Machiavelli 9789633700518 [PDF]

Zitiervorschau

Fordította Bódogh-Szabó Pál

MICHAEL WHITE MACHIAVELLI Egy félreértett ember

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael White: Machiavelli. A Man Misunderstood Little, Brown, 2004 an imprint of Time Warner Book Group UK Brettenham House, Lancaster Place London WC2E 7EN Copyright © Michael White, 2004 Hungarian translation © Bódogh-Szabó Pál, 2006 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő N. Kovács Tímea Tördelte Bocz József A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató Megjelent 20,08 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 370 051 8

Fiunknak, Finley Albertnek, aki 2003. szeptember 23-án született

„Sokat köszönhetünk Machiavellinek és azoknak, akik azt írták meg, amit tesznek az emberek, s nem azt, amit tenniük kellene.” Francis Bacon, The Advancement of Learning, 1605, II. könyv, xxi. 9

BEVEZETÉS: EGY FÉLREÉRTETT EMBER Kezdem észrevenni, hogy létezik egy minta azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikről írtam. Sohasem próbálkoztam ugyanis valamelyik király vagy királynő, pápa vagy államférfi életrajzával, mivel engem nem az emberek vezetői, hanem inkább szellemi világunk alakítói érdekelnek. Számomra nem a múltunkat és jelenünket kitöltő királyok és uralkodók, főpapok és elnökök az igazán fontosak. Néhány tagadhatatlanul jelentős személyiség színes, sziporkázó életet élt, amely bővelkedett látványos eseményekben, néhány kivételes esetben pedig életüket valóban értékes tettek és komoly eredmények fémjelezték (elsősorban Churchillre és George Washingtonra gondolok). Azonban az ilyesfajta életek minden nagyszerűsége és látványossága ellenére, az igazi sors- és korszakformálók nem azok voltak, akik háborúztak vagy törvényeket hoztak, hanem azok a férfiak és nők, akik feltalálók voltak, és felfedezték és leírták a világot. Ezeknek az igazán fontos embereknek csaknem mindegyike meglehetősen hétköznapi környezetből származott, sokukat pedig életükben egyáltalán nem értékelték. Mozart és Leonardo da Vinci, Isaac Newton és Galilei egyaránt szerény társadalmi háttérrel rendelkezett. Dickens, Faraday és Dalton kifejezetten szegény sorba született. S noha a legnagyobb tiszteletben részesített alkotók egy részének zsenialitását már életükben elismerték, mégis elég Mozartra, Van Goghra, Kopernikuszra vagy Mendelre utalnunk annak felismeréséhez, hogy sok jelentős személyiségre még jóval haláluk után sem figyeltek fel. Ugyanakkor az igazán nagy történelmi személyiségek gyakorta alacsony sorsú szolgái voltak koruk felfuvalkodott hatalmi játékosainak. Befolyásuk csekély volt, és alig kaptak elismerést azoktól, akiknek szolgálatában álltak. Ezeknek a jelentős, ámbár hatalom nélküli embereknek az egyike volt Niccolò Machiavelli. Közrendű családból származott, mégis rendkívüli dolgokat ért el. Olyan ember volt, aki talán még a történelem legkreatívabb szereplőinél is bizalmasabb viszonyba került politikai vezetőkkel, miközben a többségnél jobban szenvedett a vezetésre született kiváltságosoktól. A Beszélgetésekben Machiavelli az alábbi megfigyelést teszi: „Sokakat illet dicséret, elsősorban mégis a vallási vezetőket és a

vallásalapítókat. Utánuk következnek az államok vagy birodalmak alapítói. Őutánuk pedig azok következnek hírnévben, akik hadsereg élén gyarapították a maguk vagy a haza birodalmát. Velük egy sorban említhetők az irodalom művelői.” Világosan felismerte, hogy a művészek és az alkotó személyiségek ritkán rendelkeznek a hatalom vagy befolyás bármiféle formájával. Erről az 1513-ban vagy 1514-ben írt vígjátékában, a Mandragórában így emlékezett meg: „A magamfajtára, ha nincs bevágódva, itt még a kutya sem ugat…” (Karinthy Ferenc fordítása) Machiavellinek számos mellszobra és portréfestménye maradt fenn, ezek többsége körülbelül egy évtizeddel azután készült, hogy 1498-ban az úgynevezett második kancellária titkára lett. A leghíresebb, Santi di Tito által készített képmása a firenzei Palazzo Vecchióban látható, nem messze attól a helytől, ahol Machiavelli sok éven át dolgozott. Hozzávetőlegesen 1505-ben festették meg, Machiavelli hivatali öltözékét viseli, karmazsinvörös bársonyruhán fekete köpenyt. Bal kezében szarvasbőr kesztyűt tart, jobb kezét államférfiúhoz méltó módon az asztalra helyezett könyvön nyugtatja. Ruhája mintha több számmal nagyobb lenne a kelleténél, nyilvánvalóan sovány testalkatú volt. Arca csont és bőr, valamilyen kisebb ragadozóra, rókára vagy hiúzra emlékeztet. Haja rövidre vágott, elöl kopaszodik; szemei kicsinyek és talányosan feketék. Szája érdekes vonalú. Ajkai vékonyak, mosolya kifürkészhetetlen; mintha pusztán az arcizmoknak az ajak vonala által okozott játékáról lenne szó: ez inkább cinikus mosoly. Nagy kár, hogy Niccolò barátja, Leonardo da Vinci (akivel először éppen ennek a portrénak az elkészítése körüli időkben találkozott) nem szakított időt megfestésére, pedig Machiavelli arcának minden részlete éppoly rejtélyes és elbűvölő, mint Mona Listé. Az, hogy Machiavelli úgy nézett ki, ahogy kinézett – arca valósággal ördögi, már csak a szarvak hiányoznak róla, hogy könnyűszerrel Mefisztónak láthassuk – az élet furcsa, apró fintorai közé tartozik. Machiavelli neve mára elválaszthatatlanul egybefonódott a „machiavellizmussal”, ezt a kifejezést pedig igen gyakran társították a „gonosz”, „despota”, „zsarnok”, „alattomosság” szavakkal. Machiavelli gondolatai valóban olyannyira híresek lettek, hogy írójukat rögtön úgy könyvelték el, mint aki az általa leírtak alapján is cselekedett. Pedig semmi sem áll távolabb az igazságtól. Niccolò Machiavelli számos vonatkozásban tökéletesen hétköznapi ember volt. Kedvelte

barátai társaságát, s előszeretettel iszogatott velük firenzei fogadókban. Szerette a nőket és a szerencsejátékot, megnősült és gyermekei születtek. Ötven éven át reggelente felkelt, majd végezte munkáját diplomataként és városi tisztviselőként. Amikor pedig az általa szolgált kormányt a Mediciek menesztették, belőle is üldözött lett; elveszítette állását, rövid időre bebörtönözték és megkínozták, évekig képtelen volt hivatalos álláshoz jutni. Száműzetése idején fordult az írás felé, jó néhány jelentős történelmi, politikai és hadtudományi művet alkotott, de írt két vígjátékot, szonetteket, dalokat és más költeményeket is. Leghíresebb műve A fejedelem, amelyet immár ötszáz esztendeje széles körben olvasnak, s amelyből évente ma is több százezret adnak el. Az általános vélekedéssel szemben Machiavelli nem ölt meg senkit, politikusként nem tört mások életére, s nem volt valamely pénzsóvár, ármányos hadvezér gonosz tanácsadója sem. Firenzei diplomataként azonban gyakran találkozott zsarnokokkal és rajongókkal, féleszű hadvezérekkel és véreskezű pápákkal. Nagy megfigyelő és elemző volt, s költői lelkülettel bírt, amikor a Mediciek 1513-ban valósággal összetörték az életét. Ezt követően tapasztalataira és tudására támaszkodva alkotta meg a valaha írt legfontosabb könyvek egyikét. A fejedelem megírásakor radikális írásműnek számított, s ma is annak tekintik. Ugyanakkor az egyik leginkább félreértett könyv, ami valaha is napvilágot látott. Márpedig akik félreértik e mű szándékát, azok azt az embert is félreértik, aki írta, s összemossák a szerző nevét az általa leírt filozófiával. Sem az irodalom, sem a filozófia, sem a politika terén nem ismerek még egy munkát, amelyet ily mértékben félreértettek volna. A probléma részben magának Machiavellinek a jelleméből fakad. Említettem már, hogy bár sok szempontból hétköznapi, de mégis ellentmondásokkal teli ember volt, aki gyakran eltért a szabályoktól. A vallást emberi produktumnak tekintette, s nem volt hite vagy lelki meggyőződése. Szabadgondolkodó volt, aki ivókat, játékbarlangokat, kocsmákat és tivornyázó ivócimborákat keresett fel. Királyokhoz és főpapokhoz hasonlóan színészek és prostituáltak közé vegyült, az előbbieket kifejezetten kedvelte. Írásainak őszinte volta ugyancsak hozzájárult a róla alkotott kép kialakításához. Machiavelli nyersen és kíméletlenül fogalmazott, gondolatai acélhegyű fullánkok, amelyekből hiányzik a melegség és a kellem. Persze

ezt sokan nem kedvelik: A fejedelem ötszáz évvel ezelőtti olvasóinak nagy része ugyanúgy a fejét csóválta, akárcsak sokan mai olvasói közül. Azonban mindennek semmi köze a Machiavelli által leírtak igazságához; egyszerűen arról van szó, hogy az esetek többségében az emberek nem szeretnek szembesülni az igazsággal. A fejedelem olvasása közben higgadtságra int bennünket annak tudata, hogy fél évezreden át emberek nemzedékei forgatták ezt a könyvet széles körben. Mély irónia (és Machiavelli története tele van iróniával) rejlik abban tényben, hogy a Biblia, azaz éppen az a könyv, amely A fejedelemben kifejtettekkel ellentétes eszméket hirdet, az egyetlen olyan könyv, amelyet hosszabb időn keresztül több ember olvasott a nyugati világban, mint Machiavelli munkáját. Persze könnyedén felsorolhatunk olyan könyveket, melyeket többen olvastak, de nem könnyű olyan műveket sorra venni, amelyeket ilyen sokan ilyen hosszú történeti korszakokon keresztül olvastak volna. Egy ilyen lista összeállításakor szóba jöhetne Chaucertől a Canterbury mesék, Platón Állama, Shakespeare színművei (habár ezeket önmagukban ritkán olvassák). Azonban egyik sem múlja felül A fejedelmet. A „nyugati világ” címszóhoz, a Biblia népszerűségi vetélytársaiként persze hozzászámíthatjuk a Koránt, a Buddha tetteiről szóló ősi leírásokat, valamint Konfuciusz gondolatait is. Machiavelli politikai összefüggésben szemlélte a kereszténységet. A szervezett vallást pusztán a társadalom feletti ellenőrzés gyakorlására szolgáló eszköznek tekintette, de úgy vélte, hogy a társadalom fejlődésére nézve káros, mivel a társadalom figyelmét egy feltételezett túlvilágra irányítja az evilági valóság helyett. A Biblia, akárcsak sok klasszikus író műve, Machiavelli számára rózsaszín szemüvegen keresztül láttatta a világot. Platónnak az Államban kifejtett filozófiáját Machiavelli olyan gondolatsornak tekintette, amely nem a valós emberi természeten alapuló valódi vagy gyakorlati világot jeleníti meg: a görög filozófus gondolatait képtelen eszményekre építette. Machiavelli ugyanolyan megvilágításban szemlélte a keresztény erkölcstant, mint Platón ideális rendszerét. A keresztény tanítás építőkövei számára távol álltak a valóságtól, a természetellenesek voltak, s így csekély értékkel bírtak a szemében. Ez a felfogás nem tette népszerűvé Machiavellit korának hatalmasai körében, s neve valóban hamar feketelistára került, amint 1527-ben bekövetkezett halála előtt néhány évvel forgalomba kerültek A fejedelem

első „kalózkiadásai.” Ekkorra azonban Machiavelli már hozzászokhatott a mellőzéshez. Azok, akiknek tisztelniük kellett volna, az igazi fejedelmek, akiknek viselkedését oly mesterien szedte ízekre, éppoly hevesen bírálták, mint azok, akiknek vajmi kevés közük volt a világ igazságaihoz. Mellőzése tökéletesen machiavelliánus módon zajlott; érthető, hogy a legtöbb uralkodó és fejedelem fanyalogva fogadott egy olyan könyvet, amely rávilágított módszereikre. Manapság már nincs mentség Machiavelli gyalázására, ütött rehabilitációjának órája. Tudatlanság és utólagos rosszindulat feketítette be évszázadokon át személyét. Ma már jobban illene ismernünk, hiszen szemünk előtt igazolódott be Machiavelli jeges szavainak pontossága; mindnyájan láttuk az emberek igazi természetét. Michael White, Perth, Ausztrália, 2004 júliusában

1. NEM PÉNZ, HANEM SZERELEM Ezerötszázhuszonegy májusában, néhány nappal ötvenkettedik születésnapja után a Firenzét kormányozó nyolctagú Otto di Pratica Carpiba, ebbe a Firenzétől mintegy tizennyolc kilométerre északra fekvő városkába küldte Niccolò Machiavellit, a város egykori külügyminiszterét. Az utazás célja a ferencesek nagykonventjével folytatandó tárgyalás volt – akiknek Carpiban volt központjuk – Firenze vidékének egyházi törvénykezéséről. Különös megbízatás volt ez Machiavelli számára. Tizenöt esztendőn keresztül szolgálta Firenzében Piero Soderini kormányzatát, de amikor a Medici család 1513-ban visszakerült a hatalomba, és megszüntette a köztársaságot, őt is félreállították és magára hagyták. Azóta Firenze közelében lévő birtoka biztosította megélhetését, valamint azok az esetleges megbízatások, amelyeket üzletemberektől kapott ügyes-bajos ügyeiknek valamely szomszédos városban való elintézésére. 1521-ben azonban kezdett visszatérni száműzetéséből. Komoly írói hírnévre tett szert – könyve, A háború művészete ekkor már nyomdában volt –, s a Medici-pápa, VII. Kelemen néhány hónappal korábban neki adta a kitüntető megbízatást a Firenze történetének megírására. A ferencesekkel kapcsolatos probléma elsimítására irányuló megbízatása azonban érthetetlen volt, hiszen Machiavelliről tudták, hogy nincs sok érzéke a hagyományos vallásokhoz, sőt az is közismert volt, hogy nem sokra tartotta a papságot. Machiavelli azonban nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítsa az ajánlatot, s így május 11-én útra kelt. Az első éjszakát Modenában töltötte, barátjánál, Francesco Guicciardininél, aki a terület pápai kormányzója volt. Amikor Machiavelli megérkezett Carpiba, rögtön egyfajta ellenszenv alakult ki közte és a ferences zsinat feje, Sigismondo Santi között. A ferences talán hallott egyet-mást Machiavelli életmódjáról és nézeteiről, de valószínűleg az a tény is borzolta kedélyét, hogy megítélése szerint Machiavelli személyében az Otto di Pratica csupán egy alacsony rangú tisztviselőt bízott meg a kérdés kezelésével. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy Machiavelli kénytelen volt osztozni a szerzetesek napirendjében, beleértve a hajnali istentiszteleteket

is, abban a kolostorban, ahol a zsinati összejövetelt tartották. Santi azonban egyáltalán nem volt együttműködő, sőt színpadias eszközökkel húzta az időt, hogy mutathassa, ő a helyzet ura. Machiavellinek némi könnyebbséget jelentett az, hogy a közelében, Modenában tudhatta barátját, Guicciardinit. Guicciardiniban megbízhatott, a neki írt levelekben pedig bátran szidalmazhatta a barátokat, és kigúnyolhatta Santit. Guicciardini nagy hatalmú ember volt, magas rangú és hatékony hivatalnok, de egyszersmind bölcs és intelligens politikus is, aki eltökélten támogatta barátját, Machiavellit. Guicciardini fizette a leveleket szállító lovasokat is a hét és fél kilométeres távra Carpiig és vissza, akik olykor naponta háromszor is fordultak. Miután ez párszor megtörtént, Machiavelli kezdte észlelni, hogy a szerzetesek zúgolódnak, és még Santi is megjegyezte, hogy ez a látszólag jelentéktelen firenzei városi hivatalnok milyen szokatlan figyelemben részesül egy olyan hatalmas személyiség részéről, mint Guicciardini. Machiavelli ekkor elhatározta, hogy megtréfálja a barátokat. Egyik levelében Machiavelli arra kérte barátját, hogy válaszát egy talpig egyenruhába öltözött íjásszal küldje, aki az utat vágtában tegye meg, hogy lóról és lovasáról egyaránt patakokban folyjon az izzadság. Még aznap megérkezett az egyenruhás tiszt, csillogó szőrű, izzadt fekete paripán, és a levéllel a kezében odaszaladt Machiavellihez, aki éppen elmerülten beszélgetett a ferencesekkel. A hatás leírhatatlan volt. A szerzeteseket megdöbbentette, hogy ilyen tisztelettel bánnak Machiavellivel, miközben kíváncsiságuk nem ismert már határt. Santi, akit pedig nem lehetett egykönnyen rászedni, s kezdettől fogva gyanakodó volt, megkérdezte Machiavellitől, hogy vajon mi végre küldenek Machiavellinek ilyen szokatlan módon sürgős üzenetet egy ilyen távoli helyre. Machiavelli késlekedés nélkül replikázott: ezek az üzenetek a Német-római Birodalom császárával és Franciaország királyával kapcsolatos rendkívül fontos küldemények. Santi aligha cáfolhatta meg ezt a magyarázatot. Azonban Machiavelli szerint a tréfa még nem érte el teljesen a célját, s ezért arra kérte Guicciardinit, hogy másnap ismételje meg a trükköt. Barátja híven követte az utasításokat, s még egy – a nyomaték kedvéért – zürichi pecsétet viselő levélköteggel is ellátta a futárt. Ezután a rákövetkező napon Guicciardini újabb hivatalos iratköteget küldött,

megtoldva egy tortával, amely a küldönc magyarázata szerint a jeles Machiavellinek szóló különleges ajándék volt. Remek mulatság volt, s noha Machiavelli és Guicciardini úgy vélték, lóvá tették a barátokat, abban mégsem voltak teljesen biztosak, hogy vajon Santiból is sikerült-e bolondot csinálniuk. Egy levélben, amelyről a körülötte álló szerzetesek azt gondolták, hogy fontos államügyekkel foglalkozik, Machiavelli így fakadt ki: „Szent fasz! Jó lesz vigyázni ezzel a fickóval, mert olyan ravasz, mint ezer ördög!” És valóban, Santi – akit Machiavelli keserű és természettől fogva gyanakodó embernek tekintett – Machiavellivel szemben táplált ellenszenve nem csillapodott. Azonban a cselvetésnek más célja is volt. A küldemények továbbításának harmadik napján a barátok már olyan tisztelettel néztek Machiavellire, hogy Santi kezdte úgy érezni, a firenzei küldött aláássa tekintélyét, s így aztán mindent elkövetett a tárgyalások felgyorsítása érdekében, csak hogy kapun kívül tudhassa a látogatót. Ez a szórakoztató történet jól példázza Machiavelli kaján természetét, egészséges humorérzékét és azt a cinizmust, amely azokkal a Santi-féle, önelégült álszentekkel szemben jellemezte viselkedését, akik oly jól éltek az akkori idők korrupt intézményrendszerén belül. A történet azonban egyúttal szomorú is, mivel egy elkötelezett és eredményeket felmutató életút vége felé Machiavellinek csupán ilyen, egy csapat szerzetessel kapcsolatos csip-csup ügyek jutottak, s még ennek a feladatnak az elvégzése során is alig kapott tiszteletet egy olyan viszonylag jelentéktelen senkitől, mint Santi. Machiavelli tudatában volt helyzete iróniájának, de megaláztatását nagyszerűen tudta kezelni. A túlélés érdekében a humor fegyveréhez nyúlt: folyton kinevette a világ igazságtalanságát és a neki osztályrészéül jutott balsorsot. Guicciardinivel váltott levelei telve vannak önmaga ócsárlásával, valamint a Santi és a hozzá hasonlók ellen irányuló fullánkos megjegyzésekkel. „Amikor küldöncöd megérkezett, épp az árnyékszéken ücsörögtem… – írta Carpiba érkezése másnapján –, és a világ abszurd voltán merengtem.” De a legironikusabb az egészben mégiscsak az, hogy Francesco Guicciardini levelei, amelyeket tréfából egyenruhás lovasok visznek barátjához, nemcsak a ferenceseket illető élcekkel vannak teli, hanem olyan bensőséges megjegyzésekkel is, amelyek kihangsúlyozták kettőjük

játékának nemes voltát; hiszen Guicciardini mindenkinél jobban tudta, hogy Niccolò mennyire gyötrődik. „Kedves barátom, Machiavelli”, írja egyik levelében: Amikor olvastam címeidről – a Köztársaság követe! – és a barátokról, majd emlékezetembe idéztem, hogy hány királlyal, herceggel és fejedelemmel tárgyaltál a múltban, Lüszandrosz [spártai hadvezér] jutott az eszembe, aki oly sok győzelem és diadal után azt a feladatot kapta, hogy húst osszon ugyanazoknak a katonáknak, akiknek oly dicsőséges parancsnoka volt; azt mondom tehát: lásd meg, csak az emberek arca és a külsődleges színárnyalatok változnak, de mindig ugyanazok a dolgok ismétlődnek; és semmi olyan dolog sincs, ami már ne történt volna meg korábban. Ezek a szavak bátorító szándékkal születtek, s talán el is érték céljukat, de ugyanakkor ezekkel az egyszerű megállapításokkal Guicciardini mintegy össze is foglalta Machiavelli egykor dicsőséggel, csillogással és lendülettel teli életét. Egy 1513-ban barátjának írt levelében a középkorú Machiavelli így ír: „Szegénységben születtem, és már zsenge koromban megtanultam, hogy a jólét helyett hogyan kell elviselni nehézségeket.” Mindazonáltal ne vegyük túl komolyan ezt a megjegyzést. Amikor Machiavelli ezt írta, már hozzászokott ahhoz, hogy kora leggazdagabb embereivel érintkezzék, s noha maga sohasem volt gazdag, igencsak megszokta már, hogy idejét a pompa és csillogás világában múlassa. Ez a szoros kapcsolata a reneszánsz kori Bill Gatesekkel vagy brunei szultánokkal saját családi hátterének összefüggésében bizonyos mértékig valóságérzete elhomályosulásához vezetett. Niccolò Machiavelli ténylegesen egy nagypolgári toszkán családban nőtt fel. Családja a patríciusok (popolani grassi) közül való volt, ami nagyjából a mai középosztálynak felelt meg, s noha a Machiavelliknek az az ága, amelybe ő maga is született, régi és megbecsült családnak számított, amely azonban már jóval Machiavelli születése előtt elveszítette vagyonát. Machiavelli ősei azoknak a fontos guelf családoknak az egyikébe tartoztak, amelyek a középkorban heves küzdelmet folytattak az itáliai családok egy másik jelentős csoportosulásával, a ghibellinekkel. Az 1260-

as montaperti ütközet után a megmaradt guelf családokat száműzték, és csak hat évvel később, a Vatikán közbenjárására térhettek vissza. A Machiavellik a legnevesebb guelfek közé tartoztak, s egykor állítólag szoros kapcsolatban a Firenzétől délre, a Val di Pesában fekvő Montespertoli uralkodóival. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a tizenötödik században a családnak kiterjedt birtokai voltak arrafelé. S noha Niccolò Machiavelli unokafivérei feltehetőleg komoly földesuraknak számíthattak a térségben, atyja, Bernardo öröksége mégis mindössze egy eléggé rozzant vidéki ház volt a San Casciano közelében található Sant’ Andreában, amely a család legszegényebb és legkevésbé sikeres ágán keresztül szállt rá. (San Cascianó főutcáját ma Via Machiavellinek hívják.) A Machiavellik vidéki birtoka még ma is áll, masszív, cseréppel fedett kőházcsoport, amely mellett keskeny országút húzódik. A család igazi otthona azonban Firenzében volt, egy kis, szűk ház a Ponte Vecchiótól a San Pietro Gattolino-templom kapujáig vezető, Via Romana nevet viselő hosszú utca nyugati oldalán. Az utcák rendje Machiavelli gyermekkora óta persze már megváltozott, a Via Romana most nagyjából a Via Guicciardininek felel meg, s gyermekkori otthona valahol a 16-os szám közelében lehetett. Ez az utca Firenze szívében húzódik, alig 90 méterre a Ponte Vecchiótól, a Palazzo Pitti közelében, amelynek építéséhez a Niccolò születése körüli időkben még éppen csak hozzáfogtak. Figyelemre méltó, hogy Machiavelli háza egészen a második világháborúig megmaradt, akkor azonban szövetséges bombatalálat érte. 1469-ben, Niccolò születésekor azonban, még egy kisebb épületcsoportból, különálló casákból állt, amelyek egy udvar körül helyezkedtek el. Mindegyik lakás, casa, egy földszinti nagy boltíves teremből, felette pedig még két szintből állt. A földszintet rendszerint üzletnek vagy műhelynek használták. A középső szintet gyakorta fából készült falakkal osztották fel, ez szolgált lakótérül és alvóhelyül, míg a legfelső emeleten volt a konyha, hogy a tűzhely füstje rövid úton, a tetőn át távozhasson a szabadba. Az ifjú Machiavelli rokonok közt nőtt fel. Az udvar egyik oldalán lakott unokatestvére, Niccolò d’Alessandro, a felesége és három gyermekük, valamint három testvére. A casa másik oldalán további unokafivérek, Machiavelli valamivel ezelőtt elhunyt nagybátyjának,

Niccolò d’Andrea Buondinak az örökösei osztoztak. Velük lakott Piero, egy másik unokafivér, Francesco Machiavelli fia, feleségével és kilenc gyermekével. Firenze akkoriban keskeny sikátorok és magas kőépületek zajos, zsúfolt halmaza volt. A város négy városnegyedre (quartiere) oszlott – Santa Croce, San Giovanni, Santa Maria Novella és Santo Spirito –, Machiavelli otthona ez utóbbiban volt. Mindegyik quartiere többé-kevésbé különálló részt képviselt, saját boltokkal, templomokkal, kézművesekkel és konfraternitásokkal. Az adókat minden quartiere saját adószedői (Niccolò egyik, ugyanebben a via romanai házban lakó unokafivére, Gherardo di Giovanni is adószedő volt) gyűjtötték be; a negyedek maguk gondoskodtak infrastruktúrájukról, amiért cserébe a kormányzaton belül bizonyos fokú politikai és társadalmi önállósághoz jutottak. Amikor 1469. május 3-án Niccolò megszületett, a család kicsiny 1 casája igencsak zsúfolttá vált. Firenze város 1470-es évkönyvéből tudjuk, hogy Bernardónak és feleségének, Bartolomea di Stefano Nellinek volt még két lánya is: a Niccolònál öt évvel idősebb Primavera, valamint a Niccolò születésekor kétesztendős Margherita. Az 1480-as évkönyv szerint a helyzetet tovább rontotta egy újabb fiú, Totto érkezése 1474-ben. Ugyanennek az évnek a szeptemberében Bernardo Machiavelli napló (libro di ricordi) írásába kezdett. Ezt az 1930-as évek végén felfedezett, felbecsülhetetlen értékű dokumentumot még 1954-es publikálása előtt egy Cesare Olschki nevű tudós állította helyre és írta át. Az 1474 és 1487 közti esztendőket elbeszélve Bernardo aprólékosan feljegyezte saját élete eseményeit és a különböző családi ügyeket, kezdve egy szamár adósságok – amelyek visszafizetésével a jelek szerint állandóan hadilábon állt – miatt történt eladásával. A napló hozzásegít minket ahhoz, hogy bepillanthassunk Niccolò gyermekkorába, miközben élettel tölti meg apja alakját is. Megtudjuk például, hogy Bernardo valamikor 1426 és 1429 között született, hogy jogi doktorátust szerzett, de úgy tűnik, hogy évekig nem gyakorolta hivatását. Olyan bizalmas információkról is tudomást szerzünk, hogy házasságon kívül született, de mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt leplezze, és nem is maradt fenn semmilyen más erre utaló bizonyíték. Léptennyomon hangsúlyozza összes gyermeke, köztük Niccolò törvényes voltát. Ez rendkívül fontos volt az akkori firenzei középosztálybeliek számára,

hiszen az anyakönyveket akkoriban nem vezették nagyon pontosan, s így megvolt annak a lehetősége, hogy valaki szemet vetett mások örökségére. Amennyiben a törvénytelen származás bizonyítást nyert, a polgár nem csatlakozhatott céhekhez, nem iratkozhatott be a város egyetemére, és semmilyen kormányhivatalra sem választhatták meg. Bernardo ricordijának egyik legjellemzőbb adata az, hogy specchio, azaz adós volt. Ennek azért volt jelentősége, mert az adófizetéssel való elmaradás komoly szégyent jelentett az illetőre és annak családjára nézve. Egy specchio gyermeke nem tölthetett be semmilyen kormányhivatalt, egy jogász pedig nem gyakorolhatta mesterségét, ha bármiféle pénzügyi tartozása volt a közösség felé. A tény, hogy Niccolò később a kormány szolgálatába lépett, azt jelenti, hogy Bernardo adóssága valamilyen módon rendeződött. A Machiavelli család történetének legismeretlenebb vonatkozása az, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozott Bernardo. Képzettsége szerint jogász volt, címe („Messere”) azt mutatja, hogy (kifejezetten tizenötödik századi értelemben) jogi doktor volt, de nincs nyoma annak, hogy gyakorolta volna mesterségét. Nem szerepel a firenzei jogász- és jegyzőcéh évkönyveiben, semmilyen irat sem szól olyan ügyről, amely hozzá lenne köthető, mint ahogy jövedelméről sem esik szó sehol. Kétségtelennek látszik, hogy Bernardo egyedüli bevétele az a viszonylag csekély összeg volt, ami a családi gazdaságból befolyt. Hogy ez a szomorú helyzet hogyan végződött, azt nem tudjuk. Aligha hihető, hogy az az ember, akiről Bernardo naplójában olvasunk, aki őszintén szerette gyermekeit, és felismerte társadalmi helyzete jelentőségét, szándékosan szegénységbe taszította volna családját. Sokkal inkább valamilyen társadalmi konvenció vagy politikai alkalmatlansága állhatott törekvései útjába. A legvalószínűbb magyarázat, hogy Bernardo fiatal korában ugyan jogászként dolgozott, de aztán hátralékba került az adóhatóságnál. Ami az ifjú Niccolòt illeti, az élet Firenzében sohasem volt unalmas. Barátaival futballozott vagy más játékokat űzött az utcákon, és tanúja volt annak a sok ünnepségnek és karneválnak is, amelyeket a firenzeiek rendszeresen rendeztek. Ezeken a felvonulásokon szétválaszthatatlanul összekeveredtek a keresztény és pogány rituálék, céljuk pedig az volt, hogy némi vidámságot vigyenek a halállal és nehézségekkel naponta

szembenéző emberek életébe. Az egyik legvidámabb ünnep San Giovanni Battista, Firenze védőszentjének ünnepnapja volt, június 24-én. Harsány, víg mulatság volt ez, az utcákat szalagokkal, színes zászlókkal és virágokkal díszítették, a zajos ünnepség pedig legalább két napig elhúzódott. Az ünnepnapokon a színtársulatok komédiákat és zenés darabokat adtak elő az utcákon és a piazzákon. Ezek nagy hatást gyakoroltak Machiavellire, aki ifjúkorától roppant érdeklődést tanúsított a színházi látványosságok és dinamika iránt. Amit kisfiúként Firenze utcáin látott, elkísérte egész életében, és kialakította benne a vígjátékok iránti vonzalmat, amik fél évszázaddal később majd híressé teszik. A reneszánsz Firenze életének másik, sötét oldalát a halál és a betegségek, az éhínség és háború világa jelentette. Kortársaihoz hasonlóan Machiavelli is fiatalon megismerkedett a halállal. Az 1479-es szörnyű pestisjárványban számos szomszéd és családi barát pusztult el. Saját apja is súlyosan megbetegedett, s már azt hitték, hogy meg fog halni. A család, mielőtt a pestisjárvány a tetőfokára hágott volna, Niccolò anyja családjának Firenzétől pár kilométerre található mugellói vidéki birtokára költözött. Bernardo is megmaradt, s néhány hét múlva lábadozva csatlakozott hozzájuk. Még ugyanebben az esztendőben, amíg a Machiavelli család kis vidéki házában tartózkodott, a Nápollyal folytatott, s a Köztársaságnak sok emberéletbe és rengeteg pénzbe került csatározások pillanatnyi szünetében, a Poggio Imperiale-i csatában éppen vereséget szenvedett firenzei zsoldossereget egy közeli városban szállásolták el. Néhány katona a Machiavelli család otthonában kapott elhelyezést, és a tízesztendős Niccolòt valósággal elbűvölték a katonák és történeteik. A későbbiekben ez az élmény is komoly hatással volt a firenzei polgárok seregével hadjáratra induló felnőtt Machiavelli gondolatvilágára, aki mielőtt megírta volna híres tanulmányát, A háború művészetét, megjárta már Európa jó néhány csatamezejét. Abból a kevésből, amit a Machiavelli család életéről tudunk, annyi bizonyosnak látszik, hogy boldog volt az életük otthon. Bartolomeának már volt férje, mielőtt Bernardóval találkozott volna, aki 1458-ban vette el őt feleségül. Első férje, az 1457-ben elhunyt Niccolò di Girolamo Benizzi gyógyszerész volt, s született egy Lionarda nevű lányuk is. A Benizzik alig pár házzal arrébb laktak attól, ahol Bernardót nevelték

szülei, s úgy tűnik, hogy Bernardo és Bertolomea kapcsolata röviddel Niccolò Benizzi halála után kezdődött. Az is biztos, hogy Lionarda apja családjánál nevelkedett, ugyanis nincs szó róla a Machiavelli család adójegyzékeiben vagy bármilyen más hivatalos iratban. Bartolomea állítólag jámbor asszony volt, aki rajongott a költészetért és a muzsikáért. Valamikor, amikor legidősebb fia még kicsi volt, maga is tollat ragadott, hogy laudit, vagy vallásos költeményt írjon. Az egyik, fiának, Niccolònak ajánlott versének hű másolata később bekerült az egyik leszármazottja, Giovan Battista Nelli által írt könyvbe. Niccolònak az irodalomhoz való érzéke a jelek szerint anyjától származik. Azonban Bernardo is nagy műveltségű, intellektuális ember volt, aki sok szempontból a korszellemet testesítette meg. Élénk érdeklődést mutatott a tudományok iránt, s habár nem volt tehetséges művész, mérnök vagy filozófus, mégis alaposan tanulmányozta és nagyra tartotta ezeket a területeket. Ami pedig talán még fontosabb: szerette a könyveket, és megtakarított pénzét szívesen költötte latinra vagy hétköznapi nyelvre frissiben lefordított klasszikus művekre. Firenzében 1471-ben – amikor Niccolò még csak kétesztendős volt – jelent meg a nyomtatott irodalom, s habár anyagi lehetőségei szerények voltak, Bernardo mégis az egyik legelső és leglelkesebb vásárlója volt az első városi nyomdának. Gyűjteményének személyesen összeállított, ricordijába is bekerült leltára alapján kifinomult ízlésű, érdeklődő ember volt. A nyomtatott törvénykönyvek széles skáláján kívül rendelkezett Livius, Macrobius és Priscianus műveivel, de birtokában volt Lorenzo de’ Medici barátjának, a humanista Donato Acciaiuolinak Arisztotelészkommentárja is. Kölcsön is vett könyveket, többek közt Ptolemaiosz Kozmológiáját, Arisztotelész Etikáját, valamint Justinus és Plinius írásait. Bernardo összefűzetlen lapokból álló kötetek formájában vásárolta a könyveket, s amikor anyagi helyzete ezt éppen lehetővé tette, akkor maga kötötte be őket a legfinomabb anyagokba. Olykor szegényes birtoka termékeit, pár üveg bort vagy egy sajtot cserélt el klasszikus szövegeket tartalmazó kötetekért, így gyarapítva gyűjteményét. Bernardo leginkább megbecsült könyve Liviustól A római nép története volt, amelynek gazdagon illusztrált (s ezért drága) példánya jócskán meghaladt anyagi lehetőségeit. Ezt a könyvet fizetségbe kapta azért, mert egy firenzei kiadó

számára helynévmutatót állított össze, amely feladatnak az elvégzése kilenc hónapjába került. A már felnőtt Niccolò visszaemlékezett arra, hogy miként hozta el a nyomdából apjának a különösen szép, borjúbőrbe kötött, legfinomabb papírra nyomott Livius-kötetet. Ez a munka lett Bernardo gyűjteményének ékköve, a család által is megbecsült példány. Niccolò rengeteget tanult a történelemről ebből a könyvből, amely komoly szerepet játszott szellemi formálódásában, amint azt legkorábbi, Livius gondolatait tükröző írásai is mutatják. Társadalmi osztályának legtöbb, hasonló műveltségű tagjához hasonlóan Niccolò apja is egy konfraternitás tagja volt. Ennek San Girolamo sulla Costa Konfraternitása volt a neve, s egy vallási társulás volt, amelyet általában inkább La Pietà néven emlegettek. Bernardót ugyan kevéssé érdekelte a vallás, de úgy tűnik, hogy alkalmazkodott kora társadalmi szokásaihoz, és eljátszotta a tőle elvárt hagyományos szerepet. A nagyjából 140 helyi üzletembert tömörítő La Pietà azonban nemcsak vallási csoportosulás volt, hanem politikai programmal is bírt, s jámbor célokra éppúgy gyűjtött pénzt, mint politikaiakra. Santo Spirito társadalmi infrastruktúrájának nagyon fontos részét képezte, s csak azoknak lehetett szavuk a quartiere életében, akik tagjai voltak ennek a konfraternitásnak. A Machiavellik szerencséjére ez a testvériség nem zárta ki soraiból a specchiókat, és jelentős hatást gyakorolt Niccolòra, aki tizenegy évesen csatlakozott az ifjúsági szárnyhoz, a Sant’ Antonio da Padova Konfraternitásához. Huszonnégy esztendősen került át a felnőtt konfraternitásba, ahol kapcsolatba került közössége számos fontos személyiségével. Niccolò és apja igen közel álltak egymáshoz, Bernardo a Machiavellik jövőbeli nagy reménységének tekintette legidősebb fiát. Niccolò nővérei, Primavera és Margherita meglehetősen hétköznapi életet éltek. Primavera feleségül ment Francesco Vernacciához, akinek Konstantinápoly állt üzleti tevékenysége központjában, a fiatalabbik, azaz Margherita pedig egy bizonyos Bernardo Minerbetti felesége lett. A két asszony gyermekeket nevelt, megtették, amit elvártak tőlük, de eltűntek a történelemben. Ami Niccolò öccsét, Tottót illeti, legfeljebb annyit tudunk róla, hogy pap lett, és élete nagy részét Firenzében töltötte. Machiavelli fennmaradt levelezésének tanúsága szerint a testvérek szoros kapcsolatban

maradtak egymással, és amikor Niccolò fontos városi tisztviselő lett, mindent elkövetett Totto egyházi pályafutásának egyengetése érdekében. Azonban Niccolòt és apját más is egybefűzte. Mindkettőjüket korlátokat nem ismerő humorérzék, a társadalmi konvenciókkal szembeni egészséges cinizmus, valamint az egyházzal szembeni szokatlan bizalmatlanság jellemezte. Ez utóbbi tény nyilvánvalóan bántotta a jámbor és istenfélő Bartolomeát, aki hetente több estét is azzal töltött, hogy a Santa Trinità-templom női kórusában énekelt, amikor pedig ideje engedte, vallásos költeményeket írt. Bernardo eközben humanista értekezéseket tanulmányozott, s – legalábbis otthon – nyugodt szkepticizmussal viseltetett a katolikus hittel szemben, az egyház intézményeit pedig cinikus tartózkodással szemlélte. Szemléletét jól példázza, hogy amikor a pestisben rokonait vesztette el, Bernardo írt ugyan az eseményekről beszámoló leveleket, de sohasem használta az elhunytak lelkeit a mennybe vezérlő, bűneiktől megtisztító Istennel kapcsolatos szokásos jámbor vagy ömlengve magasztaló mondatokat, illetve vallási sztereotípiákat. Pusztán elbeszéli a tényeket, mintha a vallásnak semmilyen szerepe sem lenne gondolkodásában. Annak sincs jele, hogy pap szolgálatait vette volna igénybe akkor, amikor 1479 nyarán maga is közel járt a halálhoz. Egy ilyen, az anyagi világhoz és ügyekhez ennyire kötődő, a vallásra jóformán rá sem hederítő ember esetében, mint Bernardo, különös, hogy szoros barátságot ápolt a helyi templom, a Santa Croce ferences kolostorának szerzeteseivel. Gyakran múlatta az időt velük beszélgetve és vitatkozva; végrendeletében pedig a társadalmilag elfogadható minimumnál jóval több pénzt hagyott rájuk. Fennmaradt levelek tanúsága szerint Niccolò és apja csaknem testvéri viszonyban voltak. Egy ízben, amikor Bernardo a család majorságában tartózkodott, egy jókora libát küldött fiának. Válaszul Niccolò egy tréfás szonettet írt neki vissza, ezekkel a sorokkal: „Kedves Bernardo, kacsák és libák / Megvetted – mégsem eszel hát.” Amikor Niccolò fiatalember volt, apa és fia trágár történetekkel és disznó viccekkel szórakoztatták egymást, kedvelték a férfitársaságot, a beszélgetést az ivóban, ártalmatlan csínyeket követtek el. Mindkettőjükben előnyösen keveredett a tudós, a városi ember és a kalandor.

Niccolò és Totto a legkiválóbb oktatásban részesült, amit Bernardo csak megengedhetett magának, s azt is tudjuk, hogy nyelvtudományi, matematikai és történelmi alapismereteket tanultak. Némi zavar mutatkozik Niccolò gyermekkori görögtudása körül. Egyes tudósok azt állítják, hogy talán már tíz vagy tizenegy éves korában elkezdte tanulni a nyelvet, mások szerint viszont felnőttként tanult meg saját erőből. Sajnálatos módon egy hozzávetőlegesen huszonkét esztendősen írt latin versén kívül 1497 előttről semmi sem maradt fenn Machiavelli tollából. Azonban annyi bizonyos, hogy ahhoz a korhoz viszonyítva, amelyben élt, igencsak olvasottnak számított; bensőséges viszony fűzte a két legjelentősebb firenzei íróhoz, Dantéhoz és Petrarcához. Majdnem biztos, hogy a Studio Fiorentinóban, amely intézmény a város egyetemének volt az elődje, részesült hagyományos humanista oktatásban, ahol feltehetőleg retorikát, logikát és irodalmat tanult. Az ifjú Machiavellinek a festészethez is volt érzéke, de lelkes műkedvelőnél több sohasem vált belőle. Ugyanakkor tehetséges, rendkívül logikus gondolkodású, ékesszóló és éles elméjű szónok volt. Született stratéga volt, ösztönös „politikai állat”, olyan ember, aki számára az államgépezet működése ugyanazt jelentette, mint Leonardo számára egy tájkép, vagy Shakespeare számára egy szonett megalkotása. A középkorú Machiavellinek saját világnézete volt, sajátos képességei pedig távol tartották őt a hagyományos mesterségektől. Ahogy barátjának, Francesco Vettorinak megvallotta, adottságai folytán semmit sem tud a selyem- vagy gyapjúkészítésről, fogalma sincs a bankokról és a kereskedelemről, s hidegen hagyja a haszon vagy a veszteség. Kiemelkedő képességei máshol rejlettek, távol a kézművesek vagy bankárok megszokott tehetségétől. Niccolò első tanítója egy bizonyos Matteo volt, aki bevezette őt a latin nyelv rejtelmeibe. Naplójában Bernardo rögzíti, hogy az oktatás 1476. május 6-án kezdődött, nem sokkal Niccolò hetedik születésnapja után. Ugyancsak a napló meséli el, hogy egy évvel később Niccolònak új tanára lett, Battista da Poppi a San Benedetto-templomból, akivel tovább folytatták a latin tanulmányozását, néhány hónappal később pedig megismertette a fiút a matematika alapjaival. A munka ezzel a tanárral azonban nem tartott sokáig, s 1480-ban egy harmadik tanár, Paolo da Ronciglione vette át Niccolò és öccse oktatásának ügyét.

1481 nagy részét és az 1482-es esztendőt Firenzén kívül, a mugellói vidéki birtokon töltötték. Niccolát és Tottát itt a közeli falvakban élő helyi papok, orvostanhallgatók és nyugalmazott tanítók oktatták. Amikor éppen nem tanulmányaikkal foglalatoskodtak, a fiúk a helyi erdőkben vagy Montebuiano várának közeli romjai közt játszottak. 1482 telén Firenzébe visszatérve Primavera férjhez ment, húga, Margherita pedig saját menyegzőjére készülődött. Miután a lányok kiröppentek, a Via Romana-i ház kissé tágasabb lett. Machiavelli életének 1498-ig tartó másfél évtizedéről, amikor megválasztották a firenzei köztársaság második kancelláriájának titkárává, alig tudunk valamit. Tudjuk, hogy a Studio Fiorentinóban tanult, s némi időt a Mediciek udvarában is eltöltött, ahol különböző foglalkozású és társadalmi helyzetű emberekkel érintkezett. Azt is tudjuk, hogy tehetséges költőnek tartották, és legalább egy olyan szonettet is írt, amely megjelent a Mediciek számára 1492-ben készített gyűjteményben. Ettől eltekintve azonban szinte semmiről sem tudunk. Különböző levelekből az derül ki, hogy Niccolò sokat olvasta és tanulmányozta a latin költőket. Rajongott Vergiliusért, olvasta Ovidiust és Tibulliust. Behatóan ismerte Dantét és Petrarcát, Liviust és Boccacciót, de kedvenc írója Lucretius volt, akinek különösen a De rerum natura (A természetről) című munkáját kedvelte. Ez a Kr. e. 60 táján íródott mű a reneszánsz számos nagyszerű megnyilvánulásának ihletője volt, és táplálta Leonardo, Bruni és a korszak más jelentős gondolkodóinak és művészeinek holizmusát. 1496-ban, ötvenöt éves korában elhunyt Niccolò anyja, Bartolomea. Mivel a lányok már régóta férjnél voltak, azaz nem otthon laktak, Machiavelli családja három férfira apadt. A hetvenedik esztendeje körül járó Bernardo átadta magát a gyásznak; Totto tizenkilenc éves volt, és a papságra készült; Niccolò pedig csaknem bizonyosan valamely viszonylag alacsony beosztásban dolgozott a városnál. Egészen eddig még csak csírájában sincs semmi jele annak, hogy Niccolò Machiavellire valamilyen különleges pályafutás várna. Azonban a tizenötödik századi Firenze termékeny talaját jelentette a különleges eseményeknek, a hely és az idő elősegítette a tehetségek kibontakozását, függetlenül attól, hogy honnan származnak.

Machiavelli igazi firenzei volt, kora gyermeke, de egyúttal olyan ember is, aki egyetemes, időtlen szemlélettel rendelkezett. Gondolkodásának és elképzeléseinek nem is lehetett volna jobb bölcsője, mint az a város, amely a tizenötödik és a tizenhatodik században a világ szellemi és politikai életének központja volt.

2. MACHIAVELLI EURÓPÁJA Firenzét Kr. u. 1000 körül alapították. A Német-római Birodalom seregei által elfoglalt településből fejlődött ki, s egy évszázadon keresztül, vagy valamivel tovább kicsiny városka maradt, központjában a Santa Reparataszékesegyházzal és a San Lorenzo-templommal. Azonban nagyjából 1120 körül Firenze gyors növekedésnek indult, és hamarosan olyan kereskedelmi központtá és kulturális csomóponttá vált, amely egyaránt vonzotta a művészeket és filozófusokat, kereskedőket és bankárokat. A tizenharmadik század közepén a város, amelynek mintegy harmincezer lakosa volt, független államként létezett. Saját pénze, sajátos politikai rendszere és Európa egyik nagy kreatív központjaként egyre növekvő hírneve volt. Dante Firenzében született 1265-ben, még a reneszánsz hajnala előtt. Ezt a korszakot a városban pusztító belharcok jellemezték, amelyek betegségekkel és a szomszédos államokkal folytatott csetepatékkal párosulva alaposan megtizedelték a város lakosságát, s egy időre visszavetették fejlődését. Firenze azonban fokozatosan kilábalt a halálnak és sötétségnek ebből az időszakából, s átlépett a megdöbbentő teljesítmények korszakába, egy olyan korba, amely meghozta számára a gazdagságot és hírnevet. Mindez akkor történt, amikor egész Európára a haladás olyan új időszaka köszöntött, amely teljesebb volt, és gyorsabb tempót diktált, mint bármikor a római birodalom ezer esztendővel korábbi megalapítása óta. Nincs teljes egyetértés a tekintetben, hogy pontosan mettől meddig tartott az a korszak, amit a történészek „reneszánsznak” neveznek. A művészetek és az irodalom esetében alkalmazott időpontok – amelyek a szokások szerint meghatározzák ezt a korszakot – nem használhatók a politika, a társadalomtörténet, a tudományok vagy a filozófia esetében… Minden bizonnyal Giorgio Vasari, a nagy reneszánsz művészek életrajzírója volt az első, aki ezzel a kifejezéssel jelölte ezt a korszakot, amelyben ő is élt. Találóan „rinascitának” vagy újjászületésnek nevezve azt az időszakot, amelyre manapság úgy gondolunk, mint Európának arra a korszakára, amelynek során kiemelkedett történelme nyomasztó és sötét korszakából, hogy új és meglepő elevenségről tegyen tanúságot.

A tizennegyedik századi Európa nem egy olyan hely volt, ahol öröm lett volna az élet. Egymást követték a pestisjárványok, amelyek közül a legborzalmasabb az évszázad első negyedében pusztított. Ez a katasztrófa hetvenötmillió áldozatot követelt, a földrész összlakosságának mintegy a harmadát, úgyhogy joggal érdemelte ki a „fekete halál” elnevezést. Az évszázadot a háborúk sem kímélték. Az itáliai félszigetet a városállamok közötti, vég nélkülinek tűnő vetélkedések jellemezték, s az összeütközések tönkretették a gazdaságot, a lakosságnak pedig éppen azt a fiatalokból álló rétegét tizedelték meg, amelyik túlélte a járványokat. Miközben Itália politikai cselszövésekbe bonyolódott, és az erőszak politikáját követte, addig északon Franciaország és Anglia között a százéves háború zajlott, az a folytonosan kiújuló ellenségeskedés, amely valójában évszázadnál is hosszabb ideig tartott, hiszen 1337-ben kezdődött, és csak 1453-ban ért véget. Ezzel szemben a Machiavelli születése, azaz 1469 és a tizenötödik század utolsó évtizede közti időszak viszonylag békés volt Európában, amelyet csak a francia terjeszkedési szándék feléledése szakított meg az 1490-es években. Noha a tizenötödik század végén nagy háborúk nem tépázták Európa testét, a várható átlagos élettartam nők esetében mégiscsak mindössze huszonnégy év volt, és a lakosságnak csupán elenyésző töredéke tudott írni vagy olvasni. A parasztok népes, gyakran húszfős családokban éltek egyetlen helyiségből álló kunyhóikban, amelyeket libáikkal és disznóikkal osztottak meg. Étrendjük egyszerű volt, négyévente pedig olyan éhínség tört ki, hogy ilyenkor az emberevés sem volt ismeretlen. A nemesség ugyan mentesült a köznép nyomorának egy részétől, de nem az egésztől: ők is hullottak a pestis miatt, az asszonyok pedig gyakran belehaltak a gyermekszülésbe. S mivel a gazdagok valamivel jobban táplálkoztak, a túltápláltság okozta betegségektől, köszvénytől, májbetegségektől és az elhízástól szenvedtek. Ezt a társadalmi réteget erősen sújtotta a szifilisz is; Medici Katalin, I. Ferenc francia király feleségének mindkét szülőjét ez a betegség vitte el, amikor a csecsemő még csak háromhetes volt. A tizennegyedik század szörnyűségeinek enyhülésével a köznép azonnal erőre kapott, megtalálta alkotóerejét, és fontos szerepet játszott a kultúra fejlődésében. Róma végső napjai és a tizennegyedik század közti ezer esztendő során alig változott valami. A világ lakosságának csak elenyésző hányada tudta egyáltalán, hogy melyik esztendőben él. A

kolostorok falai mögött szándékosan kerülték az újítást, és gyakorta gyanakvással kezelték azt, aki az élet jobbításán fáradozott, még ha csak a legegyszerűbb módon is. Sok embert zártak ki a közösségekből boszorkánynak vagy varázslónak tekintve őket, de voltak, akik még ennél is rosszabbul jártak. Az persze nem véletlen, hogy mihelyst az életminőség lassú javulásnak indult, Európa pedig kezdett kilábalni a sötét (közép)kor mocsarából, a festészet, irodalom és a gondolkodás fejlődése kezdett egyre nagyobb jelentőségre szert tenni. Száz év alatt a változások vihara söpört végig Európán, s oly módon alakította át annak szellemi tájképét, hogy az meghaladta mindazok legvadabb álmait, akik végigszenvedték a szomorú közelmúltat. Ezeknek a történéseknek pedig Firenze volt a központja, amely tény nyomán a következőképpen fogalmazott a humanista Leonardo Bruni a tizennegyedik század elején: „Firenze magához vonzza a legnagyobb elméket: bármire vállalkoznak is, könnyedén felülmúlják a többi embert, legyenek azok katonai vagy politikai ügyek, a filozófia tanulmányozása vagy a kereskedelem.” A város, amelyet a világon talán a legszebbnek tartottak, valóban elbűvölte Machiavelli számos kortársát, s egyiküket a következő sorok papírra vetésére ösztökélte: „Firenze a világ egyetlen olyan városa… ahol a szem semmiféle rútságot sem lát, az orrot nem háborgatják kellemetlen szagok, a láb pedig nem érint semmiféle mocskot.” S noha ennek az állításnak az első részét elfogadhatjuk, annyit azért bizton feltételezhetünk, hogy a tizenötödik századi érzékek ebből a szempontból tompábbak voltak a mieinknél, s hogy ez a kommentátor azért szólt ilyen kedvezően Firenzéről, mert a többi város még mocskosabb és még büdösebb volt. Ebben az időszakban a kultúra csaknem összes területe jelentős változáson ment keresztül. Elképesztő például, hogy 1471-ben, amikor az első nyomda megjelent Firenzében, mindössze harmincezer könyvről van tudomásunk, míg amikor Machiavelli a köztársaság külügyekért felelős ún. második kancelláriájánál dolgozott, azaz 1500-ban, már mintegy nyolcmillió nyomtatott könyv volt forgalomban. Machiavelli ifjúsága idején pezsgésnek indult a szellemi élet, kivirágzott az emberi alkotókedv, a törekvés, és ez az élet minden területére hatást gyakorolt. Niccolò gyermekkorában volt tanonc Verrocchio alig pár száz méterrel arrébb fekvő műhelyében Leonardo da

Vinci, s a város falain belül már sikeres festőnek tekintették Botticellit. Machiavelli huszonhárom éves volt, amikor 1492-ben Kolumbusz megérkezett az Újvilágba, Kopernikusz, a modern csillagászat atyja pedig mindössze tizenkilenc esztendősen, matematikát és optikát tanulmányozva fedezi fel tudományága alapjait. A tudomány és a kultúra terjedésének ezt a forradalmát két egymással összefüggő tényező segítette elő. Az első a cserélhető betűkkel való nyomtatás feltalálása volt, amely a nyomdák létrejöttéhez vezetett. A másik annak felismerése volt, hogy az ókori Görögország és Róma klasszikus íróinak műveiben a tudás hatalmas tárháza rejlik. Ez a felismerés arra sarkallta a jómódú értelmiségiek viszonylag kis létszámú csoportját, hogy felkutassa és lefordítsa ezeket az írásokat. Ehhez az erőfeszítéshez a legjelentősebb hozzájárulás éppen Firenzéből érkezett, s ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy ez a város döntő szerepet játszott a kultúra, a tudomány és a művészet reneszánsz kori fejlődésében. A fennmaradt klasszikus kéziratok felkutatásának jelentős lendületet adott a humanista tudós Francesco Petrarca, aki 1304-ben született a Firenzétől körülbelül nyolcvan kilométerre fekvő Arezzo városkában. Kora legünnepeltebb értelmiségijeként Petrarca hozzá hasonló lelkes értelmiségiekből álló kört gyűjtött maga köré, akik osztoztak mesterüknek a klasszikus hagyomány iránti szeretetében. Úgy gondolták, hogy eredeti latin és görög kéziratok és dokumentumok százai is lapulhatnak magángyűjteményekben és Európa kolostoraiban. Ezen emberek közül sokan egész életüket ezek felkutatásának szentelték. Petrarca egyik legjobb barátja Giovanni Boccaccio volt, aki állítólag megtalálta Tacitus Historiae című művét, illetve Annaleseinek egy részét. Petrarca maga számos ünnepelt könyv (köztük Az istenek származásáról írt mű) szerzője volt, de összeállított két életrajzi lexikont is a Híres férfiakkal történt dolgokról és a Jeles asszonyokról. A Petrarca és Boccaccio által megindított mozgalmat tudósok egymást követő nemzedékei vitték tovább, s egyre fontosabb a római korból származó szövegek kerültek napvilágra. Az olyan emberek, mint Coluccio Salutati, Giovanni Conversini, Niccolò Niccoli és Poggio Bracciolini a művelt világot számtalan igen fontos ókori tudományos és szépirodalmi művel ismertették meg, így a Manilius római író által alkotott Astronomicával, Lucretius De rerum naturájával, valamint jó néhány

bányászati és mezőgazdasági témájú könyvvel, köztük Statius Silvae című művével és Columella De re rusticájával, amely olyan szellemóriásokra volt hatással, mint Leonardo, Brunelleschi és Alberti. Ezeknek a műveknek a jelentősége abban rejlett, hogy eredeti latin nyelven íródtak, s így a tizennegyedik század végi-tizenötödik század eleji firenzei elit első ízben olvashatta a klasszikus kor nagy gondolkodóinak szavait úgy, ahogyan azokat annak idején megfogalmazták, nem pedig félművelt szerzetesek által félrefordított töredékek formájában. Ennek a ténynek már önmagában is nagy jelentősége volt, de talán még fontosabb, hogy ezeknek a remekműveknek a lefordítása és értelmezése során nyilvánvalóvá vált, a római tudósok nagymértékben támaszkodtak régebbi, a görög tudományosság aranykorából, a Kr. e. 500 és 250 körüli időszakból származó forrásokra. Ennek a felismerésnek pedig az lett a szükségszerű következménye, hogy új és kettőzött erőfeszítéssel folyt a kutatás a tudás görög forrásai iránt. Az ókori tudomány nagyszerűségének tudatában Firenze leggazdagabb polgárai külföldre küldték megbízottaikat, akiknek az volt a feladatuk, hogy derítsenek fel és vásároljanak meg eredeti görög nyelven mindent, amit csak fellelhetnek. Ezt az időt megelőzően a Nyugat-Európában csupán néhány Arisztotelész- és Platón-töredék, valamint Euklidész egy-két fontosabb értekezése számított eredeti görög kéziratnak. Ezeket vagy szerzetesek őrizték féltékenyen, vagy gyűjtők kezében voltak. Petrarca maga is nevezetes volt arról, hogy saját, görög nyelvű Homérosz-kézirata volt, amelyből azonban egy szót sem tudott elolvasni. Az általa említett római írók tekintélyének elismerése mellett óriási költőnek tartotta Homéroszt, a könyvet pedig minden este, ágyba bújás előtt megcsókolta. A tizenötödik század első három évtizedében több száz kézirat vándorolt Firenzébe, mégpedig jobbára keletről: ahol egykor a keresztesek harcoltak a kereszténységért, ott most nyugati megbízottak csereberéltek és vásároltak fel a szellemi kincseket a törököktől. Az egyik firenzei megbízott, Giovanni Aurispa egymaga nem kevesebb mint 238 teljes kézirattal tért vissza 1423-ban egy különösen eredményes útjáról. Így tett szert Firenze művelt közönsége Arisztotelész Politikájának, Hérodotosz történeti munkájának, Platón dialógusainak, Homérosz Iliászának és Odüsszeiájának teljes változatára, Szophoklész színműveire,

Hippokratész és Galénosz orvostudományi írásaira, valamint a görög– római hagyomány legfontosabb könyveinek egy részére, amelyek az alexandriai könyvtárból kerültek át Kis-Ázsia gazdag gyűjtőinek kezébe. Ezek mellett felbukkant számos olyan könyv, amelyek komoly hatást gyakoroltak a reneszánsz kori Európa természetfilozófiájának kiformálódására. A legfontosabb Ptolemaiosz Almagesztje és Geógraphiája volt, amelyet 1406-ban hozott Itáliába Palla Strozzi firenzei kereskedő. A Geógraphia térképészeti eljárások leírását tartalmazta, így például szólt a földfelszínen való távolságmérésről, arról a tudásról, amelyet a Nyugat a korai középkor során elfelejtett. A firenzeieknek immár eredeti nyelven álltak rendelkezésére az emberiség legnagyobb művei. Egyetlen probléma azonban megmaradt: senki sem tudott sem olvasni, sem pedig beszélni ógörögül. Petrarca és Boccaccio már az 1360-as években kísérletet tett a nyelv bevezetésére Firenze értelmiségi köreiben, s noha egyikük sem értett görögül, mégis megpróbálkoztak egy görög tanszék létrehozásával a Studio Fiorentino keretein belül. Persze kudarcot vallottak, de két nemzedékkel később, s az immár rendelkezésre álló eredeti művek jelentős gyűjteményének birtokában a könyvek felkutatását annak idején finanszírozó személyek örökösei végül áldásukat adták egy tanszék létesítésére. Ennek vezetése hamarosan kiváló tudós kezébe került a konstantinápolyi Manuél Hriszolorasz személyében. A változás első jelentős összetevője tehát a helyére került. A görög szövegek növekvő gyűjteményének pontos lefordításával a firenzeiek azt a meglepő felfedezést tették, hogy amit a kultúra területén eddig elértek, azt csaknem kétezer évvel ezelőtt már felülmúlták a görögök. Azonban ez a felismerés nem taglózta le őket, hanem inkább arra ösztönözte őket, hogy versenyre keljenek, és felülmúlják az ókoriak teljesítményeit. 1428-ban felállítottak egy bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy átalakítsa Firenze oktatási rendszerét. Az addigi tanrendet alkotó orvostudomány, asztrológia, logika, nyelvtan és jog mellé felsorakozott az erkölcsfilozófia, a retorika és a költészet. Ezzel minden hallgató új tantervet kapott Firenzében, amely aztán az alapjává vált annak a rendszernek, amelyet egész Európa átvett, s amely Itália, Franciaország és Anglia egyetemein egészen a tizennyolcadik századig fennmaradt.

E dinamikus haladás nyomán sok ígéretes ifjú tudós érkezett tanulási és tanítási szándékkal Firenzébe Itália más részeiből, de még Angliából és Németországból is. Többségüket a görögül beszélő tanárok vonzották. A város leggazdagabb és politikailag leghatalmasabb polgárai körében lezajlott gondolkodásbeli változás pedig drámai hatást gyakorolt Firenze társadalmának szerkezetére. Itáliában, akárcsak Európa minden más a reneszánsz által érintett részén, nagy hatása volt annak a meggyőződésnek, hogy az emberiség addigi eredményei felülmúlhatók, s hogy mindazt, ami eddig történt, a jövőben jobban is lehetne csinálni. A cselekvés, a részvétel korszaka volt ez. Ez a bizakodó szellem vezetett el a felfedezések korához, valamint a modern tudományos gondolkodás kezdeteihez, egyszersmind táptalajt nyújtott a – számunkra a kort leginkább jellemző – művészeti törekvések számára is. Ennek a szemléletbeli változásnak a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve (ilyen volt a tizenharmadik századi tudós és filozófus Roger Bacon) Róma bukása óta az embereket megbénította az értéktelenség mélyen gyökerező érzése. A keresztény tanítás hatásának következtében általánosan elterjedt az a felfogás, amely az embert pusztán Isten teremtményének tekintette, aki ki van szolgáltatva a természet erőinek és az isteni akaratnak. Abban a világban az ember teljességgel jelentéktelen volt. Ez a gondolkodás azonban sehová sem vezetett, stagnáló társadalmi rendet eredményezett, s noha egészen a darwini forradalomig meghatározó volt az a felfogás, hogy az emberi életet közvetlenül felügyelő Isten a világegyetem ura, a reneszánsz idejének befolyásos gondolkodói igencsak eltérő módon gondolkodtak két vagy három nemzedékkel korábbi elődeiktől. A reneszánsz gondolkodók korántsem tekintették magukat jelentéktelennek és hatalom nélkülinek, s őszintén hittek abban, hogy az emberi szellemet kincsként őrizni és táplálni kell. Ebben a változásban a platóni filozófia hatását láthatjuk, amelyből aztán kialakult a cselekvő humanizmus központi tétele, az „emberi erény” (human virtue). A platóni filozófia középpontjában az az elgondolás állt, hogy a természet titkainak megfejtése által az emberiség rátalálhat Istenre. Platón számára ez volt az „ihlet” alapja, és ez a reneszánsz legkiválóbb elméinek gondolkodásában is központi jelentőségűvé vált. Machiavelli, noha vallási nézetei rendhagyóak

voltak, megértette és elfogadta a platóni ideatant, jóllehet nem értett egyet a platóni filozófia számos más tételével. S bár az erény fogalmát sok gondolkodó használta és illesztette be a hivatalos keresztény tanításba, az mégis tisztán klasszikus eredetű. A kor egyik legjelentősebb humanistája, Pico della Mirandola Az ember méltóságáról (De dignitate hominis) írott könyvében mesteri módon jellemzi a humanizmus filozófiáját, amikor Isten kinyilatkoztatja Ádámnak, hogy „amely helyet, amely szerepkört óhajtasz, azt birtokold kívánságodnak megfelelően. A többi teremtmény a maga meghatározott természete folytán az általunk előírt törvények közé kényszerül, örökre meghatározva. Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni.” Azt az utat, amely az ókori tudás megszerzésétől a bölcsesség emberi szükségletként való felfogásáig vezetett leírhatjuk a tiszta értelem által követett ösvényként, amely azonban rejtett, de mégis döntő befolyást gyakorolt a firenzei kultúrára. Az emberi értékek ilyesfajta újrafelfedezése a világ újfajta felfogásmódjaihoz vezetett, és jelentős mértékben befolyásolta Machiavelli világképét, miközben munkásságát rendkívül modern és meglehetősen forradalmi színezetű éthosszal töltötte el. Machiavelli ifjúkori szellemi világának legfontosabb alakjai Giovanni Pico della Mirandola, Angelo Poliziano és Marsilio Ficino voltak. Pico della Mirandola neves író és humanista filozófus volt, Poliziano és Ficino hírnevét pedig görög és latin szövegfordításaik alapozták meg, és mindnyájan szoros barátságban álltak Lorenzo de’ Medicivel, aki képes volt lépést tartani ezekkel a nagy gondolkodókkal, és állítólag hozzájuk mérhető szellemi sokoldalúságról tett tanúbizonyságot. Mindhárom értelmiségit (és persze magát Lorenzót is) lenyűgözte az a misztika és metafizika, amely iránt később Machiavelli is erőteljesen érdeklődött. Ebben az időben rendkívül népszerű volt az asztrológia, virágzott az alkímia, olyan elismert tudósok pedig, mint Ficino (akinek az apja Cosimo de’ Medici orvosa volt), könyveket írtak misztikus, okkult témákról, amelyeket ugyanolyan nagyra tartottak, mint a megbecsült filozófiai értekezéseket. A kor legtöbb embere – nemcsak az értelmiségiek, hanem a jobbára műveletlen köznép is – a szigorú katolicizmus, pogány maradványok, illetve okkult hagyományok és babonák zagyvalékának különös keverékét követte.

Ennyit Machiavelli életének szellemi hátteréről. Azonban legalább ilyen fontos volt számára, és egyben Firenze fejlődésének szempontjából is, a városi politika alakulása, a hatalmi játszmák, kereskedelmi és katonai törekvések bonyolult szövevénye, amelynek középpontjában egyetlen, meghatározó fontossággal bíró család, a Medici állt. Egyesek a Mediciek legkiemelkedőbb képviselőit diktátoroknak tekintik, és hangsúlyozzák megvesztegethetőségüket és azt, hogy saját érdekeiket tekintették elsődlegesnek. Ugyanakkor semmi kétség, hogy ők alkották Firenze első számú családját, amelyhez mintegy három évszázadon át a város a legfontosabb és legbefolyásosabb polgárai tartoztak. Ők kormányozták a város hajóját az európai történelem zavaros vizein, s ők határozták meg sorsát; nélkülük Firenze csak önmaga halvány árnyképe lett volna. Közülük elsőként Giovanni di Bicci de’ Medici játszott jelentős szerepet a közéletben, aki a tizennegyedik század elején egy olyan bankot alapított, amely kifejezetten csak a katolikus egyháznak folyósított kölcsönöket. A Medicieket megbecsült középosztálybeli státusukból Giovanni emelte fel a város leggazdagabb családjai közé, aki halálakor a becslések szerint százezer forintot hagyott örököseire. (A régi pénzegységeket csak hozzávetőlegesen lehet átszámítani mai pénznemekre, de ez az összeg biztosan nem ért kevesebbet 50 millió mai angol fontnál.) Cosimo de’ Medici, Giovanni legidősebb fia 1389-ben született. Noha gyorsan jelét adta remek üzleti érzékének, illetve a számok és üzleti könyvek iránti tehetségének, mégis sokkal jobban érdekelték a könyvek és az újfajta tudományosság. Tizennégy és tizenhét esztendős kora között Cosimót a görög nyelv kiváló tudósa, Roberto de Rossi oktatta, aki felkeltette érdeklődését az ókor intellektuális öröksége iránt, miközben Giovanni a bankház vezetésére készítette fel. Rossi ösztönzésére Cosimo azzal a javaslattal állt apja elé, hogy barátjával, Niccolò Niccolival együtt keletre utazna, felkutatni egy hallomásból ismert ókori kéziratgyűjteményt. Mondanunk sem kell, hogy a kérés süket fülekre talált. Giovanninak mindössze három könyve volt, az Evangélium, azután Szent Margit legendája, valamint valami zavaros, olasz nyelvű prédikáció, úgyhogy értetlenül szemlélte fia lelkesedését. Úgyhogy tizennyolcadik

születésnapja után pár héttel a csökönyös Cosimo már a családi vállalkozásban dolgozott. Cosimóból kiváló bankár lett. Valójában minden területen felülmúlta atyját. Vezette a család üzleti ügyeit, hihetetlen mértékben megnövelte a család vagyonát, ugyanakkor Firenze leginkább tisztelt és csodált polgára lett; azonban megőrizte a művészetek iránti elköteleződését is. Élete során Cosimo művészeket, írókat és zenészeket pártfogolt. Tanszékeket támogatott, valamint fizetett alkalmazottai révén kéziratok után kutattatott Európában és a Keleten, hogy azután anyagilag támogassa lefordításukat és további példányok készítését. Ez az üzletember, akit első ránézésre csupán a számadáskönyvek és az árfolyamok érdekeltek, legalább annyit tett a reneszánszért, mint Tiziano, Leonardo vagy Brunelleschi. Cosimo de’ Medici jelentőségét Firenze és egész Európa kulturális fejlődésében Machiavelli fogalmazta meg a legegyértelműbben, amikor így írt: Cosimo ugyancsak kedvelte és pártolta a tudós elméket, amiért is meghívta Firenzébe a nagy műveltségű, származására nézve görög Arguropuloszt, hogy görög nyelvre és egyéb tudományokra oktassa Firenze ifjúságát. Házában tartotta Marsilio Ficinét, a platóni filozófia második atyját, akit olyannyira kedvelt, hogy tudós munkáját és kényelmét elősegítendő, birtokot ajándékozott neki Careggiben, saját birtoka szomszédságában. Habár Cosimo sohasem lett a firenzei állam hivatalos vezetője, mégis ő volt az állam tulajdonképpeni feje. Dolgozott a korabeli kormányzatot alkotó különböző bizottságokban, s az összes firenzei közül ő volt a legbefolyásosabb. Emellett rengeteget tett Firenze politikai rendszerének továbbfejlesztéséért és a város pénzügyeinek rendbetételéért. Tekintettel a rosszul működő adórendszerre, valamint az állami bevételek rossz tervezésére és hatékonyságot nélkülöző begyűjtésére, Firenze súlyos gazdasági válságot élt át abban a időben, amikor Cosimo átvette a Medici-bankház vezetését. Az 1450-es évek közepére a helyzet már olyannyira rosszra fordult, hogy a firenzeiek 82 százaléka egyáltalán nem fizetett semmiféle adót sem. Cosimo meg volt győződve arról, hogy a tehetősek feladata példát mutatni az állam polgárainak, úgyhogy olyan új

adótörvényeket erőszakolt keresztül, amelyek a többieknél jobban sújtották Firenze gazdag bankár- és kereskedőcsaládjait. Pályafutása során, az 1450es évektől az 1480-as évekig a Mediciek egyre több adót fizettek. Cosimó egyedül 1457-ben 575 florin adót fizetett, méghozzá egy olyan évben, amikor egész Firenzében csupán három másik háztartás fizetett száz forint, vagy annál több adót. Jövedelemadója ebben az évben több mint négyszerese volt utána következő üzleti versenytársáénak. Cosimo de’ Medici családfőként ugyancsak hatalmas összeggel járult hozzá Firenze politikai és társadalmi stabilitásához. Erős politikai szövetségeket kötött szomszédaival, különösen Milánóval, de két másik hatalmas városállammal, Rómával és Velencével is. Szilárd kapcsolatokat alakított ki más országok pénzügyi intézményeivel, élete során a Medicibankház fiókokat nyitott Franciaországban, Németországban és Angliában, amelyek révén pedig szeretett Firenzéje egyre jobban felvirágzott. Úgy tűnik, cserébe népe is elhalmozta szeretetével Cosimót. Amikor 1464-ben meghalt, sokan meggyászolták, a Tízek Tanácsa pedig rendeletet alkotott, amelyben a Pater Patriae (a haza atyja) címmel tüntette ki. Ez a felirat került meglepően hétköznapi sírjára is a San Lorenzo-templom kriptájában. A család vezetése Cosimo fia, Piero kezébe került, aki átvette ugyan az atyja halálával megüresedett politikai szerepkört, de mégis csaknem mindenben a Pater Patriae szöges ellentéte volt. Testileg és szellemileg is gyengének bizonyult, csekély karizmával és kevéssé mozgékony szellemmel rendelkezett; korán, Cosimo után mindössze öt évvel elhunyt. A Medici család és Firenze városának vezetése Piero húszéves fiára, Lorenzóra szállt, aki viszont rendkívül rátermett ember volt. Lorenzo de’ Medici 1469 decemberében állt a család élére, s habár végső soron Piero fia volt, mégis mintha nagyapja mindent elsöprő lendülete tért volna vissza; mindenben méltó örökösének bizonyult. Még Cosimo banktól és politikától húzódozó természete is visszaköszönt: amikor „első polgárrá” és a világ legfontosabb és leggazdagabb bankjának a vezetőjévé lett, a dolog meglehetősen váratlanul és valódi szándékai ellenére történt. Lorenzo portréi és szobrai alapján úgy tűnik, hogy rendkívül csúf ember volt, hosszú orral, előreugró ajkakkal, lecsüngő szemhéjjal, azonban ami külsejéből hiányzott, azt élénk szellemével és alkotókészségével pótolta. Tehetséges író volt és legközelebbi barátai közt tarthatta számon

Pico della Mirandola, Marsilio Ficino és Angelo Poliziano rendkívüli hármasát. Lorenzo, aki kiválóan példázta a sokszínűség és eklekticizmus iránti reneszánsz rajongást, a családi hagyománynak megfelelően nemcsak nagyon sikeres bankár és Firenze vezetője lett, hanem negyvenegy szerelmes szonettet is alkotott, írt jó néhány sikeres színdarabot, nagyszerű építész volt, lanton és orgonán játszva kísérte saját szerzeményeit, a művészetek legbámulatraméltóbb patrónusa volt Európában, és híres volt filantrópiájáról. Machiavelli ezt írta a gyakorta Lorenzo il Magnifico néven ismert firenzei vezetőről: Roppantul kedvelte a tudós elméket, támogatta a nagy műveltségű embereket… Giovanni della Mirandola gróf, ez a szinte emberfelettien kiváló férfiú, hátat fordított Európa sokszor bejárt vidékeinek, és Lorenzo nagylelkűségének hatására Firenzében telepedett le. Lorenzo gyönyörűségét lelte az építészetben, a zenében és a költészetben, számos költeményt írt, és mások verseihez is készített jegyzeteket. A firenzei ifjúság műveltségének előmozdítására egyetemet alapított Pisában, amelyben Itália legjelesebb férfiai tanítottak. A Lorenzo de’ Medicinél húsz évvel fiatalabb Machiavelli abban a Firenzében nőtt fel, amelyet teljességgel ez a férfi uralt. A város nagyszerű vezetője és leggazdagabb polgára követte nagyatyja példáját abban is, hogy mindent megtett a város békéjének és virágzásának fenntartásáért. Mégis úgy látszik, hogy Lorenzo minden erőfeszítése dacára egyre jobban belebonyolódott a politikai cselszövések hálójába. Minden 1471-ben, huszonkét éves korában kezdődött. Ebben az esztendőben lett pápa IV. Sixtus néven a szegény sorú paraszti családból származó ferences szerzetes, Francesco della Rovere. Alig pár hónapja volt még csak hivatalában, s máris összetűzött Lorenzóval, azzal az ifjú bankárral, aki azáltal, hogy Európa pénzforgalmának nagy részét ellenőrzése alatt tartotta, hatalommal bírt királyok és főpapok felett. Sixtus úgy gondolta, hogy többnek kell lennie, mint vallási vezetőnek és az erkölcsök őrének. Önmagát legalább annyira egy világi állam fejének és hadvezérnek tekintette, mint papnak. Pénzsóvár és ravasz ember volt, akit nem korlátoztak erkölcsi megfontolások, és első számú feladatának

tekintette a pápai állam határainak kiterjesztését. A pápai trón elfoglalását követően alig pár hónappal Sixtus nekilátott, hogy pénzzel vagy erőszakkal megszerezze Itália Romagna néven ismert északkeleti térségének jókora szeletét. Ezt a vidéket ugyanis unokaöccsének, Girolamo Riariónak szánta, akit báburalkodónak akart megtenni. (Romagna határait hivatalosan sohasem jelölték ki, de nagyjából a Pó folyótól délen majdnem Riminiig, nyugaton pedig az Appenninekig húzódó terület értendő rajta.) Egy ilyen terv kivitelezéséhez azonban pénz kellett, s habár a pápaság az előző évtizedekben olyan gazdag lett, mint még soha (nem kis részben éppen a Medici-bankház iránymutatásának köszönhetően), Sixtusnak mégis Lorenzóhoz kellett fordulnia egy negyvenezer dukátos kölcsönért (ez ma körülbelül 6 millió angol fontnak felel meg). Sixtus tervei azonban nem tetszettek Lorenzónak és a firenzeieknek, mivel nemcsak átvágták volna kereskedelmi útvonalaikat, amelyek évszázadok óta Romagnán keresztül haladtak Velencébe, hanem Itália egyensúlyának felborulásával is fenyegettek, noha a térség békéjét hosszú évek gondos államférfiúi munkája és működő demokráciája biztosította. Hamarosan mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az új pápát tervei előterjesztésekor csupán önnön érdekei vezérelték, és nem fordított figyelmet Itália törékeny hatalmi egyensúlyára. Emiatt Lorenzo teljesen jogosnak érezte, hogy elutasítsa Sixtus kérését. Válaszul Sixtus éppolyan jogosnak érezte bankárja elcsapását, amit azonnal meg is tett. Ez a lépés azonban semmivel sem vitte őt közelebb kitűzött céljaihoz, és azt is tudta, hogy az első csatát elveszítette. Csalódott és dühös volt, ugyanakkor képtelen máshonnan pénzt szerezni elgondolásához, tehát visszavonult, és a sebeit nyalogatta. Lorenzo – akit „velünk szembeszálló, gonosz, hálátlan embernek” nevezett – iránti fortyogó dühe oda vezetett, hogy nyilvánosan hangot adott a firenzei kormányzat megváltoztatását és a Mediciek letaszítását célzó óhajának. A Róma és Firenze közötti szakadás hat évig terhelte a diplomáciát és az itáliai politika mindennapjait. 1478. április 26-án, egy szokatlanul meleg, derült vasárnapon, egy héttel Machiavelli kilencedik születésnapja előtt vele együtt Firenze mind a hatvanezer lakosát megrázta a hír, hogy egy merénylet során csaknem meggyilkolták Lorenzót, amelyet ha nem is kifejezetten Sixtus rendelt meg, de mindenesetre a Szentszék semmit sem tett ellene.

