Levélcímünk: Chicago 60615… 9632804872 [PDF]

Zitiervorschau

„VILÁGJÁRÓK” 133

KÁLMÁN ZSÓFIA

Levélcímünk: Chicago 60615…

GONDOLAT · BUDAPEST 1980

Lektorálta CSEPELI GYÖRGY A fényképeket készítette SARKADI BALÁZS

ISSN 0504-2976 ISBN 963 280 487 2 © Kálmán Zsófia, 1980.

Előszó Amerikát nem lehet „megírni”. Olyan hatalmas területű, olyan földrajzi, gazdasági, kulturális és emberi végletekkel teli, hogy senki, még a tősgyökeres amerikaiak sem állíthatják jó szívvel róla, hogy ismerik. Az egy évre odalátogató idegen pedig épp hogy csak beleszagol a jó öreg európaitól olyannyira különböző világba. Nem vállalkozom arra, hogy elmondjam, milyen Amerika. Kísérletet tehetek rá, hogy leírjam, mit mutatott meg nekünk ezer arcából egy év alatt. Mit mutatott egy olyan fiatal, budapesti házaspárnak, akiknek élete alapvetően az otthon-egyetem-óvoda háromszögébe zárva zajlott, akik saját keresetből fizették a lakbért, szatyrokban cipelték haza az árut a szupermarketből, gyalog, az autók világában, és a kosztpénzből csíptek le, hogy többet láthassanak egy világból, amelyik olcsón nem mutatja meg magát. Gyermekgyógyász vagyok, férjem pedig (ezentúl az egyszerűség kedvéért csak Balázs) kutató orvos: a vörösvérsejtek határoló hártyáján keresztül történő ion kiés bevándorlást vizsgálgatja. Alapkutató, azaz eredményeinek nincs közvetlen, gyakorlati haszna. Talán húsz év múlva jön csak rá egy másik kutató, hogy melyik betegség gyógyításában, megelőzésében használhatók fel az adatai. Könyvünk harmadik főszereplője Sarkadi Anna, történetünk elején bölcsődés, a végén óvodás. Kék szemű, pisze orrú, vizsgálódó tekintetű, akinek az egész amerikai út amolyan „kisiklásféle” volt rendes, budapesti életéből. Mint látják, nem vagyunk földrajztudósok, közgazdászok vagy politikusok, és nem vagyok író sem.

Érdeklődő emberek vagyunk, orvosok, szülők, lelkes utazók: ilyen „minőségekben” írtam meg ezt a könyvet. Hogy ez az út megvalósulhatott, az elsősorban Gárdos György professzor, Hollán Zsuzsa akadémikus, az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet igazgatója és amerikai részről a meghívó D. C. Tosteson professzor, a Harvardi Orvostudományi Egyetem dékánja segítőkész munkájának az eredménye. Szeretnénk érte ezúton is kifejezni köszönetünket.

Amerikába utazunk I. Hihetetlen dolgok történnek az emberrel. Egy barátságtalan, esős szeptember eleji reggelen, nevezetesen 1976. szeptember 2-án férjem, kislányom és jómagam a Ferihegyi repülőtéren felültünk a Swissair menetrendszerűen közlekedő repülőgépére, s elindultunk Amerikába. A Chicagói Egyetem dékánjának meghívására utaztunk Chicagóba, hogy férjem az Orvostudományi Kar Élettani és Gyógyszertani Tanszékén egy évig élettani-biokémiai kutatásokat végezzen. Természetesen a dolog azért nem volt ilyen egyszerű. Előbb minden ilyenkor szokásos lépést végig kellett izgulni, töméntelen engedélyt beszerezni, útlevelek, vízumok, bankügyek, repülőjegyek, szabadságok ügyében szaladgálni, kérni, kilincselni, telefonálgatni, majd a sorozatos családi és baráti búcsúzkodás, végül a csomagolás következett. Rejtő Jenő szerint „Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég,… a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnak indulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk. Ezt a „tűrhetőbb sorsot” vártuk a hatodik családi búcsúest után, csomagolás közben. Sikerült összeszednünk a család leglehetetlenebb, kimustrált bőröndjeit, azokat, amelyekért „nem kár”, az „ezt vigyed fiam, ez mindent kibír” és a „na mondd már, legfeljebb sajnálni fognak” küllemű bőröndöket. Lakásunk romjaiban hevert, amikorra

tizenhat kilogrammos súlyfeleslegünket sikerült ledolgoznunk, s befejeződtek a késhegyig menő viták arról, hogy kell-e Amerikába úszóövet, C-vitamint és sampont vinni. (Győztem – vittünk.) A felszántott Üllői út helyett a terelőutakon zötyögve megérkeztünk Ferihegyre, s nemsokára túléltem életem első felszállását. Hurrá, még csak nem is lettem rosszul, ehelyett döbbenten gyönyörködtem Budapest hegy- és vízrajzi térképében. A zürichi repülőtér patikatisztaságú, emberekkel teli csarnokában kissé elveszetten álltam. Úgy tűnt, hogy a világ valamennyi kisgyereke odagyűlt, indiai, japán, néger fiúcskák csörtettek ide-oda, svéd kislányok rázták fehérszőke fürtjeiket, és olasz csecsemők ordítottak éhesen. Az olasz csecsemők és gyermekek hangerejéről, elevenségéről az Amerikába tartó gépen újabb adatokat szerezhettünk. Rengeteg népes, amerikai-olasz családdal utaztunk együtt. Mindegyikben volt egy-egy erélyes, viszonylag némaságra kárhoztatott férfiú, a család feje, jó néhány, egymással meghatározhatatlan kapcsolatban álló, idősebb-fiatalabb asszony, fiatal lányok, néhány kamaszfiú, és a lábaik között mászkáló, totyogó, rohangáló vagy kosarakban sírdogáló gyerekek-csecsemők egész hadserege. A zajos gyermekéletben Anna lányunk is részt vett. Elvett babájáért leköpdöste az olasz gyerekeket, akik válaszul megrugdosták, s az előttünk ülő, gyönyörű néger kisfiútól pillanatok alatt megtanult egy ízes káromkodást. Hibátlan kiejtését hallgatva megnyugodtunk, hál’ istennek, a gyerek elkezdett angolul tanulni… A szenvtelen arcú légikisasszonyok elkeskenyedett szájjal, udvarias némasággal figyelték a népes családok nyomán keletkező tatárdúlást, az eldobált papíredények, újságok, zacskók, almacsutkák és illatozó pelenkák

narancsszörppel borított csendéletét. A BobaKemenespálfa között közlekedő fapados vonat elegáns szalonkocsi ahhoz képest, ahogy a DC-10 hamarosan kinézett. Közben, Európát elhagyva, már az Atlanti-óceán felett repültünk, s a Swissair úgy érezte, hogy a gyermekeken kívül nekik is hozzá kell járulniok szórakoztatásunkhoz. Színes, kosztümös, zenés filmet vetítettek, olyat, amit nem érdemes nézni, mert a végén a szép lány úgyis a kék szeműé lesz, nem pedig a krumpliorrúé. Viszont hiába vártam a mozivásznon oly sokszor látott, összekoccanó jegektől csilingelő Martinikat, azokat bizony csak kemény dollárokért árulták. Bal oldali szomszédom igen barátságos svájci biológusnő volt, aki hároméves kisfiával és férjével Bostonba igyekezett. Elmesélte, hogy rettenetesen szeret egy bizonyos jellegzetes ízű, „jó hazai” sonkát, de mivel Amerikába szigorúan tilos bármilyen ételt bevinni, kénytelen meg nem engedett módszerekhez folyamodni. Kiszállás előtt a sonkacsomagot hátul, a derekához rögzítette az övével, majd kabátját könnyed mozdulattal a vállára vetette. „Ötször sikerült – mondotta – remélem, hatodszorra sem mond csődöt”. Én is remélem, hogy sikerült neki, és azt is remélem, hogy ez a kis írás nem kerül az amerikai vámőrség kezébe, nehogy ezentúl övvizitet is tartsanak. (Nota bene: a vámvizsgálat a következőkből állt: Élelem? Fegyver? Nincs? O. K. A szívem szakadt meg minden otthonhagyott szalámiért, kolbászért, de még a májkrémes konzervekért is.) A rövid bostoni megállás után ragyogó napsütésben repültünk tovább Amerika felett. Kissé idegenkedve szemléltük a jellegzetes négyzethálós útrendszert, az „elvágólag sorakozó” erdőket, sárgásbarna szántóföldeket, a kisebb települések szabályos alakú tömbjeit. Órám éjjel

fél tizenkettőt mutatott, amikor végre megérkeztünk. Chicagóban délután fél hat volt, kánikulai meleg, a repülőtéren az erős napfényben fehéren és ezüstösen ragyogtak a hangárok és a gépek. Percenként remegett meg a levegő egy-egy fel- vagy leszálló gép robajától. A fáradtság, a reggel fél hat óta való talponlét kissé ködössé tette gondolkodásomat, s ólomsúlyt cipeltem a végtagjaimban. A teherautók platóján rágógumit rágó, overallos néger fiúk, az ajtóban álló gumibotos-revolveres, seriffcsillagos rendőrök valószínűtlennek tűntek, mintha filmszereplők lettek volna valamennyien. A hihetetlenül sivár folyosókon áthaladva eljutottunk a rideg és fáradt tisztviselőnőig, aki magas pulpitusa mögött gubbasztva alaposan és sokáig böngészte papírjainkat. Miközben bőröndjeinkre vadásztunk, a hangosbeszélő doktor Zárkádit kereste. Jó jel, futott át a fejemen, várnak bennünket. Magas, kövér néger hordár ajánlkozott – ilyet is láttam már filmen. A dékán és felesége barátságosan üdvözölt bennünket, valahonnan elősuhant egy tizenöt méter hosszú cirkáló, a volánnál sebhelyes arcú, néger sofőrrel (mi az, megint filmezünk?), és elindultunk. Anna fészkelődött egy darabig az ölünkben, nem tetszett neki a nagy autó, hol a Trabant, motyogta, majd tizenkilenc órai éberség után, pánikszerűen elaludt. Az agyamra telepedett ólmos fáradtság ellenére nagyon is világosan emlékszem arra a bizonyos első körsétára Chicagóban, az első színekre, formákra, hangokra. Emlékszem, hogy fél egyet mutat az órám, és görcsösen erőlködöm, hogy mérsékelt angoltudásommal udvariasnak és érdeklődőnek tűnjek. Megkapóak a széles utak, az alul-felüljárók áttekinthetetlen hálói, a messziről meredező felhőkarcolók vörösek, feketék, fehérek. A zsúfoltnak ható belvárosban

azonnal meg lehet érezni a felhőkarcolók nyomását, sötét van, az ember eltörpül a monstrumok árnyékában. Látjuk Picasso híres, cím nélküli szobrát, az „Izét”, tényleg hihetetlenül lendületes izé, és Chagall pasztellálmát, kerámiából. Sok az autó, de sok az út is. Azonnal feltűnik, hogy a vezetőket néhány dolog nem túlzottan érdekli: úgymint záróvonal, stopvonal, piros lámpa, parkírozni tilos tábla. A tópartra érve a Lake Michigan és az ég valószínűtlenül kék. Kétemeletes fehér ház előtt állunk meg (a fölötte emelkedő, sötétvörös téglából épített további tíz emeletről akkor egyszerűen nem vettem tudomást). A hallban süppedős szőnyeg, furcsa művirág, muskátlinak kicsi, szegfűnek nagy, néger portásnő, hatalmas aranykarikákkal a fülében. Film, film, megint film. A lakásunkban nincs ajtó a szobák között, nincs hagyományos értelmű előszoba, de megdöbbenni sem tudunk már. Alvó gyerekünket matracokra tesszük a földre, és bezuhanunk az ágyba. Még a sarkokat is elfelejtem megszámolni. Az órámon hajnali fél három, otthon lassan hajnalodik, hűvös, őszi esőszaggal, itt meleg nyári este van. Végre visszaállítom az órámat hat órával, most fogadtam el, hogy elszakadtam hazulról. Megérkeztünk Chicagóba. II. A Labor Day – a Munka Napja ünnepére érkeztünk Chicagóba. (Ez volt az első ízelítő az egyszerűsítést kedvelő amerikai helyesírásból: labour helyett labor. S rögtön a következő nap találkoztunk néhány továbbival: night helyett nite, through helyett thru, you helyett U…) Üres utcákat, a munkát minél gyorsabban összecsapó

hivatalnokokat, az ünnepi, hosszú hétvégére készülődő várost találtunk. Az egyetemen mindössze annyit közöltek, hogy senki sincs bent, senki nem érhető el, mindenki vagy még nyaral, vagy már elutazott, s a legjobban tesszük, ha mi is szabadságon levőnek tekintjük magunkat. Ez érvényes a következő hétre is, mert az egyetemen a tanítás és a munka csak azután kezdődik. Ezt a turistáskodásra buzdító információt nagy örömmel fogadtuk, hisz mindenünk megvolt hozzá: szabad idő, szállás, az egyetemen összeszedett több száz prospektus és a pénzhiány. Így hát, rögtön a következő nap reggelén útnak eredtünk, hogy felfedezzük, mondhatni nagykanállal felfaljuk előbb a környékünket, majd a belvárost. Néhány napig bőven volt időnk az elméleti előkészületekre, mivel rendszeresen hajnali ötkor ébredtünk. Szervezetünk sehogy sem akarta elhinni, hogy Chicagóban akkor még alvásidő van. A prospektusokból és rövidesen az első sétákból megtudtuk, hogy környékünket Hyde Parknak hívják, amely gyakorlatilag az egyetem, Balázs jövendő munkahelyének bűvkörét jelöli. Büszkén hirdették az ismertetők, hogy a Hyde Park 136 éves, ami az épp akkortájt 140. születésnapját ünneplő Chicagóban nem kis szó. Lakosságának 30 százaléka színes bőrű, s talán a nagy szám, talán az egyetem kulturáltabb légköre miatt, teljes az integráció. Ez a gyakorlatban azt jelenti, mint később megtudtuk, hogy a vendéglőkben, boltokban, bevásárlóközpontokban, az óvodákban, iskolákban sehol nincs elkülönülés. Érkezésünk után egy héttel, óvodát keresve lányunknak, megismerkedtem Mrs. M-mel. Alacsony, törékeny asszonyka volt, keskeny, sápadt arca majd eltűnt kazalnyi, szőke afrofrizurája alatt. Ő mesélte, hogy Bostonból költözött ide a chicagói Hyde Parkba, amelyik

egész speciális terület: a vegyes házasságban élők békésen nevelhetik itt, többnyire koromfekete csemetéiket. Ő egyedül neveli két kislányát – mutatta képeiket az íróasztalán – két szénfekete-göndörségű, tömpe orrú, villogó szemű lánykát. Bostonban a gyerekek naponta sírva jöttek haza az iskolából – fehér anya fekete gyerekei! –, itt békésen és jókedvűen tanulnak a többi fehér, fekete, drapp, sárga és vegyes gyerekkel! A nagy nemzeti tarkaságban része lehet az egyetem vonzásának is, hisz rengeteg külföldi hallgató, dolgozó, kutató kerül ide időről időre. Mi is akadtunk indiai, angol, német, chilei, svéd és argentin barátokra. Nyelvi nehézségeink egyik nagy megkönnyítője épp a Hyde Parkban megszokott sok idegen volt. Sem a kiejtésünk nem tűnt fel, sem az, hogy alkalomadtán háromszor is rákérdeztünk valamire, míg kihámoztuk a szó értelmét. A Hyde Park-beli őslakók megadóan tűrik az elferdített magánhangzókat és a kéz-láb nyelvet. Meglepő módon, amikor rákényszerültünk, előbukkantak a mélyből az otthon sokat szidott nyelvleckék, a „Kérem, hol találok villamosmegállót” és a „Melyik boltban árulják a pelenkát?” jól begyakorolt formulái. A probléma csak az volt, hogy ezek a „kultúrmondatok” nem alkalmasak amerikai használatra: a „kérek szépen két darab hamburgert” mondat amerikaiul így hangzik: „hembörger, tu”! (és mellé mutatja az ember a két ujját). Ennek megfelelően a Chicago Tribune-t is a következő módon kell helyesen kérni: Tribune. Mindenfajta „kérem” meg „legyen szíves” betoldása csak zavart és megütközést okoz. Nem is ezekkel volt főleg a hiba, hanem azzal, hogy nem értettük meg a választ. A chicagói nyelv nem egyszerűen széles magánhangzójú amerikai, hanem ízesen megkanyarított középnyugati tájszólás. Ember legyen a talpán, aki a

magyar rádió „oxfordista” leckéi után könnyen ráhangolódik! A Hyde Parkban nemcsak az emberek színe és nyelve meglehetősen különböző, hanem a hitük is. Kaptunk egy méltóságteljes, arany csíkokkal és pitykékkel díszített tájékoztatót, amelyet a Hyde Park-beli Templomok Közös Tanácsa ad ki. Mint megtudtuk belőle, szeretettel várnak bennünket baptista, metodista, episzkopális, zsidó, református, katolikus, kongregacionalista, unitárius és védanta templomokban, sőt akad olyan is, amely feltehetően mindezt magába foglalja, az Egyesített Templom. A Közös Tanács szervezi, összehangolja az egyes templomok működési területét, a fogadóórákon felekezetre való tekintet nélkül tárgyalja meg az aktuális problémákat, és közös bankszámlával rendelkezik. Számunkra először meglepő volt a templomok sokrétű tevékenysége, hogy némelyikben a vallás már-már csak „fedőfunkcióként” szolgál. Majd mindegyik működtet óvodát, bölcsődét, iskolásoknak napközi otthont, szervez zeneoktatást, varróés főzőtanfolyamokat, öregek klubját, családoknak közös úszást és tornát. A könyvtár, olvasóterem, lemeztár szinte természetes tartozékuk, és az Augustana lutheránus templomban szombat reggelenként még ingyenes terhességi szűrővizsgálatot is tartanak. Egyikben sincs semmiféle faji vagy vallási megkülönböztetés, a zsinagóga óvodájába éppúgy járnak baptista fekete gyerekek, mint ahogy az unitáriusok úszószakkörébe katolikus kínai családok. A legtöbb templomot szépen gondozott kertjéről és tiszta környékéről lehet felismerni, sokkal inkább, mint külleméről. Akad természetesen a nálunk megszokott, tornyos, „templomkülsejű” templom is közöttük, azonban ez nem jellemző. Építészetileg is sokkal inkább a közösséget szolgáló, művelődési ház jelleget fejezik ki.

A templomok gondozott, szép kertjei annál is inkább feltűnőek, mert a Hyde Park külleme, szelíden kifejezve, elég vegyes. Maga az egyetem, amelyet teljességében csak később fedeztünk fel, nagyon szép. Épületei részben modernek, részben az angol gótika szabályai szerint épült, cikornyás oromzatúak, belső kertjeik csendesek, tiszta füvűek. A campust környező utcák szintén csendesek, egyemeletes, fehér vagy szürke, néha vörös faházak húzódnak meg a sűrű lombú fák alatt. A campus város a városban. Jelenti az összes egyetemi épületet és intézetet, kollégiumot, kulturális és sportlétesítményt, parkot, egyszóval mindent, ami az egyetem világához tartozik. Hangulatos utcáival, fasoraival a campus a Hyde Park legszebb része. Az egész negyedet át- meg átszeli néhány zajos, piszkos bevásárlóutca. Innen-onnan is kimeredezik egy-egy magas épület, húszharminc emeletes apartment ház. Az apartment ház átmenet a szálloda és a bérház között: a lakások bútorozott vagy bútorozatlan bérlakások, ennyiben bérház. Portás van, tehát szálloda. A kulcsot nem kell leadni – bérház, a takarítónő bármikor be tud menni – szálloda. Minden lakáshoz konyha van – bérház, telefont, üzenetet közvetítenek – szálloda. A lakások kényelme bérház közeli, a bérük szállodaízű. Persze van abszolút luxussal berendezett apartment ház is, de az nemcsak a szolgáltatásokat, hanem a béreket illetően is, még erősebben szálloda jellegű. A Hyde Park apartment házai olyan kellemes középkategóriájúak. Környékükön, mint az egész negyedben, sok a park, a játszótér. A minden évben gondosan újrafestett családi házak, a korhadó szürke fából épített, külső lépcsőházas bérházak, modern kutatóintézetek, elegáns neogótikus (neogótika = angol vagy egyetemi gótika, egy barátunk szerint egyszerűen

hókuszgótika…) egyetemi épületek között itt is, ott is akad egy-egy üres telek. Megérkezésünkkor a legtöbb kertben épp beérett a paradicsom, a spenót már felmagzott, viszont kukoricatörés még nem volt. Bár őszintén meglepődtem az egy-egy házhelynyi, gondosan művelt földecskén a város közepén, meg kell vallanom, hogy a káposztatermésük remek volt, viszont a paprikájuk meg sem közelítette a miénket… A Hyde Park egészen a Michigan-tó partjáig húzódik le. A part hol sziklás, hol homokos, a víz, mint minden hatalmas vízfelület, állandóan változó, szürke, búzakék, fehér, egyszóval gyönyörű. A tópartot hosszú szakaszon parkok szegélyezik, sok játszótérrel, rengeteg szeméttel. Mindent vastagon borít az élelmiszeres-dobozok, papírpoharak, üres kólakonzervek hulladékszőnyege. De nemcsak ilyen jellegű eldobált szemét akad, hanem a kutyabarát társadalom révén más is. Igen óvatosan lehet csak a fűre telepedni bármelyik parkban. A kutyatápszeren nevelt, csak műanyag csontot – mi egyszerűen műkutyaguminak neveztük – rágcsáló ebek boldogan rohangásznak, télen kapucnis plüsskabátkáikban, s minden létező négyzetcentiméteren elhelyezik névjegyeiket. Mindenütt sok a biciklipálya és kocogóút, s a simléderes sapkás öreguraktól kezdve, az igencsak kövér háziasszonyokig és soványka diáklányokig mindenki kedvére kocog vagy hajtja a kereket. Jó dolog, hogy akárki odaállhat futkározni, kerekezni, akármilyen furcsa öltözékben, lebernyeges ingben, rojtos nadrágban, túl bő sortban, senki sem áll meg mulatni senkin, sem az esetlen mozgásán, sem fölös kilóin, sem a mókás ruháin. A kerékpár, mint később tapasztaltuk, nem egyszerűen sporteszköz, hanem igazi jármű: sajnáltuk is, hogy nekünk nem volt. Minden korosztály és minden társadalmi réteg

használja, kifutófiúk, háziasszonyok, professzorok egyaránt. Az is igaz viszont, hogy a kerékpárlopás is igen népszerű, olyannyira, hogy végül mégsem sajnáltuk nagyon, hogy nekünk nem volt biciklink. Gyakran lehetett látni lámpaoszlophoz vagy parkolóállványhoz lakatolt kerékpármaradványt: minden mozgathatót elvittek, leszereltek róla, csak a puszta váz maradt ott, a vastag biztosítólánccal és a valóban ki-nyithatatlan lakattal. Még a belvárosban is láttunk biciklistákat, amikor végre bemerészkedtünk a felhőkarcolók közé. Autóbusszal mentünk, s ez Chicagóban igen furcsa jószág; ritkán jár, nagyon kevés helyre lehet eljutni vele, drága, és minden harmadik lámpaoszlopnál megáll. Aki siet, menjen inkább gyalog. A rossz autóbuszközlekedés nem véletlen. A csúcsforgalom néhány óráját kivéve általában félig üresen közlekedtek a buszok. Nincs rájuk nagy igény, nem valódi tömegközlekedési eszközök a szó eredeti értelmében. Gyakorlatilag mindenkinek kocsija van, színre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül. Ám a buszon szinte kizárólag csak feketéket láttunk, és nemcsak az első utunkon, hanem a későbbiek során is gyakran mi voltunk az egyetlen fehér pár, míg a belváros felé zötyögtünk. A sofőrök is mind feketék, végtelenül udvariasak, barátságosak, és menet közben hosszú, számunkra érthetetlen, de kétségtelenül igen jóízű beszélgetéseket folytatnak az utasokkal. Mindenki kedvéért megállnak, megvárják a szaladókat, s csak akkor indítanak, ha már az összes utas bedobta az érméket a pénzgyűjtőbe. Biztonságukat feliratok őrzik, mint a többi városban is, két nyelven, angolul és spanyolul: „Figyelem! A vezetőnél nincs kulcs, a pénzes szekrényt nem tudja kinyitni, váltópénze nincs, pontos összegek előkészítését kérjük!”

A jó háromnegyed órás, tempós utazgatás felért a városnéző buszok túráival. Amikor elhagytuk a Hyde Parkot, a mellette fekvő tóparti, elegáns lakótelepekkel, a tíz-húsz emeletes, nagy ablakos házakkal, egy kanyar után, mintha más világba értünk volna. A rogyadozó, málló tetejű házak, leszakadt külső lépcsőkkel, papírral fedett ablakokkal, félig leégett oldalsó szárnyakkal a legsötétebb nyomor képét mutatták. Az úttest közepén húzódó, egykor füves sávban, a szemétből alig kilátszó gyerekek játszottak a porban, a széttöredezett bejárati lépcsőkön rongyos öregasszonyok gubbasztottak. Egy vasárnap, amikor kora délelőtt újból a városba cammogtunk, ugyanebben a körzetben fantasztikusan kiöltözött nénik, bácsik és fiatal párok szálltak fel a buszra, hogy a néhány megállóval odébb lévő templomukba igyekezzenek. Öltözetük rikító feketeelegancia volt, minden fénylő, minden tarka, csipkésszalagos, fodros-rojtos. Öreg, kövér, fekete asszonyok fehér fátyolkás kalapban, fiatal legények rikító színű nadrágban, szöggel kivert, magas sarkú csizmában, nagy karimájú kalapban, kölnitől bűzlőn pompáztak. Csitrik, bongyor fürtjeik közt sok virággal, gyönggyel, díszcsattal, olykor rőtvörösre, szőkére, fehérre csúfítva, lila fodros, narancssárga blúzokban viháncoltak az anyák mellett, akik citromsárga vagy fehér turbánnal a fejükön, esetleg fényesre zsírozott, erőnek erejével simára kefélt hajjal, méltóságteljesen viselték foszforeszkáló selyemruháikat. A következő kanyarnál újból fehéren csillogó, magas, lakótelepi házak bukkantak elő, kertjeik szépen gondozottak, a gyepen fekete kisgyerekek ugrándoztak. Két utcasarok után gyárnegyedszerűség következett, sötét utcákkal, szürkén terpeszkedő, vigasztalan épületekkel, roncsautó-lerakattal, használt autót áruló cégek

felzászlózott telepeivel, az utat át- meg átszelő, rozsdás sínhálózattal. A füstös telep után újból néhány utcányi nyomortanya tűnt fel, majd megjelentek a belváros szélére szorult garniszállók, az első jobb motelek és hotelek. A Michigan Avenue-ra kanyarodva, mintha megint más városban járna az ember: előtte meredeznek a fekete, vörös, hófehér felhőkarcolók, ezernyi ablakukon csillog a nap. Az út mellett szépen nyírott bokrokkal, rózsákkal teli, fás park húzódik, a másik oldalon pedig patinás, öreg épületek állnak. Ha a belvárostól északra indultunk, hasonló útvonalat járhattunk végig, mint amikor a város déli csücskéből jöttünk befelé. Elegáns lakótelep, nyomortanya, gyárvidék, újabb modern házsorok, majd egyre zöldülő táj következett, a külvárosok csendes, nagy kertes, alacsony házakkal beépített, emberi életre a városnál sokkal alkalmasabb világa. Egyetlen apró különbség van talán, hogy a déli külvárosok egyszerű, de nagyon szép, tiszta családi házai körül, kisebb méretű kertjeiben, rendezett utcáin még véletlenül sem látni fehér embert, az északiak elegáns villáiban, óriási kertjeiben viszont gyakran megfordulnak feketék: takarítónők, kertészek, kifutófiúk, újságkihordók… Ha az ember nem akar észak felé továbbmenni, a busz épp a belváros legközepén, a Randolph Street és State Street sarkán teszi le. Itt szálltunk ki először mi is, épp a Loop nevű szörnyeteg alatt. Ezt a zörgő-dübörgő-zakatoló magasvasutat, amely a házak harmadik-negyedik emeletének magasságában csattog keresztül a belvároson, talán inkább csak a történelmi érdekesség kedvéért hagyták meg, azonban a belvárosban dolgozók még ma is rászorulnak mindennapos használatára. Később, a tél egyik leghidegebb napján rettenetes baleset történt. A magasvasút két kocsija lezuhant, és néhány alatta haladó

járművet maga alá temetett. Több mint kétszáz sérült és tizenegy halott volt a következmény, s a vasúttársaságnak igencsak hangosan kellett bizonygatnia, hogy a régi kocsik és sínek műszaki állapota azért megfelelő. Ami az első chicagói autós körsétán még csak bizonytalan benyomás volt, az a gyalogsétán alapos megerősítést kapott. Az embert egyszerűen agyonnyomják a felhőkarcolók. Más dolog a tópartról vagy a Chicago folyó felett ívelő hídrendszerről nézni az égre kirajzolódó sziluettjüket, és más dolog a tövükben járni, keresni az eltakart napot, ki-kilesni egy utcasarkon a tó felett ragyogó égre, érezni, hogy az ember végtelenül kicsi, hogy hús-vér testét bármikor összeroppanthatják a betonóriások. Az utcán rohanó, lökdösődő, egymás lábát bocsánatkérés nélkül taposó emberek azonban láthatóan nem törődnek mindezzel, hanem céltudatosan ügetnek útjukon. Chicago nem jellegzetesen turistaváros, méreteihez képest nem is kínál túl sok látnivalót. Híres a chicagói Skyline, ez az elképesztő felhőkarcolósor, néhány szép múzeum és építészeti érdekesség. A turistakönyvek felhívják még a figyelmet az úgynevezett „Csodálatos Mérföldre”, amely a Michigan Avenue egy szakaszát jelöli. Itt zsúfolódnak össze a milliomosok szállodái, bankpalotái, üzletsorai, sőt a fölöttébb exkluzív nevezetű „Milliomosok Klubja” is itt rejtőzködik, sötétbarna bársonyfüggönyök mögé bújva az avatatlan leskelődők elől. További turistavonzó a Michigantó, mindig hideg, változó színű hullámai várják a vitorlázókat, motorcsónakázókat. E látnivalóktól eltekintve Chicago inkább komor város, méltóságteljes és elfoglalt. Az emberek mosolytalanul sietnek a dolguk után, az utcákon nem ácsorognak egymással szívélyesen társalgó ismerősök, kevés a szórakozóhely. Úgy hívják, „Amerika gyomra”. Valóban, hétmillió emberével, számtalan gyárával, óriási

iparával, kereskedelmével, kikötőivel, mindenhonnan összefutó vasútvonalaival és a világ legforgalmasabb repülőterével Chicago a munka jelképe lehet. Érdekes módon, már chicagói tartózkodásunk első hetében megéreztük a hangulatát, hogy ez a város nem a könnyed elegancia és bohémság világa, hanem a teljesíteni való feladaté, a kötelességé, az igyekvésé. Nehéz megmagyarázni, miből érzi az ember egy város hangulatát. Mi a későbbiekben is gyakran nyomasztónak éreztük Chicagót, hidegével-melegével, metsző szeleivel, rohanó, komoly embereivel. Ezen az érzésen sohasem változtattak a szórakozónegyed kopottas bárjai, e mesterséges jókedvfészkek sem, és a belvárosi mozik hívogató plakátjait is inkább elszörnyedve, mint „feldobódva” néztük. A nyúzott, feldarabolt emberek vámpírok, drakulák és egyéb vérszívó szörnyek díszes társaságában meredeztek ránk, a négy-hét dolláros jegyárak szörnyűségét nem is számítva. Minden utcasarkon jótékony célból árusító egylettagok rohantak meg bennünket, hogy vegyünk újságot, jelvényt, zászlócskát, ezt-azt, miegymást, vagy egyszerűen csak adjunk pénzt az izomdisztrófiás gyermekek, a vakok, a leukémiás betegek számára, járuljunk hozzá az abortusz elleni küzdelemhez, és adakozzunk, hogy minden szegény asszony szabadon abortálhasson. Igazán becsültük nemes szándékaikat, de közölnünk kellett velük (magyarul), hogy mindenki így jár, azaz hoppon marad, aki magyar turistáktól jótékony célra pénzt gyűjt. Szinte felüdülés volt a barátságtalan városból a múzeumok szépségéhez menekülni. Röpke egy hét alatt sikerült kitapasztalnunk, hogy melyek az egyes múzeumok ingyennapjai, és máris szabad volt az utunk az Art Institute of Chicagóhoz, a tengeri akváriumhoz, a prériházakhoz és a Természettudományi Múzeumhoz.

Anna lányunk miatt sem kellett aggódnunk, minden múzeumban ingyenes kis gyerekkocsit adnak, és ezzel megspórolják a szülőknek az ordítozó, unatkozó gyerekek vonszolását. Az időseknek, betegeknek tolókocsi jut, rokkantak részére külön kocsifelhajtót biztosítanak. Éttermekben, színházakban, parkolókban is mindenütt van hely a tolókocsik számára, minden étteremnek van jó néhány kisgyerekülőkéje. Eleinte nem tudtuk mire vélni a társadalom ilyen irányú gondoskodását, segítőkészségét a rokkantak, idősek, kisgyerekesek iránt. Pár hónap után rájöttünk, hogy nem tisztán altruizmusról van szó. Amerikában mindenkit felnőttnek tekintenek, mindenkinek kötelessége önmagáról, jóllétéről gondoskodnia. Ha ő nem képes, senki nem teszi helyette. A rokkantaknak, csökkent mozgásképességűeknek minden lehetséges technikai feltételt biztosítanak ahhoz, hogy a normál életvitelhez legközelebbit élhessék. Az intézmények kénytelenek nemcsak tűrni, de segíteni is őket, és a nemegyszer sok kisgyerekkel érkezőket. A nagymamák rendszerint néhány ezer mérfölddel odább élnek, nincs kire hagyni a gyerekeket, és ha a szülők nem vihetik őket magukkal, az intézmények fogyasztót vesztenek, ami nem mellékes, hanem fő szempont Amerikában. Mi mindenesetre boldogok voltunk, hogy egyetlen vendéglőben vagy büfében sem néztek ki bennünket időnként hangoskodó gyerekünk miatt, és a múzeumokat Anna nemhogy megunta volna, hanem inkább élvezte a tologatós kiskocsik jóvoltából. Az Art Institute of Chicago talán a mi Szépművészeti Múzeumunknak felel meg. 1893-ban alapították, eredetileg képzőművészeti iskolának szánták. A képzőés iparművészet szinte minden ágára kiterjedő kiállításain kívül most is komoly képzési funkciókat lát el. Nemcsak

főiskolai végzettséget lehet szerezni a legkülönbözőbb szakágazatokban, hanem a nagyközönség számára is rendszeresen tartanak előadássorozatokat, filmvetítéseket, múzeumi túrákat. Engem két dolog fogott meg leginkább: szépséges Monet-gyűjteményük, az opálosan kék és rózsaszín egekkel, s a másik, a rengeteg iskoláscsoport. Hat-hét éves kisgyerekek, mellükön nagy papíron a nevük és iskolájuk címe – elveszés esetére. Ülnek a földön, félkörben egy-egy kép vagy szobor előtt, s lelkesen igyekeznek megfogalmazni, hogy kinek mit mond a kép, ki mit lát, mit érez benne. Aztán papírt, krétát ragadnak, és saját maguk próbálják lerajzolni, nem a látottakat, hanem mindazt, ami felötlött bennük a színek, formák nyújtotta élmény nyomán. A Michigan-tó partján álló, világhírű Akváriumban sziklák, kagylók, algák között élik öntörvényű életüket a vízi társadalom tagjai, medúzák, kékcápák, óriásteknősök, ráják, lepényhalak, izgága polipok. Hideg szemükkel egy darabig követik az üvegen kopogtató gyermekeket, majd elegánsan továbbsiklanak a sziklák nyújtotta homály biztonságába. Megjártuk a John Hancock Center kilátóját is, a 94. emelet magasságából szemléltük az alattunk nyújtózó, „aprócska”, 40-50 emeletes felhőkarcolókat, tetejükön az elmaradhatatlan, porcelánkék uszodával, a város szabályos négyszögű kerületeit, a pöttynyi vitorlákat a tavon, s a távolban zöldellő erdőket, amelyek már Wisconsin és Michigan állam területéhez tartoznak. Az épület maga a John Hancock Biztosítási Társaság irodaépülete. Építésének története csupa „lég”: 2000 ember ötmillió munkaórában építette fel, 46 ezer tonna fémet felhasználva, 95. emeletén a világ legmagasabban elhelyezkedő étterme, tetején 6 chicagói tévécsatorna, 12

közép- és 73 rövidhullámú rádió-adóállomás van. 50 felvonója naponta 12 ezer utast szállít 36 másodperc alatt a 94. emeletre. A mi szállításunkkal ugyan késlekedett kicsit, ismeretlen okból több mint fél órát kellett várni a lift visszaérkezésére. Türelmetlen kérdezősködésünkre a jegykezelő hölgy egy papagáj nyugalmával ismételgette, két rágógumi-buborék között: „Biztos valaki rágyújtott a liftben, azért állt meg, mert a liftben nem szabad dohányozni, s ha valaki rágyújt, megáll, mert nem szabad a liftben, különben megáll. S amikor lejöttünk a világ „leg”tornyából, akkor derült csak ki, hogy nem is az „igazi” toronyba mentünk fel, mert még ennél is „legebb” a Sears Tower, 1976-ban a világ legmagasabb toronyháza, amelyben 103 lift van, a 103. emeletről lehet ugyanazt a kilátást nézni, mint a Hancock kilencvennegyedikéről, és pontosan 327 lábbal magasabb, mint amaz! Egyik nap elindultunk megkeresni az óvárost és a kínai negyedet. Rövid kóborlás után, a belváros szívétől körülbelül ötpercnyi sétára üres utcára bukkantunk. Néhány rongyos gyerek ordítozott az úttesten, üvegcserepekkel dobálózva, a kapualjakból alkoholbűz és dögszag dőlt kifelé, a hepehupás járda mellett, a szeméttől eldugult lyukakból kiáramló csatornaszag szinte arcul vágta az embert. Kapkodtunk levegő után, kapkodtuk a fejünket is, míg egy barátságtalan rendőr meg nem mondta nekünk, hogy merre kóboroljunk e helyett a negyed helyett… Így aztán az óvárost nem sikerült megtalálnunk, és a későbbiek során sem bukkant elő. Valószínűleg régesrég lerombolták a bulldózerek, helyet teremtve egy új felhőkarcolónak. Az egy utcából álló kínai negyedbe végül is azért eljutottunk. Egy barátunk még egy jó hírű vendéglőbe is meghívott bennünket, ahol egy angolul nem beszélő és nem értő fiatal kínai Hu szolgált fel. Feltehetően

a pincérmúltja sem lehetett túl régi, mert a kért pezsgőkoktélról nemes egyszerűséggel közölte, hogy az rossz, és valóban nem is hozta ki, helyette viszont valami szörnyű, barna löttyel örvendeztetett meg bennünket. Az ízét azonban csak akkor tudtuk meg, amikor végre ledobhattuk a tűzforróra melegített tányérokat, amelyeket, szintén nemes egyszerűséggel, a kezünkbe nyomott. Szűkebb pátriánkban, a Hyde Parkban is találtunk két ragyogó múzeumot. Az egyik, a lakásunktól három percre levő Tudomány- és Technika-történeti Múzeum, amely cseppet sem olyan méltóságteljes, mint a neve alapján várná az ember. Az autózás, hajózás, repülőzés története, a mozdony, a fájdalomcsillapítás és a mosógép felfedezésének útja, a fényképezési technika fejlődése, az emberi szervezet felépítésének titka mind megtalálható benne, csakúgy, mint egy működő szénbánya vagy a hadizsákmány U-105-ös német tengeralattjáró, a második világháború idejéből. Minden gép működik, ketyeg, zörög, villog, minden gombot meg lehet nyomni, kipróbálhatók a fizika törvényszerűségei, be lehet sétálni egy kétemeletes emberi szívbe, s át lehet bújni a pitvar-kamrai billentyűkön. Sok a színes szemléltető ábra, a jól érthető magyarázat. Megszámlálhatatlan felfedeznivalójával nemcsak a gyermekeknek paradicsom, hanem a felnőtteknek is nagy öröm. Én leginkább az élelmiszeripari kiállítás komputerével barátkoztam össze: személyi adataim „betáplálása” után segítségével összeállíthattam a számomra legkedvezőbb menüt. Nagyon udvarias gép, de ha az ember túl mohó, és túl sok habos jégkrémet diktál be, akkor legalábbis szerintem – egyik lámpaszemével megrovóan pislog. Felépítettek a múzeumban egy régi-régi macskaköves utcát, kis boltokkal, szeszélyes kanyarokkal,

gázlámpákkal, régimódi cukrászdával, ahol, ó csodák csodája és romantikák romantikája, talpas üvegpoharakban mérik a gombócos fagylaltot. Nagyokat somolyogtunk magunkban: ez a romantika, ez a múlt, nekünk nagyon is élő valóság, olyan jó, otthonosan éreztük magunkat, mintha a budai Vár, Székesfehérvár, Esztergom vagy Veszprém valamelyik kis utcáján csavarogtunk volna. A másik közeli múzeum, a Keleti Múzeum a campus területén fekszik. Amikor ott jártunk, csendes termeiben gumit rágó néger és fehér bakfisok vihorásztak csigás szakállú mezopotámiai férfiak és püffedt arcú eunuchok szobrai között, s fintorogtak a ruháktól-díszektől megfosztott, keserűre aszott arcú múmiák koporsóinál. Egy szőke lányka fürtjeit igazgatta a szarkofágot rejtő üvegláda tükrében, majd vállvonogatva mutatott egy büszke szemű, oroszlánfejű istenasszonyra, „nem is rossz.” Igaza volt, tényleg nem rossz, sőt csodálatos a szkarabeuszokkal díszített ékszerek, sakállszobrok között üldögélő, most már sohasem változó mosolyú istennő. Ottlétünk első napjaiban mindjárt egy egyetemi kiránduláson is részt vettünk: a Nemzetközi Központ kirándulást szervezett az újonnan jött külföldi dolgozók és hallgatók részére, almaszüretre. Amerikában ez most nagy divat, nemcsak különböző gyümölcsök saját kezű szüretelésére kerekednek fel a városlakók, hanem a karácsonyfát is maga választja és vágja ki a modern amerikai polgár. Csodálatos napsütésben, indonéz, kanadai, belga, japán társaságban indultunk almát szüretelni a szomszédos Indiana államba. Nagyon jó termés volt, bár ízben meg sem közelítette a mi szabolcsi jonatánunkat az indianabeli jonatán. A gondozott fák csak úgy roskadoztak a gyümölcstől, de a legszebb mégiscsak a fák alatt parkírozó autók sora volt. Természetesen eleinte

mi is megdöbbentünk, de aztán megtanultuk, hogy az amerikai polgár nem használja járásra az alsó végtagjait. Beül az autóba, behajt az almáskertbe, végighajt a kifejezetten az autósok miatt szélesre hagyott utakon, kiszemel egy fát, megáll alatta, kiszáll, uzsonnázik a nagy fáradtságra, majd leszedi a nagyon keze ügyébe eső almákat, és a jól sikerült kirándulás okozta, kellemes fáradtság érzésével tér haza. Miközben városnéző túrákon és múzeumi sétákon ismerkedtünk új lakóhelyünkkel, prózaibb dolgokkal is kellett foglalkoznunk. Ennünk kellett, tiszta ruhára volt szükségünk, és a későig húzódó kánikula miatt néhány könnyű ruhadarabot kellett vásárolnom Annának. A közeli bevásárlóközpontban hamarosan megkezdtem szenvedéseimet, a fogyasztói társadalom ezer trükkjéhez nem szokott vásárló szokvány bajaival. Nyelvtudásom hiányosságai, az érthetetlen beszéd cseppet sem zavartak. A vásárlás tökéletesen személytelenül folyt le az önkiszolgáló boltok zsúfolt polcai között. Akár órákig válogathattam volna, anélkül, hogy a kutyának is föltűnjön, ha Anna vásárlás iránti ellenszenve gátat nem szab kielégíthetetlen szenvedélyemnek. A sok mutatós, tarka, csinos, olcsó ruhadarab mágnesként vonzott, a legszívesebben mindent megvettem volna. Szerencsére nem tettem, mert egyetlen felvétel után a legtöbb divatos, olcsó darabról kiderült, hogy, enyhén szólva, minősíthetetlen a minősége. Ez minden további „ragyogó vásárt csináltam” jellegű, olcsó holmi beszerzésénél újra beigazolódott, úgyhogy hamarosan felállítottam a későbbiekben szigorúan szem előtt tartott tézisemet: itt bóvli ám csak igazán a bóvli! A finom, elegáns, tartós holminak pedig éppúgy, ahogy a világon mindenütt, megkérik az árát.

A csodálatos élelmiszer-áruházakban is végigszenvedtem mindazt, amit annak illik végigszenvedni, aki idegen az országban, nem ismeri az ételek neveit, szokásos elhelyezésüket a boltban, áraikat és az ország étkezési szokásait. Külön szerencsémre vagy pechemre, talán épp az egyetem nemzetközisége miatt, a szupermarketben rengeteg különböző nemzetiségű étel, fűszer, gyümölcs és konzerv sorakozott a polcokon. A bevásárlókocsi gyereknyergébe ültetve lányomat, órákig tartó bolyongásra indultam a gyümölcsök, az ismeretlen fazonú zöldségek, a furcsa nevű és csomagolású ételek között. Lettuce, broccoli, articsóka, tápióka, avokádó, egyik sem szerepelt a szakácskönyvemben. Kinéztem a szememet a kenyerespolcok előtt, majd sorra kipróbáltuk a félig nyers, árpákkal teli, a ragacsos földszínű, a sárga kukoricalisztes, a vizes, sós kenyeret és még vagy hat fajtát, míg sikerült kikísérleteznünk az ehető rozskenyeret, igazán elenyésző mennyiségű köménnyel fűszerezve. Igaz, hogy eleinte kissé sajátosnak tűnt mézzel vagy lekvárral fogyasztva, de azt is meg lehetett szokni. Főleg akkor vált fogyaszthatóvá, amikor fölfedeztem a sótlan vajat. A vajból ugyanis nem hiányoltuk a sót, annál inkább az ételeinkből. Be kell vallanom, nem találtam meg a sót. Találtam fokhagyma ízű, virsli ízű, majoránnás és paprikás sót, nem hiányzott a curry, bors és gyömbér ízesítésű sem, de azt a szép, fehér, egyszerű sós sót csak hetek múlva leltem meg. Akkor viszont kiderült, hogy nátrium-klorid helyett a sómentes diétára fogott betegnek szánt káliumkloridot vettem meg. (Azért jó volt.) Az összetételt onnan tudtam meg, hogy szigorúan, minden étel tasakjára, dobozára, csomagolására kötelezően ráírják részletezett tartalmát. Sok esetben nem bántam volna, ha ez kimarad, sokkal kevésbé esett jól a sajt, ha tudtam, hogy

monoamino-acetoglutarát vagy mi a szösz is van benne. Vásároltam még erősen sózott túrót, édes-aromás ecetet, mentolos ízű sört és ánizsos édeskolbászt, sütnivalónak. Később aztán listát vezettem az ehető és „ehetetlen” ételekről. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy néhány hét elteltével nem éreztem magam a legtökéletesebben az élelmiszer-áruházban. Minden gyönyörűen csomagolt, a bolt szellős, tágas, világos. Minden előre kimért, nem kell sorba állni, és amiről egyáltalán el lehet képzelni, hogy egy háztartásban szükség lehet rá, az mind megvásárolható egy helyen. A húst csodálatosan megtisztítva, hártyáitól, csontjaitól megszabadítva árulják, sehol aládugva nem találtam mócsingot, zsírcafatot. Akinek ilyesmire van szüksége, külön megveheti, fillérekért. A mosott, hámozott zöldségek, a szeletelt vagy kockára vágott húsok órákat takarítanak meg az embernek a főzési idejéből. A boltban eleinte mindig irigyeltem egy kicsit az amerikai háziasszonyokat. Könnyű így háztartást vezetni, a milliónyi fél- és egészen kész étellel, a babfőzeléktől kezdve a rántott csirkéig, pizzáig és csokoládés tortáig minden kapható. Ha szükséges, csak fel kell melegíteni a sütőben, még tálra se kell kitenni, olyan szépen, ízlésesen mutat az étel az alufólia tálcákon. Irigységem csak akkor szűnt meg, amikor megkóstoltam a tökéletesen egyenízű azaz egyeníztelen, szépen tálalt falatokat. Nem tudom, mitől egyenízűek. Lehet, hogy a tartósító anyagoktól, lehet, hogy csak a mi szánk íze szerint nem voltak elég változatos aromájúak. A rántott csirke, a milánói húsgombóc és a szószos pulykamell, bár nehezen hihető, de megtévesztésig egyformán papírízű volt, és ugyan ki nem hallott még a fűrészporízű, lila, zöld és

füstszínű, csodálatos amerikai tortakölteményekről (sok angyalkával és hattyúval a tetejükön). Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert nem lehet kihagyni az alkalmat, hogy az amerikai konyháról néhány szót ejtsünk. A későbbiek során, a hosszú, őszi-téli ünnepi szezon alatt jó néhányszor voltunk vendégségben, jó néhányszor döbbentünk meg a szokatlan társításokon és ízeken. Amit a magyar embernek a legnehezebb megszokni, az az édes és sós íz keverése. Képzeljenek csak el gyümölcssalátát majonézzel, sült csirkét baracklekvárral, kókusztortát sósán! A legolcsóbb „népeledelek” – a hamburger és a „hot dog” – jók és igazán ehetők. A vendéglők nagyon drágák, viszont hatalmas adagokat adnak. A szendvicset például nagy tálon hozzák, hússal, hallal, sajttal vagy egyébbel gazdagon megpakolva, krumplival, sokféle salátával körítve. Sok nyers salátát esznek az amerikaiak, nálunk ismeretlen ízű és formájú gyökereket, furcsa leveleket a szokásosak mellett. A tálalási kultúra nagyon fejlett, rendkívül szépen, étvágygerjesztőén tálalnak, a legolcsóbb talponállóbüfében is. Összegyűjtöttünk néhány jellegzetes ételreceptet, amelyeket nem szakácskönyvből másoltunk ki, hanem saját, vendégségbeli tapasztalataink alapján őriztünk meg. 1. Tyúk kínai szószban Paradicsompüréből bors, méz és kevés fokhagymakrém hozzáadásával mártást főzünk, gyömbérrel ízesítjük. Bekenjük vele a tyúkot, s lefedett lábosban puhulásig pároljuk. Barna rizzsel tálaljuk. 2. Hidegtál

Mosott salátalevélre ananászbefőtt-karikákat és körtekompótszeleteket helyezünk körbe egy tál szélén. Közepére erősen megsózott túrót halmozunk fel. Összeborított szendvicseket készítünk melléje: szegfűszeggel sütött, diós kenyeret megkenünk mogyoróvajjal és sok szőlődzsemmel. A salátaleveleket és a kompótot tálaláskor rokfortból készült, erős sajtmártással locsoljuk meg. Tetszés szerint választott tejesturmixot adunk hozzá innivalónak: lehet cseresznye, alma, puncs stb. 3. Csirkepite Kicsontozott, szép csirkedarabokból készítsünk becsináltat, sok zöldséggel: sárgarépa, zöldborsó, rebarbara, broccoli, édeskrumpli. Gyúrjunk édes pitetésztát, osszuk kétfelé. A kinyújtott első lapot tegyük a tepsi aljára, töltsük meg a zöldséges becsinálttal, majd borítsuk be a tetejét a második lappal. A tésztát pirulásáig süssük. Paradicsom- és hagymakarikákat, főtt céklát adunk mellé.

4. Madártej amerikai módra Hideg tejben keverjünk el tökéletesen két tojás sárgáját, kevés cukorral. Ha kész, sima, öntsünk bele egy liter tejre számítva legalább egy deci rumot vagy konyakot. Jégbe hűtés után tálaljuk, tetejére nagy tejszíndarabokat helyezünk édesítetlen tejszínből, és vastagon megszórjuk reszelt szerecsendióval. 5. Bélszín

Sárgabarack- vagy almadzsemmel megkent szép darab bélszínt sütőbe helyezünk, addig sütjük, míg kívülről kérges lesz, de belül véres marad. A húst a házigazda szeletelje fel az asztalnál. Körítésül adjunk héjában sült sütőtököt, főtt kukoricát, mazsolás édeskrumplit és olajbogyót. Italnak vörös bort kínáljunk. Tapasztalataink szerint az étkezés során különböző módszerekhez lehet folyamodni úgy, hogy a házigazda se bántódjék meg, a jólneveltségünk látszatát is fenn tudjuk tartani, és valami fogyjon is el a tányérunkról. A szószok feltűnésmentes levakarása, a nem kívánatos szegfűszegek és mazsolák óvatos kipiszkálása, a sószóró intenzív használata a legtöbb esetben célszerűnek bizonyult. S ha mindez nem segített, még mindig lehetett mondani, hogy gyomorrontásunk van. Kislányunk, aki még „őszinte ember”, rendszerint az elején közölte, hogy ez nem jó és nem lehet megenni, s általában vajaslekváros kenyérrel oldotta meg a problémát, nekünk viszont helyt kellett állnunk, már csak a magyarok becsületéért is. E kis gasztronómiai kiruccanás után visszatérve a mindennapok háztartási problémáihoz: a háziasszonyi lét könnyítését szolgáló mosogatógépeknél és a nagyon olcsó, eldobható edényeknél is jobban csodáltam a szárítógépet. Nem elég, hogy az automata mosógép fél óra alatt készül el a mosással, öblítéssel, csavarással, további háromnegyed óra alatt, tökéletesen megszárítva, szinte kivasalva lehet kiszedni a ruhát a szárítógépből. A műanyagot egyáltalán nem gyűri, hanem az egyenletesen áramló, meleg levegővel ki is simítja a gép. Lehet annál szebbet elképzelni, hogy másfél óra leforgása alatt a teljes áztatás-mosás-szárításvasalás kínos szertartása lebonyolódik, s csupán az illatos, meleg ruhanemű összehajtogatása és elrakodása marad?

Szinte minden apartment-házban vannak ilyen automaták. Az utcákon is igen sok a nyilvános mosoda, a közönségesnél kétszer nagyobb, szinte fillérekért működő automatákkal, a várakozók számára színes tv-vel. Rengeteg a kis tisztítóbolt is, kívánságra órák alatt tisztítanak öltönyt, kabátot. Nagy a konkurrencia, sok a kínai kézimosoda is, így mindenkinek kell valami extra szolgáltatást nyújtania, hogy a vevőkörét megtarthassa: rövidebb határidőt, alacsonyabb árat, alakítást, javítást, kézi vasalást stb. Sok jó tanáccsal láttak el a házbeli öreg nénik, hogy melyik mosószert mire használjam, hol kapok jó kekszet a gyereknek, melyik mosodába vigyek inget és melyikbe nadrágot. Nemcsak a mi házunk volt tele nénikékkel: az idősebb amerikai emberek, ha anyagilag megengedhetik maguknak, igen szívesen laknak ezekben az apartmenttípusú félszállodákban. Ezek 24 órás portásszolgálatukkal viszonylagos biztonságot nyújtanak, a szükséges apró javításokat a házi szerelők elvégzik a lakásban, kívánságra naponta vagy hetente takarítónő jár, cseréli az ágy- és asztalneműt. A mi házunkban is volt ilyen takarítónő, több is, mihozzánk Margaret járt. Azaz kellett volna járnia. Nem járt, fogalmam sem volt, hogy miért, holott a lakás bérében az ő munkája is benne foglaltatott. Gondoltam, hogy egy kis mellékes biztos segítene a dolgon, de mivel perzsabundában és óriási Chevrolet kocsin érkezett, röstelltük volna holmi borravalóval megbántani. Végül is a három és fél szobát borító faltól-falig szőnyeg állapota tarthatatlanná tette a helyzetet, s mivel porszívóm nem volt, némi készpénzzel mégiscsak rávettük a hölgyet, hogy végezze el az amúgy is a bérünkben foglalt munkát. Csoda történt. Dalolva porszívózott, s közben áradozott a magyarokról, mert volt már neki magyar vendége, egy

tüdőbajos fiatalasszony, aki aztán hazament a családjához, vissza Chilébe… A történelmi hűség kedvéért ki kell egészítenem ezt a történetet. Jó fél évvel később megismerkedtem egy magyar származású, chilei asszonnyal, akinek, jókat nevetgélve a takarítónő földrajzi elképzelésein, elmeséltem a fenti történetet. A házszám, utca és takarítónő nevének azonosítása után közölte, hogy minden szó szerint igaz. A tüdőbajos asszonyka az ő rokona volt, a szülei gyermekkorában vitték magukkal Budapestről Chilébe, a háború alatt. S valóban Chicagóban élt, abban a házban, míg a betegsége el nem hatalmasodott rajta. Ezután mondja nekem valaki azt, hogy nagy a világ. Visszatérve az öreg nénikre, sokszor csodáltam őket. Mindig feltűnően gondosan öltözködnek, nyolcvanadik évükben járva is festik a szemüket, bőrük egyszerűen eltűnik a púderréteg alatt. Dagadt bokájukat nem támogathatják magas szárú cipőkkel: nem divat, és különben sem illik elárulni a gyengéiket. Még azok is, akik már járni nem tudnak, azok is szépen felöltözve, bodorított frizurával üldögélnek a tolókocsijukban a hallban, részt vesznek az életben, kérdezgetik az elmenőket, akik kölnitől illatozva, kesztyűsen, kalaposan igyekeznek társadalmi életük lebonyolítására, templomba, kávéra. Reszkető fejjel és ziháló lélegzettel állják a sarat, nem engedhetik meg maguknak a gyengeség luxusát. Szerencsés az, akit hetenként meglátogat a lánya vagy fia, a legtöbbnek azonban sok ezer mérföldnyi távolságban él a családja. Külön világ az övék, az öreg hölgyeké. Velük kapcsolatos az egyik olyan élményem, amely segített megérteni, hogy mennyire más, a mienktől különböző világba kerültünk. Az egyik, hozzánk különösen kedves és segítőkésznek bizonyult néni ajtaja előtt reggel láttam az odadobott

újságot a szőnyegen heverni. Este, amikor előkerültünk, még mindig ott hevert a lap, másnap reggel úgyszintén. Délutánra már két újság hányódott a földön, a lakók elmentek mellette, még csak odébb se rúgták. Nem bírtam tovább. Bekopogtam a nénihez, majd dörömböltem, zörgettem az ajtón, de válasz nem érkezett. Lementem a portásnőhöz, és megkérdeztem, nem utazott-e el Miss L. Nem tudott róla, neki nem szóltak, de nem valószínű, harminckét éve lakik a házban, és még soha nem utazott el. Akkor, mondtam neki, szólni kell a gondnoknak, hogy nyissa ki az ajtaját, mert lehet, hogy beteg, egyedül van, valamire szüksége lehet, vagy egyáltalán, ki tudja, mi van vele. A portásnő olyan csúnyán nézett rám, hogy azt hittem, felháborodott, de nem, a felháborodás csak színezte tökéletes értetlenségét. Mit akarok én tulajdonképpen? Bemenni valaki lakásába, hívás nélkül? Betörni akarok? Rendőrt uszíttatni a házra? Fel akarom jelentetni magam? Lehetetlenség volt elmagyarázni, hogy milyen gondolatok ébresztették bennem ezt a képtelen ötletet. Akárhány amerikainak meséltem el később, mind azt mondta, hogy a portásnőnek igaza volt, és sok kellemetlenségtől mentett meg engem. Csak egy belga származású asszony értett meg, és elmesélte hasonló történetét. Ő valóban ki is nyittatta az ajtót, de kiderült, hogy a néni elutazott. Amikor hazajött, mégis sírva köszönte meg, hogy valaki gondolt rá egyáltalán. A mi nénink is előkerült pár nap múlva, máig sem tudom, mi volt vele. Egy biztos, bátran meghalhatott volna egymagában, a beavatkozás miatti aggályok nélkül. Az öreg hölgyek félelme volt az első, amelyikre felfigyeltem. Ok mondták, hogy nehogy a kezemben vigyem a táskámat, figyelmeztettek, hogyha pénzt kémek az utcán, azonnal adjak oda aprót, hat óra után ne mászkáljak a

gyerekkel és nélküle se az utcán, a tóparton különösképp óvatos legyek. Gondoltam, szokásos öregasszonyos félelmekről van szó. De ha csupán az lett volna, miért mondta el ugyanezt minden jóakaró ismerősünk, amerikaiak és európaiak, akik régebben éltek az Államokban. Miért nyomtak a kezünkbe legalább húsz olyan prospektust az egyetemén, amelyet a rendőrség adott ki az újonnan érkezetteknek. Szó van bennük a helyes utcai viselkedésről: sose menjünk közel a falhoz; az esti órákról, amikor egyáltalán ne menjünk az utcán, de ha muszáj, vészjelző síppal vagy egyéb védelmi felszereléssel közlekedjünk. Figyelmeztetnek a szerelők, javítómesterek képében jelentkező tolvajokra, nőkkel erőszakoskodó betörőkre. A lakások és autók zárásának módozatait, a százféle biztonsági zár fontosságát hangsúlyozzák. Kis térképen közük, hogy az egyetemi negyedben hol találhatók a biztonsági telefonok, amelyeken közvetlenül az egyetem éjjel-nappal szolgálatban levő, fegyveres biztonsági őrségét lehet felhívni. Körberajzolják a Hyde Park határait, és szigorúan figyelmeztetnek mindenkit, hogy nehogy egy lépéssel is túlmenjen a biztonságosnak ítélt övezeten. Egyszer az egyetem Gyermekpszichiátriai Kórházába igyekeztem megbeszélésre az igazgatónőhöz. Sajnos csak délután ötkor tudott fogadni, pedig akkor már nagyon sötét volt a korai téli este. Szíves szóval intett, nehogy gyalog és egyedül közelítsem meg a kórházat, mert az épp a biztonságos negyed határán fekszik. Amikor kocsi és kísérő társaság hiányában mégis egyedül kellett odamennem, rögtön megéreztem valamit az öreg hölgyek igazából. Szerencsém volt, nem ütöttek le a buszmegállóban, és senki sem tépte le a vállamról a táskámat (amelyben természetesen nem volt pénz, sem érték). Azért, a biztonság kedvéért, a következő látogatási

időpontot egy délelőtti órára adta meg a „bátorságomtól” meghökkent igazgatónő. Sajnos, nem fölösleges pánikról volt szó. A Hyde Parkot az Államok csaknem legnagyobb néger gettója veszi körül. Egyszer mi is betévedtünk a nyomortanyák nyomortanyájába. A belvárosból földalattival indultunk hazafelé. A földalatti néhány megálló után magasvasútként fut tovább a töltésen. Alattunk romba dőlt, leégett házak sorakoztak, salakhegyek, autóroncsok közül meredeztek ki a félbetört falak, leszakadt tetők, lógó ajtók. Azt hittük, lakatlanok, míg észre nem vettük, hogy az egyik félig összedőlt, kormos ház fedél nélküli tetején pelenkát tereget egy asszony. Egyáltalán, nem realizáltuk, hol vagyunk. Nem vettünk tudomást a megálló mocskában a földön csúszkáló gyerekekről, a körülöttünk ívben gyülekezni kezdő, éhes szemű, fekete kamaszokról sem, és még akkor is csak kissé zavartan nézegettünk körül, amikor szorosabbra vonták a gyűrűt, és mintegy véletlenül, megmeglökött egyikük. Nem tudom, mi történt volna, ha nem jön oda hozzánk egy jóságos szemű, magas, vékony bácsi, egykor fekete haja helyén néhány ősz fürttel, és nem int barátságosan egy éppen közeledő taxi felé. Inkább éreztük, mint értet-tűk, amit mondott: itt ritkán jár a busz, várni nem jó, menjünk taxival. A taxi sem volt sokkal megnyugtatóbb küllemű, szakadt ülésével, köhögő motorjával, zsíros hajú, indián sofőrjével. Ismerőseink szerint csak jó szerencsénk őrzött bennünket aznap délelőtt. A gettóban nem viccelnek az emberek, nem gondolkodnak, hanem lőnek vagy késeinek. Mindez a későbbiek során még sokkal kézzelfoghatóbbá vált, amikor a biztosnak tartott negyedbe is be-betörtek a környező utcákból. A miénkkel szomszédos utcában, az ötvennegyedikben, egy hét leforgása alatt kilöktek valakit

az ablakon a saját lakásából, miután kifosztották, egy asszonyt megerőszakoltak, és valakit az utcán lőttek le. Egyik esetben sem találták meg a tetteseket. Nem szeretem a rémtörténeteket krimi alakban sem, hát még az életben, a közvetlen közelemben. Sok mindent nem értettem és nem tudtam új világunkból, amikor a bénító félelem már rég éppúgy rám nehezedett, mint az őslakókra. Szorongtam, és nem mertem lefeküdni, a lakásban féltem, és az utcán gyanakodva lépdeltem. Egyáltalán nem lehet teljes a Chicagóról írott beszámoló, ha az ember hallgat a híres időjárásról, az örök témáról. A Nagy-tavak felé nyitott városban állandóan zúg a szél, a sarkokon mellbe vágja és megpörgeti az embert, ha jeges, a csontjáig hatol, ha forró, kapkodni kell a levegő után. Mindehhez lehetetlenül párás is, és szélsőségesen utálatos vagy utálatosan szélsőséges, tetszés szerint. Szeptemberben és október első felében kánikula volt, második felében beköszöntött a tél. Ezután májusig tél volt, de nem ám akármilyen. Kifogtuk száznégy év leghidegebb januárját, amikor megismerkedtünk a mínusz harmincöt fokkal is. Áprilisban jött egy pár napos forró nyár, aztán újra havazott, és május végén köszöntött be a legközelebbi kánikula, ami aztán el sem múlt szeptemberig. A szeptemberi és októberi napsütésben azonban még nem tudtunk a ránk váró, kemény fagyokról. Ürültünk, hogy bársonyosan kék az ég, és meleg ruhára nincs gondunk. Hányódtunk a jó és nem jó, a tetszik és nem tetszik, a szép és csúnya között, míg apránként felfedezgettük a vonzó és érdekes Chicagót, a méltóságteljes és komor mögött. A félelmet később sem szoktuk meg, azt nem lehet megszokni, de az elővigyázatossági rendszabályokat megtanulja az ember.

Hiába, egy tízmilliós ország és egy hétmilliós város között nem kicsi a különbség. Az utazás nem fejeződik be a repülőtérre való megérkezéskor, még utána is sokáig folytatódik, ha kisebb lépésekkel is.

