Kapcsolatok könyve 9789633046913 [PDF]

Zitiervorschau

FELDMÁR ANDRÁS - BÜKY DOROTTYA KAPCSOLATOK KÖNYVE Újabb útmutató tévelygőknek hvg könyvek A Feldmár Intézet szellemi műhely, amely a filozófia, az etika és az interperszonális fenomenológia eszközeivel közelít az emberek közti  viszonyokhoz. Az intézet által szervezett előadások, workshopok és csoportok célja, hogy minél többen lehessenek aktív részesei az értelmes,  szabad és szégyenérzet nélküli kommunikáció élményének. www.feldmarintezet.hu

Feldmár András - Büky Dorottya: kapcsolatok könyve - Újabb útmutató tévelygőknek © Feldmár András - Büky Dorottya, 2018 Szerkesztő: Szörnyi Krisztina Borító: Szabó Balázs HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád  Felelős szerkesztő: Tanács Eszter www.hvgkonyvek.hu ISBN 978-963-304-691-3 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Szauer Péter Nyomdai előkészítés: typoslave [Jeli András] Nyomás: Dürer Nyomda Kft. Felelős vezető: Aggod István ügyvezető igazgató

[...] Föld kőzete, Föveny minden szeme, Minden szírt és halom, Föld, tenger, hegyorom, Felhő, csillag meteor, Fű, fa, virág bokor, Minden forrás, berek: Mind messzi emberek.* William Blake: Butts barátomnak írom Az embereket ugyanis a beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az átlagos felfogóképesség szerint alakulnak ki. Ezért a helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az értelmet. Ezen a bajon mit sem enyhítenek a tudósok védekezésképpen alkotott meghatározásai és magyarázatai, sőt épp a szavak tesznek erőszakot az értelmen, a szavak zavarnak össze mindent, és bonyolítják az embereket megszámlálhatatlan hiábavaló vitába és szószaporításba. Francis Bacon: Novum Organum Fordította: Jánosy István

Bevezető B. D.: Én tökéletesen elégedett vagyok a beszélgetéseinkkel, ezzel az őrült izgalmas, felkavaró, inspiráló, vicces, évek óta áramló, hömpölygő, hullámzó végtelen tengeróceánnal, amiből minden születik körülöttünk. Miért írjuk hát ezt a könyvet? A Credot értem, azért írtad meg, mert inspirálni szeretnél másokat, hogy ők is írják meg a maguk krédóját. De ez, az Útmutató tévelygőknek folytatása, a Kapcsolatok könyve, szerinted mire inspirál majd, és kicsodát? F. A.: Minden mű palackposta, ami valahol kisodródik a partra. Aki felszedi, azt sem tudja, hogy amit benne talál, az vicc, netán segélykiáltás egy lakatlan szigetről, egy hajótörött tutajról, vagy valami kincs lelőhelye egy régi kalóztérképen, esetleg éppen egy olyan szellemet rejt, amilyet Abu talált A bagdadi tolvaj történetében. Ha szellem, akkor beszélgetni kell vele, ráadásul okosan, furfangosan, mert a szellem lehet rossz vagy ideges. Vigyázni kell az ilyen üvegekkel! Minden találkozás, minden beszélgetés, minden élmény megváltoztat minket. Aki elolvassa ezt a könyvet, annak az agyában a neuronok reagálnak, biokémiai folyamatok indulnak be, és isten tudja, mi történik. A nagy változás az élő szavakon keresztül jön. Ezért jobb a beszélgetés, mint az olvasás. Nos, hát arra akarjuk kapacitálni az olvasókat, hogy beszélgessenek, ahogy mi beszélgetünk. Nem az a cél, hogy veled vagy velem akarjanak beszélgetni, hanem hogy keressenek és találjanak maguknak izgalmas társaságot, amelyben gyakorolják a beszélgetést. Laing arról beszélt az egyik gubancában (a Gubancok című könyvében), hogy az ujj a Holdra mutat, és jaj, de érdekes az ujjat szopni. Hát az olvasók ne az ujjat akarják szopni, hanem a Holdat célozzák be maguknak. B. D.: Gyakorlás, ez jó! Ez akkor egy gyakorlókönyv lesz, ahogy nekem is állandó gyakorlás, tanulás a veled való társalgás. F. A.: Nem kellenek lábjegyzetek sem. Aki nem akar ilyesmivel tökölni, akkor se nézné meg, ha beírnánk. A gyakorlatozás jó lehetőség bárkinek. Én a praxisomat is pszichoterápiás gyakorlatnak nevezem, nem tudást adok át. Laing csak nagyon ritkán utalt arra, hogy honnan jönnek a gondolatai, honnan idéz. Meggyőződése volt, hogy a gondolatokat nem lehet birtokolni. A gondolatok keresik azt, aki világra hozza őket, ahogy Pirandellónál a szereplők keresik a szerzőt, és nem fordítva. Amikor felfedeztem, hogy Laing sok mindent átvett Graham Howe-tól, egyáltalán nem csappant meg a tiszteletem iránta. Sőt nélküle nem tudtam volna meg soha, hogy mit gondolt Graham Howe. Van valami egoisztikus pedantéria a hivatkozásokban, hogy mindenféleképpen ki kell mondani, mi honnan jön, meg kell jelölni a pontos forrást. B. D.: Amikor a lábjegyzetekkel bajlódik az ember, akkor tulajdonképpen elvész a szellemi munka erotikája. Kíváncsiság, izgalom, szenvedélyes önfeledtség, az elme bekapcsolódása a gondolatok áramlásába. Ám a lábjegyzetekkel, utalásokkal, forrásmegjelölésekkel az ember lelassítja a gondolkodás szabad áramlását, mintha büntetné magát az élvezetért. Amikor a munka végére hagyom ezt a feladatot, úgy érzem, na, hátra van még a feketeleves... F. A.: Igen, ez mind benne van. Úgy csinálunk, mintha a gondolatokat lehetne birtokolni, gyártani, szabadalmaztatni. Simon Critchley I low to Stop Living and Start Worrying című könyvében azt állítja: „Nem az agyunkban gondolkodunk, a nyelvben és a kultúrában gondolkodunk.” A gondolatok áramlása, ahogy mondod, a living a forrásmegjelölés a worrying. Én azonban még Critchleynél is tovább mennék: A nyelv és a kultúra gondolkodik rajtunk keresztül. Szerintem az éter teli van gondolatokkal, amik csak arra várnak, hogy valaki kimondja, leírja őket. B. D.: Na, ez jól kezdődik, akkor erről még beszélgetünk. Nem tudományos mű lesz, az már biztos. Nem akarunk megfelelni ilyesfajta elvárásoknak. Csak társalgunk... Azt tapasztalom, rengetegen nem is tudják, hogyan lehet jól beszélgetni. Van ez a remek szó: társalgás. Lehet, hogy jobb, vagyis több lehetőség van benne, mint a beszélgetés szóban. Valahol a beszélgetés és a bizalmasság között van, rámutat arra, hogy főleg szavak és gondolatok csörgedeznek a társalgók között, de arra is, hogy kapcsolat van közöttük. A társalgás messze több mint eszmecsere, a könnyed, szeretettel teli együttlét lehetőségét hordozza, és egyenrangúságot feltételez. Kicsit talán könnyed, vagy inkább megengedi a könnyedséget, nem fér bele a veszekedés, az agresszió, az okoskodás, a mindentudás, de belefér a vita, az érvelés. Akik társalognak egymással, azok szerintem udvariasak, figyelmesek, nem akarják mindenáron bebizonyítani az igazukat, nem akarják legyőzni a másikat. Társak, barátok, nem ellenségek. Én így szeretnék társalogni, veled és másokkal is. De milyen hibákat követhetünk el, hogyan tudjuk elrontani a társalgást? Milyen egy jó társalgás? Hogyan kell úgy beszélgetni, mintha veled beszélgetne valaki? És hogyan kell társalogni ezzel a könyvvel, a palackból kiszabaduló szellemmel? F. A.: Úgy kéne nekilátni, mintha az olvasó tényleg a beszélgetőtársunk lenne. Ha én olvasnám ezt a könyvet, akkor ceruzával a kezemben forgatnám, és mindenhova beírnám a mondandómat a lapszélekre. Reméljük, lesz hely az

olvasó megjegyzései számára, hogy ne csak mi legyünk itt az oldalakon, hanem ő is. Ez a könyv akkor lesz készen, ha az olvasó beírt mindent, ami eszébe jut a sorainkról. Így lesz ez az ő saját könyve. A másik kérdésed, hogyan lehet egy beszélgetést, egy társalgást elrontani. Hát úgy, hogy nem mondom ki, amit gondolok, mert esetleg félek attól, mit reagál a másik, reagál-e egyáltalán. A félelem a másik fél reakciójától meggémberíti a beszélgetést. Ha a beszélgetőtársak mindahányan spontánok és őszinték, akkor nagyon izgalmas a beszélgetés. Ha hiányzik az őszinteség és a spontaneitás, akkor dögunalom lesz az egész, felszínes csevegéssé hígul. Elrontja a társalgást az is, ha nem figyelek a másikra, ha már alig várom, hogy én mondhassam a magamét. Elrontja a beszélgetést, ha nem a témára figyelek, és nem abban vagyok benne, hanem megtámadom a másikat, vagy ha személyessé teszem azt, ami absztrakt, absztrakttá azt, ami személyes. Amikor valaki metabeszélgetésbe kezd, a beszélgetésről kezd beszélgetni, vigyázni kell. Persze ezt is lehet, de témát váltani vagy metabeszélgetést beiktatni agresszívnek tűnhet. Ha beszélgetünk valamiről, de én egyszer csak irányt váltok, még akkor is, ha velem tudsz jönni az új témába, megmaradhat benned a neheztelés rám, hogy játszom a hatalmast. Mindig annak van hatalma, aki tematizál. Ha rákényszerítelek, hogy ugorjunk más témára, akkor - habár logikailag nincs probléma - számolnom kell azzal, hogy lesznek érzelmeid ezzel kapcsolatban. Paul Watzlawick beszél a kommunikáció tartalmi szintjéről, és a viszony vagy kapcsolati szintjéről. Nagyon nem mindegy, mit mondok: „Fontos, hogy ezt a könyvet határidőre leadjuk a kiadónak”. Vagy: „Ülj le a laptophoz, mert nem lesz készen határidőre a könyv”. A kétféle megfogalmazás nagyjából ugyanazt a tartalmat adja vissza, de nagyon különböző viszonyt mutat kettőnk között. A „Vidd ki a szemetet!” felszólítással tartalmi szinten nincsen semmi baj. Viszont érzelmi, kapcsolati szinten ki vagyok én, és kinek gondollak téged, hogy ezt megengedem magamnak? Mintha megegyeztünk volna, hogy én erre megkérhetlek. Mondjuk, arról vitatkozunk, hány híd van a Dunán Budapesten. Én azt állítom, kilenc, te azt mondod, tíz. Utánanézünk, és kiderül, hogy nekem van igazam. A tartalmi ügyben nincs többé semmi baj, de lehet, hogy ettől fogva érzelmi, kapcsolati szinten elkerülsz, mert nekem volt igazam, és szégyelled magad. Erről aztán nem beszélünk többet, és azt sem tudom, miért távolodtunk el egymástól. Mindig el kell határozni, hogy az ember küzd az igazáért, és egyedül marad, vagy kapcsolatot akar, és akkor nem érdekes, nem fontos, kinek van igaza. B. D.: Aki csak a győztes-vesztes dualitásban érzi elemében magát, még jó, hogy győztes akar lenni. Sokszor teljesen lényegtelen, igaza van-e vagy sem, gyorsan, kegyetlenül, éles szóval elvágja a diskurzus fonalát, mert az egyet nem értés elfogadhatatlan a számára. Ismerek egy nagyon értelmes és rokonszenves fiatal párt, akik egy este arról beszélgettek, mit tennének, ha megnyernék a lottó ötöst, ami éppen milliárdos tételt jelentett. „Egy penthouse lakást vennénk New Yorkban” - így a fiú. „Ugyan, minek az, egyáltalán nem gazdaságos, inkább kertes házat kell venni” - így a lány. Szó szót követett, míg úgy összevesztek, hogy két hétig nem beszéltek egymással. F. A.: Az volt a baj, hogy nem voltak kíváncsiak. Egyikük sem tudta megengedni magának, hogy azt mondja, jé, mennyi jó ötletünk van, egyik jobb, mint a másik, hanem vetélkedni kezdtek. Laing Beszélgetések gyerekekkel című könyvében jól látható, hogy ő soha nem vitatkozott a gyerekével. Ha a gyerek azt mondta, mindannyian az Isten hasában vagyunk, nem azt felelte, hogy igen vagy nem, hanem megkérdezte, miért gondolja, honnan gondolja éppen azt. Meg akarta ismerni a gyerek világát, nem pedig megtanítani arra, amit ő tudott. Szókratészi dialógusba elegyedett a gyerekeivel, ő tanult tőlük. Bátorság nélkül nincs jó beszélgetés és nincs kíváncsiság. Létezik egyfajta lustaság, fáradtság - én is érzem néha azt, hogy nagy erőfeszítésbe kerül megtalálni a szavakat, hogy akkurátusan tudjam megfogalmazni, amit akarok. Már csak azért is megdolgozom a pénzemért, mert valamiféle ellenállást kell letörnöm. A közelmúltban, Londonban, egy családterápián tapasztaltam, hogy a fiú keményen dolgozott azon, hogy kimondja, mi az, ami őt bántja abban, ahogy a szülei beszélnek vele. A szülők meg csak ültek, forgatták a szemüket, hogy jaj, micsoda felesleges, lényegtelen, komolytalan dolgokat akar tőlük a gyerek. Néha pont a szüleink vagy a testvéreink nem akarnak ránk figyelni. Ha ezt gyakran átéljük, akkor belénk száll ez a negatív energia, és többé már nem is akarjuk kifejezni magunkat. Szerintem, ha az anyámat, apámat, nagyanyámat mindig érdekelte volna, mit akartam mondani, akkor nem lenne bennem ez a lustaság. De én már rájöttem, hogy muszáj kimondanom, amit gondolok a magam egészsége és boldogsága érdekében, még akkor is, ha azt hiszem, senki nem figyel rám. Néha azt javaslom a pácienseimnek, válasszanak egy öreg fát az erdőben, látogassák meg, és mondják el neki hangosan, akkurátusan, részletesen a gondolataikat. Mert mindent ki kell mondani. A fát nem lehet túlterhelni, az ágain és levelein keresztül kiárasztja a szavakat a levegőbe, a szélbe, a gyökerein keresztül a földbe, és mindent elvisel. B. D.: Azért jó vigyázni azzal, hol beszéli ki magát az ember, nehogy úgy járjunk, mint Midász borbélya. Nádnak, sásnak nem szabad elmondani semmit! De egy la nem susogja ki senkinek a titkát. F. A.: Azokkal, akiket mások esetleg skizofrénnek, pszichotikusnak címkéznének a különféle nem szokványos élményeik, szokásaik miatt, az első órában mindig arról beszélgetek, kinek mondják el a dolgaikat, és kinek ne. Sokan azonnal tennének velük valamit, kórházba küldenék őket, a pszichiátrián orvosságot kapnának, vagy 10-15 percnél

biztos nem hallgatnák tovább őket. Ha egy ilyen ember talál valakit, aki nem fél attól, hogy az illető hangokat hall, és akinek mindent el lehet mondani úgy, hogy az tuti nem mondja el senkinek, akkor már egész más a helyzet. Vigyázni kell, kinek, mit mondunk. Ahol a beszélgetés megáll, ott kezdődik az erőszak. Ez igaz a pszichiátriában, a politikában, a gazdaságban, mindenhol. Rémes, hogy sokak számára az az előírás, hogy nem szabad beszélgetni a pszichotikusokkal. Én az időm felét beszélgetéssel töltöm, még akkor is, amikor előadok. A legfontosabb minden beszélgetőnek, és most, a mi olvasóinknak is, hogy legyenek spontánok és őszinték. Nem kell megsértődni. Aki megsértődik, az hülye. Jó, ha ezt itt a könyv elején leírjuk, mert aki meg akar sértődni, az tegye meg most azonnal, és akkor nem is kell tovább olvasnia. Azért sértődik meg az ember, hogy vége legyen a beszélgetésnek. Valamiféle félelem van az egész mögött. A szavaktól nem kell félni, a tettektől kell és lehet, de amíg beszélgetünk, béke van. B. D.: Én kétféle hibát tudok elkövetni, ami elrontja a beszélgetést. Az egyik, amikor általánosítok, a másik meg, ha magamra veszem a dolgot, mintha minden rólam szólna. Agyrém és megalomania. Mindkettő elvisz valahová, és nem engedi meg, hogy a valóságnál maradjak. Ez a könyv tele lesz sztorikkal, és el sem tudok képzelni rosszabb kimenetelt, mint hogy valaki a nagy igazságot, az egyetlen követendő utat olvassa ki belőle. Vagy ami még rosszabb, úgy gondolja, ez a sztori róla szól, neki üzenünk, adunk tanácsot személyesen. Szóval, mint sok könyvben, itt is fontos leszögezni, hogy a könyvben szereplők hasonlósága valós személyekkel csupán a véletlen műve. Az útmutató a címben nem azt jelenti, hogy mi tudjuk a te utadat, kedves Olvasó, hanem megmutatjuk azt, ahogy mi keresgéljük a magunkét. F. A.: Amikor Palo Altóban családterápiát gyakoroltam Watzlawickkal, Fischsel és a társaikkal, részt vettem a rövid terápiás üléseken. Egy-egy családdal dolgozott valaki úgy, hogy én vagy beültem a szobába, vagy kívülről, egy átlátszó tükrön keresztül néztem az ülést, és hangszórón hallgattam a szöveget. Nagyon érdekes, meglepő tapasztalat volt, hogy amikor beültem az addig kívülről nézett beszélgetésekre, mennyire megváltozott az, amit kívülről éreztem és gondoltam. Hiába lehetett látni és hallani mindent külső szemlélőként, mégsem lehetett beleérezni úgy, mint amikor egy levegőt szívtam velük. Teljesen más az élmény. Ha az olvasónk a saját útját akarja megtalálni, akkor neki kell vágnia! Ha azt hiszi, segít neki az, ha kívülről néz bennünket vagy másokat, nagyon téved. Nincs nagy igazság! Ha én személyesen az olvasóval lennék, és arról beszélnék neki, milyen nekem vele lenni, akkor biztosan mást mondanék, mint amit ő hisz arról, mit mondanék. Lehet, ha rájön, hogy nincs nagy igazság, akkor elkenődik. Lehet, hogy nem is olvas tovább. De hát nekem tényleg az egyetlen célom ezzel az írással, hogy lelkesítsem és bátorítsam az olvasókat. Éljék bátran a saját életüket, fejezzék ki bátran saját magukat! Találják meg azt a stílust, amiben spontán és őszintén ki tudják magukat fejezni. B. D.: Az én életemet totálisan felforgató egyik regényében, a Karneválban Hamvas Béla beszél arról, miféle őrület az, hogy valakivel megtörténik valami, aztán micsoda őrület a négyzeten, hogy ezt el is meséli, arról már nem is beszélve, hogy aztán valaki le is írja, majd jön az őrültek őrültje, aki elolvassa. Most meg jössz te, és arra biztatod ezt a hatványozottan őrült olvasót, hogy csinálja meg a maga sztoriját, és írja le ő is. Hát tényleg őrültek háza az egész vonalon. Amikor huszonöt éves koromban elolvastam, és beszippantott ez a mű (az őrület egy sajátos válfaja, amikor valaki beköltözik egy könyvbe — na, ez vagyok én, nekem belső élmény kell, nem jó az átlátszó tükör túloldala), nem sejthettem, hogy egyszer eljutok oda, hogy az őrültek láncába ilyen magától értetődő cselekvéssorozattal kapcsolódhatok be. Igen, én megírom most ezt az egészet. F. A.: Az őrületnek egy következő fokozata a személyes, nagy igazság. Minden őrületben van valami biztos, és ez a legnagyobb őrület. Ha van olyan eszköz, amivel az őrületet diagnosztizálni lehet, az az, ha valaki biztos abban, amit mond. Akkor kezd visszajönni valaki a konszenzusos valóságba, amikor elkezd kételkedni. Sokáig azért nem beszéltem és írtam, mert arra vártam, hogy majd beszélek és írok akkor, ha már biztos vagyok a mondanivalómban. Aztán rájöttem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni ebben az életben. B. D.: Igen, de ha mindenben kételkedem, ha mindent megkérdőjelezek, akkor meg unalmas lesz az életem. Nekem nem is lenne kedvem elolvasni ezt a könyvet, ha már eleve minden szavában kételkednem kellene. F. A.: Ha nem akar unatkozni az olvasó, akkor figyelje, megbízik-e bennünk, elhiszi-e, hogy őszinték vagyunk. Ne azt vizslassa, igazat mondunk-e, mert az más, hanem hogy őszintének talál-e bennünket. Nehéz ügy ez, mert ha el tudnánk érni valamilyen hamis őszinteséggel, hogy bízzanak bennünk, az is sikert jelentene. B. D.: Meglehet, de akkor meg mi unatkoznánk. Nincs unalmasabb annál, mint ha az embernek valamilyen manipulatív koncepcióval kell töltenie az idejét. F. A.: Helen Douglas beszélt arról, hogy ha meghamisítom, ha meg tudom játszani az őszinteséget, akkor már nyeregben vagyok. Végül is minden a hiten múlik. Ha bízol bennem és hiszel nekem, az nyitva hagy téged, de egyben sebezhetővé is tesz. Nem lenne szabad hazudnom neked, de tudnék, ez tény. Ha ez a gondolat befurakszik az elmédbe, akkor gyanakodni kezdesz, kételyeid lesznek afelől, meg lehet-e ismerni engem. Nekiállsz majd bizonyítékokat

keresni a hamisságomra, és az egész már szart sem ér. Akkor már nem is tudod, mit gondolj. Az egész olyan, mint egy kártyavár, ha nincs hit, akkor minden összeomlik. B. D.: Igen, arra már én is rájöttem, hogy a bizalom az ajándék minden kapcsolatban. De erről majd később úgyis beszélgetünk. Ahogy a tiszteletről, a szeretetről, a vágyról, a kötődésről is. Mi minden van még ebben a könyvben? Ahogy már említettük, egy végeláthatatlan beszélgetés egy részlete ez az egész. Azt mondjuk, „kapcsolat”, s ez megvilágít gondolatokat, amiket ügyesen összeszőttünk. Tényleg úgy készült, mint egy szőnyeg, s ha van benne rendszer, motívum, ábra, az majd az olvasó lejében összeáll, ha az egészre rálát. Sokszor lépünk előre egyet, aztán hátra kettőt, ugyanarról a dologról többször is beszélünk, néha kicsit más aspektusból, de lehet, hogy ismétlünk. Időnként magunkhoz fordulunk; használunk néhány korábbi, itt-ott már publikált szöveget, mert ezek fontos, a témához tartozó kérdéseket érintettek. Persze ezeket is tovább szőttük, fontuk, hímeztük. Az előkészületek során megkérdeztünk néhány embert, nekik mi lenne fontos, érdekes, mihez szeretnének kapcsolódni. Az inspirációkért és ötletekért köszönettel tartozunk Huszár Annamarinak, Gallai Gyurinak, Oláh-Jutasi Lilinek, és persze még sokaknak. Na, mit gondolsz, minek kell még egy bevezetőben lenni? F. A.: Én az életem utolsó szakaszába léptem, és már majdnem ötven éve dolgozom azon, hogy meggyőzzem a pszichológusokat, pszichoterapeutákat, ne az emberen belül keressék a bajt, hanem az emberek között. Sajnos úgy látom, semmire sem megyek. Nemcsak az új pszichiátria, a pszichológia fősodra, de még a humanisztikus, a transzcendentális, a spirituális, a new age-es terapeuták is az egyénre fókuszálnak. Mintha egyedül lehetne gyónni, mintha egyedül meg lehetne világosodni, mintha az ember egyedül lenne. Számomra viszont nyilvánvaló, hogy a megfogamzástól kezdve egészen a halálig nem vagyok egyedül, nem vagyok a másik nélkül. Tény, hogy nehezebb tanulmányozni azt, ami köztünk van, mint azt, ami benned és bennem. De hát fel kéne végre ébredni arra, hogy ami bennem kéne hogy legyen, az is mind teljesen absztrakt koncepció. Ám ezeket az absztrakt koncepciókat lehet aztán agyra, idegekre, biokémiára redukálni. Márpedig ha redukálni akarunk, a kapcsolatoknak is van biokémiájuk, ez nem akadály. Laing beszélt arról, hogy amikor egy feldúlt, ijedt ember érkezett hozzá, és ő meg tudta tartani a belső békéjét, akkor fél óra együttlét után ugyanazok a biokémiai változások indultak be a másikban, mintha benyugtatózta volna. Lehetne mérni a kapcsolatok biokémiai hatását is, de valahogy ezt nem teszik. Egy gyerek abban él, hogy ha rosszul érzi magát, az azért van, mert ő rossz. Nem engedheti meg magának azt a gondolatot, hogy ha rosszul érzi magát, az azért lehet, mert valaki rosszul bánik vele. Hová menne, mit csinálna egy gyerek, ha ebbe belegondolna? Így hát nem is gondol bele, marad evidensen a következtetés, hogy vele van haj, és akkor még lehet reménykedni, ha ő jobb lesz, akkor majd elmúlik a rossz. Olyan ez, mintha egy sivatagban járva rájövök, hogy nincs semmi reményem vizet találni, akkor azonnal meghalok. De ha azt tudom képzelni, hogy ha megígérem Istennek, hogy nagyon jó leszek, adjon cserébe vizet, akkor túlélem a sivatagot, amíg rám talál valaki. Soha nem azért beszélek, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről. A meggyőzés közel van a kényszerhez, és nem akarok senkit meggyőzni, mert az nem szeretetteli. Én csak felháborodom, ha valaki bánt valakit, akár engem, akár mást, és hangot adok a felháborodásomnak. Lehet, hogy azok, akik szintén felháborodnak, de még félnek és hallgatnak, vagy nem tudják, hogyan adjanak hangot a szavuknak, felbátorodnak majd, és szintén kifejezik a felháborodásukat, amit korábban nem mertek megtenni. Amikor csoportot vezetek, és valaki untatja vagy provokálja a társaságot, egy darabig várok, pár percig hagyom, mi történik. Aztán körülnézek, és látom az arcokon, a koreográfián, hogy már mindenki kínlódik, de csak ülnek, mint egy rakás szar. Akkor én felháborodom, megkérem az illetőt, hagyja abba, amit csinál. Aztán megkérdezem a csoportot, ki érezte még ugyanazt, aminek hangot adtam. Általában a csoport nagy része felemeli a kezét. Hát, kérdezem akkor, miért nem szólt senki? Mert nem mernek szólni. Ez minden szinten így van. Ez a könyv egy hatalmas felháborodás is egyben.

1. B. D.: Kezdjük a gyökereknél! Minden problémánk a Gnótbi szeautonnal kezdődik. Az Apollón híres delphoi jósdájához vezető út nagyjából 2600 éves feliratát Thalésznak tulajdonítják, de alighanem Szólón, a bölcs vezér, a diallaktész mondata volt: „Ismerd meg önmagad!” Te viszont azt állítod, félreértjük ezt, mert a nyelv hipnózisa rabul ejt. Mielőtt belemegyünk, szeretném, ha az Apollón, Thalész vagy akár a Szólón iránti tiszteletből belegondolnánk, vajon mit is akar ez jelenteni, ha nem azt, amit mi értünk alatta. Tételezzük fel, hogy ők tudták, mit beszélnek. F. A.: Apollón jósdájának a nyelve különleges, amiből soha nem lehetett egyértelmű utasítást kapni, mindig különféle értelmezések lehettek. Vannak tehát a szavak, de figyelni kell a nyelvre, mert a nyelv él minket, s ha nem vesszük ezt észre, belehalunk a nyelvbe. A jóslatok nem félrevezetnek, csak felhívják a figyelmet arra, hogy nincs biztonság, nincs bizonyosság. A kapcsolat a nyelv és a valóság között mindig problematikus. Az „ismerd meg önmagadat” én úgy interpretálom, hogy jöjj rá, fedezd fel, hogy te senki vagy minden vagy. B. D.: Ismerd fel, hogy megismerhetetlen vagy? F. A.: Azért, mert nyelvtanilag ugyanolyan mondat, mint az „ismerd meg Pistát”, még egészen más dolog. Ha ezt összekeverjük, nagy bajban leszünk, mert elkezdünk úgy nézni magunkra, mintha nem önmagunk lennénk. Én mondhatom neked, hogy nem tudom, mit fog csinálni a Pista, de azt nem mondhatom, hogy nem tudom, én mit fogok csinálni. Mert én azt csinálom, amit én akarok, de a Pista nem csinálja azt, amit én akarok. Ha így elveszítjük a nyelvben magunkat, ha elhiszem, hogy az én kapcsolatom magammal olyan, mint a kapcsolatom Pistával, az felelőtlenséget és nárcizmust teremt. Még akkor is, amikor veled vagyok, csak magamról gondolkodom. Óriási különbség, hogy neked örülök, vagy azoknak az élményeknek, amik bennem zajlanak a te társaságodban. Az alapvető logikátlanság, a paradoxon, ami azonnal gyanússá teszi ezt a konceptust az, hogy én egy vagyok. Biológiailag is egy vagyok, nincsenek különálló részeim, egy sejtből fejlődtem ki, a genetikai aláírás minden sejtemben ugyanaz. Mit jelenthet hát az, hogy ismerjem meg magam? Ki az, aki meg fog ismerni, ki az, akit meg fogok ismerni? Ez úgy hangzik, mint a „Punch and Judy Show”, amiben egy ember két bábot húz a két kezére. A jobb kezemen vagyok én, a bal kezemen vagyok magam? Miért van szükségünk erre a bábjátékra? Mit jelent ez? Semmit a világon! Félrevezetés, ami elvonja a figyelmet a valóságtól, attól, hogy a fontos mindig a másik, de ilyenkor úgy teszünk, mintha én lennék a fontos, én magam lennék a másik. Egy logikai és pszichológiai hasadás keletkezik, egy hallucináció. Ez sokszor megmutatkozik például abban, amikor a páciens elkezd hozzám úgy beszélni, mintha ő, aki jó és okos, a koterapeutám akarna lenni, és meg akarja beszélni velem, hogyan kezeljük önmagát, akit betuszkolt a rendelőmbe, mert annak ellenére, hogy ő okos és jó, a maga hülye és rossz. Mi ketten találjunk ki valamit, hogy ő maga fölé tudjon kerekedni. Hát én ilyet nem játszom! Freud szerint minden mondat, amiben az ich és a mich is szerepel, hazugság. Ich liebe mich. Szeretem magamat. Utálom magamat, félek magamtól, ez mind-mind hazugság, gyávaság. A mondat, hogy nem hízom meg magamban, azt jelenti, valaki nem bízott, bízik meg bennem, vagy én nem bízom valakiben, de nem tudom, nem merem kimondani, ki az. Végső soron az. egész nyelvtani konstrukció arra való, hogy megvédjem magamat azoktól, akikkel bajom van. Az anyám kritizált engem, és ha én kritizálom magam, akkor úgy csinálok, mintha az anyám lennék. Stockholm-szindróma. Úgy teszek, mintha hatalmam lenne önmagam felett. Cserbenhagyom magamat; az anyámat, apámat játszom, miközben észre sem veszem. Egv ideje keményen dolgozom egy nagyon intelligens, tehetséges skót fiatalemberrel, akinek az apjával is találkoztam a családterápián. Ez az atya egy nagyon sikeres, multimilliomos üzletember, aki bárki fölé tud kerekedni, mindenkivel úgy beszél, mintha ő lenne a felettese. Ügyesen és szelíden csinálja, mintha nem is ez történne, de a hangszíne, a koreográfiája, a gesztusai állandóan azt jelzik, ő fent van, a másik pedig lent. A fiát ez majdnem megölte. Ennek ellenére nekem kell megküzdeni a fiú apjával, akit ő maga manifesztál, amikor kettesben vagyunk a rendelőmben. A gesztusai felém mindig felülről lefelé szólnak, és ezt nehéz felfognia, nem is érti, miről beszélek, amikor dühös leszek rá. Tulajdonképpen én az apjára vagyok dühös, akit ő közvetít. Mondhatnánk, hogy annyira szereti az apját, hogy az apjává vált. Ő viszont azt mondaná, hogy állandóan lenézi önmagát, úgy beszél magáról, ahogy az apja beszél róla. Nyilvánvaló, hogy itt szó sincsen semmiféle önismeretről. Amikor azt kérem, hagyja abba, azt feleli, nem tudja, hogyan kell. Viszont ha dühös leszek rá, nem csendesen mondom neki ugyanezt, hanem ráförmedek, akkor megsértődik, és elvárja, hogy én kontrolláljam magam. A new age-esek többsége idióta módon azt mondja, senki nem tud bennem érzelmet kelteni, tehát én vagyok felelős a gátlásomért, a szorongásomért, a haragomért, ezért aztán nem szabad másokat vádolnom. Ha fejlesztem magamat, dolgozom magamon, akkor úrrá leszek ezeken a hibáimon. Fejlődöm! Én határozottan azt mondom, embertelenség, gonoszság ilyeneket elhitetni bárkivel, mert elérhetetlen, képtelen, nem létező célokat tűzet ki az emberrel. Ha

valamit érzek - fájdalmat, félelmet, dühöt -, az mindig, kivétel nélkül mindig azért van, mert valaki nem vesz komolyan. Lehet, hogy az anyám, az apám, a szeretőm, a gyerekem, akárki. A cél nem lehet az, hogy szálljak magamba, és igyekezzek jól érezni magamat csak azért is! A cél az kell legyen, hogy másokkal összefogva vessek véget a kihasználásnak, erőszaknak, elnyomásnak. Az összefogás a lényeg - a szolidaritás. Jó lenne kitalálni, hogy mi, emberek, miért akarunk annyira önállóak lenni, miért olyan vonzó az egyszemélyes, bevehetetlen, sebezhetetlen vár illúziójában élni. Az egész egy óriási félreértés! B. D.: Talán azért, mert gyengének, elfuseráltnak, esélytelennek érezzük magunkat a nyílt harchoz. Talán nem bízunk a többiekben, az egységben, a közösségben, ami mellénk állna. Esetleg nem hisszük magunkat szerethetőnek, nem hisszük el, hogy bárki mellénk állna a harcban. Vagy az ellenséget olyan hatalmasnak látjuk, hogy semmilyen más módon nem tudjuk elképzelni, hogy megvédhetnénk magunkat. De gyakran az is előfordul, hogy nem tudjuk megkülönböztetni az ellenséget a baráttól, és inkább mindenkit ellenségnek tekintünk, nehogy hátba támadjon. Mindezek mögött tapasztalatok vannak, és nem tudunk ezek ketrecéből kiszabadulni. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. József Attila: (Íme, hát megleltem hazámat...) Igen, magad vagy, mondják, de ha „dolgozol magadon”, akkor fejlődni fogsz, és olyan erős leszel, hogy már nem fáj neked semmi. Belülről felépíted a váradat, önismereti csoportba iratkozol, és minden hibádat nyakon csíped, megjavítod. És tudod mit? Még mindig jobb, mint ha rettegve fetrengenél egyedül. Így legalább emberek közé mész, ha nem is azzal a tudattal, hogy közöttük vagy... F. A.: Szerintem ez egy hatalmas erdő, amiben az ember igen könnyen elvesztheti az útját. Ha elhisszük, amit a new age mond, akkor mindenki hamis, és abból csak rossz lehet. Aki azt állítja, meg tudja haladni az érzéseket, amiket más emberek keltenek benne, az önmagát magasabb rendűnek tekinti és jelenti ki. Te még mindig szenvedsz? Én már túl vagyok ezen! Nem más ez, mint egy hazug dominancia-szubmisszió. És, persze, mély félreértése az igazi buddhista pszichológiának, ami egész egyszerűen azt mondja, nem kell félni a félelemtől. Minden érzelemnek helye van, csak érezni kell. Nem baj, ha az ember fel van dúlva. Hülye félreértés, ha azt hisszük, nagy a baj, ha fel vagyok dúlva. Szimplán csak engedjük meg magunknak, és örüljünk neki, mert az érzelmeinken keresztül tudjuk meg, mit csinálnak velünk mások. Ha félek, akkor valaki ijesztget. Ha szomorú vagyok, valaki elszomorít. Ha dühös, ideges vagyok, akkor valaki dühít, idegesít. B. D.: Ez annyira messze van attól, amiben élünk, hogy szerintem nehéz lesz az olvasónak beengedni az elméjébe. Amíg a függetlenségnek ekkora a presztízse, amíg a trend szerint egy felnőtt, érett ember független, nagyon nehéz lesz úgy figyelni az érzéseinkre, hogy rögtön a másikat is hozzá képzeljem, és mint ok-okozati láncolatot lássam a dolgokat az emberek közösségében. F. A.: Donald Winnicott szerint mindannyian dupla függőségbe születünk, nemcsak függők vagyunk, de nem is tudjuk, hogy függők vagyunk. Amikor egy gyerek világra jön, még nem tudja, hogy az anyja és ő nem egy. Akkor ébred rá a különlétére, és egyben a függőségére, amikor az anyja már eléggé frusztrálta, mert ebből jön rá, hogy az anya nem ő. Ettől kezdve, nagyjából serdülőkorig, persze hogy az ember a függetlenségén dolgozik, de ez nem az utolsó állomás. Amikor elérem a függetlenséget, kinyílok a kölcsönös függőségre, ami azt jelenti, nem félek attól, hogy mások függnek tőlem, és nem félek attól, hogy másoktól függök. Ez a könyv tulajdonképpen arról szól, mi a jó a kölcsönös függőségben, mik a csapdák, amikbe bele lehet sétálni, és mit lehet tenni, hogy ne essünk bele. B. D.: Tudod, arra gondolok, hogy a 20. század történelme annyira rettenetes, a holokauszt, a Gulág, de már az 1. világháború is olyan tapasztalatokkal „gazdagított” több nemzedéket, hogy lehet, jobb nekünk, embereknek, ha elidegenedünk, ha elhatározzuk, hogy nem kapcsolódunk. Valahogy elvesztettük a mesebeli reményt, hogy ha a vége jó, minden jó, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. F. A.: „Auschwitz után nem lehet többé prédikálni, mivel a hagyományos prédikáció, az európai, a keresztény is a happy end várakozásának prédikációja. Ha ezt teszi, akkor meg vagyunk váltva. Megváltottnak lenni mindig azt jelenti, hogy az egyensúly világába érkezünk - majdnem az anyagi értelemben vett megelégedéssel együtt. De még Auschwitz után, amikor a jót nem, vagy rosszul jutalmazzák, sem lehet arra következtetni, hogy ne legyünk jók. Ez nem elég, nehogy tovább is a jóért prédikáljunk. Nem prédikálni kell, hanem kötelesség jót mondani, jót akarni, jót cselekedni. Az emberire hivatkozunk itt, ahol az emberi nehéz üggyé válik” - írja Emmanuel Levinas.

B. D.: Nem a prédikálásról beszélek, hanem a cselekvés ellehetetlenüléséről. Arról, hogy a szolidaritás, a karitász reménytelenné, irreálissá válik, ezért elidegenedünk, nem vesszük tudomásul, hogy kapcsolatban vagyunk egymással. Hiába mondod ötven éve, nem akarja ezt érezni, elhinni senki. F. A.: Valaminek a hiánya vagy perverzzé válása, még nem teszi azt rosszá. Annak ellenére, hogy nem tapasztaljuk az egységet, a szolidaritást, mégis mindig megvan a lehetősége. Ennek a könyvnek az is lehet a célja, hogy ne veszítsük el a reményt, még a holokauszt ellenére sem. Freud és Sellye János is hangsúlyozták, hogy a védekezésbe halunk bele. Az immunrendszerünk is túlreagálhat, a gyulladás egy védekező reakció, amibe bele lehet halni. Az úgynevezett depresszió is gyulladásból ered, minél inkább védekezünk, annál rosszabb lesz az életünk. Az embertelenség kellős közepén, Auschwitzban, Viktor Franki osztrák pszichiáter értelmet keresett. Azt tapasztalta, azok éltek tovább, akik gondolkodtak, és az értelem ébredése mindig az a gondolat volt, hogy nem vagy egyedül. A nyelv, a gondolkodás azt jelenti, nem vagyok egyedül. Az erőszak a nyelven kívüli, ami értelmet ad az életnek, az a közösség. Mindig sebezhetővé kell tennünk magunkat, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a másik is sebezhető. Innen jön a levinasi etika, az anyai etika, amelyik nem akarja mindenáron megvédeni magát, még a holokauszt közepén sem. Ha a másiknak szüksége van valamire, azt odaadja. A gyerek fontosabb, mint az anya, inkább ő éhezik, nem a gyerek. A barátunk, Jutasi Réka és kislánya. Jutasi Oláh Lili - abban, ahogy ők egymásra néznek, ott a remény.

2. B. D.: Hányszor hallom, hogy „én ilyen vagyok”. Erről is kell beszélnünk. Vagyok én valamilyen? Ha kapcsolódni akarsz hozzám, el kell fogadnod „olyannak, amilyen vagyok”? F. A.: Az „én ilyen vagyok” nem jelent mást, mint azt állítani, hogy nem akarom megváltoztatni a tetteimet, azt, amit csinálok. Ha rajtakapnak, hogy loptam, akkor, ha elhiszem, hogy tolvaj vagyok, lophatok bármikor. Bár szégyellem magam, sőt sajnálhatom is magam, de hát mit tehetnék. Tolvaj vagyok, és a tolvaj lop. Az igazság az, hogy lopok-e, vagy sem, nem attól függ, ki vagyok, hanem attól, mit engedek meg magamnak. Ha szégyellem magam, nem változom. Vergődöm az identifikálásban, foglya vagyok a címkének. Ha lelkiismeret-furdalásom lenne azért, amit tettem, megfogadhatnám, hogy ezt soha többé nem teszem: nem lopok többet. Én, ha esetleg meggyilkolnék valakit, akkor sem engedném meg senkinek sem, hogy gyilkosnak nevezzen. Gyilkoltam. Megfogadhatom, hogy soha többet nem teszem. Vagy csak nagy ritkán... Ha egy kapcsolat ára az, hogy a szabadságom feladásával kell fizetnem érte, akkor az a kapcsolat meg fog gémberíteni, meg fog betegíteni engem. A szeretet örül a másiknak úgy, ahogy a másik van, az ő másságában. Egy szamárból kifaragni egy királyfit nem szeretet, hanem vágy, sőt nagyon durva és kegyetlen vágy, amiben egy csepp szeretet sincs. Pygmalion egy szobrász volt, aki beleszeretett a szobrába. Aki a másikban arra vágyik, hogy az azzá váljon, akit ő szeretne, az nem szereti a másikat. Ha szeretetből alkalmazkodom hozzád, remek, de ha félelemből, akkor végünk van. B. D.: Kezdetben van az ember az anyja hasában, nevezzük Kis Lehetőségnek. Tulajdonképpen egy genetikailag kódolt, tiszta lap. Bármi lehet belőle. Vagy majdnem bármi. Van egy ábrám, elég egyszerű, de szerintem szemléletes.

