Magyarok keleten és nyugaton [PDF]

Zitiervorschau

Ajbolat Kuskumbajev

Magyarok keleten és nyugaton

ÓMÚLTUNK TÁRA 8. A sorozatban megjelent: 1. 2. 3. 4.

Csáji László Koppány: A sztyeppei civilizáció és a magyarság Petrik István: Rejtélyek országa Cvetelin Sztepanov: Lovasnomád birodalmak és városlakók Szultan Talevics Katancsijev: Kun vezérek leszármazottai Kelet-Európában 5. Avarok, bolgárok, magyarok (konferenciakötet) 6. Veres Péter: Mérföldkövek a magyar őstörténetben 7. Erdélyi István: Dél és észak

Sorozatszerkesztő: Csáji László Koppány

Ajbolat Kuskumbajev

MAGYAROK KELETEN ÉS NYUGATON Magyar–türk–kipcsak kapcsolatok a középkorban

Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó Budapest, 2011

Elszó

© Ajbolat Kuskumbajev, 2011 © Benkő Mihály, 2011 © Napkút Kiadó, 2011

Emberek és népek keresik elődeiket-rokonaikat, ez a normális emberi kapcsolatok egyik fontos ösvénye. Ennek a könyvnek a jeles szerzője, Ajbolat Kuskumbajev, a közép-ázsiai kazak nép egyik számunkra is érdekes csoportjának: a magyar-kipcsakoknak a képviselője, a megújult Kazakisztán új fővárosa, Asztana új egyetemének a professzora. (Fiatal kora ellenére ragyogó tudományos karrierjéről a könyvünk végén található tudományos életrajzában olvashatunk.) Az asztanai Eurázsia Egyetemet Lev Nyikolajevics Gumiljov orosz történészről nevezték el, arról a tudós emberről, aki a szovjethatalom utolsó évtizedeiben juthatott csak szóhoz, mivel megelőzően „hét esztendőt a papáért, majd hét esztendőt a mamáért” (ezek az ő szavai) – köztük egyévnyi szünettel – GULAG táborokban kellett eltöltsön. Túlélte, és mindezek után két tudományágban szerzett akadémiai doktori fokozatot: történelemből és földrajzból. Családot ugyan nem tudott már alapítani, de több olyan könyvet jelentethetett meg, amelyek elméleti-módszertani tekintetben sok szempontból új utakat mutattak meg a történészeknek, az etnológusoknak. Kuskumbajev Ajbolat kazak történész, akadémiai doktor (1969–), kötetünk szerzője, Gumiljov szellemi hagyatékán nevelkedett. Számára fiatal kora óta különösen izgató az a kérdés, hogy a kazakságon belüli madijar-kipcsak – pontosabban adva vissza szerinte magyar betűkkel, magyar-kipcsak – etnikai csoportnak a büszke tagja milyen rokonságban is állhat a mi őseinkkel, az Álmos–Árpád vezette magyarokkal? Elbeszélése szerint neki még kamaszkorában mondta az apja: Mi nem vagyunk kazakok, mi nem vagyunk kipcsakok, mi mások vagyunk: mi magyarok vagyunk! Ajbolat Kuskumbajev ezután határozta el: életét annak szenteli, hogy nemzetsége, törzse eredetét kikutassa. Ezért tanult történésznek, és ezért kutatja az Aranyhorda katonai és politikai szerkezetének történetét. Így vélt választ találni a kérdésekre



Magna Hungaria magyarjainak továbbélési lehetőségeiről, módjairól az Aranyhordában, majd annak utódállamaiban. A keleti magyarokról írott kutatási eredményeiről már korábban is írt, magyarul, angolul és oroszul is, különböző tudományos folyóiratokba: az Eleinkbe, a hágai Journal of Eurasian Studies-ba, valamint a „Cseljabinszkij Gumanitarnij”-ba, az Orosz Tudományos Akadémia uráli részlegének folyóiratába és a Kőrösi Csoma Sándor és az út (szerk. Gazda J. és Szabó E., Sepsiszentgyörgy, 2010, 121–132.) c. kötetbe: A magyar (madijar, madžar) etnonym kérdéséhez közép-ázsiai források alapján. Most megjelenő művében összefoglalóan adja közre több mint tizennyolc éves kutatásainak eredményeit. Könyvében alapvető és egyúttal igen bonyolult módszertani alapkérdéseket és elveket is feszeget. A kérdések hátterében a sztyeppei lovas nomádok vándorlásai állnak, amelyek iráni, török és ugor nyelvű népek kelet–nyugati áramlását jelentik valójában. A „végállomás” legtöbbjük részére a Kárpát-medence volt a kimmérektől kezdve, a szarmatákon és a hunokon át egészen a kunok és jászok bejöveteléig bezárólag. A  „folyosó” Ázsia és Európa között, amelyen pedig ezeken a lovas nomád népek legtöbbje vándorlása során áthaladt, éppen a mai Kazakisztán volt. Ez különösen fontossá teszi Kuskumbajev professzor megoldási javaslatait, a jelzett népek rokonság-valósága vagy nem valósága, és annak mibenléte, jellege és fokozatai megtárgyalása során. Számunkra, magyarok számára különösen fontos őseink eredetének és rokonainak felderítése, ami az egyik legbonyolultabb kérdéskörbe tartozik. Kuskumbajev számára kétségtelen, M.  I. Artamonov orosz régész nyomán (1962) az, hogy honfoglaló őseink elődei a IX. század előtt a Volgától keletre éltek. Ami a kazakisztáni történészeket illeti, sajnos nincs közöttük olyan személy – jóllehet ez nagyon kívánatos volna – aki a magyar nyelven megjelent szakirodalmat olvasni tudná. Artamonovon kívül, aki nem tudott magyarul, Kuskumbajev részére a másik jelentős forrás V. P. Susárin orosz történész munkássága

(1997), aki viszont hosszú éveket töltött Budapesten és kitűnően megtanult magyarul. Susárin a honfoglalók magyar neveként a madzsart vagy mozsart használta, hiszen az eddig ismert keleti írásos források írói a népnevünkben rejlő –gy– fonémát nem tudták másként átírni műveikben. A bizánci görög nyelvű források, mint ismeretes, a megeré alakot használták. Ez az etnoním már a honfoglalás előtti évszázadban (vagy talán még előbb?) az egész népünkre vonatkozott, nem csupán az egyik honfoglaló törzs neve volt. Kuskumbajev, Susarinéval szemben megemlíti az egyik híres, fentebb említett baskír etnológus, R. G. Kuzejev véleményét is, aki óva intette olvasóit (1974) attól, hogy a hasonló vagy szinte azonos (madzsar és variánsai: pl. mozsar, mazsar) helynevekből, vagy akár néptöredékek nevéből arra következtessenek, hogy azok magyarok részeire utalnának. Róna-Tas András viszont egy XIV. századi Volga menti feliratban megtalált „madzsar" nevet egyértelműen őseink keleti maradékára utaló adatként kezelt. Kuskumbajev utal a számunkra kevéssé ismert, érdekes megoldásra, miszerint a hétmagyarnak nevezett honfoglaló törzsszövetségben a hét szórész (szám) a türk jeti, dzseti, vele azonos jelentésű alakkal volna azonos. Ugyanitt – Bolat Kumekov kazak akadémikus adataira alapozva – megemlíti, hogy a kipcsakok kiinduló törzsszövetsége is hét törzsből állt. „Természetesen az ilyen számbeli azonosság egyelőre keveset mondó, azonban összehasonlító jellegénél fogva, szélesebb alapokra helyezve, véleményem szerint perspektivikus lehet” – írja Kuskumbajev. Megjegyeznénk, hogy Kuzejev etnográfus adatai alapján, Baskíriában is létezett hét törzsből álló törzsszövetség.1 Érdemes megemlíteni azt a jegyzetet, amelyet L. Ny. Gumiljov fűzött Artamonov általunk fentebb megemlített könyve 338. oldalához. Ennek a jegyzetnek értelmében Gumiljov felvetette





1

A hanti és manysi társadalomszervezetet és folklórt is átszövi a hetes szám bűvölete. (A szerk.)

azt, hogy a magyarok 631-ben szabadulhattak meg a türkök főhatalmától. Ez az a korszak, amikor megkezdődött a Nyugati Türk Birodalom széthullása (itt Kuskumbajev utal Galkina 2003. évi munkájára). Nagyon fontos az, hogy ezt Kuskumbajev kiemeli. Őstörténeti múltunk neves kutatóinak a véleményét erre a kérdésre vonatkozólag nem ismerjük, bár magyar szerzőktől olvastunk olyan írásokat, amelyek szerint az ősmagyaroknak sikerült úgy eljönniük Nyugat-Szibéria és Kazakisztán határvidékéről, hogy hosszú útjuk során sem a hunokkal, sem a türkökkel nem találkoztak. A kötetben a szerző jelentős részt szentel a Magna Hungaria (Великая Венгрия) kérdéskörnek, amelyről mi magunk is írtunk már 1961-ben, az 1959-ben megvédett kandidátusi disszertációnk ötödik fejezeteként. Egészében véve ma is úgy véljük, hogy Baskíriában nem található egyetlen olyan helynév sem, amely őseinkre utalna. Ettől független az a hihetőnek tartható vélemény, amely ősbaskírokkal együtt felvándorolt magyarokat tételez fel, és az szerintünk is hihető, hiszen Julianus barát magyarokra talált a Volgántúlon, jóllehet röviden lejegyzett vatikáni jelentésében erről a hatalmas folyóról, illetve az azon történt átkelésről nem esik szó. Azonban a későbbi írásos források és helynevek ejtenek szót a tatár hódítás utáni magyarok maradványainak sorsáról. Közbevetőleg megjegyezzük, az is felvetődött, hogy Julianus előzetes értesülései az elveszett Ősgesztából is származhattak. A Julianus útját megőrző vatikáni Ricardus-jelentés éppen a Gesta Hungarorumra hivatkozik azzal kapcsolatban, hogy távol, keleten a magyarok pogány rokonai élnek, akikkel közös hazáját a hét vezér népe azért hagyta ott, mert már túl sokan voltak. Egy-egy terület túlzott benépesedése valóban oka lehetett nomád elvándorlások kezdetének az újkorban is, még akkor is, ha nem következett be valamilyen szerencsétlenség (természeti katasztrófa, kedvezőtlen klímaváltozás, háborús csapás). Benkő Mihály argin-magyarok között gyűjtött mondáinak egyikében olvashatjuk a következőket, a XVIII. század elejére vonatko-

zólag: „Az 1720-as években a kazak sztyeppékről elkergették a mongol kalmüköket. Ekkor történt, talán Madijar vezér korában, hogy környékbeli befolyásos férfiak tanácskozásra jöttek össze, hogy megbeszéljék a (szabaddá vált – E. I.) terület felosztását. Aldijar és Madijar utódainak száma egyaránt nagyra növekedett. Mindkét törzs átköltözött a Torgaj-medencébe, ahol máig is élnek…” Visszatérve a baskír–magyar kérdéshez: a magunk részéről azon a véleményen vagyunk, hogy Baskíriába csak a honfoglalás előtti magyarság egyik kisebb, „leszakadt” része juthatott el, talán éppen a baskírok őseivel együtt. Ugyanis a lovas nomád népvándorlások fő útvonala a Volgához (és azon át is) nem ezen, a kissé északra kanyarodó vonalon volt, hanem a mai Kazakisztánon át, nagyjából egyazon szélességi körön haladt tovább kelet– nyugati irányban maradva. A magyarok őshazája inkább valahol az Urál hegységtől délkeletre, Nyugat-Szibéria területén lehetett, vagyis nem a mai vagy az egykori Baskíria területén. A baskíriai, feltehetően magyarnak is vélt 10. századi szterlitamaki vagy a kusulevói temetők esetében azok magyar etnikumhoz való tartozásában mi magunk sem kételkedünk. Amint jeleztük, a magyarok fő tömegétől északnyugati irányba leszakadt, feljebb vándorolt néprész temetői lehetnek. Sajnos mindkét fontos temető csak részleteiben közölt emlék, illetve a szterlitamaki esetében nem is rendelkezünk régészeti dokumentációval (l. Erdélyi I. Scythia Hungarica, Bp., 2008). Az a tény, hogy Abul-Gazi a baskírokat és a magyarokat szorosan együtt említi munkájában, még nem jelenti, és főleg nem bizonyítja azt, hogy a baskírok és magyarok ősei egy tőről fakadnak, hanem csak azt, hogy bizonyos időszakban egymás mellett élhettek. Nincs tehát kizárva az sem, hogy őseink jelentős csoportja a mai baskírok elődeivel ment fel a sztyeppéről északnyugati irányba, a Volga–Bjelaja folyók felé, és az ő leszármazottaikkal találkozott Julianus barát a baskírok szomszédságában. Térjünk vissza azonban most Kazakisztánba.





Minden nép – amennyiben nem ismeri – keresi őseit, távoli rokonait, vagy legalább általánosan beszélt és használt nyelvének eredetét. A magyar nép őstörténetéről igen régen folynak tudományos viták. Jóval távolabb attól a területtől, ahol az egykori Magna Hungaria helyét sejtjük, az 1960-as évek derekán Tóth Tibor, jeles magyar antropológus terepmunkálatai nyomán, arról kaptunk hírt, hogy Kazakisztánban él olyan népcsoport, nemzetség, amelyek tagjai magukat madijarnak nevezik. Ez a híradás akkoriban hatalmas érdeklődést keltett, és méltán. Sajnos antropológusunk már nem mehetett vissza oda, a Torgaj-vidékre, ahol még alkalma lett volna tovább kutatnia az argin-magyarok eredete és egyáltalán mibenléte tekintetében. Tragikus halála akkor következett be, amikor már akadémiai doktorként számára váratlanul nyugdíjazták vezetői posztjáról, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára éléről. Tóth Tibornak az argin-magyarok körében lemért embertani tudományos anyagának java része mindmáig közöletlen. Évtizedek múlva, már csak a Szovjetunió széthullása után mehetett Kazakisztánba Benkő Mihály történész (aki már járt megelőzően például Mongóliában, és a szakirodalomból jól ismerte a közép-ázsiai népek kora középkori és újkori történetét is). Az említett népcsoport képviselőivel és a helybeli kutatókkal ismerkedve – legyőzve töméntelen hivatalos és fizikai akadályt, jól tudva oroszul is – több kötetben osztotta meg velünk benyomásait és tapasztalatait, valamint tanulmányokat is írt a kérdéskörről. Először a Valóság c. lap 2003. 1. számában megjelent cikke, A torgaji madiar törzs keltette fel az érdeklődést, majd három könyvében (A torgaji madiarok, 2003; A keleti magyarság írott emlékeiből, 2007; Magyar-kipcsakok, 2008) adta közre kazak kutatókkal, köztük Ajbolat Kuskumbajevvel is együtt végzett kutatásai eredményeit. Benkőnek ezeket a munkáit vette kritika alá Baski Imre budapesti turkológus, az ELTE BTK tanára 2009-ben [Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? Csodaszarvas, III. 189–208.]. Tanulmánya sajnos csak magya-

rul látott napvilágot (közbevetőleg engem mint régészt is megró azért, hogy Benkő Mihályt kutatásra biztattam – mellékesen: az ELTE habilitált történész doktora vagyok 1996 óta). Magunk nem vagyunk turkológusok, ám ennek ellenére kifejezzük azokat a gondolatainkat, melyek nyugtalanítanak bennünket az általa javasolt megoldás terén. Miért csak egy kisebb kazak népcsoport kapta ezt, a muzulmánoknál megtisztelő elnevezést ott, ahol a többi iszlámhívőre is illett volna? Még akkor is különös, ha tekintetbe vesszük azt az általa mellékelt – egyébként meglehetősen torz – térkép alapján közölt adatot, amely szerint az arginok törzse északkelet felől csak a XVI. század végén érkezett a Balhas-tó alatti részen áthaladva a kazakok többi törzse közé, akik akkor már szintén muzulmánok voltak. Ui. Baski szerint a Madi-yar név jelentése: „Mahdi barátja, Allah követője”, vagy pedig egy „még szilárdabb etimológia alapján” Mohamed barátja, követője [Baski 2009, i. m., 197.]. Ezt meg kellett volna magyarázni. Baski mindehhez hozzátette még azt is, hogy a madijarok etnikai neve nem ejthető a –dija– esetében –gy–vel, azaz magyar alakban. Erre az érdekes fonémára, a –gy–re alább még visszatérünk. Turkológusunk forrása, Alim Gafurov tádzsik nyelvész és névkutató is írja különben, hogy az adott csatolt szótag, azaz a –yar, sok perzsa szóban is megtalálható, és nem is csak „barát, segítő” jelentésben…2 Baski cikke megjelenése előtt Benkő Mihály már többször írt az Eleink – magyar őstörténet című tudományos folyóiratban 2004–2005-ben. Később, 2007-ben, Benkő István készített vele interjút a lap hasábjain [VI. 2. 80–89.]. Ezután Benkő Mihály többek között a Mándoky Kongur István jeles magyar turkológusról írt cikkében tért vissza a kérdéskörre, ahol Mándoky véleményét idézi a kazak-magyar kérdésről. Mándoky írását szó sze-





2

Egy másik turkológus, Róna-Tas András Kis magyar őstörténet című 2007-es könyvének 36. oldalán ezzel ellentétes álláspontot képvisel, a madjar, madijar közösséget a keleten maradt magyarok lehetséges utódainak tartja. (A szerk.)

rint idézi Kuskumbajev is. Itt csak annyit említenénk meg, hogy a kazak világot a legjobban ismerő, korán elhunyt magyar turkológus nagy perspektívát látott a kazak-magyarok kutatásában [VII. 2. 78–83.]. Ajbolat Kuskumbajev is értekezett az Eleinkben az adott kérdésről 2009-ben, A kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolatai címmel [VIII. 1. 70–75.; vö. Végh Alpár Sándor cikkét a Magyar Nemzet 2009. IV. 11-i számában]. A jelzett folyóirat VIII. 2. számában Benkő Mihály ismételten visszatért a témára, annak 30–42. oldalain, részletesen reagálva Baski Imre fentebb említett cikkére. Kuskumbajev professzor is írt ismét részletesen a témáról: A  magyar (madijar, madžar) etnonim kérdéséhez [Eleink – magyar őstörténet IX. 2. 2010, 8–19.]. Ez a műve egyébként orosz és angol nyelven is megjelent. Az Eleink 2010. évi 4. számában aztán ismét Benkő Mihály tért vissza a témára, a 103–107. oldalon, ahol a kérdéskörben tájékozatlan Fodor István régésznek a 2010-ben megjelent véleményét is visszautasította [Fodor I., Meghökkentő „őstörténet” és művelői, in: Honti László (szerk.) A nyelvrokonságról, 98., 10. jegyzet]. Mindezek után döntött a Napkút Kiadó úgy, hogy A. Kuskumbajev koncepcióját kiadja részletesebben, kismonográfia alakjában is. Ezt tartja most kezében az olvasó. Tóth Tibor 1968-ban félbeszakadt kutatómunkáját 2006-tól, Benkő Mihály után közvetlenül, Bíró András antropológus folytatja. Baski Imre őt is, genetikai kutatómunkáját is kritika alá vette. Várjunk még egy keveset, hiszen Bíró András az idén is dolgozott-kutatott Kazakisztánban az argin-madijarok körében, és a turkológusunk által igen kevésnek tartott DNS-vizsgálati adattömege még nagyobb mennyiségűre növekedett a végzendő és már részben elvégzett Y-kromoszóma-vizsgálatok céljára. (Itt említjük meg, ami nem lényegtelen, hogy a Baski Imre által Bíró András bírálatában említett, de tételesen csak másodkézből idézett, dr. Czeizel Endre orvosként végzett vizsgálatokat, ő maga nem antropológus!) Nemcsak Bíró András szorgalmazza a keleti magyar kutatások kiterjesztését és növelését (2008), irányá-

nak pontosítását.3 Még akkor is, ha jelenlegi hazai népességünk igen kevert génállományú! Erre a kérdésre az alábbiakban még visszatérünk. Még néhány szót a magyar–madzsar etnonim sorsáról. Mivel a –gy– fonéma a török és mongol nyelvek esetében – igen ritka kivétellel –dzs-vé alakult, érdemes lenne utánanézni a magyar ősök vonatkozásában annak, hogy hol, merre találhatók meg emlékeik helynevekben és személynevekben. Erre Róna-Tas András orientalista hívta fel nálunk a figyelmet egy volgai bolgár felirat nyomán. Vannak azonban, vagy voltak, madzsarok törzsnévvel (!) jelölve (i. m. 48. j., Németh Gyula nyomán, 1991) Özbegisztánban, Kazakisztántól kissé délre is, ezt igazolja az egyik törzsnév náluk. Madzsarok vannak a kazakisztáni torgaji (!) kipcsakok között is. Baski vitacikkében megemlíti azt is, hogy míg a kazakoknál a „dzs” hang általában „zs”-vé fejlődött, egyes altaji nyelvjárásokban azonban megmaradt a „dzs”, míg az uráli kazakban a „dzs”-nek, nem "zs", hanem palatizált „d”, vagyis „gy”-szerű hang felel meg [Baski, 2009, 205., 45. jegyzet]. Magyarán szólva: az uráli kazakok a „magyar” szót nem „zs”-vel, hanem „gy”-szerű hanggal ejtik ki… Kiterjesztve a kutatást és nem becsülve le az eddigi erőfeszítéseket, vizsgálni kellene az említett országok és vidékek madiarjait-madzsarjait, amire annak idején már Tóth Tibor is gondolt. Sajnos, az ő további kutatásait, egyedül vagy magyar néprajzosokkal, történészekkel, nyelvészekkel való visszatérését a Torgaj-vidékre Moszkva nem engedélyezte. Érdekes nyelvi jelenség még az, hogy az oroszok manapság, és a múlt században is, bennünket nem mazsaroknak vagy mozsaroknak neveznek, hanem népnevünket мадьяр alakban és hangzásban használják. Ha mai helyesírással akarnánk ezt viszszaadni, ami nem kis feladat, hacsak nem akarunk nyelvészeti





