózva figyelték minden moz­ dulatomat. ő k voltak a közönségem. Megkértem őket, hogy változtassanak pár beállításon Megemelték a fékkart, és teljes csöndben ültem tovább a motoron Csak én és az új motorom. Az Mi-esem Különle­ ges pillanat volt ez, egy másfajta pillanat. Ebben a különleges légkörben mindenki arra várt, hogy mondjak valamit. Vár­ tam pár másodpercet, és körbenéztem a csarnokban Vág­ tam egy grimaszt, fölemeltem a fejemet, majd így szóltam: - A hogy itt állok a csarnok közepén, innen nézve min­ den nagyon jónak tűnik. Egy pillanatra csönd lett, majd az egész terem hangos nevetésben tört ki. Természetesen mindenki tudta, hogy egyszerűen abszurd helyzetet teremtett az a feszült vára­

172

kozás, amelyet pár perccel korábban lehetett érezni a csarnokban. Mit mondhattam volna egy olyan motorról, amellyel még egy kört sem mentem, és csak pár percig ültem a nyergében? Mégis nagyon fontos volt számunkra ez a je­ lenet. A z első közös tapasztalatok pillanata, az első talál­ kozás a versenyző és a motor között. Ez volt az első kap­ csolat a Hondától áthozott csapattársaink és azok között, akiket megtartott a Yamaha. Gyönyörűen festett az Mi-es. Ez egyáltalán nem megle­ pő, mert a Yamaha mindig gyönyörű motorokat gyártott. De ez volt az én Mi-esem. Ez másfajta szépség volt. A mo­ tor akkor is méltóságteljesnek tűnt, amikor tudtuk, hogy nagyon sok dolgot kell még módosítanunk rajta. Pár nappal később került sor a nagy bemutatkozásra. Már nem bírtam leplezni az izgalmamat, ezért egy nappal korábban elutaztam Malajziába. Általában csak a teszt es­ téjén, de néha egy nappal korábban érkeztem meg a tesz­ tekre, Nem tehettem róla, de nagyon izgatott voltam. A k ­ kor szembesültem vele, hogy mekkora esemény előtt állok, amikor megérkeztem Sepangba. Általában egyálta­ lán nincsenek sokan a januári tesztek alatt Malajziában. Csak pár fotós és a szokásos újságírók. Korábban mindig egyedül éreztem magam, amikor beléptem a sepangi léte­ sítménybe. Nagyon egyedül. Csak a többi csapatot lehe­ tett látni, egyébként az egész hely teljesen elhagyatott volt. Csak pár ember lődörgött a bejáratnál, és néhányan az árnyékban üldögéltek. Fel sem álltak, csak oldalról néz­ ve próbálták felismerni a motorosokat. Ezúttal azonban mindenki ott volt. Minden újságíró, aki figyelemmel kísérte a világbajnokságot. Ú gy éreztem

173

magam, mintha a grand prix-n lennék, és nem a téli tesz­ telésen. Hatalmas embertömeget, fotósok, kamerák és mikro­ fonok tucatjait láttam magam körül, miközben általános zűrzavar uralkodott mindenhol A z olasz újságírók pró­ báltak rögtönzött sajtótájékoztatóra rángatni. Bosszantott a dolog. Nem akartam ilyen helyzetbe ke­ rülni. Legalábbis nem az első teszt estéjén. Emellett még semmit sem mondhattam a Yamaháról, mert még ki sem próbáltam. Természetesen nem akartam beszélni a Hon­ dáról sem, mert az számomra már a múltat jelentette, én pedig a jövőre koncentráltam. Ezenkívül az elmúlt hat hétben szabadságon voltam, és mind fizikailag, mind pe­ dig mentálisan elszakadtam a motorkerékpározás világá­ tól. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Valójában meghökkentem pár nappal korábban, ami­ kor hallottam Briviót és Gibót tárgyalni. Brivio olyan dol­ gokról beszélt, amelyeket egyáltalán nem értettem: - A pályát három napra lezárják, ezért szombaton, va­ sárnap és hétfőn csak mi használjuk majd - mondta. - Le­ zárjuk a bokszot, és mindenkit távol tartunk. Úgy akarjuk szervezni, hogy megfelelő távolságra kerüljünk a létesít­ mény bejáratától. íg y visszavonulunk egy kicsit. Ez eléggé meglepett. Mire készülnek? - kérdeztem magamtól - Miért aggód­

nak ennyire? Pont a téli tesztek idején... akkor senki sincs ott! Am ikor megérkeztem Malajziába, már láttam, hogy Brivio miért aggódott ennyire. Később megoldottam a problémát az olasz sajtóval is: ú gy döntöttem, hogy senki­ nek sem nyilatkozom.

174

Lementem a bokszba - a Yamaha bokszába. Fekete inget viseltem, Yamaha felirattal a bal zseb fölött. A további ruhá­ zatom a lakóautós szunyókálásokhoz használt, megszokott flanel - inkább pizsamanadrágnak tűnő - rövidnadrág és pa­ pucs. Igen, a szokásosnál is lazábban öltözködtem, mintha a strandra készültem volna. Ez teljesen normális a téli malajzi­ ai teszteken, mert a hőmérséklet gyakran a 40 °C-ot is eléri árnyékban. Beléptem a bokszba, és hosszan figyeltem az Mi-et. Majd elkezdtem felragasztani a matricákat. Természete­ sen nem maradt el a 46-os matrica sem. Brivio már tájé­ koztatta a japán szerelőket (akikkel még nem is találkoz­ tam), hogy nem kell aggódniuk, ha gyakran látnak a motor körül. Én ilyen versenyző vagyok, szükségem van rá, hogy kettesben legyek a motorommal. Természetesen a korábbi munkatársaim, akik a Hon­ dától jöttek velem a Yamahához, már ismertek, és jól tud­ ták, milyen vagyok. Tudták, hogy az egyik kedvenc idő­ töltésem a matricák felragasztása. Csak én végezhetem el ezt a feladatot, mert meglehetősen babonás vagyok. Ter­ mészetesen magammal hoztam otthonról az összes matri­ cát. A számomon kívül nálam volt még az adókártyám, a biztosításom, egy The Doctor feliratú lógó, egy kép a ku ­ tyámról, Guidóról, és egy japán felirat, amelyen a Go Rossifumi! mondat szerepelt. A Rossifumi becenév 1994-ből származik. Én találtam ki. A vezetéknevem, illetve Abe Norifumi, a híres japán versenyző nevének kombinációjából született meg. Ez az egész még a versenyzés előtti időkre nyúlik vissza. Akkoriban semmi mást nem tettem, csak a motorokra gondoltam, és a versenyeket néztem a televízióban. M in­ dig is ilyen voltam, de abban a szezonban - 1994-ben - a

175

rajongásom már az őrület határát súrolta. Akkoriban nem volt szokatlan tőlem, hogy egy grand prix versenyt ötször vagy hatszor is megnézzek felvételről. Egyik nap hajnalban keltem, hogy megnézzem a Japán Grand Prix-t. A kkor azonnal magával ragadott - a Norick Abeként is ismert - Norifumi Abe. Tizennyolc éves volt, és a Honda NSR 500-assal versenyzett. Gyönyörű motor­ ral ment: mindenhol tündöklő narancssárga szín, zöld kö­ rök és számok. A szponzor színei. Abénak hosszú egye­ nes haja volt, és akkor is látszott rajta, hogy nagyszerű fickó, ha csak egyhelyben állt. Mindenekelőtt úgy moto­ rozott, mint egy őrült. Semmitől sem félt. A zt hiszem, az volt élete leggyorsabb versenye. Suzuka szokatlan pálya. Nagyszerűen lehet rajtolni, szélsőségesen technikás, és rengeteg titkot rejt. Nem ha­ sonlít a számítógéppel tervezett pályákra. Csak akkor tu­ dunk gyorsan motorozni, ha már megismertük, és már jó néhány kört megtettünk rajta. Minden egyes centimétert ismerni kell az aszfalton, és meg kell tanulni az összes ka­ nyart, fékezési pontot és kis lyukat. Kicsit hasonlít Philip Islandhez, de Suzuka még annál is keményebb. Abe nyil­ vánvalóan nagyon jól ismerte a pályát, bár nem ő számí­ tott esélyesnek. Schwantzcal, Doohannel és Itoh-val kel­ lett megmérkőznie. A versenyzési stílusa alapján ú gy gondoltam, hogy Abe igazi őrült. Limiten vette a kanyarokat, és gyakran a tér­ dével tartotta magát a nyeregben. Rendszerint füstölt a ruhája, és a leglehetetlenebb helyeken előzött. Olyan benyomást keltett, mintha az utolsó futamán vett volna részt. Pedig ez volt az első versenye. Három körrel a cél előtt a kormánya felmondta a szolgálatot, és elesett. A bukás már benne volt a levegőben. Olyan gyor­