A négy gyilkost Sixtus unokaöccse, Girolamo Riario bérelte fel, a tervet pedig két magas rangú egyházi személy készítette. Ezek egyike a pápa leghűségesebb embere, Raffaello bíboros, míg a másik Francesco Salviati pisai érsek volt. Noha ilyen nagy hatalmú személyek is érintettek voltak az esetben, a Lorenzo de’ Medici élete ellen irányuló merényletet rendkívül kétbalkezesen hajtották végre, úgyhogy az eleve kudarcra volt ítélve. Ez tűnik ki Machiavelli leírásából is, amelyet a Beszélgetésekben (Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről) olvashatunk, ahol elmeséli az akció szánalmas kezdetét: Ismeretes a Pazzi család összeesküvése Lorenzo és Giuliano de’ Medici ellen. Úgy határozták el, hogy ebédet adnak a San Giorgo bíborosának tiszteletére, és ezen az ebéden hajtják végre a gyilkosságot. Azt is megszabták, ki gyilkolja meg a Medicieket, ki foglalja el a palotát, ki járja végig a várost, hogy felszólítsa a lakosságot szabadsága kivívására. Csakhogy mikor Firenze székesegyházában ünnepi szentmisén voltak együtt a Pazzik, a Medicik és a bíboros, kiderült, hogy Giuliano aznap nem fog náluk ebédelni: ekkor az összeesküvők félrevonultak, és úgy döntöttek, hogy a templomban teszik meg azt, amit otthon akartak végrehajtani. Ez felforgatta az egész rendet, mert Giovambattista da Montesecco elállt a gyilkosságtól, mondván, hogy ő pedig templomban nem öl embert, így aztán minden részfeladat végrehajtására új személyt kellett kijelölni, ezeknek viszont nem jutott elég idő ahhoz, hogy beleéljék magukat teendőikbe, ezért oly sok hibát követtek el, hogy végrehajtás közben megölték őket. Miután az eredeti terv ily módon dugába dőlt, a gyilkosok tőreikkel a székesegyházban csaptak le, röviddel azután, hogy Lorenzo és öccse, Giuliano megérkezett a misére. Giuliano még a templomban belehalt sebeibe, de a Lorenzo torkának szánt tőr elgörbült, és csak megszúrta a nyakát. Attól tartva, hogy a tőr hegye mérgezett volt, a misén a Medici testvérekkel együtt részt vevő Antonio Ridolfi, Lorenzo barátja kiszívta a sebet, és Giulianót magukkal vonszolva egy titkos folyosón – amely a székesegyházat kötötte össze a Medici-palotával – elmenekültek.

Firenzében teljes volt a zűrzavar. Órák alatt mindenkinek tudomására jutottak a borzalmas hírek, és megindult a hajsza a gyilkosok után. Machiavelli Firenze története című művében elbeszéli, hogy „nem akadt polgár, aki ne kereste volna fel Lorenzo házát fegyveresen vagy fegyvertelenül a nehéz helyzetben. Mindegyikük személyes segítségét és vagyonát ajánlotta fel”. Habár ez valószínűleg túlzás volt (a tudósításnak a Medici pápa ízlése szerint kellett készülnie, aki mintegy negyven évvel később megrendelte a könyvet), a gyilkosoknak mindenesetre nem sok esélyük volt, és hamarosan kézre is kerültek. Ezen a napon zavargások törtek ki, és a merénylet utáni héten Firenze polgárháború szélére sodródott. Azonban a Mediciek túlságosan is népszerűek voltak ahhoz, hogy komoly veszedelembe kerüljenek, így aztán amikor kisvártatva kiderült, hogy az összeesküvők egy része a Pazzik, egy, a Mediciekkel vetélkedő család tagjai közül került ki, Lorenzo helyzete csak tovább erősödött. A rendkívül gazdag és befolyásos Pazzikat Giuliano meggyilkolásában, illetve a Lorenzo élete ellen irányuló merényletkísérletben való részvételükért száműzték. A család nevét kitörölték az évkönyvekből, címerüket összetörték. A család megmaradt tagjai nevet változtattak, de így is csak mintegy két évtized elteltével rehabilitálták és fogadták vissza őket a firenzei társadalomba. Az összeesküvés kudarcba fulladt, mivel a Mediciek képviselték a város legnépszerűbb vezető családját, s mivel tanácsadói és védelmezői gyorsan és habozás nélkül rávették Lorenzót arra, hogy számoljon le a gyilkosokkal. Az összes gyilkost kivégezték, kivéve Raffaello bíborost, aki a jelek szerint tudtán kívül keveredett bele a dologba; Lorenzo személyesen döntött megkíméléséről. A felkelés kirobbantásának kísérletét igazából Salviati érsek vezette. Őt menekülés közben fogták el, és rövid tárgyalás után cinkosaival együtt felakasztották… A Palazzo della Signoria, a várost uraló „minisztertanács” épületének ablakaiban függött napokig, míg csak bűzleni nem kezdett, a varjak pedig kivájták a szemét. A tizenötödik századi gyermekek elől nem rejtegették az élet szörnyű dolgait, úgyhogy bizonyára Machiavelli is látta az akasztott embert, s valószínűleg a Signoria környékének többi utcagyerekével együtt gúnyolta a gyűlölt alakot. Firenzében nem sokan mulasztották el megtekinteni ezt a látványosságot. 1473-ban Leonardo da Vinci, aki akkor Verrocchio mester Via Agnolón, azaz a székesegyház és a Signoria közelében lévő

műhelyében tanult, lerajzolta a kötélen himbálózó érseket, amely kép fennmaradt jegyzetfüzetének lapjai közt. Habár fivére halála tragédia volt Lorenzo számára, az eset mégis jót tett saját imázsának és hitelességének. Élete hátralévő éveiben (negyvenhárom évesen halt meg) tovább fáradozott a stabilitás fenntartásán Firenzében és a hozzá tartozó területeken, diplomáciával és okos politikai lépésekkel egyik csatát a másik után nyerte meg Sixtus ellen. Amikor a pápa 1484-ben meghalt, Lorenzo közeli szövetségese lett utódjának, VIII. Incének, mintegy harminc év múlva pedig X. Leó néven fia, Giovanni lett a pápa. Lorenzo de’ Medici idején Firenze felvirágzott, népe pedig jobban élt, mint korábban bármikor. Vagyis Machiavelli gyermekkora, habár atyja váltakozó szerencséje árnyékot vetett rá, mégis biztos és szilárd hátteret kapott. Forradalom és háborúk közé ékelt rövid békés időszak volt, amely Lorenzo 1492-es halálával, ami Machiavelli huszonharmadik születésnapja előtt egy hónappal következett be, véget is ért. A Mediciek egymást követő nemzedékei által folytatott üdvös hatású kormányzás árnyoldalaként Firenze önelégültté vált, a világról és benne elfoglalt helyéről kialakított képét a béke és a viszonylagos virágzás károsan befolyásolta. Káprázatos város volt, az utazók szívesen itt ragadtak, páratlan, és lakói által dédelgetett hírnévre tett szert tudományos fellegvárként, művészek, írók, zenészek és filozófusok bölcsőjeként. Ugyanakkor a város teljesen védtelen és kiszolgáltatott volt a külső erőszakkal szemben. Amíg Lorenzo uralta Firenzét, addig óvatosan kormányozta a korszak zavaros politikai változásai közepette a várost. Amikor azonban meghalt, a város hirtelen nagyon sebezhetővé vált, s ezzel egyidejűleg a Mediciek hatalma is jelentős mértékben csökkent. Lorenzo fia és utóda, a szerencsétlen Piero egyszerre a politika forgószelének középpontjában találta magát. Egy ilyen viharból kiutat találni Firenzének egy sokkal nagyobb tehetségű vezetőre és annak személyes adottságaira lett volna szüksége. Lorenzo halála után alig pár hónappal VIII. Károly király vezetésével máris átkelt az Alpokon egy francia hadsereg, amely a Firenzébe való bevonulásra készült. Piero magához ragadt az irányítást, és megszervezett egy találkozót a feltételek megtárgyalására. 1494. október 31-én zajlott le San Stefanóban ez a furcsa találkozó, amelyen a teljességgel tapasztalatlan Piero egyoldalúan, kérdés

vagy ellenvetés nélkül jóváhagyta Károly minden egyes követelését. Az elképedt francia uralkodót otthagyva Piero visszasietett Firenzébe, ahol a várost megmentő hősnek kijáró fogadtatást remélt, ezzel szemben a Palazzo Vecchio kapuit zárva találta. A meghökkent Piero ezután éppen csak megúszta, hogy az érthető módon feldühödött tömeg meglincselje, mielőtt eléri palotáját. Piero két testvérével, Giovannival és Giulianóval együtt még az éjjel elszelelt és száműzetésbe vonult. A közvetlenül Lorenzo halála utáni, forrongó Firenze helyzetét súlyosbította Lorenzo fiának tökéletes alkalmatlansága, a rájuk zúduló francia hadsereg, az embereket hatalmába kerítő pánik, s ebben az időben valóban minden megtörténhetett. Ilyen körülmények között gyakran megesik, hogy egy kivételes adottságokkal rendelkező, erőteljes üzenetet hordozó és némi intelligenciával bíró személy megragadja a hatalmat, és gyorsan olyan magasságokba emelkedik, amilyenről egyszerűbb és nyugodtabb időkben senki sem álmodozhatott volna. Ilyen ember volt Girolamo Savonarola domonkos szerzetes, aki 1494 novemberében lépett a politika színpadára. Nem sokat tudunk Savonarola gyermekkoráról vagy pályafutása korai szakaszáról. 1452-ben született Ferrarában, majd egy bolognai Domonkosrendi kolostorban töltött rövid időszak után 1481-ben kötött ki Firenzében. Legkorábbi nyilvános szerepléseitől kezdve nyilvánvaló, hogy szélsőséges álláspontot képviselt, de ékesszóló és lendületes volt; ezért és a tökéletes időzítés miatt felfigyeltek rá. Az invázióval szembenéző és vezető nélkül maradt várossal együtt a firenzei nemesek, akiknek soraiban megtalálhatók voltak a széttöredezett kormányzat egyes képviselői, küldöttséget választottak a VIII. Károllyal való, a válság békés rendezését célzó tárgyalások lefolytatására. A kiküldött öt ember egyike Savonarola volt, aki olyan meggyőzően érvelt a fegyverszünet mellett, hogy hamarosan sikert ért el. Nem sokkal ezután a csoport visszatért Firenzébe, ahol választást tartottak, Savonarola pedig hirtelen az állam fejének szerepében találta magát. Első ránézésre Savonarola hatalomra kerülése furcsa rendellenességnek tűnik, de jobban belegondolva már nem is olyan nehéz elképzelni, hogy mi történt. A városnak olyan kulcsfigurára volt szüksége, aki képes lecsendesíteni az uralkodó réteg különböző pártjait. Vallásos emberként és egyházi személyként Savonarola pártatlannak tűnhetett,

olyan embernek, aki egy magasabb rendű hatalom szolgálatában áll. A francia királlyal való tárgyalás során rátermett tárgyalófélnek bizonyult, s valóban rendkívül karizmatikus ember volt, akiről Francesco Guicciardini azt írta Firenze története című művében, hogy „ékesszavú szónok.” Még ennél is fontosabb volt azonban, hogy nemcsak a firenzei polgárok támogatták, hanem a politikai elit számos tagja is. Savonarola karizmáját, valamint azt a képességét, hogy képes lebilincselni hallgatóságát, korántsem szabad lebecsülni, amikor sikere okait keressük. A korabeli Firenze politikai kormányzásának rendkívül hatékony formája volt a nyilvános szónoklat. A város vezetője minden új hivatali időszaka elején toszkán nyelvjárásban beszédet intézett a Palazzo Vecchio erkélyéről a Piazza della Signorián összegyűlt sokasághoz, s ennek az eseménynek sikere vagy kudarca nagy mértékben befolyásolta a közvélekedést a várost irányító személyről. Noha Lorenzo sokat tett Firenze imázsának javítása és hírneve érdekében, bőséget és virágzást hozott a városra, Savonarola mégis zilált kormányzatot örökölt. Furcsamód egy olyan kifinomult városnak, mint Firenze, nem volt írott alkotmánya, a kormányzat szerkezete nehezen kezelhető volt, s nyitott a korrupcióra. Firenze 1115 óta köztársaság volt, politikai felépítése a demokrácia egy kezdetleges formáján alapult, amely mintegy négy évszázadon keresztül alig változott. Az állam feje, a gonfaloniere volt a – belőle és nyolc miniszterből álló – Signoria vezetője. Ezek a miniszterek vagy elöljárók a leggazdagabb és leginkább köztiszteletben álló családok tagjai közül kerültek ki, egyformán képviselték a város mind a négy negyedét, s egy kalapból sorshúzás útján jelölték ki őket. Mivel azonban csak a leggazdagabb és legbefolyásosabb személyek lehettek jelöltek, a rendszer mindig is zárt volt. A kormányzat ezen csúcsszerve alatt helyezkedett el két további testület: a Közösség Tanácsa és a Néptanács, az egyik kétszáz, a másik háromszáz taggal. Ezek tagjait népszavazás során választották meg. Azonban szavazati joggal csak kevesen, mintegy hatezren rendelkeztek, ők voltak a „polgárok”, azok a huszonöt év feletti férfiak, akik valamilyen mesterséget űztek, és egy céh tagjai voltak. Emellett léteztek még további, választás útján létrejött, különféle politikai ügyekkel foglalkozó tanácsok is. Ezek közé tartozott a Tizenkét Jó Ember (Buonomini) elnevezésű testület, valamint a Tizek Tanácsa (ez nagyjából a mai brit

külügyminisztérium egy osztályának felelt meg). Leonardo Bruni, ez a nagy hazafi és Firenze elkötelezett támogatója, aki mintegy beleszeretett ennek a rendszernek a látszólagos modernségébe, 1428-ban kijelentette, hogy szülővárosában „mindenkit egyenlő jogok illetnek meg – a magas hivatali tisztség elérésének és a felemelkedésnek a lehetősége mindenki előtt egyformán nyitva áll.” Habár Bruni állítása messze állt az igazságtól, a firenzei más európai államokkal összehasonlítva, Velence kivételével, a reneszánsz korának legliberálisabb és legfejlettebb politikai rendszere volt. Még akkor is, ha tökéletlenül működött. Egyrészt minden politikai jellegű hivatal túl rövid ideig volt betölthető; például egy gonfaloniere mindössze két hónapig láthatta el hivatalát. Másrészt, a képviselők megválasztásának joga csak a leggazdagabb és legrégibb családok tagjait illette meg, akik ily módon teljesen kisajátították a rendszert. Savonarola legelső államfői teendői közé tartozott egy Nagytanács (Maggior Consiglio) felállítása, valamint a velencei mintájára készült alkotmány bevezetése. Megtartotta a gonfaloniere hivatalát, amelyet a velencei dózsééhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy Firenzében a vezetőt (a Signoria többi tagjával egyetemben) mindössze egyetlen esztendőre választották (nem pedig élethossziglan, mint Velencében). A tanácsok firenzei rendszerét Savonarola idején ugyancsak átalakították, aminek nyomán a velencei rendszernek egy valamivel modernebb változata jött létre, mivel a Nagytanácsba a középosztálybeli, földbirtokos férfiak is bekerültek, azaz már nem kizárólag egy maroknyi előkelő család alkotta azt. Ezekben az erőfeszítésekben Savonarola kormányzata korántsem volt egységes. A Signoriában különböző pártok versengtek a hatalomért. A Fehérek (Bianchi) elkötelezett köztársaságpártiak voltak, míg a Szürkék (Bigi) homlokegyenest ellenkező álláspontot képviseltek, és hűségesek maradtak a Mediciekhez. Savonarola elkeseredett ellenfelei megtalálhatóak voltak az Arrabbiata-párt soraiban, miközben persze hű követői is voltak, a „szerzetesek” (Frateschi), akik szemben álltak az előbbi három csoportosulással. Az utóbbi pártot számos egyéb névvel is illették, mint például „a Siránkozók” (Piagnoni). Savonarola teokráciája mindössze négy évig tartott. Sokak számára ígéretes kezdetet jelentett, de végül gyorsan egy civilizált kormányzat

torzképévé silányult. Habár Savonarola egy népi mozgalom hátán jutott magasra, sokak számára ez egyszerűen egyet jelentett az akkori idők félelemre és bizonytalanságra adott reakciójával. Mandátuma és némi időleges támogatás birtokában Savonarola egyre szélsőségesebb formában valósította meg eszméit. Szentesítette a könyvégetést, támogatói pedig boszorkányüldözésbe kezdtek művészekkel, írókkal és szabadgondolkodókkal szemben. Bármilyen szentségtörőnek ítélt ábrázolást megjelenítő művet elpusztítottak, az alkotó szellem megnyilvánulásait pedig megrostálták. Miközben Savonarola a Palazzo della Signoriában a gonfaloniere trónszékéből hirdette politikai elgondolásait, a szószékről is prédikált, szélsőséges és tébolyult szentbeszédeket tartott. Ellenségeit bebörtönözte és megkínozta, a vallástalanok és eretnekek pedig ugyanarra a sorsra jutottak, mint azok a könyvek és festmények, amelyeket kormányzata szentségtörőnek bélyegzett: a Signoriában lángok emésztették el őket. Azonban Savonarolának voltak nagy hatalmú ellenfelei is, akik hatalomra kerülését követően röviddel nekiláttak megbuktatása előkészítésének. Savonarola ugyanis nemcsak azokat a firenzeieket bírálta, akiket erkölcsi hullának tekintett, hanem nekirontott két, megbuktatásához szükséges nagy befolyással és kíméletlen energiával rendelkező pártnak is. Közülük az elsőt a firenzei gazdagok jelentették, akiket Savonarola anyagiasságuk miatt illetett bírálattal. Azt hirdette, hogy a pénz és a javak nem halmozódhatnak fel kevesek kezén, így aztán elítélte a kereskedőket, a közvetítőket, a kis üzletembereket, a bankok és nagy társaságok vezetőit, s ezzel a hatalmat teljességgel nélkülöző nagyon szegények kivételével ellenségévé tette úgyszólván az egész firenzei társadalmat. A Savonarola által megtámadott másik pártot VI. Sándor pápa jelentette. Savonarola már évekkel azelőtt is bírálta Sándor pápát, hogy a firenzei kormányzat élére választották volna, s ezzel sokakat felbőszített a Vatikánban. Miután megszerezte a hatalmat, immár zavartalanul zúdíthatta újdonsült politikai hatalmával alátámasztott szitokáradatát Rómára, zavart keltve ezzel a bíborosok között, s felbőszítve magát a pápát is. 1495-ben, alig pár hónappal azután, hogy Firenze vezetője lett, Savonarolát Rómába idézték. Ő azonban jól ismerte az egyháztörténelmet, és semmiképpen sem volt bolond. Így rá sem hederített Sándorra, és Firenzében maradt, ahol egyre határozottabban pápaellenes hangot ütött

meg. 1497-ben a pápa, miután belátta, hogy képtelen Savonarolát római kínzókamráiban tüzes vassal megkínozni, a kiközösítés lelki fegyveréhez nyúlt, hogy jobb belátásra bírja. Ez a rendelet eltiltotta Savonarolát a prédikálástól, és üdvösségük elvesztésével fenyegette meg mindazokat, akik a szerzetes bárminemű támogatásával semmibe veszik Sándor pápa utasítását. Savonarola azonban még ekkor is kitartott – legalábbis egy ideig. 1497 nyarán negyedszerre is beválasztották a kormányba, s életben maradt politikai értelemben, részben a Signoria állandósult megoszlása, részben pedig azért, mert nem akadt méltó ellenfele. A pápa tajtékzott a dühtől, mivel belátta, nem reménykedhet abban, hogy pusztán egyházi eszközök segítségével legyőzheti Savonarolát. Sándor dühét politikai tényezők is szították. Ő ugyanis szemben állt a franciákkal, akik igencsak jogosan úgy vélték, hogy veszélyt jelent a térség stabilitására, mivel helytelenítette a firenzei kormányzat álláspontját, akik viszont a franciákkal való szoros együttműködés politikáját követték. Sándor ugyan később rövid időre a franciák szövetségese lett, fiát, Cesare Borgiát pedig Károly utóda, XII. Lajos alkalmazta fejedelmi zsoldosvezérként. 1497-ben azonban a franciákkal szembeni bizalmatlansága a Savonarola iránti személyes gyűlölettel párosulva különleges intézkedések megtételére sarkallta Sándort. Sándor a színfalak mögött igyekezett beavatkozni Firenze politikai életébe, oly módon, ahogyan az korábban még egyetlen pápának sem sikerült. Tudta, hogy legnagyobb szövetségesei a Firenzei Köztársaságban azok a Savonarola által felbőszített előkelő családok, akik társadalmi helyzetük és gazdagságuk elvesztésétől tartottak, amennyiben teokratikus kormányzás továbbra is megmarad. A pápa gyorsan összetákolt egy ideiglenes szövetséget ezen nagy hatalmú csoport és a Savonarolával szemben álló más frakciók között, s ily módon hathatósan közreműködött a Savonarola ellen 1498 elején meginduló lázadásban. Az ez év tavaszán lezajlódó választások során Savonarola jelentősen veszített politikai támogatásából, de, ami még fontosabb, kezdett népszerűtlenné válni a firenzei nép körében is. Uralmára a végső csapást legbefolyásosabb szövetségesének, VIII. Károlynak április 7-én bekövetkezett hirtelen halála jelentette, s így a szerzetes teljesen egyedül maradt. Savonarolát letartóztatták, kínzásnak vetették alá, és két

legközelebbi támogatójával, Fra Domenicóval és Fra Silvestróval együtt 1498. május 23-án a Piazza della Signorián máglyán megégették. Savonarola halálával nem ismétlődött meg 1494 zűrzavara. A város mintha csak egy rossz álomból ébredt volna fel. A fanatikus pap támogatói közül sokan készségesen megtagadták az elmúlt négy év szellemiségét, mintha csak pillanatnyilag tértek volna rossz útra. Ugyanakkor nem akadt olyan jelentős politikus, aki kezébe ragadta volna a dolgok irányítását, s habár a Signorián belül a Szürkék minden erejüket latba vetették, a firenzei polgárok mégsem voltak hajlandók elfogadni a Mediciek visszatérését. Lorenzo halála óta a firenzeieknek nem sok nyugalmuk volt, és belefáradtak az állandó felfordulásba. Senkinek sem tetszett a zűrzavaros politikai hullámhegyeken való hánykolódás, az üzletmenet is megsínylette a bizonytalan időket, a város lakóinak többsége békére vágyott, hogy végre saját életét élhesse. Ilyen körülmények közepette gyakran akadálytalanul kerülhet hatalomra egy konzervatív, határozott vezetés, különösen akkor, amikor nincsenek a színen olyan különleges politikai szereplők, akik eljátszanák a hős szerepét. Savonarola távozott, de a franciákkal kötött firenzei szövetség okán a város politikai vezetőrétegének nagy része továbbra is gyanakodva figyelte a pápa indítékait és lépéseit – akinek közbelépését ugyan óhajtották, de egyszersmind görbe szemmel is nézték. A Signoria pártjai megmaradtak, alig változtak meg, s a rövid idő alatt rengeteg kárt okozó teokrácia helyébe új kormányzat és egy megújult, virágzó köztársaság lépett. Az új kormányban sok új arc tűnt fel, olyan emberek, akik a Savonarola által megtisztított hivatali ranglétrán kapaszkodtak fel, vagy üstökösként bukkantak elő a semmiből. Ehhez az utóbbi csoporthoz tartozott a második kancellária új titkára, egy Niccolò Machiavelli nevezetű fiatalember is.

3. MÉLYVÍZBEN Machiavelli nem rajongott Savonaroláért. 1498. március 9-én, közel három hónappal a szerzetes kivégzése előtt egy barátjának írott levelében beszámol Savonarola egyik általa is hallott szentbeszédéről, amely bővelkedett a szokásos tűz-és-kénkő típusú tirádákban. Noha Machiavellit lenyűgözte ennek az embernek előadásmódja és valódi szenvedélye, indítékait és céljait illetően mégis szkeptikus maradt. „Köpönyeget váltott”, írta, „most, hogy már rájött, nem kell tovább így cselekednie [ellenségeitől tartva, mert a dolgok már amúgy is túl messzire mentek]. Így aztán egységre szólítja fel őket, nem említi már a zsarnokot vagy a nép gonoszságát; mindnyájukat össze akarja ugrasztani a Pontifex Maximusszal, majd róla és támadásairól szólva olyanokat mond a pápáról, amit csak az elképzelhető leggonoszabb emberről lehet mondani.” A fejedelemben Machiavelli még egyértelműbben fogalmaz, amikor az alábbi megfigyelést téve bírálja Savonarolát: Mózes, Kürosz, Thészeusz és Romulus alkotmányát nem méltányolták volna sokáig, ha fegyvertelenek; mint ahogy ez napjainkban Girolamo Savonarolával történt, aki új rendjével megbukott, mihelyt a tömeg kezdte belé vetett hitét elveszíteni, és ő nem tudta híveit megtartani, sem pedig a hitetleneket hitre buzdítani. A hozzá hasonló embereknek nagy nehézséget okoz végrehajtani küldetésüket, s számukra éppen az a legveszélyesebb idő, amikor még aktívak. De ha ez mégis sikerül, és már tisztelet övezi őket, miután elpusztították mindazokat, akik irigyelték képességüket, hatalmasak, magabiztosak, nagyra becsültek, boldogok lesznek. Machiavelli szemében Savonarola két nagy hibát követett el: nem hozott létre önmaga védelmére egy fegyveres testületet, és nem semmisítette, nem semmisíthette meg mindazokat, akik szembeszálltak vele, elsősorban pedig VI. Sándor pápát. Amikor Savonarola uralma összeomlott, Machiavelli majdnem bizonyosan kifejtette véleményét az egyháziakról, akik oly sok hibát követtek el, és ilyen zűrzavart okoztak. Az a kétségbevonhatatlan tény,

hogy Machiavelli sohasem számított Savonarola támogatójának, jó szolgálatot tett neki. A szerzetes kivégzése után mindössze négy nap telt el, és a felálló új kormány, a Nyolcvanak Tanácsa (a Signoriának tanácsokat adó és a magas rangú kormánytisztviselők kijelöléséért felelős főhivatalnokok csoportja) és a Firenzei Köztársaság Nagytanácsa megtette a második kancellária titkárának. Ez rendkívül fontos poszt volt. Machiavelli titkári minőségében gyakorlatilag a második kancellária vezetője volt. A második fölött állónak tekintett első kancellária feladatkörébe tartoztak a külügyek és a hadügyek, míg a második kancellária foglalkozott az összes belügyi kérdéssel és a hivatalnoki karral. Azonban – jóllehet a két különböző kancellária feladatkörét eredetileg világosan elhatárolták – Machiavelli kinevezésének idején, 1498 júniusában már gyakoriak voltak a hatásköri átfedések. Emiatt a korabeli első és a második kancellária működésének jellemzésére talán azt mondhatnánk, hogy ezek foglalkoztak az összes, kül- és belügynek számító államüggyel, de a korszak nagy részében képtelenség volt pontosan megmondani, hogy a két osztály személyzete, vagy akár a titkárok közül is hivatalosan kihez mi tartozott. A firenzei kormány legtöbb politikai állásához hasonlóan bármelyik kancellária titkári posztja (vagy más néven a firenzei titkáré, ahogy olykor nevezik) az első, kétéves hivatali időszak letelte után, évenkénti újraválasztás során megerősítésre szorult. Az állás betöltője sok évig hivatalában maradhatott, ha jól végezte dolgát, és népszerű volt. A kedvelt, hatékony és sikeres karrierpolitikusok csak a kormányzatban beálló gyökeres változáskor veszíthették el állásukat. A titkárok elsődleges feladata volt a gonfaloniere és a Signoria nyolc miniszterének támogatása. Átolvasták és megszűrték a leveleket és egyéb iratokat, összefoglalókat és az államügyeket érintő levélvázlatokat készítettek. Ők foglalkoztak a kormány hétköznapi ügyeivel is, valamint felkészítették és tájékoztatták a vezető politikusokat a dolgok napi állásáról. Azért, hogy ezeket a feladatokat elvégezhessék, a titkároknak jókora, városi tisztviselőkből és írnokokból álló személyzet állt rendelkezésére. A titkárokat jól megfizették, de az a tény, hogy az első kancelláriát a második felett állónak tekintették, egyúttal magasabb fizetésre is utal. Az első kancellária feje, aki tekintélyes hatalommal és befolyással

rendelkezett a firenzei kormányon belül, ekkortájt Marcello Virgilio Adriani volt, aki évente 330 fiorini di sugellót, azaz forintot kapott (ez nagyjából 150 000 mai angol fontnak felel meg). Két segédje volt, akik fejenként nyolcvan forintot kaptak. Machiavelli 192 forintot kapott (körülbelül 90 000 angol fontot), és két segédje volt, Agostino Vespucci és Andrea di Romolo, akik kilencvenhat, illetve hatvan forintos fizetést húztak. Emellett számos más beosztott is dolgozott a kancelláriákon az említett fontosabb személyek irányításával. A történészek számára a Machiavelli életének korai szakaszát illető legnagyobb titok az, hogy vajon hogyan is került ilyen kiemelt pozícióba. A második kancellária titkári posztját rendszerint igen megbecsült és tapasztalt jogászok és doktorok töltötték be, akik már évek óta a politika színpadán forgolódtak. Például Machiavelli segédei a kancellárián, Vespucci és Romolo 1498-ban ugyan fiatalemberek, de már gyakorló jogászok voltak, akiknek végig kellett küzdeniük magukat a ranglétrán, amíg tapasztalt és hozzáértő városi tisztviselők lettek. Machiavelli képzettségét tekintve nem is volt jogász, és politikai tapasztalata sem sok lehetett. Azonban a fiatal Machiavelli nagyon hasznos kapcsolatokkal rendelkezett, és kiválóan értett kapcsolatrendszere kiépítéséhez. Ezen kívül ékesszóló, szeretetre méltó, rendkívül gyors felfogású ember volt, aki felismerte önmaga népszerűvé tételének fontosságát. Machiavellinek a kormányzat felső pozícióiba való meglepő felemelkedésének kulcsa abban a konfraternitásban rejlik, amelynek ő és apja is tagja volt, valamint abban a számos baráti kapcsolatban, amelyet Bernardo Machiavelli éveken keresztül ápolt. A konfraternitás révén Niccolò szoros kapcsolatba került az előkelő firenzei családokkal, és fiatalemberként quartieréle politikai életében valamiféle kisebb szerepet is játszhatott. A legdöntőbb tényező Machiavelli politikai pályafutásának felívelésében azonban az volt, hogy először apja, majd saját maga is közeli kapcsolatban állt a Medici család egyes kulcsfontosságú tagjaival. Ismeretes, hogy Bernardo nem támogatta különösebben Lorenzo de’ Medici politikai nézeteit, de nyíltan sohasem szállt szembe uralmával. Egyik legközelebbi barátja az a Bartolomeo Scala volt, aki 1464 és 1497 között az első kancellária titkára volt, ami figyelemreméltóan hosszú hivatali időtartam, különös tekintettel arra, hogy három különböző

államfőt is szolgált: Piero de’ Medicit, Lorenzo il Magnificót és Savonarolát. Scala nyilván felbecsülhetetlenül értékes kapcsot jelentett Bernardo fiával kapcsolatos törekvései és Niccolò sikeres megválasztása szempontjából, s az is csaknem bizonyos, hogy a kinevezését megelőző években Niccolò Scala közeli munkatársa volt a Palazzo Vecchióban, ahol elsajátított egy sor olyan képességet, amelynek majd nagy hasznát veszi a későbbiekben. Scala vezette be Machiavellit a Mediciek belső köreibe is. Niccolò bizonyára ismerte a család fiatalabb tagjait, és kapcsolatban is állt velük, s arra utaló cáfolhatatlan bizonyíték is van, hogy egy időben a Medici-udvar tagja volt. 1492-ben vagy akörül Machiavelli három versből álló versfüzért írt, amelyek be is kerültek abba a könyvecskébe, amelybe Lorenzo tíz költeménye, valamint az egyik híres értelmiségi, Angelo Poliziano egyik verse is olvasható volt. Machiavelli egyik versét a kamasz Giuliano de’ Medicinek ajánlotta, aki 1492-ben tizenhárom esztendős volt, s ez az ajánlás arra utal, hogy Giuliano és Niccolò ismerték egymást, noha nem voltak feltétlenül jó barátok. A Mediciek jelentették azt a kapcsolatot, amelyre Niccolònak szüksége volt ahhoz, hogy más gazdag családok is támogassák. Felemelkedésében kulcsszerepet játszott a jogász (és későbbi diplomata) Agostino Vespucci, akiből életre szóló barát lett. De megemlíthetjük Ugolino de Martelli ifjú jegyző és nemesember nevét is. Vespucci és Martelli Niccolònak dolgozott később, amikor Machiavelli a második kancellária titkára lett. Talán még fontosabb volt Alamanno Salviati, Piero de’ Medici veje és Firenze egyik legbefolyásosabb és legtiszteltebb férfiúja. Salviati bizonyára hosszú évekig Machiavelli felbecsülhetetlen értékű szövetségese és támogatója maradt, mígnem a két ember barátsága 1506-ban, mintegy nyolc évvel Niccolò megválasztása után véget ért. Ugyancsak befolyásos ember volt Niccolò közvetlen felettese, Marcello Virgilio Adriani is, aki az idős Bartolomeo Scala helyére került az első kancellárián. Adrianit Savonarola 1498. januári utolsó megválasztása alkalmával nevezték ki az első kancellária titkárává, és több mint két évtizeden át helyén is maradt, mindig ügyesen meglovagolva a Firenzén átsöprő politikai változások hullámait. Tudós ember volt, valószínűleg tanította is Machiavellit a Studio Fiorentinóban. Adriani

szintén a Mediciek hű szövetségese, s egyben Bernardo Machiavelli barátja is volt. Niccolò és Bernardo Machiavellinek a befolyásos emberekhez fűződő kapcsolataira utal a Machiavelli kezétől származó legrégibb fennmaradt dokumentumtöredék is. Két, latin nyelven íródott levélről van szó, amelyekben huszonnyolc évesen, mintegy hét hónappal azt megelőzően, hogy firenzei titkár lett volna belőle, a Machiavelli család képviselőjének szerepében tűnik fel. Az 1497. december 1-jén és 2-án kelt levelek a család egyik tagjának, Francesco Machiavellinek egy Firenzén kívüli egyházi birtokra való kinevezése körüli vitáról szóltak. A jelek szerint a kinevezést a helyi egyházi hatóságoktól kapta, de ezt később a gazdag és hatalmas Pazzi család (akik visszaszerezték korábbi megbecsült helyüket a Lorenzo élete ellen irányuló, két évtizeddel korábban elkövetett sikertelen merényletkísérlet után) megkérdőjelezte. A Pazzik írtak a perugiai bíborosnak, Giovanni Lopeznek, hogy adjon helyt panaszuknak, s tekintélyüket latba verve kardoskodtak Francesco Machiavelli kinevezésével szemben. A december 2-i levél szabályszerű folyamodvány a bíboroshoz annak érdekében, hogy utasítsa el a Pazzik követelését, de az előző napi levél nem csak szövegezése miatt érdekesebb, hanem azért is, mert Machiavelli ebben egyértelműen egy befolyásos firenzei személyiség segítségét kéri. A levél annak a segítségnek a tiszteletteljes felemlegetésével kezdődik, amelyet a Machiavellik eddig is megkaptak, bárki legyen is az, akihez folyamodtak. Ezután Niccolò így folytatja: Csupán a bátorítás, könyörgés és imádság végett írok, amelyet ön szüntelenül végez, míg erőfeszítéseink boldogító eredményre nem vezetnek. Addig is arra kérem, hogy mutassa meg erejét, és használja is minden erejét; hiszen ha mi, esendő törpék óriásokat támadunk meg, győzelmünk nagyobb az övéknél. Minthogy számukra ez a versengés alapja, úgy ez mégannyira elismerendő, alapvető dolog lesz; másrészről mi nem tekintjük ezt alávaló, szégyenletes dolognak, minthogy tiszteletre méltó dolog a versengés, főleg ha a versenytársnak minden eszköz a rendelkezésére áll. Ezért bármit tartogat is számunkra Fortuna, nem fogunk sajnálkozni, ha kudarcot vallunk ebbéli törekvéseinkben.

A levél sok szempontból zavarba ejtő. Először is kitűnik belőle, hogy Niccolòt, és nem apját tekintik a család képviselőjének; ennek oka csaknem bizonyosan a még mindig az atyja múltjára vetül árnyék. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy fényt vet Niccolò világnézetére azt megelőzően, hogy kinevezték volna a firenzei városvezetés egyik legjelentősebb posztjára. Számára a magáéhoz hasonló családok csupán „törpék” voltak a Pazzi-félék mellett, akik „óriások” voltak. Egy ilyen kijelentés egyértelműen mutatja, hogy Machiavelli milyen helyesen mérte fel saját helyzetét, de azt is példázza, hogy miképpen igyekezett ezzel szembeszegülni. Tudta azt is, hogy meg kell küzdenie azért, amit helyesnek vél, s hogy sohasem hagyhatja, hogy az „óriások” egyszerűen átgázoljanak rajta. Sajnálatos módon homályban marad a folyamodvány címzettjének kiléte, de valószínűleg a Pazzikhoz hasonlóan magas rangú személy lehetett, feltehetőleg valamelyik vezető szerepet betöltő Medici, aki barátját, Niccolòt titokban segíthette. Amennyiben valóban így állt a dolog, akkor ez csak megerősíti azt a feltételezést, hogy elsősorban a Medicieknek volt köszönhető Machiavelli magas kormányzati posztra való kerülése, alig valamivel több, mint fél évvel az eset után. Machiavelli valójában második nekirugaszkodásra szerezte meg a második kancellária titkári posztját. 1498 februárjában, miközben Savonarola a hatalom utolsó morzsáiba kapaszkodott, az évenkénti választás során a szerzetes egyik támasza, Alessandro Braccesi került erre a helyre. Ezen a választáson hét személy indult, akik közül az egyik Machiavelli volt. Amikor Savonarolát lemondatták, majd kivégezték, a Mediciek befolyása (de nem valamelyik Medici családtag vezetése) alatt álló új kormány sietve rendkívüli választást tartott. Machiavelli olyan simán kapta meg az állást, minta csak erre született volna. A munkatársai és közte közös munkálkodásuk első napjaiban zajló levelezés fennmaradt darabjai arról tanúskodnak, hogy kedvelték, és megbíztak benne. Azonkívül a jelek szerint semmiféle ellenséges érzülettel sem kellett számolnia munkatársai részéről, amely pedig meglepőnek tűnhet, figyelembe véve, hogy kinevezésével idősebb és képzettebb embereket mellőztek. Ugyancsak nehéz attól a benyomástól szabadulni, hogy Machiavelli kész politikai személyiségként, ragyogó diplomataként és szervezőként lépett elő az árnyékból. 1498 előtt csak felvillanásokat

látunk az életéből, egy Firenze utcáin a környékbeli gyerekekkel együtt játszadozó fiút, aki a család vidéki otthona körüli mezőkön szaladgál, illetve az apjával tréfálkozó kamaszt. Majd ismét feltűnik egy pillanatra, szerepet játszik a konfraternitásában, költeményeket ír a Medici-udvarban, átveszi a felelősséget családjáért a bürokrácia útvesztőiben. 1498 után aztán hirtelen minden éles megvilágításba kerül. Ettől az időponttól kezdve mindennek írásos nyoma van. Levelek százaival, naplókkal és visszaemlékezésekkel rendelkezünk, életének későbbi szakaszában összeállított iratgyűjtemény tölti meg élettel pályafutását, ismerjük más, hozzá közel álló személyek róla szóló beszámolóit és megjegyzéseit is. Machiavelli jelenléte hirtelen nagyon is kézzelfoghatóvá válik, mintegy életre kel. Pasquale Villari, Machiavelli legelső életrajzírója leírja, hogy milyen volt Niccolò abban az időben, amikor firenzei titkárrá választották, világos képet rajzolva a férfiról. „Középtermetű, karcsú alak, csillogó szemek, sötét hajzat, inkább kicsinynek mondható fej, enyhe sasorr, szorosra zárt száj. Mindez egy kínosan pontos megfigyelőre és gondolkodóra utal”, írta Villari. „Nem lehetett egyszerű számára megszabadulni az örökkön a szája körül játszadozó, szeméből is elővillanó gunyorosságtól, amely egy megközelíthetetlen, hidegfejű ember számító külsejével ruházta fel; mindazonáltal gyakorta követte eleven képzelőerejét; e tekintetben néha a legvadabb álmodozókat is felülmúlta.” Egy éven keresztül Machiavellinek igen sok teendője volt, hogy beilleszkedjen az állásba, és hazai ügyekkel foglalkozzon, különös tekintettel az állam stabilizálására az előző évek politikai és társadalmi nyugtalansága után. A második kancellária élére való kinevezése után egy hónappal Machiavelli a Tízek Tanácsa, a külügyek, a diplomáciai kapcsolatok és a hadjáratokért közvetlenül felelős kormánybizottság titkára is lett. Ez a szerepkör beolvadt a kancelláriánál végzett munkájába, jóllehet nem járt érte külön fizetés vagy javadalom, csupán terheit növelte, és nagyobb felelősséget rótt rá. Ennek az állásnak köszönhetően utazó nagykövetként, a firenzei köztársaság széles körű felhatalmazással rendelkező diplomatájaként sokat utazott. Machiavelli első Firenzén kívüli küldetésére 1499 márciusában került sor, amikor kiküldték a Signoria és egy Jacopo d’Appiano nevű katonai parancsnok, a Firenzétől mintegy száz kilométerre fekvő tengerparti

városka, Piombino ura közti viszály elsimítására. D’Appiano több pénzt és fegyverest követelt annak érdekében, hogy a firenzei állam szolgálatában álló zsoldosvezérként betölthesse szerepét. Machiavellinek vele kellett tárgyalnia és egyértelművé tennie, hogy nem áll több pénz rendelkezésre, és erősítésre se számítson, miközben mindent el kellett követnie azért, hogy ne idegenítse el őt maguktól, és ne veszítsék el szolgálatát. Machiavelli Piombino urát meglepően egyszerű alaknak látta, s úgy írta le, mint aki „jól beszél, rosszul ítél, és még rosszabbul cselekszik.” D’Appiano nem versenyezhetett Machiavelli diplomáciai ügyességével, és a Pisa közelében fekvő kisváros, Pontedera melletti katonai táborban két gondosan irányított megbeszélés után a firenzei követ azt jelenthette kormányának, hogy a dolgok jól alakulnak d’Appianóval, aki elfogadta azt a tényt, hogy a köztársaságtól nem remélhet több pénzt. Machiavellinek hízelgett a siker, ami nagymértékben növelte az iránta való bizalmat. Második külföldi megbízatása azonban, amely Caterina Sforza Riario, Imola és Forli grófnőjének udvarába vezetett, már sokkal nagyobb kihívást jelentett a számára. Caterina, Milánó hercegének törvénytelen unokahúga és Girolamo Riario grófjának özvegye bámulatba ejtő asszony volt, Machiavelli pedig csodálta őt. (Girolamo Riario egyike volt a Lorenzo de’ Medici elleni merénylet mögött álló összeesküvőknek, és nagybátyja, IV. Sixtus segítségével körülbelül két évtizeddel azelőtt szerezte meg az uralmat 2 Imola felett, hogy Machiavelli Caterinánál járt.) A jellemében Boadiceát Jeanne d’Arckal egyesítő Caterina még középkorú asszonyként is híres szépség volt, jóllehet olyan nő, akit folyton rászedtek és megcsaltak azok a férfiak, akikkel kapcsolatba került. Férje, Riario, körmönfont gazember volt, akit saját fegyveres alakulatának egyik csoportja ölt meg. Azonban Caterinának megvolt a bátorsága és az esze ahhoz, hogy megvédje magát családja ellenségeitől. Az összeesküvés fenyegető veszedelme és annak felismerése nyomán, hogy az összeesküvés sikerének kulcsát a ravaldinói erődítmény birtoklása jelenti, annak ígéretével, hogy átengedi nekik az erődöt, rávette ellenségeit, hogy engedjék be a várba egy szál magában. Az összeesküvők azonban nem hittek neki, és azt követelték, hogy adja át nekik túszként gyermekeit. Ő beleegyezett ebbe is, de amint a várkapun belülre került, felugrott a várfalra, szembefordult ellenségeivel, és kijelentette: ütött a bosszú órája. Amikor azok gyermekei kivégzésével

fenyegették, fellebbentette a szoknyáját, megmutatta nemi szervét, és közölte, hogy csak rajta, majd csinál még gyermekeket. Meghökkentő, de a csel bevált, Caterina nyert azon a napon, a lázadást pedig leverték. 1499-ben, amikor Machiavelli első ízben találkozott vele, gyermekei felnőttek, ő pedig már csaknem tizenkét éve uralkodott Imola és Forli felett. Azonban királysága kicsiny volt, éppen csak életképes, s teljes egészében Firenze védelmétől függött minden oldalról acsarkodó mohó szomszédaival szemben. Caterina évek óta baráti viszonyt ápolt Firenzével, de nem szívelhette a franciákat, akik 1499 nyarán készen álltak nagybátyja mintegy 260 kilométerre északnyugatra fekvő milánói királyságának megtámadására és meghódítására. Noha teljességgel tisztában volt sebezhető helyzetével, mégis volt egy jelentős aduja, legidősebb fia, Ottaviano személyében, aki híres és elismert zsoldosvezérként kicsiny, de nagyszerűen kiképzett és jól felszerelt hadsereg élén állt. Zsoldosként harcolt Firenzéért, és az elmúlt két esztendő során egy sor jelentős hadjáratban segítette győzelemhez a várost. Machiavelli látogatásának oka az Ottaviano és a Signoria közti szerződés újratárgyalása volt. Azonban az ügyet bonyolította az a tény, hogy a megtépázott Firenze kormányzata Ottaviano járandóságának megnyirbálásához próbálta Caterina és fia beleegyezését elnyerni. Caterina olyan asszony volt, akit csaknem teljes egészében elvek vezéreltek, úgyhogy egyáltalán nem volt oda az örömtől, hogy a Firenzéért már addig is oly sokat tett Ottavianót puszta szolgaként kezeljék, szerződését pedig számára kedvezőtlenül módosítsák. Azonban veszedelmes helyzetben volt, és legalább némi védelemre volt szüksége Firenze részéről a franciák vagy bárki más részéről jelentkező fenyegetéssel szemben. A mohó, Közép-Itáliára szemet vető (apja, VI. Sándor pápa és a franciák által támogatott) Cesare Borgia, a pápai hadsereg élén álló hadvezér étvágya pedig napról napra nőtt. Úgy tűnik, hogy Machiavelli és Caterina a kezdetektől fogva jól megértették egymást, és Machiavelli két évtizeddel első találkozásuk után is nagyrabecsüléssel írt Caterináról A háború művészetének hét könyvében és a Firenze történetében. Machiavelli egy hétig maradt Caterina udvarában, ahol megbecsült vendég volt, de erőfeszítéseit nem kísérte siker, mivel a Signoria hivatalosan semmilyen biztosítékot sem adott arra, hogy megvédelmezi Imola és Forlì városát támadás esetén. Caterina

számára viszont ez volt az elsődleges kérdés, s mivel Machiavelli nem tehetett semmit a Signoria politikájának megváltoztatására, a tárgyalások megszakadtak. Machiavelli számára nem maradt más, mint hogy üres kézzel térjen vissza Firenzébe. Noha tulajdonképpen mindenben kudarcot vallott, Machiavellinek mégsem ártott meg ez a sikertelen szereplés. A Signoria inkább tudomásul vette Ottaviano elvesztését, mintsem fizetésének megemelését. Caterina számára azonban ez valóságos csapást jelentett. A Machiavellivel való találkozó után alig fél évvel Imolát és Forlìt elfoglalták Cesare Borgia seregei, Caterinát pedig láncra verve vitték Rómába. A pápa, aki őt „Forli amazonnak” nevezte, egy évig lakat alatt tartotta, mígnem végül Caterina lemondott az ikervárosok feletti jogairól, és Firenzébe költözött. Ott feleségül ment Giovanni di Pierfrancesco de’ Medicihez, akitől fia is született, Giovanni delle Bande Nere, a mai napig létező hercegi Medici-ág megalapítója. A következő évben, 1499 nyara és 1500 júliusa között Machiavellinek csaknem minden energiáját a Firenze és a körülbelül 65 kilométerre nyugatra található Pisa között kiújult konfliktus kötötte le. Az ellenségeskedések valójában majd egy évszázaddal korábban, 1406-ban kezdődtek, amikor Firenze erőszakkal elfoglalta a várost. Pisa igen fontos volt a firenzei kereskedelem szempontjából, ugyanis a köztársaság rajta keresztül biztosította tengeri kijáratát. Ettől kezdve Pisa a nagyhatalmak játékszerévé vált. Velence is évekig szemet vetett Toscanának erre a kulcsfontosságú területére, s erős haditengerészete révén könnyűszerrel bevehette volna Pisát, ha nem a franciák tartották volna ellenőrzésük alatt. 1494-ben, amikor Savonarola vette át Firenze vezetését, a francia hadsereg első ízben özönlötte el Észak-Itáliát. Firenze meghajolt katonai fölényük előtt, és a VIII. Károllyal folytatott béketárgyalásokon visszaadták Pisát a pisaiaknak. Ezt nagy ellenérzéssel fogadták a köztársaságon belül, s amikor Károly meghalt, Firenze azonnal akciót indított Pisa visszaszerzésére. A pisaiak, akik a franciák alatt egy évszázad alatt először jutottak jelentősebb mértékű önállósághoz, érthető módon ellenálltak, s ezzel kiterjedt, véres küzdelem kezdődött, amely évekig elhúzódott, és számos emberéletet követelt. Savonarola bukása és az 1498-as uralomváltás után Firenzét belső ügyei kötötték le, s Pisa kérdését átmenetileg félretolta. Azonban mihelyst

Firenze némi politikai stabilitásra tett szert, a kormányzat úgy döntött, hogy itt az ideje az erőpróbának. Azonban mivel Firenzének magának nem volt hadserege, a Signoriának méregdrága és gyakorta egyáltalán nem hatékony zsoldosokat kellett felfogadnia. A pisai ellenállás, a fennmaradásukért küzdő pisaiak serege azonban szilárdan kitartott, visszaverte a zsoldosokat, költséges és kiábrándító ostromra kényszerítve ezzel a Signoriát. 1499 nyarának vége felé Machiavelli éppen csak megpihenhetett korábbi külföldi küldetései után, máris a frontra küldték, hogy módolja ki a pisaiak megtörésének eszközét. A Tizek Tanácsa titkáraként újra diplomata és katonai megfigyelő lett egy személyben, utasítása pedig úgy szólt, hogy adjon egyértelmű helyzetképet, és eszelje ki a lehetséges megoldási módozatokat. A Signoria szerint a franciák felléphettek volna közvetítőként, és rászoríthatták volna a pisaiakat arra, hogy vessék alá magukat Firenzének. Machiavelli azonban, miután látogatást tett a térségben, gyorsan felismerte, hogy ez a terv egyáltalán nem kecsegtet sikeres kimenetellel, ugyanakkor azt is megértette, hogy Pisa visszaszerzésének egyedüli módja a város elleni közvetlen katonai támadás. A Signoria egyetértett vele, és augusztus elején Paolo Vitelli, a Pisa közelében állomásozó erők parancsnoka elrendelte a támadás megindítását. Vitelli azonban, aki gyors előrenyomulással egészen a városfalakig jutott, amelyet már csak egy végső, döntő rohammal kellett volna bevenni, az utolsó pillanatban váratlanul visszavonult, kiaknázatlanul hagyva megszerzett előnyét. A firenzeiek őrjöngtek a dühtől. Vitellit visszahívták, perbe fogták, bűnösnek találták, megkínozták és lefejezték. Machiavelli szerepe a Vitelli-ügyben nem egyértelmű. Minden bizonnyal a Vitelli ügyét tárgyaló bizottság magas rangú tagja volt, és egyes történészek a per kapcsán fennmaradt visszaemlékezések és beszámolók alapján úgy vélik, hogy ezek egyértelműen azt bizonyítják: jelentős szerepet játszott a Vitelli elítéléséről és a kivégzéséről szóló döntés meghozatalában. Mások éppen az ellenkezőjét mondják, vagyis hogy nem értett egyet a parancsnokra kiszabott ítélettel. Annyi bizonyos, hogy Machiavelli szerint Vitelli súlyos kudarc előidézője volt, aki nagy veszteséget okozott a városnak. A per idején azt írta, hogy Vitelli „végtelen büntetést érdemel.” Azonkívül úgy vélte, hogy

a könnyű győzelem elszalasztásával a parancsnok eljátszotta a Pisa feletti firenzei uralmat. Sokak szerint a zsoldosvezér nemcsak hibás, hanem áruló is volt, olyan ember, aki szándékosan és tudatosan hagyta Pisát a védők kezén. Talán Machiavelli is osztotta ezt a nézetet, mert Vitelli tetteit „árulásnak” bélyegezte. Évekkel az események után a firenzei kormányzat parancsnokával szembeni reakciójával kapcsolatban azt írta, hogy „nem sokkal a súlyos csalódás után teljes bosszút álltál… a kár okozójának halálra adásával.” A firenzei kormány csalódott volt, és a hadi kudarcok nyomán a dolgok még rosszabbra fordultak. Machiavelli tanácsával szemben a kormány beleegyezett abba, hogy irdatlan összeget, ötvenezer aranyscudót fizessen Franciaországnak azért, hogy bocsásson rendelkezésére ötezer svájci gyalogost, illetve hogy fedezze további tízezer fegyveres költségeit, akiket Franciaország szándékozott felfogadni egy Nápoly elleni támadásra, hogy ily módon újból megvesse lábát a félszigeten. Ezek a zsoldosok, akiket egy alkalmatlan francia parancsnok, Hugues de Beaumont vezetett, gyávának és teljesen megbízhatatlannak bizonyultak. Ez az amúgy is rossz helyzet még tovább romlott, amikor a kiürült zsebű Signoria úgy határozott, hogy a katonákat silány élelemmel és utánpótlással látja el, kifizetésüket pedig késlelteti. Korántsem meglepő, hogy a svájci csapatok megtagadták a harcot, és a térségből való kivonulással fenyegetőztek, amely az ostrom megszakításával járt volna. 1499 telén és 1500 tavaszán Machiavelli számos alkalommal járt Pisában, és akkor is éppen ott tartózkodott, amikor a svájci zsoldosok ugyanennek az évnek a júliusában fellázadtak. Fő feladata annak a két hadvezérnek az elkísérése volt, akiknek azért kellett a gondot okozó térségbe utazniuk, hogy kiszimatolják Firenze számára a hadjárat megmentésének lehetőségét, és lecsendesítsék a felbérelt csapatok elégedetlenségét. A hadvezérek egyikével, Giovambattista Ridolfival Machiavelli már korábban is együtt dolgozott, s ő Machiavellihez hasonlóan határozottan ellenezte a svájciak felfogadását. Ridolfi jelentős személyiség és nagy diplomata volt, de nem sokkal azután, hogy kiértek a frontra, Pisa falainál betegség verte le lábáról, és visszautazott Firenzébe, magára hagyva Machiavellit a másik kiküldött hadvezérrel, Luca degli Albizzivel.

Mire Machiavelli és Albizzi hozzáláthattak volna a konfliktus diplomáciai megoldásának kereséséhez, már túl késő volt. A zsoldjukért aggódó és a firenzeieket semmibe vevő felbérelt katonák elfogták Albizzit, és megölésével fenyegetőztek arra az esetre, ha nem kapnak érte váltságdíjat. Machiavelli maga is csak hajszál híján kerülte el a fogságot, mindenesetre rögtön visszaindult Firenzébe, de mielőtt a hibát hibára halmozó Signoriát megfelelő lépések megtételére ösztökélhette volna, Albizzinek (aki nagyon is tisztában volt kormánya kétbalkezességével) ezerháromszáz dukát fejében sikerült kiváltania magát, és ezzel kiszabadult. A svájciak ezután szétszéledtek, a firenzei hadjáratot sorsára hagyva, a Signoria pedig ott maradt minden eddiginél jobban összezavarva, hiszen a kormányzatot ez a vállalkozás jelentős mértékben meggyengítette. A pisaiak örvendeztek az események ilyetén alakulásán, Machiavelli pedig később ezt írta igen bölcsen és előrelátóan: „A fegyvertelen firenzeiek tízezer franciával támadtak Pisa ellen, s nagyobb veszélybe kerültek, mint bármikor zaklatott történetük során. […] ez a zsoldosseregnél is sokkal veszélyesebb: a fejedelem romlása bennük rejlik, mivelhogy egységesek, és mások parancsát követni készek.” A bajok igazi forrása abban tényben rejlett, hogy Firenzének nem volt saját hadserege, s mindig olyan zsoldosoknak volt kiszolgáltatva, akikben nem bízhatott, s akik roppant kiadásokat jelentettek számára. Machiavelli már nem sokkal a gyászos pisai hadjárat előtt felismerte ezt a problémát, de az országa iránt most érzett aggodalom megerősítette meggyőződését, és megszilárdította elhatározását, hogy ráébreszti kormányát ennek a helyzetnek az értelmetlenségére. Machiavelli szerencséjére hírneve ismét nem szenvedett csorbát a kudarccal végződött küldetés nyomán. Közvetlenül a szégyenteljes összeomlás után inkább hidegfejű fickónak tekintették, aki olyan akciók ellen emelte fel a szavát, amelyek nagy bajt okoztak a köztársaságnak. S habár feljebbvalóinak is sikerült ügyesen elkerülniük, hogy őket hibáztassák, elfogadták, hogy megfontoltan viselkedett a konfliktus során. Ennek elismeréseképpen hat arany forint (mintegy 3000 angol fontnyi) összegű külön jutalmat kapott, olyan ajándékot, amely a Signoria szerint a „munkájáért és a kiállt veszedelmekért járó fizetség.”

Ennek a politikai bohózatnak persze meglettek a diplomáciai következményei is, a firenzeiek pedig joggal érezték sértve magukat francia fegyvertársaiknak a hadjárat során tanúsított viselkedése miatt, akiket ezért kifejezetten ármánykodónak és árulónak tartottak. Persze szükségük is volt valakikre, akiket hibáztathattak saját hiszékenységük és határozatlanságuk miatt. Alig pár nappal azt követően, hogy Machiavelli visszatért Firenzébe, a Signoria máris Franciaországba küldte, hogy találkozzon XII. Lajos francia királlyal, és valami kézzelfogható ellenszolgáltatást kapjon a franciák által elköltött pénzért. Utasították, hogy „menjen, amilyen gyorsan csak lehet, lóhalálában, ahogy csak tud”, a Második Kancellária és a Tízek Tanácsának titkára, egy másik firenzei kiküldött, Francesco della Casa társaságában július 18-án már úton is volt. A két ember a leggyorsabb lovakat kapta a Signoria istállóiból, s mindkettejüknél csak egy kis táska volt, benne személyes holmijukkal, útlevelükkel és néhány állami dokumentummal. Zűrzavart hagytak maguk mögött, egy olyan várost, amely a jelek szerint hozzá nem értő politikusok kezében volt. Az egyedüli bizonyosság, ami várt rájuk, az az volt, hogy minden sarkon veszély leselkedik rájuk. A tizenötödik század végén a franciák alkották a világ leghatalmasabb nemzetét, katonaságukat senki sem múlta felül, gazdagságukkal pedig legfeljebb spanyol szomszédaik vetekedhettek. Az 1498-ban VIII. Károly helyébe lépő XII. Lajosban összeszedett, nagyravágyó és erőteljes uralkodóra találtak, akit ugyancsak csavaros eszű, gátlástalan tanácsadók irányítottak. Firenze mindennek a tökéletes ellentéte volt, gazdaságilag annyira hanyatlóban volt, hogy kormánya körülbelül négyszázezer dukáttal (nagyjából 60 millió angol fonttal) tartozott leggazdagabb polgárainak. Ráadásul alaposan megalázták Pisa falainál, Lorenzo csaknem egy évtizeddel korábban bekövetkezett halála óta pedig a városban állandósult a politikai felfordulás. Vezetői alkalmatlannak bizonyultak az olyasfajta eltökélt cselekvésre, amelyről pedig a Machiavellihez hasonló emberek tudták, hogy egy modern állam fennmaradása szempontjából elengedhetetlenül szükséges. A dolgokat tovább bonyolította, hogy nem csak a franciák álltak ugrásra készen. Firenzét ellenségek és megbízhatatlan, vonakodó

szövetségesek vették körül. 1499-ben és 1500 első felében Lajos pénzelte Cesare Borgia (aki 1498-ban megkapta a Valentino hercege címet) hadjáratait. A pápa elkötelezte magát az új francia király mellett azért, hogy segítséget kapjon, pszichopata fia, Cesare Borgia eszközként való felhasználásával, saját világi birodalma kiépítéséhez Itáliában. Cesare lelkesen állt kötélnek, hiszen így végre lehetővé vált számára, hogy betörjön Romagnába, és felfaljon olyan gyenge városállamokat, mint amilyen Caterina Sforza Riario Imolája és Forlija volt. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Firenzére is szemet vetett, ami azt jelentette, hogy a firenzeieknek ellenségeskedés helyett a franciákra mint szövetségesekre volt szükségük. Noha Machiavelli tökéletesen megfelelt a francia udvarban irányuló misszió követelményeinek, az előtte tornyosuló feladat mégis óriási volt. Legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megváltoztassa annak az adósságnak a feltételeit, amelyekkel Firenze tartozott Franciaországnak az őt oly rútul cserbenhagyó felbérelt katonákért. Ugyanakkor viszont meg kellett újítania a barátság szálait XII. Lajos és a firenzei kormány között, s ha lehetséges, védelmi biztosítékokat is kellett szereznie a valentinói herceg esetleges támadásával szemben. Ezen célok egyikét sem volt könnyű elérni. Először is, a franciák egyáltalán nem voltak jó véleménnyel Firenzéről. Amennyire kapzsinak tartották a firenzeiek a franciákat, XII. Lajos legalább annyira a Signoriát hibáztatta a pisai zűrzavarért, akit egyébként a neki (a Nápoly megtámadására szerződtetett katonákért) és az általa szolgáltatott zsoldosoknak járó fizetség szándékos visszatartásával vádolt. A firenzeiek azonban továbbra sem fizettek, ugyanis alaposan túlköltekezték magukat, és kétségbeesetten igyekeztek menteni a menthetőt, miközben arra biztatták Lajost, hogy védje meg őket Valentino hercegének fenyegetésével szemben. A gyenge, hatékonynak nem mondható és a válságból éppen csak kilábaló Signoria tagjai Machiavellire bízták, hogy húzza ki őket ebből a valóban veszedelmes helyzetből. Machiavelli számára ez óriási kihívást jelentett. Ő is tudta, mi forog kockán, de éppen ekkor személyes válságba is került. 1500-ban, két hónappal küldetése előtt, miközben a pisai hadjárat szégyenteljes befejezéséhez közeledett, meghalt apja, s ily módon Niccolò és öccse maradt a Via Romana-i ház egyedüli lakója. Machiavellinek arra sem

maradt ideje, hogy megfelelően megszervezze atyja temetését és egyedül maradjon gyászával, úgyhogy amíg Firenzétől távol volt, addig Tottónak és más családtagoknak kellett elrendezniük Bernardo ügyeit. Az apján végtelen szeretettel csüngő, immár családfő Machiavelli számára fájdalmas és embert próbáló időszak volt ez, ugyanis más választása nem lévén, eleget kellett tennie hazájával kapcsolatos kötelességeinek, vagyis el kellett utaznia otthonról, és a franciákkal kellett alkudoznia. Az utazásnak Franciaországba mindössze három napig kellett volna tartania, valójában azonban az egyik késlekedés a másikat követte. Machiavelli és Francesco della Casa alig egy napja voltak csak úton, és máris arra kaptak utasítást, hogy álljanak meg Bolognában, ahol a Signoria képviseletében a város urával, Giovanni Bentivoglióval kellett tárgyalniuk. Ezután Pisa és Piacenza között (kevesebb mint 160 kilométerre Firenzétől) értesültek arról, hogy egy több mint ezer zsoldosból álló, a korábbi pisai hadjárathoz tartozó csapattest táborozik a hegyekben, amelyet mindenáron el kell kerülniük. Ez hosszadalmas kitérővel járt. A dolgok állását tovább rontotta, hogy a forró nyárban állandóan fennállt a pestisjárvány kitörésének veszélye. Franciaországban ez már olyan komoly veszedelmet jelentett, ami miatt Lajosnak állandóan úton kellett lennie, vagyis jobbára vidéken maradt, hogy elkerülje a járvány sújtotta városokat. A két elcsigázott és eltévedt firenzei követ végre július 26-án Lyonban érte utol a franciákat. Először udvariasan fogadták őket, és jól bántak velük, de hamarosan egyértelművé vált számukra, hogy vendéglátóik harmadrangú, csekély tényleges jelentőséggel bíró államnak tekintik Firenzét. Helyzetüket tovább rontotta az a tény, hogy saját kormányuk kicsinyességének és a firenzei gazdagok (akik nem járultak hozzá a városi tisztviselők külföldi költségeinek fedezéséhez) szűkmarkúságának köszönhetően állandó nehézséget jelentett, hogy megfelelő módon jelenhessenek meg az udvarban. Noha kaptak ugyan juttatást, a franciák csak egyetlen szobát és alapvető élelmiszereket bocsátottak rendelkezésükre, s mivel lóháton siettek a találkozóra, ezért friss lovakat és tiszta ruhákat kellett vásárolniuk, szolgákat kellett fogadniuk. Pénzellátmányuknak két nap alatt a nyakára hágtak, és ezután saját pénzükből fedezték az utazás költségeit. A gondokat csak tetézte, hogy mivel a francia udvar állandóan mozgásban volt, Machiavellinek és

Della Casának drága lovakat kellett vásárolnia, ha lépést akartak tartani a király gyors fogataival és fegyveres lovasaival. Machiavelli XII. Lajos udvarában gyorsan kitanulta a szokásokat. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a királyhoz kegyencein át vezet az út, akik közül sokat – nevezetesen éppen legközelebbi tanácsadóit és katonai stratégáit – a számukra kedvező álláspont elérése érdekében már megvesztegettek más itáliai államok. Így aztán az elkövetkező hónapok során Machiavelli és Della Casa átverekedte magát az udvari struktúrán, annyi barátot szerzett, amennyi csak lehetséges volt, és megpróbálta felkelteni a király figyelmét. Noha hivatalos követek voltak, akik a gonfaloniere és a Signoria levelét hozták, ezek az iratok nem sokat nyomtak a latban a gőgös franciáknál, és csak Machiavelli diplomáciai ügyességének és kapcsolatteremtő képességének volt köszönhető, hogy ő és segítője meghallgatásra talált Lajos leghatalmasabb tanácsadójánál, Louis d’Amboise-nál. Ez az ember, aki Rouen érseke volt, bizonyult a leghasználhatóbb összekötő kapocsnak abban a tekintetben, hogy a francia királlyal megismertessék a firenzei álláspontot. Az a tény, hogy a helyzet csaknem tarthatatlan volt, nagymértékben bosszantotta Machiavellit, de azon túl, hogy kitartott, mást nem tehetett. 1500 őszén, miközben az udvar először St. Pierre le Moutier-be, majd Nevers-be és Montargis-ba, végül pedig Nantes-ba és Tours-ba költözött, kétségbeesett erőfeszítéseket tett egy kompromisszumos megoldás tető alá hozására, amelyben a firenzeiek igyekeztek mindent elkövetni a franciák kárpótlására, miközben írásbeli biztosítékot szerettek volna kapni arra nézve, hogy a franciák megvédik őket Valentino hercegével szemben. Mégis, a jelek szerint minél keményebben dolgozott Machiavelli és Della Casa, annál rosszabbra fordultak a dolgok. Október elején hirtelen elfogyott a franciák türelme, méghozzá olyannyira, hogy Georges d’Amboise is ellenük fordult… Egy alkalommal Machiavelli arról próbálta meggyőzni az érseket, hogy a Signoria követe bármikor megérkezhet a jó hírekkel, mire a francia fenyegetően csak ennyit mondott: „Igaz ugyan, amit mond; de mire a követ megérkezik, mi már rég a föld alatt leszünk. Előbb azonban mások halálának tanúi leszünk.” A nagy nyomás alatt álló, küldetésének kudarcával tisztában lévő Machiavellit kormánya is egyre lehetetlenebb helyzetbe hozta. Október

közepére a helyzet már annyira rosszabbodott, hogy Machiavelli és Della Casa üzeneteiket már nem is tudták különfutárral Firenzébe küldeni, így hosszú napok teltek el a Signoria válaszára várva. A nyomorúságot csak tetézte, hogy Machiavelli ezekben a napokban értesült nővére, a harmincöt éves Primavera rövid betegség után bekövetkezett haláláról. Pár nappal később Della Casa is megbetegedett, és elutazott Párizsba orvosi vizsgálatra, magára hagyva Machiavellit a barátságtalan francia udvarban. Végül októberben, amikor a küldetés végső mélypontjára jutott, a firenzei kormány végre észhez tért, és biztosította a franciák, valamint a Pisa elleni balvégzetű hadjáratban szerepet játszó svájciak felé való tartozás kifizetésére szolgáló pénzösszeget. Ezt a szerencsés fordulatot egy katonai támadás váltotta ki. Miközben Machiavelli ereje utolsó morzsáinak megfeszítésével igyekezett kedvezőbb feltételeket kicsikarni a Signoria számára a kérlelhetetlen francia királynál, addig Valentino hercegének csapatai lerohanták Riminit, és ostrom alá vették Pesarót (mindkét tengerparti város Firenzétől kevesebb mint 110 kilométerre keletre található). Nem nehéz elképzelnünk Machiavelli megkönnyebbülését a hírek hallatán. Honvágy gyötörte, és vágyott vissza munkájához a Palazzo della Signoriában. Aggódott amiatt, hogy helyére esetleg szemet vetett a Második Kancellária valamely más, törekvő tagja, azonkívül szeretett volna családjának is segíteni ebben a számukra különösen nehéz esztendőben. Ehelyett azonban azt várták el tőle, hogy maradjon továbbra is Lajos udvarában, s öntse végső formába a megállapodást Franciaország és Firenze között, s hogy hozza magával a francia katonai védelem írásos biztosítékát. November 4-én megszerezte annak a Lajos által aláírt királyi levélnek másolatait, amelyeket elküldtek Valentino hercegének, arra figyelmeztetve őt, hogy semmilyen formában se kísérelje meg a behatolást Firenze területére. A Signoria óhaja szerint Machiavellinek még ezt követően is az udvarban kellett maradnia, hogy tovább ápolja a kapcsolatokat, mindaddig, amíg a megállapodás végleges szövege el nem készül, s hogy erős diplomáciai kapcsolatokat alakítson ki Lajos szűkebb körének kulcsfiguráival. Machiavelli csak kelletlenül engedelmeskedett ennek a

kívánságnak; de anélkül, hogy feletteseinek szólt volna, megtette az előkészületeket, hogy elhagyja Franciaországot még karácsony előtt. Machiavelli november utolsó hetében indult útnak, örömtől repesve vágott neki a hosszú utazásnak. Még karácsony előtt, félúton Firenze felé kapta meg azt a december 12-án kelt utasítást, amely felmenti további kötelezettségei alól a francia udvarban. 1501. január 14-én, kancelláriai íróasztalától való csaknem hét hónapi távollét és saját otthona melegének tűrhetetlen hiánya után fáradtan, de elvégzett munkájának sikere, illetve afelett örvendezve lépte át a város kapuját, hogy Firenze okos diplomáciával – legalábbis egy időre – ismét elkerülte, hogy leigázzák.

4. TÁNC AZ ÖRDÖGGEL Machiavelli sokat tanult a francia udvarban töltött idő alatt. Firenzei barátai és munkatársai szeretetteljes leveleiből pedig az derült ki a számára, hogy mennyire kedvelték a Második Kancellárián. Hiányolták éleselméjűségét, munkatársi közvetlenségét és ragyogó intellektusát. Politikai megfigyelőként és elemzőként is sokat tanult. Azonban a talán legfontosabb felismerése az volt, hogy mennyire sebezhetővé vált szeretett városa. Közvetlen közelről látta, miképpen cselekednek az európai politika főszereplői, s hogy velük összehasonlítva mennyire műkedvelő a firenzei kormány szemlélete. Ezeknek a felismeréseknek a fényében Machiavelli kezdte megérteni, hogy Firenze miként javíthatna helyzetén, hogyan védhetné meg magát jobban, és hogy miképpen biztosíthatná hatalmát és befolyását Európában. Azonban azzal is tisztában volt, hogy ki kell várnia az alkalmas pillanatot, amikor majd felhasználhatja ezeket az eszméket a változások elősegítése érdekében. 1500-ban Machiavelli harmincegy éves volt, és még csak két esztendeje töltötte be hivatalát, de máris jókora bizalmi tőkét gyűjtött, és tudatában volt különleges képességeinek is. Habár született diplomata volt, olykor képtelen volt hallgatni az őt érdeklő kérdések kapcsán, még akkor is, ha tudta, véleményével ellenkezést fog kiváltani. A franciákkal folytatott többhavi tárgyalás után úgy érezte, hogy kiismerte őket, úgy vélte, megértette politikájukat. Bepillantást is nyert stratégiáikba éppúgy, mint gyengeségeikbe. Machiavelli már készen állt arra, hogy elhagyja Franciaországot, és végre elindulhasson hazafelé, amikor a roueni érsek, Georges d’Amboise egy alkalommal gúnyosan megjegyezte, hogy az itáliaiaknak fogalmuk sincs a háborúról. Machiavelli erre azt válaszolta, hogy ez lehet, hogy így van, a franciák viszont semmit sem tudnak az államvezetésről. Ám mivel ezzel a visszavágással nem volt megelégedve, úgy érezte, hogy sürgősen el kell küldenie egy értekezést Amboise-nak (aki tulajdonképpen Franciaország második legnagyobb hatalmú embere volt), amelyben kifejti, hogy ha XII. Lajos valóban uralni kívánja az itáliai félszigetet, figyelembe kell vennie a történelmi példákat. Véleménye szerint egy eltérő szokásokat és kultúrákat követő nemzet meghódításához a királynak meg

kell védelmeznie azokat az államokat, és fel kell használnia az általuk felkínált barátságot, amelyek eredendően hajlanak feléje, nevezetesen Firenzét, Bolognát, Ferrarát, Mantovát és néhány másik városállamot. Majd ezekkel a szövetségesekkel együttműködve kell az olyan városok által jelentett fenyegetésekkel szembeszállnia, mint Velence, és különösen a Vatikán. Azonban mindenekelőtt és elsősorban meg kell akadályoznia a spanyolokat (a Franciaországgal egyedül vetélkedő hatalmat) abban, hogy bármiképp megvessék a lábukat Itáliában. Georges d’Amboise úriember volt, és őszintén csodálta Machiavelli éleselméjűségét. Udvariasan meghallgatta, és röviden annyit válaszolt, hogy őfelsége, a király „rendkívül bölcs.” Machiavelli emlékezett erre a párbeszédre, és beszámolt róla A fejedelemben is: Erről beszéltem Nantes-ban Rouen érsekével abban az időben, amikor Valentino – közönségesen így hívták Cesare Borgiát, Sándor pápa fiát – elfoglalta Romagnát. Mert a roueni érsek nekem azt mondván, hogy mi, olaszok a hadviseléshez nem értönk, én azt válaszoltam neki: ti, franciák viszont nem értitek az országlás mesterségét, mert ha értenétek, nem hagynátok, hogy az egyház a fejetekre nőjön; és azt is tapasztalhattuk, hogy az egyház és Spanyolország hatalma egyaránt megnövekedett Itáliában; mindkettőnek az oka maga Franciaország volt; de ugyanakkor Franciaország hatalmi meggyengülése Itáliában ugyanebből az okból fakadt. Ebből egy általános szabály következik, s ez csak ritkán vagy soha nem érvénytelen; hogy aki a másik nagyságának oka, saját romlásának is oka, mert éppen ő tette hatalmassá vagy ravaszkodással, vagy erőszakkal, s mindkét dolog gyanús annak, aki uralomra jutott. Utólag egyértelmű, hogy Machiavelli mind elemzését, mind pedig javaslatait illetően tökéletesen pontosan látta a helyzetet. Lajoshoz azonban majdnem bizonyosan semmi sem jutott el nézeteiből, Amboise pedig, akármilyen gyors felfogású volt is, valószínűleg hamar elfelejtette a tanácsot. A franciák éppen az ellenkezőjét tették annak, amit Machiavelli a legjobbnak tartott, s emiatt az Itália meghódítására tett francia kísérlet csak átmeneti sikert hozott. Mintegy tizenöt esztendővel később, Franciaország

stratégiájának Itáliát illető következményeinek ismeretében Machiavelli már így írhatott A fejedelemben: Lajos tehát ezt az öt ügyetlen hibát követte el: megsemmisítette a kisebb hatalmasságokat [Milánót és másokat], megnövelte egy erős uralkodó tekintélyét Itáliában [az egyházét], behívott egy igen erős idegent [Spanyolországot], nem jött oda lakni, és nem telepített. Ezen hibák, amíg élt, esetleg még nem árthattak volna neki, ha el nem követi a hatodikat, vagyis hogy a velenceieket megfosztotta hatalmuktól. Ha az egyház hatalmát nem növeli, és ha a spanyolt nem hozza Itáliába, szükséges és okos cselekedet lett volna a velenceiek gyöngítése; de mivel az előbbi lépéseket megtette, nem kellett volna romlásukba belenyugodnia, minthogy azok, ha erősek, mindenki mást elriasztanak Lombardia elfoglalásától… Firenzébe visszatérve 1501 januárjában, Machiavelli azonnal visszatért megszokott mindennapjaihoz, amelyeket annyira kedvelt elutazása előtt. Munkaköre változatlan maradt, segítői pedig – mindenekelőtt munkatársa és jó barátja, Biagio Buonaccorsi – távollétében ellátták Machiavelli hivatalát. Biagio és Niccolò már azelőtt barátok voltak, mielőtt együtt kezdtek volna dolgozni. Ugyanazon a napon kerültek a kancelláriához, és gyorsan gyümölcsöző munkakapcsolatot alakítottak ki. Biagio ismerte Machiavelli észjárását, s míg főnöke és bizalmas barátja távol volt, csaknem mindennap váltottak egymással levelet. Ezeket a leveleket olvasva rögtön érthetővé válik kapcsolatuk. Machiavelli Biagio főnöke volt ugyan, de egyben közeli barátja is. Biagio nyíltan írt leveleiben, s kereken megmondta, gyakran nyers kifejezéseket használva is Machiavellinek azt, amit gondolt róla; azonban ugyanakkor megbízható, becsületes és hű munkatárs volt. Maguk közt mindketten megnyerően tiszteletlenek voltak az életük felett uralkodó nagy hatalmú emberekkel szemben, de nagyszerűen játszották a diplomáciai játékokat, ami alapvető fontosságú volt karrierjük szempontjából… Biagio nagyon szerette kifigurázni azokat, akikkel dolgozott. Volt ezek között „csiga”, egy bizonyos Antonio della Valle, aki egy közepesen fontos politikus és – legalábbis Biagio szemében – okoskodó ember volt. Biagio más néven „szűkseggnek” nevezte,

feltehetőleg azután kapta ezt a nevet, hogy valamilyen költségének megtérítését elutasították. Niccolò és Biagio levélváltása tele van pletykával és élcekkel, valamint olyan kortársaikra tett rejtett utalásokkal, amelyeket csak ők érthettek; s noha egyértelmű, hogy Biagio irigyelte Machiavelli állását, és sóváran szemlélte ragyogó írói képességeit, ugyanakkor tisztelte is idősebb barátját. Machiavellinek szüksége volt barátaira és munkatársaira, hogy felügyeljék ügyei menetét, amíg ő távol van. Biagio Buonaccorsit és Agostino Vespuccit gyakran kérte meg számlák kifizetésére vagy személyes tárgyai és ruhái összeszedésére, amelyeket ezután maga után küldetett. Ők segítettek neki a család firenzei otthona és sant’andreai háza ügyei elrendezésében is. Egy 1506-os levelében Vespucci így ír főnökének: „Most értem vissza házadból, mindenre volt gondom… Jól, méghozzá nagyon jól vannak. Marietta [Machiavelli felesége] ragaszkodott hozzá, hogy adjam át az ő és a gyermekek jókívánságait… csak Bernardóval [a házaspár fia] nehéz egy kicsit.” Machiavellihez mások is közel álltak a Palazzo Vecchióban, olyan emberek, akikkel baráti hangvételű leveleket váltott, amíg távol volt, s akik elkísérték őt kocsmákba, játékbarlangokba és bordélyokba, amikor Firenzében tartózkodott. Ennek a körnek a legfontosabb tagjai, Biagio mellett, Niccolò munkatársai, Andrea di Romolo és Giuliano della Valle voltak, s ezek a barátok egymás közt csak „Il Machia”, a Férfinak nevezték. Ez teljességgel találó becenév volt, mivel Machiavelli rögtön átvette a vezető szerepet minden társaságban. Hideg, nyugodt, agyafúrt, kutató szellemű és bölcs ember volt. Nagyon gyorsan felmért másokat, és bármilyen gyengeségre azonnal rátapintott. Kártyáiba többnyire nem engedett bepillantást, de sohasem félt attól, hogy őszintén kifejtse nézeteit. Par excellence diplomata volt, de nem volt törtető. Megértette a világ működését, a civilizáció feladatait, és nyilvánvaló éllel tudott megsemmisítő bírálatokat megfogalmazni. Azonban „a Férfiban” barátai leginkább éleselméjűségét szerették, tiszteletlen humorérzékét, 3 merészségét, joie de vivre-ét. Szerette munkáját, ugyancsak szeretett keményen játszani. Noha az esze vezérelte, szeretett bort inni, jó ételeket enni, kockázni, s szerelembe is könnyedén keveredett, a benne rejlő költő így magával ragadhatta.

