Mengele bőröndje 9786155603907 [PDF]

Zitiervorschau

Mengele bőröndje Gyurkovics Tamás Kalligram (2017) Címke: 2. világháború, antiszemitizmus, lélektani, Dél-Amerika, Történelem 2. világháborúttt antiszemitizmusttt lélektanittt Dél-Amerikattt Történelemttt

A Mengele bőröndje – Josef M. két halála című regény két könyvből áll. Az első könyv Josef Mengele közel három évtizedig tartó, dél-amerikai bujdosásának történetét meséli el. A második könyv fikció – igaz, a valósághoz nagyon is közeli fikció: azt mutatja meg, mi történhetett volna, ha ezerkilencszázhatvanban, Buenos Airesben a Moszad ügynökei nem Adolf Eichmannt, hanem Josef Mengelét fogják el, őt hurcolják Jeruzsálembe és állítják bíróság elé…

Gyurkovics Tamás MENGELE BŐRÖNDJE Josef M. két halála

Fiaimnak

„(…) megér-e hosszu időt, vénsége korát meglátja-e majdan, s ’Hogyha magát sosem ismeri meg!’, szólt erre a szent jós.” Publius Ovidius Naso: Átváltozások Devecseri Gábor fordítása

BERTIOGA

1. fejezet Amikor megérkeztem San Carlos de Barilochéba, esett a hó. Hízott pelyhekben hullott a városra, amely különben is fehér volt már. Ezerkilencszázötvenhat óta nem volt tél az életemben. Talán még három évszak sem, csak nyár meg tavasz. Argentína persze nagy ország: a napsütötte tengerpartok és a sárga pampák mellett vannak hósipkás hegyei is, ám ezt jobbára csak az eszével tudja az ember addig, míg ki nem mozdul Buenos Airesből. Patagóniáig kellett utaznom ezért a télért. Egyedül érkeztem, pedig családi kirándulásnak indult ez a pár nap, amelyet nem is titkoltan a két évvel korábbi svájci sítúra párjának szántam. Az utolsó pillanatban azonban a nevelt fiamat ledöntötte a lábáról valami heveny vírusfertőzés. Magas láza lett, rázta a hideg. Egy rövid ideig még lázgörcstől is szenvedett, elcsigázott tekintetén láttuk, hogy az ízületei úgy fájnak, akár egy köszvényes öregembernek. Megpróbáltam mindent, hogy csillapítsam Karl-Heinz hőjét. Adtam neki gyógyszert, literszám itattam vele a vékonyra főzött teát, sőt még a Kneipp-féle borogatást is alkalmaztam, a fiú láza azonban nem csillapodott. Láttam már ilyet elégszer. Pontosan tudtam, hogy a láz nem is e praktikák hatására múlik majd el, hanem akkor, ha Karl-Heinz szervezete végre elégette a kórokozót. A tudós énem ennek megfelelően igyekezett megnyugtatni Marthát: türelem, pár nap, és magától elmúlik. A gondviselő énem azonban orvul elárult. A pótcselekvés, ahogy gyors egymásutánjában legalább féltucatnyi népi gyógymódot próbáltam ki, megértette a feleségemmel, hogy én is éppúgy aggódom KarlHeinzért, ahogyan ő. Hiába vagyok orvos. Ez az ellentmondás reveláció volt az én számomra is. A jó orvost ugyanis az különbözteti meg a hétköznapitól, hogy a két énje – a magánemberi és a tudós – közti távolságot le tudja küzdeni. Érzelmeit idővel képes alárendelni a hivatásának. Én pedig jó orvos vagyok. Olyan tudós, akit az egyes ember iránti érzelmei soha nem

akadályoztak abban, hogy mindig az egész emberiség üdvét tartsa szem előtt. Most mégsem voltam képes arra, hogy csupán az orvos távolságtartó figyelmében részesítsem a fiút. Irracionálisan aggódtam érte, ahogyan az apák szoktak. Igen, azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy Karl-Heinzet úgy szeretem, mintha az édes gyerekem volna! Sőt: őt szeretem úgy, mint az édes gyerekemet, és a saját fiam iránt csupán annyit érzek, amennyit egy nagybácsi szokott az unokaöccse iránt… Ekkor már sejtettem azt is, hogy ennek nem csupán a földrajzi távolság az oka. Többről volt szó, mint hogy a fiamat – a két évvel korábbi alpesi villámtalálkozót leszámítva – közel egy évtizede nem láttam. Rolfot más anyagból gyúrták, mint engem. Leginkább is az anyjától örökölt, némileg tisztázatlan eredetű anyagból, míg néhai Karl fivérem gyermekét, az ifjú Karl-Heinzet olyan tulajdonságok jellemzik, amelyek nemcsak méltóvá teszik rá, hogy a fiammá fogadjam, de egyúttal bizonyítják azt is, hogy közös forrásból származunk! A felismeréstől meghatódtam és meg is ijedtem kissé. Talán csak ezzel magyarázható, hogy az atyai aggodalom ellenére végül belementem abba, amit Martha javasolt. Hogy utazzam el Barilochéba egyedül, hisz úgyis várnak rám. Federico Haase volt az, aki várt. Buenos Aires „udvari építészét” minden emigráns ismerte, pedig ő nem a Vaterlandból érkezett, mint mi. Másod- vagy harmadgenerációs német volt. Sok tekintetben inkább argentin, mint német. Mégis rögtön a bizalmamba fogadtam, és nemcsak azért, mert már az ideérkezésemet követően segített rajtam, hanem azért is, mert tudta, ki fontos a városban, és ki az, akivel csak az időmet fecsérlem. Ő például előre megmondta, hogy Eichmann-nal felesleges találkoznom. Savanyú és pénztelen ember, és ami a legszörnyűbb, a pénztelenségét fegyelmezetten elfogadó kispolgár. A német emigráns közösség homo novusaként én persze nem tehettem meg, hogy ne találkozzak szinte mindenkivel. Így végül Eichmann-nal is uzsonnáztam párszor az ABC kávéház lovagteremszerű sötét, hátsó traktusában, rejtve a kíváncsi tekintetek elől. Pedig azok alapján,

amiket Eichmann a találkozóink során elmondott, kiülhettünk volna akár az utcafront előtti teraszra is, ország-világ elé. Adolf Eichmann ugyanis többnyire gyári munkalehetőségekről beszélt nekem. Olyan állásokról, amelyekhez nem szükséges különleges képesítés, így a személyazonossági okmányokra sem kíváncsi senki. A feltűnésmentes, csöndes és szerény élet előnyeit ecsetelte, és bár atyáskodó tanácsokat adott, alig-alig nézett a szemembe. Többnyire lesütötte a tekintetét, a süteménye romjait piszkálgatta a villájával, mintha legalábbis meg kellene húznia magát a világban, és talán okosabb lenne, ha én is így tennék. Haase épp az ellentéte volt. Ő nemcsak látni akart, hanem látszani is. Nem csoda, hogy késlekedés nélkül kiragadott abból a nyomorúságos panzióból, ahová negyvenkilencben, helyismeret és elegendő készpénz híján, egy taxival vitettem magamat, miután apámék kapcsolattartója órák múltán sem tűnt fel a kikötőben, ahová az Észak királya befutott. Federico Haase, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beültetett a nyitott tetejű, csontszínű Mercedesébe, és átvalcerezett velem a városon. De nem az útikönyvek kötelező néznivalóit mutatta meg, ó, nem! A helyi elit házait! Perónista argentinok, menekült németek és nagyképű olaszok palotáit, amelyek közül nem egyet persze ő maga tervezett. Federico Haase kormányhivatalok és gyárak tömbjein, hatalmasságok villáin és gyakran látogatott társasági helyein keresztül avatott be az argentin főváros rejtett hierarchiájába. Tőle tanultam meg, hogy az élet tőzsdéjén mi az egyes városrészek aktuális árfolyama. Nekem például már a legelső „városnéző túránk” alkalmával megmondta azt is, hogy az Olivos negyedben vagy a Floridában volna a helyem. Telente meg persze Barilocheban. És ott sem akárhol, hanem a Hotel Suabiában! A kicsinyke, de annál lakályosabb panzió Erich Priebke érdekeltsége volt, de Haase pontosan tudta, hogy ez számomra nem az egyívású társaság, a szellemi rokonság és más efféle, emigráns zagyvaságok miatt fontos, csakis a diszkréció miatt. Még a méz se oldódott fel a hársfateámban, amikor már tudtam, hogy mindazt, amit Haase Barilocheban akart közölni velem,

közölhette volna bárhol, akár otthon is. A „nagy titok” ugyanis csupán egy üzleti lehetőség volt, még ha a szokásosaknál zsírosabb is. Uruguayban néhány, a legfelsőbb kormánykörök támogatását élvező agrárbáró úgy döntött, átveszi az uralmat az ország marhahúspiaca fölött. Ezek – felhagyva a régi telepes módszerekkel, melyek lényege az új és újabb legelők bekebelezése, az esztelen terjeszkedés volt – erőteljes gépesítésbe kezdtek. Néhányukkal magam is találkoztam a nyáron, amikor Marthával pár napra Uruguayba utaztunk, hogy egy svájci kolóniában összeházasodjunk. (Különben ez is Haase ötlete volt. Nueva Helvecia kiválasztásával összekötötte a kellemeset a hasznossal. Részint összeismertetett néhány potenciális üzletfelemmel, részint pedig tett róla, hogy a házasságkötésem Marthával minden jogi próbát kiálljon, de a lehető legkisebb figyelmet keltse odaát.) Ötvennyolc telén Haase elvileg azért hívott a Hotel Suabiába, hogy elújságolja a jó hírt: a nyáron még csak körvonalazódó megrendelések végre konkretizálódtak. Az uruguayi parasztmilliomosok – megannyi Don José, Don Martín és Don Carlos – tucatjával szándékoznak tőlem trágyázó gépet és marhaszállító kocsit vásárolni. „Csak aztán győzzék apádék legyártani”, tette hozzá kacsintva. A közvetítésért nem kért és nem is fogadott el semmit. Egyetlen pesót sem. Csak hónapokkal később értettem meg, hogy miért. Federico Haase azért nem kért tőlem pénzt, mert akármennyi jutalékot fizetek is neki, az eltörpül ahhoz az összeghez képest, amit az ügylet révén nélkülem is megkereshet. Az agrárbárók számítása ugyanis bevált. Az uruguayi földpiac, amely az extenzív állattartás csillapíthatatlan földigénye miatt még a válság éveiben is virágzott, most egyszeriben összeomlott. A földárak zuhanni kezdtek, ám az elszegényedő marhatartók így sem engedhették meg maguknak, hogy újabb területeket vásároljanak, inkább eladták a meglévőket is. Mindegy, mennyiért, csak vigye valaki. Federico Haase pedig készségesen vitte. Uruguay leendő földesura derűsen karolt belém, amikor vacsora után szokásos egészségügyi sétánkra indultunk Bariloche

ózonszagú utcácskáin. Egész idő alatt vidáman társalogtunk. Haase a főváros legújabb éttermeiről és társasági pletykáiról számolt be nekem, míg egy kőkorlátnál, amely alatt esti fényeivel ott pulzált az alpesi módra felépített városka, megállt, és komoly arccal fordult felém. Perón nem lesz képes visszatérni a hatalomba, mondta. Vagy ha mégis, hát jóval később, mint hiszi. Mint sokan hiszik. Változásokra számítok, Josef. Hogy gyökeres változásokra-e, vagy csupán némi porhintésre, azt még nem tudom. De mindegy is: neked így is, úgy is jobban kell vigyáznod ezután. Kérdőn néztem rá, mire azt felelte csöndesen: „Itt az ideje, hogy megtanulj rendesen spanyolul.” Ettől a baljóslatú közjátéktól eltekintve azonban csodás napokat töltöttem Barilochéban. Meglehet, ebben közrejátszott az is, hogy Haasenak egy nappal később Montevideóba kellett utaznia. Üzleti ügy, mondta önelégülten, amikor búcsúzott. Hirtelen magamra maradtam. Ez azonban most nem magány volt, csak egyedüllét. Végre minden figyelmemet önmagamra összpontosíthattam! Délelőttönként hosszú bakancsos túrákat tettem a hegyekben, vagy felcsatoltam a panzióban bérelt sítalpaimat, és addig síztem a völgyre néző hegyoldalon, míg a pálya alján kialakított buszmegállóban el nem untam a sorban állást. Síelni mindig szerettem. Korábban azt hittem, lelkesedésem csupán a sportsman öröméből fakad. Később meg azzal magyaráztam a téli sportok iránti rajongásomat, hogy talán a bennem élő orvos fedezi fel újra meg újra a hó friss illatában és keményített fehérségében is a kórházi műtők rendjét és tisztaságát, az okoz örömöt. De most már tudom, hogy többről volt szó. Ezen, az alapjában véve fülledt kontinensen jöttem rá, hogy a tél a legeurópaiabb hónap. Hogy a hó, ez a tiszta, fehér, kristályos és hideg szubsztancia maga az európaiság! Ezért volt olyan tökéletes az a kirándulás is két évvel ezelőtt a svájci Alpokban. Mert ott és akkor minden együtt volt a hiánytalan pillanathoz. Hét szűk és magányos esztendő után végre hazamehettem, ha csak látogatóba is. Vissza, Európába!

Ott volt a fiam, Rolf, akit jószerivel először ölelhettem magamhoz azóta, hogy megszületett. (Még ha ott, a svájci hegyek között csupán „Fritz bácsiként”, a fronton elpusztult apja testvéröccseként közeledhettem is hozzá. Anyám, Wally ekkor még úgy találta, hogy a fiú nem elég stabil ahhoz, hogy a család titkát rábízzuk.) Engelbergben ott volt Martha is, a fivérem özvegye, akit nemcsak azért akartam szeretni, hogy Karl öcsém részvényeinek családi kézben tartásával törlesszek a szüleimnek mindazért, amit a bujkálás évei alatt értem tettek, hanem azért is, mert Martha még akkor, ezerkilencszázötvenhatban is úgy nézett rám, ahogy a nők fiatalkoromban. És ahogyan Irene már sosem fog. Aztán ott volt Karl-Heinz, a leendő fiam, mintha csak a jövendő életünk főpróbáját tartanánk! Meg a hegyek! A dolomitok komor, szürke süvegei, csúcsukon és köröttünk, ameddig a szem ellátott: hó. Akkor voltam boldog utoljára. Ez itt, Barilochéban már csak emléke annak a boldogságnak, gondoltam. Egy vírusgyengített érzés, amelyet a „patagóniai Alpok” látványa váltott ki belőlem. A boldogsággal szembeni hatalmas immunrendszer azonban, amelyet – jobb híján – valóságnak nevezünk, egy szempillantás alatt legyőzi. Mosolyt rajzol a szájam sarkára, aztán eltűnik. Csak a hiány marad utána. A boldogság hiánya, amely közvetve bizonyítja, hogy azért az érzés is létezett egykor. • A Hotel Suabia nagyablakos éttermében összetolt, hosszú asztaloknál szervírozták a vacsorát, mintha minden este bankettezőket vártak volna. Bizonyos értelemben így is volt: osztálytalálkozóra gyűltek itt össze az európai történelem legnagyszerűbb korszakának száműzöttjei. Németek és osztrákok, baltikumi népek fiai, időnként egy-egy magyar. A külvilág – amelynek agyát ezekben az években a szabadkőművesek lúgozták ki – nácinak nevezte volna őket. Pedig nem voltak mind nemzetiszocialisták. Én sem vagyok az. Sohasem politizáltam. Tudós vagyok. Egy, az emberiséget az istenek szintjére fölemelő faj

előfutára és mérnöke! Azok a hétköznapi nácik, akikkel a háború után itt, Dél-Amerikában összezárt a történelem, zömükben tehetségtelen, középszerű figurák, akikkel odahaza nemigen közösködtem volna. Ezek az emberek úgy szajkózzák a tiszta faj tanait, hogy a tekintetükön látom, mondataik értelmével, valódi igazságával nincsenek tisztában. Aztán gyorsan lerészegednek. Közösségüket mégsem tagadhatom meg. A Földön végigsöprő zsidó hisztéria összemos velük: ugyanazok vadásznak rám is, mint rájuk, és ugyanazoktól remélhetek segítséget én is, mint ők. Hiába különbözöm tőlük, azonosulnom kell velük. Ez a zsidók valódi győzelme! Az én történelmi küldetésem az volt, hogy az efféléket – vagy legalább az utódjaik nemzedékét – felemeljem a magunk szintjére. A háború elvesztése azonban félbehagyatta velem ezt a munkát. Most pedig, íme, a félkészek, a kishibásak és a tökéletlenek húznak le magukhoz… Barilochéban tehát minden este Priebke asztaltársaságával vacsoráltam. A politikai szónoklatok végén mosolyogva emeltem a magasba – kristályvízzel töltött – pezsgőspoharamat, és minden alkalommal, mikor nyugovóra tértem, karlendítéssel búcsúztam szomszédjaimtól, akárcsak ők. Egy akol melegében éltünk. Éjjelenként azonban én nyitott ablaknál aludtam. Áradjon csak be a hideg levegő, a tél, gondoltam. Nemsokára úgyis visszatérek Buenos Airesbe, ahol újra meleg vár és pára. De az utolsó patagóniai éjszakán sehogy sem jött álom a szememre. Federico Haase vészjósló mondatai jártak az eszemben. Tanulj meg rendesen spanyolul. Én persze nem azért nem tanultam meg spanyolul, mert nincsen nyelvérzékem. A gimnáziumban osztályelső voltam ógörögből, az egyetemen pedig minden tankörtársam tőlem kért segítséget, ha gondja akadt egy-egy latin kifejezéssel! Tudom, hogy kilenc, Argentínában töltött év alatt akár anyanyelvi szinten elsajátíthattam volna ezt a primitív nyelvet, amely valójában nem több mint a latin kocsmai nyelvjárása…

Én szándékosan nem tanultam meg spanyolul! Én nem akartam megtanulni spanyolul! Az elmúlt kilenc év minden napján az a hit védett meg az őrülettől, hogy Argentína csak átmeneti menedék a számomra. A háborút követő hisztéria lecsillapodásával én is visszatérhetek a hazámba, a családomhoz, a népemhez. És vissza a küldetésemhez! Haase mondata ezért ütött szíven. Ha akkor nem is, egy héttel később, a metszően hideg hotelszobában mindenképp. Hát létezik az, hogy a hatvanas évek sem a hazatérést hozzák el a számomra, hanem az újabb menekülést? Ismerem magamat. Tudtam, hogy a gondolat most fészkeli be magát a fejembe, akár egy fertőzés, amely talán csak napok vagy hónapok múlva okoz betegséget. Éreztem, ahogy megmozdul velem az ágy, a testemre pedig rejtélyes centrifugális erő hat: beindulni készül a keserűség örvénye, hogy lerántson magával a mélybe. Ekkor azonban különös dolog történt. Odalent, a Hotel Suabia udvarán kitárhatták az alagsor tejüvegű ablakait, talán hogy egy konyhai baleset után kiszellőztessenek, mert a szobámba kozmás, fekete szag kúszott be. Nem az ottfeledett olaj vagy a fölolvadó vaj szokványos bűze volt, hanem az égő zsír akroleinszaga. Más talán idegesen ugrott volna talpra, hogy sietve bezárja az ablakot, vagy az éjszakai portástól ingerülten követeljen intézkedést, de én csak lehunytam a szememet. Azon az éjszakán ekkor éreztem először, hogy végre csakugyan el tudnék aludni. Az izmaimon szétpattantak a hétköznapok kis bilincsei, légzésem lelassult és egyenletesebbé vált, a szemgolyóim befordultak a koponyámba. Később még álmodtam is. Irenéről álmodtam, de nem valamiféle meseszerű történetet, amilyeneket az emberek nyálcseppel a szájuk sarkán szoktak álmodni, hanem valódi emlékképeket. Egy teadélutánt a Schönbeinházban, ahol muzsikahallgatásra hivatkozva kimentettük magunkat a professzor unalmas rokonai közül, hogy végre a könyvtárszobában csókolózhassunk. Egy günzburgi tavaszt, ahogy kerékpáron körözök Irene körül, akinek a napsütésben szalmasárga a haja, és fehér ruhája zsinórjait billegeti a szél. Az esküvőnket a Frauenkirchében,

ahogy jövünk ki a főkapun, és a vidám barátok rizst meg virágszirmokat szórnak felénk. Azt a szerelmes éjszakát Sziléziában, az állomáshelyemen. Irene két teljes hetet maradt, mi mégis mindennap úgy szerettük egymást, mintha másnap vége lenne a világnak. Akkor fogant meg Rolf. Pontosan emlékszem arra a szeretkezésre. Akkor is nyitva voltak az ablakok. Én pedig befogtam Irene száját, hogy a sikítása és nyögdécselése ki ne hallatsszék a tábor sáros utcáira. Magasan a térdhajlata alatt ragadtam meg a lábait. Úgy feszítettem szét a combját, úgy emeltem meg a csípőjét, mintha nőgyógyászati vizsgálathoz készülődnék. Így hatoltam belé. Lábaival a vállamon az ajkaink nem érhették el egymást. Az ujjamat dugtam a szájába, ő pedig az arcomat kaparta, tapogatta a kezeivel. Akkor is az akrolein szaga töltötte be a szobát. Irenét az első napokban még zavarta ez a folytonos bűz, de aztán éppúgy megszokta, mint mi, katonák. Háború volt. Annyira kívántam őt, olyan intenzíven éreztem a testét és a magamét is, hogy tudtam, legföljebb csak néhány percig bírom késleltetni a robbanást. Mégis örökké tartott ez a nász ott, a puritán tiszti ágyon, ahol végül megtermékenyítettem a feleségem. A gyönyör csúcsára érve mély levegőt vettem, mint a lihegő hegymászó, aki végre kitűzheti a zászlót. Az akrolein pogány szaga a tüdőm mélyéig hatolt. Átitatta a testemet és a lelkemet is, összekapcsolva agyamban az érzéki tapasztalatot a fogantatás ősi boldogságával, hogy ezentúl immár mindig, ha e szagot érzem, érezzem egyúttal azt a boldogságot is, amit akkor. Arra ébredtem a barilochei motelszobában, hogy fázom. Elég volt felhajtani a takarómat, hogy lássam, miért. A sliccem környékén beszennyeztem a pizsamanadrágom és a lepedőm. Akár egy kamaszfiú, mondtam magamban. Magjaim kicsi tócsája aztán hamar kihűlt a patagóniai éjszakában, hideg folttá dermedt alattam. Felkeltem. Becsuktam az ablakot. Langyos vízzel kiöblítettem az ágyneműmet, és száraz, tiszta alsót húztam.

2. fejezet Az Ezredes szép férfi volt. Mert ahhoz, hogy egy másik férfi meglássa benne a szépséget – orrának tökéletes ívét, ajkának ógörög rajzolatát, két szeme sugárzó golyóbisát – nem kell fajtalannak lenni. Csupán esztétikai lénynek, amely a tiszta szépséget éppúgy képes felfedezni az emberi test anatómiájában, akár egy Wagner-nyitányban. Én pedig ilyen lény vagyok, szemem van a teremtés rendjéhez. Az Ezredes szép. Még mindig az, noha a háború vége óta többet öregedett, mint ahány esztendő eltelt. Kissé testesebb lett, és ettől valamiképpen alacsonyabb is. A haja pedig megfehéredett. De ez a hirtelen őszülés is fokozta a szépségét, mert a kontrasztban, amelyet a fehér haj ellenében a napsütötte ábrázat teremtett, csak az életereje vált még sugárzóbbá. Németországban sosem találkoztunk személyesen. Nincs azonban olyan német, aki ne ismerte volna Hans-Ulrich Rudel nevét. És az arcképét! Azt a jellegzetes, félmosolyt villantó portrét, amellyel a háború évei alatt teli voltak a képes magazinok meg a günzburgi lányszobák falai. A Luftwaffe ászát még Sztálin is nagyra becsülte; ha a nagyrabecsülés jeleként lehet értelmezni a fejére kitűzött vérdíjat. Százezer rubelt! Berlinben is tartotta magát egy pletyka: állítólag mikor a Führer úgy határozott, hogy ideje az Ezredest visszavonni a frontszolgálatból, hiszen csak az élő hősök hirdetik a Birodalom győzhetetlenségét, az elesetteké viszont a sebezhetőségét, Rudel még neki is ellent mert mondani. A Führer pedig engedett! Halandó embernek talán először és utoljára. Az Ezredes később a fél lábával fizetett vakmerőségéért, de híresnevezetes Stukáját a hadirokkantság sem kényszeríthette a földre. Mindez persze csak fokozta a világ iránta táplált rajongását. E rajongásból, bevallom, én sem tudtam kivonni magamat, pedig meggyőződésem, hogy azok, akiket a Sors ugyancsak kivételes szerepre szánt, nehezebben tudnak lelkesedni másokért, mint a tömegek.

És most ott álltunk egymással szemtől szemben! Rudel és én. De már nem mint rajongó és rajongott, hanem mint két száműzött hérosz; mindketten az Olümposz árnyékos oldalán. Persze az Ezredes otthonosan érezte magát mindenütt… Előtte a Casa Rosada vagy a Palacio de López Asunciónban éppúgy nyitva állt, mint egykor a Reichkanzlei Berlinben. Legelőször Buenos Airesben találkoztunk, az ötvenes évek elején. Száműzött német hazafiak teadélutánjain, ahol a bensőséges beszédhelyzetekre sosem volt lehetőség. (A diszkrét beszélgetéseknek csak a zajongó báli mulatságok kedveznek.) Ezeken a korai Buenos Aires-i összejöveteleken sosem lehetett kettesben lenni, legfeljebb hármasban-négyesben. Ám megfigyeltem, hogy olyankor sosem vagy önmagad: aktuális szerepedet mindig a kamaradráma csoportdinamikája alakítja. Arra az időre akarva-akaratlanul is zsidóvá leszel, aki a környezetéhez idomul. Mikor a világsajtóban megindult ellenem a hajtóvadászat, volt egy illusztráció, amelyet a szerkesztők előszeretettel használtak a rólam szóló cikkekben. A képen a szivarkát pöfékelő Höß és Kramer meg a frissen érkezett Rikki Baer társaságában állok, valahol a Solahütte környékén. Arckifejezésem kissé félszeg, a fejem leszegve, és félig takarásban vagyok. Szervilisen mosolygok Höß tréfáján, akárcsak a többiek, akik lemaradtak a képről, de tudom, hogy ott voltak. Schmidetski például. Meg persze Höcker, azzal a hülye masinával. Gyűlölöm ezt a képet! Én vagyok rajta, de mégsem én. A póz, amelybe Höcker fényképezőgépe örökre belemerevített, valahogy kicsinek mutat és hamisnak. Azok a kezdeti teadélutánok Buenos Airesben ugyanezt az érzést keltették életre bennem. Egyszeriben a képzeletem vásznára vetítették ezt az utálatos fotográfiát, és ezzel egyszersmind felidézték a kényszeredett víkendeket is Solahüttében. Micsoda körtáncszerű emlékezés! Az Ezredessel akkor lettünk barátok, amikor végre magunkra maradhattunk. Ez ötvenhárom táján lehetett, mert, emlékszem, hamarosan búcsúzkodni kezdett. Akkor egyrészt az emberi

kicsinyesség űzte el Argentínából, másrészt viszont a nemzeti nagyság hívta haza, Németországba. Abban az időben Rudel – személyesen Perón felkérésére – az argentin légierő elnöki tanácsadója volt. A hangzatos titulus azonban valójában csak annyit takart, hogy a semmiből kellett felépítenie egy ütőképes, professzionális légierőt. Egyedül! Halandóként gondolkodva persze aligha férkőzhet közel bárki is a teremtés titkaihoz. Mert igen, három, úgymond, drága tesztrepülőgép lezuhant… Igen, odaveszett féltucatnyi argentin honfi… És igen, Rudel több pénzt kapott, mint azok a tisztecskék együttvéve, akik néhány évvel korábban még húsukért tartott marhákat tereltek a pampákon. De hogyan lett volna ez a veszteség ahhoz a fejlődéshez mérhető, amit Rudel erőfeszítéseinek köszönhetően Argentína elért? Az Ezredes környezete azonban éppolyan értetlen és szűkkeblű maradt a munkájával szemben, ahogy a zsidók által megmérgezett közvélemény viseltetett a fajbiológiai kutatásokkal, elsősorban azok idő- és eszközigényével szemben. Sokszor beszélgettünk erről, bajtársias nyíltsággal, mint a bevetésből visszatérő vadászpilóta és a géppuskása. De nemcsak arról volt szó, hogy nem marasztalták az Ezredest. Hívták is, mondom. Ő volt közülünk az első, aki visszatérhetett a Vaterlandba! Ráadásul a saját nevén, folttalan becsülettel! Abban az időben kezdett erőt gyűjteni a Deutsche Reichspartei, a földbe tiport zászlót felemelő németek büszke közössége. Mindannyian reménykedve figyeltük a harcukat, és bár tudtuk, hogy az Ezredes nélkül kissé árvának érezzük majd magunkat, hazatérésében a saját hazatérésünk ígéretét is láttuk. Menjen csak, gondoltuk tehát. Hordozzák csak körbe Németország-szerte, akár egy szentet! Érintsék csak meg férfiak és nők, aggastyánok és fiatalok, akik már csupán azokról a kis fröccsöntött figurákról ismerhetik őt, melyek ott lapultak a zsebeikben, rajtuk a Stuka-ász dombornyomott nevével. A zsidó pénz azonban számolatlanul folyt az Adenauer nevű hazaáruló kormányához. Ez meg a cionisták trójai falova, a „jóléti állam” egyetlen, szűk évtized alatt narkomániás hordává tette a honfitársainkat. Ezek a „nyugatnémetek” a Wirtschaftswunder

mákonyától elbutulva, letörölhetetlen mosollyal fetrengtek a jólétükben, amelyért cserében csak egyetlen dolgot kellett elárulniuk. A fajiságukat! A Stuka-ász pedig hiába tért haza a száműzetésből. Hiába lépett be a DRP-be, hiába lett egy új rend apostola, pártja még a birodalmi gyűlésbe – vagy hogy az ördögbe is hívták – sem jutott be. Egy év nem sok, annyi se telt bele, az Ezredes újra köztünk volt. Aztán még később is sokszor hazautazott Németországba, háromnégyhavonta, nem tudom pontosan. De úgy, mint azelőtt, már nem politizált többé. Ezek az utak jobbára valóban üzleti utak voltak csak. Az Ezredes ekkor kezdett nagy német cégek kijáróemberévé válni. Ha a rudelségét nem tudta politikai tőkére váltani a háború utáni Németországban, hát üzleti tőkére váltja majd Dél-Amerikában, gondolhatta. A beszélgetéseink is mások lettek. „Van egy új bejárónőm, egy bolíviai! Huszonegy éves!”, mondta egy alkalommal, és megmarkolta az ágyékát. Nem hittem a szememnek. De ez volt az új valóság. Akkor szerintem már ivott is titokban, pedig korábban épp olyan megrögzött absztinens volt, mint én. Hamarosan újra a hőstetteitől visszhangzottak a társasági összejövetelek, de ezek már nem tankhadoszlopok, tengeralattjárók vagy fegyvergyárak elpusztításáról szóltak, hanem frivol kalandokról. Mint egy könnyed, francia bohózatban. Ezerkilencszázötvenhatban aztán megbukott Perón, és az Ezredes újra csomagolni kezdett. Ezúttal azonban már nagyobb kofferekbe. „Stroessner az új Perón!”, mondta búcsúzóul. „Átteszem a székhelyemet Paraguayba, és ezt tanácsolom neked is, Kamerad!” Ezután is sokszor láttam még Buenos Airesben. Nagyobb társasági esemény továbbra is elképzelhetetlen volt nélküle. De olyankor is már csak ezekről beszélt. Nimfomániás hispán nőstényekről, Stroessner bőkezű barátságról meg arról, hogy Paraguay az ígéret földje, ahol a günzburgiak révén én is annyi pénzt kereshetek, amennyit nem szégyellek.

Sokan mentek utána. Egyre többen. A klinikán történtek után aztán nem maradhattam tovább én sem. • Az a lány menthetetlen volt. Erősen vérzett, mintha nem is a méhe volna a forrás, hanem az összes belső szerve; minden, ami az ágyéka és a feje között van. A „nővérkéink”, azok a primitív mesztic nők, akik néhány héttel korábban még gazdag emigránsok palotáit takarították, de némi mellékes lehetőségét szimatolva készek voltak egészségügyi gyakorlatot hazudni nekünk, most csak a kereszteket hányták magukra, ájuldoztak. Nem mintha asszisztencia kérdése lett volna ez az egész. Azt a lányt elvállalni sem lett volna szabad. Jóval túl volt már az első trimeszteren, akármit is hazudott az apja. Deisenhofer azonban, az a pénzéhes sarlatán, mégis ráállt a dologra, mert az apa, egy dúsgazdag spanyol, pálinkától és – a családra leselkedő – szégyentől kótyagosan papírpénzek vaskos kötegeit borította az asztalunkra. Pedig Deisenhofernek sosem volt olyan kétségbeesett szüksége a pénzre, mint nekem. Neki csak az élvhajhász életvezetése közben keletkező kátyúkat kellett betömködnie, nem tartozott felelősséggel senkiért és semmiért. Mégis én voltam az, aki kimondtam, hogy a megesett lány esetét vissza kell utasítanunk. Deisenhofer azonban győzködött, hogy a mi kis „magánklinikánkon” nem ugyanazok a szabályok érvényesek, mint másutt. Amikor pedig látta, hogy a számomra kilátásba helyezett kisebb vagyon sem térít jobb belátásra, azzal szerelt le, hogy nekem semmi dolgom nem lesz ezzel a pácienssel. Majd ő veszi fel a klinikára, ő hajtja végre a beavatkozást, és egyáltalán, vállal minden felelősséget, nekem találkoznom sem kell a családdal. Azon a végzetes napon mégis értem küldetett a pánikba esett Böck. Részint azért, mert Deisenhofert sehol sem találta, részint pedig azért, mert még ő is azonnal felfogta, mekkora a baj. Elképesztőnek találtam a trehányságot, amellyel „tanult kollégám” ezt az esetet is kezelte. A halálra rémült Böck elmondása szerint a lányból alig fél órával a curettage után ömleni kezdett a vér, de Deisenhofernek már akkor is csak a hűlt helyét találta. Gondolom, a környék valamelyik kocsmájában ivott, mint rendesen. A

tamponálásnak, amellyel ez a szerencsétlen próbálkozott, persze semmi értelme sem volt: a vértől tocsogó vattapamacsok és gézlapok csak a látványt tették drámaivá, a lányon nem segítettek. Amikor én megérkeztem, emlékeim szerint négy vagy negyed öt körül, már nem is volt magánál. Az ágya körül jajveszékelő asszonyok – akiktől Böck ekkor már nem sokban különbözött – még azt sem tudták megmondani, mennyi ideje feküdhet így, eszméletlenül. Sok esélyt ugyan már ennek sem adtam, azért az ilyenkor szokásos protokollt követve gyors transzfúziót rendeltem el. Az egyik jégszekrényben tartottunk néhány egység vért, persze ehhez is én ragaszkodtam. Deisenhoferék csak nevették az elővigyázatosságomat, de azért nagy kegyesen verbuváltak néhány véradót a környékről. Most csak reménykedhettem abban, hogy a donorok vércsoportjait legalább pontosan feljegyezték. Hamar kiderült azonban, hogy társaim még ennyi bizalmat sem érdemeltek. Alighogy elkezdtük transzfundálni a lányt, amúgy is élettelen arca penészszínűvé vált, homlokát a verejték apró, olajos gyöngyei borították el, teste pedig megfeszült, és nagy erővel rángatózni kezdett. Vérnyomása az egekbe szaladt, aztán hirtelen, mint egy őrült, aki esztelen rohanásában szakadék széléhez ért, amelynél már nem tud vagy nem is akar fékezni, lezuhant. Egy pillanatig tartott az egész, avval vége volt. Böck és a siratóasszonyok megmerevedtek, akár a gyík. Rémült és kissé vádló tekintettel néztek rám, mintha legalábbis én öltem volna meg a lányt. Üvölteni tudtam volna a tehetetlen dühtől, de nemcsak azért, mert a világ összes orvosa fájdalommal éli meg egy-egy páciense elvesztését. Az eset alkalmas lett volna arra, hogy teszteljük végre a Fadro egy kísérleti stádiumban lévő készítményét! Ez a véralvadásgátlók és az erek hirtelen összehúzódását előidéző hatóanyagok kombinációjával előállított szer az erős vérzéssel járó harctéri sebesülések kezelését tette volna lehetővé. Effélére pedig a világ összes hadseregének szüksége van! Meggyőződésem, hogy jó úton jártunk. A szer hatásos volt. Talán a lányon is segített volna, ha időben elém kerül a nyomorult. Akkor azonban már nem tehettem semmit.

Megállapítottam az exitus időpontját, aztán utasítottam az asszonyokat, hogy takarítsák fel a műtőnek nevezett csempés helyiséget. Böcknek pedig meghagytam, hogy kerítse elő Deisenhofert. Akár a föld alól is, mert a lány apjával nem vagyok hajlandó én közölni a tragikus hírt. A vérkészletünkben tapasztalt kupleráj miatt pedig még számolunk, sziszegtem oda neki búcsúzólag. Száraz inget vettem, és hazasétáltam. Erős idegzetű embernek tartom magam, aki még a legnehezebb pillanatokban is meg tudja őrizni a lélekjelenlétét (Röhdével és Königgel ellentétben én például még a transzportok szelekciójának embert próbáló feladatát is képes voltam ital nélkül ellátni), most azonban, bevallom, csak némi Luminál segítségével tudtam álomba merülni. Másnap két egyenruhás ébresztett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a feleségem és a nevelt fiam épp nem voltak otthon; Caracasba utaztak Martha egy régi barátnéjához. Noha a rosszkedvű, hadarós spanyolból, amivel a két rendőr őrizetbe vételem okát közölte, nem sokat értettem, azonnal tudtam, hogy Deisenhofer bűne hullik a fejemre. Az őrszoba felé autózva a két sötét tekintetű férfi látszólag szóra sem méltatott, egymáshoz intézett szavaiknak azonban én voltam a valódi címzettje. Ezekből hamar megértettem, hogy nem azért gyülekeznek felettem sötét fellegek, mert engedély nélkül folytattam praxist, sokkal inkább azért, mert magzatelhajtás is szerepel a bűnlajstromunkon. Azt pedig ez a két, közhelyszerűen vallásos egyenruhás a bűnök bűnének tartotta, akárcsak – gondoltam a járőrkocsiban – az argentin állam, amelyet az évszázadok során úgy itatott át a rövidlátó katolicizmus, mint a gézlapokat a lány sötét, mélyvénás vére. Péntek reggel volt. Tudtam, hogy hétfőig nem történik semmi, a hétvégét az őrszobán töltöm. Egy pillanatra eszembe jutott a genovai fogda, azokkal a pornografikus rajzokkal meg a lecsúszott, züllött alakokkal a szálkás priccseken… Pedig ez a fogda összehasonlíthatatlanul jobb hely volt. Talán mert a kormányzati negyed szívében állt, közvetlenül a rendőrkapitányság mellett, egy gyarmati stílusban épült zöld színű épület udvarán. Odabenn

nemrégiben meszelhettek is, mert a folyosókon halvány festékszag terjengett, és láthatóan a hispán rendetlenségnek sem volt még ideje arra, hogy eluralja a teret. A jegyzőkönyvek dagadó paksamétái, a különféle jogszabályok gyűjteményei meg a fogvatartottaktól elkobzott tárgyak kartondobozai még mindig rendezetten, valamiféle alakzatban álltak ott, ahonnan, tudom, nemsokára szerteszét szóródnak majd, szamárfülesek lesznek és kávéfolttól pecsétesek. Csak Deisenhofer jelenléte idézte Genovát. „Kollégám” a szégyen mellett láthatóan erős másnapossággal is küzdött. Vörösek voltak a szemei, lepedékes szájában minden szót lifegő, csirizes hang kísért. A halántéka kényszeres dörzsölgetéséből pedig tudtam, hogy erős fejfájás is gyötri. Mindazonáltal bagatellizálni próbálta a helyzetet. Csak egy kis zsebpénzt akarnak, ennyi az egész, ebédre otthon leszünk, bugyogta fel. Neki azonban még nálam is jobban kellett tudnia, hogy fogvatartóink már régen megkapták azt a bizonyos zsebpénzt, méghozzá a lány apjától. A moslékszerű ebéd után ugyanis, dacára annak, hogy a pénteki szieszta errefelé megtorpanás nélkül szokott átfolyni a hétvégébe, mégis csak megjelent egy alacsonyabb rangú állami tisztviselő. Talán egy vizsgálóbíró asszisztense lehetett, aki a két egyenruhás külvárosi karattyolásánál jóval érthetőbb spanyollal tájékoztatott minket állama álszent megdöbbenéséről, miszerint engedély nélkül praktizáltunk. Nem is beszélve arról, hogy zugklinikánk működtetésével a kincstárat is megloptuk, „az argentin népet”, ahogy a fiatalember fogalmazott. Egy zavart köhintés után pedig kibökte a tulajdonképpeni casus bellit: alapos a gyanú, hogy felelősek vagyunk egy fiatal lány haláláért. Illegális curettage-ról nem beszélt, nem is utalt rá. A napnál is világosabb volt, hogy a szokatlanul céltudatos hatósági fellépés mögött a gazdag spanyol áll. Revansot akar venni rajtunk a lányáért, de anélkül, hogy családja fejére újabb bajt hozna. Hamar kiderült azonban, hogy ez a befektetése sem térült meg jobban, mint az előleg, amelyet Deisenhofernek adott. Hétfőn ugyanis – mert a hétvégét csakugyan a fogdán töltöttük – újabb hivatalos személy jelent meg a cellánkban. Ez már magasabb rangú

volt és egyenesen földalatti abortuszklinikáról beszélt, heródesi gyerekgyilkosságokról és más efféle bestialitásokról. Időről időre azért kizökkent a szerepéből, olyankor az értésünkre adta, hogy e sajnálatos halálesettel egy régóta terjedő városi legenda nyert bizonyítást, amelyről Buenos Aires templomaiban már jó ideje savonarolai dühvel prédikálnak a papok. Szavaik hatására a város polgáraiban, különösen a külvárosok lakóiban, lincshangulattá érett az erkölcsi felháborodás, fejeket követelnek, a hatalom pedig – amely e descamisadóknak mást amúgy sem adhat – kész odadobni a mieinket. Ez az ügy már nem az ő hatásköre, tette hozzá kissé csalódottan. Deisenhoferrel szemben, aki még mindig azzal hitegette magát, hogy mindez csak az ár felverésének latinos színjátéka, én azonnal megértettem, hogy itt a vége. Persze Deisenhofer megengedhette magának az öncsalás fényűzését: neki más volt a helyzete, mint nekem. Ő csak önmagát képviselte. Én azonban tudtam, hogy a saját szempontomból ennek az ügynek akkor sem lesz vége, ha valami csoda folytán gyorsan le is zárul. Ha mondjuk, a Sedlmeier által Günzburgból hozott apanázs segítségével sikerül feltárnom a mélyebb összefüggéseket. Azt, hogy… …én, kérem, erről az egészről semmit sem tudtam. Nemcsak a curettage-ról, hanem az illegális klinikáról sem… Semmit! Én úgy kerültem bele ebbe az egészbe, mint Pilátus a krédóba. Hozzám már csak akkor fordultak ezek a jobbára ismeretlen honfitársaim, amikor emberéletet kellett menteni. A huszonnegyedik órában, ahogy mondani szokás. Nekem, az orvosnak pedig olyankor mérlegelési jogom sincs. A hivatásom törvénye, a hippokráteszi eskü felette áll az országok törvényeinek. Ahol emberi életek megmentésére esély van, ott egy orvosnak cselekednie kell… Az adott helyzet lehetőségeihez mérten, de mindig. Bárhogy és bármi áron! Ezt tettem egész életemben. És csak ennyit tettem most is: mentettem a menthetőt… De tudtam azt is, hogy ez most nem lesz elég. A nevem, amelyet épphogy csak visszakaptam, már így is eléggé meg lett fürösztve a szabadkőművesek mocskában… Erre most újra

gyerekgyilkosságokról meg titkos kísérletekről pusmognak velem kapcsolatban! Ismertem a tömegek pszichéjét, egyszerű elmejárását: két hazugságot úgy adnak össze, hogy igazság legyen belőle. „Ahol füst van, ott tűznek is lennie kell” meg efféle paraszti bölcsességek. Nem! Nem hagyhattam, hogy ilyen olcsó rémtörténetek főszereplőjeként vonjam magamra ismét a figyelmet és adjak gyúanyagot az „Eretnek” után indított hajsza újbóli fellángolásához… Megértettem tehát, hogy el kell hagynom a várost, és el kellett hagynom Argentínát is. Lemondva ezzel mindenről, amit egy évtized alatt nagy kínkeservvel elértem. Arról a fénypászmáktól kedélyes házról… Autómról, a hófehér Borgwardról, amely néhány fontos órára képes volt visszaadni nekem a szabadság érzését… A gyógyszerüzemről, a kis rendelőről, általuk pedig a boldogságról, hogy újra kutathatok és gyógyíthatok… Ha az emberek csak a felét megélték volna annak a számtalan, hirtelen változásnak, amely az én életemben bekövetkezett, akkor szüntelen éberségemet, mely ugrásra kész állapotban tartott még a legderűsebb, ernyedt órákban is, nem megmosolyogták, hanem tisztelték volna. A tömegek ugyanis azt hiszik, hogy a rezdületlen, tiszta égbolt fokozatosan borul be. Hogy előbb csak a kékségét hagyja bepiszkolódni, szürke lesz, aztán a horizonton elkezdenek gyülekezni a felhők. Hogy kezdetben még azok is csupán fehérek és pamacsosak, aztán válnak csak fagyosan szürkévé. Amikor pedig a látóhatár már megtelik, elkezdenek egymásra is rakódni, összeolvadnak. Lassankint fenyegetően hatalmassá dagadnak, hasasok lesznek és feketék. Végül, akár egy légvédelmi sziréna, óriás mennydörgés adja hírül még a leglomhább felfogásúaknak is, hogy készüljenek, mert hamarosan leszakad az ég… De ez nem így van. Az ég többnyire átmenet nélkül, egyik pillanatról a másikra borul be. Előjelek nélkül. Így aztán véletlennél aligha lehet több, hogy Federico Haase már akkor Paraguayt emlegette nekem, amikor a klinikáról még szó sem volt. És amikor a német emigránsok összejövetelein sem kezdtek még az idegenekről pletykálni. Pedig hamar elkezdtek. Szinte egy

időben azzal, hogy az az ostoba spanyol „infánsnő” romba döntötte a második életemet is. Családunk hűséges híve, gyerekkori barátom, Hans Sedlmeier ekkor ismét repülőre szállt, és saját kezűleg hozta el nekem apám gondosan preparált Goethe-kötetét, amelynek közepében százdolláros bankók vaskos kötege lapult. A pénz segítségével sikerült töröltetnem nevemet e bosszantó ügy aktáiból, ám a szóbeszédből, amely addigra nemcsak lábra kélt, de talán már szárnyra is, hogy az Atlanti-óceánon átlebegve idővel elérje az európai kontinenst, többé nem lehetett. Deisenhofer sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy, akár egy domborúra csiszolt lencse a fényt, magába gyűjtse a felháborodás és a vérszomj indulatsugarait. Holttestét néhány nappal a hazabocsátásom után, a reggeli körletszemle alkalmával találták meg. A saját hányadékába fulladt bele. Vizelettől nedves lábai között a foglár néhány üres üveget fedezett fel; Deisenhofer lefizethetett valakit, hogy italt csempésszen be neki. Halálhíréről értesülve nem éreztem semmit, hacsak valamiféle bizonyosságot nem. Ritka ugyanis az olyan pillanat, amikor az ember megerősítést kaphat arról, hogy a világban mégiscsak létezik egyfajta rend, amely a Sors különböző fordulatait az egyén erényei és bűnei arányában osztja szét; ekképpen a halál időpontját és módját is. Deisenhofer pedig éppen olyan halált halt, amilyet az életével kiérdemelt. Az „illegális abortuszklinika hóhéraival” kapcsolatos szóbeszéd azonban, ismétlem, túlélte az ügyet. Túl a megesett lányt és túl a züllött Deisenhofert is. Ott kísértett Buenos Aires utcáin, mint egy bosszúra éhes, elkárhozott lélek. Tudtam, hogy előbb-utóbb rám talál, ha hagyom. Ráadásul ekkor már nyugtalanító hírek terjedtek az Olivos, a Florida meg a Vicente López negyed németjei között is. Baljós jelekről, különös akcentussal beszélő idegenekről, akik azokban a kis panziókban ütötték fel fejüket, ahol az életüket újrakezdő német emigránsok előszeretettel szálltak meg. Az idegenek a kapcsolataikról, a helyi német közösség vezetőiről kérdezgették őket. Elveszett ismerősök felől érdeklődtek.

Hol eltűntek, hol újra megjelentek, jelmezszerű öltözéküket már messziről felismerte az ember. A zsidók, suttogták a németek. A Moszad, tették hozzá azok, akik nagyobb figyelemmel követték a világpolitika eseményeit. A zsigereimben éreztem, hogy igazuk van. Az ég újra átmenet nélkül, egyetlen szempillantás alatt borult el felettem. • Kedves Fiatalúr! Drága Beppo! Tájékoztatlak, hogy az egykori őrizetes (HLb) és a zs. ügyész (FB) a múlt héten elérte célját: a német állam kiadta a nemzetközi elfogatóparancsot. Erről a Család egy megbízható barátja értesített bennünket. Az értesülés valódiságát illetően aligha lehetnek kétségeink. Kapcsolattartásunkban mostantól még óvatosabbnak kell lennünk! Azt tanácsolom, ezentúl senkivel se érintkezz közvetlenül, csak a nevemre nyitott u-i postafiókon keresztül küldj levelet vagy csomagot, küldeményeidet majd én eljuttatom a címzetteknek. Házkutatástól nem kell tartanunk, azt ugyanis a helyi hatóságok végeznék, a GG rendőrkapitányság pedig a Család lekötelezettje. A küldeményeid még akkor is biztonságban lesznek nálam, ha a helyieknek mégis efféle akciókkal kellene bizonyítaniuk az elszántságukat. Engem az ilyen – felettébb valószínűtlen – esetben előre értesíteni fognak. Fontos, hogy az üzeneteidben Te is tedd egyértelművé mindenkinek: küldeményeiddel különös elővigyázatossággal járjanak el! Legbölcsebb, ha postájukat elégetik (borítékostul!), esetleg egybegyűjtve, biztonságos és szükség esetén az azonnali megsemmisítést is lehetővé tevő rejtekhelyen tárolják (pl. kazánházban stb.), amíg ez feltétlenül szükséges. A diplomáciai protokoll szerint az elfogatóparancsról szóló iratot a BS-i n. követségnek kell továbbítania az e-i hatóságokhoz. Ismerve az ott dolgozók politikai szimpátiáját, nem tartunk attól, hogy erre hamar sor kerül. Ugyanakkor a hozzáértők szerint nem is húzható a végtelenségig, fél éven belül meg kell történnie. Hogy a hivatalos kérésre az e-k hogyan reagálnak a megváltozott politikai viszonyok közepette, itthonról lehetetlen megmondani. Érvényt szerezhetnek a

parancsnak heteken belül, de ülhetnek rajta akár hónapokig is. A Frezsimet illetően egyelőre tanácstalanok vagyunk. Arra kérlek ezért, hogy kinti barátaink és a kapcsolataid révén ennek Te is próbálj utánajárni! Egy azonban bizonyos: E-ben legfeljebb időt nyerhetünk, az ország azonban már soha többé nem lesz az a biztonságos hely, ami az elmúlt években volt. Itt az ideje tehát, hogy P-t mint tartós megoldást vegyük fontolóra! Tudom, hogy M-mel és KH-val kapcsolatban kétségeid vannak. M. asszony valóban jelezte édesapádnak, hogy nem érzi magát, különösen pedig a fiút elég erősnek ahhoz, hogy másodszor is újrakezdje az életét. Nyomatékosan kérlek azonban, hogy most csak és kizárólag a saját biztonságoddal törődj! A többit bízd ránk. Úgy hiszem, M. asszony esetében egyszer (sítúra!) már bizonyítottuk a meggyőző erőnket. A Gyár közben előrehaladott tárgyalásokat folytat a p-i működésről. Legfeljebb 3–4 hónap, és teljes gőzzel beindulhat a kereskedés. Legalább az anyagiak miatt nem kell aggódnod! Ha a fentiekben bármilyen fejlemény lenne, jelentkezem. Kérlek, saját nyomozásod eredményeiről Te is haladéktalanul értesíts minket! A Te hűséges Messerléd • A levelet a gyár jogtanácsosa és mindenese, Hans Sedlmeier írta nem sokkal azután, hogy Buenos Airesből visszatért Günzburgba. Nem ez volt az első útja Dél-Amerikába. Ötvenkettőben jött először, ha jól emlékszem. Márpedig jól emlékszem, mert sokat számított ez akkor. Hanserl volt az első földim, akit a száműzetésem kezdete óta viszontláthattam. Emlékszem, szótlanul, könnyezve öleltük egymást perceken át. Persze, azok más idők voltak az ötvenes évek elején. „Már és még” idők. Már meggyőződhettünk arról, hogy a családot nem követik a hatóságok, és a günzburgiak postáját sem bontja fel a címzetteken kívül senki – ó, drága, együgyű jogállam! –, de még nem élhettem úgy, ahogyan hozzám illett volna.

Az első évek kivárása után addigra megvettem egy kis faesztergaüzemet, abból tartottam fenn magam. Nem ment rosszul a bolt. Gyártottunk mi az asztallábtól a gyerekjátékig mindent, amire kereslet volt. Hamar megszerettem a fát, ezt az ősidőktől fogva létező anyagot, amely mégis oly engedelmesen viselkedett, mintha én hoztam volna létre. Mindig olyan formát és színt vett fel, amilyet akartam, sosem ellenkezett. No, nem mintha beálltam volna a műhelybe én is. Oda ritkán jártam be, és többnyire olyankor is csak a fűrészpor-, illetve festékszagú irodában ültem le egy-egy órácskára, hogy Herrera asszonnyal átbeszéljem a könyvelést. Egy esztergapadot azonban kíváncsiságból hazavitettem magamhoz, és idővel bele is tanultam a fúrás-faragásba. Meglepően ügyesnek bizonyultam a fa megformálásában, idővel mégis azon kaptam magamat mindig, hogy ismét a tudományos könyveimet bújom az íróasztalomnál. Azt hiszem, az esztergaüzem ellen lázadt így a lelkem. Az az igazság, hogy ki nem állhattam azt a műhelyt. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Nem ártott nekem sosem. Mindenesetre amint lehetett, túladtam rajta, és igyekeztem megszabadulni még az emlékétől is. Nem hiszem, hogy azóta bárkinek is meséltem róla. Hanserl vállveregetését se vettem jó néven, amikor ötvenkettőben dicsérni kezdte a magam gyártotta bútorokat, a kis éjjeliszekrényt meg a könyvespolcot. Ne veregesse a vállamat, gondoltam. És különben sem akartam, hogy úgy találja, örömömet lelem a fával való foglalkozásban. Vagy bármi másban. Azt akartam, hogy otthon derű és élénk színek nélkül írja le, amit a látogatása során tapasztalt. A számkivetett nehéz sorsát, amelyet az mégis fegyelmezetten visel. Azért szép volt az a pár nap, amit hosszú idő után újra együtt tölthettünk. Pedig Hans Sedlmeier világéletében unalmas ember volt. Ugyanakkor hűséges is, akár egy vadászkutya! És precíz, végtelenül precíz. Tudtam, hogy benne minden szempontból megbízhatok. Se elárulni, se hibát véteni nem fog soha. Márpedig a családommal való kapcsolattartás sok körültekintést igényelt.

A szabályokat Sedlmeierrel ketten dolgoztuk ki, miután alaposan átrágtuk a jogi helyzetet. Ezzel kapcsolatban Hanserl különben megnyugtatott. A „nyugatnémet” jogszabályok szerint a közvetlen családtagok – az egyenes ági rokonok és a házastársak – nem vonhatók felelősségre azért, ha egy „bűncselekménnyel”(!) vádolt szerettükkel tartják a kapcsolatot. Így anyámék, Rolf, illetve Irene – később pedig Martha – esetében nem volt mitől tartanunk. Hanserlt, a család jogtanácsosát az ügyvédi titoktartás kötötte, vele kapcsolatban pedig ezért lehettünk nyugodtak. Hamar észrevettem, hogy Hanserl gyerekes örömöt lel a konspiratív megoldások kidolgozásában. Ez kissé bosszantott ugyan, ám a megbeszéléseink hatékonyak voltak, és végső soron mégiscsak az én biztonságomat szolgálták, így végül hagytam, hadd csillogjon a szeme, mindannyiszor kódneveket vagy vészhelyzeti protokollokat kellett kitalálni. Ami a levelezésünk kriptográfiáját illeti, olyan jelrendszer kidolgozására törekedtünk, amely lehetővé teszi a gördülékeny kommunikációt, ám a pontos hollétemet nem árulja el, és a velem kapcsolatban állókat sem sodorja veszélybe. Elsősorban a személyés földrajzi nevek elrejtésére törekedtünk. A családtagokat túlnyomórészt becenévvel (Carlo, Lollo, Wally), a barátokat pedig egy-egy jellemző tulajdonság vagy kézenfekvő képzettársítás segítségével jelöltük meg. Így lett az Ezredesből Gute Kamerad, Federico Haaséból Aedificator, Hans Sedlmeierből pedig – saját kívánságára – Messerle. Ő hol Beppóként, hol meg a nagyapám gyerekkoromban használt megszólítása szerint Fiatalúrként adresszált engem. Az ellenségeink nevét is rövidítéssel jelöltük, nem mintha őket bármitől is meg akartuk volna védeni. Törekedtünk azonban arra, hogy a szövegösszefüggésből akkor se legyen azonnal nyilvánvaló, kiről és miről van szó bennük, ha a levelek illetéktelen kezekbe kerülnének. Így Fritz Bauer, a zsidó államügyész (FB) vagy Hermann Langbein, az egykori KZ-őrizetes (HLb) neve is félig-meddig rejtve maradt az egymás közt váltott üzenetekben. Argentínát – az ’ezüst’ után – nagy E-vel, a fővárost BS-szel jelöltük, a környező országokat rendszerint a kezdőbetűvel,

Günzburgot pedig GG-vel. Kezdetben kissé nehézkes volt ez a sifrírozott kommunikáció, mert minden hónap új szereplőket és új témákat hozott, amelyek ugyanúgy igényelték volna a titkos megnevezést, mint a világ korábban leírt jelenségei. Előzetes megállapodás híján azonban ilyenkor nem maradt más, mint hogy a két végpont közül csupán az egyikünk próbáljon meg új rejtjelet kitalálni, amit a másik – a számára rendelkezésre álló egyéb információdarabkák segítségével – remélhetőleg desifríroz majd, feltör. Mondom, ez néha okozott kommunikációs zavart, mint Sedlmeier fenti levele esetében, amelynél hetekig nem jöttem rá, hogy az „u-i postafiók” valójában Ulmot jelöli, ez a rejtély azonban Hanserl következő levélénél magától megoldódott, amikor a feladó mezőben már csak az ulmi cím szerepelt. Hamarosan a rövidítések és kódnevek olyan tárházát használtuk, hogy valóban ember lett légyen a talpán az, aki meg akarta volna érteni, miről is van szó a leveleinkben. • Hűséges Barátom! Bevallom, a leveled szíven ütött. Egyszerre romlott el minden… Előbb megbukik az kormány, amelybe a családom oly sokat invesztált, aztán egy csitri miatt le kell tennem a sztetoszkópot, amelyet épp csak a nyakamba akaszthattam újra. És mindennek tetejében az a kilátás fenyeget, hogy újra magamra maradok, és újra egy idegen országban! Még hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni… M. hallani sem akar a költözésről. Sőt, ami rosszabb, arról sem, hogy távozásom után legalább még egy évig a városban maradjon, ahogyan javasoltad. Pedig más esélyem nem maradt, mint száműzni magamat a száműzöttségből is, mert itt nem maradhatok. Erről az elmúlt hetek végképp meggyőztek. Hiába vetekszik az új E mohósága még a régiével is, az álszentség, amellyel jó pontokat igyekeznek gyűjteni a „Nyugatnál”, törékennyé tesz minden alkut. Itt nem maradhatok, Messerle.

A várost már a klinikán történt baleset után is ellepték a fejvadászok. Többen pedig különös idegenekről suttognak, azt hiszem, zs-k. Régi barátaink eltűntek, új barátságok megkötésére pedig nincs idő. M. különben valóban nem képes arra, hogy velem tartson. Hysteriája akár még veszélyt is jelenthet. Felesleges ezért minden további kísérlet. Kérlek, ezt mondd meg anyámnak. A legtöbb, amit elérhetünk, az, hogy nem válik el tőlem, hanem „özvegyként” éli le az életét. A családi többség megőrzése GG-ban így nincs veszélyben, ahhoz talán ez is elég. M. lojális. Összehasonlíthatatlanul lojálisabb, mint I. Ma azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy hamarosan visszatér N-ba, KH-val együtt. Talán így a leghelyesebb. Anyám majd vigyázni fog rájuk, és meg tudja védeni őket bárkivel és bármivel szemben. Akár önmaguktól is. Még tenyeremben érzem a tenyeredet, kedves Messerle, olyan kevés idő telt el azóta, hogy legutóbb megszoríthattam, amikor késlekedés nélkül a segítségemre siettél abban az ostoba ügyben! És íme, most megint azon dolgozol, hogy nekem segíts… Igaz barát vagy! Ne tarts hát hálátlannak, amikor egy távoli – hazáig talán el sem hallatszó – sóhajjal elárulom, hogy a rám váró kereskedőélettől előre borzadok. Nem erre születtem, és ezt Te is tudod… De nem olyan időket élünk, amikor az ember válogathat az életutak közt! Csak a halál és a túlélés között van választásom, és én élni óhajtok, mert nem csupán önmagamat képviselem, hanem „gazdateste” vagyok valami önmagamnál is fontosabb dolognak. A Jövendőnek, barátom! Jöjjön tehát, aminek jönnie kell. Az új csapások: P és az a nyomorúságos település, amit Aedificatorék emlegetnek. Készen állok! B. • Haase unszolására – akinek apósa ekkortájt lett Stroessner pénzügyminisztere – már ötvenháromban vagy ötvennégyben megnéztem magamnak Paraguayt. Aztán később többször is, új

üzleti lehetőségek után kutatva legalább féltucatszor jártam az országban. Elsősorban Asunciónban persze. Nem mondhatnám, hogy különösképpen tetszett. Vidékinek találtam a várost, vidéki volt az egész ország. Hiányzott belőle mindenféle grandeur. Asunciónban például alacsony, jobbára kétszintes házakat találtam, a cégérek szinte összeértek az út fölött. Mintha a gyarmatosítók maguk sem gondolták volna komolyan, hogy itt valaha önálló ország nőhet ki a földből. Azt hiszem, Paraguayt afféle hispán Selyemútnak tekintették csupán, jól-rosszul kiépített kereskedelmi útvonalnak, amelynek lomha folyóján biztonságban úsztathatják le hatalmas ezüstszállítmányaikat az óceán partján várakozó, feneketlen hajókig. És az a népség…! Istenem, a tudományos igazságok tagadóit, a Rassenschande veszélyeit kétségbevonókat ide kellett volna kitoloncolni! Legalább egy kis időre. Ide, ebbe a kijárat nélküli országba, ahol a maguk bőrén tapasztalhatták volna meg, milyen az, ha egy társadalomban nem deviancia, hanem egyenesen törvény a fajok keveredése, és az ország sintérteleppé válik, ahol a korcsok, a jámbor ábrázatú, de annál gyilkosabb ösztönű keverékek veszik át a hatalmat…! És akkor megértették volna: nem utópia, hanem fenyegető valóság az, amelyre oly sok Kasszandra-jóslattal még idejében figyelmeztettük őket. És amelynek elkerülésére tudósok tucatjai tették fel az életüket. Ahogyan én is. „A paraguayi mezőgazdaság robbanásszerű fejlődés előtt áll”, mondogatta azonban Haase, jelentőségteljesen összedörzsölve jobb keze hüvelyk- és mutatóujját. De ezt ismételgette Werner Jung is, ez a minden lében kanál üzletember. Mindez részben igaz is volt. Részben azonban merő eufemizmus, amely valójában annak elfedésére szolgált, hogy Paraguay túlnyomó részén még nem ért egészen véget a középkor. Itt országszerte állati nyomorban élő földművesek, főleg meszticek és sértődött guaraník túrják reménytelenül a földet, szinte a puszta kezükkel. Nyilvánvaló volt, hogy az országnak életbe vágó szüksége lenne korszerű mezőgazdasági gépekre: motorizált szántógépekre,

trágyázókra, kombájnokra. Mindarra tehát, ami a családunk günzburgi gyárában készül. De vajon van-e rá pénzük? – kérdezgettem magamtól, és kérdezgettem egyre többször Haasetól és Jungtól is. A kérdésem azonban nemcsak az üzleti kockázatok feltérképezésére irányult. Egyszerűen képtelen voltam magamat holmi vigécként elképzelni, még ha meg is értettem, hogy jövőbeli egzisztenciámat csak e gépek eladására alapozhatom. A Buenos Aires-i életem felszámolásából származó pénz révén azonban nyertem némi haladékot. Ezt arra használtam, hogy Jungot győzködjem, legyen inkább ő a günzburgi gyár kereskedelmi képviselője. Neki megvan hozzá a helyismerete és „szakmai rátermettsége” is; a könyvelést, az otthoniakkal való kapcsolattartást pedig bízza csak rám. Jung azonban egyike volt azoknak a léha, pohosodó németeknek, akik számára az üzletemberség nem állt másból, mint az informális kormányzati kapcsolatok kiépítéséből és gátlástalan kihasználásából. Az ilyenek ugyanis kizárólag az állammal kötöttek üzletet. A való világba – ahol a fizika és az ökonómia szabályait nem lehet hatalmi szóval felfüggeszteni, mert az érett almák végül mindenképpen lefelé pottyannak a fákról, a hitvány árut előállító gyárak pedig úgyis tönkremennek – eszük ágában sem volt visszamerészkedni. Kereskedelmi tevékenységük így aztán kimerült a kenőpénzek átadásában, a fényűző vadászatok és a pezsgőben tocsogó estélyek celebrálásában. Operatív munkát még kalandvágyból sem végeztek. Terepen nem jártak, hús-vér ügyféllel nem találkoztak; sőt, azokat leplezetlenül megvetették. Üzleteiket strómanok vitték, ők maguk csupán társasági kötelezettségeiknek tettek eleget. Nem állítom, hogy a Harmadik Birodalomban nem találkoztam a fajtájukkal. Meggyőződésem azonban, hogy ott valódi teljesítmény, úgy értem, önerejükből is életképes gyárak, vagy bizonyos gyakorlatias szaktudás nélkül az állam közelébe se kerülhettek volna! Werner Jung, de még az általam kamaszos rajongással tisztelt Ezredes láttán is, ahogy jóllakottságtól szuszogva, mennyezeti ventilátorok diszkrét surrogásában kötik a zsírosabbnál zsírosabb

üzleteket, gyakran eszembe jutott az én derék apám. Bár ellenségeink a háta mögött őt is azzal vádolták, hogy „nemzetiszocialista konjunktúralovag”, azt még ők sem tagadhatták, hogy a családunk arra a magaslatra a maga erejéből jutott fel. Apámékat a kiváló minőségű, nélkülözhetetlen gépeik és a saját korát megelőző mérnöki lelemény emelték a versenytársak fölé. Olyan magasra, ahol már a Birodalom lehet egy cég ügyfele! Ezt a fáradságos emelkedőt azonban a dél-amerikai mágnásoknak nem kell megtenniük. És ez kizárólag a rend hiánya miatt lehet így. E rendnélküliség rányomja a bélyegét mindenre, megtalálható az életben mindenütt. Benne van az itt gyártott villanyborotvám kontakthibájában, a postáskisasszony sértett unalmában és a kofák kibuggyanó szemérmetlenségében. De még a német közösség szokásos havi összejöveteleiben is, amelyek – mindegy, mennyi jó házból való emigráns táncol épp a parketten vagy pöfékel a szivarszobában – mindig magukon viselik a nouveau riche parfümjének harsány illatát. Ezt most fogom fel csak igazán. Most, hogy Buenos Aires zsivajgó estéit magam mögött kellett hagynom. Bevallom, akkor nem gondolkodtam ezen. Akkor csak élveztem a felejtésre csábító estéket. Hiszen oly sok felejteni valóm volt… A háború, az üldöztetések, az újrakezdés nehézségei. Ma azonban már tudom, hogy a kipirult arcom és a kvaterkázásoktól rekedt hangom mögött mindvégig ott bujkált bennem egy bizonyos feszültség. A hiányérzet keltette feszültség, mert – ha csak tudat alatt is – hiányoltam az életünkből valami eredeti jómodort és pénzen meg nem vehető kifinomultságot, amely odahaza még megvolt. Az élet fricskája, hogy mindennek csak most lettem a tudatában. Most, hogy már e talmi glamourhoz sem juthatok hozzá. Vaskos tréfák, sörünnepek és házi koszt – ma ennyi jut, és örülnöm kell, hogy jut ennyi. Meg persze Alejandro von Eckstein kapitány, el ne feledjem! A „mentorom”, ahogy fennhéjázó alázatossággal önmagát nevezi. Ebben a balti németben benne van minden, ami a latin-amerikai európai „arisztokratákat” jellemzi. Amint likvid pénzt érez a közelben, barátságossága szinte tolakodóvá válik. Beszédében a „kérlek alássan”-nal kezdődő mondatok mindig

túllépnek egy bizonyos finom határértéket, részegségének pedig van egy foka, amely elárulja barbár származását is. Hiába állítja ugyanis, hogy német nemesi vér csörgedezik az ereiben, ez vagy szemenszedett hazugság, vagy csupán annak bizonyítéka, hogy a huzamosabb ideig fennálló szocializációs hatások még az öröklött génállományára is kedvezőtlen hatással lehetnek. Mert von Eckstein nem úgy részeg, ahogy egy német szokott, sokkal inkább úgy, mint egy orosz. Egy szláv! Külalakja feszessége olyankor meglazul. Karotisza kidagad és lüktet, mintha csak egy hímvessző vérrel föltelő barlangos teste volna. Szája szélén nyál csillog, orrával röfög, garatjából pedig akkor is hortyogás hallatszik, ha különben még ébren van. Italozás közben leplezetlen nézéseket küld a maidek felé is, sőt egy ízben láttam, ahogy lihegve belecsíp egy takarítólány farába. Egy indiánéba! Továbbá részegen gyakran sír. Minden különösebb ok nélkül bőgni kezd, ami egy németnél elképzelhetetlen. Paraguayra mégis ezek az emberek – a Jungok, Ecksteinek és Rudelek – beszéltek rá. Ahogyan ők járják ki azt is, hogy Stroessner tábornok Paraguay Részvénytársaságban tulajdonrészt vásároljak magamnak. Üzletszerzői jutalékuk persze pornografikusan túlzó, mégis úgy teszünk – ők is, én is –, mintha csupán az életművem és a személyem iránti rajongás vezetné őket. Galíciai tempójú emberkereskedelmüket utólag a bajtársiasság szövetségének állítják be. „ODESSA”, „Kameradenwerk” és még ki tudja, hányféle titkos szervezet létét erősítik meg cinikusan, hogy a magamfajta segítségre szorulók megaláztatásait e hazugságokkal csillapítsák, ellenségeink félelmét pedig tovább gerjesszék. Nincs azonban semmiféle titkos szervezet, és nincs valódi bajtársiasság sem. Csak a vér van: a günzburgiak otthon. Meg a pénz a Goethe-kötetben. Egyedül vagyok, mint az ujjam.

3. fejezet Milyen különös szerkezet az ember! Milyen különös szabályok szerint működik az emberi szív, legfőképpen a száműzöttek szíve… Amikor negyvenkilencben a hajóm végre kifutott a genovai kikötőből, és különösképpen akkor, amikor a tengeren is elhagytam Itáliát, mert a kapitányi hídról kürtszó meg egy rekedten kiabáló matróz is hírül adta, hogy nemzetközi vizekre értünk, megkönnyebbültem. Nem, ez így nem pontos. Megkönnyebbülésnél is többet éreztem: valódi boldogságot! És azt hiszem, az előző napok megaláztatásai után ezen nincs is mit csodálkozni. Az a konzulátusi hercehurca…! A mocskos eszközökkel végzett orvosi vizsgálat, amelyen jobban kellett tartanom az infekciótól, mint attól, hogy a „kollégám” netán talál valamit, ami akadálya lehet a vízum kiadásának… Az olasz hivatalnok trehánysága, amely még a pénzéhségénél is nagyobb volt… Végül az a vizelettől bűzlő cella, ahol a dokumentumaim megkérdőjelezése miatt a vizsgálati fogságomat töltöttem! Azok a primitív és trágár falfirkák, amelyek gyomorforgatóbbak voltak, mint bármi, amit egész addigi életemben láttam. Nem hiúságról van szó. Ugyan miféle hiúsága lehetne a tudósnak, aki az utóbbi éveit mezőgazdasági cselédként töltötte? Aki krumplit szedett. Aki emberi szervek helyett tehéntőgyeket érintett. Aki álló nap szalmabálákat rakodott, pedig korábban úgy tudta magáról, hogy szénanáthája van. Ennek azonban a háború gyötrelmei láthatóan véget vetettek, mint megannyi más dolognak az életben; jónak és rossznak egyaránt. Amint az Észak királya körül megszűnt a végtelen, és többé már nem a víz párálló horizontja vett körbe minket, hanem lassan, de visszavonhatatlanul kibontakozott előttünk az új kontinens, az iménti eufória helyét is átvette a szorongás. Vajon mi vár itt rám? És vajon meddig leszek albérlője ennek a földrésznek, ennek az országnak és ennek a városnak, amely korábban csupán közhelyeket jelentett a számomra? Ezüstöt. Perónékat. Marhahúst és tangót.

De mondom, különös szerkezet az emberi szív, mert most, hogy egy évtized után immár elhagyni kényszerültem Buenos Airest is, nosztalgiával gondolok vissza rá. Ma már tudom, hogy az életszeretetnek álcázott rendetlenségével együtt is európai város volt, legalábbis európaibb, mint e földrész legtöbb városa. És nekem honvágyam van utána, hangozzék ez bármilyen különösen is. Hiányoznak Buenos Aires ligetes sugárútjai, hiányoznak a színházai (istenem, a Colon!), hiányoznak az európai ízek és a régimódi kávémérések. Hiányzik a társasági élet, a pallérozott társalgások! És hiányzik Martha meg a fiú. Milyen ironikus! Most már az után a hely után is sóvárognom kell, ahonnan eddig a Vaterland után vágyakoztam… Íme, kétszeresen is száműzött vagyok! Sőt, ha új életteremre tekintek, akkor többszörösen is. Paraguay… Ez a kikötői korcsma! Pedig még tengere sincs. Mégis, valamiképpen a magamfajta hajótöröttek meg a mindenre elszánt kalózok kötnek itt ki végül. Fegyverkereskedők és csempészek búvóhelye ez a kapzsi kis ország. De vajon valóban ezzé korcsosul a huszadik század, a tudományos vívmányok évszázada? A hozzám hasonló politikai menekülteket köztörvényes bűnözők, kokainisták és tolvajok közé kényszeríti a történelem? Németek vannak persze itt is. Az anyanyelvemen beszélhetek. De ez sovány vigasz. Ezek az emberek olyan mások! Különböznek nemcsak az otthoniaktól, de még azoktól a honfitársaimtól is, akik már évtizedek óta éltek az Olivos meg a Vicente López negyed házaiban. Harsány parasztok, mint ez a Krug… Vagy felkapaszkodott újgazdagok, mint ez a Jung. Hiába a fagerendás homlokzatok, a bajor stíl szerint épített templomocskák. Hiába a Hotel Tirol meg a sörfőzdék. „Pequeña Germania” talán egy tisztás az esőerdő közepén, de a közege akkor is csak a fojtogató dzsungel. Ez már valóban Dél-Amerika, ahova tíz éve hajóztam be, de csak most érkeztem meg. • Drága Kisfiam!

Istenem… Először szólíthatlak így azóta, hogy politikai üldözöttként el kellett hagynom a hazámat, hátra kellett hagynom Édesanyádat és Téged. Márpedig a haza és a család egy és ugyanaz! Ezt minden gyermek ösztönösen tudja, csak az oktondi felnőtt felejti el, és csak akkor érti meg újra, amikor hosszú száműzetése kezdetét veszi… Ott van a hazám, ahol ti vagytok, Fiam! És ha ti nem vagytok velem, akkor hazám sem lehet. Hajótörött vagyok egy lakatlan szigeten, ha száraz lábbal léptem is e távoli földrész partjára, ha emberektől zsúfoltak is az utcák, amelyeken járok. Biztosan kíváncsi vagy, milyen ez a távoli hely, és én szívesen mesélnék róla Neked… Talán kalandosnak is találnád azt a rengeteg nehézséget, amelyeken szegény apádnak keresztül kellett mennie. A sok szküllát és kharübdiszt, amelyet e muszáj Odüsszeusznak ki kellett kerülnie, hogy legalább életben maradhasson… (Ugye, olvasod Homéroszt? És ugye, eredetiben!? A klasszika filológia minden műveltség alapja. Ezt, kérlek, soha ne feledd!) Tudom, milyen a korodbéli fiatalemberek lelke, hogy szomjazzák a kalandos történeteket. Már három éve, amikor az Alpokban magamhoz öleltelek – még ha csak a „nagybácsi” visszafogott, félbehagyott ölelésével is –, láttam, hogy ezen a téren Te sem különbözöl a kortársaidtól. Úgy ittad a te „Fritz bácsikád” katonatörténeteit, olyan mohó izgalommal, ahogy boldog kamaszkoromban mi magunk is faltuk a hősökről szóló füzeteket, amelyeket néhány pfennigért árultak a sarki újságosbódékban. (Jaj, Wally hányszor elnáspángolt érte, ha rajtakapott, hogy ilyen haszontalanságokkal töltöm az időt…) Az én életem azonban nem kalandregény, Fiam! Ha van is számtalan kalandos fordulata, jegyezd meg jól, hogy én azokat a hontalanság és a magány nyomorúságán keresztül nézem. Olyan ez, mintha egy láthatatlan kéz szüntelenül kormozott üveget tartana a szemem elé, és azon keresztül engedné csak látni a világot. Így aztán még a legderűsebb napjaim sem érhetnek fel a Te legborúsabb napjaiddal sem. Gondolj néha bele ebbe, Kisfiam! Ezt a sötétséget csak az kergethetné el, ha újra együtt lehetnék azokkal, akiket a világon legjobban szeretek. Édesanyád, az én

„Penelopém” azonban már a háború végén úgy határozott, hogy nem követ a száműzetésbe. Tudom, hogy Édesanyád a legjobbat akarta Neked, amikor e súlyos döntését meghozta. Nem az asszonyi önzés, hanem az anyai önzetlenség szabott irányt a lépéseinek. Tudd meg tehát, hogy nem hibáztatom őt ezért, és azt akarom, hogy Te se neheztelj rá most, hogy származásod titkára fény derült! Édesanyáddal tudtuk, hogy a döntés, amellyel meg akart kímélni téged a száműzöttek keserű kenyerétől, egyúttal azt is jelenti, hogy életközösségünk fenntartására nem marad esély. A válás és édesanyád új házassága nevelőapáddal, a derék H-val, aztán az én frigyem, néhai fivérem özvegyével, M. nénéddel, már csak logikus következménye volt mindennek. Édesanyádtól és N. nénédtől talán már tudod, hogy apád időközben e vad kontinens egy másik országába kényszerült, ahová talán már M. nénéd és fogadott fiam, a te KH bátyád sem követik… Talán a hazám és a családom után most elveszítem a pótcsaládomat is! Vajon elvárható-e egy kamaszlegénytől, hogy felfogja, miféle csapás ez… Mintha mindennap újra meg újra megölnének! Nem hiszem, és mégis hiszem, hogy megértheted ezt, mert Te nem csupán egy átlagos fiú vagy: Te az én fiam vagy. Amikor édesanyáddal megtudtuk az örömhírt, hogy megfogantál, más örökséget akartam Rád hagyni, mint amit most adhatok. A névre, amelyet viselsz, ezekben az években úgy rakódik a rágalmak sárrétege, mint az elpusztult Trójára az évszázadok földrétegei. Te azonban viseld állhatatosan és büszkén ezt a nevet! Remélem, a mai nappal új és élénk párbeszéd kezdődik közöttünk – Apa és Fiú között –, amelynek során lassankint fény derül majd arra a történelemre, amelyet a „győztesek” elhazudnak. Hiszek abban (nincs is már másom ebben az életben, mint ez az árva, konok Hit…), hogy eljön a nap, amikor kiderül az Igazság. És amikor könnyben vagy, ha kell, vérben mossák tisztára a nevünket. Akkor majd úgy tekinthetsz rá Te is, mint egy régi, elkobzott családi örökségre, amelyet immár a magad tehetségével és szorgalmával gyarapíthatsz tovább!

Ezt a levelet rejtsd el úgy, ahogy Édesanyád és nagynénéd tanítják. Cselekedj majd így minden levelemmel. Írj, és írj sokat, mert mindent tudni szeretnék Rólad! H. bácsi segítségével egy héten belül megkaphatom a soraidat. Ne legyél hát rest, légy jó fiú, írj! Alig várom a leveledet, talán nem is lesz türelmem kivárni, már holnap belekezdek egy újba magam is. Ölel Édesapád, akinek a boldogtalanságtól sötét napjaiba egy halvány fénysugarat vetett az, hogy visszakapott Téged! Édesapád • Hohenau mögött úgy magaslik az esőerdőkkel borított hegyek televényes, sötétzöld tömege, mint egy viharos tenger hullámfala. Amikor a rendelkezésemre bocsátott, vadászlakszerű gerendaház tornácára lépek, néha próbálok túljárni a saját eszemen. Olyankor hunyorgok a hegyek felé, igyekszem a szememmel elmosni a különbségeket: alpesi hegyvonulatnak látni a buja magaslatokat, hósipkává maszatolni a felhőket, amelyek lába reggelente a földig ér. De minden hiába, ez a vidék nem hasonlít Bajorországra, és nem hasonlít Európa egyetlen, általam látott tájára sem. Idegen vagyok itt. Pedig, íme, már „saját” házam is van! És ha csakugyan igaz, amit áttelepülésem segítői állítanak, hogy egy darab paraguayi föld megvásárlását követően egykettőre állampolgár lehetek, akkor hamarosan az idézőjeleket is elhagyhatom: akkor valóban saját házam lehet itt. Saját életem! Titkon még mindig azt remélem, hogy Marthával és az ifjú KarlHeinzzel együtt. A gerendaházat, amely az Obligadót Encarnaciónnal összekötő út mentén, egy hatalmas ranch végében fekszik, Alban Krug bocsátotta a rendelkezésemre, miután néhány hétig a háza vendége voltam. Ez a mindig düllesztett mellel járó, kissé rőtfejű férfi a környék mindenható ura. Már amikor az Ezredes először említette a nevét, hallatára pedig a német emigránsokból álló társaság tagjai felvont szemöldökkel, irigykedéssel elegy megvetéssel biccentettek, akkor sejtettem, hogy nem csupán a vagyonáról lehet szó. Hogy a pénz nem annyira a forrása, mint inkább a következménye Alban Krug

hatalmának. Ideérkezésemet követően erről aztán a saját szememmel is meggyőződhettem. Az Alto Paraná-i farmereket tömörítő szövetkezet, amely Alban Krugot örökös elnökévé választotta, inkább emlékeztet a weimari idők egyenruhás ébereire, mint jámbor tejtermelők és gyümölcstermesztők gyülekezetére. Ezek a férfiak mindig fegyverrel járnak, és a mozdulataikon is látnivaló, hogy élet és halál urai. Nemcsak az Erő, hanem a Teremtés értelmében is: itt mindenki tudja, hogy ők fordítják termőre a földet, ők adnak kenyeret és húst az embereknek, gyógyszert a betegnek. A gazdaságaikban dolgozó, köröttük élő guaraník pedig úgy is félik őket, akár az őseik félhették a fehér hódítókat. Vagy az isteneiket! E tekintetben tehát rend van itt. És a rend valamelyest otthonossá tudja tenni még az otthontól távoli helyeket is. Tapasztaltam már ezt: még egy olyan rideg munkakörnyezetet is, mint a tábor, élhetővé tudott tenni az, ha benne helyreállt a rend. Alban Krug pedig ezeknek a rendet megtestesítő férfiaknak a vezetője. Tisztelik, és talán szeretik is őt. És legfőképpen: követik. Nekem azonban feltétlen hívem ez a hatalmas ember. Hamar meggyőződhettem róla, hogy a jelenlétemre megtiszteltetésként tekint, nem holmi alvilági vállalkozásként, amellyel könnyű pénzhez juthat vagy fügét mutathat az ellenségeinek. Ideköltözésemet olyan eseménynek látja, amely révén a paraguayi Hohenau neve bekerülhet a történelemkönyvekbe. Igen: Alban Krug csodál engem! Pedig a munkám lényegét aligha értheti. De talán éppen ez teszi ilyen alázatos hívemmé! Minél kevésbé érti a tudományos munkát, amelyhez hozzáfogtam – és amelyet, remélem, egyszer be is fejezek –, annál inkább szembesül a saját kicsinységével. De szembesül egyúttal a nemzeti nagysággal is, amely az általam képviselt tudományból rá és a világ minden németjére kisugárzik! Vajon nem ez volna-e a természetes reakciója az embernek, amikor szembetalálkozik a tudomány új arcával? És vajon nem természetellenes reakció-e az, ha ilyenkor bűnt kiáltanak, és álljt parancsolnak az úttörőnek? Mindazonáltal a Krug portán töltött hetek kínszenvedést jelentettek a számomra.

A vendéglátóim és köztem lévő kulturális különbségek hamar kiütköztek. Különösen hajnalonta, amikor a Krugék a maguk hangos szertartásával – matéteafőzés, túlzottan is kedélyesre hangolt napindító zsivaj stb. – ünnepelték azt a paraszti életformát, amelynek sarokköve a koránkelés volt, és amelyet magasabb rendűnek, de legalábbis hasznosabbnak véltek, mint mások életritmusát. Alban Krug egyébként is korszerűtlen ember. A tizenkilencedik századot idézi mindene: az ízlése, a világról való tudása, az erkölcsei, de még az antiszemitizmusa is. Nem akar szembenézni azzal, hogy az ő „Kis-Németországának” – Pequeña Germaniának! – a napjai meg vannak számlálva. Legfeljebb egy-két emberöltő, és az idelátogatók már csak a sírkövekre írt ékezetes nevekből meg egy-egy idegenül hangzó utcanévből sejthetik meg, hogy itt valaha németek éltek. Mert a német génállományú fiatalokat addigra messzire ragadja innen a tehetség és az, amivel a tehetség mindig együtt jár, a becsvágy. Hiába mondogatja Krug, hogy itt a németek németek maradtak hatvan év alatt is, mert ezzel nem mond semmit. Hatvan év, az semmi! Főként az a hatvan év, amely mögöttünk van! A Harmadik Birodalom megalapításáig eltelt évek ugyanis nem számítanak: az a múlt. Az új kor csak velünk kezdődött! Pequeña Germania csupán egy újszülött. És ez az újszülött – orvos vagyok, látom – életképtelen. Nincs, ami életben tartsa. A fiatalok elmennek innen, elvándorolnak a városokba. Beköltöznek, nem is csak Asunciónba, hanem az országhatáron túlra: Buenos Airesbe, Cordóbába, Rosarióba, ahol nagyobb élettér jut az ambícióik kiteljesítésére, mint itt, falun. Csak az öregek maradnak meg az indiánok. Negyven-ötven év, és a hohenaui utcákon csupa sötétarcú vadember jár, és az is ritkaságszámba megy majd, ha egymás közt spanyolul beszélnek, nem pedig guaraníul. Egy emberöltő erejéig azonban Alban Krug még e kicsinyke német gyarmat kormányzójának képzelheti magát. Ma még megteheti, hogy akár Obligadó, akár Encarnación felé indul, német nyelven vegyen magának esztergapadot, bicskát, gumicsizmát, gyógyszert, rádiót vagy nadrágot. Ma még álomba ringathatja magát azzal, hogy

az iskolában Förster vénkisasszony németül mond tollba a gyerekeknek, és a templomban németül misézik Weber plébános. Ma még becsaphatja magát azzal, hogy bármerre is jár a Paraná alsó folyásának völgyében, mindenütt sört ihat és bratwurstot ehet, savanyú, fekete kenyérrel. De ha csak egy kicsinyke képessége és késztetése volna arra, hogy magasabbra emelkedjen – ha nem is az én magasságomba, de legalább olyan magasra, ahonnan már rálátni az életére –, akkor tudná, akkor látná azt is, hogy önmagában ez is csak tünet. Velük szemben ugyanis nekem nem kell káposztát és virslit zabálnom ahhoz, hogy német legyek. Én a fineszes párizsi konyhát szeretem, az olasz melódiákat és a bécsi süteményeket. Sört pedig egyáltalában nem iszom, nekem ugyanis nem kell felfúvódnom és böfögnöm ahhoz, hogy nagynak érezzem magam és németnek! Németország ott van, ahol én vagyok. Németségemet magamban hordom. A génjeimben, a kultúrámban és a még ki sem teljesített tehetségemben! Bár meglehet, hogy Alban Krug a szíve mélyén mégiscsak tisztában van ezzel. Mi másra vélhetném, hogy úgy marasztal, bárhányszor a terveimre terelődik a szó? Azt akarja, hogy itt telepedjek le, idővel itt nyissak klinikát, ahol nemcsak a gyógyító, hanem a tudományos munkámat is folytatom. Alban Krug azt akarja, hogy Hohenauban alapítsak családot, sőt nemzetséget. Azt akarja, hogy győzzem meg Marthát, hogy mégiscsak jöjjön utánam. Vagy ha ez nem sikerül, vegyek el egy helybéli német asszonyt, és annak nemzzek utódokat. Virágoztassam fel Pequeña Germaniát, és tegyem azt egy olyan civilizáció termőhelyévé, amely a világ által ráborított sitthalmon keresztül is utat talál magának, és erős hajtásokat nevel. Ebben az egyben ez az ember sem különbözik Dél-Amerika többi német menekültjétől. Alban Krug is szentül hiszi, hogy a német feltámadás éppen az ő házában veszi majd kezdetét. • Tisztelt Apám! Ne haragudj, hogy ilyen sokára válaszolok. Pedig Wally mama mindennap megkérdezte, hogy írtam-e már. Amikor azt feleltem

neki, hogy még össze kell szednem a gondolataimat, úgy nézett rám, mintha valami rosszat tettem volna. Azt mondta, hogy más gyerek örülne, ha kiderülne, hogy életben van az édesapja. Pedig én örülök. Meg hogy mi már nem tudjuk, mi az a háború, és hogy a béke puhánnyá teszi a mai gyerekeket. Ebben lehet, hogy igaza van. Anya is mondta, hogy nagyon várod a levelemet és akartam is írni, csak nem tudtam, hol kezdjem. Mert ott nem folytathattam, ahol „Fritz bácsival” abbahagytam. Ráadásul az iskolában is nehéz volt mostanában. Történelemből félévzárót írtunk, fontos lett volna, hogy jól sikerüljön, mert jogot akarok tanulni az egyetemen. Anya kérte, hogy ezt feltétlenül írjam le. Az egyetemet. Azt mondta, ennek örülni fogsz. Nem tudom, hogyan lesz ezután. Pedig anya és Nele igazán kedvesek voltak. Leültettek a kis szalonban, Anya a fotel karfájára ült, Nele meg velem szembe. Mindketten hozzám értek valahol, anya a kezemet fogta, Nele meg a térdemet simogatta, mint kiskoromban, amikor oltást kaptam és féltem. Akkor mondták el. Később, amikor már a szobámban voltam, bejött hozzám Hacki. Megengedte, hogy beleigyak a sörébe. Korábban sosem engedte, de azt mondta, mostantól nagyfiú vagyok. Anya meg is haragudott érte, amikor megérezte a leheletemen. De engem nem szidott le, csak Hackit. Különben felesleges volt féltenie, mert egyáltalán nem ízlett. Keserű volt és büdös. Mindenki azt hiszi, hogy százszor kezdtem bele ebbe a levélbe, aztán mindig összegyűrtem és belehajítottam a szemétkosárba. Pedig ez az első változat. Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek, de most már csak írom, ami jön. A fejem tele van mindenfélékkel. Van, hogy az utcán, iskolába menet vagy a boltban, sorban állás közben magamban beszélek. Én észre sem veszem, csak azt, amikor már nevetnek rajtam. Főleg a gyerekek. Nekik persze nem mondhatom el, mi történt. És ha elmondanám se biztos, hogy megértenék. Én sem értem még. Nekem eddig azt mondták, hogy az apukám egy tudós volt, aki elesett a Keleti Fronton. Így mesélte az anyám, a néném, Karl papáék, Hacki, de

még H. bácsi is. Nem én voltam az iskolában az egyetlen háborús árva. Nem volt bennem semmi szokatlan. Persze szomorú voltam, hogy meghaltál, félre ne érts. De nagyfiú vagyok, és tudom, hogy ilyen a háború. Hogy meghalnak az emberek, meg a sok szenvedés. De most már nem vagyok szokványos. Pedig én csak olyan akartam lenni, mint a többiek. Különben nem is igaz… Nem most kezdődött ez az egész. Már korábban. Néhány éve elkezdtek csúnya dolgokat írni rólad az újságok. Az egyik cikkben mészárosnak neveztek, a másikban meg Frankensteinnek! (Akkor még nem is tudtam, mi az, de most láttam egy Boris Karloff-filmet a moziban. Tényleg, te jársz moziba ott, ahol laksz?) Meg sok minden másnak is neveztek, amiket nem akarok leírni, mert tudom, hogy rosszul esne neked. Nekem is rosszulesett. „Fritz bácsinak” is ezért nem írtam már egy ideje. Mert csak arról akartam volna kérdezni, azt meg anyáék nem engedték. Akkor meg miről írjak? Hogy három éve milyen finom volt a csokoládé, amit Svájcban kaptam tőle…? Meg hogy, hű, de jót ródliztunk…? Bocsánat. Anyáék persze próbáltak megóvni ettől, de nem vagyok már dedós. Tudok olvasni, meg azt is hallom, amit a szomszéd szobában beszélnek, még ha suttognak is. Pláne, ha suttognak. Anya a lelkemre kötötte, hogy ne faggassalak ezekről a dolgokról. Karl nagypapa különben is elmondta, hogy hazugság az egész. Azt is mondta, hogy kiknek a hazugsága – tudod, kiké –, meg hogy most mindent gyalázni kell, ami német. Mert elveszítettük a háborút, és ez a vesztesek sorsa. De nemsokára elmúlik, és mire felnőtt leszek, a neved benne lesz a lexikonokban, és mindenki büszke lesz rád. Remélem, kibírom addig. Itt, Günzburgban még hagyján. A nevünk minden tanyán ott áll egy-egy traktor vagy bálázógép oldalán. Meg a dédnagyapáról utca is el van nevezve. De ha az osztállyal kirándulni megyünk valahova – Berlinbe, Hamburgba vagy csak Münchenbe –, már rögtön kezdődik a kérdezősködés. Olyankor van, hogy hazudok. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem igazán. Hacki felkínálta, hogy a nevére vesz. Persze rögtön hozzátette, hogy csak addig, amíg rendeződnek a dolgok.

Meg ha én is akarom. Szerintem rendes tőle, és el is mondtam anyának, hogy neki mi a véleménye. De anya nem válaszolt, csak piros lett a feje, és elrohant. Később a falon át hallottam, hogy Wally mama a szalonban Hackival beszél, és azt mondja neki, hogy ne éljen vissza a család nagyvonalúságával, és hogy jegyezze meg, hogy az ő unokája nem lesz egy suszter fia. Nem hallgatóztam, de nálunk vékonyak a falak, nem olyan vastagok és magasak, mint nagymamáék házában. Különben Hacki nem suszter, hanem cipőboltos. H. bácsi azt mondta, hogy az emberek mindig ezt csinálják a híres tudósokkal. Először eretneknek nevezik azokat, akik rájönnek, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű. Aztán később belátják, hogy nekik volt igazuk, és végül már őket tanítják az iskolában. Mindenki azt mondja, hogy így lesz veled is. De mikor? Talán az lenne a legjobb, ha hazajönnél, és bebizonyítanád, hogy amiket rólad írnak, az csupa hazugság. Te ezt tudományosan is el tudnád mondani, nem csak olyan sértődötten, mint a nagyapáék. Ma már különben sem olyan nehéz elmondani az igazságot, mint a háború alatt volt. Csak elmennél a televízióba, és másnap már mindenki tudná. Itt már mindenkinek van televíziója. (Ott is?) Van egy fiú az iskolában, akivel egyszer összeverekedtünk valami hülyeség miatt, most meg egész jóban vagyunk. Nem azt mondom, hogy barátok lettünk, de néha együtt jövünk haza az iskolából. Veszünk felesben egy tasak gumicukrot a kioszknál, vagy ilyesmi. Na, és az van, hogy az ő apja is eltűnt a háborúban. Aztán kiderült, hogy börtönben ült. Politikai volt, azt hiszem, így mondják. De most már ő is otthon van! Szerintem lassan te is hazajöhetnél. Végül is a háborúnak már réges-régen vége van, nem igaz? Üdvözöl, Rolf • Drága Fiam! Bevallom, jólesett, hogy némi szabadkozással kezdted a leveled, mert bizony nagy fájdalmat okoztál apádnak, hogy ilyen sokára válaszoltál. No, de hiszen tudom én, hogy nem érzéketlenségből, hanem éppen ellenkezőleg: érzékenységből tettél így!

Hidd el, én aztán megértem milyen nehéz lehetett szembesülnöd mindazzal, ami az elmúlt napokban egyszeriben rád szakadt. A „halálom” – bár egy szerető fiú számára fájdalmas – bizonyos értelemben mégiscsak belakható igazság volt, hiszen, mint írod, sok pajtásod jutott árvaságra a háború következtében. Azáltal azonban, hogy megismerted a menekülésem történetét, egy kicsit magad is a száműzetésem részesévé váltál. Száműzött apának bizony száműzött a gyermeke is – még ha a szülőföldjén él is. Nagy örömmel olvastam soraidat, amelyekben arról írsz, hogy a gimnázium után jogi egyetemre mész. Ez derék, fiam! Kövesd csak néhai K. bácsikád példáját, de egyúttal tanulj is a sorsából! Még ha csupán a családi vállalkozás jogtanácsosa akarnál is lenni (bár őszintén remélem, hogy az ambíciód ennél nagyobb), szerezz előbb tudományos fokozatot! Légy jogtudós, akinek még a leghétköznapibb jogügyletek elvégzésénél is tekintélyt kölcsönöz az akadémiai cím! Így van ez nálunk, orvosoknál is. Sokszor éreztem, még ha csak egyszerű háziorvosként teljesítettem is szolgálatot, hogy a mesteremberes mozdulataim körül mindig ott fénylik a Tudós aurája, amely a kétkedőket elnémítja, a betegeket pedig hozzásegíti ahhoz a hithez, amely nélkül nincs gyógyulás! Tanulj tehát szorgalmasan, R.! Egy száműzött fiaként neked kétszeresen kell teljesítened, a rehabilitált tudós fiaként pedig talán majd háromszorosan! Ezért az atyák szerető szigorával hadd intselek meg egy kissé. Az, hogy az életed korszakhatára vihart kavart a lelkedben, nem csoda, de meg kell értened, hogy a magunkfajta ember nem engedhet az önsajnálat csábításának. Nekünk minden időben a legjobbak rendíthetetlenségével kell tennünk a kötelességünket. Mindegy, milyenek a körülmények! Ez az én ars poeticám, és erre tanítottam a te KH bátyádat is, akit nemsokára talán viszontláthatsz. Ezért ha a történelemtudásodról nem úgy sikerült számot adnod, ahogy illenék, kérlek, igyekezz mielőbb kijavítani a rossz jegyet! Tekintsd úgy, fiam, mintha ez volna az ajándék, amelyet szegény, száműzött apádnak adhatsz. Ha már a kezét nem szoríthatod, és az arcát nem csókolhatod meg…

A velem kapcsolatos rágalmakat jól ismerem, ezekre valóban kár a tintát pazarolni. Meg óvatosnak is kell lennünk! Kérlek, ügyelj arra, hogy törölj a leveledből mindent, ami illetéktelen kezek közé jutva elárulhatna minket. Vagy sifrírozd az ilyen részeket úgy, ahogy H. bácsi tanítja neked! (Pl. ne csak az ő nevét rejtsd rövidítések mögé, hanem a nagyszüleidét, nevelőapádét és a magadét is stb.) Ami a „rémtetteimet” illeti. Az igazság megrendítőbb és nagyszerűbb, semmint egy kamaszfiúnak azt levélben elmondhatnám. Ezért arra kérlek: bízz a saját véredben, és érd be egyelőre annyival, amit a nagyszüleid és az élet más, szavahihető tanúi mondanak. Mindaz, amit az üldözőim rólam terjesztenek, HAZUGSÁG! Tudod, fiam, ma két korszak csap össze a világban. Az ótestámentumi Múlt és a Jövő, ahol a teremtés már nem holmi „szellemlények”, hanem mérnökök és tudósok dolga lesz. Nevelőapád, a jó H. ebből a szempontból valóban csupán egy suszter, ahogy nagyanyád mondta. Egy jámbor kisiparos, abból a fajtából, amelyet mindig a félelmei vezetnek, mikor egy új világ van születőben. Nem kétlem, hogy a magad módján szereted őt. Javaslata azonban, hogy dobd el a nevünket és vedd fel az övét, nem csupán ostobaság, de kis híján hazaárulás is! Remélem, ezt magad is belátod, és többé egyetlen szót sem vesztegetsz a névváltoztatásra, akárki is találna megkörnyékezni ezzel! Kis paraboládat a pajtásodról, akinek eltűnt apja immár visszatért, meghatottan olvastam… A mi helyzetünk azonban más, Kisfiam. Mindaz, amit édesapád a maga tudományterületén felfedezett, túl sok hatalom érdekeit sérti. Ezek a nagyhatalmak pedig a halálomat akarják, és még a tanaim írmagját is szeretnék eltüntetni a föld színéről. Ebben tehát tévedsz: a háború korántsem ért véget, csak immár titkos fegyverekkel vívják. Nekünk pedig katonának kell maradnunk, nem tehetjük le a fegyvert. A végső győzelemhez ugyanakkor az kell, hogy a jók között is a legjobb légy! Az alkoholtól ezért mindig, minden időben tartózkodj! Elmondhatnám neked a tudomány szavaival is, milyen károkat okoz az idegrendszeredben

akár egyetlen korty is ebből a méregből… Ám ahhoz, hogy az ember lássa, miként tesz gyengévé és selejtessé az ital (vagy más dependentia), tudósnak sem kell lenni. Ugyancsak nem helyeslem, hogy a drága idődet olyan felszínes szórakozásokra fecsérled el, mint a televízió. Hallgass inkább zenét, lehetőleg német klasszikus zenét! Ülj be a füles fotelembe, most már téged illet! És gumicukor, Fiam? Tudod te, hogy miből főzik ezeket a „nyalánkságokat”? Elpusztult állatok zsírjából és csontvelőjéből! (Kiféle-miféle fiú ez a te „barátod”? Biztos, hogy jót akar neked? Légy éber mindig, mindenkivel!) Bocsásd meg egy aggódó apa szigorát… Csak a javadat akarom. Tudd, és ne feledd el tehát soha: te többre vagy hivatott, mint a társaid! Igenis különbözöl! A kivételes teljesítményre való hajlamot éppúgy örökölted, mint édesanyád szemét vagy az én fejformámat! Bontsd hát ki magadból ezt a képességet! Vagy tudod, mit? Bontsuk ki együtt! Legyen ez a mi nagy, közös kalandunk! Írj hát, kérlek, ne várakoztass meg úgy, mint legutóbb! Hidd el, nincs más örömöm az életben, csak a szeretteim! Ölel, Apád • Noha a saját intellektuális képességeimet illetően sosem lehetett okom az elégedetlenségre, egy dolgot el kell ismernem: az alakoskodáshoz nincs tehetségem. Korábban mindig csodálattal vegyes undorral figyeltem, hogy bizonyos emberek mint váltanak köpönyeget, tagadják meg tegnapi önmagukat anélkül, hogy szemükben – akár a fáradtság vagy a mámor legvédtelenebb óráiban is – a pillanatnyi zavar vagy szégyen fénytörését pillantanám meg. A hazámban pedig azt is megtapasztaltam, hogy e kaméleontulajdonság akár egy teljes népnek a sajátja lehet! A zsidóink előbb a fekete kaftánjaikat vetették le, aztán levágták a szakállukat, végül elhagyták a neveiket és a nyelvüket, de még a hitüket is. Hogy aztán elvegyék a mi neveinket és a mi nyelvünket… végül kis híján a genetikai örökségünket is. Bizony, veszélyesen közel kerültünk ahhoz az időhöz, amikor már nem csupán a német

élet jámbor, hétköznapi polgárai, de még a hozzám hasonló, mikroszkóp fölé görnyedő tudósok sem tudták volna szétválasztani egymástól a tisztát és a szennyezettet, a sajátot és az idegent. Különös kegyetlensége a sorsnak, hogy a beolvadók iránt érzett vegyes érzéseimből mára nem a csodálat kopott el leginkább, hanem az undor. A viszolygás olyan fényűzés, amelyet egyre kevésbé engedhetek meg magamnak. Rejtőzködnöm kell, ezért hasonulnom is. Ehhez azonban – doktori cím ide vagy oda – kevés a tudományom. Álneveimet alig tudom észben tartani. Szinte naponta előfordul, hogy bemutatkozáskor maguktól összehúzódnak az ajkaim, készen arra, hogy felpattanjanak és megszólaltassanak egy ’m’ hangot, valódi nevem kezdőbetűjét. Aztán hirtelen észbe kapok. Sebtében átformázom az ajkaimat, és úgy folytatom. Úgy festek olyankor, mint valami Tourette-szindrómás félkegyelmű. Kétségbeejtő érzés. Már rögtön a háború után, még otthon, az amerikaiak rövid és rendetlen fogságában elcsodálkoztam azon, milyen nehezemre esik emlékezni és főleg hallgatni az álneveimre. Emlékszem, Fritz barátom még ki is nevetett azért, mert reggelente a sorakozónál gyakran arra sem emlékeztem, milyen nevet diktáltam be előző nap. Vigasztalást még abban sem találtam, hogy a pajtásaim számára is nyilvánvaló volt: nem az értelmi képességeimmel van baj, hanem az önérzetem túl fejlett ahhoz, hogy az efféle természetellenes helyzetekhez alkalmazkodni tudjak. Argentína ebben is más volt. Az első évek kötelező szorongásának nem az vetett véget, hogy végre a neveltetésemhez méltó életkörülményeket tudtam teremteni magamnak, sokkal inkább az, hogy a válásom – melyre a valódi nevemben adott meghatalmazás útján, egy düsseldorfi bíróságon került sor – semmiféle következménnyel nem járt. Pedig hány álmatlan éjszakát töltöttem a Vértiz alkirályról elnevezett sugárúton fekvő otthonunkban, várva, hogy a hír, miszerint mégsem haltam meg, eléri a csonka Németország államigazgatását, onnan pedig, gondoltam, hamarosan a világsajtót, új lendületet adva az ellenem indított hajtóvadászatnak!

Nem történt azonban semmi! Sem a Bar de Caóban olvasott világlapok, sem az otthoni újságok nem szenteltek egyetlen sort sem a szenzációnak, hogy a világ legüldözöttebb tudósa, íme, él, méghozzá Buenos Airesben! Jó időbe telt, míg el mertem hinni mindezt. Azért az aktív éberség helyét legalább részben átvette a bizonytalanság egy másik, kevésbé kínzó tünete. Sokáig foglalkoztatott a kérdés, mindez vajon azért lehet-e így, mert a hajsza valóban véget ért, vagy inkább azért, mert a német állam még így, megcsonkítva és idegen hatalmak erőszakának kitéve is meg tudta őrizni integritása maradékát, ami abban áll, hogy polgárai magánügyeit megvédi az avatatlanok kíváncsiságától…? Zaklatások és zaklatottság nélküli idő következett. Óvatos léptekkel elkezdhettem visszatérni a régi életemhez. Nemcsak a család, a hivatás terén is! Ha formális praktizálásra még nem is gondolhattam, legalább a kutatómunkára újra alkalmam nyílt. A Fadro Pharm, ahol már-már rozsdalepte agytekervényeimet kifényesíthettem, egy kicsinyke, de szépreményű gyógyszergyár volt, amelyet néhány honfitársam alapított, és amelyben – apám nagyvonalú hozzájárulásának hála – meghatározó részesedést szereztem. Fél évtizednyi száműzetés után végre újra a tudásomból éltem, és ezzel olyan egzisztenciát teremtettem magamnak, amely az arra képteleneknek egy élet munkája után sem adatik meg. Autó, pompás lakás, virágzó vállalkozás! Ez utóbbihoz ráadásul fel kellett fednem a valódi identitásomat is, mert – ahogy a világ minden kapzsi és korrupt rendszere – az argentin állam is csak most, egy pénztermelő vállalkozásban való tulajdonszerzés küszöbén akart meggyőződni arról, hogy nem holmi fantommal, hanem egy hatékonyan sarcolható, hús-vér emberrel van dolga. Új életem legkockázatosabb lépésére készültem tehát, amikor a német utódállam Buenos Aires-i nagykövetségén hivatalos okiratért folyamodtam annak igazolására, hogy az vagyok, aki egy évtizede tagadok lenni. És ment minden, mint a karikacsapás! A német bürokrácia az élet változó értékeitől cseppet sem befolyásolva dolgozott, mintha csak egy volna a természet rendjének nagy és örök törvényei közül, amelyek fittyet hánynak az emberi történelem egymást váltó

korszakaira. A hazám nagykövetsége által kiadott okmányok igazolták, hogy nemcsak azonos maradtam önmagammal, de voltaképpen azt is, hogy a felszínen zajló ócska komédia ellenére nagyon is fia maradtam a népemnek. Boldogságom határtalan volt! De miért is kezdtem el erről beszélni… Átkozott szellemi restség, aki még a dementiánál is veszedelmesebb vagy! Tudom már! Legelső, még Buenos Airesből megejtett utam során Dr. Helmut Gregorként, később pedig, amikor a terepszemle szándékával érkeztem, már Fritz Fischerként mutatkoztam be a helybélieknek. Miközben a Fadro Pharm megvásárlásához a valódi nevemet kellett használnom, és csakis így, a hivatalos okmányaimmal nyújthattam be a folyamodványomat Stroessner tábornok adminisztrációjához is a paraguayi állampolgárságért. (Azzal a különbséggel, hogy a helyi hatóságok – ötlettelen és félszívű nacionalizmusukban – persze megkövetelték, hogy a keresztnevek spanyolosítva kerüljenek nyilvántartásba: Josefből tehát José lettem én is.) Helmut, Fritz, Josef, José. Legújabban pedig Peter… Az Ezredes ugyanis, aki ekkor már újra Németországban élt, az egyik látogatása során azzal hívott félre a Hotel Tirolban tartott szokásos „bankettje” szünetében, hogy addig is, amíg a saját állampolgárságom ügye megnyugtatóan rendeződik, használjam egy svájci férfi identitását. Noha zavart, hogy Peter Hochbichlerrel kapcsolatban semmiféle információval nem tudott vagy nem akart szolgálni (még az sem volt világos, vajon egy létező ember azonosságának kölcsönzéséről, esetleg megörökléséről van-e szó, vagy csupán okirat-hamisítók homunculusa leszek), ráálltam a dologra, mert a papírok meggyőző minőségűnek bizonyultak. Mindez azonban csak súlyosbította a névmizériát, amellyel együtt kellett élnem. És bizonyos értelemben a környezetemnek is. Néhány hónappal az ideérkezésemet követően ugyanis, amikor a paraguayi állampolgárságom ügyében biztató fordulatok következtek be, már közel álltam ahhoz, hogy tisztelőimet arra bátorítsam, szólítsanak csak az igazi nevemen. Erre jött az Ezredes evvel a Hochbichler dologgal, amelynek következtében az újabb ismerősök már „Don Pedróként” ismertek meg…! Helmut, Fritz, Josef, José, Peter, Pedro…

Mindennek hatására egyre inkább kerülni kezdtem az embereket, de legalábbis az új emberekkel való találkozást. Pedig tudom, hogy paraguayi híveim Hohenaut kifejezetten kedves gesztusnak szánták. Azt gondolták, itt majd otthon érzem magamat. Ez azonban tévedés volt, amely abból fakadt, hogy nem ismernek, és ha ismernének is, érteni akkor se értenének. Mások vagyunk. Nekem az első hetek eseményei sem kellettek hozzá, hogy tudjam, amint lehet, tovább fogok állni innen. Buenos Aires-i életem felszámolásának kockás papíros heteiben eldöntöttem, hogy sem külvárosi, sem rurális életet nem kívánok többé élni. Az elmúlt években volt alkalmam kipróbálni mindkettőt: az előbbit Argentínába érkezésemet követően, azzal az unalmas mérnökkel társbérletben, az utóbbit pedig a Lechnerhofon, Fischerék tanyáján. És, legyünk őszinték, a családi fészket is azért hagytam el, mert már kamaszként is éreztem, hogy kinőttem Günzburgot. Ezek a dzsungelben született németek csöppet sem emlékeztettek a hazámbéliekre, legfeljebb azokra a sűrítmény-németekre, akiknek a társaságát az ember oly sokszor kényszerült elviselni puszta hazafiasságból. Háborús időket éltünk, mégis, az ilyen németek töménysége intellektuális értelemben roppant fárasztó volt a számomra. Ostoba múzeumi teremőröknek láttam őket, akik az undor, a dölyf és a sértettség arckifejezését öltötték magukra, az általuk őrzött értékek lényegéről azonban fogalmuk sem volt. Csak azt tudták, hogy meg kell védeniük azokat, akár az életük árán is. Ha csak valaki közelített a német szellem – számukra élettelen és érthetetlen – alkotásai felé, ők vicsorogni kezdtek, kieresztett karmokkal ugrottak, hogy őrizzék a házat, amelyet gazdáik rájuk bíztak. Minél véresebb munkát végeztek, annál hűségesebbnek érezték magukat; annál hazafibbnak. De szükségünk volt rájuk. Szükség a keleti fronton, szükség a tábori rend fenntartásában és szükség most, az átmenet éveiben is, amíg elmúlik ez a háború utáni hisztéria. Elviselem hát őket, sőt bizonyos mértékben ki is elégítem vérszomjas hazafiságukat. No, nem azzal, hogy történeteket mesélek nekik a háborús időkről, hanem éppen azzal, hogy

hallgatok róluk. Konokul és sejtelmesen, így téve lehetővé rémtörténetekre fogékony elméjüknek, hogy töltse be az űrt, amelyet hagytam, illetve voltaképpen teremtettem neki. Eltűröm izzadt és tolakvó Kameradenschaftjukat, olcsó zsidógyűlöletüket, laikusan érvelt faji büszkeségüket. Engedem, hogy egynek lássanak maguk közül, pontosabban: egynek lássák magukat velem, a magam fajtájával. Rurális életük hétköznapjaiban részt veszek. Azt hazudom, hogy gazdálkodó vagyok magam is. Hazugságomon persze átlátnak, érzik a beszédemen, látják a kezeimen, hogy másféle életre rendeltettem, mint ők, de tudják, hogy a titkomból akkor részesülhetnek leginkább, ha segítenek megőrizni. „Jó, akkor gazda”, gondolják tehát. Fogaim közé szögeket, markomba kalapácsot veszek, akárcsak ők, mikor a szövetkezet új silóját építjük az őserdő puha fáiból. A trágyázó gépet, amelyet – nem tudják – apám munkásai szereltek össze a günzburgi gyár futószalagjain, segítek beüzemelni; este osztozom örömükben, amikor kövér korsókkal a kézben ünnepeljük, hogy földjeiken mélyebben és egyenletesebben oszlattuk el a barmaik ürüléket, mint korábban bármikor. A borjak születésénél jelen vagyok. Húzom a borjú lábára kötött, a régebbi ellésektől büdös kötelet, akár a többiek. Hórukk, hórukk, kiáltom velük, mintha csak valami vidám vásári mulatságban vennénk részt. A szétrepedő, obszcénül megnyíló tehén faránál felhangzó pajzán tréfákon nevetek. Múlt héten a kötél sem segített. Az előjelek is kedvezőtlenek voltak. Az üsző egy napja szenvedett már, hol a lábaira omlott le, hol tántorogva felállt, le-fel, le-fel. Meg sűrűn maga alá is vizelt, tulajdonosai nem győzték cserélni alatta a szalmát. A szövetkezet parasztjain úrrá lett a kétségbeesés, tükröződött a korlátolt szemükben, amely csontos koponyájuk mély gödrében úgy ült meg, akár egy rémült kisegér. Ez farfekvéses lesz, orvost, gyorsan hívjátok az orvost!, kiáltozták egymásnak, de nem mozdult senki, mert tudták jól, hogy Röhm, a falu önjelölt doctor veterinarae-je most is részegen fetreng fönn, a

hegyen lévő kunyhójában, ahonnan mostanában már alig-alig jön elő; ha ugyan él még. Minden szempár felém fordult. Nem tudták, hogy orvos vagyok, csak azt, hogy tanult ember. Hozzák, jóemberek, azt az ellőkötelet, mondtam bátorítólag. Aztán, végképp elcsöndesítve a körülöttem ácsorgókat, hozzátettem még azt is: Forró vizet ide meg egy dézsa klórmeszet! És tiszta lepedőket is, de sebesen! Néhány paraszt magához intette asszonyát, röviden és katonásan értekezett velük, azok meg, akár a postagalambok, akiket sürgős üzenet kézbesítésével bíztak meg, kirepültek az istállóból. Gyakorlott mozdulatokkal összekevertem a vizet meg a beléje gazdagon hintett meszet, és hozzáláttam, hogy fertőtlenítsem a kezeimet. Úgy mosakodtam be, ahogy műtétek előtt szoktunk. Négy ujjammal az ujjközeimet dörzsöltem be, alaposan megmostam a kézhátat meg a körömvég alatt az ujjbegyeket is. A parasztok csámpás tömegén tisztelettudó moraj futott végig. Csöpögő kezekkel az asszonyokhoz fordultam, akik megrendülten nyújtották felém a fehér vászonlepedőket. Megtöröltem a kezem, és az állat farához léptem. Ujjaimmal széthúztam a pérarést, benyúltam és kitapogattam a borjú csülkeit. Ahogy széthúztam a könnyező nyílást, a hozzám közelebb álló gazdák láthatták, hogy a borjú körmei lefele néznek. Nem farfekvéses ez, más lehet a baj!, kiáltottak fel egyszerre, amit én elsőre nem értettem, de azért jóváhagyólag bólintottam. Még mindig nem túl mélyen, de azért beljebb nyúltam a pérarésben, egészen a térdízületig. Kitapogattam az egyre passzívabb borjú hátulsó végtagjait, és ebből megértettem azt, amit a férfiak az előbb olyan magától értetődő hangsúllyal mondtak. Megragadtam a csülköket, megpróbáltam kijjebb húzni a két végtagot, de egymagam nem bírtam velük. A fejem egyetlen, nemes mozdulatával odaintettem az iménti két nagyokost, akik kötelességtudóan meg is ragadták az állatot, hogy a megfelelő magasságban aztán rácsomózzák lábaira az ellőkötél egy-egy szárát.

Ekkor a tehén mellé léptem. Mint egy, a zenekarát készenlétbe helyező karmester, magasba lendítettem a karomat – istenem, hogy hiányzott most a rövid kis lovaglóostorom –, és hórukkot vezényeltem a kötél összesodort vezetőszára mentén fölsorakozó parasztoknak. Karlendítéseim ritmusára elkezdték húzni a kötelet, ennek azonban semmi értékelhető eredménye nem lett, sőt a tehén látványosan szenvedni kezdett, egyszer ki is rúgott a mögötte állók felé, akik engedélyem hiányában el éppen nem engedték a kötelet, de elernyesztették, és szabad kezeikkel a homlokukat törölgették. Sejtelmem sem volt, mi mehet végbe ebben az ostoba anyaállatban, de az előző reveláció után, amelynek eredményeképp immár bármikor gond nélkül meg tudom állapítani, vajon fej- vagy farfekvéses vemhességről van-e szó, önbizalmat nyertem. Lám, milyen primitív is az állati anatómia az emberihez képest, amelynek tudósa vagyok! Járattam az agyam, igyekeztem logikusan számba venni a lehetőségeket, és hogy időt nyerjek, meg azért is, mert így tartottam helyesnek, újból bemosakodtam. Felegyenesedtem, alkalmi asszisztenciámtól kéz- és homloktörlést kértem, aztán ismét a tehén farához léptem. Az esőerdő német parasztjai hátrébb húzódtak, most el is engedték, és csak nézték-nézték a kötelet, amely a szenvedő tehén farából lógott ki. Az összehúzódások ritmusára a kötél néha rángott egyet, csapkodott a levegőben, akár egy gazdátlan tűzoltófecskendő. Két parasztot a tekintetemmel jobbról is, balról is a tehén farához parancsoltam, fogják meg jól, én meg a lüktető, nedvedző nyíláshoz léptem, és ezúttal már istenigazából bedugtam a karomat. Először csuklóig, némi tapogatózás után könyékig, aztán egész a vállamig hatoltam előre. Okádni tudtam volna a szülőcsatornában felhabosodott nyák ősi, metsző szagától, de nem mutattam, ahogyan azt sem, hogy belül egyetlen, összeugrott izomcsomó vagyok a feszültségtől és a félelemtől, hogy ez a szerencsétlen jószág esetleg fel találhat rúgni.

A két paraszt azonban, akiknek orcáin lázrózsákat nyitott az izgalom, derekasan helytállt, erősen tartották az ugyancsak ficánkolni kezdő anyaállatot. A pérarésen át pontosan kitapogathattam a borjú testrészeit, mélyebbre nyomulva pedig éreztem azt is, hogy valóban nagy a baj, a borjú nyaka ugyanis nem hosszanti irányban fekszik a szülőcsatornában, hanem visszahajolva, a mellső lábai közé keveredve. A parasztok kötélhúzásától ráadásul a köldökzsinór is egészen megfeszült a tehén odúszerű medencéjében. A borjú, uraim, fuldoklik!, jelentettem ki komolyan, mintha csak egy konzílium rangidőse lennék, akitől a kollégák a helyes diagnózist várják. A borjú ekkor már valóban alig adott életjeleket, oldalának lüktetése érezhetően lassult és erőtlenedett. Tudtam, hogy egyetlen esélyünk maradt. Az elméleti megoldás felvázolása igazán nem okozott különösebb kihívást. Maga meg maga két oldalról megragadja a borjú egyik és másik csülkét, értem? Maguk ott, tartják az anyaállatot! Ha már narcosisra nincs időnk, legalább ne akadályozzon minket ez a szerencsétlen jószág… Számolni fogok, háromra megpróbálják beljebb tolni a borjút. Beljebb?, kérdezte az egyik paraszt, de a többiek méltatlankodó tekintetét elkapva rögtön meg is bánta a dolgot. Beljebb, barátom, feleltem türelmesen. No, éppen csak annyira, hogy ez az íjként feszülő kicsi test ellazulhasson, újra oxigénhez jusson, míg én, emitt, oldalt be nem nyúlok, hogy a fejét visszaigazítsam a szülőcsatornába. Készen állnak? Az emberek bólintottak, szemükben sorra gyúltak ki a tisztelet kicsiny tüzei, ahogy végighordoztam rajtuk a tekintetem. A vállam szinte kiugrott a helyéről, ahogy – hiszen egyetlen kézzel semmit sem tudtam elérni – a másik karommal is be kellett nyomulnom a szülőcsatornába. Arcomat, nem tehettem mást, egészen nekipréseltem a tehén nyirkos, remegő farának; orromban még ma is érzem azt a meleg, rothadó szagot. A műtét mindenesetre sikerült. A borjú fejét ki tudtam szabadítani önnön végtagjai fogságából, egyenesbe állítottam a szülőcsatornában, így a parasztok – egy, kettő, há-rom! – most már

csakugyan húzhatták az ellőkötelet, anélkül, hogy a borjút megfojtották volna. Ahogy az újszülött a tehén farához terített ponyvára pottyant, néhány asszony elsírta magát, a mellettem álló gazdák pedig a lapockámat kezdték paskolni, míg tekintetemből el nem értették, hogy az efféle közvetlenkedést nem szívlelem. Ezért a továbbiakban inkább beálltak a többiek közé ők is, és velük együtt bravóztak meg tapsoltak megkönnyebbülten. A borjú másnap pusztult el. Mindez azonban már nem változtatott a közmegbecsülésen, amit Hohenau népe körében azon az estén kivívtam magamnak, és amelynek kifejezéseképpen kivétel nélkül úgy neveznek: Herr Doktor. Ez legalább nyugvót jelent az idegen identitásokkal folytatott fogócskámban is. Beteg kölykeiket és megesett indián szolgálóikat azóta az én portámra hordják. Úgy fest, a tehetség utat tör magának mindenütt, legyen szó frontszolgálatról, lágerről, vagy dél-amerikai esőerdőről. Az vagyok, aminek születtem. Gyógyító ember. • A Paraná-völgyi németek hozzám hordják a betegjeiket. Ha az indiánjaiknak van valami bajuk, gyakran csak ott hagyják őket a házam előtt, mint valami csomagot. Ha azonban a saját gyerekeikről van szó, családostul jönnek, alázatosan várakoznak a verandámon. A guaraník kezelése persze csak két esetben éri meg nekik a pénzt és a fáradságot. Vagy akkor, ha valamelyik házi cselédjük megesett, és el kell hajtani a gyereket, vagy ha olyan betegségük van, amely akadályozza őket a munkavégzésben; főleg törések és ficamok. A curettage-okat nem szívesen vállalom, azoknak tehát alaposan megkérem az árát. Ez szerencsére el is veszi a helyiek kedvét ettől a megoldástól: inkább elcsapják a lányt az egész pereputtyával együtt, vagy addig duruzsolnak a fülébe, míg magától gyufát nem iszik. Buenos Aires óta van ez, hogy kerülöm ezt a beavatkozást. Nem mintha itt bármiféle hatósági vegzálástól tartanom kéne. Az indiánokban nem bízom. Behódoló, lesütött tekintetükben is érzem az állati indulatot, a gyilkos ösztönt. Nem hiányzik, hogy egy balul

sikerült műtét után valamelyikük megvárjon a házamhoz vezető erdei ösvényen. Nemrégiben is volt egy ilyen esetem. A lány még szűz volt, amikor Küch, a nagytermészetű hentes először tette magáévá a csűrben. Állítása szerint legfeljebb kétszer történt meg összesen, és mindannyiszor a lány kihívó viselkedése, ingerlő csípőmozgása volt az ok. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Akármilyen termékenységgel is áldotta meg az Ég, legalább egy tucatszor maga alá kellett gyűrnie az indiánt ahhoz, hogy megfoganjon. Pedig Küch nem a felesége elől próbálta titkolni a dolgot. A terhességet is az asszony fedezte fel: az indián szolgáló többször hányt reggelente, a mellei megduzzadtak, viselkedése zavarttá vált a háziak közelében. Maga, a feleség döntötte el azt is, hogy az esetet a pubertáskorba ért lányainak szóló erkölcsi leckévé kell tenni. Végignézette hát velük, ahogy ezt a jajveszékelő, térden állva könyörgő guaranít elvonszolják hozzám. A szolgáló ugyanis meg akarta tartani a gyereket, pedig az övéi is rossz szemmel néztek rá miatta. Ő azonban isten ajándékának tartotta, vagy talán fel sem fogta ezt az egészet. A narcosis hiánya okozta a legnagyobb gondot most is. Küch és a felesége segítségével a lány lábait bőrszíjakkal egy-egy súlyos fémbakhoz kötöztük, felsőtestét pedig a földre nyomtuk. Adtam neki némi szedatívumot, jobb híján azzal csendesítettem el, de magánál volt végig. Erősen kellett tartani. A műtétek ideje alatt rendszerint nem tűrök meg senkit a szobában, csak egy süketnéma asszony szokott az asszisztenciám lenni, aki állítólag magának, Krugnak a rokona. Hannelore eszményi munkatárs. Erős, szolgálatkész és diszkrét. Most azonban szükség volt Küch feleségére is. Egyikük az egyik, másikuk a másik oldalról ragadta meg tehát a lány karját, és igyekeztek a földre nyomni őt. Eleinte jól ment minden, pedig tisztességes eszközeim sem voltak. Csak Röhmtől örököltem néhány állatorvosi műszert, azok közül válogattam. Találtam például egy tölcsérszerű fémkelyhet, azzal feszegettem szét, tágítottam ki a méhnyakat, illetve azon keresztül vezettem fel a méhbe azt a lapított végű, elnyújtott fogót is, amelyet a fetus, majd a placenta megragadásához használtam. Röhm

hátrahagyott dolgai között akadt egy hosszú, koktélkanálszerű műszer is. Talán curettage-okhoz használhatta ő is, a kanálfej pereme ugyanis élesre volt csiszolva, és finom recéket is kapott. A fogóval nem volt szerencsém, a magzatot csak három-négy darabban tudtam kirángatni, olyan könnyen elszakadt egymástól a fej és a nyak, a lábkezdemények és a törzs, mintha csak túlfőzött leveshúsról próbálnám eltávolítani a porcos végeket. Emiatt sokat bosszankodtam magamban, mert a fetust szerettem volna további vizsgálódások tárgyává tenni. Ráadásul a fogó – hol csak a levegőbe, hol pedig magzatrészekbe és placentadarabokba harapó – mozdulataira a lány minden alkalommal panaszos rángásokkal felelt. Siket asszisztensem és Frau Küch alig bírták lefogni. Pedig a fájdalmas rész csak ezután következett. Az alkalmi curette-kanállal módszeresen kikapartam a méhfalat, hat-hét nekifutásra eltávolítottam a magzat és a méhlepény utolsó, letapadt cafatjait is. A guaraní nő nyüszített a fájdalomtól, Frau Küch pedig elégedetten nézte. Nyilván arra gondolt, hogy ezt a fájdalmas vonyítást a lányai is hallják odakinn, a verandán. Úgy éreztem magam, mint a keleti fronton, amikor csupán sebbenzin, szike, cérna és tű meg némi bandázs segítségével kellett ellátnom a legkülönfélébb harctéri sebesüléseket. Igen, frontszolgálatos felcser lettem újra, nem pedig kutatóorvos! Íme, a fetusról is le kellett mondanom, pedig érdekelt volna, milyen nagy titkokat sejtek meg a kicsinyke testből. Vajon van-e a szervekben, azok kifejlődésében bármi jele a genetikai torzulásnak, amelyet a fajok keveredése magában rejt? Micsoda egy felelőtlen barom ez a Küch… Húst pácolni viszont tud, azt meg kell hagyni. A busás tiszteletdíjon felül ugyanis egy hónapra elegendő, pácolt, nyers marhasteaket is küldetett a házamhoz, amelyből Hannelore aztán felséges vacsorákat készített. Egy-egy porhanyós falat után még a szememet is lehunytam, és olyankor egy pillanatra újra Buenos Airesben voltam. Az Aramburuban, az ABC-ben, vagy a Tarquinóban! Egy hete steaket ettünk már, amikor az erdőszélen – ott, ahol az út kikanyarodik a házam elé, de még a cserjékkel sűrűn benőtt,

homályos részen – elém toppant egy indián. Azonnal megismertem, a lány apja volt az. Kezdetben lesütötte a szemeit, úgy beszélt, halkan, de felindultan. Hamar crescendóra váltott, akkor már a tekintetét is rám emelte. Vérágak remegtek a szemfehérjében. Nem értettem, mit mond. Talán nem is spanyolul beszélt, hanem azon a makogó bennszülött nyelven, amit egymás között használnak. Hadart. Azt gondoltam, meg akar ölni, a vérbosszú hozta el hozzám, mert korlátolt, már-már állati agyában engem, a lánya fattyát elhajtó orvost összekapcsolja magával a szégyennel, amely a családját érte. Mi hija, mi hija, egy idő után ennyit tudtam kivenni a beszédjéből. Végre megértettem, hogy a lányához hív. Ekkor a domb aljáról közeledő jármű hangjára lettünk figyelmesek, a lejtőn feltűnt egy ugráló reflektorpár fénye. Alban Krug dzsipje volt az. A környék ura hetente többször meglátogatott. Híreket hozott az állampolgársági kérvényem ügyéről, újabb gazdaságokat hajtott fel a Paraná mentén, amelyeknek günzburgi mezőgazdasági gépekre volna szüksége, vagy egyszerűen csak a társaságomra vágyott. Az indián újra lesütötte a tekintetét, hátrálni kezdett, oldalazott vissza, a bokrok felé, de akkor már késő volt. Krug kipattant a volán mögül, és azelőtt, hogy köszönt volna nekem, két kezével mellbe vágta a férfit, vörös fejjel üvöltött vele. Később megtudtam, hogy Alban Krug szigorúan megtiltotta a guaraníknak, hogy közvetlenül vegyék fel velem a kapcsolatot. Még ha orvosi segítségre is volt szükségük, egy-egy német közvetítését kellett kérniük. Ez volt a törvény. Az indián a földet nézte, fojtott hangon, egész testében remegve válaszolt. Élet-halál kérdése…, nem volt már idő közvetítőre…, a nyakamat tenném rá, hogy ilyesmiket válaszolt. Doktor, az a szuka a végét járja, idehozzuk, mondta határozottan Krug és az indiánt a dzsip platójára parancsolva elrobogott a völgy felé. Krug a lányt nem engedte be a kocsijába, a platón viszont nem bírt volna kapaszkodni, úgyhogy két járművel érkeztek vissza. A dzsip mögött, akár egy tüdőbajos öregember, ott köhögött egy ütött-

kopott teherautó is, benne a lány meg az apja, illetve két fiatalabb indián. Mint később megtudtam, a guaraní cselédlány fivérei. A mogyoróvesszővel – amelyet mostanában a sétáimhoz metszettem le magamnak, csak, hogy a bokrokat, lelógó ágvégeket csapkodhassam vele – a műtőként használt szoba felé intettem; vigyék oda a lányt. A teste szinte tüzelt, a magas láz okozta azokat a hagymázas rohamokat is, amelyek úgy megijesztették a családját. Szeptikus sokk, azonnal láttam. A fertőzést a méhében visszamaradt, elhalt szövetdarabok okozhatták, amelyeket a curettage során, bármilyen lelkiismeretesen is tapogattam végig „koktélkanalammal” a méh falát, nem találtam meg, az elmúlt napok során pedig leszáradtak és lepattogtak, mint a verandám korlátjáról a festék. Újból kikapartam a lányt. Nemcsak az elhalt szövetdarabokat szedegettem ki belőle, de a méh falát is alaposan átdörzsöltem a Röhm-fabrikálta curette-kanál recés széleivel, nehogy megint úgy járjak, mint a múltkor. Az egyik mozdulattal, éreztem, egészen elvékonyodott felületet értem, szinte nem is volt ellenállása a szövetfalnak, alighanem át is szakadt. Ez a lány már nem lesz anya, a méhe csupán egy lyukas tömlő, amelyből minden kifolyik, gondoltam magamban. A lány üvöltött fájdalmában, mintha értené, hogy mi történt vele éppen. És a fivérei közül is az egyik, az a vakmerő tekintetű, amely dühös bika módjára még Alban Krug felé is fújtatott az orrlikaival, ugyancsak kiabálni kezdett. Ököllel verte a saját fejét. (A lánynak olyan heves rohamai voltak, hogy Hannelore nem lett volna képes lefogni, kénytelen voltam a szobában tartani a családot is.) A műtét után ismét szedatívumot meg a gyulladás leküzdésére némi penicillint adtam – gyalázatos felszereltségű gyógyszertáramban ez volt az egyetlen valódi kincs. Von Eckstein adománya volt ez Hohenau népe számára; a paraguayi hadsereg pecsétjeivel ellátott faládákban érkezett az egész szállítmány. A lány rohamai elmúltak, most elcsigázottan pihegett a szőnyegen. A bikafejű fivér azonban ekkor lett csak igazán ingerült! Kilépett apja és másik testvére sorfalából, és fenyegetően gesztikulált, hol Alban Krug felé, hol meg felém.