F. A.: Az organizmust, amit te Kis Lehetőségnek nevezel, máris valahogyan fogadja a környezete. Fogadhatja barátságosan, ellenségesen vagy közömbösen. Plusz, mínusz vagy semleges. Ha az organizmus környezetére, a fogadtatásra adott első reakcióit antropomorfizáljuk, akkor mondhatjuk úgy, hogy az ellenséges környezet megijeszti, rettegéssel tölti el, a barátságos megengedi, hogy relaxáljon, mert táplálja és vigyáz rá. Az első dimenzió tehát a veszély és a biztonság. A veszélyből jön a félelem, a biztonságból származik az öröm, annak az érzete, hogy bánthatnának, de nem bántanak. Ez a csoda, az életöröm. Később mindez finomodik, és nüanszok keletkeznek. B. D.: Igen, aztán a Kis Lehetőség megszületik, kapcsolódik. Kapcsolatok nélkül, csimpaszkodás, függés nélkül nem is élne egy napig sem, ezt könnyű belátni. Amint kapcsolódik, az élmények, azaz minden, amit tapasztal a környezetéből, minden hatás, ami éri, teremtő erejű — rajzolják és színezik azt, amit, ha jól értem, pszichének nevezünk. A psziché az újabb és újabb élmények hatására folyamatosan differenciálódik, alakul, végeláthatatlan metamorfózisra ítélve minket életünk végéig. Megállás nélkül rajzolja ezt a sajátos, senkiével össze nem téveszthető vonalkódot, aki én vagyok. Persze az. élmények hatására megszülető és megtapasztalt érzelmek annak megfelelően, hogy kellemesek vagy kellemetlenek, vonzanak vagy taszítanak, ismételni vagy elkerülni igyekszem ezen túl, bekapcsolják az akaratot, ami segít ismételni vagy elkerülni. Így az akarat segítségével kialakulnak a szokások, amik automatizálják mindezt, és hamarosan már nem is emlékszem, honnan jött az. egész, csak csinálom, ahogy jön. F. A.: Ha rájövök, hogy van egy szokásom, két dolgot érdemes megtudni róla. Az egyik az, hogy honnan ered, mikor tanultam meg, mire volt jó eredetileg. De a szokások elmúlnak, ha nem erősíti meg őket valami a jelenben, ha nem kapunk „jutalmat” érte. Ha felismerem egy jelenleg élő szokásomat, biztos lehetek benne, hogy van valami jó abban nekem, van valamiféle jutalmam. Ha meg akarok szabadulni a szokástól, rá kell jönnöm, mi is ez a jutalom, mi a jó abban, amit csinálok.

B. D.: Azt tapasztalom, hogy ez nehéz belátás. Pont arra panaszkodik sok ember, hogy „automatikusan” csinál valamit, ami nem jó neki, de nem tud megszabadulni tőle. Amikor megkérdezem, na, de mi a jó ebben neked, mert hát nem csinálnád, ha nem lenne jó, akkor csak néz elkerekedett szemekkel. Azt mondja, ebben semmi jó nincs, ettől csak szenved. Még a dohányzásra, meg az alkoholra is ezt mondják, amiben pedig nyilvánvaló, hogy mi a jó. Hát még a rejtettebb dolgokra, mondjuk a dührohamokra. Aztán vannak azok a szokások is, amik a környezet számára kellemetlenek, ártalmasak, de azt sem tudják, hogy ezek vannak, meg azt sem, hogy ezzel bántanak másokat. A pletykálás például, ami szerintem sajátos kielégülést ad a pletykálónak, miközben hihetetlenül ártalmas a környezetének, és persze neki magának is. Valahogy észre kell venni egy szokást, aztán megérteni, hogy mi a jó benne, de aztán mit lehet tenni? F. A.: Ha felismerem a jutalmat, akkor el kell fogadnom, hogy erre nekem szükségem van, és valahogy máshonnan kell hozzájutnom. Én például korábban a szavaim között folyton ööőztem, egészen addig, amíg a gyerekeim ki nem csúfoltak miatta. Akkor el kellett gondolkodnom, honnan jön ez, és mi a jó benne nekem, miért nem múlik el. Rájöttem, hogy az egész ott kezdődött, amikor az anyám azonnal közbevágott a mondandómba, amint egy kis csend lett két szó között. Innen eredt a dolog, és azért nem múlt el, mert azt hittem, hogy most már azért nem vágnak közbe, mert csinálom az ööőzést. B. D.: Mint az eszkimó Hamvas Béla Karneváljában, aki minden reggel üvöltve ébreszti fel a napot. Ha egyszer nem üvöltene, a nap nem kelne fel. Nagy felelősség! F. A.: Úgy szabadultam meg ettől a szokástól, hogy rájöttem, rá lehet szólni valakire, hogy ne vágjon közbe, hagyja, hogy végigmondjam, amit akarok. Az ööőzés gerillataktika volt, de most már nem Vietnám vagyok az USA ellen, hanem Kína. Hatalmas vagyok, nem kell félnem. B. D.: Ha eddig szerintem stimmel az ábrám, világos, hogy mi mire hat, mi mit befolyásol, hol van a helye a szabad akaratnak, akkor hogyan illeszkedik mindebbe a gondolkodás? Egyáltalán mi az? Ha szokásnak tekintem, akkor mi a jutalom azért, hogy gondolkodom? A zenben, a vipassanában beszélnek a gondolatok nélküli, vagy gondolatokon túli gondolkodásról, a nagy tudatról, aminek kicsi részeként megtapasztalhatom azt, csak előbb ki kell oltanom a gondolataimat. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Ha az előbbi ábrából indulok ki, akkor a gondolkodás a legkülső réteg, valamiféle következmény. F. A.: Ezen gondolkodni kell. A gondolat a jéghegy csúcsa, ami az érzelmekből ered, de az érzelem is egy jéghegy csúcsa, ami a gondolatokból ered. B. D.: Akkor a gondolkodásom megváltoztatásával, tehát ha belátok, megértek valamit, változnak az érzéseim is. F. A.: A gondolkodás megváltoztatása nem elég, sok ember csak valakinek, mondjuk, a terapeutájának a kedvéért csinálja meg. A belátás nagyon ritkán vezet tartós változáshoz. Paul Watzlawick és a Palo Altó-i társai már rég nagyon hatásosan elmagyarázták: ha mást akarok érezni, mást kell csinálnom, mint addig. A belátás, a racionalizálás nem teszi olyan önállóvá az embert, mint ha rájön, hogy mást kell csinálnia. Mindig arra a jegesmedvére gondolok, aki a vancouveri állatkertben élt bezárva, és egész nap csak a fejét lógatva járt fel-alá. Lehetett volna diagnosztizálni, hogy depressziós vagy kényszerbeteg, pedig csak be volt zárva, és rettenetesen unatkozott. A medve évekig gondolkodhatna ezen, de amíg be van zárva, addig rosszul fogja érezni magát, mert rossz környezetben van. Nem kéne neki orvosság, nem kéne neki terápia, mert ha meg tudna győzni engem, hogy szabadítsam ki, és vigyem oda, ahol jó neki élni, akkor nem lesz neurotikus. B. D.: Összefoglalva: amire fel kéne ébrednem, az az, hogy a psziché folyamatos változásban van, valójában nincs személyiségem, nincs mit megismernem. Csak a szokásaim vannak, ez alatt az érzéseim, ez alatt az élményeim, mindezek alatt én, azaz a Kis Lehetőség, ami önmagában semmi és minden. Nem tudnak nem eszembe jutni Jézus szavai: „Én vagyok az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” Lám, ha róla veszek példát, arról, ahogyan ő beszél, akkor nem eshetek az önismeretről való képzelgés bűnébe. Hatással vagyunk egymásra, folyamatosan alakítjuk egymás pszichéjét, és a döntéseinkkel, azok hatásaival, az azokra érkező reakciókkal folyamatosan alakul a saját pszichénk is. Ha ennek a tudatában lennénk, ha nem önmagunkat akarnánk fejleszteni, hanem a kapcsolatainkat, éreznénk a felelősséget a másik emberért, és rajta keresztül önmagunkért. F. A.: Ahogy e. e. cummings írja, én rajtad keresztül vagyok annyira én. Mindig a másik a tükör. Nincs önmagában, azaz egyedül senki és semmi. A szeretet türelem és kíváncsiság, ami megengedi két embernek, hogy áthidalják a köztük lévő szakadékot, a kimondhatatlan és leírhatatlan másságot. Mindegyikünknek vannak privát élményeink, amiket képviselnünk kell, nekem az én élményeimet, neked a tiéidet. A szeretet tehát munka, tevékenység, aktivitás, cselekvés. Teremtünk egy világot magunknak, amiben együtt lehetünk anélkül, hogy neked el kellene árulnod a te élményeidet, és nekem az enyéimet. Tágasnak kell lennie a mi közös világunknak, de a szeretet megadja azt a tágasságot, amiben nincs benne az a dominancia, hogy az én élményeimet éljük, és te csendben (vagy hangosan) gyűlölsz engem a szeretet álarca alatt.

Az önismerettel való foglalatoskodás elvonja a figyelmet a szeretetről, arról, hogy mi van közöttünk. A legboldogabb pillanatok az életben nem azok, amikor az ember megtalálja, hanem azok, amikor elfelejti önmagát az együttlétben. Rossz irány önmagunk keresgélése, megtalálása, megismerése, fejlesztése. B. D.: Talán abból a kisgyerekként átélt rettegésből is táplálkozik mindez, amikor nem volt kiben feloldódni, és szegény anyánk nem engedte, nem engedhette meg magának, hogy feloldódjon bennünk, velünk. Élet helyett órák, bár ez egy könyveim, de ez jut eszembe. Ha valakinek élet helyett órák vagy percek jutnak, az nem akarja magát elfelejteni, mert retteg, hogy nincs is másik. Az a fixa ideája, hogy csak magára számíthat, hát önmagát kell szeretnie. Önkielégítés... ilyesmi azért megesik, ez nem nyelvi játék. Azt hisszük, hogy amit a testünkkel meg tudunk tenni, azt megtehetjük a lelkünkkel is. A testemet tudom fejleszteni, óvni, könyvekből megtanulni a részeit, kínozni is lehet, szégyellhetem vagy büszke lehetek rá, ez az én primer megvalósulásom, amit kiteszek a világ orra elé. Erről van tapasztalatom. Mondjuk, fáj valamim. Hasonlít a lelkem fájdalmához. Hát, gondolom, ha erre jó a gyógyszer, akkor arra a másikra, a lélek fájdalmára is van orvosság. F. A.: A lélek, a psziché tulajdonképpen élmény, de minden pszichológiai dolog, az emlékezés, az érzelmek, sőt a gondolatok is, azok is mind-mind a lélek részei. Az fontos, hogy más az élmény, ha valamit megnézek, ránézek vagy átnézek rajta. A szememben, ha nagyon odafigyelek, észrevehetők kis úszkáló foltok, s ha ezeket nézem, akkor nem látlak téged, mert máshova fókuszálok. Csak akkor látlak, ha keresztülnézek ezeken, ha rád fókuszálok. Ez egy fontos koncepció. Egy orvos a testtel foglalkozik, nem néz át a testen. Én, ha megsebesülök, akkor a testemre fókuszálok, azzal foglalkozom, de ez más, mintha a testemet használva, azon keresztül, a szemem ablakán át látom, nézem a távoli hegyeket. A testem nélkül ezeket a hegyeket sem, téged sem láthatnálak. A psziché előjön, amikor a testemen túlnézve, azon át érzékelem a világot. B. D.: Nem teljesen értelek. Ebből a példából az következik, hogy a testemen keresztül csak olyasmit látok, mint a hegyek, a másik ember satöbbi, tehát a matéria objektumait. Különbség van a távoli hegy meg a psziché között. Valami mást csinálok, amikor a psziché előjön, nem ugyanazt, amit akkor, amikor a szememen keresztül nézve a távoli hegyre fókuszálok. Mit csinálok, aminek következtében a psziché előjön? F. A.: A psziché teremtődik, van, folyamatos változásban létezik. Nincs fájdalom, ha nincs test, de a fájdalom kiradíroz mindenféle más élményt. Beszűkíti a pszichét, vagy mondhatnám úgy is, hogy feltölti fájdalommal. Minél nagyobb a fájdalom, annál kevesebbet akarunk a pszichében lenni, és akkor kezdünk átnézni a pszichén, mert kellemetlen lesz. Aztán jön a spirit, a szellem. Van, ami kellemessé, van, ami kellemetlenné teszi — az élményben el lehet veszni, a testben el lehet veszni. Ha a szememben nézem a pici dolgokat, akkor soha nem látom a szivárványt, ami egyfajta megnyilvánulás. A psziché is a világhoz van kötve, s a mi lényünk így engedi be a világot - Platón barlanghasonlata pont erről szól. ...a látás által megismert világot hasonlítsd a börtönlakáshoz, a benne levő tűz fényét pedig a nap erejéhez, s ha a felmenetelt és a fent levő dolgok szemléletét a léleknek a gondolat világába való felemelkedésével veszed egyenlőnek, nem jársz messze az én felfogásomtól — ha már egyszer ezt kívánod hallani. Bár isten tudja, igaz-e. Én mindenesetre így képzelem... Olyanok vagyunk, mintha mindannyian egy barlangban élnénk, és csak árnyékokat látnánk a barlang falán. Ha kilépünk a fényre, megvakulunk. Arra vagyunk ítélve, hogy csak az árnyékokat lássuk, de amit látunk, valójában a kinti világ transz-formációja. A psziché az árnyékvilágunk. Ezért néha megőrülnek azok, akik belenéznek a fénybe. Hogy mi a szellem? Gondolkodhatunk róla úgy, ahogy mondjuk a keresztények: úgy vagyunk mindannyian sejtek Krisztus testében, ahogy az én testemben vannak a sejtek. Ma már tudjuk, hogy nagyjából hétévente teljesen megújulnak, kicserélődnek, de a testem mégiscsak él. Krisztus örökkévaló, s ha én vagyok a sejt, akkor sejtem, hogy Krisztushoz tartozom. Lehet, hogy én meghalok, de Krisztus él. Tehát a szellem valami örökkévaló, aminek a múlandó része vagyok. Ha a figyelmemet a testemen és a pszichémen túlra helyezem, ha átnézek ezeken, akkor meglátom a szellemet, és érezhetem az egységet vele. B. D.: Én ebben egyáltalán nem hiszek. Megint az van, amit olyan sokszor emlegetsz: van egy élmény, de nem tudjuk, mit jelent. Az, hogy bizonyos tudatállapotokban, meditációban, satöbbi, jön az az élmény, hogy egy örökkévaló szellemnek, Krisztusnak vagy az univerzumnak a része vagyok, még egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, ilyen tényleg van. Gondolkodhatunk úgy is, hogy mindez annak az emléke, ahogyan az anyánk hasában voltunk. Ez a közös nevező, mert ezt mindannyian átéltük. Lehet, hogy amit mi istennek vélünk, nem más, mint az anyánk teste. Az archetípusok, amik a mitológiákban, a mesékben, de még a legújabb akciófilmekben is olyan erősen tartják magukat, olyan élmények emlékei, amikre nincsenek szavak, mert a szavak előtti időben keletkeztek, mindannyiunkban ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy. Ezt én tőled tanultam, és ezt igaznak érzem, sokkal inkább, mint egy plusz szellemet, amit keresgélünk. Nem beszélve arról, hogy ha a szellemet keressük, azzal máris kiadjuk a parancsot, hogy

fejlődnünk kell, mert csak úgy érhetjük el, ha a testet és a pszichét betörjük, negligáljuk. Mert amíg ezek jelen vannak, addig nem adatik meg nekem a fenséges szellemmel találkozni. F. A.: Az almafa almázik, a világmindenség emberezik. Nekem élményem, hogy pici része vagyok valami nagynak. Az biztos, hogy ez az élményem, de hogy mit jelent, azt valóban nem tudjuk. Platón is azt állítja, nem tudjuk, mi van. A testünk korlátolt, kis hülye poloskák vagyunk. A földön nem lehet olyan, ami nem igaz az univerzumra, megsejthetünk dolgokat a mikroszkopikus vagy makroszkopikus világról. Nincsenek részek, csak a figyelmünk fordul hol erre, hol arra. B. D.: Én Krisztus gyermeke vagyok, és ateista. F. A.: Én is. Ahogy az ember öregszik, egyre nehezebbek és fájdalmasabbak az élmények, egyre motiváltabbak vagyunk, hogy átnézzünk az élményeinken. Akiket már korán elér a szellem, azok leszűkítik az élményeiket, kolostorokba költöznek. Minél jobban fáj, ahogy ülsz, annál inkább motivált vagy, hogy ne a fájdalomra koncentrálj, hanem átnézz rajta. B. D.: A hedonisták soha nem fognak a mennyországba jutni. F. A.: Lehet, hogy az ember akarata ellenére kerül a mennyországba. Végső soron csak egy helyre lehet jutni. Egy kétévesből négyéves lesz, akár akarja, akár nem. Ezért hülyeség növeszteni és fejleszteni a gyereket. Én szarok a fejlesztésre, szerintem mindent elbaszunk vele! Fejlesztő csoportokba járatjuk a gyerekeinket, meg magunkat is, mert türelmetlenek vagyunk. B. D.: Jó, de azért az nem lehet vita tárgya, hogy ha valaminek a mestere akarok lenni, akkor tanulnom kell, fejlesztenem kell magamat. Ha azt akarom, hogy a gyerekemből versenyképes felnőtt váljon, akkor célirányosan kell fejlesztenem. Na jó, ne hidd azt, hogy ezt most én mondtam, de tudom, hogy sok szülő, meg sok önfejlesztő így vélekedik, téged, minket meg hülyének, szektásnak, felelőtlennek tartanak. Értelmesen el kell magyarázni, mit gondolunk, ha azt akarjuk, megértsenek minket. Honnan tudom, mi az, amiben érdemes és jó fejlődni, és mi az, amiben lehetetlen? F. A.: Amikor zongorázni tanulok, nem magamat fejlesztem, hanem az ügyességet, a készséget gyakorlom. Nem hiszem, hogy Peter Serkin azért tanult volna meg zongorázni, hogy versenyképes legyen. Apja, a szintén világhírű Rudolf Serkin annyira imádta a zenét, és olyan örömmel zongorázott, hogy a fia hülye lett volna kimaradni abból a boldogságból, ami az apjából sugárzott. Ugyanezt gondolom Igor Ojsztrahról is, az apja, David megfertőzte a hegedülés szeretetével, azzal a lelkesedéssel, ahogyan ő játszott. Otto Rank a Will Therapy című könyvében azt írja, hogy ha a szülők akarnak valamit, akkor a gyerek megtanul nem akarni. Ha a családban van valamiféle nyomás, a gyerek nem tud autentikus maradni, a szülő akarata vagy konformistává, vagy lázadóvá teszi, kényszeríti. Márpedig sem a konformista, sem a lázadó nem autentikus, hiszen csak reagálnak. Nem merik komolyan venni a saját vágyaikat, mert senki sem vette őket komolyan gyerekkorukban. Más az, amit céllal csinál az ember, és más az, ami céltalanul csak van. Az erotika például céltalan. Ha valaki nőgyógyászként egy nő puncijához nyúl, és megvizsgálja, tehát céllal ér hozzá, az nem erotikus dolog, de ha megérinti a kedvese testét, az erotikus érintés. Annak nincsen célja. Abban a pillanatban, amikor céltudatos, már nem erotikus. Az érintés, aminek az a célja, hogy kielégüljön a férfi, ugyanúgy nem erotikus, legalábbis a nőnek biztos, hogy nem az. Lehet, hogy fejlődök, irtó izmos férfi leszek, ha állandóan konditerembe járok, de valahogy izzadság-szagom lesz. Akik nagyon akarnak fejlődni, azok inkább büdösek, és nem erotikusak. B. D.: Eszembe jutott egy film, Ben Stiller játszik benne egy fitnessguru fickót, aki fejleszti magát, meg a konditermét is. Átgázol mindenkin és mindenen, nagyon akaratos, kegyetlen, de aztán, amikor megbukik, egy hatalmas, elhízott zabálógép lesz belőle, aki csak ül a tévé előtt, és eszik. Lehet, hogy ez a türelmetlenség, az akaratosság következménye? Ha valamiért megtörik a lendület, sokkal rosszabb lesz minden, mint előtte? F. A.: Igen, sokan érzelmi hullámvasúton utaznak. Amikor minden úgy megy, ahogy ők akarják, van remény a céljaik elérésére, akkor boldogok, fel vannak dobva, legyőzhetetlennek érzik magukat. De abban a pillanatban, amikor valami nem sikerül, hibáznak vagy sikertelenek, a depresszió mélyére süllyednek, reménytelenné válik minden, és élni is csak teher. Ez a „mániás depresszió” vagy a „bipoláris” címkék fenomenológiája. Marion Milner beszél arról, hogy az egyetlen helyes akarat akarni nem akarni, pedig ő nem is buddhista, hanem pszichoanalitikus. Az önismeretre is sokan azt hiszik, lehet akarni, lehet benne fejlődni, az is csak egyfajta ügyesség. Wittgenstein nagy problémája az, hogy nem vizsgáljuk a nyelvet. Attól még, hogy valami ugyanolyan vagy hasonló, még nem ugyanaz. Az ember így válik önmaga ellenségévé. B. D.: Mielőtt a kettősségről, a kapcsolatokról beszélünk, jó lenne, ha tisztáznánk, mi is az én. Vagy ÉN. Mert rengetegen mondják, hogy az ÉN megismerhető, megjavítható, szerethető, utálható, fejleszthető, és hasonlók. De szerintem te, Te, TE erről teljesen mást gondolsz. Mégis ezzel kell kezdenünk a kapcsolatokról szóló társalgásunkat. Szeretném azt is, ha az olvasóink valahogy kizökkennének a sztereotípiákból, amik az énhez kötődnek.

3. F. A.: Akárhogy is van, az interperszonalitásból kell kiindulnunk. Akkor vagyunk jól, te és én, ha az ÉN, akinek képzelem magam, nincs messze attól a TE-től, akinek vélsz engem. Minél nagyobb a hézag, annál nehezebb a dolgunk. Néha az sem segít, ha meghívunk egy harmadikat, hogy tegyen igazságot. Ha ő beszél hozzád rólam, akkor az ő Ő-je messze más lehet, mint az én ÉN-em. És ha ő hozzám beszél rólad, akkor sem biztos, hogy az ő Ő-jének bármi köze van ahhoz az ÉN-hez, akinek te képzeled magad. Ez eléggé összezavarhatja az olvasót. Remélem, elégedett vagy! Na, de tulajdonképpen ebből ered az, hogy a féltékenység fájdalma kifejezhető a személyes névmások világában. Amikor a te szádban én megszűnök az édes, kedves, egyetlen TE lenni, és valaki másnak mondod azt, hogy TE, és onnantól fogva már ő az édes, kedves, engem meg degradálsz egy sima Ő-re, hát abba bele lehet dögleni. B. D.: Na, ezt a bekezdést párszor el kell olvasni. Nem baj. Én az én megszületéséről szeretnék beszélgetni. Mert az nem evidens, hogy az. ember elválassza magát a világtól, és mint egy különálló egyén gondoljon magára. Ismételjük át, amit az előzőkben már kitárgyaltunk, jó? F. A.: Minden gyerek az összes személyes névmás közül az ént tanulja meg legkésőbb. Sokáig a saját nevén szólítja magát, úgy, ahogy a szülei beszélnek róla. Például: Andris akar csokoládét. Az intellektuális fejlődés alapszintjén tulajdonképpen én nincs is. Az én jelöli annak a szemszögét, aki éppen beszél. Ha az anyám beszél, ő az én, ha az apám szól, ő az én, és rájönni arra, hogy én is én vagyok, az nagyszerű, az absztrakt, az matematika. Óriási felfedezés, hogy mindenki én, amikor beszél. Az angolban, a németben, a magyarban is van az a nyelvi trükk, amiről már beszéltünk, hogy nemcsak én vagyok, hanem a magam is van. Én nem hiszek magamban. Én szeretem magam. Én gyűlölöm magam. Én hazudok magamnak. Wittgenstein azt állította, hogy a nyelv miatt szenvedünk, mert nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél minket, nem az agyunk gondolkodik, hanem a nyelv és a kultúra. Rövidzárlatot kreálok: én és magam. Ez egy rövidzárlat, ami kivágja a biztosítékot, sötét lesz, és nem lehet látni az igazságot. B. D.: Na, de hol kezdődik a kettéválás? Mert ezt a hülyeséget nem fogadnánk el, ha más erők nem nyomnának bele. Önmagában a nyelv nem lenne elég ehhez, a hipnózisban a nyelv csak eszköz. F. A.: A nevelés gyakran színházzá válik, a szülő, a tanár a rendező, a gyerek a színész. Olyan utasításokat adunk a gyerekeknek, amilyeneket egy rendező ad a színészeinek. „Ülj egyenesen!” „Vedd ki a hajad a szemedből!” Mintha beleszülettünk volna egy színdarabba, és állandóan a szerepnek kéne megfelelnünk. B. D.: A szerep vagyok az én, és tulajdonképpen én vagyok a magam? F. A.: Aha. Az életemet lehetetlenné teszi, ha azt gondolom, hogy én nem akarok magam lenni. Én, aki a szerepet istenítem, elégedetlen vagyok a produkcióval. A baj az, hogy én nem lehetek más. Én én vagyok, ez a logikus igazság. A tautológia, hogy én nem akarok én lenni, lehetetlenség. Lehetetlenné válik az életem, más szerepet akarok játszani egy másik darabban, mint amibe belecsöppentem. Aki azt mondja, hogy én nem szeretem magam, az arról beszél, hogy neki, mint színésznek nem tetszik a saját performansza, nincs megelégedve vele. Onnan tudja, hogy nem jó, mert a rendező sincs megelégedve a produkciójával. Amikor az anyám elcsípett engem, amint épp valami rosszban sántikáltam (szerinte), azt mondta: „ez nem az én Andrisom”. Teljesen elválasztott engem magamtól. Hát itt kezdődik a dolog. B. D.: Egyik nap Jojóka, a befogadott, petárda-menekült kutyánk, megruházta Mazsolát, aki sokkal kisebb nála. Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki, hogy az „én Jojókám így nem viselkedik”. Nézett is nagyokat a kutya! Valahogy az jött abban a pillanatban nekem, hogy nem elég hálás, pedig megmentettem az életét. Neki egy nagyon rendes, kedves kutyának kéne lennie. F. A.: Amikor tizenhat évesen Torontóban a nagynéném és nagybátyám házába kerültem, ők nagyon kedvesen és nagyvonalúan befogadtak. Három évig az ő szárnyaik alatt éltem, tanultam, növekedtem. Sok mindenben kritizáltak, de a nagynéném legnagyobb panasza az volt, hogy nem vagyok hálás. Úgy harminc évvel később, talán amikor a fiam éppen tizenhat éves volt, valahogy a konkrétumon keresztül rájöttem, milyen nehéz lehetett nekik beengedni egy kamasz fiút a házukba. Akkor óriási hála öntött el, és világos lett, mennyi mindent köszönhetek nekik. Írtam is rögtön egy levelet a nagynénémnek (a nagybátyám már nem élt), és nagyon szépen, ékes szavakkal megköszöntem mindent. Megírtam azt is, hogy most már érzem a hálát, de akkor, az akkori jelen pillanatban nem tudtam hálás lenni. Szerintem azért, mert amíg nem éreztem magamat erősnek, addig szégyelltem magam, mintha csak beledörgölték volna az orromat a kiszolgáltatottságomba, a másokra utaltságomba. Csak akkor engedhettem meg magamnak, hogy valóban, őszintén hálás legyek, amikor már nem voltam kiszolgáltatott helyzetben. Most már nem kellett szégyenkeznem azért sem, hogy egy hálátlan dög vagyok. A nagynéném hamarosan válaszolt is, hogy na, végre, és aztán meghalt. Erre várt. Ez volt a Margit néni.

B. D.: Azt hiszem, nagyon pontosan érzem vagy értem ezt a helyzetet, amikor van egy külső elvárás és van ez a belső tiltakozás. Úgy hároméves múlhattam, amikor egyszer elvittek vendégségbe a szüleim egy kedves családhoz. Sok gyerek volt ott, akik játszani akartak velem, de én beálltam édesanyám széke mögé, és nem voltam hajlandó kimozdulni. Mindenki engem kapacitált, próbáltak rávenni a játékra, én meg csak abban égtem, hogy hagyjanak már békén, csak egy pillanatra, hogy nyugodtan állhassak ott, vagyis eltűnhessek a föld színéről, láthatatlanná válhassak. Vagy beállhassak játszani. Szerintem, ha leszálltak volna rólam, előbb-utóbb előbújtam volna, de abban a nyomásban képtelenség volt megtenni. Totál antiszociális voltam, és óvodába kellett mennem ezek után, hogy szokjam a gyerektársaságot. De ami az igazi tragédia volt, meg kellett válnom Emmi nénitől, aki addig vigyázott rám. Mert szégyellték magukat a szüleim miattam. Nagy árat fizettem azért, hogy képtelen voltam beleállni a feladatba. F. A.: Már beszéltem arról a lehetetlenségről, amikor bejön egy páciens a rendelőmbe, leül, és elkezd úgy viselkedni, beszélni, mintha ő meg én kollégák lennénk, és konzultálni akar, hogy mit kezdjünk azzal a szerencsétlennel, akit idehozott, aki ő maga. Ilyenkor tulajdonképpen a belső anyja vagy nevelője hozza be őt, a Fülénél fogva, és valójában nem is vele beszélek, hanem az anyjával, aki elégedetlen vele. Általában az a panasza, hogy az énje nem hír a magával, és dilemma, hogy kinek segítsen, az énnek vagy a magamnak. Az elvárás felé az, hogy javítsa meg a magamat, és hagyja békén, értékelje az ént, mert az jó. Én meg azt mondom erre, hogy a valódi ember az a rossz magam, és a jó én a hamis. Ha belemennék abba a hülyeségbe, hogy az én pártjára állok, akkor elvesznénk mi ketten, csak az anya erősödne. Ezért én azonnal kiküldöm a rendelőmből az anyát a folyosóra, hagyjon egyedül a gyerekkel, azaz nem vagyok hajlandó konzultálni a jobbik énnel a rosszabbik magam rovására. B. D.: Sokan kérdezik, mert nyilván ezzel küzdenek, mennyire felelősek a saját betegségeikért. Ha nagyon elválik az én és a magam, akkor jogos a gondolat, hogy megbetegítem magamat azzal, ahogy élek, a rosszaságaimmal, a hibáimmal. F. A.: A legjobb könyv, ami a kezembe került ebben a témában nem új, de nélkülözhetetlen. Karl Menninger írta 1938ban, a címe: Man Against Himself. Nem dogmatikus, óvatosan spekulál. Szerinte minden betegségnek, minden sérülésnek, fájdalomnak van egy szervi és egy lelki komponense. Az etimológiában is, meg a folyamatban, a kialakulásban, a fejleményben is. Esetenként az arány más és más. 99% szervi, 1% lelki, vagy 80% lelki és 20% szervi. Soha nem lehet biztosan tudni. A veszélyes az, ha hibáztatjuk az ártatlan áldozatot, ami semmiképpen sem segítene a betegen, sőt kárt okozhat. Susan Sontag könyve, A betegség, mint metafora, 1978-ban jelent meg, akkor írta, amikor mellrákkal küzdött. Ő határozottan elutasít minden elméletet, ami összekötné a rákot a beteg jellemével, sajátságaival, karakterével. Emlékeztet minket arra, hogy mielőtt tudtuk volna, mi okozza a tbc-t, és hogyan lehet gyógyítani, addig azt képzeltük, csak a finomlelkű, gyengéd, romantikus művészek szenvednek tőle, és valahogy maguknak okozták. Minden hasonlat, metafora, elmélet elpárolgott abban a pillanatban, amikor megpillanthattuk, mit művel ez a Mycobacterium tuberculosis. Egyszer viszont, amikor előadást tartottam a pszichoszomatikáról, egy belgyógyász orvos felállt, és azt mondta, ő egy telefonhívással, egyetlen mondattal meggyógyítja azokat, akiknek krónikus colitis ulcerosa (fekélyes vastagbélgyulladás) betegsége van. Ez a mondat ennyi: „Hagyd ott a párodat!”. Mert a kapcsolatban azzal, akivel együtt élek, a vonakodás, a húzódozás, a neheztelés, a sértődés, a megbántódás, a tartózkodás megmérgezik az embert. Tehát lehet, hogy egy betegség is közöttünk keletkezik, nem bennem vagy benned. B. D.: Az énnek akkor még itt, a betegségeknél sincsen akkora szerepe, mint gondolnánk. Pedig szeretné az ember azt képzelni, hogy mindenható, még úgy is, ha ez azt jelenti, hogy a betegségeit a saját rosszaságainak, hibás döntéseinek köszönheti. Ez valamiféle megalománia talán, mint az is, hogy az univerzumtól megrendelek, bevonzok dolgokat. De ebben az esetben viszont felmerül valamilyen kapcsolati vagy közösségi orvoslás lehetősége. F. A.: Angliában 1926 és 1950 között volt egy projekt, amit The Peckham Experimentnek hívtak. A társadalmi vagy közösségi orvoslás egyik izgalmas kísérlete volt, amit ma már majdnem elfelejtettünk. 950 családdal foglalkoztak egy klinikán, és ha valaki megbetegedett, az egész családnak be kellett vonulnia. A hangsúly az egészségen volt, de a praxist az vezérelte, hogy amiként a méhek igazi organizmusa nem egy méh, hanem a méhkas, vagy a hangyák igazi organizmusa nem egy hangya, hanem a hangyaboly, úgy az emberiség organizmusa a család. Mindenki befolyásol mindenkit: ha egy családtagnak hánynia kell, mindenkinek hányingere lesz. Ha így gondolkodunk, akkor nem meglepő, hogy egy fiatal nő páciensem hátfájása csak akkor múlt el, amikor rávettük a férjét, hogy keressen más munkát, mint amit addig csinált, mert az nagyon igénybe vette, megterhelte, fárasztotta. B. D.: Azt el tudom képzelni, hogy ha a figyelmem nagyon a másik felé fordul, ha nagyon empatizálok vele, akkor érzem, amit ő érez. Lehet, hogy neki nagy teher van a vállán, és nekem fáj a vállam, el tudom képzelni, igen. F. A.: Laing nagyon felháborította a pszichiáter kollégáit, sok anyát, meg családot is, mert lándzsát tört amellett, hogy akit skizofrénnek neveznek, az lehetetlen családi helyzetben nőtt fel, ahol a kommunikáció gúzsba kötötte őt. Ha elfogadhatatlan, rossz bármi, amit tesz vagy mond az ember, miközben azt hajtogatják neki, hogy szeretik - ez az őrület melegágya, kettős kötés. Laing főleg az anya és gyerek közti kapcsolatra figyelt, és ő inkább az anyát címkézte

skizofrenogénnek, aki az egymásnak ellentmondó verbális (gyere, közeledj) és nonverbális (távolodj) kommunikációjával kettős kötésbe kényszeríti a gyereket. Hibáztatta ezeket az anyákat és családokat, amelyek ezt eltűrték. Én senkit sem szeretek hibáztatni, vádolni. Viszont ha gyengéden, szeretette], dogma nélkül és kíváncsian belekérdezünk, hát lehetséges-e, hogy valaki, aki közel áll hozzád, észrevétlenül hozzájárul a betegségedhez, őrültségedhez, rosszaságodhoz, akkor sokféle érdekes szokást, bánásmódot, álcázott vágyat, félelmet, fantáziát fedezhetünk fel. Még az autoimmun betegségeknek is lehet lelki komponense. Ha a hétköznapjaimban nem tudom, vagy nem merem felismerni, ki a barátom, és ki az ellenségem, akkor önmagamban az immunrendszerem sem fogja tudni, kit, mit támadjon, és kit, mit ne. Számomra nincs érdekesebb, izgalmasabb és bonyolultabb kutatómunka, mint a pszichoszomatika: a test és a lélek interakciója. B. D.: Ha a test és a lélek interakcióba tud bonyolódni egymással, akkor a szellem is beszállhat ebbe. A test, a lélek és a szellem háromszögében bármi megeshet. Már ha van ilyen hármasságom. Szerinted? Nekem ez valamennyire megmagyarázná, miért és hogyan tudok önmagammal ellentmondásba keveredni, akarni azt, amit nem teszek, és tenni azt, amit nem akarok. Ebben a háromszögben el tudom képzelni, hogy én (szellem) odaviszem magamat (lélek) hozzád, mert elégedetlen vagyok magammal, és félek, hogy ez megbetegít engem (test). Szerinted hol keletkezik a zavar, ami betegségként jelenik meg a testben? F. A.: Ha utálom az élményeimet (érzelmeimet, gondolataimat, emlékeimet), akkor el tudok menekülni tőlük. Az egyik irány nyilvánvaló: fájdalmat és betegséget kreálok a testemben, akkor csak a fájó térdemmel, a fejemmel, a lázammal, a tüsszögésemmel, a köhögésemmel foglalkozom. Nem kell szeretni, gyászolni, emlékezni, csak fáj mindenem. Értéktelenné és érdektelenné válik így minden, amit egyébként értékelnék. A másik lehetőségem, hogy az élményeim felől a szellem irányába menekülök. Ez nagyon gyakran akkor történik, amikor az ember megöregszik, és egyre kellemetlenebb a testében lennie, már nem nagyon lehet a testi élményeket élvezni. Az ember rákényszerül, hogy kapcsolatba lépjen a szellemmel, mert annyira fájdalmas a test és a lélek. Laing nem egyszer mondta, hogy valahol mélyen, tudat alatt, de mégis van egy szabad választás: ha rettenetes a környezetünk, akkor megőrülhetünk, összeomolhatunk testben vagy lélekben. Az őrület is egyfajta menekülés attól a valóságtól, amiben vagyunk. Úgy vélte, ha valaki sok betegséggel bajlódik, annak tulajdonképpen megőrül a teste. Nem alaptalanul gondolta, hogy van választás, léteznek erre irányuló kutatások. Az elmegyógyintézetekben sok-sok évet töltő, krónikus skizofrén és pszichotikus populációban a rák előfordulási aránya sokkal kisebb, mint a normális emberek között, a rákosok között pedig alig alig akad őrült. Mintha az ember vagy megbetegedne, vagy megőrülne. Megkérdezheted magadtól, mitől félsz inkább, az őrültségtől vagy a betegségtől. Némelyek így, mások meg úgy vannak vele. B. D.: Szerintem én inkább az őrületet választanám, de persze, ki tudja. Nagyon jó társaság kell ahhoz, hogy nyugodtan megőrülhessen az ember. F. A.: Test, lélek és tudat - ha úgy tekintünk erre a hármasságra, hogy egyikből a másikba lehet nézni, „figyelmezni”, akkor ez azt jelenti, hogy a három egy. A szellem az élet és a halál. Laing, amikor meg akart halni, a szellemének beszélt, hogy mi a francot csinálnak még itt, meddig kell még ebben a valóságban lenniük. Nem tökéletes metafora, de lehet erről úgy gondolkodni, hogy a szellem olyan, mint a kéz a kesztyűben. A kesztyű a test, amit a szellem mozgat. A Sixtus-kápolna freskóján Ádám a test, Isten a szellem, ami nélkül Ádám csak egy élettelen test lenne. Néha az ember már meg akar halni, mert fáj mindene, de a testet nehéz elpusztítani. Szerintem érdekesebb érintkezésbe lépni a szellemmel, és fohászkodni, hogy húzza már ki magát a kesztyűből. Ám gyakran azt feleli, hogy még dolga van, csak azért se teszi meg. Mindannyian élettelen kesztyűvé válunk egyszer. De ha a psziché már unatkozik, ha már nincs más, csak fájdalom, akkor fohászkodni kell a szellemhez, hogy „múljék el tőlem e keserű pohár”. B. D.: A keserű pohár bármi lehet. Szorongok, félek, hogy elherdálom az életemet, nem teszek semmi hasznosat, nem alkotok maradandót, nem fejlődöm, nincs párom, pénzt sem keresek. Ez a félelem szinte megbetegít, ilyenkor aztán nem tudom élvezni azt sem, amiről pedig tudom, hogy az én valódi vágyam. Ilyenkor úgy érzem, rossz vagyok, nem azt teszem, amit kell, gyerekesen viselkedem, amikor azt képzelem, hogy az élet értelme az, hogy élvezzem. F. A.: Szerencsés vagy, ha tudod, mi a vágyad. El kéne döntened, hogy a szorongásodtól kellene megszabadulnod, vagy más elhatározásokat kellene hoznod, másképpen kellene élned, mint ahogy élsz. Tényleg rossz vagy? Vagy csak kínzod magad? Mit kell tenned? Nekem például semmit sem kell tennem. Az élet nem játék? Nem élvezet? Ki mondja ezt, kire hallgatsz? Mi a játék, mi az, ami komoly? Lehet komolyan játszani? Kivel szeretnél kompromisszumot kötni? Ki tiltja meg neked, hogy ragaszkodj a szeretett dolgaidhoz? Szabad vagy. Nem lehetsz nem szabad. Szabadságra vagy ítélve. Akkor hát mi a probléma? Nem keresel pénzt? Hiszen ez is egy szabad választás. Miért ne kereshetne az ember pénzt éppen azzal, amit szeret csinálni? Laing gyakran mondogatta, hogy az igazi életművész az, aki vagy el tudja adni a patológiáját, vagy azzal keres pénzt, amit legszívesebben csinál.