A Chicagói Egyetem Még Budapesten voltunk, amikor egy levélváltás során Balázs jövendőbeli munkatársa örömteli hírt közölt velünk: a lakás, amelyet számunkra a felesége segítségével kiválasztott, közel van az egyetemhez, nem lesz szükségünk autóra a mindennapok során. Olyan jó tízperces sétát ígért, ami testmozgásnak is igazán kitűnő napi alkalom. Balázs az odaérkezésünk utáni reggel azonnal elindult erre a könnyű sétára, de visszafelé már némileg ziháló lélegzettel érkezett. „Tipikusan nagy országbeli gondolkodás”, fújta dühösen a félórai kemény gyaloglás után, amelynek a tízperces, laza séta végül is bizonyult. Az ország nagyságának említése mindkettőnkben szovjetunióbeli élményeinket idézte. Egyetemista korunkban negyedév után sebészeti gyakorlatunkat Moszkvában töltöttük. Akárhányszor megkérdeztünk valakit valamilyen utca vagy épület felől, mindig ugyanazt a barátságos választ kaptuk: pár perces séta, kicsit feljebb az úton, vagy hasonló rövid távra utalást. Minden egyes esetben legalább fél órát gyalogoltunk. Így hát újból azt gondoltuk, nagy ország, nagy mértékegység. Magam a későbbiek során szívesebben használtam a sárga egyetemi autóbuszt, de Balázs rendszeres gyalogtúrázóvá fejlődött, no nem egészen jószántából, hanem mert gyakran lekéste az utolsó járatot. A busz a tópart felől, a hatalmas Jackson Park csücskét érintve kanyarodik rá a campus mellett elterülő széles fasorra. Elmegy a Tudomány- és Technikatörténeti Múzeum mellett, és húszméterenként megállva, az utasokat megvárva, a leszállókat kívánságuk szerint kiengedve, végigzötyög a Midway Plaisance mentén. Mind a

múzeum, mind pedig az autóutakkal szaggatott, háromsoros, széles sétány, a harmincas évekbeli világkiállítás maradványa, kiállítócsarnok, illetve a kiállítás főútvonala volt eredetileg. A csarnok ma a már említett, népszerű Technikatörténeti Múzeum, a Midway Plaisance pedig nyáron a környező iskolák, óvodák, és elsősorban az egyetem hallgatóinak szabad sportpályája. Álló évben gyeplabdáznak, baseballt játszanak, itt tartják a tornaórákat, télen pedig az egészet, néhány kilométer hosszúságban és jó ötven méter szélességben fellocsolják egy óriási öntözőcsővel, és attól kezdve, olvadásig, szabad a korcsolyapálya. A Midway felől nézve a campus az év minden szakában megragadó látvány. Ősszel a sárga levelek, télen a fekete ágak, nyáron a világoszöld fakoronák mögül bukkannak fel a campus-gótika stílusában épült, szürke kövű, soktornyú, vaskos kőcsipkékkel sűrűn díszített épületek. Szögletesen rajzolódik ki az égre a Rockefeller Memóriái Chapel tornya, a nagy nemzeti ünnepeken itt tartják a közös megemlékezést az egyetemi dolgozók és hallgatók részére, vallási felekezetre való tekintet nélkül. A campus magja sokkal régebbi a Midwaynél, távolabb is van tőle, csak az évek folyamán terjeszkedett az egyetem olyannyira, hogy a Midway lett a természetes határa az egyik oldalon. Ma 130 egyetemi épület van, az 1892-ben indult első évfolyam 594 diákja 8000-re szaporodott, a mintegy 100 alkalmazottból álló személyzet pedig 6500-ra, köztük 1600 főnyi diplomás, oktató- és kutatógárdával. A campust nem kisebb nevű építészek gazdagították csodálatos épületekkel, mint Frank Lloyd Wright, Mies van der Rohe, Saarinen, a modern házak tervezője, és a neogótikus és préristílust ötvöző Perkins. Őriznek néhány úgynevezett prériházat is, amelyek földszintesek, homlokzatukat sok ki- és beugró

tarkítja, tornácuk fehér. Az új épületek szervesen illeszkednek a régebbiek közé, megőrizve valamit szürke elődeik kissé nehézkes eleganciájából. Külön katalógust kellene mellékelni a campus szobrairól, olyan szép és izgalmas alkotások. Nagy művészek fába, fémbe és kőbe öntött álmait őrzik a kis tereken a méltóságteljes épületek bejáratai előtt elhelyezett szobrok. Henry Moore egy alkotása, a „Nukleáris energia” a Joseph Regenstein Könyvtár mellett áll, Virginio Ferrari „Dialógusa” a Társadalomtudományi Tanszék előtt. „Az idő szökőkútja”, Lorado Taft műve egy parkot díszít, Richard Hunt „Miért” című kompozíciója az egyik épületnégyszög belsejében gondolkodtatja el a sétálókat, arra járókat, a füvön heverésző diákokat. Három képzőművészeti galériával is rendelkezik az egyetem, amelyek részben állandó kiállításoknak, részben a hallgatók műtermeinek adnak helyet. A Dávid and Alfréd Smart Gallery modern, hangulatos kis képtár, fényképkiállítást láttunk benne a múlt század Amerikájáról. Barna, foszlott szélű képek beszélnek a préribe vágott vasúti sínekről, az első mozdonyról, az első villanypóznákról, fodros főkötőjű nagyasszonyokról, akik könnyedén kézben tartották hatnyolc ló gyeplőjét is. Modern képzőművészeti alkotásokból is rendeznek tárlatot, láttunk például egy rendkívül érdekes, lángoló rozsdaszínűre festett műalkotást. Eredetileg egyszerű, merev támlájú faszék volt, azonban a művészi munka során az egyik lábát rövidebbre fűrészelték, az ülését kissé megdomborították, bár ez már nem sokat rontott használhatóságán: a művész ugyanis szögekkel díszítette az ülést, az ülőlap alja felől verve be a szögeket… Külön kis világ az egyetem: számítóközpontja, saját bankja van, autó-buszjáratokat üzemeltet, több újságot

jelentet meg, rádióállomása, nyomdája, könyvesboltja, két színháza, több mozija, négy temploma, öt uszodája, számos sportpályája van. És természetesen ott a saját, huszonnégy órás szolgálatot ellátó, fegyveres biztonsági szolgálat, az egyetemi rendőrség. Mindenütt jelen vannak, éjjel-nappal cirkálnak URH-s kocsijaikkal, fogadják a hívásokat „forródrótjukon”, őrzik az épületeket, az embereket, a járműveket, s egyáltalán, lehetővé teszik, hogy az egyetemi negyed kiváltságos körzetében nyugodtan lehessen élni. Viszonylagos nyugalomban. A negyedet ugyanis gyűrű alakban körülveszi egy óriási néger gettó. A gettó társadalmi termék, senkit nem kényszerítenek rá, hogy ott éljen, nincsenek őrzött határai. De a legtöbb ember, aki ott születik, ott is hal meg. Benne van a bűvös körben: nincs szakképzettség, tehát nincs munka, nincs pénz, nem tudják taníttatni a gyerekeket, akik így ott nőnek fel, gettónyelven beszélnek, nem képesek megtanulni rendesen írni, olvasni, korán abbahagyják az iskolát, s így természetesen újra csak a legrosszabbul fizetett segédmunkát kaphatják meg, ha egyáltalán dolgozni akarnak. De lehet, hogy már korábban hatalmába keríti őket az ital, a kábítószer, a gengszterbandák vonzóereje. Késelés, lövöldözés, tűzvész, halálra kínzott gyerekek mindennapos jelenetek a nyomornegyedekben. A rendőrség gyakorlatilag tehetetlen, csupán azt tudja javasolni, hogy senki se menjen arrafelé, egyedülálló fehér nő még autóval sem. S mivel ez nem egyszerűen bűnüldözési probléma, hanem igen mély társadalmi gyökerekkel bíró véres valóság, a nyomor állandóan újraszüli a nyomort, az erőszakos cselekmények az erőszakot. Az egyetemet nem egy világhírű professzor hagyta ott azért, mert a személyi biztonságát érezte

veszélyeztetve. Ottlétünk idején is' épp hasonló eset történt. Dr. I., igen jó nevű biológus professzor, több egyéb sérelmén túlmenően, megelégelte a félelmet is. Miután több ezer dolláros tolvaj riasztó készülékkel szerelte fel 60. utcabeli szép villáját, az ajtókat következetesen felfeszítve találta, és két alkalommal, vásárlásból hazatérő feleségét az ajtó mögött rugós késsel fenyegetőző néger betörő várta. Ilyen esetek után, különösen, ha nagy port ver fel az illető professzor távozása, megvásárolnak egy darabot a gettóból, felégetik az amúgy is összeomlóban lévő fa viskókat, intézeteket építenek a patkányfészkek helyére, és felszerelik a biztonsági telefonokat. De ez nem sokat változtat a tényeken, a nyomor csupán néhány tömbbel odébbköltözik, s jelenleg az 50. és 60. keleti utcák között, a tóparttól körülbelül tíz-tizenöt utcányi hosszon nyugat felé, meglehetősen törékeny biztonságban próbál életben maradni az egyetem. Az az egyetem, amely úgynevezett elit egyetem. Színvonalát tekintve az első három amerikai egyetem között van, orvosi kara a második (első a Harvard). Az alapképzést tizennyolc és huszonkét év között a college látja el, ezenkívül bölcsészkar, társadalomés természettudományi kar, közgazdasági, jogi, teológiai és orvostudományi egyetem tartozik hozzá. Büszkén emlegetik azt a negyven Nobel-díjas tudóst, akik pályájuk valamely szakaszában diákként, tanárként vagy kutatóként az egyetemhez tartoztak. A listához, amelyben többek között Michelson, Compton, Millikan, J. D. Watson, Fermi, Heisenberg, B. Russel neve található, 1976-ban további két Nobel-díjast írtak hozzá: Friedmann a közgazdasági és Saul Bellow az irodalmi Nobel-díjat nyerte el. Az egyetem tudománytörténetéhez tartozik még, hogy 1942-ben itt állította fel az első szabályozott atommáglyát

Enrico Fermi és Szilárd Leó – ennek az emlékét őrzi Henry Moore szobra –, Seaborg és munkatársai pedig itt nyertek először tisztított plutóniumot. Jelenleg is az egyetem ötven professzora tagja az Amerikai Tudományos Akadémiának. Mindezt azért is hangsúlyozzák rendkívüli büszkeséggel, mert Chicagónak nem a University of Chicago – a Chicagói Egyetem az egyetlen egyeteme. Legalább négy másik nagy egyetem, a Northwestern University, a University of Illinois, a Loyola University, a De Paul University található még Chicagóban, de ilyen tudománytörténeti múlttal egyik sem rendelkezik. Az elit jelleg őrzését nemcsak a rendkívül szigorú felvételi követelmények, hanem a magas tandíjak is biztosítják. A négy év college időszaka alatt körülbelül évi 3200 dollár a tandíj, a további három-négy egyetemi év alatt 3400 és 4800 között változik, ami a legszegényebb sorsú családok teljes évi jövedelmének felel meg.

A régi Chicago központja, az öreg víztorony és a John Hancock felhőkarcoló a Michigan Avenue „csodálatos mérföld”-nek nevezett szakaszáról nézve

Sztrájkőrség a chicagói Hyde Parkban, húsvét vasárnapján Chicagói „parkőr”

„Ha te veszel az enyémből, én veszek a tiédből!” (Az újság árát jótékonysági alapra fordítják)

Jellegzetes egyetemi (vagy egyesek szerint „hókusz”) gótika

A „Miért” című szobor Richard Hunt alkotása az Egyetem központi belső udvarán

A sárga egyetemi busz és az illegális mexikói tamale-árus az Egyetem könyvesboltja előtt A kora tavaszi négyszögén”

napfényt

élvező

diákok

az Egyetem

„központi

Együtt egy wisconsini kiránduláson

◄ Balázs a laborban

Tavaszi labor-kirándulás az Indiana állambeli „Dűne”-parkban

Mivel a diákoknak csak elenyésző része tudja ezt fedezni – a medikusok közül például csak minden tizenkettedik –, a legkülönbözőbb segélyekre, ösztöndíjakra, előlegekre szorulnak. A hallgatók kétharmada kap valamilyen formában anyagi támogatást, negyedrészük félállásban dolgozik valahol. Megélhetésük így is nehéz, kilenc hónapra 1000-1200 dollár volt egy-egy szoba vagy kollégiumi férőhely ára az 1976-77-es tanévben. S ez az ár csak emelkedhet a jövőben. A találékony diákokon azonban nehéz kifogni, akár egy lakókocsiban is ellaknak néhány évig. Enni kell és lakni kell, minden, ami ezen kívül esik, ruha, könyv, szórakozás, csak extra költségként jelentkezhet. A legtöbben alacsony kamatú vagy kamatmentes, segélyszerű kölcsönt kérnek az egyetemtől, az egyetemi banktól vagy attól az államtól, amelyben majd dolgozni akarnak. A sovány pénzű hallgatók sok más módon is igyekeznek könnyíteni anyagi gondjaikon. Nyárra elmennek teniszedzőnek, matróznak, farmerek mellé a földekre, télen takarítást, beteg vagy idős ember gondozását vállalják szobáért, ügyelnek, éjszaka autót vezetnek, fűszeresnél kisegítenek. Pénzt lehet még keresni véradással (0,45 1 ára 20 dollár), orvosi kísérletekben való részvétellel („Fizetett vakáció! Három nap a Belklinikán, teljes ellátás, ingyenes kivizsgálás, veszélytelen gyógyszer kipróbálása + 225 dollár ösztöndíjkiegészítés!”), sőt még mesterséges megtermékenyítésre szolgáló alapanyag eladásával is (adományonként 6 dollár). Sajnos, nem is olyan ritka a felsoroltaknál sokkal kevésbé szimpatikus kenyér-, illetve tandíjkeresési mód. Elsősorban a lányok dobják piacra magukat. Chicago szórakozónegyedében, de Las Vegasban s a New Orleans-i mulatókban is nem egy helyen láttunk kis táblát a sztriptíztáncosnő vagy a „toplessbe öltözött”, illetve

vetkezett pincérnő képe mellett: „Egyetemi hallgatónő vagyok, a pénzre a tandíjhoz van szükségem. Kérem, borravalóikat ebbe a dobozba tegyék! Köszönöm.” Aláírás Peggy vagy Louise vagy Mary vagy akárki. Las Vegasban például külön attrakcióként hirdettek egy ötcsillagos pornófilmet, amelynek minden szereplője egyetemi hallgató volt. Az újsághirdetésekben kínálkozó, szabályszerűen prostituálódott lányok közül nem egy hivatkozott égető tandíjgondjaira. Ez a magas tandíj, a sok kiskapus melléklehetőség ellenére, szelekciós hatású. Bár a University of Chicago nem fajvédő intézmény, szigorúan meghatározott arányok szerint veszik fel a hallgatókat: fehéreket, színes bőrűeket, nőket, férfiakat. Az is igaz viszont, hogy a néger hallgatók túljelentkezésétől aligha kell tartani, rendszerint kevesebben jelentkeznek, mint ezt arányszámuk a népességben indokolná. Mindez szoros összefüggésben van a néger lakosság általános problémáival: a gyermekek, igen kis százalékot leszámítva, nem nőnek fel olyan környezetben, amelyben a tanulásnak, tudásnak, ambíciónak jelentőséget tulajdonítanak. Senki nem oltja beléjük azt a hitet, hogy a nyomorukból az egyetlen kivezető út a tudás, aki tud, az felismeri a jelenségek közti összefüggéseket, megérti a miérteket, és megérik benne a változtatás igénye. Mindaddig, amíg rájuk lehet fogni, hogy nagy részük írástudatlan, szakképzetlen, italba és bűnözésbe menekülő léhűtő, nem változhat meg a helyzetük. Ha történetesen egy-egy tehetséges, fekete gyermek be is fejezi a középiskolát, és még tandíjmentességet is nyer valamely akció révén, a leggyakrabban akkor sem vállalkozik a kemény collegeévek végigküszködésére. Szinte lehetetlen a kulturális

hátrány ledolgozása. Illinois állama például hónapokig kampányt folytatott, hogy betölthessék a teljes tandíjmentességet, ösztöndíjat, s a végzés után azonnali elhelyezkedést biztosító „Fekete College” férőhelyeit. A nagy egyetemeken, ahol a legvérremenőbb a vetélkedés a bejutásért, szinte kötelező bizonyos számú fekete hallgatót felmutatni, hogy ne lehessen rájuk fogni a faji megkülönböztetés vádját. Ezért aztán az abszolút biztos felvételt az jelenti, ha valaki fekete és nő. Két légy egy csapásra… Mesélték, hogy a Harvardon komoly erők és ígérgetések (értsd alatta: pénz) latba vetésével igyekeztek jelentkezésre bírni egy néger fiatalembert, aki sem különösképpen okos, sem szorgalmas, sem tehetséges nem volt. Az egyetemnek kettős nyereség lett volna a fiú: egy feketével jobb a statisztika és egy kiváló játékossal gazdagabb az egyetemi futballcsapat (ami nélkül tudvalévőén nem egyetem az egyetem Amerikában). A fiút viszont valóban csak a futball érdekelte, esze ágában sem volt beállni a harvardi nagyhajtósok közé. A végén mégis beadta a derekát, és megkezdte a tanulást egy olyan szakon, amellyel semmit sem lehet kezdeni elvégzése után, még ha mégoly harvardi lesz is a diplomája: az úgynevezett fekete történelem tagozaton, amelyet külön a néger diákok számára létesítettek. Az ilyen illuzórikus diplomák még távolról sem serkentő hatásúak a többi néger fiatalra, ezért nem érdemes ringbe lépniük. A Chicagói Egyetemen 1976-ban a college-ba felvett 707 diák közül 13,2% tartozott a kisebbségi csoportokba, ez – mint ígérte az egyetemi lap – 1980-ra 50%-kal fog emelkedni, a különböző szociális segélyek és a hátrányos helyzetből induló hallgatók fokozott szakmai támogatása révén. Mindez szépen

hangzik, azonban az igazság az, hogy ma még csak kevés fekete orvos, kutató vagy oktató dolgozik az egyetemen. Az élet a campuson, mint minden diákközösségben, igen mozgalmas. Az ország minden részéből érkező, különböző tájszólással beszélő diákok csak az öltözetük hanyag eleganciájában (inkább hanyag, mint elegáns) és viselkedésük – szelíden kifejezve – kötetlenségében egységesek. Farmer, bakancs, népviselet, lepel és tornacipő járja a hallgatók között, könyveiket karjukban egyensúlyozzák vagy hátizsákukba tömik. Szakállasok, kopaszok, copfba font hajú fiúk, pattanásos leányok, turbános, fezes, katonasipkás fejek, kínaiak, hinduk, négerek, fehérek megdöbbentően tarka serege siet előadásra, büfébe, könyvtárba, laborba, várja a rendetlenül közlekedő ingyenbuszt, vagy tapossa kivénhedt biciklijének pedálját, óvatosan kerülgetve az egyetemi kertben napozó, heverésző társait és a mókusokat. Viselkedésük meglehetősen különbözik a megszokott európai magatartási szabványoktól, mi néha egyenesen neveletlennek bélyegeznénk őket. Előadások alatt például jóízűen esznek-isznak, kávét hörpölgetnek, kólát szívogatnak a dobozból, virslit tunkolnak a ketchupbe. Mindeközben figyelnek, jegyzetelnek, s a legmeghökkentőbb kérdésekkel állítják meg az előadót. (Mindezt onnan tudom nagy hitelességgel, mert az egyik, szakmájában elismert professzor engedélyt adott egy tanfolyamának a látogatására. Az engedélyre azért is volt szükség, mert nem óhajtottam a 250 dolláros kurzusdíjat megfizetni. Hetente kétszer két órán át ültem a diákokkal a meglehetősen kényelmetlen székeken, írogattam, hozzászóltam, kérdeztem, éppúgy, mint itthoni diákéveimben.) Megszólításkor nem szükséges „professzor urazni”, elég, ha megkérdezik: „Mi az egyéni véleménye

mindarról a képtelenségről, amit most itt előadott”, vagy: „Támassza alá néhány komolyabb érvvel az előbbi állítását, mert így elég kétséges”, esetleg: „Úgy veszem ki a szavaiból, hogy ezt meg ezt a könyvet nem olvasta, pedig nem ártana”. Mindezt mondják rágógumival teli szájjal, nyújtózkodva, cipődén lábukat talán épp az előadó orra alá dugva az asztalon. Magatartásukon érződik valamiféle nagy önbizalom, amelyben feltétlenül része van a „megfizettem, nem tartozunk egymásnak semmivel” érzésnek is. Semmiféle hagyományos értelmű tekintélytisztelet, hierarchiaimádat nincs, oktatókhallgatók kölcsönösen a keresztnevükön szólítják egymást, s az áldott YOU, a tegezés-önözés hiánya, sok kellemetlen helyzettől kímél meg mindenkit. (Csak egy apró példa erre a meglehetősen szokatlan stílusra: fiatal, kezdő diplomás állást keres. Megbeszélésre érkezik az egyik labor vezetőjéhez, s beszélgetés közben, mivel épp dél van, mindketten előveszik a kis barna papírzacskókba csomagolt hazai szendvicseiket. A „lunch” végén az érdemes ifjú, galacsinná gyűrve szalvétáját, ügyes mozdulattal a szemétkosárba hajítja, majdnem súrolva vele a leendő főnök fülét. Az utánanéz, és csak ennyit mond: jó dobás volt, majd folytatják a tárgyalást. Tessék ezt elképzelni itthon: valaki álláskeresés közben szép nyugodtan eszeget, majd kosárlabdát játszik a szeméttel!) A könyvtárban is teljes az elengedettség. Az egyetem tíz könyvtára közül a legnagyobb a Joseph Regenstein Könyvtár, három és fél millió kötetével. Öt emeletén egyszerre háromezer látogató tanulhat és kutathat. Képmagnós szobái, mikrofilmtároló és – vetítő részlegei talán már a jövő könyvtárát mutatják. Általában mindenki ízlésének megfelelően helyezkedik el a süppedős fotelekben, a nagyobb, közös asztaloknál vagy boxokban. A

cipőjüket sokan leveszik, de ha nem, akkor is felteszik a lábukat a szomszéd asztalra vagy az ablakba. Körmöt rágva, gumibuborékokat fújva, szunyókálva tanulnak, ki hogy szeret. Tavasztól félmeztelenül hasalnak a könyvtár előtti gyepen, s időnként egy kis futballal enyhítik a tanulás gyötrelmeit. Önkiszolgálási rendszer van, ha egyszer valaki túljutott az igazoltató barikádon, maga gazdálkodik a katalógusok rendszerében, maga keresi meg az épületrengetegben a szükséges könyveket. Kilépéskor mindenkinek gondosan kipakoltatják a szatyrát, és átböngészik a cetliket, füzetkéket, nehogy útra keljen egy könyvtári könyv, kikérőcédula nélkül. Külön részlegben tárolják azokat az anyagokat, amelyeket egy-egy tanszék kérésére kerestek ki és sokszorosítottak. Gyakorlatilag így minden ajánlott és kötelező irodalom, akármilyen ritka példány, könnyen és ingyen hozzáférhető. A diákok is sokszorosíthatnak saját maguk számára bármit, oldalanként öt centért. Időnként a büfébe látogatnak egy kis pihenőre, az automatákból kávét, rágógumit, csokit vásárolnak, vagy magukkal hozott ebédjüket eszik.

A CHICAGOI EGYETEM KÖRNYÉKE

1 Lakásunk 2 Természettudományi Múzeum

3 Művészeti Központ – David és Alfred Smart Galéria 4 Fizikai Kutató Intézetek

5 6 7 8

Regenstein Könyvtár Biokémiai Kutatóintézet Az Egyetem központi épületei és parkja Keleti Intézet

9 Élettani és Klinikai Intézetek 10 Wyler Gyermekkórház 11 Nemzetközi Ház

Láttam például egy keleties arcú matematikus fiút, aki műanyag dobozkából rizst falatozott, két szépen faragott pálcikával. A végén a dobozt eldobta, a pálcákat gondosan lenyalta, és zsebre vágta. A diákok messze nem töltik tétlenül egyetemi éveiket. Úgy tűnt, szinte mindenki részt vesz valamilyen külön aktivitásban, tagja egy csoportnak. Filmklubok, kamarazenekarok, énekkar, dzsessz-kör, népitánccsoportok (az egyik tornaterembe hetente háromszor lehetett eljárni, s a tánccsoport tagjaitól ír, skót, grúz, izraeli, spanyol és lengyel népitáncokat tanulni), kempingklub, Diákok Nemzetközi Meditációs Szövetsége, sci-fi-klub, feminista egylet, diákújság, diákrádió-állomás, politikai vitakörök, sportegyesületek valamelyikében mindenki talál magának helyet (s „természetesen” külön egyesületük van a homoszexuális férfiaknak is, a népszerű „Gay-people” klub formájában). Mindezek mellett egészen feltűnő a diákok politikai aktivitása. A sok száz hirdetőtábla összevissza tarkaságában mindig volt néhány, baloldali gyűlésre, kivonulásra, demonstrációra felhívó röplap. Pár hónap leforgása alatt szerveztek tiltakozó gyűlést a nukleáris fegyverkezés ellen, nyilvános vitára hívtak ki egy professzort, mert nem támogatta az angolai nép felszabadításáért rendezett egyetemi összejöveteleket, megtámadták az új Nobel-díjas Friedmann professzort, mert a chilei rezsim meghívására előadást tartott egy santiagói egyetemen, számon kérték az egyetem

vezetőségétől, hogy a diákok bevonása nélkül új tandíjszabályzatot dolgoztak ki (természetesen megemelt tandíjjal), és felvonulást szerveztek, hogy tiltakozzanak mindenféle faji megkülönböztetés ellen. S bár röplapjaik meghúzódnak a hirdetőtáblák dzsungelében, a macskakölyköt ígérő, albérletet kereső és vitaköri ülést hirdető cetlik között, az ilyen jellegű, haladó megmozdulásoknak rendszerint nagy visszhangjuk van. Természetszerűleg az egyetemi diákság életéről korántsem szereztünk annyi tapasztalatot, mintha magunk is részesei lettünk volna táboruknak. Sokkal többet tudtunk meg a velünk azonos cipőben járó fiatal orvosokról, kutatókról és egyáltalán, az amerikai tudományos életről, amelynek szervezeti és egyéb problémáival „testközelből” ismerkedhettünk meg. A beszélgetések során talán az volt a legizgalmasabb, amit az erősen nemzetközi társaságban az egyes országok sajátosságairól megtudtunk. Indiai, török, görög, svéd, angol, chilei, argentin kezdő értelmiségiekkel tárgyaltuk ki a világ sorát és saját sorsunkat, céljainkat, terveinket, gátjainkat. Az egyik kedvenc beszélgető partnerem a kisfiús arcú, széles mosolyú Rasavi volt, egy apró indiai faluból. A munkaéhség űzte Amerikába, dolgozni akart, pénzt keresni, aztán hazamenni és hazavinni, amit tanult. Nem lesz egyszerű dolga, mesélte, mert az indiai falvakban az európai jellegű orvoslásnak semmi hitele nincsen. Az emberek szegények, éheznek, mélységesen elmaradottak, csak a legnagyobb baj esetén fordulnak segítségért, de akkor sem az orvoshoz, hanem a helyi varázslóhoz, aki azokban a végstádiumokban egyötöd annyi pénzért éppoly keveset tud tenni, mint az orvos.

Aishiát is az elmaradottság űzte el Indiából. Azon kevés nő közé tartozik, aki lányként végezte el az egyetemet, és azután sem ment férjhez, hanem elment dolgozni. Nem mintha nem vitték volna az ovál arcú, égő szemű lányt, hanem mert egyszerűen visszautasította, hogy a szülei választotta fiatalemberrel kösse össze az életét, ahogy a hagyomány kívánta volna. A faluban, amelyet működési helyéül választott, fél év alatt gyakorlatilag nem volt betege, majdnem éhen pusztult. A falusiak döbbent gyanakvással szemlélték a férj nélküli, magányos szépséget, aki mindenféle furcsaságot művelt: szinte erőszakkal gyógyszert adott a vonakodó anyák beteg csecsemőinek, kézmosásra tanította a kicsiket, és kiparancsolta egy újszülött szobájából a fél falut, a köpködő öregekkel és totyogó tyúkokkal együtt. Margie Skóciából érkezett. No, ővele aztán volt közös témám: hogy lehet a zsúfolt, türelmetlen betegekkel teli rendelőben minőségi munkát végezni, hogy dönti el az ember, hogy ki a beteg és ki az, akinek csak beszélgetésre, a szíve kiöntésére van szüksége. Anasztarasz Görögországból jött a férjével, állandóan odahaza hagyott kislánya után sírt. Ő mesélte, hogy náluk minden fiatal orvosnak el kell menni a hegyek közé egy évre, a végzés után. Addig senki nem helyezkedhet el kórházban, míg ezt a gyakorlóévét el nem töltötte valahol, ahol lényegében ugyanolyan élményeket szerez a legtöbbjük, mint Aishia Indiában. Nehézségeiket súlyosbítja a gyakorlatlan, csak elméleti tudással rendelkező fiatal orvosok magára utaltsága e mélyvízszituációban. A kutatók világa korántsem különbözik annyira az egyes országokban, mint a gyógyítási viszonyok. Balázs szerint azért nem, mert az orvosbiológiai kutatás

mindenütt közös alapokon nyugszik: ha az ember elég rendetlen ahhoz, hogy a csöveit néha összekeverje, de elég rendes ahhoz, hogy azért a jegyzőkönyveiből utólag ki tudja bogarászni, mi is volt azokban a csövekben, akkor egész érdekes eredményeket kaphat. Szintén közös törvény, hogy az első sikeres kísérletet legalább huszonöt sikertelen, ám annál tanulságosabb követi. Ezenkívül a laborok levegője mindenütt egyforma, a centrifuga fugái, a vízfürdő hűt vagy fűt, a mérleg több-kevesebb pontossággal mér. Így Balázsnak volt a legkönnyebb dolga, ami az illeszkedést illeti. Csak belépett a laborba, és már otthon volt. Azért érte néhány meglepetés. Elsősorban például a munkatempó. Az Egyesült Államokban a tudományos kutatás alapja az úgynevezett grant-rendszer, amely rendkívül dinamikus és ösztönző, de ugyanakkor rideg és kegyetlen hajcsár is. Lényege, hogy egy-egy kutató vagy kutató-csoport az év elején egyéves tudományos programot dolgoz ki, amely igen alapos szakmai leírást, irodalmi hivatkozásokat és az anyagi igények részletes felsorolását tartalmazza. Ezt a grant-kérvényt nyújtják azután be az általános, illetve az egészségügyi kutatások pénzalapjait elosztó intézményekhez. A National Science Foundation (Országos Tudományos Alapítvány) és a National Institute of Health (Országos Egészségügyi Intézet) szakmai bírálók véleménye alapján határoz: adja-e a pénzt vagy nem. Ha adja, az egyéves munka lehetősége biztosítva van: a kutató ebből az összegből veszi a műszereket, vegyszereket, kisegítő eszközöket, de gyakran ebből bérli a kutatólaboratórium helyiségét, és ebből kapja a saját és a munkatársai fizetését is. Az összegnek megfelelően vehet pipettát, járhat el kongresszusokra, fogadhat asszisztenst, takarító- és mosogatószemélyzetet. Az eddigiekből egyenesen

következik, hogyha a grant nem „fut be”, minden elvész, hiszen esetleg még a saját fizetését sem tudja előteremteni. Természetesen van lehetőség egy-egy más eredetű pénzforrás megcsapolására is. Magáncégek, gyógyszergyárak, speciális egyetemi juttatások, az adományok adómentességét kihasználó pénzemberek egy időre kihúzhatják az embert a csávából. Hosszú távon azonban ez általában nem megy, és ha néhány évig nem sikerül megfelelő granthoz jutni, akkor jobban teszi, ha más szakma után néz a kutató. A grant-rendszer fantasztikus önállóságot, céltudatosságot és tempót követel. A saját pénzalapjával rendelkező kutató témaválasztása, szakmai munkája nem függ az intézet vagy az egyetemi tanszék vezetőjének irányításától – az legfeljebb csak tanácsadóként vagy a közvetlen munkahelyi problémák megoldásában segédkezik. A grant-pénzen vett műszer, vegyszer és eszköz a kutatónak szinte saját tulajdona (azokat mintegy „bérli” a grantot adó intézménytől), és ha egy munkahelyről vagy városból a másikba költözik, mindezt magával is viheti. Így a szakmai vagy személyes természetű „vándorlások” – amelyek Amerikában oly gyakoriak és természetesek – nem eredményezik a munka megtörését, újabb műszerek és anyagok beszerzését, a régiek esetleges elpocsékolását. A kongresszusokra és szakmai utakra is a grant ad pénzalapot, amelyet az ember úgy igyekszik felhasználni, hogy a legolcsóbban a legtöbbet tanulhassa. A grantpénzek közvetlenül és az adott kereteken belül, adminisztratív megkötések nélkül, felhasználhatók. A beszerzések így igen gyorsan, praktikusan lebonyolíthatók, minimális pazarlással. Balázsék chicagói laborjában például a három kutatóra nem volt több összesen húszhuszonöt pipettánál, s ha valamiért éppen több kellett, az

egyetem állandóan nyitva tartó „vegyesboltjában” rögtön megvehették. Az első napokban Balázs kétségbeesve vette észre, hogy az otthon megszokott, vegyszerektől roskadozó szekrények, polcok helyett, alig néhány alapvegyszer van meg a laborban. Azután hamar rájött, hogy nincs is többre szükség, hiszen ha valamit használni akar, azt azonnal megveheti szintért ebben a raktárszerű boltban, vagy néhány napi szállítási határidővel megrendelheti. Az itthoni, a rettenetesen hosszú beszerzési határidő miatt már megérkezésükkor feleslegessé vált és a jégszekrényekben csendben tönkremenő, drága vegyszereknek, lefeleződő izotópoknak itt bizony nyoma sincs – a gazdag amerikaiak, meg kell vallani, sokkal jobban spórolnak, mint akármelyik hazai laboratórium. És a kutatók hajtanak, igyekeznek produkálni, mert a következő évi grant-kérvény legfőbb alapja az előző évi teljesítménybeszámoló: ki mit végzett el abból a tervből, amire a pénzt kapta! A bíráló bizottságoknak az ország minden részéről összeválogatott szakemberei hoznak többnyire objektív döntéseket. Persze előfordul, hogy néhány évig gyengébb teljesítmény alapján is lehet hosszabbítást kapni, de ez megint csak nem megy sokáig, és a gyengék elvéreznek a késhegyig menő küzdelemben. A grant-rendszer egyik veszélye éppen az ilyen „elvérzés”. Kitűnő szakemberek, ha valamilyen személyes okból egykét évig kiesnek az „üzletből”, gyakran évekig küzdhetnek, hogy egy kicsit is visszakapaszkodjanak. Amerikában egy kutatónő aligha gondolhat hosszas szülési szabadságra vagy gyermekgondozással, neveléssel töltött évekre, hiszen ez könnyen a süllyesztőben való eltűnését jelentheti. A másik szakmai hátrány, hogy a grant-rendszer nagyon kedvez a tudományos divatnak. Vannak felkapott áramlatok, témakörök, amelyekkel mindenki foglalkozik,

amelyekből hamar lehet látványos eredményeket kicsiholni. És ilyenkor mit tesz a vérbeli kutató? Megpályáz egy grantot valami divatos témával, és nappal dolgozik rajta, hogy év végére látszatja legyen. Éjszaka pedig szépen visszamegy a laborba, és bütyköl a saját igazi, szívbéli témájával, amelyre nem kapna grantot, mert még kezdeti szakban van, nem kidolgozott metodika, lassú a módszer, vagy csak épp nem elég divatos. Nehéz a grant-rendszer minden előnyét és hátrányát egy év alatt felmérni. Jó, hogy senki sem ülhet nyugodtan a kis állásában, csak úgy, békésen, eredmény nélkül kutatgatva. Rossz, hogy senki sem ülhet nyugodtan a kis állásában, hanem állandó bizonytalanságban van a jövőjét illetően. Jó, hogy alacsony intenzitású munkával nem pocsékolnak pénzt és energiát, rossz, hogy a túlfeszített munka, a bizonytalanság, a mindenképp produkálni akarás nem segít az infarktus és az idegösszeroppanás megelőzésében… Az azonban biztos, hogy a grantrendszer, minden problémája ellenére dinamizmust és viszonylag jó szervezettséget biztosít a tudományos kutatás számára ebben a hatalmas országban, ahol egyetemek százain folyik orvosbiológiai kutatás. Nem véletlen, hogy a kutatók állandóan úton vannak, lehet, hogy csak a szomszéd laborba vagy a város túlsó szélén lévő egyetemre mennek egy kis eszmecserére, de gyakran kerekednek fel a több ezer mérföldnyire lévő másik intézetbe vagy egyetemre vitára, szemináriumra. A kutatók életét, a labormunka mellett egyértelműen ezek a tudományos meetingek uralják, csakúgy, mint az orvosoknál. Balázséknak heti átlagban öt-hat megbeszélés jutott, délben, lunch-időben vagy délután négykor, esetleg később. Mindketten úgy tapasztaltuk, hogy a tudomány és az étkezések összekapcsolása nem egyszerűen időspórolás: a közös

ropogta tás egyben fesztelenebbé is teszi ezeket az összejöveteleket. A szendvicsevésben és a vitában mindenki egyenrangú, akár professzor az illető, akár elsőéves medikus. De hát tudjuk, és ezeken a megbeszéléseken százszor is meggyőződhettünk róla, hogy a tudományos igazság soha nem tekintély kérdése… Sokszor jártam Balázsék laborjában, s bár rendszerint láb alatt voltam, azért szívesen kucorogtam egy asztal tetején, s figyeltem állandó ügetésüket. Sokat változott a labor egy év alatt, míg ott voltunk, szinte egész szerkezetében átalakult, és mi is hozzászoktunk az eleinte furcsállt sajátosságaihoz. Amikor először kerestem fel Balázst munkahelyén, a hosszú, virsli alakú laborban, annak rendje és módja szerint kattogtak és villogtak az automaták, folydogált a nyitva felejtett deszt. vizes csap, bugyborékoltak a lombikok. Balázson kívül két tagja volt a labornak, a fiatal vezető és egy nagyon csinos, helyes szőke lány, aki a college négy éve után az orvos-egyetemre készült, s addig technikusként dolgozott. Egyikük sem volt köpenyben, kérdésemre, hogy nem kell-e átöltözniük a munkahelyükön, elnézően mosolyogtak rám, gondolták, nyelvi nehézség miatt nem értik a kérdést. Miért kellene átöltözni? Kimarja a sav? Na és? Attól az még ruha marad?! Az én tapintatlan kérdésem azonban nem is lepte meg őket annyira, mint Balázs morgása. Alighogy megmelegedett, elkezdett kérdezősködni: Hol a takarítószemélyzet, mikor takarítanak? Nem nevették ki, csak közölték, hogy a munkaasztalán mindenki maga tart rendet, saját igényeinek megfelelően. Balázs nem zavartatta magát, szerzett egy rojtos ujjú köpenyt, majd küldetett magának egy váltást itthonról (akárhogy is

nevettek rajtunk, nem adhattunk húsz dollárt egy köpenyért), pucolta az asztalokat, és köpenyben dolgozott. Ostoba módon félek az izotópoktól, megmagyarázhatatlanul, meggyőzhetetlenül. Majd egy hónapig a laborjuk felé sem mertem nézni, amikor Balázs elmesélte egy másik kérdezősködésének az eredményét. Hol tartják az izotópot? Ha vele dolgoznak, hordanak-e védőruhát? Hova teszik az izotópos edényeket? És egyéb ilyenek. Védőruha, izotópellenőrzés, remekül mulattak Balázs képtelen ötletein, akinek eszébe jutottak az itthoni, rettegett KÖJÁL-ellenőrzések, de kellemetlenség ide vagy oda, itthon mégis biztos lehet abban, hogy a szendvicsével nem fal fel némi radioaktív nátriumot. Mulatni ugyan mulattak szőrszálhasogatásán, gyermeteg ötletein, hogy zárják el az izotópokat, izotópos edényeket ne tegyenek le csak úgy ide vagy oda, de tavaszra elérte, hogy legalább az ő munkaasztalán soha nem hevert másnak az izotópos pipettája. Már a kezdet kezdetén bosszankodott, hogy nem halad a munkája. Háromszor annyit dolgozik időben és energiában is, mint itthon, mégis feleannyit végez. Nincs asszisztensnő, drága és ritka kincs Amerikában, nincs takarító- és mosogatószemélyzet. Van azonban a kutató, a kellemesen kötetlen munkaidejével. Kötetlenül kísérletezgethet, anyagért, vegyszerért, eszközért rohangálhat, képezheti magát elméletileg, írhatja a cikkeit, s fennmaradó idejében szabadon mosogathatja a pipettákat és a lombikokat, súrolhatja az asztalát, a gépeit és a padlót. Pár hónapi szüntelen morgás után végül kapott egy diákkörös fiút, akit betaníthatott a kísérletek végzésére, és így valamivel több ideje maradt a mosogatásra. További bizonykodás, kéregetés, dühöngés után akadt egy egyetemi hallgató, számítógép szakos, aki

félállásban elszegődött a laborba mosogatni. Most már öten forgolódtak a keskeny, magas munkaasztalok között, mindaddig, míg a télen meg nem érkezett Németországból egy jó kedélyű, társaságszerető kolléga, hogy a laborban dolgozzék két évig. Ekkor már oldalazva kezdtek járni, hogy elférjenek, s tavasszal meglepődve láttam, hogy a mosogatófiú is egyre többet dolgozik az állványoknál. Megtetszett neki a téma, engedélyt kért, hogy ő is kísérletezhessen, s olyan jól végezte a dolgát, hogy a nyári szünidőre ki is nevezték tudományos segédmunkatársnak, a megfelelő fizetéssel, míg félállásban megtartotta nagy fontosságú, mosogatói tisztét. Nyár elején újabb vendégkutató érkezett New Jerseyből, csendes szavú, lassú mozgású, kedves fiú, ő Balázzsal dolgozott közös témán, s a vakáció kezdetén megérkezett a nyolcadik tag is, egy kutatni vágyó medikus személyében. Hol volt már akkor a kéttagú labor csendje! A júniusi nyüzsgő, mókáktól, programszervezésektől hangos laborban, az egyszerre húsz előadásra, cikkre, kongresszusra készülődő társaságban fel sem lehetett ismerni a békés, kissé álmos, szeptemberi munkahelyet. Legalább hárman nyúltak egyszerre minden műszerért, dupla adagban fogyasztották a vegyszert, és alaposan megszaporodtak a laborbulik: rablópecsenye-sütés egy erdőben, pizzaevés sörözéssel az egyik olasz vendéglőben, együttes „bűnös” költekezés egy leértékelt árukat árusító bevásárlóközpontban, közös mozi, palacsintaevészet és hangversenyekre való kiruccanás mutatta, hogy a zsúfolt laborban nemcsak fizikailag kerültek közelebb egymáshoz a membránok titkaitól megszállott kutatók. Nagyon jó volt részt venni mozgalmas, tevékeny életükben, ha csak „tartozékként” is.

Fel akartak ugyan avatni teljes értékű labortaggá, de nem vállaltam az avatási szertartást. Nemes egyszerűséggel vámpíroknak neveztem őket, mivel vérrel dolgoztak, s munkájukhoz állandóan friss vér kellett. Honnan is szereztek volna, hacsak nem akarták a féltve őrzött laborpénzkeretet vérvásárlással megterhelni! Ők maguk adták, rendszeresen, másod-, harmadnaponta, ahogy a szükség hozta. Mindenkire sor került hetente legalább egyszer. Ha egy szomszédos laborból besétált egy gyanútlan kolléga – műszerért, tanácsért vagy. egyszerűen csak látogatóba rögtön hárman sündörögték körül. Simogatták, kedveskedtek neki, az áldozat meg gyanakodva kapkodta a fejét, nem értette, mi ütött ezekbe a máskor oly normális fickókba. De mire észbe kaphatott volna, már legalább húsz „köpci” vérrel szegényebb volt. Balázs ezen is morgott eleinte, hogy ők itthon ezért pénzt kapnak meg pogácsát, meg különben sem szoktak adni, kapnak az intézettől, de aztán a lelkesedés magával ragadta. Hiába, a kutatói szív nem rettenhet meg egy kis vérveszteségtől. Közölte, hogy neki már úgyis cipzárral működik a vénája, és így munkaidejében, ha nem kísérletezett, ülésezett, mosogatott vagy írt éppen, akkor vért adott. Ily módon akartak engem is felavatni, hogy vérem hullatásával járuljak laborjuk felvirágoztatásához, de ellenálltam. Hetekre eltűntem a láthatárról, később pedig egyszerűen rávicsorogtam arra, aki tűt emlegetett a jelenlétemben. Döntöttem. Inkább én szúrok, mint engem szúrjanak holmi biokémikusok. Az igazság az, hogy nagyon megszerettük az egyetemet. Mint később tapasztaltuk, és a kollégák elbeszéléséiből is hallhattuk, a Chicagói Egyetem mégsem valami különleges, egyedülálló intézmény Amerikában. Szervezete, színvonala, oktatási rendje, munkaritmusa alapjaiban

megegyezik a többi, hasonló „kategóriájú” egyetemével. Nekünk azonban merőben új volt. Rajta keresztül megismerkedtünk egy más típusú egyetemi szervezettel, a régi, klasszikus, német hagyományokat őrző hazai egyetemektől alapjaiban különbözővel. Élveztük a megkövetelt önállóságot, a formalitásmentes kapcsolatokat, a szakmai pezsgést. Dolgoztunk, kutattunk, a Chicagói Szimfonikusoknak tapsoltunk az egyetem Mandel Halljában, napoztunk a Midway Plaisance-en, előadásokat hallgattunk a nagy auditóriumokban, órára igyekeztem a boltíves folyosókon, és a magnóval szórakoztam a nyelvi laboratóriumban. Számtalan lehetőséget biztosított az egyetem mindkettőnknek, és rengeteget adott szakmailag, emberileg egyaránt.

A téli ünnepek Kirándulás Washingtonba A hosszúra nyújtózott, meleg nyárvég után egy hét leforgása alatt beköszöntött a tél. Néhány, őszinek tűnő, esős napot követve, október közepén leesett az első hó. A mesésen kék chicagói égbolt szürke lett, a Michigan-tó mérges hullámait emeletmagasságba dobálta a jeges szél. Hirtelen, napok alatt kopaszodtak meg a fák, és az egyetemi negyedben azok a telektulajdonosok, akik nem takarították be időben a termést, most már csak a hósipkás paradicsomtöveket és a dérrel borított, felmagzott spenótot szemlélhették bánatosan. A korai téllel egy időben elkezdődött az őszi-téli ünnepek végeérhetetlennek tűnő sorozata. Október utolsó szombatján Halloween napja nyitotta meg a sort. A bolondos, farsangjellegű ünnep igazából a gyerekek ünnepe, a „tökök parádéja”. Leginkább a mi nagy, „disznótöknek” csúfolt tökfélénkre emlékeztető alakú, narancssárga tök az ünnep szimbóluma. Hetekkel előtte minden kirakat megtelik vele: műanyagból, ki vájt rémpofával, léggömb, lámpabura, cukorkásdoboz formájában, megjelennek a narancssárga sütemények, kekszek és a tök alakú csokoládéfigurák. Mindenki készül a jelmezbálra. Néhányan otthon fabrikálnak maguknak vagy a gyereküknek álarcot, jelmezt, de többnyire a boltban veszik a fényes, csuklyás „békaember”-ruhákat, amelyekkel könnyedén lehet átváltozni kedves és szellemes mesefigurákká, úgymint pók- és farkasember, vérszívó szörnyeteg, csontváz, hóhér, lidérc stb… Az óvodában is volt jelmezparádé: mi fehér kartonpapírból kötényt és

pártát mesterkedtünk a lányunknak, csámpás tulipánokkal és satnya rózsákkal imitálva a magyar népi motívumokat, egy másik kislánynak két nylonzacskóból és néhány régi zokniból pillangóruhát varázsolt az anyukája, a többiek mind a már említett, kész jelmezekkel rémisztgették egymást. Tulajdonképpen mind-egy, hogy ki mit húz magára, lényeg, hogy Halloween napjára bújjék ki önmagából egy kicsit. Tréfás versekkel buzdítanak a báli rendezők mindenkit, hogy nehogy véletlenül, „csak úgy” induljon mulatozni. Az egyik ilyen versike így hangzik nyers fordításban: Jöjj, s légy sárkány, boszorkány vagy páfrány. Öltözz szörnynek, püspöknek, ledérnek. Menj messzire, ha mersz, légy pucér, s te nyersz. De az istenért, hát valamit tégy! Halloween a tiéd. A gyerekek igazi öröme azonban a „Trick or treat”. „Adj vagy ütök.” A gyerekek egész nap csoportosan járják az utcákat, mindenhová bezúdulnak, ordítva, dübögve, kereplőket csattogtatva, a zsákjaikba gyűjtik a cukorkát, süteményt, csokoládét, gyümölcsöt, ki mit kap. Nem adni lehetetlen, senki meg sem kísérli, s a jogaikban nagyon is biztos amerikai gyerekek nem riadnak vissza egy kis erőszakos jogköveteléstől sem. A biztonság kedvéért mi is tartottunk raktáron egy csomag rémes ízű, tökarcú, sárga kekszet. Ezen a napon a szokásostól teljesen eltérően, még este nyolckor is vagy huszonöt fekete gyerek cibálta a

szemközti ház kapuját, amelyet – valószínűleg a készletek kifogyása miatt – már bezártak. Még el sem tűntek a vigyorgó tökpofák a kirakatokból, amikor már megjelentek a pulykák, a „Thanksgiving Day” alkalmából. Minden év novemberének utolsó csütörtökén ünnepük a Hálaadás Napját, emlékeznek az ősökre, az első telepesekre. Minden valamirevaló amerikai pulykát vacsorázik, áfonyalekvárral, lehetőleg a családja körében. A legtöbben a karácsonynál is többre tartják ezt az ünnepet, mert jellegzetes családi ünnep lévén, nyújtja mindazt, amit a karácsony, annak ajándékozási kényszere nélkül. Ezer mérföldeket utaznak a diákok, kereskedők, ügynökök, hogy családjukkal tölthessék az ünnepet. Minden bolt, bank és iskola bezár, megáll az élet. Az amerikai családok meghívják külföldi ismerőseiket, hisz lehetetlen, hogy valaki a családjától távol, egyedül töltse az estét, s magában eszegesse a pulykát (mert az fel sem merül, hogy nem eszik pulykát). A hatalmas, gyakran nyolc-tíz kilós, pirosra sült pulykát a családfő szeleteli fel, s poharát mindenki a boldog Hálaadás Napjára emeli. Vacsora előtt vagy után az ünnep énekeit énekelgeti együtt a család és a vendégsereg, egyszóval csupa szívmelengető líra az este. Mi is amerikai családdal töltöttük az ünnepet, vendéglátó professzorunk házában, töméntelen unokahúg, vő, testvér, gyermek és unoka társaságában. Természetesen az öltözködéssel, mint már annyiszor, most is bajban voltunk. Ki gondolja, hogy Amerikában a családi vacsorára kell estélyi öltözéket venni, és a következő napi, ünnepi fogadásra elég a farmernadrág. A Hálaadás másnapja a jelszó a karácsonyi készülődés megkezdésére. Egész éjszaka dolgoznak a kirakatokban, az utcai és középületi dekorációkon, s másnap reggelre

ellepik a várost a kövér szaténangyalok, a piros masnis borostyán és mahóniakoszorúk, s villogó lámpákkal díszítik a tereken a fákat és a bokrokat. A lakásokban és a kertekben műanyag fenyőkön sötétedéstől éjfélig pislognak a műgyertyák. Megszállják a várost az Üdvhadsereg tagjai, zörgő pénzes dobozaikkal, élesen csilingelő csengőikkel gyűjtenek a szegények karácsonyára. Minden áruházban, bankban, postán, hivatalban émelyítő karácsonyi dalokat sugároznak reggeltől estig (ha több százszor nem hallottam a Stille Nachtot, akkor egyszer sem). Az újságokban több kilós hirdetések hívják fel a figyelmet az ideális karácsonyi ajándékokra, tájékoztatnak, hogy hol lehet kapni nyaklánccá alakított zsilettpengét, a sült hús belsejének hőmérsékletét mérő hőmérőt, „kellemes ünnepeket” feliratú melltartót (fűzővel) és karácsonyfa alakú szappant. Amerika nemzetiségi tarkaságára jellemző, hogy szinte ahány család, annyi karácsonyi hagyomány. Mindenki őrzi a saját vagy szülei, nagyszülei óhazájának szokásait. Van, aki 24-én eszi az ünnepi vacsorát, s bontja a fa alatti ajándékokat. Mások 25-én reggel pattannak ki az ágyból és rohannak a fához, hogy az egy teljes hónapja alatta gyülekező, s mindeddig sóváran szemlélt csomagokat végre kibontogathassák. Van, ahol harisnyában jön az ajándék: vastag, kötött, zöld-piros-fehér harisnya függ az ajtón, a kályha felett vagy a fán, tele ajándékkal. Az ünnepi vacsora sem előírásszerű, pulyka, hal, bifsztek, bab, pizza, bármi lehet, s még-csak a bejglit sem ismerik… A karácsony leírásánál egyszerűen nem lehet elfeledkezni arról, hogy mivé lett az ünnep. Már régesrégen nem annak örülnek az emberek, hogy együtt lehetnek, békességben, egészségben, hanem az egész egyetlen nagy üzleti vállalkozássá alakult. Minél több limlomot, minél jobb áron, minél több embernek eladni, ez

a cél. S elég nehéz nem „bedőlni”, nem elhinni a csodaárukról szóló reklámokat, a nagy betűkkel hirdetett 12 dolláros árat, amely mellett éppen csak meghúzódik a 99 cent, az „Egyet fizet, kettőt kap” jellegű, csábító ajánlatokat, amely mögött a karácsonyi zűrzavarban nem is mindig keresi a vevő a csaliságot. Mi a karácsonyt Washingtonban töltöttük. Washingtonba többféleképp lehet eljutni Chicagóból. Repülővel 2 óra, autóval 16, busszal 18, vonattal 20. (Elvben.) Mivel a vonatban mégse annyira helyhez kötött az ember, illetve a gyerek, a döntés tehát erre esett. A chicagói Union Station éppoly mocskos, huzatos és nyüzsgő, mint a világ bármely táján az állomások. Természetesen ennek is van csarnokrésze, amely átmenet egy klasszikus görög színház és egy moszkvai metróállomás között, de az emberek többsége nem itt tartózkodik. Talán a tájékoztatás jobb a megszokottnál, lépten-nyomon jól látható tv-készülékek hirdetik, hogy melyik vonat jön-megy, illetve, hogy ne várjuk a washingtonit, mert az úgyis késik. A pályaudvaron a legjobb dolog a sok kis kézikocsi, amelyekre nemcsak a csomagokat lehet kényelmesen felpakolni, hanem gyerekülőkéjük is van. Ingyenesek, ki hol éri, elvesz egyet, s ha nem kell többé, otthagyja valahol. (Azóta már itthon is láttam ilyet, több pályaudvaron.) A várakozás másfél órája alatt jövőbeli útitársaink közül ismerőssé váltak néhányan: egy hippifamília, lompos, földet söprő darócruhákban, vállukra vetett szőnyegtakarókkal, piszkos-kócos fürtjeikben fenyőgallyakkal. Töméntelencsomagjuk, hátizsákjuk között jókedvű, sápadt kisgyerekek rohangáltak, nem lehetett tudni, kihez tartozón. A várakozók között természetesen volt egy kockás bricseszes, zergetollas atya is, aki állandóan intézkedett, s láttunk egy

Amish famíliát is. Az Amishok Philadelphia környéki, szigorú vallási közösségben élő emberek. Valamennyien, a két és hat év körüli kisfiúkat is beleértve, fekete-barna, otthon varrott ruhát viseltek, az asszony fejére szoros fekete főkötő simult. Furcsa emberek, egymás felé fordulva álltak, háttal a világnak, tétován. Viszont őket is elérte az idők szele, bőröndjeik már nem házilag készültek, és íme, vonatra ültek. Pár éve még ezt sem tették. A vonaton a „szegény ember hálókocsijában” utaztunk. Csupa egyszemélyes, igen apró fülke, lehajtható ággyal, mosdóval, saját vécével. Ha valaki egyedül akar lenni, bezárja az ajtaját, s akár huszonnégy óráig ki sem nyitja. Kényelmes, praktikus és nem drága, lépni persze csak felet lehet benne előre, s negyedet hátra. Este tízkor már háromórás késésünk volt, amelyet reggelre ötórásra növeltünk. Ekkor kiderült, hogy rossz a vonat, s Philadelphiában át kellett szállni. No de minden jó, ha vége jó alapon, végül is megérkeztünk Washingtonba – huszonhat órás, ám cseppet sem zökkenőmentes utazás után. A washingtoni pályaudvar végig szőnyeggel borított, meleg, kulturált külsejű, és annak ellenére, hogy kicsit sok benne az oszlop, az oszlopfő, a szobor és az aranyciráda, igazán kellemes a rengeteg zöld növénnyel. Kint a levegő puha és szélmentes volt, micsoda szó ez valakinek, aki Chicagóból érkezett! Az állomással szemben a Capitol megvilágított kupolája fehérlett az égen. Az első jó benyomások a későbbiekben sem változtak. Ha festeni tudnék, Chicagót, legalábbis az őszi-téli Chicagót szürkének, Washingtont fényesfehérnek festeném. Nagyon szép város, dimbes-dombos, s két szép folyója kanyarog a barátságos dombok között, az indián elődök nevét őrző Potomac és a költői nevű Anacostia. Hol olyannak tűnt,

mint Veszprém vagy Győr, csak persze lényegesen nagyobban, hol Leningrádra emlékeztetett a rengeteg impozáns, fehér márvány épülettel és timpanonos, oszlopsoros múzeumaival. Sehol ennyi múzeumot egy helyben még nem láttam: modern és régi festészet, szobrászat, természettudomány, technikatörténet, űrhajózási kiállítás, csupa válogatott darabból álló gyűjtemény. A National Gallery of Artban épp Tutankhamon kincseit mutatták be. Mindennap kilométeres embersor álldogált türelmesen az utcán, kanyargóit az épületben. Nem álltunk be a végeláthatatlan sorba (nyáron Chicagóban láttuk a mesés ékszereket és szobrokat), helyette Tizian, Rembrandt, Goya és a francia impresszionisták képeit nézegettük. Az épület mindkét szárnyán van egy-egy, Rotundának nevezett, kerek átjáró. Az egyik oldalon kamarahangversenyeket rendeznek benne, december 26-án épp Corellit játszottak. A másik Rotunda leginkább pálmaházra emlékeztet, ahogy a felső üvegablakokon beszűrődő fényben nedvesen csillognak a pálmák, páfrányok és fikuszok viaszos levelei. A kavicsokba ágyazva furcsa alakú, vörös virágos kaktuszok ülnek. Mindenki megáll egy percre, körülnézni, beszívni a nedves zöldszagot. Én is leültem egy kicsit a szökőkút szélére nézelődni. Nézegettem a szép szál, többnyire fekete teremőröket, rendőrire emlékeztető egyenruhájukban, még a női őrök is inkább judóbajnokoknak tűntek, mint szelíd múzeumi őröknek. Mindegyikük övén kis URH-készülék, s bár látni nem lehetett, minden bizonnyal a pisztolyuk is mindig kéznél van. Itt nem szokás a felbecsülhetetlen értékű kincseket nyugdíjas nénikre bízni, gondolom, megvan rá a jó okuk. Ezen a csodálatos múzeumon kívül csak igen kevés másikba jutottunk el, az idő rövidsége miatt. Láttuk a

Hirschhorn Galéria szabadtéri szobor-kiállítását, a létező legmodernebb mozgó szoborral: három, égre törő acélfűszálat mozgatnak a láthatatlan motorok a föld alól, s azok inganak, ringanak, összehajolnak, szétválnak a nem létező szélben. Az Air and Space múzeum az emberről és a levegőről beszél, gépekről, amelyekkel időtlen idők óta akarnak eljutni az idegen csillagokra. A Natural Historyban kitömött madarak, bálnák, hegynyi elefántok között rohangáltak a vakációzó gyerekek, és kicsit fitymálva nézegették a számtalan „saurus” rekonstruált, otromba figuráját. Szép néprajzi részlege is van, az eszkimó és indián törzsek egykori életének fa- és bőrkellékeit őrzik, faragott fegyvereket, kővel kivájt kenut, tarka bőrruhákat, megfakult, tollas fejdíszeket. A régi ruhákat mosolygósra festett arcú bábok hordják, bár erősen kétséges, hogy az indiánok ilyen széles mosollyal köszöntötték volna sápadt arcú testvéreiket. Washingtonban igazán nyüzsgő, karácsony előtti élet folyt az utcákon. Rengeteg ember szaladgált a városban, dudáltak az autók, megszakítás nélkül szóltak az éles hangú rendőrsípok, az utcaseprőmellénybe öltözött rendőrök kétségbeesett hadonászással próbáltak valamiféle rendet tartani a kereszteződésekben. A járdákon torlódott a tömeg, kerülgették az utcai árusok portékáit, alkudoztak a színes sapkákra, sálakra. Az egyik utcasarkon néger dzsesszzenekar játszott, csupa feketéből álló hallgatóságuk utánozhatatlanul puha mozdulatokkal ringott a zenére, kis, szénfekete srácok – a ritmus iránti, nagyon ősi, régről hozott érzékkel – ugráltak a lábak között. A klasszikus arányú Fehér Ház előtt állt a Nemzet Karácsonyfája – nemzetien ízléstelen volt: körülbelül öt-hat méterre magasodott a piros és sárga lámpaegyveleg, körülötte mintegy kétszáz kisebb, kéken világító fenyővel.

A környező parkban szabadtéri műsort adtak, volt népitánc, fúvószenekar és élőkép: satnya rénszarvasok és bánatos juhok mászkáltak a panoptikumfigurák között, nem is sejtvén, hogy ők most a prérit képviselik. Egyik nap kirándulásra indultunk a Potomac folyó nagy vízeséseihez. A Washington Memorial Parkway-n keresztül hagytuk el a várost. Dombok között kanyarogva, olykor szerpentinszerű hegyi utakon elértük a vízesést, ami olyan, mint gondolom minden vízesés a világon: kavargó, dübörgő, fenséges. Évente hét halottat követelnek a kirándulók közül a szürke sziklák és a fehér tajtékok. Visszatérve a városba megnéztük Georgetownt. Ez a város magja, meglepően sok régi ház maradt benne épen. Meredek utcáit vörös téglás, soktornyos, faerkélyes házak szegélyezik, nagy kertekkel, borostyánnal befutott régesrégi fákkal. Előkelőnek tartott rész, magas rangú kormánytisztviselők, diplomaták lakják. Az embernek óhatatlanul az az érzése támadt az ódivatút imitáló méregdrága butikok, az európai jellegű kisvendéglők láttán, hogy kicsit mesterségesen konzerválják a régiszagúságot, mesterségesen őrzik Georgetownt az „amerikanizálódástól”. A Kennedy Center viszont igazán jellegzetesen amerikai intézmény. Elképesztő méretű művelődési központ a Watergate-palota impozáns épületének tőszomszédságában. Színházak, több ezres hangversenyterem, operaház, mozik, könyvtárak és még számos kulturális jellegű intézmény található a fehér márvány, vörös bársony komplexusban. Az opera előtti csarnokban hosszú szoknyás kislányok ugráltak a szőnyeggel borított lépcsőkön, várták a Diótörő előadását… Szemközt, a hangversenyterem bejárata előtt egy kis baptista templom néger karnagy vezette kórusa énekelt

részleteket Bach-oratóriumokból, néhány tagú fúvószenekar és egy meglehetősen lehangolt zongora kíséretében. Rengeteg ember hallgatta a földön kucorogva az ingyenhangversenyt. Még ha erőtlen is a kórus, és csuklik néha a vadászkürt, akkor is igazán megható ilyen előadás: csomó ember, aki mindennap keményen dolgozik, összegyűlik, hogy Bachot játsszék és énekeljen, és egy másik csomó ember, akinek tán soha nem lenne alkalma hangversenyre menni, ül a földön, és áhítatosan hallgatja az ingyenhangversenyt. S míg az ingyenhangverseny hallgatói között néhány néger család is volt, a hangversenyteremben már csak körülbelül három párt láttunk a legalább ezerfőnyi közönség között. A valóság ugyanis akkor sem kerüli ki az embert, ha csak múzeumokba és hangversenyre jár. Washington lakosságának 79 százaléka néger. De hát hol vannak a négerek? Még a buszon sem nagyon láttam feketéket, ami, különösen Chicago után, meglepő volt. A nagy nemzeti képtárban, ahová nem kell belépőjegyet váltani, egyetlen fekete férfi nézegette a XV. századi velencei fametszeteket, s a Tutankhamon kincseihez sorakozó kilométeres sorban nem akadt egyetlen fekete. Nem láttuk őket a vendéglőkben sem, s a belváros nyüzsgő rengetegében is feltűnően kevesen voltak. Ismerősünk mesélte, hogy még mindig hihetetlen az elkülönülés, az életmód és a kulturális igények közti különbség. Harminc évvel ezelőtt, mesélte, még a buszban is külön kijelölt helyük volt, hátul, és nem mehettek be, csak meghatározott boltokba, vendéglőkbe. A keveredés ma is szinte a nullával egyenlő, bár írott szabályok már nincsenek. Gyakorlatilag azonban sem a kulturális életben, sem a sportvilágban, sem a mindennapok során nincs keveredés. Két külön világ él egymás mellett, továbbadva a mindenkori gyermekeknek a

szigorúan őrzött, szétválasztó hagyományokat. Jártunk Washington négernegyedében, amely szerencsére egész más, mint Chicagóban, a Hyde Park körül. Kilométereken keresztül sorakoznak a nagyon színesre festett, ápolt kertű kis családi házak, a tiszta utcák mentén. De „természetesen” sem Georgetown előkelő utcáiban, sem az elegáns domboldalakon nem laknak feketék, s az is biztos, hogy nem minden washingtoni fekete (és gondolom fehér) lakik csinos, színes kis házikóban. A legemlékezetesebb Washingtonból a karácsony este maradt. Különösen az ünnepi vacsora hagyott bennünk mély nyomokat: hatalmas, pirosra sült sonka, tetején barnás ragyogással, speciális szósz hagyma, narancsdzsem, olaj keverékéből, hozzá édesburgonya barnacukorban pirítva, valamint zöldborsó, apró hagymagolyókkal. Életünk e legfurcsább karácsonyi vacsorája után egy dán-amerikai házaspárhoz mentünk vendégségbe. A nagyon magas, nagyon sovány dán asszonyka szülei is épp ott voltak látogatóban. Érkezésünkkor hazai karácsonyi dalokat énekeltek, már amikor a három kisfiú, kettő és hét év közöttiek, hagyták. Igazi fenyőfájuk volt, igazi lobogós kis gyertyákkal és csupa ostoba, otthon készített kis papírdísszel, amit megőriznek, és évről évre továbbadnak az unokáknak. Az egyetlen fa volt ebben az évben – a sok műgyertyás, művirágos, műcukros amerikai fa között –, ami tetszett nekem. Az éneklés után valamennyien körbeálltunk, és karácsonyi topogós dán táncot jártunk a fa körül. Közben újabb vendégek érkeztek, a történész férj indiai kollégája az egyetemről, barátok, ismerősök. Az indiai tanár a gyerekek láttán bánatosan mosolygott, szomorkásán mutatta körbe Indiában maradt, gyönyörű, fekete lánykája képét4 Zajlott az élet, a nagymama mesét olvasott a legkisebbnek, a

legnagyobb fiú indiántörténetekért nyaggatta az apját, a háziasszony szelíd nyugalommal törülte fel a likőrtócsákat, kislányunk elszedte az egyik gyerek autóit, csomagbontogatás, zeneszó tette tökéletessé a hangzavart. Nézegettük a család szép könyvtárát, egész elszoktunk tőle, hogy valakinek egyáltalán könyvtára legyen. Majdnem este tízre járt már, amikor a vendégektől, ajándékoktól túlizgatott gyermeksereg visszavonulásra késztetett mindenkit. Igyekeztünk, mert vendéglátónkkal még el akartunk menni a katedrálisba, az esti misére, azaz csak én mentem, hisz valakinek le kellett fektetni Annát. Későn mentünk, s így már csak messze találtunk parkhelyet, gyalog kapaszkodtunk fel a domboldalon a tetőig. A sötét égen lilásan rajzolódott ki a katedrális szögletes tornya, s a templomhajó túlsó végén a hatalmas neonkereszt. Ez a katedrális igazi amerikai dolog. 1926ban elkezdenek építeni egy milliókat emésztő, „valódi”, középkori katedrálist, műkatakombával, méteres vastag kőfalakkal, vas- és acélelemek segítsége nélkül. Az oszlopfők mintázata csupa apró szobor, nehézkesnek ható, neoprimitív alkotások: népmesei, történelmi ihletésű figurák, az indián harcosok és az első telepesek emlékét őrzik. Az egész templom együtt mégiscsak nagyon szép, hangulatos és teljesen egyedi a népi és a legkülönbözőbb vallásokból vett díszítőmotívumokkal. Az egyik bejáratnál kis prospektus tűnt fel: „Akar Ön is katedrálisépítő lenni? Kis kő behelyezése: 10 dollár. Valamivel nagyobb kőé: 25 dollár. Faragott kő beépítése: 100 dollár, kis szoboré: 500 dollár.” Tíz órakor kezdődött az istentisztelet. Zsúfolva volt a templom, legalább két-háromezer ember ült, álldogált, guggolt. A tömegben egyetlen fekete sem volt, nemcsak azért, mert a feketék többnyire baptisták és metodisták,

hanem azért, mert még ha anglikánok, akkor is külön templomba mennek. Miért is mennének a fehérnegyed fehér templomába, fehér emberekkel ünnepelni a karácsonyt. A zene csodálatos volt, a kristálytiszta hangú fiúkórus Bach kantátája csak úgy szárnyalt a kupola felé, még odakint is hallottuk a diadalmas hangokat. Sziporkázott az ég, kicsit hullott a hó, a dombtetőről le lehetett látni a városra, a kivilágított Washington emlékműre, a Capitolra. Vendéglátónk házától gyalog akartam visszatérni a szállodába, azonban nem engedte. Ez nem az a város, ahol az emberek egyedül sétálhatnak éjszaka az utcán, akár néhány percet is. Az ünnepi forgatagban pillanatokra elfelejtett, felfüggesztett félelem előjött: a város nem biztonságos, az autó ablakát soha nem szabad lehúzni és a parkolóházakba lehetőleg nem szabad egyedül bemenni. Végül is együtt indultunk a szállodához, szorosan egymásba karolva a szállingózó hóesésben: ő bal kezében szorongatta a kis könnygázszóró készüléket, én jobbomban az éles hangú sípomat. Pár perc után megérkeztünk, megvárta, amíg kinyitottam az ajtót, majd melegen elbúcsúztunk egymástól. Ne adjam kölcsön a sípomat, kérdeztem. Ne, köszönöm, felelte, talán ez is elég lesz. Áttette a jobbjába a könnygázsprayt, jó éjszakát kívántunk egymásnak. Elindult visszafelé a rövid’ úton, amelynek kihaltsága, mint a legtöbb amerikai utcáé, nemcsak a nyugalmat és az autón járó kényelmet jelezte, hanem a félelmet is. Feledhetetlen karácsony volt!

Az „elsők” Egy újszülöttnek minden vicc új, azaz az Újvilágban mindent el kellett kezdeni egyszer, mindenből volt egy első vagy először. Némelyik mókás volt, a másik bosszantó, kínos, szép vagy izgalmas, jelentőségteli vagy érdektelen. Meglehetősen mindennapi „elsővel” kezdem a sort, milyen volt az első amerikai vendégség, amelyet aztán sok, minden részletében hajszálpontosan megegyező követett. Szívélyes üdvözlés – még leülés előtt italkínálás, legalább hatféle italból – sós ropogtatnivalók – társalgás indul: „Hogy tetszik Amerika?” „Könnyen tudtunk-e kijönni?” „Hogyhogy kaptunk útlevelet?” „Milyen Magyarországon az éghajlat?” „Hogy lehet autóhoz jutni?” „Mennyibe kerül a mosógép és mennyibe a fodrász?” „Hol tanultunk angolul?” „Voltunk-e már Nyugaton?” „Mennyit kellett fizetnünk az egyetemi oktatásért?” Ezután előétel – saláta –, húsétel vörös borral, majd puding vagy almapiteféle (sziruposan édes, enyhén sós), nyúlós-híg kávé vagy keserű tea – konyak vagy likőr. Közben szelíd témák a láb körül ugráló kutyákról, utazásokról, időjárásról, nyelvi nehézségekről, gyerekről. A konyaknál pedig beugrik a szakma, és attól kezdve ismerős mederben zajlik az est. Amúgy kellemesen hangzik egy ilyen vacsora, de végigcsinálni, nem egyszer, vesszőnyi változtatás nélkül, angolul, az bizony csak annak jó, aki szeret csevegni, s udvariasan odafigyelést mutatni, miközben unatkozó, könnyen fáradó kisgyereke szétszedi a jólelkű házigazda szalonját. Különben egy magyar háziasszony lényegesen jobban félti a szőnyegét, a polcait, a bútorhuzatot, mint az amerikaiak. Készségesen látják vendégül az idegeneket és egymást is házukban,

semmilyen tárgy nem fétis a számukra, ha elromlik, elszakad, majd vesznek újat. Az ilyen kis társasági vacsorák illemkódexére hihetetlen gonddal ügyelnek, még a legközelebbi barátok és kollégák meghívásakor sem térnek ki a fent említett lebonyolítási és témafelépítési rend alól. Ezért az összes további meghívásnál már gyakorlottan tudtunk a menetbe illeszkedni, senkit nem háborítottunk fel barbár viselkedéssel, de az első est formalizmusán alaposan meglepődtem. Természetesen nem igaz, hogy értelmes, érdekfeszítő beszélgetés nem alakulhat ki, csak azért volt furcsa az egész, mert itthon épp a merev, polgári formák oldása a „módi”, a modern amerikaiak pedig vendéglátásukban viktoriánusabbak magánál az öreg királynőnél is. Bárhogy igyekeztünk is azonban nem kitűnni a többi meghívott közül, volt egy csomó szokásunk, amelyet huszonvalahány év dresszúrája után nem tudtunk és nem is akartunk levetkőzni. Például egy rendes amerikai nem használ kést-villát étkezésnél. Előbb felvágja a húst, majd kését a tányér mellé téve, villájával szépen megeszi az előkészített falatokat. Ha valaki az egész étkezés alatt késsel-villával eszik, az biztos, hogy európai. Következetesen az asztalon tartottuk szalvétáinkat is, ahelyett, hogy az ölünkbe terítettük volna. Ezenkívül ragaszkodtunk hozzá, hogy a salátánkat a húsételhez fogyaszthassuk. Nemegyszer tipegett-topogott asztalunk körül a pincér az étteremben, várva, hogy végre elvihesse előételnek szánt salátáinkat. Szó szerint két marokkal védtük a szép, fából készült salátástálakat, s próbáltuk megmagyarázni, hogy nyugodtan hozhatja a következő fogást.