Az apa és a kisebbik fiú kérlelte, próbálta visszahúzni, de az indián meg se hallotta. Zavart tekintetén látszott, hogy nem ura a cselekedeteinek. Alban Krug ekkor közönséges terpeszbe vágta magát, leoldotta derekáról a széles övcsatú derékszíját, és néhány rövid parancsszót sziszegett oda az apának. Az öreg indián könyörögni kezdett, erre Krug elismételte az előbbi utasításait, de most már üvöltve. A fújtató bikaként közöttünk álló indián ekkor keserű mosolyra húzta a száját, letépte magáról az inget, és legyintett az apjának. Peckes léptekkel kisétált a verandámra, egyetlen szökkenéssel leugrott a néhány lépcsőfokkal mélyebben fekvő, sárgafüvű talajra. Szembe fordult a házzal, kezeit a veranda korlátjára tette, és szótlanul előrehajolt. Akarod te móresre tanítani, Josef? – kérdezte tőlem Alban Krug és felém nyújtotta a szíját. Nem tudom, tegezett-e már ezt megelőzően is, de ezzel most nem sokat törődtem, mert egyszeriben mindent megértettem. A fiú átkozódását meg azt is, hogy Pequeña Germania ura ezért az engedetlenségért itt és most kiméri a büntetést. Alban Krugnak igaza volt: empatikus rend nincsen. Nem, köszönöm, feleltem mégis. Az ütemet azonban szívesen adom, tettem hozzá, és hanyagul felemeltem a mogyoróvesszőmet. Alban Krug némán bólintott, és a szíj bőr végét ráhurkolta a csuklójára, úgy, hogy a csatos rész erőkarja elég hosszú maradjon ahhoz, hogy az indián megtanulja a törvényt. Bal lábamat elegánsan egy lépéssel előrébb toltam, mint a jobbot, mogyoróvesszőt tartó kezemet szemmagasságba emeltem. Aztán, mintha csak zenekart vezényelnék, diktálni kezdtem a korbácsolás nyugodt, bölcs ritmusát. • Kedves Fiatalúr! Némi késedelemmel ugyan, de megkaptam a levelet, amelyet már H-ból írtál. Nem hinném, hogy a késedelemnek különleges oka van, azt hiszem, csak a távolság teszi. Biztos vagyok benne, ha egyszer közvetlenül AN-ból adnád fel a postád, az ugyanannyi idő alatt érne U-ba, mint annak idején BS-ből. Bár lehet, hogy a p-i postaszolgálat általában véve lassabb, mint az e.-i. Ha jól veszem ki a szavaidból, a

p-k még ott sem tartanak, mint az e-k. Azért remélem, viselhetők a körülmények. A postával kapcsolatban mindenesetre megnyugodhatsz: a levelek megérkeztek, bontatlanul és épen! „Beszélgetéseinket” a korábbiak szerint folytathatjuk, változásnak egyelőre nem látom szükségét. Nemrégiben beszéltem R-val. Azt hiszem, tudom már, miért hallgatott el olyan hirtelen, és ez idáig miért nem válaszolt a leveledre. Az a szegény fiú teljesen össze van zavarodva! Persze hogy elsősorban örülnie kellene, ez evidens. Ebben az édesanyádnak teljesen igaza van. De azért valahol őt is meg lehet érteni. Nem azt mondom, hogy helyeslem a magatartását, csak érteni vélem. Jószerivel árvaként kellett felnőnie, aztán amikor már épp kezdte megszeretni (vagy legalább megszokni) a Susztert, egyszer csak kiderül, hogy a halottnak hitt apja életben van. És ezt csak tetézi a politika! Hát mit ért abból egy mai gyerek? Ne felejtsd el, hogy ezek már nem azt a hazafias nevelést kapják, mint mi. Ma nem szabad büszkének lenni semmire. Azt tanítják nekik, hogy nincsenek kétségbevonhatatlan igazságok, és hogy kételkedni illik. „Kérdezve élni”, úgy mondják az entellektüelek. Agymosás zajlik, Beppo! El se tudod képzelni. Mintha a gyerekeink nem is ugyanazt a nyelvet beszélnék, mint mi. A mifélénk kölykei is: hiába jobbak, mint a többi, hiába hallják otthon az igazságot is – ha ugyan hallják –, reggel elmennek az iskolába, ahol egész nap duruzsolnak a fülükbe, délután bekapcsolják a tévét meg a rádiót, és úgy alszanak el, azzal a sok propagandával. Te meg másnap kezdhetsz mindent elölről. Sziszifuszi munka. Ezek a mai gyerekek amúgy is mások, mint mi voltunk annak idején. A kamaszkort például úgy viselik, mint valami betegséget, amely iránt mindenkinek tapintattal kell lennie. A sajátjaimon is látom, a legszívesebben felpofoznám őket a nyílt utcán. Mindennek tetejébe R-ot beavattuk a titokba, aminek a súlya alatt még egy felnőtt is összeroppanna! Ez a fiú viszont nem, Beppo: ez

nem fog beszélni, soha, senkinek, arra mérget vehetsz! Büszke lehetsz rá. Hanem hadd mondjak Neked valamit, és kérlek, rossznéven ne vedd. R. azon a sítúrán nagyon megszerette „Fritzet”. A nagybácsit, aki kalandos történeteket mesélt a páncélosokról és az indiánokról. Aki csokoládéval és cukorkával tömte, meg bőkezűen kiegészítette a zsebpénzét. Fritz bácsi a legjobbkor jött az életébe, R-nak nagy szüksége volt már egy hősre. Most azonban hirtelen ennek is vége. Elveszítette a csodálatos nagybácsit, és egyelőre csak egy szigorú apát kapott helyette. Félre ne érts, én aztán tudom, hogy mennyire szereted a gyerekeket. Mindig is irigyeltelek azért, hogy olyan jól szót tudsz érteni velük. Meg aztán tapasztalatból tudom, hogy a sajátunkkal mindig nehezebb, mint a más kölykével, és hogy az atyai szigor voltaképpen nem más, mint a szeretet és az aggódás férfias megnyilvánulása. Tudom én. És azt ne hidd, hogy R. panaszkodott. Fegyelmezett gyerek ez. Csak, amikor kérdezgettem, hogy miért nem ír már az édesapjának, nagy nehezen kibökte, hogy nem tudja, mit írjon. Hogy őszinte nem mer lenni, mert még valami gumicukor miatt is leszidtad, a felnőtt dolgokhoz meg nem ért, és amit, maga körül lát, az alapján nem is nagyon szeretne. Arra gondoltam, hogy nem lehetne-e még egy kicsit – legalább az elején, amíg újra összerázódtok – „nagybácsisabbnak” lenni vele… Talán érted, hogy értem. Kicsit mesélhetnél neki arról az izgalmas világról, ahol élsz. A sok viszontagságról, amelyet ő még csak kalandnak lát. Meg a világ dolgairól! Történelemről, csillagászatról, muzsikáról. De hiszen Te annyi mindenhez értesz. Biztos vagyok benne, hogy R. egykettőre újra rajongana Érted, és te lennél a legjobb pajtása, aki – hogy is szokták ezt mondani – távol van tőle, de mégis nagyon közel. Végül, de nem utolsósorban tájékoztatlak, hogy Édesanyád jól van. Azt ígéri, hamarosan saját kezűleg is ír majd néhány sort. Ezt előreláthatólag a következő levélhez csatolva juttatom el Hozzád. Egyelőre csak annyit üzen, hogy M-mel sikerült közvetlenül is

érintkezésbe lépnie, és „már látszik a megoldás”. Apád szíve viszont sajnos megint rendetlenkedett a napokban. Volt egy könnyebb rosszulléte is, kis szédülés és általános gyengeség, de L. doktor szerint aggodalomra nincs ok, csak be kell állítani a gyógyszereit. Ahogy a naptárat nézem, nem biztos, hogy a születésnapod előtt lesz még idő egy újabb postafordulóra, úgyhogy – biztos, ami biztos – már most jókívánságaimat küldöm, Isten éltessen sokáig, kedves barátom! Lollo öcséd rövid levelét mellékelten küldöm. Idehaza mindenki sokat gondol Rád, nem telik el nap, hogy valaki ne emlegetne tisztelettel és szeretettel. GG hazavár! Ölel barátod, Messerle • Drága Messerle! Jaj, csak ne lennék olyan elfogult Veled… Jól mondod, és mégsem mondod jól. Bizony, mindig is szót értettem gyerekekkel – még tudod, hol is – az egész kis csöppségekkel és a nagyobbacskákkal is, egy jó orvosnál ez nem lehet másként. De épp ezért lep meg oly nagyon, hogy Te sem tudtál ellenállni a kísértésnek, amely minden felnőttet hatalmába keríti, amikor a környezetében elárvult, vagy más okból magára maradó gyermeket lát. Ez egyszerű lélektan, barátom. Mindannyiunknak vannak gyenge pillanatai, amikor úrrá lesz rajtunk a kétségbeesés és a reménytelenség. Ilyenkor elhagyott, apátlan-anyának gyermeknek érezzük magunkat. Nem vagy ezzel egyedül, a háború idején élete virágkorába érő nemzedék egészének alapélménye ez. Láttam, tudom. Érzem is. Te tehát, Messerle, nem R-ról írsz, hanem önmagadról. A saját melankóliádat vetíted rá a fiúra, és ezért léped át azt a határt, amely iránt korábban mindig olyan nagy tisztelettel voltál: az atyai autoritásom határait. Ha nem lennél magad is egyike a háború utáni árváknak – akik, ha új Apa-figurát egy jódarabig nem is, legalább egy életerős, biztonságot adó Nagybácsit akarnak maguknak, aki bizonyítja

számukra, hogy amit megéltek, az nem csak a képzeletük szüleménye volt, hanem létezett, sőt ha messzire bujdosva és rangon alul, de él még ma is, és egyszer visszatér – akkor nem kezdtél volna gyermeknevelési tanácsokat adni. Különösen nem arról, hogyan kell viselkednem a fiammal. Van Teneked dolgod elég, és hozzá felelősséged is (elég, ha a Gyárra és rám gondolsz), nem várja el Tőled senki, hogy még a család háziorvosa is légy. Arról nem is beszélve, hogy ehhez a képesítésed sincs meg! Azt mindazonáltal köszönöm, hogy időnként elbeszélgetsz a fiammal, és kérlek is, hogy amit Tőle hallasz, azt ne mulaszd majd elmesélni a jövőben sem. Kell, hogy valaki a fülem és a szemem legyen GG-ban. A száj azonban maradok én! Ami a többi dolgot illeti. Anyám levelét szeretettel várom, Lollo jókívánságait köszönöm, igazán nem erőltette meg magát azzal a rövid kis levelével, de hát őt sosem ékesszólásáért és a hosszú leveleiért szerettük. Apám állapota azonban igencsak aggaszt, hiába próbálsz nyugtatni. L. doktor ígéretes tehetség, de igényli még az idősebb kollégák tanácsait. Milyen kegyetlen helyzet, hogy nem lehetek ott, hogy vezessem a kezét… Valamit azonban így is tehetek. Arra kérlek, Messerle, gyűjtsd be tőle az Apámmal kapcsolatos feljegyzéseket, a régebbi keltezésűeket éppúgy, mint a friss laboreredményeket stb., és azokat haladéktalanul juttasd el hozzám. Nem maradjon ki a küldeményből a régebbi és az újabb gyógyszerek listája sem, különös tekintettel az L. doktor által javasolt dozírozásra. Jóváhagyásomat, vagy korrekciós javaslataimat postafordultával küldöm. Apám addig is kerülje a zaklatottságot, pihenjen sokat, és nem bánnám, ha egy időre betartaná azt a könnyű diétát, amelyet már olyan sokszor javasoltam neki. Nem is írok most többet, hogy ez a levél a fenti instrukciókkal mihamarabb GG-be jusson, hogy aztán késlekedés nélkül hozzáfoghassak Apám kezelésének a felügyeletéhez. Üdvözöl, B.

• Drága Kisfiam! Ami a levélírást illeti, most rajtad volna a sor, de talán nem tudod, hol kellene folytatnunk, amit a történelem abbahagyatott velünk. Hát írok én. Ne hidd, hogy én nem érzem azt, amit te. A szívem szerint úgy tennék, mintha semmiben sem különböznék a többi apától, aki a háború után hazatért, és békében nevelgeti a fiát. Délután én is megvárnálak az iskola előtt, együtt sétálnánk a folyóparton, a Maderban beülnénk egy forró csokoládéra, és közös terveinket szövögetnénk. Hol a hétvégi kirándulást, vagy az új kerékpárt, hol meg a bélyeggyűjteményed következő szerzeményét. Segítenék Neked a tanulásban, meg persze meg is feddnélek, ha, mondjuk, cigarettázáson kaplak a sarki imbisznél. (Ó, bizony, mi is lapítottunk ott Lollóval és Carlóval, de ha Wally mamának elárulsz, örök harag!) Én azonban nem tehetek így. Nem vehetek Neked forró csokoládét, és nem csíphetlek fülön, ha titokban cigarettázol. (Azért te mégse dohányozz, R. Hidd el nekem, én láttam dohányosok és egészséges emberek kibontott tüdejét is: ahogy egy üszkös rom a büszke katedrálistól, úgy különbözik az előbbi az utóbbitól!) Sok időnek és sok-sok beszélgetésnek kell eltelnie addig, amíg mi is részesülhetünk azokban a kiváltságokban, amelyekben rajtunk kívül a világ összes apája és fiúja részesül… A boldog hétköznapokban. Egy beszélgetést pedig mindig nehezebb elkezdeni, mint folytatni. Hát elkezdem én, Te meg majd folytasd, kisfiam. Elmesélem például, miféle csuda hely az, ahol élek. (Mert ha nem az üldözött, hanem a világjáró szemével nézed, meglátod a szépségét is.) Ez itt a végtelen pampák világa! Amerre a szem ellát, térdig érő, rozsdaszín bölényfüvet cirógat a szél, az égbolt pedig sehol a világon nem olyan hatalmas, mint itt. Ránk borul, akár egy hatalmas búra! Kemény vidék ez, R., nem városi ficsúroknak való. Valaha az indiánok uralták ezt a tájat. Ám ezek nem azok a jószándékú regényhősök, akikről Karl Maynál olvashatsz! Ezek gyilkosindulatú, sunyi vademberek. Ha a városban botlasz beléjük, lesütik a

szemüket, adják az alázatost, ám, ha a balsorsod egy sötét, erdei ösvényen ítél magányos találkozásra velük, helyén kell lennie a szívednek és az eszednek is, hogy ott ne hagyd a fogad! A jók itt a gauchók, R. A fehérek, akik Európából jöttek. Ők olyanok, mint a párbajhősök a vadnyugati filmekben. És mára én is egy lettem közülük! Ezek a büszke, szótlan lovasok hamar befogadtak maguk közé, miután a huszonnegyedik órában megmentettem egy társuk életét. Másnap hajnalban mindannyian megjelentek a házamnál. Először csak a lovak dobogására és fújtatására lettem figyelmes. Kiléptem a tornácra, akkor ezek a marcona emberek körém gyűltek, és egy ünnepélyes, néma ceremónia keretében mindegyikük felkínált valamit a legféltettebb kincsei közül. Az egyik rám adta a poncsóját, a másik a nagyapja által font ostorát nyújtotta át, a harmadik a kalapját nyomta a fejembe, a negyedik a facónját kínálta fel, azt a nagypengéjű kést, amelyet minden gauchó magánál hord, és amely a társuk életveszélyes sérülését is okozta. Az ötödik pedig elővezetett egy lovat! A hatodik lovat, amelyet a gauchók futószáron vezettek maguk mögött. Az én lovamat! Pompás egy állat, bárcsak láthatnád. Úgy nevezem, Valkűr! Hogy az apád lovagol-e? Bizony, fiam, a gauchók vezére, egy Martín Fierro nevű ember még aznap kivitt a pampákra, hogy megtanítson lovagolni. Vágtázni! Talán anyádtól, vagy Lollo bácsitól tudod, hogy annak idején milyen sokat motoroztam, sem a szédítő sebességtől, sem az egyensúlyozástól nem féltem soha. És a félelemnélküliségnek, amely az életben eddig sosem hagyott cserben, ezúttal is meglett a jutalma! Mire a távoli hegyek mögött lement a nap, a te apád már úgy ülte meg Valkűrt, akár a született gauchók! Az indiánok is félnek tőlem. Ha végigmegyek köztük, lehajtott fejjel oldalognak el, mint azok a korcsok, akiket a gazda csizmája tanított móresre. Azóta a társaim sokszor bezörgetnek reggelente az ablakomon. Hol egy beteg gauchónak van szüksége rám, hol csupán nekik kell még egy férfi, aki nem ijed meg a saját árnyékától.

Nem azt mondom, hogy velük töltöm minden napomat. Nem lett belőlem pusztai ember, akármilyen romantikusan is hangoznék. Továbbra is abban a kis misszióban élek, ahol ideérkezésemkor letelepedtem. Embereket gyógyítok, főleg gyerekeket. És a közös házak építését felügyelem: az iskoláét, az új templomét, a szülőházét. Egyet pedig magam építek, a saját két kezemmel! Ennek a közelébe se engedek senkit. Ez a ház a tied lesz, R.! Csinos kis kétszobás épület, amely lábakon áll, és hat lépcső vezet a tornácára. Ha meglátogatsz, itt fogunk majd lakni mindketten, hely lesz bőven, akár édesanyád is elfér benne. Vagy a fivéred. Az ablakból ellátni a pusztaság legvégéig, úgyhogy azonnal észrevesszük, ha a vademberek terveznének ellenünk valamit. Olyankor felpattanunk majd Valkűrre, és lasszóinkkal meg ostorainkkal megtanítjuk a rendet azoknak a kannibáloknak. A matéteánk se fog kihűlni, mire visszatérünk a győzedelmes hadjáratból! Jó lesz így, R.? Velem tartasz? Az iskolát azért addig se hanyagold! A latinra vagy a matematikára egy kalandornak is szüksége van. Vegyél példát KH bátyádról, aki a tanulásban éppúgy jeleskedik, mint a sportok dolgában. Remélem, jó testvérek vagytok, és sokat gondoltok szegény apátokra! Írj, kisfiam! Írj nekem: mindegy mit, engem minden érdekel, ami Veled kapcsolatos! És ne félj, hogy rosszat szólsz, annyi szeretet van bennem az irányodban, hogy azt még két vagy három élet hibáival se lehetne elhasználni. Sokszor csókol, Édesapád • Kedves apám! Nagyon örültem a levelednek. Nemcsak annak, hogy jött, de hogy, amilyen volt, annak is. Nem tudom ezt elmagyarázni neked. Egyébként is mindenki mondja, hogy ne méricskéljem a leveleidet, meg hogy milyen nehéz neked ott, kint, és kisebb gondod is nagyobb annál, mint hogy arra figyelj, milyen levél tetszik nekem. Örüljek, hogy írsz, azt mondják. Már nem is csak nagymama meg H. bácsi, de Hacki is rámszólt ezért. De szerintem ezt félreértik, mert én

egyáltalán nem csinálok semmit, ez egyszerűen csak egy érzés. Hogy valami ilyen vagy olyan. Az érzéseiről meg nem tehet az ember. Sőt, a gondolatairól sem! A történelemszakkörön volt nálunk egy bácsi az egyetemről, aki kiselőadást tartott azoknak, akik jogra akarnak majd menni. Ő mondta, hogy „cogitationis poenam nemo patitur”. Ezt direkt a kedvedért másoltam le a tábláról. Hogy a gondolatáért senkit sem lehet megbüntetni. Na, mindegy, sokkal fontosabb, hogy nagyon beletrafáltál, mert képzeld, épp egy Winnetou-s könyvet olvasok, az Ezüst-tó kincsét! Ismered? H. bácsi mondta, hogy miért nem inkább A sivatagon keresztülkasult olvasom, az volt a Führer (ezt le szabad írni?) kedvenc K. May-regénye, de az az igazság, hogy a Bild und Funkban nemrég benne volt, hogy az Ezüst-tó kincséből csinálják az első német westernt, úgyhogy én inkább azt választottam. Jövőre már kezdik is forgatni, és állítólag egy nagy hollywoodi sztár lesz Old Shatterhand, csak még nem árulják el, hogy ki! Jó könyv, nekem nagyon tetszik, csak azt nem értem, miért attól felnőttes egy könyv, hogy egyre kevesebb benne a kép. Ebben összesen öt, ha van. Pedig olyan sok minden lenne még a történetben, amit látni szeretnék. Ezért is várom olyan nagyon a filmet. Ebben a könyvben viszont az indiánok tényleg nem rosszak. Sőt, inkább a sápadtarcúak a rosszak, mert becsapják és kihasználják az indiánokat, pedig Amerika végülis az övék volt, nem igaz? Furcsa, hogy ott, nálad ennyire mások. Lehet, hogy azért, mert Karl May nem is járt a vadnyugaton, és csak kitalálta az egészet? Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy semmi sincs úgy, ahogy megírta, mert itt nagyon sokan szeretik ezeket a történeteket. Az osztályban szinte minden fiú. Tényleg cowboy lettél? Nemcsak bolondítasz? Azért már én sem hiszek ám el mindent! Meg az elmúlt időben egy csomó dologról kiderült, hogy nem is úgy van, ahogy mondták. De tudom, hogy most már minden igaz, ami körülöttem van, úgyhogy ez nagyon klassz. Kár, hogy az osztálytársaimnak nem mondhatom el. Nem mondhatom el, ugye?

És köszönöm, hogy építesz nekem egy saját kunyhót, mert ez például nagyon hiányzik itthon. Csak azt nem tudom, mikor próbálhatom ki. Anya szerint én ilyen hosszú útra nem mehetek el, mert az túl sok hiányzás lenne az iskolából. H. bácsi szerint ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy nem biztonságos. Hogy ma már nem úgy van, mint annak idején, a síeléskor. Nem mondta meg pontosan, mire gondol. Nem hiszem, hogy az indiánokra. Különben lóra én sem mernék felszállni. Azt mondtad, nem tudok rosszat mondani, úgyhogy mondjak csak bármit, ami eszembe jut. Hát akkor mondom. Kérlek, ne mondd többet azt, hogy vegyek példát a testvéremről, mert nekem nincs testvérem. Én egyedül vagyok. Egyke, ahogy anya szokta mondani. Tudom, hogy kh-ra gondolsz, de ő nem a testvérem! Ő csak unokatestvér, az pedig nem ugyanaz. Különben igen, szoktunk találkozni, és beszélünk is rólad, de valahogy az sem olyan jó, mint ahogy te képzeled. kh mindig úgy csinál, mintha igazából az ő apukája lennél. Vagy, hogy neki jobban vagy az apukája, mint nekem, mert ő nagyobb korában és hosszabb ideig lakott veled, mint én, és azt mondja, hogy az többet számít a vérnél is. Pedig ugye, hogy a vérnél semmi sem számít többet? Ezt esetleg megmondhatnád neki. Hogy ő neked csak egy pótgyerek, nem az igazi! És amióta ő is hazajött, az se ér már. Amúgy meg még azt akartam mondani, hogy nekem egyáltalán nem tetszik a dohányzás, úgyhogy ettől ne félj. Én nem fogok cigarettázni. Különben az a sarki imbisz is bezárt. Lebontják, azt hiszem, benzinkút épül a helyén. Egyre több embernek van autója. Tényleg, neked milyen van? Anya azt mondja, hogy régen nagyon szeretted a sportkocsikat, meg hogy olyan sofőrkesztyűd is volt, aminek egy része ki van vágva, és kilátszik az ember keze. Jó lenne egyszer együtt autózni. Egész sokat írtam, ugye? Ölel, R., a fiad

4. fejezet Hamar világossá vált a számomra, hogy itt csak a pénz számít. A megfelelő összeg ellenében bárki állampolgárságot vásárolhat magának Paraguayban. Ehhez nem kell se politikai menekültnek lenni, se olyan jó összeköttetésekkel rendelkező támogatókat felvonultatni, mint Eckstein vagy Jung. Az ügyvédem, Dr. Caesar Augusto Sanabria ugyan készségesen eljátszotta a meghatott paraguayi honfi szerepét, aki megtiszteltetésnek veszi, hogy állampolgársági kérvényem kapcsán a legmagasabb kormánykörökben forgó urakkal kerülhet kapcsolatba, de már első alkalommal megértettem, hogy akár az utcáról is beeshettem volna hozzá. Ha képes vagyok megfizetni a gépezet beindításához szükséges összeget, kérvényem sorsa nem is lehet kétséges. Paraguayi életem törékeny biztonságához azonban hozzátartozott, hogy részt vegyek ebben a komédiában, így nem győztem hálálkodni Werner Jungnak és az én „Alejandro barátomnak”, amiért az állam felé hajlandók kezeskedni értem. A két kezesen, az állandó lakcímen, illetve a friss erkölcsi bizonyítványon túl még egy feltételt írt elő a paraguayi alkotmány: hitelt érdemlően bizonyítani kellett, hogy legalább öt esztendeje életvitelszerűen élek az országban. Ez a feltétel aggasztott. A napnál is világosabb volt, hogy a kérvény benyújtásakor legfeljebb néhány hónapja éltem csak Paraguayban. Egy esztendőnél hosszabb tartózkodás akkor se jött volna össze, ha némi nagyvonalúsággal – amely az eljárástól különben nem volt idegen – egymáshoz adogatjuk azokat a napokat és heteket is, amelyeket ötvennégyet követően egy-egy üzleti út alkalmával töltöttem Asunciónban, vagy a Rosario környéki mennonita közösségekben, hogy ott traktort vagy trágyázó gépet adjak el a telepeseknek. Sanabria azonban émelyítő beszédbe kezdett, amelyen csak Eckstein és Jung tudtak felhőtlenül szórakozni, miszerint zavarba ejti, leginkább pedig meghatja a tény, hogy a hazájában olyan jól érzem magam, hogy láthatóan még az idő múlásáról is megfeledkezem… Lám – tárta szét karjait Sanabria –, észre se vettem, hogy immár több mint öt év telt el azóta, hogy e derék

ország még derekabb polgárai között új életet kezdtem! Ő bezzeg pontosan emlékszik a napra – és ezt legalább három, köztiszteletben álló paraguayi polgár is tanúsítja –, amikor lelkemben az újrakezdés boldogságával letelepedtem a guaraník földjén… Úgy lett, ahogy Sanabria mondta. Állampolgársági kérvényemet aláírásával hitelesítette három feddhetetlen polgár, így hamarosan minden törvényi akadály elhárult az elől, hogy a 293348-as azonosítószám alatt nyilvántartásba vegyenek, és paraguayi állampolgárként honosítsanak. A kezdeti kihívások legyőzését rendszerint a biztonság rosszul szellőző, langyos és puha érzése követi. Ezt nem egyszer tapasztaltam már. Lehet az ember akármilyen éber és gyanakvó, ez az érzés végül eluralkodik rajta. Így történt még velem is, amikor Buenos Airesben először fújhattam ki magam a folyamatos riadókészültség évei után. Akkor egy pillanatra valóban elfelejtettem, hogy üldözött vagyok! Egy pillanatra, tényleg csak egyetlen, óvatlan pillanatra szabadnak éreztem magamat, és épp olyan láthatatlannak, mint a sok boldog senkit, aki köröttem élte konfekcióéletét. Gyöngeségemért persze hamar megfizettem. Menekülni kényszerültem Buenos Airesből, immár másodszor hagyva magam mögött mindent, ami fontos nekem. Akkor megfogadtam, hogy többé nem engedek semmiféle szirénhangnak! Ha a kezemben is lesznek a papírok, amelyek egyszeriben rám vonatkoztatják Presidente Stroessner dölyfös szavait („Paraguayi állampolgárt csak a Jóisten ragadhat el tőlünk: idegen hatalom soha!”), éberségem akkor sem lankadhat. A környezetem értetlenül bámult rám. Elhatározásomat, hogy ezentúl semmit sem veszek bizonyosnak az életben, szeszélynek, átmeneti melankóliának tartották, és nem sokat törődtek vele. Eckstein és Jung például azt sem várták meg, hogy a fővárosból visszatérjek Hohenauba: még ott, Asunciónban hatalmas mulatságot rendeztek „José polgártárs” tiszteletére. Az Astra motelben, ahol Buenos Airesből átruccanva annak idején magam is gyakran szálltam meg, tiszteletét tette az Ezredes is. Egy egész ládányi franciapezsgőt hozott ajándékba, pedig jól tudta, hogy én továbbra sem iszom. Eckstein és Krug persze ittak helyettem is. Hamarosan

poharakat törtek, káromkodásokat és gyilkos mondatokat kiabáltak az égre, éjfélkor pedig előkerültek a revolvereik. Miután egyikük patkányt látott átosonni a patio kövezetén, patkányvadászatot rendeztek, amely végül céllövőversenybe torkollt. Ehhez a mutatványhoz nekem is jó képet kellett vágnom, pedig a belső udvarban felerősödő lövéshangok miatt okkal nyugtalankodtam. Talán csak Rudel tudta volna lecsöndesíteni ezt a veszett bandát, ő azonban kivételesen nem vett részt a mulatságban, mert legújabb protezsáltjával – egy fiatal, szudétanémet özveggyel – korán nyugovóra tért, úgymond. A reggelit is a szobájába kérte, így nem is tudtam elköszönni tőle, amikor másnap délelőtt tizenegy óra tájban a gazdaszövetkezet kisbuszával elindultunk „hazafelé”. Bár a lelkem mélyén haragudtam e lármás ünneplésre, bevallom, az út lomha kanyarulatai végül engem is elringattak. A testemben szétáradt valami melegség, és különös nyugalom szállt meg. Ha el nem is aludtam, félálomban az járt a fejemben, hogy eppur! Mégis, mégis, mégis! Előttem van még az egész élet! Igaz, a szülőföldemtől ma is távol vagyok, de legalább önmagamhoz visszataláltam. Az emberek újra azon a néven szólítanak, amelyet apám és nagyapám viselt. Németül beszélhetek, az agyam és a kezem pedig a tanult hivatásomat szolgálhatja! Néhány hét sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, mekkorát tévedtem. Megint engedtem a szirénhangok csábításának, és azok megint kelepcébe csaltak! Elfogták Eichmannt. „Ricardo Klement” – akinek a fiai persze Eichmann néven szerepeltek a Buenos Aires-i telefonkönyvben – épp hazafelé tartott a Mercedes-Benz gyárból, amikor a három Moszad-ügynök rajta ütött. Ez az ostoba hivatalnok még csak meg sem nehezítette a dolgukat. Pedánsan ugyanabban az időben és ugyanazon az útvonalon tartott hazafelé, mint rendesen. A munkaidő végén fölszállt a San Fernando felé közlekedő buszra, amely negyedórával később a házától épp egy saroknyira lévő megállóban tette le. Ott történt, a Calle Garibaldin. Szinte látom, ahogy visszafogott amplitúdóval lóbálja az olcsó bőrtáskát. Nem vidám – sosem volt az –, de gondtalanul lépked.

Gyorsan ritkuló haja gondosan hátrasimítva, szemüvegének szarukerete tiszta, ujjlenyomatmentes. Egyszerű, vajszínű inget visel. Mellkasánál V-alakban kilátszik az atlétatrikó. A három ügynök azonnal felismerhette. Az újság szerint úgy tettek, mintha az autójukat szerelnék. A nyitott motorház fölé hajolva beszélgettek, amikor Eichmann elsétált mellettük. Néhány percig tartott az egész. Ketten megfogták, bedugták a hátsó ülésre, a sofőr csikorogva gázt adott. Az előkészített kloroformos kendőre nem is volt szükség: Adolf valószínűleg nem ellenkezett, megadóan kushadt le az autó padlójára. A pillanat tört része alatt megérthette, hogy mi történik vele. Tudta, hogy vége van. Pragmatikus ember volt és a kisszerűségig unalmas. Milyen különös, hogy máris múlt időben beszélek róla…! Pedig még él, bár senkinek sem lehet kételye afelől, hogy mi történik majd vele azt követően, hogy az El Al különgépe – amely egy héttel korábban még a függetlenségi ünnepségre érkező izraeli delegációt szállította – leszáll Tel-Avivban. Ki fogják végezni. Felakasztják, mint egy tolvajt. Előre látom, ahogy a rossz színű nadrágján obszcén dudort növeszt az akasztottak utolsó erekciója, lába szárán pedig barna lé csorog. Az első napok argentin dadogása és ellentmondó nyilatkozatai jól mutatják, milyen ravasz egy disznó ez a Ben-Gúrión. Meg sem próbálkozott a jogi vagy a diplomáciai úttal! Tudta jól, hogy a kiadatási kérelem legalábbis kétséges vállalkozás lenne. Inkább tudatosan és leplezni sem próbálva megsértette az argentin állam szuverenitását! Frondizi rezsimje előbb bosszúért kiáltott, a nemzetközi közösségtől követelt igazságtételt, aztán gyorsan harcmodort váltott. Egy idő után úgy tett, mintha Izrael épp az argentin titkosszolgálat információi és hathatós együttműködése révén kerítette volna kézre a hírhedt „háborús bűnöst”! A szolgálatok néhány nap késéssel még megfigyelési jelentéseket és operatív összefoglalókat is hamisítottak! Vajon viselkedhet-e ennél szánalmasabban egy ország? Azóta a fél világ a lóvá tett Argentínán röhög. Csak ez a fele nem… Itt mindenki fel van háborodva. Nemcsak a németek, vagy a magamfajta politikai menekültek, a bennszülöttek

is! És nem is pusztán az argentinok. „Ha mindezt meg lehet tenni Argentínával, Latin-Amerika legerősebb országával, akkor miért ne tehetnék meg bárhol és bárkivel?” – sziszegik az Amazonastól a Horn fokig. „Hát mit képzelnek ezek a zsidók?” – kérdezgetik egymástól az argentinok. „Nem volt még elég nekik a történelmi lecke?” – visszhangozzák a paraguayiak, a chileiek meg a brazilok. Az emberrablásból nemzeti ügy lett. Sőt, pánhispán ügy! Először még örültem is ennek. Legalább Izrael kétszer is meggondolja, mielőtt ismét hasonló akcióba kezdene… A kocka azonban hamar fordult. A zsidók elleni gyűlölet egykettőre olyan magasra hágott, amilyenhez foghatót addig csak a keleti fronton láttam. Goebbels jól trenírozott vadászkutyái kívánták csak ilyen elszántan és csillapíthatatlanul a vért, mint ez a keverék népség. Három hete kezdődött. A Tacuara mozgalom hívei szabályosan megrohamozták az izraeli nagykövetséget. Macskakövekkel dobták be az épület ablakait, majd Molotov-koktélokkal lobbantották lángra az utcára néző irodákat. Ez azonban csupán ízelítő volt az argentinok dühéből, mert másnap ismeretlenek már egy izraelita temetőt dúltak fel, majd a holtak után rögtön az élők ellen fordultak. San Miguel de Tucumánban baseballütős álarcosok támadtak meg egy cionista ifjúsági tábort, Sarmientóban, Urquizában és Mitrében pedig zsidó iskolákat gyújtottak fel. Az egyikben egy kölyök is benn égett. Múlt héten emberekkel tömött zsinagógákra dobtak kézigránátot, egy Villa Crespo-béli kóser étterembe pedig fegyveres férfiak rontottak be, és válogatás nélkül, géppisztollyal kezdték gyilkolni a félelemtől bénult vendégeket. A legnagyobb botrány azonban abból az ügyből lesz majd, amelyről ma számoltak be a lapok. A rendőrök már múlt héten megtalálták a házat, ahol az emberrablás előtt a Moszad-ügynökök meghúzták magukat. Az ingatlan tulajdonosát – egy helyi zsidó nőt – hiába azonosították, nyoma veszett. Valószínűleg ugyanazon a gépen hagyta el Dél-Amerikát, amelyen az altatóktól kába Eichmannt is kilopták az országból. Néhány begőzölt falangista fiú viszont megtalálta a nő lányát! Egy buszmegállóban ütöttek rajta. Magukkal hurcolták, és csak egy nappal később engedték el. A lány

sérüléseiből a laikus is azonnal láthatta, hogy erőszakot követtek el rajta, és módszeresen meg is kínozták. Arcát véres hurkák torzították el, combjain cigarettáktól származó égési sebek vöröslöttek. Jobb mellébe borotvával horogkeresztet véstek. A tizenkilenc éves Graciella Narcisa Sirota még élt, amikor tegnap kiderült, hogy nem is a zsidó ügynököket segítő asszony lánya volt; tévedés történt. Végső soron azonban a lány mégis csak zsidó volt, így különösebben nem rendült meg senki. A szövetkezet ivójában székelő Alban Krug például egyszerűen vállat vont. Köpött egyet, és azt mondta, akárhogy is történt, jól van ez így. Alban Krugnak azonban nincs igaza. Minden német, akinek egy csöppnyi sütnivalója van, megtanulhatta volna már, hogy a történelmi igazságszolgáltatás tetteinek – legyenek bármilyen jogosak is – a világ fürkész tekintete előtt rejtve kell maradniuk! Mert még a történelem legszentebb keresztes háborúja is egyszerű vérfürdővé torzítható, ha hagyjuk, hogy a bűnösök áldozatként tüntessék fel magukat, és sebeik mutogatásával kivívják a világ együttérzését! Az Eichmann-ügy jól példázza ezt. Az emberrablást követő napokban még mindenki Argentínának adott igazat: szuverenitásról és nemzeti önérzetről beszéltek, meg arról, hogy hamis módon nem lehet igazságot szolgáltatni. Ma viszont már mindenki a zsidók pártját fogja. Az amerikaiak és az európaiak versenyt ájuldoznak egymással, sőt még Izrael sürget erőteljesebb nemzetközi fellépést a többi „háborús bűnös” kézre kerítése érdekében! Egyetlen hónap alatt kifordult magából a világ! És erről részben az olyan barmok tehetnek, mint Krug meg a Tacuara hívei, akik kiegyenesített kaszáikat addig sem képesek a hátuk mögé rejteni, míg fényképezőgépeiket kattintgatják a riporterek. Hiába magyarázom ezt nekik, nem értik. Pequeña Germania vaksi parasztjai lelkesen sorolják a legújabb híreket. Zsidóverések és zsinagógarobbantások beszámolóit, mert azt hiszik, hogy mindez, valami közvetett módon, az én érdekeimet szolgálja. Ostobák! Hát tényleg nem értik, hogy nem a haszonélvezője, hanem a kárvallottja vagyok ennek a káosznak? A nevemet talán

soha nem írták le olyan sokszor, mint ezekben a napokban. Eichmann elfogása után egyszeriben én lettem az első számú közellenség! Többen ismertek meg ebben a néhány hétben, mint a háború óta összesen. Nem telik el hét, hogy valamelyik napilapban vagy képes újságban viszont ne látnám magamat. Sőt, egy amerikai magazin megszerezte azt az igazolványképet is, amelyet még Buenos Airesben készítettem a nyugatnémet nagykövetség személyi kartonjához. Rossz kép ez, fáradtnak tűnök rajta és egy kissé riadtnak. Ráadásul már bajszot is viselek, még ha kevésbé vastagot is, mint amilyet mostanában növesztek. A legaggasztóbb fejlemény azonban nem ez. Az argentin kormányban maradt kevés barátunk értesülése szerint, az izraeliek akciójának nem csak egyetlen célszemélye volt. Eichmann mellett a Moszad engem is el akart fogni, és fel akart tuszkolni arra az akasztófák felé igyekvő repülőre! Mégsem ért még véget a hajtóvadászat. Eichmann elrablása volt a Rubicon. Határfolyó a helyes és a célszerű között, amit Ben-Gúrión meg Isszer Hárel, ez a zsidó főspion úgy lépett át, ahogy az ember egy csenevész hegyi patakon lép keresztül. Hiába vannak eredeti paraguayi okmányaim, azok csak a hivatalos próbálkozásokkal szemben hatékonyak. A fejemre húzott zsákokkal és a tarkómra mért ütésekkel szemben nem tudnak megvédeni. Okosabb, ha az életemet eztán már ezzel a tudattal élem. • A zsidók megölték Eichmannt. Felakasztották, ahogyan sejtettem. Nem tudom, mi borzaszt el jobban: az-e, hogy egy katonaembernek ilyen barbár és megalázó módon kellett elpusztulnia, vagy az, ahogy ezt az egyszerű vérbosszút a jogszerűség és a civilizáció díszletei mögé próbálja rejteni a világ. Eichmannért, az emberért aligha tudnék könnycseppet ejteni. A történelmi szereplőért azonban, amellyé Eichmannt a véletlen tette, annál inkább. Önmagamat siratom a halálában. A derékba tört tudományos pályámat és a férfikor legszebb éveit, amelyektől örökre és jóvátehetetlenül megfosztottak.

Én már régóta nem hiszek abban, hogy létezik Isten. A sikereimben soha nem fedeztem fel semmiféle isteni közbeavatkozást. Égi hatalom az én utamat nem egyengette, isteni kegyként én nem kaptam semmit. Amit az életben elértem, azt kizárólag önmagamnak köszönhettem. Csapásokat, azt igen! Azokat többet kaptam ötven év alatt, mint az önmagát kiválasztottnak mondó nép az ótestamentumi idők óta. De ez meg ugyan miféle bizonyíték volna? Az a bizonyíték Isten létezésére, hogy ver? Hogy csapásokkal sújtja a legkiválóbbakat? Nem költői kérdésnek szánom, mostanában valóban sokat gondolkodom ezen. Mert a csapásoknak az a frekvenciája és súlyossága, amely az életemet szőnyegbombázásként dúlja szét, halandó ésszel tényleg nem felfogható. Nemcsak a jeruzsálemi kivégzésről beszélek. Az akasztásról szóló tudósítással együtt érkezett a hír, hogy meghalt apám. Sedlmeier takarékosan fogalmazott sürgönye szerint – amit az ilyen esetekre kitalált protokollt követve Federico Haasenak küldött – derűsen elaludt, nem szenvedett egy percet sem. Számítottál rá, Josef?, kérdezte Haase, amikor a szövetkezet telefonjáról visszahívtam. Nem mintha komolyan hittem volna, hogy többletinformációkkal szolgálhat apám halálával kapcsolatban. Inkább csak beszélnem kellett valakivel. Mindig rendetlenkedett a szíve, feleltem. Nyughatatlan ember volt, ráadásul a nehéz ételeket szerette meg az egyiptomi dohányt. Az életet, mondta Federico valami melegséggel a hangjában. Az életet, feleltem. Mi lesz most?, kérdezte aztán, és kifejtenie sem kellett. Tudtam, hogy a Gyárra gondol. Illetve rám, mert a günzburgi gépgyár mégiscsak az emigrációm hátországát jelentette. Nem változik semmi. Már jó ideje az öcsém, Alois irányítja a termelést. Anyám meg továbbra is ott magasodik a háttérben, akár egy kőszikla. Csak este, amikor fejben visszapörgettem e beszélgetést, szégyelltem el magam a gondolattól, amely akkor átsuhant rajtam. Szerencse, hogy az apám halt meg, nem pedig az anyám.

Különös gondolat volt ez, megleptem vele magamat. Gyerekként apámat szerettem jobban. Illetve, ez így nem pontos. Csak apám adott alkalmat arra, hogy szeressük. Anyám küldetése egyszerűen más volt, ő a Rendet testesítette meg. Istenhívő emberek voltunk, mint a többi patrícius család. Vasárnaponként a cselédeinkkel együtt jelentünk meg a misén. Én pedig Carlo és Lollo öcsémmel nemcsak elsőáldoztam meg bérmálkoztam, de gyerekfejjel még ministráltam is abban az ódon plébániatemplomban, ahova jártunk, és amelynek altemplomában őseink csontjai fehéredtek. De ma már azt gondolom, számunkra valójában anyánk volt az Isten. És nemcsak nekünk, hanem sokaknak Günzburgban. Wally volt a jutalmazó és büntető hatalom, amelyet az élet minden pillanatában félni kell! Néha még ma is érzem azoknak a cselédeknek vagy gyári munkásoknak a félelmét, akik csalódást okoztak neki. Rövidnadrágot hordtam, mit tudhattam még az időről, mégis örökre megfogadtam, hogy én nem okozok csalódást neki sosem! Nem tudom, szeretett-e minket valaha is. Úgy értem, úgy, ahogy, mondjuk, én szeretem Rolfot, vagy ahogyan megszerettem a fogadott fiamat, Karl-Heinzet. De azt tudom, hogy a távolból is vigyázott ránk. Kifürkészhetetlen útjain ő védett meg engem, amikor a páncélosoknál szolgáltam a keleti fronton, ő óvott meg az oroszok puskatusától és a zsidók bosszújától is. Amíg ő él, a legnehezebb pillanatokban sem kell felhagynom a reménnyel. Ez a gondolat adott némi vigasztalást, de elűzni ez sem tudta a keserűséget, hogy az apám temetésén nem lehetek ott. Ha csak egy félévvel visszaforgathatnám az idő kerekét, minden más volna! Eichmann elrablása vagy az „abortuszklinika” bezárása előtt még álcáznom sem kellett volna magamat, hogy ott állhassak apám koporsója mellett az óvárosi sírkertben. Ma azonban már gondolnom sem szabad erre. Ellenségeim másra se várnak, mint hogy megjelenjek a gyászoló gyülekezetben. Ott lapulnak majd a fekete kalapok és a gyászfátylak takarásában. A temetővel szembeni trafik pultjára hajolva és az utcán sorakozó autók sötétített szélvédői mögött.

Nincs az az álruha vagy paróka, amely apám temetésén elrejthetne. Itt kell tehát elbúcsúztatnom őt. Egy szál csámpán olvadozó gyertya fényénél, Alban Krug faházában. Mintha csak magamat temetném. • Amikor nagy, monszunszerű esők jönnek, a levegő már napokkal, hetekkel korábban átnedvesedik. Fojtogató, nehéz dunszttal telik fel a Paraná völgye, mintha gőzfürdőben járna az ember. Ez a pára persze nem tejszerű, inkább színtelen, de azért a távolban, ahol a hatalmas mohatelepekre emlékeztető dombok nekiiramodnak, hogy heggyé váljanak, a csúcsok így is ködbe vesznek vagy elázva imbolyognak a látóhatár felett. A homlokom lévő seb ilyenkor egész nap sajog. Azt a műtétet persze le kellett állítanom, e felől ma sincs kétségem. Az elmúlt hetek fejleményei ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy egy olyan műtétre csakugyan szükség lett volna, s hogy végül elmaradt, egyszer még bajba sodorhat. A homlokom, apám és nagyapám homloka, amely másokénál merészebben ível felfelé, már fiatalabb koromban is egészen hátra tolva a hajhatárt és jellegzetes, horizontális ráncokká gyűrve az ide bő kézzel juttatott anyagot, a bőrt és az izmot, olyan volt, mint egy fejemre tetovált azonosító kód. A származás félreismerhetetlen jegye. Nem a rasszra gondolok, hanem szűkebben: a családra. Arra, hogy, íme, azonos vagyok önmagammal. Hogy a homlokom olyan, mint egy ujjlenyomat. Egyedi és bizonyító erejű, erre. Ami a rasszt illeti… Ott éppen az én faji osztályozásom mutatja, milyen nagy szükség lett volna a munkám folytatására! Keleti és dinári én? Nevetséges, igazán! Az SS félművelt „fajbiológusai” a testületbe való jelentkezésemkor ebbe a két rasszba soroltak be… Csak mert barna a szemem, és sötét a hajam színe? Hát nincs elég tudásunk a recesszív génekről? Arról, hogy a sötét elnyomja a világost? A teljes igazság, a származás titka csak a laboratóriumban válik megismerhetővé! Igenis: szike és mikroszkóp segítségével! Persze van bennem megértés is. Még csak kilencszázharmincnyolcat írtunk. Istenem, milyen sokat haladtunk

azóta, és milyen kevés idő alatt! Csak sejteni merem, milyen közel járhattunk a megoldáshoz, de még ez a sejtés is annyira kínzó és dühítő, hogy inkább bele sem gondolok… Úgy tűnik, a történelem nem más, mint a progresszív és regresszív korok szüntelen kergetőzése. A tyúklépésnyi haladás pedig, amit az emberiség évezredek alatt elér, kizárólag annak köszönhető, hogy a progresszív szakaszokban egy-egy lépéssel mégiscsak többet teszünk meg előre, mint amennyit a regresszív korokban hátra… El akartam tehát laposítani, le akartam faragtatni a homlokcsontomat, amelyről még Irene is azt találta mondani egyszer, hogy olyan, akár egy stigma, amely felismerhetővé tesz majd mindig és mindenütt. A Buenos Aires-i sebész, Dr. Belgrano azonban – dacára a hírnevének, amelyet nemcsak a helyiek, hanem az emigráns németek is öregbítettek – hamar elveszítette a beléje vetett bizalmamat. Pedig a műtét menetét alaposan és több ízben átbeszéltük. Ezeken az alkalmakon kollégám gyakran elcsodálkozott, hogy a szakterületét illetően milyen mély ismeretekkel rendelkezem (ebben az időben hosszú órákat töltöttem a Biblioteca Nacionalban), és bár ki sosem mondta, szerintem rájött, hogy a hivatása kimagasló gyakorlójával áll szemben. Miután időzavarnak kozmetikázott szakmai féltékenységét sikerült félretennie, orvos-páciens találkozóink valódi konzíliummá értek, amelyeken részletesen megvitattuk az operációs tervet. Ez a csapatmunka kezdetben bizalommal töltött el. Annak ellenére is – és ezt utólag látom csak igazán –, hogy milyen gyakran volt szükség arra, hogy a megfelelő időben én tegyem fel a megfelelő kérdéseket, vagy egyenesen javasoljak valamit, ami az újra meg újra útkereszteződéshez érő Belgrano kollégát végre a helyes irányba löki. Maga a műtét azonban ennél is nyugtalanítóbb körülmények között zajlott. Az aneszteziológus, akivel egészen odáig nem találkozhattam személyesen, mert Belgrano elmondása szerint „városon kívül” tartózkodott, röviddel a műtét előtt pedig kiderült róla, hogy nem is orvos, csak egy „jól képzett, tapasztalt asszisztens”, akinek munkáját maga a kolléga felügyeli majd, és akivel az előzetes

találkozó ennyiben felesleges időpocsékolás is lett volna, voltaképpen nem volt több mint egy vadember. Valami félvér a külvárosból, aki alig beszélt spanyolul, vagy ha igen, hát olyan primitív dialektusban, amelyből én egy kukkot sem értettem. A férfi árnyékos, sunyi tekintete alapján még az is megfordult a fejemben, hogy idegen. Úgy értem, más, mint, akinek mutatja magát, s ha így van, jó volna tudni, Belgrano vajon maga is csak áldozata, vagy aktív részese ennek a konspirációnak… A kocka persze el volt vetve. A tekintélyes összegű előleget már kifizettem Belgranónak, és alávetettem magam annak a megalázó procedúrának is, amelynek során kopaszra borotválták a koponyámat. Amint megláttam magamat a tükörben tar, kissé világító fejjel, szinte összefacsarodott a szívem. Most ugyanis egészen annak látszottam, ami valójában voltam: egy kontinensnyi börtönsziget rabjának, akit a fogva tartás zord körülményei, az idegen és szűk levegő, de legfőképpen is a szabadság és az otthon hiánya sápadttá tett és beteges külsejűvé! Nem szégyellem bevallani, hogy képmásom láttán könnyek csordultak ki a szememből. Szipogtam, akár egy megriadt gyermek, akit fehér kendővel integető szüleitől lassankint messzire ragad a nyári tábor felé zakatoló vonat… Ott feküdtem tehát a műtőasztalon, halvány reszketéssel, testi és lelki értelemben is mezítelenül. Közben Belgrano és sötét famulusa nagy nehezen igyekeztek beállítani a narcosisnak azt a szintjét, amelynél még a tudatomnál maradhatok, a fájdalom érzékelésének képességét azonban már elveszítem. Csak tompán, messziről hallottam a szavaikat. Lassan imbolygó, sűrű szövésű függönyön át láttam, ahogy egy árny, Belgrano alakja közelít felém… Ahogy két kezével megfogja a koponyámat. Épp úgy, ahogy a dán királyfi sírásója fogta meg a szegény Yorickét: a munkás kéz gyakorlatiasságával, de nem minden gyöngédség nélkül… Ez megint jólesett, ez az érzés arra csábított, hogy lehunyjam a szemem, és megadjam magam az ólmos fáradtságnak, amely örvényként húzott lefele… Én azonban nem engedtem neki… Újra meg újra a felszínre rúgtam magamat. Ébren maradtam…

Éreztem még, ahogy Belgrano egy fémes szagú, ázott vattakoronggal sturmabteilungbarnára meszeli a homlokomat… Jód! …Aztán láttam, ahogy gumikesztyűs kezében csillan a szike, és mélyen belevág a kijelölt területbe… Ahogy kezdi lefejteni csontomról a bőrt… Éreztem, ahogy a halántékomon, aztán a fülkagylóm porcos kis hegyein és völgyein, lassú, meleg anyag mászik át… Mintha friss lágytojást törtek volna fel a fejemen… …Annak a szőke lánynak volt ez a játéka, akivel még Hamburgban zajlott az a rövid kis románc… Na, istenem, hogy is hívták… A fejem búbjára tette hüvelyk- és középsőujjának körömvégeit. Aztán úgy érintette össze őket, hogy másik tenyerével ráütve pattanjanak egyet… Mintha csak tojáshéj repedne el. Aztán két, forró tenyerét finoman, szinte csak az aurámat cirógatva végighúzta az arcomon. Ez volt a tojás sárgája és fehérje… …Mintha láttam volna őt az egyik transzportban… Sejtelmem sem volt róla, hogy zsidó, olyan szalmasárga volt a haja. És a szeplői… Megint libbent a függöny, és láttam, hogy most Belgrano mellé lép az árnyékos arcú férfi… Kezében csontvéső és kalapács… Belgrano kezébe veszi a szerszámokat, a férfi árnya hátrálni kezd, eltűnik a függöny mögött, feloldódik a műtő homályában… Már csak a véső csillogását látom a műtőlámpa sokszemű fényárjában… Belgrano tétovázik, ezt még az örvény lassú forgásában, szédülve is érzékelem… Előbb szemből hajol rám, kibontott homlokcsontomnak támasztja a vésőt. Talán faragni is kezdi… Aztán testhelyzetet vált, oldalról hajol hozzám… Készenléti testtartásába tér vissza innen is, felegyenesedik… Hümmög… Mögém tipeg, a fejcsúcsomhoz, onnan hajol fölém, kezében a véső és a kalapács… A véső és a kalapács úgy közelítenek felém, mintha jól irányzott bombák volnának, hullnak felém a repülőből, Belgranóból… Mindjárt becsapódnak, hallom a légószirénákat… Óvóhely, motyogom magamban, óvóhely, óvóhely, óvóhely… Biztonságos helyre kell jutnom… Süvítenek felém a bombák, közelítenek, már csak öt másodperc, már csak négy, három, kettő, egy… Állj! – üvöltöm. Állj! – üvöltöttem. Belgrano visszariadt, tanácstalanul a sémiábrázatúra nézett, mintha tőle várna instrukciót, vagy legalább

egy külső véleményt, hogy szerinte is csupán a narcosis felemás kábulata beszél-e belőlem, vagy valóban én kiáltok, az orvos. Magamnál vagyok, tettem hát hozzá. Azt akarom, hogy ne folytassa! Tisztítsa meg és zárja be a sebet, a többit majd később megbeszéljük. De hát… de hát… nincs befejezve, hebegte Belgrano, amire én, önuralmammal magamat is meglepve, csak annyit feleltem, hogy épp ez a lényeg. Azt akarom, hogy ne végezze el a beavatkozást! Hozzákezdtem már… látszani fog a helye, tapogatta a visszahajtott bőr tűre és cérnára várakozó széleit az argentin. Tisztában vagyok vele. Zárja be! Nemcsak a varrati hegekre gondolok, guggolt mellég Belgrano, hogy oldalról jobban szemügyre vehesse homlokcsontom új domborzatát. Lesz itt egy horpadás! Zárja be! – vetettem véget a vitának. Belgrano most már palástolni sem próbálta sértődöttségét, többé egyetlen szót sem szólt, néma öltésekkel varrta vissza homlokomra a bőrt. Apró és finom mozdulatokkal dolgozott, az önérzetükben sértett mesteremberek maximalizmusával, amellyel létezésük jogosságát igyekeznek bizonyítani a világnak. • Az asuncióni orvosokban fele annyira sem bízom, mint az argentinokban, akiknek a többsége legalább Európában járt egyetemre. Az mindenesetre biztos, hogy a félbehagyott műtét befejezésére itt gondolni sem szabad. A külsőmet azonban akkor is meg kell változtatnom! Ki kell építenem magam körül a védvonalak koncentrikus rendszerét. Az első védvonal pedig a külső – már, ha a rejtekhely gondos kiválasztását nem számítjuk. Márpedig ha a koponya, vagy az arc morfológiai jellemzőit nem változtathatom meg, akkor az egyéb karakterjegyeket kell! Kezdjük az arcszőrzettel és a hajjal! Nemrégiben találkoztam egy öreg telepessel, akinek nagy teljesítményű szivattyúkra volt szüksége, hogy a dombja északi platóján felállított esővíztartályokból a szárazabb déli lejtők teaültetvényeit is öntözni tudja. A beszélgetés során kiderült, hogy a férfi horvát származású és éppen egyidős velem. Ezen ugyancsak

elcsodálkoztam! Talán nem is voltam épp udvarias, amikor felkiáltottam: De hiszen maga jóval öregebbnek tűnik nálam! A cserzett arcú horvát csak nevetett. Ja, kérem – mondta –, a napszítta bőr és ez a vastag bajusz, amely mindig elárulja az asszonynak, mit ebédeltem aznap, igencsak öregíti az embert! Ez a mondat mostanában gyakran eszembe jut. Nekem is meg kell öregítenem magamat! Első lépésként felhagytam a bajszom körülményes fazonra igazításával. Engedem, hogy hosszabbra nőjön és tömörebbé váljon. Tudom, hogy nehéz lesz megszokni ezt a bozontot az orrom alatt. Amin az a horvát paraszt csak nevetett, hogy a bajusz vége beleér a levesbe, elázik a kávétól, zsíros lesz a hústól és morzsás a kenyértől, engem undorral tölt el. A finnyásság azonban a szabadok fényűzése! Ráadásul megfigyeltem azt is, hogy az efféle tömött bajusz nemcsak öregíti az embert, hanem jóságos, már-már mesebeli külsőt is kölcsönöz neki. Még az a kommunista szörnyeteg is jóságos tekintettel bámult fölüle a világra, amelyet épp leigázni készült! Az emberek jóindulatára pedig ugyancsak rászorulok: az életem függhet tőle. Amint újra kinőtt, elkezdtem másképp fésülni a hajamat is. Régen mindig jobbra választottam el, úgy tapasztaltam ugyanis, hogy ez a játékos aszimmetria elviszi a tekintetet a homlokomról, az oldalról be-behulló tincsek lefelé vezetik a szemet. Az arcomra és a két hatalmas szememre, amelyek oly sok asszonyra tettek mély benyomást. Mostantól azonban hosszabbra növesztem, és szigorúan kétfelé választom el a hajamat, amelyet a kalap amúgy is furcsán hullámossá tesz. A legfontosabb döntés, amit hoztam ugyanis ez. Télen-nyáron, esőben és szárazságban egyaránt mélyen szemembe húzott kalappal járok majd! Csak így tudom elfedni árulkodó homlokomat, és csak a kalap vetette árnyék rejtheti el az felső két szemfogam közötti rést, amely a bajusz alól is ki-kilátszik, és amely Irene szerint a sex appealem volt.

Továbbá lemondok a hófehér bőrről! Pedig ha van a külsőmben valami, amit különösen szerettem, az a bőröm. Ez a finom és folttalan szövet, amely halvány, szinte rózsaszínes derengésének köszönhetően csak még nemesebbé teszi a megjelenésemet. Kezdettől tudtam persze, hogy a bőröm feltűnő szépségéhez hozzájárul – vagy talán épp azt ellentételezi – a genetika gonosz játéka is, hogy a testszőrzetem és a szemszínem viszont sötét tónusú. (Keleti-dinári, istenem!) A büszkeségemet azonban még ezt sem tudta letörni. Gyerekkorom óta úgy óvtam a bőrömet a naptól és a sérülésektől, mint egy értékes családi örökséget. Anyám, az én szigorú Walburgám még ki is nevetett, amikor a SS-be nyert felvételem után hiába kereste karomon a vércsoport-azonosító tetoválást. Pironkodva vallottam be, hogy nem engedtem összefirkálni a bőrömet. Akkor csupán az esztétikumommal szembeni gesztus volt ez. Az amerikai hadifogság óta azonban tudom, hogy a Tudatalattim előrelátása is! Egy őrangyal közbeavatkozása. Irhámra most új védelmi feladat vár. El kell rejtenie. Itt, DélAmerikában amúgy is nehezebb dolgom volt a bőrápolással, mint otthon, vagy akár Sziléziában, ahol a zömében fénytelen, nyirkos idő mindig segített a bőr hétköznapi regenerációjában. Akkor elég volt a kézfejem védelméről gondoskodni egy-egy pár elegáns glaszékesztyűvel. A déli földtekén azonban más a helyzet! Buenos Airesben még a legnagyobb nyárban is zárt nyakú, hosszú ujjú inget kellett hordanom, és ha tehettem, a kerthelyiséges vendéglőkben is napernyők vagy árnyas fák alá ültem, hogy óvjam a bőrömet. Eddig kerültem a napot itt, a Paraná völgyében is. Ebbéli igyekezetemmel azonban most felhagyok. Úgy határoztam, hogy a paraguayi nap segítségével öregre cserzem a bőröm! Pigmentpettyekkel és ráncokkal hintem tele, hogy a tulajdon anyám se ismerjen rám, ha megpillant. Amikor egyedül vagyok otthon, félreteszem a kalapot, és végignyújtózom a verandán. Napozok! Ahogy a dúsuló bajusz alatt izzadni kezd a bőr, kis híján megbolondulok a viszketéstől, de azt mondják, ez idővel elmúlik. Ki tudja, talán nem is tart olyan sokáig ez a metamorfózis: a szemem körül és az arcom két oldalán máris sötét árkokat festett a nap.

Nem kapsz gutaütést, Josef? Minek jársz ebben a vastag kalapban? Alban Krug rivallt így rám ma reggel, amikor hátizsákommal lesétáltam a faluba, hogy Dresslerék vegyeskereskedésében néhány ív papírt és egy csomag golyóstollat vegyek. Elmondtam neki, hogy mitől tartok. A zsidók nem tisztelnek se istent, se embert, magyaráztam, úgyhogy hőböröghet Stroessner, ahogy akar: az éj leple alatt bármikor megjelenhet egy különleges alakulat, hogy engem is magukkal hurcoljanak Jeruzsálembe. Hurcolnak a bika faszát!, felelte Krug, aki perverz örömöt lelt az efféle közönséges megfogalmazásokban. Stroessner igenis megvédi az övéit! Épp elég pénz üti érte a markát! Valóban? És ha a zsidók többet fizetnek értem? Szerinted pénzért sem adna fel nekik? Az az egyetlen nép a világon, amelynek nem okoz gondot pénzben kifejezni az emberi élet értékét! Még a sajátjukat sem. Láttam elégszer, amikor alkut akartak kötni… Az már igaz, a zsidók szerint minden eladó és minden meg is vehető, hümmögte Krug. Aztán köpött egy hegyeset, mint rendesen, ha nem tudta azonnal, mit is feleljen. Á! Különben se tudja senki, hogy itt vagy, bökte ki végül. Azok a krisztusgyilkosok még mindig Argentínában keresnek! (Most már elemében volt. Péklapát méretű tenyerét a vállamra tette, és nevetve folytatta.) Nem kell többet menekülnöd, Josef. Hazaértél! Állampolgár vagy, az itteniek tisztelnek. Vedd csak meg azt a földet lent, Alborada mellett, és építsük fel végre a klinikádat! Nem tudom, feleltem tétován. Nem tudom, Alban. De azt hiszem, okosabb volna, ha ezentúl te is Peternek szólítanál. • Tisztelt Fiatalúr! Sajnos rossz híreim vannak. A n. szövetségi kormány a héten 20 ezer DM-es vérdíjat tűzött ki a fejedre, amelyet készek kifizetni bárkinek, éljen bárhol és bármely állam fennhatósága alatt, ha – idézem a hirdetményt – „a hatóságokat a gyanúsított elfogásához segítő információkkal tud szolgálni annak feltalálási helyét illetően”. A családban egyöntetűen az a vélemény, hogy a vérdíj csupán trükk. FB így akar nyomást gyakorolni az e-i kormányzati szervekre,

hogy az elfogatóparancsnak végre érvényt szerezzenek, és kiadják ellened az országos körözést. Mindez ugyanis még mindig nem történt meg! Lollo szerint önmagában az, hogy FB-ék még mindig E-re összpontosítják figyelmüket, megnyugtató. Időt nyerünk általa. Mindazonáltal az e-i elfogatóparancs kiadása most már tényleg csak napok kérdése, mert a BS-re nehezedő nyomás észrevehetően erősödik. Sion bölcsei… Wally azonban – és ezt a véleményét én is osztom – attól tart, hogy a pénzjutalom felerősítheti az alapvető emberi gyengeséget: „aranylázat” generálhat a világ fejvadászai és kalandorai körében. Kapkodnunk és aggódnunk azért most sem kell, csak a korábbiaknál is alaposabban megválogatni azokat, akiket a bizalmunkba fogadunk! H. ebből a szempontból a legjobb hely: AK rendet tart az övéi körében, e felől szemernyi kétségünk sincs. A relokalizáció gondolatával tehát még nem kell foglalkoznunk, ebben itt, GG-ban mindenki egyetért. Jaj, Beppo, olyan szörnyen sajnálom, hogy ilyen vészmadár szerepre kényszerít a történelem! Hogy folyton csak rosszhíreket szállíthatok Neked… Ugye, nem gyűlölsz még? Barátsággal, Messerle • A rendelésnek vége volt. Hannelore is elment már, miután rendet rakott és megmelegítette az ebédemet, amely továbbra is érintetlenül gőzölgött a sparherten. A jegyzeteimet rendezgettem, amelyek segítségével Federico Haaseval akartam átbeszélni a lehetőségeimet, amikor egyetlen, türelmetlen dörömbölés után belépett az ajtómon Alban Krug. Vagy inkább betódult rajta. Részeg volt, de azt később sem tudtam eldönteni, hogy vajon a hozzá eljutott rosszhír hatására itta-e le magát, vagy már akkor is ilyen állapotban volt, amikor a szövetkezet elnöki irodájában megcsörrent a telefon. Nemzetközi hívás volt Buenos Airesből. Federico Haase meghalt, adta hírül a hang, és adta most tovább Alban Krug nekem. Aztán hozzátette, hogy a jó kurva édesanyját az összes zsidajának.

Meggyilkolták?, kérdeztem, mert a hallottak alapján ez volt a logikus következtetés. Krug a fejét ingatta, aztán hirtelen bólogatni kezdett. Az ember nem tudta, mit higgyen. Baleset, mondta aztán inkább kérdezve, mint kijelentve. Pequeña Germania ura leomlott a mellettem lévő székre, behemót karját, mintha csak élettelen protézis lenne, az asztalra csapta. A falapon végigfutott a rengés, meglibbentek a noteszlapok, odább görögtek a ceruzák és az irónok, a tintatartó feldőlt. Hiába kaptam oda gyorsan, jókora, lilás foltot növesztett maga körül. Úgy festett, mint egy Rorschach-teszt. Kíváncsi volnék, Krug vajon mit olvasott ki belőle, mert üveges szemmel egyre csak azt bámulta. Sunyi kis rohadékok, szólalt meg újra. Még hogy baleset! Mégis mi történt? Milyen balesetről beszélsz, kérdeztem kábán, miközben egy zsebkendővel igyekeztem felitatni a tintafoltot. Baleset a nénikéjüket!, osztozott a hitetlenkedésemben Krug. Hirtelen felpattant. Fújtatva kémlelt körül a szobában; tudom, hogy italt keresett. Egyszer csak rám nézett, azzal a szánakozással elegy megvető pillantással, amellyel a fajtalanságukban leleplezett férfiakra szoktunk. Ekkor juthatott eszébe, hogy absztinens vagyok, itt ugyan nem talál semmit, ha csak arcszesszel be nem éri. Vállat vont. Állítólag leesett az állványról. Vagy összedőlt alatta, nem tudom pontosan. Harákolt egyet, kis híja volt, hogy oda nem köpött a padlómra, de végül visszanyelte. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul meg is indult kifelé. A többit már a küszöbömről mondta. Nem elég, hogy szörnyethalt a szerencsétlen, még a vascsövek meg a pallók is rázuhantak! Csövek meg pallók! Tipikus zsidó munka, hörögte búcsúzóul, avval faképnél hagyott. Eichmann kivégzése és apám halála után a barátom elvesztése végképp letaglózott. Ráadásul napok óta ő járt az eszemben. Úgy volt, hogy péntek délután találkozunk Asunciónban. Ezúttal csak Federico Haase meg én. Werner Jungnak nem szóltunk, sőt az én javaslatomra most az Ezredes esetében sem bajmolódtunk az időpont-egyeztetéssel, pedig üzleti ügyben épp Dél-Amerikában járt azokban a hetekben. Én azonban kettesben akartam tölteni

Haaseval a hétvégét. Részben a régi idők emlékére, részben pedig azért, hogy a lehető legőszintébben átbeszélhessük az elmúlt időszak fejleményeit és mindazt, ami azokból a számomra következik. Federico Haaseban bíztam a leginkább. Illetve az ő segítsége volt a legönzetlenebb a számomra, úgyhogy Rudelt, Jungot vagy Ecksteint mostanában már igyekeztem olyan későn bevonni a kényesebb ügyek kezelésébe, amennyire csak lehetett. Bevallom, elsősorban a pénz miatt. Most már takarékosan kell bánnom azzal, ami a Fadróbéli részesedésem meg a Virrey Vértizen fekvő ház eladásából még megmaradt. Ki tudja, mit hoz a holnap. Nem volt nagy újság, hogy Federico Asunciónban dolgozik, a családja hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt a paraguayi kormánykörökkel, apósa pedig Alfredo Stroessner minisztere volt. Ezúttal egy katonai kórház építésére kapott megbízást a hadügyminisztériumtól. A munkálatokat jött felügyelni a paraguayi fővárosba. Illetve csak jött volna, mert estére már több forrásból is meggyőződhettem arról, hogy amit Krug mondott, az igaz. Federico Haase meghalt. Buenos Airesben halt szörnyet egy építkezésen. Életemben először úgy éreztem, jó volna lerészegedni, vagy másképpen bódítani el magamat, de csak egy doboz Luminált találtam a fiókban. Istenem, ha egy egész levéllel bevennék, többé semmivel nem tudna fájdalmat okozni nekem senki, gondoltam. Se a hűtlenségével, se a hazámtól való megfosztással, se a bajtársaim meggyilkolásával, se kiátkozással! Semmivel! Federico Haase halott! Megölték, e felől kétségem sincs. Még hogy lezuhant egy állványról! Egy mérnökember?! Aki legfeljebb rajzasztal fölé hajolva, az építési terület szomszédságában elhelyezett bódéból szokta szemrevételezni a munkálatokat? De hát miért kellett meghalnia, és miért éppen most? Federico Haase – ha tisztelte is – sosem volt része a Harmadik Birodalomnak! Születése óta argentin állampolgár volt, egyetlen „bűne” az lehetett, hogy segített az üldözötteken… És miért most? Elfoghatták, megkínozhatták és kivallathatták volna bármikor az elmúlt évtizedben! Tudom, hogy mindkét kérdésre ugyanaz a válasz.

Miattam! Én voltam az a politikai menekült, akin Federico Haase önzetlenül és derűsen segített. Énhozzám készült most hétvégén is. Buenos Airesből Asunciónba. Argentínából Paraguayba. A menekülésem útvonalát kirajzolva! A Federico Haase elleni merénylet tehát üzenet volt! A zsidók nekem címzett üzenete: „Tudjuk, hol vagy. Készülj!” Elővettem és a konyhaszekrényen tartott kis rézmozsárral összetörtem annyi Luminált, amennyi elég hozzá, hogy érzéketlenné tegyen, de ahhoz nem, hogy el is aludjak. Ébernek kell maradnom, gondoltam, csak fájdalmat nem szabad már éreznem. Vízben feloldottam a fehér port, amely apró, mégis fenyegető hóvihart kavart a poharamban. Eszembe jutottak azok a pengő, tiszta telek Sziléziában. Istenem, legalább tél volna most is! Hideg és hó. Az asztalra készítettem néhány ív papírt és tollat. Reggel első dolgom lesz, hogy levelet írjak Hans Sedlmeiernek, Günzburgba. Elővettem egy sürgöny-blankettát is. Úgy határoztam, hogy beutazom Encarnaciónba, és az előre rögzített szöveggel sürgönyileg kérek találkozót az Ezredestől. Ez talán még sürgetőbb, mint a günzburgi levél! Federico Haase halálát követően már csak Rudel segíthet rajtam. Kerül, amibe kerül. Az emberi életnek nincs ára, ezt az öcsém, Lollo sem gondolhatja másképp! Volt persze postafiók Hohenauban is, Dresslerék vegyesboltjában. Egyetlen nyomorúságos pult közvetlenül a bejárat mellett; a célnak mindenesetre többnyire megfelelt. Az Ezredessel azonban úgy állapodtunk meg, hogy abban az esetben, ha már az asuncióni utazást sem látom biztonságosnak, a kódolt üzenetű sürgönyt nem a faluból, hanem a szomszédos Encarnaciónból adom fel. Ez lesz a jel, hogy ezúttal az Ezredesnek kell a rejtekhelyem közelébe jönnie, mert én már nem mozdulhatok. Nagy kérés volt ez egy olyan elfoglalt embertől, mint Oberst Rudel, de bíztam benne, hogy megteszi. Ő legalább képes volt megsejteni a munkám fontosságát, meg – legyünk őszinték – elég pénzt keresett a családomon ahhoz, hogy késznek mutatkozzék egy ilyen szívességre. Arról nem is beszélve, hogy Haase haláláról értesülve nyilván maga is tisztában volt a helyzet törékenységével.

• A postáskisasszony a blankettára írt szöveget bepötyögte valami hangos masinába, aztán a sürgönyről adott egy másolatot. „Suergoes uegyben keerem a tanaacsaat stop Uedvoezlettel Peter Hochbichler” A kisasszonynál úgy rendelkeztem, hogy a választ a postára kérem. Címet nem hagytam meg, majd én érdeklődöm, mondtam. Szemembe húztam az előzőleg le sem vett kalapot, és kiléptem az encarnacióni délelőttbe. A folyó partján a kétes Zona Baja negyed bejáratánál volt egy olcsó kis motel, ott szálltam meg. Ukránok vitték a helyet, vérszomjas, primitív népség, de a zsidókat mindennél jobban gyűlölték. Gondoltam, itt legalább biztonságban leszek, ha egyszer búvóhelyre lenne szükségem a városban. Rémisztően kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valóban így legyen. Nem akartam sokáig Encarnaciónban maradni, de meg kellett várnom Rudel válaszát. Meg aztán Encarnación legalább város volt. Ha poros és szánalmas is, de város, amelynek gyors ütemű fejlődéséhez persze hozzájárult az is, hogy negyvennyolc évvel ezelőtt épp ezen a helyen látta meg a napvilágot Presidente Stroessner. Mindenesetre errefelé legalább voltak kávéházak, ahol az ember a barnára pácolt faborítás mellett, félhomályban ihatott egy csésze kávét, vagy ehetett egy tisztességes omlettet. És ezek a helyek tartottak újságokat meg képes magazinokat is. Nemcsak spanyolnyelvűeket, Dél-Amerikából, hanem kontinentális lapokat is. Angolul, németül, franciául, olaszul. Igaz, a legújabb példány is régebbi volt hat-nyolc hetesnél, de nekem még az is újság volt, ami ezekben állt. Hohenauba csak a gazdaszövetkezet irodájába jutottak el hírek, és ott rendszerint el is vesztek. A központi irodán dolgozók ritka szövésű szűrőjén alig maradt fenn valami. Ha csak egy-egy német halálhíre nem, mint Haase esetében. Neve ellenére a nemzetközi lapokból a Nacionalban volt a legnagyobb választék. Egy amerikai képes magazinban, amelyről korábban nem hallottam, és amelynek a nevét most, röviddel az események után sem tudom felidézni, találtam egy cikket, amely rólam szólt. Illetve csak a címe meg az a félkövérrel szedett

kedvcsináló, amit a cikk elején szokás kiemelni, mert az olcsó ponyvaregények stílusában megírt riport nagyobbik része az „Eichmann-küldetést” taglalta. Ám egészen más modorban és tartalommal, mint annak idején az argentin lapok! Ilyet most tapasztaltam először. A riport szerint Eichmann egy „renegát nácikat” foglalkoztató Buenos Aires-i gyár dúsgazdag tulajdonosa (!) volt, akit azon a végzetes estén is két marcona testőr kísért. Az „Endlösung főmérnökét” még azon a rövid szakaszon sem hagyták magára, amit a golyóálló limuzin parkolóhelye és a lakásajtó között esténként gyalog kényszerült megtenni. A riporter – „rendőrségi forrásból származó” – információi szerint a két testőr fegyvert rántott a Calle Garibaldin lesben álló izraeli ügynökökre. Tűzpárbaj alakult ki, a járókelők fejvesztve menekültek. Egy ártatlan asszony így is meghalt, róla az argentin hatóságok konokul hallgatnak. Egy „odesszás” testőr, illetve a Moszad-ügynökök egyike olyan szerencsétlenül sebesítette meg egymást, hogy mindketten félholtan zuhantak az autó mögött megbújó Eichmann lábaihoz. Ekkor Eichmann – így az amerikai riporter – kicsavarta haldokló testőre kezéből a revolvert, és a zsidó ügynököt bosszúszomjtól hajtva, a német testőrt pedig bajtársiasságtól vezetve kivégezte. Aztán a frissen megkaparintott fegyverrel épp arra készült, hogy „orvul hátba lövi” a másik két moszadost is, amikor egy kéz szúrósszagú kendőt szorított az orra alá. Ekkor elsötétült előtte a világ, és Adolf Eichmann, aki a cikk szerint a héber kultúra alapos ismerője volt, legközelebb már arra eszmélt, hogy börtöncellában fekszik, odakint megszólal a sófár hangja, amely a zsidóknak hírül adja, hogy beköszöntött a szombat, „Hitler hóhérának” pedig azt, hogy Jeruzsálemben van, „és immár örökre ott is marad”. A cikk hemzsegett az ilyen és ehhez hasonló szamárságoktól, ám egyvalami nem hagyott nyugodni. A négyoldalas (!) riport utolsó hasábját egy keretes cikk töltötte ki, afféle cikk a cikken belül. Eichmann-küldetés: teljesítve – Célkeresztben a Halál Angyala, hirdette a szalagcím. Ezt az írást teljes egészében nekem szentelték, és a szöveget két illusztráció is kiegészítette: az egyik a Buenos Aires-i igazolványképem volt (még a vékony bajusszal), a

párja pedig ugyanennek a képnek a manipulált változata. Ezen már indokolatlanul több ráncom és kevesebb hajam volt, sőt a kép szerint híztam is, az orrom alatt pedig tömött bajusz virított. Ami a képet illeti, leginkább ez a bajusz nyugtalanított. Ez ugyanis valóban hasonlított ahhoz, amit az elmúlt hónapokban növesztettem! A többi képrészlet gyerekesen túlzó volt és gyenge kivitelezésű. Egy ilyen fantomkép alapján – gondoltam – a Moszad éppúgy ráronthatna a Nacional csaposára, mint rám vagy bárki másra DélAmerikában. Megbízható információk a cikkecske szöveges részében sem szerepeltek, a riport egésze mégis aggodalomra adott okot. Hiába értesült az újság „hitelt érdemlően” úgy, hogy Argentínából Bolíviába menekültem, ahol Klaus Barbie nyújtott a számomra menedéket (ilyen tervem egyébiránt valóban volt!), a felfokozott érdeklődés, amelyet a cikk velem kapcsolatban előrevetített, sehogy sem tetszett. Kíváncsian téptem fel a nagy körasztalon fekvő többi újságot. Elborzadva tapasztaltam, hogy három további kiadványban is találtam velem foglalkozó írásokat! Az ezekben szereplő történetek még képtelenebbek voltak az előzőnél, ezekből ugyanis már az az aprócska valóságmag is hiányzott, amely az Eichmannról szóló riportban legalább még fellelhető volt. Az első „tudósítás” szerint Rudellel a Negyedik Birodalom megalapításán fáradozunk, amelynek az Ezredes lesz a Führerje, én pedig a marsallja(!), terveink végrehajtásához pedig korlátlan pénzösszeg áll a rendelkezésünkre, tudniillik a nácik titkos aranya, amelyet a sivatagban rejtegetünk. A második cikkben a háború után használt álneveimet gyűjtötték össze, amelyek között keresztény misszionárius neve (József atya) éppúgy szerepelt, mint zsidó(!) orvosé (Dr. Greenbaum), de persze voltak a felsoroltak között latin (pl. Dr. Fausto Rindón, Josi Alvers Aspiazu), illetve németes hangzású nevek is (Rudolf Weiss, Helmut Gregor); megjegyzem, ez utóbbi volt az egyetlen, amelyet valóban használtam. A legdöbbenetesebb azonban a harmadik cikk volt, amely történetesen nem külföldi lapban, hanem az argentin La Razonban jelent meg, spanyol nyelven, azaz a körülöttem ülők számára is érthetően! Különösen aggasztott, hogy mindközül ez volt a legfrissebb, alig két héttel korábbi, ami azt jelentette, hogy a

személyemmel kapcsolatban mostantól az ilyen és ehhez hasonló koholmányokhoz kell hozzászoknom. A cikk, amelyet újra a vékonybajuszos képpel illusztráltak, azzal kezdődött, hogy „az európai nácik körében közkedvelt”, patagóniai üdülővárosban, San Carlos de Barilochéban nemrégiben különös szerelmi dráma játszódott le. Ennek végkifejleteként egy negyvennyolc éves nő – név szerint Nora Eldoc – szörnyethalt, miután tisztázatlan körülmények között egy sziklahasadékba zuhant. A lap tudni vélte, hogy a tragédiát megelőzően a nőt többen is egy hasonló korú, fess férfi társaságban látták, amint bizalmasan és vélhetően német nyelven beszélgetnek, illetve egymásba karolva sétálnak a környéken. A férfi, akinek személyleírása a lap szerint tökéletesen rám illett, a tragédia napján nyom nélkül eltűnt. A helyieknek az is szemet szúrt, hogy a tragédia körülményeit nem a patagóniai rendőrség vizsgálja, hanem a fővárosból érkezett szakemberek egy csoportja, akik között vélhetően külföldi ügynökök is vannak. Több szállodai alkalmazott és szemtanú beszámolt arról, hogy az idegenek az argentin nyomozókkal angolul beszéltek, egymás között viszont a saját nyelvükön, a La Razon szerint feltehetően héberül. Mindez elég volt a lapnak ahhoz, hogy szenzációs felfedezéssel álljon elő. Már a cím is azt harsogta, hogy Barilochéban a „Halál Angyala”, azaz én gyilkoltam, miután rájöttem, hogy a nő, aki iránt gyengéd érzelmeket kezdtem táplálni, nem az, akinek mutatja magát, hanem egy Eldad Nurit nevű Moszad-ügynök, aki épp azzal a feladattal érkezett Argentínába, hogy felkutasson, a közelembe férkőzzön, és az arra alkalmas pillanatban likvidáljon… El voltam képedve! Kiszáradt a szám, és zúgott a fejem. Őszintén nem tudtam eldönteni, hogy a lap vajon hiszi is-e, amit ír, vagy szánt szándékkal hazudik, és valamilyen világméretű összeesküvés keretében szövi ellenem a hazugságok hálóját… Fáradtan gondoltam arra, hogy Hohenauban senki sem értené a megdöbbenésemet. Szerintem elégedetten magyaráznák mindezt úgy, hogy, íme, világszerte gyűlölnek, mert félnek tőlem, sőt, ki tudja – tennék hozzá halkan Alban Krug babonás parasztjai –, talán valóban képes vagyok szél ellenében kiszagolni és egyetlen

szempillantás alatt semlegesíteni üldözőimet. Talán valóban természetfeletti képességekkel rendelkezem: farkasok szaglásával, sasok látásával, denevérek hallásával. Én azonban tudtam, hogy a Halál Angyala-mítoszt a zsidók találták ki. Ők terjesztik e legendát világszerte, New Yorktól Jeruzsálemig, Bonntól most már Buenos Airesig. A prédát akarják kapósabbá tenni általa! Eredetileg úgy terveztem, hogy a külföldi lapok gyors átolvasása után még ott, a Nacionalban megírom a levelet Sedlmeiernek is. Új felfedezésem azonban annyira felzaklatott, hogy inkább fizettem, és sietve távoztam. A kávéház ajtaján kilépni azonban csak egy másodpercig hozott megkönnyebbülést, a döbbenet érzését ugyanis rögtön felváltotta egy másik: az akut rettegésé. Minden, a tekintetembe akadó szempár tulajdonosában Moszad-ügynököt láttam, és minden, az izzadt homlokok törölgetésére használt zsebkendőben kloroformot sejtettem. Csak a képzeletem játszott velem, de ettől még a fizikai tüneteim nagyon is valóságosak voltak. A szívem majdnem felrobbant. A legokosabb az lett volna, ha egyenesen az ukrán motel felé veszem az irányt, de nem akartam teljesen elvesztegetni a délutánt. Mindenképpen vissza akartam még térni a postára, hátha megérkezett Rudel válasza. Nem kis erőfeszítésembe került eljutni arra a kicsinyke térre, ahol a postának helyet adó régi bérpalota állt. Persze nem várt rám semmiféle sürgöny. Ha higgadtan tudnék gondolkozni, ezen nem is csodálkoznék, korholtam magamat. Hiszen csak néhány óra telt el, mióta elküldtem az üzenetemet. Csüggedten vonszoltam magam „haza”, a motelszobámig. Fáradt voltam, a vérnyomásom az egekbe szökött, le kellett volna pihennem. De csak álltam az ablakban. Mint aki megkövült, úgy bámultam a Paraná koszos hullámait. Aztán lerogytam a székre, és lüktető halántékkal megírtam a levelet Günzburgba. Kedves, jó Messerle! Ha a legutóbbi leveledet olvasva netán még hitetlenkedtem volna, vajon a helyzet valóban megérett-e arra, hogy az újabb relokalizáláson gondolkodjunk, az elmúlt hetek eseményei fájdalmas módon nyitották fel a szememet.

Szörnyűség történt. Szörnyűségek! Tudatom a családdal, hogy nagylelkű barátunk, Aedificator nemrégiben itt hagyott minket… Minden jel arra utal, hogy merénylet áldozata lett. Egy olyan gyilkosságé, amit zs. ügynökök terveltek ki és hajtottak végre BS-ban. Újra BS-ban! Hiába az országos, sőt kontinensnyi felháborodás az Ei-ügy után, a zs-k visszatértek a tett színhelyére, és törvényt szegtek újra! Aedificator megölése nemcsak veszélyes, de értelmetlen és felesleges lépés is volt a részükről. Értelmet – ha mégoly perverz értelmet is – csupán egy dolog adhat ennek a gyáva tettnek: az, ha nekem címzett üzenetként fogjuk fel! A nyomomban vannak, Messerle! Kérem, tudasd anyámmal és öcsémmel, hogy mielőbbi találkozót kértem a Gute Kameradtól: az ő kapcsolatai és hathatós segítsége nélkül aligha találhatunk kiutat szorongatott helyzetemből. Ez a lépés áldozatot fog követelni mindannyiunktól. Ha az életemet ismét, immár harmadszor is újra kell kezdenem, sem a gyógyszergyár-béli tulajdonrészem, sem a ház eladásából származó pénz nem lesz elegendő arra, hogy abból a hozzám méltó életre is maradjon valami. A halálomért manapság 20 ezer márkát kínálnak a piacon. A kérdés csak az, mennyit ér az életem azoknak, akiknek állítólag fontos vagyok… Jelenleg a Gute Kamerad válaszára várok, a relokalizálás anyagi vonatkozásait illetően így legfeljebb csak találgatni tudnék, aminek nem sok értelmét látom. Ha a találkozó létrejött, haladéktalanul jelentkezem a pontos számokkal. Ez azonban nem az egyetlen rossz hír, kedves Messerle! Az imént alkalmam volt elmélyedni a világsajtóban, és arra az aggasztó következtetésre jutottam, hogy Ei. után mindenki az én fejemet akarja! Ellenségeim tudatosan és visszamenőleg tesznek a háború előtti N. befolyásos emberévé. Olyan hatalmassággá, amilyen aktív koromban sosem voltam. Csak bámulom, a zs-k hogyan írják át a történelmet… Lassan ott tartunk, hogy arcmásomat odamontírozzák

a Führer mellé a hivatalos fotográfiákra. Csak néhány hét, és ott találom magam a Sasfészekben! Utópiának tetszik? Ne hidd, Messerle! Soha nem látott mértékű hajtóvadászat indult ellenem. Az ún. nyugati orgánumok máris a legvadabb és legképtelenebb történeteket közlik rólam: démoni, már-már természetfeletti képességekkel rendelkező gonosztevőként írnak le, akit egy egész hadsereg segít. Pedig csupán egy családjától és hazájától megfosztott, magányos tudós vagyok… Közben a családom azt se kérdi tőlem, hogy élek-e, halok-e… R. hetek óta nem írt. M-től és KH-től egyetlen semmitmondó képeslapot kaptam C-ból (V), a szokásos barátnő-látogatásról. I-től még ennyit sem. Számára láthatóan halott vagyok. Lollo fivérem – üzleti elfoglaltságaira hivatkozva – legfeljebb egyegy sajtcetlire méltat, amelyet az általad küldött levelekbe csúsztat bele, mint valami kedvezményre jogosító kupont az áruházak… Kíváncsi vagyok, ha szegény Carlo megérte volna, vajon ugyanilyen ridegen bánna-e velem, mint ők? Remélem, nem felejtik el, hogy nemcsak akkor viseljük ugyanazt a nevet, amikor a munkámmal dicsőséget szerzek neki, hanem akkor is, amikor a fél világ igyekszik beszennyezni azt! Istenem, Neked papolok, aki az egyetlen hűséges barátom vagy ezen az álnok világon… Bocsáss meg! Bocsáss meg ennek a szegény hajótöröttnek, és írj, írj, írj, amikor csak teheted. A Gute Kameraddal való találkozó után azonnal értesítéssel leszek. Üdvözlettel, J. • Másnap délelőtt ismét bementem a postahivatalba, de ezúttal is hiába. Rudel válasza még mindig nem érkezett meg. Céltalanul léptem ki az utcára. Nem tudtam, hova mehetnék. A motel szláv atmoszférájától egyre inkább undorodtam, a nyílt terektől és a tömegtől pedig viszolygás fogott el. Végül a folyópartra támolyogtam le, méghozzá ahhoz a kanyarulathoz, ahol a túlsó part már Argentína.

Útközben egy dal járt a fejemben, egyre hangosabban és egyre makacsabbul. Édeskeserű katonadal volt, de bennem olyan komor hangszerelésben szólalt meg, akár egy gyászmenet kísérőzenéje. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Magamban énekeltem, de meglehet, hogy a szám mégiscsak mozgott, tátogta a szöveget, mert a velem szemben jövők hol gonosz mosollyal, hol meg bizalmatlan tekintettel bámultak az arcomba. De nem érdekelt! „Egy pajtásom volt nékem, Sehol se lelsz olyant. Csatára dob szólt, ő nem Tágított soha tőlem, Mindig velem rohant. Jön egy golyó röpülve, Nekem vagy néki szól? Őt éri, és mellőlem, Mint egy darab belőlem lábamhoz úgy omol.” Amikor negyvenkilencben, néhány hónapnyi nélkülözés után – ha egyelőre csak vendégként is – visszatérhettem az életnek abba a részébe, ahová a születésem és a képességeim rendeltek, egy Buenos Aires-i német összejövetelen Haaseval, Rudellel és Sassennel meg néhány más honfitársammal gyújtottunk rá erre a dalra. Istenem, de nagyszerű pillanat volt! Tegyük hozzá, nem utolsósorban azért, mert a hangom kicsendült a kórusunkból, a többieké fölé szállt, és maga alá rendezte a hamiskásan vagy színtelen orgánummal éneklők hangját is, kivételes pillanattá téve azt, ami csupán néhány italtól vagy honvágytól ittas férfi közös ordításának indult. Ennek a pillanatnak a hatására döntöttem úgy, hogy az otthonra küldött leveleimben Gute Kameradnak nevezem Rudelt. Ma azonban már tudom, hogy inkább Haase-t kellett volna így neveznem. És most, gondoltam, post mortem igazságot szolgáltatok Federico Haasenak azzal, hogy neki ajánlom ezt a dalt. Ezzel a katonadallal veszek végső búcsút egy jó pajtástól, egy igaz bajtárstól!

A gyásztól alig voltam öntudatomnál, amikor megérkeztem a Paranához, amely itt a két ország közti határfolyó volt. A rakpart mentén csónakok sorakoztak, hogy néhány guaraníért hozzák és vigyék az utasokat a két part között. Az odaát persze nem sokban különbözött az ideáttól. A másik parton is egy-kétemeletes házak tolongtak a kivágott erdőkből megmaradt zöld szigetek körül, mint itt, de a folyón túl az már akkor is Argentína, gondoltam, Buenos Aires hátországa, valami kis európaiság! Ha itt vízre szállnék, alig félezer tengeri mérföldet kellene sodródnom, és Buenos Airesben érhetnék partot. Épp az Olivos vagy a Vicente López negyed magasságában, ahol egykor még fehér emberhez méltó életet éltem. Tulajdonképpen felszállhattam volna az egyik motorcsónakra. A zsebemben csörgő apróból bőségesen futotta volna a viteldíjra, és a tárcámban ott lapult a friss, ropogós paraguayi úti okmányom is, amelyet még sohasem használtam. Nem tudhattam azonban, hogy a túlparton felállított határőr-bódé falán nem függ-e ott máris az ellenem kiadott körözési parancs. A vélhetően helyesírási hibáktól hemzsegő személyi aktám meg néhány régi és újabb igazolványkép, továbbá a fantomrajz, immár a tömött bajusszal. Egyetlen lépést sem tettem hát a túloldal felé. Csak könyököltem a paraguayi rakpart kőkerítésén, az árnyékban. Úgy sejtettem, hogy az Ezredes ez idő tájt Buenos Airesben tartózkodik, onnan kell várnom a sürgönyét. Merev tekintettel bűvöltem a szemközti partot, mintha ezzel is siettethetném a választ. Ez az öncsaló kis játék persze nem sokat ért, mert további két napot kellett még várnom, míg az encarnacióni postahivatal egykedvű alkalmazottja végre igennel felelt a kérdésemre, hogy érkezett-e sürgöny Peter Hochbichler nevére. A válaszüzenet szövege takarékos volt, de elegendő információval szolgált. „HT augusztus 15 stop Uedvoezlettel R” A HT azt jelentette, hogy Hotel Tirol. Ez volt Rudel törzshelye Pequeña Germaniában egy Capitán Miranda nevű településen a Hohenaut Encarnaciónnal összekötő út déli végén. Az augusztus tizenötödike pedig azt jelentette, hogy további két hétig kell még kétségek közt hányódva vegetálnom Alban Krug

mikrokozmoszában! Rettegve minden idegen arc vagy ismeretlen jármű látványától és halálra rémülve minden pillanattól, amikor a kutyák és a madarak hirtelen hangoskodni kezdenek a ház körül, vagy épp váratlanul hallgatnak el. • Tisztelt Fiatalúr! Bocsáss meg, hogy a szokásosnál hosszabb idő elteltével válaszolok. A legutóbbi leveled után összeült a családi kupaktanács, emiatt vártam. Édesanyád javaslatára az a döntés született, hogy megmaradt BS-i kapcsolataink segítségével utánajárunk Aedificator balesetének. Mostanáig tartott, hogy hitelt érdemlő információkhoz jussunk. A kutatásaink eredményéről lentebb tájékoztatlak, de előbb engedj meg egy személyes megjegyzést… Én csak elképzelni tudom, hogy a Tiédhez hasonló helyzetben mennyi méltányosságot követel az embertől az, hogy a távolban és biztonságban élő jóakarók kérdéseiből ne a hitetlenkedést érezze ki, hanem a segíteni akarást. Mindezeken felül talán megengedhetem magamnak azt a megjegyzést is, hogy kisiskolás korunk óta és meglehetősen jól ismerlek Téged. Éppen ezért szépen kérlek, hogy e „nyomozás” tényében és eredményében ne holmi bizalmatlanságot láss, hanem épp ellenkezőleg: azt, hogy a család minden egyes szavadat komolyan veszi és a megfelelő súllyal kezeli! Ami a konkrét ügyet illeti. Az elmúlt hetekben két forrásból – a BS-i rendőri szervektől és egykori abwehresektől – kapott információink is ugyanabba az irányba mutatnak: Aedificator halála baleset volt. Az eset körülményei megnyugtatóan tisztázhatók, az idegenkezűség kizárt, ahogy mi, jogászok mondjuk. A közelmúltból idegenek operatív tevékenységére sincs adat E-ben. A balesetnek ráadásul több szemtanúja volt és Aedificatoron kívül egy másik halálos áldozata is. Minden jel szerint fatális baleset történt, Fiatalúr, semmi több. Megsejtve a leveledből kiolvasható zaklatott lelkiállapotot, tudom, hogy ezekben a fejleményekben elsőre nehéz lesz meglátnod a jó hírt. Azt tudniillik, hogy a veszély, amelyet érzékelsz, talán nem

olyan közvetlen, hogy máris az újabb relokalizáláson kellene gondolkodnunk. Szeretném, ha tudnád, hogy senki sem veszi félvállról az aggodalmaidat! Ám mindenki szeretne megóvni attól, hogy elhamarkodott lépéseket tégy. Lollo, aki nemrégiben formálisan is átvette a Gyár vezetését, ezért nem látja indokoltnak, hogy máris a Gute Kamerad segítségét kérjük. Az öcséd megítélése szerint egy ilyen lépés a családi erőforrások rossz kihasználását eredményezné. Túl nagy „súrlódási veszteséget”, ahogy fogalmazott. Ha valóban relokalizálásra lesz szükség, azt a család d-a-i kapcsolatai révén jobban, hatékonyabban elő lehet készíteni, ehhez csupán némi időt kell nyerni. Ebben itt, GG-ban mindenki egyetért. A család azt kéri tehát, hogy nyugodj meg, és hidd el, hogy GG számára a Te biztonságod az első! Ha tehát a Gute Kameraddal való találkozó időpontja már nem volna módosítható, arra kérnek, hogy a találkozó alkalmával semmilyen jellegű elköteleződést ne tegyél! A végső döntés meghozatalába pedig vond be a családot is, amely – erről a fivéred több ízben biztosított – az érdekeidet leginkább szolgáló megoldást fogja támogatni. Kedves Fiatalúr! Ugyancsak megnyugtató hírekkel szeretnék szolgálni a sajtóban megjelenő információkkal kapcsolatban. Az Ei elleni koncepciós per óta mi is érzékeljük, hogy a világ figyelme a személyed, illetve a család felé fordult. Úgy látjuk, ennek az új érdeklődésnek két meghatározó vonulata van. Az egyik a FB ügyész és a HLb egykori őrizetes nevéhez fűződő erőfeszítések, amelyekről már többször beszéltünk. Ezek, álláspontunk szerint, a kezdeti lendület után kifulladtak. FB még mindig ott tart, hogy az e-i hatóságok válaszára vár az elfogató paranccsal kapcsolatban! Nagy szerencsénkre a BS-i nagykövetséget ma is egy olyan hazafi vezeti, aki tisztában van az Te történelmi szerepeddel, és rokonszenvvel viseltetik a politikai menekültek ügye iránt. Ennek köszönhető, hogy a német elfogató parancsot csak tíz(!) hónap után továbbította az e-knek. Ha azt a nem különösebben valószínű esetet vesszük, hogy az e-k ezután

„megtáltosodnak”, és egykettőre kiadják ellened az országos körözést, a nyomozás hatósugara akkor sem igen terjedne túl BSen. Nem is beszélve az országhatárról. P-ről még mindig senki nem tud. Közvetett módon ezt támasztják alá az általad említett cikkek is: a szenzációhajhász riportok és a feltűnési viszketegségre visszavezethető „észlelések”. Ez a személyeddel kapcsolatos érdeklődés fent említett, másik vonulata. Valóban nem örömteli, hogy megszaporodtak a Rólad szóló álhírek és legendák. De igenis örömteli az, hogy ezek jól láthatóan a sötétben tapogatóznak! A lapok többsége szerint még mindig E-ben vagy, de „láttak” ezzel egyidejűleg Bo-ban, Ur-ban, sőt a világ túlsó felén, AU-ban is! A dezinformációs tevékenységben nagy szolgálatot tesznek nekünk az önmagukat nácivadásznak nevező szélhámosok. SWt, TF, Kl-házaspár és a többiek minden héten telikürtölik a világsajtót a képtelen történeteikkel csak, hogy fenntartsák a „győztesek” frusztrációját és az olvasók kíváncsiságát. Ezzel azonban csak a ködöt teszik sűrűbbé, amelynek jótékony homályában mi kapkodás nélkül tervezhetjük a következő lépést. Előttünk járunk, Fiatalúr! Remélem, ebben a levelemben némi jóhírrel is tudtam szolgálni! Hű barátod, Messerle • Messerle!!! Nem tízig, ahogy gyerekkoromban apám tanította, de százig, ezerig számoltam el, míg ezt a válaszlevelet fogalmazni kezdtem… Nem akartam hinni a szememnek, amikor a leveledet kézhez kaptam! Fel vagyok háborodva!!! Persze ott, GG-ban magasról tesztek az én felháborodásomra, hiszen pontosan tudjátok, hogy milyen messze vagyok a hazámtól. És milyen kiszolgáltatott helyzetben! De éppen ez az igazi árulás! A saját vérével szemben ugyanis az ember nem azért nem követ el

becstelenséget, mert fél attól, hogy a sértett fél esetleg visszavág, hanem azért, mert ezt parancsolja a becsület és a fajiság törvénye! Szinte hallom a szűkölésedet, hogy te „csak hírvivő” vagy… Jó, ha tudod, hogy legutóbbi leveledben olyan mondatokat engedtél meg magadnak, amelyek tökéletes szereptévesztésről árulkodnak! Te csak ne analizálgass engem, mint valami szabadgondolkodó lélekgyógyász! Neked a család jogi képviselőjeként nem az a dolgod, hogy „beleérezd” magad a helyzetembe, és úgymond, olvass a sorok között, hanem az, hogy a levél betűje szerint járj el, és az utolsó szóig betartsd, amire utasítalak! Ne feledd, hogy én is részvényes vagyok, még ha tulajdonosi jogaimat időlegesen a családomra is ruháztam a háború után! Te egy alkalmazott vagy, Messerle! Az én alkalmazottam is!!! Ami meg Lollo öcsémet, a „vezérigazgató urat” illeti… Apánk teste még ki sem hűlt, de ő máris úgy viselkedik, mintha nemcsak a cégvezetői pozíciót örökölte volna meg, hanem a családfői jogokat is. Emlékeztetném a vezérigazgató urat, hogy hármunk közül én vagyok az elsőszülött, és ez a tény nem változik sem a távolság, sem a politika széljárás hatására. Tudom, hogy anyám ezt nem felejti el, és nem engedi elfelejteni Lollónak sem. Remélem, nem kell arra a következtetésre jutnom, hogy apánk temetése óta testvéröcsém másra sem vár, mint a mi drága Wallynk halálára… Aedificator balesete merénylet volt, amellyel a zs-k nekem üzentek. Miféle önhittség az, hogy ti ott, GG-ban veszitek a bátorságot, és több ezernyi kilométer távolságból felülbíráljátok azt, amit az ember itt érez és tud! Tulajdonképpen mit gondoltok ti ott rólam? Hogy azok a kivételes képességek, amelyek az ifjúkorom ellenére beindították az akadémiai pályámat (és hírnévhez juttatták a családomat!), itt egyszeriben elpárologtak…!? Nem bizonyításra váró hipotézisként vetettem fel Aedificator meggyilkolását, hanem tényként közöltem!

Olyan tényként, amelyből sok minden következik. Például az, hogy a Gute Kameraddal az első adandó alkalommal találkozom, és érdemi tárgyalást folytatok vele. Mégpedig a saját belátásom szerint. Punktum! Ugyancsak megalázó, hogy a család a világsajtóban bekövetkezett fordulatot örömhírként akarja eladni nekem! Hát gyereknek néztek engem, akinek be lehet magyarázni, hogy a csukamájolaj voltaképp lépesméz!? Nem az számít, hogy egyelőre mennyire pontos információkat írnak le rólam, hanem az, hogy állandóan rólam írnak. Tudod, kedves „jogtanácsos úr”, hogy az alpesi regékben miért akar minden legény, akár az élete kockáztatásával, lehozni egy csokor havasi gyopárt? Megmondom én! Azért, mert ritka, és dicsőség azt megszerezni! Én lettem a havasi gyopár! Különben is, mi a fenének kódolod a zs. kalandorok neveit? Ugyan milyen módon véd az engem, ha maga nem írod ki a Wiesenthalok, Klarsfeldek, Friedmannok, vagy hogyishívjákok neveit!? Nagyon kérem, ne játssz velem detektívesdit, mert ez nem játék! Ez az ÉLETEM!!! És csak egy van belőle, azt az egyet pedig a családomért, a hazámért, a fajomért áldoztam fel, úgyhogy talán nem túlzás kicsivel több tiszteletet kérnem magamnak! Nem is kéne vennem a fáradságot, hogy ilyen hosszadalmas magyarázatokkal lássalak el… Talán csak távirati stílusban kellene írnom: „F. H.-t megölték. Stop. Gute Kameraddal megtárgyalom a következő lépést. Stop. Döntésemről és további utasításaimról hamarosan értesítéssel leszek. Stop!!!” Elvárom, hogy a következő levelet az öcsém s.k. írja! B. (Dr! B.) PS: Gondoskodj arról, hogy ez a levél anyám kezei közé is eljusson. • Brazília! Mondta az Ezredes, és a térdére csapott, mint aki régóta tartó huzavonának vet véget. Aztán a döntések bejelentéséhez használt, summázó hangszínnel elismételte: Brazília.

Nincs más hátra, mint előre, Josef! Át a folyón egy csónakkal meg néhány megbízható emberrel, aztán elveszni abban a kontinensnyi országban örökre! Örökre? Úgy értem, egyszer és mindenkorra lerázva ezeket a… mindenkit, aki a nyomodban van! Rudel türelmetlenül dobbantott, miközben a tekintetével már a konyha és az asztalok között ingázó mesztic lányt követte. A Hotel Tirol kisegítőpincére kissé csámpázva járt, ez azonban csak ringóbbá tette a csípőjét, amint arra az Ezredes felhívta a figyelmemet. Engem azonban egyáltalán nem érdekelt a lány. Minden szempontból közönségesnek találtam, az meg különösen zavart, hogy az Ezredes ilyen haszontalanságokkal foglalkozik, miközben az életem a tét. Köhintettem egyet, Rudel elértette. Mindkét kezével az asztalra könyökölt, egész testével felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Települj át Brazíliába, barátom! De hát az már nem is Dél-Amerika. Hanem… nem is tudom. Egyenesen Afrika!, feleltem csalódottan, aztán eszembe jutott még valami. Ott nem is spanyolul beszélnek! Úgy van. A brazilok portugálul beszélnek, zséznek és sziszegnek, akár a lengyelek. Ellenszenves egy nyelv. És igazad van, kérlek, Brazília még annyira sem Európa, mint Argentína volt. Vagy ez itt, Stroessner szemétdombja. Brazília nem is ország, hanem… hanem egy hatalmas erdő! Gondolj rá így! Egy sűrű rengeteg, amelyet hatalmas fák és egybefüggő embertelepek alkotnak! Itt az Ezredes ellágyította a hangját, és hozzátette. Tudom én. Ha rajtad múlna, ez lenne az utolsó hely a világon, ahová elköltözöl… De épp ezért nem is keres majd ott senki! Brazíliában biztonságban leszel, Josef! Az ezután következő párbeszéd – a szánalmas kérdezz-felelek, amelyet olyan gépiesen adtunk elő, mintha csupán két unatkozó diák volnánk, akik az időt akarják elütni valahogy – mindennél többet mondott el a helyzetem kilátástalanságáról. Ez az egyetlen megoldás?, kérdeztem. Esetleg forgatsz valamit a fejedben?, kérdezett vissza az Ezredes. Nem is tudom. Bolívia?

No nem, doktor uram! Spiclik és titkosrendőrök játszótere az egész ország! Néhány hét se telne bele, és elütne egy autó, vagy „szívrohamot” kapnál a fürdőkádban. Peru? Talán limai zsidók között akarsz bujkálni? Igaz. És Uruguay? Uruguay, Paraguay, Argentína… Egy kutya, Josef! Ott keresnének először! Illetve keresnek. Most, ebben a pillanatban is, miközben beszélünk, valaki épp látni vél egy montevideói utcasarkon, egy asuncióni bankfiókban vagy abban a barilochei szállodában. Tudod, az icig Mata Harival! A Nora Eldoc-ügy említésére fülig vörösödtem. Ezek szerint az Ezredes is ismerte ezt a képtelen históriát. És ha hozzá eljutott a híre, akkor eljuthatott máshoz is. A fiaimhoz és Marthához. Irenéhez. Vajon lesz-e, aki elmondja nekik, hogy szemenszedett hazugság az egész? Mert ugyan ki gondolhatja rólam, hogy egy ócska románc pajzsával a közelembe lehet férkőzni? Hogy nem veszem észre első látásra – már az arc morfológiai jellemzőiből! –, hogy aki velem szemben áll, az zsidó. Mindegy, milyen nevet mond. De nem magyarázkodtam, inkább folytattam a felsorolást. És Chile? Na igen, Chile…, vágta magát fájdalmas fintorba az Ezredes. Elvileg szóba jöhetne. De tudod te, milyen németek mentek oda? Nem tudod? Pederaszták, kérlek! Perverzek! Akik gyerekekkel fajtalankodnak! Gyerekekkel? Ahogy mondod, barátom. Sötét egy társaság. No és Venezuela? Martha mindig olyan jól érezte magát Caracasban. Kétségtelen. Ott sok német van. Egyszer jártam Colonia Tovarban is, egy ékszerdoboz, tényleg. De az ott élők nem túl barátságosak a magunkfajtával. Azok ott nem politizálnak. Humanisták meg széplelkek. A békében hisznek, és ki nem állhatják a katonákat. Na és Mexikó? Kérlek, kérlek! Szépen kérlek! Mexikó?! Minden szempontból túl közel van Amerikához. Washingtont meg kik irányítják… Na, kik!

Lehajtottam a fejem, sóhajtottam. Kifogytam a munícióból. Rudel együttérzőn pattintott egyet az ajkával. Elég a földrajzórából, Josef! Ha az én életem lenne a tét, akkor sem tudnék jobbat, mint Brazília. „Kecskék és majmok”, morogtam. Mit mondasz? Kecskék? Kecskékről nem tudok, de majom, az van egypár! Némelyik az ültetvényeken dolgozik, némelyik meg a minisztériumokban, nevetett Rudel. Nem beszélem a nyelvet, és nem ismerek ott senkit. A nyelvet én sem tudom megtanulni helyetted, de néhány megbízható emberem Brazíliában is akad. Velük pedig a német is elég lesz, csillantotta meg híres Stuka-ász-mosolyát az Ezredes. Ez a „megbízható emberem” szókapcsolat már az üzleti tárgyalás nyitánya volt, én pedig akaratlanul is a zsebemhez értem. Szégyenemben hirtelen vissza is rántottam a karomat, de úgy tűnt, Rudel nem vette észre, vagy ha igen, hát nem törődött vele, mert leplezetlen büszkeséggel egy Wolfgang Gerhard nevű osztrákról kezdett mesélni, az ő „legnagyobb rajongójáról egész DélAmerikában”. A férfit fanatikus nemzetiszocialistaként írta le, aki a Harmadik Birodalomban már csak az életkora – „no meg a képességei okán” – sem vihette többre, mint hogy a Hitlerjugend egyik helyi vezetője legyen, úgyhogy ettől még háborítatlanul élhetett volna Ausztriában a háború után is. Gerhard azonban nem tudta elviselni a szövetséges hatalmak egyre növekvő befolyását a hazájában – „a hétköznapok elzsidósodását”, ahogy fogalmazott –, ezért ezerkilencszáznegyvenkilenc latyakos tavaszán mindenféle kényszer és nyomás nélkül az egész családjával együtt Brazíliába vándorolt. Ma kis nyomdája és festéküzeme van São Paolo mellett!, csippentett a szemével Rudel, mintha legalábbis meg kellene nyugodnom ettől. Valóban?, feleltem fölényesen, mire az Ezredes hozzátette, hogy Gerhard mindenkit ismer Brazíliában. Ki mindenkit? Németeket, osztrákokat. A magunkfajtákat! Mindenkit.

Nehéz helyzetben voltam. Ha az elmúlt hetek eseményei nem fűződtek volna össze egyetlen, fenyegető láncolattá, azt teszem, amit ötvenkilencben, amikor az Argentínából való távozásomat készítettem elő. Felderítő utakat tettem volna Brazíliába! Buenos Airesből annak idején többször is átrándultam Asunciónba, aztán máshova, Concepciónba, Posadasba, sőt Hohenauba is, hogy alaposabban szemügyre vehessem magamnak Paraguayt, mielőtt döntök. Most azonban ilyesmire már nem volt idő. Tudtam, hogy legfeljebb egyszer léphetem át a határt anélkül, hogy a „nácivadászoktól” állítólag zsíros fejpénzt kapó határőrök figyelmét magamra ne vonnám. Talán bölcsebb is volna, ha eleve a zöldhatáron át érkeznék az országba, morfondíroztam. A sötétbe készülök ugrani, és az egyetlen biztosíték, amitől az életem függ, egy név. Wolfgang Gerhard. Valami forrófejű nemzetiszocialista Stájerországból. A fejem zúgott, kivert a verejték. A légszomjtól tátogni kezdtem, mintha ásítoznék. Mennyi időm van, hogy eldöntsem a dolgot, kérdeztem végül, bár magam is tisztában voltam azzal, milyen pontatlanul fogalmazok. Rudel kásásan felnevetett. Hát ugye, istenkém! Ezt neked kell tudnod, Josef. Végtére is a te életedről van szó! Az tény, hogy ilyen operatív találkozóknak, mint ez a mostani, nem könnyű szerét ejteni. Meglehetősen elfoglalt vagyok újabban… Másfelől viszont a te ügyedet még a legbizalmasabb emberemre se bíznám rá. Senkire, kérlek! Ezt saját kezűleg akarom intézni. Te nem akárki vagy! Az Ezredes ráncolni kezdte a homlokát, vakargatta az állát, de a tekintete megint a ringó hátsójú meszticlányra tévedt, aki épp a terem végébe vitt egy kartonnyi söröspoharat. Nézzük csak, motyogta. Mi is van most, augusztus közepe, ugye? Azt mondja, szeptember, október… Igen, idén mindenképpen jövök egyszer Paraguayba. Szerintem novemberben, vagy december legelején. Ha úgy látod jónak, gondolkodj addig a dolgon, Josef. Brazília megvár! Legföljebb az átjutás lesz nehezebb, mint most. De majd csak kitalálunk valamit. Azért vannak a Kameradok!

Nem, nem!, vágtam rá gyorsan. Nem hiszem, hogy volna még időm. A nyomomban vannak, Hans! Federico halála… Könyörgök: repülőjegye volt Asunciónba! Szobafoglalása az Astrába! Nem várhatok. Indítsd el! Indítsam el? Biztos vagy ebben?, kérdezte az Ezredes, mintha most ő intene megfontoltságra. Ez hatalmas döntés, Josef! Fel kell számolni az életedet. Pénzzé tenni mindenedet és egyik napról a másikra új életet kezdeni egy ismeretlen világban… Tisztában vagyok vele, Hans. Hidd el, jobban, mint bárki más. Meg aztán, ugye, te… úgy értem, ti tudtok segíteni az újrakezdésben, nem? Na, igen. Természetesen. Megtesszük, ami tőlünk telik, de azt tudnod kell, barátom, hogy Brazília nem könnyű terep. Nem könnyű. Még egy olyan összeköttetésekkel rendelkező szervezetnek sem, mint az enyém. Egyáltalán nem könnyű. Azért tudsz segíteni? Ott van az a hogyishívják. Az a Gerhard… Persze. Persze hogy tudok! Különben nem lennék itt, nem igaz? Csak szeretném, ha tisztában lennél a… A dolgokkal. Hogy minden változik körülöttünk, és egyre nehezebb a… Helyzetünk. Te mostanában ki sem mozdultál Paraguayból, Josef. Még Hohenauból is alig. El sem tudod képzelni, mi folyik a világban! Mindenhol a zsidók diktálnak! Még otthon is! Ausztriában egy zsidó lett a külügyminiszter, és azt mondják, egyszer még kancellár is lehet belőle. A feje tetejére állt a világ! Szerinted maradnom kellene? Hogy tanácsolhatnék ilyet, amikor talán már holnap fegyveresek törik rád az ajtót? Barátom! Csak szeretném, ha tudnád, mire vállalkozol. Sok áldozatot kell hoznod, pedig tudom, hogy eddig sem hoztál keveset. Indítsuk el, mondtam megkeményítve a szívemet. És…, kezdte tétován Rudel. Mondd, kérlek, a családod támogat ebben? Úgy értem, persze hogy támogat, hiszen minden tőlük telhetőt megtesznek. Bújtatnak, finanszíroznak, szeretnek és tisztelnek! Ez nyilvánvaló. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a fivéred… Alois, ugye? Hogy Alois mit szól ehhez? Úgy értem, nem félt? Ez az! Nem féltenek ettől az újabb változástól, Josef? Hiszen te

mégsem úgy vagy katona, mint, teszem azt, én! Én a földbe csapódom a Stukámmal, levágják a lábamat, elfognak, de mindent túlélek! Idenézz, kiáltotta az Ezredes, és szeme sarkából megint a meszticlányt kereste, miközben felállt, hátrált egy lépést, aztán előreszökkenve kézállásba lendült ott, az asztalok között. Amikor kissé vörösödő fejjel, amely az ősz haja mellett szinte izzott, újra a talpára állt, még hozzátette. Megmásztam az Aconcaguát, Josef! Ezzel, kurjantotta és megkopogtatta a protézisét, a bokája alatt. Az igen. Az bizony sportteljesítmény, feleltem lelketlenül. Az Aconcagua nagyon magas. Nagyon magas? A legmagasabb csúcs az egész kontinensen! Hétezer méter! Hetes ezer, Josef! A gleccseren át, oxigénpalack nélkül! Az Ezredes hátrasimította a haját, visszatűrte nadrágjába a felcsúszott ing derékrészét, aztán újra leült mellém. No, csak azért mondom. Én ilyen vagyok, látod. Katona. De te – félre ne érts, tudom, hogy milyen komolyan vetted a szolgálatot –, te mégis csak tudós vagy! Azért kérdezem. A fivéred ott áll mögötted, ugye? Úgy érted, a családom? Természetesen. Ők ezt nem áldozatnak tekintik, kedves Hans, ahogy te fogalmaztál. Ők tisztában vannak azzal, hogy a maguk részéről csak így tudnak hozzájárulni az Ügyhöz. Amiben mindenki, ugyebár, a maga lehetőségei szerint vesz részt. Te egy repülővel az égben, én kémcsövekkel egy laboratóriumban. Ők meg így. Pénzzel. Már ezeket is kissé élesebben mondtam, mint szerettem volna, de többé nem tudtam türtőztetni magam, és hozzátettem még azt is. Szóval emiatt felesleges aggódnod, Ezredes úr! Én még soha nem maradtam adósa senkinek! Hogy én? Mi, hogy te azt hitted, hogy én azért? Ugyan már! Az isten szerelmére, dehogy, kérlek! Erről felesleges is tovább beszélni! Az emberi életnek nincs ára, nem igaz? Számunkra nincs. Így igaz, feleltem csöndesen. Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük egymást tanácstalanul.

Szóval Brazília, mi?, bólintott végül az Ezredes. Vállamra tette a kezét, pedig az efféle délies bizalmaskodást még tőle, az egykori bálványomtól sem vettem szívesen. Azért vannak ám ott jó helyek is, Josef! A hosszú tengerpart. Ó, barátom, azok a strandok! Úgy értem, te is nagy úszó vagy, nem igaz? Az úszás javítja a keringést, feleltem. Megerősíti a szívet és a vitálkapacitást. Fejleszti a vázizomzatot. Igen, szeretek úszni. Nem mintha erre az elmúlt hónapokban sok lehetőségem lett volna. Az ember nem szívesen merül olyan folyóba, ahol egy kilométerrel feljebb cserzőműhelyek ürítenek a vízbe. A Paraná sajnos nem a Duna, hogy finoman fogalmazzak. És itt még tenger sincs… Nahát, Brazíliában van! Tenger, az van! Meg ott a karnevál, Josef, hajolt közelebb az Ezredes, és esküdni mernék, hogy rám is kacsintott. Hátrapillantott, hogy a mesztic vajon hallótávolságban van-e, aztán folytatta. Láttál te már szambatáncost közelről? Úgy értem, egészen közelről… A primitív népek kultúrája sosem vonzott. Fajbiológus vagyok, nem néprajztudós. Na, jó, de… Jaj, istenem! Josef, Josef! Nem élhetsz aszkétaként. Mióta is nem találkoztál a kedves feleségeddel? Kire gondolsz, Marthára? Na, igen, akivel Buenos Airesben… Martha. Tizenöt hónapja. Uramisten, majdnem másfél éve! És azóta egyetlenegyszer sem? Senkivel? Bólintottam. Az Ezredes egy darabig kitartotta a mosolyát, gondolom, azt várta, hogy elnevetem magam, de amikor belátta, hogy komolyan beszélek, elképedt. És nem hiányzik? Nem őrülsz bele? És nem is csak a lelki részére gondolok. Nem gyullad be? Számomra ez volna a legelviselhetetlenebb, azt hiszem. Nem leszek álszent, Hans. Hogyne hiányozna. Testileg is, persze. A dülmirigynek néha ürülnie kell, hogy ne induljanak be káros folyamatok. Először csak jóindulatú burjánzás, aztán már

patologikus elváltozás. Hát hogyne. De az igazság az, hogy lelkileg a legnehezebb. Valljuk be – hisz mindketten vonzó férfiak vagyunk, még ha más és más is a sex appealünk, Neked az Erő és az Életöröm, nekem az Elegancia és az Intellektus –, hogy ebből a szempontból elkényeztetett bennünket az élet. Bármerre is jártunk, a világ vonzódott hozzánk, csak annyi volt a dolgunk, hogy mindig a legszebb és legillatosabb virágot szakítsuk le. Ez hiányzik. Hogy ezt a vonzerőt itt nem gyakorolhatom. Már hogyne gyakorolhatnád? Ez a rét még nagyobb is, több a virág! Ne tréfálj, Hans! Hohenauban? Ugyan kit kellene leszakítanom? Frau Küchöt, a hentes rézorrú hitvesét, vagy Hannelorét, a süket asszisztenst? Ne mondd már nekem, hogy egyetlen szemrevaló nőstény sem akad a Paraná völgyében! Azt nem mondtam! Dressleréknek van egy lánya. Illetve két lányuk van, de az egyik. Ilse! Na, ugye! Jegyben jár. Egy szomszéd falubeli fiúval. Pedig az a kölyök félvér. Az anyja német, de az apja valami hispán. A nevét se tudtam megjegyezni. Látnod kellene, mint egy cigány! Krug meg behunyja a szemét. Azt mondja nekem, „jó gyerek, ez, német”. Ostobaság! Ilyen alapon az otthoni zsidók is németek. Micsoda ostobaság. Ez az Alban Krug azt hiszi, hogy Pequeña Germania csak ingatlanjogi kérdés. Hogy kié a föld. Paraszt! Germania – a kicsi is meg a nagy is – a génekben van. A tisztaságon múlik! Hát térítsd meg azt az Ilsét! Vissza a tiszta forráshoz! Érted, mire gondolok. Csak az a nő foglalt, akin épp feküsznek! Nekem ez sosem volt stílusom. Ott van például Martha. Ő ugyebár az öcsém hitvese volt. Tudtad, ugye? Carlóé. Karlé. Mindig vonzódott hozzám. Ez nem volt titok. Illetve csak nekem nem. Szegény öcsém olyan vak volt ezekben a dolgokban… Irene is látta, de más nem. Talán még az anyám. Igen, azt hiszem, Wally kezdettől tisztában volt vele. Ha Martha csak a közelembe jött, valahogy sugározni kezdett. Mintha maghasadás menne végbe benne. Ez nagyon hízelgett. Meg persze szép nő is volt. Szép még ma is. Az

alakja! Az alakja olyan, mint egy tornásznőé. És mégsem, Hans. Soha! Egyetlen kitartott pillantás erejéig sem. Csak amikor már meghalt az öcsém. Na jó. Értem én, felelte az Ezredes, és kikapcsolt egy gombot az ingén, hogy a kezével a szíve tájékát dörzsölhesse. De csak van ott más nő is ezen a beltenyészeten kívül? Beltenyészet? Csak nem arra célzol, hogy a német közösségen kívül kellene keresgélnem!? Talán adjam össze magam egy indiánnal? Vagy valami keverékkel, akinek a DNS-ében ki tudja miféle genetikai hulladék gyűlt össze és indult bomlásnak az idők során? Josef, Josef, Josef! Azért nem vagyok teljesen tudatlan én sem! Nem arról beszélek, hogy csinálj nekik gyereket! Csak hogy használd őket. Ürítsd beléjük a tárat, aztán abtreten! Te vagy a tudós, javíts ki, ha tévedek, de szerintem attól, hogy a farkunkat olykor bele-beledugjuk egy indián szukába, még nem követünk el fajgyalázást! Nos, szigorúan nézve: de, Hans. Az már igenis fajgyalázás! Orvosilag azonban, ez tény, csak akkor vét valaki a fajtisztasági szempontok ellen, ha abból a közösülésből utód is születik… Köszönöm, felelte egész testéből helyeselve Rudel, pedig én még folytattam. …Ettől azonban még óvnálak ettől, barátom! Részint orvosi szempontból. Tudományos tény ugyanis, hogy e nők nyálkahártyáján nagyrészt más baktériumok alkotják a flórát, mint a mi asszonyainkén, odahaza. Könnyen felléphet allergiás reakció, gombás fertőzés. Ezt jó, ha tudod. A nagyobbik baj azonban az erkölcsi kár. Erkölcsi kár? Miféle erkölcsi kár? Nem ígérek én ezeknek semmit! Se karikagyűrűt, se világkörüli utazást. Csak a pillanatot meg egy darabkát a legendából, nevetett az Ezredes, és az ágyékára tette a kezét. Nem is róluk beszélek, Hans. Hanem a fiatalemberekről, akik a példaképüknek tekintenek. Ha ezek a hormontól bódult német ifjak azt látják, hogy még a Stuka-ász, a „Negyedik Birodalom leendő Führerje” is engedményeket tesz azokból a szigorú szabályokból,

amelyeket pedig a nemzeti önvédelem indokol, akkor ugyan mi vagy ki állítja meg őket? Megmondanád nekem? Akkor ezek a fiúk el fogják tékozolni a genetikai örökségünket! Felhígítják és elgyengítik majd, hogy eugenikus legyen a talpán, aki a laboratóriumában helyre tudja állítani az eredeti formulát. Helyreállítani?, kérdezte döbbenten az Ezredes, aki viszont most, a Negyedik Birodalom Führerjének az említésére vörösödött el. Helyreállítani, rekonstruálni, kijavítani! Embertelen egy munka, nekem elhiheted, barátom! Ehhez a tudományos felkészültség nem elég. Lelkierő és állhatatosság is kell hozzá. A táborra gondolsz, kérlek? Nos, maradjunk abban, hogy a világ még csak nem is sejti az ott végzett munkám jelentőségét! Nemcsak az ellenségeim, hanem, lám, még a barátaim sem! De hagyjuk ezt, Hans… Nem prédikálni akarok. Már régóta nem vagyok abban a helyzetben. Kérni jöttem, pontosan tudod. • Amint hazaérkeztem Capitán Mirandából, csomagolni kezdtem. Az ajtón belépve első utam a kétajtós szekrényhez vezetett. Le sem vetkőztem. Kezet sem mostam, pedig a testi higiéniából a legnehezebb körülmények között sem engedtem soha. Most azonban erről is megfeledkeztem, olyan izgatott voltam. A szekrény tetejéről nagy üggyel-bajjal lerángattam az utazóládát, amelyet még Buenos Airesben vettem. Az alján, gondosan összehajtogatva egy régi Burberry-felöltő feküdt, meg néhány skatulyányi naftalin. A felöltőre elkezdtem föltornyozni az öltönyeimet, aztán sorban a többi ruhámat. Az ingeket, a fehérneműt, végül a kissé már viseltes házikabátot is. Erre a stószra egy rétegnyi újságpapírt fektettem, hogy az ezután következő ruhadarabok – az erdei barangolásokhoz meg a kertészkedéshez használt hosszú és rövidebb nadrágok, a hitványabb pólóingek és a reklámtasakba csomagolt kesztyűk – össze ne koszolják az alattuk lévő, alkalmi darabokat. Körülnéztem a szobában. A falra erősített kovácsoltvas fogason ott lógott a fehér orvosi köpeny, amely még Krug ajándéka volt a születésnapomra. Olyan

nyomorultul függött a fémkarra akasztott vállfán, akár egy fejétől megfosztott korpusz a feszületen. Elcsomagoljam-e?, tettem fel magamban a kérdést. Lesz-e még szükségem rá? Vajon fogok-e még gyógyítani és mikroszkóp fölé görnyedve a teremtés nagy kérdéseire válaszokat keresni ott, ahova most megyek? És vajon mi lesz akkor, ha utam során határőrök vagy zsoldoskatonák tartóztatnak fel, akik gyanakodva méregetik majd Peter Hochbichler svájci útlevelét, összehasonlítgatva ábrázatomat a náluk lévő, gyűrött fotokópiákkal? Ők vajon mit gondolnak majd, amikor utazóládámban megtalálják a fehér köpenyt? Milyen szánalmas, hogy ez jut eszembe! Hiszen leselkedik rám ennél nagyobb veszély is! Ha a barna bőröndöt felnyitják, azonnal végem. Sarkon fordultam, bezártam és be is reteszeltem az ajtót. Miután kikémleltem az ablakon, behúztam a sötétítőfüggönyt is. Kiemeltem a szekrény mögé rejtett barna koffert, amelynek keményített fedelét és sarkait vaspántok fogták össze. A nadrágszíjamhoz láncolt kulcscsomón ott függött a kulcs, amely a bőrönd zárjait nyitja. Remegő kézzel a kulcslyukba illesztettem és elfordítottam a kulcsot, majd hüvelykujjaimmal benyomtam a kallantyúkat, és felemeltem a koffer tetejét. Milyen régen mertem ezt megtenni! Milyen régen mertem szembenézni egykor volt nagyságommal, amelynek kontrasztjában olyan fájdalmasan látványossá válik mai nyomorúságom… Hiánytalanul megvolt minden, amit negyvenöt januárjában sietve összecsomagoltam. Sietve, de nem minden körültekintés nélkül! Az egyre közelebbről hallatszó ágyúdörgés és a tisztek lakhelye felől beszűrődő ideges zsongás ellenére is ügyeltem arra, hogy a vaspántos bőröndből ne hiányozzon semmi, ami a kutatásaim folytatásához szükséges lehet. Igen, azzal a szeretettel és önzetlen figyelemmel válogattam össze ennek a koffernek a tartalmát, hogy tanult birtokosát – akárki legyen is az – biztosan elvezesse majd a tiszta és tökéletes faj genetikai képletéhez! Mert e bőrönd tartalma voltaképp egy térkép! Egy már-már hiánytalan útleírás a tökéletes faj örökítő anyagához, amellyel a jövendő nemzedékeket újraoltva

megvédhetjük magunkat az emberi tökéletlenségtől, amiképp megvédtük magunkat a torokgyíktól vagy a himlőtől is. Ott volt a kofferben minden. Porosan és sárguló vinyettákkal, de hiánytalanul: a vérminták és a szervszelvények, a szempreparátumok és a szövetminták. Mellettük pedig a könyvtárnyi dokumentáció, a géppel és kézzel írt feljegyzések, a boncolási jegyzőkönyvek, a kísérletek leírásai, néhány válogatott kórlap. Továbbá annak az ügyes prágai fogolynőnek a rajzai: keresztmetszeti képek, kórprogressziós ábrák, orvosi illusztrációk. Íme, a parázs, gondoltam, amelyet megvédtem a rám zúduló özönvíztől! A parázs, amelyet nem engedek se kihunyni, se kihűlni. A tisztítótűz egyetlen izzó darabkája, amelyet egy boldogabb korban újra fel lehet majd szítani, hogy az emberiség legnagyobb máglyáját gyújthassuk meg vele, mely elemészt végre mindent, ami az életünket megnyomorítja. Ami az életemet megnyomorítja, mondtam ki fennhangon. Felindultan csaptam le a koffer fedelét. Őrültség volt magammal hoznom Sziléziából! Őrültség volt a megszállt Németországban rejtegetni, őrültség volt átcipelni fél Európán, és őrültség volt áthajózni vele az Atlanti-óceánon! Őrültség! Buenos Airesben kis híján az életembe került ez a vakmerőség. Amikor az Észak királyáról leszálltam, és a perónista vámosok kinyittatták velem a bőröndöt, a megdöbbenéstől akaratlanul is hátráltak egy lépést. Tanácstalanul tereltek be az érkezési hangár egy lefüggönyözött irodahelyiségébe, ahol aztán megpróbáltak kihallgatni. Sikertelenül, persze. A németre eleve gondolni se mertem, de angolul, vagy más civilizált nyelven sem beszéltek, én pedig akkor spanyolul nem értettem még. Intettek, hogy üljek le, várjak. Az útlevelemet elvették. Úgy éreztem, az utam ezzel véget ért. Néhány perc alatt azonosítanak, elfognak, és visszatoloncolnak Európába, ahol megölnek majd, mint egy kóbor kutyát. A titokzatos koffer tartalmára pedig legfeljebb csak áhítozni fognak a világ tudósai, de használni már nem merik. Inkább visszakullognak az út elejére, amit pedig helyettük és érettük is megtettem már. És elölről kezdenek mindent.

A vaspántos bőröndből pedig vásári látványosság lesz. Aprópénzért mutogatják majd Európa szörnyülködni vágyó bugrisainak a szakállas nők, a törpék, a sziámi ikrek és más torzszülöttek produkcióinak szüneteiben. Vagy egyszerűen máglyára vetik, és barbár szónoklatok kíséretében elégetik. Tényleg nem tudom eldönteni, vajon az életemet sajnáltam-e jobban abban az elsötétített irodahelyiségében, vagy az emberiséget, amely újra a saját ostoba történelme akadályoz meg abban, hogy távolabb kerüljön végre a majomtól, amelytől származik, és közelebb az Istenhez, amely kezdettől féltékenyen szemlélte emelkedését… Bő félóra elteltével a vámosok visszatértek egy mogorva, gyűrött kis ember társaságában. Csak a pecsétfoltos fehérköpeny árulta el, hogy a kikötő beosztott orvosa lehet. A férfi másnapos volt, vagy csak nemrégiben, a vámosok dörömbölésére ébredt fel egy hosszú ügyelet nyugtalan éjszakája után, mert duzzadt szemekkel és aceton szagot árasztó lehelettel morgott oda valamit nekem. A két vámos ideges mutogatására rosszkedvűen beletúrt a kofferbe. A preparátumokat hamar félretolta, a dokumentációt kezdte lapozgatni. Bosszúsan ingatta a fejét, majd a két vámos felé fordult, és miközben a sűrűn teleírt oldalakat pörgette az ujjaival, azt kiabálta nekik, hogy alemán, alemán, ami azt jelentette, ennyit már akkor is tudtam, hogy ’német, német’. Ez németül van, marhák! Ő pedig nem beszél németül, ez a napnál világosabb volt. Ekkor rám nézett, és annyit kérdezett, „Doktor?”. Igenis, kérem, bólintottam. Illetve, Sí, doctor!, majd a kofferre mutatva hozzátettem: Konferenz. Akademie. Academia! A férfi ezzel láthatóan megelégedett, mert visszafordult a két vámos felé, és szemrehányó hanghordozással ő is elismételte. Médico… conferencia… academia. Ezután hangos krákogások közepette távozott. A vámosok egymásra néztek, megvonták a vállukat, aztán intettek nekem, hogy szedjem össze a holmimat, és menjek isten hírével. Hiába végződött ilyen szerencsésen az eset, mégiscsak rávilágított arra, milyen őrültség ennyi kockázatot vállalnom a

tudomány és az emberiség üdvéért. Az emberiség különben is hálátlannak bizonyult. A dilemmám ezért, ha lehet, most még nagyobb volt, mint negyvenötben vagy negyvenkilencben. Megkockáztassam-e, hogy újabb országhatáron csempészem át a jövendő titkait rejtő bőröndöt? Vállaljam-e újra, hogy az ágyam vagy a szekrényem alatt rejtegetem, miközben azt sem tudhatom biztosan, lesz-e szobám, benne pedig ágyam és szekrényem…? Önzőbbnek kell lenned, Beppo!, figyelmeztettem magamat. Az önzetlenek életképtelenek, elpusztulnak mind! Mégsem voltam képes rá. Gyengéden végigsimítottam a lezárt koffer papírtapintású fedelén. A kezem elidőzött a megtévesztésül felragasztott világjáró matricákon. Kairó, Athén, Stockholm, London. …És Buenos Aires és Bariloche, folytattam. És Asunción és Hohenau. És São Paulo és ki tudja még, milyen isten háta mögötti, brazil porfészek! Óvatos mozdulattal az utazóládába fektettem a bőröndöt, letakartam egy réteg újságpapírral. A papírra két kalapot tettem, szépen, egymás mellé. Még így is elég légrés maradt ahhoz, hogy az utazóláda fedelét úgy zárhassam le, hogy azzal ne nyomjak össze semmit. A kezeimet néztem, ahogy a bőrönd fedelén pihennek. Hirtelen olyan idegennek éreztem őket, mintha nem is az én bőröm feszülne rajtuk! Ekkor jutott eszembe, hogy amióta megérkeztem, még nem is mosakodtam. Gyorsan levettem a cipőmet, és az ajtó melletti kiszögellésbe állítottam. Kigomboltam az ingemet, levettem azt is meg az alatta lévő atlétatrikót is. Odaléptem az állványra helyezett mosdótálhoz. Beleszagoltam a kancsóba, a víz friss volt még. Öntöttem valamennyit a zománcozott tálba. Alaposan megmostam az arcomat, aztán fogtam egy nagy darab, illattalan, de valahogy mégis tisztaságszagú szappant, amit Hannelore hordott nekem Dresslerék vegyesboltjából, és átdörzsöltem vele a felsőtestemet meg a kézfejemet. Leöblítettem magamat a vízzel, aztán kinyúltam, hogy a komód tetejéről elvegyem az odakészített törölköző kendőt.