176

san ment, hogy amikor elesett, a motorja a távolban lan­ dolt, és a pálya másik oldalán álló reklámtáblába ütközött. De Abe igazi hős volt a szememben. Abban az évben áprilistól júniusig mindennap felkel­ tem reggel hétkor, hogy megnézzem a suzukai verseny felvételét. Két teljes hónapon keresztül, minden reggel. Először megnéztem a versenyt, azután mentem az iskolá­ ba. Ekkor kezdtem el igazán rajongani a japán versenyző­ kért, és ez a rajongás a mai napig tart. Mint már említettem, ez állt a motoromon: Rossifumi gambatte! Ez japánul annyit jelent, hogy „hajrá, Rossi­ fumi”. Ezért mondták mindig a japán versenyzők, hogy „Gambatte! Gambatte!” , amikor először indultam a világbajnokságon. Haruchika Aokival nagyon jól összebarátkoztunk. Ö ter­ vezte a Rossifumi gambatte! lógót is, amelyből a matrica ké­ szült. Ez mindenhova elkísért az első világbajnoki szereplé­ semtől kezdve. Minden motoromon -- az Apriliától kezdve a Hondán át egészen a Yamaháig - szerepelt. A matrica min­ dig ugyanaz maradt, mindig az eredeti verziót használtam kék és sárga színben. Mesélnem kell egy másik matricáról is. Ez a kutyámat, Guidót ábrázolta, és 2001-ben, a tesztelés előtt ragasz­ tottam fel a m otorom hátsó részére. Életem egyik jelen­ tős pillanatához kapcsolódik, ugyanis ekkor győztem le Biaggit, majd később m egnyertem az 500 cm3-es kategó­ riát. A Guido-matrica szerencsét hozott, és attól kezdve velem volt m indegyik versenymotorom on. Beleértve ter­ mészetesen az Mi-et is. 2004. január 23-án egész délután a motorommal voltam Sepangban. Egészen naplementéig. Már sötétben hagy­

177

tam el a bokszot. Aznap csak Brivio maradt a bokszban ilyen sokáig. Mindketten más okból voltunk ott. Én csak időt akartam fordítani a motoromra és le akartam ellen­ őrizni, hogy minden rendben van-e. Kétszer is átnéztem a gépet. Azt hiszem, Brivio azért maradt ott, mert még min­ dig nem tudta elhinni, hogy a 46-os szám ettől kezdve egy Yamahán szerepel majd. Évek óta álmodott erről, és na­ gyon keményen dolgozott, hogy valóra váljon az álom. Még mindig úgy viselkedett, mint azon a brnói éjszakán, amikor kezet ráztunk, és elmondtam neki, hogy a Yama­ hához szerződöm. Továbbra is kételkedett. - Igaz! Végre igaz - mondta, amikor már csak ketten maradtunk a bokszban. Csak ő és én. Mielőtt elmentünk, utolsó pillantást vetett a motorra. Meggyőződött róla, hogy nem álmodik, hanem tényleg ott vagyok vele, és a 46-os va­ lóban felkerült a Yamahára. Nagyon tetszett a viselkedése, mert engem is hatalmába kerített egy szokatlan érzés. Én sem tudtam elhinni, hogy egy másik csapattal vágok neki a szezonnak, és nem a Hondával versenyzőm majd. Másnap - készülődés és öltözködés közben - mindent lassan és megfontoltan tettem. Nagyon jól tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a napot. Nem voltam ide­ ges, amikor felültem az Mi-esre. Csak amiatt aggódtam, hogyan fog teljesíteni. Csak az járt a fejemben, nehogy tényleg olyan szörnyű legyen, mint ahogyan sokan meg­ jósolták. Ez teljesen érthetetlen félelem - ismételgettem ma­ gamban, bár nem igazán sikerült eloszlatni a kételyeimet. - Inkább abban reménykedjünk, hogy nem egy korcs

motorral kell versenyeznem. A korcs motor alatt az olyan gépeket értem, amelyek nem „őszinték”, amelyek nagyon jól néznek ki, de ha

178

nyomni kezdeni nekik, akkor rögtön ledobnak. A z embe ­ rek így mutatták be nekem az Mi-et. Valójában nem vet­ ték figyelembe azokat a biztató teszteredményeket, ame­ lyeket Checa produkált novemberben. Ehelyett inkább annak az embernek a beszámolójára építettek, aki 2003ban ment vele. - A hogy nyomni kezded neki, elesel - ismételgették. Checa volt a legőszintébb, de Barros és Melandri egyetér­ tettek vele. Olyan volt az első köröm az Mi-essel, mint egy első randi. Sokkal izgalmasabb fagyizni egy új barátnővel, mint olyan lánnyal szeretkezni, akit már évek óta ismersz. Vagyis ú gy értem, hogy bármit is teszünk egy új barátnő­ vel, az izgalmas. A z érzékeink sokkal érzékenyebbek, sok­ kal jobban odafigyelünk, és jobban érdekel az egész. Ami engem illet, ugyanezt érzem a motorral kapcsolatban is. Egy lassú első kör sokkal izgalmasabb az új motoron, mint a leggyorsabb kör egy életen át hajszolt gépen. így éreztem magam a Yamahán, Sepangban. Pont olyan volt kigurulni az Mi-essel, és meghúzni a gázt, mint ahogyan korábban elképzeltem, amikor még nem tudtam választa­ ni a Honda és Yamaha között. Emlékszem, hogy akkoriban így gondolkodtam: - Ha a Yamahát választom, akkor óriási élmény lesz megtenni vele az első kört a sepangi pályán, a rekkenő hő­ ségben, a tökéletes csendben, a hatalmas, üres lelátók m ellett... Számtalanszor eljátszottam a gondolattal. És pontosan olyan volt, mint ahogyan korábban elképzeltem. A z első kör Sepangban, a fullasztó hőség és a szokatlan csönd pont olyan volt, mint ahogy a gondolataimban láttam. Ez­ úttal a valóságban élhettem át a legapróbb részleteket is.

179

Kigurultam a bokszutcába, majd elindultam a pályán. Részben előre néztem - a pályára, a lelátókra, az alacsony pálmákra, amelyeket megégetett a nap -, de részben a motorra figyeltem. Végignyomtam a sebességeket, kipró­ báltam a kuplungot, a fékeket, belementem a kanyarok­ ba, és figyeltem a motor reakcióját, hallgattam a hangját. Gyönyörű volt. Nagyon gyönyörű. A z első kör után arra figyeltem, hogyan érzem magam, hogyan reagál a motor, és hogyan teljesít a váz. Más szó­ val elmélyültem a munkában. Ha meg akarjuk érteni az alapvető különbséget két annyira különböző motor kö­ zött, mint a Honda és a Yamaha, akkor gyorsan kell velük menni. Nagyon gyorsan. Ha lassan megyek, akkor legfel­ jebb annyit érzékelek, hogy a kuplung vagy a sebváltó me­ revebb vagy puhább. Vagyis nem kapok átfogó képet a motor kezelhetőségéről. Ezért az első körben nagyon lassan mentem, majd a következő hat körön keresztül fokozatosan gyorsítottam. A hat kör alatt egyetlen szót sem szóltam a mérnököknek, majd visszatértem a bokszba. A hat kör alatt mindent tisz­ tán láttam. Először nagyon távolinak tűnt a Honda emlé­ ke, majd hirtelen minden eszembe jutott, és összehasonlí­ tottam a két motort. Amikor megálltam a bokszutcában, átadtam a motort Bernardnak, akihez szokás szerint Gary és Alex is csatla­ kozott. Teljesen normálisan végeztük a dolgunkat. Ko­ rábban számtalanszor m egtettük már a Hondánál, de ez­ úttal mégis más volt az egész, és kicsit furcsán éreztem magam. Már nem a Hondánál voltunk. Mi már a Yamaha emberei közé tartoztunk. Bementem, levettem a sisako­ mat, kivettem a füldugókat és a fogvédőmet. Ugyanazt tettem, mint minden tesztelés után.

180

De semmi nem volt ugyanaz.. Mindenütt csönd honolt. Nem hallottam a megszokott hangokat, ahogyan a sze­ relők és a mérnökök mozognak körülöttem, beszélgetnek, ki- és bekapcsolnak műszereket, a felszereléssel szöszmötölnek, vagy rakosgatják a szerszámokat. Természetelle­ nes, hátborzongató csönd volt. Felnéztem, és láttam, hogy egyetlen hang nélkül gyűltek össze körülöttem a csapat­ társaim. Japán mérnökök, szerelők, Michelin-technikusok, srácok az Öhlinstől, a Brembótól, és a telemetria szakértői. Mindenki ott volt, és mindannyian engem bá­ multak egyetlen szó nélkül. Hirtelen megértettem. Mindannyian rám vártak. Min­ denki, kivéve Jeremyt. Szokás szerint megint nekilátott valaminek, mert pontosan tudta, hogy mi történik, ami­ kor visszatérek a bokszba. H ozzám hasonlóan ő is elme­ rült a munkában. A többiek türelmesen vártak rám. Nem tudták, hogy mit fo go k tenni vagy mondani, ezért nem tudták, hogyan viselkedjenek. Eltűnt az a vakító fény, amely reggelente közvetlenül világítja meg a bokszutcát Sepangban. A hogy beléptem, a szerelők becsukták mögöttem az ajtót. Bensőséges légkör uralkodott; csak a hátsó ajtón ke­ resztül szűrődött be fény. M ég csak délelőtt tizenegyre járt, de már óriási volt a hőség. A ventilátorok teljes erő­ ből pörögtek. Vettem egy mély lélegzetet, minden érzék­ szervemmel átéreztem a pillanatot, majd megpróbáltam feldolgozni a bennem kavargó gondolatokat. Elkezdtem a motorról beszélni, és arról, amit a pályán éreztem m oto­ rozás közben. Nagyon jó volt az első benyomásom. Ügy gondoltam, hogy az Mi-es kiemelkedően jól ment. A z ele­ je elég stabil, a motor gyors, és rögtön észrevettem, hogy csak az erőátvitellel vannak gondok.