1501 tavaszán Machiavelli betöltötte harminckettedik életévét. Immár ő volt a Machiavelli család feje, de mivel öccse, Totto a papságra készült, atyja, anyja és nővére, Primavera már meghaltak, egyedül lakott a Via Romana-i házban. Eljött tehát a házasodás ideje. Nincs írásos nyoma annak az időszaknak, amikor Machiavelli későbbi feleségének, Mariettának, egy bizonyos Luigi Corsini lányának udvarolt. Szerény hozományából arra lehet következtetni, hogy Marietta családja hasonló rangú volt, mint Machiavellié – a tizenötödiktizenhatodik századi Firenzében a különböző társadalmi rétegek nemigen házasodtak egymás közt –, arra nézve viszont nem maradt fenn tudósítás, hogy hogyan vagy mikor találkoztak. A legvalószínűbb az, hogy Marietta a közelben lakott, s hogy a Corsinik már régóta ismerték egymást a Machiavellikkel. Amennyiben Marietta és Niccolò levelezett egymással, míg a firenzei titkár Franciaországban tartózkodott, annak nem maradt nyoma. Sajnos a házasságkötésről ugyancsak nem maradt fenn feljegyzés, de a szertartásra valószínűleg 1501 őszén, talán szeptember végén vagy október elején került sor. Ezt támasztja alá egy ez év augusztus 25-én, Machiavelli barátjától és munkatársától, Agostino Vespuccitól kelt levél, aki Firenze képviseletében éppen Rómában járt. Vespucci azt írja, hogy „amikor őboldogsága a pápa idejön [ti. Firenzébe] majd, akkor te, és bárki más, aki engedélyt akar szerezni nősüléshez vagy felesége elhagyásához, ezt könnyűszerrel megteheti…” Nem könnyű kitalálni, hogy mire akart ezzel utalni Vespucci. Lehet, hogy egyszerűen a közelgő nagy nap előkészületeire hivatkozott, vagy csupán olyasfajta szellemesség volt ez, amit ugratásaik során Machiavelli és barátai gyakorta megengedtek maguknak, azzal incselkedve, hogy ha Niccolò már belefáradt volna feleségébe, úgy felbonthatja a házasságot. Machiavellivel sok szempontból nem lehetett könnyű az élet. Öntörvényű és független ember volt. Nők után járt, és azt csinált, amit akart. Igazi férfi volt, s noha egyértelműen őszinte vonzalmat érzett felesége iránt, és együtt is maradtak, míg csak a halál el nem választotta őket egymástól, házasságuk mégiscsak – legalábbis számára – kötöttséget, majdhogynem kötelezettséget jelentett. Ez azt jelentette, hogy házasságuk első évtizedében, akkor, amikor a karrierjét építgette, férji és apai szerepe egyértelműen másodlagos jelentőséggel bírt az életében. Más szemszögből

nézve viszont tagadhatatlan, hogy Niccolò egyfajta „jó fogást” jelentett Marietta számára. Újdonsült férje a kormányzat emelkedőben lévő csillaga, a Signoria egyik legmegbízhatóbb küldötte, egyre nagyobb befolyással rendelkező diplomata volt, aki komoly fizetést kapott, és kényelmet biztosíthatott felesége és családja számára. Nem sokat értett Niccolò munkájának igazi jellegéből, s Mariettának el kellett fogadnia, hogy férje csak ritkán van mellette. Füstölgött és panaszkodott is emiatt, s ha férje távol volt, meg is említette ezeket az érzéseket a barátai által Machiavellinek írt leveleken keresztül. Valószínű, hogy Machiavelli nem volt otthon első gyermekük, egy lány születésekor, aki a Primerana nevet kapta, mivel akkoriban, 1502 kora nyarán diplomáciai küldetést teljesített a firenzei érdekeltségeken. Ugyancsak távol volt akkor, amikor a rákövetkező esztendőben megszületett második gyermekük, Bernardo. Ténylegesen olyan sokszor volt távol, hogy cimborái azzal ugratták, valóságos csoda lenne, ha tudott volna időt szakítani a gyermeknemzésre. Amikor Bernardo megszületett, egy barátja, Luca Ugolini ezt írta: „Nagyon kedves comparém [öreg barátom]! Gratulálok! Hűséges Marietta-Madonnád nem csalt meg téged, mert [a gyermek] kiköpött képmásod. Leonardo da Vinci sem készíthetett volna nagyszerűbb portrét.” Állása nagy igénybevétellel járt, de a munka szempontjából egy firenzei megbízott nem is álmodhatott volna magának nagyszerűbb vagy izgalmasabb időszakot. 1501-ben a Pisa visszaszerzésére irányuló elhúzódó küzdelmek háttérbe szorultak, mert a Signoriának azzal a potenciálisan sokkal komolyabb veszéllyel kellett szembenéznie, amit Cesare Borgia jelentett, aki igen gyorsan Itália leghatalmasabb katonai személyiségévé vált, egy olyan emberré, akit nem lehetett félvállról venni. Cesare Borgia Gianfrancesco Bembo által festett és ma a carrarai Accademia-képtárban függő portréja egy olyan külsejű embert ábrázol, amilyennek sokan képzelik a színtiszta gonoszság megtestesülését. Jóképű férfi, kis, fenyegető szemekkel, akiről az egyik korabeli itáliai történetíró megjegyezte: „A pápa szereti fiát… és nagyon fél is tőle.” Ma a történészek véleménye megoszlik ennek a megállapításnak az igazságát illetően. Cesare tizenhét éves volt, amikor apja, Rodrigo Borgia VI. Sándor néven pápa lett. Apja és fia a pápa egész uralkodása alatt erőteljes kettőst alkottak. A Borgiák hatalma és befolyása jócskán túlnyúlt

hatalmuk központján, a Vatikánon, ők ketten (persze XII. Lajossal szövetségben) gyakorlatilag egész Itália politikai életet uralták. VI. Sándor a történelemkönyvek lapjain minden ízében a fiához hasonló gonosztevőként szerepel, talán az összes pápa közül ő volt a legromlottabb, és ő követte el a legtöbb gyilkosságot: egy olyan ember, aki azoknak a népes listáját vezeti, akik a pápaság nevének és imázsának a legtöbbet ártottak. A The New Advent Encyclopaedia of Catholic History meglehetősen átlátszó módon úgy hivatkozik Sándorra, mint olyan valakire, akiben „egyszerre volt jelen óvatosság és éberség, érett gondolkodás, döbbenetes rábeszélőképesség, valamint ügyesség és tehetség a legbonyolultabb ügyek levezénylésére”. Ezután ugyan elismerik, hogy „szenvedélyesen kártyázott, de… szigorúan mértékletes volt az evésben és ivásban, gondos sáfár, aki kora egyik leggazdagabb embere lett”. Bizonyára jó barátságban volt a pénzzel, és tagadhatatlan volt „döbbenetes rábeszélőképessége” is. Azonban a katolikus történészek által szerkesztett szócikk merő képtelenség. Harmincnégy esztendőt felölelő pályafutása során az először bíborosként, majd alkancellárként (ez a második számú pozíció a Vatikánban) tevékenykedő Rodrigo Borgia olyan hatalmas vagyont halmozott fel, amellyel 1492-ben lényegében megvásárolta a pápai címet. Elődje, a bámulatos módon megtévesztő nevű 4 VIII. Ince példáját követve megvesztegetéssel és ígéretekkel megvette a szavazatokat; az ígéretek közül számosat azonnal megszegett, s amint a római szent egyház feje lett, abszolút hatalmat gyakorolt, életét dorbézolás és kicsapongás töltötte ki, gyakran még a szentség vagy jámborság látszatára sem adott. Machiavelli később ezt írta róla: „VI. Sándor mást sem tett, másra sem gondolt, mint hogy az embereket rászedje, s mindig talált valakit, akit megcsalhatott. És nem volt ember, aki nála nagyobb erővel, ékesszólással és esküdözéssel állított volna valamit, hogy aztán az ellenkezőjét cselekedje; mégis mindig minden úgy sikerült, ahogyan akarta, mert ismerte a világ dolgait.” Sándor nem elégedett meg azzal, hogy saját személyes kielégülésére negyven kurtizánból álló háremet rendezett be a Vatikánban, továbbiakat pedig szállásmesterei tartottak fenn minden egyes városban, ahová csak betette a lábát, hanem idősebb korában még a rafinált pornográf bemutatók iránt is egyre nagyobb érdeklődést mutatott.

„A pápa még mindig megengedhetetlen dolgokkal foglalatoskodik…”, írta 1501-ben Vespucci Machiavellinek (ekkor Sándor hetvenegyedik életévében járt), „minden éjjel huszonöt vagy annál is több nővel, az Üdvözlégy és egy óra között. Ezeket a palotába viszik, egyszerre csak párat, úgyhogy az egész palota gyakorlatilag bordélyházzá változott. Egyéb hírekkel most nem is szolgálok neked, de ha válaszolsz nekem, elmondok még néhány szép történetet.” A nem sokkal ezután írt levelekben a Rómába menesztett firenzei küldött további burkolt utalásokat tett őszentsége gyilkos hajlamaira és arra, hogy saját kezűleg mérgezett meg mindenkit, aki az útjába állt. Az a szentatyát és hadvezér fiát illető kérdés azonban, hogy kié a nagyobb felelősség, ki kit befolyásolt, továbbra is nyitva marad. Egyes kortársak szerint Cesare Borgia számtalanszor adta nyilvánosan tanújelét annak, hogy semmitől sem fél, és arrogáns módon semmibe veszi az embereket, köztük saját apját is. „Ő volt a valaha látott legdölyfösebb ember”, jelentette a diplomata Branca Tedallini. „Többek közt senkit sem fogadott, se bíborosokat, se követeket, se főurakat; senki sem beszélhetett vele, kivéve Michelottót, a jobbkezét.” Egy másik történetíró, Alessandro Luzio leírja, hogy 1501. november 12-én Borgia hogyan „hadonászott dühében tőrrel egy egyházi ember mellkasa előtt a pápa és számos főpap jelenlétében, majd miután a pápa komolyan rendreutasította, mérgesen azt válaszolta, hogy ha nem marad nyugton, ez vele is megtörténhet.” Ki volt Cesare Borgia, az az ember, akit Machiavelli halhatatlanná tett A fejedelem lapjain, mint a tökéletes vezető mintaképét? Ki volt ez az ember, akinek puszta neve említésére a sötét ármány és megvesztegethetőség árnyképei sejlenek fel? Törvénytelen gyermekként 1475-ben (vagy talán 1476-ban született), valószínűleg Rómában. Cesare Rodrigo Borgia törvényes fiaként nevelkedett, miután 1480-ban kibocsátásra került IV. Sixtusnak az a rendelete, amely szabályozta születési jogát. Az ezt megelőző bulla Sixtus kedvenc kegyencnője, Vanozza de Catanei és Domenico d’Arignano törvényes fiává nyilvánította, s egyszerűen kijelentette, hogy Cesare Borgia mentesül születése törvényes voltának bizonyítása alól. Ami pedig ennél is fontosabb, Cesarét elhalmozták a különféle hivatalokkal járó javadalmakkal, amelyeket Rodrigo nyomására Sixtustól kapott. Ezért aztán hétéves korában már a valenciai székesegyház káptalanjának kanonoka

volt, egy évvel később pedig a város apostoli protonotáriusa lett. Kilencesztendősen megkapta a gandiai rector, valamint Albar és Jativa prépostjának címét. Tizedik születésnapján Cesare Cartagena kincstárnoka volt. Rodrigo már jóval pápává választása előtt nagy gonddal megszervezte fia oktatását, hogy majdan a fiú nagy szolgálatokat tehessen a családnak. Perugiai alapfokú tanulmányai után Cesare a pisai egyetemen hallgatott teológiát. 1493-ban, egy évvel azután, hogy Rodrigo VI. Sándorrá avanzsált, tizennyolc éves fia megkapta a bíborosi kalapot. Cesare Borgia bíboros a vélekedések szerint első gyilkosságát nem sokkal azután követte el, hogy a bíborosi kollégium tagja lett. Áldozata öccse, Giovanni volt. A fivérek együtt étkeztek, majd mindketten távoztak, és szolgáik és barátaik társaságában elindultak a pápai palota felé. Útközben egy helyütt Giovanni meggondolta magát, s úgy határozott, hogy egy szolgája kíséretében felkeresi egy barátját. Másnap reggel a Tiberisből húzták ki a testét; több mint száz szúrás volt rajta. A pápát lesújtotta fia halála, és hetekre visszavonult. Eközben Cesare ellenségei Rómában már kovácsolták a bizonyítékot arra, hogy ő volt öccse gyilkosa. Az indíték szerintük az volt, hogy Cesare féltékeny lett Giovanni növekvő világi hatalmára, zavarták az őt terhelő vallási megkötések, és megirigyelte fivére szabadságát és helyzetét. A Cesare ellen közvetett bizonyítékkal rendelkeztek. Számos, egymástól független tanú állította, hogy két ember rontott rá Giovannira és szolgájára egy sötét sikátorban. Az egyik emberre ráillett Cesare személyleírása. Más tanúk azt bizonygatták, hogy tudomásukra jutott egy titkos, Giovanni meggyilkolását célzó összeesküvés terve. Cesare Borgia jellemének és későbbi tetteinek ismeretében valóban hihető, hogy ő volt testvére gyilkosa. Az is egyértelmű, hogy a pápa ugyancsak hitelt adott ezeknek a történeteknek, mivel az eset után legalább tizenkét hónapig figyelemreméltóan fagyos volt a viszony Sándor és a fia között. Mégis, még abban az esetben is, ha Sándor biztosan tudta, hogy idősebb fia volt a gyilkos, akkor sem tehetett semmit anélkül, hogy jóvátehetetlen kárt ne okozott volna a Borgia család hírnevének. Cesare ellenségeinek az állítása, miszerint bátyja helyzetére való féltékenysége miatt követte el a gyilkosságot, alapos megerősítést nyert akkor, amikor egy évvel a történtek után Cesare került Giovanni helyébe

az összes, korábban a fiatalabb fivér által birtokolt kulcspozícióban, egyszersmind rátette a kezét testvére összes földbirtokára s minden javaira. Legalább két kortárs történetíró, idősebb Marino Sanudo és Francesco Guiccardini viszont azt feltételezte, hogy Cesare szexuális féltékenységből ölte meg testvérét, húguk, a tizenhárom éves Lucrezia miatt. Bármi volt is az indíték, Cesare sértetlenül került ki a bűnügyből, és szerzeményeit arra használta fel, hogy fokozatosan legalább az apjához hasonló hatalmi bázist építsen ki. Azonkívül – mivel együttműködött a pápával, és önmaga viselkedését a mindenható franciákéhoz igazította – szabadon kiterjeszthette befolyását Róma határain túlra is. 1498-ban, amikor harminchárom éves volt, Cesare arra a következtetésre jutott, hogy minden erejével névrokona példáját kell követnie, és igazi „Caesarrá” változnia, annyi területet megkaparintva, amennyit csak bír, egyszersmind követve egy római császár életvitelét. Ebben az évben kapta meg apjától a Valentino hercege címet, a rákövetkező három évben pedig sokat volt távol Rómától seregével, hogy meghódítson minden olyan városállamot vagy területet, amelyre képes volt. Az igazi csatákban való részvételt nem kedvelte. Ehelyett ámítással és árulással hódított. Emberei meggyilkolták komolyabb ellenlábasait, a lefizetett ellenséges parancsnokok pedig elárulták vezetőiket. Cesare kedvelte a hátsó ajtón való belopódzást, az árulást, a megosztás révén való uralkodást. A Borgiák eljárásait taglaló egyik történetíró, Raffaello Matarazzo így írt róla: „Azokban a napokban a herceg volt Itália első számú hadvezére, de nem azért, mert nagyon értett volna a fegyverekhez, hanem az árulás és a pénz hatalma révén; a háború nála egyet jelentett az árulással, amelyet azután minden ember eltanult tőle.” Cesare a hódításokon és háborúkon túl is mindig nyilvánvalóvá tette, hogy a maga útját követi. Tanúk tucatjai előtt szúrt halálra egy fiatal szolgát, akit Lucrezia elcsábított (s akitől feltehetőleg első törvénytelen gyermeke származott). Húga két férjét és számos szeretőjét is eltétette láb alól. Cesare egyik leghirhedtebb tette az volt, amikor Lucrezia második férjét, Alfonsót, Bisceglie hercegét a pápai palota falai közt található hálószobájában fojtatta meg egyik orgyilkosával. Amikor Cesare Rómában tartózkodott, gyakran elhatalmasodott rajta az unalom, s egyfajta szórakozásként szerette álöltözetben az utcákat járni. Csatlósai védelmében összetűzéseket provokált a kocsmákban a

helybeliekkel, vagy rávette őket, hogy valami becsmérlőt mondjanak a pápáról vagy családjáról. A Borgiák történetét megíró történész, Johann Burchard szerint Cesare egyszer addig duruzsolt egy ember fülébe, mígnem az valami ócsárló megjegyzést nem tett a pápa fiára. Ezután, valódi kilétét felfedve, letartóztattatta az embert. Az összegyűlt hatalmas tömeg szeme láttára levágta az ember egyik kezét, kivágta a nyelvét, a nyelvet az áldozat vérző karcsonkjához kötözte, majd az illetőnek két napig Róma utcáit kellett rónia, intő jelként a város népe számára. Az ehhez hasonló történetek csaknem legendává váltak, a korszak folklórjának részévé lettek, a Borgia név pedig, különösen Cesare Borgiáé, nemcsak undort, hanem félelmet is keltettek az itáliai kis államok számos uralkodójának szívében. 1501 nyarán Cesare, vagyis immár Valentino hercege megvesztegetéssel, szégyenteljes hitszegéssel és árulással (persze apját és XII. Lajost maga mellett tudva) egész régiókat foglalt el Itáliában. Teljes gőzzel haladt annak beteljesülése felé, amit elrendelt sorsának tartott. Önmagát új Caesarnak képzelte, maga választotta jelmondata pedig 5 így hangzott: „Aut Caesar aut nihil.” Azonban Cesare Borgia sohasem volt teljesen elégedett. Fiatal fiúként megbabonázta saját keresztneve: meggyőződéssel hitte, hogy a sors rendelése szerint belőle nagy uralkodó lesz. S noha apja a kereszténység abszolút lelki vezetője, a mai fogalmak szerint sokszoros milliárdos volt, ő mégis alig volt több, mint evilági nagyhatalmak vazallusa. A tizenhatodik század elején az európai politika meghatározó szereplői a franciák, a spanyolok és a Német-római Birodalom voltak. A pápát a legerősebb szövetség XII. Lajoshoz fűzte, aki szorosan fogta Cesare Borgia gyeplőjét, ugyanis álladóan a szeme előtt lebegett, hogy ha ez a férfi nem az ő szolgája lenne, úgy potenciálisan nagyon veszedelmes ellensége lehetne. Ezért aztán noha apja és a franciák ellátták pénzzel, emberekkel és fegyverekkel, Lajos és tanácsadói mégis biztos kézzel tartották kordában törekvéseit. (Cesare Borgia tudta ezt, és kellően zavarta is. Ezért mindent elkövetett, hogy erejét növelje, és elszakadjon az ellenőrzés láncaitól. 1503-ban még egy francia hercegnőt is sikerült feleségül vennie, Charlotte d’Albret-t, aki a francia király tiszteletére Louise-nak keresztelt törvényes lányt szülte neki. A franciák azonban mindig megnyirbálták törekvéseit, hacsak tervei nem szolgálták az érdekeiket.)

Firenze beszorult a Borgiák törekvései és a csak saját gazdagságuk és hatalmuk növelésében érdekelt franciák mesterkedései közé. Tanácsadói és katonai stratégái révén Lajos tisztában volt a város gyengeségével és hibáival, miközben igyekezett olyan politikai repedéseket létrehozni Itáliában, amelyek segítették további céljai elérésében. 1501 nyarán nyilvánvalóvá váltak Cesare Borgia Firenzét illető tervei. Miközben Marietta Corsini családja a lány eljegyzését és esküvőjét készítették elő, addig Niccolò Machiavelli a Signoria megbízásából városról városra járt, Cesare csapatai pedig Romagnán keresztül előretörtek, és megközelítették a Firenze kapuitól jóformán nyíllövésnyire lévő Campit. Csak a francia király erélyes szavai kényszerítették – az utolsó pillanatban – visszavonulásra a pápa fiát. Firenze szörnyű helyzetben találta magát, és ez az emberek előtt sem volt titok. Egy egyszerű polgár, Francesco Pepi a Santa Croce városrészből így jellemezte a helyzetet: „Oly súlyos a város betegsége, hogy már orvosságra sem maradt időnk.” Az a válság, amely Valentino hercegének előrenyomulása okán Firenze előtt felsejlett, tökéletesen példázza azokat a hatalmi harcokat, amelyek egyrészt kordában tartották a Borgiák terveit, másrészt viszont a firenzei köztársaság puszta fennmaradását fenyegették. Lajos közbeavatkozását persze pénzzel váltották meg. A franciák számára nem volt más oka annak, hogy követeljék, Valentino hercege vigye el katonáit, és vonuljon vissza az összes Firenzéhez tartozó területről. Machiavelli számára ez újabb bizonysága volt Firenze sebezhetőségének. Belátta, hogy a lekenyerezés politikája és a segítség erősebb államoktól való megvásárlásának rendszere immár tarthatatlan, veszedelmes, és nem utolsósorban szégyenletes. Nem mintha a Signoriának nem lettek volna információi vagy felderítése. Rómában Agostino Vespucci éppen annyira kém volt, mint diplomata. Machiavellinek írt levelei utalnak Sándor mesterkedéseire és félelmet keltő törekvéseire. Titkosírással írt, egyébként kendőzetlen üzenetekben figyelmeztette a Signoriát arra, hogy Firenze a pápa terjeszkedést célzó tervei miatt nagy veszedelemben forog. Azonban a firenzei kormányzat továbbra is veszedelmes játékot űzött, mintha csak azt érezte volna, hogy Firenze valamiképp felette áll a kisebb városok sötét időtöltésének, s hogy sohasem lesz kiszolgáltatva semmi

olyan ocsmányságnak, mint egy invázió; hogy méltóságán aluli bárki más utánzása és a saját hadsereg felállítása. Machiavelli tudta, hogy felettesei pontosan így gondolkoznak, maga pedig magánemberként megjósolta, hogy az ilyesfajta hozzáállás okozza majd a firenzei köztársaság vesztét. Mégsem tehetett egyebet, mint hogy figyelemmel kísérte, amint a kormányzat továbbra is követte a francia király hangulatváltozásait, miközben állandóan figyelemmel kísérte Valentino minden mozdulatát. 1501 nyarának elején azonban végre lélegzethez jutottak. Miután kényszerítették, hogy tartsa magát távol Firenzétől, Valentino hercege elhatározta, hogy másfelé fordul, és könnyebb hódítások után néz, amelyeket reményei szerint – legalábbis pillanatnyilag – elnéznek neki a franciák. Eltökélten, hogy annyi területet szerez, amennyit csak tud, mielőtt Lajos megnyesi szárnyait, egyik várost a másik után vette be Firenze határai mentén, méghozzá teljes mértékben annak tudatában, hogy noha rákényszeríthetik szerzeményei többségének visszaadására, hosszú távon mégis előnyhöz juthat. Azonban ez a vészterhes helyzetet nem lehetett sokáig fenntartani, és 1502 júniusában a köztársaság meg is hozta a döntést arról, hogy valamilyen formában tárgyalásokat kezdeményez, valamint tető alá hoz egy találkozót Valentino hercege és legmegbízhatóbb követük, Niccolò Machiavelli között. A küldetés során Machiavellit elkísérte a volterrai püspök, Francesco Soderini, aki magas rangú diplomata és Firenze későbbi gonfalonieréjének, Piero Soderininek a fivére volt. A két férfi június 22-én indult el Firenzéből, abban a reményben, hogy az Urbino városa közelében lévő táborában találkozhat majd Valentino hercegével. Útközben, Ponticelli városában találkoztak egy Firenze felé menekülő szerzetessel, aki arról tájékoztatta őket, hogy Urbino elesett, és a herceg máris támaszpontot létesített ott. Néhány hónappal korábban Vespucci már figyelmeztette a Signoriát arra, hogy Urbino, Firenze közeli szövetségese veszélyben forog. Tehát egy újabb terület került fel Valentino hercege hódításainak tél óta gyarapodó listájára, amelyen egyébként már olyan városok szerepeltek, mint Monte a San Savino, Cortona, Castiglione, Anghiari és Borgo San Sepolcro. Áprilisban, nem sokkal Urbino eleste előtt foglalta el a herceg egyik alvezére, Vitellozzo Vitelli a stratégiai szempontból jelentős Arezzo államát. Urbino komoly trófea volt. Az Itáliában egyik leginkább tisztelt

személy, Guidobaldo da Montefeltro kezén lévő hercegség volt, becses zsákmány bármely hódítónak. Urbinót Borgia szokás szerint nem fegyverrel vette be, hanem fondorlattal és megtévesztéssel, ez esetben Da Montefeltro háztartásának egyik kulcsfiguráját vesztegette meg, hogy forduljon ura ellen. Amikor Machiavelli megtudta ezt a lesújtó hírt, még mielőtt elindult volna a herceggel való találkozásra, üzenetet küldött a Signoriának: „Méltóságotok figyelmébe ajánlom ezt a hadicselt…” figyelmeztetett, „ez a figyelemre méltó sebesség [ti. Valentinóé] különlegesen nagy szerencsével párosult.” A Machiavelli és Cesare Borgia közti első találkozás furcsaságokkal teli esemény volt. A küldöttek június 24-én érték el Urbinót, „az éjszaka második órájában” (két órával az esti Angelus elütése után), s nyomban az elkobzott hercegi palotába vezették őket, ahol Valentino máris berendezkedett. A herceg nagyon kevés embert fogadott bizalmába, a firenzei szándékokat illetően is szkeptikus volt. Ez a hatalma csúcsán álló roppant ügyes bajkeverő és stratéga örömét lelte a megfélemlítésben és a politikai játszmákban. Machiavellit és Soderinit jóformán lovaikról hozatta maga elé; a tárgyalóterem ajtaját belülről bezáratta, a kijáratok elé őröket állíttatott. Minderre a látogatók elbizonytalanítására volt szükség. Machiavelli Valentino hercegével való első találkozását egy közvetlenül a találkozó után született levelében írta le: „Ez a nagyúr igazán nagyszerű és pompázatos, azonkívül oly lendületes katonai ügyekben, hogy semmilyen apróság sem kerülheti el a figyelmét. Sohasem mulasztja el a dicsőség keresését vagy állama megnagyobbítását, fáradhatatlan, és nem tart a veszedelmektől sem: úgy érkezik meg az egyik helyre, hogy közben észre sem veszi, hogy otthagyta a másikat; katonái szeretik őt; a legjobb embereket toborozta szerte Itáliából; mindez pedig legyőzhetetlenné és ellenállhatatlanná teszi, amelyhez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy állandó szerencse is kíséri.” A herceg nem vesztegette az időt azzal, hogy kifejtse álláspontját a látogatóknak. Hogy palotájában tudhatta őket, annak számára az volt az egyedüli célja, hogy egyértelművé tegye követeléseit. Nem volt ínyére Firenze akkori kormánya, szívesen visszahelyezte volna a hatalomba Piero de’ Medicit és családját, aki száműzetésének kezdete óta neki dolgozott. Piero báb lett volna a kezében, amelyet dróton rángathatott volna. Egyszersmind hatalmas pénzösszeget is akart, amelyet legfőbb

zsoldosvezérként végzett tevékenységéért kapott volna a firenzei érdekek megvédéséért a térségben. „Ez a ti kormányotok egyáltalán nem tetszik nekem, képtelen vagyok megbízni benne…” jelentette ki, „meg kell változtatnotok, és biztosítékot kell adnotok nekem arra nézve, hogy megtartotok mindent, amit ígértetek; különben hamar rájöttök magatok is, hogy a dolgok ilyetén menete nincs ínyemre, s ha barátként nem kellek nektek, hát ellenségetek leszek.” Nem nehéz elképzelni, hogy miért akarta Valentino hercege ezeket a dolgokat. El akart tüntetni egy olyan kormányt, amely a franciákat szolgálja, és hadműveleti központként akarta Firenzét felhasználni, ahonnan egész Itáliára kiterjesztheti befolyását. Valóban meglepő, hogy milyen közel járt terve ahhoz, amit Machiavelli tanácsolt a franciáknak. Szövetségeket akart kötni az itáliai államokkal, éket akart képezni az itáliai hatalom és a francia beavatkozás közé. Lajost pedig egyszerűen jövedelmi forrásnak tekintette. Machiavelli már mielőtt találkozott volna vele, meglehetősen tisztában volt ennek a férfinak a képességeivel és kíméletlenségével, de ez az első találkozás még inkább meggyőzte, hogy valószínűleg a pápa fia a legveszedelmesebb élő ember a világon. A franciák állandó fenyegetést jelentettek Itália békéjére, de nagyhatalmi ellensúlyként visszafogták őket a spanyolok. Maga a pápa csillapíthatatlan mohóságú gonosz naplopó volt, de a pápai államnak mindig valamilyen hatalmasabb szövetségesre volt szüksége, akivel együtt harcolhattak. Ez azt is jelentette, hogy a hadjáratokban nem az övék volt a döntő szó, és csak szerény jutalom járt nekik bármilyen olyan győzelem után, amelyből kivették részüket. Megalomániás fián keresztül Sándornak viszont megvolt a lehetősége arra, hogy egy napon igazi evilági hatalommá váljék, és komoly szava legyen Itália ügyeiben. S ha fia képes lesz létrehozni saját hatalmi bázisát, akkor Cesare meglesz csupán érdekből mellé álló barátai nélkül is. Machiavelli felismerte ezt, és szeme előtt felrémlett a fiatalabbik Borgia által jelentett veszély. Tisztelte a férfi erőteljes jellemét és dinamizmusát. Tudta, hogy a köztársaság politikusai nem mérhetők hozzá, s hogy Firenze Franciaország nélkül képtelen lenne megállítani haderejét. Ezek a tények június 24-én este nyomban nyilvánvalóvá váltak Machiavelli és Soderini előtt, és a követek Valentino hercegének követeléseire válaszképpen nem tehettek semmi egyebet, mint hogy a

tárgyalások során blöffölve eltúlozták a Firenze és Franciaország közti barátság mértékét. Azonban a herceget nem egykönnyen lehetett rászedni. „Jobban tudom, mint ti, hogy mi van a király fejében – felelte. – Csalatkozni fogtok.” Ezzel magában Machiavelli is egyetértett. Már volt némi tapasztalata a franciák viselkedésével és azzal kapcsolatban, hogy miként tekintenek Firenzére, azonkívül nemigen hitt Lajos önzetlenségében. A franciák megértették Cesare Borgia szándékait, felismerték nem mindennapi képességeit is, ők azonban abban bíztak, hogy kordában tarthatják törekvéseit, ha Lajos a köztársaság egyedüli védelmezőjeként elegendő aranyat kap tőlük, és ha mindez megfelel tágabb politikai elképzeléseinek… Firenze szerencséje az volt, hogy a Signoria egyikükben sem bízott, és különösen óvatos volt Valentino hercegével kapcsolatban. A találkozó másnapján a herceg elküldte két legmegbízhatóbb segítőjét, az Orsini fivéreket, Giuliót és Paolót, hogy beszéljenek a firenzei követekkel. (Egy harmadik Orsini, Francesco, Vitellozzo Vitellivel és Giampaolo Baglionival együtt később szakított Valentino hercegével.) Ezen a találkozón az Orsinik azt állították, hogy a francia király a kisujját sem mozdítaná, ha uruk megtámadná Firenzét és legyilkolná lakóit, s uruk meg van győződve arról, hogy míg Firenze gyorsan lerohanható, addig a franciákat viszont rá lehet venni arra, hogy lassítsanak le bármiféle segítségnyújtásra tett erőfeszítést. Machiavelli és Soderini erről egyáltalán nem voltak meggyőződve, mint ahogyan Cesare Borgia sem hitte el az ő állításaikat a francia támogatást illetően. Azonban óvatosan alkudoztak. Ebben a blöffből és ellenblöffből álló kifinomult játékban Machiavelli bizonyára felhasználta összes elemzői és tárgyalókészségét, hogy Firenze számára a lehető legjobb eredményt érje el. A második találkozón Cesaréval, amelyre másnap került sor, a herceg csalódottnak és idegesnek tűnt, hogy a firenzei követek nem tettek azonnal eleget kívánságainak. Négy napot ad Firenzének arra, hogy teljesítse szövetségkötésre irányuló óhaját, mondta nekik. A Signoriának harminchatezer dukát sarcot kell fizetnie neki, a kormánynak le kell mondania, és a hatalmat vissza kell adni a Medicieknek. Amennyiben ezek a feltételek nem teljesülnek, mondta összegzésképpen, hadereje az általa megválasztott időpontban benyomul a városba.

Machiavelli a tárgyalások folytatásával megbízott Soderinit hátrahagyva visszavágtatott Firenzébe, hogy átadja az ultimátumot a Signoriának, amely ennek nyomán végül tájékoztatta a francia királyt a herceg fenyegetéséről. A francia csapatok két napon belül Arezzóig nyomultak, és csapatok vonultak fel a határon is, Valentino hercegének blöffje visszafelé sült el. A firenzei pénznek örvendező és a herceg veszedelmes megalomániája által feldühített Lajos erődemonstrációt tartott, kinyilvánítva, hogy szándékai szerint egy éppoly „istenfélő és szent expedícióval [fogja őt megállítani] mint bármely törökellenes [expedíció].” Ennek a ravasz politikai manőverezésnek köszönhetően Firenze megint megmenekült. A köztársaság már megvásárolta önmagát egy párszor, de ha a kormányon belül bárki azt hitte volna, hogy Valentino hercegének törekvéseit jó időre letörték, Machiavelli boldogan kiábrándította volna őt ebből a hiedelméből. Machiavelli látta őt személyesen, egy íróasztal felett nézett vele szembe, beletekinthetett egyenesen a szemébe; tudta, hogy Valentino hercege visszatér, méghozzá hamarosan. Miután Cesare Borgia felismerte, hogy túlbecsülte erejét, sietve intézkedett, hogy legalább valamit megmentsen a helyzetből. 1502 nyarán és őszén kényes diplomáciai játszmát folytatott. A Lajossal való kapcsolatán esett csorba kiköszörülése végett Milánóba utazott, ahol augusztus 5-én találkoztak. Azonban mielőtt elérte volna a francia udvart, Cesare Borgia számos ellensége már ott versengett Lajos kegyeiért. Ott volt az urbinói herceg, illetve Pietro Varaon, Camerino elűzött urának egyik fia is. Giovanni Sforza Pesaróból, valamint Francesco Gonzaga Mantovából ugyancsak felkeresték Valentino hercege elleni panaszaikkal, egyszersmind francia segítséget kértek országaik visszaszerzéséhez. Lajostól aranyért cserébe mindenki kapott ígéreteket. Azonban a franciák azt is tudták, hogy fenn kell tartaniuk a hatalmi egyensúlyt Itáliában, s noha folyamatosan rajta kellett tartaniuk a szemüket, Cesare Borgia mégis értékes volt számukra. Ezért amikor megérkezett Milánóba, szívélyesen és tiszteletteljesen fogadták. Sőt, annyira jól bántak a herceggel, hogy a firenzeieket valósággal megdöbbentette Lajos viselkedése, s egyes megfigyelők máris arról kezdtek suttogni, hogy a franciák kettős játékot játszanak.

A franciák magatartásának ez a hirtelen megváltozása Valentino alvezéreit is megzavarta és felrázta. Ez a kapcsolatok mögött meghúzódó bizonytalanság különösen zavarólag hatott leghatalmasabb és legbefolyásosabb alvezérei közül négyre, Paolo és Francesco Orsinire, Vitellozzo Vitellire (aki még mindig kitartott Arezzóban a kapuk előtt álló francia katonákkal szemben) és Giampaolo Baglionira. Miközben parancsnokuk Milánóban múlatta az időt, a négy férfi titkos találkozót szervezett, amelyen elhatározták, hogy szakítanak vele, erőiket pedig a legkedvezőbb pillanatban egyesítik ellene. Valentino hercege akkor kapott hírt az összeesküvésről, amikor éppen a francia udvar elhagyására készülődött. Végül szeptember 2-án indult el Milánóból új hadműveleti központja felé, amelyet a Caterina Sforzától elorzott egyik városban, a Firenzétől mintegy 80 kilométerre északkeletre található Imolában rendezett be. A herceget indulása előtt Lajos két és fél ezer gyalogosból és háromszáz fegyveres lovagból álló sereggel látta el, kíséretül saját körülbelül száz lándzsása mellé. Az Orsinik, Vitelli és Baglioni jóval nagyobb haderővel rendelkeztek, nagyjából kilencezer gyalogossal és ezer lovassal, ráadásul bőven volt idejük felkészülni. Azonban minden kitűnő ötletük dacára sem volt meg bennük sem Cesare kíméletlensége, sem pedig intelligenciája. Miközben a herceg éppen Imola felé tartott, az Orsinik a firenzeiekhez közeledve szövetséget ajánlottak, de javaslatukat visszautasították. Ezután a velenceiekhez fordultak, akik igazán nem kedvelték Valentinót, de nem akarván ellenségükké tenni Franciaországot, ugyancsak visszautasították az összeesküvők közeledését. 1502 szeptembere folyamán Cesare Borgia újsütetű, kétbalkezes (komolyabb szövetségest nélkülöző) ellenfelei, akik még egymásban sem bíztak, minden lehetőséget elszalasztottak arra, hogy csapást mérjenek régi gazdájukra, mielőtt az teljesen felkészül ellenük, aki aztán a hónap végére ki is került a veszedelemből. Az összeesküvők ideje lejárt. 1502-ben a firenzei kormány elküldte Machiavellit, hogy újra találkozzon Valentino hercegével. Ezen a második találkozón Machiavelli nagy változást tapasztalt első, négy hónappal korábbi találkozójuk óta. Akkor egy pökhendi és követelőző, most pedig egy békülékeny és türelmes herceggel állt szemben. Magabiztossága ugyan a legcsekélyebb mértékben sem párolgott el, de mintha megfontoltabb ember benyomását

keltette volna, aki inkább vitatkozik, semmint makacsul állít valamit, inkább tárgyal, semmint rászedi beszélgetőtársát… A Lajossal folytatott sikeres megbeszélései eredményeképpen nyugodtabbnak, élettel telibbnek is tűnt. Immár szó sem esett a Mediciekről vagy a pénzről, és nagyobb érdeklődést mutatott a firenzei kormányzattal való együttműködés iránt. Machiavelli két okból kereste fel Cesare Borgia imolai udvarát. Hivatalosan azért folytatott megbeszéléseket a herceggel, hogy valamilyen működőképes kapcsolatrendszert alakítsanak ki, tető alá hozzanak egy olyan szövetséget, amely megfelel Firenzének, és esélyt ad a térség tartós békéjének is. Jelenlétének másik, ugyanilyen fontos oka a Signoria számára végzett kémkedés volt. Machiavelli előtt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy Borgia Lajos udvarában helyes lépéseket tett. Ügyes húzás volt részéről, hogy 1502 nyarán elragadta az összes lehetséges területet, mert noha ennek nagy részét kénytelen volt visszaszolgáltatni, mégis jobban állt, mint előtte. Machiavelli azt is tudta, hogy a herceg miként kerülte el nemcsak az összeesküvők által jelentett veszélyt, hanem hogy miképpen használta fel őket saját javára. Sohasem riadt vissza attól, hogy eldicsekedjen sikereivel, úgyhogy azt mondta Machiavellinek, miközben az orra előtt lobogtatott egy levelet, amely a francia király ígéretét tartalmazta, amely szerint háromszáz lándzsással támogatja majd: „Képzelje, mennyit kaphattam volna védelmemre azokkal az emberekkel szemben, akikkel kapcsolatban elhitettem a királlyal, hogy éppen annyira ellenségei neki, mint nekem… Higgye el, hogy ez a dolog előnyömre vált, és az [összeesküvők] nem is választhattak volna számomra kevésbé ártalmas órát.” A herceg persze hencegett, de végső soron igazat beszélt. Alig pár hónap alatt bámulatos ügyességgel fordított dolgai állásán. Nem csoda, hogy lenyűgözte Machiavellit, mivel megtestesítette mindazt, ami hiányzott a firenzei vezetőkből. Machiavelli imolai küldetése majdnem három hónapig tartott. Ez idő alatt alaposan kiismerte Cesare Borgiát és azt a kifinomult politikai világot, amelynek ő volt a főszereplője. A fennmaradt levelekből kitűnik, hogy Machiavelli adottságait ugyancsak értékelte a herceg: „Istenemre mondom, biztos vagyok abban, hogy nagy becsben tartottak ott…”, írta Agostino Vespucci Rómából, „téged, akit maga a herceg és az összes

udvaronc kedvel, dicséretekkel halmoznak el, mint bölcs embert, körülhízelegnek és duruzsolnak neked”. Ez a küldetés jobban felcsigázta Machiavelli intellektuális érdeklődését, mint bármely korábbi útja, és amikor rájött, hogy egy időre az imolai udvarban kell tartózkodnia, nekilátott, hogy tüzetesen szemügyre vegye Borgiát, kielemezze módszereit, megfigyelje az általa alkalmazott technikákat, és megértse azokat a módokat, ahogyan tartalommal töltötte fel a terveit. Feljegyezte, hogy Borgia majdnem paranoid módon titkolódzott, és hogyan vezette félre az őt a háta mögött kritizáló együgyűeket. Miközben Machiavelli figyelt, feljegyzett csaknem mindent hódításairól, amelyeket csalással, a körülötte lévők morális gyengeségének kihasználásával, valamint azoknak a mohósága, kapzsisága és önzése által szerzett, akiket befolyásos embereknek tekintett. Borgia egyszerűen nem ismerte a félelmet, veleszületett önbizalommal, valamint erős szövetségesekkel rendelkezett. Attól sem riadt vissza, hogy kezeit bemocskolja az emberiség söpredékével, azokkal az emberekkel, akiket aljas tervei végrehajtására használt. Személyes bátorságnak azonban ritkán adta tanújelét, s még ennél is ritkábban ragadott fegyvert és harcolt. Machiavelli számára pontosan ezek, a vezetőkkel szembeni hagyományos elvárásoktól eltérő módszerek jelentették egyedülállósága és sikere kulcsát. Korát jóval megelőzve Machiavelli felismerte, hogy csak kevés vezető alkalmas arra, hogy követőivel vállvetve harcolja meg a jogos küzdelmet, s hogy a hadvezérek egy másik válfaját képviselik azok a férfiak, akik a cselszövésekből húznak hasznot, azok a sakknagymesterek, akik a bábukat rakosgatják ahelyett, hogy maguk is színre lépnének a sakktáblán. Gyakorlati szempontból ez a küldetés is nehéz feladatot jelentett Machiavelli számára. Mintha megismétlődött volna az a helyzet, amellyel két évvel korábban kellett szembenéznie Franciaországban, a Signoria megint csak nem látta el kellően pénzzel, ami arra kényszerítette, hogy saját megtakarításaiból fedezze életvitele költségeit Borgia udvarában. Akárcsak korábban, most is aggódott helyéért a kancellárián, s majdnem teljesen barátaira volt utalva, hogy tájékozódjon a Signoria zárt világán belül zajló eseményekről, s hogy elrendezze otthoni ügyeit is. Főleg ez az utóbbi tényező okozott neki fejfájást. Október elején, amikor imolai útját készítette elő, azt mondta a feleségének, hogy

legfeljebb két hétig lesz távol, de ahogy október novemberbe fordult, a hetek teltek, ő pedig jóval kevesebb levelet írt haza, mint amennyit felesége elvárt tőle, Marietta egyre dühösebb lett. Csalódottságát csak fokozta az a tény, hogy már több mint egy év is eltelt esküvőjük óta, első gyermekük pedig már pár hónapos volt, de Machiavelli még mindig nem fizette ki Mariettának hozományát. A küldetés elején Marietta megpróbált Biagión keresztül érintkezni vele, szerelmes üzeneteket küldött neki, s elmondta, hogy mennyire hiányzik neki. Azonban ezután, amikor az ügy elhúzódott, és semmi hír sem érkezett hazatérésének várható időpontjáról, mérges lett férjére. „MariettaMadonna mérges és nem akar írni neked. Nem tehetek egyebet”, tudatta Biagio november végén Machiavellivel. Egy hónappal később, amikor Marietta hozományát még mindig nem fizette ki és semmit sem lehetett tudni arról, hogy mikor is végződik küldetése, Biagio így írt: „Mindent megpróbáltam, és Istenemre mondom, már nagyon izgatottan várlak téged és most már nem várhatok tovább. Marietta átkozza Istent, s úgy érzi, testét és minden tulajdonát elhajították. Saját érdekedben mondom, intézd már el neki a hozományát, mint más asszonyoknak szokás, különben nem lesz nyugtunk.” Ekkor már Biagio is egyre türelmetlenebb lett Machiavellivel. Csupán egy nappal ezen utolsó baráti levél után hangulata megváltozott, feltehetőleg azért, mert utolsó levelét keresztezte Machiavelli üzleti hangvételű levele. „Dugd a seggedbe”, jelenti ki Buonaccorsi egy december 22-i levelében. „Elküldjük neked a kért pénzt és a ruhákat, Marietta pedig kétségbe van esve.” Azonban az ellentételezés sem maradt el. Ami a legfontosabb, A fejedelem csíráit 1502 őszén ültették el, s ehhez a táptalajt Machiavelli és Cesare Borgia számtalan találkozása szolgáltatta. A Borgia-udvar ugyancsak izgalmas hely volt, amely – rövid ideig – az itáliai politika gócpontja volt. Nagy hatalmú vezetők, katonai szakértők, bíborosok, feltörekvő diplomaták és politikusok egyaránt Cesare Borgia felé áramlottak, mint az éjjeli lepkék a gyertyaláng felé; ő volt a jelen hőse. Azok egyike, akit az itteni izgalmak és lehetőségek vonzottak, Leonardo da Vinci volt. Az akkoriban ötvenesztendős, képességei teljében lévő Leonardo egész Itáliában tisztelt vezető művész és egyre növekvő hírű, zseniális hadmérnök volt. Először valószínűleg XII. Lajos mutatta be

Cesare Borgiának, aki akkor találkozott a művésszel, amikor a franciák 1499-ben megszállták Milánót, de egyes történetírók Leonardo és Borgia rövid ideig tartó kapcsolatát illetően csodálkozásuknak adtak hangot amiatt, hogy vajon hogyan volt képes a békeszerető, vegetáriánus művész egyáltalán fontolóra venni azt, hogy egy kíméletlenségéről és kielégíthetetlen hataloméhségéről ismert ember számára dolgozzon. Azonban ez a nézet figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Leonardo, akárcsak a kor többi művésze, megélhetése szempontjából függött patrónusától. Mintegy tizenöt éven keresztül szolgálta a diktátor Lodovico Sforzát, és a reneszánsz más nagy alkotó szellemeihez hasonlóan ő sem lehetett túlontúl válogatós alkalmazói erkölcseit illetően. Leonardo 1502 nagy részében Cesare Borgia mérnökeként utazgatott keresztül-kasul Itálián, ez a megbízatás egyik városból a másikba vitte, mindenütt az erődítések jobbítását javasolta, valamint a védelmi rendszerekkel kapcsolatos elméleteket fejlesztett ki. Ez az időszak roppant megelégedettséggel töltötte el Leonardót, és kis jegyzetfüzetében (ezt manapság L-kézirat névvel illetik, és a párizsi Institut de France-ban található) védelmi eszközök és különös fegyverek tervrajzait vázolta fel, amelyekben olyan apróságokkal is foglalkozott, mint egy támpillér vagy védelmi falazat legmegfelelőbb profilja. Ugyanakkor aprólékos kutatásokat is végzett azzal kapcsolatban, hogy miként kell olyan falakat emelni, amelyek eltérítik a nyílvesszőket, vagy megvédik a védőket a hajítógépek lövedékeitől és a tűztől. Ezenkívül mozgatható védelmi eszközöket, szétszedhető és nagy távolságra elszállítható hidakat, titkos menekülő alagutakat és titkos belső helyiségekkel rendelkező erődítményeket is tervezett, amelyek még akkor is rejtve maradtak, amikor a bástyákat már bevették. Ezek mellett a jegyzetfüzet tartalmazza még olyan különös találmányoknak is a leírását, mint a kardfaló pajzs, valamint vázlatokat egyfajta „védfüggöny” elkészítéséhez, amely képes lett volna bármilyen akkor ismert fegyver elhárítására. Valószínű, hogy Machiavelli először 1502 novemberében Imolában találkozott Leonardóval, majd ezt követően számos alkalommal találkoztak Firenzében és Rómában. A Signoriának írt leveleiben Machiavelli említést tesz „egy barátról” Cesare Borgia udvarában, illetve „egy másikról, aki ugyancsak be van avatva a nagyúr [azaz Borgia] titkaiba.”

Első pillantásra úgy tűnik, hogy Leonardóban és Machiavelliben nem volt sok közös vonás. Vérmérsékletüket tekintve is nagy köztük a különbség, hiszen Machiavelli figyelmét az emberi tevékenység egy olyan területe kötötte le, ami szöges ellentétben állt a művész célkitűzéseivel. Őt a társadalom és a katonai hatalom érdekelte, elképzeléseit a bürokrácia és rendteremtés vágya kormányozta. Azonban ha a felszín alá pillantunk, számos hasonlóságra bukkanhatunk a két ember között. Tizenhét év különbséggel születtek, de Machiavelli csak pár utcányira nőtt fel attól a műhelytől, ahol Leonardo töltötte tanoncéveit. Mindketten firenzeiek voltak, ugyanabban a történelemben, kultúrában, szemléletben osztoztak. Mindezen túl, mindketten ugyanabból a társadalmi rétegből származtak. Leonardo apja jogász volt, de lehetőségeit behatárolta törvénytelen volta, úgyhogy ugyanolyan korlátozásokkal kellett számolnia, mint Niccolònak, akinek apja adótartozást halmozott fel. Machiavelli a Medici-udvar költője volt, családja azonban nem támogatta a Mediciek politikáját. Leonardót nem kedvelte Lorenzo „il Magnifico”, és később se nagyon vettek róla tudomást a Mediciek, helyette nagy vetélytársát, Michelangelót részesítették előnyben. Machiavelli tevékeny ember volt, kedvelte a női nemet és a bort, míg Leonardo absztinens és homoszexuális volt, aki sohasem látogatta a kocsmákat és a bordélyházakat. Azonban Machiavellit is az ész és a tudomány vezérelte, elméje pedig borotvaéles volt. Szellemes, elbűvölő és remek társalgó volt. Leonardóhoz hasonlóan autodidakta volt, s habár szemlélete nagyban eltért Leonardo művészi világnézetétől, mégis nagyon valószínű, hogy Machiavelli ösztönzőnek találta a művész és feltaláló gondolati szabadságát, elevenségét és lendületét. A két ember nagyon különböző területeken tevékenykedett, s noha Leonardo élete során teljes közönyt mutatott a politika és a fejedelmek ügyei iránt, bizonyára értékelte volna Machiavelli éleslátását és „tudományos” objektivitását az emberi viselkedés iránt, úgy, ahogy az később A fejedelemben megfogalmazást nyert. (Az imolai találkozó valószínűleg rövid ideig tartott, de baráti kapcsolatban maradtak, és Machiavelli a Signoria figyelmébe ajánlotta Leonardót mint művészt és mérnököt.). 1502 utolsó heteiben Machiavelli, kiérezve az aggodalmat felesége és barátai szitkozódásából, valamint a honvágy által gyötörve, egyre inkább azt kezdte hinni, hogy Cesare Borgia és a firenzei kormányzat sohasem

lesz képes együttműködni. Miután erre a következtetésre jutott, engedélyt kért arra, hogy amint csak lehet, visszatérhessen feladatai végzéséhez a Palazzo Vecchióba, de kérését megtagadták, és azt közölték vele, hogy folytatnia kell a herceg megfigyelését, és minden egyes információmorzsát, amit megszerez erről az emberről és lépéseiről, azonnal jelentenie kell. De egy december végén írott levélben a gonfaloniere, Piero Soderini már azt adta Machiavelli tudtára, hogy „valaki majd ki lesz jelölve, hogy átvegye ott a helyedet… addig pedig lásd el kötelességedet azzal, hogy figyelemmel kíséred ott az ügyeket, és gyakran írsz.” Épp akkor, amikor Machiavelli kezdett kétségbeesni, a herceg váratlanul rárontott az őt pár hónappal ezelőtt fenyegető összeesküvőkre. Többhavi titkos tervezgetés után végre készen állt arra, hogy bosszút álljon Vitellin és a többieken. Machiavelli a herceg embereivel együtt hagyta el Imolát december 20-án, lóháton a nagyjából ötven kilométerre lévő Cesena felé tartva. Amikor megérkezett a városba, már üzenet várta ott a gonfalonierétől, amelyben ez állt: „Légy éber, mint eddig.” Machiavellit erre aligha kellett figyelmeztetni, mivel hamarosan vérontás tanúja lett. Ez december 22-én vette kezdetét. Valentino hercegének serege éppen Cesena elhagyására készülődött a Fanóba vezető úton, amikor a herceg parancsot adott jobbkeze, Remirro de Orco meggyilkolására. De Orco kíméletlen alvezére volt, és semmivel sem volt kevésbé pszichotikus alkat, mint a pápa fia. Amióta a herceg 1500-ban elfoglalta Romagnát, ő tartotta rettegésben az amúgy is megfélemlített polgárokat. De Orcót kettéhasították és a város főterére vetették. Machiavellit megdöbbentette ez a brutalitás. A Tízek Tanácsának Firenzébe írt egyik levelében kijelentette, hogy „a herceg megmutatja, hogy érdemük szerint azt tesz az emberekkel, amit akar.” Azonnal megértette azt is, hogy ezzel a tettével Valentino hercege nemcsak zsarnoki hatalmának adta tanújelét, hanem a gyűlölt De Orco megcsonkított testével meg is ajándékozta a tőle szenvedő népet. Egy évtizeddel később ezzel az eseménnyel példázta azt, hogy egy erős vezetőnek miként kell fenntartania a rendet alárendeltjei körében: Messer Remirro de Orcót ültette oda, kegyetlen, hirtelen kezű embert, s teljhatalmat adott neki. Ez rövidesen békés, egységes államot hozott itt létre, amely nagy hírnévnek örvendett. Hanem

azután a herceg úgy látta, nem szükséges már ekkora hatalom, mert attól félt, hogy gyűlöletessé válhat… úgy tett, mintha a múltbeli kegyetlenkedésnek nem ő, hanem helytartójának könyörtelen természete lett volna az oka. Az első alkalmat felhasználva, egy szép reggel Cesena terére két darabban tétette ki őt, egy doronggal és egy véres késsel mellette. A kegyetlen látvány a népet döbbenettel és egyszersmind elégedettséggel töltötte el. Cesenából Borgia megint délnek tartott, a lóval egynapi járóföldre lévő tengerparti Fanóba. Amint kitette a lábát, azonnal hírét vette, hogy Paolo és Francesco Orsini és Vitelli ugyancsak elindították hadseregüket. Ők bevették és kifosztották Sinigaglia városkát. A herceg elérte Fanót, amelyet ellenállás nélkül foglalt el, majd csekély haderő élén elindult Sinigaglia felé, hogy találkozzon az összeesküvőkkel. Előreküldött hírvivői útján Valentino kijelentette, hogy a békéről akar tárgyalni maga és egykori harcostársai között. Valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy milyen erők állnak a parancsnoksága alatt, s így Vitelli és az Orsinik hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, és beleegyeztek abba, hogy találkoznak vele az úton Fano és Sinigaglia között. Ezen a találkozón a herceg meggyőzte az összeesküvőket arról, hogy ő valóban csak a szembenállás végét és egy új szövetség összekovácsolását akarja. Ez volt a lázadók legsúlyosabb s egyben utolsó tévedése. Amint a városkapukon belülre kerültek, a herceg emberei lefogták és börtönbe vetették őket. Megkapták a „dieta de falliti” („a bukottak gyülekezete”) csúfnevet, és Borgia valamennyiüket megfojtatta. Miután szemtanúja volt Remirro de Orco közszemlére tételének, Machiavellinek már volt némi fogalma Borgia kíméletlenségéről. A firenzei titkár miután követte a herceget és embereit Sinigagliába, a dolgok sűrűjében találta magát, hiszen a herceg éppen azon munkálkodott, hogy elárulja egykori társait. December 31-én azt írta a Tízek Tanácsának: „A várost kifosztották, most éjjel 11 van. Nagyon nyugtalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy vajon találok-e valakit, aki elviszi ezt a levelet. Később majd bővebben írok. Véleményem szerint [az összeesküvők] holnap már nem lesznek életben.” A herceg csapatai másnap továbbvonultak Corinaldóba. 1503. január 3-án a teljes hadsereg Gualdo

alá ért. Innen a sereg továbbindult Assisi és Torciano bevételére, amelyre 8-án, illetve 10-én került sor. Január végén Machiavellinek úgy tűnt, hogy Borgia most már egyáltalán nem akar együttműködni Firenzével. A küldött immár három hónapja kísérletezett valamiféle működőképes egyezmény tető alá hozásán a herceg és a köztársaság között, de mindhiába. Honvágy is gyötörte, és aggódott helyéért a Palazzo Vecchióban. Kérései sokáig süket fülekre találtak, de a Signoria végül hozzájárult ahhoz, hogy Machiavelli visszatérjen Firenzébe, valamint teljesítette Valentino hercegének arra irányuló kérését, hogy valamelyik kormánytaggal tárgyalhasson. Machiavelli csak akkor indult haza, amikor Jacopo Salviati, a Signoria egyik vezető személyisége átvette tőle a herceg és a firenzei kormányzat közti szövetség kikovácsolásának hálátlan feladatát. Machiavelli január 23-án ért haza, és mindent megtett a Mariettával való békesség helyreállításáért, s azért, hogy egy kis időt Primeranával tölthessen, aki csak négy hónapos volt akkor, amikor elindult Imolába. A kancelláriára visszatérve Piero Soderini és munkatársai kikérdezték, s amikor végre ideje engedte, belekezdett az átélt események döbbenetes sorának elbeszélésébe. Ettől a megfigyelésből született A fejedelem korai vázlata, a sinigagliai eseményekről szóló részletes beszámoló, amely a Descrizione del modo tenuto dal Duca Valentino nell’ammazzare Vitellozzo Vitelli… (Hogyan ölette meg Valentino herceg Vitellozzo Vitellit…) címet kapta. A dokumentum a tényekre szorítkozó, majdhogynem újságírói stílusban íródott, dermesztő olvasmány. A Borgiák által jelentett veszély nem kerülte el a figyelmét, de mintha egy időre kissé háttérbe szorult volna. Hogy meddig, azt senki sem tudta Firenzében. A pápa szorosabbra kívánta fűzni kapcsolatait a franciákkal, s azt akarta, hogy indítsanak hadjáratot a velenceiek ellen, akik újfent fittyet hánytak rá a háború szaggatta Romagnában. 1503 tavaszán Sándor egyre türelmetlenebb lett Lajossal, és panaszkodott a király hajthatatlansága miatt. Eközben Franciaország és Spanyolország hajba kapott Nápoly birtoklása felett, a pápa pedig titokban nyitni próbált a spanyolok felé. Machiavelli ezt rendkívül veszedelmes fejleménynek izélte, mivel potenciálisan destabilizációval fenyegette a törékeny hatalmi egyensúlyt. A Rómában tartózkodó Agostino Vespuccin keresztül komoly

erőfeszítéseket tett főnökei figyelmeztetésére a készülő veszéllyel kapcsolatban, de véleményét jobbára semmibe vették. A firenzei kormányzat teljesen félreértelmezte azt a tényt, hogy a nagyhatalmak látszólag már nem érdeklődtek Firenze iránt, és Machiavelli nagy felháborodására elhatározta, hogy hadsereget állít fel a régi ellenség, Pisa ellen, pénzt és erőforrásokat ölve az egyszer már elveszett terület visszaszerzésére irányuló próbálkozásba. A Signoria a tágabb összefüggéseket figyelmen kívül hagyta, a nyár folyamán pedig Sándor mesterkedései felerősödtek. Júliusra egyértelművé vált, hogy Spanyolországgal lép szövetségre, a franciáknak pedig hátat fordít. Vespucci tájékoztatta ezekről a lépésekről a Signoriát, de nem foglalkoztak vele. Nyilvánvaló volt, hogy a pápa erőpróbára készül – ez lett volna a korszak legpusztítóbb összecsapása. Miközben megpróbálta kijátszani az egyik nagyhatalmat a másikkal szemben, igyekezett összetűzést provokálni, s ha a sors keze bele nem nyúl tevékenységébe, 1503-ban kiterjedt összeurópai háborúval lehetett volna számolni. Augusztus 10-én éjjel, miközben egy római vacsorán megpróbálta megmérgezni egyik politikai ellenfelét, Adriano di Corneto bíborost, Sándor a méreggel sikeresen megölte saját magát, fiát, Cesarét pedig súlyosan megbetegítette. A pápa hét napig haldoklott, míg Cesare lázzal és elviselhetetlen gyomorfájdalmakkal küszködött. Ő felgyógyult, de a méreg nagyon legyengítette. Machiavelli, akinek Vespucci részletesen beszámolt az esetről, azonnal felismerte az eset jelentőségét, és – mivel bizonyos volt abban, hogy a Signoria követként (és kémként) feladatot bíz majd rá – máris készen állt az indulásra. Azonban jellemző módon kormánya ebben a helyzetben nem látott okot különösebb sietségre, és úgy döntött, hogy nem küld semmilyen követet vagy képviselőt a Vatikánba. Más hatalmak egyáltalán nem késlekedtek ennyire a Sándor hirtelen halála kiváltotta döbbenetre adott válaszukkal. Lajos azonnal mozgósította haderejét, amelyet a tervezett nápolyi hadművelet helyett a spanyolok ellen vezényelt. A pápa halálát követő napokban a konklávé, azaz a pápaválasztó bíborosok gyűlésének eredményére várakozó hatalmas francia hadsereg táborozott le Róma falai előtt.

A bíborosok három szóba jöhető jelölt megválasztásán tanakodtak: Georges d’Amboise, Giuliano della Rovere és Ascanio Sforza. Azonban bármelyikük megválasztása ellentmondásokkal terhes és veszedelmes lehetett volna, ezért a szavazás során a gyűlés kompromisszumos megoldáshoz folyamodott, s így választotta meg a roskatag és beteg Francesco Piccolominit. Szeptember 22-én nagybátyja tiszteletére felvette a III. Pius nevet, október 8-án pedig megkoronázták. Tíz nappal később halott volt. Pius halála megdöbbenést keltett szerte Európában, olyannyira, hogy ezúttal még a Signoria is gyorsan cselekedett. A hírek október 20-án értek Firenzébe, és a Tízek Tanácsa huszonnégy órán belül elrendelte, hogy Machiavelli utazzon Rómába, aki október 24-én hajnalban már úton is volt. Küldetésének hivatalos célja az új pápa megválasztásának figyelemmel kísérése és a jelentéstétel volt, de bemutatkozó levéllel rendelkezett az összes római kulcsfigurához, köztük a három legfőbb jelölthöz, a legesélyesebbnek számító Giuliano della Roveréhez, Georges d’Amboise-hoz, akit már jól ismert, valamint Ascanio Sforzához, Milánó elűzött hercegének, Lodovico Sforza („Il Moro”) fivéréhez. Machiavelli igazi feladatai közé tartozott még az is, hogy árgus szemekkel figyelje Cesare Borgiát, és minden lépéséről számoljon be a Signoriának, hiszen egyértelmű volt, hogy a választás kimenetele megpecsételheti a herceg sorsát, illetve a firenzei köztársaság jövőjét. Rómában mintha megállt volna az élet; a bíborosok a konklávé idejére minden államügyet félretettek. Ennek a politikai örvénynek a középpontjában a halott pápa fia, a francia udvar befolyásos hatalmi játékosa – aki egyben bíboros is volt – állt: Cesare Borgia. „Valentino hercege sokkal barátságosabb azokkal, akik az ő kedvenceit, a spanyol bíborosokat akarják pápának”, jelentette Machiavelli a Tízek Tanácsának nem sokkal a városba való megérkezése után. „Ugyanakkor sok más bíboros is naponta tart megbeszélést vele a palotában, úgyhogy azt hihetnénk, bárki is lesz a pápa, a lekötelezettje lesz, ő pedig abban a hiszemben él, hogy az új pápa kegyében áll majd.” Borgia tisztában volt azzal, hogy a választás végeredménye átrendezheti Itália politikai arculatát éppúgy, mint ahogy meghatározhatja saját jövőjét is. Machiavellihez hasonlóan ő is tudta, hogy ez lehet élete nagy küzdelme. Mégis, már a kezdetektől úgy tűnt, mintha valami nem

lenne rendben a fiatal herceg körül. Valami megváltozott. Valószínűleg életében első ízben határozatlanság, bizonytalanság lett úrrá rajta. Machiavellit meglepte a herceg jellemében beállt változás, de megzavarták Borgia megfontolt lépései is a választás során. Azt gondolta, hogy a herceg teljes súlyával valamely kevésbé ismert bíboros mögé fog állni, egy olyan ember mellé, akit saját céljai érdekében dróton rángathat majd. Amennyiben nem így történne, akkor Lajos pártfogoltja, a király jobbkeze, Georges d’Amboise támogatása talán megszilárdítaná Borgia kapcsolatait Franciaországgal, és ily módon elnyerné a király kegyét. Azonban mindenki megdöbbenésére a herceg Giuliano della Rovere bíboros megválasztását támogatta, egy olyan emberét, aki gyűlölte a Borgiákat, neheztelt rájuk, hiszen Cesare és Sándor számos alkalommal tört már borsot az orra alá. Machiavelli tudta, hogy ez rettenetes hiba volt, később pedig ezt írta róla: „Csak Gyula pápaságával lehet vádolni: itt rosszul választott… ha nem tudott olyan pápát választani, amilyen neki kellett, elérhette volna, hogy ki ne legyen pápa; és sohasem kellett volna hozzájárulnia, hogy olyan bíborosok közül választhassanak pápát, akiket megsértett, vagy akik megválasztásuk után tőle félhettek. Mert az emberek félelmükben vagy gyűlölettől vezettetve támadnak.” Della Rovere bíborost október 31-én választották pápává, s ő a II. Gyula nevet vette fel. Sok más korábbi és későbbi pápához hasonlóan ő is romlott ember volt, akit sokkal jobban érdekek az evilági hatalom és a befolyás, mint nyája vezetése. Akik elősegítették megválasztását, azoknak annyi mindent megígért, hogy feltehetőleg még ha akarta volna, akkor sem tudta volna egy részüket sem kielégíteni. A vélekedések szerint Cesare Borgia támogatásának ára egész Romagna odaígérése volt hercegi jogara alá. Della Rovere elhitette vele, hogy az övé lehet; valójában nem mondott igazat, és igencsak megtévesztette. Machiavelli bosszúságára Borgia, aki az egész keresztény világban hírhedt volt árulásairól és aljas módszereiről, sorsát egy olyan ember kezébe helyezte, akiről tudta, hogy családja halálos ellensége, és meggyőzte magát arról, hogy a bíboros megtartja majd a szavát. „A herceg megengedte magának hogy elragadja a nemes bizalom, és azt hiszi, hogy más emberek szavaiban jobban lehet bízni, mint a sajátjaiban”, jelentette a Tízek Tanácsának.

1503 novembere fekete hónap volt Borgia számára, Machiavelli pedig nem tehetett egyebet, mint hogy döbbenten figyelte, hogy az az ember, akit „igazán nagyszerű és pompázatos nagyúrnak” tartott, a jelek szerint gyámoltalan, zavarodott és az új pápa által könnyen befolyásolható és megtéveszthető emberré vált. „A herceg ügyei ezerféleképpen szenvedtek csorbát…”, figyelte meg, „és az is igaz, hogy folyamatosan haladnak a rossztól a még rosszabb felé”. Nem Machiavelli volt az egyedüli tanúja Borgia szerencsecsillaga hirtelen lehanyatlásának. Volterra püspöke, Francesco Soderini nem sokkal II. Gyula megválasztása után kereste fel a herceget, akit „határozatlannak, tétovának és gyanakvónak, valamint bármiféle véleményalkotásra képtelennek [talált] … vagy ilyen volt már természeténél fogva, vagy pedig a sorscsapások zavarhatták ennyire meg”. Egy másik látogató azt írta, hogy „elvesztette a józan eszét, ugyanis fogalma sincs arról, hogy mit is akar, olyannyira bezárkózott önmagába, és oly tétova”. Machiavelli zavara fokozatosan megvetéssé alakult. Egykor Cesare Borgiát tekintette a mindent meghódító, kíméletlen fejedelem mintaképének, de immár úgy látta, hogy a láng kihunyt. November vége felé, mindössze három hónappal apja halála után – Machiavelli észrevétele szerint – Cesare olyan emberré lett, akit bűnei „apránként megbánásra indítottak. S ezzel a herceg lépésről lépésre közelebb került a sírhoz”. Borgia tudta, hogy a játszma véget ért. Miközben megindult a szóbeszéd, hogy már nem is él, hogy testét kifogták a Tiberisből, hogy elmenekült Rómából, és sereget gyűjt, a valóságban megpróbálta összekaparni hatalma utolsó morzsáit. A Gyulával folytatott baljós megbeszélések után elfogadta, hogy vissza kell térni romagnai birtokaira, azon uralkodók közé, akiket egy-két évvel korábban ő maga győzött le. Végül november utolsó napjaiban Borgia elmenekült Rómából. A városon kívül találkozott támogatóinak kicsiny, de állig felfegyverzett seregével. Még ekkor sem tudta eldönteni, mitévő legyen, és határozatlanságáért drágán megfizetett. Az ő és apja gonosztettei végül is napvilágra kerültek Rómában, és az elűzött nemesek, egyházi vezetők, bosszúszomjas áldozatok és törvényes uralkodók egyaránt felkötését és elevenen való megnyúzását követelték. Egy kormányának írt levelében Machiavelli egyértelművé tette, hogy Borgia letartóztatása javukra válna.

„Amint kézre kerülne…” jelentette ki, „élve vagy holtan, lehetővé válna, hogy saját ügyeinkkel törődjünk.” Borgia menekülése csúfos kudarcba fulladt, akárcsak minden egyéb ebben a számára megbocsáthatatlan hibák sorozatával terhes időszakban. II. Gyula nagy (kár)örömére a városfalaktól nem messze letartóztatták, és megláncolva vitték vissza Rómába. Az új pápa, aki alig volt kisebb gazember Sándornál vagy Cesarénél, gúnyosan kijelentette: „Most, hogy immár kézre került, lehetőség nyílik számunkra az összes kegyetlen rablás, gyilkosság, szentségtörés és más végtelen gonoszságok felderítésére, amelyeket tizenegy esztendőn keresztül követtek el Rómában Isten és ember ellen.” Machiavelli jelen volt, amikor a foglyot a Vatikán börtöneibe vezették. Ekkortájt rendelték vissza Firenzébe, s éppen a hosszú útra készülődött észak felé. Drámai élményei, amelyet olyannyira beárnyékolt kora, minden kor egyik leghírhedtebb figurája, pusztán alig valamivel több mint tizennyolc hónap alatt gyűltek össze… Cesare Borgia sötét élete a végéhez közeledett, négy évvel később gyilkolták meg őt útonállók, amint sógora, a navarrai király udvarába tartott, ahová Gyula küldte száműzetésbe, az az ember, akire oly botor módon rábízta a sorsát. Machiavelli gondolatainak formálódására és politikai helyzetképe csiszolódására az egész eseménysorozat nagyobb hatást gyakorolt, mint bármi más, amit addig tapasztalt. Számára Borgia, A fejedelem nyilvánvaló mintaképe, az a sötét nagyúr volt, aki peckesen parádézott szerte Romagnában. Az a látványosan megtört ember, akiben jelentős rombolást végzett a méreg, majd nagy hatalmú ellenségei lerántottak, akik ugyanazokat az eszközöket használták, amelyeket egykoron ő maga is, már nem tartozott a róla kialakított képhez. Cesare Borgia bebörtönzésének napja, 1503. december 5-e volt egyúttal Gyula megkoronázásának a napja is. Noha mindenki tartott a pestisjárvány kitörésétől, Machiavelli mégis ott maradt Rómában, egészen addig, hogy láthassa az eseményt. A szertartás végeztével lezárta ügyeit a városban, eleget tett a távozásával járó utolsó kötelezettségeinek, diplomataként megszervezte a Signoria és a hatalom új vatikáni birtokosai közti találkozókat, majd elindult Firenze felé. Ekkor Machiavelli már nagyon szeretett volna otthon lenni. Csaknem nyolc hétig volt távol. Ezidő alatt Marietta megszülte második

gyermeküket, aki Niccolò atyjának tiszteletére a Bernardo nevet kapta. Az a város, amelyet Machiavelli maga mögött hagyott, a Borgia pápa halála óta eltelt három hónap alatt gyökeres változáson ment keresztül, s ezzel Itália egész politikai térképe is újra átrajzolódott. Machiavellinek abban a kiváltságban volt része, hogy tanúja lehetett a két korszak közti átmenetnek. A Borgiák hatalma Itáliában meglepően könnyen összeomlott. A firenzeiek érthető módon megkönnyebbültek Valentino hercegének váratlan bukása miatt, de Machiavelli – jogosan – továbbra is óvatos maradt. A korszakok közti átmenet az ő értelmezésében veszélyes időszak, telve politikai bizonytalansággal, s azt is tudta, hogy Firenze az elmúlt esztendőkben párszor valóban hajszál híján úszta csak meg. Azonban olyan éleslátással figyelhette meg és elemezhette ki az eseményeket, hogy egykönnyen nem maradhatott nyugton, s a tapasztaltak után nem is bízhatott Firenze abbéli képességében sem, hogy mindig meg fogja tudni őrizni épségét a körülötte minden oldalról acsarkodó bajokkal szemben.

5. 6 MACHIAVELLI CAUSE CÉLÈBRE -JE Ezerötszázkettő nyarán, Machiavelli Cesare Borgia udvarában töltött két küldetése között, Firenze régóta esedékes alkotmányos változásokon ment keresztül. A város kormányzata nagyjából a velencei mintát követte, ahol a gonfaloniere vezetése alatt álló Signoriának, azaz a miniszterek csoportjának kis tanácsok voltak alárendelve. A város politikai életének legbefolyásosabb alakjai, a gazdag földbirtokosok és nemesek – akiket ottimatinak, avagy vezető polgároknak neveztek – finomítani akartak a politikai rendszeren, és olyasfajta kormányzati rendszert átvenni, amely még közelebb áll a velencei példához azzal, hogy a gonfaloniere megbízatása élethossziglan szólna. Az ottimati egy része Firenze kormányzati rendszerének teljes körű kiigazítása mellett kardoskodott, beleértve a tanácsok és bizottságok nagy részének összevonását, valamint a struktúra karcsúsítását is, amelynek eredményeként az eddigi kormányzat mintegy kétharmadára csökkenne. Azonban végül abban egyeztek meg, hogy ezek a reformok túlságosan radikálisak, úgyhogy ehelyett – abban a hiszemben, hogy egy ilyesfajta rendszer inkább vezetné el a köztársaságot a modern Itália felé – olyasféle elnöki rendszert vezettek be, amelyben az állam feje élethossziglan megtartotta volna pozícióját: ez valójában a velencei dózse szerepének árvételét jelentette. A befolyásos ottimati radikális tagjainak gondolkodását az akkori események befolyásolták, ugyanakkor felgyorsították a reform felé való elmozdulást. A város történelmének egyik legerőszakosabb és leginkább a szétforgácsolódás felé ható időszakát élte át. A Mediciek elvesztése óta, akik hivatalos megbízatás nélkül voltak élethossziglani vezetők, a firenzeiek megszenvedték Savonarola zsarnokságát, a franciák diktátumait, a Borgiák fenyegetéseit és az állandósult katonai és politikai fenyegetettséget. Machiavelli idejekorán felismerte, hogy ezeknek a csapásoknak részben a Firenzében meghonosodott kormányzati forma az oka. Csak most, ennyi nyomorúsággal a hátuk mögött kezdhettek végre munkához a reformpártiak. 236 jelölt közül a kiválasztott személy, vagyis az első élethossziglani megbízatással bíró gonfaloniere Piero Soderini lett.

Az 1452-ben, öt héttel Leonardo előtt Firenzében született Soderini korán bekapcsolódott a politikába. A család a Mediciek nagy vetélytársa volt; Piero apja, Tommaso, az előző évszázadban ötször volt gonfaloniere, nagybátyja pedig, Niccolò, 1465-ben balvégzetű felkelést vezetett Cosimo de’ Medici ellen. Noha az ottimati egyes tagjai a Nagytanácsnak ezt a döntését egyfajta kompromisszumként értékelték, Soderini mégis népszerű választásnak bizonyult Firenze népe körében. „Látva, hogy szolgálatai hasznosabbak bárki másénál, s azt figyelmen kívül hagyva, hogy az ok [ti. megválasztásáé] az volt, hogy a vele egyenlők húzódoztak a hivataltól”, jegyezte meg a kortárs történetíró, Francesco Guicciardini, „azt gondolták, hogy ő bizonyára rátermettebb, mint mások”. Azaz Soderinit rátermett politikusnak tartották, és nem egyszerűen csak azért választották meg, mert – amint az gyakran megtörtént a firenzei politikában – nem volt más jelentkező a posztra. Machiavelli számára Piero Soderini megválasztása pályafutása egyik legfontosabb eseményének bizonyult. Machiavelli jó barátságban volt a gonfaloniere fivérével, Francesco Soderinivel, Volterra püspökével. Együtt utaztak 1502 júniusában Cesare Borgia udvarába, és Francesco nagymértékben hozzájárult a titkár pályafutásának egyengetéséhez, illetve eszméi terjesztéséhez. Mielőtt gonfaloniere lett volna, Piero Soderini az egyik legnagyobb hatalmú személy volt a Nagytanácsban, ráadásul olyan ember, aki Machiavellinek nemcsak politikai éleslátását, hanem ékesszólását és irodalmi képességeit is értékelte, amelyekről gyakran tett tanúbizonyságot a külföldi megbízatásai során keletkezett hivatalos iratokban és a levelezésben. Röviddel hatalomra kerülése után Soderini máris Machiavelli segítségéért folyamodott, és nagy hasznát vette elemzői és írói készségének. A Soderini fivérek által Machiavelli irányában érzett tisztelet egyértelműen kitűnik a fennmaradt levelezésből. Miközben Piero azt írta Machiavellinek, hogy amíg küldöttként az imolai udvarban tartózkodik, kísérje figyelemmel Cesare Borgia, Valentino hercege minden lépését, addig személyes megjegyzéseket is papírra vet, és legbizalmasabb segítőtársát „kedves barátomnak” nevezi, és gyakorta előfordul nála a bensőséges tegező formula, a „tu”. Soderini egyik legelső feladata a politikai rendszer oly alapos átszervezése volt, amilyet az alkotmány csak lehetővé tett. Ő maga – talán még jobban, mint Machiavellitől eltekintve bárki más – felismerte, hogy a

város számos, az elmúlt évben jelentkezett és krónikussá vált problémájának oka a műkedvelői szinten űzött politika. Egy levelében Machiavelli bevallja: „A pénz, a juttatások és sok egyéb dolog tekintetében roppant szervezetlennek találtuk a várost.” Azonban azt is felismerte, hogy a dolgokon tovább rontott feljebbvalóinak arra való képtelensége, hogy szót értsenek azokkal a befolyásos firenzeiekkel, akik nem voltak a kormány tagjai. Soderini becsületére legyen mondva, gyorsan felismerte Machiavelli szakértelmének értékét és mélységét, felhasználta kormánya és az őt megválasztó nemesség gondolkodásának befolyásolására. 1502 decemberében a gonfaloniere beszédet mondott a Nagytanács előtt, amelyet Machiavelli írt, ő is adta a címét: Elmondásra szolgáló szavak a pénzkezelést illetően, miután kis bevezetővel és mentegetőzéssel szolgált. Soderininek forrásokat kellett találnia ahhoz, hogy finanszírozni tudja reformelképzelései megvalósítását. Remélte, hogy saját szónoki képességei és Machiavelli remek nyelvezete együtt meggyőzi majd a vezető nemeseket. Ez az együttműködés sikerre vezetett, és Soderini megkapta a jóváhagyást és a pénzalapot. Azonban Machiavelli, akit feltüzelt a siker, csupán ugródeszkának tekintette ezt az eredményt. A pénzszerzés és a kormánymechanizmus javításának jóváhagyása – ismerte el – fontos lépés előre Firenze szempontjából, nagy javulás a reform előtti lomha rendszerhez képest, de tudta, hogy Firenze politikai gyengeségének elsőszámú oka katonai tehetetlensége. Most, hogy Soderini hatalomra került, s ráadásul az ő oldalán áll, úgy vélte, ütött az ő órája, s megkezdheti még radikálisabb reformok érdekében végzett lobbizását. Machiavelli egyszer kijelentette, hogy a Beszélgetéseket „a modern dolgok hosszas tanulmányozása” alakította. Azonban már sok évvel korábban joggal mondhatta ugyanezt ama meggyőződése alátámasztására, hogy Firenzének biztos alapokon nyugvó és képzett polgár hadseregre van szüksége. Látta, hogy Cesare Borgia hadserege milyen könnyedén viharzott végig Itálián. Saját szemével látta Franciaország vasöklét, egy összeurópai nagyhatalom remek hadseregét, s azt is láthatta, hogy Velence, Itália egyetlen másik köztársasága, miként használta fel nagy hatékonysággal erős hadseregét és haditengerészetét.