A kendő azonban nem volt ott. Becsomagoltam már azt is, mint a többi holmimat. Nem hagytam elöl semmit, pedig majdnem egy hónap volt még az indulásig! Kacagni kezdtem. Ahogy hátradőltem és a kezeimet a derekamra tettem, a szappanos víz a hajópadlóra csöpögött. Egy darabig így kacagtam, csöpögve és csípőre tett kézzel, félig az ég felé fordított fejjel, míg a szomorúság daganatai növekedni nem kezdtek a torkomban. Ekkor észrevettem, hogy a könyveim, az írószereim és a naplóm még az íróasztalomon fekszenek, a felső fakkban tárolt hanglemezekkel együtt. Nedves kézzel megtörültem a szemeimet. A szappanos víz csípett, sűrűn pislognom kellett, hogy újra tisztán lássak. Odaléptem a lemezjátszóhoz, amit azt követően vettem Encarnaciónban, hogy megkaptam a paraguayi állampolgárságot. Kiválasztottam egy bakelitlemezt, és ráhelyeztem a lejátszó korongjára. Felemeltem, kattanásig húztam a tűt, és finom mozdulattal leraktam arra a barázdára, ahol érzésem szerint a kiválasztott felvételnek lennie kellett. Hiába voltam azonban óvatos, a kezem még mindig remegett az előbbi érzelmi felindulástól. A bakeliten felsikított a tű, a hangszóró hangosan recsegett. De végül megszólalt a Puccini-ária, amely – ha csak magamnak dúdoltam és fütyörésztem is – mindig segített. Még a legmagányosabb pillanatokban is, mindig és mindenütt. • Tisztelt Fiatalúr! Végtelen keserűséggel írom ezt a levelet. Szomorú vagyok, mert – bár édesanyád határozottan kérte, hogy ne terheljelek ezzel, én mégsem tudom magamban tartani – amit barátságnak hittem, arról kiderült, hogy csupán főnök és alkalmazott munkakapcsolata volt… Szomorú vagyok, mert hűségemet, amelynek bizonyítéka a lankadatlan éberségem volt, megkérdőjelezted. És szomorú vagyok, mert akaratlanul is csalódást okoztam annak, akit gyermekkori pajtásomként szeretek, akit a történelmünk nagy alakjaként tisztelek, tudósként pedig csodálok. Félre ne érts, a hibát magamban keresem. Biztonságban és jólétben élek (nem kis részben a családodnak köszönhetően), nekem tehát könnyű. Összehasonlíthatatlanul

könnyebb, mint Neked, akinek az életében minden egyes nap küzdelem. Talán egy pillanatra elfelejtettem mindezt, amikor megírtam azt a bizonyos levelet. Nem tehetek mást, mint hogy bocsánatot kérek. A jövőben pedig úgy dolgozom, hogy egyszer majd újra méltóvá váljak a barátságodra. A továbbiakban mindenesetre tartózkodom a vélemény- vagy érzelemnyilvánításoktól, Wally is erre intett. Igyekszem csupán szikár beszámolókra szorítkozni. Nem lesz könnyű, de ha a család iránti hűségem bizonyításához erre van szükség, megteszem! Kezdem is, és amilyen szerencsétlen vagyok, rögtön egy újabb rosszhírrel. A nemzetközi nyomásgyakorlás eredményes volt. A zs. pénz megtette a hatását, F. rezsimje kapitulált: tegnap kiadták ellened az országos körözést! E-be már nem térhetsz vissza, még rövid időre sem, ennyi bizonyos. Többé már nem volna biztonságos. Ami pénzügyi kérdés a gyógyszerüzem és a BS-i ingatlan eladása után még nyitva maradt, azt – Lollo megbízásából – majd én magam zárom le. Természetesen az érdekeid messzemenő szem előtt tartásával! Ami a relokalizációval kapcsolatos kérdéseket illeti. A Család – nem győzőm hangsúlyozni, hogy én ilyenkor csupán üzenetek alázatos továbbítója vagyok – továbbra sem látja indokoltnak a Pbéli pozíciód feladását. Türelmedet kérik. Mindazonáltal édesanyád ragaszkodott ahhoz (és erről végül Lollót is meggyőzte), hogy a család haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot a Gute Kameraddal személyesen is. Ezt a feladatot ugyancsak én kaptam. A találkozóra előreláthatólag már a jövő héten sor kerülhet, méghozzá itt, N-ban. Hogy a találkozó ne pusztán „diplomáciai esemény” legyen, bizonyos erőforrásokat máris a rendelkezésemre bocsátottak. A fejleményekről haladéktalanul értesítéssel leszek. Kitartást kívánok. Hű híved, Messerle

5. fejezet Már nem éjszaka, még nem hajnal: a nap legsötétebb órája. Ez jutott eszembe, amikor elindultunk. Ilyenkor minden aluszik, az állatok, a fák, az emberek. Pedig a völgy madárseregei már a reggel első fénysugarára lármázni szoktak, azt hittem hát, hogy felvijjognak majd a dzsip reflektorai láttán is. De olyan némák maradtak, mintha egyenesen kipusztultak volna. Ameddig a szem ellátott néptelen és rezzenéstelen volt minden. Illetve ameddig az ember érzékszervei kitapogathatták a tájat, mert, mondom, sötét volt, és egyszeriben az az érzésem támadt, hogy ennek a sötétnek anyaga is van, amely nemcsak vakká teszi azt, aki él, de mozdulatlanná is dermeszti, mint a bogarat a gyantacsepp, amelybe beléragad. Csak Alban Krug meg én nem voltunk tetszhalottak. Amikor megérkezett hozzám, kopognia sem kellett. Egész éjjel fent voltam, már a kocsi hangjára kinyitottam az ajtót. Azt hittem, jön majd vele valaki. Egy vagy két megbízható ember azért akadt volna Hohenauban, de ő egyedül érkezett, én pedig alaposan meghúztam a derekam, míg a nagy utazóládát és a többi holmimat felpakoltuk a dzsip platójára. Alban lekötözött mindent, egyszer-kétszer megrántotta a hevedert, aztán kiköpött az útra. Így indultunk el. Egy darabig hallgatagon ültünk egymás mellett, csak a dzsip futóműve nyikordult, döndült néha egyet, ahogy Pequeña Germania kátyúit magunk mögött hagytuk. Végül én szólaltam meg először, megköszöntem neki a házat. Fizettél érte, mit köszöngeted, felelte rosszkedvűen Krug. Majd kissé engedékenyebben hozzátette, hogy szerinte elhamarkodottan cselekszem, mert itt meg tudtak volna védeni. Stroessner nem Frondizi, akivel a zsidók bármit megtehetnek, ingatta a fejét. Aztán még egyszer elismételte, hogy szerinte le kellett volna telepednem Pequeña Germaniában. Mondd, Alban, ismered azokat, akik értem jönnek? Én ugyan nem! De az Ezredes igen, úgyhogy az olyan, mintha a saját embereim lennének. Emiatt nem kell aggódnod. Nem ezért mondtam.

Én sem ezért kérdeztem, feleltem. Csak nem tudom, hogy hogyan is lesz ez az egész. Van egy titkos kikötő a folyón. Fenn, a határnál. Nem is kikötő, inkább csak egy móló. Csempészek használták régen. Állítólag néha még ma is. Ott fognak várni egy motorcsónakkal, így lesz. Átvisznek Brazíliába, aztán a többi már a kinti kapcsolataidon múlik. Az meg úgy lesz. Épp ezt volt az, ami aggasztott, a kinti kapcsolataim. Annak az osztráknak a nevén kívül semmiféle információm nem volt. Igaz, időközben Sedlmeier otthon, Németországban személyesen is találkozott az Ezredessel. Így Wolfgang Gerhard elvileg már megkapta a járandóságát a még el sem végzett munkáért. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Rebbenő szemmozgással követtem az ablak mögött elsuhanó tájat. Fákat, villanyoszlopokat, táblákat. Bele is szédültem egy kicsit, hányingerem lett. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy lecsillapítsam a belsőm háborgását. Nem aludtam el, arra azért képtelen lettem volna, de sokáig így utaztam, vakon. Az utolsó település, amelyet elhagytunk, Puerto Alfredo Stroessner lehetett. Ezt csak abból sejtem – településnév-táblát ugyanis egyet sem láttam –, hogy egész idő alatt északkeletnek tartottunk; már jócskán a határ közelében kellett járnunk. Továbbá megszaporodtak a Stroessnert ünneplő hirdetmények is. Azok a hatalmas, festett fatáblák, amelyek heroikus pózban, bár kissé csálé arcvonásokkal ábrázolták a Presidentét. A bádogszínű derengés a napfelkelte közeledtét jelezte, amikor Krug dzsipje végre lefordult a főútról, és jó néhány, hepehupás ösvényen megtett kilométer után megállt az alkalmi kikötőnél. A fák mélyen benyúltak a folyó fölé, sötét alagúttá alakítva a partot, amelynek legmélyebb öblében ott ringott a motorcsónak, amit Rudel küldött értem. A csónakban egy férfi állt, cigarettázott. A motor nem járt, a hajó elejére barkácsolt hatalmas reflektor azonban olyan furcsa, szinte vonyító hangot hallatott, hogy így is kiabálnunk kellett, ha érteni akartuk egymás szavát. Nem mintha azzal sokra mentem volna.

A görbe hátú, ösztövér férfi nem lehetett Gerhard. Ahogy a reflektor fénypászmájába lépett és arcának sziluettje, mint egy papírból kivágott árnykép elém vetült, már a főbb morfológiai jellemzőiből is láttam, hogy helybéli. Valami indián, vagy félvér. Krug spanyolul szólt oda neki, mire a férfi portugálul válaszolt. Ekkor Krug maga is portugálul folytatta. Röviden beszéltek, én pedig egyetlen kukkot sem értettem belőle. Különös érzés volt, hogy egyszer sem néztek rám, felém se böktek, mégis tudtam, hogy minden szavuk rólam szól. Az indián odament a dzsiphez, és egyetlen ütemes mozdulattal a válla meg a tarkója közötti tengelyre helyezte az utazóládámat, majd biztos léptekkel a csónakhoz cipelte. Utána még egy fordulóra volt szüksége ahhoz, hogy az életem többi kellékét is berakodja a lélekvesztőbe. Azzal készen is voltunk. Íme, még ez a rövid paraguayi kitérő is elég volt ahhoz, hogy összezsugorodjék az én egykor oly nagyszerű életem! Két nyomorult málhába belefért minden. Krug sértettsége még akkor sem múlt el teljesen, amikor búcsúzkodni kezdtünk. Na, ennyi. Ő az. Rábízhatod magad. Kicsoda „ő”? Nem mindegy? Tedd, amit mond, vonta meg a vállát Alban Krug. Aztán, mert rájött, hogy a nyelvi akadályok miatt ez lehetetlen, gyorsan hozzátette: Menj, ahova visz! És légy türelemmel. Türelemmel? Ezt meg hogy érted, Alban? Mégis meddig? Amíg kell! Néhány napig, vagy egy hétig is akár. Eltarthat egy darabig, azt mondja. De a Német el fog jönni érted. Osztrák. Osztrák, német, ezeknek ugyanaz. Egyebet nem mondott? Egyebet nem tud. Ez csak egy csempész, Josef. Hirtelen elöntött a méreg, hogy Alban Krug úgy viselkedik, mint egy durcás kölyök, aki azzal áll bosszút rajtam, amivel épp tud. Most például a birtokába jutott információk visszatartásával. Akkor végeztünk, feleltem katonásan.

De amint ezt kimondtam, eszembe jutott, hogy talán már soha többé nem látjuk egymást az életben. Ettől pedig felötlött bennem mindaz, amit Alban Krug a Paraguayba településem óta értem tett. Engesztelődött hangon hát hozzátettem, hogy köszönök mindent. Alban Krug most megszorította a kezemet, aztán egy tünékeny, de groteszk vigyor kíséretében azt felelte. Vissza fogsz te jönni szerintem! Az ott – állával a folyam sötétbe vesző, felső szakasza felé bökött – nem fehér embernek való. Az indián ekkor már újra a csónakban állt, a motor beindításával foglalatoskodott. Ahogy a gép végre bepöccent, a fák között benzinszag terült szét. A motor előbb magas fordulaton pörögni meg kerepelni kezdett, aztán nyugodtabb ritmusra váltott, és mély berregéssel jelezte, hogy üzemkész, felőle indulhatunk. Jó ember vagy, Alban Krug. Jó német. Isten veled! Nem, Doktor. Auf Wiedersehen! • Hiába jött fel a nap, a fák takarásában meg a menetszéltől egészen átfagytam. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Annak idején néha előfordult, hogy egy-egy szabotázsakció, vagy egyszerű műszaki hiba miatt egy transzport nem a menetrendszerinti időpontjában, hanem valami lehetetlen, hajnali órán futott be a tábor állomására. Különösen a vége felé, negyvennégy tavaszán. Akkor fáztam így. Azért a feladatért amúgy sem lelkesedtek a kollégák, azt hitték, betanított munka, némi gyakorlat dolga csupán, te jobbra, te balra, de ebben tévedtek, mert a rámpán leözönlő őrizeteseket a tudós röntgentekintetével kellett megvizsgálni. Meglátni a szénkupacban a gyémántokat, úgymond, vagyis azokat a probandusokat, akik – ha akaratlanul, vagy bizonyos értelemben illetéktelenül is – végül egy tiszta faj megszületéséhez járulhatnak hozzá. Ezek a hajnalok többnyire rám maradtak tehát. Röhde, König, Münch meg a többiek nem bánták. De nem bántam én sem. Ettől azonban még átjárta tagjaimat a Visztula felől beáradó hideg, és ezt a kellemetlen érzést csak fokozta az előttem álló, kocsonyamódjára remegő tömeg látványa. Talán a hideg miatt, talán meg azért, mert a vízen a sebesség és az idő múlása egyaránt másképp érződik, úgy tűnt, éppoly hosszan

haladunk a folyón felfelé, mint amennyit Alban Krug dzsipjével a szárazföldön jöttünk a határig. Mindenesetre amikor megálltunk végre, fényes nappal volt már és meleg. Ami akkor, abban a pillanatban jól is esett a testemnek. A meleg, a motorzúgás elhalása utáni süket csönd meg a világosság. Az érzékszerveim azonban nem sokáig élvezhették ezt a változást, mert a stég fölött, a töltés tetején kicsinyke ház húzódott, az indián pedig késlekedés nélkül oda vezetett. Kunyhó volt az inkább, mint ház. Odabent sötét volt, mert az ablakokat kívülről bedeszkázták, gondolom azért, hogy a felszínes szemlélőben a lakatlanság érzetét keltsék. Ettől azonban levegőtlen is lett a helyiség, az előbbi bársonyos meleg fullasztó hőséggé változott. Kétségbeeséssel vegyes felháborodással néztem az indiánra, valamit mondani akartam, talán mondtam is, de ő csak az asztal egyik repedésébe tűzött borítékra mutatott. Mire észbe kaptam, a férfi már be is tette maga mögött az ajtót, elment. A levelet annak az elemlámpának a fényénél olvastam el, amelyet egész úton a zsebemben tartottam. Az anyanyelvemen íródott, mégpedig olyan ember által, aki ugyancsak anyanyelveként beszélte a németet. A szöveg ugyanakkor nem volt híján a helyesírási és a stilisztikai hibáknak, úgyhogy a szerzőt illetően sok illúzióm nem maradhatott. Wolfgang Gerhard volt az. Tisztelt Doktor úr! Micsoda megtiszteltetés! Olyan sokat hallottam már önről! Mostanára bizonyosan ön is hallott már valamicskét énrólam. WG vagyok, az ön nagy tisztelője és feltétlen híve! Amikor az Ezredes úr mondta, hogy egy bajtársunknak segítségre lesz szüksége Brazíliában, álmodni sem mertem volna arról, hogy maga lesz az! Istenem, ha tudom, hogy ön is az áttelepülést fontolgatja, már réges-régen magam jelentkeztem volna szolgálattételre! Ha ezt a levelet már a kis házban olvassa, akkor biztonságban átjutott a határon. Akkor isten hozta! A fickó, akit önért küldtem (Caio), félindián létére megbízható ember. Ha a doktor úrnak bármiben a segítségére lehet, csak szóljon neki a doktor úr.

Természetesen szerettem volna nem egy ilyen keveréket küldeni, úgy értem, éppen önért, de ez itt lehetetlen volt. Kérem, ne gondolja azt, hogy én ilyesmire nem adok, mert nagyon is adok. És tudom azt is, hogy ön általában is másféle körülményekhez van szokva, mint ez a kisház. De higgye el, ez csak átmeneti állapot! Gyorsan kellett megszerveznem mindent, és ennyi idő alatt nem találtam jobbat. Itt azonban biztonságban lesz addig is. És nem szenved majd hiányt semmiben! Caio minden reggel visz a doktor úrnak friss tejet, tojást, kenyeret és húst, meg ami kell. Gyümölcsöt is. A ládában talál petróleumot, gyufát, takarót és szappant. A sarokba bekészítettem egy kis kemping gázfőzőt (a palack fel van töltve), konzerveket és ami ahhoz kell: lábasokat, csajkát, eszcájgot is. A kis szekrényben van kávé, kétszersült és egy tábla csokoládé, nem tudom, hogy szereti-e. A másik fakkban meg van egy zacskó dohány, cigarettapapír és biztos, ami biztos, egy üveg kasasza is (olyan, mint a rum, csak itteni). Csupán néhány nap türelmet kérek, aztán magam megyek önért! Itt messze vagyunk már a határtól, de azért azt javaslom, hogy a doktor úr inkább csak hajnalban és alkonyatkor menjen ki a házból. Akkor se messzire, csak egy kicsit levegőzni. Mondjuk, a folyóhoz! (Jut eszembe, az ágy melletti nagy demizsonokban friss víz van, de az indiánok szerint lehet inni a folyóból is.) Nem hiszem, hogy bárki épp itt keresné a doktor urat, de azért a helybélieknek feltűnő lehet egy ismeretlen fehérember, úgyhogy jobb az óvatosság. Ismétlem, mindez ideiglenes. Én közben odafönn, SP környékén igyekszem megoldani majd a doktor úr végső elhelyezését. Azért nem is tudtam személyesen fogadni önt, bocsánat ezért. Hamarosan azonban jövök, és végre személyesen is elbeszélgethetünk egy kicsit. Németül! Remélem, néhány nap csak az egész. Addig is eldugtam egy kis meglepetést a matraca alá, hogy a nagy magányban és várakozásban legyen miből erőt merítenie. Nekem mindig segít! S H! A mihamarabbi személyes viszontlátásig,

WG HJ-Gruppe, Gr. Micsoda egy barom!, gondoltam. „Sieg Heil!” meg „Hitlerjugend”. És ez a folytonos doktorurazás… Jó, hogy a nevemet le nem írja! Továbbá: rum? Ha ez a Gerhard akkora rajongóm, ahogy mondja, akkor miért nem tudja, hogy antialkoholista vagyok? Ezek után különösen kíváncsi voltam, vajon mi lehet az, amit a matracom alá rejtett, ami, úgymond, erőt ad majd a nehéz pillanatokban! Meggyújtottam a két petróleumlámpa egyikét, és az ágyam mellé húzott utazóládára tettem. Óvatosan felhajtottam a súlyos matracot. A tábori vaságy sodronyán megpillantottam a zsírpapírba csomagolt, kerek kis tárgyat. Magamhoz vettem, és kibontottam. Egy fából esztergált horogkereszt volt az! Ez az isten barma, horogkeresztekkel meg siegheilező levelekkel zár össze engem, miközben a világ összes zsidója rám vadászik!? Azt bezzeg nem írta le, hogy az ember hol végezheti el a szükségét… Különösen ilyenkor, fényes napvilágnál, amikor még szerinte se tanácsos kimerészkedni a házból; pedig rémlett, hogy érkezésünkkor fent, a bokrok között budiszerű faépítményt láttam. Ráadásul toalettpapírt sem készített ide, pedig gondolhatta, hogy ilyesmit nem fogok Paraguayból felúsztatni a folyón! Márpedig nekem el kell végeznem a dolgomat! Egész nap csak vizet ittam meg gyümölcsöket ettem. A hasam már akkor morogni kezdett, amikor Caio a csempészek kikötőjéből a folyó fősodrába kormányozta azt a lélekvesztőt. Akkor még csak azt hittem, hogy az izgalomtól megy a hasam, de most már tudom, hogy a rostdús étkezés tette meg a hatását. Székelnem kell! Elhatároztam, hogy feláldozom valamelyik szanálásra érett alsóneműmet, aztán alkonyat után majd alaposan megmosdom a folyónál. Valami éjjeliedényre azonban akkor is szükségem van. Inkább erről gondoskodott volna Herr Gerhard, nem pedig arról, hogy több hétre elegendő konzervet halmozzon fel! Különben is, meddig akar itt tartani a családom pénzén? A nagy füles fazékra esett a választásom, miután józanul megállapítottam, hogy ekkora főzőalkalmatosságnak úgysem

venném hasznát. Aztán ravasz dolgot ötöltem ki. A kunyhó ajtaja befelé nyílt, ezért a fazekat közvetlenül az ajtóhoz tettem. Ha valaki rám akarna törni, egész testemmel ellen tudok tartani neki, ekképpen pedig csökkenthetem a szükségét végző ember védtelenségét. De más szempontból is bölcsnek bizonyult ez az elhelyezés. Fedője ugyanis nem volt a fazéknak, így viszont a meleg miatt gyors bomlásnak induló széklet szaga akadálytalanul tölthette be a szoba légterét. Én azonban, amint végeztem, résnyire nyitottam az ajtót, hogy a keletkező cúg láthatatlan légáramai kifelé tereljék a fekáliaszagot, amelyben, hiába volt enyém, nem óhajtottam se enni, se aludni. Amint pedig sötétedni kezdett, az ajtót résnyinél is szélesebbre tártam, és az éjjeliedényt óvatosan a szabadba toltam. A lepattogzott, elbarnult zománc amúgy sem ütött el a ház festésétől, így a fazék szinte láthatatlan maradt az alkonyi szürkületben. Komoly erőfeszítésbe került azonban, hogy ezen végezzem el a dolgomat. A fazék pereme ugyanis a vécécsészék megszokott magasságánál jóval mélyebben feküdt, ráadásul az edény szája kellemetlenül nyomta a farpofáimat, illetve az alattuk lévő ischiumot, így kénytelen voltam néhány centivel a perem fölött, izomból tartani magamat. Ettől azonban előbb a combjaim görcsöltek be, aztán a hasfalam feszült meg, de annyira, hogy a bélperisztaltika támogatására már nem is maradt erőm. Hiába éreztem úgy, hogy a székelési inger már-már feltartóztathatatlan, csak gubbasztottam ott vöröslő fejjel, mint egy rajtakapott hajtó a vadászaton. Akárhogyan erőlködtem, nem ment. Sebtében felhúztam a nadrágom, és valami segédeszköz után néztem. Az egyik ládában gyújtósnak való száraz ágakat találtam, mellette pedig egy kötegnyi megsárgult újságot, a Folha de Londrina ezerkilencszázötvenkilences évfolyamának néhány számát. Kéthárom példányt összehajtottam, és addig gyűrtem, hajlítgattam, míg a keresztmetszetét és a görbületét tekintve is a fazék peremére illett. Mikor ezzel készen voltam, az egész alkalmatosságot két-két konzervből emelt lábazatra állítottam. Így már a magassága és az

ülőfelülete is megfelelő volt ahhoz, hogy az ember elvégezhesse rajta a dolgát. Feszülő belekkel és verejtéktől csatakos fejjel ültem a trónusomra. Ezúttal azonban sikerült! Ügyelve arra, hogy a nyögésem hangja a ház rozoga falain ki ne szökhessen, kinyomtam magamból a bélsár régóta tömörödő hurkáit. Mégse éreztem se testi, se lelki megkönnyebbülést, amikor kiürültem. Abban a pillanatban pedig, amikor a szebb napokat látott fehérneműmmel tisztogatni kezdtem az ánusz környékét és a farpofák völgyét, egyszeriben a könnyeim is eleredtek. Zokogni kezdtem! Hangtalanul, de az egész testemben reszketve, mint aki az öncsalás hónapjai után hirtelen szembesül helyzete embertelenségével. Úgy döntöttem, vigasztalásképpen sodrok magamnak egy cigarettát. Bár sosem tekintettem magamat igazi dohányosnak, annak idején Günzburgban a kiadós lakomák után, vagy csupán a társaság kedvéért, szívesen pöfékeltem el egy-egy jófajta cigarettát én is. Aztán később, a sziléziai táborban, a napi tíz-tizenkét órás robot közepette többnyire már csak ez, a cigarettázás rituáléja volt képes némi otthonosságot lopni az életembe. Itt, Dél-Amerikában azonban Argentína óta nem gyújtottam rá. Kisebbrészt azért, mert Paraguayban eldöntöttem, hogy eztán jobban vigyázok az egészségemre, nagyobbrészt viszont azért, mert Hohenauban szinte lehetetlen volt jófajta dohányhoz jutni, a Dresslerék boltjában kapható kaparós bagóból pedig köszöntem, nem kértem. A Gerhard által itt hagyott dohány viszont meglepően finom volt! Friss, illatos és finoman vágott, amely karakterében arra a török dohányra emlékeztetett, amelyből odahaza Lollóval mindig olyan szívesen vásároltunk. Az ablakot amúgy sem nyitottam volna ki, nehogy a füst magára vonja a fürkész tekinteteket, de most nem is bántam, hogy a cigarettám petróleumsárga füstjével lassan feltelik a kunyhó légtere. Igya csak be a fa ennek a jófajta dohánynak az illatát, gondoltam! Fonjon csak dohányszagú gyűrűt az ujjamra, amely az orrom alá tartva talán megvéd majd a nehéz álmoktól ezen az első, brazíliai éjszakán. •

Heil Hitler, mondta a férfi, amikor konspiratívnak szánt kopogtatásra – szin-kó-pa – ajtót nyitottam neki. Nálam alacsonyabb és legalább tíz évvel fiatalabb volt, de ez csak a szeme csillogásán látszott, a hajának gyors őszülése szinte hozzám öregítette. A különbözőségünk másban állt. Ez az alak, bár szertartásosan a teljes nevén, Wolfgang Walter Ingomar Gerhardként mutatkozott be, híján volt mindenféle eleganciának. A testtartása, a cigarettázástól sárga halántéka, a görbén fölfelé meredő nyaka, mely még a hőzöngő mondatok után is kész volt a behódolásra, meg a rosszul szabott öltönye egyaránt ama kétes, de legalábbis fáradt génkészletű embereket idézte, akiket finomkodón csak hétköznapinak szoktunk nevezni. Milyen tragikomikus, gondoltam: egész életemben igyekeztem kerülni az ilyenek társaságát, mégis körbe vettek mindig. Otthon, az apám gyárában, keleten, a fronton, vagy Sziléziában, a táborban. Legfőképpen pedig itt, a száműzetésben! Ó, doktor úr, ajándék ez a pillanat! Ajándék! El sem tudja képzelni! Egy ekkora intellektus minálunk. Micsoda megtiszteltetés! Hadd szorítsam meg a kezét! A várakozás négy, levegőtlen és fülsüketítőn néma napja után pontosan tudtam, hogy a sorsom most ettől az embertől függ. Igyekeztem tehát bajtársias arcot vágni, meghatottan kezet nyújtani neki és a lehető legmelegebb hangszínnel még azt is hozzátenni, hogy ugyan, ugyan, hova gondolsz, csak nem fogjuk egymást magázni, szépen is lennénk. Csak azért nem mondom, hogy szólíts Josefnak, mert nem akarok összezavarodni! Peter, tehát! Peter Hochbichler. Szervusz! Peter bátyám, szervusz! Isten hozott Brazíliában! Az osztrák egy pillanatra elhallgatott, zavarba jött. Hiába fogalmazgatta napok óta, most láthatóan elakadt a köszöntőbeszédével. Egészen hamar jöttem, ugye?, kérdezte végül. Hála a jóistennek azért ennyi is elég volt, ez a néhány nap! Minden sínen van! Még mindig az ajtómban állt, gügye mosoly feszült az arcára, miközben körbehordozta tekintetét a holmimon. Azért ki lehetett itt bírni?

Az ember, ezt tapasztalatból mondom, barátom, többet bír ki, mint hittük volna. Az ember egy túlélőgép! Túlélőgép…, ismételte a stájer megbabonázottan. Azért, remélem, Caio mindennel ellátott. Ami azt illeti, az indiánodat napok óta nem láttam. Gerhard szeme elkerekedett. Sietve hozzátettem, hogy az ajtóm előtt minden reggel elemózsiával megrakott kosár várt, a vadember társaságára pedig amúgy sem vágytam. Az osztrák erre olyan fraternizáló módon nevetett fel, mintha épp az imént avattuk volna be egymást a múltunk egy-egy sikamlós titkába. Aztán meg elkomorult, és belefogott újra abba a felesleges magyarázkodásba, amelyet még az asztalon hagyott, locsi-fecsi levelében kezdett. Bárcsak akadt volna egy fehérember, akire rábízhatom ezt a munkát! De tudod, errefelé… A kezem egyetlen, finom mozdulatával megálljt parancsoltam a további szónak. Mintha az előbb úgy fogalmaztál volna, hogy sínen van az ügy. Ugye, ezt a kifejezést használtad? Hogy értetted ezt, kedves Wolfgang? A magyarok! Egy házaspár! Megráztam a fejem, hogy jelezzem neki, még mindig nem értem. Tudom, tudom, nem egy északi népség… De egy fokkal csak jobb, mintha szlávok lennének! Hilfsvolk, ugye? Jól mondom? Segédnép! Hát akkor segítsenek, az ördögbe is! Gerhard elégedetten heherészett, nekem azonban alig észrevehetően megrándult a fülem, mint mindig, ha kezdtem elveszíteni a türelmemet. Attól tartok, nem tudlak követni, barátom. Egy házaspár intézőt keres Nova Europában! Beajánlottalak nekik, Peter bátyám! Jövő hónapban kezdhetnél is! Intézőt? Hogy értsem ezt? Amolyan birtokigazgatót? Olyasmit! Bár a birtok azért erős kifejezés, rötyögött újra Gerhard. Egy közepes méretű kávéültetvényük van. Meg némi gyümölcsös, annyi az egész. Kávé és gyümölcs, dünnyögtem magam elé.

Meg persze lábasjószág! Tudod, a tejéért, húsáért, de azt szerintem megeszik maguk. Eltart az a fazenda egy kisebb falut! És tudod, mit mondanak! Ahol soknak jut, ott jut még egynek is! A koponyámat elöntötte a vér, szinte hallottam, ahogy a bensőmben zubog. A fülem pedig úgy rángott, hogy a bőrömet egészen hátrafeszítette a tarkómra. Nem tudtam, pontosan mi vár majd rám Brazíliában, de azt reméltem, annál nem lehet rosszabb, mint amilyen Pequeña Germaniában volt. Gondoltam, Rudel emberei találnak majd nekem egy kisvárost valahol az isten háta mögött. Teli német menekülttel, főként Gerhard-szerű bunkókkal, persze, de azért néhány értelmiségivel is, nem is tudom, iszákos tanárokkal, antiszemita propagandistákkal, harcias lelkészekkel meg üldözött katonatisztekkel, akik között, ha kell, kalákában dolgozom, házat építek és birkát nyírok, de idővel talán gyógyíthatok is újra… Erre most kiderül, hogy nincs se kisváros, se német közösség, csak valami hun jurtatábor, kávészedő rabszolgákkal meg egy majordomusi állással?! Hát ezért találkozott Sedlmeier az Ezredessel? Hát ezért fizetett a családom a segítségükért? Csakhogy én semmit sem tudok a kávéról, Wolfgang. Nemcsak a termesztéséről, még a fogyasztásáról sem igen. Hidegen beszéltem, Gerhard megijedt. Öntudatlanul is meghajlította a derekát, hogy még alacsonyabbnak tűnjön nálam, és alulról, felfele nézett rám. Ó, nem! Ez nem olyan állás! Úgy értem, persze… Valódi hatalmad lesz az indiánok fölött. Azt teszik, amit mondasz, Josef. Amit mondasz! De… hogy is fejezzem ki magamat… A kávé, az teremni fog nélküled is! A gyümölcs is beérik magától. Neked azokkal nem lesz dolgod. Hacsak te magad nem akarod… Mert akkor persze! Az más! Ezek a Stammerék készek menedéket nyújtani a számodra! Érted már? Minden le van zsírozva! A ’menedék’ szó hallatán kis híján megnyugodtam, végül mégis szorongás lett úrrá rajtam. Csak nem sodort veszélybe az Ezredes azzal, hogy ezeket a magyarokat is beavatta a titkomba? Eddig kizárólag németek ismerhették a kilétemet! Ha nem is németnémetek, de legalább afféle reichsdeutschok, akikkel kapcsolatban mégiscsak tudni lehetett, hányadán áll az ember.

Ezek szerint ezek a jóemberek tudják, ki vagyok? Igen is meg nem is, kacsintott Gerhard. Ez meg miféle válasz, már megbocsáss. Azért nem olyan ostobák ezek se, Josef… Gondolod, hogy nem kezdenek kombinálni, ha valaki bekopogtat hozzájuk, hogy egy kisebb vagyon fejében fizetés nélküli állást, kosztot és kvártélyt kérjen egy idegennek? Mit mondtál hát nekik? Hogy német hazafi vagy, akit az ellenségeink üldöznek. És ennyi nekik elég volt? A pénzzel együtt? Mi az, hogy! Meg aztán az a magyar se nagy barátja a zsidó vircsaftnak! A háború idején velünk volt. Azt hiszem… nyilas? A magyar nyilasok, emlékszel, ugye? Vagy talán SS? Nem tudom pontosan. Azután meg jöttek a kommunisták! Márpedig a kommunizmus Stammer szerint a zsidók bosszúja a háborúért. Jó, mi? Van benne valami! A lényeg az, hogy nem várta meg a bolsi hatalomátvételt, még negyvennyolcban összecsomagolt, és kalap, kabát. Azóta itt élnek. A férfi valami földmérő, az asszony meg a gazdaságot vezeti. Csakhogy egyedül nemigen bírja szegényke… És németül legalább beszélnek? Mint te meg én! No lássuk csak, hogy jól értem-e. Ezek az emberek tehát tudják, hogy valójában nem svájci vagyok, hanem német. Tudják azt is, hogy az igazi nevem nem Peter Hochbichler, de hogy valójában mi… hogy valójában ki vagyok, azt nem… Nem bizony! De a legfontosabb, hogy nem is érdekli őket! Berepült a sült galamb a szájukba, kaptak egy csendestársat ajándékba, aki ráadásul az emberek irányításához is ért. Wolfgang Gerhard egyre lelkesebb lett. Mondhat a magyarokról bárki bármit, de megvan a magukhoz való eszük! Dörzsölt egy népség! Ezek ketten se lesznek a saját ellenségeik, erre a nyakamat teszem. Az én nyakamat, hogy egészen pontosak legyünk, kedves Wolfgang. Biztosíthatlak, hogy én…

Hagyjuk! Hagyjuk. Mit is mondtál, hányan vannak? Csak ketten. Az asszony és a férje. Ja, meg a két kölyök! Gyermekek? Hány évesek? Kicsik még, nem tudom pontosan. Két fiú. Most kezdték az elemit. Egyéb körüllakók? Hogy érted ezt, kérlek? Kik azok, akik nap, mint nap a birtokon tartózkodnak? Szolgálók, rokonok, tulajdonostársak… Szolgálók meg tulajdonostársak? Á, nem! Kicsi az a föld ahhoz, Josef! Nem! Csak napszámosok meg ilyen… Hogy is mondják ezt: farmmunkások! De az helybéli mind! Nem jártak azok még São Paulóban sem, nemhogy az országhatáron kívül… Gerhard láthatóan büszke volt magára, hogy ilyen rejtett összefüggésre bukkant a saját gondolatai közt, ezért közelebb hajolt, és bizalmaskodó hangon még hozzátette. Nem tudnak azok a történelemről semmit! Szomszédok? Tanya ez, mondom! A legközelebbi fazenda is vagy harminc mérföld. Ideális búvóhely, hidd el! Szóval, Stammer. Az! Géza és Gitta Stammer. Német név… És német szív! Ők a legjobb megoldás, Josef! Így zajlott le az első találkozóm Wolfgang Gerharddal. Aztán a sötétedést meg sem várva berakodtunk Caio motorcsónakjába, hogy néhány óra múltán partra szálljunk egy épülő ipartelep néptelen teherkikötőjénél. Onnan már a szárazföldön, Gerhard nyomdai furgonjával folytattuk az utat. Semmibe vesző, gazos országutakon zötykölődtünk órákon át, a stájer kedvéért magamra erőltetett nosztalgikus hangulatban meg abban a bódító festékszagban, ami a csomagtérből áradt. A fejem alaposan meg is fájdult, mire másnap hajnalban megérkeztünk végre Itapecericiába, ahol a Gerhardék rossz ízlésű, kopott háza állt. • Kedves Messerle!

Akármilyen jogos is lenne őriznem a haragot veled szemben, nem teszem. Nem engedhetem meg magamnak. És még ha meg is engedhetném, akkor is képtelen volnék rá. Az egymás iránti hűségnél nincs fontosabb dolog az életben. Márpedig voltak idők, amikor te bizonyítottad az irántam való hűségedet, ma pedig én bizonyíthatom az irántad való hűségemet – azzal, hogy megbocsátok neked. A gyöngeséged vagy csupán rövidlátásod egyetlen, tünékeny pillanata nem törölhet el egy emberöltőnyi barátságot! A Stájerral ezért megüzentem a Gute Kameradnak, hogy ezentúl újra magam tartom a kapcsolatot GG-vel (veled), nincs szükség arra, hogy te és ő a hátam mögött egyezkedjetek. Mikor ezt írom, már Dzs-ben vagyok. Még nem a Barbároknál, hanem a Stájer házában, valahol az isten háta mögött, az esőerdőben. A Stájerral kapcsolatban különben a Gute Kameradnak igaza volt, fanatizmusa valóban megbízható barátunkká teszi. Üzenem tehát Lollónak, hogy indokoltnak látom részére kinyilvánítani a Család háláját. Erre Stájer rászolgált, ráadásul jó befektetés minden gesztus, amit feléje gyakorolunk. Kétségkívül némi készpénz volna a legjobb, mert megdöbbentően szerény körülmények között élnek. Ha azonban ez valamilyen – általam nem ismert és csak nehezen érthető okból – akadályokba ütközne, akkor bármilyen, a Harmadik Birodalommal kapcsolatos ereklye boldoggá tenné. (Ha nem látom egy fényképen, talán magam sem hiszem el, de az ember még a karácsonyfáját is horogkeresztekkel díszítette fel!) Amint utaltam már rá, az itt tapasztalt körülmények elborzasztanak, hiába vesznek körbe gondoskodásukkal Stájerék. Csak remélni merem, hogy a fajoknak az a szélsőséges keveredése, illetve a hétköznapi slamposságnak az a foka, amellyel az eddigi településeken találkoztam, nem jellemző egész Dzs-ra. Ittlétem érezhetően megterheli Stájerék életét. Már csak ezért is jó volna mielőbb továbbállnom, meg persze nincs lélekölőbb az ismeretlentől való aggodalomnál, a költözést megelőző várakozásnál; jó volna már túlesni ezen a purgatóriumi állapoton.

Ha Stájer jól tájékoztatott, akkor a Gute Kamerad közvetítésével már minden részletkérdésben megegyeztél Barbárékkal. Amennyiben a mostani várakozásnak tehát az volna az oka, hogy a járandóságuk még nem jutott el hozzájuk, kérlek, a szükséges banki átutalásokat haladéktalanul indítsad el. (Felteszem, ők is a leányvállalaton keresztül kapják meg a pénzüket.) Köszönöm neked az intézkedést, de főleg az én Wallymnak, aki talán egyedüliként vette komolyan a még P-ből hallatott segélykiáltásaimat. Remélem, Stájer kellő körültekintéssel járt el. Emberismeretében és elsősorban abban a képességében, hogy fel tudja-e ismerni, és ha felismerte, képes-e képviselni az én sajátos életigényeimet, nem tudok feltétel nélkül bízni. Ha jól értem, a Gute Kamerad csupán évekkel ezelőtt és akkor is csak futólag találkozott Barbárral. A feleségével pedig talán akkor sem, a mostani tárgyalásokat, az ő nevében, de teljes egészében Stájer folytatta le. Jól tudom ezt, Messerle? Stájer ebben mindig olyan ködösen fogalmaz. Lehetetlen nem észrevenni, miként szeretné magát utólag is odamontírozni minél több képre, amelyen a Gute Kamerad látható… A posta itt lassú és nehézkes. A válaszleveledet jó eséllyel már a száműzetésem új színhelyén kapom csak kézhez. Imádkozz értem addig is. Beppo

6. fejezet Ruth érezhetően fellélegzett, amikor háromhétnyi vendégeskedés után végre elköszöntem tőlük. Nehezen éltek, és az, hogy a férje, aki valóban fanatikus tisztelőmnek bizonyult, az ott tartózkodásom ideje alatt igyekezett erőn felül kényeztetni engem, alaposan megterhelte a családi kasszát. A kézcsókom azért így is hatással volt Frau Gerhardra: egészen belépirult, a kézfejéből pedig kiindult az a finom remegés, amelyet valaha olyan jól ismertem és amelyről tudom, hogy egészen a klitoriszáig szaladt. Formára az asszony sem nem volt különb Gerhardnál. Hízásra hajlamos, vaskos és aszimmetrikus nő volt, aki valamiképpen mégis Irmára, a lágerünk gyönyörűséges foglárnőjére emlékeztetett. A saját dühétől Ruth is, akárcsak az a szőke angyal Sziléziában, szinte nemi izgalomba jött, a fizikai erőszak látványa vagy gyakorlása pedig képes volt valóban a gyönyörérzetig röpíteni. Legalábbis így hiszem, Itapecericiában ugyanis egyszer szemtanúja voltam annak, ahogy Wolfgang valami csip-csup ügy miatt leteremti a házuk körül dolgozó indián párt, mire Ruth, csapotpapot hátrahagyva, kiront. Vereslő fejjel üvölteni kezd velük, előbb portugálul, aztán, már önkívületi állapotban, németül. Állatoknak nevezi őket, élősködőknek és primitív ösztönlényeknek, majd megragadja a nőstény haját, lerángatja a földre és húzni-vonszolni kezdi a porban, miközben, akár a cséphadaró, ütlegeli és rugdossa is, ahol csak éri. Az indián hím nem bír magával, látszik, hogy közbe akar lépni, de az ugyancsak ziháló Gerhard elébe áll és jobb belátásra téríti. Ruth ekkor megbomlott hajjal, kitűrődött és szétnyíló blúzban egy pillanatra fölegyenesedik, hogy a férjére nézzen. A fél melle kibuggyan, domborulatát vércseppek pettyezik, amelyek aztán a verejtékkel keveredve rózsaszín patakokká válnak, hogy a két mell közti völgybe siessenek. Az asszony és a férje egymást nézik, mohón és pogányul. A két indián kihasználja a pillanatot, kereket old. Ruth és Wolfgang még mindig egymást nézik, nincs rajtuk kívül más a világon, csak ők, ketten. Velem sem törődnek. Ekkor bemennek a csűrbe és egymásnak esnek. Csattanások, sikongások és nyögések hallatszanak ki az udvarra, szemérmetlen

egyértelműséggel. A fiúk, Burli az ablakban kuncog, akár egy imbecillis. Ez a jelenet juttatta eszembe először Irma Gresét, aki annak idején hetekig koslatott utánam. Hiába foglalkoztatott engem is a földöntúli szépsége, a vele való társalgásokat hervasztónak találtam, az pedig különösen elvette tőle a kedvemet, hogy a pletyka szerint Kramer szeretője volt. Egy idő után azonban taktikát váltott, annyit kért csupán, hogy inspekcióimon elkísérhessen a barakkokba, illetve a szabadidejében néma megfigyelője lehessen egy-egy általam vezetett műtétnek vagy boncolásnak. Részben a tudásvágy, részben pedig a munkám iránti tisztelet megnyilvánulását láttam a kérésében, így annak teljesítését végül nem is tagadtam meg. Aztán minden máshogy alakult. Irma rendszeres kísérőm lett a táborban. Áhítattal nézte a kézmozdulataimat a rámpán, a vizitjeimet a barakkokban és a szikém csillanását a műtőben, vagy a patológián. Egy operáció alkalmával aztán olyan őszinte izgalomba jött, hogy hiába állt méterekkel a hátam mögött, minden rezdülését éreztem, alig tudtam a metszésre koncentrálni. Erotikus energiái, mintha csak óriás lökéshullámok lennének, szinte feldöntöttek, gyorsuló szuszogása a tarkómon érződött. Végül már nem tudtam és nem is akartam ellenállni neki, feltétel nélkül kapituláltam. Sietve kiküldtem a műtőből mindenkit, és még ott, a feltárt sebű, a jelentős vérveszteségtől sokkos állapotban lévő páciens fölött, műtéti dresszben és iszamós gumikesztyűkkel a kezemen, magamévá tettem Aufseherin Gresét. Azelőtt nem volt ilyen civilizálatlan, ilyen ősi és nyers szexuális élményem. Mégsem éreztem szégyent utána, vagy akár lelkiismeretfurdalást Irenével szemben. Akkor és ott ugyanis megértettem: akinek az a küldetése, hogy kifürkéssze a teremtés titkait, azt nem lehet megítélni a pokol és a menny között elterülő közönséges világ törvényei szerint. Az másik dimenzióban él. Ruth pedig, akinek a kezét még mindig a kezemben tartottam, hiába volt iskolázatlan és egyszerű asszony, azt hiszem, ösztönösen

érezte ezt. Sugárzó tekintettel mondott hát istenhozzádot, aztán elérzékenyülten berobogott a házba, hogy újra kezébe vegye az életük irányítását. Az Ezredesnek megint igaza volt! Ezek a Gerhardék derék emberek, akik előbb áldoznák fel magukat a gyerekükkel együtt, semmint elárulnának engem. De vajon ugyanilyen anyagból gyúrtáke azt a két magyart is, akiknek fazendája felé most visz Wolfgang Gerhard furgonja? Egyre csak ez járt a fejemben. Bizony nehéz volt a lelkem, mint általában a sokat tűrt férfiaké, akiknek a szívében több már a kétség, mint a remény. • És én még Hohenaut éltem meg elszigeteltségként! Ahogy Itapecericiát magunk mögött hagytuk, elfogytak még azok a rosszul aszfaltozott utak is, amelyek az országútról odáig vezettek. Egy idő után már csak keményre tapodott, jobbára egysávos földutak maradtak. Ha nagy ritkán szembe jött velünk egy-egy teherautó vagy busz, félre kellett húzódnunk, hogy elférjen. Északkeletnek tartottunk, jószerivel irányváltás nélkül. A nap egész idő alatt a szemünkbe sütött, és csak azért nem vakultunk meg, mert az úti célunk felé közelítve az erdő egyre sűrűbb lett. A fák szinte összeértek felettünk, liánszerű kacsok cirógatták az öreg Citroën tetejét. Amikor Gerhard legalább harmadszor, de ezúttal mégis hitelt érdemlő hangon bejelentette, hogy közeledünk, az ösvényünket váratlanul kétsávos betonút metszette ketté. A két út találkozásánál pikkelyes jelzőtábla mutatta, hogy jobbra, azaz keletre São Paulo várja az utazót, míg nyugati irányban egy Presidente Prudente nevű település. Azt az irányt azonban, ahonnan mi jöttünk, a tábla éppúgy nem jelezte, mint a célt, amely felé tartottunk. Lementünk tehát a térképről, gondoltam magamban, és egy pillanatra nem tudtam eldönteni, örüljek-e ennek, vagy inkább bánkódjak miatta. A kereszteződés után még legalább száz kilométert autóztunk. Lehet persze, hogy a távolságérzékelésem hagyott cserben, hiszen a kereszteződéstől kezdve folyamatosan és meredeken emelkedett

az út. Gerhard furgonja pedig olyan elégedetlen, morgó hangokat hallatott, mintha nem is gép volna csupán, hanem egy élőlény: egy sértett öszvér, amelynek, ha lelke nincs is, idegvégződései és neurotranszmitterei annál inkább. Fájt tehát az út a Citroënnek, amely ettől lassan és panaszosan haladt, vele pedig lassan múlt az idő is. Valószínűleg egy nagyobbacska dombot mászhattunk meg, mert a gerincen egyszeriben szétnyíltak előttünk a fák. A furgon felsóhajtott. Az esőerdő közepén lavórszerűen elterülő völgy tárult elénk. Az oldalsó lankákon szántók, kávéültetvények és gyümölcsöskertek feküdtek, a lapályon csillogó rizsföldek, egészen középen pedig barakkszerű faházak álltak, katonai alakzatba fejlődve, fegyelmezetten. A látvány a sziléziai lágert juttatta eszembe, bár ahogy a gerincen futó útról volt időm alaposabban is szemügyre venni a házakat, rögtön szembetűnővé váltak a különbségek is. A virággal beültetett kicsinyke előkertek, a dacosan különböző színűre pingált nyílászárók meg a zsinegeken száradó ruhák fehér árnyai, bugyogók, férfi alsók meg gyerekingek gyülevész serege. Nyilvánvaló volt, hogy ezekben a barakkokban családok élnek. Ha kisszerűen is, de szabadon. Akkor pedig ez itten nem láger, hanem kolónia! Wolfgang Gerhard, mintha csak elértette volna a gondolataimat, széles mozdulattal a völgyre mutatott. Ez a Telep! Az egykori menekülttábor, ahova annak idején a bevándorlókat szállásolták el. Ma már lakások. Családok laknak mindegyikben. Ez Nova Europa? Igen is meg nem is, felelte a már általam is jól ismert, idegesítő szavajárásával. Ingerültségemet érzékelve azonban gyorsan hozzátette. Ez is Nova Europa, igen. De odébb, a másik völgyben van az ófalu. Ott van a posta, a bolt meg a kocsma is. Szóval… Ez csak a Telep. És a Stammerék odaát laknak? Az ófaluban?

Ó, nem! Ők egy fazendán élnek. Legalább tíz mérföld még innen. Arra, ni, magyarázta Gerhard és orrával az egyik domb irányába bökött. Ez mindenesetre megnyugtatott. A lapályon elterülő, innen is, onnan is védtelen település sehogy sem volt ínyemre, a barakksor kedélytelenségéről nem is beszélve. Amikor egy fél óra múltán végre átküzdöttük magunkat a Gerhard által mutatott dombon, elámultam. Nemhogy emberi településnek nem látszott nyoma, de még az út is eltűnt a fák között! Az osztrák azonban láthatóan ismerte a járást. Egy pirosra mázolt kilométerkő mellett jobbra fordult és többé meg sem állt a Stammerék tornácos házáig. Amikor Géza Stammer kezet nyújtott, már tudtam, hogy nem leszünk barátok. Ismertem a fajtáját, ezt a vereségre vágyó alfahímet, amely mindig körülvizeli a maga területét, de aztán mégis tétlenül szemléli a határsértéseket, amelyekre legföljebb hőbörgéssel, de leginkább is önsajnálattal és túljátszott vértanúsággal válaszol. Az ilyen szájhősök miatt veszítettük el a háborút. Ugyanakkor jól beszélt németül. Szegényes, iskolázatlan szókinccsel, de anyanyelvi természetességgel, még ha igazán lehetetlen kiejtéssel is. Az öreg, fogatlan parasztjaink beszéltek így otthon, Günzburgban. Hol tanult meg németül, Herr Stammer? Apámtól és anyámtól, mondta csíkra húzott szemmel, miközben krákogott egyet. Talán még ki is köp, gondoltam, ahogyan Krug szokott. Hogyan, hát ön nem magyar? Voltam én már az is. Meg német is… Csak román nem lettem. Szatmári sváb vagyok! „Sváb”? Úgy, mint a bajorországi svábok? Nocsak! Svájci létére milyen sokat tud a svábokról, Herr Hochbichler, villant egyet Stammer tekintete, de Wolfgang Gerhard, félve, hogy a beszélgetésünk rossz irányt vesz, gyorsan közbevágott. Milyen érdekes, ezt én sem tudtam, Géza! Milyen érdekes! Hiszen Gittával mindig magyarul beszéltek. Akkor csak ő magyar?

Német az is, de a szatmári svábok már csak ilyenek. Elmagyarosodtak! Szégyen-gyalázat, de a többség lassan otthon is magyarul beszél. Mondja, kérem, hol van ez a Szatmár? Tegeződjünk már, a fene egye meg, azt hiszem, én vagyok a fiatalabb! Stammer nevetett a saját viccén és egyáltalán, láthatóan erőlködött, hogy derűsnek mutassa magát. Hogyne. Szervusz! Szóval a nagy magyar Alföldön, ott van Szatmár! Ha csak a ruszkik el nem lopták azt is… Valóban? A magyar pusztán? Azt hittem, Erdélyben, csodálkozott el őszintén Gerhard. Női hang szólalt meg a hátunk mögül. Azért mondják így, mert a háború után Erdéllyel együtt Szatmárt is a románoknak adták. Megfordultunk. Egy asszony állt ott bricsesznadrágban, csizmában és kalappal a fején. Első látásra Marthára emlékeztetett, pedig sem az alakja, sem az arca nem volt a feleségem finom vonásaihoz hasonlítható. A szögletes állú, gesztenyeszínű asszonyban mégis volt valami tagadhatatlan nőiség, amely a jószágigazgató férfias gúnyáján is átsütött. Na, ez a Gitta!, mutatott a nőre Stammer, aztán pedig a nőnek rám, gondolom, hogy mutatkozzunk be egymásnak. Meghajoltam. Frau Stammer! Kérem, Herr Hochbichler, kérem: Gitta! Milyen kedves. De akkor: Peter! Ha nem veszi tolakodásnak, ön másképp beszél németül, mint a férje. Más a kiejtése… Iskolai német, vetette oda megvetően Stammer. A nejem az iskolában tanulta a nyelvet. Mondom, hogy otthon is csak magyarul beszéltek! Azért ez nem igaz, Géza… A férfi ekkor ismeretlen nyelvre váltott, gondolom, magyarra. Barátságtalan tónusban toldotta meg az asszonyhoz intézett szavait, aki azonban ettől korántsem rezzent meg, fölszegett állal feleselt neki. Mi ebből Gerharddal csak egy-egy szót értettünk, főként azt,

hogy Volksbund, mert ez többször is elhangzott. Ezt a tolvajnyelvhasználatot én nemcsak udvariatlannak, de hosszabb távon kockázatosnak is éreztem, ezért – igaz, egyelőre csupán a frissen érkezettek tartózkodó modorában – meg is jegyeztem nekik. Hahó, mi ezt nem értjük, kérem! Butaság, politika…, legyintett az asszony. Elnézését kérem, Herr Peter! Jöjjön, megmutatom a lakrészét! Hozza rendbe magát, aztán várjuk a teraszon egy kis frissítőre! Az udvaron egy csapat hangos kölyök futott át. Vágtájuk nyomában akkora porfelleg támadt, hogy a lemenő nap súrlófényében csak az árnyképüket tudtam kivenni. Stammer megint azon az intenzív, kissé erőszakos nyelven szólalt meg, amelyen az előbb a feleségével is beszélt, és amit magamtól talán töröknek hittem volna. A gyerekeknek kiáltott oda. Az árnyak közül kettő visszaintett, az egyik ugyanezen a nyelven válaszolt is. A fiaink! Miki és Robi. Majd később bemutatom őket, mondta Gitta Stammer. A hangja meleg volt, de lehet, hogy csak a Stammerénál csiszoltabb németje tette azzá. Wolfgang Gerhard és Stammer elindultak a tornác felé, miközben elmélyült beszélgetésbe kezdtek, amely távolról üzleti tárgyalásnak tűnt. Én Frau Stammert követtem. Megkerültük a házat és egy belső udvarra értünk. Itt néhány lépcsőfok egy ajtóig vezetett, amely mögött az a bizonyos lakrész húzódott meg. Ez a megnevezés persze a Stammerék eufemizmusa volt csupán. A „lakrész” voltaképpen egyetlen, kisméretű szobából állt, a már említett, udvarra nyíló ajtóval, egy nagyobbacska ablakkal, illetve egy másik, telilapos faajtóval, amely – mint később kiderült – egy sötét folyosón át a nappaliba vezetett. Magam sem tudom, jobbra számítottam-e. Életterem a száműzetésem ideje alatt kétségkívül most lett a legkisebb, hacsak a Palermo nevű ócska motelt nem számítom az első Buenos Aires-i napokban. Azt ugyanakkor némi elégedettséggel nyugtáztam, hogy az intézői lakrész ilyen jól elkülönül a Stammerék tereitől. A helyiséget vélhetően utólag tapasztották a házhoz, ami meglehetősen jól hangszigetelte. Az udvar felől a saját bejárati ajtó,

a ház felől pedig a holtágszerű folyosó biztosított a számomra némi függetlenséget. Különben sincs nagy jelentősége, gondoltam. Ez a magyar kapcsolat túlságosan törékeny… Átmeneti megoldás csupán. Zsilipelés a brazíliai életembe, köztes megálló. Még ha Gerhard, akinek szerény képességeit túlságosan igénybe is vették az elmúlt hónapok, nem győzi most elégedetten törölgetni a homlokát meg veregetni a hátamat. Mintha legalábbis az üdvhadsereg katonája volna, aki egy hosszú és kilátástalan időszak után végre új családot talált a kis háborús árvának… Fél év. Legfeljebb tíz hónap, de semmiképpen sem egy egész év, és Gerharddal, vagy nélküle, de továbbállok innen! Mangoldingban megfogadtam, hogy többé nem leszek parasztok alkalmazottja, még ha majordomusnak hívnak és nádpálcát adnak a kezembe, akkor se! A vaspántos bőröndöt az ágy alá toltam. Az utazóládával egyelőre nem foglalkoztam, csak a szoba közepére húztam, hogy minden szögből takarja a koffert. Az asztalomra tett kancsó citrusfélékkel illatosított vizében megnedvesítettem a zsebkendőmet. Felfrissítettem a tarkómat és a szemeimet, aztán bezártam a folyosóra nyíló ajtót. A kulcsot zsebre vágtam és az udvaron át visszamentem a tornáchoz, ahol már vártak rám Gerhard és a Stammerék, meg a két poros kölyök, akikről első pillantásra meg nem mondtam volna, hogy nem bennszülöttek, ha nem azon a különös, eurázsiai nyelven beszélnek maguk is, mint a szüleik. • Géza Stammer már az első hónap után magunkra hagyott minket. Volt, hogy napokig nem láttuk. Ilyenkor rendszerint az asszony meg a két fiúcska társaságában reggeliztem, különben meglepően kellemes körülmények között, kinn, a tornácon, a fonott asztalnál. A nő igyekezett európai, tán magyaros konyhát vinni – tojás, kolbászfélék, fehér kenyér és zöldségek –, úgyhogy egészen otthonosan éreztem magamat. Mintha csak a vén kontinens valamelyik régimódi panziójában ücsörögnék, ahol maga, a dúskeblű tulajdonosnő lép oda a vendéghez, hogy megkérdezze, hány tojásból kéri a rántottát.

A fiúk, Miklós és Róbert is jól beszéltek németül, amíg azonban én nem akartam úgy, nem mutattak érdeklődést az irányomban, az asszonnyal így olyan zavartalanul cseveghettem, mintha más ott sem lenne. Látszólag sok mindenről fecserésztünk ezeken az első, kényelmes reggeleken: a várható kávétermésről és a napszámosok megbízhatatlanságáról, a gyümölcskereskedők szeszélyeiről és a megrothadó áru okozta veszteségekről, az egyik szarvasmarha rosszabbodó sérvéről, de honvágyról meg a régimódi tánczene iránti közös rajongásunkról is. A mélyben valahogy mégis mindig ugyanaz volt a téma. Stammer. Azonnal tudtam, hogy a nőt elhanyagolja a férje. Nyilvánvaló volt, hogy a férfinak szeretője van a városban, esetleg a környék vöröslámpás házaiba jár, hogy ott olcsó és persze egészségtelen mámort vegyen magának. (Stammer arcán már a legelső találkozásunk alkalmával szifilitikus vonásokat fedeztem fel. Erre, ha úgy adódik, az asszonyt is figyelmeztetnem kell!) Volna itt egy kis ajándék a maga számára, Peter, mondta a nő az első reggelek egyikén. Zavarba hoz, Gitta. Ajándék? Mi az, mi az, kezdtek el zsongani a fiúk, amikor az asszony az asztalra tette a selyempapírba csomagolt tárgyat. Akarjátok-e ti kibontani?, kérdeztem tőlük mosolyogva. Akarjuk, kiáltották egyszerre, akarjuk! Egymás kezébe gabalyodva tépni, marcangolni kezdték a csomagolópapírt. Amint meglátták, hogy csupán egy könyv az, csalódottan hagyták félbe. Nahát, mondtam udvariasan. Egy szótár! Egy német-portugál szótár, felelte az asszony. Tudom, hogy nem beszéli még a nyelvet, gondoltam, ez majd a segítségére lesz. Az emberek, itt a farmon máshogyan nem értenek, csak brazilul. Szüksége lesz rá, Peter. Ez nagyon figyelmes magától, Gitta. Köszönöm! De attól tartok, nyelvtanár nélkül túl lassan haladnék. Kell valaki, aki jól beszéli a helyiek nyelvét meg a németet is. Mélyen az asszony szemébe néztem. Lenne-e a tanító nénim, kedves Gitta?

A pillanat erejét még a két gyerek is érezte, mert ahelyett, hogy viháncolni kezdtek volna az őszülő kisdiák meg a tanító néni kettősén, lélegzet-visszafojtva figyelték, mit felel az anyjuk. Gitta Stammer azonban nem felelt, csak az arcát öntötte el a vér. Lovagiasan kisegítettem. A fiúkhoz fordultam. Ne legyetek csalódottak a könyv miatt, fiatalemberek! Kaptok tőlem ajándékot ti is! Csinálok nektek egy kvadrigát, fából. Egy micsodát? Kvadrigát! Római harciszekeret! Láttam, hogy szerettek lovacskázni. Az ilyen telivéreknek harci szekér dukál! Hallod, harci szekér!, mondta, Miki. Most?, kérdezte Roberto. Ha akarjátok: most! Azonnal! Akarjuk!, felelték kórusban. Mindannyian elnevettük magunkat. Aztán a két lelkes gyerektől közrefogva otthagytam Frau Stammert a tornácon, hogy az udvarvégi műhelyben néhány deszka segítségével csinos kis szekeret barkácsoljak össze, ahogyan ígértem. Különösen büszke voltam arra, milyen szabályos kört sikerült alkotnom a deszkákból kivágott körcikkek segítségével. A tengely esetében már valamivel gyengébben muzsikáltam, a régi ásónyélből levágott rúd egy kicsit szorult, ahogy igyekezett körbefordulni a vályújában. A gyerekek azonban így is kimondhatatlanul boldogok voltak, pedig szegény Mikinek rögtön az első percben szálka ment az ujjába, csúnyán be is gennyedzett a seb, nem győztem kitisztítani. • Drága Kisfiam! H. bácsitól biztosan tudod, hogy nemrégiben újra költözködnöm kellett. Az evvel járó sok munka közepette nem volt érkezésem arra, hogy írjak Neked, de titkon abban bíztam, hogy e kényszerszünet alatt majd Te írsz helyettem is. Hiába maradt ki azonban ez a néhány hét, íme, mégis én írok előbb, most sem tudtál megelőzni… Ha akarnám, se tudnám tagadni, R., hogy egy kicsit elszomorít, milyen nehezen szakítasz időt az édesapádra. Tudom én, hogy milyen kamasznak lenni, azt ne hidd, hogy nem tudom. Nagyon is jól emlékszem, milyen az, amikor az emberen a saját hormonjai

kezdenek el zsarnokoskodni, de azt is tudom, hogy milyen fontos ilyenkor az, hogy legyen az ember mellett egy tapasztaltabb férfitárs. Egy báty vagy egy felvilágosult apa, akinek el lehet mondani azokat a dolgokat is, amelyeket a nők úgysem értenének. Én itt vagyok, R.! Epistula non erubescit, mondták a rómaiak. A levél nem pirul el! Hát kérdezz csak bármit, számolj be pironkodás nélkül akármiről, vágyakról, álmokról, kételyekről, amivel az ifjú lelked tele van. Ahogy teli volt az enyém is annak idején. Ezekben az években dől el minden! Tudom, hogy már nem közömbösek számodra a korodbéli lányok, talán már Erósz is látogatását tette nálad. Talán már a nyomát is otthagyta a lepedődön… Ugyan, ne szégyelld, minden kisfiú így érik férfivá! Hanem mondok én neked valamit, R.: bár H. bácsival úgy döntöttünk, hogy a biztonságod érdekében egyelőre nem avatunk még be a titokba, hogy pontosan hol is talált új hazára a te szegény, bolyongó apád, annyit azért elmondhatok, hogy a fajoknak azt a keveredését, amit itt látok, máshol még nem tapasztaltam… Képzeld el, hogy valaki egy főzőüstbe dobálja az indiánok, a régi konkvisztádorok, az afrikai nigrók, a magunkfajta északiak, az olajos hajú mediterránok, az erős szlávok és még ki tudja hányféle kisrassz örökítő anyagát és az így kapott masszával népesít be egy kontinensnyi országot… Most biztosan azt kérdezed, vajon milyen a népeknek ez a tinktúrája? Vajon összeadódtak-e a jó tulajdonságok, a szépség, az erő és az okosság, vagy felülkerekedett az, ami elfogadhatatlan az emberben, a csúnyaság, a butaság és a betegségre való hajlam? Hát megmondom, R.! Ha összekevered a fajokat, akkor a Sátán írja az öröklés törvényét, mert eltűnik minden, ami nemes bennünk, és csak az marad meg, ami állati örökségünk. A nyers életösztönök, az evés, a gyilkolás és az üzekedés utáni vágy. Nem is beszélve arról a sok testi és lelki nyavalyáról, ami itt megfigyelhető. Figyelj tehát már most arra, milyen lányok közelében kezd el hevesebben dobogni a szíved! Ha netán-tán azt tapasztalnád – bár ezt őszintén kétlem –, hogy olyan lány van rád hatással, aki nem hozzád való, mert a származását, a meghatározó testjellegét és

arcvonásait tekintve egyaránt idegen, tekintsd azt az élet nagyvonalú és még jó időben érkező jelzésének! Lehet tenni ellene, fiam! Hiszen olyan fiatal vagy még. Ilyenkor nincs még a hajlamoknak az a ferdülése, amely kiegyenesíthető ne volna. Ha tehát bármi nyugtalanító jelet veszel észre magadon, csak szólj nekem bátran: apaként is, tudósként is tudni fogom, hogyan segítsek. Különben itt, ahol lakom, van két kisfiú is. Fiatalabbak, mint te vagy, de nem sokkal nagyobbak, mint amekkora te voltál, mikor utoljára magamhoz ölelhettelek Sv-ban. Apád a száműzetése alatt egészen komoly mesterségbeli tudásra tett szert a fúrásban-faragásban! Ez a két kis vadóc pedig gyakran sündörög körülöttem, hogy a műhelyben ezt vagy azt készítsek a számukra. Most biztosan azt hiszed, az, hogy gyerekek közt lehetek, némi vigasztalást nyújt… Nem így van, R.! Mindez csak a sebeimet tépi fel, mert arra emlékeztet, hogy a saját gyerekeim távol vannak tőlem. Remélem, én is hiányzom nektek egy kicsit. Mert még a hiány okozta búbánat is meg tud édesedni, ha ketten osztoznak rajta. Csókol, Édesapád • Kedves Apám! Azért nem írtam eddig, mert H. bácsi mondta, hogy most nem kell kapkodni, mert költözködsz, és az is lehet, hogy mire megérkezne a levelem, már más lesz a címed. Különben megnéztem a földgömböt, amit anyától kaptam tavaly a születésnapomra és azt hiszem, tudom, melyik országban vagy. Csak két nagy ország van arrafelé, és az egyikben már voltál… Akkor ez a másik! Az az egyetlen hely, ahol nem s-ul, hanem p-ul beszélnek, igaz? Kitaláltam, ugye? H. bácsinak is elmondtam a felfedezésemet, de nem válaszolt semmit, csak elvörösödött és azt mondta, hogy mindig tanuljak jól, hogy az édesapám büszke lehessen rám. Majdnem megpukkadtam a nevetéstől.

Sajnálom, hogy rossz neked ott. Remélem, nem fog sokáig tartani. Addig is próbáld valahogy berendezni! Úgy, ahogy neked tetszik! Nekem a szobámmal sikerült. Amióta nagymama nem látogat minket, anyáék engedik, hogy posztereket tegyek a falra. Van egy Lex Barker-képem is. Ő lesz az Old Shatterhand a készülő Winnetou-filmben. Tudod, az amerikai, akiről meséltem. Ismered? Tudom, hogy nem értesz egyet azzal, hogy egy német film főszerepét egy külföldi játssza, de Barker egészen úgy néz ki, mint egy német. Itt mindenki nagyon szereti őt. Főleg persze a lányok. Amúgy a lányok miatt nem kell izgulnod, mert egyáltalán nem érdekelnek. A foci mellett nincs időm ilyesmire. (Különben a másik kedvenc poszterem, egy Uwe Seeler-kép, amin autogram is van. Illetve nem igazi autogram, hanem csak ilyen nyomtatott aláírás, de akkor is jól néz ki.) Egyébként eddig csak szőke lányok tetszettek, olyanok, mint anya. Amit meg a többiről írtál, tudod, a sex részéről, arról én nem tudok írni. Szerintem beszélni könnyebb róla, mint írni. Sose tudom, melyik szavakat használjam. Az orvosi szavaktól olyan érzésem van, mintha valami betegségről lenne szó, amiket meg a fiúk szoktak mondani, azok olyanok, mint a káromkodás. Pedig én nem szoktam káromkodni, vagy csak, ha nagyon muszáj. Különben Hacki ebben is nagyon laza, vele mindent meg lehet beszélni, úgyhogy ezen a téren nekem tényleg nem rossz. De azért, köszönöm! A múlt vasárnap volt uzsonna a nagymamánál, találkoztam kh-val is. Hazalátogattak Sv-ból. Mondta, hogy neki is mondtad, hogy nyugodtan írjon le mindent, amit ezzel kapcsolatban kérdezne. Talán neki jobban szüksége is van rá, mert neki még mostohaapja sincs, nemhogy igazi. M. nénivel meg én sem tudnék ilyesmiről beszélni, ahhoz még mindig túl szép. Ahogyan, anya is. Tudom, hogy te is nagyon jóképű voltál. Amikor GG-ben bemutatkozom valakinek, mindig mondják, hogy milyen helyes vagyok meg hogy, tiszta apám vagyok, biztos olyan „filmsztár” külsőm lesz nekem is, mint neked volt.

Úgyhogy remélem, nem érzed magad egyedül, biztosan vannak barátaid. Nekem most már vannak, főleg a fociedzésről. Egyszer pedig majd én is meglátogatlak, de azt hiszem, ahhoz be kell töltenem a 18-at, mert anyáék addig biztosan nem engednek el ilyen hosszú útra. Igaz, az már nincs is olyan messze. Üdvözöl, R. • A gazdaság munkásai ellenségesen fogadtak. Ezt a nyelvi korlátok ellenére is azonnal éreztem. Barátságtalanságuk, azt hiszem, kezdetben annak szólt csupán, hogy Gitta Stammer előre értésükre adta: Senhor Pedro nem egy lesz közülük, hanem a főnökük, akinek az utasításait éppúgy követniük kell, mintha azokat Herr Stammer, vagy ő maga adta volna ki. A személyes találkozást követően mindezt tetézte az is, hogy nem beszéltem portugálul. A lábasjószág-tenyésztéshez, illetve a kávéés a gyümölcstermesztéshez pedig nyilvánvalóan nem értettem. Már az első alkalommal, amikor Gitta Stammer néhány órára magamra hagyott velük, a munkások belterjes sugdosásba kezdtek. Az utasításaimat csak lassan hallották meg, illetve úgy tettek, mintha a kézzel-lábbal elmagyarázott instrukcióimat sem értenék. Vonogatták a vállukat, vihogtak, vagy a szokásosnál is gyorsabb tempójú monológokat vágtak ki, amelyekbe vélhetően sikamlós megjegyzéseket is fűztek, mert a társaságukban lévő asszonyok időnként a tenyerükbe temették elpiruló arcukat, úgy kuncogtak. Aznap Stammer is otthon vacsorált, úgyhogy az étkezőben megkérdezhettem mindkettejüket, nem volna-e ellenükre, ha indokolt esetben testi fenyítést is alkalmaznék a munkásaikkal szemben. Stammer, aki vélhetően farkaséhes volt már, mert a sült csirkecombokról le sem vette a tekintetét, vállat vont. Ha az üzletnek nem árt, csináljam. Bár megszeppenni látszott, érdemi ellenvetéssel az asszony sem élt, úgyhogy másnap reggel az első dolgom az volt, hogy az udvar egy bokráról megfelelő hosszúságú és vastagságú fiatal vesszőt metsszek le magamnak. Aznap már hasznát is vettem a majordomusi pálcának.

Frau Stammertől tudtam, hogy csak a megpirosodott kávészemek jók, a többi még éretlen, azokat hiába hántolják és pörkölik, jellegzetes, adsztringens ízük tönkreteheti az egész szállítmányt. A cél tehát az, magyarázta Gitta Stammer – ügyet sem vetve a látszatra, hogy ezekkel a dolgokkal elvileg nekem is tisztában kellene lennem –, hogy a kereskedőre váró zsákokban minél pirosabb legyen a kávé. Különben keresztet vethetünk az üzletre. Ehhez képest azt tapasztaltam, hogy a szüretre fölfogadott munkások rajban repülő sáskahad módjára mennek végig a sorokon: letarolnak minden bokrot, betakarítanak minden szemet, nemcsak a pirosakat. Csak a vastag levelek maradnak utánuk, semmi más. Nem kellett hozzá kávészakértőnek lenni, hogy rájöjjek, jobb minőségre és minden bizonnyal magasabb haszonra tehetnénk szert, ha valaki árgus szemekkel vigyázná, hogy a napszámosok valóban csak a piros szemeket szedjék le, a később beérő kávéért pedig jöjjenek vissza később. A megfelelő szüreti időpontok kiválasztása már legyen az én gondom, gondoltam. Meglátásomról beszámoltam Frau Stammernak, aki igazat adott. Sőt, elismerte, hogy a módosabb gazdák ezen a környéken is így csinálják, neki azonban nincs pénze képzett munkásokra, mint ahogy arra sem, hogy az embereket két vagy három váltásban küldje ki az ültetvényre. Úgyhogy maradnak ezek a mamlaszok, akik szedik, amit érnek, tette hozzá csüggedten. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz, hogy a precíz kávészüret igenis lehetséges! Még a rendelkezésünkre álló szűkös erőforrások felhasználásával is az, csak hatékonyabb munkaszervezésre van szükség! Hát jó, kedves Peter, egyezett bele az asszony, maga a birtokigazgató, próbálja meg! Alaposan felkészültem. Az volt a tervem, hogy a reggeli eligazítás alkalmával a munkások értésére adom, ezentúl csak a piros szemeket szedhetik le. E szabály megszegése szigorú szankciókat von maga után: a gondatlan kávészedőknek a nap végén szemenként kell

átválogatniuk minden egyes zsákot, sőt az idejekorán leszüretelt szemek értékét a napszámukból is levonom! Az elképzelésem az volt, hogy kezdetben ezekből a levonásokból fedezem majd a másodszori, vagy harmadszori rész-szüretek költségét, később pedig már a növekvő profit ellensúlyozhatja a munkaerőköltségek látszólagos emelkedését. Azok a megátalkodott indiánok azonban sehogy se voltak hajlandók megérteni, mit akarok. Hiába néztem ki a szótárból a ’piros’ portugál megfelelőjét és hajtogattam nekik az érett szemekre mutogatva, hogy vermelho, vermelho, ezek csak bólintottak, hogy látják, vermelho, de csináltak mindent ugyanúgy, mint addig. Amikor pedig azt hitték, nem figyelek, az éretlen szemektől duzzadó zsákok tetejére egy-két maréknyi piros kávészemet terítettek. Legyen hát, gondoltam. Ti akartátok. Alkonyatkor, mikor az indiánok a pénzosztáshoz sorakoztak az udvaron, megragadtam az egyik hangadó gallérját. Gyere szépen. Pantomimmozdulatokkal utasítottam, hogy fogja meg az egyik zsákot és borítsa ki az udvar közepére. A férfi a zsákra nézett, aztán rám, majd a háta mögött bambuló társaira. Portugálul vagy indián nyelven mondott nekik valamit, mindannyian röhögtek. Pálcámmal a zsákra ütöttem. Nem tréfáltam, gyerünk. A férfi megint mormolt valamit, a többiek újra heherésztek. Azért a zsákhoz lépett, megoldotta a kötelet. Széthúzta a zsák száját és kaján mosollyal belenézett. Ujjai között sértett méltósággal kezdte pergetni a vöröslő szemeket. Maduro, hajtogatta, maduro! A végén már szinte kiabált. Öntsd ki, mondtam neki németül. De mutattam is, ne tehessen úgy, mint aki nem érti. A férfi megint arra készült, mint az előbb, hogy cinkosan összekacsint a népével, de én beelőztem. Akkorát suhintottam a zsákra, hogy a napszámosok összerezzentek. Az indián erre már kihívó terpeszbe állt, vicsorgott felém, de újra engedelmeskedett. Kiöntötte a zsák tartalmát a földre.

Ha hunyorítok, leginkább narancssárgának láthattam volna a szétterülő kupacot, mert a piros szemek között most már ott sárgállt és zöldellt jó néhány éretlen kávészem is. Ekkor leemeltem a lépcső korlátjáról az odakészített zsákokat, egyet a földre dobtam, egyenesen a vadember lábai elé. A zsákra mutatva annyit mondtam, imaturo, jelezve, hogy abba az éretlen szemek összegyűjtését várom, a kiürült zsákra bökve pedig azt, hogy vermelho. Abba meg a piros, érett szemeket válogassa ki. A főkolompos ingatni kezdte a fejét, a domb mögött lebukó napra mutatott. Noite, noite, ismételgette, nem akart mozdulni. Kihúztam magam, megfeszítettem az arcizmaimat. Pálcámmal makacsul a porban fekvő kávéra mutattam. Az indián hátat fordított nekem, a sajátjait nézte. Amazok most már lesütötték a szemüket. Dinheiro, vetette ekkor oda az alfahím. A válla mögött láttam, ahogy felemeli a jobb kezét és összedörzsöli a hüvelyk- meg a mutatóujját. Dinheiro! Egy darabig tűrtem e rebellis mutatványt, de csak addig, amíg fölmérhettem az indián testét. Volt figyelmem a kiugró nyakszirtjére, a fülkagylója Darwin-gumóira és az északi embertípuséhoz képest oly hosszú végtagjaira is. Nyugodtnak mutatta magát, de már nem lehetett az. Verejtéktől ázott inge alatt ugráltak a hát szikár izmai. Nem figyelmeztettem előre. Teljes erőből lecsaptam rá a pálcával, éppúgy, ahogyan Krugtól láttam. A férfi felordított, megpördült a sarka körül. A szeme előbb a fájdalom vérágaitól lett vörös, akár az érett kávé, a következő pillanatban viszont már a gyilkos indulattól. Egész teste megfeszült, lábai harcias állásba merevedtek. A többi indián hátrált egy lépést, akaratlanul is összegömbölyödtek, egyenként és csapatostul egyaránt: mint egy patkó, úgy vették körül a lázadót. Újra felemeltem a pálcát, tudtam, hogy most dől el minden. Az indián testtartásán látszott, hogy ugrani készül, nekem akar esni; mégsem mozdult. Ez az első hetekben történt, egyetlen szót sem beszéltem még portugálul, csak a Gittától kapott szótárra támaszkodhattam. Arra azért ügyeltem, hogy ne az ilyen törékeny pillanatokban kelljen egyegy szó után lapozgatnom benne: a szüret új rendjét leíró szavakat

még előző éjjel összegyűjtöttem és kívülről megtanultam. Imperatívuszt használni azonban így sem voltam képes, ahogyan ragozni sem, örültem, ha néhány fő- és melléknevet egymás mellé tudtam tenni. Seleção, mondtam tehát tárgyilagos hangon. Majordomusi pálcámat is csak halkan, bár feszes ritmusban ütögettem a csizmám szárához. Tik-tak, tik-tak. Não, mondta makacsul a férfi és dacosan fölszegte a fejét. Magasba emeltem a pálcámat, készen arra, hogy lesújtsak vele, amikor különös dolog történt. Sangue, suttogták a vademberek, sangue, sangue! Vér. Az indián a válla fölött megpróbált a saját lapockájára látni, aztán fölényes vigyor terült szét az arcán. Egy csepűrágó mozdulatával fordította felém a hátát, hogy megmutassa a sérülését. Az ütésem nyomán csakugyan véres csík rajzolódott ki az ingén. Azonnal felismertem a pillanatot. Újra lesújtottam a pálcával, ha lehet, még erősebben, mint az előbb. Seleção!, üvöltöttem. A ház udvari falairól visszaverődtek a hangok. Gitta Stammer kijött a tornácra, amelynek sarkából épp az udvarra látott. A tekintete rémült volt, de bölcsen úgy döntött, hogy nem avatkozik közbe. Figyelt, akár az indiánok. A lázadó a fájdalomtól és az indulattól görnyedt testtel fordult felém, így nézett egy darabig, hitetlenkedő tekintettel, zihálva. Aztán lesütötte a szemét és a földre guggolt, hogy elkezdje szétválogatni az érett kávészemeket az éretlenektől. A többiek hirtelen köréje gyűltek, először talán csak azért, hogy a saját szemükkel lássák, mi történik. Aztán az egyikük, egy besúgóforma, gyönge fickó rám nézett. Senhor Pedro…?, kérdezte alázatosan, kezeivel a kávés zsákok felé mutatva. Engedékenyen bólintottam, majd odavetettem nekik a többi üres zsákot, hogy kizárólag piros szemekkel töltsék meg azokat is. Némán és pontosan dolgoztak. Szerintem már a felügyeletemre se lett volna szükség, de ismertem az ilyen pillanatok lélektanát és

maradtam, amíg az utolsó kávészemet is el nem tüntették a földről. Jócskán beesteledett, mire az éretlen szemeket tartalmazó zsákok mázsálásával végeztünk, aztán az erre a célra megkezdett füzetben gondosan levonogattam az indiánok béréből a kárt, amelyet okoztak. Csak ezután tértünk nyugovóra. • Néhány héttel később ismét úgy adódott, hogy együtt vacsorázott mindenki. Stammer, a felesége és én, meg persze a két fiú, bár azok – a szülők alig megbocsátható engedékenysége miatt – rendre fölfölpattantak a helyükről. Hol valami játékért kellett haladéktalanul a szobájukba szaladniuk, hol meg csupán azért szakították meg az étkezést, hogy ugráljanak és ordibáljanak egy kicsit, mint két értelmi fogyatékos, akik körül elfogytak az ingerek, amelyek leköthetnék őket. Gitta egész este feszült volt, a kávé szervírozásakor aztán kiderült, hogy miért. Stammer, egy üveg bor elfogyasztása után, végre kibökte. Megtudhatnám, kikkel gondolja leszüreteltetni a kávét az intéző úr, ha mindenkit elver innen? Elverek? Ha jól tudom, minden munkára jut elegendő dolgos kéz. Legfeljebb a rend lett nagyobb, mint előtte volt. Vagy úgy! Hallod, Gitta! Eddig rendetlenek voltunk! Szinte belefulladtunk a saját mocskunkba, ugye? De hála a jóistennek most úgy rendbe lettünk rakva, hogy a fal adja másikat. Gitta Stammer zavartan felpattant, hogy elkezdje leszedni az asztalt, pedig már a lány is azzal foglalatoskodott. Az asszony, hol a cseléd kezébe adta a szerviz egy-egy darabját, hol elvett tőle valamit. Nem nézett a férjére, nem is igen válaszolt, csak motyogott maga elé. Ugyan, Géza. Szépen kérlek. Ne most. Nekem sem tetszett ez a beszéd, egyszerre tartottam rövidlátónak és arcátlannak, de türtőztettem magam és csak annyit feleltem nagyvonalúan: attól, hogy a ház ura nem hálás, elégedett még lehetne. Elégedett, ugyan mivel? A fejlődéssel, Herr Stammer.

Miféle fejlődéssel, „Herr Hochbichler”? Hát még abban sem sikerült előrelépnünk, hogy visszategezzen, a rohadt életbe! Pedig én már első nap felajánlottam! De ma megisszuk a pertut, ha addig élek is! Tudod, hogy én nem iszom, Géza. Géza Stammer feje vörös lett, mint akit mindjárt gutaütést kap. Miféle fejlődés, ismételte meg maga elé bámulva. Talán több tejet adnak a tehenek? Több húst a marhák? Vagy micsoda! Nem vettem volna észre, hogy a múlt hét óta nagyobb a kávétermés? Vagy mi?! Még az is megtörténhet! De haladjunk talán szépen, sorban. Vajon nem lett-e – első lépésként – megfegyelmezve a háza népe, Herr Stammer? Kedves Géza. Megfegyelmezve… Mert az a dolga, ugye, intéző úr? A megfegyelmezés! Maga itt az uraság, aki büntethet és jutalmazhat! Ugye? Akivel csak levett kalappal lehet beszélni… Géza…, nyögte az asszony, aztán még egy-két szótagnyit magyarul. Stammernak azonban ez csak olaj volt a tűzre. …aki a nadrágot hordja. Talán bizony még itthon is! Frau Stammer fülig vörösödött, de – amennyire egy húsos tállal a kézben ez lehetséges – önérzetes pózba vágta magát. Néhány szót újra magyarul sziszegett oda a férjének. Stammer szaftos hangon válaszolt, ami egészen úgy hangzott, mint egy káromkodás, de hát magyarul minden úgy hangzik. Tudtam, hogy a férfi a portugálóráinkra utal. A fazenda munkásai is, láttam a tekintetükben, titkos románc nyomait kutatták a testbeszédünkben, amikor a tornácon nyelvleckéket vettem az asszonytól. A Stammer alkoholtól ködös elméjében is efféle jelenetek játszódhattak most le, mert egészen felhergelte magát és még azt is hozzátette, hogy ne éljek vissza a vendégszeretetével. A kedves családod vendégszeretetét nagyra értékelem, Géza. Ugyanakkor nem egy szegény rokon vagyok, aki kegyelemkenyéren él itt. Erre, ugye, nem kell, hogy emlékeztesselek? „Géza, Géza…!”, üvöltötte Stammer teljesen értelmetlenül. Részeg volt, nemcsak azt az egy üveg bort ihatta már aznap sem. Csak nehogy végül többe legyen a leves, mint a hús, drága, jó Peterem! Csak nehogy!

Attól tartok, ezt nem értem, de talán a fáradtság teszi. Az enyém… meg a tiéd is. Későre jár. Azt hiszem, okosabb volna, ha most nyugovóra térnénk. Köszönöm a vacsorát, Gitta. Legközelebb azért, emlékezzen majd a kérésemre, hogy ne csak ez a fokhagymás bundájú csirke legyen… Az én gyomromnak ez nehéz, említettem már, ugye? Ezzel együtt: minden nagyon finom volt! Mint mindig, persze. Jó éjszakát! Stammer váratlanul nevetni kezdett, mintha valami vicceset mondtam volna. Hitetlenkedő tekintettel, túljátszva röhögött, mint aki így akar közölni velem valamit. De fogalmam sem volt róla, hogy mit. • Este úgy éreztem, ha lealacsonyodom a Stammer szintjére, elárulom azokat a nemes értékeket, amelyeket rajtam kívül talán már nem is képvisel a világban senki. Önuralmat erőltettem magamra és nem vettem fel a kesztyűt. Másnap reggel azonban forrt bennem a düh, hogy egy munkás ezzel a vad magyarral próbált szövetkezni ellenem. Tudtam persze azt is, hogy az áruló után hiába kutatnék. Nekem még nem adják föl egymást ezek a vademberek. Civil körülmények között az erő nem elég az ilyesmihez, az is kell, hogy tőlem reméljenek majd oltalmat a bajban. Tudtam hát, hogy mit kell tennem. Egyenest a marhaistálló felé vettem az irányt. Az állatok gondozásával megbízott vénember épp annak a jószágnak az oldalát tapogatta, amely miatt jöttem. Gonçalo úgy festett, mint egy hatalmas, emberformájú mazsola, amelyet a nap már egészen ráncosra és barnára aszalt. Arcvonásai és általában a teste morfológiája úgy eltűnt a barázdák tengerében, hogy még én se tudtam volna megmondani, indiánnal, pardóval, vagy valami odakozmált fehéremberrel van-e dolgom. Azt viszont a mozdulatain is láttam, hogy a napszámosoktól hallott már rólam egyet s mást. Amint észrevett, lekapta a kalapját, köszönt és alázatosan hátrébb lépett, hogy a szarvasmarhához férjek. A hernia szabad szemmel is látható volt. Legalább lúdtojásnyira hízott már. Műtét nélkül nem fog rendbe jönni, állapítottam meg azonnal. Azért kézzel is alaposan megvizsgáltam az érintett területet, kitapogattam a tömlő körvonalát és felmértem az elhelyezkedését. A sérvtartalom hálaistennek nem incarcerálódott

még, amire persze az állat általános közérzetéből is következtetni lehetett. Fájdalmai voltak ugyan, de nem tűnt se erőtlennek, se étvágytalannak. Ez a sérv szigorúan véve még reponábilis lett volna, a mérete miatt azonban hiába helyezte vissza az ember, újra meg újra előbújt. Egyértelmű volt, hogy konzervatív kezelés, mint, teszem azt, a sérvkötő, semmit se ér: itt az operatőri tudásomra lesz szükség! Ami Pequeña Germania német parasztjaira hatott, annak hatnia kell erre a keverék népségre is. Ne csak féljenek tőlem, tiszteljenek is. Akkor majd nem akad többé senki, aki a hátam mögött ármánykodni merne ellenem! A sérv anatómiai szempontból is jó helyen volt, egyszerű képletnek tűnt, ezért úgy határoztam, hogy nem várok vele, feltárom még aznap. Amikor Frau Stammer először mesélt a beteg állatról, említette, hogy fél évvel azelőtt járt egy állatorvos a farmon. A fickó akkor itt felejtett egy doboznyi gyógyszert, ami azóta is megvan. Ha a férjével jól silabizálták ki, még altató is akad az ampullák és a tégelyek között. Gittának igaza volt. A bökkenőt csak az jelentette, hogy fogalmam sem volt a szer adagolásról. A leírás rég elveszett, én meg nem vagyok járatos az állati farmakológiában. A beavatkozásnak így ez lett az egyetlen része, amit a vakszerencsére bíztam. Veleszületett képességemre, az intuícióra hagyatkozva úgy döntöttem, testsúly-kilogrammonként egy-egy rovátkányi szedatívumot szívok fel és adok be a betegemnek. Csak remélni mertem, hogy a szer valóban pusztán sedatióra szolgál, nem pedig narcosisra, különben az állat fel nem kel többé az istálló döngölt padlójáról, ahova utasításomra a mazsolaszerű vénember meg a segédei nyomták. Fortuna azonban velem volt! Az állat negyedóra múltán láthatóan elbódult, ám eszméleténél maradt, a műtéti terület érintésére, nyomkodására pedig érzéketlennek mutatkozott. Mire a gumikesztyűimbe bújtam – Istenem, ez volt az utolsó pár, ami még a Fadro Pharmból megmaradt! –, a fazenda Stammer apraja-nagyja összeszaladt, hogy lássa a készülődő varázslatot.

Fertőtlenítettem a műtéti területet és megejtettem a metszést. Egy-kettőre reponáltam a sérvtömlőt, a kifőzött zsákvarró tűvel és cérnával pedig összevarrtam a szövetvégeket, aztán a felszínen ejtett seb széleit is. Tíz perc nem sok, annyi sem volt az egész. A vademberek, ha lehet, még áhítatosabb morajlással kísérték minden magabiztos és a számukra isteni mozdulatomat, mint annak idején a Krug parasztjai. Ez az állat ráadásul nem pusztult el. A páciens egy hét alatt rendbe jött, csak a véknyán látszó seb emlékeztetett arra, hogy valaha sérvtől szenvedett. A farmmunkások onnantól kezdve még tréfálkozni sem mertek a közelemben. Elnémultak és megmerevedtek, ha elhaladtam mellettük. Mintha csak egy középkori fejedelem volnék, aki a gyaloghintójából pillant ki a határban szorgoskodó jobbágyaira. Az indiánok másnap feladták az árulót is. Az a besúgó képű, kehes fickó volt az. Sejthettem volna. Azért ez a Stammer sem hülye, tudta, kit kell választania. Szerencsétlen ördög szó szerint elájult a félelemtől, amikor a következő eligazítás alkalmával kiléptettem a sorból. Most portugáltudásra se volt szükség: egyetlen hangnyi magyarázat nélkül is tudta mindegyik, társuk miért kapja az ütlegeket. Este újra magamhoz hívtam és megértettem vele, hogy ezentúl én vagyok a gazdája. Ha mondanivalója van, nekem mondja és ajánlom is, hogy legyen. A férfi indián létére nem volt buta, azonnal megértette a dolgot, úgyhogy mielőtt elengedtem volna, adtam neki egy pakli cigarettát, ahogy annak idején a kápókkal is tettem. Az állatmentő mutatvány csak Stammert nem nyűgözte le. Talán praktizálni is óhajt az intéző úr?, kezdte a támadást a következő napok egyik párás reggelén. Vegyek majd fehérköpenyt meg olyan… izét… olyan fülhallgatót is, ha legközelebb a városban járok? Tényleg! Hirdetést ne adjunk fel a Diário Oficialban? „Szökött náci orvos pácienseket keres…”, kiáltotta hisztérikusan. Ne légy közönséges, Géza… Közönséges? Nem vagyok „náci”.

Hát mi az anyám picsája vagy? Náci hát! Te is az vagy, én is az vagyok. A Wolfgang is az! Az Ezredes urunk is az, de még a feleségem őnagysága is. Náci! A náci egy szitokszó, Stammer. Stigma! A zsidók választották ki ezt a szót és ők töltik fel mindenféle ocsmány tartalommal, hogy aztán a homlokunkra tetoválják. Nem kívánom őket azzal segíteni, hogy e bélyeget önként veszem magamra. És neked sem ajánlom. Nem fogok itt a szavakon lovagolni. Nem ez a lényeg! Hát mi a lényeg, Géza? Hogy tudósjelmezben parádézol az emberek előtt, az a lényeg! Te egy intéző vagy, Josef! In-té-ző! Egy paraszt. Hát mit olyan nehéz megérteni ezen? Intéző, aki minden tőle telhetőt elkövet, hogy kár ne érje a gazdaságot. Különben meg Peter, nem Josef. Híre megy! Tényleg nem fér abba a konok fejedbe? Ebben Stammernak igaza volt. Itt nem az enyéim között vagyok, mint Hohenauban, hanem egy barbár gazdaságban, indiánoktól és pardónak nevezett keverékektől körülvéve, akik sem a világpolitikát, sem a tudományos munkám jelentőségét nem értik. Nincs miért bízni bennük. Pedig Pequeña Germaniában azt hittem, annál már nem lehet rosszabb. Az élet azonban kegyetlen leckével tanította meg, hogy mindig lehet rosszabb és mindig van lejjebb. Bizony a magánynak is vannak fokozatai. Stammernak igaza van, mondtam magamban újra. Láthatatlanul kellene élnem. Mind a napszámosok megregulázásának, mind a „csodatételeimnek” híre mehet, ami veszélyes, és éppen ezért elkerülendő. Stammernak igaza van, és még sincs igaza, dohogtam tovább. Hazudik! Vagy inkább: igazsága egy hazugság mellékterméke. Talált tárgy, amelybe belebotlott, miközben nem is keresett semmit! Sokáig gondolkodtam azon, hogy egy szatmári sváb vajon miért menekül egészen Brazíliáig, a dzsungel kellős közepéig. Aztán Stammer kirohanásait látva megértettem. Azért, mert egy ilyennek még az általam oly utált középszerűség is csak elérhetetlen, távoli cél. Ennek a Stammernak teljes elszigeteltségre, a riválisokkal való összehasonlítás tökéletes hiányára volt szüksége ahhoz, hogy legalább a saját, picinyke világában alfa-egyednek érezhesse magát!

Ugyan mit törődtek volna a szövetséges hatalmak egy nemzetiszocialista érzelmű Donauschwabbal a háború után, még ha SS-tag is volt…? Ugyan miféle politikai üldöztetéstől kellett volna tartania egy hőbörgő földmérőnek a kommunisták részéről? Stammernak legföljebb a gusztusa ellen való lehetett mindaz, ami a szülőföldjén kialakulóban volt, de az életét nem fenyegette. Ő aztán igazán maradhatott volna akár otthon is… De nem: Stammer a nyakába vette a világot és meg sem állt az esőerdő közepéig. Mert a saját képességnélkülisége elől futott! Erre a történelem szele most kit sodor az ő zártnak hitt világába? Na, kit? Az európai értelmiség egyik legkiválóbb képviselőjét, egy kivételes diszciplína sokra hivatott művelőjét! Egy géniuszt! Csakugyan hihetetlen és groteszk fordulat. Én az önnön nagyságom, ő a saját kicsisége elől menekült el a világ végére, végül mégis egymásba botlottunk. Szegény, szerencsétlen Stammer! Ha az ilyesmi nem volna megengedhetetlen tékozlás az életemben, talán még szánnám is. Mert micsoda szenvedés lehet neki nap-nap után abban a kontrasztban élnie, amit a jelenlétem teremt. Ezért tiltja nekem a kivételesség mindenféle megnyilvánulását! Ezért okoz neki szenvedést, ha a tekintélyem új hierarchiát alakít ki a farmon. És ezért őrjöng amiatt, hogy a feleségét már a puszta jelenlétem is emlékezteti mindarra, amit az a nő örökre elveszített, amikor az életét hozzá, a selejthez kötötte! Nincs igazad, Stammer, feleltem tehát. És se jogod, se szükséged nincs arra, hogy kioktass. Tudom, hogy milyen a menekültek élete! Ha valaki, hát kettőnk közül én tudom. Úgyhogy ne papolj itt nekem, nagyon kérlek, mert elfogy a béketűrésem! Egy pillanatra engem is meglepett a felindultságom. Az utolsó szavakat szinte már kiabálva mondtam. Aztán különös gondolat kerített a hatalmába. Szerettem volna megmarkolni a pálcámat, magasra emelni és a Stammer pofájára, magas homlokára és hízott tarkójára annyiszor lesújtani vele, ahányszor csak lehet. Amíg az ütéseim alatt szét nem nyílik a bőre, fájdalmában pedig eszméletét nem veszti ez a formátlan, izzadó lény! Elfogy a béketűrésed? Ezt meg hogy értsem?, ámult el Stammer. …addig kellene ütlegelnem a pálcával, addig kellene rugdosnom a csizmám kemény talpával, míg szétroncsolt légcsövéből fel nem

hangzik az a kétségbeesett szörcsögés. Olyan erővel tört rám ez a vágy, hogy mozgósítanom kellett minden intelligenciámat, csak el tudjam vonni róla valahogy a saját figyelmemet. Kisdiákként elmés versikéket tanítottak nekünk, hogy megjegyezzük, mely latin elöljárószó, milyen esetet von maga után. Miközben a Stammer korlátolt tekintetét néztem, ezt ismételgettem magamban, az accusativos versikét. Ante, apud, ad, adversus, Circum, circa, citra, cis, Contra, inter, erga, extra, Infra, intra, iuxta, ob, Penes, pone, post és praeter… És akkor mi lesz? Megtudhatnám, ismételgette egyre fenyegetőbb testbeszéddel Stammer. Akkor mi lesz?! …Prope, propter, per, secundum, Supra, versus, ultra, trans. Nem feleltem semmit, micsoda önuralom. Ante, apud, ad, adversus. Holnaptól azonban, gondoltam, ki kell találnom valamit, ami megvéd az őrülettől. Contra, inter, erga, extra. Ami, képes mederbe terelni az intellektuális energiáimat, amelyek szabályozás nélkül, íme, kiöntenek és ellepik a világot, akár egy pusztító árvíz. Infra, intra, iuxta, ob. Mederbe kell terelni ezeket az energiákat, ám nem a szokványos gátak közé, hanem földalatti csatornákba, amelyek fentről, a „kémrepülőkről” nézve láthatatlanok. Post és praeter. • Az élet hamarosan a kezem alá dolgozott. Egy reggel Mateus, a földművesek rangidőse panaszkodva magyarázta, hogy a termeszek egészen tönkreteszik a földet, amely az elmúlt években pihent, hogy hamarosan az állatok takarmányát termeszthessék rajta. Ezek a csótányszerű, albínó hangyák hatalmas várakat építettek, méghozzá úgy, mintha tudnák, hol fordulnak a gépek és mekkora a nyomtávjuk, a stratégiai helyfoglalásaikkal jószerivel az egész területet lefedték. Ráadásul tönkreteszik a talajt és beözönlenek a silókba meg lassan már az istállókba is, magyarázta kézzel-lábbal Mateus. Felfalnak

mindent, ami fából van; a szerszámokat, a gerendákat, az oszlopokat. Kérdem tőle, hogy szoktak védekezni ellenük. Azt mondja, permetezéssel, de most többen vannak, mint máskor, meg késő is már ehhez, túl meleg az idő. Körbejártam a termeszvárakat, amelyekről Mateus beszélt. A fazenda vadembereiből csupán utálatot váltottak ki ezek az építmények, de én képes voltam a csodálatukra is! A hatalmas, gyárkéményszerű tornyok közé ugyanis az apró építőmesterek idővel szabályos várfalakat emeltek, az építményt pedig járatok és légszellőző alagutak bonyolult rendszerével hálózták be. Korábban sohasem láttam még ilyet, amit persze nem árulhattam el Mateusnak, bár lehet, hogy még az az ostoba bennszülött is észrevette az arcomra kiülő csodálkozást, amikor megtapasztaltam, hogy a termeszvárak nem porózusak és omlékonyak, hanem kemények, akár a beton! Ez adta az első ötletet. Néhány napnyi tervezgetés után magamhoz kérettem Gonçalót, aki a farmon afféle ezermesterként dolgozott, a fához éppúgy értett, mint a gépszereléshez, vagy a lakatosmunkákhoz. Kiterítettem elé a tervrajzot, amely felett napokon át görnyedtem. A kisteherautó platójára applikált vaskarok végére – olyan távolságban, amely az autó karosszériájára már nem jelent veszélyt – láncon lengő fémsúlyokat álmodtam meg. Traktorabroncsot, ekefejet, vagy akár homokkal töltött vashordót, bármit, ami biztonsággal felszerelhető, illetve ballisztikai szempontból képes jó íven ide- és odalengeni. Gonçalo egy kukkot sem értett az egészből, illetve szemmel láthatóan őrültségnek találta a tervet, de legalábbis olyasvalaminek, amit csak megálmodni lehetséges, kivitelezni már nem. Az ezermester értetlenkedése azonban most nem bosszantott, sokkal inkább büszkévé tett, hiszen tanulmányaimból tudtam, hogy Leonardo kortársai is így fogadták a polihisztor különféle ostromgépekre, szivattyúkra és repülőmasinákra vonatkozó terveit, amelyek jelentőségét végül csak az utókor volt képes fölismerni. Egy idő után mégiscsak fárasztani kezdett a vénember akadékoskodása, hümmögő portugálját ráadásul alig értettem,

úgyhogy egy ponton tenyerembe csaptam a majordomusi pálcával és ellentmondást nem tűrő hangon a tervrajzra mutattam. Ez hatott. Amikor az ebédet követő csendespihenő után visszatértem a műhelybe, már kész is volt a vasrudakból hegesztett távtartó, rajta a rögzített csigával és a vastag, kampósvégű lánccal, amelyre majd a súlyt lehet akasztani. Gonçalo és Mateus két napszámos segítségével épp a különféle súlyokat próbálgatták, miután a homokkal töltött hordóról kiderült, hogy felemelni sem tudják a kellő magasságig, így vélhetően a teherautó farát is veszélyesen rángatná, ha beindulna vele az ingamozgás. Ezt követően egy régi malomkőre esett a választásunk, amit az egyik indián gurított be az udvarról. Közepén négyszögletes lyuk volt, amelyen épp át lehetett fűzni a láncot, a diszkosz-szerű forma pedig szépen, kiszámíthatóan lengett rajta, a kisteherautót sem mozdította ki a helyéről. Az elképzelésem az volt, hogy a platóra szerelt elmés bontószerkezettel rátolatunk majd a kiválasztott termeszvárra, beindítjuk az ingamozgást, amely nemcsak lerombolja a „gyárkémények” egy jelentékeny részét, hanem hosszanti repedéseket is előidéz bennük, a pusztítás befejezéséhez így már az autó saját tömege, vagy akár az emberi erő is elegendő lehet. Mateus még a volán mögül is magyarázott valamit, amiből csak annyit értettem, hogy subterrâneo, azaz ’földalatti’, de a napszámosok kérlelő tekintetébe ütközve végül elhallgatott és gázt adott. Azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy a szerkezet jól működött, a mérnöki számításaim helyesek voltak. Bár a termeszvár nehezebben adta meg magát, mint gondoltam, mellmagasságban végül sikerült ledönteni a széles vályogtornyokat. Amivel nem számoltam, az a termeszek ellenállása volt. Ahelyett, hogy menekülőre fogták volna, rendezett sorokban megrohamozták előbb a malomkövet lengető napszámost, aztán Gonçalót. Úgy ugráltak mindketten, mintha valaki nótát húzna a fülükbe, közben azonban rosszkedvűen szentségeltek, ezt a világ bármely nyelvén megértettem volna. A termeszek néhány perc múlva a platót is ellepték, úgyhogy kénytelen

voltam visszavonulót fújni és kiadni Mateusnak a parancsot, hogy indítson. Naplemente előtt még visszasétáltam a termeszvár csonka tornyaihoz. Amikor elhaladtam a szerszámos műhely előtt, anekdotikus hanglejtésű pusmogást hallottam, aztán fojtott nevetést. Megismertem Mateus és Gonçalo hangját. Fogalmam sem volt, honnan veszik a kuncogáshoz szükséges önbecsülést, miközben ők azok, akik lábhoz tett fegyverrel nézik végig, amint értelem nélküli rovarok elűzik őket a saját földjükről, míg én, a távolról jött idegen azonnal felveszem ellenük a harcot és nem is éppen sikertelenül. Lassan közelítettem meg a termeszvár-torzót, de felesleges volt az óvatoskodás. A vár körül újra béke és nyugalom honolt, a hangyák visszahúzódtak a rejtekükbe. Láthatóan ügyet sem vetettek rám, sárral teli pofával épp a ledőlt falakat rakták újra. Egészen közel mehettem és alaposan szemügyre vettem a várat. Most értettem meg, miről beszélt a vénember. A föld alatt, akár egy hatalmas szív, ott lüktetett a fészek! Finoman áramlottak és keringtek benne a termeszek, néhány emelettel lejjebb, nyirokszagú termében pedig ott trónolhatott maga, a királynő is, aki fáradhatatlanul rakta a tojásait, hogy fajtája végül túlszaporodja ezt az elkorcsosult emberiséget, amely, lám, még ahhoz is ostoba, hogy védekezzen a paraziták ellen. A kráterszerűen megmaradt falakon most jól láttam azokat a légcsatornákat, amelyek a legnagyobb forróságban is képesek lehűteni és élhetővé tenni a termeszvárakat. Ez adta a következő ötletet. • Másnap hajnalban már újra a határban voltunk. Arra utasítottam a napszámosokat, hogy tehénszarral kevert sárral – de olyan finoman, hogy kárt ne tegyenek bennük – tapasszák be a termeszvárak összes látható nyílását. Ereje volt már a napnak, mire végeztünk mindegyik toronnyal. Ekkor újra Mateusért küldettem, aki tüstént meg is jelent a kisteherautóval, platóján az előzőleg odakészített gumitömlővel. A tömlőhöz gyártattam egy ravasz fémbilincset, amellyel azt a kipufogócső végére lehetett szorítani, és amely a gumit is védte a fém alkatrészekből kiáradó forróságtól.

Jeleztem, hogy a platóról eresszék le az egyik toronyba a tömlőt, de olyan mélyen, amennyire csak lehet, mert az volt a célom, hogy a gumicső vége az egyes tornyok közös légterébe, egészen a termeszek központi csarnokába érjen. Ekkor beindíttattam a motort. Kísérteties jelenség volt, ahogy a hatalmas termeszvár szabad szemmel nem látható, de mégiscsak létező repedésein át szökni kezd a kipufogó-gáz, kékesfehér és hullámzó aurát vonva az építmény köré. Bár bosszankodtam, hogy az embereim ilyen trehány munkát végeztek, végül annyiban hagytam a dolgot, mert láttam, hogy a termeszvár így is megbízhatóan telik fel a szénmonoxidban dús, sűrű füsttel. Negyedóra múltán azonban a várra tapasztott vályogréteg kezdett pikkelyessé válni, egy-egy lemezke pedig finoman remegett is, ahogy belülről feszítette és nyomta a gáz. Számoltam azzal az eshetőséggel, hogy a nyomás végül felrobbantja a tornyokat. Abban bíztam azonban, hogy a gáz előbb végez a termeszekkel, mintsem a leomló falak közül végleg elillanna. A termeszvár ekkor már szinte pulzált, annyira feszítette a gáz odabenn, bármelyik percben összeomolhattak a falak. Versenyt futottunk az idővel. A következő pillanatban aztán megtörtént! Hangtalanul leomlottak a falak és ránk ült a kipufogó-gáz büdös felhője, alig győztük elhessegetni a kezünkkel, hogy újra tisztán láthassunk. Túl hamar adta meg magát a fal, állapítottam meg azonnal. Ugyan több maréknyi termesz feküdt holtan a kráter körül, de fájdalmasan sok maradt még életben, amelyek – egyetlen másodpercnyi kóválygás után – hamarosan alakzatba is rendeződtek és részben rohamra, részben pedig munkára siettek, mintha az emberi fül számára hallhatatlan parancsokat kaptak volna a generálisaiktól. Az indiánok sutyorogtak egymás között, nevetni azonban senki sem mert, alázatosan pislogtak felém. Szántsák be valahogy az egész területet, mondtam katonásan. Szerzek vegyszert. Az este megbeszélem majd a Stammer úrral, tettem hozzá, aztán sarkon fordultam és elviharzottam. Nem hiszem, hogy bármiféle érzelmet is le tudtak volna olvasni az arcomról, mert

a távozásom után sem nevettek, vagy szóltak akár egy szót is, pedig sokáig hallótávolságon belül maradtam és a besúgóm is ott volt közöttük. • Kedves Beppo! Újra és megint: igazad volt. Valahogy megtudták! Az a bolsevik államügyész, Wiesbadenben: tudja. És ha ő tudja, akkor már tudják az amerikaiak meg az izraeliek is. Még nem világos, mi történt. Talán a honosításról szereztek tudomást valahogy. Az AS-i elnöki hivatalban, vagy az államigazgatás valamelyik alsóbb szintjén lehetett besúgójuk. Vélhetően egy illegális kommunista vagy egy zs. Ott vannak újra mindenütt. Az értesülést hivatalosan nem erősítette meg még senki. Sőt, itt N-ban egyelőre még pletykák sincsenek. Ezek az újak egymásban sem bíznak. FB nem beszél senkivel. Előbb osztja meg információit Jeruzsálemmel, mint Bonn-nal. Micsoda egy hazaáruló… Mindenesetre a hivatalos változat szerint még mindig E-ben keresnek. Ebben persze sokat segített az, hogy M. asszony ráállt arra, amit a család kért tőle: a relokalizációd után még egy teljes évig BS-ban maradt a fiúval. (Azóta már ők is hazatértek. Édesanyádnak ugyan sikerült jobb belátásra térítenie M-et a válással kapcsolatban, mindazonáltal nem hajlandó GG-ben maradni. Sőt, Nban sem. A szavazati jog átruházása fejében életjáradékot kér, amelynek folyósítására – legutóbb információim szerint – egy sv-i címet adott meg.) Fontos tudnod, hogy az új fejleményekről egyelőre csak a család értesült egy hesseni barát jóvoltából. FB-ék még nem tudják, hogy tudjuk. Ráadásul – emlékezz csak vissza! – még az e-k is egy teljesen éven át ültek az elfogató parancson, P pedig ennél csak keményebb dió lehet. A Bajor több alkalommal vágta már a zs.barát nagyhatalmak szemébe, hogy p. állampolgárt soha ki nem ad. Az Ei-ügy óta persze tudjuk, hogy mindez nem elég. Lollo ezért azt tanácsolja, hogy átmeneti időre függeszd fel a két ország közti ingázást, még a nem hivatalos útvonalakon is (csónak).

Remélem, a körülmények viselhetők, bár biztos vagyok abban, hogy a H-ban megszokottnál zordabbak. Egyre biztosabbnak látszik ugyanakkor, hogy csak átmeneti állapotról van szó, belátható időn belül pozitív fordulat áll be az ügyben. Tudod, én még mindig nem tudtam teljesen túltenni magamat azon, hogy annak idején csalódást okoztam Neked. Így ezt most nem csupán feladatnak, hanem becsületbeli ügynek is tekintem. Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy egy kicsivel is könnyebbé tegyem az életedet a Barbároknál. Kedves Fiatalúr! Sokáig tépelődtem, hogy megírjak-e neked még valamit, erre ugyanis nemhogy engedélyt nem kaptam, de kifejezetten megtiltották nekem. Én azonban attól félek, végül egyes-egyedül rám neheztelnél, ha nem számolnék be róla. Édesanyádról van szó. Az állapota gyorsan romlik. Tudod, hogy mindenkinek másféle tüneteket produkál a teste, amikor a lelke szenved: van, akinek a feje fáj, van, akinek a dereka, van, akinek a vérnyomása lesz magas, és van, aki az italhoz nyúl. De hiszen senki sem tudja ezt jobban egy orvosnál… Wallynak táplálkozási gondjai lettek. Még a háború alatt kezdődött. Egészen pontosan akkor, amikor te a frontra kerültél, aztán a sérülésed után sem egy biztonságosnak tekinthető kutatóintézetben kezdtél el dolgozni, hanem Sziléziában vállaltad el azt a veszélyes munkát a táborban. Ami ráadásul annyi nyomorúságod forrása lett. Wallyt az aggodalom egészen falánkká tette. Tisztesség ne essék szólván, de szinte megszállottan kezdett enni, mintha a teste egy élelmiszer-raktár volna, amelyet a készülő Armageddon előtt a szerettei érdekében fel kell töltenie. Az elmúlt években az édesanyád a nap minden órájában evett, sokat és mindent. Nem ismertem még senkit – férfit sem –, aki így tudott volna enni. Húsokat és nehéz köreteket, kolbászféleségeket, olajos és füstölt halakat, a gimnáziummal szembeni pékség teljes kínálatát, kelt tésztákat, piskótákat, krémes süteményeket, kandírozott és aszalt

gyümölcsöket, sajtokat, csokoládét és még olyan cukorkákat is, amelyeket csak a gyerekek esznek. Látnivaló volt, hogy mennyire szenved. Az a sok étel, a zsír, a cukor és a liszt azonban megtette a hatását. Édesanyád, aki egyébként is inkább az erős, semmint a törékeny asszonyok közül való, egyre tekintélyesebb méreteket öltött. Mozgása nehézkessé vált, a bőre pirossá, a légzése pedig szaggatottá. Egy idő után már annyira nehezére esett a járás, hogy csak akkor mozdult ki a házból, ha az feltétlenül szükséges volt. Leginkább is miattad, Beppo… A gyárban tartott családi nagytanácsokról egyszer sem hiányzott! Egyetlenegyszer sem! Egy idő után aztán tolókocsiban kellett szállítani, utóbb viszont már ez is túl nagy tehertételnek bizonyult a számára és követelte, hogy a tanácskozások résztvevői járuljanak hozzá, az apádék házába. Hát ez a válasz arra is, amit R. levele után kérdeztél: ezért nem látogatja már őket a nagymama… Van ennek már két hónapja is, de sajnos a kímélő életmód sem használ. Wally láthatóan gyengül, már a beszéd is fárasztja. Étvágya, hála istennek, még van szegénykének. L. doktor a szíve és a keringése miatt aggódik. (A vércukra különös módon rendben van, L. azt üzente, hogy ezt feltétlenül mondjam meg neked, ha egyszer tájékoztatnálak az állapotáról.) Emlékszem, édesapád halálakor milyen rossznéven vetted, hogy olyan későn, ráadásul csupán az én laikus interpretációmban értesülhettél az állapota alakulásáról. Ezért most kértem a családot, hogy avassanak be a részletekbe mielőbb. Édesanyád azonban hallani sem akart erről. A leghatározottabban megtiltotta, hogy bárki egy szót is szóljon az egészségéről. Lollo a tanúm rá, és én a Lollóé. Higgy nekem. Wally leharapná a fejemet, ha megtudná, hogy a háta mögött megszegtem a hallgatási fogadalmam. Én azonban már ezzel sem törődöm, Beppo, mert a legrosszabbtól tartok! L. doktor szerint persze édesanyád erős asszony, nem szabad feladni a reményt. Én mindenesetre már nem vagyok képes titkolózni előtted.

Hű barátod, Messerle • Anyám halálhíre két hét múlva érkezett meg. Sedlmeier ezúttal mellékelt néhány másolatot a családorvos feljegyzéseiből is. Ezek a papírok persze ugyanazt ismételték el szaknyelven, amit már Hans is megírt: falánkság, obezitás és szívelégtelenség, végül a keringés összeomlása. Lowitz doktornak azonban volt egy fura megjegyzése, amelyen fiúként talán fel kellett volna háborodnom, orvosként azonban megértettem. „Nem az a csoda – írta a kolléga –, hogy elveszítettük az asszonyt, hanem az, hogy csak most és nem rögtön a háború után. Akkora súlyt, amekkorát ő cipelt, hétköznapi szív nem bírt volna ilyen sokáig.” A gyász nem is érhetett volna rosszabb helyén a világnak. Egy civilizálatlan országban, az esőerdő közepén, ahol az embereknek már kora reggel verejtékszaguk van a hőségtől. Márpedig a fajoknak különböző a verejtékszaga: más a magyaroknak és más a bennszülötteknek is. Csoda, hogy azon a forró negyvennégyes nyáron ezt nem vettem észre. Pedig a magyarok akkor érkeztek tömegével Sziléziába. Szagolhattam őket eleget! Minderre azonban mégis csupán most, Stammer kipárolgásait észlelve lettem figyelmes. Persze kellett hozzá a kontrollcsoport is. Az indiánok, az afrikaiak meg a különféle összetételű keverékek, amelyek mind más-más módon bűzlöttek az izzadságtól, mint ő. Ha annak idején felfigyelek minderre, talán a nyomába eredhettem volna e különös obszervációnak! Akkor tán feltárhattam volna, hogy az emberi testnek melyik az a szerve, amely az izzadságmirigyek által kiválasztott testnedvhez hozzáadja ezt a titkos, csak az adott fajra jellemző hozzátevőt. Akkor ma többet tudhatnánk az öröklés titkairól! Itt azonban már nem volt lehetőségem az ilyen jelenségek mélyére ásni, csak szenvedni tőlük. Szenvedni az eszköztelenségemtől meg a verejtékszagtól, amely körülvett. Mindenekelőtt pedig a Stammer érzéketlenségétől, aki ahelyett, hogy az együttérzését fejezte volna ki, számokkal telerótt kockás papírlapokat lobogtatott az orrom előtt. Hogy emelkedtek a

költségeink: a napszámosok bére, a vegyszerek ára, a kísérletezgetéseim (sic!) miatt elpusztult jószágok pótlása és így tovább és így tovább… A bevételeink pedig finoman szólva se nőttek, folytatta. Az ember lassan már annak örül, ha legalább stagnálnak. Így mondta, stagnálnak, pedig magától sosem használt ilyen szavakat. Gittára gyanakodtam. Lám, gondoltam, még a Stammerék is tisztában vannak azzal, hogy anyám halálával az utolsó őrangyalom távozott a világról! Én pedig ahelyett, hogy elbújhatnék a vackomba, hogy árvához méltón elsirassam őt, kockás papírok lobogtatásának vagyok kitéve. És ezzel még távolról sincs vége a megaláztatásaimnak! Mert napnyugta után, amikor a gyászommal végre csakugyan egyedül maradhatok, nekem is fel kell tennem magamnak a kérdést: vajon hogyan lesz ezután? Nem sokat kellett várni arra, hogy megmutatkozzék, milyen az élet őrangyal nélkül. Anyám temetése napján egész nap a szobámban voltam. Írtam, mint egy megszállott. Naplóbejegyzéseket és memoárszövegeket fogalmaztam, meg hosszú és keserű leveleket, órákon át. Leveleket a testvéröcsémnek és a fiaimnak, de kivételesen még Irenének is. Volt olyan bekezdés, amit háromszor-négyszer is átfogalmaztam, mert hol megtévesztően sztoikusnak mutatkoztam bennük, hol meg túlságosan is esdeklőnek. Persze a valósághoz ez állt közelebb. Az esdeklés. A fuldokló görcsös szavai, amelyeket hörögve és kétségbeesve bugyog fel a víz alól, hogy meglágyítsa a szívét annak, aki a mentőcsónakban ül, és valami nemes, vonakodó tekintettel figyeli agóniáját. A legsötétebb gondolatok kísértettek meg. Olyan dekadens és reménytelen gondolatok, amelyek korábban sosem, vagy ha egy-egy pillanatra mégis, hát ezer és egy okát találtam annak, hogy elhessegessem őket. A száműzetés évtizedei azonban alaposan megtizedelték ezeket az okokat. A latin praepositiók skandálása már régen nem volt elég. Hiába próbáltam minél többször, gyorsabban és hangosabban elhadarni őket – anteapudadadversus –, újra meg újra alulmaradtam a pusztulásomra törő belső hangokkal szemben.

Kísérleteztem én mindennel. Megszámoltam a hajópadlóm hosszanti és keresztillesztéseit. Felelevenítettem egy iskolai bálra betanult tréfás tánc koreográfiáját, ügyelve minden részletre, a kezek és a lábak bonyolult összjátékára. Felmondtam a prímszámokat egészen ezerkilencszáznegyvenkilencig, míg eszembe nem jutott, hogy ez volt a száműzetésem éve, amitől aztán újra hallani kezdtem azokat a gyilkos hangokat. Kezdhettem mindent elölről. A Sedlmeiernek írott levélben végül kertelés nélkül megvallottam, mitől félek. Attól, hogy anyám nélkül Lollón elhatalmasodik majd a kétely. A kétely, amelyet a nélkülem töltött évek során a zsidó propaganda csepegtetett belé és az öcsém, anélkül, hogy aktív árulást követne el ellenem, egyszerűen magamra hagy. Itt felejt majd étlen-szomjan, akár egy társaitól elszakadt, magányos katonát a háborúzásba belefáradt hátország. És mondom, az élet egykettőre próbára tette az elméletemet, mert a ménkű hamarosan újra oda csapott be, ahol még az előző villámcsapás után is füstölögtek az üszkös gerendák. A Fazenda Stammerra kereskedők jöttek. Avokádót vásárolták fel a környéken, legalábbis ezt állították. Bosszantó időpontban érkeztek, épp ebéd után, amikor Gittától portugál nyelvórákat szoktam venni a tornácon. Az idegenek megjelenése miatt azonban nemcsak erről az évődéssel teli órácskáról kellett lemondanom, hanem a már-már szertartásosan elfogyasztott kávémról is, amelyet pedig ugyancsak megszerettem, mióta egy ültetvény majordomusa lettem. A kávé- és gyümölcskereskedők váratlan látogatásai ellen persze nemigen lehetett mit tenni. A farmon nem volt telefon és a postánkat is csak hetente egyszer-kétszer intézhettük Nova Europában, az ófalu központjában. Ez a három férfi is előzetes bejelentkezés nélkül érkezett, alig volt időm eltűnni előlük. Az ilyen esetekre kidolgozott biztonsági protokoll ugyanis ez volt: én haladéktalanul láthatatlanná váltam, Stammerék pedig utalást sem tettek arra, hogy rajtuk kívül más európai is tartózkodik a birtokon.

Ha a szobám ablakát akárcsak résnyire nyitva hagytam, a tornácról minden behallatszott. Főleg, ha olyan harsány emberek voltak a beszélgetés résztvevői, mint ez a három portugál! Mert hiába törtem csak a nyelvet, a hallásom elég kifinomult volt ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, ezek nem brazilok, hanem európaiak. Keményebb hangsúlyokkal beszéltek, mint az itteniek, és állandóan tu-ztak a você helyett, bár nem értettem, miért kell Gittának minden jöttmenttel azonnal összetegeződnie. Mi továbbra is magázódtunk, és ehhez ragaszkodtam is. Ez tette olyan feszültségtelivé az együttléteinket. Az, hogy váratlanul három európai állít be hozzánk, természetesen aggasztott. Kezdetben éberen füleltem tehát, de a beszélgetésük hamarosan elernyesztett, mert ostoba semmiségekről fecserésztek csupán. A hőségről, a korán kezdett napról és a hajnal óta megtett sok-sok kilométerről meg a zöldségek-gyümölcsök felvásárlási áráról. A kiadós ebédtől egészen elbutulva hallgattam ezt a kávéházi zajt, ahogy egyikük-másikuk felnevet, a beszélgetés menete szerint egyébként teljesen indokolatlanul; ahogy Gitta hangja csilingel, amire később a kávés csészék csörrenése felel. Az idegeneknek a nekem szánt kávét szolgálták fel. Hiba volt azonban megnyugodnom! Az egyik férfi ugyanis – vajon véletlenül tette-e – hátrahagyott egy összetekert napilapot, amellyel a nagy hőségben legyezgette magát. Álszent megdöbbenésükkel, amit állításuk szerint a lap egyik tudósítása váltott ki belőlük, Stammerék a vacsora előtt szembesítettek. Hoppá!, Géza Stammer, mintha egy aduászt csapna ki, elém terítette az újságot. Az első, amit megláttam, a saját arcképem volt, negyedoldalnyira nagyítva. Megint az az undok argentin igazolványkép! Az öles betűkkel szedett szalagcím ezúttal is a Halál Angyalaként (O Anjo da Morte) hivatkozott rám, akár egy ócska ponyvaregény protagonistájára. Stammer túljátszott izgatottsággal és rosszul leplezett kárörömmel nézett hol rám, hol meg az újságra. Oda-vissza, akár egy eszelős. Gitta vörös fülekkel, földre szegzett tekintettel hallgatott, de valamiképp az ő hallgatását is neheztelőnek éreztem.

Ezeket meg mi lelte, mi ez a színjáték, találgattam. Hiszen pontosan tudták, kinek nyújtanak menedéket. Vajon nem ezért kaptak-e pénzt a családomtól? Igen?, kérdeztem tehát. Igen!? Hát nem, kedves Peter! Kurvára nem! Igen, nem… Semmit sem értek. (Végre megszólalt Gitta is.) Olvassa el, Peter! Hiába olvassa, nem ért portugálul, gonoszkodott Stammer. De ért, vetette közbe elővigyázatlanul az asszony, amitől csak még jobban elpirult. Miért, mit írnak, kérdeztem gyorsan. Azt írják, hogy perbe fogtak, édes jó doktorom! Perbe? Pontosabban – magyarázta Gitta –, Frankfurtban valami nagy per készülődik az egykori láger személyzete ellen. És magát nem találják se égen, se földön. Pedig magának kellene a fővádlottnak lennie, Peter. Azt írják! Nekem? Neked, Josef! Részletesen leírják a bűneidet. Terhes nők, gyerekek, törpék. Főleg azok az ikrek, mi? (Stammer szinte kéjesen intett meg a mutatóujjával.) Ki gondolná, hogy a doktorunk jól nevelt pofija mögött egy ilyen csúnya szörnyeteg rejtőzik… Az önérzet energiái úgy futottak át a testemen, akár az áramütés. A számra tódult ezernyi szó, hogy helyre tegyem ezt a fajankót és elmagyarázzam neki, mi a különbség a táborszemélyzet meg az ott szolgálatot teljesítő orvosi különítmény között, vagy legalább megsejtessem vele a tudományos kísérleteim jelentőségét, végül azonban letettem erről… Semmi értelmét nem láttam ennek. És hajlandó sem voltam már rá. Az asztalra csaptam inkább és azt süvöltöttem a Stammer rozáceás pofájába, hogy elég a komédiából, pontosan tudták, hogy ki vagyok és azt is, hogy mit terjeszt rólam a zsidó propaganda, utoljára kérdezem tehát, hogy mi ez az egész!? Tudtuk, persze hogy tudtuk, felelte Stammer vicsorogva. No de hogy ekkora nagy gazember vagy, azt azért nem tudtuk. Ugye, Gittám?

Természetesen nem hisszük el, ami itt le van írva. Arról szó sincs, jegyezte meg sietve Gitta Stammer. Én bizony elhiszem. El? El én!, krákogta Stammer aztán mégis vállat vont. Á! Elhiszem, nem hiszem… Mit számít az? Érdekel is engem, hány vemhes kurvát pakolt ki… hogy hány zsidót boncolt föl élve, vagy küldött a gázba! Maradt belőlük így is épp elég! Több is, mint amennyi a háború előtt volt. Csakhogy… Csakhogy?! Csakhogy mindegy, hogy mi mit hiszünk, drága Josefem! Az meg pláne, hogy te mit mondasz. Háborús bűnös vagy, kész-passz! Te vagy a zsidók új Hitlere. Gratulálok, barátocskám! Te lettél az első számú közellenség! Hirtelen olyan idegesség fogott el, hogy rá kellett harapnom a bajszomra, szinte hallani lehetett, ahogy roppannak a számban a szőrvégek. Egy darabig a fogaim közt csikorgattam a sörtéket, majd néhány másodperc után, lélekjelenlétemet valamelyest visszanyerve újra az asszonyhoz fordultam. Gitta? Gitta Stammer előbb a férjére emelte a tekintetét, csak azután rám. Mindenki magát keresi, Peter. Az izraeliek, a németek, az amerikaiak… Még az argentinok is! Mi nem tudtuk, hogy az egész világ a nyomában van. Ezt nekünk senki se mondta. Se Wolfgang, se az Ezredes úr. Senki sem! Nem tudtuk, visszhangozta felhúzott szemöldökkel Stammer. Hát most már tudják! Legalább egy kicsit jobban megértik, miért vagyok olyan megviselt! Nem úgy van az, Josef! Itt nemcsak a te biztonságodról van szó! Óriási veszélynek tesszük ki magunkat, hogy egy ilyen híres bűnözőt rejtegetünk az otthonunkban. Stammer egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette. A németek vérdíjat tűztek ki a fejedre. Tudtad, ugye? Hát persze, hogy tudta! Húszezer márkát, azt írja az újság. Gitta, mennyi is az

cruzeiróban…? Ekkor értettem meg ezt az egészet! Egy pillanatra még el is szégyelltem magam, hogy nem láttam át azonnal a szitán. Hogy többet feltételeztem erről a két barbárról, mint hogy csupán az árat akarnák felverni. Lelketlen dögkeselyűk, gondoltam. Az egyik rosszabb, mint a másik, hiába a rúzs, a csavarókkal hullámosított haj és a meghittnek hazudott portugálórák a tornácon. Minden meggyőződés nélkül formáltam a szavakat. Tudtommal a családom egyszer már méltányolta ezt a kockázatvállalást. Az akkor volt! Ez meg most van. Ez – Stammer az újságra mutatott – egészen más helyzet. Egészen más! Ez most már nem pénzkérdés. Itt az életünkről van szó! Nekünk gyerekeink vannak! Gyerekeink, ismételte el fátyolos hangon Gitta. Erre már felcsattantam. Nekem is vannak gyerekeim! Sőt, apám is volt és a múlt hétig anyám is, csak éppen belepusztultak a fiuk üldöztetésébe! Tudjuk, Peter. Igazán sajnáljuk, felelte Gitta. Hát persze, hogy sajnáljuk. A család a legfontosabb, bólintott Stammer. Még szerencse, hogy maradt egy bátyád. Öcsém! Ó, a gyáros az az öcséd? Azt hittem… Most már betelt a pohár. Hullarablók! Keselyűk!, üvöltöttem feléjük. Felpattantam, és kirohantam az étkezőből, még a mondatot sem fejeztem be, mégsem tartóztatott senki. • Lollo a testvéröcsém, biztattam magamat, miközben a plafon emberformájú árnyékait fürkésztem. Valaha közel álltunk egymáshoz. Közelebb, mint Carlóval bármikor is. Valaminek maradnia kellett ebből az erős szövetségből! Mi voltunk Günzburg ifjú hercegei, még ha igazán királyi külsőm csak nekem volt is. Azért ebből a fényből jócskán vetült Lollóra, és ő élt is vele! Lollo az öcsém, és az öcsém nem hagyhat magamra. Anyánk emlékének is tartozik ezzel! Tartozik apám emlékének és Karl öcsénk emlékének, akinek a fiát félig én neveltem fel!