181

Annyira bonyolult motort vártam, hogy most boldo­ gan és megkönnyebbülten fejeztem be az első tesztet. Ta­ lán túlságosan megkönnyebbültem. A második teszt után már sokkal több észrevételt tettem, és egy pillanatra iga­ zán kényelmetlenül éreztem magam. A nap végén azon­ ban egyáltalán nem álltunk rosszul. 02.02.75-öt mentem, Biaggi 02.02.58-at, Gibernau 02.02.70-et. Csapattársam, Checa 02.03.70-et teljesített. A fejlesztés ezen szakaszában - elsősorban az erőátvi­ tel miatt - az erőforrás jelentette számunkra a legna­ gyobb problémát. A z első szakaszban egy úgynevezett screamer verziót teszteltem, amelyet erőszakos erőátvi­ tellel láttak el, amely egyszerűen nem felelt meg a motor karakterének. Valójában ez is része volt annak a problé­ mának, amellyel a Yamaha 2003-ban találta szemben ma­ gát. A z erőátvitel annyira erőszakosan hatott a beállítá­ sokra, hogy egyszerűen túlságosan nagy stressznek tette ki a vázat, a felfüggesztést, és különösen a hátsó kereket. A zt is észrevettem, hogy az Mi-es nem egyenes vonal­ ban halad. M ozgás közben billegett, ezért egyfolytában el kellett vennem a gázt. Ez azt jelenti, hogy az első öt kör­ ben gyorsan mehetsz, de ahogy kopni kezdenek a gumik, a motor egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Visszagondoltam a Hondára, és tudtam, hogy akkor is könnyű volt kezelni a motort, amikor a gumik megkop­ tak. Ez volt az első hátrányos észrevétel, miután összeha­ sonlítottam a két gépet. A teszt harmadik napján ki akar­ tam próbálni a négyütemű gyorsított robbantású motort. A versenyrészleg öt erőforrást juttatott el Malajziába, és én azt a modellt választottam, amelyet azonnal Big Being­ nék neveztünk el - a gyorsított robbantású motor első verzióját. Azonnal észrevettem, hogy ebben a motorban

182

van a legtöbb lehetőség, pedig nem hagyhattuk figyelmen kívül egyik legnagyobb hátrányát a többi modellhez ké­ pest: mégpedig azt, hogy lassú. Tényleg nagyon lassú volt. Ez volt a leglassúbb erőforrás, amelyet valaha is használtam - de legalább könnyű volt kezelni. Jó tíz körön keresztül kitartott, ami azt jelentette, hogy fél versenytávot is meg tudtam tenni vele állandó sebességgel. Ezt már önmagában biztató kiindulási pontnak tekintettem. Nem akartam az erő és a kezelhetőség viszonyának problémái­ ra gondolni, mert tudtam, hogy továbbra is az erőátvitel fejlesztése az első számú feladatunk. A Hondától szerződtem a Yamahához, ezért nagyon magasak voltak az elvárásaim. - A Big Bang a jövő útja - mondtam az Iwatából érke­ zett mérnököknek az utolsó hosszú technikai egyeztetés után. - Szabaduljunk meg a többi verziótól, és koncentrál­ junk erre. A hogy visszatértek Japánba, félretették a többi kon­ cepciót, és azonnal hozzáláttak a Big Bang fejlesztéséhez. Már az első teszt után észrevettem, hogy ha győzni aka­ runk, akkor a Yamaha kezelhetősége az első. Ez azt jelentet­ te, hogy a lehető legtöbbet kellett kihoznunk a vázból. A Ya­ maha lassú volt, de könnyen kezelhető, és nagyon jól vette a kanyarokat. Gondolatban megjegyeztem magamnak, hogy változtatnom kell a stflusomoa Jobban kell alkalmazkod­ nom az Mi-es képességeihez. A fejlesztés során a Yamaha vázára koncentráltunk, miközben a kanyarvétel hatékonysá­ gának növelését és az irányváltoztatás javítását helyeztük a középpontba. A motorfejlesztés azonban úgy történik, hogy az összes tulajdonságot egy időben próbáljuk javítani, ezért puhább és progresszívabb motorral kellett felszerelnünk az Mi-et. Nem az volt a célunk, hogy gyorsabbak legyünk. Már

183

megbarátkoztam a gondolattal, hogy az egyenesekben ve­ szíteni fogunk. Arra koncentráltunk, hogy a kanyarvételek során mutatott tulajdonságain javítsunk. Nem voltak illúzióim a motor erejének fejlesztésével kapcsolatban. Azonnal megértettem, hogy sohasem lesz olyan erős motorunk, mint a Hondának. Én azonban megelégedtem egy olyannal is, amely nem terheli túlságo­ san a vázat, és lehetővé teszi, hogy a hátsó gumi - a ver­ seny teljes ideje alatt - megőrizze a hatékonyságát. Igazá­ ból több erőt és jobb teljesítményt kértem. Azt mondták, hogy legyek türelmes. Végül a Big Bang első igazi evolú­ ciója csak a második Philip Isianden végzett tesztünkre készült el, márciusban. Összességében ez volt a negyedik tesztünk, amely teljesen privát körülmények között zaj­ lott. A Yamaha kibérelte az egész pályát, ezért kizárólag mi használtuk a létesítményt. Ez volt a 2004-es év egyik legjobb és legjelentősebb pillanata. A februári teszteket a többi csapattal együtt végeztük, és be kell vallanom, hogy leiskoláztak minket. Amikor be­ fejeződtek a tesztek, magamhoz hívtam a kollégákat, és így szóltam: - Srácok, azt hiszem, most újra a földön járunk. Mindannyian csöndben hallgattak, és ez azt jelentette, hogy egyetértettek velem. Tényleg szörnyű eredménnyel zártuk a teszteket. Tizenegy másodperccel maradtam le a Hondával motorozó Colin Edwards és Gibernau mögött a grand prix szimuláció során. Mégis teljesen másképpen alakultak a dolgok, amikor visszatértünk Philip Islandre, Végre megkaptam az új fej­ lesztésű motort, amely éppen akkor érkezett meg Japánból. Az új erőforrás még mindig gyorsított robbantású volt, de jóval erősebbre sikerült a korábbi verziónál. A mérnökök

184

megtartották az ígéretüket. A z M i nagyon sokat fejlődött: egyszerűen sokkal jobban lehetett kezelni. Senki nem hitt a szemének, amikor a versenyhelyzetet szimuláltuk, és ele­ meztük az eredményeket. Tizenhat másodperccel végez­ tem Gibernau és Edwards korábbi eredményei előtt. De nemcsak ennyi történt. Az utolsó körben nagyon nagyot mentem. Hihetetlen, 01.30.82-es időt futottam! Eufórikus állapotban úszott az egész istálló, mert ekkor győződhet­ tünk meg először arról, hogy nagyon nagy dolgokra va­ gyunk képesek. Nemcsak a tesztek eredményeivel lehettünk elégedet­ tek, hanem lehetőséget kaptunk arra is, hogy sikeres jö­ vőt álmodjunk magunknak. Egy idő után azonban rájöt­ tem, hogy nem ragadtathatjuk el magunkat. - Srácok, őrizzük meg a nyugalmunkat - m ondtam Ne beszéljünk erről senkinek. M ost sem, és akkor sem, ha hazaértünk. Különösen az időeredményeket tartsuk ti­ tokban. Túlozzunk egy kicsit, és hagyjuk, hogy rosszabb­ nak higgyenek minket, mint valójában vagyunk. Két cél lebegett a szemem előtt. Egyrészt nem akartam, hogy a kitűnő eredmények mi­ att megakadjon a versenyrészleg lendülete. Másrészt sze­ rettem volna, ha Barcelonában az IRTA-teszten mindenki azt hiszi, hogy óriási problémákkal küzdünk. Stratégiai döntéseket hoztam A furcsa, kétkedő tekintetekben azt láttam, hogy a Yamahánál nem tudják, mit és miért teszek. Ez az eset hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Yamaha beleértve az alapvető stratégia és pszichológia területét is elvesztette a nélkülözhetetlen győztes mentalitást. - Mit értesz ez alatt? - kérdezte valaki. - Jól teljesítet­ tünk. Miért nem mondhatjuk el az embereknek, hogy fej­ lődünk? Mit változtatna a dolgon?