3

Nemrégiben Bálint Csanád a Magyar Tudomány folyóirat hasábjain éles kritikai alá vette Bíró András Zsolt álláspontját módszertani szempontból és történeti következtetései miatt. (A szerk.)

diakritikus jeleket használni, akkor azt kell aláhúznunk, hogy valamiféle mágy-jári alakot hallunk az orosz közbeszédben azzal, hogy a hangsúly a név második részére tevődik! Ez a forma élesen eltér azoktól a XV–XVI. századi írásos alakoktól, amelyek hiteles oklevelekből és részben még ma is élő helynevekből ismeretesek! Szerzőnk, hivatkozva L. Ny. Gumiljov egyik fontos tézisére, amelyet M. I. Artamonov 1962-ben kiadott, említett könyvének egyik jegyzetében közölt, a maga részéről is elfogadja azt, hogy magyar őseink népi kultúrája türk volt, ami nem feltétlenül jelent egyúttal nyelvi rokonságot vagy azonosságot. A valamivel korábbi arab nyelvű munkákban viszont a madzsgar népnevünket és annak variációit találjuk. Utal arra is, hogy a 10. század derekán Bíborbanszületett VII. Konsztantin bizánci császár egyik könyvében turknak nevezi honfoglaló őseinket. Ismeretes, hogy a perzsa Gardízi is turknak nevezte őket. Ugyanez a rájuk utaló etnonim egy másik, anonim, perzsa nyelvű munkában (Hudud al-Alam) is szerepel, 948-ban. Tehát a magyarokat nemcsak a bizánciak, hanem az arab, perzsa szerzők is, valamennyien, török népnek tekintették. Véleményük teljes figyelmen kívül hagyása – írja Ajbolat Kuskumbajev – legalábbis nem szerencsés jellegű elfogultság. Szerzőnk teljesen józannak tűnő másik álláspontja is tárgyalásra került könyve további oldalain. Ez a sűrűn vitatott és magyarázott szavartoi aszfaloi elnevezésű magyar néprész, amely talán levált őseink fő tömegétől, és a korabeli Perzsiába, vagy inkább annak irányába költözött. Több orosz kutató véleménye alapján, Kuskumbajev arra a végkövetkeztetésre jut, hogy félreértésről van szó, ez a népcsoport nem kapcsolható a magyar ősökhöz. Valószínűleg igaza van! Harmatta János iranista akadémikus is így vélekedett. A könyv fontos része az is, ahol szerzőnk a magyar népnév etnikai eredetével, etimológiájával foglalkozik. Kitér arra, ami bennünket is foglalkoztatott már korábban, természetesen tőle teljesen függetlenül – miszerint népnevünk -ar eleme türk ere-

detű lehet, azaz „ar” annyi mint „férfi”. Ebben V. V. Napolszkih munkájára hivatkozik (2002). Lehetséges, hogy ez a rész iráni eredetű a türkben, még a hun–iráni, igen korai, a Kr. e. első évezredben létező kapcsolatok idejéből? Itt D. J. Jeremejev orosz nyelvésznek az 1970-ben megjelent munkájára utal. Megtalálható a könyvben egy új kutatásra, I. V. Antonov munkájára (2009) történő fontos utalás is. Ez a szerző három olyan területet említett, ahol a magyar etnoním, illetve belőle származó kifejezések napjainkig fennmaradtak. Időrendi sorrendben: 1.) Az Urál-vidék, IX–XIII. sz; 2.) Az uráli-kazakisztáni sztyeppék az Aranyhorda korában: XIV–XVI. sz; 3.)  a Volga–Oka folyóköz, XIV–XVI. sz. Mindebből arra következtethetünk, hogy a XIV–XVI. század során a keleti magyarok egy része a Volga-Oka folyóközbe költözött. Ez a régió a XVI. század közepétől orosz fennhatóság alá került. Az ottani magyarság beolvadt a környező népekbe. Emlékét kizárólag helynevek – Mozsarszk, Mozsarki, Mozsarovka, Mozsarszkoje stb. – őrzik. A keleti magyarság zöme azonban – ahogy Ajbolat Kuskumbajev írja – valószínűleg az uráli-kazakisztáni sztyeppéken maradt, behódolt a mongoloknak, és betagozódott az Aranyhorda katonai szervezetébe, a „madzsar” (magyar) etnikai név megőrzése mellett. Az ő utódaik lehetnek a kazak-magyarok és az Üzbegisztánban, Szamarkand környékéről leírt kipcsak-magyarok [vö.: Etnicseszkij Atlasz Üzbekisztana, 2002, Taskent, 59; Catherine Poujol, Dictionnaire de L’Asie Centrale, 2001, Paris, 193.]. Térjünk vissza Kazakisztánba, illetve szerzőnk álláspontjához, aki elfogadja Bíró András említett, az egyre szélesebbé váló nyugat-kazakisztáni terepmunkáján alapuló következtetéseit, miszerint távoli őseinknek a mai populációban is megvan még a genetikai „emléke”. Erről a közelmúltban egy, a sajtóban is közölt, vele készített interjúból értesültünk [Nagy Magyarország 2011. III. 2.]. Kuskumbajev jól ismeri ezt a témakört is. Korábban Bíró András az Eleink hasábjain nyilatkozott részletesebben [IV. 2., 2007, 22–31.]: Tudományos expedíció





a kazakisztáni madjar törzs szállásterületén. Tóth Tibor magyar antropológus nyomán Bíró 2006-ban kezdte el helyszíni kutatásait Orazak Iszmagulov kazak antropológussal történt konzultációk és tájékozódás alapján Almatyban (a régi kazak fővárosban). A  három hetet igénybe vett első terepmunkálataira még ugyanannak az évnek az őszén keríthetett sort, a Torgaj-vidéken, mint a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának a kutatója. A hagyományos embertani vizsgálatok mellett a modern DNS-vizsgálati mintavételeket is megkezdte. Kazakisztánban körülbelül 43 törzset tartanak nyilván, amelyek három nagy Hordában vannak jelen. A Középső Horda északi sztyeppei területén, az említett Torgaj-vidéken, a Szárikopa-tó közelében, viszonylagos izolációban él a madiar-magyar törzs4 (vö. Tóth T.: A honfoglaló magyarság etnogenezisének problémája, Anthropológiai Közlemények IX. 1965, 139–149.). Bíró András akkor 16 települést kereshetett fel. Bíró András idehaza azután, helyben a férfiaktól (106 főtől) megszerzett nyálminták alapján a leghatékonyabb összehasonlító módszerrel az Y-kromoszóma STR-ek statisztikai alapú elemzését végeztette el. A madjiar törzstől szerzett minták igen nagy homogenitást mutatnak az Y-haplocsoportok eloszlását tekintve.5 Ajbolat Kuskumbajev munkájának fő értéke, hogy a magyar őstörténet problémáit és a kazak-magyar kérdést a történeti, néprajzi, nyelvészeti, etnológiai, régészeti, antropológiai források széles körű ismeretében elemzi.6 Megállapításunk egyaránt vonatkozik adataira a magyar őstörténetről; a keleti magyarok történetéről az Aranyhorda és utódállamai idején; és a ka4

5 6

A szakirodalomban sokszor keverdeik a Torgaj-vidéki madjarokra vonatkozóan a törzs és a nemzetség fogalma, bár az utóbbi tűnik alkalmazhatónak. (A szerk.) Ennek egy kisebb része mutatott a magyarországi mintákkal komolyabb egyezést. (A szerk.) Sajnos a nyelvi nehézségek miatt a magyar szakirodalmat a szerző nem ismerhette meg kellően. (A szerk.)



zak-magyarokról. A tanulmánya végén közölt hatalmas szakirodalmi jegyzék nemcsak az érdeklődő magyar olvasóközönség, de sok kutatónk számára is számos ismeretlen munkát tartalmazhat. Mindemellett, Ajbolat Kuskumbajev, tekintélyes egyetemi tanár létére, még ma is elég fiatal ahhoz, hogy terepmunkákból is bőségesen hajlandó legyen kivenni a részét. Benkő Mihállyal és Babakumar Khinayattal együtt kétszer is járt tudományos szempontból mindeddig érintetlen terepen, a nyugat-szibériai Omszki Területen, annak Russzkaja Poljana nevű járásában, a magyar-kipcsakok között. Az Omszk-vidéki kazak-magyar expedíciók értékes genealógiai táblázatokat és legendákat is gyűjtöttek. Résztvevőik voltak az elsők, akik látták és fényképezték az ősi Kara Tal-i magyar-kipcsak temetőt. A gyűjtött legendák közül Ajbolat Kuskumbajev különösen nagyra értékeli egy 1993-ban elhunyt mollah, néprajzi gyűjtő feleségének mondáját, akinek a férje egykor ezt mondta: „Mi, akik itt maradtunk, megőriztük a ’magyar’ nevet, a nyugati magyarok tőlünk származnak.” Íróasztalnál ülő tudósok állíthatják, hogy szarvas-legendája sok népnek van, így egy újabban gyűjtött szarvas-monda nem bizonyít semmit [vö. Baski, i. m., 192–193.]. Az itt említett legenda viszont egyértelműen magyar-magyar kapcsolatokra utal a távoli múltban. A  monda feljegyzését könyvünk szerzője komoly tudományos sikernek tartja. Ahogy Sven Hedin írja: „Kell hogy ezeknek a legendáknak alapjok és eredetük legyen; a távoli múltban kétségkívül van olyan valóság, melyen ezek a mondák alapulnak, ezért nem szabad e mondákat semmibe venni.” A nagy svéd Ázsia-kutató ezekkel a szavaival még a XX. század elején megalapozta annak a napjainkban egyre inkább komolyan vett sztyeppei szájhagyomány-gyűjtésnek, vagy más szóval „oral history”-kutatásnak a filozófiáját, amely fényt vethet a kazak-magyarok eredetének és történetének mindeddig rejtett titkaira is. Erdélyi István Kőrösi Csoma-díjas

I. Az eredet és shaza kérdéséhez Régóta vitatott problémák az etnikumok eredetének sokoldalú kérdései.1 Az etnikumok-népek közötti kölcsönös kapcsolatok; az együttműködés, kölcsönös egymásra hatás; az etnogenezis számos bonyolult és eddig nem megfelelően tanulmányozott folyamata; a sztyeppe széles térségeit lakó népek történetén belül az ókorban és a középkorban; az asszimilációs 1

Az európai szakirodalomban az „etnikum” meghatározás a XIX. században, Oroszországban a XX. század elején jelenik meg, és „nemzet” értelemben használják. Tudományos átgondolása és elméleti meghatározása később alakult ki és az etnikai kutatások elkerülhetetlen definíciójává vált. A XX. század negyvenes éveiben ez az értelmezés és a belőle származó meghatározások – „etnikai közösség”, „etnikai terület”, „etnikai jellegzetességek”, „etnikai határok”, „etnikai különlegességek”, „etnogenezis” – az etnográfusok tudományos értelmezéseinek megkövetelt formáivá váltak. Etnikai egységekként a „törzset”, „nemzetet”, „népet” emlegették. Az 1960–80-as évek során a szovjet tudományos historiográfiában végbement a fent említett meghatározások pontosítása, és az „etnosz” kifejezést vonatkoztatták valamennyi etnikai közösségre, törzstől nemzetig. Ugyanebben az időben alakult ki a szovjet tudományos életben két olyan etnológiai elméleti irányzat, amelyeket olyan híres tudósok – Ju. V. Bromlej és L. N. Gumiljov – képviseltek, akiknek nézeteik homlokegyenest ellenkeztek egymással. Ju. V. Bromlej kiállt az etnosz dualisztikus elmélete mellett, míg Gumiljov az entogenezis passzionarius elméletét dolgozta ki. Ez a vita napjainkig folyik. Ilyenformán a szakirodalomban és a népszerű tudományos irodalomban az „etnikum” kifejezést az etnikai közösségek különböző szintjeire egyaránt használják. A kérdés az, hogy az „etnikum” kifejezés és a hozzá tartozó kifejezéssor menynyire helyesen és teljesen juttatja kifejezésre az eurázsiai nomád közösségek soktényezős történeti-etnikai folyamatait? Nézetem szerint a választ az itt feltett kérdésre csakis további módszertani munka adhatja meg. Ebben a tanulmányban a szerző az „etnikum” szót a „nép” szóval együtt és annak értelmezésében is használja.



és egybeolvadási folyamatok mindmáig a múlt kutatói: történészek, etnológusok, régészek, antropológusok figyelmének központjában vannak. Régóta ismert és megállapított tény, hogy az iráni nyelvet beszélő legendás szkíták, szakák, szarmaták, alánok, valamint a középkor hunjai, török és mongol nyelvű népei az ókorban és a középkorban egymást követően, hullámszerűen vándoroltak Keletről Nyugat felé. Legalább másfél évezreden keresztül világosan megfigyelhető ez az alapvető mozgási tevékenység, amely gyökeresen megváltoztatta az eurázsiai sztyeppének és az azt környező földművelő államoknak politikai és etnikai folyamatait. A nomád népek útjukat rendszerint valamilyen Közép- vagy Belső-Ázsia mélyén fekvő területről (Mongólia, Dél-Szibéria, Altaj, Dzsungária, Kelet-Turkesztán, Kazakisztán) vagy ezeknek a régióknak határterületeiről kezdték, majd céltudatosan szelték keresztül a Nagy Sztyeppét, kelet–nyugati irányban. Útjuk minden esetben keresztülvezetett a mai Kazakisztán sztyeppéin. A történelemtudományon belül a múlt tanulmányozása egyértelműen bizonyította a kazak sztyeppék hídszerepének jelentőségét, Közép-Ázsia és Kelet-Európa között. Tulajdonképpen éppen a mai Kazakisztán területéről indult ki a nomádok valamennyi nagyméretű inváziója és támadása Eurázsia közelebbi és távolabbi letelepedett földművelő népei ellen. (Pontosabb kifejezéssel élve: ez a régió volt a kezdeményezések színhelye.) Az ókor végén és a középkor hajnalán, Kazakisztán hegyeiben és végtelen síkságain hosszú időn keresztül – néhány évtizedtől esetenként több száz évig tartó időszakokban – éltek különféle nomád népek: szarmaták, alánok, hunok, majd egy sor török nép (karlukok, besenyők, oguzok, kimakok, kipcsakok stb.). Ez a folyamat egészen a mongolok eurázsiai hódításáig tartott. Mindezt nagyszámú forrás (írott forrás, régészeti adat) bizonyítja. Példának okáért, a XIII. század 30-as éveiben a Dzsingiszidák nevezetes 1236–1242 közötti hétéves hadjárata elő-

estéjén, a mongol haderők Északnyugat-Kazakisztán földjén állomásoztak. Ott gyülekeztek, és onnan indultak tovább Európa felé. Ha elképzeljük a történeti térképet, úgy a kazakisztáni terület földrajzi helyzeténél fogva nemcsak széles kiindulási zónája volt a nyugatra tartó nomád népeknek, hanem mindenekelőtt e népek emberi és egyéb tartalékainak sajátos gyűjtőhelyévé vált. Ugyanakkor a kazak sztyeppéket széles kulturális érintkezési sávnak is tekinthetjük, amelyben különböző etnikai eredetű nomádok együttműködése folyt. A kívülálló nomád csoportok, anélkül hogy kritikus, válságos helyzetbe és a belső szakadás állapotába kerültek volna – nem viselve el más, aktívabb és harciasabb szomszédok nyomását –, működőképes vándorlási maggá váltak, és elindultak Nyugat felé, érintetlenebb földek keresésére. Útjuk során legyőztek vagy együttesükbe belefoglaltak számos politikailag szétforgácsolt vagy katonailag gyengébb törzset, néptöredéket. Az ázsiai nomádok kelet–nyugat megastratégiai vonalon történt, a fentiekben bemutatott mozgásának szabályszerűsége vonatkozik a magyar nemzet elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak a kora középkori eurázsiai vándorlására is.2 Úgy vélem, kevéssé vonható kétségbe, hogy a nomád ősmagyarok etnogenezisének (etnikai történetének) kezdete az eurázsiai kontinens ázsiai részén, vagy legalábbis Európa és Ázsia hatá-





2

A tömeges elvándorlásnak ezeket a tényeit a források megerősítik. Így a tudósok által nemegyszer idézett Anonymus szerint a magyarok korábbi hazája „nagy kiterjedésű” volt, azonban „mégsem volt arra alkalmas, hogy a számos ott született embert etesse”. Ezért a hét vezér, akiket Anonymus Hetumogernek nevez, és akik számára ott szűk lett a hely, úgy döntött, hogy elmennek onnan. „Akkor ez a hét vezér tanácskozott, és úgy döntött, hogy elhagyják hazájukat, és olyan földet keresnek, ahol kényelmesebben meglesznek…” [Anonymus]. Bár az elvándorlások okai mások, esetleg kedvezőtlen körülmények is lehettek, az alapvető okok többnyire mégis az Anonymus által felhozottak voltak.

rán, a mai kazak földön ment végbe. A történelemtudomány bizonyítja, hogy az ősmagyarok a kilencedik század folyamán, feltehetőleg annak második negyedétől a Volga-vidékről indultak el, majd a következőkben a kelet-európai sztyeppéken3 élték tovább nomád életüket. Vándorlásuk végső soron a IX– X. század fordulóján, a Kárpát-medencében ért véget. Ezzel befejezték „a Népek Nagy Vándorlása” elnevezésű közismert jelenség egyik ciklusát. A nagy orosz turkológus-etnológus, az eurázsiai orientációjú tudományos irányzat neves képviselője, L. N. Gumiljov szerint „a magyarok – és maga Magyarország – a Nagy Sztyeppe legnyugatibb csücskét képviselik Európa szívében. Ezért a magyarok tartották magukat, ahogy tudták, indokoltan úgy vélve, hogy minden oldalról ellenség veszi őket körül” [Gumiljov, 1993, 155.]. És ez valóban így volt!4 Az ősmagyar etnikai történet kiváló ismerője, V. P. Susarin meghatározása szerint a magyarok (az ősmagyar törzsek) a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéin már világosan kifejezésre jutó etnikai öntudattal rendelkeztek [Susarin, 1997]. Lehetséges-e most megállapítani, ez a tudat menynyire volt náluk fejlett, vagy pontosabban kifejezve, az identitástudatnak milyen fokán álltak a „korai” magyarok? Erre az alapvető kérdésre, véleményem szerint, pozitív választ kell adnunk.5 Ez az identitástudat a történelmi anyagok alapján 3

4 5

M. I. Artamonov az akkoriban a Volgától keletre élő magyarok megjelenését a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéin, a besenyőkkel és a Kazár Kaganátuson belüli kabar felkeléssel hozza kapcsolatba. Ez utóbbi felkelés a IX. század húszas éveiben ment végbe [Artamonov, 1962, 339–340., 343.]. Jóllehet a növényzet a Kárpát-medencében eltér a sztyeppeitől – E. I. Ez a véleménye V. P. Susarinnak is, aki hangsúlyozza, hogy „a Kárpátoktól keletre fennmaradt ’mazsar, mozsar’ etnikai jellegű toponymok kiegészítő tanúbizonyságot adnak az adott etnikai önelnevezés folyamatosságáról és szilárdságáról, ami



addigra már teljes mértékig kialakult, és kiterjedt felismerőellentétbe állító formában létezett: „mi”, „ők”. Ezek szerint az ősmagyar nép etnogenezisének kezdeti szakasza korábban, valamely feltételezett „távolabbi” erdős sztyeppei vagy sztyeppei övezetben kellett hogy végbemenjen, és csak folytatódott a Pontus-Kaszpi régióban. Megtörtént-e már akkor, a magyar történelem ázsiai szakaszában, a magyarok önfelismerése, a „magyar” kollektív etnikai néven keresztül? Feltétlenül. Az ősmagyaroknál már ott és akkor aktívan folyt az etnikai egybetartozás és az egység viszont arra utal, hogy a IX. század második felében az egész nép magyarnak nevezte önmagát, és nemcsak a nép egyes törzsei” [Susarin, 1997, 113.]. Egyetértünk a szerzővel abban, hogy ennek az etnonymnek a „stabilitása” hosszú időn át tartó szilárdságot és szakadatlanságot jelez. R. G. Kuzejevnek kissé eltérő a véleménye, amikor is a következőképpen fejezi ki magát: „A Baskíria területén is ismert ’mazsar, mozsar’ toponymek nincsenek közvetlen összefüggésben a miserekkel, és nem is ebből az etnonymból származnak. Valószínűbbnek látszik a feltevés, amely szerint ezeket a toponymeket olyan ugor vagy finnugor eredetű népesség hagyta maga után, amelynek egy része tagja volt a magyar törzsszövetségnek. Nehéz az etnikai folyamatok elképzeléseinek azon kísérleteivel is egyetérteni, amelyek a késői középkorban az Észak-Kaukázusban és Közép-Ázsiában széles körben elterjedt ’madzsar’ etnikai nevet a ’magyar’ névvel kapcsolják össze. Nyilvánvaló, hogy az adott esetben különböző etnikai nevek egybehangzásával van dolgunk [Volkova, 1972, 42; Rtveladze, 1972, 155.], és a ’madzsar’ alapra épülő számos, a török-mongol világban a középkorban elterjedt toponym és személynév jelentése még feltárásra vár” [Kuzejev, 1974]. Véleményem szerint Kuzejevnek ezek a nézetei ma már nem tarthatóak fenn. Cikkem további részében kimutatom a „mazsar”, „mozsar” kifejezésnek az írott forrásokban és a szájhagyományban egyaránt világosan kifejezésre jutó kölcsönös kapcsolatait és azonosságát a „madzsar” szóval. (Vö. Vásáry István e tárgykörben született publikációival – A szerk.)



felismerésének folyamata, az etnopolitikai integráció és törzsszövetségi konszolidáció, amelynek alapján kialakult a magyar törzsszövetségben részt vevők közös ideológiája is. Ugyanakkor, a „magyar” etnikai név – hiteles források szerint – a hét magyar törzsből álló szövetség vezértörzsének neve volt.6 Ennek a törzsnek a nevéből származott a magyar 6