Hospitálni jártam egy érzelmi zavarokkal küszködő gyermekek számára létesített intézetbe, s a látogatási napjaimon velük is étkeztem. Jó néhányszor fordult elő, hogy Rose, az egyik amúgy is kényszeresen rendes kislány, megrovóan figyelmeztetett modorbeli hiányosságaimra: elfelejtettem a szalvétával védeni a ruhámat, miért nem végzek már a salátámmal, és ugyan ne tartsam a bal kezemben a villát, ki látott olyat. A bocsánatkérő magyarázkodás is ilyen nevelési „hiányosságnak” tűnt. Amerikában, ha valaki nem tesz meg valamit, nem megy el valahová, lemond egy meghívást, épp elég ennek egyszerű bejelentése. Nem igénylik a miérteket. Egyszer lemondtam részvételünket az egyetem Nemzetközi Klubjának indiai vacsorájáról. A rendező biccentve tudomásul vette, s már épp búcsúzott volna, amikor elkezdtem szabadkozni, hogy én igazán sajnálom, de valaki, de más hely, de a gyerek felügyelete stb. Elképedve nézett rám, egyszerűen nem is értette, miért mondom mindezt. O. K., O. K., hajtogatta, de hisz tökéletesen rendben van, mondta érteden tekintete, felnőtt ember vagyok, ha lemondtam, nyilván okom volt rá, amihez neki semmi köze! Az ilyen apró, társasági-társadalmi szokások okozta meglepetéseknél lényegesen fontosabb „első” volt Balázs első fizetése. Balázs az egyetemi bürokrácia jól fejlett dzsungelében kígyózott, tekerődzött az asztalok között, udvarolt feketéknek, szőkéknek és drappoknak, válogatás nélkül, mire három hét után sikerült előleget kiharcolnia. Igaz, hogy mire ezt elérte, egy hét múlva úgyis rendes fizetés lett volna, de ha már megvolt, boldogan rohant a megfelelő irodába, hogy felvegye a pénzt. Ott kis cédulát nyomtak a kezébe, hogy azzal menjen a pénztárba. A pénztárban borítékba zárt, széles papírcsíkkal

kedveskedtek neki, hasonlított a csekkhez. Ezzel felment a laborba, és elkeseredetten kérdezte, hogy most mihez kezdjen ezzel az izével. Az izé egy csekk volt; majd elmegy vele a bankhoz, mondták, és ott „depozitolja” a folyószámlájához. Tétova és némiképp bárgyú tekintetét látva megkérdezték, miért, nálatok ez nem így van? Ti hogy kapjátok a fizetést? Mire Balázs a következő, feledhetetlenül mulatságos megjegyzést tette: pénzben. Frenetikus hatást ért el. A kollégák a szomszédba szaladtak, a térdüket csapkodva, hogy mindenkinek elújságolják ezt a remek tréfát, vihogó titkárnők törülgették könnyeiket, szállt, repült a szó: képzeljétek, a fizetést pénzben kapják Magyarországon! Nem fogytak ki a kérdésekből: és készpénzben visszük haza? És senkit nem ütnek le, amikor pénz van nála? És merünk egyáltalán annyi pénzzel hazamenni? És mit csinálunk vele? Ezután jött a másik jó vicc: kiderült, hogy mi a pénzel fizetünk a boltban, áruházban, gyógyszertárban, s tandíjat, biztosítást, lakbért is készpénzzel egyenlítünk ki. Mindenesetre, kellemes délelőttöt szereztünk sajátos, hazai szokásunkkal a labor és a titkárság dolgozóinak. Most már csak a bankba kellett menni, és beváltani a kenyeret érő papírt. Májusban már nem sétáltunk volna be gyanútlanul egy bankba, hogy a saját nevünkre kiadott csekkre pénzt kérjünk. Szeptemberben megtettük, ki is dobtak becsületesen. Hohó, majd ha lesz bankszámlánk, majd ha körbeszaglásztak, ki- és leigazoltak bennünket, lesz fényképes kis műanyag lapocskánk, a bank-cardnak nevezett létfontosságú tárgy, majd akkor vásárolhatunk kenyeret, de addig nyugi, nyugi. Át is estünk a szokásos formaságokon, több kilónyi kérdőívet kitöltöttünk, sorban álltunk, a bank egyik fegyveres rendőre pillanatok alatt színes gyorsfényképen örökítette meg arcunkat az

igazolvány és a titkos rekeszek számára. Balázst megkérdezték, hogy milyen mintát óhajt a névvel és címmel ellátott saját csekkjeinken. Ő állítólag azt felelte, hogy egész egyszerűt, sárgásdrappot vagy zöld egyszínűt kér, sőt váltig ragaszkodik hozzá, hogy mutogatott is egyre, mintának. Pár hét múlva csinosan csomagolt dobozkát hozott a posta, benne néhány száz „álomszép” csekkel: síkság fölött vöröslő, lemenőfélben lévő nap volt az egyiken, tarajos tengerpart felett kóválygó sirályok a másikon, ködbe vesző, sziklás csúcsok a harmadikon, de minek is folytassam, egyik rémesebb volt a másiknál. Örökre talány marad, hogy a rendkívül csinos, fekete banktisztviselőkisasszony miért döntött a csiricsáré minták mellett, azaz mit értett Balázs állítólagos kéréséből. Igaz, hogy sokat méltatlankodtunk az adminisztráció miatt, később meg amiatt, hogy néhol bankszámla, igazolványok és minden egyéb ellenére sem fogadták el a csekkjeinket, de nem volt igazunk. A bank-rendszerre épített fizetési világban óhatatlan az egyre fejlettebb, rafináltabb, mikrofilmes, kazettás, monitoros és egyéb technikai csodákkal való manipulálás, ha el akarják kerülni a töméntelen csalást, hamisítást, fedezetlen csekket, lopott igazolvánnyal való visszaélést. A lépten-nyomon való ellenőrzés ridegségét kicsit fel is lehet oldani, mint ahogy például egy szupermarketben láttuk. A „rejtett” kamera talpáról kedélyes figura kacsintott a soron következő emberre: „Ugyan már, mosolyogjon egy kicsit, fényképezőgép előtt áll!” Mindenkit, aki valamilyen csekkel, személyi, utazási vagy bármilyen egyéb papírral jelentkezett fizetésre, az aláírása mellé le is fotózták. Védekezik, ki hogy tud. Szeptember végén vettünk részt az első amerikai pikniken.

Ekkorra már volt annyi fölös pénzünk, hogy tudtunk venni két zacskó „bunt”, kiflifélét (összesen egy dollár pár centért), ugyanis ennyit szabtak ki ránk az óvodában a Wooded Island fesztivál piknikjére. A Hyde Park-beliek minden szeptember végén megrendezik őszi fesztiváljukat, egy barátságos, mesterséges tó kis szigetén, a Jackson Park közelében. A program főleg gyermekeknek, családoknak szól, de a kellemes hangulat miatt szívesen látogatják magányos vagy idős emberek is. Kora reggeltől harsognak a szigeten a katonazenekarok, ugrálnak az akrobaták, balettoznak, fújnak, énekelnek, festenek a műkedvelők. Diákok adnak elő párbajjeleneteket a Rómeó és Júliából, félelmetesen csattogtatva alumínium pengéiket, sipkás bohócok gurulnak a földön, ingyenlufit osztogatnak a közeli szupermarket-tulajdonos reklámjaként. A kisgyerekeket szép, napfényes tisztáson a legvonzóbb foglalatosságok várják: jó, sáros agyagból szobrot vagy fazekat lehet formázni, egy szomszédos sátorban szőnyegfonalból, szitavászonból ott a helyszínen lehet bábot varrni. Az óvoda minden évben bohócarcfestést rendez: papírból készült ajtók mögött üldögélnek egész nap a tanárok és a vállalkozó kedvű szülők, akik kipingálják az ablakkeretben megjelenő arcocskákat; a jelentkező szíve vágya szerint lilára, piros orrúra, fehér homlokúra. Ezen a meleg, barátságos napon volt először alkalmunk a fák alatt füstölgő rostélyról hamburgert és hot dogot enni és szörnyű ízű, lila szőlőszörpöt inni. Itt láttunk először közelről tűzoltóautót, amelyről kiderült, hogy mentőautó. Piros, de csak azért, mert a tűzoltók üzemeltetik, és orrán ott díszeleg a felírás: Ambulance. Egy furcsaság volt csak rajta, hogy az Ambulance tükörírással díszelgett a kocsi

orrán. Előbb azt hittem, véletlenül, de később minden mentőautónál ugyanezt tapasztaltam, anélkül, hogy rájöttem volna a jelentőségére. Végül megkérdeztünk valakit, aki vállrándítva felelte, hát persze, az autók miatt. Így, az autósok a visszapillantó tükörben el tudják olvasni, hogy mentő jön mögöttük, ha az őrjítő szirénázásról, piros, kék és fehér lámpák villogtatásáról, s a kürtölésről még nem vették volna észre. Amerika autós állam, autóban gondolkodnak, autóban élnek és vele halnak. Egy áruház vagy munkahely fő szempontja, hogy elegendő parkhelyet tud-e biztosítani a vevőknek vagy a dolgozóknak. Egy-egy szórakozóhely bukását jelentheti, ha nem lehet parkolni körülötte. Nem luxus az autó, nélküle az ember csaknem mozgásképtelenségre kárhoztatott (ezt tapasztaltuk a saját bőrünkön is). Nincs az életnek olyan mozzanata, amely elképzelhető lenne autó nélkül. Hajts be-világ lett Amerika: a Hajts be-mozik, – bankok, – büfék, – kilátók mellé felsorakozott a Drive-In Church is, azaz a Hajts betemplom. Az amúgy sem gyalogláspárti amerikaiak a végsőkig tökéletesítik az autó kihasználását, félő, hogy egyszer csökevényes alsó végtagú emberkék fognak megjelenni. Hajts be! a jelszó, ne mozdulj a világért se, ki ne szállj, nyújtsd ki a karodat, megkapod a csekkedet, a szendvicsedet és az isteni áldást is, csak ülj nyugodtan. S ha meghaltál se félj, autó viszi koporsódat a városi ravatalozóból a külvárosi temetőig, mögötted a barátok és tisztelők hosszú sorban követnek, állandó dudálással híva fel gyászukra a figyelmet. S ne aggódj, a sort senki nem szakíthatja meg-a „KRESZ” ilyenkor külön jogokat biztosít számodra! –, pirosán, zöldön folyamatosan, hangos tülköléssel haladhatsz az örökkévalóság felé!

Ahhoz képest, vagy talán épp azért, mert autós állam Amerika, rengeteg roncstelepi küllemű autót láttunk. Egyáltalán nem „családtag” az autó, nem lehet látni vasárnap az autókat „nyalogató” családfőket, szarvasbőrökkel, csodaszerekkel csillogóra pucolt házi zsarnokokat, amelyekét esőben, hóban, fagyban használni tilos… A kocsi nem státusszimbólum, hanem létszükséglet, még akkor is, ha a Hajts be-intézményeket már túlkapásoknak vesszük. Nem tudom, mi volt előbb, a sok autó vagy a rossz tömegközlekedés, melyik hívta életre a másikat. Annyira létszükséglet az autó, hogy még a részegen vezető és esetleg kisebb karambolt okozó autós jogosítványát sem lehet elvenni, hiszen ezzel gyakorlatilag a munkalehetőségtől fosztanák meg: autó nélkül, tömegközlekedés hiányában egy csomó helyre egyszerűen nem lehet eljutni. S mit tesz ilyen esetben a kárvallott vezető, ha mégis elveszik a jogosítványát? Természetesen bepereli a rendőrséget, és elveszett munkabérének megtérítését követeli… Minden államnak mások az autók küllemére vonatkozó szabályai. Illinoisnak például nincsenek ilyen szabályai, nincs műszaki vizsga, mindenki addig és úgy használja az autóját, ahogy akarja. Fél ajtóval vagy tető nélkül, spárgával felkötött lökhárítóval vagy durrogó-sikoltozó kipufogócső-maradvánnyal, fő, hogy menjen az a jószág. Nem akadály az ablakokat és a fényszórókat borító, vastag sárréteg sem. Persze szeptember végén még csak halvány elképzeléseink voltak Amerika „autósságának” mértékéről, ezért döbbentünk meg a parkban autóikban napozó embereken, a fordított Ambulance feliraton és a ziháló, vén, mocskos autók tömegén.

Az „elsők” bűvöletébe tartozik még a televízió is, amelyet nagyon olcsón és gyors elhatározás után vettünk, kora októberben. Egy hónap alatt rájöttünk, hogy autó nélkül tapodtat sem lehet kimozdulni esténként a Hyde Parkból, szórakozásról, el-eljárogatásról emiatt és az akkor még megoldatlan baby-sittelés miatt szó sem lehetett. Valamit azonban csak látni és hallani kell ebből a világból, ha már idejöttünk, gondoltuk. Gyönyörű, fehér, hordozható kis tévét vettünk, képe kristálytiszta volt, éles, csak éppen a beszédből nem értettünk egy árva hangot sem. Mellbe vágó élmény volt. Egy hónap kellett, míg végre értelmes részekké estek szét a kántáló dallamok, sikerült megértenünk, hogy az a kis karcsú fekete nő azért bánkódik estéről estére, mert eddig nem Breck samponnal mosta a haját, a boldog kutya viszont a „7 vitamin” kutyatáptól ugrál üdvözülten, és az a búzaföldek felett széles mosolyai elsuhanó arc Carteré, választási kampányának egyik reklámfilmjében. Reméltük, hogy a sportmérkőzéseket könnyebben tudjuk majd követni, hisz a sport nyelve nemzetközi, de hát erről szó sem volt. Nem ismertük az amerikai sportokat. Fél év alatt sikerült kibogarászni az amerikai futball rejtélyeit, a másodperces akciókat követő megbeszélések, az „üsd-vágd nem apád!” jellegű hasba taposások és a méteresre kitömött vállak taktikai jelentőségét. Fantasztikusan népszerű játék az amerikai futball, s nagyon sok meccset közvetít a televízió. Kis és nagy kupabajnokságok zajlanak – néhány hónap kivételével – egész évben, mindig tömött lelátójú stadionokban. Az év legnagyobb mérkőzése a „Super Bowl” meccs: a két vezető liga első csapatai játszanak egymással, s a győztes egy évig őrzi az országos bajnokság kupáját.

Vad és erőteljes játék az amerikai futball, nevén kívül semmiben sem emlékeztet európai „kisöccsére”. A tojás alakú labdát a játék folyamán mindössze kétszer lehet rúgni: kezdéskor és büntetőrúgáskor, amikor is direkt lehet a szarv alakú kapuba lőni. Egyébként a játék lényege a rendkívül nehézkes öltözékben (vattázott műanyaggal töltött, szélesre pumpált váll- és hasvédők, szíjas lábszárvédők, bukósisak) való villámgyors futás, a csavar alakban repülő labda hajszálpontos passzolása, átjuttatása az ellenfél alapvonalán, vagy a kapuba rúgása. Eközben mind a támadó, mind pedig a védekező csapat mindent elkövethet, hogy segítse, illetve megakadályozza a labda előrébb jutását. A be nem avatott vagy nem sportrajongó néző számára kissé unalmas a játék: kezdés, tíz másodperces akció néhány csellel, majd azonnal „kicsi a rakás, nagyobbat kíván” mutatvány, síp és pár perces taktikai megbeszélés. És újra elölről, a játékidő végéig. Egyébként a „Super Bowl” mérkőzés döbbenetes népszerűségére jellemző a meccs alatti reklámfilmek közvetítésének díja: ha valaki ebben a milliók által nézett programban akar hirdettetni, percenként körülbelül kétszázezer dollárt kell fizetnie a televíziós társaságnak! Az órákig tartó golfjátszmák megértéséhez nem kellett annyi ész, mint a futballhoz, csak végtelen türelem, kivárni, míg a játékos elsétál a lyukhoz, felemeli az ütőjét, és üt. Majd sétál, vár, emel, üt. Sétál, vár… Néha nem üt, hanem pöccent, nem sétál, csak sokat vár. A „kecseszkecskenről” azt hittem, hogy rossz vicc, s hogy a játékos meg akarja ölni az ellenfelét, azért rúg térddel a fekvő partner orrába, tapos a nyakára, és tekeri ki a karját, miközben a veséjét csépeli. A karate sem volt sokkal megnyugtatóbb, bár a nyújtott végtagú ütések eleganciája kétségtelen. A bolondos sportok, a vízben

lebegő fatörzsön való fennmaradás, miközben az ellenfél ugráltatja, süllyeszti, rúgja a keskeny törzset, a légyember, aki a repülőgép hátára kötözve száguld a felhők között, a furcsa autók versenye, ahol hangyászsün, ejtőernyő és hernyó alakú szörnyek vágtatnak 200-240 kilométeres sebességgel és a többi hasonló sport, inkább mulattatásra való. A jégmotorozás, a lehetetlen pályákon megrendezett autós versenyek, a 15 menetes profi bokszmérkőzések a közönség vérszomját elégítik ki. Üvölt, hörög, tajtékzik a nép, üsd ki, menj rá, készítsd ki, ordítják lélegzetüket vesztve. A baseball sokkal nyugodtabb sport ezeknél, bár a lelkes ordítás itt sem maradhat el. Ez igazi nemzeti sport Amerikában. Számunkra ugyancsak sok időt igényelt a dobók, kapók, ütők rendjének megértése, a körét hason csúszással befejező vágtázó teljesítményének felmérése. A nagy mérkőzéseken, mint amerikai futball-, nemzeti baseballbajnokság, sosem hiányozhat a kísérő műsor, amit októberben teljes értetlenséggel, viszont jóízűen pukkadozva néztünk. Kórus kezdi, „Amerika, Te Gyönyörű”, dalolják lágyan, majd jő a tábornoki egyenruhás fúvószenekar, követik őket a pomponos kislányok, billegő popsikkal, csákóban. Következik a papi áldás, amelynek a végén a pap nem felejti el hozzátenni, hogy győzzön… (itt az ő csapatának a nevét mondja), és Ámen! Több száz tagú kórus + szóló énekli a himnuszt. Majd jutalomosztás: az ifjúsági és gyermekversenyzők díjait osztják ki, azután következik az új és a régi sztárok parádéja. Megint zenekar, popsibillegető huszárkislányok, össznépi hurrá, és nemsokára kezdődik a játék. Hogy nem unják el ezt a sok mindent, játék előtt… Pár heti tévénézés után, amelyet magunk előtt a nyelvtanulás, „szokjuk az idegen nyelv dallamát” szólamokkal mentegettünk (tekintve, hogy a krimi, western

és reklámáradatot kultúréletpótlásnak nem nevezhettük), elhatároztuk, hogy kirúgunk a hámból, elvégre nem élhetünk egy városban a világ egyik legjobb zenekarával úgy, hogy csak a rádió klasszikus adójából halljuk őket. Az az adó ugyan valóban élmény volt, reggeltől estig a legválogatottabb klasszikus műveket sugározták, a zeneszámokat megszakító hirdetések nélkül, nagy előadókkal, jó lemezekről. Mégis, az élő zene hangulatának nincsen párja, így hát: irány a Chicago Symphony Orchestra Hall, legfelső emeletének, legutolsó sorának, legolcsóbb jegyével (darabja hét dollár volt). Ismerősökkel mentünk, a föld alatti óriás parkoló útvesztői közül kapaszkodtunk fel a fényben úszó Michigan Avenue-ra. Az előcsarnokban ismerősen duruzsoló tömeg várakozott, estélyis, szőrmés, ékszeres hölgyek között felpántlikázott fejű, rongyos ifjakkal, kopott küllemű diákokkal. A falakon márványtáblák hirdetik az adományozók nevét és adományaik nagyságát, a hangversenyterem és a zenekar ugyanis legalább felerészben adományokból tartja fenn magát. Az adományozók nevei közt Kennedyk, Rooseveltek, Rockefellerek, Rotschildok, Fordok nevei szerepelnek. A prospektuson félbevágott zenekar képe: „Kedves Hallgatóm! Az Ön által fizetett jegy épp a felét fedezi minden kiadásunknak, ennyit hallana a zenekarból, ha csak arra lennénk utalva. Kérjük adakozzék”. Kicsit szégyelltem, kicsit sajnáltam a dolgot, de természetszerűleg nem adakoztam. Nem az én két dolláromat várták. Az első emeleti csarnokban állandó képkiállítás látható a hangversenyterem múltjából. Régi, barnára kopott képek az állványokon, szívet melengetően ismerős arcokkal, nevekkel: Bartók, Kodály, Reiner, Dohnányi vezényel, zongorázik, vitatkozik a régi képeken. A hangversenyteremben első érzésünk a szédülés volt,

tériszony kerülgetett, amikor a kísértetiesen meredek hetedik emelet utolsó sorából lenéztünk. Az óriási, kopár, fehér termet zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, totóztunk, mennyi ember férhet el benne, hatezer, tízezer? Amikor a hangverseny megkezdődött, vége volt mindennek: találgatásnak, tériszonynak, szemlélődésnek. Áradt a zene, a terem minden zugába behatolt, tökéletes tisztasággal, mély zengésekkel, mesteri hanghatásokkal. Nincsen jobb szó a zenekarra, mint a profi, a szó legjobb értelmében. Hangszereik jó műhelyekből valók, összerendezettségük, muzikalitásuk, ritmusuk egyszerűen tökéletes. Szakmájuk nagymesterei ők. Forgó rendszerben játszanak: kéthetenként széket cserélnek a szólamvezetők, mindenkinek kell tudnia úgy játszani, hogy bármikor szólamvezető lehessen. Egy kivétel van csupán, a koncertmester, ő állandó. Neve: Victor Ajtay. Olyan jó, amerikai név… Amilyen nagy mérföldkő volt ez és még következő jó néhány hangverseny, olyan kicsi a következő felbukkanó emlék: októberben úszni kezdtünk Annával a Hyde Parkbeli YMCA-uszodában. Nem annyira az úszás miatt volt érdekes, bár az is kedves volt, ahogy a mamák és gyermekek együtt úszkáltak a rettenetesen klóros, de kellemesen meleg medencében, hanem azért, mert megismerkedtünk az YMCA-szervezettel. A név a Keresztyén Ifjak Egyesületét jelenti, nőnemű párja a YWCA, a Keresztyén Leányok Egyesülete. Az erkölcsös szétválasztás ellenére célkitűzéseik közösek. A hálózat az egész országra kiterjed, tulajdonképpen segélyegylet. Rendkívül olcsó szállásokat tartanak fenn hajléktalanoknak, fillérekért vagy ingyen egyszerű meleg ételeket adnak, segítenek munkaalkalmat keresni, léptennyomon pénzt gyűjtenek a szegények részére. Önkéntesek,

apácák, hívők dolgoznak érte és benne, enyhíteni akarják a nyomort. Munkájuk csepp a tengerben. Novemberben az egész ország a választásokra figyelt. Akkorra már az egekig csaptak a szenvedély hullámai, kívülről tudtuk mi is az elnökjelöltekről szóló reklámfilmek összes bárgyú dallamát; Ford és Carter előnyeit, hátrányait, családi életük legapróbb részleteit, neveltetésük, taníttatásuk körülményeit, elveiket, eddigi sikereiket, céljaikat sikerült alaposan közhírré tenni. A végére kicsit eltorzult ugyan a dolog, jobb híján rátértek egymás pocskondiázására, de ezen csak mi lepődtünk meg. A harc az harc, mondták az emberek, minden eszköz az övék, bizonyítsák be, ki a jobb. Nyilvános vitaestet is rendezett a két jelölt, újságírók bármilyen témakörből feltett kérdéseire kellett válaszolniuk, segédeszközök nélkül, adott időre, s reflektálniuk a másik válaszára.

Oxigénbura alatt lévő csecsemő. Ha kinyitja a szemét, szín, mozgás, fény veszi körül. (A kórházi képek a University of Chicago Wyler Gyermekklinikáján készültek.)

A korlátlan látogatási idő alatt az édesanya szabadon foglalkozhat súlyos beteg gyermekével

Mivel is játsszam ma?►

Önkéntes nyugdíjasok és orvostanhallgatók a játékteremben Infúzióval a karban biliárdozni nagy gondosságot és körültekintést igénylő művelet! ► Elkél egy kis segítség a kalapáláshoz

„Doktorjáték.” A sérelmek, fájdalmak, titkolt aggodalmak feldolgozása, „visszafizetése” a közönyös műanyagbabának, sok későbbi problémától ment meg

Tükrös hempergő. Micsoda izgalmas dolog!

Mozog és beszél…!

Érveltek, gúnyolódtak, cáfoltak, ígérgettek, őrült igyekezettel terelgették a vizet a saját malmuk felé. Repkedtek a találgatások a tévé híreiben, politikai adásaiban, az utcán, az újságban, ki lesz az elnök. Carter, mert őt támogatják a feketék, Ford, mert jóban van a legfelsőbb körökkel, mégis Carter, mert ő gyakorlati ember, tudja, érti, mi kell a népnek, mégis Ford, mert támogatják a katolikusok az abortusz megtiltása ügyében, mégis Carter, mert amellett van, hogy a szegények is kapjanak pénzt az abortuszra, mégis ez, mégse az. A választás napján hajnalig számlálták a szavazatokat, s az eredmény kihirdetése után Ford elvesztette a hangját. Helyette felesége, Betty Ford üdvözölte az új elnököt. A pszichiáterek kezüket dörzsölgették a hangelvesztés miatti örömükben, már rég akadt ennyire ízes kis analizálnivalójuk. Egyetlen ismerősünk sem árulta el, kire szavazott, sértésszámba vették, ha gyanútlanul megkérdeztük, hiszen az magánügy. De elejtett megjegyzéseikből, felhorkanásaikból, szitkaikból, reményeikből kiderült, hogy demokrata pártiak voltak. Nem is lettek volna igazán amerikaiak az amerikaiak, ha pár hónappal az elnöki székbe való díszes beiktatása után nem indítottak volna szervezett túrákat Carter elnök szülővárosába, a Georgia állambeli Plainsbe. Plains kicsi város, egyetlen utcája van csak, s normál körülmények között annyira nem járnak idegenek arrafelé, hogy a hirtelen megjelent turistabuszok utasainak még csak egy büfével sem tudtak szolgálni. Plains tökéletesen olyan, mint a hozzá hasonló másik tízezernyi apró városka. Nevezetessége csupán Carterék családi háza az amerikai mogyoró ültetvényekkel és Billy Carter, az elnök fivére, aki

színes overalljában faluvégi benzin-kútjánál töltögeti naphosszat a benzint. Számunkra az elnökválasztás inkább érdekesség volt, hisz közvetlenül nem éreztük bőrünkön sem az egyik előnyét, sem a másik hátrányát. Novemberben a magunk eseménye a Nagy Megbízatás volt. Illetve nem az enyém, de azért rám is hárult valami az izgalomból is, a munkából is. Balázst a tanszékvezető professzor, s egyben az egyetem dékánja, megbízta egy készülő szakmai kézikönyv egyik fejezetének megírásával. Balázs hol lila volt, hol sárga, amint meghallotta a többi tíz fejezet szerzőjének a nevét, a szakma kiemelkedő, elismert nagyjai valamennyien. S ebben a díszes társaságban kellett helytállnia szakmailag, ami nem lett volna baj, de angolul is. A következő négy hónapban, mondhatni Balázs valamennyi estéjét és éjszakájának egy részét a Fejezet uralta. Könyvtárnyi anyagot, különlenyomatot, xeroxozott cikkmásolatot hordott haza, kilószám gépeltem a kartonjait, éjjel egyig, kettőig dühöngött, firkált, ragasztott és tépett, grafikonokat szerkesztett, ezerszer elátkozva a megbízatás napját, a témát, a tudományt és az írógépet. Amikor végre leadta az anyagot és az megkezdte vándorútját az íróasztalfiókok és lektorok között a nyomda felé, már úgy összenőttünk vele, hogy inkább hiány volt, amit éreztünk, nem megkönnyebbülés. Januárunk egyértelműen a hideg jegyében telt el, megértük életünk első mínusz harminc és mínusz negyven fokát. Másutt sem volt könnyű a tél, Bostonban tetőket vitt el a hóvihar, Buffalóban házakat temetett be és vágott el napokra a külvilágtól a hófúvás, de Chicago is kitett magáért. Volt olyan hét, amikor csütörtök estétől hétfő reggelig nem mentünk ki a lakásból, mert egyszerűen nem

tudtunk elég melegen felöltözni, a süvítő, jeges szélvihar minden porcikánkat átjárta. A nevelők felhívtak, hogy ne menjünk az oviba, mert ők sem tudják elérni, leálltak a járművek, a kisebb autókat feldöntötte a szél. Ilyen örömteli feltételek között robbant ki az energiaválság, amikor az olcsó energiához szokott amerikaiak rájöttek arra, hogy milyen az, ha nincs elég ebből a kincsből. Mi például egy nap levelet találtunk a postaládánkban, amelyben a gondnokság, szíves elnézésünket kérve közölte, hogy aznaptól kezdve nem lesz elegendő meleg víz és megfelelő hőfokú fűtés, mert nincs gáz. Vegyünk fel négy pulóvert, és éjszaka takarózzunk több takaróval, megértésünkre számítanak, és maradnak tisztelettel. Ez volt az, amikor az új elnök személye, az energiatakarékossági programon keresztül bennünket is közelről érintett. Különben, az alapos fázásokat leszámítva, mulattunk a rendszabályokon és a tanácsokon, hogy hogyan kell takarékoskodni. Azért mulattunk, mert mi ebben nőttünk fel, nekünk nem újság a „Ne hagyd égve a villanyt, ha nem kell” és a „Miért folyik a meleg víz, fiam, ha nem használód”, nem is szólva a „Csukd be az ajtót, nem a folyosónak fűtünk” kezdetű atyai feddésről. Az amerikaiak meg csak most kezdték tanulni az alapszabályokat: ne járass három televíziót a házban, ha egyet sem nézel; ne használd a légkondicionálót, ha Carter elnök tud télen fázni, nyáron izzadni, te is tudsz; ne rohangálj az autóddal, menj buszon (ha van), megköszönik, hogy nem fogyasztod a benzint. Érdekes módon, a tiszta, kemény fagyok sem tudták megakadályozni az A2-vírus betörését Chicagóba. A vírus, mint mindenütt a világon, itt is szövődményes tüdőgyulladásokat, néhány agyhártyagyulladást, szívhalálokat hagyott maga után. Az egyetemi dolgozók és

hozzátartozóik részére ingyenvédőoltást biztosítottak az egyetemi hatóságok. Bár igazán félek mindenféle orvosi beavatkozástól, oltástól meg különösképpen, de azt hallottuk, hogy oltópisztolyt használnak. Így aztán győzött a kíváncsiság, és egy gyönyörű délelőttön átsétáltunk az egyik, oltóhelyiséggé átalakított egyetemi klubba, hogy megismerkedhessünk a csodapisztollyal. Gördülékenyen megszervezett kampány részesei lettünk: a terem bejáratától önkéntes segítők és medikusok asztalai előtt elhaladva, percek alatt kitöltöttünk néhány kérdőívet, nyilatkoztunk egészségügyi múltunkról és jelenünkről, megígértük, hogy váratlan oltási reakció esetén nem fogunk pert indítani az egyetem ellen. Majd egy odaperdült medika letörölte az időközben szabaddá tett karunkat, és mielőtt észbe kaphattunk volna, egy fiú valami csodálatosan csillogó, tolantyúk, ablakocskák, rugók és pöckök sokaságától tarka pisztolyfélével már belénk is lőtte az oltóanyagot. Balázs szerint ugyanúgy fájt, mint a hagyományos oltás, de én úgy odavoltam attól, hogy csak egy másodperc kell egy oltáshoz, hogy elfelejtettem „fájni”. Eszembe jutott, hogy mennyi idő alatt oltottam be egyszer ötven embert: összeraktam a fecskendőt, kibontottam a tűt, rátettem a fecsire, felszívtam az oldatot, légtelenítettem, töröltem, megfogtam, szúrtam, visszaszívtam, beadtam. Még elmondani is hosszú. Nagyon tetszett ez az oltási mód, gyors, majdnem teljesen fájdalommentes, sajnos maga az oltás éppoly hatástalannak bizonyult, mint a hagyományosan adott: az influenzát ugyanis mindenesetre megkaptuk… Átvészelve a kellemetlen, ám szerencsére csak pár napig tartó betegséget, egy rettenetesen csikorgó, fagyos estén rászántuk magunkat, hogy kimozduljunk a lakásból, és élőben is megnézzünk egy amerikai sporteseményt.

Kosárlabdameccsre mentünk, a Harlem-Globetrotters együttes mérkőzésére. Mit is mondjak, nem igazán tetszett. Csodálatosak voltak a játékosok, bűvészként kezelték a labdát, elvarázsolták, megszelídítették, eltüntették villámmozdulataik között, és mégis. Vásári volt az egész, olcsó cirkusz, játékról, mérkőzésről szó sem volt, az ellenfél majdnem mozdulatlanul, direkt ostoba arccal álldogált, nézett a labda után, amely hol a hálóban pattant, hol egy játékos inge alatt domborodott, majd hirtelen egy konfettis vödörbe bújt. A szünetben zengett az elektromos orgona, tornászok végeztek nyaktörő gyakorlatokat, két, egykor jó nevű pingpongbajnok játszott bemutató mérkőzést, egy kis zsonglőrködéssel. A végén összehajtották az asztalukat, ládába csomagolták a részeit, és savanyú arccal tűnődve az egykori nagyságok sorsán, elvonultak. A szünet után újból kezdődött a macska-egér játék a pályán. Minden tiszteletem a csodakezű játékosoké, de, így igaz, mérkőzésüknek a sporthoz vajmi kevés köze volt. A további hónapokra, az utazásokat leszámítva már nem túl sok „első” jutott. Magabiztosan töltöttük ki lila hegyvonulatokkal és kökörcsinnel díszített csekkjeinket, gyakorlott fordulatokkal számoltunk be a magyar iskolázási rendszerről a sós mogyoró mellett, és könnyedén cseverésztünk a chicagói szélről a bifsztek felett. Következetesen visszautasítottuk a bögrényi amerikai kávét, és Anna megtanult a minden házban megtalálható, emeleti hálószobákba vezető lépcsőkön lecsúszni. A szőnyegen alig hallatszottak halk huppanásai, így a házszétszedés kérdése is megoldódott. Alaposan lecsökkentettük a televíziónézésre szánt időt, s a lehetőség szerinti gyakorisággal próbáltuk látogatni a Chicago Symphony Orchestra csodálatos estjeit. Sportmérkőzésre többet nem nagyon mentünk el,

helyesebben az elsőt csak egy második követte. Balázs „igazi” futballra éhezett, olyanra, amelyben csak a labdát illik rúgni és nem a partnereket. Pelé és Beckenbauer játszott a pályán, mégis, a stadion egytizedét sem töltötte meg a közönség, s láthatóan még ők sem értették vagy élvezték a meccset, egyre az amerikai futballban megszokott öldöklést hiányolták. A tél valamit enyhült, és újból melegek voltak a szobáink. Tavasztól, minden alkalmat megragadva, „piknikezésre” indultunk, s odáig „süllyedtünk”, hogy rostélyainkon már magunk is hamburgert vagy hot dogot sütögettünk. Így hát, a sok, többé-kevésbé meglepő „elsőből” okulva kitapasztaltuk, hogyan lehet Amerikában élni, mozogni az emberek közt, és részt venni a mindennapokban.

Az egészségügy labirintusa I. Az amerikai egészségügyi ellátás igazi paradoxon: a világon talán legfejlettebb és ugyanakkor a legnehezebben hozzáférhető rendszer. A paradoxon egyik oldala, hogy az egészségügy bajban van. Mondhatni, olyannyira nyakig ül a pácban, hogy még az odalátogató idegen is kénytelen észrevenni. Helyesebben kifejezve, nem az egészségügy van bajban, hanem a beteg, aki fizet. S mivel gyakorlatilag minden ember potenciális betegnek tekinthető – ha tágabban értelmezve a fogalmat, a szülő nőket, a lyukas fogúakat és a lúdtalpasokat is ide vesszük –, mindenki a saját bőrén érezheti az egészségügy feszítő problémáit. Még pontosabbá téve a megfogalmazást: Amerikában a pénztárca az idegrendszer érzékenységével rendelkezik, így ha azt éri veszteség, az egész ember belerázkódik. Márpedig a betegség egyenlő lehet a tönkremenéssel. Nemcsak a szegények és a minimális jövedelműek rettegnek tőle, hanem a közepesen kereső kisemberek is, és mindenki, aki a munkájából él, legyen az bármily jól jövedelmező. (Mert természetszerűen a magasabb jövedelemhez magasabb szintű életvitel jár, jobb környéken drágább ház, értékesebb autó, magasabb törlesztések.) Betegségben nem elég a betegség önmaga, hozzájárul az anyagi összeomlástól, az állás elvesztésétől való félelem is. Tudni való, hogy betegség, kórházi kezelés esetén nem egyszerűen az orvosi és a nővéri munka díját kell megfizetni, hanem a szobahasználattól kezdve az étkezésig, gyógyszerekig, elhasznált eszközökig mindent külön-külön

felszámítanak. Az árak évről évre nőnek, és egy-egy komolyabb betegség egész családokat tehet tönkre. Egy vakbélműtét és a kapcsolatos bentfekvés ára 10 év alatt 599 dollárról 1180 dollárra emelkedett, a szülésé 425-ről 1150-re. 1977-ben egy epehólyagműtét ára 2200 dollár körül volt! (Férjem tudományos kutatóként havi 1000 dollár fizetést kapott.) Igaz, hogy az elmúlt években a kórházak nagy változásokon mentek keresztül, ma sokkal inkább emlékeztetnek luxusszállodákra, mint kórházakra, de nemcsak a telefonos, külön fürdőszobás, színes tévés szobákat kell megfizetni, hanem a méregdrága orvosi műszereket, laboratóriumi automatákat is. A járóbetegrendelés sem olcsó: egy vérképvizsgálat 9 dollár, süllyedés3, májfunkció11, sebészeti vizsgálat 23 dollár, urológiai 15, gyomor-, bélvizsgálat 16. És ha közben egy katétert vagy szondát elhasználnak, azt természetesen külön felszámítják, ugyanúgy, ahogy például a kontrasztanyagot is meg kell fizetni. S ezek az árak éppen 1977 januárjában növekedtek újabb 5 százalékkal. A lakosság a magas költségek ellen biztosítással védekezik. A legtöbb amerikai részt vesz valamilyen egészségügyi biztosítási programban, tehát a költségek egy része alól mentesül azután, hogy bemutatta a teljes számla kifizetéséről szóló bizonylatot. Amellett azonban, hogy a biztosítások ára igen magas, a térítés egyáltalán nem vonatkozik mindenre. Mindenki a maga elképzelése, helyesebben a pénztárcája alapján választja meg, hogy milyen széles körű biztosítást vásárol. Például vehet olyat is, amely a betegség tartama alatt táppénzszerű jövedelmet biztosít, esetleg kifizeti a vállalati betegsegély (ha olyan vállalatnál dolgozik, amelyik ad ilyet) és a tényleges fizetés közti különbséget, de ezek a gyakorlatban a kispénzűek számára elérhetetlenek. Még a legelőnyösebb biztosítási

javaslatok sem ajánlják fel azonban a vér, a vérből készült gyógyszerek és a plazma árát. Sőt, a legtöbb helyen, ha valaki műtét elvégzése céljából megy a kórházba, vagy előreláthatólag valamely okból vérre lesz szüksége, eleve úgy kell befeküdnie, hogy adott mennyiségű vért biztosítékként lead a vérbankba. Szerezheti rokonoktól, szomszédoktól, az egyházközsége tagjaitól, ahonnan akarja, vért szereznie kell, kivétel nincs. Ugyanebbe, a nem biztosítható kategóriába tartozik a fogászat és a szemüvegrendelés is. A fogászati munka- és anyagdíjak mérhetetlenül magasak. Ezért van az, hogy már igen korai életkorban a csattogó protézisek hirdetik a protetika diadalát a sokkal költségesebb konzerváló fogászat felett. Fogásznak (még csak nem is fogorvosnak) lenni egyszerűen aranybánya. Nem, inkább gyémántbánya. A fogát azonban még csakcsak elhanyagolhatja valaki, ha nem akar többet rágni és kozmetikai szempontjai sincsenek, legfeljebb fiatalon fogatlan marad. Látni viszont kell. A kispénzűek úgy oldják meg a kérdést, hogy kész szemüveget vesznek. Láttam például New Orleansban egy Woolworth áruházban – amely nem más, mint gigantikus méretű vegyesbolt –, ahogy egy öreg fekete néni szemüvegeket próbálgatott. Nem keretet, hanem rendes, dioptriás szemüveget. A pult a csecsebecse-áruda és a mogyorópörkölő gép közt foglalt helyet. Egy valahonnan előkapart újságoldalt olvasva próbálgatta a különböző üvegeket. Az eladónő, maga is szemüveges, mint afféle igazi, jó kereskedő kínálgatta a portékáját: „Az, az, azt hiszem, magának már három és feles kell, mint nekem, no, próbálja csak fel az enyémet. Ugye jó? Vagy ha nem, tessék nézni ezt a hármasat, vagy azt a jó kis két és feleset, hátha megfelel.” Tudja az ördög, azért én inkább veszek két pár harisnyát és néhány

képeslapot a Woolworthban, minthogy ott kelljen szemüveget vásárolnom. Egyszóval, a biztosítás nem tiszta haszon, helyesebben csakis annak az, aki biztosít… A biztosítási szakma rendkívül bonyolult üzlet. A jelenlegi biztosítási rendszer nem nyújt általános biztosítást mindenkinek, s főleg a leginkább rászorulókat nem képes mentesíteni az anyagi katasztrófát okozó orvosi-kórházi számlák nyomása alól. A kórházak, orvosok nem tehetnek kivételt, költségeikről szigorúan számot kell adniok annak az alapítványnak, magántársaságnak vagy államnak, amelyhez tartoznak, ahonnan támogatást kapnak. Még így is sokszor bizonytalan a kisebb kórházak jövője, főleg azoké, amelyek sok szegény sorsú beteget látnak el, akiknek a költségeit az állam köteles visszafizetni. Ez a visszafizetés egyrészt igen lassú, másrészt csupán 50-85 százalékát fedezi a tényleges költségeknek. 1976 telén Chicago kilenc kisebb kórházát fenyegette az a veszély, hogy kapujukat mindörökre be kell csukniok – anyagi csőd miatt. A kórházak fejlesztése is gyakran a „kegyes adományoktól” függ. Az egyetemi híradó 1976 szeptemberi számában például ilyen adományról adtak hírt (ugyanis a University of Chicago maga is magánintézmény): „Dr. és Mrs. Jules Stein több mint egymillió dollárt ajánlott fel új szemészeti kutatóintézet létrehozására.” Az adományok szó szerint vett létfontosságát mutatják a kórházakban, klinikákon mindenütt névvel jelzett laboratóriumok, előadótermek, vizsgálók, ápolási egységek: mind, mind gazdag támogatók emlékét őrzik, akiknek a pénze lehetővé tette az adott részleg létrehozását, működését. S ha nem is rossz dolog éppen néhány millió dollárt kapni egy szép új laboratóriumra, műtő korszerűsítésre, felettébb

bizonytalan, hogy mikor, kinek támad kedve, melyik intézmény részére, milyen céllal adakozni. Az egészségügyi helyzet változtatása mindenképpen égető szükség. Többek szerint Carter megválasztásában annak is nagy szerepe volt, hogy gyökeres javulást ígért az egészségügy, betegbiztosítás területén. Egészségügyi szervezők, szociológusok, biztosítási szakemberek dolgoznak a terveken. Javaslatok hangzanak el a tévében, újságokban, nyilvános fórumokon az egységes betegbiztosításról, az alacsony jövedelműek fokozott védelméről katasztrófabetegség esetén,_s a mind társadalmilag, mind területileg egyenlőtlen betegellátás megszüntetéséről. Ezek az elképzelések legfeljebb csak a távoli jövőben valósulhatnak meg, azonban a ma égető gondjainak enyhítésére is kidolgoztak néhány praktikus javaslatot. Ilyen költségcsökkentő akció például a „9-kor be, 5-kor ki” alapon történő sebészeti ellátás, a kisebb műtétek elvégzése járó betegeken, a kórházi befekvés előtti teljes kivizsgálás vagy a nagyon népszerű, úgynevezett „természetes gyermekszülés”. Ez csupán annyit jelent, hogy az anya otthonában szül, a férje és az orvos, esetleg egy nővér segítségével. Sok minden járulhat hozzá ennek a divatos mozgalomnak a terjedéséhez: a „vissza a természethez” megújhodott eszméje, a félelem a gyakori kórházi fertőzésektől és természetesen a magas szülési költségek a kórházban. A „vissza a természethez” mozgalom hatása azokban az esetekben is érződik, amikor a szülő nő mégis kórházban várja a gyermekét. Köztudott, hogy korunk asszonya egyre „hidegebb”, mesterségesebb környezetben szül, gépektől, maszkos idegenektől körülvéve, kábultan a gyógyszerektől. A minden humán tartalomtól megfosztott szülőszobák gyakorlata ellenében alakult ki az a törekvés, hogy a szülésnél jelen lehessen az,

akitől a szülő nő a legtöbb érzelmi támogatást reméli. Ez a személy rendszerint a boldog atya, aki bemosakodva, tetőtől talpig remegve nyugtatgatja, vigasztalja feleségét, s a szülés fáradalmaitól megviselve, nemegyszer ájultan zuhan a szülőágy alá a legkényesebb pillanatokban… Nagy társadalmi igény van a széles körű egészségügyi felvilágosításra, talán épp azért, mert ha valaki többet tud a saját testéről, a betegségekről, a megelőzésekről, diétáról stb., könnyebben kerülheti ki a bajt. S valóban, ezernyi színes, szemléletesen magyarázó prospektus tájékoztat az ízületi kórképekről, az asztmáról, a rákról, a leukémiáról, diétákról stb. Az öngyógyítók részére pedig a gyógyszergyárak hirdetik, egymás termékeit csepülve, a saját „csodaszereiket” nátha, aranyér, haspuffadás, viszketés és minden egyéb ellen. Az egyszerűbb gyógyszerek mindenütt beszerezhetők recept nélkül: az úgynevezett drugstore-okban, de a fűszeresnél, a zöldségesnél, sokszor még a könyvesboltban is. A receptre kapható gyógyszerek éktelenül drágák, épp ezért nemegyszer előfordul, hogy ki sem váltják, vagy hogy az orvos, jobb meggyőződése ellenére, más gyógyszert ír fel, mint amit szeretne, mert tudja, hogy a beteg nem tudja megfizetni a drágábbat. Nem lehet beszélni az amerikai egészségügyről, még ha ilyen felületesen is, ha az ember kihagyja a rendkívül sajátos etikai kérdéseket. Az orvos-beteg kapcsolat teljesen más, mint nálunk. Anyagilag függetlenek egymástól, ha a beteg nem a magánrendelőjében keresi fel az orvost. A beteg a biztosítónak vagy a kórháznak-rendelőnek fizet, az orvos a kórháztól, a biztosítótól vagy valamilyen alapítványtól kapja a fizetését, méghozzá az igen magas fizetését. A betegnek az a tudat, hogy mindennek megfizeti az árát,

bizonyos fokú magabiztosságot ad, s az orvosra kötelességeket ró. Munkájához többek között hozzátartozik, hogy véleményéről, terveiről állandóan tájékoztassa a beteget, illetve a beteg gyerek szüleit: mit csinál, miért, mi teszi szükségessé a tervezett vizsgálatot, miért azt a gyógyszert adja, miért nem a másikat, esetleg az olcsóbbat. Munkaidejükből nagy részt követel ez a fajta egyéni foglalkozás, a beteg tudásának, képességeinek, igényeinek megfelelő, alapos magyarázat biztosítása. Láttam például orvosnőt, aki bő háromnegyed órát töltött egy nagymamával és édesapával, s ezalatt semmi mást nem csinált, csak a gyereken végzendő, négyszáz dolláros műtét szükségességét bizonyította be nekik. Elmagyarázta az összes laboratóriumi adat értelmét, lerajzolta az egészséges, majd a kóros szerv működését, beszélt táplálkozásról, felszívódásról, sejtekről, beszélt a kiesett funkciókról, végül elvitte őket a röntgendemonstrációs terembe, és végigmutatta-magyarázta a betegről készült összes filmet. A család végül is láthatóan megértette a betegség lényegét, sőt, bizonyos megkönnyebbülés érződött rajtuk: az ember könnyebben birkózik meg a tudott bajjal, mint az ismeretlennel. Annyira nagy az igény a „mindent tudásra”, hogy például sok helyen a szülőágy felett óriási „visszapillantó” tükör van, amelyben a szülő nő pontosan látja, hogy mikor, mit csinálnak vele, és természetesen, ha van energiája, a szülés pillanatában már megláthatja a gyermekét. Ebben a gondolkodási rendszerben az úgynevezett „megmondás kérdése” is más megvilágítást nyer. A gyógyíthatatlan betegnek, hacsak a családja másképp nem kívánja, jogában áll tudni a betegségéről, esélyeiről. Meg is mondják neki: Tisztelt Uram vagy Asszonyom, önnek nagy valószínűséggel rosszindulatú a betegsége, s a tudomány

mai állása szerint ennyi meg ennyi éve, illetve hónapja lehet hátra. A betegnek mindezt tudnia kell, hogy ügyeit, biztosításait, családja anyagi jövőjét rendezni tudja. Láttunk egy döbbenetes filmet a tévében, a kaliforniai Stanford Egyetem daganatos gyermekek számára létesített kórházáról. Több mint ideális környezetben építették meg a kórházat. A hatalmas, erdős-ligetes kert, az uszoda, a virágos, nagy ablakos szobák, iskola, játékterem, a szabadon bejáró, néha bentlakó szülők, testvérek, minden és mindenki azt a célt szolgálja, hogy a gyerekek ne meghalni jöjjenek ide, hanem az életükből hátralévő időt szépen, értelmesen, boldogan leélni. A szülőknek, akiknek azt mondják, kérem, a gyerek életéből ennyi meg ennyi lehet hátra, a pszichoterápia eszközeivel segítenek kimondani aggodalmaikat, megosztani félelmeiket a hasonló problémákkal küszködőkkel. Ebben az adásban láttunk egy tizenhat éves kislányt; kopasz volt a gyógyszerektől, infúzióval a karjában járt az iskolába. Az udvarlója mellette ült a filmben, fogta a kezét, és széles taglejtésekkel magyarázta a riporternek: miért is ne bíznánk, hisz máris nyolc hónappal tovább élt, mint amennyit a statisztikák alapján ígértek! Egész furcsa a hozzáállás a „híres emberek” betegségeihez. Természetesen minden riporter örül, ha közismert emberek magánügyeiről adhat hírt, egy kis válási-nősülési botrány, baleset, egyenesen csemegének minősül. De hogy ezt a fajta hírhajhászást kiterjesztik olyan dolgokra is, mint például Humphrey, volt alelnök húgyhólyagrákja, az kicsit túlzás talán. Hasonló népszerűsítésnek örvendett Rosalyn Carter is. Minden amerikai polgár tanúja volt annak, amikor kijött a kórházból, ahol az előző nap csomókat távolítottak el a melléből. Sőt, közölte, hogy milyen jólestek Betty Ford, az

előző elnök feleségének bátorító szavai, aki három évvel ezelőtt, mellrák miatt, szintén műtéten esett át. Ezek után szinte természetes, hogy a színészek, színésznők „fiatalító” műtétéiről is rendszeresen tájékoztatják a nagyközönséget. Az amerikai orvos-beteg kapcsolat sokféle szempontból szokatlannak tűnhet, van aki tán hidegnek, üzletiesnek ítéli, a beteg „tudni akarom, hogy mit kapok a pénzemért” hozzáállásával. De mivel nem az orvos az, akinek ezt a pénzt fizeti, és borravaló az amúgy is magas költségek miatt gyakorlatilag nem létezik, talán a korrekt és egyenrangú kifejezések könnyebben megközelítik a kapcsolat lényegét. Szerintem azonban azt a szabadságot, amit a magas fizetés és a betegektől való anyagi függetlenség biztosít az orvosoknak, elveszítik a malpractice – műhiba – vádjától való félelem miatt. Az eljárás igen egyszerű: a beteg vagy családja polgári pert indít az orvos ellen, feltételezett hibás kezelés vagy rossz gyógyszer adása, téves vagy elhallgatott diagnózis, később hibásnak minősült információ szolgáltatása vagy ezer más miatt. A divatos pereskedés az eléggé orvosellenes hangulatba is nagyon jól beleillik. Az újságírók egyenesen boldogok, ha valahol egy kis malpractice-t szimatolnak. Az orvosok az úgynevezett malpractice-elleni biztosítással védekeznek, ami igencsak csillagászati összegeket tehet ki: beszéltünk évi tizennyolcezret fizető gyerekgyógyásszal és egy nőgyógyásszal, aki évi harmincezer dollárral akarja megvásárolni a szabadságát. Ha a bíróság bűnösnek ítéli az orvost, a biztosító fizeti a sokszor százezreket kitevő kártérítési összeget.' Az esetek legnagyobb részében azonban nem bizonyul be a bűnösség, a mulasztás, de az orvost addigra már meghurcolták, kiszerkesztették, emberi és orvosi hitele alaposan megrendült, s betegei bizalmát elveszítve nemegyszer kényszerül állásának és lakhelyének

megváltoztatására. Olyan hihetetlenül nagy az ettől való félelem, hogy még az elsősegélynyújtás alapvető kötelességét is hajlamosak elmulasztani emiatt. A sérült vagy családja ugyanis rendszerint megragadja az alkalmat, hátha sikerül egy kis pénzt szerezni ilyen módon. S kétes esetekben ki tudja bizonyítani, hogy a maradandó vagy akár átmeneti károsodás a sérülés vagy a hibás elsősegélynyújtás következménye-e. Jóakaratú ismerősök figyelmeztettek bennünket, hogy jártunkban-keltünkben, akármit látunk, eszünk ágában se legyen beavatkozni, elsősegélyt nyújtani. Ha az országúton bármi történik, adjunk gázt, fordítsuk el a fejünket, és esetleg imádkozzunk egy sort… De ha végképp nem tudunk uralkodni magunkon, csak azt ne mondjuk, hogy orvosok vagyunk, inkább legyünk önkéntes tűzoltók, vizsgázott életmentők, esetleg tanfolyamot végzett elsősegélynyújtók. Őket ugyanis nem lehet beperelni. Még szép, és a haladást bizonyítja, hogy jó néhány államban van már egy törvény, az úgynevezett irgalmas szamaritánus törvénye, amely megtiltja, hogy az elsősegélynyújtót feljelentsék. Az egészségügyi ellátás paradoxonának másik oldala, hogy az orvostudomány eredményei, a technikai felkészültség, az egyre tökéletesedő diagnosztikai eljárások egyenesen bámulatra méltók. Nem véletlen, hogy a világ minden részéből sereglenek a fiatal orvosok, kutatók, hogy tanulhassanak. Legalábbis eddig sereglettek, mert most már a 22-es csapdáját is megszégyenítő furfangosságú törvény teszi lehetetlenné, hogy külföldi orvos gyakorló orvosként munkát vállalhasson. Hiába, a magas orvosi béreket védeni kell. Tanulni, fejlődni, kutatni egyébként könnyűszerrel lehet annak, akit hajt az ambíciója. Annál is inkább, mert a nagy kórházak, klinikák mind erősen

kutatásközpontúak, olyannyira, hogy a cinikusabbak szerint egyszerűbb betegséggel be sem szabad menni egy ilyen intézménybe: a sok csodálatos gép és számtalan vizsgálat után végül is csak felfedeznek valami szörnyű kórt, vagy éppenséggel tényleg megbetegszik a páciens. Magam nem vagyok különösen géppárti, nem is értem az egyre bonyolultabb masinákat, és félek, hogy a gyógyászatban olyannyira fontos ember-ember kapcsolatot egyszer csak felfalják. De a klinikai-kémiai automata gépsorokat őszinte tisztelettel és gyötrő irigykedéssel szemléltem. Egy-két csepp vérből hihetetlen gyorsasággal, kis hibahatárral olyan sok faktort tudnak meghatározni, amihez nekünk kemény tíz-húsz milliliterek kellenek (kisgyereknél nem közömbös mennyiség!), rendszerint négy-öt napig várjuk az eredményt, amely az esetek nagy részében csak fenntartással fogadható el. A túlterhelt, agyonhajszolt asszisztensnők még így is keveslik az anyagot, sokallják a kért vizsgálatokat. Ezek az automaták (azonkívül, hogy nem is fáradékonyak) jól olvasható táblázatokba foglalva dobják ki az eredményeket, feltüntetik a normál határokat, és csillaggal jelzik a kóros értékeket. Ilyen laboreredményeket kézbe venni az orvosnak nem munka, hanem üdülés. Sok tekintetben szinte már művészet az orvoslás. Például a plasztikai sebészet egy új területe, a „nemváltó” műtétek során végzett munka gyakran képzőművészeti alkotásnak is beillik. Az úgynevezett transszexualizmusban a beteg egész valójával, egyéniségével, küllemével az ellenkező nemhez tartozónak érzi magát (nem homoszexuális, egyszerűen nem képes élni a saját „bőrében”). Ha a megelőző laboratóriumi és pszichológiai vizsgálatok igazolják, hogy valóban erről az esetről van szó, hosszan tartó előzetes kezelés, előkészítés

(hormonterápia, pszichológiai foglalkozások stb.) után megoperálják a beteget. Gyakoribb a férfibeteg nővé operálása, ilyenkor a szó szoros értelmében karcsú virágszálakat faragnak a férfibetegekből. Még olyan apróságokra is gondol a „formatervező művész”, a plasztikai sebész, hogy sem az elálló fül, sem a kiugró ádámcsutka nem lesz dísze az új „műnek”, így ezeket is megoperálja. Míg egy ember lelki egészsége, tökéletesebb társadalmi beilleszkedése és az életben való helyének megtalálása érdekében ilyen hihetetlenül aprólékos, költséges és nem veszélytelen eljárásokat is alkalmaznak, ez a fajta hajlékonyság nem mindenütt tapasztalható. Sokszor ostoba, bürokratikus szabályok kötik az orvos kezét. A Harvard Egyetemen például kidolgoztak egy új biokémiai eljárást, amelynek segítségével a születendő magzat egy öröklődő, végzetes vérfesték-fejlődési rendellenességét már a magzatvízből ki lehet mutatni. A felmérhetetlen értékű módszert azért nem lehetett rendszeres szűrővizsgálattá fejleszteni, mert feljelentették a végzőit. Massachusetts ugyanis katolikus állam, s törvényei tiltják, hogy bárkin, előzetes írásbeli engedély megadása nélkül, beavatkozást hajtsanak végre. (Ezt a többi állam is szigorúan, de nem értelmetlenül veszi: például még ahhoz is a szülők írásbeli engedélye kell, hogy a gyermekről vagy bármely szervéről, testrészéről fényképet készíthessenek.) Ebben az államban a katolikus törvények értelmében az embrió is önálló élőlénynek számít, de sajnos, bár érthető módon, az embrió nem képes írásbeli beleegyezést adni. Így a magzatvíz vétele szigorúan tiltott eljárás. Életek, gyötrelmek, családok sorsa múlik az ostoba, rosszul alkalmazott, idejét múlt törvényen. Még szerencse, hogy a szomszéd államban ez a törvény nem érvényes, így a terhes

anyákon ott végzik el a beavatkozást, és csak a vizsgálati anyagot küldik a Harvardra. Kicsit komplikáltabb lett az eljárás, de még így is bőven megéri annak, aki ily módon megmenekül egy életképtelen gyermek világra hozásának a fájdalmától. De végül is mindegy volt, hogy mit láttunk, hallottunk, olvastunk kórházról, betegekről, biztosítóról, legmeggyőzőbb a saját bőrünkön szerzett tapasztalat volt. Egy sort se kellett többet olvasnunk a gyógyszerárakról, miután kifizettünk egy doboz antibiotikumot – egy csinos, szép anyagú női blúz árát fizettük érte –, amit egyébként, mint minden gyógyszert, a pocsékolás és a többletköltségek elkerülése céljából szigorúan napra kiszámított mennyiségben adtak. Tehát összesen tizennyolc kapszulát kaptunk a hatnapos kúrára, és nem negyvenet a dobozban. Így nem kellett huszonkettőért feleslegesen fizetni, nem ment tönkre az a huszonkettő, nem gyarapította a veszedelmes házipatikát, és nem szolgálta a szomszéd gyógyulását annak titokzatos betegsége esetén… Nem kevésbé volt meggyőző az a kórházlátogatás, amelynek során kissé élénk lánykánk fejét kellett megstoppolni. A klinikán gondosan ellátták, megborotválták, megvarrták, oltást is kapott, s mire a seb gyönyörűen meggyógyult, s a kopasz folt is lassan tünedezni kezdett, a számlát is megkaptuk, harminc dollárról. A valóság érzékeltetésére hadd álljon itt néhány összehasonlító adat, mit lehetett venni ennyi pénzért 1977ben: harminc dollár két pár jó cipőnek, hat zsebrádiónak, két farmernadrágnak, két vasalónak, több mint nyolcvan liter tejnek az ára volt (természetesen vagylagos alapon). Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy rendes amerikaiak módjára, nem fizettük ki a számlát, hanem elindítottuk útjára a kórház és a biztosító között. Vitatkozzanak rajta

egy kicsit, hátha mire visszaér hozzánk, valamennyivel kevesebb lesz… II. Tizenhárom éves múltam, amikor a szünidőben – tizennégyre kerekítve koromat – életemben először dolgoztam kórházban, kisnővérként egy gyermeksebészeti osztályon. Ezt még öt hasonló nyár követte, majd érettségi után segédápolónő lettem, aztán sorra jöttek az egyetemi gyakorlatok a legkülönbözőbb klinikákon, kórházakban. Végzés után, a saját munkahelyeimen kívül továbbképzéseken, gyakorlatokon további intézményeket ismertem meg, és amikor saját gyerekem lett, rajta keresztül is számos esetben kerültem kapcsolatba a gyermekegészségügyi-ellátás legkülönbözőbb kérdéseivel. Mindezt azért mondom el, hogy hihető legyen, nem egy és nem két hazai gyerekosztályt és gyerekintézményt láttam. Nem ér meglepetés, ha az egyikbe vagy a másikba megyek, tudom, mire számíthatok: tisztaság, rend, fehér falak, zöld csempével (a jobb helyeken), ropogósra vasalt ruhájú, fehér nővérkék és fehér orvosok, kis fehér rácsos ágyak. A falakon sehol semmi, eldobált játékok, rendetlenség elképzelhetetlen. A gyerekek, aszerint, hogy milyen régen fekszenek bent (elsősorban az öt-hat év alatti korosztályra gondolok), mérgesen ordítanak, passzívan fekszenek vagy foglalkozást könyörögve, válogatás nélkül nyújtogatják karjukat az arra járó idegenek felé. Mondom, tudom, ebben nőttem fel, ismerem a kórházat, minden rezdülését. De amikor a University of Chicago Wyler Gyermekkórházába beléptem, azt hittem, eltévedtem.