185

A Yamaha kedves csapat. Úgy értem, hogy tényleg jó em­ berek alkotják. Talán túlságosan is jók. Mindig nevetnek Az volt a benyomásom, hogy idegen tőlük a könyörtelen gon­ dolkodás, amely a győzelem előfeltétele. A Yamaha-csapat túlságosan is nyitottan és jóhiszeműen viselkedett, és ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem képesek egy ideje rendszeresen győzni Ez minden csapattagra igaz volt, kivé­ ve Briviót, aki rögtön megértette, hogy mit szeretnék elérni - Óriási hatása lehet annak, ha a többiek nem ismerik az igazi helyzetünket - ragaszkodtam az elképzelésem­ hez. - Senki sem szólhat erről egy szót sem, különben megfizet érte. Továbbra is kétségbeesetten néztek rám, így hát ma­ gyarázkodnom kellett. - Nézzétek, ha mindenkinek elmondjuk, hogy mennyi­ re jók vagyunk, akkor a többiek is keményebben fognak dolgozni. Különösen a Honda fo g belehúzni - magyaráz­ tam. - Nem azért vagyunk itt, hogy szívességet tegyünk a Hondának. Nincs szükségünk újabb motivációra, igaz? Lassan megértették, hogy mit szeretnék. Mindannyian tudtuk, hogy a Honda nagyon magabiztos. Talán túlságo­ san is az. Ez pedig nagyon jól jött nekünk. A zt akartuk, hogy elbízzák magukat, és azt higgyék, mérföldekkel előttünk járnak. A Honda biztos volt abban, hogy semmit sem fogunk elérni. Láttam, mennyire fontos nekik uralni a világbajnokságot. Márciusban teljesen biztosnak érez­ ték, hogy az év végén övék lesz a bajnoki cím. Nekünk pe­ dig éppen ezért áltatnunk kellett őket. - Csak higgyék, hogy ők a legjobbak, és sétagalopp lesz az egész - mondtam, és lassan az egész csapat megértette az álláspontomat.

186

Jeremy, Brivio és én lassan felfedtük a stratégiánkat. Azokban a napokban, Philip Islanden tanítottuk meg a csapatot, hogyan is kell győzni. Nagyon fontos volt, hogy ne csak a pályán dolgozzunk kitűnően együtt, hanem azon kívül is teljes legyen az összhang. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy nem tudjuk túl sokáig lep­ lezni az igazságot. Előbb vagy utóbb rájönnek, és az is le­ het, hogy erre éppen az IRTA-teszten kerül sor. Ha akkor nem derül ki az igazság, akkor kiderül majd közvetlenül utána, amikor elindul a világbajnokság. De addig nem akartunk másokat is beavatni abba, hogy mennyit fejlődtünk. A téli tesztelések időszakában egyszer sem bizonyultunk a leggyorsabbnak. Néha valóban lassabbak voltunk a többieknél, máskor pedig szándékosan nem akartuk megmutatni, hogy mire vagyunk képesek. A z eredményeink viszont nem marad­ tak el sokkal a topversenyzők teljesítményétől. Meg kellett mutatnunk azt is, hogy nem estünk vissza nagyon, és min­ dig ott vagyunk a visszapillantó tükör egyik sarkában. A Yamaha lépésről lépésre megértette, hogy egyetlen esélyt sem szalaszthatunk el, ha a legjobb körülményeket akarjuk megteremteni a győzelemhez. A Yamaha munka­ társai kezdetben nem értették, hogy a győzelemhez min­ den apró előny számít, és ki is kell használni ezeket. Jeremy állandóan ezt a koncepciót vázolta fel nekem, amióta csak együtt dolgoztunk: - Nem a mi dolgunk, hogy olyan ellenfeleket teremt­ sünk magunknak, mint amilyenek mi vagyunk. Minket nem ezért fizetnek. A z a feladatunk, hogy győzzünk. És nem kell foglalkoznunk azzal, hogy mit gondolnak ró­ lunk a többi csapatnál. Ez nem a mi problémánk.

187

Jeremynek igaza volt. Ha örülünk annak, hogy megszerezzük az első öt hely valamelyikét, akkor önfeledten nevethetünk, kedvesek le­ hetünk, és mindenki szeretni fog minket. De eszünk ágá­ ban sem volt megszerezni az első öt hely valamelyikét. Más célunk volt. A z elsők akartunk lenni. Ehhez változ­ tatnunk kellett a gondolkodásunkon is. - Elég abból, hogy mindig jófiúk vagyunk. Győznünk kell! Állandóan ezt ismételgettük. Soha nem volt vége. Ez lett a szlogenünk: Elég a jófiúkból! Mert a Yamaha nagyon-nagyon lemaradt. De lépésről lépésre átvették a gondolkodásunkat. Jeremy állította helyre a rendet a Yamahánál. Magával hozta - legalábbis ami a módszertant illeti - a Honda-mentalitást az új csapatba. Az első és legfontosabb dolga az volt, hogy szakítson végre azzal a gondolkodással, amely kizárólag a motort helyezi a középpontba. Elmagyarázta, hogy lépésről lépésre fogjuk végrehajtani a fejlesztéseket. Csak akkor módosítjuk a motort, ha száz százalékban meg­ győződtünk arról, hogy valami rosszul működik. A Honda például egyáltalán nem engedte, hogy bárki is hozzányúl­ jon a motorhoz. Ez a mentalitás olykor nagyon sokat ártott a csapatnak. A Yamaha nagyon sokáig haladt az ellentétes irányba, ezért becsempésztünk egy kis Honda-filozófiát a vállalati kultúrájába. Eközben persze átvettük a Yamaha-mentalitás bizonyos elemeit is. A z arany középutat vá­ lasztottuk a két szembenálló filozófia között. Természetesen a két módszertan közül a Honda világa állt hozzám közelebb. Legalábbis a legfontosabb dolgokat illetően. Rátalálunk egy dologra, megváltoztatjuk, és ra­ gaszkodunk hozzá. Mielőtt elérkeztünk erre a pontra,

188

más problémákkal kellett megkíizdenünk. Például az első villával. - Ez hogy lehetséges? -- kérdeztem. - Érzem, hogy vala­ mi nem jól működik fékezés közben. Nyomasztott ez a probléma, de nem találtam rá a vá­ laszt. -- Olyan, mintha a kormány mozogna, és közben a mo­ tor is halad előre - magyaráztam a csapatnak. Senki sem tudott magyarázatot adni a jelenségre. A z első három versenyen is jelentkezett ez a probléma, őszintén szólva Welkomban még egyáltalán nem tűnt olyan komolynak. Nem tudom, miért, de Dél-Afrikában minden nagyon jól sikerült. Sok hibát csak később vet­ tünk észre, ezek fel sem merültek Welkomban. Nem kérdés, hogy megihletett minket ez a hétvége. Egyike volt azoknak a napoknak, amikor minden simán ment. Ennek természetesen technikai okai is voltak. A pá­ lya nagyon sima, és nincsenek olyan pontok, ahol hirtelen kellene fékezni. A következő versenyek alatt azonban tel­ jesen más volt a helyzet. Jerezben és Le Mans-ban csak a negyedik helyen végeztem, és számtalan problémával kel­ lett megküzdenem. Szerencsére a Francia Grand Prix után közvetlenül vég­ rehajtott tesztelések során rájöttünk a hibára. A z első villa okozta a bajokat. Nem működött megfelelően. Ha kemé­ nyen fékeztem, a villa összenyomta a gumit, amely emiatt nem volt elég hatékony. Soha senkinek nem jutott volna eszébe, hogy ha a villa elromlik, akkor a gumival is baj van. Ki gondolta volna? De mi éppen ezért szenvedtünk Le Mans-ban és Jerezben, miközben továbbra is gondot okozott az erőátvitel. Miután végigvettük az összes lehet­ séges forgatókönyvet, elkezdtük értékelni a lehetetlen

189

helyzeteket is. így jutottunk el az első villához. Korábban - az első versenyek alatt - mindent megpróbáltunk, de nem tudtuk meghatározni a hibát. A z Öhlins is lemaradt egy kicsit a Showához képest. El­ sősorban azért, mert az utóbbi időben a Yamaha verseny­ zői semmilyen különleges fejlesztést nem kértek az első villán. A probléma a villa működésében, a hidraulikus rendszerben rejlett. Am ikor rájöttünk, hogy fékezési helyzetekben mi okozza az instabilitást, akkor elkezdtem együttműködni az Öhlins mérnökeivel. Kitűnően reagál­ tak. Nagyon jók voltak. M egkétszerezték erőfeszítései­ ket, szorosan követtek minket, majd a javaslataink alap­ ján terveztek egy új villát. Egy igazán kiváló villát. Amikor 2004 januárjában először megkaptam az M i­ ét, akkor rögtön az volt az érzésem, hogy a versenyzők és a motoron dolgozó csapat egyszerűen rendetlen. Pró­ ba-hiba módszerrel próbálták javítani a motort, és minden logikus folyamatot nélkülöztek. Jeremy érkezésének kö­ szönhetően a Yamaha mérnökei belekóstolhattak egy új munkamódszerbe. Ennek az volt a lényege, hogy egyszer­ re mindenki kizárólag egyetlen problémára összpontosít. Mi a Hondától jöttünk, ahol a tervezők még a váz blokko­ lására is gondoltak a kormányoszlopban, hogy az embe­ rek ne szöszmötöljenek a motor geometriájával. A filozó­ fiájuk arra épült, hogy ha valami működik, akkor azzal már nem kell szórakozni. Ez a HRC-mentalitás. A Yamahánál a váz számtalan módosításon ment ke­ resztül. Mindent lehetett mozgatni, emelni, süllyeszteni, állítani és piszkálni. Érkezésünk előtt a versenyzők és a mérnökök hozzászoktak ahhoz, hogy át lehet helyezni a motort, mozgatni lehet a hátsó lengéscsillapítót, és a villa dőlésszöge változtatható. Más szóval mindenki szabadon

190

bütykölhetett a motoron. Szabadon tehettek bármit, amit csak akartak. Ha egy könnyen állítható váz olyan kézbe kerül, aki - miközben teljes szabadságot élvez - nem iga­ zán tudja, hogy mit csinál, akkor ösztönösen bütykölni fogja a motort. Ezen a ponton óriási bajban vagyunk, mert hatalmas keveredés lesz a vége. A Yamaha pontosan ebbe a helyzetbe került 2003-ban.