Habár Velence külföldi zsoldosokat alkalmazott, katonai ereje mégis nagyrészt velencei parancsnokok ellenőrzése alatt állt, s az egészet szorosan és gondosan felügyelte az uralkodó tanács, valamint a dózse. 1495-ben Velence, ez a mintegy 200 000 fős város 15 500 lovasból, 24 000 gyalogosból (és 3000 olyan katonából, akiket ma „különleges erőknek” neveznénk) álló hadsereggel dicsekedhetett. Ezenfelül a város eltartott még 36 000 fős haditengerészetet, ők negyvenöt teljesen felszerelt gályán szolgáltak, az Arsenalban és más haditengerészeti támaszpontokon pedig 16 000 hajóépítő munkás dolgozott. A tizenhatodik század első évtizedében Firenze lakossága kevesebb volt Velence lakosságának negyedénél, s még Machiavelli sem képzelte volna sohasem, hogy a város katonailag valaha is versenghet a velencei köztársasággal. Csupán független, firenzeiekből felállított haderőt akart Firenze védelmére. Ezt egyértelművé is tette A fejedelemben, amikor ezt írta: „…elmondom, hogy szerintem azok képesek önállóan megállni a lábukon, akik pénzzel, katonasággal rendelkezvén, megfelelő hadsereget szervezhetnek, és csatát vívhatnak bárkivel, aki rájuk támad.” Annak tudatában, hogy a firenzei kormányt különösen nehéz meggyőzni a honi haderő szükségességéről, Machiavelli minden lehetőséget megragadott nézete hangoztatására Firenze befolyásos emberei előtt. Rugalmas és közvetlen módszere a gonfalonierének írt beszédeiből is kitetszik. „Minden várossal, minden állammal területszerzésre áhítozó ellenségként kell számolni, akikkel szemben [a város] védtelen”, mondta Soderinin keresztül a Nagytanácsnak. „Fortuna nem változtatja meg döntését akkor, ha nincs változás a cselekvési módozatokban…”, jelentette ki egy másik, a gonfalonierének írt beszédben, „az egek pedig nem akarnak, vagy nem is képesek bukásra ítélt várost támogatni. Képtelen vagyok egy ilyen bukásban hinni, amikor azt látom, hogy szabad firenzeiek vagytok, s hogy szabadságotok a saját kezetekben van. Hiszem, hogy úgy tekintetek erre a szabadságra, mint akik szabadnak születtek és azt remélik, hogy mindig is szabadok maradnak.” Soderininek egy másik, a Nagytanács előtt elmondott beszédét felhasználva Machiavelli még tovább erősítette álláspontját, példaként említve a közelmúlt történelmének egyik eseményét. A történet Konstantinápoly 1453-as elestéről szólt. Nem sokkal a török támadás megindulása előtt a császár azért könyörgött népének, hogy az adók révén

járuljon hozzá a város hadseregének felállításához szükséges pénzalap megteremtéséhez, hogy meg tudják védeni magukat a támadókkal szemben. Azonban támogatás helyett csak gúnyt és szidalmat kapott. Pár hónappal később lecsaptak a török ágyúgolyók, a városfalak leomlottak, Konstantinápoly lakói pedig császárukhoz futottak, hogy annyi pénzt ajánljanak fel neki, amennyit csak akar: „Menjetek most már, és haljatok meg a pénzetekkel együtt… – mondta nekik –, mert nélküle nem akartatok élni.” Piero Soderini testvére, Francesco, Machiavelli legelszántabb támogatója volt a polgárokból álló hadsereg felállításának kérdésében, de ő is tudta, hogy Firenze lakói mennyire ellenzik ennek gondolatát. 1504 májusában határozott hangon így írt neki: „A polgárokból álló hadsereg elleni érvelés nem helyénvaló egy ilyen szükséges és helyes dologgal kapcsolatban, azonkívül nem gyanakodhatnának többet egy olyan haderőre, amelyet nem magán-, hanem közérdek végett állítanak fel. Ne add fel, hiszen attól, hogy az egyik nap kedvezőtlen, a másik még kedvező lehet.” Ezek kifejezetten bátorító szavak voltak, és Machiavelli bízhatott abban, hogy képes lesz a reform végrehajtására. Azonban ekkor, 1504 őszén, tervei összeomlani látszottak, mivel Piero Soderini támogatása lanyhult, és még az ötletet a jelek szerint támogatni látszó tanácsosok is visszakoztak. Ennek oka kiderül Francesco Soderini leveléből és magyarázatából, hogy miért nem jó mégsem Machiavelli elgondolása. Az egész arra vezethető vissza, hogy Firenze népe gyanakvással fogadott bárkit, aki esetleg diktátori szerepkörre törhet. Immár élethossziglan szóló hivatali idejű gonfalonieréjük volt, és nyugtalanította őket az a gondolat, hogy esetleg saját céljai végrehajtására, és nem a város javának szolgálata miatt akar majd hadsereget felállítani. Francesco Soderini szavai szerint „olyan haderőre van szükség, amelyet nem magán-, hanem közérdek végett állítanak fel.” Azonban mióta Firenzének utoljára saját hadserege volt, már csaknem kétszáz év telt el, s egyes előkelő és befolyásos firenzeiek attól tartottak, hogy a gonfaloniere egy ilyen haderőt – amint azt egy nemesember megjegyezte – „az ellenségnek tartott polgárok eltávolítására” használna fel. Machiavelli példabeszédeken és példákon keresztül, gondosan fogalmazott logikával szólította meg a firenzeieket, de az ellenállás észérvekkel nem volt letörhető. Az sokkal inkább félelemből és

félreértelmezett emlékekből építkezett. Lorenzo de’ Medici halála óta láthatták Savonarolát, amint diktátorrá teszi magát, vethettek egy pillantást Milánóra, és megfigyelhették, miképpen építette ki Lodovico Sforza a maga autokratikus államát. Mindeközben azonban figyelmen kívül hagyták Velence példáját. Piero Soderini minden politikusi tapasztalata dacára pályafutása egy bizonyos időszakában kutyaszorítóba került. Támogatta Machiavelli elgondolásait, és sokat is tett megvalósulásuk érdekében, de 1504 őszén kezdte felismerni, hogy a tanácsosok többsége kifejezetten ellenzi a független firenzei hadsereg felállításának ötletét, s tudta, hogy politikai pályafutása megmentése érdekében távol kell tartania magát Machiavelli tervétől. Francesco Soderini, aki immár bíboros volt, Machiavellinek írt magánleveleiben mentegetőzött fivére miatt. „Ami a toborzást illeti”, írta 1504 októberében, „ugyanazon a véleményen vagyunk, de attól tartok, hogy az a személy [Piero Soderini], akinek lelkesedése lanyhulásáról szólsz, azért tett így, mert meg akarta vonni a lehetőséget azoktól, akik szólni akartak, valamint rosszat tenni, és úgy értelmezni a közjót, mintha magánérdekről lenne szó.” Machiavelli, a politikai elemzés nagymestere ezt persze anélkül is tudta, hogy Francesco Soderini mondta volna neki, de ennek tudata nem hárította el a modern politika változásait semmibe vevő Firenze felett tornyosuló viharfellegeket. Amint azt Machiavelli Soderinin keresztül meg is mondta a Nagytanácsnak: „Fortuna nem változtatja meg döntését mindaddig, amíg nincs változás a cselekvési módozatokban.” S a szerencse valóban hamarosan Machiavelli segítségére sietett abban, hogy meggyőzze még a legmakacsabbakat és leginkább gyanakvókat is arról: elérkezett az ideje annak, hogy tervének legalább esélyt adjanak. VI. Sándor 1503-as halála nem csak szeretett fia életét változtatta meg. A legkisebb szikrától is mindig lángra lobbanni kész itáliai politikát felkavarta II. Gyula megválasztása. A finom holtpontok rendszere, illetve az árgus szemekkel figyelemmel kísért hatalmi egyensúly felborult, mohó és ravasz emberek rögtön megragadtak minden lehetőséget saját gyarapodásuk előmozdítására. Rajtuk keresztül mozgásba lendültek az államok is, az újonnan támadt bizonytalanság pedig áthatotta minden polgár életét Európában.

A firenzei köztársaság biztonságát megint külső erők fenyegették. Miután II. Gyula hatásosan semlegesítette Cesare Borgiát, a Romagnára mindig is államuk egyfajta meghosszabbításaként tekintő velenceiek nem haboztak erőiket a térségbe küldeni, hogy kiaknázzák az új hatalmi vákuumban rejlő lehetőségeket. A térség régi uralkodói, a Valentino hercege által elűzött jelentéktelen nemesek természetesen már alig várták, hogy visszaszerezzék elvesztett birtokaikat, egyébként sokuk erre magától az új pápától kapott ígéretet. Azonban – noha valóban tett ilyen ígéreteket – Gyula most mégis inkább azt latolgatta, hogy Romagnát magának szerzi meg. A helyzetet tovább bonyolította, hogy miközben Velence és a Vatikán egymásnak ugrani látszott, 1503 decemberének végén a Közép-Itália déli részén található Cassino közelében megvívott gariglianói csatával a két európai szuperhatalom, Franciaország és Spanyolország közti törékeny békének is vége lett. Részben a spanyol gyalogság fölénye, de részben parancsnokuk rátermettsége miatt a spanyolok elsöprő győzelmet arattak Gariglianónál. (Garigliano az ókortól kezdve számos döntő ütközet színtere volt. A hatszáz évvel korábban, 915-ben, Zoé Karbonopszina és X. János pápa által aratott komoly diadal véget vetett Itália arab fenyegetettségének. Majdnem ötszáz évvel a franciák felett aratott nagy spanyol győzelem után, 1943 novembere és 1944 májusa között a szövetségesek és a tengelyhatalmak által a Garigliano közelében vívott csaták sora tette lehetővé a szövetségeseknek, hogy továbbvonuljanak Róma felé, és felszabadítsák egész Olaszországot.) A Firenzét Lajoshoz fűző szoros kötelékek miatt a francia vereség híre döbbenetet és félelmet keltett a Palazzo Vecchióban. Ehhez társultak a Velence – a firenzei érdekekre nézve közvetlen fenyegetést jelentő – romagnai térnyerése miatti új keletű félelmek, s így megint felmerült Firenze vesztének rémképe. Az optimisták abban bíztak, hogy a franciák szorosabb kapcsolatokat kívánnak létrehozni Firenzével és más hatalmakkal annak érdekében, hogy az így összekovácsolt szövetséggel szembeszállhassanak a spanyolokkal, mások azonban úgy gondolták, hogy saját érdekeik védelmében visszahúzódnak majd, Firenzét pedig kiszolgáltatják ellenségeinek, különösen Velencének, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak.

Ebben a felfordulásban a firenzeiek megint csak rontották a helyzetüket azzal, hogy visszatértek ósdi, Pisa-ellenes sirámaikhoz. A város feletti disputa éveken át szünetelt, mivel a főszerepet játszó Borgiákat, Lajost, a pápát, a velenceieket és a spanyolokat komolyabb katonai megfontolások foglalkoztatták. Azonban Pisa kérdése hirtelen nagyon is összekapcsolódott a Romagnában fortyogó válsággal, ugyanis a Signoria előtt nyilvánvaló volt, hogy Pisa védtelen egy velencei támadással szemben, és ha ez bekövetkezne, az katasztrofális következményekkel járna Firenzére nézve. Ez arra indította a Signoriát, hogy prioritásai élére helyezze Pisát, és megkísérelje az általa okozott problémákkal együtt egyszer s mindenkorra lerendezni az ügyet. A szokás szerint méregdrága zsoldosokat fogadtak, és áprilisban a firenzeiek megkezdték Pisa ostromát, a város körül felégették a vidéket, és visszafoglalták a közeli Librafatta városát. Amikor rájöttek, hogy a várost ostrommal képtelenség bevenni, amíg a pisaiakat el nem vágják a tenger felől érkező utánpótlásuktól, amelyet a genovaiaktól kaptak, akik viszont a gyors haszon fejében dolgoztak, a firenzeiek saját hajóikat a Pisán átfolyó Arno folyó torkolatához küldték. A pisaiak azonban semmilyen jelét sem mutatták a kapitulációra való hajlamuknak. Múltak a hónapok, és a firenzeiek egyre csalódottabbak lettek a patthelyzet miatt. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az ostrom kifulladt, és a firenzeieknek egyáltalán nem fűlt a foguk ahhoz, hogy minden erejük bevetésével totális támadást indítsanak Pisa ellen, amellyel minden oldalról magukra szabadították volna erősebb ellenségeiket. A firenzei kormány látta, hogy zsákutcába került. Ekkoriban javasolta valaki az Arno elterelésének meglehetősen radikális ötletét, ily módon ugyanis a folyó ahelyett, hogy átfolyna Pisán, Leghorn felé fordult, a Pisa körüli területek pedig mocsárrá változtak volna. Lehet, hogy Machiavelli volt az ötletgazda, s noha teljes mellszélességgel támogatta az elképzelést, és 1504 nyarán keményen dolgozott rajta, még sincs írásos nyoma annak, hogy az ötlet az ő szellemi terméke lett volna. Annyi bizonyos, hogy a kormányzat kétségbeesésében teljes egészében felkarolta az ötletet. Ebben közrejátszott Machiavelli, illetve annak az embernek a bátorítása, aki megtervezte a folyó elterelésének módozatát: Leonardo da Vinci. 1504 júniusában Leonardo felkereste a Pisa körüli vidéket, térképeket rajzolt a térségről, s habár a

Signoria hosszasan fontolgatta a különböző mérnököktől beérkezett terveket és javaslatokat, Machiavelli befolyásának köszönhetően végül Leonardo elképzelését valósították meg. Leonardo már évek óta törte a fejét, hogy miképpen lehetne természeti erőforrásokat hadi célok szolgálatába állítani, és 1500-ban javasolt is a velenceieknek egy védelmi eljárást a törökök ellen, amelynek lényege az Isonzo kiöntése volt a folyó eltorlaszolásával. A pisai probléma megoldásához Leonardo ugyanezt a gondolatmenetet követte, és azt javasolta, hogy az Arnót Pisától pár kilométerre tereljék el. Ez kettős hatással járt volna, megfosztotta volna a víztől a várost, és elvágta volna kikötőjétől, márpedig ez a kettő így együtt, érvelt, jóval gyorsabban véget vet az ostromnak, mint bármilyen eddig kipróbált eljárás. A vállalkozás augusztusban kezdődött, a Signoria pedig minden rendelkezésére álló, más frontokról elvonható forrást bevetett. Egy hatalmas, fából készült gátat kellett emelni az Arnón, azonkívül ki kellett ásni két irdatlan, mintegy tizenhárom kilométeres csatornát, amelyek egy tóba, majd a tengerbe vezették volna a folyó vizét, amelyet így elvágtak, mielőtt még elérhette volna Pisát. Egy néhány hónappal később papírra vetett jelentésében Machiavelli jobbkeze, Biagio Buonaccorsi így írt a vállalkozásról: Ekkoriban fontolóra vették az Arno folyó elvételét a pisaiaktól, hogy azután belevezessék a Stagni di Livornóba, ugyanis jó okkal hitték, hogy a pisaiak éltető forrásuktól való megfosztása mellett a vállalkozás kivitelezői még roppant nagy jót is cselekszenek városunkkal, úgyhogy meghozták a vállalkozás megindításáról szóló döntést, miután pedig learatták a takarmányt, felállították a tábort Riglionénál, és szereztek egy maestrót d’Acque Colombinóból, akit felkértek annak megállapítására, hogy mi is lenne szükséges a vállalkozás befejezéséhez. Napi kétezer munkást kért, a folyó feltartóztatásához és két nagy ágba (ezekben kellett volna folynia az Arnónak) tereléséhez szükséges duzzasztógát felépítéséhez a megfelelő mennyiségű faanyaggal ellátva. A tervek szerint minden így haladt volna a Stagnóig, meg is ígérte, hogy a vállalkozás kivitelezhető [napi] harminc- vagy negyvenezer

munkással, úgyhogy ilyen reményekkel felvértezve a vállalkozás augusztus 20-án meg is kezdődött… Utólag megállapítható, hogy ez a terv majdnem bizonyosan működött volna ugyan, de túlságosan radikális volt azok számára, akik a terv finanszírozásával foglalkoztak, de azok is ellenezték, akik úgy vélték, hogy ilyesfajta erőfeszítések bizonyos mértékig az isteni uralomba való beavatkozást jelentenek. Machiavelli egyik barátja, a Pisát ostromló seregnél tartózkodó Ercole Bentivoglio az utóbbi nézetnek adott hangot, amikor kijelentette: „Amennyire az emberi ítélőképesség megítélheti, annyi bizonyos, hogy csak rosszra számíthatunk akkor, ha Ő, aki kimenekítette népét a fáraó kezéből, meg nem nyitja számunkra, mint egykor, ennek a háborgó tengernek árja közepén az üdvösség útját.” A döntő pillanatban a Signoria, Machiavelli tiltakozása ellenére, kezdett odafigyelni az olyan emberekre, mint Bentivoglio. Leonardo módszerét elvetették, és a Signoria egy olcsóbb megoldást választott, amely azonban egyáltalán nem bizonyult megfelelőnek, és kezdettől fogva gondokkal küszködött. Az új terv szerint beomlasztották a csatornák falait, a gátat azonban nem lehetett megépíteni a rendelkezésre álló munkaerővel, úgyhogy a munka gyorsan és jócskán túllépte a tervezett időkeretet. Majd az időjárás is a munkások ellen fordult, a pisaiak pedig tervszerű rajtaütésekkel zaklatták ásás közben a munkásokat. A sikerben még mindig bízó Machiavelli továbbra is segédkezett az Arno-vállalkozáshoz szükséges pénz és munkaerő előteremtésében, de az ősz közepe felé elvesztették a csatát, és a kormány száznyolcvan fokos fordulattal az egész vállalkozást elejtette. Machiavelli kortársa, Francesco Guicciardini Itália történetéről alkotott művében így írt az ügyről: „Ezt a vállalkozást roppant várakozások előzték meg, kivitelezése pedig még ennél is nagyobb költségekkel járt, noha mindez hiábavaló volt, amint az oly sokszor megtörténik az efféle vállalkozásoknál, s habár a tervek lényegében megalapozottak voltak, a gyakorlatban mégis kudarcot vallottak, ékesen bizonyítva az elmélet és gyakorlat közti távolságot.” A gonfaloniere fivére, Francesco Soderini vigasztaló levelet írt Machiavellinek, amelyben kijelentette: „Jeles férfiú és nagyon kedves compare! Nagy fájdalmunkra volt, hogy ilyen nagy hiba eshetett azokon a

vizeken. Lehetetlennek tűnik számunkra, hogy ez ne a mérnökök hibájából történt volna, akik ez idáig rossz úton jártak. Talán persze Istennek is jobban tetszik így, valamiféle, előttünk ismeretlen és jobb végkimenetel érdekében.” Machiavelli nem jegyezte fel az Arno elterelésének kudarcával kapcsolatos érzéseit, de sokat tanult az 1504-es balul sikerült hadi vállalkozásból, s ennek egyértelmű jelét is adta a Beszélgetések lapjain: „olyan államot, amelyben a nép van hatalmon, legkönnyebben úgy lehet tönkretenni, hogy merész vállalkozásokba kergetik, mert a nép, ahol valami beleszólása van a dolgokba, mindig elfogadja az ilyen terveket, és aki más véleményen van, semmit sem tehet ellene. És ilyesmi nemcsak az állam pusztulását hozza magával, hanem még gyakrabban az ilyen vállalkozásokat vezető polgárokét is.” A vállalkozás összeomlása nemcsak azért volt sajnálatos, mert hatalmas kiadást jelentett a firenzei kormánynak, és a végét jelentette annak a javaslatnak, hogy a pisai kérdést egyszer s mindenkorra elrendezzék, hanem azért is, mert Firenze jövőbeni gazdasági hatalmára jelentős csapást mért. Leonardo, aki mindig is híve volt a nagyszabású terveknek, az Arno elterelésében pusztán az első lépcsőfokát látta a Serravalle-hegy alatt és Pratón keresztülvezető csatorna csodálatos tervének. Hivatalosan terve arra tett kísérletet, hogy elősegítse a Firenze és Pisa közötti konfliktus további vérontás nélküli befejezését, és mielőtt a katonák hozzáfogtak volna az ásásnak, ő már neki is látott papírra vetni azt, amit képzelete a két város közt, az Arno partjai mentén húzódó ipari vidéknek látott. Malmok sejlettek fel előtte, azonkívül olyasmik, amit manapság gyáraknak neveznénk, s amelyek a víz ereje által selymet, papírt, fazekasárut és minden egyebet termeltek volna ipari keretekben. A szállítást a folyón haladó bárkák és az Arno fő mellékfolyóin zsilipek sora – ezek révén lehetővé vált volna a kisebb hajók számára, hogy egyenesen behajózzanak a malmokba és a fő folyóvölgy környéki kisebb városokba – segítette volna elő. Mindezt Leonardo több mint háromszáz évvel az ipari forradalom előtt képzelte el. Számára ez alapjában véve gyakorlati jellegű kérdés volt, amely nagymértékben megnövelte volna a térség lakóinak életszínvonalát. Véleménye szerint „a csatorna megnöveli minden darab föld, minden telek értékét – Prato, Pistoia, sőt Pisa is éppúgy, mint Firenze, évi kétszázezer

aranyat keres majd”. Máshol így írt: „Mihelyt az Arno átlép új medrébe, partja mentén felfelé is, lefelé is mindenki, aki csak akar, kincsesbányára lel minden parcellán.” Miközben a köztársaság Pisával és az Arno elterelésének kudarcával volt elfoglalva, a Firenze körüli kis városállamok Velence (és talán a pápa) által felbujtott és pénzelt kiskirályai behatoltak firenzei területre. A csoport vezetője Bartolomeo d’Aviano zsoldosvezér volt, aki egy kis zsoldossereget vezetett, amelyhez elégedetlenkedőkből és banditákból álló vegyes népség csapódott. Az egészet közvetlenül Velence finanszírozta. A firenzei felderítés 1504 őszének végén szerzett tudomást d’Aviano szándékairól. Azt is megtudták, hogy a Firenze közelében fekvő kis városállamok uralkodói ki akarják használni azt a meggyengült helyzetet, amelyben a köztársaság találta magát most, hogy a franciák máshol voltak lekötve. Hogy többet megtudjanak a potenciális veszedelemről, télen, illetve 1505 tavaszán Machiavelli városról városra járt Romagnában és Toscanában. Piombinóban ismét találkozott Jacopo d’Appianóval, akivel még 1499-ben, legelső külföldi követjárása alkalmával folytatott megbeszéléseket a kancellária megbízásából. Perugiában az önfejű Giampaolo Baglionit, a város urát igyekezett jobb belátásra bírni, majd Pandolfo Petrucci, Siena urának terveit kellett megakadályoznia, aki az agresszív szomszédokról szolgáltatott belső információk fejében fizetség gyanánt próbált területeket elszakítani Firenzétől. Machiavellinek sikerült eltéríteni szándékától néhány ilyen kiskirályt, de a Velence által feltüzelt d’Aviano továbbra is közvetlen fenyegetést jelentett, őt sem Machiavelli, sem pedig a Signoria nem tudta lebeszélni. Ő hadurakból és helyi vezetőkből álló laza szövetséget kovácsolt, akik gyorsan megértették, hogy milyen törékennyé vált a két nagyhatalom, Franciaország és Spanyolország közé szorult Firenze helyzete. Számukra tökéletes alkalmat jelentett ez arra, hogy kiaknázzák a helyzetből fakadó előnyöket. Az ügy 1505. augusztus 17-én tetőzött a Firenzétől mintegy százhatvan kilométerre a tengerparton található San Vincenzónál, ahol d’Aviano csapatai beleszaladtak az Ercole Bentivoglio zsoldosvezér vezette firenzei zsoldoshadseregbe. A köztársaság által felfogadott

zsoldosok legyűrték d’Aviano gyengébb haderejét, s majdnem az egész lázadó hadsereget lemészárolták vagy foglyul ejtették. A firenzeiek örömmámorban úsztak a hírek hallatán, Machiavelli pedig osztozott ugyan megkönnyebbülésükben, noha ezzel a győzelemmel a firenzei hadsereget illető tervei különösen nehéz helyzetbe kerültek. Ugyan miért kell, hangzott az érvelés, a városnak saját állandó hadsereg felállításával bajlódnia, amikor egy olyan zsoldossereg, mint amilyet Bentivoglio vezetett, elsöprő győzelmet képes aratni? Ez valóban ésszerűnek tűnt, de Firenze vezetői rövidesen tökéletes bizonyságát kapták e nézet korlátainak, és megadták Machiavellinek az általa kért esélyt. Az önmagát hamis önbizalomba ringatott köztársaság ugyanis túlságosan elbízta magát. Ismét Pisa ellen fordulva Piero Soderini megparancsolta a Firenzébe ismét visszatért diadalmas seregnek, hogy késlekedés nélkül induljon Pisa felé. Ott azután körbezárták a várost, és szeptember 6-án megindult a támadás. A küzdelem jól indult. A városfalakon hatalmas lyukakat ütöttek, s noha a bátor pisaiak keményen harcoltak, Bentivoglio mégis magabiztos üzeneteket küldhetett vissza Firenzébe, miszerint a gyalogság készen áll a végső támadásra. Mindazonáltal a végső győzelem ismét kisiklott a firenzeiek kezéből. Akárcsak öt évvel korábban, amikor a köztársaság ugyanezzel az ellenséggel nézett farkasszemet, és ugyanígy zsoldoshadsereget alkalmazott, a felbérelt, pusztán az aranyért harcoló, egyébként közömbös gyalogság megtört a pisaiak ellenállásán. A saját életükért és családjaik jólétéért küzdő védőknek nem volt vesztenivalójuk, és utolsó leheletükig harcoltak, visszakergetve ezzel a zsoldosokat a környező vidékre. Ez súlyos csapást jelentett azokra nézve, akik alig pár hete még a San Vincenzó-i győzelmet ünnepelték. Machiavellinek az uralkodó felfogással szögesen ellentétes javaslata, azaz a független, saját firenzei haderőről szőtt elképzelése hirtelen új életre kelt. A legutóbbi hadi kudarc a régi ellenség, Pisa alatt csaknem elviselhetetlen megaláztatás volt Firenze számára. A San Vincenzó-i siker által beléjük öntött új önbizalom semmivé foszlott, a saját helyzetét féltő Soderini pedig elérkezettnek látta az időt arra, hogy ismét szint váltson. Négyszemközt beismerte Machiavellinek, hogy ha a firenzeieknek saját hadseregük lenne, és látnák, hogy nem kell félniük egy ilyen haderőtől, máris nem igyekeznének

elgáncsolni egy ilyen döntést vagy ízekre szedni azt. Titkárát teljes támogatásáról biztosítva átnyúlt az elgondolás legmakacsabb ellenzőinek feje felett, lemondott azokról a körülményes machinációkról, amelyek ahhoz lettek volna szükségesek, hogy Machiavelli javaslatát átverekedje a Nagytanácson, ehelyett közvetlenül a Tízek Tanácsától szerezte be a szükséges pénzt és jóváhagyást. Machiavelli azonnal munkához látott. Oly régóta érlelte már magában tervét, hogy nem is volt szüksége különösebb gondolkodási időre. Tudta, hogy magában a városban nem állíthat fel hadsereget, mivel ez túlságosan provokatív és veszedelmes lett volna. S habár alternatív lehetőségként felmerült, hogy valamelyik firenzei uralom alatt álló várost használják fel a honi haderő támaszpontjául, szerinte ez éppoly veszedelmes lett volna, hiszen egy agresszor – s ebből nem volt hiány – felhasználhatta volna a köztársaság ellen. A harmadik lehetőség az volt, hogy a Firenze környéki vidéki területekről toboroznak. Végül ezt a változatot valósították meg, a műveletek színteréül pedig a várostól északra fekvő két kisvárost, Mugellót és Casentinót választották. Machiavelli, miután már kidolgozta a vállalkozáshoz szükséges infrastruktúra kiépítésének módozatait, 1506. január 1-jén megkezdte a toborzást a Firenze hátországát képező városokban és falvakban. A Tízek Tanácsának titkári minőségében az ő felügyelete alá tartozott a folyamat minden egyes lépése. Beszélt az önkéntesekkel, és kiválasztotta közülük a kiképzésre alkalmasakat. A Tizekhez intézett levelében félig-meddig gúnyosan jelentette ki: „Önmagamat Méltóságtokra, valamint azokra az északi szelekre bízom, amelyek megtanítanak engem gyalog járni.” Lelkesedése dacára Machiavelli hamar felismerte, hogy nincs ideje, és nem is alkalmas arra, hogy saját maga képezze ki a katonákat. Tapasztalt emberre volt szüksége, és január végén meg is született az ellentmondásos döntés Don Michelotto (más néven Miguel de Corella és Michele Coreglia) felfogadásáról, aki Cesare Borgia jobbkeze volt, s akit egyesek „Valentino külhoni embere” néven ismertek. Vészterhes választás volt, s ezt Machiavelli maga is nagyon jól tudta. Mindazonáltal nem véletlenül döntött Don Michelotto mellett. A férfi rendkívül jártas volt a hadviselés dolgaiban, s kitűnő katona volt. Felfogadása érdekében Machiavelli először Soderinit győzte meg a döntés helyességéről, a gonfalonierének pedig ezután szembe kellett néznie az

ellenséges érzelmű Nagytanáccsal. Február elején azonban az indítvány átment, és ezután Don Michelotto vált a firenzei kormány legkevesebb jót ígérő alkalmazottjává. Machiavelli éveken át dolgozott annak részletes kimunkálásán, hogy miként kell ennek a haderőnek működnie. Elhatározta, hogy a kiképzés végett évente tíz-tizenhat alkalommal kell összegyülekezniük, a haderő megszervezéséhez pedig a Cesare Borgia, illetve Róma, Spanyolország és Franciaország hadvezérei által már sikeresen alkalmazott mintákat vette alapul. A velenceiek stratégiáiból és szerveződéseiből is merített, akiket a katonai kiképzés és a tervezés terén szakértőknek tartott. Megtervezte az egyenruhát is: fehér zeke, piros-fehér harisnya, vas mellvért. Az új honi haderő emblémájául Marzoccót választotta, a firenzei oroszlánt. Még a sereg zászlaján is elgondolkozott, ennek szerinte egyszínűnek, egyértelműnek és feltűnőnek kellett lennie. Barátai és azok, akik mellette álltak, hamarosan elhalmozták dicséretekkel. Egy barátja, Leonardo Bartolini is gratuláló sorokat küldött neki Rómából: „Ami az új honi haderőt illeti”, írta, „nagyon örülök annak, hogy minden éppoly megfelelően alakult, ahogy azt a múltban már jelezted nekem. Amennyiben ez olyan segítséget is fog jelenteni, amilyenre szükség van, úgy azt hiszem, valóban csodálatos dolog lesz belőle.” Márciusban az akkor Rómában tartózkodó Francesco Soderini így írt Machiavellinek: Leveled nagy örömet okozott nekünk hosszúságával, s mivel egyértelműen kiderült belőle, hogy újfajta katonai elgondolásod, amely egyezik a hadviselésről és országunk méltóságáról alkotott véleményünkkel, remekül halad előre. Korántsem kell azt gondolni, hogy más, korunkbeli nemzetek felsőbbrendűek gyalogosainknál, kivéve persze a fegyelem dolgát, amelyet ők megtartottak, Itáliából viszont jó ideje ki volt tiltva. Nem kis megelégedésedre szolgálhat az a tény, hogy egy ilyen remek dolog kezdeményezése a te kezedből indult ki. Kérlek, tarts ki, és vidd el az ügyet az óhajtott végig. Február 15-én, egy farsangi napon Machiavelli készen állt új hadereje nyilvános bemutatására. Felismerve a látványosságokban és polgártársai

hazafiságának felszításában rejlő erőt, elhatározta, hogy csapatait keresztülvonultatja a városon, s ily módon szándékosan ébreszti fel a városlakók büszkeségét. A látványosság szemtanúja, az író Luca Landucci így írt az eseményről: A gonfaloniere által összegyűjtött négyszáz újonc felett tartottak szemlét a Piazza della Signorián. A katonákon fehér zeke, harisnya (piros, illetve fehér), fehér sapka, cipő és vas mellvért volt, lándzsával, némelyik pedig muskétával volt felfegyverezve. Ezeket zászlóaljaknak nevezték: vezetésükre kaptak egy parancsnokot, aki egyben azt is megtanítja nekik, hogyan kell bánni fegyvereikkel. Katonák voltak ugyan, de házaiknál megálltak, szükség esetén pedig megjelenésre kötelezték őket, azonkívül elrendelték, hogy sok ezret kell még ily módon országszerte felszerelni, úgyhogy többé nincs szükségünk idegenekre. Mindenki azt gondolta, hogy ez volt a legjobb dolog, amit valaha is tettek Firenzéért. Miközben Machiavelli alakzatban felvonuló katonáit nézte, bizonyára nem tudta elnyomni büszkeségét. Ez volt pályafutása egyik csúcspontja, egy olyan pillanat, amelyben helyzetelemzése meghozta gyümölcsét. Kitartó hazafiként, mindig is azáltal sarkallva, amit hazájára nézve a legjobbnak vélt, valóban örvendezett annak, ami kétségkívül dicsőséges pillanat volt.

6. UTAZÁSOK EGY PÁPAI HADVEZÉRREL II. Gyula pápa sok szempontból valóságos ellentéte volt egy pápának. Hagyományos ferences oktatásban részesült, és miközben egyre magasabbra emelkedett az egyházon belül, lelkében mégis katona volt. Giuliano della Rovere 1443-ban született Machiavellihez hasonlóan, előkelő, de elszegényedett családban, és egyházi pályafutása során idejének legnagyobb részét javadalmak és vagyon gyűjtögetésével töltötte, úgyhogy a bíborosi kinevezése és pápává választása között eltelt harminckét esztendő alatt nagy hatalomhoz és befolyáshoz jutott a Vatikánban. Sok más pápához hasonlóan Gyula is kapzsi, önző és erőszakos ember volt, ráadásul nem sok jel utal különösebb elhivatottságára sem. A külső szemlélőkkel együtt önmagát sokkal jobb katonai stratégának és harcosnak tartotta, mint lelki vezetőnek, szerepét elsősorban a pápai állam védelmezőjének tekintette, egy olyan hadvezérének, akinek a legfőbb gondja evilági birtokai állapota. Az utókor sokat köszönhet Gyula anyagiasságának. Nagy mecénás volt, rendelt műveket Bramantétól, Raffaellótól, mindenekelőtt pedig Michelangelótól. Gyula finanszírozta a Sixtus-kápolna festményeit, s ő volt Michelangelo legszebb szobrai közül igen soknak a megrendelője. (A jelek szerint Michelangelo legnagyobb vetélytársára, Leonardo da Vincire jóformán rá sem hederített, és semmit sem rendelt tőle.) Ugyanakkor Gyula világi törekvéseinek árnyoldala mentén elnyúló politikai káosz köszöntött be Itáliában, Machiavelliben pedig azt a véleményt alakította ki, hogy az ő vatikáni uralkodása volt az egyik leginkább romboló hatású a pápaság hosszú és viharos történelmében. Giulianónak sokáig kellett várnia a tiara elnyerésére. Nagybátyja, Francesco della Rovere – aki IV. Sixtus néven 1471 és 1484 között állt az egyház élén – pápasága idején már kulcsfigura volt, VIII. Ince pápasága idején pedig egyike volt azoknak a trón mögötti, valódi hatalommal bíró személyeknek, akit a győzelemhez szükséges elegendő számú bíboros lefizetésével ő maga helyezett a trónra. A hatalom csúcsa felé tartva Giulianónak számos ellenséggel akadt dolga, olyan emberekkel, akiknek pályafutása keresztezte kíméletlen

ambícióját, és olyanokkal, akik engesztelhetetlen riválisai voltak. A legveszedelmesebb és leginkább rátermett személy ebből az utóbbi csoportból Rodrigo Borgia bíboros volt, aki 1492-ben került a pápai trónra, kiütve ezzel Giulianót a nyeregből a VIII. Ince halála utáni konklávén. A két ember megvetette egymást. Amikor Rodrigo VI. Sándor néven pápa lett, Giuliano már tudta, hogy nem maradhat sokáig Rómában, és egy évtizedet Franciaországban, Spanyolországban és a pápa kezétől messzire lévő itáliai államokban töltött, ahol nyugodtan dolgozhatott a Sándor fia, Cesare által tett lépések ellenakcióin éppúgy, mint annak fáradhatatlan kitervelésén, hogy miként legyen saját maga a pápa. 1493-ban, alig valamivel több mint egy évvel Rodrigo megkoronázása után Giulianónak majdnem sikerült a Borgiák megsemmisítése azzal, hogy rávette a francia királyt, VIII. Károlyt a Vatikán elfoglalására. A terv azonban dugába dőlt akkor, amikor a pápa tudomást szerzett vetélytársa mesterkedéseiről, és sikeresen lefizette Károlyt annak érdekében, hogy gondolja meg magát. Amikor 1503-ban Sándor meghalt, Giuliano habozás nélkül éreztette jelenlétét Rómában. Miután megkapta a hírt, napokon belül szakított önkéntes száműzetésével, és elfoglalta helyét a pápaválasztó konklávéban. Tervei azonban megint meghiúsultak, mert bíborostársai a roskatag Francesco Piccolominit választották meg, aki trónra kerülése után pár nappal elhunyt. A következő, rendkívüli konklávén Giuliano tudta, hogy ha sikert akar elérni ezen a számára immár utolsó esélyt jelentő pápaválasztáson, akkor összes rendelkezésére álló forrását meg kell mozgatnia, kényszerítésként és megvesztegetés gyanánt. A legnagyobb hatalmú bíborosok – köztük Cesare Borgia – óhajai között ügyesen lavírozva kövezte ki a trón felé vezető útját. Giuliano della Rovere nagyon is megértette azt a mondást, miszerint a történelmet a győztesek írják, úgyhogy amint pápa lett, máris megkezdte azon ígéretei legtöbbjének megszegését, amelyekkel megnyerte a pápaságot. Ígérgetései során hazudott a velencei bíborosoknak, akiknek Romagna feletti joghatóságot ígért; arcátlanul hazudott Cesare Borgiának, aki rá korántsem jellemző módon hitt neki; de hazudott a bíborosok többségének is, akiknek viszont új alkotmányt ígért. Ez az alkotmány tartalmazta azokat a rendeleteket, amelyek szerint Sándor utódjának és minden jövőbeli főpásztornak 1) folytatnia kell a hadviselést a törökök ellen, 2) helyre kell állítania a pápai fegyelmet, illetve 3) biztosítania kell,

hogy ne lehessen háborúzni a bíborosok kétharmadának beleegyezése nélkül, akik erről a Szent Kollégium szigorúan ellenőrzött ülésén döntenek. A katonás Gyula sohasem egyezett bele, hogy a bíborosok ilyen módon ellenőrzést gyakoroljanak felette, és még egy éve sem volt a pápai trónon, amikor már a maga útját járta, és megkezdte saját szabályai kialakítását. Legfőképpen Romagna kérdése foglalkoztatta, Itáliának az a térsége, amelyet már évek óta felfordulás és erőszak uralt, s amely csak ekkortájt kezdett egyáltalán magához térni Cesare Borgia hadjáratainak pusztításai után, miközben ezt a térséget a Vatikán és a velenceiek egyaránt a sajátjának tekintették. A Kollégium azon bíborosainak, akik szívesen látták volna Romagnát újra jogos uralkodói birtokában, Gyula mindent megígért. Ehelyett azonban pápaként első döntései egy a térség visszaszerzését célzó hadsereg felállítására, a Cesare Borgia bukása utáni hatalmi űrt kihasználó velenceiek elűzésére és azoktól a kis haduraktól való területszerzésre vonatkozott, akiket még ő vett rá a Vatikán elleni lépések megtételére. Machiavelli talán mindenki másnál inkább tisztában volt az új pápa veszedelmes jellemével. Nem sokkal Gyula megválasztása után Rómában tartózkodott, ugyanis tiszta képet szeretett volna kapni az egyház hajójának új kormányosáról. Felismerte, hogy rátermett személy, s tudta, hogy inkább katonai, semmint lelki ügyek foglalkoztatják, s láthatta, hogy II. Gyula területeket, nagyobb hatalmat és befolyást akar magának. 1506-ban, amikor a pápa végül megkezdte a mozgósítást, és taktikai lépéseket tett itáliai birtokrendszere kiterjesztésére, Machiavelli egyáltalán nem lepődött meg a Signoria új rendelkezésein, amelyekben elrendelték, hogy kísérje el Gyulát a szokásos kettős szerepében, mint követ és kém. Ezt a küldetést a pápa egyik levele is előmozdította, amelyet kevéssel ezelőtt küldött a firenzeieknek, s amelyben körvonalazta, hogy mit is vár tőlük abbéli erőfeszítései során, amelyek az ő szavaival élve „Itália zsarnokoktól való megszabadítását” célozták. A zsarnokok az ő értelmezése szerint Giovanni Bentivoglio, Bologna ura és Giampaolo Baglioni, Perugia uralkodója voltak, a firenzeiektől pedig azt akarta, hogy fizessenek egyik legdörzsöltebb zsoldosuknak, Marcantonio Colonnának és katonáinak azért, hogy ártalmatlanná teszik Bentivogliót és Baglionit.

A Signoria érthető módon kevéssé lelkesedett az ötletért. Tagjai egyáltalán nem osztoztak Gyula Romagnát illető rögeszméjében, ehelyett (talán kissé naivan) azt gondolták, hogy amennyiben lehetővé teszik, hogy a kiskirályok uralmuk alatt tartsák kicsiny államaikat, úgy az elegendő lesz a nyugtalanság féken tartására. Ezért aztán egyáltalán nem akartak a zsebükbe nyúlni csupán azért, hogy elnyerjék a pápa tetszését. Colonnára és embereire azonban szükségük volt, hogy még egy próbálkozást tegyenek Pisa elfoglalására. Machiavelli augusztus 23-án hagyta el Firenzét, és lóhalálában vágtatott, hogy Nepiben, ebben a Rómától egynapi járóföldre lévő kisvárosban találkozzon a pápa kíséretével. Útközben volt bőven ideje áttekinteni az ingatag politikai helyzetet, s figyelmét bizonyára nem kerülte el Gyulának a zsarnokokkal való leszámolásra felszólító felhívásában rejlő gúny sem. Tudatosította magában, hogy vakmerőség lenne alábecsülni a pápa lépései által jelentett veszélyt. Gyulában nem szabad megbízni; elvégre világi uralkodó volt, jelentős hatalommal, azonkívül olyan ember, aki potenciálisan jókora bajt zúdithatott Firenze nyakába. Amikor Machiavelli este megérkezett Nepibe, a pápa állítólag túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy audiencián fogadhassa a firenzei követet, de másnapra meghívták Machiavellit, hogy találkozzon Gyulával, és kifejtse a firenzei álláspontot katonai segélykérésével kapcsolatban. Miután utasításainak megfelelően „dicsérte [a pápa] jó és szent szándékát”, és addig húzta az időt, ameddig csak lehetett, végül minden taktikai képességét latba kellett vetnie ahhoz, hogy nyilvánvalóvá tegye: a köztársaság ezúttal képtelen segítséget nyújtani a szentatyának. Tapasztalt tárgyaló félként és politikusként Gyula rögtön átlátott a firenzei kormány szavain. Machiavelli jelentése szerint „figyelmesen és szívélyesen hallgatott”, mielőtt ravasz helyzetelemzésével válaszolt volna. A firenzeiekből, vonta le a következtetést, három különböző, de mégis összetartozó okból hiányzik a vállalkozó szellem. Először is szerinte a firenzei kormány nem hisz abban az elgondolásban, hogy a pápa valóban képes szavatolni a francia támogatást, amiről pedig azt állította, hogy tudja. Másodszor, nem hiszik, hogy elkötelezett híve annak a tervnek, amelyről azt állította, hogy az. Harmadszor pedig, úgy vélik, hogy kudarcot fog vallani a zsarnokok eltávolítása során, akik aztán

ellenségesek lesznek Firenzével szemben, ami az elkövetkező esztendőkben gondokat fog okozni a köztársaságnak. Abbéli igyekezetében, hogy ezeket a félelmeket lecsillapítsa, a pápa megmutatta Machiavellinek XII. Lajos leveleit, amelyekben részletezi a Gyula által igényelt támogatást. Biztosította a követet arról, hogy a terv sikerét illető pápai elkötelezettség nem is lehetne nagyobb. A harmadik kérdéskörrel – vagyis hogy a köztársaságnak félnivalója lenne egy olyan zsarnoktól, aki megmarad királyságában az ellene irányuló akció után is – szembeni ellenérvként kijelentette, hogy hadjárata célpontjainak semmi esélyük sincs arra, hogy megmaradjanak területükön azután, hogy ő leszámolt velük. A pápa érvelése és a támogatást alátámasztó bizonyítékai megbízhatónak tűntek, azonban a Signoria vonakodásának voltak más okai is. Bologna ura, Giovanni Bentivoglio a köztársaság barátja volt. Szoros diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn Firenzével, miközben Baglionét Cesare Borgia elűzte a térségben folytatott hadjáratai során. A köztársaság nem árulhatta el Bentivogliót, hiszen egy ilyen lépés felingerelhette volna összes szomszédjukat, akik pedig ugyancsak szövetségeseik voltak. A feljebbvalóitól kapott utasításokat követve Machiavelli, a diplomácia nagymestere, húzta az időt, és kitérően válaszolt. A pápa, aki ugyancsak tapasztalt küzdő fél volt a csatatereken és Rómában a pápai udvarban, a zsinatokon egyaránt, nemigen számított másra. Azonban elszánt ember volt, és sietett. Mielőtt az első találkozó véget ért volna, a pápa egyértelművé tette álláspontját. Amennyiben Firenze nem segít neki, akkor – jelentette ki Machiavellinek – helyette másik választottjához, Velencéhez fordul. Machiavelli és a köztársaság számára ez a követjárás döntő fontosságú volt, de a pápa gondjai még nagyobbak és égetőbbek voltak. Miközben a Signoria habozott, Gyula serege élén haladt. Páncéljában az egész világ számára Isten keresztes lovagjának képmását testesítette meg. Északkelet felé, Viterbo, Orvieto, Castel della Pieve és Castiglione del Lago városokon át menetelve 1506. szeptember 16-án ért sziklaszilárd eltökéltséggel Perugia kapui elé. Minden hibája ellenére Gyula bátor ember volt, ravasz harcos és politikus. Tisztában volt saját hatalmával és helyzetével a reneszánsz Európában. A zsarnoki Giampaolo Baglioni, a Borgiák egykori párthíve és

tapasztalt gyilkos, semmit sem tett annak megakadályozására, hogy a pápa egy kis csapat katona élén bevonuljon a városba. A falakon belülre kerülve a pápa azt tanácsolta neki, hogy adja meg magát a pápai haderőnek, vagy nézzen szembe a halállal egy véres ütközetben, amelyet azonban elkerülhetetlenül el fog veszíteni. Machiavellit, aki a pápával volt Perugiában, s így tanúja volt az eseményeknek, először megdöbbentette a pápa nyilvánvaló pimaszsága. Közvetlenül azt megelőzően, hogy a pápa belovagolt volna a városba, így írt a Tízek Tanácsának: „Amennyiben [Baglioni] nem lesz ártalmára annak az embernek, aki állama elvétele végett jött, akkor annak csakis szívélyessége és embersége lesz az oka. Nem tudom megmondani, hogyan fog végződni ez az ügy.” Azonban Machiavelli tévedett, okfejtésébe hiba csúszott, és maga is megbánta kijelentését nem sokkal azután, hogy papírra vetette. Talán ennyire megdöbbentették a pápa cselekedetei, vagy egyszerűen csak ösztönösen reagált, ugyanis hamarosan pontosította véleményét, miszerint a perugiai vezető tetteiben valójában nyoma sem volt szívélyességnek vagy akár politikai fondorlatnak. Baglioni egyszerűen gyáva szájhős volt, aki összeroskadt, amint egy eltökélt, erősebb emberrel került szembe. Ez az epizód roppant értékes tanulsággal szolgált Machiavelli számára, s egyben felfedi politikai világnézetének egy döntő elemét. A vallás, különösen pedig a katolikus egyház, ismerte fel, olyan belső erővel rendelkezik, amelynek roppant nehéz ellenállni. Még egy olyan ember is, mint Baglioni, katolikusként nőtt fel, tehát az Úr félelmében, vagyis földi képviselője félelmében. Ezért aztán Borgia fegyvertársa képtelen volt fizikailag bántalmazni a pápát. A felbátorodott, már így is hihetetlenül magabiztos Gyula hagyta, hogy Baglioni önkéntes száműzetésbe vonuljon. A pápa több mint egy hétig tartózkodott hódítása helyszínén, mielőtt lóra kapott és csapataival együtt kivonult volna Perugiából következő célpontja, Bologna felé, ahol Bentivoglio, a firenzei állam barátja volt az állam feje. Gyula bátorságát tovább növelte, hogy ezen a héten a franciák megüzenték neki, csapataik hamarosan csatlakoznak hozzá Romagnában. Lajosnak ki kellett várnia a kedvező széljárást, s miután megtudta, hogy a pápa óriási győzelmet aratott Perugiában, maga is megindult. Eközben a firenzei kormány még mindig habozott, a pápa türelmetlensége pedig

fokozódott a Signoria irányában. Miután beszédet intézett a bolognai Bentivoglio által Perugiába küldött ideges és zaklatott követek csoportjához – amelyben kijelentette: „Elegendő erőm van nemhogy Bologna, de egész Itália megrengetéséhez” –, Gyula utoljára figyelmeztette Firenzét. A köztársaságnak annyi időt adott, amíg egy hírvivő megjárja oda-vissza Firenzét, különben a velenceiekhez fordul, hogy vegyenek részt hadjáratában. A Signoriának a behódoláson kívül nem maradt más választása. Amikor Gyula megkapta a híreket arról, hogy Colonnát és embereit visszahívták pisai feladatuktól, és a kormányzat jóváhagyta a hadjárata támogatására szánt pénzösszegeket, örömmámorban úszott. Machiavelli a Tízek Tanácsának írva elmesélte, hogy milyen kedvezően fogadták a híreket, őt pedig postafordultával arra utasították, hogy előrelovagolva készítse fel a városokat az őszentsége és a pápai csapatok számára javasolt úrvonal mentén. A köztársaság nehéz szívvel hozta meg a döntést arról, hogy a sokkal erősebb és hatalmasabb haderő mellé állva kell majd részt venniük a Bolognáért vívott véres ütközetben. Azonban a valóságban a firenzei erőket sohasem vetették be. Miután nem volt ínyére a pápával és seregével való küzdelem, Bentivoglio elmenekült városából, amelyet Gyulára és szövetségeseire hagyott. November 11-én Gyula belovagolt a pápai ellenőrzés alá visszatértnek nyilvánított Bolognába. Machiavellit lenyűgözték a pápa tettei, s még mielőtt a főpásztor kiebrudalta volna Bentivogliót, elkészítette gondos elemzését arról, hogy miként érte el célját Gyula. Miután több mint egy hónapon keresztül a pápa minden lépését figyelemmel kísérte, Machiavelli arra a következtetésre jutott, hogy olyan tényezőket alkalmazott, amelyeket később A fejedelemben „az egyházi uralom alatt lévő államoknak” nevezett országok kialakulását és fennmaradását segítették elő: Ezek után már csak az egyházi uralom alatt lévő államokról kell elmélkednünk. Itt minden nehézség a birtokbavétel előttről adódik: mert vagy virtus, vagy szerencse útján szerezhetők meg, de mind az egyik, mind a másik nélkül megtarthatók, mert a vallás annyira régi és olyannyira hatékony intézményét fenntartják, bárhogy éljenek és viselkedjenek is fejedelmei. Éppen csak államuk van, meg sem kell védelmezniük,

alattvalóikat nem kormányozzák: noha az államokban nincs védelem, azokat elvenni nem lehet; az alattvalók, noha őket senki nem kormányozza, ezzel nem törődnek, s nem akarnak, nem is akarhatnak uralkodójuktól elhidegülni. Ezek a birodalmak tehát biztonságosak és megelégedettek lennének. De mivel magasabb elv irányítja őket, ahová emberi ész fel nem érhet, ezekről nem is beszélek; mivel isteni akarat és szikra élteti, csak kevély és vakmerő emberhez méltó feladat lenne róluk értekezni. Más szavakkal, az abszolút hatalommal bíró vallási vezetők jóformán azt tehetnek és azt vehetnek el amit akarnak. Nem egyéni erejük vagy karizmájuk űzi el ellenségeiket, hanem az, amit képviselnek, és ez az, ami lehetővé teszi számukra, hogy megszállás nélkül uralkodjanak. Az alattvalóikba nevelt istenfélelmen keresztül uralkodnak. Machiavelli azonban azt is felismerte, hogy Gyula könnyű perugiai győzelme mögött más is van, nem csak egyházi hatalom. Barátjának, Giovan Battista Soderininek, a gonfaloniere unokaöccsének írt hosszú levelében elmagyarázta, hogy mire is jött rá tulajdonképpen. A manapság Ghiribizzi (Látomások vagy Tűnődések) néven ismert iratot azzal kezdi, hogy kifejti, a pápa győzelme meglepte volna, „de az tény, hogy sorsom már annyi és olyannyira különböző dolgokat mutatott meg nekem, hogy ritkán lehet engem meglepni vagy beismertetni velem, vannak olyan emberi cselekedetek és cselekvési módozatok, amelyekkel – akár olvasás akár tapasztalat által – ne találkoztam volna.” Ezután így folytatja: Azt hiszem, hogy amennyire a Természet különböző arcokkal teremtette az embereket, ugyanúgy különbözőnek teremtette elméjüket és képzelőerejüket is. Emiatt minden ember saját elméje és képzelőereje parancsainak engedelmeskedve viselkedik. S mivel a korok változnak, az események lefolyása pedig eltérő, az ember reményei is aszerint változnak, ahogy imádkozik értük. Az az ember sikeres, aki cselekvésének módját a kor körülményeihez igazítja; az az ember pedig sikertelen, akinek cselekvései nincsenek összhangban a korokkal és az események lefolyásaival. Tehát könnyen megeshet, hogy két ember ugyanazt a célt különbözőképpen cselekedve éri el:

ugyanis mindegyikük ahhoz igazítja cselekedeteit, amivel szembesül, mivel legalább annyiféle eseménylefolyás lehetséges, mint ahány térség és kormány létezik. Azonban mivel a korok és az ügyek gyakorta változnak – általában véve éppúgy, mint egyenként –, de az emberek képzelőereje s ennélfogva cselekedeteik módozatai sem változnak, ezért egyazon ember hol szerencsés, hol pedig balszerencsés. S valóban, aki eléggé bölcs ahhoz, hogy alkalmazkodjék a korokhoz és megértse őket, valamint az események lefolyását, annak elképzelhető, hogy mindig szerencséje van, vagy mindig képes őrizkedni a balszerencsétől; s az is igaz lehetne, hogy a bölcs ember uralkodik a csillagos ég és a sors felett. Azonban ilyesfajta bölcs ember nem létezik: először, mert az emberek szűk látókörűek; másodszor, mert képtelenek uralkodni saját természetük felett; ebből következik, hogy Fortuna szeszélyes, uralkodik az embereken, és saját igája alatt tartja őket. Így tehát Machiavelli számára nyilvánvaló volt: Perugia bevétele abból a tényből következett, hogy Gyula helyzete, mint Isten földi képviselője, nagyobb hatalommal ruházta fel, mint bármely más halandó parancsnokot. Azonban azt is felismerte, hogy a kor Gyulának, nem pedig Baglioninak kedvezett. Ezen végkövetkeztetések mellett Machiavelli Baglionit inkább színpadias figurának tartotta, egy olyan embernek, aki képtelen arra a nagyságra, ami egy összecsapás megnyeréséhez és a Gyula által összekovácsolt haderő legyűréséhez szükséges. Távolléte alatt Machiavelli szokás szerint bizalmas munkatársa, Biagio Buonaccorsi révén követte a firenzei eseményeket. Bosszankodott az újonnan felállított haderő állapotán, és mint mindig, most is aggódott pozíciója biztonságáért a Palazzo Vecchióban. Amint azt Biagio is megjegyezte, kétségtelen, hogy jobban aggódott ezekért a dolgokért, mint amennyit feleségére, kisgyermekeire és közeli barátaira gondolt. Pedig a honi haderő miatt nem kellett volna aggódnia, ugyanis Don Michelotto parancsnoksága alatt minden rendben zajlott. „A dolgok akaratodnak megfelelően zajlanak a gyalogos katonákkal”, jelentette Biagio. Ottléte alatt váratlanul megtekinthette a pápa katonáinak felvonulását, amikor nem sokkal Perugia békés bevétele után Cesena mellett tábort vertek. Kiábrándultan írta a Tízek Tanácsának: „Ha látnák az urbinói

herceg és Nanni katonáit, Méltóságotoknak nem kellene szégyenkeznie saját sorozottjaink miatt, vagy csekély értékűnek tekinteni őket.” Az államügyeket érintő jelentések mellett Biagio levelei tele voltak pletykával, és azt sem állhatta meg, hogy szokása szerint ne panaszkodjék: „Ki kellett fizetnem azt a négy parancsnokot, akiknek számláját hátrahagytad. Mintha csak nem lett volna elég dolgom, s most még ez is! Még két napja sem voltál távol, s hármójuk máris itt kujtorgott a nyomomban a palazzo körül!” Ahogy a hetek múltak, s egyre több gondja volt Machiavelli aprócseprő ügyeivel és családi dolgaival, Biagio kifakadt: „Menj okádni!” Majd pedig azon felháborodva, hogy Niccolò ígérete ellenére egy sort sem írt egyik barátjának, így dühöngött: „Egyszer s mindenkorra írd már meg neki, hogy továbbítottad-e a levelet Alessandrótól San Girogiónak, vagy inkább hogy láttad-e egyáltalán újra, miután először találkoztál vele. Persze te latrinafedél vagy, akit bárki, aki csak akar, bottal felemelhet.” Igaz, még így is mindig barátságosan „Bi testvérként” írta alá a leveleket. (Kedves apróság, hogy amikor Biagiót számos ügyesbajos dolga közt arra is megkérték, hogy küldjön egy kisebb pénzösszeget Machiavelli egyik munkatársának, akkor a titkár jobbkeze egy bizonyos Michelangelo nevezetű ifjú művészt vett erre igénybe, aki éppen Volterrába készült utazni, ahol Machiavelli is tartózkodott Gyula Perugiába tartó kíséretével.) Machiavelli Biagio kitöréseit vidáman fogadta és gyakran alaposan vissza is adta neki a kölcsönt. Sok szempontból az ilyesfajta heccelődés egyfajta megkönnyebbülést, gyógyírt jelentett számára egyéb nyomasztó gondjai idején. Habár a honi haderő megteremtésével valóra vált Machiavelli álma, a firenzei előkelőek, az ottimati egyes tagjai továbbra is ellene voltak. Mindenekelőtt egykori mentorát említhetjük meg közülük, Piero de’ Medici vejét, Alamanno Salviatit, aki az egyik legfontosabb szerepet játszotta a titkár kinevezésében. Még alig pár évvel ezt megelőzően is Salviati és Machiavelli a legjobb barátságban voltak. Amikor meg akarta nyugtatni az újraválasztási kilátásai miatt aggódó, Imolában tartózkodó Machiavellit, Salviati ily módon biztosította: „Viselkedésed olyan volt, és most is olyan, hogy az emberek könyörögni fognak [hogy fogadd el a hivatalt], nemhogy te

könyörögj nekik.” Azonban 1505-től kezdve a korábbi szoros kapcsolat megromlott, végül pedig teljesen megszűnt. Salviati azon ottimatik közé tartozott, akik ellenezték Piero Soderini megválasztását élethossziglani gonfalonierévé, és a Salviatik csaknem egynemzedéknyi idő alatt korántsem barátságos jelzőkkel illették a Soderini családot. Azzal párhuzamosan, ahogy a gonfaloniere és Machiavelli egyre jobban függött egymástól, Salviati és a titkár kapcsolata egyre inkább elhidegült. Soderini hivatali idejének első három esztendeje alatt a gonfaloniere és Machiavelli két komoly politikai kérdésben is összecsapott Salviatival. Ezek közül az első az Arno elterelése volt, egy olyan erőfeszítés, amely roppant költséges kellemetlenséget okozott a Signoriának. A második a honi haderő felállítása volt, egy olyan tervezet, amelyet áterőltettek ugyan a törvényhozáson, de Salviati szemében lényegében a firenzei nép nyakába varrták. Machiavelli, ez a mindig éles elméjű megfigyelő és elemző majdnem bizonyosan tudatában volt Salviatai fokozódó ellenszenvének, különösen hadereje felállítása után, figyelmét pedig nem kerülhette el a férfi ellenérzése, amely a Soderinivel kovácsolt szoros szövetség láttán alakult ki benne. 1504-ben Machiavelli megjelentette első komolyabb művét, egy kormányzati jelentést Az első tízéves évforduló (Il decennale primo) címmel, amely az 1494 és 1504 közti évtized firenzei történelmével foglalkozott. A Salviatinak ajánlott munka elismerést szerzett neki, de igencsak valószínű, hogy Machiavelli azért ajánlotta egykori pártfogójának, hogy kiengesztelje, s talán meg is mentsen valamit ingadozó barátságuk maradványaiból. Salviati azonban átlátott a szitán, és visszautasította, amit persze Machiavelli cinikus lépésnek tekintett. Reakciója tovább lazított kapcsolatukon. Azonban a Machiavelli és Salviati közti szakadék kialakulása csak részben volt politikai okok számlájára írható. A konfliktus személyesebb forrásból is táplálkozott, gyökere pedig eltérő jellemükben keresendő. 1506 körül már közismert volt, hogy Machiavelli kicsapongó életet élt. Amikor Firenzében volt, gyakorta felkereste egy ismert prostituált, La Riccia műintézetét, amikor pedig távol volt, leveleiben bőségesen beszámolt barátainak szexuális hőstetteiről. Egy különösen groteszk levélben, amelyet veronai tartózkodása idején írt, elbeszéli, hogy

beugratták egy fertelmesen csúf prostituálttal való találkozásba egy nyomorúságos bordélyban: …belülre kerülvén, a homályból egy sarokban kuporgó nőalak képe bontakozott ki, fejét és arcát szégyenlősen törülközővel fedte el… s hogy történetemet rövidre fogjam, a sötétben vele egyedül maradva egy ízben megbasztam. Igaz, combjait lottyadtnak, pináját rozzantnak találtam – lehelete is kissé bűzös volt –, mindazonáltal igen kanos voltam, tehát belementem a dologba. Miután végeztem, gondoltam, vetek egy pillantást az árura, és kivettem egy égő fahasábot a kandallóból a szobában, és meggyújtottam vele a felette lógó lámpát; azonban még alig lobbant fel a láng, máris majdnem kiejtettem a kezemből a fát. Brrr! Az első dolog, ami szemembe ötlött rajta, az egy félig ősz, félig fekete – vagyis őszülő – hajtincs volt; habár feje búbja kopasz volt (a kopaszság miatt még pár tetűre is felfigyeltem, amelyek rajta sétáltak), pár vékony hajcsomó egészen szemöldökéig csüngött. Kis, ráncos feje közepén égett heg húzódott, ettől úgy nézett ki, mintha a piacon billogozták volna; szemöldökei végén serkecsomók ültek; egyik szeme felfelé, a másik lefelé tekintett – ráadásul az egyik nagyobb volt, mint a másik; szemei csipásak voltak, szempillái hiányoztak. Pisze orrát valahol nagyon lent szúrták az arcába, egyik orrcimpája fel volt hasítva, és tele volt takonnyal. Szája Lorenzo de’ Mediciére emlékeztetett, de el volt ferdülve, és erről az oldalról nyál csorgott, minthogy fogatlan volt, és képtelen volt visszatartani nyálát. Felső ajkán hosszú, de gyér bajusz ült. Hosszú, hegyes álla kissé felcsúszott; lottyadt, szőrös toka csüngött ádámcsutkájára. Ahogy ott álltam teljesen letaglózva, és szédülten bámultam ezt a szörnyet, ő is észrevette zavaromat és azt próbálta mondani: „Mi a gond, uram?”, de ez nem jött össze neki, mert dadogott, s amint kinyitotta a száját, olyan bűz áradt ki a száján, hogy szememet és orromat – a két legfinomabb érzékszervet – valósággal lerohanta ez a büdösség, gyomrom pedig olyannyira felháborodott, hogy képtelen volt eltűrni tovább ezt a merényletet, lázongani kezdett, s valóban fel is lázadt – így aztán alaposan leokádtam. Miután ily módon

megfizettem neki, elindultam. Az üdvösségem legyen a tét, átkozott legyek, ha még egyszer Lombardiában járva kanos 7 leszek! Machiavelli mindenféle utcalányokba belekóstolt, de a jelek szerint minden városban is volt szeretője, ahová csak eljutott. Ez a szokás első utazása, a Lajos királynál tett 1499-es látogatás idején kezdődött, mikor még nem volt Marietta a felesége, s viharos kapcsolatot tartott fenn egy Jeanne nevű ismert prostituálttal, akit ő Jannának nevezett. Machiavelli nem volt sem jobb, sem pedig rosszabb férj, mint a többiek abban a korban. Igaz, hogy romantikus alkatú volt, költő és szabad szellem. Ez egyértelműen kiviláglik azokból a leveleiből, amelyeket barátaival váltott. Remekül példázza ezt egy levél, amelyet Francesco Vettori – aki törvénytelen viszonyt folytatott Rómában egy tőle nem messze lakó nővel – egy feljegyzésére válaszként írt. Machiavelli azt tanácsolta neki: El kell mondanom neked, hogy magam miként viszonyulok a szerelemhez. Lényegében hagyom, hogy úgy történjen a szerelem, ahogy neki jólesik, hegyen-völgyön, árkon-bokron át követem. Felfedeztem, hogy több örömmel ajándékozott meg, mintha gyötrődtem volna miatta. Tehát le a nyeregtáskákkal, dobd el a gyeplőt, csukd be a szemed, és mondd: „Előre, Szerelem, légy kalauzom, vezetőm… Tehát, barátom, légy boldog, ne zavartasd magad, nézz szembe Fortunával, és kövesd, a változó mennyországok és a körülmények bármilyen áramlatát küldi is eléd a kor és az emberiség.” A jelek szerint Machiavelli nem is igyekezett titkot csinálni szexuális étvágyából. Ez a hozzáállás összhangban volt világnézetével és jelleme erőteljes lázadó természetével. Mindig belengte valami romantikusság, még akkor is, amikor legprózaibb kötelességeinek tett eleget, és híven követte a konvenciókat és a hagyományt. Hivatalos leveleit gyakran átszőtte utalásokkal és szokatlan megfigyelésekkel, s amikor színdarabot írt, műveit ugyanezekkel a korántsem hagyományos elemekkel töltötte meg. Ezt példázza Mandragóra című vígjátéka is, amelyben kijelenti: Mert oly rövid az élet, s benne oly sok a bánat,

mi részül jut az ember fiának: vágyainkat követve járjuk be éveinket, úgyse sok van! Ki süket az örömre, s emészti magát búban, fájdalomban, nem sejti, mennyi gond van a világban, s milyen furán kavargó ügyeknek és bajoknak játékszere minden halandó. Ilyesfajta liberalizmus munkált Machiavelli gondolkodásában, s ez volt, ami okfejtéseit és elemzéseit a szokványostól megkülönböztette. Radikális gondolkodó volt, aki a végletekig igyekezett vélekedéseinek megfelelően élni. Ez nyilvánvaló a valláshoz való hozzáállásában is. Nem pusztán szkeptikus volt a kereszténységgel kapcsolatban, nem csupán hite nem volt, hanem sok tekintetben keresztényellenes volt, egy olyan ember, aki az ortodox (=katolikus) vallás mitológiáját intellektuális alapon utasította el. Ami pedig még ennél is fontosabb, nem vesztegetett időt arra a keresztény elgondolásra, amely egyfajta erénynek tekinti a tökéletesen természetes testi vágyak elfojtását. A politikai elméleteinek filozófiai keretei, különösen pedig A fejedelemben kifejtett tantételek minden egyéb fölé helyezték az egyén hatalmát és szabadságát. Machiavelli semmire sem tartotta az egyén akaratát ellenőrzése alatt tartó egyház vagy állam eszméjét. Ebben a tekintetben igazi forradalmár volt, roppant eredeti és radikális filozófus. Machiavelli olyan szerencsés volt, hogy olyan korban élhetett Itáliában, amikor a későbbi és korábbi nemzedékekkel ellentétben bizonyos fokú vallási tolerancia uralkodott. Amennyiben pár évtizeddel később, az ellenreformáció idején fejtette volna ki nézeteit, a vérpadot kockáztatta volna. Vélekedései ugyancsak zavarólag hatottak volna a tizennegyedik és a tizenötödik század berendezkedésére is. Noha elkerülte az egyház cenzúráját, nézetei még így is megzavartak embereket, s az egyik leginkább sértett közülük Salviati volt, ez a prűd és szenteskedő ember. Salviati és támogatói minden tőlük telhetőt elkövettek azért, hogy közismerten szabados viselkedése okán bajba keverjék Machiavellit. Talán legelvetemültebb akciójukat az Otto di Guardia, a büntetőbíróság

magisztrátusának hivatalán keresztül hajtották végre, ahová bárki eljuttathatott névtelen feljelentéseket más polgárok ellen. 1510 májusában ez a hivatal az alábbi beadványt kapta: „Méltóságos Nyolcak! Ezúton tájékoztatom önöket arról, hogy Nicholò [sic], Bernardo Machiavelli fia, seggbebaszta a La Riccia néven ismert Lucretiát. Kérdezzék ki a nőt, és feltárul az igazság.” Az ilyen vádak mindennaposak voltak akkoriban, és majdnem mindig valamilyen kicsinyes bosszú részét képezték. A többségét elfogultságuk és megalapozatlanságuk miatt mellőzték, de egy olyan közéleti személyiség ellen szóló vád, mint Machiavelli, potenciálisan gondokat okozhatott neki. A szodómia bűncselekmény volt, amely egy külön hivatal, az Ufficiali di Notte e Conservatori dei Monasteri hatáskörébe tartozott, és bírsággal büntették. Azonban a törvények dacára a szodómiát elnézték, a vádlóknak pedig nyilvánvalóan semmi sem állt rendelkezésére, amivel alátámaszthatták volna állításukat, vagy ami egyértelmű bizonyítékul szolgálhatott volna. Ebben az esetben a magisztrátusi hivatal a jelek szerint nem foglalkozott a dologgal, minthogy több szó nem esett róla, Machiavellit pedig sohasem hallgatták ki semmi olyasmivel kapcsolatban sem, ami összefüggésben lett volna a szexuális perverzió bűncselekményével. Habár szexuális tetteiről szóló színes beszámolókat Machiavelli barátai helyenként szórakoztatónak találták, mégis megpróbálták figyelmeztetni őt arra, hogy legyen diszkrétebb. Miközben Gyulát követve körözött Umbriában és Romagnában, levelében Giovan Battista Soderini ezt tanácsolta neki: „Egyszóval nem igazán jó ötlet nőkkel túlságosan sokat bolondozni.” Ezt a megjegyzést a firenzei politikusok szűk körében keringő, Salviatitól és barátaitól kiinduló pletykák és rosszindulatú szóbeszédek váltották ki. Soderini levele után egy hónapon belül Biagio Buonaccorsi levelében maga is figyelmezteti Machiavellit: Nem akarom eltitkolni előled, habár visszaérkezésedig félre is tehetném, hogy valakitől, aki jelen volt ott, megtudtam – s nem csak egy emberről van szó –, hogy amikor Alamanno Bibbonában Ridolfival vacsorázott, s egy csomó fiatalember éppen rólad beszélt, ezt mondta: „Sohasem bíztam az égvilágon semmit sem erre a gazemberre, mióta csak a Tízek Tanácsának

tagja vagyok”, majd ugyanilyen, vagy még rosszabb hangnemben folytatta. Figyelj fel erre, ha esetleg nem lennél amúgy is teljesen tisztában véleményével. Legyél itt az újbóli megerősítés előtt. Sok mindenről tudnék még írni, de majd részletesebben beszámolok, ha négyszemközt leszünk. Különös ebben az összefüggésben a „gazember” szó használata. Lehet, hogy Salviati csupán Machiavelli politikai elképzeléseire utalt ezzel, de két dolog is arra utal, hogy inkább személyes jellegű támadásról volt szó. Először is, egyáltalán nem illethette jogos bírálattal Machiavelli munkáját vagy közéleti tevékenységét, mivel nem hibázott; Salviati és a titkár politikai nézetei egyszerűen nem egyeztek. Ennél is fontosabb azonban, hogy ennek a szónak – mely talán egy pohár bor felett hangzott el – az alkalmazása egy kötetlen összejövetelen történt, és igencsak azt sejteti, hogy Salviati arra utalt vele, amit a firenzei titkár jellemhibájának tartott. Machiavelli bizonyára rá sem hederített arra, hogy mit gondol Salviati az erkölcseiről, de Biagio levelének utolsó sora nyilván elgondolkoztatta. „Legyél itt az újbóli megerősítés előtt”, figyelmeztette a barátja. Biagio a kormányzat fontosabb hivatalnokainak évenkénti megválasztására célzott, s közéjük tartozott a második kancellária és a Tízek Tanácsának titkára is. Machiavelli mindig aggódott ezen választások miatt, különösen akkor gyötörték kétségek, amikor a köztársaság érdekében végzett munkája másfelé szólította. Az 1506-os választások minden bizonnyal főfájást okoztak neki, jóllehet különösen erős kötelékek fűzték Soderinihez. A gonfalonierével ápolt közeli kapcsolatai bizonyára megnyugtatóan hatottak rá, de tökéletesen tisztában volt a politika állhatatlan természetével is. Kedvelt Soderinit, de szüntelenül robotoló, határozatlan embernek tartotta. Azonkívül, noha a férfi megkapta az élethossziglani gonfaloniere tisztségét, Machiavelli mégis jól tudta, hogy ez semmit sem jelent, ha az éppen uralkodó rezsim összeomlik. Emiatt különösen boldogtalan volt a Salviatival történt szakítás miatt, és fáradhatatlanul munkálkodott a kettejük közt tátongó szakadék áthidalásán. Ebbéli erőfeszítései végső soron kudarcot vallottak, s pályafutása kettétörésének is Soderinivel fennálló szoros szövetsége lett a legfőbb oka. Azonban 1506-ban az ilyesfajta problémák még csupán igen távoli lehetőségként derengtek fel, Machiavelli pedig pályafutása csúcsához közeledett, amelyet még mindig nem ért el. Firenzébe való visszatérése

után pár héttel részletes dokumentumot adott közre Discorso dell’ordinare lo Stato di Firenze alle Armi (Értekezés a firenzei állam katonai szervezetéről) címmel, amelyben leírta a honi haderő működtetésének legjobb módját, valamint azt, hogy miként kell a háborúra és a hadügyekre specializált bizottság révén kormányzati felügyelet alá helyezni. Ez idő alatt a Signoria éppen egy ilyesfajta testület felállításán gondolkodott, és nem véletlen, hogy Machiavelli éppen abban az időpontban tette közzé elemzését a tárgykörről, amikor a politikusok alkalmazható minták után kutattak. December 6-án felállt a kormány új részlege, amely a Nove Ufficiali dell’ordinanza e Milizia Fiorentina, A Firenzei Sereg Kilenc Tisztjének Testülete, más néven a Kilencek Tanácsa nevet viselte, s amelynek Machiavelli lett a titkára. Nincs fennmaradt nyoma annak, hogy vajon mit gondolt Salviati erről az új kinevezésről, de voltak, akik örültek a hírnek: „Nem hisszük, hogy Firenzében valaha is történt ilyen remek és jól megalapozott dolog”, lelkesedett Machiavelli legelszántabb támogatója, Francesco Soderini. Ahhoz is kevés kétség fér, hogy fivérének, a gonfalonierének is méltatta az eseményt, mégpedig ha módjában állt volna, még írásban is. Machiavelli immár három fontos kormányszerv, a Második Kancellária, a Tízek Tanácsa és a Kilencek Tanácsa titkára volt. Csillaga felemelkedőben volt, immár megszakítás nélkül nyolc esztendeje. Azonban egyvalami megváltozott: Machiavelli nagy hatalmú ellenségekre tett szert, és túlélése érdekében állandóan résen kellett lennie.