Fel kell hívnom arra is a figyelmet, hogy az Altajban, Kelet-Kazakisztánban és az Irtis-vidéken kialakult kimak törzsszövetségnek a Gardizi által feljegyzett etnogenetikus monda szerint szintén hét törzse volt: Imi, Imak (Kimak), Tatar, Bajandur, Kipcsak, Lanikaz, Abdzslad. Természetesen az ilyen számbeli azonosság egyelőre keveset mondó, azonban összehasonlító jellegénél fogva, szélesebb adatalapra helyezve, véleményem szerint perspektivikus lehet. Mindenesetre a kimak törzsek közös nevüket az alapító törzs, a jimak (imak, jimek, jiemek, kimak, kimek) után kapták [Kumekov 1972, 39–41.]. Hasonló szabályszerűséget feltételezhetünk a Magyar-Megyer vezértörzs nevének kiterjesztésével kapcsolatban az egész magyar törzsszövetségre (Nyék, Megyer, Kürt[gyarmat], Tarján, Jenő, Kér, Keszi) a magyar etnogenezis korai időszakában. Mindenekfelett érdekes, hogy a Megyer törzs a kimak törzshöz hasonlóan, a második helyet foglalta el a szövetségben. A „Hetumoger”, ahogy ezt M. K. Juraszov is megállapította, Hétmagyart jelentett az ősmagyarok kifejezése alapján. Ez a szó két részből áll: „hét” és „magyar”. Németh Gyula és V. P. Susarin szerint a „hétmagyar” kifejezésnek közvetlen párhuzamai az „onogur” (tíz ogur), tokuz-oguz (kilencz oguz) kifejezések. Hasonló a „harminc tatár” kifejezés is. Mindez arra mutat, hogy a magyarok eredetre és kultúrára nézve a török világgal álltak kapcsolatban (kiemelés tőlem: A. K.) [Anonymus, 2007, 93., 95.]. Juraszov meggyőző érvelésével egyet kell értenünk. Nem beszélve arról, hogy a „hét” magyar szó török megfelelője a „jeti” (Drevnetjurskij slovar, 1969, 259.]. A  nyugati kipcsakok etnikai együttesében volt olyan törzs, amelynek a neve jitoba, jetioba, jeta, jeti-oba (hét nemzetség) volt [Kumekov 1990, 118. skk.]. A baskíriai kipcsakoknál ugyancsak rögzítették a „dzsete uruu” (hét nemzetség) létezését [Kuzejev]. A kazakok Kis Hordájában is



nemzetnek az elnevezése.7 Maga a „magyar” etnonym – fonetikai jellegzetességeivel, nyelvi magyarázatával, és mindebből következően eredetével is – ahhoz az etnokulturális és nyelvi környezethez kapcsolódik, amelyben összeállt az ősmagyar etnikai egység. Ebben az etnokulturális környezetben az ősmagyarok, így vagy úgy, kapcsolatban álltak a nyugat-eurázsiai régió kora középkori török népeinek többségével. Ezek közé tartoztak például a következő népek, törzsek: kazár, bulgár (bolgár, balkár), szuvar (szubar, szavar, szavir), avar (abar, apar), labat (kacar), kangar stb. Az itt felsorolt etnikai egységeknek etnopolitikai együttese, nyelve, kultúrája, hatalmi szervei anynyira hasonló típusúak voltak, hogy a tudósok számára mindmáig nehézségekbe ütközik megállapítani különálló etnikai természetüket és jellegzetességüket. A komplex tanulmányozás fő akadályának a történeti információ hiányossága tekinthető. Ez viszont a történeti alap szűkösségének, vagyis az írásos forrásokból származó valóságos adatok csekély számának

7

létezik zseti ru (hét nemzetség) nevű törzsszövetség. A  törzsszövetségek megalakításának ilyen hagyományos rendszere az ősmagyaroknál csakis történetük korai időszakában jelenhetett meg, amikor ez a nép a török népek eurázsiai politikai-kulturális szférájának hatása alatt állt. A nyelvészek is kimutatták, hogy a magyar törzsnevek nagy többsége török eredetű, viszont a nyelvük ugor. Véleményem szerint ez az etnikai-nyelvészeti kettősség még nem talált megfelelő magyarázatra. Susarin a „Magyar/Megyer” törzs elnevezéséhez fűzött kommentárjaiban meginog korábbi véleményének fenntartásában, amely szerint – Györff y György kutatásaira alapozva – „a Magyar törzs vezető szerepet töltött be a magyar törzsszövetségben vezére, Árpád irányítása alatt, akinek családja az első magyar királyi dinasztia megalapítója volt” [Bíborbanszületett Konsztantin, 1991, Megjegyzések I., 395.]. Akkor viszont hogyan magyarázzuk azt, hogy éppen ennek az ősmagyar törzsnek a neve lett a magyar nép etnikai neve? Szerintem a Megyer törzs vezértörzsi szerepe kétségtelenül magától értetődő.



eredménye. E népek történetének a valóságos, tudományosan megalapozott értelmezése még várat magára. Külön kell választani a magyarkutatás egy sor, sem a múltban, sem a jelenben nem egyértelműen kezelt kérdésétől azt a problémát, hogy „hol”, „mikor” és „hogyan” jelentek meg a magyarok elődei, és hol folyt le népi egységüknek kialakulása, kelet-európai történelmi „regisztrációjukig” (megjelenésükig hiteles forrásokban). A már ismert tudományos elméletek nem mindig képesek sem arra, hogy teljes választ adjanak a felvetett problémákra, sem arra, hogy megfelelő módon kielégítsék a tudományos közösségben és a társadalom más rétegeiben (mindenekelőtt Magyarországon) meglévő hatalmas érdeklődést a magyar őstörténet iránt. Sajnos, a IX. századig hiányoznak a hiteles írott források az ősmagyarokról. Ezzel kapcsolatban el kell ismernünk, hogy a magyar történelem régi ázsiai korszaka nagymértékben továbbra is „terra incognita” maradt a tudósok és az érdeklődő nagyközönség számára egyaránt. Még nem állnak rendelkezésünkre a feltett kérdésekre világosan megadott válaszok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennek a problematikának a megoldása gyakorlatilag zsákutcába jutott volna. A történeti források figyelmes, esetenként mindenre kiterjedő tanulmányozása a komoly tudósok részéről módot ad arra, hogy lehetővé tegyük a régi, már kutatott források és az új adatok együttes, perspektivikus feldolgozását. A magyarok keleti őshazájával kapcsolatos kérdések már hosszú ideje, a XVI–XIX. századtól kezdve vitatottak. A régebbi szakirodalomból ismert, és még napjainkban is felmerül számos hipotézis, koncepció ezzel a nem egyformán értelmezett és magyarázott kérdéssel kapcsolatban. Rövid történeti leírásban szinte lehetetlen az utóbbi két évszázadban kidolgozott valamennyi olyan teoretikus koncepciót és álláspontot bemutatni, amelyek ezzel a bonyolult témával foglalkoztak. Erről a kérdésről külön tudománytörténeti munkát kellene írni. Reménnyel tölt el bennünket, hogy az utóbbi időben

megjelentek ilyen jellegű munkák, éppen a magyar kutatók közlésében [Gyóni, 2007].8 Milyen környezetben, milyen nemzeteknek a szomszédságában éltek a IX. századig az ősmagyar törzsek? Ha valóban az európai sztyeppe keleti részén éltek, a török törzsek területén, velük vegyülve, akkor miért nem szólnak erről a források? Indokolt feltevés, hogy az ősmagyarok valahol, valamikor, de feltehetőleg még Közép-Ázsiában, beléptek a türk népek számos törzsből álló szövetségeinek sok rétegből álló szervezetébe. Ezek a törzsek először a hun–szarmata konföderációba tartozhattak, majd a VI–VIII. századokban alapjaivá váltak az Első, majd a Második Türk Kaganátusnak.9 A középkorban, de még az újkorban is a nomád török törzsek között a vezértörzsek által uralt törzsrendszerbe, erőszakkal vagy gyakran önkéntesen is betagozódtak külső etnikai elemek. Az ilyen típusú események a külső megfigyelő számára aligha voltak észrevehetők. A szövetség új tagjai felvették az adott törzsszövetség vezértörzseinek (vagy még gyakrabban, az adott birodalmi politikai konstrukciónak) a nevét, amely mintha a saját nevével fedett volna el más, alárendelt etnikai csoportokat. A függőségbe került nemzetsé-





8

9

A magyar nyelvű szakirodalomban megannyi tudománytörténeti áttekintés született. Ezek közül kiemelkedik Erdélyi István A magyar honfoglalás és előzményei című kötete. (A szerk.) L. N. Gumiljov, megjegyzéseiben Artamonov A kazárok története című művéhez leírta, hogy az ősmagyarok a Nyugati Türk Kaganátus birodalmi kötelékein belül voltak. 631 után kikerültek a turkutok hatalma alól, és a kazárok hatalmi szférájába kerültek [Artamonov, 1962, megjegyzések, 338.]. Ahogy ezt megállapította E. Sz. Galkina, „a magyarok elődei az Urálontúl sztyeppéin éltek, és a VI. század második felétől a VII. század második feléig tartó időszakban a Türk Kaganátus hatalma alá tartoztak”. 630 után a Nyugati Türk Kaganátusban villongások kezdődtek, és a birodalom gyorsan összeomlott. Nagyjából ekkor kezdődhetett a magyar etnosz kialakulása az Ufa, Bjelaja, Káma mentén élő törzsekből” [Galkina, 2003].

gek belső használatra megőrizhették kezdeti (valódi) nevüket, azonban a politikai konjunktúrából és alárendelt helyzetükből fakadóan magukra vonatkoztatták a nomád birodalmat alapító győztes hódítók törzsnevét10, vagy más szóval, szélesebben értelmezett etnopolitikai elnevezését (Pl: el, kaganátus, ulusz, horda, kánság). Emiatt a középkori írók, amikor a nomádok valamely korporatív egyesülését az uralkodó nemzetségnek a birodalom teljes egészére átvitt nevének alapján jellemezték, ritkán szánták rá magukat a birodalomba tartozó törzseknek és azok neveinek részletes leírására. Így az eurázsiai nomádok korábbi etnikai nevének vagy etnikonjának gyors „eltűnése”11 (ami elsősorban említésük hiányát jelenti az írott forrásokban), majd ugyanannak az etnikai névnek a hasonlóan gyors „feltámadása” az etnopolitikai helyzet változásaiként fogható fel. Ennek során az adott törzsek, nemzetségek behódoltak egy nagyobb erőnek, vagy pedig felszabadultak korábbi alávetett helyzetükből. Kétségtelen, hogy a magyarok és türkök etnokulturális kapcsolatai és együttműködése időrendileg nemcsak egyetlen évszázadra korlátozódtak. A kölcsönszavak török jelenléte a magyar nyelvben (egyesek szerint 400, mások szerint 1000 ilyen átvett szó van) megerősíti, hogy a magyarok hosszú és szoros kölcsönös kulturális kapcsolatban álltak Eurázsia török népeivel.12 10 Ju. A. Zujev, a török népek történetének egyik legnagyobb szakembere egyik utolsó munkájában elvégezte ennek a kérdésnek a szükséges tisztázását: „A  közép-ázsiai középkori nemzetek államiságának megalkotása idején, amikor a vezértörzsek elnevezését (etnikai nevét) a szövetségbe kerülő valamennyi, sokféle etnikumú törzs is felveszi, ez a jelenség ilyen vagy olyan okból jellegzetesnek nevezhető” [Zujev, 2004, 33.]. 11 Az „etnikon” elnevezés alatt az adott etnikum (nép) más népek általi, idegen nyelvű vagy idegen felfogású elnevezéseit értjük. Etnológiai meghatározása: „külső etnonym”). 12 Vö. Róna-Tas András 2011-es e témában született kötetével. (A szerk.)



A kora középkorban (i. sz. VI–VIII. század) az eurázsiai sztyeppe-zónában közép-ázsiai jövevények, nevezetesen a török nomádok váltak a területet teljes egészében uraló katonai-politikai erővé. A törökök előtti eurázsiai sztyeppei lakosság jelentős – mondhatnánk, nagy részét képező – kelet-iráni nyelvet beszélő (szarmata-alán) törzsek és bizonyos magyar (ugor nyelvű?) törzsek jelentős mértékig eltörökösödtek és asszimilálódtak a közép-ázsiai eredetű török nomádokhoz. Ugyanakkor megfigyelhető az őslakó törzsek erős hatása is a török behatolókra az államhatalmi terminológia területén, a  birodalom tisztviselői adminisztrációs-politikai kötelességeinek elnevezéseinél, és az eurázsiai nomád birodalmak vallási életének jellegzetességeivel kapcsolatban is. A helyi lakosok etnokulturális és nyelvi eltörökösödése abban az időben még nem ment végbe teljes egészében, és tovább folytatódott egészen a kipcsak nyelvek XI–XIII. századi elterjedéséig. A magyar és orosz történelemtudomány már régen (a XIX. századtól kezdve), nem alap nélkül állítja, hogy a nyugati elvándorlásig az ősmagyarok hazája a déli Urál-vidék volt. Úgy tűnhetne, hogy ez az álláspont már régóta bizonyított, és ezt mi nem is vitatjuk. Azonban van egy jelentős tényező, amelyet figyelembe kell vennünk. Még ha el is fogadnánk, hogy az ősmagyarok kezdeti őshazája az úgynevezett Magna Hungaria lett volna, amelyet a szakértők a mai Baskíria nyugati és középső részére helyeznek el, biztosra vehetjük, hogy ebből a körzetből nagyszámú lakosság távozása délnyugati irányban nem mehetett végbe sem egyidejűleg, sem gyorsan.13 A  no13 Erre már a neves XIX. századi orosz tudós, N. Ja. Danyilevszkij is felhívta a figyelmet K. Ja. Grot munkájáról írott recenziójában: „Fel kell tételeznünk, hogy az ugorok, amikor elköltöztek Biarmiából Levédiába, már lovas nomádok voltak, ezért a lovas nomádok pusztai útján vándoroltak, és nem az erdőben.” Lejjebb ezt a gondolatot pontosabban kifejti: „Ők, mármint az ugorok már az őshazában (nem az elsőben, hanem a másodikban, Baskíriában) teljesen el kellett



mád gazdasági élet vitelének elsajátításához feltétlenül szükhogy törökösödjenek, baskírrá és nomáddá kellett hogy váljanak.” Mikor mehetett ez a folyamat végbe? Időben nem volt hiány, mivel ez a folyamat a történelem színpada mögött ment végbe, távolabb az eurázsiai sztyeppe viharos eseményeitől. Lassú és fokozatos lehetett, kisebb átvándorlásokkal Biarmiából Baskíriába az V. századtól kezdve a VIII. századig, bármely időpontban. „Itt, Baskíriában térhettek át (az ugorok) fokozatosan az erdei vadászéletről a pásztoréletre, amit kisebb, itt élő nomád török törzsektől tanulhattak el, mert a nomád élet könnyebb, biztosítja a szabadabb életre való áttérést, a keveredést. Egyébként a finn ősi mag túlnőtte a török keretet minden szempontból, a nyelv terén is”, így tehát „ebben a második őshazában – kétségtelenül török, baskír vagy más hatásra – lovasok lettek. Mindegy, hogy közvetlenül mely nép hatott rájuk, de a folyamat kétségtelenül ott zajlott le, kettős hatásra: a török törzsek és a helyi topográfiai körülmények hatására” [kiemelés tőlem. A. K.] [Danyilevszkij, 1883, 235. skk.]. A XIX. században népszerű elképzelés volt a magyar népet a legendás Biarmiából (Perm?) származtatni, amelyet a kutatók Észak-Európa nagy területén belül helyeztek el valahová. Napjainkban a magyar nép eredetéhez való ilyen hozzáállás anakronizmusnak tekintendő. Számomra a leginkább elfogadhatónak vagy valószínűnek tekinthető az, hogy az ősmagyarok az eurázsiai sztyeppe keleti részének arról a területéről elindulva jelentek meg a történelmi arénában, amely kapcsolatban állt a nyugat-szibériai erdős sztyeppével. I. Marquart az Isim folyó és a Baraba-sztyeppe közé helyezte el a magyar őshazát, „Omszktól keletre” [Marquart, 1903, 53.]. A régészeti és antropológiai adatok szerint éppen ebben a régióban folyt le a szibériai helyi lakosság intenzív keveredése azokkal a türkökkel, akik Belső-Ázsiából (Mongólia, Altaj) érkeztek az adott területre. Erről a régióról sok kutató írt mint a legrégibb „protomagyar” őshazáról, amely már a hun időszakban is létezett (e nézet hazai szószólója Fodor István régész – a szerk.), és régészetileg szargatkai kultúraként ismert [vö.: Erdélyi–Benk, 2005, 5–18.]. Azonban Danyilevszkijnek teljesen igaza van abból a szempontból, hogy a magyarok „eltörökösödése” igen hosszú időt vett igénybe, „kettős hatásra”: a keveredett török törzsek és a természeti-földrajzi körülmények hatására.



ség volt olyan átmeneti időszakra, amelynek során kifejlődtek és megerősödtek az állattenyésztő gazdaság és kultúra alapjai. Ha ez a folyamat éppen a Volgántúlon ment volna végbe, jelentős időt vett volna igénybe – minimálisan 4-5 nemzedéket. Viszont nyilvánvaló, hogy az ősmagyarok, abban az időben, amikor megismerkedünk velük a keleti írott források alapján, már meglehetősen hosszú idő óta nomád életet élhettek, feltehetőleg a mai Kazakisztán északi és nyugati területén14 vagy az Urál hegység déli lejtőin. Még az 1960-as években Tóth Tibor antropológus az ősmagyarok csontanyagának tanulmányozása során arra a nézetre jutott, hogy „az ősmagyarok ugor elődeinek külső testi vonásai a csontanyag alapján a Kaszpi-tenger északi partvidékén alakultak ki”, és ebbe a térségbe beletartozott „a Volga alsó folyásától Muhodzsári magaslatig húzódó régió” [Tóth, 1968, 68. sk.], vagyis a délnyugat-, nyugat-kazakisztáni terület egy része is. Kétségtelen tény az ősmagyar törzsek valószínűleg jelentős időt igénybe vevő tartózkodása a nevezett területen a kora középkorban.15 A ter14 A XX. század nyolcvanas éveiben Kazakisztán aktöbei területén – nem messze az uili körzet Karaol (Zsetikul) településétől – véletlenül felszínre került a homokból egy középkori nomád lovag sírja, megfelelő sírleletekkel: „szokásos VIII–IX. századi sírleletek – három lószerszámról származó homloklemez, madármintájú hímzéses amulettek”. Sz. Ju. Gucanov és A. A. Biszembajev régészek a sírt és a sírleleteket valamilyen, a körzetben élő ősmagyar etnikai csoporttal kapcsolja össze. 15 A  genetikai összehasonlító kutatások, amelyeket nemrégiben egy magyar antropológuscsoport végzett el Bíró András segítségével, kimutatták, hogy a Torgajban élő kazak-magyarok távoli elődei és az ősmagyarok között azonos népességre valló, szoros genetikai kapcsolatok voltak. Lehetséges, hogy az ősmagyarok otthagyták Közép-Ázsiában etnikai nyomaikat. Éppen a nyugat-kazakisztáni (Aral-vidéki) terület lehetett egyik ősi lakóterületük [Bíró, 2009, 305–310., 4. rajz] és az ősmagyar közösség kialakulásának egyik fontos szakaszának színhelye.



mészetes módon kialakult nyugat-kazakisztáni sztyeppei és félsivatagi ökológiai környezet keményen meghatározta az itt élő nomádok számára a térképen nézve függőleges, észak–déli nyári–téli szállásváltás szükségességét,16 ennek az iránynak a másodlagos földrajzi változataival együtt. A  keletről a Fekete-tenger északi partvidékének sztyeppéire érkező magyarok a krónikákban és évkönyvekben olyan népként jelennek meg, amelyek külső jelek alapján nem különböztethetőek meg a többi szomszédos nomádtól. A muzulmán történészek és földrajztudósok, valamint a bizánci források is tipikus sztyeppei népként írják le a magyarokat. Az ősmagyarként meghatározott régészeti emlékek (sírleletek) nagymértékű párhuzamosságot mutatnak az eurázsiai nomád kultúra előző

és azonos korszakának emlékeivel.17 Ezért a legkisebb mértékben sem tarthatjuk véletlennek, hogy az olyan tájékozott bizánci szerző, mint Bíborbanszületett Konsztantin, a magyarokat összefogó etnopolitikai néven türknek nevezi.18 Ez a tény világosan bizonyítja, hogy életmódjukra és etnokulturális jel-

16 A  kazakok között még a késői középkorban és az újkorban is (XV–XVIII sz.) olyan típusú nomád élet uralkodott, amelynek során a nomád közösség a tavaszi-nyári időszakban északra és északnyugatra, ősszel és télen, a hideg időszakban pedig ezzel ellenkező irányban, délre, délkeletre költözött, és a téli szálláson töltött néhány hónapot. Erre szolgáltak a túlnyomó többségben a nomád vándorlási ciklus déli részén, meleg éghajlaton felállított téli szállások, olyan területen, ahol a növénytakaró dús és nagy tápértékű volt, jó volt a vízellátás is [vö. pl.: Tolybekov, 1971, 519. sk; Maszanov 1995, 66., 88. stb.], és közel esett az oázisokhoz. A  vándorlások amplitúdója és rádiusza Nyugatés Délnyugat-Kazakisztánban óriási volt, helyenként elérte a 2000-2500 km-t is [Maszanov, 1995, 81. sk; Cinman, 1992, 49., 72.]. Az Aral-vidék és a Szir-Darja alsó folyása az utak találkozópontja volt, és az itt téli szállással rendelkező középkori nomádok váltószállása. A  gazdasági törvényszerűségeket diktáló természeti-éghajlati feltételek a nomád közösség létének hosszú lejáratú meghatározói közé tartoztak. Ezek a feltételek hosszú idő alatt lezajló éghajlati változások, természeti katasztrófák (járványok, földrengések), demográfiai és politikai kataklizmák – háborúk, belvillongások –, támadásokkal kapcsolatos elvándorlások következtében megváltozhattak.