K ilen c Gap italé Nőve A zt mondják, hogy szerencsés srác vagyok, mert nekem minden sikerül. Mindig jó úton járok, és Fortuna különö­ sen akkor mosolyog rám, amikor a legsúlyosabb döntése­ ket kell meghoznom a pályafutásom során. Én állandóan a legjobb m otorokkal versenyeztem, és a legjobb csapat tagja voltam az adott pillanatban. Idővel hozzászoktam ehhez a szóbeszédhez. Azt mond­ ják, hogy mindig különlegesen kezeltek, és kezdettől fogva megkaptam minden előnyt. Akkor is, amikor még a széria sportmotorok osztályában szerepeltem Mint mondtam, hozzászoktam már ehhez a kritikához. Hozzászoktam ah­ hoz is, hogy az emberek irigyelnek. De amikor az emberek a csapatokról kezdenek beszél­ ni, akkor már nem hagyhatom annyiban a dolgot. Ez túl­ ságosan fontos kérdés nekem A szerencse egy dolog. Mindig jelen volt, és mindig szerepet játszott a sikereim­ ben. Enélkül senki sem lehet sikeres. De a szerencsét ser­ kenteni kell, és táplálni a választásainkkal. Én mindig a megfelelő döntést hoztam a megfelelő időben. Nekem ezért sikerültek a dolgok. A szerencse mellett arra is szükség van, hogy előre ter­ vezzünk. Kitalálom, hogy mit akarok, és elindulok az úton. Mindig a megfelelő emberekkel próbáltam körül­

192

venni magam. Olyan csapattársakkal, akik elvezetnek a céljaimhoz. Ezért mondhatom, hogy a győzelmeimet nem a véletlennek vagy a sorsszerű eseményeknek köszönhet­ tem. Szinte sohasem. Legtöbbször minden esemény egyenesen következett a döntéseimből. Magam választottam a csapataimat, és nem csak összefutottam velük, valahol. Én akartam őket, és én hajszoltam őket. Ügy érzem, hogy ebben az értelemben út­ törő vagyok a sportban. Én vagyok az első versenyző, aki prioritássá emelte a megfelelő csapat kiválasztását. Az előt­ tem versenyzők többsége egyáltalán nem foglalkozott az­ zal, hogy milyen csapatban versenyez. Nem volt kapcsolat a versenyző és a csapat között. Ezt én teremtettem meg. Amikor mások csapatot váltottak, csak átigazoltak az egyik­ től a másikhoz. Ennyi. Senki sem vitte magával a csapat tagjait. Senki sem tette azt, amit én tettem 2003-ban. Egyet­ len versenyző sem akart ilyen összefüggést és kapcsolatot. Én csapatszellemet teremtettem, én ebben hittem. Amikor más versenyzők aláírtak egy szerződést, akkor még csak szóba sem került, hogy követhetik-e a saját emberei, a sze­ relők és a mérnökök. Vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy ha kérték is, sohasem történt meg. Akkor megjelen­ tem én a színen, és megtettem. Ezzel történelmet írtam. A legtöbb versenyző így á l az egészhez: - Amíg jó vagyok, addig nem számít semmi más. Végül is minden csapat ugyanolyan. Én mindig magam választottam ki azokat az embere­ ket, akikkel dolgoztam. Az általános bölcselet szerint ez egyéni sport, mert teljesen egyedül vagyunk a pályán, és más versenyzőkkel küzdünk, akik ugyancsak teljesen egyedül vannak a pályán.

193

A z igazság azonban az, hogy ez a sport az évek során végzett technológiai fejlesztéseknek köszönhetően igazi csapatsporttá fejlődött. Ha a versenyző mögött nem áll egy erős csapat, akkor alkalmanként nyerhet ugyan pár versenyt, de sohasem fog különleges eredményt elérni, mint ahogy például nekem sikerült. Nagyon sokat számít a csapat. Nélkülözhetetlen erőfor­ rás a társak motivációja. Ugyanolyan fontos, mint a nyu­ godt és harmonikus környezet, ahol mindenki tudja a dol­ gát és ismeri a feladatkörét. Nagyon jól jön, ha van valaki, akiben megbízhatsz, akivel megoszthatod az ötleteidet, és aki melletted áll a rázós helyzetekben. Mindig ezeket a dol­ gokat kerestem, egészen 1995-től, az első nemzetközi ka­ landomtól kezdve. Abban az időben a gyári Aprilia-csapat Team Italia né­ ven szerepelt a 125 cm3-es kategóriában. Domenico Brigaglia irányította a csapatot. Nem akartam, és nem is ke­ rültem be, mert Mauro Nocciolival akartam dolgozni Nocciolival nyertem meg a világbajnoki címet 1997-ben. Folytathattam volna a szereplést a 250 cm3-ben is Noc­ ciolival, de én inkább Rossano Brazzival dolgoztam to­ vább. És 1999-ben Brazzival együtt megnyertem a világbajnoki címet. A kkor sem változott meg a filozófiám, amikor felkerültem az 500 cm3-be. Ekkor azt a csapatot választottam, amelyet éppen Jeremy irányított. 2001-ben megnyertem a világbajnoki címet az 500 cm3-es kategó­ riában is. És amikor a Yamahához szerződtem, magam­ mal vittem a csapatomat. És újra győztem. Ezek után mondhatják, hogy szerencsés vagyok. De azt hiszem, hogy a szerencse mellett előrelátó és bátor is voltam. Ha valóban kiválasztott vagyok, és mindig én kapom a leg­

194

jobbat, akkor ez csak azért történik így, mert tudom, ho­ gyan azonosítsam és válasszam ki magamnak a legjobbat. A kezdetektől fogva tudtam, hogy mennyire fontos a csapat. Amikor csatlakoztam Nocciolihoz, találkoztam Mario Martinival, aki a szerelőm lett. 1995-től dolgoztunk együtt. Abban az évben mutatkoztam be az Európa-bajnokságban. 1997-ig maradt velem. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, és a baráti viszony túllépett a motorozás keretein is. Egyszerűen közel álltunk egymáshoz. Vele tanultam meg, hogy mennyire fontos a szoros kapcsolat a szerelők­ kel és a csapattársaimmal. Ezek után mindig alapvető volt nekem, hogy erős legyen az összetartás a csapaton belül. Mauro Noccioli, Rossano Brazzi, Jeremy Burgess. Fontos győzelmekben osztoztam mindhárom mérnökkel. Mind­ hárman különböző személyiségű emberek, és élesen elkü­ lönülő filozófia szerint dolgoznak. Noccioli - ahogyan Olaszországban mondjuk - egy toscano verace, vagyis igazi toszkán ember. Nagyon kö­ zel állt hozzám a karrierem első éveiben, amikor verse­ nyezni kezdtem a csapatában. 1995-ben, 1996-ban és 1997ben is a 125 cm3-ben szerepeltem. A z első évben mutatkoz­ tam be az Európa-bajnokságban, a következő két évben már a világbajnokságban vettem részt. 1994 vége felé már el kellett gondolkodnom a jövőmön. A széria sportmoto­ rok kategóriája csak a kiindulópont lehetett, nem végcél. Más szóval ott véget ért egy korszak. Ettől kezdve kom o­ lyan kellett végezni a dolgunkat. A szezon végén megkeresett Carlo Pernat, az Aprilia akkori sportigazgatója. - 1995-ben az európai 125-ös sorozatban fogsz részt venni - mondta. - Ha az első háromban végzel, akkor biz­ tosítok számodra egy helyet a világbajnokságban.