7. FENT ÉS LENT Machiavelli számára az 1507 és 1510 közötti időszak legjelentősebb politikai sikereinek és veszélyes problémák felgyülemlésének a keverékét hozta. 1507 nyarán harmincnyolc esztendős volt, már csaknem hat éve élt házasságban Mariettával, és három gyermek apja volt. Firenzei városi szolgálatban egyidejűleg immár három fontos kormányzati részleg titkáraként dolgozott. Közeli munkatársa volt a gonfalonierének, Piero Soderininek, s olyan megbízható jó barátai voltak, akik szerették őt, mint például Biagio Buonaccorsi és Luigi Guicciardini (régi barátja, nem tévesztendő össze Francesco Guicciardinivel). Ugyanakkor ekkoriban már az itáliai politika egyik legkiválóbb elméleti szakemberének tekintették, olyan embernek, aki zsarnokok és bölcsek egyaránt dicsérettel illettek. Ekkortájt Machiavelli kettős életet élt, s ez a Janus-arcú lét kellemetlen árnyékot vetett a firenzei kormányzatban eltöltött legvirágzóbb éveire. Machiavelli egyik arca hű és elszánt hazafit mutatott, aki remekül végzi munkáját. A másik egy olyan férfit, aki szerette az élet árnyoldalát; egy olyan férfit, aki prostituáltak és költők, színészek és bűbájosok társaságát kereste. Machiavelli élete az ellentétek tárháza. Városi hivatalnok volt, és költő, kormányzati tisztviselő, és művész, régivágású diplomata, és szárnyaló gondolkodó, szerető férj, és kicsapongó férfi. Egy olyan ember esetében, aki ilyen kiváló elemző és a korszellem bírája volt, meglepő, hogy egyre óvatlanabbá vált, látszólag rá sem hederített arra, hogy szokatlan érdeklődéseiről ki szerez tudomást. Ez az óvatlanság talán a Soderini pártfogásában való túlzott bizalomból és abból a tényből fakadt, hogy sokak tiszteletét kivíva elképesztően jól végezte munkáját. Azonban Firenze kisváros volt, és a Machiavellihez hasonló embereknek, akiket szellemi képességeik és rátermettségük, nem pedig a gazdagságukból fakadó előnyök tartottak fenn, óhatatlanul ellenségeik támadtak. Ezzel tisztában volt, s ezért nyomasztotta roppant módon az összecsapás egykori pártfogójával. Salviati először akkor fordult szembe a titkárral, amikor a gonfaloniere keresztülerőltette a kormányon tervét a honi haderőről, de ezzel nem sok kárt okozott Machiavellinek, csupán szóbeszédeket indított

útjára, és meglehetősen hatástalanul megrágalmazta. Azonban ahogy Machiavelli hadereje egyre népszerűbb lett, a fiatalembert pedig kinevezték a Kilencek titkárává, Salviati dühe egyre nőtt. Hamarosan Machiavelli ellen fordított más firenzei arisztokrata családokat, felkapaszkodott hivatalnoknak festette le őt, aki ravaszkodással jutott ebbe a valódi helyzeténél magasabb pozícióba. 1507 júniusában kapta Machiavelli az első pofont Salviati rosszakarata és politikai befolyása következtében. A Signoria, miután elhatározta, hogy csaknem tíz év óta először küldöttséget meneszt a Német-római Birodalomba, Machiavellit nem vette számításba az idegen udvarba küldendő firenzei követek sorában. A Német-római Birodalom a legkevésbé se volt szent, és birodalom is csupán igen lazán értelmezve. Kis államok összessége volt, amely a tizedik században jött létre a mai Északkelet-Franciaország, Németország, Belgium és Luxemburg területeiből. Az inkább bábnak, semmint hagyományos császári uralkodónak tekinthető császár választás útján került trónjára, de csak korlátozott hatalommal ruházták fel. A komolyabb politikai vagy katonai döntések keresztülviteléhez szükség volt a birodalom államainak vezetőiből álló birodalmi gyűléssel való tanácskozásra. 1507-ben a Német-római Birodalom császára, I. Habsburg Miksa negyvennyolc éves volt. Felesége, Mária, Kopasz Károly burgundiai herceg lánya volt, a házasság révén jutott Németalföld birtokába. Miután 1486-ban császárrá választották, életét politikai cselszövésekkel és hadjáratokon való részvétellel töltötte, de sem karizmatikus vezető, sem pedig különösebben sikeres stratéga nem volt. A birodalom befolyásának kiterjesztésére és a többi Európai nagyhatalommal, Franciaországgal és Spanyolországgal való versengésre irányuló kísérletei nem sok sikerrel jártak, így azután nem teljesen megalapozottan bár, de bohócnak tartották. A fejedelemben Machiavelli ezt írta róla: Ide vonatkozóan a jelenből hozok egy példát. Lukács pap, a most uralkodó császárnak, Miksának embere, őfelségéről szólva azt mondta, hogy soha senkivel nem tanácskozott, de saját akarata szerint sem cselekedett: ez pedig abból származott, hogy a fenti dolgok ellenkezőjét cselekedte [sohasem szabad túl sok tanácsadót alkalmazni]. A császár zárkózott ember, terveit

senkivel sem közli, mások elgondolásaira nem kíváncsi; hanem amikor a tervek valóra válnak, és környezete ellenezni kezdi, kényelemszeretetből abbahagyja őket. Innen származik, hogy amit egyik nap cselekszik, a másik nap összezavarja; és hogy lehetetlen megérteni, mit akar, mit szeretne csinálni, és elhatározásaira hagyatkozni. Noha éppoly alkalmatlan volt, mint amilyen hatástalanok katonai erőfeszítései voltak, Miksából mégsem hiányzott sosem az önbizalom, és amikor 1507 tavaszán összehívta a konstanzi zsinatot, és a német állam dicsősége érdekében felszólította a hatalom ügynökeit, hogy kíséreljék meg feléleszteni a Német-római Birodalom képmását, sikerült hatalmas sereget és roppant forrásokat gyűjtenie ahhoz, hogy egy időre beleavatkozhasson az összeurópai politikába. Ilyen támogatás mellett még azoknak is fel kellett rá figyelniük, akik kétbalkezesnek tartották. Firenzében a kormány felismerte, hogy Miksa beavatkozása az itáliai politikába ismét felborulással fenyegetheti a félsziget ingatag hatalmi egyensúlyát. Rájöttek, hogy Miksa elég balga és hataloméhes ahhoz, hogy tényleg azt higgye: sikert érhet el ott, ahol mások, különösképpen pedig a franciák, kudarcot vallottak, és Itálián átgázolva birodalmába olvaszthatja azt. Az ilyen kilátások mindenkit talpra ugrasztottak. A franciák nyomban felfogták, hogy Miksa akár csak részleges itáliai térnyerése is roppant fenyegetést jelent pozíciójukra nézve, befolyásukat pedig alaposan megzavarja. Ami a harcias II. Gyulát illeti, Miksában halálos fenyegetést látott, mivel úgy vélte – nem minden alap nélkül –, hogy a császár szerepét egyesíteni kívánja az egyház fejének szerepével, s ily módon Európa igazi ura lesz. Eközben a kisebb hatalmak, köztük Firenze vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy mint mindig, most is csapdába kerültek a titánok küzdelmében, és bármilyen háborút kezdeményező lépés nekik csakis kárt okozhat. Korántsem meglepő módon, 1507 nyarának elején, rögtön a konstanzi zsinat után Itália minden részéből elkezdtek tódulni a követek Miksa udvarába. A kortárs kommentátor, Francesco Guicciardini hirtelen támadt izgalommal jelentette: „Amikor Firenze megtudta, hogy Franciaország királya ezeket a lépéseket [Miksa mesterkedéseit] jelentősnek tartja, és komoly előkészületek megtételét rendelte el, s hogy a pápa és a velenceiek

követei már Németországban vannak, sok firenzei arra a következtetésre jutott, hogy nagy jelentőségű ügyről van szó, tehát azt javasolták, hogy jó lenne nekik is elküldeni valakit. Piero Soderini közbenjárására, aki olyasvalakit szeretett volna, akiben megbízhat, Machiavellire esett a választás.” Azonban ezúttal a dolgok nem Machiavelli vagy pártfogója tervei szerint alakultak. Alamanno Salviati elhatározta, hogy ez az új követség tökéletes lehetőséget kínál számára, hogy beleavatkozzon a gonfaloniere ügyeibe. Sikeresen állított maga mellé egy meglehetősen népes csoportot a Nagytanácson belül, hogy foglaljanak állást Soderini döntésével szemben, és saját jelöltjüket támogassák a követi posztra egy fiatal nemesember személyében, akinek Salviati állítása szerint meg kell adni a lehetőséget arra, hogy tehessen valamit a köztársaságért. „Azonban ő [Machiavelli] már készülődött az indulásra…”, mondja Guicciardini, „sok nagy tiszteletben álló ember arról kezdett lármázni, hogy másvalakit kellene elküldeni, mert van még sok kiváló fiatalember, aki alkalmas lenne a németországi útra, és jó lenne, ha tapasztalatot szerezhetnének.” Természetesen Salviati ügyet sem vetett Francesco Vettorira, arra a fiatalemberre, akit arra szemeltek ki, hogy Machiavelli helyére kerüljön. Azonkívül azt is tudta, hogy a firenzei titkár tökéletes munkát végezne német földön; egyszerűen csak gondot akart okozni Soderininek és pártfogoltjának. Habár Machiavelli büszkeségén bizonyára komoly csorba esett, ez a lépés sok szempontból nagyobb csapás volt Soderini, mint titkára számára. Machiavelli túlontúl eszes volt ahhoz, hogy nyilvánosan kimutassa sértődöttségét, de barátai érezték, hogy támogatásra van szüksége, úgyhogy ilyen biztató szavakat írtak neki: „Jó és korántsem szerencsétlen Machiavellim!” kezdődik barátja, Alessandro Nasi firenzei üzletember Cascinából íródott levele. „Örülök annak, hogy leszartad a birodalmi megbízatást, mert így teljesen megtisztultál. Hiszem, hogy nagyon jó dolog, különösen a te számodra, Firenzében lenni Németország helyett, legalább beszélgethetünk majd, ha újra együtt leszünk.” Persze a Signoria előtt nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Miksa által jelentett probléma túl nagy ahhoz, hogy egy Vettorihoz hasonló, egyszerű kinevezéssel Machiavelli helyére került tapasztalatlan követ megbirkózhasson vele. A fiatalember nemsokára már a császár hadi

készülődéseiről írt a német udvarból, s ezáltal néhány firenzei máris pánikba esett. Maga Salviati tűnt a leginkább zavarodottnak, talán azért, mert titkos magánüzeneteket kapott Miksa udvarában tartózkodó emberétől, vagy mert így hatottak rá a Signoriának küldött hivatalos jelentések híradásai. S amikor augusztusban a kormány megtudta, hogy a pápa magas rangú tisztviselőt küldött a császárhoz, kisvártatva pedig befutottak a hírek arról, hogy Miksa nem kevesebb mint félmillió dukátot akar Firenzétől annak fejében, hogy seregei megkíméljék, a Nagytanács sebbel-lobbal áldását adta arra, hogy Machiavellit küldjék el lóhalálában Vettori megsegítésére. Machiavelli követjárása a német udvarban kellemetlen ügy volt. Tetszett ugyan neki a teuton életmód, de alig törődött azoknak az embereknek az egyszerűségével, közvetlen és nyers modorával, akikkel találkozott; mindez annyira különbözött attól a szépségtől és életminőségtől, amelyhez Itáliában hozzászokott. Kétségtelenül kemény tél volt, amikor megérkezett, úgyhogy nem láthatta a tavaszi virágokat a svájci hegyek lejtőin vagy a német falvak pezsgését a júniusi napsütésben, de ez persze aligha befolyásolta tartózkodását az udvarban. De ha valami kellemetlenül érintette, abból is sokat tanult. Szavojában és Genfben, ahol Machiavelli 1507 karácsonyát töltötte, sok tapasztalatot szerzett, amit aztán hozzáilleszthetett a katonai dolgok terén amúgy is bőséges tudásához. Így például saját szemével láthatta, hogy egy teljességgel eltérő kultúra miképpen szervezi hadseregeit. Később ezt meg is írta A fejedelemben. „Némethon városai nagy szabadságban élnek…”, figyelte meg: alig van környező birtokuk, a császárnak akkor engedelmeskednek, amikor akarnak; nem félnek sem tőle, sem más közeli hatalmasságtól… Olyan erődítményeik vannak ugyanis, hogy azok megvételét mindenki bajosnak és nehéznek ítéli. Mert mindegyik bástyákkal, sáncokkal megerősített, tüzérsége számos, pincéiben enni-, innivaló, tüzelő van bőven egy évre való. A közvagyon veszélyeztetése nélkül el tudják látni élelemmel a népet, legalább egy évre való munkát talál mindenki a kisiparban, amely a város életének idegrendszere, s azokban a mesterségekben, amelyek a népet táplálják. Számos

rendeletük biztosítja fenntartását.

hadseregük

gyakorlatoztatását

és

Machiavelli 1508 elején érkezett meg Bolzanóba, ahol Miksa átmenetileg berendezte az udvarát, és a kínos körülmények dacára, amelyek miatt Vettori segítségére kellett sietnie, hamarosan tartós barátság szövődött közöttük. Mindjárt kezdetben sok közös vonást találtak egymásban, és remekül tudtak együtt dolgozni. Vettori a jelek szerint boldogan hagyta Machiavellire a Miksával lezajlott találkozók beszámolóinak megszövegezését, ő pedig csak aláírta őket, mielőtt elküldték volna őket Firenzébe, Machiavelli ugyanakkor szívélyes és együttműködő volt, tekintve, hogy hivatalosan ő volt az alárendelt fél. A Signoria semmiféle sarcot sem szeretett volna fizetni Miksának, de annyira azért realista volt, hogy felismerje: nem sok mozgástere maradt. A firenzei haderő túl kicsiny és túlságosan gyakorlatlan volt ahhoz, hogy bevessék a császár által összegyűjtött hatalmas haderővel szemben, úgyhogy – mint mindig – a köztársaság a francia támogatásra hagyatkozott, Soderini bízott abban, hogy ezt meg is kapja. Salviati a császár minél előbbi teljes kielégítését akarta, de a gonfalonierének sikerült kormányát rávennie arra, hogy Miksa követeléseire válaszul egy csupán harmincezer dukátos, jó szándékukat jelző összeget fizessenek. Machiavelli tudta, hogy ez a fizetség majdhogynem sértésszámba megy, de nem tudta meggyőzni feljebbvalóját arról, hogy gondolja újra a kérdést. Így aztán megkezdődtek a titkár számára oly ismerős újabb politikai és diplomáciai viaskodások. A firenzei kormányzat időhúzásra játszott, és várta a francia visszajelzéseket; Machiavelli, utasításai értelmében (Vettorival együtt) békülékeny, ugyanakkor kétértelmű játékot folytatott; az agresszor pedig, aki ezúttal egy önző és fellengzős császár volt, megpróbálta felgyorsítani a dolgokat, és egyidejűleg fokozatosan visszakozni. A tárgyalások áthúzódtak 1508 tavaszára, miközben a követek az udvarral együtt átvonultak Tirolba, illetve némi időt töltöttek Innsbruckban, mielőtt továbbindultak volna Bolzanóba és Trentóba. Vettori, aki a Tízek Tanácsának írt egyik levelében kijelentette, hogy úgy érzi „mintha egy elveszett szigeten lennének”, depresszióba zuhant, megbetegedett és Machiavellire hagyta a tárgyalások folytatását. Márciusra aztán kiderült, hogy a császár tervei kátyúba kerültek. A

franciák nem avatkoztak ugyan közbe, noha egyértelművé tették, hogy nem hagynák magára Firenzét, s miután Miksa erői a velenceiek visszavetésével elértek néhány kérészéletű sikert, egész sor megalázó vereséget szenvedtek, így aztán több terület került az ellenség kezére, mind amennyi a hadjárat elején volt. A firenzeiek felbátorodtak ezeken a fejleményeken, és erőt merítettek belőlük tárgyalópozíciójuk megszilárdításához, mindazonáltal óvatosak maradtak. A Signoria egyes tagjai továbbra is kételkedtek abban, hogy Miksa megtámadja-e még valaha bármiképp is Itáliát, s hogy vajon ez puszta kardcsörtetés, vagy gondosan megtervezett zsarolóakció lenne. A firenzeiek azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy kockáztathassanak, ugyanis a köztársaság két tűz közé szorult kicsiny, törékeny és gyenge hatalom volt. A nagyhatalmak helyzetrendezésében bízó időhúzó taktikától eltekintve mindössze annyit tehettek, hogy reménykedtek abban, a francia ígéretek igaznak bizonyulnak, s hogy képesek lesznek kijátszani az egyik nagyhatalmat a másik ellen. Tavasz végére Miksa kétbalkezessége és Machiavelli okossága nyomán a köztársaság békéjének ára már csak négy részletben kifizetendő negyvenezer dukát volt, a titkárnak pedig sikerült elhalasztania az első részlet kifizetését, miközben a Signoria számukra kedvező fordulatban reménykedett. A tárgyalások végeztével, június 16-án, Machiavelli nyaktörő sebességgel Bolzanóból Bolognán át hazalovagolt Firenzébe, de nem sok oka volt örvendezni hazája látásán. Miksát megzavarták ugyan a velenceiek, és elgáncsolták a franciák, de annyi bizonyos volt, hogy nem gondolt itáliai tervei feladására. Felbőszítette, hogy erőit legyőzte a sokkal kisebb velencei hadsereg, s valósággal tombolt amiatt, hogy Velence nem csak kitartott a már eddig is általa birtokolt területen, hanem az ő kárára még meg is növelte birtokait. Egyidejűleg a Signorián belül néhányan azzal kezdtek érvelni, hogy Firenzének a nehezen megszerzett pénzzel való megvesztegetési politikája megalázó és hiábavaló. Többen szerették volna tudni, hogy miért szenvedték meg a politikai ellentmondásokat, és hogy miért költsenek pénzt egy olyan haderőre, amelyet sohasem vetnek be. Ráadásul a Miksával való összetűzés egyik pillanatnyi szünetét kihasználva a firenzeiek figyelmüket szokás szerint újra Pisára irányították, s ezúttal

Machiavelli honi haderejének támogatói és ellenzői egyaránt a régi ellenségükkel szembeni bevetésére szólítottak fel. 1508-ban Pisát már több mint egy évtizede ostromolták. Ez az időszak lényegében Machiavelli, a második kancelláriánál töltött egész hivatali idejét felölelte, és legkorábbi kormányzati kérdésekkel foglalkozó művei éppen a pisai probléma megoldását célozták. A titkár többek közt azért akart mindenképpen honi haderőt felállítani, hogy egy napon vége szakadjon az ostromnak, és a tévelygő város visszatérjen Firenze birtokába. Ez a Pisa iránti újsütetű érdeklődés azonban nem tőle, hanem a Signoria befolyásos személyiségeitől eredt, s Machiavellinek csupán azt a lehetőséget kínálta fel hadereje bemutatására és hatékonysága bebizonyítására, amelyre szüksége volt. Nem is kellett csalódnia. 1508 őszén beutazta a Firenze körüli vidéket, adót szedett az újabb pisai hadjárat finanszírozására, toborzott, illetve felügyelte azoknak a kiképzését, akik bevetésre készen már zászlóaljaikhoz kerültek. Augusztus 21-én a katonák Pisa alá vonultak, ahol tábort vertek, arra számítva, hogy az ostromlott város előtt töltik a telet. 1509 januárjának közepén Machiavelli ezer katonával Mulina di Cuosánál állomásozott, ahonnan aztán a Fiumemorto torkolatához vonultak. Az Arnót, akárcsak a térség csatornáit elzárták a hajózás elől, a hidakat katonákkal rakták meg, és szigorúan őrizték, úgyhogy az ostrom kiteljesedett. Machiavelli mindig a helyszínen tartózkodott. Megtalálta a hangot embereivel, akik felnézte rá. Amikor Tizek Tanácsa arra kérte, hogy Niccolò Capponi (a nemrégiben Don Michelotto helyére került katonai parancsnok) biztonságosabb táborához csatlakozzék, akkor Machiavelli így válaszolt: „Tudom, hogy a táborhely kevésbé veszedelmes és kimerítő, de ha nem akartam volna veszélyt és kemény munkát, akkor nem hagytam volna el Firenzét. Kérem tehát Méltóságtokat, hogy hadd maradjak itt ezekben a táborokban, s dolgozhassam az esetlegesen előforduló események során együtt az emberekkel; itt talán jó hasznomat veszik; ott egyáltalán nem vennék hasznomat, és belepusztulnék a kétségbeesésbe.” Itt teljes egészében kibontakozik előttünk Machiavelli hazafisága és bátorsága. Emlékeztetnünk kell arra, hogy nem volt katona. Nem kapott kiképzést a fegyverekkel való bánásmódot illetően, s csak annyit tudott a katonáskodásról, amit magától megtanult és ellesett az olyan férfiaktól,

mint parancsnokai, Don Michelotto és Capponi. Machiavelli élete nagy részét tollforgatóként és a tárgyalóasztal mellett töltötte, itt pedig mégis azt látjuk, hogy a frontvonalban akar maradni, a mocsok, a betegségek és az erőszakos halál mindenütt jelen lévő fenyegetése közelében. A Tízek Tanácsa kénytelen volt beismerni: „Mindenhol ott vagy a seregek körül… mi pedig a te válladra helyeztük a felelősséget az egészért.” Machiavellit hazafisága vezette el a honi haderő gondolatáig, és ugyanez a hazafiság szólította fel arra, hogy szembenézzen a valódi veszéllyel, és a rendelkezésekkel szemben érveljen. A Tízek tudták, micsoda ember is ő, de a többiek, a gonfaloniere ellenségei olyasvalakit akartak, akiről tudták, hogy az ő érdekeiket szolgálja majd, úgyhogy Salviatit és egy másik magas rangú kormányzati tisztviselőt, Antonio da Filicaiát küldték el Pisába a hadműveletek megszemlélésének feladatával. Machiavelli és Salviati azonnal összecsapott. Salviatit felbosszantotta az a tény, hogy a katonák jóval nagyobb tiszteletet tanúsítanak a firenzei titkár, mint egy olyan fontos ember iránt, mint ő, és a háta mögött egy dühkitörés során sértegette őt. Az eset Machiavelli tudomására jutott, és felbőszült levelet írt Salviatinak, aki persze azonnal letagadta a vádakat, s kesernyésen kijelentette: „Noha ők [a katonák] szívesen elismerik tekintélyed, mégsem vagy ott mindenütt, hogy parancsolj nekik. Helyes, hogy szeretnek és becsülnek téged, mert – mivel mindennap velük vagy – engedelmesebbek lesznek, és tudják, hogy mit kell tenniük.” Tavasszal és a nyár elején a firenzei erők ismételt támadásokat intéztek a falak ellen, és összecsaptak a pisai hadsereg egységeivel a falakon kívüli falvakban és kisvárosokban. Az ostrom állhatatosan folytatódott, és az ismétlődő támadások demoralizáló hatására lassacskán felőrlődött a védők harci szelleme, úgyhogy június elejére már készen álltak a megadásra. Machiavelli ezután kulcsszerepet játszott annak biztosításában, hogy Pisa további vérontás nélkül kerüljön a köztársaság kezére, s hogy csapatai semmiféle fegyelmezetlenséget se kövessenek el. Amikor pedig már minden véget ért, Agostino Vespucci így írt neki: Dicső Niccolò… Képtelenség itt kifejezni azt az örömöt, boldogságot és diadalmámort, ami a népet elfogta Pisa város visszafoglalásának hírére: bizonyos fokig mindenki félőrült volt az örömtől; az egész városban örömtüzek gyulladtak, noha délután még három sem volt belőlük; gondolj bele, mi lesz itt, ha

leszáll az est? Megintcsak azt mondom neked, hogy most már csak az hiányzik, hogy az egek is örvendezzenek, mert itt az emberek, nagyok és kicsinyek, már képtelenek örömüket jobban kifejezni. Pár nappal később a firenzei megbízott, Filippo Casavecchia levélben gratulált a titkárnak: „Ennek a nemes városnak az egyedülálló megszerzéséből fakadó ezernyi jót kívánok Önnek. Valóban elmondható, hogy az Ön személye volt mindennek nagyon nagy mértékben az oka.” A magas rangú firenzei politikusok is jól tudták, hogy Pisa diadalmas visszafoglalása egyedül Machiavellinek volt köszönhető. Ahol az olyan zsoldosvezérek, mint Paolo Vitelli és Ercole Bentivoglio, valamint az Arno elterelésének nagyszabású terveivel felszerelt mérnökök csődöt mondtak, ott Machiavelli és jól kiképzett, honi csapatai sikert értek el. Azonban nem mindenki örült a fejleményeknek. Machiavellit barátai és politikai szövetségesei hangosan magasztalták, de ellenségei, akik erőfeszítéseit, rátermettségét vagy hazafiságát nem vonhatták kétségbe, csak annál dühösebbek lettek. Ez már csak azért is különös, mert a hazája érdekében vívott háború megnyeréséért tett erőfeszítéseiért Machiavelli csak nagyon csekély tényleges hivatalos elismerésben részesült. A gonfaloniere és barátai hízelgő szavakkal árasztották el, de a megnyert háború után Pisába érkező két megbízott, Salviati és Filicaia elnökölt az átadási szertartáson, és ők kapták a virágfüzéreket. Ugyancsak az ő nevüket, nem pedig Machiavelliét vésték a csatatéren elhelyezett márvány emlékműbe. Machiavelli barátai mindent elkövettek annak érdekében, hogy rávegyék a dolgok rendezésére Salviatival, s habár szándékosan semmit sem tett ellenfelei végleges elidegenítésére (eltekintve attól, hogy olyan dolgokat csinált, amelyeket azok nem hagytak jóvá), még arra is hajlandó volt, hogy lépéseket tegyen a kibékülés felé. Szeptemberben gondosan fogalmazott levelet írt Salviatinak, amelyben roppant ügyesen kifejtette saját szemszögéből Firenze és egész Itália politikai helyzetét. A középpontba azt a kérdést állítva, hogy vajon Miksa hamarosan beveszi-e Padova városát vagy sem, leírta a fő- és mellékszereplők lehetséges politikai lépéseit, sorra véve az eshetőségek kombinációit és a lehetséges kimeneteleket is. Visszafogottan javasolt néhány követendő utat, amelyeken haladva Firenze a legkevesebb veszteséggel kerülhet ki Itália politikai életének viharos áramlataiból. Ezt a levelet „kis ajándékként”

juttatta el a címzetthez, s egyértelműen a köztük háborgó hullámhegyek elsimítását célozta vele. Salviatit azonban mélyen sértette az, amit Machiavelli árulásának tekintett. Szemében a titkár nemcsak szembefordult azokkal, akik megadták számára a kezdő lökést, hanem viselkedése szexuális téren sem fért meg egy viszonylag magas rangú hivatalnok pozíciójával. Emiatt Machiavelli levelére nem kapott más választ, mint újabb arculcsapást. A felszínen Salviati levele látszólag tökéletesen kiegyensúlyozott, kissé talán leereszkedő hangnemben íródott levél volt, igaz, szerzője Európa egyik legnagyobb tekintélyű és leggazdagabb embere volt, Machiavelli pedig, szárnyaló elméje és ragyogó diplomáciai képességei dacára is, csupán közepes pozíciójú, alacsony származású hivatalnok volt. Azonban a közelebbről megvizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy Salviati válasza kifejezetten tele van gúnnyal és szivárgó rosszindulattal, s hogy megjegyzései híven tükrözik Salviati nagy hatalmú csoportjának Machiavellivel kapcsolatos érzéseit. Levelét így kezdi: „Jézus. Kedves Niccolòm! Megkaptam leveledet, amely igen kedves nekem, különösen mivel látom, hogy szívedben vagyok, hiszen gyakran megemlékezel rólam, amellyel lekötelezel”, majd kijelenti: „Hiszem, hogy Istenre kell hagyatkoznunk és imádkoznunk hozzá, semmint hogy bármilyen más ítéletben reménykedjünk; jóllehet nem tudom, hogy ez a következtetés megfelelőképpen kielégít-e majd téged, nem azért persze, mert azt hiszem, hogy hitbéli hiányosságaid vannak, hanem mert éppen hogy biztos vagyok abban, hogy [hitedből] nem sok maradt.” Ezt a bevezetőt barátságos csevejként is lehet értelmezni, de emlékezzünk csak vissza arra, hogy megírásakor a megbízott lenézte Machiavellit, tehát valódi értelme így hangzik: „Köszönöm, hogy írtál, nyilván nem mindegy neked, hogy miként érzek irányodban, úgyhogy ezzel a locsogással megpróbálsz megbékíteni.” Salviati ezután egyértelműbb támadást indít. Kenetesen és Machiavelli félreérthetetlen keresztényellenes viselkedésétől felháborodva így ír: „Pokolba az elemzéseddel! Mit gondolsz, ki vagy te? Az Ember és a nemzetek sorsa az Úr kezében van, nem pedig a nemzeteket alkotó emberekében, s még csak nem is az emberek vezetőiében. De te persze nem hiszel az egyedülvaló igaz Istenben, igaz, Machiavelli?”

Azonban ha ezek a csalafintaságok nem értek volna célba, Salviati legdurvább támadását búcsúlövésként a végére tartogatja: „Örülnék, ha megelégedésedre szolgálhatnék…”, jelenti ki Machiavelli hosszú értekezésére adott válaszára utalva, „s ha valamit kihagytam volna, tanítómra bízom, hogy világosítson fel róla… Isten tartson meg!” Más szavakkal, ha kioktatásomra adott feleletem nem elegendő, óh, jeles tanító, tudod, hogy miben tévedtem, bocsáss meg érte. Nem tudjuk, hogy Machiavelli mit válaszolt erre a levélre, ha válaszolt egyáltalán. Bizonyára tudott a sorok között olvasni, és túlságosan is tisztán látta, hogy Salviati megint ellökte magától. Talán egyszerűen elfogadta a tényt, hogy kapcsolatukat már nem lehet helyreállítani, s hogy ezt a sors hozta így. A két ember sohasem békült ki egymással, mivel a levélváltás után Salviati hamarosan meghalt maláriában, amelyet a Pisa környéki mocsarakban táborozó seregnél tartózkodva szedett össze. Nagyjából akkortájt, amikor Machiavelli megírta levelét, illetve megkapta Salviati válaszát, a titkár már újabb külföldi utazásra készülődött. Rövid pihenő után az itáliai politika forgószínpadán újabb előadás volt készülőben. Miksa sürgette a sarc egy évvel korábban megígért első fizetési részletét a firenzeiektől, újra mozgósította haderejét, márpedig ez a lépés újra izgalmat és aggodalmat keltett egész Európában. Machiavelli október elején indult el Mantovába, majd onnan továbblovagolt, hogy Veronában csatlakozzon a császár udvarához. 1509 nyarának elején Miksának sikerült rávennie Aragónia királyát, XII. Lajost és II. Gyulát, hogy tömörüljenek vele ligába (ez volt a Cambrai Liga) a velenceiek ellen, akik új hódításaik babérjain ücsörögve gúnyt űztek a tehetetlen császárból. Jobbára a francia fegyverek erejére támaszkodva a Franciaország, Aragónia, a birodalom és a Vatikán alkotta egyesült hadak csaták sorában gyűrték le a velenceieket, és kiűzték őket Lombardiából. Ez indította arra Machiavellit, hogy A fejedelemben így írjon: „egy nap alatt [ti. a franciák és a velenceiek által vívott ghiaradaddai csatában] elveszítették, amit nyolcszáz év alatt annyi fáradozással megszereztek.” Azonban ezzel még nem ért véget a dolog. A lombardiai győzelmek után közvetlenül a pápa, illetve Franciaország és Aragónia királyai a gyors kivonulás mellett döntöttek, hogy ezzel saját ügyeikre és terveikre összpontosíthassanak. Miután joggal hitték azt, hogy Miksa egyszer már

összetrombitált hadereje másodszor nem fog újra felkerekedni, az elkeseredett velenceiek pár hét alatt visszatértek elveszett birtokaik visszafoglalására. Miksa büszkesége elhamarkodott döntéshez vezetett. Immár egymaga, támogatás nélkül küldött át a határon egy jókora hadsereget Lombardiába, hogy csapást mérjen az előrenyomuló velenceiekre, de ezúttal alaposan elszámította magát. Hadereje ugyan számbeli fölényben volt a velencei zsoldosok seregével szemben, de a hadi jártasság, taktikájuk kiválósága, felszerelésük és a térséget illető harci tapasztalataik terén nem mérkőzhettek velük. Seregét miszlikekbe aprították. A firenzei sarc megfizetése után Machiavelli a császárral együtt bejárta Lombardiát, először előrenyomulva, a velenceiek ellen, majd legyőzötten visszakullogva. A Signoria joggal aggódott amiatt, hogy a velenceiektől elszenvedett megaláztatás miatt érzett dühtől és fájdalomtól fuldokló császár lecsap a (firenzei) köztársaságra. Az események azonban azt igazolták, hogy Miksa hangulatember, s a firenzeiek bölcsen cselekedtek, amikor egy cseppet sem bíztak meg benne. Így azután Machiavellire hárult, hogy diplomataként és kémként szokásos kettős szerepét eljátssza Miksa veronai udvarában. A Signoriának a német császári udvarban tett korábbi látogatásáról készített jelentésében – Rapporto delle cose dell’Alemagna (Körkép a német állapotokról) – Machiavelli megrajzolta a császár részletes portréját, amelyben „számtalan erénnyel bíró emberként” jellemezte őt, arra utalva ezzel, hogy ha képes lenne jellemén szilárdítani, „a legtökéletesebb ember” válhatna belőle. Azonban mivel Miksa a Német-római Birodalmat alkotó nemzetek mozaikja felett uralkodó tucatnyi kiskirálynak és helyi vezetőnek volt kiszolgáltatva, ezért ritkán hozhatott olyan döntéseket, amilyeneket akart. A belpolitika béklyóiban vergődve összes tervét egy bizottság hagyta jóvá. Kizárólag emiatt maradt Machiavelli véleménye szerint „középszerű fejedelem.” 1509 végének eseményei remekül példázzák ezt. Miksa őrjöngött, hogy a konstanzi zsinattal elfogadtatott tervei dugába dőlnek. Immár jóformán semmi hatalma sem maradt, nagyobb erők, elsősorban a franciák és a pápa játékszerévé vált. Támogatásuk elvesztése után, 1509 decemberében megalázottan kellett visszatérnie, tervei kudarcot vallottak.

Machiavelli azonban még ekkor sem volt meggyőzve arról, hogy a Miksa jelentette fenyegetés teljesen elmúlt. A Veronában töltött hetek alatt unatkozva és sok szabadidővel rendelkezve kezdte érzékelni az Itália hatalmi szerkezetében végbemenő változásokat. Még nem volt teljesen bizonyos efelől, de mivel az ilyesmik megérzéséhez kétségtelenül kifinomult érzékei voltak, feltehetőleg ő volt az egyedüli, aki felismerte, hogy a folyamat megindult. A Velencével történt látszólag csekély jelentőségű összecsapásokból sokkal fontosabb események kibontakozása volt várható. Különösen, vonta le Machiavelli a következtetést, Európa hatalomtól leginkább megszállott hadvezére, Gyula, a szent római katolikus egyház vezetője készülődött arra, hogy a maga javára aknázza ki Miksa kudarcát. Miután veronai küldetése véget ért, Machiavelli továbbra is ezen tűnődve utazott vissza Firenzébe, ahol azt tervezte, hogy gondolatait papírra veti, félelmeiről pedig beszámol majd feletteseinek. Azonban ekkor, december 29-én miközben hazafelé tartva rövid időre megállt Bolognában – miután néhány nappal megint lemaradt arról, hogy családja körében töltse a karácsonyt –, megérkezett Biagio Buonaccorsi levele, amely mindent összezavart, lába pedig valósággal a földbe gyökerezett miatta. A címzés „Niccolò Machiavellinek, a nagyra becsült fivérnek” szólt, „bárhol legyen is.” Majd a levél így folytatódott: „Nagyra becsült Niccolò! Muszáj megírnom neked ezt a levelet, mivel az alább elbeszélt ügy oly nagy jelentőségű, hogy már nem is lehetne nagyobb. Ne vedd tréfára, és ne hanyagold el [a kérdést], ne is figyelj másra semmi egyébért a világon, mint amit elmondok majd neked, mert ez lesz az egyik legerősebb ellenszere annak, hogy elkerüld a magad és mások végromlását.” Biagio így folytatja: Holnap lesz nyolcadik napja annak, hogy egy álarcos férfi két tanúval az őrök jegyzőjének házába [Ufficiali di Notte e Conservatori dei Monasteri] jött, és jelenlétükben egy bejelentést adott át, mentegetőzve, hogy ha nem adja át stb. Ebben az állt, hogy atyád származása miatt nem tölthetnéd be jelenlegi hivatalodat stb. Habár az üggyel a múltban már foglalkoztak, és a törvény kedvezőbb már nem is lehetne, az idők természete és azok nagy száma miatt, akik erről pletykáznak, szétkürtölik

mindenfelé, és azzal fenyegetőznek, hogy ha valami nem történik stb. úgy néz ki, hogy nem túl jól áll a dolog, és jókora segítségre és aprólékos gondosságra lesz szükség. Amióta barátaim értesítettek engem erről, egészen mostanáig, éjjelnappal ezzel foglalkozom, úgyhogy néhány ember elméjét már megpuhítottam egy kicsit. Ahol a törvény ezerféleképpen nyújtható, no meg figyelembe véve azoknak a rosszindulatú értelmezését, akik azt keresik, hogyan léphetnek fel ellened stb., egy kissé elcsitult a dolog. Mindazonáltal ellenségeid sokan vannak, és nem fognak megállni semmi pénzért. Mindenütt foglalkoznak az üggyel, még a bordélyokban is. Összefoglalásképpen a valóban felkarvart Biagio azt tanácsolta barátjának, hogy maradjon ott, ahol éppen a levél találja. „Ezzel kapcsolatban olyasvalaki sürgetett, aki szeret téged, egy olyan személy, aki nagyra tart… – jelenti ki –, hogy írjak neked: maradj, ahol vagy, és semmi szín alatt se térj vissza, mert az ügy lecsengőben van, és kétségtelenül kedvezőbb lesz a kimenetele, ha nem vagy itt, mint ha itt vagy.” A Biagio által felidézett eset valójában Salviati és barátai inkább siralmasnak mondható próbálkozása volt, hogy besározzák Machiavelli nevét. Kapóra jött nekik, hogy Firenzében ekkoriban igen különös rendszer létezett, amely lehetővé tette a polgároknak, hogy bármiről kinyilvánítsák megérzéseiket, amiről csak akarják úgy, hogy panaszukat írásban bedobják a tamburinak (doboknak) vagy buchi della Veritànak (az igazság szájainak) nevezett, külön erre a célra készített és városszerte elhelyezett dobozokba. A polgárok bárkiről azt mondhatták, amit kedvük tartott. Manapság ezt az újítást a kor humanista ideológiája melléktermékének tekintik, Firenze fejlődésben lévő, akkor még csírájában létező demokratikus berendezkedése egy elemének; azonban kétségtelenül módot nyújtott visszaélésekre is. 1476-ban valaki névtelenül arra használta a tamburit, hogy Leonardót szodómiával vádolja meg, ebből pedig per kerekedett, amelyből a művész ártatlanul került ki. Machiavelli esetében joggal tételezhetjük fel, hogy bármiféle olyan állítás, mely szerint istentagadó vagy laza erkölcsű, túlságosan ködös volt ahhoz, hogy felkeltse a törvény őreinek figyelmét, ellenfelei pedig nem akartak vele szemben hosszadalmas jogi csatározásba

bonyolódni. Azonban miután semmi hibát sem találtak a titkár munkavégzése körül, azon törvény alapján vádolták be, amely kimondta, hogy amennyiben valakinek adótartozása van, a fiai semmilyen hivatali pozíciót sem tölthetnek be a kormányzatban. Bernardo Machiavelli éppen ilyen adós volt. Azonban – amint arra Biagio is rávilágított – az ügyet már régen megoldottnak tekintették. 1509-ben ennek az állításnak már semmilyen jogi alapja sem volt. Machiavelli feltehetőleg rendezte apja adósságát, mielőtt több mint egy évtizeddel korábban felajánlották volna neki az állást a Második Kancelláriánál, úgyhogy semmit sem lehetett előrángatni ellene. Ezt a hatásvadász ügyet kifejezetten azért tákolták össze, hogy Machiavellit alaposan megzavarják. Amennyiben ez a cél húzódott meg erőfeszítésük mögött, úgy sikerrel jártak. Amint azt Biagio is megállapította, az esetről szóló hírek futótűzként terjedtek szét a városban, és legalábbis egy ideig első számú témát jelentettek. Machiavelli nemcsak azért nem volt igazán veszélyben, mert nem volt olyan törvény, amit ellene lehetett volna alkalmazni, hanem azért is, mert élvezte a gonfaloniere támogatását, s majdnem bizonyosan ő volt az, aki „aki szeret téged, egy olyan személy, aki nagyra tart”, akit Biagio említett levelében. Ez a váratlan és aljas támadás Machiavelli jó híre ellen érthető módon megriasztotta és megzavarta. Azonban – noha komolyan vette – mégiscsak pár nappal halasztotta el emiatt utazását. Miután január 2-án megérkezett Firenzébe, nyomban visszatért kancelláriai munkájához, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy eloszlassa az ellenségei aknamunkája következtében beállt gyászos hangulatot. Ha mást nem is, annyit megtanult az esetből, hogy arcátlanabbak lettek, és nem tettek le róla, hogy rossz színben tüntessék fel, vagy fogást találjanak rajta, és a se ide, se oda nem húzókat vagy a közömböseket meggyőzzék arról, hogy a firenzei titkár alkalmatlan személy arra az általa betöltött fontos pozícióra. Azonban miközben ilyen személyes kihívásokkal kellett szembenéznie, Machiavellit egyre jobban aggasztotta az itáliai politika összképe. Tovább folytatta kiértékelését a Lombardiában látottaknak, s ezeket a megfigyeléseket összekapcsolta a Franciaországból és Európa más részeiből beérkező napi híradásokkal. Firenzébe visszatérve megkezdte a felderítési információk begyűjtését az olyan firenzei kémektől, mint Agostino Vespucci, ezt az információhalmazt pedig

összevetette II. Gyula pápáról alkotott saját megfigyeléseivel. Azonban még a politikaelmélet egy olyan nagymestere, mint Machiavelli sem találhatta ki, hogy mi jár ennek a pápai hadvezérnek a fejében, saját gyengülő jelenléte pedig a politika színpadán élete teljes romba dőlésének veszélyét hordozta magában.

8. CSAPDÁBAN Machiavelli már azelőtt lenézte II. Gyulát, hogy a pápa politikai lépéseinek bármilyen negatív hatása lett volna életére és pályafutására. Ezt az ellenszenvet részben a főpásztor alantas jelleme keltette benne, de Machiavelli mindig is ellenérzésekkel szemlélte azt, hogy az akkori pápák éppen annyira tekintették magukat hadvezéreknek, mint lelki vezetőknek; keresztényellenes volt, és elutasította azt a felfogást, hogy egy főpásztornak világi hatalommal és a nemzetek politikai életére való befolyással is rendelkeznie kell. Amikor egy francia hadvezér eldicsekedett Machiavellinek azzal, hogy a pápai haderővel való bármilyen katonai összecsapás csupán „római kirándulást, semmint háborút” jelentene, így replikázott: „Ez valóban kívánatos dolog lenne, mert ezek a papokkal le kellene már nyeletni ennek a világnak a keserű piruláit is.” Azonban, amit Machiavelli a legkevésbé viselt el, az a pápa módszerei és indítékai voltak. Minden egyébtől eltekintve csodálta Cesare Borgiát hidegvéréért; a férfit a par excellence hadvezérnek tartotta, a hatalmi játékos és fejedelem őstípusának. A minden bizonnyal elmebaja által is előidézett bukása előtt Valentino hercege kegyetlen, számító és briliáns elme volt. Gyula is rendelkezett ezekkel a tulajdonságokkal, de tetteit beárnyékolta személyes ingatagsága. Türelmetlen és fegyelmezetlen volt, szörnyű dührohamokkal, amelyek rendkívül rossz döntésekbe vitték bele. Machiavelli felismerte, hogy Gyula egyedüli igazán fontos tulajdona az a pozíciója volt, amit lelki vezetőként birtokolt. Egyes-egyedül ennek köszönhette státusát, amelyet a történetíró Guicciardini „Itália betegségeit okozó végzetes eszköznek” nevezett. Ezen túlvilági adomány nélkül jóformán semmilyen befolyása sem lett volna. Machiavelli tisztában volt ezzel, amikor ezt írta a pápáról: „II. Gyula pápa minden dolgában szenvedéllyel cselekedett, s az idő és a dolgok ezzel az eljárásával annyira megegyeztek, hogy mindvégig szerencsés maradt. …életének rövidsége nem éreztette vele ennek az ellenkezőjét; de ha olyan idők jöttek volna, amikor óvatosan szabad munkálkodni, vesztébe rohant volna, mert nem tudott változtatni természet adta hajlamán.” 1510-ben Gyula dührohamai már legendásak voltak, Rómán belül és kívül pedig már sokan jutottak arra a következtetésre, hogy állhatatlansága

elhomályosítja éleslátását. 1509-ben és 1510-ben, miközben egyre feszültebb lett a Franciaország és Róma közti kapcsolat, a szavojai herceg egy követet küldött a pápához egy üzenettel, amelyben felajánlották a herceg segítségét a tárgyalások során. A szerencsétlen embert börtönbe vetették és megkínozták, mielőtt visszatérhetett volna urához. Nem sokkal ezt megelőzően nem kisebb személyiséget, mint a költő Ariostót fenyegették meg ferrarai követi minőségében kivégzéssel, mert olyan híreket tartalmazó üzenetet hozott urától, amelyek nem voltak kedvesek a pápa fülének. Rómából Machiavelli barátja, Francesco Vettori – aki csaknem naponta volt tanúja a pápa szeszélyes viselkedésének – jelentett a szentatya döntéseiről és jellemvonásairól. Egyik levelében így írt Machiavellinek: Nézzük hát a főpásztort… háború kirobbantásával kacérkodik Franciaország királyával, és eddig nem látszik senki sem az ő oldalán, kivéve a félig romokban heverő és kétségbeesett velenceieket, ő meg ilyen körülmények közepette oly módon sértegeti a királyt, hogy ebből nem lesz hamarosan béke, hiszen – akár egy rablót – lefogatta Monsignor d’Auch-t [francia bíboros, akit Gyula letartóztatott és a Castel Sant’Angelo – az Angyalvár – hírhedt tömlöceibe vettetett], akit pedig a király a jelek szerint nagyra tart. Ezután szavakkal és tettekkel fellázítja maga ellen a genovaiakat, s mielőtt flottát vagy bármi egyebet küldött volna, nyilvánosan kijelenti, hogy Genova fel fog lázadni, ami legalábbis azzal ér fel, mintha azt mondta volna a királynak: „Jól őrizd.” Azután amikor első ízben nem jár sikerrel, azt mondja, hogy másodszor is meg akarja próbálni. Megtámadja Ferrara hercegének romagnai birtokait, s mivel ezeket rosszul őrzik, egy részüket el is foglalja. Megmaradt ugyan Lugo erődítménye, amelyet bombáztatott: mintegy hatszáz francia lovas robogott ki erre Ferrarából, ezek puszta harci kiáltására a pápai csapatok elinaltak, otthagyták tüzérségüket, a franciák pedig visszavették az összes Ferrarától elragadott várost. Tehát egyáltalán nem értem ezt a pápát. Valóban úgy tűnik, hogy csak kevesen értették meg ezt a pápát, de legalább Európa más államfői óvatosak voltak vele kapcsolatban. A

gonfaloniere, Piero Soderini, akit majdnem bizonyosan Machiavelli józan esze és tanácsai vezéreltek, ezt jelentette ki II. Gyuláról: „Habár egy pápa barátként nem sokat ér, azért ellenségként még sokat árthat.” Ez a filozófia a firenzeieket kezdetben arra ösztönözte, hogy kísérletet tegyenek a megbékélésre. 1510 júliusának elején a kormány azt a kockázatos döntést hozta, hogy lehetővé teszi Marcantonio Colonnának, egy akkoriban nekik dolgozó zsoldosvezérnek, hogy segítsen a pápának Genova bevételében, majd áthaladjon firenzei területen, amikor seregeivel visszatér dél felé, Róma irányába. A felszínen voltak Gyula gondolatvilágának olyan vonatkozásai, amelyeket a firenzeiek is támogathattak. A pápa eltökélt volt abban, hogy Itáliát francia befolyástól mentesnek akarta látni, s idézték is mondását, miszerint kötelessége „megszabadítani Itáliát a szolgaságból, és kivenni a franciák kezéből.” Agresszivitását az a tény is táplálta, hogy 1509 májusában meghalt Georges d’Amboise, Rouen érseke. A főpap XII. Lajos egyik legbizalmasabb és legtehetségesebb tanácsadója volt, olyan ember, aki döntő szerepet játszott az uralkodó és a pápa közti diplomáciai kapcsolatokban. A firenzeiek semmiképpen sem rajongtak a franciákért, lényegében a mások gyengeségeiből táplálkozó dögkeselyűknek tartották őket. Lajos, tanácsadói és miniszterei kizárólag a saját érdekeiket tartották szem előtt, és évtizedeken át a maguk javára használták ki a Firenze katonai gyengeségét. A firenzeiek, a többi itáliaihoz hasonlóan, elutasítottak bármilyen külföldi megszállót, és amikor a velenceieket szétzúzta a tizenkét hónappal korábban Miksa által összekovácsolt szövetség, sok itáliai államot aggasztani kezdett Franciaország túlzott itáliai térnyerése. Ráadásul Róma hatalmában és az Itáliában egyre nagyobb befolyásra szert tevő Spanyolország fokozódó jelenlétében sem bíztak. Mindezek mögött pedig ott húzódott azt attól való jogos félelem, hogy Franciaország összefog egy másik idegen nagyhatalommal egész Itália meghódítására. Ily módon megosztozhattak volna a zsákmányon, és teljesen elpusztíthatták volna az országot. Firenze különösen kényes helyzetbe került. Nem lehetett a pápa szövetségese, mert függött Franciaországtól. Lajos erői lecsaptak volna, ha a leghalványabb jel is arra mutatott volna, hogy a köztársaság pálfordulásra készül. Emellett Gyula nem kedvelte Soderinit, tehát amíg ő

volt a firenzeiek vezetője, szó sem lehetett semmiféle szövetségről Rómával. Azonban ugyanakkor a Signoria – mivel nem fordult nyíltan szembe Gyulával, sőt még segítségére is volt hadjáratában – kezdett szálka lenni Lajos szemében. A két fél kibékítésére irányuló próbálkozása során Soderini továbbra is baráti jobbot nyújtott Gyula felé, de azért elküldte Machiavellit is a francia udvarba, hogy biztosítsa királyukat arról, Firenze továbbra is hű szövetségesük. Machiavelli július 17-én érkezett meg Blois-ba, s még éjszaka kapott is egy utasításokat tartalmazó levelet Soderinitől, amelyben meglehetősen kétségbeesetten jelentette ki, hogy „el kell mondanod a királynak, hogy három dolgon kívül nincs egyéb szándékom az életben: Isten dicsősége, hazám jóléte, valamint őfelsége, Franciaország királyának virágzása és dicsősége.” A titkár küldetése összetett és rendkívül kényes volt, s ahogy múltak a hetek, egyre határozottabban döntő jelentőségűnek bizonyult Firenze jóléte szempontjából. Machiavellit saját kormánya megint másodosztályú polgárként kezelte, mivel a Signoria nem látta el követét elegendő pénzzel a futárok kifizetéséhez, pedig ők vitték létfontosságú üzeneteit Itáliába, és azt sem finanszírozta, hogy megfelelőképpen tudjon részt venni a francia udvar társadalmi életében. 1510 nyarának végén már egyre nagyobb nehézséget okozott sok itáliai állam számára annak elkerülése, hogy az állást foglaljanak valamelyik fél mellett. Először Gyula szólította fel honfitársait keresztényi kötelességük teljesítésére, támogatását pedig erkölcsi kötelességnek tüntette fel. Amikor ezzel nem járt sikerrel, furkósbottaktikához és fenyegetésekhez folyamodott, valamint a kiközösítés eszközét alkalmazta, interdiktum alá vetve egész városok lakosságát – ezzel a lépéssel polgári engedetlenség előidézése volt a célja. Blois-ban a külpolitikusok, tanácsadók és hadvezérek borús hangulatban találták a francia udvart. „Itt mindenki csalódott a pápában… – jelenti Machiavelli a Tízek Tanácsának –, aki a jelek szerint a kereszténység lerombolására tör, egyszersmind megveti az alapjait Itália elpusztításának is.” Ilyen, egyre feszültebbé és erőszakosabbá váló hangulatban akartak a franciák a pápával szembeni nyílt állásfoglalást kipréselni a firenzeiekből, és támogatásukat biztosítani Franciaország számára a közelgő háborúban.

Azt is akarták, hogy a firenzei kormány küldjön saját csapatokat, illetve fizessen felbérelt, a franciákkal vállvetve küzdő seregeket is. Ez a Signoriánál két okból sem talált lelkes fogadtatásra. Először is, igen költséges lett volna, de a második, ennél is fontosabb ok az attól való félelem volt, hogy ha átengedik haderőiket a franciáknak, akkor Firenze egy esetleges támadással szemben jóformán védtelen maradna. Machiavelli két hónapon át egyengette annak az útját, hogy egyáltalán ismertethesse álláspontját a francia udvarban. Nagyobb tiszteletben álló, nagyobb politikai hátszéllel rendelkező politikusok elé vágtak a könyökléssel kialakított rangsorban, de végül, augusztus utolsó hetében elérkezett az ő ideje is, bejutott a francia haditanács elé. Machiavelli egyik legjelentősebb beszédét mondta itt el, mégpedig olyan ékesszólással és ügyességgel, hogy még az összegyűlt hadvezéreket és tanácsadókat is lenyűgözte. Az elmondottak lényege az volt, hogy a Signoria által követett politikának megfelelően Firenze hűséges szövetséges és támasz, meg lehet benne bízni, hogy kiáll a franciák mellett, de a köztársaság számára óriási hiba lenne, ha akár csak korlátozott haderőt is délre küldene a pápa ellen. Ennek egyértelmű oka van: a köztársaság védtelen maradna egy támadással vagy megszállással szemben, amely pedig nemcsak minden firenzei polgár szemében szörnyű eshetőség, hanem a francia törekvésekre nézve is katasztrófát jelentene. Machiavellin keresztül a Signoria mindennek ellenére igyekezett jó viszonyban maradni a franciákkal, továbbra is kettős játékot űzött, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a pápának a firenzei kormányzattal szembeni egyre fokozódó ellenérzését eloszlassa. Azonban ekkor már a köztársaság politikusainak is észre kellett venniük, hogy Gyulával nem lehet szót érteni. Teljes mértékben szemben állt Soderini kormányával, s akárcsak elődje, VI. Sándor, ő is vissza kívánta helyezni uralkodóként a Medicieket Firenzébe, mivel úgy vélte, hogy kézben tarthatja őket, a várost pedig Róma uralma alá helyezheti. 1510 utolsó hónapjaiban, amikor Franciaország és a pápa között egyre valószínűbbnek látszott a háború, a gonfaloniere és támogatói továbbra is azt tették, amit mindig: ücsörögtek babérjaikon, és húzták az időt, azt gondolva, hogy esztelenség lenne nyíltan Franciaország mellé állni. Ugyanakkor az is lehetetlen volt a szemükben, hogy a Vatikán mellé

álljanak. Ez rövidlátó és tétova politika volt, amely csakis katasztrófával végződhetett. A firenzeiek szilárdsága egyáltalán nem hatotta meg a pápát, aki 1511 nyarára arra a következtetésre jutott, hogy a Signoria árulók és kollaboránsok gyülekezete. Ez a véleménye csak erősödött, amikor a firenzei kormány támogatást nyújtott Lajosnak az egyetemes egyházi tanács (gyakorlatilag a szent kollégium vetélytársának szánt katolikus hivatal) felállításához oly módon, hogy Pisát ajánlotta fel ezen új, ellentmondásos tanács székhelyéül. Amikor szeptemberben a pánikba esett firenzei kormány felismerte, hogy ennek a támogatásnak a franciák számára való felajánlásával – egy semleges megfigyelő szemében – lényegében véletlenül átlépték azt a határvonalat, amelynek túloldalán immár a franciák egyértelmű szövetségesei lettek, utasították (a blois-i udvarban eközben figyelemre méltó küzdelmet folytató) Machiavellit, hogy kísérelje meg rávenni Lajost a lázadó tanács felállításáról szóló terve átgondolására. Ezen a nyáron felsejlett egy egész Itáliára kiterjedő háború réme. Sok városállam mozgósította csapatait, sietve szerződéseket hagytak jóvá, Firenze pedig egyértelművé tette a birtokain belüli, potenciálisan lázadó városok előtt, hogy nem ismer irgalmat semmiféle felkelés elfojtásában. A délről vezető utakat őrjáratok figyelték, az új haderőt pedig a legmagasabb fokú riadókészültségbe helyezték. Machiavelli a telet több ezer újonc gyalogos toborzásával töltötte a Firenze környéki vidékeken, a honi haderő pedig különböző pénzekhez és forrásokhoz jutott, melyek révén felállíthatták a város védműveit tovább erősítő könnyűlovasságot. Machiavelli küldetése a francia udvarban csak részleges sikerrel zárult. Végső soron nem sikerült rávennie Lajost a lázadó bíborosokból álló tanácsot illető tervei elejtésére. A firenzeiek által felkínált kompromisszum, amely szerint a tanácsot átköltöztették volna egy másik helyre, nem talált kedvező fogadtatásra. Azonban arról sikerült meggyőznie a francia királyt, hogy három hónappal halassza el a tanács első ülését, kifejtve, hogy Firenzének ezalatt lesz majd ideje megerősíteni haderejét, s így jobban segítheti a franciákat. Ez okos és eredeti, de végső soron szükségtelen lépés volt. Habár Lajost fűtötte a lelkesedés az egyetemes egyházi tanácsáért, a gondolat mégis csak maroknyi francia és spanyol bíboros képzeletét ragadta

magával, akik közül Bernardino Carvajal jeruzsálemi bíboros volt a legfontosabb. A főpapokat, noha tetszett nekik Lajos fellengzős stílusa, mégis kizárólag önző érdekek mozgatták, ami mindenki előtt nyilvánvaló volt. Azonban ez a kis, lelkes csapat igen elszánt volt. Machiavellit, miután minden tőle telhetőt megtett Blois-ban, elküldték, hogy találkozzon a bíborosokkal, és beszélje le őket szándékukról. Machiavelli nagyon nem kedvelte ezeket az embereket. Számára talán még alávalóbbnak tűntek, mint a hitük felett uralkodó aljas pápa. A bíborosokat csak az érdekelte, hogy letegyék Gyulát, mert így növekedtek volna saját esélyeik a pápai trón elnyerésére. Egyházi hatalmát mindegyikük földi helyzete erősítésére használta. Machiavelli gyűlölte azokat az elveket, amelyekre ezek az emberek alapozták hatalmukat, és még jobban irtózott attól a képmutatástól, amelynek révén befolyásra tettek szert. Ráadásul a bíborosok különösen nehéz tárgyalófelek voltak. Tisztában voltak befolyásos helyzetükkel, és azt is világosan felmérték, hogy Firenze nagyon kényes helyzetbe került azáltal, hogy megengedte: a tervezett zsinat Pisában üljön össze. Machiavelli roppant rábeszélőképességgel rendelkezett, és remek tárgyaló fél volt, s így sikerül kicsikarnia egy megállapodást, mely szerint késleltetik az ülés megtartását azzal, hogy megszakítják útjukat Pontremoli kisvárosban. Itt azonban fokozatosan lanyhult ügyüket illető lelkesedésük, ráadásul értesültek arról is, hogy ekkorra már Lajos is elvesztette érdeklődését az ötlet iránt. Két hónappal később végül beleegyeztek abba, hogy megváltoztatják elképzelésüket, és felkerekedtek a Firenzétől megnyugtató távolságban lévő Milánó felé… A zsinat ott egyetlenegyszer ülésezett, mégpedig 1511 novemberében, majd a csaknem teljes közöny láttán csendben feloszlott. Ekkorra azonban a Lajos által kezdeményezett, a lázadó bíborosokat felhasználó „lelki háborút” felváltotta az „anyagi háború”. Ez új, komoly lendületet kapott akkor, amikor 1511 októberében Gyula sikeresen tető alá hozta az ún. Szent Ligát. Isten zászlaja alatt a pápa szövetséget kovácsolt Róma, Velence, Ferrara és Aragónia között. Novemberben Miksa Németrómai Birodalma és VIII. Henrik angol király seregei is csatlakoztak a ligához, amely ily módon olyan tekintélyes erővé nőtte ki magát, hogy bizonyosnak látszott a franciák kigolyózása, akik hazájuktól távol, veszedelmesen elvékonyodott utánpótlási vonalak mellett küzdöttek.

A háború kezdetben mégis a franciák sikereivel folyt. A karizmatikus Gaston de Foix vezetésével elfoglalták Brescia városát, a liga erőit pedig visszaszorították, majd 1512 áprilisában a ravennai ütközetben megsemmisítő csapást mértek az egyesült spanyol és pápai seregekre. Azonban ez volt az itáliai francia törekvések csúcspontja. Foix elesett Ravennánál. A svájciak pár héten belül a liga oldalán beléptek a háborúba, Miksának pedig sikerült átállásra bírnia egy német zsoldosokból álló, francia oldalon harcoló sereget. A svájciak gyorsan elfoglalták Milánót, a pápai haderő pedig Bologna, Piacenza és Párma birtoklására formált igényt. A végső csapást a genovaiak lázadása jelentette francia megszállóik ellen, úgyhogy május 3-án a háború lényegében véget ért, a franciákat kiűzték a félszigetről, a diadalmas, mindenható pápa pedig ellenfél nélkül maradt. Gyula ebből az alkalomból zsinatot tartott a Lateránban, amely látszólag vallási ügy, de valójában politikai erődemonstráció volt. Az éles szemű Guicciardini szerint: „Szemet gyönyörködtető és roppant szent szertartásokat tartottak, amelyek megörvendeztették azok szívét, akik úgy hitték: az eseményeken részt vevők igazi gondolatai és céljai megegyeznek az általuk kiejtett szavakkal.” Korántsem meglepő, hogy a franciák veresége általános riadalmat keltett Firenzében. A tél és a tavasz folyamán Machiavelli haderejével volt elfoglalva, toborzó körúton járt Romagnában, és segédkezett az új lovasság megszervezésében. Február 19-én ez az új haderő díszfelvonulást tartott a városban, amely arra indította a naplóíró Luca Landuccit, hogy az alábbi sorokat vesse papírra: „Háromszáz íjász és muskétás sorakozott fel, egytől egyig a mi városrészünkből. Szemlét tartottak felettük a Piazza della Signorián.” Márciusban Machiavelli utasításokat kapott, hogy kezdje meg az előkészületeket egy másik lovascsapat felállítására is, de ez az ötlet pár héten belül értelmetlenné vált. Firenze sorsa immár nem a firenzeiek kezében volt; a Szent Liga vezetői határoztak felőle, akik júniusban, néhány héttel Gyula lateráni zsinata után titokban összegyűltek Mantovában, hogy felosszák a zsákmányt, és újrarajzolják Itália politikai térképét. A pápa nem ismert irgalmat, kompromisszumról szó sem lehetett. Azonnal kiközösítette Firenzét, a város minden templomában megtiltotta a szentségek kiszolgáltatását. A lateráni zsinat hozzájárult a Mediciek

visszatéréséhez a hatalomba, akár Soderini beleegyezésével, akár – szükség esetén – a fegyverek erejével; az ügynek nyomatékot adott az a tízezer fős spanyol sereg, amely gyors ütemben nyomult be Toscanába. „Amikor ezen a mantovai találkozón elhatározták, hogy helyreállítják a Mediciek uralmát Firenzében…”, írta Machiavelli nem sokkal az esemény után, „a firenzei népet nagy félelem töltötte el amiatt, hogy Toscanába jöhet a spanyol hadsereg. Mindazonáltal – mivel efelől senki sem lehetett biztos – mivel az ügyeket titokban intézték el egy találkozón, s mert sok ember képtelen volt elhinni, hogy a pápa megengedi a spanyol hadseregnek a térség felkavarását… bizonytalanságban várakoztunk, 8 bármiféle előkészület megtétele nélkül a bizonyosságra várva.” A gonfaloniere megint, s ezúttal utoljára, habozott. Bármit hozzon is fel mentségére Machiavelli, az egyértelmű fenyegetéssel szemben a Signoria tagjai úgy viselkedtek, mint a reflektorfényben megbénult nyulak. Augusztus 27-én a spanyolok Ramón de Cardona alkirály vezérletével letáboroztak a Firenzétől alig pár kilométerre lévő Campinál, az elkeseredett Soderini pedig ezt írta Biagio Buonaccorsin keresztül a honi haderővel a Firenze és Bologna határán tartózkodó Machiavellinek: „Nagyra becsült Niccolò! Ismered azt, aki azt akarja, hogy tudassam veled: sürgősen dolgozz ki valamiféle megoldást, mert ő egyáltalán nem kedveli ezt a ma este éjszakázni Campihoz jött ellenséges tábort. Igencsak meg van lepve emiatt. Isten veled. Tégy, amit jónak látsz, kár az időt locsogásra elfecsérelni.” Ebben a különleges levélben a firenzei állam feje bizonyságát adja annak, hogy milyen szánalmas helyzetben találta magát a kormány, és hogy mennyire támaszkodott Machiavellire, különösen válságos időkben. Lehetetlen megítélni, hogy vajon miféle segítséget remélt tőle a gonfaloniere és a Signoria. Mielőtt még megérkezhetett volna a válasz titkárától, Soderini megparancsolta a Machiavelli haderejéhez tartozó kétezer katonának, hogy induljon el Firenzuola erődítményébe, de ekkor, talán Machiavelli javaslatára, meggondolta magát, és a várostól mintegy tizenhat kilométere fekvő Pratóba való visszavonás mellett döntött, ahol védelmi vonalat alakított ki. A kormányzat véleménye szerint itt elég erősek lehetnek ahhoz, hogy időt nyerjenek a spanyolokkal és a pápával való tárgyalások lefolytatásához.

Augusztus 28-án Soderini összehívta a Nagytanács különleges ülését, ahol felvetette, hogy lemond, a városba pedig közönséges polgárként engedjék vissza a Medicieket (akik már türelmetlenül várakoztak néhány kilométerrel távolabb, a spanyolok vonalai mögött). Ezek a döntések órák alatt eljutottak Pratóba, Cardona hadereje pedig tovább nem várva támadásba lendült. Mindenki meglepetésére az első támadást sikeresen visszaverték, a spanyolok pedig erőik átcsoportosítására kényszerültek. Egy rövid pillanatig néhányan azt hitték, hogy van esély a köztársaság megmenekülésére. A firenzei felderítés tudomására jutott, hogy a Prato falai előtt összegyűlt spanyol hadsereg kimerült, utánpótlási vonalai pedig túlságosan megnyúltak. A helyőrség ellen csak ímmel-ámmal intézték az első támadást, s egy ilyen szánalmas állapotban lévő hadsereggel Cardonának sokkal inkább a Soderinivel való tárgyalás útján kidolgozott megoldást kellett volna előnyben részesítenie a harccal szemben. Azonban a honi haderő sikeres pratói ellenállása, valamint a Nagytanács támogatásából merített erő túlzott önbizalommal töltötte el Soderinit, akiben feléledt a remény és valami elkeseredett, megtévedt elszántság. A firenzei haderő váratlan ellenállásával szembesülő Cardona arra a vakmerő és szokatlan lépésre szánta el magát, hogy tudatta a firenzeiekkel, emberei éheznek, és kenyérért cserébe hajlandóak tárgyalni a békés megegyezésről. Követet küldtek a Signoriához az előterjesztés megvitatása végett. Soderini ebben a pillanatban hozta meg élete legrosszabb döntését. Az elbizakodott gonfaloniere és legközelebbi tanácsadói közül is sokan (kivéve Machiavellit, aki ekkor is a hadseregnél tartózkodott) a cselekvés mellett döntöttek, azonban korántsem a jó szándék vezérelte őket, vagy valamiféle megegyezésre való hajlandóság kimutatása, hanem Cardona ajánlatát a gyengeség jelének vélték, és visszautasították. Ez a döntés több mint négyezer férfi, nő és gyermek életébe került, véget vetett Soderini uralmának, és Firenzét a legteljesebb zűrzavarba taszította. Augusztus 30-án az éhségtől félőrült, állig felfegyverzett parasztokból álló sereg felett ötszörös túlerőben lévő spanyol hadsereg megostromolta a pratói erődítményt, és minden útjába kerülő élőlényt lekaszabolt. A katonák a belső várban menedéket kereső nők százait erőszakolták és gyilkolták meg, majd a föld színével tették egyenlővé a várat. Machiavelli így számolt be az esetről:

A falakon áttörve a spanyolok visszaszorították és megfélemlítették a védőket. Így aztán rövid ellenállás után mind fejvesztve menekültek, a spanyolok pedig elfoglalták a várost [Pratót], kifosztották, a város lakóit pedig az emberi szerencsétlenség szívfacsaró látványosságaként lemészárolták… több mint négyezren haltak meg; a megmaradtakat fogságba vetették, és különböző eszközökkel váltságdíj megfizetésére kényszerítették. Még az immár erőszakkal és rablással megtelt szent helyeken lévő szüzeket sem kímélték.” A szörnyű események után néhány évvel íródott Beszélgetésekben Machiavelli papírra vetette a Signoria által ezen a sorsdöntő napon hozott döntésekből általa levont tanulságot: Nagy hibát követ el tehát az a fejedelem, aki – ha sokkal erősebb ellenség támadja meg – visszautasítja a megegyezési lehetőséget, főleg ha felkínálják neki, mert soha nem egyezhet úgy meg mégoly megalázó feltételek mellett sem, hogy ne lenne benne valami jó a maga számára, és részben a maga győzelme is. […] Firenze népe is elégedett lehetett volna, hiszen kell-e nagyobb győzelem, mint az, hogy a spanyol sereg teljesíti valamelyik kívánságát? A spanyolok azért jöttek, hogy új rendszert segítsenek uralomra Firenzében, elidegenítsék Franciaországtól, és pénzt csikarjanak ki tőle. Ha a három célkitűzés közül csak kettő valósul meg, a két utolsó, a népnek pedig csak egyvalami marad meg, azaz megőrizheti államát, akkor egyik fél becsületén sem esik csorba, mindkettő elmondhatja, hogy kapott valamit… Így ért szégyenletes véget Soderini uralma a firenzei köztársaság felett. A pratói mészárlás híre gyorsan eljutott a városba, és általános pánikot okozott. Augusztus 30-án este 8-kor Ramón de Cardona megparancsolta a Signoriának, hogy azonnal hozzon döntést. Vagy lemond a gonfaloniere, vagy a spanyol hadsereg pusztító támadást intéz maga Firenze városa ellen. Ezúttal a gonfaloniere és tanácsadói tudták, hogy csakis egyetlen dolgot tehetnek: Soderini nem teheti még egyszer kockára saját népe életét. Sebbel-lobbal elküldték a Signoria követét a spanyol táborba, hogy tájékoztassa Cardonát: a firenzei kormány feltétel nélkül teljesíti

követeléseit. Mielőtt a válasz megérkezhetett volna, Machiavelli és Francesco Vettori megszövegezték Soderini lemondását, és megszervezték menekülését a száműzetésbe. Az éjszaka közepén a gonfaloniere fegyveres őrségtől kísérve már útban volt Siena felé. Machiavelli sohasem tartotta sokra Soderinit, s habár a gonfaloniere megbízatása élethossziglan szólt, a vezetéshez való hozzáállásával nem sok tiszteletet vívott ki magának. Az a mód, ahogyan Soderini hivatali ideje utolsó válságát kezelte, undorral töltötte el Machiavellit, és a Beszélgetésekben erről elítélően így nyilatkozott: „Piero Soderiniről van szó, aki azt hitte, hogy türelemmel és jósággal legyőzheti Brutus fiainak [azaz bármiféle erőszakosan radikális ellenlábasának] mohó vágyát, hogy más uralom alá kerüljenek, de csalódnia kellett. Soderini bölcs férfiú volt, ezért világosan látta ezt a kényszerűséget, ellenfelei végzete és nagyravágyása módot adott volna neki arra, hogy elpusztítsa őket, de ilyesmi soha eszébe sem jutott.” Soderini egészen másfajta vezető volt, mint Cesare Borgia. Határozatlan és gyenge volt, töprengett és ellenállt, amikor engednie kellett volna, és fordítva: engedett, amikor erőt kellett volna mutatnia. Machiavelli számára a firenzei köztársaság első élethossziglan megválasztott gonfalonieréje tökéletes példája volt annak, hogy a vezetőnek majdnem kizárólag a nemesi származáson alapuló választása miként vezet bizonytalansághoz és kudarchoz. Soderini megmutatta, hogy egyszerűen nem alkalmas egy ország vezetésére, márpedig ezt a tényt Machiavelli kendőzetlen brutalitással fejezte ki a néhai gonfaloniere 1522ben bekövetkezett halálakor, amikor ezt írta: Azon az éjszakán, amikor Soderini meghalt, lelke a pokol bejáratához ért; Plútó rámordult: „Miért a pokolba? Balga lélek, Menj a tornácra, a többi csecsemővel!” Machiavelli meglátása szerint a pokol csak az erős és sikeres politikusoknak járt ki, márpedig egykori főnöke, Piero Soderini nem ütötte meg ezt a mércét. 1512 szeptemberének első napjaiban a köztársaság, amelyet Machiavelli tizennégy esztendőn át szolgált, a teljes politikai összeomlás képét mutatta, ő pedig tudta, hogy saját jövőjét is a teljes bizonytalanság övezi. Közelebb állt a gonfalonieréhez és politikájához,

mint bármely más politikus Firenzében, s miközben a régi rezsim folytatta kacskaringós politikáját, ő biztonságban volt. Most azonban a politikai életét tartó támasztékok kidőltek: először a franciák, azután a gonfaloniere és a régi rend távozott, Machiavelli pedig itt maradt sebezhetően, martalékául a veszedelmeknek. Firenze nagyon gyorsan kezdett változni. A hosszú száműzetés után visszatérő Mediciek a jelek szerint pontosan érzékelték a nép hangulatát, és semmilyen közvetlen kísérletet sem tettek a hatalom megragadására. Ehelyett egy bábot ültettek a vezetői székbe, a szigorú Giambattista Ridolfi személyében, aki Savonarola jobbkeze volt az 1490-es évek végén. Mindössze egyéves időtartamra megtették gonfalonierének, de egyébként mindig is átmeneti személynek tartották. Összehívtak egy népgyűlést (parlamento), valamint eltörölték vagy gyökeresen megváltoztatták a Soderinit és Signoriáját szolgáló firenzei kormány számos mechanizmusát. Egyik napról a másikra feloszlatták A Firenzei Sereg Kilenc Tisztjének Testületét, s ugyanez történt Machiavelli honi haderejével is. A Nagytanácsot feloszlatták, a gonfaloniere hivatala pedig többé nem élethossziglan szólt. „E hónap [szeptember] tizenhatodikán”, írta Machiavelli ezekben a zűrzavaros napokban egy levelében: a Signoria összegyűjtött sok embert a Palazzóban [Palazzo Vecchio], velük együtt a nagyszerű Giulianót [Giuliano de’ Medici], és éppen a kormányzati reformot vitatták meg, amikor nagy felfordulás zaja szűrődött be a Piazzáról, ugyanis Ramazzotti [a Mediciek szolgálatában álló zsoldosvezér] katonáival és néhány más emberrel együtt elfoglalta a Palazzót, miközben ezt kiabálta: ‘Palle, palle!’ [a Mediciek hagyományos csatakiáltása]. Hirtelen az egész város fegyverre kelt, s ez a név visszhangzott mindenütt városszerte, úgyhogy a Signoria kénytelen volt a lakosságot egy általunk parlamentnek nevezett gyűlésbe összehívni, ahol törvény született arról, hogy a Nagyszerű [il Magnifico] Medici visszakapja ősei minden megtisztelő címét és méltóságát. Az új kormányzat parlamentje ötven gazdag polgárból állt, akik mindnyájan a Medicieket támogatták, valamint a család élén álló két

fivérből, a harminchat esztendős Giovanni de’ Medici bíborosból és öccséből, Giulianóból, akik gyakorlatilag Firenze uralkodói voltak. (Piero de’ Medici, akit olykor Szerencsétlen Pierónak is neveztek, 1503-ban meghalt.) A két ravasz és körmönfont testvér tudta, hogy az augusztus 30-i zűrzavar és mészárlás után jobb, ha mindent elkövetnek annak érdekében, hogy jobb kedvre derítsék firenzei polgártársaikat. Ezért aztán pazar ünnepségeket és mulatságokat rendeztek. Egzotikus állatok bőrével letakart ökrök és lovak parádéztak az arannyal bevont gördülő szekerek előtt. Ragyogó páncélzatú fegyveresek és egy tógás császárt szállító felvonulási kocsi haladt át tucatnyi szolgálólány kíséretében a piazzán, miközben griffmadaraknak és démonoknak öltözött férfiak ugrabugráltak a tömegben. Ezekből a politikai változásokból Machiavelli gyakorlatilag teljesen kimaradt. Reggelente bejárt ugyan hivatalába, ahol folytatta munkája hétköznapinak mondható részét, a kormányzat igazgatási munkáját, amely a környezet ideológiai háborgásaitól függetlenül is mindig haladt tovább. Majd szeptember végén, figyelembe véve, hogy a Mediciek immár szilárdan kézben tartják a kormányzatot, és megszerezték a nép támogatását is, „tanácsadó levelet” írt Giovanni de’ Medici bíborosnak. Ebben kijelentette, hogy a Mediciek érdekét szolgálná, ha kesztyűs kézzel és türelemmel bánnának a család földbirtokait száműzetésük idején, 1494ben kisajátítókkal. A levélre rá sem hederítettek; úgyhogy pár héttel később Machiavelli egy újabb, hosszabb és részletesebb, meglehetősen terjengős levelet írt a Medicieknek. Ebben az Ai palleschi (A Medici pártiaknak) vagy A Mediciház híveinek címen ismert értekezésben nem fogta vissza magát. A Mediciek számos követőjét illette bírálattal, és kijelentette, hogy roppant oktalanság lenne túl gyorsan túlságosan messzire menni a reformok terén, s hogy a régi rezsim befeketítése nem sok jót hoz az új kormányzatnak. „Azt hiszem tehát, hogy az Önök háza számára barátokat szerezni lenne fontos, és nem elfordítani őket… – javasolta, majd hozzátette: – Ismétlem, barátokat szeretnék szerezni az Önök házának, nem ellenségeket.” Erre már kapott Machiavelli választ. 1512. november 7-én „elbocsátották, elmozdították és teljességgel felmentették” összes hivatalából. Bizonyára számított is valami ilyesféle reakcióra, de ez a várakozás csak kevéssé tompíthatta megrázkódtatását. Hűségesen szolgálta

országát, és nyíltan sohasem szállt szembe a Mediciekkel, de számukra ő bukott angyal volt, olyan ember, akit valaha támogattak, aki tulajdonképpen nekik köszönhette az állását, de olyan embernek is tekintették, aki egyik ellenségük közeli szövetségese volt. Ahogy Soderini és a Mediciek segítették Machiavelli pályafutását, úgy szét is zúzhatták azt. Ezzel megkezdődött Machiavelli villámgyors kizuhanása a hatalomból. Miután eltávolították szeretett állásából, a Mediciek elhatározták, hogy példát statuálnak rajta, és ezzel egész sor kegyetlen lépés áldozata lett. November 10-én a Signoria arra ítélte, hogy tizenkét hónapig nem hagyhatja el Firenze területét, valamint óvadékul fizessen ezer aranyforintot. A rákövetkező héten az egykori titkárt kitiltották a Palazzo Vecchióból. Egy olyan ember számára, aki egész életét munkája és az olyannyira kedvelt utazások köré szervezte, ezek igen fájdalmas regulák lehettek, és ahhoz sem fér semmi kétség, hogy szándékosan akarták ezekkel az intézkedésekkel meggyötörni. Ezek a büntetések nem csak megalázták és rossz hírbe hozták az egykori titkárt, hanem arra is szolgáltak, hogy elválasszák őt azoktól a politikai eszközöktől, amelyekkel esetleg bajt keverhetett volna a Medicieknek. A büntetés kirovásával elégedetlen Signoria november végén vizsgálat alá vonta Machiavelli számláit, és a Második Kancellárián titkárként eltöltött hivatali ideje alatt elkövetett sikkasztással vádolta meg. A vizsgálathoz a Medicieknek saját rendelkezéseiket is fel kellett rúgniuk, Machiavelli pedig egész sor kihallgatás elé nézett a Palazzo Vecchióban, ahol négy héten át kérdésekkel és keresztkérdésekkel bombázták egykori beosztottjai, akikkel több mint egy évtizeden át dolgozott. Közéjük tartozott Niccolò Michelozzi, a Mediciek elkötelezett híve, szintén egykori munkatárs, aki elnökölt a találkozókon, és vezette a jogi vizsgálatot. A vizsgálódók hatalmas erőfeszítéseik dacára sem találtak semmi terhelőt sem Machiavellire nézve, úgyhogy csupán – mivel pár évvel korábban kisebb összeget utalt ki magának annál, mint ami megillette volna – egy csekélyebb pénzösszeg számára történő kifizetéséről intézkedtek. Az 1512-es esztendővel nyomor köszöntött a Machiavellikre. Niccolò, Marietta és a gyermekek visszavonultak a San Casciano közelében lévő kis Sant’Andrea-i családi birtokra. Firenzében már

majdnem teljesen végbement a Mediciek rehabilitációja, Rómában pedig Giovanni de’ Medici bíboros új barátokat szerzett, és növelte befolyását a pápai politikára. A Mediciek felemelkedése megállíthatatlannak látszott. Azonban az új uralkodóknak számos ellenfele volt Firenzében, ők pedig joggal tekintettek ferde szemmel az uralmukkal szembeni potenciális összeesküvőkre. 1513 elején egy ilyen összeesküvést kezdeményezett négy tevékeny Medici-ellenes férfi, Pietro Paolo Boscoli, Agostino Capponi, Niccolò Valori és Giovanni Folchi, de Giuliano és a Giovanni szerencséjére a csoport lelkesedése a rátermettség teljes hiányával párosult. Az összeesküvők egyikének, minden valószínűség szerint Boscolinak a kétbalkezességét ragyogóan példázza az, hogy elvesztette azt a listát, amelyre feljegyezték azok nevét, akikre véleményük szerint csatlakoztak volna a csoporthoz egy Medici-ellenes felkelés során. S csupán azért, mert az új rezsim jól ismert áldozata volt, Machiavelli neve is felkerült erre a listára. Az irat a hatóságok kezébe került, s a rajta szereplőket kivétel nélkül letartóztatta az Otto di Guardia. Machiavelli körözvénye így hangzott: „Aki csak ismerte vagy bújtatta, vagy tudta, hogy ki bújtatta Niccolòt, Bernardo Machiavelli fiát, annak azt birtokelkobzás és lázadóvá nyilvánítás terhe mellett azonnal jelentenie kell.” Machiavelli majdnem bizonyosan vidéki birtokán volt, s ott némi késéssel értesült az ellene szóló letartóztatási parancsról, de nem késlekedett, hanem önként jelentkezett. Február 8-án este már a firenzei Bargello-börtönben ült, és perére várt. A cella dermesztően hideg és szinte teljesen levegőtlen volt. Már-már éhezett, látogatókat nem fogadhatott, kicsiny celláját pedig patkányokkal kellett megosztania, akik éjjel-nappal szerteszét szaladgáltak. Kétségtelenül ez volt élete mélypontja, fényévekre volt attól a világtól, amelynek pár hónapja még tevékeny részese volt. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy fogalma sem volt arról, hogy miért is vetették fogságba. Ismerte ugyan az összeesküvőket, de azt nem tudta, hogy a neve szerepelt az elveszett iraton. Azonban ha a Mediciek valóban annyira gyűlölték volna őt, és akár a leghalványabb bizonyítékot is találtak volna arra, hogy részt vett az ellenük irányuló összeesküvésben, máris halott embernek érezhette volna magát.