17 M. I. Artamonov szavait idézve: „Annak a közegnek jellegzetességei szempontjából, ahonnan kikerültek a magyarok, határozott érdeklődést kelt a VIII–IX. századi szterlitamaki temető, ahol jellegzetes fegyverzettel és lószerszámokkal eltemetett harcosok nyugodtak. Az innen feltárt tárgyak – szablyák, nyílhegyek, kengyelek és egyebek – nem különböznek a kor nomádjainak és félnomádjainak hasonló típusú tárgyaitól. Azonban ugyanakkor Szterlitamakon sajátos kerámia található, durva, kerek aljú edényekkel, olyanokkal, amelyeknek díszítése hullámvonalas volt, és egyáltalán nem voltak jellemzőek az alán és török temetkezésekre. Ezek a kerámiák genetikailag a helyi lakosság ősidőktől készített kerámiáira hasonlítanak. A  szterlitamaki temetőt nem alánok vagy törökök használták, hanem egy ahhoz a finnugor körhöz tarozó nép, amelyből a magyarok is származtak” [Artamonov 1962, 339.]. 18 A. N. Kononov szovjet turkológus már meglehetősen régen tette azt a megfigyelést, hogy a „turk” (türk) etnikai meghatározás gyűjtőnév, amelynek általános jelentése elfogadott volt Eurázsia területén, és „ez alatt a név alatt jó néhány különböző etnikai és faji eredetű törzset lehetett érteni” [Kononov, 1949, 47.]. L. N. Gumiljov számára a magyarok összekapcsolása „olyan kultúrákkal, amelyeket a VII–XI. században töröknek neveztek, teljes mértékig törvényszerű, mivel ebben a korban a ’turk’ szónak még nem volt nyelvészeti jelentése” [Artamonov, 1962, jegyzetek, 338.]. A bizánci szerzők a magyarok viszonylatában a „turk” elnevezést 902-ben használták. V. P. Susarin erről a kérdésről beszélve, a „turk” etnikai név használatát Bölcs (VI). Leó „Taktiká”-jával kapcsolja öszsze. A IX. század elején írott műben Bölcs Leó császár a magyarok taktikáját a Mauritius által a VI–VII. században leírt köktürk taktikával hasonlítja össze (a magyarokról szóló tanúbizonyságokba átvitte Mauritius adatait, és az utóbbiaknak a „turk” nevet adta) [Bíborbanszületett Konsztantin, I. jegyzetek, 28.].





lemzőikre nézve az ősmagyarok közel álltak az eurázsiai történeti-kulturális térség török népeihez. Gardízi perzsa szerző Zajn al-akhbar című művében érdekes összefüggésben értesít bennünket a következőkről: a bolgár és eszkil terület között egy olyan területen, amely szintén a bolgárokhoz tartozik, van a magyar terület. Ezek a magyarok szintén török törzsekből állnak [Bartold, 1973, 37., 38.].19 Egy ismeretlen, perzsa nyelven író szerző összeollózott földrajzi értekezésében (Hudud al-Alam – Könyv a világ területéről kelettől nyugatig) a magyarok (Madzsgarok-Majgharok) „a világ különféle török népei” közé soroltatnak [Hudud al-Alam, 1937, 317.]. Egyébként ebben a műben a kipcsakok országáról szóló elbeszélés után [§21] mindjárt a magyarokról esik szó [§22]. Ez a sorrend nyilvánvalóan nem véletlen, és valamilyen kapcsolatra vagy a magyar és kipcsak területek közvetlen földrajzi érintkezésére utal. Van még egy jelenős adatsor, amely szintén a „török” eredetre vall: a magyar vezető réteg neveinek tanúbizonysága. A  magyar királyok legendás elődjének neve: Ügyek (Álmos apja vagy nagyapja), neve „szentként” lett lefordítva, azonban ez a szó származhat az „ügy, egy” magyar szóból, illetve török jövevényszóból20 [Dejanija vengrov, 2007, 82.]. Álmos neve a 19 D. A. Hvolszon megjelent fordításában ez a rész kissé másképpen hangzik: „A  besenyők és a bolgár székelyek földje között terül el a magyarok országa. A magyarok – török törzs” [Hvolszon, 1869, 25.]. Itt mindössze annyi a különbség, hogy a „bolgárok” helyén „besenyők” vannak, és a szerző az „első” Magyarországról beszél. A  Hudud al-Alamot kommentálva V.  F.  Mirovszkoj a következőképpen fordította Gardizit: „A  bolgárok és a szintén bolgár székelyek országa határolja a madzsgarok (Majgharok) területét. Ők úgy néznek ki, mint a törökök, és szalarjuk (Salar) 20000 lóval rendelkezik [Hudud al-Alam, 1937, 320.]. Szalar a magyarok vezérének iráni eredetű címe. 20 Ilyen szót a türk nyelvben nem találtam, azonban van olyan fogalom, hogy „ügi”, „ügü”, ennek jelentése: „őrölni, szétmorzsol-



magyar „álom” szóból származik, azonban egy egész sor kutató török névnek véli: például volt egy Álmos nevű bolgár-török fejedelem. A  honfoglalás kora nevezetes magyar fejedelme, Árpád, az Árpád-dinasztia alapítójának neve a török „árpa” szóból származik.21 Árpád vezértársa, Kurszán, úgy tűnik, szintén török nevet kapott. A magyar arisztokrácia nevein belül kimutatott erőteljes török réteg a török kultúra jelentős befolyásának eredménye.22 Árpádnak, „Turkia nagy archónjának” négy fia volt, az elsőnek neve, Tarkacsu a török „feltűnik, megjelenik, származik” szóból származik, illetve úgy is értelmezhető, hogy „méltóság, méltóságos”. A második, Jeleh-Jolle Árpád névtelen „nagybátyjával” azonosítható, aki a „Középső Duna-vidékre érkező két magyar vezér apja volt”. A  név török jelentése: herceg vagy „van, használ”. A  Magyar Királyság dokumentumaiban „két személynév és tizenhat helynév található, amelyekben ez a név fejeződik ki”. A harmadik, Jutas, akiről egy alkalommal Bíborbanszületett Konsztantin emlékszik meg művében. A ő neve a török „torkos” szóból származik. A negyedik, Zoltán, aki a Magyar Királyságról szóló művekben Árpád fiaként szerepel. Neve arab főnévből, a „szultán”-ból származik, ez a főnév a török nyelven keresztül került át a magyar nyelvbe. Zoltán neve két helyen fordul elő a Magyar Királyság dokumentumaiban, és két esetben helynévként is szerepel. A magyar törzsi vezető rétegben használt, olyan régi magyar nevek, mint Tevel (a török „teve” szóból); Taksony (nyilván a török „jóllakott” szóból); Tas (a török „szikla” szóból), Tormás a török „felébred, fellép, ni”. O. A. Mudrak moszkvai turkológus ennek megfelelőjét hozza fel az ujgur nyelvből: „igz” (igi) „egy” (egi): gazda [Mudrak]. 21 Mindkettő téves: Álmos neve a török ajándék szóból ered, Árpád nevének pedig semmi köze sincs az árpa szóhoz! – E. I. 22 A magyarok legendás madara, a turul elnevezése a héja török nevéből származik. A gonosz lélek, az „ördög” (erdek) szintén török eredetű szó [Petruhin, 2005, 426., 429.].



feltűnik, származik” vagy „áll, feláll, kiemelkedik, létezik” türk szavakból származnak. Eszerint nyilvánvaló, hogy ezeknek a neveknek török jelentésük van [Bíborbanszületett Konsztantin, 1991, 166–167., 27–36. kommentárok; 398.]. Feltételezhető tehát, hogy az ősmagyar társadalom katonai-politikai vezető rétege török (eltörökösödött), illetve török nyelvű volt? Az ilyen feltételezés egyáltalán nem mond ellent a független források adatainak. A  szomszéd népek történetében konkrét példák is vannak hasonló esetekre. Például a kazár uralkodó rétegben voltak jövevények a nyugati-türk dinasztiát adó Asina nemzetségből. A  török és mongol népek középkori állami létének hagyományai szerint a hatalom felső szintjét az uralkodóház leszármazottai-képviselői képezték (például az Aranyhordában a Dzsingiszidák), vagy olyan politikai szempontból legitimizált személyek, akik valódi vagy képzelt rokonságban voltak ezzel a dinasztiával. Tehát a bizánci szerzők és a keleti történeti-földrajzi értekezések a magyarokat egybehangzóan és határozottan a kelet-európai sztyeppéken élő türk népek közé sorolják.23 A tel23 Világosan jellemzi az ősmagyarokat a Konsztantin Filozófus (Cirill) bizánci térítő Pannóniai élet című leírása amelyet a IX. század végén, nagyjából 860–861 körül (más adatok szerint 856–858 körül) írt. Konsztantin Filozófus a kazárokhoz igyekezett a Fekete-tengeren keresztül, és átkelése közben a tauriai hegyeken, Herszon és Szugdeija között elszenvedte egy olyan magyar csapat támadását, amely kazár vezér irányításával tartózkodott az adott körzetben. „…a filozófus késő éjjel visszatért útjára, és amikor éppen imádkozott, farkasként üvöltő ugorok törtek rá, azzal a szándékkal, hogy megöljék” [Bodjanszkij, 1865, 12.]. Meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy ezek a harcosok a Kürt (Qurt, türk nyelven farkas) törzsből, tehát a „farkasok nemzetségéből” származtak. Hasonló esetekkel találkozhatunk más nomád népek történetében is. Bonjak polovec kán, a félelmetes „Burcsevics” horda feje (türk: Bori – farkas, Burcsevics – farkasok) 1097-ben, egy hadjárat előtt, szintén késő éjjel, kiment a mezőre és vonítani



jesen különböző eredetű források tanúbizonysága alulértékelését vagy tagadását – enyhe kifejezéssel élve – objektivitást nélkülöző, célra nem vezető felfogásnak tekintjük.

II. Etnikai név és etnikum A múltban létező népek (etnikumok), etnikai csoportok, törzsek, nemzetségek elnevezésének és önelnevezésének kérdése mindig is a szakemberek: történészek, etnológusok, filológusok figyelmének központjában állt. Számos olyan etnikai név van, amelynek eredetét sokféle: szociális, kulturális, etnopolitikai, etnográfiai, nyelvi és egyéb tényezőkkel, valamely etnikai egység, nyelvcsoport etnikai összetétele kialakulásának speciális vonásaival magyarázhatjuk. A történetírásban máig találkozhatunk országneveket adó etnikumok, etnikai egységek, nemzetek legváltozatosabb elnevezéseivel. Ezeknek különböző nemzetek nyelvein különféle értelmük és tartalmuk lehet. Például a középkori kipcsakokat a keleti forrásokban (arab és perzsa elbeszélő szövegekben) kyfdžaknak, az ótürk írásokban kybčaknak, a kínai krónikákban cin’čának, Oroszországban polovecnek, palócnak, a bizánci és nyugati krónikezdett (Amikor eljött az éjfél, Bonjak felkelt, kiment a mezőre, farkasként üvöltött és a farkasok válaszoltak neki [Povest’, 1950, 179.]). Világos, hogy a magyaroknál és a kunoknál egyaránt létezett az ősi harci szokás, amely kapcsolatban állott a farkasok totemállatkénti tiszteletével és a hozzájuk való imádkozással, amitől katonai sikert vártak. A farkas-védőszellem témája széles körben elterjedt volt a törökök és mongolok néprajzi etnogenetikájában és szimbolikájában Közép-Ázsiában, a baskír Urál-vidéken [Kuzejev, 1974, 129. skk.]. Ismeretes, hogy a török népek totemisztikus ideológiájában és hadikultúrájában nagyon mély benyomást keltett a farkas ábrázolása. (A ragadozónak erről a harci kultuszáról a nomádoknál, vö: Haritonov, 2009, 51. sk.)



kákban kumannak, kunnak24 stb. nevezték. Az etnikai elnevezések témájával foglalkozó kutatók között időnként vad viták folynak arról, hogy mi volt az ősi neve ennek vagy annak az etnikumnak, etnikai csoportnak, törzsnek, illetve nemzetségnek; van-e kapcsolat a nép egykori összetétele és neve, és annak napjainkig fennmaradt (vagy megváltozott) formája között. Valamely etnonym történelmi korokon keresztüli szilárd fennmaradása nem is annyira az etnikai elnevezés stabilitásáról adhat nekünk információt, mint amennyire a név viselői közös történeti emlékeinek fennmaradásáról, a múltjukról, egykori vezéreikről, nemzetségeiknek alapítóiról stb. Úgy vélem, ehhez a problematikához tartozik tanulmányunk egyik fő kérdése: a középkori magyarok magyar, megyer, mogyeri önelnevezése, valamint más nyelveken a magyarság „onogur”-ból származó (Hungarus, Ungarn, Hongroise, Hungarian, huniguri, hunigari, ugri, venger) elnevezései. Úgy tűnik, hogy Keleten a legkorábbi információt a magyarokról az arab írott források nyújtották. Ibn Ruszta a 903 körül, vagy kissé később írott művében, a „Kitab al-a’lak an nafisá”-ban „al-Madjfariyah” vagy „Majghgariyah” néven említi őket. Ebben a névben, ha elvesszük belőle az „al ”határozott névelőt és az „iyah” képzőt, felismerhető a mai „magyar” népnév. Al-Bekri „Kitab el-memalik va-el-meszalik” című művében leírja a madžarok országát (Maggariya, „al-Madžarija” vagy bilad al-Maggariya). A X–XI. századi perzsa írók is szólnak a madžarokról (magyarokról). A „Hudud al-alam” közlést ad „Maggari” országáról, amely Nyugaton terül el. Al-Gardizinél (Zajn al-akhbar, XI. sz.) szintén „Maggari”-nak (vagy többes számban Maggariyannak) nevezik a magyarokat. A „Nuhbat al-dahr fi adzsa ib al-barr va-l-bahr” című arab műben a „magyar” etnonym „Magar”-ként jelenik meg.25 A késő 24 oroszul polovecnek – E. I. 25 Ebben az összefüggésben érdekes, hogy a „magar” szóforma (ma[zsa]r) később is előfordul késő középkori közép-ázsiai eredetű forrásokban, ugyanúgy leírva: mazsar. A magyar-madzsar



középkori és modern orosz írott forrásokban a következő formákban figyelhető meg ugyanez az etnonym: Madžar/Magar –Možar, Mažar [Levickij, 1978, 56–60.]. Egy XIX. századi orosz szerző, D. A. Hvolszon rendszerezte a kora középkori magyarokról szóló információkat. Olyan hipotézist állított fel, amely szerint a Magyar (Madžar) és Baskír (Basghard) etnonymek közös gyökérrel rendelkeznek. Úgy véli, hogy a „baskír” etnomym eredeti formája „Badžghard” volt, amely így fejlődött a továbbiak során: Bashgard – Badžgar Bashkard – Modžgar Bashkart – Madžgar Bashkert – Madžar Bashkirt – Magyar Baskír [Hvolszon, 1869, 114.]. Nem teljesen érthető, hogy az idézett rekonstrukcióban a B betűből miképpen lett M. Hvolszon ötletét mindenfelé átvették és ismételték, így az egyik tudományos munkából a másikba vándorló toposszá vált. A  középkori magyarok és a baskírok etnikai rokonságával kapcsolatban elfogadom Hvolszon érveit. Azonban véleményem szerint a „Magyar” és „Baskír” etnikai nevek között nincs nyelvi kapcsolat. A két elnevezés különböző gondolatokat rejt, így különböző a jelentésük is. R. G. Kuzejev – Lotz kutatásaira hivatkozva [1956, 679. sk.] – három szóra hívja fel a figyelmet a „Magyar” szó családjából. 1) mogyer – a magyarok országa; 2) magyar – a magyaetnikai név „d” nélkül, mazsarként szerepelt, ami módot ad annak feltételezésére, hogy ennek a terminusnak ilyen leírásáról és kiejtéséről beszélhessünk már a korai időszakban is. Emellett, ez a tény kiegészítő bizonyítékot szolgáltat arra nézve is, hogy a „magyar” (korábbi forma: možer – modyar) „mazsar”, „madzsar” etnonymek azonos etnikai fogalomra vonatkoznak, más kiejtéssel és leírással.



26 A továbbiak során Kuzejev így ír: „Hogyan mehetett végbe ugor etnonymek fejlődése a Volgántúl és az Urál-vidék körülményei között?” Erre a kérdésre Németh Gyula kutatási eredményei között találhatunk választ, aki megkülönbözteti a magyar és megyer formákat. Németh Gyula szavaival, mindkét változat fejlődését „Oroszországban figyelhetjük meg”. A magyar változat türk formája a možer (ennek megfelelően: mozsar, mazsar); a megyer változatból fejlődött ki a mi(s)žet ás a mišar szó [Németh Gyula, 1966, 17. sk; Kuzejev, 1974, 127.].

zepén, amikor az iráni és türk nyelvek között erőteljes nyelvi kölcsönhatás ment végbe. Egyébként éppen ebben az időben jelenhetett meg a történelem színpadán a „madžar, magyar” név [Jeremejev, 1970, 133–134.]. Megjegyeznénk, hogy ez a tény az ősmagyarokat azok közé a népek közé sorolja, amelyek etnokulturális (és etnogenetikus?) szempontból a türk népekhez kapcsolódnak. Napolszkih tudományos álláspontja ismét megerősíti az etnológusok és néprajzosok korábbi megalapozott véleményét, amely szerint sehol, de különösen az eurázsiai sztyeppéken nem léteztek mindössze egyetlen etnikai összetevőből álló etnikai csoportok (más szavakkal: tiszta etnikai csoportok), sem a középkorban, sem a korábbi történeti korszakokban. Az eurázsiai népek számára gyakorlatilag lehetetlen volt megőrizni „etnikai tisztaságukat” a nomád élet túlnyomó szerepének feltételei között. Különösen vonatkozik ez azokra a népekre, amelyek ezeken a végtelen, sík területeken éltek és sokrétű – elsősorban etnikai – kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Az ilyen típusú etnikai folyamatokat, egy-egy etnikai csoport kialakulását lehetetlen egyvonalú fejlődési irányként vizsgálni. Kétségtelen, hogy a modern gyakorlati etnikai kutatások komplikáltabb folyamatokat mutathatnak ki a tiszta etnikai csoportok létezésének korábbi sémájához és képest, amelyet olyan kutatók alakítottak ki, akiket néha túlságosan is befolyásolnak saját hipotéziseik és szerkezeti elképzeléseik, „logikai következtetéseik”. Ráadásul, ezek a kutatók a végsőkig ragaszkodnak ahhoz, hogy más kutatók nézeteit egyáltalán ne ismerjék el. Lehetséges, hogy olyan eretnek gondolatokat vetettem itt papírra, amelyeket első látásra nehéz elfogadni. Véleményem szerint az „etnikum”-nak az a fogalma, amelyet a XX. századi etnológia dolgozott ki a régebbi és modern történelmi korok nomád etnikai-politikai egységeiről, ma már aligha fogadható el teljes egészében, bár ma még ennek a fogalomnak túlnyomó szerepe van az etnográfiai és egyéb szakirodalom-





rok vezérének személyneve; és 3) megyer, az etnonym. Emellett a mod szótag, a szó töve, a magyar nép országára utal, míg a med szótag azon törzs nevének (Magyar) az alapja, amely törzs az egész magyarság etnikai önelnevezését adta [Kuzejev, 1974, 127.].26 Az etnikai név az ősmagyarok önelnevezéséből származik. Első szótagja ugor szó, legalábbis az eredetére nézve (vö. az osztják etnikai neveket: mans /déli/, mansci / északi/, man si /keleti/, mant /északi/; mas ’mosz’ /az obi-ugorok egyik frátriájának az önelnevezése/). A  manc-ar menc-r szavak második szótagja török eredetű szó: „ar” – „férj, férfi” [Napolskih, 2002, 246.]. Véleményem szerint Kuzejev nagyon fontos álláspontjának alapvető jelentősége van. Kuzejev helyesen mutat rá a magyarok önelnevezésének vegyes jellegére, és ezen keresztül a kora középkori magyarság bonyolult etnikai szerkezetére, vagyis arra, hogy az ősmagyarság ugor és török összetevőkből állt már etnogenezisének korai időszakában is. Úgy vélem, hogy a „magyar” (régen: „megyer”; „mod, med”: ugor, „ar”: török) etnonym szemantikai tartalmán belül ez a kifejezésre jutó „kettősség” (ha így lehet mondani), csakis a magyar történelem korai szakaszában jöhetett létre. A magyarok ezt az önelnevezést hozták magukkal Európába, és ezen a néven váltak ismertté a szomszéd népek számára. A turkológusok szerint az ar/er/ir szót a türkök iráni (szélesebb értelemben véve: indoeurópai) nyelvekből vették át a hun kor végén és a türk korszak kezdetén, az i. sz. I. évezred kö-

ban. Még napjainkban sincs olyan pontos meghatározása az „etnikum” fogalmának, amely valamennyi tudóst kielégítené, különösen ha azokról a kutatókról van szó, akik szakszerűen és céltudatosan foglalkoznak etnikai kérdésekkel (etnogenezisekre vonatkozó, a történelmi múltat érintő problémákkal). Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy a török és mongol népek sok komponensből összetevődő hierarchikus etno-nómenklatúráján belül létezett egy alapvető törzsi-nemzetségi osztályozás, amelynek elvei és taxonómiája nem mindig esnek egybe az etnográfusok elképzeléseivel. Egyébként ez a törzsi-nemzetségi osztályozás is a történelmi dinamika befolyása alatt állt.