Tarka műanyag padlón vagy süppedős faltól falig szőnyegen lépked az ember, a betegszobák utcára vagy kertre néző üvegfala előtt csupavirág függönyök lengenek, a falakon mesefigurák, diavetítő-vásznak, az ágyakban, asztalokon rengeteg játék. Még a különböző gépeket is – légzésellenőrző, EKG, oxigéntartály, monitorok, lélegeztetőgépek – teleragasztották színes matricákkal. Az intenzív ápolási egységben léggömbök libegnek az infúziós és katétercsövek, elektromos elvezetések között. A nővérkék piros, narancssárga, kék, zöld, élénk mintás tunikákban, fehér nadrágban suhannak a folyosókon, vastag talpú, fehér félcipőikben. Egy-egy kiszélesedő folyosószögletben játszósarok hempergővel, hintalóval, óriási zsiráffal és kacsák, bábuk, kockák tömegével. A lift előtt kis csoportosulás: pizsamás nagyfiúk és nagylányok füzetekkel a hónuk alatt „iskolába” indulnak, a kicsik pedig játszani. A gyermekek egyáltalán nincsenek ágyhoz kötve. A kicsikkel délelőtt-délután a játszóteremben vagy a kórházi játszótéren, a nagyokkal az iskolában, a többi időben a kórtermek melletti játszósarkokban foglalkoznak a kórházi pedagógusok, pszichológusok, a foglalkoztató szociális gondozók és a sok-sok önkéntes medikus és medika, meg a „nagyapák” vagy „nagymamák”: nyugdíjasok, akik naponta bejárnak, fizetés nélkül, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak, mesét mondjanak nekik, társasjátékokat játsszanak velük, vagy csak épp egy kicsit az ölükben ringassák a bánatosakat. A kórházban szabályszerű iskola van, a kórházi pedagógus hazamenetelkor igazolást ad a végzett tananyagról az iskola számára. A mindenképpen ágyhoz kötötteket a kórteremben keresi fel, és egyénileg foglalkozik velük. A játszóteremben nincs korhatár: csecsemőtől kamaszkorig minden korosztály számára akad játék. Csúszdák, építők,

bábok, lemezek, festőállványok, gyurmázóasztal, könyvtár várja a gyerekeket. Lehet főzőcskézni, a kertben hintázni, homokozni, mogyoróvajból és mézből golyókat gyártani és felfalni. A játszóterem egyik legjobban kedvelt része a „műtő”. Maszkban, gumikesztyűkkel, használt fecskendőkkel és infúziós szerelésekkel dolgozva lelkesen „operálnak”, „injekciót” adnak, „gyógyszert” tömnek a türelmes babákba, és alkalomadtán sínbe teszik a „törött” babalábakat. A kórházi élet egyik legfontosabb mozzanata ez: lejátszani a Nagy, a Félelmes élményt. A gyerekek filmeket néznek, és rajzos füzetkéket színezhetnek, amelyekben szó esik mindarról, amivel a kórház meglepheti az embert: műtét, röntgen, infúzió, vérvétel, diéta, vérnyomásmérés, torokvizsgálat és a többi. A játszóteremben nemcsak korhatár nincs, hanem úgyszólván olyan állapot sem, amely lehetetlenné teszi a napi játékot. A valóban nagyon súlyos betegeket, intenzív megfigyelésre vagy izolációs szobára szorulókat, esetleg fertőző betegeket, vagy például a sebészeten tartós húzókezelést igénylőket kivéve, mindenki lemehet játszani. Infúziós kezeléssel sem fekszenek az ágyukban, kipányvázva, olykor napokig dermedt mozdulatlanságra kárhoztatva. Infúzióval a karjában billiárdozik a nagyfiú, ül a padban a kisiskolás, és az állványt maga mellett tologatva totyog a játékok között, a földből alig kilátszó apróság. Először hozzáállás, és csak aztán technika kérdése az egész, hogy biztonságosan, de ugyanakkor elegendő mozgást engedve legyen bekötve a tű. Valószínűleg nem mindegyik amerikai kórház rendelkezik olyan gyönyörű, elegáns játszóteremmel, mint a Wyler kórház. De ma már minden gyerekkórházban alapvető követelmény, hogy a játékra helyet, felszerelést és

időt biztosítsanak, csakúgy, mint az iskolások számára az oktatást. Ezek nélkül megvonhatják a kórháztól a működési engedélyt, mert a fentiek hiánya nem teszi lehetővé a gyermek természetes igényeinek, alapvető lelki szükségleteinek kielégítését. Márpedig a modern kórházban nemcsak arra az egészségre kell gondolni, amit visszaadnak, nemcsak arra az életre, amit megmentenek, hanem arra is, hogy milyen lesz annak az életnek a minősége. Mindaz, ami a játékteremben lezajlik, nem egyszerűen „csak” játék, hanem véresen komoly valóság a gyermek számára, akinek természetes nyelve a mozgás, a játék, ebben fejezi ki minden érzelmét, a megfogalmazni, kimondani lehetetlen aggodalmait, szorongását, félelmét. A gyermek nem egyszerűen beteg lesz, kiveszik a manduláját, és kész! A kórházba kerülés legtöbb mozzanatát bizonyos kor alatt nem képes az értelmével felfogni. Nem érti, hogy szülei, a mindenhatók, hogy engedhették megbetegedni, miért viszik a kórházba, nem büntetés-e ez valami régebbi rosszaságáért, nem akarják-e otthagyni. Az idegen környezetben elveszett és talajtalan, fél a beavatkozásoktól, félreértett, elsuttogott megjegyzésekből rossz következtetéseket von le, csonkításos, el-veszejtéses fantáziáktól retteghet. Ezeknek az érzelmeknek a pontos tükre a bevezetőben említett kórházi viselkedés: először az elszakadás miatti fájdalom, haragos tiltakozás, aztán a bágyadt belenyugvás, a harc feladása, majd a reménytelen magány érzése, amikor akárki jó annak oldására. (Aki valaha is gyereklélektannal foglalkozott, az tudja, milyen veszélyes ez az akárkihez való kapaszkodás, szeretetének válogatás nélkül való osztogatása!) És ha hazakerül, még nem szűntek meg a bajok: az elszenvedett sérelmek, fájdalmak nem tűnnek el

nyomtalanul. A hazamenetel után még sokáig kísértenek éjszakai felriadások, azelőtt soha nem észlelt testvérféltékenység, a szülőkhöz való túlzott tapadás, feladott szobatisztaság, esetleg megmaradó „fehér köpeny iszony”. Az őszinteség, a kornak megfelelő, értelmes magyarázat, az igazság egyszerű közlése, nyugodt, vele érző viselkedés sokat javíthat a nehézségeken. Nem is hallottam egész év alatt egyetlen „ne félj, nem fáj az injekció”, „mindjárt jön az anyu, csak elszaladt” hazug vigaszt, vagy „csak ordíts, majd mindjárt kapsz egy szurit” jellegű megjegyzést sem. Azonban mindezek az értelem szféráján hatnak, s ha nincs mellé valami plusz, amely az érzelmek elfolyásának enged szabad teret, nem ér semmit az egész racionalizálás. A zene, a báb, a festés, a doktorjáték alkalom a kimondhatatlan kimondására, közelebb visz a megfoghatatlan megfogásához, és utat nyit a robbantó feszültségeknek. Az ilyen osztályokon sokkal kevesebb a sírás, és szinte soha nem látni apátiásan magába roskadt gyereket. A fenti gondolatmenet alapján megszervezett kórházban a látogatás rendje is más. Némelyik kórházban huszonnégy órás a látogatási idő, másutt tizenkéttizennégy órás, a helyi viszonyoktól és lehetőségektől függően. (A Wyler kórházban például csak azért nem huszonnégy órás a látogatás, mert a kórház „rossz helyen” fekszik, a néger szegénynegyed tő-szomszédságában. S az a szabály, amely megtiltja, hogy az éjszakai órákban ellenőrizhetetlen látogatók bolyongjanak az épületben, gyakorlatilag az éjszakai szolgálatot teljesítő nővérek, orvosok, műtősök és szerelők életét védi. (Nappal azonban a szülők korlátlan időt tölthetnek a gyermeküknél, és akik az éjszakai benttartózkodásra külön engedélyt kaptak,

kihúzható fotelágyakon alszanak a gyerekek mellett. Még az intenzív egység ápoltjait is lehet látogatni, minden órában öt percre. Mindazon jellemzők közül, amelyeket eddig elmondtam, s amelyek szaknyelven szólva a hospitalizmus (a kórházban való tartózkodás okozta lelki ártalom) leküzdéséért teremtődtek meg, e legutóbbi a legfontosabb: a tápláló, a meleget és erőt adó, a biztonságot nyújtó édesanya jelenléte. Beszélgettem erről a kérdésről a klinika igazgató professzorával, és elkérdeztem mindazt a kifogást, amit szakmai körökben a látogatás ellen szoktak felhozni. Sorra cáfolta, és harminc év tapasztalatával támasztotta alá állításait: nem, az édesanyák nem zavarják a vizitet, általában kimennek, de ha bent maradnak, az sem baj, úgyis mindenről tudniuk kell, ami a gyermekükkel történik. Nem, a nővérek munkáját sem zavarják, sőt. Azzal, hogy maguk ápolják, gondozzák saját csecsemőiket, kisgyerekeiket, jelentős gondot vesznek le az ápolónők válláról, így azoknak több idejük marad a súlyosakkal való foglalkozásra és a tényleges nővéri munkára. Nem, az anyák általában, kevés kivétellel, nyugodtak, fegyelmezettek, az, hogy állandóan a gyerek közelében vannak, csökkenti a feszültségeiket. Igen, az osztályon kevesebb a sírás, és az ápolási időtartam csökkenésével bizonyíthatóan, sokkal, de sokkal jobban gyógyulnak a gyerekek. Igen, a pszichológiai utóvizsgálatok szerint gyakorlatilag nincs kórházi utóhatás. Nem, keresztfertőzés emiatt nincs. A nyílt látogatás bevezetése óta nem romlott, sőt javult a kórházi fertőzések statisztikája. Nem, a nem vagy keveset látogatott gyermek sem érzi magát egyedül, bent fekvése alatt végig ugyanaz a pótnagymama vagy pótnagyapa, esetleg a kórházi szervezet egy tagja foglalkozik vele, rendszeresen látogatja és ajándékot hoz

neki. Ugyan miért sírna a gyerek jobban látogatás után, ha tudja, hogy a következő nap úgyis megint jön az anyja? Mondhatom, számomra, a hagyományos kórházakban nevelkedett orvosgeneráció egy tagja számára, megdöbbentő élmény volt ez a kórház. Elenyésző közgazdasági érzékem ellenére tudom, hogy a kérdés egy része anyagi természetű, van pénz vagy nincs pénz. De a hozzáállás megváltoztatása nem függ pénztől. Természetesen Amerikában (és a többi országban, ahol már hasonló gyermekkórházak működnek: Svédország, Anglia, Nyugat-Németország, Franciaország stb.) sem ment egyik napról a másikra a hagyományos gyerekgyógyásszemlélet megváltoztatása. Az elméleti előkészítés már a század első felében megkezdődött René Spitz, Anna Freud, majd az ötvenes években Bowlby, Robertson és a kérdés többi szakértőjének munkásságával folytatódott. Érdekes volt hallani dr. Benjamin Spocknak, a nálunk is népszerű Csecsemőgondozás című könyv szerzőjének egy előadását. Ő mondotta, hogy nem is olyan régen jöttek rá egy furcsa ellentmondásra: a bent fekvő csecsemőket, kisgyerekeket mindenki láthatta, foglalkozhatott velük az orvos, a nővér, a medikus, a nővér- és gondozónőhallgató, a védőnő, kivéve az édesanya. Hosszú évek tudományos megfigyelései során találták csak meg az összefüggést az ágyaikban mozdulatlanul fekvő, sírni sem képes, naphosszat a fehér mennyezetet bámuló csecsemők állapota és a kórházi környezet hatása között. Sőt, a legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy az anya részéről is súlyosan és vissza nem fordíthatóan károsodik a kapcsolat, ha beteg újszülöttjét hónapokra elszakítják tőle. Ezek a felismerések vezettek a mai gyerekkórházakhoz, az aktivitást biztosító, színes, változatos környezethez, és az édesanyák megengedett,

megkívánt jelenlétéhez. Mary Ellen Avery, a Harvard Orvos-egyetem professzora mondotta ugyanezen az ülésen, hogy néhány éve még ők is üveg mögül mutatták a koraszülött kisbabákat, míg ma az édesanyák bejárnak etetni, füröszteni, gondozni vagy egyszerűen csak az inkubátorba dugott kézzel simogatni a féltett apróságokat. Rájöttek, hogy a hónapokig bent fekvő koraszülötteknek még fokozottabban szükségük van az anyai törődésre, mint az egészséges csecsemőknek, s ez az, amit a legcsodálatosabb új gép és a legjobban képzett nővér sem képes pótolni. Amennyire biztos vagyok benne, hogy az „idők szele” majd a mi gyerekkórházainkban is elsöpri a látogatási szigort és a fertőzésektől való félelem is csökken annyira, hogy összeeresszék a gyerekeket játszani, megszűnjék az ágy rabsága, annyira fájó szívvel mondtam le az ápolónők és a takarítónők munkáját megkönnyítő, ezernyi ügyes eszközről. Az eldobható pelenkák és lepedők, az egyhasználatos evőeszközök és tálcák, az eldobható, sterilizált tápszert tartalmazó cumisüvegek, valamint az ugyancsak eldobható csövek, tubusok, katéterek, szondák, tűk, fecskendők garmada már egyértelműen pénzkérdés. Amikor nem volt semmi dolgom, akkor is szívesen csavarogtam a folyosókon, bekukkantva mindenhova, nagyon élveztem a nyüzsgő klinikai életet. A nővérek, asszisztensnők, műtősnők legnagyobb része néger vagy amerikai kínai származású, s a zöld papírmaszkok és főkötők alól csak úgy villognak a gömbölyű dióbarna vagy mandulavágású fekete szemek. Mókásak a néger ápoló- és beteghordó fiúk, hosszú, hajlékony testükkel, ruganyos járásukkal, hajhálóba szorított, hatalmas afrofrizurájukkal. Az orvosok „civilben” dolgoznak: utcai cipőben, farmerben, gyakran csak egy fehér

„pincérkabátkával” a vállukon, az orvosnők bársonynadrágban, garbóban, a hátukra terített fehér, kék vagy zöld köpenykével. Nem ritkaság az sem, hogy valaki „népviseletben” dolgozik: például az indiai orvosnők majdnem mindig szárit hordanak, piros vagy fekete petty fénylik a homlokukon, és éjfekete, egyetlen copfba kötött hajuk szinte térdmagasságban verdesi a szári tarka virágos selymét. Mindenkinek a mellén műanyag lapocska fityeg, kis fényképes igazolvány névvel, foglalkozással, de beosztás nélkül. A professzor éppúgy „csak” M. D. (medical doctor), mint az egyetemről most kikerült orvos, és lapocskáját éppúgy viseli, mint a fűtő, a diétás nővér vagy az adminisztrátor. Feltűnt, hogy a fiatal orvosok igen élénk mintájú, széles nyakkendőket hordanak (az ugyancsak élénken, de másképpen mintás ingekhez…), amelyet egy bizonyos kor, úgy körülbelül 35-38 év táján óriási csokornyakkendő vált fel. A csokornyakkendő mérete az évek során egyre csökken, s mire valaki professzor lesz, a nagy, tarka pillangóból már csak egy kis aprócska, pöttyös lepke marad… Érdekes módon nagyon sok csinos, magas, jóképű orvost láttam, míg az orvosnők között… hát ott nem. Állítólag, persze csak a rossz nyelvek szerint, a medikák közül végül csak az megy el dolgozni, akinek nem sikerült férjet találni az egyetemen. S a szépeknek sikerül. Persze, ez csak pletyka. Már látogatásaim – amelyekre „önkéntes tudományos segédmunkatársi” rangban kaptam engedélyt – legkorábbi szakaszában feltűnt a töméntelen mennyiségű „meeting”, gyűlés, előadás, továbbképzés reggel, délben, délután és este. Kutatási beszámolók, aktuális problémák megbeszélése, továbbképzés röntgenből, baleseti ellátásból, általános gyerekgyógyászati kérdésekről, ritka esetek ismertetése, és közben szinte mindennap előadások a

különböző szakágakban dolgozóknak: ideggyógyászatból, szívsebészetből, haematologiából, urológiából, für-orrgégészetből. Érdekes módon a legtöbb előadás izgalmas, tartalmas és rövid volt. A dinamikus, tekintélytől cseppet sem tartó, kritikus és érdeklődő hozzászólásokon – és az asztalra feltett lábakon – kívül a táplálkozás jellemezte leginkább e megbeszéléseket: délelőtt-délután közös kávézás az ihatatlanul híg, vizes kávéból, ebédidőben közös „lunch”. Mivel Amerikában a hangsúly az esti étkezésen van, délben mindenki előveszi szépen a barna papírzacskóba csomagolt szendvicsét, almáját, joghurtját, vagy a büfében vásárolt krumplit, húst, salátát a papírtányéron, és szép csöndben falatozik, míg az előadó beszél az ekcémáról, vesefejlődési rendellenességekről, vagy épp szép színes képeket mutat egy végzetes, csecsemőkori kórképről. A klinikán egyszer egy héten „ingyenkaja” van, s érdekes módon, a szendvicsek és sütemények mindig jelentősen nagyobb számú hallgatót vonzanak, mint a legtartalmasabb előadás. Ilyenkor az előadó rendszerint csak annyit kér, hogy mindenki előre vegye ki a szendvicset a celofánpapírból… Élvezettel isszák – hatalmas szamovárokból – a mindig kapható ingyenkávét, de nem lehet találkozni a hazai értekezletek másik jellemzőjével, a dohányzással. Nyilvános helyen, tehát értekezleten, várócsarnokban, hivatalokban, bankokban gyakorlatilag nincs dohányzás. Ritkán látni kifejezetten tiltó táblát, többnyire elég az udvarias kérés: Kérjük, itt ne dohányozzék. Úgy vélekednek, ahol az egyiknek jogában áll jól érezni magát, ott a másik se szenvedjen vagy aggódjék egészsége miatt. Az igen erősen érezhető dohányzásellenes hangulatot támogatja a minden dohányárun és dohányreklámon kötelezően feltüntetett felirat (mint azóta nálunk is): „Az Egészségügyi Főhatóság

megállapítása szerint a-dohányzás veszélyes az Ön egészségére!” Talán épp a dohányzási tilalom miatt szűntek meg az órákig tartó, terméketlen eszmecserék. Amennyire mindez tetszett a klinikán, annyira visszarettentett a televízió ide is betört uralma. Színes tévé minden szobában van, és a koraszülött csecsemőtől kezdve a frissen operált nagylányig, mindenkinek ott bömböl a párnáján a hangszóró, reggeltől estig. Azzal ébred és nyugszik minden gyerek. Orvosi és személyiségfejlődési, de egyáltalán, mindenféle szempontból megkérdőjelezhető az az állandó kép- és hangingeráradat, amely a tévéből ömlik szét. A klinika egyik járó betegeket ellátó körzeti rendelőjében szintén érdekes tapasztalatokra tettem szert. A szakorvosi rendelő kétszintes, szép, modern épületben van, kényelmes dolgozó- és vizsgálószobákkal az orvosok, védőnők és szociális gondozók számára. Automatákkal felszerelt laboratórium, gyógyszertár, röntgen, audiovizuális szűrőállomás, diétás-nővéri tanácsadó szolgálat, könyvtár, tanácskozószoba teszi teljessé a rendelői egységet. Itt is van szobai csúszdával, babaházzal, óriási állatokkal, vonatokkal felszerelt játszószoba pedagógussal, hogy a gyerekek könnyebben tölthessék el a várakozás, a vizsgálati eredményre várás nehéz idejét. A rendelői rendszer egyik érdekessége, hogy az orvos nem megy házhoz. Mint mondják, időrabló és veszélyes (!). Ha valakinek súlyos beteg a gyereke vagy magas láza van, hívja a tűzoltóságot (mert a tűzoltók által üzemeltetett mentőautó ingyenes, míg a hivatalos mentőtársaságok magas árat számítanak fel a szállításért), és vigye be a gyereket a klinika vagy bármelyik kórház ambulanciájára. Ilyen szolgálat a legtöbb helyen működik, huszonnégy órás ügyeletet adva.

A másik sajátosság az életkor beosztásából adódik: a gyerekek születéstől tizenkilenc éves korukig tartoznak a gyerekgyógyász „hatáskörébe”. Sőt, a gyerekgyógyász már szülés előtt kapcsolatban áll az édesanyával, tanácsokkal látja el, tulajdonképpen terhesgondozást végez, egészséges terheseknél. S mivel tizenkilenc éves korig követik a körzetbe tartozókat, a gyerekgyógyász a legkülönbözőbb problémákkal találhatja szemközt magát. Kénytelen szembenézni a fiatalkori alkoholizmus, kábítószerhasználat, öngyilkosság kérdéseivel (ma az USA-ban a fiatalkorúak csoportjában a negyedik vezető halálok az öngyilkosság). Húsz év alatt megkétszereződött a tizenöttizenkilenc éves fiatalok között a nemi betegek száma, és egyik gyerekgyógyász ismerősömnek a rendelésén a hozzá tartozó huszonkét terhes középiskolás lányt is el kellett látnia. Nemhiába teszik fel minduntalan a kérdést: Quo vadis paediatria? Pontosabban fogalmazva, mi lesz veled, gyerekgyógyász. Hisz szakmailag is nehezen megoldható problémákat vet fel, ha valakinek éppúgy értenie kell az ekcémás csecsemő gyógyításához, mint a fogamzásgátlás és nemi betegség kérdéseihez, valamint figyelemmel kell kísérnie az egy-két évvel azelőtt még a játszószobában randalírozó lánypaciensek terhességeit… Ezt a tarkaságot tükrözi a tájékoztatószoba is, ahol a rengeteg színes, rajzos felvilágosító prospektus között a csecsemőtápszer és anyatej összehasonlításától és a leendő apáknak szóló tanácsoktól kezdve, a védőoltásokat propagáló (ezek nem kötelezők!) és a női nemi érést bemutató füzetekig minden megtalálható. Talán meg kellene még említenem, hogy jutottam be egyáltalán a klinikára. Balázs vendéglátó professzora kérte meg a gyermekklinika igazgató professzorát, hogy fogadjon engem, rövid beszélgetésre. Ottlétünk második hetében,

egy csütörtök délben, már ott is ültem a könyvtárszerű dolgozószobában, és a valószerűtlenség érzésével küszködve próbáltam elmagyarázni, ki vagyok, mit akarok, honnan jöttem, mit végeztem eddig. Hihetetlennek éreztem a helyzetet, képtelennek, hogy ott ülök én, a kis kezdő orvos Budapestről, és az az alacsony, jókedvű-szemű emberke, ott velem szemben, a Chicagói Egyetem gyermekklinikájának vezetője, barátságos türelemmel érdeklődik szakmai múltam iránt, próbálja kitapogatni tudásom és tapasztalataim határait. Végül is engedélyt adott rá, hogy a klinika teljes jogú polgáraként valamennyi előadáson, megbeszélésen, viziten részt vehessek, fényképeket készíthessek. Szabadon látogathattam a laborokat, kórtermeket, könyvtárakat, sőt nemsokára egy kisebb kutatócsoport munkájába is bekapcsolódhattam. Tarka volt és izgalmas mindaz, amit végül is így, vendégként láttam. Rengeteget tanultam szakmailag, megismerkedtem egy, a miénktől nagyon sokban elütő szemléletű orvosi iskola módszereivel, látványos eredményeivel és a társadalmi háttérből adódó, súlyos problémáival egyaránt.

Menekülési kísérletek a télből New Orleans Mivel februárban a chicagói télnek még igen erős foga van, nem kis lelkesedéssel üdvözöljük az Amerikai Biofizikai Társaság azon remek ötletét, hogy kongresszusukat Délen, New Orleansban rendezik meg. Azzal a felkiáltással, hogy „valamit lássunk is az országból”, egy fiatal, németamerikai házaspár kis Volkswagen buszán vágunk neki az ezer mérföldes útnak (egy mérföld: 1,61 kilométer). Siralmasan ködös, csöpögősen nedves időben indulunk Chicagóból. Tán egy méterre látunk magunk elé, s mögöttünk azonnal összezárul a szürke ködfüggöny. Minden dermedt a hidegtől, s körülbelül négyszáz mérföldön keresztül csak egy-egy kóbor varjú és a korán északra húzó madarak igazi V betűi jelzik az életet. Kopasz fák, barna szántók, mocskos hókupacok, düledező faviskók az út mentén, garázsaikban két-három öreg Chevrolet terepjáróval, ez minden, amit Illinois, Amerika legnagyobb termőterülete nyújt számunkra. Talán nyáron, amikor a búzatáblák gazdagon sárgállnak, megelevenedik a táj, talán akkor szép, így azonban csak lehangoló és unalmas. Memphisben, ahol az éjszakát töltjük, érezhetően melegebb van már. A számtalan, mindenütt garantáltan egyforma Holiday Inn, Ramada Inn, Scottish Inn valamelyikében szállunk meg, s örömmel nyugtázzuk azt a kellemes amerikai szokást, hogy a szállodákban nem kell a gyerekekért fizetni. Rövid memphisi sétánk során meggyőződünk arról, hogy mennyire híven őrzik Észak-Dél nagy háborújának emlékét, csak épp sajátosan értelmezve

a történelmet: többek között parkot szenteltek a „régi Délért elesett hősök” emlékének… Az ember azt hinné, naivul, hogy a rabszolgaság fennmaradásáért harcolni mégsem számít dicsőségnek ma már. Memphis után hirtelen átváltozik a táj, egyre zöldebb a fű, egyre több a viaszos levelű, örökzöld fa, az emberek könnyű nyári ruhákban járnak, és a kis fekete srácok egy szál gatyában rohangálnak a tojás alakú labda után. Az oszlopos, lábakon álló fehér faházak előtt vörös rododendronok virágzanak, s a tornácokon színes turbános néger asszonyok hűsölnek. Egymást követik a furcsa, úgynevezett „mobile home”-okból álló települések: lakókocsik és lakókocsiszerű épületek, könnyen összerakható-szétszedhető faházak, amelyeket teherautóval gyorsan lehet néhány ezer mérfölddel továbbszállítani, ha a gazda költözni óhajt. Olyanok így együtt, mint csúnya, nagy, rendezetlen kempingek, a sátrak vidám tarkasága nélkül. New Orleans nagyon szépen köszönt bennünket, ahogy a hatalmas tó, a Lake Pontchaftrain vizét átszelő, negyven kilométer hosszú hídon megközelítjük. Van lemenő nap, amelynek sugarai visszaverődnek a belvárosi felhőkarcolók ablakain, van ibolyaszínű égbolt, s a város felett lassan köröző, cápatestén „Welcome”-t villogtató Zeppelin. New Orleanst az első pillanattól meg lehet szeretni. Nagyon színes, nagyon élő, mozgalmas város. Szerencsénkre semmi sincs benne Chicago komor, unalmas méltóságából. Mindenhol szól a zene, az utca tele van emberekkel. A lakosság túlnyomó része színes bőrű: piros nadrágos, magas sarkú csizmás ficsúrok széles karimájú kalapban, hangoskodó lányok, göndör hajukban nagy rózsaszín hajcsavarókkal, italtól eres szemű, kéregarcú, louisianai földművesek, hatalmas, kövér öregasszonyok,

szoborszépségű, fiatal fekete nők jönnek-mennek az utcán. De nem egyszerűen közlekednek, hanem rohannak, alszanak, énekelnek, ugrálnak, táncolnak, verekednek, esznek – egyszóval élnek az utcán. A parkokat, a tereket, az utcák szélét kavics helyett reszelős fehérre koptatott kagylók, csigaházak borítják, s esténként igazi vízszagot hoz a Mississippi felől a szél. A szélesen hömpölygő folyó majdnem gyűrű alakban folyik a város körül. A kikötőben apró testű, gyors motorosok cirkálnak a sokemeletes óceánjárók, teherhordó uszályok között. A hajók üresek, csak az őrök állnak bánatosan a korlát mellett, míg a legénység a francia negyedben vigad. A hagyomány szerint a XVII. század végén a gondos francia kormány három hajórakomány hölgyet küldött az első telepeseknek, feleségnek. A leányok valamennyien a prostitúció mesterségét űzték, s magukkal hozták a zene, a tánc, a gondtalan mulatozás, az ital szeretetét (s természetesen a nemi betegségeket…). Hát ez az a hagyomány, amelyet lelkesen ápolnak New Orleansban, a French Court [Francia negyed – vagy franciául a Vieux Carré (Öreg negyed)] kis utcáiban. Ennek szolgálatában állnak a szép oromzatú, színes házak, a világhírű kovácsoltvascsipke balkonokkal, a kreol konyhát dicsőítő éttermek, az emberek és utcák francia nevei, s az egész, a turizmus számára mesterségesen életben tartott, „franciásan könnyed” hangulat. Mindenesetre az biztos, hogy a négyzethálós városokban felnőtt amerikaiak számára meglepőbb élmény a macskaköves, apró utcákon, leanderes belső udvarokban sétálgatni, mint nekünk. Szalmakalapos, napszemüveges lovak vontatják a zöld hintókat, amelyekben szalmakalapos és napszemüveges turisták ülnek. A negyed főterén, a Jackson téren pipás, selyemkendős művészek és művésznők várják a

megrendelőket, hogy porcelánszemű, ránctalan, bodros hajú portrékat hazudjanak róluk, mérsékelt árért. Lisztes képű bohócok, gyakran botló akrobaták, furcsa hangszerekkel, kanalakkal zenélő műkedvelő együttesek gyűjtik a téren a filléreket, a régimódi, tölcséres (!) fagylaltot nyalogató turistáktól. Középen, a katedrálissal szemközt, a sárgára száradt, bánatos pálmák alatt mindennap más rockzenekar üvölt. A negyed belsejében régi és réginek álcázott új cégérek himbálóznak a bejáratok felett, francia vagy legalábbis franciásnak ható nevekkel akarván felhívni a figyelmet portékáikra. Garmadával kínálják az „antik kincseket” (Made in Hongkong, 1975), bronz- és márványangyalkákat, serlegeket, Ámorokat. Aranymérleg, mahagóni-Buddha, selyem imakendő, törött porcelán mosdótál – minden kapható. A legnépszerűbb emlékfigura a kockás főkötős, kötényes, szélesen mosolygó néger „Mummy”, nagy aranykarikákkal a fülében, déli nosztalgia a „régi szép időkről”. Méregdrága éttermek kínálják a kreol konyha spanyol-francia remekeit, rákot, osztrigát, teknősbékalevest. A jól öltözött, kopaszodó turisták, felékszerezett feleségeikkel még sorba állni is hajlandók egy-egy divatos hely kedvéért (asztalfoglalás, nyakkendő kötelező), míg a rongyos farmerű, tetovált, mezítlábas ifjúság a közeli téren, a fűbe heveredve fogyasztja el örök szendvicsét. A Vieux Carré tulajdonképpeni szíve a Bourbon Street, az éjszakai élet utcája. Bár bár mellett, mulató mulatót követ. Az emberek, a gyémánt nyakkendőtűs estélyis urak és hölgyek, a darócba, pokrócba, zsákba burkolt fiatalok egyaránt bokáig érő hulladékban, sörösdobozok, szívószálak, kukoricacsutkák között gázolnak. Mindenki kezében pohár, sörrel vagy borral, amelyet aztán főúri könnyedséggel a többi szemét közé hajít. Az egyik

utcasarkon a kiáradó, hangos zeneszóra két néger kisfiú és egy fiatal férfi szteppel, vasalt cipőjük csattog a kövön, egész testük hullámzik a zenére, folyik róluk a víz. Papírkalap a földön, ha hallják, hogy csörren a pénz, pördülnek egyet, s gyorsabban ropják a táncot. Ha a zenekar szünetet tart, megállnak, törülgetik a homlokukat, a férfi körbejár az alkalmi nézők gyűrűjében a kalappal, hajlonganak a tapsra, s nem mosolyognak. Pihennek a kemény munka után. A kikiáltók ordítozva hívogatják a vendégeket, dicsérik portékájukat, a meztelenül táncoló nőket, férfiakat, a pornófilmeket, a trágár feliratú trikókat, az igézően ledér ruhadarabokat. A kikiáltók közt van értelmes arcú fiatalember, banktisztviselő küllemű középkorú férfi, gyér hajú, fogatlan fiatal nő, s édesen mosolygó, rúzsos ajkú fiú. Ki-kilendítik az ajtókat, hogy kedvet csináljanak a műsorhoz, a fátyolban vonagló lányokhoz, a fügefalevélnél lényegesen kisebb ruhadarabba öltözött táncosnőkhöz, a nőimitátor szépfiúkhoz. Az ajtóban ácsorgó pénztelen turisták és kiskorú néger suhancok minden alkalommal ágaskodnak, tülekednek, sóváran meresztgetik szemüket a barna, sárga, fekete és fehér szépségek felé. Bűzlik az ital, ordít a rock és a dzsessz, gyűlik a szemét, zajlik az élet a Bourbon Streeten. S a fél- és egész-részegek, a kuncsaftra váró lányok, a tolongó turisták között tízlépésenként öt-hat rendőr ácsorog, minden utcasarkon két-három URH-kocsi őrzi türelmesen a biztonságot. A rendőrök valamennyien markos, fiatal férfiak, feketék, fehérek vegyesen, gumibotjuk másfélszer hosszabb a szokottnál, övükben két-két, könnyen előkapható pisztoly fityeg a bilincsek mellett. Unatkozó arccal rágják a gumit, de a legkisebb gyanús mozdulatra, elég egy kidudorodó zseb, már ugranak, már elöl a pisztoly, nyakon a gumibot, s

motoznak. Ha három kamasz összeverekszik, biztos hogy fél percen belül ott teremnek a lovas rendőrök. Nem vicces fiúk, s rengetegen vannak. Nekik köszönhető, hogy hajnali háromkor is biztonságos a francia negyed, s nekik köszönhető, hogy békességben, élvezhetően zajlanak a parádék. A színes, látványos felvonulások szervesen hozzátartoznak New Orleanshoz, a város legnagyobb ünnepéhez, a Mardi Grashoz. Franciául húshagyó keddet jelent a szó, New Orleansban azonos a karnevállal. (Már a mi érkezésünket megelőző héten is jutott mindennapra néhány szín-pompás felvonulás.) A menetekben történelmi figurákat, mesealakokat, mondái hősöket személyesítenek meg, egymást követik a manók, tündérek, görög istenek, egyiptomi rabszolgák feldíszített kocsijai, álarcos táncosai. Amazonok és indiánok lovagolnak lassú ügetéssel, aranyszekérről Hermész és Kleopátra hint csókot, és kísérőik tarka nyakláncokat, nagy, fényes érméket dobálnak a nép közé. A kocsikat hangos fúvószenekarok követik, mindegyik egyegy középiskola vagy egyetem színeiben, csákókban, mentékben, paszományosan. Mögöttük jönnek a diáklányok, apró csizmákban, falatnyi szoknyákban, kezükben bumfordi pomponokat vagy aranypálcákat forgatva. Végigtáncolják a négy-öt kilométeres felvonulási utat, szakad róluk a víz, a mellettük loholó tanárok időnként Coca-Colát, limonádét öntenek nekik a termoszokból. Mind a zenekarok, mind a táncoló lánykák csoportjai elszomorítóan „egyszínűek”, vagy fehérek vagy feketék, keveredés nincs, s ezek szerint az iskolákban is komoly a színek szerinti elkülönülés. Egy-egy csoportot a lelkes nézők serege követ, egész testükkel vonaglanak a ritmusra a fiúk, lányok, megpróbálják túlordítani a

bömbölő vadászkürtöket és csattogó cintányérokat, tapsolnak, forognak, biztatják a fáradó táncosokat, de csak a következő utcasarokig. Ott visszafordulnak, és rohannak az újabb kocsi elé, nehogy lekéssék a lánc-es érmeszórást. Marakodva, visítozva, lábak között hason csúszva gyűjtik a karneváli emlékeket, hogy öt perc múlva csekély összegért árusítsák a kevésbé élelmes nézők között. Üvölt a zene, táncol és ordít a hullámzó tömeg, lobognak a fáklyák, cirkálnak a rendőrautók, szirénáznak a tűzoltók, száguldoznak a mentők, csilingelnek a vattacukor- és mogyoróárusok mozgóboltjai, a levegőben sok száz léggömb és a marihuána émelyítő füstje szálldogál… Hajnalfelé aztán hatalmas kocsikba gyűjtik a hulladékhegyeket, a zöld-sárga-lila karneváli zászlókat, vízsugárral mossák az úttestet. Hajnalfelé elzötyög az utolsó zöld villamoskocsi is a kertváros felé, ahol a milliomosok palotái fehérlenek. Hajnalfelé a Preservation Hall öreg néger dzsessz-zenészei megtisztogatják a hangszereiket, és elindulnak inni egyet, lefekvés előtt. Hajnalfelé a rendőrök összeszedik az utcán alvókat, a részegeket, a kábítószertől tántorgókat, a kószáló tizenéves lánykákat. Elcsendesül a város – kivéve a Bourbon Street – , s készül a másnapi parádéra. Bánatosan hagyjuk el New Orleanst. Még egy utolsó napkelte a Mississippi felett, utolsó pillantás az utcán a bendzsóját pengető, öreg cowboyra, s máris mögöttünk marad a bolondos város. Visszafelé XVIII. századi ültetvényesházra vadászunk, s mire lefényképeznénk egyet, majdnem miránk vadásznak: a gazda puskáját ránk emelve mutatja a kifelé vezető utat. Ja, kérem a Dél, az Dél, ott még komolyan veszik a magántulajdont.

Érdekes módon, a visszafelé úton az ezer mérföld hosszabbnak bizonyul, mint odafelé menet. Csak nem akarózik elhagyni a napsütést. Itt egy szép kócsag a mocsárban, ott egy érdekes faház, emitt egy különleges pillangó állít meg. Lassan mégis elérjük a szürke ég világát, hóviharba kerülünk, újból sálakba burkolózunk. Hirtelen nagyon távolinak tűnik az egész, valódiságára csak Anna emlékeztet bennünket: boldogan csörgeti a tíz Mardi Gras-érmét, és egyszerre tizenhét színes nyaklánccal ékesíti magát.

Florida Utazni mindig jó. Kétszeresen jó akkor, ha szívélyes meghívás tehermentesít a szállodai és vendéglői áraktól, lehetővé téve, hogy egyáltalán elutazzunk. Háromszorosan jó, ha az ember elhagyhatja Chicagót, ahol a száznegyven év óta leghidegebb télnek öt hónap messze nem volt elegendő, hogy kidühöngje magát. Március 18-án reggel újból a jól ismert képre ébredtünk: behúzott nyakú emberek topognak a buszmegállóban, míg a jeges szél az arcukba csapkodja a zuhogó havat. Végigizgultuk a repülőtérre vezető utat, reménykedtünk, hogy a hóvihar ellenére felszállnak a gépek. Egyébként csakis azért döntöttünk a repülőgép mellett, mert még igen élénken emlékeztünk a Washingtonba való döcögésre, a vacogós ácsorgásra a philadelphiai pályaudvaron, ahol kényszerátszállást hajtottunk végre. És természetesen az sem mindegy, hogy a nyolcnapos nyaralásból négy napot vagy négy órát tölt az ember utazással. A gép végül is felszállt. Florida felé repülve hamarosan kisütött a nap, s egyelőre csak a felhők felett, később aztán

felhők nélkül ragyogott a kék mindenségben. Még szerencse, hogy a légitársaságok vetélkednek egymással az utasfogásban, s legutoljára az ingyenpezsgő felszolgálását vetették be csaléteknek. Így még sokkal jobb kedvvel érkeztünk meg a harmincfokos hőségbe, és boldogan izzadtuk végig a szállásunkhoz vezető utat. Chicago téli színei után – ónos ég, csatakos hó, barna-szürke házak, szürke tarajú tó – szinte mellbe vágó volt a színek gazdagsága: az ég és az óceán kékje, a házak vakító fehérje, a zöld árnyalatai a pálmákon, kaktuszokon, cserjéken, a hibiszkuszok vöröse, a jázminok és a virágzó citromfák fehérje és az érett narancsok sárgája. Nekünk kicsit mesevilágnak tűnt az egész, sose jártunk még trópusi-szubtrópusi vidéken. Vendéglátóink a végtelenségig szívélyesek voltak, szinte a tenyerükön tálalták volna elénk mindazt a szépséget, amit Florida kínál. Büszkék az éghajlatra, a szép kis fehér házuk előtt magasodó, néhány éve ültetett királypálmára, a szépen érő mangóra, a reggelenként saját kézzel szüretelt narancsra. Idős házaspár, távoli rokonaink. A rokonság olyan távoli, hogy csak nagyítóval fedezhető fel, soha nem találkoztunk az életben. Hatvan évvel ezelőtt vándoroltak ki Amerikába, s ötven, nagyon kemény munkával eltöltött év után, megtakarított pénzükből, mint annyi más idős ember, Floridába vonultak vissza. Jó az éghajlat, szép a táj, biztonságos a környezet, nem túl drága az élet. Fűteni nem kell, a vizet a nap melegíti, téli ruhára nincs szükség. Nem véletlen, hogy Miami Beach és a környező, számtalan kis település az idősek városa. Ötven évvel itt valaki még bakfisszámba megy. Vendéglátóink már alaposan elhagyták ezt a bakfiskort is, de azért buzgón dolgoznak a kertben nap mint nap. Háromezer lakosú kisvárosukban

megbüntetik azokat, akiknek a kertje gondozatlan, elhanyagolt vagy szemetes. Azért az ember olyan érdekes; hiába él akárhány évig új hazában, hiába telik el az élete idegenben, valahol mélyen, nem tudatosan, megőrzi magában a gyerekkor, a szülői ház emlékeit. Hogy is történhetne másképp, hogy valaki Floridában a mangó- és banánfák tövében, a kaktuszok és pálmák alatt épp olyanra kerekíti a viola gruppjait és éppúgy ülteti körbe begóniával a petúnia ágyást, közbeközbe szúrva egy-egy verbénát, ahogy hetven évvel ezelőtt a fehérgyarmati asszonyok, és ahogy ma, akárki, Soltvadkerten vagy Jánosházán. Háziasszonyunk Fehérgyarmaton töltötte a gyermekkorát, de még életében nem találkozott olyan emberrel, aki egyáltalán hallott volna szülőfalujáról. Szinte el sem akarta hinni, hogy mind a ketten jártunk ott, néhány évvel ezelőtt. Floridában töltött első két napunk az óceán bűvöletében telt. A felmérhetetlen kékség határán pontszerűnek tűnő hajók álltak, legalábbis úgy látszott, mintha moccanás nélkül horgonyoztak volna. Az égen napégés elleni krémek reklámcsíkjait húzták a kis propelleres repülőgépek, riogatva a sirályok lusta seregét. A durva szemcséjű homok állandóan tele volt kagylókkal, a hullámok percenként dobálták a partra az izgalmasabbnál izgalmasabb kincseket: rózsaszín kavicsokat, gyöngyházfényű szikladarabkákat, kagylóvázakat. A víz ölelő és lágy, egyszerűen nem lehetett kimászni belőle. Sikerült is, körülbelül egy óra leforgása alatt, életünk legkomolyabb leégését beszereznünk, utána már csak vörös és hólyagos bőrmaradványainkat égettettük az izzó napon. De hát vannak dolgok, amelyekkel nem lehet betelni: a nappal, a zöldszagú levegővel, a hullámok zajával.

Azért, ha a puha, sós hullámokon kívül valami mást is akartunk látni Floridából, csak el kellett hagyni a vízpartot. Így a harmadik reggelen autóba ültünk, s elindultunk a hatalmas Nemzeti Park, az Everglades felé. Az Everglades Florida középső részén terül el, Dunántúlnyi nagyságú, trópusi ősmocsár, értékes, védett, többnyire érintetlenül megmaradt természetes állat- és növényvilággal. Bizonyos részeit a turisták is látogathatják, de a meghatározott útvonalakat sem-a dzsungelben, sem a lápban barangolva-csónakázva nem ajánlatos elhagyni. Az Everglades felé menet hamar a hátunk mögött maradt az üdülőhely hangulatú, kellemes, színes tengerpart, és hamarosan Miami, az anyaváros külvárosát átszelő gyorsforgalmi utak nyolcasain, felüljáróin kanyarogtunk. Elhagytuk a külváros mocskos viskóit, kopott gyárait, olajtócsás benzinkútjait, s nemsokára elértük a Nemzeti Park bejáratát. A parkban gondosan kiépített utak hálózzák be a dzsungelt, fahidak ívelnek a mocsár felett, kilátóból lehet megnézni az egykori, hírhedten késélességű fűtenger maradványait. Minden érdekesebb tájrészletnél, izgalmas látnivalónál szélesre kerekített parkolót építettek, mindenütt rajzos, fényképes földrajzi-biológiai magyarázó táblák láthatók. Kirándulásunk amerikai módra folyt. Ez azt jelenti, hogy beáll az ember a parkolóba, két lépést tesz, és megtekinti a mahagónierdőt, a hatalmas, sötét, méltóságteljes fákkal. Majd újabb körülbelül egy kilométeres autózás után a piknikezésre kijelölt helyen, égig érő faóriások alatt hideg ebédet eszik, miközben a fekete varjak türelmetlenül, éhesen keringenek az asztal felett, várva a maradékot. Ezután a lelkes turista elautózik a dzsungel széléhez, s a lehető legközelebbi parkhelyről gyalog (!) közelíti meg a dzsungelt, sőt, majd ötperces gyalogtúrára indul a fák közt

kanyargó betonúton. Hitetlenkedve tapogattuk a lecsüngő liánokat, átmásztunk a kiszáradt fatörzseken, s a beígért kígyókat kerestük a sűrű aljnövényzetben. Sajnos, éppen nem volt igazán dzsungel a dzsungel, nem lehelt ki bűzös párákat az izzadó föld, nem csöpögtek súlyos vízcseppek a nyakunkba a lombsátorról. Minden csontszáraz volt, fullasztó hőség ült a bokrok felett, tovább szárítva az évek óta esőhiányban szenvedő növényzetet. Ugyan, hogy is frissíthetné magát az ember a dzsungelben másképp, mint jeges Coca-Colával a dzsungelszéli automatából. S aki még az ilyen fárasztó túra után sem csügged, az elindulhat az ellenkező irányba. Dobogó fahidakon sétáltunk a mocsár felé. Alattunk, a vízililiomok tetején vadkacsa bukdácsolt, lomha teknősök hűsöltek a zöld vízben, tarka halak ugráltak ki a hullámok közül. Egy kis sziget sáros, levelekkel, gyökerekkel borított partjáról, az aljzat színébe olvadva, rút alligátor csúszott a vízbe. Megcélozta a vadkacsákat, és kevés sikerrel kapkodott billegő farkuk után. Egy fiatalember növény- és állattani előadást tartott az érdeklődőknek, távollátóval mutogatta a szemközti sziget egyik fáját: az ágak között törékeny fészekben, elegáns nyakú vízipulyka ült tojásain. Kifelé menet épp egy parányi, tűzpiros madarat csodáltunk, amikor újabb turistacsoport érkezett. Az egyik, húsz év körüli fiatalember, hallván Anna sorozatkérdéseit (miért piros a madár, miért pici a madár, miért repül el a madár, mikor jön vissza a madár), kicsit angolosan hangsúlyozott magyarsággal odaszólt: magyarok, ugye? Hogy tetszett? Láttak alligátort? Már meg sem lepődtem. Miért épp az Everglades mocsaras partja lett volna az a hely, ahol az ember nem találkozik magyarokkal, vagy legalábbis leszármazottaikkal.

A következő nap, este az autóbuszon, Miami Beachben két fekete nadrágos, fehér inges férfi ízes magyar beszédére figyeltünk fel. Már előbb is rájuk-rájuk meregettük a szemünket, kirívó volt fekete nadrágjuk a sok csiricsáré, piros, lila, sárga öltöny és sort között. Úgy öltöztek, ahogy nálunk szoktak az emberek, ha elegánsak akarnak lenni. Borús hangulatban voltak, keseregtek valamin, hogy megint drágább lett húsz centtel. A fiatalabb, olyan jó ötvenes, mesélte, hogy ő az autóbuszon tölti az estéket, utazik ki-be a városból, mert a busz legalább légkondicionált. Éjszaka még beül a kettőig nyitva tartó, jó hűvös és ingyenes városi könyvtárba. Magyarázta idősebb társának, hogy ez milyen jó és olcsó megoldás, legalább nincs egyedül. A bácsika csak dühöngött, szidta azt a bizonyos Irént, aki Floridába csábította. Mirgett-morgott, legyintgetett „ezekre az amerikaiakra”, majd hirtelen fellelkesülve belekezdett egy történetbe: „Mondtam már neked azt, amikor Tápéról Szegedre mentem és a juhászgyerek azt mondta, hogy…” Leszálltunk, ők meg átmentek a végállomás másik oldalára, ahonnét hamarosan indult kifelé a következő busz. Miami Beach alig néhány utca szélességű hosszú szigeten fekszik az Atlanti-óceán és a Biscayai-öböl között. Belvárosában szálloda szállodát ér, motelek, penziók, luxus bér- és öröklakás-paloták szegélyezik az utakat. Rengeteg az el- és kiadó lakás, csillagászatiak az árak: meg kell fizetni a libériás portást, az úszómedencét, a festői kilátást az óceánra vagy az öböl ezer apró szigetére, a saját tengerpartot, szóval a floridai élet kellékeit. A legelegánsabbnak tartott szálloda a francia nevű Hotel Fontainebleau. Minden van benne: töméntelen bronz- és márványangyalka, boltívek, aranyozott és kristálycsillárok, bársonykerevetes, brokátfüggönyös beugrók, sürgő-forgó

pincérek, liftesek, szobalányok regimentje, sok sujtással és pitykével a ruháikon. Fényes, hivalkodó, nagyon „újgazdag”, és mérhetetlenül drága. A kisebb-nagyobb szállodák elsősorban télen vannak tele északról jött vendégekkel. A tavasz megérkeztével elutaznak, és csak az őslakó nyugdíjasok maradnak itt. Ekkor válik igazán az idősek városává Miami Beach és a környező kisvárosok: hatvanas öregurak korzóznak piros kockás öltönyben, szalagos szalmakalapban az üzleti negyedben, hetvenes hölgyek töltik meg a szépségszalonok „restaurálótermeit”, és nyolcvanas nénik pihennek barnára sülten a tengerparton, rózsaszín fodros fürdőruhákban. Visszavonult üzletemberek, kisiparosok, orvosok, művészek, kereskedők töltik itt nyugdíjas éveiket, olyan emberek, akik a munkásévek alatt kerestek annyit, hogy félretehettek idős napjaikra, és lakást vagy házat vehettek maguknak. Sokan inkább a lakást választják, hisz a házzal, kerttel együtt járó sok munkát nem mindenki tudja már elvállalni. Miami Beachben és a környező kisvárosokban – valamennyinek saját polgármestere, önálló tűzoltósága, városi klubja és kertbarát köre van! – csak a tengerparton magasodnak a tíz-harminc emeletes épületek, beljebb csodálatosan gondozott kertek szegélyezik az utcákat, bennük kisebb-nagyobb fehér házakkal. Még a legelegánsabb és láthatóan jómódú tulajdonosok házai is egyszerűek, sima vonalúak, a kertek nem agyonzsúfoltak. Egyetlen kivételt láttunk. A lakásunktól nem messze, az utcasarkon terpeszkedett egy szokatlanul, a környezetből kirívóan nagy ház, rózsaszínre és türkizkékre festve. Esténként a házat és a körötte magasodó pálmákat piros, kék és lila fények világították meg, a kert közepén manócska állt, a garázskaput piros mentés, csákós

gipszhuszár őrizte. A tulajdonosnak valami egész különleges hangzású neve volt, valami Mészáros vagy hasonló… Kerítés és járda sehol sincs. A járda hiánya azért is meglepő, mert Amerikának ez a tája olyan kivételes terület, ahol este, az illatos, meleg sötétben SÉTÁLNI lehet az utcán, bárkinek, idős embernek, magányosnak egyaránt, félelem nélkül. Sőt kerti bútort, szerszámokat, ruhaneműt, mindent kint lehet hagyni éjszakára a kerítés- és kapumentes kertekben. Szépek ezek a nyugodt, csöndes utcák, a fehéren fénylő, alacsony házakkal, s a mindenféle különleges növénnyel, fikuszfákkal, amelyek törzsét három ember sem éri körbe, rózsaszín virágú kaktuszokkal, kopasz törzsű, háromméteres levelű pálmákkal. A fehér házakat fehér emberek lakják, akik féltékenyen őrzik környéküket. Rászorítják a tulajdonosokat, hogy ne adják el a házakat színes bőrűeknek, mert közhelyszerűen mindig ugyanaz történik: az esetleg beköltöző többi színes bőrűtől való félelem miatt azonnal megindul az elvándorlás, a környék kiürül, a házak elvesztik értéküket. A nyugdíjas, fehér cipőbolt-tulajdonos elköltözik, ha egy nyugdíjas, fekete orvos. lesz a szomszédja. Ezt a gondolkodásmódot egyszerűen már nem is próbáltuk megérteni, úgysem lehet. Ugyanis azok a színes bőrűek, akiktől tényleg félni lehetne, a lumpenek, csavargók, késelők, általában nincsenek abban az anyagi helyzetben, hogy házat vegyenek Floridában. Az érvelés: ha beköltözik egy fekete, követi a többi, nem lesz feltűnő, ha feketék kószálnak az utcán, márpedig akkor előbb-utóbb közéjük keverednek azok, akiktől félni kell; számomra nem meggyőző, de mivel nem én vagyok az, akinek hátán alkalomadtán csattan az ostor, helyesebben a hátában a kés, nem utasíthatom el egyértelműen.

Miamiban már nemigen látni a tarka ruhás, napbarnított nyugdíjasokat, sétálgató nyaralókat. Poros, szemetes, füstös nagyváros, mozgalmas kikötővel, sok gyárral, iskolák, kórházak, bankok sorával. Az utcán szinte csak spanyol szót hallani. Hangos beszédű, lustán mozgó „latino” férfiak, mexikói, chilei, Puerto Ricó-i bevándorlottak üldögélnek az utcai sörözőkben, korán elhízott asszonyaik a kapukban porolnék számtalan gyermekükkel, kreol lányok lobogtatják hosszú, hullámos hajukat a zsúfolt utcákon. Komoly társadalmi gondot jelent a nagyszámú spanyol népesség. Dallamos nyelvüket semmi kincsért oda nem adnák, ami jó, viszont angolul nem hajlandók megtanulni, ami kevésbé jó. Munkatempójuk, életstílusuk meglehetősen eltérő a „nagyhajtós-pénzcsináló” amerikaitól. A következő napon Fort Lauderdale-be kirándultunk, amely főként a húsvéti szünetben ideözönlő diákságról nevezetes. Senki nem tudja, milyen hagyomány alapján, évről évre több százezer egyetemista zarándokol a városba, s egy keskeny, hosszú, homokos partszakaszra települve élvezi az óceánt, a napot, a vakációt. Ijesztő küllemű, alig döcögős öreg autókon, kölcsönzött motorokon, kerékpáron jönnek. Autóstoppal alig, ugyanis a legtöbb állam szigorúan tiltja az országúti „autókoldulást”.

A Hyde Parkot átszelő „HÉV” szinte már költőien csúf megállója

◄ Chicago – Midway Pleasance

Béke, barátság és környezetvédelem: az 54. utcai iskolát a gyerekek festményei díszítik

A Regenstein Könyvtár

◄ Az anatómia tanszék és az Egyetem színházépülete

Az előkelő „Hotel lakóházunk

Mayfair”

nevet

viselő,

meglehetősen

rozzant

◄ A világelső kör-toronyházai, a Marina Towers épületei, amelyeknek első tíz-egynéhány emelete parkoló, a többi méregdrága luxuslakás

Festő és modellje a Jackson téren (New Orleans)

◄ Deák-Ebner Ilona batikolt kakasa egy kiállításon

Ez és a jobb oldali kép aláírása olvashatatlan (korrektor)

Bárok és rendőrök

Kora reggel a Bourbon-Streeten ►

Hajnal a Preservation Hallban…

… és a Canal Streeten ►

Ez a delfin igazából ránk mosolygott! Vízipulyka az Everglades parkban és lüktető torkú gyíkocska a kertünkben, Floridában

Nem ártanak senkinek, zenélnek, napoznak, szórakoznak, persze a három kevésbé szolid időtöltésnek is áldoznak, nem marad ki az ital, a szex és a „fű” (marihuána) sem. Inkább gazdasági, közigazgatási és higiéniai gondot okoz a rengeteg ember elhelyezése, ellátása. Fort Lauderdale egy részét Florida Velencéjének nevezik. Vízi utakkal keresztül-kasul átszőtt, apró földnyelvekre épült házakból álló negyed. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen luxussal felszerelt, szőnyeggel borított fedélzeti! jachtok horgonyoznak a kikötőben, az álomvillák parkja a vízpartig nyúlik, és a kapukban motorcsónakok „parkolnak”. Az óceánparti sávon emelkedő, gyakran harmincemeletes palotákban a lakásokhoz, az uszodákon kívül tenisz- és golfpályák, tornaterem, szauna, klubhelyiségek tartoznak. A lakások és a villák tulajdonosai évente csak a két-három téli

hónapot töltik itt, a többit a másik házukban, valahol fent Északon, New Yorkban, Bostonban vagy másutt. Itt már nem laknak egyszerű nyugdíjasok, ezek a lakások és ez az életmód jelentősen többe kerül annál, mint amit „spórolással” össze lehet gyűjteni, akár egy élet alatt is. Tulajdonképpen nagyon szép az egész, illetve szép lenne, ha az ember nem ütközne unos-untalan az ellenkezőjébe. Olyan rettenetesen kirívónak éreztem magam a környezetből, hogy még jól érezni is elfelejtettem magam. Egyszerűen zavart a libériás portás, a márványborítású lift, a bridzsszobában kártyázó, felékszerezett hölgykoszorú. Más gondolkodásban nőttem fel, valahogy soha nem kellett azzal foglalkoznom, hogy ki szegény és ki gazdag. Itt meg lépten-nyomon az ötlött eszembe, hogy az ördög vigye el a sütkérező bankárokat vagy miket, nekik biztos nem kell arra gondolni, hogy valami egy dollár vagy egy-ötven, és akkor az egydollárosat venni… Utolsó napunkon a Seaquariumba mentünk. A Biscayai-öböl számos szigetét kisebb-nagyobb hidak kötik össze egymással, a félszigettel és Miami Beach szigetével. Némelyik komoly, nagy, középen felnyitható építmény, de akad számos kis keskeny, fehérre festett, fakorlátos „maszekhíd” is, az adott kis sziget tulajdonosáé. A Seaquarium is az egyik szigeten fekszik. Nagy tudományú fókák, bálnák, delfinek szórakoztatják a közönséget. Mindent tudnak, amit víziállatoknak tudni illik: vízipólózni, uszonnyal tapsolni, levegőbe ugrálni, fejelni, de legfőképp a jutalomhalakat jóízűen bekebelezni. Kicsit cirkuszízű az egész, amit én nem különösképpen kedvelek, de tagadhatatlanul mulatságos. A bálnák hasa hófehér, hátuk szénfekete, ijesztő tömegükkel emeletmagasra ugranak. Amikor visszapottyannak, egész vízözön zuhog a nézők nyakába. A fókák hason

csúszkálnak, fel-le mozgatják a bajszukat, lépcsőt másznak, és kilopják a halat a gondozó vödréből. A legkedvesebbek mégis a delfinek. Fülig érő, mosolygósra szabott szájuk van, hacsak kinyitják, máris szélesen kacagni látszanak (az igazság az, hogy egyszerűen röhögnek…). Karcsú, aranybarnára sült lányok emberi fül számára nem hallható síp szavával beszélgetnek velük. Intésükre a delfinek táncolnak, menetelnek, csónakot húznak? labdával, karikával bolondoznak a vízben. Az embernek szinte kedve támad egy ilyen kedves, szelíd, galambszürke jószágot hazavinni, bár kétséges, hogy több mázsányi testükkel elférnének-e a fürdőkádban, nem is szólva a tonnányi apró halról, amit naponta elfogyasztanak. A floridai élményekhez tartozik még a „nagy horgászat”. Kissé rozoga, közepes nagyságú hajókon, csekély pénzért horgászni indulhatnak az óceánra a (koca-) horgászok. Kicsit meglepő hatású, és nemcsak a lelket kavarja fel, hanem a gyomrot is, ahogy a parttól néhány kilométerre emeletes hullámok kapják hátukra a hajót, felemelik, majd alaposan oldalra döntve, visszacsúsztatják a mélybe. További élmény a helyszíni földrajzóra volt. Pár mérföldnyire a parttól csodálatos sötétkék sáv húzódott az óceán tükrén: a Golf-áramlat szinte kézzelfoghatóvá vált meleg hullámvonulata. Érdekes volt még a csali is: a legénység mindenki horgára akkora halat tűzött csalinak, amekkorát eddig még csak a Fény utcai piacon láttunk. De a legislegmeglepőbb mégiscsak az volt, hogy a halak haraptak is, s egymás után akadtak horogra a soha nem látott hosszú, tüskés fejű, kemény bőrű, meg a kékes színű, lepény alakú ragadozók, s a szép formájú, keskeny királyhalak. Szinte senki nem tért vissza üres kézzel, és a

kikötőben, a magas facölöpök tetején üldögélő, mohó pelikánok nem gubbasztottak hiába. Eleinte, mivel mindegyik cölöp tetején egyforma tartásban, mozdulatlanul üldögéltek, azt hittem, hogy valami újabb, ízléstelen amerikai trükkel állok szemben: az élethűség kedvéért műanyag pelikánokkal tűzködték tele a kikötőt. De amikor a matrózok a félelmetes késekkel bontani kezdték a halakat, a „műanyag” pelikánok igencsak megelevenedtek, a levegőben kapkodták el a hulladékot. Az alkalmi horgászverseny győztese járt a legrosszabbul, bár hala a legnagyobb volt, a majd kétméteres ragadozó büdös húsát csak a pelikánok falták fel. Jobban jártunk mi, a névtelen résztvevők, szerényebb, négy-öt kilós királyhalainkkal, amelyekből este úgy belaktunk, hogy csuda. Gyorsan elszaladt a pár nap, hamar el kellett búcsúznunk Floridától, a Napfényállamtól. Ilyen helyet se fogunk gyakran látni még az életünkben, ahol az emberek nem azért hordanak kardigánt és kiskabátot magukkal, hogy az utcán meg ne fázzanak, hanem azért, hogy ha bemennek valahová, kibírják a jeges légkondicionálást. Bezzeg Chicagóban: Chicago a szokott ólmosesővel és csontig hatoló széllel fogadott bennünket. A repülőtéren majd egy órát toporogtunk a buszmegállóban, százszor is elátkozva az autóközpontú gondolkodást. Ingyenbuszok cirkáltak, hogy az autóbérlőket a bérlőhelyre vigyék, hogy az autósoknak a parkolóig se kelljen gyalogolniuk, de aki a buszra várt, az kékre fagyhatott. Végül is taxiba ültünk, mert igencsak szükséges volt már, hogy ne csak Florida gondolatával melegítsük átfagyott tagjainkat…

Egy hétköznap Chicagóban Április 13-a van, szerda. Belülről csodálatos a tavasz, ragyog a búzakék ég, azért a biztonság kedvéért, mielőtt felöltöztetem reggel a lányomat, lenézek a buszmegállóba, és az ott toporgók behúzott nyaka szerint választom ki öltözékünket. A változatosság kedvéért vad szél cibálja a még mindig kopasz fákat, kissé túlzón bolondos áprilisi szélvihar söpörgeti ide-oda a maradék koszos havat. Tehát részemről maradok az október óta viselt egyenruhámnál: bársonyfarmer, két pulóver, bundacipő, nagykabát, és a lányomról sem sajnálom a rétegeket. Mire családom utolsó tagját is kirángatom az ágyból, fél nyolc van. Itt az élet később kezdődik, mint otthon, de később is fejeződik be. Reggel nem szaladgálunk tejért, kenyérért, ami kényelmes ugyan, de azért a ropogós reggeli kiflik csak hiányoznak. A dobozos tej jó, három-négy napig is eláll. Egy gallont szoktam venni. Csuda büszke voltam, amikor végre sikerült megtanulnom, hogy az összesen 3,89 liternek felel meg. A tej teljesen zsírtalan – oka a koleszterinszegény diéta, ami az infarktustól való általános félelem miatt már közelebb áll a hisztériához, mint az étrendhez a kenyér némiképp ragacsos. Balázs rohan, szeretné elérni a nyolcórás buszt, mert akkor nyer fél órát. Így csak fél szívvel issza az egyre világosabb kávét (azért világosabb, mert egy év alatt itt is alaposan megemelkedett a nescafé ára), fél szívvel hallgatja a rádiót, de egész lelkével már az aznapi kísérleten rágódik. Közben gyorsan szendvicseket gyártok, hisz este hétig hosszú még a nap. Annával az ablakból drukkolunk, hogy sikerül-e a buszelkapási manőver. Sikerült. Akkor mi is igyekszünk, mert én még a cipészhez is be akarok

ugrani a háromnegyed kilences busz indulása előtt. Lifttel megyünk le a harmadik emeletről, amit itt negyediknek neveznek. A lift Amerika egyik csodája (a másik a telefon): mindenütt van, mindig jó, mindenki kezelheti, külön bér nélkül. Eleve feltételezik, hogy az emberek csak akkor és annyit használják, amikor és amennyiszer valóban szükség van rá. Ha nagy ritkán javították a főliftünket, a hátsó, hajtókarral működtethető teherhordó lift még mindig használható volt. Ha nem akartam várni rá, és felszaladtam a három emeleten, a házbeliek megrovó pillantásaiban minden benne volt: fiatal… nem kíméli magát… a lépcső nem szaladgálásra való… hiába, keleti az istenadta… Reggelenként, lent a hallban a korán kelő nénik egy csoportja trécsel. Annát mindenki harsányan köszönti, népszerű kis színfoltja a háznak. Bámulják folyékony angolját, önbizalmát, mulatnak kivédhetetlen kérdésein: miért van botod?, miért remeg a fejed?, öreg vagy, és azért fáj a derekad? – kérdezgeti három évének rendíthetetlen tapintatlanságával. De nemcsak a nénik örülnek neki, hanem Mr. Buttler, a sovány gondnok, Mr. Brown, a mázsás szerelő, és a kuncogó, csilingelő fülbevalós Dorothy, a délelőttös portásnő is. A kiszolgáló személyzet mind fekete, örülnek, hogy Anna már nem fél tőlük, számomra teljesen érthetetlen néger beszédjükre egyedül ő tud ugyanolyan tájszólásban válaszolni. „Gimme yo dolly!” (Add nekem a babádat!), kérik mindennap legféltettebb kincsét. „Ain't gonna giv ya!” (Nem adom oda!), válaszolja hibátlan akcentussal. Azért rémes, ha valaki orvos, gondolom. Még a perc alatt is, míg átszaladunk a hallon, diagnózisok gyártódnak agyam egy kis rekeszében: Mr. Brown széles, fekete arcában véreres szem ül, egy-egy mozdulata után szívesen

megtámaszkodik, szinte látom, ahogy a vérnyomásmérő higanyszála a kétszáz felé szalad. A gondnok mélyen barázdált arcán rajta van a hajnali gyomorfájás minden poklának nyoma, ha neki nincs fekélye, fogadok magammal, hát senkinek. Na és Mrs. L., ma megint olyan dagadt a keze-lába, hogy otthon habozás nélkül felajánlanék neki egy Strophantin-kúrát. Az átsuhanó gondolatokat elhessegetve, jobbra-balra köszöntgetve kilépünk az utcára. A kapuban röpke küzdelem Annával, ugyanis ahogy arcul csapja a szokásos szél, hirtelen lecövekel, és közli, hogy itt hideg van, ő nem megy sehová, rá ne fújjon a szél, és különben is. Ma azonban elég megemlítenem a cipész két kutyáját, s már szaladhatunk. A szomszéd házban éppen nyit a fűszeres. Én csak „a maszeknak” hívom, pedig a nagyobb bolt, ahova járni szeretek, éppúgy magánkézben van. De hát nekem ő testesíti meg a maszekot. Boltja akkora, mint nálunk egy jó nagy ABC. Minden van benne, friss zöldség, gyümölcs, tejtermék, konzervek, kutyaeledel, mirelit, mosószer, virág. Ő szolgál ki, ha kell, a pénztárban hol egyik-másik lánya áll, hol egy folyton gumit rágó nagynéni. Egy segédjük van, csinos, magas, fiatal fekete fiú. Életüket az ellenségemnek sem kívánom. Kétórányi autózásra laknak a bolttól, nyolc körül nyitnak, este nyolckor zárnak, vasárnap tíztől háromig dolgoznak. Ünnepük egy évben háromszor van: Hálaadás Napja, karácsony első napja és a Függetlenség Napja. Szabadság nincs, betegség, kihagyás lehetetlen, iszonyú a konkurrencia. A tulaj nehezen szuszogó, készséges, udvarias emberke, reggeltől estig holtfáradtan hajlong, mér, rendel, ládát rak, virágot kötöz. Hat gyereke van. Mellettük a kínai mosodások már rég talpon vannak, abban sem vagyok biztos, lefeküdtek-e egyáltalán. Előttük

is csak elszaladunk, majd este megyünk hozzájuk. A másik tisztítós is épp nyit, a közönyös arcú átvevőnő békésen készülődik neki a napnak, igazgatja szénfekete arca körül lángoló parókáját: minek izgatná magát, nem az övé a bolt, ő csak alkalmazott itt. Az útkereszteződésben sárga mellényes rendőrnő áll, karján szalag: Iskolai alosztály, Útkereszteződési csoport. Semmi dolga, áll, és várja az iskolába menő gyerekeket. Eléjük megy, s egy alkalmas pillanatban átvezeti őket az úttesten. Az autókat nem állíthatja meg, nem a forgalom őre, hanem a gyerekeké. A cipész két kutyája a kirakatban ül, sarkalt, talpalt és foltozott lábbelik között, amelyek csak nem akarnak újnak látszani és úgy elkelni. A cipész már reggel fáradt, idősödő fekete férfi, foga közt bőrmadzagot tartva kérdezgeti igen szolgálatkészen, hogy mikorra parancsolom: egy óra, két óra múlva, esetleg nem késő-e délre. Bánatos udvariassággal motyogja, hogy ha nekem holnapra is jó, természetesen úgy lesz. Köszönöm, mondom. „The pleasure is mine” – feleli, márminthogy a köszönet engem illet, amiért épp hozzá és nem a szomszéd cipészhez vittem a lejárt sarkú csizmámat. Most aztán uccu az oviba. A kutyák pillantásra sem méltatnak, ahogy kivágtatunk az ajtón. Kérdés, hogy találkozunk-e a kis kínai lánnyal, aki az én órám. Mindig gyors, apró lépteivel, két számmal nagyobb kabátjában elveszve siet az iskolába, hosszú, egyenes szálú haja kékesen söpri a meleg gallért. Már ismerjük egymást, sárga arcocskáján bátortalan mosollyal nyugtázza találkozásunkat. Most a buszmegálló következik, a két csitrivel; ők is itt vannak, időben vagyunk. Két tizenháromtizennégy éves fekete lány, testre fejlett, erős nők, hajuk

hol afro, hol sokcopfos, hol vöröses, hol sárgás. Körmük bordó karom, fülükben, orrukban karika. Gumit rágnak, a vászonszatyraikkal püfölik egymást, káromkodnak, lökdösik a többi várakozót. Széles csípőiken feszülő nadrágjukkal, melltartó nélkül himbálózó, nagy mellükkel nem tudják eldönteni, hova tartoznak: nők-e már vagy még kölykök. Mindenesetre nem irigylem azt a pedagógust, aki ókori történelmet vagy oceanográfiát akar nekik tanítani aznap… A szemközti sarkon, kopott ballonkabátjában ácsorog az a sovány diáklány, aki az egyetemi buszt várja, és a sarki, húszemeletes bérpalotából most lép – lép? libben, táncol, sasszézik – ki ismeretlen ismerősöm, egy döbbenetes eleganciájú, fiatal fekete férfi. Mindennap más öltönyben, más cipővel, kalappal, nyakkendővel, legalább százkilencven centiméter magas, nagyon sovány, nagyon fekete. Ma almazöld öltönyt és inget visel, olajzöld mellénnyel és nyakkendővel, harmonizáló színű zöld cipővel. Huhhhh… de szép. Puha kalapja billentése helyett széles mosollyal üdvözöl reggelente. Fogalmam sincs róla, ki ő, de a kölnijét már akkor is felismerem, ha őt magát nem látom. Fiatal néger isten, döntök magamban kilétéről, holott valószínűbb, hogy ügyvéd, tanár vagy orvos, esetleg magasabb rangú banktisztviselő. Fiatal istenek ugyan hogy tudnák megfizetni a csodálatos bérpalota lakbéreit? Még öt lépés, és már a modern zsinagógánál vagyunk. Mesésen ápolt kertjén keresztül épp a könyvtárába lehet látni. Ilyenkor reggel, egymás után állnak meg előtte az autók, biciklik, gyerekszállító sárga autóbuszok hozzák az óvodába, a napközibe a gyerekeket. Hátizsákjaikat a földön húzva jönnek a tornaszakkörösök, a zeneórára igyekvők és az „arts and craft” körökbe igyekvők: ők a mindenesek, dolgoznak agyaggal, kővel, fémmel, homokkal, festékkel,

játékokat, apró eszközöket, „művészi alkotásokat” gyártanak az óráikon. Szeretem nézni, ahogy a legkülönbözőbb színű gyerekek ugrálnak felfelé a lépcsőn: kínai mama három teljesen egyforma kisfia, világító szőkeségű finn kislány, gömbölyű lengyel asszonyka gömbölyű kisfia koppanó hegedűtokkal, fehér fityulás néger nörsz vonszolta vörös hajú, szeplős, hangosan ordító apróság. Innen már csak pár lépés az az utcasarok, ahonnan meglátjuk a Michigan-tavat. Mint mindennap, ma is megállapítjuk, hogy milyen a színe. Ma kék, nagyon kék, emeletmagasra csapódó, vad tajtékai mutatják, hogy kéksége nem a szelíd tavaké. Befordulunk, a hátralévő rövid úton már csak két, fehér törpepincsivel, egy narancssárga anorákban kocogó fiatalemberrel és egy kedves, öreg, magyar házaspárral szoktunk találkozni. (Legelőször is egy szürke reggelen találkoztunk velük, az óvodába menet. Utálatos felhők gomolyogtak a tó felett, hasított a szél, újságpapírokat és kólásdobozokat hengergetve a lábunk elé. Igazi, csúnya, chicagói ősz volt. Idős házaspár jött velünk szemben, kicsit meghajolva a szélben. Elhaladtunkban a néni félénken megérintette a karomat. – Jól hallottam? Magyarul beszélnek? – kérdezte reménykedőn. Anna felszólításra elmakogott kezicsókolomjára elsírta magát. – Istenem, de rég hallottam kisgyereket magyarul beszélni! S szinte itta az élés gyerekhangon mondott szavakat. Elmondták, hogy négy éve vándoroltak ki a lányuk után, négy éve minden éjszaka hazaálmodják magukat. Az unokájuk nem beszél magyarul, nem lehet vele csip-csipcsókázni és hőc-hőc katonát játszani. A néni csak sírdogált, a bácsi szinte szigorúan mondta: „Eszük ágába

se legyen itt maradni! Menjenek haza! Itt nézzenek meg mindent, nyissák ki a szemüket, és otthon meséljenek! Mindent mondjanak el. Mondják csak el, hogy mások ne akarjanak kijönni. Ezt a világot nem lehet megszokni. Nem minékünk való.” Ezután is rendszeresen találkoztunk velük, sem a hangsúly, sem a mondóka lényege nem változott, így fogok rájuk emlékezni most már mindörökre: mögöttük a csapkodó hullámú tó, a néni arcán folynak a könnyek, és a bácsi szigorúan felemeli az ujját, úgy parancsol engem vissza, valahova messzire, ahová ő már nem mehet.) Ma nem látjuk őket, így pillanatok alatt berobogunk az oviba, ahol ilyenkor már kemény munka folyik. Szól a magnó vagy a lemezjátszó, a társaság egy része az állatokat eteti, a többiek már az asztalnál ülnek, és kezdik a napi ragasztást, képkivágást, egyebeket. Anna természetesen a harmadik csoporthoz csatlakozik, akik még a morning snacket fogyasztják: narancslé, tej, mogyoró, keksz várja a mindig majszolni szeretőket. Ma is, mint minden reggel, itt maradok pár percet, megvárom, míg Anna beilleszkedik, foglalatosságot választ magának, nyugodtan elkezdi a napot. Néhány szót váltunk a tanárokkal az aznapi tervekről, az időről, vagy néhány másik szülővel a gyerekekről, aztán rövid búcsú, és irány a busz. Minden reggel az egyik tóparti, hatalmas, háromszárnyú ház előtt várjuk a buszt. A főbejárat előtt üvegtetős, fehér vascsipkés kocsifelhajtó van, a lengő szárnyú üvegajtó mögött tábornoki libériába öltözött portás ácsorog a vörös bársonyszőnyegeken. A két-három emeletnyi magas, pompázatos társalgóban aranyozott oszlopok és szárnyas ablakok között töredezett levelű műborostyánok futnak a falon, és műpálmák bólogatnak a sarkokban. S mind e vásári pompa felett ott meredezik a

további tizenöt emeletnyi szürke betonkolosszus, kaszárnyaszerűen szűk ablakaival, dísztelenül, barátságtalanul, piszkosan. S a legfelső emeleten, a párkányzaton íme újra ki virulnak a kővirágok, apró szobrocskák őrzik a tetőt, és színes majolikaszívek díszítik a kopott műmárvány betéteket. Díszes bejárata és párkányzata ellenére a ház leginkább a közti, szürke önmagával azonos, a lakások kilencven százalékát kispénzű diákok bérlik. S a negyedóránként elgördülő busz jelentősége ezért nagy: ez ugyanis ingyenbusz. Ma is szép számú tömeg várja, sokan, mint jómagam is, teljesen jogtalanul. Az ingyenbusz ugyanis csak diákoknak jár. De a kedves, fiatal, fekete sofőr nem törődik holmi igazolvány kéregetéssel. Félmosolyú, szép arcán méla közöny, bal fülébe biggyesztve kis gyöngy ül, jobb bokáján vékony aranylánc fityeg, nyakában hol két, hol három nyaklánc, különböző, számomra érthetetlen, amulettszerű figurákkal teliaggatva. Nekem kicsit túl sok rajta a fityegő, de tagadhatatlanul kedves fiú. A diákok megtöltik a buszt, egyenruhájuk a dzseki, a farmer, a bátrabbak már tornacipőben vannak, a fázósak még bakancsaikban topognak. Ma is elnézegetem a túlzott egyszerűséggel öltözött, nem fodrászolt, nem kozmetikázott diáklányokat. Tudom, nem egyszerűen sikk az egyszerűség. Amellett, hogy a divat is a lomposságnak kedvez, tényleg nincs pénzük az effajta „világi hívságokra”. Persze, ki tudja, melyik volt előbb: a divat vagy a szorító anyagi szükség. A busz mindig zsúfolt, még akinek kocsija van, az sem bolond parkhelyet keresgélni az egyetem környékén vagy benzinre költeni. Kilenc óra felé érek be a klinikára. Minden reggel új örömmel szemlélem a csupa ablak, csupa fény épületet, még végigmenni is jó rajta. Kilencre már megtelik az összes

váró, bömbölnek a televíziók, teljes üzemben van a halomnyi játék. A lift előtt kis csoportosulás: hordágy, körülötte három fegyveres rendőr, két ápoló. A hordágyon tizenöt-tizenhat év körüli, eszméletlen, hamuszürke, láthatóan kivérzett, fekete fiú fekszik. Hasba szúrták. Hiába, ez a kórház valósága: az élet majd minden nyomorúsága lecsapódik itt. Felmegyek a negyedik emeletre. Ezen és az ötödikhatodik emeleten nincsenek betegszobák, itt mindig csend van. Ezek a rutin- és kutatólaboratóriumok, irodák, kísérleti műtők, könyvtárak emeletei. A szívsebészekhez minden reggel beleselkedem. Nincs olyan nap, hogy ilyenkor ne dolgozna bent néhány lelkes, fiatal orvos. Ma is már végeztek az első műtéttel, most tolnak kifelé egy még alvó majmot. Az előkészített, megborotvált következő „pácienst”, egy malacot, már pakolják is fel az asztalra, s az ajtó elé húzzák a malac utáni beteget, egy bánatos szemű, tarka borjút. A folyosófordulóban nyitott ajtó, belesni sem kell, látom azt a fiatal, fekete titkárnőt, aki minden reggel elkeseredetten szemléli a hatalmas szemölcsöt az állán, amely úgy látszik, csak nem lesz kisebb a nézéstől. A kromoszómalaborból már szól a zene, egész nap a klasszikus rádióadót hallgatja a magas laboránsfiú és kolléganője, Sonia, a vörös hajú, chilei magyar lány. Szülei a háború elől menekültek annak idején Chilébe, ma is ott élnek, nagy magyar kolóniában. Sonia kiskorában tudott magyarul beszélni, a spanyol nyelvű iskolában azonban elfelejtette. Most már csak egy-két szót ért, de az én kedvemért igazi, édesanyjától tanult „női ze-zelyt” (női szeszélyt) sütött. Okos lány, ambiciózus, világos fejű. Kérésemre hol felháborodottan, hol bánatosan szokott mesélni a rémségek Chiléjéről, ahonnan elmenekült. A mi

irodalmunkból ismerős ízű történeteket mesél: szegény asszonyokról, akik elmennek szoptatós dajkának, míg a saját csecsemőjüket babbal etetik otthon a faluban a nagyszülők; kéthetenként fél nap szabadnapot kapó cselédlányokról, akik naivul és szeretetre kiéhezve, pillanatok alatt teherbe esnek ezeken a szabad délutánokon. Beszél a mesterségesen megbénított szellemi életről, hogy elnéptelenedtek az egyetemek, a kutatóintézetek, nincs tere az értelemnek, a gondolkodásnak. Persze, csak ritkán van időnk hosszasabb beszélgetésre, számtalan kenet várja, hogy mikroszkópja fölé görnyedve véleményt mondjon róluk. Helyes lány Sonia. Szabad idejében régi hangszereken játszik az egyetem kamarazenekarában. Ma én is szaladok. Kolléganőm megkért, hogy fogadjak egy beteget negyed tízkor. Ő ugyanis szerda délelőttönként egy másik gyerekkórházban tart konzíliumot. A beteg két és fél éves kisfiú. Hónapok óta hasmenése van, fogy, étvágytalan, sápadt, fáradékony. Szeretnénk elvégezni egy vizsgálatot, a veszélytelen, fájdalmatlan, új módszerrel, amelyet még csak most próbálgatunk ki. Felvértezem magam a szükséges eszközökkel, és lemegyek a váróba. Megkeresem az asszonyt, bemutatkozom, és szépen, ahogy itt illik és megkívántatik, bőséges magyarázatba kezdek a vizsgálat természetéről, értelméről, menetéről, és engedélyt kérek, hogy elvégezhessem. Lassan beszélek, szinte szótagolva, nem annyira a kiejtési nehézség miatt, hanem mert szomorú tapasztalatokat szereztem a környékbeli, egyszerű háziasszonyok megértőképességét illetően: „Tudja – mondom –, az emberi vastagbélben baktériumok élnek. Ezek képesek elbontani a különböző cukrokat. Ha a cukrok bomlanak, gáz keletkezik, a vérárammal a tüdőbe jut, és ezt a gázt, hidrogéngázt,

kilélegezzük (O. K.? – teszem hozzá, szinte minden félmondat után, ahogy az már dukál.) Namármost, én adok egy cukoroldatot Ghiannak. Ha nincs hiba a vékonybelében, akkor a cukor felszívódik, nem jut a vastagbélbe, ott nem bonthatják a baktériumok, így nem jut sok hidrogén a véráramba. Ha hiba van a vékonybélben, mint ahogy ez igen gyanús a gyereknél, a cukor nem szívódik fel, a vastagbélben a baktériumok bontják… hidrogéntermelés… kifújt levegő… sok hidrogén stb. stb.” (Közben körülbelül húsz O. K.?) Az asszony üveges szemmel bólogat, azt mondja, érti, és beleegyezik. Én ugyan nem hiszem, hogy érti, de mindegy, fő, hogy beleegyezett. Otthon még három gyereke van, töméntelen dolga, kisebb gondja is nagyobb a baktériumoknál meg a hidrogénnél. Milyen ízesítéssel parancsolja az úrfi az oldatot? Narancs? Szőlő? Eper? Vanília? Narancs. Persze, minden gyerek azzal kéri. No, most fújd fel szépen a ballont, ki tudja nagyobbra fújni, úgy ni, aztán idd meg a narancsot, és kész is vagyunk. Megmutatom az anyukának, hogy kell a levegőmintát kiszívni a ballonból egy fecskendővel. Sokadszor elismétlem, hogy ezt követően, öt órán keresztül minden órában egyszer fújássá fel a ballont a gyerekkel, szívjon egy kis levegőmintát, és holnap reggel hozza vissza az egész holmit, ballont, hat fecskendőt és minden egyebet. Még egy utolsó ismétlés. Érti? 0, hogyne, persze, minden világos. Felfújás, kiszívás, mintavétel, visszahozás, egyszerű az egész. (Másnap visszakapom a csomagot, a fecskendőkben hol van levegő, hol nincs, a minta értékelhetetlen. Megpróbálkozunk még egyszer, az eredmény ugyanez. Hiába minden, megcsinálni nem képes, a vizsgálat hat óráját végigvárni nem tudja, majd csak lesz valami.)