Ezután került sor a kínzásra. Machiavellit megcsigázták: karjait a háta mögött összekötözték, felhúzták a mennyezetig, leejtették, majd hirtelen visszarántották, még mielőtt lába padlót ért volna. Összesen hatszor ismételték meg ezt a barbár eljárást, de ő egyszer sem vallott magára, és olyan dolgokat sem vallott be, amelyeket nem követett el. Minden bátorsága dacára sem volt fogalma arról, hogy vajon az igazi összeesküvők hazudtak-e, és megjelölték-e őt cinkosokul, hogy mentsék a saját bőrüket. Csak később tudta meg, hogy Boscoli és Capponi valóban megemlítette a nevét, de a legsúlyosabb dolog, amit vele kapcsolatban mondani tudtak, az volt, hogy becsmérlő megjegyzéseket tett a Medicik ideológiájára. Letartóztatásuk és az ismétlődő kínzások után az összeesküvés két vezetőjét, Boscolit és Capponit halálra ítélték. Február 23-án hajnalban Machiavelli lánccsörgésre és a Compagnia dei Neri (az elítélt foglyok vigasztalására alakult jótékony szervezet) testvéreinek és szerzeteseinek – ők kísérték a vérpadra a két embert – éneklésére ébredt cellájában. Machiavelli nem sok lelkiismeret-furdalást érzett az elítéltek iránt. A túláradó érzelmek helyett dühöt és önsajnálatot érzett, s elhatározta, hogy érzéseinek egy szonettben ad hangot, amelyet a börtönben alkotott Giuliano de’ Medici számára, az egyetlen ember számára, aki hite szerint megmenthette. Különös dolog elképzelni Machiavellit, miközben szonettet ír a börtönben, és éppen azt tervezgeti, hogy miként fogja eljuttatni a firenzei állam fejéhez, hogy kegyelemben részesítse, ez az esemény azonban jelleme egy lényeges összetevőjére utal. Végső soron költő és született író volt. Ami pedig ennél is fontosabb, az 1490-es évek elején a Medici-udvar elismert költője volt, akinek napvilágot is láttak alkotásai. Nyilván azt hitte, hogy magával ragadhatja Giuliano képzeletét, és emlékeztetheti gyermekkorára, ráébresztheti sokrétű képességeire, és ráveheti őt annak a következtetésnek a levonására, hogy fogva tartása a Bargellóban képtelen dolog. A szonett így kezdődik: „Giuliano, lábamon bilincs, hátamon hatszoros csigázás nyoma; nem sorolom tovább bajaim, mivel így bánnak ők a költőkkel. Pillangóknak tűnhetnek e falakat lakó nagy és kövér tetvek,

és ily bűz még Roncesvalles vagy Szardínia erdeit sem töltötte meg, mint amilyen itt a kéjlakom. Jupiter és az egész Etna dörög a földre úgy, mint az itteni zajok, egy foglyot láncra vernek, másikat eloldoznak, lakatok, kulcsok és reteszek csörömpölnek; kiáltás hallik: ‘Magasabbra, fel!’ Legfőbb gondom, miközben aludtam hajnaltájt, hogy azt hallom: ‘Imádkozunk éretted.’ Hagyjuk tehát. Imádkozom azért, hogy kegyelmed hulljon reám, múld felül atyád és nagyatyád hírnevét!” Ez persze egy könyörgő levél volt, noha szellemesen és remek stílusban megfogalmazva. A szonett sorai közül a legtöbb magyarázatot a végén lévő sorok igénylik: „…azt hallom: ‘Imádkozunk éretted!’ Hagyjuk tehát.” Machiavelli itt arra utal, amikor hallotta, amint Boscolit és Capponit a vesztőhelyre kísérik, s leginkább ez ösztökélte Giulianónak szóló levele megírására. Számos magyarázó szerint ez egy meglehetősen érzéketlen megjegyzés, de valójában a puszta tények megemlítésére szorítkozik ezzel. Azok az emberek saját őrült tettükkel ásták meg a sírjukat. Miattuk került Machiavelli ebbe a szörnyű helyzetbe; ugyan miért érezne bármi egyebet irántuk a megvetésen kívül? Korántsem meglepő módon, Giuliano de’ Medici nem méltatta válaszra ezt a szonettet, s feltehetőleg nem is kapta meg soha. Machiavelli azonban nem csüggedt. Nem sok egyéb vigasza maradt, mint hogy újra próbálkozzon, így aztán írt egy újabb szonettet, amelyben még jobban kigúnyolta önmagát. Ebben egy múzsáról ábrándozott, aki felkeresi őt börtönében, és így csúfolja: „Te nem Niccolò vagy, hanem Dazzo [csekély tehetségű, de annál népszerűbb korabeli firenzei költő], hiszen lábad és sarkad összekötve, láncra vertek, mint egy holdkórost.” Amennyiben Giuliano megkapta ezt a második szonettet, úgy bizonyosan jól szórakozott rajta, de nincs semmi nyoma, hogy az bármilyen hatást is gyakorolt volna Machiavelli sorsára. Február 21-én, két nappal Boscoli és Capponi kivégzése előtt, a hatvankilenc éves Gyula hirtelen elhunyt. Március 6-án összeült a bíborosok konklávéja, 11-én

pedig már meg is választották az új pápát. A X. Leó nevet vette fel, de addig Giovanni de’ Medici bíborosként ismerték, ő volt Firenze egyik uralkodója és Giuliano de’ Medici testvére. Firenze ritkán látott akkora ünneplést, mint ami a hír megérkezését követte. A boltok városszerte bezártak, s úgy látszott, hogy a társadalom minden rétegét lendületbe hozta és fellelkesítette a firenzei pápa megválasztása. A kereskedők és a bankárok gyorsan felismerték, hogy az események ilyetén alakulása roppant módon fellendíti az üzletmenetet; a jámbor lelkek hálát adtak a világi és egyházi hatalomnak ezért az újdonsült uniójáért, a Mediciek pedig olyan biztonságot és magabiztosságot érezhettek, amilyet a család Lorenzo ideje óta nem tapasztalt. Giulianót és Giovannit hirtelen megszerették Firenzében és Rómában is. Machiavellinek is alapos oka volt az örömre. A firenzei ünnepségek részeként a két még életben lévő összeesküvő, Valori és Folchi kivételével az összes foglyot szabadon bocsátották. Március 12-én Machiavelli az elsők között hagyta maga mögött immár szabad emberként a Bargello kapuját. Vidéki birtokára visszaérkezve egyik első dolga volt levelet írni barátjának, Francesco Vettorinak, Firenze vatikáni követének, aki felhasználta – egyébként korlátozott – befolyását Rómában Machiavelli mielőbbi szabadon engedésének kieszközlésére. Vettori erőfeszítései ugyan hiábavalóak voltak, de Machiavelli tudta, hogy ő egyike annak a kevés embernek, aki a jövőben kitárhatja majd számára az ajtókat, és szerette volna kifejezni háláját Vettori erőfeszítéseiért, valamint megmutatni neki, hogy szerencsésen átvészelte megpróbáltatásait. „Arcomat Fortuna felé fordítván”, írta, „szeretném megosztani veled a balsorsomból való szabadulás örömét, hiszen oly egyenes derékkal viseltem, hogy büszke lehetek magamra emiatt, s inkább tekinthetem embernek magam, mint hitem szerint korábban. S ha ezen új uraink nem tartják célszerűnek, hogy a földön fekve hagyjanak, akkor boldog leszek, és hiszem, hogy oly módon fogok cselekedni, amely nekik is okot ad majd a büszkeségre.” Machiavelli számára ez az epizód élete egyik legfontosabb tapasztalata lett. A börtönben sztoikus nyugalommal nézett szembe a fájdalommal és a halál fenyegetésével. Joggal érezhetett büszkeséget amiatt, hogy oly derekasan elviselte ezeket a szörnyű szenvedéseket.

Azonban – s ez még fontosabb volt elmeállapota és jövője szempontjából – komoly vigaszra lelt az írásban. Valószínűleg sohasem tekintette egyébnek Giuliano de’ Medicinek írt szonettjeit, mint a szabadságának visszanyerésére tett kétségbeesett kísérletnek, jóllehet ezekbe a versekbe belevitte szívét-lelkét. Élete mélypontján az írott szó felé fordult. Mindig is nagyon szerette az irodalmat, leveleit és értekezéseit olvasói csodálattal illették. Soderini beszédírójaként a megfelelő szavakat használta a hatalmasok világa előtt, s olykor oda is figyeltek rá. Ekkoriban fedezte azonban fel az alkotás lélekmegőrző erejét. Ez egyike volt annak a kevés dolognak, amelyben bízhatott ebben az örökké változó, kiszámíthatatlan világban, s amely hamarosan központi szerepet kap puszta túlélésében is.

9. SZÁMŰZETÉS A testi kínzás egy dolog, a kilátástalan, értéktelen jövő pedig egy másik… Azonban pontosan ez volt az, ami Machiavellire várt akkor, amikor 1513 márciusában kilépett a börtön kapuján. Állástalan volt, kevés pénzével szemben viszont népes családja volt; urainál, Firenze uralkodóinál kegyvesztett lett, maroknyi befolyásos barátja maradt csupán, ráadásul közeledett negyvennegyedik születésnapja, egy életkor, amely a felhalmozott tapasztalatok szempontjából tiszteletre méltó, de az újrakezdés szempontjából igencsak nehéz életszakasz. A jelek szerint kiszabadulása után nem sokkal Machiavelli megünnepelte szabadságát, barátai társaságával vigasztalódott, többnyire olyan emberekkel, akik ugyancsak elveszítették állásukat, és kiestek a város uralkodóinak kegyeiből. Ezen barátok közé tartozott az örökké hűséges Biagio Buonaccorsi, aki röviddel ezelőtt veszítette el szeretett feleségét. A társaság tagjai közé tartozott Filippo Casavecchia (A fejedelem későbbi első olvasója), Tommaso del Bene, a kancellária egykori munkatársa, valamint a bolttulajdonos és nevezetes szabadgondolkodó Donato del Corno. „Az egész banda üdvözletét küldi”, írta Machiavelli közös barátjuknak, a még mindig Rómában tartózkodó Francesco Vettorinak. „Mindennap felkeressük néhány leány házát, hogy visszanyerjük erőnket.” Azonban hamarosan kiderült, hogy Machiavellinek szüksége van arra, hogy távol maradjon Firenzétől, a visszavonuljon, a háttérből figyeljen és arra, hogy maga mögött hagyja egy időre becsmérlői gúnyos megjegyzéseit és harciasságát. Egyértelmű menedékként kínálkozott a Sant’ Andrea-i, inkább szomorkás vidéki ház, mindössze tizenegy kilométerre Firenzétől. Ez elég közel volt a városhoz ahhoz, hogy a házhoz közeli dombokról látni lehessen az Arno mentén csoportosuló tornyokat, de elég messze ahhoz, hogy Machiavelli teljesen elvágva érezze magát kellemetlen emlékeitől. Bizonyos értelemben száműzetésben volt, de lénye egy része legalábbis egy időre szándékosan igényelte az elkülönülést; s ha már nem lehetett a dolgok részese – pedig az volt az elmúlt tizenöt év során –, akkor már inkább testi valójában is elszakadt fájdalma forrásától. „Minden emberi arctól távol” akart lenni.

Életvitelében ez komoly változást jelentett, ami egyáltalán nem volt könnyű Machiavelli számára. Az elmúlt másfél évtized során kevesebb időt töltött otthon, mint amennyit munka közben a hatalmasok udvaraiban, Firenzétől távol. Gondoskodott családjáról, de korántsem volt természetes számára jó férjnek és családapának lenni. Túlságosan feloldódott munkájában, gondolataira összpontosított ahhoz, hogy könnyen hozzászokjon a házi élethez. Egyfelől súlyos napi kérdésekkel foglalkozott, másfelől pedig emberi dolgok kötötték le: ivás, utcalányok hajkurászása és a szerencsejátékok. Hatalmas belső tartalékai voltak, de ezeket a világ nagy jelentőségű ügyeivel való foglalkozásra fordította, úgyhogy majdnem lehetetlen volt számára az, hogy a mindennapi élet dolgaival foglalatoskodjon. Önkéntes száműzetése körülbelül kilencedik hónapjában, nem sokkal azelőtt írta az alábbi levelet, hogy családjával együtt hosszabb időre visszatért Firenzébe. Ebben részletesen leírja azt a napirendet, amelyet új élete számára alakított ki: Birtokomon élek, s az engem ért legutóbbi csapások óta összesen sem töltöttem húsz napot Firenzében. Eddig saját kezemmel fogtam rigókat. Hajnal előtt kelek, madárlépet készítek, majd egy nagy rakás kalitkával a hátamon indulok, s úgy nézek ki, mint Geta, mikor visszatért a kikötőből Amphitrüón könyveivel [utalás egy korabeli népszerű történetre]. Fogok legalább két, legfeljebb hat rigót. Ezzel töltöttem az egész novembert. Ezt az időtöltést, jóllehet nyomorult és idegen számomra, őszinte sajnálatomra, nem folytathatom. Mesélek neked az életemről. Reggelente a nappal együtt kelek, elvonulok egyik erdőmbe, amelyet kivágatok; eltöltök ott néhány órát az előző napi munka megszemlélésével, elütök némi időt a favágókkal, akik mindig tereferélnek vagy maguk között, vagy szomszédaikkal… Az erdőt magam mögött hagyva egy forráshoz megyek, onnan az egyik olyan helyre, ahol kifüggesztettem madárfogó hálóimat. A hónom alatt könyvet szorongatok: Dantét, Petrarcát vagy valamelyik kisebb költőt, mint Tibullius, Ovidius vagy effélét. Olvasok szerelmi szenvedélyeikről és szerelmeikről, visszaemlékszem a magaméira, s ezek a gondolatok egy időre boldoggá tesznek. Azután rátérek az országútra, a fogadó felé,

beszélgetek a járókelőkkel, kikérdezem őket vidékük híreiről, különböző dolgokat tudok meg, figyelem az embereket: ízlésbeli különbözőségeiket, képzeletük sokféleségét. Ekkor már ideje harapni valamit; a háztartásommal együtt azt eszem, amit ez a szegényes gazdaság és kicsiny örökségem nyújt. Amikor befejeztem az étkezést, visszaballagok a fogadóba, ahol rendszerint ott van a fogadós, egy mészáros, egy molnár és egy csapat szénégető. A nap hátralévő részében velük lebzselek, criccát és ostáblát játszva: ezek a játékok ezernyi szóváltásra, vég nélküli összezörrenésekre és sértegetésekre adnak alkalmat. Többnyire filléres kérdéseken veszekedünk; akárhogyan is, még San Cascianóban is hallják, ahogy ordibálunk. Ezek közé a tetvek közé beszorítva benőtt a fejem lágya, szabadjára eresztettem a sorsomat illető gúnyt, és megelégedtem azzal, hogy ily módon gázoljanak át rajtam, nem törődve azzal, hogy az ilyesfajta bánásmód szégyent jelent-e sorsomra nézve vagy sem. Amikor leszáll az este, hazatérek, bemegyek dolgozószobámba; a küszöbön levetem ezt a hétköznapi ruhámat, amely piszkos és szennyes, királyi és udvari díszpalástot öltök. Megfelelően felöltözve belépek a régiek tiszteletre méltó udvaraiba, ahol nagy figyelemmel fogadnak, s ahol azzal a táplálékkal látom el magam, amely egyedül az enyém, s amelyre születtem; ahol pirulás nélkül társaloghatok velük, és kikérdezhetem őket tetteik mozgatórugóiról, ők pedig emberi szívélyességükön túlmenően válaszolnak nekem. És még négy óra elteltével sem érzek unalmat, elfelejtem összes bajomat, nem félek a szegénységtől, nem tartok a haláltól. Teljesen beléjük temetkezem. S mivel Dante azt mondja, hogy senki sem ért meg semmit, ha nem őrzi meg azt, amit megértett, ezért feljegyeztem azt, amit a velük való beszélgetésből leszűrtem, s írtam egy rövid tanulmányt, a De principatibust, amelyben olyan mélyre hatolok, amennyire csak lehet, a témával kapcsolatos eszmékbe, megtárgyalva a fejedelmi méltóság mibenlétét, kategóriáit, hogyan tettek rá szert egyesek, hogyan őrizték meg, és miért veszítették el.

Machiavelli beszámolója oly életszerű, hogy könnyedén elképzelhetjük, amint ezt az új, számára idegen életét éli, egy olyan életvitelt folytat, amely az ő szavaival élve „nyomorult és idegen” számára. Láthatjuk őt, amint jó diplomataként favágók vitáiban vesz részt, ugyanúgy rendezve el ügyeiket, mint annak idején grófokkal és hercegekkel, fejedelmekkel és pápákkal tárgyalva tette. Ebben a leírásban a leginkább meglepő az a mód, ahogy A fejedelem című munkáját írta, azaz gondosan eltett, immár egyébként hasznavehetetlen szép ruháját felöltve, durva és piszkos, a vidéki rigófogáshoz illő öltözékét levetve. Még számunkra, Machiavelli életének modern szemlélőire is némiképp furcsán, majdhogynem elképzelhetetlenül hat ezeknek a dolgoknak saját kezű leírása. Hogyan tudott Machiavelli – ez az oly híres és olyannyira félreértett ember, akinek eszméi oly sok emberre hatottak a híres könyvei megírása óta eltelt öt évszázad alatt – gazdasága körül szöszmötölni? Hogyan viselhette el ezt a hirtelen és megrázó változást életvezetésében, felcserélni a királyok társaságát a kocsmai játékokra és a munkásaival való csip-csup vitákra? A válasz egyszerűen úgy hangzik, hogy Niccolò Machiavellinek nem volt más választása. Nem tehetett egyebet, mint hogy elfogadta fortunát, a napjait kitöltő mindennapi gondokat éjszakái ellensúlyaként használta. „A tetvek közé beszorítva” – ez a jelenet képezte a hátteret, miközben munkához látott, hogy azon a művön dolgozzon, amit egy napon irodalmi mesterműnek tekintenek majd. S amint Machiavelli gondolatban visszatért a királyok és a tiszteletre méltó régiek udvaraiba, az igazi államügyek mentek tovább a maguk útjukon, mintha ő sosem létezett volna. Miközben visszatért vidéki otthona mikrokozmoszába, az európai politika makrokozmosza nem állt meg. A firenzei és az azon túli világ eseményeinek híreiről az őt felkereső barátokon keresztül és levelekből – különösen azokból, amelyeket ekkoriban váltott Francesco Vettorival – értesült. Könnyen elképzelhetjük a hozzá időnként ellátogató Biagio Buonaccorsi alakját, akit ugyanakkor hajítottak ki állásából, mint volt főnökét, valamint azokat a régi, hű munkatársakat, akik nem féltek attól, hogy társaságában kompromittálják magukat. Ezekből a forrásokból, valamint azoktól a „járókelőktől”, akikkel állítása szerint szót váltott, értesült Machiavelli a politikai ügyekről. Megtudta, hogy a Mediciek nagyon gyorsan európai hatalmi tényezővé nőtték ki magukat. Ez a hatalom a család négy kulcsfontosságú

tagja körül összpontosult. Rómában Giovanni de’ Medicit 1513 márciusában X. Leó néven pápává koronázták, Firenzében pedig Giuliano de’ Medici egy ideig egymaga uralkodott. Augusztusban a testvérek unokaöccsét, a huszonegy esztendős Lorenzo di Piero de’ Medicit nevezte ki Firenze kormányzójává idősebbik nagybátyja, Giovanni. Lorenzo, aki azután lett Urbino hercege, hogy a pápa elragadta a hercegséget jogos birtokosától, Francesco della Roverétől, eltökélt katonaember volt, akit jóformán semmi sem érdekelt azon kívül, hogy területet és címeket szerezzen, s érzéketlen harcosként máris olyan hírnévre tett szert, mint a hasonszőrű Cesare Borgia. Giuliano éppen testvére és unokaöccse ellentéte volt. Később megkapta a Nemours hercege címet, és egyáltalán nem olyan ember volt, aki értett volna a nagypolitikához. Kissé nőies, homoszexualitásáról hírhedt, az államügyekkel szemben a művészetek iránt sokkal jobban érdeklődő ember volt. A Mediciek hatalmi struktúrájában azonban kikövetelte a maga részét. Jobban kedvelte a csekély felelősséggel járó, parádés feladatokat, mindenesetre nem minden nagyképűség nélkül megszerezte magának a római patrícius és az egyházi haderő hadvezére címeket. Ennek a kiváltságos csoportnak a negyedik tagja Giuliano és Giovanni de’ Medici unokatestvére, Giulio de’ Medici volt, aki a maga harmincöt évével a négyes legidősebb tagja volt. Egyházi személyként Giulio Giovanninak a pápai trónra kerülése után heteken belül Firenze érseke lett, majd később, szeptemberben megkapta a bíborosi kalapot is. Később követte unokafivérét a pápai trónon, 1523-ban VII. Kelemen néven lett belőle pápa. Ennek az új politikai struktúrának a középpontjában a pápa állt, ami azt jelentette, hogy Firenze ügyei majdnem teljes egészében Róma kezében voltak. Firenze valóban elveszítette függetlenségét, vagy legalábbis különálló politikai önazonossága bármilyen formáját. Ehelyett pápai és egyházi ügyek tágabb hálózatának lett a része. Ez a lépés kizárólag Leó érdekeit szolgálta, de ugyanakkor teljességgel megfelelő is volt, mivel – legalábbis egy időre – elszigetelte Firenze érdekeit az idegen, Itália földjén lábukat megvetni kívánó államoktól. 1513 elején XII. Lajos, akinek a legtöbb kárt okozták Leó elődjének, Gyulának és a Szent Ligának a lépései, gyenge lábakon álló szövetséget

hozott tető alá Velencével. Júniusban, a novarai ütközetben Franciaország és Velence egyesült hadai kísérletet tettek Milánó elragadására, de látványos vereséget szenvedtek a pápa seregeitől, valamint azoktól a zsoldosoktól, akiket a Milánó egykori uralkodóit adó Sforza család fogadott fel. Ennek következtében lett Milánó ura Massimiliano Sforza, a néhai herceg, Lodovico Sforza és Beatrice d’ Este fia. Lajos Itáliából rendetlenül visszaözönlő csapatai túl későn érkeztek haza ahhoz, hogy egy másik háború küzdelmeiben segíthessenek. Ezt VIII. Henrik angol király váratlan támadása robbantotta ki, aki júliusban a Szent Liga egy másik szövetségesével, I. Miksa császárral karöltve betört Franciaországba, és elfoglalta Picardiát. Augusztusban az angol és a császári seregek a Calais közelében fekvő Guinegatte-nál újabb csapást mértek a demoralizált franciákra. Ez a francia lovasság sietős eliszkolása miatt a „sarkantyúk csatája” néven lett ismertté. Machiavelli számára a politikai hírek és a korabeli ügyek legfőbb tudósítója Francesco Vettori volt, akivel azóta voltak jó barátok, hogy 1507-ben Alamanno Salviati mesterkedései nyomán kikerültek Miksa udvarába. 1512. december 30-án, nem sokkal azt megelőzően, hogy Machiavellit belekeverték a Mediciek ellen szőtt összeesküvésbe, Vettorit nevezték ki (Jacopo Salviati és Matteo Strozzi mellett) Firenze három állandó római követe egyikének. Ez a megbízatás csaknem három évig tartott, s ezalatt Machiavelli és Vettori rendszeres levelezésben állott, leveleik részletes érveléseket és politikai elemzéseket tartalmaztak. A levélváltás első darabját Machiavelli közvetlenül a Bargellóból való kiszabadulása után írta. Sant’ Andrea-i tartózkodása alatt levelek tucatjai születtek, de ekkoriban keletkezett A fejedelem és a Beszélgetések is, akárcsak számos elvetélt kísérlete, hogy valamilyen állást szerezzen a Mediciek által uralt Firenzében. Ezek egyébként elbűvölő, de kissé furcsa levelek, amelyek tömve vannak élesszemű megfigyelésekkel, érvekkel és ellenérvekkel. Azonban a terjengős monológok közt a két értelmiségi közti egyfajta barátságos ökölvívó-mérkőzések folytak, pletyka és könnyed csevej szerelemről, szexről és Róma társadalmi életének színteréről. Amellett, hogy ellátta Machiavellit információkkal az európai politika főszereplőinek legújabb húzásairól, ez a levélváltás mintegy eleven valóságként tartotta meg számára a politikát. Mindeközben Vettori, aki roppant tiszteletet érzett barátja tudása és ítélőképessége iránt, a leveleket

arra is felhasználta, hogy élesítse velük elméjét, miközben Róma szellemileg jobbára egyáltalán nem kielégítő életét élte. Machiavelli számára ez a levelezés maga volt az élet, de ami talán ennél is fontosabb, a Vettori merengéseire és kérdéseire adott válaszainak szavai ösztönzőleg hatottak rá; ezek voltak azok a zsarátnokok, amelyek majd fellobbantják A fejedelem lángját. Amikor Machiavelli a börtönből való kiszabadulása után első ízben ment haza vidéki otthonába, csömört érzett a világtól, és kifejezetten távol akarta tartani magát a politikától. „Elhatároztam, hogy nem is gondolok többé politikára, szót sem ejtek róla többet”, írta Vettorinak. Ez az elhatározás azonban hamarosan megváltozott, hiszen a vérében volt a politika, és ugyanúgy képtelen volt arra, hogy ne gondoljon rá, mint arra, hogy ne vegyen levegőt. 1513 folyamán a két férfi megvitatta az európai politika ide-oda hullámzásait, s mindketten igyekeztek megjósolni, hogy mi és hogyan fog történni. Ez Machiavellit saját tapasztalatai átgondolására indította, s kialakította benne azt a meggyőződést, hogy alapjában véve a korabeli emberek tettei igazából nem különböznek a régmúltban élt emberek cselekedeteitől, s bizonyára egyáltalán nem különböznek majd a belátható jövőben sem. Ebből alakult ki az „általános szabályoknak”, „maximáknak”, vagy „javaslatoknak” az a fogalma, amelyekből azután összeállt az „ideális vezetés” képe, valamint azok a tényezők, amelyek politikai sikerhez vagy esetleges kudarchoz vezetnek. 1513 augusztusa egyszerre volt egy szörnyűséges hónap, s Machiavelli élete egyik leginkább megelégedésre okot adó tapasztalatának kezdete. Unokaöccsének, Giovanni Vernaccinak augusztus 4-én írt levelében beszámolt arról, hogy felesége, Marietta lánygyermeknek adott életet, aki azonban három nap múlva meghalt. A továbbiakban így folytatta: „Testileg jól vagyok ugyan, de minden más vonatkozásban beteg vagyok.” Talán ennek a szomorú eseménynek a hatására, a kétségbeesés határán kezdett neki egy új vállalkozásnak. Hónapokig küszködött azzal, amiből később a Beszélgetések, ennek A fejedelemnél általánosabb jellegű politikai műnek a kezdete lett. Miközben Machiavelli áttekintette azokat a módozatokat, amelyek révén a vezetők megtarthatják hatalmukat államaik felett, valamint elgondolkozott afelől, hogy egy igazi fejedelem miként lelhet rá a sikerre, s miként őrizheti meg azt, hirtelen magával ragadta egy

rövid, az „ideális uralkodó” koncepciójával foglalkozó közvetlen értekezés megírásának gondolata. A fejedelem 1513 augusztusa és 1514 januárja között íródott. Ezt elsősorban a Vettorival folytatott levelezésben elejtett megjegyzésekből tudjuk. Novemberben Machiavelli megmutatta az első változat egyes részeit egy firenzei jó barátjának, Filippo Casavecchiának, karácsonyestén pedig már el is tudott küldeni művéből egy példányt Rómába. Vettori első reakciója inkább lagymatagnak nevezhető, s úgy tűnik, mintha valamiképp megzavarta volna. Egy hosszú, bőbeszédű levél végén egyszerűen ennyit mondott: „Láttam munkád fejezeteit… s roppantmód tetszettek.” Habár Machiavelli majdnem bizonyosan kissé csalódott volt Vettori halvány dicsérete miatt, addigra már annyira magával ragadta az, amit leírt, hogy már nem annyira műve tartalmával foglalkozott, hanem inkább azon tűnődött, hogy mit érhet el vele. Januárban, nagyjából akkor, amikor megkapta Francesco Vettori válaszát, bezárta vidéki házát a télre, és családjával együtt visszatért Firenzébe. Táskájában ott lapult A fejedelem csaknem befejezett kézirata és az Beszélgetések egy része. Machiavelli nagyon is tisztában volt azzal, hogy A fejedelem megírásában az európai vezetők udvaraiban szerzett tapasztalataira támaszkodott. Ezt ki is fejtette 1513. decemberi hosszadalmas levelében, amelyben elbeszélte, miképpen írta ezt a könyvet. Erre a kérdésre még egyszer rátért ugyanebben a levélben, az alábbi magyarázat kíséretében: „Tanulmányom által, bárcsak elolvasnák! az válna egyértelművé, hogy azon tizenöt év alatt, amíg az államművészetet tanulmányoztam, se nem aludtam, se nem bolondoztam.” Múltbeli tapasztalatai mellett legalább ennyire fontos szerepet játszottak életkörülményei 1513 második felében, ugyanis kevés kétség fér ahhoz, hogy irodalmi remekműve sohasem születhetett volna meg, ha megmarad régi állásában. Amennyiben pályafutása a Mediciek visszatérte után is folytatódott volna, nem lett volna ideje gondolatai kiérleléséhez, hosszú politikai szolgálata tanulságainak levonásához, és nem rendelkezett volna az ehhez szükséges hajtóerővel sem. Ezen a téren Dante nyomdokain járt, aki két évszázaddal korábban akkor alkotta meg leginkább időtálló művét, az Isteni színjátékot, amikor száműzték Firenzéből. Dante így írt tapasztalatairól: Aminek legjobban fog fájni híjja,

elhagyod; s első nyíl ez elhagyásé, melyet rádlő a száműzésnek íjja. Majd megtudod, mily sós kenyér a másé; s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény, keserves lépcső az idegen házén Tökéletesen érthető volt, hogy Machiavelli immár elismerésre vágyott nagy erejű és értékes munkájáért. Machiavelli családja 1514 januárjában nemcsak azért tért vissza Firenzébe, mert el akarta kerülni a telet vidéken, hanem azért is, mert Machiavellinek Firenzében kellett lennie ahhoz, hogy felügyelhesse kézirata lemásolását, és gondoskodhasson arról, hogy az eljusson befolyásos emberekhez. Azonkívül ennyi a vadonban töltött idő után már hiányoztak neki az emberi kapcsolatok. Megírta azt, amiről tudta, hogy kiváló mű, egy olyan értekezés, amelybe belefoglalta mindazt, amit megtanult és megtapasztalt kancelláriai pályafutása során, most pedig szerette volna, ha ezt elolvassák. Habár Machiavellit alaposan megforgatták a Mediciek, mégis felismerte, hogy segítségük nélkül nem sokra megy Firenzében, úgyhogy sohasem adta fel azt az ötletet, hogy hátha mégis elfogadják majd a Mediciek, rajtuk keresztül pedig valamilyen remek álláshoz jut majd. Teljesen ésszerű gondolatnak tűnt tehát értekezése felhasználása képességei megcsillogtatására, olyan eszközként való alkalmazása, amellyel abba az irányba befolyásolhatja Itália legfontosabb családját, hogy újra alkalmazzák őt. Ezt kétféleképpen kívánta elérni. Először is, remélte, hogy Vettori felhasználja majd befolyását a pápa meggyőzésére, hogy szemlélje őt kedvezőbb megvilágításban. Másodszor, könyvét abban a hiszemben kívánta az egyik Medicinek ajánlani, hogy ez egyiküket rávezeti majd arra, hogy legalább elolvassák művét. 1514-ben, miközben Machiavelli az utolsó simításokat végezte értekezésén, dolgozott a Beszélgetéseken, és folytatta levelezését a Rómában tartózkodó Vettorival, reménykedni kezdett abban, hogy sorsa talán jobbra fordul. Vettorinak az előző év vége felé kifejtette: Szeretném, ha ezek a Medici hercegek alkalmaznának engem, még ha elsőre ez valami alantas munka lenne is; ugyanis, ha akkor nem nyerem el kegyüket, azzal saját magamat járatom le. S ha elolvassák munkámat, láthatják, hogy nem fecséreltem vagy

játszottam el azt a tizenöt esztendőt, amit a politika tanulmányozásával töltöttem; s bárki örvendezhetne egy olyan ember alkalmazásának, aki más emberek rovására ilyen hatalmas tapasztalatot szerzett. Hűségemhez nem férhet kétség, hiszen mivel mindig megőriztem hitemet, nem is tudom, miként kell hűtlennek lenni. Egy olyan ember, aki hozzám hasonlóan harminchárom éven át hűséges és becsületes volt, képtelen természete megváltoztatására; szegénységem szól hűségem és becsületességem mellett. Azonban Vettori csak korlátozott mértékben segíthetett. Először is, nem rendelkezett igazi befolyással a pápai udvarban, másodszor pedig még ha meg is hallgatta volna a pápa, saját pozícióját kockáztatta volna egy olyan ember dicséretével, aki csak nemrégiben szabadult ki a börtönből, ahová a pápa családja elleni összeesküvés vádjával került. A Mediciek bizonyára tisztában voltak Machiavelli képességeivel, és azt is tudták, hogy hűséges és hazafias szellemű tagja volt az előző kormányzatnak. Azonban furcsamód, akárcsak az összes sikeres vezető, ők is éppen a Machiavelli politikai írásaiban kifejtett elvek szerint gondolkoztak. A fejedelemben így ír: És tekintetbe kell venni, hogy nincs nehezebb, kétesebb kimenetelű dolog, mint új törvények bevezetéséért síkraszállni. Mert ellenségei mindazok, akiknek a régi törvények hasznára vannak, azok pedig, akiknek az új rendelkezések szolgálnak hasznukra, pusztán lagymatag védelmezői. Ez a lagymatagság egyrészt az ellenfelektől való félelemből adódik, akik a törvényt a maguk oldalán tudják, másrészt az emberek hitetlenségéből, akik nem nagyon bíznak az új dolgokban biztos tapasztalat nélkül. Innen van az, hogy valahányszor az ellenfélnek alkalma nyílik támadásra, pártos szenvedéllyel teszi, a másik fél pedig csak lanyhán védekezik, oly módon, hogy vele együtt ingadozik. […] az újítók [ha feladatukat nem erőszakhoz nyúlva hajtják végre] …nem érnek célhoz. Gyakorlati szemszögből nézve a Mediciek bölcsen tették, hogy magára hagyták Machiavellit. Hűséges és megbízható támasza volt korábbi ellenségeiknek, egy olyan kormányzatnak, amelyet azonnal kiebrudaltak a

pratói vérengzést követő hatalomátvétel során. Ezen túlmenően a Mediciek egyéb okokból sem bíztak meg benne, s ezeknek az okoknak semmi közük sem volt tagadhatatlan politikai elemzői és diplomatai képességeihez. A Mediciek egy materialista család voltak, de szenteskedők és képmutatók is; önmagukat szerették az erkölcsi mérce legfelső fokán látni. Machiavelli közismert nézetei a szexről és a vallásról nem fértek össze a saját magukról kialakított képpel. Ez persze már-már képtelen igazságtalanság volt. Giuliano de’ Medici hírhedten kedvelte a fiatal fiúkat, magának a pápaságnak a története pedig elválaszthatatlan a korrupció és a dorbézolás (részben ezek miatt vetette meg Machiavelli az egyházat) történetétől, a firenzei titkár mégis elveszítette minden hatalmát, összes befolyását és szavát. Gyalog lett belőle a hatalommal rendelkezők sakktábláján. Azonban Machiavelli kitartó volt. Ez az elszántság és törekvés olykor Vettorit is zavarba hozta, de a követ jó ideig képtelen volt tudomására hozni és egyértelműen kijelenteni, hogy barátja túl nagy reményeket fűzött az ő segítségéhez. Csak 1514 júniusában – több mint egy évvel azután, hogy első ízben próbálkozott Vettorin keresztül eljutni a Mediciekhez – kérdezte meg végül Machiavelli nyíltan Vettorit afelől, hogy vajon van-e egyáltalán esélye arra, hogy a pápa kegyébe fogadja. Vettori megragadta a kínálkozó alkalmat arra, hogy kibújjon a hurokból, és megmondta Machiavellinek, hogy a helyzet teljesen reménytelen, s hogy amennyire ő látja, a Mediciek valószínűleg sohasem akarják majd újra alkalmazni őt. Machiavelli nyíltan kimutatva csalódását így válaszolt: Szóval maradjak csak itt a tetveim között anélkül, hogy lenne bárki, aki emlékezne szolgálataimra, vagy azt hinné, hogy bármiképp hasznos lehetek. Azonban lehetetlen számomra az, hogy ez sokáig így menjen tovább, mert el fogok rothadni a tétlenségben, és látom, hogy ha Isten nem segít rajtam, akkor egy napon kénytelen leszek elindulni itthonról, és magántanítónak állni, vagy titkárnak egy kormányzóhoz, ha nem találok valami mást, vagy esetleg letelepszem valamilyen kietlen helyen, hogy olvasni tanítsam a gyermekeket, s otthagyom családomat, hogy éljenek tovább úgy, mintha meghaltam volna.

Ez kiábrándító és elkedvetlenítő felfedezés volt, de Machiavelli még mindig nem adta fel teljesen, és nem is hibáztatta barátját. Azonban 1514 vége felé egy jóval komolyabb csapás érte. December közepén Vettori egy olyan kérdéssel állt elő, amely elmondása szerint magának a pápának okoz komoly fejtörést. Amennyiben Machiavelli elméleti megoldással tudna szolgálni, közölte Vettori, azt ő továbbítaná őszentségéhez, s ez talán szélesebbre tárná az ajtót, és javítana a dolgokon. „Tudom, hogy ilyesfajta tehetséggel megáldott ember vagy, s habár már két éve felhagytál a munkával, mégsem hiszem, hogy kijöttél volna a gyakorlatból”, írta Vettori. Ezután belement a probléma taglalásába. A pápa Európa kényes politikai színterével kapcsolatban szeretett volna tanácsot kapni. A velenceiek által támogatott franciák megkettőzték arra irányuló erőfeszítéseiket, hogy visszaszerezzék Milánót a Sforzáktól. Velük szemben felsorakoztak a spanyolok, a svájciak és a Német-római Birodalom. A pápa Vettori szerint Itália egységét akarta megteremteni, és már kezdte is önmagát a hívek egybeterelőjének, pásztorának tekinteni. Azonban nem tudta eldönteni, melyik oldalt támogassa. Álljon a régi ellenség mellé, és támogassa a franciákat? Vagy maradjon meg a franciák ellen önmaga által életre hívott Szent Liga többi tagja mellett? Vagy tartsa távol önmagát és államait teljes mértékben az összecsapástól és legyen semleges? Machiavelli természetesen képtelen volt visszautasítani egy ilyen intellektuális kihívást, és december 10-én megalkotta a helyzet hosszú és kimerítő elemzését, amelynek végkövetkeztetéseképpen azt tanácsolta a pápának, hogy kössön szövetséget a franciákkal. Vettori szerint ez a tanulmány el is jutott a pápához, aki válaszul azt mondta, hogy „mindnyájan elámultak okosságán, és magasztalták tartalma ítéleteit.” Ezután pár nappal később Vettori megírta és bevallotta Machiavellinek, hogy az elemzésre a felkérés nem tőle, hanem első kézből közvetlenül Leó pápától származott. Machiavelli évek óta nem volt ilyen izgatott, mint most, s azonnal hosszabb és részletesebb, gondosan megszerkesztett tanulmányt készített a pápa szemszögéből a helyzetről, valamint leírta a franciákkal kötendő szövetség mellett szóló érveket. A csatolt levélben arra emlékeztette Vettorit, hogy pár héttel ezelőtti levélváltásuk ellenére ő most is, mint

mindig, reménykedik abban, hogy Firenzében vagy másutt sikerül találnia valamilyen munkát magának a Medicieknél. Karácsony és újév környékén is jöttek-mentek a levelek a Rómában tartózkodó Vettori és Machiavelli között, aki rövid időre visszatért Sant’ Andreába. Majd 1515 januárjának elején üzleti ügyben megérkezett Firenzébe Vettori fivére, Paolo, hogy továbbítsa Machiavellinek Francesco bátorító szavait. Paolo Vettori ügyes politikus volt, és közel állt a Mediciekhez. Különösen közel állt Giuliano de’ Medicihez, aki akkoriban lett négy kis itáliai állam, Parma, Piacenza, Modena és Reggio uralkodója. Az első kettőt kiemelkedő stratégiai helyzete miatt testvére, Giovanni vásárolta meg, míg a másik kettő különböző kedvezményekért cserébe tért vissza a pápai uralom alá… Paolo Vettori Giuliano jobbkezének számított, csodálta és kedvelte Machiavellit. Paolo Vettorival folytatott beszélgetéseiből Machiavelli gyorsan leszűrte azt a következtetést, hogy a pápa próbára tette. Végső soron Leó tudta, hogy az egykori titkár a Vettori fivérek jó barátja, s hogy ő lenne a legalkalmasabb tanácsadója az új pápai államok kormányzatának. Legalábbis ez az, amiről Machiavelli meggyőzte önmagát, amit igaznak vélt, s emiatt jócskán erőt adó remény és várakozás töltötte el. Január 31-én azt írta meg Vettorinak, hogy miként beszélte meg Paolo fivérével az új kormány felállítását, Giuliano de’ Medicinek pedig ebből kifolyólag miként kell alaposan megtanácskoznia a dolgot tanácsadóival Firenzében. Bizalma határtalan volt, igaz, erre volt is némi oka. Most már csak várnia kellett a Rómába szóló, a közéletbe visszainvitáló meghívásra. Azonban ez a meghívó sohasem érkezett meg. Ehelyett Machiavelli harmadkézből megtudta, hogy a pápa megváltoztatta elképzelését, s hogy Giuliano és Paolo Vettori nem fogja átvenni a kijelölt országokat. Az új államok tanácsadói posztját illető remények szertefoszlottak. Ezért a legutóbbi csapásért Machiavelli barátai részéről senkit sem hibáztathatott, mivel a Vettorik, de még Giuliano is jóhiszeműen cselekedtek. Azonban Machiavellinek az akkori politikai színteret illető, alig pár héttel korábban készült elemzése iránt fennen hirdetett csodálata ellenére a pápának sohasem állt szándékában alkalmaznia őt. Amikor a Vatikánban megvitatták Soderini egykori titkárának bármiféle minőségben

történő felhasználását, Piero Ardinghelli, a pápai titkár azonnal határozottan cáfolta ezt, és így írt Giuliano de’ Medicinek: De’ Medici bíboros személyesen tette fel nekem tegnap a kérdést, hogy vajon tudok-e arról, hogy Excellenciád szolgálatába fogadta-e Niccolò Machiavellit, s minthogy én azt válaszoltam, hogy semmit sem tudok erről, és nem is hiszek benne, őméltósága ezeket a szavakat mondta: „Én sem hiszem, de mivel Firenzéből szóba hozták, ezért szeretném emlékeztetni őt arra, hogy ez nem áll sem az ő, sem pedig a mi érdekünkben. Ez Paolo Vettori ötlete lehetett… írja meg neki a nevemben, hogy azt tanácsolom neki, ne csináljon semmit sem Niccolòval.” Bajosan lehet megítélni, hogy vajon Machiavelli balszerencséjét saját politikai elméletei fényében szemlélte-e, de nyomorúságos helyzete valószínűleg túlságosan fájdalmas volt számára ahhoz, hogy szenvedélymentesen, esettanulmányként kezelhesse azt. Azonban – noha jól látta helyzetét – foglalkoznia kellett fájdalmával. Két remekmű, A fejedelem és a Beszélgetések megírásával űzte el keserűségét, de igyekezett máshogyan is vigasztalódni. A szellem világába és az újabb pályafutás beindításának eredménytelen küzdelmeibe talán belefáradva elszakadt feladataitól, a tiszteletre méltó, kiszámítható lét áramlataitól, és a bujaságban keresett menedéket. Machiavelli mindig is kedvelte a prostituáltak társaságát. Amikor Firenzében tartózkodott, bejárta a város bordélyait, és sok olyan hírhedt barátra tett szert, mint a züllött és biszexuális Donato del Corno és a prostituált La Riccia. Ugyanakkor azonban romantikus alkat volt, aki könnyen és gyakran lett szerelmes, vagy éppenséggel kiábrándult. Néhány hónappal a Mediciekkel való utolsó, 1514. augusztusi próbálkozása után találkozott egy vidéki birtoka közelében lakó fiatal lánnyal, akibe a jelek, illetve Vettorinak írt róla beszámolója szerint szenvedélyesen beleszeretett. A barátainak írt levelekben, amelyekben Machiavelli erről a helyi szépségről beszél, nyoma sincs annak a hencegésnek és férfigőgnek, amely belengte szokásos beszámolóit a kurtizánokkal lezajlott szerelmi kalandjairól és a flörtökről, amelyeket azokkal a fiatal nőkkel folytatott, akikkel utazásai során találkozott. Ekkor, negyvenöt éves korában hirtelen úgy kezdett írni a szerelemről, mint egy kamasz.

„Valóban Fortuna hozott ide vidékre, ahol egy ideje tartózkodom, s ahonnan most válaszolok neked, ugyanis itt találkoztam egy – természetét és minden egyebet tekintve – oly kecses, finom és nemes teremtéssel, hogy sohasem tudnám annyira magasztalni és szeretni, amennyire megérdemelné”, írta Vettorinak. El kell hogy mondjam… hogyan is kezdődött ez a szerelem, hogyan hálózott be a Szerelem, miként terítette rám hálóját, és milyen is volt az; magad is rájössz, hogy ezt a virágok közé terített aranyhálót maga Vénusz szőtte, s oly puha és finom, hogy még egy érzéketlen szívet is meglágyítana, az enyémet pedig mindenképpen. Egy ideje már belegabalyodtam, lágy szálai megszilárdultak, és kibogozhatatlan [sic] csomókká alakultak. És ne gondold, hogy a Szerelem közönséges eszközöket használt foglyul ejtésemre, hiszen tudja, hogy azok elégtelenek lennének, úgyhogy különlegeseket tartogatott számomra, amelyekről nem is tudtam, s amelyek ellen eddig igyekeztem megvédeni magam. Elég az hozzá, hogy habár közeledek ötvenedik életévemhez [Machiavelli életének ebben a szakaszában gyakran eltúlozta életkorát], sem a nap heve nem zavar, sem a rossz utak nem tántorítanak el, sem pedig az éj sötét órái nem riasztanak vissza. Minden roppant könnyűnek tűnik számomra: minden szeszélyéhez alkalmazkodom, még azokhoz is, amelyek eltérőnek és ellentétesnek tűnnek azzal, amilyennek lennem kellene. Machiavelli sohasem említette kedvesét igazi nevén, mindig La Tafaninak nevezte. A jelek szerint Machiavelli egy közeli faluban lakó barátja, egy bizonyos Niccolò Tafani húga volt, a lányt pedig elhagyta a férje, aki felkerekedett, hogy Rómában új életet kezdjen. S minthogy ez a fiatalasszony igen csinos lehetett, Vettorinak írt leveleiből kiderül, hogy Machiavelli számára ez a kapcsolat kemény dió volt. Beszámolóiból kitűnik: La Tafani az ujjai köré csavarta és játszott vele, rávette, hogy írjon szonetteket hozzá, és olyan ajándékokat vegyen neki, amelyek megvásárlását Machiavelli aligha engedhette meg magának. Ma már képtelenség biztonsággal megállapítani, hogy vajon a sokat tűrt Marietta tudott-e a dologról. Valószínűleg igen, de vagy képtelen volt

tenni ellene, vagy már régen tudomásul vette Niccolò szexuális igényeit. Ugyancsak bizonytalan, hogy vajon mi lett az ügy vége. Minden valószínűség szerint La Tafani férje visszajött érte, és magával vitte, vagy valaki más feleségül vette. Annyi azonban bizonyos, hogy Machiavelli ebben a szerelmi kalandban keresett vigaszt balsorsára. „Noha látszólag talán nagy munkába vágtam a fejszém”, írta Vettorinak, „de hát oly nagy édességet érzek benne, egyfelől ama öröm miatt, amit ez a ritka és finom elfoglaltság okoz nekem, másfelől pedig azért, mert általa félretettem bús emlékeimet – úgyhogy a világon szabadságon kívül egyebet, még ha lehetne is mást, nem kívánok.” Mindazonáltal a La Tafani által okozott öröm és enyhülés is átmeneti jellegűnek bizonyult. Távozásával csak minden addiginál kínzóbbá vált az üresség, olyannyira, hogy 1516 és 1517 Machiavelli legrosszabb esztendeinek bizonyultak. Ezalatt a leghalványabb jel sem utalt sorsa jobbra fordulására, állásra sehonnan sem volt kilátás, új ösztönzést nem kapott. Balsorsa felett így kesergett unokaöccsének, Giovanni Vernaccinak egy 1516. február 15-én kelt levelében: „A legtöbb, amit elmondhatok magamról, az az, hogy magam és családom egészséges. Kivárom a megfelelő pillanatot, amikor majd nyakon csípem Fortunát; eljön vagy sem, én kész vagyok türelemmel várni.” Szeptemberben megint írt, ezúttal így panaszkodott unokaöccsének: „Haszontalan lettem jómagam, családom és barátaim számára, mivel siralmas sorsom által így rendeltetett.” A rákövetkező nyáron sem változott a helyzet. „Múltbeli és jelenlegi hányattatásaim miatt vidéken kell maradnom”, írta 1517 júniusában Vernaccinak. „Olykor egy teljes hónapon át is megfeledkezem igazi énemről.” Machiavelli levertségének legfőbb oka az a hatalmas csalódás volt, amelyet A fejedelem fogadtatása miatt érzett. Képtelen volt kiadót találni a könyvhöz, fizetnie kellett a példányok elkészítéséért. (Barátja és első számú munkatársa, Biagio Buonaccorsi jó minőségű másolatokat készített a szövegről. Az egyik ilyen példány, amelyet közös barátjuk, Francesco di Bernardo Quaratesi kapott, a mai napig fennmaradt a francia királyi gyűjteményben.) Ekkoriban sokat törte a fejét azon, hogy kit is célozzon meg a könyv ajánlásával lehetséges patrónusként. A fejedelem befejezése után nem sokkal amellett döntött, hogy Giuliano de’ Medicinek ajánlja, de

amikor egyértelművé vált, hogy Giuliano letűnik a politika színpadáról és elveszíti befolyását a világban, ezt a döntést gyorsan megváltoztatta. Firenze új uralkodója Lorenzo di Piero de’ Medici lett, a pápa ifjú unokaöccse. 1516-ban már megmutatkozott, hogy nagyszerű hadvezér, és erős kézzel áll a firenzei politika hátterében. Machiavelli számára nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a fiatalember olyasvalaki lehet, aki képes értékelni szavait, a könyv elolvasásával pedig talán nem mulasztja el felismerni a mögötte megbúvó zsenit sem. Pár hónap huzavona és régi kapcsolatok megmozgatása után Machiavelli 1517 elején végül szerét ejtette annak, hogy bemutassa művét Lorenzónak. Francesco Vettori visszatért Firenzébe, ahol a Mediciek egyik leghűségesebb szolgája lett. Machiavelli unszolására beleegyezett abba, hogy személyesen ajánlja fel barátja művét a firenzei vezetőnek. Azonban noha arra képes volt, hogy bemutassa a könyvet urának, azt már nem tudta elintézni, hogy az kellőképpen értékelje is. A szóbeszéd szerint amikor Vettori átadta a könyvet Lorenzónak, az uralkodó egy pár versenykutyát is kapott. Lorenzo éppen csak rápillantott a könyvre, s anélkül, hogy bármilyen megjegyzést fűzött volna hozzá, máris elmerült a kutyák szemlélésében. Lorenzo érzései ugyanolyanok voltak Machiavelli irányában, mint a nagybátyjáé. Büszke, de meglehetősen tanulatlan ember volt, aki ha egyáltalán el is olvasta volna A fejedelmet, jóformán semmit sem értett volna belőle. Azonkívül Machiavellit nem tekintette sokkal többnek egy felkapaszkodott plebejusnál, aki koránt sincs abban a helyzetben, hogy „tanácsokat” osztogasson a világ fejedelmeinek. Ezekkel a nézetekkel felfegyverkezve Lorenzo tökéletes példánya volt ennek a Medicinemzedéknek, elzárkózása pedig ugyancsak akadályt képezett az egykori követ kilátásai előtt. Machiavelli annak idején a család előző nemzedéke által került posztjára, s ezeknek az embereknek több érzékük volt a polgári kötelességtudathoz és egalitarianizmushoz. Tévedett, amikor azt hitte, hogy leszármazottaiktól kap majd még egy esélyt. Szintén gondot jelentett számára az a tény is, hogy miután a Mediciek már kiválasztották a maguk kegyenceit, csaknem lehetetlenné vált betörni ebbe a zárt belső körbe. (Nem csupán Machiavelli szenvedte meg ezt: barátja, Leonardo da Vinci hasonlóképpen hűvös fogadtatásban részesült a Medici család több tagja részéről, akik sohasem méltatták olyannyira, mint Michelangelót.

Egyes történészek szerint Leonardo nyílt homoszexualitása riasztotta vissza a Medicieket attól, hogy előnyben részesítsék őt, de ez a nézet nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Michelangelo ugyancsak homoszexuális volt. Valószínűbbnek tűnik, hogy Leonardo nem igazán volt kellemes modorú ember, és Machiavellihez hasonlóan vallástalan, a kötöttségekre fittyet hányó és túlságosan önfejű volt a megbotránkozásra olykor igencsak hajlamos Medicieknek.) Az évek során elszenvedett megaláztatások közül talán a Lorenzo által egyértelműen kimutatott semmibevétel fájt neki a legjobban, s ez a közömbös hozzáállás teljes lehangoltságba taszította Machiavellit. Kétségtelen, hogy a sors, a szerencse, Fortuna – bárhogyan nevezte is – nem az ő oldalán állt. Sok korabeli emberhez hasonlóan ő is hitt a sors kezében, és megbízott a csillagjóslásban, azonban Machiavelli nézeteit megkülönböztette a többségétől az a meggyőződés, hogy fel kell készülni az esetleges változások kihasználására. Számára minden, kicsiny és személyes vagy nagy jelentőségű és általános dolog, körforgásban volt. Megvan az ideje a balszerencsének éppúgy, mint az igazi szerencse felragyogásának. Az, ami megkülönbözteti a sikeres embert a balsorsútól, nem csupán attól függ, hogy miként cselekedtek a kedvező időkben, hanem attól is, hogy sötét korszakokban felkészültek-e a fény visszatérésére. „Az alkalom tette szerencséssé ezeket az embereket, mert kiváló virtusuk felismertette velük az alkalmat”, írta A fejedelemben. Machiavelli számára a sötétség örökké tartónak tűnt, egy olyasfajta balsorsnak, amelyben a csapások gyors egymásutánban követték egymást, már-már összefüggő áramlatot alkotva. A szerelem és szex ideiglenes vigaszt, átmeneti menedéket nyújtott ugyan, a remény és a hit pedig tovább élt benne. Azonban végső soron a börtönből való kiszabadulása óta eltelt négy év alatt véghezvitt tettei vagy próbálkozásai egy jottányival sem vitték előbbre, vissza a fénybe. Vettorinak nem sikerült áttörést kieszközölnie számára a Medicieknél, Machiavelli politikai írásai pedig nem nyitották meg előtte a rehabilitáció felé vezető ösvényt. Végül új, életfogytiglan tartó elköteleződés nyűgözte le Machiavellit, de csak amikor teljesen más irányba fordult, és politikai taktikusi vagy kommentátori tehetsége helyett írói képességeit kezdte kamatoztatni. Erre az útra az iránta bizalmatlan nemességtől való elfordulásával és Firenze irodalmi köreivel való kapcsolatainak kikovácsolásával talált rá. Azonban

mielőtt áttekintenénk, hogy ez miként vezérelte új, s olykor csillogó életstílus felé, megállunk, és megszemléljük, mit is írt Machiavelli A fejedelemben, abban a műben, amelyet saját nemzedéke figyelemre sem méltatott, ma viszont az itáliai reneszánsz egyik legfontosabb eredményének tekintünk.

10. A FEJEDELEM Ámbár méltatlannak tartom e művet a fejedelem magas személyéhez, mégis azt hiszem, megértése folytán kedves fogadtatásra talál, különösen azért, mert nem tudok nagyobb ajándékot hozni, mint megtanítani Nagyságodat mindarra, amit oly sok év alatt, sok veszedelem és hányattatás során elsajátítottam… Azt sem óhajtom, hogy hivalkodásnak tessék, amiért egy alacsonyrendű személy beleszól a fejedelem dolgába és az országlásba. De miképp azok, akik a vidék képét megrajzolják, síkságra ereszkedvén szemlélik a hegyeket és magaslatokat, a völgyeket pedig a hegy tetejéről: hasonlóképp a népek természetét csak a fejedelem ismeri, és a fejedelem dolgait csak olyasvalaki, aki a népből való. Machiavelli így ajánlotta értekezését annak az egyedüli személynek, akiben potenciális pártfogót s olyan embert látott, aki a művében kifejtett eszmék mentén cselekedhet, Lorenzo de’ Medicinek. Amennyiben az elvárt térdhajlítástól eltekintünk, egyértelmű, hogy Machiavelli legalábbis egyetlen szempontból őszinte volt: hitt abban, hogy egy fejedelem a leginkább olyan ember nézőpontjából érthető meg, akit „a népből valónak” nevezett. Machiavelli nem volt a népből való, s amit felajánlott Lorenzo de’ Medicinek és az utókornak, az a „fejedelemségekről” való két évtizednyi elmélkedés, valamint a második kancellárián titkári minőségben begyűjtött hatalmas tapasztalat összegzése volt. Már a Soderini kormányának bukását megelőző években is gondolkodott eszméi valamilyen formába öntésén, de mindig túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy papírra vesse gondolatait. Száműzetésben, elevenen élő emlékekkel megrakva éppen megfelelőnek találta 1513 őszét és telét arra, hogy eszméit ledesztillálja és kikristályosítsa. A fejedelem huszonhat kifejezetten rövid fejezetből áll, amelyek közül az első a „Hányféle az egyeduralom, és hogyan lehet megszerezni”, az utolsó pedig a „Buzdítás Itália elfoglalására és a barbárok keze közül való kiszabadítására” címet viseli. Mindössze harmincezer szóval Machiavelli

sikeresen fejti ki a fejedelemségek különbözőségeit, megalakulásukat, és ami a legfontosabb: egy fejedelem miként tarthatja meg királyságát. Általánosan elfogadott nézet, hogy Machiavelli Cesare Borgiát, Valentino hercegét használta fel az eszményi fejedelem modelljéül, az értekezésében található közvetett és közvetlen utalások pedig arra a férfira vonatkoznak, aki a „tökéletes uralkodó” képének megalkotására ihlette. A könyvnek viszonylag az elején így ír: „…nem tudnék az ő [Cesare Borgia] cselekedeteinél tanulságosabb példával szolgálni egy új fejedelemnek. És ha rendelkezései nem szolgáltak javára, nem ő tehetett róla, hanem a szerencse különösen és szélsőségesen forgandó volta.” Később pedig megjegyzi: „Összefoglalva tehát a herceg cselekedeteit, kárhoztatni nem tudnám; sőt nekem úgy tetszik, s olyannak is írtam le, hogy mindenek számára követendő példa, akik szerencse vagy mások fegyvere által jutnak hatalomhoz.” Machiavelli ismerte ezt a férfit hatalma tető- és mélypontján, de A fejedelem nem egyszerűen Cesare Borgiáról szól, mivel azt akarta, hogy képmásával egy olyan másik férfit ösztönözzön, aki reményei szerint nincs annyira kiszolgáltatva Fortuna szeszélyes hullámainak. A fejedelem utolsó fejezete a Mediciek, különösképpen pedig az ifjú Lorenzo buzdítása arra, hogy ragadjanak kardot, és vezessék Itália népeit az egység és a dicsőség felé: Tehetetlenségében valakire vár ez az ország, aki sebeit bekötözve véget vessen Lombardia kifosztásának s a Nápolyi Királyságot és Toscanát sújtó hadisarcoknak, és régóta üszkösödő sebeit meggyógyítsa. Látni való, Itália miként könyörög Istenhez, hogy küldjön el valakit, aki megváltja mindettől a kegyetlenségtől és barbár gyalázattól. Nézzétek, mennyire kész egy zászlót követni, csak legyen, aki felemelje. Nem tudhatni, mi másba vethetné reménységét, mint Nagyságod nemes családjába, amely szerencséjével és virtusával, Isten és az egyház támogatásával Nagyságoddal mint egyházfővel az élén megválthatná. Bizonyos szempontból A fejedelem nem teljes mértékben eredeti mű, hanem a tizenhatodik században meglehetősen népszerű „tanácsadó könyv” műfajába tartozik. Félrevezető azt gondolni, hogy Machiavelli volt

az első, aki megalkotta a „tökéletes” vagy eszményi államok és vezetők fogalmát. A Kr. e. negyedik században író Menciusz kínai filozófus már felvázolta egy olyan kormányzati forma kereteit, amelyben egy (Machiavelliétől alapvetően különböző) mintafejedelem a néppel karöltve munkálkodva hoz létre stabil társadalmat. Platón Állama, a leghíresebb és valószínűleg a legtartósabb letéteményese Menciusz nyugati kortársa eszméinek, ugyancsak idealizált politikai és társadalmi szerkezetet mutat be. Azonban nem árt tudni, hogy noha Menciusz jelentős hatást gyakorolt a kínai társadalom fejlődésére, eszméi nyugaton jóformán észrevétlenek maradtak. Ugyanígy a történelem folyamán egyetlen kormányzat sem vette alapul a Platón által javasolt köztársaságfelfogást, melyben az államot kiművelt és az esztétika terén is jártas előkelők vezetnék, akik pusztán szellemi érdemeik által tartanák fenn uralmukat. [Azonban érdekes megjegyezni, hogy a katolikus egyház a Sötét Kor és a késő reneszánsz között magában foglalta a platóni elképzelt állam egyes elemeit. Az Állam kitalált társadalmak megalkotásához is ihletet nyújtott, ezek közül talán a leginkább figyelemreméltó a Nobel-díjas Hermann Hesse 1943-as Üveggyöngy-játék (Glasperlenspiel) című regényében található.] Machiavellinek A fejedelemben és a Beszélgetésekben olvasható írásai a „polgári humanizmus” néven ismert hagyományhoz sorolhatók. Ebben a politikai filozófiában a kereszténység egyfajta „külön megrendelésre szállítható tartozék” (mivel nem játszik alapvető szerepet egy machiavelliánus uralkodó döntéshozatalában). Társadalmi sablon, amelyben a polgárság fontos szerepet játszik az állam olajozott működésében. Azonban Machiavelli leghíresebb műve két nagyon fontos szempontból is határozottan különbözik bármilyen más előtte írt munkától. Az egyik ilyen különbség az a mód, ahogyan ókori példákat vegyít saját korának eseményeivel. A fejedelemben olyan személyekkel találkozhatunk, mint Hannibál és Agathoklész (Szürakuszai királya a Kr. e. 4. században), egy tízoldalas szakaszban pedig Machiavelli összehasonlít és szembeállít egymással egész sor „sikeres” és „sikertelen” római császárt. Másutt a reneszánsz Európa számos különböző személyiségének eszményeit és cselekedeteit ismerteti – sokukkal maga is személyesen találkozott és vitatott meg államügyeket.

Machiavelli mélységes esemény- és emberismerete az, ami A fejedelem nagyfokú hitelességét adja; enélkül az olvasó legfeljebb vélekedéshalmazt tartana a kezében. Firenzei titkárként Machiavelli eszmecserét folytatott a tizenötödik század végi és tizenhatodik század eleji Európa nagyjaival, s ily módon képes volt megtölteni művét tengernyi bölcsességgel, tapasztalattal, valamint egy kiváló politikai elemző mélyreható meglátásaival. Egy Cesare Borgiával 1503-ban lefolytatott beszélgetésről szólva Machiavelli így írhat: „Minden könnyű lett volna számára, ha Sándor halálakor maga is nem beteg. Azon a napon, amikor II. Gyulát megválasztották, azt mondta nekem, mindenre gondolt, ami apja halálakor következhetett, és mindenre talált orvoslást, azzal az egyetlen kivétellel, hogy nem gondolt rá: ő maga is halálos beteg lesz apja halálakor.” Egy másik szakaszban Machiavelli felidézi egyik találkozását Georges d’Amboise bíborossal, Franciaország második leghatalmasabb emberével: „Mert a roueni érsek nekem azt mondván, hogy mi, olaszok a hadviseléshez nem értünk, én azt válaszoltam neki: ti, franciák viszont nem értitek az országlás mesterségét, mert ha értenétek, nem hagynátok, hogy az egyház a fejetekre nőjön.” S amikor Machiavelli II. Gyula pápát „lobbanékonynak”, I. Miksa német-római császárt pedig „titkolózónak” és „tanácsot megfogadni képtelennek” nevezte, akkor joggal hihetünk neki, mert megfordult ezeknek az embereknek az udvaraiban, és a Tízek Tanácsának Firenzébe küldött beszámolóiban így jellemezte őket. A másik ok, amiért A fejedelem gyökeresen eltér minden korábban írott műtől, az Machiavelli hangvételében és stílusában rejlik. Ezt a könyvet gyakorta nevezik „az első modern politikai értekezésnek.” Ez a címkézés valóban jogosnak tűnik, ugyanis minden korábbi munkától eltérően Machiavelli a valóságról írt, nem pedig valamilyen ködös, áhított eszményképről. Az értőknek kívánván hasznos dolgot írni, helyesebbnek ítélem a dolog valódi igazságának kifürkészését ahelyett, hogy megelégednék a róla alkotott elképzeléssel. Sokan képzelnek el olyan köztársaságokat vagy egyeduralmakat, amelyek a valóságban sohasem voltak, és amilyenekről nem is tudunk. Nagy a távolság valódi és képzelt életmódunk, valóságos és feltételezett tetteink között; aki az utóbbiak alapján okoskodik,

inkább saját romlásának okozója, mintsem sikeres előmenetelének. Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét. Ezért szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja. Platón és más ókori politikai írók egy eszményített állam, egy kívánatos állapot leírására tettek kísérletet, nem pedig egy olyanra, amely a tapasztalaton vagy az emberek bármiféle valós elvárásán alapul. Későbbi műveiben erre Machiavelli újra meg újra visszatért. A fejedelemben azt állítja, hogy el akart térni „mások észjárásától.” Teljesebb és részletesebb politikai tanulmányában, a Beszélgetésekben úgy nyilatkozott, hogy „olyan útra lépek, amely járatlan” A politika Kolumbusznak tekintette magát, és rájött arra, hogy az irodalomban és a politikában ugyanolyan kelepcék és veszedelmek léteznek, mint amilyenek az igazi felfedezőkre leselkednek: „Mindig is éppoly veszedelmes volt új utakat és eljárásokat felfedezni, mint új tengerek és ismeretlen földek felkutatására indulni”, írta. Platóntól és más elődeitől eltérően Machiavelli általános jellegű könyvet akart írni, általánosan alkalmazható szabályokat alkotni, utasításokat és formulákat felkínálni, csupa olyasmit, amit a való világ igazi uralkodói is felhasználhatnak. Nem foglalkozott elméletkonstrukciókkal, amelyek sohasem jelentettek többet agyrémnél a hús-vér emberek világában élők számára. A fejedelemben Machiavelli hat fő területre összpontosít. Elsőként kifejti, hogy egy sikeres fejedelem eljárásai bocsánatosak, ha népe és állama közjaváért munkálkodik általuk (jóllehet Machiavelli elfogadta, hogy az a fejedelem, aki így cselekszik, egyúttal saját érdekeit is szolgálja). Másodszor szerinte egy fejedelemnek nem kell megengednie, hogy a kereszténység útjába álljon, vagy meggátolja döntéseit. Harmadszor, a fejedelmek, akárcsak a többi halandó, alá vannak vetve a szerencse hullámzásának, királyságuk megtartása érdekében pedig a jó időszakokban fel kell készülniük a rosszakra. Negyedszer, egy sikeres fejedelemnek erősnek és ravasznak kell lennie. A csavaros észjárás szükségességének illusztrálására Machiavelli a rókát és az oroszlánt hozza fel például. Ötödször, egy fejedelem csak akkor lehet sikeres, ha erős hadsereget hoz létre és tart fenn. Végül pedig Machiavelli felszólítja az

egyik itáliai uralkodóházat arra, hogy teremtsen rendet a félszigeten, és egyesítse a megosztott Itália hadakozó államait. Az első négy kérdés valószínűleg több vitát váltott ki, mint Machiavelli többi állítása, mivel az alapjait támadja annak, amilyennek a mai olvasó (vagy A fejedelem megírása óta eltelt bármely korszaké) szerint a virtussal rendelkező vezetőnek lennie kell. A fejedelem XVII. fejezetében – „A könyörületességről és kegyetlenségről; inkább szeressék-e a fejedelmet, mint féljék; vagy ellenkezőleg, inkább féljék, mint szeressék” – Machiavelli kijelenti: Cesare Borgiát kegyetlennek ismerték; de ezzel a kegyetlenségével rendet tett Romagnában, egyesítette, békés, biztonságos életre szoktatta. Amiért, ha jól szemügyre vesszük, sokkal könyörületesebb volt, mint a firenzeiek, akik, hogy kegyetlennek ne tartsák őket, végignézték Pistoia romlását. Az uralkodónak nem kell attól félnie, hogy kegyetlennek híresztelik, ha egységben és békességben tartja alattvalóit. Mert alig pár példa statuálása árán még mindig irgalmasabb lesz a fejedelem, mint némelyek, akik merő könyörületből szabad folyást engednek a rendetlenségnek, ez pedig öldöklésre és rablásra ad alkalmat. A rendetlenség ugyanis általában az egész közösséget veszélyezteti, az uralkodó által elrendelt kivégzések pedig egyegy személy ellen irányulnak. Machiavelli itt kifejti, hogy az, amit emberek többsége gyakorta „jó” és „erényes” viselkedésnek vagy döntésnek tart, több ember nagyobb szenvedéséhez vezet, mint az olyan tettek, amelyeket a megrögzött gondolkodásmód kegyetlen, gyilkos vagy barbár cselekedetnek minősít. Azonban nem csupán leszögezi, majd magára hagyja ezeket a gondolatokat, hanem esettanulmányokat is közöl a római, görög és kortárs európai történelemből. Ily módon nemcsak alátámasztja érvelését, hanem be is mutatja A fejedelem egyik vezérmotívumát, nevezetesen időtlen értékét. S valóban időtlen, mert olyan világot mutat be, amely mindig is ilyen volt, s ilyen lesz, nem pedig olyan, amilyennek a keresztények és a legtöbb erkölcsfilozófus szerint lennie kellene. Ehhez az elgondoláshoz a Beszélgetésekben is visszatért: „A büszke emberek előszeretettel, s egyáltalán nem véletlenül vagy minden alap nélkül mondogatják, hogy aki

látni szeretné, hogy mi lesz, az vegye szemügyre a múltat; ugyanis a földi dolgoknak minden időkben megvan az ellenpárja a régmúltban. Ennek oka, hogy ezek emberek cselekedetei, akiknek pedig mindig is ugyanazok voltak a szenvedélyei és szükségletei régen éppúgy, mint a jelenben, ezek pedig ugyanolyan hatással jártak.” Machiavelli egyik legszélesebb körben hangoztatott bírálata szerint a gonoszság, a korrupció és a becstelenség mellett tör lándzsát. Ezeknek a véleményeknek A fejedelem jó néhány szakasza ad alapot, melyekben a szerző a jelek szerint éppen a keresztény értékek, illetve az emberek által „jónak”, „nemesnek” és „tiszteletre méltónak” tartott cselekedetekkel szemben száll síkra. Azonban ezzel félreértik azt, amit Machiavelli valójában kifejezni próbált. Machiavelli kétségtelenül nem tartotta sokra embertársait és azokat a társadalmakat, amelyekben az emberek élnek. A fejedelemben újra meg újra éles szavakkal fitymálja le az emberi méltóságot. A XVII. fejezetben így ír: „Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat.” Később felveti, hogy a fejedelem „mindenekelőtt mások vagyonától tartózkodjék, mert hamarabb felejtik el az emberek tulajdon apjuk elvesztését, mint örökségük elvesztését.” Néhány oldallal arrébb pedig megjegyzi, hogy „az emberek mindig rosszak, ha a szükség nem kényszeríti őket az ellenkezőjére.” Ezeket a magyarázatokat a tizenhatodik századi ájtatosoktól a modern kritikáig bezárólag sok olvasó kiforgatta, de az ilyesfajta fejtetőre állítás merő hiábavalóság. Machiavelli az általa látott, a mindnyájunk szeme elé táruló világot írta le. Sok más társadalomtudóstól eltérően ő egyszerűen nem aggályoskodott, és kendőzetlenül papírra vetette ezeket a megfigyeléseket. Mindez Machiavelli véleménye szerint éppen hogy az emberiség etikai szegénységének köszönhető, ugyanis a nép java érdekében egy sikeres fejedelemnek erősnek, érzéketlennek kell lennie, azonfelül habozás nélkül szembe kell szállnia azzal, amit mindig is helyesnek vagy jónak tartottak. Azonban óriási tévedés azt hinni, hogy a hatalommal való esztelen visszaélés vagy a szükségtelen erőszak mellett kardoskodna. A fejedelemnek „nemcsak a jót kell szem előtt tartania, hanem a rosszat is

meg kell tennie, ha a szükség úgy kívánja.” Máshol meg kihangsúlyozza: „Mégsem lehet virtusnak nevezni polgártársai legyilkolását, barátai elárulását, szószegéseit, könyörtelenségét és istentelenségét, amellyel hatalmat igen, de dicsőséget nem szerzett.” Azután rátér Agathoklészre, aki ugyan rendelkezett Cesare Borgia érzéketlenségével, de abból alig volt meg benne, amit Machiavelli pozitív tulajdonságnak tekintett, hozzátéve, hogy Agathoklész „aljas kegyetlensége és embertelensége, a sok gyalázat nem engedi, hogy a kiváló emberek között emlegessük. Nem lehet tehát szerencsének vagy virtusnak tulajdonítani azt, amit mind az egyik, mind a másik nélkül ért el.” Ezzel összefüggésben egy másik vádat is fel szoktak hozni Machiavelli ellen, nevezetesen azt, hogy bizonyos értelemben a modern kor olyan vezetői típusa mellett szól, mint amilyet Hitler, Pol Pot vagy Franco testesített meg. Ennek azonban semmi köze a valósághoz. Machiavelli a juntaszerű katonai berendezkedés kialakítása ellen volt, s hitt abban az elgondolásban, mely szerint a polgárságnak az uralkodóval együtt kell mindnyájuk érdekében egy jobb társadalom kialakításán fáradoznia. A fejedelem első fő témája ennek az erős, vegytiszta vezetésnek a szükségessége, amely azonban elválaszthatatlanul egybeforrt felsorolásunk második elemével: eszerint Machiavelli nem sokra becsülte a keresztény tanítás hozzájárulását az államberendezkedéshez és a sikeres egyeduralom működtetéséhez. Hiba lenne azt hinni, hogy Machiavelli tevőlegesen és nyilvánosan keresztényellenes volt. Vallásilag megosztott családban nőtt fel. Anyja jámbor, templomba járó asszony volt, míg apja a magánéletben cinikus volt az egyházat illetően, és nem bízott annak intézményeiben. Machiavelli sem verte nagydobra az egyháztól való elfordulását – ebből baja származhatott volna –, de nem sok jót mondhatott róla. Ritkán kereste fel a templomokat, de nem tért el a hagyománytól, amikor gyermekeit megkereszteltette (hogy Marietta kedvében járjon, és ne adjon alapot szóbeszédre), de valójában nem volt hívő, mint ahogy már gyermekkora sem volt az. Megértette, hogy a vallásnak is megvannak a maga céljai; tudta, hogy szerepet játszik a társadalmi rend fenntartásában, és a gonoszok megszégyenítésére szolgál. Azonban azt is vallotta, hogy jó kereszténynek lenni nem fér össze azzal, hogy valakiből erős uralkodó váljék. „Mert úgy

szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét. Ezért szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja.” A filozófus és történész Isaiah Berlin összefoglalta, hogy írásában mire is gondolt Machiavelli: „Választani kell… vagy a lélek megmentése, vagy pedig egy hatalmas és dicsőséges állam megalapítása vagy fenntartása vagy szolgálata; de korántsem mindig a kettő együtt.” Machiavelli szerint az ennek az ellentmondásnak az oka, hogy a kereszténység az egyéntől erőt követel, de csak a szenvedés elviseléséhez, nem pedig valaki meggyőződéséhez való harcához. Megfigyelése szerint egy kereszténytől elvárják, hogy „inkább szenvedni legyen képes, semmint valami erőteljes dolgot megtenni.” Tisztában volt azzal a móddal, amellyel a keresztényeket arra készítik fel, hogy nagyobb hangsúlyt fektessenek arra, amit ő egyfajta képzeletbeli túlvilági életnek tekintett. Mindezt persze ahelyett, hogy a jelenre és a valóságra, a törekvések és a földi sikerek világára összpontosítanának. Azonkívül véleménye szerint a vallás olyasfajta önző hitvallás, amely arra bátorítja az egyéneket, hogy saját üdvözülésükre gondoljanak ahelyett, hogy figyelmüket a közjó vagy (állam)polgári kötelezettségeik teljesítése felé fordítanák. Machiavelli számára a vallási érzület megfelelőbb forrását jelentette a pogány virtù fogalma, amely a legfontosabbnak az egyén belső erőinek kiaknázására való képességet tartja. Azonban ennek a nézetnek a kifejtésében már nem a virtù hagyományos, Cicero által leírt, a későbbiekben pedig olyan keresztény filozófusok által népszerűsített fogalmával dolgozik, akik úgy hitték, hogy annak, aki „virtussal rendelkező” akar lenni, annak mindig „becsületesen” és „tiszteletreméltóan” kell cselekednie. A Machiavelli-féle virtù teljesen más. Az igazi fejedelem törhetetlen elszántságát és ambícióját jelenti. Lényeges összetevője bármely sikeres uralkodó személyiségének. Ennek a tulajdonságnak a birtoklása ugyan még nem a siker záloga, de enélkül a fejedelem kudarcra van ítélve. A virtù meghatározása éppen ellentétes népszerű jelentésével, s Machiavelli dühödt kitöréseket vont a fejére azzal, hogy olyannyira kihangsúlyozta a virtùt, egyszersmind – mint egy igazi vezető számára haszontalant – elvetette a keresztény tanítás alapvető sémáit. Ellenfelei

képtelenek voltak elfogadni azt a gondolatot, hogy Machiavelli a keresztény ideológiát nem becsülte többre, mint bármely más csökevényes hitrendszert, hogy mintegy ezerötszáz évvel a kereszténység teljes győzelme után még mindig ilyen remekül lehet pogány gondolatokkal magyarázni az emberek cselekedeteit. A megcsontosodott etika elvetése A fejedelemben képezi – jóformán a könyv megjelenése óta – majdnem az összes Machiavelli-ellenes gondolkodó és író érveinek középpontját. Machiavelli sok embernél bensőségesebb kapcsolatban állt a sors (amelyet ő Fortunának nevezett) gondolatával. Amikor nekilátott A fejedelem megírásának, éppen élete legrosszabb időszakát élte. Pénzügyi csőddel kellett szembenéznie, elveszettnek és kiüresedettnek érezte magát. Értekezése megírásával megtett minden tőle telhetőt végzete kézben tartására, kiaknázta sokirányú tehetségét és többévnyi tapasztalatát annak érdekében, hogy fordítson szerencséjén. „Az idő sok mindent sodor maga előtt, s egyképpen hozhat magával jót éppúgy, mint rosszat, és rosszat éppúgy, mint jót”, írta egy este, amikor magányosan üldögélt, és dolgozószobája kopár falait nézegette, hasában a helyi kocsmából származó olcsó borral. Machiavelli közelről tanulmányozhatta Cesare Borgia felemelkedését a hatalom csúcsára, majd szörnyűségesen gyors lezuhanását. Tanúja volt nemzetek felemelkedésének és bukásának, az európai politika futóhomokja vándorlásainak. Látott embereket meghalni csatában és betegségben, elveszített újszülött gyermeket, nővért, anyát, apát, barátokat és szerelmeket. Machiavelli felfogásában az emberi lények a víz színén hányódó törmeléknek számítottak, életünk a sors kezében van, sorsunk megjósolhatatlan, s bizonyos fokig nincs is hatalmunk felette. A lényeget azonban itt a „bizonyos fokig” kifejezés jelenti. Machiavelli tudta, hogy még a királyok és fejedelmek – legyenek bár mégoly hatalmasak vagy fényesek, kíméletlenek vagy számítók – sem halhatatlanok, és nem is mindenhatóak. A királyok és a fejedelmek ugyanolyan sérülékenyek, mint mi magunk. Azonban egy valóban „tökéletes” fejedelem tudatában van ennek, és figyelembe veszi ezt. Az emberek igazi vezetője megérti, hogy a sors hullámaival csak úgy lehet felvenni a küzdelmet, ha már akkor felkészül a balszerencsére, amikor még lehet: azaz a jó időkben.

Machiavellit olyannyira magával ragadta ez az elgondolás, hogy A fejedelemben egy egész fejezetet (a XXV.-et) szentelt megvitatásának: „Mit ér a szerencse az emberi dolgokban, s hogyan lehet vele szembeszállni.” Itt arra a következtetésre jutott, hogy a szerencsét nemcsak az isteni beavatkozás határozza meg, hanem a siker vagy a kudarc a „szerencse” és az „egyéni cselekvés” közti kölcsönhatástól függ: „úgy ítélem, igaz, hogy a szerencse fele részben ura tetteinknek, hanem a másik felét, vagy majdnem annyit önnön erőnk mozgatja.” Ezután Istent kiiktatva így folytatja: Hasonlatos némely pusztító folyóhoz, amely ha megárad, elönti a síkságokat, összemorzsolja a fákat és épületeket, elviszi a földet egyik helyről, és lerakja másutt: mindenki menekül tőle, pusztító haragjától rettegve, s gátat emelni ellene képtelen; de mert ilyen, nem marad más, mint hogy a lakosság nyugalmas időben előre felkészüljön gátakkal és töltésekkel, mert ha felduzzadván csatornákba ömlik, tombolása korántsem olyan féktelen és káros. Éppen így van ez a szerencsével is… Az ember tehát saját végzete ura. Nincs szükség isteni felügyelő megidézésére, hiszen az embernek csak fel kell ismernie a világegyetemben elfoglalt helyét, és elég óvatosnak kell lennie ahhoz, hogy időben felkészülhessen. Különös, hogy Machiavelli nem fogadja meg saját tanácsát akkor, amikor jó idők járnak, sohasem lett belőle fejedelem; megmaradt egyszerű gondolkodónak, egy olyan írónak, aki megértette, hogy az embereknek miként kell cselekedniük ahhoz, hogy fejedelem legyen belőlük, és azok is maradjanak. A kivételes források vagy kiváltságos születés híján aligha volt képes kézben tartani saját sorsát. Machiavelli fejedelemként kudarcot vallott volna, mert nem rendelkezett azzal a kíméletlenséggel és sok egyéb olyan tulajdonsággal sem, amelyet pedig szükségesnek ítélt az emberek vezetőinél. A fejedelemben elsőként szögezi le, hogy mire van szüksége annak az embernek, aki király akar lenni. A hagyományos erkölcsiség és etika előírásai összeegyeztethetetlenek az igazi tartós világi hatalom birtoklásával. Akkor melyek voltak hát azok a különleges adottságok, melyekkel Cesare Borgia rendelkezett? Gátlástalanságától és az erkölcsi

kötöttségektől való mentességétől eltekintve mitől lesz egy egyébként alkalmas emberből „superman?” A kérdés megválaszolására Machiavelli a róka és az oroszlán párhuzamát alkalmazta. Önmagában veszedelmes döntés volt a két állat jellembeli tulajdonságainak felhasználása, de Machiavelli választása körültekintőnek és helyesnek bizonyult. A rókát, emlékeztet bennünket, az ámítás és a ravaszkodás nagymesterének tekintik, azonban harcosként gyengén szerepel. Az oroszlán ugyan roppant erős, de nem túl ravasz, és a csalafintáság sem kenyere. Csak a két állat legjobb tulajdonságainak vegyítése révén maradhat egy uralkodó hatalmon, s tarthatja kézben királyságát. „S mert a fejedelemnek jól kell használnia az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie”, jelenti ki Machiavelli. „Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire sem megy vele.” Ennek okai egyértelműek. Bizonyos helyzetekben izomerőre, míg máskor körültekintő ravaszságra van szükség; azok a vezetők, akik csakis egyféleképpen tudnak reagálni, korlátok közé szorulnak és hátrányba kerülnek, ennélfogva méltatlanok a vezetésre. „Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartják meg adott szavukat veled szemben; így hát neked sem kell megtartanod velük szemben… De ezt a természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie; olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét.” Ez az összefoglalása annak az alapállásnak, amelyet a fejedelemnek fel kell vennie, de egy összetevő még így is hiányzik. A fejedelem, legyen szó akár királyról, akár hadvezérről vagy huszonegyedik századi vállalatvezetőről, valamiképpen fel kell fegyverezze magát, s ezek a fegyverek igen sokfélék lehetnek: kardok, nukleáris robbanófejek, pénz, részvények vagy a vetélytársnak kárt okozó információk. (Íme egy újabb ok arra, hogy Machiavelli egy ideig miért csak csekély sikert aratott, miután elveszítette Soderini idején betöltött állását. Nem voltak „fegyverei”, nem volt gazdag, olyan szakértelme volt csupán, amelyre az új rezsim nem tartott igényt, azonkívül nem volt nemesi születésű sem; mindössze tehetséges volt, az adott körülmények közt ennek aligha vette hasznát ahhoz, hogy vagyonra, hatalomra vagy befolyásra tegyen szert.)