III. A magyarság Európába költözése és kettéválása (IX. sz.) Nagyjából az i. sz. IX. század elején, vagy annak első felében a kora középkori magyarok, kiváltak az eredeti (fő?) „etnokollektívájukból”, amely valahol Keleten volt található, vagy, más szóval, elszakadtak az alapvető etnikai „fészküktől”, és Kelet-Európa felé vették útjukat. Bíborbanszületett Konsztantin bizánci császár egyike volt az elsőknek azok közül, akik hírt adtak a magyarok Kelet-Európába érkezéséről, De administrando imperio című munkájában. A  császár „Turk” etnikai névvel említette művében a magyarokat. Azonban megemlíti azt is, hogy korábban „Savartoi asphaloi” (szavir, szabir, szabar) volt a nevük.27 27 Németh Gyula szerint a szabir etnikai név a türk etnonymek csoportjába tartozik. Az arab forrásokból ismert két városnév – szuvar és Szuvarin. Ezek egyike a Volgai Bulgáriában található, Bulgar város közelében, a másik pedig a Kaukázus északkeleti részén terült el. A szuvar etnonym gyökere: sumug, sur, bojun su – „hallatszik” – su, suw gyökérrel. A „szuvar” szó elsődleges jelen-



A besenyők ellen vívott vesztes háborújuk során a magyarok kétfelé váltak: keleti és nyugati magyarokra. A középkori Magyarországon mindig emlékeztek arra, hogy a magyarok az eurázsiai (keleti) sztyeppékről érkeztek, és a szájhagyomány alapján tudtak arról is, hogy a távoli Keleten maradt a velük rokon magyarság egy része. Bíborbanszületett Konsztantin az idézett művében elmond egy történetet, amelynek maguktól a magyaroktól kapott elbeszélés az alapja. „Amikor a turkok (magyarok) és az akkoriban kangaroknak nevezett besetése: „engedelmes, szót fogadó törzs”. [Németh Gy., 1999, 367.]. Al-Maszudi X. századi muzulmán utazó értesítése szerint a „szabir” szó a kazárok türk megjelölése. O. Pritsak (Pritsak) szerint a sawar (írott változat: S’WY’R) helyi változat, míg a szabir, szavir – türk [Golb. Pricak, 2003, 55.]. A legutóbbi időben a szavir szó jelentése olyan értelmezés szintjére került, ahol nem tekintik türknek ennek az etnonymnek az alapját. A türk szótól és változataitól eltérően – húzza alá M. V. Gorelik – a „szavir” etnikai név nem tartozik a közép-ázsiai türk vagy mongol nyelvű népek (mint más nyelvcsalád) nómenklatúrájába. Magának a szónak nincs meggyőző türk etimológiája (bár könnyű megközelíteni, de nagy a szórás). Helyesebb ezt a szót az iráni „szau, szauarna” (fekete) szóból származtatni. Világos, hogy a vonatkozó népnek az eredetét abban a környezetben kell keresni. Felteszem, hogy abból a közegből nagy valószínűséggel kimutatható hatalmas tömegű iráni nyelvű nomád, akik az Aral-vidéktől keletre éltek az i. sz. I. évezred első felében, és akiket azonosítani lehet a dzseti-aszali régészeti kultúrán belül. Ezeknek a törzseknek egy része bekapcsolódott a „Népek Nagy Vándorlásá”-ba a hun időktől kezdve, majd később, az V. század közepén kapcsolatba kerültek az ogurokkal és a török nyelvű oguz (tie-lö) törzsek nyugati részével, akiket a zsuan-zsuan avarok nyomtak nyugat felé, és akik közé tartoztak más török törzsi együttesek és szövetségek, mint az onogur, szaryogur, bolgár, kazár stb. [Gorelik, 2002, 27–28.]. Mindez még egyszer felhívja a figyelmet az eurázsiai sztyeppe lakóinak sokféle és bonyolult etnikai kapcsolataira és a nomád közösségekben végbement változatos etnikai folyamatokra.



nyők összecsaptak egymással, a besenyők szétzúzták a turk haderőt, és a turkok kétfelé oszlottak. Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket a mai napig is a turkok régi nevén, savartoiaszfaloinak nevezik.28 A másik rész pedig vezérükkel, Lebediásszal nyugot felé ment lakni, az Atelkuzu nevű tartományba, ahol most a besenyők laknak…” [Bíborbanszületett Konsztantin császár, De Administrando Imperio, 38. fejezet. In: A magyar honfoglalás kútfői, Budapest, 1900, 121.]. A  bizánci császár a következőképpen folytatja mondanivalóját: „…Néhány év múlva a besenyők megtámadván a turkokat, kiűzték őket fejedelmökkel, Árpáddal együtt. A menekülő turkok országot kerestek, a hol megszállhassanak, és kiűzve azokat, akik Nagy Morvaországban laktak, azon a földön megtelepedtek, és ott is laknak mind a mai napig… …Ezek a nyugat felé lakó turkok a mai napig követeket küldenek a turkoknak imént említett, keleten, Perzsia felé lakó népéhez, és gyakran választ is nyernek tőlük” [Bíborbanszületett Konsztantin, i. m., 122.]. Ebből a szövegből úgy tűnik, hogy ilyen kapcsolatok a keleti és nyugati magyarok között még erőteljesek voltak a X. században. A bizánci császár magyar informátorai rendszeres két-

oldalú kapcsolatokként meséltek róluk. Egyébként a „válaszokat” keletről nyilván nemcsak szóban, hanem írásban is kapták. Nagyon valószínű, hogy a bizánci szerzőnél az előző etnikon29 (a szavartoiaszfaloi – különféle származású törzsek kollektív neve?) olyan meghatározásként volt feljegyezve, amely elénk tárja azt a tényt, hogy a magyarok korábban a nyugati türkök szuvar-szavir törzsei körébe tartoztak. A szuvarok, szavirok, szabirok etnikai összetételük alapján, az eurázsiai etnokulturális térség más törzsszövetségeihez hasonlóan, különféle etnikumokból, törzsekből, nemzetségekből tevődtek össze. Együttesükben feltehetőleg benne voltak az ősmagyarok is. Itt a legérdekesebb a híradás éppen a magyar nép keleti részéről, amely valahol Keleten maradt, az Itil folyó (Volga) mögött. A róluk szóló híradás fontos függetlenül attól, hogy mi abban az igazság, amit Bíborbanszületett Konsztantin állít, vagyis hogy a szavartoi-aszfaloik, vagyis a keleti magyarok Perzsia felé vonultak el. Nehéz elképzelni, hogy a magyarok a besenyőkkel30 történt szerencsétlen kimenetelű összeütközésük után átvágtak

28 A kutatók az „aszfali, aszfaloj” meghatározást az „eszkil”, „eszegel”, „asgil” bolgár törzsnevekkel kapcsolják össze [Vásáry, 1998, 37.]. Az ő utódaiknak tekintik azokat a magyarországi székelyeket, akik egészen a XV. századig használták a rovásírást. Az oguz törzsszövetség bal szárnyának együttesébe (Ok-Turga-Oguz, Ucsuk – asszimilált, betagozódott csoportok, többek között török nyelvű szarmaták is), bekerült az azgyr (azyr) törzs is. Úgy tűnik, hogy ennek az etnonymnek az alapját az asz (jasz, az, usz, uz) gyökér adja, amellyel bőségesen találkozhatunk az ázsiai–kelet-európai etnonymek együttesében: burtasz (burta-asz), (erdei ászok, vagy olyan ászok, akik méhészettel foglalkoznak), azgyr (M. Kasgarinál oguz törzs), aszyr – türkmén törzs [Kononov A. N.]; azygi – szarmata törzs, oguz „fehér, előkelő uzok”, taulasz (tauli ász), (hegyi ászok), szuasz (vízi ászok) [Dankir].

29 A legvalószínűbb, hogy ez volt a magyarok régi „képzelt” etnikonja. Emellett ez bizonyítékként szolgálhat a magyarok elődeinek régi etnokulturális (etnogenetikus?) kapcsolataira a szavirokkal, ami ismert tény korábbi bizánci forrásokból. A szakirodalomban van olyan változat, amely szerint a szuvarok valahonnan keletről érkeztek a kelet-európai régióba (Aral-vidéki sztyeppék, Közép-Ázsia, vagy még távolabbról, Nyugat-Szibériából). M. V. Gorelik feltételezi, hogy a Kelet-Európába átköltöző magyarok az új szomszédokra olyan benyomást tettek, hogy „ők nem ismeretlen csúfnevű velük egyvérűek, hanem dicsőséges nevekkel rendelkező váratlan új szövetségesek, testvérek, ’anta’ – kabar, ami teljesen hagyományszerű volt a nomádok között” [Gorelik, 2002, 27.]. 30 M. I. Artamonov csaknem fél évszázaddal ezelőtt feljegyezte, hogy Bíborbanszületett Konsztantin „valószínűleg összetévesztette a magyarokat azokkal a szavirokkal, akik nemcsak a IX. században, hanem már a VIII. században is valóban feltűntek a Kaukázusontúlon, és ottani letelepedésük után szevordik (szavardik) néven





volna a Kazár Kaganátuson, kezdve ennek a birodalomnak a nyugati területeitől, majd a magas hegyeken át a Kaukázuson túli perzsa területekre költöztek volna. Mégis, fontos adatolt tény, hogy a kangaroknak is nevezett31 besenyőktől elszenveváltak ismertté. „Ahogy már láthattuk, a szavirok ugyanabból a környezetből jöttek, mint a magyarok, és ez alapul szolgált arra nézve, hogy őket azonos nép két részének tekintsék” [Artamonov, 1962, 349.]. Ezzel kapcsolatban V. P. Susarin teljesen helytállóan jegyezte meg: „Perzsiában magyar nyelvű etnikumról nem tudunk, azonban a Fekete-tenger partvidékétől keletre, ott, ahová al-Dzsajhani helyezte a magyarok szálláshelyeit, a középkori emlékek alapján adatolható magyar nyelvű lakosság. 1235-ben és1237-ben a Volga középső folyásának egyik mellékfolyójánál (a tudósok által különböző területekre képzelt Magna Hungariában) élő népesség megértette a dunai magyarok nyelvét, és megőrizte velük azonos származásának emlékeit. A XV. század negyvenes éveinek kezdetén, ferences szerzetesek sikertelenül próbálták katolizálni a Felső-Don-vidék magyar nyelvű lakosságát” [Susarin, 1997, 112.; 157–166.]. M. V. Gorelik, aki ezt a problémát saját érdeklődési körén belül tanulmányozta, arra a nézetre jutott, hogy a bizánci császár „továbbadva a történetet a szavartoaszfalik átköltözéséről, ezt az eseményt tévesen a magyarok történetének akkoriban még friss eseményével, a besenyők pusztító támadásával kötötte össze. Így Perzsiában semmiféle magyart nem indokolt keresni – ott a szavirok éltek az i. sz. VI. századtól kezdve”. [Gorelik, 2002, 29.]. A középkori bizánci írónak ez a tévedése számos kutatót vett rá arra, hogy Iránban keressen magyarokat. 31 A  kangarok – (türk rovásírásos emlékek szerint: kengerek) a Szir-Darja alsó folyása területén, a Kangu-Tarban fővárosú Kanga ország lakosai voltak. A nomád kangarok egyesítették maguk körül a török nyelvű besenyő törzsek szövetségét, és ezek vezértörzseként vándoroltak át Kelet-Európába. A forrás tanúbizonysága, hogy a besenyőket „akkor kangarnak nevezték”, ezt a hírt korábbi időszakhoz kapcsolhatja – a VIII–IX. századokhoz. Valószínű, hogy abban az időben a magyarok és a besenyők közel éltek egymáshoz, de még Ázsiában, a mai Kazakisztán területén. Az adott információ ilyen megközelítése elfogadhatónak látszik.



dett vereség után a magyarok egy része valahol keleten maradt. Egyébként véleményünk szerint azok az események, amelyek kapcsolatban állnak a valamikor egységes magyar nép kétfelé szakadásával, nem Kelet-Európában, a Fekete-tenger mellékének északi sztyeppéin mentek végbe, hanem valahol távolabbra, keleten. Könnyen lehetséges, hogy a kettéválás folyamata hosszabb időt vett igénybe, mint ahogy azt a kutatók többsége véli. Elképzelhető, hogy ez az eseménysorozat megkezdődött már a Volga és Urál folyók között, és néhány évtizeden át is eltartott. A magyarok egyik ága nyugat felé távozott. Vándorútjuk során egyre távolabb kerültek keleti testvéreiktől, és egyre kevésbé tartották velük a kapcsolatot.

IV. Magyarok a Keleti Dest-i-Kipcsakban a mongol kor eltt (IX–XIII. sz.) – Julianus A  Kárpát-medencébe került nyugati magyaroknak a keleti (mondhatjuk: eurázsiai) eredete kevés kétséget kelt a kutatók többségében. Bonyolultabb kérdés a keleti magyarokkal kapcsolatos adatok tudományos felfogása. A legutóbbi időben I.  V. Antonov ezzel a problémával kapcsolatban, friss tudományos publikációjában három olyan területet emel ki Európa és Ázsia határvidékein, amelyeken fennmaradt a „magyar” etnonym, illetve fennmaradtak a belőle levezethető földrajzi elnevezések: 1) az Urál-vidék, IX–XIII. sz.; 2) az uráli-kazakisztáni sztyeppék az Aranyhorda és utódállamai idején, XIV–XVI. sz.; 3) a Volga–Oka folyóköz, ugyancsak a XIV–XVI. sz. [Antonov, 2009, 63.]. A „magyar” név fennmaradásának ilyen időbeni és térbeni felosztása az egykori Dest-i-Kipcsak területére vonatkozólag a számomra teljes mértékig elfogadhatónak látszik. 

Tehát az újabb kutatások kétségtelen tényként erősítik meg azt, hogy a keleti magyarok a középkor során a Volgától keletre, az Urál hegység (és az uráli-kazakisztáni sztyeppék) területén élhettek. A XI–XIII. századi arab és perzsa szerzők a keleti és nyugati magyarokról egyaránt a következő toponymekkel emlékeznek meg: „Maggari”, „al-Maggariya”, „bilad Baskir wa Magar” – a nép és ország elnevezése; „al-Magar” – egy észak-kaukázusi város neve, amely jelzi a magyarok nyugatról keletre mozgását. Egyébként a keleti és nyugati magyarok jóval a szétválás után is hosszú ideig emlékeztek régi etnikai tömörülésüknek az egykori egységére, hagyományok, mondák és egyéb szóbeli információk formájában. Ahogy alább látni fogjuk, a hasonló, a maguk nemében igen konzervatív szóbeli hagyományok a múltról rendszerint igen jelentősek lehetnek egy-egy nemzet etnogenezise kezdeti szakaszának az elemzése szempontjából.32 Abu-l-Gazi khívai kán A türkök genealógiájában bemutat egy, a kipcsakok eredetéről szóló elragadó, legendás etnogenetikus mesét. Ebben más népekkel együtt a magyarokat is említi, akiknek lakóhelyét az Itil és a Don folyóközében helyezi el. „Amikor Kipcsak felnőtté vált és dzsigit lett belőle, – értesülünk ebből a régi türk meséből –, akkor az uruszok, olakok, madzsarok és baskurdok fellázadtak Oguz kán ellen. Oguz kán Kipcsaknak sok katonát rendelt alá, és elküldte őt abba az országba, amely az Itil és a Tin között terült el. Kipcsak háromszáz évig uralkodott azokon a helyeken. Valamennyi kipcsak az ő utóda”33 [Kononov, 1958, 43–44.]. Amint ez a fenti monda történeti logikájából következik, a „madzsarok és

baskurdok”, akik egymás közvetlen szomszédságában élnek, kapcsolatban voltak a kipcsakokkal, vagy bekerültek a kipcsak népi együttesbe. Ilyenformán a magyar–kipcsak érintkezés, ha szélesebb értelemben vesszük ezt az etnikai kapcsolatot, már a mongolok előtti korból kimutatható. A X–XI. századra visszavezethető magyar–kipcsak összefonódásról szóló adatok nézetem szerint hitelesnek mondhatók. Az eurázsiai nomád régészet ismert szakembere, Sz. G. Botalov határozottan a magyar–kipcsak kölcsönös viszony ilyen jellegű értelmezésére hajlik [Botalov, 1995, 76–80.]. B. E. Kumekov egyértelműen azt írja, hogy a VIII. századtól a IX. század elejéig tartó időszakban „a Dél-Urál területének kipcsakjai közvetlen etnikai és etnokulturális kapcsolatban álltak a magyar törzsek különböző csoportjaival, és a mongol kor előtti időszakban ezeknek a magyar törzseknek egyes csoportjai a kipcsak törzsi konföderáció részévé váltak”.34 Ezt Kumekov véleménye szerint megerősítik a kipcsak genealógiai táblázatok is [Kumekov, 2008, 33–34.]. A keleti magyar nép és országa nagy valószínűséggel önállóan létezett a Volga–Urál régióban, délkeletre a Volgai Bulgáriától, egészen a mongol hódításig. Azonban azt nehéz megmondani, hogy valóban volt-e a keleti magyaroknak államuk az adott korszakban. A mongolok titkos története (1240) szerzője a könyv 262. paragrafusában beszél a keleti magya-

32 Erről már korábban írtunk [vö.: Kuskumbajev, 2007, 131– 137.], azonban ebben a munkánkban az érintett kérdést részletesebben kifejtjük. 33 Hasonló monda fordul elő a kipcsakok eredetéről Rasid ad-Dinnél [Rasid ad-Din, 1952, 1. könyv, 84.] és a baskír kipcsakok sezseréjében [Kuzejev, 1974, 171.]. Ez a tény a történet hitelességét bizonyítja.

34 B. E. Kumekov ebben a speciális cikkében részletesen leírja a fejlett középkori polovec–kun–magyar kölcsönös kapcsolatokat, és ezen belül a magyarországi kunok és a dest-i-kipcsaki törzsi-nemzetségi együttesek etnikai neveinek párhuzamait egymás területén. Ez a tény felmentett engem az alól, hogy át kelljen tekintenem a magyar–kipcsak kapcsolatoknak ezt a jobban ismert és turkológiai szempontból hagyományosabb vetületét. Ezért idézem cikkemben több helyen is Kumekov művének legérdekesebb részeit [Kumekov, 2008, 29–44., valamint Malisev, 2003, 76–83.].





rok országáról. Ez a paragrafus azokról az eseményekről szól, amikor a nagy mongol hadvezér, Szubotáj Bagatur nyugat felé (a szövegben: észak felé) vonult csapataival, és 11 nemzetet és országot hódoltatott: „Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Machžarat, Asut, Sasut, Serkesut, Keshimir, Bolar, Raral (Lalat).” A mongol hadsereg bő vizű folyókon kelt át: az Idil és Ajakh folyókon (a Volga és Urál folyók). Az idézetből világos, hogy a keleti magyarok országának mongol neve „Machžarat”, vagyis macžar („Machžar(at)” etnonym volt, a többes számot jelző „at” szuffixummal). Tehát az adott információ éppen a keleti magyar népről és annak országáról szól. Hosszú ideig úgy vélték, hogy ez a név Pannóniára (Magyarországra) vonatkozott. Azonban az 1229–1232-es hadjárat során a Volga–Urál régióban megjelent mongol hadsereg feladatai között nem szerepelt a Magyar Királyság meghódítása, többek között már csak azért sem, mert a Kárpát-medence nagyon messze terült el a Volga-régiótól. Szubotáj elsődleges feladata abban az időben a volgai helyi népek: a kipcsakok, bolgárok, magyarok, szakszinok, baskírok stb. leigázása volt. A mongolok titkos történetének egy másik paragrafusa arról szól, hogy a mongol hadseregnek kemény harcot kellett vívnia ezek ellen az országok ellen: „(Mivelhogy) Szubotáj Bagatur kemény ellenállásba ütközött azoknak az országoknak a részéről, amelyeket meg kellett hódítania, különösen Kanlin, Kibcsaut, Bachžigit, Orosut, Asut, Sesut, Machžar, stb. részről” [Kozin, 1941, §262, 270.]. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a Volgától távol fekvő nyugati területek (például: Kijev) említése A mongolok titkos történetében. A hősi elbeszélés művészi stílusban íródott, és a mongolok valamennyi hőstettéről be kívánt számolni. Ezért említi egyetlen összefüggésben valamennyi meghódított nemzetet. A  fenti idézet A  mongolok titkos történetéből megerősíti az Abu-l-Gazi munkájából kapott információt „a Madžarok és Baskurdok” földjeinek meghódításáról.