A kérdésedben a retorika és a cselekvés nem egybevágó, nem kongruens. Például azt mondom, hogy le kellene szoknom a dohányzásról, miközben éppen egy mély slukkot szívok, és a fejem füstben úszik. Két irányba mehetek. Vagy továbbra is azt tartom, hogy a cigaretta nem egészséges, és tényleg le is szokom. Vagy folytatom a cigizést, és mást mondok, mint eddig. Például azt, hogy én egy dandy vagyok, a cigaretta füstjének aromája nélkül az élet semmit sem ér, így nem is érdekel, ha tíz évvel korábban fogok meghalni. A harmadik opció önáltatás, szemfényvesztés, hazugság. Nekem furcsa, hogy úgy beszélsz magadról, mintha valaki másról beszélnél, akit nem is ismersz olyan nagyon jól. Ámulsz, bámulsz, hogy mi is van. Mintha nem te lennél az életed egyetlen szerzője, rendezője, dramaturgja. Ha úgy teszel, mintha te jó lennél, és a legjobbat akarnád mindig, csak nem bírsz magaddal, mert ő kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és rossz, akkor egy őrült drámát kreálsz. Hiszen a valóság az, hogy egy vagy, nem kettő. Na, és a szorongás, amiről beszélsz. Hát az nem tör rá senkire sem. Akkor szorongok, amikor valamit akarok, amit nem lehet akarni. Például emlékezni valamire, nem elfelejteni, elaludni, akarni, hogy felálljon a faszom, vagy hogy akarjak valamit, amit éppen nem akarok. A lámpaláz is szorongás, ami akkor keletkezik, amikor színházat játszom, és egy szerepet akarok alakítani. Például el akarom hitetni mindenkivel, hogy én jó ember vagyok. A lámpaláz rettegés, attól félek, hogy átlátsz rajtam, és nem Hamlet elevenedik meg benned, hanem az Andrást látod, ahogy kínlódik Hamlet szerepében. Az egésznek izzadságszaga van, és kiderül, hogy rossz színész, ripacs vagyok. Gyakorolni kell a bátorságot, hogy mindig magamat adjam, akár tetszem másoknak, akár nem. Mint például André Gregory és Wallace Shawn a Vacsorám Andréval című filmben.

4. B. D.: Úgy gondolod, hogy a depresszió legfőbb oka az, ha az illető rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott, és halvány gőze sincs, kicsoda ő tulajdonképpen, de nem akar többet szerepet játszani, viszont nem tudja, akkor mit is csináljon. Lehet, hogy valaki nem is létezik, csak a szerepeiben? A szerepeket le lehet tenni, ma lehetek üzletasszony, holnap politikus, holnapután börtöntöltelék, közben családanya, barátnő, kinek mire van szüksége. De honnan kéne azt tudnom ebben a nagy álarcos forgatagban, ki vagyok én? Létezem egyáltalán? F. A.: Mindent, ami él, az határozza meg, amire vágyik. A svábbogár például a fény forrásától ellenkező irányba mozog, a sötétet szereti; a penészspórák a hőmérsékleti gradienst követik a mozgásaikban, arra mennek, ahol melegebb van. Minden gyerek tudja, mit akar, mit nem, mi érdekli, mi nem. Szomorú látvány, amikor egy felnőtt, egy szülő, egy tanár megmondja a gyereknek, mire figyeljen, ahelyett, hogy észrevenné és tisztelné, mire figyel a gyerek spontán módon és önfeledten. Én a vágyaim vagyok, a vágyaim alanya, nem mások vágyainak a tárgya. Én ezt kívánom, nem azt, amit mások kívánnak hogy kívánjak. A nevelést sokan úgy értelmezik, hogy meg kell tanítani a gyereket, akárki is ő, az senkit sem érdekel. Az viszont fontos, hogy neki egy jó gyereket kell alakítania. Később megkövetelik, hogy jó tanuló legyen, jó élettárs, jó szülő, jó munkás, jó páciens, jó barát és így tovább. Minden civilizált helyzet megkövetel bizonyos koreográfiát. Szigorú tud lenni az etikett, vannak szövegek, amik elfogadhatók, és vannak tabuk. Az élet színházzá válik, mindenki szerepet játszik, a szexből tornagyakorlat lesz, és pornográf írók komponálják meg a szeretkezéseinket. Így nem csoda, hogy senkit sem érdekel, és én is elfelejtem, ki vagyok, amikor jelmez és smink nélkül magamra maradok. B. D.: Itt aztán nagy bajok vannak, és már megint a szavakkal. Vágy, akarat - ezek a szavak már el lettek kaszálva. A vágyat tiltja az összes vallás, mint minden rossz forrását, az akaratról meg ugye tudjuk, hogy az egyetlen helyes verziója az, ha nem akarok akarni. Most meg azt mondod, hogy én a vágyaim vagyok. Akkor most mi van? Ellentmondás! F. A.: Hegel azt mondta, hogy tézis-antitézis-szintézis... B. D.: Ja, jó, akkor minden rendben! F. A: Minden igazság akkor igazán igaz, ha az ellentéte is igaz. Na persze, viccelek. De komolyan! Az a fontos, hogy milyen körülmények között van ez, és milyen körülmények között van az ellenkezője. Kezdjük az akarattal, mert az könnyebb. Az akarat szerve az izomzat. Amit izommal meg lehet tenni, azt tegyük meg. A gondolat, hogy az akarat csak arra jó, hogy akarjak ne akarni, az izmokon túlra vonatkozik. Nem lehet akarni például, hogy én ne legyek én, vagy valami legyen, ami nincs, vagy valami ne legyen, ami van. B. D.: Legyen teleportálás most! Süssön ki a nap! Nem fiút akarok, hanem lányt! Legyen már zöld a lámpa! Ezek a kívánságok kétségtelen, hogy nehézkessé teszik az életet. F. A.: Igen, el kell fogadni a valóságot ahhoz, hogy az életben könnyedén és kecsesen tudjak mozogni. Azt akarni, hogy más legyen, mint ami van, az ugyanaz, mint azt mondani, hogy az Isten egy lúzer, és én jobb világot tudtam volna teremteni. B. D.: Oké, akkor ne akarjunk akarni olyasmit, amit nem lehet akarattal elérni, irányítani. Viszont azt nagyon nehéz tudni, mi az, amit tudunk akarattal irányítani, és mi az, amit nem. Érdemes feladni olyasmit, amivel, ha egy kis erőfeszítést tennénk, akkor fontos dolgok változhatnának meg? Ha rosszul mérem fel a valóságot, ha a pszichém szemüvegén át lehetetlennek, kivitelezhetetlennek, megoldhatatlannak tűnnek a dolgok, miközben csak egy kis izommunkára lenne szükség, és elérhetném a vágyamat, akkor mi van? F. A.: Rizikó mindig van. Akkor nem szabad akarni, akkor lesz baj az akaratosságból, ha a vágyamnak semmi köze sincs az akarathoz. Ha nem lehetséges az „izommunka”, ami a vágyamat teljesíthetné. Például: muszáj emlékeznem valamire, emlékezni akarok - na, de hát vagy fogok emlékezni, vagy nem. Mindig nagyon akartam emlékezni azokra a versekre, amiket az iskolában kívülről meg kellett tanulni. Mégis puskáznom kellett, mert soha nem tudtam bemagolni egy verset sem. Nem lehet akarattal elaludni, faszt felállítani, a repülőtéren a sorban állást felgyorsítani, betegséget elkerülni, nem meghalni. Azt viszont, amit lehet akarni, akarjam ügyesen. Meg lehet tanulni ügyesnek lenni. Akik ügyesek, sok mindent meg tudnak tanítani erről, példát lehet venni róluk. Sokszor meg is írják a módszereiket, mint például az exbankár Michael Phillips, aki a pénz hét törvényéről írt egy könyvet. Az egyik törvény például az, ha két ember, az egyik szegény, a másik meg gazdag, ugyanazt akarja, végeredményében mind a kettő eléri, csak akinek nincs pénze, annak tovább fog tartani. A másik jó törvény, hogy vagy pénzre van szükséged, vagy barátokra, nem kell mind a kettő. Ezek jó, hasznos gondolatok, ettől az embertől lehet tanulni valamit.

B. D.: Az akarattal és az izmozással más baj is van. Akármit csinálok, a valóság felfoghatatlan, átláthatatlan számomra. A csapáson, amit magamnak vágok, hogy elérjek egy célt, számtalan kárt okozhatok a tudtomon kívül is. Bántok, eltaposok, elpusztítok, negligálok embereket, állatokat, gondolatokat, érzéseket. És a nagy kérdés, ami egyáltalán nem új, hogy szentesíti-e a cél az eszközt. Ha ebbe belegondolok, akkor megijedek attól, ami egy aktív, ambiciózus, vágyak felé navigáló élet ára. Annyit pusztítok, hogy a végén a pokolba kerülök. Ha viszont nem indulok neki, kinyírom a vágyaimat, elabortálom az üdvösségemet, és akkor is a pokolba jutok. F. A.: Két út vezet a megvilágosodás felé, nevezzük, mondjuk, a jobbkezesnek, meg a balkezesnek őket. A jobbkezes út az, hogy akarattal ne akarj semmit. Tegyél úgy, mintha Krisztus lennél, öld meg a vágyaidat. A balkezes úton, ha akarsz fagylaltot, egyél annyit, amíg kielégül, kiég a vágyad, ha szexre vágysz, addig szexszelj, amíg bírsz, és így tovább. A jobbkezes út hívei nem hisznek a balkezesben és viszont. Pedig mindkét úton el lehet jutni a teljes önazonosságig. A legrosszabb - és gyakran ezt tesszük -, ha váltogatja az ember a két utat, előreszalad, aztán vissza. Ha egy kört képzelünk el, aminek az aljáról indulunk, egyikünk jobbra, a másikunk balra, habár ellentétes irányba haladunk, mégis találkozunk a kör felső pontján. Mindkét út a megvilágosodáshoz vezet. Ram Dass, amikor a gurujánál járt Indiában, egy napon bement a városba. Amikor visszatért, a guruja rámosolygott, és megkérdezte, mi történt. Ram Dass azt felelte, semmi, mire a guru: „Te disznó, annyi fagylaltot ettél, hogy elrontottad a gyomrodat.” Ram Dass borzalmas lelkiismeret-furdalást érzett a fagylaltozástól is, meg attól is, hogy ezt el akarta titkolni. Ám a guru azt mondta neki, hogy egyen csak annyit, amennyi belé fér, amíg a fülén ki nem jön. Na, hát ő egy balkezes guru volt. Ez a kérdés a gyerek-nevelésben is fontos, mert mindkét útnak megvannak a veszélyei. Szerintem a jobbkezes út az igazán veszélyes, mert a szigornak az a következménye, hogy színész válik az emberből. Két ember felmegy a színpadra: egy színész és Szókratész. Lehet, hogy senki nem fogja tudni, melyik az igazi, de ők tudják, és már ez is tragédia. Tehát a gyereknevelésben a jobbkezes szülő türelmetlen, nem hisz a gyerekben, és meg akarja tanítani, milyen legyen. A balkezes nevelésben a szülő hisz a gyerekben, abban, hogy csak meg kell várni, mikor lát be dolgokat, mert mindez csak érettség kérdése. Ennek a szülőnek csak önmagára kell vigyáznia, ki kell jelölnie a saját kereteit, a határait, hogy tudja a gyerek, mikor bántja a mamát vagy a papát, és mikor nem. Nem kell utasításokat adni, nem kell „nevelni”. B. D.: A balkezes szülő mindig tudja élvezni a gyerekével való együttlétet. Ha nem várok el mást a gyerekemtől, mint amit aktuálisan, a saját örömére csinálni akar, tud, akkor mindig jól érezhetjük magunkat együtt. Na persze, ezt elég nehéz mindig tudni egy téli reggelen, késésben, a cipő felhúzása körüli őrületben. De már az igyekezet is sokat számít. Jó lenne úgy élni, hogy magától értetődőek legyenek a dolgok, ne kelljen akarni, parancsolni, kierőszakolni őket. Na jó, nem ábrándozom. F. A.: A Tízparancsolat valójában nem parancsolatok gyűjteménye, mert az a jobbkezes út lenne, hogy csináljunk úgy, mintha jók lennénk. Sokkal inkább fenomenológiai leírása annak a tudatállapotnak - vagyis az embernek, abban a tudatállapotban amelyet úgy írhatnánk le: megérkezés, megvilágosodás, felébredettség. B. D.: Kedvenc szent nőm, Casciai Szent Rita az élete minden létező pontján feladta a saját akaratát, kivéve abban, hogy apáca akart lenni, Krisztusnak akarta szentelni magát. Ez volt a célja, és az engedelmesség a vállalt út, még akkor is, amikor az élet látszólag teljesen ellenkező irányba vitte, ellehetetlenítette, hogy valaha is elérje a célját. A szülei akaratára engedelmesen férjhez ment, engedelmesen gyerekeket szült. Amikor megözvegyült, jelentkezett a zárdába, de nem akarták beengedni, mert nem volt szűz. Rita állt a zárda előtt, ami be volt zárva, de éjjel csodálatos módon, a szentek segedelmével átment a falon, behatolt a zárdába. Ő a lehetetlen vágyak védőszentje. Annyira nem akart semmit, és annyira akart egyetlen dolgot. Egyszerre mondott százszázalékos nemet, és százszázalékos igent, és ebben a paradoxonban megnyílt neki valami - a lehetetlen megvalósult. Persze, nyilván megszólal a szkeptikus hang a fejemben, hogy valami teljesen triviális dolog állt a csodái mögött. Mégis ha a hang elhalkul, legalább van kihez fohászkodni, ha lehetetlen dolgot akarok, olyasmit, amit nem lehet akarni. Nem csak a szorongás az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Szent Ritáról eszembe jut az is, hogy a „lehetetlen” akkor válik lehetségessé, ha hierarchiába tudom rendezni a vágyaimat. Ez azt jelenti, hogy komolyan kell venni őket, ismerni és tudni kell, mi fontos, és mi kevésbé lényeges közülük. Sok mindenre kell nemet mondani ahhoz, hogy egy valamire igent mondhassak. Az is igaz viszont, hogy - bár Rita áldozatkészségével még a bunkó férjét is megszelídítette - mégis van az egészben valami embertelenség. Amikor nagyon akarok valamit, nagyon vágyom valamire, a sok nemmel rengeteg embert, dolgot, helyzetet, kapcsolatot, lehetőséget semmibe veszek. Szélsőséges esetben annyira akarok valamit, hogy el is pusztítom mindazt, ami az utamba áll. F. A.: A „Legyen meg a Te akaratod, nem az enyém” csak akkor visz a csodák irányába, ha a „Te” nem egy személy, nem egy másik ember, hanem az Isten hangja. Itt „Isten” az, amiről beszélsz, a hierarchia csúcsa, a legeslegfontosabb. Ha a „Te” egy ember, akkor alárendelem magam egy szadistának, és felvállalom a mazochista szerepét. Ábrahám nem lett volna kész megölni egyetlen fiát, nem engedelmeskedett volna a szónak, ha azt egy ember parancsolta volna neki.

De a hang Istené volt, a hierarchia csúcsáé, és annak nem lehet nemet mondani. Szent Rita, amikor akaratosnak tűnt, a csúcsnak engedelmeskedett. A baj ott kezdődik, ha te hallod az Isten hangját, én pedig nem. Lehet, hogy megőrültél és hallucinálsz, lehet, hogy én vagyok süket és vak a spirituális világban. Annak ellenére, hogy én úgy tartom, a szeretet nem vágy, azt nem állítom, hogy a vágy rossz. Csak azt mondom, egyensúlyt és mértéket kell tartani, mert a szeretet nélküli vágy kegyetlenség. De az akarat nélküli szeretettel is baj van, mert az meg szentimentalizmus. Elhiszem, hogy nem fontos az, amit én akarok — önző dolog, felejtsem el —, mert az igazán fontos az, hogy teljesítsem mások vágyait. Az, aki felébred ebből a bénító, kényszerzubbonyszerű hipnózisból, meg fogja ijeszteni az alvajárókat. Vadállatnak vélik majd a megszelídített háziállatok. B. D.: Hát tulajdonképpen a szentek is mind valami ilyesfajta vadállatok lehetnek, vagy angyalok, akik emberfeletti erővel hoznak áldozatot. Akarnak nem akarni. F. A.: Günter Grass A bádogdob című regényében Oskar elhatározza, hogy nem nő föl, megáll a fejlődésben hároméves korában, így áll ellen a társadalom követelményeinek. Nem engedelmeskedik. Én viszont nem akarok olyan maradni, amilyen kezdetben voltam. Persze, hogy változom, gyerekből ember lett belőlem, megöregszem és meghalok. Ami fontos számomra, az a spontán őszinteség, amivel minden gyerek rendelkezik - ez az, amit sohasem akarok elveszíteni. Abban a pillanatban, amikor egy párkapcsolatban az egyik vagy másik fél elveszíti a bátorságát, és már nem meri megmondani a másiknak a tutit, akkor válik minden unalmassá, megjósolhatóvá. Megszűnnek a meglepetések, és úgy teszünk, mintha már ismernénk egymást. Ha egy egysejtű organizmus tudja, mit akar - több fényt, kevesebb nedvességet, több meleget -, akkor az ember is lehet elég bátor, hogy őszintén jelezze, miből akar többet, miből kevesebbet, mennyi a pont jó. Ez az őszinteség, ez a bátorság a depresszió ellenszere. Egy marslakónak, aki nem tudja, mi a depresszió, de szeretné megtapasztalni, ezt az egyenletet írnám fel: elnyomás, zsarnokság, plusz a kifejezés, kinyilvánítás hiánya, lehetetlensége egyenlő a depresszióval, mert ez a helyzet deprimálja az embert. Ha egy kapcsolatért a szabadságommal fizetek, lehet, hogy nem éri meg. Ha engedelmes szolgaként kell léteznem, különben vége az életemnek, lehet, hogy nem éri meg. B. D.: Értem, de gyakran ezekbe a helyzetekbe csak úgy belecsúszunk, észrevétlenül, esetleg valamiféle mintát követve. Mindenkinek alárendelődöm, mindenkit jobbnak gondolok magamnál. Hogyan lehet változtatni az áldozati úton, ha végül is nem is akarok azzá válni? F. A.: Szerintem minden gyerek, aki a világra jön, értékes úgy, ahogy van, az „univerzum gyümölcse”. Aranyos szoktuk mondogatni a babának, és az arany érték, visszük magunkkal mindenhová, vigyázunk rá. Akit viszont tehernek vélünk, idegenekre hagyunk, meg akarunk szabadulni tőle, az nem arany, inkább szar. Hiszen a szartól elválunk, megszabadulunk, nem foglalkozunk vele. Jártak nálam páciensek, akik gyermekkorukban azt hitték, az anyjuk seggéből jöttek ki, mert a mama valami rosszat evett. Mindannyian hajlamosak és nyitottak vagyunk a hipnózisra, nincs olyan közöttünk, akit a szülei ne formáltak volna szuggesztiókkal. Akivel rosszul bánnak, azt hiszi, rossz. Akivel jól, az jónak képzeli magát. Anyánk arca az első tükör, ahogy ő néz ránk, azzá válunk. De fontos újra és újra az eszünkbe vésni, hogy amit érzünk, lehet, hogy csak egy rossz álom. Nem is kell feltétlenül firtatni, hogyan záródtunk bele, egyszerűen fel kell ébrednünk, hiszen ma már csak egy csomó rossz szokásból összetákolt rémálom az, amiben élünk. Az áldozat szerepe, ami vonzó, az is csak szokás, amit abba tudunk hagyni. Minden szokástól meg lehet szabadulni. Kemény munka, de megéri. B. D.: Eljutottunk tehát az intraperszonális univerzumban megszülető szokásokig. Beszéltünk arról, hogy a pszichénket, azaz az élményeinket, érzelmeinket, gondolatainkat a környezetünk formálta és formálja folyamatosan, és hogy az erre adott reakcióink - a kellemes utáni vágyódásunk és a kellemetlentől való menekülésünk — alakítják ki a szokásainkat, amivel aztán kapcsolódunk a környezetünkhöz és az új emberekhez. Ha nem jó, amiben vagyunk, ha nem boldogítanak a kapcsolataink, változtathatunk a szokásainkon vagy elmehetünk máshová. F. A.: Az érzéseket nem lehet akarattal megváltoztatni. Viszont az akarat alkalmas arra, hogy megváltoztassuk a körülményeinket, vagy hogy másként cselekedjünk, más tükörbe nézzünk. El kell hagynunk azt az elvarázsolt kastélyt, ami egykor az otthonunk volt. A torzító tükrök után belenézni egy hű, hiteles, megbízható tükörbe először ijesztő, hihetetlen lehet. Óriási fájdalommal jár rádöbbenni, hogy évtizedeken át hazudtak nekünk, és mi is folytattuk a hazugságot. De megéri az ébredés, a fájdalom véges, a megkönnyebbülés végtelen.

5. B. D.: Látok embereket, akik ragaszkodnak egymáshoz, miközben rémesen bánnak egymással, vagy olyanokat, akik senkit sem akarnak látni maguk körül, azt gondolják, egyedül is jól megvannak, megint mások izgalmas kapcsolatokban élnek. De az biztos, hogy kivétel nélkül mindenkinek a boldogsága vagy boldogtalansága a kapcsolataiból, vagy azok hiányából bomlik ki. A téma őrült fontos. F. A.: Minden kapcsolatnak megvan a maga egyedisége, attól függően, hogy öt, egymástól független tényező jelen vane, vagy sem. Az egyik emberben lehet a másik felé szeretet, vágy, bizalom, tisztelet és kötődés; a másikban lehet az egyik felé szeretet, vágy, bizalom, tisztelet és kötődés. Ha 1 azt jelenti, hogy a tényező működik, 0 azt, hogy hiányzik, akkor egy kapcsolat saját ízét például valahogy így lehetne kifejezni: (11011)  (10110). Az egyik szereti a másikat, vágyik rá, nem bízik meg benne, tiszteli és kötődik hozzá. Míg a másik szereti, nem vonzódik hozzá, megbízik benne, tiszteli, de nem kötődik hozzá. Nem éppen a legboldogabb kombináció. Lehet szeretni valakit vágy nélkül, lehet kívánni szeretet nélkül. Lehet szeretni valakit, akiben nem bízom meg - nem könnyű, de lehetséges. Napóleon nem biztos, hogy szerette Josephine-t, nem valószínű, hogy tisztelte, de az tuti, hogy kívánta. Ha nem szeretsz valakit, de tisztelni akarod őt, akkor tedd ezt minél messzebbről. Nagyon kell szeretni valakit ahhoz, hogy a közelében tudjak élni. Hiszen minél közelebb kerülünk a másikhoz, annál gyakrabban ütközünk egymás különbségeibe, annál nyilvánvalóbb a másik végtelen mássága. Ennek a radikális másságnak az elfogadása, sőt élvezete a szeretet. Azért a kapcsolatért, amiben kölcsönös szeretet, tisztelet, bizalom és vágy van, nem kell feláldozni a szabadságodat, nem kell szerkeszteni a gondolataidat, meglátásaidat, véleményeidet. Egy jó kapcsolatban nem kell engedelmeskedni, megalkudni, szolgálni, és megengedni, hogy a másik kihasználjon. A szeretet gazdagabbá teszi az embert, rávilágít a valóságra, kiszínezi az élményeket. A nap önzetlen bőkezűsége nélkül, ha nem adná állandóan mindenét fenntartás nélkül addig, amíg meg nem hal, nem lenne élet a földön. „Szeretet nélkül, a szeretet emléke nélkül, a hallucinált szeretet nélkül, a hallucinált szeretet emléke nélkül nem érdemes élni” - mondta nekem nem egyszer Laing. A biológus Humberto Maturana azt írta a szeretetről, hogy nem más, mint kapcsolattartó viselkedés, ami megengedi a másiknak, hogy egy legitim másik lehessen, akivel egyidejűleg jelen lehet lenni, együtt lehet élni. Ha én apám legitim ha vagyok, akkor nem kell harcolnom a hagyatékomért, nem kell semmit sem bizonyítanom, magyaráznom, szó nélkül, per nélkül megkapom. Ha valakit szeretek, akkor komolyan veszem, elhiszem, amit mond, amit akar, amit nem akar, és eszembe sem jut, hogy meggyőzzem őt bármiről, vagy hogy érvelnie, magyaráznia, meggyőznie kelljen engem. Az alapvető definíció így szól: Ha szeretlek, akkor tudnálak bántani, de nem bántalak! Aki azt mondja: „Ó, hát én soha nem tudnálak bántani!” — hazudik. A szeretet nem egy érzelem, hanem munka. Munka, amit én végzek azért, hogy a szerettemnek könnyebb és gazdagabb legyen az élete, mint nélkülem lenne. A szeretet nem kíván semmit. A szeretet nem vágy. A szeretet bizonyítéka a szeretettnél van, nem a szeretőben. Én mondhatom, hogy szeretlek ezerszer is, de ha te nem érzed magad szeretve, akkor nem szeretlek. A másiktól kell megtanulnom, hogyan szeressem őt, és jó esetben ő is megtanulja tőlem, hogyan szeressen engem. A szeretet még kölcsönösségre sem vágyik, ahogy a nap sem vár hálát vagy viszontszeretetet. A szeretet békén hagyja a másikat, és örül neki úgy, ahogy az éppen van. Nem kívánja, hogy a másik megfeleljen az ő forgatókönyvének. Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad az ő társaságában, mint amikor egyedül vagy. B. D.: A szeretetet sokan csak egy érzelemnek gondolják, ez az „aktivista” felfogásod sokakat felháborít. Létezik egyáltalán a szeretet, mint érzés? Valami biztos van, mert a psziché lubickol a szeretetben, abban is, ha én szeretek, de abban is, ha engem szeretnek. Mi van előbb, az érzés, ami aztán tettekre sarkall, vagy a tettek, amik megteremtik az érzést? F. A.: A szeretet nem érzés. A szeretet egy csoda. Az alapvető érzés a vágy. A vágy nem szeretet, a szeretet nem vágy. Amikor a gyerek megszületik, a csoda az, hogy az anya nem nézi parazitának, és nem dobja ki, nem öli meg. Ez szerintem az etika gyökere: az anya csodálatos módon oltalmazza az újszülöttet másoktól, de önmagától is. Bánthatnálak, de nem foglak. Ez egy ösztönös kötődés, amiből kivirágzik a szeretet. A vágy kegyetlen is tud lenni, a vágy éhség. Azt a tehenet nem szeretem, akinek a húsát kéjesen zabálom. Bárki elhatározhatja, hogy valakit szeretni fog. Akarat kérdése: nem foglak bántani. Könnyebb szeretni valakit, akinek örülök, akivel kellemes együtt lenni, mint olyat, aki zavar. De az is szeretet, ha azt, aki zavar, békén hagyom, elkerülöm. Fából vaskarikát csinálni, valakiből, aki zavar, kellemes, számomra vonzó egyént faragni, na hát az erőszak. B. D.: Sokszor beszélünk arról, hogy minden kapcsolatba lépésünkhöz szükségünk van tiszteletre. Meg kell tanulni valahogy tisztelni a másikat, ami nem könnyű, ha minket nem tiszteltek, nem vettek komolyan, amikor ismerkedtünk

a világgal, az emberekkel. Viszont lehülyézni a másikat annyira könnyű, hogy csak na! De miben is áll a tisztelet? Hogyan kéne megtanulni, csinálni? F. A.: A tisztelet nekem azt jelenti, hogy komolyan veszem a másikat, még akkor is, ha nem értek egyet vele. Komolyan veszem, hogy meghalljam, amit mond, elhiszem neki, hogy azt mondja, amit gondol és érez, és érdekel, miért gondolja azt, amit gondol. Nem marginalizálom őt, hanem mint egyenlő másikat csodálom, hogy annyira másként gondolkodunk. Kíváncsiság él bennem, és nem akarom meggyőzni, csak csodálkozom. B. D.: Eredendően valamiféle hierarchiában éltünk mi, emberek, aminek összetartó ereje volt a felettünk állók és az alattunk lévők iránti tisztelet. Nemrég hallottam, hogy egy méhcsaládban az összes méh viselkedését meghatározza a királynő „személyisége”. Ha a méhész úgy látja, hogy a királynő túlságosan agresszív vagy lusta, akkor kiszedi, kinyírja, és a helyére egy jóságos, kedves királynőt tesz, ami az egész család magatartását „egy emberként” megváltoztatja. Na, ez az eredeti tisztelet, nem? A tiszteletből adódó hatalom, és hatalomból eredő tisztelet. „Aki erényével gyakorolja a kormányzást, az olyan, akár az északi sarkcsillag, amely mozdulatlanul a helyén marad, bár minden csillag mozog körülötte” - mondja Konfuciusz. F. A.: A tisztelet nem lehet egyenlő a kérdés nélküli elfogadással, nem engedelmesség, ezt szedjük szét. Ha félek a felettesemtől, akkor engedelmeskedem neki még akkor is, ha nem tisztelem. Ha valaki a munkahelyén állandóan panaszkodik a felettesére, az annak a szimptómája, hogy ő nem jó helyen, túl alacsonyan van a hierarchiában. Miért? Mert ha tiszteletre méltó a felettesem, akkor nem kritizálom. De ha én jobban tudnám csinálni a munkáját, mint ő, akkor miért jön a kritizálás, a panaszkodás? Ehelyett inkább tornázzam fel magamat a helyére. Lehet, hogy ez nem könnyű, de a panaszkodásban nem érdemes benne maradni, mert bele lehet dögleni, ha az ember olyan alatt dolgozik, akit nem tisztel. Az angol respect szó arra utal, hogy állandóan frissen látom a másikat, nem formálhatok róla állandósult, megváltoztathatatlan képet. A kép állandóan változik. B. D.: A magyar tisztel szó viszont nagyon hasonlít a tiszta szóra. A szótő, a tiszt, szláv eredetű, jelentése: tisztaság, átláthatóság, feddhetetlenség, becsület, tisztesség, valamint az ezzel járó tisztség. Tehát valahogy a jellembeli nagyság és a betöltött hivatal összekapcsolódik, s aki így pozícióban van, az megkérdőjelezhetetlen, legyen akár szülő, tanár vagy munkahelyi felettes. A tisztelet a hierarchia kötőanyaga. F. A.: Persze, lehet lefelé is tisztelni, azt, aki lelkiismeretesen, klasszul elvégzi a munkáját, amit elvállal, tisztelhetem az alkalmazottaimat is, de nem szabad összekeverni a funkciót a személlyel. B. D.: „A vezetés nem hatalom, hanem egy funkció.” Örülök, hogy leírhattam Kamarás Miklós, az én másik mesterem és példaképem egyik legfontosabb tanítását. Bár vérré válna ez sokakban! F. A.: Igen, lehet magas pozícióm, de nem jelenti azt, hogy magasabban vagyok. Akkor lehetek tiszteletre méltó, ha példásan ellátom a funkciómat. Az emancipáció az emberi mivoltunkról szól, azaz úgy vagyunk egyenlők, hogy mind a ketten elvégezzük azt, amit elvállaltunk, amiben szakértők, profik vagyunk. Van, amiben te mondod meg nekem, mit csináljak, van, amiben én mondom meg neked. Mind a ketten elfogadjuk, hogy van, amit egyikünk, mást a másikunk tud jobban. Tiszteljük és megbecsüljük egymást, mi több tanulunk egymástól. Mint ember senki nincsen a másik felett. Kölcsönös tisztelet, kölcsönös megbecsülés az alap. El tudok képzelni egy olyan vitorlást, amin tíz ember utazik, és mindennap más a kapitány. B. D.: Biztos akad olyan a csapatból, aki szélcsendben kormányoz jól, a másik viharban, a harmadik remekül tud kikötni, és mindenki abban irányítja a többieket, amiben ő jobb. F. A.: A francia forradalom óta éltet minket a hit, hogy emancipáltak vagyunk - „szabadság, egyenlőség, testvériség” Akkor megpillantottuk a lehetőségét ennek a hármas jelszónak. Az egyetlen dolog, ami korlátozza az én szabadságomat az, hogy ne vegyem el a másik szabadságát. A. S. Neill a Summerhill iskoláról szóló könyvében mesél arról, hogy egy csapat gyerek Emily Dickinsont olvas egy szobában, amikor egy fiú elkezd játszani a tubáján. A tanárok azonnal berohannak, felemelik a srácot, és a tubájával együtt átviszik egy hangszigetelt szobába, ahol nyugodtan, szabadon játszhat tovább. De nem zavarhatja meg azokat, akik olvasni akarnak, és nem tubát hallgatni. Ez a példa megmutatja, hogyan lenne jó gondolkodni, megoldásokat, lehetőségeket keresni, hogy mindenki azt tehesse, amit akar. Amikor a gyerekeim elkezdtek a falra rajzolni, nagy papírokat tettem fel, hogy arra rajzoljanak, ne közvetlenül a burkolatra. Nem vettem el a szabadságukat, de nem ronthatták el az én szép, fehér falamat. Hozzám senki ne beszéljen lefelé, de nekem is vigyáznom kell, hogy ne beszéljek máshoz föntről lefelé. Lehet, hogy ez az egész lenti-fönti dolog, amiről a hierarchia kapcsán beszélsz, nem más, mint transzferencia. A másik valódi elismerése, megbecsülése jó gyógyszer az irigység ellen. Alphonso Lingis filozófus barátom elgondolkodott arról, hogy akár irigyelhetné is Vladimir Askenazyt, amiért olyan fantasztikusan zongorázik, de az a gondolat mentette meg az irigységtől, hogy ha Askenazy tudná, ő mit csinál, milyen nagyszerű filozófus, hát ő is irigykedhetne. Így nem kell irigyelnünk egymást, örülhetünk, hogy nem kell egymás dolgát csinálnunk, de élvezhetjük a másik teljesítményét. Így vesszük komolyan egymást.

A tisztelet sokféle lehet. Megeshet, hogy csak egy konkrét dologban tisztelem a másikat. Lingis elmélkedett azon is, hogy néha, amikor egy-egy utazásán rászokik a dohányzásra - mert olyan helyeken jár, ahol rossz néven veszik, ha nem gyújtasz rá velük -, függő lesz a nikotintól, és egyedül nem tud leszokni róla. Ilyenkor elmegy egy hipnotizőrhöz, és egy óra alatt lejön a cigiről. Hogy van ez? Hiszen emberileg nem tiszteli a hipnotizőrt, nem akarna beszélgetni, barátkozni vele, mégis ez a senki segíteni tud neki. Ez az ő egyik problematikája: annak ellenére, hogy nem tiszteli ezt az embert, mégis hasznát veszi. B. D.: Nehéz tisztelni valakit. Állandóan megvan a lehetőség, hogy lehullik róla a lepel, kiismerem, kiderül, hogy nem is olyan csodás, nagyszerű, mint ahogy képzeltem. Nem akarok csalódni, ezért inkább gyorsan kijelentem valakiről, hogy egy marha, nincs mit tisztelni rajta. Esetleg tudom szeretni, mert olyan kis szánalmas, sajnálatra méltó, esetleg vágyat is erezhetek, kötődhetek is hozzá, de a tiszteletet - no meg a bizalmat -nem kockáztatom. F. A.: Érdekes mellékdolog, amit idehozol. Sokan félnek attól, hogy minél jobban megismernek valakit, vagy minél inkább megismeri őket valaki, annál hamarabb vége a tiszteletnek. Az én tapasztalatom az, hogy amikor először találkozom egy pácienssel, mindenféle dolgot képzelek róla, és ezeknek a legtöbbje nem jó. Már 3-4 óra után is jobban szeretem, tisztelem, és várom, hogy újra jöjjön. Szent Ágostont gyakran idézem, hogy csak azt lehet szeretni, akit ismerek, és csak azt lehet ismerni, akit szeretek. B. D.: Lehet, hogy ha Lingis egy óránál többet szánna rá, és megismerné a hipnotizőrt, akár még össze is bútoroznának. F. A.: Levinas azt mondja, hogy az emberi arc megköveteli a tiszteletet. Inkább a véleményemet áldozom fel, mint a másikat. Legyen minden alkalommal friss a találkozás, ezt említettem a respect kapcsán, hogy újból rá tudjak nézni valakire. Soha nem gondolnám, hogy valaki bűnöző, bár tudom, hogy lopott, de ha újra és újra az arcába nézek, az én tiszteletemben az munkál, hogy ő soha többé nem lop. Nem adom fel. Kockáztatok. Ahogy egy újszülött arca megköveteli a tiszteletet, úgy egy felnőtt ember arca is tiszteletet parancsol. B. D.: Sokan vannak, akik szenvedélyesen harcolnak az abortusz lehetősége ellen, de nem okoz nekik gondot az a fajta címkézés, amiről beszélsz. Az emberi arc, ami tiszteletet parancsol, még nem a sajátja egy magzatnak, de sajátja egy bűnözőnek. Értem, amit mondasz, meg amit Levinas mond erről az ösztönös etikai normáról, de nem látom, hogy működne. F. A.: Lucifernek megengedtetett, hogy elforduljon Istentől, mert nem akart szolgálni. Az összes többi arkangyal igent mondott, ő nemet. Az arc az élet, s az, ami éltet, belőle sugárzik. A parancs az, hogy „Ne bánts!”, de ettől el lehet fordulni, nemet lehet rá mondani. Bánthatja valaki a másikat, mert megteheti. Gondolhatja azt, hogy mivel úgyis meghal, teremteni nem tud, hát inkább öl. Kínoz. Degradál. Leszarja az életet. B. D.: Sok emberrel beszélgetek, aki elcsábul, és bele-bele-olvasgat a párja, gyereke e-mailjeibe, naplójába, meghekkeli a telefonját. Nem nyugszik, kellenek neki az információk. Persze, ez egyfajta önkínzó, fájdalmasan édes szégyenkezéssel jár, de izgalommal is. Tisztelet ebben nem sok van, de a bizalmat, ami elvben fontos alapja egy kapcsolatnak, akkor is lerombolja, ha az égvilágon semmit nem talál. Pedig olyan jó lenne a bizalmon lebegve, nyugalomban ejtőzni. F. A.: Bizalomra semmi okunk nincs. Az, hogy megbízzak bárkiben, teljesen irracionális. Soha, de soha nem tudhatom, mi jár a fejedben, miről beszélsz, ha nem vagyok a szobában, és esélyem sincs - még ha magánnyomozókat állítok is rád hogy minden lélegzetvételedről tudomást szerezzek. Így aztán, ha megbízom benned, azzal ajándékot adok neked. Elhatározom: annak ellenére, hogy erre semmi racionális érvem, okom nincsen, mégis, mint egy szép, értékes kincset, neked adom a bizalmamat. Persze nemcsak neked, hanem magamnak is. Ha ezt nem tudom megtenni, akkor lehetetlenné válik az életűnk. Akkor nyomozok, képtelen leszek spontán és őszinte lenni, figyelek és gondolkodom, gyanakszom és okoskodom, mert nem akarok naiv és kiszolgáltatott lenni. Az ajándék arról szól, hogy amíg esetleg, ne adja isten, tényleg összetöröd a bizalmamat, addig a tiéd, én elengedhetem magamat. Ez tulajdonképpen hit, hiszem, hogy betartod az ígéreteidet. Ha a gyerek összetöri a bizalmamat, újra és újra nekiadom ezt az ajándékot, mert elvárni a másiktól, hogy kiérdemelje, az lehetetlen. A bizalmat nem lehet kiérdemelni! Ha belemegyek abba a játékba, hogy ugyan most nem bízom benned, de majd ha jól viselkedsz, és megérdemled, akkor megbízom benned, hülye vagyok. A hatalom mindig nálam marad, s ez leigázza a másikat. Ha csalódom benned, két lehetőségem van: vagy újra adok neked bizalmat, vagy menj a francba, vége a kapcsolatunknak. De bizalom nélkül kapcsolatban lenni nagy hülyeség. B. D.: Jó, de hát sokaknak az egész világa összeomlik egy csalódás, mondjuk megcsalás után. Elvész az az eredendő bizalom, és ezzel elillan a szeretet is. A bizalom elvesztése után nem tudom, lehet-e még szeretni egymást. F. A.: Lehet szeretni azt, akiben nem tudok megbízni, csak sokkal nehezebb, és több szenvedéssel jár. Vannak olyanok, akik azt mondják, én nem ígérek neked semmit, csak úgy akarok veled kapcsolatban lenni, mint a szél a fa ágaival. Ha azt mondod, vigyem ki a szemetet, esetleg kiviszem, esetleg nem. Vagyok, ha vagyok, de nem számíthatsz rám.