Machiavelli mindig is nagy hangsúlyt fektetett a katonai erő szükségességére. Véleménye szerint egy fejedelemnek okosnak, képzeletgazdagnak, kíméletlennek és ravasznak kell lennie, de hadsereg nélkül jóformán semmit sem tehet. A fejedelemben három teljes fejezetet szentelt a katonai kérdéseknek, s Machiavelli több-kevesebb részletességgel tárgyalja a zsoldosok alkalmazásának veszélyeit, a polgársereg szükségességét és a csapatok megfelelő finanszírozásának, kiképzésének és elhelyezésének témakörét. A vitézségben látta az erős kormányzat igazi szegletkövét, valamint a kulcsát a – bármilyen – társadalom biztonsága fenntartásának. „A legfontosabb alapok, melyeken mind az új, mind a régi, úgyszintén a vegyes eredetű egyeduralmak nyugszanak: a jó törvények és a jó hadsereg. És mert elképzelhetetlen, hogy jó törvényeket találjunk ott, ahol nincs jó haderő, ahol pedig jó a hadsereg, szükségszerűen a törvények is jók: ezért hagyom a törvényekről való fejtegetést, és csak a haderőről fogok szólni.” Amennyiben egy fejedelem tulajdonságai közül számos Machiavellinek az olyan emberekről gyűjtött tapasztalataiból kristályosodott ki, mint Cesare Borgia, II. Gyula pápa és a Mediciek, akkor az erős fegyveres erőkhöz való ragaszkodása közvetlenül a firenzei kormánynál gyűjtött saját, gyakran keserű tapasztalataiból ered. Abban a hiszemben, hogy a hazáját A fejedelem megírása előtti időkben ért csapások sorozatának oka éppen amiatt következett be, mert kormánya nem fogta fel ennek a kérdésnek a súlyát, Machiavelli felhívást intézett elképzelt, mindenható fejedelméhez, hogy sohase kövesse el ugyanezeket a hibákat. „A zsoldosok és segédhaderők veszélyesek és feleslegesek. […] Kevés fáradságomba kerülne, hogy erről bárkit meggyőzzek: Itália romlását éppen az okozza, hogy már sok éve zsoldoshadserege van. […] A hódítás ezekkel a fegyveresekkel hosszadalmas, nehézkes és nem maradandó, míg a veszteség váratlan és megdöbbentő. …Itália miattuk szolgaságba és gyalázatba süllyedt.” Ezekkel a szavakkal kínál Machiavelli mintát azok számára, akik a leginkább szóba jöhetnek, mint akik ott folytatják majd, ahol Cesare Borgia abbahagyta. Miután leírta, hogy miként kell nagy vezetőnek lenni és megtartani az egyszer már meghódított országot, A fejedelem utolsó fejezetében Machiavelli felszólítja Lorenzót, hogy fogadja el a nagy kihívást:

Élni kell tehát az alkalommal, hogy Itália annyi idő múltán végre szabadítóra találjon. El sem mondható, mennyi szeretettel fogadnák mindazon tartományokban, melyek idegen betörésektől szenvedtek, mennyi bosszúvággyal, mennyi konok hittel, mennyi könnyel. Melyik ajtó maradna zárva előtte? Melyik nép tagadná meg az engedelmességet? Ki irigykednék rá? Melyik olasz tagadná meg tőle tiszteletét? Mindenkinek büdös már ez a barbár uralom. Fogadja hát Nagyságod ezt a művet olyan szívvel, olyan reménységgel, ahogyan igaz műveket szokták, s Nagyságod címere alatt nemesedjék a haza, és teljesedjék be Petrarca jövendölése: Virtù contro al Furore Prendera l’arme, e fia il combatter corto: Che l’antico valore Negli italici cuor non e ancor morto. [Erény a téboly ellen fegyverre kap; vívásuk röpke lészen, mert még az ősi szellem nem halt ki az olasz szívből egészen.] Machiavelli számára a politikai rendszer és a társadalom az egész emberi történelem folyamán a legjobban a római köztársaság korában közelítette meg a tökéletest, mielőtt még császársággá korcsosult volna Julius Caesar kezében (akit fáradhatatlanul ostoroz A fejedelem és a Beszélgetések lapjain). Machiavelli korának Itáliáját véleménye szerint vissza lehetett volna alakítani egy olyan új köztársasággá, mint amilyen Róma volt fénykorában, és lényegében ez a meggyőződése vezette őt A fejedelem megírására. Kétségtelen, hogy Machiavelli a Medicieknél keresett munkát és kegyet, hiszen önmagának és családjának szüksége volt támaszra. Arról győzködte magát, hogy értekezése bizonyára elérte célját. Azonban a gyakorlati szükségletek mellett nagyobb ívű, komolyabb ösztönzésből is merített erőt és ihletet, ez pedig Machiavelli mélyen gyökerező és igaz hazafisága volt. Soderini alatt hű és hatékony szolgája volt Firenzének, és újból kitűnően szolgálta volna Firenzét, ha megfelelő álláshoz jutatták volna a Mediciek. Azonban még ennél az elkötelezettségénél is erősebb

volt benne az itáliai hazafiúi érzés. Halála előtt pár nappal ezt mondta egy barátjának: „Saját lelkemnél is jobban szeretem szülőhazámat [mia patria].” Machiavelli fejében fényesen világított az egységes államot alkotó Itália képe, amely átjárta gondolatait, miközben A fejedelmet írta. Alapjában véve A fejedelem a korabeli politikai életet magyarázó, Lorenzo vagy a kor bármely más rátermett vezetője számára íródott kalauz. Bemutatja, hogy egy olyan hatalmas család, mint a Medicieké, miként hozhatná létre az egyesült Itáliát. Azonban ezen a törekvésen valójában túlmutat. Ma is az egyik leghatékonyabb politikai tanulmány, mert időtlen, emberi kérdésekkel foglalkozik. A könyv megírásával Machiavelli színtiszta becsületességéről, színtiszta logikájáról tett tanúbizonyságot, a mű pedig a borotvaéles, érzelemmentes értelem könyve, hiszen maga Machiavelli is lépten-nyomon hangsúlyozta, hogy az érzelgősség és a hatalom nem fér meg egymással. S talán ebben rejlik A fejedelem legnagyobb iróniája. Bírálói évszázadokon keresztül tépázták Machiavellit azért a meggyőződéséért, hogy egy uralkodónak nem kell becsületesnek vagy erkölcsösnek lennie, Machiavelli írása mégis figyelemreméltóan becsületes és tiszta. Efelett gyakorta átsiklanak mondatainak népes bírálói. Pedig – gondoljon bárki bármit A fejedelemben kifejtett politikai nézetekről – tagadhatatlan átütő ereje és tisztasága. A fullánkok között és a sallangok kíméletlen lehántásával, a sablonos gondolkodás állandó és teljes megtagadásával Machiavelli az általa látott valóság elemzését kínálta; kétségtelenül maró és jéghideg analízist, de egy olyan emberi látomást, amelyet nem homályosított el a képzelet játéka, a hit vagy az ájtatosság.

11. REHABILITÁCIÓ Ezerötszáztizenhétben Machiavelli kilábalt balsorsából, és készen állt arra, hogy új utakra lépjen. A fejedelem által elért eredményen felbátorodva energiáit az irodalom felé irányította. Legkorábbi művei között egy vers- és szonettgyűjtemény szerepel, ebben kapott helyet az 1517-ben elkezdett, de befejezetlenül maradt L’Asino (A szamár) is. Mintaképe az Aranyszamár (más néven Metamorphoses), a Kr. u. 2. században élt szónok és költő Apuleius műve volt. Ezután Machiavelli belekezdett egy regénybe, melynek címe Belfagor arcidiavolo volt (Belfagor, a főördög). Ezt valószínűleg 1517-ben írta, de csak harminc évvel később, halála után tíz esztendővel látott napvilágot. A szamár megírása egyfajta gyógykezelést jelentett Machiavelli számára. Habár minden oka megvolt az önsajnálatra, mégis tudta, hogy az olvasót nem öntheti nyakon az őt ért csapásokkal. Ehelyett gúnyt űzött önmagából, akit a főszereplő szamár képében ábrázolva így írt: „És szamarunkat, aki bejárta eme világ oly sok csillagát, hogy megfigyelje a halandó emberek elméjét… maga a mennyország sem gátolhatta meg az iázásban.” Azaz én vagyok Machiavelli, én ott voltam, és kiismertem a világ működését. Senki sem állíthat meg abban, hogy leírjam a világot. Ti pedig (a firenzei nemesség, s elsősorban a Mediciek) semmibe vehettek ugyan, de így is, úgy is szembesültök gondolataimmal. Majd ismét, eufemisztikus utalással a szamárra, így fakad ki: „Az összes hajdan volt és mai emberek közül… senki sem szenvedett el nagyobb hálátlanságot, sem pedig nagyobb fájdalmakat.” A regényírásra tett ezen első kísérletekhez az ösztönzést részben Machiavelli fájdalma, valamint önkifejezésének vágya adta, mindazonáltal nagymértékben bátorította őt számos új barátja, akikkel sok időt töltött firenzei tartózkodásai alatt. Ez a hasonló gondolkodású emberekből álló csoport a külvárosi Rucellai-kertekben szokott összegyűlni. A firenzeiek ezeket olykor csak „gyönyörűséges kerteknek” nevezték, egyébként a kerteket Bernardo Rucellai hozta létre az 1490-es évek végén. Bernardo humanista családból származott, s olyan helyet akart létesíteni, ahol összegyűlhettek a vitatkozó filozófusok és írók. A jó néhány kavicsos

sétány mentén antik szobrok, valamint külön hozatott és szerte a kertben elültetett egzotikus fák, álltak. Machiavelli „kertje legárnyasabb és legtitkosabb részének” nevezte azt a helyet, ahol barátaival találkozott. Padokon vagy a fűben üldögéltek itt, „ezen a rétként zöldellő helyen” az idegyűlt értelmiségiek. Bernardo Rucellai 1514-ben meghalt, s amikor Machiavelli csatlakozott a kerti csoporthoz, akkor már Cosimo Rucellai, Bernardo unokaöccse vezetése alatt állt, aki körülbelül 1516-tól egyik legjobb barátja volt. A csatlakozottak között volt még a filozófus Francesco da Diacceto és a történetíró Filippo de’ Nerli, akiket Machiavelli már évek óta ismert. Fontos tagnak számított Jacopo Tardi, egy másik történetíró, valamint Antonio Brucioli és Anton Francesco degli Albizzi írók, a költő Luigi Alamanni di Piero és a politikai gondolkodó Zanobi Buondelmonti. Machiavellihez a legközelebb Alamanni di Piero, Buondelmonti és Cosimo Rucellai állt. A csoport tagjai majdnem kizárólag nemesi családokból származó gazdag fiatalemberek voltak. Humanista, szabadgondolkodó nézeteket vallottak, és nem volt ínyükre az olyasfajta vezetési stílus, mint amilyet az új uralkodó, Urbino hercege (Lorenzo de’ Medici) honosított meg, egyszersmind mindannyian kivételesen törekvőek és ragyogó szelleműek voltak. Ezek a befolyásos és gazdag fiatalemberek voltak, akik egy napon esetleg vezető szerepet játszanak majd Firenze életében. Ezzel szemben Machiavelli szegény és állástalan volt, noha hatalmas tapasztalatra támaszkodhatott. Roppant intelligens volt, tehetséges költő és politikai elemző, remek beszélgetőpartner, kiváló humorérzékű társasági ember. Meglehetősen természetesnek tűnik tehát, hogy ekkor már jó ideje kezdte felölteni a Rucellai-kertekbe járó fiatalabb emberek tanítójának szerepét, azokat pedig lenyűgözték és hatásuk alá vonták politikai eszméi. Machiavelli lassacskán azon kapta magát, hogy az összejövetelek révén újra egyfajta befolyásra tett szert a politikai életre. Sohasem volt forradalmár vagy lázadó típusú ember, és roppant ostobának tartotta azokat, akik erőszak és kétbalkezes cselszövések révén megpróbálkoztak a hatalom bitorlásával, majd kudarcot vallottak, de kedvelte azt a gondolatot, hogy olyan értelmiséginek kell lenni, akinek eszméi hatással lehetnek a lappangó hatalommal rendelkező fiatalemberek politikai nevelésének fejlődésére. Ez az elgondolás új, fiatal barátainak állhatatosságával

párosulva indította őt a Beszélgetések befejezésére, majd később A háború művészetének megírására, megalkotva ezzel A fejedelemmel és a Beszélgetésekkel együtt immár gyakorlatilag trilógiává kiegészülő sorozat harmadik kötetét. Machiavelli csaknem bizonyosan azelőtt kezdte el a Beszélgetések megírását, hogy megszakította volna A fejedelem megírása miatt, majd visszatért hozzá 1514 elején. A Rucellai-kertekben folytatott beszélgetésektől feltüzelve beleegyezett abba, hogy előadás-sorozatot tart barátainak, amelyben kikristályosítja a könyv korábbi vázlataiban kifejtett eszméket, majd később, 1518 körül előállt a Beszélgetések végleges változatával, jóllehet ez csak halála után jelent meg nyomtatásban. Talán a Beszélgetések Machiavellinek az a műve, amely a legközelebb áll A fejedelemhez. Azonban amíg A fejedelem a vezetők viselkedését taglalja, és a jövendő uralkodó kalauza, addig a Beszélgetésekben Machiavelli a köznéppel és a sikeres társadalom fenntartásában és működtetésében játszott szerepével foglalkozik. Ez hosszabb és részletesebb könyv, ellentmondásos munka, amely (A fejedelem kivételével) különbözik minden addigi politikai tárgyú értekezéstől. A Beszélgetések sok olyan kérdést vet fel, amely őt is foglalkoztatta pályafutása során: a jó kormányzás módszertanával, az erős hadsereg szükségességével, a vallás szerepével és a kormányzat különböző összetevői közti kapcsolattal. Machiavelli megint csak azt a módszert alkalmazza, hogy visszanyúl a klasszikus hagyományhoz, onnan vesz példákat, és elegyíti azokat a korabeli politikai tapasztalattal. Mivel a Beszélgetések Titus Livius A római nép története című művének általa elvégzett elemzésén alapul, ezért szerte a műben hivatkozik a római párhuzamra, s végül arra az elkerülhetetlen végkövetkeztetésre jut, hogy kormányzati szempontból bármilyen állam legjobb államformája a köztársaság. (Livius a Kr. e. első évszázadban élt, ő tekinthető a római kor legjelentősebb történetírójának.) Mikor Machiavelli újra nekilátott a Beszélgetéseknek, már teljesen beleélte magát oktatói szerepkörébe: „A jó ember kötelessége, hogy a többieket jóra tanítsa …”, írta, „amelyet azonban az idők és a szerencse kedvezőtlensége folytán nem érhettél el, úgyhogy amikor sokan hajlanak feléje, egyikük, akit az ég jobban kedvel, mégis elérheti.” Azaz úgy vélte, hogy kötelessége átadni tudását és tapasztalatait, mert ha sokan felfogják

azt, amit megpróbált feléjük közvetíteni, s talán legalább egyikükre rámosolyog a szerencse, megfelelően felkészül majd a cselekvésre annak alapján, amit megtanult. Ugyanekkor Machiavelli gyorsan felismerte azt is, hogy milyen sokat köszönhet barátainak a Rucellai-kertekből. Jobbára lelkesedésüknek és támogatásuknak volt köszönhető, hogy visszanyerte önbizalmát és önbecsülését. Ugyanakkor arra is kezdett rájönni, hogy az olyan emberek, mint Lorenzo de’ Medici, akik tudatlanok és önhittek voltak, nem méltóak szavaira vagy tanácsára. Talán Lorenzóra gondolt, amikor a Beszélgetésekben így írt: „…gyalázat és megvetés illeti a vallásrombolókat, a birodalmak és államok pusztítóit, az erények, az irodalom és az emberi nemnek hasznot és megbecsülést hozó minden más művészet ellenségeit: ilyenek a gazemberek, az erőszakoskodók, a tudatlanok, a semmirekellők, a renyhék, a hitványok.” Úgyhogy ahelyett, hogy a hagyomány és a gyakorlati megfontolások szavára hallgatva felajánlotta volna művét egy lehetséges pártfogónak, inkább úgy döntött, hogy a Beszélgetéseket annak a két embernek ajánlja, akiket jóval méltóbbnak ítélt erre, Cosimo Rucellainak és Zanobi Buondelmontinak, akikkel szívesebben foglalkozott, mint valaki olyannal, aki dicsőítése fejében cserébe juttatott volna neki valamit. „Zanobi Buondelmoninak és Cosimo Rucellainak. Üdvözlettel”, így kezdődik az ajánlás: Ajándékot küldök nektek; talán kevesebb, mint amennyi részemről megilletne benneteket, de minden bizonnyal a legjobb, amit Niccolò Machiavelli küldhet. Mert e műben mindazt előtárom, amit a világ dolgairól tudok, és hosszas munkásságom, a szüntelen olvasás során megtanultam. Sem ti, sem mások nem kívánhatnak tőlem többet, így hát nem okozhat sértődést, ha csak ennyit nyújtok. Ám ha szegényes szavakkal szólok, méltán érhet korholás szellemem együgyűsége miatt, és akkor is, ha errőlarról beszélve többször tévedek, tehát hamisnak bizonyul ítélőképességem. Ennek következtében nem tudom, ki tartozik kevesebbel a másiknak: lehet, hogy én tinéktek, hiszen arra késztettek, hogy leírjam azt, amit magamtól sohasem vetettem volna papírra, de az is lehet, hogy én vagyok a ti adósotok, hiszen nem elégítettem ki várakozásotokat. Ennélfogva úgy

fogadjátok ezt a művet, mint minden más baráti ajándékot, azaz itt is inkább az ajándékozó szándékát nézzétek, mint az ajándék értékét. És higgyétek el, csak azért örülök neki, hogy így tettem, mert arra gondolok, hogy sok helyütt tévedtem ugyan, de meggyőződésem, hogy helyesen cselekedtem, amikor titeket választottalak, és mindenki másnál inkább nektek ajánlottam a Beszélgetéseket; egyrészt azért, mert ily módon némileg kifejezhetni vélem hálámat a tőletek kapott sok-sok jótéteményért, másrészt szentül hiszem, eltértem az íróknak amaz általános szokásaitól, hogy mindig fejedelmeknek ajánlják műveiket, s a törtetéstől és kapzsiságtól elvakítva magasztalják az uralkodó erényeit, holott meg kellene szégyeníteniök gyalázatos tetteiért. Hogy ne essek ebbe a hibába, nem olyanokat választottam, akik fejedelmek, hanem azokat, akik végtelen sok erényük miatt megérdemelnék a koronát; nem azokat, akik elhalmozhatnának ranggal, megtiszteltetéssel, gazdagsággal, hanem akiknek ez most nem áll módjukban, de szívesen megtennék. Mert aki igazságosan akar ítélni, azokat becsülje meg, akik valóban adakozók, nem csak a módjuk van meg rá; azokat, akik valóban képesek egy országot kormányozni, nem csupán a lehetőséget kapták meg minden hozzáértés nélkül. […] Élvezzétek hát ezt az örömet vagy bosszúságot: magatok akartátok; és ha dőrén kedveteket lelitek itt kifejtett nézeteimben, hű maradok kezdetben tett ígéreteimhez, és nem mulasztom el végigelemezni ennek a történetnek hátralevő részét is. Minden jót! Ennek az ajánlásnak a legbeszédesebb része az, ahol Machiavelli állhatatosan hangsúlyozza a különbséget a sors által igazságtalanul kegyeltek, „akik megtehetnék ugyan [ti. egy királyság kormányzását], de nincs meg hozzá a tudásuk”, és azon méltó emberek között, akik barátaihoz hasonlóan valóban tudják, miként kell egy királyságot kormányozni, de nem teszik. A korabeli összes művelt olvasó előtt nyilvánvaló lehetett azoknak a kiléte, akikre Machiavelli célzott, s ez igencsak merész tett volt tőle. Gyakorlatilag azt mondta a Mediciek és mindazok szemébe, akik elűzték őt, hogy „rendben van, ha úgy döntöttetek, hogy átnéztek rajtam, ha egy vadászkutyát többre becsültök

tapasztalataim és intelligenciám felajánlott gyümölcsénél, akkor valószínűleg ezt sem fogjátok elolvasni, úgyhogy a pokolba veletek!” Machiavelli politikai és katonai elemző trilógiájának a harmadik könyve, A háború művészete (Dell’arte della guerra) volt az egyedüli olyan könyv, amely még életében megjelent. Valószínűleg 1518-ban kezdett hozzá, a Rucellai-kertekből való barátainak ösztönzésére, és az általa elmondottakban, valamint a hosszú órákig tartó viták során fejlesztette ki. 1521-ben jelent meg, és a háború és politikai vonatkozásainak minden kérdését illetően remekbeszabott értekezésként gyorsan elfogadottá vált. Egyesek bírálattal illették Machiavelli értekezését amiatt, hogy meg sem említi a lőfegyvereket, amelyeket pedig nem sokkal a könyv íródása előtt vezettek be Európában. Ők azonban megfeledkeznek arról a lényeges dologról, hogy valójában mit is kívánt elérni művével. A háború művészete A fejedelemhez és a Beszélgetésekhez hasonlóan utasításokat megfogalmazó kézikönyv kívánt lenni, benne különböző forgatókönyvek esetén felhasználható általánosított vezérgondolatok leírásával. Egy képzelt párbeszéden alapul, amely Machiavelli néhány barátja a Rucellikertekből és a pápai seregek vezére, Fabrizio Colonna közt zajlik, s ily módon fejti ki azt, amit Machiavelli a legjobbnak tartott egy erős hadsereg megalakítása és fenntartása kapcsán. Ez olyan könyv, amelyet bármilyen nemzetiségű, bármely korban élő katonák is megérthettek és alkalmazhattak. A történész Pasquale Vilari ezt írta A háború művészetéről: „Ez nemcsak saját korának bámulatos tüneménye, hanem egyenesen örökérvényűnek tekinthető.” Azonban Machiavelli nem elégedett meg a puszta tanítással, s nem csupán a politikai és katonai ügyekről való írás érdekelte. Alkotókedvének volt egy másik, tisztán költői oldala is, és ezen rész miatt lett oly könnyen szerelmes, ez a rész volt az oka annak, hogy börtöncellájából szonettet küldött a Medici uralkodónak. Ez hatalmas erő volt, az ember ősibb része, az őseredeti alkotószellem, amely átjárta összes, bármilyen témában is készült írását. Ez a hajtóerő vitte rá a Mandragóra című vígjátéka megírására. A Mandragóra megírása ugyancsak gyógykezelést jelentett számára. Machiavellinek azért kellett nevetnie, hogy megállítsa könnyei árját, és másokat is meg akart nevettetni a világról és abszurditásairól alkotott

képével. Ez azonban fegyverként is szolgált, olyan tőrként, amellyel ravasz támadást intézhetett az ellen, aki el akarta nyomni. Kijelentette, hogy „ha meg nem kacagtat, jogerős nektek tőle [ti. az írótól] egy pohár bor”, majd így folytatta: „S ha tán e tárgy túlontúl könnyű lenne, és méltatlan is ahhoz, ki bölcsnek és komolynak tűnne inkább, bocsássátok meg, hisz csak az vezette e hiú gondolathoz, hogy édesítse bús napjai kínját; mert fordítani arcát nincs máshová, se semmi módja nincs ékeskedni más erényekkel más vállalkozásban, nem lelvén díjra soha semmi másban.” A Machiavelli által írt más művekhez hasonlóan a Mandragóra is, megalkotásának időpontját tekintve, alapvetően modern alkotás, és akárcsak más – az ő szóhasználatával élve – „komoly” munkáinak, úgy ennek sem volt sok köze kora irodalmi hagyományához. Stílusában és előadásmódjában Machiavelli mindenütt radikális. Toscanában alkotott, és erősen érezte, hogy nem a latin, hanem a hétköznapi nyelv lesz az itáliai irodalom nyelve. Ebben a tekintetben ugyanúgy irtózott a latintól való hagyományos függőségtől, mint barátja, Leonardo da Vinci. Filozófiáját előszeretettel adta elő egy habkönnyű vígjáték, egy regény, egy népszínmű vagy egy szonett révén, s a Mandragórában ugyanígy intézett sikeres támadást az egyház, Firenze vagyonos, de műveletlen sznobjai, a házasság szentsége, valamint a tisztaság és becsület társadalmi kényszerítő ereje ellen. A cselekmény egyszerű és rendhagyó. Szülővárosába hazaérkezik egy ifjú firenzei, Callimaco Guadagno, egy szabadgondolkodó, aki évekig külföldön tanult, s eközben hírét vette egy kivételesen szép fiatalasszonynak, Lucreziának, aki egy nála jóval öregebb, gazdag, ámbár feltehetőleg impotens úr, Messer Nicia felesége. Callimaco megpillantja az asszonyt, és azonnal olyannyira beleszeret, hogy immár egyedüli vágya az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, együtt hálhasson vele. Azonban Lucrezia erényes és hűséges. Így aztán fortélyos barátja, Ligurio segítségével Callimaco tervet sző az áhított asszony behálózására. Kisvártatva kiderítik, hogy az öregember nagyon szeretne gyermeket, s ezt használják fel arra, hogy Callimacót bejuttassák Lucrezia hálószobájába. Nicia bízik Ligurióban, aki elmondja neki, hogy Lucrezia teherbe ejtése végett rá kell vegyenek egy fiatalembert arra, hogy mandragóragyökér-italt igyon, majd szerelmeskedjen Lucreziával. Felesége teherbe esik majd, de a mandragóra még azon az éjjelen végez a

fiatalemberrel. Nicia helyesli a tervet, de még feleségét is meg kell győzni erről. Callimaco és Ligurio ezután lefizetnek egy papot, Timoteo atyát, hogy avassa be a tervbe a fiatalasszonyt. Callimacót természetesen nem mérgezik meg, eléri célját Lucreziánál. Machiavelli a mesét bármiféle olyan tanulság nélkül zárja, amelynek alapján a hagyományos látásmódú közönség Callimacót erkölcstelennek tartaná. Ehelyett Nicia maga egyezik bele abba, hogy egyfajta ménage à trois-ban a fiatalember vele és Lucreziával éljen. Machiavelli a darabot az egyház elleni újabb éles oldalvágással fejezi be. A zárójelenetben a segítőkész Timoteo atyát láthatjuk, amint éppen egy családtól fogad el fizetséget azért, hogy áldását adja egy magzatelhajtásra. A színművet 1518 tavaszán vagy nyarán Machiavelli bizonyosan felolvasta humanista irodalmárcsoportja összegyűlt tagjai, barátai előtt, első ízben pedig még ezen a nyáron bemutatták Firenzében. Azonnal átütő sikert aratott, s a rákövetkező esztendőben előadták X. Leó előtt is Rómában. Meglepő módon a pápa szerfelett élvezte az előadást, s ez nagymértékben segített Machiavellit ázsiójának növelésében a Mediciek előtt. A meglehetősen egyszerű, gyermekes ízlésű Leó nem értett a magas szintű művészethez vagy a szellemi dolgokhoz, ennélfogva a történet sikamlósabb, majdhogynem trágár részei mulattatták, az egyértelműen egyház- és Medici-ellenes mögöttes tartalom hidegen hagyta (vagy átsiklott felette). Machiavelli számára ez a fogadtatás váratlan, de örömteli meglepetést okozott, s az első sovány vigaszt jelentette neki a Mediciek feléje tanúsított magatartásáért cserében. Ekkor azonban már hat esztendeje volt kegyvesztett. Ez volt élete legtermékenyebb szakasza, egy olyan időszak, amikor a második kancellárián betöltött titkári állása kötelmeitől megfosztva szabadjára ereszthette alkotóerejét, kitárhatta lelkét. 1513 és 1517 között alkotta meg leghíresebb műveit, s ekkor vetette meg immár fél évezrede elevenen élő politikai gondolatrendszere és katonai filozófiája alapjait. Machiavelli számára ez nagy szenvedések és kétségbeesés időszaka volt, de ez a sötétség nagy szerepet játszott hírneve kialakulásában. 1519-ben a dolgok mintha javulni kezdtek volna. Újabb kilátások bukkantak fel előtte, és új lehetőségek kínálkoztak. És noha Machiavelli korántsem követte hűen saját szabályait, és nem rendelkezett egy

fejedelem forrásaival sem, legalább ahhoz elég bölcs volt, hogy felismerje a felkészülés fontosságát. Amikor Soderini kibukott a hatalomból, Machiavelli sorsa rosszra fordult, ő pedig ott állt felkészületlenül. Most, hogy a balsorsot elűzte a jó szerencse, készen állt a lehetőségek megragadására, s ezek többségét ki is aknázta. 1519-ben két haláleset is nagymértékben érintette Machiavellit. A legmegrázóbb számára annak az embernek az elvesztése volt, aki talán legjobb barátja lett, a Rucellai-kertekben találkozgató csoport alapítójáé, Cosimo Rucellaié. Machiavelli sokat köszönhetett neki; érdeklődése új erőt adott neki, tanácsokat kapott tőle és értékelte bírálatát is. Rucellai többet segített neki, mint bárki más a Machiavelli hatalomból való kihullását követő kétségbeesett években, írásra és tanításra bátorította. A csoport ugyanazon a találkozóhelyen folytatta összejöveteleit, mivel ez az értelmiségi kör sohasem nélkülözte a gazdag pártfogókat és energikus szervezőket, de 1519-től az összejövetelek szelleme megváltozott. A másik haláleset semmilyen érzelmi hatással sem járt Machiavellire nézve, ugyanis 1519. május 4-én, pár hónappal huszonhetedik születésnapja után meghalt Lorenzo di Piero de’ Medici. Azonban mégis jelentős szerepet játszott élete jobbra fordulásában. Lorenzo nagy csalódást jelentett Machiavelli számára, mégpedig nem csupán azért, mert nem tette lehetővé pályafutása folytatását, és A fejedelem kapcsán semmibe vette őt, hanem azért is, mert saját maga számára kudarcot, az általa csaknem hat esztendeig kormányzott város számára pedig csalódást jelentett. Lorenzo visszaélt helyzetével, kizárólag önmagával törődött, romlott ember volt, és a firenzeiek többségét sikerrel fordította maga ellen. Machiavelli számára Lorenzo korai halála a rárakott kötelékek egy részének lehullását jelentette, és megújult reménységgel töltötte el. Egyszersmind fenyegetést is jelentett a firenzei Medici-uralomra nézve is, úgyhogy X. Leó pápa gyorsan elküldte unokafivérét, Giulio de’ Medici bíborost, akinek tekintélye nyomban ránehezedett a kormányra. Giulio mindent megtestesített, amiben Lorenzo kudarcot vallott: bölcs volt, higgadt, intellektuális, a művészetek pártfogója és olyan ember, akinek politikai nézetei több hasonlóságot mutattak Machiavelli és barátai elképzeléseivel, mint családja számos tagjáéval. Az összes Medici közül (talán Giuliano kivételével, aki 1516-ban halt meg) ő viseltetett a legnagyobb jóindulattal az egykori titkár iránt.

Az időzítés a legfontosabb dolog, és Machiavelli ezt mindenkinél jobban tudta. A sötétségbe kivettetve, a bebörtönzése utáni reménytelen napokban tudnia kellett, hogy az átértékelés és a lassú, fájdalmas változás időszakát éli. És ez a változás valóban drámai volt. Egykor bizonyára politikusnak tekintette magát, de 1519-ben már a firenzei irodalmárok körének tagja, színműíró, politikai elemző és költő volt. Hét évre kihullott a politikából, s habár bizonyosan nehéznek érezte ennek a ténynek az elfogadását, az irodalom jobb esélyt kínált számára a közéletbe való visszatérésre, mint bármilyen valaha is birtokolt poltikai megbízatás. A rehabilitációra 1520 májusában jött el az alkalom, amikor egyik legjobb barátja, Lorenzo Strozzi, az egyik leggazdagabb és leghatalmasabb itáliai család tagja összehozott egy rövid találkozót Machiavelli és Firenze új uralkodója, Giulio de’ Medici között. A szemtanúk szerint ez az első találkozó nagyon jól zajlott. Azonban a közelmúlt keserű tapasztalatai tudatosították Machiavelliben és barátaiban az ilyesfajta találkozók sokszor hiábavaló voltát. Mindannyian óvakodtak attól, hogy egyetlen találkozóra alapozzanak, s gyanakvással figyelték a hatalom gyeplőit valójában a kezében tartó ember, X. Leó pápa rezdüléseit. Nem akarták, hogy megismétlődjenek 1514 elejének szerencsétlen eseményei, úgyhogy Machiavelli egy másik jó barátja, az akkor Rómában tartózkodó és a pápa bizalmát élvező Battista della Palla mindent elkövetett azért, hogy Machiavellit minél jobb színben tüntesse fel a pápai udvarban. Della Palla beszélt Leónak a Rucellai-kertekben lezajlott összejövetelekről, elbeszélését pedig klasszikus képek módjára a márványszobrok és virágok közt magasztos témákról beszélgető, kulturált emberek lefestésével fűszerezte. Ezután elmondta a pápának azt is, hogy miként lett Machiavelli a csoport vezéralakja, és hogyan nyűgözte le őket tudásával. Majd emlékeztette őt Machiavelli vígjátékára, a Mandragórára, amelyen Leó és udvara olyan jól szórakozott. Ezúttal mindez működött is. Egy fivérének, Lorenzónak írt levelében az akkor Rómában tartózkodó Filippo Strozzi így írt: „Nagyon örülök annak, hogy Machiavellit összehoztad a Medicivel, mivel ha elnyeri az úr bizalmát, ő egy olyan ember, aki mindenképpen felemelkedik.” Pár héttel később, 1520 nyarának elején Machiavelli kapott néhány kisebb megbízatást, amelyekben felkérték őt arra, hogy simítson el kisebb vitákat és civódásokat. Ezek egy része üzleti jellegű volt, de Giulio de’ Medici

bíboros arra is szerződést kötött vele, hogy felkeresi Lucca városát, ahol elintéz néhány egyszerűbb ügyet Firenze városa számára. Az egyik a pénzverde működésével volt kapcsolatban. A másik esetében el kellett rendeznie néhány pisai diák ügyét, akik szembeszálltak a hatóságokkal, és elmenekültek a városból. Ezek meglehetősen lealacsonyító munkák voltak olyasvalaki számára, aki egykor a firenzei köztársaság legfontosabb követe volt, de Machiavelli annak tekintette őket, amik: próbáknak, kis áldozatoknak, amelyek egyengetik az utat a remény- és jövőbeli komolyabb feladatok felé. Nehéz pontosan megítélni, hogy Machiavelli mire számított életének ebben a szakaszában. Szerette régi mesterségét, és immár hét esztendeje nélkülözte az utazás izgalmát és a felelősséget. Izgatta egy konfliktus megoldásának lehetősége, egyenes jellemű és kitárulkozó személyiség volt, egy olyan ember, aki szerette a hallgatóságot. Ízlett neki a hatalom, és éltette a nagy hatalmú emberekkel való munka, noha neki magának nem volt különösebb hatalma. Azonban a világ nem állt meg, így ő sem. A Medicieknek megvoltak a saját követeik, a saját városi tisztviselőik, akik immár komoly tapasztalatra tettek szert pozíciójukban. Azonkívül Machiavelliben sohasem bíztak meg a Mediciek, úgyhogy nem is reménykedhetett olyan állásban, amelyből bármiféle befolyást gyakorolhatott volna, vagy jelentős szerepet játszhatott volna a város politikai életében. 1520-ban, amikor megújította szerződését Firenze uralkodóival, ötvenegy éves volt; és a politika világában hét év még a tizenhatodik században is örökkévalóságnak számított. Szegény volt, de számkivetettként is túlélte az évtized jó részét. Megtanulta elfogadni a veszteségeket, szellemi és érzelmi világa fejlődött. Talán ekkor már inkább tekintette magát írónak, semmint politikai szóvivőnek vagy követnek. A Rucellai-kertek fiatalemberei hallgatóságot biztosítottak számára, s ez a hallgatóság sikeres színdarabja által megszázszorozódott. Értekezése, A háború művészete a nyomdában volt, készen a megjelenésre, s ha széles körben félreértették is A fejedelemben és a Beszélgetésekben kifejtett politikaelméletét, az értelmiségiek körében akkor is legalább megvitatták és elterjesztették. Ezeket a tényezőket figyelembe véve egyértelmű volt számára, hogy az viszi előre, ha elfogadja az írói, történetírói és politikai teoretikusi kihívást. A Mediciek és tanácsadóik nyilván ugyanezt gondolták, mert 1520 júliusában

Machiavellit meghívták, hogy újra találkozzon Giulio de’ Medici bíborossal, ezúttal azzal a céllal, hogy megvitassák egy Firenze-történet megírására szóló megbízatás lehetőségét. A javaslat tökéletes volt Machiavelli számára, s azonnal magával ragadta az ötlet. Ugyan csak viszonylag csekély honoráriummal járt, de ez mégis bármely értelmiségi számára megtiszteltetést jelentett volna. A szerződés két évre szólt, a második évet az első év munkájának áttekintése után hagyták volna jóvá. A megbízás hivatalosan a Studio Fiorentino részéről érkezett, és az Egyetemi Tisztviselők nevezetű testület tárgyalt a megállapodásról, de a Mediciek finanszírozták, és ők is mondták ki az utolsó szót a szerző személyének kiválasztásában. Magát Machiavellit kérték fel a szerződés vázlatának elkészítésére, ő pedig így írt Francesco del Nerónak, az üggyel foglalkozó jogásznak: „[A szerzőt] … évre felfogadják évi …. fizetéssel és azzal a feltétellel, hogy azoknak a dolgoknak az évkönyveit vagy történetét kell megírnia, illetve írja meg, amelyek Firenze államában és városában történtek, az általa jónak tartott időponttól kezdve, bármilyen – latin vagy toszkán – nyelven, amelyiket a legjobbnak ítéli.” Machiavelli ezért évente száz fiorini di studio (studio forint) illette meg. A studio forint mindössze négy lírát érő „leértékelt fizetőeszköz” volt, míg az aranyforint hét lírát ért. Ez azt jelentette, hogy Machiavelli fizetése körülbelül ötvenhét forintra rúgott, ami kevesebb mint egyharmada volt annak, amit firenzei titkárként, alkalmazása első évében több mint két évtizeddel ezelőtt kapott. Bizonyára joggal tartotta ennél sokkal többre magát, de a firenzei történelem megírásának lehetőségét nem akarta elszalasztani, és egy pillanatra sem gondolt arra, hogy felhagyjon vele. Történeti munkája ily módon a legutolsó lett volna azoknak a beszámolóknak a sorában, amelyeket a múltban megbecsült és nagy hatalmú emberek írtak, köztük legalább hárman az első kancellária titkárai közül. Machiavelli nyomban munkához látott. Az év legnagyobb részében Sant’ Andrea-i vidéki házában dolgozott, akárcsak akkor, amikor A fejedelmet írta. S akárcsak 1513-ban és 1514-ben, úgy most is beutazott néha Firenzébe, hogy emberekkel találkozzon, és leporolja magáról dolgozószobája pókhálóit. Ezúttal a dolgok azonban mégis nagyon különbözőek voltak. Még mindig szegény volt, még mindig nem tartották

őt oly sokra, mint amit Európa leghatalmasabb embereivel találkozva megszolgált, de dolgoznia kellett, dolgoznia azon, amire felkérték, ráadásul egy olyan munkán, ami ugyanakkor mélységesen kielégítette. Amikor egy-két napra vagy egy hétre visszatért Firenzébe, régi szokásának megfelelően majdnem bizonyosan betért a bordélyházakba, játékbarlangokba és ivókba, mivel kedvelte ezeket a dolgokat. Azonban a Firenze történetét író ember sok szempontból különbözött attól az embertől, aki A fejedelem befejezésével fojtotta el bánatát. Machiavellit most már legalábbis megtűrték a Mediciek, azonkívül nagy hatalmú és elkötelezett barátai is voltak. 1520-ban volt reménye és életcélja, s ezekkel együtt feléledt önbizalma és önmagába vetett hite is. A Machiavelli életében 1520-ban beállott változás tökéletes fokmérője reakciója egy meglepő hírre, egy levélre és egy meghívásra. 1521 áprilisában az egykori gonfaloniere, Piero Soderini írt neki levelet, melyben felajánlotta neki a titkári posztot kis tartományában, az Adriaitenger partján fekvő Raguzai Köztársaságban (ez a mai Dubrovnik). Az állással komoly fizetés is járt volna, kényelmes lakhely és olyasfajta felelősség, amilyenre az egykori diplomata már régóta áhítozott. Machiavellinek habár hízelgett az ajánlat, mégis elutasította. Azonban Soderinit nem lehetett egykönnyen lerázni, mindazonáltal meglepő lett volna, ha sikerül neki Machiavellit Firenzéből elcsábítania akkor, amikor a Mediciek figyelme egyre inkább újból ráirányult. Gyorsan megtetézte ajánlatát, de Machiavelli még így sem állt kötélnek. Ezután pár hét múlva Soderini újabb állásajánlattal állt elő. Ezúttal a nagy hatalmú római nemesember, Prospero Colonna, Fabrizio Colonna condottiere unokafivére nevében írt, akinek Machiavelli A háború művészetét ajánlotta. A nemesember tanácsadójaként kellett volna működnie költségei fedezése mellett kétszász aranydukátos fizetéssel. Ez döbbenetes ajánlat volt. Kétszáz aranydukát a sokszorosa volt annak a fizetésnek, amit Machiavelli sikerei csúcsán kapott a firenzei kormány szolgálatában. Az állással kényelem és izgalom járt volna, egyúttal biztonságot jelentett volna családjának is. Feleségét és gyermekeit Rómába vihette, ahol végleg megszabadulhatott volna a múlt fájdalmaitól és keserűségeitől. S noha kísértésbe esett, Machiavelli mégis elutasította ezt az ajánlatot is, és Firenzében maradt, hogy befejezze könyvét.

Döntését az is elősegítette, amit maga a becsület kérdésének tekintett. Megígérte, hogy megírja Firenze történetét. Ez nemes és jelentós vállalkozás volt, amellyel beírhatta nevét a történelembe. Úgy vélte, ha az ilyen erős kísértések dacára is folytatja munkáját a Mediciek számára, hűségét megjutalmazzák majd. Machiavelli tudta, hogy élhet ugyan kényelemben Colonna palotájában, s talán lénye egy része úgy érezte, hogy megérdemelné ezt a díjazást, de ekkor már nagyobb célok felé tört. Ha ez az ajánlat egy évvel korábban érkezett volna, talán egészen másképp döntött volna. Ekkor azonban erősnek és magabiztosak érezte magát. Új lendületet kapott, eltöltötte a lelkesedés újfajta érzete, és úgy hitte, hogy tudja, melyik az a leghelyesebb út, amelyet követnie kell. Ebben azonban csak részben volt igaza, mivel az út, amely utolsó évein keresztül vezetett, éppen annyira volt teleszórva arannyal és drágakövekkel, tapssal és megbecsüléssel, mint szerencsétlenséggel és fájdalommal.

12. AZ UTOLSÓ ÉVEK Machiavelli immár hivatásos íróvá lett, akit egyaránt támogattak a Mediciek és az akadémia. A firenzei Filippo di Giunta által 1521-ben kiadott műve, A háború művészete különösen lelkes fogadtatásra talált a katonai elemzők és a politikai kommentátorok körében. Az elsők között kapott belőle példányt a remek összeköttetésekkel rendelkező Giovanni Salviati bíboros, aki büszke volt arra, hogy „elsőként láthat Rómában egy ilyen nagyszerű művet.” Ugyanakkor Machiavelli dolgozott Firenze történetén is, amely problémákat vetett fel számára, de egyúttal szellemi kielégülést is hozott. A munkában az volt számára a legnehezebb, hogy ki kellett elégítenie támogatóit, a Medicieket, ugyanakkor igaz és pontos történetet kellett írnia. Ez azt jelenti, hogy meggyőződésével ellentétben Machiavelli olykor rákényszerült az igazság átgyúrására. Barátjának, a nagy hatalmú nemesembernek és pápai kormányzónak, Francesco Guicciardininek, akivel 1521-ben kezdett gyakran feltárulkozó és bensőséges levelezésbe, így vallott: Ami ezeknek a carpibeli polgároknak a hazugságait illeti [ekkortájt érkezett vissza a város papi közösségének meglátogatása után], mindegyiken túl tudnék tenni, hiszen már jó ideje kitanultam ezt a mesterséget – és Francesco Martelli [korabeli hazudozó] kismiska hozzám képest; úgyhogy most már jó ideje nem mondok olyat, hogy hiszem, vagy nem hiszem azt, amit mondtam; s ha olykor kétségtelenül igazat szólok is, oly sok hazugságba csomagolom, hogy bajosan lehet újra ráakadni. Határozott irónia rejlik abban, hogy az elkötelezett republikánus Machiavelli a Mediciek megrendelésére ír történelmet, de aligha utasíthatta vissza a felkérést a könyv megírására; mindenesetre megszokott eszességével nyilván megtalálta a módját annak, hogy munkaadói hiúságát és alkotói szabadságát összebékítse. 1524-ben, munkája végének közeledtével már ezt közölhette Guicciardinivel: Itt, vidéken a történetírásnak szentelhettem magam, s tulajdonképpen most is azt teszem, azért pedig szívesen fizetnék

tíz soldót – többet nem –, hogy itt legyél velem, megmutathassam neked, hol is vagyok, mert amióta belemerültem bizonyos részletekbe, jó lenne megtudnom tőled, hogy vajon nem túlságosan támadó hangvételűek a tényeket illető túlzásaim vagy értelmezéseim. Mindazonáltal továbbra is önmagamtól kérek tanácsot, s mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt – természetesen az igazság hangoztatásával – oly módon intézzem, hogy senki se panaszkodhasson miatta. Miközben Machiavelli ezeket a sorokat papírra vetette, a vidéki remetelakján túli világban a politikusok, királyok és főpapok tovább űzték szokásos játékaikat az akkori jövő történelemkönyveinek lapjait megtöltő eseményeknek az alakításában. A hatalmi egyensúlyt Európában, amely mindig is kényes kérdésnek számított, akkoriban pár éven belül két haláleset is megrendítette. 1516-ban meghalt II. Ferdinánd (más néven Katolikus Ferdinánd), Aragónia, Kasztília, Szicília és León (valamint 1504-től Nápoly) királya. 1519-ben követte őt a sírba Miksa, német-római császár. Ebben az évben lett V. Károly néven német-római császár Ferdinánd és Miksa unokája, a néhai I. Fülöp és Kasztíliai Johanna tizenkilenc éves fia, akit I. Károly néven három évvel korábban koronáztak spanyol királlyá. Európa ezen két hatalmi tömörülésének egyesülése tűrhetetlen fenyegetést jelentett Franciaország számára, s 1521-tól kezdve háborúk sora robbant ki, amelyek egy nemzedéken át tartottak. Itália elkerülhetetlenül belesodródott ezekbe a háborúkba, mivel a pápai trónon alkalmatlan pápák sora ült, kezdve X. Leóval (Giovanni de’ Medicivel), aki megpróbálta őket kijátszani egymás ellen. Leó 1521 decemberében halt meg, utóda az utrechti Adrian Boyers lett, Tortosa bíborosa, aki a VI. Hadrianus nevet vette fel. Boyers bíboros volt annak a fiúnak a nevelője, akiből Spanyolország királya és németrómai császár lett, s mivel szoros kötelékek fűzték egymáshoz őket, ezért megválasztása elméletben stabilizálhatta volna Itália politikai helyzetét. Azonban ehelyett az ellenkezője történt. Adrian megválasztása rossz hír volt a Mediciek számára, ugyanis nem várt lendülethez juttatta a család ellenfeleit. Ezek között is kimagaslott Piero Soderini, aki immár komolyabban elgondolkozhatott régóta dédelgetett álmán, a Firenzébe való visszatérésen. Fivére, Francesco

Soderini bíboros pedig megpróbálkozhatott befolyásának és súlyának növelésével Rómában. Ha azonban bármelyik Medici-ellenfél abban a hitben ringatta magát, hogy 1522 számukra diadalt, Itália számára pedig politikai újjászületést hoz majd, hát alaposan tévedtek. Ehelyett a halál korszaka köszöntött rájuk. 1522 nyara igen forró volt, s májusban a szokásosnál jóval erősebben csapott le a pestis. Itáliában Firenze volt az egyik leginkább sújtott terület. A város térdre kényszerült, jobb módú lakosai közül sokan vidéki villáikban kerestek menedéket; ebben az évben választásokat sem tartottak, a törvények nem működtek, s akik a betegség gyanújába kerültek, azokat fehér ruha viselésére kényszerítették, házaikat lepecsételték. Machiavelli öccse, Totto is az áldozatok között volt. Machiavelli Roberto Pucci gonfaloniere di giustizia június 8-i leveléből tudta meg, hogy Totto in extremis lett. Már nem sikerült felkeresnie, a rákövetkező napon, negyvenhét éves korában meghalt. Ezután, június 14-én az az ember halt meg Rómában, feltehetőleg ugyancsak a pestis áldozataként, aki sok éven át Machiavelli főnöke volt, az élethossziglan megválasztott egykori gonfaloniere, Piero Soderini. Soderini teljesen sohasem adta fel a Mediciek letételéhez és a Firenzébe való diadalmas visszatéréshez fűzött reményt, és Francesco fivérével együtt élete utolsó napjait a pápa elmozdítására szőtt összeesküvésben munkálkodva töltötte. Piero az összeesküvés felfedését követő egy vagy két nap múlva halt meg, ekkor azonban még nem derült fény részvételére az ügyben. Francescót egy bíboros vetélytársa leplezte le, s elfogták, mielőtt elmenekülhetett volna Rómából. Az Angyalvárba zárták, ahol megkínozták, majd megölték. Eközben a római összeesküvés hetében lázadók egy csoportja Firenzében sikertelen merényletet követett el Giulio de’ Medici ellen. Machiavelli számára az volt a legriasztóbb az egészben, hogy az összeesküvés élén két legközelebbi jó barátja állt a Rucellai-kertekből: Zanobi Buondelmonti és Luigi Alamanni di Piero. Habár sikerült elmenekülniük Firenzéből, két másik összeesküvőnek, Luigi Alamanno di Tommasónak és Jacopo da Diaccetónak már nem volt ilyen szerencséje. Elfogták, majd addig kínozták őket, amíg be nem vallották tervük minden részletét, végül annak rendje és módja szerint lefejezték őket a Piazza della Signorián.

Különös módon Machiavellit sohasem gyanúsították meg azzal, hogy részese lett volna ennek az összeesküvésnek. Ez azért meglepő, mert ismeretes volt, hogy ő a Rucellai-kertekben találkozgató humanista értelmiségi csoport szellemi vezetője. Republikánus meggyőződése sem volt titok, s ami ennél is fontosabb, alig egy évtizeddel korábban belekeveredett egy Mediciek elleni összeesküvésbe. Minden oka meglett volna arra, hogy együttműködjön az összeesküvőkkel, s erre lehetősége is nyílott volna. Az a tény, hogy a lázadók még a legszörnyűbb kínzások dacára sem említették meg a nevét, arra vall: tökéletes alibije volt. Az 1523-as esztendő üres oldal Machiavelli élettörténetében. Ettől kezdve csupán három Machiavellinek írott, fennmaradt levélről tudunk (kettőt sógora, Francesco del Nero, egyet pedig jó barátja, Francesco Vettori írt), és a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy visszatért remeteszerű életmódjához Sant’ Andreába, illetve folytatta a munkát a Firenze történetén. Az előző évi sikertelen összeesküvéssel véget értek a találkozók a Rucellai-kertekben; Machiavelli hivatalosan nem dolgozott a kormánynak, és nincs feljegyzés arról, hogy elhagyta volna Firenze környékét. Miközben önkéntes elszigeteltségben élt, Firenzében és Rómában nagy változások történtek. Szeptemberben meghalt VI. Hadrianus pápa, a szent kollégium pedig 1524 novemberében Giulio de’ Medicit választotta pápának, aki a VII. Kelemen nevet vette fel, s habár sohasem volt romlott, mint oly sok más pápa, és nem is esett az önimádat és az agresszivitás csapdájába, mégis határozatlan és a politika terén hiszékeny ember volt. Az 1520-as években az egyháznak erős pápára lett volna szüksége, ugyanis minden oldalról támadás fenyegette. Luther Márton 1517-ben kiszögezte kilencvenöt pontját a wittenbergi vár kápolnájának kapujára. Emiatt X. Leó kiátkozta ugyan, de a katolicizmust minden irányból érkező, s egyre erőteljesebb támadások fenyegették. Az értelmiségiek aláaknázták tanítását, a mindenütt jelen lévő nyomdák pedig talán a legnagyobb veszélyt jelentették számára, hiszen a köznyelven megjelenő sok-sok új könyv oktatási lehetőséget kínált a tömegek számára is; márpedig a papság ezt akarta a legkevésbé. Az olyan könyvek, mint a humanista Erasmus által írt A balgaság dicsérete (1509) és Az akarat szabadsága (1524), megkezdték az egyház intellektuális hagyományainak lerombolását, és

segítettek mindazon emberek elméjének felszabadításában, akik érdeklődőek voltak, és tudtak olvasni. Ennél közvetlenebb veszélyt jelentett a politika. Róma akkori közelmúltbeli történelme ismétlődött meg azzal, hogy újra beszorult Európa két összeakaszkodott szuperhatalma, Spanyolország és Franciaország közé. Kelemen megpróbált II. Gyula példájára hintapolitikát folytatni, és egyformán karnyújtásnyira maradni mindkét hatalomtól. Gyula egy időre el is ért némi sikert, mielőtt tervei végleg összeomlottak volna, de Kelemen egészen más képlettel találta szemközt magát, és habozásával politikája mészárlást és megaláztatást hozott Itáliára. Az a magány és tudós nyugalom, amelybe 1523-ban Machiavelli alámerült, nem tölthette el sokáig elégedettséggel. A barátainak írt levelekből kitűnik, hogy 1524 első heteiben már kezdett kifelé tekintgetni Sant’ Andreából, s újra társadalmi életet és vidámságot keresni Firenzében. Nagyjából ugyanebben az időben jelent meg egy új szereplő a színen egy gazdag kereskedő személyében, akit Jacopo Fornaciaiónak hívtak. Fornaciaio sokban különbözött Machiavelli más barátaitól, s ez az új kapcsolat jól példázza azt, hogy Machiavelli mennyire kozmopolita volt. Kedvelte más értelmiségiek társaságát, de jóformán bárkivel kapcsolatot tudott teremteni. Még legközelebbi barátai is igen eltérő társadalmi háttérrel rendelkeztek. Bensőséges viszonyban állt Francesco Guicciardinivel, Mantova és Reggoi pápai kormányzójával, akiből 1524ben Romagna „elnöke” lett. Barátai a Rucellai-kertekből csaknem kivétel nélkül Firenze leggazdagabb és leghatalmasabb családjaiból származó ifjak voltak, s egykor közeli, személyes kapcsolat fűzte a Soderinifivérekhez, akik maguk is roppant gazdag és befolyásos patriarchák fiai voltak. Machiavelli mégis nyíltan tudott beszélgetni a legalacsonyabb sorú mezőgazdasági munkásokkal, akik a vidéki házához közeli kocsmában iszogattak. Kedvelte a vele egyenlő társadalmi környezetből származókat is, mint például Biagio Buonaccorsit, most pedig készen állt arra is, hogy olyan kereskedők és vagyonos „plebejusok” közé vegyüljön, mint amilyen Fornaciaio volt. Az ilyen társadalmi lóugrások nem voltak szokatlanok a tizenhatodik századi Firenzében. Sok gazdag nemesember vegyült jómódú közemberekkel vagy a művészetekben, politikában vagy egyházi

pályafutásuk során kitűnt emberekkel, az alacsonyabb sorból származó sikeres emberek pedig egyfajta társadalmi elfogadottságra tehettek szert osztályuk határainak áthágásával. Ezért egyáltalán nem volt szokatlan az, hogy olyan emberek adjanak Toscana legnevesebb személyiségeinek – no meg sikeres művészek, színészek, írók és olyan emberek, mint a társaságban bőbeszédű Machiavelli – részvételével kitüntetett fogadásokat, mint Jacopo Fornaciaio, akinek hatalmas háza volt Firenze közvetlen közelében. Az egyik ilyen nagy, Fornaciaio házában 1524 januárjában adott estélyen találkozott Machiavelli az elbűvölően szép Barbara Salutati Raffacani színésznővel. Machiavelli villámgyorsan beleszeretett Barbarába, és szokásához híven túláradó energiával vetette bele magát a kalandba. Egy évtizeddel korábban így írt barátjának, Vettorinak: „A szerelem csak azokat kínozza meg, akik megkísérlik megnyesni szárnyait, vagy megláncolni, amikor éppen szárnyra kapna. Mivel [a szerelem] fiatal, állhatatlan fiú, ezért kinyomja a szemét, a máját és szívét az ilyen embereknek. Azonban akik örvendeznek jöttén és a kedvében járnak, majd engedik, hogy arra menjen, amerre kedve tartja, örömmel üdvözölve őt, ha vissza-visszatér – ezeket mindig is tiszteli és kedveli: parancsnokságával pedig győzedelmeskednek.” Tetszetős szavak, de Machiavelli számos más, papírra vetett gondolatához hasonlóan ezek is csak kismértékben befolyásolták tetteit. Bizonyára sokszor volt szerelmes és több tucat, talán egyenesen számtalan nővel is folytatott viszonyt élete során, de sohasem volt olyannyira távolságtartó a szerelem következményeivel, amint azt az Il Machia leveleinek hangjából vagy színművei alakjainak jellemalkotásából hihetnénk. Azonkívül ahogy egyre idősebb lett, úgy okoztak szerelmi ügyei egyre több és több fájdalmat neki. La Tafani, az a lány, aki feleannyi idős sem volt, mint ő, nagyon meggyötörte, és képtelen kapcsolatuk felbomlásakor igen szenvedett. Ekkor pedig, ötvenötödik születésnapja felé közeledve, a gyönyörű Barbara teljesen megbabonázta. A beszámolók szerint nem volt nehéz beleszeretni Barbarába. Magabiztos, tehetséges és gyönyörű volt, a színpadon előadóművészként éppoly kapós volt, mint a hálószobában, és Machiavelli sem volt sem olyan bolond, sem pedig olyan hiszékeny, hogy egyedüli udvarlójának képzelje magát. Szeretett volna persze az lenni, de csupán hírnevével,

szellemével szolgálhatott neki, valamint azzal, hogy a legragyogóbb és legfelszabadultabb firenzei elmék csodálták. Korosodó, szegény és közrendű volt, s ily módon nem nagy fogás egy Barbara-szerű nő számára. Mégis számos fennmaradt levél tanúskodik arról, hogy Machiavelli komoly és tartós viszonyt folytatott Barbarával. Akik tudtak a dologról, azok közül sokat megdöbbentett ez a szeszély, és megkísérelték lebeszélni arról, amit ő viszont legutolsó fellángolásának tekintett. Akadt, aki még közbeavatkozással is megpróbálkozott. Egy régi barátja, a jogász Filippo de’ Nerli így írt Francesco del Nerónak: „Minthogy ‘Machia’ a rokonotok, nekem pedig barátom… ezért el kell mondanom, hogy itt, Modenában mindenki róla beszél, illetve arról, hogy egy »családos ember« fülig beleszeretett valakibe, akit inkább nem neveznék meg.” Ma már nem könnyű pontosan meghatározni, hogy tulajdonképpen mit is akart elérnie levelével De’ Nerli. Bizonyára hűséges jó barátja volt; már a kancellárián ismerte Machiavellit, és tevékeny tagja volt a csoportnak a Rucellai-kertekben, de ezeknek a megjegyzéseknek a Marietta fivéréhez való irányozásával nyilván tudta, hogy bajt okozhat Niccolònak. Lehet, hogy azzal próbálta meg jobb belátásra bírni régi barátját, hogy összetűzésbe kényszerei családjával, de kevésbé körmönfont megoldásnak tűnik az, hogy egyszerűen féltékeny volt. Bármi volt is Nerli indítéka, a jelek szerint Machiavelli egyáltalán nem foglalkozott vele. Feltételezhető, hogy a sokat tűrt Marietta ekkorra már hozzászokott ahhoz, hogy férje a saját feje után menjen, s ezt jelleme megváltoztathatatlan részeként el is fogadta, mivel nincs arra utaló jel, hogy Nerli beavatkozása bármit is megváltoztatott volna. 1524 tavaszán Machiavellit ritkán lehetett nyilvánosan új amoréja nélkül látni. Fornaciaio jelentékeny alakja volt az 1520-as évek firenzei társadalmi életének, és szerette ámulatba ejteni az embereket. Gazdag volt, és szerette, ha estélyein olyan szépségek vannak jelen, mint Barbara. Sütkérezett annak fényében, hogy olyan híres és színes egyéniségek, mint Machiavelli, kedvelik őt. Ami Machiavellit illeti, a társadalmi elfogadottság sokat segített belső háborgásai lecsillapításában, s ez azzal az érzéssel töltötte el, hogy tartozik valahová. Talán az is elkerülhetetlen volt, hogy mikor még csak pár hónapja ismerte Barbarát, máris múzsája lett, és emiatt írt is egy színművet neki. Mindez Fornaciaióra is

ösztönzőleg hatott, aki nem sajnálta a pénzt arra, hogy fényűző háza kertjében megszervezze a mű nyilvános előadását. A Clizia című darabot először 1525. január 13-án adták elő. Fornaciaio Bastiano da San Gallo személyében neves díszlettervezőt fogadott fel a színpad megalkotására. Kertjében egy jókora területet elegyengettek a színpad megépítéséhez, és Toscana legjobb zenészeit és színészeit hívta meg a főszerepet játszó Barbara kíséretéül. Egy szemtanú szerint „az összes vezető polgár és a hatalmon lévő kormány előkelő tagjainak többsége eljött.” Még Firenze új vezetője, Ippolito de’ Medici (Giuliano törvénytelen fia) – akit a pápa nemrégiben ültetett az államfői székbe – is ott volt. A Clizia cselekményét talán még jobban áthatja a szexualitás, mint a Mandragórát. Nicomaco, egy gazdag öregember szerepe körül bonyolódik, aki egy fiatal lány, Clizia után epekedik, aki az őrizetére bízva nevelkedik háztartásában. Nicomaco fia, Cleander is szerelmes a lányba, és el szeretné venni feleségül, de az öregember hallani sem akar erről, s ehelyett azt állítja, hogy egy általa Pirrónak nevezett ifjú kérő veszi feleségül a lányt. Ugyanis Nicomaco és Pirro megállapodtak abban, hogy a vénember annyit szerelmeskedhet a fiatal menyasszonnyal, amennyit csak akar. A menyegző éjszakáján az öreg beveszi a gyógyszertárostól kapott különleges orvosságot, hogy képes legyen helytállni, majd elfoglalja a vőlegény helyét, és várja Clizia megérkezését. Azonban Nicomaco csavaros eszű felesége, Sofronia lefizeti az egyik szolgát, hogy öltözzön Cliziának, és foglalja el a helyét. A hálószoba sötétjében Nicomaco többször is próbálkozik annál a személynél, akit Cliziának gondol, azonban a szolga minduntalan eltaszítja magától. Végül feladja, és aludni indul, a szolga azonban magáévá teszi. Ez a váratlan fejlemény bizonyára kétszeresen is botrányos, s egyesek számára roppant mulattató volt, mivel egy homoszexuális kapcsolatban passzívan részt vevő idős ember ábrázolása a korabeli firenzeiek számára különösen visszataszító lehetett. A zárójelenetben váratlanul felbukkan Clizia apja, mi pedig megtudjuk, hogy nem csupán szörnyen gazdag, hanem megértő ember is. Szerinte lányának ahhoz kell férjhez mennie, akit szeret, tehát Cleanderhez, s ezután mindnyájan boldogan élnek tovább.

A vígjáték azonnal succès de scandale-t aratott, és egész Itáliában beszéltek róla. De’ Nerli ezzel kapcsolatban így írt: „Vígjátékod sikere mindenüvé eljutott; s ne gondold, hogy barátaim leveleiből tudok erről, mert azoktól az utazóktól [hallottam], akik az országutakon járva hirdették a dicsőséges előadásokat és nemes játékokat a Porta a San Fredianónál [Firenze Fornacciaio házához közeli kapuja]. Biztos vagyok abban, hogy mivel az ilyesfajta nagyszerűség szétfeszíti Toscana határait – hisz még ide is eljutott –, a hegyeken is átkel majd…” Amennyiben figyelmen kívül hagyjuk gúnyos hangvételét – Machiavelli és jó barátai gyakorta váltottak ilyen hangnemben leveleket egymással –, akkor is világos, hogy a Clizia hatalmas sikert aratott. Akárcsak elődje, a Mandragóra, ez is egyszerű és letaglózó volt, azonkívül a társadalom minden rétegéhez szólt. Élete során Machiavellit kétségtelenül inkább vígjátékírónak tartották, mint bármi másnak. (A Clizia első előadása körüli időkben a Mandragóra egyik velencei előadását félbe kellett szakítani, mert a közönség túláradó lelkesedése miatt a színészek képtelenek voltak folytatni a játékot.) A Clizia volt Machiavelli egyik leginkább önéletrajzi ihletésű és öngúnnyal telített műve. A főszereplő alakjának megformálása egyértelműen a szerepet játszó színésznőn, Barbarán alapult, és Machiavelli azért választotta a Nicomaco nevet az öregembernek, mert tökéletesen nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy önmagát látja a bús, öreg kéjencben, aki megpróbálkozik és kudarcot vall a főhősnő lefektetésével. A vígjáték megírását előmozdították a Barbara iránt érzett, semmi jóval sem kecsegtető szerelem gyötrelmei, azonban Nicomaco patetikus megformálásától eltérően Machiavelli majdnem bizonyosan sikerrel elégítette ki szexuális vágyait a gyönyörű színésznővel, jóllehet kapcsolatuk csupán puszta viszony maradt. Az önmagáról alkotott képnek részét képezte a tragikus szerető és a sértett zseni figurája. Ekkor már egy ideje szokása volt önmagát így nevezni a barátainak írt levelekben: „Niccolò Machiavelli, történet-, vígjáték- és tragédiaíró.” S bizonyára tudott arról is, hogy Barbara vele egy időben más kapcsolatokat is ápolt. Valószínűleg nem tekintette önmagát a nő szemében sokkal többnek, mint pusztán egy csodálónak, akivel megosztja ágyát. Barátjának, Guicciardininek ezt írta: „Ami Barbarát és az énekeseket illeti [a darab újbóli színpadra állításával kapcsolatban], azt

hiszem, a lírát tizenöt soldóval megtoldva el tudnám hozni őt, hacsak egyéb megfontolások nem tartanak vissza téged. Azért említem meg mindezt, mert vannak bizonyos szeretői, akik szívesen gördítenének akadályt [a dolog útjába]; így azonban nyugton maradnának.” Ugyanakkor, amikor barátainak nem sikerült eltéríteniük őt attól, hogy Barbarával nyilvánosan mutatkozzon, felajánlották segítségüket bánatában. „Hozzászoktál Barbarádhoz, aki – a magafélékhez hasonlóan – mindenkinek tetszeni akar, s inkább a látszatot, semmint a valóságot keresi”, nyilatkozta egy 1525. augusztusi levelében Guicciardini. Machiavelli majdnem mindig hagyta, hogy szíve szavára hallgasson, és vezérlőelve volt a konvenciók elvetése, de nyilvánvaló, hogy hatással volt a nőkre. Barbara sohasem hagyta el, és szeretők maradtak egészen 1527 júniusában bekövetkezett haláláig, vagyis több mint három évvel azután is, hogy először találkoztak, és még ez év tavaszán is gyakran írt neki a nő, amikor Machiavelli államügyekben Firenzétől távol járt. Machiavelli bizonyosan sohasem volt hű Barbarához. Volt legalább egy másik szeretője is, miközben a nyilvánosság előtt a színésznővel folytatott viszonyt; számára a legfontosabb az a Maliscottának nevezett titokzatos fiatal nő volt, akivel 1525-ben egy faenzai látogatása során ismerkedett meg. Ez az év látványos javulást hozott Machiavelli sorsában, amely kezdődött a Clizia diadalmas firenzei bemutatójával, majd alig pár héttel később befejezte a Firenze történetét (amely Lorenzo „il Magnifico” 1492es haláláig tárgyalta az eseményeket). Lendületesen és magabiztosan elhatározta, hogy személyesen mutatja be a könyvet a pápának, úgyhogy tanácskérés végett írt a Rómába éppen akkoriban visszatért és VII. Kelemenhez közel állónak számító Vettorinak. Vettori azonban közölte vele, hogy nem éppen megfelelő az időpont, és leállította őt. Ekkor, március elején azonban meggondolta magát. „Kedves comparém!” írta neki: Nem adhatok neked tanácsot ami kapcsolatban, hogy jöjj vagy sem a könyvvel, mert az idők nem kedveznek az olvasásnak és az ajándékoknak. Ugyanakkor a pápa megérkezésem estéjén, miután elmondtam neki valamit, amit muszáj volt, teljesen magától felőled kérdezett, s azt tudakolta tőlem, hogy vajon befejezted-e az Istoriét [a Firenze történetét], s hogy vajon

láttam-e. Amikor azt mondtam neki, hogy egy részét láttam, s hogy Lorenzo halálával befejezted, és hogy ez olyasmi, amely megelégedésre adhat okot, és hogy el akarsz jönni és elhozni neki, de én az idők miatt lebeszéltelek erről, azt mondta nekem: „El kellene jönnie, s bizonyosan érzem, hogy könyvei örömet okoznak majd, szívesen elolvasnám azokat.” Pontosan ezeket a szavakat intézte hozzám; de nem akarom, hogy megbízz bennük, elgyere és utána [esetleg] üres kézzel távozzál.” Nem lehet tudni, hogy vajon miért hagyta figyelmen kívül Vettori barátjához címzett korábbi javaslatait és tanácsolta neki azt, hogy maradjon Firenzében. A legvalószínűbb magyarázat szerint féltékeny volt Machiavellire. Egy évtizeddel korábban Vettori nem sokat segített neki, mivel attól félt, hogy miatta besározza jó hírnevét. Most, hogy Machiavelli csillaga ismét felemelkedőben volt, és nem csupán színműírói hírnévre tett szert, hanem a Mediciek is újra kegyükbe fogadták, Vettori valószínűleg irigységet érzett. Bizonyára igaz, hogy 1525 első hónapjaiban VII. Kelemen zavart érzett. Bourbon Károly és az 1515-ben a francia trónra került I. Ferenc francia király között tétovázva végül a rossz oldalra állt, mivel közvetlenül azelőtt kezdte el a franciákat támogatni, hogy seregeiket február 24-én legyőzték a paviai csatában. Ezen a napon a Bourbon által vezetett tizenkétezer fős sereg egy jóval nagyobb francia haderőt győzött le. (Bourbon korábban Franciaország connétable-ja volt. 1523-ban átállt V. Károly oldalára, egyik leghűségesebb hadvezére lett, valamint a Németrómai Birodalom új hőse). Francia gyalogos katonák ezrei vesztek oda Paviánál, de a csata legrosszabb következménye Kelemenre nézve az volt, hogy Ferenc fogságba esett, és hadifogolyként Madridba vitték. Amikor ennek a magaláztatásnak a híre eljutott a Vatikánba, Kelemen azonnal szövetségest változtatott, és diplomáciai lépéseket tett V. Károly megnyerése érdekében. Miután rájött, hogy egy ilyen manőver gyanakvást kelthet Károly tanácsadói körében, a pápa követség menesztésén kezdett munkálkodni Madridba, amely akarata szerint jó szándékát volt hivatott demonstrálni, valamint bizonyítani azt, hogy komolyan gondolja a támogatást. 1525 áprilisában Kelemen megparancsolta unokaöccsének, Giovanni Salviati bíborosnak, hogy induljon Madridba, majd egy rátermett titkár, egy olyan ember keresésébe fogtak, akinek van tapasztalata és

szakértelme, s aki alkalmas munkatársa lenne a bíborosnak kényes feladata végrehajtásában. Giovanni Salviati Machiavelli nagy csodálója volt, és az egykori titkár is mindent elkövetett kapcsolatuk ébrentartására. A bíboros az elsők között kapott A háború művészetének kinyomtatott példányaiból, és Machiavelli gesztusa nem is tévesztett célt. Viszont talán ennél is fontosabb volt az, hogy Salviati apja, az idősebb Jacopo régóta igen nagyra tartotta Machiavellit. Jacopo olyannyira segítőkész volt, hogy ő maga vetette fel Niccolò nevét, mint a legjobb szóba jöhető jelöltét a titkári posztra fiának. „Titkárként és emberként, akivel tanácskozhatsz”, írta Jacopo Giovanninak május 3-án, „Niccolò Machiavelli bárki másnál jobban tetszene nekem. Beszéltem róla őszentségének, de ő még habozik: remélem, döntésre bírom majd.” Azonban két héttel később Jacopónak csalódnia kellett. Újabb levelében így írt fiának: „Fel kell hagynunk Niccolò Machiavellivel, mert úgy látom, hogy a pápa vonakodik tőle.” Machiavelli egészen addig majdnem bizonyosan semmit sem tudott erről a levélváltásról, mígnem kitudódott, hogy reményei meghiúsultak, mindenesetre a dolgok alakulásának okai végső soron ismeretlenek. A legvalószínűbb magyarázat szerint Kelemennek nem volt ínyére, hogy Machiavellire ilyen fontos feladatot bízzanak. Ez sajnálatos volt, mivel ha Machiavelli nem hallgatott volna Vettorira, és 1525-ben már korábban elutazott volna Rómába, lehet, hogy egészen más irányt vettek volna az események. Ezt a nézetet az a tény is alátámasztja, hogy amikor júniusban Machiavellinek végre sikerült kieszközölnie, hogy Kelemen audiencián fogadja, és bemutathassa neki művét, a Firenze történetét, a pápa olyannyira megörült neki, hogy rögtön 120 dukáttal jutalmazta meg a szerzőt. Kelemen valóban értékelte Machiavelli írását, jóllehet az meglehetősen nyilvánvalónak tűnik, hogy amikor szemtől szemben lehetősége nyílt politikáról és történelemről értekeznie vele, magával ragadta a férfi lenyűgöző egyénisége, valamint természet adta politikai elemzői képessége. Mielőtt Machiavelli elhagyta volna Rómát, Kelemen újra kinevezte tanácsadónak és követnek, fizetését pedig máris száz aranyforintra emelte. A végletesen összekuszálódott politikai helyzetben Kelemennek roppant szüksége volt a tanácsra. Ferenc király még mindig Madridban

raboskodott, északon gyülekeztek V. Károly egyre nagyobb veszélyt jelentő német katonái, s egyre valószínűbbnek látszott egy egész Itáliára kiterjedő háború kirobbanása. Ekkortájt kezdett a pápa hallgatni Machiavelli egyébként közismert meggyőződésére, mely szerint Itáliának polgársereg létrehozásával kell megvédenie önmagát, a sebezhető városok (ilyen volt például a közvetlenül a feltételezett északról történő előrenyomulás vonalába eső Firenze) védműveit meg kell erősíteni, a pápai hadseregeket pedig jobban meg kell szervezni és ki kell képezni. 1525 júniusa jelenti igazából Machiavelli politikai és diplomáciai pályafutása helyreállásának kezdetét. Ettől kezdve két évvel később bekövetkezett haláláig már csak nagyon keveset írt, s önmagát kizárólag rendkívüli politikai tettvágya utolsó fellángolásának, az elmélet gyakorlatba való átültetésének szentelte. A Firenze történetét többé nem vette elő. Ezt az összes tizenötödik és tizenhatodik századi művek közül a legszórakoztatóbbnak és legszebben (ha nem is a legpontosabban) megírt munkának tartott könyvet ma is széles körben olvassák, s immár csaknem ötszáz éve folyamatosan újra és újra kiadják. A Mandragórát lelkes közönség előtt adták elő Velencében az 1526-os karnevál idején és másutt is Machiavelli életében, de a Clizia után már nem írt több színdarabot. Machiavelli abbahagyta a szonettírást is, és nem születtek újabb politikai elemző munkák sem. Ehelyett újra követként, utazó diplomataként és katonai tanácsadóként dolgozott, visszatért a politika és a katonai ügyek harcmezejére, miközben Itália egy széles körű háború örvénye felé haladt. 1526 elején felerősödött az európai nagyhatalmak katonai készülődése. Januárban I. Ferenc aláírta a madridi szerződést, amelynek feltételeit V. Károly diktálta. Ebben a szabadságért cserébe négy feltételnek kellett eleget tennie. Először is bele kellett egyeznie abba, hogy lemond minden itáliai igényéről és érdekéről. Másodszor feleségül kellett vennie Károly nővérét, Eleonórát (az öt évvel korábban elhunyt Nagy Emánuel portugál király özvegyét). Harmadszor, át kellett engednie Burgundia államát a császárnak; végül pedig két fiát, Ferencet és Henriket Madridban kellett hagynia túszként. Azonban Ferenc, amint megérkezett Párizsba, a legtisztább machiavelliánus modorban rögtön semmissé nyilvánította a megállapodást, azt hangoztatva, hogy kényszer hatása alatt írta alá a szerződést, tehát az erkölcsileg és gyakorlatilag is érvénytelen.