Julianus barát szintén a magyarok szívós ellenállásáról értesít bennünket a mongolokkal szemben. A  magyar származású dominikánus szerzetes 1235–1238 között kétszer is ellátogatott a keleti magyarokhoz. Julianust azzal a feladattal küldték Keletre, hogy találja meg a keleti magyarokat, a Kárpát-medencei Magyar Királyságban élő nép rokonait. Ez az önfeláldozó ember hosszú útja során nagy szükséget szenvedett, éhség és szomjúság gyötörte, eltemette kísérőit, azonban végül megtalálta azokat, akiket oly elszántan keresett. Találkozott egy magyar nővel Volgai Bulgáriában. Ez az ország a magyarok országától keletre vagy délkeletre terült el. Az aszszony megmutatta Julianus barátnak a szülőföldje felé vezető utat. A következőket olvashatjuk a vonatkozó írott forrásban: „Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják – ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar aszszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, és azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket keres. Ez így is történt.” Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae Magne, in: Bendefy László, Az ismeretlen Julianus, Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak már nem kellett hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil folyó alatt ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a Bjelaját. A. K.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil, Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve, Julianus barát valóban megtalálta a messzi távolban élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyarul. Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja: „Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar,





nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről, nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették őt, és ő is azokat. Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudták, hogy azok a magyarok (ui. a nyugati magyarok – ford. megj.) tőlük származnak, de hogy hol laktak, azt nem tudták.” „A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak” [Bendefy L., i. m., 33.]. Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával nem váltak mongol alattvalókká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt) ittak”. Az idézetből a következő a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet, vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238 után mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a mongol tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a  sztyeppe új urainak szövetségeseként, aktívan részt vettek a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. Azt, hogy milyen hosszú ideig tartott a háború a mongolok és a keleti magyarok között, nem tudjuk pontosan. Julianus és a  mongol krónikák adataiból arra következtethetünk, hogy

35 Korábban úgy véltem, hogy ez a háború mintegy tíz éven keresztül tartott, azonban vannak más interpretációk is. L. N. Gumiljov változata szerint a mongolok alapvető célja a Volga–Urál folyóközben a kipcsakok végleges szétzúzása volt, azonban ennek a célnak az etnikai akadályául szolgált Magna Hungaria. A mongol–magyar háború (L. N. Gumiljov ezt „mongol–baskír” háborúként írja le, ahol is baskírként a magyarokat érti) 14 éven keresztül tartott, 1220-tól 1234-ig. A keleti magyarok („baskírok”) először győztesen kerültek ki a támadásból, azonban végül is a mongolokkal „barátsági és szövetségi szerződést kötöttek”, és egyesültek a hódítók hadseregével, megerősítve annak hadi erejét. Ez a tényező, valamint Julianus jellemzése a keleti magyarokról, megmutatja a magyarok magas szintű katonai erejét a szomszéd népekkel összehasonlítva. Ez a kialakult katonai erő Gumiljov szerint az addigra már régen végbement hun–ugor szimbiózis és keveredés eredménye [Gumiljov, 1993, 459–460.]. Számomra mégis valószínűbb, hogy a katonai cselekmények a mongolok és magyarok között rövidebb ideig, az 1220-as évek végétől az 1230-as évek elejéig tarthattak.





a harci cselekmények néhány évig, talán öt-hat évig (1229 és 1235 között), vagy akár több mint tíz évig is folyhattak.35 A magyarok önkéntes (pontosabban szükségszerű) behódolása a mongoloknak, ahogy az elbeszélésekből kitűnik, közvetlenül Julianus barát utazása előtt mehetett végbe.

V. Keleti magyarok az Aranyhordában és utódállamaiban (XIII–XVII. sz.) Amikor a keleti magyarok 1238 után végképp mongol uralom alá kerültek, besorolták őket a dzsingiszi típusú tizedes hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként, aktívan részt vettek a hódítóknak a szomszédos államok és népek ellen vívott háborúiban. Rasid-ed-Din is értesít bennünket arról, hogy a magyarok részt vettek a Dzsingiszi-

36 Az Aranyhorda madzsarokból összeállított katonai egységének állomáshelye éppen a Kaukázus északi lábainál fekvő egykori Madzsar város volt (M. V. Goreliknek, az ókori és középkori nomádok története neves kutatójának közlése). Ennek a városnak stratégiai jelentősége volt a XIII–XIV. századokban, mivel fedezte az Aranyhorda számárra veszélyes észak-kaukázusi irányt az iráni mongolokkal (hulaguidákkal) fennálló állandó katonai szembenállás idején.

szét, az egész újonnan alávetett nomád népességet beosztották szárnyaik és uluszaik rendszerébe. Valamennyi fegyverképes személy (elsősorban a férfiak) bekerült a mongol típusú tízes katonai rendszerbe, abból a célból, hogy ellenőrizhető legyen katonai kötelezettségük teljesítése. Ez a katonai szervezeti modell hosszú időn át fennmaradt, és alapvető formájában megváltoztatta a meghódított földek etnopolitikai helyzetét. Az alávetett nomádokat nem egy alkalommal átszervezték és új katonai szervezeti egységbe helyezték át a hódítók. A továbbiak során a törzsi-nemzetségi csoportok és azok katonai beosztása az Aranyhorda vezetői alatt – különösen a XIV. század során – folyamatosan és egyre inkább széttagolódott, tovább osztódott, újra felosztódott, új meg új átköltöztetésen ment keresztül, nyugatról keletre, délről északra és vissza, stb. A nomád alávetettek, de még a földművelők is kötelesek voltak követni uluszuk vezetőit bármely irányba. Éppen a mongol korban kezdődött el (vagy folytatódott) a keleti magyar lakosság egyes csoportjainak eltörökösödése. Ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a Dzsucsi-uluszban (az Aranyhordában) a lakosság alapvető része török törzsekből állt, a Dest-i-Kipcsak eredeti lakossága esetében éppen úgy, mint a keletről, Belső-Ázsiából érkezettek esetében. Maguk a mongolok (talán helyesebb lenne úgy mondani, hogy a belső-ázsiai területekről érkezők) gyorsan eltörökösödtek a források szerint a helyi etnikai közegben, azonban ennek ellenére, megtartották eredeti törzsi, nemzetségi neveiket, sőt anyagi kultúrájuk jellegzetes jegyeit is, egészen a XIV. századig. Ibn Falladaha al-Umari műveiben felsorolásra kerülnek az Aranyhorda keretein belül élő népek, amelyek között szerepelnek többek között a kipcsakok, cserkeszek, oroszok, jászok, madzsarok „és a szomszédságukban élő, nagyszámú, északon élő nép”. Ebben a műben a madzsarok másokkal együtt kétszer is említésre kerülnek [Szbornyik matyerialov, 2005, 173., 184.]. Ibn Battuta, amikor az Aranyhorda területén utazott,





dák XIII. századi hadjárataiban. Amikor ez a híres és hiteles perzsa történetíró leírja a Dzsucsidák, Dzsingisz kán legidősebb fia leszármazottai birodalmának, az úgynevezett Aranyhordának a katonai erejét, kiemeli a következőket: „Toktaj és Bajan kánok hadseregének nagy része (XIII. sz. vége–XIV. sz. eleje – A. K.) magában foglalja annak a négyezernek (négyezer mongolnak – A. K.) a leszármazottait, de új, orosz, cserkesz, kipcsak, madžar és más egységeket soroltak hozzájuk az utóbbi időben” [Rasid-ed-Din, 1952, 275.]. Közismert, hogy Toktaj egyike volt az Aranyhorda nagykánjainak (1291– 1312), Bajan kán pedig, aki Dzsucsi kán legidősebb fiának, Ordának (Ichennek) a leszármazottja volt, a mai Kazakisztán területén uralkodott, és fővezére vagy egyik vezetője volt a Kék Hordának, az Aranyhorda keleti szárnyának. Itt azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Rasid-ed-Din a „magyar” haderőt rögtön a „kipcsakok” után említi. A felsorolás ilyen rendje módot ad arra a feltételezésre, hogy a magyarok és kipcsakok közel álltak egymáshoz, illetve szoros kapcsolat volt közöttük. Arra, hogy mindez emellett arra is utal-e, hogy a dzsucsida haderő felosztása során hivatalosak maradtak a behódolt törzsek, törzsszövetségek etnikai nevei, nem tudunk pontos választ adni. Kétségtelen tény azonban, hogy ezek az etnikai meghatározások szerepelnek az Aranyhorda ránk maradt katonai struktúrájában.36 A mongolok, miután meghódították Dest-i-Kipcsak területét, valamint Eurázsia vele határos, nyugatabbra fekvő ré-

Gärber János Gusztáv orosz tüzér őrnagy rajza Madzsar város romjairól 1726-ban

meglátogatta az ismert Madzsar várost, „az egyik legjobb török várost”. Azok neveinek sorában, akik elhagyták az Aranyhorda kánjainak alávetett területeket és a mameluk Egyiptomba kerültek, V. G. Tiesenhausen feljegyzi az al-Madzsari (szó szerint: magyar nemzetiségű) személynevet (Szbornyik matyerialov, 2005, 20., 215.]. A „madzsar” etnikai név szerepel egy 1311-re keltezett volgai bolgár sírkövön [Róna-Tas, 1986, 78–81.]. Ezek a különböző forrásokból származó adatok módot adnak arra a feltételezésre, hogy a magyarok szilárdan beágyazódtak az Aranyhorda társadalmának etnikai szerkezetébe, és azon belül jelentős helyet foglaltak el. Arra, hogy a nyelvük a mongol korban török vagy ugor volt, nehéz válaszolni. Nem kizárt, hogy a magyarok kétnyelvűvé váltak,37 bár a nyelvi asszimiláció folyamatai és a török (kip37 A korai magyar történelem során ilyen esetnek a példája az, amikor a magyarok együttesébe bekerültek a türk eredetű kabarok, akik „elmenekülve, a turkokkal (magyarokkal – A. K.) együtt jöttek és telepedtek le a besenyők földjén, összebarátkoztak egymás-



csák) nyelv átvétele a nomád lakosság körében az Aranyhorda uluszaiban visszafordíthatatlan folyamattá vált. Ugor nyelvű magyar lakosság maradt fenn az Aranyhorda késői szakaszában a nyugati területeken (a Volga középső szakaszain a jobb sal és felvették a kavar nevet. Így tanulták meg a turkok a kazárok nyelvét is; ők maguk a mai napig beszélik ezt a nyelvet is, azonban beszélnek a saját, turk nyelvükön is” [Bíborbanszületett Konsztantin, 1991, 163.]. Az ilyen kétnyelvűség lehetőségét (kabar-magyar, illetve türk-magyar kétnyelvűséget) egy sor nyelvész elfogadhatónak tekinti, bár vannak az ilyen feltételezéseknek ellenzői is. A Kazár Kaganátusban élő kabarok a IX. század harmincas éveiben lázadtak fel a központi kagáni hatalom ellen (vannak tágabb keretet adó dátumai is ennek az eseménynek: 799– 843), és miután vereséget szenvedtek, a magyarokhoz menekültek. A kabar szó etimológiája O. Pricak feltevése szerint a köztörök-bolgár „qiabar” szóból és az ebből kifejlődő „Yowar, Quawar” szavakból származik [Golb., Pricak 2003, 55.]. A kabarokról nagy mennyiségű tudományos szakirodalom szól [Erdélyi, 1983, 174. skk; Lewicki, 1988; Cukerman, 1988, 671. sk; stb.].



parton és a Don-vidéken) a XV–XVI. századig. Erről vannak hiteles adatok. Ezeknek a magyaroknak a későbbi sorsuk ismeretlen, vagyis a források többé nem beszélnek róluk. Éppen említésüknek hiánya vitte rá a kutatókat arra, hogy úgy véljék: valamennyi keleti magyar „eltűnt”, „beolvadt” a környező népekbe.38 Az ismert kazanyi régész, J. P. Kazakov által a Tatárföld keleti területeitől az Urál hegység nyugati lejtőiig feltárt csijakliki kultúra régészeti emlékei is ugor jellegzetességű lakossághoz (a baszkatir ország) kapcsolhatók a XII–XIV. században. A  terület déli része a kipcsakokkal volt határos. Később „ez a lakosság is átvándorolt a csijakliki emlékek területére, és itt asszimilálta az ugor lakosság maradékát” [Kazakov, 1997, 44., 10. rajz; 56.]. A”baszkatirok országa” alatt Magna Hungaria értendő. Így a keleti (volgai-uráli) magyarok és a Destben élő kipcsakok között hosszú időn át fennálló etnikai kapcsolatok voltak a középkor derekán, pontosabban az Aranyhorda korában. Az Aranyhorda nomád népességének etnikai tarkasága nem okozhat különösebb meglepetést, és tényét megerősítik a legutóbbi idők régészeti adatai és antropológiai kutatásai is. Az Aranyhorda sajátos „etnikai katlanja” nyilvánvalóan úgy működött, hogy a mongol ulusz-szárny rendszerbe bekerülő, őseredeti helyi és beköltözött lakosság a XIII. század második felétől kezdve a XIV. századig tartó időszakban fokozatosan állt össze, többé-kevésbé egységes etnikai-nemzetségi komponensekből. Összetett részei, amelyek különféle törzsi csoportokból álltak össze, új neveket kaptak, vagy a legerősebb nemzetségek körül csoportosultak és azok nevét vették fel. Mindez jelentős változásokat hozott a kialakuló etnikai-törzsi rendszereken be-

lül.39 Az ilyen „nemzetségek” a nemzetiségi makrohierarchia magasabb és középső fokain nem voltak vérrokonok. Azonban a közös genealógiai törzsfán látszólagos rokonság egyesítette őket. Az itt tárgyalt tények kifejeződésre jutnak a feltételesen magasabb hierarchikus kapcsolatba lépett nemzetségek közös „sadžráiban, sezseréiben” (genealógiai táblázataiban). Ha az etnikai-politikai piramis alacsonyabb szintjeit nézzük, láthatjuk, hogy azok a családok vagy csoportok, amelyek szoros rokonságban voltak egymással, megőrizhették önelnevezésüket, és patriarchális vonalon továbbvihették korábbi kapcsolataikat is.

38 Az etnológusok számára a hasonló jelenségek régen ismertek: „Gyakran előfordul, hogy az etnikum zöme megőrzi ősi nyelvét, azonban a tőle elvált etnikai csoport, amely más nemzetiségű környezetben él, átveszi környezetének nyelvét, anélkül hogy etnikai azonosságtudatát elveszítené” [Bromlej, Podol’nyj, 1990, 26.].

39 Sz. M. Akimbekov kazak történész pontos és szerencsés kifejezése szerint „a mongol korba belépett népek helyén azonos név alatt egészen más népek kerültek elő a korszak végén” [Akimbekov, 2011, 35.]. A  Dzsingiszida birodalmakban kialakult legnagyobb katonai szervezeti egységek, a tízezer harcosból álló tumenek több törzsből álló katonai körzetekre alapozták feltöltési területüket. Ugyanakkor az ezredek szintjén a tumenbe bekerültek olyan nagy törzsek és nemzetségek is, amelyek képesek voltak ezres nagyságrendű katonai egységek felállítására a kevert származású századok kontójára is. Ahogy a korai állam világbirodalommá vált – a hadjáratok nagyságának és számának eurázsiai szintű növekedése és a katonai egységek törvényszerű nagyobbá válása arányában –, a katonai vezetés egyre inkább eltért a haderő feltöltésének törzsi-nemzetségi elvétől, a lojális, de adminsztratív eszközökkel mobilizált törzsek és népek rovására. Az új „tizedek”, „századok”, „ezredek” és tumenek akkor már különböző nyelveken beszélő tömegből álltak össze. Az ilyen hadi és feltöltési szervezet perspektivikusan oda vezetett, hogy a Belső-Ázsiából és Mongóliából érkezett mongolok száma az Aranyhorda haderejének soknemzetiségű tömegében nemcsak jelentősen kisebb lett, hanem gyakorlatilag minimálissá vált. Függetlenül mindezektől a zavart is okozó tényezőktől, valamint a mongol időkben végbement politikai korszerűsítésektől, a nomádok „nemzetségtudata” a „hagyományos” (gyakorlatilag a hódítás utáni új) törzsvezérek vezetése alatt is rugalmasan szilárd maradt, és végső soron fennmaradt továbbra is.





Mi történt azokkal a keleti magyarokkal a mongol korban, akiket akkor már sok száz éve „madžar”-nak neveztek? Lehetséges vajon, hogy eltűntek volna, illetve teljes mértékben asszimilálódtak volna Dest-i-Kipcsak sztyeppéinek „török néptengeréhez”? Természetesen egy részük szétszóródhatott a kipcsak nyelven beszélő nomádok között, és valóban asszimilálódhatott hozzájuk. Az is tény, hogy a kipcsak törzseknek azt a részét, amely makacs ellenállást tanúsított a mongolokkal szemben, a hódítók fizikailag megsemmisítették. Más etnikai csoportok asszimilálódtak az új nemzetségekhez és törzsekhez, és elveszítették korábbi önelnevezésüket. Megint mások azonban egységesen bekerültek a mongol katonai rendszerbe, és megőrizhették korábbi etnikai nevüket. Úgy tűnik, hogy a Nagy Sztyeppén szétszórt magyarok sorsa a harmadik forgatókönyv alapján alakult. Rasid-ed-Din fentebb idézett szövege megerősíti azt a feltételezést, hogy a mongol hercegek és katonai vezetők között felosztott magyar egységek (természetesen nemzetségek) más nomád törzsek mellett élték nomád életüket egyes területeken, és az ulusz vezetője katonai erejének részévé váltak. Mindezt bizonyítja a Dzsucsi ulusz etnikai (törzsi-nemzetségi) összetétele a XIV–XV. századok során. A hírneves kazak kutató, T. I. Szultanov több mint 60 ottani nemzetség listáját mutatja be. A felsorolásban a madžarok is szerepelnek [Szultanov, 1982, 8.; Isztorija Kazakhsztana, 2001, 255.; Iszakov, 2004, 34.]. Dest-i-Kipcsak törzseinek listája az 1430–1460 közötti évekből ismert Maszud B. Oszman Kuhisztani munkáiból, a 92 üzbég törzs listájából, az Ilatijából; valamint a későbbi, a XIX. században készült Tuftat at-tavarih i khani alapján ismertté vált műból. A „madžar” etnonym egyértelműen rögzített ezen a listán, amelyen, és ez talán még fontosabb, a „Basgyrd” népnév is szerepel. A neves etnográfus, Sz. M. Abramszon által rögzített lista kiegészítéseként tudomást szerzünk az üzbégek „madžar” nemzetségének létezéséről is [Madžmu at tavarih, 2002, 232. sk; Materialy po

issztorii kirgizov, 2002, 232. sk.]. Ez a nemzetség a Sejbanida kánok, Abu-l-Hair kánnak és utódainak uralma alatt került mai lakóhelyére.40 A  Tavarih-i-Guzida-ij Nuszrat-Náméban ádáz csata leírása is szerepel. A  csata csúcspontján „Saikh Mazid bagatur a madžar omakból41 (törzsből) két nyílvesszővel is eltalálta magát Burunduk kánt” [Materialy, 1969, 22.]. A madžar törzselnevezést említik a közép-ázsiai Sejbanidák dinasztikus történetében, a Nuszrat Náméban, vagyis a Győzelmek könyvében is. Egy másik közép-ázsiai szerző, Hafiz-I Tanys a török-mongol törzsek felsorolásakor szintén említi a madžar törzset. Mahmud Ibn Vali többször is szólt a madžarokról Bahr al aszrar fi manakib al-ahijar című művében. Mindezek szerint feltételezhető, hogy az Aranyhorda középső és keleti uluszaiban élő magyar csoportok teljesen eltörökösödtek, és bekerültek a Dest-i-Kipcsak kipcsak nyelven beszélő nomád etnikai egységeibe. Azonban régi önelnevezésüket és identitástudatukat – csodával határos módon – megőrizték. A kazak énekmondó (írott és improvizációs) irodalomnak egyik korai időkre keltezett költeménye váratlan megerősítését adta a fentebb idézett írásos történeti adatoknak, amelyek szerint a keleti magyar etnikai csoportok fennmaradtak és tovább léteztek Dest-i-Kipcsak sztyeppéin az Aranyhorda későbbi időszakaiban (a XIV–XV. századokban) is. Az Er-Szoban (Szoban Batir) című vers elmondja, hogy a kazak Salkiiz-zirau (1465–1560) hírt kapott Er-Szoban betöréséről Észak-Kaukázusba a Volga–Urál régióból, az Aranyhorda területéről. A behatolás során Er-Szoban 200 lovat hajtott el a





40 Sejbaninak, Dzsucsi kán ötödik fiának az utódai. Sejbaninak 12 fia volt, ezek uralták a középkori Kazakisztán hatalmas területeit. 41 Az „omak” szó jelentése: „törzs, nemzetség” [Materialy po isztorii Kazakhszkikh khansztv, 1969, 494.]. A XV–XVIII. századi muzulmán forrásokban a nomád török etnikai együtteseket „omak”, „obak” névvel illetik, ez átváltozhatott a többjelentésű „ajmak” szóvá is [Chingis-name, 1992, 151.].

Kabardföldön élő Bigazi méneséből. A kabard nagyúr üldözőbe vette a lótolvajokat. Az üldözés során Er-Szoban verses beszédben sorolta fel katonai egységének legkiválóbb harcosait. Több más mellett, a következőkről szól: „Van még egy vitéz, Kojan, aki csak a harcban él, Zászlaját szilárdan tartja kezében lovasaink élén, Ha ellenséggel ütközünk, ő mindig első a harcban, Mivel e hős vitéz a merész madžar nemből való.”

VI. A kazak-magyarokról Bőségesen szólnak történeti, néprajzi, etnológiai és antropológiai adatok a keleti magyarok megjelenéséről, fennmaradásáról kazak területen is, a kazak kánságok kialakulásának idejétől kezdve napjainkig. Z. Ja. Bojarsinova kutatásaiból vált közismertté, hogy a kazakok Középső Hordájában a kipcsak törzs legnagyobb ága a kara-kipcsak ág volt, amely a Torgaj-fennsíktől az Isim és Irtis folyókig terjedő végtelen sztyeppéken élt. A kara-kipcsakoknak jelentős befolyása volt Nyugat-Szibéria szomszédos törzseire is. Bojarsinova a kara-kipcsakok más etnikai csoportjai között a „madžar (magyar) kipcsakokat” is említi.42 (A szerző „madžar/magyar kipcsak kifejezését szándékosan idéztem szó szerint. A. K.) [Bojarshinova, 1960, 75.; Istorija Kazakhstana, 1997, 154.]. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy véleményem szerint még a legelnézőbb kritikával szemben sem tartható fenn az álláspont, amely szerint a „madijar” etnikai név a „Muhammadjar” személynév rövidítéséből származna. A  „magyar” etnikai nevet kazakul „madijarként”, törökül, „madzsarként” írják le. Tehát a két névváltozat egyazon népre, a magyar népre vonatkozik. A  Muhammedyar vagy Muhammad Yar személynévnek semmi köze hozzájuk. A török nyelvű népek törzsi-nemzetségi nómenklatúráiban nincsen adatolt példa rövidített személynévből, becenévből származó nemzetségnévre, illetve törzsnévre. Kazakföldön a helyi informátorok feltétlenül megemlítik a terepmunkán dolgozó kutatónak azt, ha valamelyik ősük megkülönböztető nevet kapott, illetve beceneve vagy második neve is volt. Elmondják az ilyen elneve-

A kabard Bigazi ettől a fenyegetéstől annyira megrettent, hogy úgy döntött: azonnal visszatér szülőföldjére, mert világossá vált számára, hogy ilyen félelmetes ellenfelekkel szemben végzetes lenne harcba szállnia [Poety, 1993, 50.]. Ahogy látjuk, a költeményben „Kojan vitézről van szó, a nogajok hős madžar neméből”. Szeretném az olvasó figyelmét erre a versszakra irányítani. Itt az eredetileg énekes formában, tehát szájról szájra továbbadva terjesztett költeményben a kérdéses név éppen „madžar” formában jelenik meg, ma is élő nyelvi formában. Így bizonyítottnak tekinthetjük, hogy ez volt a „magyar” etnonim megszokott formája a nyugati török nyelvek kipcsak csoportjában, és ez az elnevezés láthatóan rögzült a nogaj és kazak etnológiai értelmezésben. Világossá válik az is, hogy a „mazsar”, „mozsar”, „madzsar” etnikai értelmezések azonos etnikumra, a magyarokra vonatkoznak. A  magyarok nemcsak az üzbégek, hanem velük szomszédos rokonaik: a nogajok etnonómenklatúrájába is bekerültek (Nogaj Horda, Mangit Jurta). Erre hiteles adatok is szolgálnak. V. V. Trepavlov alapvető munkájában a Nogaj Horda történetéről megnevezi a nogaj törzsi-nemzetségi szervezeteket, ezeken belül említi a „madzsarok”-at is. A magyar „el” (ulusz) elnevezése a Nogaj Hordán belül szerepel XVI–XVII. századi orosz hivatalos dokumentumokban is – „mozsar nemzetség” néven [Trepavlov, 2002, 502.].