Miután elmennek, beugróm Susanhoz, a pszichológiai rendelésre. Fül-kényi szobájában kedélyes rendetlenség uralkodik; játékok, didaktikus és diagnosztikus kockák, bábok, színes képek szanaszét. Susan vidám, barna szeme csillog az izgalomtól: Andrewról mesél, egy furcsa kisfiúról, akit kivizsgálásra küldtek a klinikára. Tizenegy éves, képtelen megtanulni olvasni, de elég tűrhetően ír, betűket és számokat ugyanakkor nem ismer fel. Viszont technikai zseni, mindent szétszerel, és tökéletesen összerak, az autó motorját éppúgy, mint a filmvetítőt. Apja állítása szerint pompásan és megbízhatóan vezeti a család helikopterét. Susan lelkendezve mutogatja az ellentmondó teszteket, a szokatlan feladatmegoldásokat. Hív a pénteki referáló ülésre: az ideggyógyászok és pszichológusok közösen fogják megvitatni Andrew esetét, betegségének természetét, s a kezelési lehetőségeket. Ezután átszaladok a gázkromatográfiás laborba, ahol a mi kísérleti levegőmintáink hidrogéntartalmát mérik. A vegyész, Mr. G. teljesen kopasz és teljesen barátságtalan. Még sose láttam dolgozni, ha én érkezem, biztos, hogy épp kávézik, teát szűr vagy több kilós újságjainak egyikébe temetkezik. De valamikor csak dolgozik, az kétségtelen, mert munkája tökéletesen megbízható, pontos, mindig időre kész. Legfőképp azért szeretek a laborba menni, mert körbe kell mennem az egész, összeépült klinikaláncolaton. Bőrgyógyászat, rutinlabor, szakrendelések sora: szív, urológia, endokrinológia, plasztikai sebészet, anyagcsererendelés, gasztro-enterológia, ideggyógyászat. A színes falu, tarka foteles, szőnyeges várók mindenütt tömve nagy türelemmel várakozó betegekkel, pedig itt a legszigorúbban vett előrendeléses betegellátás folyik. (Magam is megjártam a sebészeti rendelőt, betegként. 1/2 1-re szólt a cédulám. 1-kor a türelmemet kérték. 1/2 2-kor bevezettek az

egyszemélyes kis vizsgálók egyikébe. 2-kor beadtak egy betegköntöst, hogy öltözzem át. Itt ez a szokás, az orvos idejét nem rabolhatja vetkőzéssel a beteg. 1/2 3-kor beszólt a hat vizsgálóban egyszerre szolgálatot teljesítő nővér, hogy a doktor úr percek alatt itt lesz. 3 előtt valamivel beugrott az orvos, elnézést kért, szívélyesen, gyorsan, határozottan két perc alatt megnézett, tanácsot adott, megnyugtatott, és ismételt bocsánatkérések közt elszáguldott. A 1/2 1-től gyülekező betegek közt én voltam az első, tekintettel kolléga mivoltomra, a többiek csak ezután készülődhettek a vizsgálatra. A történeti hűség kedvéért hozzá keli tennem, hogy az orvos véleménye a pillanatos vizit ellenére szakmailag tökéletesen igaznak bizonyult, diagnózisának helyességét, terápiájának hatásosságát az idő igazolta.) Minden alkalommal külön élvezem a kórházi élet részletkérdéseinek ügyes megoldásait. Például külön szállítócsoport van. Bármelyik osztályról kell beteget más osztályra, műtőbe, röntgenre, vizsgálatra szállítani, vagy vizsgálati anyagot a százféle laborba eljuttatni, központilag megszervezett, összerendezett működésű csoport tagjai végzik a feladatot. Dél közeledtével pedig fel-feltűnnek a betegélelmezés kék mintás köténykét viselő alkalmazottai. Ok is külön csoportban dolgoznak. Majd embermagasságú, az ételt egyenletes hőfokon tartó fémtartályokat tolnak. A tartályokban sok keskeny rekesz, mindegyikbe becsúsztatva egy-egy tálca, rajta a személyre szólóan adagolt ebéd: dobozos tej, szendvics, saláta, gyümölcslé, puding: a szokásos amerikai lunch, természetesen igen sok diétás változattal. Mivel lassan valóban dél lesz, ideje a szerda déli nagy, közös gyermekgyógyászgyűlésre indulnom. Ilyenkor minden szak képviselője jelen van, a rengeteg ügyelettől

nyúzott fiatal sebész éppúgy, mint a kis terhes röntgenorvosnő vagy a fertőzőosztály őszülő vezetője. A professzor is bejön általában, szerényen, csöndesen leül egy épp üresen lévő székre. Ma is itt van már, s jönnek sorban a többiek is: a szálas termetű ortopédsebész fiatalember, az egyetlen fekete orvosnő, egy kövér, alacsony, kezdő belgyógyász, a szép nephrológusnő, a traumatológusoktól az a kicsi, szakállas fiú, elmaradhatatlan bársonyfarmerében, aki a mi lányunk fejét megstoppolta januárban, mindenki, akit a pillanatnyi munkája nem köt az osztályhoz, a rendelőkhöz vagy az elsősegélyszobákhoz. A társaság fele azonnal kicsomagolja az ennivalóját, a többi, velem együtt, későbbre hagyja az ebédet. Ma a lőtt sérülésekről esik szó, baleseti sebészeti téma, de mindenki találkozhat vele mint ügyeletes, az ambulancián. A kiinduló eset egy tizennégy éves fekete kislány története, aki a nagymamájához ment látogatóba. Ott ebéd után lefeküdt aludni. Közben berohant egy izgatott szomszéd, s ki tudja, miért, lövöldözni kezdett. A fekvő kislány kulcscsontján, szívén, tüdején, gyomrán, lépén hatolt át a golyó, és a combjában állt meg. A rémülettől dermedten ülök, a szakmai részletekre figyelni sem tudok. Körülsandítok, senki sincs különösképp meglepve; fogynak a joghurtok, az almás piték, kérdések röpködnék a röntgenképekről, a szívburokellátás problémáiról és a többi műtéti megoldás részleteiről. Lövöldözés? Na és, mindennapos eset. Egy órakor van vége, akkorra már én is jó éhes vagyok, és rögtön indulok ebédelni. Több lehetőség közül lehet választani. Lehet otthonit enni, az automata büfében kiegészítve automatakávéval, – teával. Ugyanott vehetünk meleg konzervlevest, chilivel ízesített babvagy makarónikonzervet, s meg lehet fejelni jégkrémmel. Mindez

filléres dolog, hatvanöt-hetven centből fejenként jól tudunk lakni. Persze ehhez soványnak és kis étkűnek kell lenni. Ez a büfé különben majdnem egyértelműen csak a színes bőrűeké, nővérek, takarítók, raktárosok, kézbesítők esznek itt. Mellette két önkiszolgáló étterem is van, egy nyilvános nagyobb és egy kisebb, az orvosok és az egyetemi adminisztráció dolgozói részére. A két étterem ételei, árai teljesen azonosak (két dollár ötvenből megúsztuk ketten), de az orvosi étterem szőnyeges, asztalait fehér abrosz borítja, és a világos fából készült bútorzat kárpitja összhangban van a függönyök színévéi. Mindez persze nem baj, sőt. Mégis, egész évben, tán összesen ötször voltunk itt: kifejezetten bántott az elitség, a különállás, a „plebstől” való távolság hangsúlyozása. Szívesebben álldogáltunk a felmosó-rongyszagú, zsivalygó állóbüfében, felszereltük magunkat mindazzal, ami ingyenes volt, eldobható tányérok, poharak, evőeszközök, ketchup, majonézes és mustáros tasakok garmadával, s figyeltük a körülöttünk kavargó életet. Itt hallottuk egy alkalommal azt az angoltanárok szívét gyönyörködtető mondatot, amelyet egy fekete férfi mondott a tejautomatáról, az automatakezelő asszonynak: Your cow don'give no milk.! (Ez a teljesítmény! Egy mondatban az elkövethető, két legnagyobb nyelvtani hiba!) Ezen a napon, mivel ígéretesen (és csalókán) kék az ég, egy negyedik étkezési lehetőséget választunk, a szabad ég alatt fogunk enni. Az alagsorban találkozom Balázzsal, majd együtt kimegyünk az utcasarokra, ahol egy kopott, piros-fehér kis teherautó álldogál. Hatalmas termetű mexikói férfié, akinek egyik szeme üvegből van. Hot dogot és mexikói ételeket árul, erősen fűszerezett hússal töltött kukoricalepényféléket, tamalét és enchiladát. Mozgóárudája teljesen illegális, engedélye nincs, higiéniai

szempontból erősen megkérdőjelezhető a teherautóba épített büfépult. De étele ízes, olcsó, kiszolgálása gyors. Mindig gyorsan fogyó sorok állnak előtte, diákok, nővérkék, sietős kutatók. Ha rendőrautó tűnik fel a láthatáron, a bolt bezár, a kocsi elindul, körbejár egy tömböt, majd tíz perc múlva visszaáll a sarokra, és újra kinyit. Az üvegszeművel jóban vagyok, egyszer mondtam neki, hogy olyan országból jöttem, ahol szeretik az erős paprikát. Ekkor, ép szemével nagyokat kacsintva hozzá, a szokásos három helyett tizenkét aprócska, zöld, a méregnél is erősebb paprikával púpozta meg a virslimet, a mögöttem állók őszinte rémületére. Bevallom, csak nyolcig bírtam, aztán könnyes szemmel fuldokolva kidobtam a többit. Ma csak a szokásos adagot kapjuk, s tíz perc alatt felfalunk mindent, mert Balázs rohan. Ő sose ér rá ebédelni, neki mindig épp akkor megy a kísérlete, akkor kell leolvasni, hozzátölteni, öblíteni, szóval fél lábon és rohanva eszünk az utcán. Nekem nincs nagyon sürgős dolgom, ezért további tíz percre, fogadkozom, nem többre, mint tíz percre, benézek az egyetemi könyvesboltba. A könyvesbolt az én elveszejtőm, legrosszabb útra csábítóm, szenvedélyes kiruccanásaim utáni anyagi macskajajok okozója. Földszintjén a szakmai könyvek és az amerikai irodalom ezernyi kötete vonzza a tekintetet és a pénztárcát. Ami engem érdekel, sajnos, egész falat betölt: klinikai pszichológia, pszichoterápia, csoportterápiák, fejlődéstan, nevelési problémák. A szemközti polcokon még ott vannak az orvosi könyvek, a fekete irodalom gyöngyszemei, a képzőművészeti albumok. Az emeleten újabb kísértés, nem elérhetetlen áron nagyon speciális szak- és tankönyvek kaphatók, és ezernyi apró irodai kellék, ragasztók, dossziék, tollak, kartonok szépséges és vonzó halmai. Egyetemi címeres trikókat is árulnak itt, és a sarokban ott

a nagy pénzfaló, a fotóbolt. Ma megúszom egy árva paperbackkel (ez az itteni olcsó könyvtár), Irwin Shaw egy sokat dicsért, nemrégiben megjelent könyvével. (Azóta itthon is adták a tévében a Gazdag ember, szegény embert.) A kis laborirodában, amelyet készségesen megosztott velem, már ott találom kolléganőmet. Megjött a másik kórházban tartott rendelésről, órát tartott tizenöt medikusnak, vetítéssel, ábrákkal, személyre szólóan kidolgozott szemléltető anyaggal (előző nap együtt dolgoztunk a tizenöt példány összeállításán) gazdagon illusztrálva, megnézett egy rosszul lévő koraszülöttet, és most rohanva és éhesen telefonál. Az adminisztrációtól elkéri az aznapi szakrendelésre jövő betegek neveit. Rögtön nekilátunk, kutatunk a régi kartonok, kórlapmásolatok, leletek között, állítjuk össze a betegek anyagait, amikor megszólal a telefon. „Nem – mondja fáradtan dr. B. –, bifszteket nem ehetsz, kisfiam. Egyél almapürét. Szervusz.” Fáj a gyerek gyomra, magyarázza utána, egész éjszaka hányt, biztos megint agyonzabálta magát valahol. Most persze szenved, mert diétáznia kell. Egy perc múlva újabb telefon: „Nem, kisfiam, nem ehetsz eperpudingot, egyél sós kekszet. És ne hívj fel megint, szívem, mert nem ehetsz hamburgert sem, és most megyek rendelni. Szervusz.” Dr. B. rendkívül kedves nő, és iszonyúan elfoglalt. Több szakrendelést vezet, kutat, állandóan közleményei jelennek meg, sokat és jól oktat, konziliárius főorvosa az egész klinikának és még három másik nagy gyerekkórháznak, és mellesleg három kisfiú édesanyja. Ő volt a legjobban megdöbbenve, amikor a szülési szabadságról és a gyesről meséltem. Ő az első kisfiával nyolc hétig maradt otthon. Ez a „hosszú idő”, mondta, a második gyereknél bosszulta meg magát, akkor azonnal

kirúgták az állásából, alighogy elment szülni. Nyolc hónapig nem kapott megfelelő állást. Ezért a harmadiknál már óvatosabb volt, rendes évi szabadsága alatt szült, és amikor a kicsi háromhetes volt, visszajött dolgozni. Szerencséje volt, sóhajtotta, rendes asszonyt talált az újszülött mellé. És képzeld, szörnyülködött, mindezek után a férjem még egy gyereket akar! De ma nincs idő beszélgetni, összekapkodjuk a lapokat, megyünk a rendelésre. Kettőkor kezdünk, a betegeket igazságosan elosztjuk: ő nézi a régieket, én az újakat. Minden esetben bemutat, elmondja, hogy kolléga vagyok Magyarországról (Ó, csak nem!?!), és nincs-e ellenükre, ha én vizsgálom meg a gyereket (Ó, dehogy, sőt!). Az első néhány 'eset közönséges rutin a gyomor-bél szakrendelésen. Tízhónapos fiú hónapok óta nyálkás székletet ürít, étvágya jó, hízik. Ötéves kisfiúnak állandóan puffad a hasa. Nyolcéves kisleánynak végbél körüli fájdalma van, véres a széklete stb. A szülők kivétel nélkül kedvesek hozzám, némelyik még a beszédét is lelassítja a kedvemért, amiért őszintén hálás vagyok. Nem mindig könnyű megérteni az elhúzott és ferdített magánhangzójú, középnyugati tájszólást. Alaposan dolgozom, szégyent ne hozzak a magyar orvoskarra, s valóban, tetszik is a nyugodt, ráérős mód, ahogy minden egyes gyerekkel foglalkozni tudok. Az utolsó beteg tizenegy hónapos, gyönyörű kislány, Erica. Mamája fehér nő, mint megtudom, tizenhét éves középiskolás lány, de a gyermek mandulavágású, fekete szeme, lapos orrocskája, elefántcsontszínű bőre sokat elmond az ismeretlen papáról. A panasz itt is hasmenés, amely diétára sem javult, a gyerek hónapok óta nem fejlődik, fogy. Kiderül, hogy szinte már csak almaién és rizsién tengődik, olyan éhes, hogy a nyelvnéző spatulát is felfalná. A kis fiatal ma-

mácska egyszerűen buta, dől belőle a szó, a panasz, miközben buborékokat fúj a gumijából, nyújtózkodik, cipője orrával böködi odébb a mászkáló gyereket. Hasonló kis társnője kuncogva erősítgeti szavait. „Vittem orvoshoz a gyereket, legalább öt helyre. Persze mindenki mást javasolt, én meg nem is tudom, napközben mit kap enni, mert én iskolában vagyok. Anyukám van vele, de neki is nehéz már, mert mi nyolcán vagyunk, és a két legkisebb három- és másfél éves, és anyukám is terhes, és a nővérem férjnél van, de az ő két kicsije is nálunk van, és van még két húgom is, és ők is terhesek. És hát nem lehet őt semmi diétán tartani, mert a kishúgaim úgyis megetetik, ki tudja azt ellenőrizni, mivel. Azt kihányja, a diétától éhes, most is tetszik látni, hogy éhes.” És mondja, mondja, megállás nélkül. A probléma messze meghaladja hatáskörömet és erőimet. De dr. B. sem túl optimista, ő már tudja, hogy a felírt gyógyszert nem váltják ki, a gyümölcsöt nem veszik meg, mindegyik drága. „Nézd, mondja, ilyen a család. Halomra szülik a gyerekeket, azt se tudják, melyik kié, ki fog ezzel az egy kényes gyomrúval törődni. Majd csak felnő valahogy.” Ma délután azonban nemcsak én nem tudok boldogulni a fecsegő, ellentmondásos információkat adó lánnyal, dr. B. Is kesereg. Már megint itt van Mrs. M. a tizenegy éves lányával, aki legalább hetven kilogramm. Dr. B. számtalanszor kivizsgálta és kivizsgáltatta tetőtől talpig, és minden esetben tökéletesen egészségesnek találta. De a mamával nehéz elhitetni, hogy az ő rossz házasságát végigkínlódó gyerek tipikusan bánatában evő. Kövérsége nem más, mint állandó felkiáltójel, figyeljetek rám, szeressetek, foglalkozzatok velem. Mindezt nem kapja meg, csak az ingerült visszautasításokat, marad tehát az egyetlen kárpótlása, az evés. Mama és lánya minden héten

jönnek, újabb és újabb, megint csak nem fellelhető alapú panaszokat hoznak, legalábbis ami az organikus orvost illeti. Dr. B. javaslatát, a pszichológus segítségének igénybevételét nem fogadják el, egyszerűbb azt hinni, hogy a gyereknek szervi baja van. Az érzést, amellyel dr. B. küszködik most, jól ismerem: az emberi és orvosi tehetetlenség nyomasztó érzése. Hiába, no, már mondtam, a kórházban sok nyomorúság csapódik le. Öt óra, vége a rendelésnek, most aztán igyekezhetem, ha el akarom kapni az utolsó buszt, különben mehetek gyalog. A megállóban, viseltes zöld kabátban, látásból ismerős lány áll. Megnyugtat, hogy szerencsém van, késik a busz. Hóna alatt vaskos könyvek: biblia, ókori földrajzatlaszok, héber nyelvtan, latin-angol szótár. Már kikérdeztem, mit tanul, olyan érdekesnek találtam állandóan cipelt könyveit. A Divinity Schoolba jár, amely a teológiai főiskolának felel meg. Öt-hat ókori és legalább három élő nyelvet tanulnak, ókori irodalmat, földrajzot, történelmet, vallástörténetet, bibliatörténetet. Nem papnak készül, mondja, az egész évfolyamból alig akar valaki pap lenni. Ő például régész lesz, a közel-keleti ásatásokhoz készül. „De tudod, mondja, milyen nehéz odajutni valakinek, aki nő, pénze nincsen, csak a diplomája meg a szenvedélye a régi kövek iránt?” Zötyörög már a busz, ez nem az ingyenes, hanem a fizetős. Szerencsém van, az öreg sofőr vezeti, aki rendkívül barátságos, sose mulasztja el megkérdezni senkitől, hogy hogy van, jól sikerült-e a napja, leszállás előtt kellemes estét kíván. A busz szinte az óvoda sarkánál áll meg. Az oviban zaj, nevetés, ugrálás fogad, Hí, Sophiával üdvözölnek a gyerekek, tanárok, szülők egyaránt. (A Hi-t „hájnak” kell ejteni. Talán leginkább az „Üdv!” adja vissza fordításban a hangulatát. Barátságos, közvetlen, de nem

bizalmaskodó köszönés. Mondhatja felnőtt gyereknek, gyerek a felnőttnek, férfiak, nők egymásnak, fiatalok az időseknek – megfelelő köszönés bármely időpontban, bármilyen alkalommal.) Itt nincs nénizés, anyukázás, itt mindenkinek neve van, méghozzá keresztneve. Megtekintem az aznapi remekműveket, anélkül el sem eresztenének. Ma színes fonalakat vagdostak fel apró ollóikkal különböző hosszúságúra, és ragasztották fel farost lemezre. Némelyikük egész komoly kis kompozíciót készített. Késő van, különösen a tóparton csapkod a szél, köszönettel elfogadjuk Harry-ék felajánlását, hogy hazavisznek. Harry fiatal kutató vegyész, ősei valamikor Görögországból jöttek az Államokba. Mosolyával kivillannak csodálatos fogai, zöld szemével vidáman hunyorog még akkor is, amikor a rendszert szidja. Márpedig erre egyetlen kínálkozó alkalmat sem mulaszt el. Nekem, akit nem fertőzött meg a jóléti társadalom, keveset értek a gazdaságpolitikához és Amerika világában újszülöttnek számítok, tudja, hogy minden vicc új, és fokozott lelkesedéssel szedi elő vesszőparipáját: a monopoltőkéseket, akik az elnököt és az egész országot marionettfiguraként mozgatják, pénzből fonva meg a tartófonalakat. Dühös az alacsony kutatói bérek miatt. Felesége egyetemista, a második gyerekükkel terhes, bizony, nem élnek valami fényesen. Kopott Volkswagenjük, az amerikai Trabant, rozsdás, az ülésekből kilóg a rugó, a kocsi hidegben nem indul, fűtése nincs, de ha jól megtolják, akkor még megy. Hűséges kis masina. Épp a kínai mosodás előtt tesz le bennünket. A mosodásék hosszú, sötét bolthelyiségben dolgoznak, és azt hiszem, itt is élnek. Foszlott kartonfüggöny rejti féligmeddig a hátsó fertályt, kilóg mögüle egy tűzhely és egy dívány csücske. Furcsa alakú, és legalábbis számomra

szörnyű szagú nemzeti ételeiket a mosoda közepén guggolva készítgetik: rizst és kevés húst csavarnak hosszú, sötétzöld levelekbe, és emberke alakú gyökerek közé fektetik egy nagy fazék aljára. Két, hat-nyolc éves kisfiú is tartozik a bolthoz, Hol a boltajtóban kucorognak, hol az utcán ugrándoznak. Ha tíz méterre is eltávolodnak az ajtótól, azonnal megjelenik az egyik idősebb asszony, nagymama vagy nagynéni talán, és dallamosan gömbölygetve a szavakat, utánuk szól. Már a gyerekek is dolgoznak, adják-veszik a blokkot, az egyik kicsit számolni is tud, még pénzt is vehet át a vevőktől. Nem testvérek különben, a hatéves a nyolcéves nagybátyja. Ezt a terhes fiatal-asszonytól tudom, akié a nagyobbik gyerek. Ő elég jól beszél angolul, a másik két idősödő asszony szinte sehogy. Ha egyedül találom őket a boltban, az egyik elbújik a vasaló gőze mögé, a másik széles mosollyal, hajlongva mondogatja, mint egy papagáj: VelinájsTlenk ju. Oké. Ez az angol tudománya. Két férfi is tartozik a családhoz, ők vasalni szoktak. Kíváncsi vagyok, hol alszik ez a sok ember, ha egyáltalán alszik valaki a családból. Mindig dolgoznak, éjjel-nappal, nincs munka, amit el ne vállalnának, semmi sem sok nekik. A mosott ruha vasalása gyönyörű, de maga a ruha rossz szagú, átjárja a kőpadlós mosoda bűze, a lúg, izzadtság, szennyesruha- és káposztaszag vegyüléke. Miért viszem mégis oda az ingeket? Mert olcsó, mert a házban van, mert nincs vasalóm. Most már nem szaladunk, kényelmesen lépkedünk a kapu felé Annával, meg-megállunk. Szertartásszerűen még két kirakatot meg kell néznünk. Az egyik a házbeli biztosítótársaságé, ahol két, hatalmas fekete macska őrzi az iroda sötétjét. Körülöttük színes rongy- és műanyag egerek. Brrr, még látni is rossz az agyonpofozgatott,

harapdált műegereket. A másik a kerámiabolt. Rémesebb, ízléstelenebb gyűjteményt soha, sehol nem láttam még. Szétvetett lábú lány vicsorog egy lámpabura alatt, szív alakú Miki egér persely öblösödik mögötte, tarka, pulyka formájú cukortartó és szalagos pólyásbaba kínálja magát fajanszból (vajon kinek, gondolom) egy bölcs bagoly, fekete porcelánmacska és két, kedélyesen vigyorgó koponya társaságában. A házban az első utunk a postai rekeszek felé vezet. Levél? Hír otthonról? Ilyenkor tele van a hall. Postájukért jönnek a munkából hazatérők, a fiatalabb asszonyok nagy halom szennyeseikkel most indulnak az alagsori mosó- és szárítóautomatákhoz. A gondosan kifestett öreg hölgyek a nap eseményeit tárgyalják, az újságok rémtörténeteivel ijesztgetik egymást. „Hallottad már, kedveském?…” Itt üldögél Miss Dóra is, akit a múlt hónapban szélütés ért, elesett, és eltörte a lábát. Most félig bénán, nehezen mozgó szájjal és vékony lábán nagy gipszcsizmával a tolókocsiban ül, körülötte öreg barátnői, mellette a pamlagon a cipőtől fityuláig habosfehérbe öltözött nővér, mellén kis tábla: Mrs. Carol magánnővér. Gömbölyű, fekete arcán szinte megfogható a közöny, nem beszélget, nem olvas, nem figyel. Ül, és érzéketlenül bámulja a csillár bojtjait, fél szeme a betegén. Felmegyünk a lifttel, és kis rugdosás után sikerül az ajtónkat is kinyitni. A nap további részében már semmi chicagói nincsen. Vacsorát főzök, jó otthoni ízűt, a becsempészett fűszereim segítségével. Alaposan meg-hagymázott, Piros Arannyal csípősített resztek májat eszünk majd, s utána jégkrémet. A jégkrém Amerika legjobb dolgainak egyike; szenvedélyes „jégkrémisták” lettünk. Hétkor hazaesik Balázs, holtfáradt, éhes. Vacsora, fürösztés, gyerekfektetés, esti mese. És újból előttünk áll egy hosszú este. Nem szól a telefon, nem

ugrik fel senki csak úgy, nem kér senki szívességet, és bosszantó módon, senki sem rabolja az időnket felesleges csevegéssel. Csend van. Ellenőrizzük a szemközti ház egyik harmadik emeleti lakásában üldögélő szomszédunkat, igen, ott van. Minden este hattól, vagy már korábban az asztalnál görnyed, ír vagy olvas, és éjszaka, bármikor megyünk ki, például víz kell a gyereknek, hőmérő vagy köhögéscsillapító, akár háromkor, akár négykor vagy ötkor, még mindig ott látjuk. Szorgalmas ember, az biztos, de vajon mit csinál nappal? Este nézhetjük a tévét, de ezt ritkán tesszük. Igaz, normál pesti életünkben sem nagyon nézzük a televíziót. Chicagóban, bármilyen gazdag a választék, a tizenhárom csatorna programjai között ritkán találunk igazán kedvünkre való műsort. Sokkal szívesebben hallgatjuk a rádió fantasztikusan szép műsorú klasszikus adóját. Néhányszor meghallgattuk a Chicagói Magyar Rádió programját is, és mondhatom, remekül szórakoztunk rajta. Gyakorlatilag csak zenét közvetítenek. Cigányzenét, magyar nótát, operettet, Karády Katalin-slágereket és a „Hétre ma várom a Nemzetinél”-t. Nagyon ritkán, elvétve hallható egy-egy szép Bartókvagy Kodálynépdalfeldolgozás. A zeneszámok között amerikai módra hirdetnek, hisz a hirdetők által fizetett bérből tartja fenn magát a rádió. Ez a hirdetés a bemondó által beszélt nehézkes magyarsággal, otromba kikiáltószövegnek hat. „Amint azt már minden művelt chicagói magyar tudja, tengerentúli utazást, rokonlátogatást legelőnyösebben a Weisz-féle utazási iroda szervez.” Nekünk már a nagymamáink sem beszélték azt a szóvirágokkal telizsúfolt, I. világháború előtti tánciskolái nyelvet, ahogy ebben az adóban beszélnek. Például a rádió támogatására rendezett, Húsvéti Piros Tojás Bál szervezőinek a következő

stílusban mondtak köszönetét: „Hálás szívvel emlékezünk meg azon kegyes asszonyságokról és hites uraikról, akik fáradságot és anyagi áldozatot nem kímélve munkálkodtak valamennyiünk fennkölt célja érdekében, hogy kicsiny rádiónk továbbra is kifejthesse nemes erőfeszítéseit hőn szeretett és sose feledett magyarságunk javára.” A népitánc-csoport honleányai és délceg ifjai, ellenszolgáltatás nélkül nemes veretű, ropogós verbunkosokkal adóztak az ünnepnek, amiért is a tetszésüket szűnni nem akaró tapsviharral kifejezni akaró, nagyérdemű vendégek elengedni is alig óhajtják őket.” Vagy: „Boldogságtól elcsukló hangon és igaz szívünkkel hálát adván a Mennybélinek, hogy emez napot reánk meghozta, közöljük, hogy a chicagói Tóth Mariska kisasszony, Tóth József úr és neje, Tóth Józsefné asszony egyetlen virágszála, a Szent István-bazilikában házasságra lépett a szintén chicagói Varga Béla úrral. Az ünnepélyes alkalomból az aktusnál jelen voltak.. és így tovább. A mai este a csendes zeneszóé és megint a munkáé lesz: Balázs számolja az aznapi kísérletek eredményeit, én szakirodaimat olvasok, levelet írok, rendszerezem a különlenyomataimat. Az est legszebb része a közös tervezgetés. Kiterítjük a földre a nagy Amerika-térképet, és prospektusokkal felfegyverkezve, repülőgépárakkal és mérföldekkel dobálózva módolgatjuk a Nagy Utat. Május végén Balázs kiveszi az évi szabadságát, és Kaliforniába megyünk. Kalifornia melegét, a sivatagok határtalanságát és a nagy hegyek sötétjét ízlelgetjük előre ilyenkor, a tervezgetés ígéretes perceiben. Éjfél körül fekszünk, körülöttünk még minden ablak világos, csak a tópartig lenyúló 55. utca vége vész el a sötétben. Jó hosszú nap volt, az igaz. A holnapi is az lesz, gondolom elalvás előtt, könyvtárba kell mennem, kifogyóban vannak az

élelmiszerkészleteim, be is kellene vásárolni, tizenegykor röntgentovábbképzés, délután úszni viszem Annát, aztán… Többé-kevésbé így zajlottak a dolgok 1977. április 13án, egy közönséges szerdai napon, Chicagóban, Sarkadiéknál.

Anna Amerikában Hosszú utat kellett megtennünk mindkettőnknek, Annának és nekem, míg eljutottunk az ilyen simán zajló hétköznapokig, a természetesnek vett angol köszönésig, az amerikai életbe való tökéletes beilleszkedésig. Földrészt, életformát változtatni nem egyszerű dolog, felnőtt embernek sem. Nemcsak a tárgyi élet kisebbnagyobb nehézségeire gondolok, az idegen pénzre, ismeretlen ízekre, eltérő viselkedési formákra, hanem a mélyebben rejtőző, nehezebben megfogalmazható buktatókra is: a más életszemléletre, az idegen gondolkodási ritmusra, arra, hogy az emberek mást találnak fontosnak és mást lényegtelennek, mint mi. Mindez százszorosán nehéz a kisgyerek számára, aki inkább csak érzelmeiben éli meg a változásokat. Nem tudja pontosan, mi miért történik vele, miért szakították ki a megszokott környezetéből, miért kellett otthagynia jól ismert és szeretett világát. A kisgyermeknél konzervatívabb lény nincs a világon, utál minden változást, s reakciója többnyire a teljes visszautasítása mindannak, ami új. Dacos haraggal, hangos dühvel fordul azok ellen, akik ezt a változást rákényszerítették. Az új világban csak úgy záporoztak Annára a felfoghatatlan, értelmetlen élmények. Tízhónapos volt, amikor elkezdett értelmes szavakat mondani, tizenhét hónaposan folyékonyan és tisztán beszélt. Ez a rendszerint reggeltől estig tartó, ízes locsogás-csacsogás volt az ő nagy összekötője a világgal. Korán feltett értelmes kérdéseire mindig értelmes választ kapott. Amerikában kétségbeesve észlelte, hogy nem érti, amit az emberek szólnak hozzá, és őt sem érti meg senki, bármilyen óvatos tisztasággal

formálgatja is mondatait. A legpontosabban megfogalmazott kérdésre is – Te miért vagy ilyen nagyon kicsi? – kérdezte a liftben egy összeaszott kis öregasszonytól – csak összetorlódott mássalhangzók és elnyújtott magánhangzók formájában érkezett a válasz számára. Másik dermesztő újdonság a fekete emberekkel való találkozása volt. Mivel a házbeli és a környékbeli kiszolgáló személyzet, a portások, takarítók, eladók, banktisztviselők, postások többnyire négerek voltak, a gyakori találkozás hosszú ideig állandó sokkot jelentett. A rémülettől elkerekült szemmel bújt a hátam mögé, ha a kövér szerelő kedveskedve lehajolt hozzá, kabátomba temette arcát, amikor a postás bácsi integetett neki, és a lakásunkban, amikor a takarítónő ágyneműt váltani jött, mint egy félelemtől hajtott kis állat, kucorodott be az ágy alá. Logikus magyarázat az emberek elütő színéről, Afrikáról, egyéb hiábavalóságokról nem segített. Időbe telt, amíg a félelmét egyáltalán meg tudta fogalmazni, míg rájött, hogy a feketeségüktől fél. Jól látható iszonyodással kérdezte: azért ilyen feketék, mert nem mosakodtak rendesen? Harmadik, nem kevésbé fájdalmas élménye volt a család, a gyerektársaság hiánya. Egy percre sem szűnt meg kérdezősködni felőlük, és nem fogta fel a köztünk lévő távolságot. Hiába utaztunk majd egy napig repülővel, azért csak megkérdezte mindennap: Ma Budapesten fogunk vacsorázni? Hol alszunk ma, megint Amerikában? És miért nem jön a Namama is, hogy velünk sétáljon? És Fancsika (az unokatestvére) most mit csinál? Nórika (a barátnője) vajon megmosakodott már? És különben is, mindenki azonnal jöjjön ide, ő nem bánja, jöhetnek repülővel, vagy gyalog, de legyenek itt!

Mindeközben magam sem álltam biztosan a lábamon, küszködtem a saját illeszkedési nehézségeimmel. Meglehetős egyedül maradtam az apró, napi gondokkal, minthogy Balázst reggel nyolckor elnyelte a labor, és csak este hétkor dobta ki újra. Próbáltam felfedezni a környékünket, kevés pénzből naponta ehető ételeket produkálni, szerencsétlenkedtem a bankokban, a csekkszámlák világában, és rettenetesen féltem a tóparton, mert nem tudtam, hogyan fogom felismerni a jó négereket és a rosszakat. Anna kezét görcsösen markolva vonszoltam magam mellett az utcákon, magazinokban olvasott gyermekrablási rémtörténeteket forgatva a fejemben. Szóval, nem volt egyszerű időszak. És akkor, egyszer csak észrevettem, hogy ráadásul Anna is változik. Felhagyott a rendes, érthető beszéddel, semmit nem kért többet: vagy mutogatott, ha akart valamit, vagy változó hangsúllyal ismételgette, hogy keke-keke. Ő lett a keke-baba. Kisbaba, aki megkívánta, hogy etessék, öltöztessék, az utcán cipeljék, mindent megcsináljanak helyette, két és fél évének majd minden megszerzett és megtanult képességét, tevékenységét föladta, szókincse egyre gyérült, csak nyafogott, és szinte minden tízpercben sírt egy sort. Elhagyta az „én”-t is, és egyes szám harmadik személyben gügyögött magáról: a kisbaba nem éhes. Meg kell vallanom, hogy nem álltam a pedagógia magaslatán, amikor ezeket a meglehetősen kényelmetlenkellemetlen új vonásokat észleltem a lányomon. Talán a saját talajvesztettségem miatt is, meglehetősen türelmetlenül kiáltoztam rá. Ha valaki értett volna magyarul a környezetemben, gyakran hallhatta volna ingerült felcsattanásaimat, az „Ugyan, dehogynem tudod felhúzni egyedül!” és a „Fogd meg rögtön a kanaladat, mert elveszem az ételt!” hangzatos anyai szólamokat. Sőt, a

legrosszabb perceinkben – szégyen ide, pedagógia oda – a fenekére is rácsaptam. Aztán egyszer, egy különösen bánatos délelőttön hirtelen jött a felismerés: de hisz ez nem más, mint szaknyelven szólva, regresszió. A gyermek valamilyen, számára felfoghatatlan, ijesztő-érthetetlen élmény elől visszamenekül egy jóval védettebb korba, a kisbabakorba. Inkább megszerzett önállóságát, tanult funkcióit is feladja, csakhogy élvezhesse a kisbabalét kívülről jövő biztonságát. A beszéd változása is ezt mutatta, hiszen ki az, aki nem érti a hozzá beszélőket, és ki az, aki nem tud beszélni? A kisbaba. Viselkedésével világosan kimondta: „Kicsi vagyok és védtelen. Nem értem, nem szeretem ezt az új világot. Ne kívánjatok tőlem semmit, ne bántsatok, szeressetek, segítsetek.” Merem állítani, hogy e felismerést követően igen hamar, gyökeresen megváltozott a helyzet. Nap mint nap eljátszottuk a kisbabajátékot, közös megegyezés alapján, etettem, öltöztettem, alkalomadtán ölben hordoztam. Tisztáztuk, hogy mindez csak játék, ő tulajdonképpen nem kisbaba már, hanem Sarkadi Anna, a majdnem nagylány, csak most épp kisbabát játszunk. Belső egyensúlya visszanyerésében minden bizonnyal szerepe volt az időnek, de azt hiszem, segített a hirtelen támadt, fokozott védelemés szeretetigény fenntartás nélküli kielégítése is. A legnagyobb segítség azonban az óvoda volt, ahova időközben elkezdtünk bejárni. Az óvoda, amelyről mind anyaként, mind pedig gyerekekkel hivatásból foglalkozóként csupa-csupa izgalmasat és jót tudok elmesélni. Nemcsak azért döntöttünk az óvodába adás mellett, hogy én is járhassak a klinikára, könyvtárakba, engem érdeklő intézetekbe, hanem azért is, mert Annának feltétlenül szüksége volt arra az élményre, hogy e kizökkent világban is élnek hozzá hasonló kis emberkék.

Amikor először látogattuk meg a lakásunkhoz közel eső óvodát, az első jó benyomást a helyiségek, a gyerekek és a nevelők színessége, sokfélesége tette rám. Amíg a zsúfolt kis irodában vártunk, végignéztem a könyvespolcot. Maria Montessori, Anna Freud, Bowlby, Piaget, Susanna Millar könyvei sorakoztak a polcokon sok más érdekesség között: fejlődéslélektan, bábozás kicsikkel, vers-dramaturgia hároméveseknek, kreativitást fejlesztő gyakorlatok az óvodában. A hosszú, szőke copfos, farmeros igazgatónő elmondta az óvoda működési alapelveit, nevelési gyakorlatukról, módszereikről, célkitűzéseikről beszélt, majd körbemutatta a három nagy helyiséget, amelyben a három korcsoportra osztott gyerekek nyüzsögtek, alkottak, ordítottak, cseppet sem zavartatva magukat a körbebámészkodó idegenektől. Valamennyi nevelő civilben dolgozik, azaz egyenfarmerben, tarka pamuttrikóban. A két-három évesek csoportjáé a „Gold Room”, a három-négy éveseké a „Blue Room” és az öt-hat éveseké a „Red Room”. A szobák a padlóikat borító, faltól falig szőnyegek színéről kapták a nevüket, és az év folyamán nem egy szombat vagy vasárnap délelőtt porszívóztam társadalmi munkában a kicsik sárga, majd tavasztól a középsősök kék szőnyegét. A kor szerinti elosztás a későbbiekben meglehetősen rugalmasnak bizonyult, alapvetően egy gyerek érettsége, viselkedésének, igényének jellemzői határozták meg, ki mikor vált csoportot. Előszörre azonban csak azt láttam, hogy a gyerekek szabadon, gátlásoktól nem fékezve viselkednek, kedvesek, értelmesek, aktívak, nincsenek agyonfegyelmezve. A termek nagyok, de nem hodályok, és az enyhe rendetlenség benyomását keltő, szabálytalanul elszórt bútorokról, játékokról később kiderült, hogy a nevelők nagyon is jól meghatározott elképzelés szerint

helyeznek el ide vagy oda valamit. Egy-egy könyvszekrénnyel, játékpolccal, állvánnyal szinte több különálló szobára osztják a termet, így minden foglalatosságnak meg lehet a maga helye. Egymás mellett sorakoznak a festőállványok, két polcsor zárja le az építős, összerakós, felfűzős játékok sarkát. A dívány és felette a magnó, a lemezjátszó meghatározza a csöndesfoglalkozások, a mesemondás, képnézegetés, zenehallgatás helyét. A szoba egyik sarkához közel nagy faalkotmány: apukák ácsolták össze szabad idejükben. Lépcsőkön lehet rá felmászni, rendkívül alkalmas kilátótoronynak, bábszínháznak, várbarlangnak vagy bármi egyébnek. A deszkaemelvény alatt és mellett bőröndök, zsákok, régi hajókofferek, tele felnőtt ruhákkal, csodás esküvői kalapkölteményekkel, negyvenötös cipőkkel, nagymama százéves retiküljével, ezekbe lehet ám csak igazán pompásan felöltözni! Szerelősarok is van, kalapácsokkal, fogókkal, csavarokkal és javításra váró teherautókkal, vízcsapokkal. Kis dézsában mosogatni lehet, az étkezőasztal teteje leemelhető, fiókja homokkal van teli. A gyerekek egész télen, nem múló örömmel homokozhatnak, csupa praktikus dolgot használva fel hozzá: levesszűrőt, merőkanalat, szappantartót. Mennyivel izgalmasabb ezekkel játszani, mint holmi homokozóformákkal! A legvonzóbb az eszköztáruk volt, mindaz, amivel ebben az önmagában is igen serkentő, színes környezetben játszhattak a gyerekek. Az egyik falrészen zsúfolt polcsor húzódik, a különböző rekeszekben számtalan anyag, eszköz, forma: kavics, kvarckristály, törött csempedarab, kagyló, agyag, falemezek, rozsdás vaspöckök, kerámiadarabkák, különböző hosszúságú és vastagságú madzagdarabok, papír- és műanyag dobozok, tojásosdobozok, mosószeres tubusok, csomagolópapír,

műanyag hulladék, habszivacstörmelék, kréták, gyurmák, selymek, szövetek, mintha a világ valamennyi anyagféleségét össze akarták volna gyűjteni, hogy a kis emberkék tapintása, szaglása, látása megismerhesse a világ gazdagságát. Élő állatokat is tartanak minden szobában. Krisztálytiszta vizű akváriumaikban aranyhalakat bámultak a gyerekek, és lelkesen segédkeztek a tengerimalacok és aranyhörcsögök etetésénél, az üvegdobozok tisztán tartásánál. Nem nyelhettem el röpke felkiáltásomat, amikor észrevettem az ollósdobozokat. Kis méretű, kerekített hegyű, de azért éles ollókkal dolgoztak alkalomadtán, magazinokból képeket vágtak ki, alufóliából fantáziaformákat és keménypapírból szemet, arcot, fület a báboknak. Még a kétévesek is ügyesen és félelem nélkül markolták az ollókat, próbálgatták a csipkevágás nehéz mesterségét. Miért is féltek volna, soha nem hallották a „kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való” bárgyú mondókát. Az Illinois állam által kiadott működési engedélyben benne van, hogy három éven felülieknél nem juthat egy nevelőre hét gyereknél több, míg három éven aluliaknál 3:1 az arány. Ennek megfelelően, különösen a mi viszonyainkkal összehasonlítva, megdöbbentően jó volt a tanár-gyerek arány. Tizennyolc gyerekre jutott négy nevelő. Nem véletlenül mondtam tanárt, ők az óvodát is schoolnak iskolának hívják, és a nevelők közül jó néhányuk valóban tanár, egyetemi vagy főiskolai végzettséggel. A létszámon kívül arra is törekszenek, hogy lehetőleg minden csoportban legyen férfi nevelő, ily módon is emlékeztessen a gyerekekkel foglalkozó tanárok összetétele a család struktúrájára. Anna mindkét csoportjában, a kicsiknél is és a középsősöknél is volt egy-egy férfi tanár. A kiscsoportban egy fiatalasszony és egy idősebb,

nagymamafigura tette teljessé az apa-anya-nagymama háromszöget. Az általános bánásmód a támogató, elfogadó, nem agyonszabályozó, önállóságra építő gondolkodásmódnak felel meg, s ebbe az alapbánásmódba viszi bele mindegyik nevelő a korának, nemének és személyiségének megfelelő színezetet. Nyoma sincs a porosz típusú fegyelmezésnek, a kijelentő módban történő felszólításnak. Ha a nevelő azt akarja, hogy a gyerek szépen kérjen valamit, ő sem mondhatja azt, hogy „Freddy elrakja a széket, Kathy összeszedi a kockát”. A nevelők ötleteket adnak, amelyeket nem kötelező elfogadni, a verekedőnek elterelő játékot ajánlanak fel, a sírótól segítséget kérnek, közösen énekelni, táncolni lehet, de nem kell. Életem egyik nagy pedagógusélménye marad Rob, a pocakos, joviális antropológus. Ezt a szakot végezte a főiskolán, tanult hozzá egy kis pedagógiát is, neveléselméletet, majd elment kutatni, kicsit tanított is, végül, kilenc évvel ezelőtt otthagyta mindezt, és eljött a kétévesekhez nevelőnek. Ezt csinálja, mert ezt szereti. Sajnálja, hogy Chicagóban olyan rossz a férfi-nő nevelők aránya, 1:20-hoz, holott a keleti partvidéken már az 1:5nél tartanak. Rob olyan, mintha egy amerikai filmből, mondjuk a Szelíd motorosokból lépett volna ki. Rojtos szélű farmert visel, mindig más nemzetiségű, színes inggel, tunikával, hol egy guineai köpenykében, hol egy koreai, kézzel festett ingben pompázik. Hullámos, vállig érő haját kék pettyes kendő szorítja hátra a homlokán, tömött bajuszába és sűrű szakállába, amelyet ügy szeret rángatni az aprónép, ősz szálak vegyülnek. Kerek szemüvege mögött gyermekien kék szemek csillognak. Dörmögése, halk dünnyögése, olykor oroszlánmorgása hihetetlenül megnyugtató, erőt sejtető. Minden gyerek bolondul érte,

birkóznak vele, egy no-nojára félresomfordál a verekedős, egy levegőbe dobás után megvigasztalódik a bánatos. Minden gyereket ismer, kedvessége soha nem személytelen, hanem meleg, a gyerek természetéhez, pillanatnyi igényéhez igazodó. Nagy zenebarát, gyűjti a népi hangszereket. Hol egy bendzsót kap elő kifogyhatatlan hátizsákjából, hol nyenyerét, hátsó zsebéből fémfurulya kandikál ki, és pocakja fölött furcsa, harmonikaszerű kis fúvós hangszer himbálózik. Ha úgy hozza a hangulat, leül a szőnyegre, előveszi mandolinját, és halkan gyerekdalt vagy népdalt kezd pengetni. A kíváncsiak köré kuporodnak, bele-belekapnak a mandolin húrjába, és néhány ismétlés után vele együtt dünnyögik az éneket. A társaság összetétele meglehetősen nemzetközi: elsősorban persze amerikai fehér, fekete és kínai gyerekek járnak ide, de az egyetemi negyed tarkaságát a többi gyerek példázza igazán jól: indonéz, angol, ausztrál, lengyel, thaiföldi, izraeli, spanyol és Anna személyében magyar gyerek is akad. A tanárok közt pedig van svéd francia-angol szakos-tanár, akad görög gyerekgyógyásznő és finn egyetemista lány. Ahányszor újabb nemzetiségű gyerek érkezik, Rob megtanulja az adott nyelven az alapszavakat, a vigasz és bátorítás kifejezéseit, az ételre, italra, pisilésre vonatkozó szak-kifejezéseket, és amíg a gyerek meg nem tanul angolul – ami körülbelül két hónap ennél a korosztálynál! –, saját nyelvén vigasztalgatja. A szoba falán a gyerekek rajzai, festményei és egyéb tarka alkotásai mellett állandóan spanyol, héber, olasz és japán szövegű noteszlapok díszlettek, Rob gömbölyű betűivel: Mama délután jön. Kérsz még enni? Nem fázol? Egy alkalommal, Anna óvodai életének legkezdetén, amikor először hagytam ott egy órára próbaképp, visszatérésemkor a következő jelenetnek voltam tanúja: Anna hüppögve ült

egy kis széken, Rob mellette kuporgott a másikon, és csendesen furulyázta a „Süss fel nap” édes, otthoni ízű dallamát, amit előzőleg én kottáztam le neki, az ő kérésére. Az is igaz, hogy elég kevés a vigasztalásra szoruló gyerek. Igyekeznek úgy felvenni a gyerekeket, hogy előzőleg a szülők szoktassák meg velük az új környezetet. Bent ülhet a szülő, ameddig csak akar, hosszú délelőttökön keresztül bátoríthatja csemetéjét, napokig, akár hetekig, ha szükséges. Nem is játszódnak le az itthonról oly jól ismert jelenetek, amikor az átadóban elveszik az anyjától az üvöltő gyereket, és lehetőleg gyorsan hisztisnek bélyegzik. Ők azt mondják, nekik ez nem éri meg. Ha rosszul kezdi a gyerek, az óvodát az anyjától elszakító, gonosz helynek ismeri meg, nehezen tudnak majd normális, nevelő hatású kapcsolatot kialakítani vele. De jó is volt úgy beadni Annát, hogy nem zavartak el a küszöbről! Bent üldögéltem, néztem, figyeltem, tanultam a gyerekek életét, Anna pedig eleinte a szoknyámat fogva, majd mindig messzebbre merészkedve, de még visszavisszasandítva, egyre szabadabban vetette bele magát a minden bánatot feloldó festés és vízjáték örömeibe. Akkor hagytam csak ott egészen és egész napra, amikor ő maga köszönt el, és rohant játszani, olyan hévvel, hogy elfeledkezett rólam. Csupán csecsemőkora óta vele nőtt, vele kopott babáját, Fánikát szorongatta olykor, emlékezésül az otthonra. Hamarosan az egész ovi tisztelettel emlegette Fánikát, Anna rongylábú, stoppolt fejű második énjét. Nem lenne igaz az oviról írott történet, ha nem egészíteném ki a problémás vagy legalábbis elgondolkodtató vonások felsorolásával. Nem valószínű, hogy az óvoda hibája volt, inkább általános, amerikai jellegzetességnek venném, hogy a gyerekek, pedagógiai

szempontból nagyon szimpatikusán tiszteletben tartott szabadságuk, a hamar és jól kifejlesztett kreativitás, a nagyfokú, korai önállóság mellett más, talán kevésbé lényeges vonatkozásokban, enyhén szólva „vademberek”. Például egyáltalán nem tudnak és nem is tanítják őket rendesen enni; asztalnál viselkedni. Mázolnak, kézzel másznak az ételbe, a szomszéd tányérjából halásznak ízes falatokat, sebaj, ez senkit sem zavar. Ruhájuk állandóan rendetlen, igaz, hogy csak olyan ruhákba öltöztetik őket, amelyeknek nem árt, ha homok, festék vagy spenót éri. Köszönni csak akkor kell, ha a gyerek jónak látja, akaratuk ellenére az égvilágon semmire rá nem vehetők, még ha az ő érdeküket szolgálja, akkor sem. Az óvodában két szabály megtartása kötelező: ne üsd a másikat, és ne rombold össze senki alkotását. Tombolni, dühöngeni szabad, mérgüket nem kell lenyelni, a tanár dolga, hogy megfelelő tapintattal, a gyerek ismeretében megoldja a problémát. Gyakran érződött úgy, hogy a gyerekek leginkább csak elviselni tanulják meg egymást, de nem adják le azt a pluszt saját igényeikből, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki közösségben tudjon élni, és majd valamikor a közösségért tudjon tenni. Persze, vétek lenne messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy hároméves korában valaki csúnyán eszik, és képtelen a legminimálisabb módon is vigyázni a ruhájára. Inkább csak bátortalan elmélkedés ez az amerikai kisgyereknevelés pozitívumairól és negatívumairól. Ennek a gondolatmenetnek a folytatására ösztönzött a sok apró megfigyelés, a gyerekek napi életével, szüleikhez való viszonyukkal kapcsolatban. Sethnek például kistestvére született, amikor ez a göndör, szép szemű fiúcska körülbelül két és fél éves volt. Viharos féltékenységi jelenetekkel reagált a jövevényre, mind az

óvodában, mind otthon. Nem fogadott el többet ennivalót az óvodában, reggelenként sikoltozva tiltakozott apja távozása ellen, pelenkát nem tűrt magán, viszont dacosan odapisilt az óvoda közepére. Otthon este tíz-tizenegyig sem lehetett lefektetni, különböző ételeket majszolva rohangált fáradt anyja és a televízió között, végül el- és felcsigázva, holtfáradtan bebújt egy bútor mögé, és ott elaludt. Szülei végtelen türelemmel viselték kirohanásait. A legcsekélyebb módon sem próbálták meg befolyásolni, fegyelmezés szóba sem jött. Tudom, hogy nehéz élethelyzetbe került a kisgyerek, és tudom, hogy puszta fegyelmezéssel nem oldhatták volna meg bajait. De a gyereknek nyilvánvalóan égető szüksége volt rá, hogy kijelöljék a helyét a megváltozott világban, megszabják a határait. Ezt nem tették meg a szülei, mert mint mondották: „A gyerek válságos helyzetben van, nem szabad nehéz követelményekkel terhelni, s további sérüléseknek kitenni”. Inkább ráhagytak mindent, a végtelenségig. Tania hároméves hölgy volt, amikor megismertem. Egész télen harisnyanadrágban járt, semmiféle magyarázattal, könyörgéssel, ígérgetéssel nem lehetett rávenni, hogy meleg nadrágot húzzon a dermesztő fagyban. Édesanyja, akivel nagyon jóban voltam, így magyarázta tehetetlenségét, miközben lilára fagyott, csepegő orrú kislánya előttünk rugdosta a havat, átnedvesedett harisnyájában: „Nézd, én tudom, hogy meleg nadrág kellene neki, mégsem erőszakolhatom rá. A gyereknek, ahhoz, hogy azonosulhasson a női nemi szereppel, úgy látszik, szüksége van a szoknya adta megerősítésre. Ha nadrágot húzok rá, úgy érezheti, elvettem a nőiségét, hogy így fejezzem ki magam. Nagyobb baj lenne, mint az, hogy most egész télen taknyos.”

Tavasszal egyszer vendégségbe mentünk Mark családjához. Négy kisgyerek volt és legalább tizenöt felnőtt. A számbeli fölény ellenére képtelenek voltunk két összefüggő mondatot váltani egymással. A gyerekek, minden bizonnyal nem véletlenül, kiválasztották maguknak a létező legzajosabb játékokat, úgymint csengetős bicikli, kereplős tricikli, gyerek nagyságú, szirénázó mentőautó, s mindezzel, a fejveszetten rohangáló és ugató kutya kíséretében, ők is fel-alá rohangáltak a vendégek között. Nem az emeleti gyerekszobában, nem a kertben, nem a hallban, csakis az ebédlőben és a nagyszobában. Anna ugyan sandán pislogott rám, mint aki pontosan tudja, hogy amit művel, az messze nem megengedett, de a többivel együtt azért ő is becsületesen ordítozott. Kérdésemre, hogy miért nem teszik helyre a jónépet, a következőket válaszolták: „Nem szabad agyonfegyelmezni a gyerekeket. Nyilvánvalóan meg vannak sértve, mert a felnőttek nem velük foglalkoznak, hát így kárpótolják magukat. Szabadságuk súlyos megsértése lenne, ha megakadályoznánk őket ebben a kiélésben.” Egyszóval, rendkívül nehéz volt megítélni a nevelési elveiket, a magam számára eldönteni, hogy hol végződik a gyermek szabadsága és személyiségének sérthetetlensége, és hol kezdődik a szülői kényelem, közöny vagy tehetetlenség. Az óvodában a nevelők sokkal jobb érzékkel találták meg a középutat a nálunk szokásos „porosz drill” és az amerikai szülők abszolút engedékenysége között, bár nem tudom, hogy saját családjaikban hogy nevelték a gyermekeiket. A nevelők közül a görög Edith volt az egyetlen, akinek folyton viszketett a tenyere, „a sok elkapatott amerikai kölyök” láttán. Mint dühösen morogta, az ő jó édesapja és egykori nevelői már rég szíjat hasítottak volna az engedetlen és önfejű bagázs hátából…

Feltétlenül meg kell még említeni az anyagiakat: az ovi eszméletlenül drága volt, legalábbis számunkra, de a többi szülő sóhajtásaiból is erre következtettem. Öt napra negyven dollárt kellett fizetni, és februártól negyvenötre emelték, mert az óvoda nem tudta fenntartani saját magát. Mivel nem tartozott egyházi, állami vagy magáncég fennhatósága alá, támogatást sem kapott sehonnan. Abból fizették a terembért, étkeztetést, a tanárok fizetését, amit a szülők hetidíjban befizettek. Állandó volt a pénzzavar, a félelem, hogy a jövő hónapban be kell csukni, mert az ovit hatvan gyerekre tervezték, és csak negyvenöt járt. Ennyi bevétel pedig nem volt elég. A szülői értekezleteken, ahol azt reméltem, nevelési és szervezési kérdéseket fogunk megvitatni, soha semmi másról nem esett szó, mint az úgynevezett fundraising action nevű szörnyűségről: hogy lehet különböző, számomra nemegyszer megalázó módokon pénzhez jutni. Rossz színházjegyek elsózása ismerősöknek, bazár rendezése, jótékonysági bál, híres, gazdag cégek megcsapolása „donáció”, adomány címén. Ez volt a legnagyobb bánatom: hogy lehet azt engedni, hogy egy ilyen tehetségesen, jól megszervezett és valós igényt kielégítő intézmény állandóan pénzzavarban fuldokoljék, s percnyi biztonságban se legyen afelől, hogy elkerülheti-e a bukást. Szerencsére, az 1976-77-es tanévet még kibírták, és így Anna lányom élete nagy élménnyel gazdagodhatott. Alighogy bevittem az oviba, rögtön rájött, hogy ott nem érdemes kisbabázni, nyafogni, mert nem érti meg senki. Ehelyett ő kezdte dédelgetni a nála kisebbeket, minden módon segítve őket, sokszor akarattal rájuk kényszerítve pátyolgatását. Az oviban soha nem mondta, hogy „keke”, ehelyett figyelt, hallgatott, és már egy hónap múlva mondták a tanárok, hogy gyakorlatilag mindent megért,

csak még nem hajlandó beszélni. További egy hónap múlva a nyelve is megoldódott, s attól kezdve, egyre bővülő szókinccsel beszélt reggeltől délutánig angolul, aztán estig folytatólagosan magyarul. Megint szép lett a magyar beszéde, és utánozhatatlanul ékes, középnyugati kiejtéssel beszélt angolul, sőt egyik fekete gondozónőjétől „négerül” is megtanult. A két nyelv mellé kifejlesztett egy harmadikat, amely sem magyar nem volt, sem angol, de angolnak hallatszott, és mindenki számára tökéletesen érthetetlen volt. Feltehetően ilyen egyvelegbe folyt össze számára az angol nyelv, míg értelmes mondatokra nem hasadozott. Barátokra is lelt, méghozzá fekete barátokra, s így helyre tette a saját „négerkérdését” is. Azért feketék, közölte egy nap megfellebbezhetetlen igazságként, mert mosakodni ugyan mosakodnak, de túl sokat napoztak. Bizonytalanságának maradványait azért még mutatta gyakori sírása, segítségért, egy kis extra dédelgetésért, csak neki szóló énekért még gyakran fordult a tanáraihoz.

Kora reggeli telt ház az óvodában a festőállványok környékén. A háttal guggoló anyuka még kisfiával marad egy keveset. Rob jóízű dörmögése is segíti az új gyerek beilleszkedését

A sokcopfos, bátortalan Mayának külön boldogsága csak neki szóló mese

◄ Anna is a festőállvány mellett melegedett fel először. (Angolul még nem tud, a környezet idegen, de a harmonikus, szép színekkel már szívesen maszatol.)

Mennyi minden, mennyi minden!