Tartozik vele a saját nevének! Nem fogok könyörögni neki. A tulajdon öcsémnek! Végtére is nem alamizsnát kérek tőle, hanem a jussomat. Alois hatalma nem a sajátja. Nem a tudásából és a saját kivételes teljesítményéből származik, hanem kölcsönben van nála, a család bízta rá. Lollo pouvoir-ja a bizalmunktól és a megelégedettségünktől függ! Ezzel az öcsém, remélem, tisztában van. Ha ugyanis elfelejtette volna, kénytelen leszek magam emlékeztetni rá! Közvetlenül, vagy, ha kell, Sedlmeieren keresztül, aki a család jogtanácsosaként nem is tehet mást, mint hogy akaratomnak érvényt szerezzen. A világ tartozik jóvátétellel nekem! A zsidók mindent elvettek tőlem, ami születésemtől fogva megillet. Mindent! A hazámat, a családomat. Az akadémiai pályát, amelynek várományosa voltam. Végső soron a szabadságomat is! Csak az életem maradt meg. Ez a makacs, biológiai esély, hogy egyszer még minden jóra fordulhat. Ha a családom, amely mára Alois öcsémmé zsugorodott össze, ezt is veszni hagyja, akkor voltaképp a saját ellenségei hódító háborúját segíti győzelemre. Igen, ha Günzburg veszni hagy engem, azzal önmagát pusztítja el! Ez Alois fivérem történelmi felelőssége, mondtam ki fennhangon is az új helyzet tanulságát, miközben újra a bajszom szúrós végeit rágtam. E felismerésben mindenesetre leltem némi vigasztalást. No, nem sokat. Épp csak annyit, hogy a számat betöltő szaruíz ellenére is nyugtalan, felszínes álomba tudjak merülni. • Kedves Beppo! Bár az édesanyád elvesztése feletti gyászban érthető a keserűség, hidd el, semmi okod arra, hogy rémképekkel kínozd magadat! Lollo jó testvér. Wally halála óta nem telik el nap – mit nap: óra! –, hogy ne emlegetne nagy megindultsággal. Azt hiszem, soha akkora szüksége nem volt a bátyja jelenlétére, mint ezekben a nehéz időkben…

Én úgy látom, ő éppúgy elárvult, mint Te, és éppúgy szenved a hiányodtól, mint Te az övétől. Osztozik a sorsodban, Beppo, e felől számtalan apró, emberi gesztus győz meg nap mint nap. Egy-egy elejtett félmondat, egy nehéz sóhajtás, a háború előtti gondtalan évek emlegetése… „Legyen gondod rá, Messerle – mondta nekem a minap, jóval azelőtt, hogy a leveled megérkezett volna –, hogy a bátyám semmiben ne szenvedjen hiányt anyánk halála után sem…” Biztos vagyok abban, ha Barbárék nem kezdik el e zsarolásszámba menő célozgatásokat, Lollo maga kezdeményezte volna a Dzs-beli helyzeted újragondolását. Erre bizonyítékom is van! Örömmel tájékoztatlak, hogy Lollo megbízásából hamarosan Dzsbe utazom. Személyesen fogok tárgyalni Barbárékkal! A fivéred olyan megoldásra törekszik, amely hosszú távon képes szavatolni nemcsak a biztonságodat, hanem azokat az életkörülményeket is, amelyek méltóak hozzád. Édesanyád hagyatékának Téged illető része a rendelkezésünkre áll, hogy új és egyértelmű erőviszonyokat alakítsunk ki Dzs-ben. Már hozzá is fogtam az út előkészítéséhez, azt remélem, hamarosan konkrét információkkal szolgálhatok az utazásom részleteit illetően. PS: El ne feledjem: L. doktor köszöni a neki írt soraid. Azt mondta, sokat jelent neki, hogy egy olyan nagytudású kolléga igazolta a diagnózisa és az általa választott kezelés helyességét, amilyen Te vagy. Nagyvonalú gesztus volt ez a részedről, amit senki se várt el Tőled ezekben a lelket próbáló időkben! • Nem Gerhard festékfoltos furgonja tűnt fel az úton, ahogy vártam, hanem egy kényelmes, fekete szedán. Kölcsönzői autó, azon láttuk a rendszámán. A volánnál Wolfgang Gerhard ült, az anyósülésen azonban senki! Aztán megláttam. Hans Sedlmeier erősen kopaszodó feje a hátsó ülésen pattogott, ahogy a bukkanókkal teli földút diktálta. Mosolyogtam magamban ezen a színjátékon. Azon sem lepődtem volna meg, ha Hanserl csak a bekötőút előtt, Nova Europát elhagyva

szólt oda Gerhardnak, hogy húzódjon félre egy pillanatra, hátra akar ülni, így szándékozik begurulni a Stammer farmra. Gerhard jól játszotta a szerepét. Amint megálltak, készségesen kipattant a volán mögül, és mielőtt bárkit is üdvözölt volna, hátrasietett, hogy kinyissa az ajtót az ismeretlen, sötét öltönyös úrnak, aki hosszú, zongorista ujjai közt egy keményfedeles, modern irattáskát tartott. Odaléptem Hanserlhez, udvariasan biccentett. Megszorítottuk egymás kezét, majd össze is ölelkeztünk, de csak röviden, nem hagyva még teret a személyes érzelmeknek. Ezután üdvözöltem Gerhardot („Wolfgang! Kedves, kedves barátom!”), aki közelebb hajolt hozzám és izgágán, akár egy gyermek, a fülembe súgta, „a jövőben gyakrabban fogunk ám találkozni!”. Most hátrafordultam a Stammerék fogadóbizottsága felé és arisztokratikus mozdulattal Hans Sedlmeierre mutattam. Engedjétek meg, hogy bemutassam… Sedlmeier azonban a szavamba vágott: Bocsáss meg, Fiatalúr, a nevek nem fontosak! Maradjunk talán annyiban, hogy a Család és a Gyár jogi képviselője vagyok Németországból. Szólítsanak, kérem, egyszerűen… Herr Hansnak! Úgy is van, bólintottam. Herr Hans, tehát. Gitta zavarában a férje karjába öltötte a sajátját és talán még pukedlizik is, ha Stammer játékosan rá nem förmed. Na! Csak nem fogunk az udvaron ácsorogni! Kapjunk már egy csésze jófajta brazil kávét, a hétszentségit! Azzal mindannyian fellépdeltünk a tornác lépcsőin, hogy a fonott asztal körül, kávéval a kezünkben udvariaskodó és semmitmondó szavakat váltsunk a repülőút fáradalmairól, a dunsztos, komisz nyárról és a vén kontinensről, amelyre, fájdalom, alig lehet ráismerni a háború óta. Ez a prelúdium alig tartott tovább egy fél órácskánál. Ekkor „Hans úr” felállt és azt közölte az ugyancsak talpra szökkenő Stammerékkal, hogy a továbbiakban négyszemközt kíván maradni az ügyfelével. Hát hogyne, a mi kedves barátunkkal, mondta Géza legalább olyan cinikusan, mint amennyire nyájasan.

Majd mi kimegyünk a gazdaságba! Maguk maradjanak csak itt, kényelmesen, mondta Gitta, de elhárítottam a felajánlást, mondván, inkább a szobámba vonulnánk vissza, a jogtanácsos úr úgyis kíváncsi rá, milyen körülmények közt élek. Ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót és a függöny résein át meggyőződhettem róla, hogy a két magyar és a stájer az udvar túlsó végén lévő árnyas padok felé tart, elnevettünk magunkat. Hanserl! Beppo! Gyere ide, hadd öleljelek meg! Csakugyan itt vagy? Hát nem haragszol? Haragudni? De igen! A világra! A hűtlen Németországra! A barátok viszont azért vannak, hogy megbocsássunk nekik. Hans Sedlmeier szemét elfutotta a könny, aztán egy rövid, férfiatlan szipogás után átadta az otthonról hozott holmikat. Anyám intarziás fadobozát, amelyben a legkedvesebb családi fényképeket tartotta, Alois öcsém ajándékát egy vadonatúj Siemens villanyborotvát meg néhány komolyzenei hanglemezt és orvosi szakkönyvet, amelyeket még az utazás előtti levelekben kértem. Van itt még valami, mondta Hanserl, azzal az aktatáska hátsófali bélésében kialakított titkos zsebbe nyúlt. Előhúzott két, meglehetősen vaskos borítékot. A vékonyabbat átadta – „a napi költségekre”, mondta –, a másikat pedig csupán kinyitotta és felém villantotta, miközben az ujjaival átpörgette a tartalmát. Százdolláros bankjegyek vastag kötege volt! Ez a barbárok pénzének első részlete. A többit majd a Ferreteríán keresztül megkapják, ha teljesítették a maguk részét. Nem bízunk kecskére káposztát, mondta. A Ferretería a család dél-amerikai leánycége volt. Paraguayban én is azon keresztül intéztem az üzleti ügyeimet. Amióta átköltöztem Brazíliába, a vállalat állítólag aktivizálódott a Paraná innenső partján is, bár ebből én még nem sok mindent érzékeltem. Na és jól megy a Gyár? Jól, Beppo. Nagyon jól. Lollo örökölte apád üzleti érzékét. Ezernyolcszáz ember, gondold csak meg! Ezernyolcszáz embernek adunk munkát Günzburgban! Nincs nálunk nagyobb foglalkoztató a

környéken! És nincs család, amelyhez a környékbeliek hűségesebbek lennének, mint hozzánk. Úgy értem, hozzátok. Hans elbeszéléséből világossá vált, hogy Lollóval ugyanazt ismerték fel otthon, mint én itt, a Dzsungelben. (A levelezésünkben, találón, Brazíliát hívtuk így: Dzsungel.) Ha a magyarok száját mindig új és újabb hallgatási pénzekkel tömjük be, azzal semmit sem oldunk meg. Ennek így sosem lesz vége. Ravaszabb érdekeltségi rendszert kell teremtenünk a számukra! Hogy is fogalmazzak: a taktikai helyett, stratégiai szemléletűt, magyarázta Hanserl a borítékkal a kezében. A sorsodat, kérlek, Beppo, ezt rossznéven ne vedd, úgy kell felfognunk, mint egy vállalkozást! Egy részvénytársaságot, amelyben jelentős, de végre nem meghatározó részesedése lesz ezeknek az embereknek! Hogyan? Jelentős, de nem meghatározó, ismételte el Sedlmeier. Jól értem? Az volna a nagy terv, hogy eztán már az életemet is ezek a barbárok tulajdonolják? Nos, ez inkább amolyan haszonélvezeti jog… Jaj, minden jogi hasonlat sántít! Hogyan is magyarázzam… Inkább fordítva!, jutott eszébe hirtelen Sedlmeiernek. A Család lesz részvényes az ő életükben! Ez az, Beppo! Neked lesznek tulajdonosi jogaid velük szemben. Így akartam mondani! Mit is jelentene ez a gyakorlatban? Tőkeemelést hajtunk végre a „Stammer és Stammerban”! Méghozzá a te tőkeinjekcióddal, Josef!, csapott a tenyerébe a borítékkal Sedlmeier. Nagyon kérlek, Hanserl, hagyjuk ezt a tőzsdei tolvajnyelvet… Pénzt adunk nekik, hogy e porfészek helyett vehessenek egy nagyobb, jobban jövedelmező gazdaságot! Pénzt, mégis mennyit? Amennyiből vásárolhatnak egy új farmot! De olyat, amelynek még a fele is többet ér, mint ez az egész hóbelevanc. A másik felének ugyanis te leszel a tulajdonosa, Beppo! Te! Ha papíron nem is, a valóságban mindenképp! Ezt bízd csak rám, jogászi rutinmunka. Többé nem leszel kiszolgáltatva nekik, mert ez a pénz egyenlővé tesz velük!

Egyenlővé a barbárokkal. Nem úgy értettem. Hatalmi szempontból, hiszen érted. Értettem és volt is ráció abban, amit Hanserl mondott. Az észérveknél különben is fontosabb volt számomra e megoldás érzelmi vetülete. Az tudniillik, hogy az öcsémmel kapcsolatos félelmeim, íme, alaptalanok voltak. Alois valóban jó testvérem maradt. Hű a saját fajtájához. Szegény anyánk békében nyugodhat.

7. fejezet Nem, nem, nem! Nem vagyok hajlandó összeszámolni, hányadszor kell elhagynom azt a helyet, amelyet önként vagy kényszerből, de mégiscsak az otthonomnak neveztem! Nem akarok belégondolni, hányszor vágtam neki, hogy megmásszam az előttem emelkedő újabb hegyeket! Hányszor taszítottak le irigy kezek, amint a csúcs közelébe értem, vagy legalább túljutottam egy-egy veszélyesebb falszakaszon… Nem akarom tudni, mert kettéhasadna a szívem és megbomlana tőle az elmém! Ötödször. Istenem, ötödször már! Most pedig, íme, itt magasodik előttem az újabb hegy, a valódi és a szemmel nem látható is, amelyről nem tudhatom, vajon az utolsó lesz-e. Amiképpen azt sem, hogy mi vár majd rám a legtetején és mi a gerincen túl, a másik oldalon. Vajon újabb hegy, vagy feneketlen szakadék? Nem tudhatom. Csak egyet tudok, hogy másznom kell. Másznom, ezekkel az én egyre rozogább lábaimmal. Másznom a rheumatikus fájdalomtól sajgó karjaimmal, a puszta, vérző körmeimmel. Mászni, mászni, mászni! A valódi hegyet Serra Negrának hívják. Sötét hegynek, vajon lehetne-e ennél baljóslatúbb neve az új otthonomnak? Gitta, aki érthetetlen türelemmel hallgatja a ház körül dolgozó asszonyok babonás fecsegését, azzal próbál nyugtatni, hogy a gazdaságnak, amelyet a pénzemből vettek, szelídebb neve van. Santa Luzia. Márpedig Szent Lúcia csupa jó dolgot tett az életében, magyarázta Gitta és a szemében ugyanaz a kopott fény tükröződött, mint az úgynevezett istenfélő emberekében. Ő a vakok és a rossz szeműek védőszentje, Peter…! Dühödten szakítottam félbe. Tudhatná már, hogy én a dioptriában hiszek, nem a védőszentekben! Az asszony megpróbált irányt váltani. A maga Wolfgang barátja találta ezt a birtokot! Az én Wolfgang barátom…

Látja, Peter, én sem bírom ezt a kegyetlen klímát, sóhajtotta Gitta és megtörölte gyöngyöző homlokát. Mindenki azt mondja, hogy Serra Negrában egészen más az éghajlat. Majdnem olyan, mint otthon! Otthon? Európában! És vannak hévizek! Tudja, meleg vizű források, amelyek kigyógyítják az ember a nyavalyáiból. A lumbágóból, a köszvényből, a migrénből! Ez nem babona, Peter, ezt magának kell a legjobban tudnia, ez tudomány! Hasztalan mondott bármit. Sem Gitta Stammer, sem – a hozzám való földrajzi közelség ígéretétől ugyancsak infantilissá váló – Gerhard nem tudta rám ragasztani lelkesedését. Így meglehetősen komor hangulatban szálltam be a teherautóba, hogy orromig húzott kalapban az utolsók közt végre én is elhagyjam Nova Europát. Nem arról van szó, hogy sajnáltam ezt a helyet. Ugyan mit sajnáltam volna rajta? A nyomorúságos albérletemet? A termeszvárakat? A vademberek verejtékétől és az erjedő gyümölcs cefreszagától elnehezült levegőt? A változástól féltem! Mert az elmúlt másfél évtizedben minden változás rosszat hozott. A jó rosszra fordult, a rossz pedig még rosszabbra. Nincs a világban fejlődés, csak korcsosulás. Ugyan miért lenne ez épp Serra Negrában másként? El kell azonban ismernem, hogy tévedtem! Ahogy a teherautónk begördült a Santa Luziának nevezett major udvarára, azonnal éreztem, hogy ez a hely majd más lesz. A klíma csakugyan enyhébb volt! Az udvarház, amelyben ezúttal egy egész szárnyat kaptam, a hegy dombszerűen előreugró szoknyáján állt. Éppen ott, ahol a völgy felől fölszálló meleg levegő és a csúcsról lebucskázó hidegebb légáramlatok összetalálkoztak, hogy aztán hol enyhet adó fuvallatokkal szellőztessék át, hol meg selymes, tavaszias esővel permetezzék meg a farmot. A tengerszint feletti magassághoz itt ráadásul kilátás is párosult! Kellő magasság és tisztaság, a völgy felett ugyanis nem lebegett ott a délibábszerű fátyolréteg, amely Nova Europában még a kávéültetvény legtetejéről is takarta előlünk a tájat.

Innen látni lehetett mindent! A völgyet, a szemközti dombon a hegyről elnevezett Serra Negra városkát. Odább a szomszéd települést, Lindóiát. Legfőképpen pedig a gazdasághoz vezető földutakat! Már az első éjszaka kiválóan aludtam. Azt hiszem, az utazás fáradságán túl ehhez az is hozzájárult, hogy éjszakára bátran kitárhattam az ablakaimat, mert azokon keresztül végre nem vérszívók felhői lopóztak be a szobámba, csak friss hegyi levegő. Stammer az első néhány nap elmúltával éppúgy hetekre eltűnt, hogy obskúrus földmérési megbízatásainak eleget tegyen, mint annak idején, Nova Europából. Menekült előlem! Pedig Stammerék a lakrészemmel átellenben kialakítottak nekem egy kis műhelyt is, hogy a szabadidőmet lehetőleg ott töltsem. A gesztuson, melyet a békülési szándék bizonyítékának hazudtak, persze rögtön átláttam. Nagyvonalúan mégsem tettem szóvá, mert a fával való foglalatoskodásban csakugyan örömömet leltem. Nem beszélve arról, hogy az ácsmunka és az asztaloskodás terén meglehetős ügyességre tettem szert. Néhány emberemmel nekiláttam tehát, hogy az egész udvarházat felújítsam. Az öregedő Faust boldogságával fúrtam és faragtam. Az ostoba bennszülöttek persze nem tudhatták, mit szavalok nekik azon a gyönyörű, idegen kultúrnyelven, amelyet anyám tejével szívtam magamba. „Ásót, lapátot és csákányt a kézbe! Amit kitűztem, hajtsátok ma végre. Szigorú rend, vasszorgalom harcolja ki diadalom; a legnagyobb mű végre kész lesz: egy ész elég ezernyi kézhez.”* Ez a munka lett számomra a legfontosabb! Egy idő után még a majordomusi feladataimat is hanyagoltam érte. Már nemcsak délután és vasárnaponként: mindennap, reggeltől estig ezzel foglalatoskodtam. Úgy éreztem, ha kicserélem a korhadt gerendákat, ha lecsiszolom és újralakkozom a façade-ot burkoló díszléceket, ha új hajópadlót rakok le a régi helyén, akkor egyszeriben minden megváltozik. Varázsütésre!

Mintha csak egy átok múlna el. Dehogy gondoltam én bele e hit irracionalitásába… Akkor már tudtam, nem az a kérdés, hogy létezik-e hit, amely racionális, hanem az, hogy van-e hit, amely nem létfontosságú! És arra jutottam, hogy még bizony még olyan is van: az ostobák és a gyávák hite, amely a tudást és az új határok felfedezéséhez szükséges bátorságot hivatott pótolni. Az én hitem – a munka általi üdvözülésbe vetett hit – azonban létfontosságú! Ma már az életem múlik rajta, a józan eszem megőrzése. Hát csak dolgoztam és dolgoztam, éjt nappallá téve, mint aki a sajátját építi. Mintha egy terra incognita első telepese volnék: egy új világ alapító atyája! Még Stammer is elismerte, milyen pompás munkát végeztem. Az a mázsás, göndör magyar egész testével próbára tette a veranda új korlátját. Mint egy rossz kölyök, úgy ugrált a helyükre szabott pallókon, de nem talált bennük semmi hibát! Tudom, hogy nem iszol, doktor, de legalább egy szál cigarettát szívj el velem a verandán, mondta aztán meghatottan. Köszönöm, Géza, jól fog esni, feleltem és legalább egy féltucatnyi cigarettát elszívtunk ketten, jobbára békés szótlanságban. • A fizikai munkától egészen megfiatalodtam. Jobb lábamon az ödéma, amelyet időről-időre felfújt a dzsungelméreg, amelyet még Nova Europában köpött belém egy titokzatos féreg, most lelappadt és a helye sem viszketett már. Karjaimból kiállt a fájás, nem kínzott a migrén sem, a bajszom végét pedig csupán olló igazította fazonra, sosem az ideges rágás. Az udvarház a lényeget illetően készen volt. Csak a díszítő munkák maradtak. Ekkoriban szerettem bele a boltívbe, ebbe a primitív, mégis zseniális megoldásba, amely képes legyőzni a gravitációt, a fal hullni vágyását. Azonkívül a boltívben a saját tudományos munkám jelképét is láttam: egyszerű és bátor, már-már szemtelen megoldást, amely addig legyőzhetetlen feladványokra ad szellemes választ. Hiszen falakat tett átjárhatóvá! Boltíveket terveztem hát mindenüvé: a verandához vezető lépcső előtetőjére, az étkezőt a nappalitól elválasztó ajtónyílás fölé, de még

a laborom kétszárnyú bejáratára is. (Labort mondtam? Istenem… A műhelyre gondoltam.) Előbb lándzsa- meg Tudor-ívekkel kísérleteztem, de miután a félnótás Stammer azokat arabosnak látta, inkább egyszerű kosárívekre váltottam. Arco! Az ott, meg az ott: arco, mutatta Gitta ünnepélyesen a bejárat feletti boltívet, és tanítónénis komolysággal el is ismételte. Ar-co! Ó, ez igazán könnyű, feleltem. Nagyon hasonlít a latinhoz. Ha maga mondja! Kettesben ültünk a verandán, amelynek még mindig fűrészpor- és festékszaga volt. Újrakezdtük a portugálórákat. Milyen szép is egy ilyen boltív, mondta elragadtatottan az asszony. Nem is értem, miért tetszik annyira. Mert az anyatermészet formáját követi, Gitta, feleltem és önmagamat is meglepve, hüvelykujjammal finoman megérintettem a nő szemöldökét. Végigsimítottam rajta az ujjbegyemmel, aztán a mutatóujjammal a felső ajkán is. Látja, arco. Gitta arcát pír futotta el, mellkasa megremegett, idegesen tűrte vissza füle mögé az el sem szabadult hajtincseket, de nem tiltakozott. Most értem hozzá először. Bevallom, mindig is élveztem e sajátos hatalmat, amelyet minden szép férfi ismer és gyakorol a többség felett, legyen szó akár nőkről vagy férfiakról. Milyen régen élhettem vele utoljára! Láthatóan a nélkülözés évei sem fosztottak meg tőle, enyém maradt, akár egy biológiai vagyontárgy. (Vajon átörökíthető-e? Vajon Rolfé lesz-e, ha én már nem leszek? Illetve, az övé lett-e abban a pillanatban, ahogy megtermékenyítettem az anyját abban a sziléziai kaszárnyában?) Úgy látom, jót tett önnek a környezetváltozás, Peter! Boldogabbnak látszik. Maga egy érzéki csalódás áldozata, kedvesem. Egy olyan hazugságé, amelyről nem tehet. Maga, ugye, most azt látja, hogy boldogabb vagyok, mint Nova Europában… De én mindig csak a maga közelében vagyok valamicskét boldogabb! Ott kevésszer lehettünk kettesben. Hol az indiánok bámultak felénk, hol a fiúk törték ránk az ajtót. Itt más. Ez a ház nagy. Az indiánok a keleti

szárny mögött dolgoznak, a fiúk iskolában vannak. Én meg itt ülhetek maga mellett és maga énmellettem. De azt nem látja, hogy milyen vagyok, amikor nincs a közelemben. Így azt a tapasztalatát általánosítja, amit ilyenkor lát. Nem tehet róla, de ezzel becsapja magát. Ez nem a valóság. Gitta váratlan frissességgel válaszolt. Talán nem is akarom a valóságot látni. Ne higgye, Peter, hogy én olyan buta vagyok. Azért különbséget tudok tenni szép és csúnya között. Jó és rossz között! A valóságon pedig nincsen semmi néznivaló. Nocsak! Semmi! Semmi… Kérem, bocsásson meg. Összevissza beszélek. Olyan különös hangulatom van ma. Nem tudom, mi lelt. Talán térjünk vissza a portugál óránkra… Velem őszintén beszélhet, Gitta. Én vagyok itt az egyetlen sorstársa. Mi, ketten vagyunk Santa Luzia foglyai. Fogoly, én? Erre így sosem gondoltam. Ez nekem… Nem is tudom. Nem értek én ezekhez a filozófiai dolgokhoz, Peter… A filozófiához mindenki ért, kedvesem, akiben pislákol az emberi szellem. Ez is összeköt minket, Gitta, és ezt maga is tudja. Ezeket a mondatokat már egészen közel hajolva mondtam, kezemet rátettem a kezére. Egy darabig hagyta a dolgot, aztán finoman, nem is reagálva az egészre, kihúzta tenyerét a tenyerem alól. Egyedül vagyok, Peter. Az uram hetekre magamra hagy. Két kis gyerekkel, vadak közt, az őserdő közepén! Meg aztán, ki tudja, mit csinál olyankor… (Gitta elnézett a távolba, végigjáratta tekintetét a farmhoz vezető úton. Tekintetével átugrott egy erdőszakaszt, felhágott a dombtetőre, végigsétált Lindóia háztetőin, aztán megállt ott, ahol az iskola volt, benne a fiai, Miki és Roberto.) Odahaza más volt. Ott se városban laktunk, de valahogy társaság falun is akadt. Nem is tudom, a nővéremék, egy-egy barátnő. A szomszédasszonyok. Nem olyan finom emberek persze, mint maga. Velük nem lehetett a művészetről meg a tudományról beszélgetni. Még csak a politikáról sem. Csak amolyan hétköznapi dolgokról, tudja. Nevetgéltünk, elvitatkozgattunk. Pletykáltunk! Hogy a rossz

nyelvek szerint meg akarta ölni magát a tanító. A szomszédasszonyt elverte a férje, a boltos zsidónak pedig balkézről született gyereke. Ilyesmiket. Mindig zajlott az élet. Itt pedig megállt, ugye? Amíg maga meg nem érkezett, mondta Gitta és a kezét most ő tette rá az én kezemre. Még mindig a háztetőket nézte a túloldalon. Gitta! Én… A fenébe is! Nem vagyok még olyan öreg, hogy hálót fonjon a pinámra a pók! Elakadt a lélegzetem! Se Stammerral, se az asszonnyal kapcsolatban nem lehettek illúzióim, de ilyen alpári szavakra azért nem számítottam. Legalább tőle nem! Undorodva, de undoromat a zavar álcája mögé rejtve, hirtelen visszarántottam a kezemet. Újra fejembe nyomtam az előzőleg magam mellé tett panamakalapot. Gitta elnevette magát. El ne ájuljon, Peter! Ez csak amolyan… Szegény anyámnak volt ez a szavajárása. Tudja, ő negyvenéves korára megözvegyült. Jaj, most megbotránkoztattam! A fene egye ezt az én mosdatlan, szatmári számat! Bocsásson meg! Játékosan rácsapott az ajkaira, de szeméből többé már nem tűnt el a pajzánság, amely a tiltott szavak kimondásakor belé költözött. A fejembe hirtelen annyi vér tódult, hogy azt hittem, szélütést kapok. A jobb szemem tikkelni kezdett, mintha kacsintgatnék, a hímtagom térfogata kitágult, egész testemet elöntötte a forróság. És Géza?, kérdeztem nyögve. Ugyan mikor? Évente kétszer, feltámadáskor meg újévkor? Meg aztán, jobb is, ha nem ér hozzám! Ki tudja, hol járt előtte. Gittát most már megszállta a kisördög, láthatóan élvezte a helyzetet, hogy a polgári neveltetésem meg a köztünk lévő maszatos hierarchia nem engedi, hogy kihívó viselkedésével szemben gyorsan rátaláljak a megfelelő hangra. Rátett még egy lapáttal. Nem egészséges dolog ez így. Parlagon maradni! Maga orvos, maga jobban tudja. Isten ne verjen a számra, már azon gondolkodtam, hogy valamelyik egészséges indián legényt rendelem be magamhoz…

Eszébe ne jusson!, csattantam fel végre. Megfertőzné magát! Kell lennie más megoldásnak is, mondtam újra a régi hangomon, és úgy megszorítottam a kezét, hogy egészen belefehéredett. Az asszony most már részeg volt az irántam való vágytól. Szemeit félig lehunyta, öntudatlanul meg-megnyalta ajkait, orrlika megfeszült, és ahogy a közelembe nyomult, éreztem az illatanyagokat, amelyeket a teste a felindultság hatására kiválasztott. Karjaimba vontam és mohón megcsókoltam. Szájának halvány hagymaíze volt – Stammerék mindenhez hagymát ettek –, de olyan régen csókoltam már nőt, hogy a régi-új élmény mindent feledtetett. Az első csók után kaptunk csak észbe. Gyorsan körbekémleltünk mindketten, nem láthatott-e minket meg valaki. Elnevettük magunkat. Egymásba bogozódva szédültünk be a nappaliba. Gitta épp csak annyi időre szabadult ki a karjaim közül, hogy sietve behúzza a sötétítő függönyöket, aztán a félhomályos, szellőzetlen szobában lerángattam róla a ruhát és a nagy, súlyos szófán félig állva, félig fekve, a magamévá tettem. Néhány röpke percig tarthatott az egész, egyikünk sem volt már régóta senkivel. Mégis úgy emlékezem rá, mintha egy örökkévalóságig tartott volna az a szeretkezés. És nincs kétségem afelől, hogy Gitta is így őrzi az emlékezetében. Egy darabig a plafont bámuló ragacsos ágyékokkal hevertünk egymás mellett, nem is igen beszéltünk, csak ártatlanul nevetgéltünk, mint a gyerekek, akik a lelkükkel és az eszükkel még nem értik, csak a testükkel érzékelik a boldogságot. Akkor a földút felől meghallottuk a lindóai busz pöfékelését. A farm bekötőútja nem a platón volt, hanem valamivel lejjebb, az emelkedőn. Az ablaküvegeket megremegtető motorikus üvöltésből tudtuk, hogy a busz – erővel pótolva az elvesztett lendületet – most lódul neki újra, Miki és Roberto pedig hamarosan beállítanak. Stammer aznap este sem vacsorált otthon, én pedig örültem ennek, mert a testi szerelem újbóli megtapasztalása olyan különös módon hatott rám, hogy derengő mosolyom és lebegő mozdulataim láttán alighanem gyanút fogott volna. Gitta azonban látszólag zavartalanul viselkedett, az anyák önzetlen mosolyával nézett hol az

egyik, hol a másikra fiára – milyen szépen esznek, milyen nagy, erős férfiakká növekednek –, de nem kerülte az én tekintetemet sem úgy, ahogyan én az övét. Hol azzal a meleg, de csupán szívélyes tekintettel nézett rám, amellyel máskor is, hol meg kihívóan, hogy a délután titkát egy pillanatra se felejtsem. Csak vacsora után, a verandán cigarettázva jutott eszembe, milyen elővigyázatlan voltam. Nem mintha a kora okán még tartanom kellene attól, hogy netán teherbe ejthetem Gittát, inkább csak a védtelen hámfelületek közvetlen és intenzív találkozása, a két baktériumflóra összecsapása aggasztott kissé, de megnyugtattam magam azzal, hogy végtére is nem egy idegen fajú nőről van szó, meg a makkom finom, rózsaszín bőrén sem láttam jelét semmiféle elváltozásnak. • Micsoda felismerés! Az életerő nem biológiai tények függvénye, hanem olyan képlet, amelyet a lelki állapot determinál. Nem, ezzel még nem mondtam semmit… Ennyit azok az állandóan affektáló zsidó sarlatánok is mondanak, akik praxisaikat az emberi nyavalygás kritikátlan tudomásulvételére építik és a fizikai tüneteket kizárólag pszichoszomatikus hatásokkal magyarázzák. A reményről van szó. A biológiai élethez szükség van oxigénre és vízre, a szellemi létezéshez pedig reményre. Az élet a remény, a reménytelenség pedig a halál. Így! Gitta pedig a reményt adta vissza a számomra. Tehát az életemet. Reggelente újra tornával kezdtem a napot. Fekvőtámaszokat és guggolásokat csináltam, hetente háromszor pedig a műhely magam készítette súlyaival az izmaim – elsősorban a musculus pectoralis és a biceps – tömegét növeltem. Azon kívül újra írni kezdtem! Néhány nap alatt elkészült az Őszi fénysugár című szonettem, amelyet a nyelvóráink egyikén magam olvastam fel Gittának. A formát sajnos nem ismerte, így a szonett megalkotásához szükséges teljesítményt sem értékelhette igazán. Meghatottságát azonban így sem tudta leplezni: lírai vallomásomért a szerelmével jutalmazott, ezúttal ráadásul nem a nappaliban,

hanem – ehhez szinte megszállottan ragaszkodott – Stammer hetek óta lakatlan ágyában. Láttam, ahogy az asszony fokozatosan oldódik föl ebben a váratlan boldogságban. Szerelmünket alig-alig titkolta már. Egy alkalommal, mikor Roberto és Miki korábban érkeztek haza az iskolából, mi javában becéztük még egymás testét a szülői hálóban, ő azonban nem kezdte el sietve magára kapni a ruháit, vagy próbált meg észrevétlenül kitessékelni az ajtón. Ó, nem, ellenkezőleg! Csupán a kulcsot fordította rá és – a hangját sem igazán elcsöndesítve – addig maradt velem, míg a gyönyört, amely napjainak újra szerves része lett, meg nem kapta tőlem. Az indiánokkal sem törődött már. Egyszer, ki sem várva a portugálóránkat, a műhelyben nyitott rám, ahol épp testedzést végeztem. A verejtékem sem zavarta – közvetett igazolását adva az elméletemnek, hogy a tiszta fajiságú verejték vonzza, az eltérő, vagy kevert fajú izzadság pedig taszítja egy-egy rassz egyedeit –, hozzám simult, és minden létező módon az értésemre adta, hogy azonnal, akár a satupad kemény és szűkös felületén is az enyém akar lenni. Olyanokká váltunk, mint két szerelmes kamasz. A minap például engem gyűrt maga alá a vágy. Valami titokzatos betegségben elhullott néhány marhánk. Az indiánok mohón várták, hogy a még ki sem hűlt tetemeket elvihessék, és húsukkal akár hetekre felöltsék hűtővermeiket. Gitta nem bánta volna. Vigyék csak, legyintett. Én azonban közbeléptem. Elmagyaráztam neki, hogy a jószágokat talán olyan kórokozó terítette le, amely az emberre is veszélyes, tán még a sütési hőmérsékletnek is ellenáll (ennek megállapítása megfelelő laboratóriumi felszerelés nélkül aligha lehetséges), ezért okosabban tesszük, ha a tetemeket elégetjük. Gitta megbabonázottan bólintott. Megfigyeltem, milyen irányból fúj a szél, és kijelöltem egy helyet, egy ugaros, haszontalan területet a ház fölött, hogy a féltucatnyi marhát a munkásaink ott, a száraz pálmalevelekből és a vastag, olajos fahasábokból emelt piedesztálon rakják halomba. A még friss dögtornyot körbeárkoltattam, a kör legmélyebben fekvő pontjából

kiindulva pedig kicsinyke csatornát is ásattam, mely egészen a régi pöcegödörig vezetett. Ezt a műveletet senki sem értette. Sem a bennszülöttek, sem Gitta, ellenvetéssel azonban senki sem élt. A fazenda munkásai megtanulták már, hogy minden utasításomat némán kövessék, Gitta pedig a szerelmes nők engedelmességével fogadta minden szavamat. A tetemeket gazdagon meglocsoltattam benzinnel és utasítottam Mateust – a kevés, Nova Europából magunkkal hozott munkás egyikét –, hogy gyújtsa meg a máglyát. A tűz jól égett; csakhamar olyan forróságot árasztott magából, hogy lehetetlen volt a közelében maradni. Addigra az olvadó zsír is elkezdett szivárogni a bűzösen rotyogó hústoronyból, megvilágítva a máglya köré ásott csatornarendszer praktikus zsenialitását. A tűz körül – kezdetben koncentrikus körökben, a szélirány váratlan fordulása után pedig a ház felé nyomulva – terjedni kezdett az akroleinszag. Az a semmivel sem összetéveszthető édes, buja szag! Az indiánok bokákolva, orruk és szájuk elé rongyokat szorítva futottak a szélrózsa minden irányába. Gitta is ájuldozott, ám ekkor én, a füst sűrű függönyét kihasználva, ágaskodó ágyékomra vezettem a kezét. Elkerekedett szemekkel nézett rám, tekintetében azonban a meglepődést fokozatosan az érzékiség csillogása váltotta fel. Nem törődve azzal, ki láthat meg minket, ki sem, karon fogtam és a házba húztam őt, hogy a faház eresztékein keresztül megszűrt, híg halálszagban ünnepeljük az életet. • E szerelem hatására a Santa Luziához fűződő viszonyom is megváltozott. Más érzések feszítették a mellkasomat, ahogy tekintetemmel a birtok határait mértem fel, más tudattal érintettem meg a beérő kávészemeket és más módon simítottam végig a szarvasmarhák oldalán, mint korábban. És máshogy néztem az udvarházra is, amely immár nemcsak a kezem nyomát viselte magán, hanem valamiképpen a szellememét is. Miután végigszeretkeztem minden termét, mintegy birtokba vettem ezt a házat. Eltulajdonoltam! Ez a föld és ez az élet most már teljesen enyém, nem a Stammeré!, állapítottam meg elégedetten. Éppen így, a földesurak

időtlen és világszerte ugyanolyan testtartásában, dacos terpeszben állva cigarettáztam a verandán, amikor megérkezett az a barbár magyar. Bárcsak sohase jött volna vissza! Bárcsak sohasem sem túrt volna ki az ágyamból, amely újra az ő ágya lett. Bárcsak sohase vette volna el tőlem Gittát és a verandát, és bárcsak sohasem vette volna el tőlem a reményt! Géza Stammer szörnyű híreket hozott a városból. Egy Herbert Cukurs nevű balti németet, akit a São Pauló-i lapok csak „rigai hóhérként” emlegettek, ismeretlenek Uruguayba csaltak és több lövéssel megöltek. Stammer rekedten olvasta fel azt a szöveget, amelyet a titokzatos kivégzőosztag több dél-amerikai laphoz, televízió- és rádiócsatornához is eljuttatott. „Figyelembe véve a vádlott terhére róható bűnök súlyosságát, nevezetesen, hogy személyesen felügyelte harmincezer férfi, nő és gyermek életének a kioltását, és különös tekintettel arra a kegyetlenségre, amellyel e bűntetteket végrehajtotta, Herbert Cukurs vádlottat golyó általi halálbüntetésre ítéljük. Az ítéletet február 23-án végrehajtották azok, akik nem felejtenek. Holtteste fellelhető a Casa Cubertiniben a VII. kerületi Calle Colombián, a Cancelones negyedben, Uruguay fővárosában, Montevideóban.” Nem akadt újság a kontinensen, amely ne vélte volna tudni, hogy az egykori pilótával a Moszad ügynökei végeztek. A zsidók! Miután belátták, hogy Cukurs – aki egyébként a valódi nevén élt Brazíliában – nem hajlandó bíróság elé állni az állítólagos háborús bűneiért, egyszerűen kivégezték. Izrael nem is tagadta, hogy újra idegen földön fogott el (és ezúttal ölt meg) valakit, aki különben az utolsó leheletéig tagadta bűnösségét… Az újság teli volt krokodilkönnyeket hullató zsidók nyilatkozataival, akik annak idején látták, amint Cukurs a balti ország egymástól távoli pontjain egy időben gyilkol zsidókat, gyújt fel zsinagógákat és vezényel le pogromokat. Amit egy perccel korábban még egy új élet nyitányának hittem, hirtelenjében elillant, akár egy kacér álom, ébredés után.

A zsidók újra itt vannak, talán nem is mentek el soha. Nincs vége a hajtóvadászatnak, nincs vége a bujkálásnak. Csak a reménynek van vége. Kezdetben azt hittem, Stammer megint azon mesterkedik, hogy a bújtatásom növekvő kockázatainak bemutatásával újabb pénzeket csaljon ki a családomtól. Kivételesen azonban nem erről volt szó. Nagyobb a füstje, mint a lángja, legyintett. Nyilván oka volt annak, hogy nem itt végeztek vele. Valamiért csak el kellett csalniuk Uruguayba… Meg te különben sem a saját nevedet használod, dünnyögte. Micsoda marhaság. Bujkál, a nevét meg kiírja a kapucsöngőre! Az ilyen ne csodálkozzon, ha főbe lövi a zsidaja! Géza, nagyon kérlek, nyögte Gitta. Aggodalmas pillantásokat vetett felém. Hagyja, Gitta, feleltem a felindultságom ellenére is gondosan ügyelve arra, hogy a férje előtt le ne tegezzem. Hagyja csak! Gézának igaza van. Óvatosság, éberség, rejtőzködés. Az üldözöttnek nincs más esélye, ha életben akar maradni. • Másnap reggel – elegendő készpénzzel fölszerelkezve – átmentem Serra Negrába, ahol a város szélén egy bolond vénember szabálytalan sintértelepet működtetett. Összefogdosta a környék kóbor kutyáit, de a szóbeszéd szerint nem azért, hogy a húsukért, bundájukért leölje őket, inkább a saját szájától is megvonta a falatot, hogy felerősítse és álló nap trenírozza őket. Ül, áll, fekszik, visszahozza, csibész. Úgy mondták, az öreg abból tartja el magát, hogy időnként elad néhány jól képzett keveréket. Mindig akadt a környéken gazda és kereskedő, aki csőszre, vagy éjjeli őrre sajnálta a pénzt, de egy-egy fegyelmezett korcsba azért még hajlandó volt beruházni. Én fiatal kutyákat akartam, akiket formálhatok. A vénember olyan rágósan, zárt szájúan beszélte a portugált, hogy alig értettem, amit mond. Ő sem igen értett engem. Azt azért sikerült megértetnem vele, hogy szukát nem akarok, ahogy herélt kant sem, mert emlékeim szerint az ilyenekről Günzburgban úgy tartották, hogy zsírosak lesznek és lusták. Az öreg csak a fejét rázta. Kézzel-lábbal magyarázta, hogy a kankutya kankutya marad, ha

ivartalanítják is. Ne engedjem zabálni, futtassam és dolgoztassam, akkor nem hízik el, ráadásul egy herélt kan nyugodtabb is, nem fog magamra hagyni még akkor sem, amikor a többire rájön a kangörcs. Ezt már az erekkel tagolt, ráncos alkarjával mutatta, és olyan hangon röhögött hozzá, mintha egy átharapott torkú farkas próbált volna vonyítani. Négy kutyát vásároltam tőle. Szívem szerint egy egész falkával vettem volna, de tudtam, hogy Stammerék már ezért a négyért is morogni fognak, nem mintha bármi beleszólásuk lehetne abba, hogyan élek a saját földemen. Mind a négy kutya közönséges korcs volt, mischling. Az egyiket el is neveztem így, bár a nevét már harmadnap Mischára rövidítettem. Különben izmos, jó harapású vadállat mindegyik. Született őrizők. A meghatározhatatlan fajtajegyekkel rendelkező Mischa mellett van köztük egy vadászkopókat idéző alattomos firma, akit Jágónak, egy hollófekete ördög, akit Muninnak és egy németjuhász formájú dög – ez a legszebb mind közül –, akit Hagennek neveztem el. Ez tehát az én őrseregem: Mischa, Jágó, Muninn és Hagen! Eleinte külön-külön gyakorlatoztam velük, de az otthon maradt három rendszerint olyan ribilliót csinált, hogy Gitta egy napon megkért, vigyem őket is magammal, akárhova járunk reggelente. A szomszéd dombtetőn lévő irtásra jártunk. Ott eszkábáltam össze pár egyszerű sáncot, amely a szobámat jelképezte, meg néhány madárijesztőszerű figurát, akik a betolakodókat testesítették meg, hogy az így kijelölt térben értessem meg e négy, csorgó pofájú testőrrel, mit kell tenniük a gazdájukért, ha úgy hozza a helyzet. Nem voltam képzett kutyaidomár. Csak az etológia szemináriumon szerzett távoli emlékeimre hagyatkozhattam, a józan eszemre meg persze arra, amit az öreg sintér udvarán láttam. Nem mintha nagy elvárásaim lettek volna. Kezdetben annyit akartam csupán, hogy „pretoriánusaim” rám még vicsorogni se merjenek, a parancsaimat viszont föltétel nélkül kövessék, míg az idegenekben – igen, még Stammerban is – ellenséget lássanak, akivel szemben védeni kell a területet és főleg engem, a gazdát.

Az engedelmességnek ezt a szintjét hamar elértük. Ha nem vagyok mellettük, a kutyákat – főleg Hagent és Muninnt – még Santa Luziában is csak láncra kötve lehet tartani. Talán csak Gittát nem marnák meg, mert azt még ezek az ösztönlények is hamar megtanulták, hogy az asszonynak szabad bejárása van a falka területére; ő az alfahím nősténye, úgymond. Csak Gonçalo kivétel, a vén marhapásztor. Talán éppen ez, a vénsége, a dohányszagú ráncai a magyarázat: azok emlékeztetik a kutyákat a bolond sintérre Serra Negrából. Akárhogy is, őt már első nap se ugatták meg, nem tekintették gyanús idegennek. Sőt, tőle még ételt és vizet is elfogadnak kezdettől fogva, amit végül is én se bántam. Elkél a segítség. Kell valaki, akire rábízhatom az embereimet, ha éppen nem lehetünk egymás közelében. Többnyire persze egymás közelében vagyunk, hiszen épp ez a lényeg. Nem lenni védtelennek többé soha. Sem éjjel, sem nappal. Sem a szobámban, sem a házon kívül. Akkor se, ha a postámat intézem és akkor se, ha a szükségemet végzem. Amikor Gittával vagyok, akkor se. Gitta persze nem szereti a kutyákat a közelünkben. A lihegést, amelynek üteme eltér a zihálásunktól. A nyálszagot. Az ajtók szüntelen kaparását. És a vonyítást, amely akkor a leghangosabb, amikor Gitta épp igyekezne elnyelni a magáét. Kérlek, Peter, legalább ilyenkor zárd be őket a műhelybe, vagy küldd el őket egy kicsit Gonçalóval! Hallgass, Gitta. Nem hallgatok! Ez így tényleg nem mehet tovább! Elhallgass! Már megbocsáss, de… Kinek az oldalán állsz? Hm? A zsidókén? Erről van szó? Az isten szerelmére! Persze hogy a tiéden. Hogy kérdezhetsz ilyet? Nem úgy látom! Ez a négy korcs az egyetlen védelmem! Érted? Nincs rajtuk kívül senki más, aki a golyó elé ugrana értem. Gitta hallgatott, hallgatását az árulók szégyenérzetének tekintettem. Nem is hagytam félbe, amit elkezdtem.

Ki ne hagyna megdögleni az első, adandó alkalommal? Kicsoda, megmondanád? Talán az embermischlingek, odakinn? Vagy az a barbár férjed? Áhá! Vagy talán bizony te? Még a testedet is felkínálnád azoknak a zsidó bérgyilkosoknak, ugye, csak mentsd az életem! Gitta szótlan maradt, lehajtotta a fejét. Könnyezett is. Mindjárt gondoltam, szóltam megszégyenítő hangon. Az első pisztolydörrenésre odadobnátok a gyilkosaimnak! Ellenállás nélkül! Mint valami áldozati barmot. Hagen ugatni kezdett az ajtó mögött, mintha csak értené. Ez a négy dög! Csak ezek mennének neki bárkinek, ha veszélyben lenne az életem. Senki más! Gitta szipogva szólalt meg. Én csak szeretni akarnálak, Peter. Nyugalomban, mint eddig. Micsoda emberek vagytok ti… Az életem egy hajszálon függ, te meg úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka. Gitta zokogni kezdett, de ezt rosszul tette. Nálam ezzel célt nem ér. Túl sokszor akartak már női könnyekkel lefizetni az életem során! Az én szememben ennek a sós folyadéknak annyi értéke sincs, mint a weimari idők rossz papírpénzének. Nekem soha nem bőghetett senki! Egy mosollyal, egy megnyugtató szóval mindig elejét vettem a könnyek túlcsordulásának, vagy ha más megoldás nem volt, hát másokra hagytam a hisztériásokat. Mint egy szuka…, sziszegtem tehát újra. Mindenki fél tőlük, makacsolta meg magát Gitta. Ettől a négy kutyától! Ettől fél a Stammer ház teljes udvartartása, ugye?! Hát akkor képzeljétek el, hogy félhetek én, akikre nem ölebek vicsorítanak, hanem fölfegyverzett banditák! Állami bérgyilkosok! Ekkor már kiáltoztam, hallatára pedig ugatni kezdtek a kutyák. Nemcsak Hagen, a többi is. Gitta összerezzent. Öltözz fel. Eredj. Öltözz fel és főzz kávét. Eredj már! Gitta most olyan képet vágott, mint akivel képtelen hírt közöltek. Szemével végigtapogatta a falakat, mintha csak azt akarná szavak nélkül a tudtomra adni, hogy ez itt az ő háza. De nem szólt. Egy zsebkendővel kitörölte a lába közét, felhúzta a fehérneműjét és a szoknyáját, aztán megindult a konyha felé.

Várj csak, szóltam utána. És többé, megértetted, soha többé ne beszélj úgy, ahogy az árulók beszélnek. Érted? Soha! Aznap már nem is szóltam hozzá, útjára is csak egy biccentéssel bocsátottam. A kávéért sem mondtam neki köszönetet, csak mordultam egyet, amikor a pihegő kutyák közt átküzdve magát, letette a bögrét az asztalra. • A kutyák ugatni kezdtek, abból tudtam, hogy Santa Luziában idegenek járnak. Későn jeleztek, alig maradt időm visszahúzódni a műhelybe. Gyümölcskereskedők voltak megint. Ennyit azon a lyukon át is megállapíthattam, amit a padlástér oromfalába fúrtam. A beszédjüket azonban nem lehetett kivenni. Itt messzebb voltam a verandától, mint a szobámban, oda viszont nem tudtam bejutni úgy, hogy át ne kellett volna vágnom az udvaron, kitéve az idegenek tekintetének. Maradtam tehát és füleltem. Esküdni mertem volna, hogy németül beszélnek, bár csak szófoszlányokat hallottam. Hirtelen zajongani kezdtek, kiabálni, talán nevetni is. Aztán csönd. Egyszer csak fölrántotta valaki a műhely ajtaját. A fűrészporos padlóról egy emberként ugrott talpra a négy kutya. Csak Stammer volt az. Hagen kis híján elharapta a torkát, amikor elővigyázatlanul a területünkre lépett. A többiek is ugattak, alig bírtam elcsöndesíteni őket, ide ne csalják az idegeneket. Az istenit a dögeidnek, doktor! Fogd már vissza őket, halálra rémítenek! Mit keresel itt? Mi az, hogy mit keresek. A saját farmomon… Csavarhúzóért jöttem! Csavarhúzóért. A vendégeink hoztak egy üveg bort, de belészakadt ez az ócska dugó. Be kéne nyomni valamivel! Stammer felemelte az üveget, hogy lássam az üvegnyakba ragadt dugódarabot. Szigorúan bólintottam, aztán lemásztam és adtam neki egy szerszámot. Kik ezek? Gyümölcsöt vesznek, régi kuncsaftok. Jó kuncsaftok! Látod, még bort is hoztak, hogy igyunk az üzletre!

Régiek? Csak most költöztünk ide. Járnak ezek mindenfelé! Mondom, hogy ismerem őket. De kifélék? Németek! Németek, vagy németül beszélnek? Németek, ha mondom. A pártállásuk? A micsodájuk? A politikai nézeteik. Azok mifélék? Mit tudom én! Gondolod, hogy az ananászt érdekli a párttagkönyvük? Felőlem akár bolsik is lehetnek, csak fizessenek! Kommunisták? Jaj, istenem, azt csak úgy mondtam… Dehogy komenisták. Gyere ki, beszélgess velük! Egyszerű jó fiúk ezek. Gyere ki, itt meg lehet fulladni. Nem megyek. Akárkik lehetnek! És neked sem ajánlom, hogy beszélj rólam! Tudom, mondta Stammer félig már az ajtóból. Istenem, tudom. Aztán hozzátett még valamit magyarul, de ezúttal nem törődtem vele. Behúztam mögötte az ajtót. Ez így nem lesz jó, morogtam magamban, vagy inkább fennhangon, a kutyáknak. Későn értesülök a látogatókról és a felderítésben az urak sem igazán jeleskednek… Szükségünk van a védelem egy külső körére! Délután felmentünk a ház mögötti dombra. Arra a magaslatra, ahonnan a legmesszebb lehetett ellátni, miközben a fák közötti ösvényen át még a házat is közvetlenül elérhette az ember, igaz, nem az udvar, hanem a hátsó homlokzat felől. A szobám azonban – szükség esetén – bentről is megközelíthető volt; a kulcsot mindig magamnál hordtam. Ezt a kis fennsíkot már a megérkezésünket követő napokban kinéztem. Innen mind a Lindóia felől jövő, mind a Serra Negrába tartó utat szemmel lehetett tartani. Cukurs kivégzését hírül véve néhány fát is kivágattam ezen a részen, bár ezzel sajnos nem sokra mentem, mert a távolabbi lombkoronák épp a Santa Luzia felé leágazó bekötőutakat takarták el: a lehetséges rajtütés irányait.

A nézőpontomat kellene magasabbra emelnem, hogy ne tudjanak meglepni minket!, mondtam Jágónak, aki épp a csizmám sarkát nyalogatta. Magaslesre van szükségünk, uraim! Egy toronyra! Alaposan felmértem a területet. Néhány összezsinegelt nádszál segítségével még a fakoronák magasságát is megbecsültem. Megállapítottam, hogy legalább hét méter magasan kell lennie az őrszem nézőpontjának ahhoz, hogy mind a lindóiai, mind a Serra Negra-i utat, illetve a Santa Luzián belüli ösvényeket szemmel tudja tartani. A műhelyben már aznap éjszaka hozzáláttam a vázlatok elkészítéséhez. A magas felépítmény miatt úgy okoskodtam, hogy az egész Toronynak, de legalább is az alsó harmadának-felének téglából kell épülnie. Tudtam, hogy Stammer húzni fogja a száját az anyagköltség miatt. Ezért este, mikor kiterítettem elé a véglegesnek remélt tervrajzot, sietve közöltem azt is, hogy a toronyépítés költségét egyedül viselem, tőlük csupán három dolgot várok. Szerezzék be a szükséges építőanyagokat (cserépre nem lesz szükség, maradt elegendő a marhaistálló felújításából); adjanak mellém valakit, aki járatos a kőműves munkában; a környék kíváncsiskodóinak pedig mondják azt, hogy a Torony műterem lesz, ahol Dona Gitta hódol majd új keletű szenvedélyének, a tájképfestészetnek. Bár Stammer megint magyarul tett valami megjegyzést (gondolom, azon lepődött meg, hogy van dugi pénzem), Gitta pedig áruló módon ugyancsak magyarul válaszolt neki, mindezért most mégsem vontam kérdőre őket, mert a magyar némi osztás-szorzás után mindhárom feltételemet elfogadta. Néhány nappal később épp a tervrajzok fölé görnyedtem, amikor a műhely nyitott ajtaján át észrevettem a közeledő Gonçalót. Hiába ismerték, a kutyák ugatni kezdtek! Egy pillanatra baljós sejtelem kerített hatalmába és olyan szaporán kezdtem el rágni a bajszomat, hogy az alsó állkapcsom kis híján begörcsölt. Testőreim azonban nem valami gyilkos szándékot szagoltak ki, csupán egy idegen jelenlétét, akit Gonçalo hozott magával. A kőműves lesz, jutott eszembe. Ferdinando Belletati, mondta a férfi és magára mutatott.

Kezdetben nyugtalanított, hogy olasz neve van – más se hiányzik az életemből, mint egy szerencséjét kergető európai, aki nyilván hallott egyet s mást a háborúról –hamarosan azonban meggyőződhettem róla, hogy Ferdinando a szépen csengő neve ellenére is csupán egy bennszülött, akinek fogalma sincs arról, mi történik a faluján kívül. Az egy tömbből faragott férfi még írni és olvasni sem tudott, a kőműves mesterséget is autodidakta módon, a környéken dolgozó mesterek inasaként sajátította el, legénykorában. Mélyen ülő, fénytelen szemei voltak, mint általában az értelmi fogyatékosoknak, amelyeket azonban nyíltan, félelem nélkül emelt rám. Emellett folyamatosan mosolygott is, biztatóan és félszegen, mintha csak gyerekek volnánk, őt pedig a szülei hozták át hozzánk uzsonnára, hogy játék közben összebarátkozzunk. Eleinte bosszantott, hogy állandóan társalogni akar velem: kérdéseket tett fel az életemről és kéretlenül is mesélte a maga unalmas sorstörténetét; később pedig már azzal kergetett az őrületbe, hogy sosem értette, amit mondtam neki, noha ekkor már tűrhetően beszéltem a portugált. Vajon mennyire kell elkorcsosultnak lenni ahhoz, hogy egy ember az anyanyelvét se értse, amint az egy kicsit is más módon szólal meg, mint ahogy a maga belterjes közegében megszokta? A bértárgyalásunk megértése bezzeg nem okozott gondot neki! Amikor a napidíjáért kellett alkudnia, még az ő ostoba állatszemeiben is gyúlt némi emberi fény. A munkájára azonban nem volt panasz. Az előzőleg kifeszített zsinegek mentén mindig egyenesen rakta a téglákat, kőműves kanalával pontosan hordta fel, spaklijával pedig pedánsan szedte le a habarcs túlcsorduló, szürke hurkáit. A tervrajzot viszont még elvétve sem vette kézbe, és talán ha kézbe veszi, sem értette volna. Mindenesetre nem egyszer kellett megfegyelmeznem – egy-egy vödör vízzel leöntenem vagy a mérnökmódra összehengergetett tervrajzzal fejbe csapnom –, mert ismét egy sorral magasabban, vagy épp alacsonyabban akarta beilleszteni a soron következő keresztgerendákat. Több mint négy hónapon át dolgoztunk együtt. A hét öt napján, a nap nyolc-kilenc órájában, testközelben. Láttam rajta, hogy a

közösen eltöltött idő alaposan megtréfálja, mert egy-egy hétfő reggel olyan vidáman üdvözölt, mintha régi bajtársak volnánk. Csacska történeteit és tolakvó kérdéseit is ekkor öntötte rám a legnagyobb töménységben, a napszámosaink fecserészéséből pedig azt is megtudtam, hogy a hátam mögött úgy mesél rólam, mintha a barátja volnék. Mint akinek nem is a pénz miatt segít, csak komaságból. Pedig nem tudott rólam semmit. Egy nap, amikor megkérdezte tőlem, hova valósi vagyok – „ugye, Senhor Pedro, Németországba” –, csodálatosan beérte a cáfolatommal, miszerint „nem, Ferdinando, én nem Németországból jöttem, hanem Európából”. Igaz, én se tudtam róla sokat. Hiába engedett szabad folyást az együgyű locsogásának, tökéletesen ki tudtam őt zárni az elmémből. Esküszöm, azokra az órákra még portugálul is elfelejtettem! Szabályosan megkukultam. Csak a kutyákhoz beszéltem, de azokhoz is európaiul. Alaposan meglepődtem hát, amikor az építkezésre kilátogató Stammer, miközben cigarettával kínált, egy ferde mosoly kíséretében azt kérdezte tőlem, na, milyen volt az eszmecsere a kolléga úrral? Kolléga? Nem vagyok én kőműves, feleltem nyugodtan. Azt látom, nevetett Stammer a habarcstól ragacsos cipőimre bökve. Ő viszont orvos! Kicsoda, Ferdinando? Hát! Nem mondta? Azt igen csodálnám, mert általában be sem áll a szája. Mi ez, Géza: valami újabb ízetlen tréfa? Nem, ha mondom! Ő itt a javasasszony. A javasférfi!, röhögött Stammer. A természetgyógyász, na, vagy, hogy kell ezt mondani! Isten az atyám, mintha nem is digó volna, hanem indián! Olyan praktikái vannak… Tudod: gyógyfüvek, varázsfőzetek, kolibriszar! Tényleg nem mondta? Nem társalogni járunk ide, feleltem komoran. Ezt követően újra bizalmatlanul méregettem Ferdinandót. Az elhallgatás is a hazugság egy formája, gondoltam. És ha erről hazudott, vajon még mi mindenről? Néhány nappal később, a Torony nyaktagi részének

befejezésekor azonban megbizonyosodhattam róla, hogy felesleges volt a gyanakvás. Stammer igazat beszélt. Azon a reggelen ismét úgy ébredtem, hogy a vádlimat vörös duzzanat torzította el. Az az átkozott paraguayi vérszívó!, dühöngtem magamban. Még odaát csípett meg valami, de a belém ürített méreg időről-időre azóta is föléledt. Ilyenkor enyhén bicegtem is, mert a láb normál terhelésére az ödémás rész megfeszült, fájdalmasan lüktetett. Nem beszélve arról, hogy a vörös folt vizes borogatást követelt magának, mert úgy viszketett, hogy az ember szíve szerint kifutott volna a világból. Ferdinando észrevette, hogy olykor lebotorkálok az állványról, csak hogy a rozsdás hordó vizével, amely az esőerdei melegben persze gyorsan megbuggyant, meglocsoljam a duzzanatot. Senhor Pedro, espere!, kiáltotta, azzal anélkül, hogy erre engedélyt kapott volna, elviharzott a fák közé. Húsz-huszonöt perc múlva tért vissza egy csokornyi zöld levéllel a kezében. Ezeket az egyik vízivó sajkában sietve összezúzta a kőműves kanál szárával. Az így kapott, nedvedző péppel – ismét csak anélkül, hogy erre engedélyt kért és kapott volna – bekente a lábamat. Úgy meglepődtem ezen az arcátlanságon, hogy tiltakozni is elfelejtettem! A következő pillanatban pedig már azért nem húztam rá Ferdinandóra a kezem ügyébe kerülő első tárggyal, mert a bőröm kellemesen zsibbadni kezdett ott, ahol bekente… A „pakolás” nem csípett és büdös sem volt, egy negyedóra múltán pedig a duzzanat is lappadni kezdett. O que é isso?, kérdeztem a lábam felé mutatva. Ferdinando készségesen válaszolt. Az erdő felé mutogatott, valami bokrokról és virágokról hadovált, de alapjában véve egy szavát sem értettem. Ez persze nem csoda: egy idegen mindig a növények, rovarok és madarak helyi neveit tanulja meg a legnehezebben. Ezek ugyanis a szülőföld titkához tartoznak, a származáshoz. • Az alap kiásásától számítva éppen százharminc napig tartott, míg felépült a Torony. Négyzet alapú oszlopa négy méter széles lett, a felépítményig tartó magassága ugyanennyi, nem számítva azt a

mintegy harminc-negyven centis dobogót, amit – némi rögtönzéssel – a betonalapon alakítottunk ki, hogy a nagyobb esőzések idején megcsúszó domboldal se tehessen kárt az épületben. Az „árbockosár” a zárt feljárót rejtő nyaktaggal azonos szélességű lett, a szegély kevés híján hétméteres magasságba került (a tetőtaréj két méterrel magasabbra), amivel sikerült tartanom az eredetileg meghatározott, ideális szemmagasságot. A Torony végül gúlatetőt kapott, amelyet piros cseréppel fedtünk. Alaposan megdöbbentem, hogy a saját magam készítette tervrajzokon még nem vettem észre azt, ami élőben azonnal nyilvánvalóvá vált. A Torony – az ablakoknál használt boltívektől és a piros cseréptől eltekintve – azoknak az őrtornyoknak volt az ikertestvére, amelyek a sziléziai táborban vigyázták a rendet! Íme, milyen észrevétlen módon szívjuk magunkba a tudást… Lám, az intelligens ember ismeretei, nemcsak tanulással, hanem passzívan, pusztán egy magasabb minőségű létezés révén is gyarapodnak! Egymásra rakódnak, akár a különböző korok földrétegei és ott szunnyadnak a mélyben, míg a gazdájuk felszínre nem hozza őket. Azt hittem, a Tornyot felhúzni lesz a legnehezebb. De belakni volt az! Egymagamat kellett folyamatos őrszolgálatba beosztani, hol éjjel, hol nappal; ha pedig a környezetem gyanús jelei úgy indokolták, álló napon át. Egy valamivel ugyanis nem számoltam. Az árbockosárba vezető feljáró olyan meredek lett, hogy inkább tűnt létrának, mint lépcsőnek, így a négy kutya, lett légyen bármilyen jól képzett is, képtelen volt felszökellni a létrafokokon. Karban meg én nem tudtam felvinni őket: izomerővel sem bírtam, meg aztán attól is féltem, hogy kezek nélkül mászva egykettőre elveszítem az egyensúlyomat, és a nyakamat töröm. A hátrányból persze ezúttal is erényt kovácsoltam. A Torony alapterületéül szolgáló kis tisztás négy sarkába egy-egy őrbódét ácsoltam, négy kutyaházat. A kutyákat rasszok szerint helyeztem el bennük: a délibe a fekete Muninnt, a keletibe Mischát, a nyugatiba Jágót, az északiba pedig – természetesen – Hagent. Reflektorokkal úgysem szerelhettem fel a Tornyot, az efféle technika itt elérhetetlen volt. A Stammer-ház akadozó áramellátását

is csak bűzös aggregátorok szolgáltatták. Éjszakai őrfényem tehát a kutyák szaglása, hallása és általános ébersége lett. Tudtam, akármelyik irányból is próbálna közelíteni valaki az őrtorony felé – teszem azt, miután rájött, hogy a szobámban hiába keres –, Muninn, Mischa, Jágó és Hagen azonnal ugatni kezdene. Pontosabban: kezdett is, legalábbis, ha arra a szerencsétlen indiánra gondolok, akit egy alkalommal Gitta küldött értem, hogy megkérdezze, számíthat-e rám a vacsoránál. Pretoriánusaim alaposan megugatták a halálra rémült kisembert, Muninn pedig akkora darabot harapott ki a lábából, hogy szegény ördög még napok múlva is jajgatott, mikor lábra próbált állni. Pedig a sebeit magam láttam el. Kezdetben leginkább napközben őrködtem odafenn. Különösen a Lindóia környéki mozgásokat figyeltem árgus szemekkel. A városkában működött a környék egyetlen vendégfogadója, ahol időről-időre újabb idegenek tűntek fel: együgyű zarándokok, részeg marhakupecek, fáradt gyümölcs-nagykereskedők. Vagy épp álruhás kivégzőosztagok! Minden óra, amit az árbockosáron kívül töltöttem el, tékozlásnak tűnt, veszélyes gondatlanságnak. Mert ugyan mit ér egy őrtorony őr nélküli? Mit a golyó nélküli puska? Semmit! A Tornyon kívül eltöltött idő engedmény a zsidóknak. Ajándékba adott alkalom a gyilkosaimnak. Bűn tehát önmagammal szemben! A következő időben ezért igyekeztem minél több időt odafönn tölteni. Kezdetben csupán sötétedésig, aztán, később, mondom, egész éjjel: négy kutyától a világ négy égtája felől körülvéve. Most hálálta meg magát az, hogy a fenti részt is téglából raktuk Ferdinandóval, mert éjszakára bizony alaposan le tudott hűlni a levegő, illetve a völgy és a hegytető felől érkező légtömegek ütköző zónájában gyakran tört ki kisebb vagy nagyobb helyi vihar. Istenem, hányszor füleltem odabenn, vajon az eső kopogásától és a széltépte fák suhogásától el tudnám-e különíteni a kutyák ugatását, ha majd gyilkosaim közeledtére figyelmeztetnek… Előbb egy priccset állítottam össze magamnak odafent, aztán kis asztalt, szekrényt is ácsoltam. Végül vittem fel éjjeliedényt, teknőt a

fehérnemű mosásához, illetve a reggeli mosdáshoz, sőt borotválkozó tükröt is. A bajszomat persze legfeljebb csak igazítani kellett: a hosszát szinte fazonra rágtam, miután rögzült az a rossz szokásom, hogy állandóan a fogaim közt csikorgatom az ajkam fölött növő szőrszálakat. A szakállt azonban továbbra sem viseltem magamon: éljek akármilyen nomád körülmények között is – fogadkoztam –, arcszőrzetemtől minden reggel meg fogok szabadulni, amíg a kezem remegése engedi! A zord életfeltételek, a menekülés évtizedei és a szüntelen készenlét ugyanis alaposan megviselték a szervezetemet. Diagnosztikai eszközök nélkül is tudtam, hogy hypertoniában szenvedek. Sejtettem a fejemet behálózó erek zubogásából, a hátamon hordott láthatatlan málhák súlyából. Felfedeztem magamon a köszvény korai tüneteit is. A szervezetemben túltengésnek indult húgysav igénybe vette az ízületeimet, néha már a létrafokok megmarkolása, a térdeim hajlítása is elviselhetetlen fájdalmat okozott. Azonkívül szaporodtak az insomniás időszakok. Ezeket ráadásul a migrén kínzó rohamai súlyosbították, miközben orvos létemre sem tudtam eldönteni, melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Vajon azért nem tudok-e aludni, mert fejfájás gyötör, vagy azért fáj a fejem, mert krónikusan kialvatlan vagyok…? A rossz hírek persze a Toronyban is utolértek. És jobb is, hogy ott értek utol, nem pedig máshol, védtelenül a szobámban, vagy séta közben a földeken, ahol közel s távol nincs semmiféle menedék. • Kedves Beppo! Bárcsak meg se születtem volna. Vagy ha igen, hát legalább ne ide, GG-ba… Akkor nem lettem volna az iskolatársad, akkor nem kötöttünk volna barátságot egy életre, és akkor nem nekem kellene újra meg újra beszámolnom Neked a világ árulásairól! Akkor nem engem gyűlölnél a rossz hírekért. Olyan igazságtalanság történt, olyan jogtiprás, amelyet korábban elképzelni sem tudtam. Nem elmondani: még leírni is nehéz! A f-i perről van szó. Illetve a hisztériáról, ami a per hatására úrrá lett ezen a testileg-szellemileg megnyomorított országon.

Amit most elmondok Neked, még nem tény, de megbízható barátaink szerint mindenképpen bekövetkezik. Ez már csak idő kérdése, nem szabad áltatni magunkat. Erősnek kell lennünk. Erősnek kell lenned! Barátom, mind az m-i, mind a f-i egyetem arra készül, hogy megfoszt a tudományos fokozataidtól! Azt akarják, hogy még ha vissza is térsz valaha N-ba, többé már ne folytathasd a tudományos pályádat, többé már akkor se nevezhesd magadat doktornak… Ez nemcsak történelemhamisítás, de – jogi álláspontom szerint – justizmord is. Az ellened felhozott vádak, még ha igazak lennének is (mint ahogyan szemenszedett HAZUGSÁGOK természetesen!), akkor is későbbi időszak cselekményeivel függenek össze, mint amikor az egyetemi tanulmányaidat végezted. Ez teljes képtelenség. Kedves Beppo, pontosan tudom, hogy a tudomány ügye és a hivatásod mennyire fontos a számodra. Tulajdonképpen a száműzetés kínjait is csak azért vállaltad, hogy tudományos igazságodat megvédd. Önmagadat áldoztad fel, hogy a tudomány élhessen. És most a tudomány támad hátba… Nincsenek szavak. Fogadd együttérzésem és kérlek, kérlek, ne gyűlölj! Messerle • Meg akarok halni. Talán meg is haltam már. Talán csak a szívizom, ez az ostoba, makacs szivattyú, pumpálja és keringeti bennem a vért. Csak az agyamban cikázó kóboráram mozgatja a végtagjaimat. Mint a tyúk, amelynek az indián asszonyok levágták a fejét: úgy rovom a köreimet, körbe-körbe az udvaron, rég elvágott torokkal, éveken, évtizedeken át. De meddig még? Meg kellene állni. Erőnek erejével lefékezni, és véget vetni ennek a viszolyogtató danse macabre-nak! Nincs erőm tovább csinálni. Legyőztek. Elvettek tőlem mindent, amiért érdemes volna még élni! Németország a zsidóké. A családom egy suszteré. A tudomány pedig újra a vakoké és a gyáváké, akik

szabadságjogokra meg valami hazug morálra hivatkozva fogják vissza a fejlődést, hogy középkori sötétségben tarthassák az emberiséget. A Tanár úron – ahogy a leveleiben Sedlmeier von Verschuert nevezi – meg sem lepődöm. Péter háromszor tagadta meg Krisztust, von Verschuer pedig véletlenül sem kőszikla, amelyre egyházat alapíthatnánk. Azt hittük, hogy az, de tévedtünk. Verschuer valóban csak egy Mitläufer. Társutasa bármely rezsimnek, amely engedi, hogy megtartsa a fehér köpenyét és a tanári szobáját valamely német egyetem csöndes folyosóján. Istenem, a hírek szerint még fizetett is azért, hogy megtagadhassa a tanítványait! Elzarándokolt egy Spruchkammerhoz, ahol elzsidósodott németek pénzért árulták a modern kor búcsúcéduláit, és hatszáz birodalmi márkáért alázatosan megvásárolta magának a felejtés jogát! Aztán gyorsan élt is vele. Elfelejtette, hogy a legkedvesebb tanítványa voltam, akit valaha a fiaként szeretett! Elfelejtette, hogy a tábor a Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléshigiéniai Intézet sziléziai fiókintézményeként működött, amellyel ő napi kapcsolatban állt! Elfelejtette, hogy minden tudományos eredmény, amellyel Magnussen kollegina és Butenandt kolléga utóbb nevet szerezett magának, az ottani kutatásaimon alapult… A preparátumokon, amelyeket én készítettem elő és küldtem el neki, Dahlembe! Most már meg akarok halni. Ha nyílt sisakos harcban nem tudtak legyőzni, hát legyőztek ármánnyal. Rendben van. Övék a győzelem. Elpusztításommal azonban az ótestámentumi küzdelem is véget ér. Tiszta faj, világ árja reménysége, olvasd az írást a falon: mene, tekel, ufarszin! Győztek a kufárok, akik az életet nem vérrel, hanem pénzzel váltják meg! Győztek a görbelelkűek, akik nem erővel, hanem gánccsal és csellel érnek célt! Győztek a zsidók! A zsidók! Ezt a háborút is ők nyerték meg, mint az összes többit a történelemben… De mégsem! Eppur si muove! Hiszen az, hogy az inkvizíció perbe fogta, börtönbe vetette és tanai megtagadására kényszerítette Galileit, megtiltotta neki, hogy

kutatásait folytassa, értekezéseit kiadja (voltaképpen tehát megfosztotta tudományos fokozataitól!), vajon változtatott-e azon a tényen – azon a makacs, tudományos tényen –, hogy igenis a Föld forog a Nap körül, nem pedig fordítva?! Nem! A tudományos igazságok fölötte állnak mindenféle inkvizíciónak, politikai és gazdasági hatalmak összeesküvésének! Nem, nem és nem! A geocentrikus világkép talán lehet a konszenzus, amit a győztesek írnak, de az igazság akkor is a heliocentrikus világkép! Márpedig a tudomány igazsága az enyém és én a tudomány igazságáé! Így tehát a puszta életem sem az én tulajdonom, hanem az orvostudományé: nem vethetek véget neki és nem hagyhatom, hogy ellenségeink kezére jusson! Egy Galileo Galilei élete nem végződhet se ciánkapszulával, se jeruzsálemi akasztással. Csak a börtön vagy a száműzetés lehet az osztályrésze: a türelmes várakozás itt, fent a Toronyban. Akármilyen súlyos is e felismerés: magam vagyok a szent grál. Az ereklye, amelyet védenem kell akár a mások élete árán is. Sem a Stammerek vagy a Gerhardok, de még a günzburgiak szempontjai sem akadályozhatnak ebben. Csak én számítok! Az egyetemi magisztrátusok árulása erre döbbentett rá ezen az álomtalan, nehéz éjszakán. • Jó Messerlém! Ha ezt a levelet tegnap írom, meglehet, búcsúlevél lett volna. A f-i és a m-i egyetem lépése a legsúlyosabb emberi aljasság, amit valaha tapasztaltam, pedig hidd el, a háborúban az emberi gyöngeség és gonoszság válogatott megnyilvánulásaival találkoztam… Az éjszaka azonban megvilágosodást hozott. Harcolnunk kell! Azt a tudást, amelyet az egyetemi éveim során és aztán később, frontsebészként, majd kutatóorvosként szereztem, semmiféle hatalom el nem veheti tőlem. Senki és semmi! A tudásom az enyém. Sőt, az igazság ennél is nagyszerűbb: a tudásom az emberiségé! De nem filozofálni akarok, Messerle, hanem perelni!

Erre jöttem rá az éjjel! A jogállam még akkor is gyenge, amikor erőt akar mutatni, mert lényege a kételkedés, a sehová sem vezető moralizálgatás. A jogállam, barátom, egy hitvány, belvárosi entellektüel. Egy életképtelen, selypegő buzeráns! Hát fordítsuk ellene önnön fegyverét, a kategorikus döntésektől való beteges rettegést! Azt tudniillik, hogy jogaitól még azokat sem meri megfosztani, akiket – új gazdái parancsára – az ellenségének bélyegez. Akiket, nap nap után megaláz, tán még üldöz is! Erős állam ilyen ellentmondásba sosem keveredne! Valaki vagy híve a rendszernek, vagy az ellensége. Középút nincs! A hívek jutalma az élet, az előrejutás lehetősége, az ellenségek büntetése pedig a megsemmisülés. Az írmag nélküli pusztulás! Ez az evolúció alapja, a természet rendje. És ha továbbra is e bolygó – a saját életterünk – urai akarunk maradni, akkor nem lehet más alaptörvénye az emberi társadalomnak sem. Pereljük tehát az egyetemeket, pereljük a n. államot, pereljünk bárkit, akit kell! Gabalyodjanak csak bele a saját okoskodásukba, a liberális tépelődésükbe. Abba a „felvilágosult”, bénító szabadságeszménybe! Saját logikája szerint a csonka N. nem foszthat meg engem akadémiai fokozataimtól! A vádat természetesen én magam nem képviselhetem: a felperes nem lehetek. Ez most más helyzet, mint annak idején BS-ben, ahol az I-től való különválásom jogi folyamatát még a valódi nevemben és a saját kezű aláírásommal ellátott ügyvédi meghatalmazással indíthattam el… Hollétemet, új azonosságomat – sőt egyáltalán a tényt, hogy életben vagyok – mindenáron titkolni kell! C. kivégzése MV-ban kétséget sem hagyhat e felől… Te azonban, a család jogászaként nyilván megtalálod majd a módját, hogyan lehessen e justizmorddal szemben ellenkeresettel élni. Haladéktalanul várom tehát a tájékoztatásodat arról, milyen jogi stratégiát kívánsz folytatni! Köszönöm, Beppo (Dr. phil. és Dr. med.!!!)

• Fiatalúr! Vegyes érzésekkel olvastam a leveledet. Itt GG-ban mindenki attól tartott, hogy a saját fajtád sokadik árulása végképp elcsüggeszt majd és elszívja életkedvedet. Úgy örülök, hogy nem így történt! Hogy ellenségeink nem érték el azt, ami ennek a gyalázatos, igazságtalan és irracionális tettnek az egyetlen célja lehetett. Kiölni Belőled a lelket. Az egyetemi döntések jogi úton való megtámadásától azonban óva intenélek… A két döntés nyilvánvalóan politikai nyilatkozat, így jogi úton reparálni aligha lehetséges. Beppo, ezek a magiszterek tudják, hogy jogtalan, amit csinálnak, de ennek ellenére csinálják! Csak azért, hogy az üzenet, amit e gyáva lépés hordoz, minél kedvesebb legyen a Megrendelők szívének. Érdemi eredményt így aligha várhatnánk a peres eljárástól, biztonsági kockázatokkal viszont annál inkább számolnunk kellene. Az ellenkereset megfogalmazása beismerő vallomással érne fel a Család részéről, hogy Te nem csupán életben vagy, de a gg-iak tisztában vannak a feltalálási helyeddel, sőt kapcsolatot is tartanak Veled. Mint a biztonságodért és a Családod érdekeiért felelősséget érző barát, inkább a következők megfontolását javaslom. Kerítek én egy tekintélyes jogászembert, aki közvetlenül nem köthető hozzánk és íratok vele egy szenvedélyes hangvételű, kikezdhetetlen logikájú „röpiratot” arról, hogy a magisztrátusok a jogállam lényegével mentek szembe, mikor ezt a határozatot meghozták, mert az sem formai, sem jogfilozófiai szempontból nem elfogadható, hiszen – hogy csak egyet mondjak – sérti a jogbiztonság elvét! Ezt az írást eljuttatom a legrangosabb n. orgánumokhoz, a kapcsolataink révén pedig gondoskodunk arról, hogy néhány – a súlyának megfelelően – foglalkozzék is vele. Nincs kétségem afelől, hogy a n. jogásztársadalom (fonák módon nem csupán a hazafias érzületű, hanem a „kozmopolita” része is)

egyetértene vele, amiképpen a laikus nagyközönség természetes igazságérzetével is találkozna, így – fokról-fokra – ügyünknek kedvező irányba fordítaná a közhangulatot. Egy ilyen megoldásnak nincs számba vehető kockázata, hozadéka annál inkább! Ha egyetértesz e stratégiával, postafordultával el is indítom a műveletet. Lollo sokszor csókol, amint az üzleti ügyek engedik, személyesen is ír Neked. Barátsággal, Messerle • Messerle! El sem tudom képzelni a n-i közállapotokat! Csak egy-egy szimptomatikus mondatodból következtetek arra a korcsosodásra, amely a hazámban végbemegy. Meg vagyok döbbenve! Mellékelten visszaküldöm neked a legutóbbi leveledet. Nagyon kérlek, olvasd újra! A megírása óta eltelt idő talán elegendő távolságot biztosít neked ahhoz, hogy magad is észrevedd: néha egészen úgy beszélsz már, mint egy zs. Az egyenes, férfias és tiszta megoldások helyett alakoskodást, cselszövést ajánlasz!? Kitérést a nyílt konfliktus elől, helyette névtelen leveleket írogatását, suttogó propagandát a sötétben!? Az igazságról, Messerle??? Nem, nem, nem!!! Sajnálom, hogy a drágalátos öcsikémnek az „üzleti ügyek” fontosabbak, mint a család becsületén esett folt, a német történelem újabb meghamisítása, engem azonban más fából faragtak. Ha kell, majd leszek német helyette is. És helyetted is! És mindenki helyett, akit a jóléte pohossá tesz és gyávává! Megmondom én, hogy mit kell tenni! M. a feleségem. Ha „özvegy” is, ha a férje „eltűnt” is: ő a törvényes hitvesem. Viseli a nevemet, gondozza az örökségemet, ami – hisz nem kufárok vagyunk! – nem csupán a gyárbéli részvényekről szól, hanem a tudományos munkámról is. Az emlékezetemről, tisztelt jogtanácsos úr!

No, tehát: legyen olyan jó az én kipárnázott életű hitvesem, fogja magát és az általad megírt keresetekkel támadja meg a magisztrátusok döntését, de haladéktalanul! Ne csupán a justizmordra hivatkozzon, hanem arra is, hogy: a) a háború előtti kutatásaim érvényességét soha, senki nem kérdőjelezte meg, munkásságom eredményei olyannyira relevánsak ma is, hogy azokat nem pusztán a n., de még a nemzetközi szakirodalom is idézi, részben ez a talapzata tehát a jövendő tudósnemzedék oktatásának és a ma aktív kollégák kutatói tevékenységének, b) tudósnak lenni magányosan nem lehet, az egyik kutató hipotézise (akár megerősítést nyer, akár cáfolatot) a másik kutató munkájához úgy illeszkedik, akár a fogaskerekek tüskéi egymáshoz; a n. tudományos élet ráadásul nem csupán általában véve, hanem esetemben konkrétan is hasznosította az általam leírt tudományos tényeket (kimutatni a folytonosságot Magnussen, Butenandt, O. v. V. meg mások és az én munkásságom között!), c) a személyem ellen folytatott boszorkányüldözés közben a tudományos élet reprezentánsai egyelőre adósak maradtak azzal, hogy sine ira et studio kiértékeljék mindazt, amit a háború évei alatt – természetesen nem egyedül, hanem kollégáimmal (Wilhelm Kaiser Inst.) – leírtunk, publikálásra előkészítettünk. Ezek a józan ész érvei, Messerle, belátásukhoz sem tudományos műveltség, sem elfogultság nem szükségeltetik. Amiképpen e kérdések szempontjából tökéletesen irreleváns az is, hogy élek-e még, avagy már meghaltam, ha pedig élek, vajon a családom kapcsolatban van-e velem… Az ellenségeink világmagyarázatát fogadja el az, akit az efféle okoskodások tántorítanak el attól, hogy kiálljanak az igazságért. Ez az ügy nem az egyes emberről szól! Nem Lollóról, nem M-ről vagy Iről, de még csak nem is rólam! Ez az ügy a történelemről szól! Hát akkor most azzal a hálával a szívében, hogy általam egy pillanatra a történelem szereplőjévé válhat, M. adja be az egyetemekhez személyesen az ellenkeresetet!

A tévedések elkerülése végett: a fentieket nem „megfontolásra ajánlom”, hanem végrehajtását követelem! B. • Az a két pokolfajzat megint a Torony körül ólálkodott! Pedig a legutóbb értésükre adtam: ez nem játszótér, ha még egyszer itt találom őket, a kutyákat uszítom rájuk! Roberto volt az engedelmesebb, ezt már akkor megállapítottam, amikor Nova Europában először találkoztunk. A gyerekeken könnyű átlátni. Valahányszor felemeltem a hangom, összerezzent. Elfehéredő arca, hátraugró homloka meg a tátogása, ahogy nagyokat harap a levegőből, elárulta, milyen hevesen ver a szíve olyankor. Néha már azt hittem, elájul. De talpon maradt, csak megszólalni nem tudott, a bátyja tekintetét fürkészte elveszetten. Vele könnyű volt bánni. Ritkán büntettem, többnyire jutalmaztam inkább. Amíg kisebb volt, édességet adtam neki. Vagy magam készítette, apró fajátékokat, lelkére kötve, hogy a repülőgép meg a fakard egyedül az övé, semmi szín alatt ne engedje a bátyját is játszani velük! Majd, ha Miki megérdemli, csinálok neki is, mondtam igazságosan. Mostanában cigarettával kínálom. Tudom, hogy titokban dohányoznak. Látni szoktam a Toronyból, ahogy a bekötő úton, egymás kezéből kikapkodva a dekket, mohón elszívnak egy utolsó szálat, mielőtt hazaérnek. Ha Roberto egyedül van, ma is épp olyan szófogadó, mint a kutyák. Csak, ha feltűnik a bátyja, akkor szállja meg őt is az ördög. Az idősebbik Stammer gyerek az apja hőbörgő természetét örökölte. „Nekem ne dirigáljál, nem vagy az apám!”. Ez a legkedvesebb mondata. Már kicsinek is ilyen volt. Amit kapott, azt elfogadta. Zsebre tette, talán még meg is köszönte, de a következő pillanatban már ugyanazzal a komisz vigyorgással bandzsított vissza, mint előtte. Az ilyenre csak a félelem hat, tudom én jól. Ehhez azonban ma eszköztelen vagyok. Ennél az emberfajtánál ugyanis a mennydörgő szavak, legyenek bármilyen rémületesek is, előbb válnak nevetségessé, mint fegyelmezővé, ha nem követi őket

cselekvés. A rendet követelő szavak aranyfedezete csak a tett lehet; ha valakit, hát minket, németeket alaposan megtanított erre a történelem. Csak egyszer, egyetlenegyszer tudtam kiváltani belőle azt a tiszteletet, ami a félelemből táplálkozik. Azt is csupán rövid időre. Volt egy macskája, egy pimasz, koszszínű dög. Bejárt a műhelybe, vizeletével megjelölte az ajtómat, szőrével bepiszkolta a korláton szellőztetett ágyneműt. Éppen olyan volt, mint a gazdája meg annak az apja, az öreg Stammer: kisszerű, de kisszerűségében is bosszantó lény. Egyszer, amikor nyitott ajtó mellett dolgoztam, a szobámba lopózott. Nem vettem észre, hogy bejött. Csak arra lettem figyelmes, hogy valaki szemérmetlen hangon horkolni kezd az ágyamban. Kis híján szívszélhűdést kaptam a riadalomtól! Nesztelenül felugrott az ágyamra, bevackolta magát, és olyan mély, gyanútlan álomba keveredett, mintha ott nem is leselkedhetne rá veszély… Hát tévedett! Nem a partvist ragadtam meg, hogy kizavarjam a szobámból, és nem ordítottam Mikiért sem, hogy vigye onnan a rühes macskáját. Egy üres kávészsákot fogtam inkább, és olyan gyorsan, hogy felébredni sem volt ideje, beledugtam. Azt hittem, csapdába esve majd nyivákolni fog, kiabálni, ezért készen álltam arra, hogy egy vastag orvosi könyvvel leütöm, nyakát is töröm, ha kell. Ám különös módon nem ellenkezett, csak a zsák durva szövetét kaparászta. Az udvaron egy lélek sem volt. Az emberek dolgoztak, a dologtalanok meg árnyas menedéket kereshettek valahol; tombolt a nyár. Egyenesen a silóhoz mentem. Itt állt a magam tervezte, ügyes kis szerkezet, amely leginkább egy magasba emelt, hatalmas szitára emlékeztetett. Ezen a rácsos aljzatú dobogón most is nedvesen csillogott a frissen betakarított termés, alatta, a siló padlóján pedig már a szállításra előkészített nyerskávé vulkanikus kúpjai tornyosultak. A fémrácsnak köszönhetően a kávészemek gyorsan száradtak, meg aztán időnként egy nagy péklapáttal is átforgattuk az egész kupacot. A szerkezet a közepén nyitható volt, így az átszellőztetett kávészemeket egyetlen mozdulattal rakodhattuk át a szállításra előkészített halomba. Szemtelen mérnöki lelemény volt:

egyszerű, de zseniális szerkezet. Egy darabig azt terveztem, eszkábálok hozzá valami adagológépet is, hogy a kávé ne egyben zuhanjon alá, hanem rögtön zsákokba porciózva. A biztonságommal kapcsolatos teendőim azonban lekötötték minden energiámat és az adagoló ötletéből végül nem lett semmi. Ezt azonban most, a lassanként tiltakozni kezdő macskával a kezemben, egyáltalán nem bántam. Megtekerve párszor a zsák száját, háromszor vagy négyszer teljes erőből a földhöz csaptam a csomagom. Mint egy váratlan fájdalmat átélő csecsemő, úgy visított fel az a dög. Aztán hirtelen elhallgatott. Egy pillanatra talán elveszíthette az eszméletét, de biztosan élt még. Élt, lélegzett, talán a szemét is nyitogatta, csak épp a komisz természete, amellyel a haragomat kivívta, az szállt el az eszméletével együtt. Már csak egy átlagos macska volt: anarchista, de alapjában véve ártalmatlan jószág. Ha e pillanatban nem jut eszembe Miki megannyi engedetlensége, talán nem is bántom tovább. Szeretem az állatokat. A fejemben azonban egyre csak a Stammer-kölyök arcátlan mondata visszhangozott. Mintha csak a macska mondaná… Mintha a gazda öltött volna állati testet, hogy állandóan körülöttem sündöröghessen és a nap huszonnégy órájában sugározhassa ezt a pimasz üzenetet. Ne dirigálj nekem, nem vagy az apám. Kihasználva tehát a dermedtségét, amelyet a halál közelében oly sokszor megfigyeltem már, elhelyeztem a macskát a kráterben, amelyet kezeimmel a padlón lévő, száraz halomba ástam. Oldalvást léptem és kioldottam a zárszerkezetet. A friss kávé teljes súlyával zuhant a Stammer gyerekre, miket beszélek, a Stammer gyerek macskájára. Olyan robajjal temette maga alá, hogy teljesen elnyomta a fájdalmas miákolást. Persze, az is lehet, hogy akkor már nem is tiltakozott; ilyet is láttam már. Néhány nap múlva találták meg. Állítólag olyan épnek tűnt, mintha csak aludna. Nem is kételkedett abban senki, hogy baleset történt. Csak a Miki gyerek. Az tudta, hogy én büntettem meg őt. A meggyőződésének azonban nem mert hangot adni. Én is csak onnan tudtam, hogy tudja, hogy egyszeriben félni kezdett tőlem. Kerülte a velem való

találkozást, és ha találkoztunk is, inkább csak hallgatott. A fejét olyankor lehajtotta vagy elfordította. Ezt azonban, mondom, más nem vette észre, mert az emberek a félelmet gyakran érzékelik tiszteletnek. És talán igazuk is van: a kettő egy és ugyanaz. Mindez azonban, ismétlem, nem tartott soká. Néhány hét elteltével Miki Stammer újra a régi volt. Nem tisztelt se istent, se embert, ahogy mondani szokás. Barbár lett megint, akár az apja. Azt azért nem gondoltam volna, hogy fel meri törni a Tornyot. Az öccse meg ő valamivel leverték a lakatot. Arra sem ügyeltek, hogy ne lehessen azonnal, már a tisztás széléről látni, mit tettek. Tárva-nyitva hagyták az ajtót, úgy másztak föl, az „árbockosárba”. Persze, amikor kiléptem a fák közül, még nem tudhattam, hogy ők azok. Gondolhattam volna akár a legrosszabbra is. A kutyák azonban – ha jeleztek is – nem ugattak olyan veszettül, mint amikor idegeneket orrontanak. A következő pillanatban pedig meghallottam a zenét, és akkor már biztosan tudtam: a két Stammer gyerek mászott fel a Toronyba, ők üvöltetik a magnetofont. (Milyen pontos és beszédes, hogy ezt a ricsajt populáris zenének nevezik. Valóban az! Ez a tömegek hangja: ez a dzsungelen átszűrt, félig emberi, félig állati zaj!) A kutyákat kellett volna rájuk küldenem, ahogyan ígértem. A létra meredek fokain azonban még Hagen sem tudott feljutni, pedig mászásban ő volt a legügyesebb négyük közül. Mást találtam ki, tehát. Mischát, Muninnt és Jágót elcsitítottam és a tisztás sarkaiban lévő őrbódékba parancsoltam. Az ajtót betettem, és egy, a toronyépítésből megmaradt gerendával kipeckeltem. Aztán fogtam Hagent és visszalopóztam vele a fák közé. Amikor a gyakorlatlan őrszem számára már látótávolságon kívülre jutottunk, utasítottam a kutyát, hogy kezdjen el ugatni. Ugasson, amilyen hangosan csak bír! Visszhangzott a környék, de így is legalább fél percbe tellett, mire az a két degenerált magára eszmélt. Lekapcsolták a zenét, hallgatóztak egy kicsit, aztán kapkodva szedelődzködni kezdtek. Hamarosan lent is voltak a Torony bejáratánál, a fagerenda azonban olyan erővel tartott ellen, hogy hiába döngették, rugdosták, nem bírták kinyitni az ajtót.

Ekkor Roberto – talán a bátyja utasítására, talán esztelen félelmében – megjelent a keletre néző boltívben és elkezdett kifelé mászni. Hét méteres magasságban! Oda akartam rohanni, hogy félreüssem a gerendát és feltépjem az ajtót, az a nyomorult azonban már azelőtt elveszítette az egyensúlyát, hogy a fák közül kiértem volna. Nagy puffanással zuhant a tisztásra. Azonnal odarohantam hozzá, még a birtokháborítás miatti dühöm is elpárolgott. Olyan butácskán jajgatott, hogy az embernek szinte nevethetnékje támadt. Egy pillanattal később azonban már sípolva vette a levegőt; egyre hangosabb sípolással. Légmell, állapítottam meg azonnal. Az egyik törött borda átszúrta a tüdőt, a fiú pedig itt fog megfulladni nekem, ha le nem szívom valahogy a vért a tüdejéből… Az esés hangjára persze a kutyák is kirontottak bódéikból. Habos pofával csaholtak Roberto körül, aki addigra – úgy láttam – sokkos állapotba került. A szerszámaim! A Toronyban van egy szerszámos láda, benne szögek és mindenfelé szúró- meg vágó eszköz. Csak találok valamit, gondoltam, amit tűz lángjába tartva fertőtleníthetek, hogy megmentsem ennek a szerencsétlennek az életét! Feltéptem az ajtót és majd halálra rémültem. Egészen kiment a fejemből, hogy Miki is ott van, pedig egész idő alatt dörömbölt odabentről. Először – nem tudva, hogy én járok a tisztáson – portugálul kiabált, aztán kezdett csak németül szitkozódni. Engedj ki, te rohadék! A testvérem… Nyisd ki! Engedj ki innen! Robi, jövök…! Megöllek! Ahogy a hirtelen szabaddá tett bejáratból a fiú rám zuhant, Hagen és Mischa ösztönösen nekitámadt. Az egyik a karját, a másik a bokáját marta meg. Erősen vérzett és fájhatott is neki. Ezzel azonban most nem törődtem. Egy jó sebész a fronton megtanulja, hogy szelektálnia kell! Igaz, a keleti fronton Robertót hagytam volna a sorsára és Miki sebeit láttam volna el, mert hadra foghatónak ezután már csak ő számított. De most „béke” volt, ahogy mondják, ezért a bátyot löktem félre és Roberto érdekében kezdtem

összegyűjteni néhány műszert, ami az életmentő beavatkozáshoz hasznosnak tűnt… Miki az öccse mellett térdelt, a kutyaharapásoktól véres kézelőjével próbálta felitatni a könnyeit és a taknyát. Remegve kiabált velem, miközben a kutyák csillapíthatatlanul ugattak és vicsorogtak. Mintha fegyverek dörögnének köröttünk, csakugyan. Úristen, mit csinálsz?! Megmentem. Nem!, sikította Miki Stammer. Egyetlen ujjal sem nyúlsz hozzá, megértetted? Ide figyelj… Megérdemelnétek, hogy itt dögöljetek meg mindketten. De ha akarnám… Érted, ha akarnám, se tehetném meg, hogy a sorsára hagyjam ezt a szerencsétlent. Én esküt tettem! Nem! Orvost! Igazi orvost! Orvos kell neki! Be kell vinni Lindóiába! Azonnal! Apa…! Anya! Nem bírná ki az utat. Orvos vagyok. Tágulj innen és hagyj dolgozni. Nem vagy orvos! Nem vagy orvos! Tudod, hogy az vagyok. Ne hisztériázz! Nem igaz…, zokogta Miki. Nem igaz! Apa mondta. Már nem vagy orvos… Elvették tőled. Nem gyógyíthatsz, mert… mert… Kuruzsló vagy! Azt mondta! Megfordult velem a világ. Ezt tanítja a gyerekeinek Stammer? És ezt gondolja? És Gitta? Vajon ő is így vélekedik? Árulás! Egyszerre tört rám mindaz a szégyen és düh, amelyet Sedlmeier néhány nappal korábban jött levelét olvasva valahogy sikerült magamban mélyre rejteni. „Fiatalúr… megtették! Hát mégis megtették. Elvették! Frankfurt is, München is. Érvénytelenítették a diplomákat! Egyszerűen kitörölték a nevedet a könyvekből!” Fogtam a forró szögeket és hozzávágtam Mikihez, azt se bántam, ha a szemét égetik ki. Árulók!, mondtam és a földre köptem. Dögöljetek meg mind egy szálig! Felálltam, leporoltam a nadrágomat és a kutyák hangos csaholásától kísérve otthagytam őket. Otthagytam mindkettőt a

Torony tövében, a haldokló Robertót meg a jajveszékelésében egészen kisgyerekké váló Miki Stammert is. • Kibelezlek, te rohadék! Megöllek, üvöltötte Stammer, torkában azzal a kásássággal, amely a hangszálait mindig bevonta, ha részeg volt. Éber!, utasítottam a kutyákat. Éber! Hagen, Mischa, Jágó és Muninn talpra szöktek. Füleik és farkuk az égre meredt, halkan morogtak az udvar felé. Stammer be akarta rúgni az ajtót, de az kifelé nyílt. Vasvilla volt a kezében. A kutyák most már ugattak, de továbbra sem mozdultak. Ha csak a közelembe mernek jönni, keresztüldöföm mindegyiket, megértetted? Ha civilizált módon viselkedsz, nem fognak bántani, feleltem. Miféle ember vagy te, te… Hochbichler! A gyerekeimen állsz bosszút, mert valami puccos egyetem elvette a diplomádat?! Mi? Talán bizony én kértem őket, hogy törjenek be hozzám! Hogy ugorjanak ki két emelet magasából! Te szemét! Ők tehetnek arról, hogy nem váltál be doktornak? Nem tudod, mit beszélsz, Géza. Megint részeg vagy. És ostoba! Végtelenül ostoba! Szállj le a magas lóról, Josef, mert nem vagy már különb nálunk! Nem vagy se orvos, se tudós! Se semmi! Csak egy nagypofájú szökevény, világos? Hagen kiugrott a sorfalból, de nem támadta meg Stammert, csak most már valamivel közelebbről ugatta, támadásra készen. Nem vagy különb! Különb vagyok. Tudós vagyok! A huszadik század egyik legnagyobb tudósa! Ez nem a papíron múlik, hanem a tudáson. A tehetségen, Stammer, ennyi sem fér bele abba a buta fejedbe?! A kurva anyádat, kiáltotta Stammer és felém hajította a vasvillát. Ügyesen elléptem előle, de a nyél eltalálta a bokámat. Éppen ott, ahol Hagen pedig a Stammer lábát kapta meg, miután erre utasítottam. A magyar felüvöltött. Így uszítottad rá a dögeidet Mikire is, mi? Így, ugye? Te gyáva rohadék!

Nem értettem, miért Mikiről beszél, mikor nyilvánvaló volt, hogy Roberto halála miatt ilyen feldúlt. Én nem uszítottam senkire senkit! Maguknak keresték a bajt, a kutyák csak a területüket védték. Ez itt az én területem!, ordította Stammer. A szemei vörösek voltak. Ha én nem lennék, még mindig egy zsebkendőnyi földön gazdálkodnál. Ezt itt –mutattam körbe – mind nekem köszönheted! Igen? Igen. Akkor vigyed! Hogy mondod? Vigyed! Vidd az egészet! Fogd a kurva kávéültetvényt, a gyümölcsöst, a műhelyt, a házat! Az asszonyt! Mindent! Vigyed, csak többet ne kelljen látnom a savanyú pofádat! Csak a parancsolgatásodat ne halljam megint! Géza, te elmész? Stammer kacagni kezdett, egészen eltorzult az arca. Berosálok ezen a szarházin! Nem: Josef! Nem! Te mész el! Én itt maradok. Ez az én családom, az én földem. És tudod mit: az én nőm! Nem megyek sehova. A családom rengeteg pénzt fektetett ebbe a… Azért a pénzért már százszorosan megdolgoztunk! Ezerszeresen! Azzal, hogy elviseltünk téged! De elég volt. Itt a vége! Elég! Takarodj a földemről! A gyász beszél belőled. Elvette az eszedet. Miféle gyász? Roberto… Az is a te bűnöd! Talán egész életében sántítani fog! Hát milyen felcser az, aki egy törött lábat se tud összerakni? De hát a tüdeje… Mit akarsz a tüdejével? A lába tört el, te sarlatán! Azt se tudod, hogy mi a különbség a láb meg a tüdő között? Baromi nagy tudós lehetsz, mondhatom… Nem az a csoda, hogy elvették az

engedélyedet, hanem az, hogy megkaptad! Anyuci fizetett azért is, fogadjunk! Akkora pofont kevertem le Stammernak, hogy még az ujjcsontjaim is megfájdultak, mintha súlyos tárgy zuhant volna rájuk. A magyar megtántorodott, de a következő pillanatban már a torkomnak esett, fojtogatni kezdett. Vezényszavaznom se kellett, a kutyák rárontottak. A bokáját, a karját ragadták meg, húzták, tépték, de Stammer – hiába ordított közben a fájdalomtól – egyetlen pillanatra sem engedte el a torkomat. A szédülés, amely ekkor tört rám, már a közelgő eszméletvesztés hírnöke lehetett. A lövés hangjára a kutyák azonnal eleresztették a támadómat. (Ezt később igen aggasztónak találtam. Különböző tárgyak segítségével ugyanis puska- és pisztolylövések hangját is imitáltam nekik odafönn, az irtáson berendezett kiképzőtáborban, hogy rajtaütés esetén majd az efféle a hangoktól se riadjanak meg. Erre mégis!) A műhely ajtajában Gitta állt. Az ég fele meredő vadászpuska csövéből még gomolygott a füst. Én nem tudtam, hogy fegyver van a háznál. Elég legyen, kiáltotta. Stammer szorítása már a lövés pillanatában elernyedt, de ujjai még mindig a torkomra fonódtak. Most levette rólam a kezét is, hátralépett. Gyere onnan, Géza, mondta az asszony. Gyere ide. Aztán felém fordult és így szólt: Egy hetet kap, hogy összecsomagolja a cókmókját, Peter. Aztán eltűnik az otthonunkból! Megvesztek… Ti meg vagytok veszve, mondtam hitetlenkedve. Egy hét, egy nappal sem több, felelte Gitta. Aztán közel jött és az arcomba hajolt. A gyerekeimet!?, sziszegte. Majd immár sírásba hajló kiáltással újra: A gyerekeimet!? Egy darabig így néztünk farkasszemet, némán, még a bajuszvégek rocogását is hallani lehetett a csöndben. Aztán Stammer szólalt meg. Vérzek… Nézd, Gitta. Összevissza harapdáltak ezek a dögök. Tele vagyok harapásokkal, el fognak fertőződni! Nézd a sebeimet!

Majd levizeled, mondta Gitta és a puska agyával mutatta a férjének, hogy menjen már. Ha bicegve is, de haladjon a ház felé, ahol a tornácon ott bámult felénk a begipszelt lábú Roberto meg a vigyorgó Miki gyerek. • Egy petróleumlámpa fényénél még aznap éjjel megírtam Sedlmeiernek, hogy Stammerékkal végeztem. Először véletlenül azt írtam, hogy Stammerék végeztek velem, de visszaolvasva a levelet azonnal feltűnt a tévedés, ezért többször egymás után áthúztam a megbotlott mondatot. Relokalizáció, írtam a Hanserl szívének oly kedves műveleti terminológiával. Újabb relokalizációra lesz szükség, vegye hát fel a kapcsolatot az Ezredessel, mert én itt egy percig sem maradok tovább! A levélben azt is indítványoztam, hogy a Család azonnali hatállyal követelje vissza a befektetett pénzt, amelyet aztán Günzburg a Ferreteríán keresztül bocsásson az én rendelkezésemre. Ha pedig a Stammerék elmulasztanák időben leróni az adósságot, akkor Sedlmeier szabjon ki rájuk kötbért, perelje ki őket a gatyájukból is… Tudtam, hogy Stammeréknak nincs megtakarítása. Amit a gazdaság hozott, azt a férfi elitta vagy elkurvázta. És sokba került Gitta illúziója is, hogy nem a dzsungel közepén él, hanem valahol Közép-Európában, kispolgári bútorok és a filléres könyvtár érintetlen darabjai közt. Ahhoz, hogy visszaadják a pénzemet, el kell adniuk Santa Luziát! És adják is csak el, gondoltam. Szedjék a sátorfájukat és költözzenek tovább, egy kisebb, isten háta mögötti fazendára! Felőlem akár visszatakarodhatnak abba a Nova Europa nevű pöcegödörbe is, ahonnan épp nekem köszönhetően másztak ki! Hajnalban alászálltam a Toronyból, hogy még azelőtt elhagyjam Santa Luziát, hogy a háziak közül bárki is felébredt volna. Majd elütöm valahogy az időt, míg a postahivatal kinyit, gondoltam. Szerencsére a készpénzemet a Torony feltörése óta mindig magamnál tartottam. Ha a szobámban voltam, akkor ott, ha pedig az „árbockosárban”, akkor amott rejtettem el egy-egy erre kialakított falhasadékban, vagy padló alatti üregben; mindig másutt. Elővigyázatosságomnak köszönhetően most a közelébe sem kellett

mennem Stammeréknak, mégis volt pénzem arra, hogy Serra Negrában feladjam a levelet, illetve felkészüljek a Toronybéli magányos napokra, hetekre is, talán. A frontot megjárt katona rutinjával vásároltam. Több csomag kétszersültet és tejport vettem, elegendő konzervet, hogy rajtam kívül a kutyáknak is jusson (sajnos csak vagdalthúsos volt), továbbá nagyobb mennyiségű dohányt és csokoládét szereztem be. Alig tudtam hazacipelni az ólomnehéz tengerészzsákot. A verejtékes hazaút során arra gondoltam, talán eszkábálnom kellett volna egy kis kutyafogatot, amelynek segítségével hű pretoriánusaim helyettem cipelhetnék a málhát. Aztán a következő pillanatban beláttam, hogy a kutyafogattól kísért vénember látványa túl feltűnő lenne errefelé, a feltűnést pedig okosabb kerülni. A műhely azért nagyon hiányzott. A különféle faanyagok szaga, a lécek közt betűző fénykévék, amelyekben táncot jár a por. A szerszámjaim! Új, durvább életem orvosi műszerei… Néhány nap múlva váratlan látogatóm érkezett. Wolfgang Gerhard közeledett, azt nem mondhatom, hogy észrevétlenül, mert a négy kutya majd elszakította a láncát, úgy hányta-vetette magát az idegen láttán. Mindegyikükkel alaposan megszagoltattam a stájert – barát, tanítottam nekik, jó barát, nem bántjuk – aztán főztem neki egy kávét. Hans Sedlmeier még a levelemet sem kaphatta meg – számolgattam magamban –, így más magyarázata nem lehet Gerhard jelenlétének, mint hogy a Stammerék hívták ide. Nem ők voltak, intett a fejével a stájer. Az Ezredes küldött! Az Ezredes…? Sürgönyzött neki a Stammer. Vagy telefonon hívta a városból, ezt nem tudom pontosan. A Géza? Az. Berezelt! Haha, berezeltek, hogy mi lesz velük nélkülem! Békülnének már… Nem egészen. Ezek a hálátlan férgek hallani sem akarnak arról, hogy velük maradj.

Nem, kedves Wolfgang: nem! Én nem akarok hallani arról, hogy egy fedél alatt maradjak velük! Visszakövetelem a pénzemet, aztán kalap, kabát! Felejtsük el egymást örökre! No, igen. Ebben teneked tökéletesen igazad van, Josef bátyám. Hálátlan férgek, mondom. Mindazonáltal az Ezredes úgy gondolja… Szóval, ez nem olyan egyszerű dolog. Papír, ugye, nincs a kölcsönről, ez amolyan úriemberek közötti ügylet volt. Már amennyire ezeket a magyarokat úriembernek lehet tekinteni… Másfelől meg a politikai helyzet… Most nem könnyű új helyet találni. Miféle politikai helyzet? Cukursra gondolsz? Rá is, igen. Meg a Briest-ügyre, Asunciónban… Fogalmam sem volt, miről beszél és ezt meg is mondtam neki. Wolfgang Gerhard erre elmesélte, hogy a frankfurti per után Németország egészen kifordult magából, nem győz gesztusokat tenni a zsidó nagytőkének. Ennek volt része az egyetemi ügy is…– tette hozzá, de előzékenyen elharapta a szót. És ezért követelte nemrégiben az asuncióni német követ, hogy Stroessner vonja vissza a paraguayi állampolgárságomat, majd haladéktalanul adjon ki Németországnak. A tábornok úgy dobta ki azt a bohócot a Palacio de Lópezből, hogy öröm volt nézni!, tapsikolt Gerhard. Azóta is áll a bál a két ország között. Megszűntek a… na, hogy is mondják ezt. Megvan! Megszűntek a diplomáciai kapcsolatok! Úristen! No, azért nem kell annyira megijedni. Ezek szerint a zsidók még mindig azt hiszik, hogy Paraguayban vagy! Úristen, mondtam újra. Hát sosem lesz vége a hajtóvadászatnak? Én meg épp most válok földönfutóvá… Az Ezredes szerint nem eszik olyan forrón a kását. Nem, bajtársam! Attól tartok, az Ezredes úr ezúttal téved. Nincs tovább! Stammerékkal nagyon elmérgesedett a viszony. Istenem, az az ostoba kölyök… Az időt azonban nem lehet visszaforgatni. Ennek vége van. Hadd beszéljek én azzal a magyarral! Ő sem akarhat úgy táncolni, ahogy a zsidók fütyülnek. Meg aztán – Wolfgang Gerhard a

Toronyból körbemutatott Santa Luzián – nélküled ezt mind elveszítené. Csak legyintettem. Gerhard nem volt ott, amikor Stammer vasvillával, Gitta pedig vadászpuskával jött ellenem! Nem élte át azt, amit én. Nem hittem hát abban, hogy a közvetítése eredményes lehet, de hagytam, hadd tegye, amire az Ezredes utasította. Próbálkozzon csak, legalább addig, amíg megérkezik Sedlmeier jogi fenyegetésekkel telitűzdelt levele, amely megrendült tárgyalási pozícióimat valamelyest újra megerősíti. Meg aztán Gerhard követi megbízatása lehetőséget adott arra, hogy arcvesztés nélkül térjek vissza a házba, összeszedni néhány személyes holmimat. Elsősorban a vaspántos bőröndöt, persze. Fájt a derekam a priccsen töltött éjszakáktól, jólesett hát a tagjaimat újra egy rendes, vetett ágyon kinyújtóztatni. Elaludni nem tudtam, ahhoz túlságosan is feldúlt voltam, de a szemeimet lehunytam. Milyen különös: ha az ember kikapcsolja az egyik érzékszervét, élesebbé teszi a másikat! Ahogy ott feküdtem önként vállalt, átmeneti vakságban, a füleim mindent hallottak, amit Gerhard és a Stammer a nagyszobában beszéltek. …Zsarnokoskodik rajtunk! Ugyan, dehogy zsarnokoskodik! Csak megszokta, hogy tekintélye van. Zsarnokoskodik, ha mondom! Te nem tudod, hogy milyen, ha nincs vendég a háznál! Mert társaságban, persze. Olyankor előadja a világfit. Komolyzene, irodalom. Tréfás történetek a régi időkből, meg az anyám picsája! Akkor kéne látnod, amikor a látogatók elmennek. Amikor már nincs itt senki, aki előtt szerepelni lehet. Olyankor csak nyög. Mindig csak nyög és nyög és nyög! Jammerol mindenért. Hogy a feje, a veséje, a húgycsöve, a gyomra, az ízületei, a vérnyomása, a széklete… Jobbhoz volt szokva. Nehéz kenyér ez neki. Hát aztán! Milyen nehéz kenyér! Jobban tartjuk, mint saját magunkat! Hát ez az ostoba fehérnép direkte neki főz! A kedvenceit csinálja állandóan. Már az idejét se tudom, mikor ettem valami hazait, mert a doktor úrnak bántja a belét a paprika! Ez nem ok arra, hogy kidobjátok, mint egy kutyát!

Jó, hogy szóba hozod. Azok a rohadt kutyái! Mindenki fél tőlük! Ide nézz, ezt ők csinálták, és a gyerek sebe még ennél is csúnyább! Az ilyesmin lehet segíteni. Mindent meg lehet beszélni. Vele nem lehet beszélni! Ő csak parancsokat tud adni. „A szüret így legyen. A napszám úgy.” Beleszól az üzletbe, a háztartásba, még abba is, hogyan neveljük a kölykeinket! Az iskolai dolgokba is! Ja, meg kiselőadásokat tart… Palléroz minket, azt mondja! Tudós. Más örülne, ha ilyen embertől tanulhatna. Ha más tanulna tőle, annak én is örülnék! Betelt a pohár. Menjen isten hírivel! No, no. Nem olyan egyszerű az… Jaj, ne jöjj nekem te is a pénz dologgal. Meg a drágalátos Ezredes úr se! Mi már ledolgoztuk a magunk részét. Kamatostul! Adjon neki a magáéból Rudel, ha akar. Nem járt rosszul annak idején ő sem, úgy emlékszem. Hogy az Ezredes úr jól járt-e vagy sem, ahhoz teneked, Géza, semmi közöd nincsen. A bokájáig nem érsz fel. Te azzal csak ne foglalkozzál. Hát én azzal nem is. Csak a magunkéval! A magunké meg úgy áll, hogy mi nekünk nincs tartozásunk senki felé. Egyetlen fillér se! Ez nemcsak a pénzről szól! Hát mi az anyám picsájáról! A történelemről! Na, menjél ám a… Ti tényleg mind meg vagytok húzatva. A háborúnak vége van! Húsz éve vége! És van egy hírem, Herr Gerhard: el-vesz-tet-tük!!! A zsidók nyertek! Nincsen vége! Itt, Santa Luziában vége van! Ahol az Ügy miatt emberek halnak meg, ott még háború van! Csakhogy itt senki sem fog meghalni az „ügy” miatt! Az nem olyan biztos… Fenyegetsz, Gerhard?! Én éppen nem. Csak mondom, hogy itten nagyobb erőkről van szó, mint holmi kis Wolfgang Gerhardok meg Stammer Gézák. Ez már nagypolitika. Hallod ezt, Gitta! A szarházi osztrákot?! Fenyeget!

Dehogy fenyegetlek én, magyar. Épp ellenkezőleg. Meg akarlak védeni. Téged, a kedves Gitta asszonyt meg a gyerekeket is. Miki és Roberto, ugye? A kurva anyádat! Ha, az Ezredes megtudja, hogy meg mertél fenyegetni minket azok után, hogy… Ó, tényleg! Az Ezredes külön megkért, hogy a nevében is kívánjak mihamarabbi gyógyulást a kis… Melyik gyerek is törte a lábát? A kis Roberto, ugye? Szóval az Ezredes is! Hát így állunk… Ezt nevezem én háborús hősnek! A bajtársaid vagyunk, Géza. A bajtársaim nem fenyegetnének azzal, hogy… Hogy bajunk eshet, ha kiteszek egy élősködőt a házamból. Félreérted a helyzetet. Forrófejű vagy megint, már ne is haragudj. Gondolkodj csak! Mert mi lesz a doktorral, ha kiteszitek, innen, hm? Nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Azt bizony rosszul teszed… De majd én megmondom neked. Elfogják a zsidók, az lesz vele. Elfogják, Géza, mert az egész világ őt keresi és az emberek manapság a saját anyjukat is eladnák egy kis pénzért. Pláne ezek a majmok… Ez már nem az én problémám. De igen, Géza, a tied. Épp erről beszélek. Mert azzal nincs vége, hogy elfogják a doktort. Hogy megalázzák és felakasztják. Mint szegény Eichmannt, ugye. Mert nem állnak ám meg itt, azt ne hidd! Megkeresik azokat is, akik segítették. Akik csak egy pohár vizet adtak neki életében… Mindenkit! Hát még azokat, akik bújtatták. Elfogják mindet, és körbehordozzák őket a világon, mint a láncra vert, vásári medvét. Kicsit megcincálják őket nálunk, aztán a jenkiknél, végül a zsidóknál! Jeruzsálemben mindenki arcul köpheti majd őket. El tudod ezt képzelni, Géza? Ott ülsz majd meztelenül, gúzsba kötve a családoddal együtt. És jönnek a pajeszosok, gyűjtik a nyálukat a szájukban, harákolnak, aztán köpnek egy nagyot. A pofádba, Géza! Aztán a feleségedébe, aztán az egyik meg a másik fiadéba. Bele, egyenest a pofátokba! Te briganti!

Igazad van, Géza. Nem így lesz. Feltűnés nélkül fogják csinálni. Valószínűleg éjszaka. Álmotokban. Hárman vagy négyen lesznek. Belopóznak az éj leple alatt és lemészárolnak mindenkit. Csak egy cetlit ragasztanak majd vérrel a homlokodra, hogy üdvözlet azoktól, akik nem felejtenek. Vagy valami ilyesmi. A kurva isten bassza meg… Így lesz, Géza. Te is tudod, hogy így lesz. Ebből már nem lehet kiszállni. Bárcsak sose ismertelek volna meg. Nézd a jó oldalát! A jó oldalát? Hát ki az a Stammer Géza? Hm? Egy senki! Igaz? Egy senki. Ahogy persze én is, félre ne érts. Nímandok vagyunk. Tizenkettő egy tucat. Senki se vette észre, hogy megszülettünk és azt se venné észre senki, ha meghalnánk. Nincs igazam? Nélküle, Géza! Mert vele mi is a történelem részei leszünk, érted? A nevünket száz év múlva sem felejtik el! Halhatatlanná válunk! Te meg képes lennél megdögleni egy ostoba vita miatt? A kurva életbe. A rohadt életbe! Sokba lesz ez neki! Látod, ez már okos beszéd! Ezen már lehet gondolkodni. Az Ezredes is mondta. Így folyt a szó Stammer és Wolfgang Gerhard között. Ennél kiapadhatatlanabbul csak a könny folyt az arcomon a szomszéd szobában, csupán egy kiáltásnyi távolságban e két sorskupec alkudozásától. • Wolfgang Gerhard egész hétvégére Santa Luziában maradt. A szombat éjszakát velem töltötte a Toronyban. Tüzet raktunk a tisztáson, héjában sült krumplit ettünk, cigarettáztunk. A tábortűznél katonadalokat énekeltünk. Illetve nemcsak azokat, sanzonokat is. Legalábbis, ami engem illet. „In Paris, in Paris ist’s im Frühling so süß, ein Monsieur bei den Damen zu sein.” Nem mintha okom lett volna dalolni. Meg Párizstól sem lehettem volna messzebb, mint itt. Valahogy mégis úrrá lett rajtam az az édesbús, dekadens hangulat, amely fiatalságom évei alatt egész Európa

fölött ott lebegett, mint egy hasas, szürke felhő a nyári égen, amely a közelgő vihart jelzi elő. Gerhard sokat ivott. Józanságom magasleséről pontosan követhettem a részegsége fázisait. Előbb agresszívvá vált, mintha az alkohol felszívódásával több tesztoszteront választana ki a szervezete. Aztán a mélabú lett úrrá rajta, egyfajta elárvulás. Csimpánzok, kiabálta. Csimpánzok, négerek! Indiánok, korcsok! Csak esznek, isznak, basznak. Ennyi az életük, fogalmuk sincs az eszmékről, fogalmuk sincs semmiről. Majomemberek! Lehorgasztotta a fejét, de láttam, hogy némán is folytatja magában a perlekedést. Öltél már embert, Josef bátyám?, kérdezte aztán. Peter. Inkább Peter, igazítottam ki szelíden. Persze, Peter. Öltél már? Morális értelemben gondolod? Azt nem tudom. Hogyhogy morális értelemben? Katona voltam, Wolfgang. Háború volt. Haltak meg emberek körülöttem is, persze. Morális értelemben azonban nem. Úgy én soha. Gerhard buta tekintettel nézett rám, próbálta felfogni a szavaim jelentését. Az erőfeszítéseiből azonban csak egy rosszul elnyelt böfögésre futotta. Megvonta a vállát. Hát én öltem! Háború volt, mondtam újra, engedékenyen. Nem akkor. Itt! Gerhard arcát groteszk fintor rajzolta át. Láttam rajta, hogy nincs menekvés: valamit nagyon el akar mondani. Sóhajtottam. Lopott! Az a rohadt kis majom meglopott minket. Egy egész vödör festéket vitt el. Sima fehéret, mondjuk, de nem az a lényeg. Ki akarta meszelni az ólat, amiben lakott. Textilfestékkel, az az isten barma! Nem feleltem semmit, csak a tüzet néztem, ahogy pernyéket táncoltat a sötétben. Magam kértem, hogy a frontra mehessek, váltott témát hirtelen Gerhard. Még odahaza, Grazban. Önként jelentkeztem! Csakugyan? Ezt nem is mesélted. Hol szolgáltál?

Nem engedtek! Mert állítólag…, az osztrák elharapta a szót, arca elfehéredett. Felpattant – „Bocsáss meg, doktor úr!” –, és a fák közé rohant. Azt hittem, hányni fog, de végül csak azt hallottam, ahogy a vizelete fröcsög a fatörzsön. Ketten csináltuk, folytatta aztán, mintha az előbbi közjáték meg se történt volna. Tudni akartam, hogy milyen. Ruth meg látni! Azt is ő találta ki, hogy a festékbe fojtsam. Egy teljes vödör volt, mondom. Nem akartam, hogy folytassa, de a részeg stájert már nem lehetett leállítani. Mintha a fronton lettem volna! Esküszöm, még a fegyvereket is hallottam! Gránátokat, Josef! Repülőket zúgni, bombákat süvíteni! Emberek harci kiáltását: ááááááá! Elsírta magát. Nem volt joguk elvenni tőlem… Talán meg kellett volna érintenem. Átfognom a vállát és bajtársiasan megpaskolni a hátát, de még a tűz imbolygó, árnyékos fényeinél is láttam, hogy a tarkóját belepi a korpa. Mintha az összes körülöttünk táncoló pernye oda szállt volna le, a Wolfgang Gerhard vállaira. Undorodva húzódtam el tőle. Szappant akart főzni belőle. Tessék? Ruth… Szappant. Megráztam a fejem. Az hazugság, mondtam. Hogyhogy hazugság?! Becsületszavamra! Magam daraboltam fel! A karjáról meg a derekáról vágtam le a hájat, amit az üstbe… Nem az. A szappanfőzősdi. Az hazugság. Hazugság? Zsidó propaganda. Miket beszélsz? Egy szó sem igaz belőle, Wolfgang. Himmler szigorú parancsba adta, hogy a korpuszokat nem szabad felhasználni. Semmiféle kísérletre. A stájer megint értetlen tekintettel bámult rám. A holttesteket, Wolfgang! Érinthetetlenek voltak! Na és a hajból készült kóc a bombákhoz? Az is…? Az más. A birkát is nyírják.

Nem igaz…, ismételte el üveges szemekkel Gerhard. Nem. De hát nekünk is van otthon! Egy vitrinben! Olyan kis díszdobozban. Egy jókora, negyedkilós darab. Láttad is! A Vaterlandból hozta egy fickó. Megbízható, az Ezredes is ismeri. Egy vagyonba került! Még felirat is van rajta: R.I.F. Reines Jüdisches Fett! Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung, Wolfgang. Valószínűleg disznózsír. Disznózsír? Az, barátom. Sajnálom. Az nem lehet! Maga az Ezredes… Az nem lehet! Sőt, hohó! Hát persze! Maguk a zsidók mesélik! Arról nyavalyog mindegyik, hogy szappant főztünk az anyjából meg a húgából. Meg hogy… már ne is haragudj… hogy te miket csináltál velük! A kísérletek! A kémények! Látod. Annyi igaz az én „rémtetteimből” is, mint ebből a szappanos históriából. Hazugság, Wolfgang! Propaganda, hidd el. Propaganda, motyogta a stájer. Attól tartottam, mindjárt elsírja magát. Megsajnáltam. Különben úgy tudom, valóban kísérleteztek vele. A szappannal! Nem nálunk, de valahol másutt. Danzigban, azt hiszem. Na, ugye! Nem jutottak el odáig, Wolfgang. Kevés volt az idő. Az idő… Kevés volt. Sajnálom, mondtam és előzékenyen átnyújtottam neki a cigarettát, amit pedig magamnak sodortam. Aztán gyorsan sodortam még egyet, amit a stájer parazsáról gyújtottam meg. Dohányoztunk. Különben futólag ismertem Himmler orvosát, mondtam csöndesen. Igen? Gebhardtnak hívták. Nahát, majdnem úgy, mint engem! Na, látod, Wolfgang. Na, látod! Másnap reggel érzelgős búcsút vett tőlem. A kézfogás közben már éreztem, hogy így lesz: hosszabban szorította meg a kezemet, mint

máskor, a tekintetét pedig fátyol borította, mintha még mindig nem józanodott volna ki. A nyakamba borult és megölelt! Alighogy kibontakoztam az öleléséből, akaratlanul is leporoltam a vállam. • Kedves Fiatalúr! Mindenkit megdöbbentett, ami történt. Bár a személyes találkozóm után már nem lehettek illúzióim a Barbárokkal kapcsolatban, ilyen otromba viselkedésre azért nem számítottam. Ha azt mondom, hogy fel vagyok háborodva, azzal nem mondtam semmit. Istenem, Beppo, ha a világban rend lenne, tudnám, hogyan tanítsuk őket jó modorra! A világban azonban rendetlenség van, és sajnos ebből kell kiindulnunk a hogyantovábbot illetően is. A Gute Kamerad hosszabb ideje N-ban tartózkodik, így a leveled kézhezvételét követően azonnal fel tudtam venni vele a kapcsolatot. A történtekről azonban nem tőlem értesült, mert képzeld, néhány nappal az eset után maga, Barbár tájékoztatta őt! Mire pedig a múlt hétvégén M-ben személyesen is találkoztunk, már Stájer is beszámolt neki mindarról, amit SL-ban tapasztalt. A Gute Kamerad tökéletesen tisztában van a helyzet súlyosságával. Ennek megfelelően jártuk körbe a kérdést és mondhatom, nemcsak Barbárék viselkedését ítéltük el egyhangúan, hanem abban is egyetértettünk, hogy azonnali változtatásokat kell eszközölnünk. A politikai helyzet viszont nem is lehetne törékenyebb. Ha jól tudom, Stájertől nagyvonalakban értesültél már az E.B.afférról. Az a hazaáruló valami fogadás alkalmával élt vissza a vendégjoggal és a meghívott diplomaták füle hallatára követelte Stől, hogy fosszon meg állampolgárságodtól, fogasson el és adjon ki végre N-nak. A Presidente azonban igazabb hazafinak bizonyult, mint sok N-i n. A hírek szerint olyan erélyesen kérte ki magának E.B. fellépését, hogy csak úgy csilingeltek a porcelánok a fehér asztalon… Barbár azonban nem tágít.

Nemrégiben nyomozók jelentek meg GG-ban. Kihallgatták Lollót és I. asszonyt is Fb-ban. A helyi rendőrkapitányság emberei pedig házkutatást tartottak a lakásomon. (Nem kell aggódnod: ez sem volt tüzetesebb, mint a korábbiak, és ahogy azokról, erről is jó előre értesített a család egy barátja!) Ez azonban nem minden. A zs. államügyész 75 ezer márkára emelte a fejedre kitűzött vérdíjat, erődemonstrációként pedig veteránok tucatját fogatta le és hurcolta meg. Csöndesen élő, tisztességes polgárokat, Beppo! Lassan már azon kell csodálkozni, ha N-ban még szabad n-ül beszélni… Tudathasadásos időket élünk. A relokalizáció ebben a helyzetben egyet jelent a fegyverletétellel. A Gute Kamerad tájékoztatása szerint ráadásul jelenleg egyetlen megbízható befogadó család sincs a látómezejében. Sehol, senki. Barbárék az egyetlen megoldás. Velük kell rendezni a helyzetet, nem mutatkozik más út. De ez a részedről nem megalkuvást vagy megalázkodást követel, ezt hangsúlyozom! Az, hogy ebben a helyzetben ki a hibás és ki az áldozat, nem is kérdéses. Ha itt valaki bocsánatkéréssel tartozik, az Barbár és a neje. Bölcsebbnek azonban ezúttal is nekünk kell lennünk. Lollo támogatását bírva ezért a következőkben maradtam a Gute Kameraddal: növeljük részesedésünket a Barbár „Részvénytársaságban”. Zokon ne vedd, hogy erről már csak tájékoztatni tudlak, nem pedig előzetesen kikérni a véleményedet. Szorít az idő. A biztonságod a legfőbb prioritás! Stájeren keresztül ezért hamarosan teljesítjük azt, ami az új megállapodásból ránk hárul. Ezt követően Barbárék továbbra is biztosítják Neked a biztonságos életteret, ám nem egyszerűen az eredeti állapot helyreállítását várjuk el tőlük, hanem azt, hogy életkörülményeiden érdemben javítanak. Ez a minimum, amivel tartoznak Neked!

Mindez végső soron valószínűleg csakugyan relokalizációt jelent majd, de velük együtt és nem a közeli jövőben. Időre van szükségünk, Beppo, hogy lássuk, milyen irányba mennek a dolgok. A Gute Kamerad pedig – aki egyébiránt szívélyes üdvözletét küldi általam – azt ígérte, hogy személyesen is beszél Barbárral. Még valami. A helyzet fokozódása miatt arra kérlek, hogy a jövőben ne az eddig használt u-i postafiók címére küldd a leveleidet, hanem az alábbi, sv-i címre. Amint látod, ez is egy postafiók: a határhoz közeli városban nyitottam egy rég halott osztálytársunk nevére. Tudom, az utazás egy kicsit lassítja majd a kapcsolattartásunkat, de ígérem, hogy legalább hetente magam ülök autóba, hogy a postafiókot kiürítsem. Hidd el, nem javasolnám ezt a megoldást, ha nem lennék meggyőződve róla, hogy a biztonságod ezt követeli. Barátsággal, Messerle • Az enyhülés jelei hamar látszottak. Gitta naponta meleg ételt küldött a Toronyhoz, amit persze a kutyákkal etettem meg. Stammer pedig utasíthatta Gonçalót (ő volt az egyetlen, akit a kutyák nem tekintettek betolakodónak), hogy jelentkezzen nálam munkára, mert reggelente a tisztásom szélén gyűrögette a kalapját. Bocsánatot azonban nem kért senki. Hamarosan újra megérkezett Wolfgang Gerhard, aki ezúttal álló nap a Stammer-házban tárgyalt. Csak alkonyatkor, mielőtt festékszagú furgonján visszaindult volna Itapecericiába, keresett fel a Toronyban. A küldetése eredményeiről számolt be, illetve kezembe nyomott egy, a korábbiaknál jóval vékonyabb borítékot. Na, mit mondtam, kérdezte az osztrák, de feleletet nem várt, mert maga válaszolt. Kenyérre lehet kenni őket! Itt engem sértettek meg, nem őket! Ja, persze, nem is úgy értettem. Hálásak, hogy vagy nekik. Na, majd meglátjuk, kedves Wolfgang. Majd meglátjuk.

A búcsúkávé fölött az osztrák még elmesélte, hogy Stammer hamarosan nyakába veszi a tartományt, hogy a jelenleginél jobb adottságokkal rendelkező gazdaságot keressen a számunkra. Olyat, amely képes kielégíteni te igényeidet is, tette hozzá nyomatékosan. El sem tudtam képzelni, ezt vajon hogy érti, mert az én igényeimet legfeljebb egy laboratóriummal, könyvtárral és hangversenyteremmel felszerelt gazdaság elégíthetné ki, amelyben nemhogy Stammeréknak, de még neki, ennek a született rajongónak sem lenne helye, de persze nem szóltam semmit, csak kétkedőn hümmögtem. Másnap reggel megint jeleztek a kutyák. Ebben az ugatásban azonban most nem volt valódi szenvedély, inkább csak kötelességtudat. Tudtam, hogy nem idegen közelít, hanem a háziak közül valaki. Gitta volt az, a két fiúval. Jó napot, Peter. Biccentettem. Miklós mondani szeretne magának valamit. Miklós? A Miki. Hallgatom. Gitta oldalba bökte az ellenséges képet vágó nagyobbik Stammer gyereket, hogy mozduljon már. Az kelletlenül előre lépett, fintorgott egyet, mint aki köpni készül. Nem úgy értettem, motyogta. Amit mondtam, azt csak úgy. Idegességemben. Roberto köhintett egyet. Miki kurtán odapillantott. Csak izgultam a testvérem miatt. Hát ez emberi dolog, toldotta meg gyorsan Gitta. Hm, mordultam egyet szigorúan. Ennyi?, kérdezte a régi pimaszsággal Miki, majd hátat fordított nekem és megragadta az öccse karját. Elmegy a buszunk. Mi léptünk! Ciao! „Ciao.” Azzal elrohantak. A fák közül még hallottuk a nevetésüket. Kamaszfiúk…, intett utánuk Gitta. Aztán közelebb jött hozzám, egészen közel.

Hiányoztál, súgta. Mint egy kőszikla, úgy álltam ott. Rendíthetetlenül! Csak az agyam zakatolt, vissza akartam vágni. Valamit a vasvilláról, hogy vajon annak is hiányoztam-e, de a keserűség összecsirizelte a számat. A következő pillanatban az ágyékomra tette a kezét és nyomkodni, masszírozni kezdte. Rá akartam ordítani, de nem jött ki hang a torkomon, csak a szám nyílt el. A férfiasságom elárult: keményedni, emelkedni kezdett az asszony kezei közt. Gitta kioldotta az övemet, lehúzta a nadrágomat. Mögém került, arcát a hátamhoz nyomta. Baljával átkarolt, jobbjával pedig izgatni kezdte a meredező hímvesszőmet. Ekkor már hagytam. Belül sem ellenkeztem, mert rájöttem, hogy ennek semmi köze a gyengeséghez. Csupán a rend helyreállítása kezdődött el, ahhoz pedig az ilyen és ehhez hasonló engesztelő gesztusok tucatjait kell még eltűrnöm Stammeréktől. Amikor a csúcsra értem, hangosan felnyögtem. A pretoriánusaim ugatni kezdtek. Gitta azonban oda sem nézett, még összerezzenni sem mert. Tudta, hogy ezentúl a kutyáimmal is tisztelettudóbban kell bánnia. Este megünnepelnénk a békekötést, mondta aztán. A kedvencedet csinálom, Peter. Vadast, zsemlegombóccal! Géza is itthon lesz. El kell jönnöd. Nagyot nyeltem. Meggondolom, feleltem komolyan. Este frissen mosott inget húztam és meg is borotválkoztam. A tornác felől léptem a szobába. Nem volt ott senki. A konyhából edények csörgését hallottam, az ajtóban pedig Gitta feje jelent meg. Ó, azt hittem, ők azok, felelte meglepetten. Kicsodák? Géza és a fiúk, már itthon kellene lenniük. Kihűl minden! A következő pillanatban felvonyítottak a kutyák, aztán autómotor erősödő hangját lehetett hallani. Egy autó közeledett az úton! Mi ez? Árulás? Kik jönnek ott, cikáztak bennem a kérdések, de a gondolataimat kettévágta az autókürt hangja. Három vidám dudálás! Gitta kitódult a tornácra, óvatosan követtem. Hatalmas porfelhőt kavarva egy autó állt meg az udvaron. Ha a sötét ellenére jól láttam,

egy vadonatúj, krémszínű Fusca volt az, ahogy a Volkswagen Käferünket errefelé hívják. Stammer ült a volánnál, az anyósülésre pedig Miki és Roberto zsúfolódott be, mintha nem is személygépkocsi, hanem egy teherautó utastere volna. Gyermeteg boldogsággal integettek meg rikoltoztak felénk, főleg magyarul, aztán egy-egy mondatot, gondolom, a kedvemért, németül is. Engem azonban süketté tett az agyamat elöntő vér. Hát erre szórják el a családomtól kapott pénzt, amiből új gazdaságot kellene venniük? Új házat? Méltóbb életteret nekem? Ez meg micsoda?!, kérdeztem fennhangon. Minek látszik, kérdezett vissza Miki, de az apja leintette. Ez, Senhor Pedro, Santa Luzia szolgálati gépkocsija! Ez fog téged a városba szállítani, ha, mondjuk, orvoshoz kell menned. Vagy a postádat intézni! Ez szállítja haza a lisztet, a cukrot, a sót. Ez viszi piacra a terményt. Az árumintát, na! Nem feleltem, csak álltam ott elhűlten. Vacsora! Üljetek asztalhoz, ne kelljen harmadszor is melegítenem, lépett közbe Gitta kétségbeesett gyorsasággal. Anya, mi maradhatunk a kocsiban? Nem vagyunk éhesek, ettünk a városban. Nem bánom, legalább nyugtunk lesz, felelte Gitta. A slusszkulcsot nem adom! Legyen elég, hogy simogathatjátok, kacagott Stammer, aztán Gitta mindannyiunkat beterelt az ünnepi szervizzel terített étkezőbe. A vadas, ez a magyar étel, amely barnamártásának köszönhetően mégis az otthoni ízeket juttatta eszembe, ezúttal is kifogástalan volt. A vacsora azonban feszült légkörben zajlott. A bennem élő társasági lényt, aki a günzburgi évektől kezdve a tábori vacsorákon át a német emigráns összejövetelekig oly sok embernek szerzett már szép pillanatokat, most akkor sem ajándékoztam volna oda e barbároknak, ha nincs ez az autóhistória; előbb Stammer bocsánatkérését akartam hallani. Így azonban végképp szó sem lehetett arról, hogy a történeteimmel szórakoztassam őket, vagy táncdalokat énekeljek nekik, mint máskor.