B. D.: De egy kapcsolatban akarunk számítani a másikra. F. A.: Van olyan kapcsolat, amiben nem lehet számítani az egyik félre. Egy gyerekkel például teljesen más a helyzet, mint egy felnőttel. Minél kisebb a gyerek, annál kevésbé lehet rá számítani. Aki úgy él, hogy senki ne számítson rá, örök gyerek. A felnőtté válás egyik jele, hogy számíthat az emberre a környezete. Persze azon is lehet spekulálni, hogy jó-e, kell-e felnőtté válni. Picasso úgy akart festeni, mint egy gyerek, önfeledten, gondolkodás nélkül, ösztönösen, zsigerből. Amit látott, az abból jövő impulzus egyenesen a kezébe ment, nem voltak elvek, sem összehasonlítás. De persze minden nője panaszkodott, hogy nem lehetett rá számítani, nem volt jó vele élni. Meglehet, hogy ha felnőtt volna, akkor nem lett volna művész. B. D.: Az ösztönösség nem tesz nagyon jót a bizalomnak egy kapcsolatban, a vágy viszont nagyon is ösztönös. Mindenki tele van mindenféle bevallott és be nem vallott vágyakkal, amik a másikhoz kapcsolják. Igen, a vágy nemigen mérlegeli a másik érdekeit, szempontjait. F. A.: Nem csak a szexuális vágy fontos, rengetegféle vágy van két ember között. Azt akarom, hogy főzzön nekem madártejet, de az is vágy, ha egy pasi azt szeretné, ha a nője magas sarkú, piros cipőben járkálna. Van, aki azt akarja, hogy a másik vakarja meg a hátát, és ebben semmi rossz nincs. Általában úgy van, hogy a vágy durvaságát a szeretet finomítja. A legjobb példa rá az újszülött, aki egyáltalán nem szereti az anyját, csak éhes. Megeszi az anyját, nem aggódik érte, kiszívja az összes tejet, megöli a mellet, de szerencsére újra csoda történik. Neki jó, hogy a vágya nem öli meg az anyját. Amikor viszont rájön, hogy az anyja melle és az arca összetartozik, elkezd „vigyázni” az anyjára. Winnicott azt mondja, ez a pillanat, amikor a gyerek belenéz az anyja arcába, a szeretet megszületése. B. D.: Ez a pillanat az, amikor megszületik az etika! A másik ember arca, mint parancs: szeretem és felelős vagyok érte. Nem eszem meg, nem ölöm meg. Az anyám arca az összes ember, tágabb értelemben az egész környezetem arca lesz. Levinas így ír (ezt már sokszor idéztük, de nem lehet elégszer): „Mindannyian mindenkivel szemben mindenben lekötelezettek vagyunk, én inkább, mint bárki más, Ez az »inkább, mint bárki más« a legfontosabb, habár bizonyos értelemben azt jelenti, félkegyelmű vagyok.” Említettem, hogy amikor Levinast olvasom, mindig elsírom magam? F. A.: Na, ennek örülök! Az alapvető környezetvédelem kezdete is ez: lehet táplálkozni a környezetből, de nem kell megölni, nem kell teljesen, a végletekig kiaknázni. Nagyon fontos pillanat az is, amikor elsírod magad, meg az is, amikor a gyerek felfedezi, hogy az anyám az „én másikom”. Michel Odent szüleszorvos még tovább megy, és megkockáztatja a kijelentést, miszerint akinek nagyon fájdalmas volt a születése, az nem fog vigyázni a világra. A bábák dolga a születés, ami igen fontos ökológiai pillanat: ha gyengéden születünk, vigyázni fogunk az életre. A második nagy fordulópont, az anya arcában a „másikom” megjelenése, és hogy vigyázunk erre az arcra. Ez a birth of ruth, a szeretet születése. A ruth angol szó eredetileg szeretetet jelentett. Az első hetekben a pici ruthless (könyörtelen) az anyja mellével, kívánja, az övé, de nem kell vigyázni rá, óvni, szeretni. Amikor rádöbben a gyerek, hogy a mell a mosolygó archoz tartozik, nem pedig az övé, azonnal gyengédebben szopja, és vigyázni kezd rá. A tudatomban megjelenik a másik, előbb mint én. Ezt nagy veszteségnek éljük meg gyerekként. Egyszerre rájövök, hogy a kezem nem én vagyok, a másik nem én vagyok, nem tudom kontrollálni, ezért kompenzációképpen szükségem van valamire, amit birtokolhatok. A nagy probléma minden kapcsolatban az, hogy ha a másik nem én vagyok, ha nem tudom kontrollálni, akkor miért adna nekem bármit, miért van ő velem. A csoda, a remény az, hogy a szeretet nemcsak bennem születik meg, hanem talán ő is szeret. Bár külön van tőlem, de mégis jót tesz velem. B. D.: Ha megtapasztalom ebben a nyitottságomban a„másikom” szeretetét, akkor megszületik a hit, hogy hatalom helyett, kontroll helyett a szeretet az, ami jó nekem. Vagyis nem kell erőlködnöm azért, hogy az anyám, és rajta keresztül a világ azt adja, amire szükségem van. F. A.: Igen, de nagyon sok párkapcsolatban előjön a gyanú: nem létezik, hogy a másik szeret engem, csak mesterien manipulál. Sartre is azt hitte, hogy úgy lehet kontrollálni a másikat, ha elhitetem vele, hogy szeretem. Ez őrület, de millióan így élnek. B. D.: Erről az jut eszembe, egy kis Simone Weil-parafrázissal, hogy rosszabb a szeretetet hazudó akarat, mint a szeretet nélküli. F. A.: Igen, erről volt is egy vitám hajdanán Popper Péterrel. A kérdés az volt, mi a jobb, egy hamis ölelés vagy egy őszinte rúgás. Alapvető nézeteltérés támadt közöttünk, én letettem a voksomat az őszinte rúgás mellett, ami neki nem tetszett. Ő ebben pragmatikus akart lenni, én pedig szarok a pragmatizmusra. B. D.: Az jó. Térjünk vissza pár gondolatra, hogy értsem. A szeretet születésének csak akkor van értelme, ha előtte megjelenik a hatalom érzése. Tehát, ha a másik megjelenése az egységből egyszerre teremti meg a hatalom tudatát és a szeretet tudatát. Ez az, amit mindig mondasz: a szeretet alapállása az, hogy bánthatnálak, de nem teszem. Ez azért nagyon érzékeny dolog. Mi van, ha egy gyerek nem találkozik olyan anyával, aki a testét adja, a tejével táplálja, akinek az arcába merülve tapasztalhatja meg a „másikom” megteremtődésnek pillanatát? Mi van, ha a levinasi etika mögött nincs élmény? Marad az elv, a parancsolat, ami egyáltalán nem ugyanaz.

F. A.: Akinek a másik egy tárgy, mondjuk egy cumisüveg, annak tárgyiasul a világ, értéktelen lesz. Nagy csábítást érezhet, hogy manipuláljon, mert nincs természetes határ. A normál szoptatásnál magától értetődik, a mellel természetesek a határok. A gyerek szopás közben pontosan érzi, ahogy zubog, majd apad a tej, az élményben organikus ok és okozat van. Aki üvegben kapja a tápszert, nem érez természetes határokat, minthogy nincsenek is. Az a tapasztalata, az élménye, hogy valami akaratlagos dolog történik, és ez az akarat korlátlan, nem társul a másikat, az életet adó, védő szeretettel. B. D.: Komoly filozófiai alapozású propagandát folytatunk a szoptatás mellett. Nem baj, sőt! Csak ne felejtsük el, sokan vannak, akik nagyon szeretnének szoptatni, de valamilyen okból ez nem megy, ám attól még csodásan jelen lehetnek a babájuk világában. Ami fontos, az a rengeteg, gyengéd testi kapcsolat, a nyugalomban együtt töltött idő. És igen, a testi kapcsolatnak, és főleg az anyatejnek is van biokémiai vonatkozása. Az oxitocin, ami a testi érintkezés, ölelés hatására már 20 másodperc után elkezd termelődni, stresszoldó. F. A.: Az anya tejében mindenféle anyag található, ami még emlékezteti is a gyereket a méhlepényen keresztül kapott dolgokra. Az allergia azzal kezdődhet, hogy az üvegből érkező tej sokkolja a gyerek immunrendszerét. Nem mindenki ért egyet velem, de én lehetségesnek tartom, hogy van egy rövid ablak a gyerek születése után, amikor lehetőség nyílik arra, hogy a gyerek és az anya „egymásba szeressenek”. Mostanában ezt az időt aranyórának szokták nevezni. Úgy tűnik, a baba ilyenkor lát, és az anyjával egymás szemébe néznek. Ez a „szerelem az első látásra”, aminek az ismétlése később az, amikor az. ember beleszeret valakibe. Úgy tűnik tehát, hogy a gyerek kötődik az anyjához, nem mindegy neki, hogy kinek a tejét szopja. Felismeri az anyját a szagáról, az ízéről, a szívdobogásának ritmusáról. Laing arról beszélt, hogy ennek mintájára a nagy változásoknál, például költözésnél, mindig jó, ha magunkkal viszünk valamit a régi helyről, hogy miután túléljük a változás kataklizmáját, örülhessünk a világ kontinuitásának. Beszéltem már arról a páciensemről, akinek az anyja a szüléskor beteg lett, és a nagynénje szoptatta a saját gyerekével együtt. Négy hónapos volt, amikor az anyja visszakapta őt, és ez rossz volt neki, mert már kötődött a nagynénjéhez. Ennek az embernek mindig két nő van az életében, az egyik olyan, mintha az anyja lenne, a másik mintha az anya húga. Soha nem kötődik egyhez, azért, hogy túlélje az esetleges elválást. Ha mind a kettő kötődik az jó, ha egyik sem, az rettenetes, ha az egyik kötődik, a másik nem, akkor az, aki kötődik, szenved. B. D.: Az emberiség korábbi korszakaiban mindig nagyobb közösségbe csöppentek a gyerekek. Szinte minden kultúrában nagy család, női közösség vagy akár az egész törzs fogadta az új jövevényt. Szerintem bennünk van a lehetőség, hogy egyszerre több emberhez kötődjünk. Leltet, hogy ez csak mostanában válik problémává, amikor a gyereket fogadó közösség leszűkült. Egy csecsemő szinte csak az anya társaságát ismeri, esetleg az apáét, de már nincsen egy élettérben a nagyszülőkkel, a rokonokkal. Így aztán az „egyetlenhez” való kötődés vagy annak hiánya potenciális problémává válik. Döbbenetes látni olyan kapcsolatokat, ahol sem szeretet, sem tisztelet, sem bizalom, de még vágy sincsen, sőt esetleg mindennapos atrocitásoknak van kitéve az egyik fél, mégis kötődik a bántalmazó másikhoz. Úgy néz ki, egy ilyen kapcsolatban a kötődés mindent visz. Lehet ezek szerint kötődni szeretet és vágy nélkül is, tisztelni a másikat kötődés nélkül, esetleg szeretet nélkül? F. A.: Rengeteg a kombináció, esetenként az ember elgondolkodhat, hogy mi is van. A legnagyobb zavar az, amikor az egyik azt mondja, szeret, de csak vágy van benne. A vágy olyan, mint az éhség. A szeretet pedig nem éhség. Robert W. Firestone azt mondja, a legrosszabb, ami megöli a kapcsolatokat az, amikor valaki tele van vággyal, de szeretetnek nevezi, mert ezzel gyarmatosítja a másikat. A vágyban, hogy a másik be legyen szervezve az életembe, legyünk egyek, és az az egy legyek én, szemernyi szeretet sincs. Tehát akik éhesek, azok nem szeretnek. Viszont akik szeretnek, lehetnek éhesek, de mert szeretik a másikat, vigyáznak rá, nem ölik meg, annak ellenére, hogy kóstolgatják. Lehet üzleti kapcsolatban lenni szeretet nélkül. A moszkvai csatornarendszerben élő fiatalok párosan élnek, de nem azért, mert szeretik egymást, hanem mert egymásnak támaszkodnak a hátukkal. Megbízniuk sem kell egymásban, csupán azért maradnak együtt, mert könnyebb túlélni együtt, mint külön, tehát így hasznos. A szeretet mégis életre kelhet, akárhogy is kezdődik a dolog. Létezhet-e szeretet egy gyermek prostituált és az őt megvásárló kliense között? Az egyik pénzt vár, a másik szexuális élvezetet. Mégis egy pillanatban csoda történhet, és megszerethetik egymást. B. D.: Na, hát azért a kiszolgáltatott helyzet, az egyoldalúság, az emberi méltóság hiánya ebben a szituban aligha engedi meg a valódi szeretetet. Meglehet, hogy valamilyen módon kinyílik a szív, de lehet, hogy ez csak valamiféle érzelgősség. Aligha a prostituált gyerek elmélkedik erről a témáról. Néha minden hülyeséget szeretetnek nevezünk. F. A.: Az egyik Pedro Almodóvar-filmben, a Matadorban van egy jelenet: egy férfi, ölében a nővel, az arcuk egymás felé fordul, néznek egymás szemébe, és ahogy az orgazmus jön, abban a pillanatban megölik egymást. Szeretet ez? Hogy mi ez, arra én nem tudok válaszolni. Egy másik, japán filmben egy fiatalember és fiatal nő minden reggel egymás szemébe néznek, a századik után megállnak, délután elmennek sétálni, fogják egymás kezét, majd egyszer csak a fiú megöli a lányt. Utána felhívja a barátját, és elmondja, mit csinált. Hogy meg akarta őrizni ezt a tökéletes pillanatot, és

csak így lehetett megtenni. Igen, nagyon gyakran elhiszik az emberek, hogy szeretnek, amikor ilyeneket csinálnak. Ilyen hülye dolgokra azt mondják, szeretet. B. D.: Szóval a vágyat összetévesztjük a szeretettel, a kötődést összekeverjük a szeretettel, ha megszűnik a bizalom, már nem tudunk szeretni sem és így tovább. Elég nehéz kapcsolatban lenni, hallod. Úgy tűnik, a legerősebb, ami összeköt minket, az tényleg a kötődés, a függés vagy csimpaszkodás, de erre meg sokan azt mondják, hogy problémás. F. A.: A függőség teljesen rendben van. Normális gyerek és szülő között, ha a gyerek függ a szülőtől, de nem jó, ha a szülő függ a gyerektől. A gyerek felfelé néz a szülőre, a szülő lefelé néz a gyerekre. Az emancipáció az, amikor se felfelé nézni, se lefelé nézni nem kell. Ha nincs olyan, akire fel kell nézni, és nincs olyan, aki lenéz, rájövünk, hogy emberileg egyenlők vagyunk. James Keys matematikus költőként is írt, például azt, hogy a jó kapcsolat az, amikor két ember kölcsönösen függ egymástól, annyira, hogy egyikük sem tudna vagy akarna a másik nélkül élni. Manapság ezt olykor betegségnek nyilvánítják, kodependenciának, társfüggőségnek hívják, de szerintem ez hülyeség. Ki nem kodependens? Akkor van baj, ha nem kölcsönös a függés, mert akkor nem éltet. Ha az ember olyasvalamitől függ, ami élteti, az jó. A levegőtől is függünk, az éltet, a heroin is függőséget okoz, de az megöl. Ha más szavakat használnánk, akkor jobban hangzana, például, hogy két ember kölcsönösen odaadó, lelkes vagy ragaszkodó, vagy hogy egymásnak szentelik magukat. Miután Arthur Koestler öngyilkos lett, a fiatal felesége pár perccel később szintén megölte magát. Sokan írogatták, hogy a hülye Koestler magával vitte azt a szép fiatal nőt. Pedig a nő hagyott egy levelet, amiben leírta, hogy a férje nélkül nem akar élni, annyira jó volt vele a MI, hogy inkább nem keres másikat. Ezt lehet függőségnek nevezni, szerelemnek vagy bárminek. Én megkérdőjelezem, hogy rossz a függőség, amikor mindannyian függünk mindentől. A lányom például függ tőlem anyagilag, és bár függő állapotban van, ez nem jelenti azt, hogy nincs szüksége arra, hogy autonóm embernek érezze magát. Igaz, néha az autonómiát demonstráló cselekedetek olyan haszontalanok és pitiánerek tudnak lenni. A lányom például mindig késik. Két organizmus - akár egysejtű, akár ember - kapcsolata a következő formákban mutatkozhat meg: Szimbiózis - együttélés, életközösség úgy, hogy mindkét társ számára előnyös a kapcsolat. Jobb nekik együtt, mint külön. Parazitizmus - élősködés, ahol a kapcsolat nem szimmetrikus. Az egyik, a parazita hasznot húz, míg a másik, a gazda szenved: elgyengül, megbetegszik, megrongálódik, meghal. Kommenzalizmus - asztalközösség, amikor az egyiknek jobb az együttlét, míg a másiknak mindegy, sem nem jobb, sem nem rosszabb. Ha odafigyelek arra, ami történik, egy ötperces találkozás is elég arra, hogy megállapítsam, feléledtem-e vagy lehervadtam-e az együttlét folyamán. Több-e az energiám, jobban érzem-e magam a találka után, mint előtte? Ápolni, művelni kell a tápláló kapcsolatokat, és menekülni kell azokból, amik mérgeznek, kimerítenek, fárasztanak. Nem kell magyarázni, nem kell érteni semmit. Fritz Perls már a hatvanas években tisztán látta ezt, és bátorította pácienseit, hogy vigyázzanak magukra. „A szavaid hazudnak, meggyőznek, rábeszélnek, de a hang, a dallam mindig igaz: méreg vagy táplálék” — mondta. Mindez mindig az adott két ember között történik. Lehet, hogy valaki engem mérgez, de az még nem jelenti azt, hogy más valaki nem találná őt táplálónak. Nem könnyű párkapcsolatban élni.

B. D.: Van két ember, ÉN és ÉN, akik elkezdenek együtt MI-t alkotni. Arra végtelen sok variáció létezik, hogy mennyire tudnak, akarnak ebben feloldódni. Például az 1-es rajzon éppen csak érintkezik a két ember, a kapcsolat nem foglal el túlságosan nagy helyet az életükben. A 2-es rajzon viszont szinte teljesen összeolvadnak, gondolom, egyforma ruhát hordanak, hasonló hanglejtéssel beszélnek, sőt hasonlítanak is egymásra pár évtized után. A 3-as rajzon van saját életük, és közös életük. Szerintem rendben van mind a három variáció, és még az összes többi is, ha mind a két ÉN egyetért abban, hogy az adott változat jó. De mi van, ha az egyik többet akar, mint a másik? És mi van, ha családot alapítanak? Ez nekem arról szól, hogy két ember elhatározza, mostantól nemcsak egymással foglalkoznak, hanem lesz egy közös dolguk, feladatuk, projektjük, amin munkálkodhatnak. Ez óriási döntés, és persze nagyon nagy kihívás is arra, hogy belecsússzanak szerepekbe, mintákba. Addig, amíg ketten vannak, nehezebb szerepet játszani, mert az intimitásnak - pont a lényege miatt - nincsenek nyilvános mintái. Ám amint kimondatik, hogy az ügy komolyra fordul, minták, szerepek milliói közül választhat a fiú meg a lány is. Szerintem rengetegen azért kepesztenek egy hivatalos kapcsolatért, házasságért, mert a szerepben meg tudnak pihenni, a feladatok mentesítik őket az intimitás rizikóitól. F. A.: Nekem a rajzaidról az jut eszembe, hogy a rész, ami közös, az a közös élvezetek kertje. Így akkor a körök egy kicsit mást jelentenek. Az ÉN-ben az van, amit én élvezek, és a MI a közös kert, amit mind a ketten élvezünk. Ez azt jelenti, hogy az elsőben alig van valami közös, a másodikban majdnem minden, a harmadikban megvan egy nagyon szép kertünk. Egy kapcsolatban az a feladatunk, hogy ezt a kertet kultiváljuk. Ha én vagyok a sötét, és te behúzol engem a világosba, akkor te élvezed, de én nem. Ha én behúzlak a sötétbe, akkor én élvezem, de te nem. Fontos, hogy egy kapcsolatban őszinték legyünk, és ne adjuk be a derekunkat a másiknak, például félelemből. Mind a három helyzet jó, ha a sötét és a világos is boldog, ha nem neheztelnek, nem félnek, nem szenvednek, és a kertben, egy új színben, tényleg játszani tudnak. Nem szabad bent maradni a kertben, ha nincs ott élvezet. Emlékszem, egyszer, amikor Lainggel együtt előadtunk Vancouverben, ő egy nagy amerikai felmérésről, a Hite Reportról (1981) beszélt, ami szerint az amerikai feleségek 85%-a nem szereti a férjét, és nem is vágyik rá. Laing szomorú lett, és elgondolkodott, hogy hát akkor mi a fenét csinálnak. „Ház és kertet” játszanak? Ha én alakítom Rómeót, te pedig Júliát, az nem jelenti azt, hogy a színész és színésznő szeretik egymást. Márpedig az ő gyerekeik erre a színpadra születnek. B. D.: Azért sanszos, hogy ha jön a gyerek, az elég nagy dolog, és akár igazivá is tehet egy színpadinak indult kapcsolatot, nem? A születés és a halál nagy lehetőség arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a valósággal. F. A.: A házasság vagy jobb lesz a gyerek születése után, vagy rosszabb, de semmiképp nem marad ugyanúgy. A gyereknek nehéz, ha az ő megjelenése nem vág át mindenen, ha ő sem tudja valódivá tenni a kapcsolatokat. B. D.: Örök visszatérő kérdés, hogy egy gyereknek mi a jobb, egy rossz házasságban, rossz családban élni, vagy ha a szülők inkább elválnak. F. A.: A gyerekek szenvednek, ha nincs család, ha az apa és az anya elválnak, és szenvednek a rossz családban is. Gyakran észrevettem, hogy ha nincs szeretet, vágy, tisztelet, bizalom a szülők között, akkor a gyerekek örülnek, amikor elválnak, és remélik, hogy mindegyik talál valakit, akit valóban szerethet. A gyerek elől nem lehet eltitkolni semmit sem. Ő abban a térben úszik, amit a kapcsolatban MI-nek neveznek. Ha a szülők úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, még nehezebbé válik a gyerek dolga, mert nem talál szavakat a valóságra. Laing egyszer azt írta, hogy a jó család az, ha azokkal vagyok, akikkel leginkább lenni akarok a világon, és az otthon az a hely, ahol inkább vagyok, mint bárhol máshol, de nem tettetve, hanem őszintén. Azt mondta, hogy a legtöbbünk színházban nőtt fel, amiből menekülünk. Ha szerencsések vagyunk, magunk később tudunk valódi otthont és családot teremteni, de van, hogy megismételjük a mintát, és azok, akikkel együtt akarnánk lenni, nem otthon vannak. Nagy városokban észrevették, hogy a reggeli forgalom gyorsabb, mint az esti, amiből arra következtettek, hogy az emberek örömmel hagyják el az otthonukat, és vonakodva mennek hazafelé. Laing azt kívánta, milyen jó lenne, ha fordítva lenne, ha azokkal élhetnénk, akikkel akarunk. Szerencsések, akikkel nem bánik így el a sors. Amikor valaki azt hajtogatja, hogy a gyerekek miatt nem válnak el, akkor én vöröset látok. Pont miattuk kell elválni! Máskülönben azt tanítjuk nekik, hogy el kell tűrni a szar kapcsolatokat. Viszont ha elválunk, és találunk olyat, aki szeret minket, azzal jó

példát adunk a gyereknek arra, hogy lehet keresni és találni jó kapcsolatokat. Csak úgy bátoríthatjuk a gyerekeinket arra, hogy addig keressenek, amíg meg nem találják azt, akivel jó együtt lenni, ha mi magunk is azt tesszük. A fájdalmat, ami abból keletkezik, hogy a szüleim elváltak, könnyen elbírom, ha anyám is, apám is őszinték velem, és senki nem játszik színházat, nem titkol el előlem semmit. „Apád rájött, hogy inkább férfiakkal csókolózik, mint velem” - mondja a mama. Érthető, nem? „Anyád nem tudja megbocsátani nekem, hogy inkább rajzolok és festek, mintsem hogy pénzt keressek, hát talált magának egy üzletembert, aki mellett nem fél a szegénységtől” - mondja a papa. Érthető, nem? B. D.: Na, ez nem a Szent Rita útja, az biztos! De általában is igaz, hogy nagyon sokan fogadják kételkedve, amikor arról beszélsz, hogy ha rosszul érzem magamat, változtassam meg a környezetemet. A környezet megismerése, megszeretése, eltűrése, tolerálása csupa pozitív érték. Ha empatikus vagyok, akkor megértem, hogy a másik, még ha bánt is engem, miért teszi, amit tesz. Ha megértem, akkor meg is sajnálom mindazért, ami idáig vezetett. Sajnálom, szeretem, nem akarom még én is bántani azzal, hogy elhagyom. Hiszen az fájna neki. A másik, amit szintén rengetegen mondogatnak, hogy minek menni, hiszen a bajaimat én hívom a fejemre, én kreálom a kapcsolataimat olyanná, amilyenek, hiába megyek akárhová, viszem magammal magamat. Vert az apám, ver a férjem, ver a szeretőm, ez vagyok én. F. A.: Na igen, az emberek folyton azzal ijesztgetik egymást, hogy ne menj sehová, maradj csak a szarban, úgyis megismétled majd ugyanazokat a hülyeségeidet, ahová mész, nem lehet megszökni a bajaidtól. Hát a francot nem! Ezt csak azok hajtogatják, akik gyávák, és nem mernek menekülni, inkább irigylik azokat, akik bátran menekülnek. Én tizenhat évesen Magyarországon kijelentettem, hogy világgá megyek, aztán később Torontóban azt, hogy Vancouverbe megyek, és meg sem álltam addig, amíg olyan helyet nem találtam, ahol jól tudom érezni magam. Minek ülnék a szarban? De ami a kapcsolatokra vonatkozik, az az igazán fontos. Én rajtad keresztül vagyok annyira én (ahogy e. e. cummings megfogalmazta), és ez teljesen megcáfolja azt a tételt, hogy reprodukálnám a kapcsolataimat újra és újra. Ha valaki mással vagyok, minden megváltozik. Ha megváltoztattam a környezetemet - a másik ember a környezetem -, én is megváltozom. Nemrég egy tizenöt éves fiút akartak elhozni hozzám, aki megharapott, megvert egy másik fiút. Nem is akartam vele találkozni, csak a szüleivel megbeszélni, hogy van-e esetleg valami ismerősük, akihez el tudják küldeni egy időre. Az ilyen vadság azt üzeni, kéri, hadd kerülhessen más körülmények közé, ahol megtalálhatja az egyensúlyát. Robert Firestone-ék Los Angeles-i kommunájában (The Environment) egy időben a serdülő gyerekek mindenféle bajba kerültek. A közösség vett egy nagy óceánjáró vitorlást, megtanították a gyerekeket, hogyan kell kezelni a hajót, kineveztek egy tizenhat éves kapitányt, és elküldték őket, hogy vitorlázzák körül a Földet. A különféle kikötőkben valaki mindig várta őket, kicsit beszélgettek velük, megölelgették őket, de a tengeren egyedül voltak. Négy hónap után, amikor hazatértek, mindenki teljesen megváltozott. Ez egy kreatív és nagyon bátor megoldás. B. D.: Hát, nem tudom, hogy el merném-e ereszteni a gyerekeimet egy ilyen kalandra. Vagy szabad-e egy gyereket visszafogni? Egy barátom, sokat látott ember, fiatal korában egy sportág ígéretes tehetsége volt, bajnok, nagy reménység. Egyszer lehetősége nyílt arra, hogy egy nagy nemzetközi versenyen megmérettessék, esélyes volt aranyéremre. Az édesanyja viszont féltette. Az edző elment a családhoz, könyörgött, hogy engedjék el a gyereket, az egész család élete megváltozhat, de nem és nem. Persze, a „mi lett volna, ha...” rossz kérdés, de mégis megáll az ész, amikor ennyire nyilvánvaló, hogy az út, az elindulás, a kirepülés a megszokott keretből milyen nagy lehetőség lett volna a számára. Mert, ami ezután jött, a megvadulás, sokévi börtönnel tetőzve, az elég pokolian alakult. Talán most valahogy mégis körbeér ez a sors, mert külföldön dolgozik ez az ember, bátran, sikeresen, ha nem is ott, ahol a világbajnokság lett volna huszonöt éve. Itt a szülői féltés nem engedte a változást. De azt hiszem, hogy általában is a félelem fogja vissza az embereket. A szexuális bajok mögött is félelem húzódik meg. Ha egyszer kudarcot vall valaki, akkor jó eséllyel a következő alkalommal is hasonló rossz vár rá.

6. F. A.: Én azt mondom, hogy az egyénnek nincs is szexualitása. Egyszerűen hülyeség azt állítani, hogy ilyen vagy olyan az én szexualitásom, mert az ember csak azt tudja, milyen a szexualitás egy konkrét valakivel. Egy másik emberrel egészen más lehet, meglepően, döbbenetesen, katartikusan más. Na persze, ez nemcsak a szexre vonatkozik, hanem bármilyen más kapcsolódásra is. Minden egyes kapcsolat teljesen egyedi, és a benne részt vevőknek óriási meglepetés. Francis Huxley egyszer, amikor megdicsértem, milyen ékesszóló - mert fél órán át dicsért engem, soha hasonlót nem kaptam senkitől -, azt mondta, ez csak nekem szól, nem tud mindenkivel ilyen ékesszóló lenni. Tehát még beszélni is más élmény más emberrel, hát még táncolni vagy szeretkezni. Semmit nem lehet absztrakt módon elképzelni, pláne csinálni. Én tudhatom, milyen azokkal, akikkel eddig táncoltam, de egy új partnerrel egészen más dolgokat fedezhetek fel. Hülyeség azt mondani, ne válj el, mert úgyis megismétled azt, amit az előző kapcsolatban csináltál. Ez egyáltalán nem biztos! Persze, nem azt mondom, hogy váljon el mindenki. Ha én kapcsolatban vagyok valakivel, és nem tetszik nekem az, ahogy a másik van, elkezdem kritizálni, hogy mit változtasson meg, ott kritika van, nem pedig szeretet. Viszont ha én csinálok valami mást, mint addig, akkor ő sem tudja folytatni azt, amit addig tett, ennek az extrém esete az, hogy otthagyom, de nem kell feltétlenül így tenni. Ha én másképp viselkedek, akkor ő is megváltozik, nekem kell elég bátornak lennem. B. D.: Tényleg nagy hülyeség ugyanazt csinálni, és más eredményre várni. Ha mást akarok, csináljak mást. Bármi mást. Már csak ezért sem szabad belemerevedni a szerepekbe. Amikor két ember találkozik, megismerkedik, mindig kinyílik a lehetőség, hogy szerep nélkül tudjanak együtt lenni. F. A.: Akkor lesz rossz a találkozás, ha észre lehet venni, hogy a másik nincs benne. Nagyon jó a szeretkezés, de csak addig, amíg van remény, hogy igazi kapcsolat születik. Ha az indiai csakrák szimbólumrendszerét használom (miért ne?), akkor, tegyük fel, a pasinak csak a második és harmadik, azaz a szex és a hatalom csakrája nyílik ki, míg a nő a második és a negyedik, a szex és a szív csakrával szeretkezik. Ebben a helyzetben a nő mínuszban lesz érzelmileg. Ha ő is úgy tudna benne lenni a kapcsolatban, hogy a második és harmadik csakrája van nyitva, akkor őrületesen jókat szeretkezhetnének, mindenféle nagy érzelmek nélkül, de esetleg izgalmas hatalmi játszmákba bonyolódva. Ha a pasi meg tudná megnyitni a negyedik csakráját, akkor az egész magasabb szintre emelkedhetne, és a kapcsolat lenne a fontos, a szex pedig másodlagos. Végtelen sokféle kombináció lehetséges. Azt, hogy egy adott kapcsolatban mi történik, soha nem lehet előre tudni. B. D.: Ehhez képest mennyit okoskodunk, atyaég! Pedig egészen egyszerű lenne, ha a kapcsolatot nem mint a saját megmérettetésünk terepét néznénk, hanem csak az élvezetet, a testi, lelki, szellemi élményeket keresnénk. Ha jó nekem veled, akkor igyekszem kapcsolatban lenni veled, ha nem, akkor elkerüllek, mi több, menekülök előled. F. A.: Fritz Perls azt ajánlotta mindenkinek, hogy minden beszélgetés, találkozás, érintkezés, kapcsolódás után álljon meg, és kérdezze meg magától, jobban érzi-e magát vagy rosszabbul, netán ugyanúgy. Azokat, akik, amik után rosszabbul érzem magam, el kell kerülni! Az nem úgy van ám, hogy mindenki rosszul érzi magát ugyanazzal az emberrel, ez is teljesen egyéni, személyes. Ha én veled olyan vagyok, ami neked rossz, akkor el kell kerülnöd engem, az én élményemért meg én vagyok a felelős, az én dolgom. B. D.: Ha így ülünk a lovon, akkor nem is kell magyarázni, miért élek valakivel, miért akarok akár megházasodni. Nem is lehet. Csak. Nem akarok, nem is tudok a másik nélkül élni. Ugyanígy nem kell magyarázni, miért akarok elválni. Nem is lehet. Csak. Nem akarok, nem is tudnék a másikkal tovább együtt élni. Nem kell magyarázni semmit. Pál Feri az egyik Nyári Egyetemünkön tartott előadásában azért ezt egy kicsit máshogy írta le. Ő külön kiemelte az elköteleződést, ami a kríziseken átsegíti a kapcsolatot. Honnan tudom, hogy az, ha ma úgy érzem, nem tudok a másikkal élni, csak egy rossz hangulat vagy egy igazi, mély nem az együttélésre? Hogyan tudja az elköteleződés élhetővé tenni a kapcsolatot, ha az egyébként rémes? Érték-e a házasság csak azért, mert van, vagy hagyjuk ezt az egészet a fenébe? F. A.: A házasságot a szanszkrit nyelvben ugyanaz a szó jelöli, mint a halált. Nem véletlenül. Két szabad embernek, két ÉN-nek, szabadon kell választania, hogy belehalnak a MI-be, különben nincs, nem létezhet a MI. Persze, van feltámadás és újjászületés, de az, aki voltam, soha többé nem leszek még egyszer. Beszélgettem egyszer Carl Whitakerrel, a családterápia egyik úttörőjével egy konferencia végén. Bizalmasan felém hajolt, majdnem suttogva azt mondta: „Sietek haza, öreg vagyok, a feleségem sem fiatal már, nem akarok egy percet sem veszíteni az együttlétünkből. Ne mondd meg neki, de ha meghalna, nem ő hiányozna nekem rettenetesen, hanem inkább az az egyedülálló MI, ami csak ő közötte és én közöttem, köztünk létezik.” Néha sajnos egy oltás nem fogan meg, így néha egy házasság sem, hiába volt lagzi, gyűrű és hivatalos aláírás. Sajnos, ha az ember azt akarja, hogy olyan közel

kerüljön egy másikhoz, amilyen közel emberileg lehetséges, de ez éppen a házastárssal nem megy, akkor menekülni kell, a megalkuvás, a vágy feladása nem lehet cél. Amikor párokkal dolgozom, gyakran úgy tűnik, mintha egy három méter hosszú rúd lenne közöttük, az öveikbe akasztva úgy, hogy sem közelebb, sem távolabb nem kerülhetnek egymástól. Ilyenkor az a célom, hogy eltávolítsam a rudat. Ha ezután közelebb kerülnek egymáshoz, mint valaha, vagy eltávolodnak, az már nem az én dolgom. Nem kudarc a válás, ahogyan a halál sem az. Összejövök valakivel, van valami dolgunk, aztán észrevesszük, hogy már nincs dolgunk, és elválunk. Minden születésben benne van a halál. Miért nem gyászoljuk a születést? Miért nem ünnepeljük a halált? Miért nem sírunk a lagzikon, és mulatunk a válóper végén? Ahogy mondtam, hontalan az, aki nem siet haza, hontalan, aki nem azokkal él, akikkel leginkább élni szeretne. Többet és jobbat tanulna a gyerek, ha két boldog otthona lenne, mint ha egy, ami valójában nem is otthon. Gyakran kiderült párterápiákban, hogy a nőben a szeretet, a meghitt kapcsolat beindít valamiféle anyai ösztönt a férfi irányába, ami nem múlik el még akkor sem, amikor már nincs vágy, és nyilvánvaló, hogy „nem illenek össze.” Mint ahogy a gyermekétől sohasem, vagy ritkán fordul el egy anya, úgy gondol a megbántott nő a férjére, mintha a fia lenne. Aggódik érte, nem akarja, hogy szegény magára maradjon. A mi kultúránkban szokásos a halál tagadása. Olvasd el Ernest Becker könyvét, a The Denial of Death-t (Vancouverben írta, 1973-ban, amikor már halálos beteg volt). Ez kiterjed mindenre, ami véget ér nem akarunk elaludni, nem akarunk elköszönni, nem akarunk költözni, nem akarunk elválni. Tagadjuk a dolgok végét. Még az embrió sem akar megszületni. Otto Rank írta a Das Trauma der Geburt című könyvében, hogy a magzat csak akkor adja meg a jelet az anyjának, hogy szülni, születni kell, amikor a halálfélelme - hogy bent marad - erősebb, nagyobb, mint az életfélelme, azaz az ismeretlentől való félelme, ha kitör. Gyakran úgy érezzük, ha változtatunk, az egyik kellemetlen helyzetből egy másik még kellemetlenebb helyzetbe kerülünk. Nincs garancia. Hogyan lehetne ezt másképp megoldani? Hát vagyvagy. Vagy legyen kaland, merész vállalkozás, a rosszból elővarázsolni a legjobbat, ami csak lehetséges, vagy abban a pillanatban, amikor észlelem, hogy már várom, legyen vége valaminek, vessek véget neki! Mindkét irány kiküszöböli az eltűrést, a vonakodó, kelletlen együttlétet. Akit megerőszakolnak, csak arra vár, hogy vége legyen. Akit kínoznak, csak arra vár, hogy vége legyen. A trauma az, hogy nem tudok, nem lehet menekülni valamiféle gyötrelemből. Ne használjuk a másik embert arra, hogy büszkék lehessünk teherbíró kapacitásunkra! B. D.: Akkor tényleg csak az a mérce, hogyan érzem magamat a kapcsolatban. Addig, amíg két ember spontán és őszinte tud maradni egymással, amíg egyik sem fél a másiktól, addig izgalmas, veszélyes, életteli marad a kapcsolat. Abban a pillanatban, amikor az egyik vagy a másik megszűnik azáltal, hogy már nem mond el mindent, amit gondol, érez és tesz, amikor a kettő már nem birkózik az igazságért, hogy az megjelenhessen közöttük, tulajdonképpen vége a kapcsolatnak. F. A.: Egy kapcsolat kezdetén a két ember két egész, önálló egyed, izgalmasak a különbségek, működik a szex, van tisztelet, bizalom, vágy és szeretet. Ha egymásba olvadnak, eggyé válnak (fúzió) a társak, ha beszervezik a másikat önmagukba, akkor megszűnik az izgalmas feszültség, megszűnnek azok a meglepetések, amik a kezdeti vonzalom kellékei voltak. Én leszek a veséd, te leszel a májam. Én gondolkodom, te érzel. Én keresek pénzt, te költöd el. Márpedig nem izgalmas a májammal szeretkezni. Ha így válunk eggyé, akkor a szeretkezésből csak maszturbálás lesz. Ilyenkor a párterápia arra jó, hogy megszüntesse a fúziót, segítsen abban, hogy mindkét fél önmaga maradhasson, és teremtsen elég nagy teret a kapcsolatban ahhoz, hogy egyiknek se kelljen szerkesztenie önmagát, hogy megfeleljen a másik forgatókönyvének. Ez a fúzió az, amit meg lehet ismételni egy új kapcsolatban is. Legyünk ketten egyek, és az az egy legyek én! Nem szabad átadni magad a másiknak. A behódolás, az engedelmesség, az eltűrés megöli a kapcsolatot. Ha viszont mindkét partner átadja magát a szituációnak, amiben találják magukat, a MI-nek, ami a valódi kapcsolat, amiben mindketten részt vesznek, akkor tartós és tápláló lesz a frigy. Néha úgy elnézegetek párokat, és el sem tudom képzelni, miért vannak együtt. De amiért együtt vannak, az az, amit ők ketten együtt csinálnak, és senki mással nem tudnának. A TE és az ÉN materiális, de a MI spirituális, és ezt rajtuk kívül senki nem láthatja. Laing azt mondta, hogy a szeretet itt marad, nem megy sehova, csak te vagy én fakulhatunk el, tűnhetünk el. De a szeretet nem tűnik el. El lehet fordulni tőle, meg lehet kínozni, lehet éheztetni és abortálni is, akár már az elején. A MI meghal, ha nem adnak neki elég időt. Az idő az, ami élteti. Vannak kapcsolatok, amik nem férnek bele a társadalom pillanatnyi ízlésébe, a konvenciókba, például egy idősebb nő és egy fiatal fiú szerelme. Az ilyen kapcsolatoknak nehéz időt adni, lehet, hogy a fiú még nagyon a szülei fia, és nem a nőjének a pasija. Egy patrilokális világban a fiúnak ki kell mennie a világba, és hazahoznia egy nőt a családjába. Nehéz neki, ha a szülei azt mondják, hogy ezt a nőt ne hozd haza. De ugyanilyen nehéz, ha egy rasszista érzésekkel teli családba a lány haza akar vinni egy színes bőrű fiút. Nem beszélve arról, ha kiderül, hogy a gyerek az azonos nemű párjával akar a vasárnapi ebéden részt venni.

B. D.: Egy családnak képesnek kéne lennie arra, hogy elfogadja, hogy egy párnak van MI-je, és az egy spirituális, mondjuk így, szent dolog, nem pedig hülyeség. Miért olyan érzéketlen, vak a környezet erre? Fogadni mernék, hogy sokan ebben a könyvben olvasnak életükben először a MI-ről ilyen formában. F. A.: Meglehet, de ha egy párnak, vagy a pár valamelyik tagjának annyira fontos, hogy a család befogadja őket, ha a szüleit nem akarja otthagyni, mert az a biztonságos, akkor az nem jó alap egy kapcsolatnak. Nem adják oda magukat a kapcsolatnak száz százalékig, ha nem vállalják a konfrontációt is érte. A vasmacska máshol van, így nem tudnak együtt hajózni. A jó irány az, hogy minél őszintébbek és spontánabbak lesznek a család felé, annál jobb lesz. Amíg egy pár mindkét fele nem harcol, nem dolgozik, nem áll ki a Mi-ért, addig azt hallucinálják, hogy ők gyerekek. De akkor meg ne basszanak, mert gyerekeknek azt nem szabad. B. D.: A MI-hez kell valamiféle konszenzus. Ahogy az ábráimon is látszik, meg kell egyeznünk abban, hogy a MI milyen, mi mindent teszek bele én, és mit a másik. Nagy csalódás, ha kiderül, hogy én azt hallucináltam, ez a MI ilyen és ilyen, miközben TE, vagyis a másik fél egészen más konstrukcióban él. Hazug kapcsolatokban, hazug családokban gyakori, hogy ha valaki olyasmit tesz, amivel fájdalmat, csalódást, problémát okoz, akkor elkezdődik a bűnbakkeresés. F. A.: Egy pár jár hozzám, a nő huszonvalahány év után rájött, hogy a férfi megcsalta. Két gyereket nevelgettek eddig látszólag teljes egyetértésben. Amikor kettesben vagyok a nővel, arról beszél, hát miért csinálta ezt a férje, nem ismer rá, az a másik nő csábította el, befolyásolta. Hat hónappal azelőtt tesztoszteront kezdett el szedni, attól van ez az egész, az befolyásolta, nem ő határozta el, nem az ő döntése. B. D.: Ezzel gyakorlatilag teljesen infantilizálja, döntés- és akaratképtelen embernek látja és láttatja a férjét. Rengeteg családot látni, ahol valakinek a döntéseit ilyen módon degradálják. Persze, sokszor félelmetes és fájdalmas döntéseket hoznak emberek, és nyilván nehéz elfogadni, hogy senki nem befolyásolja őket, a saját akaratukból mennek bele kockázatos helyzetekbe, kerülnek bajba, jutnak esetleg börtönbe. F. A.: Egy nős férfi páciensemnek van egy szeretője, a feleségétől egy fia, attól meg egy unokája. A pasi azt mondta nekem, hogy a kapcsolata a barátnőjével a legistenibb dolog, ami az életében történhetett, mert minden csodálatos a nővel. A felesége egy nehéz, követelőző, harci amazon, egy csataló, és a pasi elhatározta, hogy megmondja neki, inkább elválik. Elmentem a házukba, leültem velük, a férfi elmondta, hogy ő megy, mire a felesége azt felelte, hogy akkor tudja, hogy az unokáját soha nem fogja látni. Amikor az anya megmondta a fiának, mit tervez az apja, a fia lehordta, és ő is közölte, hogy az unokájához egy ujjal sem érhet. A pasi végül otthagyta a szeretőjét, és mindenki a nőt okolta, hogy az megfertőzte, befolyásolta. A nő meg arról van meggyőződve, hogy a férfit a felesége meg a fia befolyásolta. A pasi fél. Most már titka sincs. Nem tudja, milyen életet fog élni, mert most már senki sem tiszteli. Tulajdonképpen öngyilkosságot követett el, megsemmisítette magát. A szerető megőrül, mert nem érti az egészet. Én mondom neki, hogy nem csodálom, mert ez egy őrület, nem lehet megérteni. Mégsem tudja otthagyni a férfit, mert fél attól, ha vége lesz, meghal. Mondtam neki, hogy az anyai ösztönei ébredtek fel, azért sajnálja ezt a faszt, mert a gyerekének, a családjának nézi. De a férfi családja nem akarja ezt a nőt családnak nézni. A férfi pedig izolálódott, mindenkit elárult, mert elárulta önmagát. Aki önmagát elárulja, az mindenkit elárul. B. D.: Sokat gondolkodom azon, mikor is árulja el magát az ember. Gondolom, ez azt jelenti, hogy elárulja, feladja a saját vágyait, a saját boldogságát. De gyakran nem is tudja az ember, hogy egy kapcsolat meddig játék, és mikor komoly. Az előbb beszéltünk arról, hogy aki túlságosan függ a családjától, és nem tud a párja felé fordulni, az nem is veszi komolyan a kapcsolatot, önmagát, hanem játszik. Ha a vasmacskával máshol horgonyzok, nem ebben a kapcsolatban, akkor ez lehet egy jel arra, hogy nem komoly. Ezt jó tudni. F. A.: Wim Wenders filmjében, a Berlin felett az égben Marionnak van egy monológja, amit meghall az angyal, mert az angyalok hallják, amit az emberek magukban beszélnek. Azt mondja, sok férfival játszott, de most már elég, komoly kapcsolatot akar. Úgy beszél, hogy az angyal beleszeret, emberré válik, és megkeresi. Fontos pillanat, amikor elég a játékból, és komolyra fordul egy kapcsolat. Néha az emberek azért játszanak, játsszák például azt, hogy ki vannak szolgáltatva a szülőknek, a családnak, a környezetüknek, hogy fiatalabbnak érezzék magukat, mint amilyenek. 15-16 évesen lenne normális az, amit 30-40 évesen csinálnak. Mintha fogyatékos felnőttek lennének. Egymással szeretkeznek, de másoktól függnek.