195

Természetesen a világbajnokság volt a célom, és azért küzdöttem, hogy bekerüljek. Graziano végigkísérte a pá­ lyafutásomat, és óriási segítséget nyújtott a döntéseknél Úgy gondolta, ez egy nagyon érdekes lehetőség. Valóban az volt. Pernat hároméves szerződést kínált nekem az Apriliánál. A Team Italia is szerződött volna velem, de én inkább Noccioli csapatában akartam motorozni. Megbíztam ben­ ne, és úgy tűnt, hogy jól kijövünk egymással. Jó döntést hoztam. Mindig gyorsak és megbízhatóak voltak a mo­ torjaim. A Team Italia volt a gyári csapat, és ők gyári mo­ torokkal versenyeztek, mégis Noccioli csapata gyakran túlszárnyalta őket. A végső elszámoláskor nagyon pozitív eredményt mutattunk fel Nocciolival: Uraltam az olasz bajnokságot, és a harmadik helyen végeztem az európai sorozatban. Pernat - ígéretéhez híven - bejuttatott a vi­ lágbajnokságba, amelyet 1997-ben meg is nyertem. Ez volt a harmadik évem Nocciolival. Sohasem vitatkoztunk, és általában különösebb problé­ máink sem adódtak. Egy bizonyos ponton azonban meg­ változott, és a verseny-, illetve az életfilozófiája már nem egyezett meg az enyémmel. Természetesen időre volt szükség ahhoz, hogy ez kiderüljön. Mindenesetre ez sem állt közénk, és nem akadályozott meg minket abban, hogy elérjük a célunkat, és világbajnokok legyünk. Aztán elváltak útjaink. Úgy éreztem, túlságosan apáskodik felettem, és észrevettem, hogy azok is ugyanígy vi­ selkednek, akik neki dolgoznak. Mindig megpróbáltak ellátni motorozási tanácsokkal Mindig elmondták, hogyan kezeljem a motort. Számomra azonban ez az egyetlen dolog, amelybe a csapat sohasem avatkozhat bele. Mindenki máshogy versenyez, és min­

196

denki a maga útján tanulja meg a szakmát, Vagyis senki sem mondhatta meg nekem, hogyan versenyezzek. Mégis egyfolytában arról beszéltünk, hogyan m otoroz­ zak. Abban az időben mindig azt javasolta, hogy állandó­ an nyomjam lefelé a lábtartókat, hogy egyenesen tartsam a motort, és jobban tudjam irányítani. Ha a gyorsítás so­ rán történt valami a motorral vagy az első kerékkel, akkor mindig elmondta, hogy ez azért lehetett, mert nem nyom­ tam eléggé a lábtartókat. Biztosan hasznos az elmélet, de mivel számomra egyáltalán nem volt természetes ez a po­ zíció, ezért ú gy gondoltam, hogy nem fogom erőltetni. Emellett ú gy éreztem, egyáltalán nem válik előnyömre. Mindenesetre nem ezért folytattam a pályafutásomat új csapat színeiben a 250 cm3-es kategóriában. Nagyon sokat tanultam Nocciolitól és a csapat többi tagjától. Noccioü nagyon jó mérnök, aki kívül-belül ismeri a motort. Ráadá­ sul mindig nagyon jól szórakoztam a csapattal. Kitűnő csapatszellem uralkodott közöttünk, és számtalan boldog emléket őrzök abból az időből. 1997-ben kezdtem beérni nemzetközi szinten is, és ekkor alapoztam meg a legma­ gasabb eredményeimet. Ez volt karrierem első fejezeté­ nek záró akkordja is. Talán éppen ezért döntöttem ú gy abban az időben, hogy megváltoztatom a külsőmet. Saját magam határoz­ tam ezt el, és természetes folyam atok vezettek idáig. Meg egy nagy adag őrültség. Bár az első igazi változtatást egy ígéretnek köszönhettem, amelyet 1997-ben tettem ma­ gamnak. - Ha megnyerem a világbajnokságot, akkor levágom döntöttem egyik nap a hajam sorsáról. Persze korábban is tisztában voltam vele, hogy túl hosszú. De egyszerűen nem tudtam levágatni, pedig mindig akartam. Ekkor ün­

197

nepélyes ígéretet tettem magamnak. Amikor pedig meg­ nyertem a világbajnokságot, természetesen meg kellett tartanom az ígéretet. Ez mégsem volt elég. Mivel nem va­ gyok egyszerű eset, ezért világoskékre festettem. Kiválasztottunk egy fodrászt, és bejelentkeztünk. Hár­ man voltunk: Uccio, Pirro (a Törzsem egy másik tagja) és én. Pirrónak is nagyon hosszú haja volt, és azt hiszem, bá­ torságot merített belőlem. Uccio egyáltalán nem akarta befestetni a haját, neki elég volt az is, ha levágatja. De Pirro és én a festés mellett döntöttünk. Persze a családunk egyáltalán nem örült ennek. Pirro édesanyja elsírta magát, amikor a fia hazaért a fodrásztól. Mindenesetre ez volt az első év, amikor foglalkoztunk a hajunkkal. Ekkor kezd­ tük meg az éves frizuraváltoztatások sorozatát. A haj­ színcserélgetés igazi szertartássá nőtte ki magát. Imád­ tam kísérletezni a különös hajszínekkel és a szokatlan frizurákkal, A legjobb választásnak kétségkívül a híres Brazzi-séró bizonyult. Amikor 1997 végén felkerültem a 250 cm3-es kategóriá­ ba, Brazzi lett a vezető mérnököm. Azért hívták a frizurát Brazzi-sérónak, mert úgy néztem ki vele, mint ő. 1998-ban mutattam be a frizurát a nagyközönségnek az Olasz Grand Prix-n. A Brazzi-séró abból állt, hogy a tarkóm alsó része ki­ vételével leborotváltam az egész fejemet. Más szóval ez volt az utolsó visszahúzódó hajcsík, amely egészen a tarkómig ért. Egy képet is magammal vittem a fodrászhoz, amelyen én szerepeltem Brazzival, nehogy félreértse a dolgot. Csü­ törtök délután megláttam Brazzit a pályán. Ekkor még semmit sem sejtett, mert sapkával álcáztam magam, így nem láthatta a hajamat. Péntek reggel késve érkeztem a tesztek első szakaszá­ ra, hogy senki se gyanakodjon. Valójában állandóan elkés­

198

tem, és ettől inindig nagyon ideges lett. Mellesleg ez volt az egyik oka annak, hogy sohasem jöttünk ki egymás­ sal. .. Ezúttal azonban szándékosan késtem. Brazzi az a tí­ pusú fickó, aki mindig ideges. Am ikor nem jelentem meg időben, nagyon mérges lett, és gondoskodott róla, hogy mindenki más is ideges legyen körülötte. Mégis addig húztam az időt, amíg már szinte őrjöngött. Am ikor meg­ látott az új frizurámmal, a Brazzi-séróval, már nem tudta visszafogni magát, és harsányan nevetett rajtam. Igazából mindannyian nevettünk. Komoly stresszhelyzetet éltem át, ugyanakkor hihetetlenül vicces volt. Annyira nevet­ tünk, hogy majdnem lemaradtunk a tesztről. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak, ami­ kor Rossano tiszta szívből nevetett. A z egész csapat fel­ szabadultan nevetett. Ilyen csapat volt. Nagyon jó kapcso­ latban voltam Brazzival, de néha csak nehezen lehetett kijönni vele. Nagyon ingerlékeny és morcos tudott lenni. Persze az is meghatározta a kapcsolatot, hogy hogyan ke­ zeltem. A hétvégék hihetetlen hangulatban teltek. Sokszor azzal szórakoztunk a csapattársaimmal, hogy felhúztuk Brazzit. Nagyon ingerlékeny volt, és könnyen ki lehetett hozni a sodrából. Végül mindent megbocsátott, és végeredményben nagyon jó kapcsolatban álltunk. Rossano ismerte fel elsőként a bennem rejlő lehetősé­ geket. Mindig nagyon ideges lett, amikor hibáztam Ez pedig elég sokszor előfordult az első évben. Ú gy érezte, hogy azonnal a bajnoki címért kell küzdenünk. Én még nem igazán vettem komolyan azt a szezont. Csak jól akar­ tam érezni magam, közben sokat tanulni a pályákról, a motorokról. Egyetlen célt sem tűztem ki, és nem töreked­ tem semmilyen eredményre, ő mégis hitt abban, hogy ké­ pesek vagyunk rá, és világbajnokok lehetünk. 1998-ban

199

nagyon sokat hibáztam. Különösen egy esetre emlékszem tisztán, és azt hiszem, ezt sohasem fogom elfelejteni. Spanyolországban, Jaramában történt. A negyedik időt értem el a kvalifikációban. Akkoriban egyszerűen nem voltam még olyan gyors, mint Harada vagy Capirossi, és ez nagyon bosszantott. Rossano tudta ezt, ezért magához hívott a verseny előtt. - Semmit sem tehetsz - mondta. - A zok a srácok gyor­ sabbak nálad. Ne aggódj emiatt, ne akard legyőzni őket, csak próbálj meg minél több pontot szerezni. Nem kell a szarkeverés. - Rendben - mondtam, pedig eszem ágában sem volt megfogadni a tanácsát. Győzni akartam. Sejtettem, hogy Rossano is tudja ezt. - Emlékezz arra, amit mondtam - figyelmeztetett még egyszer. - Ne menj utánuk, ne versenyezz velük, csak ma­ radj veszteg, és szerezz pár pontot. - Igen, Rossano, igen - nyugtattam. - Szép lassan me­ gyek majd, nem fogok akciózni. A verseny során Capirossi hibázott az első kanyarban, és rögtön Tetsuya Harada mögött találtam magam. Ott voltam a hátában, szép nyugodtan lógtam a nyakán, de hirtelen úgy éreztem, támadnom kell. Meg akartam mu­ tatni, hogy kivel áll szemben. íg y is tettem. Néhány kör után megelőztem. Szinte közvetlenül ezután buktam, és keményen seggre estem. Azonnal eszembe jutottak Brazzi szavai, és azon gon­ dolkodtam, hogy mit fogok kapni tőle. Annyira be voltam tojva a következményektől, hogy megpróbáltam felállni, és folytatni a versenyt. A z Apriliám megsínylette a bu­ kást, és rendesen összetört. Elfogadtam, hogy előbb vagy