Eric a hűséges, öreg tengerimalaccal, „aki” már két éve éli túl a gyermekek viharos szeretetét ►

Titkos búvóhelyek az oviban A délutáni alvás után Rob segít öltözködni ► A huszonegy hónapos Dorith az ujjaival festett

1977. február 12.: Miss Anna Sarkadi 3 éves. Az ünnepi tortát pedig mindenki úgy eszi, ahogy tudja és ahogy sikerül

Lassan azonban megszűntek az otthoni cirkuszok is, ahogy a napjai értelmet nyertek, célt és helyet talált magának az új világban. Reggelenként nagy igyekvéssel szaladt az oviba, dolgozni: várta az alomkészítés a tengerimalacnak, a festés mindent feledtető bűvölete, a zene, a saját, belső ritmusára lejtett tánc a többi forgópörgő gyerek között, a közös élmény. Újból önálló, jókedvű, harsány kisgyerek lett, lassan megértette maga körül a világot, a dolgok folyamatos rendbe álltak össze. Már nemcsak azzal mutogatott a fejünk felett percenként elrepülő gépekre, hogy „ilyennel jöttünk Amerikába”, hanem már azt is tudta, hogy ilyennel megyünk majd haza. Minden alkalommal gondosan lelkemre kötötte, hogy valamely új tudományáról, egy-egy szebbre sikerült képről, ügyesen felfűzött golyókról, s minden új kincséről feltétlenül beszámoljak ám a Namamáknak, Napapáknak. Minden este többször el kellett mondanom azt a mesét, amely úgy kezdődött, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány Chicagóban, akit úgy hívtak, hogy Sarkadi Anna. És képzeld csak, ez a kislány egyszer felült a repülőgépre, és elrepült Budapestre. És…” A dolgok viszonylagosak, és az idő is nekünk kedvez. Három és fél éves „nagylányként”, egy világutazó biztonságával pattant le a repülőgépről Anna, amikor hazaérkeztünk. Ezúttal rövid időbe telt csak, míg újra elrendezte a világot, nemes egyszerűséggel kiiktatva belőle Amerikát, a feketéket, és a tengerimalacos-festős-ollós ovit. Lassan, minden törekvésem ellenére elfelejt angolul is, és most már hitetlenkedve hallgatja azt az esti mesét, amely úgy kezdődik, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány Budapesten, akit úgy hívtak, hogy

Sarkadi Anna. És képzeld, csak, ez a kislány egyszer felült a repülőgépre, és elrepült Chicagóba. És… ”

Gondolatok Amerikáról Ebben a fejezetben próbálom összefoglalni mindazt, ami a többiből kimaradt. Nem is tudom, hol lehetne elkezdeni, talán leginkább a félelemnél, amely annyira feszítő téma, hogy mást nem hagy maga elé kerülni. Dolgok egész sora elképzelhetetlen a félelem miatt. Meleg nyári estéken a séta a Michigan-tó partján, színház utáni ácsorgás a kirakatok előtt Washingtonban, kötetlen kóborlás New Yorkban, mindez és még sok más sem ajánlatos, ha az embernek kedves az élete. A félelem mindenütt jelen van, mindent átsző. Ott remeg a kis öregasszonyok kezében, ahogy lapos táskáikat a vállukra fűzve szorongatják, ott bujkál az iskolás lányok szemében, amikor iskola után hazaérve először körbejárják a házat, hogy nem látnak-e felfeszített ablakot, nem várja-e őket betörő, ott feszül a megerőszakolt háziasszonyok sikolyában, a szelíd és értelmes életre törő emberek mozdulatában, ahogy szorosabbra zárják kocsijaik ablakát a chicagói keleti 46. utcán vagy a New York-i Harlemen áthaladva. A félelem markoltatta velem éles hangú, segélykérő sípomat, az úgynevezett Hyde Park-sípot, amikor kedd esténként a 60. utca sarkán vártam az egyetemi buszt, és eltökélten emeltem a számhoz a sípot, valahányszor egy-egy alak vált ki a sötétből, felém tartva. Mindenki fél. Nemcsak az egyes emberek, hanem egész közösségek is állandó rettegésben élnek, bizonytalanságban, hogy megmaradhatnak-e a lakóhelyükön, vagy újból és újból kijjebb kell húzódniuk a városból, a terjeszkedő bandák elől. A magányosan élő öregek lakásai, házai szinte börtönökké válnak lakóik számára, ha tűz üt ki, még menteni se lehet őket a

kőfalak, vasrácsok, sokszoros lakatok, biztonsági pántok mögül. A nagyvárosi öregek nemcsak a tapasztalt, fegyveres bandáktól rettegnek, könnyű prédái ők a kalandra és kis pénzre éhes kamaszcsapatoknak is. Épp 1976 telén történt egy megrázó eset: egy idős házaspár kettős öngyilkosságot követett el, mert két év alatt négyszer törtek be hozzájuk, négyszer verték meg őket úgy, hogy utána több hónapos kórházi ápolásra szorultak. Négyszer kezdték újra az életüket, kuporgatták a megélhetésükhöz szükséges összeget, de ötödszörre, mint írták közös búcsúlevelükben, már nem maradt erejük. A félelemről, a ma Amerikáját gúzsba kötő erőszakról készítettek dokumentumfilmet hetvenhét tavaszán a televízióban. A ritka dokumentumfilm az erőszak gyökereit kutatta, a tegnap nyomait a mában és a ma hatását a holnapra. Kétségtelen, hogy nagy hagyományai vannak az erőszaknak. Az első, kemény életű telepeseknél s utódaiknál, az indiánoktól vérrel földet foglaló terjeszkedőknél és a prériből termőföldet izzadó farmeroknál nagy szerepe volt a testi erőnek, az ügyességnek, az ökölnek és pisztolynak, nemcsak az önvédelemben, hanem egyáltalán, a fennmaradásukért folytatott harcokban. Ez a múlt, mítosszá nemesült, és a filmekben, könyvekben még ma is ezer alakban jelenik meg az idealizált hős, aki furfangos ugyan, de az öklét mégis százszor hatékonyabban és gyakrabban használja, mint a fejét. Alapvető probléma, hogy a felnövő fiatalság hihetetlenül agresszív, s ebben nem kis szerepe lehet annak, hogy hőseik, film és életbeli ideáljaik valamennyien ezek a „nehéz fiúk”. Az ilyen jellegű kulturális befolyások nyomait, a horror- és terrorfilmek, a töméntelen, vértől tocsogó krimi, rablási, gyilkossági történet hatását is kutatták a jó szándékú szerzők. Érdekes volt a filmjük, de

messzire nem jutottak. Csupán érintették az alapvető társadalmi-gazdasági okokat, a munkanélküliség, a nyomor, a sokgyökerűség, a kulturális szétszórtság és elmaradottság szerepét. Kiemelkedően nagy hatásúnak tartották a televíziót a fogékony fiatalok ítéletének, ízlésének, eszményeinek kialakításában, s míg az előbbiekben felsorolt tényezők személy szerint nem értek el bennünket, inkább csak külső megfigyelőként érzékelhettük azokat, addig a televízió ilyen irányú, romboló hatásáról magunk is százszor meggyőződhettünk. Anna óvodai felvételi kérdőívén ott szerepelt a kérdés: „Hány órát nézi naponta a televíziót a gyerek?” Két-három éves korban a standard válasz a kettő-öt óra. Hitetlenkedve néztek ránk, és kicsit gyanakodva fogadták tömör válaszunkat: „Nem, egyáltalán nem néz televíziót”. „Akkor mit csinál?” „Hát, játszik a babáival, segít nekem a maga módján, beszélgetünk, énekelünk, mesélek neki.” Talán épp itt lehet az egyik alapprobléma a fiatalság nevelésében, hogy általában mindezt nem teszik. A nevelési módszerek roppant szimpatikus, kezdeti vonásai ellenére, ahogy megbecsülik az embert a gyerekben, nem kötik kezét-lábát száz szabállyal, sajnos benne van az is, hogy ahogy egy kicsit önálló tud lenni, máris legyen az. Nemcsak funkciói ellátásában, ne egyszerűen egyék, igyák, öltözzék egyedül, hanem szórakoztassa is el magát, hagyja szabadon a szülőt. De az ember olyan, hogy mindent tanulnia kell, a kapcsolatokat is, azt is, hogyan kell szeretni és kötődni. Mindezt pedig az élet első néhány évében kell kitapasztalnia, soha többet, a későbbi évek során nem lesz annyira érzékeny a „csáprendszere”, amellyel letapogatja maga körül a világot. Nagy általánosságban pedig, a ma rohanó Amerikájában közönyt tapogathat ki. Az anyagilag jól, biztonságosan álló

családokban mindennel elhalmozzák a gyereket, csillogó, kattogó, nyomogatható játékok tömegével, amelyekhez éretlen, és amelyek nagy száma miatt sem a velük való játszást, sem a megbecsülésüket nem tanulja meg. A szegényebb helyeken, a nyomortanyákon pedig még az sem biztosított, hogy a fizikai igényeit mindig kielégítik. Egy azonban közös, a tisztes középosztálybelieknél éppúgy, mint a szegénynegyedekben: egy-három éves korára biztos magára marad, vagy éhesen vagy jóllakottan, vagy villanyvonatokkal vagy játék nélkül, de magában. Meleg, emberi kapcsolatok „gyakorlása” helyett leggyakrabban a televíziót tanulja meg társként kezelni, mindkét esetben. Rendkívül érdekes módon, sok kisgyerek ezt a típusú kapcsolatot viszi tovább a későbbiekben a gyermekközösségbe kerülve: úgy cselekszik a társával, mintha az is élettelen tárgy lenne, annak reakcióira, igényeire, szociális „lénységére” nem figyel. Nem figyelhet rá, mert abban az időben, amikor a másik iránti érzékenységet meg kellett volna tanulnia, egyedül ült, esetleg gyönyörűen berendezett, saját szobájában, és bámulta a televíziót, a hazudozó, csábítgató csodagépet. Kicsit olyan a televízió a kisgyereknek, mint amikor régen, pálinkás kenyérrel csitították a síró gyereket, hogy elhallgasson. A televízióműsorokat válogatás nélkül bámuló gyerek is elhallgat, és a szülők szabadon élhetik életüket, rohanhatnak a másodállásba, nézhetik az ő tévéjükön az ő filmjüket, egyszóval, nem kell azt érezniök, hogy a gyerek leköti őket. Nem akarom azt állítani, hogy az amerikai nem gyermekszerető társadalom. Sőt. Általános dolog a négy-öt gyerek egy családban, messze nem ideál az egyke vagy a két gyerek. Ennek ellenére azonban a szülőknek nem sok közük van a gyerekeikhez. A szeretetre kiéhezett gyerekek túl korán keresik a saját korúak

társaságát, túl korán csapódnak össze kis- és nagykamasz csoportokba, egymástól várva azt, amit otthon kellene megkapniok, a törődés, az odafordulás adta biztonságot. És mert egymástól természetszerűen nem kaphatják meg, pótszerekben keresik tovább: nem ritka az alkoholhoz, kábítószerhez nyúló tíz-tizennégy éves gyerek. Ottlétünk alatt nagy botrány tört ki az egyik chicagói katolikus iskolában. Egy heroincsempész-banda felgöngyölítésekor a szálak ebbe az iskolába vezettek. Kiderült, hogy az iskolán belül szabályos hálózat épült ki. Eladók, viszonteladók, közvetítők kerültek ki a nyolctizennégy éves gyerekek közül. A riportert egy játszótéren észlelt jelenet döbbentett meg legjobban: angyalarcú, szőke kisfiú labdázott a társaival, miközben sűrűn odaodamentek hozzá a többi osztályból az idősebb fiúklányok. A fiú minden jelentkezőnél a hinta felé fordult, ahonnan egy vadul hintázó, tízéves kislány a keze felemelésével adott jelt, hogy kiszolgálhatja-e a vevőt vagy sem. A túl korán önállósított, egyszerűen emberi kapcsolatra kiéhezett gyerekeket más veszélyek is fenyegetik. Nagyon gyakran áldozatául esnek homoszexuális vagy perverz csábítóknak, akiktől látszatfigyelmet, egyszerűen néhány jó szót kapnak. Veszélyes divat van kialakulóban, ez főleg a szegény sorsú, színes bőrű gyermekeket fenyegeti. A kiskorúakat egyre gyakrabban bérlik fel a már büntethető korúak, kisebb-nagyobb betörések, lopások, újabban gyilkosságok elvégzésére is. Az egyik bíró azt nyilatkozta egy chicagói lapnak, hogy egyszerűen kétségbe van esve. Tehetetlennek érzi magát a bírói székben. A minap két ügyben kellett volna ítéletet hoznia: az egyikben egy tízéves gyereknek a kezébe nyomtak egy pisztolyt, rámutattak egy emberre, és azt mondták, ha lelövi, kap egy divatos övét.

Lelőtte. A másik egy hétéves fiúcska volt, aki benzinnel öntötte le alvó szomszédjukat, meggyújtotta, majd érdeklődve figyelte, hogy ég el. A bíró képtelennek érezte a helyzetet, azt mondta, egész egyszerűen nem tud gyilkost látni egy ilyen kisgyerekben, és a törvény sem ismer semmiféle paragrafust ezekre az esetekre vonatkozóan. Jó messzire elkanyarodtam közben a televízió témájától. Ez a problémák sokrétűsége miatt adódik így, hisz bennük van a társadalom egésze, politika és szociológia, pszichológia és a gazdasági élet farkastörvényei is. Azért talán érdemes még egy rövid gondolatsor erejéig visszatérni a televízió szerepére is, e kérdésben ugyanis hiába minden erőfeszítés. A televízió nehéz versenytárs. Hiába cikkeznek a pedagógusok, a gyermekgyógyászok, az ideggyógyászok a tévé felmérhetetlenül rossz hatásáról a fiatalságra, változás biztos nem történik. A televíziós társaságok, mivel előfizetési díj és állami dotáció nincsen, abból tartják fenn magukat, amit a hirdettetők fizetnek. A hirdettetők viszont azt fizetik meg, amit feltehetően sok néző néz. És mit néz a néző? Ami kielégíti az igényeit, no nem a szépre-jóra, hanem az izgalmakra, a feledtető mákonyú borzalmakra vonatkozó igényeit. Szeret körmöt rágva izgulni azokon a véres históriákon, amelyek, úgy véli, vele nem eshetnek meg. Mind a gyerekek, mind a felnőttek számára állandóan újat kell nyújtania a televíziónak, újat kell produkálnia, nap mint nap vonzóbbat, izgalmasabbat, olyat, hogy a nézőnek egyszerűen „kelljen” visszaülni a gép elé. A televízió hatása nemcsak a sok éjszakai felriadásban, sikoltozásban érződik, a korán kialakuló félelmekben, véres fantáziajátékokban hordják a nyomait a gyerekek (és a felnőttek is), hanem számos más területen is megmutatkozik. Pedagógusok panaszai közt szerepelt, hogy egy nyolcéves kislány például nem tudta, hogy a

felhők mozognak az égen: a televízióban mindig állnak a felhők. A brutalitás nyomai egész sajátosan érződnek a gyerekeken: nézik, ahogy a filmen meghal a színész, de nem realizálják, hogy aztán föláll, és hazasétál. Ütnek, és nem érzik a másik fájdalmát. Egy-egy vadabb film után, másnap az iskolában szinte lehetetlen megállítani a verekedést. A televízió trükkvilágában arról sem esik szó soha, hogy a tanulás kemény munka, hogy az életet érdemes megismerni, és ezért a megismerésért meg kell dolgozni. Az ostoba reklámfilmekben pillanatok alatt javulnak meg elromlott csapok, leszakadt tetők és a huszonnyolc perces családi műsorban az elrontott életek. Az emberek rég elfelejtettek beszélni egymással. A filmeket képtelenül meg-megszakító reklámfilmek percei alatt esznek, élik a családi életet, nevelik a gyerekeket, és megbeszélik a feltétlenül szükséges dolgokat. Társadalmi helyzetre és anyagi körülményekre való tekintet nélkül úr mindenütt a televízió: nyomortanya vagy saját villa, e kérdésben nem jelent különbséget. Talán hihetetlennek és túlzónak tűnik, de azt hiszem, tényleg erről van szó, a televízió „megfogott” és „behálózott” egy nemzetet, népművelő és szórakoztató funkciója helyett csupán a legalantasabb igények kiszolgálásának tesz eleget. Vannak érdemesebb csatornák is, hogyne lennének. Állandó pénzhiánnyal küszködök, a bukás szélén állók, támogatásért könyörgő, jobb sorsra érdemes adók, amelyek komoly zenét, drámákat, művészfilmeket, értékes dokumentumfilmeket – mint amilyen például az erőszakról szóló film volt – sugároznak. Műsoraik nézőinek arányszáma elenyészően csekély az izgalomhajhászó, szexbe és vérbe fulladó csatornákéhoz képest. Anyagi bizonytalanságuk okozója épp egyik legnagyobb

vonzerejük: nem vállalnak reklámközvetítést, nem adják el magukat a hirdetőknek. Természetesen lehet azt mondani erre, hogy ha vannak jó műsorok is, mindenkinek módjában áll azt választani. Azonban ez sem ilyen egyszerű: az igényre is nevelődni kell. Gyermekkortól kezdődő, tudatos ízlés-es értékorientáció-formálás szükséges ahhoz, hogy szabad választás esetén az ember ne önkéntelenül a könnyű, problémamentes, az ösztönök és érzékek izgalmát fokozókielégítő szórakozás felé nyúljon. Ez a fajta nevelés viszont feltételezi a saját igény meglétét, a továbbadás ambícióját s a gyerekre fordított időt és energiát. A legszélesebb tömegekben e három tényező valamelyike minden bizonnyal hiányzik, s ennek a hatását lehet érezni a „parlagon” növő ifjúságban. Azt hiszem, ez erősen különbözik a választás szabadságától, a személyiség korlátozásának minimálisra csökkentésétől. Nincs szó reális választásról, hisz a lehetőségeknek csak egyik oldala tárul fel. Sok más egyéb mellett annak is szerepe lehet abban, hogy a televízió ilyen hatalomra tehetett szert, hogy Amerikában minden egyéb kultúra rendkívül drága. Voltunk néhányszor színházban, egy Broadwaysikerdarabnál Chicagóban, a Chicagói Operaház egy estéjén, jó párszor a Chicagói Szimfonikusok egyedülállóan tökéletes hangversenyein, párszor moziban. A színház, az opera és a hangverseny gyakorlatilag csak a legalább közepesen keresők számára hozzáférhető. Olyan rendkívül magasak az árai, hogy például a legolcsóbb operajegy többe került, mint egy jó lemez vagy egy kis rádió. Nekünk különösen nagy érvágás volt, mert baby-sittert is kellett fogadnunk. Persze, ezzel nem álltunk egyedül, Amerikában nem divat a nagy család, a könnyen mozgósítható

nagymama vagy rokon, aki vigyázna este a gyerekre. Maradnak tehát a baby-sitterek, többnyire tizenháromtizenhat éves lánykák, akiknek jól jön a zsebpénz. Hazavitelükről természetesen gondoskodni kell, taxival vagy más módon, hisz nem várható el, hogy éjnek idején, egyedül mászkáljanak az utcán. De ha a borsos jegyárakhoz hozzájön az őrzési díj, meg nekünk még a taxi, hogy időben hazaérjünk, akkor háromszor is meggondolja az ember, hogy elmenjen-e, vagy inkább otthon nézze az ingyenes televíziót. A mozik többnyire kényelmesek, szépek, némelyik nem is olyan iszonyúan drága, mégis konganak az ürességtől, mert nem tudnak sokkal többet nyújtani, mint a televízió. Igaz, hogy a nézőknek módjukban áll a sírból kimászkáló, oszladozó hullákat, a farkassá váló embert, egy kis vérszívást, elevenen boncolást, emberevést, koponyaszétloccsantást színesben, tripla széles vásznon, abszolút élethűségben megtekinteni, de azért a dolgokat nem lehet a végsőkig fokozni, és a borzongás igénye mellett fellép további két, racionálisabb hatóerő: a kényelem és a pénz is. Hideg téli estén pénzt kiadni, no nem, akkor marad inkább a televízió. Úgy tűnt, mintha a pornófilmek vonzereje is alaposan csökkenőben volna. A kijátszott nőférfi, férfi-férfi, nő-nő, ember-állat, csoportszex figurák helyett a pornókészítőknek valami újjal kell jelentkezniök: terjed a szex és a durva erőszak párosítása, és ezúttal a közvélemény felháborodását is kivíva, a hat-tíz éves gyermekek bevonása a pornófilmek, könyvek, magazinok világába. Nem állíthatom és nem is áll szándékomban azt a benyomást kelteni, mintha Amerikában nem lenne kultúráiét. Van, nagyon is élő: csodálatos zenekarok és nagy színészek játszanak, jó karmesterek dirigálnak,

minden évben akad jó néhány egészen kiváló darab a színpadokon, filmtörténeti remekműveket és kemény szavú, mai művészfilmeket is lehet látni filmklubokban, művészházakban. Mindez azonban elég körülhatárolt társadalmi rétegeket érint, és a túlnyomóan nagy többségnek marad a könnyen elérhető, kényelmes és olcsó, ám kultúrának cseppet sem nevezhető televízióvilág. A könyvekkel sem áll jobban a helyzet. A tudomány, kultúra, művészetek minden részterületét felölelő, jobbnál jobb és szebbnél szebb könyveket lehet kapni, de igen magas áron. Kétségtelen, hogy bizonyos idő után a legtöbb nagy sikerű könyv megjelenik olcsó, papírfedelű kiadásban is, de itt megint csak a számarányokról van szó. Az olcsó könyvek közt, számukhoz viszonyítva, elenyészően kevés a jó könyv. Viszont százszámra lehet kapni a drogériákban, a fűszeresnél, a szupermarketekben filléres, könnyfacsaró, operettízű vagy némi vérrel és szenvedélyes testiséggel fűszerezett regényeket. A nagy kiadók nem is tagadottan a következőt csinálják: bérbe fogadnak néhány száz háziasszonyt, és felszólítják őket, hogy otthon, szabad idejükben írjanak. Írjanak regényt, elbeszélést, olyan stílusban, terjedelemben, minőségben és mennyiségben, ahogy akarják, aztán majd a kiadó választ közülük. Állítólag egy-egy mindig befut, reklámozzák, majd milliós példányszámban piacra dobják, meggazdagszik az alkalmi írónő és persze a kiadó is. A sémák hihetetlenül egyszerűek, legtöbbjüknek alapja az a bizonyos két szerető szív, elválasztva egymástól 4romantika + hősiesség + ellenállás a csábítónak + két gyilkosság + hősnő lélekjelenléte + nagy szexjelenetek és „happy end”. Az összes variációs lehetőség kimerül e séma keretein belül. Ezek aztán azok a könyvek, amelyeket a háziasszony a vásárlás végén a kosárba dob, a tejföl és a bébieledel fölé.

Az is igaz, hogy a jó irodalom, a jó folyóiratok, irodalmi és művészeti közlönyök is bárki számára hozzáférhetők, könyvtárakban például, de hogy nagy és tömeges igény nincs rá, az biztos. Az emberek, mint már próbáltam fejtegetni, nincsenek „rászocializálva”, ha szabad ezt a kissé nagyképű kifejezést használni: gyermekkoruktól kezdve a tömeges, olcsó, könnyen elérhető, szellemi erőfeszítést nem igénylő, érzékeiket állandóan ingerlő kultúrán nőnek fel. Nem lehet kihagyni mindazt a sajátosságot sem, amely a sokgyökerűségből adódik. Amerika egész speciálisan soknemzetiségű ország. Milliós lengyel, olasz, ír eredetű lakossága van, kínai, dél-amerikai, német, orosz, cseh közösségek őrzik hagyományaikat az indiánok leszármazottai és a „WASP”-ok (White Anglo-Saxon Protestants – fehér angolszász protestánsok) között. Amerikában alig van amerikai, mindenkinek az ősei valahonnan jöttek. A második generáció már tősgyökeresnek számít. Bolondos hobbi lobbant fel ottlétünk alatt, az őskutatás. Természetesen az igény, hogy valaki megtalálja a gyökereit, az ősök adta biztonságot, kapaszkodási felületet, nem egyszerűen hobbi. Egy egész nemzeten söpört végig a „tudni akarom, ki vagyok” szele. Ezt a vihart Alex Hailey Gyökerek című könyve kavarta fel, amelyet megfilmesítése után milliók láttak a tévében (azóta nálunk is bemutatták). A fekete író kinyomozta az 1600-as évek végén Amerikába hurcolt ősének szülőfaluját, az afrikai Gambia folyó melletti, parányi Jujubét, ahol szinte semmi nem változott az évszázadok folyamán, s a faluról falura járó, öreg mesélő ember máig mondja nagy ünnepeken az amerikai író ősének, Kunta Kintének szomorú történetét. E történetet és az őst követő rabszolga és szabad generációk útját írta meg nagy családregényében

Hailey. Könyvének hatása olyan volt, mint a szikra a lőporoshordóra. A mélyben lappangó vágy felszínre bukkant, és a jó üzleti érzékű kereskedők már piacra is dobták a Hogyan kutassunk őst, A családfaszerkesztés titka és az Ön már tudja, ki volt az őse? című könyveket, családfa sémákat. Gombaként nőttek ki a földből a genealógiai társaságok, és az üzleti irodák azonnal elkezdték szervezni az őskutató nyári vakációkat (árengedménnyel). Ez is olyan jó, amerikai ízű dolog. Európában végre, évszázadok elmúltával kezdik eldobálni a kutyabőröket, Amerikában meg most kezdik gyártani azokat. A soknemzetiség ellenére az újonnan jövőknek nem könnyű az illeszkedés. Talán épp az nehezíti meg, hogy nincsenek pontosan körülhatárolt szokások, erkölcsi, hagyománybeli normák. Túl sok van belőlük, az embernek ahhoz a közösséghez kell alkalmazkodnia, amelyikbe aktuálisan. belekerül. Az illeszkedést nehezítő okok között nem utolsók a gazdasági jellegűek. Amerika réges-régen nem a csodák földje, nem a varázslatos, pillanatos meggazdagodás hazája. Azt hiszem, kevés helyen kell a világon ennyire keményen dolgozni ahhoz, hogy az ember fent maradhasson a felszínen. Az átlagból való kiugráshoz pedig mérhetetlen szorgalom, energia, tehetség és akarat szükséges. Azok a magyarok, akikkel megismerkedtünk, életük útjával szó szerint példázták az elmondottakat. Szinte kivétel nélkül fiatalon, egyetemistaként vagy frissen végzett, fiatal szakemberként hagyták el Magyarországot, húsz-huszonkét évvel ezelőtt. Mondhatom, elbeszéléseik alapján cseppet sem irigylem az első tíz évüket. Nyelvtudás, kapcsolatok, honosított diploma nélkül, némelyikük feleséggel, kisgyerekkel gürcölte végig a nehéz esztendőket. A legnagyobb forgalmú szegénykórházakban

robotoltak, hetente négyszer ügyeltek, szabadnap és vasárnap csak az álmaikban létezett. Ürültek, ha a kórházban valami ingyenlyukban meghúzhatták magukat, aminek viszont szünet nélküli szolgálat lett a vége. Hisz ha ő úgyis ott van kéznél, minek hívjanak mást. Ez a bentlakó sorsa! Volt, akinek az itthon szintén egyetemista felesége elment mosogatni, bentlakó cselédlánynak, vagy jobb esetben felszolgálónak, hogy éhen ne haljanak. Máig emlékeznek az elfelezett zsíroskenyérre, az évekig hordott lyukas talpú cipőre, az első autóra, amelyet azért kellett venni, hogy dolgozni tudjanak járni. Az autóra, amely épp hogy gurult, ülése helyén keménypapír volt, és az ablakot nylonzacskó helyettesítette. Ok ma már úgynevezett befutott emberek, rendszerint szép elővárosokban, szép házakban laknak, két kocsit is tarthatnak. Nem irigylem őket, megdolgoztak érte. Fiatalságuk ráment a szimpla megélhetésért folyó küzdelemre, s most a szokásos amerikai félelmektől retteghetnek: öregség, betegség, infláció. Rengeteget dolgoznak, hogy a színvonalat tartani tudják, munkaidejük kötetlen: szabad dolgozniok tizennyolc órát naponta, senki nem mondja, hogy kíméljék magukat. Több városban is találkoztunk hasonló korú, helyzetű orvosokkal és más értelmiségiekkel. Valamennyien nagy szeretettel fogadtak bennünket, s elhitték, amit Magyarországról, az életünkről, a változásokról mondottunk. Soha nem kísérelték meg, hogy rábeszéljenek bennünket a kint maradásra, sőt, mintha mondataiknak lett volna olyan mellékíze, hogy „nem is tudjátok gyerekek, milyen jó dolgotok van, maradjatok nyugton a feneketeken”. Mindez az egzisztenciateremtéssel járó küszködés messze nem magyar specialitás: lényegében ugyanezt mesélte el életéről török barátink, Rifad, az argentin Osvaldo és a svéd Ulrik.

A nagy nemzeti tarkaságnak egy másik eredménye az egyformaságra törekvés. Az éjjel-nappal látott, hallott, kikerülhetetlen reklámok mind ezt sugallják: ha már a nyelvünk, a színünk, a hagyományaink különbözők, legalább az életünk menete, külsőségei, ritmusa, mindennapjaink tárgyai legyenek egyformák. Igényt, vágyat, álmot formál, és nem téveszt célt a reklámáradat. Minden háziasszony előbb-utóbb megveszi a tévében látott háztartási felszerelési cikkeket, azt a bizonyos heverőt, függönyt, kerti széket, olyanra nyírja a bokrait, és úgy tálalja vendégeinek ugyanazt az ételt, ahogy mindezt a tévéfamíliák teszik. Ez is a szokvány amerikai ellentmondások egyike: határtalan különbözőség és unalomig ismétlődő egyformaság egyazon kultúrán belül. Mindez csak arra példa, hogy Amerika az ellentétek országa. Minden igaz rá és benne, és mindennek az ellenkezője is. Ahogy a kulturális életére is jellemzők a végletek, ugyanúgy minden más szférára, például a nők helyzetére is. A magam részéről már a kérdésföltevés módját sem szeretem; miért kell beszélni a nők helyzetéről, és miért nem kell beszélni a férfiakéról? Nem vagyok egy cseppet sem feminista, a szüfrazsettek késői utóda, az Amerikában igen divatos nőmozgalom híve, csak szeretem, ha a nőket is embernek veszik, sem többnek, sem kevesebbnek. Így nincs szükség semmilyen előjelű megkülönböztetésre. Amerikában a középosztályban a gyakorlat az, hogy a nő otthon van. Ő az otthon üdvöskéje, a háziasszonyok gyöngye, takarékos és takaros menyecske, kívánatos nő, pontos és gyermekei kedvét kereső anya, kertész, festő és mázoló, kutyabarát, szóval egy tündér. Ha valaki megunja ezt a fentiekben ábrázolni próbált, ideális életmódot, és gyermekeit felnevelvén, vagy elég nagynak ítélvén ahhoz,

hogy ne igényeljék az ő állandó jelenlétét, elmegy dolgozni, biztos lehet benne, hogy furcsállni fogják ezt a lépését, és ez a legkevesebb. Mindegy, hogy mi hajtja, az emberekre való kiéhezettsége, az unalom, a szakmai becsvágy: a közösség, amelyben eddig élt, a hasonló asszonyok kiközösítik. Egyetlen mentsége, ha a pénzhiány hajtja. Semmi egyebet nem bocsátanak meg. A feministák többek között azért harcolnak, hogy a munkába álló nők ne veszítsék el a társadalmi megbecsülést, akkor sem, ha nem diplomások. Ugyanis a diplomásokra mindez nem vonatkozik, őket kicsit furcsa lényeknek tekintik, még ma is társítják velük a piszkos konyha, éhes férj, rendetlen gyerek képzetét. A szegényebb sorsúakra, az úgynevezett alsó középosztály vagy felső alsó néposztálybeliekre (úgy hangzik, mint egy rossz vicc) és a lányokra mindez nem igaz. A szegény vagy egyszerűbb asszonyok és a lányok bátran mehetnek eladónak, takarítónak, pincérnek, ha iskolájuk van, adminisztrátornak, joguk van gyárakban és kórházakban dolgozni, és családjukat a lehetőség szerint rendben és együtt tartani. Senki nem emel szót értük, senkit nem érdekel, hány műszak terhét viselik. Mivel Amerikában legnagyobb létszámú a középosztály, az átlag amerikai, az átlagprobléma, az átlaghozzáállás mindig a középosztálybeli, meglehetősen kispolgári rétegek véleményét tükrözi. Ennek a rendkívül széles rétegnek a nőkről alkotott eszményképe pedig máig igen furcsa: az első amerikai telepes asszonyok fizikai és erkölcsi ereje, teremtőképessége felmagasztalásának és az európai, törékeny úriasszony-ideálnak a keveréke. A gazdagok ma is képesek az utóbbi, a szegények kénytelenek az előbbiek módja szerint élni. A feministák célja nem a kettő közti különbség eltüntetése, hanem hogy hogyan lehetne

ideálisan ötvözni mindkettő előnyeit a ma középosztálybeli asszonya számára. A diplomás nők problémáinak egy része ismerős. Háromszor annyit kell teljesíteniük a szakmában, mint a férfi kollégáknak, munka- és teherbíróbbnak kell lenniük. A gyermekszülést csak mellékes apróságként intézhetik el, különben kiesnek a versenyből, vezetőnek keveset választanak közülük, és egyáltalán, lépten-nyomon igazolniuk kell, hogy éppoly teljes értékű lények, mint férjeik. És hogy a csípős nyelvű szomszédokat is kikerüljék, a kertjükben is nyírni kell a gyepet, egy-egy vacsorát is kell adniok, és a lakóközösség jótékonysági vásárában mindenképp illik részt venniük. Azért diplomásként is legelsősorban oldalbordák, s igazán elvétve fordul csak elő, hogy saját nevükön szerepelnek. Meglepődtek azon, hogy Magyarországon a diplomás nőknél természetes, senki sem nézi őket amiatt vénlánynak, hogy nevük mögött nem díszeleg a „né”. Az amerikai nők körében is egyre divatosabb a Mrs. felváltása a Ms. jelöléssel. Míg a Mrs. egyértelműen a férjezettséget mutatja, a Miss a leányokat illeti, addig a Ms. semleges marad. Nem árulja el viselőjéről, hogy asszony-e vagy lány. De nem honosuk még meg igazán a használata, a feminista mozgalmak harcosai biztatgatják a nőket, hogy használják szabadon, vessék le a Mrs. és Miss okozta megkötéseket. Én nem használtam egyiket sem, kivételes esetektől eltekintve, amikor nem volt más lehetőségem. Megkönnyítette helyzetemet az eleve adott, semleges „Doctor” megszólítás. Azonban egyszerűen lehetetlenség volt megtartani a saját nevemet, mint azt itthon teszem. A férjem jogán azonosítottak önmagammal, az ő révén részesülhettem különböző juttatásokban, még könyvtári belépőt is csak Mrs. Sarkadi néven adtak ki. S hogy

magamnak is eleget tegyek, és az amerikai társadalomból se zárjam ki magam, alkottam egy lehetetlenül hosszú és az amerikaiak számára egyenesen kimondhatatlan, kettős nevet: Sophia Kálmán Sarkadi. A Sophia jelentette az egyetlen könnyebbséget számukra, mert a Zsófiát előzékenyen megváltoztattam, hallván a csúffá tett Balázs nevet: Belez, Böléz, Bálás. A keresztneveknél maradva, Amerikában egyszerűen járványos a keresztnéven való megszólítás. Az áruházban csicsergő eladólány lép az ember mellé, Mary vagyok, közli, ha szüksége van valamire, tudja, hol talál meg. A professzor titkárnője így jelentkezik: Linda vagyok. Amikor felírja a nevemet, feltétlenül így búcsúzik: akkor holnap érdeklődjék, Sophia! A keresztnéven való megszólítás nemcsak a köznép körében dívik. Carter elnököt szigorúan Jimmy Carternek kell nevezni, így is írnak róla. Ottlétünk alatt meglátogatta őt Helmuth Schmidt nyugatnémet kancellár, akit Carter következetesen Helmuthnak szólongatott, és jó néhányszor felkérte őt, hogy hagyja el az elnök úrázást. Végül a rettenetesen feszengő kancellár csikorgó foggal kipréselt magából egy Jimmyt. Heves viták folynak például arról is, hogy a gyerekek az iskolában szólítsák-e keresztnevükön a tanárokat, mint ahogy azt jó néhány iskolában már teszik. Ha már szó esett az „átlag amerikairól”, megkockáztatok néhány általánosságot is, mentségemre szolgáljon, hogy valamennyiről ismételten meggyőződtem. Az amerikaiak általában rendkívül hiszékenyek, illetve jóhiszeműek, s nehezükre esik még a józan ész követelte és az egyre inkább szükségessé váló bizalmatlanság is. Ha egy átlagos küllemű, viselkedésű, fehér(!) ember állít valamit, feltéve, hogy nem pénzügy, eszük ágában sincs kételkedni annak igazságában. Jó párszor előfordult, hogy

jelentkeztem egy-egy intézetben, nevelőotthonban, kórházban vagy egyéb szakmai helyen, és közöltem, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy igazolványt kértek volna, vagy annak a bizonyítását, hogy tényleg orvos vagyok. Ha mondtam, hát feltehetően úgy van. Ez a hiszékenység és bizalom az alapja szíves előzékenységüknek. Bárhol, bármikor készséggel kötnek alkalmi kapcsolatokat (a megfelelő benyomást keltő emberrel), leszólítanak, megkérdeznek az utcán. Természetesen e kapcsolatok rendkívül felületesek, csakúgy, mint témáik úgynevezett kellemetlen témákat szóba hozni, mint politika, négerkérdés, nyomor, nem illik – de alkalmasak arra, hogy sorbaállás, kutyasétáltatás, buszozás alatt kellemesen elüssék az időt. Az ilyen utcai és parkbeli beszélgetésekkor döbbentem rá, hogy általában milyen végtelenül tájékozatlanok az emberek a világ dolgai felől. Igaz, hogy a félórás hírekből egy perc jut egész Európára, és igaz, hogy a több kilós újságokban órákig lehet böngészni, míg az ember megtalálja a pár soros európai összefoglalókat. Eleinte, kísérletképpen, kérdésükre, hogy honnan jöttem, azt válaszoltam, magyar vagyok. A néhány kérdés, amely az „Ó, milyen érdekes!” és „Valóban?!” sikkantásokat követte, meggyőzött róla, hogy elég, ha csak annyit mondok, Európából jöttem. Az legalább olyan ködös dolog, mint a magyarság. Például számtalanszor megkérdezték, hogy „Magyar? Csak nem francia talán?” vagy „Ó, magyar! De nem Tajvanból jött, ugye?” Egy idősebb hölgynek, akivel egy házban laktunk, hosszú ideig magyaráztam, hogy Magyarországról jöttem, orvos vagyok, Sophia Kálmán a nevem. Több dologba nem nyugodott bele: hogy Magyarország nem azonos Bulgáriával, hogy én Kálmán vagyok, ha férjem, a „Doktor Úr” Sarkadi, és hogyhogy én is doktor vagyok. A kérdést

végül úgy döntötte fel, hogy barátnőjének bemutatva a következőket árulta el rólam: „Ez itt doktor Tamara, Bulgáriából, valami más neve is van, de azt nem tudom kiejteni.” Az amerikaiak a legtöbbször jókat mulatnak azon, hogy az a sok parányi ország Európában, amelyek nagy része az ő egyetlen államuk nagyságát sem közelíti meg, mind külön nyelvet beszél, külön pénzt használ, és külön nemzetnek tartja magát. Ausztria vagy Lengyelország, Csehszlovákia vagy Svájc, Budapest vagy Bukarest, nekik tökéletesen mindegy, pötty az egyik, pötty a másik. Nem tudnak sokat általában a saját országukról sem, de ami azon kívül esik, földrajz, történelem, politika, irodalom, emberi életek, az legfeljebb csak elnagyolt, olykor rózsaszínű sablonokban létezik számukra. (Egyik sablon például az, hogy Magyarországon csupa zömök, széles pofacsontú, metszett szemű, éjfekete tatárivadék él. Erős gyanakvással is szemlélték gömbölyű arcú, kék szemű lányomat, aranybarna hajával.) Egész hihetetlenül naivak, és valóban gyermetegek tudnak lenni. Itt vannak például a parádék. Mondhatni, nem múlik el nap, hogy valahol az országban nagyszabású parádé ne lenne. Chicagóban is, a Michigan Avenue-n, a State Streeten egymást érték a parádék. Majd minden szombatra, vasárnapra esett fúvószenekaros, tamburmajoros, díszes ruhás parádé, az elmaradhatatlan, rövid szoknyás, táncos hölgyekkel, de ha véletlenül nem volt, a tévé közvetített pótlásul egy-egy környező kisvárosból. Vonultak az olaszok valami nemzeti ünnepükön, zöld inges amerikai neofasiszták döngő léptekkel, németek, a „Németek Amerikában” táblák és feliratok alatt, nemzeti viseletben, felvirágozott autókban (köztük egymástól élesen elkülönülve haladtak a „Donauschwaben” és a „Niedersächsische Vereinigung”

klub tagjai…). Minden parádé előtt elterelik a közlekedést, leállítják az autókat, buszokat, tisztogatják a csinos lovas rendőrök az utat. Mindenki morgás és ellenkezés nélkül tűri ezeket a kellemetlenségeket, ugyanis az amerikaiak szenvedélyes parádénézők. De nemcsak a parádékat szeretik, hanem a felvonulásokat is jól megbámulják, bármily célúak legyenek is azok. Igaz, a felvonulásokba is mindig belopnak néhány táncos lánykát, dobbal, egy-két színes paszományos, mentés harsonást, és máris nagyobb a visszhangja a Puerto Ricó-iak függetlenséget követelő menetének, az abortuszszabadságért tüntető nők sorainak, vagy a homoszexuális férfiak megkülönböztetése ellen síkraszállók százezreinek. Mindez csupán egy sokadik amerikai ellentmondás két oldala: tájékozatlanság a talán legfejlettebb tömegkommunikációval rendelkező országban, hiszékenység és naiv gyermetegség a bonyolult felépítésű, az alkalmazkodáshoz kiváló áttekintést igénylő társadalomban, bizalom a pisztolyok és kések szomszédságában. Félelem, gyermeknevelés, televízió, kultúra, nők helyzete, emberi viszonylatok: csak néhány fintor ugyanazon kérdés számtalan arculatáról.

A Nagy Út – „Vadnyugaton” és a Csendes-óceán partján Két hónapig terveztük a Nagy Utat, két hónapig kuporogtunk esténként a földre terített térkép mellé guggolva, mérföldekkel, egzotikus hangú földrajzi nevekkel dobálózva, filléreket osztva, szorozva. Meghánytuk-vetettük az utazási lehetőségeket, mettől meddig szükséges feltétlenül repülni, hol lenne érdemes autót bérelni, mit kell megnézni, mit kell kihagyni. Aztán kikristályosodott a Nagy Úthoz méltó Nagy Terv: Chicagóból Denverig repülünk, ott autót bérlünk, és autóval tesszük meg az út többi részét egész a Csendes-óceánig, és vissza. A terv hibátlannak látszott, mindössze egy apró szépséghibája volt: nem volt amerikai jogosítványunk, s a nemzetközi jogosítvány csak kilencven napig érvényes. A jogosítvány megszerzése viszont rendkívül egyszerű: az ember elolvassa az ingyenes füzetkét a szabályokról, táblákról, kölcsönkér egy autót, elmegy a megfelelő irodába, ott kitölti a harmincöt kérdéses tesztlapot (amelyben műszaki kérdések nem szerepelnek), és ha a látásvizsgálaton is túlesett, következhet az öt-nyolc perces vezetési gyakorlat. Nincs előjegyzés, sorállás, vizsganap, roppant ügyes, gyors, gazdaságos az egész. Ráadásul a húsz év alattiak számára a középiskolákban kötelező az ingyenes gépkocsivezetés-oktatás. A vezetés az emberek vérében van, a gyerekek az autókkal (és némelykor az autókban) nőnek fel, generációk adják át egymásnak a kormánykereket. Általában biztonságosan, egyenletesen, udvariasan és gyorsan vezetnek az amerikaiak. Az államok közti különbségek persze az országutakon is

megmutatkoznak, különbözik például részleteiben a KRESZ (néhol szabad pirosban jobbra kanyarodni, néhol nem), a vezetés alsó korhatára (tizenöt és tizennyolc év között változik) és a helyi rendőrség szigora (Kaliforniában mondhatni, lazán veszik a dolgokat, Coloradóban véres komolysággal). A jogosítvány nemcsak azért fontos, hogy vezethessen az ember, hanem a gyakorlatban a személyazonosságit pótolja. E fontos kincs birtokbavétele tizenhat dollárunkba és összesen két óránkba került. A vizsgabiztos egyébként, akinél a kis kölcsönkért Toyotán vizsgáztunk, a szépen hangzó Hadházy nevet viselte, és néhány magyar szó után nem is volt túl nehéz a vizsga. Egyet azonban sehogy sem tudott megérteni: miért kapirgáltam minden egyes alkalommal a kormány alatt, amikor sebességet akartam váltani. Úgy látszik, sose látta még a Trabant nevű világcsodát… A lényeg azonban az, hogy vadonatúj jogosítványunkkal és a létező legkevesebb bőrönddel felszerelve, végre elhagyhatjuk Chicagót. Chicagóban ugyanis május közepén a télből minden átmenet nélkül nyár lett. Ha eddig fagyoskodtunk, most örültünk, hogy egy kis időre kiszabadulhatunk az izzadó városból, s útra kelhetünk Denver felé. A denveri repülőtér AVIS-kirendeltségén kezünkbe nyomnak egy slusszkulcsot, menjünk, keressük meg az autót. A parkolóban őr, ellenőr sehol, kikeressük a szép, aranyosdrapp autót, és a magam részéről félholtra dermedve az autó hosszától (körülbelül két és fél normál európai autóegység), elindulunk. Denverben a legmeglepőbb a levegő, különösen miután már beletörődtünk Chicago párásságába, mint elkerülhetetlen sorscsapásba. Itt Denverben, körülbelül 1700 méter magasságban, kristálytiszta, pormentes, metszőén éles a

levegő. Az ember csak úgy könnyedén, szabadon lélegzik, hát nem furcsa? A 70-es úton indulunk el, előbb csak dombok, majd növekvő, szigorodó hegyek között, sűrűsödik rajtuk a fenyő, sötétedik a zöldek árnyalata, ezek már a Szikláshegység első karéjai. A hegykoszorú mögött feltűnnek a hósapkás csúcsok, egyre hidegebb lesz, hó szállingózik, amint átmegyünk a Loveland Passon, 3700 méter magasságban! A hágó körül meredek, havas csúcsok, jéggel bélelt tölcsérek, a mélyben kanyargó szerpentinek. Ez a hágó a vízválasztó, az egyik oldalon az Atlantióceánba pisil az ember, a másikon már a Csendesóceánba. Anna rögtön ki is próbálja a vízválasztó effektust. A Loveland Pass után, lefelé menet kinyílik a táj, barátságosabb völgyek, legelők tűnnek fel, majd tiszta, hideg, hegyi tavak. Völgyben haladunk, körülöttünk alacsonyodnak a hegyek, eltűnnek a havasok, és lángvörösen világlik ki a föld az egyre ritkább fenyőfák közül. Gypsum után, Dotserónál találkozunk a Colorado folyóval, amely itt egyesül a nevét meghazudtolóan szelíd folyású Eagle Riverrel (Sas-folyó). A Colorado északról jön, kicsi, keskeny medrű, sötétzöld folyó, nem rohan, nem is hömpölyög, csak úgy komótosan ballag a köves partok között. Glenwood Springsnél megállunk ebédelni. Glenwood Springs csupa virág kisváros, megbújik a hegyek lábánál, felkapaszkodik az oldalukon. A kertek vörös földje teli virággal, minden házat orgona borít. Kentucky Fried Chickent eszünk; nem különösen szeretjük az ázott panírú, furcsán fűszerezett rántott csirkét, de nagyon olcsó, és mégis valami húsféle. A csirkeevőben négy fiatal férfi beszélget egy sarokasztalnál, magyarul. Ugyan hol másutt hallhatna az ember magyar szót, mint a Sziklás-

hegység egy kis eldugott falujában? Ok is hallják a mi magyar szavunkat, ők sem keresik velünk a kapcsolatot, mi sem ővelük. Dühösnek és céltalannak tűnnek, szemük sötét, arcuk keserű, hangjuk csattanó. Amikor asztalunk mellett elmennek, félrefordítják a fejüket, kimenetkor lábbal rúgják ki az ajtót, csak úgy dörren, lendületük az utcán lelohad, tétován indulnak lefelé a dombról. Grand Valley-nál hirtelen elkeskenyedik az út, meredek, oszloposra gyűrött sziklák tornyosulnak föléje, némelyik átnyúlik szürkéssárga sziklakarjával a szemközti kőfal fölé. Az ember szinte elsüllyed a keskeny vájulatban, megsemmisül a fölé hajló sziklaóriások alatt. Félelmetes érzés, pedig ez még csak a Colorado egyik első kis kanyonja, neve sincs, szelíd, járható út. Azért mégis hihetetlen, és a nagyobb kanyonoknál még hihetetlenebbnek tűnik, hogy a Colorado, ez a látszólag nyugodt folyású, semmi kis folyó az évmilliók során, a magas fennsíkokról szépen a mélybe vágta magát. Micsoda erő kellett hozzá, micsoda viharok és szélvészek segíthették a habokat, hogy kacskaringós utat törhessenek maguknak a sziklák közé, elporlasszák azokat, és mélységesen mély szakadékokat vájva, azok alján éljék tovább szelídnek álcázott folyóéletüket. A kanyonból kikerülve újból szétterül a völgy, sárga és vörös sziklák veszik körül a peremén, habos torta, víziló, fodros szakállú öregember alakúak. Terméketlenségük megdöbbentő, mérföldeken át csak kő és kő, még egy szál fű sincs sehol. A völgy maga is inkább fennsík, legalább ezer méter magasban fekszik a tenger szintje fölött, de benne sincs nyoma növénynek, állatnak. A kősziklák világától elkanyarodva hirtelen virágoskert közepén találjuk magunkat. Grand Junction városának lakói dacolnak a környező sivataggal. Csatornáznak,

öntöznek, földet hordanak a kövek fölé, fával, bokorral, virággal harcolnak a kopárság ellen. Alaposan felszereljük magunkat benzinnel, vízzel, ételekkel. Mindenütt táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk, sivatagba indulunk. Grand Junction után elhagyjuk Colorado államot, és átlépjük Utah határát. Száraz füvű, csenevész bokrú magasföldek következnek, a látóhatár peremén az elmaradhatatlan, furcsa sziklaalakzatokkal, majd a csenevész füvek, tán megbántódva azon, hogy becsméreltem őket, eltűnnek, és nem marad más semmi, csak a Cisco környékén hullámzó, sárga homoksivatag. Gyermekkorom meséiben, álmaiban ilyennek láttam, képzeltem a sivatagot: sárga homokdombok, homokhegyek, ha az ember fellép rájuk, süppedni érzi maga alatt a talajt, az út hullámvasútszerűen kanyarog a végtelen felé, életnek semmi nyoma. Homok, homok, homok. A halmok mögött lemenőben a nap, a távolban magasodó hegyek kékeslilán sötétlenek. Ismerősök mesélték, hogy a ciscói sivatag csupán egy dologról híres: minden valamirevaló cowboy-filmet itt vesznek fel, másra a környék nem alkalmas. Ciscónál letérünk az autópályáról, és egy, a térképen alig jelölt, keskeny, kanyargós útnak vágunk neki, amely hamarosan újból keresztezi a Colorado folyót, és végig annak mentén halad tovább. Azért térünk rá erre a kis útra, mert valaki jóakaratúan figyelmeztetett bennünket, nehogy rámerészkedjünk: szeszélyes-veszélyes út, keskeny, teljesen lakatlan vidéken halad át, ha valahol ottrekedünk, napokig tarthat, míg valaki ránk akad. De hisz más se kell nekünk, tősgyökeres városlakóknak, minthogy végre-valahára egy kis lakatlan vidékre kerüljünk! Nem is bánjuk meg.

A Colorado mellett megyünk, amely változatlanul keskeny, partja köves, szúrós bozóttal fedett. Egyre magasodó, vörös kősziklahegyek közt járunk, álomvidéken. Ember, állat sehol, csak a csendesen folydogáló zöld víz és a vörös sziklák. Keskeny, fehér függőhídfélén megyünk át, egyvágatú, ha valami szembejönne, vissza kellene tolatnunk. De semmi nem jár erre, autó se, lovas Szekér se, csak számomra ismeretlen madarak vijjognak a magasban. Kanyargunk a folyó mellett, hol vele együtt, hol felette, egyik pillanatban összeszűkül a vájulat, és szinte beszorulunk a sziklák és a folyó közé, másik pillanatban a folyó százméteres szakadék mélyén siet előre. Regebéli indián istenek kincseit rejtő, titkokat sejtető sziklaujjak mutatnak az égre, magányos sziklaóriások nőnek ki a földből, szoborcsoportok támasztják egymást. Sehol semmi, csak a vörös és lila kövek világa, még az út is vörös porral fedett. Lemenőben a nap, de az ég még egész világoskék. Narancsok, lilák, melegvörösek ömlenek szét a csúcsok lábánál, majd lassan kúsznak fölfelé, újabb és újabb részleteket tárva föl a néma kövek birodalmából. Kis patakhoz érünk, híd sincs rajta, úgy gázolunk keresztül rajta a kocsival. Lángol mögöttünk a föld, álomvilág ez, vörös sziklák kék ég alatt. Az egyik kisebb mélyedésben, közel a vízhez hirtelen apró ház bukkan fel, körülötte zöld rét, legelő, traktorok, néhány fa, terepjáró autók. Kifeszített kötélen pelenka szárad. Aki itt él, nem panaszkodhat civilizációs ártalmakról. Lejtős völgykatlanban gurulunk, kanyargunk a kőfal határolta szerpentineken. A Colorado meredek partján, a tüskés bokrok közt itt is, ott is tábortűz fénye villan. Emberkerülő kempingezők verik fel sátraikat a bokrok tövében, még lejjebb, közeledve az autópályához, megjelennek a hűtőgépes-televíziós, angol vécés lakókocsik

is. Mögöttünk eltakarja az este és a hegyvonulat a szépség és komor méltóság földjét. Sötét este van, mire Moabba érünk. A sűrűn egymás mellett sorakozó motelek mind foglaltak. „Kanyonország” vidékén haladunk az éjszakában, csak sejteni lehet a körülvevő sziklabirodalmat. Monticellóban alszunk, egy Navajo Indián Ösvény nevű parányi motel még parányibb szobájában. Innen kezdve minden második intézmény a Navajo Indián nevet viseli, többnyire jog nélkül, mint joggal. Közeledünk a Navajo Indián Rezervátum területéhez, amely Utahból Arizona és Új Mexikó államok területére is átnyúlik. Jellegzetes utahi tájon járunk: az ezerméteres fennsíkot domb formájú hegyek veszik körül, a hegyek oldalát apró, szúrós, gömbölyű bokrok borítják, távolból olyanok, mintha óriási káposztaföldek lennének. Nem tudom, miből élnek ezek a bokrok, ha mégoly igénytelenek is, föld nincs a sziklás talajon, a víz minimális. Életnek kevés nyoma van, egy-egy faviskó tűnik fel néha, fa sehol. Aztán ez a növényzet is ritkul, satnyul, a földhöz lapul, s megint kővilágban járunk, apró kövek, nagyobb kövek, hirtelen megjelenő óriás kőképződmények között. A népnyelv mindegyiknek nevet adott: Az özvegy ablaka, Templom-szikla, Újság-kő, Ikerfivérek, Bagoly, Mexikói kalap. Az útnak ezen a szakaszán még autót is keveset lehet látni, embert, települést pedig egyáltalán nem. Ez a hihetetlenül sivár, szegény, terméketlen vidék az indiánok tulajdona, s hiába nagyszerűek a természeti tünemények, az élethez ez kevés. Arizonában, ha lehet, mindez még nyomorúságosabb. Naphosszat lehet menni a köves sivatagban, kő és homok, homok és kő között. Néha egy dombon furcsa, kemény levelű, aljnövényzet nélküli fák kapaszkodnak a kövek között, de többnyire semmi sincs. A

tájban itt-ott egy-egy indián kunyhó látszik, mellette mindig dzsip, kiszolgált, öreg Chevrolet. Víz sehol. Az országút mentén néhány deszkából összetákolt fabódé, sem a naptól, sem a portól nem védenek. Indián lányok, gyerekek, asszonyok árulják bennük primitív, kézzel gyártott bogyóláncaikat, értéktelen ékszereiket, szőnyegeiket. Üldögélnek a fojtó hőségben, várják a – kevés számú – turistákat. Kézművességük már rég nem az eredeti, ősi szépségű művészet. Hatalmas területen tömegméretekben gyártják az indián eredetűnek nevezett csecsebecsét, műromantikával véve körül az indiánok nagyon is romantikátlan nyomorúságát, s amit ezekben az országút melletti bódékban árulnak, az még ennek a tömegméretű giccstermelésnek is csak hitvány másolata. A rongyokkal – árnyékolt bódé mellett néha egy-egy lovat lehet látni ennivalót keresve, kotorva a földön. Kicsik, keshedtek, borzoltak az indián lovak, kilóg a bordájuk. Az országúton nagy kalapos, piros kendős, összefogott hajú indián férfiak vezetik rozoga dzsipjeiket. Mind egyenes tartású, büszke, szép profilú. Állítólag néhány milliomos is akad köztük, akinek olajat találtak a földjén. Azonban a többség földjében nincs olaj, és még a kenyérre való sem terem meg rajta. Az amerikaiak maguk mondogatják enyhe öngúnnyal, hogy ugye milyen nagylelkűek voltak, amikor az indiánoknak adták Utah és Arizona legkietlenebb, legterméketlenebb sivatagjait?! Az indiánokat nem lehet fényképezni. Figyelmeztettek, ők nem kiállítási tárgyak. S valóban, ha csak meglátták a fényképezőgépet, már fordultak el. De az ősi büszkeség csak addig terjed, míg az ember valami csekély pénzösszeget fel nem ajánl cserébe a fényképért (mivel mi nem akartunk élni ezzel a lehetőséggel, nem is tudtunk jó fényképeket készíteni róluk).

Indián falvak, parányi városkák mellett haladunk el, képtelenül nyomorúságos helyek Kayenta, Cow Springs, Tuba City, Cameron. Az utóbbi két falu között érintjük a Painted Desert (Festett-sivatag) szélét. Mindig megdöbbenek, amikor valami földrajzi jelenséget az életben látok, s valóban úgy is van, ahogy leírták. Tényleg színes rétegekben fut a kővel kevert homok a dombok metszetében: vörös, lila, fehér, sárga és barna csíkokkal tarkítva az egyhangúságot. Az igazság azonban az, hogy még ez sem szépíti meg az arizonai sivatagot. Cameronnál rátérünk a 64-es útra, amelyről már a Grand Canyon Nemzeti Park felé kanyarodhatunk. Végre elhagyjuk a sivatagot, újra megjelennek (s ezúttal örömmel üdvözöljük őket) az előbb még csúfnak talált, szúrós, lombtalan fák, majd felváltják őket a világoszöld levelű, aprócska nyárfafélék. A köves talajon bokrok kunkorodnak, és hamarosan, alighogy elhagyjuk a Navajo Rezervátum területét, megjelennek az első fenyvesek. Ápolt sövények, gondosan festett útjelzések mutatják, hogy itt már a Nemzeti Parkban vagyunk. Kiépített kempingtáborok, „pikniktisztások” asztalokkal, roston sütő állványokkal, információs központ, kilátótorony, korláttal védett teraszok a sziklába vájva: semmi nem maradt a vidék természetes zordságából. A parkolókban szorosan egymás mellé lapulva állnak a kocsik, a tömeg fel-alá hullámzik, kilátótól kilátóig száguld mindenki, hogy a legszebb naplementét elkapja. A kommerciális látványosságoktól való irtózásunk sem teheti tönkre az élményt: a Grand Canyon valóban a világ egyik csodája. A változatlanul keskeny, nyugodt Colorado itt vágta magát a legszélesebben és legmélyebben a sziklák közé.

Ott kanyarog most is az ezerméteres szakadék alján, alig láthatóan meg-megcsillan a vize a mélyben. Felette elképesztő alakzatú sziklafalak tornyosulnak, lépcsősen, ellapulva, vagy meredeken rétegződnek egymás fölé a barnásra csiszolt kőlapok. A szakadékot határoló déli perem járható, ezt az oldalt sűrű erdőség borítja, szemben, a folyón túl csak a sziklavilág az úr. A látvány szédítő és elképesztő, de az emberekkel, csikorgó fékekkel, állványos fényképezőgépekkel telizsúfolt táj már messze nem olyan megragadó és meghökkentő, mint a magányos, vörös ciscói út. Az egyik csúcson, kiugró sziklaperem felett magyarul csodálkozik ránk valaki: „Hogy maguk jól beszélnek magyarul, azon nem lepődöm meg, de hogy a kislány is, az kész csoda.” Még szép, hogy beszél magyarul, mulatok rajta, hisz ő magyar kislány, budapesti. Ekkor hökken meg csak igazán a kelletlen, magas úr: hát akkor mit keresünk a Grand Canyonnál? Szerencsére nem igényli a bővebb magyarázatot, türelmetlen amerikai felesége már rángatja a következő kilátóhoz. A csodás kanyon vidékéről Las Vegas felé ereszkedünk. Szinte átmenet nélkül találjuk magunkat újból a fojtó forróságú kősivatagban, és megjelennek az első arizonai kaktuszföldek is; igaz, nem azok a híres, egyágú óriás kaktuszok, hanem csak amolyan kis földhöz tapadt kaktuszcserjék, alig másfél méteres kaktuszfák. Szúrni ezek is tudnak, az biztos: beleestem egy kellemetlen kis bokorba, és még három hónap múlva is apró, betokosodott kaktusztüskéket szedegettünk ki a sarkamból. Röviddel a nevadai határ előtt eltűnik még ez a szegényes növényzet is, a látóhatár sárga hegyei barnásszürkévé kopnak. Meddőhányókat idéznek az élettelen, porhanyós talajú hegyek, közöttük holdbéli kráterekkel. Félelmetes, ijesztő, kihalt. A Hoover-gátnál lépjük át a nevadai határt,

itt még kísértetiesebb a mélyben csillogó folyót körülvevő, sok csupasz hegy. A folyó kikerekedik, tóvá alakul, de hiába a billegő vitorlások, a zúgó motorcsónakok, mégiscsak halottnak tűnik a tükörsima felszínű, sötét víz a rezzenéstelen levegőben, a halott hegyek lábánál. Boulder City ebből a tájból nő ki: az egyik kanyarban még semmi, a másik mögül virágoskert, jázmin- és pálmaligetek sora bukkan elő, dús lombú fák, melegzöld pázsit. A zöld dombok tetejéről és a virágdíszes házakból a kráterekkel szabdalt kísértetvilágra nyílik kilátás. Ahogy jött, úgy múlik el a szép látomás, nemsokára már csak a Las Vegas-i kaszinókat előre hirdető reklámtáblák tarkítják az egyhangúságot. No, én nem csodálom, hogy Nevadában engedélyezik a szerencsejátékot. Nevada a kopasztásból él. Nehezen is élhetne másból. Csupasz hegyeiben nincsen kincs, terméketlen földjei ennivalót nem adnak. Az egész Egyesült Államokban egyedül itt engedélyezett a hazardírozás. Megy is, kicsiben és nagyban egyaránt. Bedobós automatákat még a benzinkutak mellett, az alkalmi büfékben is találni, a nagy játékbarlangok a városokban vannak. Óriási termek egész hosszán, szélességén húzódnak keresztül az automatasorok, a „félkarú banditák”, amelyek egész nap és egész éjjel nyelik az oktalanok fillérjeit. Mert nyerni, természetesen, nemigen lehet velük. Nők, férfiak dobálják a filléreket, némelyek három-négy gépből akarják egyszerre kibűvölni a szerencsét. A kártya, rulett, black-jack és egyéb kacifántos szerencsejátékok a termek mélyén folynak, némelyik asztalnál egy dollár, másutt száz dollár a legkisebb tét. Aligszoknyás hölgyek sétálnak fel-alá, italostálcával a karjukon, hogy a felhevült játékosok némi alkohollal locsolhassák le a játék izgalmát. A játékosok izzadnak,

dühöngenek, reménykednek, féltékenyen nézik a szomszéd gépen játszókat. Las Vegasban nemcsak szerencsét, hanem embereket is árusítanak. Legális ügynökségek kínálják éjszakai és nappali randevúk megszervezését, mindenre kész női és férfi partnerek szolgálatait. Csupán egy telefon az egész, s házhoz küldik a kívánt minőségű és mennyiségű férfit vagy nőt, esetleg vegyesen. Az újságokban egész oldalakon hirdetik magukat az „áruk”: „Susann vagyok, 170 cm magas, szeretem az idősebb férfiakat, hogy mit tudok, gyere, próbáld ki magad”, s mellette a fénykép, széles, egyszerű arcú, szelíd nézésű lány. Ötcsillagos, azaz a legvadabb, cenzúrázatlan pornófilmeket ígérnek a motelek zárt láncú tévécsatornái, amelyekben minden akad, a csoportos szextől kezdve a homoszexuális nagy jelenetekig igazán minden. Semmi esetre sem szolid családok vakációzására berendezkedett város. A játéktermekben mi sem kerülhettük el az ostobák adójának befizetését: Balázs, mivel épp aznap volt a születésnapja, azt kérte ajándékba, hogy hadd mehessen egyedül a kaszinóba, én meg, mint igazi, rendes családanya, csak sétálgassak a gyerekkel a főutcán. Esküszöm, nem zavart, hogy elveszített húsz dollárt, annyiért úgyis vettem volna neki valami jó, „praktikus” ajándékot, de hogy előbb nyert száz dollárt és azt is elveszítette, azt nem tudtam megemészteni. Ahogy kinő Las Vegas a sivatagból, a város elhagyása után úgy foglalja el újból a birodalmát a por, a meleg, a homok, a gyér növényzet, amely így, együtt itt a Mojavesivatag nevet viseli. Átvágva rajta, Los Angeleshez közeledik az ember. Los Angeles előtt az országúton osztódással szaporodnak a sávok, négy-, nyolc-, tizenhat, néha még

több sávos útszövevények tekerőznek, három-négy emeletes hídrendszereken rohannak az autók, egymástól két-három méter távolságra, százhúsz kilométeres tempóval. Féktávolságról szó sincs, és sebesen, tétovázás, a legcsekélyebb lassítás nélkül váltják a sávokat, útvonalakat. A sűrű sorokban mindig akad hely, ahova betudnak állni, hisz a másik vezető is ki akar majd valahol menni a nyolcadik sávból, a legszélsőbe. Csak a sokk a jó kifejezés arra, ami bennünket, a Los Angeles-i vezetésben járatlan autósokat ért, amikor hétvégén, vasárnap este Los Angeles felé igyekeztünk. Reménytelen bátorsággal voltunk kénytelenek nekivágni a szövevénynek, mert ha az ember a szélső sávban szeretne ballagni, a következő kivezetésnél le kell térnie, és isten tudja, hol és mikor és melyik útra talál vissza. Ha belül megy, esetleg elkerüli az ő kivezetését, ha tétovázik, pillanatok alatt autók százai rohanhatnak egymásba. Nem tudok másra gondolni, mint hogy jó csillagunk, no meg Balázs jó ösztöne vezérelt bennünket abban az úttengerben. Biztonságban elértük Hollywoodot. Balázs máig borzongva meséli a Los Angeles-i autózás élményét, rossz álmaiban sávok közt szaladgál, és a felüljárók autótengerbe ömlenek. Hollywoodban a késői óra ellenére élénk az utcai élet, s mint később megtudom, itt ez a divat: éjszakai nyüzsgés, nappali pangás. Öreg prostituáltak, kábítószertől ködös szemű férfiak, rongyos csikkszedők, sztárnak álcázott csitrik, kedvenc színészeik frizuráját és mozgását imitáló fiatalemberek munkátlan hordái őgyelegnek nappal az utcán. Délutánra elevenedik meg csak igazán a környék. Teára öltözött egykori színésznők korzóznak a Hollywood Boulevard-on szalmakalapban, sok-sok ékszerrel feldíszítve, elegáns filmszakemberek szusszannak egyet a Sunset Boulevard-on, munka után. A híres Kínai Mozi

előtt turisták fényképezik a színészek és színésznők láb- és kéznyomait az aszfaltban. Magasra tartott fejű férfi halad az utcán, utána leng földig érő, búzakék bársonypalástja, elől kivillan alóla nagy kockás sortja, féllábszárig érő vadászcsizmája. Arca maga a sértett önérzet, mindenki láthatja, hogy ő a Fel Nem Ismert és Meg Nem Értett Nagy Színész. Egész Kaliforniára jellemző, de Hollywoodra különösen igaz, hogy rengeteg itt a talajt vesztett, szerencséjét hasztalan üldöző, furcsa, enyhén szólva excentrikus teremtés. Vonzza őket az állandó jó éghajlat, Kalifornia sajátosan kellemes, kissé bohém hangulata. Hollywoodban pedig kivételes erősséggel kísért a Nagy Szerencse, a Sztárrá Válás izgató lehetősége. Itt mindent erre alapoznak, minden reklám a sztárok irigyelt világát idézi, még a tisztító ablakában is ott a felirat: legyen olyan, mint egy sztár, jól öltözött, jól vasalt, elegáns! A cipőbolt és az ékszerbolt is úgy hirdeti portékáját, hogy ablakába teszi a sztárok képeit, akik valaha is ott vásároltak. A Hollywood Boulevard elesettjei azonban messze vannak a Beverley Hills-i álomvilláktól. Mi marad addig? A prostitúció abszolút biztos üzlet. Tizennégytől hetvenig árulják magukat a nők az utcán (Balázsnak is felkínálkozik valaki, nem zavartatva magát attól az apróságtól, hogy a felesége és a gyereke is ott van), ingó járású, szőke, göndör szépfiú törleszkedik csábító mosollyal a lehetséges férfi partnerek irányába; és a kábítószerhez nyúl majdnem mindenki, akinek a filmcsillagok világából csak az a csillag jut, amelyeken lépkedünk a hollywoodi járdákon. Rózsaszín csillagokon aranybetűsen fénylenek a halhatatlanok nevei: Walt Disney, Gene Kelly, George Cukor. Szerencsénk van, kifogtuk az év első nagy „smogját”, a hollywoodi dombokról semmit sem látni a városból, tejszerű, sűrű, enyhén szürkés füstködbe vész minden.