7. B. D.: Az emberek szeretnek játszani. Gyakran titkolóznak, amikor nem is kéne, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha nyíltan mennének a dolgok, nem is volna különösebb kockázata, mégis bujkálnak, bonyolítják a dolgokat. F. A.: A fantázia nem kerül semmibe, nem akar senki meghalni, ez egy halál elleni stratégia. Sok adrenalint produkál, mert ami titok, az izgalmasabb, mint ami nem, ami nem normális, izgalmasabb, mint ami normális. Van egy film, amiben Sophia Loren egy lakásban, szexi fehérneműben várja a szerelmét az ágyban. Egyszer csak kopog valaki az ablakon kívülről, de ez a 20. emeleten van. Hát oda mászott fel a Mastroianni. Amikor a nő beengedi az ablakon, liheg, ver a szíve. Kérdi a nő, hogy nyitva az ajtó, miért nem ott jött be. Hát mert akkor nem állt volna fel a fasza, kellett az adrenalin a produkáláshoz. Néha ilyesmiket csinálnak az emberek. Legyen veszélyes a dolog, mert attól félnek, hogy nincs elég érosz. De hát semmilyen kapcsolatban nincs elég érosz, ha a két fél nem őszinte és spontán. B. D.: Lehet, hogy ez az adrenalinnal teli kalandvágy, veszélykeresés van benne az olyan bonyodalmas kapcsolatokban, ahol hárman, esetleg négyen vannak együtt? F. A.: Na, hát a kombinációk végtelenek. Ismerek olyat, aki nagy lelkesen mesélte, hogy a nőjének van egy másik pasija is, és tudnak egymásról. Akár az is lehet, hogy a két férfi homoszexuális, és arra használják a nőt, hogy összeérintsék a faszukat a pinájában. Vagy ha egy férfinak két nője van, akkor lehet, hogy valójában a nők közötti vonzalom tartja fenn a háromszöget, és a pasi faszát használják arra, hogy egymással érintkezzenek. Nem baj, ha így van, de miért ne legyen ez teljesen nyílt? B. D.: Nem lehet, hogy az ilyen háromszögek inkább a René Girard-féle mimetikus vágy következményei? Szóval, nem a másik nő kell nekem nőként, hanem az, ami a másik nőjé. A ruhája, a stílusa, az állása, a pasija, az élete, bármije, ami nekem nincs, de tetszik, hogy neki van. Ez az egész valójában a másolás, a mimézis, és az ebből kiinduló versengés, amiben le akarom győzni, végső soron meg akarom ölni azt, aki imponál nekem. F. A.: Az akarok lenni, akire figyel az, akit én szeretek. A lányom macskája gyakran rátelepszik a számítógép billentyűire, hiszen a gazdája, akit szeret, az ujjaival, a szemeivel többet foglalkozik a billentyűkkel, mint vele. Na, meg az is van, hogy arra vágyom, amire vagy akire az vágyik, akit szeretek. Egy jóképű férfi páciensem anyja, amikor ő még gyerek volt, szerelmes lett egy híres olasz autóversenyzőbe. A pasi még ötvenéves korában is egy Alfa Rómeóval száguldozott a városban, nemegyszer életveszélyes baleseteket okozva. Míg a visszapillantó tükörben gyönyörködött a hajában, ahogy fésülgette, beleszaladt egy falba. Lainggel sokat beszélgettünk a reakció formációról, ami azt jelenti, hogy az ember undorodik valamitől, de amit utál, azt szereti. Például az a férfi, aki tudja, hogy a nője mással van, de sürgeti, hogy menjen már haza, mert akkor a legizgalmasabb megbasznia, amikor még meleg benne a másik férfi gecije. B. D.: Na, én mindjárt elhányom magam. F. A.: Strindberg azt mondja, ez minden férfi rémálma, ez minden féltékenység alfája és ómegája, de lehet az is, hogy ez tényleg a különleges vágya valakinek. Laing szerint az, akinek sok reakció formációja van, annak az élete labilis, sok energiát igényel. Viszont ha tényleg ez a vágya, akkor semmi baj. Minden van, amit el tudsz képzelni. Az egész onnan indul, hogy eredendően kommunálisan éltünk, kisebb-nagyobb csoportokban. Mindenki közösült mindenkivel, nem volt féltékenység, minden nő anya volt, nem tudták, ki kinek a gyereke. Kilenc hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy összekössék a közösülést a gyerek születésével, sokáig azt sem tudták, hogy kapcsolat van a kettő között. Akkor kezdődött a párkapcsolatosdi, amikor a férfi rájött, hogy az ő gyereke bújik ki a nőből, onnantól már nem akarta más férfi gyerekét etetni, azért harcolni. Amíg nem volt tulajdon a gyerek, nem volt tulajdon a nő, addig tök rendben volt, hogy több férfi hált egy nővel, több férfival egy nő. B. D.: Duncan Pryde remek könyvében, a Most már eszkimó vagy!-ban arról beszél, hogy az eszkimóknál a feleségcsere, illetve a vendégbarátság részeként felajánlott szex a ház asszonyával mennyire fontos ennek a közösségnek az életében. Hideg van, a férfiak talán kevésbé nemzőképesek, a biztos gyermekutánpótlás érdekében a szexuális szokások és erkölcsök ehhez alkalmazkodnak. Ez ott egy fontos parancs, törvény, alapelv, ami azon túl, hogy sok gyerek születik, nagyon gyengéd, kedves, kötetlen közösségi életet is teremt. A féltékenységet hírből sem ismerik, a szex, mint hatalmi játszma fel sem merülhet. Nem csoda, hogy Pryde jól érezte köztük magát, és igyekezett jó eszkimó módjára részt venni a közösség életében. F. A.: Amikor vigyázni kell, mi lesz a földdel, a vagyonnal, fontossá válik, hogy ki kinek a fia, lánya, örököse. De nyilvánvaló, hogy az ember, a homo sapiens, eredendően poliamor közösségekben élt. A monogámia civilizációs kreálmány, aminek elsősorban gazdasági okai vannak. Ahogy a homoszexualitás, úgy a poliamor kapcsolatok megítélése is koronként változik. Van, ahol titkolni kell, máshol kultusza van a monogám hetero kapcsolatoktól eltérő

bármilyen formációknak. Ha ketten azt mondjuk, szonettet írunk, akkor nem mondjuk, hogy mást csinálunk. A szexualitás formája elhatározás kérdése, mint a költőnek a versforma, de lehetnek koronként olyan formák, amik nem elfogadottak, amiket csak titokban lehet művelni. A homoszexualitásnak vagy a poliamornak nevezett formák például mindig is léteztek, de az utóbbi évszázadban titokban lehetett csak művelni, most viszont egyre nyíltabban, legálisan fel lehet vállalni. Beszélgetek olyanokkal, akik poliamor kapcsolatban élnek, de titokban monogámok szeretnének lenni. Azért kínozzák magukat, mert a másik poliamor kapcsolatot akar, és attól félnek, hogy az majd prüdériával vádolja őket. Tehát vannak, aki poliamoriában élnek hamisan, ahogy vannak, akik monogámiában élnek hamisan, mert igazából a poliamor kapcsolat lenne nekik pont jó. Jár hozzám egy pasas, már beszéltem róla, aki minden nőnek a legelején megmondja, hogy nem tud és nem is akar elköteleződni. Ha így jó, akkor jöhet a kapcsolat, de mégis minden nő azt akarja, hogy ő legyen az első olyan, aki az igazi, és aki után már nem jön több. Mindegyik dühösen, megbántva hagyja ott a pasit, aki nem érti az egészet. Gyanítja, hogy valamit nem csinál jól, pedig őszintén megmondja a legelején, hogy mi van. Miért nem kérdezed meg, hogy ők mit akarnak? - mondom neki. B. D.: Ez szerintem valamilyen hatalmi játszma, úgy hangzik, mintha naivitást mímelve bosszút állna a nőkön. Elbolondítja, majd faképnél hagyja őket, amikor már odaadták magukat neki. Ráadásul lehülyézi őket, hogy ő szólt előre. Ezt ismételgeti. Gondolom addig, amíg az összes bosszúvágyát ki nem élte. Biztos érdekes lenne vele beszélgetni arról, honnan jön ez, kin is akar bosszút állni tulajdonképpen. Persze, lehet, hogy ez neki nem is érdekes, hiszen nem ő szenved, hanem a nők. Vannak emberek, akiket nagyon nyomaszt, hogy az új kapcsolataikba beviszik a régi, akár gyerekkori emlékeiket. Nagy kérdés, hogyan tudom megkülönböztetni azokat az érzéseket, amik emlékek, szokások, azoktól, amik most keletkeznek. Sokan küzdenek azzal a kétellyel is, hogy amit éreznek, amennyire félnek, dühösek vagy szomorúak, az nincs is kapcsolatban a valósággal. Tehát van egy kicsike ok és egy hatalmas okozat, vagy éppen nincs is igazi ok, csak valami megnyomja a piros gombot, és elszabadulnak az érzelmek. F. A.: Amit érzek, annak mindig van köze a jelen pillanathoz, az itt és mosthoz. Ha félek tőled, akkor megijesztettél vagy bántottál. Ok nélkül nincs érzelem. A reakcióm nagysága, ereje viszont attól függ, hogy mire emlékeztet a jelen pillanat. És azzal, amire emlékeztet, mi a jelen pillanatnyi viszonyom, megemésztettem-e már a múltat, vagy még aktív, ott ül bennem. Minden sorsnak van kromatogramja, egy egyéni színkombinációja a benne lévő elemekből. Ha ezt a metaforát használom, és mondjuk, az én múltamban az apám nagyon erős pirosat sugárzott, akkor ha te egy pici pirosat sugárzol felém, engem elönt az apám pirosának emléke. De ha te egyáltalán nem sugároznál pirosat, akkor soha nem érezném azokat az érzéseket, amiket egyszer az apámmal éreztem. Másik metafora is lehetséges, amit Stanislav Gróf használ. Szerinte az emlékeink úgy szerveződnek, mint a hagymalevelek. Az első félelem, amikor az anyám vagy az apám megijesztett, az a hagyma kellős közepe, és attól fogva a mai napig minden félelemélmény ebben a hagymában összpontosul. Egymásra rakódnak, mint a hagymalevelek, minden emlék egy levél, egész a felszínig. Amikor ismét félünk valamitől, ez a legújabb félelem levél is rárakódik a többire, és az egész félelemhagyma elkezd rezonálni vele. Tehát nincs olyan jelen pillanatnyi félelem, amiben ne lenne benne az összes félelem, amit valaha is éreztem. Ugyanilyen elemi hagymaérzés a düh is. Angolul az éhség hunger, a düh anger. Már a szavak is azt sugallják, hogy a legelső düh az éhség. Mert a méhben soha nem voltunk éhesek. Az éhség a születés után keletkezik. Addig azt sem tudtuk, mi az éhség, hát csak feldühít, hogy mi a franc ez. B. D.: A magyar etimológiai szótár szerint lehetséges, hogy a harag és a harap szó közös finnugor tőből ered. Elég logikus lenne. Erről beszéltünk is már a bevezetőben a levinasi etika és az eredendő bűn kapcsán, amikor a baba rájön, hogy az éhségével, a dühödt harapásával fájdalmat okoz az anyjának. Tulajdonképpen a kérdés az, hogy felnőtt emberként hogyan tudom észrevenni és megállítani magamat, mielőtt fájdalmat okoznék valakinek, mert összetévesztem azzal, aki bántott, és összetévesztem a helyzetet is. F. A.: Ha szeretsz, akkor megvédesz engem, és nem keversz össze senkivel. Erre való az igazi pszichoterápia. Egy olyan emberrel, akiben megbízol, azzal beleérzel a dologba, vele gyakorlod, hogy érezd, mikor jön az eredeti bántalmazó, és mikor van a jelen pillanat. A terápiában megtanulod, hogy a múlt ne jelenjen meg, vagy ha megjelenik, akkor ráismersz, és megvéded a másikat. A terápiában megtanuljuk, mi a transzferencia, és jó esetben megszabadulunk tőle. B. D.: Csak a terápia tud segíteni? F. A.: A beszélgetés olyasvalakivel, aki őszinte veled. Mert meg kell mondania neked, hogy „nem hiszem, hogy ez nekem szól”. De nem úgy, hogy „hagyd abba”, hanem kérdést kell feltennie, „szerinted ez, amit csinálsz, kinek szól?”. Szóval olyan emberrel kell beszélgetned, aki, ha ráförmedsz, nem megijed, védekezik vagy ellentámad, hanem kíváncsi. Hát ilyenek nem sokan vagyunk. Fontos a szokásokról is beszélnünk. Minden, amitől lelünk, az már megtörtént. A szokásainkat a múltban tanultuk meg, hogy túléljünk. Belénk idegződtek a szokások, mint egy vírus a számítógépbe, ami elindul magától, még akkor is, ha elrontja a gépet. Ki kell irtani a vírusokat, hogy ne rontsák el a gépet. Abba kell hagyni a szokásainkat, amik

pusztítanak. Laing, amikor észrevette, hogy sémák szerint veszekszik, minden sémának adott egy számot. Egy bizonyos forma lett az egyes, a kettes és így tovább. A feleségével azt játszották, hogy ki veszi észre előbb egy konfliktusban, hogy hányas számú veszekedésben vannak benne éppen. Erről a Rumpelstiltskin mese jut eszembe, a szörnyű kis manó, aki a segítségéért cserébe a lánytól az elsőszülöttjét kéri. Amikor a lány nem akarja neki adni, azt mondja a manó, hogy ha kitalálja a nevét, akkor megszabadul tőle. A lány, mivel megleste a tűz körül ugráló, és a saját nevét éneklő manót, kimondja a nevet: Rumpelstiltskin, mire a manó ott helyben felrobban. Ha megnevezzük azt, ami van, akkor vége. Még akkor is, ha az adott dolognak a neve csak egy sorszám. Ha egy teherautó pöffent egyet mellettem, behúzom a nyakamat, mert éltem a világháborúban, aztán ’56-ban is, és nem tudok megszabadulni ettől a reakciómtól. Most már csak röhögök rajta, nincs semmi félelmetes egy teherautó kipufogójának durrogásában. Beszéltem már a barátomról, aki Délen nőtt fel, egy olyan családban, ahol gyűlölték és megvetették a feketéket. Még most, hetvennégy évesen is hallja néha magában a dirty niggert az apja vagy az anyja hangján. Már, természetesen, nem foglalkozik vele, habár a belső szokás nem szűnt meg, a külső igen. Vannak dolgok, amiket életünk végéig nem tudunk kiküszöbölni, de nem kell belevinnünk a jelenbe. Az impulzus és a cselekedet között mindig van egy hézag, amikor választhatunk. B. D.: Sok kapcsolatban tényleg sorszámozni lehetne a játszmákat, pedig állítólag mindenki szenved ezektől. F. A.: Ha észreveszem, hogy egy ilyen szokást csinál, emlékszem arra, hogy a szokás csak illúzió, a szabadság a valóság, akkor csak azért is, egy adott pillanatban csinálok vagy mondok valamit, ami teljesen eltér a megszokottól. Improvizálok. Nem azon kell dolgoznom, hogy a másik ne csinálja, amit csinál, hanem én csinálok valami mást, mint szoktam, akkor már a másik sem csinálhatja ugyanúgy, mint eddig. Egy kapcsolatban, egy családban semmi sem alakul, semmi sem történik, mindig valaki tesz valamit valakivel. Tegyük fel, van egy háromszög. Kettő plusz egy, ahol a háromszög oldalai és szögei közötti összefüggések nem egyenlők, nem szimmetrikusak. A és B szeretik egymást. A és C is szeretik egymást. B nem tud C-ről. Van egy titok. C ki van rekesztve A és B életéből, de még inkább B van kirekesztve A és C életéből, de ezt nem is tudja. C mindent tud, ha A nem hazudik neki. B semmit sem tud, valószínűleg azért, mert A és C tudják, hogy nem egyezne bele abba, ami van. Ha B és C megszeretnék egymást, akár szexelhetnének is hármasban. De aki kimarad, az féltékeny lesz. Ilyesmi csak akkor történhet meg, ha három tudatalatti álom egybekel, egy álom lesz belőlük, mintha cipzárral kötődnének egymáshoz. Ezek az álmok a gyerekkorunkban gyökereznek, és egykor valóságok voltak. Nem értettük, mitől szenvedünk, így társakat keresünk, hogy eljátszhassuk még egyszer, hogyan is volt ez. Milyen háromszögek rezonálhatnak a múltból a jelenbe? Apa, anya, gyerek. Anya és két testvér. Három testvér. Apa, anya, apa szeretője. És így tovább. Lehet, hogy A nem szereti sem B-t, sem C-t. Sőt a háromszögben felfedezett egy elrendezést, amiben ha C-vel van, készít egy kézigránátot, amiről bár B nem tud, A beélesítheti, amikor akarja. Ha B-vel van, C érzi magát kihagyva, mellőzve, bántva. Az álma talán a bosszúról szól: valaki bántotta, most ő bánt. B álma az, hogy titokban, a háta mögött megcsalják. C álma az, hogy a periférián kell élnie, nem lehet az élet közepében. Három cipzár, és abrakadabra, működik az ismétlés kényszere. Mindenki mestere ennek a pszichodrámának. Lehet, hogy A valódi vágya a poliamor kapcsolat, de nem elég bátor ahhoz, hogy ezt nyilvánosságra hozza. Pedig elég bátor ahhoz, hogy ne titkolja a leszbikus vágyait. Lehetséges, hogy ha kimondaná, ő képes több mint egy embert szeretni, sőt ezt a szabadságát soha senki kedvéért nem adná fel, akkor elveszítené B-t is, C-t is. Nem könnyű helyzet, lehet, hogy B-t megőrjíti az, amit sejt, de nem tud, míg A és C gyötrik magukat és egymást. Ez nem egy probléma, ennek nincs megoldása. Ez egy kínos helyzet, amit csak élni kell. B. D.: Engem érdekel az a háromszög is, amikor A és B egy közös projekten (C itt lehet egy gyerek, de akár vállalkozás, vagy bármi) dolgoznak. Kapcsolatban lehetnek úgy, hogy csak egymásra figyelnek, de kapcsolódhatnak Cn keresztül is. Így C fenntarthatja a kapcsolatukat akkor is, ha egymással már nem tudnak lenni. F. A.: Amikor ketten vagyunk, és nagyon intenzív ez a kettős, előfordulhat, hogy eltereljük a figyelmünket, és háromszöget formálunk, hogy ne kelljen csak egymásra néznünk. Mondjuk mind a ketten tévézünk, vagy a gyerekekről beszélünk. Néha nem bírjuk, és akkor kinyílunk a harmadik szög felé. Az intimitásnak, amire a MI-nek ami nagyobb, mint mi vagyunk -szüksége van ahhoz, hogy egészséges legyen, kell minimum tizennyolc óra egy héten, amikor egymás felé fordulunk és beszélgetünk. Az intim beszélgetés az, amikor olyan dolgokat mondok neked, amiket csak én mondhatok, és csak neked, és te olyan dolgokat mondasz nekem, amiket csak te mondhatsz, és csak nekem. Ha nincs ott a csak, akkor már nem intim. Ami intim, az csak ránk tartozik. B. D.: De mi ez, amit csak én tudok mondani, csak neked? Ha arra rendezkedem be, hogy őszintén éljek a világban, mi több spontán legyek, akkor elvben egyre kevesebb olyan gondolatom lehet, amit ne tudnék megosztani bárkivel. F. A.: Amit csak én mondhatok, csak neked, az az, hogy mit érzek, mit élek át, mi az én élményem, amikor veled vagyok.

Amikor ezt és ezt csinálod, én min megyek keresztül. Lehet jó vagy rossz is. Amikor kritizálsz, például, nem érzem magamat szeretve. Az intim beszélgetésben tehát arról beszélünk, milyen élményünk van egymással. Más is belefér, persze, a bizalmas beszélgetésbe, de ez az intimitás. Amikor elkezdünk beszélni a szomszédról vagy a politikáról, már háromszögelünk, és kiléptünk az intimitásból. B. D.: Lehet úgy is fogalmazni, hogy minden háromszögelés menekülés az intimitásból. A kommunikációs tréningeken azt tanítjuk meg, hogyan tud az ember profi módon eltávolodni az intimitástól, hogyan tud értelmesen csevegni, társalogni, témákat előszedni. A pletyka, amitől annyira undorodom, soha nem lehet intim. De mi van akkor, ha a háromszöget az apa, az anya és a gyerek alkotják? Mi a jó egy párnak, mi az optimális arány, hogy a szülők közti intimitás ne menjen a gyerek rovására, vagy a gyerekkel való foglalatosságra ne menjen rá a kapcsolatuk? Szerintem ez sokak problémája. Belevesznek az anyaságba, családfenntartásba, önfeláldozásba, ami szerintem senkinek nem jó, és a gyerekre is csak terhet rak. F. A.: Szeretem, amikor a szúfik figyelmeztetik a fiatal szülőket, hogy ne felejtsék el, ők tulajdonképpen szállodatulajdonosok, a gyerekeik pedig a tisztelt vendégek. De vigyázzanak, mert a vendégek mindig elmennek, és akkor a tulajdonosok magukra maradnak. Amikor vendégek vannak, akkor is kultiválni kell a tulajdonosok közti kapcsolatot. Abban a pillanatban, amikor egy gyerek ügy érzi, ő fontosabb valamelyik szülőjének, mint a másik szülő, akkor túlságosan hozzákötődik ehhez a szülőhöz. Ebből jön az, amit Odipusz- vagy Elektra-komplexusnak nevezünk. Ha fiú vagyok, és az anyám jobban szeretett, mint az apámat, akkor kevés olyan nőt fogok találni, akivel meg akarok maradni, mert olyan nőt keresek, akinek sokkal fontosabb vagyok, mint bárki vagy bármi más. Óriási dolog egy gyereknek, amikor érzi, hogy az anyja felé fordul, és ő fontosabb, mint az apja. Később valami hasonlót vár el a szeretőjétől, a feleségétől, hogy ő legyen a középpontja a nője életének. Persze jó, ha ezt meg is tudja kapni, de sokkal könnyebb az élete, ha nincs ilyen követelése. Ugyanez történik azzal a lánnyal, akit az apa jobban szeret, mint a feleségét. Ez a nő olyan párt keres, aki mindent otthagy érte. Azok a gyerekek, akik azt érzik, hogy a szüleik szerelmesek egymásba, jól megvannak, és fontosabbak egymásnak, mint a gyerekek, megkönnyebbülnek, mert érzik, hogy nincs rájuk szorulva egyik szülő sem. Utazhatnak, mehetnek a világba, tudják, hogy a szülők nem lesznek féltékenyek vagy irigyek, és a példájukon keresztül ők is olyan kapcsolatot keresnek, amit lehet élvezni. Én teljesen ödipuszi sémában nőttem fel, eltávolítottam az apámat, mert engem okoltak a válásuk miatt. Az anyám gyakran, de az apám is elmesélte a történetet, hogy miután anyám hazajött Auschwitzból, elmentünk sétálni, és én azt mondtam neki, hogy a Sári nagyon szép, de te sokkal szebb vagy. Kérdezte, ki az a Sári. Hát az apám barátnője, feleltem. Ha ezt nem mondtam volna, akkor apámnak lett volna ideje eltávolítani a Sárit, de így anyám még aznap este kidobta. Apám meg a Sárival maradt. Így tulajdonképpen megöltem az apámat, és elvettem feleségül az anyámat. Amikor tizenöt éves koromban beleszerettem az Olgába, anyám úgy viselkedett vele, mint a riválisával. Később, amikor anyám utánam jött Torontóba, Maryt, az akkori csajomat lekurvázta. Jobb lett volna, ha másabb lett volna az életem, ha anyámnak lett volna egy jó kapcsolata valakivel. De nem volt, és azért is engem okolt, hogy nem ment újra a férjhez. Úgy hatéves voltam, amikor egy férfi feljött hozzá egy este beszélgetni, és én, ahelyett, hogy elaludtam volna, toporzékoltam, hogy addig nem fekszem le, amíg ez a férfi el nem megy. Az anyám játszotta a féltékeny feleséget, én a féltékeny férjet. Persze, hülyén alakították a helyzetet, azt akarták, aludjak el, dögöljek meg, pedig ha ez a férfi velem kezdett volna kapcsolatot, és én hittem volna neki, összeboronáltam volna őket. Már akkor nem akartam háromszöget - ha az anyám nem akar háromszöget, hát akkor, baszd meg, én sem. Apám, szerintem, örömmel vette volna a poliamor kapcsolatot, örömmel élt volna két vagy több nővel is. Ő olyan egyszerű férfi volt, kinyitotta a szívét, és felállt a fasza akárkivel. Szerette a nőket, könnybe lábadt a szeme, amikor egy szép nőt meglátott. Ki is rúgták a kommunista pártból, mert túl sokat nőzött. B. D.: Hát, az intimitás sajátos formája a poliamor kapcsolat. Nagy nyitás azoknak, akik belevágnak. Érdekes, hogy ennek semmi köze nincsen a szabadossághoz vagy prüdériához. Pont ugyanolyan szabados vagy prűd lehet valaki monogám kapcsolatban, mint poligámban. Konzervatív, szigorú poliamoristákat is ismerek. F. A.: Egyszer egy nagyon szép, okos orvosnő jött hozzám terápiába a párkapcsolati problémáival. Egy jóképű férfival élt, aki azzal lepte meg, hogy ki szeretné nyitni a kapcsolatukat egy harmadik felé, vagyis egy másik nőt szeretne behozni. Találjunk egy másik nőt, aki nekem is tetszik, és lefekszem mind a kettőtökkel, javasolta. A nő gondolkozott, és azt válaszolta, hogy nincs elzárkózva. Lehet, hogy ki is nyílik a dologra, de előbb a másik hármast próbálják ki, hogy ő fekszik le a férfival meg egy másik pasival. Ez nem nagyon tetszett a férfinak, de abban a reményben, hogy aztán megkapja, amit akar, belement. Egy régi barátjukat nézték ki, aki egyedülálló volt. Megmondták neki, mi van, és ő örömmel igent mondott. Összejött a találka, remekül ment minden, viszont a nő és a harmadik annyira jól érezték magukat egymással, hogy elkezdtek randizni kettesben, a férfi háta mögött. Egymásba szerettek, aztán összeházasodtak, már két gyerekük van, boldogan élnek. Az eredeti pasi, aki az egészet kitalálta, ki van zárva, már semmilyen kapcsolatuk nincsen vele.

B. D.: Veszélyes az ilyen nyitás. Egy regény jut eszembe, amiben egy férfi és egy nő lefekszik egymással, de mindketten valaki másra gondolnak, mert valamiért úgy gondolják, egymással nem szabad lefeküdniük. Aztán a férfi sajnálkozik, hogy a karjában volt ez a gyönyörű nő, mégsem volt vele egy pillanatra sem. F. A.: A fantázia egy fétis. Ha egy férfi azt kéri a nőtől, hogy fekete, csipkés bugyiban legyen, és ne vegye le a cipőjét, mert csak akkor áll fel a fasza, ha ezek megvannak, az a fétis. De az is az, ha valaki szeretkezik egy nővel, de az anyját képzeli oda. Itt megint a háromszögelés esete forog fenn: a férfi, a nő és a fantázia, vagy a bugyi és a magas sarkú cipő. Mindez nem egyéb, mint menekülés azért, hogy a másik ember ne legyen fontos nekem, mert nem akarom meggyászolni, ha meghal vagy otthagy. Már az elején beleépítem a kapcsolatba a fétist, megtartom a bugyit, a cipőt vagy a fantáziát, és ráadom egy másik nőre. Így soha nem kell meggyászolnom senkit. Ha van egy kedvenc fantáziám, akkor mindegy, ki a nő, ki a férfi. Becsukom a szemem, a másik meghalhat, mégis megmarad a fantázia, kicserélhetők lesznek a partnerek. Normális emberek is attól rettegnek, hogy le lehet cserélni őket. A férfiak olykor otthagyják az idős feleségüket egy fiatal nőért, aki azért szégyelli magát, mert kicserélhető, mert nem egyedüli, nem speciális. Nem az egyetlen. Sok férfinak azért nem áll fel a fasza, mert nem figyel a nőre. Vagyis nem a nőre figyel, fél attól, hogy tényleg jelen legyen. Ha a férfi nincs ott a nővel, persze, hogy nem áll fel a fasza. Nem a gondolatoktól áll fel, hanem a nőtől. Ilyenkor a legjobb tanács, hogy nagyon figyeljen a nőre, érezze, ízlelje, szagolja. Fontos, mert kevesen tudják, hogy azért nem akarnak az emberek közel kerülni valakihez, mert félnek, hogy elveszítik. Winnicott beszél a gyerek pelenkájáról, amit cumizik, ez a transitional object, az átmeneti tárgy. A mama cicije már nincs meg, de a baba még nem tud nélküle meglenni, és akkor keres egy rongyot vagy valamit, amit nem kell elengednie, ami az övé, ami áthidalja a nehéz időket. Na, a bugyi és a magas sarkú cipő is ilyen átmeneti tárgyak. Mert félünk függővé válni egyvalakitől. A perverzióban benne van, hogy nem a másik ember fontos, hanem valami egészen más. Ha azt akarom, hogy kötözzön valaki az ágyhoz, és ostorozzon meg, abban benne van, hogy fontosabb az ostor és a kötözés, mint a másik. Mindez arra jó, hogy megvédjük magunkat a gyásztól. Az, hogy miféle védelmet választ valaki, miért ilyen vagy olyan perverziót, mindenkinek a személyes történetéből ered. Egy nő, akit az apja vert, lehet, hogy olyan férfiakat keres, akik úgy tudják elpaskolni a popsiját, hogy szárnyakat kap az orgazmusa. Ebben van egy titkos bosszú is, mert minden alkalommal, amikor elélvez, miközben verik a fenekét, az apjának üzen: „Te hülye, azt hiszed, hogy büntettél engem, lám, nélküled szürkék lennének az orgazmusaim, de így isteniek”. B. D.: Túl komolyan veszed ezt a dolgot, nem? Ha így gondolkodunk, nehéz már egy jó kis játékot is belevinni a szexbe. Állandóan komoly ábrázattal kell azon feszülni, hogy a fantázia fétis-e, a szexjáték menekülés-e a veszteségtől, figyelek-e eléggé a másikra. Mindig szex-píszínek kell lenni. Ne már! F. A.: Addig, amíg az ember játszik ezekkel a dolgokkal, csak kibővíti és gazdagabbá teszi a kapcsolatokat. Freud elmélkedik arról, van-e valami baj a maszturbálással, és leszögezi, hogy nincs. Nincs semmi baj vele, remek dolog, de ha az ember inkább maszturbál, mint szeretkezik, még akkor is, ha van kéznél partner, ott már valami gond lehet. Nem mondta, hogy ez betegség vagy rossz dolog, de ő kíváncsi lenne, honnan jön ez a választás. Esetleg dühös az ember, és inkább maszturbál, mint a párjával szeretkezik? Különböző dolgokban el lehetnek rejtve érzelmek, amik előbb-utóbb szenvedést okoznak. Én azt mondom, amíg van egy jó, erős, szeretetteli párkapcsolatunk, és ezen belül őszintén játszunk, amivel csak akarunk, addig jó. Kanadában ment egy tévésorozat Kink címmel, és olyan embereket mutatott be, akiknek extrém szexuális szokásaik voltak. Engem kértek fel szakmai konzulensnek, így megismerkedtem egy csomó ilyen emberrel. Megtanultam tisztelni őket, amiért bátrak, őszinték, spontánok voltak, és nyíltan kifejezték, amit akarnak. Két ember leszögezi a kereteket, és azokon belül élvezik egymást. Ebben semmi rossz nincs. Abban sincs semmi rossz, ha soha nem kötődöm, csak fenomenológiailag másként szenvedek. Elkerülhetem a szenvedést, hogy gyászolnom kelljen, ha elhagy a másik. Viszont ha ezt választom, gyakran egyedül érzem magam, feleslegesnek és értelmetlennek tűnik, amit csinálok. Nincs a szenvedéseknek hierarchiájuk, de érdekes tudni, mi merre visz. B. D.: Ezek szerint, ha elindulok egy vágy irányába, ezzel együtt menekülök valamilyen más vággyal járó szenvedés elől. Nehéz tudni, mikor vezérel inkább a vágy, mikor a félelem. De akadnak olyan kapcsolatok, amik valahogy mentesek a vágytól, tiszták, hogy így mondjam. A fraternitás, a testvériség, amiről még majd nyilván beszélgetünk, lehetővé tesz olyan testi kapcsolatot, ami nem a genitáliákról szól. Sok képet nézegettem, amik állítólag a férfi homoszexualitást mutatják be, ölelkező, egymást átkaroló férfiakat, de én ezekben nem látok szexualitást. A börtönben, ahol dolgozom, gyakran teszik egymás vállára, derekára a karjukat a férfiak, ölelkeznek, ez testi érintkezés, de kutya legyek, ha ebben szexualitást akarnék látni. Ha minden testi kapcsolatban, érintésben a genitáliák agresszivitását látja valaki, az valahogy olyan perverz tekintet, nem? Elborzadva hallottam, hogy Angliában bizonyos helyeken az óvodákban csak cérna- vagy gumikesztyűben érhetnek az óvó nénik a gyerekekhez, nehogy véletlenül a pedofília árnya vetődjön az érintésre.

F. A.: Szerintem öröm, amikor test a testhez ér. Attól függetlenül, hogy férfi-férfi vagy nő-nő között történik, tök mindegy, szükségünk van az érintésre, a testi kontaktusra. Én szenzualitásnak hívom ezt. D. H. Lawrence regényeiben néha két erős férfi meztelenre vetkőzik, és birkóznak. Ahogy az ókori görög birkózók is teljesen mezítelenül mentek egymásnak. Óriási élmény lehet a másik életerejét érezni, ha nem fogja vissza magát az ember, hanem teljesen beleadja az energiáját, az életét a birkózásba. Ez az élmény elmehet a szexualitás irányába, de szét is áradhat a testben, lehet a psziché élménye, spiritualizálódhat is. Sok mindenen múlhat, a kor kultúrájától, szokásaitól a genetikáig sok minden szerepet játszhat benne. Szerintem, ha valaki még soha nem vonzódott a saját nemének egy tagjához, csak azért lehet, mert vagy nem merte bevallani önmagának sem, vagy még nem találkozott olyannal, aki igazán vonzaná. Az úgynevezett heterók sem akarnak lefeküdni minden másik nemű emberrel, csak azzal, aki vonzó a számukra. Az, hogy reggelenként kávét iszom, nem kell, hogy azt jelentse bárki számára, hogy én kávéivó vagyok. Ha csak a teát szeretem, ne mondják rám, hogy a Feldmár teaivó. Vagy, ami a legrosszabb, ha mindkettőt látták, hogy iszom, akkor biivó vagyok? Miért kell egy aktivitásból, egy igéből névszót kreálni? Az, hogy genetikai eredetű, vagy sem az, amit homoszexualitásnak neveznek, engem nem érdekel. Rengeteg mindenben felül vagy alul tudjuk múlni a genetikánk elrendelését, és végső soron mindig azt csináljuk, amit akarunk. Egy genetikailag heteroszexuális ember is képes feladni a szexet, úgy élni, mint egy pap, egy szerzetes vagy egy apáca. Ez nem olyan kardinális kérdés, amire én időt akarnék áldozni. Gyakran jönnek terápiába fiatal férfiak, akik ijedten néznek rám, és kérdik, mit gondolok arról, hogy ők esetleg melegek. Ilyenkor röhögök, és visszakérdezek, hogy ezt tényleg tőlem akarja-e megtudni. Esetleg kaparjam le a sejtjeit, tegyem mikroszkóp alá, és mondjam ki, homoszexuális vagy, annak születtél, fiam. Nem tudom megérteni, miért érdekli annyira az embereket, hogy mások mit csinálnak a puncijukkal vagy a faszukkal. B. D.: Gondolom azért, mert ettől bizsereg az ő puncijuk meg faszuk. Ez a kukkoló, öncélú fantázia végső soron minden pletyka alapja, értelme, célja. F. A.: Hát csak bizseregjen, engem az sem érdekel, de ne címkézzenek senkit, mert az viszont hihetetlenül ártalmas. B. D.: Azért kell címkézni, mert akkor okosnak tűnnek, nem perverznek. De hát ezek is mind mi vagyunk, emberek. F. A.: Szerintem nem két nem van ám, hanem számtalan sok. A legférfiasabb férfitól a legnőiesebb nőig sok-sok változat van. Ezen a skálán csúszkálhat mindenki ide-oda, nincs determinálva semmi, bármikor bármilyen meglepetés érhet bármelyikünket. Csak azért vagyunk valamiféle párttagok a kis könyvecskéinkkel, amibe bele van ütve az én heteroszexuális férfi pecsétem, mint valami igazolás, hogy biztosan elkerüljük a szégyent. Azok, akik bezárták magukat ennek a skálának egy pici szeletére, irigylik azokat, akik szabadon mozognak rajta. Az vádolhatja a másikat, akinek éppen hatalma van. Ha a heteroszexuális férfiaknak van hatalmuk, ők üldözik azokat, akik jobban élvezik az életet, mint ők. B. D.: Közhely, hogy aki homofób, az rejtett homoszexuális... F. A.: Ne általánosítsunk, de tapasztaltam már olyat, hogy ha valaki elfojtja magában azt a vágyat, hogy férfiakkal akar szexelni, akkor meg akarja ölni azokat, akik nem fojtották el. Elvégre, ha ők nem korlátozzák magukat, akkor neki sem kéne. Nehogy már megengedje magának, hogy neki is van ilyen érzése. Ha én elfojtok valamit, akkor azt mindenkiben, aki közel kerül hozzám, el akarom fojtani. B. D.: Itt aztán már el is kanyarodhatnánk a szülői szigor felé a beszélgetésben. Ha szigorúan bántak velem, én is szigorú leszek, és utálom azokat, akik nem azok. Mert ha mégis nekik lenne igazuk, akkor én vagyok a hülye. Ez lehet az egyik magyarázata a melegbüszkeség elleni gyűlöletnek is. F. A.: Pont ezért hívják pride-nak, büszkeségnek, mert azt demonstrálják, hogy meg akarnak szabadulni a szégyentől. Miért kellene szégyellniük magukat? Mindenki pride-ot akar, akit megszégyenítettek. Amit Oscar Wilde-dal műveltek, az rettenetesen megszégyenítő, ez ellen fel kell lázadni. Ha soha nem szégyenítene meg senki senkit, nem kéne felvonulni. Egyszer, úgy tizennégy évesen anyámmal sétáltam a körúton karonfogva. Az egyik pillanatban ő hátranézett, és azt mondta, egy férfi követ minket. Rám nézett, és azt mondta, nehogy azt higgyem, hogy miatta követ, hanem miattam. És vigyázzak, mert a homoszexuálisok felismerik a homoszexuálisokat, és ő attól tart, hogy én is homoszexuális vagyok. Én szégyelljem el magam, mert egy férfi követ engem. Azt sem tudtam, mit kezdjek ezzel. Ma sem tudom, hogy tényleg miattam jött-e utánunk az a férfi, mert az anyámnak mondjuk sokkal jobb lába volt, mint nekem. Volt egy jó barátom, a Béla, aki kétszer annyi idős volt, mint én. Az anyám nem tudta elhinni, hogy mi csak barátok vagyunk, és tényleg szeretjük egymást. Ő mindig azt hitte, hogy csak a seggembe akarja dugni a faszát, pedig erről szó sem volt. Hát igen, az én anyám mindenre és mindenkire féltékeny volt.