42 „Madzsar-kipcsak” nemzetséget megfigyeltek Üzbegisztánban is, Szamarkand környékén. Az a valószínű, hogy ezek eredetükre nézve kapcsolatban állnak a kazak Középső Horda magyar-kipcsakjaival.





zések történetét is. Viszont a magyar-kipcsakok múltjáról, hagyományairól mesélő akszakaljaink sohasem hallottak sem a Muhammadjar személynévről, sem annak rövidített változatáról. Önmagukra és törzsünk, nemzetségünk tagjaira kizárólag a madijar (madiar, magyar) etnikai nevet vonatkoztatják. A kazak törzsi nemzetségi szerkezet későbbi leírásai, különösen a kiemelkedő jelentőségű orosz etnográfus, N. A. Arisztov feljegyzései bizonyítják, hogy a „мадiар” etnikai csoport kétségtelenül létezett a kipcsakok között az Orosz Birodalom Sztyeppei Kormányzóságában, az Akmolai Régióban [Aristov, 1896, 379.]. Lehetséges, hogy éppen a XVIII–XIX. századok fordulója táján történt, hogy kazak földön a „madžar” etnonym helyet adott a „madiar”, illetve „magyar” etnikai névváltozatoknak. Ez a változás a török nyelvekben, ahol a „,dž”, illetve „ž” betűk minden további nélkül változhatnak „j”-re vagy „i”-re és viszont, könnyen megmagyarázható. A fenti tudósítások a kazak sztyeppék magyarjairól, összehasonlíthatók F. Scserbinának a XX. század elején a kazak sztyeppei régiók kutatására szervezett expedíciójának eredményeivel. A  11. kötetből (Omszk Régió) értesülünk arról, hogy a „4” adminisztratív aulban (településen) kizárólag magyarok éltek. Az első kazak történészek egyike, M. Tinispajev komoly erőfeszítést szentelt a kazak nemzetségek genealógiai táblázatainak kidolgozására. Táblázataiból arról értesülhetünk, hogy a „madijarok” a következőképpen kapcsolódtak be a kipcsakok törzsi-nemzetségi hierarchiájába: bultun – orysz43 – madiar. 43 Elég érdekes az „Orysz” személynév (illetve etnonim) értelmezése a sztyeppei Dest-i-Kipcsak török nomádjai között a keletkutató irodalomban. Az „urusz” szó a „ruszki” etnonim fonetikus változata. A  török nyelvektől idegen az „r” betű szókezdőkénti használata. Így a „ruszki” szó akcentust kapott, és „urusz”, „orusz”, „orysz” formában jelent meg. Az írott forrásokban találkozunk „arus”, „ars” változatokkal is, a második változatot feltehetőleg „arys”-nak ejtették. Az „Urusz” név meglehetősen



Tinispajev azt is hangsúlyozza, hogy vannak madiarok a Tokal-argünök Zsogaly-sekty nemzetségében is [Tinispajev, 1925, 69., 70.]. A megfigyelések a magyarokról, pontosabban madiarokról argün és kipcsak területeken és közegben megerősítést nyertek a Kazak Tudományos Akadémia Történeti, Néprajzi és Régészeti Intézetének a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben szervezett speciális néprajzi expedícióinak során is [Mukanov, 1974, 58., 186. sk.]. Azok a törzsek, nemzetségek, amelyekből napjainkra a kazak-madžarok (madijarok) lettek, viszonylag későn egyesültek a kazak néppel. Mindenekelőtt többé-kevésbé egységesen, egy tömbben, a nogaj és üzbég etnopolitikai egységekhez csatlakoztak a XV–XVII. század során. Kazak-magyar nemzetségek között fennmaradt mondák, mesék szólnak arról, hogy őseik délnyugati irányból, az üzbegisztáni Sejbanidák országából érkeztek a kazak sztyeppékre. Ez az adat nem zárja ki, hogy érkezhettek egyes csoportjaik nyugati irányból is. Az is lehetséges, hogy a madiarok már a XVI–XVII. században, vagy akár ennél kissé korábban is, a virágzó középkorban, a mai Kazakisztán területén vagy ennek az országnak a peremterületein éltek, szoros kapcsolatban a kipcsakokkal (vagy az ő törzsszövetségükben). A saját nemzetségeik egy részétől elvált madzsarok (magyarok) gond nélkül csatlakoztak a kazak egység kialakulásában részt vevő, számukra új törzsi szerkezetbe, az argünökhoz és a kipcsakokhoz, az idegen nyelvi környezetben is szilárdan megőrizve régi önelnevezésüket. A kazakok „konglomerátumokon” alapuló történetéből számos hasonló példát lehet felhozni. Számomra világos, hogy a „madzsar” etnikai névvel kapcsolatba hozható „magyar” nemzetségnév elterjedt volt a török bégek között, majd Dzsingisz kán leszármazottai között, legalább a XII. századtól kezdve. Napjaink kutatóinak értelmezése szerint az Urusz személynevet általában szőke gyerekek kapták [Szultanov, vö.: Kazakhstan: Letopis trekh tysjachiletij, 1992, 198.].



egyértelműen regisztrált a Középső Zsüsz nemzetiségi rendszerében, a kara-kipcsakok és argünök között. A kazak-magyarok között bizonyíthatóan máig él egykor nyugatra távozott testvéreik emléke. A keletkutatásban és az etnográfiában már meglehetősen régen használják fel sikeresen a nomádok sztyeppei történeti elbeszéléseit, reális (alternatív, illetve kiegészítő) történeti forrásként, „oral history” vagy más meghatározással, „sztyeppei szájhagyományon alapuló historiográfia” néven. (Az utóbbi kifejezés megformálója a kazak középkori történelem és néprajz nagy kutatója, V. P. Jugyin volt.) Dest-i-Kipcsak nomádjai a történeti információ megtartásának ezt a módját „régi mesék” címszóval illették. Az „oral history” klasszikus emlékének tekinthető a „Dzsingisz-náme”, amit Utemis Hadzsi írt a XVI. század közepén [Utemis Hadzsi, 1992]. Ez a mű a Dzsucsi Ulusz történeti eseményeiről szóló fennmaradt szóbeli hagyományok gyűjteményének tekinthető. A  2006-os Omszk-vidéki közös kazak–magyar expedíció során egyik adatközlőnk volt egy több mint 80 éves szagal-kipcsak nő, Szagindik Nurmaganbetov magyar-kipcsak származású celinjei mullahnak, az Omszk-vidéki magyar-kipcsakok hagyományai gyűjtőjének, kara-kipcsak genealógiai táblázatok összeállítójának az özvegye. Az idős asszony a következő, egykor a férjétől hallott érdekes mondát mesélte el nekünk a magyarok két részre (nyugati és keleti részre) történt szétválásáról: „A régi időkben a magyarság egységes nép volt. Egy nagy országban éltek, 17 törzsük volt. Egy nagy háború után, ez a nemzet kettévált, keleti és nyugati részre.44 (Ez az elképzelés abból származik, hogy az eredeti lakóhelyükről elvándorolt magyarok

arra mentek el, „amerre a nap lenyugszik”, vagyis nyugat felé. A. K.) A Kék Ökör Völgyében élő hét törzs nagyon messzire távozott, őket a mi őseink ’Kök Ögüz’-nek (’Kék Ökör’-nek) nevezték.45 Jelenleg egy ismeretlen hegy mögött élnek. A keleten maradt 10 törzs, a mi elődeink, megőrizték a ’magyar’ nevet. A nyugati magyarok tőlünk származnak.” Nem nehéz ezt a mondát összehasonlítani Bíborbanszületett Konsztantin második fejezetünkben részletezett leírásával a magyarok kettéválásáról, keleti és nyugati részre. Az alapszerkezet teljesen egybeesik: háború volt, amely után az egységes nép két részre vált szét – keletire és nyugatira. Az életének nagyobb részét az egyik Omszk-vidéki faluban leélt özvegy aligha olvasta a bizánci császár X. századi könyvét. Ugyancsak összehasonlítható ez az általunk gyűjtött monda a régi Kárpát-medencei magyarok hagyományával, amely szerint ők a Keleten maradt magyaroktól származnak.46 Ezek

44 Kumekov úgy véli, hogy a kapcsolat a keleti és nyugati magyarok között „megmaradt csaknem három és fél évszázadon át. A keleten maradt magyarok tudtak a távoli nyugatra távozott rokonaikról” [Kumekov, 2008, 33. sk).

45 A szó szerinti fordítás törökből – kék oguz, azonban mit jelenthet ez? Véleményem szerint a kifejezés a monda régi eredetének bizonyítéka. M. V. Gorelik szerint az „ugor”, „ogur” nevet a magyarok a nyugati oguzok ogur törzsszövetségében vették át, amelyből a bolgárok, kazárok is származtak. Ez a tény tévedésbe sodorta a kutatók többségét, akik nem a nyugati oguzokat, hanem a magyarokat vélték felfedezni a kelet-európai sztyeppén „ogur” név alatt [Gorelik, 2002, 27.]. Vajon ez a tény az ősmagyarok kapcsolataira mutat-e az oguz-ogur törzsekkel? Az ilyen értelmezés teljesen elfogadható, a kor etnopolitikai és etnokulturális viszonyait tekintve. Az itt közreadott mondában a „kék oguz” fogalom endoetnonymnek tűnik, vagyis azok azonosításának, akik velük (ui. a magyarokkal – ford. megj.) egy közösségben voltak, vagy belülről ismerték az adott eseményeket. 46 A teljes epizód és az abból származó közös környezet a Ricardus jelentésből (De facto Ungarie Magne) ismertek: „A keresztény Gesta Ungarorumban bukkantak rá, hogy van (még) egy másik, nagyobb Magyarország (is). Onnan költözött ki népeivel együtt a hét vezér, hogy lakóhelyet keressenek maguknak, mivel földjük





a megfigyelések, amelyek közvetlenül mutatnak ki mai néprajzi környezetből a keleti és nyugati magyarok hagyományaiban egyaránt létező párhuzamokat és motívumokat egy régi nép szükségszerű kettéválásáról, bármely kutató számára nagy sikert jelentenének. Másrészt, eme azonos tanúbizonyságok olyan valódi események végbementét jelzik a távoli múltban, amelyek a történeti valóságból származó alapját képezték a szájhagyományokban tovább élő mondáknak. Az itt vizsgált adatok szerint tehát párhuzamos mondák számolnak be a keleti és nyugati magyarok szétválásáról a kazak-magyarok és a Kárpát-medencei magyarok között. Minderre már korábban rávilágított az egyik, mostanában előkerült kéziratában a Magyarországon és Kazakföldön egyaránt népszerű, neves turkológus, Mándoky Kongur István: „Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatánem bírta (már) a sok lakost eltartani. Miután sok országot bejártak és feldúltak, végre arra a földre érkeztek, amelyet most Magyarországnak hívnak. (…) A többi közül ezt a földet választották lakóhelyül és meghódították az ott tanyázó népeket. Végre első királyuk, Szent István a keresztény hitre térítette őket. Az előbbi magyarok, akiktől ők származtak, megmaradtak hitetlenségükben s mind a mai napig pogányok. Mikor a dominikánus barátok rájöttek minderre a Gesta Hungarorumból, megsajnálták azokat a magyarokat, akikről tudták, hogy az őseik, mivel még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek. Kiküldtek (hát) hozzájuk négy barátot, keressék meg őket, akárhol is találnának rájuk az Úr segítségével” [Bendefy, 1936, 30.]. A keleti magyarok viszont, a Kárpát-medencei magyarok hagyományainak visszatükröződéseként – ahogy ez Julianus fentebb idézett jelentéséből kiderül – „tudták, hogy a nyugati magyarok tőlük származnak, csak azt nem tudták, hogy hol vannak”.



roknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100  000 lelket számláló madzsar vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E  törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja. Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-madjarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet–magyar, illetve kazak–magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik” [Uly dalanyn birtar ulany, 2008, 245. sk.].47 Reméljük, hogy a Mándoky Kongur István által említett információ alapján a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének archívumaiban folytatandó kutatás során további fontos, szájhagyományból származó információkhoz is juthatunk. A hasonlóság a magyar középkori források adatai és a kazak-magyar szájhagyományban fennmaradt elbeszélések között igen jelentős. Mindez módot ad arra, hogy nemcsak a magyar nép kettéválása kérdésével kapcsolatban beszéljünk történelmi tényről, hanem a szájhagyományban megőrzött magyar-kipcsak történeti tudatról is úgy 47 Látható, hogy Mándoky óriási jelentőséget tulajdonított az adott kérdésnek, és nagy perspektívát látott további kutatásában.



szóljunk, mint amely egykor valóban megtörtént eseményeket rögzít napjaink és általában véve az utókor számára. Hasonló (témára nézve a fentiektől nem távol álló) hagyomány őrződött meg a torgaji magyarok között is, a Kudijarról és Madiarról szóló mondában. A  két testvér a volgántúli sztyeppéken élt, ahonnan Nyugatnak vették útjukat. „Az egyik testvér, Madiar, egy szarvast követve el is érkezett oda, ahová indult. Kudijart viszont az út során elfogták és kettévágták…” [Benk, 2003, 74.]. A magyar kutató torgaji expedíciója során felfigyelt a történet hasonlóságára azokhoz a Kárpát-medencei magyar hagyományokhoz, mesékhez, mondákhoz, amelyek az egykor egységes magyar nép kettéválásáról szólnak [vö.: Benk, 2003, 93., 130.]. Ezek a tanúbizonyságok nézetem szerint megérdemlik a történészek és etnológusok vizsgálatát, mivel a népek emlékezete múltjukról annyira konzervatív, hogy időnként megőrizhet értékes, sőt, az expedíciónk által Omszkban gyűjtött mondához hasonlóan, akár egyedülálló értékű értesüléseket is a saját történetükről. A fentebb tárgyalt, minden szempontból sokoldalú problematika megköveteli az adatok lelkiismeretes összegyűjtését és rendszerezését, majd részletes tanulmányozását. Írásunk ennek a fontos kutatási iránynak ma még csupán a feltételes vonatkozásait és irányait tudja bemutatni. Az ilyen jellegű tudományos munka kizárólag összetett és rendszeres alapon folyhat, valamennyi elérhető és bizonyító forrás felhasználása alapján. Ennek ellenére, már az eddig elmondottakból is levonható néhány fontos következtetés. Mindenekelőtt: a keleti magyarság jelentős nagyságú nép volt, amely a középkorban az eurázsiai sztyeppéken élt. A keleti magyarok három szakaszban, vagyis háromszorosan törökösödtek el. Ez a folyamat, feltételesen szólva, „hullámszerűen” ment végbe. Az első szakasz akkor kezdődött, amikor még a magyarok egész etnokollektívája a mai Észak-, Közép- és Kelet-Kazakisztán területén és ennek a régiónak a határterületein élt, körülvéve hun, szar-

mata, alán és türk népektől (vagy azok együttesén belül). Ez a szakasz viszonylag hosszú ideig tartott, nagyjából az i.  sz. I. évezred első felétől-közepétől a IX. századig (400-500 év?). A  második szakasz a magyar törzsek nyugatra vándorlásával kapcsolható össze (eltávozás az alapvető etnikai közösség területéről). A  keleten maradt magyarok ezen esemény után „másodlagos” eltörökösödésen mentek keresztül, ez alkalommal a kipcsakok, oguzok hatására, a X–XIII. századok során. Emellett, ebben az időben még fennmaradhattak Keleten ugor nyelvű magyarok is. A harmadik szakasz (befejező szakasz), az etnológiai-nyelvi eltörökösödés utolsó szakasza a XIII–XIV. századok során, az Aranyhorda uralmának idején ment végbe. Önmagában, a csaknem ezeréves érintkezés és együttélés a sztyeppei törökökkel Eurázsia keleti része magyarjainak teljes eltörökösödéséhez vezetett. Egyébként, bizonyos számú ugor nyelvű magyar még élt Keleten a XV. században is. Egy sor magyar keletkutató kizárólag őket tekinti „igazi” keleti magyarnak, mivel számukra csakis a nyelv jelent etnológiai-történeti azonosítási tényezőt. Ezek az ugor nyelvű magyar csoportok „eltűntek” (?) a késői középkor időszakában az őket körülvevő népek között. A keleti magyarok etnikai csoportjai közül etnikai identitástudatukat azok tartották fenn, akik közvetlenebbül érintkeztek a türk etnokulturális csoportokkal, és akik többen is lehettek az ugor nyelvű keleti magyar etnikai csoportok összességénél. Ilyenformán a középkori szerzők korai szövegeiben rögzített „madžar”, „macsžar” vagy „mazsar” etnikai név tovább élt a XVIII. századig, vagyis az újkorig. Később a kazak nyelvben ez az etnikai név „madiar” formát öltött. Ez ténylegesen azonos a „madžar” szóval, ami így leírva, máig is megőrződött az üzbégeknél. (Az üzbégek azonban ezt a szót palatizált „d”-vel, vagyis „gy-szerű” hangon ejtik ki, és roppantul csodálkoznak, ha valaki megemlíti előttük azt a „tudományos” feltevést, hogy ők a „gy” betűt nem tudják kimondani. Ford. megjegyz.) A „ma-





dzsar” szó megléte a nogajoknál, kazakoknál, üzbégeknél, kirgizeknél, krími tatároknál, az Észak-Kaukázus népeinél, vagy a „madzsar” helynév továbbélése ugyanezeken a területeken egyszerű véletlenként nem magyarázható. Ez a jelenség éppen olyan, mint Eurázsia török népeinek etnonómenklatúrájában a kipcsak, argün, najman, kirei(it), kongrat nevek jelenléte. Ezek a nevek a fentebb felsorolt népek mindegyikénél léteznek. Az adott kérdéssel szoros kapcsolatban érdemes megemlíteni a XIII. században Magyarországra került polovecek (kunok) történetét, akik hosszú ideig (a XVIII–XIX. századig) megőrizték nyelvi sajátosságaikat és nomád mentalitásuk etnokulturális vonásait, eredeti nyelvüket. Kunnak, „palóc”-nak nevezték őket magyarul. Még egy megjegyzést tennék: a keleti magyarok nem vesztették el önelnevezésüket, és nem is „tűntek el” sehová, napjaink egyes kutatóinak elképzelése ellenére sem. Az adott kérdésekre csak az utóbbi időben figyeltünk fel, amikor is alaposan és részletesen tanulmányozni kezdtük a még ma is sok rejtélyt, sötét, feltáratlan részletet is tartalmazó történelmünk etnogenetikai, antropológiai és etnokulturális problémáit. Véleményem szerint folytatni kell ennek a nagyon érdekes és átfogó problémának a kutatását. Sajnos, a magyar kollégák csak nagyon keveset tudnak erről a kérdésről. Azonban szeretném felhívni a figyelmet a következőkre is: egyre több régészeti adat mutat arra, hogy nemcsak ősmagyar (ahogy gyakrabban említik: ugor) emlékek maradtak fenn az Urál-vidéken, Észak- és Nyugat-Kazakisztán területein, hanem olyan régészeti emlékek is, amelyek a magyar kultúra gazdag elemeinek jelenlétére mutatnak sztyeppéinken a korai középkor időszakából is. Ezek az elemek alapvető összetevői a Nagy Sztyeppe sokszínű nomád civilizációjának. A magyar nemzet etnikai története szorosan összefüggésben áll egy sor mai eurázsiai török nép, a baskírok, kazakok, tatárok távoli elődei történetével és kultúrájával. Ennek következtében 

az a kísérlet, hogy ennek a népnek a középkori régi kontaktusait mindössze egyetlen etnogenetikai közösséggel kapcsolják öszsze, nem volt egészen helyes. A török népek legnagyobb többségének őshazája az eurázsiai sztyeppei, erdős sztyeppei és félpusztai övezet, vagyis az a régió, ahol meggyőződésünk szerint a magyar nép etnogenezisének forrásai is találhatóak.48

48 Szergej Botalov cseljabinszki régészprofesszor az Urál keleti oldalán, Uelgi és Sineglazovo között folytatja évek óta kora középkori nomád temetők ásatását. A feltárt leletek jelentős részéről bebizonyosodott, hogy közvetlen párhuzamaik vannak a Kárpát-medencei honfoglaló magyar sírok leleteivel. Botalov úgy véli, hogy a VII–IX. századok során Nyugat- és Észak-Kazakisztánban élő nomád ősmagyarok, akiknek téli szállásai az Isim-vidéki torgaji, muhodzsárói és Kaspi-Urál-vidéki sztyeppéken lehettek, a Keleti, majd a Nyugati Türk Kaganátusok összeomlása utáni időszakban Belső-Ázsiából nyugat felé vonuló oguz-kipcsak-kimak törzsszövetségek elől az Urál–Volga-vidék erdős sztyeppei zónájába húzódtak át. „Úgy tűnik – írja Botalov –, hogy ezek az átköltözések nemcsak a magyar etnogenezisben játszottak szerepet, hanem a besenyők, baskírok és volgai bolgárok megjelenésében is”. [Sz. G. Botalov, Gunny i turki, Cseljabinszk, 2009, 507.]. Szergej Botalovnak az utóbbi években elért ásatási eredményei és azokból levont következtetései alátámasztják könyvünkben kifejtett álláspontunkat, amely szerint az ősmagyarok Kelet-Európába költözésük előtt a Nyugati Türk Kaganátus uralma alatt, a kazak sztyeppéken éltek, erőteljes érintkezésben a birodalom vezető rétegével és törzsszövetségeivel. Az uelgiji és sineglazovói ásatásoknak az utóbbi években magyar résztvevői is voltak: Csáji László Koppány, a sztyeppei nomád népek néprajza és kultúrája kutatója, valamint Türk Attila régész személyében.