Balázs ebbe a tejfölbe vág bele, amikor aláereszkedik Los Angeles dzsungelébe, hogy megkeresse a UCLA-t, teljes nevén a University of California in Los Angelest, népiesen szólva a „Juszielét”. A Los Angeles-i „membránosok” meghívására szemináriumot tart az élettani tanszéken. A tanszék egyik munkacsoportja hasonló témán dolgozik, mint Balázs, ők is a vörös vérsejtek határolóhártyáján keresztül történő, kalciumszállítási-folyamatokat kutatják. Balázs, az egyetem méreteitől enyhén szólva megdöbbenve, biztonságos visszaérkezése után még sokáig csuklik az élmények hatása alatt. A kapuban fegyveres őr veszi át a kocsiját, és a parkhelyre viszi, miközben őt magát busz szállítja az intézetbe. Az egyetemnek hatvanezer diákja és dolgozója van, igazi város a városban, parkolópalotákkal, rendőrséggel, terekkel, vendéglőkkel. Természetszerűleg semmi nincs benne a kis egyetemi városok családiasságából, forgalmával, méreteivel sokkal inkább hű tükre a mai Amerikának, mint a régies varázsú kisebb egyetemek. A szeminárium hangulata különben lelkes, mint Balázs utólag elmeséli, két óra hosszat ostromolják, néha egész „tapintatlan” kérdéseikkel, a hallgatók. A vendéglátó professzornak szakmájában igen jó neve van, kísérletei szellemesek, ő maga mindig teli ötlettel. „Specialitása” azonban mégsem ez, hanem kéttudományúsága: fél évig a UCLA-n fiziológus, elismert membránkutató, az év másik felében Új-Guineában a pápuák nyelvét tanulmányozó nyelvész. S állítólag nyelvészberkekben éppoly jó hírű, mint amilyen a membránkutatók között. Másnap délelőtt, valamivel enyhébb smogviszonyok között, az Universal Stúdióvárosba indulunk. Mókás délelőttöt töltünk a világ egyik legnagyobb stúdiójában. Kis, nyitott vonatokon utazgatunk, körülbelül ötven-

hetven fős csoportokban, miután megvettük a méregdrága belépőjegyeket. Titkok tárulnak fel előttünk: hogy dűlnek ki a fák, hogy szakadnak le a hidak, hogy válnak szét a tengerek a film világában. Szép kis toszkán városkák, mexikói falvak, texasi főterek között autózunk. A házaknak csak homlokzatuk van, s egy karcsú, francia templom elülső fala mögött, két támasztógerenda között, a földön ücsörögve hamburgert majszol egy segéd segédrendező. Megtudjuk, hogy varázsolnak Frankensteineket ép emberekből, és megnézzük, hogy a lövöldöző és a tetőről egymás nyakába ugráló cowboyok milyen gondosan tervezik meg minden lépésüket. Los Angelesből sikeresen kievickélünk a Csendes-óceán felé vezető autópályára, s hamarosan rátérünk az 1-es útra, amely a Parti-hegység és az óceán között kanyarog. Megdöbbentően szép út, hol az óceánnal egy szintben, hol magasan a víz felett követik a szerpentinek a sziklák hajlatait. Újra a színek és formák változásai nyűgöznek le bennünket, a színét szürkéről kékre és kékről feketére váltó, habos tarajú víz, a sziklákat ostromló mérges hullámok. Szinte elérhető magasságban felhők úsznak felettünk, a hegyoldalakban magányos házak ülnek, vörös és sárga virágzuhatagba bújtatva, mögöttük a sziklafallal. Harsog a víz, és vízszaga van a levegőnek is. Az 1-est magamban titokban a szentek útjának neveztem el, mert az egykori spanyol missziós települések emlékét máig is őrzik a parti városok nevei, s csak úgy nyüzsögnek a szentek: Santa Paula, Santa Barbara, Santa Ynez, Santa Maria, Santa Margarita és a többi. Santa Barbara után letérünk az útról, éjszakai szállást keresünk. Hirtelen megdöbbentő kép fogad: a gyümölcsfákkal teli, kaliforniai domboldalban, a pálmafák tövében tökéletes dán falucska, Solvang húzódik meg. Tornyos faházak, dán

pékség, lassan forgó szélmalom, a dán nevű utcákon az éttermekben skandináv szendvicset kínálnak, s a szálloda előtt dán zászló libeg a magasban. Egykori dán bevándorlók emlékét őrzi a falu, persze alaposan felduzzasztva idegenforgalmi látványossággá. De valóban dán, semmi amerikai nincs a millió virágú, kertes kis házak, az apró boltok között. Mandulás-almás dán süteményt eszünk, és egy mellékúton visszaindulunk a tengerpart felé: Solvang árait nem a mi pénztárcánkhoz méretezték. A tengerparti szerpentinnél is kanyargósabb, turisták által nem járt, keskeny, kétsávos útra bukkanunk, de maga a táj nem vad vagy elhagyatott. A lejtőkön mindenütt szántók zöldellnek, a mélyebb völgyeket gyümölcsösök borítják. Másnap, San Simeonban megpróbálunk bejutni a híres Hearst-kastélyba. Alapítója, az ötvenes évek elején elhunyt William Randolph Hearst, az egykori sajtómágnás, aki híres volt a szép iránti vonzódásáról (no meg millióiról). Számos dolgot összevásárolt Európában, drága pénzen: XVIII. századi karosszéket, XI. századból való boltívtöredéket, itt egy ajtót, ott egy szobrot, és jónevű építészek segítségével Versailles jellegű, függőkertes csodapalotát létesített. Hearst egyik méltatója írja a palotáról, hogy azon számos művészi és építészeti hatás érződik, és nem más, mint „gondosan tervezett, a stílust megkötő gátaktól felszabadult törekvés az összességében elragadó szépség megteremtésére”. Röviden szólva olyan hely, ahol az uszodát szoborsoros kerengő szegélyezi, és etruszk stílusú oszlopok tartják a két végén, „hogy teljessé tegyék a klasszikus koncepciót” – írja róla a prospektus. Kissé nagyon is amerikai ízűnek tűnik az egész, de az életben nem sikerül megtekintenünk a „szépség e hónát”, mert sűrű, tömött sorokban várnak a turisták a buszokra,

amelyek a kastélyhoz szállítják a látogatókat. Egyébként is sokan keresik fel a kastélyt, de most, hogy a jelenlegi tulajdonos unokája, Patrícia, nemrég került ki egy jó zaftos, betöréses lopással, fegyveres banditizmussal, emberrablással tarkított históriából, még több turista gyűlik a látványossághoz. A kastélyt megközelíteni csak egy hegynyire tudjuk, teljes völgy húzódik a turistaközpont és a dombtető között, legfeljebb az érmebedobós messzelátóval lehet ráleselkedni. Onnan meg csak annyi látszik, hogy az eleje olyan, mint egy barokk templomé rokokó tornyokkal, a hátulja meg, mint egy XIX. századi kaszárnyáé. San Simeon után nemsokára beérünk a termékeny Carmel-völgybe. Áthaladunk egy jellegtelen, kopott kis falun, amelynek közepén óriásbetűs táblák és zászlók hirdetik, hogy Castroville-ben, a világ articsókatermelő központjában vagyunk. Őszintén szólva, cseppet sem hat meg a dolog. Nem különösen szeretem az articsókát, és teljességgel érthetetlen számomra az a gazdaságtalan módszer, ahogy a levelek végéből ki kell szívogatni a cseppnyi articsókafalatkákat. Minimum ötven levelet kell kiszopogatni, hogy az ember legalább egy parányi ízt érezzen (de az se különös veszteség, ha semmit sem érez belőle). Maga Carmel gyönyörű kisváros, nyugdíjasok állandó lakhelye és kedvelt üdülőhely. Kiugró verandákkal, mélyen ülő, boltíves ablakaikban tarka virágokkal vastag falú, spanyolos kis házak simulnak az óceán felé szaladó utcákban. Carmelnak széles, homokos tengerpartja van, de pechünkre az idő szeles és felhős, fantasztikus nagyságú hullámok csapkodják a partot. Nem is fürdik senki, csak a síkos gumiruhát viselő hullámlovasok

tapossák a tarajokat, és a távolban küszködik néhány vitorlás. A Stanford Egyetem városa, Palo Alto közelében szállunk meg. Palo Alto és környéke csupa hegybe bújt kisváros. Óriás parkszerű, erdős kertek mélyén bújnak el a többnyire fából épült házak, mindnek szép kilátása van a környező dombok vagy völgyek valamelyikére. Esténként, alig méhzümmögésszerűen, felhallatszik a parti városok, autóutak zaja, a dombtetőkről látszanak a közeli San Francisco kivilágított felhőkarcolói, az öböl sötétje, amelyet Berkeley és Oklahoma fényei kereteznek. San Francisco egészében véve magával ragadó város. Gyönyörűek az észveszejtően meredek utcák, szépek a különböző színű és formájú belvárosi felhőkarcolók, szép a tengerpart és az öböl közelsége: akárhonnan indul el az ember, mindenképpen vízpartra jut a lejtős utcák valamelyikén. Kicsit bolondosán jókedvű minden, a csengetőversenyt rendező villamosvezetők, ahogy kemény dobbantások és lendületes előrehajlongások közepette markolják a százéves, kötélpályás villamos, a „cable cár” fékjét, a kikötői negyedben frissen forrázott rákot, apróhalat, csigát áruló férfiak, a portékáikat deszkalapokra pakoló utcai árusok. Rengetegen vannak, furcsa kendőikkel, ékszereikkel, képtelen ruháikkal, maszkokban, kalpagokban, bohócarccal állnak standjaik mögött, s ahány arc, annyi portrékép. Nincs a világon olyan értéktelen semmirevalóság, amit ne árulnának: van itt bőrből készült szemellenző, luftballonból csavart kutya, kagylóból fűzött kötényke és tükrös hátú fogkefe. Sok az alkalmi zenész is, fal mellett, fának támaszkodva, járdaszélen, tér közepén álldogálnak, lábuknál a gitár vagy trombita tokja, abba hullanak gyéren a fillérek. Egy fiú meg egy lány Bach-kettősöket játszik trombitán,

közelükben a világ minden tájáról való népdalokat penget egy rekedt, jókedvű férfi, a másik oldalon madrigálokat énekel három lány. A villamos végállomásnál háromtagú, néger dobegyüttes játszik, magas, barna overallos férfi csattogtatja középen a gyűjtődobozt, közben leírhatatlan, kezét-lábát külön dobáló ruganyossággal táncol. Hirtelen mellépenderül egy három év körüli kislány, spanyol szülei büszkeségére hihetetlen érzékkel, kecses, apró mozdulatokkal hajladozik a szép szál néger férfi mellett. Az megérzi a pillanat kedvességét és a benne rejlő üzletet, táncol a gyerekkel, majd „Pénzt a kis táncosnőnek!” felkiáltással gyűjtőkörútra indul. A táncosok, halárusok, zenészek, őgyelgő matrózok és turisták között XVIII. századbeli ruhákba öltözött, virágárus ifjak sétálnak, fehér parókájukon háromszögletű kalpag ül. Öltözékük stílszerűségét némiképp rontja a rongyos tornacipős vagy mezítlábas elegancia… A kínai negyed éppoly nyüzsgő és lármás, mint az összes többi rész a parton vagy a belvárosban. Mindenütt kínai szót hallani, az idősebb nők csoszogva járnak, és lehajtják a fejüket, ha férfi szól hozzájuk. Egymást érik a kínai csecsebecséket árusító boltok. Én is „bedűlök”, s bár tudom, hogy most épp lóvá tett turista vagyok, mégsem tudok ellenállni égy értéktelen, de vonzón szomorkás mosolyú kínai öregúrfigurának (valamiféle vörös fából). A kínai negyed közepén nagy kultúrpalota, előtte tér. A kőasztalok mellett dominószerű játékot játszanak öreg férfiak, jellegzetes, pár szálas kínai szakállal az állukon, fiatal srácok, lobogósra hagyott hajjal, sárgára aszott, töpörödött bácsikák és munkából hazatérő hivatalnokok. Férfi, csupa férfi. Úgy látszik, ez épp olyan, mint nálunk a sakk a parkban, valamiféle íratlan szabály alapján nők nem játszhatják. A játszótéren viszont még teljes az

egyenjogúság, mandulaszemű, hosszú szoknyás kislányok és kékesfekete hajú fiúk egyaránt ugrálhatnak és csúszkálhatnak. Anna az egyetlen európai arc a téren, angol szót nem is hallani, csupa dallamos, kínai éneklés vesz körül bennünket. De ha angolul szólalnak meg, abban sincs sok köszönet. Nemcsak az idősebbek, de a fiatalok jelentős része is iszonyúan beszél angolul, az embernek óhatatlanul Steinbeck kínai figurái jutnak az eszébe. Vettem egy furcsa, mézédes gyümölcsöt az egyik boltban, s a fiatal eladólány sem megmondani, sem leírni nem tudta a gyümölcs nevét angolul, kínaiul viszont én nem értettem meg. Mindenesetre a magot eltettem, hazahoztam, és majd elültetem, hátha kinő belőle a csodálatosan édes gyümölcs: formára kis körte, színre sárgabarack, tapintásra ringló, ízre tudj’ isten milyen. A következő napokban gasztronómiai kirándulást teszünk előbb egy mexikói majd egy olasz étterembe. Travennél olvasott ételeket eszünk: enchiládát, tacót, tamalét, a hátunk mögött szabad tűzhelyen sütik a tortillát. Csupa kukoricalisztből készült, nehéz, fűszeres húsokkal töltött étel, megmozdulni is alig lehet utánuk. Az olaszok apró polipsalátát adnak. Elképzelni sem tudtam volna, hogy nemcsak megeszem, de még ízlik is! Hajóval körbejárjuk a San Franciscó-i öblöt, amely ködös és szeles, majd leseper a fedélzetről a szél. Felhőpamacsok burkolják be a Golden Gate tetejét, megcsodáljuk, de csak azért, mert ő az „Aranykapu”, különben egyszerű, vöröses színű híd. A világ leghosszabb hídja most az öböl másik oldalán futó Bay Bridge. Messziről nézegetjük a turistaparadicsommá alakított egykori várbörtönt Alcatraz szigetén, itt raboskodott a hírhedt A1 Capone. Ma csupán a borzongásra vágyó turisták mászkálnak a kazamatákban (magnetofonos

idegenvezetés, légkondicionálás, büfé biztosítva). A vízről gyönyörű a város sziluettje, az apró, színes házak a hegyoldalban, a belváros merész felhőkarcolói, a part előtt táncoló tarka vitorlások. A Stanford Egyetemmel nincs különösebb szerencsénk. Nem sikerül időpontot szereznem ahhoz a professzorhoz, aki megmutathatná az engem érdeklő intézeteket. Igaz, amit legjobban szerettem volna látni, arról úgyis lekéstem. Volt egy úgynevezett csecsemőprogramjuk, amelynek során egészséges csecsemők és kisdedek jártak foglalkozásra édesanyjukkal együtt. A foglalkozás kötetlen játékból állt, az anyák saját elképzeléseik és érzéseik szerint foglalkoztak a gyerekeikkel, miközben detektívtükör mögül egy pszichológus gyermekgyógyásznő és egy ideggyógyász figyelte őket. Aztán az anyák, felváltva, kimentek a megfigyelőszobába, és onnan követték saját gyermekeik játékát, viselkedését, kapcsolatteremtéseit vagy éppen elutasításait. A foglalkozás végén megbeszélték a látottakat, értelmezték az anya, a gyerek megnyilvánulásait, kapcsolatát. Nagy sikere volt ezeknek a játékos programoknak, sokat segített az anyáknak megismerni vagy jobban felismerni a saját viselkedésüket meghatározó motívumokat, kapcsolatuk jellegzetességeit á gyermekükhöz. Jobban tudtak ráérezni a gyermek ki nem mondott törekvéseire, segítséget kaptak a gyermek kibontakozóban lévő személyiségének megértéséhez. Sajnos, odaérkezésem előtt egy hónappal véglegesen meg kellett szüntetni a programot, mert az alapítvány, amely eddig a szükséges kiadásokat fedezte, nem folytatta a támogatást. Így együtt megyünk Balázzsal az egyik kutatóintézetbe, ahol emberi nyirokszövettenyészetben próbálnak kísérleti úton létrehozni egy bizonyos

betegséget, a Hodgkin-kórt. Az átoltást Hodgkin-kóros betegektől nyert nyiroksejtekkel végzik. A Hodgkin-kór tulajdonképpen a nyirokszervek daganatos jellegű megbetegedése, mind ez ideig ismeretlen eredetű és nehezen befolyásolható, súlyos kórkép. Ezért nagy jelentőségű, hogy egérsejteken már sikerült mesterséges körülmények között létrehozni a betegségre jellemző sejtburjánzást, sőt egy-két emberi nyirokszövet-kultúrában is biztató eredmények mutatkoznak. Ha sikerül, a meglehetősen ismeretlen eredetű betegség feltárásához óriási lépéssel jutnak közelebb, s amint az minden ilyen esetben a lényeg, a gyógyításról is többet fognak tudni. Persze, egyelőre mindez csak a patikatisztaságú laboratóriumok, steril tenyésztőburák, nagy teljesítményű centrifugák világának a tudománya, a betegágyig hosszú még az út. Balázs külön kirándulást tesz Berkeleybe, kalciumos szakembereknek tart szemináriumot az ottani egyetemen. A Los Angeles-i sokk után valamelyest magabiztosabban kóvályog a berkeleyi híd tizenhat sávján. A vendéglátó professzor elbűvölő modorú, barnára sült fiatalember, sortot visel, hosszú haját színes gyűrű fogja össze hátul. Gondos házigazdaként drapp színű kávét és apró, mentolos ízű csokoládébogyókat kínál a hevesen vitatkozó kutatóknak. A következő nap a Santa Cruz-hegység egy természetvédelmi parkjába autózunk, a Big Basin Redwoods erdőbe. Az erdőben a tölgyek, viaszos mirtuszok, szerecsendiófák mellett óriás vörösfenyők, ahogy az útikönyvből kiolvassuk, Sequoia giganteák láthatók. Némelyiknek az éveit nem százakban, hanem ezrekben számolják. Gyökereik fantasztikus szoborcsoportokat formálnak a föld felett, törzseiket öt ember sem éri át,

ágaik harminc-negyven méter magasra is felnyúlnak. Az egyik tisztáson hatalmas, a víztől és naptól szürkére kopott fatörzs: egy 1935-ben elpusztult óriásfenyő maradványa. Keresztmetszetén a fémlapocskákkal jelölt, jól kivehető gyűrűket tapogatva hitetlenkedve bogarásszuk a századok mérföldköveit: i. e. 30 körül Jézus születése, i. sz. 500 körül Buddha születése, 1490 Kolumbus partra szállása, 1776 az Amerikai Egyesült Államok megalapítása és így tovább, majd kétezer éven keresztül. San Franciscóból, Kaliforniából nem könnyű elmenni, de hiába minden, hosszú még az út Denverig. Búcsúzóul mindenesetre magunkkal viszünk egy jó darab San Francisco Style Sour Bread-et, azaz az egyetlen ehető, ropogós héjú, kenyérillatú kenyeret, amellyel egy év alatt találkoztunk Amerikában.

Arizona és Nevada határán, a Colorado-folyón épült Hoover-gát. Kísértetiesen fekete víz a holdbéli tájban

Óriás vörösfenyők a „Big Basin” Nemzeti Parkban ►

A 100 éves kötélvasút a San Franciscó-i kikötőhöz meredeken futó utcán. A háttérben Al Capone egykori börtöne látható Alcatraz szigetén Utcai rák-kifőzde San Franciscóban

Esteledik a Cisco és Moab közötti kősivatagban

◄ A Golden Gate Természet alkotta kőszobrok a utahi kősivatagban ►

Alkony a Grand Canyonban Naplemente a valóban sós ízű nagy Sós-sivatagban – háttérben a kopasz nevadai hegyek ► Arizona forró, kopár, kietlen vidéke

Sacramento felé kerülve kezdünk felkapaszkodni a Sierra Nevada magaslatain, s fél nap se telik bele, már híre-nyoma sincs a kaliforniai gyümölcsösöknek, magasodnak a hegyek, megjelennek a fenyvesek, és a gödrök mélyén hó lapul. A szépséges hegyi tó, a Lake Tahoe mellett szeretnénk éjszakázni. Az idővel mindenesetre nincs szerencsénk, szakad az eső, a tavat környező havasokból semmi nem látszik, felhőpamacsokat kergetünk magunk előtt az úton. Az egyik tóparti kis motel tulajdonosa, akadozó beszédű öregember, talán nem is annyira a kiejtésem, hanem inkább az ár hallatán való visszarettenésem miatt kérdezi meg, hova valósi vagyok. Ezek után meg sem lepődöm, amikor kissé tört magyarsággal válaszol, hiszen hol is találkozhatnánk máshol idegenbe szakadt hazánkfiával, mint Tahoe Vistában, egy alig pár száz lakosú kis hegyi üdülőfaluban. A következő reggel megéri a legesősebb éjszakát is. Minden ragyog, a füvek, a fák, az ég, a tó, a szemközti havasok, mindent elönt a porcelánkék égen világító nap. Átlépjük Nevada határát, s már fel sem tűnik, hogy körülbelül tíz perc leforgása alatt vált a táj, pillanatok alatt elmaradnak a fenyvesek, s maradnak az immár jól ismert, kopasz vagy tüskés bozóttal borított dombok, hegyek és köztük az ellapuló, üres síkság. Újra a szerencsejáték világában vagyunk: Reno kis Las Vegas, nem is akar más lenni. Ugyanazok az automaták, ugyanazok a pergő rulettszámok, ugyanolyan kisasszonyok kínálják az italt, tán még az automaták karjait huzigálok is ugyanazok. Renótól Salt Lake City felé semmi más nincs, mint újra a sivatag: magas fennsíkon megyünk, körülöttünk a terméketlen, köves hegyek, köves földek, se állat, se növény, a távolban egy-egy havas csúcs meredezik. Megint

ugyanaz, mint idejövet, csak néhány száz (ezer?) mérfölddel északabbra: forróság, kő, homok. Nevada és Utah határán tábla: „Utolsó lehetőség a nyerésre, ne mulassza el!”, s a határon még gyorsan két kaszinó. Nem is mulasztjuk el, Balázs bemegy az egyikbe, és villámsebesen elveszti féltve őrzött ezüst egydollárosát. Keresztülmegyünk a Nagy Medencén, a Sós-sivatagon. Ez aztán valóban sík, mintha simítólapáttal egyengették volna laposra, és vastagon borítja az apró szemű, fehéren csillogó só. Kiugróm az autóból, és ellenőrzőm, belenyalok: minden kétséget kizáróan sós. Esteledik, előttünk a fehér lapály, foltokban csillogó, sűrű, sós vízzel borítva (ezt is ellenőriztem), mögöttünk a nevadai hegyek feketéllnek, felettük a sárgásvörösen lemenő nap. Az éjszakai úton semmit nem látunk, csak a környező hegyek fekete koszorúját, és szagoljuk a Nagy Sós-tóból kiáramló rothadt szagot. Az előző napi autózás után, amelynek során tizenkét órán keresztül gyönyörködhettünk a sivatag fenséges, de azért mondhatni, kicsit egyhangú látványában, igazi megdöbbenés Salt Lake City. A szorgalmas mormonok városa ragyogó tiszta, rendezett, harmonikus. Házaik, kertjeik makulátlanok, minden csupa virág. A főtéren, ahol a mormonok főtemploma van, a milliónyi turista ellenére sehol egy szál szemét, ferdén álló fűszál. Furcsa népség a mormonok, elég sajátosan értelmezik a keresztyénség eszméjét: minden egyes tag számára előírás, hogy életcélja a bármi áron való meggazdagodás legyen. E tolerancia viszont nem véletlen: minden tag minden vagyonának egytizede máig is az egyházé. Kitartásuk, keménységük mindezek ellenére példamutató: ahogy a utahi sivatagból, a halott Sós-tó mellett gazdag, virágos és virágzó kultúrájú várost teremtettek, az csodálatos.

Salt Lake City után újra órákig, napokig a vörösföldű, képtelen szikla-alakzatokkal meghökkentő, élettelen utahi tájon megyünk. Ahol megjelenik egy csepp víz, hajszálnyi patakocska, körülötte ötven-száz méter szélességben kivirul a föld, egy-két ház húzódik meg a büszkén nevelt néhány fa árnyékában, legelésző állatok bámulják az elhúzó autókat. Megnézzük még a Dinosaurus National Monumentet: a feltárt hatalmas lábszárcsontokat, gerincdarabokat eredeti helyükön hagyták a sziklavájulatban. Üvegkupola borul föléjük, és az átszűrt fényben most már mindörökre szabadon bámulhatják a dinosaurusok leleplezett titkát a késői utódok… A környéken minden a dinosaurusok jegyében zajlik: vigyorgó pofájú őslények hívogatják az éhes-szomjas-fáradt utazókat a „DINO-csárdákba”. A sziklás, kietlen táj még Colorado állam belsejébe is elkísér, csak nagy sokára jelennek meg újból a Szikláshegység szépen emelkedő hegynyúlványai. Eddigi utunk során Coloradóban a legveszélyesebb vezetni: mármint a hírhedt coloradói rendőrség egy percre sem hagyja elaludni az autósok lelkiismeretét, percenként berreg a fejünk felett a sebesség-ellenőrző helikopter, ötpercenként vágtat el mellettünk egy-egy motoros járőr vagy URH-kocsi. Végre elérjük utolsó úticélunkat, a Rocky Mountain National Park legszebb részét, az Estes Parkot. Újból fenyvesek között, meredek hágókon kapaszkodunk, körülöttünk csupa négyezer méter körüli csúcs. A hófödte avaron bátor kempingezők sátrai sorakoznak, metszően éles hideg van. A nagyon tiszta levegőben izgalmas részletességgel rajzolódnak ki a háttérből a völgyek, a szemközti hegyek, a fenyőkön üldögélő, furcsa, kék madarak. Az úton három óriás agancsú szarvas vonul át. Csupa szépség ez a világ és csupa csend.

A denveri repülőtéren leadjuk csoda hosszú kocsinkat, és elvegyülünk a tarka tömegben. Elmélázva ülünk a gépen a szokott utazóközönség zajában, elegáns nénik, toprongyos fiatalok és ordítozó csecsemők között. Szinte hihetetlen, hogy csak tizenhét napig voltunk úton. 6500 kilométert autóztunk, hegyóriások, óceánok, sivatagok és nagyvárosok között, s most már visszük magunkkal a színek, formák és illatok soha nem feledhető emlékeit. Chicago csakúgy fogad bennünket, mint kirándulásaink végén mindig, szinte ismételni is unalmas: esik az eső, újból hideg van, és fúj az áldott chicagói szél.

Búcsú Chicagótól Merem állítani, hogy a chicagói nyár cseppet sem kellemesebb a télnél. S mindezt én állítom, aki közismerten napimádó vagyok, 28 foknál kezdem jól érezni magam, és 32 foknál kijelentem, hogy végre nem fázom. De hát ami sok, az sok. Ha önmagában lenne 38-40 fok, esetleg még csak hagyján, de ha mindehhez 70-90 százalékos páratartalom járul, és változatlanul zúg a Nagytavak felől az elmaradhatatlan szél, ez együtt kissé sok. Levegőt venni egyáltalán nem lehet, mellkasunkon ül a sűrű, fojtogató, nedves légtömeg, a szél szinte röpíti az embert az utcasarkokon, úgy érezzük, mintha állandóan forró hajszárító burában élnénk. S mindez egyik napról a másikra robban be: május közepén még pulóvereket és sálakat csavarunk magunk köré, húszadikán már izzadunk, és folyadékot vedelünk. A tópart benépesül, s mind a homokos strandokat, mind a füves, part menti pihenőket napok alatt ellepik a kilós újságkötegek, az üdítőitalos dobozok, a szívószálak, jégkrémpapírok, kutyaürülék, tört üvegcserepek halmazai és az

elmaradhatatlan barna papírzacskók tömegei. Mindez távozásunkig nem változik, illetve a szeméthalom egyre nő, egyre nehezebb viszonylag tiszta helyet találni a pokrócunknak. A tó szelídebb lesz, zölden vagy kéken hullámzik, mégsem sokan úsznak benne. Egyrészt a víz a meleg levegő ellenére elég hűvös marad mindvégig, másrészt a felszínét kéregszerűen borítják az ezüstösfehér, döglött halak. Ha az ember úszik, szépen ellapátolja maga elől a szemébe meredő tetemeket. A chicagóiak minden évben különböző teóriákat gyártanak arról, hogy abban az évben épp miért döglenek a halak. Egyik kedvelt elképzelésük, hogy túl sok a hal, nem jut nekik táplálék, s így tulajdonképpen természetes kiválasztódásról van szó. A másik párt a tó déli csücskénél szürkéllő gyártömbökre mutogat mérgesen: óriási acélmű, festékgyár, olajfinomító eregeti szennyét a halak közé. A festékgyár különben elviselhetetlen, kénes bűzt áraszt, s ha déli szél fúj, rátelepszik a közel fekvő negyedekre, behúzódik a szobákba, szinte bőrünkbe veszi magát a kénhidrogének sűrű szaga. Szellőztetni lehetetlen. Nem tudom miért, de Amerikában valamennyi ablakon, akár kis vagy nagy ház, bérház, szálloda, iroda, vagy kórház ablaka legyen az, sűrű szúnyogháló feszül. Ráadásul a mi ablakaink nem nyitósak, hanem fel- és lehúzósak, viszont évtizedek óta nem húzogatták őket se le, se fel. Az eddigi bérlők légkondicionálót használtak ablak helyett, amelyet mindenkinek saját költségén kell felszereltetni és működtetni. A legtöbb helyen az ablakok szerepe teljesen illuzórikus, nem nyitják, fény beeresztésére nem szolgál, hisz a nagy irodaházakban, üzemekben, kórházakban szinte mindenütt mesterséges fény mellett dolgoznak nappal is. Nekünk viszont anyagi helyzetünk – amely kezdő, tehát alacsony értelmiségi, helyesebben kutatói

bérnek felelt meg, és befolyásolta a kuporgató magyar turistaszellem – nem engedte meg a légkondicionálás luxusát. De ha már lélegezni nem is, legalább szellőztetni akartam, reménytelenül. A lakásban megült a levegő. A házbeli öreg nénik, akik közül soknak szintén nem futotta légkondicionálóra, mind több időt töltöttek a hűvös hallban. – Hétvégi kirándulásaink így egyre lanyhábban zajlottak. Míg mindeddig mi voltunk az egyetlen társaság, amely a kirándulóhelyre érkezést nem terítéssel, a nyársonsültek vagy rostonsültek elhelyezésével, tűzgyújtással és előtáplálkozással kezdte, a meleg a mi gyaloglási kedvünket is alaposan megtépázta. Negyedóra ide, negyedóra vissza, s mi is szaladtunk a jegesdobozhoz előszedni a párás üvegeket, s a kellemes ízű, könnyű és tökéletesen alkoholmentesnek tűnő amerikai sörrel teli, harmatos dobozokat. Bejártuk Chicago környékét, Indiana és Wisconsin szép, védett erdeit, az Ezüst Források Parkját, ahol szamócát találtunk, a Nagy Fehér-tavak nevű erdőparkot, végigcsúszkáltuk Indiana homokdűnéit, elmentünk a mókásan hangzó Lake Geneva, Lake Zürich vidékére. Mindenütt ugyanazt láttuk: hosszú autókon érkező, népes családokat, akik behajtanak a kifejezetten e célra épített erdei utakra, odaállnak a felszerelt padok és szabadtéri sütők mellé, és kipakolják a teljes háztartást, amit magukkal hoztak, persze minden eldobható és pótolható (el is dobják…): abrosz, tányérok, tálak, ruháskosárnyi hűtőládák, tele jéggel és számtalan itallal. A legtöbb park bejáratánál tábla hirdeti, hogy bor és sör kivételével mindenféle szeszes ital fogyasztása tilos. Ezért-e vagy nem, nem tudom, de kirándulásainkon soha nem láttunk részeg embert. Hoznak még faszenet, faszéngyújtó folyadékot, kis

széket, ágyat, rádiót, tévét, lemezjátszót, sárkányt eregetni, Frisbyt, a közkedvelt „repülő csészealjat” dobálni, és néha megjelenik a tojás alakú labda vagy a baseballhoz szükséges óriásujjú kesztyű is. Ha ez utóbbiakat hozzák, az már valami, akkor kicsit mozogni is fognak, nemcsak táplálkozni és kipihenni a táplálkozás fáradalmait. Majd minden parkban, az erdő fái közé állítva akad egy-két hinta, csúszda, mászóka, ami a gyakran négy-öt gyerekkel érkező családoknak nem kis könnyebbség. Akik nem hagyták el a várost a hosszú, meleg vasárnapokon, azok is igyekeznek legalább az estét, a vacsorát valamelyik parkban elkölteni. Népszerű és kellemes szokás a szabadban étkezés a nap bármelyik szakában, akár a legkisebb városi parkban is, csak ne maradna utána olyan mérhetetlen szemétáradat. Kirándulásaink különben mindig igen jó hangulatúak voltak. Változó számban vettünk részt rajtuk, öten mindig, és hozzánk csatlakozott alkalmanként a laborból néhány fiatal: a hosszú lábú Jim, a szépséges Sandy, olykor a halk szavú John, kedélyesen csicsergő feleségével, Paulával. Német barátunk és felesége kis buszukkal szolgáltatták az ingyenes közlekedési eszközt, amelynek hátulsó ülését Anna fél évre kibérelte, és berendezte kőgyűjteménynek, babaháznak, papír- és írószerboltnak, szóval disznóólnak. A kirándulások már csak azért is zajlottak kedélyesen, mert a kocsitulaj szenvedélyes lepkefotós volt. Meg nem ölhette az állatokat, ezt felesége kerek perec megtiltotta, de szabad volt neki hason csúszva, szúrós fűben guggolva, mocsárban gázolva bármeddig, bármikor türelemmel kivárni a legszebb képre alkalmas pillanatot. Tehát egy átlagkirándulás így zajlott: mezők határolta országúton robogunk, előttünk gyanútlan lepke szeli a levegőt. Villámgyors fékezés, fejtörő megállás a „parkolni tilos”

leállósávban, s a megszállott fotós már ugrik, rohan árkonbokron, nyakában, kezében számtalan masinájával. Mi addig az árokparton napozunk, nyugodtan pihengetünk. Jó esetben húsz perc múlva jelentkezik, összekarcolt arccal, izzadtan, átszellemülten mosolyogva, és csak annyit közöl, „sikerült!” Sikerült szemből, hátulról, felülről és középről elkapni, amint billegett a kis hiú jószág valami fehér virágon. Rossz esetben negyven percet várunk, az arca összekarcolt, izzadt, de nem mosolyog, csak így szól tömören, „elszállt”. S bár a hasát mindenekfelett szereti a fiú, képes rostonsütés közben felugrani, majd jövök, kiáltja, és fut a „tudjátok, az a fantasztikus Papilio machaon” (fecskefarkú lepke) után. Ilyenkor a tervezett program, közelgő vihar vagy csúcsforgalom mind nem számít. S ha valaki a lakásukra téved, nem szabadul, míg legalább ezer színes diát meg nem tekint Amerika és Európa különböző lepkéiről. Utolsó fillérjét is költséges fényképezőgépekre, mindent látó objektívekre, nagyítókra költi. Ezért is érintette különlegesen fájdalmasan, amikor július végén betörtek „biztonságos”, egyetemi negyedbeli lakásukba, és a teljes fotófelszerelését ellopták. Közte azzal a „döbbenetes sorozattal a lila hímről”, ami még a gépben volt… A nyárral a kórház hétköznapi ritmusa is megváltozott. Egy-egy oktató szabadságra ment, néhány előadás elmaradt, kevesebb orvos nyüzsgött a jegesre hűtött folyosókon, a bent maradók többet ügyeltek és többet oktattak. Itt a medikusok nem egy időben kapják meg a nyári szünetüket, hanem csoportonként, így egész nyáron volt szolgálatban lévő medikuscsoport. Mivel az oktatás személyhez kötött, minden, nálunk körülbelül adjunktusi rangnak megfelelő kort és

tapasztalatot elért egyetemi orvosnak egy adott csoporttal kell foglalkoznia, saját terve, elképzelései szerint. Hozzácsapódtam ahhoz az ötös létszámú kis csoporthoz, amellyel a professzor foglalkozott nap mint nap. Mondhatom, ötödik éves orvos létemre, rengeteget tanultam ezekből a medikusfoglalkozásokból. A hallgatók, négy ötödéves fiatalember és egy lány, másodnaponként éjszakáztak a felvételi szobán, az „Emergency roomban”. Ide a nap huszonnégy óráján át hozták a betegeket: sérülteket, égetteket, hányósakat, lázasakat, kiütéseseket, vérző orrúakat, fulladósakat, szóval mindent. A medikusoknak az éjszakára beosztott oktató felügyelete alatt kellett dolgozniok, pontos kortörténetet felvenni, alapos vizsgálatot végezni, elmondani a véleményüket, javaslatot adni a kezelésre, ennek helyességét megbeszélni az oktatóval. Majd az éjszaka során figyelemmel kísérték az adott beteg sorsát, állapotának változásait, elvégeztethették a szükségesnek tartott és jóváhagyott laboratóriumi vizsgálatokat, és másnap délelőtt tízkor frissen, üdén, mintha mi sem történt volna, referátumot kellett tartaniuk az adott betegről. De nem ám akárhogyan: részletes kortörténettel, családi háttérrel, mindenre kiterjedő, alapos vizsgálattal, az éjszaka lefolyásának szinte percről percre való ismertetésével, laboradatok, röntgeneredmények demonstrálásával, és mindehhez (csak tudnám, mikor csinálták) idézniük kellett az odavágó, létező legújabb irodalmi eredményeket, a betegség mai elképzelések szerinti elméleti alapjait, okát, biokémiáját. Nyitott füllel ültem, igyekeztem megjegyezni a hallottakat. Pontosan kidolgozott, részletes esetismertetés volt valamennyi, irodalommal, elmélettel, majdhogynem kis tudományos előadás. Utána a professzor fűzte hozzá megjegyzéseit, tapasztalatát a hasonló esetekről,

véleményét az adott betegről. Miközben mindez zajlott, én figyeltem, a professzor figyelt, a medikusok pedig feltűnésmentesen szunyókáltak ültükben. Nagyon emlékezetes marad számomra Kathynek, egy asztmás nyolcéves kisleánynak az esete, aki évek óta tudottan virágpor-allergiás volt. A hosszú, sovány medika táblázatot mutatott körbe: Chicago és környéke volt rajta, hónapokra beosztva, s így ábrázolva, hogy melyik területen, mikor, melyik növény nyílik. Mondta is, hogy íme, a gyermek Garytownban lakik, s ott épp most nyílik – mondjuk – a „kék fejű szörtyögfű” (vagy valami hasonló), s az közismerten erős allergizáló tényező. Igen ám, de ott ült a gyerekkel évek óta foglalkozó pszichológus is, aki ragaszkodott hozzá, hogy a kék fejű virág csak mellékes tényező. Minden évben, mesélte, amikor vége az iskolának, a gyerek az anyjától az apjához utazik egy hónapra, az apja új családjához, ahol új kis testvére van, és a nevelőanyának másik két, nagyobb gyereke. S a gyerek minden évben, következetesen ebben az időben asztmás rohamot kap, teljes jóllét közepette. A kedves, szelíd arcú, de roppant határozott pszichológusnő nem győzte hangsúlyozni, hogy értsük meg és figyeljünk fel rá, hogy a gyerek a tünettel mond nekünk valamit. Valami fontosat, amelynek megfogalmazására még nem képes, tán nem is tud saját ellentétes érzelmeiről, de a mindig ugyanabban a szituációban jelentkező roham nem lehet véletlen egybeesés műve. A medika furfangos biokémiai képletekkel, a legújabb immunbiológiai feltevésekkel dobálózott a táblánál, a pszichológusnő a mély meggyőződés csökönyösségével küszködött azért, amiről úgy vélte, jó a gyereknek. A professzor, sok-sok ezer gyerek és eset ismeretében, szakmai és emberi tapasztalatával, bölcsen hadakozott. Nem kinyilatkoztatott, nem lezárta a

vitát a fensőbbség hangján, csak nagyon emberien és nagy szakmai tudás birtokában elmondta a véleményét. Lényege az volt, hogy természetesen az igazság valahol a kettő között lesz, de még nem tudjuk, hol. Sokáig fogok emlékezni a jó hangulatú, közvetlen és nagyon tanulságos vitára. A nyárral megszaporodtak a kis hasmenéses gyerekek, csecsemők is. Egymás után végeztük a kilégzéses teszteket, gyűlt az anyag közös cikkünkhöz, amelyen a tavasz eleje óta dolgoztunk dr. B-vel. Ha nem volt beteg, naphosszat ültem a dermesztő hőmérsékletű, szőnyeges, fotelos, gyönyörű kis könyvtárban, ahonnan épp egy tízemeletes parkolóházra láttam. Gyűjtöttem az anyagot, múlhatatlan lelkesedéssel másoltam a cikkeket a szabad használatú xeroxgépen. Öt óra felé kilónyi cikkmásolattal léptem az utcára, ahol már nyüzsögtek a munkából hazatérő, jövő-menő emberek. A nők parányi, színes, tapadós trikókban, minimális mennyiségű sortokban, saruban vagy mezítláb szaladgáltak, válluk, nyakuk, karjuk, fél mellük, hasuk szabadon. Ez is olyan dolog, hogy a karcsú, fiatal nők egyenletesen barna vagy kreol háta, hasa gyönyörű, a hájas, vörös, szeplős izzadtaké kevésbé, de azért ők is hordták a trikómaradványokat. A terhes asszonyok nyári viseletét sem köti a nálunk íratlan szabály, rojtos szélű farmersortokban, kis, szűk blúzocskákban cipelték pocakjukat. Éjszakánként meg sem kíséreltük az alvást, tapasztalatból tudtuk már, hogy ha le is fekszünk, csak a kettőig, háromig tartó, gyűrött forgolódás marad. Így inkább olvasgattunk, írtunk hajnalig, szemmel tartva a szomszédban változatlanul éjszakázó bagolykollégát.

A nyár egyik legmelegebb és legnedvesebb napja volt július negyedike, a Függetlenség Napja, amelyet az angoloktól való végleges elszakadás emlékének szentelnek minden évben. Fényes (és izzadságszagú) parádék, egész nap ropogó petárdák, sülő hamburgerek, egymást köszöntgető, széles mosolyú szomszédok, minden kis köpésnyi kertben kerti ünnepély, óriási nemzeti öntudat, zászlók, léggömbök és este tűzijáték – ez a Függetlenség Napja, no meg munkaszüneti nap, és ez sem kutya. Ekkorra már kicsit elegünk volt Chicagóból, a melegből, a hamburgerből (hiába hívják akárhogy, nekem a fasírozott, csak fasírozott marad), így savanyúra húzott szájjal nézegettük a tó felett lobbanó tűzijáték csillagait, és mondogattuk, hogy a gellérthegyi szebb. A tűzijátékhoz a négernegyeden át vezető, rövidebb útvonalon mentünk egy kollégánk kocsiján, gondosan felhúzott ablakokkal és meglehetős tempóval. A már sokszor leírt, mocskos, kiégett, félig beomlott házak látványán nem segített a többi kosz közé dobált, sok nemzeti zászlócska és léggömbroncs. Kevés tántorgó férfi, néhány csoport kalandra éhes kamasz ődöngött az utcán. Hirtelen fordulattal a 47-ik utcába értünk, ahol körülbelül tíz szépséges palota sorakozik egymás mellett, csodálatos ősparkokkal, kovácsoltvas kerítéssel a betonbástyák között. Bár az utca körülöttük változatlanul mocskos és szegény, a többszörös testőrséggel védett, várkastélynak is beillő házak tulajdonosai milliomosok. Ez a néger milliomosok chicagói utcája. Az egyik sárgára festett, habrisztán fénylő, soktornyú ház Muhammad Alié, egy milliomosé a sok közül. Muhammad Ali egyébként, szerintem, vitatható elmeállapotú. Több meccsét láttuk tévében, és mindig hasonló módon viselkedett. A meccs alatt igaz, hogy

félelmetes hajlékonysággal tért ki az ellenfél ütései elől, de eközben széles, fénylő mellére bökött az ujjával, hogy „ide üss kisapám”, és tele szájjal ordította a közönség felé, rendszeres időközökben, hogy „én vagyok a világ legjobb bokszolója”, „én vagyok a legnagyobb”, „én vagyok a legszebb”. Lehet, hogy ez mind igaz, de annak ellenére, hogy a sportokhoz keveset értek, azt hiszem, ez túlmegy a sportszerűség keretein. A nyári Chicagóhoz tartoztak a szabadtéri koncertek, színielőadások is. Az egyetemen, a campus egyik szép, fákkal sűrűn árnyékolt négyszögében „Ballada a barna papírzacskósok számára” címmel (értsd alatta az ebédjüket a füvön elfogyasztani óhajtókat) sorozatot indítottak. Minden szerda délben más műfajban találhattak örömet az odagyűlők. Egyik alkalommal amatőr cirkuszosok jöttek, billenő, egykerekű biciklikkel, bukfencező hörcsögökkel, kicsit hamis, de jókedvűen játszó zenekarral, és a csetlésen-botláson kívül mást nem is igen tudó bohócokkal. Egyszer népszerű popzenész gitározott és lehelt kétes életbölcsességeket a mikrofonba (a közönség nagy mulatságára bele is böfögött…), másszor dixilandvagy blue-grass-együttes játszott. Az utóbbi jellegzetes középnyugati zene, dzsesszritmusok, népzenei elemek kellemes, dallamos vegyüléke. Ezek a hangversenyek, műsorok ingyenesek voltak, a nézőközönség a füvön ült, a fákon átszűrődő napfényben, s két harapás szendvics közt tapsolt, éljenzett és fütyült, ami Amerikában a legnagyobb tetszés jele. Kiszaladtak a klinikákról a medikusok is egy lélegzetvételre, a laborokból az asszisztensek, néhány kutató is ott ácsorgott, sajnálva az időt a leülésre, és ott rajcsúroztak az egyetemi óvoda és nyári tábor csemetéi is. Ugyanitt este, hangulatos holdfényben Shakespeare-t, Lorcát, modern ír és amerikai drámákat játszottak az

egyetemi színtársulat lelkes (de néha iszonyúan tehetségtelen) tagjai. Végső soron nem telt kellemetlenül a nyár Chicagóban, csak kicsit sok volt a melegből, a bűzből és a párából. Június végén, már idejekorán, elkezdtünk szaladgálni a papírjainkért. Nem könnyű belépni az Egyesült Államokba, de távozni belőle, az még sokkal komolyabb dolog. Van egy szent papír, Sailingpermit a neve. Ezzel bizonyítja a halandó, hogy nem tartozik az Államoknak semmivel, de semmivel. Azonban míg ezt a papírt megkapja, térdig kophat a lába a szépen vagy ridegen berendezett irodák küszöbén, a váltakozón udvarias vagy mogorva, de mindig elképzelhetetlenül korlátolt, bürokratikus tisztviselők asztalai előtt. Loholtunk a puha betonon a belvárosban az egyik iroda negyvenedik emeletéről a másik harmincadikára, aztán vissza az előző tizenötödikére, itt egy pecsét, ott egy aláírás, itt egy kis könyörgés, ott egy kis határozottság, s szépen gyűltek a papírok. Már egész dossziénk volt belőlük. Foglalkoznunk kellett a lakásunk kiadásának kérdésével is, ugyanis a bérleti szerződés egy évre szólt, s mi a tervezettnél egy hónappal hamarabb készültünk elhagyni Chicagót. A szerződés természetesen a tulajdonost védte: ha elmegyünk előbb, a letétbe helyezett egyhavi bért nem fizetik vissza. Márpedig kétszázötven dollár elveszítése nagyon komoly dolog. Így megpróbáltuk kiadni a lakást. Az egyetem különböző pontjain hirdetőcédulákat tűzködtünk ki, amelyben roggyant lakásunk előnyeit az égig magasztalva kerestünk újabb bérlőt. A Hyde Parkban nem nehéz lakást kiadni, hisz szigorúan körülhatárolt területen fekszik, terjeszkedni nem tud, s az egyetemi dolgozóknak mégiscsak jobb, ha közel laknak a munkahelyükhöz. Esténként vártuk a

jelentkezőket, akik, mindennek ellenére, mégsem jöttek sűrű, tömött sorokban. Jött két fiú, akiknek a háromszobás lakás kicsi volt, mert csak egy hálószoba volt benne. Jött egy lány, akinek nagy volt, mert az egy hálószoba mellé két másik szoba is járt. Jött egy házaspár, nagyon ritka „felállásban”: fehér lány és amerikai-kínai fiú. Nekik drága volt. Jött egy dél-afrikai fizikus-biológus házaspár. Nagyon szerettem volna beszélgetni velük DélAfrikáról, róluk mint kisebbségi fehérekről, ők hogy látják ott a saját helyzetüket, de sajnos, percek alatt elmentek, mert nekik viszont valami elegánsabbra volt szükségük. Járt lakásnézőben egy fiatalember, rengeteg pattanással az arcán, ő nem szólt semmit, csak elment. Végül egy vékony pénztárcájúnak látszó diák házaspárnak tetszett meg a „kitűnő fekvés, a ház előtt áll meg az ingyenbusz, mosó- és szárítógép a pincében, portásszolgálat, zárt kapuk, teljes biztonság.” Máig szégyellem, hogy nem szóltunk kedves albérlőinkről, a százlábúakról, arról, hogy egy év alatt sem javították meg a konyhában a nem világító neont, hogy a tűzhely egyik főzőlapja nem ég, a fűtés rossz, és előreláthatólag két hónap múlva felemelik a lakbért. Ezután tényleg nem maradt más, mint néhány búcsúvacsora megrendezése, elköszönés az ismerősöktől, címek kicserélése – a szokásos mókák távozáskor. A vacsorák remekül sikerültek, volt lecsós sertésszelet, volt magyaros hidegtál, csípős saláta, mogyorótorta, meg minden. A klinikán, legnagyobb meglepetésemre, kis búcsú-lunchöt szerveztek a tiszteletemre: sajt, borok, jégkrém, kekszek, apró sütemény. Néhány kolléga a szomszédos laborokból, munkatársnőm, az egyik osztály ismerős főorvosa és a professzor gyűltek össze, hogy igyanak az egészségemre, jó utat és jó munkát kívánjanak.

Nagyon meghatódtam, mert sose egyáltalán realizálták a jelenlétemet.

gondoltam,

hogy

Az izgalmas keddi napoktól is búcsút kellett vennem. Ősz eleje óta az egyetem egyik bentlakásos intézményében töltöttem a keddi napokat, mint szakmai látogató, tanuló. Az intézet hivatalos neve hosszú (Sonia Shankman Orthogenic School), de a lényegről nem sokat mond. Érzelmi zavarokkal, viselkedési és beilleszkedési problémákkal küszködő gyerekeket oktatnak, nevelnek és gyógyítanak a kastély jellegű, végtelenül barátságos és otthonos épületben a Midway túlsó szélén, a 60. utcában. Bruno Bettelheim bécsi professzor alapította az intézetet, és mind a mai napig, öregen is, betegen is, rendszeresen látogatja. Az intézetet csak „Iskoládnak hívják, maguk között és hivatalosan is, hogy megkülönböztető vagy megbélyegző elnevezés ne hasson károsan a növendékekre. Az iskola egyedülálló az egész világon. Ötven-hatvan gondozott mellett ugyanannyian dolgoznak nevelők, gondozók, szociális nővérek, orvosok, takarítók, kertészek, szakácsok, adminisztratív dolgozók. Az épületnek nincs egyetlen zuga, egyetlen színárnyalata, amelyet ne a tökéletes harmóniára törekvés jegyében alakítottak volna ki. Játszóterem, könyvtár, zeneszóba, olvasószoba, tornaterem, „jégkrém-bár” – a professzor által vidéken gyűjtött, rusztikus bútorokkal berendezve –, társalgó, pingpongszoba, „játékbarlang” teszi változatossá a gyerekek életét. A kertben éppúgy van homokozó, kis uszoda és sportpálya, mint lugassal borított kerengő és zöldségeskert a kertészkedni vágyóknak. Nem véletlen, hogy ilyen nagy hangsúlyt helyeznek a berendezés és a környezet hangulatára. Mint mondják, az ő gyermekeik sérültek, belsejükben nincs harmónia és szépség. Éhesek

a szépre és a nyugalomra. Mielőtt ebbe az intézetbe kerültek, számtalan orvost és intézetet megjártak. Mondták őket idiótának, neurotikusnak, elmebetegnek, kipróbáltak rajtuk százféle kezelést. A szülők és a gyermek számára egyre kilátástalanabb és egyre elviselhetetlenebb helyzetben élnek. A gyermek képtelen összeegyeztetni saját belső igényeit és a külső környezet által rákényszerített követelményeket. Kóros, és a környezete számára elviselhetetlen, a maga számára kínzó viselkedéssel válaszol erre a konfliktusra. Van aki nem eszik, vagy túl sokat eszik, csavarog, állatokat öl, verekszik, nem alszik, nem tanul, és így sorolhatnánk tovább. Bekerülve az eszményi szépségű „Iskola” falai közé, minden szempontból megengedő és elfogadó viselkedéssel találkozik, amilyennel talán még életében soha sem. Nincsenek tilalomfák, mindaddig nem kívánnak tőle megvalósíthatatlannak tűnő erőfeszítéseket – pl. rendszeres tanulást, öltözési, az illemszabályok betartását – amíg erre nem találják érettnek. Mindig van egy kéz, amelyet megfoghat, mindig van valaki, akihez éjjel odaszaladhat, ha fél, mindig vigasztalódhat egy szelet csokoládéval, és tizenévesen sem szégyenítik meg, ha egy nagy szőrállatot karolva alszik el. A gyermekek csoportban élnek és tanulnak. A hálószobái csoportok nem azonosak az iskolaival. A házon belüli iskolában nyolc-tíz fős koedukált osztályokban tanulnak. Tanrendjük, külsőségeik teljesen eltérnek a hagyományos iskolai rendtől, minden a gyerekek érettségének, igényeinek, teljesítési képességének megfelelően szervezett. Ugyanakkor, ha valaki túljutott az érzelmi zavarok okozta gátoltságon, akár a legmagasabb fokú képesítést is megszerezheti: járhat az egyetem

bármely tanfolyamára, gyakorló középiskolájába, vagy érettségi után az egyetem valamelyik szakára. Az itt nevelt gyerekek legnagyobb része kiemelkedő intelligenciával rendelkezik. Az eddig elmondottak, a szép és változatos környezet, az „empátiás” (beleélő) bánásmód, a testreszabott tanulási lehetőség, a külvilággal fokozatosan épített kapcsolat, mind a terápia részét képezik. Azt mondják, hogy a márkás porcelánnal és damaszt abrosszal terített asztal éppúgy a kezeléshez tartozik, mint a hetente kétszer folytatott egyéni foglalkozás. Ennek keretén belül játékterápia, feltáró beszélgetés, a szülőkkel, testvérekkel való kapcsolat problémáinak átgondolása, a testi funkciózavarok (evés, alvás, ürítés) okainak keresése történik. A terápia másik lényeges eleme a csoport, amelyben a gyermekek élnek s a kis csoportterápiás ülések, azok a fél- és háromnegyed órák, amelyeket két különböző program között a kerek csoportasztalnál töltenek, naponta többször is, az elmúlt és a következő tennivalókról beszélgetve. A csoport az, amelyik nem engedi meg, hogy valaki éber álomba süllyedve, értelmes cselekedetre képtelenül töltse napjait, mint korábban akár hosszú éveken át. A terápia eredményességéről, a szükséges változtatásokról pszichiáter alkot véleményt, aki évente négyszer találkozik minden gondozottal. Meglátogatja az adott gyermeket az iskolában, beszél a pedagógussal, az állandó nevelővel, átnézi a napi följegyzéseket, majd együtt ebédel a gyerekkel. Utána a nevelők, pszichológusok és tanárok közös megbeszélésén elmondja megfigyeléseit, tapasztalatait. Röviden összefoglalva ezekből áll a bekerülő gyermekek kezelése. Gyógyszert, sokk-kezelést, elkülönítést még az izgatott, esetleg dühöngő gyermeknél sem alkalmaznak. Módszerük munka-, türelem-, idő- és

emberigényes. Így óvja és oltalmazza az iskola a széthullott személyiségű gyermekeket. A kusza, képtelenné és érthetetlenné vált világot leegyszerűsíti szigorú szervezete, és elfogadó légkörében szinte lehámozza a kóros „személyiségrétegeket”. Helyet biztosít egy új, már egészséges alapokon felépülő személyiség számára. Nem engedi ki addig növendékeit, amíg azok érettekké nem válnak az önálló életvitelre. Hatéves kortól vesznek fel gyereket, és az addig marad ott, amíg meg nem gyógyul – vagy amíg fizetni tudják érte a tandíjat. Mert hát a világon egyedülálló intézmény díjai iszonytató magasak. 1977-ben 14 000 dollár volt az egyévi bentlakás díja! Ösztöndíjak, alapítványok, segélyek, állami és magánadományok teszik lehetővé a gyermekek többségének, hogy itt nevelkedhessenek. Magam a keddi napokon az egyik nyolcfős leánycsoportot és egy hétfős fiúcsoportot látogattam. Azokon a napokon, amelyeket velük töltöttem, tulajdonképpen velük éltem. Ha úszás órájuk volt az egyik egyetemi uszodában, velük úsztam. Ha tornára mentek, velük tornásztam. Filmet néztünk, zenét hallgattunk, társasjátékot játszottunk, rejtvényt raktunk ki, hímeztünk és húsvéti tojást festettünk együtt. Vendéglőbe mentünk, hogy a hat és húsz év közötti lányok megszokják az emberek közti forgolódást, vásárolni, hogy megtanuljanak az üzletben választani. Érdekes volt, ahogy a lányok engem, az idegent fogadtak. Olyan gyerekek, akik évek óta képtelenek arra, hogy emberekkel normális módon kapcsolatot teremtsenek, hétköznapi dolgokról hétköznapian beszéljenek, akik állandóan ki vannak szolgáltatva saját belső, megmagyarázhatatlan impulzusaiknak. Amikor először beléptem a szobájukba, jobban féltem, mint ők.

Egyikük az ujját szopta, másikuk egy csokis süteményt maszatolt, a harmadik monoton hangon dünnyögött és himbálta magát, a negyedik visítva tiltakozott valami ellen a nevelőjénél. Trágár szavakat ordított, folyt a könnye, és tíz körömmel hasogatta a saját bőrét. Ebbe a társaságba kellett beilleszkednem, elfogadtatnom magamat, „külföldies” beszédemet, szokatlan európaiságomat. Kíváncsian és sok türelemmel fogadtak. Ezt a tőlük teljesen szokatlan viselkedést az én mínuszom váltotta ki: az, hogy valamiben ők többek voltak nálam. Javítgatták a hangsúlyaimat, új szavakra tanítottak, élvezték, hogy tökéletesen bírják a nyelvet, amit én, az egészséges, nem. Vonzotta őket a titokzatos távolság is, amit mögöttem éreztek, az egzotikus hangzású Magyarország, ahová repülővel kell menni, ahol magyarul beszélnek, és ahol kedves mesefigurájuk Magyar Jancsi nevét nem Dzsenkszinek, hanem Jancsinak ejtik. Jelenlétemben igyekeztek nem elragadtatni magukat, reálisan gondolkodni, reális kérdéseket feltenni. Még az is, aki rendszerint saját álomvilágában élt csak, oda-odajött hozzám, és kért, nehezen érthető makogásával, hogy beszéljek az én otthonomról. Haza jövetelünk után még levelet is írtak nekem. Beszámoltak iskolai tanulmányaikról, hogy ki mire költötte a zsebpénzét, és milyen jelmezt készít magának Halloweenra. Írták, hogy minden kedden gondolnak rám, és furcsa, távoli országomra. Talán a legfájóbb szívvel az óvodától és az óvodaiaktól búcsúztam. Ha nem lettek volna önmagukban értelmesek, kedvesek, emberségesek és a szakmájuk maximumát nyújtók, akkor is szerettem volna őket, csak azért, mert olyan boldoggá tették a gyerekemet majd egy éven át.

Gazdag év volt ez Anna számára; sokat tanult, sok ismeretlen terület tárult fel nyitott, alkotásra kész kis lelke előtt, boldogan és szabadon élhette az életét. Már jó előre elkezdtünk gondolni az újabb utazásra is, hogy vajon mennyibe kerül így vagy úgy, hogy lehetne olcsóbban, gyorsabban, többet látni. Mivel a térképről kiderült, hogy Chicago és Boston között fekszik a Niagaravízesés, nem volt kétséges, hogy meg kell tekintenünk. Egyesek számára ez az egyenes vonal talán nem annyira szembeszökő, de nézőpont kérdése az egész. A vonat-, repülőgép-, béreltkocsi-, kölcsönkocsilehetőségek végiggondolása után, a Drive-Away szolgálat igénybevétele mellett döntöttünk. Ez ügyes intézmény, ha valakinek az ország egyik végében szüksége van a másik végében lévő kocsijára, ilyen kocsi közvetítő ügynökségre bízhatja a lebonyolítást. Az pedig mindig talál egy pénztelen „ürgét”, aki örül az ingyenjárműnek, amelynek csak a benzinköltségét kell fedeznie, ígértek is nekünk ilyen járművet, amit épp azon a napon és épp Chicagóból Bostonba kellett volna vinni, de sajnos az utolsó pillanatban a magas, teljesen közömbös, laza mozgású néger ügynök, két gumibuborék között közölte, hogy nincs kocsi. Hogy hol szerezzünk? Ő nem tudja, nem az ő dolga. Végül messze, háromórányi vonatozásra, Chicago egy északi külvárosában Balázs felfedezett egy másik ügynökséget, amelyiknek volt kocsija. Két szépséghibával: nem Bostonba kellett vinni, hanem New Jerseybe (500 kilométer különbség!), és nem személyautó volt, hanem egy hófehér, gyönyörű teherautó. Amikor az utolsó nap búcsúzkodtunk az oviban, és Balázs megjelent a kapu előtt, hogy hazavigyen bennünket, a görcsös röhögéstől percekig nem jutottam szóhoz. Kikászálódott egy nagy, fehér teherautóból, és

fáradtan, de büszkén közölte, hogy szerzett kocsit. Egy épületállványozó cég autója volt, belsejében jó szagú, frissen gyalult fapolcok osztották fel a teret. Elöl hárman kényelmesen elfértünk a sofőrülésen. A magasból nézve az utat, úgy éreztem magam, mint majom a köszörűkövön. Soha nem ültem még teherautóban. Az utolsó reggel elköszöntünk a házbeli, dagadt lábú öreg hölgyektől is, akik nem győztek sopánkodni, hogy elmegyünk, visszamegyünk, hát nem jó itt maguknak? Marynek, a barátságos, roppant mód primitív portásnőnek adtam Anna egyik szép, hímzett magyaros blúzát. Fekete arca csupa csillogás volt, dióbarna szeme teli könnyel, ahogy forgatta, nézte a kis blúzt, milyen szép lesz a kalocsai mintákban az ő Nyshája, a kicsi néger lány. Nem valószínű, hogy valaha is hiányolni fogjuk a rideg, koszos, szeles Chicagót, de azért egy év alatt az embernek sok minden a szívéhez nő, anélkül, hogy tudna róla. Kicsit fájt a távozás, ahogy minden, véglegesnek tűnő búcsú fáj. Talán egyszer majd visszajövünk, talán egyszer újra megállunk a tóparton, és legyezzük orrunkat a döglött halak bűze elől, talán újra átsétálhatunk a campus szép boltívei alatt… Július legvégén, egy ragyogó, meleg napon elindultunk; csomagjaink majdnem megtöltötték a teherautót (őrült szerencse, hogy nem kis személyautót kaptunk!). Isten hozzád Hyde Park, ég áldjon te mocskos Garfield Street, többet akár ne is lássunk benneteket ti szürke gyáróriások! Szervusztok jó barátok, viszontlátásra, majd találkozunk valamikor, valahol, Európában.

Nyár a keleti parton Hurrá, robogunk Boston felé! A teherautó kényelmes, biztonságos, csak épp sem oldalra, sem hátra nem látunk ki belőle, de azért mi vagyunk az utak királya. Főleg az úgynevezett toll-boothoknál, azaz az útadó beszedő fülkéknél, ahol a személygépkocsik áthaladási díjának kétháromszorosát fizethetjük. Ezek a kis fülkék, amelyekben vagy egyenruhás díjbeszedő kapkodja a filléreket vagy automata nyeli el, bámulatosan szaporodnak, ahogy kelet felé haladunk. Néha már úgy érzem, százméterenként számlálhatjuk elő az érméket. A Nagy-tavak partvidékének déli peremén haladva gyönyörű vidékeket látunk. Nyoma sincs bennük a nyugati, sivatagos, sziklás, kietlen fennsíkoknak, kopasz hegyoldalaknak, igaz, hogy a „vörös sziklák kék ég alatt” bűvölete is hiányzik. Látjuk ehelyett Illinois, Ohio, Pennsylvania, majd New York állam lankás, termékeny rétjeit, bársonyosan zöldellő legelőit, a sárga búzatáblákat és ezernyi tarka tehenet. Szelíd, békés tájakon robogunk keresztül. A hófehér farmerházak belesimulnak a háttérbe, valószínűtlenül kék az ég, és a legfantasztikusabb indián nevű falvakat váltogatják az európai földrajzi és történelmi ihletésűek: Chautauqua és Albion, Mishawaka és Ravenna, Cuyahoga és Hamburg. Clevelanden szerencsésen csak átrobogunk. A gyors-forgalmi útról a belváros egyetlen szürke füstgomolynak tűnik, a gomoly széle rózsaszín és lila. Átszüremlik rajta egy-egy szögletes, barátságtalan felhőkarcoló árnyképe és a szétterülő, feketés színű bérkaszárnyatömeg. Cleveland, a világ második legnagyobb létszámú magyar városa lehet, hogy belülről szép, innen nézve csak örül az ember, hogy

elkerülheti, és a sárgászöld földek között máris siethet tovább Buffalo felé (amely természetesen ugyanilyen). Buffalo előtt már sehol sem lehet éjszakai szállást szerezni. Bár egymást érik a motelek, Innék, hotelek, olcsóbb, hamburgerszagú és drágább, műpálmás kivitelben, minden hely zsúfolt, minden bejáratnál ott villog, elriaszt a „Megtelt”-tábla. Ügyes dolog, legalább nem kell bemenni minden alkalommal. Végül, a nagy útról letérve, Angolában (!) kapunk fejedelmi lakosztályt, féláron, mivel lassan éjfélre jár. Anna, mintha jól idomított kiskutya volna, az éjszaka ellenére virgonc, élvezi a helyzetet, az enyhén vonakodó szállodásnéninek puszit dobál, integet, hallót kiabál. A néni, teljesen elolvadva a kurta copfos, hízelkedő „cutie”-tól (talán a „kis édes” fejezi ki legjobban a szó émelygősségét), szalad a kulccsal, nyitja az ajtót. Balázs még úszik is egyet a szálló fényét emelő, falatnyi úszómedencében. Másnap egyre sűrűsödő autósorok között megyünk a buffalói gyárak, vasutak, kémények, hidak, fizetős utak dzsungelében a Niagara felé. A Niagara szépségén még az sem változtat, hogy tökéletesen megfosztották minden természetességétől. Utacskák, vonatok, korlátok, gyepek, tornyok, kilátók, pénzbedobós messzelátók és emberek ezrei feledtetik, hogy itt valaha is sziklák, bokrok, fák között zuhogott lefelé a víz. Ennek ellenére a töméntelen fehér suhogás-zuhogás, a messzire morgó habok, a folyton változó alakú hullámok önmagukban is szépek. Kényelmesen, apró sziklákat átátugrálva, szélesen fodrozódva közeledik a víz a sziklaperem felé, hogy ott vastagon, szélesen, óriási magasságból zuhanjon lefelé. A víztömegből fátyolfinomságú cseppek válnak le közben, s nagy távolságban mindent bepermeteznek friss, jó szagú vízzel. Indulnak a túravonatok, az emberek egy csoportja sárga

köpenyt öltve, korhadó falépcsőkön mászik a vízesés alá, mások kis hajókba ülnek, és a hullámokon imbolyogva „betámolyognak” a köpködő, szörtyögő gyökérhez, oda, ahol a zuhatag a víz alsó folyását eléri. Mi magunk az utóbbi „elbolondított turistacsordához” csatlakozunk: bár természetesen jó alaposan megvan a véleményünk minden effajta, szervezett természeticsoda-nézésről, nem is szólva annak borsos áráról, de ezt nem lehet kihagyni. S valóban jópofa, ahogy a csuklyás gumiköpenyek alatt is csuromvizesek leszünk, szitál a víz, billeg a hajó. Mellettem indiai férfi rejtegeti vörös selyemturbánját a kapucni alá, felesége kétségbeesetten húzkodja fölfelé virágos száriját a tócsás gumipadlóról. Harsog a víz, egymás szavát sem halljuk, vakít a hófehéren lezúduló, képtelen mennyiségű víztömeg. Hajónk már a kanadai Patkó-vízesés tövénél van, féloldalra billen a fedélzet, sikongatnak az utasok, mármár elkap a lezúduló ár, amikor a kapitány, jól begyakorlott mozdulatokkal, fensőségesen mosolyogva, kis fordulattal visszafelé irányítja a hajót. Tudja, hogy mennyi izgalom elég a fizető turistanépnek. De minden mindegy, a szememből folyik a könny a fényességtől,'a hajam csatakos a kapucni alatt, és nem tudok semmi mást csinálni, csak nevetni, nevetni. Nahát, ilyet, hogy bemenni a vízesés alá! Boldog nevetésemen Balázs utálatosan cinikus megjegyzésesem változtat: Ez volt életünk legdrágább zuhanya… Boston felé közeledve, még egy „vízesést” láthattunk aznap. Elborult az idő, elszürkült az ég, előbb szemerkélt csak, majd hirtelen, általam még soha nem látott erősségű zivatar zúdult alá, olyan volt, mint egy ködfüggöny. Egybemosódtak az esőcseppek, és a szürke vízfaltól háromlépésnyire sem lehetett látni. A legtöbben megálltak az út szélén, és égő lámpákkal figyelmeztettek ottlétükre.

Mi csak ballagtunk tovább, biztonságosan nagy teherautónkkal, lassan, lépésben. Egy lélek sem volt látható égen s földön, kivéve a díjbeszedőt, aki lelerázogatva a köpenye ráncaiban megülő vizet, fáradhatatlan buzgalommal nyújtogatta kezét a pénzért. Aztán kijutottunk az esőfelhő alól, és lassan-lassan már a bostoni elővárosok csinos faházai maradtak mögöttünk. Mindenki azt mondta, hogy Boston a legeurópaibb város az USA-ban, és ezért nekünk biztos nagyon fog tetszeni. Ezzel eleve elérték, hogy fenntartásokkal néztem a bostoni kirándulás elé. Bostonban azonban mégsem kellett tartanom attól, hogy hamis európaiság szele csap meg. Hamisítatlanul amerikainak bizonyult. Persze mindez később derült ki, amikor már a belvárosban kószáltam és nyüzsögtem a kószálok és nyüzsgők között. Először a szállásunkra mentünk. A szállásunk megszerzése önmagában kész izgalom volt. Mivel csak három hetet szándékoztunk Bostonban tölteni, nem akartuk a hírhedt bostoni lakásbérektől szenvedők népes csoportját bővíteni. Már Chicagóból elkezdtük intézni a bonyolult hadműveleteket, számtalan telefonbeszélgetést folytatva a Harvard Egyetem szívélyes dékánsági titkárnőjével, akit a felkarolásunkkal megbíztak. Igazán lelkén viselte sorsunkat, különösen azután, hogy elmagyaráztuk fő kívánságunkat: nem kell nagy lakás, csak olcsó legyen. Jó a diákszálló is. Minden jó, ha elég alacsony a bére. Hetekig nem jelentkezett, ebből tudtuk, hogy sehol semmi. Az amerikaiak nem gyötrik magukat felesleges udvariaskodással, hogy „nincs még ugyan, de tessék türelemmel lenni”, meg „majd akad, elnézést kérünk” stb. Nem, ha csend van, nincs az ügyben előrehaladás, ha van, két szóval úgyis közlik. A titkárnő is azonnal telefonált Bostonból Chicagóba, ahogy akadt

valami: lelkes hangon közölte, hogy egy nagyon-nagyon kedves öreg hölgy felajánlotta az ötemeletes(!) házát. Ő ugyanis a férjével nyaralni megy, és kell valaki, aki öntözi a növényeket, és enni ad a macskának. Én ugyan nem különösképp kedvelem a macskákat, hát még a masnis, samponos szőrű szörnyetegeket, de hát elvégre magyar vér folyik az ereinkben, vagy mi a szösz, ingyenlakásért még macskát is etetünk, ha kell. Egyből körülvettek a laborbeli „sóherek”, az egyetemistajelölt, a diákkörös, az asszisztensnő, ugyanis az ingyenszállás hallatára mindenkinek Bostonban támadt dolga, sürgős nyaralnivagy intéznivalója. Fel is osztottuk igazságosan az emeleteket egymás között, megállapodtunk, hogy mikor, ki füröszti a macskát, ki viszi ki a kertbe dolgára. Amikorra mindezt szépen kitárgyaltuk, jelentkezett a titkárnő, hogy minden rendben van-e. Mondtuk, hogy részünkről igen. Jó, mondta, mert épp nála van a tulajdonoshölgy, aki szeretne beszélni velünk a részletekről. Kapcsolta is a tulajt, aki elsőre, mind a titkárnő, mind a mi teljes megdöbbenésünkre azt kérdezte, hogy mennyit óhajtunk fizetni. Óhajtásról természetesen szó sem volt, de azért Balázs megnevezett egy számunkra elég komoly összeget. A hölgy egyszerűen felhördült, ajánlatunkat nevetségesnek (mármint nevetségesen kicsinek) tartotta. Erre ő megjelölt egy másik összeget, három hétre ötszáz dollárt plusz a takarítónő bérét, amelyet mi szintén nevetségesnek (mármint nevetségesen nagynak) ítéltünk. Ebben maradtunk. Hiába, eddig sem volt, ezután sem lesz ötemeletes házunk. Ezt követően a titkárnő egész az indulásunk előtti napig hallgatott. Akkor újból jelentkezett: van szállás, kivételesen, dékáni engedéllyel a Harvard Medical School kollégiumában, és tekintsük magunkat az egyetem

vendégeinek, egy vasat sem kell fizetnünk. A kivételezésre azért volt szükség, mert Annát, ifjú kora miatt, semmiképp sem lehetett egyetemi hallgatónak álcázni. Az ígéret három szobára, egy jégszekrényre és egy főzőlapra szólt. Ilyen előzmények után érthető, hogy a boldogságtól eltelve parkoltunk teherautónkkal a kollégium boltíves kapuja előtt. A boldogságtól továbbra is eltelve behordtuk töméntelen csomagunkat (4-5 bőrönd, kézitáskák, könyvek százával, kenyérpirító, írógép, teniszütők, kéziratok, egy gyermek nagyságú víziló, pokrócok, egy piros traktor stb.) a portásfülke elé, ahol a békésen üldögélő fegyveres őr azt sem kérdezte, mit akarunk. Balázs a szakadó esőtől kissé nedvesen, de még mindig boldogan megkereste a harmadik emeleti lakást. Ez volt az egyetlen amerikai ház lift nélkül, természetesen régimódi, jó magas emeletekkel. Ez idő alatt én elolvasgattam néhány cédulát a hirdetőtáblán, lakást kerestek, kínáltak, fonendoszkópot adtak-vettek, ugyanígy könyvet, téli kabátot, golfütőt és kutyát. Majd egy nagy hirdetmény: „A Harvard kollégiumában az utóbbi időben gyanús egyének ólálkodását követően lopások és betörések nyomait fedezték fel. Vigyázz! Ajtót nyitva ne hagyj egy percre sem, kopogtatásra ajtót ne nyiss, értéket szobádban ne tarts! Gyanús egyént a biztonsági őrnek jelents!” Kezdetnek mindenesetre biztatónak tűnt. Balázs visszajött, arcán a boldogság hét szivárványszínéből hat hiányzott. „Ragaszkodsz hozzá, hogy minden csomagot felcipeljek?”, kérdezte morózusan. Ragaszkodtam. „Milyen a lakás?”, kérdeztem esetleges hangsúllyal, mert nem szeretem, ha lényeges dolgokról gyanúsan hallgatnak. „Olyan”, felelte egy biokémikus tömörségével. De nem volt igaza, annál sokkal, de sokkal olyanabb volt. Azt hittem, évek óta lakatlan romlakást adtak nekünk, de nem, csak pár napja költöztek ki belőle a lakók. Otthagytak egy fél mankót,

néhány kormos téglát a nyitott kandallóban, egy ágysodronyt, két asztalroncsot és felmérhetetlen mennyiségű koszt. Olyan mocskos volt minden, hogy ragadt. Nem friss, egyszerűen eltávolítható kosszal volt dolgunk, hanem az évek hosszú során át kitermelt, szívós, ragacsos, már-már patinás kéreggel, amely egyaránt fedte a billegő lábú székek karfáját, a konyhának címzett deszkalapot, és a jégszekrénynek titulált bűzös, ketyegő, berregő valamit. Régi, naivul optimista leányregények jutottak az eszembe az asszonyok otthonteremtő képességeiről, és hányingeremet ügyesen titkolva, szinte mellékesen szóltam oda Balázsnak: „Ugyan, semmi ez, ha még felhozod azt a nyolc csomagot, ami lent maradt, valamelyikből csak előkerülnek a mosószerek, és meglátod, percek alatt csinos kis lakást teremtünk itt!” (Nem látta meg.) „Ja, és lopj egy matracot is, mert csak egy ágy van, az Annáé, és az a barna foltos izé, az a matracok ősanyja, pedig csak egyikünknek elég.” Minek nyújtsam a történetet, a szemetet és a romos bútort bedobáltuk az egyik szobába, a földre letettünk két matracot (az egyik lopott), és véresre sikáltam mindkét kezem, míg a jégszekrényt és a fürdőszobát használhatóvá tettem. A fürdőszobai mennyezet fele nemes egyszerűséggel hiányzott, a hiányzó rész a kádban hevert. A vécé feletti csupasz falból rozsdás csövek, kátrányos kóccafatok, foszló vezetékek és szemérmetlen svábbogarak bámultak lefelé. Főzőlap nem akadt, így bostoni tartózkodásunk alapízét a szendvicsek adták meg. Mondhatom, unalmas íz volt. Azért jól megvoltunk így is, próbáltunk minél kevesebbet tartózkodni lakosztályunkban. Ingyenhúsnak ne szagold a levét, teremtettünk egy új közmondást. A legjobb az volt, hogy a kollégium kívülről szép, borostyánnal befuttatott épületnégyszöge közepén

teniszpálya volt. Reggeltől estig pattogtak a sárga, kék, zöld labdák, s már a második naptól magunk is igazi „harvardistaként” lengettük ütőinket. A szállásunk alatti alagsorban meg tornaterem volt, ahol szintén egész nap dolgoztak: kosaraztak, öklöztek, s a középkori kínzóeszközökhöz hasonló gépen, „body-building”-hívők nyűtték az izmaikat. Ide ugyan nem álltunk be, de Anna nagyon kellemesen töltötte idejét a szépülő testű fiatalembereken kuncogva. Bostonba érkezésünk után még egy apróság hátra volt: el kellett juttatni a teherautót a rendeltetési helyére, New Jerseybe. El is indult Balázs a következő nap reggelén, rendben leadta a kocsit, majd bement New Yorkba, és a megfelelő busszal hazajött, mármint vissza Bostonba. Amikor ezt itthon elmeséltük, családom egy Amerikát járt tagja elnézően bólogatott felénk: „Ugyan, ugyan gyerekek, összetévesztitek valamivel ezt a dolgot. Hisz a Boston-New Jersey-Boston távolság körülbelül annyi, mint a BudapestLondon!” Pedig nem tévesztettük össze, csakhogy Amerikában megnyúlnak a mértékegységek, ezerezerötszáz kilométert utazni egy nap, nem különös teljesítmény. Míg Balázs New Jerseyben járt, Annával elindultunk postát keresni. Senkitől nem kértem tanácsot, a környéket nem ismertem, így bátran nekivágtam az orvosegyetemet körülvevő negyed felfedezésének. Nem tettem jól.