8. Felséges királyom! keserű az nékem, Amit jelentem gyász kötelességem; Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér, Csak testvér marad az, aki egyszer testvér. Arany János: Toldi B. D.: Beszélgessünk a testvérekről, a testvériségről. F. A.: Nekem nincs testvérem, mit mondjak erről? B. D.: De rengeteg páciensed van, akiknek a testvérükkel gyűlt meg a hajuk, és vannak gyerekeid is, akik egymás testvérei. Biztos tudsz mondani róluk valamit. Engem például érdekel az, hogy a testvérek mikor egymás cinkosai, szövetségesei, és mikor válnak ellenséggé egy családban. Min múlik az, hogy össze tudnak-e fogni, vagy pont ellenkezőleg, beállnak a szülők mellé egymás ellenében. Az is érdekel, mi történik az első gyerekkel, amikor a testvére megszületik, mi lesz a másodikkal, amikor a harmadik megszületik. Persze, soha ne legyen nagyobb baja egy gyereknek, mint hogy testvére születik, de azért mégis. F. A.: Egy konferencián nagyon meglepett egy ausztrál pszichológusnő, aki arról beszélt, hogy egy alkalommal kórházban találta magát valami betegséggel, és azon kezdett gondolkodni, jó, ez egy valódi betegség, de vajon miért pont akkor kapta. Először azt hitte, ez hülye kérdés, de ahogy elkezdett játszadozni a gondolattal (a teste volt beteg, a tudata teljesen rendben volt), rájött, hogy pontosan akkor lett nagyon beteg, amikor annyi idős lett, amennyi az anyja volt, amikor az ő kistestvére megszületett. Aztán felidézte Sylvia Plath kényszeresen ismételt öngyilkossági kísérleteit, és arra a következtetésre jutott, hogy Plath újra és újra megismételte azt a traumát, amit az öccse születésekor átélt hároméves korában. Amint felgyógyult, elkezdett komolyan kutakodni ebben az irányban. Sok híres ember életrajzát átfésülte, és hasonló sémát talált. A férfiaknál az volt a lényeges, hogy az apjuk hány éves volt, amikor a testvérük született, lányoknál meg az anya számított. Tehát identifikáltak az azonos nemű szülővel, amikor az annyi idős volt, mint ők, és velük valami nagyon rossz vagy nagyon jó történt. Sok-sok példát kigyűjtött, amik illeszkedtek ebbe a sémába. Például Freud pontosan akkor publikálta az álmokról szóló könyvét, amikor annyi idős volt, mint az apja, amikor az öccse született. Hitler akkor halt meg, amikor annyi idős volt, mint az apja, amikor az ő öccse született. Sylvia Plath azt írja: „Egy csecsemő. Mindig utáltam a csecsemőket. Én, aki két és fél évig egy gyengéd univerzum közepén éltem, a Föld tengelye megingott, és az északi sarki rideg hideg megfagyasztotta a csontjaimat. Attól a pillanattól kezdve én csak szemlélő voltam.” Na, hát ez történik az emberrel, amikor testvére születik. Nem gondolunk bele, mekkora trauma ez egy picinek. Csak az első gyerek élvezi az anyját egyedül, ő tényleg a világmindenség közepe. A második gyerek soha nem kapja meg ezt az osztatlan figyelmet. B. D.: Gondolom, ezzel azért nem akarod egykézésre biztatni a családokat. Tényleg ez legyen az életünkben a legnagyobb baj, hogy testvérünk születik. Bizonyára oda lehet figyelni erre, a család, az anya, az apa gondolhat arra, és dolgozhat azon, hogy a nagyobbik gyereknek nehéz a kistestvére születését „átvészelnie”. F. A.: Az én családomban a fiam három és fél éves volt, amikor a lányom megszületett. Nagyon nem tetszett neki az új helyzet, annak ellenére, hogy én kétszer annyi időt töltöttem vele, hogy pótoljam azt a figyelmet, amit az anyjától elveszített. De úgy tűnt, hogy az anya odafigyelését nem lehet pótolni. Hétéves lehetett, amikor egyszer lázas állapotában bizalmasan rám nézett, és kijelentette, hogy nem kell előle titkolni, ő tudja, hogy Somát, a húgát egy ufóból hozták a földönkivüliek. És mi csak befogadtuk, mint nevelőszülők, és ő a mi egyetlen igazi gyerekünk. Nagyjából huszonöt éves koráig a fiam utálta a lányomat, csak azt a szabályt volt hajlandó elfogadni és betartani, hogy nem kell szeretni, de nem szabad bántani Somát. Ma már jó barátok, de hát már a negyvenes éveikben járnak. B. D.: Ha ma újraélhetnéd ezeket az éveket a gyerekeiddel, csinálnál valamit máshogy annak érdekében, hogy jobb testvériségben éljék a gyerekkorukat? F. A.: Nem csinálnék semmit sem másként, szerintem ez temperamentum kérdése, és a véletlenek dolga, nincs rá technika. El tudom képzelni, hogy két gyerek azonnal imádja egymást, nem kell félni attól sem, hogy ad absurdum egymásba szeretnek, de attól sem, ha gyűlölik egymást. Ez az ő dolguk. Ha beleszeretnének egymásba, azt mondanám nekik, ne szexeljenek, mert ez nem szokás, vagy éppen ha utálják egymást, ne öljék meg, ne bántsák egymást. Egyszóval tartsák meg a törvényes, kulturális és ízlésbeli, azaz a normális kereteket, de hogy azon belül mit éreznek,

gondolnak, az ő dolguk. Tisztelni kell azt, ami van. Csábító, hogy általánosítson az ember, és azt képzelje, van valamiféle technológia arra, hogy legyenek jók a testvérek egymással, de szerintem nincs. Örülni kell annak, ami van. B. D.: Az idézet, amivel ezt a beszélgetést indítottuk, nagyon izgalmas. Aki ismeri, tudja azt is, micsoda álszent, hazug testvériség az, amiről itt olvasunk. Közhelyet használ az aljas intrikus, mert ezek a közhelyek remekül bedobhatok. A „testvéri szeretet”, a „vér nem válik vízzé”, a „család szentsége”, a „csak a testvéredre számíthatsz” valójában az égvilágon semmit nem jelentenek. Az irigység, a rosszindulat testvérek között ugyanolyan pusztító tud lenni, ha nem még rosszabb. Hiszen az ember onnan kapja a támadást, ahonnan a legkevésbé várná, és általában olyankor, amikor amúgy is gyenge pillanatában van. A testvér előnye ebben a helyzetben az, hogy jobban ismer, neki még kiszolgáltatottabb vagyok, mint egy idegennek. Nem lehet véletlen, hogy a Biblia egyik indító sztorija Káin és Ábel története, de felidézhetjük Romulus és Remus történetét is. Mindegyikben testvér gyilkol testvért. F. A.: A legveszélyesebb, legrémesebb trauma, ami létezik, az árulás traumája. Ez rosszabb, mint bármilyen földrengés, katasztrófa, baleset. Ha szülő vagy testvér bánt, még rosszabb, mint egy idegen. A kanadai nyugati-parti indiánoknak van olyan maszkjuk, ami kinyílik a közepén, és mögötte rejtőzik egy másik maszk. Az emberi arc e mögött a kettős maszk mögött bújik el. A gyerekek általában rettenetesen megijednek, amikor kinyílik a maszk, és egy újabb maszkot látnak, mert egy igazi személyt várnak. Laing úgy nevezi, „színházi” családok, azokat, ahol van egy férfi, aki apát, egy nő, aki anyát, és gyerekek, akik az ő gyerekeiket, és egymás testvéreit játsszák. Ha ezek a maszkok kinyílnának, és a benne lévők megmutatkoznának, lehet, hogy nem lenne jó, mert nem biztos, hogy érdekelnék egymást a maszkjuktól megszabadítva. Nem biztos, hogy szeretnék egymást, ha nem lenne rajtuk a többszörösen bebiztosított „apa”, „anya”, „testvér” álarc. Laing szerint a család annyiféle különböző hallucináció lehet, ahány családtag van. Családterápiában gyakran tapasztalom, hogy a közös terápiás ülés előtt, privátban mindenki azt mondja, hogy ő személy szerint egyáltalán nem akarna jönni, de úgy gondolja, a többieknek nagyon fájna, ha nem venne részt. Ha maszkok nélkül beszélgetnének, lehet, hogy senki sem jönne családterápiára, mert akkor tudnák, hogy ennek nincs értelme. Ezért gondolom én, hogy minél több teret adunk a gyerekeknek arra, hogy őszintén megnyilvánuljanak, és nem szólunk folyton rájuk, annál inkább önmagukat tudják adni, szerepek nélkül. Szerepekbe a rendezői utasításoknak megfelelően lépünk be, és minden egyes rászólás a gyerekre egy-egy utasítás arra nézve, hogyan kell játszani a jó gyereket, a nővért, az öcsöt. Amikor a fivér, a nővér, a rokonság, a hozzátartozó bánt valakit, azért annyira romboló, mert akit bántottak, minden arcot maszknak lát, és attól fél, hogy a maszk újabb félelmetes, fenyegető maszkot rejt. Persze, ha az illető terápiába jön, arra készül, hogy lesz ott egy férfi vagy nő, aki terapeutát fog alakítani, és majd itt-ott rászól, hogy jó pácienst tudjon játszani. B. D.: De a testvériség nagy lehetőség is egyben, nem hiába a szabadság és az egyenlőség mellett a harmadik legfontosabb kívánság és alapjog. A testvériség sansz, esély, lehetőség arra, hogy vágy nélkül szerethessük, tisztelhessük egymást, bízhassunk egymásban, kötődhessünk. Vagy lehet, hogy mára ezek a fogalmak kiüresedtek, és csak a puszta maszk maradt? F. A.: Akkor van sansza az igazi testvériségnek, amikor a család együttműködik a munkában vagy valamiben, amiben össze kell fogniuk. Tehát egy gazdasági egységként funkcionál, ahol mindenki segít mindenkinek, mindenki a része és részese az organikusan működő egységnek. Ebben benne van az is, hogy a gyerekek belenőnek az egységbe. A részei akarnak lenni, mert együtt lehet énekelni, játszani, dolgozni, egymáshoz lehet érni, beszélgetni, amikor dolgozunk, eszünk, alszunk, élünk. A baj ott kezdődik, amikor már a szülők sem működnek együtt, hanem kihasználják egymást vagy vetélkednek. Persze, a gyerekek előtt ezt nem lehet eltitkolni, mert ebbe a mintába lépnek be. Nemrég Baltimore-ban voltam, Alphonso Lingis barátomnál, akivel pont arról beszélgettünk, hogy ő is, én is nagyon korán elmenekültünk abból a környezetből, ahová születtünk. Valahogy mind a ketten éreztük, hogy a bajunk, a rosszullétünk reakció a környezetünkre. Ő is, én is a mai napig, ha nem érezzük jól magunkat, azonnal azt keressük, ki bánik velünk rosszul. A forradalmi jelszó arról szól, hogy ne úgy gondoljunk magunkra, mint az elnyomás, a kihasználás beteg résztvevőire. Ahogy egy Bodhiszattva számára nincs igazi megvilágosodás, amíg minden érző lény meg nem világosodott, úgy mi sem fogjuk jól érezni magunkat, amíg bárkivel is rosszul bánnak. Mert egy élet él mindannyiunkat, az élet fájának mindegyikünk egy-egy gyümölcse. Hát miért ne fognánk össze? B. D.: Idézek egy levélből „...anyám saját elmondása szerint sokkal türelmesebb volt az öt évvel később született húgommal, mint velem. Sok bántásra emlékszem már a kisgyermekkoromból. Megtépett, állandóan ingerült, ideges, hideg, korlátozó volt, sosem tudott kommunikálni, és lenézően viselkedett velem. Ellenben ölelésre, meghittségre nem emlékszem. Így nőttem fel. Kilógtam a sorból, mert író szerettem volna lenni. Az egész családom egyre kritikusabbá vált, az ünnepeken, ha összejöttünk, kínlódtam. Lassú, egy évtizedes távolodás után megszakítottam velük a kapcsolatot. Nekem jobb így, mert nem piszkálódhatnak. F. A.: Az elsőszülött könnyen bűnbakká válik, hiszen „őmiatta” változott meg az anyja élete drasztikusan. Ő tette azt a nőt, aki korábban ő volt, anyává. Kezdetben csak vagyok, aztán jönnek sorban a szerepek, a szüleim jó kislánya

vagyok, aztán jó tanuló, jó alkalmazott, jó szerető, jó feleség - és lehet, hogy a jó anya szerepét már el sem akarom vállalni, mégis ott találom magamat egy kislánnyal. Gyakran az első gyerek betolakodó, nem kívánt meglepetés. Aki fiút akart, és lányt szült, csalódott és dühös. Több éven át dolgoztam egy csinos, okos, szorgalmas nővel, aki hetenként kétszer járt hozzám terápiába. Három gyerek közül ő volt a legidősebb. Amíg el nem költözött otthonról, az anyja kínozta, a szó szoros értelmében, míg a másik két testvérét szeretettel és gyengédséggel kezelte. Megtiltotta az öccsének és a húgának, hogy szóba álljanak vele, sőt amikor az egyetlen öröme az olvasás volt, megtiltotta a könyvtárosnak, hogy bármit is kikölcsönözzön neki. Az apa úgy tett, mintha minden rendben lett volna, soha nem védte meg a lányát. Azt vettem észre, hogy ez a nő negyvenévesen pontosan úgy kínozza önmagát, ahogy fiatal korában az anyja bántotta. Gyakran a pincébe zárta őt a mama, és nem adott neki enni. Ő most is elkülöníti magát mindenkitől, nincs társasága, bezárkózik a pici lakásába, és alig eszik, sovány és szomorú. Bár szereti az irodalmat, nem engedi meg magának, hogy jó könyveket olvasson. Arra jöttünk rá, hogy amikor egy anya távol tartja magától a gyermekét, az úgy kerül közel hozzá, hogy megszemélyesíti az anyját, feláldozza a saját életét, és ugyanolyanná válik. Úgy tűnt, hogy én nem tudok kapcsolatba kerülni ezzel a nővel, mindig közénk ékelődik az anyja, ő beszél a lányáról, de nem engedi meg, hogy én szeressem. A Stockholm-szindróma egy furcsa variációja ez: a kínzott eltűnik, és eggyé válik a kínzóval.

9. B. D.: Nagyjából a legnehezebb területek egyikénél tartunk. Az anya iránti szeretetnél, és annak a belátásánál, hogy nem jól bánt velem, tévedett vagy szándékosan ártott. Hát ember legyen a talpán, aki itt bátran mozog. Említettem azt az embert, akit az édesanyja nem engedett ki a világbajnokságra, amin aranyérmet nyerhetett volna - ő a mai napig szentként tekint az anyjára. Nem kérdőjelezte meg sem ezt a döntés, sem semmi mást. F. A.: Azt, ha az anyám engem sohasem szeretett, be kell vallani magamnak, el kell fogadnom, hogy ez a valóság, de anélkül, hogy ezért önmagamat hibáztatnám. Amikor végre rájövök, hogy egyáltalán nem érdemeltem meg a rossz bánásmódot, hogy tulajdonképpen óriási veszteség ért, olyan, mint egy baleset, akkor tudom megsiratni, meggyászolni a tragédiát, amiben véletlenül részt kellett vennem. Miután ez megtörtént, és legalább egy ember meghallgatott, elhitte, amit mondok, és komolyan vett, nem vetített rám senkit a múltjából, hanem megismert engem, mert én érdekeltem őt — akkor új életet kezdhetek. Onnantól félelem nélkül tudok másokkal lenni, és van bátorságom a vágyaim után menni, nem csak a félelmeimtől menekülni. B. D.: Na jó, de anya csak egy van, és az ember szereti úgy, ahogy van. A mesékben jó, mert ott van az édesanya meg a gonosz mostoha, de a valóságban ez egy és ugyanaz a személy, aki a gyerekkort meghatározza. Tőle jön minden jó és minden rossz. Hogyan legyen, meddig legyen kapcsolatban valaki az anyukájával? F. A.: Egy pszichoszomatikáról szóló könyvben olvastam, hogy ha az anya túl közel vagy túl távol van, akkor a gyereknek védekeznie kell. Hogyan? Elkezd magával foglalkozni, hogy ne is legyen ideje az anyjára, ha túl közel van, és kizárja, ha túl messze van, mintha nem is érdekelné. Ugyanaz a védekezés. Az érzéseire, a fájdalmaira, a testére kezd figyelni, önmagával foglalkozik, a színek, a hangok érdekelik, és minden más, amivel körül van véve, amit senki nem vehet el tőle. Kétféle félelem, de hasonló a stratégia. Mi lesz ebből? Ezekből a gyerekekből olykor művészek válnak, akik a fényekre, a színekre, a hangokra koncentrálnak, a mesterei lesznek ennek. A másik lehetőség, ha a testükkel foglalkoznak - és itt jön be ismét a pszichoszomatika -, betegek lesznek. Az asztmát például olyan anyával hozzák kapcsolatba, aki túlságosan rátelepszik a gyerekére, és az nem tud lélegezni. A testi bajokkal másoktól is figyelmet csikar ki, az orvosok foglalkoznak vele, sajnálják, a középpontba kerül. Nem nehéz látni, mi a „jutalom” ilyenkor. B. D.: Életre kel az a szólásmondás, hogy „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”. De mondhatnánk, hogy fogd meg a fiát, vagy éppen menekülj a lányától, a fiától. Mert ha jól értem, az első és mindent összevetve, a legfontosabb hatás az, amit az anyánktól kapunk az első hónapokban, az első években. Mi történik, ha nem jó ez a kapcsolat? Mi van, ha a születés utáni időkben, vagy ha korábban keletkezik ilyen-olyan zavar a kapcsolatban? Vannak olyan problémák szerinted, amiknek a gyökerét az anyaméhben kell keresni? F. A.: Az első élményünk a szülőanyánkkal való egység, a participation mystique, ahogy Lucien Lévy-Bruhl nevezi. A misztikus egység, ahogy részt veszünk az ő lelkében, érzelmeiben, gondolataiban, testében, szellemében. A világ az anyaméh, és ez az egység a születés után még jó ideig megmarad. Kilenc-tíz hónapos korban válunk el, kilépünk ebből a szimbiózisból, de a lelkünk mélyén sóvárgunk visszatérni. Hogy az anyaméh és a csecsemőkor élményei nyomot hagynak-e? Hát hogyne! Mit tehetünk, hogy ne határozzák meg az életünket? Dolgoztam egy nővel, aki arról beszélt, hogy állandóan retteg, óriási félelemben úszik, önmagát úgy érzékeli, mintha gömb volna, és minden irányból veszély leselkedik rá. Ez a rettegés annyira elviselhetetlen volt a számára, hogy néha megőrült, kórházba került, mert nem tudta lehalkítani a félelmét. Mivel nagyon okos nő volt, és nagyon figyelt, arra jutott, a gondolkodás a legjobb védekezés a félelem ellen. Amíg erősen gondolkodott, nem érzett félelmet. Nietzsche azt mondta, hogy ha nem lett volna állandó fejfájása, meg másféle testi bajai, tehát ha nem szenvedett volna, talán soha nem írt volna semmit. De azt vette észre, hogy amikor ír és gondolkodik, eltűnik a fájdalom. Ez a nő is ugyanígy, amikor gondolkodik, nem retteg. Ez jó módszer! De honnan jöhet ez a rettenetes félelem? Az érzés, hogy ő egy labda, csomó vagy golyó, amit minden irányból veszély fenyeget? Én mindig azt kérdezem, hogy az, amit valaki érez, milyen körülmények között lenne természetes, normális, magától értetődő? Nincs erre tudományos elmélet, nem kutatható, nem igazolható az, amit mondok, csak spekulálok, de az tény, hogy ezt a nőt senki sem várta szívesen. Az apja dühöngött, az anyja rettegett, el akarták vetetni. A fogamzása utáni napokban, hetekben ebben az érzelmi környezetben úszott. Az a kis labda, a rügyező kis élet, aki ő volt, minden sejtjében érezte a félelmet, hogy nem akarják, senki sem várja szívesen, nincs szeretet a számára. Amitől végső soron mindenki retteg, hogy nincs szeretet, hogy csak önmagára számíthat egy ellenséges környezetben, és ha hibázik, ha nem felel meg, ha nem jól kapaszkodik, akkor meghal. Ez megtörténhet már az anyaméhben. Ennek a nőnek minden sejtjében félelem van. Mindezt a mai pszichiátria őrültségnek tartja, és amikor a nő erről akart beszélni, persze, hogy kórházba zárták.

B. D.: A születés is nyilván mély nyomokat hagy bennünk. A prenatális és perinatális pszichológia ma már nem számít ördögtől való gondolatnak. Egyre gyakrabban hallani, olvasni arról, hogy a szülő nőt nem kell a hátára fektetni, a lábait nem kell felemelni, hanem lehet őt hagyni jönni-menni, hogy a gravitáció a segítségére lehessen. Elképzelhetetlen, micsoda szenvedésélményekkel jön a világra az, akinek az anyját 24 órán át felszíjazott lábakkal hagyták vajúdni. Beszélgettem egy lánnyal, aki meginterjúvolta az anyukáját a születéséről, és az elmesélte, mit kellett átélniük. Végig érezte, hogy ha felállhatna, akkor könnyedén kicsúszna a gyerek, de a fekvő helyzete miatt borzalmas fájdalmakat élt át. Ma már szerencsére orvosok, bábák és anyák szervezetten is küzdenek a természetes szüles lehetőségéért, és bár a boszorkányüldöző düh bármikor felütheti a fejét ellenük, mégis egyre hatásosabbak. Nehéz dolguk van, amikor a természetes folyamatokat akarják elfogadtatni a tudományos álláspontokkal szemben. Például ott van a természetnek az az értelmes megoldása, hogy a születés folyamatában a gyerek vérének egy része a köldökzsinóron keresztül a méhlepénybe áramlik, így is csökkentve a gyerek térfogatát, hogy könnyebb legyen a világra jövetele. A gyerek, a köldökzsinór és a méhlepény összetartozó, egységes rendszer, ami remekül működik egészen a születésig. És mégis, a mai napig igen gyakori, hogy a születés után rögvest elvágják a köldökzsinórt, nem várják meg, amíg a vér visszaáramlik a gyerek testébe. Miért? Hogy hamarabb vége legyen az egésznek. Nincs idő. Nem lehet megvárni, amíg magától elhal, miután a vér visszaáramlott. Pedig ez lenne a természetes. Ráadásul, ha már távozik a vér a köldök-zsinórból, feltehetőleg a lenyisszentés sem fáj annyira. Én el tudom képzelni, hogy az ilyen természetellenes és felesleges szenvedés nyomokat hagy a gyermek lelkében, halálra rémíti, izolálja. Pláne, ha mindezek után még nem is adják oda rögtön az anyának. Nehéz megérteni, miért nem próbálnak meg még mindig sokan a szülés körül tevékenykedők közül beleérezni, mit élhet át a gyerek, és mit élhet át az anya. A kegyetlen tortúra traumatizálja a megszülető babákat, és ennek egy jó része egy kis empátiával, gyengédséggel, figyelemmel tökéletesen elkerülhető lenne. De már születéskor megtanuljuk, hogy kegyetlen és kemény ez a világ, amibe belecsöppenünk. A szenvedés állítólag megkeményít minket. Akinek kegyetlen és kemény a sorsa, az maga is megkeményedik. Hogy lehet ebből kijönni? F. A.: Lydia Davis amerikai író egyik novellája (I'm Pretty Comfortable, But I Could Be a Little More Comfortable) hét oldalon keresztül nem más, mint egy lista. Pici irritációk, ingerültségek listája: „Túl lassan haladunk a sorban, mert rengeteg időbe telik az előttünk állóknak kiválasztani, milyen fagylaltot akarnak.” „Fáj a hüvelykujjam.” „Egy férfi a koncert közben folyton köhög.” Amikor megszülettem, az első órákban, napokban nem volt kapacitásom arra, hogy alkalmazkodjam anyámhoz, a világhoz. Az az elvárás volt belém kódolva, hogy a világ, az anyám fognak figyelni és vigyázni rám. Hozzám fognak alkalmazkodni, mert szeretnek, mert fontos vagyok, mert a világ közepe vagyok egy pici időre, legalább néhány hétig, hónapig. Aztán már frusztrálhat a mama, később már kibírom, hogy ő és én nem vagyunk egyek, és ne aggódjék senki, meg fogok tudni tanulni alkalmazkodni én is. Ha bármilyen oknál fogva túl korán követeli meg a világ, hogy a csecsemő alkalmazkodjon, az olyan ijesztő, nyomasztó, megsemmisítő, hogy egy életen át megmarad ennek a tragédiának az emléke a háttérben, és színezi a felnőtt hangulatát, kedélyállapotát. A csecsemő még panaszkodni sem tud, hiába sír, hiába kapálózik, ha a mama másra figyel, deprimált vagy bajban van. Senki sem reagál, barátságtalanná válik a világ, várni kell a jóra. Felnőttként bepótolja azt, ami nem volt. Panaszkodik, hiszen a sorban állás, a fájdalom, a zenét zavaró köhécselés mind emlékezteti arra, amikor a világ barátságtalan és ijesztő volt. Aki kelletlenül, vonakodva, nem szívesen él, az panaszkodik. Amikor nincs elég erőnk, hatalmunk ahhoz, hogy az legyen, amit éppen akarunk, sértve érezzük magunkat, teherré válik az élet. A rossz idő, a zuhogó eső, a zivatar, a hideg mind emlékeztetnek arra, hogy nekem kell alkalmazkodnom, ha élni akarok, a világ nem dédelget, nem szeret engem. Aki éppen szerelmes, észre sem veszi a rossz időt, hiszen a pasija vagy a csaja éppen maximálisan alkalmazkodik őhozzá, de már a kapcsolat legelején azonnal beindul a harc, többnyire tudat alatt, hogy ki fog alkalmazkodni kihez. A szerető az, aki alkalmazkodik, a szeretett az, akihez alkalmazkodnak. Nem mindig maradandó az egyensúly. Lehet, hogy a metrón dühöngő, méltatlankodó emberek inkább az időjárást okozó istent káromolják, mintsem az anyjukat, az apjukat, a szeretteiket, akikre mérgesek, mert kihasználva érzik magukat, amikor úgy tűnik, hogy a másik mindig fontosabb, mint én vagyok. Ha túl korán dobja ki az anya az egységből a gyereket, akkor ő úgy érzi, mintha az anyja elejtette volna, és zuhanna, nincs mibe kapaszkodnia. És akkor elkapja magát a saját intellektusával. Attól fogva az intelligenciáját úgy használja, mint a fogakat és a körmöket. Így védi magát, a picit, hogy megadja a nagyoknak azt, amit akarnak tőle. Kifelé adaptálódik, és befelé igyekszik megadni önmagának azt, amit senkitől nem kap meg. Igyekszik szeretni magát, kipréselni a lehetőségekből azt, amire szüksége van. Ha senki nem mond mesét neki, akkor nagyon hamar megtanul olvasni, és olvas magának. Laing tizenhat éves korára kiolvasta a teljes városi könyvtárat. Szerzett magának görög filozófusokat, regényeket meg mindent, mert a szüleitől nem kapott semmit. Amikor zenét hallgatott, azon keresztül

érezte meg, ismerte fel, hogy az emberiségnek van szíve. Nagyon kemények és szívtelenek voltak a szülei. Pici korában volt egy kedvenc falova, de egyszer, amíg óvodában volt, az anyja felaprította, és elégette a kandallóban. Hogy miért? Hát mert Ronnie túlságosan szerette ezt a lovacskát, és az anyja úgy gondolta, nem szabad kötődni semmihez. Ronnie és mindazok, akikkel ilyen keményen bánnak a szüleik, főleg az anyjuk, ilyen fura, skizoid módon, az intellektusukon keresztül kapcsolódnak a világhoz. Ez az alapállapota az önismeretnek, és más hasonlóknak, csak hogy a direkt kapcsolódástól, az intimitástól el lehessen bújni, menekülni. A skizoid állapot fenomenológiája, hogy az ember izolálva érzi magát még akkor is, ha szeretkezik, mert gondolkodik, nézi magát, és gondolkodik... B. D.: Nem könnyű ebből felébredni. Nem lenne egyszerű egy okos embernek azt tanácsolni, hogy engedje csak el az okosságát, hagyja, hogy az érzései vezessék. Nem kell kontroll, nem kell tudás, nem kell tudomány sem, módszertan se, nem kell pedagógia és pszichológia. Ez maga az anarchia, félelmetes és veszélyes. Szóval ezzel a koravén, skizoid és túlfejlett intellektussal kell megküzdeni, ha a szeretet vírusát akarjuk terjeszteni. Na, nem hiszem, hogy sikerre vagyunk ítélve. Egyáltalán ki az, aki nem az intellektusával nyomul? F. A.: Akit az anyja szeretett, és nem kellett az intellektusát túl korán bevetnie, akinek a vágyait az anya teljesítette, annak az intellektusa organikusan fejlődik, szolgálja őt, és nem irányítja, ő pedig direkt kapcsolódhat a világhoz. A Winnicott- és a Laing-féle vonal a pszichoterápiában azt tartja, hogy a terapeuta egyetlen dolga az, hogy ne hagyja cserben a páciensét. Nem szabad meghalnia, amíg tart a terápia, mert ebben a procedúrában, amikor a pici kijön az intellektusából, hogy feladja a védelmét, kell, hogy a terapeuta végig tartsa a páciensét. Az egész rendelőnek olyannak kell lennie, mint egy jó anya szerető karjának. Ha meghal a terapeuta, megint kizuhan a páciens, és lehet, hogy soha többé nem bízik meg senkiben. Aki tehát ilyesmibe belekezd, az fejezze is be, különben árt a páciensének. Amikor a csiga kibújik a csigaházból, rettenetesen sebezhető lesz. Aki maga mögé teszi az intellektusát, azt nem szabad, hogy bántsa a terapeuta. Idővel aztán megszokja, hogy az intellektusa hátulról is tud tanácsot adni. B. D.: Amikor évekkel ezelőtt elkezdtünk a börtönben dolgozni, hamar rájöttem, hogy ebből nem lehet csak úgy kiszállni, ahogy az ember az anyaságból sem ugrik ki. A fiúk, a fogva tartottak, akikkel dolgoztam, tudták, és ebben száz százalékig biztosak is lehettek, hogy holtomiglan, holtodiglan. Az biztos volt, hogy én megyek minden pénteken, ha nem, akkor jó előre szólok. Amíg lehet, gondoltam, addig, ha élek, ha mozgásképes vagyok, akkor pénteken háromkor ott vagyok a börtönben. Talán azért működött ez a program hét éven keresztül, mert tudták a résztvevők, hogy nem ejtjük el őket. Sokan közülük állami gondozásból jönnek, nem beszélve a bűncselekményeikről, ami után az egész társadalom ejtette őket. Nem lehetett dumálni nekik, nem lehetett hazudni, ha azt mondtam, ott leszek, akkor ott kellett lenni. Ennyi, se több, se kevesebb. Na, de nézzük csak meg, milyen gyakorlatok segíthetnek valakinek abban, hogy visszataláljon a túlfejlett intellektusából a valódi énjéhez, és meg tudja becsülni önmagát. F. A.: Lose your mind, open your senses — veszítsd el az elmédet, és nyisd ki az érzékeidet. Akárhol vagy, fókuszálj az érzékeidre, hallasz, látsz, ízlelsz, szagolsz. Figyelj mindig, minden pillanatban arra, mit érzel, figyelj a fájdalmakra, a hasfájásra, a fejfájásra. Ne gondolkodj róla, csak figyelj, ne értékelj, csak észlelj, érzékelj. Ez a vipassana, és ezért hívják anyai meditációnak, mert úgy fogod magadat a saját karodban, mintha egy pici gyerek lennél. Csak mondod, hogy van ez, és van az, és dajkálod magad. Ez volt Buddha felébredése. Az anyja meghalt, és a bódhi fa alatt találta meg önmagában a saját jó anyját, aki nem ijed meg attól, milyen víziói vannak. Egy jó, nem ideges, szerető anya csak gyengéden ringatja a picijét, ez a legjobb gyakorlat. B. D.: Mit csináljak még, ha szeretném az intellektusomat hátrébb tolni, és a gyötrő gondolataimat lehalkítani? F. A.: Nem csak a vipassana, minden meditáció jó. Vagy legyen például olyan napod, amikor két órát töltesz a fürdőkádban, vaníliafagyit eszegetsz, vaníliaillatú gyertyákat égetsz, a fürdőhab is vaníliaillatú, és elmerülsz a vaníliában. És csak élvezed azt, ami van. Mondhatsz imákat, mantrázhatsz, kereshetsz magadnak bármilyen szöveget, akár verset is. Kérhetsz mantrát valakitől, akit tisztelsz és szeretsz, vagy te magad írhatsz magadnak szöveget, amit aztán csak mondogatni kell magadban, figyelve, hogy mindig visszatérj hozzá, ha elkalandoznak a gondolataid. Amikor engem beavattak a transzcendentális meditációba, kaptam egy mantrát. Sö ring-mindössze ennyi. Azt mondták, ez a teherautósofőrök mantrája, és ha naponta tíz percig mondogatom, akkor nem álmosodom el. Nagyon pihentető. De mindegy, mit mond az ember, csak legyen valami, ami a gondolkodás helyére kerül.

10. B. D.: Ismétlés a tudás anyja — ugyanaz, kicsit másképp. Az anya és a gyermeke tehát egymásban úsznak a születés utáni hónapokban, a gyerek tudata nem válik ki az anyáéból, egységben érzi magát, erről beszéltünk. A harmadik hónap vége felé jön rá, hogy az anya nem ő, hanem valaki más, és rájön, hogy nem eheti meg. Kilenc hónapos kor körül már ki akar lépni ebből az egységből, hogy a saját leikével foglalkozzon. Ha az az idő, amit az anyjában lubickolva töltött, kellemes, izgalmas, szeretetteli, akkor nehéz kilépnie, és lehet, hogy egész életében keresni fogja ezt az egységet, amit ott kellett hagynia. Keresi a közeli kapcsolatokat, és eggyé akar válni a szeretőjével. Akkor ez azt jelenti, hogy ebből a kapcsolatból kap bizonyos kompetenciákat, amivel képes kötődni, el tudja fogadni természetesnek a szeretetteli gesztusokat, ajándékokat és így tovább? De mi van, ha nem jó a kapcsolat? F. A.: Az a gyerek, akinek az anyja szorongott, félt és szenvedett, nagyon örül, hogy kiléphet a vele való szoros egységből, és nem kell tovább éreznie a sok rosszat. Ez az ember el fogja kerülni a közelséget, az intimitást, mert mélységesen retteg attól, hogy bárkivel éppen olyan rossz lesz, mint az anyjával volt. Mindig attól függ, mit éltünk meg, milyen hatások értek, milyen élményeink voltak. Az a pragmatikus törvény, hogy ahogy velem bántak, úgy bánok magammal. Ahogy én voltam az anyám figyelmében, úgy maradok a magam fókuszában. Modern luxus, hogy sok fiatal szülő úgy van együtt a gyerekével, mintha bébiszitterek lennének, nem úgy, mint szülők. Amíg a gyerek ébren van, semmi mást nem tudnak csinálni, pedig ez nem jó senkinek. Régebben egy anyának a családban sok feladatot el kellett látnia, és a gyereket vagy magára kötötte, vagy mint a mongoloknál például, a jurta közepén bepólyálva lógott a bölcsőben, ahonnan mindig láthatta az anyját. Az afrikai törzsi társadalmakban a gyerekek a földön csúsznak, másznak, együtt a csirkével, a kecskével, a kutyával, a macskával. A lényeg, hogy a gyerek részt vett az anya életében, látta az anyját, és látta a többieket is, akik körülötte tesznek-vesznek, de a fókusz nem a gyerek volt, hanem a család. Egész más dolgot tanít a gyereknek egy ilyen helyzet, mint amikor játszik vele az anya. Ünnep, ajándék volt az, amikor az anya osztatlan figyelme felé fordult, talán este, amikor altatót énekelt neki. Laing egyszer azt mondta nekem, azt adja a születésnapomra ajándékba, hogy az osztatlan figyelmét rám fogja összpontosítani egy órán keresztül. Hát beszartam! Kell a francnak! Na, de mi ebben a mostani bébiszitter szülőségben a baj? Elrontja a gyerek természetes kapacitását arra, hogy egyedül tudjon lenni, hogy önmagában tudjon lenni más emberek társaságában. Pedig ez egy istenadta kapacitás. Nem kell mindig egymásra figyelni. A gyerek normálisan tudja, hogy ott az anyja, és egyedül tudnak lenni egymás társaságában. Így lehet jól együtt élni másokkal. Sokak problémája, hogy ha valaki van a környezetükben, csak arra tudnak figyelni. Nem tudnak maguk lenni valakivel, ambivalensek, akarnak is társaságot, de várják is, hogy mikor lesz már vége, hogy végre maguk lehessenek. Ez az ember, ha maga akar lenni, el kell rugaszkodnia a másiktól, például mérgesnek kell lenni. Csak akkor tud egyedül lenni, ha dühös a másikra. 13. D.: Láttam egy filmet nemrég a thaiföldi cunamiról, A lehetetlen volt a címe. Az egyik jelenete nagyon elgondolkodtatott. Amikor a cunami végigsöpör a tájon - rettenetes pusztítás —, Lucas, egy tizenhárom év körüli kisfiú, akinek sikerül valahogy a gyilkos áradatban az anyjával mégis összekapaszkodni, azt kiabálja: „Anya, soha többet ne csináld ezt, ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet”. Mintha az anyja tehetne erről a szörnyűségről, mintha az anyja lenne a természet maga. Mekkora, milyen egy anya felelőssége? Anyatermészet, anyaföld... nem véletlenek ezek a szavak. F. A.: Martin Creed a londoni Hauser & Wirth galériában kiállított egy hatalmas, sebesen forgó neonreklámot, ami csak annyit mutat: „MOTHERS". Ha a szemlélő nem vigyáz, a fejét vesztheti, a szél, amit felkavar, összekócolja a haját. Számomra nyilvánvaló, hogy az anya a legfontosabb korai környezet mindannyiunk számára. Az anya gyógyítani és sebezni is tud. Az anya kezdetben minden: a jó, a közömbös és a rossz is. Ez elkerülhetetlen. Az élet nem bánt senkit sem. Az élet egy csecsemő számára az anyán keresztül érkezik meg. Az anya közvetíti az életet. Anyám mesélte, hogy egy- vagy kétévesen, amikor kocsiban tolt, a szél az arcomba fújt, és nem tudtam lélegezni. Azt kértem tőle: „Szólj a szélnek, hogy ne fújjon”. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, reggelente elmeséltük az álmainkat egymásnak. A lányom, talán hároméves lehetett, egy alkalommal azt álmodta, hogy én őt és a bátyját visszavarázsoltam az anyjuk hasába, mert dühös voltam rájuk. Firestone kommunájában egy alkalommal megkérdeztek mindenkit, mi a legfélelmetesebb dolog, mitől rettegnek leginkább. A nők és a férfiak is egyaránt azt vallották, hogy a legfélelmetesebb, amit csak el tudnak képzelni, egy zárt folyosón feléjük közeledő dühös nő. Ram Dass a Be Here Now című könyvében arról ír, hogy az Isten, a guru és az anya az egy. Az anya teremt, és aki teremt, az le is tudja rombolni mindazt, amit teremtett. Rettenetes hatalmakat projektálunk az anyánkra. Amikor egy pici rájön, hogy az anyja közömbös vagy ellenséges, az rettenetes pillanat.

11. B. D.: „Őrizzük meg a nyugalmunkat és az emberségünket” - írta facebookos levelében az a francia utazó, akinek Mamadou nevű kutyáját, egy kedves, szelíd, jól kiképzett juhászkutyát kilőtte egy magyar vadász. Mamadou elkószált vagy 250-300 méterre, talán felberzentett néhány fácánt is, a vadász meg talán azt gondolta, veszett vagy kóbor kutya. Lelőtte, aztán érezve, hogy valami gáz van, eliszkolt, Mamadou testét pedig a folyóba dobta. Nem kockáztatott. Mi, magyarok mostanában nem kockáztatunk. Szerte az országban nemzetiszínű plakátok hirdették hónapokon át, hogy ne tegyük. Kész, ez kivágta nálam a biztosítékot. A hazai politikával nem akarok foglalkozni, de azzal, hogy mit jelent a „ne kockáztassunk”, szerintem muszáj. Nem akarok azon sem elmélkedni, egyáltalán volt-e mit kockáztatni a konkrét szituban. Maradjunk a szlogennél, annál, hogyan lehetett ezzel kampányolni bármiért is Petőfi Sándor, Cecey Éva, Nagy Imre, Árpád apánk, Brühl Adél, Bormester Mihály hazájában. Nem lehetett volna kiplakátozni ezt a szlogent, ha nem vált volna már vérré bennünk a félelem. F. A.: Ha megvédjük magunkat a kockázatoktól, abba bele lehet dögleni, ez tudományosan sokszorosan bizonyított tény. Ami nem veszélyes, az nem izgalmas, hanem unalmas, és az unalom öl. A védekezésbe, a túlvédekezésbe tönkremegyünk. De mi is ez? Mindenki tudja, mi a gyulladás, de kevesen gondolunk arra, hogy mit is jelent a „be vagyok gyulladva”. A Nature folyóirat 2015. december végi számában olvasható annak a kutatásnak a publikációja, amelyik a depresszió és a gyulladás összefüggéseiről szól. A félelem, a testi gyulladásos folyamatok és a depresszió szorosan összefüggnek. A test öngyógyító folyamatai valamilyen okból nem állnak le, amikor betöltötték a feladatukat, hanem túldolgoznak, túlvédenek, és ezzel már pusztítóvá, gyilkossá válnak. A védekezés szükséges, de „az alapvető védekezési reakció elfojtása [...] előnyös olyan esetekben, amikor az idegen hatás önmagában tulajdonképpen ártalmatlan, és egyetlen káros hatása éppen az, hogy gyulladást idéz elő. Ilyenkor maga a gyulladás a betegség, amelytől szenvedünk. Szénanáthában szenvedő betegeknél, vagy rovarcsípés következtében keletkezett hatalmas gyulladásos duzzanat esetén a gyulladás csökkentése egyenlő a betegség meggyógyításával. Ennek az a magyarázata, hogy ilyenkor a behatoló stresszor maga nem veszedelmes, nem terjed, és nem fenyegeti az életet” — írja Selye János. „A törzsfejlődés során a mikrobák és idegen testek elpusztítására szolgáló immunológiai reakciók kialakulásával létrejött hasznos védekező rendszer működésbe lép mindenféle idegen anyag ellen, amely a szervezetre nézve veszélyes lehet. Ha azonban a »betolakodó« elleni támadás felesleges vagy ártalmas, mint például az allergének vagy az átültetett szív esetében, akkor az ember a természet ellenében hatva lecsillapítja ezt az ellenségeskedést.” Nagyon fontos tehát kapcsolatban maradnunk a valósággal, védekeznünk kell az ellen, ami veszélyes, de nem szabad védekeznünk olyasmi ellen, ami nem veszélyes. Freud arról beszél, hogy a pszichológiai védekezés súlyosan izolál, és felsorolja azt a sokféle módot, ahogyan torzítani lehet az élményt annak érdekében, hogy megvédjük, és egyben elszigeteljük magunkat a valóságtól. Ez a disszociáció, azaz az élmény átalakítása annak érdekében, hogy ne érezzem a fájdalmat. B. D.: A nagy kérdés az, honnan tudom, hogy mi a valóság. Bárki megtéveszthet, hazudhat nekem bármilyen okból. Azt hihetem, mert el akarják hitetni velem, hogy a menekültektől kell félnem, de nem tudhatom meg, mi a valóság, mert valójában egyáltalán nem ismerem őket, sem személyesen senkit, sem a kultúrájukat, sem a történetüket. F. A.: Az egyetlen remény, hogy a valósághoz közel kerüljünk, az a beszélgetés. Ha te félsz a muszlim terroristáktól, akkor erről beszélnünk kell. Mondhatom, hogy összekevered a félelmedet a valósággal, ha attól félsz, hogy valaki megerőszakolja a lányodat. Elmondhatom neked, hogy lehet ez egy muszlim, de lehet bárki más is, és ahhoz, hogy egy ilyen borzalom megtörténjen, rengeteg dolognak kell együttesen jelen lenni. Ha hatékonyan meg akarod védeni a lányodat, teljesen felesleges a muszlimok ellen agitálnod, ez nem fogja orvosolni a valóságos veszélyt, a valóságos félelmet. Ha én félek, hogy a lányomat valaki meg akarja erőszakolni, felkészítem őt, arra tanítom meg, hogy ne engedelmeskedjen, és legyen fekete öves karatés. Ez sokkal jobb megoldás, mint ha kirekesztenék minden férfit. B. D.: Atavisztikus félelem ez a megerőszakolástól, nem csoda, az orosz katonák végigerőszakolták az országot a felszabadításkor, szinte minden családnak vannak rémtörténetei. De lehet, hogy még korábbról, valahonnan a kollektív emberi rettegésből jön. F. A.: Azokban a nagyvárosokban, ahol elválik, esetleg fallal is, egymástól a zsidó, a kínai, az olasz vagy a fekete negyed, tipikus ez a félelem. A zsidók attól rettegnek, hogy a feketéknek nagyobb a faszuk, és elcsábítják az összes nőt, de ugyanígy rettegnek a feketék az olaszoktól, a kínaiak a zsidóktól és mindenki mindenkitől. A rettegés a megerőszakolástól nem más, mint rettegés attól, hogy a másiknak nagyobb a fasza, és elviszi tőlem a nőket. Félünk attól, hogy mi nem vagyunk elég jók a nőknek, elhagynak minket az ellenségért, mert azok jobban kielégítik őket, mint mi.