Megtöröltem a bajszomat, a mártás sárgásbarna foltot hagyott a batisztkendőn. Felálltam és betoltam magam után a széket. Köszönöm a vacsorát, Dona Gitta. Csak nem akarsz már menni? Hát néhány cigarettát még elszívunk a verandán! Attól tartok, mennem kell, Géza. Az elmúlt hetek sajnálatos eseményei miatt rengeteg munka halmozódott fel a gazdaságban. Holnap hosszú napom lesz. Biccentettem és sarkon fordultam, magam mögött hagyva a hajlíthatatlanságom láttán elnémuló Stammert és feleségét. • Messerle! Üzenem Lollónak, hogy felelősségteljesebben bánjon a család pénzével! Én nem tudom, hogy pontosan, mi történt, mert, „a saját érdekemben” megint a hátam mögött egyeztetek meg Barbárékkal. Mindenesetre a család egyetlen olyan tagjaként, aki a valóságban él, közlöm veletek, hogy Barbárék herdálják a pénzünket… Azt a pénzt, amit arra kaptak, hogy végre emberhez méltó körülményeket teremtsenek a számomra! Tudod, mi volt az első dolga Barbárnak? Vett magának egy autót! Egy vadonatúj személygépkocsit! És még volt képe arról szónokolni, hogy minderre az én kényelmem miatt van szükség, mert a kocsival engem fog majd postára meg orvoshoz szállítgatni… Esküszöm, egy pillanatra magam is elhittem. De persze felesleges volt bármi jót is feltételeznem róluk! Az autót azóta nem láttam. Kizárólag Barbár használja, azzal jár „dolgozni”, ha ugyan van még állása és nem csupán a pénzemet költi a városban. Istenem, hogy gyengülhettem el úgy, hogy rátok hagytam ezt az egészet… Fogalmatok sincs az életről, szerintem azt sem tudjátok, mennyibe kerül egy kiló liszt, vagy egy ív papír. Kíváncsi lennék, az öcsikém vajon ugyanilyen hanyagul vezeti-e apánk cégét is? Csoda, hogy maradt még valami az örökségünkből.

(A mellékelt levélben összeírtam neki néhány dolgot, amire jobban teszi, ha odafigyel a jövőben, különben a Gyár is csak olyan sorsra számíthat, mint amilyenben nekem van osztályrészem. Add át neki ezt a listát, épülésére fog szolgálni!) Ami pedig Barbárékat illeti. Remélem, a pénzüket nem egyben kapták meg. Javaslom, hogy a jövőben lehívandó részletekhez csak az én ellenjegyzésemmel juthassanak hozzá! Az itteni viszonyokat rajtam kívül más nem ismeri, titeket könnyen megvezetnek, amint az már több ízben bebizonyosodott. Végül a Sv-i postafiók dolga. Elfogadom, hogy erre az óvintézkedésre szükség van, de nem fogadom el azt, hogy hetente csupán egyszer gyűjtöd össze az általam küldött leveleket. Legalább kétszer, Messerle: méltóztass legalább hetente kétszer odamenni! Amint látod, én naponta írok, így a puszta létezésemet kérdőjelezi meg az, hogy a leveleimet napokig el sem olvassátok, ha már válaszolni úgyis csak hosszú hetek után vagytok hajlandók… Ezt különösen R-nak üzenem, akinek több mint 1 hónapja (!) egyetlen szava sem volt hozzám. Nem kívánom neki, hogy apaként egyszer át kelljen élnie ezt a fájdalmat. Beppo • Nem tudom, hogyan csinálta. Csak azt tudom, hogy ő volt. Már akkor éreztem, hogy baj van, amikor reggel hamisan szólalt meg a kutyák ugatása. …Istenem, olyan vagyok, mint egy kivételes képességű zenekritikus, aki még azt is észreveszi, ha valaki hiányzik a vonós szekcióból. Hagen hiányzott. A többiek körülállták, nyüszítve szaglászták a tetemét. A gerince tört el. Vértelen halála volt, de fájdalmas. Sokat szenvedhetett. Szegénykém. Legyek felhője lebegett a teste körül, órák óta halott volt már. A gyilkosa még az éjjel végezhetett vele. Nem érdekelt, meglát-e valaki. Hogy vajon leselkedik-e utánam a beteg örömét kiélvező tettes. Térdre rogytam és jajgatva sírtam. Úgy

hajlongtam, mint azok az elgyöngült rabok a táborban, akiket muzulmánnak csúfoltak a mindenből és mindenkiből gúnyt űző zsidók. Jaj, istenem, hát meghalt. Muninn, Jágó és Mischa körbevettek, nedves orrocskáikat a hónaljamba fúrták. Nyelvükkel végigsimítottak az arcomon. Én pedig úgy öleltem őket, ahogy egy apa öleli át megmaradt gyermekeit elpusztult testvérük holtteste fölött. Pedig le kellett volna teremtenem mindegyiket. Miért nem riasztottatok, semmirekellők?! Miért nem védtétek meg a bátyátokat?! Rossz testvérek vagytok! És rossz fiúk! De nem tudtam haragudni rájuk. Csak ők értettek a fájdalmamat és csak én értettem az övékét. Alányúltam a Hagen testének, nagy üggyel-bajjal felemeltem. Az eltört gerincen lefittyent az a nemes, büszke fej. Fölcipeltem a Toronyhoz. A súly alatt kitüremkedett a lágyéksérvem, amelyet valószínűleg még Nova Europában szereztem. Fájt, nagyon fájt, de nem törődtem vele! Azt se bántam volna, ha kizáródik, és rettenetes kínok között ott múlok ki, kutyáktól körülvéve, a Torony tövében. Kedves halottamat a tisztás közepére fektettem. Óvatos, gyöngéd mozdulatokkal bántam vele, mint aki attól fél, különben felébred. Vigyázzatok rá, fiúk, mondtam a három másiknak, visszamegyek a műhelybe ásóért. Az udvarra érve láttam, hogy a pajta ajtaja nyitva van, bent áll a Fusca. Stammer tehát itthon van még. A kocsi szélvédőjén megcsillant a felkelő nap fénye. Aztán átsuhant rajta valami sötét. Egy árny! Folytattam az utamat a műhely felé, és akkor már tisztán láttam. Miki Stammer volt az. Engem nézett. Kézfeje a kormányon, mintha vezetne, fejét dacosan hátraszegte, a fejtámaszon hintázta. Rágógumi volt a szájában, szemérmetlen arcjátékkal rágta, szinte hallottam, ahogy csámcsog. A szája sarkában pedig… A szája sarkában mosoly táncolt! Nem szóltam semmit. Szavak nélkül sem üzentem. Csak mentem tovább a műhely felé. Bent előkerestem az ásót. A két vállamra fektetve a nyelét, mintha csak kereszt lenne, amit a fájdalmak útján

kell végigcipelnem, fölbaktattam vele a tisztásra. Vissza se néztem, pedig a hátamban végig éreztem a gyilkos hunyorgó tekintetét. Még aznap délután átmentem Serra Negrába. Vissza, ahhoz a vén kutyakereskedőhöz. Gyalog mentem persze; az autónak megint híre-hamva se volt már. Meg amúgy is, legalább tíz kutyát akartam, annyi be se fért volna a Fuscába. Több lehet, de kevesebb nem, mondogattam magamban. Az öreg emlékezett rám – ki ne emlékezne –, szabadkozott is, hogy nincs nekem való áruja. Ezek cigányok, magyarázta a telepen lévő kutyákra mutatva. Egész életükben falkában jártak. Loptak, csaltak, hazudtak. Komisz ördögök! Jók lesznek, bólintottam. Elviszem mindet. De ezek csak ugatni tudnak, csaholni, mondta az öreg és mutatta: nekiállt ugatni, mintha megbolondult volna. És harapni? Harapni tudnak? Azt igen, rántotta meg a vállát. Megmarnak ezek mindenkit. Talán még magát is! Akkor éppen ezek kellenek, feleltem és leszurkoltam a pénzt, amit az öreg kért értük. Az a tíz ördög pedig, mintha csak értené, hogy mától új gazdát szolgál, átlépte a sintér meg a közém húzott, láthatatlan vonalat. A vénember nem győzött csodálkozni az engedelmességükön. Pedig nevet se adtam nekik. Cigano, így szólítottam mindegyiket. Cigány. Gyere, Cigano, indulj. Ők pedig engedelmeskedtek, dehogy martak meg. Jöttek mögöttem a Serra Negra-i úton. Ott kavargott körülöttem hangosan, rendetlenül és csapzottan a cigánytábor, amely, tudom, a hátralévő éveimben mindig körülvesz majd, akár koldust az egyetlen kabátja. • Alig töltök már időt a házban. Csak Gitta miatt megyek le néha, hogy Stammer ágyában a magamévá tegyem, vagy főzessek vele egy tál erős magyar levest, ami néhány órára engem is erőssé tesz, ha magyarrá szerencsére nem is. Ha tehetem, itt vagyok fenn, a Toronyban.

És ugyan, miért ne tehetném? Nem parancsol nekem senki. Ez, ameddig a szem ellát, az enyém is. Innen, fentről pedig messze ellát. Mélyen a fejembe húzott kalappal, kezeimben távcsővel kémlelem a környéket, az országutakat és erdei ösvényeket. Bárhonnan jöhetnek. De nem történik semmi. Csak Stammer vagy Gerhard jelentéseiből tudom, hogy a fákon túl minden, ami él és mozog, rám vadászik. Itt azonban csönd van és mozdulatlanság, és épp ez a gyanús. Az érzékszerveimet akarják eltompítani! Az éberségem lanyhulására játszanak! Arra azonban várhattok, gyilkosok. Még azt is észrevenném, ha egy reggel a bokrok és a fák nem a színükkel, hanem a fonákjukkal mutatnák felém a leveleiket. Ismerek én a környéken minden négyzetcentimétert. A cigányaim pedig lent, a tisztáson meg az erdő fái közt cirkálnak, kiszámíthatatlan rendetlenségben. Lehetetlenség túljárni az eszükön. Jágó, Mischa és Muninn sem lóg már ki közülük. Illetve csak Mischa és Muninn, mert Jágót a minap el kellett altatnom. Valami falkán belüli viszály során megvakították a társai. A szaglása hiába maradt meg, világtalanul nem veszem hasznát. Értéktelen életre pedig nem áldozhatok a szűkös erőforrásaimból, takarékosnak kell lennem. Még azt az egy ampulla mérget is sajnáltam, de ásóval egyszerűen nem tudtam agyoncsapni. Senki nem hinné, milyen kemény egy kutya koponyája. Mischa és Muninn jól vannak. Torzonborz az ábrázatuk, de erősek. Különben meg sem maradtak volna. Nehéz napok köszöntöttek rájuk, amikor a tisztáson tanyát vert a cigánytábor. Már alig tudom megkülönböztetni őket az újaktól, nem is igen szólítom a nevén egyiküket se. Csak hé, te meg lábhoz, Cigano. Kalap a homlokomon, távcső a szemen. A számban szaruíz. Szinte eggyé váltam a természettel. A Tornyot befutotta valami repkény. Kis tapadókorongjait kezdetben dühödten téptem le a falról és bozótirtó késsel csapkodtam az indákat is. Aztán rájöttem, hogy jó ez így. Nője csak be az erdő, váljon a Torony is egy hatalmas, kacsokkal és levelekkel borított fává, amelyet messziről meg sem lehet

különböztetni a domboldal sűrűjétől. Az évszakok is belőlem lesznek! A dzsungelben különben nem volna ősz vagy tél. Csak itt, a Torony körül. Körülöttem. Én csinálom őket, most már tudom. Kinézek a boltíves kémlelőnyíláson, mélyet sóhajtok: szél kerekedik. Arcomat az ablakfélfának támasztom, szemeimet elfutják a könnyek: odakinn nekiered az eső. De nem az a langyos, vidám eső, amiben az itteniek mosolyogva tartják ég felé az arcukat, hanem az a mélabús, kelet-európai. Mint Sziléziában. Talán még telet is tudnék csinálni. Kiállnék az ablakba, mint Holle anyó és ráznám a dunyhámat, Santa Luzia fölött pedig szitálni kezdene a hó… De nincsen dunyhám, csak egy szigorú pokróc a priccsen. Kis híján megállt az idő. Múlni még múlik, de már nem telik. A családom tagjai már semmitmondó képeslapokat sem küldenek. Elfelejtettek, vagy csak nem akarnak emlékezni rám. Sedlmeier sifrírozott leveleiből tudom csupán azt is, hogy Rolf időközben férfi lett. El akar jegyezni egy lányt, ha jól értem. Március tizenhatodika van. Egyedül Karl-Heinznek jutott eszébe a születésnapom. A többiek nem írtak. Se az öcsém, se a fiam. Irene és Martha sem. Istenem, hatvan év. A fák között sikoltozik a szél és úgy szakad az eső, mintha gépfegyverrel lőnék a Tornyot.

8. fejezet Ruth haldoklik! És talán Burli is. Nem tudnak ezek semmit se biztosan. Csak azt, hogy mindketten meghalnak, ha itt maradunk. Wolfgang Gerhard lehajtotta a fejét. Azt hiszem, szégyellte magát, hogy végül ő is elhagy. Mert tudtam, hogy ezt akarja mondani. Ezért kezdett beszélni a rákról. Itt nincsenek meg hozzá a feltételek, azt mondja az orvos. Se műszer, se gyógyszer. Semmi se. Mikor indulsz? A hónap végén. Még megvárom, míg te is áthurcolkodsz Jardim Lucianába. Csak azután. Amiatt felesleges várnod. Menj, ha menned kell. Nem is azért, felelte durcásan Gerhard. Be akarok mutatni valakit. Nekem már ne mutass be senkit. Minek? Hogy eggyel több legyen, aki elárulhat? Dühösen rágni kezdtem a bajszomat, nagyokat, beszédeseket hallgattam, de aztán egykettőre eszembe jutott, hányszor sietett a segítségemre ez az ember, és végül ugyanúgy elgyengültem iránta, mint annak idején Alban Krug iránt, a folyóparton. Na és ki az, kérdeztem békülékenyen. Ki az, akinek be akarsz mutatni? Wolfgang Gerhard ekkor beszélt először a Bossertékről, Wolframról és Liselottéról, akik ugyancsak osztrákok, mint ő. És épp olyan megbízhatók is, tette hozzá jelentőségteljesen. Nem bíztam abban, hogy találhatok még az életben olyan értékes barátot, mint Federico Haase volt, vagy legalább olyan hűségeset, mint ez a Gerhard, de vágytam a német szóra meg az emberi társaságra, ráadásul a stájer valahányszor kiejtette száján a Bosserték nevét, a gyomromban enyhült a görcs, ami napok óta kínzott. Ezt pedig jelnek tekintettem. Engedtem tehát, hogy megszervezze a találkozót. Intuícióm, a tehetségem e furcsa nyúlványa, amely a tudomány mai ismereteivel nem is magyarázható, ezúttal sem hagyott cserben. Wolfram Bossert, ez a kissé eszelős tekintetű, de különben nyugodt

természetű, nordikus alkatú férfi olyan lelkesen üdvözölt, mintha egész életében rám várt volna. És talán így is volt. Ő is az elveszett nemzedékhez tartozott, amely a háború idején még túl fiatal volt ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, a háború utáni világot pedig már reménytelenül idegennek érezte, sehogy sem találta benne a helyét. Generációjának tagjai apátlan-anyátlan figurák voltak, akik alig várták, hogy véget érjen számukra a gyerekkor és végre ők is kivehessék részüket a Harcból. Végül azonban már csak annyi jutott nekik osztályrészül, hogy tanúi lehettek, amint példaképeiket felakasztják vagy elüldözik a saját hazájukból. Wolfram Bossert egy tanítómesterre várt egész életében, és azt hiszem, már álmodni sem mert arról, hogy az még eljöhet. Ajándék voltam a számára. El kell azonban ismernem, hogy erőt merítettem e kései Mester— Tanítvány viszonyból én is. Wolfram nem az az ostoba rajongó típus, mint Gerhard. Neki szélesebb a horizontja. Ez ugyanis nem iskolázottság kérdése, hanem… Sajnos nem tudom, hogy minek a kérdése. Épp a természet efféle titkait fürkésztem volna ki, ha a zsidók ki nem csavarják kezemből a szikét, a kémcsövet. Pedig a génekben lehet a nyitja ennek is! Itt van például ez a Bossert! Szakmája szerint csak egy lakatos. Művezetőként dolgozik most is a caieirasi papírgyárban. Egy melós tehát, semmi több. De mégis több, mert magasabbra tör! A szabadidejében verseket olvas. Meg Németországból hozatott ismeretterjesztő könyveket. Vasárnaponként pedig komolyzenei felvételeket hallgat naphosszat. Igaz, a jóízlés és a zenei műveltség iránytűje nélkül, de őszinte mohósággal! A Sedlmeiernek írott levelekben így is neveztem el: Muzsikus. „Azt nem mondhatom, Messerle, hogy féltem JL-től. Ugyan miért félne bármitől is az, aki halott már egy ideje, hiába ver még a szíve. De az tény, hogy nem volt miért várnom ezt a költözést. Ez a Muzsikus azonban okot adott rá, hogy a testem és a lelkem raktáraiból még egyszer összeseperjem az életerő földre hullott szemeit, és nekiveselkedjem, utolszor, legyőzni a halált.”

Vajon, mi az a tömegvonzás, amelynek a Bossert-féle kevésre hivatottak engedelmeskednek? Mi az, aminek hatására szembeszállnak a saját korlátaikkal és tanulni akarnak, többé válni, mint amire a kálvinisták Istene által kiadott decretum horribile, a félelmetes végzés rendelné őket? Vajon a környezeti hatások, vagy az árja örökség magyarázza-e ezt a különös jelenséget? Istenem, ha lenne még laborom és lennének probandusaim, akkor a végére járhatnék ennek a rejtélynek is… A hipotézisem ez lenne: a Bosserthez hasonló szunnyadó képességűeken csak akkor uralkodik el a nagyszerűvé válás vágya, ha az életükben megjelenik egy katalizátor-személyiség, aki személyes példájával – végső soron tehát a két élet közötti kontraszt felmutatásával – aktiválja a törekvésért felelős gént. A válasz, ezek szerint, is-is. Kell hozzá a genetikai örökség, a „hajlam”, de kell a külső hatás, a kivételes személyiséggel való találkozás, hogy is fogalmazzak, teremtő traumája! Jardim Luciana különben arcátlanság volt. Stammerék már a látszatra sem ügyeltek. A családomtól kapott pénzből elvileg egy nagyobbacska gazdaságot kellett volna venniük, amely – ha vissza nem is hozza az árát – legalább a mi különös életközösségünket képes eltartani. Ezzel szemben ez a darabka föld, amely a pineáktól és eukaliptuszfáktól körülvett Caieiras városka mellett feküdt, valóban annyi volt csupán, amennyit a neve állított. Egy kert. Virágokkal és gyümölcsökkel teli hatalmas kert, amely azonban nem termel már piacra és nem tart el jószágokat sem, amiképpen a szomszédjai sem fazendákból állnak, csupán kertes házakból, melyek tulajdonosai úgy szeretnének élni, mint a gazdagok. Vagyonkájukból azonban legföljebb az építményre futotta, a megfelelő helyen fekvő telekre nem. Így hát olyan szánalmasan ácsorognak itt ezek a villák, mintha sorvadó agyú, el-elkóborló betegek volnának, akik a saját nevükre és címükre sem emlékeznek. Innen, Caieirasból a nagyváros zöldövezetébe vágyik mindenki. Az itt élők még nagyzoló teraszaikat és verandáikat is úgy építik föl, hogy azokról ne az erdőt, hanem São Paulo délibábos sziluettjét lássák.

A személyzetünk is kisebb itt. Csak néhány lány a házban, egy ügyes kezű mindenes meg a kertész, akinek azonban mellettem nem jut más föladat, mint hogy sértett arccal söprögesse a leveleket, meg bádogkannájából naponta kétszer-háromszor fellocsolja a járdát. A kertészeti szakmunkákat ugyanis magam végzem, miután néhány szakkönyv segítségével alapos botanikai ismeretekre tettem szert. A hibiszkuszaimnak és a liliomjaimnak csodájára járnak az emberek, az ablakokba és a veranda nagy ládáiba ültetett muskátlik láttán pedig azon tréfálkozott Bossert, hogy nálam akaratlanul is a gyerekkorában megszokott dialektusra vált, mert ezek a virágok a szülőföldjére emlékeztetik. Én azonban a citromfáimra vagyok a legbüszkébb. A leveleiket mindennap lemosom, a lombjukat pedig csinos formára metszem. Sőt, zöldszüretet is szoktam tartani, hogy kevesebb, de jobb ízű gyümölcs teremjen majd a fákon, ráadásul azok is precízen elosztva a lombkoronában, mintha csak egy jóságos isten teremtette volna őket. A magamfajta pedáns embernek fontosak a rituálék. Rendszert visznek a rendetlenségbe. Így nem is elsősorban az ötlet tett boldoggá, hogy Wolfram Bossert ezentúl minden szerdán eljön értem és autóján a városban fekvő otthonukba visz uzsonnára, de akár vacsorára is, sokkal inkább az, hogy találkozásainknak ezt az előre meghatározott rendjét maga szorgalmazta. A magyarok persze nem értik e szerdák ismétlődésének különös jelentőségét. Csupán öntudatlanul élvezik, hogy ezeken a napokon menetrend szerint elmarad a szembesítés létezésük hétköznapi botrányaival. Ilyenkor már kora reggel megfigyelhető rajtuk egyfajta gondtalanság. Persze nyugodtabb vagyok ilyenkor én is. Alig is emlékszem olyan szerdára, amikor bármelyikükkel komolyabban hajba kaptam volna. Pedig mostanára Gittával is elhidegültünk egymástól. Ugyan az ideköltözésünk után még néhányszor közösültünk, ezek az együttlétek már nem a lebírhatatlan vágyon alapultak, csupán az én nagyvonalúságomon. Hagytam, hogy Gitta ekképp is engeszteljen, ne csak a főztjével, vagy a szobám friss ágyneműjével. Hüvelyét azonban mind gyakrabban találtam száraznak, amely szerintem

elárulta a bűnbánata hamisságát. Ráadásul föl-fölsebezte hímvesszőm érzékeny bőrét is, hogy végül a hámsérülések kezelésére készített, petrolátum alapú kenőcsömet is kénytelen voltam a pásztoróráink állandó segédeszközévé tenni. Ám amíg a testet meg lehet olajozni, a lelket aligha. Gitta bakfisos szerepjátéka, „a védekező nimfa”, nemcsak untatott, de egyre inkább ingerelt is. Volt, hogy végül úgy ragadtam meg őt, mint Irma Gresét a táborban: ruháját lerángattam róla, izmai ellenállását legyőztem, és olyan komoran hágtam meg, hogy az utánunk leskelődő cselédek akár azt is hihették, erőszakot teszek rajta. Változókorba léptem, Peter, mondogatta aztán, ha csak meglátta, hogy a makkomra és a fitymámra a petrolátum fehér labdacsait kenegetem. Nem ismerek a saját testemre. Hízni kezdtem, nézd. Állandó hőhullámaim vannak, a bőröm száraz, mint az őszi avar. Nem is vagyok már nő, súgta, és úgy húzta magán össze a ruhát, akár egy aggszűz, aki a testiségnek még a gondolatától is fázik. Nem tudtam, igazat beszél-e, vagy hazudik, de nem is érdekelt már. Többé nem bíztam e barbárokban, és a bizalom elmúltával, ami mégiscsak minden emberi kapcsolat alapja, végül a vágyam is alábbhagyott. Mostanában már csak a konyhában találkozunk. Kezdetben legalább még beszélgettünk. No, csak semmiségekről: az időjárásról meg a citromfáim szépen hízó gyümölcseiről. Újabban azonban már ilyesmikről se. Ma csak az evőeszköz csörrenéseit hallani, ahogy a konyhában némán lapátolom a paprikás szaftot a viaszosvászon abrosszal terített, hétköznapi asztalnál. Bossertéknél bezzeg más az élet! Mintha a régi világ szalonjai elevenednének meg! Látogatásaim tiszteletére Lisl teasüteményeket készít, linzereket és pitéket, amiket a gyerekek kínálnak körbe, az angyali Sabine és a kis Andreas, akik már az első találkozónk után titiónak szólítottak engem. Bácsikámnak! Wolfram ilyenkor karon fog, a nappaliba vezet és feltesz valami komolyzenei felvételt; többnyire engem kér, hogy válasszak. Szertartásosan átengedi nekem a rossz ízlésű kárpittal bevont karosszékét és ernyedten hallgatjuk a tiszta, német muzsikát. Hiába mutat ilyenkor szerdát a naptár, nekem ezek a vasárnapok.

Wolfram különben lelkes amatőr fényképész. Már az első délutánunk alkalmával felpattant az ünnepi szervizzel terített asztaltól és se szó, se beszéd elviharzott a ház belsejébe, hogy néhány pillanat múlva immár a masinája mögött tűnjön fel újra. Az objektív üvegszeme mögül csak a széles vigyora látszott ki: úgy festett, akár egy gyermeteg küklopsz. Önkéntelenül is elfordítottam az arcomat, karjaimmal tiltakozó mozdulatot tettem. Vendéglátóim megszeppentek. Csakugyan! Hát persze…, hebegte Wolfram, és zavartan mutogatta a fényképezőgép számlálóját, hogy lám, nem exponált még. Egészen megsajnáltam szegény fiút. Atyaian a vállára tettem a kezemet és bátorítottam, hogy meséljen bátran a szenvedélyéről. Sőt, a kávé után, mondtam, a fotográfiáit is szívesen megnézem, csak engem ne komponáljon bele a képeibe. Annyi más szépség van a világban!, mutattam mosolyogva a családjára. A lakatos és a felesége hálásan nevettek. Kávé közben az olimpiáról beszélgettünk, de persze nem a sportteljesítményekről, hanem a támadásról. Azért a rendőrfiúért nagy kár, de amúgy jól megkapták a magukét, nem igaz? Kérdőn néztem Wolfram Bossertre. Hát tudod… Münchenben! Ezentúl kétszer is meggondolják, hogy Németországba pofátlankodnak-e. És az a legszebb az egészben, hogy a németek most ártatlanok! Mint a ma született bárány! Senki sem szólhat egy szót se! Ezek az arabok elvégezték helyettünk a piszkos munkát! Ez a vérontás árt Németországnak, feleltem csöndesen. Most a lakatos nézett rám elkerekedett szemekkel, hát megmagyaráztam neki. Nem ez az elintézési módja a dolgoknak, Wolfram. Én azt hittem, hogy örülsz… Örülni? Hogy örülhetnék felhőtlenül? Ez kupleráj! Élőben közvetíteni a televízióban meg a rádióban?! Így csak mártírokká válnak, hát nem érted? Harminchatban, a berlini játékokon bezzeg rend volt!

Talán meg kellett volna védeni őket? Hogy még több német vér hulljon? Egyáltalán nem kellett volna német vérnek hullania! Éppen ezt magyarázom! „Mentőakció”? Ez!? Szégyen! Néhány forrófejű kölyök, aki túl sokat járt moziba és csak lődözni tud, mint a részeg parasztok! Talán csak nem azt mondod, hogy be kellett volna vetni az izraeli kommandósokat? Isten ments! Német földön? Még csak az kellett volna! Az lenne az igazi szégyen! Nem, barátom: jobbnak kellett volna lenni náluk! Az araboknál meg a zsidóknál is! Nem pedig megszégyenülni így, ország-világ előtt… Nahát, én azt hittem, egy kicsit örülsz, hogy a zsidók végre kaptak a pofájukra. Olyan régen volt már a háború. De nem ez módja! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a világ együttérezzen velük. Ezt kellene megtanulnia végre minden németnek! Eichmann után is ezt magyaráztam, még Paraguayban. Mindegy! Ne haragudj, barátom, hogy felemeltem a hangomat. Visszaéltem a vendégjoggal! Tudom, hogy csak a kedvemre akartál tenni. Ne haragudj! Aztán az asszonyhoz fordultam. Lisl, kedves Lisl, látja, mi, buta férfiak mindig csak politizálunk és közben meg se dicsértem még a süteményt! Pedig fenséges! Az ebéd végeztével Bossert a dolgozószobájába vezetett, amelynek falán ott függtek a képei. Fekete-fehér fotográfiák otthonról, meg innen, a Dzsungelből. Hétköznapi tárgyak csendéletei, ismeretlen fehér emberek, apák, anyák és gyerekek ügyesen beállított portréi. A dolgozószobából tapétázott rejtekajtó nyílt egy ablaktalan helyiségbe, amelyet a lakatos sötétkamraként használt. Belépve megcsapta orromat az előhívó oldat és a fixírsó szaga, amely különös módon a sziléziai laboratóriumra emlékeztetett, pedig ott efféle vegyszerek nem fordultak elő. Wolfram Bossert megmutatta, hogyan kell előhívni a negatívokat. Az egész folyamat alatt úgy fénylett az arca abban a kísérteties derengésben, mintha valami nagy titok tudója volna.

Fiatalabb koromban mélységesen lenéztem azokat, akiknek úgy nevezett hobbija volt. Mindebben csupán tüneti kezelését láttam a kisszerűség gyakran öröklődő nyavalyájának. Akkor azonban, abban az otthonosan mesterséges szagú helyiségben egyenesen irigyeltem Bossertet e szenvedélyes dilettantizmusért. Jó érzés lehet, gondoltam, ha valaki mesterségbeli tudásra tesz szert valamilyen foglalatosságban és ezzel képes felszabadítani magát nemcsak a haszontalanság keltette bűntudat, de a szuicid démonok zsarnoksága alól is. Talán a virágok és a citromfák, azok a szenvedélyemmé válhatnak nekem is! Vagy az írás! Esetleg a fával való foglalatoskodás, a fúrásfaragás. Annyi mindenben mutatok kivételes képességet. Persze lehet, hogy épp ez a baj. Talán az enyémhez hasonló, reneszánsz képességekkel nem is lehet egyetlen, választott szenvedélyben feloldódni. Az én tehetségem egyetemes, amely szigorú hangján az élet legváratlanabb pillanataiban int meg: „Vigyázz, Beppo! Ne engedd, hogy egyetlen diszciplína, művészet vagy mesterség kisajátítson magának! Felelősséggel tartozol a tálentumod többi megnyilvánulásáért is. Te örökké termő kert vagy, amelynek minden talpalatnyi földjét művelni kell!” Vagy talán nem is így. Talán inkább arról van szó, hogy a nagy dolgokra hivatott embereknek nincs se szüksége, se lehetősége a hivatás és a civil élet szétválasztására. Az ilyenek tehetsége küldetés, amely az életükben panteisztikusan van jelen: megmutatkozik a munkában és a szerelemben, otthon és idegenben egyaránt. Mindenütt, akár az együgyűek istene. Akkor pedig mégiscsak az volt az igaz, amit fiatal koromban hittem. • A múlt héten nemcsak a szerda délutánt, hanem az egész hétvégét Bosserték Missouri utcai házában töltöttem. Wolfgang Gerhardot búcsúztattuk. Szombaton, naplemente után, mielőtt a magával hozott söröktől lerészegedett volna, karon fogott és fejével a kert végében álló pad felé intett. Követtem. A talajról az ég felé kúszó homályban csak sejteni lehetett a tárgyakat, az ösvény hasított köveit, a bokrokat, a fákat. A padot.

Egymást sem láttuk már, amikor leültünk, Gerhard pedig konspiratív hanghordozással beszélt, különös hangsúlyokkal, de korántsem suttogva, mintha a sötét nemcsak vakká, de süketté is tenné azt, aki utánunk leselkedik. Azt ne hidd, hogy könnyű nekem elmenni innen. Téged itt hagyni. Úgy érzem magam, mint egy dezertőr. Persze, aki csak a fenyegetés hatására lett árulóvá! Mert olyan ez, mintha megzsaroltak volna, Josef! A feleségem és a fiam életével! Esküdni mernék, hogy ez nem a véletlen műve. Egyszerre mindketten?! Na, ne már! Ez valami újfajta hadviselés! De a zsidók csinálják ezt is! Fogalmam sincs, hogyan… Talán megmérgezik a vizet. Vagy a festéket, amivel a nyomdában dolgozunk! És ahogy kipárolog, belénk fészkel a rák. Én erős vagyok, azért nem döntött le a lábamról. De Ruth meg a gyerek… Azt se tudom, meghalnak-e vagy, csak nyomorékok lesznek. Nem is külsőre, hanem tudod… Marad két kezük meg két lábuk, látszólag épek lesznek, de kriplik valahogyan mégis… Cigarettára gyújtottam, felelni úgyse tudtam volna semmit. Nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez. A füst tömött, szürkésfehér felhői a sötétben is látszottak, azokat követtem a tekintetemmel. De azért nem hagylak itt üres kézzel, zihálta bele a sötétbe a stájer, mintha egy kaptató tetejére ért volna fel. Van valamim a számodra! Cigarettára gyújtott ő is, az öngyújtó lángját azonban azt követően sem koppintotta el, hogy már a szájában parázslott a cigaretta. A tűz fényénél mutatott valamit. Idenézz! Egy igazolvány volt az, a stájer itteni carteira de identidade-ja. Fénykép, ujjlenyomat, aláírás, néhány gépelt sor és egy elmosódott pecsét műanyag fóliák közé ragasztott papírlapon. Látom, feleltem. Neked adom, Josef. Nekem? Mire megyek vele. Fiatalabb vagy nálam, meg alacsonyabb is. Azt meg még a vak is látja, hogy nem én vagyok a képen. Á, rendetlen cigányok ezek! Tudod, hányszor szétjött már ez a vacak? Én se tudom, sokszor! Elég kint felejteni a kocsi szélvédője

mögött, a napon. Néhány óra, nem sok, annyi sem kell hozzá: már felpöndörödik a széle. Nem győztem ragasztgatni, hogy el ne veszítsem ezt a miskulanciát, mert aztán rohangászhattam volna hivataltól-hivatalig. Csakugyan? Hát! Kicserélni ezt a képet, az a világ legegyszerűbb dolga. Egy gyerek is meg tudja csinálni. Hivatalos fotó, dátum van a sarkában. Honnan vennék ilyet? Ugyan, mi az ennek a Bossertnek? Semmi se! Te is láttad, milyen felszerelése van! Megcsinálja ez neked pikkpakk. Most vettem először kezembe az igazolványt. Elkértem Gerhardtól az öngyújtót is, hogy a fényénél jobbról is, balról is alaposan megvizsgáljam. El kellett ismernem, hogy volt abban ráció, amit a stájer beszélt. Meg aztán nagy szükségem is lett volna valami hivatalos okmányra. Így még orvoshoz se tudok menni!, gondoltam, pedig a gyomrom egyre jobban kínoz, székletem is alig van már. Hát neked nem kell? Mi lesz, ha visszajössz? Ha én most hazamegyek, onnan már a szomszédba se megyek át, ismerte be tapintatlanul a stájer. És nekem adod. Neked, persze! Csak… Gerhard elhallgatott. A sötét ellenére is tudtam, hogy lehajtotta a fejét, éppúgy, mint akkor, amikor a felesége és a fia betegségéről kezdett el beszélni. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténhet! Hogy az irántam szinte kutyamód rajongó Wolfgang Gerhard mellett egyszer még ilyesmit kell átélnem. Szédültem, émelyegtem. Állkapcsom környékén forogni kezdtek a kis örvények, ami nálam a hányás előjele volt mindig. A táborban, az alkudozni készülő zsidók közelében éreztem ezt gyakran. Most is alig tudtam uralkodni magamon, de végül sikerült felülkerekednem a szervezetem ellenállásán. Pedig igazam volt, mert Gerhard úgy folytatta, ahogy vártam. Nézd, ha csak rólam volna szó, mindenemet odaadnám neked. Ingyen! De ez az átkozott rák… Az a klinika nagyon drága. Nagyon drága. Összeesküvés ez, mondom. De hát mit tehetnék? Hm? A

gyerekemről van szó! Meg a gyerekem anyjáról. Hagyjam őket megdögleni? Ennyi erővel golyót is röpíthetnék a fejükbe! Közel voltam hozzá, hogy kimondjam: ezt kellene tennie. Ölje csak meg őket! Szabaduljon meg minden kolonctól, amely a küldetése teljesítésében akadályozza. Márpedig Wolfgang Gerhard történelmi küldetése én vagyok! Minden másról lekésett már, vagy minden másra eleve könnyűnek találtatott. De nem szóltam. Talán bólintottam, talán még szóra is nyitottam a számat, de végül nem. Csöndben maradtam. És szerencse, hogy így történt, mert a következő pillanatban Gerhard már pojácás dikcióval kezdett tiltakozni a saját szavai ellen. Azt nem! Előbb röpítenék golyót a saját fejembe! Vagy bárki máséba, csak nekik egy hajuk szála se görbüljön! Erőt vettem magamon és azt feleltem ennek a levanteinek, hogy ez csak természetes, sőt, ha ő maga nem kér valamit cserében, én ragaszkodtam volna ahhoz, hogy fizethessek az igazolványért. Ruthért és a kis Burliért, tettem hozzá kásás hangon. Tudtam, hogy meg fogsz érteni, rebegte Gerhard, és megindultan belém karolt. Az izmaim megfeszültek, kis híja volt, hogy le nem köptem, de valahogy visszanyeltem az összegyűjtött nyálat és inkább a bajszom végét kezdtem el rágni megint. Mit adhatnék hát cserében? Hogyan köszönhetném ezt meg neked, Wolfgang, kérdeztem nyájasan. Csak az vigasztal, barátom, hogy akármit is kell elfogadnom érte, az úgyis eltörpül majd ahhoz képest, amit ez a kis darab papír neked ad az életed hátralévő részében… Ezt felelte az a senkiházi! Ez azonban már nekem is sok volt. Sietve felálltam, karomat szelíden kifejtettem a karjából, még egyszer biztosítottam örök hálámról, aztán régóta rendetlenkedő emésztésemre hivatkozva kimentettem magamat és a Bosserték házába szaladtam. A földszinti mellékhelyiségben erős sugárban okádtam ki Lisl vacsoráját. Különös, gondoltam aztán. Hetek óta székrekedés kínoz, folytonos teltségérzet apasztja el az étvágyamat, most azonban Wolfgang Gerhardnak köszönhetően újra könnyűnek érzem magamat és éhesnek. Mégis megkönnyebbülést hoz tehát a

stájer ajánlata, bólintottam, még ha sárgászöld keserűség is marad a szájban utána. • Szerdánként jól alszom. A többi napokon viszont sehogy sem jön álom a szememre. Olyankor egész éjjel fent vagyok, forgolódom. Olvasok vagy írok órákon át, hol leveleket, hol meg az emlékirataimat, de az új nap csak nem akar felvirradni. Van, hogy késő éjszaka indulok hosszú sétára Ciganóval, vagy kezdek el fúrnifaragni a műhelyben, amelynek meglétéhez itt, Jardim Lucianában is ragaszkodtam. De hiába minden. A Librium sem használ, a Luminált meg már évek óta nem kapni sehol. Tegnap azonban kedvezőek voltak az előjelek, pedig hétvége következett. Már délelőtt kába voltam a fáradtságtól, ásítoztam, égett a szemem; biztosra vettem, hogy ezúttal nem kell a következő szerdáig várnom, hogy végre kialudhassam magamat. Az ebéd végeztével már egyenesen szédültem az álmosságtól, mégis kihagytam a szokásos csendes pihenőmet, mert még ezzel sem akartam veszélyeztetni az értékesebb, éjszakai alvást. Vacsora után erős székelési inger jött rám. Az akut székrekedés azonban – mely, bevallom, egyre jobban aggaszt – csak tovább kínzott, és felőrölte a maradék erőmet is. Egy kerek órán át ültem a mellékhelyiségben minden eredmény nélkül. Pedig hasprést és különleges légzőtechnikákat is alkalmaztam, az erőlködéstől kis híján elpattantak az erek a halántékomon, de mondom, hiába vajúdtak a hegyek, még kisegér sem született. Csalódottan és elcsigázottan álltam fel. A végső kimerültségtől meg az ülés miatti zsibbadtságtól remegtek a lábaim. Épp csak arra maradt erőm, hogy megnedvesített kendővel áttörölgessem a mellkasom, némi petrolátum kenőccsel megnyugtassam a rektum izomgyűrűjét, amelyben már jó ideje kitapintható volt egy fenyegetően fodrozódó erecske, aztán bevettem a Libriumot. Úgy dőltem el az ágyon, mint akit tarkón lőttek. Azonnal elaludtam. Hamarosan – bár ezt akkor még nem tudhattam, hiszen először azt hittem, máris reggel van – emberi zsivajra ébredtem. Gyorsan tisztult az elmém (katonaképesség), és a zajok két, egymástól

térben elkülönülő síkját különböztettem meg. Az előtérben, hozzám egészen közel egy-két tucatnyi ember zajongott, férfiak és nők vegyesen, meg egy falkányi gyerek, akik a Ciganókat ingerelhették, mert amazok sértődötten ugattak. Az emberi szólam német és portugál szavak foszlányaiból tevődött össze és az egészet keretbe foglalta a közönséges mulatozás alapzaja, a pohárcsörgés, a férfihorkantás és a sikító női nevetés kakofóniája. Volt azonban a zsivajnak egy másik síkja is. Ez Caieirasból és még messzebbről, a város felől előretüremkedő hangokból épült fel, főleg az errefelé oly sokra tartott obszcén zenéből, a szamba nevű ricsajból. Ezek keverékéből emelt jókora falat, melynek nekiütközve csak még jobban visszhangzott a Stammerék mulatozása. Mert erről volt szó: valami mulatságról. Ügyelve arra, hogy észre ne vegyenek, kilopakodtam a szobámból. Stammerék kertjében színes lampionok fénye alatt (ezeket vajon mikor aggathatták fel?), valóban emberek dajdajoztak. Azonnal kiszúrtam közöttük Gittát, aki épp fogpiszkálókra tűzött falatkákat kínált körbe egy tálcáról, aztán észrevettem Stammert is, amint italt tölt egy helybéli férfinak, akivel egyszer már láttam sutyorogni a ház körül. Az egyik Cigano megérezte, hogy ott vagyok, és mintha csak azt várná tőlem, hogy megaláztatásaiért igazságot szolgáltatok, odarohant hozzám és panaszosan vonyítani kezdett, hiába csitítottam. Hamarosan ott hangoskodott és ugrált körülöttem a többi kutya is, felhívták rám a figyelmet és elállták az utamat, nem is tudtam visszalopózni a szobámba. Stammer vett észre először. Peter! Peterem! Csatlakozz hozzánk!, kiáltotta erőltetett jókedvvel és szerencsére egészen a közelembe jött, így nemcsak az arcomat takarta el az idegenek elől, de lehetőséget adott arra is, hogy bizalmasan utasítsam rendre. Mit jelentsen ez, sziszegtem oda, állammal a vendégsereg felé bökve. Karnevál van, Josef, felelte bamba vigyorral. Farsang, na! Zeng az egész ház! Az egész utca! Még a nyakunkra hozol valakit!

Ugyan már… Karnevál van! Ilyenkor mindenki ünnepel! Nem hallod, mondta és a város felé intett, még a kezét is játékosan a füléhez emelte. A mozdulattól megtántorodott egy kicsit, tennie kellett egy suta lépést oldalra, hogy megőrizze az egyensúlyát. Részeg vagy. Hát akkor! Jókedvem van! Ehhez nincsen jogod. Mihez?! Hogy jókedvem legyen? Hát már megbocsásson az Úristen! Ehhez a csődülethez. Megállapodtunk, Géza! Nem hoztok ide senkit a tudtom nélkül! Hát csak ez a baj? Á, ezektől nem kell félned! Utálja ez a zsidót mind. Megbízhatók egytől egyig! Az nem úgy van, intettem a fejemmel szigorúan. Nem olyanok ezek, ha mondom! Meg aztán nem is politizálunk… Csak eszünk, iszunk, mulatunk! Karnevál van, a kurva életbe!, mondta Stammer most már harmadszor. Nekem nincs karnevál. Mér’, hát katolikus vagy te is, nem? Az lehet, de nem vagyok majom. Majom? Majom, mondtam ki újra, jól artikulálva. Aztán egészen közel hajoltam Stammerhez, hogy már érezni lehetett a pórusaiból párolgó alkohol szagát. Követelem, hogy fejezzétek be! Most azonnal! Vagy… vagy bánom is én, menjetek el máshová és csináljátok ott! Fejezzüüük? És azt hogy képzeled, te szarházi?! Csináljátok máshol, vontam vállat, miközben nagyvonalúan elengedtem a sértést a fülem mellett. Hogy micsoda?! Dobjam ki a vendégeimet a saját házamból?! Stammer feje vörös lett, részegsége a szemem láttára súlyosbodott, mintha a vita hatására gyorsabban szállna fejébe az alkohol. A saját házamból?!, bugyogta fel újra. Most már üvöltött, a vendégek is felénk fordultak, Gitta vádló arckifejezése szinte világított a félhomályban.

Ez a ház nem a tied, Géza, pontosan tudod. Ez ház az enyém! Ez a ház az enyém is. Persze kár volt már az értelmes szóért, mert a barbár agyát teljesen elöntötte a vér, szabályosan megsüketült vagy elhülyült a fejében lévő zubogástól. A saját házamból?! Te strici! A vendégek ekkor már tökéletesen elnémultak, döbbenten nézték Stammer dührohamát, ahogy ok nélkül belerúg Ciganóba, a szobám felé hajítja a kezében lévő üveget, majd a mellkasomnál fogva hátralök, hogy kis híján a földre esek. Csönd lett. Még a caieirasi karnevál zsivaja is tompább lett, távolibbnak tűnt. Csibész!, kiáltottam ekkor a kutyáknak, akik láthatóan másra se vártak, csak a vezényszóra, pedig máskor nem voltak ilyen parancskövetők. Nekiugrottak Stammernak, aki most már nem tudta visszanyerni az egyensúlyát és végignyúlt a füvön, miközben az egyik Cigano a nadrágszárát kezdte el tépni, a másik meg a mellkasára támaszkodva ugatott, nyáladzott bele a pofájába. Gitta odarohant hozzá, kezében az üres tálcával igyekezett elhessegetni a kutyákat. Őt nem bántották, sőt vicsorogva végül lehátráltak a Stammer kövér, ziháló testéről is. Én egy árva szót sem szóltam. Sarkon fordultam, füttyentettem a kutyáknak és a kiskapuhoz mentem. Ott kezdődött az a kertek alatti, fákkal sűrűn benőtt ösvény, amelyen reggelente és napnyugtakor sétálni szoktunk. Most is órákig jártuk az erdőt, mielőtt visszatértünk volna a házhoz. Akkor már újra csöndes és néptelen volt a kert, éppen úgy, ahogyan vártam. • Kedves Messerle! Nem tudom, mivel érdemeltem ki azt, hogy ezekkel az emberekkel kell egy fedél alatt élnem. Ha ugyan életnek lehet nevezni a megaláztatások és zsarolások végtelen sorozatát, amivé a napjaim összeállnak… Mindenesetre a különbségeink tegnap ismét kiütköztek! Barbárék annyira hasonultak már a bennszülöttekhez, hogy az éjjel nekiálltak karnevált rendezni a kertben! Ahogy azt képzeled,

barátom! Folyt itt az alkohol, szólt a primitív, afrikai zene és idegenek lepték el a kertet, épphogy csak néger örömlányok nem teljesítettek szolgálatot a háznál… Tulajdonképpen nem érdekel, Barbárék hogyan élik az életüket, odafigyelnek-e a testük és a szellemük higiéniájára. A ricsajtól azonban, amit az éjszaka közepén csaptak, se aludni, sem dolgozni nem tudtam! Pedig az emlékirataim megszerkesztése sok időt és nagy koncentrációt igényel, ezt elhiheted nekem! Egy szó, mint száz: kizavartam őket a kertből. Úgy van, akár Jézus a kufárokat a templomból! Végtére is az én házam, az én földem is, ráadásul, ha jól sejtem, nem is csak felerészben! Nincs ezzel tennivalód, Messerle. Csak a dühömet akartam kiadni egy kicsit. Különben is úgy fest, hogy ezúttal értettek a szóból. A ház tegnap éjjel óta ismét csöndes, Barbáréknak nyomát sem látni. Talán most megemberelik magukat. Van azonban más, amiben a közreműködésedet kérem. Stájertől megjött az első levél, és – ahogyan számítottunk rá – megjött vele az első kérés is… (Egy magamfajta száműzött hamar megtanulja, hogy nincs drágább a „baráti szívességnél”, és ezt sajnos Stájer levele is igazolja.) Mindazonáltal a dokumentumok, amelyeket küldött, egyelőre alátámasztják a történetét. Megkaptam tőle az asszony és a gyerek kórlapjának másolatait, néhány kórházi jelentést stb., és úgy látom, hogy a kezelés előrelátható idejéről és költségéről írott információk nem alaptalanok. Stájer kérését tehát, hogy a terhek viseléséhez GG is járuljon hozzá, orvosi szempontból validálom! (Remélem, ez elég a nagyságos Lollo úrfinak!) Kérlek, utaljátok át Stájernek a hivatkozott összeget (a borítékban mellékelem a levele idevágó részletét), aztán egy darabig talán nem hallunk felőle. Persze azzal is csak a saját fájdalmamat nagyobbítom-e, ha rákérdezek, hogy van az én gőgös öcsém, aki kitagadta a saját bátyját… És hogyan R. fiam, akinek arra sem volt érkezése, hogy a születésnapján felköszöntse az apját…

Azért én megkérdezem, hogy megy soruk, mert én ilyen vagyok. És ha egy óvatlan pillanatukban esetleg őket is érdekelné, hogy én élek-e, halok-e, hát mondd meg nekik, hogy inkább már csak halok. Nagyon beteg vagyok. Valószínűleg ileusz! A bélrendszerem kapitulált, pokoli kínokat kell kiállnom és már enni sem merek. Erős fogyásnak indultam, úgy lóg rajtam a saját, színtelen a bőröm, mint lelencgyereken a zubbony. Nem csupán az igazolványképemnél, hanem a valódi koromnál is öregebbnek festek! Nem hiszem, hogy sokáig leszek még teher az életükben, ezt mondd meg nekik mindenképp. Bár fel nem foghatom, hogy mit ártottam én nekik a távolból, vagy bárki másnak e világon. Végül is ki vagyok én? Csak egy öreg orvos, aki az emberiséget akarta meggyógyítani, csakhogy az mindenáron beteg akar maradni… Írj barátom, a te soraidnak mindig örülök, B. PS: Most már biztosan tudom, hogy Lollo tudatosan nem ír nekem, ne is próbálj ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Magyarázatot követelek! • Az a férfi volt az, akit már a karnevál estéjén is láttam. Stammer épp az ő poharába töltött, amikor kiléptem a szobámból. Egyszer már korábban is járt Jardim Luciánában, tisztán emlékszem rá, ahogy fojtott hangon tárgyal a magyarral. Már akkor sem tetszett a dolog, most meg különösen zavart a hirtelen feltűnése. Noteszt tartott a kezében, abba jegyzetelt. Szaglászott a ház körül, benézett mindenhová, akár egy nyomozó. Külsőre helybélinek tűnt. Napbarnított arc, gondosan nyírt, ezüstösen őszülő bajusz és Panama-kalap; a cukornádültetvényesek szoktak így kinézni. De hát a szefárdi zsidók is így néznek ki, akikkel a Moszad errefelé dolgozik. Jobb ébernek lenni, gondoltam. Egyetlen dolog nem illett a képbe: a mosolya. A férfi szüntelenül mosolygott, őszintének tűnő, már-már boldog mosollyal, amely még Ciganót is lefegyverezte, amikor kizavartam a szobámból, hogy

ráijesszen egy kicsit a betolakodóra, hadd hallom, milyen nyelven szólal meg ösztönösen. Portugálul szólalt meg. Illetve hát brazilul, a helyi nyelvjárás szerint. Nem ijedt meg Ciganótól, és nem is volt rá oka, mert a máskor oly acsarkodó dög egészen megjuhászodott tőle. Még azt is hagyta, hogy az idegen megpaskolja a fejét. Onde é o seu mestre? Hol a gazdád, kérdezte a férfi, nekem pedig az jutott eszembe, ha Cigano tudna beszélni, most kifecsegne rólam mindent, amit tud. A valódi nevemet és azt is, hogy e pillanatban épp a szobám ablaka mögött lesek, a függöny takarásából. A férfi, mintha Cigano fejébe látna, a lakrészem irányába fordult. Már a citromfáimnál járt, közel a küszöbömhöz, amikor váratlanul megtorpant, behunyta a szemét, félig oldalra, félig hátra döntötte a fejét, ahogy a zenét hallgató világtalanok szokták és messziről is jól láthatóan, nagyokat szippantott a levegőből. Pulzáltak az orrlikai, állandó mosolya pedig még szélesebbre húzódott, kilátszottak a nagy és fényes fogak. Hátratolta fején a kalapot és közelebb hajolt a citromfáimhoz. Az illatukat élvezte! Erre különben magam is büszke voltam: a facsemetéim nemcsak a szabályos formájukkal, életerős leveleikkel és jó termésükkel hálálták meg a gondoskodást, hanem az erőteljes illatukkal is. A citromfa-sort, amelyet a ház védett, délnyugati falához ültettem, egész nap, de különösen hajnalban és alkonyatkor buja citrusillat lengte körül, áradt a gyümölcsökből, a virágokból, de még a levelekből is. Mélyen homlokomba húztam a kalapomat és kiléptem az ajtón. Á, Senhor Pedro, ugye?, szólított meg azonnal az idegen. Ismerjük egymást?, kérdeztem bizalmatlanul. Személyesen még nem, mondta vidáman a férfi. De a munkájához már volt szerencsém! A munkámhoz…?, kérdeztem, és a balsejtelem egészen kővé dermesztett. A kert! Uram, ez a kert csodálatos, mutatott körbe a férfi és elismerően biccentett. Ezek a citromfák! És a virágok! Soha

életemben nem láttam még szebbet! Látnivaló, hogy maga nagyon szereti a növényeket! Jólesett, amit mond, pedig csak tárgyilagos volt. Stammeréknak bezzeg soha, egyetlen szavuk sem volt a kert fáival és virágaival kapcsolatban. Még Gittának sem, pedig a nők elvileg fogékonyabbak a szépség rendjére, mint a férfiak. Gitta azonban csak a zöldségek és a konyhában használható fűszernövények iránt mutatott érdeklődést; paraszt maradt egész életében. Kicsoda az úr?, kérdeztem engesztelődött hangon. Ó, bocsánat!, felelte a férfi és egy pillanatra megérintette a kalapját. Laerte de Freitas! Enyém a papírgyár és a malom odalent, a folyónál. Ismertem azt a helyet a völgyben, gyakran kanyarodtunk arra a kutyákkal. Kőhajításnyira volt tőlünk, mégis messze az utolsó házaktól, büszke magányban. És mi járatban mifelénk? Nem mondta a Stammer úr? Én vagyok az új tulaj! Minek az új tulaja, kérdeztem gépiesen, pedig elsőre is értettem a dolgot, sőt, most visszamenőleg került a helyére minden: a kertbéli sutyorgás, az áldomás-ivás a karnevál éjszakáján meg az iménti jegyzetelés a kertben. Laerte de Freitas elnevette magát. Hát Jardim Lucianáé, mi másé? Csak nem akarja azt mondani, hogy maga nem is tudta, hogy Stammerék eladták a birtokot? Nem akartam hinni a fülemnek. Elsápadtam, testemet kiverte a verejték, amit még az idegen is észrevett. No, no, nem kell úgy kétségbeesni! Igazán nem hiszem, hogy aggódnia kéne. Aki ilyen szépen végzi a munkáját, az egykettőre talál magának új helyet. Ezek a citromfák! Új helyet? Ja, nem…, motyogtam, mint egy szélütött. Nem. Tudja, én már az előző helyen is a Stammerék intézője voltam. Meg az azelőttin is. És… Tudom, persze. A kedves Stammer úr csak a legjobbakat mondta magáról, Senhor Pedro. Higgye el, csak a legjobbakat! Hanem… Hanem? Ejnye no, hát ez már igazán nem az én dolgom. Majd megbeszéli a gazdáival!

Mondja csak, feleltem rekedten. Kérem, tettem hozzá, miközben egyre csak az utolsó szó visszhangzott a fülemben. Gazdáival. Lehetséges, hogy magával még tényleg nem beszéltek? No, persze, talán, ha nincs az a szerencsétlen este… De ez aztán már tényleg nem az én dolgom! Mindenesetre sajnálom, barátom. Laerte de Freitas mosolya megmaradt, de a vége fájdalmasan lekonyult. Szánalom!, ismertem föl ezt az undok érzelmet a jövevény arcán. Micsodát, Senhor Freitas? Mit sajnál? Hát… Hogy Stammer úrék a városba költöznek. A városba?, kérdeztem, és São Paulo irányába pillantottam. Oda. A fiúk, tudja, a fiaik bent tanulnak. Közelebb akarnak lenni hozzájuk, így mondták. Ezt még értettem is, elvileg már Jardim Lucianába is azért költöztünk, hogy Miki és Roberto jobb iskolába járhasson, amióta pedig itt laktunk, tényleg alig láttam őket. Persze galád dolog, hogy az újabb költözést meg a tulajdonom eladását egy jöttmenttől kell megtudnom, de emiatt talán még nem szorulok senki sajnálatára… Különben is, gondoltam tovább, ki ez a férfi ahhoz, hogy szánjon engem? Micsoda bizalmaskodás és neveletlenség ez?! Sértett-kérdőn néztem Laerte de Freitasra, még a szemöldökömet is felvontam hozzá. Ahhoz a házhoz nem tartozik föld, Senhor Pedro. Még ennyi se, magyarázta változatlan jóindulattal a férfi. Ért engem, kérem? Stammeréknak többé nincs szükségük intézőre! Most már mindent értettem! Stammerék elárultak engem, eladták fejem fölül a házat, kihúzták lábam alól a talajt, dezertálnak, engem pedig sorsomra hagynak egyedül, fegyvertelenül és betegen, a tűzvonal közepén! Halálos ítélet ez is, gondoltam, csak becstelenebb és gyávább még azokénál is, akik, úgymond, „nem felejtenek”. Bocsásson meg, mondtam nyugalmat erőltetve magamra. Most mennem kell. Sok a dolgom! Veszett pörgettyűk sikolyával a fejemben a szobám – most már Laerte de Freitas szobája! – menedékébe rohantam, hogy ott, nem gondolkozva se helyesíráson, se fogalmazáson, azonnal papírra vessek mindent a günzburgiaknak.

• Drága Beppo! Mire a leveled megérkezett, már mindent tudtam. Barbár a karnevált követő héten sürgönyileg értesített minket. Szinte egyszerre érkezett meg az ő üzenete meg a tied. Részletesen leírta, mire készül. Ez az aprólékosság nem jellemző egy sürgöny takarékos megfogalmazására, úgyhogy azonnal tudtam, hogy ezúttal másról van szó, mint korábban. Már csak tájékoztatásnak szánták azt a táviratot, nem is zsarolásnak. Megszületett a döntés, és attól tartok, ezúttal végleges. Nincs visszaút, Beppo! Félre ne érts, személyesen teszek még kísérletet arra, hogy a döntésüket megváltoztattassam, de őszintén meg kell mondanom, hogy már a legutóbb is úgy éreztem, többször aligha járnék sikerrel. Barbárék makacsok, ostobák és fáradtak. Kapzsi emberekkel lehet boldogulni, de hisztérikusokkal aligha; meséltél erről Te is. Ez most már nem pénzkérdés. Jobb lesz ezért, ha nem áltatjuk magunkat, és elfogadjuk a tényt, hogy új befogadó családot kell keresnünk neked (Muzsikusék?). Vagy fel kell készülnünk arra, hogy ezentúl egyedül élj… Azonnal meg akartam írni ezeket, Beppo, hogy ne érjen készületlenül, vagy legalább ne egy idegentől kelljen megtudnod az igazságot. Előbb azonban ki akartam még kérni Lollo véleményét is, csakhogy Lollo mostanában sokat volt távol, napokig be se jött az irodába, az idő meg csak ment, aztán… aztán meg már késő volt, mert megérkezett a leveled. De nem szabad csüggedni! Cselekedni kell! Neked ott, nekem itt – mindenkinek a lehetőségei szerint. A következőket javaslom: beszélj Muzsikussal, vagy mással, ha jónak látod, én pedig megkörnyékezem Barbárékat, illetve árgus szemekkel figyelem a Kert eladását, hogy legalább anyagilag meg ne rövidíthessen Téged senki! Remélem, a gyomrod már jobban van. Légy erős, GG mögötted áll! Túl leszünk ezen is, meglásd! Barátod, Messerle

• Még hogy a gyomrom! Mintha bizony elkényeztetett ficsúr volnék – egy fiatalúr, csakugyan –, aki túl sok cukorkát tömött magába, és most csodálkozik, hogy elcsapta a hasát! Ileuszom van, az isten szerelmére! Elzáródtak a beleim, egy rosszul hegedt belső vérzés, krónikus gyulladás, félig legyőzött fertőzés, idegentest, vagy ki tudja, minek a szövődményeként megszűnt az emésztésem! Nem tudom ellátni még az anyagcsere primitív föladatát sem, amire pedig a föld legostobább teremtényei is képesek… Lassú rothadásnak indultam, pusztulok. És szenvedek is, mert fáj! És szenvedek, mert megaláz, ahogy nap nap után a saját ánuszomban kell nyúlkálnom kenőcstől iszamós ujjakkal – ezekkel a szép sebészujjakkal! –, hogy megpróbáljam felszámolni a belek rejtett akadályát és felszínre hozzam a bélsár egymáson veszteglő, száraz rétegeit. Fáj, fáj, fáj! Hanserl pedig a gyomorgyengeségem felől érdeklődik, mintha csak fürdővárosban pihenő, nyafogó matrónák volnánk?! És megőrjít ezekkel az olcsó bölcsességeivel meg azzal, ahogy atyáskodó hangon nyugtatgatni próbál! Az meg mindennek a teteje, hogy Stammerék fáradtságáról ír nekem… Hát ugyan mi lehetett olyan megerőltető annak a két balkáni parasztnak? Meg tudná ezt mondani nekem? Hm? Talán az, hogy kivakartam őket a koszból? Hogy jelentéktelen életüknek hirtelen jelentést adtam? Vagy netán az vette igénybe őket, hogy egyre nagyobb földet és házat vásárolhattak a családom pénzéből? Ugyan mitől és miért fáradhattak el éppen ők, akik az elmúlt évtizedben csupán a vámszedői voltak a nyomorúságomnak?! Nem ismerek Hansra. A jóléti állam puhánnyá tette őt is! Csak úgy tocsog a nyugatiságban: éppúgy elázott, alaktalanná és omlékonnyá vált tőle, mint a sütemény, amelyet túl sokáig áztatnak a teába. Hanem abban igaza van, hogy Stammerékat már nincs értelme győzködni. Meg aztán büszkeség is van a világon: én sem vagyok hajlandó többé egy levegőt szívni velük! Végeztünk.

Szerda van, ma beszélek Wolframmal. A családja rokonként szeret. A gyerekei bácsikámnak szólítanak, a felesége pedig úgy sürög-forog körülöttem, mintha a kenyéradó gazdája volnék. Nyilvánvaló, hogy ünnep a számukra minden pillanat, amit velem tölthetnek. A házuk kicsi, de azért elférnénk benne. Az az önálló dolgozószoba például teljesen felesleges Bossertnek… Valójában mindketten tudjuk, hogy a művelődése – ahogy a számára érthetetlen könyveket olvassa, meg botfülével a komolyzenei felvételeket hallgatja – valójában dilettantizmus. A mesterember jó szándékú iparkodása csupán; mimikri. De ha ártatlan színjátéka helyszínétől megfosztatnánk, sőt, ha egyik napról a másikra egyenesen megtiltanánk neki, hogy a tanult emberek viselkedését utánozza, valójában nem történne semmi! Semmi az égvilágon! Neki ez nem szükséglet, csak hobbi, akár a fényképezés. Én viszont nagyon is szükséglet vagyok a számára! Igent fog mondani, ez bizonyos! Talán még hálás is lesz nekem. Az uzsonna ezúttal is kifogástalan volt: Lisl kuglófot sütött, márványos tésztájút, amit végül porcukorral szórt meg. Gyerekkorom óta nem ettem ilyet, az első falat után – nem röstellem bevallani – könnybe lábadt a szemem, mert a drága Wally jutott az eszembe. Lisl és Wolfram azonban másnak tűntek, mint a többi szerdán. Kissé zavart téblábolás jellemezte őket, el-elakadtak a társalgásban, szelíden nevetgéltek. Szóra nyitották a szájukat, aztán mégis némák maradtak, ha pedig beszélni kezdtek, érezni való volt, hogy mást mondanak, mint amit szeretnének. Szegénykéim, gondoltam. Milyen félénkek! Lám, tudják már a dolgot, csak szóba hozni nem merik. Azt hiszik, megszégyenítenének vele. Vagy talán attól félnek, hogy rangon alulinak érezném az életközösséget egy lakatossal meg a családjával… Pedig ha tudnák, mennyire a szívemhez nőttek! Megszántam hát őket, és olyan bátorítóan, ahogy csak tudtam, odaszóltam a kuglóf morzsái fölött Wolframnak, hogy ezúttal hagyjuk azt a Wagner-lemezt. Gyújtanánk rá inkább egy cigarettára és sétálnánk egyet a parkban!

Valami fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled, tettem még hozzá és csippantottam a szememmel. Wolfram lesütötte a tekintetét, elvörösödött. Lopva Lislre nézett. Persze, Peter bátyám, hozom a mellényem. Egy darabig némán ballagtunk a fáradt délutáni fényben, majd miután végigszívtam és elnyomtam a cigarettát, így szóltam hozzá. Ugye tudsz már a dologról? A dologról? Ja, persze. Említette a Stammer. Hát akkor azt is tudod, hogy vénségemre földönfutóvá lettem! Komikus, ugye? A Birodalom egyik legnagyobb tudósa, akinek nemhogy hazája, de már háza sincs… Lélekerősítőnek szántam e szarkazmust és ezt egy fanyar mosollyal egyértelművé is tettem a számára. Ettől megnyugodott kissé, halványan elmosolyodott ő is. Jardim Lucianának több mint a fele az enyém. Ezt is tudtad, Wolfram? Nem, ezt nem, felelte az osztrák, de most először az volt az érzésem, hogy nem őszinte velem. Hát az enyém! Ha a papírgyáros kifizette a vételárat, a fele engem illet. Talán még több is! Ennek örülök, motyogta Bossert a cipőjét bámulva. Megérdemled! De meg ám! A fölött a pénz fölött én rendelkezem, Wolfram! Annak adok belőle, akinek én akarok. És annak a magyarnak már nem akarok. Érted? Ők már egy fillért sem érdemelnek! Megértelek, Peter bátyám. Fogni is kell a pénzt. Minél közelebb vagy a városhoz, annál drágább az élet. Nehéz egyről a kettőre jutni, főleg, ha az embernek még gyerekei is vannak. Itt vagyok például én! Igazán nem lehet azt mondani, hogy lusta volnék. Mégse élünk úgy, ahogy szeretnénk… Épp Wolfram vállára akartam tenni a kezem, hogy közöljem vele a jó hírt, de ő nem hagyta abba a monológját. Sőt, hirtelen a fejét is fölszegte, belenézett a szemembe és úgy folytatta. A múltkor is! Lisllel akartunk venni egy új rekamiét. Egy olyan ülősfekvős sezlont, tudod. Nagy karfákkal és kényelmes kárpittal… De végül nem volt rá pénzetek. Igaz? Hát idehallgass…

Még csak nem is a pénz hibádzott!, vágott a szavamba udvariatlanul. Az még csak hagyján. Hanem a hely! Kiderült, hogy nincs hova tenni! Hogy túl kicsi a szoba! A ház! Egyszerűen nincs elég helyünk… Vagy úgy, mondtam, és elővettem egy újabb cigarettát. Amikor a zsebemből kihalásztam a gyufát, egy pillanatra az volt az érzésem, hogy remeg a kezem, de ma már azt hiszem, csak a szellő táncoltatta a lángot. Hirtelen eluntam hallgatni ezt az ostoba fecsegést. Nem tudtam többé a lakatosra figyelni, pedig csak most melegedett bele igazán. Hát nem nevetséges, Peter bátyám? Képzeld el! Megvesszük azt a rekamiét… de nem fér be a lakásba! Mit csinálunk vele? Ücsörgünk rajta a ház előtt? Az utcán? Minket nevetett volna az egész környék! Csakugyan mulatságos, mondtam némi tartózkodással. Másfelől viszont… Az élettér nem tréfadolog! Az embernek tér kell, egyéni tér. Nemcsak aludni, Wolfram, hanem… Létezni is! Kell egy darabka a világból, ami csak az övé, mással nem osztozik rajta. Különösen a magamfajtáknak, a szellem embereinek. De talán még nektek is, ezt nem tudom. Mindenesetre én úgy döntöttem, hogy a jövőben már egyedül óhajtok élni. Egy darabig megint hallgattunk, komolyan szívtam és fújtam a füstöt, a lakatos meg visszatért a cipője bámulásához. Szóval, akkor most mi lesz veled, kérdezte azután. Úgy értem, nem hagysz itt bennünket, remélem! Egy nemes mozdulattal megnyugtattam. Akkor jó, felelte az osztrák. Nagyon hiányoznál ám. A gyerekek! Hát azok alig várják a szerdákat! Azt hajtogatják, hogy „Jaj, mikor jön már Titio Pedro és mesél újra a kalandjairól…” Jövök még, mondd meg nekik bátran. Jövök, ha meg nem halok addig. Jaj, istenem, ilyet még tréfából se…, kapott a szájához Bossert. De bizony, Wolfram! Nagybeteg vagyok, csak nem beszélek róla. Engem így nevelt az anyám. Lassan fordulót vezényeltem magunknak és elindultunk az autó felé, amin ez a lakatos visszafuvaroz majd Jardim Lucianába. Az

„édenkertbe”, ahonnan néhány hét múlva végképp kiűzetek. • Megpróbáltam beszélni Stammerral. Hóóógyne, majd mindjárt… Most be kell mennünk a városba, de ha visszajöttünk… Feltétlenül… Hát persze! Legyen szerencsénk… Beszélünk majd, hogyne! Alig várom! Ilyeneket válaszolt, akárhányszor rajtaütöttem a háznál. Mert az látnivaló volt, hogy kerül. Igyekezett úgy jönni-menni, hogy velem ne találkozzék. Ez volt az új hadviselése velem szemben. Kerülni a szembesítést. Lapítani. Fal mellett osonni. Zárt ajtók mögött kuncogni és titkos tárgyalások során hagyni a sorsomra engem, hajótöröttet a vízben. Sedlmeier meg azt írja, járhattam volna rosszabbul is. Ezt írja a prokurista úr a kényelmes günzburgi villájából! Rosszabbul, mint hogy kitesznek a ház elé, akár egy megunt házőrzőt?! Mégis hogyan, kedves Hanserl?! „Fel is adhattak volna, Beppo”, válaszolta a következő levelében. Így: ilyen érzéketlen tárgyilagossággal, „fel is adhattak volna”. Hát igaza van! Ezek a barbárok fel is adhattak volna! Elárulhattak volna, és még csak nem is kockáztattak volna semmit. Ebben a dzsungelországban ugyan kit érdekelne a vagyonuk eredete, ha egyszer befizetik az adót, és ha – a díjszabásának megfelelően – megvesztegetik az illetékes emberszabásút is? Ugyan kit? Senkit! Örüljek, hogy éljek. Ezt mondja Sedlmeier. Illetve nem mondja, csak sugallja. És ezt a cinikus üzenetet sugározza felém Günzburg is, minden hullámhosszon. Ezt susogja Sedlmeier jogászkodása, Lollo konok hallgatása, Rolf nyeglesége és Karl-Heinz udvariaskodása is. Örüljek, hogy élek, és köszönjem meg szépen a jó Stammeréknak, hogy csupán a sorsomat veszik el, nem az életemet. Szépen köszönöm a Senhor Géza és a Dona Gitta hozzám való jóságát, mondtam hát a magyarnak, amikor már nem tudott kitérni előlem. Hadd, csókolom meg a kezét, amiért nem tetszett meggyilkolni engem. Csupán elárulni! Köszönöm Herr Stammer!

Ezért akartál annyira beszélni velem? Hát ezért kár volt. Nincs nekünk már mit mondanunk egymásnak, látod. És hidd el, addig jó neked, amíg nem is mondok semmit. Elég volt. Sokat tűrtünk melletted, Peter. Többet, mint bárki más. Többet, mint a családod! A feleséged, a fiad. Vagy a tulajdon bátyád! Az én családomat te a szájadra se vedd, Géza! Hát én már nem is. Tudom, amit tudok, meg tudod te is. És az épp elég büntetés neked azért a sok rosszért, amit velünk tettél. Rosszért? A jótevőtök voltam, te bugris! A kurva nénikédet. Volt idő, amikor egyetlen kézmozdulatommal pusztítottam el a hozzád hasonlókat. Ezerszám, te pondró! Jól van, vénember, most már elég! Szedd a cókmókodat, aztán kalap-kabát. Többé ne lássalak! Nem úgy van az, Géza! De úgy! Pontosan úgy. Ne rinyálj, a pénzedet megkapod. Vehetsz majd belőle, amit akarsz. Még házat is! Csak többé ne lássuk azt a hólyag pofádat, ne halljuk azt a vércse hangodat. Egzecíroztassál most már mást! Azzal faképnél hagyott. Ott tátogtam a bútoraitól, fali díszeitől és lámpaburáitól megfosztott szobában, akár egy partra vetett hal. • Segítség! Messerle, segítség! Vénségemre hontalan lettem, koldus… Nem túlzok, barátom: mához egy hónapra Barbárék teherautóra rakják a holmimat, fizetnek még egy „utolsó fuvart” (Barbár mondta így), aztán magamra hagynak! De hát mit mondjak a fuvarosnak? Hová vitessem a bőröndjeimet? Nincs senki, aki befogadna, ha csak néhány hétre vagy hónapra is. Talán meg kellene halnom, ez már úgyis csak idő kérdése. Hiszen a régóta fogságban élő állatok – legyenek bár a legnemesebb vadak – a természetbe visszaengedve életképtelenek, ez tudnivaló. Elpusztulnak hamar. Akkor én hogyan élhetném túl ezt a dzsungelt? Vagy meghaljak, ezt akarjátok?

Mondjátok ki és megteszem! Másom úgy sincs már, amit odaadhatnék nektek, csak az életem. Jaj, Istenem, Messerle: kilátástalannak látom a jövőt! A Várost nem ismerem, helyi segítőim nincsenek. Ha csak Muzsikust nem számolom, de az egyelőre nem ért az ilyesmihez, még ha éledező mohóságának már jelét is adja olykor. (Erről jut eszembe, nemrégiben megkaptam a Stájer hálálkodó levelét. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan intézkedtél.) Mondd, barátom, Lollo tud a nyomorúságos helyzetemről? Tudom, hogy megorrolt rám valamiért, ezért hónapok óta nem ír nekem, és nem válaszol a leveleimre sem, de tudom azt is, hogy valaha szeretett, mert kétsége sem lehetett afelől, hogy én is mindenkinél jobban szeretem őt. Testvérek vagyunk! De nem úgy, mint Káin és Ábel, hanem mint Agamemnón és Menelaósz! És különben is, mi az a nagy bűn, amit elkövettem ellene? Komolyan kérdezem, Messerle, mert én már nem emlékszem… És ha én nem emlékszem, akkor talán mégsem lehetett olyan nagy bűn! Talán csak hiba volt! Egy szenvedéseibe belerokkant lélek tévedése, amit ideje volna megbocsátani. Az ugyanis nem hihetem, hogy a tulajdon testvéröcsém valóban azért tagadna meg, mert én, az idősebb tanácsokat merészeltem adni neki? És igen, még arra is vetemedtem, hogy listába gyűjtve átadjam számára a tudást is, amit apánk mellett a Gyárban eltöltött évek során magamba szívtam… Nem a családom, de még más ellen sem tettem olyat, ami idővel megbocsátható ne volna! És ha valamikor, hát most van itt az ideje a megbocsátásnak, mert holnap talán már késő lesz. Nincs hova mennem, nincs kihez fordulnom, Messerle. Legyen szívetek és segítsetek rajtam: Te, mint jóbarát, Lollo, mint testvér, hiszen tudjátok, hogy fordított helyzetben én bármit megtennék és bármit odaadnék értetek! Csókol hű pajtásod, Beppo •

Kedves Beppo! Itt GG-ban mindenki a szívén viseli a sorsodat és nagyon megvisel minket az, amin keresztül kell menned. Ez alól Lollo sem kivétel, hidd el. Nem azért hallgat, mert haragszik Rád. Megbocsátott már régen. Lollo haldoklik, Beppo. Szervezetét a rák már egészen legyűrte, írni sincs ereje, nemhogy háborúzni. Napról napra fogy el az a nagy ember. És fájdalmai vannak, hallgatni is szenvedés a jajgatását. Egy darabig valóban büszkeségből és konokságból titkolta csupán az állapotát, de jó ideje már csak féltésből, hidd el. Akárcsak édesanyád annak idején, ő is megtiltotta nekem, hogy a betegségéről írjak. Tudta, hogy aggódni fogsz érte, testvérként és orvosként egyaránt, de így is, úgy is hiába – azt üzeni –, mert az ő esetében már nincs remény. Ezúttal nem mertem megszegni a szavamat, Beppo, mégiscsak Lollóról van szó. Legutóbbi leveledet olvasván azonban felmentett a hallgatási fogadalmam alól. Hát tudj meg mindent. Tüdejéből a rák átterjedt már majd minden szervére, ha jól értem, legutóbb már az agyában is találtak áttétet. Talán hónapjai lehetnek hátra. Nem is tartották bent a kórházban. Nemrég hazaadták, L. doktor viseli gondját, nem mintha sokat tehetne érte. Fájdalomcsillapítókat ad neki, kenegeti a hátát a felfekvések ellen, reggelente beköt neki egy infúziót, hogy ki ne száradjon, mert étel már nemigen marad meg benne. Lollo lelki ereje azonban még most is bámulatos, Beppo! Panaszt nem hallani tőle, sőt még a halotti ágyán is csak a kötelességeivel törődik. D-t és KH-t okítgatja, hogy halála után majd ők vezethessék a Gyárat, meg felőled kérdezősködik, hogy fizettem-e már Stájernek, tettem-e már ajánlatot Muzsikusnak és a körmére néztem-e már annak a csökönyös Barbárnak, nehogy megrövidítsen Téged, ha már jobb belátásra nem tudtam bírni… E miatt tehát nem kell aggódnod, Beppo! Mire eljön a költözés napja, a FT-n keresztül megkapod a részed, amiből a tisztességes lakást tarthatsz majd fent, ezt üzeni Lollo.

Egyébként épp tegnap beszéltem Barbárral telefonon. Egyértelművé tettem a számára, hogy a Család közel két évtizedes, kitartó és nagyvonalú támogatása után többet várunk el tőle, mint hogy kiadja a részed: az új szállásodról is neki kell gondoskodnia! Erre végül ígéretet is tett, így okkal bízunk abban, hogy a jövő hónapot már az új helyen kezdheted. Korábbi leveledre hivatkozva közlöm, hogy R-val viszont jottányit sem haladtam előre. Az egyetemen belekerült valami diákmozgalomba, ahol teljesen átmosták az agyát. Egyelőre nem lehet értelmesen beszélni azzal a fiúval. Később természetesen újra kísérletet teszek erre, de most a Te ügyed a legfontosabb. Meg persze szegény Lollóé. A költöztetéshez közeledve igyekszem újra személyesen beszélni Barbárral, legkésőbb akkor újra jelentkezem. Kitartás, barátom! Lollo sokszor csókol, és ölellek én is, H. • Messerle! Vigasztalan vagyok, a híreid egészen lesújtottak. Lollo beteg? Haldoklik!? Istenem, milyen nehéz ezt még leírni is, és nemcsak a testvéri fájdalom miatt… Orvosként sosem volt szokásom mások diagnózisára hagyatkozni, a távolság miatt azonban most nem tehetek mást, elfogadom a kórismét, akár egy magasabb hatalom ítéletét. (Azért kérlek, küldd át a leletek másolatát meg mindazt, ami szokásos postai forgalmunkba belefér. A Stájer felesége miatt alaposan elmélyültem az onkológiában, s talán a kutatóorvos felfedező szeme észrevesz olyasmit is, amit a hétköznapi robotba belefásult kollégáké már nem.) Nem szabad feladni a reményt: az emberi szervezet a legszélsőségesebb körülményekhez is képes alkalmazkodni, láttam ezt a munkám során, tapasztalom a saját testemen is, Lollónak is erre kell összpontosítania! Istenem, a kisöcsém beteg…

Nem értem az egészet, Messerle: eddig úgy hittem (és úgy is tűnt), hogy a szeretteim betegségeit és szenvedését mind magamra vettem, a családra kiosztott mennyiséget egyedül teljesítem azzal, hogy vállaltam a száműzetést… Lollo nem halhat meg! És Te se írj olyanokat, hogy az öcsémnek „haláloságya” van: betegágy az, amelyről fel fog kelni! Megértetted? Mondd meg neki, hogy nincs bennem harag, és ha benne maradt tüske velem szemben bármiért is, amit valaha mondtam, vagy tettem ellene, bocsásson meg! Nem számít más semmi, csak a vér! Legyünk újra jó és szerető testvérei egymásnak: hármunk közül már csak mi, ketten maradtunk. Az nem lehet, hogy éppen én éljek legtovább. Én, aki elsőnek születtem! Én, aki az élete során a legtöbbször halhatott volna meg, és akinek a halálát most is a fél világ kívánja… Drága, kicsi, Lollóm, gyógyulj meg, élj még! Ne vedd el szegény bátyádtól a reményt, hogy egyszer még újra találkozhatunk, hogy újra megölelhetjük egymást és öregségünkre egy boldog pillanat erejéig újra egy család lehetünk… Nekem már nem is maradt más vágyam az életben, csak ez. Már az sem érdekel, ha soha nem térhetek vissza a hivatásomhoz, csak még egyszer érezhetném magam körül az enyéimet. Csak még egyszer családi körben lehetnék… Istenem, Lollo, milyen pusztítást végzett a családunkban a történelem! Vajon van-e otthon, amelyet jobban feldúlt a háború, mint a miénket? Előbb Carlo, aztán apa és anya, aztán az üldöztetésem és most Te…? Nincs igazság! Én a szenvedéseimmel már nemzedékekkel előre megváltottam a családunkat minden rossztól! Jár nekünk egy csoda, hát történjen meg teveled: gyógyulj fel, Lollo! Mondd meg ezeket neki, Messerle! Egészen eszemet vette a fájdalom és az aggodalom, néha már azon jár az eszem, hogy feladom magam, és utolsó kívánságként azt kérem hóhéraimtól, hogy megölelhessem a testvéremet… De hátha van még remény!

Írj, Messerle mielőbb és küldj orvosi papírokat, amennyit csak tudsz! Beppo PS: Barbár kegyeskedett szóba állni velem, állítása szerint hétfőn megkapja a pénzt és akkor átutalja a részemet a FT-nak. Ügyelj rá, kérlek, hogy meg ne rövidítsen minket az a gazember! • Idegesen rágom megint a bajszomat. Ha Lollo valóban meghal, nekem már senki sem marad Németországban. Vele végleg kihal a nemzedék, amely még tisztában lehetett azzal, ki is vagyok valójában. A fiam az ostoba lázadásával önmagát zárta ki az örökségből. Karl-Heinz pedig hiába szeret és tisztel, gyenge még. Ha igaz is az, amit Sedlmeier ír, hogy Lollo részben neki akarja átadni a Gyár vezetését, ott lesz mellette Dieter, Alois fia, akit nem ismerek, és aki nem ismer engem. A fejében rólam élő képet idegenek alakítják. A zsidó sajtó meg az utóbbi évek csalóka tapasztalata, hogy lám, még az apja, a tulajdon öcsém is haragszik rám valamiért. Istenem, hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Hogyan engedhettük, hogy két testvér, akik valaha mindenki másnál közelebb álltak egymáshoz, így elhidegüljenek és a kapcsolatuk csupán pénzügyi tranzakciókhoz fűzött, szenvtelen megjegyzésekre korlátozódjék? Vajon Dieter a nagybátyjának tekint-e még, akinek a támogatása a család erkölcsi kötelessége? Vagy csupán tehertételnek a Gyár költségvetésében? És vajon milyen lehet a két fiú viszonya: a nevelt fiamnak lesz-e elég befolyása ahhoz, hogy Dieter fejéből kisöpörje a rólam terjesztett hazugságokat? Íme, a halál közelsége visszamenőlegesen változtat meg mindent: két testvér ostoba kakaskodásából drámai konfliktust csinál, amelynek a mélyén sötét titok lappang. És hozzá épp olyasféle, amilyet a zsidó propaganda terjeszt velem kapcsolatban… Több mint bűn volt összevesznem Lollóval. Hiba! Vajon elég lesze a fantáziátlan Sedlmeier meg Karl-Heinz szava ahhoz, hogy megértesse ezzel a fiúval, ki vagyok én? Hiszen egyetlen sort sem

váltottam vele soha. A születésnapomra és karácsonyra sem küldött lapot. Idegenek vagyunk egymás számára. Legalább a ferreteríás ember jelentkezett. Megkönnyebbülésemre spanyolul beszélt – a portugállal továbbra is küszködöm –, azt mondta, még Paraguayban kezdett el a családnak dolgozni, a „bátyám” (sic!) személyes kérésére költözött át a folyó innenső oldalára, hogy megcsinálja a brazil leányvállalatot. (Lám, Lollo tényleg egyetlen pillanatra sem feledkezett el rólam, még a némaság évei alatt is teljesítette fivéri kötelességét!) A fickó szerint a részemből akár egy nagyobbacska házra is futja São Paulóban, no nem az előkelő részeken, de valami kellemes kertvárosban. Azt mondja, hogy sok arrafelé az olyan ház, amiben két, különbejáratú lakrészt alakítottak ki. Az egyiket kiadhatnám, lehetne belőle rendszeres bevételem, „Hans úr szerint érdemes meggondolni”. Bosszantott, hogy Sedlmeier megint a hátam mögött okoskodik, különösen pedig az, hogy a biztonságom láthatóan már csak ennyit ér neki, akár egy vadidegennel is összeköltöztetne, csak megspórolhasson néhány pfenniget az új gazdájának. De nem szóltam. A család ügyeit nem szokásom idegenek orrára kötni. Meg aztán szöget ütött a fejembe a főbérlőség ötlete. Amíg még beszéltünk egymással, Gitta is mesélte, milyen arcátlan összegeket elkérnek a városban egy-egy bútorozott szobáért vagy garzonlakásért, nem is érti, hogy Mikinek és Robertónak miért esne le az aranygyűrű az ujjáról, hogy Jardim Luciánából járjon be az órákra. „De hát a fiatalság…” mondta, és tékozlón legyintett azzal az esetlenül nagy kezével. Úgy határoztam tehát, hogy két részre osztom a pénzemet. A nagyobbik feléből veszek egy csinos kis apartmant a város valamelyik felkapott negyedében, talán egy modern toronyházban, a maradék terhére pedig kerestetek magamnak valami szerényebb szállást, lehetőleg közel Bossertékhoz. Jól elterveztem mindent és máskor örülnék is ennyi kedvező fejleménynek, most azonban szüntelenül Lollóhoz térnek vissza a gondolataim. Meg az emésztésem is egyre jobban aggaszt, most már egyértelműen érzem, ahogy az a titokzatos akadály elterül és

növekszik a beleimben. Ha daganat, jobb lett volna, ha a Lollo betegsége előtt kiderül, így már nemigen részesülhet abban a figyelemben, amit érdemelne. Istenem, lehet, hogy a Wolfgang Gerhard nevére kiállított igazolványomat hamarosan próbára kell tennem. • Eljött a költözés napja. Nem először csomagolom össze az életemet a háború kezdete óta, ez mégis különbözik minden korábbi alkalomtól. Most teljessé válik a magányom, hiszen a lelki-szellemi egyedüllét után immár fizikailag is magamra maradok. Nem lesz senki, akihez szólhatnék, és nem lesz senki, aki szólna hozzám. Ez már az utolsó felvonás. Az egészségem gyorsan hanyatlik. Az erő úgy száll el testemből, ahogy a hirtelen kinyitott konyhaablakon át a gőz szokott elszállni. Ha érne valami, akárcsak egyszerű láz döntene le a lábamról, senki sem segítene és nem is tudna a bajomról senki. Napok telnének el, mire dehidratálódott, vagy akár élettelen testemre rátalálna, aki rátalál. Ahová most megyek, ott fogok már meghalni is, ezt biztosan tudom. Nem követtem el azt az ostobaságot, amire Hanserl igyekezett rábeszélni, hogy a kertvárosban vegyek többlakrészes házat. A biztonsági kockázatot, ami az albérlők felkutatásával, illetve az együttéléssel jár, az egyéb előnyökhöz képest aránytalanul nagynak találtam. Így a Laerte de Freitastól származó pénz nagyobbik részéből inkább apartmant vásároltam São Paulo központjában, az egyik új építésű toronyházban. A telekkönyvi papírokba a kisebbik Stammer-gyerek nevét írtuk, ahogy megbeszéltük. Összesen csak kétszer jártam a tulajdonomban, először, amikor az ingatlanügynök – néhány másik lehetőség mellett – megmutatta a lakást, másodszor pedig akkor, amikor az adásvételt követően átvettem a kulcsokat. Mindkét alkalommal Wolfram Bossert kísért el. Nélküle vagy a családja nélkül még mindig nem szívesen merészkedem Jardim Luciana vagy a Rua Missouri határán túl. Idegenek között, főleg zárt terekben – boltban vagy autóbuszon – ma is képtelen vagyok

szabadulni a gondolattól, hogy valaki figyel. Vagy, ha megfigyelésről nincs is szó, váratlanul felismer, amint megpillant. Nincs a világnak olyan pontja, ahol ne akadna egy zsidó. Nem is beszélve a műkedvelő „nácivadászokról”, akikből a sajtó tanúsága szerint még mindig jócskán akad, pedig mostanára igazán találhattak volna maguknak más ellenséget. A kommunistákat, hogy mást ne mondjak, akik láthatóan hiába jelentenek elemi fenyegetést fajra, nemzetre és osztályra – az emberi lét e három alappillérére –, valamiképpen mégis vonzóvá tudják tenni magukat, különösen itt, Latin-Amerikában. A kultuszukat képtelen vagyok megérteni. Bossert nyugtatgat, hogy képzelődöm. A zsidók el vannak foglalva az arabokkal, azt mondja, gondoljak csak Münchenre. Ezek az emberek pedig körülöttünk, sosem hallottak a Halál Angyaláról, vagy a sziléziai táborról, de még ha akadna is közöttük valaki, aki esetleg járt ott és látott engem munka közben, fel aligha ismerne már. Már a saját anyád sem ismerne rád, mondogatja ilyenkor a szokásos, mégis tapintatlan fordulattal. Nézd ezeket a képeket!, biztatott a legutóbb is, és kiterítette elém a rólam készített legújabb portréit. Csakugyan: az elegáns felöltőt, kalapot viselő, szomorú bajszú öregúrban alig ismertem magamra, hiszen a szívem mélyén még ma is inkább annak a jóképű, fiatal fickónak érzem magamat, akit odahaza, de még a táborban is „filmsztár külsejűnek” mondtak, és nem éppen alaptalanul. Feltűnést, Peter bátyám, legföljebb azzal keltesz, hogy ebben a kutya melegben is ballonkabátot viselsz, mondta Bossert. Meg kalapot? Vedd le ezeket, kérlek, nincs neked már szükséged álarcra! Talán igaza van Wolframnak, mindez csak túlzott elővigyázatosság. Aki azonban annyi embert látott már tétlenül, szinte birkamód várni a halál bekövetkeztére, mint én, az inkább verejtékezik a nyári hőségben is, de egyetlen lépésnyi előnyt sem ad az üldözőinek. Nem várom el, hogy ezt bárki megértse. Mégsem perelek Bosserttel, mert sokat segít nekem. Amikor például az ingatlanügynökségről üzentek, hogy megvolna a bérlő az

apartmanra, Wolfram intézett helyettem mindent. Ő ellenőrizte az elkényeztetett agglegényt, akinek a családi apanázsából futotta egy ilyen drága bérleményre, és – miután ártalmatlannak találta – ő hozta el még a kaucióként elkért háromhavi bérleti díjat is. Itt lapul a zsebemben most is, ropogós százdollárosokban. A Jardim Luciana eladásából járó pénz kisebbik részét meg Stammerékra bíztam. Gitta is megerősítette, hogy Hans Sedlmeier csakugyan eligazította Gézát: a lakásgondom megoldását még tőle várja a Család. Az a barbár azért csak meresztgette a szemeit, amikor a ferreteríás borítékban átadtam neki a pénzt. „Ez így nagyon sovány, ez így semmire sem elég!”, hajtogatta, de túl sok kihívást kellett már legyőznöm ahhoz, hogy ilyen ócska kufárkodással bárki is célt érhessen nálam. Kerek-perec közöltem vele, hogy ennyi a pénzmag, egy cruzeiróval sem több, ebből kell megfelelő otthonról gondoskodnia a számomra. Megfelelő alatt pedig nemcsak a személyemhez méltót értem, tettem hozzá, hanem azt is, hogy a ház legyen jól védhető, rendelkezzen menekülőutakkal, illetve a lehető legközelebb feküdjön a Bosserték Rua Missourin lévő otthonához. Feleségül ne vegyelek?, morogta a magyar, de azért nem mert tovább ellenkezni, nekiállt, hogy teljesítse a feladatát. És igazam volt megint, mert nemsokára már azzal állt elém, hogy megvan a ház. Igaz – folytatva a korábbi komédiát –, még hozzátette azt is: jobb, ha tudom, ennyi pénzből nem lehetett csodát tenni, úgyhogy a maga részéről ő mossa kezeit. Kár volt megvenni azt a drága apartmant a városban, csóválta a fejét. Meg kellett volna tartanod a pénzt saját magadra! Te vagy az utolsó ember, akinek kíváncsi vagyok a véleményére, Géza! A más pénzéből könnyű nagyvonalúnak lenni, mondtam szigorúan és fátyolos tekintetemet futólag a Jardim Luciana-i házra vetettem. Felőlem, vonta meg a vállát Stammer, majd, mielőtt elsietett volna, még visszakiáltott, hogy a házat a Miki nevére vette meg, „ahogy a Hans úr meghagyta”, és hogy a fiú fog elvinni Eldoradóba is. Ennek az utóbbi hírnek persze nem örültem. A nagyobbik Stammer kölyök társaságát ugyancsak kerültem Santa Luzia óta. De

végül arra gondoltam, hogy egy fuvarba nem fogok belehalni, meg aztán kedvező jelnek tekintettem azt is, hogy a negyedet, ahol a házam áll, Eldoradónak hívták, még akkor is, ha pontosan tisztában voltam azzal, hogy ezek a bennszülöttek minden valamirevaló helyre ilyen és ehhez hasonló, túlzó neveket aggatnak. Ma végre mindenki oda kerül, ahová érdemli, vigyorgott szélesen Miki Stammer, amikor bekászálódtam mellé az anyósülésre, ölemben tartva a barna, vaspántos bőröndöt. Elhatároztam, hogy nem hagyom magamat provokálni és csak annyi szót váltok ezzel a veszélyes figurával, amennyit feltétlenül szükséges. Ez a mondata azonban szíven ütött. Alig tudtam megálljt parancsolni a nyelvemre tóduló kérdéseknek. Egy darabig azzal csitítgattam a gyanakvásomat, hogy talán csak az ágytól és asztaltól való különválás feletti örömének adott így hangot, amint azonban ráfordultunk a végtelen hosszúságúnak tűnő Rua Alvarengára, amelynek északi végében a házamnak kellett lennie, a rossz előérzet szorongássá növekedett bennem. Már az első keresztutcák után egyre szegényesebb külsőt öltött a környék. Előbb az aszfaltburkolat fogyott el, aztán a házak lettek mind kisebbek és hevenyészettebbek, néhány perc múlva pedig már kocsitengelyig érő pocsolyákat kerülgetve süllyedtünk alá egy valódi nyomornegyed mélyére… Ahogy a tócsákban pacsáló vagy rongylabdákkal futballozó mezítlábas utcakölyköket megláttam, Szilézia jutott eszembe. A küszöbökön foltos bundájú kóborkutyák és félszemű macskák aludtak, mint akiknek se ereje, se kedve nincs már máshoz az életben, csak ehhez a féléber virrasztáshoz. Esküszöm, a látványtól még a hátsó ülésen fekvő, utolsónak maradt két Ciganóm is felnyüszített. Mi akar ez lenni, Miki, valami rossz tréfa?, kérdeztem elhűlve, amikor a nagyobbik Stammer gyerek fékezett a Rua Alvarenga 5555. számú ház előtt. Miért, talán nevetek? Megérkeztünk! Sárgára meszelt viskó előtt álltunk, amely a szomszédos házakhoz hasonlóan magasabban feküdt, mint a szemközti oldal építményei, ablaka talán két-három méterrel is az utcaszint fölé magasodott, mintha csak emeletes ház volna. De persze földszintes

volt ez is, mint a többi, még pincét sem fúrtak alája. Hogy milyen mélyen nyúlt még hátra a telek, azt onnan lentről, az autóból nézve lehetetlen volt megmondani, de nagy kiterjedést nem feltételezhettem, mert alig néhány méterrel a homlokzat mögött máris hatalmas fák nyújtózkodtak. Jó, ha kétszobás, állapítottam hát meg magamban. Aztán egy szempillantással felmértem a környezetét is. Elölről suta betonkerítés határolta, két oldalán pedig sűrű, gondozatlan sövény. Jobb felől előtetőt is tapasztottak a házhoz, amely alatt egy kicsinyke, rendetlen teraszt sejtettem. Ennek meg a fajlagosan széles oldalkertnek köszönhetően a szomszédok meglehetős távolságban voltak a háztól, s ez adott neki némi függetlenséget a bódékkal és viskókkal máskülönben sűrűn teliszórt utcában… Mit művelsz, Beppo!, torkolltam le magamat rögtön. Minek méricskélsz a tulajdonos szemével? Talán csak nem akarsz beköltözni ebbe a tyúkólba? Mezítlábas cigánypurdék és kóborkutyák között akarsz élni?! Na, nem, erről szó sem lehet…!, mondtam ki végre fennhangon is. Azt mondod?, felelte nyeglén a Stammer gyerek. Csak nem gondoljátok, hogy ide fogtok bedugni, míg ti isten tudja miféle villában laktok?! Mindenki olyanban, amilyet érdemel, ismételte el vigyorogva a Stammer gyerek. Hát ez… Ez egyszerű rablás! Miről beszélsz, vénember? Ki nyúlt a pénzedhez?! Ott van az most is, ahova tetted, abban a flancos apartmanban. Vedd ki, ha kell, ne vádaskodjál! Költözz oda, vagy add el, bánom is én! Na, de hát a maradék… Odaadtam apádnak az egészet! Az egészet… Mennyi volt az az egész… Annyiért ilyen jár! Mit vártál? Palotát? Ébresztő! Megüt a guta! Esküszöm, megüt a guta, itt helyben agyvérzést kapok! Miért nem szóltatok?! Miért vártatok… Ó, tudom már! Tudom én! Szándékosan csináltátok! Bosszú! Ugye? Micsoda ócska bosszú… Ugyan minek szóltunk volna? Okosabb vagy te úgyis mindenkinél! Te vagy a nagy tudós! Igaz-e?

Nem volt erőm ehhez a vitához. Az ilyet lelőni kell, mint egy kutyát, nem pedig győzködni, gondoltam. Annyit kérdeztem csak inkább, hogy kifizették-e már a vételárat. Tudni akartam, hogy van-e még visszaút. Ki, hát, felelte hetykén Miki Stammer. Sürgetett az idő! Meg aztán min gondolkodtunk volna? He? Annyiból ennyire futotta, mondom. Slussz, passz! Az időtől ez jobb nem lett volna, csak rosszabb. Na, gyere már! De hiszen ez egy nyomortanya! Egy putri, mutattam körbe, a felindultságtól talán még a hangom is remegett. Ne rinyálj!, mondta ekkor a kölyök az apja undok szavajárásával. Azért nem olyan rossz ez, vénember! A Bosserték alig egy órányira laknak innen! Fölszállsz a buszra, aztán ott is vagy. Meg az a bolond ezentúl is eljár érted, azt mondta. Nem tudom, mit eszik rajtad. De majd kiismernek ők is, ne félj! Ugyan miféle busz, suhant át az agyamon. Onnan fentről hosszan le lehetett látni a Rua Alvarenga déli végéig – a párás melegben szinte lebegett az utca –, de megállónak vagy a civilizáció más intézményének híre-hamva sem volt. Meg aztán a kátyús úton be se tudna jönni semmi. A Stammer gyerek, mintha csak elértette volna a gondolatomat, azzal folytatta, hogy van itt minden, amire szükségem lehet. Bolt, megálló, borbély, legfeljebb egy kicsit kutyagolni kell. Vagy veszel a pénzedből egy biciklit! Tekersz, mint a szomszédjaid, látod! Vagy mi a baj, professzor, nem tudunk biciklizni? Nem feleltem. A kerékpár említése eszembe juttatta azt a régi képet, amit még Irene készített Günzburgban, a háború előtt. Egy kerékpáron produkáltam neki magamat a tavaszi utcán. Mennyit kacagtunk és milyen boldogok voltunk akkor! Most olyan messzinek tűnt mindez, mint még sohasem. Egyszeriben elöntött a keserűség. Összeszorítottam az ajkaimat. Nem maradok itt, mondtam makacsul. Mit akarsz, nézd, van kert is, elférnek a dögeid! Igaz is, remélem, nem nyálazták össze az ülést apám kocsijában!

A Stammer kölyök behajolt a nyitott ajtón át, de nem szaglászott, vagy tapogatta végig a hátsó ülésre tett pokrócot, ahogy vártam, csak megragadta a holmimat, mintha nem is hallotta volna, amit az előbb mondtam. Egy halomba dobálva kirámolt mindent a földre, a sárba, aztán kinyitotta a kertkaput és átnyújtotta nekem a kulcsokat. Nyilvánvaló volt, hogy egy táskát sem hajlandó a felső bejáratig vinni. Na, ciao, vénember, intett a ház felé. Nemsokára itt a teherautó a többi cókmókoddal, figyeld őket, nehogy túlmenjenek rajtad. „Ciao.” Ebben a köszönésben benne volt nemcsak a Stammer gyerek, hanem az egész nemzedéke léhasága. Az a hálátlanság, de legalább is tudatlanság, amellyel az apáik és anyáik által megteremtett lehetőségeket élik fel, mint holmi paraziták. Az utcán látottak, az indiai nyomor, amely, bármerre is fordultam, ezernyi apró jelével mindenünnen felém tolakodott, nem sok kétséget hagyott a felől, hogy mi fogad majd odabent. Úgy is volt: döngölt vályogpadló, pergő vakolatú girbegurba téglafal, pikkelyesre száradt, megvetemedett ablakok és két nyomorúságos szoba látványa tárult elém. Egy nagyszoba, amelynek közepén dísztelen étkezőasztal meg két szék árválkodott, odább egy konyhaszekrény, néhány polc, a sarokban gázpalackos sparhert, a plafonról pedig egy szál meztelen izzó csüngött alá. „Legalább ég, villany van”, nyugtáztam keserűen a „fejlődést”, hiszen Nova Europában például csak benzinmotorral lehetett áramot csinálni, világítani meg leginkább petróleummal tudtunk. A másik helyiség már kisebb volt. Egy hálófülke, nem több. Jószerivel csak az ágyam fért el benne – amely alá első dolgom volt bedugni a vaspántos bőröndöt –, de legalább ablakot vágtak a falba, ahonnan szemmel lehet tartani a kert végét a ház mögött, ahol a budi is állt. Mert vécé vagy fürdőszoba persze nem kapott helyet az építményben, hiába vezették be a vizet. Kint kiabálni kezdtek az utcakölykök, obszcén dudaszó harsant, benzinmotor köhögött egyre hangosabban. Megérkeztek a szállítók. Maradok tehát. Micsoda keretes szerkezete van a brazíliai száműzetésemnek!, gondoltam fanyarul. Azzal kezdődött, hogy Wolfgang Gerhardra

vártam egy viskóban a folyó mellett, és íme, azzal végződik, hogy a halált várom egy alig nagyobb odúban a Rua Alvarengán, São Paulo Eldorado nevű szegénynegyedében; fő- és albérlőjeként egyszerre magamnak. • Hát én maradtam utolsónak. Mindenki meghalt. Karl öcsém, apám, anyám. És most meghalt Lollo is. Buenos Airesben még meglátogatott, emlékszem, könnyes volt a szeme, amikor átölelt. Az utóbbi években meg már levelet sem írt. Nemcsak a betegsége óta, előtte sem. Valami történt. Tudom, hogy nem az a néhány levél az ok, amikben tanácsokat adtam neki, hogyan vezesse a gyárat. Meg, talán, az életét is, erre már nem emlékszem pontosan. Megorrolt érte, persze. Ugyan melyik fivér viselné jól, ha a bátyja atyáskodik felette? De nekünk akkor már nem volt apánk. Más történt. Tudom, hogy mi. De arra gondolni sem akarok. Mert az olyan mértékű árulás volna a részéről, amiért a halálát sem tudnám annak látni, aminek egy szerető bátynak látnia kell. Csak büntetésnek, amelyet megérdemelt. Én azonban gyászolom őt. Nem tudok és nem is akarok haragudni rá. Fáj, hogy nincs többé. Szinte beleőrülök, úgy fáj. Mintha abroncs volna a szívemen, amelyet minden lélegzetvételnél megszorít egy láthatatlan kéz. Álló nap sóhajtozom, reszketve veszek levegőt. És mostanában sírok is megint, mint régen. Nem haragszom Lollóra, mert tudom, hogy a halálos ágyán haragudott magára helyettem is. A kételyért, amelyet engedett közénk furakodni. Ha ugyan valóban így volt. Mert én ezt továbbra sem tudom elhinni. Mindenkit túléltem, pedig emberi számítás szerint már régen meg kellett volna halnom. Nem a korom és nem is csupán a száműzetés viszontagságai matt, amelyek rég felőrölték volna már bárkinek a szervezetét. A világ miatt.

Sokan akarják a halálomat. Szörnyetegnek neveznek, akinek, már a saját bűnei súlya alatt össze kellett volna roskadnia. Szerintük a bűntudatnak a ráknál gyorsabban és kegyetlenebbül kellett volna szétrágnia a testemet. De én még mindig élek. Hogyan magyarázzák ezt? Talán mégsem az vagyok, akinek mondanak! Akkor a tetteim – valami magasabb szempont szerint – mégsem bűnök! Akkor én a Haladás vagyok! Ezzel próbálkoznak különben mindig… Bűntudatot akarnak ébreszteni az emberben, hogy feladja vagy megölje magát. Ami persze egy és ugyanaz. A saját tehetetlenségükből csinálnak mércét, amit ráerőltetnek az emberiségre. Gyávaságukat előbb erkölcsnek nevezik, aztán már egyenesen törvénynek. Törvényt csinálnak a gyávaságból! Hogy aki túllép rajtuk, aki megelőzi őket, azt bűnösnek nevezhessék és visszaránthassák maguk közé… Én azért élek, mert nem hagytam, hogy velem is ezt tegyék. Nem vagyok hajlandó bűnnek tekinteni, hogy átléptem a mesterséges korlátokon, amelyeket álszent módon civilizációnak neveznek! És nem vagyok hajlandó a bűntudatra. Látom, mi történik azokkal, akiknek bűntudatuk van anélkül, hogy lett volna hozzá bűnük is. Az, ami Lollóval! Legalábbis, ha igaz, amit gondolok. De nem! Az ő esetében nem lehet igaz… Akkor viszont csak fatális véletlen, hogy így pusztul el. Talán csak aktivizálta benne magát egy hibás gén, amely, fölébredt és felfalta a sejtjeit. Vagy valamilyen környezeti hatás okozta a rákot. Mérgezés a gyárban, vagy radioaktív sugárzás. Lassanként kihal a családom. Pedig család nélkül nem lehet élni. Nem arról van szó, hogy értelme nincsen, hanem, hogy nem lehet. Különleges adottságaink a génjeinkben vannak, a vérben, ahogy régen mondták. Ez a valódi örökségünk, nem a gyár! Oltalmazni és gyarapítani kell ezt az örökséget. Védeni a szennyezéstől, a hígulástól, a reprodukció hiányától.

A tökéletes fajok építőkockái a legkevésbé tökéletlen családok, mint amilyen a miénk is. Ha mi elfordulunk egymástól, ha mi elfelejtjük, kik vagyunk, a faj szövetét bontjuk meg. Vagy, ha azt már megbontották külső erők, akkor a helyreállítás esélyét tékozoljuk el. Ami talán még nagyobb bűn. Lollóval előbb kellett volna rendeznem a viszonyunkat. Nem ilyen későn, csupán néhány hónappal a halála előtt. Ugyan, miféle példát mutattunk ezzel a fiainknak? Restaurálnom kell a családot, akármilyen sok darabra is törött szét. Össze kell ragasztanom magunkat, ez az utolsó küldetésem. Addig írok Dieternek, amíg válaszra nem méltat. És írok a gyerekeimnek, a hűséges Karl-Heinznek meg a másiknak, a biológiainak is. Annak a tékozló fiúnak. • Drága Kisfiam! Régóta nem írsz már apádnak, vagy, ha írsz is, csak néhány semmitmondó sort egy képeslap hátán. Közhelyeket. Szívem szerint elküldeném neked KH leveleit, hogy lásd, mennyivel érzelmesebbek és tartalmasabbak a tieidnél. De nem küldöm el őket, mert akkor már ez a néhány sor sem maradna meg nekem, amikben még emberi hangon, szeretettel szólnak hozzám. Messerlétől talán tudod, miféle nyomorúságos körülmények közé jutottam. Ráadásul remeteségbe, jéghideg magányba. Nem maradt más emberi kapcsolatom a világgal, csak ez a néhány otthonról jött levél. A tiéd azonban már régen nincs közöttük, R. Pedig te vagy a családom és én a tied, ezen nem változat semmi. Se a politika, se a távolság. Semmi sem! Tudod, az öcsém halála visszavitt a múltba… (Az öregekkel már csak így van ez.) Vissza, a gyerekkoromba, amikor még GG kis kedvencei voltunk mi, hárman. Carlo, Lollo meg én. Vissza, diákkoromba, amikor megismertem és eljegyeztem édesanyádat meg a másik „szerelmemet”, a tudományt. Vissza azokba az évekbe, amikor megszülettél és nekem szinte eszemet vette a büszkeség meg a féltés…

Emlékszem, egyszer eltávozáson voltam otthon, épp a városban sétáltam veled, amikor felzúgtak a légvédelmi szirénák, aztán ellenséges bombázók raja takarta el a napot. A háborúból jöttem, megszoktam az életveszélyt, a repülőgépek zúgását és a bombák süvítését, akkor mégis a torkomban kezdett dobogni a szívem, annyira féltem. Téged féltettelek, fiam! Lekaptam a zakómat, bebugyoláltalak vele, nem mintha hideg lett volna, csak védeni akartalak. Óvni a széltől is, ahogy mondani szokás. Karomba vettelek és futni kezdtem veled, rohanni az óvóhely felé… Ma is ugyanígy féltelek! Ha hegyesen szólok is, ha vitatkozom veled, vagy ha tanácsot merészelek adni, mind-mind csak féltésből teszem! Próbáld ezt megérteni, kérlek. Messerlétől tudom, hogy a nősülésen töröd a fejed. Szomorú, hogy ezt is mástól kellett megtudnom, de így is örülök neki és helyeslem a tervedet! Egy férfinak meg kell nősülnie és családot kell alapítania! Nemsokára férj leszel tehát és apa. És ha így lesz, akkor megértesz majd. A te érdekedben remélem, hogy nem lesz túl késő… Az első lépést mindenesetre megteszem én, mert jól emlékszem még a fiatalság büszkeségére. Ne veszítsük el egymást, fiam! Gondolj Lollo bácsikádra: a halál listáján most már tényleg én vagyok a következő. Vegyük fel hát újra a kapcsolatot, írjunk egymásnak, amilyen gyakran csak lehet! De ne érjük be ennyivel… Van egy utolsó kívánságom, fiam. Látni szeretnélek, még egyszer, utoljára. Meg akarom szorítani a kezedet, magamhoz akarlak ölelni, ugyanúgy, mint akkor, a légiriadónál… Lollo haldoklása mellett erről nem illett beszélni, de jogod van tudni, hogy beteg vagyok én is. Haldoklom, ha lassabban is, mint szegény öcsém. Ne tagadd hát meg egy haldokló utolsó kívánságát. Zarándokolj el hozzám! Többször már, ha akarnál, se jöhetnél úgyse… Reszketve várom a válaszodat,

féltőn szerető Apád • Tisztelt Apám! Lollo temetésén én is sokat gondoltam rád, meg az is igaz, hogy a nősülésen gondolkodom (amit persze magam akartam elújságolni neked, ha H. bácsi nem lett volna ilyen pletykás), úgyhogy a napokban én is készültem írni. Közben azonban megérkezett a leveled, de így legalább most arra is válaszolhatok. Azt hiszem, nagyon lenéztek engem, amikor egyszerű forrófejűséggel meg fiatalkori lázadással magyarázzátok azt, hogy a dolgokról saját véleményem van, és hogy ragaszkodom ahhoz, hogy az életemet az én döntéseim határozzák meg, ne pedig a másokéi. Mondjuk, a tieid, apám. Elegem van a kioktatásokból meg a magas lóból, és nem azért, amit a hátam mögött mondogattok rólam, hogy kommunista lettem, meg a lázadó korszakomat élem (stb.), hanem azért, mert a szavaitoknak már nincsen fedezete előttem. Sajnálom, de ez van! Te nem tudod, milyen érzés volt a neveddel felnőni ebben az országban! Ezzel a névvel utazgatni Európában! Különösen az elmúlt években, amikor a „rémtetteidtől” volt hangos a sajtó… Jogász vagyok, apa, de ha nem lennék az, akkor is tudnám, hogy a büszkeség, az nem érv. A konok hallgatás, az még nem cáfolat! Ha nem igaz, amit rólad beszélnek, akkor miért nem állsz elő a saját tanúiddal? A saját bizonyítékaiddal! Akkor miért nem jössz haza? Ha pedig igaz, ha akár csak egy töredéke is igaz annak, ami veled kapcsolatban a f-i peren összehordtak, akkor hogyan várhatod el bárkitől is, hogy példaképnek tekintsen, hogy tiszteljen téged és szeressen? Tényleg nem érted, hogy amikor azt hajtogatod nekem, hogy „csak a vér számít” meg a „gének”, az olyan, mintha elismernéd a bűneidet, csak éppen hozzátennéd, hogy van azoknál fontosabb szempont is?! Különben lehet, hogy igazad van, nem tudom. Néha azt érzem, hogy semmit sem tudok már. Lassan azt sem, hogy ki vagyok

valójában. Hogy magyarázzam ezt el neked… Te fényként sosem voltál jelen az életemben, mindig csak árnyékként! Érted ezt, apa? Most őszintén: mit írhattam volna neked, miről beszélhettünk volna? A múltadról való dacos hallgatás miatt a jelen minden kérdése és válasza érdektelenné vált. „Közhellyé” egy képeslap hátán, ahogy te mondtad. Csak a Rossz volt itt belőled az elmúlt harminc évben. A vádak meg a hiányod, de minden Jó részed ott maradt valahol a múltban, a születésem előtti években. Nekem nem jutott belőle semmi. Én a légiriadóra sem emlékszem, hiába meséled. És engem nem hibáztathatsz azért, hogy nem lettem a fiad! Mert ez nem az én döntésem volt! Nekem esélyem sem volt azzá válni, hiába is szerettem volna, még annyi sem, mint KH-nak… Én csak annyira válhattam a fiaddá, amennyire a neved azzá tett, abban pedig itt nem sok köszönet volt, elhiheted. Mindegy! Itt vagyok, felnőttem. Most már saját életem lesz. Te mindig ki akartál tűnni a tömegből, hát én el akarok tűnni benne. Neked sikerült, bár nem hiszem, hogy így tervezted. Remélem, nekem is sikerül, de úgy, ahogyan én szeretném. Én nem leszek „híres” tudós, sajnálom. Jobb lesz, ha megbarátkozol ezzel a gondolattal. Ne hidd, hogy nincs bennem irgalom. Még szeretet is talán. Tudom, hogy öreg vagy, beteg és magányos. H. bácsi mindent elmond. És én sem akarom, hogy úgy halj meg, hogy nem láttuk egymást legalább még egyszer, utoljára az életben. Ezért úgy döntöttem, hogy hajlandó vagyok elutazni hozzád. De akkor és csak akkor, ha te meg hajlandó vagy a szemembe nézni és őszintén felelni minden kérdésemre! Mert annak valóban semmi értelme nem lenne (meg pénzem sincs rá), hogy megtegyem ezt a hatalmas utat és aztán képeslap-közhelyekben beszélgessünk egymással napokon át… Remélem, az egészségi állapotod nem olyan súlyos, mint Lollóé volt és hamarosan jobban leszel.

Várom a válaszodat, hogy elfogadod-e a feltételeimet. Üdvözöl a fiad, R. U.i. Kérlek, ne H. bácsin keresztül üzenj majd, hanem nekem írj, külön! És üzend meg az öregnek azt is, hogy ezt a levelet kivételesen bontatlanul adja át. Állandóan felgőzöl mindent, azt mondja „a biztonságod érdekében”. • Mintha néhány perc leforgása alatt éveket, évtizedeket fiatalodtam volna! Mire a levél végére értem, a beleimben növekvő daganatot sem éreztem már. Rolf eljön hozzám! Meglátogat a fiam! Hirtelen ráeszméltem a környezetemre. Úristen, itt nem fogadhatom! Ez a padló, ezek a falak, ezek a korhadt deszkák… Fel kell újítanom a házat! Úgy számoltam, hogy az apartman negyedéves kauciójából, a Goethe-kötetbe rejtett hétszázötven dollárból, futja majd mindenre. Igaz, ezt a pénzt, vagy legalábbis egy részét Bossertnek akartam adni, de most úgy döntöttem, az adakozást későbbre halasztom. Meg különben is: miért adnék neki bármiféle jutalmat? Talán azért, mert nem fogadott be az otthonába? Vagy azért, mert hagyta, hogy az az undok Stammer gyerek fuvarozzon ide? Nem kell gesztusokat tennem. Nincs szükségem Bossertre! Nincs szükségem senkire, jön a fiam! Azonnal hozzá akartam látni a munkához. Eszembe jutott, hogy valahol, a dobozok mélyén lennie kell egy mérőszalagnak, amivel felmérhetem a házat. Miután megtaláltam, papírt és ceruzát vettem elő, vázlatokat készítettem. Azt terveztem, hogy hátul, a hálófülke mögött megnyitom a falat és a kerti kúthoz legközelebbi sarokban az épülethez tapasztok egy kis fürdőkamrát! Alacsonyabb belmagasságút, mint a ház, mert így a tetőn helyet kaphatna egy hatalmas, feketére festett hordó, amelyben a naptól fölmelegszik a víz, és így a fiam forró vízben fürödhet majd a látogatása idején. Megálljunk!, csaptam a homlokomra. Mégiscsak szükség lesz az én kedves Wolfram barátomra! Máskülönben hogyan szállítanám haza a faanyagot, ha nem az ő kocsiján? Meg a festéket, a csöveket és a szerelvényeket! Szerda este megbeszélem vele a dolgot. Annál

is inkább, mert be akarom majd mutatni nekik a fiamat, és örülnék, ha Lisl az egyik szokásos szerdánk vagy inkább egy ünnepélyes vasárnap alkalmával főzne valami finomat a tiszteletére. Bosserték csakugyan osztoztak az örömömben. Sőt, Wolfram azt is felkínálta, hogy másnap délelőtt, amikor a sztrájk miatt, úgysem kell bemennie az üzembe (Istenem, úgy beszélt, akár egy kommunista), elvisz a negyed északi végében fekvő építőanyagtelepre, ahol szerinte mindent megvehetek, nemcsak a fát és a festéket, de még a zuhanyrózsát is! Az építőanyag-kereskedésben valóban mindent megtaláltam, amire szükségem volt, hozzá meglehetősen jutányos áron, úgyhogy végül Bossert kocsijára sem volt szükség, illetve csak annyiban, hogy engem hazavigyen, mert a pénzből még a bérszállításra is futotta. Másnap délelőtt a kátyúkon ugrálva, csörömpölve és kattogva megállt a ház előtt a kisteherautó, amely az építőanyagokat hozta. A cseppnyi üröm, ami az örömömbe vegyült az volt, hogy az építkezéssel alapos feltűnést keltettem az utcában. A szomszédok, akik elől addig nem győztem bujkálni, most mind összeszaladtak, hangosan találgatták, mi készül az új lakó házánál, sokan oda is léptek hozzám, hogy bemutatkozzanak, illetve, hogy megtudják a nevemet. Pedro Gerhard, úgy döntöttem, ezt a nevet mondom nekik. Addigra a pedrózást annyira megszoktam, hogy nem akartam a Wolfgangra váltani csak azért, mert a stájertől megvásárolt igazolványomban ez a név szerepel. Ha a rossz portugálomat hallva megkérdezték, hova valósi vagyok, szokás szerint azt feleltem, Európába. A többségének ez elég volt, láthatóan azt sem tudták, Európát eszik-e vagy isszák, ha pedig némelyiküknek netán mégis szélesebb volt a látómezeje, annak még hozzátettem azt is, hogy Svájcba. Kezdetben gondterheltté tett ez a nagy figyelem, de később erényt kovácsoltam ebből is. A bámészkodók közül ugyan is kihalásztam magamnak egy kölyköt, a már-már lányosan szép Luis Rodriguest, és felfogadtam, hogy néhány cruzeiróért pakoljon le a kocsiról és hordjon be mindent a kert végébe, ahol a szerszámok is vannak.

Amikor kiderült, hogy Luis rendelkezik némi tapasztalattal a házfelújítások terén, megtoldottam a bérét még néhány dollárral, hogy maradjon a munka végéig, és legyen a segédem. Jókedvű hetek következtek. Luist, aki talán enyhén gyengeelméjű volt, már az boldoggá tette, hogy engedem dolgozni a motoros körfűrésszel vagy a nap végén ő teheti fel a bakelitkorongot a régi Victrolámra. Nógatnom sem kellett, dolgozott kettő helyett is, ráadásul földöntúli mosoly terült szét az arcán, valahányszor új feladatot bíztam rá. De nem tétlenkedtem, ám, én sem! A fiatalokat megszégyenítő energiával másztam létrára, emeltem gerendát vagy cipeltem festékes vödröt; mikor, mire volt szükség. Gyorsan haladtunk. Előbb lecsiszoltuk a ház összes falát, a vakolt felületeket és a faborításúakat is. Aztán párnafákat raktunk a földre, amelyekre széles hajópadlókat szabtunk, ezeket pedig gondosan lelakkoztuk. A friss felületet több rétegnyi újságpapírral fedtük le, majd nekiálltunk a meszelésnek, mázolásnak. Meg akartam szabadulni ettől a rossz sárgától, úgy döntöttem, helyette a kórházzöld különböző árnyalatait használom mindenütt! Az ajtókereteken, a szemöldökfákon és a zsalugátereken sötétebb zöldet, az ajtólapokon világosabbat, a falakon pedig egészen halvány almazöldet. Amire különösen büszke voltam, az a fürdőkamra, pedig ezzel szenvedtünk meg a leginkább. Nem a fülke faszerkezetével akadt gondunk, hanem a víz bevezetésével, a csőszerelésben ugyanis nem volt semmiféle gyakorlatom, ráadásul utáltam a méretre szabott csövek sorjáit, az obszcénül kilógó kócokat meg azt, hogy az öntöttvas idomoktól mindig vasútszaga lett a kezemnek. Jellegzetes, büdös rozsdaszaga, amit még napok múltán is éreztem, hiába suvickoltam órákig a tenyeremet és az ujjaimat. Végül azonban Luisszal megoldottuk ezt a föladatot is, megőriztük a kerti csapot, de sikeresen lekötöttünk róla két ágat. Az egyiket bevittük a fürdőkamrába, a másikat meg a szobába, ahol a sparhert mellett egy falikút kapott helyet. Felújítottam persze a tornácot is. Ehhez Luis már nem kellett volna, de nem volt szívem megtagadni tőle ezt az utolsó, házcsinosító munkát. Együtt cseréltük hát ki az elkorhadt deszkákat

és korlátokat itt is, aztán lefestettük sötétzöldre az egészet. Luis önszorgalomból, vagy talán azért, mert annyira együgyű mégsem volt, és mutatni akarta, hogy hasznát vehetem később is, nekiállt kertészkedni. Kigazolta és kitakarította a kicsinyke udvart, aztán kefires dobozokban különféle palántákat hozott, virágokat meg valami repkényszerűséget, aminek a kacsait gyöngéden felsegítette az oldaltetőt tartó oszlopokra, hadd fussák be lugasszerűen az egész építményt. Csak a szedett-vedett, egyszerű kis virágait nem engedtem az ágyásba ültetni. Az odavaló növényeket magam akartam kiválasztani, meg persze a citromfáknak is helyet kellett hagyni. • Másfél hónap, nem sok, annyi sem kellett hozzá és a ház készen állt a fiam fogadására! Olyan boldogságot éreztem, mint utoljára talán Hohenauban, Alban Krug földjein. Esetleg Santa Luziában, az első időkben. Nem lett volna szabad! Megszokhattam volna már, hogy a magamfajta száműzöttnek nem jár öröm böjt nélkül. Mégsem számítottam arra, hogy Hans Sedlmeier levele még az életkedvemet is elveszi majd. Úgy látszik, az emberi szív javíthatatlan. Nincs a magánynak az a hosszú és sötét időszaka, amely után – akár egyetlen halvány fénysugár láttán – remélni ne kezdene újra. De nem szabad! Nem szabad hinni senkiben és semmiben, és nem szabad remélni! Sohasem szabad remélni. Hanserl azt írja, Rolf mégsem jön. Nem a fiam írja, aki a múltkor olyan önérzetesen oktatott ki, hogy ne közvetítőn keresztül juttassam el hozzá a leveleimet, ő csak üzeni. Mert a nagyságos úr, úgymond elfoglalt az esküvői előkészületekkel… Ez a második tőrdöfés. Hát megnősül! Anélkül, hogy az áldásomat kérte volna! Hogy a leendő unokáim anyjára, a vérvonalunk társbérlőjére legalább egy pillantást vethettem volna… Állítólag Dieter ellenzi az utat, és – ami különösen meglep – KarlHeinz sem tartja jó ötletnek. Rolfot követhetik, mondják, nácivadászok, újságírók vagy titkosrendőrök. A története új fejezetét kezdő Gyárnak pedig más sem hiányzik, mint hogy kiderüljön, a

günzburgiak évtizedek óta hazudnak a világnak, amikor azt mondják, meghaltam, vagy ha élek is, nem tudják, hol. Nem az fáj, hogy a Gyár érdekeit előbbre valónak tartják az utolsó kívánságomnál; levantei lett az egész világ. Hanem az, hogy feltételezik rólam – rólam! –, hogy nem tennék meg minden szükséges óvintézkedést. Öntelt kölykök! Hát ki bujkál a világ elől több mint két évtizede? Ki dolgozta ki és vajon ki tartatja be mindenkivel a két földrész közötti levélváltások szigorú és ravasz rendjét?! Ők akarnak elővigyázatosságból leckét adni nekem?! Sedlmeier, szokása szerint, egyensúlyoz. Barokkos mondatokban fogalmaz, „egyrészt-másrészt…”, „természetesen, ugyanakkor…”, látnivaló, hogy a vén csont meg akar felelni új gazdáinak, de azért igyekszik segíteni rajtam is. Azt olvasom ki a leveléből, hogy Dieter hallani sem akar semmiféle személyes kapcsolatról a család „fekete bárányával”. Karl-Heinz pedig Rolfban nem bízik, talán féltékeny rá. A fiam meg persze hallgat. Ahogy az elmúlt évtizedek alatt már oly sokszor, ha döntési helyzetbe került. Becsukja a szemét, befogja a fülét és lapít. Micsoda férfi. Ha annak idején nincs ott anyám, mára talán a nevét is elveszíti, és egy suszterét viseli helyette. Rolf nem jön! És még csak nem is azért, mert nem akar – úgy értem, aktívan nem akar –, hanem mert mindegy neki. Rolf úrfinak így is jó, úgyis jó! Azt eszi, amit elétesznek. Ő a fogyasztói társadalom gyermeke, csakugyan. Mert hogy nem az enyém – nem a miénk –, az egyre bizonyosabb… Istenem, mennyi évembe telt és mennyi munkába, míg el tudtam felejteni a szégyent és a riadalmat, amit az esküvőnk előtt éreztem, amikor kiderült, hogy nem kerülhetünk be a Sippenbuchba, mert Irene egyik nagyapjának, úgymond, homályos a származása! Nem arról volt szó, hogy… Nem! Odáig azért senki sem merészkedett, de azokban a gyönyörűen szigorú időkben már az is elég volt, ha valakinek rosszul dokumentált a családfája. Nehéz volt túltennem magamat ezen, de sikerült. Elnyomtam ezt az emléket, ha el nem is felejtettem. De hogyan tarthatnám távol ezeket az önsorsrontó gondolatokat most? Azok után, hogy végignéztem, a fiam mint bukik el az élete szinte minden jelentősebb

próbatételénél! És, hogyan hígul fel benne valami undok és gyanús befolyás hatására a tőlem örökölt jó tulajdonságaink koncentrációja… Ugyan hogyan?! Talán ettől fáj a gyomrom is. Ez a kétely feszíti a bélrendszeremet. A metasztázis fájhat ennyire, és talán ilyesmi történik velem is. Szétrobban a belsőmben valami: egy gyulladt béldarab, vagy egy daganat, amely organikus srapneljeivel teliszórja a testemet. Nincs székletem napok óta, pedig az étvágyam kielégítő. Gyűlik és rothad bennem az étel, nem tud kijutni a felesleg, és így talán nem hasznosulnak a létfontosságú tápanyagok sem, a fehérje, a cukor, a zsír. Azért vagyok újra ilyen gyenge. A megcsillantott remény elvételénél még a teljes reménytelenség is emberségesebb. Inkább ne válaszolt volna Rolf egyetlen levelemre se! Inkább ne ígérte volna meg, hogy jön, mint hogy most másoktól kelljen megtudnom az igazságot! Szilézia egyetlen foglya vagyok és a saját rokonaim az őreim! Szétrepedek itt, bent. Olyan fájdalmat érzek, amelyet már nem tudok elviselni. Embriópózban nyüszítek a priccsemen, nem látom magamat, de érzem, hogy elszürkültem, úgy árad szét bennem a halál, akár egyetlen cseppnyi vér a lavór vízében. Szerda van. Nemsokára megérkezik Bossert és rámtalál. Addigra talán már halott leszek. • Öntudatlannak kellett lennem a fájdalomtól, különben sosem hagytam volna, hogy elhozzanak ide, ez volt az első gondolatom. Tiltakoztam volna, ha van hozzá erőm vagy, ha a fájdalomtól el nem veszítem az eszméletemet. Tiltakozom, mondom, de nem azért, mert a kórház nyilvántartásába véve üldözőim kezére juthatok – ettől már nem féltem, hiszen ők csupán meggyilkoltak volna, a világ álszentsége miatt ráadásul gyorsan és humánusan –, inkább azért, mert még az orvosi kezelést is elutasítom, ha marad választásom. Én meg akartam élni ennek a fájdalomnak minden pillanatát! Hiszen az embertelen szenvedés nélkül vajon hogy vehetnék búcsút mindentől, ami szent nekem?! A családtól, a hazától, a fajtól! Egyikből sem maradt semmi. Semmi! Hát akkor múljak el velük, haljak utánuk én is!

Így akartam volna. De ez az ostoba Bossert, aki a szenvedésben rejlő megváltást nem látja, csak a vért és a könnyet, első ösztönének engedve a kocsijába dugott és elvitt a kórházba. Zaklatottak az emlékeim és foszlányosak. Mire magamhoz tértem, az adataimat már felvették, alávetettek a röntgenvizsgálatnak is. Épp orvosra vártunk. Egy kollégára! Jött is a taknyos, fehér köpenyben, kezében a fölvétellel! Úgy lóbálta a papírmappába tett filmet, mintha valami gyerekjáték volna, nem pedig a halálos ítéletem. Nem emlékszem tisztán és akkor sem fogtam fel mindent. Talán a láz terített le. Talán a szedatívum, amit akarom ellenére vagy tudtomon kívül adtak be nekem. Bossert meg mit ért ezekből a dolgokból… Egy lakatos? És ha értené is, joga akkor sincs rendelkezni az életem felett! Ahogyan nem lett volna a halálom felett sem. Bezoár, mondja az orvos, erre emlékszem. Meg arra is, hogy nem értem, mit beszél. Portugál ez?, kérdezem magamban. Vagy valami orvosi latin, aminek a jelentését hirtelenjében nem lelem a sorvadó agytekervényeimben? Bezoár, ismétli meg, majd hozzáteszi, szőrgolyó. Szőrgolyó?, kérdi az elképedt Bossert, de kizavarom a vizsgálóból. Kettesben akarok maradni a kollégával, mondom neki németül. Colega?, kérdi megélénkülve az orvos, mert ezt kihallja a beszédünkből, de nem felelek. Zavartan intek, motyogok valamit és most én kérdezem meg tőle. Szőrgolyó? Sim! Como os gatos…! A macskákról dadog valamit és nevetgél, mintha illetlen szellemességet mondott volna. Aztán mutatja a röntgenfelvételt és megértem. Az egyik bélszakaszban jókora, szabályos gombolyag állja el a bélsár útját. Bigode… O bigode!, mutogat most a bajszom felé. Ansiedade, nervosismo, vonogatja a vállát. Láthatólag felhagyott a reménnyel, hogy Pedro… akarom mondani Wolfgang Gerhard nevű páciense beszél portugálul. Csak a szavakat rakosgatja egymás mellé, mindegyiket túlartikuláltan ejti ki és mutogat is hozzájuk, ahogy a gyengeelméjűeknek szokás.