Elindultunk egy dombon felfelé, hamar elhagytuk a zárt klinikai tömböket, intézeteket. Kicsit csodálkoztam, hogy mennyi szemét van az utcán, mennyi a tétován lézengő, mocskos ruhás ember, milyen sok férfi üldögél a járda szélén, boltajtók küszöbén, bamba szemmel, üres sörösdobozzal a kezükben. A tágas, jól világított, elegáns amerikai üzletek helyett szűk, sötét, ragacsos padlójú fűszerboltok, használtruha-kereskedések lapítottak az alacsony, düledező házak földszintjén. A posta olyan romos volt, soha nem mosott ablakaival, felszakadozott padlódeszkájával, hogy nem voltam benne biztos, egyáltalán működik-e még. Terhes asszony kaptatott fel mellettem, mögötte, előtte öt-hat sivalkodó fekete apróság gyűjtögette a földről a „kincseket”. Egy templom mellett, némileg romos kertben játszótérmaradványokat találtunk, oda könyörögte le magát Anna. Lemásztunk az üvegcserepek között, a térdig érő gazban, odébb-odébb rugdosva a papírfoszlányokat-es konzervdobozokat. Körülöttünk csupa fekete gyerekből álló, harminc-negyven főnyi csoportot próbált két sápadt, erőtlen fehér tanárnő együtt tartani. Egy vihogó, tíz év körüli kislány, fekete hajában sok rózsaszín hajcsavarral, egy bokor mögött viháncolt két hasonló korú fiúval. A szomszéd, félbetörött pádon egy férfi hányt. Ekkor végre rádöbbentem, hogy hol vagyok, hogy bekerültem az egyetemet körülvevő vagy határoló, legsötétebb fekete nyomornegyedbe. Most értettem meg a templom előtt álló két apáca furcsálló tekintetét, a postás gyanakvó pillogását: mit keres errefelé egy fiatal, fehér nő, a kisgyerekével sétálgatva. Rohantunk vissza az egyetemre. Annyira már ismertem a gettók kíméletlen törvényeit, hogy hálás legyek, amiért a saját ostobaságomat következmények nélkül megúsztam.

A következő nap délutánján együtt mentünk Balázzsal Cambridge-be, ahol a Harvard Egyetem nagyobb része található (csak az orvosi kar van Bostonban). Azonban ez volt az utolsó együttes sétánk, mert Balázst ezután végképp megfertőzte a „harvardi láz” nevű betegség, és már csak este jelent meg egy órára teniszezni, hogy azután sürgősen újból belevesse magát a labormunkába. De erről talán később. Azon a szép, kissé szeles délutánon tetszéssel nézegettem az öreg vagy öregnek álcázott cambridge-i házakat. Cambridge teljesen az angol eredeti mintájára épült, vörös téglás, keskenyedő tetejű házai vannak, a boltok szűkek, sötétek, és rengeteg kacatot árulnak bennük. Ezt nem értettem egészen, miért szükséges a régies angol hangulathoz, hogy százéves, foszlott menyasszonyi ruhákat, kunkorodott orrú báli cipőket és vedlett plüssállatokat tartsanak a kirakatokban (rózsás porcelán bilik és fél szárnyú frakkok társaságában). Viszont feltűnően sok a könyvesbolt, az antikvárium, és szinte csak azt nem lehet megkapni, amit nem akar az ember. A keskeny utcákon, háromszögű tereken rohannak az emberek, csörtetnek a diákok, fagylaltot esznek, jegyzeteket cipelnek, komoly képpel vitatkoznak. Az egyetem kapuin belül mindez elcsöndesedik, a szép központi parkban napozók hevernek vagy olvasgatnak a füvön, az óriás könyvtár kapuján keresztül némán jönnek-mennek, az egyes épületek előtt csoportokba verődve beszélgetnek a diákok. Egy kis részük idegenvezetőként terelgeti a turistákat a könyvtár, a kollégiumok, a kápolna és a különböző kutatóközpontok között. Nem jókedvből végzik ezt a munkát, bár kétségtelenül büszkeség is vegyül szavaikba, amikor az Államok legelőkelőbb, legmagasabb színvonalon oktató egyetemét a saját alma materükként mutogatják körbe.

Pénzt keresnek, néhány könnyű fillért a tandíj nehéz dollárjaihoz. Mi csak úgy, saját szakállunkra sétálgattunk, s Balázs pillanatok alatt felfedezte az úgynevezett Tudomány központot: szép, modern épület, nagy könyvtárral, olvasóteremmel, folyóirattárral és csodálatosan felszerelt számítógép-központtal. A gépek körben, a fal mellett sorakoznak, az egyetem diákjai, dolgozói bármikor, bármilyen célból használhatják azokat. Mindössze egyetlen megkötés van, tábla hirdeti a falon: „Ne játssz akkor, amikor mások várnak a gépre!” Ugyanis a számítógépekkel való játék, versenyzés, logikai rejtvények megfejtése az egyetemisták egyik kedvenc foglalkozása. Akkor is épp három hosszú hajú, sarus, farmeros fiú mulatott az egyik mellett: nem sikerült a beugratás, a gép udvariasan villogtatta válaszát: „Uram, biztos benne, hogy helyesen tette fel a kérdést?” Gyalog sétáltunk vissza Boston felé, amelyet csak a Charles folyó választ el Cambridge-től. Útközben még rövid időre bedugtuk az orrunkat a Massachusetts Institute of Technology campusára. Ez a másik világhírű intézmény, s míg a Harvardon a humán és reáltudományok valamennyi ágát oktatják, az MIT főleg a műszaki tudományoknak adott hírességeket. Ámbár a ma divatos elvek szerint a matematikushallgatónak éppúgy kell nyelvet, zenét vagy irodalmat hallgatnia, mint a filozófia szakosnak biológiát vagy fizikát. Másnap reggel hétkor elnyelte Balázst a Harvard Élettani Intézete, én meg Boston belvárosába indultam Annával együtt. Az utcasaroktól villamossal lehetett menni, amely néhány megálló után földalattivá süllyed, majd az előkelő metró elnevezéssel ér végállomásához, Boston szívébe. A mi metróról alkotott elképzeléseink kissé túlzottnak tűnnek a bostonihoz képest. Igaz, itt is

különböző színnel jelölik a különböző vonalakat, és ami még külön jó, például a kék vonalon kékek a kocsik, a piroson pirosak stb., de a hasonlóság ezzel meg is szűnik. Roskatag, csattogó-kattogó kocsik sivítoznak a síneken. A megállók sötétek, huzatosak, a csupasz falakon kóla-, vizelet- és hányadékfoltok éktelenkednek, a fekete kövön kikerülhetetlenül sok a szemét. Mozgólépcsők hozzák fel a mélyből az emberáradatot, amely pillanatok alatt beleolvad a hullámzó tömegbe. A Boston Common, az Államok legrégibb nyilvános parkja ma is nagyon népszerű. Rengetegen pihennek itt, esznek, isznak, napoznak, fürödnek a szökőkútban, etetik a galambokat. Dülöngélnek a részegek, egymáshoz simulva himbálóznak a pirosra festett szájú, illatosított fiúk, kéregetők, csepűrágók, alkalmi zenészek, jótékony célra gyűjtők lepik el állandóan a teret. A szemét leírhatatlan halmokban tornyosul, részletezése céltalan és lehetetlen. Az Információs Központból fél óránként indul egy-egy csoport, hogy a korabeli ruhába, neme szerint csipkés főkötőbe vagy térdnadrágba öltözött vezetővel végigjárja a Szabadság ösvényét, amely XVIII-XIX. századi események bostoni emlékeit őrzi. S bár vonzók a Beacon Hill előkelő, színes, új-angliai villácskái, szépek a furcsa, sírdomb nélküli temetők, a felhőkarcolók tövében meghagyott aranykupolás templomok, régi városházák, s hívogató a kikötő és az emberektől feketéllő piactér is, mégis legelőször a Government Center felé igyekeztem. A Government Center impozáns, szellős, tágas, modern tér, bankpaloták, üzletházak, igazgatási szervek szépen tervezett épületei veszik körül. A vörös téglás lépcsőkön a környékbeli hivatalok dolgozói fogyasztják szendvicsüket, arra járó turisták és „bennszülöttek” ülnek le egy-egy percre,

szabadtéri fúvószenét hallgatni. Magában a Government Centerben számomra igen fontos intézményt fedeztem fel: játszó központot a turisták gyermekei számára. Hároméves kortól vesznek be gyermekeket, két szakképzett nevelő felügyelete alatt középiskolás diáklánykák foglalkoznak a „leadott” gyerekekkel. Csak aki maga is próbálta, az tudja, milyen kín a fáradékony, nyűgös kisgyerekekkel várost nézni, ami csak untatja őket. A változás, utazás miatt amúgy is talajt vesztett, ingerlékeny gyerekkel csak egymást nyúzza az ember. Választani lehet: vagy otthon maradni vele a szállodában, esetünkben a vigasztalan kollégiumi szobában, vagy olyan programot választani, amely neki is megfelel. Ez nem sikerül mindig, bár merem állítani, hogy Amerika jelentősebb állatkertjeit és játszótereit alaposan megismertem… Bostonban az egész problémámat megoldották. A chicagói óvodából már ismerős játékok, kifesteni való gipszfigurák, játék szövőszék, rongy a bábukészítéshez, számlálhatatlan összerakós játék pillanatok alatt oldotta Anna idegenkedését. Ott maradhattam vele, amíg láthatóan jól nem érezte magát, amíg ő maga nem küldött, hogy „most már elmehetsz, már nem félek, nem fogok sírni”. Ó, nagyon ügyes intézmény ez, ha jól megszervezik. Háromnégy óra alatt töméntelen dolgot lehet csinálni: múzeumokat járni, tolongani a halaskofák között, turkálni az áruházak szabad polcain, járkálni a felszedett kövű, keskeny utcákon, fényképezni az Üdvhadsereg harmóniumozó hölgyeit, s mind e közben biztosnak lenni, hogy a gyerek nem unatkozik, baj sem éri, nincs egyedül, jól érzi magát. Legjobban a régi piactér vonzott. Itt aztán mindenki megfordult: rózsaszín ruhás, felékszerezett öreg hölgyek, sokgyerekes kirándulók, hangos tengerészek. Volt világ

végét jövendölő, borostás arcú elmebeteg, az ember cipőjét ragacsos rongyával suttyomban összepiszkoló cipőtisztító gyerek és sztrájkőrségen lévő, magányos szendvicsember: a szakszervezete egy bizonyos vendéglőtulajdonos alacsony bérei ellen tiltakozott. A bazársoron mindent lehet kapni, fényes rézüsttől és fodros szalmakalaptól kezdve az illatos cipóig és talizmánokig, igazán mindent. Az alkalmi énekesek, táncosok, csecsebecseárusok egész hada próbálja megcsapolni az arra járók és különösen a turisták pénztárcáját. Még egy igazi kardnyelő is felbukkant a tömegben. Sovány, agyontetovált, alkoholista küllemű férfi darálta monoton hangon ezerszer elmondott szövegét: „Én, kérem, a huszonöt utolsó amerikai kardnyelő egyike vagyok. Húsz éve nyelem a kardot. A leghíresebb orvosprofesszorok vizsgáltak meg tetőtől talpig, hiteles bizonyságom e röntgenkép itt. Ez mutatja, hogy valóban lenyelem a kardot, nem csalok, nem bűvészkedem, igazán lenyelem. Négy gyereket neveltem fel, főiskolára küldtem valamennyit, becsületes családapa vagyok. Készítsék csak a fényképezőgépeiket és a pénztárcájukat! Vigyázzanak a szomszédjukra, ne engedjék el fizetés nélkül! És most tessék felkészülni a csodára, e széles, éles, igazi acélpenge lecsúszik a torkomon, a nyelőcsövemen, egész a gyomromba. Nem csalás, nem ámítás” stb. S mind e közben egyre simítgatta a fényes pengét egy sárga papírzsebkendővel, törölgette, gyengéden, finoman, szinte kérlelve, hogy jó helyre csússzék. S valóban, a pillanat törtrésze alatt hátrahajtotta a fejét, és markolatig csúsztatta a kardot – úgy tűnt, tényleg a gyomrába majd ugyanilyen gyors mozdulattal ki is rántotta. Épp hogy csak a gépet sikerült elkattintanom közben. Orvos vagyok, sok rút és „ízléstelennek” tartott dolgot volt és van szerencsém látni. De ez úgy megrázott, nem tudom miért, olyan

végtelenül ocsmány volt a szájában eltűnő penge, hogy csak öklendezni tudtam. De úgy látszott, a többi néző lelkesedése sem volt osztatlan: több undorodó, hitetlenkedő arcú háziasszonyt sikerült lencsevégre kapnom, egy erőteljes alkatú férfi és egy öregúr prózaian kiköpött, csupán a tíz év körüli fiúgyermekek áhítata nőtt leírhatatlan magasságokig. Gyorsan oszlott a nézők gyűrűje, de még mindenkit utolért a figyelmeztetés, nehogy magával vigye a kardnyelőt megillető filléreket. Egy szép, meleg délelőtt, miután Annát bevittem a játszóközpontba, ahol már jól ismert, kedves vendégként üdvözölték, moziba indultam. A belváros főutcáján, a Washington Streeten kezdtem sétámat, hol az egyik, hol a másik oldalon nézegetve a vonzó kirakatokat. Vonzó kirakatok alatt csakis a cipőboltokat értem, ugyanis olthatatlan szenvedély él bennem a szép cipők iránt. Láttam is eleget, de sajnos, ismét igazolódott, hogy Amerikában is úgy van, mint bárhol a világon: ami szép és finom, annak az ára is szép, de nem finom. Elhagytam a Filene's-t, amely a mi leértékelt boltjainkhoz hasonló nagyáruház, föld alatti két szintjén a vevők véres párharcot vívnak az össze-vissza dobált ruhakupacok felett. Jó, kevésbé jó és ócska holmikat lehet kapni elérhető és néha valóban nevetségesen olcsó áron. Külön előnye, hogy az áruház átveszi az előkelő cégek raktáraiban régóta elfekvő készleteket, és alaposan leszállított áron piacra dobja azokat. S azután ki ellenőrzi, hogy a kis gépírónő hol vette „Neuman & Marcus” feliratú blúzát, öt krajcárért-e Filene's-nél vagy drágán másutt. A Jones áruház méregdrága holmijait pillantásra se méltatva elhagytam az üzletsort, és a járda fölé nyúló reklámtáblák világosan mutatták, hogy máris a szórakozónegyedbe jutottam. Már majd egy éve voltam Amerikában ekkor, és még mindig

naivul besétáltam ebbe az utcába, valami jó filmet játszó mozit keresve. Ebbe az utcába, ahol lezárt, bedeszkázott ablakú bárok, homályos kapualjak, cseppet sem kétes küllemű szállodák és „Belépés csak férfiaknak” feliratú magazinboltok sorakoznak egymás mellett. A valóban számos moziban csupán három-négy-öt csillagos filmeket játszottak, ami a pornográfia fokozatait jelöli. Kövér, unatkozó nők ültek a pénztárban, a kora délelőtti órákban hiába várták a nézőket a „Minden képzeletet felülmúló, cenzúrázatlan, a test és szenvedély hihhhetettlenn! mélységeibe hatoló!” disznóságokhoz. Mára második részeg utcaseprő botlott belém, már a harmadik sötét arcú, bizonytalan tekintetű férfi invitált volna moziba, amikor végre rájöttem, hogy a prostituáltnegyedben sétálgató, magányos fiatal nő magára vessen, ha nem kívánt társaságra lel. Még egy öreg, paralitikus járású vénség is utánam vetette magát, mielőtt sikerült visszaérnem a Boston Common népesebb vidékére. Igaz, hogy a közönség ott sem volt sokkal biztatóbb: hajléktalan öregemberek szunyókáltak az újságpapírral megvetett padokon napozást színlelve, lézengő, néger fiatalemberek köpködték a narancsmagot a totyogó galambok elé, kamasz lányok és fiúk kanyarogtak, életet és lábakat veszélyeztetően a kis gördeszkáikon (skate-board). Csak lassan népesedett be a tér, szelíd arcú, kérges kezű öregasszonyokkal, bámészkodó turistákkal és kisbabáikat tologató fiatal anyákkal. A szomszéd park, a Public Garden őrzi az egykori arborétum hangulatát. Akármilyen piszkos, zajos, hangos legyen a Boston Common, a tőle pár méterre lévő Public Garden árnyas fái alatt máig puhán zöldell a fű, a tarka virágágyások mellett táblák mutatják a növények latin nevét, és a zöld tavacskán nesztelenül siklik fel és alá a

hattyú vontatta csónak. A hattyú ugyan nem a hajó elé van fogva, hanem a hajó tatján ül, kétfelé gömbölyítve hatalmas fatestét, és nem is húzza a hajót, hanem a hátán üldögélő fiatalember pedálozik a hattyútestbe rejtett vízibiciklin. A Városház előtt öregasszonyok, idős férfiak jelentek meg aznap dél felé. Tablókat, képeket, táblázatokat hoztak, s a kerítéshez támasztva és a bejárat köré állítgatva azokat, egész kis kiállítást rögtönöztek. A képek embriókat, különböző korú magzatokat, újszülötteket, mosolygós és bánatos gyerekarcokat mutattak, alattuk szöveggel. „Én soha ne ismerjem meg a nap melegét?” „Soha ne nevessek, soha ne sírjak?” Csoszogó járású szendvicsember cipelte hátán, mellén a választ, lángoló vörös betűkkel kipingálva: „Abortusz helyett örökbeadást!” (No abortion, adoption!) Valamilyen katolikus szervezet tiltakozó megmozdulását láttam, négy résztvevővel, az abortusz ellen. Kár, hogy nem találkoztak a chicagói szegény asszonyok menetével, vitatkozhattak volna egy keveset. Az ő tábláik ugyanis azt hirdették, hogy „Szabad abortuszt minden szegény asszonynak!” „Nyomorra szüljünk?” „Egyetlen gyerek se szülessen nem kívántan, éhezésre, kínra!” Úgy látszik, mindkét fél elfeledkezett egy esetleges közti megoldásról. Az egyik hétvégén a kikötőbe is elmentünk. Szép volt a párába burkolt felhőkarcolósor, a vízen imbolygó vitorlás hajók tánca, a kiszolgált, öreg csatahajó, a Constellation fregatt, amely majd kétszáz éves kora ellenére máig tagja az amerikai hadiflottának. A kikötővel szemközt húzódik az a félsziget, amelyikre a bostoni repülőtér épült. A repülőtér befogadóképessége talán már a jövő század igényeinek felel meg: minden második másodpercben képes egy-egy gép indítására. A hajóról néztük, ahogy a hatalmas ezüstmadarak fellendültek a magasba.

Nem kevés élménnyel szolgált a világhírű Boston Museum of Fine Arts is. Ez a Szépművészeti Múzeum a világ egyik leggazdagabb ázsiai gyűjteményével rendelkezik. Díszes japán selyemköpenyek, közömbös mosolyú kínai szobrok, egy teljes, fafaragású buddhista szentély, maszkok, vázák, keleti ékszerek tömege sorakozik benne. A pasztellrajzoknál és szimbolikus testtartású szobroknál azért engem jobban megragadott a Renoirok, Pissarrók, Rembrandtok sora. Természetesen, ez nem értékítélet a részemről, csupán a kulturális örökségemtől való elszakadás képtelensége. Még alig voltunk két hete Bostonban, amikor máris újból mehetnékünk támadt. Kapóra jött a Yale Egyetem meghívása New Havenbe. Az ottani Élettani Intézet Balázst egy szeminárium megtartására kérte fel, s mivel földrajzi rugalmasságunk igencsak megnőtt időközben, úgy döntöttünk, hogy New Haventől visszafelé Bostonba csakis Rhode Islanden, Woods Hallon, a Cape Code-on keresztül vezethet az út. Ez a nyilvánvalóság ugyan még a Niagara útbaesésénél is kétesebb, de megszerveztük. Gyakorló amerikaiak módjára igénybe vettük a hétvégi kedvezményt a létező legolcsóbb társaságnál, és béreltünk egy kis barna, Bobcat márkájú autót. Csinos volt, keveset fogyasztott, és kényelmesen lehetett benne utazni, csupán egy szépséghibával rendelkezett: valami alkatrész levált benne, és rémisztő hangokat hallatva hörögte-sikította végig az egész utat, míg végül is valahol hajlandók voltak megjavítani. Bostontól a Connecticut állambeli New Haven városáig sűrűn lakott vidéken keresztül vezet az út. Szép táj, termékeny, enyhén dombos és szelíd. New Haven körülbelül százötvenezer főnyi lakosságával nem túl nagy város. Létét alapvetően meghatározza és befolyásolja a

híres egyetem, a Yale, amelynek a XVII. század vége óta ad otthont. A Yale ma is az egyik legelőkelőbb, legmagasabb színvonalú képzést nyújtó, s mindezekért igen drága magánegyetem. Tagja az úgynevezett Borostyán Ligának („Ivy League”): enyhén gunyoros mellékízzel így nevezik a keleti part néhány nagy egyetemét, amelyek oly régi múltra tekintenek vissza, hogy a szép, sűrűn futó borostyánágak már egészen beborítják az egyetemi épületeket (mint például a mi bostoni kollégiumunkat). Nem könnyű bejutni egyik „Ivy League”-egyetemre sem. Rangot adnak, diplomájuk előnyt biztosít az elhelyezkedésben. Amikor ott jártunk, viszonylag csendes, nyári időszak volt, csupán néhány, nyári kurzust végző diákkal találkoztunk. A több mint kétszáz éves Old Campus szigorú négyszöge az elsőéves hallgatók kollégiumait zárja magába. A házak alacsonyak, vörös téglájuk itt-ott kivillan a borostyán alól. A hálótermekben most csak festők, takarítóemberek dolgoztak. A tizenkét többi kollégium, ahol másodéves koruktól élnek a hallgatók, mind egy-egy önálló birodalom. Mindegyik enyhén klasszicizáló, de dominánsan az angol gótika szabályai szerint épült soktornyos-kőcsipkés épület, a belső kertre néző, kerengőszerű tornácokkal. Nemcsak az épületek különülnek el, a kollégiumok is még külön államok az államban, az egyetem államában, amely már eleve állam a nagy államban. Mindegyik kollégiumnak saját dékánja, oktatóés nevelőgárdája, könyvtára, sportterme, klubszobája van, szabályzatuk, programjuk, sportcsapatuk, életrendjük csak az övék. Természetesen ősrégi időkig visszanyúló vetélkedés dúl az egyes kollégiumok tagjai között. Nekem valamennyi nagy egyetem közül, amelyet láttunk, a Yale tetszett a legjobban.

Napfényben fürdő, csendes utcái, a kollégiumok kőből faragott szigorúsága, a nagyon kék égre kirajzolódó, számtalan csipketorony rajza feledhetetlenül szép emlék marad. A Yale-én még külön érdekesség, hogy egyik épület sem az, aminek látszik. Az egyik, meglehetősen központi helyzetű, kéttornyú, neogótikus templomról csupán a főhajóba való belépés után derült ki, hogy az a nagy Egyetemi Könyvtár, amely több mint négymillió kötetet őriz. Ezek után nem is volt meglepő, amikor a timpanonos, oszlopsoros, neoklasszicista „múzeumba” belépve hatalmas, ezerkétszáz személyes étteremben találtuk magunkat. Sötétbarnára érett fa borítja a falait, ahonnan komor tekintettel néznek le az ebédelőkre az egykori nagy „yale-isták”. Körbesétáltunk a teremben, s az egyik sarokban jó néhány, hosszú, megterített asztal tűnt fel, mindegyiknek tábla a közepén: német, francia, kínai, orosz, japán, svéd, lengyel, olasz stb. feliratokkal. El nem tudtam képzelni, mi lehet az, csak nem külön asztalnál étkeznek a különböző nemzetiségűek? Végül a pincér felvilágosított: a nyári nyelvtanfolyamok résztvevői nyelvek szerint foglalnak helyet az asztalnál, hogy ebéd közben is gyakorolhassák az idegen nyelvet. A gótikus katedrálisnál már magam is találgatásokba bocsátkoztam, hogy vajon, mi lehet: büfé, boncterem vagy dékáni hivatal, de nem találtam el: sportcsarnok volt. A feszített szellemi teljesítmények mellett nagyon komolyan veszik a sportolást, és ehhez minden lehetőséget biztosítanak a diákoknak: uszodák, labdapályák, atlétikapályák állnak rendelkezésükre. A legmegdöbbentőbb élmény számomra mégis a Memóriái Hall volt e tudományszentélyben és diákparadicsomban. A Memóriái Hall kupolás, kör alakú terem, átjárószerűen kerekedik ki az utca és az egyik belső négyszög, a Hewitt

Quadrangle között. Falait fehér márvány fedi, s sűrűn a márványba vésve sorakoznak azoknak az egykori diákoknak és oktatóknak a nevei, akik a történelem során életüket adták a különböző háborúkban. Az első és a második világháború után már ott láthatók a koreai és a vietnami háborúban elesettek nevei is. Furcsa módon nekem mégsem e frissen meghaltak fájtak, hanem az a két hatalmas, fehér márványlap, amely üresen várja a következők neveit…

Mall és a Kennedy Center korín eke a Washington obeliszk kilátójából

A ma már történelmi lakóházkomplexum

nevezetességű

Watergate

üzlet-

és

A Smithonian Institution központi épülete és a Washington obeliszk ►

„A” fehér teherautó, amellyel Bostonba utaztunk A Niagara-vízesés az amerikai oldalról

Jellegzetes új-angliai épületsor Bostonban, a Beacon Hillen Boston – a Harvard Orvosegyetem központi dékáni hivatala

Boston modern városközpontja, a Government Center épülete ◄ Boston látképe a John Hancock kilátótoronyból

A régi városháza – a felhőkarcolók tövében –, amelynek erkélyéről kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot ►

A Copley Square Bostonban a John Hancock biztosítótársaság felhőkarcolója és az üvegablakaiban tükröződő kis templom

Városháza a Boston melletti Cambridge-ben

Kardnyelő a bostoni vásártéren ►

A cambridge-i Harvard Egyetem bejárata

A „Science Center” – számítógép- és tudományos központ a Harvardon

Az Egyetemi Könyvtár New Havenben ►

A New York-i kínai negyed A Times Square reklámözöne

New York kőrengetege az Empire State Building kilátójából

Amíg mi Annával a forró utcákat róttuk, Balázs az Élettani Intézet vendége volt. A szokásos membránoskalciumos. szemináriumot tartotta (szerinte azért mindig fejlődő tartalommal) húsz-huszonöt, kellemetlenül kíváncsi kollégának, akik bizony meg-megkérdezték, hogy némely állítását valóban komolyan gondolja-e. A vendéglátó professzor ezúttal nem hosszú hajú, nem is pápua nyelvszakértő volt, hanem a vörösvérsejt-kutatás egyik igazi „atyamestere”. Maga köré gyűjtve a fiatal kutatókat, este görög vendéglőbe hívott valamennyiünket, gyerekestől. A görög vacsora legfőbb eseménye az igazi, jó, méregerős kávé volt, ami éppolyan, mint a török kávé (zaccos), de a török hasonlatot a görögöknél nem szabad hangsúlyozni… Vacsora után a szállásunkra igyekeztünk, amelyet a Divinity School-ban, a teológiai főiskolán találtunk meg. Kicsi, boltíves szobánk falait fehérre meszelték. Az egész épületet keresztüllengte valami enyhe dohszag, de csak épp annyi, hogy az embernek parasztházak rég nem nyitott ajtajú, makulátlan tisztaszobái jutottak eszébe. A teljes házsor némaságba burkolózott, sehol egy lelket nem láttunk, csak mi szöszmötöltünk a vendégszobában. Pedig azért kaptuk ezt a szállást, mert az egész Yale Egyetemen ez az egyetlen, nyáron is nyitva tartó, bentlakásos intézmény. Hiába, mondják a helybéliek, az égiekkel nem árt szoros kapcsolatot tartani az egész évben… Amikor elhagytuk New Haven városát, elborult az ég, szürke felhőkbe burkolóztak az egyetem tornyai. Sajnos, ez a szürkeség végigkísérte utunk további szakaszát. Connecticut államban még ki-kivillant a nap, de a Long Island-öböl mellett haladva, lent a parton, már vigasztalan szürkeségbe burkolózott minden. New London után a Newport Bridge nevű hídon kell átkelni, ha az ember a Cape Code felé igyekszik. A híd íve egyszerűen csodálatos,

meredeken az ég felé nyújtózkodva, csúcsos, szinte gótikus ívű kapu a két hídfő. A híd a Rhode Island-öböl felett magasodik, utána az út újból a tengerparton vezet New Bedford felé. A partot ezernyi apró szigetecske, öblöcske, lépésnyi félsziget szabdalja cikcakkosra: „fjodros”, mondaná róla egyik humorizáló kedvű barátom. Cape Code-ra újabb hídon kell keresztülmenni, a Buzzards Bay Bridge-en. Az óriáskifli alakú sziget egykor félsziget volt, ma már igazi sziget, csak a hidak és a hajójáratok kötik össze a szárazfölddel. A sziget déli csúcsa felé csak keskeny, kétsávos út vezet. Mindkét oldalról az eredeti, dús növényzetű dombok határolják, sehol egy ormótlan ház vagy hivalkodó kert, lakói gondosan őrzik a táj hangulatát. A legdélebbi csücskön fekszik Woods Hall, hangulatos művésztelepülés, halászfalu, nyaralótelep és tudományos központ egyben. Kikötőjének élénk a forgalma, a vízen a nagy halászhajók között csak úgy nyüzsögnek a legkülönbözőbb színű, formájú és nagyságú kisebb hajók, csónakok és vitorlások. Elegáns jachtok között kátrányozott fenekű ladikok billegnek, vitorlásversenyre készülő fiatalemberek ha jól között vékonyka öregasszony berregteti kis motorcsónakját. Woods Hall közepén percenként állítják le a forgalmat, egyenruhás hídőr nyitja-zárja a sorompót, méltóságteljes lassúsággal, a megtorpanó autósok előtt. Hiába, itt a víz az úr, és a kikötőből ki-befutó vitorlások árbocai számára szét kell nyitni a hidat. Csikorogva válnak szét minden alkalommal a vasfogak, és amikor a híd két fele már különválva a magasban van, láthatóvá válik az aljára mázolt, vörös felirat: „A turisták etetése tilos!” Azért a bosszús őslakók jelentős része nyilvánvalóan a turistákból él. A turisták megvesznek mindent: halpikkely nyakláncot, kéziszőttest, kagylóvázát, bérelnek csónakot, megnézik a

tengeri akváriumot, kocahalászatra indulnak, szóval költik a pénzüket. Woods Hall tengerbiológiai kutatólaboratóriuma, oceanográfiai intézete világhírű. A kutatólaboratórium talán a legsajátosabban szervezett intézet, amelyről valaha is hallottam. Nem egyetemhez tartozik, hanem egyszerűen egy gazdag tulajdonosnak az épülete, sok, kitűnően felszerelt laboratóriummal, drága műszerekkel, amelyek jó árért kiadók kutatóknak, esetleg kutatócsoportoknak. A tulaj megfizetteti a termet, a műszerhasználatot, a vegyi anyagokat, mindent. Woods Hallban dolgozni bizonyos rangot jelent, hisz olyan magas a bér, hogy valakinek már „befutott”, nagy pénzzel rendelkező tudósnak kell lennie, vagy legalábbis igen jól kell dolgoznia, hogy az őt alkalmazó munkahely hajlandó legyen a bért kifizetni. Sok neves kutató tölti a nyarat ezen a szép helyen, dacolva a tenger és a parti erdős dombok vonzásával, éjjel-nappal a laboratóriumában ücsörögve. Itt dolgozik Szent-Györgyi Albert professzor is, akinek ajtaja előtt röpke pillanatra nagy tisztelettel megálltunk. A városka élénk kulturális életéhez az intézet is sokat hozzátesz. Például minden péntek este a tudomány legkülönbözőbb területeiről tartanak szabad előadásokat az érdeklődőknek: halbiológia, gyógyszervegyészet, meteorológia, oceanográfia, genetika, egyik téma vonzóbb és izgalmasabb, mint a másik. Látogatásunkkor épp egy fiatalember beszélt arról, hogyan jutottak el odáig, hogy az emberi beszédet tökéletesen utánzó számítógépet állítsanak elő. A gép nem is egyszerűen utánozza a beszédet, hanem a belétáplált adatok alapján önállóan szerkeszti meg a válaszait. Magnófelvételről le is játszottak egy ilyen beszélgetést. A gépet orvossá, ideggyógyásszá „képezték ki”, képes volt arra, hogy egy adott

gondolatkörben mozogva, szabályos kortörténetet vegyen fel a betegről. Egy hitetlenkedő kolléga, aki ki akarta próbálni a gépet, a következő álproblémával próbálta megdöbbenteni a „doktort”: „Kedves doktor úr, mit tegyek, ha nem szeretem a kutyámat?” Ennek a „doktornak” azonban nem volt humorérzéke, és a gép kérlelhetetlen logikájával, lépésről lépésre haladva sarokba szorította az álbeteget. Egy-egy képtelen válasznál megállt, és szálkás hangon, türelmesen recsegte: „Kérem, uram, gondolja át még egyszer a válaszát.”

Woods Hallban még néhány rendkívül barátságos fókával is megismerkedtünk. Szűk medencében körbekörbe siklanak, időről időre kidugják bajszukat a vízből, felágaskodnak, és hunyorgó szemmel könyörögnek egy kis harapnivalót a sikongó gyerekektől. A tengerparton indultunk tovább Hyannis és Hyannis Port felé. Belevetettük magunkat a tengeri élét gyönyöreibe: kocsiból néztük a szakadó esőt, az ablakból fürkésztük az égre csapódó szürke tarajokat, és a tengeri élőlényeket csak kirántott alakban szemléltük meg közelebbről. Hyannis igazi fürdőváros, bazárokkal telizsúfolt utcáit nyaralóvendégek róják. Hyannisban és környékén híres a gyertyamártás művészete. Máig kézzel készítik a tarka, emeletes, csavart oszlopos díszgyertyákat, amelyeket aztán vétek meggyújtani. Amikor az ember elhagyja a városokat, fürdőhelyeket, motelsorokat, az út két oldalán hatalmas áfonyaföldeket lehet látni: itt termelik a híres „cranberry” szószhoz való áfonyát, amely nélkül nem pulyka a hálaadás napi pulyka. A sziget kifliívén kanyarodva elmentünk egész az északi csúcsáig. Itt terül el Provincetown városa, ahol a Mayflower annak idején kikötött. Máig élettel teli halászkikötő, számtalan történelmi nevezetességű hellyel, dokumentummal, amelyek mind az első hajóra, az első telepesekre emlékeztetnek. Hangulatos kisváros, rogyadozó faházai alig látszanak ki a turisták alól. Az utcákon hömpölygő emberfolyam ügyesen hullámzik a gyertyaöntők, utcai festők, „eredeti, pilgrim” korabeli sarukat árusító bazárosok között. Maga a Mayflower II., az eredeti hajó másolata Plymouth-ban látható, az első, állandó, új-angol településen. Kicsi, szögletes orrú fekete

hajó, olyan védtelennek, kiszolgáltatottnak tűnik a mai óceánjárók mellett, hogy csak tisztelettel lehet emlékezni azokra, akik egy jobb élet reményében, ilyen hajón merészkedtek neki az óceánnak. Mielőtt visszatértünk volna a zsúfolt autóutakra, a reménytelenül párás és fülledt Bostonba, még loptunk egy kis természetet magunknak. Provincetownnál kimentünk a Cape Code legeslegvégére. A szeles, esős idő miatt alig lézengett néhány ember a szigetvégi strandon, s amikor őket is elhagytuk, és átmásztunk a homokdűnéken, valóban nem volt semmi más körülöttünk, csak az óceán. Álltunk a sziget csücskén, mögöttünk a keskeny homoknyelv, s három oldalról a kérlelhetetlenül hatalmas, ólmos színű víz. Érdekes módon nem a természet hatalma, szépsége, a magány, az ember, a legyőzhetetlenség és ehhez hasonló magasztos gondolatok jártak a fejemben, hanem egy ostoba vicc poénja ismétlődött elűzhetetlenül: Itt a pózna vége, továbbmászni tilos és életveszélyes. Bostonba visszatérve újra kezdődtek a hétköznapok, amelyek ezúttal leginkább Balázsra vonatkoztak. Nekem csupán néhány előadást sikerült meghallgatnom a Harvard Egyetem gyermekklinikáján, de azért az is múlhatatlan élmény volt. Újra hallhattam Mary Ellen Avery dékánasszonyt, aki az egyik legsúlyosabb koraszülött-betegség, az úgynevezett Respiratory Distress (életveszélyes légzési nehézség) kutatása terén óriási eredményeket ért el. Világhírű professzorok ültek körülöttem, dr. Usher, dr. Spock, dr. Wald, dr. Weller. Én csak épp beleszagoltam abba a fantasztikusan serkentő légkörbe, sőt szélvészbe, amely elkapta Balázst, és alaposan megbolydította kényelemszerető, nyugodt ritmusát.

A Harvard Egyetem még a legnagyobbak közt is a legnagyobb* Tréfálkozva mondják, hogy csak kétféle ember tanul és dolgozik a Harvardon: aki még nem Nobel-díjas, és aki már Nobel-díjas. Minden, ami az amerikai tudományos életre jellemző, szinte kinagyítva megfigyelhető itt. A kutatók a szó szoros értelmében éjjel és nappal dolgoznak. Két kísérlet között továbbképzésre, vitára, a szomszéd laborral való tapasztalatcserére rohannak, két falás között könyvtáraznak, adatot gyűjtenek, éjszaka olvasnak és hajnalban írnak. Feltehetően nemcsak a belső igény hajtja őket, hanem a tudományos élet már említett felépítése is. Ez a Harvardon még igazabbnak bizonyult, mint máshol. Balázs akárhányszor bemehetett a forró augusztusi estéken, szombaton, vasárnap is a laborba, gondolván, hogy egyedül lesz az épületben, de körös-körül, majd minden ablak világos volt. Itt Jim bosszankodott a vízfürdő miatt, ott Tóm forrasztotta a műszerét, a harmadik laborban Luisa, a chilei biokémikusnő kavargatott boszorkánykonyhájában. Harvard azonban nemcsak a munka intenzitását és színvonalát tekintve egyedülálló. Másutt általában azt tapasztaltuk, hogy a szakemberek döbbenetes tájékozottsággal rendelkeznek a saját, nem is legszűkebb területükön, viszont általános műveltségük jóval az általunk megszokott mérce alatt maradt. Nemegyszer derült ki társaságban, egyetemi kollégák között, hogy én jóval több amerikai klasszikus szerzőt olvastam, mint ők. A harvardisták azonban ebben is különböznek. Ki tudja, hol és mikor, de olvasnak, hangversenyre járnak a csodálatos Bostoni Szimfonikusok hangversenyeire, amelynek Doráti Antal a karmestere, ismerik a képzőművészet és a pszichológia új áramlatait,

érdekli őket a napi politika, és lelkesen vitatkoznak a gazdasági élet jövőjéről. A Harvard szellemén fellelkesülve, utolsó filléreinket még a cambridge-i könyvesboltokban hagytuk, és vettem egy elektromos otoszkópot is, rettenetes drágán. Ugyanis, mint mondották, enyhén furcsálló tekinteteket vetve rám, egy gyermekgyógyász nem szaladgálhat percenként a fülészhez segítségért, hanem természetesen ő maga néz bele a gyerek fülébe, és csak akkor küldi a beteget a fülorr-gégészetre, ha valóban szükséges. (Mivel minálunk a fülészeti vizit nem kerül külön pénzbe, negyvenkét dolláros otoszkópom feltehetően csak szellemében fog Harvardra emlékeztetni, miközben csendesen ül fiókom mélyén.) Ezek után más tennivalónk nem volt, mint búcsút venni a sokarcú, de sajnos, feledhetetlenül szemetes Bostontól. Bár az is igaz, hogy búcsúzóul, mintegy megfeddve és elhamarkodottnak ítéltetve a „szemetes” jelzőt, megtévesztő tisztasággal rajzolódtak ki a távolból a felhőkarcolók, és amikor utoljára mentünk át a Charlesfolyó egy hídján, kristálytisztán kéklettek alattunk a hullámok, és csupa-csupa hófehér vitorlás billegett a tetejükön.

Viszontlátásra! A bostoni búcsú után bő hetünk maradt csak az elrohant esztendőből. Erre a hétre családunk kétfelé vált. Anna és én a New York melletti Long Islandre indultunk nyaralni, Balázs pedig New Hampshire egy kisvárosába, Tiltonba utazott. Ebben az évben ott rendezték meg a Gordonkonferenciák egyikét. Hírét nem résztvevői nagy számának köszönheti, hanem különleges, kissé „elit” jellegének. Azért gyűlnek össze a kutatók a természettudományok szinte minden ágazatából egy-egy kisvárosban, eldugott helyen, hogy kötetlen formában számoljanak be egymásnak kutatásaik legújabb eredményeiről, azokról is, amelyek még bizonytalanok, túl frissek, vagy alig megkezdett kísérletsorozat izgalmas termékei. Az elhangzott anyag bármilyen jellegű rögzítése, reprodukálása (jegyzet, magnófelvétel, fénykép, film stb.) szigorúan tilos, a közölt adatokat idézni, hivatkozni rájuk nem lehet. A sokszor késhegyig menő vitákban, az éjszakáig parázsló ötletviadalokban soha nem az elsőség kérdése a fontos, hanem az, hogy kétségeikkel, megoldatlan problémáikkal, képtelennek látszó feltevéseikkel egymás munkáját segítsék, gondolatait megtermékenyítsék. A világ minden tájára viszik innen haza azt a „szellemi töltést”, amely újabb hónapokra, esetleg évekre ad hajtóerőt a munkához. Annál is inkább boldogan ment Balázs a családiasnak ígérkező konferenciára, mert még élénken élt benne az áprilisban megrendezett FASEB (Amerikai Kísérleti Biológusok Társaságának Szövetsége) kongresszusának emléke. Ezen huszonötezer másik kollégával együtt vett részt Chicagóban. A Michigan Avenue-t szegélyező felhőkarcoló szállodasorokban, a MacCormick Theater

nevezetű csarnok harmincezer személyt befogadó kiállítótermében és négy színházteremben folytak reggeltől estig az ülések, számtalan szekcióban. Ugyanakkor egyre inkább a „plakátozó kutatók”, a poster-szekciók foglalták el az előadások helyét, hisz szinte képtelenség a töméntelen rendezvény dzsungelében megtalálni az egyes embereket érdeklő előadásokat. Persze, a poster-szekciók változatos táblái közt sem könnyű eligazodni, ha egyszerre négyezer közül kell kiválasztani a megfelelőt. Mi lesz veled tudomány, hová lesznek a meghitt eszmecserék, a szenvedélyes viták, a távoli kollégákkal való emberi találkozások, ha tízezres nagyságrendben kell majd mérni a lehetséges kapcsolatokat! – gondolhatták magukban a Gordon-konferenciák rendezői, amikor megalkották szigorú szabályrendszerüket. Balázs tehát a tudomány ez újkori szentélyébe utazott, Anna és én meg átadtuk magunkat az erdők, a napfény és a víz, szellemileg kevéssé serkentő, ám annál kellemesebb vonzásának. Long Island a New York-i partvidékkel párhuzamos, keskeny, nevének megfelelően valóban hosszú, körülbelül háromszáz kilométeres sziget. Az országutakat, azok közvetlen környezetét, a bevásárlóközpontokat és a vasútvonal mentét kivéve igyekeztek úgy beépíteni a szigetet, hogy csak a legszükségesebb mértékben pusztítsák az eredeti növényzetet. Így falvai, kisvárosai mind fák árnyékába bújnak, a legtöbb ház kertje erdősligetes, az enyhén emelkedő partokról az egyik oldalon a Long Island-öbölig, a másik oldalon az Atlanti-óceánig futnak le a néhol mocsaras rétek, a fenyvesek, a tölgyerdők. Este, ha tiszta az idő, az öböl felőli oldalról láthatók a szemközti Connecticut fényei. A vízpart csendes, szinte egész nap néptelen, csak néha verik vissza a parti erdők egy-egy fiúcska kiáltását, aki a kutyájával fut

versenyt a fövenyen, nagy ritkán egy-egy kényelmes lovas ballag a víz mentén, míg lova óvatosan szagolgatja az apró vízfodrokat. Egy kedves ismerősünk házában laktunk, aki készséggel fogadott be magányába bennünket, mit sem sejtve Anna viharos életkedvéről. Háza körülbelül két kilométerre esett az öböltől, szabályos erdőcske közepén állt. Hajnalban az első fénysugár felébresztette a mókusokat, s azok versenyt dobálták a tétőre a fa termését, a kemény, gesztenyeszerű, szúrós golyóbisokat. Az erdőillat, a rohangáló mókusok zörgése, a koppanó bogyók hangulatos kárpótlást nyújtottak a minden hajnali ébresztőért. Annával naphosszat ültünk a parton, rózsaszín, kvarcfényű mohaszöld és áttetszően fehér köveket gyűjtögetve, és bámultuk az apály-dagály Anna számára teljességgel érthetetlen, számomra megdöbbentő változását. Aki a víz mellett született, annak biztos nem túl érdekes jelenség, de nekem, aki csak könyvekből olvastam róla, sosem múló izgalmat jelentett. Délelőtt szinte percenként jött följebb és följebb a víz, ahol az élőbb még kagylókiállítást rendeztünk és alagútrendszert építettünk, térdig érő, zavaros hullámok morogtak és csapódtak a kövekre. Délutánonként megfordult az áradat, s mintha szökött volna a víz, úgy rohant az öböl közepe felé, csigákat, apró kagylókkal borított köveket és rémülten rohangáló remeterákokat hagyva maga mögött. Kibukkantak a vízből a homokzátonyok, és a part éles köveit, szúrós szélű kagylóit boldogan odahagyva tapodtunk a meleg, puha szigetecskéken. Mesevilág a vízpart, kagylókirály, csigaházherceg és színeskőúrfi országa.

New York azonban túl közel volt ahhoz, mintegy kétórányira, semhogy ellen tudtam volna állni a vonzásának. Ki tudja, mikor lesz alkalmam újra New Yorkba menni? Így hát egy nap felültem a vonatra, s térképekkel felszerelve New York „bevételére” indultam. A^t hittem, egyedül leszek a vonaton, de tévedtem, majdnem tele volt. Long Island apró városkái, kis falvai kevés munkaalkalmat kínálnak, tehát aki jól akar elhelyezkedni, viszont szép helyen szeretne lakni, kénytelen utazgatni. Aránylag kevesen jönnek-mennek autóval, nem érdemes. New Yorkban nehéz autóval közlekedni, amúgy is rengeteg a jármű, parkhelyet találni reménytelen és drága. Így a legtöbben a vasútállomáson hagyják az autójukat, és reggel-este néhány órát utazgatva jönnek-mennek munkahelyük és otthonuk között. A vonat a Pennsylvania Station mocskos, huzatos föld alatti rendszerében köpi ki magából az embereket. A 7. Avenue és a 33. utca sarkán bukkantam a felszínre, Manhattan szigetének a közepe táján. New York, mint a legtöbb embert, engem is a nyüzsgésével, zsúfolt utcáival, rohanó embereivel fogott meg. Itt olaszul ordibáltak egy sarkon, ott spanyolul beszélő munkások csoportja vitatkozott hevesen valamiről, mellettem dallamos héberséggel társalogva, izraeli turisták vártak a városnéző buszra. Egy felhőkarcoló kapuja mellett, a földön, újságpapírt maga alá gyűrve, fiatal, fekete férfi hortyogott, egy parányi terecskén motyogó, rongyos vénasszony gyűjtötte maga köré a galambokat. Az 5. Avenue fehér palotái előtt, az úttesten pántlikás lovak csattogtak a konfliskocsi integető utasait rázkódtatva. A Wall Streeten csend volt, a környező kis utcákon némán suhantak az autók, a város lármája és mindent elborító szemete nem ért el idáig. A World Trade Center fehér ikertornya megszürkült az ólmos ég alatt, s a szemerkélő

esőben az ENSZ-palota előtt sorakozó zászlóerdő is csatakosan lógott lefelé. Szomorú idő volt, nem segített feloldani az idegesen rohanó emberek, a szemetes, vizes utcán alvók látványa és az 5. Avenue-i és a Wall Street-i, hűvösen elegáns paloták közti ellentmondást. Nem tudtam, mire véljem a városnézőtúrák szervezőinek ötletét, hogy minden busz keresztülmegy a Boweryn, az alkoholisták városrészén. Humor lenne? Közöny? Őszinteség? Vezetőnk az ezerszer ismételt szövegek unalmával hadarta, hogy kétszázezer alkoholista él és hal a negyedben, öt százalékuk nő. Aki egyszer idekerül, azt jelenti, lemondott az életről, kiút nincs. Odúkban laknak vagy az utcán; amikor nyomdászsztrájk volt egyszer, százával pusztultak el, mert nem volt újságpapír fűtésnek, takarónak. Betegségükből, nyomorúságukból az alkoholmámor segíti ki őket időről időre, életcéljuk, hogy a napi italra legyen pár fillérjük. Nem dolgoznak: ezen a szinten már meglehetősen összekavarodik, hogy nem is akarnak és nem is lenne mit. Az Üdvhadsereg és a YMCA tart fenn a negyedben kórházfélét, ingyenkonyhát, szegényes eszközökkel és teljesen kilátástalanul küszködve az idejutott nyomorultakért. Amikor egyszer, más alkalommal Balázzsal kocsival áthajtottunk a negyeden, markomban szorongattam a jó előre odakészített filléreket. Figyelmeztettek, adjunk az „ablaktisztítóknak”, különben beláthatatlanok a következmények. Az ablaktisztítás szót kétszeresen is idézőjelbe kellett volna tennem, ugyanis azzal a földszínű, magából ragacsos levet engedő ronggyal, amellyel az ablakunknak esett egy lábán alig álló, sebhelyes arcú, csimbókos hajú férfi, nemigen lehetett szó tisztításról. Kétszer végighúzta a rongyot, majd az ablakhoz támolygott, és nyújtotta a kezét. Annyira megijedtem a

dühtől, amely vizes szemében égett (vagy csak odaképzeltem? – nem tudom), hogy nem nyitottam ki azonnal a gondosan felhúzott ablakot. Röpke másodpercnyi imbolygás után visszament előre, és ráfeküdt a hűtőre. Látszott rajta az elhatározás, hogy nem mászik le, amíg meg nem kapta a járandóságát. Közben a fal mellett összeverődött öt-hat hasonló férfi és nő, s bizonytalan mozdulatokkal mutogatva felénk, vártak. Olyanok voltak így, csoportban, mint a keleti mesékben a piacok rongyokba burkolt, fekélyes, félszemű koldusai. Anna nem értette a helyzetet, csak érezte a feszültséget, és mire odaszerencsétlenkedtem a pénzt az önkéntes ablaktisztítónak, már hangosan bőgte, hogy menjünk onnan, mert fél. A Bowery után szinte elmenekültem a Metropolitan Museumba, hogy ott a békés mosolyú múmiák és lágy arcú görög istennők között gondolkodhassam egy kicsit a New York-i Bábelről. Némileg megnyugodva hagytam ott a múzeumot, és elindultam visszafelé, hogy szippantsak egy keveset a Broadway híres levegőjéből, ha már az időm nem engedi, hogy odaálljak valamelyik jó darabot játszó színház pénztárához, a kanyargó sor végére. A Broadway, a 8. Avenue és a 42. utca mozijai, klubjai, mulatói előtt kevesen ácsorogtak délután, inkább estére teltek meg az utcák ődöngőkkel. A sűrűn egymás mellett sorakozó mozik mindent játszanak, művészfilmet, limonádét, pornót, krimit, talán azért mégis e két utóbbit a legnagyobb mennyiségben. Az egyik színház előtt kilométeres sorban álltak türelemmel, szótlanul az ázott New York-iak, Liza Minelli estjére akartak jegyet szerezni. Fáradt voltam és éhes, ahogy bandukoltam visszafelé az úton. Beültem egy kicsit az egyik Hilton-szálló halijába, hogy elrágcsáljam azt a nedves, dohos, koromszagú kiflit, amit dupla árért sózott

rám a tüdőbajos küllemű árus. A szállóban rohangáltak az utazási irodák alkalmazottai, kerekeken gördülő bőröndöket görgettek maguk előtt a piros frakkos, arany cilinderes, pojácának öltöztetett hordárok, illatos nénikék tipegtek a cirádás oszlopok tövében. Gondosan összeszedegettem a dohos kifli utolsó morzsáit is, majd újból belevettem magam az esernyős emberrengetegbe. A kínai negyedben – csakúgy, mint San Franciscóban – mindenki szörnyen elfoglaltnak látszott, lehajtott fejjel siettek útjukra, halaszthatatlannak tűnő dolgukra a metszett szemű bennszülöttek. Apácák igyekeztek a járdán, bő fekete szoknyájuk haragosan csapódott jobbrabalra, ahogy egy-egy fiatalabb, gondolom, a világi hívságokról még nem egészen lemondott lányka, a kelleténél nagyobb hévvel billegette a csípőjét. Egyre több a katolikus a kínaiak között, minden évben kevesebben imádkoznak a lilás fénnyel megvilágított Buddha-szobrok előtt, izgató illatú rudacskák fűszeres füstjében. Sajnos, nemcsak a hitük változik az idővel, hanem a nagycsaládokat szigorúan összetartó, bölcs öregek hatalma is gyengül. Nem bírnak az idők, a környező társadalom hatásaival, tehetetlenül szemlélik a kínai gangek (bandák) szaporodását. A kínai népesség körében eddig tiszteletreméltóan alacsony bűnözési számok pedig szép lassan felfelé kezdenek kúszni. A dokkokhoz is elcsavarogtam. A kikötőoszlopok fénylettek az esőben, az egyik kis kikötőből szabályos időközökben indultak a hajók, hogy alig néhány főnyi utasukat kivigyék a Szabadság-szoborhoz. Nem akartam kihajókázni a lecsapódó ködben, csak a korlát mellől nézegettem Miss Freedom esőbe burkolt, erőteljes alakját. Azt hittem, az előttem ácsorgó pár is a szobor kedvéért támaszkodik a hideg vasrácsoknak, de aztán észrevettem,

hogy inkább egymással vannak elfoglalva. Amikor azt is felfedeztem, hogy a piros overallos, szőke fiú partnere egy szúrós szemű, borostás, spanyolos küllemű férfi, tudtam, hogy itt az ideje, hogy a New York-i ködből visszamenjek Long Island friss, zöld kertjei közé. Long Islanden minden mintha csak hangsúlyozni akarta volna a New Yorktól való mérhetetlen távolságot. Másnap, az eső után ragyogott az ég, csillogó tollú sirályok vijjogtak a víz felett, és szinte kiabált a füvek tiszta, harsány zöldje. Setauketben, az egyik apró városkában, ahol a sziget északi partjának képzőművészeti galériája van, épp akkor nyitották meg Deák-Ebner Ilona, DeákÉbner Lajos festőművészünk lányának a kiállítását. Az Amerikában élő művésznő batikokat készít. Párnáiról, faliképéiről, nagyméretű falifüggőiről a hindu mitológia szimbólumai, titokzatos tekintetű istenei néznek le, de az egyik falikép harcias kakaskája például letagadhatatlanul a magyar népmese gyémánt fél krajcárt dugdosó kiskakasát idézi. A meleg borvörösek, kiabáló zöldek, a kacér mosolyú oroszlánok szinte bevilágították, élettel telítették a galéria parányi, fehér termeit. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor Amerikában élő magyarok kulturális, tudományos vagy művészeti teljesítményeivel vagy azok jó hírével találkoztunk. Ha kulturáltabb, többnyire értelmiségi amerikainak mondtuk, hogy magyarok vagyunk, sohasem a „gulas-fokos-puszta” kép ugrott be, hanem elismerően bólintott, s mondta szakmája szerint, hogy á, Wigner Jenő és Szilárd Leó, a nagy fizikusok! A matematikusok Neumann Jánost és Pólya Tibort emlegették tisztelettel, orvosi körökben Békési, Bárány és Szent-Györgyi lehetetlenségig elferdített neveivel társították magyarságunkat. Bartókról, Kodályról mindegyikük tudott, hiszen a chicagói klasszikus zene-adó

műsorán rendszeresen szerepeltek Bartók-művek, a legjobb zenekarok, legnevesebb karmesterek előadásában. Szinte komikus dolog felsorolni a ma élő legnagyobb amerikai karmestereket és azokat, akiknek a lemezeit a leggyakrabban játsszák a rádióban: Szél György, Solti György, Ormándy Jenő, Doráti Antal, Reiner Frigyes, Christoph von Dohnányi. Nem akadt olyan, valamennyire is tájékozott chicagói, aki hallván, hogy magyarok vagyunk, ne bólintott volna áhítattal, persze, Sir George Solti! És hencegés nélkül állíthatjuk, hogy nem egy tudományos összejövetelen adóztak elismeréssel a magyar kutatóknak, eredményeiknek. Előfordult, hogy a dicséret kissé sajátos formában érkezett: „Kedves kolléga, maguknak ott Magyarországon igencsak értelmesnek kell lenniök, ha a vacak gépeikkel és a felszereléseikkel ilyen eredményeket képesek produkálni!”… Long Islanden nagy „társadalmi” életet éltünk. Egyik vendégség követte a másikat: jártunk az ottani egyetem rektoránál, vacsoráztunk falusi háziasszonynál, mandulát szemeztünk egy svéd fazekasnő öbölparti tanyáján. Sokat beszélgettünk a magyarokról, néha magyarokkal is. Egy ilyen beszélgetés kapcsán tettem fel a koronát addig is dédelgetett elméletemre, a nyelvtanulásnyelvfejlesztés kapcsolatáról. O. úrral egy társaságban töltöttünk egy estét. O. úr húsz éve élt Amerikában, tökéletesen beszélt magyarul és amerikaiul is. Rendkívül értelmes, tízéves kislánya, Amalie szintén jól beszélt és hangsúlyozott magyarul, pedig még sohasem járt Magyarországon, és édesanyja amerikai asszony. O. úr is ékesen bizonyította azt a bizonyos elméletet, hogy a magyar nyelv elfelejtése és az angol meg nem tanulása, azaz fordítva, a jó magyar beszéd és a jó színvonalú angol beszéd rendszerint tökéletesen párhuzamosnak bizonyul.

Kultúra, intelligencia, széleslátókörűség és tisztesség a régi haza iránt, mintha ezek lennének a nyelv el nem felejtésének meghatározói. K. úr is húsz éve él kint. Kérte, hogy ne beszéljünk magyarul vele, mert ő már nem tud, akcentusa súlyos, a szavakat nem találja. Jó. De angoljában sem tudott túljutni a már gimnáziumban is hármassal jutalmazott „Dzö wedör iz gud” színvonalon. Nem is szólva arról a Mogyorossy nevű úriemberről, aki a televízióban szólalt fel egy alkalommal. Papírról olvasta a mondókáját, és mondhatom, kiejtése megszégyenítette az angol nyelvet. L. úr viszont, aki hatvan éve él Amerikában, hibátlan, folyékony angolsággal beszél, minimális akcentussal, s magyarját a legmegdöbbentőbb szólásokkal fűszerezi, a legcsekélyebb idegen hangsúly nélkül. „Kukackodás”, „ímmel-ámmal”, „elcsavarja a fejét” – bukkannak elő beszéd közben a mélyen ülő és nem feledett, ízes kifejezések. F. úrnak angol felesége van. F. úr szebben beszéli az angolt, mint bármely amerikai, szinte shakespeare-i fordulatokat használ. Magyarja ugyanolyan ékes, hibátlan, szépen hangsúlyozott dunántúli magyar. A szép Long Island-i hét után felgyorsultak az események. Csomagolás, búcsú az opálos vizű öböltől, ez maradt csak hátra. Még útnak engedtük a kedves, narancsszín kockás, sárga lábú teknőst, Lajoskát, akit Anna az előző napon gyűjtött be, aztán töméntelen kis és nagy táskánkat belegyömöszölve egy rozzant taxiba, elindultunk a repülőtér felé. Még egy utolsó másfél óra a hamburgeres és hot dogos bódékkal szegélyezett országúton, búcsú a pizzasütőktől, az önkiszolgáló benzinkutaktól, és elnyel bennünket a New York-i Kennedy Repülőtér méhkasszerű belseje. Utoljára találkozunk kedves amerikai tisztviselőnővel, akinek udvariassága, álarcmosolya ugyan semmit sem jelent, de legalább

kellemes látvány, s hamarosan már az izlandi légiforgalmi társaság egy mogorva alkalmazottja vizsgálja papírjainkat. Azt hiszem, ellenünk van kifogása: olyan undorral fogja meg útlevelünket, mintha kígyó lenne. Már-már ugróm, amikor Balázs lepisszent, nyugi-nyugi, ez nem Amerika, ez már majdnem Európa. Igaza van, az utánam jövő amerikai apácával éppoly utálatos a hölgy. A zsúfolásig megtelt gépen már az induláskor mindenki álomra készülődik, hajtogatják a takarókat, párnákat. Azt hiszem, én vagyok az utazástörténetben az egyetlen utas, aki minden alkalommal gondosan tanulmányozza a menekülésről tájékoztató prospektusokat, aki lelkesen figyeli a légikisasszonyok tökéletesen megfejthetetlen bemutatóit a mentőmellény működéséről. Még sose sikerült megértenem, isten őrizz, hogy valaha is rá legyek szorulva a használatára. Nem alszom, régi bevált módszeremhez folyamodom: Sherlock Holmest kell olvasni, és közben sós mandulát rágni, akkor biztos nem lesz rosszul az ember. Közben egy-egy pohár pezsgő sem árt, csak fokozza az előbbiek hatását. Érdemes volt ébren maradni, mert sikerül megélnem életem eddigi legszebb napfelkeltéjét. A látóhatár szélén, a kétórányi rövid éjszaka sötétjéből felbukkan egy bordó csík, amely gyorsan szélesedik, vörös lesz, majd piros, sárga és fehér, körülötte sápad az ég. Porcelánkék burában rohanunk, nem a Nap jön felénk, hanem mi megyünk a Nap, a fény felé, ki az éjszakából. Alattunk lassan látszani kezdenek Izland barátságtalanul kopár, barna hegyei, a föld felett sűrű, tejfehér pára gomolyog. A revkjavíki repülőtéren, az ottani idő szerint, reggel hét óra van, süvölt a hideg szél, és az amerikai kánikula után alaposan megvacogtat valamennyiünket. De nem baj, legalább Luxemburgig van

időnk hozzászokni a hideghez és a ködhöz. Luxemburgban azonban nem a hideg a legnagyobb bajunk, hanem a mértéktelen drágaság. Teljesen közepes szállodai szobánkért háromszor annyit fizetünk, mint amerikai útjainkon bármikor, és minden lépésnél valaki borravalóért tartja a markát. Meg is rövidítjük az utunkat egy nappal, hiába szép Luxemburg, hegyes-völgyes, viaduktos útjaival, már nagyon mehetnékünk van. Az utcákon és a kávéházakban végre európai értelemben vett eleganciájú hölgyeket látok üldögélni, kosztümben, kesztyűsen, végre finom cukrászsüteményt is eszünk, de ez sem marasztal. Nem kapcsolódunk be a városnéző busz amerikai turistáinak hangoskodó nevetésébe sem, mulatnak rajta, hogy Luxemburgnak háromszázezer lakosa van és mindehhez három hivatalos nyelve. Luxemburgról alkotott, nem túl kedvező véleményünket teljesen negatívra változtatjuk a repülőtéren, ahol kiderül, hogy rájuk nem vonatkozik az új csomagszabály, amely nem a súlyt, hanem a csomagok számát veszi alapul. S míg New Yorkban akadálytalanul átjutottunk a csomagellenőrzés szigorú állomásain, itt, nagy bánatunkra, csillagászati összeget akarnak behajtani rajtunk, túlsúly címén. A zötyögő, propelleres frankfurti gép indulása előtti utolsó percig osztunk, szorzunk, postázzuk a lehetséges csomagokat, és vérző szívvel és sajgó pénztárcával fizetjük ki a feltétlenül szükséges mennyiséget. A frankfurti repülőtéren, ahol fegyverkeresés címszó alatt alaposan végiglapogat egy férfi, Annát megdöbbentő élmény éri: a budapesti gépre várakozók között jó néhány gyerek akad, akiket hiába szólít meg angolul. Gondosan kétfelé választott kis világa összeomlik, eddig csak mi

beszéltünk magyarul, a világ meg angolul, most hát mi történjék? A gép leszáll Budapesten, süt a nap, és az útlevélellenőrzésnél elismerően bólint az egyenruhás hivatalnok. „Alaposan megnőtt ez a kislány”, céloz az útlevelemben levő, gödrös arcú kisdedképre. Népes családunk tagjai kézről kézre adogatnak bennünket, s csomagjainkat felkapkodva indulnak a kijárat felé. Egyedül Anna ácsorog kicsit bizonytalanul, itt aztán végképp magyarul beszél mindenki… Zötyögősen nekivágunk a még mindig felszántott Üllői útnak. A Calvin tér előtt dugóba kerülünk, a szomszéd sávból merész ívben elénk vág valaki, a vörös arcú vezető öklét rázva ordít felénk. Végre hazaérkeztünk. Hát így történt. A legjobb az volt az egész évben, hogy nem kellett az amerikai életformával járó minden nehézséget, gondot túlzottan a lelkünkre venni, mert tudtuk, egy év az csak egy év. Vége lesz a nem túl könnyű, de izgalmas évnek, és tarisznyánkat gazdagon megpakolva élményekkel, új tudással és tapasztalással, hazajövünk. Haza, ahol szelídek a dunántúli dombok, és Visegrád alatt feledhetetlenül kanyarodik a Duna. 1977. december 15.

Tartalom Előszó Amerikába utazunk A Chicagói Egyetem A teli ünnepek. Kirándulás Washingtonba Az "elsők" Az egészségügy labirintusa Menekülési kísérletek a télből Egy hétköznap Chicagóban Anna Amerikában Gondolatok Amerikáról A Nagy Út "Vadnyugaton" és a Csendes-óceán partján Búcsú Chicagótól Nyár a keleti parton Viszontlátásra!

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója. Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (799085/80). Dabasi Nyomda, (791758) Dabas, 1981). Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató. Felelős szerkesztő: Halász Katalin. Műszaki vezető: Gonda Pál. Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné. Megjelent: 45000 példányban, 13 (A/5) ív + 24 oldal fekete és 40 oldal színes melléklet terjedelemben. A könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint készült.