B. D.: Hát igen, a csapból is az folyik, hogy a menekülő magányos fiatal férfiak jelentik a legnagyobb veszélyt. Időközben azért kiderült, hogy jól szervezett propagandagépezet működteti világszerte ezt a mozit. Azért ez a fejtegetésed elég hajmeresztő. Persze, a szex és a pénz feletti uralom a hatalom maga. Nem akarják kockáztatni. F. A.: Mindannyiunknak fontos, hogy mindig legyenek körülöttünk gondolkodó, értelmes emberek, akiknek a társaságában nehéz eltávolodni a valóságtól. Ők is számítanak ránk abban, hogy mi is segíthetünk nekik közel maradni a valósághoz. Ha figyelünk egymásra, azzal segítünk egymásnak, de éppen ezért minden beszélgetés veszélyes. Sokan azért nem akarnak beszélgetni, mert minden beszélgetés után megváltozhat a valósághoz való viszonyuk. B. D.: A „ne kockáztass” azt is jelenti, ne akard, hogy bármi bejusson a tudatodba, ami megváltoztathatná azt. F. A.: Hát igen. Mindent megkockáztatok a beszélgetésben. Azt is, hogy amit hittem addig, azt a következő pillanattól már nem hiszem. Őrületesen veszélyes, de szükséges. A valóság az, ami köztünk megjelenik. B. D.: Ezek szerint a valóság nem objektív? F. A.: Természetesen van objektív valóság, az univerzum tulajdonsága, de nem emberi. Amikor a kislányom beleszaladt az asztal lábába háromévesen, dühös volt az asztalra. Ott volt a valóság, amibe beleütközött. Nem kell, hogy bármiben is egyetértsünk ahhoz, hogy jól bánjunk egymással. Mégis úgy teszünk, mintha ellenségeskedni kellene, ha nem egyezünk meg valamiben egymással. De miért is? Még ha semmiben sem értünk egyet, akkor sem kell bántani egymást. B. D.: Ez lenne elvben Európa eszménye. „Amikor Európáról beszélek, az emberiség gyülekezésére gondolok. Európai értelemben össze lehet gyűjteni a világot! Legalábbis én azt hiszem” - ezt is Levinasnál olvastam. Gyülekezés, nem gyűlölködés! F. A.: Ahol a beszélgetés ellehetetlenül, ott kezdődik az erőszak. B. D.: Van tapasztalatom arról, hogy teljesen más valóságban élek, mint valaki más, aki rám akarja kényszeríteni, hogy az ő agyréméről, fantáziájáról beszélgessünk, amitől én olyan messze érzem magamat, mint Makó Jeruzsálemtől. Az egész gyűlöletkampány ilyen agresszió. A PR-osok tudják, hogy az emberek nem választják el a félelmet a valóságtól. Beszűkül a tudat, már nem tudunk beszélgetni, mondhatni, elbutulunk a félelemtől. Ezért mondom, hogy a „gondolkodó az új szexi”, mert vágyom az értelmes beszélgetésekre. F. A.: A legjobb úgy élni, hogy az ember sebezhetővé teszi magát, mert, mint mondom, ami nem izgalmas, az unalmas. A maximum biztonság az börtön, amit körbefalazunk, akár azért, hogy bent tartsunk valakit, akár azért, hogy kint tartsunk valakit. Mindenképpen önmagunkat zárjuk be. A régi városokat falak vették körül, a bent élő társadalmat ágyúk és puskapor védte, és ha valaki be akart menni, fizetnie kellett. Érthető a biztonság utáni vágy, a megteremtett értékek védelme. De ha komolyabban belegondolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy a biztonság illúzió. Viszont minden, amit azért teszünk, hogy ne kockáztassunk, a halál felé visz bennünket. Az élet életveszélyes, és ettől a kockázattól menekülni csak a halál felé lehet. Ha meg akarom védeni magamat annak a kockázatától, hogy szeretek valakit, az ára az lesz, hogy egyedül maradok. Amit azért teszek, hogy ne fájjon nekem, hogy elhagy vagy meghal a másik, az tönkreteszi a kapcsolatunkat. Mert mit tehetek, hogy ne hagyjon el? Engedelmességre kell kényszerítenem, hogy ne izguljak a szabadsága miatt. Szerintem az, hogy ne kockáztassunk, azt jelenti, hogy ne éljünk. B. D.: Levinas, az én hősöm, azt mondja, mindent kockáztatnunk kell a másikért. F. A.: Nemcsak a pszichiátriában, a politikában, de mindenhol, amikor a másikat nem, mint egy egyedi, lemásolhatatlan egyént látom, akkor már nem is látom tisztán. Ez cigány, ez zsidó, ez menekült - és már nem is látom őt. Engem csak úgy lehet látni, hogy ez az András. A név varázslat. Miután kimondom a nevet, várom, hogy ki jön, mit manifesztál. A név olyan varázslat, amit nem szabad elrontani. Abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja, hogy az András zsidó, már hiába jövök, nincs varázslat, már csak homályosan lát. Akkor már lehet velem a másik gazember. Akinek az arcába, a szemébe nézünk, azzal nehéz rosszat tenni. Volt egy barátom, aki börtönben dolgozott olyanokkal, akik embert öltek. Hosszú interjúkat készített velük, azt firtatta, hogy abban a pillanatban, amikor megölték a másikat, kit öltek meg, mi volt a pillanatnyi élményük. Mindegyik arról beszélt, hogy a gyilkosság pillanatában a személyességet felváltotta valamiféle általánosítás. B. D.: Az „ellenség” — erről van szó, ugye? Gyűjtőfogalom, ami alá betehetünk bárkit és bármit, és azonnal likvidálható. A „ne kockáztassunk”-ban az a legrosszabb, hogy ellenséggé tesz mindenkit, akinek a kivoltáról, mivoltáról nincs kedvünk, időnk, érkezésünk informálódni, akivel nem tudunk beszélgetni. Nem kockáztatunk, lövünk. Ez a leghatékonyabb. F. A.: Hatékony demagógia, mert a félelemhez beszél, nem a szeretethez. Minden jót kasztrál, minden jót rosszá változtat. Ez aljas. Lezülleszt mindent. Kétféle hipnózis van, az apai és az anyai mód. Az apai mód ráparancsol a másikra, hogy azonnal menjen transzba. „Ha nem mész transzba, megbüntetlek” - mintha egy szigorú apa mondaná a gyerekének. Nagyon sok emberrel működik. Híres történet, amiről már sokszor beszéltem, annak a pszichológus

nőnek az esete, akit megerőszakoltak a kollégái. Később feljelentette őket, és a tárgyaláson kiderült, hogy amikor a főnöke ráförmedt, hogy most azonnal menjen a hálószobába, és vetkőzzön le, ő mintha parancsot teljesített volna, hement, és mind a négyen megerőszakolták. Végül megnyerte a pert, mert a bíróság figyelembe vette, hogy az este egy pontján ő kinyitotta az ajtót, és közölte a férfiakkal, hogy vége a vendégségnek, menjenek most már el. De akkor az egyik férfi becsukta az ajtót, és azt mondta, hogy ha nem akart volna baszni, akkor nem hívta volna meg őket. A bíróság szerint itt kezdődött az erőszak. Egy pszichológus szakértő a tanúvallomásában kifejtette, hogy egy nő, akinek szigorú, kegyetlen, parancsoló apja volt, ha ilyen hangon szólnak hozzá, hipnózisba kerül, és nem tud mást csinálni, mint engedelmeskedni. Ez nem valódi engedelmesség, hanem a félelemre alapozott apai hipnózis. Az anyai hipnózis meleg, szívből jövő hangon relaxálja a másikat, szeretettel veszi körül, és megengedi, hogy biztonságban mehessen a transzba. Ez a szeretet irányába viszi a másikat. Amikor fiatal koromban hipnotizáltam, mindig így vigyáztam a pácienseimre. A félelem egy végtelenül aljas drog, amit ha beadnak, bábbá változtatja az embert, és megfosztja a szabad akaratától. Ilyen amikor parancsolunk, ijesztgetünk, félelemre tanítunk. Attól való félelmünkben, hogy nincs szeretet, el akarjuk hitetni mindenkivel, hogy aki szeret, az hülye. Csak bornírt, szentimentális, buta emberek szerethetnek. Ez ijesztő, mert sokan el fogják hinni. A börtönben gyógyszert adnak, hogy ne álljon fel a rabok fasza, és ez arra is jó, nehogy valaki fellázadjon, átlásson a rendszer hülyeségein. Ne kockáztassunk semmit, csak legyünk bárányok, akiket a vágóhídra visznek. Én viszont azt mondom, hogy kockáztassunk mindent, hiszen mi vesztenivalónk van. Minden lélegzetvétel kockázatos. A „ne kockáztassunk” azt is jelenti, hogy nem határozunk el semmit, nem hozunk döntéseket. Valaki majd dönt helyettünk. Azok viszont, akik ezeket a plakátokat kitalálták, kockáztatnak és nyernek. B. D.: Na, és szerinted mit lehet tenni? F. A.: Lehet rajta röhögni, és fel lehet állni szólni, hogy hagyják abba. Beszélni kell. Még a kategóriákat sem ismerik az emberek, még szavaik sincsenek arra, amit tesznek velük. Én még azt sem hiszem, hogy azok, akik mindezt csinálják, okosak, és tudják, mit tesznek. Még csak impulzus sincs. Csak szavak vannak, amik hipnotizálnak, módosítják a tudatot, és kész. Enélkül Trump sehol sem lenne. Ő olyan szavakat használ, amilyeneket valaki a szájába adott, aki tudja, hogy ilyeneket kell használni. Mindig oda lyukadunk ki, hogy mit tehet a szeretet, amikor találkozik a gonosszal. Az egyetlen lehetőségünk, hogy beszélni kell, nem szabad csendben maradni, amikor ilyenek vannak. B. D.: De annyit beszéltünk már, és sehol semmi. Sőt. F. A.: Kevésbé időigényes megoldást szeretnél, de nincsen. David Bakan pszichológus barátom kérdezte tőlem valamikor évtizedekkel ezelőtt, hogy milyen pozíciót fogok vállalni a pszichológusok szövetségében. Én azt feleltem, semmilyet, eszembe sincsen ilyesmikkel tölteni az időmet, én terapeuta akarok lenni. Rám nézett, és figyelmeztetett, jó, de akkor egy szót sem szólhatok, ha tíz év múlva a leghülyébb, legakaratosabb emberek fognak vezető pozícióba kerülni. Így is lett. Patrícia Wilensky és én ezért is léptünk ki később. Ő egyébként megpróbált harcolni, de nem tudott hatékony lenni, menekülnie kellett. Ha tudod, hogy hatékonyan tudsz harcolni, az jó, de ha már tudod, hogy nem leszel hatékony, abba bele lehet dögleni. Ha senki nincs, aki harcol helyettem, abba is beledöglünk. Mégis az egyetlen remény a szolidaritás, hogy a fiatalok felébrednek, és talán valami mást csinálnak. Hátha lehet jobb.

12. B. D.: Beszéljünk a szerelemről, ezen belül is a tiltott szerelmekről. Például diák és tanár között. Terapeuta és páciens között. Vagy csak sima házasságtörésekről, amikről az illető, aki belemegy, tudja, hogy soha nem lesz „rendes” kapcsolat. Miért vállal be ilyesmit valaki? Csak az izgalom, a plusz adrenalin miatt? F. A.: Talán azért szeret bele valaki egy idealizált, hozzáférhetetlen, elérhetetlen másikba, mert túl ijesztő számára az, aki szívesen szeretné, aki teljes szívvel odaadná magát, akire számíthatna. Egy igazán szerető, megbízható másik esetleg megengedne olyan közelséget, olyan együttlétet, ami addig az ő életében nem is volt. Egy ilyen élmény mély gyászt válthat ki, meg kellene siratni azt, amitől meg lett fosztva gyerekkorában, és azóta is. Addig, amíg nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, nem is tudjuk hiányolni, hiszen nem tudjuk, hogy egyáltalán létezik-e valójában. Azt ismételjük meg, ami már megtörtént, amit megszoktunk, ami ismerős. Egy tanárba, terapeutába, házas emberbe, férjes nőbe beleszeretni olyan, mint az édesapába vagy az édesanyába szeretni: vérfertőzés. Bár veszélyes, de izgalmas is. Meglehet, hogy ezt az izgalmat keresi az ember újfent. Ha egy apa szexuálisan is kívánja a lányát, ha hozzáér, akkor már nem lehet apa többé, szeretővé válik. A tanár, a terapeuta, aki lefekszik a tanítványával, a páciensével, ugyancsak átlép egy határt, és már nem lehet tovább a tanára, a terapeutája az illetőnek. Sok minden összekeveredik. Ha a tanár, akiből szerető lett, jó jegyet ad, kérdés, megérdemelted-e. A terapeuta, aki szeretkezik a páciensével, nem tud vágy nélkül ránézni többé. B. D.: De ezek a kapcsolatok valahogyan különlegessé is teszik az embert, nem? Még ha titokban kell is tartani, még ha veszélyes is, mégis ad valamiféle kiválasztottságérzést. Persze, mindig ott a remény, hátha a másik csapot-papot otthagy értem, és végre én lehetek valaki számára a világon a legfontosabb. Annyira fontos, hogy mások már nem is számítanak. F. A.: A vágy, hogy különleges lehessen valaki, hogy a másik mindent megkockáztasson érte, akár a házasságát, a családját, a szakmai hírnevét, fontosabb, mint hogy valaki szabadon, veszélytelenül szeresse. A tiltott vágy, a lehetetlen vágy izgalmasabb, mint a mély, mindennapi, egyszerű szeretet. De ahogyan soha semmiben, úgy ebben sem lehet általánosítani. Mindenkinek fel kell fedeznie a saját történetét, mindenkinek más szokásoktól kell megszabadulnia, hogy jelen lehessen, és boldognak érezhesse magát. Erre való a pszichoterápia: vakok vagyunk a saját beidegződött, automatikus védekezéseinkre, megszállott ismétléseinkre, kell valaki, aki ránk tud figyelni, és szeretettel, tisztán tud tükrözni. Türelmesen bátorítani tud arra, hogy levetkőzzük a karakterpáncélzatot, ami szükségesnek tűnt ahhoz, hogy túléljük mindazt, ami volt, de ma már csak megnyomorít, megbénít. B. D.: Szerinted csak úgy, pszichopatológiától mentes szerelem nincs is? Kémia? Szerelem első látásra? Van vagy nincs? F. A.: Persze, hogy van! Sokan mesélik nekem, és az irodalomban is megírták már milliószor, hogy az ember ránéz valakire, a szemük találkozik, és valami történik, ami mélyen megérinti mind a kettőt egyszerre. Szerelem első látásra. Ez van. Hogy ez kivel történik meg, kivel nem, tulajdonképpen senki sem tudja, de ugyanennek a metaforája a kémia. Két elem találkozik, és új molekulát formálnak. B. D.: De a szerelemnek is van biokémiája. A szerelmes embereknél a nucleus caudatusnak nevezett agyterület aktiválódik, megindul a dopamintermelődés, emelkedik az oxitocinszint. A legfinomabb függőség... F. A.: Még ha létezik is ilyen folyamat, akkor is metafora, mert nem tudjuk, miért esünk bele az egyik emberbe, és miért nem valaki másba. Azt hiszem, hogy az első szerelem, ha minden jól megy, a születéskor történik. Ha nem zavarják meg az anyát meg a picit, akkor van egy bizonyos idő a születés után, aranyórának is hívják, amikor a pici fókuszál, és keresi az anyja szemét. Ezt hívják kötődésnek is, és ekkor egymásba szeretnek. Ez minden szerelem prototípusa. Ezt az élményt keressük minden pillanatban, minden tekintetben. Ez több, mint a biokémia. A Szentivánéji álomban Titánia beleszeret a szamárba, mert azt látja meg, amikor kinyitja a szemét, amire előtte bájitalt csepegtettek. A kacsák abba szeretnek bele, akit éppen meglátnak, amikor kibújnak a tojásból. Azok a kacsák, akikkel Konrad Lorenz játszott, ha az ő fehér haját látták meg először, akkor őt követték, ha a tóban úszott. Ha meg a tojásból kikelve egy kis kerekeken gördülő vekkert láttak meg elsőként, ami ketyegett, akkor arra mentek, amerre Lorenz a vekkert húzta. Ez a kötődés biológiai törvény. B. D.: Hát igen, azért a szerelem több, mint egy kerekeken gördülő, ketyegő óra. F. A.: Egészen más lesz a kapcsolat a gyerek és az anya között, ha az első időben a kapcsolódás, a kötődés nem jön létre. Valahogy mély és ösztönös a kapcsolat, ha megtörténik, kevésbé személyes és halálosan lazább, ha nem történik meg. Ha az ember ránéz valakinek az arcára, azonnal bekapcsol a vizuális memória, és egyik kép a másik után mutatja, kire emlékeztet az arc. Ha valahogyan le tudjuk lassítani magunkat, akkor ez az élmény tudatosan is

megtapasztalható. Ránézek egy nőre, és a másodperc töredéke alatt látom benne az anyámat, az unokanővéremet, a szomszéd kislányt, akivel felnőttem. Lehetséges, hogy ezekkel az imágókkal együtt egy érzelmi koktél is keveredik, ami vonz vagy taszít. Az agyban egy hatalmas rész csak arcokkal foglalkozik, de ugyanígy őrizzük az emlékezetünkben mások koreográfiáját, mozgását is. A másik embergestaltja (alakja) emlékeztethet valakinek a mozgására, orgánumára, szagára, tüsszentésére. B. D.: Szerelmesnek lenni nagyon jó. Amiről beszélsz, az magyarázza nekem a rokonszenvet, az ellenszenvet, de nem magyarázza meg a szerelmet. Persze lehet, hogy ezt aztán egyáltalán nem is kéne magyarázni, csak elfogadni, és örülni annak, hogy vannak ilyen csodák az életben. F. A.: Erich Fromm úgy tartotta, hogy a szerelem annak a heve és élvezete, amikor azok a falak, amik normálisan megvédenek, amikkel vigyázunk magunkra, leomlanak két ember között. B. D.: Ezek szerint akkor vagyok igazán önmagam, ha szerelmes vagyok. Fejest ugrom a másik emberbe mindenféle biztosíték nélkül. Kikapcsolom az intellektusomat, nem védekezem, és boldog vagyok. F. A.: Fromm azt állítja, hogy ezt csak a kapcsolat elején, egyszer lehet megcsinálni. Szerinte az, aki nagyon szeret szerelmes lenni, nem tart hosszú kapcsolatot, mert nem változtatja szeretetté a szerelmet. Szerintem viszont, ha két ember spontán és őszinte, újra és újra egymásba szerethetnek. Azok a falak, amiket ma áttörünk, holnapra újjáépülnek, és a szeretők újra és újra áttörnek a falakon. Akkor hűl ki egy kapcsolat, amikor ezt már nem csinálják. Amikor már nincs meglepetés, ami végtelenné teszi a szeretők beszélgetését, együttlétét. B. D.: Szomorú gondolat, hogy pont azzal öljük meg a szerelmet, ha meg akarjuk tartani. Féltjük, védjük, be akarjuk biztosítani, de amint védekezni kezdünk, kiszámíthatóvá tesszük a kapcsolatot. Ha nem tudunk spontánok és őszinték lenni, ami persze végtelenül kockázatos, akkor elvész a szerelem heve és izgalma. A szeretet más élményeket ad. F. A.: A szerelem motorja a vágy. Nemcsak a szexuális vágy, hanem a vágy arra is, hogy a lehető legközelebb kerüljünk egymáshoz. Legközelebb pedig úgy lehet egymáshoz kerülni, ha az ember annyi bőrfelülettel simul a másikhoz, amennyivel csak lehetséges, és amit lehet, azt bedugunk egymásba oda, ahová csak lehet. Eggyé akarunk válni, legalább ideiglenesen. B. D.: Akkor a kicsit modorosnak ható közösülés kifejezés nem is olyan rossz. F. A.: Akik örökre eggyé akarnak válni, azok meghalnak, mint abban a japán filmben, az Érzékek birodalma címűben, ahol csak közösülni akarnak, és a nő végül megfojtja a férfit. Ez szerelem. B. D.: „Tudta, hogy ez fekete mágia, de a szerelem heve minden rosszat kizár. Itt csak boldogság lehet. A szerelem ész fölötti hatalma, gondolta. Néhány hónappal később Manfred és Aurelia már napokig egy alakban élt, úgy értem, hogy már teljesen összenőtt és összefolyt, ugyanakkor áttetsző lett. Csak gyümölcsöt és mézet evett, és tejet ivott, azt is keveset. A két emberből egy lett, de kétszer olyan szép. A fej inkább Manfredé, de Aurelia hosszú, hullámos hajával, gömbölyű női mell, de széles, férfias váll, erős, de puha karok, Aurelia sajátságos, éneklő tiszta hangja, a kéz egészen Manfred keze, de a mozdulat Aureliáé. Amilyen mértékben eggyé váltak, lettek mindig áttetszőbbé. Olyan volt, mint az angyal, szólt az öregasszony súgva, és szemét kimeresztette. Nem tudtam, hogy szólítsam. Csak hívj Manfrednek vagy Aureliának, mindegy. Íme, látod, a szerelemben összeolvadtunk, most már egy vagyunk. Odáig finomodott, hogy egy napon eltűnt.” Ezt Hamvas Béla Karneváljából idéztem. F. A.: Eszembe jut az a másik japán film is, amit korábban már felidéztem. A két idegen, akik minden reggel és este találkoznak, s amikor végre elmennek együtt sétálni, a fiú leszúrja a lányt. Aztán a barátjának azt mondja, olyan tökéletes volt a pillanat, hogy annál jobb már nem igen lehetett, csak elromolhatott volna, és ő meg akarta őrizni a tökéletes pillanatot. Vagy Almodovár Matadorja, amiről már szintén beszéltünk. Mindkettő szerelem, amiben rengeteg vágy van, vad és kegyetlen, de nincs semmi szeretet. A szeretetben nincsen vágy, a szeretet azt akarja, hogy a másik élete jobb és könnyebb legyen. B. D.: Ám szerelem nélkül tulajdonképpen csak barátságnak lehet leginkább nevezni egy kapcsolatot, nem? Örök kérdés, létezhet-e barátság férfi és nő között. F. A.: Csak? Karinthy így kérdezi: „Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?” Ezt is hozzátette: „Férfi és nő sohasem érthetik meg egymást, mert mindegyik mást akar. A nő a férfit, a férfi a nőt.” Na meg ezt: „Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.” Amikor tizenhat évesen egyedül nekivágtam a nagyvilágnak, átszöktem a határon 1956 decemberében, még az a pici aktatáska is nehéz volt, amit magammal vittem, ahogy bukdácsoltam a nagy hóban, fehér lepedőbe burkolva, nehogy észrevegyenek a határőrök. Ebben a táskában többek között ott lapult az éppen akkor megjelent kétkötetes A Cirkusz, mert Karinthy nélkül nem akartam disszidálni. Gondolom, az rejlik a kérdésed mögött, hogy a vágy lehetetlenné teszi-e a barátságot. Mert ha szeretők vagyunk, akkor nem vagyunk barátok? Persze, nem éppen fájdalommentes hallani: „Legyünk csak barátok!”, amikor másra vágyunk. Ha a férfi és a nő őszinték és spontánok egymással (és önmagukkal), akkor minden lehetséges. Barátságból

jöhet szex, szex után lehet barátság, ellenségből válhat szerető vagy barát is. Mert két ember annyira más, végtelenül más, elképzelhetetlenül és kimondhatatlanul más, hogy nincs olyan kapcsolat, ami csak kellemes. Óriási bátorságra van szükség ahhoz, hogy megmaradjon az őszinte, szabad megnyilvánulása mindkét embernek, akár barátok, akár szeretők. B. D.: Vannak, persze, férfibarátságok és női barátságok, ezekről is sokat lehetne beszélgetni, de most jobban érdekel az, ami emberi. Az a rétege a dolognak, ahol nem számít, hogy az ember nő vagy férfi. Azok a kapcsolatok, amik itt gyökereznek. F. A.: Gregory Bateson egész életében, mindennap, amerre járt, jegyzetelt. Buszon, villamoson, földalattin, kávéházban leírt minden beszélgetést, amit kihallgatott. Minden párbeszéd csontváza végül is egy és ugyanaz volt: -    Szeretsz? -    Szeretlek! -    Még mindig szeretsz? -    Igen, most is. És te? Most is szeretsz? -    Igen, szeretlek. (Egy idő múltával mindez megismétlődik, nem is egyszer.) Megnyugvásra, megnyugtatásra van szükségünk, azt követeljük egymástól, mint a narkós a kábítószert. A másik dílere vagyok, ő meg az enyém. Szorongunk, félünk. De furcsa módon a megnyugtatás csak eteti, növeli a szorongást, a félelmet. A fiam, amikor pici volt, esténként az utolsó csók után megkért, hogy mielőtt magára hagyom, nézzek már be az ágya alá, nehogy egy szörny vagy valami ijesztő szülemény bujkáljon ott, és később előjöhessen. „Ne hülyéskedj!” mondtam neki, és egy pillantást sem vetettem az ágya alá. Ha leguggoltam volna, és ott matatok az ágya alatt, végül a vizsgálat után megnyugtatom, hogy nincs ott semmi, senki, minden rendjén, akkor lett volna csak igazán megijedve. Nem gondolod? Jerzy Kosinski lengyel író azt állította, hogy csak egy játékban érdemes részt venni ebben a rövidke életben, abban, ami a miénk. „Milyen közel kerülhetek egy másik emberhez anélkül, hogy ez bárkit is bántana?” Nem kell idegennek lenni idegenek között. Lehet ismerkedni, lehet barátkozni, de nem mindenkivel. Michel de Montaigne az Esszékben (XXVII. fejezet) meghatóan és gyönyörűen beszél a barátságról. Amikor Étienne de la Boétie, a legjobb barátja meghalt, sokáig siratta, az esszé ebből a fájdalomból fakadt. Az, aki nem akar válogatni, arra szorul, hogy vagy azt hiszi, senkivel sem érdemes beszélgetni, vagy azt, hogy mindenkivel. Egy bizonyos kor után már nem kell eltűrni a család unalmát, vannak ékesszóló, szeretetre méltó emberek, meg kell őket keresni. Az sem könnyű, ha a családban izgalmas, őszinte, mély beszélgetésekhez szokott a gyerek, majd kimegy a világba, és egy sivatagban találja magát. Vannak oázisok, nem szabad elkeseredni, csak keresni kell szorgalmasan. Még ha van is barát, van is párbeszéd, akkor is felmerül a kérdés, miért értjük félre egymást, vagy beszélünk el egymás mellett? Negyvenöt éve beszélgetek emberekkel, amit nem nevezhetünk csevegésnek, hiszen komoly összeget fizet nekem a másik. Mégis gyakran nem tudunk egyedül lenni a szobában. Mert ott vannak a szülők, a testvérek, a rokonok, a régi tanárok - zsúfolt a rendelő. Hallom a páciens hangját, úgy tűnik, hozzám szól, de valójában engem nem is lát, mert az apja eltakar. Kettőnk között álldogál, és zavarja a mi kapcsolatunkat. Néha hosszú évekbe telik, amíg sikerül kiküldenünk mindenkit a szobából, és ketten maradnunk. Transzferenciának hívjuk azt a szokást, ami meggátol engem abban, hogy veled legyek, veled, akit nem ismerek, aki más, mint bárki más. Inkább rád vetítek valakit a múltamból, akitől megtanultam, mit akar, mit vár el, hogyan kell őt kezelnem, hogy ne bántson, szeressen. B. D.: Ha elmúlik a szerelem, és talán a szeretet sem tud létrejönni, vége lesz a kapcsolatnak. Mostanában könnyen válnak el az emberek. Érdemes kitartani akkor is, ha nem jó együtt? Érték-e önmagában egy kapcsolat, amiért harcolni, küzdeni, tűrni érdemes, vagy csak addig van létalapja, amíg boldoggá tesz minket? „Normális”, hogy összejövünk, csinálunk pár gyereket, de amikor időközben elvész a varázs, odébb állunk, keresünk valaki mást? Mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik ilyen helyzetben csak ide-oda csapódnak? Maradjanak együtt a párok a gyerekek érdekében? Tudom, hogy nincsenek ezekre a kérdésekre igazi válaszok, vagyis teljesen máshogy válaszol egy nő, aki éppen most lett szerelmes egy harmadikba, vagy az, akit most csalt meg a férje. Nemrég kaptunk egy levelet, amiben téged hibáztatott valaki, mert egy előadásodban bátorítottad a közönséget, hogy szabadon menjenek a vágyaik után, és lám, őt felelőtlenül és infantilisen elhagyta a férje, rád hivatkozva. A család nem számít semmit? F. A.: Radikálisan valahogy úgy állhatunk ehhez a kérdéshez, hogy család nincsen. Ez is olyan dolog, mint az egyszarvú. Azért, mert van rá szó, még nem jelenti azt, hogy organikusan is létezik. Ha valaki egy négytagú család tagjaival őszintén beszélne arról, melyiküknek mit jelent a család, valószínűleg egészen mást mondanának, mindegyiküknek más lenne a képe. A család egy absztrakt idea, és meglehetősen ritkán beszélgetnek róla a családtagok, hogy kinek mit jelent. Vannak családi találkozók, mert valaki azt gondolja, hogy ideje összejönni, de

titokban lehet, hogy mindenkinek nehézséget okoz. Mégis mindenki azt mondja, hogy azért jött el, mert tartozik ezzel a családnak. Ebből óriási őrültségek származnak, mert itt kezdődik a színház, családot kell játszani, a férfi apát játszik, a nő anyát és feleséget. De ha a szerepeken kívül beszélgetnének egymással, lehet, hogy csak ketten akarnának találkozni, vagy meg tudnák beszélni, kinek mi lenne jó személy szerint, és nem kellene a színházasdi. Lehet azon gondolkodni, éppen mi a divatos előírás arra vonatkozóan, milyen egy jó férj, anya, fiú, lány, család, de minek? Ez mindig azt eredményezi, hogy minél jobban beleragad valaki a szerepbe, annál erősebb a depresszió. Veszélyes színház. Egy pár játssza a férj és a feleség szerepet, de valójában mind a ketten egyedül vannak. Mint Marilyn Monroe, aki öngyilkos lett azért, mert tök egyedül volt. Ő maga senkit sem érdekelt, mindenki csak a szexszimbólumot akarta, ő pedig nem tudott önmaga lenni senkivel, magára maradt a népszerűsége közepette. Egy nő, aki egyedül van a családjában, játssza a szerepét, aztán egyszer csak, amikor éppen nincs jelenése, összetalálkozik valakivel, mondjuk Pistával. Pista tényleg érdeklődik iránta, nem mint anya és feleség iránt, hanem mint a Bözsi iránt. Hát persze, hogy nem tud és nem is akar ellenállni. Hülye lenne. Persze Pista szintén elszökött az ő színházából. Van néhány órájuk, amikor nem kell megjelenniük, és valahol a színpad mögött beleszeretnek egymásba. Akkor még nincsenek kettejük között leosztva szerepek, Pista és Bözsi önmaguk és valódiak, de ezt csak a színpad mögött tehetik meg a két felvonás között. És igaz, hogy ha ők is megházasodnak, és egy új színházat kezdenek, akkor megismétlődhet minden, mert elfelejtik, milyen jó volt szerep nélkül együtt lenni. De alakulhat egészen máshogy is a dolog, ha megtartják a szerep nélküli együttlétet, és maradnak, ahogy vannak, a Pista és a Bözsi. Nem kell valamiféle előírt családot alakítani.

13. B. D.: Panaszkodott nekem egy fiatal férfi, hogy azok a családi kapcsolatok, amelyek erőt és támogatást kéne, hogy jelentsenek neki, lehúzzák. Soha nem bátorítják, mindig kritizálják, semmit sem tudnak róla, de talán soha nem is tudtak, nem ismerik. Feltételezésekkel, fantáziákkal, elméletekkel fordulnak felé, de soha nem jóindulattal, mindig gyanakvással, bizalmatlansággal, idegenkedéssel. Kitávolodott, amennyire csak tudott, de a sérelmek és a kapocs még mindig létezik. Bármikor előkerül, felszakad, mint egy seb. Szeretné valahogy jobbá tenni a helyzetet, szeretne a családjához, a szüleihez, a testvéreihez közelebb kerülni, de minden próbálkozása csak ront a helyzeten. A munkájában nagyon sikeres és elismert, jól is keres, jó kapcsolata van egy lánnyal, akit szeret, de mégsem tudja elfogadtatni magát a családjával. Miről szól ez az egész szerinted? F. A.: Mondjuk ki habozás nélkül: puszta rosszindulatról. Kicsinyes irigység, mohóság és féltékenység keveréke. Félelemmel vegyített, baljóslattal fűszerezett gonoszság. Az illető anya vagy apa, vagy mindkettő nem akarja, hogy a gyerek túlszárnyalja, sikeres legyen, és könnyebb, izgalmasabb legyen az élete, mint az övé volt, vagy amit ő egyáltalán el mert volna képzelni, hogy valaha is lehetne. Ahelyett, hogy örülne a gyereke sikerének, fél tőle. Fukarságában nem meri, nem képes bátorítani őt. Egy szülőnek, nagyszülőnek (de barátnak, szeretőnek, terapeutának is) a legfőbb feladata, hogy bátorítsa a gyerekét, az unokáját. Ha a gyereknek mégsem sikerül valami, akkor a szülő, nagyszülő másodlagos feladata az, nehogy csak véletlenül is megszégyenítse őt, például azzal, hogy kárörvendően azt mondja: „Hát nem megmondtam? De te sohasem hallgatsz rám!” A másodlagos feladat tehát biztonsági hálót adni a gyereknek annyiszor, ahányszor csak kell, hogy ha leesik a kifeszített kötélről, baja ne essék, és megpróbálhasson felkapaszkodni újra. Amikor a szülő vagy nagyszülő ellenség, a gyerek ezt nem akarja elhinni. Igyekszik megbocsátani, elnézni, és reménykedik, hogy a nagy, okos, imádott, apa, anya, nagyszülő előbb-utóbb abbahagyja ezt, és baráttá válik. A gyerek ebben a várakozásban megutálja a valóságot, ami nem valami jó szokás, mert hátrányára lesz, mint egy fogyatékosság. Nehéz úgy navigálni az életben, ha nem szabad tisztán látni, ki a barát, ki az ellenség. B. D.: Sokan úgy oldják meg ezt a helyzetet, hogy hátat fordítanak az egész családjuknak, de ez sem jó, mert gyökértelenné válik az ember. F. A.: A családot nem kell megtagadni, de minden családtag egy-egy külön ember, és azt az embert, aki bár családtag, de nem barát, el kell kerülni. Tulajdonképpen ő tagadja meg a családot, mert nem hordja közel a szívéhez a másik családtagja, gyereke érdekeit. Ezt csak észre kell venni, és ki lehet mondani: sajnos, nincs apám, nincs anyám vagy nincsenek nagyszüleim, mert ők hátat fordítottak a család archetípusának. Bizonyos nagyon nehéz és szélsőséges esetekben ez könnyen belátható, egyértelmű. Az a lány, akit szexuálisan használt az apja, azonnal árva lesz, mert ha ezt titokban tartja, az anyja sem marad az anyja. Egyedül marad, árván egy rettenetes titokkal, és mindenki úgy csinál, mintha lenne család, pedig az abban a pillanatban megszűnt. B. D.: Szóval fontos tudni, hogy amikor valaki valamit tesz, azt ellenem teszi vagy értem. Márpedig ha ellenem teszi, akkor ellenség még akkor is, ha történetesen egy családtagomról van szó. F. A.: Igen, és ez akkor is így van, ha nem olyan súlyú a dolog, mint egy vérfertőzés. Előfordulhat, hogy attól félnek, ha jól érezné magát a gyerekük, ha sikeres lenne, izgalmas lenne az élete, és szabadon, veszélyesen élne, akkor elhagyná őket, nem lenne szüksége rájuk. Viszont ha sikerül megijeszteniük, velük marad örökre. B. D.: Mit tanácsolsz, hogyan lehet egy ilyen családi színházat feloldani? F. A.: Nehéz helyzet. Össze kell jönnie az egész családnak. B. D.: Már az is sokat jelent, hogy ha valakinek van egy ilyen vágya, elképzelése, igénye, hogy csakis az ő kedvéért üljön össze az egész család, akkor ki nyitott erre, és ki nem. Mert ha a családi véleményközösségben az a hír járja, hogy ez a gyerek hülye vagy rossz, vagy nem lehet komolyan venni, akkor miért is ülnének össze. F. A.: Kell, hogy legyen ott valaki, aki az ő pártján áll, aki a cinkosa, a szövetségese — akár a terapeutája, te, mint a kommunikációs tanácsadója, vagy egy barát, bárki -, akinek van tekintélye, hatalma, szava abban a körben. Ez az illető végig ott ül mellette, amíg elmondja, mi táj neki. Elmond régi sérelmeket és érzéseket, szembefordul azzal, aki bántotta, és az arcába mondja, hogy ez mennyire rossz volt neki. A gyerekkori bántásokért a szülők százszázalékosan felelősek, és ha ezt be tudják látni, akkor bocsánatot tudnak kérni. Ennek a bocsánatkérésnek őszintének kell lenni, mondjuk, az apának le kell térdelnie a lánya előtt, és teljes szívvel kérni, hogy bocsásson meg. Két része van ennek a folyamatnak. Először is empátiát kell gyakorolni, az apa, az anya kinyitja a szívét, beleérez abba, mit érezhetett a gyereke, aztán kimondja, milyen rettenetes lehetett neki, amikor ezt és ezt csinálta vele. „Meg kellett volna, hogy védjelek, de nem azt tettem, sőt éppen én voltam az, aki bántott.” Ez nagyon fontos. Ha kinyílnak a szívek,

akkor megértik a szülők az archetipikus feladataikat, hogy nekik védeniük kell a gyerekeiket, és nem szabad bántaniuk őket. Erről kell beszélni, és ismételni egészen addig, amíg szívből ki nem tudják mondani, és elsírják magukat. Ha könnyek folynak, akkor van remény. A második részben meg kell ígérniük a szülőknek, hogy soha többet nem csinálnak olyasmit a gyerekükkel, de senki mással sem, ami így fáj neki. Mindeközben a segítőnek, aki a gyerek mellett ül, a fülébe kell súgnia, hogy csak azért, mert most itt bocsánatot kértek, neki nem kell megbocsátania. Tehát a megbocsátás nem függ a bocsánatkéréstől, de bocsánatkérés nélkül nem lehet megbocsátani. Ez szintén nagyon fontos! A családnak ki kell mondania, sajnálják, hogy nem álltak ki a gyerek mellett, és beleéreznek, hogy ez árulás volt. Ezután beszélgetni kell arról, mi van most, ki hogy érzi magát. B. D.: Hát ez elég szürreális forgatókönyv. Ismerve sok magyar családot, nehezen tudom elképzelni, hogy egyszerre csak ilyen fokú nyitottság, empátia és jó szándék jelenne meg, mint angyal a mennyből. Inkább a védekezésre, a sértettségre, a hibáztatásra, a neheztelésre, a keménykedésre, sőt az agresszióra készülnék fel. Mi motiválna szerinted egy anyát vagy apát, hogy bocsánatot kérjen? Sokan szerintem előbb kitagadják a gyereket, mintsem megengedjenek maguknak egy ilyen presztízsveszteséget. F. A.: Ha a gyereknek infarktusa, rákja, agydaganata lenne, a szülei, nagyszülei odagyülekeznének az ágya köré. Ez egy hasonló helyzet. El kell magyarázni, hogy eltört a szíve, amikor megtörtént az, amiről beszél. Olyan neki az, ahogyan a család beskatulyázta őt, mint egy nagy betegség. Hogy új életre keljen, arra van szüksége, hogy ne gondolja magáról azt, amit ők gondolnak róla. A család olyan, mint egy amőba, és minden tagja olyan, mint az amőba állába: amit az egyik érez, azt érzi mindenki. Ha a gyerek fájdalma csökken, az ő saját gondjuk is csökkenni fog. B. D.: A bocsánatkéréssel kell tehát kezdeni. De sokszor nagyon régi, akár évtizedes ügyekről van szó. F. A.: Azért is bocsánatot kell kérni, hogy mindeddig nem beszélgettek. Hol akadt el a beszélgetés? Azért nem vették észre, hogy a gyerek eltávolítva, kiközösítve érezte magát. Színház volt az egész, már gyerekként szerepet játszott, állandó volt a nyomás, ő meg lassan teljesen izolálódott. Úgy gondolta, senkit nem érdekel, mit gondol ő valójában, mit érez, csak az számít, hogy jól játssza a szerepet. Ebből következik, hogy nem érzi magát szeretve. Persze, ha egy gyerek - és az alatt már mindig a felnőtt gyerekeket értem - teljesen reménytelennek látja, hogy a család együtt átéljen egy ilyen katarzist, faképnél is hagyhatja őket. Levelet is írhat mindenkinek, a lényeg, hogy ő hátat tudjon fordítani. Be kell fejeznie a színházat valami igaz aktussal. Elmehet egy pszichodráma csoportba, el lehet játszani egy jó közösségben az egész családi jeleneret, így is lehet katarzis. Akit színésznek neveltek a szülei, annak nehéz kilépnie, különösen akkor, ha a szerep, amit játszania kellett - a jó tanuló, a jó gyerek - sikeres lett. Laing a The Politics of the Family című könyvében világosan leírja, hogy ha egy anya azt mondogatja a gyerekének, gyönyörű vagy, az ugyanolyan rossz, mint ha azt hajtogatná, hogy csúnya. Mert ez azt jelenti, a gyerek nemcsak az, hanem annak is kell lennie. Szép, okos fiút, lányt játszik, de nem tudja, valójában okos-e, szép-e vagy sem. Esetleg egy buta színésznek kell egy okos szerepet eljátszani? Retteg, hogy kilóg a lóláb. A szüleinek van egy színdarabja, és őt addig támogatják, amíg azt a szerepet játssza, amit ők írtak. Sok fiatal például azért füvezik, és merül el a számítógépes játékokban, hogy önmaga lehessen, mert ezeket a dolgokat a szülők nem akarták, hogy csinálja. Olyanok, mint egy fáradt színész, amikor nem kell színpadon lennie, gépezik, és előbb-utóbb már nem is lép ki a színpadra, hanem elkezd hazudozni, bujkálni. Úgy érzi, fájdalmat okoz, ha nem játssza azt a szerepet, amit rá osztottak, de már nincs ereje eljátszani. Lehet, hogy nem is tudja, mit akar, csak az van, amit a szülők akarnak, nem tud autentikus lenni. Szégyelli magát, mert az nincs benne a forgatókönyvben, hogy valaki ne tudja, mit akar, és nincs ideje kitalálni. A szülők ránéznek, szinte nekiszegezik a kérdést: „Hát mit akarsz? Mondd csak meg, és mi támogatunk! De te nem csinálsz semmit.” Ha a szülők rádöbbennének, hogy a gyereknek pusztán időre van szüksége, és képesek lennének neki időt adni elvárások nélkül, úgy mint egy ajándékot, és nem mint fizetséget valamiért cserébe, akkor talán elő tudná hívni a vágyait. B. D.: Én megértem, hogy türelmetlenek ezek a képzeletbeli szülők. Nehéz látni a gyereket, ahogy éppen nem viszi semmire, nem teljesít, különösen akkor, ha a szülők mögött egy nehéz, dolgos élet áll. Ennyi idős korukban ők már keményen dolgoztak, megalapozták azt, amiben most csücsül a gyerek, és keresi önmagát. Hát tényleg jó lenne, ha megtalálná végre, a büdös kölyök, vagy menjen világgá, és tartsa el magát, ne élősködjön a szülein. Azért megjegyzem, hogy ezek nem az én szavaim, de hallottam már nemegyszer, szinte szó szerint így, és értem a mögöttük lévő fájdalmat, csalódottságot, dühöt. És igaz, ha nem tudnak a szülők türelmet, időt és pénzt biztosítani a gyereküknek, akkor tényleg legjobb, ha fel is út, le is út, mint a mesében. F. A.: Igen, a legjobb, ha egy fiatal ember elköltözik otthonról az ilyen helyzetekből. Ha nem tudják megbeszélni a szülőkkel, menjen más városba, más országba, próbáljon máshol szerencsét. Menjen olyan helyre, ahol senki nem néz a háta mögül arra, mit csinál. A családban meg, én azt mondom, újra kell keretezni a szeretetet. A szülők szeretnék szeretni, de most a legnagyobb szeretet a szabadság.