Szorongás, idegesség, ismétli meg az anyanyelvén. Most már minden világos, pedig a fejem nehéz és kótyagos a kórház egészségtelen levegőjétől. Rossz szokásom, hogy a nehéz pillanatokban a bajszom végét rágom, íme, kis híján az életembe került! A szervezetembe jutott szarut a gyomrom nem bírta megemészteni, a vékonybél egy lusta kanyarulatában lerakta és összegyűjtötte a lerágott bajuszvégeket. Cirurgia. Cirurgia, hajtogatja a cigányképű férfi. Az órájára néz, szép, hosszú mutatóujjával meg is kocogtatja az üvegét. Sürget az idő, műteni kell, értem meg, és magam sem tudom, miért, talán mert a narkózis, mint egy mély kút, amelybe jó volna belézuhanni, húzni kezd lefelé, beleegyezem. Elfekszem a hordágyon, erre még emlékszem. Lehunyom a szememet, eltökélt vagyok, hogy többé nem is nyitom ki. Akkor sem, amikor a folyosón mellém lép Bossert és megszorítja a karomat. „Peter! Peter bátyám, itt leszünk majd, amikor magadhoz térsz!” Ezt zihálja a lakatos, mert nem bírja fölfogni, hogy itt a stájer igazolványával vagyok, nem Peterként és nem is Pedróként, hanem Wolfgangként! Wolfgang Gerhardként tolnak a műtőbe, Wolfgang Gerhardként ejtenek metszést a hasfalamon és úgy is tárnak fel. Wolfgang Gerhardként távolítják el belőlem a szorongásaimtól meghízott bezoárt, ezt a nyálkás és szőrös kis gömböcöt, amely úgy fest, mint egy élőlény; egy élősködő, amely belémfészkelt, hogy belülről pusztítson el. • Micsoda ellentmondás, gondoltam, miután kitisztult az elmém. Testileg megkönnyebbültem, de a lelkemet összecsomózza a szorongás. Megszűnt az idegentest-érzés a gyomromban, a seb feszülése mögött érzem a szabadságot, amit a zsigereim visszanyertek. De mi lesz a kartotékommal? Az igazi Gerhard el tudta volna intézni, hogy a kórház adminisztrátora némi kenőpénzért cserében kiürítse a kartont, kiszedjen belőle mindent, ami elárulhat. A laboreredményeket, a röntgenfelvételeket meg a műtéti beleegyező nyilatkozatot az aláírásommal, hogy végül a beavatkozás után ne maradjon semmi más, csak egy üres mappa Wolfgang Gerhard nevével a fedlapon. Ez a Bossert azonban a legkisebb konspirációtól is fél. Állandó verejtékezése és reszkető

hangja még a leggyanútlanabb ember figyelmét is fölkeltené. Kénytelen leszek hát magam intézkedni – bosszankodtam –, pedig a portugálom még mindig hagy némi kívánnivalót maga után. Néhány órával később kiderült, hogy a baj nagyobb is, kisebb is annál, mint először gondoltam. A vizit után (amely alatt végig szendergést színleltem) visszajött hozzám a cigányképű orvos és legnagyobb rémületemre a stájer személyi igazolványát tartotta a kezében. Como está, Senhor Gerhard, kérdezte szórakozottan. Melhor, obrigado, suttogtam. A férfi bólogatott, hadart valamit portugálul, de inkább csak magának, mint, aki a következő feladatokra emlékezteti önmagát, aztán ujjai közé csippentette a kártyát, felém fordította és rámutatott az egyik pontra. Hogyan lehetséges az, hogy maga csak ötvenéves, Senhor Gerhard?, kérdezte. Zakatolni kezdtek a gondolatok a fejemben, mintha egy transzport érkezett volna a pályaudvarra, de csupa életképtelen ötlet támolygott le a rámpán, idegesen zavartam el mindegyiket. El, el, hess innen, balra mind…!, míg végre érkezett egy használható is. Megragadtam azt. Então, por favor… Nyelvileg ez volt a legnehezebb megoldás, össze kellett szednem minden nyelvtudásomat, ám szerencsére belépett a kórterembe Bossert, aki egyetlen szökelléssel az ágyam mellett termett, hogy tolmácsi szolgálatait felajánlja. Wolfram, a legjobbkor! Megmondanád, kérlek, ennek a derék embernek, hogy micsoda malőr esett meg velem… No, nézzenek csak oda, hogy is volt… Á, igen! Tudom már: az az ostoba hivatalnok elgépelte az adataimat! Illetve csak ezt az egyet, a születési dátumot. Rosszul írta be! Nem megfiatalított egy tizessel? Bossert gépiesen fordított, az orvos kicsi biccentésekkel nyugtázta, hogy érti, de a szemén láttam, hogy egyetlen szavamat sem hiszi. Miért nem javíttatta ki a dátumot?, kérdezte. Ez is olyan banális dolog, folytattam a fejemet csóválva. Képzelje, az egészet csak otthon vettem észre, de nem is másnap, hanem…

Igen, igen, csak hónapokkal később, amikor egyszer váratlanul szükségem volt az igazolványra. A cigányképű most az igazolvány kiállításának a dátumát vizsgálgatta, és Bossert tolmácsolásában azt kérdezte, ha ilyen régóta vagyok az országban, hogyhogy egyszer sem volt érkezésem arra, hogy új igazolványt kérjek. Elvörösödtem, de ezt igyekeztem hamar a hiúság bőrpírjának láttatni, mert azt feleltem neki, hogy az én koromban a férfiember már örül, ha a hölgyek előtt letagadhat egy tízest a korából. Azt vártam, hogy egy olyan hímsovén országban, mint a Dzsungel, a férfi – bármelyik férfi – elneveti magát a megjegyzésemen, talán még felém is kacsint, de ez csak állt az ágyamnál merev arccal, meg se mukkant. Gyorsan hozzátettem tehát még azt, hogy ki nem állhatom a hivatalokat meg a sorbanállást, ezért nem mentem vissza. A férfi krákogott egyet és… zsebrevágta az igazolványomat! Bevallom, megrémültem. Visszakaphatnám a papírjaimat, kérem? A férfi szigorúan azt válaszolta, szüksége van rá addig, amíg legalább a kórházi nyilvántartásban ki nem javítják az adatokat. Tudja, szükség esetén fontos lehet, hogy egy páciens pontosan hány éves. Vagy milyen magas, villantotta felém a tekintetét. A kétségbeeséstől teljesen lebénultam, szólni sem tudtam, ám ekkor kellemes meglepetés ért, mert Bossert udvariasan karon fogta, illetve a könyökénél megérintette az orvost, az ablak felé kormányozta és sutyorogni kezdett vele. A férfi Wolfram monológja alatt néha felém pillantott, bólogatott és hümmögött, végül pedig egészen megenyhült a tekintete. Wolfram a zsebébe nyúlt, valamit át akart neki adni, de a cigányképű kinyújtott tenyerével megállította a mozdulatot és súgott néhány bizalmas szót. Most Bossert bólintott, visszadugta a kezét a zsebébe és így szólt. Mindjárt jövök Peter bátyám, váltok néhány szót a doktor úrral a folyosón! Tíz perc sem telt el, Wolfram már vissza is tért a kórterembe, elégedetten vigyorgott és a szemeivel csippantott is felém. A hóna alatt ott szorongatta a kartonom szinte teljes tartalmát: a filmet, a

vércsoportvizsgálat eredményét, egyszóval mindent, ami veszélyes lehetett volna. A hétvégét már a Rua Alvarengán töltöttem, „otthon”. Egy hétig sem voltam távol, a két megmaradt Ciganóm viszont azóta nem kapott se enni, se inni; láthatóan feléjük se nézett senki az elmúlt napokban. Az jutott eszembe, hogy ha egyszer végre igazán meghalok, ezek a saját ürülékükben fognak megdögleni, mert rajtam kívül más nem törődik velük. Kivel törődik itt bárki is, ha csak nem tud fizetni érte? Liselotte Bossert uzsonnameghívását egyelőre nem fogadhattam el, mert a sebbel a hasamon nehezen mozogtam, de Luis naponta kétszer is meglátogatott. Reggel tejet hozott meg valami levest vagy főzelékfélét ebédre, este pedig csupán azért jött, hogy „megkérdezze, nincs-e szükségem valamire”, valójában persze ilyenkor adtam ki a bérét. Eseménytelen napok következtek. Posta ritkán jött, jószerivel csak Hans Sedlmeier írt, illetve menetrendszerűen az igazi Gerhard, Grazból. Ő azonban néhány üres frázis elpufogtatása után rövid úton rátért a lényegre, a felesége gyógyíttatásának növekvő terheire, aztán könyörtelenül benyújtotta a számlát. Az összegek egyre növekedtek, az asszony állapota viszont nem javult. Gerhard drámai beszámolói szerint romlást meg legföljebb a halál tudott volna jelenteni, de az csak nem akart megérkezni, hiába vártam. Hacsak nem hazudott ebben is a stájer! Sedlmeier egy leveléből ugyanis kiderült, hogy egy ideje őket is rendszeresen megpumpolja, két helyre nyújtja be ugyanazokat a számlákat, pedig én az apartman bérlőjétől kapott pénznek legalább a felét rendszeresen elküldöm neki, magamra alig költök. Amikor dühösen megírtam Hanserlnek, hogy Dieter és Karl-Heinz jobban teszik, ha a Stájer leveleit ezentúl olvasatlanul visszaküldik neki, illetve magam is azt fontolgatom, hogy a meghamisított kórházi számlák után a jövőben egyetlen centet sem fizetek, Sedlmeier kijózanított. Gerhardnak ez az ócska kis színjátéka voltaképpen udvariasság: a brazil személyi igazolványért kell így törlesztenem, ami – mint a

műtét is mutatta – megéri az áldozatvállalást. Nincs hát mit tenni, a bevételeim nagy részét – Bosserten keresztül – továbbra is Grazba utalom, miközben tudom, hogy a stájer havonta ugyanennyi pénzt húz ki Günzburgtól is. Közben nekem csak a legalapvetőbb dolgokra futja: élelmiszerre, ruhára, de arra például már nem, hogy a tönkrement Victrola helyett vegyek egy modern lemezjátszót, illetve egy kazettás magnetofont, vagy hogy a bánatba hívják ezeket az új masinákat. Az egyetlen fényűzésem egy televíziókészülék, amit – Sedlmeier tájékoztatása szerint – a fiam küldött a Ferreteríán keresztül, annak örömére, hogy hazatértem a kórházból. A nevelt fiam, Karl-Heinz, persze. Rolftól egyetlen sort sem kapok hónapok óta. Sokáig berzenkedtem a televízió használatától, de Luis Rodriguest annyira lenyűgözi az a doboz, hogy amióta megvan, órákat is hajlandó nálam tölteni; a vevőantennát is ő barkácsolta a tetőre. Ül a konyhaszékemen ez a gyönyörű, együgyű fiú és tágra nyílt, kifényesedett szemekkel bámulja, ahogy műkorcsolyázók siklanak, vagy rajzfilmfigurák bohóckodnak a képernyőn. E fiú nélkül semmilyen emberi kapcsolatom sem lenne a világgal. Mostanában a szerdák is ki-kimaradnak, bár Bossert esküdözik, hogy kamatostul pótoljuk majd mindet. Vettek vagy béreltek – hol így, hol meg úgy mondja – valami tengerparti házat, lent, Bertioga környékén. Állítólag Bosserték a tatarozás miatt olyan elfoglaltak mostanában, de ha kész lesz, Istenem, ha kész lesz, mondja infantilis örömmel Wolfram, te leszel, Titio, az első vendégünk! A sebem különben szépen gyógyul. A gyomorfájdalmam elmúlt, de mintha csak azért, hogy átadja a helyét száz másiknak. A prosztatám gyulladása immár idültté vált, a vizelés egyre nehezebb és fájdalmasabb. Gyakran kínoz migrén, aminek a hátterében valószínűleg hypertonia lappang. Úgy érzem, mintha egész nap tótágast állnék: zubog a fejemben a vér, akár a Paraná nagy vízesései lent, Paraguayban. A fülem sípol és napról-napra romlik a látásom is; árnyéka vagyok csupán önmagamnak, amely, úgy látszik, már csak arra jó, hogy a családjára vetüljön. Mással nem tudom magyarázni Rolf hallgatását és azt, hogy megtagadja

haldokló apja utolsó kívánságát, hogy még egyszer, utoljára láthassa őt az életben.

9. fejezet A víkendház, amelynek felújítása az elmúlt időszakban elragadta tőlem Bossertéket, Guaruja aluszékony külvárosában áll, Bertiogában, ami valójában nem más, mint az óceánparttal párhuzamos és arra merőleges utcácskák folyamatosan táguló hálója. A ház csinos, a gyarmati idők villácskáit idéző kétszintes, balkonos építmény, amely – meglepő módon – nincs híján bizonyos nagyszerűségnek sem, bizonyítékát adva annak, hogy lám, a vak tyúk is találhat szemet. Bossert a látogatásom konkretizálódása óta következetesen bérleményről beszél, arra viszont továbbra is zavaros magyarázatokat ad, hogy miért áldozna bárki is a saját pénzéből és idejéből arra, hogy a másét újítsa fel. Vannak persze sejtéseim, de mind testileg, mind lelkileg fáradt vagyok ahhoz, hogy e hipotézist – ahogy pedig tudóshoz illenék – kétely nélkül bizonyítsam vagy cáfoljam. A magyarok árulása óta az emberi magány olyan mélységét tapasztaltam meg, amilyet mások elképzelni sem tudnak. Elszigeteltségemet (milyen szép ez a szó, hiszen valóban, mintha a történelem hajótöröttjeként élnék egy lakatlan szigeten!) csak súlyosbítja az egészségem könyörtelen tempójú romlása. Ha volna még kedvem tréfákat csinálni, talán most azon nevetnék, hogy az a cigányképű orvos a Fredini Klinikán ma már talán a valódi igazolványom születési évét sem hinné el, mert vénebbnek nézek ki önmagamnál is. Rám fér és meg is érdemlem tehát ezt a pár napot itt, a tengernél, családi körben – még ha másé is az a család. Az első pillanattól kedvelem ezt a két gyereket, a kis Sabinét és Andreast. És túlzás nélkül állíthatom, ők is kedvelnek engem. Már az első alkalommal, amikor meglátogattam őket a Rua Missourin, úgy csüngtek rajtam, mintha nem is egy kedves idegen volnék, hanem egy rokon. Csakugyan a nagybátyjuk, ahogyan szólítanak. Titio Pedro. A gyerekekkel mindig megtaláltam a közös hangot. Emlékszem, mennyire csodálkozott Martha is a svájci sítúránkon, ötvenhatban,

hogy olyan gyorsan a bizalmába fogadott Rolf meg Karl-Heinz, pedig akkor már több mint egy évtizede nem láttak, ami, kisgyerekekről lévén szó, olyan, mintha nem is láttak volna még soha azelőtt. Bár, ki tudja. Talán a génjeink valamiképpen reagálnak a hozzájuk hasonló gének közelségére. Talán így értették a rómaiak is, hogy similis simile gaudet, és talán ebből a tapasztalatból sarjadt ki a fajvédelem emberi igénye. És akkor talán a viszolygás sem tanult viselkedés, amit a tőlünk különbözők közelében érzünk, hanem ösztön, melynek a működésmechanizmusa pontosan feltárható volna… Istenem, én választ adhattam volna ezekre a kérdésekre is! Másfelől viszont az, hogy én mindenféle fajú gyerekkel könnyen kapcsolatot tudok teremteni, mégiscsak többet mond el rólam, a személyiségről, mint a fajon belüli és fajok közötti öntudatlan kölcsönhatásról. Mert én még olyan nehéz körülmények között is, mint, teszem azt, egy fogolytábor, képes voltam elnyerni a gyerekek bizalmát. Pedig annyi minden dolgozott ellenem… Az egyenruha meg a fehér köpeny, hogy mást ne mondjak. De ismétlem, nemcsak a tisztek kölykei, a német és osztrák gyerekek, hanem a zsidóké meg a cigányoké is: szerettek. Igen, szerettek! A cigányok egyenesen apácskának szólítottak, ha a körletükbe léptem és úgy követtek, ahogy a tojásukból kikelt kiskacsák követik az anyjukat. Ezért is olyan nehéz elfogadnom azt, hogy a saját fiammal ennyire eltávolodtunk egymástól. Sabine és Andreas szeretete persze vigasztalást jelent, de megnyugvást, nem. Most azonban nem gondolok erre! Bertiogába azzal a szándékkal érkeztem, hogy nem engedek semmilyen sötét gondolat kísértésének. Kizárok az elmémből minden bajt, a szívemből minden fájdalmat. A testem romlása fölött úgysincs hatalmam. Ennek érdekében a felnőttekkel csak annyi időt töltök, amennyit feltétlenül szükséges (reggeli, vacsora), a nap nagyobbik részében azonban a Bossert-gyerekek pajtása vagyok. A munkások által hátrahagyott szerszámok és faanyag segítségével még egy kenut is barkácsoltam nekik, amelynek az oldalára rápingáltam a kishajó nevét. Mit jelent az, hogy Gemini, Titio?, kérdezték szinte egyszerre. Azt, hogy ikrek!

Ikrek? Tudjátok, testvérek… Mint ti, ketten! (Annyi mindent szerettem volna mesélni nekik… Fajbiológiáról, ikerkutatásról! Elmondani, hogy én képes lettem volna sokszorosítani a hozzájuk hasonló szép, tiszta gyerekeket… Hogy az anyák talán mára épp ilyen ikreket szülhetnének, ha az emberiség nem lenne, akár egy alázatos eb, kikötve ahhoz a humanizmus nevű karóhoz …) Mi nem is vagyunk ikrek! Nekem épp olyan egyformák vagytok, mint az ikrek! De hiszen, Andreas fiú, én meg lány vagyok! Attól ugyan még lehetnétek. Különben is, több bennetek a közös, mint itt, bárki mással… Sőt, velem is több bennetek a közös, mint ezekkel a majomemberekkel! Persze, mert te is fehér vagy! Meg én is meg Sabine is! Több. Még több! Tudom már: az, hogy mi németül beszélünk! Okos kisfiú vagy, Andreas, de még annál is több! Annál is? Annál is. Ugyanaz volt az ősapánk! Mi, hárman testvérek vagyunk! Ja, úgy…, legyintett csalódottan Andreas. Minden embernek ugyanaz volt az őse, valami majom. Tanultuk az iskolában. Nem! Nem, nem! Minden fajnak saját ősapája volt. És hidd el, a miénk más volt, mint ezeké. Akkor… hogy is kell ezt mondani… mi üktestvérek vagyunk!, kiáltotta vidáman Sabine. Azok bizony! Ükikrek, mondtam és most már mindhárman nevettünk. Van mit tanítanom neki. Az itteni iskolákban keveset hallanak az európai történelemről. Persze a német történelemnek arról az időszakáról, amelynek magam is alakítója voltam, inkább hallgatok. Ki tudja, ki környékezi meg ezeket a naiv teremtéseket, vagy kinek szólják el magukat. Különben is, ráérnek még. Mindenesetre jól érzem magam Bertiogán. Talán, mert hosszú idő után újra sportolok. Reggelente nagyokat úszom! Mielőtt a fürdőhely lusta vendégei fölébrednének, felkerekedem, és jókora sétát teszek a titkos öbölig, amelyet még első nap fedeztem fel magamnak. Nem

véletlenül, persze: kerestem is. Olyan partszakaszt akartam találni, ahol napközben sem jár senki, mert a hely kissé kalandos és fáradságos megközelítése elveszi a strandolni vágyók kedvét attól, hogy épp ott verjenek tanyát. Amúgy is, se szeri, se száma a tagolatlan, hosszú plázsoknak a városkához jóval közelebbi, kényelmes részeken. Ilyenkor, hajnalban persze nincsenek még fürdőzők. Nem csak itt, beljebb sem. Legfeljebb néhány fáradt és büdös halásszal találkozni, akik a cipőjük orrát bámulva baktatnak a kocsmába. De én ilyenkor is itt szoktam úszni, ebben az öbölben. Nem tudom, hogy pontosan mennyit, mert az óceán nyílt vize felé tempózva az ember elveszíti a tájékozódási képességét, de az biztos, hogy nem keveset. Jócskán elhagyom már a vízbe nyúló földnyelv csúcsát, ráadásul arrafelé a vízfelszínt is nagy hullámok fodrozzák, minden karcsapás kettőt ér. Ha nem hármat! Meg az idő múlásán is le tudom mérni a teljesítményemet. Még az az idegesítően elkényelmesedett Bossert is a reggelizőasztalnál szokott már ülni, mire az összetekert, nyirkos fürdőlepedővel a nyakamban visszaérek a házhoz. Ezt a kis testedzést minden reggel elvégzem, néha még este is, mert Wolfram Bossert félművelt csevegéséhez egyre kevesebb türelmem van. Ami ugyanis kezdetben bizakodóvá tett, arról kiderült, hogy nem úgy van: Bossert és a felesége, Lisl sem tudnak felnőni hozzám. Intellektuálisan persze eleve hátránnyal indultak és akármennyire is igyekeztek minél több tudást felszedni mellettem, évtizedeket nem lehet hónapok alatt pótolni. Meg aztán, idővel az agy is veszít a rugalmasságából és a terhelhetőségéből, nemcsak az izmok. Nem is beszélve arról, hogy az intellektuális képességeknek vannak velünkszületett határai, azokat pedig ezek az osztrákok, ha akarnák, sem léphetnék át. Untatnak tehát. Kezdetben csak passzívan untattak, úgy értem, nem tudtak kielégíteni intellektuálisan, ma már azonban aktívan is. Ha csak kinyitja valamelyikük a száját és komolyzenéről vagy német költészetről próbál elmélkedni, fizikai rosszullét fog el. Alig tudom titkolni a tüneteket. Igyekszem elejét venni hát az ilyen baleseteknek, és inkább én beszéltetem őket, csupa olyan témáról, amely jobban

illik hozzájuk. Lislt a konyhaművészetéről, Wolframot pedig a fotós szenvedélyéről (még azt is megengedtem neki, hogy portrésorozatot készítsen rólam), vagy egyszerűen befogom mindkettejük száját és én tartok előadást nekik. A helyzet súlyosbodását azonban jól mutatja, hogy egyre fénytelenebb tekintetük, meg mimikájuk ernyedése, ahogy a szorgalmas diák lelkes mosolya leolvad az arcukról és a buta ember jellegzetes arckifejezésévé változik át, kedvemet szegi. Ma már gyakran a saját előadásaimat is elunom. Maradnak tehát a gyerekek. Meg az írás és az olvasás. Délutánonként, amíg a gyerekek csendespihenője tart, illetve a dühöngő, februári hőség miatt amúgy is néptelenek az utcák, olvasgatni szoktam. Éjszakánként pedig, hiszen aludni itt is csak néhány órát tudok, írom az emlékirataimat! Nem időrendben haladok. Ezekben a napokban például a könyvem elején dolgoztam, rájöttem ugyanis, hogy a legtöbb memoár vagy életrajz indokolatlanul hagy ki egy fontos részt a főszereplő életéből, ez pedig a születés. Indokolatlanul, mondom, mert számos információdarabkából, illetve a testünkben hordozott emlékekből ez a fejezet is összerakható. Nekem például a száműzetés kontrasztjában egyszeriben megvilágosodott minden, amit Wally méhében megéltem. Ha akarom, újra hallom a magzatvíz zubogását, érzem a méhlepény iszamós érintését és látom a melegszínű sötétet is, azt a narancsos derengést. Vissza tudok emlékezni a balsejtelemre, amelyet a méhszáj tágulásakor és az első tolófájások okozta földrengés idején éreztem és szinte újraélem a vonakodásomat is, ahogy kénytelen-kelletlen ráfordulok a szülőcsatornára, aztán megmegfeszítem a testemet, hol a fejemmel, hol a farommal fékezem le magamat, egyszerre téve ezzel fájdalmassá szegény anyám vajúdását és odázva el azt, ami persze elkerülhetetlen: a világrajövetelt. Leírtam mindent, részletesen. Csak a születésemnek negyven oldalt szenteltem, a placenta leírásának pedig három, terjedelmes bekezdést. Nem hiszem, hogy a világirodalomban született volna már hasonló mű. Igazán nem kell jóstehetség ahhoz, hogy az ember

előre ki merje jelenteni: a tudományos naturalizmusnak ez a korábban ismeretlen hangja – elegyítve a különféle diszciplínákat illető bölcselkedésekkel és egy történelmi személyiség életének nem mindennapi fordulataival – új korszakot nyit majd a memoárirodalomban! Milyen igazságtalansága a sorsnak, hogy én ezt már nem érhetem meg. Ez a könyv ugyanis nem jelenhet meg addig, amíg élek. Őszinteségem azonnal a hóhérjaim kezére adna. A német aranykor krónikásának bizony halottnak kell lennie, ha nem akar hazudni! Semmi sem illusztrálja jobban ezt a fölismerést, mint az Erinnerungen, Speer könyve, amelynek az olvasását tegnap fejeztem be. Amint becsuktam a kötetet, olyan felindultság lett úrrá rajtam, hogy még a gyerekeket sem bírtam látni. Szabályosan megszöktem a Bossert-villából (no, nézd csak, akaratlanul is így hívom), hogy kimenjek a titkos öbölbe. Az óceán kotyogásától szedáltan akartam megemészteni mindazt, amit a Harmadik Birodalom főépítésze összehordott a börtönben töltött évtizedek alatt. Húsz év! Istenem, miféle ember az, aki képes húsz évet börtönben élni? Az újság azt írja, hogy Speer már Spandauban eladta a jogokat egy zsidó(!) kiadónak, aminek köszönhetően rögtön a szabadulása után újra vagyonos ember lett. Ezek után persze nem kell csodálkozni az emlékiratok tartalmán. Zsidó tempó! A miniszter úr készségesen eljátssza a szerepet, amit írtak neki. Megszaggatja a kaftánját és hamut szór a fejére. Azt ismételgeti, hogy az ördöggel kötött szövetséget, vak volt és naiv, most pedig hüppögve bámulja, mik derülnek ki… Micsoda egy gyönge ember, aki börtönbe sem azért vonult, hogy kitarthasson az elvei mellett, sokkal inkább azért, hogy módszeresen megszabadulhasson tőlük! Hogy az úgynevezett győztesek úgy csutakolják le róla a hitét, mint versenylóról a rászáradt, habos nyálat… Micsoda tékozlás! Ez fáj a legjobban: a tékozlás. Épp az az ember teszi ezt, akihez kegyes volt a sors és olyan magasra emelte, ahol már alakítója lehetett az eseményeknek, nemcsak szereplője. Aki

vállt vállnak vetve dolgozhatott a legnagyobbakkal, köztük magával, a Führerrel! Erre összetépi és szemétre veti a nemesi bizonyítványt, amit a történelem kiállított a számára?! Miért? Zsíros jogdíjakért, kényelmes életért? Az ellenségeink megbocsátásáért, vagy annál is kevesebbért: a zsidók türelméért? Bárcsak én lehettem volna a helyében! Bárcsak én kaphattam volna meg a lehetőséget, amire ő meg a hozzá hasonlók – most már mindenki láthatja – érdemtelenek voltak. Ez az életem igazi tragédiája! Ha csak néhány évvel korábban születek… Ha csak néhány évvel idősebb lettem volna, amikor Verschuer elküldött Sziléziába, akkor minden máshogy alakul… Ha egy kicsit több időm lett volna építkezni, akkor én állnék ott a képeken a Führer jobbján és nem egy olyan ember, aki ma kezét-lábát összetöri, hogy kitörülje magát mellőle. Keserű ízt érzek a számban, de az óceán látványa mindig megnyugtat. Szép ez az öböl. Olyan hosszú ez a két földnyelv, olyan szűkké teszik a szorost, hogy az embernek az az érzése támad, nem is tengert lát, hanem folyót. Hunyorítok, azt játszom, amit Hohenauban, a hegyekkel. Elhomályosítom a horizontot, eltakarom a nyílt víz végtelenjét. Azt képzelem, hogy a Dunánál vagyok. Már hallom apám dörmögését, anyám kacagását. Látom Irenét, abban a fehér ruhában és látom a kis Rolfot, amint bizonytalan lábacskáin fut felém, szöszkén és boldogan. Ha a fiam eljött volna hozzám, mielőtt meghalok, ezt a helyet biztosan megmutattam volna neki. Őt elhoztam volna ide is. Egy idő után már csak erre gondolok. • Még az autóbuszon is, Eldorado felé zötykölődve, úgy éreztem, hogy az a néhány nap a tengernél, egészen kicserélt, de amint leszálltam a víztározó melletti megállónál, és a szolgalmi útról ráfordultam a Rua Alvarengára, már nyilvánvaló volt, hogy ez az érzés egy pillanat alatt semmivé foszlik. A bal fülem hirtelen csöngeni kezdett, aztán bedugult, hiába tátogtam, nem jött a megváltó pattanás. Magasra szökhetett a vérnyomásom is, mert a tarkómat forróság öntötte el – még oda is kaptam, nem vérzik-e –, majd szinte ugyanabban a pillanatban szédülés fogott el, amit hiába

igyekeztem a hosszú és forró út miatti dehidratáltsággal magyarázni, mert az otthon felhajtott nagy pohár limonádé sem segített. A koponyám közepén, vagy inkább a fejemben feszülő tengely mentén, keresztben, hirtelen fájdalom lépett fel, amely végtelennek tűnő másodpercekig fokozódott. Aztán ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, kihunyt. Zsibbadás, valami nyugtalanító érzéketlenség maradt a nyomában, nem éreztem az arcomat. Rosszat sejtettem, ezért a tükörhöz léptem, hogy ellenőrizzem, nem torzultak-e el az arcvonásaim, de nem tudtam mozdulni, a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Ez is csak néhány pillanatig tartott, aztán, mintha késve kapnák meg az agy parancsát, szinte engem is meglepve, mozdultak. Fordult a csípőm, csosszant a lábam és emelkedett a karom is: végre nyúltam a borotválkozó tükörért. Sem a szám, sem a szemhéjam nem lógott, ahogyan féltem tőle, de az arcom vörös volt és merev. A nevem… Próbáltam fennhangon kimondani a nevemet, a születésem helyét és dátumát, anyám nevét meg a jelenlegi lakcímemet, hogy lássam, nincs-e memóriazavarom, de emlékeztem mindenre: a több mint húsz éve tagadott névre, ezerkilencszáztizenegy, március tizenhatodikára, Günzburgra és Walburga Theresa Hupfauerre éppúgy, ahogyan a Rua Alvarenga 5555-re is. Csak kimondani nem tudtam egyiket sem. A szám nem mozdult, vagy, ha el is nyílt kissé, hang nem jött ki rajta, se artikulált, se artikulálatlan. Néma és mozdulatlan maradtam, mint akit gonosz varázslat dermesztett kővé. Álltam a tükörrel a kezemben, farkasszemet néztem egy ismerős arccal, amely egy vénember maszkját viseli, de nem tudtam megszólítani és ő sem szólt hozzám. A nevem…, próbáltam újra, de megint ugyanaz: se hang, se szájmozgás. Csak a fejemben történt meg minden. A nevem…!, kiáltottam türelmetlenül odabenn, de még az erőlködés sem látszott a tükörképemen, csak egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából. Kiejtettem kezemből a tükröt, szilánkokra tört a hajópadlón, amit Luis Rodriguessal fektettünk le. Csodálatosképpen nem zuhant ki a

keretéből, csak – mintha egy részeg pók hálója lenne – ezernyi repedés szőtte be a felületét. Föléje hajoltam, most már szétesett az arcom. Eltávolodtak egymástól a szemeim, kibillent helyéről az orrom, egymás felé csúszott az állam és a homlokom. Apoplexia, ismertem fel azonnal. Ezer ilyen arcot láttam katonaorvosként, főleg a keleti fronton. Még azt is tudom, hogyan festene az agyvelőm, ha feltárnám a koponyámat. A repedt érből kiszivárgott vér mostanára felszívódott, gondoltam. Csak egy kráter maradt utána, amelyben váladékpocsolya csillog sárgásan. Ha a végtagjaim engedelmeskednek, eret kellett volna vágnom magamon. Ejteni egy ferde metszést, ahogy a régiek, valahol a vena medianan, a bal könyökhajlat magasságban; e klasszikus vágás eleganciája már gyerekkoromban lenyűgözött. Ehhez már késő, gondoltam. Így viszont csak az utókezelés marad, a szövődményekkel folytatott egyenlőtlen küzdelem. Feltéve, ha el nem törik egy újabb ér az agyamban, amely medréből kilépve aztán eláraszt mindent odabenn. Továbbra sem tudtam beszélni, de a mozgásom gyorsan javult: szűkült az időrés az agy parancsa és a végtagok engedelmessége között. Már a fejemig tudtam emelni a karomat, szakértő mozdulatokkal tapogattam körbe a koponyámat. Az egész valahogyan idegennek tűnt, mintha egy kámzsa volna a fejbőröm helyén. Azt volna jó tudni, gondoltam ekkor, hogy mekkora területet érint a trauma. Ehhez azonban a fejembe kellene látni, kórházba pedig nem megyek, szögeztem le dacosan. Kis híja, hogy a legutóbb is tragédia nem lett a vége: az az orvos gyanút fogott az igazolványom láttán. Ráadásul most egyedül vagyok, Bossert talán csak napok múlva jár megint erre. Várni kell. A halálra, vagy a javulásra, de várni. Az autóbuszon még éhes voltam, de most már gondolni sem bírtam az evésre. Szomjúságot sem éreztem, pedig tudtam, hogy mindenképpen innom kell valamit. Kávé!, jutott az eszembe. Főzök egy nagy bögre, erős kávét. Értágító és purgáló hatása jót tesz majd. Aludni meg nem emiatt nem fogok, legyintettem. Ugyan hogyan jöhetne álom a szememre akkor, amikor néhány perc leforgása alatt olyan lettem, akár egy retardált?

A saját hangtalanságom börtönébe zárva elveszítettem az időérzékemet is, de ha nem tévedek, egy éjszakát biztosan átvirrasztottam addig, míg váratlan látogatóm nem érkezett. Persze Stammer megjelenése is csak annyiban volt váratlan, amennyiben elfelejtettem, hogy hó eleje van. Géza Stammer pedig ilyenkor szokta elhozni az apartman esedékes bérleti díját. Tárva-nyitva az ajtó, vénember! Mi van, már nem félsz?, mondta köszönés helyett az a barbár. Az ágyamon feküdtem, befordultam a fal felé. Úgy tettem, mintha aludnék. Tudom, hogy ébren vagy, ne komédiázz! Elhoztam a pénzed. Továbbra sem fordultam feléje, csak a kezemmel intettem, hogy tegye az asztalra a borítékot. Talán: hozott isten! Vagy köszönöm szépen… Vagy valami! Mordultam egyet. Stammer megsejthette, hogy baj van, mert nem kötözködött tovább. Ledobta a pénzt az asztalra, közelebb lépett és – anélkül, hogy efféle közvetlenkedésre feljogosítottam volna – a vállamnál fogva hanyatt fordított. Mi történt veled? Rosszul vagy?, kérdezte elképedve, pedig nemigen láthatott kívülről semmit. Már az arcom sem volt pirosabb, mint máskor, csak a bal szemem vérzett be egy kissé. Továbbra sem válaszoltam, de úgy látszik, a szám engedély nélkül is megpróbált szavakat formálni, mert Stammer a fejére tette a kezét és felkiáltott. A kurva istenit, ennek szélütése van! Aztán közelebb hajolt, mintha nemcsak néma lennék, de süket is, és szótagolva azt kérdezte tőlem, látott-e már orvos. Tagadólag intettem a fejemmel. Evvel a mozdulattal azonban nemcsak azt akartam közölni vele, hogy nem látott, hanem azt is, hogy nincs szándékomban kórházba menni. Az az ostoba paraszt persze csak az egyik felét értette el az üzenetnek, ezért elkezdett felnyalábolni, gondolom, hogy bevigyen az ügyeletre. Kitéptem magam a karjaiból, és – mert beszélni még mindig nem tudtam – artikulálatlanul nyüszíteni meg óbégatni kezdtem. Jól van már! Jól van! Higgadj le, eszelős! Elengedtelek, látod? Hozzád sem érek!

Fújtatva hanyatlottam vissza a priccsemre, de zihált Stammer is. Tanácstalanul vakargatta a busa, nagy fejét. Így nem maradhatsz… Ezt meg kell mutatni. Neked magyarázzam? Kórházba kell menned! Tiltakozni akartam, egyszer s mindenkorra lezárni ezt a vitát, de afáziám nem eresztett, így újra csak nyüszítésre futotta az erőmből. Te csökönyös bolond, hát most mit csináljak veled, mi? Haza nem vihetlek, még a végén megint a nyakunkon maradsz… Jaj, hogy mindig csak a baj van veled! Kizárólag fiziológiás okai lehettek annak, hogy Stammer szavai hatására patakokban kezdtek el folyni a könnyeim. Különben nem törődtem azzal, miket hord össze: ő is meg az egész pereputtya régóta halott volt a számomra. Na, várjál, mondta a barbár az ajtó felé hátrálva. Várjál csak itt! Hallod, vénember? Mindjárt! Azzal elsietett. Késő este volt már, mire Bossert megérkezett. Mert ennyit bírt kitalálni az a buta magyar: egy lakatost riasztott hozzám! Az osztrák formára udvariasan viselkedett, valahogy mégis az volt az érzésem, hogy neheztel rám. Mintha legalábbis hálátlanság volna a részemről szélütést kapni azután, hogy néhány napot velük tölthettem az óceánnál. Ellenkezésemet, amit persze szavak nélkül is ki tudtam fejezni, nem volt hajlandó megérteni, úgy terelgetett az autója felé, mintha szabad akaratomtól megfosztott lábasjószág volnék, akinek tűrnie kell, bármit is tesz vele a gazdája. Én azonban az efféle defetista magatartást megvetem. Különösen Szilézia óta, mióta meg kellett tapasztalnom, hogy a világ még mások mártírkodását is az én számlámra írja, ezért a testbeszéd minden eszközét bevetve Bossert értésére adtam, hogy nem és nem! Nem megyek orvoshoz, nem fekszem kórházba, magam fogom kezelni magamat! Talán az idő múlása, talán a felindultság okozta, hogy a vitánk során váratlanul meg is szólaltam. Khhhh-hozzál. Dzsódzsszert. Dzsódzsszert hozz! Ezeket mondtam ki nehézkesen, a saját fülem számára is idegen hangzókkal. A kezemmel írást imitáltam a levegőben, aztán a polc felé intettem: tollat és papírt kértem. Különös dolog volt írni. Nem a

reszketeg betűk leptek meg igazán, hanem az, hogy mennyire megváltozott az írásképem. Egy idegen emberé voltak a betűk, amiket a papírra vetettem. Jódkálit írtam föl. Nem tudtam, milyen készítményt tartanak a helyi patikák, ezért odaírtam a cetlire latinul is, calium-jodid, aztán mellé biggyesztettem, mintha csak vényt írnék csakugyan, hogy per os. Szájon át. A kolléga ebből érteni fog, gondoltam, azzal elbocsátottam Bossertet. Szegény ördög, egyszerre nyugodva meg a papírra írt latin szövegtől és tapasztalva meg újra az áhítatot, amit első találkozásaink alkalmával átélt, végre szót fogadott és elment. A legjobb, amit a helyzetemről elmondhatok az, hogy újabb érrepedés nem következett be. Az állapotom azonban nem javul olyan ütemben, ahogyan vártam. A bal lábamat továbbra is húzom, csoszogok, a fülemben az istennek sem halkul a zúgás. A legjobban viszont az zavar, hogy a beszédem még mindig akadozik. Ha a régi, megszokott sebességgel próbálok fogalmazni, összetorlódnak a szótagok. Ha viszont tisztán igyekszem ejteni a szavakat, akkor a beszédem lassul le, ami miatt a környezetem azt hiheti, a gondolkodásom is lassú. Azt pedig nem! Akkor inkább nem megyek emberek közé, dadogtam Bossertnek, amikor reggel élelmet, tejet meg cigarettát hozott nekem. Még a soron következő szerdánkról is lemondtam, amire korábban nemigen volt példa. Csütörtökre azonban meggondoltam magam és Lisl vasárnapi ebédre szóló meghívását mégiscsak elfogadtam. Időközben megértettem ugyanis, hogy miért kaptam a sorstól ezt az újabb csapást! Tudtam már, mihez kell kezdenem vele. Wolfram, szóltam ebéd után a lakatosnak. Írj levelet! Írj Günzburgba! Hogyan, Peter bátyám, én? De hiszen az írásoddal semmi baj! A bevásárló listát is olyan gyöngybetűkkel írtad össze, hogy öröm volt nézni! Azt akarom. Hogy te. Írj. A fiamnak! A fiadnak? Bólintottam. Bossert – úgy tűnt – végre kezdi kapiskálni, hogy ez a levél nem a szokványos correspondance része lesz, hanem egy

nagybeteg apa utolsó kívánsága, amelyet a fiához intéz. Rendben van, mondta tehát és elővette a papírt meg a tollat, ám én rázni kezdtem a fejemet. Az írógép! Megvan még? Meg! Hozzam? Hozom, ha úgy szeretnéd, vonta meg a vállát Bossert, azzal kinyitott egy papírdobozt és előszedte belőle az öreg Olympiát. Befűztem, jelentette ünnepélyesen, diktálhatod! Hogy kezdjem: „Kedves Fiam”, vagy „Rolfi”? Hogy szólítod? Tisztelt uram. „Tisztelt uram”? A fiadat? Nem én. Te! Te írod. A saját nevedben. A saját nevemben?, kerekedett el Bossert szeme. Igen, igen. Tájékoztatod. Hogy mi történt. Az állapotomról! Mondd meg neki. Hogy én már nem vagyok olyan. Állapotban. Írjad te, igen, igen! Bossert végre nem akadékoskodott, úgy tűnt, most már tényleg érti. A maga rossz stílusú, kopogós mondataival közölte tehát Rolffal, hogy agyvérzésem volt, az állapotom válságos, ha még életben akar látni, ideje meglátogatnia. Tulajdonképpen ennyi volt a levél, aztán üdvözlet, aláírás („Muzsikus”) és dátum. Meg az utóirat, amit én diktáltam: „Az édesapja nem tudja, hogy írtam.” Kevesebb, mint egy hét múlva érkezett meg a válasz, igaz, egyelőre csak Sedlmeiertől. A levele azonban bizonyította, hogy Rolfból nem veszett ki teljesen a fiúi szeretet. Hanserl szerint a fiam – Bossert levelét lobogtatva – szabályosan berontott a Gyárba, és közölte Karl-Heinzzel meg a továbbra is távolságtartó Dieterrel, hogy márpedig ő elutazik Brazíliába, akár áldásukat adják rá, akár nem. Felnőtt ember, azt tesz, amit akar, nekik pedig, tette hozzá a fiam, legfeljebb annyi joguk van, hogy eldöntsék, részt vesznek-e az út előkészítésében, vagy inkább hagyják, hogy mindent a saját belátása szerint intézzen. Nyilvánvaló volt, hogy Hanserl keze van a dologban. Az a Rolf, aki az elmúlt években a leveleket írta, sosem lett volna ilyen karakán. Ráadásul Hanserl leveléből kiderült az is, hogy a Család pénze nélkül a fiam aligha jutna el Brazíliába. Rolf állítólag nyafogva vallotta be Sedlmeiernek, hogy egy fillérje sincsen: az adósságai

törlesztésére sem futja a keresetéből, nemhogy egy tengerentúli utazásra… Az alapvető örömhír ellenére is bosszantott, hogy a fiamnak megélhetési gondjai vannak, miközben az apám gyára prosperál. A nagyapjáé! Kezdett megint úrrá lenni a primogeniturális düh, hogy zagyva lázadásával a fiam nemcsak önmagát, hanem minden egyenesági leszármazottamat kizárta Günzburg örökösödési rendjéből, de ezeknek a gondolatoknak most megálljt parancsoltam. Megálljt kellett parancsolnom nekik! Kerülnöm kell minden idegfeszültséget, ha vissza akarom nyerni a régi formámat!, figyelmeztettem magamat. Teljes vértben lesz szükségem az intellektusomra abban a néhány gyönyörű, de embertpróbáló napban, amikor a fiam végre meglátogat. Részletes instrukciókat dolgoztam ki a Családnak, hogy Rolf utazása a lehető legkevesebb biztonsági kockázatot rejtse. Zéró kockázat persze nincs, de csökkenteni igenis lehet a veszélyforrások számát. Tudom, miről beszélek. A legfontosabb az, hogy a fiam ne a saját útlevelével utazzon! Sedlmeiert ismerve akár hamis papírok is szóba jöhetnek, de ha a „günzburgi úrfik” kényes gyomra ezt nem venné be, az is megteszi, ha Rolf egy megbízható barát úti okmányát használja. A mostanában népszerű férfihaj-viselet úgyis mindenkit hasonlóvá tesz mindenkihez. (Istenem, azok a pajeszszerű oldalszakállak… Micsoda visszataszító divat!) A legjobb persze az lenne, ha Rolf úgy venné kölcsön valakinek a papírjait, hogy az illető nem is tud róla. Minél kevesebb embert vonunk be a hadműveletbe, annál jobb. Okosabbnak tartanám – írtam Sedlmeiernek –, ha Rolf nem is Németországból repülne ide, hanem, teszem azt, Svájcból. Hanserl szerint azonban az otthoni repterek forgalma olyannyira megnőtt az utóbbi években, hogy emiatt felesleges aggódnom. Abban viszont egyetértettünk, hogy a fiam semmiképp se egy São Paulóba tartó közvetlen járattal érkezzen Brazíliába. Igaz, Günzburg megelégedne már Rióval is, míg én jobban örülnék egy szomszédos országnak. Paraguaynak, például! Stroessnert még mindig rólam kérdezgeti a sajtó, így ha Rolf valódi személyazonosságára netán fény is derülne, egy asuncióni repülőút még dezinformálná is az utánam

szaglászókat, ennyi haszna még egy meghiúsított találkozónak is lenne! Rolf azonban kerekperec közölte, hogy nincs elég „fizetett szabadsága” (sic!), nagy vargabetűket nem tud és nem is akar leírni Dél-Amerikában. Ez pedig el is döntötte a kérdést: Rio. Ennek ismeretében viszont már én ragaszkodtam ahhoz, hogy a reptértől Bossertékig legalább háromszor váltson majd taxit. Azt az osztrákra bíztam, hogy megírja neki, a városban hol. A leveleket ugyanis továbbra is Bosserttel íratom. Illetve egy ideje már csak a nevében, de a saját kezeimmel. Áthozattam magamhoz az írógépet, miután a tollbamondós módszer egyre körülményesebbnek bizonyult. Bossert nemcsak gépelni tudott lassan, de a szövegértéssel is akadtak gondjai, minden mondatot kétszer-háromszor kellett elismételnem, pedig az artikulációm sokat javult. Az persze, hogy egy lakatos szegényes, egyszerű szókincsével, no meg makacs helyesírási hibáival kell írnom, alaposan megizzaszt engem is. Ebben azonban részint az agytorna lehetőségét látom, részint pedig csekélyke biztosítékot arra, hogy a fiam a javulás fölszínes jeleit tapasztalva sem gondolja meg magát, és kitart utazási szándéka mellett. Rendületlenül küldözgetem hát neki az újabb és újabb „Muzsikus-leveleket”. Sedlmeierrel azonban már magam levelezek, és szükség is van a gyakori üzenetváltásokra. Gerhard ugyanis egyre többször, ráadásul egyre nagyobb összegeket kér Ruth és Burli állítólagos gyógykezelésére. Lassanként az apartmanból származó jövedelmem egészét felemészti a Stájer igényeinek kielégítése. Ha nem akarok állandóan Karl-Heinzhez, és ami még rosszabb, közvetve Dieterhez fordulni, fontolóra kell vennem az apartman eladását… De csönd legyen!, szoktam letorkollni magamat, efféle gondolatokat most nem szabad az elmémbe engedni, minden idegszálammal Rolf eljövetelére kell összpontosítanom. Az utazás időpontját október elejére tűztük ki. Ezt kivételesen én sem bántam: ennyi idő kell ahhoz, hogy mind testileg, mind szellemileg megerősödjem, ugyanakkor ez a néhány hónap azért belátható időtartam ahhoz, hogy várakozás közben a józan eszemet se veszítsem el.

Az én életemben persze semmi sincs úgy, ahogy a másokéban! Engem a sors olyan hosszútávfutóvá tett, aki nem tudhatja előre a távot, csak menetközben mondják meg neki, hogy még egy kör, még egy kör, még egy kör… Dehogy a sorsom: az én drágalátos kisfiam! Az első rövid, bár együttérző levél után, amelyet még saját kezűleg írt, a második levél már Sedlmeiertől jött és arról értesített, hogy „az ügyvédi iroda megfeszített munkatempója miatt” Rolf kénytelen a következő év tavaszára halasztani az útját, igaz – vigasztalt Sedlmeier –, cserében három teljes hetet marad. Két héttel(!) az utazás tervezett időpontja előtt újabb üzenet érkezett a fiamtól, persze megint Sedlmeier tolmácsolásában. E szerint bizonyos „személyes okok” miatt, amelyeket a fiatalúr nem részletezett, másodszor is kénytelen elhalasztani az utazását. Ezúttal ráadásul már azt sem mondta meg, hogy mikorra, csak annyit tett hozzá – szerintem a prokurista úrtól sem idegen jogászi csűr-csavarral –, hogy a látogatásra egy „később meghatározandó” időpontban kerül majd sor… „Előreláthatólag”! „Kerül sor”! A válaszlevelemben alaposan megmondtam a magamét Hanserlnek. Nyomatékosan megkértem, hogy a továbbiakban kíméljen meg a jogi bikkfanyelvétől, amellyel ő meg a többi ügyvéd úgy erőszakolja meg a mi csodálatos anyanyelvünket, ahogy a katonáink annak idején a szláv meg a zsidó nőstényeket, Notzucht ide, Blutschutzgesetz oda. Ez levantei beszéd! Ha nem felhőzné ennyi gond az elmémet – gondoltam –, írhatnék egy tudományos értekezést erről. Hogyan zsidósodik el a nyelv és miként követi a nyelv torzulása a torz gondolkodás struktúráját… (Talán meg is írom! Ugyan mi mással tölteném az időt, ami a vegetálásomból még hátravan, ha nem keserű bölcselkedéssel?) Sedlmeier persze megsértődött. Durcás levélben kérte, hogy mentsem föl lehetetlen szolgálata alól. Képtelen a továbbiakban is köztem és az én „kiszámíthatatlan” fiam között közvetíteni. Maga sem tudja már, írta, hogy Rolf szava mennyit ér, vajon valóban jönni akar-e, és csupán az élet gördít újabb akadályokat az útja elé, vagy

soha nem is gondolta komolyan ezt a látogatást és minden egyes, a halasztást magyarázó ok üres kifogás… Szokatlanul szókimondó levél volt ez a kutyahűségű Hans Sedlmeiertől. Ez pedig egészen megindított. Lám, mennyire a szívén viseli az út a sorsát ő is, a terv kútbaesését pedig a saját kudarcaként éli meg… (Részben persze nem is alaptalanul.) Ezen a ponton, bevallom, kezdtem én is elfogadni a kegyetlen igazságot, hogy Rolf már nem jön. Nem, ez így nem pontos! Csupán igyekeztem arra kondicionálni magamat, hogy a küldetést meghiúsultnak tekintsem, a szervezetemet emésztő reménykedést felfüggesszem és végleg arra rendezkedjem be, hogy úgy halok meg ezen az idegen földön, hogy egyetlen véremet sem láthattam viszont. Hiába próbáltam azonban erre trenírozni magamat, nem ment. A szívem erősebbnek bizonyult az eszemnél. (Ó, te boldog, aggkori dementia…!) Pedig Bossert is mondogatta, hogy nyugodjak bele, szomorú dolog, de ilyen az élet meg más, efféle melós közhelyeket. Úgy tűnt, igaza is van. Miután Hanserlt nagyvonalúan fölmentettem a postás hálátlan feladata alól, magam váltottam néhány csüggesztő üzenetet a fiammal. Előbb azt írta, a nyári szabadságolásokat kihasználva talán ő is el tud szabadulni néhány hétre („bár a csúcsszezon repülőjegy árai…”, tette hozzá), aztán meg azt, hogy a szezon végéig bizonyosan reménytelen a dolog, a nyárra ugyanis a családos kollégáknak van előjoga, de az utószezonban jön, erre mérget vehetek. Talán így is kellett volna tennem. Mérget innom és meghalni, hogy a következő levelét már ne is lássam! Abban ugyanis azt írta, hogy sajnos a nyárutó sem alkalmas az utazásra (az okoktól ezúttal is megkímélt), de persze nem szeretné, ha ebből téves következtetést vonnék le, mert ő, amit megígért, az be is tartja, még az idén eljön hozzám. Ám nagyon kér – tette hozzá –, hogy a látogatását ne családi vakációnak fogjam fel, nem ígér kellemes napokat, az ő szemében a találkozásunk inkább lehetőség egy nehéz beszélgetés pótlására, amellyel már évtizedek óta tartozik magának, „és bizonyos szempontból másoknak is”.

Ha Rolf levelének nincs ez az arrogáns befejezése, talán én is leszámolok azzal, hogy az útjából még lehet valami. A megérzésem azonban most sem csalt. Augusztus végén újra Sedlmeiertől érkezett levél, amely immár pontos részletek közlésével tette bizonyossá Rolf látogatását. • Wilfried Busse megérkezett Rióba! – jelentette Bossert, csontos halálfejét a vigyor egészen groteszkké tette. Ez a Busse a fiam barátja volt, akinek az útlevelét még a nyáron csente el. A férfi állítólag azóta sem vette észre a dolgot, ami sokat elmond a fiam úgy nevezett barátairól, talán az egész nemzedékéről. A terv az volt, hogy Rolf egyetlen éjszakát tölt Rióban, aztán repülőre száll, átjön São Paulóba, ahol Bossert várja, hogy elszállítsa hozzám. Wolfram megkérdezte, nem volna-e kedvem náluk bevárni a fiút, kényelmesebb is, mondta, meg legalább társaságban lennék a várakozás legizgalmasabb pillanataiban, ki tudja, hogyan reagál a szervezetem erre az érzelmi sokkra. A lakatos ostobaságokat beszélt, de kedves ostobaságokat. Ami a szívem kalapálást illeti, abban bizonyosan igaza volt. Ő azonban, akit még üldözni sem volt miért, abba persze nem gondolt bele, hogy Rolfot São Paulóban is követhetik, a többszöri átszállás és a Rua Missouri közbeiktatása ezért szükséges óvintézkedések, mielőtt a zsidókat egész a küszöbömig vezetnénk. A fiamnak sikerült rögtön a megérkezése után csalódást okoznia nekem. Nem sietett ugyanis találkozni az édesapjával, az előre megbeszélt egy helyett két éjszakát és majdnem három teljes napot töltött Rióban, Bossert szerint talán azért, mert lenyűgözte a nagyváros nyüzsgése. Elővigyázatlanul még azt is hozzátette, hogy az Othon Palace-ban ő is szívesen elidőzne, amire Lisl rángatni kezdte az ingujját. Ekkor persze rákérdeztem, hogy miféle hely az az Othon Palace, mert sosem hallottam róla, ám a füléig pirosodott Bossert akkor már csak annyit felelt, hogy „népszerű”. A fiatalúr tehát mégiscsak vakációnak tekinti ezt a három hetet!, morogtam bosszúsan. Elképzeltem, én vajon hogyan viselkednék hasonló helyzetben, és arra jutottam, hogy bizony egyetlen órát sem tudnék gondtalanul eltölteni sehol, legyek bár a világ

legegzotikusabb helyén, ha tudom, hogy az apám, akit évtizedek óta nem láttam, csupán néhány órányira van tőlem, és engem vár! Ezt a gondolatot most már nem tudtam elhessegetni, három napon át kísértett és alaposan megviselte a szervezetemet, visszatért tőle az álmatlanságom és vele együtt a migrénem is. Végül azonban eljött a nagy nap! Nem az utcán várakoztam. Semmiképp sem akartam magamra vonni a szomszédok figyelmét, a házat azonban szűkösnek éreztem, egy folyton zsugorodó cellának, úgyhogy a fedett oldalkertbe mentem inkább és ott szobroztam órákon át. Onnan hosszan ráláttam a Rua Alvarengára, miközben engem nem láthatott senki. Most már csakugyan a torkomban dobogott a szívem. Istenem – gondoltam –, olyan ez, mint amikor Irenét vártam legénykoromban! És vajon nem közelít-e felém a fiammal egy darabka Irenéből is? Bossert öreg Volkswagen kisbuszának a pöfögését, amely ezúttal barátságos brummogásnak tűnt, már messziről felismertem. Beszaladtam a házba, megnedvesítettem a tenyeremet, lesimítottam a hajamat meg a bajszomat és megigazítottam az ingem gallérját. A bejárati ajtó mögé álltam, ugrásra készen. Bossertnek százszor elmagyaráztam, hogy az utcai kiskaput kivételesen nyitva fogom hagyni: ne dudáljon, és ne kiáltozzon tehát, csak nyomja le a kilincset és lépjenek be rajta. Mindent előre elterveztem… Én a lépcső tetején fogok állni, a fiam az utcán. Ő felnéz rám, ahogy egy gyerek szokott az apjára, aztán méltóságteljes, de korántsem egykedvű ütemben közelíteni kezdünk egymás felé. Ő fel, én le, én le, ő fel, hogy középütt, ahol a kőműves kis platót hagyott, mert különben nem jött volna ki a lépcsőfokok ritmusa, összetalálkozzunk. Ott majd egyszerre tárjuk ki a kezünket egymás felé és óráknak tűnő percekig, némán ölelkezünk. Talán sírni is fogunk, gondoltam tovább, de nem, mint az asszonyok, hanem mint az antik hősök! Bossert ekkor megérzi, hogy feleslegessé vált, intenem sem kell neki. Alázatosan leteszi Rolf bőröndjeit a szobában, aztán egy halk istenhozzádot rebegve magunkra hagy minket, apát és fiát. És most megtörténik!

Hallottam, ahogy fékez a Volkswagen, ahogy nyikordulnak és csapódnak az ajtók. Hallottam a két férfi távoli hangját, a német szavakat. Bossertet és egy másik férfit! Egy idegent: a fiamat! Háromig számoltam és kiléptem a fénybe. Wolfram barátom szerencsére nem felejtette el, amit a lelkére kötöttem. Kitárta a kiskaput és még ahhoz is volt esze, hogy maga elé engedje Rolfot. Milyen fess fiatalember lett! Le sem tagadhatta volna, hogy az én fiam, bár azt elsőre is láttam, hogy az arcvonásaiban, a szemében és az orra vonalában több van az édesanyjából, mint belőlem. A homloka viszont az enyém! Tettem egy lépest lefelé, Rolf nem mozdult. Újra léptem, de a fiam még most sem moccant, csak állt tétován, mint egy befogadott árva az új otthona kapujában. Újabb lépés, Rolf azonban még mindig nem indult el. Most már a csönd is kezdett kínossá válni, úgyhogy Bossert, akit pedig külön megkértem, hogy viselkedjen észrevétlenül, megköszörülte a torkát és suta nevetgélés közepette közénk krákogott valamit. Nahát, nem is üdvözlitek egymást? Jó napot, mondta Rolf. Én azonban ekkor már nem voltam képes megzabolázni az érzéseimet, amit nem hetek és hónapok, de évek és évtizedek óta tartottam féken! Leszökdeltem a lépcsőn, egészen a középső kis platóig, széttártam a karjaimat és felkiáltottam. Fiam! Édes kisfiam! A fiú végre magához tért, fellépdelt ő is a lépcsőn. Most már szemtől szemben álltunk egymással, magasabb volt nálam egy fejjel. Az én szegény árvám ekkor jött csak igazán zavarba! Állt bután és félszegen, az arcomat fürkészte, kereste, gondolom, az ismerős vonásokat a ráncok között. Közben a házra és a kertre is rárátévedt a tekintete, még megölelni is elfelejtett. De én öleltem helyette is! No, Rolf?, mondtam aztán, már magam is zavarban. Hát itt vagy? Nem is tűnsz betegnek, szólalt meg végre a fiam. Illetve jól nézel ki. És a beszéded is! Igen?

Úgy értem… Hasonlít Lollóéra. A hangotok, neki is ilyen volt a hangja! Sokat javultam az elmúlt hónapokban, feleltem hirtelen fáradtsággal. A lakatos megint közbekotyogott. De egy pillanat alatt visszaeshet! Azt mondta az orvos: egyetlen pillanat alatt! A legkisebb erőlködés, vagy… Jaj, hagyjuk ezt most, Wolfram! Bossert elhallgatott, megmarkolta a csomagokat. No, hát ne ácsorogjunk itt! Kerülj beljebb, fiam, de előre figyelmeztetlek, ne számíts valami palotára! Hát bizony, csóválta a fejét Bossert, Rolf nagyon elcsodálkozott, amikor Eldorádóba értünk. Azt mondta… ….azelőtt sosem jártam Dél-Amerikában! Talán csak ennyi az egész, vágott közbe a fiam. Azért Rio biztosan kellemesebb volt, mondtam ösztönösen. Rolf állkapcsa halványan megrándult, talán szól is valamit, ha Cigano el nem kezd ugatni a ház mögött. Jé, kutya is van? Már csak egy. Szép lassan kihalnak mellőlem. Valaha egy tucat is volt! Egy tucat? Ők voltak az én testőreim! Újra elhallgattunk. Dunsztos, délutáni csönd terített be mindannyiunkat, még Cigano is elnémult. Hát akkor én nem is zavarok tovább, eszmélt fel a lakatos. Azt hiszem, van megbeszélni valótok bőven! Az van, bólintott a fiam. Köszönöm a fuvart, Wolfram! A hétvégén találkozunk, ugye? Igen, igen! Lisl nagyon készül. Nohát, nektek már programotok is van?, kérdeztem joviális mosollyal, amely fölül azért szúrós tekintetet villantottam a lakatosra. Hát csak ahogy megbeszéltük, Peter bátyám. Tudod, az ebéd… Peter?, csodálkozott el Rolf. Azt hittem, Wolfgang. Nem, nem: errefelé mindenkinek Pedro! Senhor Pedro! No, gyere, bent mindent elmesélek. Meg te is, fiam! Mesélj! Mindent tudni

akarok rólad! Beléptünk a házba. Rolf körbekémlelt, és ha akarta volna, sem tudja leplezni a döbbenetét, amely inkább öltötte az undor, mint az együttérzés ábrázatát. Jobbra számítottál? Nem! Vagy igen. Nem is tudom! Őszintén szólva nem tudtam, mire számítsak. Karl-Heinz meg Hanserl bácsi mindenféléket mesélt, de az élet valahogy mindig más… Ó, amikor a bátyád velem élt, azok még más idők voltak! Istenem, Buenos Aires! Látnod kellett volna, Rolf. Az szinte Európa! De amikor Hanserl meglátogatott a… várjál csak… a kettővel ezelőtti helyemen, még az se ilyen volt. Csak vénségemre jutottam ilyen mélyre! (Közvetlenül a találkozásunk előtt sem tudtam még biztosan, inkább takargatni fogom-e a nyomoromat, vagy kíméletlenül a fiam szemébe vágni. Aztán ez utóbbi mellett döntöttem. Legyen a világ szégyene, hogy ilyen körülmények közé kényszerültem, ne az enyém!) Az unokatestvérem, mondta csöndesen a fiam. Hogyan? Karl-Heinz. Az unokatestvérem, nem a bátyám. Rolf összedörzsölte a tenyerét, aztán megkérdezte, megmoshatná-e valahol. Az út pora, mondta engesztelő hangon. A konyhai falikútra mutattam, de hozzátettem, hogy le is tusolhat, ha akar. Talán később. Söröd nincs véletlenül? Kinyitottam a jégszekrényt és kitettem az asztalra egy üveg Bavariát. „Bavaria”?, mosolyodott el a fiam. Az! Majd meglátod, ami civilizáció itt van, azt mind mi hoztuk ide. Te nem iszol? Soha. Nem is tudtam. Sok mindent nem tudsz rólam. Sok mindent meg igen.

Nem feleltem, kihúztam egy széket magamnak is, odaültem a fiam mellé, néztem, ahogy élvezi az ismerős ízt, még a szemét is behunyja hozzá. Amikor utoljára láttam, még csak üdítőitalt ivott. Anyád hogy van?, kérdeztem aztán. Nem tudod? Nem. Micsodát? Hacki meghalt. A Suszter? Nem suszter, hanem cipőkereskedő! És a nevelőapám! Nem tudtam. Nekem senki sem mond semmit. Hát így van anya. Ahhoz képest egész jól. Erős asszony. Volt alkalma megedződni. Tudja, hogy ide jöttél? Mindenki tudja. Mindenki? A család. És üzent valamit? Semmit. Semmit? Semmit! A többiek viszont üdvözölnek. Dieter is? A többiek. Várj csak! Küldtek néhány holmit… Rolf felállt, felemelte a padlóról a tengerészzsákra emlékeztető táskát és kivett belőle egy nagyobbacska papírdobozt, ami szigszalaggal volt körbetekerve. Felvágta a ragasztást és komótosan kipakolt az ágyra. Ezt Karl-Heinz küldi, vagyis hát… a Gyár. Pénz, gondolom! Ezeket a kazettákat meg Martha néni! Csupa komolyzene. Azt mondta, a kedvenceid… Nincs hozzá… hogyishívjákom. Magnód? Az, magnetofonom! Szerezned kellene egyet. Egyszerűbb, mint a lemezekkel bajlódni. Majd nézünk valamit, amíg itt vagyok. Az jó lesz! És azok? Könyvek Sedlmeiertől. Állítólag te kérted őket.

Á, a szakkönyvek! Még mindig orvosi könyveket olvasol? Minek? Egy tudós a haláláig tudós marad, fiam! Te is tudnád, ha nem váltottad volna aprópénzre a tehetségedet. Hát jó apró, az biztos, felelte Rolf, de megelőzendő bármiféle atyai prédikációt, inkább beletúrt megint a zsákba. Lennie kell itt valahol még egy csomagnak! Egy kis hazainak! Kolbászok meg sütemény. Ja, meg fekete kenyér… Ilyet itt tényleg nem kapni? Ilyet nem. Én sose szerettem. Ha, húsz évig nem ennéd, neked is hiányozna. Köszönöm, fiam! Ne nekem köszönd, én csak a postás vagyok. Miért vagy ilyen tüskés? Csak fáradt vagyok. Hosszú út ez. Hosszú. És mi a terv? Terv? Mit fogunk csinálni? Hol fogok például aludni? Itt, ezen az ágyon, ha megfelel! Nekem meg. És te? Majd a földön. A padlón. Erre semmi szükség! Majd én alszom ott! Aludj csak a helyeden. Nem, nem! Te vagy a vendég. Legalább elmesélheted majd, hogy nem is volt olyan rossz ember az apád. A földön aludt, hogy az ágyát átadhassa a fiának, akit húsz éve nem látott! Meséljem el? Majd, ha meghaltam. Wally mindig azt mondta, hogy te halhatatlan vagy. Ezt mondta, csakugyan? Ezt. Meg a nagyapa is. Az voltam! Hogyhogy voltál? Elmúlt. Jaj, apám! A halhatatlanság nem múlik el. Vagy ha igen, akkor… De! Egy valami el tudja mulasztani, fiam. Igen, és micsoda?

Az élet, feleltem. Láttam Rolfon, hogy ebbe a mondatba most szívesen belékapaszkodna, ha nem volna olyan fáradt az utazástól és rám zúdítana minden kérdést, ami évtizedek óta gyűlik benne. De csak cigarettát vett elő, két ujja közé fogta és kérdőn rámnézett. Inkább a kertben, feleltem. Gyere! Kiültünk az oldalkertbe, a magam készítette székekre (vajon Rolf gondolta volna-e, hogy ilyen ezermester az apja?), és mindketten rágyújtottunk. Másnapra azt terveztem, hogy Rolfot beviszem a városba. Már a teraszon szabadkoztam neki, hogy ez nem olyan utazás lesz, amilyenekhez szokva van, de a fiam leintett, és megismételte, hogy ő nem a „mercedeses günzburgiak” közül való. (Hát még mindig nem érti, hogy ezzel nem imponál nekem!?) Azért csak soroltam rendületlenül, hogy egy darabon sétálnunk kell majd, aztán a víztározónál fölszállunk a buszra, utána lezötykölődünk egészen Jabaquaráig, az új metróig, aztán Saúdétől megint buszra szállunk, így tovább, órákon át, jószerivel ebédidő lesz, mire a belvárosba érünk. Nem turistáskodni jöttem. Akár ki is hagyhatjuk ezt a túrát! Nehogy a végén rosszul legyél nekem! Egyszer meg akarom mutatni neked São Paulót! Majd holnapután pihenünk. Miért nem megyünk autóval? Nincs nekem autóm. A Bossertével! Egy ideje nem vezetek már. A szemem. A hallásom! Vezessen a Bossert! Megfizetjük az idejét! Ejnye, hát így a patríciusok beszélnek, nem a világforradalmárok! Nem vagyok forradalmár, mondtam már! Csak ugrattalak! Ne haragudj, fiam… Nem akartam, hogy más is velünk jöjjön! Olyan keveset lehetünk együtt. Rolf végül beadta a derekát és másnap reggel, a kora reggeli súrlófényben elindultunk lefelé a Rua Alvarengán. A szomszédjaim közül sokan talpon voltak már, a fiam pedig láthatóan csodálkozott, hogy a helybéliek milyen barátságosan és tisztelettel köszöntenek. Bom dia, Senhor Pedro. Tudo bom, Senhor Pedro?

Mondtam is neki, mit hittél, Rolf, hogy elkerülnek, mint egy leprást? A fiam meg a fejét rázta, hogy nem, nem, dehogy, inkább csak azt gondolta, hogy láthatatlan életet élek: nem köszön rám senki, és én sem köszönök senkinek. Épp, amikor azt meséltem, hogy szinte az összes szomszédomnak segítettem már egyben másban, az ablakok vagy ajtók kijavításában, kisebb kölcsönök ügyében vagy a virágok gondozását illetően, vidám csengetésre lettünk figyelmesek. Nyereg nélküli kerékpárján Luis Rodrigues közeledett felénk és már messziről integetett, kiabált felém. Lefékezett mellettünk, alázatosan biccentett Rolfnak, aztán két kézzel megrázta a kezemet, közben még meg is hajolt hozzá, mintha csak egy törleszkedő kutya volna, amely azt várja, hogy megvakarják a fültövét. Rolf, ő Luis, a kis barátom! Aztán a fiam vállára tettem a kezem. Luis, aqui está o meu sobrinho! Mit mondtál?, kérdezte Rolf. Hogy az unokaöcsém vagy. Ugye, nem bánod? Ugyan miért bánnám, vonta meg a vállát a fiam. A továbbiakban aztán némán baktatott mellettem, gondolom, a helyiek irántam való szeretetétől meghatottan és talán azért is, mert magában végre elkezdte újraértékelni mindazt, amit addig a világ sutyorgott rólam. Fokozódott a forróság és mire az Avenida Paulista közelében leszálltunk a saúdei buszról, már a Dunát is ki tudtuk volna inni. Tudod, mit? Elviszlek az ABC-be! Igazi német kisvendéglő! Olyan otthon is van! Miért nem ülünk be oda, ahova a helyiek járnak? Á, az nem úgy német, mint az otthoniak! Tetszeni fog, meglásd! Felőlem! Remélem, nincs messze. Nincs hát, csak itt, a belvárosban! Hirtelen lemerevedtem, forróság öntötte el az arcomat. Akkor nem indulunk? Hahó! Hallasz? Mi van veled? Rosszul vagy? Semmi, intettem komoran a fiamnak. Semmi. Jaj, ne is kérdezd, Rolf! El sem merem mondani, annyira szégyellem. Jézusom, hát mit? Az ABC! Nem itt van.

Hanem? Buenos Airesben, fiam! Több mint tíz éve a közelében sem jártam! Istenem, Rolf, mi történik velem? Összekevertél valamit, nagy dolog. Velem is megesik néha. Úgy hullatom el a tudásomat, úgy veszítem el a múltamat, mint valami… Nem is tudom. Mintha valami porlékony anyag volna. És egyre csak morzsolódik, pereg. Fogy! Igyunk valamit, meleg van! Meg ehetnénk egy omlettet, vagy egy pár virslit, mert most már éhes is vagyok, mondta a fiam és először érintett meg azóta, hogy meglátogatott. Megragadta a karomat és vezetett előre, miközben ő a nyakát nyújtogatta valami megváltást ígérő cégér után. Megnősülök, szólt aztán, miközben szájáról a villásreggeli fénylő zsírfoltját törölgette. Tudom. Sedlmeier megírta. Én is megírtam! Valamit viszont el kell mondanom. Illetve kelleni nem kell, de el akarom. Rossz előérzetem támadt, hirtelen émelygés fogott el: vajon mit tudok meg a leendő unokáim anyjáról? Nem ez lesz az első házasságom, sóhajtotta a fiam. Azt hittem, megfordul velem a bisztró, leesnek a polcról az üvegek, falhoz csapódnak a székek. Másra számítottam, és most, hogy Rolf kimondta ezeket a kegyetlen szavakat, egyszeriben nem tudtam eldönteni, ez vajon jobb, vagy rosszabb-e annál, mint amitől féltem. Te már nős vagy? Elvált. De hát hogyan… Mikor? Még az egyetem alatt! Diákszerelem. És nekem nem szóltál? A tulajdon apádnak? Nekem senki se szólt! Mindenki tudta, csak én nem! Csak én nem, ugye, Rolf?! Egy évig se tartott az egész. Azt előre nem tudhattad! Nem szóltál. Hát most szólok. És most miért? Mert ez most más.

Szerelem… Úgy mondod, mintha olyasmi nem létezne. De, nagyon is létezik! Sokszor el is homályosítja az ember ítélőképességét. Pedig volna éppen fontosabb szempont is. Ki ez a mostani lány? Ismerem? Nem günzburgi. Almuth. Almuthnak hívják. Ez legalább jó név. Német név… És az a másik: gyereketek is volt? Mi? Nem, dehogy! Hálaistennek! Szóval, Almuth… Van róla fényképed? Van, persze, válaszolta lelkesen Rolf és nyúlt is tárcájáért. Két ujjával már épp megfogta a képet, amikor hirtelen megtorpant. Ugye, nem azért akarod megnézni, hogy elkezdd nekem analizálgatni?! Fajbiológia meg mit tudom én! Anya mesélte, miket képzeltetek magatokról. Hogy egy fényképről meg tudjátok mondani, zsidó-e valaki, vagy nem, meg más ilyen hókuszpókuszok! Hókuszpókusz? Erre inkább nem mondok semmit. Add azt a képet! Csak meg akarom nézni a fiam jövendőbelijét, már az is bűn? Nem, az nem, mondta békülékenyen a fiam. Okos a tekintete! Az is. Nagyon okos. És csinos! Barna? Vagy csak ezen a képen? Kár, hogy feketefehér képet hoztál! Világosabb ennél. Olyan… szőkésbarna. A barna se feltétlenül baj! Itt vagyok például én. Annak idején ezt úgy mondták, keleti-dinári… Megígérted, hogy nem csinálod! Micsodát? Hát már az is baj, ha helyeslem a fiam választását? Ez a kislány nagyon szép példánya a… Nem akarom hallani! …öröklött aberrációra sem mutat semmi, termékenynek tűnik és egészségesnek! Büszke lehetsz rá, fiam! Gratulálok! Azt veszek el, akit akarok! Ezt mondom én is. Nincs teszt, nincs vizsgálódás! Akit akarok. Akár egy zsidót is! Jól van, most már nyugodj meg.

Rolf üveges tekintettel bámult rám egy darabig, aztán különös fintor futott át az arcán, gyorsan és halványan, ahogy a szél cirógatja a búzatáblákat. Azt hiszed, nekem nincs elegem a zsidókból?, kérdezte váratlanul. A nyomulásukból? Meg hogy játsszák a világ erkölcscsőszét? Hogy állandóan úgy kell viselkedni meg beszélni, ahogy szerintük helyes? Mert különben jaj neked, kanosszázhatsz ország-világ előtt! Rolf, én… Persze, nem tudom. Lehet, hogy csak miattad gyűlölöm őket! Mert a születésem pillanatától fogva gyűlölnek engem. A nevem miatt. A te neved miatt! Pedig én nem csináltam semmit. Lehet, hogy semmi jót, de rosszat se! Érted? Mégis állandóan a sarkamban vannak. Valaki állandóan vizsgáztat, méricskél, cöccög! Halkabban, Rolf. Mindenki minket figyel. És? Talán nem szabad kimondani azt, hogy zsidó? Kérlek. Zsidó! Zsidó! Zsidó! Rolf németül beszélt, de a kiabálásra sokan felkapták a fejüket. Meg azt a szót minden nyelven értik. Megrémültem, vajon hová fajulhat a helyzet, ezért inkább a szemembe húztam a kalapom és kirohantam az utcára. Sípolt a fülem, nem is hallottam semmit, se az autókat, se az embereket. Egyszer csak mellém lépett a fiam, látszott, hogy szaporáznia kellett a lépteit, hogy utolérjen. Csak én vagyok, mondta. Mi bajod van neked? Hm?! Ezért jöttél? Hogy botrányt csinálj, hogy felhívd rám a figyelmet? Hogy feladj?! Nyugi már, istenem! A kutya se törődött veled. Itták tovább a kávéjukat, mintha mi se történt volna. Csak egy öregúr vagy nekik, semmi több. Rolf végignézett rajtam és elnevette magát, a szeme hunyorításában ráleltem a gyerekkori mosolyára. Most meg min nevetsz? Ezen a kalapon. Nézz körül! Senkin sincs kalap! Ha valamivel, hát ezzel hívod fel magadra a figyelmet. Nem forr föl az agyvized? Bossert is mindig ezzel ugrat. Azt hiszitek, hogy paranoia, ugye? Hogy csak az. Hát idenézz, mutatok valamit!

Benyúltam az ingem zsebébe, kivettem a tárcámat, belőle a két portrét, amiket a lakatos készített rólam. A képeken is kalapot viselek meg a régi felöltőmet. A gallérom felhajtva, és én mosolyogva, félig oldalról, félig lentről nézek a kamerába, akár egy filmsztár. Akár egy Ferdinand Marian! Látom, ugyanez a kalap. Na és? Meg a hozzávaló felöltő! Ezeket még Buenos Airesben vettem, a Gath y Chavesnél! Tudod, milyen kabát ez, fiam? Hogyhogy milyen? Ballon! Ez egy Burberry, fiam! Meg egy Fedora kalap! Ez kifogástalan öltözet volt húsz éve, és az lesz még holnap is! Elegáns. Az, bizony! Elegáns! Mindannyiunknak van védjegye. Hogy velünk született-e, vagy az évek során… az már más kérdés. Az enyém mindenesetre ez! Még Sziléziában is, a rongyosok meg a koszlott bakák között: fényes csizma, ránctalan uniformis és fehér kesztyű – ez voltam én! Folttalan, fehér glaszékesztyű! Egy pillanatra elmerültem az emlékekben, a kezemmel elegánsan intettem jobbra-balra, jobbra-balra, mint egy előkelő karmester a régi világból. Mostanában egyre többször kapom azon magamat, hogy ilyesmiket csinálok. Konzíliumot tartok Ciganóval. Műtök a konyhaasztalon. Vagy a Gauss eloszlás szerint szelektálok a kertben felhalmozott faanyagok között. A minap meg Luis lesett ki, ahogy a szobámban valcerezek a rádióban sugárzott bécsi keringő dallamára. Délután megmutattam a fiamnak a toronyházat, amelyben az apartmanunk van. Ez a tiéd, mondtam neki, aminek láthatóan örült. Nekem azonban rossz érzésem támadt attól a gondolattól, hogy a fiam örökségének ez a darabja is elúszhat, akár a gyárbeli részem. A Stájer új keletű mohósága, amelyről bizonyosan az asszony tehet, fel fogja zabálni ezt az utolsó vagyontárgyat is, gondoltam. Előbbutóbb el kell majd adnom az apartmant, hogy Burli meg a kunkori lelkű Ruth kórházi számláit kifizethessem. Rolfnak azonban egy szót sem szóltam erről. Nem akartam, hogy máris úgy tekintsen magára, mint egy koldus fiára. Sőt, megfogadtam azt is, hogy a megtakarított pénzemből egy briliánssal ékesített jegygyűrűt vásárolok a

választottjának, aki talán gondoskodik majd arról, hogy a génjeim túléljék a halálomat. Ez lesz az én nászajándékom! Éjjel végül én aludtam az ágyban, és Rolf a padlón. Erre azonban csak azt követően voltam hajlandó, hogy a fiamat megeskettem, ha egyszer csakugyan elmeséli majd a világnak a találkozónk történetét, úgy mondja el, ahogy eredetileg terveztem: én a földön, ő az ágyban. Láttam rajta, hogy öregkori szeszélynek tartja az egészet, de megesküdött rá, hogy így tesz, és tudom, hogy ezt az ígéretét be is fogja tartani. • A lakatos családjánál eltöltött vasárnap délután újabb bizonyítékát adta annak, hogy Rolf az én fiam, a húsom és vérem, ahogy mondani szokás. Fiatalkori önmagamat láttam viszont abban a nonchalant viselkedésben, ahogy e sok unalmas ember között létezett, könnyedén és vonzón, mint egy ifjú herceg, aki leereszkedett a nép közé. Nemcsak a gyerekekről van szó, vagy Lislről meg a lakatosról! Eljöttek Stammerék is, akiknek a meghívásáról persze tudtam, de elfelejtettem, vagy eleve nem akartam tudomást venni. Mindenesetre alaposan meglepődtem, amikor a kicsinyke kertben fölállított asztal végében feltűnt Roberto, aztán az apja, végül a füléig vörösödött Gitta. (Miki szerencsére nem tudott eljönni.) Először én is zavarban voltam, úgy éreztem, hogy a velük szemben – vagy megengedem: a kölcsönösen – felgyülemlett feszültség nem lesz véka alá rejthető, a rosszkedvünkkel pedig tönkretesszük ezt a szép napot, de aztán minden máshogy alakult. A fiam megnyerő viselkedése lefegyverzett mindenkit. A barbár Géza meg a Frau Stammerrá visszanehezült Gitta nem győztek a társaságában lenni. Bárgyún göcögtek minden tréfáján, jól nevelten cseverésztek vele, és még attól sem riadtak vissza, hogy az intellektusomat és a birtok érdekében végzett munkámat dicsérjék előtte. Rolf pedig, aki pontosan tisztában volt azzal, kikkel áll szemben, fanyar felsőbbrendűséggel játszotta végig ezt az ócska színjátékot. Bólogatott és mosolygott, megköszönte nekik, hogy oly sok éven át a gondomat viselték, aztán a sörébe kortyolva kacsintott felém.

Stammerék távozása után még maradtunk uzsonnára is, meg kellett hallgatnunk a lakatos kínosan gyönge hegedűjátékát. Búcsúzáskor megbeszéltük, hogy a következő héten lemegyünk Bertiogára, megmutatjuk a fiamnak az óceánt. Sötét volt már, mire Wolfram Bossert lerakott minket a Rua Alvarengán, ám a nap vége még így is messze volt. Csak a forróság csillapodott valamelyest, a helyiek ilyenkor bújnak elő odúikból. A porták előtt itt is, ott is kis csoportok beszélgettek, gyerekek fociztak a porban, a kertek felől pedig a társasági zsongás hangjait hozta a langyos, éji szél. Mi sem voltunk még fáradtak, bár Rolf jócskán felöntött a garatra. Tudtam, hogy most kell megtörténnie. Jó ideje, úgy lopakodott már mögöttünk ez a beszélgetés, mint egy szatír az áldozata után. Na, gyerünk, fiam. Halljuk a vádiratod! Ügyvéd vagyok, nem ügyész. Ezzel a névvel nemigen képviselhetném az új német államot, nem gondolod? Mégis azt teszed, látod! A vádat képviseled, már el is kezdted! Nem azért jöttem, hogy bíróságosdit játsszak. Akkor, miért jöttél, Rolf? Hívtál. Húsz éve hívlak. Nem a „Halál Angyalához” jöttem, ha erre vagy kíváncsi. Hiszem is azt az egészet, meg nem is. Meg unom is már! Különben is, háború volt. A fiam nem is mondhatott volna olyat, amivel jobban meglep, mint ezzel a kijelentésével. Hirtelenjében nem tudtam felelni a szavaira, legalábbis cselekvőn nem, csak, mint egy történést, elszenvedtem a saját reakciómat, ahogy valami meleg, boldogító érzés árad szét a testemben. Rolf azonban folytatta. Én ide egy férjhez jöttem, aki elhagyta a feleségét. Egy apához, aki elhagyta a fiát. Az egy szem gyerekét! Alighogy az megszületett… És, aki évtizedeken át nem sok jelét adta annak, hogy lelkiismeret-furdalása lenne emiatt. Hogy mondhatsz ilyet!? Mintha a karomat vágták volna le… Úgy cseréltél le minket, mint egy elnyűtt cipőt. Ez az igazság! Lecseréltél arra a ribancra meg a csodagyerekre. Vigyázz a szádra!

Melyik zavar, „apa”? Hogy lekurváztam az öcséd feleségét, vagy az, hogy ócska cipőhöz hasonlítottam anyát? Anyád hagyott el engem, nem én őt! Azt mondta, nem tud száműzöttként élni. Hogy nem akar! És akkor le kell cserélni, ugye? Az asszonyt is meg a gyereket is. Csak a darabszám meglegyen! Kettő ment, kettő jött, stimmel a leltár! Csereszabatos mindenki, ugye, apa?! Annyiszor elképzeltem ezt a jelenetet. Szegény Cigano, hányszor bámult rám bánatos, öreg pofával, mindannyiszor ráosztottam Rolf szerepét és szenvedélyesen érveltem neki a kísérletekről, Sziléziáról meg arról, hogy miért nem megyek haza, megvédeni az igazamat… Erre most nincs szükség egyik elgyakorolt mondatomra sem! Egy felnőtt férfit vártam, helyette azonban csak egy durcás kisfiút kaptam! Te ezt mondogatod, fiam: hogy eldobtalak magamtól. Én meg úgy éltem meg, hogy elvettek tőlem. Nem is az édesanyád, hanem a… Kitalálom: a zsidók! Igenis, a zsidók! Baromság! Mit mondasz? A zsidók, a szabadkőművesek, az amerikaiak, a „Nyugat”, a titkosszolgálatok, a nácivadászok meg a marslakók. Baromság! Ez az igazság. Nem volt választásom! Lett volna választásod! Nekem?! Ja… Hát persze! A halál! Száműzetés vagy halál! Ez a választásom csakugyan megvolt. Szerinted talán a halált kellett volna választanom? …Úristen, szerinted, azt kellett volna! Miért is ne? Talán azt! Hát nem látod, hogy mindig a saját túlélésedből vezetsz le mindent?! Csak ez számít mindig. Hogy te élj! Mindegy, hogy kit vagy mit hagysz hátra! Mennyi romot, hány árvát, hány özvegyet! Utánad az özönvíz! És mindezt miért? Tényleg beszarok: mindezt „a tudomány üdvéért”! Ezt te nem érted. És ha ezt nem érted, talán a vitának sincs értelme. Te nem érted! A tudománynak nincsen üdve! Csak az embereknek! Anyának! Lollónak! Meg nekem, apa!

Alois? Ő meg hogy jön ide? Úgy! Éppen úgy! Tudd meg, hogy Lollo ezért szakított veled! A saját öcséd is kutatni kezdett! Nem bírta elviselni, hogy állandóan sár fröcsög a családra és megbízott valami magánnyomozót, hogy beszéljen ezzel-azzal. Túlélőkkel, foglárokkal, egészségügyisekkel… A faszom se tudja, hogy kikkel! Hogy kiderüljön végre az igazság! És kiderült! Te részeg vagy, fiam! Mára elég volt! Majd holnap folytatjuk, ha kialudtad magad! Részeg?! Mitől? Ettől a lóhúgytól, amit sörnek hívtok? Színjózan vagyok, ne reménykedj ebben! Tudom, mit beszélek! Hallottam, amikor Lollo azt mondja Dieternek, hogy minden szó igaz abból, amit összehordtak rólad. Minden szó, sőt még annál is több! Így mondta! Az édes testvéred, aki mindig úgy védett, mint egy oroszlán! És tudod, még mit mondott? Akarod tudni? Mindegy, mert én akkor is elmondom! Azt mondta, ezt sosem fogom elfelejteni,„kiderült, hogy a bátyám egy sarlatán”. Sarlatán, ezt mondta Lollo! Aztán nemsokára beteg lett. Belebetegedett… Belehalt a csalódásba! Megtiltom! Érted?! Megtiltom! Ez orvosi képtelenség! Babona! Aljas és ostoba. És… Megtiltom! Pedig jobb lesz, ha szép lassan elfogadod: te is csak egy csalódás vagy! Egy sar-la-tán! Mintha nem is velem történne, úgy néztem végig, ahogy lendül a kezem és a tenyerem csattan az idegen arcán, aki a fiamnak mondja magát. Az ütés erejétől a fiú kibillent az egyensúlyából, oldalra pördült és azonnal kirajzolódott a bőrén egy lüktető, vörös folt. Aztán, mintha e pofontól egyszeriben övé lenne az erkölcsi győzelem, dölyfös elégedettséggel fordult vissza felém. Az a jellegzetes, szemtelen félmosoly reszketett a szája sarkán, ami az életem során már oly sokszor hozott ki a sodromból. Az unokáid már nem a te nevedet fogják viselni. Jobb, ha belenyugszol, apa! Felveszem Almuth családnevét! Megszakítom a vérvonalat. Felálltam, egész testemben remegtem. Ez a fattyú talán azt hitte, hogy a szégyentől, pedig csak az apoplexia szövődménye volt ez a gyöngeség is. Odaléptem az ágyhoz, előhúztam a barna, vaspántos

bőröndöt. Kinyitottam a lakatját, felemeltem a fedelét. Aztán a konyhaasztalhoz léptem, amelynek az aljára ügyes kis fiókot applikáltam. Kihúztam és elővettem a jegyzetfüzeteket is, amelyeket az elmúlt évtizedekben írtam tele a memoárjaimmal meg a tudományos értekezéseimmel. Rádobtam a bőröndre azokat is. Ez a valódi örökséged! Ha meghalok, ez mind a tiéd lesz! Ebből majd megtudod az igazságot. És megtudja a világ is, ha fel tudsz nőni a feladathoz. Martha nem tudott. Anyád meg… Akkor majd rehabilitálni fognak engem, és a név, amit viselsz – amit most eldobni készülsz, te ostoba –, a büszkeséged forrása lesz! És akkor nagyon fogod szégyellni magadat mindazért, amiket ma mondtál nekem! De akkor már késő lesz, fiam. És épp ez lesz a te büntetésed, amit meg is érdemelsz. Az a késő bánat! Nem sátán vagy te, bácsika, csak egy holdkóros. Most jöttem rá! Az élet beteg tréfája, hogy akár egyetlen percre is az lehettél, aki voltál. Őstehetség és szorgalom! Másnak ehhez nem volt köze! Micsoda? Még mindig nem esett le? Középszerű vagy, apa! Éppen úgy, mint én! Érted: középszerű! Nem vagy különb senkinél! Rolf, aki most jobban emlékeztetett arra a gyűlöletes Stammer gyerekre, mint a saját fiamra, letette kezéből a sört és odament az ágyhoz. Beletúrt a bőröndbe, undorodva vizsgált meg néhány preparátumot, aztán felemelte a füzeteket, átlapozta őket, találomra beléjük olvasott. Tudod, hogy mit fogok én ezekkel csinálni? Megmondjam? A vakságodat látva, gondolom, elégeted az egészet. Hát hülye vagyok én? Dehogy égetem! Eladom. A zsidóknak! Aukciós házaknak, zsíros műgyűjtőknek meg a libsi médiának! Imádni fogják! Folytatásos rémregény, képi illusztrációk, exkluzív kiadás! Többet kaszálok majd, mint az öreg Speer! Szégyellheted magad, Rolf. Szégyelld te! Még ahhoz is hülye voltál, hogy mártírrá válj! Ha már a bűnbánó náci szerepét így elhappolták előled… A gyávaságod miatt csak kolonc lettél a család nyakán. Úgyhogy amondó vagyok, apám, most már vigyázz erre a bőröndre! Ha már idáig magaddal hurcoltad, vigyázz rá, mint a szemed fényére!

Elég volt. Takarodj innen! Többé nem vagy a fiam! Takarodj! Éjnek idején? Hova mennék? Erre még a taxi se jár. Bánom is én! Hallod?! Menj egyenest a rendőrségre! Vagy a zsidókhoz! Ahova akarsz! Add csak föl az apádat! Ne félj, ellenállás nélkül foglak várni benneteket. Takarodj! Rolf megvonta a vállát, mintha csak valami lényegtelen ügyben különböztünk volna össze. Szedelődzködni kezdett. Sebtiben bedobált mindent a tengerészzsákjába, hátára vetette a pulóverét, aztán kinyitotta a pénztárcáját, és átpörgette a benne lévő bankjegyeket. Bólintott, majd az egészet a farzsebébe dugta. Búcsúzóul megsimogatta az ajtó előtt fekvő Ciganót, és szó nélkül betette maga mögött a kaput. Az ablakból még hallottam, hogy levizeli a kerítést. • Hát Rolf meg hova tűnt?, kérdezte a lakatos, miután egy reggel – mint később bevallotta „rossz előérzettől vezérelve” – meglátogatott. Fogalmam sincs. Vasárnap óta nem láttam. Meghalt! Micsoda? Számomra meg! Na! Nem eszik olyan forrón a kását! Mi történt? Csak nem vesztetek össze? Nem akarok erről beszélni, Wolfram, feleltem, de végül mégiscsak előadtam egy olvasatát annak a szörnyű éjszakának. És most hol van? Sejtelmem sincs. Messze nem lehet, mert csak két hét múlva megy a repülője. Ami azt illeti, egy hét múlva. Hogyan? Nem akarta rögtön, az elején megmondani neked… Tudta, hogy szomorú lennél miatta. Három helyett csak két hétre tudott elszabadulni otthonról. Jövő szerdán már repül is vissza, Európába. Nem három hétre jött, ahogy eredetileg terveztétek… Az elmúlt napokban én már leszámoltam azzal, hogy Rolf látogatásából az lehet még, aminek reméltem: apa és fia újraegyesülése, amely után végre békében halhatok meg. Ám az agyamban hátul – ha valóban létezik, hát a tudatalattimban –, mint a

vastag felhőréteg mögötti távoli napsütés, ott derengett a lehetőség, hogy a fiam még két teljes hétig itt lesz, és ennyi idő alatt bármi megtörténhet. Akármi! Ezt a perspektívát azonban most egyszerre elvette tőlem a lakatos váratlan közlése. Egyetlen hét maradt hát Rolf ittlétéből! Hét rövidke nap! Aztán elmegy, soha többé nem látom, és minden marad úgy, ahogy vasárnap éjjel hagytuk. Én pedig békétlenül fogok meghalni, akár egy gonosztevő. Keresd meg nekem, Wolfram! Drága barátom, te képes vagy rá! Keresd meg nekem, kérlek! Nem lehet messze. Hívd fel a szállodákat! Az éttermeket, ahova az európaiak járnak! Gondolkozz egy taxis fejével! Hová vinnél egy fehér idegent, aki nem ismeri a várost? Tényleg! Nem lehet megkérdezni a taxi társaságokat? Te olyan ügyes vagy, Wolfram! Találd meg nekem! Meglátod, nem leszek hálátlan! Ez utóbbit azonban kár volt megígérnem, mert Rolf néhány nappal később maga jelentkezett a lakatosnál. Ő is bánta már a dolgot, az ital beszélt belőle, mondta. Évtizedek apátlansága, a neve miatt elszenvedett megaláztatások, a Suszter váratlan halála stb. stb. egyszerre tört felszínre belőle. Felejtsük el kölcsönösen azt az éjszakát!, kérte bűnbánó arccal, mikor pénteken visszahozta hozzám a lakatos. Könnybe lábadt a szemem. Aki nem apa, az nem értheti, hogy ilyesmi csakugyan lehetséges. Vérségi kötelék kell ahhoz, hogy két ember ilyen tragikus összecsapása ne okozzon maradandó sérüléseket. A Stammerék minden sértése elevenen él bennem. Soha nem bocsátok meg nekik! És a Stájerra se gondolok többé úgy, mint annak előtte! De a fiam, az más. Most úgy öleltük meg egymást, ahogy az első nap kellett volna. Még aznap délután – Rolf ragaszkodott hozzá, hogy taxit foghasson – bementünk a városba és órákig jártuk kettesben a Rua Oscar Freire ékszerüzleteit, hogy megtaláljuk a megfelelő jegygyűrűt a leendő menyem számára. És meg is találtuk! Lencsényi gyémántkő csillog a közepén! Sem Irenének, sem Marthának nem volt ilyen szép gyűrűje soha. A briliánskő minden megtakarításomat felemésztette, ám ezt egy csöppet sem bántam. Rolf öröme mindenért kárpótolt! (Az apartmant

persze most már biztosan el kell adnom. Hogy pusztulna el az a mohó Stájer, a fiával és a feleségével együtt!) Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam a gyűrűt, úgy tettem vissza a díszpárnás dobozkába. Ne is fényesítsd ki, fiam, mondtam Rolfnak. Ne töröld le róla a csókomat. Így húzd fel a feleséged ujjára! Akkor egy kicsit én is ott lehetek veletek a boldogságotok pillanatában! Rolf is nagyvonalú volt, ragaszkodott hozzá, hogy haza is taxival menjünk. Útközben megálltunk egy nagy szupermarketnél, amilyenből a mi környékünkön még nem akad egy sem, de állítólag lent, a benzinkút helyén hamarosan épül egy nekünk is. Bevallom, már várom: ha étteremre nincs is pénzem, legalább a mélyhűtő-pult kínálatából válogathatnék hétvégente. Én eddig nem tudtam, hogy ennyiféle készételt árulnak! Csak berakja az ember a sütőbe és fél óra múlva kész a lakoma! Rolffal boeuf bourguignont vettünk (ilyet Asunción óta nem ettem), a fiamnak pedig egy üveg argentin Malbecet. Kisfiam, kezdtem bele kissé nehézkesen a vacsora után. Mégiscsak beszélnünk kell Sziléziáról. Sziléziáról? Arról a táborról. Kérdezni fogják. Ma is kérdezik. Úgy értem, ha egyszer kiderül, hogy találkoztunk. Remélem, már csak a halálom után. Akkor majd újra kérdezik. És az egészen más lesz, mint most. Más? Miért lesz más? Mert a fiam vagy, és én az apád. És amit neked mondtam, azt feltáró jellegű, őszinte vallomásnak fogják tekinteni. Annak kell tekinteniük! „Üzenet a túlvilágról”? bohóckodott a fiam a vörösbortól talán túlságosan is nekibátorodva. Nem tetszett ez a hang, de nem akartam megint hajba kapni vele. Olyasmi. Ezért szeretném, ha jól figyelnél arra, amit mondok! Nem öltem meg senkit. Érted? Senkit. Nem azt mondom, hogy nem haltak meg sokan a táborban. Meghaltak, persze. Hol nem haltak meg? Háború volt! Még az én felügyeletem alatt is, nem tagadom! Ahogy közeledtek az oroszok, úgy fogyott el minden: az élelmiszer, a

gyógyszer, a hely. Járványok ütötték fel a fejüket, az emberek ma már el se tudnák képzelni: tífusz, kolera, skarlát. De én megfékeztem mindet! Ára volt, de meg! Érted? Ami meg a kísérleteket illeti. Figyelsz, Rolf? Önkéntesek! Hallod? Önkéntesek. Azt nem mondom, hogy írd fel, talán nyoma mégse legyen a beszélgetésünknek, de kérlek, hogy jegyezd meg jól! Önkéntesek voltak mind. Mármint a probandusok. Az alanyok, na! Olyan rabok, akik maguk jelentkeztek, mert… Különböző kiváltságokért! Nagyobb fejadagért. Húsért, kenyérért, csokoládéért. Cigarettáért! Meleg ruháért. Tudod, hogy megy ez. Alkoholért! Háború volt, mondom. És én katona voltam, ezért minden alkalommal parancsot teljesítettem. Ezt mindenképpen hangsúlyozd majd. Katona voltam, tiszt! Nekem példát kellett mutatnom. Másfelől meg az életemmel játszottam! Parancsmegtagadás? Könnyű azt mondani. Agyonlőhettek volna! A legfontosabb azonban – ezt a mondatot jegyezd meg jól, kisfiam –, hogy én menedéket nyújtottam a pokolban. „Menedéket a pokolban”. A klinikám, vagy az Óvoda, ahogy játékosan hívtuk, maga volt a paradicsom, ahhoz képest, ami az út másik oldalán várt volna rájuk. Én az ikreknek rendes ételt adtam! Ruhát, játékokat! Még focizhattak is! Vetett ágyban aludtak! Egy szó, mint száz, Rolf: aki hozzám került, annak nagyobb esélye volt a túlélésre! Igen, ezt mondd el nekik, hogy én valójában embermentő voltam! Jól mondom? Így szokták mondani, ugye? Embermentő. Akár még hozzátehetnéd azt is, hogy a zsidóknak valójában ki kellene tüntetniük engem, nem pedig üldözniük! Aranybetűkkel kellene felírniuk a nevemet annak a múzeumnak a falára, tudod… Megjegyezted, Rolf? A fiam bólintott, de a tekintetén láttam, hogy mennyire ernyedt. A spicces emberekre jellemző fókuszálatlansággal forgatta a kezében a borosüveget. Aztán dünnyögve megszólalt. Ikrek? Jé! Almuthnak is van egy ikertestvére, meséltem? Nem hinném, hogy említettem volna. Mint két tojás, komolyan mondom! Rolf, figyeltél rám? Vagy mondjam el még egyszer? Istenem, csak azt ne! Figyeltem. Biztos? Biztos, ha mondom.

Apásan néztem rá, követelőn, de szeretettel. Rolf biccentett, félretette az üveget és sorolni kezdte. Még az ujjaival is számolt hozzá. Saját kezűleg senkit. Háború volt, parancsra. Önkéntesek. Jobb körülmények, menedék. Embermentő. Ja, meg a földön aludtál! Ezen már elnevettem magamat, incselkedőn Rolf fejéhez vágtam a pakli cigarettát, amit a zsebemből halásztam elő. A fiam kivett egy szálat, rágyújtott és átnyújtotta nekem. Aztán meggyújtott egyet magának is. Mielőtt Rolf visszautazott volna Rióba, két napra még lementünk az óceánhoz. Azokra az utolsó napokra hirtelen elromlott az idő. Fokokat esett a hőmérséklet, beborult az ég és őszies szél járt a parton. Egyikünk sem kívánta a vizet. A titkos öblöt azért megmutattam a fiamnak. Álltunk a meredek part szikláin, néztük az Atlanti-óceánt, amely tajtékos hullámaival egyre csak kapkodott utánunk, talán, hogy lerántson minket a mélybe és ne váljunk már el soha többé. Nem volt rá okunk, mégis mosolyogtunk mindketten, szavak nélkül, de bölcsen, ahogy férfiakhoz illik. Ez volt az együtt töltött idő legbensőségesebb perce. Bossert meg is örökítette a pillanatot, pedig máskor nem szerettem, ha lefényképez. Ezt a fotográfiát azonban gyakran veszem elő. Én állok lent, egészen közel az óceánhoz, Rolf valamivel fölöttem és hátrébb, az életből való távozásunk sorrendjében. Látszik rajtunk, hogy egy vérből valók vagyunk. Reszkető ujjaimmal ilyenkor megsimogatom a kisfiam arcát, és igyekszem úgy hullajtani a könnyeimet, hogy azok ne áztassák el a fotó fényes papírját. • Amióta Rolf elment, az egészségem gyorsan hanyatlik. Nincs a testemnek olyan négyzetcentimétere, amely ne fájna és a bensőmnek olyan szerve, amely a rendeltetésének megfelelően működne. A vizeletemben fehér fonalak úszkálnak, mint a férgek. Prostatitis, meglehet, hogy rosszindulatú daganattal. A húgysav is felhalmozódott a szervezetemben. Érzem, hogy kristályos követeket növeszt az ízületeimben. Fáj, ha fogni akarok és fáj, ha a lábamat hajlítom. Köszvényes vagyok, mint a vén uzsorások a régi,

romantikus történetekben. A vérnyomásom ingadozik, többnyire azonban magas. Mintha egy hátizsákot cipelnék egész nap, szorít a testem, zúg a fülem és gyakran ered el az orrom vére is. Rossz jel ez annak, akinek volt már szélütése. Amióta kivágták belőlem azt a szőrgolyót, székletem van hálistennek, de az emésztésem már sosem lesz a régi. Akármit eszem, meghajt, csikarni kezd a gyomrom, büdös szelek fújnak fel és nagy kínok közepette tudok csak könnyíteni magamon. A legtöbb aggodalomra azonban a kedélyállapotom ad okot. Egyre gyakoribb vendég nálam a mélabú, amely aztán napokig nem tágít mellőlem. Nem mintha más járna felém. Mostanában Bossert is ritkábban jön. Van, hogy az ágyból kikelni is nehezemre esik, hát még belekezdeni valamilyen értelmes foglalatosságba. Hónapok óta nem barkácsoltam, pedig a tetőt is meg kellene javítani. Ha nagyobb esők jönnek, több helyen ázik a mennyezet, én meg csak figyelem az ágyon gubbasztva, ahogy a kövér cseppek gyűlnek a lábosokban. Olyankor gyakran sírok is. Szórakozásom nincsen. Minden könyvemet tízszer kiolvastam már, a televíziókészülékem pedig tönkrement. Csak súg, és a képernyőjén pergeti a mákot. Szerelőre nem futja. Már a zene sem szól a házban. Rolffal végül nem vettük meg a magnetofont, Martha kazettái azóta is érintetlenül hevernek a dobozban. Akkor idő nem maradt a beszerzésre, most meg már pénzem nincs rá. El kellett adnom az apartmant is, hogy Gerhard igényeit ki tudjam elégíteni. Több száz dollárt utalok neki havonta, miközben tudom, hogy Sedlmeieren keresztül Günzburgot is megpumpolja. Micsoda egy zsidó. Magamra nincs pénzem. Se ruhára, se szórakozásra, csak a létfenntartásra. Az idejét sem tudom már, mikor ettem utoljára étteremben. Nem Fabio kifőzdéjére gondolok a focipályánál, hanem igazi étteremre! A legjobban azonban az emberi szó hiányzik. Luis néha beugrik még, de nem látogatás már az sem, csak irgalmasság. Megkérdezi, nincs-e szükségem valamire, nem kell-e kiváltani gyógyszert, vagy hozni valamit a boltból – kenyeret nekem vagy nyesedékhúst Ciganónak –, de amióta nem tudja nálam nézni a televíziót, őt sem

marasztalja semmi. Pedig régen még éjszakára is itt maradt egy-egy detektívfilm kedvéért. Egymáshoz simulva ültünk a kanapén, nem mintha vénségemre fajtalanná váltam volna, csak az emberi melegségért. Levél ritkán jön. Sajnos Rolftól is. Újabban már abban sem lehetek biztos, hogy az általam küldött leveleket elolvassa valaki. Az a gyáva Sedlmeier nemrég a lakatoson keresztül üzente meg, hogy ha lehet, rövidebb leveleket írjak, és ne használjak annyi rövidítést meg sifrírozást, mert nem értik, amit mondani akarok. Ostobák! És szívtelenek. Megérdemelnék, hogy ne írjak nekik. Gyönge vagyok. Nem bírom a ház körüli munkát. Kellett egy lány, aki intézi helyettem a bevásárlást, a takarítást és a főzést. Hirdetést nem adhattam fel, Bossert meg csak olyan házvezetőnőt tudott volna ajánlani, aki messze lakik a Rua Alvarengától. A szomszédjaimat kellett megkérdeznem, meg Luis Rodriguest, hátha akad egy szorgalmas, de buta nagynénje, aki nem kíváncsiskodik, és nem is fecseg. Aki csak akkor beszél, ha kérdezik. Elza mindezeknek persze épp az ellenkezője. Iskolázatlan, de eszes, a szája pedig be nem áll! Cserfes teremtés, aki kérdez és mesél, mesél és kérdez, az érdeklődése azonban őszinte és hálisten ártatlan is, akár a gyerekeké. Mégis őrá esett a választásom, mert egy kis életet hozott ebbe a halottas házba! Bár a főztje borzalmas. Külsőre tipikus cselédlány, nem hinném, hogy fiatalabb koromban megakadt volna rajta a szemem. E nyomortanya korcsai közül azonban kimagaslott vékony, már-már európai termetével és szinte nordikus arcvonásaival. Meg a vöröses szőke hajával! Kissé lóarca van, az igaz, de az állkapcsa ormótlanságát ellensúlyozzák az ugyancsak lószerű, nagy és szomorú szemek, amelyekben képes vagyok órákig füröszteni a tekintetemet. Azon kívül jó szaga van. Közönséges szappanszag, ami a testi kipárolgásaival elegyedve természetes tisztaságszaggá áll össze. Az embernek kor- és társadalmi különbségre való tekintet nélkül kedve volna hozzábújni; bele, a kötött kardigánjaiba, amelyekhez láthatóan különös vonzalom fűzi, mindegy, milyen meleg az idő odakinn. Különben én is állandóan fázom. A szélütésem óta pocsék a

keringésem, jéghidegek a lábfejeim és a kezeim. Reggeltől-estig magamon tartom a régi kardigánom. Csak úgy a vállamra vetve, ahogy egy munkásember szerintem nem is tudná viselni, csak mi, tudósok. Többen is mondták, hogy a kötött felsőinkben úgy festünk Elzával, mint egy pár! Régen talán megsértődtem volna ezen. Ma viszont már melegség önti el a szívemet, ha ezt hallom. Egyre biztosabban tudom, hogy Elzát kárpótlásul kaptam a sok szenvedésért, amit a zsidók okoztak. Úgy tűnik, a lány is felfogta, kivel hozta össze a sorsa, pedig a valódi személyazonosságomat nem fedtem fel neki. Azt sem tudja, hogy orvos vagyok, csak annyit, hogy valami nagy tudós, odaátról. Intellektuális fölényemet az akadozó portugálomon keresztül is érzi, őt azonban nem frusztrálja, mint azokat a pokróc magyarokat. Inkább lenyűgözi! Alázatosan fürdik a tudásban, amit átadok neki, legyen szó muzsikáról, botanikáról vagy képzőművészetről. Nem utasítja el a testi közeledésemet sem. Hideg, reszkető ujjaim alaposan bejárták már a teste zegzugait, ám a végső beteljesülés előtt mindig lezárja a kapukat, mondván, ő tisztességes lány, akit egészen csak az kaphat meg, aki gyűrűt is húz az ujjára. A lánykéréstől különben nem az tántorít vissza, hogy jogi értelemben bigámia volna; Marthától sosem váltam el. Egy ilyen számkivetett, mint én, ugyan mit törődne még a joggal? Sokkal inkább arról van szó, hogy Elzának titokban kell maradnia. Egy ilyen alsóbbrendű teremtéssel nem adhatom össze magamat. Legalábbis a világ nem emlékezhet így rám, a házasságkötés hivatalos aktusa pedig nyomot hagyna: kitörölhetetlen bekezdést az életrajzomban. Nem tehetem. Van még egy oka annak, hogy nem vagyok határozottabb a lány szűzies védekezésével szemben. Az apoplexia óta sajnos nem bízhatok föltétlenül a saját férfiasságomban. Reggelente ugyan meglehetős merevedésem van, de ha a legmagányosabb pillanatokban megpróbálok örömet szerezni magamnak – úgy, ahogy a kamaszfiúk, vagy a fogoly férfiak szoktak –, gyakran vallok kudarcot. Puha maradok és a gyönyör is nehezen jön. Vagy, ha jön is (ez legalább háromszor esett meg az elmúlt hónapokban), az

ejakuláció pillanatában elviselhetetlen fájdalom hasít a fejembe, amely a szapora pulzusom ritmusára aztán még órákig lüktet odabenn. Coitalis cephalalgia. Olvastam róla az egyik szakkönyvben, amit még Rolf hozott magával tavaly. Ritka kórkép, akár büszke is lehetnék rá, hogy a kevesek egyike vagyok, akikkel megesett, ám a fájdalomtól való félelem tönkreteszi az életemet. Olyan ez, mintha egy szenvedéssel teli láger foglya volnék, amelynek drótkerítésen túl ott vár a boldogság, vagy legalább a pillanatnyi, testi gyönyör, ám hiába próbálok meg kitörni – néha még úgy is tűnik, sikerül a szökés – az utolsó pillanatban mindig fejbelőnek az őrök az toronyból. Nem lehetek német, nem lehetek orvos és lám, férfi sem lehetek már! Pedig a patikában vásároltam egy csomag kondomot is. Olla márkájút, mert ennek a hirdetéseit láttam az újságban. Gittával néha már használtam ilyesmit – a fiai szobájából csent el egy-egy darabot –, de rosszak a tapasztalataim. Nem is annyira a menetközbeni érzés, inkább a felhelyezés miatt. Valahogy megtöri a szenvedély dramaturgiáját, meg kell hozzá némi ügyesség is, hogy rendesen fölhúzza az ember. Bizony sokszor ernyedtem el a próbálkozás közben és nem szeretném, ha ez akkor is megtörténne, amikor Elzával vagyok. Anélkül viszont nem lehetünk egymáséi. Ő sem hagyná, akármilyen egyszerű teremtés is. Úgy retteg a megeséstől, mint más a haláltól. És én sem szívesen ereszteném össze a testnedveinket. Végtere Elza is csak egy tisztázatlan származású bennszülött, én pedig felelősséggel tartozom a faji tisztaságért. Különben a világ is kezd elfogadni minket. Nemrégiben például férjez ment a húga, és az esküvőre, de még a lakodalomba is én kísértem el. Elza hívott engem. Nem gondoltam volna, hogy fogok még táncolni az életben! Az anyja persze meg tudott volna ölni a szemével, amit részben értek is. Ő csak annyit lát, hogy Elza apja lehetnék, de arról sejtelme sincs, hogy mi mindent adhatok a lánynak. Nem anyagi értelemben, hanem intellektuálisan. Buta, rosszindulatú özvegyasszony, akinek a fogatlan portugálját én is

nehezen értem. Meg neki az arcán is jobban kiütköznek a bennszülött vonások. Jobb, hogy megvettem azt a kondomot. Különben, ami pénzem van, azt Elzára költöm. Meg azt is, ami nincs. Hol van az megírva, hogy a Stájer levele nem keveredhet el a postán? Günzburg úgyis fizet neki! Kisebb-nagyobb kölcsönöket pedig kérek néha a lakatostól is. Tudja, hogy megadom. Pedig talán csak annyit kellene mondanom neki, hogy „Bertioga”, aztán mindjárt elfelejtené. De én fizetek, mint a katonatiszt! A kéregető szomszédoknak se mondok nemet soha, akármennyire nincs pénzem. Az én helyzetemben az ember nem engedheti meg magának az ellenségeket. Koldus létemre mindenféle szerelmi zálogot adok tehát Elzának. Arany karperecet, köves fülbevalót meg egy hófehér kötött vállkendőt, amit állandóan magán visel. Csak karikagyűrűt nem. Elza, ne menj haza. Kérlek! Ma muszáj! Vasárnap is itt aludtam. Azt akarom, hogy mindennap aludj itt! Mindennap, Senhor Pedro? Ne mondd nekem, hogy Senhor, hányszor kérjelek még! Mondd, hogy Pedro! Vagy inkább azt, hogy namorado! Azt akarom, hogy végleg ideköltözz! Hogy éljünk együtt! Mint férfi és nő! Mint egy szerelmespár! Jaj, namorado apaixonado! Ezt már olyan sokszor megbeszéltük. Vigyél a templomba, esküdjünk meg, és soha többet nem megyek el! Főzök rád, mosok rád, számba veszlek, szeretgetlek, de nem leszek a szeretőd. Nincs már nekem időm arra, Pedrinho. Mindjárt harminc vagyok, látod! Anyám így is szégyelli magát. Egy életem van nekem is. Talán azt akarod, hogy vénlány maradjak? Nem vehetlek el. Miért nem? Politika. Én meg nem maradhatok éjszakára. Miért nem, Elza? Politika!, mondta kacagva és átvetette nyakán a fehér kendőt, mintha csak bohém művész volna.

Amilyen gyorsan jött az életembe ez a lány, olyan gyorsan ki is pörög belőle, ettől félek. Ahogy a forgószelek szoktak. Mindenesetre éjszakára azóta nem maradt itt. Sőt, talán, hogy kérlelni se tudjam, a „műszakja” végén újabban egy férfi várja a házam előtt. Tucatfeje van, kicsi gombszemekkel, tucatbajusszal és tucatoldaszakállal! Ha egyszer Elza nélkül találkoznék vele az utcán, meg se ismerném. Hülyén ácsorog odalent, cigarettázik, amíg a lányt az ajtóig nem kísérem. Köszönni se tud, csak motyog valamit, de ahhoz van esze, hogy amikor Elza lefut hozzá a lépcsőn és odahajol, hogy tartózkodó csókot nyomjon az arcára, megragadja őt, és olyan közönségesen kezdje el csókolni, mint aki ott helyben meg akarja hágni. Távozóban is markolássza a fenekét, Elza nem győzi húzkodni magán a kardigánját, aztán meg zavartan pislog visszafelé, hogy látom-e még. Nem hozzádvaló az a fiú!, mondtam neki a legutóbb is. Primitív! Azt feleli, tudja, de megígérte, hogy elveszi. Nem vehet el! Már miért ne vehetne? Mert akkor… Mert akkor az övé leszel egészen! Akkor igen! Ez az asszony kötelessége, nem? A nászt el kell hálni! Hát nem érted? Nem szülhetsz egy ilyennek! Azt akarod, hogy retardáltak legyenek a gyerekeid? Miről beszélsz, Pedro? Rafael egészséges! Rafael… Miféle név ez. Csak nem zsidó ez a kölyök? Ugyan, hogy lenne már zsidó! Helybéli, mint én! Nem lehetsz az övé! Márpedig az övé leszek! Vasárnap eljön hozzánk és megkéri a kezemet! Megtiltom! Ne viccelj, Pedrinho! Elég ebből a butaságból. Inkább örülj a boldogságomnak! Örüljek? Takarodj innen! Miket beszélsz? Takarodj! De most tettem fel a levest…

Nem érdekel a moslékod! A kutyának adom úgyis. Szedd a cókmókodat! Nesze, itt a béred. Az egész havi, hogy lásd, kivel van dolgod. De többet ne gyere! Többet ide ne gyere, megértetted, te szajha?! Szajha…? Ezt nem érdemeltem tőled, Pedro! Rendben van, elmegyek. Elmegyek, és soha többet nem jövök vissza. És tudod, mit? Megpróbálok majd csak a szépre emlékezni! Pedig te nem vagy jó ember, Senhor Pedro. A szívem mélyén mindig éreztem, de most már tudom is! Nem vagy jó! Elmegyek. Az ég irgalmazzon neked! Egy napig se tartott ki a dühöm. Már aznap éjjel nem jött álom a szememre, fejben mindig újrajátszottam a jelenetet, de úgy, hogy átírjam Elza mondatait meg a saját szavaimat is. Néha már úgy tűnt, sikerül – olyankor talán álomba is zuhantam –, de a vége mégis mindig ugyanaz lett: Elza elhagyott egy másik férfiért, és én örökre elvesztettem őt. Erre persze felriadtam, hideg verejtékben fürödve ziháltam az ágyon. Másnap úgy volt, hogy Elza jön hozzám, és én vártam is rá. Mindegy, mit vágtunk egymás fejéhez előzőleg, a szerelmesek között gyakran megesik az ilyesmi. Különben is odaadtam neki az egész havi bérét, pedig az augusztusból még kilenc nap hátravan! Tisztességes lány munka nélkül nem tesz zsebre ennyi pénzt! Hajnalban felkeltem, aludni úgysem tudtam. Felmostam a padlót, áttörölgettem a polcokat, a szekrényeket, még az ajtók és az ablakok rámáit is. Friss virágot tettem a vázába, de a szárára befőttes gumit húztam, hogy egyetlen mozdulattal kiemelhessem és odaadhassam a csokrot Elzának, amint belép az ajtón. A legszebb ingemet vettem fel és magamra permeteztem a Günzburgból kapott kölnivíz utolsó cseppjeit is. Egy darabig a szobában vártam, aztán kiültem a lépcső tetejére; a fenekem alá újságpapírt terítettem. Az idő azonban így sem akart gyorsabban telni, ezért úgy határoztam, hogy kisétálok Elza elé a buszmegállóhoz, legalább segítek neki cipelni a szatyrokat, amikben ételmaradékot szokott hozni Ciganónak, vagy húst meg zöldséget az ebédhez. Szeretem a főztjét. A busz ilyenkor csak félóránként jár, pedig sokan utaznak rajta. Hárombusznyit vártam és háromvagonnyi tömeget vizsgáltam át – a

végén már lökdöstem az embereket, hogy megtaláljam Elzát –, de nem volt köztük. Dél lett és délután. És lett este, és lett éjszaka, de Elza nem jött. Elveszítettem őt! Az utolsó nőt, az utolsó emberi lényt, aki szeretett és talán szeretett volna a halálomig! Hogy tehettem ezt? Hogy lehettem ilyen óvatlan és ostoba? Mint egy holdkóros, tántorogtam ki a főútra. Elza, Elza!, suttogtam, és elindultam az éjszakában. Alig álltam a lábamon, mégis mentem, vánszorogtam az utcájuk felé, mintha valami földöntúli erő vonzana hozzá. Ha csak néhány lucid pillanatom lett volna ebben a szerelmi őrületben, beláthattam volna, hogy nem sikerülhet: nem érhetek oda a kézfogó előtt. Elza gyűrűs menyasszony lesz, mire újra látom! Talán feleség is. A busz ilyenkor már nem jár, a taxi pedig ritka madár mifelénk, de ezekbe én nem gondoltam bele, csak mentem előre, mint egy részeg. Fékek csikorogtak, dudák harsantak, reflektorok villogtak és goromba sofőrök kiabáltak felém, de én fel se vettem, csak mentem tovább. Végre lefékezett mellettem egy autó. Egy taxis! Meg akarsz halni, vénember?! Hova mész? Nem tudtam értelmesen válaszolni, csak Elzáék lakcímét ismételgettem. Külföldi vagy? Hotel? Center? Én csak ráztam a fejemet és mondtam a címet, mint a rózsafüzért. Van pénzed? Nincs, mi? Persze hogy nincs. Na, mindegy, szállj be! Itt van közel. Szállj már be, még elcsap valaki! Soha nem találkoztam még ilyen emberi jósággal! Én a jóságot mindig csak szedatívumnak láttam, ami ernyedetté és kezessé tudja tenni az embereket, mielőtt elérné őket a fájdalom. Sosem láttam még a jót a rossz nélkül, azt hittem, ezek mindig párban járnak, akár a fény meg az árnyék… Önkívületi állapotban szálltam ki a háznál, talán meg sem köszöntem annak a derék taxisnak, hogy merő könyörületből elvitt odáig. Elza!, üvöltöttem. Elza!!! Előbb a szomszédok néztek ki az ablakaikon, meg az utcán játszó gyerekek sereglettek körém. Ő csak azután dugta ki a fejét. Mögötte

meg rögtön az anyja, az a boszorkány. Senhor Pedro? Úristen, mi történt magával? Hogy néz ki, jól van? Magázott! Így komédiázott az anyja meg az utcabéliek előtt! Elza! Szeretlek!, kiáltottam, mire a bennszülöttek kacagni kezdtek. Menjen innen! Hagyja békén a lányomat! Maga őrült! Ez bolond! Elza, szeretlek! Gyere vissza hozzám! Nincs másom rajtad kívül. Hallod? Ne hagyj el, kérlek! Nélküled végem! Gyere vissza! Nagyon kérlek! Hallod? Szépen kérlek! Senhor Pedro, mi van veled… Megijesztesz…! Kérlek, menj haza! Majd… nem is tudom, majd holnap meglátogatlak! Látogatod ám az anyád picsáját! És ne tegezd! Gyűrűs menyasszony vagy! Nem mész sehova! Maga menjen, mert rendőrt hívok! Takarodjon innen, vén bolond! Mi itt ünnepelünk! Érti? Kézfogó! Ezt is tönkre akarja tenni? Nem! Nem, nem, nem! Elza az én feleségem, az enyém! Gyere hozzám, Namorada! Veszek gyűrűt! Rád hagyom a házat, a bőröndöt! Mindenemet, ami csak van! Gyere vissza! Gyere, kérlek! Előbb kellett volna gondolkodni! Most már táguljon innen! Lejárat minket ország-világ előtt! Hát nincs magában egy szemernyi tisztesség se? Maga miatt a lányomon röhög az egész környék! Takarodjatok ti is haza, mit bámultok? Nem láttatok még bolondot? Az emberek lassan csakugyan eltünedeztek, aztán ez a gonosz, fekete asszony Elzát is maga után húzta a szobába. Az a tucatfejű meg eleve ki se dugta az orrát. Miféle férfi az ilyen. Egyedül maradtam. Csak az a néhány utcakölyök keringett köröttem a kerékpárjával. Kavicsokkal vagy cseresznyemagokkal dobáltak, nem emlékszem pontosan, vagy tán akkor se tudtam. Ocsmányságokat kiabáltak felém. Elszállt minden erőm. Összeroskadtam, átfogtam a lábaimat, előre-hátra hintáztam, miközben teli torokból sírtam, ordítottam. Szálemeztem, mint egy muzulmán! Nem tudom, mennyi idő telt el, és azt sem tudom, hogy jutottam haza. Csak azt tudom, hogy valójában akkor ért véget az életem, mindegy milyen napot írnak majd a lexikonokba. • A rossz mindig akkor történik az emberrel, amikor a lehető legjobban alakulnak a dolgok. Talán, hogy minél nagyobb legyen a

pusztítás, amit okoz. És hasonlóképpen van a jóval is, az is akkor következik be, amikor a legkevésbé számít. Amikor már nem oszt vagy nem szoroz, ahogyan mondani szokás. Végre meghalt a Stájer. Sedlmeier azt írja, autóbaleset. Istenem, máskor hogy tudtam volna örülni ennek a hírnek! Egy béklyóval kevesebb… Hans úgy fogalmaz a levelében, hogy Wolfgang Gerhard nélkül az asszony meg a fiú kérdezni sem mer majd a Családtól, nemhogy követelni. „Többé nem hallunk felőlük, Beppo! Szabad vagy!” Szabad? Istenem, milyen buta ez a Hanserl. Talán csak koldus nem vagyok már. De már ehhez is késő. Ha eddig a pénztelenség zárt be a Rua Alvarengára, ma már a halálvágy. Nincs miért kimozdulnom innen. Ugyan, hova mehetnék? Ugyan mit csinálhatnék még? Talán üljek be étterembe? Menjek hangversenyre? Egyedül?! Vagy buszozzak el Bossertékhez, hogy a más családja után bámészkodva, akár egy voyeur, még jobban sóvárogjak a sajátom után? Azt már nem! Migrénes ember vagyok és az ilyennek kerülnie kell az ingereket. Az élet pedig inger! Behajtom hát a spalettákat, fülembe vazelines vattát dugok, a szememet letakarom. Csak fekszem egész nap a félhomályos csöndben. Ha meg nem is haltam, élni sem tudok már. Régi rutinjaimból csak az írás maradt, de az sem a magam örömére, csakis az utókor okulására. Ha majd az új Németországban iskolát, kórházat vagy utcát neveznek el rólam, azt akarom, hogy az ünnepi beszédek szónokai legyenek tisztában ezzel is. A kóros magánnyal, ami együtt járt a nagysággal. Mint Cézár zsenialitásával az epilepszia, vagy a Führerével a Parkinsonkór. Ráadásul megint zsibbad a karom és az arcom. Wolfram mégis erősködik, hogy mozduljak ki néha. Bertiogába hív a hétvégére. Csak meg kellene ünnepelni valahogy annak a kullancsnak a halálát!, ezt mondogatja. Talán igaza van. Talán erőt veszek magamon és elfogadom a meghívását. Tudom, hogy mekkora örömöt okoznék vele a gyerekeknek. • A február errefelé nyári hónap, de ilyen forróságra akkor sem emlékszem, amióta a Dzsungelben élek. Mostanában amúgy is

inkább fázós vagyok. Hiába szoktam érezni a bőrömön, hogy szinte éget a nap, a csontjaim jegesek maradnak, akár a kiföldelt halottaké; belülről sugározzák a hideget. Bertioga felé utazva mégis melegem lett. Hosszú hónapok óta újra melegem! Éreztem, ahogy a bensőm felenged és megnő a testem térfogata. Az ingem lassan a testemhez tapadt és gyöngyözni kezdett a homlokom. Igaz, a Packard ablakát nem engedtem lehúzni, mert az arc- és homloküregem érzékeny a huzatra, ami miatt Wolfram és Lisl egész úton egymás közt morogtak, akár a vénasszonyok. Mi, „gyerekek” azonban remekül elvoltunk a hátsó ülésen. Andreas és Sabine csak a csónakról tudott beszélni, amit a legutóbb eszkábáltam nekik, aztán meg rágni kezdték a fülemet, hogy csináljak hozzá lapátkereket is. Az iskolai kiránduláson ugyanis kipróbáltak egy mókás vízi biciklit és azóta máson se jár az eszük, mint hogy lábbal hajthatóssá alakítsuk a Geminit. Hálás voltam nekik, hogy önző csacsogásukkal egy percre kiragadtak az öregkor húgyszagú magányából, úgyhogy kezet adtam a dologra. Megcsinálom!, ígértem, pedig az óceánhoz közeledve végtagjaimban újra éreztem azt a baljós zsibbadást. Az úttól kitikkadva a család azonnali fürdőzést indítványozott, és a kedvemért még a titkos öbölig is hajlandóak lettek volna elzarándokolni, csak ne kelljen nélkülözniük a társaságomat. Én azonban kimentettem magamat, mondván, ha nem fekhetek le azonnal egy hűvös szobában, félő, hogy egész víkend alatt a kimerültség szövődményeitől kell majd szenvednem. És bizonyos értelemben persze nektek is, tettem hozzá fanyarul. Öniróniámat Bosserték a gyógyulás jelének tekintették, így, fürdőlepedőikkel a nyakukban, elvonultak, én pedig úgy, ahogy voltam, végigdőltem az ágyon. Igyekeztem elmémből kizárni az elmúlt hónapok kártékony gondolatait, és végül elaludtam. Sőt, mint Wolfram későbbi elbeszéléséből megtudtam (ő ugyanis a nagy csendtől megijedve délután belopakodott a szobámba és egészen közel hajolt hozzám, hogy meggyőződjön róla, szabályosan lélegzem-e), megszakítás nélkül, egészen másnap reggelig aludtam, ami a prostatitis okozta állandó vizelési inger ismeretében különösen csodálatos! A legcsodálatosabb azonban az, hogy hosszú idő után

újra álmodtam is. Benignus bódultságomban végre visszatértem Günzburgba. Gyerek voltam megint és csipesztől buggyos szárú nadrágban, kerékpáron tekertem végig a városon. Otthonról a gyárba, a gyárból a pályaudvarra, ahol az üzemnek rendelt nyersanyag érkezett éppen: vaslemezek tornyai, huzalok tekercsei és a csavarok, szegecsek meg pántok csörgő kincsesládái! Wally engem bízott meg azzal, hogy a reggeli szállítmányt a rendeltetési helyére kormányozzam – „Emezt a telepre, amazokat a folyó menti raktárunkba!” –, még egy kis piros zászlót is kaptam, azzal terelgettem a raklapokkal és taligákkal szlalomozó munkásokat. Az utolsó szerelvényből azonban nem vasáru került elő, hanem egy szőke tündér. Irene szökkent le a rámpán! Kacagott és én is kacagtam, ahogy a derekánál fogva leemeltem onnan és megforgattam a csillogó, tavaszi fényben. Most már fiatalember voltam, hosszan megcsókoltam. Amikor kinyitottam a szememet, Irenének Elza-arca volt, a Frauenkirche öreg harangjai pedig zúgni kezdtek. A menyasszonyom kézen fogott és rohant velem, röpített a házunk felé. Anyám szobájában találtuk magunkat. Átöltöztünk, ő talpig hófehérbe, én az egyenruhámba. Hallottam, ahogy az ablak alatt azt mondják a bámészkodók, milyen fess ez a férfi. Nászútra Sziléziába mentünk. Ahogy beléptünk a hatalmas főkapun, rabruhás vendégek szórták felénk a porszerű, apró rizst. Elza hosszú uszályát a kis ikrek tartották, Éva és Mirjam, mögöttük a Ciganók lépdeltek fegyelmezetten, nyakukban tavaszi virágok szirmaival rakott, fonott kosárkák lógtak. A cigánytábor muzsikájától kísérve méltóságteljesen bevonultunk az új boncterembe, amelynek márványasztalánál fenségesebbet még nem látott senki! Mögötte, ugyancsak márvány trónusán, maga az öreg király ült! Von Verschuer rövid beszédet mondott, amelyet pironkodva hallgattam. A jelenlévők tapsoltak, időnként spontán éljenzésben törtek ki. Az öreg felemelte az ujját, mindenkit csöndre intett. Mellém lépdelt, levette a koronáját és ünnepélyes mozdulattal a fejemre helyezte. Ahogy a koronázási jelvényeket a magasba emeltem, a sapkáit dobáló nép is láthatta, hogy az országalmám nem más, mint a Butenandtól visszaperelt Nobel-díj. Ő is ott volt a tömegben, a látottak hatására

szitkozódni kezdett, ám három sonderes – Stammer, Gerhard és Bossert – erősen megragadták és magukkal hurcolták. Újabb álomkép váltotta az előzőt, ezen már én voltam az öreg király, de bajszom nem volt, mint a valóságban, csak szépen ezüstözött, hátrafésült hajam meg néhány tekintélyt parancsoló ráncom. Anyámék villájában éltem három feleségemmel, Irenével, Marthával és Elzával együtt. A kastélyszerű épület előtt, a szökőkút helyén aranyszobor csillogott a holdfényben: a vaspántos bőrönd bronzból öntött és aranyfüsttel bevont mása! Nagy és nyitott házat vittünk, a hosszú asztal körül azon az estén is rokonok és barátok ültek, a vacsorát pedig a libériás Sedlmeier szolgálta fel. Hirtelen dörömbölni kezdtek az ajtón! A vendégek riadtan néztek egymásra, aztán rám, de én nyugodt és fenséges mozdulattal intettem, hogy engedjék be, akárki is legyen az. A derék taxis volt az, aki azon a reménytelen éjszakán elvitt Elzáék utcájába. Lekapta a sapkáját. A szeme könnyes volt és suta németséggel kérlelni kezdett, hogy menjek vele, haldoklik a lánya. Rolf és Karl-Heinz ingerülten pattantak fel a helyükről. Mégis, hogy képzeli ezt, jó ember, kiáltották egymás szavába vágva. Apánk nem holmi mentőorvos, ő egy világhírű tudós, menjen szépen az ügyeletre! Én azonban leintettem őket. Az emberiség gyógyítása egy orvos számára erkölcsi kötelesség, fiúk! Olyan parancs, amely az érvényéből nem veszít sem az idő múlásával, sem az elismerések szaporodásával… Mehetünk, jó ember, feleltem kegyesen, megmentem a lányod. Érintetlen vacsorámat eltoltam magamtól, felemelkedtem, és felvettem az orvosi köpenyemet meg az Aszklépiosz kígyójával díszített, hófehér tányérsapkámat. A fiaim megszégyenülten huppantak vissza a bársonyszékeikre, a termen pedig áhítatos sóhaj hullámzott végig. Épp indultam már, hogy megtegyem, amire felesküdtem, amikor újra kopogtattak. Egyre tisztábban hallottam… Ki az már megint? Kopp, kopp, kopp! Akkor végre ráeszméltem, hogy ez csak álom! Valójában Bertiogában vagyok, az ajtó mögött pedig Bossert köhécsel, azt szeretné megtudni, számíthatnak-e rám a reggelinél, aztán lemegyek-e velük a partra.