200

utóbb találkoznom kell Brazzival, mert nem maradhatok örökké a pályán. Ott volt. Már várt rám. őrjöngött, mint egy eszelős. Ijesztő volt. Nagyon betojtam. Síri csönd honolt a boksz­ ban, amikor beléptem. Előrehajoltam, és megpróbáltam bicegni, mintha megsérültem volna. Közben olyan szánal­ mas képet vágtam, amilyet csak tudtam. A zt reméltem, hogy megsajnál és elnéző lesz. Tudtam, hogy semmi értel­ me sincs, de meg kellett próbálnom. Levettem a sisako­ mat, és ahogy Rossano közeledett felém, azonnal egy hi­ hető sztorival álltam elő. - A motor csak elindult, nem tudtam már megtartani, nem tudom, hogy történt - hebegtem Rossano rám nézett, és így szólt: - In cu’ t’a ne propri capi un cazzl Nem, ez nem olasz. Ez a Romagna régió dialektusa. Ta­ lán jobb, ha nem fordítom le. Elvégre gyerekek is olvas­ hatják ezt a könyvet. Rémisztő tekintettel mondta mindezt, a bajsza fenye­ getően m ozgott, és a szeme villámokat szórt. Sokáig nem is beszéltünk egymással. A z az igazság, hogy abban az év­ ben elég nagy volt a feszültség az ApriliánáL Három csa­ pat működött egyszerre, bírtuk egymást, de mindannyian győzni akartunk. Óriási volt a verseny, és nemcsak Harada, Capirossi és én köztem, hanem a vezető mérnökök Sandi, Noccioli és Brazzi - között is. Brazzi a kétütemű motorok és a porlasztók szakértője volt. M ég sohasem láttam hozzá fogható szakembert. Mindig lenyűgözött, amikor a porlasztón dolgozott. Imádtam mellette ülni és csak nézni, ahogyan szerel. A csapattagok nem beszéltek túl sokat egymással, de erre nem is volt szükség. Ügy tűnt, hogy szavak nélkül kommunikálnak, mintha a leve­

201

gőn keresztül továbbították volna a gondolataikat. Meg­ érkeztem a motorral, Paolo leszedte a műanyag elemeket, és Carlo leterítette a ponyvát. Brazzi megfogta a kis kul­ csot, majd hozzálátott, hogy ellenőrizze az alsó henger porlasztását. Misztikus pillanatok voltak ezek, és minden­ ki csöndben figyelt. Majd felkelt, mi pedig tátott szájjal vártuk az ítéletet. „Gazdag!” vagy „Sovány!” - mondta ilyenkor attól függően, hogy túl sok levegőt vagy túl sok üzemanyagot talált a keverékben. És akkor kihirdette, hogy mi a dolga a csapatnak. A motorom mindig gyors volt, és mindig megbízható­ an működött. Az ellenfeleim állandóan azt hangoztatták, hogy ez azért van így, mert mindig a legjobb alkatrészeket kapjuk a versenyrészlegtől. De ez nem igaz. Egyszerűen velünk volt Brazzi. Ő bizonyult a legjobbnak, amikor motortuningról volt szó. Miközben mások sokat szenvedtek kar­ burátorproblémákkal, és sok versenyt feladtak motorhiba miatt, addig az én gépem mindig tökéletesen működött. A hollandiai Assenben szereztem meg az első győzel­ memet a 250 cm3-es kategóriában. Ezt Brazzinak köszön­ hetem. A Noale új kipufogót küldött. A motor kicsit job­ ban ment vele, de Brazzi kérlelhetetlen volt: - Ezt nem fogjuk, használni a versenyen. - Miért nem? - kérdeztem. - Mert úgy gondolom, hogy túl sok levegő gyűlik össze benne. Ha a motor felmelegszik, a kipufogó bemondja az unalmast -• magyarázta. Bíztam benne, és elfogadtam a döntését. Mi nem hasz­ náltuk az új kipufogót, de a másik két Aprilia motor tulaj­ donosa, Capirossi és Harada már az új modellel állt rajt­ hoz. A verseny során mindkettő felmondta a szolgálatot.

202

A z én motorommal viszont semmi gond nem volt, így megnyertem a versenyt. Ez is azt bizonyítja, hogy jól vá­ lasztottam, amikor Brazzi és csapata mellett döntöttem. Amikor az Aprilia először látott lehetőséget abban, hogy a 250 cm3-ben folytassam, akkor azt feltételezte, hogy Nocciolival maradok majd. De az 1997-es szezon vé­ gére meggondoltam magam. Láttam, hogy Brazzi sokkal alkalmasabb arra a feladatra, hogy a következő szintre se­ gítsen. Jelentősen fejlődtem Noccioli és Martini mellett a 125 cm3-ben, de tudtam, hogy még nagyon sok munka áll előttünk. Véleményem szerint Brazzi volt az az ember, akinek a segítségével eredményesen járhattam végig a 250 cm3-es kategória lépcsőit. Brazzi az a típus, aki tapasztalatának és különleges csa­ patának köszönhetően önbizalmat ad a versenyzőnek. Nem tudom, miért ragadott magával ennyire - talán mert ekkor még fiatal srác voltam. Rajongtam Loris Reggianiért, akinek szintén Brazzi volt a vezető mérnöke. Minden­ esetre számomra Brazzi egy legenda volt. A kkor fejezte be a munkát Doriano Rombonival (egy másik kedven­ cemmel), és ekkor tért vissza az 500 cm3-ből a 250 cm3-be. - Mindent elrendeztem. Brazzi Capirossival dolgozik majd, te pedig Nocciolival kerülsz fel a 250-be - jelentette be Pernat egy tárgyaláson. - Más ötletem van - mondtam neki bizalmasan. - M i az az ötlet? - kérdezte. - Brazzit akarom! - jelentettem k i magabiztosan. íg y hát megkérdeztem Capirossit, mit gondol erről, őszintén elmondta nekem, hogy neki mindkét megoldás megfelel. Brazzi vagy Noccioli - nem igazán lát különbsé­ get közöttük.

203

Nagyszerű. Ha neki mindegy, akkor én Brazzit vá­ lasztom - gondoltam. így értem el a második célomat. Ugyanúgy saját ma­ gam választottam ki Brazzit a 250 cm3-es kategóriában, mint ahogyan Nocciolit választottam a 125-ben. Az 1999-es szezonban újabb fontos választás elé érkez­ tem. Nem tudtam eldönteni, hogy maradjak a 250 cm3ben, vagy inkább az 500 cm3-es kategóriában folytassam. Most is hű maradtam önmagamhoz. Mindig is azt vallot­ tam, hogy a csapatválasztás döntő jelentőségű. Világosan elmondtam mindenkinek, hogy ha továbblépek a maga­ sabb kategóriába, akkor én választom ki a csapatomat. - Nem igazán érdekel, hogy melyik motort adjátok ne­ kem, akkor sem, ha nem a gyári motort kapom - mond­ tam a Honda vezetőinek, amikor ellátogattak Rio de Janeiróba, és felajánlották nekem az NSR-t. - Csak akkor csatlakozom a Hondához, ha Jeremy Burgess-szel dolgoz­ hatok. Harcoltam Jeremyért. ő t választottam, és csak az ő személyén múlt, hogy aláírtam a szerződést a Hondával, ő volt a szerződésem kulcsa. Ha nincs Jeremy, akkor nincs szerződés. 1999-ben találkoztam Jeremyvel Philip Islanden. Nagyon jó benyomást tett rám. Azonnal felismertem, hogy szemé­ lyének és szaktudásának köszönhetően kevésbé lesz meg­ rázó az 500 cm3-es bemutatkozás. Mivel Jeremy személye volt a szerződés kulcsa, ezért egy titkos találkozót szervez­ tünk Philip Island bokszutcájában. Jeremy ekkor már nem vett részt a grand prix-ken. Olykor még megnézett pár versenyt, de egyre ritkábban lehetett látni a pályán. M ick Doohan kom oly balesetet szenvedett Jerezben, és ezzel gyakorlatilag véget ért a pá­