B. D.: Most egy olyan egyszeri családról beszélgetünk, ahol szeretet, törődés, figyelem van, csak éppen nem úgy szeretik a gyereket, ahogy az neki a legjobb lenne. Beszéltünk már olyan családról is, ahol egy őszinte és szenvedélyes bocsánatkérés feloldhatja a megfagyott érzéseket. De akadnak olyan családok is, ahol azért, ami történt, amit egyik vagy másik családtag tett, soha nem lehet megbocsátani. Az abúzus különféle formáiból, a családon belüli erőszakból hogyan tud újjászületni az ember? F. A.: Kanadában a gyermekek molesztálása, az erőszak bűncselekménye nem évül el. Helyre kell billennie a hatalom mérlegének. Fel kell jelenteni, meg kell hurcolni az erőszaktevőt ahhoz, hogy a bántalmazott élni tudja az életét. A szexuális bántalmazás nem a szexualitásról szól, hanem az agresszív hatalomról. A bántalmazó azért csinálja, mert azt hiszi, megteheti, azt hiszi, senki nem fogja felelősségre vonni. De igenis felelősségre lehet vonni. Egy páciensem abban a városban, ahol az apja élt, aki megerőszakolta őt többször gyerekkorában, a helyi újságban vett egy oldalt, és leírta a történetet. B. D.: Bátor húzás. Ilyenkor nem fenyeget az a veszély, amikor felidézi a történteket, akár egy bírósági tárgyaláson, akár ha megírja, hogy újra traumatizálódik? F. A.: Minden ilyen akció arra jó, hogy újra és újra rájöjjön, megtanulja, hogy neki nincs mit szégyellnie. Legjobb, ha kiáll egy színpadra, csinál egy performanszot, és elmondja élőben az egész történetet. Azért szégyellik az emberek ezeket a történeteiket, mert valahogy mindig azt hiszik, ők hibáztak. Nem akarják elfogadni, hogy száz százalékig ártatlanok. Hogy egy apának, egy nagybácsinak akkor sem szabad használnia a gyerekét, ha az a gyerek könyörög érte. Dolgoztam egy nővel, aki emlékezett, ahogy az elemiből rohant haza, hogy szophassa az apja faszát, aki mindig megkérdezte előbb, hogy tényleg akarja-e, biztos akarja-e. Őrület! B. D.: Azért ez akkor is nagyon nehéz. Mielőtt valaki előáll egy ilyen dologgal, jól körül kell vennie magát barátokkal, támogatókkal, mert a közvélemény kiszámíthatatlan egy ilyen botrányos ügyben, bármikor ellene fordulhat, lehazugozhatja. Ha a környezet nem áll mellé, újraélheti a kirekesztettséget, bántalmazottságot. Óriási kockázat. F. A.: Igen, a legjobb, ha mindezt nem ott teszi meg, ahol él, hanem ott, ahol a bántalmazója él. Laing mondogatta mindig, hogy addig kell valakinek újra és újra elmondania a történetét, amíg már nem ő sír, hanem azok, akik hallgatják. És igen, először is szövetségeseket kell találni. Az oppression, az elnyomás a primer probléma, s ha erről nem lehet beszélni, abból jön a depression, vagyis a depresszió. A nő, akiről beszéltem, elment a Burning Man fesztiválra, ott egy színpadon elmondott mindent, az apja szülővárosában megírta azt a cikket, és fel is jelentette az apját, akit el is ítélt a bíróság. Ez a nő mindent megtett, hogy megszabadulhasson a múltjától. De az is jó, ha egy csoportban vagy barátok között, nem legálisan kibeszéli, ír belőle fikciót, regényt vagy novellát, hogy senki ne ismerjen rá, tehát ha szimbolikusan csinálja, akkor megszabadul attól, ami volt. B. D.: Nekem nagyon tetszett az a történeted, amikor egy lánynak, akit az apja bántalmazott, azt tanácsoltad, tanuljon meg karatézni, és amíg nem szerez fekete övet, ne menjen haza. Mert sokan küzdenek azzal, hogy nem akarnak teljesen elszakadni a családtól, de nem is akarják hagyni, hogy bántsák őket. Akit fizikailag fenyeget az agresszió, annak fizikailag kell kompetensnek lennie, ha meg akarja védeni magát. De mi a helyzet a bosszúvággyal? Ha valaki nem védekezni akar, hanem büntetni, igazságot szolgáltatni? Akkor maga is rövid úton bántalmazóvá válik. Sokan szerintem azért nem gondolják lehetségesnek a védekezést, mert nem akarnak átesni a ló túlsó oldalára. F. A.: Van valami törvényszerűség abban, hogy ha valakit megszégyenítettek, az bosszút akar állni. De ha engedünk ennek, akkor soha nem lesz vége. Viszont ha bemesélem magamnak, hogy én annyira jó vagyok, hogy lemondok a bosszúról, ha úgy teszek, mintha nem lenne bennem ez az impulzus, akkor nagyot hazudok önmagamnak és a világnak. Fontos, hogy őszintén el kell fogadni az impulzust, és okosan megtalálni azt a szimbolikus bosszút, ami megfelel. Alejandro Jodorowsky filmrendező és művészeti polihisztor pszichomágikus gyakorlatai is azon alapulnak, hogy a szimbolikus cselekvéssorozat lefuttatása az analógiás mágia „szabályai” szerint helyettesítik a tényleges cselekvéssorozatot. Ő egy, az apja által megerőszakolt nőnek azt a gyakorlatot adta, hogy szerezze meg egy leölt bika heréjét, és küldje el postán az apjának. B. D.: A családon belüli erőszak, de mindenféle más bántalmazás áldozata is megszégyenül, és ebből kell kilépnie úgy, hogy azzal ne teremtsen magának újabb bajokat. Tehát el kell fogadni a bosszúvágyat, és okosan, szimbolikusan, de kielégítően bosszút is lehet állni. Úgy érzem, fontos a cselekvés, lényeges az, hogy nem elég panaszkodni, tényleg tenni kell valamit. Enélkül nincs továbblépés. Nehéz döntés, akármilyen szimbolikus megoldást is választ az ember, különösen annak tudatában, hogy akár már évtizedeket leélt abban a családban, abban a megszégyenült állapotban. A szokásokat felrúgni nem egyszerű. F. A.: A múlton senki sem tud változtatni. A múlt megtörtént. Vége. Kész. A jövő megfoghatatlan, átláthatatlan, de a jó hír az, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt. Bármit is tettél vagy nem tettél a múltban, elhatározás kérdése, hogy megismétled-e. A szokás az illúzió, a szabadság a valóság. Minden, ami van, lehetett volna másképp. Miért ne? Minden útelágazásnál mehetek jobbra is, balra is. Ha jobbra megyek, mehettem volna balra, ha balra megyek, mehettem volna

jobbra. Na és? Nincsen helyes út, bármerre is megyek, bajba kerülhetek, akadályokba ütközhetek. Csak önmagamat szomorítanám ok nélkül, ha azt képzelném, amikor baj történik, miután jobbra mentem, hogy jaj, balra kellett volna mennem! Mivel az időt nem lehet hátramenetbe kapcsolni, sohasem fog kiderülni, mi történt volna, ha balra mentem volna. Nincs rossz döntés. De újra és újra kell dönteni, nem szabad hátra nézni, mindig csak előre haladunk.

14. B. D.: A legnehezebb kérdés mindig az, hogyan viselkedjen az ember, ha a gonoszsággal találkozik. Egy kérdező egyszer neked is szegezte, hogy ugyanolyan kategorikusan címkézel gonosznak embereket, mint ahogy a pszichiátria betegnek. „Én nem hiszem, hogy bárki gonosznak született volna, és azt sem hiszem, hogy valakit be lehet sorolni egy merev »gonosz« kategóriába. Mert ezáltal azt mondjuk, ő olyan, megmásíthatatlanul olyan, de úgy gondolom, ez ennél sokkal összetettebb kérdés. Ki mondja meg, ki a gonosz? És mit jelent ez egyáltalán? Van értelme egy ilyen kategóriának? Azt megértem, hogy ha valaki bánt minket, akkor menekülni kell, hiszen öngyilkosság lenne maradni, azt is megértem, hogy ha valakit gonosznak gondolunk, akkor nem tudunk empátiával fordulni felé, ezért lehetetlen kezelni. De azt nem gondolom, hogy valaki megmásíthatatlanul, örökké gonosz lenne. Valószínűleg csak azért viselkedik így, mert soha sem szerették, soha nem tanulta meg, hogy viselkedhetne másképpen is, hiszen vele is mindig így viselkedtek. Azt hiszem, csak meg kéne neki mutatni, hogy lehetne másképp is, ahelyett, hogy belenyomjuk egy (más esetekben szerinted is kártékony) skatulyába. Mit értesz azon pontosan, hogy valaki gonosz? Nincs ellentmondás a között, hogy valakit gonosznak mondasz, és a között, hogy egyébként nagyon kritikusan viszonyulsz a kategóriákhoz?” F. A.: Aki vétkezik, aki bűnös, azt angolul sinnernek nevezik. A sin (bűn) céltévesztés: egy íjász nyila a céltábla közepe helyett jobbra, feljebb vagy egy arasszal odébb fúródik a fába. De jó irányba eresztette el a nyilát, így ez megbocsátható. Ha gyakorolni fog, eljön majd az idő, amikor az egyik nyila a másikat ketté fogja hasítani, ami már a tízes körben rezeg. Amit nem lehet megbocsátani, ami veszélyessé tesz valakit, az, amikor az illető tudja, merre van a céltábla, de ő mégis hátat fordít neki, és kilövi a nyilát az ellenkező irányba. Ez a gonosz. Ezt az embert nem lehet megtanítani arra, hogy célba találjon, ő nem fog gyakorolni, hiszen az akaratát, a szabad akaratát arra használja, hogy fellázadjon, nemet mondjon. Mint a Sátán az Istennek. A bibliai mesénkben Sátán nem volt hajlandó Istent szolgálni, mint a többi arkangyal. Ha Isten helyett az életre gondolunk, arra az életre, ami mindannyiunkat él, éltet, akkor a cél az ártalmatlanság, egymás segítése, védelmezése. Az apa, akit a felesége küldött hozzám, miután egy forró, holdfényes, nyári éjszakán megrontotta mindkét kisfiát, nem volt ártalmatlan, nem véletlenül tette azt, amit tett. Nem volt lelkiismeret-furdalása. Úgy mesélte el nekem, mi történt, mintha azt gondolta volna, hogy a helyében én sem tehettem volna mást, hiszen a fiúk olyannyira gyönyörűek voltak. Itt válik ketté az etika és a pszichológia, és én az etika útját járom. Nem érdekelt, miért tette azt, amit tett, egy ilyen tettnek nincs magyarázata. Még az sem enyhítő körülmény, ha esetleg megtudnánk, hogy amikor gyerek volt, őt is seggbe baszta az apja. Szabadon elhatározhatta volna, hogy ezt nem adja tovább. Nincs orvosság, nincs terápia a nyilasok, a nácik, a fasiszták gyógyítására. Hiszen ők nem betegek. Cigányra vadászni, zsidót ölni, feketét lincselni, nőt megerőszakolni - nem betegség. Szabad választás. Elhatározás kérdése. Száznyolcvan fokkal arrébb lőnek ezek az emberek, mint ahol a cél van. Aki emberre vadászik, embert öl, embert erőszakol meg, annak a szemében valamiféle ujjongás tüze lobog. Úgy véli, megússza, azt hiszi, megteheti megtorlás, büntetés nélkül. Amikor gyerek voltam, én is gonoszkodtam. Pengével felvágtam egy élő béka hasát. Kínoztam pókot. A szénakazal alól menekülő egeret elkaptuk a barátaimmal, bedugtunk egy szalmaszálat a kis állat seggébe, felfújtuk, és aztán jó erősen rátapostunk, amíg fel nem robbant. Aztán rájöttem, hogy nem szabad kísérletezni az élettel, a halállal. Ráébredtem, hogy a szeretet nélküli tudomány luciferi. Ma már tudom, a szeretet talán csak annyi, hogy azt mondhatom valakinek: „tudnálak bántani, de nem foglak”. Bennem is van gonosz, gondolom benned is. De igyekszem nem megengedni magamnak, hogy ártsak bárkinek is. Aki megengedi magának, sőt élvezi, hogy árt, attól menekülni kell. Meg kell tőle védeni azokat, akiket bántana. B. D.: Válhat-e egy gonosz ember jóvá? Dolgozunk a börtönben olyanokkal, akik rettenetes dolgokat tettek, de soha egy pillanatig sem gondoltam róluk azt, hogy ez valahol a vérükben lenne, hogy nekik rossz a vérük, ahogy mondani szokták. Hanem azt gondolom, elkövették, amit tettek, és bármikor elhatározhatják, hogy nem követnek el többet ilyesmit. F. A.: Lehetséges, hiszen csak meg kellene fordulnia az embernek egy félfordulatnyit, hogy a jó irányba célozzon. De ha én akarom, hogy ő ezt akarja, az nem lesz hatékony. Anthony Hopkins Hannibal Lecter nevű karaktere nem volt beteg, sem őrült, nem szorult kezelésre. De csak úgy lehetett vele beszélgetni, ha rács mögé volt zárva. De Sade márki is csak a rácsok mögött tudott írni, mert merészen kijelentette, hogy ha szabadon engedik, folytatni fogja mindazt, amiért bezárták. Eszében sem volt egyiküknek sem „megjavulni”. A pszichiátriai címkék alkalmasak arra, hogy eltitkolják azt is, ha valaki fél, eltévedt, és jó társaságra, szeretetre van szüksége, figyelemre és megismerésre vágyik, de azt is, ha valaki egyszerűen gonosz, ha ártani, pusztítani, bántani akar. Ehelyett a címke abban segít, hogy tudjuk,

hol tároljuk ezeket az embereket, milyen orvosságot adjunk nekik, hogyan kezeljük őket. A legtöbb igazi őrült ártalmatlan. Az őrült elveszti a kapcsolatát a valósággal. A gonosz emberek ritkán őrülnek meg. Az őrült menekül a közösségtől, fél, hogy az odatartozás ára az, hogy elfelejtse önmagát, szűnjön meg, ne zavarjon senkit a valódi egyéniségével. A gonosz hatalmasnak képzeli magát, és az akaratát ráerőszakolja a másikra, legyőzi, használja, kihasználja, kiradírozza a másikat. A mi kultúránkban, a mindennapi életben, igyekszünk elfelejteni, eldugni az őrülteket, hontalanokat, szegényeket, míg buzgón követjük, behódolunk, engedelmeskedünk a gonoszoknak. A nácik nemcsak a zsidókat akarták kiirtani, hanem az őrülteket is. Egy igazi őrült, ha szeretettel van körülvéve, visszatér, felébred, élvezi a közösséget, ha nem kell érte keresztre feszítenie önmagát. A gonosz ember nem hisz a szeretetben, olyan, mint egy színvak: ha elhiteted valakivel, hogy szeret, akkor könnyen ki tudod használni. Számára a szeretet egy trükk. Mutasd be neki a Buddhát, és mint a zsebtolvaj, csak a zsebeit veszi észre. Az a pásztorgyerek, aki megfogta a kezemet, és azt mondta, nézzem a fülét, majd füstöt fog rajta kifújni, és miután mélyet szívott a cigijéből, az izzó parazsával lyukat égetett a tenyerembe - na, ez a fiú gonosz volt. Élvezte, hogy fájdalmat tudott okozni nekem. Rosszul bánt velem. A „gonosz” az etika szótárából ered, és tudjuk, mire hivatkozik. A pszichiátriai címkék üresek, alaptalanok, csupán hipnotizáló szemfényvesztés az egész, és mi elhisszük, hogy a „skizofrénia” olyan betegség, mint például a cukorbaj. Az igazság az, hogy az egyik olyan, mint az egyszarvú, a másik meg mint a szamár. Az egyik nem létezik, a másik igen.

15. B. D.: Egy ismerősöm oldalán, egy közösségi csatornán olvastam nemrég a következőt: „A lelki béke a megváltozott hozzáállásból származik, nem pedig a megváltozott körülményekből.” A hozzá csatolt képen a tengerparti naplementében madarak szállnak, karcsú leányalak mezítláb gázol a vízbe. Ilyen körülmények között lehet lelki béke, igen. Nem bánt senki, van pénze is, hogy itt nyaraljon, igaz egyedül van, de szemmel láthatóan biztonságban. Nem akarok cinikus lenni, de mindig felbosszant, amikor értelmes emberek spirituális giccsben találnak vigaszt, és elhiszik, hogy a megoldás a bajaikra az, ha megtanulják eltűrni, elfogadni a dolgokat. A börtönben a raboknak nincs választásuk, de miért hisszük olyan elszántan, hogy kint is bent van? Miért hallucináljuk, hogy börtönben vagyunk, amikor nem így van? F. A.: Nagyon jó a börtön példa. Ha valaki bánt, és én nem vagyok börtönben, tehát van szabad akaratom, mozgásterem, akkor az irány nem lehet az, hogy gyúrjak arra, hogy eltűrjem a bántást, és ne érezzem rosszul magamat. Persze, ha elhitetjük magunkkal és egymással, hogy nincs mozgástér, akkor nem csoda, hogy nincs tere a szolidaritásnak sem. B. D.: Nagyon fontos témához értünk. A szolidaritás és annak hiánya szerintem az egyik legaktuálisabb kérdés, probléma. Most mintha megérteni is vélném, miért nincs, amikor lehetne, és annyira szükség is volna rá. Ha abban növünk föl, abban szocializálódunk, hogy a saját sorsunk a végzetünk, nincs szabad akarat, és olyan hatalmas erők vesznek körül, amik ellen teljesen eszköztelenek vagyunk, ha esélyünk sincs arra, hogy a saját érdekeinket képviseljük, akkor egyáltalán nem csoda, ha nem tudunk szolidárisak lenni a másik emberrel. Hillél rabbi tanítása nagyon pontos: „Ha én nem állok ki magamért, akkor ki áll ki értem, ha én csak magamért fáradozom és állok ki, akkor mit érek én, és ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” Tehát mindenekelőtt a saját jóllétemet kell biztosítanom, de amint ez megvan, a másik ember felé kell fordulnom. Logikus, ha én energiamínuszban vagyok, akkor nem lesz miből segítenem a másikat. Azok, akik arra biztatnak, hogy bírjam ki, tűrjem el, szokjam meg, áldozzam fel magamat, nem gondolnak bele, hogy ezzel nemcsak önmagamat veszélyeztetem, de mindazokat is, akikért tehetnék valamit. Nem csoda, hogy egy energiamínuszos ember vagy közösség zárt és ellenséges a rászorulókkal, hajléktalanokkal, menekültekkel. Az áldozat nem tud szolidáris lenni a másik áldozattal. Amíg abban a dualitásban létezünk, hogy csak ragadozók és prédák lehetünk, addig nincs helye a szolidaritásnak. F. A.: A szolidaritás reménytelen, irracionális, ha a pragmatizmus felől nézzük. Előadásokon, interjúkban, a rendelőmben példaként gyakran mutatom a tenyeremet, széttárt ujjakkal. Ha te vagy az egyik ujjam hegye, én vagyok a másik, akkor nyilvánvalóan szeparálva vagyunk. Független, önálló emberek, akik csak úgy tudják tisztelni egymást, ha elfogadják, mennyire (végtelenül?) mások vagyunk, megismerhetetlen, magányosak. Viszont a tenyerem közepében egyek vagyunk, onnan indulunk, ott futunk össze. Ebben az ábrázolásban tehát a tenyerem azt a tudatállapotot képviseli, amiben egyek vagyunk. Az eggyé válás, a fúzió, az összeolvadás az egyik véglet, egy áthidalhatatlan szakadék másik oldaláról szemlélni a másikat, az meg a másik véglet. Mindkettő lehetetlenné teszi azt, amit communionnak hívunk. Azt a bensőséges közösséget, amiben együtt vagyunk, részt veszünk egy páratlan, egyedi „MI”-ben, ami eléggé tágas ahhoz, hogy mindannyian szabadon önmagunk lehessünk, mégis harmóniában, mélyen együtt, és nem egyedül. Az egyik legfontosabb oktatóm Marion Milner volt, aki több írásában is állította és ismételte: „Az akarat egyetlen igazi rendeltetése az, hogy akarni kell nem akarni.” Ezt úgy ábrázolta, hogy ha az akarat egy kígyó, akkor az egyetlen feladata, funkciója az, hogy a saját farkát harapja (Uroborosz). Amikor a tudatom normális, akkor akarhatom, hogy te gyere ide, vagy menj oda, de abban a pillanatban, amikor a tudatom a tenyerembe siklik, megszűnik a személyes akarat, sőt hülyeségnek tűnik. Hiszen te is, én is azt tesszük, amit az a Nagy Valami akar, aminek mi csak pici részei vagyunk. B. D.: Mindez azt jelenti, hogy ha communion van, akkor cselekvőképtelenné válók? F. A.: Igen is, és nem is. Minthogy az izomzat az akarat szerve, ha nem akarok, nem mozdulok. De ha odaadom magam a Nagy Valaminek, akkor a cselekedeteimet a Nagy Valami akarata mozgatja. Megszállott leszek, belém költözik a Nagy Valami szelleme. Ez nemcsak a vallás és a spiritualitás tartományában igaz, hanem a politika, a társadalom tereiben is. A szolidaritás akkor igazi, amikor azok, akik elérik az emancipáció felszabadító tudatállapotát, egy emberként mozdulnak a Nagy Valami, a „MI” érdekében, feláldozva az „ÉN” érdekeit. Amikor több száz madár vagy hal cikázik a levegőben vagy a vízben, egy felhőben, szinkronban, ott nincs vezér, nincs egyéni akarat. Odaadják magukat a Nagy Valaminek, hadd játsszon velük. Ha valaki a pszichiátrián így beszélne, mint én, valószínűleg orvosságot adnának neki. Remélem, én távol tudok maradni a pszichiátriától.

B. D.: Csodálatos dolog egy közösségben érezni magunkat, ahogy mondod, a Nagy Valami részének lenni. A legrettenetesebb kiesni a rinyóból, ahogy a börtönben nevezik azt, ha az ember nem tagja a közösségnek többé. Akkor bármi megtörténhet. Sokan panaszkodnak, mesélnek arról az érzésről, hogy kívülállónak érzik magukat, egyedül vannak. F. A.: Minden érzés, ami nagyon erős és ciklikus, emlékkel, emlékekkel van keverve. Egy régi, meg nem emésztett esemény megjelenik. Ha azt érzed, hogy akárhol is vagy, még ha a legnagyobb elfogadásban és szeretetben is, kilógsz és betolakodó vagy, akkor a múlt átszínezi a jelent. Sőt az is megtörténhet, hogy védekezel az ellen, hogy elfogadd azt a szeretetet, ami most van körülötted. Hiszen csak azt tanultad meg, hogyan kell túlélni a szeretet, elfogadás, befogadás hiányát. Ügyetlen lennél, szokatlan és furcsa lenne relaxálni egy mostani, szeretettel teli helyzetben. Nem is beszélve arról, hogy amint a szívedbe engednéd a jelen szeretetet, azonnal tudnád, mélyen és élesen, hogy mitől fosztottak meg már pici korodban, mi nélkül éltél mostanáig. Jobb el sem hinned, hogy most már van, lehet az, ami eddig nem volt. Mert vagy rájönnek a jelenlévők, hogy nem vagy szeretetre méltó (hiszen szerinted ezért nem szerettek téged eddig sem), és akkor majd gyorsan elfordulnak tőled; vagy neked kell rájönnöd, hogy azok, akik nem fogadtak be, nem szerettek. De senkit sem fogadtak volna be, senki sem szerettek volna akkor, semmi személyes nem volt abban, hogy kiközösítettek, elutasítottak. Így rájöhetnél arra, hogy ok nélkül kiraboltak, és ezért nagyon szomorú lennél, gyászolni kezdenéd a sorsodat. Pont akkor tudjuk megsiratni azt, amitől megfosztottak, amikor végre váratlanul megkapjuk. Nagyon fájdalmas ez a gyász, ez a siratás, sokan elkerülik úgy, hogy nem is látják, észre sem veszik, hogy most szeretettel vannak körülvéve. Vannak, akik dühösek lesznek, amikor megjelenik a szeretet és az elfogadás, el akarják pusztítani azt, aki szeretni meri őket. Túl kicsi, túl későn, hol voltál, amikor kellettél volna... és így tovább. Van egy film, A bagdadi tolvaj (1940ben, a születésem évében készült), Alexander Korda rendezte. Abu, a tolvaj kiszabadít egy óriás dzsinnt egy tengerben úszkáló, bedugaszolt palackból, akinek az első tette az, hogy meg akarja ölni, el akarja taposni a kiszabadítóját. Több mint háromszáz éve zárta be az üvegpalackba Salamon király, és most már csak dühöngeni tud, hálás nem bír lenni túl kicsi, túl későn, hol voltál, amikor kellettél volna... Bár az én szüleim zsidók voltak, magyarnak képzelték magukat (ebből gyorsan kiábrándultak 1943-ban), így nekem minden karácsonykor sétálni kellett mennem valakivel, és mire hazatértem, ott várt a feldíszített, hatalmas karácsonyfa, gyertyákkal, ajándékokkal, angyalhajjal. Azt mondták a szüleim, hogy a Jézuska hozta. Hát nagyon meg akartam lesni, mint ahogyan a Mikulást is, de soha nem sikerült. Izgalmas volt nagyon, talán már hatéves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy apám a Mikulás, sőt a Jézuska is. Az eredeti varázslatos érzés megszűnt, csak jóval később, amikor az én gyerekeim kezdtek el izgulni karácsony táján, akkor tért vissza belém az izgalom, hiszen akkor nekem kellett megjelenítenem a Mikulást meg a Jézuskát. A gyerekeim most már felnőttek, ma a karácsony már semmit sem jelent, hiszen nincsenek unokáim, nincs kit becsapni. B. D.: Szomorú. Egy lány írta neked, hogy például városi futóversenyeken, vagy ha sokan énekelnek együtt, gyakran utoléri a sírás. Nem érzi magát szomorúnak vagy meghatódottnak, inkább csak úgy automatikusan megindulnak a könnyei. Még akkor is előfordul vele, ha a neten néz ilyesmit. Ez zavarja, ezért kerüli ezeket a helyzeteket. Szerinted mitől lehet ez? F. A.: Amikor az ember szíve kinyílik, könnyek jönnek elő, sírni kell. B. D.: Mit jelent pontosan az, hogy „kinyílik a szív”? F. A.: Elolvadnak a határok, egymásba folyunk, összekeveredünk egymással. Amikor megláttam a születő kisfiam barna, nedves, kusza haját, ahogy előjött a világba az anyja méhéből, nagy zokogásban törtem ki, és úgy éreztem, sohasem fog a sírás megszűnni. Egy jó darabig azt sem tudtam, miért sírok, de lassan felderengett a gondolat: Ha bármi történne ezzel a gyerekkel, ha meghalna, én is meghalnék vele. Miért zavar az bárkit, hogy elsírja magát, amikor érzi, hogy egy csomó ember éppen eggyé válik, ha csak ideiglenesen is? Egy kórusban énekelni felemelő élmény, hiszen egy pici része leszek valami gyönyörű nagynak. Részt veszek valami nagyban, odaadom magam, feloldódom a kórusban. Lehet, hogy azért is sírhatnékunk támad, amikor sok ember egy emberként viselkedik. Én például ott voltam, és majdnem elájultam, amikor a magyarok 7:l-re legyőzték az angolokat a budapesti stadionban, és több ezer ember egyszerre ugrott fel, és lelkesen ordított minden egyes magyar gólnál. Szerintem ilyenkor inkább azt siratjuk, hogy ezt az együttérzést mindig elveszítjük. Egy vonósnégyes elbűvölő koncertjén, amikor részt veszünk egy óriási, maximális erőfeszítés és lelkes odaadás pillanatában, ez a sóvárgás kielégül, elfelejtjük önmagunkat, elsodor az egység zseniális áradata. Miért ne jönnének a könnyek. Én ilyenkor mindig sírok... Lehet, hogy azt hiszed, az akaratod ellenére sírni olyan, mint bepisilni. Nem lehet megfékezni, nem lehet visszatartani, nincs kontroll. Élvezd, lazulj! Miért ne? Együtt sírni is felemelő, meghitt élmény. Szerintem lehetne gyakorolni a bepisilést is. Együtt, csoportosan bepisilni - biztos vagyok benne, hogy nagyon jó hangulatot gerjesztene.

B. D.: Úgy tűnik nekem, hogy az egység élménye, a bátorság, hogy együtt sírjunk - a bepisilést talán hagyjuk most valamilyen kompetencia. Vagy még inkább valami eredeti tudás, amit aztán a gondos nevelés kiöl belőlünk. Hogyan kéne nevelni egy gyereket, mire lenne szükség ahhoz, hogy képes legyen együtt érezni, együtt gondolkodni, együtt mozogni, és magától értetődő legyen számára a szolidaritás? F. A.: Az anyám gyanakodott arra a harminckét éves órásmesterre, aki tizenöt éves koromban „felkarolt” engem, és akitől sok mindent megtanultam - órát javítani, élvezni a matematikát, operát énekelni, tarokkozni, elektromossággal kísérletezni. Anyám megtámadta a Major Bélát, hogy biztosan homokos, és el akar engem csábítani. Eszébe sem jutott, hogy az én érdeklődésem indította be a kapcsolatot, nem pedig a Béla vágya. Béla engem nem nevelt. Megosztotta velem, amit tudott, élvezte azt, milyen lelkesen tanulok tőle, követett, támogatott, bátorított, élveztük egymás társaságát, sokat röhögtünk. Ha tanítani akart volna, ha nevelni akart volna, biztosan elromlott volna a kapcsolatunk. A szülők, a tanárok, a gyerekekkel foglalkozók feladata az, hogy szeressék a gyereket, a cinkosai legyenek, és mélyen meghízzanak az életrevalóságában, intelligenciájában, kíváncsiságában. A gyerek karaktere éppen onnan ered, ami őt érdekli. Ezt onnan lehet megtudni, hogy megfigyelem, mire figyel akkor, amikor szabad, és senki sem mondja neki, mire kéne figyelnie. Komolyan kell vennünk a gyereket, hiszen miért ne?! Ha ő bogarakkal van elfoglalva, szerzek neki sok különféle bogarat. Ha épít vagy barkácsol, körülveszem használható szerszámokkal, anyagokkal. Ha szereti a vizet, nem a Mátrába viszem, hanem a Balatonhoz, ha szamócázni szeret az erdőben, nem kényszerítem, hogy ússzon, A gyerekemmel együtt akarok élni, élvezni akarom a kapcsolatunkat, örülni akarok annak, amivé, akivé válik, alakul. Arrogáns és agresszív, akaratos és zsarnoki úgy tenni, mintha egy felnőtt jobban tudná, mire van szüksége egy gyereknek, mint a gyerek maga. A jó szülő megengedi, sőt élvezi, hogy a gyereke megtanítsa arra, mi kell neki, mi nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülő legyen a gyerek rabszolgája. Amikor egy családban megtörténik, hogy a gyerek uralkodik a szülők felett, az csakis a szülők gyávaságának az eredménye, nem a gyerek rosszaságának. Nincs rossz gyerek. Nem nevelés kell, hanem együttélés.

Ajánlott irodalom Bacon, Francis: Novum Orgánum. Ford.: Csatlós János - Sarkady János. Budapest, Új Atlantisz, 1995. Bateson, Gregory: Steps to an Ecology of Mind. Chicago, University of Chicago Press, 2001. Becker, Ernest: The Denial of Death. New York, Free Press, 1973. Carl, Whitaker: Midnight Musings of a Family Therapist. New York, WW Norton, 1989. Critchley, Simon - Cederström, Carl: How to Stop Livingand Start Worrying Conversations with Carl Cederström. Cambridge, Polity Press, 2010. Dass, Ram: Be Here Now. San Cristobal, Lama Foundation, 1971. Dass, Ram: Miracle of Love: Stories about Neem Karoli Baba. Los Angeles, Love Serve Remember Foundation, 2014. Davis, Lydia: I'm Pretty Comfortable, But I Could Bea Little More Comfortable, Mississippi Review, 201 3/3, 33-35. De Sade márki: Szodoma százhúsz napja (Les 120 joumées de Sodome) Szeged, Lázi, 2012. e. e. cummings: Complete Poems, 1904—1962. New York, Liveright, 2013. Firestone, Robert W.: The Fantasy Bond: Structure of Psychological Defenses. Santa Barbara, CA, Glendon Association, 1985. Franki, Viktor E.: Man's Search For Ultimate Meaning. New 5 oi k, Basic Books, 2000. F'romm, Erich: A szeretet művészete (The An of Loving). Ford .: Y.tradv Szabolcs. Budapest, Fiáttér, 2012. G. Spencer-Brown: Only Two Can Play This Game. Crown Publication, 1972. Girard, René: Oedipus Unbound: Selected Writings on Rivalry arid Desire. Stanford, Stanford University Press, 2004. Grass, Giinter: A bádogdob (Die Blechtrommel). Ford.: Szíjgyártó László. Budapest, Európa, 2016. Gróf, Stanislav: Realms of the Human Unconscious. Condor Books, 1996. 1 lamvas Béla: karnevál /-///. Szentendre, Medio, 2008. I legel, Georg Wilhelm Friedrich: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai (Enzyklopádie dér philosophiscben Wissen-schaften im Grundrisse). Budapest, Akadémiai, 1979. Howe, E. Graham: The Druid of Harley Street: The Spiritual Psychology ofE. Graham Howe. Berkeley, CA, North Atlantic Books, 2012. Jodorowsky, Alejandro: Psychomagic: The Transformative Power of Shamanic Psychotherapy. Rochester, VT, Inner Traditions, 2010. Karinthy Frigyes: Cirkusz. Budapest, Szépirodalmi, 1956. Kosiiiski, Jerzy: Being There. New York, Grove Press, 1999. Laing, R. D.: The Politics of the Family. Toronto, House of Anansi Press, 2011. Laing, R. D.: Gubancok (knots). Ford.: Tasnády Attila. Budapest, Könyvfakasztó, 2008. Laing, R. D.: Beszélgetések 'gyerekekkel (Conversations with Children). Ford.: Ferencz Győző. Budapest, Könyvfakasztó, 2007. Lawrence, D. If: Sons and Lovers. Scotts Valley, CA, CreateSpace, 2018. Levinas, Emmanuel: God, Death, and Time. Stanford, Stanford University Press, 2000. Levinas, Emmanuel: Otherwise than Being or Beyond Essence. Pittsburgh, PA, Duquesne, 1998. Lingis, Alphonso: Contacts. Baltos Lankos, 2010. Lingis, Alphonso: Dangerous Emotions. Berkeley, University of California Press, 2000. Lingis, Alphonso: Trust. Minneapolis, University of Minnesota Press, 2004. Maturana, 1 lumberto - Verden-Zöller, Gerda: The Origin of Humanness in the Biology of Love. Exetter, Imprint Academic, 2009. Menninger, Karl: Man Against Himself New York, Mariner Books, 1956. Milner, Marion: The Hands of the Living God: An Account of a Psychoanalytic Treatment. Routledge, 2010. Montaigne, Michel De: Esszék. Pécs, Jelenkor, 201 3. Neill, A. S.: Summerhill- a pedagógia csendes forradalma (Summerhill: A Radical Approach to Child Rearing). Ford.: Barta Judit. Pilis-csaba, Kétezeregy, 2009. Odent, Michel: Childbirth and the Future of Homo Sapiens. London, Pinter & Martin, 2013. Perls, Fritz: Gestalt Therapy Verbatim. Gouldsboro, ME, The Gestalt Journal Press, 1992. Phillips, Michael: The Seven Laws of Money. Colorado, Shambhala, 1996. Pirandello, Luigi: Hat szereplő szerzőt keres (Sei personaggi in area d’autore). In: Színművek. Ford.: Barna Imre et al. Budapest, Európa, 2008.

Plath, Sylvia: Az üvegbura (The Bell far). Ford.: Tandori Dezső. Budapest, Európa, 2014. Platón: Állam (Politeia) Ford.: Szabó Miklós - Steiger Kornél. Budapest, Atlantisz, 2014. Pryde, Duncan: Most már eszkimó vagy! (Nunaga). Ford.: Félix Pál. Budapest, Gondolat, 1976. Rank, Otto: The Trauma of Birth. Eastford, Martino Fine Books, 2010. Rank, Otto: Will Therapy. New York, A. A. Knopf, 1950. Selye János: Életünk és a stressz (The Stress of Life). Ford.: Both Miklós. Budapest, Akadémiai, 1964. Shaw, George Bernard: Pygmalion.. Ford.: Mészöly Dezső. Szentendre, Interpopulart, 1995. Sontag, Susan: A betegség mint metafora (Illness as Metaphor). Ford.: Lugosi l.ászló. Budapest, Európa, 1983. Stingberg, August: The Father. New York, Dover Publications, 2003. Szent Ágoston: Vallomások (Confessiones). Ford.: Városi István. Budapest, Gondolat, 1987. Watzlawick, Paul - Beavin, Janet H. - Jackson, Don: Az emberi érintkezés —fonnák, zavarok, paradoxonok (Pragmatics Of Human Communication: A Study of Interactional Patterns, Pathologies and Paradoxes). Ford.: Balázs-Piri Tamás. Budapest, Animula, 2009. Winnicott, D. W.: Babies And Their Mothers. New York, Perseus Publishing, 1992.