Irodalom 1. Абуль-Гази-Багадур-хан. Родословное древо тюрков. М., Ташкент, Бишкек, 1996. 2. Акимбеков С.М. История степей: феномен государства Чингисхана в истории Евразии. Алматы: Изд-во «Центр Азии», 2011. 3. Аннинский С.А. Известия венгерских миссионеров XIII– XIV вв. о татарах в Восточной Европе // „Исторический архив”. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1940. Т. III. 4. Антонов И.В. К вопросу о локализации венгров (мадьяр) в Волго-Уральском регионе // VIII конгресс этнографов и антропологов России. Тезисы докладов. Оренбург, 1-5 июля 2009 г. Оренбург: Издательский центр ОГАУ, 2009. 5. Аристов Н.А. Заметки об этническом составе тюркских племен и народностей и сведения об их численности // Журнал «Живая старина». Отделение этнографии. Вып. III и IV. СПб., 1896. 6. Артамонов М.И. История хазар. Под ред. и с примеч. Л.Н. Гумилева. Л.: Изд-во Гос. Эрмитажа, 1962. 7. Ахмедов Б.А. Историко-географическая литература Средней Азии XVI-XVIII вв.: (Письменные памятники). Ташкент: Фан, 1985. 8. Багрянородный К. Об управлении империей. Текст, перевод, комментарии. Изд. второе, исправ. М.: Наука, 1991. 9. Бартольд В.В. Извлечение из сочинения Гардизи “Зайн ал-ахбар” // Сочинения. M.: Наука, Глав. ред. вост. литры,1973. Т. VIII. 10. Бенкё М. Тургайские мадияры. (Казахстанские мадияры – кто они?). Будапешт: Изд-во TIMP, 2003. 11. Бодянский О.М. Кирилл и Мефодий. Собрание памятников // Чтения в императорском обществе истории и древностей российских при Московском университете, 1865, январь – март, кн.1. М., 1865. 12. Боталов С.Г. В стране Маджуджей и яджуджей (мадьяры, кимаки, кыпчаки) // Древность Урала: Очерки истории Урала. Челябинск, 1995. Вып. 2.



13. Боталов С. Г. Гунны и тюрки. Челябинск 2009. 14. Бояршинова З.Я. Население Западной Сибири до начала

27. Зуев Ю.А. Самое сильное племя // Историко-культурные

русской колонизации. Томск, 1960. 15. Бромлей Ю.В., Подольный Р.Г. Человечество – это народы. М.: Мысль, 1990. 16. Вашари И. О рунических системах письма Восточной Европы// ALTAICA II. М. 1998. 17. Галкина Е.С. К проблеме локализации народов Восточной Европы на этнической карте географов “школы алДжайхани”//Ученые записки Центра арабских исследований Института востоковедения РАН. М., 2003. http://idrisi. narod.ru/jayhani-gal.htm 18. Голб Н., Прицак О. Хазарско-еврейские документы Х в. / Пер. с англ. В.Л. Вихновича. Науч. ред., послеслов. и коммент. В.Я. Петрухина. М. Мосты культуры, 2003. 19. Горелик М.В. Три племени кавар и савирский всадник // Хазары. Второй международный коллоквиум. Тезисы. М., 2002. 20. Гумилев Л.Н. Древняя Русь и Великая степь. М.: Мысль, 1993. 21. Данилевский Н.Я. О пути Мадьяр с Урала в Лебедию. Заметки Н.Я. Данилевского и К.Я. Грота // Известия Императорского Русского Географического Общества. 1883. Т. XIX. Вып. 1. 22. Данкир О. Асанократия // http://www.proza.ru/2008/09/09/38 23. «Деяния венгров» магистра П., которого называют Анонимом / Пер. В.И. Матузовой, вступ. статья и комментарии М.К. Юрасова // Studia Slavica et Balcanica Petropolitana. 2007. № 1/2. 24. Древнетюркский словарь / Ред. В.М. Наделяев, Д.М. Насилов, Э.Р. Тенишев, A.M. Щербак. Л.: Наука, 1969. 25. Дьённ Г. Протовенгры на Урале в первом тысячелетии нашей эры в российской и венгерской историографии: автореф. дисс. … к.и.н. Екатеринбург, 2007. 26. Еремеев Д.Е. К семантике тюркской этнонимии // Этнонимы / Отв. ред. В.А. Никонов. М.: Наука, Глав. ред. вост. лит-ры, 1970.

взаимосвязи Ирана и Дашт-и Кипчака в XIII-XVIII вв. Материалы международного круглого стола. Алматы: Дайк-Пресс, 2004. 28. История Казахстана (с древнейших времен до наших дней). В пяти томах. Алматы: Атамура, 1997. Т. 2. 29. История Казахстана и Центральной Азии: Учеб. пособие / М. Х. Абусеитова и др. Алматы: Дайк-Пресс, 2001. 30. Исхаков Д.М. Тюрко-татарские государства XV-XVI вв. Казань: Институт истории им. Ш. Марджани АН РТ, 2004. 31. Казаков Е.П. Волжская Булгария и финно-угорский мир // Finno-Ugrica. 1997, № 1. 32. Кляшторный С.Г., Султанов Т.И. Казахстан: летопись трех тысячелетий. Алма-Ата: Рауан, 1992. 33. Козин С.А. Сокровенное сказание монголов. Монгольская хроника 1240 г. под названием Mongol-un niruča tobčian. Юань чао би ши. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1941. Т.1. 34. Кононов А.Н. Опыт анализа термина тÿрк // Советская этнография. 1949. № 1. 35. Кононов А.Н. Родословная туркмен: Сочинение Абу-лГази, хана хивинского. М.-Л.: Изд. АН СССР, 1958. 36. Кузеев Р.Г. Происхождение башкирского народа. Этнический состав, история расселения. М.: Наука, 1974. 37. Кумеков Б.Е. Государство кимаков IX-XI вв. по арабским источникам. Алма-Ата: Наука КазССР, 1972. 38. Кумеков Б.Е. Об этническом составе кыпчаков XI – нач. XIII вв. по арабским источникам // Проблемы этногенеза и этнической истории народов Средней Азии и Казахстана. История и археология / Отв. ред. Б.А. Литвинский, Т.А. Жданко. М., 1990. Вып. II. 39. Кумеков Б.Е. Казахи и венгры: общие исторические корни // Ұлы Даланың біртуар ұланы: [Алты Алаштың ардақтысы, көрнекті түркітанушы, мəдениет қайраткері, Мажарстан ғалымы МАНДОКИ Қоныр Иштванға арналады]. 19441992. Алматы: ОҒК, 2008. 40. Кушкумбаев А.К. Об этнических взаимосвязях казахов и мадьяр (по предварительным результатам экспедиции 2006 года





в Омскую область) // Казахи Омского Прииртышья: история и современность (сборник) / Отв. ред. Ш.К. Ахметова, Н. А. Томилов. Омск: «Издатель-Полиграфист», 2007. 41. Кушкумбаев А.К. Институт облавных охот и военное дело кочевников Центральной Азии. Сравнительно-историческое исследование. Кокшетау: Келешек-2030, 2009. 42. Левицкий Т. «Мадьяры» у средневековых арабских и персидских географов // Восточная Европа в древности и средневековье (сборник статей). М.: Наука, 1978. 43. Малышев А.Б. Половцы в Венгрии и Золотая Орда во второй половине XIII в.// Дешт-и Кипчак и Золотая Орда в становлении культуры евразийских народов. Материалы международной конференции. М.: ИСАА при МГУ, 2003. 44. Мандоки Қоныр Иштван. Мадияр руы туралы қолжазба // Ұлы Даланың біртуар ұланы: [Алты Алаштың ардақтысы, көрнекті түркітанушы, мəдениет қайраткері, Мажарстан ғалымы МАНДОКИ Қоныр Иштванға арналады]. 19441992. Алматы: ОҒК, 2008. 45. Масанов Н.Э. Кочевая цивилизация казахов: основы жизнедеятельности номадного общества. Алматы «Социнвест». М. «Горизонт», 1995. 46. Материалы по истории кыргызов и Кыргызстана. 2-е изд. Бишкек, 2002. 47. Материалы по истории Казахских ханств XV-XVIII веков (извлечения из персидских и тюркских сочинений). АлмаАта: Наука КазССР, 1969. 48. Материалы по киргизскому землепользованию собранные и разработанные экспедицией по исследованию степных областей. Акмолинская область. Омский уезд. Омск, 1902. Т. XI. 49. Мудрак О.А. Развитие пратюркской системы фонем // http:// altaica.narod.ru/texts/prototurk.pdf 50. Муканов М.С. Этнический состав и расселение казахов Среднего жуза. Алма-Ата: Наука КазССР, 1974. 51. Напольских В.В. Баскарт, или Великая Венгрия // Христианский мир и «Великая Монгольская империя». СПб.: Евразия, 2002.

52. Немет Ю. К вопросу об аварах // Гумилев Л.Н. Древние





тюрки / Сост. и общ. ред. А.И. Куркчи: В 2-х книгах. Кн. 2. М.: Институт ДИ-ДИК, 1999. 53. Петрухин В.Я. Мифы финно-угров. М.: Астрель: АСТ: Транзиткнига, 2005. 54. Повесть временных лет / Текст и пер. Под ред. В.П. Адриановой-Перетц. М.-Л., 1950. Ч.1. 55. Поэты пяти веков. Казахская поэзия XV – начала ХХ в. / Вст. ст., сост., биогр., спр. и прим. М.М. Магауина. Пер. с каз. Алма-Ата: Жазушы, 1993. 56. Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. Л.А. Хетагурова и О.И. Смирновой. Ред. и примеч. проф. А.А. Семёнова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 1. 57. Рашид ад-Дин. Сборник летописей / Пер. с пер. О.И. Смирновой. Прим. Б.И. Панкратова и О.И. Смирновой. Ред. проф. А.А. Семенова. М.-Л.: Изд-во АН СССР, 1952. Т.1. Кн. 2. 58. Сборник материалов, относящихся к истории Золотой Орды. Извлечения из арабских сочинений, собранные В.Г. Тизенгаузеном / История Казахстана в арабских источниках. Подгот. к нов. изд., введ., допол. и коммент. Б.Е. Кумекова и А.К. Муминова. Алматы: Дайк-Пресс, 2005. Т. I. 59. Султанов Т.Н. Кочевые племена Приаралья в XV-XVII вв. (вопросы этнической и социальной истории). М.: Наука, 1982. 60. Толыбеков С.Е. Кочевое общество казахов в XVII – начале XX века: политико-экономический анализ. Алма-Ата: Наука КазССР, 1971. 61. Тот Т. О раннем этапе этногенеза венгерского народа // Известия АН КазССР. Сер. обществ. 1968. № 2. 62. Трепавлов В.В. История Ногайской Орды. М.: Изд-я фирма «Восточная литература» РАН, 2002. 63. Тынышпаев М. Материалы к истории киргиз-казахского народа. Ташкент, 1925. 64. Утемиш-хаджи. Чингиз-наме / Факсим., пер., транскр., текстолог. примеч., исслед. В.П. Юдина. Коммен. и указ. М.Х. Абусеитовой. Алма-Ата: Гылым, 1992.

65. Харитонов М.А. Социокультурные аспекты зооморфной символики народов Центральной Азии. Улан-Удэ: Изд-во Бурят. гос. ун-та, 2001. 66. Хвольсон Д.А. Известия о хазарах, буртасах, болгарах, мадьярах, славянах и руссах Абу-Али Ахмеда бен-Омар ибнДаста. СПб., 1869. 67. Цинман М.З. Методологические проблемы типологии отношений собственности у кочевников (научно-аналитический обзор). Алма-Ата: Гылым, 1992. 68. Цукерман К. Венгры в стране Леведии: Новая держава на границах Византии и Хазарии ок. 836-889 г. // Материалы по Археологии, Истории и Этнографии Таврии. Симферополь, 1998. Т. VI. 69. Шушарин В.П. Ранний этап этнической истории венгров. Проблемы этнического самосознания. М.: «Российская политическая энциклопедия», 1997. 70. Эрдели И. Кабары (кавары) в Карпатском бассейне // Советская археология. 1983. № 4.

. Pauler Gyula–Szilágyi Sándor: A magyar honfoglalás kútfői, Budapest, 1900. . Bendefy László: Az ismeretlen Juliánusz, Budapest, 1930. . Erdélyi I.–Benk M.: A szargatkai kultúra és a hunok, Eleink, IV. 2005/2. . Biro A. Z., Zalan A., Völgyi A., Pamjav H.: A Y-chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary) // American Journal of Physical Anthropology, 2009. Jan., Vol. 139., Issue 3. 75. Hudud al-Alam. The Regions of the World: A Persian Geography, 372 A.H. – 982 A. D. / Translated and explained by V. Minorsky; with the preface by V. V. Barthold, London, 1937. . Lewicki T. Kabarowie // Studia nad etnogeneza Slowian i kultura Europy wczesnosredniowtecznej, Wroclaw, 1988, T. II. . Marquart von J.: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge; ethnologische und historisch-topographische Studien zur Geschicte des 9. und 10. Jahrhunderts (ca. 840–940). Mit Unterstützung der Königl., Akademie der Wissenschaften zu Berlin, Leipzig, 1903. . Róna-Tas A.: A  Magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliration // Magyar Nyelv, LXXXII., 1986, 1.

A szerzrl Ajbolat Kajrszlamovics Kuskumbajev a történettudományok doktora, professzor, a 2010-ben megszervezett Eurázsiai Tudományos Kutatási Központ igazgatója az L. N. Gumiljov Eurázsiai Egyetem keretein belül (Asztana, Munajtpasov u. 5., No 161.). A  kazak Al-Farabi egyetemen tanult történelmet, 1993-ban fejezte be tanulmányait. 1993–98 között a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetében dolgozott, majd történelmet tanított a Koksetaui Egyetemen. 1998-ban védte meg kandidátusi disszertációját a XVII–XVIII. századi kazak hadtörténetről. Munkája tudományos siker lett, többek között Iránban is megjelent könyv formában, Kazak hadügyek a XVII–XVIII. században címmel. 2010-ben védte meg nagydoktori disszertációját az Aranyhorda hadügyeiről, a Kazak Akadémia Keletkutató Intézetének keretein belül. Ez a disszertáció nemcsak az Aranyhorda eurázsiai régiója országainak hadtörténetét mutatja be, hanem ezeknek az országoknak, népeknek gazdaságát, anyagi és szellemi kultúráját, szociális és politikai viszonyaikat, életmódjukat, közösségi életüket, a  nomádok eredeti állami intézményeinek jellegét és specifikus vonásait is. Kuskumbajevnek 18 éves kutatói pályafutása során több mint száz tudományos dolgozata jelent meg, köztük három könyv és két egyetemi oktatási segédkönyv. 1996-ban az akadémiai intézetek dolgozói közötti legjobb ifjú kutatóként díszoklevelet kapott. 2008-ban „A (kazak) felsőfokú oktatási intézmények legjobb tanára” címet kapta. A kazak egyetemek tanáraként aktívan részt vesz a közösségi életben, olyan rendezvényekben, a kazak történel

met népszerűsítő kampányokban, amelyeknek célja a nemzet történelmi emlékezetének és identitástudatának helyreállítása. 2009–10 között tagja volt az „Akmola Tartomány legjobb kutatója” cím eléréséért pályázók munkáit megítélő tudományos bizottságnak. Több mint harminc nemzetközi konferencián vett részt, a Kazak Köztársaságban és külföldön. Aktívan részt vesz a tudományos kapcsolatok szervezésében a közeli és távolabbi külfölddel. S. K. Kuskumbajev tagja annak a nemzetközi történetietnológiai kutatócsoportnak, amelynek vezetője Erdélyi István (Magyar Köztársaság), és amely a kazakok és magyarok kölcsönös etnikai kapcsolataival foglalkozik (az expedíciós kutatás Kazakföldön Benkő Mihály vezetésével 2002-től folytatja munkáját). Jelenleg magyar antropológusok végeznek etnogenetikai analíziseket Kazakföldön a legújabb nyugati módszerek igénybevételével. A kutatás mára már nagyon fontos történeti-etnológiai eredményeket ért el Magyarország és Kazakisztán számára. Ezek az eredmények arról tanúskodnak, hogy a magyarság őshazája a mai kazak sztyeppéken lehetett. A  kutatás folyamán gyűjtött anyagok alapvetően megváltoztatják a történelemtudományban uralkodó nézeteket az ősmagyar törzsek kiindulópontjáról Eurázsia területén, áthaladásukról a kazak sztyeppéken és átköltözésükről Kelet-, majd Közép-Európába. A  kazak etnográfiai kutatásban már hosszú ideje ismert tény, hogy a kazak etnogenezisben részt vettek indoeurópai (kelet-iráni), török-mongol és finnugor etnikai csoportok. Az első két etnikai csoport tekintetében az elképzelést erősíti minden újonnan ismertté vált régészeti-antropológiai anyag. Ami az ugor elemeket illeti a kazak etnogenezisben, velük kapcsolatban az utóbbi időkben súlyos kételyek merültek fel. Jelenleg elegendő tudományosan megalapozott anyag áll rendelkezésünkre annak bizonyításá

ra, hogy a középkori magyaroknak mélyreható kapcsolataik voltak a török népekkel, különösen a kazakok elődeivel. Ez az eredmény sok szempontból a kazak nép etnonómenklatúrájára vonatkozó történeti-etnográfiai adatok fennmaradásának köszönhető. Az ilyen jellegű anyagok összegyűjtésével és modern értelmezésével A. K. Kuskumbajev közvetlenül foglalkozott, magyar és kazak kollégáival együtt. Az expedíció munkája eredményei alapján döntés született arról, hogy nemzetközi tudományos konferencia összehívására lenne szükség. Ajbolat Kuskumbajev az adott kérdéssel kapcsolatos kutatási eredményeivel három nemzetközi tudományos szemináriumon is fellépett: 1)  Az Omszk-vidéki Irtis-régió kazakjai – történelmi múlt és jelen. Magyar–kazak kölcsönös etnikai kapcsolatok (2007. május, Omszk). 2)  Kazak-magyar genetikai és etnikai kapcsolatok (2011. március, Almati). 3) Kazak–magyar kölcsönös kapcsolatok: közös történelmi és kulturális gyökerek (Asztana, 2011. május, a Kazak Köztársaság függetlenségének 20. évfordulója alkalmából, valamint Magyarországnak az Európai Unió-beli elnöklése alkalmából rendezett nemzetközi szeminárium). Ez utóbbi szemináriumon A. K. Kuskumbajev előadása: Magyar–kipcsak kölcsönös kapcsolatok a középkorban. A kazakok és más népek etnogenetikus kapcsolatai általában kevéssé tanulmányozottak. A  magyar és kazak kutatók számára az ebben az irányban folytatott történeti-néprajzi kutatások perspektivikusak lehetnek. Mindez módot ad nemcsak népeink kialakulása etnikai gyökereinek tanulmányozására, hanem arra is, hogy hosszú időn át kövessük népeink múltjában a nomádok etnogenezisének jellegzetességeit és sajátosságait. A. K. Kuskumbajev a kiadónknál megjelent művét a 2011. májusi asztanai nemzetközi szeminárium után írta, azzal a céllal, hogy a magyar olvasóközönséggel is megismertesse a kazak és magyar népek múltbeli és jelenlegi kölcsönös kapcsolatairól végzett kutatásai eredményeit.

Tartalom Előszó (Erdélyi István) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

I. Az eredet és őshaza kérdéséhez . . . . . . . . . . . . . .21 II. Etnikai név és etnikum . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 III. A magyarság Európába költözése és kettéválása (IX. sz.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 IV. Magyarok a Keleti Dest-i-Kipcsakban a mongol kor előtt (IX–XIII. sz.) – Julianus. . . . . . 49 V. Keleti magyarok az Aranyhordában és utódállamaiban (XIII–XVII. sz.) . . . . . . . . . . 55 VI. A kazak-magyarokról. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65

Irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 A szerzőről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83

A Cédrus Művészeti Alapítvány megbízásából kiadja a Napkút Kiadó Kft. 1014 Budapest, Szentháromság tér 6. mfsz. 29. Telefon/fax: Mobil: E-mail: Honlap:

(1) 225-3474 (70) 617-8231 [email protected] www.napkut.hu

Felelős kiadó: Fordította: Szakmai lektor: Szöveggondozó: Tördelőszerkesztő:

Szondi György Benkő Mihály Erdélyi István Kovács Ildikó Szondi Bence

Nyomdai kivitelezés: Mt Gold Kft.

ISSN 1789-2023 ISBN 978 963 263 223 0