204

lyafutása, Jeremy magára maradt a csapatával. A többiek más Honda-csapatokhoz kerültek, és különböző verseny­ zők munkáját segítették. Felajánlottak Jeremynek egy ve­ zető mérnöki pozíciót Gibernau mellett, de nem fogadta el az ajánlatot. Időre volt szüksége. Jeremy egy kicsit hát­ ra akart dőlni, és gondolkodni akart az otthonában, egye­ dül. Eljött az Ausztrál Grand Prix-re. Már tájékoztatták, hogy őt választottam, és a HRC időpontot is egyeztetett vele a tárgyalásra. Egy ideje már nem járt a pálya közelé­ ben, de beleegyezett a találkozóba. Szombat estére, a ver­ seny előestéjére szervezték a megbeszélést. Ilyenkor az egész bokszutca üres, így kiváló helyszín a titkos tárgya­ lások lebonyolítására. Kicsi az esélye, hogy bárki is meglát minket. Carlo és Dickie kísérte el Jeremyt, én pedig Carlo Florenzanóval érkeztem. A hogy beléptem, rögtön a gyári NSR-re meredtem. Úgy éreztem, hogy fel kell ülnöm rá, ezért engedélyt kér­ tem. A hogy elhangzott a válasz, már a nyeregben ültem. Felpattantam Gibernau NSR-jére. A többi motort letakar­ ták. A zt akarták, hogy megérintsem, és érezzem a mo­ tort. Alig néhány percet töltöttem rajta, de azonnal rabul ejtett. Biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az első áldozat... - Úgy tisztességes, ha elmondom nektek, hogy a viszszavonuláson gondolkodom - mondta Jeremy. Ezek a szavak azonnal eszembe juttatták, hogy miért is vagyok ott. - A szívem persze a pálya felé húz - folytatta -, de még mindig nem döntöttem el a dolgot. Mire gondol? Abba akarja hagyni? - gondoltam. -N a ­

gyon keményen dolgoztam, hogy eljussak idáig, és most azt mondja, hogy csak úgy elsétál apályáról?

205

Igen, pontosan ezt mondta. Semmit sem tehettem elle­ ne. Kért egy kis időt, hogy átgondolja az ajánlatot. Nem volt más választásunk, ezért beleegyeztünk. - Rendben, várjunk egy kicsit, és meglátjuk, mi a dön­ tése -- mondtam a Honda képviselőinek. - Jeremy szemé­ lye továbbra is előfeltétele a szerződésünknek. Várjunk, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. A kkor újra tárgyalunk. M indenki - beleértve Jeremyt is - jelen volt, amikor elmondtam ezt. íg y akartam tudatni a Hondával - és persze Jeremyvel is -, hogy mennyire fontos számomra a személye. Valójában már régóta tárgyaltunk a Hondával. Nyár vé­ gén ellátogatott hozzám Carlo Florenzano. - Ha érdekel az 500 cm3, akkor a Hondának van egy komoly ajánlata számodra - mondta. - Megkaphatod a gyári 500-ast. Minden motoros gyerek az 500 cm3-ről álmodik, és nagy részük sosem érhet el odáig. Váratlanul ért a dolog. Elmondtam Carlónak, hogy érdekel az ajánlat. Megpró­ báltam egy kis időt nyerni. A zt mondtam, hogy el kell in­ téznem még pár dolgot. A z Imolái Grand Prix-n találkoztam először a Honda japán munkatársaival - Nem sietek, először meg akarom nyerni a 250 cm3-es világbajnokságot - mondtam nekik. - Azelőtt pedig sem­ miről sem akarok dönteni. - Rendben - felelték. Éreztem, hogy megleptem őket. A z is lehet, hogy meg­ sértődtek. - Ne feledd, hogy nem fogunk örökké várni! - Rendben, de ti se feledjétek, hogy ha most nem nye­ rem meg a 250 cm3-t, akkor sohasem fog sikerülni -

206

mondtam. - Ugyanakkor rengeteg időm lesz megnyerni az 500 cm3-t. Ekkor még csak tizenkilenc éves voltam. Rengeteg időm volt még. 1996-ban ú gy döntöttem, hogy csak akkor megyek a 250-be, ha előtte megnyertem a 125-öt, 1999 vé­ gén pedig nem akartam addig az 500 cm3-re gondolni, amíg meg nem nyertem a 250 cm3-t. Természetesen meg­ nyertem a 250 cm3-es világbajnoki címet is, és ezzel lénye­ gesen egyszerűbb helyzetbe kerültem. A kkor sem változ­ tattam volna meg az elképzeléseimet, ha nem sikerül. Addig maradtam volna a 250 cm3-ben, amíg meg nem nyerem a világbajnoki címet. Ezért az 1999-es szezon hát­ ralevő napjaiban csak az 500 cm3járt a fejemben. A Hon­ da végül mégis megvárt. A Rio de Janeiró-i Grand Prix estéjén - amikor megnyer­ tem a bajnoki címet - újra beszéltem Carlo Florenzanóval, a Honda képviselőjével. Ezúttal már tiszta fejjel ültem tár­ gyalóasztalhoz, és csak a jövőmre gondoltam. A 250 cm3-es kategória időszaka véget ért. Nagyon jó érzés volt, amikor Philip Islanden felültem az NSR-re, és közben tudtam, hogy újabb fordulatot vesz a pályafutásom. Két évet töltöttem a 250 cm3-es osztályban a BrazzicsapattaL A z első évben a második helyen végeztem, a másodikban pedig megnyertem a bajnoki címet. Lassan megérkeztem a gyorsasági motorsport csúcsára. Négy­ éves világbajnoki pályafutás után jutottam el idáig. Ponto­ san hat évvel azután, hogy elindultam életem első motor­ kerékpár-versenyén, egy 125-ös Cagivával az Olasz Széria Sportmotor Bajnokságban. Időközben még mindig Jeremy döntésére vártam. Sze­ rencsére nem kellett sok idő, hogy meggondolja magát. Jeremy mélyre ásott, és újra felfedezte a bokszutca iránti

207

étvágyát. Emellett szerintem az is szerepet játszott, hogy teljesen új életet kezdhetett, és tiszta lappal indult - ezút­ tal mellettem. Amikor elfogadta az ajánlatot, igent mon­ dott a csapata is, akik közül sokan még ma is velünk dol­ goznak a Yamahánál. Egy hónappal később, novemberben már együtt dolgoztunk. A Honda NSR egyike azon motoroknak, amelyek tör­ ténelmet írtak. Húszéves koromban valóra vált az álmom. Ekkor mehettem vele először. Én voltam a 250 cm3-es ka­ tegória aktuális bajnoka, és éppen ekkor fejeztem be a karrieremet az Apriliánál. Készen álltam, hogy a Hondá­ hoz szerződjek, és a következő szintre lépjek az NSR-rel El kell mondanom, hogy egyáltalán nem volt egyszerű megválni a 250 cm3-től. Időre volt szükségem, mire felismertem, hogy készen állok a váltásra. Igazából csak az 1999-es szezon második felében kezdtem gondolkodni a továbblépésen, amikor már biztosnak láttam a világbajnoki címet. Ekkor kezd­ tem töprengeni azon, hogy vajon mit hozhat számomra az elkövetkező év. Abban az időben az 500 cm3-es kategó­ ria jelentette a jövőt. Ugyanúgy, ahogyan ma a MotoGP. Sokat gondolkodtam az 500 cm3-en, elvégre még csak húszéves voltam. Pár éven keresztül meg tudtam volna védeni a címemet, kereshettem volna egy csomó pénzts és nyugodtan hátradőlhettem volna 2000-ben. Rengeteg al­ kalom kínálkozott volna a továbblépésre. De én nem ilyen ember vagyok. Bátran vállalom a feladatot, és állandóan keresem az új kihívást. Emellett a Honda sem kínálja fel azt a lehetőséget minden évben, hogy a gyári csapatban versenyezzek az 500 cm3-ben, az NSR 500-assal. És nem csupán egy NSR-ről volt szó, hanem a gyári NSR-rőL Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a Honda engem válasz-

208

Néha ú gy érzem magam, mint egy szökevény, aki az ellenfelek és a szurkolók elől menekül. De általában egész jól kezelem a helyzetet...

Édesapám, Graziano a pályafutásom kezdetétől segítette az utamat, és ma is gyakran lát el jó tanácsokkal

A munkám során bejártam a világot, és rengeteg gyö­ nyörű várost ismertem meg Talán nem a Philip Island körüli tenger a legvonzóbb turistacélpont Ausztrália partjainál, de a sziget csodá­ latos hely a gyorsasági mo­ torosok számára

IflN

2005- április, Jerez, a világbajnokság első futama, Gibernau nyitva hagyta a szöget az utolsó kanyarban,és én azonnal támadtam. Olykor agresszívan versenyzem, de mindig megpróbálok fair lenni az ellen­ feleimmel.

A szemközti oldalon: Steve Mcqueen csakúgy, mint én lázadó személyiség volt.

Nem igazán szeretem a formális öltözködést, inkább laza cuccokat hordok. Sokkal jobban illenek a stílusomhoz és a szentélyisé-

IMATRA

Olasz vagyok. Ez azt is jelenti, hogy imá­ dom a napsütést és a tengert. Természe tes, hogy gyakran elviszem a hajót egy körre. A hajózás lett az egyik legnagyobb szenvedélyem

V ll m |y ':7 -v,

jr