Károly számára ez kiváló okot szolgáltatott a hadüzenetre, Kelemen pedig – aki valójában mindig csak félszívvel húzott a császár felé, és nyomban felmentette Ferencet megszegett ígérete alól – újra pártot váltott, és 1526 májusában létrehozta a Cognac-i Ligát, Franciaország, Róma, Velence és Firenze szövetségét. Az az új szövetség mindenképpen kihívást jelentett a császár számára, de a liga stratégiái, tervei és lépései a kezdettől meglehetősen kuszák voltak, a tagok által jóváhagyott politika pedig káoszt és bajt hozott Itáliára. Machiavelli bárki másnál (aki a tűz közelében helyezkedett el) nagyobb gyanakvással figyelte a ligát, és bizonyos volt abban, hogy az itáliaiak nincsenek felkészülve az elkerülhetetlenül kirobbanó háborúra. „Azonban a dolgok alakulásával úgy hiszem, hogy a háború Itáliában elkerülhetetlenül küszöbön áll”, írta 1526 márciusában barátjának, Guicciardininek. Mindketten egyre kiábrándultabban kísérték figyelemmel a sorjázó eseményeket Európában, ugyanis nem bíztak Kelemenben, hogy megfelelő döntést hoz majd, és hiányolták lépéseiből a tervszerűséget is. Guicciardini így értékelte a szentatyát, amikor 1525 végén írt Machiavellinek: „Sosem hallottam még senkiről sem, aki amikor látja, hogy jön a vihar, nem igyekszik menedéket keresni. Mi vagyunk az egyedüli kivételek, akik inkább védtelenül, az út közepén várakozunk. Így aztán képtelenség megmondani, hogy önállóságunkat elragadják-e tőlünk, vagy mi magunk fogjuk szégyenletesen kiejteni a kezünkből.” Kelemen majdnem attól kezdve hintapolitikát folytatott, hogy a pápai trónra került. Alkalmazta Machiavellit, mert azt hitte, hogy rendelkezik az Itália megvédéséhez szükséges megfelelően agresszív eszmékkel. A pápa ugyanakkor olyan intelligens, jó megfigyelőkészségű és rendkívül rátermett embereket is felhasznált, mint Guicciardini, akiket valódi hatalommal felruházott helyekre állított. A gond nem is azokkal volt, akiket foglalkoztatott, hanem azzal e ténnyel, hogy ő maga nem tevékenykedett megfelelően. Kelemen ellenségeivel és szövetségeseivel egyaránt kétbalkezesen bánt, és kétszínűsége miatt jóformán senki sem bízott benne. Mindezt pedig csak tetézte, hogy rendkívül rossz döntéseket hozott, azonkívül a túl sok egymásnak ellentmondó tanács teljesen összezavarta. Ami pedig a legkárosabb következményekkel járt, az az volt, hogy miután megfogadta valamelyik tanácsot, minden alkalommal tévedhetetlenül rosszul cselekedett. Nemcsak a liga egyes kisebb tagjainak

(mind közül a leginkább rakoncátlan az urbinói herceg, Francesco della Rovere volt, akivel 1524 óta vagdostak egymás fejéhez minősíthetetlen szavakat bizonyos vitatott toscanai területek miatt) engedetlenségét kellett elszenvednie, hanem ugyanakkor még a francia király óhajait is teljesítenie kellett, aki pedig a paviai megaláztatás után bosszúért lihegett. Machiavelli számára bizonyára úgy tűnhetett, hogy a történelem megismétli önmagát. A firenzei kormány élén álló tétova és határozatlan Soderini helyett egykor titkárként, most pedig VII. Kelemen pápa szolgálatában állva dolgozott: egyik az egyház feje, a másik pedig Firenze ura volt. Főnökének megint a franciákkal gyűlt meg a baja, és hatástalan szövetségeket próbált meg egybekovácsolni. Machiavelli értékes és nehézségek árán létrehozott polgárserege a Mediciek alatt semmivé foszlott, Toscana pedig lényegében megint védtelen maradt. Itália biztonsága újfent tehetségtelen államférfiakon múlott, akiket csupán címeik érdekeltek, és tovább civódtak, miközben Európa leghatalmasabb vezetője benyomult Itáliába. Machiavelli tudta, hogy nem sok idejük van, ezért mindent elkövetett, amit csak tudott, hogy megmentsen valamit a felfordulásból. Áprilisban a pápa utasította, hogy szemlélje meg Firenze falait, ekkor írta meg jelentését, amely a Provvisione per la Istituzione dell’Ufficio de’ cinque Provveditori della Mura della Città di Firenze (Rendelkezés a Firenze város falait felügyelő öt főellenőr hivatalának felállításáról) címet viselte. Ennek hatására alapított a pápa egy új városi hivatalt, ami a Falak Felügyelői nevet kapta, titkára pedig Machiavelli lett, munkatársként fia, Bernardo is idekerült. Ez az új kormányszerv pár hét alatt előteremtette a Firenzét és környékét körülvevő falak felügyeletéhez és kijavításához szükséges pénzösszeget. Machiavelli tizenhárom év óta először volt hivatalos kormányzati pozícióban, a Palazzo Vecchióban lévő hivatallal. 1526 tavaszán és nyarán, mintha csak mindenütt jelen lett volna, három ember munkáját végezve lelkesen és lendületesen beutazta egész Toscanát és Lombardiát. A pápai haderőt a Firenzétől északnyugatra található lombardiai Piacenzába vonták össze, innen írt Guicciardini Roberto Acciaiuoli firenzei követnek: „Itt van Machiavelli. A sereg átszervezése végett jött, de amikor rájött, hogy milyen rothadt is valójában, belátta, hogy reménytelen

és kilátástalan az ügy. Miután képtelen gyógyírt találni az emberiség hibáira, már nem tesz semmit, csak nevet rajtuk.” A követ néhány napra rá válaszolt: „Örülök, hogy Machiavelli rendet teremett a gyalogságnál. Adná Isten, hogy megvalósíthassa azt, ami a fejében van… de jobbnak tűnik, ha visszatérne Firenzébe, és folytatná munkáját a falak megerősítése körül, mert szélsebesen közeledik az idő, amikor szükségünk lesz rájuk.” Nem nehéz kihallani a pánik hangját Acciaiuoli válaszából, de ezzel pusztán a Firenzében eluralkodott általános hangulatot tükrözte ebben a sötét időszakban. 1526 nyarán és őszén már dühöngött a háború, Károly erői észak felől beözönlöttek. Pár hónap alatt többször is gazdát cseréltek Lombardia és Romagna városai és kis városállamai, de Itáliában mindenütt úgy vélték, hogy a Cognac-i Liga kudarcot vallott, s hogy a Német-római Birodalom hadereje a spanyolokkal karöltve mindenfelé határozottan teret nyert. Ezt a nézetet csak felerősítette a spanyol hadsereg által megszállva tartott Milánó elfoglalására tett szánalmas kísérlet. Az urbinói herceg (aki mindig is csak vonakodva vett részt ennek a háborúnak a harcaiban) serege egy kisebb velencei haderővel együtt a francia erősítés megvárása nélkül északnak nyomult, hogy megtámadja a várost. Amikor már majdnem birtokukba jutott a város, a herceg váratlanul visszavonulót fúvatott, és az egész erőfeszítés zavart és megaláztatást hozott csak a liga számára. Két hónappal később, amikor a milánói balsiker még elevenen élt az emberek emlékezetében, a liga végre győzelmet ünnepelhetett, ugyanis hosszú ostrom után haderői elfoglalták a Piacenzához közeli Cremona városát. Machiavelli maga is jelen volt, hogy személyesen láthassa a diadalt; ott állt a város falainál, miközben francia, velencei és firenzei katonák döngették a kapukat. Azonban a cremonai ünneplés csak rövid ideig tartott, mert a város elestével egy időben, mintegy hatszáznegyven kilométerrel délebbre a pápa valósággal belerohant a katasztrófába. A háborús helyzet romlásával, miközben mindenki előtt egyre nyilvánvalóbbá vált Kelemen hozzá nem értése, a leghatalmasabb bíborosok egy része, valamint gazdag és befolyásos családjaik magán a Vatikánon belül kezdtek hozzá egy felkelés előkészítéséhez. Szeptember 19-én, négy nappal a cremonai győzelem előtt az egyik legjelentősebb római család, a Colonnáké hitszegő módon megalkudott Hugo de

Moncadával (a császár emberével), és szembefordultak a pápával. A császári csapatok megostromolták a várost, Kelemennek pedig el kellett sáncolnia magát az Angyalvárban, ebben a Vatikán szélén magasodó, szinte bevehetetlen erődítményben. Szabadsága visszanyerése érdekében kénytelen volt beleegyezni abba, hogy előnytelen békét kössön a Németrómai Birodalommal és a spanyolokkal. Mindez a Lombardiából való teljes kivonulást, valamint azoknak a területi nyereségeknek a visszaszolgáltatását jelentette, amelyek az immár egy éve folyó hadakozás óta a liga birtokába kerültek. Machiavelli valósággal undort érzett. Az októberben a csatatérről írt egyik levelében arról számolt be barátjának, Bartolomeo Cavalcantinak, hogy a pápa olyan helyzetbe hozta magát, ahová „úgy került, akár egy csecsemő.” Semmiképpen sem úgy cselekedett, ahogy egy pápának kellett volna, ugyanis nem folyósította katonái járandóságát, és hatalmas hibát követett el azzal, hogy Rómában maradt, ahol ezzel roppant sebezhetővé tette önmagát. Azonkívül, fejtegette, a pápa által az északi harcokhoz felfogadott condottierék „mind törekvő és elviselhetetlen emberek voltak, egy sem akadt köztük, aki tudta volna, hogyan kell lecsillapítani a hangadókat [ti. a katonák közül] és egyben tartani őket, úgyhogy az egész ugató kutyák kakofóniájához lett hasonlatos.” Alig két hónappal azután, hogy Kelemen kiszabadult az Angyalvárból, Károly, aki egyáltalán nem volt elégedett szerzeményeivel, dél felé nyomult, és magát Firenzét fenyegette. Az Alpokon túli hidegebb éghajlatról érkező, svájci zsoldosokkal kiegészített hadereje fütyült a közelgő télre, jóformán ellenállásba sem ütközve haladt előre, úgyhogy sok firenzei azt hitte, hogy a várost még az év vége előtt elfoglalják. A pápa zavarba ejtő római kapitulációja révén létrejött átmeneti béke abban a pillanatban összeomlott, amikor a pápát kiszabadították elzártságából. A Colonna családot gyorsan besúgták összeesküvő társaik, és a bosszúszomjas Kelemen máris haderőt küldött az összes általa korábban birtokolt ország ellen, hogy megsemmisíthesse őket, mielőtt seregei Modenánál, Firenzétől mintegy nyolcvan kilométerre északra újjászerveződhettek volna. Ez jókora távolságra feküdt az előző nyári frontvonaltól, a liga erői pedig most állandó, lassú visszavonulásban voltak. November 25-én a Mantova közelében fekvő Borgoforténal vívott csatában a liga legjobb katonáját, Giovanni de’ Medici zsoldosvezért

(Lorenzo „il Magnifico” dédunokáját és Caterina Sforza fiát) is megsebesítette egy puskagolyó a combján, és a hadvezér öt nappal később meg is halt. Ez szörnyű csapás volt, és tovább gyengítette az Itáliát védő szervezetlen és hibát hibára halmozó seregeket. Francesco Guicciardini évekkel később írott könyvében, az Itália történetében 1527-et „évszázadok óta nem hallott eseményekkel és atrocitásokkal telinek” nevezte, és fel is sorolta ezeket: „kormányok repkedése, a hercegek gonoszsága, a városok legelrettentőbb kifosztása, nagy éhínségek és a legszörnyűbb pestis egész Itáliában; mindenütt halál, menekülés és fosztogatás.” Ennek a szörnyűséges évnek az első hónapjaiban Machiavelli otthonától távol, a fronton tartózkodott, fázott, és öregebbnek érezte magát, mint valaha. Nyomott lelkiállapotban és ennek a furcsa és mindent elborító, a liga számára rettentően rosszul alakuló konfliktusnak a menetétől felzaklatva ő is osztozott honfitársai attól való félelmében, hogy Firenzét lerohanhatják Károly erői. Azon sötét napok óta, amikor II. Gyula fenyegette a firenzei köztársaságot, ez az új konfliktus először veszélyeztette nemcsak Firenze függetlenségét, hanem családtagjai életét is. Ezekben a félelmetes időkben Machiavelli gyakran írt családjának, és levelei telve vannak korábban ritkán tapasztalt aggodalommal. Marietta legifjabb gyermekükkel, az akkor még csak hat hónapos és beteg Tottóval (aki pár hónappal később, még ebben az évben meg is halt) együtt vidéki birtokukon maradt. Velük volt még a házaspár lánya, Bartolomea, legidősebb fiuk, Bernardo, valamint a városban tanuló két fiatalabb fiú, Guido és Piero is; a másik fiú, Lodovico, üzleti úton a Levantéban tartózkodott. Nem sokat tudunk Machiavelli családjáról, s csak fél évezredet túlélt hiányos állami feljegyzések és néhány levél alapján tudjuk életük darabkáit összeilleszteni, mindazonáltal az ebben a félelmetes időszakban folytatott levelezés némi fényt vet arra, hogy kik is voltak valójában. Guido, a Totto után a legfiatalabb fiú 1527-ben tizenegy vagy tizenkét esztendős volt. Habár a születése részleteit illető dokumentumok elvesztek, annyi bizonyos, hogy a fiú gyenge alkatú, tanulékony könyvmoly volt. A Machiavelli gyermekei közül legintelligensebb és leginkább apjára ütő Guido szellemileg koraérett, az irodalom felé hajló fiú volt. Ami a

többieket illeti, Bernardo inkább félszeg és lassú észjárású lehetett. Az 1527-ben tizenhárom esztendős Pieróról jóformán nincsenek feljegyzések, de fivére, Lodovico, aki a fiúk közül a leginkább értett az üzlethez, agresszív fickó hírében állt, aki az 1520-as évek közepén többször is összeütközésbe került a hatóságokkal. Bartolomea, Machiavelli egyetlen lánya később jól sikerült házasságot kötött, férje pedig, Giovanni Ricci, apósa irodalmi hagyatékának rendezője lett. A frontról Machiavelli levelek özönét küldte feleségének és kedvenc fiának, Guidónak. A bőbeszédű tanácsok és a családi hírek, a beígért, hazatértekor magával hozandó öszvérek és ajándékok felőli tudakozódás és üzenetváltás mellett megkérte Guidót, hogy szeresse anyját, és vigyázzon magára. Azt javasolta a fiúnak, hogy folytassa tanulmányait, valamint biztosította afelől, hogy ha így tesz, egy napon „köztiszteletben álló ember” lesz belőle. A családot tájékoztatta a háború menetéről is. Guido erre így felelt: „Nem nyugtalankodunk immár a Landsknechtek [a császár katonái] miatt, mivel megígérted nekünk, hogy megpróbálsz velünk lenni, ha valami történne. Aztán meg… – írja végül –, MariettaMadonna sem nyugtalankodik már.” Azonban április elején Machiavellit már egyértelműen elcsüggesztette az egész szomorú ügy, és már nagyon szeretett volna kikerülni a front zűrzavara és szörnyűségei közül. „Üdvözöld Marietta-Madonnát a nevemben…”, kérte Guidót, „és mondd meg neki, hogy nagyon vártam – és most is várom – azt a napot, amikor végre elkerülhetek innen; sohasem akartam még ennyire visszatérni Firenzébe, mint most, de most egyebet nem tehetek.” Machiavelli kétségtelenül semmit sem tehetett. Küzdött és érvelt, mindent elkövetett, hogy a tébolyult és tétovázó pápát észre térítse. Harcolt azért, hogy sikeresen megszervezzen egy olyan haderőt, amely saját maga is képes kitartani az ellene felvonuló seregek ellen. Mindennek csekély eredménye volt. Ekkor azonban, pontosan úgy, ahogy ő maga is leírta a háborút és politikát vizsgáló elemzéseiben, magával ragadta őt, családját és Firenze (valamint kétségtelenül egész Európa) sorsát Fortuna, illetve a Kelemennél jobb stratégák elgondolásai. Részben Machiavellinek köszönhetően a császári seregek nem támadták meg Firenzét, noha sokan erre számítottak. Tavasszal Machiavelli és legnagyobb szövetségese, Guicciardini sikeresen térített el

a frontvonalból egy jelentős katonai erőt Firenze védelmére. Ezzel egy időben, a Falak Felügyelőinél folytatott munkája révén Machiavellinek sikerült elérnie, hogy a városfalak komoly akadályt jelentsenek bármilyen Károly részéről indított várható támadással szemben. Ez a két tényező fontosnak bizonyult abban, hogy Firenze kemény diónak számítson. Április utolsó napjaiban Bourbonnak az Arno partján vonuló erői már elérték a Firenze falaitól mindössze hatvanöt kilométerre fekvő Montevarchit. Innen hirtelen délnek fordultak, majd jóformán mindenki általános elképedésére, teljes gőzzel Róma felé indultak. Rómának a Bourbon katonái által véghezvitt felprédálását, a katolikus hit központjának feldúlását akkoriban olyan csapásnak tartották, amellyel legfeljebb a barbár hordák ötödik századi inváziói vetekedhettek. Kétségtelenül a történelemre, vallásra és emberéletre olyannyira tekintet nélkül vitték végbe, hogy sok volt benne a közös vonás az ezer évvel korábban a gótok és nyugati gótok pusztításaival. Azonban azt senki sem vonhatta komolyan kétségbe, hogy mindezt a pápa idézte elő. Bourbon május 4-én érkezett Rómába, négy nappal azután, hogy délnek fordult, de akkor még két napi előnye volt a liga utána küldött hadvezérei által vezetett nehézfegyverzetű hadosztállyal szemben. Róma kapuinak ostroma a Borgónál és Santo Spiritónál május 6-án némi ellenállásba ütközött a várost védő kicsiny haderő részéről, és Bourbont az első hullámban megölték. A töretlen harci kedvű hadsereg keményen tovább küzdött, és be is tört Rómába, ahol alig ütközött ellenállásba. Az erőszakoskodó, gyújtogató és fosztogató csapatok szörnyűségesen vad viselkedést tanúsítottak. Egy névtelen kortárs megfigyelő szerint „a lutheránusok örvendeztek annak felégetésén és megszentségtelenítésén, amit az egész világ tisztelt. Templomokat szentségtelenítettek meg, nőket, apácákat becstelenítettek meg, követeket fosztottak ki, bíborosokat ejtettek túszul, egyházi méltóságokból és szertartásokból űztek gúnyt, és a katonák maguk között marakodtak a koncon.” Luigi Guicciardini (Francesco Guicciardini fivére) szemtanúja volt az eseményeknek, ő így számolt be minderről: Sokakat órákon átlógattak a karjuknál fogva; sokakat kegyetlenül kikötöztek a nemi szervüknél fogva; sokakat az utcák, vagy víz fölé lógattak a lábuknál fogva, miközben kínzóik a kötél elvágásával fenyegetőztek. Voltak, akik félig elégtek a

pincékben, míg másokat hordókba szögeztek, sokakat pedig galádul összevertek és megsebesítettek; nem kevesen voltak azok, akiket izzó vassal vagdaltak össze. Volt, akiket szörnyű szomjúsággal kínoztak, másokat elviselhetetlen zajjal, és sok embert saját fogaik kihúzásával kínoztak meg kegyetlenül. Másokat arra kényszerítettek, hogy megegyék saját fülüket, orrukat vagy megsütött heréiket. Kelemen sietve elrejtőzött, mielőtt az első csapás lesújthatott volna, bezárkózott – kilenc hónapon belül immár a második alkalommal – az Angyalvárba, miközben körülötte Rómát felégették és megszentségtelenítették. A megszállók nyolc napon át pusztították a várost, noha ezt a lépést nem hagyta jóvá V. Károly, a császár, aki végül az ostromlott pápa segítségére sietett, és némi rendet teremtett a káoszba taszított városban. Amikor a pápa sorsáról szóló hírek eljutottak Firenzébe, következményük a Medici-uralom vége lett. Kelemen hatalma hazája felett hónapokon át szünetelt. Firenzei képviselője, Silvio Paserini cortonai bíboros, a két törvénytelen örökös, Ippolito és Alessandro régense, április végén megúszta az általános felkelés fenyegetését, hála a nagy diplomata, Francesco Guicciardini okos közbelépésének. Guicciardininek sikerült elejét vennie egy véres lázadás kitörésének a Mediciek ellen, azonban valójában egyik oldal, a Mediciek és a lázadók (akik diákokból és a leghatalmasabb firenzei családokhoz tartozó fiatalokból álltak) sem értékelte tettét. Emiatt a feszültség továbbra is nagy volt a városban, s amikor végül május 11-én Róma felprédálásának híre megérkezett Firenzébe, a firenzeiek döbbenten álltak. Cortonát gyorsan a hatalom átadására kényszerítették, majd sietve összehívták a Savonarola elképzelésén alapuló, megreformált Nagytanácsot. Kelemen még mindig abban a hitben ringatta magát, hogy beleszólása van az események menetébe, úgyhogy kegyesen „beleegyezett abba, hogy Firenzében megváltoztassák az alkotmányt”. Ezt a nyilatkozatot Machiavelli kíméletlenül kigúnyolta, kijelentve, hogy a pápa őrültsége soha nem látott fokot ért el. Május 17-én Cortonát és az ifjú Medici csemetéket száműzték a városból, egy bizonyos Niccolò Capponit választottak meg gonfaloniere di giustiziónak, a tanácstermet, amely

tizenöt éven át zárva volt és beszőtték a pókok, megnyitották, Firenze pedig újra köztársaság lett. Machiavelli szemtanúja volt Róma elpusztításának. Guicciardinivel együtt béketeremtésen munkálkodott a városban, és segítette a pápa – aki immár V. Károly, Róma meghódítója és a világ leghatalmasabb embere védelme alatt állt – rehabilitációjának véghezvitelét. Munkája befejeztével, május utolsó hetében Machiavelli elindulhatott vissza Firenzébe, és egy kisebb csoport kormányhivatalnok és fegyveres kíséretében lassan hazafelé tartott. Machiavelli roppant intelligens ember volt, s már-már emberfeletti képességekkel rendelkezett a politikai lépések következményeinek meglátása terén. S habár ezek különösen zűrzavaros és szeszélyes idők voltak, mégis aligha férhet kétség ahhoz, hogy komoly zavart okoztak számára a firenzei kormányzatban beállt legutóbbi változások. Nyilván örvendezett a köztársaság visszatérésén, de tudta, hogy nem sokra számíthat a hatalmat megragadott új, fiatal republikánusoktól. Állítólag hazafelé tartva, miközben átutazott Toscanán és a Firenze környéki falvakon, felsóhajtott, hangulata pedig borongósabb lett, mint valaha, miközben a legtöbb polgár a Mediciek bukását ünnepelte. Visszatérése a fájdalom és öröm keveréke volt. Örült annak, hogy oly hosszú idő után végre újra családjával lehet, és az is felvidította, hogy sértetlenül úszták meg a háborút. Azonban ugyanakkor arra is nyomban rájött, hogy Firenze új vezetői nem jó szemmel nézik. „Mindenki gyűlölte őt A fejedelem miatt…”, állította egy történetíró, „a Piagnoni [Savonarola támogatói] eretneknek, a jók bűnösnek tartották, a gonoszak szerint pedig gonoszabb vagy tehetségesebb volt náluk, tehát mindenki gyűlölte.” Azonkívül az új kormány nemcsak a hírhedt könyvében kifejtett nézetek miatt gyűlölte, hanem a Mediciek barátjának is tekintette. Ez volt a sors legkegyetlenebb fintora. Ez az ember világéletében köztársaságpárti és elkötelezett hazafi volt, aki mindent megtett, amit csak tudott a köztársaságért, akit a Mediciek megkínoztak, zaklattak és eltaszítottak, aki elvesztette létalapját és ragyogó pályafutását azon emberek szeszélyei miatt, akit ez az új kormány száműzött; vagyis olyan ember volt, aki szüntelenül Firenzéért dolgozott. S habár Machiavelli majdnem bizonyosan felismerte, hogy újra megaláztatások és fájdalmak várnak rá, amikor a pöröly június 10-én lesújtott, mégis szétzúzta

reményeit. Ezen a napon a Mediciek egyik szövetségese, a sebtében feloszlatott Otti di Pratica első titkára kapta meg a második kancellária titkári posztját, Machiavellit pedig ejtették. Machiavelli majdnem bizonyosan már hazatérése előtt is régóta betegeskedett. A Károly megállítására indított hadjárat tizennyolc hónapja alatt szünet nélkül úton volt. Hosszasan időzött a csatatereken, betegségben, szennyben és mocsokban élt a liga által ostromlott városok falai előtt. Már legalább egy nemzedék óta csak ritkán tapasztalt mértékben látott halált és pusztulást. Dacolt a pestissel és az ellenség fegyvereivel, látta terveit félrehajítva az általa szolgált tehetségtelen és kétbalkezes uralkodók által. Talán valamivel tovább élhetett volna, ha Fortuna mellé áll, ha honfitársai megértik őt, és felfogják, valójában miért is küzdött. Azonban nem így alakult. Utolsó félreállítása után, miközben Firenze befolyásos embereinek többsége csak szegény ördögnek tekintette, feltehetőleg egy elfertőződött fekély következtében fellépő heveny hashártyagyulladás miatt ágynak esett. Június 21-én, mindössze családja és néhány jó barátja szeretetétől övezve halt meg.

13. MACHIAVELLI ÖRÖKSÉGE Niccolò Machiavelli összegyűjtött levelezésében található egy különös levél, amelyet a jelek szerint Piero írt apja halálának másnapján. Címzettje Piero másodunokatestvére, Francesco Nelli. A levél így hangzik: Kedves Francescóm, szomorú kötelességem tájékoztatni téged arról, hogy atyánk, Niccolò jelen hónap 22-én [sic] belehalt azokba a hasi fájdalmakba, amelyeket a 20-án bevett gyógyszerek idéztek elő nála. [Élete utolsó tizennyolc hónapjában Machiavelli egy barátja által ajánlott csodapirulákat szedett.] Hozzájárult, hogy halála pillanatáig vele legyen Matteo testvér, aki meghallgatta bűnei meggyónását. Atyánk, mint tudod, a legsanyarúbb szegénységben hagyott minket. Amikor majd visszajössz ide, négyszemközt elmondok majd sok mindent. Most sietek, és nem mondok neked mást azon kívül, hogy üdvözletemet küldöm. Rokonod, Piero Machiavelli. A levélben az a legkülönösebb, hogy Piero megemlíti azt a tényt, hogy Niccolò Machiavelli élete végén meggyónta bűneit. Annak alapján, amit Machiavellinek a vallásról alkotott véleményéről tudunk, ez a cselekedet jellemétől meglehetősen távolinak tűnik. Felmerült, hogy ez a levél hamisítvány, amelyet Machiavelli halála után készítettek, a róla kialakult sötét, antikrisztusi kép enyhítésére. A tizenhatodik században az ilyesmi valóban nem volt szokatlan dolog. Erre a legnevezetesebb példa az a levél, amelyet állítólag Savonarola írt apjának, de amelyről kiderült, hogy tizennyolcadik századi hamisítvány. Ennek a feltevésnek a hívei rámutatnak arra a tényre, hogy a levél szerzője téved Machiavelli halálának időpontját illetően, ami arra utal, hogy ez a hiba inkább eredhet egy hamisító, semmint a halott ember fia tollából. Ez azonban közvetett bizonyíték, és tulajdonképpen komoly érvek nem szólnak amellett, hogy Piero levele hamisítvány. Amennyiben mégis az, akkor bizonyára Machiavelli valamelyik követője alkotta, talán egy távoli leszármazottja, aki őse erkölcseit és vallási meggyőződését szalonképtelennek ítélte. Machiavelli közvetlen családja nem keveredhetett volna bele egy ilyen mesterkedésbe. Számukra Niccolò

korántsem A fejedelem „gonosz” és „romlott” szerzője volt, az az ember, akit félreértelmezve és félrevezettetve a brutalitás és az istentelen hatalmi játszmák szószólójának tekintettek. Marietta számára Niccolò szerető, noha távoli és hűtlen férj volt. Fiai és lánya számára titokzatos, mindazonáltal gondoskodó személynek tűnhetett, aki magasan kitűnt abból a kicsiny világból, amelyben éltek. A téves hivatkozásra valószínűbb magyarázat az, hogy a levél egyáltalán nem hamisítvány, s hogy Piero pusztán a valós tényeket közölte, csak éppen hibát vétett az időpont körül, mert nagyon zaklatott volt, s hogy apja végül valóban meggyónt. Ez inkább összhangban állt volna Machiavelli jellemével, semmint az, hogy visszautasítsa a papot. Machiavelli kétségtelenül nem tisztelte az egyházat, de tisztelte és szerette családját; Marietta pedig különösen mély hitű és istenfélő asszony volt. Ilyen körülmények közepette Niccolònak egyszerűen azért kellett átesnie ezen a szertartáson, hogy megbékítse családját, hiszen ők minden bizonnyal akkor is aggódtak lelke üdvéért, ha már őt magát nem aggasztotta ez. Természetesen sokan gondolták úgy, hogy Machiavellinek nincs is lelke, amit kockára tehet. Leghíresebb munkája, A fejedelem már halála előtt sötét árnyat vont nevére, és meglehetősen alaptalanul, eretnek vagy ördög képében tüntette fel. Az értelmiség körében latin nyelvű kalózkiadások formájában terjedt el, amelyet először Nápolyban adtak ki De principatibus (A fejedelemségekről) címen (eredetileg is ez volt a címe), majd A fejedelem néven csak 1532-ben, öt évvel Machiavelli halála után jelent meg Ekkor az 1531-ben napvilágot látott Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művével együtt háromra emelkedett kinyomtatott könyvei száma. A háború művészete volt az egyetlen könyve (a kormányzati munkáktól eltekintve), amely még életében megjelent. Azonban már a kezdetektől A fejedelem váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, és vonta magára a legtöbb félreértelmezést. Könnyen beláthatjuk, miért A fejedelem lett Machiavelli leghíresebb műve. Rövid, velős, radikális és közvetlen. Noha bizonyos volt, hogy vitákat vált majd ki, de a szélesebb közönség csak azután kezdte olyan műnek tekinteni, amely valamiképp megrontja az olvasókat, és sötét

ösztönöket kelt, miután a könyvet összekapcsolták az agresszív és befolyásos vezetőkkel és államférfiakkal. Egy történész így írt A fejedelemről: Kezdetben majdhogynem közömbösen fogadták; közvetlen fogadtatását aligha lehet kedvezőnek vagy kedvezőtlennek nevezni; lassan, jóformán természetes módon hatott míg ki nem nyomtatták; azután a vallás is felemelte a szavát, és megnyílt a szidalmak kora; ezzel egy időben jó szándékú, de véleményünk szerint elhibázott erőfeszítések történtek a könyv megvédésére, feltételezve valamiféle titkos jelentést: a bírálók ekkor visszapillantottak a szerzőre, és egy cinikus kópé víg képe rajzolódott ki előttük. Machiavelli kortársa, a történetíró Benedetto Varchi (a Mediciek által fizetett író) egyenesen azt állítja, hogy „rossz hírét nemcsak kicsapongó életének, hanem A fejedelem című könyvecskének is köszönheti.” Egy másik megfigyelő szerint Machiavelli „azért vált gonoszság jelképévé, mert nagy ember volt, s mert szerencsétlen volt.” Másik végletet képviselt az a nézet, mely szerint Machiavelli első életrajzírója, Pasquale Villari egyáltalán nem kedvelte a témát. „Csodálja főhősét…”, jegyezte meg egy későbbi krónikás, Pistelli, „de nincs jóindulattal iránta.” Ezek mind a félreértelmezések gyümölcsei. Amennyiben helyesen akarjuk értékelni, akkor megállapíthatjuk, hogy Machiavelli és legnevezetesebb könyvének hírneve szorosan összefüggött azokkal a változásokkal, amelyek 1527-ben bekövetkezett halála után álltak be Európa politikai és vallási szerkezetében. Róma feldúlása után VII. Kelemennek területet és hatalmat kellett átengednie V. Károlynak. Egészen eddig a katolikus egyház nem ismerte el német-római császárnak a spanyol királyt, azonban a Kelemennel kötött fegyverszünet egyik feltétele volt ennek a tévedésnek a kiigazítása. Így aztán Károlyt 1530-ban Bolognában maga Kelemen koronázta császárrá. A harmadik firenzei köztársaság nem volt hosszú életű. Mihelyst Kelemen visszanyerte politikai egyensúlyát, bölcsen mindent elkövetett annak érdekében, hogy baráti viszonyban maradjon Károllyal, és elsődleges céljai között szerepelt a Medici-uralom helyreállítása Firenzében. Hosszú és szörnyűséges ostrom után a harmadik köztársaság

1530 augusztusában elbukott az Orániai Philbert által vezetett spanyol csapatok csapásai alatt, a pápa pedig unokaöccsét, a törvénytelen származású Alessandro de’ Medicit tette meg a város új urává. Azonban a legnagyobb változásokat Európában a tizenhatodik század elején a Luther Márton által elindított vallási erjedés, VIII. Henrik angol király Róma elleni lázadása és az ellenreformáció, a katolikus egyháznak a revizionizmus és a forradalom áradatának visszatartására irányuló, végső soron eredménytelen erőfeszítése okozta. Ebben az új Európában Machiavellit gyűlölték a katolikusok, mert eszméit keresztényellenesnek tekintették, a protestánsok pedig megvetették, mert úgy vélték, hogy a katolikus vezetők, különösképpen a radikális Medici Katalin Machiavelli szavaira alapozta véres politikáját. Ez furcsa következtetés volt, mivel A fejedelem már tizenhárom évvel azelőtt rákerült – IV. Pál pápa utasítására – az Index Librorum Prohibitorumra (a Tiltott Könyvek Jegyzékére), hogy Medici Katalin kezdeményezésére 1572-ben a Szent Bertalan-éj során lemészároltak volna több mint ötvenezer protestánst. Részben ez az oka A fejedelem (egyes helyeken furcsamód ma is megnyilvánuló) rossz sajtójának is. 1569-ben, három évvel azelőtt, hogy a Mediciek jóváhagyták a franciaországi protestánsok meggyilkolását, már feltűnt a „machiavelliánus” szó egy angol szótárban, mégpedig ezzel a jelentéssel: „Kétszínűség gyakorlása az államvezetésben vagy az általános magatartásban”, s nagyjából a tizenhatodik század utolsó harmadától kezdve kapcsolódott össze elválaszthatatlanul világszerte emberek széles körének gondolataiban a „Machiavelli” név eszméivel. Mire A fejedelmet angolra fordították – ez 1640-ben történt – szegény Niccolòt már „Old Nickkel”, magával az ördöggel azonosították. Habár A fejedelmet Angliában csak halála után több mint egy évszázaddal adták ki, olasz és latin nyelven mégis széles körben hozzáférhető volt. Erre két bizonyíték is utal. Először is, a machiavelliánizmus fogalma mintegy nyolcvan évvel korábban már eljutott az angol szótárszerkesztőkhöz; másodszor pedig a tizenhatodik század végi és tizenhetedik századi eleji főbb angol írók és drámaírók egyértelmű hivatkozásokat tesznek Machiavellire és gondolataira. Valószínűleg Christopher Marlowe volt az első angol drámaíró, aki Machiavellire hivatkozott. Az 1590-ben íródott A máltai zsidóban

egyenesen magát Machiavellit is beleírta a darabba, s egy külön színész mondta nevében a Prológust, amely így kezdődött: Én vagyok Machiavelli, És nem törődöm az emberekkel, így az emberek szavaival sem. Azokat csodálom, akik legjobban gyűlölnek; Jóllehet egyesek nyíltan könyveim ellen szólanak, Azért mégis elolvasnak engem, azután rohannak Péter székéhez; s amikor elhajítanak, Feltörekvő cimboráim mérgezik meg őket. A vallást csak gyermekjátéknak tekintem, Bűn nincsen, csak tudatlanság. Érdekes módon, habár ekkorra Machiavelli eltorzított képét már sötét máz borította, Marlowe mégsem tör pálcát felette vagy eszméi felett. Ugyancsak meglepő, hogy a színműíró megértette a vallásról alkotott elképzelését, és éles szemmel belelátott személyes filozófiájába is: Machiavelli kétségtelenül azt vallotta, hogy „bűn nincsen, csak tudatlanság”. A Machiavelli iránt leginkább érdeklődő drámaírónak Shakespeare tűnik. Nemcsak közvetlen utalásokat tesz Machiavellire három színdarabjában, hanem számos legerőteljesebben megformált szereplőjét egyenesen Machiavelli eszményített fejedelme alapján rajzolja meg. Azonkívül alkalmazza a virtù és fortuna fogalmát, ezeket a Machiavelli szívének oly kedves gondolatokat, amelyek politikai írásai filozófiai alépítményének sarokkövét jelentik. Machiavelli számára a virtù és fortuna nem egyszerűen hatással van az egyénre, hanem vezetőiken keresztül – akik ezeknek az erőknek a kezében szenvednek vagy diadalmaskodnak – nemzetek (akár köztársaságok vagy fejedelemségek) sorsát is irányítja. Shakespeare ezt teljes mértékben felfogta. Machiavelliánus figurára színdarabjaiban a legjobb példa a Hamlet Fortinbrasa. Machiavelli Itáliájának valamelyik condottieréjéhez hasonlóan ezt a férfit is a virtù vezérli. Dánia ellen hadakozik, és Claudius politikai mesterkedései fogják vissza. Az ellenséges ármány dacára is tekintet nélkül megy előre, küzd a lengyelek

ellen, és fortunával az oldalán lényegében a megfelelő pillanatban sikerül is megszereznie a dán koronát. Shakespeare színművei hemzsegnek az olyan szereplőktől, akik a jelek szerint machiavelliánus elveket követnek. Elég, ha II. Richárdra, III. Richárdra vagy persze Lady Macbethre gondolunk. Azonban talán az egyik legjobb példa az Othello gonosz Jagója, aki egy olyan ember, aki akarata erejét alkalmazza az akadályok leküzdéséhez. Amikor Jago meggyőzi a viszonylag ártatlannak tekinthető Rodrigót, hogy működjön vele együtt, Rodrigo tiltakozik: „Mit csináljak? Elismerem én – szégyengyalázat, hogy így beléhabarodtam – de ha nincs erőm változtatni rajta?” Jago így válaszol: Nincs erőd? Fityfenét! Rajtunk áll, hogy mi lesz belőlünk! Testünk-lelkünk a kert, akaratunk a kertész. Vethetünk belé csalánt, vagy ültethetünk salátát; plántálhatunk belé izsópot, s kigyomlálhatjuk a kakukkfüvet; bevethetjük egyfélével, tarkázhatjuk sokfélével, parlagon hagyhatjuk lustaságból; megművelhetjük szorgalommal; – mind ennek ura és mestere: az akarat. Hová nem ragadna vérünk s állati természetünk, ha a mérleg egyik serpenyőjében ott nem volna az értelem ellensúlyozni a léhaságot? Azért van eszünk, hogy lehűtse forrongó testünket, húsunk bizsergését, veszett bujaságát. Amit te szerelemnek hívsz, az az én kertemben csak oltóág. Machiavelli feltehetőleg maga is leírt volna ilyesmit, ha komoly színdarab írására adta volna a fejét vígjátékai, a Mandragóra és a Clizia sikere után. Shakespeare-re gyakorolt hatása még nyilvánvalóbb két legerőteljesebb karaktere, II. Richárd és III. Richárd megformálásában. Terveik és ambícióik közvetlenül összevethetők A fejedelem egyes részeivel. Például Shakespeare alaposan megfogadta Machiavelli tanácsát, miszerint „az új uralkodó… kénytelen sérteni mindazokat, akiknek fejedelme lett… mert nem teljesíthetted mindazt, amit vártak tőled.” II. Richárd szájába ezeket a szavakat adja: Northumberland, te hágcsó, melyen a Csörtető Bolingbroke trónomra fölhág. Az idő nem sokat vénül belé, És undok bűnöd rothadt kelevénye

Megérve felfakad; kevesled azt is, Ha fél-országát adná is neked, Ki az egészhez segítetted őt. Ő meg úgy érzi majd, hogy te, aki Királlyá ütni értettél bitorlót, Majd arra is módot találsz, hogy őt Bitorlott trónjából kivesd. Gazok szövetségéből félelem lesz, A félelemből gyűlölet, s emebből Egyik vagy mindkettő méltó bukása. A VI. Henrikben Shakespeare Gloster herceg tetteit machiavelliánus elvek szerint alakította, ezúttal Machiavellinek azt a leírását használva fel, amelyben arról esik szó, hogy egy sikeres vezetőnek és uralkodónak hajlékonyságot és rugalmasságot kell mutatnia. Machiavelli így írt: „[A fejedelemnek] kegyesnek, hűségesnek, őszintének, vallásosnak kell nemcsak látszania, hanem annak is kell lennie. Ugyanakkor lélekben mindig fel kell készülnie az ellenkezőjére, hogy ha a szükség kívánja, aszerint tudjon cselekedni […] Aszerint kell tehát cselekednie, ahogy a szél fúj, ahogy a szerencse változásai parancsolják… „ Ezt szem előtt tartva Shakespeare ezt mondatja Glosterrel: A szónokot mint Nestor, úgy adom. Ulyssesnél is orvabba csalok S Sinon gyanánt másik Tróját veszek be. Én a kaméleonnak szint adok, Alakot, ha kell, mint Proteus váltok, Leckére fogom gyilkos Machiavellt, Mindezt tudom – koronát kapni nem? Eh! lenne még messzebb, megkerítem. Ne lepődjünk meg túlságosan azon, hogy Machiavelli árnya olyannyira rávetül Shakespeare írásaira, hiszen ő – láttuk – azt a valóságot írta le, amelyet látott. Az emberi gyengeség és nagyság krónikása volt. Shakespeare, az emberi őstípusok nagy terelője, az emberi lét utolérhetetlen vizsgálója, színműveit teljesen emberközeli karakterekkel töltötte meg, legyenek akár jók, gonoszak vagy éppenséggel fogyatékos jelleműek.

A tizenhetedik századra Machiavelli művének szószólói is éppúgy akadtak, mint heves ellenzői, sőt gyűlölői. A tizenhetedik század végén James Herrington és Algernon Sidney írók mindketten kiálltak Machiavelli mellett; Harrington az Oceanában (1656), Sidney pedig Discourses Concerning Government (Értekezések a kormányzásról) című munkájában (1698). Majd egy nemzedékkel később, a nagyra becsült értelmiségi, John Trenchard osztotta Cato’s Letters (Cato levelei) címet viselő művében Machiavelli hagyományos nézetét. Ami A fejedelem mellett az itáliai mester más komoly munkáit, különösen pedig a Beszélgetéseket, A háború művészetét illeti, Trenchard igyekezett a főrendek tudomására hozni, hogy inkább Machiavellivel magával, semmint híres műve félreolvasatával kellene foglalkozniuk. Az olyan szabadgondolkodók számára, mint Spinoza, Montaigne és Francis Bacon, akik a felvilágosodás későbbi elindítóinak előfutárai voltak, Machiavelli pontosan azt fejezte ki, amit ők az emberi természet és társadalom elemzésében „elsődleges alapelveknek” neveztek. Igaznak tartották, hogy a virtù, fortuna és főként Machiavellinek azon a felismerése miatt, hogy az emberek természetüknél fogva önzőek és elvtelenek, a társadalom mindig is hajlik a romlásra és a degenerálódásra. Már elszakadtak a klasszikus filozófusok vágyálmaitól, és részben megszabadultak a konzervatív vallásosság kötelékeitől is. Sok ilyen forradalmi gondolkodó meglátta a becsületességet és tisztaságot Machiavelli írásaiban, pedig ezeket a tulajdonságokat előttük igen sokan semmibe vagy észre sem vették. Azonban még a tizenhetedik század végi és tizennyolcadik eleji felvilágosodás során is sokan voltak azok, akik Machiavelli eszméit teljesen rosszindulatú, negatív gondolatoknak tartották. 1739-ben Nagy Frigyes, aki maga is hírhedt despota volt, Réfutation du Prince de Machiavel címmel (általában Anti-Machiavelliként ismeretes) írt vitairatot. Ezt azonban még akkor sem tekintették sokkal többnek egy meglehetősen átlátszó kísérletnek arra, hogy saját népével elhitesse: liberálisabb vezető, mint amilyen a valóságban volt. Frigyes nézeteit többségükben ízekre szedték a felvilágosodás szellemi nagyágyúi, akik Machiavelli nézetei mellett szálltak síkra. Locke, Hobbes és Hume egyaránt kedvezően szólt a szerző egyes gondolatairól, saját filozófiájuk szellemiségének megőrzésében pedig nagymértékben figyelembe vették azt a tényt, hogy a

világot a maga valójában írta le, nem pedig olyannak, amilyennek azt az emberek látni szeretnék. Machiavelli számíthatott volna erre, hiszen mindenki másnál inkább szem előtt tartotta gondolatai időtlen voltát. Mivel emberi tulajdonságokkal foglalkozott, és azt ábrázolta, amit megfigyelt, eszméit nemcsak érintetlenül hagyták a múló századok, hanem az egymást követő nemzedékek – akik saját igényeikhez szabták őket – folyamatosan hozzájuk fordultak. Hegel, a nemzetállam gondolatának élharcosa Machiavelli republikanizmusát saját eszméje mintaképeként értelmezte. Machiavelli azonban nem értett volna egyet vele gondolatrendszere főbb vonalait illetően. Hegel az emberiség végcélját látta a nemzetállam megteremtésében, vegyítve ezzel a szellemiséget, a politikát és a gyakorlati kérdéseket. Machiavelli az emberiséget túlságosan esendőnek vélte egy ilyesfajta eszme megvalósításához. Az emberi lények túlságosan elmerülnek saját érdekeikben ahhoz, hogy valaha is képesek legyenek létrehozni az eszményi köztársaságot. Machiavelli sohasem szánta örökkévalónak nemzetállamait vagy köztársaságait. Francis Bacon, a tudomány haladásának nagy élharcosa, aki hitt a természet „meghódításában”, Machiavelli gondolatait saját kialakulóban lévő filozófiája alátámasztására használta fel. 1620-ban így írt: „A dolgokat az óvja meg az enyészettől, ha visszavezetjük őket elsődleges alapelveikhez; ez fizikai törvényszerűség; ugyanez vezet jóra a politikában is (ezt Machiavelli is helyesen figyelte meg), mivel alig van bármi is, ami megóvja a dolgokat az enyészettől, a reformáláson és a régi eljárásokhoz való visszatérésen kívül.” A maguk módján a francia forradalom vezetői és az angol polgári forradalom kirobbantói is alkalmazták a monarchizmus elleni harcukban azt, amit Bacon „reformálásnak és a régi eljárásokhoz való visszatérésnek” nevezett. Mint már oly sokan az ő idejük előtt és után, úgy olvasták Machiavellit, ahogy nekik tetszett. Egyébként Karl Marx is mazsolázott a machiavelliánus ideológiából. Célja, a munkásosztály felszabadítása tekinthető úgy is, mint amelynek gyökerei abban a – Beszélgetésekben aprólékosan kifejtett – gondolatban rejlenek, amellyel Machiavelli hatalomhoz akarta juttatni a polgárságot.

Marx azonban két ponton is alapvetően hibásan akarta átvenni a machiavellizmust. Először is – és ez a legfontosabb –, Machiavelli nem akarta azt, hogy az állam ellenőrizze a népet. Demokratikus elképzelése korlátozott és ősi volt, és jobbára leragadt a kor proto-demokratikus gyakorlatánál. A tizenhatodik századi Firenze és Velence rendelkezett az addigi legkifinomultabb politikai rendszerrel, de ezeknek a kormányzatoknak a „demokratikus rendszere” nem sok közös vonást mutatott azzal, amit mi a huszonegyedik században demokráciának nevezünk. Mindkét államot egy kicsiny, előkelőkből álló csoport uralta, akik a hatalomba saját soraikból helyeztek gazdag, földbirtokkal rendelkező férfiakat. A nép – munkások és gazdálkodók, kereskedők és katonák (és persze a nők) – egyaránt ki voltak zárva a hatalom gyakorlásából. Machiavellinek az eszményi kormányzásról alkotott elképzelésében a nép az uralkodóval együtt munkálkodott. A polgári virtus és a polgári büszkeség a közösség stabilitásának fenntartását szolgálta. Az uralkodó méltányosan bánt a néppel, de ha fenyegettetve érezte magát, erősnek kellett lenni és ha a körülmények úgy hozták, vaskézzel kellett uralkodnia. Mai szóhasználattal élve Machiavelli elképzelése az eszményi államról egyfajta kommunitarianizmus volt. Ezt az elképzelést vették át aztán, hogy az angol parlamentáris demokráciából kifejlődő politikai rendszer, a liberális demokrácia fejlődésén keresztül számos huszonegyedik századi társadalom alapja legyen. A Machiavelli eszményi állama és a mai modern nyugati demokráciák közti fő különbség a kormányzásban való részvétel kiterjedtségének foka. Machiavelli sohasem gondolt olyan rendszerre, amelyben minden felnőttnek joga van vezetőire szavazni, s amelyben a vezetők a népre támaszkodnak, hogy fenntartsák politikai pályafutásukat. A Machiavelli és Marx közti másik különbség abban az alapállásban rejlett, amelyet az egyes politikai elképzelések egyedi értékelésével kapcsolatban vettek fel. Marx számára egyetlen olyan mód létezett, melynek révén az állam virágzó és szilárd maradhatott. Ehhez az összes politikai hatalmat a proletariátus kezébe kellett helyezni. Machiavelli sohasem állította, hogy az ő eszményi modellje jelenti az egyedüli módot egy állam sikeres működtetéséhez. Az ő vezérfonalai mentén haladva számos kormányzati stílus lehetséges. Ami ezt illeti, gondolkodása évszázadokkal megelőzte korát, hiszen a mai relativizmus, pragmatizmus

és pluralizmus egyaránt annak a liberális demokráciának a kulcsszavai, amely (némi ballépésekkel) immár több mint fél évszázada tartja fenn a szilárd Nyugatot. A legutóbbi évtizedekben Machiavelli vezérli az ipar vezetőit is, és ez hozzájárult számos olyan könyv megjelenéséhez, amelyekben filozófiáját a kereskedelem és üzlet világához használják. Az Amazon.com röpke áttekintésével számos olyan könyvre lelhetünk, amelyek a machiavelliánus út követésével kínálnak vezérlő kalauzt. What Would Machiavelli Do? (Stanley Bing), Turning the Tables: A Machiavellian Strategy for Dealing with Japan (Daniel Burstein), The Machiavellian Manager’s Handbook for Success (Lynn F. Gunlicks), Profile of the Entrepreneur, or, Machiavellian Management (Alan F. Bartlett), valamint Machiavellians: Who They Are and Why They’re Out to Get You (R. Christie). Az ilyesfajta címek sikere a machiavellizmus olyan vadhajtásait eredményezte, mint például: The Machiavellian’s Guide to Womanising (Nick Casanova), The Princess: How Daddy’s Little Girl Can Survive and Thrive in the Machiavellian New Millennium (Robert Franklin), vagy azt, amelyet ha Machiavelli látta volna, bizonyára különösen kedvelt volna: A Machiavellian Vision of the Ministry: A Guide for Professional Leaders of Voluntary Organisations (Brandon L. Lovely). Némelyik ilyen könyv kifejezetten mulatságos, némelyik viszont valóban hasznos segédkönyve a hatalom játékosainak, mindenesetre az életrajzíró számára ezek egyszerűen további megerősítését jelentik annak, hogy zseni volt az az ember, aki ezeket a műveket ihlette. Jól példázzák Machiavelli gondolatainak egyetemes voltát, valamint azt, hogy milyen remekül, vegytisztán állította elő az emberi jellemvonásokat és alapvető mozgatórugókat. Újra felhívják a figyelmünket Machiavelli elgondolásainak időtlenségére, valamint arra a tényre, hogy olyan egyetemes, általános vezérfonalakkal dolgozott, amelyeknek millióféle alkalmazása lehetséges. Mi sem lehetne annál félrevezetőbb, mint az arra irányuló erőfeszítések, hogy Machiavelli eszméit olykor megpróbálják ráhúzni a történelem egyes személyiségeire vagy bizonyos eseményeire, mondván, ezeket kifejezetten A fejedelemben vagy a Beszélgetésekben kifejtett gondolatok hatották át. Egy ilyen összevetés ritkán jelent többet felületes vizsgálódásnál.

Ilyesfajta kapcsolatot először egy angol bíboros, név szerint Reginald Pole vetett fel, aki egy 1538-ban, azaz csak tizenegy évvel Machiavelli halála után íródott esszéjében kifejezte meggyőződését, miszerint VIII. Henrik Rómával való szakítása A fejedelemben lefektetett eszméknek köszönhető. Pole úgy vélte, hogy Henrik kancellárja, Thomas Cromwell, már 1529-ben (mielőtt hivatalosan megjelent volna) olvasta A fejedelmet, s olyannyira magával ragadta, hogy a királynak is tanácsolta elolvasását. Pole állítása szerint Machiavelli könyve volt az, amely miatt Henrik nem hátrált meg Aragóniai Katalintól való elválását illető óhaja kapcsán VII. Kelemen elől, s ugyancsak ez adott tápot számára a kolostorok feloszlatásához, és ez ültette el az anglikán egyház megalapításának csíráit. Egy nemzedékkel később a francia hugenotta Innocent Gentillet Contre-Machiavel címmel kiadott egy igen népszerű könyvet, amelyben a Szent Bertalan-éji mészárlásért kifejezetten Machiavellit okolta, mivel a szörnyűség felbujtóját, Medici Katalint valósággal hipnotizálták az itáliai író gonosz szavai. Habár érdekes társasjátékot képeznek, mégis félrevezetőek az olyan állítások is, melyek szerint A fejedelem ihlette volna Hitlert, Mussolinit, Pol Potot vagy Sztálint azoknak a tetteknek az elkövetésében, amelyek miatt hírhedtek lettek. Igaz, hogy Napóleon egyszer kijelentette, hogy „A fejedelem az egyetlen elolvasásra méltó mű”, és állítólag a párnája alatt tartotta a könyvet; azonban az igazság az, hogy az összes Machiavellivel összefüggésbe hozott zsarnok először zsarnok volt, s csak utána A fejedelem olvasója. Emlékezetünkbe kell idézni azt, hogy Machiavelli azt írta le, amit politikai szolgálatban eltöltött számos esztendeje alatt megfigyelt, majd ezt összekapcsolta kivételes jártasságával a klasszikus történelemben. Nevetséges dolog ekörül topogni és azt szajkózni, hogy minden nagy hatalmú politikai személyiséget a felületes elolvasáson túlmenően befolyásolt A fejedelem. Egyikükre sem volt nagyobb hatással Machiavelli, mint személyes ismeretük a világtörténelemről és régóta halott radikális vezetők viselkedéséről. Ha ezzel kapcsolatban fel akarjuk tárni az igazságot, elég csupán azt a tényt szem előtt tartani, hogy a machiavelliánus taktika manapság nincs jobban jelen a világban, mint az ő életében vagy Machiavelli születését megelőzően az emberiség hosszú és nehézségekkel teli történelmében.

Tagadhatatlan persze, hogy Machiavellinek óriási hatása volt a politika színpadára és az emberi társadalomtörténet elemzésére. Anélkül, hogy túlságosan mélyre merülnénk ebben a témában, azért annyit kijelenthetünk, hogy Machiavelli műve két rendkívül értékes eszközt adott nekünk a világ megértéséhez. Először is, a szerző filozófiájának ismeretében (hozzá hasonlóan) különös figyelemmel kísérhetjük a világ színpadának szereplői által tett machiavelliánus lépéseket és stratégiákat. Másodszor, a modern politikai elméletektől eltérően Machiavelli filozófiája szövetségesre lel a történelemben. Láthatjuk a társadalom hullámmozgását, a civilizáció evolúciós áramlatát, és megfigyelhetjük azt, hogy ötszáz év alatt miként igyekezett machiavelliánus szabályokat követni. Ennek példázására ki kell fordítani A fejedelmet és a Beszélgetéseket. Azt akarom mondani ezzel, hogy Machiavelli könyveit közvetlen tapasztalat és sokéves tanulmányok alapján alkotta meg. Ezekből képes volt általános szabályokat levezetni. Ezek az alapelvek egyetemesek, s amint már mondottam, gyermekded dolog azt állítani, hogy bármely államférfi vagy vezető üzletember oly módon tanult volna Machiavellitől, mintha sohasem tudott volna elképzelni machiavelliánus lépést sorai elolvasása előtt. Azonban, immár az esemény bekövetkezte után és egy olyan folyamat felhasználásával, amely nem kevésbé tudományos, mint egy ködkamrában megfigyelni az atomoknál parányibb részecskék mozgását vagy baktériumokat mikroszkóp alatt, láthatjuk azt, hogy ezek az emberek miként viselkednek a machiavelliánus szabályok szerint előírt módon. Hét egyértelmű machiavelliánus szabályt vehetünk ehhez figyelembe: 1. A történelmet a győztesek írják. Ezt, akárcsak a többi Machiavellitől származó tanítást, elegendő, könyvtárakat megtöltő példa igazolja, de manapság talán a legjobban a 2000-es egyesült államokbeli elnökválasztás. George W. Bush meglehetősen vitatott jogi alapon aratott győzelmet, és sokan gondolták, és gondolják ma is azt, hogy sohasem lett volna szabad bejutnia a Fehér Házba. Azonban, már az esemény megtörténte után, Busht beiktatták negyvenharmadik elnöknek, és az a mód, ahogyan idáig eljutott, többé már nem volt érdekes. Bush ellenfelei érvelhetnének azzal, hogy hatalomra kerülésének módja egyáltalán nem ment feledésbe, s egyesek panaszaikkal egyenesen odáig mennek, hogy azt

állítják: a demokratákat meglopták, vagy pedig az amerikai nép többségének akaratát semmibe vették, a demokrácia pedig kudarcot vallott. Azonban ezek a tiltakozások erőtlenek. A történelmet a győztesek írják. 2. Sohasem lehet megbízni a népben. Ez egy olyan axióma, amelyet sokan alkalmaznak a mindennapi életben, de ugyanakkor a politikusoknak és az üzleti élet nagyágyúinak is vezérgondolata. A titkolózás és kémkedés eredete a civilizáció gyökeréig nyúlik vissza. A nemzetállam stabilitásának fenntartása érdekében a vezetők nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy megbízzanak másokban. Azonban amint egyre kifinomultabbá vált a civilizáció, ugyanez történt az egyezmények és szerződések betartása feletti ellenőrzéssel is. A kormányközi egyfajta politikai becsületesség és emiatt a bizalom fenntartása volt a Népszövetség, majd utóda, az Egyesült Nemzetek Szövetsége egyik eredeti célkitűzése. Az ilyen szervezetek persze csak részleges sikereket érhetnek el. 3. Egy sikeres vezetőnek egyszerre kell oroszlánnak és rókának lennie. Egyes vezetők figyelemreméltóan, mások kevésbé jól álcázzák jellemük ezen kettősségét. Adolf Hitler oroszlán volt, aki katonai erőt alkalmazott ellenségei szétzúzására és legázolására, de ugyanakkor róka is volt akkor, amikor pártját és a német népet befolyásolta. Margaret Thatchernek az 1982-es falklandi háborúban tanúsított viselkedése tökéletesen példázza azt, hogy egy vezetőnek mennyire szüksége van erő és fortély alkalmazására. Az argentin Belgrano hajó elsüllyesztése (ez robbantotta ki Nagy-Britannia és Argentína között a háborút) körül még mindig viták folynak. Azonban sokan úgy gondolják, hogy a brit vezető abban a hiszemben adott támadási parancsot, hogy a brit erők képesek bármilyen katonai összecsapásban felülkerekedni, s hogy ez a győzelem alacsony népszerűségi mutatóit fellendítve biztosítja majd miniszterelnöksége második időszakát is. Amennyiben ez igaz, úgy nagyszerű fortélyos tett volt. 4. Egy vezetőnek maga mellett kell tudnia a szerencsét, és fel kell készülnie kiaknázására. Machiavelli nagyszerűen példázza ezt Cesare Borgiával, akit apja váratlan halála tett tönkre. Habár Cesare gondosan felkészült jóformán minden eshetőségre, 1523-ban mégis több szerencsétlenség szakadt rá, mint amennyivel meg tudott birkózni. A modern korban a legjobb példa arra, hogy milyen az, amikor egy vezető

maga mellett tudhatja a szerencsét, és képes azt ki is aknázni, az 1940 nyarán végrehajtott dunkerque-i evakuálás. Hitler megszálló erői brit és francia csapatokat ejtettek csapdába Franciaország északnyugati szegletében. Hitler, ahelyett hogy mészárlásra adott volna parancsot, visszafogta katonáit. Ez tette lehetővé Churchill számára radikális evakuálási terve végrehajtását, a brit és a francia hadsereg megmentését. 5. Előfordul hogy egy társadalom teljes mértékben egy erős vezető cselekedeteire támaszkodik. Ez már sok alkalommal igaznak bizonyult. Veszedelmes időkben gyakran kerülnek nagy vezetők a felszínre, s ilyenkor ritka egyéniségeknek adatik meg az esély arra, hogy megragadják a lehetőséget, fejedelmek legyenek, és átvezessék népüket a vészen. Winston Churchill jelentős modern kori példa az ilyen fejedelemre, az ő személyes szerepe döntő volt 1940-ben Nagy-Britannia túlélése szempontjából. 6. Mindig tarts fenn erős hadsereget, és mindig saját népedet alkalmazd katonaként. Ez az általános szabály ugyancsak számtalanszor igaznak bizonyult már a történelemben. Amikor egy nemzet pusztán terjeszkedési vággyal vagy megelőző csapást mérve rátámad egy másikra, a haderőnek nem csak jól képzettnek és tapasztaltnak kell lennie, hanem – s ez a fő – megfelelően gondoskodni kell ellátásáról is. Amennyiben egy hadsereg nem az életéért vagy a nemzet szabadságáért küzd, úgy gondoskodni kell valamilyen más okról a harcra. Ez eredhet a szigorú fegyelemből, de lehet belenevelés vagy pénzügyi ösztökélés is; kevés katona küzd csak egyszerűen ideológiai okból. Ugyanígy, valamilyen ellenség támadása elleni védekezéskor, ha a támadással szembeszálló véderőt a nemzet polgárai alkotják, jóval energikusabban és szorgosabban fogják védelmezni az államot, mint egy zsoldoshaderő. Ez különösen akkor igaz, ha a polgárok hisznek vezetőikben, az állam szilárd, a nép pedig boldog volt a háború kitörése előtt. 7. A nemzetnek egységesnek kell lennie ahhoz, hogy erős maradhasson. Egy nemzet belső stabilitásának hiánya komoly hátrányt jelent háború idején, és a békés és virágzó időszakokból sem hoz magával sok áldást. Machiavelli semmit sem tekintett fontosabbnak a folyamatos nemzeti stabilitásnál. Manapság már világosan látható, hogy a Föld leggazdagabb és legsikeresebb nemzetei azok, amelyeknek a legszilárdabb politikai rendszereik vannak. A törzsi villongásokkal vagy nemzetiségi

türelmetlenséggel sújtott nemzetek nem is reménykedhetnek abban, hogy versenyre kelhetnek a stabil nemzetekkel, így aztán gyors ütemben lemaradnak mögöttük. Machiavelli nem érte meg azt, hogy lássa az egyesült Itáliát, jóllehet ez az álma áthatja legszélesebb körben olvasott könyvét. Itália – Olaszország – csak az 1871-es Risorgimento során, a republikánus hazafiak, Mazzini és Garibaldi vezetésével vált függetlenné. Mindazonáltal Machiavelli eszméi döntőnek bizonyultak más nemzetek fejlődésében. A legjelentősebb példa erre az amerikai alkotmány megalkotása. Kiindulópontul Machiavellinek azt a nézetét választották, mely szerint minden emberi lény önzően cselekszik, s ezért elsősorban az önérdek mozgatja, tehát az alapító atyák felismerték egy olyan összetett alkotmány létrehozásának fontosságát, amelynek alapján sem egy viszonylag kis számú vagyonos patrícius, sem pedig nagyszámú plebejus sem dominálhat. Ily módon az alkotmány olyan erők fékjeként működött, amelyek egyébként természetes úton különböző irányok felé húznak, s ez hozzásegítette Amerikát a fasizmus vagy a kommunizmus elkerüléséhez. Az egyik amerikai alapító atya, Alexander Hamilton ezt igen jól fejezte ki akkor, amikor egy 1775-ben íródott pamfletben a skót filozófustól, David Hume-tól idézett: „A politikai írók [elsősorban Machiavelli] alapszabályt csináltak abból – bármilyen kormányzati rendszer alkalmazásával és az alkotmány különböző fékei és ellensúlyai rögzítésével –, hogy mindenki alapvetően gazember; s az emberek jobbára saját érdekeiktől vezettetik magukat.” Machiavelli leírása az eszményi államról, valamint a megalkotásához és fenntartásához szükséges szabályok alkalmazása mind hazájára, szeretett Itáliájára vonatkozott. Azonban amiatt, hogy elemzése fél évezreden keresztül igaznak bizonyult, és sikeresen írta le a sok társadalom által bejárt utat, egyesek már-már prófétának tekintették. Elsőként egyik barátja, Filippo da Casavecchia sejtetett valami ilyesmit, aki kijelentette, hogy Machiavelli volt „a legnagyobb próféta, akivel valaha is rendelkeztek a zsidók vagy bármely más nemzedék”. Azonban úgy vélem, hogy maga Machiavelli, habár talán hízelegtek neki Casavecchia szavai, mégsem ilyen fényben szemlélte önmagát. Véleményem szerint a Machiavelli műveinek igazi természetét illető ilyen téves elképzelés az oka annak is, hogy miért volt neve évszázadokon

keresztül olyannyira befeketítve. Nem Machiavelli találta fel a machiavellizmust, ő csak megfigyelte, s amíg az emberek emberek maradnak, addig a Machiavelli által leírt módon fognak viselkedni. Egy modern kori történész szerint „amennyiben megkérdőjelezzük a modern machiavellizmust, mint ahogy megkérdőjelezzük, akkor a kérdésfeltevésnek magával a modernséggel kell kezdődnie. Mindenesetre egy dolgot már most tisztáznunk kell: Machiavelli megtámadásával nem mentjük meg a világot a modernség machiavellizmusától”. Ily módon górcső alá véve tehát Machiavelli munkásságának és eszméinek örökségét, milyen végkövetkeztetésre juthatunk Machiavellivel, az emberrel kapcsolatban? Szerintem Machiavelli figyelemreméltóan becsületes ember volt. A felületes megfigyelő ezt nevetséges címkének érezheti; hiszen végső soron mi egy olyan emberről beszélünk, aki hűtlen volt feleségéhez, az egykor általa szolgált rezsim ellenségeinek dolgozott, valamint a kétszínűség értékeiről írt. Nem akarom újra magyarázgatni egyenként ezeknek a rendellenességeket, de újra hangoztatnám meggyőződésemet, miszerint Machiavelli becsületes volt, mivel a becsületesség legfontosabb formáját gyakorolta: önmagával szemben volt becsületes. Machiavellinek voltak jellembeli fogyatékosságai, és ő tisztában volt ezekkel. Szerette a nőket, és képtelen volt hű maradni Mariettához, akinek pedig gondját viselte, és akiért mindent elkövetett. Független lélek volt, elsősorban költő, másodsorban diplomata, a humanista eszmény igazi megtestesítője. Nem hitt semmiféle konzervatív Istenben, és egyáltalán nem tanúsított tiszteletet a hivatalos vallás iránt; egyfajta elfajult daganatnak tekintette. Majdhogynem elkerülhetetlen volt tehát, hogy egy ilyen alkossa meg azokat a sémákat, amelyek hírnevet hoztak számára. Tapasztalata és neveltetése, a szellem teljes szabadságába vetett hitével együtt keltette életre az emberiségről alkotott képét, amely valójában önmaga élethű tükörképe volt. Filozófiája középpontjában az az elgondolás állt, hogy csak egyetlen életünk van, amelyet ki kellene élveznünk, hogy nincs sem túlvilág, sem mennyország, sem pedig pokol, csak az anyagi világ. Machiavelli bizonyára maga is jól látta, hogy munkássága visszhangot kelt majd az utána következő nemzedékekben. Élete során ragyogása jóformán semmilyen elismerést sem váltott ki, s halálos ágyán

talán az egyedüli reményt abból a meggyőződésből merítette, hogy eszméi egy napon elvezetnek majd egy jobb Itáliához és egy jobb világhoz. Éppen ezért roppant igazságtalan, hogy az utókor pontatlan és megalapozatlan képet alkotott Machiavelliről. Szeretném hinni, hogy ha tudta volna, hogy a jövendő mit művel nevével, Niccolò Machiavelli legfeljebb vállat vont volna, szája pedig az ismerős mosolyra húzódott volna, hiszen ismerte a világ működésének titkait.

I. FÜGGELÉK MACHIAVELLI FŐMŰVEI Az időpontok keletkezésük időszakára vonatkoznak. Politikai és katonai elemzések Discorso sopra le cose di Pisa (1499) Del modo di trattare i popoli della Valdichiana ribellati (1502) Del modo tenuto dal duca Valentino nell’ammazzare Vitellozzo Vitelli, etc. (Hogyan ölette meg Valentino herceg Vitelozzo Vitellit stb.) (1502) Discorso sopra la provisione del danaro (1502) Discorso dell’ordinaire lo Stato di Firenze alle Armi (1506) Rapporto delle cose dell’Alemagna (1508) Il decennale seconda (1509) Ritratti delle cose di Francia (1510) Discorsi sopra la prima deca di T. Livio (Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről), 3 kötet (1513-18) Il Principe (A fejedelem) (1513-14) Dell’arte della guerra (A háború művészete) (1518-20) Discorso sopra il riformare lo stato di Firenze (1520) Sommario delle cose della città di Lucca (1520) Frammenti storici (1525) Provvisione per la Istituzione dell’Ufficio de’ cinque Provveditori della Mura della Città di Firenze (Rendelkezés a Firenze város falait felügyelő öt főellenőr hivatalának felállításáról) (1526) Történelem Vita di Castruccio Castracani da Lucca (A luccai Castruccio Castracani élete) (1520) Istorie florentine (Firenze története), 8 kötet (1521-5) Költemények, színművek és egyéb szépirodalmi művek Il decennale primo (Az első tízéves évforduló) (vers terzinában, 1504) Andria (Terentius lefordított vígjátéka, 1513) Mandragola (Mandragóra) (ötfelvonásos vígjáték prózában, prológusa versben, 1513 vagy 1514) L’Asino (A szamár) (vers terzinában, 1517) Belfagor arcidiavolo (Belfagor, a főördög) (elbeszélés, 1517 körül)

Clizia (vígjáték prózában, 1524)

II. FÜGGELÉK MACHIAVELLI ÉLETE ÉS KORA 1440 körül: A cserélhető betűkkel való nyomtatás feltalálása. 1471-ben létrejön Firenzében az első nyomda. 1452: Firenzében megszületik Leonardo da Vinci. 1469. május 3.: Firenzében megszületik Niccolò Machiavelli, Bernardo Machiavelli és Bartolomea di Stefano Nelli fia. 1475: Megszületik Cesare Borgia. 1469-92: Lorenzo de’ Medici („il Magnifico”) Firenze de facto uralkodója. 1492: Kolumbusz felfedezi az Újvilágot. 1494: VIII. Károly francia király lerohanja Észak-Itáliát. 1494-98: Savonarola teokráciája Firenzében. 1496: Meghal Machiavelli anyja. 1498: Machiavelli lesz a firenzei Második Kancellária titkára. 1499: Machiavellit Forliba küldik, hogy tárgyaljon Caterina Sforzával. 1500: Meghal Machiavelli apja. 1500: Először küldik követségbe Machiavellit a francia udvarba, ahol találkozik XII. Lajos királlyal és George d’Amboise roueni érsekkel. 1502: Machiavelli feleségül veszi Marietta Corsinit, és első ízben találkozik Cesare Borgiával. 1502: nyár: Megszületik Machiavelli első gyermeke, Primerana. 1502: nyár: Piero Soderiniből Firenze élethossziglan megválasztott gonfalonieréje lesz. 1503: január: Machiavelli visszatér Firenzébe. 1503: augusztus: Meghal VI. Sándor pápa. 1503: október–december: Machiavelli Rómában tanúja Cesare Borgia bukásának és II. Gyula pápa trónra lépésének. 1504: Második franciaországi követjárása. 1506: Machiavelli megalakítja Firenze kétszáz év óta első polgárseregét. 1507: Meghal Cesare Borgia. 1508: Machiavellit követként küldik I. Miksa császár udvarába. 1509: II. Gyula pápa létrehozza Velence megtámadására a Cambrai Ligát. 1510: Harmadik franciaországi követjárása. 1511: II. Gyula pápa a Franciaország elleni harc folytatása végett létrehozza a Szent Ligát.

1512: A franciákat kisöprik Itáliából. A spanyol hadsereg által támogatott Mediciek újra hatalomra kerülnek Firenzében. Piero Soderinit elűzik, Machiavellit pedig elbocsátják hivatalából. Visszavonul Sant’ Andrea-i vidéki birtokára. 1513: február: A Mediciek megkínoztatják és bebörtönöztetik Machiavellit, aki azonban március 12-én, Giovanni de’ Medici pápává (X. Leó) választása alkalmával kiszabadul. 1513-14: Machiavelli megírja A fejedelmet. 1515: I. Ferenc trónra lépése Franciaországban. 1513-18: Machiavelli megírja Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művét. 1515: Machiavelli megírja a Mandragórát. 1518: nyár: A Mandragóra firenzei bemutatója. 1519: Meghal Leonardo da Vinci. 1520: július: Machiavellinek felajánlják, hogy megírhatja Firenze történetét. 1521: Megjelenik A háború művészete. 1521: Az első háború Franciaország és Spanyolország között Itália földjén. V. Károly császár milánói területeket foglal el a franciáktól. 1521: Meghal X. Leó pápa, utóda VI. Hadrianus (Adrian Boyers). 1523: Meghal VI. Hadrianus, utóda VII. Kelemen (Giulio de’ Medici). 1524: I. Ferenc francia király visszafoglalja Milánót. 1524: Machiavelli találkozik Barbara Salutati Raffacani színésznővel, akibe beleszeret. 1525: január: Bemutatják a Cliziót. 1525: A Mediciek teljes mértékben rehabilitálják Machiavellit, aki visszatér a politikai életbe. 1525 áprilisától 1527 májusáig Firenze katonai tanácsadójaként dolgozik. 1527: május: Rómát feldúlják V. Károly csapatai. Machiavelli szemtanúja a pusztításnak. 1527: május–június: Machiavellit gyanúsnak tartja Firenze új, republikánus kormányzata, s az új urak menesztik. 1527: június 21.: Machiavelli meghal Sant’ Andreában.

BIBLIOGRÁFIA Atkinson, Catherine, Debts, Dowries and Donkeys: The Diary of Niccolò. Machiavelli’s Father, Messer Bernardo, in Quattrocento Florence, Peter Lang, Berlin, 2002 Atkinson, James B. és Sices, David (ford. és szerk.), Machiavelli and His Friends: Their Personal Correspondence, Northern Illinois University Press, De Kalb, Illinois, 1996 Bock, Gisela, Skinner, Quentin és Viroli, Maurizio (szerk.), Machiavelli and Republicanism, Cambridge University Press, 1990 Bull, George, Michelangelo: A Biography, Penguin, London, 1995 Capponi, Gino, Storia della repubblica di Firenze, 2. kiadás, G. Barbera, Firenze, 1876 Cardini, Franco, Europe 1492, Facts on File, New York, 1989 Chamberlin, E. R., The World of the Italian Renaissance, Book Club Associates, London, 1982 Cronin, Vincent, The Florentine Renaissance, Pimlico, London, 1967 Curry, Patrick és Zarate, Oscar, Introducing Machiavelli, Icon Books, London, 1997 Da Grazia, Sebastian, Machiavelli in Hell, Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1989 Ferrara, Orestes et al. (ford. és szerk.), The Private Correspondence of Niccolò Machiavelli, Johns Hopkins Press, Baltimore, Maryland, 1987 Gilbert, Allan (szerk.), Machiavelli: the Chief, Duke University Press, Durham, North Carolina, 1965 Gilmore, Myron, P. (szerk.), Studies In Machiavelli, Sansoni, Firenze, 1972 Guicciardini, Piero és Luigi grófok (szerk.), Francesco Guicciardini levelei 10 kötet, Firenze, 1857-67 Guicciardini, Luigi, The Sack of Rome, James H. McGregor ford. és szerk., Italica Press, 2003 Hale, J. R., The Literary Works of Machiavelli, Oxford University Press, London, 1961 Hart, Michael, The 100, Simon and Schuster, New York, 1993 Jensen, De Lamar, Renaissance Europe: Age of Recovery and Reconciliation, D. C. Heath and Co, Toronto, 1992

Landucci, Luca, A Florentine Diary from 1450-1516 (Continued by an Anonymous Writer Till 1542), Iodoco del Badia jegyzeteivel, Alice de Rosen Jervis ford., J. M. Dent, London, 1927, 218. o. Levey, Michael, Florence: A Portrait, Pimlico, London, 1997 Machiavelli, Niccolò, Chief Works, Allen Gilbert ford., Duke University Press, Durham, North Carolina, 1965 Machiavelli, Niccolò, Discourses on Titus Livy, Bernard Crick szerk., Penguin, 1970 Machiavelli, Niccolò, Le Opere, 6 kötet, (Az L kötetet P. Fanfani és L. Passerini szerkesztette, míg a II–VI. kötetet L. Passerini és G. Milanesi), Cenniniani, Firenze, 1873-77 – Florentine Histories, Laura Banfield és Harvey Mansfield szerk., Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1990 – Legazioni e Comissarie, 3 kötet, Sergio Bertelli szerk., Feltrinelli, Milánó, 1964 – Lettere familiari, Edoardo Alvisi, Sansoni, Firenze, 1883 – Le Opere, 3 kötet, Franco Gaeta szerk., Unione Tipografico-Editrice Torinese, Torino, 1984 – Tutte le opere storiche e lettararie, Guido Mazzoni és Mario Casella szerk., G. Barbera, Firenze, 1929 Martines, Lauro, April Blood: Florence and the Plot against the Medici, Jonathan Cape, London, 2003 Masters, Roger, Fortune is a River: Leonardo da Vinci and Niccolò Machiavelli’s Magnificent Dream to Change the Course of Florentine History, Plume, New York, 1999 Masters, Roger, Machiavelli, Leonardo and the Science of Power, University of Notre Dame Press, Notre Dame, Indiana, 1998 Masters, Roger, Machiavelli’s Sexuality (Masters professzor – Darthmouth College, New Hampshire, USA – által részemre elküldött tanulmány) Micheletti, Emma, The Medici of Florence, Becocci Editore, Firenze, 1998 Norwich, John Julius, A History, Penguin, London, 1982 Parei, Anthony, The Machiavellian Cosmos, Yale University Press, New haven, Connecticut, 1992 Portigliotti, Giuseppe, The Borgias, Bernard Miall, George Allen and Unwin, London, 1928

Ridolfi, Roberto, The Life of Niccolò Machiavelli, Cecil Grayson ford., Routiedge and Kegan Paul, London, 1954 Rubenstein, Nicolai, The Age of the Renaissance, Denys Hay, McGraw Hill, New York, 1994 Stourzh, Gerard, Alexander Hamilton and the Idea of Republican Government, Stanford University Press, Stanford, California, 1970 Tommasini, Oreste, La vita egli scritti di Niccolò Machiavelli, 2 kötet, Loescher, Róma, 1883 (1. kötet), 1911 (2. kötet) Villari, Pasquale, The Life and Times of Niccolo Machiavelli, Scholarly Publications, Houston, Texas, 1972 Vasari, Giorgio, Lives of the Most Famous Artists, 10 kötet, Gaston du C. de Vere ford., Macmillan and the Medici Society, London, 1912-14 Viroli, Maurizio, Niccolò’’s Smile, Farrar, Straus and Giroux, New York, 2000 Ward, A.W., Prothero, G. W. és Leathes, Stanley (szerk.), The Cambridge Modern History, Cambridge University Press, 1904-12 Warhaft, Sidney (szerk.), Francis Bacon: A Selection, Macmillan, 1965 White, Michael, Leonardo: The First Scientist, Time Warner Books, London, 2000 – The Pope and the Heretic: The True Story of Courage and Murder at the Hands of the Inquisition, Time Warner Books, London, 2002

MAGYAR NYELVŰ IRODALOMJEGYZÉK Burke, Peter, Az olasz reneszánsz, Bérczes Tibor fordítása, Budapest, 1994 Delumeau, Jean, Reneszánsz, Sujtó László fordítása, Budapest, 1997 Friedenthal, Richard, Leonardo, G. Beke Margit fordítása, Budapest, 1980 Machiavelli művei, 2 kötet, Budapest, 1978 Machiavelli, Niccolò, A fejedelem, Lutter Éva fordítása, Budapest, 1987 Maugham, Somerset, Akkor és most, Vas István fordítása, Budapest, 1988 Nagy András, A Savonarola-kísérlet, Budapest, 1982 Szegő Katalin szerk., Reneszánsz gondolkodók, Kolozsvár, 1995 Tolnay, Charles de, Michelangelo – ma és valóság, Szilágyi Tibor fordítása., Budapest, 1975 Vajda Mihály szerk., Reneszánsz etikai antológia, Budapest, 1984 Vasari, Giorgio, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete, 2 kötet, Zsámboki Zoltán fordítása, Budapest, 1983 White, Michael, Leonardo, az első tudós, Getto Katalin fordítása, Pécs, 2005 www.machiavelli.lap.hu

Megjegyzések [←1] A Santa Maria del Fiorénak a megkereszteltekről vezetett jegyzéke, a Libri dei Battesimi szerint Niccolò Piero Michele, Messer Bernardo Machiavelli fia május 3-án délután 4 órakor született, keresztelőjét 4-én tartották.

[←2] [←3] [←4] [←5] [←6] [←7] [←8]

Más néven Boudicca, a Britanniában Kr. u. 62-ben a rómaiak ellen lázadó fejedelemasszony (lásd Tacitus: Annales, XIV, 31-33, 35) – a ford.

életörömét – a szerk.

Innocent = nem vétkes – a ford.

„Vagy Caesar leszek, vagy nem leszek semmi”, in: František Jílek: Leonardo, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985, 224. o. Hubik István fordítása.

Olyan ellentmondásos eset, amely jelentős társadalmi érdeklődést vált ki – a szerk.

Nagyon valószínű, hogy az egész történet színtiszta kitalálás, vagy legalábbis igen erős túlzás, barátainak szánt mulatságos történet.

Ez egy levélben maradt fenn, amelyet Machiavelli egy ismeretlen nemesasszonynak írt. A címzett kiléte régóta izgatja a történészeket, de sajnos nincs egyértelmű utalás arra, hogy kiről is lehet szó. A leginkább valószínű címzett a mantovai Isabelle d’Este, Milánó egykori hercegének, Lodovico Sforzának a menye lehetett.

Tartalom BEVEZETÉS: EGY FÉLREÉRTETT EMBER 1. NEM PÉNZ, HANEM SZERELEM 2. MACHIAVELLI EURÓPÁJA 3. MÉLYVÍZBEN 4. TÁNC AZ ÖRDÖGGEL 5. MACHIAVELLI CAUSE CÉLÈBRE6-JE 6. UTAZÁSOK EGY PÁPAI HADVEZÉRREL 7. FENT ÉS LENT 8. CSAPDÁBAN 9. SZÁMŰZETÉS 10. A FEJEDELEM 11. REHABILITÁCIÓ 12. AZ UTOLSÓ ÉVEK 13. MACHIAVELLI ÖRÖKSÉGE I. FÜGGELÉK MACHIAVELLI FŐMŰVEI II. FÜGGELÉK MACHIAVELLI ÉLETE ÉS KORA BIBLIOGRÁFIA MAGYAR NYELVŰ IRODALOMJEGYZÉK Megjegyzések Table of Contents