A család rám se akart ismerni, amikor megjelentem a reggelinél. Hirtelen jött életkedvemet nem tudták hová tenni, rájuk hagytam hát, hadd higgyék, hogy mindez csupán a tengeri levegő jótékony hatása. Az álmomat megtartottam magamnak. Jó étvággyal reggeliztem, hemendexet kértem három tojásból, aztán ettem két szelet kalácsot is, dzsemmel és kakaóval. Míg Lisl rendet rakott a konyhában és összeszedte a gyerekek strandfelszerelését, elszívtam egy szál cigarettát a verandán. Elcsomagoltam a csirkesültet, minden kész, indulhatunk!, jelentette Lisl és az egész család felkerekedett. Hiába volt még csak délelőtt, máris kegyetlenül tűzött a nap. Embert próbáló perceken át kutyagoltunk az óceánnal párhuzamos töltésen, amely egy idő után meredeken emelkedni kezdett, én mégis operaáriákat fütyörésztem, mintha csak egy szellős, tavaszi réten sétálnék. Végre elértük a két jellegzetes földnyelvet, amely maga közé szorítja az öblömet. Ezt a partszakaszt az út felől néhány ellenséges bozótcsoport meg egy omladékony, homokos fal is védte a behatolóktól, legalábbis azoktól, akik nem tudták, melyik részen kanyarog a szűk kis ösvény, amely egészen a vízig vezet. Letáboroztunk. A gyerekek azonnal a vízbe kívánkoztak, aminek Lisl, aki amúgy is viszolygott ettől az őselemtől, nem örült. Errefelé hirtelen mélyül a víz és a hullámok is nagyobbak, mondta aggodalmas hangon, majd – tán akaratlanul is – vádló pillantást küldött felém. Az a két kis ördögfióka persze azonnal hajba kapott egymással, valami játékot kerestek egymáson, mindegyik azzal vádolta a másikat, hogy amaz felejtette a házban. Az anyjuk közbelépett. Nagyok vagytok már! Nincs semmi baj: fogjátok szépen a kulcsot, és visszamentek érte! Legalább pár percig nyugtunk lesz, sóhajtotta Lisl és papírkötésű szerelmes regényével végigdőlt a gyékényén. Addig is csinálok néhány képet ezzel a gyönyörűséggel, vidult fel Wolfram, aki napok óta másról se beszélt, csak az új masinájáról. Remek. Én pedig úszom egyet! Okos dolog ez, Peter bátyám?, torpant meg a lakatos. Néhány napja még gyengélkedtél! A nap forró, a víz viszont errefelé ilyenkor

is hideg. Egy idő után a hullámok is barátságtalanná válnak! Miért nem szusszansz inkább egyet, aztán majd úszunk együtt. Ne félts csak engem, te hegyivadász! Én dunai gyerek vagyok! Különben is rossz a keringésem, állandóan zsibbadok, nem árt egy kis stimuláció. Egy szót se többet! Orvosi kérdésekről laikusokkal nem vitatkozom! Igenis, értettem!, szalutált tréfásan a lakatos, azzal megindult a sziklák felé, ahonnan belátni az egész öblöt. Jól ment és jól is esett az úszás. Egykettőre elértem az öböl külső határát, ahol a hullámtörőként működő földnyelv már nem tudja megszelídíteni az óceán felől érkező hullámokat. Ezen a ponton túlmerészkedni csak a jó úszóknak volt tanácsos és büszkén gondoltam arra, hogy nekem ezúttal sem kottyant meg ez a kis sportteljesítmény. Egyenletes, nyugodt tempóban haladtam a nyílt víz felé. Csak Bosserték zsongása idegesített valamelyest. A szemem sarkából érzékeltem, amint integetnek és kiabálnak, hogy ne befelé ússzak. Az öböl bejáratától nem messzi végre megfordultam és elkezdtem kifelé tempózni. A fordulónál még integettem Lislnek, aki szerintem Wolfram kárálása miatt hagyta abba az olvasást. Tenyeréből formált napellenzője alól felém meregette a szemeit. Micsoda selejtes vérvonal, sziszegtem a fogaim között. Remélem, ezt Wolfram, aki épp azon a helyen állt, ahol Rolfot megörökítette a fotográfiája, nem tudta leolvasni a számról, vadonatúj teleobjektívjét ugyanis egyenesen rám szegezte. Már az öböl karéján belül voltam, amikor rám jött egy görcs. Illetve csak egy görcsszerűség, mert nem az izmaim rándultak össze, noha azok is ólmosabbá váltak. Inkább afféle általános diszkomfort érzés lett úrrá rajtam, amely aztán fokozatosan szorongássá, majd félelemmé erősödött. Újra zsibbadni kezdett az arcom, aztán fájdalom hasított a koponyámba. Önkéntelenül odakaptam, mintha az érintésemtől elmúlhatna, amit odabent érzek. Ettől a szerencsétlen mozdulattól azonban elsüllyedtem, nyeltem némi vizet is. Köhögnöm és bokákolnom kellett, de máshogy, mint korábban, ha a víz alá kerültem, mert a tüdőm rándulásait most az összes ütőerem mentén éreztem. Ez a fájdalom azonban visszatartott attól,

hogy köpjek egy jólesőt, vagy sóhajtsak egy mélyet, aminek az lett az eredménye, hogy vontatottan és kicsinyke intenzitással ugyan, de mégiscsak fuldokolni kezdtem. Ekkor már a hullámok sem voltak barátságosak hozzám, mindegyik épp olyan ritmusban verődött vissza a partról, hogy az arcomba fröcskölje a vizét, orromba és számba permetezze a páráját. Bossert megláthatta a küzdelmemet, mert távolról is meg-megcsillanó üvegszemén keresztül egyre feszültebben figyelt: előre hajolt, tekergette az objektív gyűrűit és láthatóan riasztotta Lislt is, aki most már felpattant és a part szélére szaladva kiáltozott felém. Ekkor két újabb villámcsapás érte a koponyámat: egy váratlanul erős, majd valamivel később egy gyengébb. Tükör nélkül is tudtam, hogy a fél arcom lebénult. Éreztem, ahogy a jobb szemhéjam önkényesen leereszkedik és lógni kezd az ajkam. A görcs, amely meglepett, ekkor már artikulált volt, komikus pózba rántotta a kézfejemet, aztán az egész alkaromat, merevvé téve a nyakamat és a vállamat is, majd, mintha csak egy kígyó volna, rátekeredett a bensőmre és ostrom alá vette a tüdőmet. Klasszikus, vad fuldoklásra váltottam, sikítva kapkodtam levegőért, így azonban kizárólag a gyilkos gázzá vált tengervíz juthatott a tüdőmbe. Görcsbe rándult kezeimmel egyre csak fölfelé nyújtóztam, mintha mentőövet várhatnék az égből. A lakatos most már ledobálta magáról a ruháit és csöppet sem hősies mozdulatokkal a vízbe vetette magát. Ahogy a szaggatott melltempóval közeledő Wolfram Bosserten függött a tekintetem, különös dolog történt. Egyszeriben a testemen kívülre kerültem! Valamiképpen kiszálltam belőle és föléje lebegtem, onnan néztem az agóniámat. Mi ez az érzés? Csak nem a lelkem távozik belőlem? Láthatatlan ködként egy darabig itt lebegek majd önmagam felett, aztán szertefoszlok, mint a hidrogéncianid részecskék a kamrák légterében? Ezek szerint mégiscsak létezik a lélek? Nem! Az nem lehet! Ez – jöttem rá – inkább csak valami aszinkronitás az érzékelésben…! Elcsúszott egymástól a történés és az észlelése, ezért tudom végignézni, ahogy Bossert halálfeje emelkedik és süllyed a habokban, Lisl pedig hisztérikusan toporog a parton. Ezért vagyok kénytelen felfogni azt is, hogy a haláltusám

mennyire közönséges. Nyáltól habos, vastag takonyinda himbálózik az arcomon, amely olyan már, mint egy vén koldusé: ostoba és rút, amilyen én sosem voltam. És ezért kell látnom azt is, hogy nem vagyok még elkészülve a halálra! Akármilyen kicsivé, örömtelenné és nyomorúságossá is zsugorodott az életem, foggal-körömmel ragaszkodom hozzá. Éppen úgy sikoltozom, mint azok ott, Sziléziában, semmivel sem vagyok fenségesebb. Dörömbölök, kaparom az ajtót én is, a láthatatlan falakat köröttem. Fájok, szűkölök és félek! Bénult csodálkozással kérlelek valakit, hogy ne vegye el az életemet… Kérhet bármit! Megvallom vagy megtagadom, amit akar, csak hadd éljek még! De nincs válasz. És nincs könyörület sem. Az elmém egyetlen másodpercnyivel lemaradva a testemtől látja, hogy a kimerült Bossert már csak egy halottat tud kihúzni a partra. A holttestet kiterítik a fövenyen, aztán elfordulnak tőle. Meg se tisztítják. Úgy hagyják ott közszemlére, ahogy a latrokat a régi piactereken. A haja csatakos, a melle csupa hínár. Vége van. Bőrén szürke tajték csurog, akár egy köpés az arcon.

JERUZSÁLEM

1. fejezet Az óceánba nyúló földnyelv vonalában, az öböl külső határán, amelyen túlmerészkedni már csak a jó úszóknak volt tanácsos, rám jött egy görcs. Illetve csak egy görcsszerűség, mert nem az izmaim rándultak össze, noha azok is ólmosabbá váltak. Inkább amolyan általános diszkomfort érzés lett úrrá rajtam, valami tárgy nélküli félelem, szorongás tehát. Ha a vízben ez csakugyan lehetséges, elöntött a verejték, felteszem, el is sápadtam. A mellkasomban pedig nyomást éreztem, de nem olyat, amilyet a myocardialis infarctus kapcsán szokás leírni, inkább ahhoz hasonlót, amit egy rossz hírről értesülve él át az ember. Egyetlen pillanat volt az egész, tovább tartott felidéznem most, mint átélnem akkor, mégis alaposan rám ijesztett. Amint elmúlt és eresztett tovább, igyekeztem gyors karcsapásokkal kijutni a partra, ahol, ha ki nem is mondtam fennhangon, a fövenyre lépés első, mély levegővételével csak arra tudtam gondolni, hogy istenem, ezt megúsztam. Napozni sem volt kedvem, pedig épp azért járok ebbe az elhagyatott öbölbe, amelynek kissé kalandos és fáradságos megközelítése rendre kedvét szegi a tömegeknek, mert itt órákig heverészhetek a forró homokon anélkül, hogy a strandolni érkezők szemrevételezése miatt újra meg újra fel kellene ülnöm. Ezen a napon azonban kihagytam a szokásos sütkérezést, mert életemben először a partszakasz elhagyatottsága nem biztonságot jelentetett a számomra, hanem veszélyt. Csak most gondoltam arra, hogy ha valami baj érne, talán napok, vagy akár hetek is eltelnének, mire itt rám akad valaki. Nem beszélve arról, hogy bárki ne is akadjon rám, csak egy a megbízhatók közül, aki még a legkritikusabb pillanatokban sem tesz engedményt a szigorú óvintézkedésekből, amelyek az életem határait az utóbbi időben kijelölik. A továbbiakban tehát addig időztem csak az öbölben, amíg az úszónadrágom megszárad. Váltóruhát ugyanis nem hoztam magammal, abban a hosszában csíkozott nadrágban érkeztem, amelyben úsztam is, és amely shortnak, vagy úgy nevezett kempingnadrágnak éppúgy elment volna, mint fürdőruhának. Az óceán felől szüntelenül fújó szél az évnek ebben a szakában finom,

sós fuvallattá szelídül, mire az öböl sziklakaréjába ér. Ez nemcsak a naptól felhevült testnek esik jól, de egykettőre megszárítja a vízből kijövők bőrét, haját és fürdőruháját is. Illetve az én bőrömet, az én hajamat és az én fürdőnadrágomat, mert rajtam kívül más, ezt nem győzöm hangsúlyozni, ezen a napon sem tartózkodott az öbölben. Le sem ültem, fel-alá járkáltam a parton. Részben hogy siettessem a száradást (nem mintha a vizes nadrágban való elindulás bármilyen illemszabályt sértene, inkább csak megfigyeltem, hogy a nedves anyag és a belső combfelület találkozásánál mindig csúnya hámsérülés keletkezik, kidörzsölődik a bőr), részben pedig azért, hogy obszerválhassam magamat, a légzésem ritmusát, az izmaim működését, a testem apró válaszreakcióit. Még terheléses vizsgálatnak is alávetettem a szervezetemet, amennyiben a szandálom felcsatolását követően néhányszor fel-alá szökdeltem az egyik oldalsó sziklafal lépcsőszerű kiszögellésein. Mindezek révén arra a megállapításra jutottam, hogy a szívemnek kutya baja. A pulzusom az egészségesnek tekinthető idő elteltével visszatalált a normális ritmusába. Megfelelő tónusúak voltak az izmaim és szédülésnek, vagy a rossz közérzet egyéb, kontúrtalan és homályos tünetének sem találtam semmi nyomát. Ami volt, elmúlt. Mindezek után egy átlagember akár meg is nyugodhatott volna, elfeledhette volna azt a villanásnyi közjátékot az öböl és az óceán nyílt vízének találkozásánál, de magamat nem tekintem átlagos embernek. És nem csupán azért, mert orvos vagyok. Nem maradtam tehát. Napozógyékényemet feltekertem, fürdőlepedőmet gondosan összehajtogattam és a hosszúfülű vászontáskába csúsztattam. Fölkapaszkodtam a pergő homoktól csúszós, szűk és meredek ösvényen, amely a többséget, mondom, elriasztja az öböltől és odafönn nyugtáztam, hogy nekem ezúttal se kottyant meg ez a kis tornamutatvány. A gondtalan, léha napoknak lassan vége. Reggeli előtt már be is csomagoltam. Ezúttal is Haaseék hívtak meg víkendre abba a pazar, part menti házba, amit természetesen Federico tervezett és ahol – pedig ez korántsem természetes – mindig olyan jól éreztem magamat. Az utolsó éjszakát egyedül töltöttem, vendéglátóim még tegnap, az uzsonna után elutaztak. Üzleti út, mondta Federico

szabadkozásnak álcázott gőggel, ami a természetétől különben sosem volt idegen. Estére én is otthon leszek. Ezúttal egyedül ott is, amit most nem különösebben bánok. Martha és Karl-Heinz megint Caracasba mentek. A feleségem úgy tesz, mintha csak a barátnőjét látogatná meg, de én tudom, hogy a honvágyát kezeli így. A szüntelen mozgás – Buenos Airesből el és vissza – enyhíti a tüneteit. Azt hiszem, hamarosan ő is elhagy. És talán ezt is kell tennie. Argentína már nem biztonságos. Mostanában egyre többet hallani a zsidók mozgolódásáról. Rudel, Eichmann, Priebke és én – hogy csak a legismertebb száműzötteket említsem – többé-kevésbé nyíltan és szabadon éltünk itt mostanáig. Ez pedig ellenkezett a kiválasztott nép bosszúvágyával, amit ők persze következetesen és finomkodón igazságérzetnek neveznek. Apám, Lollo és Hanserl a hétvégén érkeznek. Hasznosabb, ha most magam lehetek velük. Régen találkoztunk már és sok a megbeszélni valónk. A könnyedre hangolt magyarázaton, hogy „a véletlenek szerencsétlen összjátéka miatt” Marthának és a nevelt fiamnak épp most kellett elutaznia, persze átlátnak majd. Ezt azonban nem róják fel nekem, csak úgy értelmezik, mint az egyre törékenyebbé váló helyzetem egy újabb tünetét. Egy fajtából vagyunk, ismerem az észjárásukat. A találkozónk akkor lehet hatékony, ha pontosan tudom, mit akarok. Ha egy konkrét terv megvalósításához kérem a támogatásukat, nem csak úgy általában várok tőlük iránymutatást. Különben is ki láthatná át pontosabban a helyzetemet, mint én? Épp elég botrány, hogy apának és fiának a hatékonyságra kell törekednie, ha találkoznak, ahelyett, hogy egyszerűen átadhatnák magukat az érzelmeiknek. Az igazság azonban az, hogy nem tudom, mit akarok… Tartsak-e ki továbbra is Buenos Airesben, vagy fogadjam el Priebke meghívását és bújjak el Patagónia hegyei között? Vagy a helyzet már ennél is rosszabb, és Argentínában sem szabad maradnom? Akkor hova menjek? Barbie Bolíviába hív. Haase Paraguayt emlegeti, de talán csak az apósa miatt. Rudel szerint meg képzelődöm: Buenos Aires a mi városunk, az volt és az is marad, a zsidók a szájukat sem merik kinyitni egy olyan

országban, ahol még a háború után sem vállalhattak közhivatalt. Ha viszont Eichmannra nézek, aki úgy jár-kel köztünk, mint egy kísértet, egyenesen a halálvágy fog el, nem is a kétely. Össze vagyok zavarodva. Ráadásul jól megy a sorom. Persze megdolgoztam érte. Lám, a tehetség mindig és mindenütt utat tör magának! Mindenesetre van mit veszítenem. A Virrey Vertizen lévő lakás. Az autó. A gyógyszergyár. A megbecsültségem, amit az emigránsok között kivívtam magamnak! Nem akarom elölről kezdeni. Meg persze a család! Martha és a fiam. Különben sem hiszem, hogy akadna még város ezen a dunsztos kontinensen, amelyik méltó lehet hozzám. Haza, vagy sehová! Apámék vajon mennyit értenek ebből az egészből? A szeretetüket nem vitatom. Azt sem, hogy büszkék rám, pedig a zsidó hazugságok alaposan próbára tehették a hitüket. Egy-egy értetlenkedő kérdésükből és lényegtelen, a fülemet mégis bántó megjegyzésükből azonban kiérzem, hogy a günzburgi jólét mennyire elkényelmesítette őket. Nem értenek már engem és ezen azok a rövid látogatások sem segítenek, amelyekre időnként sort kerítünk. Most mégis azért jönnek, hogy a jövőmről döntsenek. Ez pedig legalább annyira baljóslatú, mint amennyire lelkesítő a viszontlátás. Bárcsak rendelkezhetnék a saját életemmel! Bárcsak közönséges halandó volnék én is! Néha ezt kívánom. Mert a rendkívüliség legnagyobb keresztje az, hogy a sorsunkkal kapcsolatos döntéseket mindig a jelenidőből kitörve kell meghozni. Hogy nem létezhetek a hétköznapokban! Sem a hétfőben, sem a keddben, sem a szerdában. Csak a történelemben! Nem önmagamat képviselem, hanem gazdatest vagyok. Valami önmagamnál is fontosabb hordozója. Olyan teher ez, amely alatt kis híján összeroppanok. Úszni is azért mentem – a gyilkos tempót is azért diktáltam magamnak –, hogy átmenetileg megsüketülve és a puszta fiziológiámra való összpontosítástól elbódulva megvilágosodjak, és

tudjam, hogyan kell döntenem. De nem jött a megvilágosodás, csak a kétely. A félelem és a felelősségérzet. Nem akarom elölről kezdeni. Apám végül otthon maradt. Lollo és Hanserl állítása szerint múló rosszullét, felesleges aggódnom, de láttam rajtuk, hogy hazudnak. Illetve Sedlmeieren. Ő mindig zavartan viselkedett, ha keresztkérdéseknek vetették alá. A családom azonban jól hazudik, senki meg nem mondaná rólunk, hogy azt mondjuk-e, amit gondolunk és azt tesszük-e majd, amit mondtunk. Ez egy adottság, amely az intelligenciával van összefüggésben, nem pedig az erkölccsel, ahogy sokan bizonygatni szeretik. A morállal legfeljebb az függ össze, hogy mikor élünk e képességgel és mikor nem. Vagy talán nem létezik kegyes hazugság? A hazugság és az igazság – a humán értelmiség e két kedvenc alkotmánya – nem bír állandó értékkel. Ami az egyik korban igaznak tűnik, az a következőben hazugsággá válhat, és fordítva. A történelmet pedig emberek csinálják, nem istenek. Szánalmas, hogy a „filozófusok” e fogalmakhoz olyan konstans értékeket igyekeznek hozzárendelni, mint amikkel, mi, az egzakt tudományok emberei dolgozunk. Minden bölcsészkedést a zsidók találtak ki, hogy a megerőszakolt és igába hajtott szavakon keresztül uralkodjanak a világon! Lollo hazudott tehát és éppen olyan jól, ahogyan én. Vagy anyám és apám. Meg a gyerekeim. Sajnáltam, hogy nem találkozhattam apámmal. Jó lett volna magamhoz ölelni. Igen: „még egyszer, utoljára”! Tudom, hogy már nincs sok neki hátra. A megbeszélésünk szempontjából azonban csakugyan nélkülözhető volt a személye. Egy ideje már Lollo vitte a cég operatív ügyeit, Sedlmeier, a hű házőrző kutya pedig emberemlékezet óta a Gyár prokuristája volt, minden számot kívülről fújt. A jövőmet illető kérdéseket elegendő volt velük megbeszélni. • Martha és a fiú hazajönnek, mondta Lollo részvétlen hangon, mintha csak azt közölné velem, hogy eleredt az eső. Hanserl rémülten vágott közbe. Günzburgba?! Okos dolog ez? Martha nem akar Günzburgba költözni, Hans. Ami azt illeti Németországba se. Svájcba akar menni.

Svájcba, mondtam fanyar mosollyal. Egy újabb válás?, aggodalmaskodott tovább Hanserl. Jól meggondoltátok ezt, Lollo? Most már elöntött a méreg. Talán Lollo feleségéről van szó?! Miért őt kérdezgeted, Hans? Az én életemről van szó, tehát hozzám beszélj, világos? Bocsáss meg, Beppo! Ez a hosszú repülőút, még mindig kótyagos vagyok… Csak hát a papírmunka, amivel a válás jár. Nyoma lesz! Emlékezz vissza! Amikor Irenétől elváltál… Otthon, valahol egy nagy könyvben azt is felírták, és az a kis zsidó végül azt túrta ki! Így jutottak a nyomodra! Emlékezz csak vissza! Ez csak az egyik probléma, köszönjük Hans, szólalt meg félreismerhetetlen autoritással az öcsém. Még sosem láttam ebben a szerepében. Nem állt neki rosszul, ha annyira jól nem is, mint nekem annak idején. Igen, bólintottam. A másik szegény Carlo részvényeinek a kérdése. Ha Marthával jogi értelemben is különválunk, Carlo tulajdonrésze kikerül a családból… Emiatt nem kell aggódnod, szakított félbe az öcsém. Martha nem fog elválni! Mindent megbeszéltem vele. Ha a Család támogatja, hogy Svájcban telepedjen le, akkor hajlandó rá, hogy a világtól visszavonult özvegyek életét élje. Meg tudtam volna fojtani Lollót ezért a pimasz megfogalmazásért, de uralkodtam magamon, inkább Karl-Heinz sorsa felől tudakozódtam. A fiú az idő javarészében Günzburgban lesz. Mi taníttatjuk, ezt megbeszéltük. Egy napon majd ő meg Dieter veszi át a Gyárat. Rolf, ugye… Rolf nemigen tartja velünk a kapcsolatot. Bevallom, nem értem az anyját! No, de ez csakugyan a te dolgod, Beppo. Lollo udvariasan biccentett, aztán testtartást és hangszínt váltott. Itt mik a hírek? Itt? Ellentmondásosak. Van, aki ezt mondja, van, aki azt. Meg kell az embernek bolondulni. Az öcsém bólintott, aztán olyan magabiztossággal, mintha minden titkok tudója volna, azt mondta, itt nem maradhatok. Hogyan?

Nem maradhatsz itt, Beppo! A nyomodban vannak. Bauer épp csak a lakáscímeddel nem házal. Bonn persze vonakodik lépni. Húzzák az időt és egyelőre mindenről beszámolnak nekünk, de ez már nem garancia semmire. Az a fickó a véredet akarja! Előbb-utóbb átadja az információit az izraelieknek. Ha ugyan át nem adta nekik máris. Istenem. Menj Bolíviába! Bolíviába? Barbie-hoz, szólalt meg most Sedlmeier is. Haase Paraguayt emlegeti. Akkor oda, csak mielőbb! (Az öcsém Sedlmeierhez fordult.) Ugye, vannak érdekeltségeink Paraguayban? Hogyne, a Ferretería! Akkor Paraguay. Hans majd beszél azzal a Haaseval. Rád bízhatom ezt, ugye, Hans? Persze, Lollo! Tudod, hogy igen. Köszönöm. Örülök, hogy ezt ilyen kordiálisan megbeszéltétek! De az esetleg nem érdekel valakit, hogy én mit akarok? Mégiscsak az én életemről van szó! Lollo fáradtan nézett rám, tenyerével végigsimított az arcán. Hát persze, Beppo. Te mit szeretnél? Az, hogy mit szeretnék, már évtizedek óta nem számít… Csak az számít, hogy mit lehet. Az öcsém fintorogva biccentett, Sedlmeier pedig lesütötte a tekintetét. Van más választásom?, nevettem fel aztán keserűen. Persze. Bolívia, Chile vagy Venezuela. Esetleg Brazília! Nem tudom, utána kell nézni. Nem úgy értem. Alapvetően más lehetőségem. Sedlmeier felemelte a tekintetét, futva Lollóra nézett, aztán meg rám. Hogy érted, kérdezte az öcsém. Nem mehetnék haza?

Haza, Beppo?, vágott közbe Hanserl. Még Günzburgban sem lennél biztonságban! Nincs az a hamis útlevél… Nincs az az álnév vagy rejtekhely, ami meg tudna védeni! Túlságosan híres vagy már! Egykettőre elfognának. Mást is elfogtak, mondtam nyugodtan. Bíróság elé álltak, bánták kicsit a bűneiket, elmondták, hogy mindent parancsra tettek, aztán ültek valamennyit, megírták az emlékirataikat és kijöttek. Folytatták ott, ahol a háború előtt abbahagyták! Talán fehér köpenyt húzhatnék újra. Te nem tudod, mi van otthon, Beppo, csóválta meg a fejét az öcsém. A háború után még én is ezt gondoltam. Meg anyáék is! Hogy majd néhány év múltán lecsillapodik ez a hisztéria és lesz esély egy csöndes kis perre, az élet pedig visszaáll a rendes kerékvágásba. Ezt mondom én is. Már nem lesz ilyen, Beppo. Egyre rosszabb a helyzet. Ha hazajössz, már csak vértanú lehetsz. Hős! Hős? Én nem katona vagyok, hanem tudós. Akkor marad a bujkálás. Miért vagy ilyen barátságtalan, Lollo? Csak őszinte vagyok. Lassú magányos halál vagy egy gyors autodafé? Ezt mondod? Ennyi a választásom? Sedlmeier mondani akart valamit, de elharapta a szót és megint leszegte a fejét. Akkor értettem meg, hogy ezek ketten már beszéltek erről. Mi az?, kérdeztem az öcsémet. Lollo megrázta a fejét. Halljam! Mi az?! Az öcsém Hanserlra nézett, sóhajtott, aztán belefogott. Gondold meg, Beppo… Jézusom, hát micsodát?! Még apa is egyetért. Csak nem volt képes a szemedbe mondani. Nekem se könnyű, nehogy azt hidd! Micsodát? Hogy a halálomat kívánjátok? Németországban nincs halálbüntetés, vetette közbe Hans.

Nagyon köszönöm, akkor életfogytig tartó raboskodás! Nem is értem! Hiszen magad mondtad az imént, hogy felejtsem el! Ezek szerint a halálomat akarjátok? A megdicsőülésedet, Beppo! A micsodámat? Úristen, Lollo, úgy beszélsz, mint egy pap! És apa is? Így csak el fogsz múlni. Lassan, ahogy mondtad. Nyomorultan. De talán, ha bíróság elé állnál, akkor visszaszerezhetnéd a… Ki nem mondd azt a szót, hogy becsület! Törődsz is te azzal! Téged csak a felejtés érdekel! A családod nyugalma! A biznisz! A te családod is. Csakugyan? Az még? A pirruszi győzelmet aratók tekintetével néztem az öcsém szemébe, talán még mosolyogtam is. De hiszen egy perce sincs, mikor azt mondtad, hogy felejtsem el, mert már nincs ilyen! Nincs olyan, hogy bíróság elé állok, és… Purgatórium nincs, Beppo!, csattant fel az öcsém. Spruchkammer vagy búcsúcédula, vagy nevezd, ahogy akarod! Már nem lehet megváltani a szabadságot, érted? Túl késő van! Ha bíróság elé kerülsz, onnan már nincs visszaút, én ezt mondtam! Se fehér köpeny, se feleség, se semmi! Úristen. És ti mégis… Ezt sose hittem volna! Adjatok egy pisztolyt! Hadd lőjem főbe magam most azonnal! Minek ezért annyit utazni? Ha már ti is a halálomat kívánjátok, akkor tényleg nincs értelme az egésznek. Félreértesz. De ez a legkevesebb. Ehhez jogod van, Beppo! Ennyi jár neked. Nehéz lehet. El se tudom képzelni, milyen nehéz. Anyáék azt akarják, hogy élj. De azt is akarják, hogy boldog légy. Csak erről… Csak a boldogtalanságodról beszéltem. „Anyáék.” Ezek szerint te nem akarod. Én is azt akarom. Dehogynem… Szóval? Akkor Paraguay? Hát mit ártottam én, hogy hóhérkézre akar adni a tulajdon öcsém? Hm? Istenem! Ugyan mi értelme van még felkelni holnap? Vagy holnapután, vagy bármikor! Istenem. Félreértettél, Beppo. Ezen nincs mit félreérteni, Lollo! Holtan akartok látni.

Nem igaz. Csak nyomorultan nem. Mert halottnak lenni akkora dicsőség, ugye? Kár volt ebbe belemenni. Az én hibám. Bocsáss meg! Örüljünk inkább egymásnak, olyan gyorsan elszalad ez a pár nap. Ki tudja, miért, hagytam, hogy Lollo visszavonulót fújjon. Nyugovóra tértünk. Biztosra vettem, hogy képtelen leszek elaludni, de szinte azonnal mély álomba merültem. Kisvártatva azonban megtapasztaltam, hogy az álmatlanság sem lehetett volna gyötrelmesebb, mint az a hosszú, csodák nélküli álom, amelynek minden fájdalmát átéltem. Éreztem a bőrömön, az izmaimban, a tüdőmben és a fejemben. És a lelkemben is. Másnap öregen és reménytelenül ébredtem, a reggelinél mégis olyan jókedvűen cseverésztem Hansszal és az öcsémmel, mintha a feladásom gondolatával tegnap egyikük sem játszott volna el. Ilyen hazug módon működtünk napokon át. Belém azonban idővel egyre mélyebbre rágta magát a gondolat. Akár egy élősködő, amely láthatatlan sebet ejt, ám az ürülék, amit mohó vándorútján maga után hagy, lassan legyöngíti a szervezetet, átveszi az irányítást a test és a szellem fölött egyaránt. Búcsúzkodtunk már, amikor Lollót félrehívtam, hogy újra őszintén beszéljünk. Hanserl maga is mozdult volna, ha az öcsém a tekintetével maradjot nem int neki. Sedlmeier sértődötten biccentett és leült a bőröndje mellé. Kirekesztése váratlanul jólesett, pedig tudtam, hogy csak időleges. Ha Lollóval meg tudunk beszélni bármit is, a kivitelezés úgyis Hans Sedlmeierre marad. Ezért egy órával később, amikor kisírt szemekkel elbúcsúztunk egymástól, hosszabban és szorosabban öleltem magamhoz őt is, mint máskor. Ki tudja, viszontlátjuk-e még egymást ebben az életben.

2. fejezet Árulás! A zsidók megint elárulták Németországot! Sedlmeier üzenetéből, amely csak nagy nehezen volt desifrírozható, olyan forgatókönyv bontakozott ki, amelyre rémálmaimban sem gondoltam, pedig rémálmok terén valóságos krőzus vagyok. Bauer államügyész, az a durcás kis zsidó, aki a hesseni hivatal elfoglalása óta élet és halál uraként tetszeleg, nem tartotta be az ígéretét, amit a Családnak tett! Nyilván esze ágában sem volt betartani. Eleve azzal a görbe szándékkal ment bele a közvetítőkön keresztül zajló egyezkedésbe, hogy a hollétemet kiderítse, aztán feladjon az izraelieknek… Egyetlen pillanatig sem érdekelte a német igazságszolgáltatás, csak a vérbosszú! Vajon kell-e ennél egyértelműbb bizonyíték arra, hogy a zsidók – mindegy hol élnek és mindegy, milyen nyelven beszélnek – mindig a saját fajtájukat tekintik az elsőnek. Sosem ahhoz a néphez hűségesek, amely befogadta és megtűrte őket, csak ahhoz, amelyből származnak! Hogy lehettem ilyen bolond! Messerle szerint Bauer bosszúszomját már csak a halálom csillapítaná. A háború utáni Németországban persze eltörölték a halálbüntetést – micsoda életképtelen, gyönge állam! –, a zsidó ezért nem hagyhatja, hogy a német hatóságok vegyenek őrizetbe. Tudja, hogy Németország megvédené az életemet, hát megszeg inkább minden esküt, amit a „hazájának” tett! Beléharap a kézbe, amely enni adott neki! A hivatalos Bauer, a jó német, úgy tesz, mintha semmilyen információval nem rendelkezne rólam. A magán Bauer, az örök zsidó, viszont az első adandó alkalommal kilopózik irodájából, hogy egy savanyú szagú, sötét szobában eladjon a hitsorsosainak. Micsoda képmutató gazember! Istenem, kis híján hóhérkézre adott a saját családom! Azonnal választ akartam küldeni Günzburgba, tudtam, hogy egyetlen vesztegetni való percem sem maradt. Messerle!

Megint nekem lett igazam! Nem megmondtam? Így jár mindenki, aki megbízik egy zs-ban! De miért én bűnhődjek mindig a ti gondatlanságotokért? Miért mindig én legyek az áldozati bárány?! Mondd meg Lollónak, hogy vissza az egész! Nincs alku! Nincs „történelmi perspektíva”, csak én vagyok: az ember! Ecce homo! Anyám fia és apám fia! Az öcsém fivére! A te pajtásod! ÉN! Nem adom fel a pozíciómat. Sőt, ragaszkodom a relokalizációhoz! P-be akarok menni, megértetted? Vedd fel azonnal a kapcsolatot a Gute Kameraddal, mert már egyetlen napot sem vagyok hajlandó itt maradni! Intézkedj, különben a vérem a te lelkeden szárad! És a drágalátos öcsikémén! Van fogalmad róla, mit jelentene ez apámnak? Testvérgyilkosságban akarjátok bűnrészessé tenni? Egy tisztességben megőszült polgárt, akiknek nyugodt öregkor járna, nem pedig mardosó bűntudat élete végéig? Csináljátok vissza! Megértetted, Messerle?! Csináljátok vissza! Addig felmegyek P-hez, a hegyekbe. Ott talán nyerhetek egy kis időt, de ajánlom, hogy gyorsak legyetek. Bármikor jöhetnek! Ha kell, adjátok fel helyettem Ei-t! Fogják el azt az idegesítő irodistát, ha egyszer német vérre szomjaznak, de ne engem! (A borítékban mellékelek egy papírt, rajta a névvel, amit Ei. itt használ, a lakáscímét meg az üzem nevét, ahol dolgozik. Adjátok fel helyettem őt, Messerle: vásároljatok nekem egy kis időt, amíg a BS-i életemet fel tudom számolni!) Pajtásod, Beppo PS: Aedificator továbbítja majd az üzeneteidet P panziójába. Írj! • Hans Sedlmeier levelét azonban hiába vártam. Illetve postafordultával jött tőle egy sajtcetli, amiben hímezett-hámozott, hogy ő minden tőle telhetőt elkövet, de tudnom kell, hogy az utóbbi időben nehézkessé vált a kapcsolattartás, lehetetlen megmondani, hol is tartanak épp a folyamatok… meg más efféle, jelentés nélküli töltelékmondatok. Aztán hetekig még ennyi sem. Pedig ilyen sosem

történt azelőtt! Günzburg konok hallgatását felettébb nyugtalanítónak találtam, egy hónap múltán mégis úgy határoztam, hogy e vak és süket várakozásnak véget vetek. Összecsomagoltam tehát és visszautaztam Buenos Airesbe, fölkészülve akár a legrosszabbra is. A Virrey Vertizen fekvő lakás azonban épp olyan békés hangulatot árasztott, mint azelőtt, hogy a rémhírek terjedni kezdtek volna az itteni németek között. A napfény tömött kévékben ömlött be a szobákba, amelyek hófehér falai szinte ragyogtak, a levegőt pedig virágok és teasütemény friss illata töltötte be. Mikor beléptem, Martha épp a füles fotelben olvasgatott, Karl-Heinz a szőnyegen hasalt egy képes újság kiterített példánya fölött. Istenem, gondoltam, ez a civilizált nép az én fajtám! Amint megláttak, föl se pattantak, csak lassan járultak oda hozzám, hogy otthonos gyöngédséggel üdvözöljenek, mintha nem is többhétnyi alámerülésből, csak a gyógyszergyárból tértem volna haza egy átlagos hétköznap délután. Jókedvűen meguzsonnáltunk, majd azt követően, hogy Martha elmondta, „szokatlan jelenségekre” a távollétem napjai alatt sem lettek figyelmesek, elhatároztam, hogy a következő héten már a Fadro Pharmba is visszatérek. Dolgozni fogok újra, és egyáltalán, igyekszem úgy élni az életemet, mint annak előtte. A munka a laborban jólesett, termékeny voltam és találékony, a fehér köpeny viselése pedig úgy hatott meggyötört idegeimre, akár egy bocsánatkérés az elmúlt időszakért. A németeket azonban kerültem. Elsősorban is Eichmannt. Részint azért, mert az emigránsok kollektív izgatottsága, amely titokzatos idegenekről szóló történetekben öltött testet, előbb-utóbb – tudom – nekem is eszemet vette volna, részint pedig azért, mert nem lehettem biztos abban, hogy a „Ricardo Klement”-ről szóló információk nem jutottak-e máris zsidó kezekbe; az esetben ugyanis Adolf Eichmann környezetében tartózkodni felért volna egy öngyilkossággal. Ha tetszik, becsuktam hát a szememet és befogtam a fülemet, így éltem heteken át. Könnyedén, de szorgalmasan, ahogy egy citoyenhez illik. És meglehet, hogy épp ez lett a vesztem. Azon a szerdai napon a Roca tábornokról elnevezett sugárúton sétáltam hazafelé. A Borgwardot reggel a ház előtt hagytam, mert abban az üde, európaias tavaszban gyalogolni támadt kedvem. Még

fütyörésztem is, ahogy az árnyas fák alatt lépdeltem. Azt a kedves Puccini-áriát fújtam, amit munka közben is oly gyakran fütyültem a magam vagy a körülöttem állók örömére. Azonnal felfigyeltem a három férfira. Úgy tettek, mintha az autójukat szerelnék. A nyitott motorház fölé hajolva beszélgettek, de amikor a közelükbe értem, egyszerre pillantottak fel, aztán gyorsan egymásra villantották a tekintetüket, az egyikük pedig bólintott. Az lehetett a jel. Azután már csak néhány percig tartott az egész. Ketten megfogtak, bedugtak a hátsó ülésre, a sofőr csikorogva gázt adott. Az előkészített kloroformos kendőre nem is lett volna szükség, hiszen nem ellenkeztem; tudtam jól, milyen káros az egészségre az a régimódi szer. Az egyik férfi mégis az orromra szorította a kendőt, amitől ébredés után, már a fedett lakásban, még napokig fájt a fejem és alaposan megkergült a vérnyomásom. De ennek már nincs jelentősége. Ha csak annyi nem, hogy így legalább emlékszem valamire azokból a napokból is. Máskülönben eseménytelen órákat töltöttem a gyéren bútorozott lakásban, amelyről ma sem tudom biztosan, a város melyik negyedében állt. Még az is elképzelhető, hogy csupán néhány háztömbnyire az otthonomtól. Azoknak a napoknak az unalmát az is magyarázza, hogy nem voltam éppen együttműködő, ők meg váratlanul szelídnek bizonyultak, de legalábbis egykedvűnek. Nem vertek meg és emelt hangon is csak ritkán szóltak hozzám. Az eljárásukat nem is nevezném vallatásnak, csak amolyan kérdezősködésnek. Ráadásul, amint kétséget kizáróan megállapították, hogy én én vagyok, felhagytak a keresztkérdésekkel is. Láthatóan az ő dolguk csak ennyi volt: elrabolni a „Halál Angyalát”, a többi már legyen másnak a gondja, gondolhatták. Az Izraelbe hurcolásom reggelén a nappali és éjszakai műszakok során megismert, összesen nyolc ügynökön kívül megjelent két olyan férfi is, akit addig még nem láttam. Egy idősebb, bodor hajú zsidó, aki a csoport vezetője lehetett, meg egy egész testében reszkető fiatal kolléga, aki – miután alkaromon kitapintotta a különben szabad szemmel is jól látható vénákat – beadott valami korszerű narkotikumot, amely a kloroformmal ellentétben végre fejfájás, májkárosodás és szívbénulás veszélye nélkül altatott el. Így,

ájultan és pilóta egyenruhában loptak föl az El Al gépre, amin – mint utóbb megtudtam – különös truppunk mellett egy hivatalos delegáció is utazott. Ennek tagjai azonban éppúgy nem sejtették, hogy az egyik utastársuk maga a történelem, ahogy öntudatlanságomban én sem sejthettem, mi történik körülöttem. Szenegálban, ahol a gép kerozint vett fel, mintha megébredtem volna. De lehet, hogy az ócska hangárokról szóló emlékképeket is csak a fogvatartóim elbeszélése alapján programoztam magamba és valójában átaludtam az egész utat. • Ifjú koromban szerettem utazni. Kíváncsi voltam más kultúrákra. Kezdetben nem is értettem, miért. Aztán idővel rájöttem: bárhová is vezetett az utam, Európába vagy azon kívülre, mindig a visszatérés volt az, ami utólag értelmet adott az otthon elhagyásának. Nem a honvágyról beszélek. Akár a hasonlóságokra figyeltem (más népek verejtékszagú igyekezetére, ahogy a civilizációnk szokásait igyekeznek majmolni), akár a különbségekre (ahogy a bennszülöttek életük megszokott, de bárdolatlan rituáléihoz ragaszkodnak), végül egyaránt igazolását kaptam annak, hogy a fajtánk felsőbbrendű másokénál. Ez az apostoli kíváncsiság persze alaposan megfogyatkozott a Dél-Amerikában töltött évek során, de valamennyi azért maradt belőle. Különösen a zsidókkal szemben. Nem arról van szó, hogy Izraelt – fennhéjázó nevének bedőlve – a zsidók ősi földjének tekintettem volna én is, ahol még a kövek is e különös faj titkait rejti, satöbbi, satöbbi. Nem! Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a bő évtized alatt, mióta a zsidók megszállták Palesztinát, milyen országot csináltak maguknak. Milyen az az állam és társadalom, amelyet nem parazitaként foglalnak el, hanem gazdafajként, annak minden szabadságával és felelősségével? Erre csakugyan kíváncsi lettem volna. Az antropológus fürkész tekintetével szívesen végigjártam volna városaikat és falvaikat, ahol mindaz, amit összefoglalóan csak ’zsidónak’ nevezünk, ritka koncentrációban és másutt ma már nem látható tisztaságban van jelen. De efféle obszervációra persze nem volt lehetőségem. Egy cella és egy kihallgató helyiség között ingázva töltöttem a napjaimat, ez a keresztút pedig bárhol lehetett volna a világon; akár otthon,

Németországban is. Csak az utcazaj! A távolról beszűrődő kiáltások, az autókürt-hangok, illetve a harangzúzás, sófárszó és müezzinének szokatlan elegye volt az, ami nem engedte feledni a tényt, hogy Jeruzsálemben vagyok, egy hatalmas organizmus lüktető szívében. De már ez is különös, gondoltam. Hogy ilyesmiken jár az eszem! Vajon így működne egy halálfélelemtől szenvedő bűnös elméje? Az elmúlt évtizedben – amíg a zsidók az országukat, én meg az új életemet építgettem – olyan sokszor gondoltam az elfogásra. A békés pillanatok mélyén is, mint a legfinomabb feketék alján a zacc, ott lebegett a félelem: az elfogástól való rettegés. Most pedig, hogy megtörtént, alig érzek valamit. Nem mondom, hogy az első pillanatban nem szorította el a torkomat a rémület. Megijedtem, persze. Az új helyzetet azonban éppoly gyorsan belaktam, ahogy az elmúlt évek számtalan váltása után is mindig, minden alkalommal. A családom szerintem nem is hinné, hogy ilyen megbízhatóan működöm a fogságban. Valószínűleg azt gondolják, hogy összetörtem. Hogy szünet nélkül rettegek a közelgő haláltól. Mert a zsidók persze meg fognak ölni, ehhez kétség sem fér. Mindig is meg akartak, csak lehetőségük nem volt rá. Most van. Hát felakasztanak majd, mint egy tolvajt. Mindenki azt hiszi: félek. Hiszen végigrettegtem az életemet. A helyzet azonban az, hogy sosem a haláltól féltem, hanem az élettől. Ezt persze én is csak itt, a jeruzsálemi cellában értettem meg. Hogyan is magyarázzam ezt… Arról van szó, hogy az elmúlt évtizedben az életem az elfogástól és a haláltól való félelemről szólt. Ez lett a napjaim legfőbb szervezőelve. Most pedig azzal, hogy már nincs mitől félnem, egyszeriben mintha céltalanná vált volna az életem is… Ha a jeruzsálemi fogságban szenvedek valamitől, hát ettől, nem pedig a szabadság hiányától, vagy a halálfélelemtől! Erre csakugyan nem voltam felkészülve. És ez az, ami egyre gyakrabban juttatja eszembe Lollo különös szavait a mártíromságról. Bár az elrablásom a Családot is váratlanul érte, el kell ismernem, hogy az öcsém gyorsan feltalálta magát. Alig két-három napja lehettem a börtönben, a zárkaajtóm előtt máris megállt egy őr és közölte, hogy készüljek, mert látogatóm érkezett. Meglepett a dolog,

hiszen biztosra vettem, hogy nem fogadhatok majd senkit, tán még a családom tagjait sem, nehogy gyorsan ölő mérget, vagy más gyilkos eszközt csempésszenek be nekem, amellyel aztán elrontom a világ mulatságát. Az őr azonban, elértve csodálkozásomat megnyugtatott, hogy nem igazi látogatóról van szó, csak valami ügyvédről. A férfi, aki Dr. Engel néven mutatkozott be, csakugyan jogi doktor volt, de nem védőügyvéd, ahogy együgyű foglárom hitte. A günzburgiak megbízásából eljáró férfi feladata épp az volt, hogy segítsen a védőügyvéd kiválasztásában. A zsidók ugyanis, abbéli igyekezetükben, hogy a meglincselésemet igazságszolgáltatásnak állítsák be, nem álltak meg félúton. Gideon Hausner államügyész vakuk villogása közepette jelentette be: Izrael engedélyezi (sic!), hogy védőmül azt válasszak, akit akarok, és még a jogi képviseletért járó tiszteletdíjat is a zsidó állam állja. Nincs védőügyvédem, intettem szórakozottan Engelnek. Minek lenne? Sosem kerültem összeütközésbe a törvénnyel. Kiváló mondat, doktor! Ha megengedi, ezt majd idézem a riportereknek. Ami pedig a védőjét illeti, Dr. Servatiust javaslom. Ismeri? Nem? Dr. Robert Servatius! Nácimentes múlt, nürnbergi tapasztalat! Igazán kiváló választás, nem gondolja? Ez a csodafegyvere? Egy nürnbergi védő? Hiszen ott mindenkit felakasztottak! Természetesen, felelte vidáman a férfi. Noha nem lehetett kétségem afelől, milyen sors vár rám Jeruzsálemben, Engel arcátlan szókimondása szíven ütött. Igen? Akkor mi végre ez a komédia, Herr Engel?! Minek ide védő? Minek tárgyalás, minek tanúk? Öljenek meg és kész! Ezt követően közöltem vele, hogy nem megyek sehová és egyáltalán, a továbbiakban semmilyen módon nem kívánok részt venni ebben a kutyakomédiában. Engel szelíden mosolygott, atyáskodón megcsóválta a fejét. Én megértem magát, doktor! Ez itt nem igazságszolgáltatás, hanem vérbosszú. Rituális gyilkosság! Hát persze. És a tetejébe ez a vontatott színjáték… Öltönyös statiszták, udvarias magázódás meg a „jogok” ismertetése. De kérem… Gyomor kell hozzá, az

biztos! Mert a valóságban mi történik? Bosszút állnak a rabok és lámpavasra húzzák a fogvatartójukat! Nem tetszik ez a hang, uram! Nem? Akkor bocsásson meg! Költői kép volt csupán. De mondom másképp, hátha úgy nem sérti annyira a fülét. Felejtse el, hogy ez egy per! Felejtsem? Föltétlenül! Ez itt egy háború, doktor! Ez még mindig a jó öreg világháború, ami – istenem, milyen közkeletű tévedés ez is – nem ért véget azon a fagyos februáron, amikor maga sietve agyőt intett Sziléziának. Ó, dehogy! A harcoknak nincs vége… Köszönöm, és most szépen megölnek engem is! Ó! És talán mindig az a győztes, aki öl? Valóban ezt tanítja nekünk a történelem? Elveszítettem a türelmemet. Felpattantam a kihallgató helyiség vadonatúj fémszékéről és egészen közel hajoltam Engel arcához. Nézze, jogtanácsos úr! Én értékelem, hogy Lollo segíteni próbál. Úgy értem, Alois. Mondja is meg neki! Főként, hogy ilyen gyorsan. De nekem az ilyen zagyvaságokhoz már nincs erőm! Időm nincs, Herr Engel! Érti? Ha igazán segíteni akar… Igen? Akkor… Úgy értem… (Körülkémleltem, nincs-e a közelben foglár, aztán halkított hangon hozzátettem.) Valami kapszula. Talán… Szó sem lehet róla! Hogy mondja, kérem? Eszébe ne jusson! Magának élnie kell! Élnem?! De hiszen kivégeznek! Maga mondta az imént! Épp azért kell élnie! Nincs több egérút, doktor! Nincs több bújócska! Már bocsánatot kérek! Ki maga?! Mi maga? Tisztában van vele, hogy miket beszél?! Itt az életemről van szó, nem holmi jogi kuriózumról! A családom… becsületéről! Hát hogy jön maga ahhoz, hogy… Mondja, a fivérem tud erről? Alois tudja, hogy maga miket gondol, miket beszél itt összevissza? Lehajtottam a fejem, ziháltam.

Nem, Herr Engel. Nem hiszem, hogy a családom szívesebben venne egy nyilvános akasztást, mint… Mint egy becsületes megoldást! Erről hallani sem akarok többet, felelte kurtán a férfi. Tekintetét olyan mereven függesztette a kihallgató helyiség vasajtajára, hogy nem tudtam eldönteni, vajon azt akarja-e közölni velem, hogy itt a falnak is füle van, vagy valóban ennyire fölháborodott az indítványomon. (Ki ez az ember? Honnan szalajtották ezt az eszelőst? És hol a csudában van Sedlmeier, miért nem őt küldte Lollo? Mi akar ez lenni: üzenet? És ha az, mit jelent?) Ekkor a vasajtó mögött – beszédes csosszanások és kulcszörgések közepette – megállt a foglár. Lassan lejár az időnk, közölte Engel. Le, feleltem. Nem is bánom! Nem volt ínyemre ez a beszélgetés. Mesélje csak el az öcsémnek, Engel! Megértette?! A férfi moccanatlanul ült, akár egy szobor. Haladnunk kell, mondta aztán, mintha nem is hallotta volna az előző szavaimat. Ki kell választanunk a védőjét! Ejnye, no – intett meg játékosan az ujjával – azt hittem, ma többet végzünk el. No, nem baj! Hagyok magának egy listát. Van rajta néhány név… Elképedtem e faragatlan és érzéketlen viselkedésen. Dacosan közbevágtam. Legyen az a Servatius! Bánom is én! Legyen akkor ő! • Árbochoz kötözött Odüsszeusznak érzem magamat. Erősödik körülöttem a szirénének, amely, tudom, a mélybe húz, egy édesnek gondolt, de ki tudja, miféle pusztulásba, nekem mégis kedvem támad engedni neki. Beléhullani és zuhanni e veszedelmes, csábos hangok irányába, amelyek úgy hatnak érzékeimre, akár egy felejthetetlen serdülőkori tavasz, amelyen hormonoktól bódultan és félig merev hímvesszővel töltöttem napjaimat. A hiúságom az, ismerem magamat, az csiklandoz így. E kezdeti bizsergéseket azonban egykettőre elnyomta a készülődő per számtalan intéznivalója: a végtelenített rendőri kihallgatások, a védőm kiválasztása, vagy a politikai

nyilatkozatháború, amely azt követően indult meg, hogy Ben-Gúrión a megszállt ország parlamentjében világgá kiáltotta elfogásomat. A hangzavarban kétségkívül a hazám lapítása volt a legkijózanítóbb. Argentína – ha mégoly álszenten is – legalább a szuverenitása megsértése fölött háborgott egy sort. (Igaz, néhány hónappal az Avenida General Rocán történtek után már Izraellel közös nyilatkozatban jelentette ki: noha a zsidók megsértették országuk szuverenitását, ígéretet tettek, hogy többet ilyet nem tesznek, ezzel pedig az ügy – argentin részről – el van intézve.) Németország azonban ennyit sem tett! A kósza hangok, hogy Bonn-nak a kiadatásomat kellene követelnie, végtére is német állampolgár volnék – és amely hangokban különösképpen egy platformra kerültek a birodalom örökségét valló DRP-sek meg a liberális értelmiség főfoglalkozású tépelődői –, el lettek fojtva, miután a kancellár sietve közölte, hogy tévedés, én már nem vagyok német állampolgár, így mindaz, ami ebben az ügyben velem történik kizárólag Izraelre és Argentínára tartozik. Aztán egy nap a rendelkezésünkre bocsátott kicsinyke, félhomályos tárgyalóba végre benyitott doktor Servatius, a védőm. Egy tömbből faragott férfi volt, aki kisfiúsan felnyírt frizurát és szögletesre csiszolt, keret nélküli szemüveget viselt. Kilométerekről látszott rajta, hogy német, tisztán az. Á, a történelmi találkozás!, tárta szét a karjait Engel. A Halál Angyala és az ő védőangyala! Rólam nem is beszélve! Angyalok egymás közt! Hagyja már ezt az ízléstelenséget, szóltam rá dühösen. Engel meghajolt, Servatius pedig, miközben zavartan krákogott, kezet nyújtott nekem. A tenyerének száraz, meleg érintése volt. (Ilyen csak nekünk van! A latinoké fülledt és testszagú, a zsidóké pedig nyirkos és hideg. Ettől a testvéri kézfogástól úrrá lett rajtam a honvágy.) Kis híján keblemre öleltem Servatiust, aki Engel távozása után – „Magára hagyom az urakat! Alkossanak nagyot!” – késlekedés nélkül ismertette védelmi stratégiáját. Szuverén aktus?, kérdeztem vissza, de nem kötözködőn, inkább csak a tudósemberekre jellemző ambícióval, a teljes megértés vágyával.

Az, kérem! Anélkül, hogy megbántanám, kedves Servatius, ez, ugye, végső soron nem jelent egyebet, mint hogy mindent, amit tettem, parancsra tettem… Ama parancsok pedig törvényeken alapultak. Olyan törvényeken, amelyeket minden német állampolgárnak – fővesztés terhe mellett – be kellett tartania. Ugye, ezt mondja? Többet mondok és kevesebbet, tisztelt ügyfelem! Többet és kevesebbet! A szuverén aktusok ugyanis nem holmi jogszabályocskák fölhatalmazása révén történnek vagy történhetnek meg, hanem az állam szuverenitása, hogy úgy mondjam, az állam természetes hatalma következtében. Szuverenitás? Na, hiszen. Az elfogásom módja talán arról árulkodik önnek, hogy a zsidók hasra esnek más országok szuverenitásától? Azok a zsidók, akiknek néhány éve még államuk se volt? Itt, itt! Itt van a kutya elásva!, mondta lelkesen Servatius, aki felindultságában még tapsikolt is egy kicsit. Ez a lényeg! Nahát, milyen éles esze van magának… Persze az orvoskutatók nem hétköznapi fickók. Az elismerő szavakat köszönöm, de itt már nem sokra megyek velük! Attól tartok, még mindig nem értem önt. Nézze, kérem… Illetve, nem is! Előbb egy vallomással tartozom önnek. Tudniillik én ezt az érvelést egyszer már alkalmaztam… Nürnbergben! Féltem, hogy ezt mondja, Servatius! Emlékeztetném, hogy Nürnbergben maga veszített! És, ami még fontosabb, már ne is haragudjon, a kuncsaftjai is veszítettek! De éppen ez az! Hogy az akkor volt, most meg most van! Miért, mi történt az elmúlt – mennyi is? – másfél évtizedben, ami… Maga történt, kedves doktor úr! Maga! A maga elrablása és legfőképpen az elrablását követői diplomáciai vihar! Az történt! Maga azt viharnak látta? Én csak egy szellentésnek. Ó, ebben téved az én kedves ügyfelem, ingatta szögletes fejét az ügyvéd. Mert az argentinok, ezt elismerem, talán valóban hamar feladták, és tűrték – istenem, azok a dölyfös, melldöngető

argentinok! –, hogy az egész világ rajtuk röhögjön, mint valami felszarvazott férjen… Engel szerint a zsidók meglehetős összegű „bánatpénzt” fizettek ezért Buenos Airesnek, vetettem közbe tárgyilagosan. Meglehet! Sőt, kétségem sincs felőle! Ebben önnek igaza van. De a nép, doktor úr, az emberek, akiknek gyakran másuk sincs, mint a büszkeségük! Hát Dél-Amerika egy puskaporos hordóvá változott maga miatt! Vagy nem így látja? Ugye! Azok a derék dél-amerikaiak csak úgy fenekednek a zsidókra… Sőt, nem! Nem is maga miatt, hanem a zsidók miatt! Úgy van, a zsidók miatt! Ben-Gúrión miatt, akinek, íme, semmi se szent. Dél-Amerika feljajdult, tisztelt ügyfelem és a világ meghallotta a jajszavát és le is fordította azt magának: „Óvakodjatok a trójaiaktól, mert még ha kimennek is az országotokból, még ha kapnak is kárpótlásként egy saját országot, nem érik be annyival! Visszajönnek, elveszik ami vagy aki (itt Servatius előzékenyen rám mutatott) kell nekik. Holnap talán a munkádat és a házadat is!” És így tovább. Ezt nevezem, Servatius! Engel azt mondta a maga politikai nézeteiről, hogy azok… nem is tudom, semlegesek. Erre kiderül, hogy… Ó, ezeket nem én mondom, doktor úr! Ezeket a nép mondja! Az emberek. Servatius a mondat végén csücsörített egyet, majd úgy maradt, felhúzott szemöldökkel, tágra nyitott szemekkel és előre nyúló ajkakkal. Várta a hatást. Folytassa, kérem, biccentettem, amire ő, kissé csalódottan, tovább beszélt. A háborúban nemcsak a zsidók szenvedtek! Ugye? Fiúk, testvérek és vőlegények maradtak a fronton mindenütt. Kibombázták a lakást, széthordták az üzemet. Még az országot is! Földek, hegyek, folyók, városok, egész országrészek és honfitársak százezrei kerültek idegen hatalmakhoz. Mint valami hadizsákmány, doktor úr! Bizony, a háború átrajzolta a világot, új határokkal, új országokkal… Ha nem így lenne, Izrael sem létezne, nem igaz? Az emberek pedig nem szeretik az újat, tisztelt ügyfelem! Az emberek nem szeretik a változást. No, igen. (Servatius elhallgatott, néhány pillanatig némán

járatta tekintetét a falakon.) De közben azért eltelt majdnem két évtized. Húsz év! Mostanára valahogy megszokták már. Tudja, a nagy Franciaországot, a két Németországot, a kicsi Magyarországot meg a vérrel csinált Izraelt… De ez sem elég nekik!, vettem át a szót Servatiustól, hogy lássam, jól értem-e. Nem férnek a bőrükbe, megsértik az új országok szuverenitását, semmibe veszik az új határokat és az új világrendet is, éppúgy, mint a régieket! Servatius kezdetben lelkesen bólogatott, de itt leolvadt a mosoly az arcáról. Nagyot nyelt. Nos, én nem… Én nem ebbe az irányba vinném tovább az érvelést. Jaj! Nem. Hanem azt mondanám inkább, hogy ez a fiatal állam, ez az Izrael nem engedheti meg magának, hogy ilyen kép alakuljon ki róla! Még hogy nem tisztelni mások szuverenitását? A palesztinok lihegésével a tarkójukon? Alig hinném, kérem! Szónoklata végén Servatius úgy igazította meg zakóját, mintha máris a súlyos ügyvédi talárt viselné. Kielégületlenül bámultam rá. Ennyi? Ne okozzon nekem csalódást, kedves Servatius! Csak nem hiszi komolyan, hogy a zsidók – félve az arabok anarchizmusától – egyszerre elismerik, hogy az úgynevezett „náci gyilkosok” jogi értelemben ártatlanok voltak, mert a háborús cselekményeket, amiket a győztesek persze bűnöknek neveznek, valójában nem ők, hanem – ki is? – az állam követte el helyettük… Vagy felettük, vagy tudom is én, hogyan. Servatius, maga komolyan hisz ebben a misztikus érvelésben? Könyörgök! Igenis hiszek benne! És magának is hinni kell benne, doktor úr! E háborús cselekmények – és ezzel még korántsem védem őket – az állam kompetenciájába tartozó aktusok voltak. Nem az a kérdés tehát, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen tettek voltak-e, hanem az, hogy önnek volt-e lehetősége megakadályozni, hogy azok bekövetkezzenek. Többről beszélek, semmint hogy ön megtagadhatta volna-e a parancsot anélkül, hogy, teszem azt, főbe lövik… Arról beszélek, hogy álláspontom szerint még az sem róható fel önnek – vagy tágabban, a háborús nemzedéknek –, ha fel sem merült önökben, hogy amit saját korszakuk mintegy természeti törvényének, hazájuk örök rendjének hittek, az más korokban talán

bűncselekmény lehet! Érti már? Azt állítom, hogy védőbeszédre voltaképpen nincs is szükség, hiszen vádbeszédre sincs, hogy is mondjam, felhatalmazás. Ez a per nincs, mert nem lehet! Servatius érvelésében volt ráció, a naivitásán mégis elámultam és, mivel az életem volt a tét, fel is háborodtam. Isten az égben, miket beszél! Drága Servatius, az ön esetében legalább a jószándékot nem vitatom, de ha ezt elmondja a bíróságon, engem azonnal felkötnek, ráadásul még gúny tárgyává is válok! Nem! Újra felkeltem a székről és fel alá kezdtem járkálni, mint amikor előadást tartottam a fiatalabb kollégáknak. Azt hittem, máshova akarja kifuttatni ezt a… hogy is mondta, ’szuverén aktus’ dolgot… Máshová? De hát hová? Oda, hogy vagy volt a Harmadik Birodalomnak joga azt tenni ellenségeivel – ezt most tágan értem, Servatius: politikai, katonai, gazdasági, genetikai ellenségeivel –, amit tett, vagy Izraelnek sem volt joga egy független ország területén emberrablást végrehajtani. Ez a kettő ugyanis egy és ugyanaz! Tud követni? Ha az első eset igaz, akkor a vád nem áll meg, ha pedig a második, akkor a zsidóknak nincs joguk itt tartani engem. Ki kell adniuk a hazámnak, vagy – ez talán a legvalószínűbb – vissza Argentínának! Érti már? Servatius bólintott, igyekezett úgy tenni, mintha ezt az eshetőséget már ő is számba vette volna, de a szemei fals csillogásán, amellyel az argumentációmat követte, láttam, hogy ez nem igaz. Nem szeretném, doktor úr, ha úgy érezné, hogy visszaélek a szaktudásommal… Isten őrizzen az ilyesmitől, meg egyébként is levett kalappal gratulálok ehhez a védőbeszédhez, egy hivatásos jogásznak is dicséretére vált volna. Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy az érveléseink között lényegi és – ezt ne vegye rossz néven, kérem – minőségi különbség van. Kérdőn néztem rá, Servatius folytatta. Az öné, hogy is mondjam csak, formai, technikai érvelés! Az enyém viszont tartalmi, már-már szellemtörténeti, ha szabad mondani!

Csakugyan? És kit érdekel!, üvöltöttem, nemcsak Servatiust, hanem magamat is meglepve. Menjen maga meg az a másik eszelős is a fenébe! Ne az én kontómra akarjon itt virtuózkodni, nagyon kérem! Jut magának hírnév így is épp elég, ne aggódjon! Érje be egyelőre a mesebeli honoráriumával, aztán írjon majd könyveket, vagy menjen a tévébe, vagy bánom is én. De most itt legyen, és azt tegye, ami nekem a legjobb! Megértette? Nekem pedig az a legjobb, ha életben maradok! Ha élhetek tovább. Ha lehet, száműzetésben, de szabadon. Ha pedig azt nem, akkor legalább egy német börtönben. Várva, hogy újra forduljon a maga híres-neves korszelleme. De egyelőre nem óhajtok meghalni, világos? Tehát nem érdekel, mennyire tartja kisszerűnek, urambocsá, „olcsónak” az érvélesemet, ha egyszer többet lehet elérni vele, mint a maga mitikus világmagyarázatával! Csi-nál-ja! Servatius elhallgatott, mint a csuka. Kapitulált. Csöndesen, szégyenkezve szólalt meg újra. Herr Engelnek ez nem fog tetszeni. A szélütés lehet ilyen. A koponyám közepén hirtelen fájdalom lépett fel, amely végtelennek tűnő másodpercekig fokozódott, aztán ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, kihúnyt. Zsibbadás, valami nyugtalanító érzéketlenség maradt a nyomában. Nem éreztem az arcomat. Üvölteni akartam újra, hogy mégis kinek képzeli magát az az Engel, de a pillanatnyi afáziám megijesztett. Az hiányzik, hogy megüssön a guta. A zsidókban ugyanis nem lenne semmi kegyelem: torz, logó arccal, szájszélen himbálódzó nyálcsöppel és béna testtel meg nehezen érthető beszéddel is pellengérre állítanának, hadd teljen bennem kedve a tömegeknek. Megzörgettem a kihallgató helyiség ajtaját, amely nyikorogva kinyílt. Olyan gyorsan léptem be a cellám felé vezető folyosóra, hogy a foglár alig tudott lépést tartani velem. Servatiusnak arra se hagytam időt, hogy elbúcsúzzon tőlem. Dühömet aztán elmosta a következő napok – mit napok: hónapok! – eseménytelensége. Azt nem mondanám, hogy a méreg nyomtalanul eltűnt belőlem, de a koncentrációja lecsökkent. A tárgyalásig hátralévő időszak úgy alakult, hogy épp az ellentéte lett az első hónapok feszes és legalább ennyiben szórakoztató menetrendjének. Elfogatásomat követően ugyanis még egyetlen

üres órám sem akadt: a rendőrségi kihallgatás, amely azonnal kezdetét vette, teljesen lekötött. Igaz, Ávner Less százados, egy okos berlini zsidó, aki intelligenciája biztos jeleként megkímélt a szemérmetlenül viselt gyász és az olcsó bosszúszomj minden szokványos megnyilvánulásától, kétszer is figyelmeztetett, hogy a vallomástételt jogomban áll megtagadni, amíg a védőm nincs jelen. Én azonban, ugyanennyiszer biztosítva őt arról, hogy a figyelmeztetést megértettem, a beszélgetéseink haladéktalan megkezdését indítványoztam. (Jeruzsálembe érkezését követően a máskor oly halvérű Servatius ezen persze órákig puffogott, Engelt viszont láthatóan mulattatta a dolog, magamtól pedig mindkettejük reakcióját idegennek éreztem, ezért nem törődtem velük.) A Hauptmann Less társaságában eltöltött három hónap a tevékeny életűek derűjével ajándékozott meg. Olyan ajándék volt ez, amelyre már nem számítottam. Persze korai volt az öröm, hamarosan kiderült ugyanis, ez is csak azért történt így, hogy a kihallgatás és a tárgyalás közötti senkiföldjén még süketítőbb lehessen majd a csönd. A kihallgatások végével máris meghaltam egy kicsit. Már az emlékirataim írásához sem volt kedvem, pedig tudtam, hogy ezzel bűnt követek el, részint a családommal szemben, amely a nevemet viseli, részint pedig a német néppel, illetve valami annál is nagyobb és megfoghatatlanabb dologgal szemben, amelyet történelemnek vagy jövendőnek egyaránt nevezünk, attól függően, hogy előre vagy hátra pillantunk-e. Tisztában voltam a felelősségemmel, ám az ingereknek az a feltűnő hiánya, amely a börtönben körülvett, képtelenné tett bármiféle alkotásra. A történések nélküliség és a csönd úgy ülte meg a zárkámat, akár egy életidegen közeg, amelyben lelassul mindenféle mozgás, a látható és a láthatatlan is: ólmos mozdulataimmal együtt váltak lomhává a gondolataim. Pedig Jeruzsálemben azonnal hozzákezdtem az íráshoz, noha Less vallatása, bármennyire szakszerű volt is, igencsak kimerített. A százados otthonos németséggel föltett kérdései arra kényszerítettek, hogy a képzeletemben rövid idő alatt nagy utakat tegyek meg, térben és időben egyaránt, nem beszélve azokról az

összefüggésekről, amelyek meglétét nekem kellett cáfolnom, vagy megerősítenem. Emberfeletti intellektuális erőfeszítéssel járt ez a munka, én azonban, ahelyett, hogy a zárkámba visszaérve, mint egy darab fa, végignyúltam volna a priccsen, csak megropogtattam az ujjperceimet és azonnal hozzáláttam a folytatáshoz: az emlékirataim írásához. Nem egyszer előfordult, hogy már hajnalodott, mire végeztem az aznapra rendelt penzummal, így az újabb kihallgatás előtt csupán két-három órát aludtam, mégis minden alkalommal frissen és üdén jelentem meg Hauptmann Less irodájában, amit ő nem is mulasztott el megjegyezni sosem. Ahogy Less haladt a vallomásaimmal, úgy haladtam én is az önéletírásommal, ám ennek egyik pillanatról a másikra vége szakadt, amikor az százados egy különösen fülledt délutánon közölte velem, hogy az ő munkája ezzel véget ért. Aktámat átadta az ügyészségnek, nekem pedig a tárgyalásig már nincs több dolgom. Isten önnel, mondta búcsúzóul és talán a kezemet se rázza meg, ha én oda nem nyújtom neki a magamét. Éppen akkor, amikor a memoáromban olyan fontos részhez értem! Amikor befejeztem a gondtalan ifjúkor leírását és végre a háborús évek következtek volna… Képtelenné váltam a folytatásra. Nem értettem, miért csinálják ezt a zsidók. Őket talán nem ez a rész érdekli a leginkább? Less persze sosem adta jelét annak, hogy ismeri a feljegyzéseim tartalmát, de ugyancsak meglepődtem volna, ha az emberei nem kutatják át a zárkámat és készítenek fotokópiákat a naplómról, valahányszor én a kihallgató helyiségben tartózkodom. Vagy netán azt gondolták, hogy a nyakamba szakadt szabadidő – istenem, milyen groteszkül cseng itt ez a szó – majd jótékonyan hat az alkotói folyamatra és néhány hét leforgása alatt megírom az egész háború történetét? Posent, a frontot, Sziléziát? Akkor igencsak félreismernek! Nem írtam se gyorsan, se lassan. Nem írtam többé sehogy. Aludtam inkább egész nap, de azt is hiába, mert mindannyiszor felkeltem, csak fáradtabbnak éreztem magamat, mint amikor lepihentem. Ha kértem, kiengedtek az udvarra, „sétálni”, ahogy a zsidók mondták, de a börtönfalaktól körülvett homokos tér olyannyira szűk volt, hogy hat-nyolc lépésben még akkor is könnyedén átszelte az ember, ha átlós irányban vágott neki.

Legtöbbször tehát csak ücsörögtem itt is. Az egyik tevepofájú foglár kitett az udvar közepére egy széket, azon. Leültem rá, keresztbefontam a lábaimat és cigarettáztam a barbár ázsiai napsütésben, amely valahogy perzselőbb és szárazabb volt a délamerikainál is. (Pedig régen hogy óvtam a bőrömet!) Ültem ott végtelennek tűnő percekig, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, és igyekeztem olyan tömöttre hizlalni a füstöt, hogy kékesfehér függönye eltakarja előlem a megalázó, kockás mamuszt, amit fogvatartóim a lábamra erőltettek, nehogy a cipő zsinegével kárt tehessek önmagamban. (Micsoda ostobaság! Sziléziában az elítéltek a vacsorájukat odaadták volna egy darab cipőpertliért vagy gatyamadzagért, de olyat nem hallottam, hogy bárki is azzal vetett véget az életének. Arra, ha kell, mindig akad más megoldás.) Látogató nem jött. Anyám szerencsére nem érte meg, hogy a fiából börtöntöltelék legyen. És végül nem érte meg apám sem. A fiaimat én nem akartam beszélőre hívni, Martha pedig az öcsém kérésére nem mutatkozott, Lollo szerint ugyanis az elrablásom körüli „hajcihő” – Sedlmeier megesküdött rá, hogy Lollo ezt a kifejezést használta – nem tesz jót a Gyárnak. Mikor már épp növekedni kezdtek az eladások, most pedig még az is előfordulhat, hogy az egész céget el kell adni a hollandoknak, idézte az öcsémet Hanserl. Irene viszont meglátogathatna, gondoltam, és örültem is volna, ha eljön. De nem jött, és nem is írt, úgy eltűnt, mintha már nem is lenne az élők sorában. Vagy mintha én lennék halott máris. Csak Hanserl jött néha. Apróbb ajándékokat hozott, családi fotókat, könyveket, kisrádiót. Ilyenkor ügyetlenül hazudozott az otthoni dolgokról, jobbára azonban csak hallgatott és sóhajtozott. Sóhajtozott és hallgatott, úgyhogy végül magam oldoztam fel, menjen nyugodtan haza, inkább írjon, elég, ha a tárgyalásra visszajön. Hanserl tehát elment, én pedig visszasüllyedtem abba a halálnál is rosszabb állapotba, amelyben az embernek immár nemcsak társa, de dolga sincsen ezen a világon. Ilyen körülmények között ért el a hír ezerkilencszázhatvanegy februárjában, hogy Landau főbíró április második keddjére végre kitűzte a tárgyalást.

3. fejezet Hiába a sok álszent gesztus: a tárgyalás helyszíne elárulta mindet! Az „évszázad perének” egy színházteremben találtak helyet a zsidók. Egy színházban! Még arra sem ügyeltek, hogy úgy rendezzenek el bennünket – vádlottat és vádlókat –, mintha valóban egy per egyenrangú résztvevői volnánk, nem csupán az előre megírt darab szereplői. A bírói emelvény a színpad közepén kapott helyet, tőle jobbra az ügyész szószéke és – vele egy oldalon! – a tanúk padja. Engem a színpad baloldalára helyeztek egy hatalmas üvegkalickába. Hausner szerint az üvegfal célja az volt, hogy engem védjen „a túlélők fájdalmának fizikai megnyilvánulásaitól”. A valóságban azonban ez az üvegketrec is csak színpadi kellék volt. Edzettüveg falainak nem a pisztolygolyókat kellett megfékeznie, hanem a kételyt, amely érvelésem hatására a közönség elméjébe férkőzhetett volna. Tisztességes tárgyalásról ugyanis szó sem lehetett. Ben-Gúrión, a zsidók miniszterelnöke jó előre, újságcikksorozatban adott iránymutatást a törvényszéknek, Hausner államügyész pedig – e tipikus galíciai – készségesen igazodott a mutatkozó kereslethez. Vádbeszédében előre elismerte a justizmordot, amikor kijelentette, a zsidók nem azért állítottak pellengérre, hogy a tetteimet mérlegre tegyék, hanem hogy évezredes szenvedéseikért végre bosszút álljanak valakin. Amikor Izráel bírái előtt állok – kezdte a szónoklatát Hausner –, hogy a vádlott fejére olvassam bűneit, nem vagyok egyedül. Hatmillió vádló sorakozik mögöttem! Hatmillió vádló olvassa rá e bűnöket. Ó, igen, itt vannak velem ők is, ha föl már nem is kelhetnek, hogy ujjukkal rámutassanak erre a férfira, és azt kiáltsák felé, J’accuse! Ezek az emberek ma már csak lélekben lehetnek itt, a testük hamuvá lett. Szürke porrá, amely örökre ott szitál AuschwitzBirkenau barakkjai és Lengyelország erdejei felett. Hús-vér valójukban nem jöhetnek közénk, mert jelölt és jelöletlen sírjaikban nyugosznak Európa földjében, végtelen tömegsírrá téve a kontinenst, amely valaha egyet jelentett a civilizációval.

A bűn, amelyet velük tettek, az égre kiált! Mi mégsem hallhatjuk a hangjukat. Nem hallhatjuk soha többé. Ezért beszélek helyettük én! Ezért vádolok helyettük is én! J’accuse! J’accuse, Malach Hamavet!, kiáltotta Hausner és a teátrális pillanattól még a tolmácsok is zavarba jöttek. Lefordítatlanul hagyták az államügyész exklamációját, a francia és a héber szavakat is, a galíciai hangja így a fejhallgató és az üvegfal tompítása ellenére közvetlenül jutott el hozzám, hosszú másodpercekig visszhangzott az üvegkalickában. A zsidók története az üldöztetések és a válogatott szenvedések története, folytatta az államügyész. Az egyiptomi fáraók és Hámán, Hmelnickij és Petlura voltak ennek az embernek a példaképei és ő az ő legjobb tanítványuk! Nem Gideon Hausner itt a vádló, hölgyeim és uraim, és nem Josef Mengele a vádlott! A vádló az üldözött nép, a vádlott pedig az antiszemitizmus. A történelmen átívelő zsidógyűlölet! Bár a galíciai színpadiasságától émelygés fogott el, mindent elkövettem, hogy az arcomon semmiféle érzelem ne tükröződjék. E pillanatban mégis közel álltam ahhoz, hogy asztalra csapjak és közbekiáltsak: „Ember vagyok, nem pedig eszme, nem ölhetnek meg egy eszme bűneiért!” Végül azonban türtőztettem magamat, csak Servatius felé küldtem neheztelő pillantásokat. A védőm erre kényszeredetten előredőlt, köhintett néhányat és látványosan jegyzetelni kezdett. Landau főbíró elértette. Államügyész úr, kérem, szólt méltóságteljesen. Talán közelítsünk a huszadik századhoz és a vádlott szerepéhez! Hiszen épp erről beszélek, tisztelt főbíró úr, tisztelt tanács!, hajtotta meg magát a galíciai. A huszadik századról, amelynek a haladást kellett volna elhoznia! És e helyett mit hozott? A sötét középkort, az új barbárságot! Vérvádakat, babonákat és – Hausner itt felém fordult – sarlatánságot! Ó, igen, a Végső Megoldás az írástudók árulása volt, tisztelt bíróság! Népünk elpusztítását nem valamely emberevő törzs, nem egy alvilági bűnbanda tagjai tervelték ki és hajtották végre, hanem öltönyös államférfiak. Halk szavú tisztviselők és fehérköpenyes tudósok! Olyan tanult emberek, mint ez itt! „Doktor” – mondta

Hausner gúnyosan, és meg is ismételte –, Doktor Mengele, aki korlátlan nyersanyag-utánpótlást látott a fivéreinkben és a nővéreinkben, és akinek leghőbb vágya egy judenrein világ megteremtése volt, a tökéletes faj előállítása a zsidók kiirtása árán! (Az előttem sorakozó jegyzetlapokhoz nyúltam, levettem a legfelsőt, és rákanyarítottam: „Nem volt feladatom a zsidók kiirtása, csak a tökéletes faj megalkotása!” A törvényszéki szolgával elküldtem a cédulát Servatiusnak. Servatius elolvasta, bólintott, aztán nem tett semmit. Hausner tovább beszélt.) …a vádlotthoz hasonló „tudósok” meghatározták e felsőbbrendű faj ismertetőjegyeit: tojásdad koponya, világos bőr- és hajszín, spirituális emelkedettséget kifejező tekintet. Íme, az árja faj!, kiáltotta Hausner és megvetően rám mutatott. (Landau tán épp helyreutasítani készült, de a galíciai sietve folytatta.) Tudják, mit jelent a szanszkritban ez a szó? Árja? Gazdát jelent, hölgyeim és uraim! És eme okkult tudomány, az eugenika művelői szerint az árják között is a legárjábbak a teutonok. Szerintük csak ők, a németek jogosultak arra, hogy e világ urai, az emberiség gazdái legyenek. Ezért aztán joguk – nem, nem is joguk: egyenesen isteni kötelességük! –, hogy tűzzel-vassal megvédjék a fajuk tisztaságát. A vérfertőzéstől való büntetőjogi tiltással, kényszersterilizálással, de akár népirtással is… Ugye, „Doktor úr”? Hausner rám nézett. Nemes testtartásomat, arcomnak már-már természetfeletti kifejezéstelenségét látva azonban hamar elkapta a tekintetét és kiabálva folytatta. A faj tisztasága volt a talapzat, melyen a Harmadik Birodalomnak fel kellett volna épülnie, hogy aztán évezredekig tornyosuljon a világ fölé! Ezért „természetesen” a birodalmi állampolgárság is csak azokat illethette meg, akiknek tiszta volt a vére. A zsidókat megfosztották tőle, és ezáltal megfosztották őket attól a minimális védelemtől is, amely egy civilizált közösség minden tagjának kijár. Íme, még a „bűnösöknek” is! Tisztességes tárgyalás, védelemhez való jog, emberi bánásmód… Újabb cetlit húztam magam elé, „Engem is megfosztottak állampolgárságomtól! Különben mit keresek itt, miért nem adnak ki Németországnak?!”, írtam rá. A hivatalsegéd átnyújtotta a papírt

Servatiusnak, aki most nemcsak bólintott, hanem a jegyzetfüzetére mutatott, jelezve, hogy ezt a mozzanatot ő is rögzítette. A galíciai egészen belemelegedett. Most már sodróbb lendületű volt a beszéde, és ritkábbak lettek a nyelvbotlások is. E jogaiktól megfosztott, bűnbakká tett emberek védtelenül és kiszolgáltatottan néztek farkasszemet a század vérszomjával! Tűrniük kellett, hogy kirakják őket a munkahelyükről és az iskoláikból! Tűrniük, hogy elveszik az ingóságaikat, az üzleteiket és az otthonaikat! Tűrniük, hogy megfosztják őket a szabadságuktól és létezésük emberi minőségétől, míg meg nem fosztják őket az utolsó tulajdonuktól is: az életüktől! Ezek a férfiak és nők, aggastyánok és csecsszopók annyi együttérzést és tiszteletet sem kaptak a Mengele-féléktől, mint a laboratóriumi egerek kapnak a velük kísérletező tudósoktól. Ezt a rendetlenséget tették renddé a Nürnbergi törvények, „a német vér és becsület megőrzését” célzó sátáni jogszabályok, amelyek – közvetlen bűneiken túl – hozzájárultak ahhoz is, hogy a huszadik századot a történelemhamisítás és az áltudományosság vegye szüntelen ostroma alá. Az új rend tudósai ugyanis előbb sietve „bizonyították”, hogy Jézus Krisztus árja volt, akinek ereiben egy csöppnyi zsidó vér sem folyt, aztán általában is harcot hirdettek a zsidó tudomány ellen. Philipp von Lenard professzor – Einsteinnel szembeni féltékenységétől fűtve – megalkotta a tiszta „Német Fizikát”, amely a zsidó tudósok olyan „szélhámosságait” leplezte le, mint a relativitáselmélet, vagy a röntgensugár… A fajbiológia legexcentrikusabb képviselői pedig, mint Hermann Gauch, aki ma is jó egészségben él Németországban, egészen odáig ment, hogy szerinte a Földet csupán két faj népesíti be, a nordikus ember és az állatok. Ebbe az utóbbi nagy gyűjtőkategóriába – az állatokéba, hölgyeim és uraim! – tartozik az összes Untermensch-faj: a szlávok vagy a zsidók. Meg persze a majmok, a halak és a madarak, amely utóbbiak egyébként – Gauch szerint – nagyobb eséllyel taníthatók meg az emberi beszédre, mint a földön élő többi állat, hiszen szájszerkezetük jobban hasonlít a nordikus emberére, mint amazoké!

A Bét Ha’am színház publikuma – több tucatnyi újságíró és a zsebkendőiket készenlétben tartó „túlélő” – eddig csak zavartan morajlottak, ekkor azonban már megvetően nevetgéltek is. Ez meglehetősen felzaklatott. Ezek szerint Hausner ócska húzása, hogy engem, a valódi tudóst összemos néhány holdkóros műkedvelővel, célt érni látszott. Nevetséges? Az volna, hölgyeim és uraim, ha nem tudnánk, hogy az őrület hatalommal párosult. Az újsarlatánság, amelynek valódi föladata a népirtás igazolása volt, egyetemi fakultásokat, kutatóintézeteket és laboratóriumokat kapott a Birodalomtól, hogy ott a vádlotthoz hasonló emberek tudóst, sőt istent játszhassanak! Ilyen hely volt a Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléshigiéniai Intézet is, amelynek – ezt a per során kétséget kizáróan bizonyítani fogjuk – fiókintézménye volt a Josef Mengele vezette auschwitzbirkenaui „klinika”! A most kezdődő perben ugyanis, tisztelt hölgyeim és uraim, nem csupán a haláltáborok cinikus fölirattal díszített kapuit tárjuk ki a nagyvilág előtt. Kitárjuk Auschwitz legsötétebb, leghátsóbb termeit is, amelyek mindezidáig zárva maradtak. Amelyeket csupán egy maréknyi túlélő, a Halál Angyalának testben és lélekben megnyomorított „páciensei” ismerhettek. Lerántjuk a leplet a haláltábor proszektúrájának titkairól és lerántjuk a műtő, valamint az úgynevezett „Óvoda” titkairól is! Mert a világnak nem egyszerűen joga van tudni ezeket a titkokat: a világnak kötelessége ismernie azokat! A galíciai vádbeszéde itt egyre dagályosabbá vált, hol Goethétől, hol meg valami zsidó költőtől idézett. Az én figyelmemet mindenesetre elveszítette. Visszaszerezni pedig csak Landau segítségével tudta: amikor a főbíró fölszólította, hogy terjessze elő a vád indítványát, képzeletben végre én is kinyújtóztattam a tagjaimat, kidörzsöltem szemeimből az álmosságot és élénkebben kezdtem figyelni újra. E történelmi tárgyalás során, tisztelt törvényszék, bizonyítani fogjuk, hogy a vádlott bűnös emberölés, emberölés előkészülete és annak kísérlete, emberölésre való felbujtás, illetve emberölésben való bűnsegédlet bűntettében!

Vádlott a terhére rótt cselekményeket aljas indokból és különös kegyetlenséggel követte el, egyedül és csoportosan, több rendben. Ezerkilencszáznegyvenhárom, május huszonnegyedike és ezerkilencszáznegyvenöt, január tizennyolcadika között, a szolgálati helyéül kijelölt koncentrációs táborban. A vád alapjául a következő tények szolgálnak. Ezerkilencszáznegyven és ezerkilencszáznegyvenöt között a Német Birodalom nemzetiszocialista kormánya több melléktáborból álló koncentrációs tábort működtetett a megszállt Lengyelország Felső-Szilézia tartományában, Oświęcim település közigazgatási határain belül. A táborrendszer Auschwitz néven vált ismertté. Fennállása meghatározott időszakában e tábort három részre osztották, melyeket egymástól függetlenül üzemeltettek és melyeket az Auschwitz I, II, illetve III névvel illettek. Egyéb feladatai mellett a létesítmény megsemmisítő táborként működött. Területén számtalan ember pusztult el, zömében olyanok, akiket a nemzetiszocialista ideológia alsóbbrendűnek tekintett, nem utolsósorban szlávok, cigányok és zsidók. Ezeknek az emberi lényeknek a megsemmisítése az AuschwitzBirkenau nevű II-es táborban ipari méretekben folyt. Igen jellemző volt az elkövetés módja is, hölgyeim és uraim, tisztelt tanács! A megsemmisítésre kiválasztott áldozatokat fertőtlenítés és tisztálkodás örve alatt különlegesen kialakított fürdőkamrákba terelték, ahol a Ziklon-B nevű mérgesgáz segítségével meggyilkolták – táborbéli terminológiával: elgázosították – őket. Ezeknek a feladatoknak az ellátása – ahogy a tábor irányítási és őrzési feladatai is – a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt katonai szervezetére, a Schutzstaffelra, ismertebb nevén az SS-re hárult. Ökölszabály szerint azokat az embereket ítélték azonnali elgázosításra, akik munkavégzésre alkalmatlannak bizonyultak. A munkaképes foglyokat kényszermunkára vezényelték, amelyet a tábor területén, vagy a környező építkezéseken, gyárakban kellett teljesíteniük, többnyire embertelen körülmények között. Josef Mengelét mint SS-Hauptsturmführert és tábori orvost az izraeli vádhatóság azzal gyanúsítja, hogy faji okból, kéjsóvár, szadista és kegyetlen módon, a zsidókkal, cigányokkal és

lengyelekkel szemben érzett felsőbbrendűség-tudattól áthatva tevékeny szerepet játszott e népirtásban. A nyomozati szakban feltárt információk alapján az alábbi cselekmények róhatók fel a terhére tételesen is. Római egyes pont! Alapos a gyanú, hogy Josef Mengele vádlott SS orvosként részt vett a zsidók tömeges megsemmisítésében. Elsősorban és mindenekelőtt oly módon, hogy a Reichssicherheitshauptamt, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (a továbbiakban RSHA) által szervezett transzportok érkezésénél – más SS-orvosok és tábori elöljárók társaságában – részt vett gyermekek, idősek és aggastyánok, betegek, testi fogyatékosok és legyengült állapotban lévők, illetve terhes nők, mint munkaképtelenek kiválasztásában, ezáltal pedig hidrogéncianid-gőz általi elgázosításában. A vádlott a szelekció során hozott döntéseinek azonnali és közvetlen következményeivel tisztában volt. Ezt támasztja alá az a tény, hogy rendszeresen felügyelte a munkafolyamatot, amelynek során az SS egészségügyi állományú tagjai a Ziklon-B nevű mérgesgáz granulátumot a fürdőnek álcázott helyiségek szellőzőrendszerébe juttatták. A nyomozás során adat merült fel arra is, hogy a vádlott a mérgesgázt fejlesztő részecskéket több ízben saját kezűleg juttatta a szellőzőrendszerbe. A vád bizonyítani fogja, hogy a vádlott az ún. „zsidórámpán” teljesítendő szolgálatot társainál gyakrabban és szívesebben végezte, arra nem egyszer önként jelentkezett. Tisztelt bíróság! Még megközelítő pontossággal is lehetetlen megbecsülni azt, hogy a vádlott hány ember szelektálásában vett részt, illetve hány ember halálraítéléséért tehető felelőssé. A vádhatóság álláspontja szerint a bűnössége legalább hetvennégy esetben kétséget kizáróan megállapítható. Elsőként annak az ezerkilencszáznegyvenhárom, május végi RSHA-transzportnak a vonatkozásában, amelyen – sokakkal egyetemben – Margaret Friedman-Engländer tanút hurcolták az auschwitzi koncentrációs táborba. Másodikként annak az ezerkilencszáznegyvenhárom, július huszonegyediki, Párizsból érkező transzportnak a vonatkozásában,

amelyen Dr. Milo Horeau tanút szállították a táborba. A rögzített tanúvallomásból tudjuk, hogy a vádlott a transzportnak kevesebb, mint a felét, mindösszesen háromszázhatvankilenc embert ítélt munkaképesnek, a többieket, összesen négyszáznegyven embert a gázkamrákba küldött… (Elámultam! Vajon csakugyan erre készül Hausner? Hetvennégy érkezési időpontot, szerelvényt és indulási állomást, hetvennégyszer ki tudja hány nevet fog itt akkurátusan felolvasni, akár egy kalauz? Ha pedig ezt találta ki, miért éppen hetvennégyet? Miért nem ezret vagy tízezret? Micsoda tessék-lássék munka ez!? Nem, ügyész úr…! Vegye csak a fáradságot, ahogyan vettem valaha én is! Számláljon össze minden transzportot, rekonstruáljon minden hideg hajnalt vagy forró, poros délutánt, amelyen „Josef Mengele vádlott” órákon át talpon volt és a panasz egyetlen szavát sem hallatva teljesítette kötelességét!) …Tizenhetedikként annak az ezerkilencszáznegyvennégy, április harmincadiki magyar transzportnak a vonatkozásában, amellyel – mások mellett – Frank Magdolna tanú érkezett Auschwitzba. Az ő tanúvallomásából tudjuk, hogy a vádlott tolmácsok segítségével bírta rá azokat, akik önmagukat betegnek, kimerültnek vagy gyengének érezték, hogy a rámpa mellett várakozó teherautókra szálljanak, amelyek aztán a gázkamrákhoz szállították őket… …Harmincharmadikként annak az ezerkilencszáznegyvennégy, májusi huszonkilencediki, magyar zsidókat szállító transzportnak a vonatkozásában, amelynek szelekcióját a vádlott Dr. Victor Capesius SS-Hauptsturmführerrel közösen végezte. Ennek során mintegy kétezer főt találtak munkaképesnek, a többieket, köztük a mikeszászai illetőségű Dr. Kővárit és Dr. Löwensteint, illetve a vád tanújának, Dr. Berner Mórnak a feleségét és három leánygyermekét pedig elgázosíttatták… …Negyvenharmadikként annak az ezerkilencszáznegyvennégy júniusi, magyar transzportnak a vonatkozásában, amelyen Berger Margit tanút hurcolták a haláltáborba, és amely transzport emberi rakományából a vádlott és SS-orvostársa, Dr. Hans-Wilhelm König szelektáltak.

Megjegyzem, tisztelt törvényszék – emelte fel mutatóujját a galíciai –, hogy König doktor egészen a tavalyi esztendőig álnéven praktizált, méghozzá nem másutt, mint – Hausner itt hatásszünetet tartott – Németországban! A színház közönsége fölmorajlott, Móse Landau főbíró fénytelen tekintettel intett, kérem, ügyész úr, folytassa a vádirat ismertetését. A galíciai ismét meghajtotta magát, de azért – nagy sikert aratva – még hozzátette, „tartózkodási helye ismeretlen”. …Negyvenhetedikként annak az ezerkilencszáznegyvennégy június közepi, magyar transzportnak a vonatkozásában, amelynek utasai közül mintegy öt-hétszáz embert ítélt halálra a vádlott. Köztük Lusztig György és Márton tanúk édesapját… …Ötvennyolcadikként, annak az ezerkilencszáznegyvennégy július eleji, francia transzportnak a vonatkozásában, amely a Drancy gyűjtőtáborból érkezett. Marie-Louise Bloch tanúvallomása szerint a vádlott kétszázhuszonhárom nőt és ismeretlen számú férfit ítélt munkaképesnek, négyszázhat személyt pedig elgázosíttatott… …Hatvanhatodikként, annak az ezerkilencszáznegyvennégy júliusi vagy augusztusi transzportnak a vonatkozásában, amely Litzmannstadtból (ma Łódź, Lengyelország) érkezett a táborba. A transzport egyik utasával a vádlott hangos szóváltásba keveredett, mert az asszony nem volt hajlandó különválni tizenhárom éves leányától. A vádlott dühében saját kezűleg lőtte agyon mind az anyát, mind a gyermeket, majd gázkamrába küldte az egész transzportot. Azokat is, akiket előzőleg már munkára alkalmasnak talált. …Hatvannyolcadikként, annak az ezerkilencszáznegyvennégy augusztus harmadiki RSHA-transzportnak a vonatkozásában, amely a drancy-i Sammellagerből érkezett és amelyen – mások mellett – Regine Jacubert tanút hurcolták Auschwitzba. A tanú vallomásából tudjuk, hogy a vádlott ekkor kétszázkilencvenegy férfit és kétszáznyolcvanhárom nőt ítélt kényszermunkára, ötszázhatvanat pedig halálra. Az áldozatok között volt háromszáz gyermek is – Hausner elhallgatott, lehajtotta a fejét, aztán folytatta –, akiket a tanú tudomása szerint a vádlott elevenen égettetett el a krematórium kemencéiben…

A termen most nem csak a kötelező sóhajtozás futott végig: ellenséges morgás, néhány fújolás is bomlasztotta a rendet. A tanácsvezető bírónak használnia kellett formátlan kis kalapácsát. „Csöndet, kérem! Csöndet!” …Hetvennegyedikként pedig annak az ezerkilencszáznegyvennégy szeptemberi RSHA-transzportnak a vonatkozásában, amely a hollandiai Westerbrok Druchgangslagerből érkezett. Ezzel a transzporttal hurcolták Auschwitzba Lena Boeken, Lily Jansen és Rosa de Winter tanúkat, valamint Anne Frankot (a tömeg súgni és remegni kezdett, mint a szélfútta nádas), aki ezerkilencszáznegyvenöt márciusában pusztult el a bergen-belseni koncentrációs táborban, édesanyjával és nővérével együtt; amint az köztudott, tette hozzá tudálékosan a galíciai. Amikor az auschwitzi vasútállomásra e transzport megérkezett, hol aznap is – és ki tudja, talán aznap is önként – a vádlott teljesített szolgálatot, csupán kétszáztizenkét asszony és kétszázötvennyolc férfi állhatott jobbra. A többieket, összesen ötszáznegyvenkilenc személyt hanyag kézmozdulatával intette balra: a halálba, tisztelt bíróság, tisztelt hölgyeim és uraim! Móse Landau és Gideon Hausner tekintete találkozott. A főbíró nem szólt, talán haloványan biccentett. A galíciai maga elé tette a vádindítvány vastag paksamétáját. Feje tetejére tolta a szemüveget, ahogy a rövidlátók szokták, ha ki akarnak bogarászni valamit, aztán fennhangon belekezdett a vád következő pontjába. Római kettes pont! A vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy SS-orvosként további szelekciókat tartott a tábor területén, illetve a foglyok szűkebben vett szálláshelyén, a barakkokon belül is. E szelekciók során Josef Mengele saját kezűleg választotta ki azokat a foglyokat, akik az érkezésük óta váltak alkalmatlanná a munkavégzésre, mert szervezetüket véglegesen legyűrte az éhezés, a betegség, illetve a fizikai kimerültség és a reményvesztettség. E foglyokat a vádlott golyó, illetve injekció általi halálra ítélte, vagy pedig ugyanúgy a gázkamrákba küldte, ahogy korábban az útitársaikat is, akiket már a zsidórámpán munkaképtelennek, más szóval értéktelennek ítélt. E másodlagos szelekciók célja az volt, hogy a munkavégzésre immár

alkalmatlanok megsemmisítésével a táborvezetés újra meg újra helyet csináljon az új transzportoknak. A friss munkaerőnek, hölgyeim és uraim! Adat merült fel arra, hogy a vádlott számos esetben maga hajtotta végre a halálos ítéleteket. Hol egy-egy tarkólövéssel, hol pedig azzal, hogy fenolt, gázolajat, Evipant, kloroformot, levegőt, vagy más idegen anyagot fecskendezett áldozatai testébe, a véráramba, vagy közvetlenül a szívkamrákba. Ezt a vádlott többnyire orvosi ellátás látszatát keltve tette, több ízben pedig az SS egészségügyi állományát utasította arra, hogy ugyanígy járjanak el. Bizonyítani tudjuk, hogy a vádlott személyesen felügyelte azokat a tömeggyilkosságokat, amikor az SS egészségügyi különítménye a Ziklon-B nevű mérgesgáz granulátumot a fürdőnek álcázott helyiségek szellőzőrendszerébe juttatta. Több esetben volt példa arra is, hogy a vádlott a mérges gázt saját kezűleg juttatta a szellőzőrendszerbe. Az említett bűntettek mindennapossá válása, az imént felsorolt gyilkosságok szinte változtatás nélküli ismétlődése, a szelekciók és kivégzések felfoghatatlan gyakorisága, monotonitása és volumene lehetetlenné teszi, hogy kielégítő pontossággal meghatározzuk, a vádlott e vádpont szerint hány rendbeli emberölésért tehető közvetve vagy közvetlenül felelőssé. Mindazonáltal legalább a következő harmincegy eset vonatkozásában a vádlott bűnössége kétséget kizáróan megállapítható. (Istenem, megint a seregszemle!) Elsőként azzal az ezerkilencszáznegyvenhárom, május huszonötödiki esettel összefüggésben, amelynek során a vádlott karantén alá helyeztette az auschwitz-birkenaui ún. BII e melléktábort, más nevén a cigánytábort, mert ott hastífusz-járvány kitörésétől lehetett tartani. Josef Mengele alaposan gyanúsítható azzal, hogy a „járványügyi intézkedés” során elgázosíttatott ötszázhét férfit és ötszázhuszonnyolc nőt. …Ötödikként azzal az ezerkilencszáznegyvenhárom őszén történt esettel összefüggésben, amely során a vádlott minden barakkból húsz-húsz kórosan lesoványodott fogoly, ún. muszlim előállítását követelte. E foglyokat azután kivégeztette…

…Kilencedikként annak a – közelebbről meg nem határozható időpontban lezajlott – „megelőző intézkedésnek” a vonatkozásában, amikor a vádlott, a tífuszjárványt kezelendő előbb a női tábor érintett blokkjának mind a négyszáz lakóját elgázosíttatta, majd az így kiürített barakkokban felsorakoztatta a szomszéd barakkok lakóit, akik között ugyancsak szelekciót tartott. A tífuszgyanús vagy legyengült nőket a vádlott gázkamrába küldte, a többieket pedig az épületekkel együtt, barbár módon fertőtleníttette. Josef Mengele ezt az eljárást alkalmazta a női tábor minden barakkjában, végső soron halálba küldve a női tábor fogolyállományának jelentős részét. „A tífuszjárványt megfékeztem (előléptettek és kitüntettek érte!), amivel közvetve a többi fogoly életét mentettem meg. Ezreket, tízezreket, Servatius!” – írtam egy cédulára, amit a hivatalsegéddel a védőmhöz juttattam. Servatius komolyan bólintott. …Tizenkettedikként ama ezerkilencszáznegyvennégy január nyolcadikán történt eset kapcsán, amikor a vádlott a birkenaui tábor lakóinak mintegy harmadát választotta ki megsemmisítésre. Minden harmadik foglyot! Az embereknek szokása volt ez, hogy a harmadokat és a negyedeket így megmagyarázzák egymásnak, mert az, hogy valamilyen kellemetlenség minden harmadik vagy negyedik emberrel történik, sokkal átélhetőbb, mintha azt mondanák, hogy a populáció huszonöt vagy harminc százalékával. A három vagy négy főből álló csoport ugyanis egyszerre intim és szokványos. Ha, valaki körülnéz, általában lát ennyi embert maga körül, így az a bizonyos harmadik vagy negyedik könnyen lehet akár ő maga is. Ez a tudat fenyegető, a százalék viszont személytelen és biztonságos. A tapasztalat ugyanis az, még a zsidóké is, hogy ami húsz vagy harminc százalékot érint, az csak másokkal esik meg, vele nem. „Az a kisebbség baja, én pedig a többség vagyok”, mondják. Hausner nagy trükkje pedig éppen ez volt: közügyet csinált néhányak magánügyéből, de legalábbis a többség ügyét a kisebbségéből. …Tizennegyedikként ama ezerkilencszáznegyvennégy július másodika és tizenkettedike közötti eset kapcsán, amelynek során a vádlott irányítása alatt a theresienstadti „családi táborként” emlegetett – hivatalos nevén BII b táborrész – került felszámolásra.

A tanúvallomások szerint a vádlott július másodikán háromezernyolcvan zsidót munkaképesként ítélt, a többieket, összesen mintegy négyezer főt pedig elgázosíttatott. Július tizenegyedikén háromezer főt, a hátra maradtakat pedig másnap… …Tizenhetedikként, Josef Mengele vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy tevékenyen részt vett az ún. cigánytábor – hivatalos nevén a BII e táborrész – felszámolásában. Az ezerkilencszáznegyvennégy július harmincegyedike és augusztus másodika között zajló akció során a vádlott – más SS-orvosokkal együtt – ezernégyszáznyolc cigányt választott ki a buchenwaldi koncentrációs táborba történő átszállításra, kettőezernyolcszázkilencvenhét főt pedig elgázosíttatott. Adat van arra is, hogy a vádlott saját kezűleg lőtt agyon két cigányfiút, tíz és tizennégy év közöttieket. Illetve, hogy két piepelt – ez afféle tisztiszolgát jelentett a táborban –, ugyancsak kamaszkorúakat, a saját szolgálati gépkocsiján fuvarozott el a krematóriumhoz. Azok ketten ugyanis előzőleg elbújtak a barakkokban, így a szelekcióhoz sorba állított cigányok létszáma két fővel hibádzott, ami felbőszítette a vádlottat. A két szökevényt Josef Mengele a krematórium ajtajáig kísérte, és ott átadta őket a szolgálatot teljesítő őröknek, illetve sonderkommandósoknak. Tanúvallomásokkal tudja a vád bizonyítani azt is, hogy a cigánytábor felszámolása során a vádlott hét ikerpárt az elgázosítás helyett a központi tábor tízes blokkjába akart átszállíttatni, hogy az ott folyó áltudományos kísérletei alanyává tegye őket. („Áltudományos?! Az ügyész ezt nem kompetens megítélni. Laikus!”, üzentem Servatiusnak.) Az átszállításra azonban adminisztratív okok miatt nem kapott engedélyt, ezért a krematóriumhoz sietett és ott saját kezűleg agyonlőtte mind a tizennégy embert, majd mindegyikük testét felboncolta, illetve felboncoltatta. (Ezzel az esettel kapcsolatban eszembe jut egy tréfás történet – el ne feledjem majd lejegyezni a fiaim okulására… Belátva, hogy kutatási anyagaim visszaszerzésében hiába birkóznék tovább a bürokráciával, gépkocsimmal gyorsan a Fürdő épületéhez hajtattam, ahol az utolsó percben még sikerült magamhoz szólítani a cigányaimat. Csak a tizennégy ikerfiúval volt dolgom, a többieket –

kedves, de határozott hangon – elhessegettem. A fiúk meztelenek voltak már, sötét bőrük kiemelte az izmaik tónusait. Ezek a cigányok valahogy másképp fogytak, mint a többi, anatómiájuk szépsége alig veszett el. Csillogó szemmel sereglettek körém, azt remélték, ki tudom menteni őket. Isten látja a lelkemet, nem rajtam múlott! Fogtam egy kék zsírkrétát, olyat, amilyet a boncteremben is használtunk, és mindegyikük mellkasára fölírtam két betűt. Z S, zur Sektion. Értsd: „El ne égesd, te buta sonderes: boncolásra kijelölve!” Ó, boldog tudatlanság! Azok a fiúk ugyanis hálálkodni kezdtek, csókolgatták a kezeimet… Azt hitték ugyanis, a Z S azt jelenti ’ZwillingS’, értsd „Mengele főorvos úr ikrei, a hajuk szála sem görbülhet!”. Pedig a németben ilyen többes szám nincsen! Zwillings… na hiszen. Talán Zwillinge! Íme, fiaim, az én kis parabolám a nyelvtanulás fontosságáról!) Tisztelt bíróság, mondta a galíciai, ám szavai ellenére a közönség felé fordult. Mielőtt a bizonyítható esetek felsorolását folytatnám, rá kell mutatnom még valamire… Olyasvalamire, ami nemcsak az ember ellen bűn, de vétek az isten ellen is! A hagyományok és különösen a vallás kigúnyolásáról beszélek. Az, hogy a vádlott a zsidó néppel szembeni ellenszenvét mindig kész volt kifejezni, közismert tény. Az azonban még az elhangzott, bestiális tettek ismeretében is megdöbbenthet minket, milyen szadista örömöt lelt abban, ha a zsidókat a hagyományaikban, a hitük legszentebb napjain alázhatja meg! Így – folytatta csúszkáló hangon a galíciai –, huszadikként, huszonegyedikként és huszonkettedikként, a vádlott bűnössége kétséget kizáróan bizonyítható a következő esetekben. Ezerkilencszáznegyvennégyben épp a Rós hásáná, azaz a zsidó újév előtti pénteken tartott rendkívüli szelekciót a birkenaui tábor gyermekei között és a BII d táborrészből háromszázhuszonnyolc gyermeket azonnali elgázosításra választott ki. Továbbá, kiáltotta Gideon Hausner, nem törődve a fokozódó emberi morajlással, ezerkilencszáznegyvennégyben éppen Jóm kippurkor – istenem, az engesztelés napján! –, egy futballkapu oszlopai között száznegyvenöt-százötven centiméter magasságban egy rudat fektetett keresztbe, és azt a mintegy ezer gyermeket – ezret! –, aki

alacsonyabbnak bizonyult e magasságnál, a gázkamrákba vitette és ott azonnal megsemmisíttette! A színház közönségének alapmoraja most már tetőzött, akár egy piszkosan áradó folyó, de még e tetőzésből is ki-kifröccsent néhány szitokszó, héber és német szavak egyaránt, hallottam sikolyokat és sóhajtásokat is, a tekintetemet azonban nem irányítottam e hangok forrása felé, inkább Móse Landau bíróra függesztettem. A főbíró ezúttal nem mozdult. Kifejezéstelen arccal nézte a publikumát, fakalapácsos keze megállt a levegőben, várt, kivárt, így teltek a rendetlenség hosszú másodpercei, csak azután sújtott le három, egyenletes és közepesen hangos koppintással. Szólni azonban most nem szólt, elég volt ez is. A bosszúvágy mennydörgése hamarosan a gyász monoton esőhangjává csillapodott, a teremben ősz lett. Hausner végre folytathatta. …Harmincadikként és harmincegyedikként pedig akkor, amikor a vádlott az előzőekben említett esettel párhuzamosan a birkenaui és az auschwitzi központi táborban is „szorgalmi válogatásokat” tartott, nevezetesen a Buna-Monowitz tábor munkába induló kényszermunkásai, illetve a Fürstengrube altábor egészségügyi blokkjának fogvatartottjai között. Gideon Hausner pillanatnyi szünetet tartott. Belekortyolt az előtte lévő vizespohárba, aztán ünnepélyes hangon folytatta. Római hármas pont! Josef Mengele vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy élő embereken kísérletezett! Tette mindezt karriervágyból, azzal a bornírt szándékkal, hogy tudományos publikációinak számát szaporítsa, akadémiai előmenetelét felgyorsítsa. Emberkísérletei, illetve a kegyetlen mód, ahogy azokat végrehajtotta, számos esetben idézte elő a kísérleti alanyok halálát, amivel a vádlottnak – utalok itt orvosi végzettségére és egészségügyi tanulmányaira – minden esetben és jó előre tisztában kellett lennie. A vádlott több ízben azzal a céllal ölt vagy öletett meg embereket, hogy tetemeiken anatómiai vizsgálatokat végezhessen. Aligha lehetséges meghatározni e gyilkosságok és gyilkossági kísérletek pontos mennyiségét, ugyanakkor a vádhatóság az említett emberkísérletek alábbi, főbb csoportjait különbözteti meg.

Először. A nyomozati szakban feltárt adatokból megállapítható, hogy a Josef Mengele vádlott áltudományos kísérletei közül kiemelkednek az úgynevezett ikerkutatások. A vádlottat előnyszerzés motiválta ebben az esetben is. A nemzetiszocialista rezsim számára e terület ugyanis különös jelentőséggel bírt: a Harmadik Birodalom a születésszám szabályozása terén komoly eredményt várt az irányított ikerterhességek számának növelésétől. A vádlott „kutatásai” során a koncentrációs táborba hurcolt ikerpárokat – statisztikai szempontú tanulmányozásukon, illetve testparamétereik fölmérésén túl – rendszeres injekciózásnak, lumbálpunkciónak, azaz gerinccsapolásnak, különféle laborvizsgálatoknak és sebészeti beavatkozásoknak vetette alá, noha mindennek orvosi indikációja nem volt, az ily módon nyert adatok tudományos relevanciája pedig erősen vitatható, ha ugyan egyáltalán megállapítható. A vádlott az ikerpárok tagjai között rendszeresen hajtott végre vércserét is. Még hozzávetőleg is lehetetlen megállapítani, tisztelt törvényszék, hogy Josef Mengele összességében hány ikerpárt vetett alá a fentiekben leírt kísérleteknek, illetve, hogy azoknak hány halálos áldozata volt. A vádhatóság több tanúvallomással is rendelkezik arra nézvést, hogy bizonyos időszakokban nem kevesebb, mint kétháromszáz ikerpár állott a vádlott rendelkezésére… A szóban forgó áltudományos kísérletek jelentős részének színhelye az auschwitzi központi tábor tízes blokkja volt, a tetembontások többségére pedig az egyik krematórium bonctermében került sor. A nyomozati szakban feltárt adatok alapján a vádlott bűnössége kétséget kizáróan megállapítható az alábbi esetekben. A) bekezdés. A vádlott által személyesen végzett, illetve az utasítására és/vagy felügyelete alatt végzett műtétek során, illetve következtében életüket veszítették a következő fogvatartottak. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán több mint száz személy… (Istenem, és megint a nevek, a származási helyek, életkorok és dátumok a végtelenségig…) B) bekezdés. A vádlott által, vagy utasítására elvégzett vérátömlesztések révén életüket vesztették, mások mellett, a

következő személyek… (Ugyanez.) C) bekezdés. Annak érdekében, hogy a testükön kórbonctani vizsgálatokat végezhessen, Josef Mengele vádlott megölte, vagy megölette a következő személyeket. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán mintegy száz gyermeket tarkólövés által. (A színház közönsége felszisszent.) Ugyanez év júliusában további negyven gyermeket, akiknek a csoportját egy teherautón fuvarozta a krematórium boncterméhez. (A publikum újra felszisszent.) Egy ikerpárt a cigánytáborként is emlegetett BII e táborrészből. A vádlott mind a gyilkosságot, mind a boncolást maga hajtotta végre. Egy újszülött ikerpár tagjait, akik a táborban látták meg a napvilágot. Josef Mengele vádlott a gyermekekkel – ezt Hausner már a teremben ülők erősödő sziszegése közben tette hozzá – injekciók útján végzett. Egy ikerpárt, akiket egy francia fogolynő hozott a világra. Munkácsi illetőségű hármas ikrek egyik tagját, egy tizenkét hónap körüli gyermeket. A vád szerint őt Josef Mengele altatásban, de élve boncolta fel. (A Bét Ha’am színház közönsége előbb méltatlankodni, aztán kiabálni kezdett, hamarosan teljes volt a káosz, amit Landau főbíró percekig nem tudott megfékezni, ha ugyan valóban akarta. Amikor végre helyreállt a rend, Hausner meghatottan folytatta.) D) bekezdés. A vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy azokat az ikreket, akikkel további kísérletet már nem kívánt végezni, vagy arra már fizikailag alkalmatlanok voltak, illetve a boncolásukat sem tartotta kívánatosnak, fecskendő, golyó vagy gáz általi halálra ítélte. Így tehető a vádlott felelőssé, mások mellett, annak a tizennégy ikergyermeknek a haláláért, akiknek a szervezetébe ezerkilencszáznegyvennégy nyarán Evipant és kloroformot fecskendezett, továbbá annak a harminchárom ikergyermeknek a pusztulásáért is, akiket közvetlenül a krematórium óriáskemencéi előtt lőtt főbe, s. k. Így mondta Hausner: s.k., még Landau is fölkapta rá a fejét, „hogyan kérem?”, amire a galíciai kimérten korrigálta magát, „saját

kezűleg, főbíró úr…” A hatás nem maradt el: a színház közönségén ellenséges morajlás futott végig. Másodszor. Josef Mengele vádlott az ikrekhez hasonló „kutatásoknak” vetette alá a törpenövésű foglyokat is, illetve közülük többeket megölt vagy megöletett annak érdekében, hogy holttestükön anatómiai vizsgálatokat végezhessen. Harmadszor. Josef Mengele vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy – az ikreken és a törpenövésű deportáltakon kívül – más foglyokon is kísérletezett. Többnyire gyógyszerekkel való kezelés után vetette őket alá valamilyen súlyos vérveszteséggel járó laborvizsgálatnak vagy vérátömlesztésnek. A vádhatóság birtokában lévő tanúvallomások szerint ezerkilencszáznegyvennégy nyarán a birkenaui női tábor egészségügyi blokkjában mintegy ötven fiatal nő állt folyamatosan a vádlott rendelkezésére. E korábban egészséges nők a vérátömlesztések és a súlyos vérveszteség miatt fellépő végelgyengülés következtében többnyire életüket veszítették. A kísérleti alanyok állományában így bekövetkező fogyást a vádlott mindig új, még egészséges foglyokkal ellensúlyozta. Negyedszer. Amikor a cigánytábor gyermekei között nomajárvány tört ki, a vádlott más SS-orvosokkal együtt kísérletezni kezdett azokon a gyermekeken, akik ebben a ritka, a szájüreg üszkösödésével járó betegségben szenvedtek. A kísérletek végeszakadtával az alanyok egy tekintélyes részét – köztük azokat is, akik egyébként felépültek – a vádlott megölte vagy megölette; nem ritkán azért, hogy holttestüket később felboncolhassa. Ötödször. A vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy emberkísérletei során egyes foglyok testébe magasfeszültségű elektromos áramot vezetett. A vádhatóság birtokában lévő tanúvallomások szerint e kísérletek helyszíne részint a birkenaui, részint pedig a monowitzi egészségügyi blokk volt. A) bekezdés. Az elektromos árammal végzett kísérletei során a birkenaui foglyok többsége, köztük egy tizenhét éves magyar lány, már a beavatkozás során elpusztult; a túlélőket a vádlott elgázosíttatta. B) bekezdés. Annak a mintegy hatvan-hetven monowitzi rabnak a többsége – adataink szerint mintegy húsz-harminc személy, vagyis

minden második-harmadik kísérleti alany! –, akiket a vádlott ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán vetett alá ilyen kísérleteknek, már a beavatkozást sem élte túl. A túlélők sorsa ismeretlen. Hatodszor. A vádlott alaposan gyanúsítható azzal, hogy lengyel apácák egy csoportján erős röntgensugarakkal kísérletezett, gyakran súlyos égési sérüléseket okozva ezzel a kísérleti alanyoknak. Hogy a röntgenkísérletek következtében hány apáca veszítette életét, a vádhatóság birtokába jutott adatokból nem volt megállapítható… …Nyolcadszor. Ezerkilencszáznegyvenhárom nyarán a vádlott az auschwitzi központi tábor tízes blokkjában nőket és gyermekeket oltott be, hogy arcukon és testük különböző lágyszövetes területein gennyes tályog alakuljon ki. A vádlott ezzel pokoli kínokat okozott az áldozatainak. Az orvosi végzettséggel rendelkező Josef Mengelének kezdettől tisztában kellett lennie azzal, hogy a tályoggal fertőzött kísérleti alanyok belehalhatnak a fertőzésbe, amint az több esetben be is következett. Kilencedszer. A vádhatóság azzal gyanúsítja Josef Mengele vádlottat, hogy a fogvatartottak szemgolyóin életveszélyes és tartós látáskárosodással járó kísérleteket végzett. Ezerkilencszáznegyvennégy végén a vádlott Irmgard Jantsch tanú újszülött gyermekének a szemén végzett kísérleteket, amelynek következtében azok a felismerhetetlenségig elváltoztak, egyetlen összefüggő, véres hólyaggá váltak. Az édesanyának minderre a vádlott csupán annyit mondott, idézem: „Ugyan, miféle baja származhat a gyerekének abból, ha a kék szemeiből feketét csinálok?” A gyermek ezerkilencszáznegyvenöt január huszonnyolcadikán halt meg. (A színház közönsége felhördült. Landau hagyta, most már tudta, hogy ez a fajta felháborodáshullám magától ellaposodik. Így is lett, Hausner hamarosan folytathatta a leltárt.) Az ezerkilencszáznegyvennégyes esztendő második felében a vádlott ismeretlen számú, de – a tanúvallomások szerint – összességében több tucatnyi fogvatartottat öletett meg, hogy szemgolyóikat kipreparáltathassa, és a preparátumokat más laboratóriumokba küldesse. Doktor Nyiszli tanú vallomásából

megállapítható, hogy e küldemények jelentős része a berlin-dahlemi Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléstani Intézet laboratóriumába került. Tizedszer. Adat van arra, hogy a vádlott élő foglyokon végzett csontvelő-átültetést, ami az esetek túlnyomó részében a kísérleti alanyok fájdalmas halálával járt… …Tizenkettedszer. A vádhatóság azzal gyanúsítja a vádlottat, hogy meghatározhatatlan számú esetben azért ölt vagy öletett meg embereket, hogy felboncolásuk révén friss kutatási „anyaghoz” jusson, illetve juttasson más kutatókat a Harmadik Birodalom különböző laboratóriumaiban. A vád az alábbi esetek vonatkozásában mindezt tanúvallomásokkal tudja bizonyítani. Ezerkilencszáznegyvenháromban a központi tábor tízes és tizenegyes blokkja között húzódó, ún. „fekete fal” tövében Josef Mengele vádlott parancsára több női foglyot főbelőttek, aztán… (A galíciai itt elhallgatott, megköszörülte a torkát, mintha nehezére esne a folytatás, pedig a vak is láthatta, hogy csak komédiázik, végül, fejét a vádindítvány vastag paksamétájába temetve, folytatta.) …melleiket és izmaik egy részét lenyúzatta, majd a laboratóriumába vitette, hogy ott anatómiai és más vizsgálatokat végezzen rajtuk. A Bét Ha’am színház közönsége kiáltozni kezdett, mint a csőcselék a középkori kivégzéseken. Többen talpra szöktek, öklüket rázták felém, egy férfi az üvegkalickám falának hajította jegyzetfüzetét. Landau őt kivezettette, ám ezzel nem ért el semmit, a rendbontóval szembeni szolidaritás-nyilvánításoktól ugyanis csak a rendetlenség hízott tovább. A máskor oly higgadtnak tűnő főbírónak most minden eddiginél hangosabban kellett kalapálnia és kiabálnia, hogy visszanyerje uralmát a tárgyalás fölött. Végül, ezerkilencszáznegyvennégyben, a cigánytáborban, egy súlyos vérveszteséggel járó vérvétel után élve kezdett el felboncolni egy három-négy év körüli, eszméletlen fiúgyermeket. Most Hausner nem engedte, hogy a felháborodás hangjai beléfojtsák a szót. Szinte túlkiabálta a saját publikumát, és egyúttal fel is feküdt az álszent fölháborodás hullámaira – a zsidók ugyanis

éppúgy megvetették a cigányokat, mint én –, és messzire sodortatta magát velük. A vádindítvány római négyes pontja szerint Josef Mengele vádlott nemcsak a futószalagon zajló tömeggyilkosságokért, beteg fogvatartottak megöléséért, valamint szadista és áltudományos kísérleteiért vonható felelősségre, hanem azért is, mert pillanatnyi szeszélyből, pusztán az ölés kéjéért ölt. Azért, hölgyeim és uraim, hogy istennek érezhesse magát! „Ügyész úr, kérem, igyekezzék jogi terminusokban előadni a vád indítványát”, szólt ekkor Landau, de valóban olyan halkan, hogy a tolmácsok fordítása nélkül akár azt is hihettem volna, csupán önmaga elé dörmög valamit. A galíciai – micsoda impertinencia – válaszra sem méltatta a főbírót, ezúttal még egy ájtatos biccentésre sem: úgy váltott át egy újabb leltár fölolvasásába, mintha mi sem történt volna. Először. Közelebbről meg nem határozható időpontban Josef Mengele vádlott szolgálati pisztolyával főbe lőtt egy férfi foglyot (neve, kora, nemzetisége ismeretlen), csupán azért, mert az engedély nélkül tartózkodott a barakkok közötti utcán. Másodszor. Közelebbről meg nem határozható időpontban a vádlott egy katonai teherautón „sétakocsikázásra” vitt két felnőtt fogolynőt, köztük Margaret Friedman-Engländert, a vád tanúját, továbbá két kamasz ikerlány-párt, akiket az út során cukorkával is megkínált. Miután az egyik krematórium tövében mindannyiukat letessékelte a teherautóról, a négy lánykát saját kezűleg tarkón lőtte. Harmadszor. Amikor a Herskovits nevű fogvatartott a vádlott jelenlétében kijelentette, hogy nem fél a haláltól, Josef Mengele egy Kurpanik nevű SS-Unterscharfführerhez fordult és jól hallhatóan azt mondta neki, idézem: „Miután ez az ember így rimánkodik a halálért, ne tagadjuk meg tőle. Lője le!” Kurpanik ekkor elővette a szolgálati fegyverét és agyonlőtte a foglyot. Negyedszer. Ezerkilencszáznegyvenháromban a vádlott saját kezűleg lőtt főbe egy tizenhat év körüli leányt, mert az – a gázkamrától való páni félelmében – elszökött a menetoszlopából és egy bódé tetejére menekült.

Ötödször. Ezerkilencszáznegyvenhárom második felében a vádlott szolgálati fegyverével saját kezűleg oltotta ki két cigány gyermek életét, miután azok elrejtőztek előle a táborban. Hatodszor. Közelebbről meg nem határozható időpontban a vádlott megragadta a bécsi illetőségű Anna Sussmann újszülött gyermekét és a krematórium egyik égő kemencéjébe vetette. A gyermek élve égett el. (Új dologra lettem figyelmes: a színház közönsége, legalábbis egy- vagy kétsornyi néző, dobogni kezdett a lábaival, ütemre toporzékolt, hogy szinte érezni lehetett, ahogy megremeg alattunk a föld. Landau, bár ugyancsak meglepődött, higgadtan kért csendet.) …Kilencedszer. Ezerkilencszáznegyvenhárom májusában vagy júniusában a vádlott a gyermeknek szánt fenolinjekcióval megölte az anyát, egy lengyel fogolynőt, aki ellenállt, amikor Josef Mengele vádlott az újszülöttel végezni akart. (A lábdobogáshoz most már több sorban is csatlakoztak, mennydörgött a színház. A tévékamerák többsége elfordult a színpadtól – csak az nem moccant, amelyik szemtől-szemből vett engem –, és a nézőteret kezdte pásztázni.) …Tizenegyedszer. Ezerkilencszáznegyvennégy májusában a vádlott injekció által ölt meg egy néhány napos kisdedet, miközben megjegyezte, hogy, idézem, „a tábor nem újszülött osztály”. Tizenkettedszer. Ezerkilencszáznegyvennégy júliusában a vádlott utasítást adott egy őrnek, hogy kutyáját uszítsa az egyik férfi fogolyra. Amaz, az állattól való félelmében, nekirohant a feszültség alá helyezett szögesdrót-kerítésnek és ott, áramütés következtében, életét veszítette… …Tizenhatodszor… Gideon Hausner megint elhallgatott. Fölnézett a mennyezetre, de oly módon, hogy az ateisták azt gondolhassák, csupán szétszaladt gondolatait tereli össze, a hívők meg azt, hogy Istenükhöz imádkozik, aztán sóhajtott és kásás hangon így szólt. A vádlott több alkalommal kényszerítette a terhességüket titkolni már nem tudó nőket arra, hogy a barakk padlóján lefeküdjenek, ő pedig katonai csizmájával addig rugdosta a hasukat, míg a magzatuk el nem pusztult. Bár akadtak nők, akik túlélték e szörnyű eljárást, az orvosi képzettséggel rendelkező vádlottnak mindvégig

tudnia kellett, hogy a terhesség-megszakítás e kegyetlen módja az anyák életét is veszélyezteti. Egy nő hisztérikusan felzokogott, felpattant, két férfi rohant ki utána. A jelenettől a színház közönsége, amely épp újra dobogni és huhogni készült, buta csöndbe süppedt. …Tizennyolcadszor. Ezerkilencszáznegyvennégy januárjában a vádlott az auschwitz-monowitzi tábor több zsidó foglyát agyonlövette, miután azok nem voltak hajlandók azt írni a hazulra címzett levelekbe, amiket a Biztonsági Főhivatal tisztje, egy bizonyos Hartenberger Untersturmführer mondott tollba nekik. Az üzenet, aminek továbbítását a zsidók megtagadták, így szólt. „Jól vagyunk. Egy kellemes munkatáborba hoztak minket. Tisztességesen bánnak velünk. Érdemes volna utánunk jönnötök.” A Bét Ha’am színház közönsége most végképp kifordult magából. A nézőtéren hirtelen elfogyott az oxigén, testmeleg és fáradt levegő töltötte meg a teret, amelyben tompán haladt előre a hang is: a sírás és a kiabálás. Az előadás követhetetlenné vált. Azt hiszem, ekkorra már nagyon elfáradt mindenki.

4. fejezet Maga hős!, kiáltotta egy napkirály elragadtatottságával Engel, kezében újságot lobogtatott. Egy jelkép máris! Látja, doktor, én megmondtam! Nincs veszve még semmi! Elkezdődött! Engel! Szokás szerint nem értem, hogy miről beszél! Egyelőre csak Dél-Amerikában, de nem szabad csüggedni. A lényeg az, hogy elkezdődött! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar! Az isten szerelmére, micsoda? Buenos Airesben a Tacuara hívei megrohamozták az izraeli nagykövetséget! Macskakövekkel dobták be az ablakokat és Molotov-koktélokkal gyújtották fel az irodákat! Más valakik zsidó temetőket dúltak fel. San Miguel de Tucumánban baseball-ütőkkel támadtak egy cionista táborra, Sarmientóban, Urquizában és Mitrében pedig zsidó iskolákat gyújtottak fel. Az egyikben egy kölyök is bennégett! Miattam? Ó, ne higgye, hogy ennyi az egész, folytatta ünnepélyesen Engel, és a szemével csippantott felém. Ez csak az ízelítő volt! Hamarosan emberekkel tömött zsinagógákra dobnak kézigránátot, kóser éttermekbe rontanak be és válogatás nélkül, géppisztollyal gyilkolják majd az embereket! Miattam…, ismételtem meg elhűlve. Maga a jel! A zászlóvivő! A Negyedik Birodalom messiása! Vagy amit akar. Várták és most üdvözlik a jöttét. Ezek örömtüzek, doktor! De én nem vagyok náci, hányszor mondjam még?! Én tudós vagyok! Persze, de az ő tudósuk! Megölnek, motyogtam magam elé összetörten. Ez a sok forrófejű megöl engem! Vérebek! Ostobák! Mondhatok én ezek után bármit. Csinálhat Servatius bármit… Elégedetlen vagyok magával, doktor! Még mindig ezek a kicsinyes kategóriák. Maga nagy dolgokra hivatott! De hiszen tudja! Mindig is tudta! Érezte, nem igaz? Nem feleltem, talán a szemem csillogása árulhatott el.

Na, ugye! Hát éljen e szerint! E szerint csak meghalni lehet! Főleg a maga dél-amerikai barátocskáinak köszönhetően! Vagy tagadja, hogy köze volna hozzájuk, Engel?! Állítsa le őket, érti?! Követelem, hogy… Különben is, mi dolgom nekem magával? Hirtelen rosszullét fogott el. Zsibbadni kezdett a karom és az arcom. Azt hittem, szívrohamom lesz: a számat is elfutotta az a keserédes íz, amit a halál ízének gondoltam mindig. Le kellett hunynom a szememet, pedig gyűlöltem ilyen kiszolgáltatottnak látszani ez előtt a pojáca előtt. Mélyeket sóhajtottam, aztán kitapogattam a csuklómban futó ütőeret, hogy megmérjem a pulzusomat, de belekeveredtem a számolásba. Nem kezdtem újra. Elengedtem a karomat és felnyitottam a szememet. Jé, magának halálfélelme van!, mondta Engel. Nem volt gúny a hangjában, csak csodálkozás. Talán furcsállja? Mi tagadás, meglep. Nem akarok meghalni, mondtam csöndesen. Sosem akartam, tettem hozzá és egy verejtékcsepp végiggurult az arcomon. Akkor váljon halhatatlanná!, felelte Engel és ledobta elém az újságot, melynek címlapján horogkeresztekkel összemázolt házfalak lángoltak. • Servatius védőbeszéde Móse Landau válaszaival kezdődött. Nem vagyok jogász, de azért ez mégiscsak hallatlan! A kifogásainkat írásban kell előterjeszteni, a válaszok bezzeg közönség előtt hangozhatnak el? Az pedig különösen bosszantott, hogy még Servatius nyugtatgatott: „Ez a dolgok rendje, a tanács megvizsgálja szépen az előterjesztésünket és meglehet, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben végül el is fogadja majd az érveinket…” A zsidók persze egyetlen lépést sem hátráltak. Minden formai és tartalmi ellenvetést lesöpörtek az asztalról, de nem erővel, ahogy azt a világ sok becsületes népe tenné, hanem jogi csűrcsavarral, a rájuk jellemző kalmár logikával. A vádindítvány megismerését követően – kezdte például Landau – a védelem előzetes kifogásokat fogalmazott meg és terjesztett a

tanács elé. Ezek a következők, idézem. Elsőként. „Perbe foghatja-e Izrael állam a vádlottat, akit erőszakkal raboltak el Argentínából?” A védelem szerint nem. Másodikként. „Perbe foghatja-e Izrael állam a vádlottat egy olyan törvény alapján, amelyet csak ezerkilencszázötvenben fogadtak el, olyan tettekért, amelyeket ezerkilencszáznegyvenöt május nyolcadika előtt követtek el?” A védelem szerint nem. Harmadikként. „Perbe foghatja-e Izrael állam a vádlottat, aki nem izraeli állampolgár, olyan feltételezett bűncselekményekért, amelyeket Izrael területén kívül, ráadásul olyan személyek terhére követtek el, akik a kérdéses időszakban nem voltak Izrael állam polgárai?” A védelem szerint nem. Negyedikként… Nos, doktor Servatius, a vádlott jogi képviselője elfogultság miatt a bírói tanács feloszlatását kezdeményezi. Álláspontja szerint, a bírák mindegyike zsidó, ezért a holokauszt, amely a vádlott terhére rótt cselekményeknek mintegy – idézem – a „hátterét képezi”, különösen megindítja és részrehajlóvá teszi mindannyiukat. Ha megengedik – mondta Landau, miközben szemüvegét leemelte nedvesen csillogó orrnyergéről – ez utóbbival kezdem. A tanács a kifogást elutasítja! Mindezt azonban nem azzal indokolja, hogy Izrael állam kifejezetten olyan bírákat igyekezett e testületbe kijelölni – így Halévi bírót, Raveh bírót és jómagamat –, akiknek közvetlen családja megmenekült a holokauszttól… Nem ezzel, mert álláspontunk szerint ez közömbös. Hanem mindenekfelett jogi érvekkel! Azzal tehát, hogy e per tárgya nem több, de nem is kevesebb, mint annak eldöntése: a vádlott felelőssé tehető-e a vádindítványban felsorolt tettekért. Épp készültem újabb cédulát küldeni a védőmnek azzal, hogy Hausner vádbeszédére emlékeztessem – „e perben az antiszemitizmus a vádlott” –, amikor észrevettem, hogy Landau is épp őrá néz mereven. A galíciai állta a tekintetét. Ezzel a némajátékkal azonban a főbíró kifogta a vitorlámból a szelet, úgyhogy nem üzentem Servatiusnak végül semmit. …Ez a törvényszék, mint a világ összes szabad törvényszéke, a bizonyítékok és csakis a bizonyítékok alapján fog ítélkezni, tisztelt

kolléga úr! Az ítélet pillanatáig az ön védencét éppúgy megilleti az ártatlanság vélelme, mint bármely más vádlottat, aki bíróságunk előtt a vádlottak padjára ül. Csak a bizonyítékok! Se harag, se részrehajlás. A bírák hivatása tudniillik az, hogy míg e súlyos talárt viselik, személyes érzelmeiket a tényeknek és a hideg racionalitásnak rendeljék alá. Máskülönben hogyan lehetnénk képesek igazságos és méltányos ítéletet hozni olyan förtelmes bűnök esetén, mint, teszem azt, az árulás vagy a gyilkosság? Márpedig képesek vagyunk rá! Ez a kötelességünk! Biztosíthatom önt, doktor Servatius, hogy e kötelességünket ezúttal is teljesíteni fogjuk! A védelem másodikként beterjesztett kifogását ugyancsak elutasítjuk. A tanács megállapította, hogy e bíróság rendelkezik hatáskörrel a vádlott perbefogására. Jogi szempontból ugyanis semmiféle jelentősége nincs annak a körülménynek, hogy a vádlottat milyen módon állították bíróság elé. Még annak sem – emelte fel kissé a hangját Móse Landau –, hogy elfogásában Izrael állam kormánytisztviselői szerepet játszottak-e vagy sem… Male captus, bene detentus!, szavalta fölényesen. Az állam büntető joghatóságának gyakorlása nem veszti el az érvényességét pusztán azért, mert az illető hatalomba kerítése, hogy úgy mondjam, vitatható körülmények között történt. Ez nem az izraeli jogrend sajátossága, védő úr! Az Egyesült Államok húsznál is több bírósága hozott olyan döntést, amellyel érvényesítette ezt az elvet… Az izraeli jogrend tudniillik nagyban épít az angolszászra, kotyogott közbe Hausner. Mint ismeretes a brit Mandátum időszaka… Természetesen! Evvel magam is tisztában vagyok, államügyész úr, felelte a védőm. Az önök által hivatkozott esetekben azonban az államnak megkérdőjelezhetetlen illetékessége volt az ügyben. Vagy – hadarta Servatius, mert látta, hogy a galíciai megint fészkelődni kezd a székén – az illetékességgel rendelkező államok mulasztása miatt, mintegy kényszerből kellett cselekednie… Kényszerből?, vonta fel szemöldökét Móse Landau. Megmagyarázná ezt, kérem?

Készséggel! Azt állítom, főbíró úr, hogy Izrael illetékességét ebben az ügyben nem alapozza meg semmi. Ahogy az előzetes kifogásaim harmadik pontjában is kifejtem: védencem nem izraeli állampolgárként, nem izraeli állampolgárok ellen, továbbá nem Izrael állam területén követte el azokat a cselekményeket, amelyeket a terhére rónak. Szó sincs azonban arról, hogy Izrael a büntető joghatóság gyakorlására „kényszerülne”, mert az illetékességgel rendelkező államok – ebben az esetben Németország vagy Lengyelország – vonakodnak eleget tenni kötelességüknek. Ilyesmiről szó sincs, gondoljanak csak a kölni vagy a krakkói perekre! A védelem ezért fenntartja álláspontját, miszerint Izrael – ennyiben a bíróság elé állítás körülményeitől valóban függetlenül – nem bír illetékességgel az ügyben. Josef Mengelét vissza kell küldeni Argentínába. Argentínába? Feltétlenül, bíró úr! Tekintettel arra, hogy Izrael állam és a Német Szövetségi Köztársaság között nincs érvényben kiadatási egyezmény, úgy gondoljuk, hogy a jogi reparációnak ez az egyetlen módja. Érdekesnek találom, hogy az érvelése végén ide érkezett meg, védő úr, Argentínába. Ezzel kapcsolatban azonban a következőkre hívom fel a figyelmét. Argentína a háború után kinyilvánította a világ közvéleményének, hogy ENSZ-tagságáért cserében kész bíróság elé állítani mindazokat a háborús bűnösöket, akik országa területén keresnek menedéket. Ha elfogadjuk, hogy e morális kötelezettség az ENSZ-tagság megszerzését – így Izrael állam megalapítását – követően is fennáll, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Argentínának amúgy is kötelessége volna a vádlott kiszolgáltatása Izraelnek. Ettől a nyakatekert érveléstől elámultam! Ismét lekaptam egy cédulát a stósz tetejéről, hogy instrukciókkal lássam el Servatiust, de bevallom, a főzsidó bűvészmutatványa úgy megbabonázott, hogy egyetlen szót sem tudtam leírni. Galacsinná gyűrtem a papírlapot és az üvegfalnak pöcköltem. Servatius sem találta a szavakat, így Landau akadálytalanul folytathatta.

…Ez pedig már átvezet a védelem által emelt következő kifogáshoz, amely a visszaható hatályú jogalkalmazás kérdését feszegeti. Nevezetesen, hogy perbe foghatja-e Izrael állam a vádlottat egy ezerkilencszázötvenben elfogadott törvény alapján olyan tettekért, amelyeket ezerkilencszáznegyvenöt májusa előtt követtek el. A tanács a kifogást elutasítja és megállapítja, hogy a vádindítványban foglaltak a Nácik és náci kollaboránsok felelősségvonásáról szóló, ezerkilencszázötvenedik évi törvény hatálya alá tartoznak. A tanács érvei a következők. Bár való igaz, hogy az izraeli jog ezerkilencszáznegyvenöt május nyolcadika előtt nem rendelkezett még külön jogszabállyal a nácik és kollaboránsaik által elkövetett bűncselekményekről, tény az is, hogy az ilyen cselekmények a legtöbb európai állam jogrendje szerint korábban is büntethetők voltak. Vagyis szubsztantív retroaktivitásról, az ügy érdemét érintő visszaható hatályúságról itt nem beszélhetünk… Főbíró úr, megengedi? Parancsoljon, Halévi bíró! Binjamin Halévi, aki Servatius szerint a tanács legvérszomjasabb tagja volt – „Emlékezzék csak a Kasztner-ügyre!” –, köhintett egyet, és kissé előredőlt, miközben beszélt. Az elhangzottak német vonatkozásaira szeretném felhívni a figyelmet! Németország ugyanis tovább megy, mint a legtöbb angolszász jogrendű vagy európai ország. A német jog egyenesen azt mondja – kérem, doktor Servatius, tekintse meg a kiosztott másolatot… pillanat, igen… megvan, negyedik paragrafus! –, hogy a büntető törvénykönyv minden jogszabálya alkalmazható a német állampolgárok által külföldön elkövetett bűncselekményekre, illetve azon esetekre is, amikor ilyen cselekményt a német nép tagja ellen követ el valaki Németország határain kívül. Móse Landau bólintott. Nem gondolja, kolléga úr, hogy mindez analóg Josef Mengele vádlott esetével? Izrael állam illetékességét ezek szerint ugyanaz az elv alapozza meg, amely Németországét is megalapozná a polgárai ellen a világ bármely pontján, bárki által elkövetett bűncselekmények esetében…

De főbíró úr! Ennek az ügynek az áldozatai és a sértettei nem voltak Izrael állam polgárai! Landau csalódottan felelt. Ez nem csupán formális kifogás? No de már bocsánatot kérek! Vajon a jog nem ilyen és ehhez hasonló formális argumentumokból épül föl? Halévi most nem kért szót, közbevágott. A német büntető törvénykönyv nem egyszerűen német állampolgárokról, hanem a német népről beszél! Ez pedig jóval tágabb fogalom, nem gondolja, doktor Servatius? Amiképp a zsidó nép is tágabb fogalom, mint az izraeli állampolgárság! (Servatius láthatóan kényelmetlenül érezte magát ettől a nyelvészkedéstől. Rózsaszínes derengésbe borult a füle, mindazonáltal késedelem nélkül válaszolt.) A ’német nép’ ebben a szövegösszefüggésben nem jogi meghatározás, bíró úr! A német állam polgárainak összességére vonatkozik. Illetve ma már arra sem, csupán a szövetségi köztársaság polgáraira… Ezt tehát nem lehet ilyen szabadosan értelmezni! Ilyen alapon az egykori gyarmatbirodalmak utódállamai is bíróság elé citálhatnának bárkit, teszem azt, a francia vagy a brit vezetőket, mint egykori konkvisztádorokat! A nemzetközi jog azonban ezt – igen helyesen – sosem engedné! Hausner egy kézmozdulattal jelezte Landaunak, hogy szót kér. Amaz biccentett, a galíciai pedig félig a bírák, félig a közönsége felé fordulva, így szólt. Ha Németország illetékességet követel magának egy zsidó Mengelével szemben – akárhol is követte el bűneit az állampolgáraival szemben –, akkor Németország sem tagadhatja meg Izrael jogát, hogy ugyanígy követeljen magának illetékességet egy német Mengelével szemben. Egy olyan vádlottal szemben, aki az egykori Német Birodalom területén követett el bűncselekményeket a zsidó nép tagjai ellen! Hausner jól számított. A Bét Ha’am színház publikuma tapsviharban tört ki, amelynek csak Móse Landau többszöri figyelmeztetése tudott véget vetni. Servatius és a tanács azért még ezt követően is jogászkodtak egy sort, a lényeget tekintve azonban a

kérdés már eldőlt. Sorsom immár megfellebbezhetetlenül a zsidóktól függött. A következő időszak dramaturgiája aztán éppoly szellemtelenül alakult, mint Hausner vádindítványának színpadi változata. A tárgyalási napokat a galíciai által oly ünnepélyesen bejelentett római egyes, kettes stb. pontok tagolták egymástól alig megkülönböztethető szakaszokra. Színt még a tanúk sem tudtak vinni az előadásba, hiába sírtak, vagy ájultak el akár, a történetük mindig egy kaptafára készült: transzportjuk nagy részét elgázosították, ők viszont „csodával határos módon” túlélték, satöbbi, satöbbi. (Vajon tényleg senkinek sem tűnt fel, hogy a zsidóknak mindig csak a túlélés lehetőségét és tényét sikerült bizonyítaniuk? A „tömeggyilkosságok” vonatkozásában legföljebb szóbeszéddel és közvetett bizonyítékokkal tudtak szolgálni!) A védelem álláspontja szerint a vádlott által végrehajtott szelektálások nem a deportáltak és fogvatartottak halálához, hanem azok életbenmaradásához járultak hozzá!, kezdte tehát jogi álláspontjának kifejtését Servatius. (A Bét Ha’am közönsége felzúgott, Landau csendet kért.) Ezt a kijelentést, kérem, támassza alá valamilyen ténnyel! Egy precedenssel, ha megengedi! Hausner államügyész úr úgyis volt oly kedves és felhívta a figyelmemet az izraeli jogrend történeti előzményeire… Az oszmán mellett a brit törvénykezés hatására. Márpedig ez utóbbi, mint közismert, a precedensjogon alapul. És hogy a precedensjog milyen erővel formálja az izraeli jogalkalmazást mind a mai napig, arra talán a perrel kapcsolatos kifogásaim elutasítása a legjobb példa! Hogyan, ön lát a jogtörténetünkben olyan jogesetet, amelyre a vádlott érdekében hivatkozni lehet?, kérdezte gyanakodón Binjamin Halévi. Látok, bíró úr és milyen különös véletlen, hogy ezt éppen ön kérdezi tőlem! Tudniillik a Kasztner-ügyről van szó. Nocsak! Kíváncsian várom az érvelését, doktor Servatius, tekintve, hogy Jiszráel Kasztnert az izraeli törvényszék bűnösnek találta…

Landau tenyerével eltakarta a mikrofont. Halévihez fordult, súgott neki valamit, mire az vöröslő fejjel bólintott. …szóval Kasztnert első fokon elmarasztalta a bíróság, folytatta Halévi, igaz, a Legfelsőbb Bíróság később felmentette a vádak alól… Köszönöm, bíró úr, én is így tudtam!, vágott közbe Servatius, aztán lopva maga mögé pillantott. Az első sorban Engel fénylett önelégülten. Ezt az érvelést ugyanis ő találta ki. Hallottam, amikor előző nap megbeszélték egymás közt. Azt a magyart tudniillik, akit a zsidók egy része megváltóként, másik része pedig árulóként emlegetett, Halévi ítélte el, mondván, „fausti szerződést kötött az ördöggel, eladta testvéreit és ezzel együtt az üdvösségét is”. Kasztnerrel röviddel az ítélet után merénylők végeztek a nyílt utcán, pedig ha él még egy kicsit, megérhette volna, hogy a Legfelsőbb Bíróság felmenti őt, bíráját pedig nyilvánosan megszégyeníti. …még nem fejeztem be, doktor Servatius! A Legfelsőbb Bíróság ugyan felmentette, ám a világ közvéleménye továbbra is… megosztott a személyével kapcsolatban! Értem, Halévi bíró! És meg is értem! Ilyen bonyolult ügyekben nagyon nehéz valakit feketén-fehéren megítélni, felelte ájtatosan Servatius. Embert próbáló idők voltak azok. Binjamin Halévi fején kidagadt egy ér, amely – még onnan, az üvegkalickámból is láthatóan – pulzálni kezdett. Ezután gyerekes hallgatásba süppedt. Móse Landau folytatta helyette. Mennyiben látja itt érvényesnek a Kasztner-ügyet, kolléga úr? Amennyiben Kasztner Rezső Rudolf is válogatott a deportálandó zsidók között, főbíró úr! Többségüket „balra”, az Auschwitzba tartó vonatokra irányította, kisebb részüket pedig „jobbra”, Svájcba és Ausztriába talán. Tiltakozom az összehasonlítás ellen…! Melyik elemét kifogásolja, államügyész úr? Kasztner nem volt tagja sem az NSDAP-nek, sem az SS-nek, így… Amit nem is állított senki! Ugyanakkor a törvény, amely alapján védencemet perbe fogták, nemcsak a nácik, hanem a kollaboránsok felelősségéről is szól. Az önök törvénye veszi egy kalap alá őket, nem én!

Hausner most idegesnek látszott, Servatius viszont elemében volt. Kis cédulákat szorongatott a kezében, olyanokat, amilyeneket én szoktam küldözgetni számára, ezeket azonban Engel diktálta. Kasztner Rezső – vijjogta Hausner –, ha tetteinek egyike-másika morálisan meg is kérdőjelezhető, semmiképp sem vádolható azzal, hogy felelős volna a halálgyárak, vagy az oda zakatoló marhavagonok létéért. Ez, hogy úgy fogalmazzak, tőle független valóság volt, amihez ő csupán alkalmazkodott. Hogy helyesen vagy helytelenül-e, az csakugyan vitatható. Mindez azonban ennek a pernek nem tárgya! Hogyne! Csupán ennek megvilágítása volt a célom, tisztelt tanács! Köszönöm. Hogy az a szörnyű valóság, amelyben embereket marhavagonokba zártak és táborokba hurcoltak, az egyes embertől függetlenül létezett. Fölöttük! Hatmillió áldozat nevében kikérem magamnak, hogy ön úgy beszél a holokausztról, mint valami természeti katasztrófáról! Mint egy pusztító nyári viharról, amely váratlanul csapott le, és amelyről senki sem tehet, kiáltotta ekkor a galíciai, majd heroikus pózba vágta magát. Közönsége ismét tapssal jutalmazta. Ugyan, hogy gondolhatna ilyet bárki is!, felelte játszott sértettséggel Servatius. Bárki, aki ott volt Nürnbergben… Aki figyelemmel követte a világpolitikát. Nem, államügyész úr! A holokauszt valóban nem természeti jelenség volt… A faji törvények, az annexiók, a népirtás, amely a koncentrációs táborokban is zajlott, államok szuverén aktusa volt. Hatóságok által teremtett új valóság, amely a kor embereit úgy vette körbe, akár a levegő. Kasztner Rezső és Josef Mengele ebben bizony nem különböznek egymástól. Egyiküknek sem volt választási lehetősége! Körülvette őket egy világrend, amelyet ők éppúgy öröknek hittek, mint mi, tanult emberek hisszük a fizika törvényeit. Amíg meg nem cáfolja azokat valaki! Ugye? Hiszen az új törvényeket leíró tudósokat végül lángészként tiszteljük. És méltán! De azért senkinek eszébe nem jutna perbefogni valakit a régi kor emberei közül pusztán azért, mert abban a hitben élt, hogy a föld lapos! Servatius meghajtotta magát, jelezve, hogy mondandója végére ért. Háta mögött Engel tekintetét kereste, de hiába, mert Engel

addigra eltűnt. Másnap kiderült, hogy tiltakozásképpen: Servatius ’szuverén aktus’ mániáját megvetette és – vajon milyen jogon? – tiltotta is. Ami engem illet, Servatius ötletét jogos, de naiv felvetésnek tartottam. Az ilyen és ehhez hasonló súlyos kérdésekben azonban Jeruzsálemben már nem tett igazságot senki. A tárgyalás úgy hömpölygött előre, akár egy megáradt folyó, amelyet csak nyúlgátak, sebtiben rakott homokzsákok akadályoznak abban, hogy kiöntsön és iszapjával beterítsen mindent. A gátőr, Móse Landau saját szerepe foglya volt. Zsidósága nem engedte, hogy egy-egy hüppögő tanúba beléfojtsa a szót, még akkor sem, amikor e főállású „túlélők” már ugyancsak eltértek a tárgytól és saját szenvedéstörténetük lényegtelen részleteivel tolakodtak elő. Én pedig nem beszéltem. Lehetett volna, de nem akartam. Egyértelművé kívántam tenni, hogy a jeruzsálemi fogságot törvénytelennek tartom, s ellene passzív ellenállással tiltakozom. Aztán meg Servatius is ezt javasolta. Azt kérte, szorítkozzam igenekre és nemekre, leginkább pedig hagyjam a beszédet őrá. Dölyfös mondatok voltak ezek egy olyan embertől, akinek az intellektusáról már jónéhányszor kiderült, mennyivel szerényebb az enyémnél, én mégsem ellenkeztem. Bűnösnek érzi-e magát, kérdezte olykor a tanácsvezető bíró. A vád értelmében nem, feleltem tehát mindig, a megbeszélt formula szerint. Ennél többet nemigen kaptak belőlem a vérszagra gyűlő zsidók. De ez a néhány mondat is elég volt nekik ahhoz, hogy hörögjenek, ha csak meghallják a hangom. Kicsiny és méltatlan szerepemet persze hamar eluntam, noha a tét nem kisebb volt, mint az életem. Apátiáról szó sincs! A vég kézzelfogható közelsége igenis fájdalmat váltott ki belőlem. Nem félelmet már, csak valami mély és kiterjedt sajgást, mindezt azonban elfedte – akár Bariloche rendetlenségét a hó – a tárgyalás stílustalan bürokráciája. Az a sok szám és név! Valahogy azt hittem, a zsidóknak több érzéke lesz a drámához… Különben mivégre kellett nekik ez a színházterem? De nem! Így teltek a napok: híg könnyek és tömény statisztikák között. Csak jóval később, a transzportszelekciók és más hivatali teendőim aprólékos leltárja után kaphattam fel újra a fejemet. Amikor végre a

tudományos munkám került terítékre. A „sarlatánságom”, ahogy Gideon Hausner előszeretettel hívta.

5. fejezet Egész életemben erre a pillanatra vártam, mondta a nő. A felszabadításunk pillanata óta minden áldott nap arra készültem, hogy egyszer koronatanúja leszek ennek a pernek! Én ugyanis mindent láttam, és most mindent el akarok mondani! Nagyrabecsüljük a bátorságát, asszonyom, felelte Landau. Kérem, mondja el, milyen körülmények között találkozott a vádlottal! Engländer Margit hálásan bólintott. Negyvenhárom májusa, május vége, a napra már nem emlékszem. Illetve nem tudtuk pontosan. Kinyílt a vagon ajtaja, letereltek minket. Schnell, schnell. Fogtam a lányom kezét. Erősen szorítottam. Tudják, nagyon szép kislány volt. Akkor találkoztunk vele először, a zsidórámpán. Josef Mengele végezte a szelekciókat? Hozzá kerültünk. Illetve akkor még nem tudtuk, hogy ő az. Fényes lakkcsizmát viselt és fehér kesztyűt. Mosolygott. Volt neki egy rés itt, elöl, a két foga közt, de úgy mosolygott, akár egy filmcsillag! Rudolf Valentino, így hívtuk a háta mögött. Mikor tudta meg, hogy ki ő valójában? Csak később, miután kiválasztott minket. Azt mondta, nem is látszunk zsidónak, olyan szépek vagyunk. Ezért vett oda minket. Azt mondta. Mi volt az ön feladata a vádlott mellett? A titkárnője lettem. Illetve csak olyan írnokféle. De mindent láttam! És a lánya is hozzá került? A lányom is. Ő meg küldönc lett, szegényke. Vele mi történt? Meghalt, felelte a tanú szinte derűsen. A nézőkkel és Hausnerrel együtt kissé előre dűltem, nehogy lemaradjak a csattanóról, a nő azonban elhallgatott. Hogyan halt meg?, forszírozta Landau. Megölték, felelte a nő, aztán felém fordult. Ő ölte meg! Ez a sátán! A Bét Ha’am közönsége fölsistergett, mintha vizet loccsintottak volna a forró serpenyőre. A lánya Josef Mengele kísérletei következtében halt meg?

Kísérletezett az én kicsikémen. Beléje fecskendezett valamit, hogy soha ne lehessen már nő! A tanú arca még mindig száraz volt, de a reszketés, amely eddig csak a fejét érintette, most már mindenére kiterjedt: mintha csak papundekli bábuvá változott volna, amely a mennyezeti ventilátor gyönge széllöketeinek sem képes ellenállni. Ha jól értem, a vádlott kényszersterilizációnak vetette alá a lányát. Jól értem, kérem? Sterilizáció, bólintott a tanú. Csak beadott neki egy injekciót, később megtaláltuk a tűszúrás nyomát. Ő meg rángani kezdett. Görcsök, tetszik tudni. Látszott, hogy fáj szegénykének. Aztán magasra szökött a láza és elájult. Később magához tért, de megint elájult. Így ment egész éjjel, de már senki sem értette, hogy mit beszél. Sterilizáció, mondta a nő újra. Aztán, bár ezt senki sem kérdezte tőle, még hozzátette: „Két nappal a felszabadításunk előtt”. A közönség újra zajongani kezdett. Magam elé tettem egy cédulát és rákanyarítottam: „Nonszensz! Az az injekció valami más lehetett, a sterilizációs kísérleteket Claubergék csinálták! Mire az oroszok megérkeztek már rég GroßRosenben voltam! Ezekről dokumentum van!” Servatius azonban most máshogy reagált, mint szokott. Elolvasta a papírt és anélkül, hogy rám nézett volna, tagadólag intett a fejével. Közben a főbíró átadta a tanút Hausnernek. Kér egy pohár vizet?, kérdezte a galíciai. Nem kérek. Megkérdezhetem, hogy hány éves volt a lánya, amikor meghalt? Tizenhárom, felelte a nő. A lányom tizenhárom éves volt, amikor meghalt. A publikum újra felzúgott. Landau most megvárta, míg a hangzavar magától ül el. Mégis kérnék egy pohár vizet, mondta hirtelen a nő. Hausner az asztalán lévő kancsóból maga töltötte teli a poharat, pedig a törvényszéki szolga is azonnal mozdult. A hangszórókon keresztül hallani lehetett az öblös, gluggyogó hangokat. A nő megitta a vizet, aztán az ingujjába törülte a száját, mint egy paraszt. A galíciai egy darabig a szelekciókról beszélt, aztán hamarosan témát

váltott és a kutatásaimról kérdezgette a tanút, az pedig mindenre – ezt százszor elmondta – „a legjobb tudása szerint” felelt. Mindezt érzékeltem még, de figyelni már nem tudtam rá, mert szabályosan megőrjített, hogy a nő egyszer sem mondja ki a gyerek nevét, nekem pedig nem jut az eszembe, hiába erőltetem. Hogy beszélhet ilyen személytelenül a tulajdon lányáról? Milyen anya az ilyen? Arra ocsúdtam fel, hogy a teremszolgák rakodni kezdenek az előttem lévő, csupán néhány lépésnyi mélységben. Az egyeninges férfiak némán hátrébb tolták az első sor székeit és asztalait, aztán hosszú pallókat, faalkotmányokat hordtak a helyükre, mintha legalábbis betonzsalut készülnének rakni. Mi ez az egész?, tűnődtem zsibbadtan. Aztán Landau utasítása, amelyet a nagy, kétszárnyú ajtó mellett álló teremszolgához intézett, egyszeriben mindent megvilágított. A törvényszék tanúként szólítja az Ovitz családot! Érezni való volt, hogy amint a terembe lépnek, a nézőknek nevethetnékje támad, csak visszafogják magukat. Micsoda egy képmutató csürhe… A törpék igenis nevetségesek! Akkor is, ha achondroplasiásnak hívjuk őket, nem pedig törpének és akkor is, ha úgy teszünk, mintha a magasságukon kívül semmiben sem különböznének tőlünk! Hazugság! Ők is tudják, hogy nevetségesek! Különben miért alakítanának liliputinak nevezett színtársulatokat? Miért lenne köztük annyi mutatványos meg komédiás? Persze hogy nevetünk: a létezésük önmagában is tréfa! Az örökléstan gonosz vicce. Az ilyeneknek már zigóta korukban el kellene pusztulniuk! Valóságos provokáció az emberiséggel szemben, hogy egyáltalán a világra jönnek, nemhogy életben maradnak, és aztán köztünk járnak-kelnek… Ismerem jól a szabadkőműves érveket. A testvériségről, a szabadságról meg a tiszteletről. Ugyan mit tiszteljek rajtuk?! Achondroplasia nem egy ország! Nem egy nép! Az egy betegség! Az élet pedig nem lehet beteg, mert végül az egész populáció elkorcsosul. Ahogy a zsidók esetében is történik, akik a fajfenntartás érdekében, lám, még az incestustól sem riadnak vissza… A beteg élet értéktelen! Újratermelődését, akár egy fertőzést, meg kell akadályozni. Ovitzék

azonban nemcsak ezért érdekeltek. A törpe ősapa, aki – ha a zagyva elbeszélésüket jól értettem – valami komédiásba oltott vándorrabbi volt, élete során legalább két rendes testfejlődésű nőt is teherbe ejtett. E kapcsolatokból aztán tíz utód jött létre, hét rendellenes és három szokványos magasságú. Bevallom, engem e történet minden mozzanata lenyűgözött! Mert vegyük például az Ovitzok eredettörténetét, a parafílikus viszonyt, melynek során egészséges méretű nők párosodnak egy törpével: mennyi izgalmas aberráció van már ebben is? És ezzel még távolról sincs vége! Ott van az achondroplasia öröklődésének látszólagos szeszélye, sőt annak atipikus jellege is! A törpék ugyanis, ez köztudott, többnyire gyöngeelméjűek. Ezek azonban nem voltak azok! Nem mondom, gyermeteg alázatukat időnként nehéz volt megkülönböztetni a kreténizmus tüneteitől, de mégis: Ovitzék képesek voltak a hangszeres muzsikára, az értelmes kommunikációra, sőt arra is, hogy idegen nyelveket tanuljanak meg! A legtöbb tudós csak álmodni mer ilyen leletanyagról, előttem pedig egyszercsak ott termett a maga hús-vér valójában! Előbb a testvérek, aztán a másod-, harmadfokú rokonok is… Egy egész kis tenyészet! Örömömbe csupán egy cseppnyi üröm vegyült: az őshímet már nem vizsgálhattam. Az apa évekkel korábban elpusztult, miután mérgezett halat evett egy lakodalomban. (Bárcsak többet tudhattam volna erről az esetről is! Miféle hal volt az? Meghalt-e Simson Ovitzon kívül más is? Ha pedig – amint sejtem – tömeges ételmérgezésről szó sem volt, vajon nem kell-e e balesetben is a degeneráció egy tünetét látnunk: az évezredek alatt kialakult ellenállóképesség gyors hanyatlását?) Azért szerencsére maradt kutatási anyagom így is. Mondtam is nekik: „Maguk húsz évre elegendő munkával látnak el engem!”. …maguk húsz évre elegendő munkával látnak el engem, visszhangozta épp az egyikük a színpadon. És jókedvű is volt a Herr Hauptsturmführer! Pedig előtte még az SS-ek is féltek – hallottuk, ahogy egymás közt beszélik –, hogy ilyen hajnalban kell felkelteniük szegényt. De nem haragudott az, egy kicsit se. Épp ellenkezőleg! Tudták-e, miért örült annyira?, kérdezte a galíciai.

Nem tudtunk mi semmit! Azt se, hogy hova kerültünk. Csak találgattunk. Leginkább arra gondoltunk, hogy majd szórakoztatnunk kell a katonákat. Az őröket, tudják. Még el is kezdtem osztogatni azokat a kis reklámkártyáinkat, vágott közbe Miki Ovitz. Szavait általános derültség fogadta. A törpék nem a tanúk emelvényén foglaltak helyet, az nemcsak szűkös, túl magas is lett volna a számukra. Oda csak a két átlagos termetű testvérük lépett fel – a harmadik valamiért hiányzott, tán már meg is halt –, a hét törpét viszont a színpad közepén, egy lépcsőzetes kialakítású, széles fadobogón helyezték el, ezt hordták be imént a teremszolgák. Azok heten még két, állványra szerelt mikrofont is kaptak: amelyiküknek mondanivalója volt, az a hozzá közelebb álló mikrofonhoz hajolt. Ettől a szüntelen mozgástól – különösen, hogy a törpék hol a közönségnek, hol meg a bíráknak beszéltek – a Bét Ha’am hirtelenjében varietévé változott, egy lüktető, rendetlen hellyé, ahol a közönség is kedvére zajonghatott. A következő napokban aztán – folytatta a galíciai – világosan kiderült, hogy a vádlott milyen szerepet szánt maguknak, ugye? Az egyikük, talán Avram, bólintott. Mi lettünk a kísérleti egerei! „Auf die sieben Bergen, hab’ ich sieben Zwergen!”, ezt mondogatta mindig. Úgy bánt velünk, mintha tényleg abból az átkozott meséből léptünk volna elő, nem a valódi életünkből. Elmondanák, kérem, milyen kísérletek voltak ezek? Amit a tisztelt bíróság csak el tud képzelni!, sóhajtott az egyik törpe asszony. Állandó vérvételek, röntgenezés órákon át. Csontvelő-csapolás, foghúzás… …nőgyógyászati vizsgálatok!, tette hozzá az egyik egészséges termetű Ovitz-lány. Elizabeth Ovitz, ugyebár? Erzsébet, igen, felelte a nő, a hangja remegett. Odakötöztek minket egy asztalhoz és különféle dolgokat fecskendeztek a méhünkbe. Turkáltak bennünk. Illetve ő turkált. A testemben és a lelkemben is! Ezt hogy érti, kérem?

Illetlen dolgokat kérdezett! Állandóan és részletesen. Nagyon részletesen. Soha nem volt elég neki semmi se, súgta a nő, majd rákvörössé váló arcát a tenyerébe temette. Meg aztán az állandó vérvételek…, sietett a segítségére Perla Ovitz. Majd mindennap! Volt, hogy naponta többször! Előző este ráadásul böjtölnünk kellett, vagy direkte purgálnunk magunkat. Sokszor megesett, hogy másnap, a vérvétel közben egyszerűen elájultunk az éhségtől. Aztán mire ébredtünk? Hogy fekszünk egy műtőasztalon és fejik belőlünk a vért, juszt is! Maga mégis azt nyilatkozta a vallomásában, hogy megsiratta ezt az embert, mutatott felém a galíciai. Hogyan lehetséges ez? Meg, én!, bólintott a szép arcú Perla. Amikor a háború után híre ment, hogy meghalt, én bizony megsirattam, nem szégyellem. És ha megölik, hát megsiratom újra! Nem érdemli meg a kötelet. De hiszen megkínozta magukat! Hogy mentse az életünket!, riposztozott a kicsi hercegnő. (A többiek megpróbálták lepisszegni, de Perla nem hagyta magát.) Tudja, ügyész úr, hányan voltunk a transzportunkban? Több mint háromezren! És hányan éltük túl? Na, hányan? Ez a maroknyi ember, ni! Még a nap se kelt fel, és a transzport nagyobbik része már halott volt. Füst! Ha nincs ez az ember, ha nem ad nekünk menedéket, most mi se lennénk itt! Igenis megkönnyezem! A közönség egy része döbbenten hallgatott, a másik része viszont gyalázkodni kezdett. „Áruló!”, kiabáltak a védtelen kis teremtés felé. „Kollaboráns!”, böfögték felé. A legkisebb Ovitz-lányt Landau vette védelmébe, ha csak képmutató módon is. Csöndet kérek! Ez itt nem egy koncepciós eljárás! Ezen a törvényszéken a tanúknak joga van félelem nélkül elmondani bármit. Olyasmit is, ami a vádlott érdekben enyhítő körülményként vehető figyelembe. Perla Ovitz kis híján pukedlizett, aztán a közönség felé pördült. Nemcsak rólunk van szó! Ott voltak a Slomovitzék is! A Fischmanék! Sógorok, komák, szomszédok! Falunkbéliek, de még ismeretlenek is! Mind azt mondta, hogy a vérünk, a rokonunk, csak életben maradhasson. Mi meg ráálltunk, hagytuk. „Persze hogy az unokatestvérünk! Emez is, amaz is…”. Huszonhárman, ügyész úr!

Összesen huszonhárman éltük túl a doktor kísérleteinek köszönhetően! Hausner megrázta a fejét. Még akkor sem gondolta, hogy ez az ember csak kihasználja magukat, amikor arra a bizonyos estére került sor? A kilenc testvér szinte egyszerre hajtotta le a fejét. Arról az eseményről van szó, tisztelt törvényszék – magyarázta Gideon Hausner –, amelyet a vádlott rendezett ezerkilencszáznegyvennégy szeptember elsején az új tábori kórház felavatása alkalmából. A tudományos ankéttal egybekötött díszvacsorára a náci akadémiai világ színe-java hivatalos volt… (Hausner jól beszélt: ott volt fél Berlin! Az a törtető Grebe megpukkadt volna, ha látja!) …biológusok, antropológusok, fajkutatók. Ez volt a vádlott nagy pillanata, amire hetek, hónapok, talán évek óta várt. Az volt a vágya ugyanis, hogy ő legyen a Harmadik Birodalom legifjabb professzora! Mezítelenre kellett vetkeznünk, szólalt meg váratlanul Rozika, a legidősebb Ovitz-leány. Az ölünket se takarta se semmi, a mellyünket se. A kezünket se tehettük oda. Lámpákkal világítottak meg minket. Azt hittem, elolvadok szégyenemben. A kezében meg ilyen, hogy is mondják volt. Biliárd dákó! Avval mutogatott minket, vette át a szót a húga. „Ez itten Franciska, Simson Ovitz első házasságából, az egészséges növésű Brana Fruchter törpe gyermeke…” „…ez meg itten Sára” – folytatta az emelvényen álló leány –, „az ugyancsak normális termetű Batja Husszal kötött második házasságból. Mint látják, egészséges magasságú, testarányai jók, melle fejlett.” Azok az elegáns urak meg időnként felálltak, mondta a harmadik leány. Odajöttek hozzánk, és megfogdostak, megböködtek minket. De sokszor csak a szemünkbe néztek. Az arcunkba akkor is, amikor a doktor úr pedig a lábunkról beszélt. Mellettünk meg két ikerfiú állt – vette át a szót Ari, mintha ez az egész egy iskolai szavalóműsor volna –, ismertük őket a barakkból. Egy kartonlapokból összeragasztott tablót tartottak… …a családfával, szólt közbe tudálékosan Hausner.

A családfával, bólintott Ari. Amit a festőnő rajzolt. Dina Gottlieb… Dina. Ágas-bogas, bonyolult rajz volt, ősök, leszármazottak, oldalágak. Ki törpe, ki nem. A fele se volt igaz, a Hauptsturmführer rárajzoltatott mindenkit, akit a rokonunknak mondtunk. Már mi se tudtunk eligazodni rajta, csak ő. Csönd lett, a törpék megint lehajtották a fejüket. A két nagy is csak a kezeikkel babrált, én bezzeg ordítani tudtam volna az imént leleplezett hálátlanság miatt. Nem érdemli meg a kötelet, mondta újra Perla Ovitz. (A szemében könnyek csillogtak, most nem torkolta le senki.) Nem érdemli meg, ismételte el még egyszer. Landau és Hausner egymásra néztek, aztán a főbíró megköszönte a tanúk „fáradozását”. Rövid szünetet rendelt el. A zsidók megrohamozták a vécéket és a büfét, a foyert pedig hamarosan kékes cigarettafüst ülte meg. A szünetben rágyújtottam én is. Épül az emlékmű!, ült le mellém Engel, miközben Servatiusra vártunk, akit az őr a látogatók számára kialakított illemhelyre kísért. Napilapokat és képes újságokat terített elém az asztalra. Na, mutassa, mit írnak, sóhajtottam. Vagy inkább hol írják! Miért, hol írják? A New Yorkerben! Ideküldtek egy tudósítót a perre. Egy német zsidónőt… Túlélőt? Nem! Ez még az elején elment. És mit ír? Könyvet, doktorom, könyvet! Talán az elsőt! Folytatásokban közli a lap, idenézzen: Narcissus Jeruzsálemben – Tudósítás a gonosz hiúságáról! Narcissus? Tudja, az az ókori… Tudom. Csak nem értem, hogy jön ő ide. Ezen csakugyan elgondolkodtam. Sosem tartottam magamat hiúnak. A hiúság az én szótáramban ugyanis nem a külsővel való foglalkozás túlzott gyakoriságát jelentette, hanem annak

indokolatlanságát: a rútak kínos igyekezetét, hogy magukat szebbnek mutassák, mint amilyenek. Az ilyen erőfeszítések hiábavalóságát; a hiú szándékot tehát. De hogy is szól az a történet? Mert az az ismert rész, amit mindenki emleget, már csak a vége, az átok beteljesülése! De miért sújtja átok Narcissust? Megvan! Emlékszem már! Ekho miatt! A félénk nimfa belészeret… szerelmet vall neki… de a férfi visszautasítja, ahogy visszautasít mindenkit… Ez lehet az ok, amiért Narciussushoz hasonlított az a nő! „Rudolf Valentino”, „A filmcsillag”, „A Halál Angyala”… ezek a foglyok által rám aggatott nevek mind arról árulkodnak, hogy a nők még egy fogolytáborban is nők maradnak, racionális félelmeiken eluralkodnak az érzelmek. Ibi, Fania, Perla, mind a hatásom alá kerültek, de el kellett utasítanom őket. Hol így, hol úgy, de el kellett utasítanom mindannyiukat… Engel közben folytatta a lapszemlét. Ez a képes magazin meg azt írja, hogy valami keresztény nőegylet beszélni próbál magával. Mindannyian sok-sok gyereket akarnak szülni, ikreket, és nem tudnak belenyugodni abba, hogy Josef Mengele magával viszi a titkát a sírba… Titkomat? Ja, de bolond vagyok, miért nem ezzel kezdtem! Ebben a másik folyóiratban van egy tudósítás valami brazil kisvárosról… Az Ikrek Városáról! Azt mondja… hol is van, nem találom… eh! Na, itt van! Látja? A helyiek azt mesélték a riporternek, hogy az elfogása előtt maga náluk bujkált és gyógyította a bennszülötteket. Mint egy indián varázsló! Egy remete! És azóta minden nőnek ikrei születnek! Miféle zöldségek ezek?! Életemben nem jártam ott. Jaj, istenem… Hát mondjuk, hogy járt! Mindenhol járt. Sőt, most sem itt van, hanem mindenhol! Idenézzen: Japán, Dél-Afrika, Egyiptom, Spanyolország, Alabama, Paraguay! Újságok, hírek a világ minden tájáról! Mindben magáról írnak, doktor! Ez a filmes újság például azt, hogy két nagy stúdió is filmet akar készíteni az életéből. Az egyikben Gregory Peck játssza majd a főszerepet. Már ezt is tudják! Peck? Miért nem inkább Olivier…

Ez meg itt, nézze csak, azt írja, hogy az Ezredes már a Negyedik Birodalmat szervezi Asunciónból. És, hogy az ottani németek a kiszabadítására készülnek, Jeruzsálem ostromára! Eredeti, nem? Kacsa… Legenda! Ebben a pillanatban végre megérkezett Servatius. A slicce mentén árnyékfolt növekedett. Ügyvédi palástjának jobb szárnya ráncos csomóként lógott, látnivaló volt, hogy abba törülközött vizelés után. Legalább kezet mosott, gondoltam keserűen.

6. fejezet Hogy hívják önt, kérdezte Landau főbíró. Cví Spiegel, felelte a tanú. Aztán egy másodpercnyi szünet után hozzátette, Spiegel Ernő. Csak akkor kaptam észbe, ki ez. A Zwillingsvater! Az én kedves Zwillingsvaterem! Nahát, hogy megemberesedett! Öltönyt és vastagkeretes szemüveget visel, de ő az, kétség sem férhet hozzá! Ejnye, de rossz a tartása! Igazán kihúzhatná magát… Egy katonaemberhez nem illik ez a púposság! Foglalkozása? Könyvelő. Izraeli állampolgár? Igen. Eredetileg honnan származik? Budapesten születtem, de a háborúig Munkácson éltem. Mukacsevo, Szovjetunió? Akkor nem így hívták. A deportálások idején a település Csehszlovákiához tartozott? Akkor épp Magyarországhoz. Előtte igen. Aztán újra Magyarországhoz. Azután pedig az oroszokhoz. Az anyanyelve magyar? Héberül szeretnék vallomást tenni. Móse Landau bólintott. Elmondaná, milyen körülmények között ismerte meg a vádlottat? A családomat a munkácsi gettóból hurcolták el. Ugyanabban a marhavagonban utaztunk, de a zsidórámpán szétválasztottak minket. Én Hauptsturmführer Mengele elé kerültem. Emlékszik a találkozásra? Emlékszem. Külön odajött hozzám és megkérdezte, hogy voltame katona. Miért kérdezte ezt? Mert vigyázzállásban álltam, és ez feltűnt neki. Mondtam, hogy igenis, odahaza tartalékos tiszt voltam, míg a zsidókat el nem küldték a hadseregtől. Ő mit felelt?

Örült neki, mert szüksége volt…. Azt mondta, szüksége van egy fegyelmezett emberre, aki az ikreket felügyeli. Egy Zwillingsvaterra, már az első alkalommal így mondta. Tudta, hogy milyen ikrekről van szó? Nem tudtam. De különösnek találtam, hogy épp ezt a feladatot szánja nekem, ugyanis én is iker vagyok. Egy pillanatig haboztam, hogy ezt megmondjam-e neki, de végül megmondtam. Ma sem tudom, hogy miért. A munkaszolgálatban megtanultam, hogy semmire sem szabad önként jelentkezni. Végül mégis megmondtam. Mi volt a vádlott reakciója? Izgatott lett. A vállamra tette a kezét, erősen megszorított (Spiegel a humerus és a clavicula környékére mutatott), kirángatott a sorból és a baloldali oszlop felé lökött. Gyorsan, keresse meg az ikertestvérét! Mozogjon már! Szinte kiabált. Mondta, hogy miért? Nem mondott semmit, csak lökdösött. Nagyon féltem. Nem tudtam, mire vélni az egészet. Ráadásul a kapkodásából éreztem, hogy a másik oszlop valami rosszat jelent. Megtalálták a nővérét? Magdát, igen. Édesanyámmal és az unokaöcsémmel álltak a menetoszlopban. Három-négyszáz méterre lehettek a Fürdő bejáratától. Várták, hogy sorra kerüljenek. A gázkamráknál. Igen. Mit csinált a vádlott? Amikor rámutattam a nővéremre, maga mögé utasított. Azt mondta, ne moccanjak. Odalépett hármójukhoz, felém bökött és megkérdezte a nővéremtől, hogy kije vagyok neki. Magda sírt, nem tudta, mit mondjon. Próbálta elkapni a tekintetemet. Bólintottam neki. És akkor megmondta, hogy az ikertestvére. Azután? Doktor Mengele összecsapta a tenyerét és nevetett. Nagyon elégedett volt. Aztán ránézett édesanyámra meg az unokaöcsémre. Megkérdezte, hogy ezek kik. Akkor már én is hozzájuk léphettem és mondtam, hogy az édesanyám meg a nővérem kisfia. Erre azt

felelte, hogy rendben van. Megsimogatta az unokaöcsém arcát és azt mondta, jobb lesz, ha a kisfiú a nagymamával marad. Hittek neki? Máshogy viselkedett, mint a többi SS. Hittünk, mondta a Zwillingsvater. Mi lett az édesanyjával és a kisfiúval? Elgázosították őket. Ezt a nővére mikor tudta meg? A szelekció után egyre csak azt kérdezgette az emberektől, hol a kicsi fia, hol a kicsi fia… Valaki a kéményekre mutatott, és megmondta neki. Ott a gyereked, ott az anyád! Magda zokogott, de másnap újra kezdte. Hol a kicsi fiam. Landau kérdezni akart, de a tanú folytatta. …Volt a körletükben egy doktornő. Egy cseh. Mindenki nagyon szerette, mert szép volt és kedves. Mint egy körorvos a békeidőkben. Anna doktornő! Ő sosem mondta, hogy elgázosították őket. Inkább vigasztalni próbált mindenkit, de Magdát nem lehetett. Végül azt mondta neki, hogy menjen és kérdezze meg doktor Mengelétől. És a nővére megkérdezte? Meg, pedig nagyon félt. Mit felelt a vádlott? Hogy a kisfiú az Óvodában van. Őszintén mondta. Abban a pillanatban szinte én is elhittem, pedig Zwillingsvaterként bejárásom volt oda és tudtam, hogy nincs ott. Nem is volt soha. Önnek mi volt a feladata? Nagyjából az, ami egy Blockältestének. Én felügyeltem a rendre a barakkban, az ikerfiúk között. Mit ért felügyelet alatt? Doktor Mengele megmondta a legelső napon: ha meg tudom őrizni a rendet, nem esik bántódásom. Ha viszont gond lesz az ikrekkel, a helyszínen főbe lő. Ezt előre megmondta. Gond? Nem szerette a jeleneteket. Rosszul viselte. Ha a személyzet nem tudta megvédeni az ilyen helyzetektől, akkor mindig nagyon dühös lett. A sonderesek olyankor rettegtek tőle. Itt ráadásul gyerekekről

volt szó, akiket elszakítottak a szüleiktől. Náluk hamar eltört a mécses. A gyerekek szülei is a lágerben voltak? Igen, de többnyire elgázosították őket. Egypercnyi némajáték után a galíciai vette át a szót. Állva folytatta a kérdezősködést. A nővére megérte a felszabadulást?, kérdezte elsőként. Meg. Ott ül a férjével, bökött a sorok közé Spiegel. A nő, akár egy közhely, kezében összegyömöszölt és takonytól merev zsebkendővel gubbasztott a székén. Önök ketten a kísérletek alól is mentesültek? Nem, Doktor Mengele rajtunk is kísérletezett. Vért vett tőlünk, vizsgálgatott minket, különböző anyagokat fecskendezett belénk. Nekem főleg a gerincembe. Sajnos, nem tudom, hogy micsodát, pedig a gyógykezelésem miatt fontos volna. Biztosíthatom önt, hogy a vádlottat erről is meg fogjuk kérdezni! Újabb cetlit küldtem Servatiusnak. „Nincs mit megkérdezni! Legfeljebb vért vehettem tőle. Vizeletet! Vagy a katonáknak szánt vitaminok klinikai tesztjében vett részt. Önként, nagyobb fejadagért!” Pontosan milyen feladatokkal bízta meg a vádlott? Ha új ikrek kerültek hozzánk, ki kellett tölteni egy hosszú kérdőívet, ebben én segítettem. Főleg a kicsiknek, akik még írniolvasni sem tudtak. Olyan kicsi gyermekek is voltak a barakkban? Az óvódástól a kamaszig mindenféle korú. Akár hetven-nyolcvan fiú egyszerre. Mit tartalmazott ez a kérdőív? Orvosi kérdéseket. Életkor, súly, magasság, betegségek a családban. Több tucatnyi adatot! Ha kész voltunk vele, vissza kellett küldeni Berlinbe. Berlinbe? A Vilmos Császár Intézetbe. Ebben egészen bizonyos? Naponta csináltam. Utána mi történt a gyerekekkel?

Doktor Mengele elé vezettem őket, aki további kérdéseket tett fel nekik. Az ikrek többnyire csak magyarul beszéltek. Én tolmácsoltam. Miféle kérdések voltak ezek? Az életkörülményeikről kérdezősködött. Hogy voltak-e más ikrek is a családban, zsidó-e minden felmenőjük… Főleg a hajuk és a szemük színe izgatta! Nagyítóval és egy kis zseblámpával kurkászta a fejüket. Csak ikrek voltak a barakkban? Hivatalosan igen. Ezt hogy érti? Doktor Mengele az egypetéjű ikreknek örült a legjobban. Annál jobban csak a hármas meg a négyes ikreknek. Ha meg valami rendellenességük is volt – ne adj’ isten más színű volt az egyik szemük, mint a másik, mint azoknak a nyomorult cigányoknak –, akkor egyenesen madarat lehetett volna fogatni vele. De azért a transzportokból kihalászta a kétpetéjű ikreket is. Egyszer két ilyen fiú került elém. Legalábbis a rámpán azt mondták magukról, hogy ikrek. Úgyhogy behozták őket. A kérdőív kitöltésekor viszont látom, hogy más-más születési dátumot akarnak beírni… Tehát nem ikrek voltak? Nem, tizenegy hónap volt köztük. Mondtam is nekik, hogy ácsi, fiúk, ikreknek kell lennetek, különben elgázosítanak benneteket. Okos fiúk voltak, azonnal megértették. Az egyikük gyorsan átírta a születésnapját a másikéra. Így csinált belőlük ikret? A tanú bólintott. És doktor Mengelének, az ikerkutatás neves szakértőjének nem tűnt fel a hamisítás? Szerencsére nem. Miért, mi történt volna, ha feltűnik? Spiegel a két ujjával pisztolyt formált és a halántékához emelte. Emlékszik a testvérek nevére? Kun, bólintott a tanú. Kun Gyuri és Pista. Felbőszített, amit hallottam! Mi ez megint!? Valami összeesküvés!? Provokáció!? És ha az, mit akarnak vele elérni? Vagy csak ez a Spiegel igyekszik hőssé avatni magát, utólag? Ha ez

a történet igaz, akkor ez a legsúlyosabb árulás, amivel katonaként találkoztam! Ez az ember megszegte az esküjét! Hazudott a feljebbvalójának, szabotázst követett el! Mindegy, ki melyik oldalon állt a háborúban, az árulás az árulás, a büntetése pedig halál! Annak kell lennie, különben a világot eluralja a káosz! Papírt és tollat ragadtam, hogy Servatius jogi tiltakozásához érveket szállítsak, de félúton megálltam. Hirtelen megértettem, mire megy ki a játék… De hisz ez a galíciai sarlatán-forgatókönyve! Spiegel meg a két gyerek pedig statisztálnak hozzá! Bennem azonban emberükre akadtak! Én felveszem a kesztyűt! Bár még semmit nem írtam a kezemben tartott cédulára, úgy éreztem, valamiképp mégiscsak bepiszkoltam azt, ezért összegyűrtem és a szemétkosárba hajítottam. Fogtam egy tiszta papírdarabot és a következőket írtam Servatiusnak: „Tudtam, hogy nem ikrek! Első pillantásra meg tudtam állapítani! Sőt: én hagytam, hogy meghamisítsák az adataikat! Így mentettem meg őket! Meg a többieket is!” Bevallom, büszke voltam magamra. Ha az autoritástól megfosztanak, harcolj tovább a szellem erejével! Zsidóskodással! Servatius elolvasta a cédulát, rám nézett és… halványan kacsintott felém! Micsoda bajtársias pillanat volt ez! Mióta Jeruzsálemben kezdetét vette ez a kutyakomédia, először jár át a harci szellem. A győzni akarás! Milyen feladatai voltak még?, kérdezte Hausner az árulót. A kísérletek előtt nekem kellett előkészítenem az ikreket. Ez mit jelent? Meg kellett mosdatnom és fel kellett öltöztetnem őket. Vagy levetkőztetnem. Attól függően, hogy Doktor Mengele épp milyen vizsgálatra készült. Egy idő után már a gyerekek is tudták, még a kicsik is. Ha vetkezniük kellett, akkor csak a laboratóriumba vitték őket, ahol a vérüket vették le meg a vizeletüket. Esetleg röntgensugarakkal bombázták őket. Ezek nem annyira fájtak. Ha viszont fel kellett öltözniük, akkor a vöröskeresztes autó szállította őket valahová, és tudták, hogy az nagyon fog fájni. A sebészeti műtő és a szemészet egy másik barakkban volt. A szemészeti kutatásokról mit tud?

Sok mindent beszéltek. Csak azt mondja el, kérem, amit a saját szemével látott, intette meg álszenten a galíciai. Meg akarta változtatni a szemük színét! Néha csak színes szemcseppeket használt, néha viszont injekciós tűket is. Kék festéket fecskendezett a szemükbe. És sikerült? Sikerült a vádlottnak megváltoztatnia a gyerekek szemszínét? A dezertőr megcsóválta a fejét. Volt, hogy szegények hetekig nem láttak. Begyulladt, gennyes lett a szemük. Olyankor egész éjjel sírtak, amitől csak még rosszabb lett, mert a só csípett, vagy bevérzett az egész. Úgyhogy inkább csitítgattam őket. Aludjatok minél többet, attól jobb lesz. Bár reggel sokszor alig tudták kinyitni a szemüket a gennytől meg az alvadt vértől. Volt, amelyikük végleg megvakult. Velük mi történt azután? Spiegel fáradt mozdulatot tett. …És ugyanezt csinálta a hajukkal! Összeszurkálta, összevagdalta a fejbőrüket, meg különböző vegyszerekben áztatta a kis tincseiket! Ezek a foglyok nem voltak kopaszra nyírva? Az ő kísérleti egerei nem… Bocsánat, de ő nevezte így őket! Az én kis kísérleti egereim. Az ikrek megtarthatták a hajukat, gondolom, hogy kísérletezzen azon is. Elmondta, hogy mi volt a célja ezekkel a kísérletekkel? Nem, de nem volt nehéz kitalálni. A tökéletes árja példány előállítása. Szőke haj, kék szem! Egy sonderes mesélte, hallotta egyszer, ahogy a Doktor Mengele panaszkodik Aufseherin Gresének, hogy ő is éppolyan szőke hajat és kék szemet érdemelne, mint amilyen neki van… A nőnek. És, hogy a világ genetikai tévedéseit majd ő fogja kijavítani, neki ez a küldetése. Állítólag nem szerette magában, hogy barna. Arról, hogy e kísérletekkel összefüggésben kapcsolatban lett volna más, német kutatókkal is, önnek volt tudomása? A szemekkel kapcsolatban nem, arról csak szóbeszédet hallottam én is. De a vérrel kapcsolatban igen. A vérrel kapcsolatban?

A vérmintákkal kapcsolatban. Pénzt kapott Berlinből, hogy valamit azonosítson a vérben. Nem tudom, hogy mit. Valami örökléstani dolgot. Ezért kellett neki olyan sok minta. Így nevezte mindig, minta. Gyakran a gyerekek mindkét karjából lógtak a csövek. Meg a miénkből is. De a legrosszabb a kicsiknek volt! Az ő vérüket a nyaki erekből vette le. Ordítottak szegények, mintha nyúznák őket. És mindez semmiért… Hogy érti azt, hogy semmiért? A tanú válasz helyett visszakérdezett. Miért, hát volt ennek bármi haszna? Úgy értem, tudományos. Az a sok szenvedés… És született legalább egy új szer, vagy valami forradalmi gyógymód mindebből? Nem akarok butaságot mondani, de tudtommal semmi. Semmi sem! Nem akarsz butaságot mondani, de mégis azt mondasz, te ostoba!, dühöngtem magamban. A Német Kutatási Társaság a világ legrangosabb tudományos fóruma! Az volt és az ma is! Az általam beküldött minták pedig korszakalkotó felfedezések alapjául szolgáltak! Egy laikus ezt nem értheti meg… Úgy látszik, már ahhoz is tudósnak kell lenni, hogy valaki felfogja: a tudomány ügyét a megcáfolt hipotézisek épp annyira előmozdítják, mint az igazolt elméletek. Ez csak ritmus kérdése! Egy helytelen feltevést mindig egy helyes követ. Sőt, ezek éppúgy következnek egymásból, mint a fényből az árnyék! Így volt ez Sziléziában is. Miközben az amerikaiak az egyik feltevést igyekeztek bizonyítani, mi a másikat. De a maguk korában ezek egyenrangú elméletek voltak, egyik sem volt dilettánsabb másiknál és a másik sem volt zseniálisabb az egyiknél! Hát könyörgök: annak, hogy az emberi öröklés titka a vérben van, semmivel sem volt kisebb esélye, mint annak, hogy abban a rohadt nukleinsavban…! Ez igazán csak vakszerencse dolga volt. De persze nem! Mi, németek lettünk az árnyék, az amerikaiak pedig a fény! „Nobel-díjat Oswald Avery-nek!” Hát persze! A történelemkönyveket a győztesek írják, így tűrni kell, íme, még azt is, hogy egy könyvelő veszi magának a bátorságot és kuruzslásnak nevezi azt, ami nagybetűs Tudomány volt… Ilyen körülmények között hogy tudta fenntartani a vádlott által megkövetelt rendet?

Lefoglaltam az ikreket. Például iskolát csináltam nekik, rendes tanórákkal. Matematika, földrajz, irodalom. Irodalom… Csak néhány vers, népmesék meg dalok. Tanítottam nekik mindent, amire elemista koromból emlékeztem. Könyvünk, táblánk persze nem volt, mégis komolyan vette mindegyik. Pedig melyik gyerek szeret iskolába járni? Ők meg egyre csak azt kérdezgették, Mikor csöngetnek már be, Zwillingsvater? Mikor csöngetnek be… Az iskola is az otthonukra emlékeztette őket, gondolom. Hogy lekössem őket, a Hauptsturmführer néha még azt is megengedte, hogy tornaórát tartsak a barakkok előtt. Futballoztam velük! Hogy sikongattak és nevetgéltek örömükben! A többi rab meg a kerítés túloldaláról bámult minket. Sose felejtem el azt a döbbenetet, a szemükben. Azt a sóvárgást. Mégiscsak gyerekek voltak, akiket elszakítottak a szüleiktől! Hogy tudta bennük tartani a lelket? Hazudtam. Hogy mondja, kérem? Mondtam, amit hallani szeretnének. „Zwillingsvater, ugye, hamar vége lesz a háborúnak?” „Hát persze, nemsokára vége!” „Zwillingsvater, ugye, nem halok meg?” „Dehogy halsz meg! Visszajössz majd te is, menj szépen a teherautóhoz…” „Ugye, hazaviszel minket a háború után?” „Hát persze, hogy haza, csak aludj végre.” „Engem is hazaviszel?” „Téged is.” „Engem is, Zwillingsvater?” „Téged is. Téged is. Mindenkit.” Spiegel hangja már menetközben el-elcsuklott, de az utolsó mondatoknál egyenesen sírást mímelt! Hangtalan, néma sírást választott a színészi kelléktárból. A publikum távolabbi részével talán csak az éles levegővételek és a testének ütemes rándulásai értették meg, hogy a drámai csúcspont, íme, elérkezett. A hatás azért nem maradt el: a nézőtér egy emberként nyúlt a zsebkendője után és fújta bele görbe orrát. És hazavitte őket?, kérdezte diadalittasan Hausner, de Spiegel Ernő lehajtotta a fejét, nem felelt. Egy darabig süket csönd honolt a teremben. Haza, szólalt meg valaki váratlanul a nézőtér hátsó felében. Minden tekintet a hang irányába fordult. A férfi felállt, és felállt vele

egy másik is, aki a szakasztott mása volt. Egy ikerpár! Haza!, mondta ekkor egy másik férfi. Felállt ez is, de emez egyedül volt. Haza!, ugrott talpra egy újabb pár. Aztán egy harmadik és egy negyedik is, összesen tizenegyen. Haza! Haza! Haza! A Bét Ha’am színház közönsége felnyögött, mintha csodát látna, aztán tapsviharban tört ki. De a legjobban a Zwillingsvater kis cinkosai tapsoltak. Móse Landau nem szólt, meg se mozdult, de meg mernék rá esküdni, hogy szemüvege mögött nedvesen csillogott az ő tekintete is. A tanú is hallgatott, ízléstelen zsebkendőjébe temette az arcát. Úgy tett, mintha zokogna. Reméltem, hogy ennyi színházi giccs után Landau legalább újabb tárgyalási szünetet rendel el, de csalatkoznom kellett. Harminchat gyermeket, tisztelt törvényszék!, szavalta ájtatosan Gideon Hausner. A vádlott perverz kísérleteinek harminchat kis túlélőjét vitte haza, Magyarországra ez az ember! Ahogy megígérte nekik! A közönségen most már úrrá lett a kollektív önszeretet. Sírás, taps és révült kiáltások kakofóniája verődött vissza a falakról, mintha nem is színházban lennénk, hanem egyenesen templomban. Attól féltem, rosszul leszek. Doktor Servatius, kérdezte végre a főbíró, a védelem óhajt kérdezni a tanútól? Servatius fel se állt, csak ültében intett a fejével. Köszönjük tehát! Ön távozhat, mondta Landau a Zwillingsvaternek. Isten önnel, tette még hozzá összeférhetetlen gyöngédséggel.

7. fejezet Az előadás értelmi szerzői nyilvánvalóan azt találták ki, hogy a „hétköznapi hősök”, a kis Marc Berkowitz, vagy az ellenem keresztesháborút folytató Mózes Éva után az orvosok tanúvallomásaival folytatódjék a színjáték. A kollégák árulásával! Elsőként egy román zsidó állt a tanúk padjára, aki állítása szerint hosszan szolgált alattam, én azonban egyáltalán nem emlékeztem rá. Iancu Vexler vagyok, mutatkozott be a férfi. Franciául beszélt, a tolmács ügyetlenül, akadozva fordított. Mikor került Auschwitzba? Ezerkilencszáznegyvenkettő őszén. És egészen a tábor felszabadításáig ott maradt? Negyvenöt tavaszáig, igen. A vádlottat mikor ismerte meg? Negyvenhárom nyarán, a cigánytáborban. A nomajárvány idején. A nomajárványra jól emlékeztem, erre a férfira viszont továbbra sem! Próbáltam elképzelni kopaszon, fiatalon és vékonyan, de hiába, nem rémlett sehogy. Talán nem is volt ott! Talán csak hazudik, hogy ő is részt kaphasson a perrel járó világhírből! Ezt gyorsan megüzentem Servatiusnak. Milyen betegség a noma, doktor úr? Rendkívül ritka, bakteriális eredetű betegség. A láger előtt én is csak könyvekből ismertem. Főleg gyermekeket támad meg. Vízráknak is mondják, de talán az arcüszök még beszédesebb elnevezés. A fertőzés után ugyanis fekély jelenik meg az arcon, amely aztán rohamosan terjedni kezd… Mélyül és szélesedik, felzabálja a húst, a szöveteket. Rövid idő alatt átlyukasztja az arcot, akkor már a fogsor és a nyelv is kilátszanak. Általában fatális kimenetelű. Halálos. A páciens néhány nap, esetleg hét alatt meghal a szepszisben. A vádlottnak mi köze volt a járványhoz? Negyvenhárom nyarán ő lett a cigánytábor új főorvosa, neki kellett a járványt megfékeznie. És megfékezte?

Bólogatni kezdtem a kalickámban, úgy, hogy ne csak Servatius, de lehetőleg a bírák is lássák. Csak súlyosbította, felelte a tanú. Mit ért az alatt, hogy súlyosbította? Először nem is orvosként viselkedett. Csak megfigyelőként. Mint egy haditudósító! Fényképeket készíttetett a leesett szövet- és csontdarabokról, a fekélyes arcokról. Egy cseh fogolynővel még tusrajzokat is! Aztán már preparátumokat kért. Egyszer láttam, hogy egész gyerekfejeket tartósíttat formaldehidben, amiket Grazba küldött. Grazba? Hausner, mint egy stréber, felpattant és a tanú helyett válaszolt. A Waffen-SS egészségügyi akadémiájára, főbíró úr! Értem. Folytassa, kérem! Később a betegek nyálkahártyájáról levetett mintával egészséges gyerekeket is megfertőzött. Hogy megfigyelhesse rajtuk a betegség lefolyását. Aztán felnőtteket is. Százakat, ezreket! A nyár végén aztán csakugyan megfékezte a járványt. Hogyan? Elgázosíttatott mindenkit. De a cigánytábor megmaradt? Negyvennégy nyaráig. Akkor felszámolták az egészet. A felszámolás ez esetben is gázt jelentett? Háromezer embert küldött aznap a halálba. Gyerekeket, akik Pepi bácsinak szólították! Nőket és férfiakat, akik Apácskának…! A publikumban gyűlő indulat, mint a gennyes seb, kifakadt. Én viszont igencsak elcsodálkoztam: Hausnerék tényleg ilyen laikus mondatokkal akarják elfedni a világ elől, hogy orvosként éppen azt tettem, amit ilyen helyzetben tenni kell? Menteni az egészségeseket a fertőzöttektől! Az orvos élete ugyanis folyamatos szelekció: a beteg részt el kell távolítani az éptől, hogy az élet győzedelmeskedhessen a halál felett. Ez az orvoslás örök törvénye! Persze boldog az a kor, amelyben a fertőzött részt antibiotikummal vagy legalább szikével kezelhetjük, és átkozott az, amelyben nincs választás… Hát nekem nem volt választásom! Háború volt! Tudják is ezek, mi az a járványügyi szükséghelyzet…

Úgy tudom, ön más kísérleteknek is szemtanúja volt, folytatta Hausner. Igen, felelte az ismeretlen orvos. Tito és Nino, tette hozzá rekedten. Ők kik voltak? Két cigányfiú. Ikrek. Az egyiküknek csúnya kifózisa volt. Púposság. Púpos volt. Melyikük is, Tito vagy Nino… Ezt nem tudom már. A családnevüket sem tudom felidézni. Olyan sokszor próbálom, de nem megy! Pedig megérdemelnék, de talán már akkor se tudtam. Csak a keresztnevüket ismerte mindenki. Tito és Nino. Ők is a vádlott kísérleti alanyai voltak? Jobb lenne valami más szó, kezdett filozofálni a román. ’Kísérlet’, ez olyan komolyan hangzik. Úgy értem, tekintélyt parancsolón… Mi történt velük, doktor Vexler? Összevarrta őket! Hogyan, kérem? Egy nap rémülten szalad hozzám az egyik Blockälteste, Vera… Neki emlékszem a teljes nevére, mondhatom, ugye? Természetesen. …Vera Alexander, és sírva kiabálja, hogy Doktor Mengele összevarrta őket, Doktor Mengele összevarrta őket! Mutatta is a csuklóján meg a hátán, a púp helyén, hogy hol. Jól értjük önt? A vádlott összevarrta a sértetteket a csuklójuknál és a hátuknál fogva? A tanú tisztességes felelet helyett csak hadart tovább. Rohantam én is a barakkba, de az ajtóban megtántorodtam. Már ott orrba vágott az a rettenetes szag, az üszkösödő hús szaga. De a sértettek még életben voltak? Életben. Véresek és gennyesek voltak, de éltek. Ott forgolódtak az egyik priccsen összevarrva, félájultan. Fájdalmasan vonyítva, mint a kölyökkutyák, akiket agyon akartak csapni, de elsőre nem sikerült… Mi lett a sorsuk? Nem tudom. Illetve tudom. Persze hogy tudom. Elégették őket az egyik kemencében, de akkor már nem éltek. Hogy a gázban haltak-e meg, vagy valamelyik kollégámnak esett meg rajtuk a szíve… Nem tudom. Nem tudom!

Nyugodjék meg, kérem! Kíván esetleg inni egy pohár vizet, próbálkozott Hausner ismét a kancsós mutatványával, de a román nemet intett a fejével. Hamarjában rendezte szétcsúszott arcvonásait és kitisztult tekintettel jelezte a galíciainak, hogy készen áll a folytatásra. Mit gondol, doktor Vexler, kérdezte most Hausner, miközben engem fixírozott, milyen tudományos oka lehetett egy ilyen különös kísérletnek? Semmilyen, felelte kurtán a tanú. Az égvilágon semmi! Nem tud olyan tudóst idehozni a világból, aki értelmet adhatna ennek a barbár, ostoba tettnek. A román megint lehajtotta a fejét, aztán váratlanul rám mutatott. Vagy kérdezzék meg tőle! Ettől a Frankensteintől, hogy mi volt a szándéka ezzel a hentesmunkával! Ha ugyan több annál, mint hogy kiélje a hatalmát azok fölött a szerencsétlenek fölött… A román zsidó ezúttal jól beszélt! A világon valóban én voltam az egyetlen tudós, aki felfoghattam e kísérlet jelentőségét! Aki tudtam, hogy itt nem csupán sebészmunkáról van szó – testrészek, végtagok összevarrásáról –, hanem transzplantációs kísérletről. Titónak és Ninónak ugyanis előzőleg injekciót adtam! Egy olyan kísérleti szert fecskendeztem a vénáikba, amely az idegen szövet kilökődését volt hivatott megakadályozni. Csak ezután varrtam össze őket a karotiszuknál fogva! A hát összevarrása pedig nem fontos. Az csupán annyi célt szolgált, amennyit a kutyák nyakában a tölcsér egy fülműtét után: el akartam kerülni, hogy a kísérleti alanyok a műtéti területet piszkálgassák. A megalkuvás nélküli kísérlet az lett volna, ha a szerveiket cserélem ki! Tito veséjét vagy tüdejét a Ninóéval, de ilyen bonyolult operációhoz sajnos nem voltak megfelelők a körülmények… No, annak valóban mészárszék lett volna a vége Sziléziában! Hát ez az ostoba román nem érti, hogy akkor és ott ez volt a lehető leghumánusabb megoldás?! Micsoda egy vakond!, gondoltam gőgösen, és talán el is mosolyodtam. Mosolyomat azonban a felhergelt tömeg félreértette, és fölháborodottan zajongani kezdett. Csöndet, kérem! Csöndet!, kiabálta Móse Landau. Servatius doktor, jól látjuk, hogy a védence kivételesen szólni kíván hozzánk?

Servatius zavartan pillantott rám, én azonban röviden intettem a fejemmel. Nem, főbíró úr, a védencem nem kíván változtatni a Less századosnak adott vallomásán. Landau morgott valamit, amit a tolmácsok sem értettek, aztán Hausnerhez fordult, jelezve, hogy folytathatja a tanú kihallgatását. A galíciai olyan hálásan bólintott, mintha bókot kapott volna. Vexler doktor, írásos tanúvallomásában bizonyos szemkísérletekről is beszámolt… Úgy van, kérem. A heterokrómiával kapcsolatos kísérletekről. Megmagyarázná nekünk, hogy mit jelent a heterokrómia? Tulajdonképpen az írisz-szín különbözéséről van szó. Úgy értem, egyazon szempáron belül… Mondjuk, azt, hogy valakinek az egyik szeme barna, a másik meg zöld? Pontosan. Ez ritka jelenség az emberek körében? Őszintén szólva nem tudom, nem vagyok szemész. Abból ítélve, hogy életünk során meglehetősen ritkán találkozunk olyan emberrel, akinek a két szeme más színű, azt gondolom, hogy igen, az. És tudomása szerint a vádlott a heterokrómia jelenségét is kutatta Auschwitzban? Ehhez kétség sem fér. Miért olyan bizonyos ebben? Azért, mert egy nap a kettes kremába rendelt… …a II-es számú krematóriumba? Igen, de ott volt Doktor Mengele laboratóriuma is. Egy boncteremből alakították ki neki. Emlékszem, aznap nagyon vidám hangulatban volt, még a saját cigarettájával is megkínált. Volt oka a jókedvének? Ki is derült, hogy micsoda, bólintott a román. Egy kilenctagú cigánycsaládot talált, amelynek minden tagja heterokrómiás volt! Kilencen? Úgy van: a papa, a mama és a hét gyerek is. Igen! Azt hiszem, német cigányok voltak. Nekik, hála isten, a nevükre is emlékszem. A Mechau család, így hívták őket.

Velük kapcsolatban mi volt az ön feladata? Magához rendelt tehát a doktor, és azt mondta. „Jegyezze meg, ha eljött az ideje, érti, amikor a dolog megtörténik, akkor maga szépen kioperálja a szemeiket és gondosan beléhelyezi ezekbe az üvegcsékbe, megértette?” A „dolog”? Az elgázosítás. Értem, de ő csak így hivatkozott a gyilkosságokra: „a dolog”, meg „ha eljött az ideje”? Doktor Mengele igyekezett, hogy sose nevezze nevén az ilyesmit. Támadt egy használható ötletem, úgyhogy sebtiben újabb cédulát küldtem Servatiusnak. „Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem tudtam a gyilkosságokról! Én csak kutattam, gyógyítottam!” Utalt a vádlott bármilyen módon arra, hogy mi szüksége van a szempreparátumokra? Igen, amint említettem, aznap kivételesen jó hangulatban volt. A vállamra tette a kezét és azt mondta, a preparátumokat Berlinben várják. Örökléstanról, domináns és recesszív génekről hablatyolt. „Kriegswichtig”, még ezt is hozzáfűzte, aztán vidáman kacsintott, és dolgozni küldött. „Hablatyolt”? Jól hallottam, csakugyan ezt mondta ez a pimasz román? Megütközve néztem Landaura, hátha lesz benne annyi méltányosság, hogy rendre utasítja a tanút, de arra persze várhattam. Miért is utasította volna rendre? Hiszen, csak a szövegkönyvét mondta ez is. Ezután a bécsi zsidóbérenc, Lingens „doktornő” következett, akiről csak most, a per során tudtám meg, milyen csúnyán visszaélt a bizalmammal. A szemembe hazudta, hogy orvos, noha negyvenháromban még szakvizsgája sem volt! Pedig tán akkor is magam mellé veszem, ha tudom, hogy csupán orvostanhallgató… Ő legalább keresztény volt. Talán Hausner számára is ezért bizonyult olyan értékesnek a tanúvallomása, amelyben felidézte egy régi beszélgetésünket. „Josef Mengele azt mondta nekem, hogy csupán két tehetséges nép van a világon: a zsidó és a német. Ő pedig mindent megtesz

azért, hogy az ő népe kerüljön ki győzelmesen e történelmi összecsapásból.” A zsidók tehetségére vonatkozó „közvetett bizonyíték” bemutatása után azonban a galíciai érdeklődése hamar elenyészett Dr. Ella Lingens iránt. Legalábbis akkor, amikor az áldoktornő már arról kezdett beszélni, milyen fessen mutattam a motorkerékpáron, vagy, hogy a zsebeimben mindig akadt cukorka és csokoládé a gyerekek számára, minek köszönhetőn a láger lakóiban leginkább egy jóságos körorvos benyomását keltettem, egyszeriben megköszönte a nő válaszait, és új tanút szólított az emelvényre. A „főszülésznőt”, Perl Gizellát! Rá nagyon is emlékeztem. Sok borsot tört az orrom alá, talán még annál is többet, mint az a lengyel nő, akit újabban állítólag szentté kíván avatni az egyház. Hát nem mond ez el mindent a világ igazságtalanságáról? Az egyiket szentté avatják ugyanazért, amiért a másikat kiátkozzák és felakasztják? Ön Gisella Perl, aki született ezerkilencszázhétben, Máramarosszigeten, Romániában? Az vagyok. Foglalkozása? Orvos. Közelebbről? Szülész-nőgyógyász. Állandó tartózkodási helye? Átmenetileg New York. Hogy érti azt, hogy átmenetileg? Amikor a marhavagonban utoljára láttam a férjemet, úgy köszönt el tőlem, hogy Jövőre Jeruzsálemben!, és én… Minden vallásos zsidó ezt mondja Pészachkor!, vetette közbe ellenséges hangon Halévi bíró. És Jóm kippurkor is, bólintott a tanú. Magam is vallásos zsidó vagyok, bíró úr. Folytassa, kérem, intett Móse Landau szelíden. Szóval ott, a marhavagonban megfogadtam: ha túlélem a lágert, ide jövök majd meghalni. Jeruzsálembe. A férje meghalt?

Még Auschwitzban. A fiam is. És az apám meg az anyám is. A nagybátyáim és a nagynénéim is. Szinte az egész családom. Pedig nagy család voltunk, nagyon nagy. Egész Máramarosban ismertek minket. Különös dolog történt: mintha maga, Landau is zavarba jött volna ennek az erős, szuggesztív asszonynak a jelenlététől. Egy pillanatra elnémult, matatott kicsit a papírjai között, csak azután folytatta. Az előzetes tanúvallomása szerint ön orvosként működött az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban ezerkilencszáznegyvennégy tele és negyvenöt tavasza között. Megfelel ez a valóságnak, kérem? Ha, a huszadik században orvosnak lehet nevezni azt, akinek nincs se gyógyszere, se műszere, csupán a két keze meg az embersége, hogy azzal enyhítse a szenvedést, akkor megfelel a valóságnak, bíró úr; orvosként. Egy női hang felszisszent a nézőtér végében. Többen odakaptuk a fejünket, de a különös hangot sem szó, sem tett nem követte, így mindannyian elkönyveltük, hogy csupán egy bizarr tüsszentést, vagy köhintést hallottunk, és újra a tanú felé fordultunk. Általános egészségügyi feladatokat kellett ellátnia? Auschwitzban az orvostudománynak nem voltak se szakterületei, se határai, bíró úr. Mindenhez közünk volt, ami vér, testnedv, élet vagy halál. Hausner tanácstalanul pillantott Landaura, de az megkönyörült rajta: egyelőre még nem adta át neki a tanút. Folytassa, kérem, intett a nőnek. Föladatom volt például a vérvétel… Úgy érti, a kísérletekhez? Nemcsak azokhoz! Auschwitzban mindenki donor volt. Férfiak és nők, aggastyánok és gyerekek. Mindenki! A hetes blokkban naponta kellett megcsapolnunk az embereket. A hetes blokk volt a kórházbarakk? Igen, a kórház… A krematórium előszobája! A női szakaszban vagy hatszáz szerencsétlen, reszkető fogoly bámult ránk a priccsekről. Legalább száz meg a csupasz padlón hevert, félholtan. A pulzusukat alig lehetett kitapintani, a légzésük szaggatott volt és

erőtlen. Alvadó vagy friss vér tócsája csillogott mindegyik körül. Feketén fénylett a padló, mint egy rendetlen mészárszékben. Az SSek meg arra kényszerítettek bennünket, hogy ezeknek az élőhalottaknak a vénáiba szúrjuk bele azokat a hatalmas tűket. Hogy facsarjuk ki belőlük az utolsó csepp vért is! Az utolsó csepp életet. Mit gondol, doktornő, mi szükségük lehetett erre a sok vérre? A vérplazmához kellett, a fronton harcoló katonáknak! (A nő felkacagott!) Hol volt már a vérfertőzés meg a Rassenschande! Az árja hősöknek, zsidó vérre volt szüksége, hogy folytathassák ellenünk a harcot! A közönség fenyegetően zúgott, valaki még a tenyerét is összeütötte. Landau csöndet kért és végre átadta a tanút Hausnernek. Asszonyom, önt nevezik „Auschwitz szülésznőjének” is. Elmondaná, hogy miért? Szülész vagyok, felelte komoran Perl Gizella. Szülésekre pedig még egy haláltáborban is sor kerül. Szülésekre meg terhességmegszakításokra, nemdebár?, vágott közbe türelmetlenül Halévi. Most már bizonyos volt, hogy célozgat valamire, de rajta kívül talán csak én sejtettem, mire. Igen, bíró úr! Tiltott terhességmegszakításokra is! A Herr Hauptsturmführer ugyanis szigorú megtorlást helyezett kilátásba azoknak, akik titkolják a terhességüket. Vagy akik segédkezni merészelnek abban, hogy a foglyok megfosszák őt a friss csecsemőiktől meg az ép magzataiktól, amelyeken pedig tucatnyi egzotikus kísérletet végezhetett volna el… Az angyalcsinálás Auschwitz-Birkenauban is bűn volt, uram! Csak nem az isten ellen, hanem ő ellene! A méhkaparás a lágerben azért volt megbocsáthatatlan, mert sértette Doktor Mengele halálmonopóliumát. Perl Gizella nem kiabált, szavait mégis olyan csend fogadta, mint az üvöltéseket szokta. Szinte mulatságos látványt nyújtott a megszeppent galíciai meg az imént még oly kakas Halévi, aki most bágyadtan forgatta ujjai között a töltőtollat. A magzatűző azonban kérdés nélkül is folytatta.

A Hauptsturmführer parancsba adta, hogy amint a tudomásunkra jut, jelentsünk neki minden terhességet! Még azt is hozzátette, hogy a várandós nőket elkülönítik, számukra ugyanis jobb ellátás jár, hogy megerősödjenek és legyen elég tejük, amivel táplálhatják a gyermeküket… Ennek persze hamar híre ment. Azok az ostoba lányok meg önként szaladtak hozzá. „Doktor Mengele, terhes vagyok!” „Drága doktor úr, én is gyermeket várok…!” Ostobák? Már miért lettek volna ostobák? Mert Auschwitzban minden jó szó hazugság volt! Nem volt másik barakk, nem volt jobb élelmezés, csak az élő embereken végzett kísérletek voltak! Csak a gázkamra volt meg a kemence. Ezért kezdett illegális abortuszokat végezni? Megfogadtam, hogy Auschwitzban nem lesz több terhesség. Amíg én ott vagyok, a lágerben nem lesz több terhes nő! Ezért inkább megölte a magzatokat, mondta Halévi rekedten. Ahányat csak tudtam, felelte a tanú tiszta, erős hangon. És ön még vallásos zsidónak tekinti magát? Nincs ember ezen a földön, különösen férfi – szegezte metsző tekintetét Halévire –, aki fel tudná fogni, mit jelentett nekem orvosként és istenfélő asszonyként, elhajtani ezeket a magzatokat. De ha nem teszem, megölte volna őket az SS, méghozzá az édesanyákkal együtt. Akkor két életet veszítettünk volna el egy helyett! Az orvos kötelessége pedig az emberi élet megóvása. Istentelen időkben, úgy látszik, még így is, gyerekgyilkosság árán. A közönség soraiban ismét felszisszent egy nő, most be tudtam azonosítani az ülőhelyét is. Ismerős arcú férfi ült mellette, épp zsebkendővel kínálta, talán még a vállát is átfogta. Engel volt az! Tekintete találkozott az enyémmel. Hozzávetőlegesen hány abortuszban működött közre, asszonyom? Kérem, ügyész úr, szólítsa a tanút doktornőnek, a végzettségének és a hivatásának megfelelően! Hausner elvörösödve bólintott Landaunak. Perl Gizella azonban láthatóan ügyet sem vetett e közjátékára. Nem tudom pontosan. Ezernél is többet, mondta. A közönség felszisszent.

Ön ezernél is több zsidó életet oltott ki?, kérdezte Halévi bíró. Landau főbíró – micsoda torz jelenet – kezét bírótársa kezére tette, úgy intette le. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a tanú ezernél több nőt mentett meg a biztos haláltól, bíró úr. Ezernél is több lányt és asszonyt, akik azóta tán újra anyák lettek! Néhány nő a közönség soraiban tapsolni meg kiabálni kezdett, amit azonban nem érthettem, mert a tolmácsok nem fordították le. Így is tudtam, persze, hogy a hála szavait dobálják a színpadra, akár a premierek hazug közönsége az olcsó virágcsokrokat. Minden egyes nap azért imádkozom, bíró úr, hogy így legyen, hajtotta le a fejét Perl Gizella. Már aki!, üvöltötte váratlanul az Engel mellett ülő nő. Fölpattant a helyéről és hadonászni kezdett a tanú felé. Már aki nem tébolyodott bele, hogy rábeszélted a saját gyereke megfojtására! Már akit nem tett örökre meddővé az, hogy a mocskos kezeiddel a méhében turkáltál! Te hentes, te boszorkány! Olyan csönd lett a teremben, hogy az utolsó szótagok még hosszú másodpercekig pattogtak a nézőtér falai között. Hausner kővé dermedt és elfelejtette a szövegét. Talán a közönség kiáltozása és Landau menetrendszerűen érkező kalapácsolása sem mentheti meg a bukástól, ha a tanú ekkor meg nem fordul, hogy könnyes, de sugárzó szemmel a következőket szavalja el. Igaz! A barakkok fertőzött padlóján, tetvek és patkányok között, a puszta kezeimmel kapartam ki az anyákból a magzatjaikat. Igaz! Mocskos és véres kezekkel, mert még egy lavórnyi vizünk sem volt: nem forró víz, de egy csajkányi olvasztott hólé sem! A gazdáink ennyit se engedtek, nehogy azzal csillapítsuk a szomjunkat, vagy mossuk le magunkról a mocskot, amely oly könnyen igazolta számukra az alsóbbrendűségünket… Igaz! Voltak nők, akikben az anyai ösztönt még a láger sem tudta legyőzni és titkolva terhességüket, rongyokkal leszorítva a hasukat kihordták a gyermeket, hogy a latrinákba vagy a priccsek mögé bújva végül világra is hozzák azt. Igaz! Volt, akit rá tudtam beszélni, hogy a saját kezével vessen véget a babája életének, mielőtt… Mielőtt ez az ember élve felboncolja, vagy mérgekkel fecskendezi teli a kis testét.

És volt, akit nem tudtam rábeszélni. Ő talán végignézte, ahogy bőrkesztyűs kezek ragadják el tőle a gyermeket, csapják falnak, dobják kemencébe vagy szíjazzák Mengele doktor műtőasztalára! Igaz! Nem volt se fájdalomcsillapítóm, se kötszerem, és én mégis úgy viselkedtem, mint egy orvos. Minden betegséget és sérülést – tífuszt, kolerát, vágott, üszkös vagy gennyedző sebet – ugyanazzal az egyetlen eszközzel próbáltam gyógyítani. A hangommal! A szép hazugságaimmal! Mert úgy van, tisztelt bíróság: Auschwitzban még ránk, foglyokra is igaz, hogy minden jó szavunk csupán hazugság volt! Hát én eljövendő születésnapokról meséltem nekik és boldog, új esztendőkről! Pedig naptáram se volt: ahogy a többiek, úgy én sem tudtam, milyen nap van, mikor van Rós hásáná. De mint az őseink a pusztában, a csillagok állásából – a tél közeledtéből – következtettem arra, hogy itt lehet az ünnep ideje. És akkor összelopkodtam annyi kenyeret, vajat meg felvágottat, hogy ünnepi vacsorát rendezzek a barakkban. Jövőre már jó évre lesztek beírva és bepecsételve! Egyetek hát, testvérkéim. Felejtsetek! Gyógyuljatok! Igen, igaz, csak a fedezet nélkül reménnyel gyógyítottam! De ma is hiszem, hogy ezt kellett tennem akkor, ahogyan ma azt, hogy itt legyek. Itt, Jeruzsálemben, hogy tanúskodjak az ember ellen, aki megszegte a szerződésünket istennel és elárulta a hippokráteszi esküt, amely valaha orvossá tette! A közönség előbb szórványosan, aztán – engedve az erőszakos kisebbségnek – egy emberként tapsolni kezdett. Engem a tanú személyeskedő, főleg az orvos mivoltomat kétségbevonó mondatai rendkívüli módon felháborítottak. Az pedig különösen, hogy Landaunak mindehhez egy szava sem volt. (Servatius hallgatását csak később értettem meg. A tárgyalási szünetben két, német nyelven írt dokumentumot tolt elém, mely tudtomra adta, hogy alma matereim, a müncheni és a frankfurti egyetem „a jeruzsálemi per során napvilágot látott új információk és tények hatására” haladéktalanul visszavonta mindkét doktorátusomat! Jogi értelemben tehát, íme, valóban nem voltam már orvos. Nemcsak a hazámtól és a szabadságomtól, de még a hivatásomtól is megfosztottak!)

Jól tudom, doktornő, hogy a tábor felszabadítását követően ön megkísérelt saját kezűleg véget vetni az életének? Ügyész úr!, mennydörgött le a bírói pulpitusról Landau. Ez személyes adat, amely ennek a pernek semmiképpen sem képezheti tárgyát! Bocsásson meg, asszonyom! Kíván esetleg mégis válaszolni?, kérdezte szemfülesen Hausner. A tanú nem reagált. Landau a galíciaira nézett, de már nem annyira neheztelőn. Finoman még biccentett is. Jön a csattanó, gondoltam keserédes szájízzel, és nem tévedtem ezúttal sem. Doktor Perl, ön jelenleg is szülészorvosként dolgozik? A háború vége óta, megszakítás nélkül. Tudja hozzávetőlegesen, hogy az elmúlt évtizedekben hány gyermek születésénél segédkezhetett? Több mint másfélezer gyermeket segítettem a világra azóta, mondta a tanú olyan mesterkélt szerénységgel, ami ellenszenvesebb volt a legdölyfösebb dicsekvésnél is. Hausnernek azonban ez sem volt elég. Ha jól tudom, a szülőszobába lépve ön mindig imádkozik. Elmondaná nekünk, mi az a fohász, amit ilyenkor el szokott mondani? Hogyan? Most, fennhangon? Ha nem bánja! Ugyan miért is bánta volna? Hisz tudta, hogy ezért kapja majd a legnagyobb tapsot. „Istenem, ne feledd, hogy tartozol ezzel az élettel!” – ez volt az angyalcsináló fohásza a szülőszobában. A közönség éppen csak ráadást nem követelt boldogságában. • Semmi különös, mondta Engel, amikor a következő tárgyalási napok egyik szünetében újságolni kezdte a híreket. Ó, de, mégis! A báró úr kómában van. Kicsoda? A báró úr. Miféle báró? Igaza van, legyintett Engel. Végülis csak egy sírásó gyermeke.

Üres tekintettel bámultam rá, mire ő összeütötte a két tenyerét és lelkesen magyarázni kezdett. A mentora, na! Von Verschuer! A Tanár úr kómában van? Autóbaleset, bólintott Engel. Esetleg öngyilkosság. Miket beszél? Öngyilkosság? Mondanak mindenfélét. Az utóbbi időben nagy volt a nyomás az öregúron. Tétován néztem körbe a kihallgató helyiségben, mintha a szegényes berendezésben megtalálhatnám e homályos mondatok magyarázatát. A vallomások!, kiáltottam fel. Az a román disznó! Vexlerre gondol? No, igen. De nem ő az egyetlen, aki a professzor ellen vallott. Ellene? Talán ellenem! Azért az, hogy a maga kis laboratóriuma a Vilmos Császár fiókintézménye volt, mégiscsak e tanúvallomások révén nyert bizonyítást! Vagy tagadja, hogy Verschuer nevezte ki a Halál Angyalának? Megtiltom, hogy így nevezzen! De most komolyan, doktor! Neki dolgozott éjt nappallá téve. Neki küldte azt a rengeteg kutatási anyagot. És mire ment vele? Nézzen magára! Bezzeg a báró úr! Hatszáz birodalmi márkáért vásárolt magának egy búcsúcédulát és hipp-hopp, máris újjászületett, mint genetikus! Mert ez ám az új stúdium, doktorom! Az eugenika a múlté, magával együtt, már meg ne haragudjon. Ge-ne-ti-ka! Otmar von Verschuer halott, mondtam döbbenten. Még nem, de egy évet sem adok neki és az lesz. Addig életben tartják a gépek, amiket – micsoda irónia – egy zsidó mérnök tervezett. A jó professzor pedig ott fekszik majd rájuk kötve, akár egy értéktelen életű, lélegző húscafat! Micsoda pazarlás… Egy igazi tudós már rég kivette volna a szemgolyóit, a tüdejét, vagy a szívét, nem igaz? Maga vérlázító, Engel. Igaza van, bocsásson meg! Tudom, milyen közel álltak egymáshoz.

Ő volt az egyetlen, aki nyilvánosan kiállt mellettem! A hatóságoknak írt levélre gondol? No, igen. Ám attól tartok, hogy Otmar von Verschuer azóta már ezerszer megbánta ezt az elbizakodott kis gesztusát. Mit tud maga a Mester-tanítvány viszonyról! Ami azt illeti, sokat. Tud egy fenét. Tudom, hogy nemcsak a tanítvány tagadhatja meg a mesterét, hanem fordítva is. Von Verschuer sosem tagadott meg engem! Nem? Soha! Engel nem válaszolt, csak tenyérbemászóan vigyorgott, akár egy vidéki Faust-előadás ripacs Mephistója. Soha!, kiáltottam újra. Negyvenhatban ő volt az egyetlen, aki eskü alatt vallotta, hogy engem akaratom ellenére vezényeltek Sziléziába! Érti? Hogy egyenesen könyörögtem a frontszolgálatért. Csak nem engedtek! Ő elmondta, hogy én orvosként enyhíteni próbáltam a betegek szenvedését és menteni a foglyok életét! Ezt mind ő vallotta eskü alatt! De hiszen az a levél az első szavától az utolsóig hazugság volt. Maga tudja a legjobban! Kiállt értem! Hübrisz volt csupán, rántotta meg a vállát Engel. A nácitlanítása után a báró úr az hitte, már ezt is megengedheti magának. Hát tévedett! Becsületére legyen mondva, hamar belátta. Amint megértette, milyen csúnyán elszámította magát, úgy lépett tovább az ő apostolán, mint… Nos, ezt a hasonlatot inkább önre bízom! …mint a kollégáim, mondtam keserűen. Mint Butenandt és Magnussen. Látom, kapiskálja már! Maga elvégezte nekik a piszkos munkát, most pedig végleg elviszi helyettük a balhét. Ők meg nácitlanodva, frissen mosott, ropogós fehér köpenyben folytathatják ott, ahol a háború végén abbahagyták! Mint Jézus, motyogtam magam elé. Parancsol?, kérdezte Engel. Arcán halovány fintor futott át.

Magamra vettem a bűneiket, mint Jézus az emberiségét! Ó, mondta Engel, szája körül újra az előbbi fintorral. Erre így sosem gondoltam volna. De ha ragaszkodik hozzá, hát: Jézus! A kérdés akkor már csak az, hogy ön is feltámad-e harmadnapon? Feltámadok? Hogyhogy feltámadok? Hogy halhatatlanná válik-e! Lesznek-e követői, doktor? Számosabbak, mint Verschuer tanítványai! Áhítatosabbak, mint Butenandt tisztelői és hűségesebbek, mint Magnussen tanárnő diáklányai! Nem vagyok hitványabb náluk, Engel! Sőt! De hiszen ezt mondom én is! Már mióta mondom ezt magának, doktor? Csak így tovább! Magától nemcsak a hazáját és a szabadságát vették el ezek az emberek! A hírnevét is! A halhatatlanságát! Ezer szó tódult az ajkamra, de nem tudtam kimondani egyiket sem. Egyetlen hatalmas emelkedő és süllyedő mellkassá váltam, ziháltam csupán. Engel föllelkesülten folytatta a szónoklatát. Mire mentek volna maga nélkül? Hm? Piszmoghattak volna még évtizedekig holmi ecetlegyekkel! Boncolgathatták volna a nyulaikat meg az egereiket az idők végezetéig! Vagy imádkozhattak volna a ritka balesetekért, amelyekben ikertestvérek, egész családok, hermafroditák, bandzsák és törpék veszítik az életüket! Mennyit kellett volna várniuk erre? Mit gondol? Maga nem egyszerűen nyersanyagot adott nekik, doktor! Maga időt ajándékozott nekik! Emberöltőket, talán évszázadokat is! Ezek a mondatok visszhangoztak a fejemben még akkor is, amikor Engel már rég magamra hagyott. Sőt, Servatius is megérkezett értem, hogy a jobbára érintetlen uzsonnám mellől visszakísérjen a tárgyalóterembe, ahol a galíciai újabb produkcióval készült. • Hogy hívják, kérem? Nyiszli Miklós. Doktor Nyiszli? Igen. Orvosdoktor?

Az auschwitzi krematóriumok első orvosa voltam. A tetoválási számom „A” nyolcezernégyszázötven… Nem szükséges, doktor úr! Az embereknek itt neve van, nem száma, vágott közbe Landau. A tanú bólintott. Elmondaná nekünk, miféle orvosra volt szükség egy krematóriumban? Főként boncolóorvosra. Értem. Mikor és milyen körülmények között találkozott a vádlottal? Ezerkilencszáznegyvennégy júniusában. Már majdnem két hete dolgoztam a százkilencvenhetedik számú betonkommandóban, amikor egy SS Hauptsturmführer valamennyi orvost maga elé hívatott. Felszólított bennünket, hogy aki a kórbonctant – úgy fogalmazott – „precízen uralja”, az könnyű munkára jelentkezhet. Az ötven orvos közül ketten jelentkeztünk. Önként? Önként? Nem is tudom, merengett Nyiszli. Éreztem, hogy a nehéz betonmunka folytán előbb-utóbb összeroppanok. Önként, bíró úr. Ezt követően mi történt? Alapos szóbeli vizsga és kérdezősködések után mindkettőnket elfogadtak, aztán egy óra sem telt bele, és két fegyveres SS kíséretében egy vöröskeresztes autón útnak indítottak bennünket. Legnagyobb rémületünkre az auschwitzi I. számú krematórium udvarán tettek le minket, kísérő iratainkat pedig átadták a krematórium parancsnokának, Oberscharführer Mußfeldtnek. Mußfeldt? Hausner közbeszólt. A II. és III. számú krematórium felügyelő parancsnoka, főbíró úr! Erich Mußfeldt. Róla van szó, erősítette meg a tanú. Folytassa, kérem, intett Móse Landau. Alaposan kioktattak bennünket, hogy mit szabad látnunk és mit nem. Ezután bevezettek minket egy tiszta, berendezett szobába, amit Oberscharführer Mußfeldt tájékoztatása szerint a vádlott bocsátott rendelkezésünkre. A krematórium személyzete ugyanis az emeleten lakott…

Személyzet?, kérdezte éneklő hangon Raveh bíró. Egykori boncmesterem bólintott. A krematórium személyzete közel kétszáz főből állt és Sonderkommandó néven volt ismeretes. Az Oberscharführer az elgázosított transzportok ruháiból azonnal gondoskodott számunkra komplett, kifogástalan ruházatról, valamint fehérneműről. A színházterem halkan morajlott, de a tanú ezt nem érzékelte. Úgy beszélt, mint, aki nagyot hall, vagy kissé gyengeelméjű. És ekkor találkozott a vádlottal? Doktor Mengele néhány óra múlva érkezett. Szintén hosszú szóbeli vizsgának vetett alá bennünket, aztán azonnal el is látott minket munkával. Mi volt ez a munka? Az első munkám a transzportoknál kiszelektált, rendellenes fejlődésű egyének életbeni orvosi levizsgálásából állt. Megfogalmazná ezt úgy, hogy a laikusok is értsék? Méreteket vettünk róluk. Azután? A tanú kissé felemelte a fejét. Tekintetét – épp Landau fölött – a zsidók címerére függesztette, mint aki ezen túl már csak annak kíván beszélni: a hétágú gyertyatartónak és a két olajágnak. Azután Oberscharführer Mußfeldt egy kleinkaliberrel tarkón lőtte őket. A teremben ülők fölzúgtak. A vádlott ehhez hogyan viszonyult? Parancsot adott a holttestek felboncolására és a legpontosabb boncolási jegyzőkönyv elkészítésére. A rendellenesen fejlett hullákat ezután klórmésszel le kellett maratnunk és a tiszta csontokat összeállítva, becsomagolva továbbítanunk. Továbbítani, hova? A berlin-dahlemi Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléshigiéniai Intézetbe. A küldeményeket a tetoválási számom kézjegyével láttam el, a főnököm ellenjegyezte és így postáztam azokat. A dokumentációk minden valószínűség szerint ma is fellelhetők a nagy kutatóintézet irattárában.

Köszönöm, mondta Landau szokatlanul kurtán. Ügyész úr, öné a tanú! Tisztelt tanács, hajolt meg a galíciai. Doktor úr, ha jól tudom, az imént említett jegyzőkönyvek vezetése közben többször találkozott gyanúra okot adó körülménnyel. Melyek voltak ezek, illetve mikor tapasztalta ezeket először? Már a második munkanapomon. Egy ikerpár boncolását végeztem, amikor a szív bal kamrájának külső falán tűszúrástól eredő kicsiny, kerek halványvörös foltot találtam. Színe alig ütött el a környezet színétől. Tűszúrás volt. Nagyon finom tűvel ejthették. Milyen tű hagy ilyen nyomot? Az injekciós tű. Tapasztalata szerint milyen okból kaphat injekciót egy gyermek, ráadásul éppen a szívébe? Normális körülmények között sürgősség esetén. Például szívgyengeségnél… Itt erről volt szó? Természetesen nem. Felnyitottam a szívet. A szív bal kamrájánál lévő vért ugyanis a boncolásnál kikanalazzuk és lemérjük. De ez az eljárás itt nem volt alkalmazható, mert a vér kemény, alvadt csomóvá állt össze. Csipesszel szétválasztottam a vércsomót, megszagoltam. Kloroform jellegzetes, erős szaga csapta meg az orromat. A gyermek kloroforminjekciót kapott a szívébe. Vajon miért? Hogy a befecskendezett kloroformtól a bal kamrában lévő vér megalvadjon és a szívbillentyűkre rakódva azonnali szívhalált okozzon. A gyermek életét tehát szándékosan oltották ki? Szándékosan. Mit gondol, miért? Mert az in vivo vizsgálatok távolról sem merítik ki a tudomány lehetőségeit. Nagyon hézagosak, keveset nyújtanak… A főnökömnek pedig szüksége volt a kutatások utolsó és legfontosabb mozzanatára, a kórbonctani kiértékelésre. Mivel a kórboncolást a talált rendellenességek egy időben történő kiértékelésére kell

elvégezni, az ikreknek egyszerre kellett meghalniok. Doktor Mengele pedig gondoskodott arról, hogy ez így is történjen. Látta ön Josef Mengelét saját kezűleg is gyilkolni? Láttam. Fel tud idézni ilyen esetet? Fel, kérem. A háború után minden esetet összegyűjtöttem és leírtam. Könyv alakban is megjelentettem a saját költségemen. Ezért az áldozatvállalásért egyszer még hálás lesz önnek az utókor! A boncmester elkomorodott. Kinézett az ablakon, bele, a verejtékező, zsidó tavaszba. Ebben nem vagyok biztos, ügyész úr. Akad, aki hazugsággal vádol… Ez a per arról is szól, hogy a túlélők igazságát abszolút igazsággá tegyük! Abszolúttá? Az mit jelent? Én csak el szeretném mondani, amit láttam. Még csak nem is szeretném, csak kell. Hausner zavarba jött, lopva Landaura nézett, aki finoman biccentett, mire a galíciai visszatért az előadás eredeti szövegkönyvéhez. Elmondana nekünk egy ilyen esetet? Amikor a vádlott saját kezűleg gyilkolt… Melyiket? Önre bízom. Válasszon egy jellemző esetet! Válasszak? Landau köhintett, Hausner idegesen lapozgatott előre-hátra a vádindítvány vaskos paksamétájában. Mondja el, kérem… Mondja el nekünk azt az esetet, amikor a cigány ikrek… A boncmester bólintott. Egy nap, éjjel tizenkét órakor SS altisztek keltettek fel bennünket és hívtak a boncterembe, ahol a főnököm már várt reánk. A boncterem melletti munkateremben – SS őrizet alatt – tizennégy cigányiker várakozott, keservesen sírdogálva. Doktor Mengele egy szót sem közölt velük. Tíz köbcentiméteres fecskendőt készített elő, majd ugyanúgy egy öt köbcentiméterest. Egy dobozból Evipant, a

másikból, húsz köbcentiméteres üvegcsében kloroformot rakott a műtőasztalra. Ezek után bevezették az első ikert. Egy tizennégy éves leányka volt. A főnököm megparancsolta, hogy vetkőztessem le és tegyem fel a boncasztalra. Ennek megtörténte után jobb karjába intravénásan Evipant fecskendezett. A gyermek elalvása után a vádlott kitapogatta a bal szívkamrát és befecskendezett tíz köbcentiméter kloroformot. A gyermek egyetlen rángás után halott volt, majd Doktor Mengele a hullakamrába vitette. Így következett ezen az éjszakán mind a tizennégy ikernek a meggyilkolása. Az ő holttesteiket is fel kellett boncolniuk? A főnököm megkérdezte tőlünk, hogy hetet-nyolcat el tudunk-e végezni. Mi erre azt feleltük, hogy ha precíz tudományos munkát kíván, úgy átlag csupán négy halottat tudunk naponta felboncolni. Ebbe végül bele is egyezett. Ahelyett, hogy nagyvonalúságomat némi jóindulattal, vagy legalább semleges csönddel jutalmazta volna, a közönség fölhorkant. Gideon Hausner ki is használta a kínálkozó alkalmat: sietve újabb bűnt igyekezett a rovásomra írni, éles váltással a járványügyi munkámról kezdte faggatni a boncmestert. A cseh tábor szomszédságában levő C tábor a magyarországi zsidó nők tábora volt, mondta fel az újabb leckét Nyiszli. Lakóinak létszáma gyakran a hatvanezer főt is elérte, dacára a távolabbi táborokba naponként eltávolított transzportoknak. Itt történt, hogy az egyik barakk lakói közül néhányon felfedezték a skarlát tüneteit… Ami egy fertőző betegség, ugye? Erősen fertőző. Orrváladékkal, könnyel, nyállal, vérrel és fekáliával egyaránt terjed. De még a puszta érintéssel is. Mit tett a vádlott? Zár alá vétette az érintett, valamint a vele szomszédos barakkokat. Ez nagyjából estig tartott, akkor teherautók érkeztek és mind a három barakk lakóit a gázkamrákba szállították. (Morajlás.) Ez lett volna Josef Mengele intézkedése a járvány terjedésének megakadályozására? A tanú bólintott.

Ezt a metódust ő „széles alapon történő járványmegfékezésnek” hívta. „Széles alapon történő járványmegfékezés?”, játszotta az értetlent Hausner. Ismer egyáltalán ilyen fogalmat az orvostudomány, doktor úr? Természetesen. Odahaza, hatósági orvos koromban magam is használtam. A mi szótárunkban azt jelentette, hogy izoláljuk a fertőzőnek talált beteget – például tífusz vagy diftéria esetében –, a beteg lakóházának környékét, sokszor akár egész utcák lakóit pedig védőoltásokkal látjuk el. Auschwitzban azonban mindez egész mást jelentett… „Más város, más szokások”, csupán ennyit felelt a főnököm, amikor kiderült, hogy félreértettem őt. A publikum kötelességszerűen felmordult, de szerintem Landau is tudta, hogy e reakció már nem a tanú előadásának szól, csupán a soron következő szünet iránti óhajt fejezi ki. A főbíró azonban még nem kegyelmezett. Tisztelt doktor úr, a francia Marc Berkowitz, aki – mások mellett – a vádlott tábori küldönce volt, vallomásában felidézte a felszabadulásukat megelőző napokat, heteket. E vallomásában beszámolt egy barna, vaspántos bőröndről, amelybe – így Berkowitz tanú – Josef Mengele a kutatásaival kapcsolatos holmikat csomagolta. Jegyzeteket, fényképeket, röntgenfelvételeket és rajzokat, sőt különféle üvegcséket, preparátumokat is. A kérdésem önhöz, doktor úr, az, hogy önnek volt-e tudomása erről, illetőleg látta-e a szóban forgó bőröndöt? Tudtam róla és láttam is, felelte a tanú. A közönség, bár nyilvánvalóan nem foghatta fel e bőrönd jelentőségét, felzúgott. Ez esetben megosztaná velünk a bőrönddel kapcsolatos információit? Ahogy az orosz front közelített, Doktor Mengele egyre deprimáltabb lett. Búskomor! Egy alkalommal arról beszélt, hogy megszakad a szíve azért a sok kutatási anyagért, amit annyi szeretettel – ezt sosem fogom elfelejteni, hogy ezt a szót vette a szájára – állított össze és most el kell pusztítania, hiszen bolseviki

kézre mégsem juthat. „Arról szó sem lehet, hogy az oroszok birtokába kerüljön!”, ezt többször kijelentette. Igen, erre van adat Lingens doktornő tanúvallomásából is. Akkor a vállamra tette a kezét és bizalmasan azt mondta: „Kolléga úr, válogasson ki nekem egy tucatnyi preparátumot. Olyasmit, ami ön szerint reprezentatív a munkánkra nézvést.” Hozzátette, hogy olyan méretű szelvényekre és üvegcsékre gondoljak, amelyek elférnek egy közönséges utazóbőröndben. Kérdeztem tőle, hogy munkásságának melyik fejezetére összpontosítsak, mire ő bajtársiasan rámmosolygott és azt felelte: „Tudja azt maga, kolléga úr!” Csakugyan tudta? Az ikerkutatásokra gondolt. Ön pedig összegyűjtötte a vonatkozó anyagokat. Össze. Az előbb arra utalt, hogy a szóban forgó bőröndöt a saját szemével is látta… Igen. Amikor a kért kutatási anyagokat a laboratóriumába vittem, a bőrönd – a barna vaspántos bőrönd – ott feküdt a dolgozóasztalán, kinyitva. Tudja, mi volt benne? Amit az ügyész úr is mondott. A cseh festőnő rajzai, üveglapok közé ragasztott szervszelvények, formaldehides üvegcsék, néhány szempár, dossziék, feljegyzések. Tudja, hogy mi lett a bőrönddel? Eltűnt. Josef Mengele vitte magával? Látni nem láttam, de ezt beszélték. A magam részéről csak annyit állíthatok, hogy vele egy időben tűnt el a bőrönd is. Értem. A többi „kutatási anyagnak” mi lett a sorsa? Minden megsemmisült. A vádlott semmisítette meg? Az SS. Felrobbantottak, felgyújtottak mindent. Csak a krematóriumokat bontatták a rabokkal. A galíciai – a közönség háborgása közepette – megköszönte a kórboncnok válaszait, aztán idétlen pantomimbe kezdett. Azonnal

tudtam, hogy az előadás csúcspontja következik! Gideon Hausner letette a kezében tartott papírlapot, szemüvegét magasan ívelt homlokára tolta. Úgy összpontosított, hogy a leglomhább elméjű néző számára is nyilvánvaló legyen: most a kérdések kérdését fogja feltenni a tanúnak. Tisztelt doktor úr! Bár a vádlott e per első napjától kezdve gyáva és konok hallgatásba menekült, mind a rendőrségen tett vallomásából, mind a tanúk visszaemlékezéseiből megérthettük, hogy védekezése voltaképpen két, különös állításon alapul… Az államügyész kilépett az asztala mögül, megigazította magán a talárt, és égbe emelt jobb karján számlálni kezdte az állítólagos érveimet. Josef Mengele első állítása az, hogy a sértettek valójában önként, kisebb és nagyobb előnyökért vállalták a bestiális kísérletekben való részvételt. Ő pedig mind a szelekcióknál fütyörészve, mind pedig a rendelőjében „kutatva” azon volt, hogy minél több emberi életet megmentsen… Perla Ovitz most is közbekiáltott – „Úgy van!” –, de a környezete lepisszegte, akár egy gyereket. Hogy ez az állítás mennyire cinikus és hazug, úgy hiszem, a per során kétséget kizáróan bizonyítottuk… A közönség tapsikolt, a boncmester azonban továbbra is fegyelmezetten ült a helyén, láthatóan a neki adresszált kérdésre várt. Más a helyzet azonban a vádlott másik állításával! Azzal, amely az elkövetett bűnöket ugyan nem képes meg nem történtté tenni, ám a Josef Mengele személyiségével és indítékaival kapcsolatos véleményünket, mindenekelőtt pedig az utókor ítéletét, nagyban befolyásolhatja. Ez az állítás, tisztelt bíróság, így hangzik: Josef Mengele rossz ember, de nagy tudós! Egy öntörvényű lángelme, aki az osztálya, a neveltetése és a saját kora erkölcsein is kész volt átlépni, csak hogy a tudomány ügyét előmozdítsa! A közönség búzni kezdett, de Hausner teátrálisan leintette őket. Nem, tisztelt polgárok! Nekünk bizony ezt a kérdést is fel kell tennünk és erre a kérdésre is választ kell kapnunk! No, nem azért, mert ez jogi természetű kérdés, hanem éppen azért, mert nem az:

ez a per ugyanis – a galíciai most kényesen kerülte Landau tekintetét – túlmutat a jogtudomány határain. Ez a per történelmi per, a Jó és a Rossz küzdelmének huszadik századi fejezete! Csakhogy a dilemma, amelyről szó van, kizárólag az orvostudomány felől közelíthető meg… Nekünk, laikusoknak csupán érzelmeink és megérzéseink lehetnek, kompetenciánk azonban nincs e vita igazságos eldöntéséhez. Részfeleletekkel persze rendelkezünk… Hallottuk Vexler doktor vallomását. Eljött Jeruzsálembe Perl doktornő és Lengyel doktornő. Írásban nyilatkozott Lewin professzor. Tudományos ítélettel fölérő lépésre szánta el magát a müncheni és frankfurti fakultás, de megtörte hosszú hallgatását a Max Planck Intézet is, mely tudvalevőleg a Vilmos Császár Intézet jogutódja… (Landau főbíró halk mozdulattal jelezte a galíciainak, hogy fogja rövidebbre a mondandóját. Amaz engedelmesen bólintott.) Mindazoknak, akik világszerte nyomon követték e per tárgyalását, volt alkalmuk megismerni e tudós véleményeket. Nem látom hát sem okát, sem értelmét annak, hogy e véleményeket ma éppen én, a vádhatóság képviselője idézzem föl újra. Értelmét és okát látom azonban annak, hogy e kérdést feltegyem a tanúnak! Az ön véleménye ugyanis, tisztelt Nyiszli doktor, sok tekintetben fontosabb az előbb említett intézmények vagy szaktekintélyek véleményénél is… Hogy miért? Mert ön jelen volt! Nem csupán AuschwitzBirkenauban, a pokol e földi kirendeltségén, hanem belül, a Josef Mengele mészárszéke mélyén is! Ön nap nap után együtt dolgozott vele – tegyük hozzá gyorsan, rabszolgaként –, ön mindent látott, mindent hallott. Ha valakiben, hát önben kialakulhatott a pontos kép hírhedt kollégájának képességeivel, a nagyvilág előtt ezidáig rejtve maradt zsenialitásával kapcsolatban. Kérdezem, kérdezzük tehát önt, a Halál Angyalának servus medicusát: mi a véleménye a vádlott tudományos teljesítményéről, Josef Mengele kutatói és orvosi működéséről? A közönség tapsolt, ami a tanúkhoz intézett kérdések esetén merőben szokatlan volt. Ezúttal persze tökéletesen érthető: vádbeszéd volt ez a javából, nem valódi kérdés. Mindegy is ezek után – gondoltam –, mit felel majd Nyiszli. Istenem, mekkorát tévedtem!

A tanú biccentéssel jelezte, hogy megértette a kérdést. Megköszörülte a torkát, nyelt egy nagyot. Látnivaló volt, hogy a pillanat hatása alól nem tudja és nem is óhajtja kivonni magát. Azt talán még nem tudja bizonyosan, hogy a következő pillanatban őrülési jelenetet, ájulást vagy dagályos monológot ad-e elő, azt azonban igen, hogy élete nagy pillanatát semmiképp sem szalasztja el. A mi hivatásunkban, ügyész úr – kezdte komótosan Nyiszli –, a szorgalom roppant fontos tényező. Azt pedig meg kell hagyni, hogy a főnököm fáradhatatlan ember volt. Órákat töltött a cigánytábor kutatóbarakkjában, félnapokat állt a zsidórámpán, és hosszú órákig ült mellettem mikroszkópok, lombikok és epruvetták között, vagy állt óraszám a boncasztalnál vérfoltos köpenyében, véres kezekkel. És vizsgált, kutatott megszállottan! Megszállottan, ismételte Gideon Hausner. De mi volt ennek a megszállottságnak a célja, doktor úr? A tudomány szolgálata, csakugyan? A germán faj szaporítása! Hogy legyen elegendő árja, amely benépesíti majd az új életteret, mely a kiirtásra ítélt cseh, magyar, lengyel, holland és ki tudja, miféle nép helyén üresen marad. Az ikerszülések előidézése által? A Harmadik Birodalom fajteoretikusai ezt a tervet eszelték ki. Hogy a német anyák ezentúl ikreket hoznak majd világra. Hármas, négyes, ötösikreket akár. A modus operandi megtalálását, a kísérletek keresztülvitelét pedig ő vállalta, Doktor Mengele. És megtalálta? Képes volt erre a tudományos áttörésre? A tanú megrázta a fejét. Olyan volt ő, mint a kisgyerek, aki csak szétszedni tudja a játékait, összerakni nem… Azt állítja, doktor úr, hogy ezért kellett meghalnia sok százezer nővérünknek és fivérünknek? Mert ez az ember alkotórészeikre szedte őket, akár a rossz kölykök a játékaikat? Trancsírozás, csonkolás, vágás, szaggatás, törés és porrá zúzás, igen: eddig terjedt az újkori alkimisták tudománya! Josef Mengele nem volt intézmény, csak itt válik azzá: ebben a pörben! Ő csupán rozsdás csavar volt a gépezetben…

Hausner megijedt. Segélykérőn nézett Landaura. Attól tartok, doktor úr, ha elkezdjük relativizálni a vádlott szerepét… Az áldozatok emléke… Ó, nem! Dehogy relativizálom én ennek a Kriminaldoktornak a szerepét! Csavarrá a szerény képességei tették, nem a Történelem, ahogy azt manapság magyarázni szeretik. Ha a becsvágyán múlik, ő egymaga lett volna a gépezet, az intézmény! Egy doyen! A nagytiszteletű fajbiológia professzor, aki zavaros tanulmányokat publikál és ünnepelt előadásokat tart birodalomszerte… Ebbe a szalmaszálba a galíciai sietve belékapaszkodott. Ez volna tehát a gépezet, amire az előbb utalt? A Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléshigiéniai Intézet, melynek az auschwitzi haláltábor afféle fiókintézménye volt, Josef Mengele pedig a „kirendeltségvezetője”? Nyiszli egykedvűen biccentett. Számtalan csomagot expediáltam oda és kaptam onnan válaszokat rájuk. Kimerítő tudományos hozzászólásokat vagy utasításokat… A beküldött ritka anyagért a berliniek mindig hálás köszönetüket fejezték ki doktor Mengelének. Világos, doktor úr, nagyon is világos. A kérdés ezek után az – vette át a szót immár megnyugodva a galíciai –, hogy csupán a mód volt-e erkölcstelen, ahogy ezekhez a „ritka anyagokhoz” Berlin hozzájutott, vagy tudománytalan volt maga az elmélet, majd a gyakorlat is, amellyel felhasználták azokat? A máskor oly hűvös kórboncnok vörös lett, az asztalra csapott és kásás, emelt hangon válaszolt. Nem tudományos intézet volt az, csak amolyan… pszeudotudományos! Amiképp áltudomány a hamis teóriákra épített fajkutatás – a magasabbrendű faj fogalma –, éppúgy áltudomány és hamis teóriákra épül Mengele doktor egész munkássága! Munkássága… Ő egy Kriminaldoktor, egy bűnöző! Sőt, annál is több. (A tanú hirtelen megtorpant.) Vagy nem is…, mondta elámulva. Inkább kevesebb! Josef Mengele csak egy rossz orvos volt. Egy tehetségtelen törtető, aki békeidőben tán fehérköpenyt sem kap. Vagy ha igen, hát legföljebb babonás falusiak körorvosa lehet, nem hiszem, hogy többre viszi. Egy szabad és épeszű világban az

ilyenek előtt zárva marad az akadémiai pálya, nem nyernek bebocsátást soha! Nyiszli arcán szétterült egy mosoly – a váratlan fölismerés ferde mosolya –, és azt gügyögte: Ez az ember egy dilettáns! (Zavart taps, szórványos tetszésnyilvánítások.) Mindenkit meglepett, hogy megszólaltam. Mit megszólaltam: érces hangon üvöltöttem, mintha nem is volnának köröttem az üvegfalak. Disznó, szemtelen disznó! Servatius esdeklőn nézett rám, talán mondott is valamit, de nem értettem. És nem is érdekelt. Ahogyan Engel bátorító somolygására sem volt már szükségem ahhoz, hogy véget vessek a hallgatásnak. Raveh bíró, aki hármuk közt a leglassabb észjárású volt, rendre akart inteni, de Móse Landau megfogta a karját. A galíciai bezzeg segítség nélkül is fölismerte a pillanatot. Roppant elégedett volt magával, épp, csak a tenyerét nem dörzsölte össze, ahogy a kereskedők szokták, ha jó vásárt csináltak. Most már csak azzal törődött, hogy testével ki ne takarja a kamerákat, melyek minden szögből engem kezdtek venni. Hogyan merészel ön ilyet mondani?, vontam kérdőre a tanút. Maga ott csak egy fogoly volt! Egy segédmunkás! Nem láthatta át… Nem foghatta fel a munkám jelentőségét! Fogalma sem lehetett arról, hogy min dolgozom. Hogy milyen közel járok! Új embert tudtam volna csinálni, ha nincsenek maguk… Maguk! A kiprovokált háborújukkal meg a szüntelen vértanúságukkal, ami miatt mindig mindent félbe kell hagyni és elölről kell kezdeni. Ha a magukfajtán múlik, evolúció sincs! Mert elmoralizálják. Nincs kiválasztódás, nincs fejlődés. Papucsállatkák, azok lennénk még mindig egy hatalmas langyos pocsolyában! Mert ezzé teszitek a világot! Poshadt, langyos pocsolyává. Rettegtek a valódi nagyságtól, rettegtek attól, hogy kiválogassátok az emberből mindazt, ami isteni és eldobjátok végre azt, ami korcs! Mi olyan jó az esendőségben? Ebben a vérségi lutriban? Én újra tudtam volna építeni magunkból az istent! Még belőletek is! De ti csak várjátok a messiást. Várjátok, várjátok az idők

végezetéig, anélkül, hogy egy lépést is tennétek felé… Imádsággal nem lehet! A bátrakat meg visszarántjátok. Lerángatjátok a pocsolyátokba! Perbe fogjátok, meggyalázzátok. Felkötitek! Járvány vagytok! Járvány. Ha nem állít meg titeket valaki, akkor meg fogjátok fertőzni az egész világot. Meg fogjátok betegíteni a tétlenségetekkel… a széplelkűséggel. Miért gügyögtök annak, aki gnóm? Aki hülye? Aki hatezer év után sem tud késsel-villával enni? Meddig ünneplitek még a tökéletlenséget? Az alacsony termetet, a kopaszságot? A seszínű szemeket, a ragyákat, a csúnyaságot. Mindent meg lehet változtatni! Miért nem engeditek? Miért nyafogtok, miért ragaszkodtok? Miért vagytok ilyen buták, ilyen kicsik? Ilyen átlagosak! Kispolgárok! Barlanglakók! Állatok. (Öklömmel belevágtam az üvegfalba, hogy csak úgy kongott.) Üvegkalicka? Pellengér? Eretnekper? Ezt akarjátok még mindig? Szeretnétek, ha a Föld lapos maradna, az ember pedig majom? Piszmognátok tovább az ecetlegyekkel? A nyulakkal, egerekkel? Patkányokkal!? Meddig még? Én időt ajándékoztam nektek! Nem fogjátok fel? Emberöltőket! Nem kell? De hát miért? Ezért?! Nem érdekelnek a válaszaitok… Kívülről tudom az összeset. Mellébeszélés. Többet már nem akarok hallani! Többet nem. Elegem van belőletek. Ti nem szerettek engem. Essünk rajta túl.

8. fejezet Azután már gyorsan történt minden. Servatius, miután fellebbezésről és kegyelmi kérvényről hallani sem akartam, durcásan hazarepült, mintha legalábbis az ő életéről volna szó. Többé nem is láttam, a hírek szerint könyvet ír. A család nem jött. Azt üzenték, semmit sem szeretnének jobban, mint még egyszer, utoljára látni az életben, de felelősséggel tartoznak másfélezer günzburgi családért, amelynek a Gyár ad kenyeret, úgyhogy nem jöhetnek, bocsássak meg és isten velem. Valaha belehaltam volna egy ilyen levélbe, de ma már nem fáj. Szeretem őket és hiányoznak, főleg Martha és a fiúk. És Irene. Engelnek azonban igaza van: fölibé emelkedtem én már az olyan kisszerű szempontoknak, mint a család, vagy az élet. Ma éjjel meghalok. Egészen pontosan holnap. Az ítéletet ugyanis egy perccel éjfél után hajtják végre, ez valami hagyomány. Akasztanak, csak ezt az egyet bánom. Orvosként túlságosan is jól tudom, hogy a strangulatio milyen hatással van az emberi szervezetre. Nem a fájdalomra gondolok, inkább a pusztításra, amit a fulladásos halál a külsőmön végez. Tudom, hogy eltorzul az arcom és kilóg majd a nyelvem, akár egy erjedő óriásszeder. A bőröm felületét ellepik a cinózis kék foltjai, bekékülnek a körmeim, az orcám, a fülem, az ajkam. Felpüffed és alaktalanná válik a testem, ráadásul minden nyílásomból nedvek csöpögnek majd; vér, habos nyál, szarral kevert vizelet. Persze éppen ezért akasztanak. Josef Mengele utolsó fényképéért. Csak remélni tudom, hogy a zsidók az öléshez is értenek. Hogy gyorsan és tisztán végeznek velem. Ha szerencsém van, gondosan kiszámolták a kötél hosszát. Akkor a második és a harmadik csigolyám bizonyosan eltörik a zuhanástól, a gerincvelőm elszakad, és én azonnal meghalok. Persze nem orvosi értelemben, de legalább már nem fogom tudni, hogy a szívem még azután is, legalább húsz percig vert, hogy megszűntem emberi lénynek lenni.

A holttestemet nem adják ki. (Engel szerint félnek a kultusztól, „és félhetnek is”, teszi hozzá kéjesen.) Illetve nem a holttestemet, csak a hamvaimat. El fognak ugyanis égetni. Ezt kissé modorosnak érzem. Hogy e célból egyszerhasználatos kemencét építenek a számomra, amelyet a hamvasztásom után – talán még az építésénél is színpadiasabban – azonnal lebontanak majd. Az ilyen gesztusok mögött valahogy mindig a galíciait sejtem. A hírek szerint különben könyvet ír ő is. Hamvaimat a tengerbe szórják, hogy a sírom zarándokhellyé ne váljon. Ezzel is csak meg akarnak alázni, pedig ez történetesen a kedvemre van. Elképzelni, ahogy azt a finom, fehér port, mely belőlem lesz, a levegőbe szitálják, a kis porfelhő pedig – akár egy jelenés – ott lebeg majd a hajnali derengésben, mint Isten lelke a vizek felett. Nem értenek a költészethez, kufárok ezek, mondom. Engel azt javasolja, ne kérjek csuklyát. Ő ott lesz velem a legvégéig, nézzek a szemébe. Bújjak bele a tekintetébe, úgy mondja. Hajlok rá, hogy így tegyek. Végülis mindenben neki lett igaza. A zsidók az egész pert közvetítették, a beszédemet is. Milliók látták világszerte és a hatás nem maradt el. A dél-amerikaiak például már csakugyan nem érik be gyújtogatással meg kirakatok és ablakok betörésével. Tömött zsinagógákra dobnak kézigránátot, kóser éttermekbe rontanak be és válogatás nélkül, géppisztollyal gyilkolják az embereket, ahogy Engel előre megjósolta. De a valódi meglepetés számomra az, ami Európában történik! Svédországban, Olaszországban és Nagy-Britanniában, de még a bolsevik megszállás alatt lévő Kelet-Európában is. Mindenekelőtt pedig Németországban, a hazámban! A Harmadik Birodalom elnyomott, hitehagyott hívei egyszeriben fölemelték a lelküket és föl a zászlójukat is, amelyre most az én nevemet hímzik. Úgy tisztelnek, mint egy vértanú szentet. És nemcsak az öregek! A fiatalok is, akiket eddig nem érdekelt a háború, a fajiság vagy a politika. Bonnban disznószarral kenték be a zsidó nagykövetség ajtaját. Hessenben leköpték Bauert, Günzburgban pedig a Gyárhoz vezető

utca névtábláját – Karl-Mengele-Straße – átfestették DoktorMengele-Straßéra! Mindegy, hol temetnek el, mindegy, hogy még meg sem öltek: a szülővárosom máris zarándokhellyé vált! Nemzeti érzelmű fiatalok hordanak virágot a kopjafához, amit egy ismeretlen a családi sírbolt előtt állított. Egyetemi hallgatók sokszorosítják az indexre tett eugenikai füzeteket, amelyekben közreműködtem. Titkos klubdélutánok keretében járja az országot Rudel, akit tüntetőleg a hozzámfűződő barátságáról faggatnak, suttogva pedig már a Negyedik Birodalom ügyéről is. Néhány okos zsidó meg is van rémülve… Vészmadár petíciókat írnak az elnökükhöz, hogy adjon nekem kegyelmet, ha nem kérem, akkor is. „A meggyilkolt Malach Hamavettel a zsidók újabb gólemet teremtenek maguknak!”, írják. Meg hogy az erőszakos halálommal csak a fiatal németeket mentesítik a bűntudat alól. De persze hiába. Feláldozásomat nem lehet visszacsinálni, és azt már nem is óhajtja senki. Se az enyéim, se az ellenségeim. Amazoknak hősre van szüksége, emezeknek bűnbakra. A sorsomhoz már én is ragaszkodom. Engel mindenben támogat. Utolsó vacsorának disznóhúst kértem. Jobb szerettem volna marhát, egy szép szelet hátszínt, barnamártással és burgonyafánkkal, de Engel lebeszélt róla. Azt mondta, a legendához hozzátartoznak az ilyen fricskák is. Alkoholt egész életemben nem ittam, de amikor a foglár megkérdezte, kérek-e bort is, kivételesen igennel feleltem. Egy üveg vöröset rendeltem, kíváncsi vagyok, tényleg olyan hatása van-e az agyra, mint mondják. Józanul éltem és talán részegen fogok meghalni! Ha szerencsém van, okádok majd, amint a kötelet a nyakam köré teszik, és azelőtt megfulladok, hogy a zsalut egyáltalán kinyitották volna a lábam alatt. Az étel végül jó, a bornak viszont a felét otthagyom. A fejem kótyagos, de nem hinném, hogy ettől a néhány egységnyi alkoholtól. Nemsokára éjfél. A város hangjai távoli morajlássá szelídültek, mintha a Duna folyna a távolban. Kabócák ciripelnek. Engel azt mondja, hunyjam be a szemem és képzeljem azt, hogy miniatűr katedrálisok vesznek körül, azoknak az orgonáit hallom.

Csörren a foglár kulcsa, nyílik a zárkaajtó. Idő van, mondja a férfi. Engel áll föl előbb a priccsről, karonfog, úgy vezet. Végig mosolyog, mosolya emlékeztet a nagyságra, amit e perben szereztünk vissza. Kihúzom magam, büszkén, könnyen lépdelek. Mosolygok most már én is. Átvágunk a börtönudvaron. Különös érzés a homokra lépni. Amint lenézek, megértem, miért. Most nem abban az undok mamuszban vagyok, mint máskor, hanem rendes, utcai cipőben. Lépteim alatt engedelmesen tömörödnek a homokkristályok. Körben nem égnek a reflektorok, mert az utca felől nézve semmi sem utalhat arra, hogy a börtönben valami szokatlan történik. Jeruzsálemben ez az este is csak olyan, mint a többi. Ahol még nem alszanak, ott vacsorálnak (déli tempó), vagy tán a fajukat reprodukálják. Hiába volt minden. A kivégzőterem padlójára, s a csapóajtóra sárga fény vetül. Festékszag van, a helyiséget nemrég alakították át az új funkciójának megfelelően. A hátsó fal mentén néhány szék sorakozik. Ott ül a kicsinyke publikum: a börtönigazgató, két rendőrtiszt, az államügyészi hivatal képviselője (Hausner mást küldött maga helyett) és a börtönorvos, aki remélem, jól mérte föl testemet, különösen a nyakcsigolyám anatómiáját. És ott ül Engel is. Kérek-e papot. Nem kérek. Kérek-e csuklyát. Nem kérek. Nyújtsam hátra a kezemet. Hátranyújtom, megkötöznek a csuklóimnál fogva. Álljak a kötél alá, a csapóajtó közepére. Szorítsam össze a lábaimat. Térdeimnél, bokámnál szorosan összezsinegelnek. Az előzőleg megkötött hurkot a nyakamba akasztják. Hogy biztosan nem kérek-e csuklyát. Nincs rá szükségem, mondom újra. A hóhér Engellel szinte azonos ütemre bólint. Kívánok-e mondani valamit az utolsó szó jogán.

Kívánok. Eppur si muove! Éljen a tudomány! A hóhér – reszkető, fiatal fiú – a kapcsolóhoz lép, amely a csapóajtót nyitja. A börtönigazgatóra néz, aki meg a tenyerében tartott régimódi zsebórára. Van egy óra a falon is. Épp éjfélt mutat. A börtönigazgató tekintete a két óra között jár: fel, le, fel, le, a másodpercmutató ritmusára. Tekintetemet Engelre függesztem, bólint. Valamiképpen kitárja a pupilláit, feketelyukká válnak a falon. A látómezőm szélén érzékelem, amint a börtönigazgató jelt ad. A közelben mozdul egy árny, a zár felberreg. Megnyílik alattam a föld. Zuhanok, de szinte azonnal visszaránt a kötél. Szétroncsolódik a légcsövem. Sípolni és forogni kezd a világ, csak egyetlen biztos pont marad: az átjáró. Átbújok rajta, a börtönfalakon kívül találom magamat. Robbanások követik egymást a fejemben, Engel szemeit nézem. Röpülök a tér és az idő felett, látom a jövőt. A nyelvem csapkod, vonaglik a számban, akár egy kelepcébe esett kígyó. Engel szemeit nézem. Eljövendő férfiak és nők hajolnak a vaspántos bőrönd fölé, a szent grál, suttogják egymásnak. Csatárláncban adják tovább, amit benne találnak. Engel szemeit nézem. Záróizmaim kinyílnak, a farpofáim közt, a combomon, kenőcsös anyag araszol. Lebegek a világ felett, ráborulok, mint egy felleg. Merevedésem van. Halhatatlan vagyok. Szétszórom magjaim.

SZERZŐI UTÓSZÓ Josef Mengele ezerkilencszázhetvenkilenc február hetedikén halt meg. Bertioga partjainál fulladt vízbe, miután úszás közben másodszor is szélütés érte. Hatvannyolc éves volt. Több mint három évtizeden át bujkált az igazságszolgáltatás elől, futása azonban, bizonyos értelemben, ennél is tovább tartott. Családjának évekig sikerült titokban tartania a halálhírét. Amikor a Rosariói Miasszonyunk temetőben, São Paulo egyik külvárosában földi maradványait öröknek hitt nyugalomra helyezték, a sírra a Wolfgang Gerhard nevet írták. A holttestet sietősen földelték el, pedig a titokgazdák is tudták, mennyivel bölcsebb dolog lenne elhamvasztani. A mélyen katolikus, a holttestek elégetésétől még ekkor is ódzkodó Brazíliában ez azonban csak nagy nehézségek árán lett volna keresztülvihető, a család pedig egyetlen percet sem akart késlekedni a nyomok eltüntetésével. A néhány tucatnyi beavatott végül hat hosszú éven át megőrizte titkát. Még akkor sem árulták el senkinek, hogy a híres rokon már nincs az élők sorában, amikor a nyolcvanas években új lendületet vett a Josef Mengele utáni hajsza. Rolf Mengele szerint a titkolózással csupán az apja segítőit akarták védeni, a São Paolo és Günzburg között közlekedő levelekből azonban másféle indíték is kiolvasható. „Hadd pazarolja csak a pénzét a másik oldal”, lelkesedett például Wolfram Bossert egy Hans Sedlmeiernek írott levelében. Ezerkilencszáznyolcvanöt január huszonhetedikén, az auschwitzi koncentrációs táborok felszabadításának negyvenedik évfordulóján a C.A.N.D.L.E.S. (Children of Auschwitz Nazi Deadly Lab Experiments Survivors) nevű szervezet megemlékezést tartott a birkenaui emlékműnél. A felnőtté cseperedett „Mengele-ikrek” személyes visszaemlékezései, majd egy hónappal később, a jeruzsálemi Jad Vasemben tartott szimbolikus bírósági tárgyalás – melyen egyébiránt az Eichmann-per államügyésze, Gideon Hausner elnökölt – felébresztették a világ lelkiismeretét. Mind az amerikai, mind a német szövetségi kormány nekiveselkedett, hogy tegyen egy utolsó kísérletet Josef Mengele felkutatására.

A frankfurti államügyész házkutatást rendelt el Hans Sedlmeier otthonában, akit ezúttal váratlanul ért az akció. A házkutatást szövetségi nyomozók végezték, így a helyi rendőrök arról sem őt, sem a családot nem értesíthették előre. A hatóság embereinek szinte kutatniuk sem kellett: a „Beppóval” váltott levelek és feljegyzések a kegytárgyakat megillető, szem előtt lévő vagy nagyon is nyilvánvaló helyekről kerültek elő. Alig egy hónappal később házkutatást tartott a riói rendőrség is. Wolfram és Liselotte Bossert azonban – szemben a végsőkig tagadó Sedlmeierrel – már a házkutatás alkalmával beszélni kezdett. Egy szűk emberöltő után a világ szemében végre összeállt a kép Josef Mengele második életéről, a titokban tartott dél-amerikai évtizedekről: Argentínáról és Paraguayról, Alban Krugról és Wolfgang Gerhardról, Stammerékről és Bossertékról. Bertiogáról. A günzburgi klán ugyan igyekezett kitartani a régi hazugságok mellett, Rolf Mengele, a család enfant terrible-je végül az ő nevükben is nyilvánosság elé állt. Miután a Sternnél egyetlen illetékest sem tudott elérni (balszerencséjére épp hétvége volt), újságíró barátja tanácsára a Burda kiadóhoz fordult. Rövid, egyes hírek szerint magával a nagyhatalmú Herbert Burdával folytatott egyezkedés után meg is állapodott velük. Átadta nekik mindazt, amit második, immár az apja halála utáni brazíliai útjáról magával hozott, a leveleket és a naplókat, a terjedelmessége ellenére is torzóban maradt önéletírást, a tudományos értekezésekkel, versekkel és rajzokkal teli jegyzetfüzeteket, a ritka hangfelvételeket és fotográfiákat. A több mint háromezer-ötszáz oldalnyi dokumentumból a lapcsaládhoz tartozó Bunte hónapokig mazsolázott, népszerű folytatásokban közölte a dús forrásanyag legértékesebbnek ítélt részeit. A nagy érdeklődést látva Wolfram Bossert is piacra dobta gondosan megőrzött Mengele-relikviáit. Neki már házalnia sem kellett: a hírversenyben lemaradó Stern képviselői, néhány nappal a Bunte első cikke után, maguk kopogtattak az ajtaján. A „Muzsikus” nem csinált titkot abból, hogy a házában rejtegetett kegytárgyakkal és dokumentumokkal megcsinálta a szerencséjét, így Németországban egyre többen kezdték megkérdőjelezni, hogy Rolf

Mengele valóban csupán lelkiismereti okokból törte volna meg a család hallgatását. A kiadó mindvégig tagadta, hogy pénzt fizetett a hagyatékért, Rolf viszont szívesebben válaszolta a megállapodás részleteit firtató kérdésekre azt, hogy az átadott dokumentumokért cserében csupán egy – holokauszt-túlélők családjait segítő –alapítvány támogatását kérte a kiadótól. Az igazságra a kétezres évek elején derült fény. Gisela Freisinger, egy német újságírónő kinyomozta, hogy Burdáék valóban átutaltak egymillió márkát egy jeruzsálemi jótékonysági alap számlájára, ezzel egyidejűleg azonban Rolf Mengelének is „megtalálói jutalmat” fizettek – méghozzá ugyancsak egymilliót, készpénzben. Miután a Burda-lapok közöltek már minden olyan történetet, fotót és levélrészletet, amit arra alkalmasnak ítéltek, a hagyatékot a kiadó is áruba bocsátotta. Az új tulajdonos a connecticuti Alexander Historical Auctions lett, amely szép reményeket fűzött a megszerzett tételekhez: szakértői fél- és egymillió dollár közöttire becsülték a megkaparintott ritkaságok összértékét. Épp ezért okozott csalódást a számukra az, hogy a Mengele-hagyatékot végül csupán negyedmillió dollárért sikerült leütniük; éppen annyiért, amennyiért a Burdától előzőleg maguk is megvásárolták. A vevő, egy amerikai – egyes hírek szerint magyar származású – ortodox zsidó férfi, máig megőrizte névtelenségét. Képviselőin keresztül csupán annyit üzent a világnak, hogy a Mengelehagyatékot kutathatóvá teszi, várhatóan egy tekintélyes múzeumnak ajánlja fel. E sorok írásakor, öt évvel később, erre még nem került sor. Mengele bőröndje nem szerepelt az árverési tételek között. Évtizedekkel korábban nyoma veszett, talán megsemmisült. Vagy lappang a világban, mint egy eszme, amely minden korban képes fölébreszteni a bennünk lakozó szörnyeteget. Gyurkovics Tamás Budapest, 2016 őszén A jeruzsálemi perfejezetet a túlélők nyomtatásban is megjelent tanúvallomásainak és visszaemlékezéseinek a fölhasználásával írtam meg. Szó szerint is idéztem Nyiszli Miklós – első ízben 1946-ban, magánkiadásban megjelent – Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című visszaemlékezéséből, valamint a Deportáltakat Gondozó

Országos Bizottság (DEGOB) jegyzőkönyvében fellelhető, vélhetően 1945-ben keletkezett nyilatkozatából.

* Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása

TARTALOM

BERTIOGA 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet JERUZSÁLEM 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet SZERZŐI UTÓSZÓ